NNCL910-425v2.

CSERNAI ZOLTÁN
Farkaskölykök és vízipockok

MÓRA KÖNYVKIADÓ
KISS TIBOR RAJZAIVAL
CSERNAI ZOLTÁN, 1985

Nyitány
szeptemberben...

A naptár 1937. szeptember harmadikát mutatott, de Nádasváron még javában tüzelt

a forró alföldi nyár, a széles, poros utcákon a minap még mezítlábas gyerekcsapatok
vonultak fürödni a Körös-csatornára, a Piros Alma vendéglőhöz vagy a békési
zsilipen túl a Bandika-fához, de ezek ma már kimosdatva, sündisznóra felkefélt vizes
frizurákkal, ünneplő matrózblúzokba bújtatva bandukoltak az évnyitóra, az iskolák
tágra nyílt kapui felé. A gyerkőcök megszeppenve pislogtak fel kezüket keményen
szorító anyjukra, és csak akkor vidultak fel, amikor csilingelő fagylaltoskocsik
bukkantak elő az utcasarkokon, mire nagy kunyerálások és ígérgetések következtek
még egy utolsó vakációs fagyiért.
Pénzes Peti mamájával és mostohaapjával, Dénes bácsival tavasz óta a Gémes utca
tizenkilencben lakott, ez az utca a város messzire ellátszó nevezetessége, a sárgára
meszelt evangélikus nagytemplom mögött volt, közel a Fő térhez, a nagy malomhoz
és a Széchenyi-ligethez is. A házinénit Andó néninek hívták, sovány, madárfejű kis
öregasszony volt, és amikor Petiék beköltöztek, folyton ott lábatlankodott körülöttük,
hogy pontosan számba vegye milyük van, miféle holmikat hoznak be a házába.
Kétablakos, a telek mélyébe nyúló, hosszú, alacsony ház volt, de cserepes tetejű, és a
falait is téglából építették, nemcsak vályogból, mint szegény nagytata vityillóját a
Széles utcában; az utca felől korlátos tornáca is volt, amely belül, az eresz alatt is
folytatódott, egész a ház végéig.
Petiék az udvarra nyíló szobát vették ki, míg Andó néni szobája két ablakkal az
utcára nézett. Hátul még több kamra és istálló is volt a házban, és az egyik kamrát
Petiék megkapták spájznak, az egyik istállót meg fáskamrának. Andó néni nem
tartott se lovat, se tehenet, csak tyúkokat meg csirkéket, teljesen egyedül élt a
házában, vénkisasszony volt, és ahogy a szomszédok elmesélték mamának, a
testvérei művelték meg az ő földjét is, amit a szüleiktől örököltek, és árendát fizettek
neki terménnyel meg állatokkal, kacsákat meg libákat is hoztak neki tömésre, télen
meg oldalszalonnákat, sonkákat, kolbászokat. Dénes bácsi nyáron meg ősszel egy
ideig mindig a városházán dolgozott, ahogy mondták, „szellemi ínségmunkás" volt
az adóhivatalban, és ott ismerkedett meg egyszer Andó nénivel, aki elpanaszolta
neki, hogy fél egyedül lakni a nagy házban, és hogy valami jóféle lakónak ki
szeretné adni az udvari szobát.
Dénes bácsinak megvolt a jó szakmája, mechanikussegéd volt, de az urizáló Lázár
família nem nézte jó szemmel ezt az olajos proliszakmát, ezért hát hiába veszekedett
vele mindig mama, nem ment el iparoshoz dolgozni, Joli néni mindig beajánlotta
nadrágos segédhivatalnokként a városházára, de ő leginkább a kártyacimboráival
csavargott a kocsmákban, és mindig későn, berúgva járt haza.
Amikor beköltöztek Andó néni házába, mindjárt meglepetés érte őket, mert
kiderült, hogy az öreg néni mégsem egyedül lakik a házban! Nagytata befutott az
első targoncafuvar tüzelővel, és hátradöcögött vele az istállóhoz, akkor észrevette,
hogy hátul a kertben van egy különálló kis ház, amelynek az ajtajában egy
borzasztóan piszkos, rongyos öregasszony ácsorog, és egy vastag bottal hadonászik.
Peti szerint pontosan olyan volt, mint a vasorrú bába a Piroska és a farkasban, és
amikor Andó néni meglátta, hogy nagytata meg Peti az öregasszonyt nézik, gyorsan
odaszaladt, a szipirtyót betuszkolta a házába, és még az ajtót is rázárta!
Ekkor jött ki az udvarra mama és Dénes bácsi. Ő mindjárt meg is kérdezte:
-- Ki ez az öregasszony? Hisz mindig azt mondta nekem, hogy egészen egyedül él a
házban!
Most aztán kiderült, hogy az öreg banya Andó néni édesanyja, ott tartja hátul a
kis házban, mert beteg és bolond is egy kicsit.
Mama tüstént Dénes bácsit kezdte el szidni, az meg hiába bizonygatta neki, hogy
ő is csak most tudta meg, hogy egy bolond öregasszony is van a házban! Erre meg
Andó néni kezdett sopánkodni, hogy hát ő rendesen bánik az anyjával, mindennap
ad neki főtt ételt, minden szombaton meg is szokta füröszteni, és hát a Lázár
úréknak semmi bajuk se lesz vele! De ha mégis félnének tőle, hát be lehet kulccsal is
zárni a hátsó udvari ajtót. Aztán meg azt sipítozta, hogy hát az ő szegény anyja nem
bánt senkit, csak kicsit reszketős, és az a bolondériája, hogy pénzt szokott kéregetni
pálinkára.
Mama karon fogta Andó nénit, és azt mondta, menjenek oda most mindjárt, mert ő
meg akarja nézni az öreg nénit, Andó néni nem akart vele menni, de mama mégis
elvitte a kis házhoz, és kinyittatta vele az ajtót. Amikor benézett, mama rögtön
befogta az orrát, és visszaszaladt az udvarba, Andó néni meg utána, és azt
kiabálta, hogy hisz ő éppen máma akart takarítani az anyjánál, és meg is fogja
füröszteni. Nemsokára látták Pétiek, hogy Andó néni egy vödör meleg vizet meg
súrolókefét visz hátra, aztán meg nagy sikítozás hallatszott a kis házból, ahol
egy dézsában megfürösztötték az öreg nénit. Mama sírni kezdett, Dénes bácsi meg
káromkodni, bementek a szobába, és becsukták az ablakot.
Ebben a házban már szép nagy szobájuk volt, padlós, nemcsak tapasztott földes,
mint nagytatánál, mama jól felsikálta a padlót meleg szappanos vízzel, aztán bekente
fényesítővel, és kefével kivikszolták; Peti is segített fényesíteni, sőt Dénes bácsi is. A
nagy munkában egészen megfeledkeztek a Bolond Rozi néniről, Peti csak estefelé
ijedt meg tőle, amikor kiment az udvarra a klozettra, és meglátta, amint éppen nyitja
a hátsó ajtót, és az udvaron át a kapu felé csoszog. Már nem volt olyan büdös, fekete
kendő volt a fején, de most is mezítláb volt, rá se nézett a megszeppent Petire, csak
elcsoszogott mellette, mintha az ott se lett volna, aztán egyszer csak hirtelen megállt,
és úgy nézett vissza, mintha attól félne, kergeti valaki, és ezt megcsinálta négyszer-
ötször is, amíg az utcaajtóhoz ért, ott is előbb hátranézett, csak azután osont ki rajta.
Peti beszaladt a konyhába, és megmondta Andó néninek, hogy az öreg néni
kiszökött az utcára, de az csak vállat vont, és így szólt:
-- Hadd menjen, jól megsikáltam, és adtam neki húsz fillért pálinkára. Megissza,
oszt szépen hazajön, nem kell félni tőle, nem bánt az senkit!
A szobában nem kemence volt, mint nagy tatánál, hanem vaskályha; ezt télen
szénnel is lehet majd fűteni, de a legcsodálatosabb Peti szemében mégis az volt,
hogy nem kellett bajlódni a büdös petróleumlámpával, hanem csak fel kellett
kattintani a villanykapcsolót az ajtó mellett, és máris világos lett. Peti kiságyát mama
az ablak alá helyezte, a két nagyágyat meg a szoba belső falához, egymás mellé.
Ma reggel, amikor a nap bepislogott az ablakon, és Peti mocorogni kezdett a
kiságyban, Samu is kinyújtózott a pokrócán, aztán egy ugrással az ágyon termett,
és nagy dorombolások közben dagasztani kezdte kis gazdáján a takarót. Nyitott
ablaknál aludtak, Samunak este mindig kitették a szűrét, és ő végigcsavarogta az
éjszakát,de hajnalban rendszerint hazajött, és Peti ágya előtt a földön, egy
rongypokrócon feküdt le aludni.
Peti felült, és álmosan nyújtózkodva pislogott körül a szobában, álmai és ébredő
gondolatai ilyenkor még összekavarodtak, mama már kint szöszmötölt a konyhában,
csak Dénes bácsi horkolt hanyatt fekve az ágyában, és még mindig borszagot
árasztott. Peti grimaszt vágott rá, mert eszébe jutott az a sok pénz, szegény nagytata
öröksége, amit Dénes bácsi ellopott mamától, és elkártyázott a kocsmában. Pedig
abból mama mennyi sok mindent akart neki -- Petinek -- vásárolni! Nagytata is
eszébe jutott. Milyen borzasztó volt látni szegényt, levágott fél lába helyén az üres
takaróval a kórházi ágyon, aztán meg később a koporsóban!
Elpityeredett, és gyorsan visszabújt a takaró alá, de Samu csak nem hagyta
békén, visszaugrott rá, erre Peti berántotta a macskát is a takaró alá, de
Samuval nem nagyon lehetett így játszani, mert kandúr volt, és hamar nekivadult,
kimeresztette a karmait, és Peti félt, hogy összetépi az ágyneműt, ezért hamar
kidobta az ágyból. Samu megsértődött, Dénes bácsi ágya alá bújt, s onnan morgott
kifelé.
Peti másodszor is felült az ágyán, aztán kilépett a pokrócra, még mindig álmosan,
kócosan, szemét törülgetve. Samu elősurrant az ágy alól, és kis gazdája lábujjai felé
kapkodott, de aztán leült a fenekére, és felegyenesedve úgy pitizett, fekete-fehér
kandúrpofijával vigyorogva, mint a kutyák szoktak.
-- De hisz ma már iskolába kell menni! -- sóhajtotta Peti, aztán a szoba sarkába ment,
a kantából vizet öntött a kis lavórba, és macskamosdáshoz kezdett. Dénes bácsi
felhorkant az ágyban, de szerencsére nem ébredt fel, a fal felé fordult, és tovább
horkolt. A konyhaajtón át behallatszott, hogy mama odakint reggelit csinál, és Andó
nénivel beszélgetnek paradicsombefőzésről, lekvárfőzésről meg a macskák
ennivalójáról. Mama a konyhában egy külön sparhelten főzött, amely az övéké volt,
még nagytatától kapták, csak egy új könyökcsövet kellett hozzá venniük, hogy be
tudják tenni a konyhába a házinéni tűzhelye mellé.
Törülközés közben kinézett. Az első udvar jó nagy volt, de egészen csupasz, a
végében gémeskúttal, hátul a fáskamrának használt istálló meg fészerek voltak,
leghátul meg, ahol a Bolond Rozi néni kis háza állt, jókora veteményeskert terült el.
Andó néni Petiéknek is adott egy kis darabot, amelyet ősszel majd fel kell ásni, és
jövő tavasszal be lehet majd veteményezni, de a Pétiek részén nem volt egy
gyümölcsfa se, mert arra vigyázott a házinéni, hogy olyan részt adjon nekik,
amelyben nincs gyümölcsfa.
Amióta itt laktak, Peti sokat gondolkozott már Andó néni zsugoriságán. Hogy
lehet valaki ennyire fukar mindennel és mindenkivel, a saját anyjával, a macskájával,
de még saját magával szemben is?! Igaz, a városban azt beszélték, hogy a híres
nádasvári szárazkolbászt is azért csinálják disznóvágáskor olyan veszett erősre, hogy
a gyerekek minél kisebb darabot kérjenek belőle. Andó néni is mindig csak levest
meg krumplit főzött, és haluskatésztát, hús helyett szalonnabőr meg füstölt csont
rotyogott a fazekában, pedig mindig tele volt a nagy kamrája rudakon lógó
oldalszalonnákkal, sonkával, kolbásszal, de ezeket mind, mint a kertben termett
gyümölcsöt és zöldséget, a piacra hordta eladni.
Andó néni macskáját Mircinek hívták, sovány, cirmos nőstény macska volt, ritkán
kapott enni a gazdasszonyától, és egerészésből tengődött a padláson, ahol mindig
sok árpa meg kukorica volt a baromfiak számára, és ezért egér is akadt bőven.
Néha adott neki Andó néni egy kislevest a tányérjába, de tejet azt soha, és ha csak
tehette, mindig kizavarta a konyhából, és felzárta a padlásra egeret fogni. Amikor
ideköltöztek, és Andó néni megengedte, hogy Samut is idehozzák, Peti Mircit is
gondjaiba vette, azzal kezdte, hogy együtt adott a két macskának tejet, így aztán azok
hamar összebarátkoztak, de Andó néni mindig leste Samut, nehogy „felzabálja az
ételt az ő macskája elöl" -- ahogy a szomszédoknál panaszolta --, ezért Peti
beszoktatta Samut a szobájukba, és vagy ott adott neki enni, vagy kint a tornácon, az
ablakuk alatt, így aztán, ha be is ment néha a konyhába, Samu ügyet sem vetett Mirci
mindig üres tányérjára, hisz ő mindig kapott Petitől tejet, ezért meg Dénes bácsi
veszekedett mindig; amikor meg Peti a saját reggelijét osztotta meg a macskával,
akkor meg mama haragudott rémesen. Samu legkedvesebb csemegéje a hal volt,
snecik meg keszegek, amiket kis gazdája hozott neki meg Mircinek, ilyenkor meg
Andó néni sopánkodott, mert sajnálta a „jóféle halakat" a
Tegnap megvolt az évnyitó ünnepély a polgári iskolában.Mama kíséretében az
ünneplő matrózruhában, fején a nagytata örökségének maradékából vett új, sötétkék,
fényes simléderű tányérsapkában ballagott végig Peti a Fő utcán az iskola felé, lopva
oldalt meg hátra pislogva, majdnem úgy, ahogy a Bolond Rozi néni szokta, hogy
vajon megbámulják-e az emberek az egy aranystráfot a tányérsapkája simlédere
fölött. Erre volt a legbüszkébb. Erre a sapkára meg az iskolai füzetekre futotta csak
abból a pénzből, ami Dénes bácsi jóvoltából Nagytata örökségéből megmaradt, a
többi ennivalóra kellett.
Az ünnepélyt az iskolaudvaron tartották meg, utána átvonultak a tornapályára,
ami a liget mellett volt, és ott sorakoztak fel névsorolvasásra az osztályok.
Most is,mint júniusban beiratkozáskor, a kopasz Zelenyánszki tanár úr, az I/A leendő
osztályfőnöke, megsimogatta Peti szöszi fejét, és megkérdezte tőle, hogy mit csinált
a nyáron. Barátjával, Forgács Karcsival -- Kancsival -- már az ünnepély elején
összetalálkoztak, és nagyon örültek egymásnak, hisz már majd egy hete látták
egymást utoljára a kubikgödör és a halastó mellett, a Jangadánál. Amikor
megkezdődött a névsorolvasás, már egymás mellett álltak, és mindjárt az elején
egyszer csak hallották, hogy Zelenyánszki tanár úr azt mondja, hogy -- Benkó
János! Csutka kapitány vigyorogva sompolygott elő a gyerekseregből, csudára
kiöltözött, még csokornyakkendője is volt, amint egy igazi borbélymester gyerekéhez
illik, és barátságos kecsketúróval -- hátbatérdeléssel -- üdvözölte Petiéket,
tengerészpajtásait a Jangadáról:
- Szevasztok! Mikor megyünk ki a kubikra a Jangadához? Szombaton meg vasárnap
lesz az őszi lehalászás, és az öreg Kucsera bácsi azt üzeni, hogy feltétlenül ott
legyünk mi is, mert nélkülünk hozzá se fognak a halászathoz!
-- Hű de jó lesz! -- rikkantott fel Peti olyan hangosan, hogy Zeli osztályfőnök
úr abba is hagyta a névsorolvasást, és rosszalló pillantást vetett feléjük, Peti
megszeppenve le is guggolt rögtön, és pityeregni kezdett a félelemtől.
-- Állj fel, te kis hülye! -- súgta Kancsi. -- Ne félj, nem vett észre!
-- Hát te hogy kerülsz ide -- kérdezte aztán Csutkától. -- Mégis polgárista
lettél? Hiszen a múltkor azt mondtad, hogy borbélyinas leszel a faterodnál?
Csutka vállát vonogatva vigyorgott.
-- Hát mit csináljak? A fater meggondolta magát, és azt mondta, hogy mégis urat
akar csináltatni belőlem!
Több ismerős gyerek nem is volt aztán az évnyitón,
Lázár Pityuka, a Dénes bácsi úrigyerek unokaöccse, akiből végül olyan bátor
matróz lett a Jangadán, gimnáziumba járt, Kukac meg lakatosinas lett, így hát a
Jangada Robinsonjai és Kukac indiánjai közül összesen csak ők hárman kerültek
össze a polgáriban. A többi gyerek jórészt a belső kerületekből meg a vasúton túli
téglagyári külvárosból jött össze az iskolában.
A névsorolvasás után kettesével bevonultak az osztályokba egy kis ismerkedésre,
ahogy Zeli osztályfőnök úr mondta. A nagy, kétemeletes, U alakú, sárgára festett
iskolaépület földszintjén és első emeletén volt a polgári iskola, a másodikon
meg a négyosztályos „efemgé" -- így hívták rövidített néven a felső mezőgazdasági
iskolát. Ebbe már csupa nagyfiú járt, ennek az első osztályába csak a négy polgári
vagy négy gimnázium elvégzése után lehetett beiratkozni.
Most még csak úgy összevissza helyezkedtek el az osztályterem padjaiban, Zeli
osztályfőnök úr kopasz feje úgy fénylett az ablakon besütő napsugárban, mint egy
nagy biliárdgolyó. Az egyik fiú Peti mellett a padban, aki azt mondta, hogy ő
ismétlős, sugdosni kezdte, hogy Zeli biztos a magyart, történelmet meg a rajzot
fogja nekik tanítani, nagyon rendes hapsi, jól ki lehet vele jönni, bezzeg a bések
kihúzták a gyufát Mokrival, a másik rajztanárral, aki goromba vaddisznó, és vasalt
végű sétabottal osztogatja a tenyereseket...
Peti felöltözködött, a cipőjét is kifényesítette, és mama behozta a reggelit, meleg tejet
pirítós kenyérrel. Dénes bácsitól kapott ajándékba egy használt aktatáskát
iskolatáskának, abba már tegnap este beletette, amit vinni kellett: ceruzát, füzetet
meg egy üres órarendet. Mama visszament a konyhába, erre Peti gyorsan öntött egy
kis tejet Samu tálkájába, a maradékot megitta, aztán fejébe csapta a szép új
egyensapkát, és kezében a pirítós maradékával kivonult a szobából.
A konyhában egyedül találta mamát, Andó néni a szobájában reggelizett.
-- Kisfiam, itt van tíz fillér uzsonnára -- mondta mama, és átnyújtotta a pénzt.
-- Én délben munkát viszek be a gyárba, csak valamikor délután jövök haza, majd
főzök valamit, megtalálod a kamrában. Vigyázz a ruhádra és a holmidra, kisfiam!
Gyors puszi és köszönés után Peti kiment a tornácra, ott már várta Samu, elégedetten
nyalta a bajuszát, mosakodott, és kikísérte kis gazdáját az utcakapuig. Amikor Peti
becsukta az ajtót, a kandúr már a kapu tetején volt, és a kerítés belső gerendáján
végigsétálva elkísérte egészen a szomszéd házig.
Az iskola jó messze volt, a város másik végében, túl a Fő téren, a vasútállomás
felé. Mama ráparancsolt, hogy ne a Fő utcán menjen, ahol a kisvonat is jár, hanem a
párhuzamos Luther utcán végig a Jókai utcáig, ahol aztán balra kellett fordulni,
átvágni a Fő utcán, és jobboldalt a Petőfi-liget után már ott is volt az iskola.
Szép meleg szeptemberi reggel volt, az éjjel végre esett egy jó kiadós zápor,
úgyhogy a járdák szögleteiben még esővíz tócsái csillogtak. Amióta augusztusban
megvolt a Jangadával a nagy csata és a békekötés Kukac indiáncsapatával, Peti
már nem félt egyedül csatangolni az utcán, most is vígan fütyülte a „Szép a rózsám"-
at, és a sárga evangélikus nagytemplom kerítése mellett bandukolt a Berényi út
sarkáig. Bal felől a Kossuth téren, a csúcsos tetejű végállomás körül már sok ember
várta a sárga kisvonatot, amely túl a kéttornyú katolikus templomon éppen fütyülve
kanyarodott be a vasútállomás felől. Peti felnézett a nagytemplom fehér római
számos toronyórájára, korán volt még, csak hét óra múlt néhány perccel, a mutatókon
-- mint mindig -- most is borzas fejű csókák ültek, és a torony körül is vidáman
cserregő csókacsapatok röpdöstek.
Átszaladt az úton, és a szemben terpeszkedő evangélikus kistemplom oldalán ment
tovább a Luther utcán, itt aztán az evangélikus egyházi iskola volt, még tovább jobb
felé egy kis utcából nyíló téren meg a nagy, kupolás zsidótemplom. Mama is mindig
erre szokott bejárni a kötszövőgyárba, Peti sokszor elkísérte már erre, segített a
megvarrásra kihozott meg visszavitt fürdőruhák, trikók, pulóverek cipelésében, így
hát neki is ismerős volt a környék.
Már túl volt a zsidótemplom utcáján, amikor a háta mögött egyszer csak nagy
fütyülés meg kiabálás hallatszott, megfordult, hát az utca túlsó oldaláról egy csapat
iskolatáskás fiú szaladt feléje, hadonászva, kiabálva. Peti rögtön kapcsolt, és habozás
nélkül futásnak eredt ő is, közben hátra-hátranézett, mert nem tudta, kik az üldözői,
egyiket sem ismerte fel, teljesen idegen fiúk voltak.
Egy darabig még tudta tartani az előnyét, és üldözői már-már lemaradtak, amikor
előtte jobbról a Bezerédi utcából újabb csapat gyerek bukkant fel. Ezek is idegen fiúk
voltak, és a nagy kiabálásra rögtön az üldözőkhöz pártoltak, az egyik fiú Peti elé
lépett, és hanyag mozdulattal, mintha csak a focipályán lenne, elgáncsolta. Peti
felbukott, és a keresztutca árkába esett, táskája, sapkája a pocsolyás árok fenekére
repültek, ekkor az üldözők is beérték, körülfogták, és a segélycsapattal együtt
kórusban elkezdték kiabálni:
-- Úgy kell, úgy kell, káposztába hús kell!
Petinek az volt a szerencséje, hogy a Bezerédi utcából kifordult egy
parasztember meg két asszony batyukkal, kosarakkal, és a bácsi rákiáltott a
fiúkra:
-- Miért bántjátok ezt a gyereket?! A krucifikszumát! Takarodjatok az iskolába!
„Ezek biztos szentlászlósok voltak" -- gondolta Peti, amikor inkább mérgesen,
mint pityeregve feltápászkodott az árokban, és megpróbálta rendbe szedni magát,
összeszedte a holmiját, és elbandukolt a Jókai utca felé. Támadói ekkor fordultak el a
Jókai utcán jobb felé, arra volt a Szent László utcai Iskola.
Mindjárt a sarkon volt egy artézi kút is, Peti megmosta sáros kezét, arcát, és
bevizezett zsebkendőjével próbálta eltüntetni a sárfoltokat a ruhájáról meg a
sapkájáról. Úgy-ahogy megtisztálkodott, és most már óvatosabb lett, a felnőtt
járókelők mellé csatlakozva igyekezett tovább, az iskola felé. Másodszor is átvágott a
Fő utcán, szemben, a széles Petőfi utca túlsó végén már látta az iskola emeletes
épületét. Bal kéz felől még volt egy veszélyesnek látszó kis utca, de onnan már csak
át kellett menni a másik oldalra, az iskolához, szerencsére innen csak egy fiú fordult
ki, aki nem volt más, mint barátja, Kancsi!
-- Szevasz, Peci! Hát te miért vagy úgy beijedve? Megvertek? Kik voltak? --
érdeklődött Kancsi.
-Nem tudom -- motyogta Peti durcásan. -- Engem mindenki meg akar verni!
-- Hát mi a fenének jöttél a Luther utcán? -- kérdezte Kancsi, amikor elbeszélte
neki, mi történt. -- Biztos szentlászlósok voltak, azok olyan verekedősek.
Máskor inkább gyere végig a Fő utcán, aztán befordulsz mihozzánk, becsengetsz,
és tőlünk aztán együtt jövünk majd végig ezen az utcán egész az iskoláig. Ne félj,
erre ismernek engem, és téged se fog bántani senki!
-- Igen, de mama azt mondta, hogy nem járhatok a Fő utcán, mert ott nagy a
forgalom, meg ott megy a kisvonat, és mindig a Luther utcán szoktunk menni a
gyárba is! -- vágta rá Peti, közben levette a sapkáját, és a fényes simlédert nyálazta,
amelyről sehogy sem akart lejönni a csúnya sárfolt.
Az osztályteremben nagy felfordulás fogadta őket, minden gyerek a padok tetején
volt, ugráltak, verekedtek, kiabáltak.
-- Gyertek már! Fogtam nektek két jó helyet! -- kiáltott rájuk Csutka az ablak
melletti hátsó padból.
Az első óra osztályfőnöki óra volt Zelenyánszki tanár úrral, aki mindjárt azzal
kezdte, hogy szétültette a bandát, Peti az ablak mellé, az első padba került, egy Ásvai
Imre nevű fiú mellé, aki szintén jó tanuló volt az elemiben, és az apja a kisvonatnál
volt állomásfőnök. Ő is olyan vézna gyerek volt, mint Peti, csak fekete hajú, kicsit
hadarva beszélt, és már az első szünetben megfelezte Petivel a vajas zsemléjét.
Kancsi Ási mögé került a második padba, csak Csutkát ültette el jó messzire tőlük
Zeli osztályfőnök úr, hátra a másik oldalra. Zeli kijelentette, hogy nála a jó tanulók
ülnek elöl, hogy ne tudjanak súgni, a rosszak és a nyakiglábok meg hátul. Az osztály
mindig felvihogott, amikor az ablakon bekukkantó őszi napsugár meg-megcsillant
osztályfőnökük gömbölyű fején; a sok új fiú közül Peti most még csak Apáti
Rezsővel barátkozott össze, aki Kancsi mellett ült a második padban, ez a fiú
ismétlős volt, majdnem olyan égimeszelő, mint Csutka, szeplős, vörös hajú, és
mindenki csak Róka Rudinak hívta. De volt a fiúk között Ábris, Bunkó, Malacka
meg mindenféle nevű, akikkel csak később barátkozott össze.
Az osztályfőnöki órán kapták meg a rászoruló tanulók a tankönyveket az iskola
kölcsönkönyvtárából, Peti minden könyvet megkapott, jól összefirkált, szakadozott
salátákat.
Az első szünetben körbenézték az iskolaudvart meg a vécét, ahol az efemgések meg
a harmadikos-negyedikespolgáristák cigiztek. A második óra számtan volt Rákos
tanár úrral, akit a fiúk csak Ráknak hívtak, szemüveges, svábosan beszélő szigorú
tanárnak nézett ki, Róka Rudi azt mondta, hogy nagyon kell nála tudni, őt is elvágta a
múlt tanév végén. Rák tanár úr csak egy saroknyira lakott az iskolától, az Orosházi
úton, agglegény volt, és egy takarító néni járt hozzá hetenként kétszer; Peti később
sokszor vitte neki haza a dolgozatokat kijavítani, és jól össze is barátkozott Rák tanár
úrral.
A második szünetben Peti elköltötte a tíz fillért. Marci bácsi, a félkarú, hadirokkant
pedellus tejet meg kiflit árult az udvaron; cigányképű, kövér ember volt, mindig
katonazubbonyt viselt, és a mellén vitézségi érmek csörögtek, amiket a háborúban
kapott az orosz meg az isonzói frontokon, ahol -- állítása szerint -- jól bedurrantott a
muszkáknak meg a digóknak.
Még két órájuk volt az első napon, német meg földrajz, Peti azt tartotta
legfurcsábbnak az egész iskolában, hogy minden órára másik tanár jött be az
osztályba, sőt a németre egy tanár néni, akit mindenki csak Nyanyának hívott,
amúgy Nagy Kálmánné volt a rendes neve, magas, szőke hajú fiatalasszony volt. Az
ismétlősök azt mesélték, hogy a férje fölöttük tanít az efemgében, és van egy
kisgyerekük is, de még szopós. Nyanya németet tanított, és Peti buzgón írta fel
magának, hogy milyen füzetet meg szótárfüzetet kell majd hozni a következő
németórára, amikor megkezdik majd a szavak tanulását. A földrajzot Réthegyi
Zsigmond tanár úr tanította, őt meg csak „Zsiga bá"-nak kellett szólítani, mert
leventeoktató is volt, meg vitéz, és mindig a háborúról mesélt ő is.
Földrajzóra után kicsengettek, és vége lett az első napnak, Peti Kancsival és
Csutkával indult hazafelé, az iskolával szembeni kis utcán elbandukoltak a
Szemere utcáig, itt Csutka jobbra fordult a hatodik kerület felé, Peti Kancsival balra,
mert Kancsiék itt laktak, mindjárt a harmadik házban.
-Nem jöttök ki délután a halastóhoz? -- kérdezte Csutka.
-- Nem lehet -- mondta Peti szomorúan. -- Mama azt mondta, hogy hétköznap
tanulni kell meg segíteni otthon, csak szombaton meg vasárnap délután enged ki.
-- Igaz, lehet, hogy engem se ereszt a fater -- vakarta meg az orrát Csutka. --
Holnap piac, és sok lesz a kuncsaft nála, biztos befog szappanyozni! Na, szevasztok!
Kancsi hívta Petit, menjen be hozzájuk, ő megebédel, aztán majd játszanak valamit,
de Peti azt mondta, hogy neki sietni kell haza, mert mama várja, de igazából nem
nagyon szeretett Kancsiékhoz bemenni, mert nagyon öregnek látszó, ráncos arcú,
szigorú néni volt a Kancsi mamája, legalább olyan zsugori, mint Andó néni. Mindig
olyan furcsán nézett rá, különösen akkor, ha Kancsi uzsonnát kért, és ezért Petit is
meg kellett volna kínálnia.
Kancsi volt a legkisebb gyerek a családban, három nővére közül a középső már
menyasszony, és egy Gáborka nevű zászlós katonatiszt volt a vőlegénye. A
legidősebb nővére nagyon csúnya volt, és vénlány is maradt. Kancsi apja órásmester
volt, a Fő utcán volt az üzlete meg a műhelye, ő is ráncos arcú öregembernek nézett
ki, Peti mégis jobban szerette őt, mint Kancsi mamáját, és szívesen benézett hozzá
Kancsival az üzletbe, de csak olyankor, ha Kancsi mamája nem trónolt a pénztárpult
mögött.
Kancsiéktól a Fő utcán ment hazafelé, egy darabig elbámészkodott az Apolló mozi
képkirakata előtt, Stan és Pan-filmet játszottak, vasárnaptól megjön majd a Sejk
fia Ramon Novarróval. A Fő tér sarkán a Meinl csokoládésbolt kirakata csábította, de
aztán átvágott a Fő téren a városháza és a katolikus templom előtt a Kossuth tér felé,
ahonnét már nem volt messze hazáig.
Samu nem volt fent a kerítésen, még nem szokta meg az iskolába járást, de amint
hívni kezdte még kintről az utcáról, máris előjött, és kurrogva, miákolva ugrálta
körül. Az utcakapu nyitva volt, beköszönt Andó néninek, és levette a szobakulcsot a
szegről. Mama már nem volt otthon, Peti csak egy cédulát talált a szobaasztalon:
„Kisfiam, a spájzban van a krumplipaprikás, ha kihűlt, melegítsd meg. Ha
megcsináltad a leckét, elmehetsz Marciékhoz egy kis szilváért gombócnak, estére
hazagyere, csókol mama."
Peti ujjongva nyargalta körül a szobát örömében, és Samu se maradt ki a
hajkurászásból, az étel még meleg volt a lábasban, vágott mellé kenyeret, és
kovászos uborkát is talált még az üvegben. Samunak is adott a paprikás krumpliból,
de aztán kizárta a macskát az udvarra, felkapta a piaci kosarukat, amelyet mama
odakészített a szilvának, és már indult is Marciékhoz.
„De jó, hogy mamának eszébe jutott a szilvás gombóc -- gondolta magában --, és
még Péter bácsiékhoz is el kéne menni valamelyik délután, már rég nem voltam
náluk. Biztos jó már az a nagy sárga körte, amiből mindig olyan sok van náluk!"
Amikor kifelé indult a szobából, Andó nénit a konyhában találta, éppen mosogatott.
-- Kezcsókolom, elmentem Marciékhoz, Andó néni! mondta neki. -- Tessék szíves
megmondani mamának, hogy holnapra nincs semmi leckém, csak füzeteket kell majd
venni, de csak holnaputánra, mert akkor lesz megint németóra! Kezcsókolom!
Andó néni nem válaszolt Petinek, csak dünnyögött valamit urizálásról meg német
flancról, de Peti nem figyelt rá, rohant kifelé a házból. Már a malom előtt baktatott a
kövesút felé, amikor azon kezdett gondolkodni, hol is hagyta a kárászozó kis horgot a
múltkor. Kucsera bácsinál a fészerben vagy Marciéknál? A mogyorófa nyelű damilos
pontyozóhorog otthon volt a kamrában, még ki se próbálta. „Pontyozni most úgyse
tudnék, meg főtt kukoricám sincs -- vigasztalta magát. Előbb odamegyek
Marciékhoz, elintézem a szilvát, aztán kimegyek egy kicsit kárászozni! Mama biztos
örül majd egy kis sütni való halnak!"
Nemsokára már a Kis térnél volt, nagy kedve lett volna megállni, néhány nagy
ugrást csinálni a hintáról, de aztán inkább a pecázásra gondolt, és elhessegette
magától a kisebbik kísértést.
A Széles utca tizenháromban nagynénjét, Teri nénit találta otthon, amióta Marci
feleségül vette, Teri meghízott, pirospozsgás volt a képe, és összevissza puszilta
Petit.
-- No, csak hogy idetaláltál végre mihozzánk is! -- üdvözölte unokaöccsét. --
Miért nem jössz gyakrabban? Nézd csak, itt van az öreg Cira is!
A vén cirmos is elősündörgött, és dorombolva a lába elé hemperedett, Peti
leguggolt, és játszani kezdett a macskával.
-- Ebédeltél már? -- kérdezte Teri. -- No gyere csak, egy kis mákos haluska
biztos még beléd fér! Egyél csak, vacsorára úgyis főzök még valamit Marcinak,
lecsót csinálok kolbásszal. Csak ne vinnék be októberben katonának! Mi lesz velem
itt egyedül, őnélküle?! Egy kis szilváért küldött az anyád, gombócnak, mi? -- vette ki
a kosarat Peti kezéből. -- Jól van, adok hát, hogyne adnék, az egyik fán már beérett a
magvaváló, majd szedek belőle, aztán majd a jövő héten, ha mind beérik, jöhettek
majd lekvárt főzni. Nem mész ki a körgáthoz? Az öreg Kucsera még kint tanyázik a
halastónál, tegnap találkoztam vele a boltban, aszondta, hogy már jó ideje felé se
néztetek. A csónakotok is megvan, azt üzeni, de vigyázz, nekem egyedül ki ne menj a
vízre csónakázni! Hát anyádékkal mi van? Az a lator jól a seggire vert a pénzeteknek,
hallom, anyád
helyében én rég kirúgtam vóna azt a kocsmatőteléket! De hát úgy kell az anyádnak
is, most megeheti, amit főzött. Hát a macskáddal mi van, megszokott már annál a vén
boszorkánál, ahol laktok?
Peti behabzsolt egy púpos tányérral a mákos tésztából, közben elengedte a füle
mellett nagynénje véget nem érő sápítozását, oda se figyelt, miket mond, mellesleg
megtalálta a kárászozóhorgát is a kamrában, Marci horgai mellett, minden megvolt
rajta: horog, ólom, csak éppen az úszója hiányzott, de ott volt mellette a Marci kis
horga, arról mindjárt kölcsönkérte Teri nénjétől a Marci úszóját, ráfűzte a saját
horgára a vastag, fehér libatollat, és kért a nagynénjétől egy karéj kenyeret a
pecázáshoz. Teri néni még teletömte a zsebét körtével is, aztán útnak eresztette. Peti
felkapta a horgot, és kiszaladt a házból.
-- De hat órára hazagyere! -- kiabálták utána.
A Daru utcán futott végig, a körgát felé, és csak akkor szusszant egyet, amikor
Zahoránék háza elé ért, régi ismerőse, Sir Kán, a sárga kandúr torpantotta meg,
a macska az utcakapu tetején ült, mosakodott, és vágyakozó pofával bámulta a
villanydróton gyülekező fecskéket.
-- Na, te híres, onnan bizony nem szeded le őket! kiáltott Peti a macskára, felkapott
egy göringyet, és ráhajította. Nem találta el, de a kandúr felfigyelt a lövedék
süvítésére, és sértődött morgással beugrott az udvarba.
A temető sarkánál tétovázott, merre menjen, de aztán balra fordult a halastó felé.
Útközben látta, hogy a Jangada békésen ringatózik kikötőjében, a kubikgödröt a
halastótól elválasztó keresztgát tövében, és megvolt Kucsera bácsi kis kunyhója is,
ahol az öreg csősz a Jangadát őrizte, amikor Kukacék megcsúfolták. A nádas csendes
volt, a kis sziget nádkoszorújában már itt-ott sárgás foltok tünedeztek elő, bent a
nagy fűzfa tetején meg jókora madár gubbasztott.
-- Szürke gém! -- állapította meg Peti.
A kékeszöld, hínárfoltos vízen szárcsák és vízicsibék úszkáltak az anyamadarak
körül.
-- Ezek is hogy megnőttek! -- csodálkozott Peti.
A halastón nem horgászott senki, csak a kövesút felőli sarokban, a fészernél látott
messziről egy embert üldögélni. Kucsera bácsi volt. Az öreg csősz egy nagy
hálógubanc közepében kuporgott, azt kötözte, javítgatta.
-- Kezcsókolom, Kucsera bácsi! -- köszönt Peti.
-- Szerbusz, no hát, ako sza más, klapec! -- fogadta az öreg. -- Rég nem láttalak mán.
Hát mán nem kell a hajótok? No, nem baj, jó lesz az még nekem is, csak előbb
lehányom róla azt a sok fercájgot, amit ráraktatok. Az én ladikom úgy ereszt mán,
mint egy hadibakancs!
-- Dehogyisnem, Kucsera bácsi! -- hadarta Peti, megszeppenve ijedtében, hogy
Kucsera bácsi még majd visszaveszi tőlük a Jangadát -- Csak hát... most... tetszik
tudni, újra megkezdődött az iskola, és...
Az öreg észrevette, mennyire jól sikerült a tréfája, és lelógó fehér bajsza
alatt nevetésre fakadt:
— No, jól beijedtél, klapec, mi?! No, csak ne félj, jó még az én hajóm! Hát a többivel
mi van? Segíthetnétek nekem megreperálni ezt a nagy hálót, evvel akarják meghúzni
a halastót az egyesületi urak szombaton, ki akarják válogatni a pontyok közül a
harcsákat meg a csukákat, merhogy, aszongyák, nagyon elszaporodtak, és
megzabálják a pontyivadékot. Hát mér' nem fogják ki őket horoggal? Az ám az igazi
kunszt meg sport, ahogy mindig mondják, nemcsak a fenékhorgokkal kiráncigálni a
jó kövér potykákat, amiket én felhizlalok nekik!
-- Kucsera bácsi, kérem, én most csak kimennék egypár kárászt fogni a kubikra --
bátorodott fel Peti. Tetszik tudni, jó lenne vacsorára egy kis sült hal.
Az öreg csősz újra elnevette magát.
-- No csak, mán egész úgy beszélsz, mint egy felnőtt! Azt hiszed, hogy fogsz is?
Süket a víz, fiam, a múlt héten se fogtak semmit, még egy fia kárászt se. Jól van,
eriggy csak, de vigyázz, bele ne essél nekem a kubikba, és kiabálj, ha bántani akar
valaki. Én itt leszek estig, meg kell reperálni ezt az ócska hálót.
Kucsera bácsi utolsó mondatát még egy zamatos fele tót, fele magyar káromkodás
követte. Szerencsére Peti ezt már nem hallotta meg, mert már a körgát tövében
szaladt a kubikgödör felé. Túl a keresztgáton a parti ösvény teljesen el volt vadulva,
benőve fűvel, náddal, szederindával, látszott, hogy rég nem járt erre senki, békák
ugráltak szét Peti lába elől, vizet fröccsentve maguk után, pókhálók, szitakötők,
vízibogarak csapódtak az arcába, lent a vízben meg szárcsák és vízicsirkék rebbentek
szét nagy lubickolással.
A kis nádöböl, ahol a múltkor Csutkáékkal a pecaversenyt rendezték, és ahol
Csutkával a harcsát is fogták, ugyancsak el volt vadulva, így hát, mielőtt horgászni
kezdett, Peti előbb kitisztította a helyet, félrehajtotta a törött, megdőlt nádszálakat,
aztán keresett a parton egy hosszú, száraz fűzfagallyat, s azzal kikotorta az öbölből is
a hínárt meg az uszadékot. Jó meleg volt, levette az ingét és nadrágját, nehogy
bepiszkolja őket, és csak kisgatyában tevékenykedett. Amikor végzett a
helycsinálással, letelepedett, és letekerte a horgot.
-- Meg kellett volna gyúrni és bepaprikázni a kenyeret Terinél -- dünnyögte, de
aztán kiszedte a karéj kenyér puha, fehér belét, és maga mellé tette egy lapulevélre, a
héjából meg letört egy kis darabot, jól megrágta, és utána arra a helyre dobta a vízben
a kenyérhéjtörmeléket, ahová majd a horgot is be fogja hajítani. Csutka tanította erre
a módszerre: ha nem nagyon eszik a hal, így kell beetetni és horogra csalni őket.
Aztán lecsípett a kenyérbélből egy borsónyit, az egyik végét keményre nyomogatta,
és úgy tette fel a pici horogra, éppen meglendítette a botot, hogy be is dobja, amikor
a csőszház felől kiabálást hallott. Ijedten felugrott. Hát azt látta, hogy egy fehér trikós
fiú szalad feléje az ösvényen, és kiabál:
-Peti! Petiii!... Hol vagy?!
Hát Lázár Pityuka volt, a mostoha-unokatestvére, teljes pecás felszereléssel; az
orsós-damilos bambuszbot volt a kezében, a vállán meg kis táskában hozta az
uzsonnáját meg a horgászengedélyét. Kipirult arccal, lihegve huppant le Peti mellé a
vízpartra.
-- Szevasz, Peci! Mondta a csősz, hogy itt vagy! Fogtál már valamit?
-- Még semmit. De én is csak most jöttem, kipucoltam a helyet, és most etetek!
-- mondta Peti kenyérhéjjal tele szájjal, aztán egy jól irányzott köpéssel
helyére juttatta a megrágott kenyérmasszát.
-- Hát te így etetsz? - csodálkozott Pityuka. Aztán ő is fürdőgatyára vetkőzött,
és letelepedett Peti mellé. Vágott egy villás ágat, beszúrta a partba, és kinyitotta a
táskát.
-- Én pontyozni jöttem! -- dicsekedett. -- Nézd csak, milyen klassz főtt kukoricám
van!
Aztán előszedte az uzsonnacsomagot is, amelyből rántott csirkecomb vége kandikált
ki.
-- Rántott csirke volt ebédre, meg főtt kukorica, és Dénes bácsi is nálunk ebédelt! --
fejezte be a dicsekvést.
Peti nagyot nyelt, amikor a paprikás krumplira gondolt, amit ők ebédeltek mamával,
pedig nem is volt éhes, Terinél nagyon belakmározott a mákos tésztából. Dénes bácsi
sokszor csinált ilyet, hogy csak fogta magát, éselment ebédre a nagymamáékhoz, de
otthon sohasem dicsekedett el vele, és nem is vitt nekik haza soha semmit. Az a
tavaszi vizitlátogatás is eszébe jutott most, amikor először voltak Lázáréknál
mamával, és amikor Pityukával is megismerkedett, és megkeseredett a szájában a
kény ér héj; de aztán arra gondolt, hogy Dénes bácsi mégiscsak nagybátyja
Pityukának, akárcsak őneki Marci, meg hát ha olyan nagyon urizálnak, és olyan jól
megy nagymamának meg a Joli néninek, hát csak etessék Dénes bácsit, legalább több
marad nekik mamával otthon a paprikás krumpliból meg mindenből. Csak az a baj,
hogy Dénes bácsi a saját fizetéséből sohase ad haza mamának, csak néha, nagy
veszekedések után, amikor mamának már nincs egy fillérje se a gyári fizetéséből
meg a harminc pengőből, amit édesapa küld havonta mamának, és nincs már otthon
ennivaló. Pityukából meg a jangadás kalandok óta egész jó barát lett, és már nem is
olyan nagyon felvágós.
Abbahagyta az etetést, kenyérgalacsint tett a horogra, mert az, amelyet az előbb tett
föl, a Pityukával való beszélgetés közben leesett, és bedobta a horgát. Marci fehér
tollúszója, vagy félméteres eresztékkel, úgy állt függőlegesen a hínáros öbölben,
mint egy kis világítótorony, de csak rövid ideig, mert egyszer csak megbillent és szép
simán elindult az öböl közepe felé, Peti felrántotta a hajlékony fűzfa nyelet, és kis
fárasztás után kiemelte a vízből az első, tenyérnyi, aranypikkelyes kárászt.
-- Hűű, te már fogtál?! -- álmélkodott Pityuka.
-- Nincs egy kis cukorspárgád? -- kérdezte Peti. -- Elfelejtettem halfűzőt
hozni!
-- Á, nekem csak ez a vastag fűzőm van, amire a potykákat szoktam rátenni --
felelte Pityuka, visszaült a horgához, elkezdte lemorzsolni a főtt kukoricát, és
ő is beszórt néhány szemet az úszója köré.
Peti körülnézett, keresett egy szomorúfűzfát, letört egy hosszú, vékony,
hajlékony ágat, és lesodorta róla a leveleket. A gally vékonyabbik végét bedugta a
kárász kopoltyúja mögé, és áthúzta a száján, így a hal szépen felfűződött a karikába
hajlított fűzfaágra, a karikát belógatta a vízbe, és új kenyérgalacsint tett a horogra.
Pityuka szemlátomást majd megpukkadt az irigységtől, amikor látta, hogy Peti
egyre-másra ráncigálja ki a szép aranyhasú kárászokat, és hogy megtelik a fűzője, az
ő dugója meg csak mozdulatlanul ring a vízen, hiába kínálja a pontyoknak a szép
sárga főtt kukoricát, csak nem akarnak ráharapni. Gondolt egyet, levágta a
pontyozóhorgot a damil végéről, egy smollpasztás dobozból kisebb horgot vett elő,
és azt kötötte fel a zsinór végére, a horogra csak egy szem kukoricát tett, de így se
volt kapása hosszú ideig. Akkor meg előszedte az uzsonnacsomagját, az egyik szelet
kenyérből ő is galacsint csinált, mint Peti, és azt tette fel a horogra, így aztán végre ő
is megfogta az első kárászt.
Petinek azonban ekkorra már megtelt a fűzfa karikája, és másik gallyért ment a
fűzfához.
Pityuka felfűzte a kárászt a fűzőjére, és megszólalt:
-- Én már harmadikos gimista lettem, tudod, évnyitóra meg kaptam a Joli nénitől
egy klassz Bocskay-ruhát! Te ugye még csak elsős vagy a poliban? Hát te mit kaptál?
Petit annyira váratlanul érte Pityuka hencegése, hogy elszúrt egy kapást, ezért is
mérges lett hát, no meg hogy Pityuka, úgy látszik, mégsem javult meg. Megint
kezdi, hogy két évvel öregebb nála, meg hogy úrigyerek, és mi mindent kap mindig!
Szegény nagytata is eszébe jutott, meg Dénes bácsi a sok pénzzel -- és megpróbált
visszafelelni Pityukának:
-- Á, én csak egy sapkát kaptam mamától meg a füzeteket, tudod, mert Dénes bácsi
elkártyázta az egész pénzünket, amit nagytatától örököltünk! Pityuka meglepődött:
-- Mit csinált Dénes bácsi? -- kérdezte.
Peti újra a helyzet magaslatán kezdte érezni magát, és mint akinek teljesen
közömbös az egész, úgy beszélte el az esetet unokabátyjának:
-- Hát te nem hallottad? A nagytata meghalt, és mama megkapta Marcitól a házrészét,
háromszázötven pengőt (de még majd kapunk valamennyit), betette a
szekrénybe; aztán amikor elaludtunk, Dénes bácsi kilopta, és elment vele kártyázni!
Mama aztán csak másnap este találta meg Dénes bácsit egy kocsmában, de akkor már
csak hatvannégy pengő húsz fillér volt meg a pénzből!
Peti közben fogott még egy kárászt, és felfűzte a második fűzfa karikára,
Pityuka nem felelt, csak buzgón köpködte a vízbe a megrágott kenyérhéjat, ahogy
Petitől látta. A nap már a város háztetői fölött alacsonyan vöröslött, és fél hatot
kongatott a sárga nagytemplom toronyórája. Peti szedelőzködni kezdett.
-- Szevasz, nekem már haza kell menni! -- köszönt el Pityukától. -- Még Marciékhoz
is be kell menni a szilváért. Te még maradsz?
A maradék kenyérbelet bedobta a vízbe, hadd szokjanak oda még jobban a kárászok,
kivette a vízből a fűzfa karikákat a ficánkoló kárászokkal, marokra fogta őket, és
elindult a temető felé. Pityuka megvárta, hogy egészen elmenjen, aztán gyorsan átült
Peti helyére, és ott pecázott tovább.
Teri nénje stanicliba csomagolta a kárászokat, és a csomagot a szilva tetejére
helyezte a kosárban.
-- Csókoltatom anyádat, hallod-e? Mondd meg neki, hogy a lekvárfőzés dolgában
majd üzenek, vagy te gyere el megkérdezni!
Még nem ütötte el a toronyóra a hetet, amikor Peti hazaért. Samu megérezte a
kosárból áradó halszagot, és kurrogva ugrándozta körül kis gazdáját, Peti mindjárt
kiválogatta a legkisebb kárászokat, és adott belőlük a két macskának, mert közben
Andó néni Mircije is előkerült a padlásról.
Amikor benyitott a szobájukba, visszatorpant, mert Dénes bácsit pillantotta meg,
aki az asztalnál vacsorázott, előtte ott volt az asztalon az egész lábas a
krumplipaprikás maradékával, azt ette. Csak úgy áradt belőle a borszag, piros
volt az arca, és kidülledt szemmel förmedt rá Petire:
-Na te csavargó, hát megjöttél, mi?!... Gyere csak közelebb, majd én meg...
Mama azonban éppen előjött a kamrából, és visszatuszkolta Petit a konyhába.
-- Gyere csak, kisfiam -- mondta --, mi majd itt kint vacsorázunk! Jesszusom, hát
ennyi halat hoztál? De hisz ezeket meg is lehet sütni! Mindjárt megpucoljuk és
besózzuk őket, jók lesznek holnap ebédre, a gombóc mellé. De most eriggy át
Maczákékhoz a tejért... tessék, itt van a köcsög... én meg csinálok a tejhez egy kis
pirítóst!
Peti büszkén nyargalt át a köcsöggel a szomszédba, és Maczák néninek mindjárt
eldicsekedte, mennyi halat fogott. A néni közben fejt, Peti a tehénszagú istálló
falának támaszkodva illedelmesen figyelte, hogy freccsennek a szép fehér tej
sugarak Bimbó tőgyéből a Maczák néni lába közé fogott sajtárba. Három tehenük
volt Maczákéknak: a Bimbó, a Julis meg a Rézi, és Pétiek amióta itt laktak,
tőlük hordták a tejet, meg néha tejfölt és túrót is, elsejei fizetésre. Amikor
végzett a fejessel, Maczák néni leszűrte és kimérte Petinek a liter tejet.
Amikor hazaért vele, otthon már jó pirítósszag volt a konyhában, és Dénes bácsi
is elment az Ipartestületbe,így azután jó volt kettesben megvacsorázni mamával,
nagyokat nevettek a két macskán, mert Samu és Mirci degeszre ették magukat a
halfejekből és halbelekből, és zavarászták egymást az udvaron. Még Andó néni is
kijött, és nagyon örült, hogy nem kellett enni adnia a macskájának.
Mama aztán varrni kezdett a szobában. Peti egy darabig segített neki szétválogatni és
összepásszítani az öveket meg a csatokat, de aztán hamar elálmosodott, és mama
ágyba küldte.

Hej halászok, halászok...

Pénteken megvolt az első történelemóra is az I/A-ban Zeli osztályfőnök úrral, aki
már az óra elején bezengte, hogy az első osztályban a magyar történelem lesz az
anyag, aztán meg elkezdett mesélni a honfoglaló magyarokról és a még régebbi
ősmagyarokról, Hunorról, Magyarról meg Attila királyról. Peti elálló fülekkel
hallgatta a mesét, pedig a történeteket nagyjából már ismerte saját meséskönyveiből
is, de az osztály többsége unatkozott, napraforgómagot meg tökmagot csemegéztek a
padokban, és kétujjas gumicsúzlival U alakú papírgalacsinokat lődöztek egymásra.
Az ősmagyarok gyerekeiről is mesélt Zeli, hogy azok hogyan nevelkedtek kint a
szabadban, lóháton, nyilazást meg dárdavetést tanultak az öreg vitézektől, és táltosok
voltak a tanítóik.
-- Ők voltak ám csak az igazi cserkészek! Hunor és Magyar, no meg később a kis
Árpád, akiből később a nagy fejedelem lett! Árpádnak egész kis gyerekvitéz csapata
volt: ez volt a világon az első igazi cserkészcsapat! -- áradozott Zeli osztályfőnök úr.
Róka Rudi odasúgta Petinek:
-- Á, smafu az egész! Tudod, Zeli csak hazabeszél, mert ő a cserkészparancsnok!
És igaza is lett Róka Rudinak, mert Zeli az óra végén azt is elbeszélte, hogyan lehet
itt a polgáriban cserkésznek lenni, az elsősökből farkaskölykök lehetnek, a
másodikosokból kiscserkészek, próbákat kell majd letenni, és csak azután lehet
beöltözni a gyönyörű khakiszínű egyenruhába és felvenni a nagy karimájú,
árvalányhaj csokros, rézliliomos cserkészkalapot.
Peti kicsi kora óta mindig irigykedve bámulta meg a templomban és az ünnepélyeken
felvonuló cserkészeket, ezért az egész osztályban egyedül őrá volt hatással Zeli
parancsnok úr toborzója. Azt is megmondta Zeli, hogy tavasszal, az első félévi
osztályzás után vesznek fel majd az elsősökből néhány jó tanulót farkaskölyöknek a
cserkészcsapatba.
A szünetben Csutka kinevette Petit, amiért Zeli így befűzte a cserkészdumával:
-- Hát hol lesz a te mamádnak pénze cserkészruhára meg táborfelszerelésre, mi?
-- ugratta Petit. -- Hisz ezek minden nyáron táborozni mennek, oda meg nagy
felszerelés kell ám: cserkészbot, bicska, csajka, trombita, iránytű, fütyülő és még
mennyi minden! Hisz még én se mernék előhozakodni vele a faternál, pedig sok
pénzt megspórolok neki a szappanyozással!
Róka Rudi is Csutkával értett egyet, de Kancsi meg Ási gyanúsan hallgattak.
„Az ő szüleik biztos megveszik majd nekik a felszerelést" -- gondolta Peti irigyen és
szomorúan.
-- Inkább beszéljük meg a holnapi halászatot, srácok!-- indítványozta Csutka. -- Ti is
kijöhettek a halastóhoz-- mondta a két új barátnak, Fuszulykásnak és Malackának. --
Igaz, hogy az öreg Kucsera csak minket hívott, Kancsit, Petit meg engem, de majd
beprotezsálunk titeket is!
Fuszulykást igazából Fibula Palinak hívták, Malackát meg Weiler Gyurkának.
Fuszulykás hosszú, erős fiú volt, mint egy paszulykaró, innen kapta a becenevét is,
Malacka pedig kövér, malacképű zsidógyerek, aki folyton evett valamit, és mindig
gyanúsan nedves volt elöl a nadrágja. Fuszulykás is nagy pecás hírében állt, mint
Csutka, őlegalábbis így mesélte a fiúknak, Nádasvár nyugati kerületében lakott, a
bihari zsilip mellett, az apja kőműves volt, és Csutkával már pecáztak együtt a
zsilipben, ahol elég szép laposkeszegeket meg szürkeharcsákat is lehetett fogni.
-- De hozzatok fürdőgatyát is -- ajánlotta Csutka --, mert én már voltam ilyen
halászaton, tudjátok, előbb leszívatják a vizet a halastóban, aztán meg a sárban
olyanok leszünk, mint a disznók!
Malacka örömében röfögni kezdett, Róka Rudi meg rövideket csaholni, mint a róka,
de ekkor lecsengették a szünetet, és vissza kellett menniük az osztályba.
Két új tanárral is megismerkedtek, Kutyával és a Haresszal... Veres tanár urat hívták
Kutyának, mert vakkantva beszélt, és a nagy bajusza alatt előreugrott az egész álla, a
természetrajzot tanította. Azt mondták róla, hogy jó ember, és szereti azokat a fiúkat,
akik rendesen tanulnak az ő tantárgyából.
Hargitai tanár úr a mezőgazdaságtant tanította. Ő magas, bajuszos, sovány ember
volt, parancsnokhelyettes a cserkészcsapatban, és a farkaskölykök rajparancsnoka is
ő volt. Mindig pattogó, parancsoló hangon beszélt, és borzasztó szigorúnak látszott,
de az ismétlősök megmondták, hogy az egész viselkedése csak hamuka, mert ő a
legjobb szívű tanár az egész iskolában, és különösen a jól tanuló szegény gyerekeket
pártfogolja.
-- Jövő héten már gazdigyakorlat is lesz! -- súgta oda Petinek Róka Rudi
mezőgazdaságtan-órán. -- Tudod, van az efemgének egy gazditanyája kint az
öntözött réten, túl a lőtéren meg a körgáton, a nagy nádasok mellett! Oda kell majd
kijárni minden héten. Az lesz csak a jó hecc, majd meglátod, miket fogunk ott
csinálni!
Rudi úgy fellelkesült, hogy kis híján lebukott. Karesz tanár úr észrevette, hogy
beszélget, de csak szigorúanránézett, erre Rudi gyorsan hátravágta magát a padban,
és karba tett kézzel dekkolt.
Mostanáig már csak Mokrival -- Makkos tanár úrral és Csorba igazgató úrral nem
találkoztak órán, aztán kisült, hogy ők nem is fognak az I/A-ban tanítani, aminek az
ismétlősök nagyon örültek.
Peti megfogadta Kancsi tanácsát, és már őfeléjük járt az iskolába, mamának is
megmondta otthon, hogy mi történt az első napon a Luther utcában, és most már
mama is azt mondta, hogy hát akkor járjon inkább a Fő utcán, de nagyon vigyázzon,
nehogy elüsse a kisvonat. Most is arra ment haza, és minden baj nélkül áthaladt már
a Kossuth téren is, a szobor mögött, az Ipartestület sarkán éppen befordult az
utcájukba, a Gémes utcába, amikor nagyon megijedt, mert szemben mama szaladt
feléje! Peti szépen köszönt:
-- Kezcsókolom, mama! Hová tetszik sietni?
-- Elébed, kisfiam, de jó, hogy megjöttél! Gyere, hazamegyünk, megebédelsz, és
aztán visszajövünk a városba!
Mire hazáig értek, mama izgatott szavaiból Peti megtudta, hogy mi történt, mi
izgatta fel úgy mamát.
Hát az, hogy Joli néni, Dénes bácsi testvére, délelőtt eljött mamához, és adott
neki száz pengőt. Azt mondta, hogy a Lázár család nem maradhat adósa mamának
meg neki, Petinek, és hogy nemsokára vissza fogja adni a többi pénzt is, amit Dénes
bácsi elkártyázott az ő pénzükből, de most nem tud többet kivenni az üzletből.
Ennek a Joli néninek női divatszabósága volt a Fő téren, nagyon jó helyen, szemben
a katolikus templommal, vénkisasszony volt, de volt már régóta egy vőlegénye, aki
nem tudhatta feleségül venni, sok pénzt keresett, és ezért tudott csak a Lázár család
urizálni, mert a nagytatájuk, aki főhivatalnok volt régen a dohánybeváltóban, már
meghalt, és a nagymama nyugdíjat kapott utána. De megvolt az úri lakásuk a Telepi
utcában, és náluk lakott Pityuka is, aki Dénes bácsi testvérének, István bácsinak volt
a fia, István bácsi lakatosmester volt, de hát a Joli néni urat akart nevelni Pityukából,
és Pityuka ezért lakott náluk.
-- Dénes bácsi tudja már, hogy pénzt tetszett kapni? kérdezte meg Peti.
-- Nem tudom, kisfiam -- pityergett mama. -- Joli néni erről nem szólt semmit, azt se
mondta, hogy ők honnan tudták meg ezt az egész pénzdolgot Dénes bácsival.
Legjobb lesz, ha mi se mondjuk meg neki, hanem gyorsan elköltjük az egészet, hogy
mire hazajön, egy vasat se találjon belőle. Legalább megveszek valamit neked,
kisfiam, abból a sok mindenből, tudod, amit elterveztünk!
Peti most már kapcsolt: hát bizonyára a Pityuka fecsegte el otthon, amit ő mondott
neki a pénzükről tegnapelőtt a halastón, pecázás közben, amikor Pityuka elkezdett ott
hencegni, és ő valamivel vissza akart neki vágni!
„Hű, mi lesz most?!" -- szaladt végig a hátán a libabőr.
Egy darabig még csak rágódott a dolgon, megmondja-e mamának, vagy ne, de aztán
otthon a szobában, amikor a nagy asztalnál a paradicsomlevest kanalazta, egyszer
csak elbeszélte mamának az egészet:
-- Tetszik tudni, úgy hencegett a Pityuka, hogy muszáj volt neki valamivel
visszalőni! -- fejezte be a vallomást.
Mama sírt is, nevetett is egyszerre, és csak megpuszilta Peti kipirult arcát,
megsimogatta borzas fejét.
-- Jól tetted, ne is hagyd magad, kisfiam! Úgy látom, kezded már megérteni a mi
életünket, és most már én is megpróbálok majd a sarkamra állni... No, gyere, vegyél
fel másik inget meg zoknit, elmegyünk bevásárolni!
Pénteken Dénes bácsinak mindig kártyanapja volt a Kispipában, és csak későn
szokott hazajönni, ezért hát baj nélkül megúszták a bevásárlást. Mama ingeket, ruhát
meg cipőt vett Petinek, és még maradt is egy ropogós húszpengősük. Ezt a pénzt
hosszú tanakodás után betették Peti történelemkönyvének hátsó fedele mögé,
a kékpapír alá, Dénes bácsi ott bizonyára nem fogja keresni, Peti pedig megfogadta,
hogy nagyon vigyáz a törikönyvre, és nem adja senkinek se kölcsön.
Nagyobb volt mama gondja a ruhacsomaggal, a szekrénybe nem merte betenni, hisz
Dénes bácsi ott mindig kutatott, rögtön megtalálná és elvinné eladni az ócskás
Fazekas nénihez, akinél Dénes bácsi bedolgozó is volt, ő csinálta a Fazekas néni
könyvelését, így hát mama gondolt egyet, fogta az egész csomagot, átment vele a
szomszédba, Maczákékhoz, ahonnét a tejet hordták, és megkérte Maczák nénit, hogy
tegye el valahová, és vigyázzon rá egy darabig; Andó nénire nem merte rábízni, mert
az nagyon irigy és pletykás volt, és nyilván elárulta volna Dénes bácsinak a dolgot.
Mama úgy gondolta, két-három hét múlva majd azt fogja mondani Dénes bácsinak,
hogy sokat túlórázott, és abból a pénzből vette Petinek a holmikat.Este Peti nagyot
játszott az udvaron Samuval meg az udvaron szúnyogra vadászó, alacsonyan
röpködő denevérekkel. A kandúr a legkülönbözőbb rejtekhelyeken, a kútvályú
mögött meg a tornácoszlopok mögött lapult meg, és onnan kiugrálva próbálta elkapni
a sipítozó kis bőrmadarakat, de egyet se tudott leszedni belőlük. Peti jobban kifáradt
ebben a vadászatban, mint a macskája, bent a szobában lefekvéskor már nem is volt
kedve olvasni, hamar elaludt. Éjjel akkor ébredt fel, amikor Dénes bácsi hazajött,
szerencsére most nem volt veszekedés, csak a szokásos zajokat hallotta mamáék ágya
felől,nyögést, káromkodást meg ágynyikorgást, ami olyankor szokott lenni, ha Dénes
bácsi berúgva jön haza. „Biztos, nem volt mama Lázár nagymamáéknál, és még nem
tud a pénzről! És hátha nem is mondják meg neki?" -- gondolta magában Peti, aztán
az ablak felé fordult és elaludt.
Szombaton csak négy órájuk volt az iskolában, és az utolsó torna volt, Nyanya
tanította a tornát is, de az első órán csak ismerkedés, szaladgálás meg tornaszer-
kipróbálás volt a tornateremben. Peti még sohasem mászott fel bordásfalra, most
aztán kipróbálhatta. A mászórudak is nagyon tetszettek neki, de ilyenek a Kis téren is
voltak, sőt, nagytatánál a Széles utcai ház kertjében is volt egy mászófája, sima
törzsű, magas, fiatal ringlófa -- nagytata ezt a fajta szilvát mindig úgy hívta, hogy
fosos szilva --, de ez lassan már alacsonynak bizonyult, csak néhány mászást lehetett
rajta csinálni a tetejéig.
Itt a tornateremben jó magasak voltak a mászórudak, csak nagyon síkosak, ezért jól
be kellett krétaporozni a tenyerüket, ha fel akartak kúszni a tetejükbe. Nyanya
felíratta velük az ellenőrző füzetbe, hogy jövő keddre, a következő tornaórára már
tornafelszerelést is kell mindenkinek hoznia: fekete tornanadrágot, fehér trikót és
tornacipőt. Peti mindjárt a húszpengősre gondolt a törikönyvben, amit emiatt
bizonyára fel kell majd váltani.
Kancsiékkal meg az új fiúkkal úgy beszélték meg, hogy fél háromkor találkoznak a
nagymalomnál, és onnan együtt mennek ki a halastóra a körgáthoz. Finom ebéd volt,
mama lecsót főzött rizzsel meg lókolbásszal, és Peti megkérdezte mamától, mi újság
Dénes bácsival. Mama azt felelte, hogy semmi, de estére biztos lesz valami zűr, mert
Dénes bácsi szombaton igencsak haza szokott menni a nagymamáékhoz ebédre meg
egy kjs pénzkunyerálásra Joli nénitől. Peti elkérte mamától a piaci kosarukat, mert
Kucsera bácsi azt mondta, hogy a szeméthalból lehet majd hazavinni azoknak a
gyerekeknek, akik segítenek a halászatban.
Már két órakor elindult hazulról, és egy szuszra elfutott a Körös-partig, a nagy
malom kifolyójához. Már messzebbről észrevette, hogy ott horgászik valaki. Hát
Andor bácsi volt az, Peti öreg barátja és peca-tanítómestere. Ott álldogált a vízparton
ócska, rongyos ballonkabátjában, elnyűtt fekete kalapjában, a kifolyó betoncsövén,
és kis pecával csalihalakat fogdosott, gyufásdobozból megnyomott fejű legyeket
szedett elő, és azokat tette fel a kis horogra.
-- Kezcsókolom, Andor bácsi! Mit tetszik csinálni? köszönt Peti.
-- Hát én csak úgy lopom a napot, kisfiam, tudod, ahogy máskor is szoktam! --
felelte az öregúr, és egy ezüstösen csillogó, formás snecit emelt ki a sodrásból. A
ficánkoló kis halat tüstént betette egy lukacsos fedelű bádogkannába. De ott voltak
mellette, még feltekerve, a nagy dugós csukázóhorgok is, volt vagy nyolc darab
belőlük, ezeket szokta Andor bácsi egy-egy kis hallal felcsalizva szétrakni a vízen,
mint a legyezőt.
-- Itt tetszik majd csukázni is? -- érdeklődött Peti.
-- Igen, csak előbb átballagok a másik oldalra, oda ni, a fűzfák alá! Onnan jobban be
tudom helyezni a horgokat, tudod? Hát te hová mégy avval a nagy kosárral, tán
bizony hallal akarod telefogni?
-- Igen, megyünk a halastóra! -- felelte Peti, azért többes számban, mert közben
megérkezett Róka Rudi, Kancsi és Ási, és ők is odajöttek megbámulni Andor bácsit.
-- Tetszik tudni, lehalásszák a tót, és minket is elhívtak segíteni!
-- No, oszt csak vigyázzatok a lábatokra! Az a tó valamikor, nem is olyan rég,
szemétgödör volt, és most se tiszta az alja! -- dörmögte Andor bácsi.
Weiler Gyurka is befutott utolsónak, borzasztóan izzadt, mert egy uzsonnával
teletömött kosarat cipelt, most már csak Csutka hiányzott a bandából, de ő azt
mondta, hogy Fuszulykással együtt a csőszházhoz mennek, hisz ők arrafelé laktak,
közelebb a halastóhoz.
A fiúk elköszöntek Andor bácsitól, és a kövesút szélén libasorban mentek a körgát
felé. Amikor a kifolyótól feljött a partra, Peti a nagyligeti hídon látott egy embert
meg egy fiút átjönni, de nem törődött velük, együtt sietett a többiekkel.
A halastónál már nagy volt a nyüzsgés, ismerős felnőtt horgászok tettek-vettek a
csőszház körül, rendezgették a nagy hálót, egy teherautóról meg lukacsos haltartó
bárkát emeltek le és elcipelték a keresztgáthoz, ebbe akarták majd betenni a
vacsorára szánt halakat. Erre azért volt szükség, mert a nagy halvacsorát az
ipartestületben csak holnap este fogják megfőzni és megenni, hisz ma lehet, hogy
késő estig is el fog tartani a vízleeresztés meg a halászás.
Gulyás bácsi, a horgászegyesület elnöke mindenfelé intézkedett, a szivattyúsoknak a
keresztgátnál azt mondta, hogy még legalább harminc centit le kell szívni, és aztán
megkezdik a halászatot a kerítőhálóval. Az ármentesítő társulattól kaptak kölcsönbe
egy szivattyút, azzal nyomták át a kubikgödörbe a halastó vizét, holnap meg majd
visszafordítják a szivattyút, és újra friss vizet adnak a halastóban maradt pontyoknak.
Petiék Kucsera bácsinál jelentkeztek, aki csillogó szemmel, bajuszát pödörve
megszemlélte a halászinasokat.
-- Oszt tudjátok-e, milyen nagy dolog az, hogy tik is halászhattok? -- mondta.
-- Nézzetek csak oda ni, a körgátra! Azok is jönnének ám segíteni, de hisz akkor
fel is kopna az álla a horgászuraknak a halvacsorán!
Hát a körgát oldalán meg a tetején, a magas zsályafűben rengeteg cigány volt,
gyerekek meg asszonyok, és kórusban kiabálták:
-- Mennénk ám mi is segíteni, náccságos urak, csak egy kis hálát adjanak az éhes
purdéknák!
Igen ám, de a főhorgász Szekerka Bandi bácsi is ott sétált a körgát alján, vastag
bambuszbottal a markában, és visszazavarta a leszökdöső cigánygyerekeket.
Amikor elvitték a haltartó bárkát, egy hordó sört is legurítottak a teherautóról, és a
csőszház mellett mindjárt csapra is verték, Kucsera bácsi kitett egy asztalt, poharakat
is hoztak, és elkezdődött a sörivás.
Peti a fiúkkal Kucsera bácsi körül téblábolt. Az öreg csősz azt mondta, hogy aki akar,
bemehet a vízbe a háló után meg a két végéhez hajtani, de nagyon kell vigyázni,
nehogy megvágják a lábukat. Petinek azonban megtiltotta, hogy bemenjen, neki azt a
parancsot adta, hogy ő csak maradjon kint a parton, és ővele együtt majd a halakat
fogja válogatni. Peti igazából nem is szeretett volna bemenni a vízbe, ahol Csutka
szerint nagyon nagy sár lesz; bevitte a kosarát a fészerbe, és letette egy sarokba.
Amikor kijött, egyszer csak ismerős nagy hangra lett figyelmes a sörözőknél, és a
lélegzete is elállt az ijedtségtől... Dénes bácsi?!
Hát bizony Dénes bácsi jött meg, és Pityuka is vele volt, Peti most kapcsolt,
hogy ők voltak azok, akiket az imént látott a malomnál átjönni a hídon.
-- Szevasz, Peti, mi is eljöttünk Dénes bácsival! -- újságolta Pityuka, amikor
észrevette Petit. -- Tudod, minket a Szekerka Bandi bácsi hívott meg, ő jó haverja
Dénes bácsinak! Te mit fogsz csinálni? Én bemegyek a vízbe hajtani! Hű
de jó lesz, hátha elkapok egy nagy csukát!
Peti körülpislogott, Kucsera bácsit kereste, hogy elmehessen Pityukától, de már
késő volt, mert Dénes bácsi észrevette.
-- Hé, fiacskám, gyere csak ide! -- kiáltotta mennydörgő hangon.
Peti odament, és Dénes bácsi magához húzta.
-- Látjátok, ez az én fiam! -- harsogta a körülállóknak. -- Majd én embert
csinálok ebből a kis fattyúból! Gyere csak, igyál egy kis sört, hadd lássa mindenki,
milyen vagány gyerek lesz belőled!
Peti szabadkozott, hogy nem szabad, és hogy ő még sohasem ivott sört, de akkor
Dénes bácsi szemébe nézett, és úgy megijedt, hogy pityeregni kezdett; Dénes
bácsi meg fogta a tele söröspoharat, és a szájához nyomta.
-- Igyál, az anyád istenit, igyál, te... te kis... -- sziszegte, és olyan csúnyán volt
nevetős az arca, hogy Petinek szipogva és nagy csuklások között muszáj volt nyelni a
hűvösen habzó italt. Dénes bácsi közben hátratekerte a karját is, egyik markával meg
olyan erősen fogta össze a csuklóit, hogy Peti sírni, vergődni kezdett.
-- Megbolondultál, Dani!? Hagyd már békén azt a szegény gyereket! -- kiállott rá
valaki Dénes bácsira, Szekerka Bandi bácsi volt az, akit felváltottak a
cigányőrségből, és ő is odajött sört inni.
Dénes bácsi elengedte Petit, aki szipogva, csuklóit dörzsölgetve álldogált, és
segítség után pislogott, de a fiúk Kucsera bácsival már a keresztgátnál voltak, ahol
most vitték be a vízbe a nagy hálót.
Dénes bácsi megivott még egy krigli sört, aztán újra Petihez fordult:
-- Na gyere, fiam, mi is bemegyünk, meghajtjuk a harcsákat! Menjetek előre a
Pityukával, majd ő vigyáz rád, hogy el tudjak számolni veled az anyádnál!
Meglódította Petit, aki aztán Pityukát is faképnél hagyva lélekszakadva menekült a
keresztgát felé, futás közben azon keseregve, hogy Dénes bácsi elrontotta az egész
halászatot, meg hogy biztos a pénzről is tud már, azért nézett rá olyan csúnyán, csak
azt nem merte kikiabálni, és hogy este biztos nagy veszekedést fog csinálni mamával.
A söröshordónál a felnőtt horgászok nevettek, és gúnyosan dicsérgették Dénes bácsit,
hogy milyen jó apa, hogy még egy pofa sört sem sajnál a mostohafiától, de aztán
mindenki otthagyta a sört, és a halastóhoz mentek, ahol már a parthoz közeledett a
nagy háló.
Peti kifújta magát Kucsera bácsi mellett, de amikor megállt, úgy dülöngélt, mint
a libák, amikor teleették magukat eperrel.
-- Hát teveled mi történt? -- kérdezte a csősz. -- Úgy billegsz itt nekem, mint egy
keljfeljancsi! Mi ütött beléd? Állj egyenesen!
-- Nem tudok, Kucsera bácsi -- motyogta Peti, és leült. -- Egy kicsit szédülök, mert,
tetszik tudni, a Dénes bácsi belém döntött egy pohár sört, és én olyat még sohase
ittam. Meg azt parancsolta, hogy én is menjek be a vízbe a Pityukával!
Kucsera bácsi arca piros lett, mint a paprika, és elkiáltotta magát:
-- Hű, a kirelejszumát a latrának! No, ne félj, fiam, te csak maradj itt mellettem. Majd
csak kimegy a fejedből az a fránya sör. Méghogy a vízbe?! Persze hogy belefullaggy
vagy vágd el a lábad, mi?! Az ántikrisztusát a fajtájának!
Mer' hogy ezt ő parancsolja?! Na megájj, majd én megadom neki, ami dukál az
ilyen csirkefogóknak!
Kucsera bácsi olyan mérges lett, hogy Peti most meg attól kezdett félni, mi
lesz, ha Dénes bácsi utánajön, és összevesznek a csősszel.
A nagy háló két végén egy-egy ember hozta a vízben a vonófákat, Csutkáék meg
nagy lubickolást csaptak körülöttük, Gulyás bácsi meg folyton azt kiabálta nekik,
hogy ne kavarják fel nagyon a sarat, mert a pontyoknak még itt kell maradniuk ebben
a vízben. A hálóra nagy kabakok, dugók voltak felkötve, ezek tartották függőlegesen
a háló falát, középen a zsákjában meg már nagy bugyborékolásokat lehetett látni.
A körgátnál meg kitört a cigányforradalom, ahogy Kucsera bácsi mondta. A cigányok
már lent ugráltak a körgát aljában, a halastó partján, sok cigánygyerek a háló felé
lubickolt a vízben, de ekkor a söröző horgászok közül többen odaszaladtak, és
kizavarták őket a vízből a körgátra. Gulyás bácsi nagyokat káromkodott, hogy
ezektől a tetvesektől nem lehet itt rendes munkát végezni, és akkor a város felől, a
kövesúton két lovas csendőr jött. Amikor meglátta őket, Gulyás bácsi elébük ment, és
beszélt velük; Szekerka Bandi bácsi meg vitt a csendőröknek két pohár sört, és mire
azok megitták a sört, már üres volt a körgát, a cigányok elszeleltek. A két kakastollas
csendőr szép komótosan odalovagolt a körgáthoz, felmentek lovastul a tetejére, és ott
sétálgattak; amíg csak vége nem lett a halászatnak.
Pityuka Peti után szaladt a halastóhoz, előbb már levette az ingét és a tornacipőjét,
aztán zsupsz! -- beleugrott a vízbe, és Csutkáékhoz csatlakozott.
Azok már úgy festettek, mint a malacok a pocsolyában, de nagyon jól szórakoztak
a nagy háló körül, különösen akkor sikítoztak legjobban, amikor egy-egy jókora
potyka átrepült a hálón, és nagy csattanással vágódott le a szabad vízbe. A két
vonófás halász is partot ért, többen odamentek segíteni, és elkezdték partra húzni a
háló zsákját.
Ekkorra Dénes bácsi is odaért, és amikor meglátta Petit Kucsera bácsi mellett a
parton, rákiáltott:
-- Hát te miért nem fogadsz nekem szót?! Azt mondtam, menj be a vízbe a
Pityukával! Mars be, azonnal!
Peti egészen az öreg csősz mögé igyekezett bújni, aki éppen a vesszőkosarakat rakta
szét a parton, amikben majd a bárkába hordják a halakat.
-- Mit mondott a Lázár úr? -- fordult meg Kucsera bácsi. -- Ennek a gyereknek
szólt? Hogy mér' nem ment be a vízbe? Hát azér', mer' úgy egyeztünk meg, ugye,
fiam, hogy ő énvelem marad a parton. Mingyár' szedjük is ki a csukákat meg a
szeméthalat a zsákból!
-- Maga meg mit pofázik bele az én dolgomba, öreg?! -- ordította Dénes bácsi. --
Ez az én nevelt fiam, ha nem tudná, ennek én parancsolok! Maga csak törődjön a
saját dolgával, vén szaros!
No de most már Kucsera bácsi se hagyta magát, éktelen dühbe gurult, Peti még
sohasem látta ilyen mérgesnek.
-- De a kutyaúristenit magának, Lázár úr, maga csak tőtse a sört a saját feneketlen
bendőjébe, ne ebbe a gyerekbe, hajjá! Azt hiszi, nem láttam, mit csinált vele az
imént?! Van egy csomó tanú rá, hogy maga egy kiskorú egyént erőszakkal megitatott
szeszes itallal! Azt hiszi, nem tudom én a törvényt, a kirelejszumát?! És most már
takarodjon innét a fészkes fenébe a pereputtyával együtt! Maga nem is tag a
horgászegyesületbe', és mingyár' idehívom a Gulyás elnök urat! És vegye tudomásul
a Lázár úr, hogy én felelős vagyok ezer a gyerekér'! Az anyjának meg a nagyapjának
is, aki a komám vót, isten nyugosztajja!
Hát, Dénes bácsi csak tátogott, és nem tudott mit visszafelelni a csősznek, meg
tán szégyellni is kezdte magát a többi ember előtt, ezért hát sarkon fordult, és nagy
mérgesen elindult vissza a csőszház felé. De ekkor meg a vízből nagy kiabálást meg
sírást lehetett hallani, hát a Pityuka sírt, és féllábon ugrált a pocsolyában a nagy háló
mögött. Csutka és Róka Rudi megfogták, és a partra hozták, Pityuka jobb lábából
nagyon folyt a vér,valamiben jó mélyen elvágta a sarkát! Nagy volt az ijedelem a
parton, Dénes bácsi rögtön visszafordult, ölbe kapta az unokaöccsét, és elcipelte a
csőszházhoz, Szekérka Bandi bácsi hozott a teherautóból egy mentőládát, és
megpróbálták bekötözni Pityuka lábát. A vágás azonban nagyon mély volt, és a
vérzés sehogy se akart elállni, akkor jó vastag kötést tettek Pityuka lábára, valaki
adott kölcsön egy biciklit, Pityukát ráültették a vázra, és Dénes bácsi elkarikázott
vele a városháza udvarába, ahol a városi mentőállomás volt. Aztán estig már vissza
se jöttek.
Amikor Dénes bácsiék elmentek a biciklin, Gulyás bácsi nagyon összeszidta
Szekerka Bandi bácsit, és megtiltotta neki is meg mindenkinek, hogy Dénes
bácsit, aki nem is egyesületi tag, máskor is idehívják.
-- Hát nincs nekem elég bajom a cigányokkal, még csak az hiányzik, hogy mindenki
idecsődítse a kocsmatöltelék cimboráit?! -- kiabálta. -- Mi lesz, ha az a gyerek
vérmérgezést kap? Én nem vállalom a felelősséget!
Ekkor meg a Szekerka Bandi bácsi sértődött meg; úgy, ahogy volt, sárosán,
csatakosan felnyalábolta a ruháját, és ő is elment.
-- No, most mán tán nyugtunk lesz -- jegyezte meg Kucsera bácsi a bajsza alatt,
amikor csend lett. Peti nagy munkában volt mellette: a keszegeket meg a kárászokat
válogatta ki az első húzással partra borított haltömegből. A pontyokat vissza
eresztették a halastóba, csak a Kucsera bácsi által csököttnek mondott, görbe hátú,
nyomorék példányokat vitték kosárban a bárkába. Három jókora harcsa is volt az
első húzásban, négy-öt kilósak lehettek.
A haltartó bárkát a tiszta vizű kubikgödörben helyezték el a Jangada mellett, úgy
tervezték, hogy ha megtelik hallal, bevontatják a mélyebb vízbe, és köveket tesznek a
tetejére, hogy lesüllyedjen. Kucsera bácsi azt mondta,hogy neki ma estére az unokája
lakodalmára kell menni, így hát a Szlavicsek Józsi bácsi vállalta el éjszakára az
őrséget, ő vadász is volt, és már ki is hozta a vadászpuskáját, a keresztgátnál, -
Kucsera bácsi kis csőszkalibájában fog majd őrködni a fegyverrel.
Estig még két kerítést csináltak a nagy hálóval, és még két sebesültjük lett, egy
felnőtt horgász, a Bondár Jani bácsi, meg Weiler Gyurka, de ők nem sebesültek meg
olyan súlyosan, mint Pityuka, csak Malacka sírt olyan hangosan, mintha az egész
lábát levágták volna. Kucsera bácsi akkor az összes gyereket kiparancsolta a vízből, a
fiúk a Jangada mellett a kubikban megfürödtek, felöltöztek, és megették az
uzsonnájukat, Malackának is bekötötték a lábát, és már nem is fájt nagyon a sebe, a
cipőjét is fel tudta húzni. Lassan beesteledett már, az öreg csősz Gulyás bácsi
engedélyével minden gyereknek adott keszeget meg kárászt, és Petinek odasúgta:
-No, hékám, hozd ki a kosaradat a fészerből, oszt útközben szedjél két nagy
lapulevelet!
Peti teljesítette a parancsot, a csősz meg a kosár fenekére csúsztatott egy lapulevélbe
tekert másfél kilós nyurga pontyot, aztán telerakta a kosarat keszeggel és kárásszal.
-- Tiszteltetem édesanyádat! -- mondta Petinek búcsúzóul. -- Oszt ha az a la... az a
Dénes bácsi... bántani merészelne, csak szójj nekem, fiam, majd én ellátom a baját,
ne félj!
Amikor az utolsó húzás végén kiborították a nagy háló zsákját, hát egy jókora
teknősbéka mászott elő a halak közül! Peti, Csutka és Kancsi majdnem összevesztek
azon, hogy Dingót találták-e meg, Peti teknősbékáját, amelyet a Kukacékkal vívott
csata után visszaengedtek a kubikba, vagy egy másikat. Csutka szerint Dingó az, Peti
szerint nem. Végül Róka Rudi azt mondta, adják oda neki, ő haza szeretné vinni,
úgyis kell majd az iskolában terráriumot meg bogárgyűjteményt csinálni, és neki meg
is van odahaza tavalyról a terráriumládája, és azt is tudja, mivel kell etetni egy
teknősbékát.
Így hát Róka Rudi hazavitte Dingót, de madzaggal a kosarához kötözte, nehogy
útközben elmásszék. A fiúk hallal teli zacskókat meg kosarakat cipelve ballagtak
hazafelé a kövesúton, nagy volt a por és a zsivaj körülöttük, mert a tehéncsorda is
éppen most vonult hazafelé a kövesúton, és a tehénpásztorok nagy tülkölésekkel
jelezték a gazdáknak, hogy megjöttek a tehenek, ki lehet nyitni a kapukat nekik,
Petiék nem győztek csodálkozni, hogy a buta tehenek hogy tudják a járást, és hogy
fordulnak be maguktól a gazdájuk udvarába. A nagy malomnál a hídon lenéztek a
kifolyóhoz, hogy megmutassák Andor bácsinak a sok halat, de az öregurat már nem
látták sehol a vízparton, bizonyára hazament, ezért hát tovább-bandukoltak a
nagytemplom felé. A Gémes utca sarkán Peti megállt.
-- Szevasztok! -- mondta. -- Én itt már hazamegyek. Holnap kijöttök?
Ási, Malacka, Róka Rudi meg Kancsi kísérték el idáig.
-- Engem biztos nem engednek ki! -- pityergett Malacka, bekötött lábát mutogatva. --
Pedig már nem is fáj, és az öregeim nagyon fognak örülni a halnak!
-- Á, hisz holnap már nem lesz semmi érdekes odakint -- mondta Róka Rudi --,
hisz csak behozzák a halat ide az Ipartestületbe, és megzabálják! Legfeljebb a
Jangadával csinálhatnánk valamit, egy kis hajókázást, hisz mi még ki se próbáltuk!
Aztán abban maradtak, hogy akit elengednek, az vasárnap délután kijön a halastóhoz,
és majd meglátják, mit lehet csinálni.
Peti torkában dobogó szívvel kaparászta le a kapukulcsot a szegről, Samu megérezte
a halszagot, és a kerítés tetején mászkált, aztán kiugrott az utcára, és amíg Peti az
ajtót nyitotta, ügyesen kilabdázott egy keszeget a kosárból, beleharapott a hátába, és
morogva visszamászott zsákmányával az udvarba. Mama kint mosott a tornácon, és
összecsapta a kezét, amikor a hallal tele kosarat meglátta.
-- Kezcsókolom! -- köszönt Peti. -- Tisztelted mamát a Kucsera bácsi, és alul még
egy nagy ponty is van ám!
Dénes bácsiról nem mert kérdezősködni, örült, hogy nem találta otthon, de folyton az
utcakaput figyelte. Amikor mama befejezte a mosást, elkezdték megpucolni a
halakat. A pontyot maguknak tartották meg ebédre, a többi sütni való halból Andó
néninek is adtak. Vacsorára szalonnát ettek, amihez Andó néni zöldpaprikát meg
paradicsomot hozott fel nekik a kertből. Mama elkezdte kérdezgetni, hogy mi volt,
hogy volt a halastónál, és akkor Peti elbeszélte, mi történt Pityukával meg Dénes
bácsival, de elmondta a sörivást és Kucsera bácsi meg Dénes bácsi összeveszését is.
-- Az Isten nem ver bottal! -- kiáltott fel mama, sírni kezdett és járkálni a szobában,
aztán azt mondta Petinek, hogy feküdjön le aludni, és ne féljen Dénes bácsitól, ő
majd ellátja a baját, ha ezek után még egyáltalán haza meri dugni a képét!
Vacsora után Peti megmosdott a nagy lavórban, és olyan fáradt volt, hogy olvasni se
volt kedve. Valamikor késő éjjel egyszer csak arra ébredt fel, hogy valaki zörgeti meg
rugdossa a szobaajtót, amelyet, úgy látszik, mama bezárt, pedig sohasem szokta
bezárni addig, amíg Dénes bácsi is haza nem jött. Mama felkelt az ágyból, odament
az ajtóhoz, és az ajtón keresztül veszekedtek Dénes bácsival.
Mama azt kiabálta:
-- Az én gyerekemnek akartál rosszat, ugye, mert útban van neked, de megvert az
Isten, és a saját retyerutyád járta meg!
És még sok ilyeneket kiabáltak egymásnak, Dénes bácsi káromkodott meg
fenyegetőzött, de a végén már csak könyörgött mamának, hogy engedje be, és hogy
ezután majd minden másképp lesz, és ő úgy fogja szeretni Petit, mintha a saját
fia lenne.
Peti nagyon félt, és karikába kuporodott az ágyában, mert Dénes bácsi az ablakhoz
ment, és ott, az ő feje fölött veszekedtek tovább mamával, de aztán mama itt se
engedte be, és Andó néni is felébredt, és ő is ráripakodott Dénes bácsira, hátul az
udvari kis házban meg a Bolond Rozi néni kezdett el óbégatni.
Aztán egyszer mégiscsak csend lett, Dénes bácsi elment, és Peti újra elaludt.
Vasárnap reggel kipislogott a kis dunyha alól mamáék ágya felé, hát látta, hogy
mama egyedül alszik, Dénes bácsi nem is aludt itthon! Gondolt egyet: csendben,
hogy fel ne ébressze mamát, kibújt az ágyból, a szoba sarkából lábujjhegyen elhozta
az iskolatáskáját, és bevitte az ágyba. Kivette a történelemkönyvet, és megnézte,
megvan-e a húszpengős hátul a kékpapír alatt. Megvolt. Akkor előrelapozott a
könyvben, és elkezdte tanulni az első leckét a hunokról meg Attila királyról, az Isten
Ostoráról.

Az első gazdigyakorlat

-- Te se voltál kint tegnap a halastón? -- kérdezte Kancsi hétfőn reggel Petitől, amikor
iskolába menet Kancsiéknál találkoztak.
-- Á, nem tudtam kimenni -- legyintett Peti, és egészen elszontyolodott, amikor a
vasárnap eseményeire gondolt. Aztán útközben elbeszélte barátjának, hogy amikor
mise után hazamentek mamával a templomból, hát otthon találták Dénes bácsit, aki
azt mondta nekik, hogy éjjel a nagymamáéknál aludt, és hogy délután mind a
hármójuknak meg kell látogatniuk Pityukát a kórházban! Aztán megnézte Dénes
bácsi, hogy mama mit főz ebédre, a pontyból paprikást akart csinálni galuskával, a
kárászokat meg sütve, és azt mondta, hogy ő visszamegy ebédelni Lázárékhoz, mert
odajönnek István bácsiék is, a Pityuka szülei, és hogy ők onnan majd együtt mennek
el a kórházba.
-- Hát bevitték a kórházba? -- álmélkodott Kancsi. Peti aztán tovább mesélte,
hogy Pityuka bizony ottfekszik a kórházban a sebészeten, ahol nagytata is volt, négy
kapoccsal van összekapcsozva a lába, és tetanuszoltást is kapott, már belázasodott, és
csak almát volt szabad vinni neki, meg citromot limonádénak.
Peti azonban sok mindent nem mondott el Kancsinak, például azt sem, hogy Dénes
bácsi a szombat éjjeli veszekedés után milyen alázatos meg mézesmázos őhozzá és
mamához, hogy egy szót se szólt még a pénzről, amit Joli néni hozott, pedig
bizonyára tud már róla. A kórházban Lázár nagymama meghívta mamát meg őt, Petit
is estére vacsorára hozzájuk, azt mondta, hogy nagyon finom rántott harcsa meg
halászlé van, de mama azt mondta, hogy köszönik szépen, de nekik is ott van a
rengeteg sült hal, és Petinek még leckét is kell csinálni. Amikor mamával
elköszöntek, és otthagyták a Lázár családot a kórteremben Pityukánál, mert még nem
volt vége a látogatásnak, Petinek az jutott eszébe, milyen érdekes, hogy Lázáréknál is
halebéd volt, pedig tegnap Pityuka meg Dénes bácsi egy fia halat se vittek haza, hisz
az orvoshoz meg a kórházba siettek a halastóról! De hát bizonyára a piacról hozták a
halat Joli néninek, ott volt az üzlete mögött a Hunyadi téren a csirkepiac meg a
halpiac, és az ismerős kofák mindig ellátták hallal. Azt meg, hogy neki még leckét
kell csinálni, mama nyilvánvalóan csak azért mondta, hogy ne kelljen elmenni
Lázárékhoz vacsorára. Azok mindig lenézték mamát és őt, a nagymama egyszer azt
mondta, hogy szegény Dénes bácsi mészárláncot csinált, amikor elvette mamát a
borjával. Peti nem értette, hogy ez az egész mit jelent, de nem kérdezte meg senkitől,
mert biztosra vette, hogy valami csúnyát, olyasfélét, mint a felnőttek káromkodásai.
És még azt se mondta meg Kancsinak, hogy ma reggel otthon kivették a törikönyvből
a húszpengőst, mert holnap tornaóra lesz, és mama meg akarja venni belőle a
tornafelszerelést.
Amikor beértek az iskolába, az osztályban kiderült, hogy az egész bandából csak
Csutka volt kint tegnap a halastónál. Ő aztán mindjárt el is újságolta, mi volt
ott, és az egész osztály odafigyelt:
-- Hát tudjátok -- kezdte Csutka --, a Szlavicsek Józsi bácsi az este úgy betintázott,
hogy elaludt az őrségen, a Kucsera bácsi csőszkalibájában. Azok a betyár cigányok
meg az éjjel odalopózkodtak, a puskája csövét teletömték sárral és körbe is
rondították. Aztán bementek a vízbe, ledobálták a köveket a bárkáról, az feljött a víz
tetejére, felfeszítették, és majdnem az egész halat kilopták belőle! Leginkább a
nagyját vitték el. A nyolc harcsából, amit kifogtunk, egyet se hagytak a bárkában!
Reggel aztán az öreg Kucsera odament, egyenest a lagziból, és ő ébresztette fel
Szlavicsek Józsi bácsit. No, lett aztán nagy balhé, mindjárt elmentek szólni Gulyás
bácsinak meg a többi főhorgásznak, és egész délelőtt meg délután is újra halásztak a
nagy hálóval a halastóban, meg a kubikgödör egyik felében is, de csak sok pontyot
meg két csukát tudtak kifogni, harcsát egyet se, ezért aztán este csupa pontyból
főzték meg a halvacsorát az Ipartestületben, mert már nem lehetett lefújni. Délután
megjöttek a csendőrök is, és kimentek nyomozni a körgáton túlra, a Cigánypárizsba.
-- És elkapták őket? -- kérdezték a fiúk izgatottan.
-- A frász tudja -- felelte Csutka --, én délután hazamentem. Az a fő, hogy a
Jangadának nem lett semmi baja, a tolvajok nem bántották, és az is biztos, hogy mire
a csendőrök kimentek, a morék már felzabálták az egész halat, hisz annyit vittek el,
hogy jóllakhatott belőle az egész Cigánypárizs!
Csutka elbeszélése után kitört a nevetés az osztályban, Malacka röfögve táncolt
bekötött lábával a padok tetején, a többiek meg csúzlizták, de ekkor belépett Zeli
osztályfőnök úr történelemórát tartani, és megkérdezte, hogy min mulatnak olyan
jót?
Hát az a betyár Róka Rudi nem felállt, és sunyi pofával úgy beszélte el még egyszer
a halászok meg a cigányok háborúját, hogy Zeli osztályfőnök úr is jót nevetett rajta,
és nem fegyelmezte meg az osztályt.
A második óra természetrajz volt, ezen meg Veres tanár úr azzal ijesztgette a fiúkat,
hogy év végéig mindenkinek növénygyűjteményt meg bogárgyűjteményt vagy
terráriumot kell majd csinálnia, ami bele fog számítaniaz osztályzatba, tehát jó lesz,
ha a most ősszel található növényeket, faleveleket és bogarakat máris elkezdik
gyűjteni!
A szünetben Peti azon kezdett siránkozni, hogy honnan fog ő annyiféle bogarat
összeszedni, de Róka Rudi és Csutka kinevették, és azt mondták, hogy ne sírjon,
majd ők segítenek neki.
-- Ti nekem adtátok a teknősbékátokat, én meg neked adom a tavalyi
bogárgyűjteményes dobozomat-jelentette ki nagylelkűen Róka Rudi. -- Jó nagy
doboz, belefér vagy ötven bogár is, és üvegteteje van, csak ki kell pucolni, mert a
tavalyi bogaraim belebüdösödtek, a mutter most dobta ki őket valamelyik nap, és
úgyis újakat kell fogni. A keresztapám meg asztalos, és azt ígérte, hogy csinál nekem
egy szép új dobozt, csak meg ne bukjak még egyszer osztályismétlésre. Most meg,
hogy nálam van a teknősbéka, lesz még egy terráriumom is a bogárgyűjtemény
mellé, hát csak nem fog a Kutya még egyszer elvágni?!
A mezőgazdaságtan-órán meg Hargitai tanár úr jelentette be az osztálynak, hogy
amíg tartósan esős nem lesz az idő, minden héten kedden gazdigyakorlatra kell
menni délután fél háromtól ötig a gazditanyára, névsorolvasás is lesz; aki hiányzik,
kap egy ötöst, és ez a rossz jegy a magaviseletbe is bele fog számítani.
Peti most meg azon kesergett, hogy ő sohasem járt még az Előre-pályán túl, és
útközben bizonyára meg fogják verni a cigányok. A fiúk azonban megnyugtatták,
hogy mindig egy csapatban szoktak kimenni a gazditanyára, egyenesen az iskolából
az utolsó óra után, hiszen úgyse lenne idő ebédre hazamenni.
Az efemgé tangazdasága Nádasvár délkeleti határában terült el, a vasútállomás, a
várost körülövező árvízvédelmi körgát és a bihari szárnyvasút közötti mocsaras
területen. A körgáton belül errefelé volt az Előre Munkás Testedző Egylet
futballpályája, a lőtér meg egy cigánytelep, amelyet a nádasváriak Londonnak
hívtak, a másik, a halastón túli volt a Párizs.
Peti még sohasem járt errefelé, csak Marci nagybátyjától hallott erről a vidékről, mert
Marci egyszer az itteni nádas kubikgödrökben fogott egy nagyon nagy csukát, még
nagyobbat, mint a Fatörzs Csuka volt, amelyet Petivel együtt fogtak tavasszal a
Körös-csatornán, a konzervgyár alatt. Marci alig bírta hazavinni a nagy csukát,
felkötözte a hátára, mint egy hátizsákot, de előbb agyon kellett hogy üsse, mert
amikor még élve felvette a hátára, a csuka egy nagyot vágott, és Marci lebukott a
bicikliről. Igen ám, de amikor otthon lepikkelyezték és felbontották a tizenegy kilós
halat, hát olyan büdös mocsárszagú volt a húsa, hogy nem lehetett megenni, erre
nagytata összedarabolta, és odaadta a két mangalica hízónak, belekeverte a
darájukba. A disznók két nap alatt az utolsó szemig felfalták az óriási halat! Marci
azóta se járt errefelé pecázni, a csontházi gödrökre. Ezeket azért hívták így, mert a
lőtér és a vasút közti részen volt egy nagy szeméttelep, ahová a vágóhídról meg a
hentesektől is kihordták a hulladékot meg a csontokat, és azok ott büdösödtek.
Olyan rossz volt errefelé a levegő, hogy csak a cigányság bírta elviselni -- csapatostul
jártak ide guberálni --, meg a sintér, aki itt lakott, és szintén cigány ember volt.
Peti fél kettőre ért haza az iskolából, mamát nem találta otthon, csak egy cédulát.
„Kisfiam, elmentem a gyárba, bevittem a munkát, főztem krumplilevest, és van még
sült hal a kamrában. Ha megebédeltél, menj el a henteshez, és hozzál negyedkiló
friss tepertőt meg fél kiló zsírt."
...És ki volt téve az asztalra az a kockás füzet is, amellyel mindig hitelbe hozták a
zsírt meg húsfélét aLipény hentestől. Ennek a hentesnek a Fő téren, a katolikus
templommal szemben, épp a Joli néni szalonja mellett volt nagy üzlete: Dénes
bácsival a városházán ismerkedtek meg, és ezért megengedte, hogy hitelbe
vásároljanak nála. Lipény bácsi pirospozsgás arcú, nagy, kövér hentes volt, megvolt
százhúsz kilós, szegény nagytata mindig fuvarozott neki, úgyhogy Peti még nagytata
révén ismerkedett meg vele, és ha ő ment bevásárolni, mindig a legszebb tepertőt,
oldalast meg húsos borjúcsontot kapta tőle.
Samu nagyon éhes lehetett, mert két lábra állva és karmait kimeresztve
csimpaszkodott Petire. Ő adott is neki krumplilevest meg a tegnapi sült halból
is, de a halat előbb kiszálkázta, nehogy a macska megfulladjon. Samu úgy jóllakott,
hogy végigfeküdt Peti lába előtt a földön, és dorombolva kapkodott a cipőpertlije
után. Peti keresett egy darab spárgát, rácsomózott a végére egy kis darab papírt, az
egészet felkötötte egy kis ostornyélre, és elkezdte a macska orra előtt röpködtetni a
papírlepkét. Samu azonnal megszerette az új játékot, és olyan jól eljátszottak
egymással, hogy csak akkor hagyták abba, amikor Andó néni benyitott, és megnézte,
mi az a nagy felfordulás a szobájukban. Peti megszeppenve mondta neki:
-Á, nincs semmi baj, Andó néni, csak játszunk egy kicsit a Samuval, megtanítom
lepkét meg madarat fogni!
De aztán gyorsan abbahagyták a játékot, Samunak kitette a szűrét az udvarra, ő
meg fogta a kisebbik kosarat, és elszaladt a henteshez. Amikor visszajött, a tepertőt
meg a zsírt eltette a kamrába, és leckézéshez fogott, mert már volt feladva
mindenből. Főleg a német volt nehéz, ki kellett írni a szótárfüzetbe a lecke
olvasmányában szereplő német szavakat. És sokat kínlódott a német betűkkel,
ezekről Nyanya azt mondta, hogy gót betűk.
Nagyon furcsán szögletesek meg hegyesek voltak, sokat vesződött, míg megtanulta
leírni és olvasni őket.
Tanulás közben egyszer csak felnézett, és észrevette, hogy egy papírcsomag van a
szekrény tetején! Fogta a széket, ráállt, levette és gyorsan kibontotta: hát egy
csodaszép tornafelszerelés volt benne! Egy kicsit csak bámulta az egészet, aztán
felpróbálta a tornacipőt, éppen jó volt, aztán mindent szépen visszacsomagolt.
Estefelé mama és Dénes bácsi együtt jöttek haza, útközben találkoztak össze, mama a
gyárból, Dénes bácsi az Ipartestületből jövet. Peti az udvaron azt a pontyozóhorgot
babrálgatta, amelyet a nyáron csinált, de még egyszer se volt vele pecázni, sehogy se
találta jónak a drótból csinált zsinórtartót, amelyre csak úgy fel lehetett tekerni a
zsinórt. Azon tűnődött, hogyan lehetne igazi bambuszbotot meg egy szép kis sárgaréz
orsót szerezni, olyat, amilyen Pityukának is van. Köszönt mamáéknak, de nem ment
be velük a szobába, nem is hívták, és egyszer csak kihallatszott, hogy Dénes bácsi
nagyon kiabál odabent, annyit értett meg a veszekedésből, hogy Dénes bácsi
megtalálta a szekrény tetején a ruhacsomagot, és aztán azt a pénzt is kezdte követelni
mamától, amit a Joli néni hozott, és kereste, hol a többi pénz, ami megmaradt.
Mama persze nem árulta el a ruhacsomagot Maczákéknál, Dénes bácsi pedig
elkezdett mindent kirámolni a szekrényből, hogy megtalálja a maradék pénzt. Peti
fogta magát, és bevonult Samuval az udvari fáskamrájukba, és csak akkor jött elő,
amikor meghallotta, hogy már Andó néni is veszekszik, és Dénes bácsi a túlerő elől
végül elvonult szokott tanyájára, a kocsmába.
Mama behívta vacsorázni. A friss tepertő volt vacsorára, amit a hentestől
hozott, meg egy csésze tej. Peti lopva felnézett a szekrény tetejére, és nagyon
megijedt, mert acsomag már nem volt ott, de aztán felfedezte a tornafelszerelést
szépen kiterítve az ő ágyán, ekkor úgy csinált, mintha csak most látta volna meg
először, és megköszönte mamának.
Mama szabadkozott, és azt mondta, hogy ne köszönd, kisfiam, ez a legkevesebb,
amit megérdemelsz, és akkor pityeregni is kezdett, Peti meg arra gondolt, hogy
Dénes bácsi bizonyára meg is ütötte, mert csúnya kék folt volt mama arcán a
szeme alatt, és az egész bal arca kicsit megdagadt.
Kedden tornaóra is volt, meg gazdigyakorlat, ezért vinni kellett a tornafelszerelést és
az ebédcsomagot. Mama zsíros kenyeret adott Petinek, zöldpaprikát meg két szép
sárga almát, ezt Andó nénitől kapták a kertből. A tornafelszereléshez még az este
varrt mama egy szép fekete tornazacskót, amelyre fehér pamuttal ráhímezte a két
nagy P betűt is, Peti monogramját. Ezt a zacskót ezután majd minden tornaórára el
kell vinni. Csutka tanácsára Peti keresett otthon egy smollpasztás kartondobozt meg
néhány üres gyufásdobozt is a bogaraknak, amiket a gazditanyán össze fognak majd
gyűjteni.
Torna volt az utolsó óra, és Nyanya elintézte, hogy a fiúk Marci bácsinál, a
pedellusnál hagyhatták a tornazacskókat, hogy ne kelljen azt is kicipelniük a
gazditanyára, így is jól fel voltak pakolva, mert az iskolatáskákat csak vinni kellett,
és mindenki hozott más csomagokat is, Malacka annyi ennivalót, hogy alig bírta, Ási
meg egy vadonatúj lepkehálót, amiért aztán mindenki csúfolta, hogy mit akar fogni
vele ilyenkor ősszel, hisz a káposztalepkék, a fecskefarkúak meg a pávaszemek
szezonja rég elmúlt, és most már legfeljebb csak futóbogarakat meg cincéreket lehet
fogni, azok meg nem repülnek. Ási azonban erősködött, hogy darázs meg szitakötő
még ilyenkor is van, a lepkehálóval meg halászni is lehet majd a mocsárban, csibort,
csíkbogarat meg tarajos gőtét szeretne fogni.
Amikor kicsengettek a tornaóráról, Hargitai tanár úr is odajött, és elindította őket a
gazditanyára. Róka Rudit és Csutkát nevezte ki vigyázónak, Rudit azért, mert
ismétlős volt, és tudta a járást, Csutkát meg azért, mert olyan nyakigláb, és ráncba
tudja szedni a kisebbeket.
Az iskolából még szépen kettesével vonultak ki, de amikor Karesz tanár úr
visszament, rögtön felbomlott a rend, és kis csapatokban, vidáman beszélgetve
vonultak át az Orosházi úton, és egy keresztutcán át a Bácskai utca felé mentek.
Ez jó széles utca volt, az egyik oldalán jókora, mély vizesárok húzódott, betoncső
átereszekkel a házak kapuja előtt, telenőtt sással, vízililiommal meg hínárral, de szép
tiszta víz folydogált benne, mert az utca végében állt egy nagy artézi kút, és annak a
fölös vize folyt le ebben az árokban.
-- Ebben még hal is van! -- állította Csutka. -- Egy haverom itt lakik, és azt
mondja, hogy némelyik dudacsőnél, ahol nyáron kifürdik a srácok az alját, még
kárászt meg compót is lehet fogni!
A Bácskai utca a Kígyósi út betorkolásánál egy kis térből indult ki, aminek neve se
volt, itt az egyik oldalon egy fűszer- és vegyeskereskedés, szemben vele meg egy
suszterműhely volt, egy alacsony kétablakos házból meg finom sültcukor-szag
érződött.
-- Itt lakik a Milovics Pista -- jegyezte meg Róka Rudi. -- Tudjátok, tavaly egy
osztályba jártam vele, csak hát engem elhúztak osztályismétlésre, és most ő a kettő
bébe jár. Az anyja cukorkakészítö, és a piacokon meg vásárokon szokott árulni, Pista
mindig hozott a suliba törmelék cukrot, tíz fillérért egy egész stanicli diós törmeléket
lehetett nála venni.
-- Ott szemben meg az én nagyanyám lakik! – szólalt meg Kocsis Jancsi, egy göndör,
fekete hajú fiú az osztályból. -- Tudjátok, ő meg bábaasszony, ő veszi meg a
kisgyerekeket a gólyától! De azt is mondják róla, hogy boszorkány! -- tette hozzá
vigyorogva.
Róka Rudi meg Csutka felvihogtak, elkezdtek nyihogva nevetni meg visítani, és a
többi fiúval együtt körültáncolták Petit és Kancsit, és azt énekelték:
-- Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?...
Aztán meg átmentek a másik oldalra, és közelről is megnézték a bába néni
cégtábláját. Arra csakugyan ki volt írva, hogy „özv. Kocsis Józsefné bába, okl.
szülésznő", az egyik ablakban meg egy cédulára ki volt írva, hogy „Utcai szoba
kiadó"... Egy darabig még vitatkoztak rajta, hogy hogyan születnek a gyerekek, meg
hogy igazából vannak-e boszorkányok, de aztán odaértek az artézi kúthoz, ahol jobb
felé be kellett fordulni a cigánysikátorba. Egyenesen tovább is lehetett volna menni,
az Előre-pálya felé, de Róka Rudi azt mondta, hogy arrafelé kerülő lenne, most meg
úgyis olyan sokan vannak, hogy a cigánygyerekek biztos nem mernek kikezdeni
velük, így is lett, és minden baj nélkül átvonultak Cigánylondon főutcáján, néhány
maszatos cigánypurdé csak messziről, a putrik ajtajából kiabált feléjük mindenfélét
cigányul, Csutka szerint csupa disznóságokat, de hát sietni kellett, és nem lett volna
érdemes kikezdeni velük.
A körgátnál értek ki a cigánylabirintusból, itt a vasút felől kövesút jött, és a körgát
bevágásán át a gazditanyához vezetett. A fiúk mind felszaladtak a körgát tetejére,
amely végig Nádasvár körül a legmagasabb domb volt, és elkezdtek gurulni lefelé az
illatos zsályafűvel benőtt gátoldalon. Csak Malacka csapott nagy sikítozást, mert egy
csalánbokorba gurult bele, és a keze meg az arca mindjárt tele lett kis piros meg fehér
hólyagokkal, aztánlement a mocsárhoz, és locsolgatta magát a jó büdös vízzel.
-Nyomás, klapcik, álljatok be kettesével! -- kiabálta Róka Rudi, amikor újra
összeverődtek a nagy gurulászat után. -- Rendesen kell bemenni a gazditanyára,
mert Kaszás Marci bácsi, a tanyagazda jóba' van a tanárokkal, és ha rendetlenkedünk,
befúj minket Haresz tanár úrnál!
Az út a körgáttól nagy ívet írt le jobb felé, és vagy fél kilométernyire már ott
is volt a gazditanya. Itt is nádas mocsár volt mindenfelé, a sűrű nádasban mély,
nyílt vizű gödrök bújtak meg, és több halászt is láttak, akik póklábú
emelőhálókkal szűrték a zöld színű, moszatos-hinaras vizet. Peti oda is akart
szaladni az egyik nagy bajuszú cigányemberhez, hogy megkérdezze, mit fogott, de
Csutka visszaparancsolta; maradjon a sorban, erre most nincs idő, majd ha vége a
gazdigyakorlatnak, és hazafelé jönnek, akkor lehet majd kibicelni a halászoknak.
A gazditanya olyan volt, mint a többi paraszttanya, csak cseréptetős, piros
zsalugáterek takarták az ablakait, és körülötte az egész szántóföld meg a kertészet
drótkerítéssel volt bekerítve. A tágas, poros udvar túlsó felén istállók, fészerek meg
kukoricagórék sorakoztak, a górékat éppen most takarították, söpörték efemgés
nagyfiúk, akiknek sokkal több időt kellett itt a gazditanyán tölteniük, mint a
polgáristáknak.
-- Nemsokára jön a kukoricatörés, abba majd ti is beszálltok! -- kiáltotta feléjük egy
kövér, piros arcú, bricsesznadrágos, vadászkalapos ember, aki kezében
flóbertpuskával a nyitott tanyakapuban várta őket.
-- Ez a Kaszás Marci bácsi, a tanyagazda? -- kérdezte Peti Róka Ruditól.
-- Persze hogy ő az! Hát nem látod?! Várja a Haresz tanár urat, oszt' elmennek
kacsázni meg fácánozni! -vigyorgott Róka Rudi. -- Nézd csak, már utol is ért minket
a tanár úr!
Hát, tényleg ott karikázott mögöttük biciklin Haresz tanár úr, és egy szép barna
nőstény vizsla baktatott mellette.
-- Ez meg a Lonci! -- mutatta be a kutyát Rudi. -- Csuda jó vadászkutya, úgy kihozza
nekik a kacsákat a mocsárból, mint a pinty! Tudjátok, Haresz tanár úr meg Marci
bácsi leventeoktatók is, és ilyenkor a célba lövést gyakorolják. Csak golyós kis
puskával vadásznak, és marha jól lőnek. Majd meglátjátok, estére hogy meg lesz
pakolva Haresz tanár úr biciklije kacsákkal meg fácánkakasokkal!
A fiúk letáboroztak a kertészet bejáratánál, ahová Marci bácsi irányította őket,
és odament Hargitai tanár úr is, valamit beszélgettek Marci bácsival a fiúk felé
mutogatva, aztán mind a ketten bementek az irodába. Kis idő múlva két efemgés
nagyfiú jött oda, és nagy csomó kapát hozott a polgáristáknak, olyan kis kapák
voltak, amikkel a répát szokták megkapálni.
-- Na srácok, nyomás, megyünk a faiskolába! -- mondta az egyik efemgés, szeplős,
vörös hajú fiú, akihez rögtön odaszaladt Weiler Gyurka, a Malacka, mert hát ez a fiú
az unokatestvére volt! Tóninak hívták, nagyon rendes srácnak látszott, mindjárt
megkérdezte tőlük, hoztak-e csúzlit, mert itt rengeteg béka van, és jól lehet rájuk
célba lőni. Ha egy felfúvódott unkát eltrafálnak, még nagyot is pukkan. A legtöbb
polgáristának volt is csúzlija, de lövedéknek való kavicsuk nem sok volt, erre Tóni
vargabetűt csinált a csapattal, és elvezette őket az istállók mögé egy helyre, ahol új
üvegházat kezdtek építeni, és itt találtak egy nagy rakás kavicsot, a fiúk jól
megrakodtak lőszerrel.
-- De most aztán igyekezzünk, mert Zöldmarci és Haresz is errefelé jönnek
kikacsázni! -- ajánlotta Tóni. A kertészet mellett egy girbegurba, gazos dűlőúton jó
messzire kellett még menni, mire odaértek a faiskolához, itt már majdnem a Körös-
csatornánál voltak, az öntözött rét és a Lencsés út közelében, mindenfelé keskeny
öntözőcsatornák voltak, bal felől meg az a széles, nádas mocsár, aminek túlsó oldalán
a körgát magaslott. Jókora nagy területen csupa kis nyárfacsemete volt beültetve,
nyílegyenes sorokban, ezeket kellett megkapálni, kigazolni.
-- Vigyázzatok a kisfákra, mert Zöldmarci nagyon zabos lesz, ha csak egyet is
kivágva talál! -- mondta Tóni. -- Mindenki fogjon egy sort, és kezdjen neki, de
előbb lehet uzsonnázni!
Mindenki az utóbbi lehetőséget választotta, letelepedtek a nyárfás szélén, kibontották
az elemózsiás csomagokat, és mindent megettek. Utána meg nem volt mit inni.
Ekkor azt mondta Tóni, hogy ha két erős fiú visszamegy vele a tanyába, hoznak majd
két kanta vizet, és az elég lesz az egész bandának.
Peti nem jelentkezett vízhordónak, inkább pihent egy kicsit az árnyékban, mert
nagyon elfáradt, aztán Kancsival bogarászni kezdtek. Róka Rudi azt mondta, amikor
Tóniék elmentek, hogy nem kell mindent mellre szívni, az egész munka csak fal,
annyit lehet lógni, amennyi csak beléjük fér, a tanárok és az efemgések is ugyanezt
csinálják.
Peti azzal kezdte a bogarászást, hogy térdig belesülylyedt egy felül zöld, belül sáros
zsombékba, alig tudta kihúzni a lábát, a cipője és a zoknija csupa fekete sár lett, erre
gyorsan levette a zoknit és kimosta a csatornában, a cipőt is jól meg kellett
tisztogatni és megszárítani. Aztán már nem mert lelépni az ösvényről, csak a kis
csatorna partján bóklászott mezítláb, de nem sok eredménnyel, mert csak egy barna
cincért meg egy sárgaréz színű, fényes, kerek hátú bogarat fogott, ez Rudi szerint
„aranyos bábrabló" volt, nagyon értékes példány lesz a bogárgyűjteményben!
Malacka elment Tónival és a vízhordókkal a tanyába, és nem is jött vissza, a fiúk azt
mondták, hogy ott maradt Tónival almát szedni. Csutka és Kancsi elkérték Asitól a
lepkefogó hálót, és tarajos gőtére halásztak, hogy legyen párja a teknösbékának Róka
Rudi terráriumában, de hiába csapolták vele a vizet, egyet se tudtak a kis gőtékből
elcsípni, pedig sok volt belőlük, úgy úszkáltak, mint a kis krokodilusok, sárga meg
kék hasuk megvillant a békalencsés vízben. De aztán fogtak egy hatalmas csibort,
akkora volt, mint egy nagykabátgomb, a domború háta fényes feketén csillogott.
Nem merték kézzel kivenni a hálóból, hanem Csutka egy kis gallyal kipiszkálta a
fűbe, ott aztán két ujjal óvatosan megfogta az oldalát, és betette egy gyufásdobozba.
Éppen hogy belefért, és Csutka mindjárt Petinek is ajándékozta a bogár
gyűjteménybe, a cincér meg az aranyos bábrabló mellé. Aztán fogtak még a
lepkehálóval egy nagy, szőrös-tüskés zöldesbarna szörnyeteget is, olyan volt, mint
egy rák, de senki se tudta, mi a neve, és azt is beletették egy smollpasztás bádog -
dobozba.
Amikor megjöttek a vízhordók, mindenki ivott egy-két fedővel, és Csutka kiadta a
parancsot, hogy most már dolgozni kell egy kicsit. Kis ideig kapáltak és gyomláltak
is, de a legtöbb fiú hamar elfáradt, és egyre csak azt kérdezgették, hány óra van már,
meddig kell még itt maradni. Senkinek se volt órája, a toronyóra meg nagyon messze
volt, a tornyot is csak éppen hogy látni lehetett, de Róka Rudi azt mondta, hogy nem
kell izgulni, fél öt előtt a Tóni úgyis értük jön, és akkor még névsorolvasás is lesz.
Így is történt, Tóni megjött Malackával, és még egy vesszőkosár hullott almát is
cipeltek, ami azért nagyon jó volt, és hamar el is fogyott. A névsorolvasásnál
mindenki megvolt, aztán mehettek is haza, de csak a tanyán keresztül, mert a körgát
felé nem lehetett átmenni a mocsáron, itt még kerítés se volt, jó sokat gyalogolhattak
tehát visszafelé a tanyáig. Útközben egyszer csak a vasút felől lövéseket hallottak, és
vadkacsák repültek el a fejük fölött alacsonyan, fémült hápogással, egy sebesült
gácsér a közelben le is csapódott a rétbe, és ott vergődött, a szárnya lehetett meglőve,
aztán felkapaszkodott egy kis zsombékdombra, és ott meglapult. Csutkábanfeltámadt
a vadászszenvedély, csendre intette a fiúkat, és a vadkacsa felé osont.
-- Most majd meglátod, milyen klassz csúzlis a barátom! -- súgta Peti Asinak.
Csutka rá is szolgált hírnevére, mert egy jókora konglomerátkaviccsal úgy búbon
lőtte a gácsért, hogy az menten felbukott és elhallgatott. A fiúk ujjongtak, és mind
oda akartak menni érte, de amikor ketten-hárman combig süllyedtek a zsombékba,
mint az előbb Peti, visszahőköltek. Csutka mégse hagyta ott a vadászzsákmányt,
kerített egy hosszú gallyat, és óvatosan, zsombékról zsombékra lépegetve kipiszkálta
vele a döglött vadkacsát az ingoványból.
Nagyon szép gácsér volt, piros-kék tollgallérral a nyaka körül, és a súlya is megvolt,
a melle alatt találtak egy véres kis lyukat, és Csutka mindjárt kipiszkálta bicska -
heggyel a flóbertgolyót is, mert a mellcsontjában megakadt, de repülni már nem
nagyon tudott szegény. Tóni azt mondta, hogy ezt bizonyára Zöldmarci vagy Haresz
tanár úr lőtte meg, és hogy Csutka jól dugja el a táskájába, mert ő orvvadásznak
számít, és ha meglátják nála, elszedik, és meg is pofozzák! Csutka erre azt mondta:
-Ne féljetek, meglövik ők a magukét, ez a gácsér senkinek se fog hiányozni!
Aztán begyömöszölte a táskájába a vadkacsát; a szép tollaiból bizony alig maradt,
mert minden fiú kitépett belőle egyet-kettőt.
Hazafelé menet megint látták a halászó cigányokat, de Petinek most már nem volt
kedve odamenni megkérdezni, hogy mit fogtak, nagyon elfáradt a sok gyaloglásban
és hancúrozásban. Most is egy csapatban mentek, és csak az iskolánál váltak szét.
Csutka még előbb, a Bácskai utcai artézi kútnál elvált tőlük, mert neki onnan a fürdő
felé kellett menni hazáig.
-- Hű, majdnem elfelejtettem! mondta, mielőtt elment. -- Kucsera bácsi tegnap
borotválkozni volt a faternál, és azt üzente, hogy valamelyik délután menjünk ki
hozzá a halastóhoz, mert valami fontosat akar nekünk mondani. A fater hiába
kérdezte, hogy miről van szó, az istennek se akarta neki elárulni. Holnap délután ki
tudtok jönni?
-- Én nem tudom -- bizonytalankodott Peti. -- El kell kéredzkedni mamától. De ha
nem lesz sok lecke, elenged Marciékhoz, úgyis meg kell beszélni Terivel a lekvár-
főzést, és tőlük majd kiszaladok a halastóhoz.
Csutka kinyitotta a táskáját, kiráncigálta belőle a vadkacsát, és Peti kezébe
nyomta.
-- Nesze, ezt nektek adom! Az én mutterom úgyis kidobná a macskáknak, ő csak a
fácánt szereti. Mondd meg anyukádnak, hogy tepsiben süsse meg, fokhagymásan,
nagyon finom lesz, ilyenkor ősszel már jó kövérek a vadkacsák!
Peti egy kicsit szabadkozott, hogy hisz ezt Csutka lőtte, és hát neki is kell
hazavinnie, de Csutka hajthatatlan maradt, így hát Peti a fiúk irigy pillantásaitól
kísérve saját táskájába gyömöszölte a félig már megkopasztott gácsért, és igazából
borzasztóan örült, hogy már az első gazdigyakorlatról ilyen szép zsákmányt vihet
haza. Rögtön azt is eldöntötte magában; nem fog hazudni mamának, megmondja,
hogy Csutkától kapta. Hisz neki úgyse hinnék el, hogy ő lőtte volna.
Volt még tíz fillérje, és Kancsiék után a Fő utca sarkán vett két mákos kiflit a
kosaras pékkofánál, mire a Kossuth térre ért, már be is falatozta őket, hiába ettek
meg kint a gazditanyán minden ennivalót, ő már újra megéhezett.
Otthon mama első kérdése az volt, hogy hol van a tornafelszerelése, és csak
akkor nyugodott meg, amikor Peti erősködött, hogy az egész osztálynak a
pedellusnál kellett hagynia a tornazacskókat, és holnap fogják hazavinni. Amikor
aztán kivette a táskájából a vadkacsát, mama nagyon megörült neki, azt mondta,
hogy úgyis csak sült krumplit vagy krumplipaprikást tudott volna vacsorára csinálni.
Mindjárt fel is tette a kopóvizet a sparheltra a konyhában, és Andó néninek is
megmutatta a vadkacsát. Andó néni irigykedve megtapogatta, aztán visszabújt a
szobájába, mama meg kopasztás közben egyszer csak megkérdezte
Petit:
-- Mondd csak, kisfiam, nem tudod, mi van a Bolond Rozi nénivel? Már napok óta
nem láttam az udvaron mászkálni!
-Nem tudom -- mondta Peti --, én se láttam már régóta. De mindjárt meg -
kukucskálom, jó?
Samu már a kopasztás eleje óta mama lába körül sündörgött, és néha finoman
meglapkálta mama bokáját, figyelmeztetésül, hogy ő is itt van ám, és részt kér a
finom falatból, de amint Peti kiszaladt a konyhából, ő is utána eredt, és puha
szökellésekkel követte kis gazdáját.
Odakint már alkonyodott, Peti csendben, óvatosan kinyitotta a hátsó udvar
ajtaját, majd a kis házhoz lopakodott. Odabent égett a petróleumlámpa. Olyan
büdösség csapta meg, hogy be kellett fognia az orrát. Felhúzódzkodott a kis ablakra,
és egy darabig bámult befelé, aztán hirtelen lehuppant, és szaladt vissza az első
udvarba.
-- Na, mit láttál, kisfiam? -- kérdezte halkan mama. -Juj, nem is tudom --
mondta Peti halálsápadtan -,tetszik tudni, a Rozi néni ott fekszik a priccsen, és... és
egészen olyan, mint szegény nagytata, amikor már meg volt halva!
Mama nem felelt semmit, de Peti észrevette, hogy elsápadt, és hirtelen nagyon
gyorsan kezdte tépdesni a tokokat a gácsér hátáról.
-- Hát ez borzasztó! -- szólalt meg mama. -- Hogy ez a zsugori szipirtyó mit mível
azzal a szerencsétlen anyjával! Az már régóta beteg, de Andó néni persze sajnálja a
pénzt a doktorra! Arra vár, hogy előbb-utóbb majd csak éhen pusztul az a
szerencsétlen!
Mama még sopánkodott egy darabig, közben befejezte a kopasztást, leöblítette a
kacsát, kibontotta, feltrancsírozta. Samu és Andó néni macskája is megkapták a
részüket, aztán mama bezsírozta a tepsit, belerakta a kacsát, jól megfűszerezte,
és az egész pecsenyénekvalót bedugta a sütőbe.
-- Tegyél a tűzre, kisfiam, hogy jól süljön! -- mondta. -- Én bemegyek egy kicsit a
házinénihez.
Peti letelepedett a kis sámlira a sparhelt mellé, és a holnapi törileckét kezdte
tanulni, közben ügyelt a tűzre is, hogy jól égjen.
Kis idő múlva mama Andó nénivel együtt jött ki, és hátramentek a kis házhoz,
Andó néni egyre csak sápítozott:
-- Jaj Istenem, nagyon beteg szegény, már enni se tud, mindent kihány, és hiába
hívom ki a doktort, úgyse tud már rajta segíteni, csak a Jóisten, ha elviszi a
mennyországba!
Amikor visszajöttek, mamának piros volt az arca, rettentően mérges volt, és
ráripakodott Andó nénire, hogy azonnal menjen el a doktorért, mert ha nem, ő
mindjárt elmegy a rendőrségre, és bejelenti, hogy Andó néni meg akarja halasztani az
anyját! Andó néni még jobban megijedt, kendőt ráncigált a fejére, és elment a Győri
doktor úrért.
Mama krumplit hámozott, betette a kacsa mellé a tepsibe, és amikor minden megsült,
bementek a szobába, ott vacsoráztak. Dénes bácsi csak éjfél körül jött haza, épp
amikor a városi mejntőautó is a házuk elé érkezett a Bolond Rozi néniért.
Áthallatszott a konyhából, hogy Győri doktor úr rettentő mérgesen kiabál Andó
nénire, miért csak most hívta ki őt, miért nem egy héttel ezelőtt, most már nem lehet
segíteni rajta, annyira kiszáradt meg elrothadt a szervezete a szerencsétlen
öregasszonynak, hisz vizet sem ivott már napok óta.
Peti a dunyha alól azt is észrevette, hogy Dénes bácsi nem úgy viselkedik, mint
máskor, mert most nem törtzúzott és ordítozott, hanem csak tántorgott meg
motyogott magában, majdnem sírt is. Valami tanácsos urat emlegetett meg szidott,
és azt dünnyögte:
-- Igenis a piacról vettük, tanácsos úr kérem!......Az egész horgászbagázs egy nagy
sz...
És még ennél is csúnyább szavakkal szidta Gulyás bácsit meg Kucsera bácsit! De
igazából csak akkor rémült meg Peti, amikor Dénes bácsi az asztalra borulva
igazából sírni kezdett, és közben azt mondta, hogy szegény Pityuka nagyon rosszul
van és biztos meg fog halni! Erre mama is felült az ágyban, és vigasztalni kezdte
Dénes bácsit, Peti meg egészen összegömbölyödött a dunyha alatt, és megpróbált
gyorsan elaludni, de csakmuszáj volt neki is azokon a dolgokon gondolkozni, amiket
Dénes bácsi mondott.
Reggel a konyhában találkozott mamával, akinek nagyon ki volt sírva a szeme, és
amikor Peti súgva megkérdezte tőle, hogy miért sírt, mama csak legyintett, és
megpuszilta, aztán azt mondta, hogy Dénes bácsit megint kirúgták a városházáról,
bizonyára csinált valami stiklit, és hogy a Joli néni most megint bedobhatja majd a
protekcióját az úri kuncsaftjainál, hogy bocsássanak meg Dénes bácsinak, és vegyék
vissza.
-- De a legnagyobb baj mégsem ez -- mondta mama --, hanem hogy a Pityuka nagyon
rosszul van, egyszerre van vérmérgezése is meg tüdőgyulladása, és biztos meg fog
halni szegény!
Andó néni a konyha sarkában üldögélt, és a rózsafüzérjét morzsolgatta, amikor Petit
kikísérte az utcaajtóig, mama azt is elbeszélte, hogy Győri doktor úr nagyon
megharagudott Andó nénire, amiért ilyen büdösen, piszkosan, félig éhen halva vitték
el a mentők az öregasszonyt. Lehet, hogy le is csukják majd, mert a doktor úr szerint
a Rozi néni nem marad meg, pedig Andó néni egy egész kosár kolbászt meg sonkát
akart odaadni a doktor úrnak, de az nem fogadta el, és kiborította a földre a
konyhában.
Úgy bizony.
Petinek most jutott eszébe Kucsera bácsi üzenete, és megkérdezte mamát, hogy
délután az iskolából elmehet-e Marciékhoz a lekvárfőzést megbeszélni, és hogy
kiszaladna a halastóhoz is Kucsera bácsihoz. Mama azt mondta, hogy elmehet, és azt
üzeni Terinek, hogy neki a szombat vagy a vasárnap lenne a legjobb a lekvárfőzésre.
Aztán még azt is mondta, hogy kérdezze meg a fiúkat az osztályban, hogy az iskola
közelében, valahol az elsőkerületben nem tudnak-e egy kiadó szobát, mert őneki már
elege volt Andó néniből meg Dénes bácsiból is, és minél hamarabb el akar innen
költözni.
Egész úton az iskoláig Peti ezen az elköltözésen gondolkodott.
Milyen jó lenne, ha mama tényleg elválna Dénes bácsitól, és aztán nyugodtan,
békességben élhetnének ők ketten.

Szomorú hétköznapok

Az osztályban mindenki a gazdigyakorlat eseményeit tárgyalta, és Róka Rudi elhozta

Petinek a bogárgyűjteményes dobozt, amint ígérte. Viszonzásul Peti elővette az
uzsonnacsomagját, amelybe mama a sült vadkacsából csomagolt egy combot meg
egy szárnyat, és az utolsó szemig szétosztogatta a pecsenyét padszomszédjainak és
Csutkának.
A természetrajzóra elején Csutka elővette a smollpasztás dobozt, amelybe tegnap a
szőrös-tüskés szörnyeteget tették, és magasra nyújtott kézzel jelentkezett.
-- Tessék, fiacskám! Felelni akarsz? -- kérdezte Veres tanár úr, és a noteszáért
nyúlt.
-- Nem, neem, tanár úr kéreem! -- ijedt be Csutka, az osztály meg nevetett. --
Csak... csak tetszik tudni, tanár úr, kérem, tegnap a gazdigyakorlaton fogtunk egy
furcsa vízibogarat, és nem tudjuk, hogy micsoda! Meg tetszene nézni?
Csutka kivitte a dobozt a katedrához, és kinyitotta. A szörnyeteg már megdöglött, de
még nem volt büdös. Veres tanár úr feltette a szemüvegét, jól megnézte, és azt
mondta:
-- Hát gyerekek, ez itt egy víziskorpió! Látjátok, olyan erős fogói meg ollói vannak
kicsiben, mint egy ráknak, hátul meg mérges tüskéje. Vigyázni kell vele, nehogy
megszúrja a lábatokat, ezért nem jó mezítláb tapiskolni a mocsárban! No jól van,
fiacskám, menj a helyedre, a skorpiót meg tedd gyorsan spirituszba, akkor még jó
lesz a bogárgyűjteményedbe!
Petinek most jutottak eszébe az ő bogarai, otthon, este csak kitette a dobozokat
a fáskamrába, délután majd spirituszt kell szerezni, és azokat is belerakni,
nehogy megbüdösödjenek.
Csutka után most meg az a betyár Róka Rudi jelentkezett, hogy elhúzza az időt a
feleltetéstől.
-- Tanár úr, kérem, nekem meg terráriumom van, és már tettünk bele egy
teknősbékát! Tegnap a gazdigyakorlaton tarajos gőtét is akartunk fogni lepkehálóval,
de nem sikerült, legközelebb megpróbáljuk kishoroggal, gilisztával kifogni őket!
Tessék mondani, tanár úr, kérem, behozhatom a teknősbékát a legközelebbi órára
megmutatni az osztálynak? Most úgyis a kétéltűekről meg a hüllőkről kezdtünk
tanulni!
Veres tanár úr beleegyezően bólogatott.
-- Behozhatod, fiam, persze hogy behozhatod! A szertárban úgyis csak egy régi,
kiszáradt teknőscsontvázunk van.
Veres tanár úr azután elkezdett mesélni az osztálynak az őshüllőkről meg az
ősgyíkokról, amelyek sok millió évvel ezelőtt az első élőlények voltak az
ősóceánokban, és amelyekből később minden szárazföldi állat is kifejlődött. A
képeket is előhozatta róluk a szertárból. Azután azokat nézegették, amíg csak ki
nem csengettek az óráról.
A második szünetben mindenki uzsonnázott, csak Petinek nem volt már mit, és
pénze se volt kiflire, de a jószívű Malacka vitt neki egy darab sült libahúst meg
libatepertőt. Az utolsó óra után elkérték Marci bácsitól a tornazacskókat, mindenkié
megvolt, és haza lehetett őket vinni.
Peti Csutkával ment most Marciék felé, egészen a Bajza utcáig, ahol Csutkáék
laktak, innen már csak be kellett fordulni jobbra a Kis tér felé. A Széles utca tizen-
háromban Marcit is otthon találta. Nagybátyja éppen szabadnapos volt, és az ebéd
utáni első cigijét töltötte. Marci mindig maga csinálta a cigarettákat, fehér
„papírhűzniket" töltött meg dohánnyal egy kis tolófás szerkezettel, Peti is próbált
már vele tölteni, de neki sose sikerült, mindig kiszakadtak a vékony papír hüvelyek.
-- Szevasz! De rég láttalak! Hogy ityeg a fityeg? -- fogadta Marci. -- Hogy van anyád
meg az az új mostohaapád, he? Hallom, jól ráfáztak a halászatra a haverjával! Még
mindig együtt vannak anyádék? No, kíváncsi leszek, meddig bírja még anyád azt a
ficsúrt. Hogy a fenébe is tudott úgy beleesni?!
-- Hallgass már, te bolond! Hisz ez még gyerek! -- jött ki a tornácra nagy hanggal
Teri nénje, mire Marci gyorsan abbahagyta a kérdezősködést és vélemény-
nyilvánítást, Teri meg Petit vette gondjaiba:
-- Ebédeltél már, te gyerek? De hisz te az iskolából jössz, ugye, hogy is
ebédeltél volna? Na gyere, van itt még ennivaló bőven!
Lebbencsleves volt Marciéknál ebédre, meg finom kolbászos lecsó rizskásával,
Peti nagyon szerette. Amikor a levest kanalazta, egyszer csak elősündörgött Cira, a
vén anyamacska, és a lábához dörgölőzött, ő már jóllakott, a tányérja fényesre ki volt
nyalva a konyhában.
Marci és Teri azt mondták, hogy szombaton kéne megfőzni a szilvalekvárt, mert
Marci vasárnap egész napos a fürdőben, aztán ki is mentek a kertbe, megnézni a
szilvafákat. Rengeteg hamvaskék, édes besztercei szilva volt. Marci szerint több lesz,
mint két mázsa, úgyhogy még kölcsön is kell kérni üstöt, hogy egy nap alatt meg
lehessen főzni az egészet. A diófák is roskadoztak a terméstől, de a diók még kicsit
zöldek voltak, csak a férges szemek hullottak le a földre. A diófák alatt két nagy
hordóban cefre illatozott, darazsak és méhek dongták körül, a korai ringlókat meg
vörösszilvákat mind itt gyűjtötték össze, és ha megerjed, Marci elfuvarozza majd a
pálinkafőzdébe. Petinek erről is szegény nagytata jutott az eszébe, és elfacsarodott a
szíve, mert azelőtt mindig nagytata vitte targoncán a cefrét a főzdébe, és tavaly ősszel
Peti is elkísérte, meg is csípte akkor egy darázs a lábán, mert a szeszfőzde is tele volt
darazsakkal.
Peti hamar elköszönt Marciéktól, megmondta, hogy kimegy a halastóra Kucsera
bácsihoz, és onnan megy majd haza. Teri nénje rátukmált még egy kis gombócnak
való szilvát, így hát jól fel volt pakolva megint a tornazsákkal meg az iskolatáskával.
Marci azt mondta búcsúzóul, hogy jövő vasárnap kimehetnének még egy jót csukázni
a Holt-Körösre vagy valamelyik csatornára, ha csak addig meg nem kapja a
behívóját.
Csutkáék felé indult el Marciéktól, a Kis tér tele volt gyerekekkel, és minden hinta
foglalt volt a játszótéren. Focimeccs is volt, és a focizók között meglátta Tótét, akivel
nyár óta nem is találkoztak, odakiáltott neki, és Tóté kijött a meccsből. A kis piros
képű vasgyúró most még pirosabb volt a focizástól.
-- Szevasz, Peci! -- lihegte. -- Hű de fel vagy pakolva! Hová mégy? Nem jössz ki
a kubikra kárászozni?
-- Szevasz! Á, most nem érek rá, a múlt héten kint voltam, és fogtam vagy húszat! --
dicsekedett Peti egy szuszra.
-- Na szevasz, megyek vissza, mert kikapunk! -- kiáltotta Tóté, és visszaszaladt
a focimeccsbe.
A Kis tér sarkán balra fordult, és szemben a másik oldalon már ott is volt Csutkáék
háza. A négyablakos sárga ház kapu felőli első szobája volt megcsinálva üzletnek,
üveges kirakattal és ajtóval, amely fölött ott lógott a sárgaréz borbélytányér, a
cégtáblán meg az volt kiírva:Benkó Tivadar borbély és fodrászmester
Peti benyitott az utcakapun, mire nagy csaholással egy piszkosfekete szőrgombolyag
kutya szaladt neki, de szerencsére megismerte, és nem bántotta, csak körülugrálta. Ez
Csuli volt, a Csutkáék pulija. Ekkor kinyílt a konyhaajtó, és kijött Csutka, a puli meg
a nyitott ajtón rögtön besurrant a konyhába.
-- Á, te vagy az? Hát már megjöttél? Mindjárt megyek én is, csak megnézem, hány
óra! -- mondta Csutka, és visszabújt a konyhába.
Peti leült egy padra, és a szőlőlugast bámulta; nagy szemű sötétkék fürtökkel volt
tele.
-- Kóstold meg! -- biztatta aztán Csutka. -- Még nem teljesen érett, és nem is nagyon
jó. Tudod, ez az a húzós otelló, ha megérik, émelygős édes lesz. A fater mindig
összekeveri a másikkal, ami hátul terem a kertben, és olyan vacak házibort pancsol
belőle, hogy senki se tudja meginni, csak ő!
Végigmentek a Bajza utcán, aztán balra fordultak, és a temető kerítése mellett
kibaktattak a halastóhoz. A keresztgátnál meglátták Kucsera bácsit, amint ásóval,
lapáttal az árkot temette be, amelyet szombaton a szivatytyúzáshoz ástak ki.
Köszöntek, az öreg csősz hátratolta kalapját a tarkójára, és egy piszkos zsebkendővel
megtörülgette az arcát.
-- Szerbusztok! -- mondta. -- Hát kijöttetek? No, mi újság a borbélyműhelyben,
fiam? -- fordult Csutkához. Hónap reggel alighanem beretválkozni megyek hozzátok!
Úgy látom, tik mán nem nagyon értek rá kijönni a hajótokhoz. Hát, akkor le kéne
majd szerelni, oszt' eltenni jövő nyárra! A fercájgot, ami rajta van, betehetitek a
fészerbe, meglesz ott tavaszig. A csónakot meg majd én elrendezem télire.
Peti és Csutka egymásra pislogtak, aztán Csutka megszólalt:
-- Háát... Kucsera bácsi, azért egyszer még szeretnénk kijönni, amíg ilyen szép idő
van, talán most vasárnap. Azután majd leszereljük a Jangadát.
Az öreg csősz letelepedett a káliba elé, a kispadra, a fiúk is leültek, és az alacsonyan
röpködő fecskéket figyelték.
-- Mán ők is gyülekeznek! -- dünnyögte az öreg, és megtömte a pipáját. -- No hát
-- folytatta aztán -- nemcsak a hajó miatt híttalak ám benneteket, hanem azér' is, mer'
furcsa dogok vannak a minapi halászat körül! Tuggyátok, nálam is vótak a csendőrök
nyomozni, oszt' ki is hallgattak, de énnekem jó ösmerősöm a Farkas törzsőrmester, az
apjával egy bandában kubikoltunk valamikor a Körös-gáton, oszt' ő megmondta
nekem, hogy biz' a nem a cigányok vótak a haltolvajok!
-- Hát akkor kik voltak? -- kérdezték a fiúk.
Az öreg kiköpött egy dohánycsumát, és ravaszkás hunyorítások közben tovább
beszélt:
-- A jófene tuggya! Ha még a csendőrök se tuggyák, hát mit szóljak én? Aszondta
a törzsúr, hogy odaát Cigánypárizsban mindent feldúrtak, még a szemétdombokat
is, de egy fia halpikkelyt vagy szálkát se találtak! Jelentkezett oszt' náluk két
cigánysuttyó, akik aszondták, hogy ők biz' a az éjjel át akartak menni egy kis halat
kivenni a bárkából, de mikor a körgát tetején hasaltak, meglátták, hogy két ember
mozog a káliba körül, itt la, ahol vagyunk! Hát akkor ők nagyon megijedtek, és
aszondják, hogy visszabújtak a putriba aludni. „Oszt' milyen vót az a két ember?",
kérdezték tőlük a csendőrök. Hát ők csak azt tudták megmondani, hogy az egyik
nagydarab ember vót, a másik meg kisebb és soványabb.
De oszt' hiába kérdezték tovább őket a csendőrök, a két moregyerek nem tudott
többet mondani a haltolvajokról. No, oszt' az van még, hogy a Gulyás elnök úr akkor
délután nagyon összeveszett a Szekerka Bandival. Ösmeritek, ő az a főhorgász, aki a
körgátnál zavarászta a cigányokat, no meg ő hívta ide a halászatra a Lázár urat,
ennek a gyereknek a mostohaapját...
-- Igen, Pityuka is mondta, hogy ő hívta ide őket! szólt közbe Peti. -- Kár volt, ugye,
Kucsera bácsi, mert csak bajt csináltak, és elrontották az egész halászatot!
De most eszébe jutott, hogy mi van Pityukával, elhallgatott, és pityeregni kezdett.
-- Nocsak, mi van veled, klapec?! Miért tört el a mécses? -- hökkent meg Kucsera
bácsi.
-- Mert... mert a Pityuka nagyon rosszul van! -- szipogta Peti. -- És lehet, hogy meg
is fog halni, mert vérmérgezést kapott!
-Tyűha, ez oszt' nagy baj! Igen nagy baj lenne, ha rámenne az a szegény gyerek --
sóhajtozott az öreg csősz. -- Pedig hogy megmondtam nekik, hogy vigyázzanak a
lábukra, de úgy ugrándoztak a háló körül, mint a kecskebékák! No, ettül még
énnekem is meggyűlhet a bajom, no meg a Gulyás elnök úrnak! Mer' a Gulyás elnök
úr a csendőröknek is elbeszélte az összeveszést, meg hogy Bandi bátyátok hogy
megsértődött és elment!
Csutka felugrott, és Petire kezdett kiabálni:
-- Hát még mindig nem érted, te kis hülye?! Hát... hát persze: az a nagydarab ember a
te Dénes bácsid volt, a kisebbik meg a Szekerka Bandi bácsi! Hisz épp rájuk illik,
amit a cigányok mondtak! Ki akartak tolni a Gulyás bácsival meg mindenkivel,
bosszút akartak állni, mert azt hitték, úgyis a cigányokra fogják az egész tolvajlást!
Petit úgy meglepte Csutka támadása, hogy még jobban sírt, és a lába szára is
remegett, aztán leült, és segítséget kérően, szipogva bámult az öreg csőszre.
-- Nono, azér' álljon meg a menet, fiam! -- mordult az Csutkára. -- Hisz így még a
csendőrök se gyanúsítanak senkit, mer' nincs rá bizonyítékjuk! Aszondják, eddig csak
az van, hogy a Gulyás elnök úr fegyelmit vagy mifenét indított az egyesületben a
Szekerka Bandi bácsi ellen, a másikkal, a te Dénes bácsiddal, fiam, meg semmit se
tudnak csinálni, hisz őt csak úgy idehítták.
-- Dénes bácsit tegnap már kirúgták a városházáról szipogta Peti, és még sápadtabb
lett, mert most kapcsolta össze saját gondolataival azt, amit Csutka mondott.
-- Mit mondasz, fiam? -- kérdezte Kucsera bácsi. Peti most már egészen felbátorodva
kezdett el kiabálni:
-- Hát csak azt, Kucsera bácsi, kérem, hogy Dénes bácsit tegnap megint kitették
az állásából a városházán, mert biztos csinált valami stiklit, és... és én hallottam
tegnap éjjel, amikor hazajött, hogy nagyon szidott valami tanácsos urat, meg Gulyás
bácsit és Kucsera bácsit is!
Az öreg csősz csillapítóan simogatta meg Peti fejét.
-- Nono, fiacskám, tudod mit? Te csak ne törőggy az egésszel! Neked semmi közöd
sincs ezekhez a dogokhoz, hisz tán neked van a legtöbb bajod azzal a latorral!
Hagyd mán a fenébe az egész dógot, el van intézve, nem ránk tartozik. Én is csak
azér' híttalak ide titeket, mer' szerettem vóna kicsit megbeszélni veletek ezt az egész
dogot. Haj, csak az a szegény gyerek maradna meg!
Petit azonban most már nem lehetett elhallgattatni, és mindent kitálalt, ami a
begyében volt:
-- De igenis, Kucsera bácsi, kérem, mégiscsak a Dénes bácsiék lehettek a
haltolvajok, mert Lázár nagymamáéknál vasárnap nagy halebéd volt, pedig Dénes
bácsi meg Pityuka nem is vittek haza halat a halászatból! Dénes bácsit meg akkor
éjjel mama elzavarta, és nem is aludt otthon, csak vasárnap délelőtt jött haza, és
megmondta, hogy délután a kórházba kell menni Pityukát meglátogatni! És biztos a
hivatalban a tanácsos úr is megkérdezte tőle a halebédet, mert az éjjel azt is mondta
Dénes bácsi, hogy miért is ne vehetnék ők a halat a piacról?!
-- Harcsa is vót? -- kérdezte az öreg csősz.
-Igenis volt, és a Lázár nagymama is mondta, és minket is meghívott mamával
vacsorára, de mi nem mentünk el!
-- Hát akkor minden rendben is van, fiacskám -- mondta Kucsera bácsi. -- Hát
persze hogy a piacon vették. Hisz nekem is beszélték a borbélynál -- az öreg
Csutkára kacsintott --, hogy a Hármas-Körösön szombaton nagy harcsajárás vót, meg
hogy vasárnap reggel az egyik halászasszony, a Jankóné, egész kosár halat vitt
Lázárékhoz! Úgy bizony, és most mán a tárgyalást berekeszteni, punktum, a
kirelejszumát!
Kucsera bácsi úgy begorombult, hogy a fiúk jobbnak látták, ha elhallgatnak és szép
csendesen elmennek. Az öreg csősz meg felvette a lapátot, és tovább hányta be az
árkot.
-- Kezcsókolom, Kucsera bácsi! Akkor lehet, hogy vasárnap kijövünk!
-Gyertek csak, hátha addig engem is elvisznek a csendörök -- motyogta az öreg
csősz, és komótosan dolgozott tovább a lapáttal.
Csutka elkísérte Petit egészen a nagy malom hídjáig, útközben nem szólt egy szót
sem, csak amikor elmentek a kórház előtt, ajánlotta, hogy kérdezzék meg a portástól,
hogy van Pityuka. Peti azonban nem akart bemenni, és azt mondta, hogy otthon
biztos mindent megtud majd, és holnap az iskolában elbeszéli, mi van Pityukával.
Amikor befordult az utcájukba, már a sarokról észrevette, hogy Andó néni háza
előtt egy fehér autó áll. Először azt hitte, hogy a Bolond Rozi nénit hozták haza a
mentők, de amikor odaért, a kapu előtt ácsorgó szomszédok megmondták, hogy ez
bizony nem a mentőautó, hanem fertőtlenítés, és hogy hátul az udvarban éppen a
Rozi néni kis házát takarítják. Hát így is volt: két fehér tűzoltóruhás meg maszkos
ember olyan kis pumpálós fecskendőkkel mosta a kis házat, kívül-belül, a
veteményeskertben meg nagy tűz égett.
Peti besomfordált a szobájukba, hát mama otthon volt, Samu is ott kuporgott belül a
szobaablakban, és ijedt pofával bámulta az udvarban nyüzsgő embereket.
Mama krumplit hámozott a nagy asztalnál, és azon sopánkodott, hol is fogja
megfőzni a krumplipaprikást ebben a nagy sokadalomban. Aztán elbeszélte, hogy a
Bolond Rozi néni még kora hajnalban meghalt a kórházban, jobb is neki így,
szegénynek. Megállapították, hogy valami fertőző betegsége is volt, és ezért jöttek ki
a fertőtlenítősök, Rozi néni minden holmiját kihordták a kis házból, és elégetik;
mindenkit be fognak oltani, még a szomszédokat is. Andó nénit reggel elvitték a
rendőrök, de aztán hazaengedték, most meg itt vannak a testvérei a tanyáról, és a
szobájukban tanakodnak, hogy mit csináljanak, meg a Rozi néni temetését is
megbeszélik.
-Hát te, kisfiam, beszéltél az iskolában a fiúkkal a kiadó szobáról? -- kérdezte
mama.
Peti hebegett, hogy bizony elfelejtette, de aztán eszébe jutott az a cédula a Bácskai
utcában, a bába néni ablakában a kiadó szobáról. Mama ennek is megörült, és azt
mondta, holnap reggel el fog menni, és megnézi, hátha otthon találja a bába nénit,
mert azok soha sincsenek otthon, hiszen mindig kihívják őket azokhoz a házakhoz,
ahol kisbabákat várnak.
Aztán mama mégiscsak kiment a konyhába, hogy megfőzze a krumplipaprikást, és
közben beszélgetett Andó néni egyik testvérével. Ez a Boriska néni azt mondta, hogy
Andó néni kimegy lakni hozzájuk a tanyára, ezt a házat meg eladják, és földet
vesznek az árán, elviszik a tyúkokat is, de mamáék csak nyugodtan lakjanak itt
tovább, a lakbérük is ki van fizetve a hónap végéig, de még tovább is maradhatnak,
mert ha el is adják majd a házat, a lakót úgyse lehet kitenni. Mama megköszönte
Boriska néninek, hogy maradhatnak, de azt is mondta, hogy ha talál megfelelőbb
lakást, közelebb a gyárhoz és a gyereknek is az iskolához, akkor majd úgyis el
fognak költözni.
Már besötétedett, amikor megjött a kórháztól egy doktor és egy ápolónővér, és
mindenkinek védőoltást adtak, karba, nem is nagyon fájt. Egy lovaskocsival meg
Andó néni bátyja is megjött a tanyáról, és mindjárt csomagokat, batyukat vittek ki a
kocsira, aztán Andó nénivel együtt mindnyájan elmentek a tanyára. A szobájukat és a
kamrát bezárták, de hagytak mamánál egy kosárban ocsút meg kukoricát a
tyúkoknak, valamelyik nap majd azokat is elviszik még sok más holmival együtt.
Amikor nyolcat kongatott a toronyóra, már csak ketten voltak az egész házban
mamával, Peti félt is egy kicsit, de felgyújtották az udvari villanyt, és ő is hátrament
mamával megnézni a kis házat. Üres volt, és valami szúrós szagú fertőtlenítővel
permetezték be. A kertben a nagy tűz parazsát is eloltották már és lelocsolták. Aztán
szedtek mamával a kertben egy kis paradicsomot meg zöldpaprikát, mert Boriska
néni megegyezett mamával, hogy amiért vigyáznak a házra, minden vetemény meg
gyümölcs az övék lehet, ami még a kertben van, nekik a tanyán úgyis van elég. Ez a
Boriska néni nem volt olyan zsugori, mint a testvére, és ő siratta meg a legjobban
szegény Bolond Rozi nénit.
Mama gyorsan csinált egy kis paprikasalátát a krumplipaprikáshoz, és leültek
vacsorázni. Dénes bácsi reggel elment, és azóta nem volt otthon. Egyszer csak
zörgettekodakint, mama kiment kaput nyitni, hát akkor Peti nagy sírást-rívást,
sikoltozásokat hallott: a Joli néni jött el hozzájuk egy másik asszonnyal, akiről
később mama megmondta, hogy ő a Mariska néni, Pityuka édesanyja. Pityuka
meghalt.
Bejöttek a szobába, mama is nagyon sírt, Petihez szaladt, átölelte és sokszor
megpuszilta, Joli néni meg nagy sírások közben elmondta, hogy délután a
látogatáskor szegény Pityuka még élt, de már nem tudott beszélni, és hogy az
orvosok elpuskázták szegény gyereket, mert csak a tetanusszal törődtek, és
elfeledkeztek a tüdőgyulladásról. És akkor kiderült, hogy Pityukának gyenge a szíve,
és nem bírta ki a magas lázat. Dénes bácsi meg elbujdosott, délután még ő is ott volt
a kórházban, de amikor megtudta, hogy Pityuka meghalt, elment valahová.
Mama aztán már nem sírt, hanem azt mondta Joli néninek, hogy vegye tudomásul a
Lázár család, hogy ő már holnap elmegy egy ügyvédhez, és beadja a válást, Dénes
bácsi holmiját meg akár most is elvihetik, a bútor az mind a nagytatától való.
Joli néni és Mariska néni csak szipogtak és bólogattak, de nem szóltak semmit, aztán
csak azt mondták, hogy megértik mamát, hisz az ő nagy bánatukat is Dénes bácsi
okozta, mert elvitte szegény Pityukát a halászatra, és milyen szerencse, hogy Petinek
nem lett semmi baja.
Amikor ezt mondták, mama felugrott, és azt mondta, hogy a válókeresetbe bevéteti
azt a pénzt is, amivel Lázárék neki még tartoznak, leszámítva a száz pengőt,
amit Joli néni a múltkor visszaadott. Erre Joli néni gyorsan mama kezébe nyomott
egy százpengőst, és kérte, hogy ne vétesse bele, mert ő majd az utolsó fillérig
visszafizeti, csak hát most nem tud többet adni, mert a temetés is sokba fog kerülni.
Amikor Joli néniék elmentek, mama kinyitotta a szekrényt, és kirámolt belőle
minden holmit, ami Dénes bácsié volt, aztán behoztak a fáskamrából két koffert és
mindent beléjük gyömöszöltek. A koffereket mama kivitte a tornácra, és azt mondta,
hogy Dénes bácsi ezután be se teheti a lábát a lakásba, a koffereket meg holnap egy
fuvarossal el fogja vitetni Lázárékhoz. A szobaajtójukon belül volt egy erős retesz,
mert Andó néni nagyon félős volt, és mindenhová erős rigliket szereltetett fel, és az
utcakaput is jól bezárták, mielőtt lefeküdtek.
Már majdnem éjfél volt, mire ágyba kerültek, mert mama a szobát is átrendezte,
Dénes bácsi ágyát kivitték a fáskamrába, mamáét meg keresztben a fal mellé tették,
szembe Petiével. Az éjszakájuk nyugodtan telt el, pedig mind a ketten nagyon féltek,
hogy Dénes bácsi átmászik a kerítésen, és rájuk akarja törni majd a szobaajtót, de
nem történt semmi. Úgy látszik, nem mert már hozzájuk visszajönni.
Mama pirítóst csinált reggelire, Peti meg elhozta a tejet, Maczák néni fejés közben
töviről hegyire kikérdezte, hogy mi volt tegnap náluk, és Peti mindent elbeszélt neki.
Aztán mama is elkísérte Petit egy darabig az iskola felé, mert a csirkepiacon
targoncás fuvarost akart fogni, hogy elvitesse vele a két koffert Lázárékhoz, aztán
meg el akart menni a Bácskai utcába, megnézni a bába néninél a kiadó szobát.
Jó is lett, hogy mama elkísérte, mert Peti nagyon furcsán érezte magát, úgy
szédelgett, mint a halastónál, amikor Dénes bácsi megitatta a sörrel, mindig csak
Pityukára tudott gondolni, meg arra, amikor együtt pecáztak a múlt héten.
Mama is észrevette, hogy szédeleg, és nagyon megijedt, erősen kézen fogta, és együtt
bementek a postára felváltani a százpengőst, mert mamának nem volt más pénze.
Utána mindjárt vett Petinek két darab cukros fonott kiflit a pékkofánál, és kakaót is
itatott vele a tejcsarnokban, aztán meg elkísérte egész Kancsiékig; csak akkor
búcsúzott el tőlük, és indult vissza a csirkepiacra, amikor Kancsi kijött, és a két fiú
együtt elment az iskola felé.
Az iskolában is csak lézengett, mint az őszi légy, de mikor az első órán Zeli
osztályfőnök úr kihívta felelni történelemből, magához tért, hibátlanul elfújta a
leckét, és megkapta a jelest.
Csutka már reggel megkérdezte Petitől, hogy mi van Pityukával, és ő mindent
elbeszélt, a fiúk is nagyon sajnálták szegény Pityukát, csak Malacka ijedt meg,
hogy mi lesz vele, ő is biztos meg fog halni, rögtön le is húzta a cipőjét, megnézte a
lábán a sebet, de az már egészen begyógyult, és a helye is alig látszott.
Az első szünetben összejöttek az udvaron a tornapálya kerítésénél, ott volt
Fuszulykás, Róka Rudi, Ási, Kancsi és Malacka is, Csutka elmondta, mit hallottak
tegnap Kucsera bácsitól a haltolvajlásról meg a Jangadáról. Azt le kell majd szerelni.
-- De vasárnap még ki kéne menni egy jót pecázni meg csónakázni! -- ajánlotta
Róka Rudi.
Csutka azonban rászólt, hogy más dolog is lenne, hisz szegény Pityuka mégiscsak
matróz volt a Jangadán, és tengerésztemetést kellene neki csinálni, elvégre ő, Csutka
volt a kapitány, és ez minden hajón a kapitány kötelessége. Aztán Petitől
kérdezgették, hogy mikor lesz Pityukának az igazi temetése, de ő nem tudta
megmondani.
Más már nem is történt csütörtökön az iskolában. Peti üres házat talált otthon, amikor
hazaért, de a kapukulcs a helyén lógott a szegen, és be tudott menni. Samu kurrogva,
nyaukolva ugrált körülötte, és tollpihés volt a bajusza, bizonyára verebet fogott
magának ebédre, mert nem ette meg a krumplipaprikást sem.
Mama nem hagyott cédulát, Peti azt gondolta, talánmég lakás után szaladgál valahol
a városban. Gyorsan tüzet gyújtott a konyhában, és megmelegítette az ételt. Samu
porcióját, amit nem akart megenni, Mircinek adta, szórt a tyúkoknak néhány marék
szemet, és vizet is öntött az itatójukba.
Fogytán volt az ivóvíz, ezért amikor ő is megebédelt, fogta a két kantát, és elment
vízért. A Kossuth tér közepén állt egy négykifolyós artézi kút, onnan hordták az
ivóvizet, langyos, kénes szagú volt, mama mosáshoz is ezt használta, mert az udvari
gémeskút vize nagyon kemény volt és meszes, nem habzott benne a szappan.
Amikor megjött a vízzel, bezárta belülről az utcakaput, Samuval kergetőztek egy
kicsit az udvaron, aztán hátramentek a kertbe, megnézni, hogy mi van még ott, ami
most már az övéké lesz. Hát már nem sok minden volt. Talán krumpliból volt a
legtöbb, meg zöldségből, amit Andó néni még nem kezdett el kiásni és a piacra
hordani, volt még egy kis paprika és paradicsom is, de a hagymát már kiszedte és
bevitte a kamrájába. A fákon akadt még egy kis szilva, alma és birsalma, Peti föl is
szedett az ingébe néhány szem szilvát meg almát a földről, és indult vissza az
udvarba.
Amikor becsukta maga mögött a kertajtót, hát látta, hogy elöl az utcakapunál egy
kéz nyúlik a kerítés fölé, és a kapukulcsot keresgéli a szegen! A kulcs nem volt
ott, mert az előbb belülről benthagyta a zárban, és a reteszt is ráhúzta. Aztán eltűnt a
kéz, és zörgetni kezdték a kilincset.
Peti nagyon megijedt, mert tudta, hogy csak Dénes bácsi lehet az, aki be akar
jönni. Gyorsan visszahúzódott a kertbe, itt a kerítés mellett meglátott egy
rőzsecsomót, ebből szokott Andó néni tüzelni a konyhában, a rőzsék mögé bújt, és
onnan figyelte, mi fog történni.
Dénes bácsi most már az ajtót is rugdosta, aztán egyszer csak felhúzódzkodott a
kapura, és átmászott rajta. Most is nagyon részeg lehetett, mert amikor mászott,
nagyon nehezen mozgott, és le is esett a földre, piros volt az arca, és nagyon szőrös,
már régóta nem borotválkozhatott. A kapu tövében feltápászkodott, és rogyadozó
léptekkel bement a konyhába. Peti dobogó szívvel figyelte, csak most vette észre,
hogy a kofferek nincsenek már a tornácon, mama biztos elvitette őket. Aztán
kihallotta a szobából Dénes bácsi csúnya káromkodását, meg hogy a széket odavágta
a kamraajtóhoz, üvegcsörömpölés is hallatszott, meg a szekrényt is nyitogatta, de
aztán egyszer csak Dénes bácsi kijött, és visszament az utcakapuhoz. Előbb jól
nekiesett, de aztán elfordította a kulcsot a zárban, kihúzta a reteszt, és kiment az
udvarból.
Peti várt még egy kicsit a rőzserakás mögött, aztán leengedte a földre az ingéből a
gyümölcsöt, előreszaladt az utcakapuhoz, gyorsan bezárta, és mindjárt felmászott
belül a nagykapura. Hát látta, hogy Dénes bácsi a Gémes utca közepe táján tántorog,
addig leste azután, amíg az utca végére nem ért és ott balra fordult.
„Biztos hazamegy a Lázár nagymamáékhoz" -- gondolta Peti, és kicsit megnyugodva
mászott le a kapu tetejéről. Visszament a kertbe a kiszórt gyümölcsért, egy kicsit
azért még félt, hogy Dénes bácsi hátha meggondolja magát, vagy nem engedik be
Lázárék sem, és visszajön, és nem tudta, mit csináljon. Zárkózzék be a szobába, vagy
inkább menjen el hazulról?
De aztán csak bemerészkedett a szobába, hát a vizeskancsó volt eltörve meg egy
pohár, Dénes bácsi a székkel verte le őket az asztalról, a szekrényt tárva-nyitva
találta, és mama meg az ő ruhaneműi szanaszét voltak dobálva. Gyorsan rendet
csinált, a konyhából behozta a seprűt meg a lapátot, összeseperte az üvegcserepet, és
kivitte a szemétdombra.
Amikor jött vissza az udvaron, nagyon megijedt, mert a kapunál megint egy kezet
látott felnyúlni és a kulcs után keresgélni! De ez a kéz sokkal kisebb volt,
mint Dénes bácsié, és rögtön meghallotta mama hangját is:
-- Kisfiam, itthon vagy? Én vagyok, gyere, nyisd ki a kaput!
Peti beengedte, és mama mindjárt összepuszilta, és egyre csak azt kérdezgette:
-- Jaj, kisfiam, ugye nem bántott?!
Mama is látta Dénes bácsit elmenni, ő éppen a nagytemplom kerítésénél jött
hazafelé, amikor Dénes bácsi kifordult a Gémes utcából, de mégsem a Lázárékhoz
ment, ahogy Peti gondolta, hanem áthaladt a hídon a nagy liget felé.
Mama egy egész kosár ennivalót hozott, és azt mondta, hogy finom vacsora lesz,
borjúbecsinált leves meg mákos tészta, mert jó húsos csontot kapott Lipény bácsinál,
és kifizette az adósságukat is. A bába nénit azonban nem találta otthon a Bácskai
utcában, csak üzenetet hagyott neki a szomszédnál, hogy holnap délelőtt újra
elmenne hozzá a kiadó szobát megbeszélni. Azt is elbeszélte még mama, hogy
amikor kijött a hentestől, hát kiszaladt a szalonjából a Joli néni, és megmondta, hogy
Pityuka temetése vasárnap délután három órakor lesz a temetőben, a kápolnából.
-- De mi nem fogunk elmenni -- tette hozzá mama. Peti nem szólt semmit, és most
még nem mert elkéredzkedni mamától vasárnap délutánra a Jangadához.

A Jangada kihajózik

Pénteken Róka Rudi behozta az iskolába a terráriumot Dingóval, a teknősbékával.

A jókora fadobozt tolós üvegtető födte, körül az oldalán kerek szellőzőlyukak
sorakoztak. Rudi újságpapírba csomagolva, spárgával átkötve cipelte be az osztályba.
Itt a fiúk rögtön nekiestek, és leszedték róla a papírt, mert sokan közülük még
sohasem láttak eleven teknősbékát.
A doboz alján homok, kavics meg nedves moha volt, egy lapos bádogtepsibe meg
vizet lehetett önteni, hogy a terrárium kétéltű lakója meg is mártózhassék.
Akadt benne egy kisebb etetőtálka is, amelybe a fiúk mindjárt beleraktak
mindenfélét: kenyérhéjat, szalonnabőrkét, napraforgómagot, Dingó azonban nem
volt éhes, és rájuk se hederített, csak gubbasztott szegény a mohacsomók között,
mindenét behúzta a teknőpáncélja alá, csak a fekete-sárga orra hegye kandikált ki a
bőrfüggöny mögül.
Amikor becsengették az első órát, Róka Rudi gyorsan a padja alá dugta a dobozt.
Nyanya nemsokára észrevette, hogy a fiúk nagyon sugdolóznak és Róka Rudi felé
mutogatnak, erre felállt, körülsétált az osztályban, és megtalálta a terráriumot.
Ráparancsolt Rudira, hogy azonnal vigye ki ezt a szörnyűséget a természetrajzi
szertárba. Szegény Rudi mit tehetett mást, fogta a dobozt és kivitte. A szertárt zárva
találta, de a kulcs benne volt az ajtóban, hát kinyitotta, és letette a terráriumot az
egyik sarokba, a kitömött kutya meg a vadmacska közé.
A természetrajz csak a negyedik órájuk volt, ezértRudi a harmadik szünetben ment
be a szertárba a terráriumért. Kiabálva szaladt aztán ki onnan, mert a dobozt üresen
találta! Bement az osztályba, és elpanaszolta, mi történt. Az egész osztály
felbolydult, mint egy méhkas.
Mindenki összevissza kiabált, és még akkor se csendesedtek le, amikor bejött
Veres tanár úr, és rosszallóan csóválta vastag bajszos fejét.
-- Ejnye, enyje, a teremburáját! Mi ez a nagy lárma? Üljetek le, és legyetek
csendben! -- mondta, és görnyedt járásával felballagott a katedrára.
-- Tanár úr, kérem, ellopták a teknősbékámat a szertárból! -- jelentette Róka
Rudi. -- Tetszik tudni, a múlt órán meg tetszett engedni, hogy elhozzam megmutatni,
be is hoztam, de reggel az első órán a Nya... a tanárnő azt mondta, hogy vigyem ki a
szertárba. Oda is vittem, és most a szünetben üresen találtam a dobozt, valaki kilopta
belőle a teknősbékát!
Veres tanár úr felmordult, miközben komótosan beírta az órát az osztálynaplóba:
-- Ejnye no, hogy itt mik történnek! Jól van, fiacskám, leülhetsz. Majd megkeressük
azt a teknősbékát!
Elővette a noteszát, és belelapozott, az osztály elcsendesedett. Mindenki megijedt,
hogy a Kutya máris feleltetni fog, pedig Veres tanár úr csak azt nézte meg benne,
melyik osztályban volt órája ma délelőtt. Aztán felpillantott, és azt mondta Rudinak,
hogy óra után menjen el vele, majd felkutatják azt a megszökött vadállatot. Az
osztály nevetni kezdett, de nem sokáig, mert Kutya most már csakugyan feleltetni
kezdett. Ási és Kancsi jelesre feleltek, de Róka Rudi csak makogni tudott a békákról
meg az ebihalak fejlődési alakváltozásairól, és csak azért nem kapott szekundát, mert
Veres tanár úr beszámította neki a terráriumot.
Az utolsó óra számtan volt, de Rákos tanár úr késett,és még Róka Rudi se jött vissza
a tanáriból... Már jó negyedóra eltelt az órából, amikor együtt megjöttek. Rák tanár
úr nem szólt semmit, csak beírta az órát, és szokása szerint hátratett kézzel sétálni
kezdett a padok között, rá-rápillantva a házi feladatokra a szétnyitott
számtanfüzetekben; de közben Róka Rudi a pad alá hajolva közzétette a szomorú
hírt:
-- Vége van szegény Dingónak! A harmadik bés Ács Pista kilopta a szertárból, kivitte
az iskolából, kint az Orosházi úton rátette a vasúti sínre, és a tehervonat szétvágta!
Nagy zúgás tört ki az osztályban, és egyszer csak Rák tanár úr is megszólalt.
Azt mondta, hogy szomorú és kegyetlen dolog így elpusztítani egy állatot, meg
hogy a tettesek szigorú büntetést kapnak, igazgatói megrovásban fognak részesülni!
Aztán, amikor a fiúk tovább kérdezgették, elmondta, hogy Veres tanár úrnak a
harmadik bében volt a második órája, és beküldte valamiért Ács Pistát a szertárba. Ez
a fiú ekkor kilopta a teknősbékát a dobozából, és a lépcsőházban egy
szemetesvödörbe dugta. A harmadik órát éppen ő, Rák tanár úr tartotta a harmadik
bében, és két fiút hazaküldött a számtandolgozatokért. Az egyik fiú Ács Pista volt, és
ő kivitte a teknősbékát, az Orosházi úton a hátára fordítva rátette a sínre, azért, hogy
kipróbálja, valóban olyan erös-e a teknösbéka páncélja, hogy még a vonat se tudja
szétvágni. Aztán jött a malomból a tehervonat, és szétroncsolta a szegény
teknősbékát.
Petit és Kancsit Rák tanár úr szavai se tudták megvigasztalni, mind a ketten
szipogtak, de Róka Rudi és Csutka a pad alatt bosszúért sziszegtek, hogy a
harmadikosok ezt még meg fogják keserülni! '
Óra után, amikor már hazafelé szedelőzködtek, Csutka indítványozta, hogy kinn az
utcán most mindjárt menjen rá az egész osztály Ács Pistára, és jól kenjék meg, de az
ismétlősök húzódoztak, hogy Ács Pista nagyon erős és vad fiú, bejáró, mindig öten-
hatan mennek ki a vasútállomásra az iskolából, és úgyse tudnák őket legyőzni. Aztán
kint az utcán meglátták, hogy az egész harmadik bé ott szaladgál a tornapályán.
Hát nekik még van egy tornaórájuk?! Ezért aztán senkinek se volt kedve kivárni az
óra végét, hogy utána verekedjenek majd velük.
Peti otthon találta mamát, aki azzal a jó hírrel fogadta, hogy délelőtt otthon találta a
bába nénit a Bácskai utcában, megegyezett vele a kiadó lakás ügyében, és elsején
már oda is fognak költözni!
Ő is nagyon megörült, csak akkor szontyolodott el, amikor Samu körülugrándozta,
gyorsan megkérdezte mamát, hogy mi lesz a macskával. Ugye odavihetik őt is?
Mama nevetett, és azt felelte, hogy legeslegelőször a Samu ügyét beszélte meg
Kocsis nénivel. Nincs is semmi baj, mert az ő macskája még a tavasszal eltűnt, és azt
mondta, örül, hogy megint lesz egérfogó a házában. A szobájuk utcai lesz, az első
kapu melletti ablakkal, de hátul az udvarban kapnak egy külön kis konyhát, kamrát
és fáskamrát is. Van egy kis kert is, azt mind odaadja nekik Kocsis néni, mert ő úgyse
ér rá avval vesződni. A lakbér ugyanannyi lesz, mint Andó néninél, villany-
használattal együtt havi huszonöt pengő.
Délután megjöttek kocsival Boriska néniék a tanyáról, felpakoltak egy csomó holmit,
a tyúkokat is összefogdosták egy ketrecbe, amelyet aztán a rakomány tetejére
kötöztek. Mama szólt is Boriska néninek, hogy talált lakást, és elsején el fognak
költözni. A néni sopánkodott, hogy minek kell úgy sietni mamáéknak, nyugodtan itt
lakhattak volna tavaszig, nem háborgatná őket senki, manapság nehéz vevőt találni
egy házra.
Peti egész délután tanult, mama meg leszedte a kertben a maradék paprikát,
paradicsomot, és lecsót főzött vacsorára. Aztán este tizenegyig varrt a szobában,
hétfőn be kellett vinni a munkát a gyárba, és mama be akarta fejezni, mert holnap
egész nap Marciéknál a lekvárfőzéssel lesz elfoglalva.
Szombat reggel mama korán elment Marciékhoz, ezért Peti egyedül maradt otthon,
és neki kellett bezárnia az egész házat. A kapukulcsot nem hagyta a szegen, mert
mama ráparancsolt, hogy ezentúl nem szabad odatenni Dénes bácsi miatt. Tegnap
úgyis kaptak még egy kulcsot Boriska nénitől, most már mindkettőjüknek van külön
kapukulcsa. A tolltartójában csinált helyet a kulcsnak, zsebbe nem merte tenni, onnan
egykettőre elveszítené.
Ma csak négy órájuk volt, mindjárt az első osztályfőnöki, és elbeszélték Zeli
osztályfőnök úrnak a tegnapi esetet, Dingó elpusztítását. Már tudott róla, tegnap ő is
bent volt a tanáriban, amikor Veres tanár úr és Rákos tanár úr kivallatták a tetteseket,
Ács Pistát és Mokri Sanyit. Mind a két fiú Kígyósról járt be a kisvonattal.
Ács Pista erős, kefehajú, nagy fülű fiú volt, felvágós és verekedős. Egyszer már
osztályt ismételt, és mindig elégségest kapott magaviseletből. Mokri Sanyi csak
azért keveredett bele az ügybe, mert őt is kiküldte Rákos tanár úr Ács Pistával
a dolgozatokért. Ő meg is úszta a dolgot egy sima intővel magaviseletből.
-- De Ács Pistánál most már betelt a pohár! -- próbálta csillapítani az osztályt
Zeli. -- Az igazgató úr többé nem fog neki megkegyelmezni! Ma viszi haza az
ellenőrzőjében az igazgatói szigorú megrovást meg a figyelmeztetést, hogy ha ezután
bármilyen kis vétséget követ el, az igazgató úr azonnal ki fogja csapni!
Veres tanár úr már most beírta neki félévi jegynek természetrajzból az elégtelent, és
figyelmeztette, hogy a második félévben igen jól kellviselkednie és tanulnia ahhoz,
hogy év végén elégségessel átengedje!
Az osztály azonban csak zúgott-morgott tovább, mire Zeli osztályfőnök úr arról
kezdett prédikálni, hogy ebből a csúnya esetből le kell vonni azt a tanulságot is, hogy
mindig pontosan tartsuk be az iskola rendjét, fegyelmét, és vigyázzunk jobban a ránk
bízott dolgokra! Reggel, amikor a tanárnő kivitette az osztályból a terráriumot, mert
az csakugyan nem ide való, legelőször is Veres tanár úrnak kellett volna szólni, aki a
természetrajz-szertár őre, nem pedig az ő tudta nélkül bármit csak úgy betenni a
szertárba.
Az első szünetben mindenki kiment az udvarra, csak Malacka maradt az osztályban,
mert ő volt a hetes. Éppen az ablakokat nyitogatta, hogy kiszellőztesse a termet,
amikor hirtelen felrántották az ajtót, és egy fiú bekiabált rajta:
-- Takonypócok, dedósok, megdöglött a békátok! Malacka ijedtében a padok mellé
hasalt, és a fejét isbeverte. Amikor a szünet végén a fiúk betódultak az osztályba, hát
ott szipogott a pad tetején, homlokán jókora gumóval. Aztán hiába kérdezgették,
hogy ki volt az, aki ráijesztett, nem tudta megmondani, csak azt, hogy nagyobb fiú
volt, harmadikos vagy negyedikes: és hogy mit kiabált...
Róka Rudi felpattant a padok tetejére, és onnan hangoskodott:
-- Ez Ács Pista volt! Iskola után meg kéne lesni és jól megruházni!
Ám az osztály nem nagyon lelkesedett az ötletért, azt pusmogták, hogy a kígyósi
bejárók vannak vagy tizenketten, és mind nagy, erős fiúk...
Rudi abbahagyta az ágálást, és mérgesen ült le a helyére. Malacka odasündörgött
Csutkához, és azt mondta,hogy a következő szünetben megkeresi az efemgéseknél
unokabátyját, Svarc Tónit, akivel már a többiek is találkoztak a múltkor, az első
gazdigyakorlaton. Ha megmutatja Tóninak ezt a nagy púpot a fején, és elmeséli, mi
történt vele meg Dingóval, biztos segíteni fog Ács Pista elkapásában...
Csutka előbb vakarta a fejét, és azt mondta, hogy igazság szerint egyedül csak
nekik kéne elintézniük Dingó gyilkosát, de aztán engedett. Mivel sokkal
gyengébbek és kevesebben is vannak, mint a harmadikosok, hát el lehet fogadni az
osztály meg az efemgések segítségét is.
A szünetben Malacka elment megkeresni Tónit, Ási meg fellopózott a harmadik be
folyosójára, és megnézte az ajtón az órarendjüket. Hát kiderült, hogy ők is l
óráig vannak bent, s az utolsó órájuk töri Zelenyánszki tanár úrral.
Malacka felfújt, diadalmas képpel jött vissza, és jelentette, hogy mindent elintézett!
Tóni és efemgés osztálytársai is nagyon haragszanak Dingó miatt, és fogadkoztak,
segítenek móresre tanítani azt a teknősbéka-mészáros csirkefogót!
Nekik -- az elsősöknek -- Tóni azt üzeni, hogy az utolsó óra kicsengetése után,
amilyen hamar csak tudnak, szaladjanak előre a tornapálya mögötti ligetbe, ahol
a bejárók a vasútállomásra szoktak kimenni, és bújjanak el a zenepavilonnál. Ő
majd valamilyen trükkel leválasztja Ács Pistát a többiektől és odacsalja. A
többit aztán „sok lúd disznót győz" alapon nekik, az elsősöknek kell elintézniük!
Kemény számtan volt az utolsó óra Rákos tanár úrral. A vége felé egy csomó fiúnak
nemcsak a példáktól volt piros a képe az I/A-ban, hanem inkább az óra után rájuk
váró izgalmaktól. Csak a gyengék, gyávák meg a fájós lábúak -- mint például Salgó
Miska, neki gyerekparalízis után járógépben volt az egyik lába --
szándékoztak kimaradni a „büntetőexpedícióból Dingóért", amint Csutka az akciót
meghirdette.
A résztvevők még óra alatt összerámolták a táskájukat, aztán, amint kicsengettek,
vagy tizenhatan kirohantak az osztályból, le a tornapályára, onnan meg a hátsó
kiskapun át a kiszemelt rejtekhelyhez.
A körtetős, nyitott kioszk, ahol a katonazenekar szokott muzsikálni, most teljesen
néptelen volt. Az egyik felében asztalok, székek álltak egymásra rakva, ami nagyon
jól jött, hisz el lehetett bújni mögéjük! A fiúk elrejtőzködtek, és dobogó szívvel
várakoztak, figyelték, hogyan kezdenek szállingózni a bejárók első csapatai a
sétányon, az állomás felé.
-- Jönnek a kígyósiak! -jelezte Róka Rudi. -- Nézzétek: Tóni már kezelésbe vette
Ács Pistát!
Hát, látták is, hogy az a betyár Tóni odament Pistához, és buzgón magyarázni kezdett
neki valamit. Aztán elkanyarodtak a többiektől a kioszk felé vezető mellékútra, csak
négy-öt efemgés fiú ment utánuk, akik bizonyára Tóni osztálytársai voltak. Tóni
meg-megállt, szövegeit Ács Pistának, aki bámész képpel hallgatta, és gyanútlanul
közeledett vesztőhelye felé.
-- Klassz srác az unokabátyád! -- súgta oda Csutka a mellette fogvacogva lapuló
Malackának. -- Húzza vele az időt, hogy a kígyósiak mind elmenjenek, és ne hallják
majd meg ennek a gazfickónak a nyivákolását, mikor elkalapáljuk...
Tóni egészen a pavilon bejáratáig kísérte Ács Pistát, ott megállt, és befelé mutatva
így szólt:
-- Itt van bent, az asztalok mögött! Menj csak nyugodtan, ne félj, nem fogod
megbánni!
Az elítélt fejét forgatva, bizonytalanul lépkedett fel a vesztőhely lépcsőjén.
Odafent a torlasz mögött hirtelen felcsattant egy éles hang:
-- Rajta, klapcik! Üsd, vágd, nem apád! Mindent bele Dingóért!
A meglepett Pistát berántották az asztalrakás mögé, ott aztán egyetlen nagy, zsivajgó
rakásban addig gyömöszölték, püfölték, amíg az unott képpel cigiző Tóni és társai
meg nem elégelték az ítélet végrehajtását.
-- Elég volt, srácok, most már hagyjátok abba! -- kiabálták fel a vesztőhelyre.
-- Eleget kapott már! Ez nem fog többé teknősbékát trancsírozni!
Az elagyabugyált békanyúzó dagadt képpel, bőgve mászott ki a kupacból --
pontosan úgy, ahogy a moziban Harold Lloyd szokott a rendőrök alól kibújni --,
és táskáját a földön húzva elmenekült a sétányon. Még látták, hogy a liget végén
egy vízcsapnál megmosakszik, rendbe szedi a ruháját meg a kefefrizuráját, aztán
végképp eltűnt a szemük elől.
Az elsős „ludak", akik így legyűrték a „disznót", lihegve, kacagva, hencegve
táncolták körül Tónit, aki csitította őket, és búcsúzóul megsimogatta unokaöccse
fejét, mire az felvisított, mert még nagyon fájt neki a púp a feje búbján.
-- Mivel csaltad ide? -- kérdezte Csutka, fülét nyomogatva, Tónitól.
-- Természetesen azt dumáltam be neki, hogy egy cigánycsaj várja a pavilonban!
-- vigyorgott Tóni. -- Jött is, ugye, mint darázs a cukorra... No de most már
szevasztok! Ti is menjetek szépen haza! Ha meg ezután is csibészkedni próbálna
veletek ez a disznó, hát csak szóljatok megint!
De az elsősök sem úsztak meg emlékplezúrok nélkül Ács Pista megruházását. Csutka
jókora rúgást kapott a bal füle tövére, valószínűleg Róka Ruditól, Rudi meg egy
karmolást tapogatott az arcán, ezt Malacka osztotta ki neki tévedésből, a nagy
birkózásban. Fuszulykás a síp-csontját nyálazta, Peti, Kancsi, Ási meg a többi
kevésbé verekedős fiú megúszták sebhely nélkül. Igaz, ők inkább csak a rakást
gyarapították, hisz hozzá sem tudtak férni a legalul kapálódzó Ács Pistához.
Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy igazságosztó akciójuk szenvedő alanyát
többé nem is fogják látni.
Ács Pista másnap már nem jött iskolába. Bejárótársai, akik meglepően csendesek
voltak, nemsokára azt rebesgették, hogy apja, a kőmívesmester, az ellenőrző láttán
nadrágszíjjal borzasztóan elverte amúgy is dagadt képű fiát! Zeli osztályfőnök úr
meg az egyik órán elmondta, Ács Pista apja írt egy levelet az igazgató úrnak, hogy
kiveszi a fiát az iskolából, és maga mellé szegődteti inasnak. Mivel a tanár urak nem
bírnak belőle nadrágos embert faragni, majd csinál ő kőmívest, nadrágszíjjal.
Hazafelé menet Peti Csutkához csatlakozott, hisz neki most egyenesen Marciékhoz
kellett igyekeznie a lekvárfőzésre. Az Orosházi úton átmentek a másik oldalra, és
Rák tanár úr lakása előtt keresték azt a helyet a vasúti átjáróban, ahol Ács Pista sínre
tette a teknősbékát, de nem találtak semmit. Továbbmentek a Fő tér felé a Körös-
csatorna hídjáig, azon túl már Csutkáék utcája kezdődött. Jobbra a Kisliget alatt,
Miska bácsi csónakházánál vagy tizenöt csónakot számoltak meg a stéghez kikötve.
Ezen a szokatlanul meleg kora őszön délután még sokan sétacsónakáztak a nagy
malom és a fürdő közötti széles vízen.
A híd tövében láttak egy pecást is, Csutka azt mondta, hogy ismeri az illetőt,
Dolmányos Ádámnak hívják. Ádi bácsi sovány, tüdőbeteg meg szívbajos fiatalember
volt, szegénynek sokat kellett a friss levegőn lennie, dolgozni nem bírt, ezért
hát egész nap pecázott. A híd tövében a fatelep alatt volt egy artézikút-lefolyó, ahol
télen is langyos víz folyt le, és itt mindig lehetett keszeget megpontyot is fogni. Ezt a
kifolyót rakta körül Ádi bácsi három csukázóval meg egy gilisztás pontyozóval.
Fehér tollas úszói csendesen billegtek a kifolyó sodrása szélén.
-Várjunk meg egy kapást! -- mondta Csutka, és a hídkorlátra támaszkodva csendben
figyelték Ádi bácsit. Csutka aztán beszélgetni is kezdett vele, kiderült, hogy két jó
csukája van már drótra felfűzve egy sövénycölöpön. Ezeket meg kellett nézniük: jó
kilósak voltak, aztán meg ott is maradtak lenn a parton Ádi bácsi mellett, és
lekuporodva figyelték az úszókat. Peti látott a földön néhány döglött kis halat, és
elkérte őket Ádi bácsitól; annak már nem kellettek, hisz volt még egy csomó élő kis
hala a kannában. Peti keresett egy nagy lapulevelet, és belecsavarva eltette a sneciket
a táskájába, Samunak vacsorára.
Aztán végre volt egy kapás, de csak a gilisztás úszóra, egyből levitte, mint a villám,
Ádi bácsi bevágott, és nagy ficánkolás után egy vaskos, ezüst-fekete csíkos, tüskés
halat emelt partra. Peti még sose látott ekkora nagy sügért, megvolt vagy fél kilós,
Ádi bácsi jobban örült neki, mint egy csukának, azt mondta, hogy ennek nagyon
finom fehér húsa van, jobb mint a csukának, és nincs benne olyan sok szálka.
Aztán kettőt ütött a város felől a toronyóra, és Peti abbahagyta a kibicelést, mert félt,
hogy kikap mamától, ha nagyon későn ér oda Marciekhoz. Csutka se maradt tovább,
elköszöntek Ádi bácsitól, és egészen Csutkáékig azon tanakodtak, mikor kéne kijönni
ide a kifolyóhoz sügérezni.
Csutkáéktól Marciék felé kanyarodott, most már nagyon éhes volt, hisz tízóraira
csak egy kiflit evett.
-- Teri biztos nagyon jó ebédet főzött! -- vigasztalta magát, és meggyorsította
lépteit, rá se hederített a játszótér csábításaira, pedig az most teljesen üres volt, árván
ringatózott minden hinta. Már a Széles utca elején, Weiszék sarokházánál meg
lehetett érezni, hogy szilvalekvárt főznek az utcában, igaz, mindjárt Weiszékkel
szemben Hudákék udvarán is üstökben rotyogott az illatos szilvafőzet.
Nagytata házában tárva-nyitva volt a nagykapu, Marci épp most fordult be rajta
egy targoncarakomány kukoricacsutakkal. Elöl a kertben, a nagy diófák alatt két
üstben gőzölgött a lekvár, mama és Teri nénje hosszú nyelü, derékszögű fakanalakkal
kavarták a szuroksűrű, fortyogó masszát. Ez még csak az első főzésük volt reggel
óta, ahogy Petinek elbeszélték, mert előbb ki kellett magvalni a rengeteg szilvát. A
konyhaajtó előtt, a hajnalkás lugasban még hatalmas kupac hamvaskék szilva várt
kimagozásra, ezt az aprólékos munkát már csak Marci csinálta egyedül, mert az
asszonyok nem hagyhatták ott az üstökben kavarás nélkül a besűrűsödő lekvárt.
Marci kiszórta a zsákokból a tüzelőt az üstök mellé, és átvette Teritől a kavarást,
nagynénje meg behívta Petit a konyhába ebédelni. Kicsit meleg volt odabent, be volt
fűtve a kemencébe, Teri még kalácsot és gubát akart sütni, utána meg a langyos
kemencébe kell majd berakni a mázas köcsögökbe kiporciózott lekvárt, hogy
beböröződjék és sokáig elálljon majd a kamrában.
-- Gyere csak, lelkem, lakjál jól, oszt' majd te is segítesz nekünk magvalni! --
mondta Teri, aki füstös-maszatos képével épp úgy festett, mint valami erdei jótündér
a mézeskalács palotában. De mama is nekipirult. Peti már nagyon régen látta ilyen
jókedvűnek. Úgy látszik, gondolta, Marciéknál sikerült kicsit elfelejtkeznie az
otthoni nehéz napokról meg Dénes bácsiról.
Teri néni valóságos lakodalmi ebédet csinált, két tyúkot vágott, azokból főzte a
finom levest meg a paprikást, tésztával. Utána még mákkal meg túróval haluskatészta
is volt. Peti a túrósból kért jó tejfölösen, és só helyett kristálycukorral szórta le a
púpos tányér tésztát. Mama haragudott az ilyesmiért, mindig korholta, hogy miért
ennyire édesszájú, azért rosszak a fogai, no de úgyis jön majd az iskolaorvos, és
akkor lesz majd haddelhadd most is észrevette lekvárkavarás közben, hogy mit
művel a túrós tésztával, de Marci és Teri nevetve biztatták:
-- Te csak ne hallgass most az anyádra! Egyél, ahogy jólesik!
Nem is kérette magát, és az utolsó szálig elpusztította a jókora porció tésztát.
A nagy ebédelés után kiült Marci mellé a tornácra, szilvát magozni. Közben
készre főtt a lekvár, mama és Teri leemelték az üstöket a vaslábról, letették a földre
hűlni, és ők is bementek a konyhába, hogy megebédeljenek.
A magozás nem volt nehéz művelet, Peti mégis hamar megunta, és elkezdte Cirát
bombázni a szilvamagokkal, de a vén macska úgy jóllakott a tyúkbéllel, hogy
degeszre gömbölyödve aludt az orgonabokor tövében, és rá se hederített a záporozó
szilvamagokra. Mamáék megebédeltek, aztán a tornácra kikészített, tisztára mosott
köcsögökbe szétmeregették a lekvárt. Utána a kútnál újra kimosták az üstöket,
odavitték Marciékhoz a tornácra, és ők is nekiültek magvalni. Késő délután lett, mire
végeztek az egész szilvával, púposra megtelt mind a két üst, elölről lehetett kezdeni a
főzőcskét. Az üstöket visszaemelték a lábakra, Peti és Marci felszították a tüzeket, és
táplálták rőzsével, csutakkal.
Ezt már Peti sokkal jobb mulatságnak találta, mint az unalmas magozást, mert
közben beesteledett, és nagyon izgalmas volt a lobogó tűz mellett kuporogni a
besötétedett udvarban. Csak mama és Teri lettek egyre idegesebbek, mert
szemerkélni kezdett rájuk az eső. Már délután beborult az ég, úgy látszott, vége a
szép nyárutónak, vagy másfél hónapja egy csepp eső sem esett Nádasváron (utoljára
akkor, amikor Peti úgy megázott a halastónál), és nagyon kellett már mindenre; most
is csak a lekvárfőzés miatt izgultak mamáék, hogy ne kelljen az üstöket máshová,
tető alá vinni.
Tüzelés közben Peti egyszer csak elálmosodott, nem is vacsorázott, és másnap reggel
nagy meglepetésére Teri nagynénje ágyában ébredt fel. Egyedül volt már a szobában,
ahol minden ugyanúgy volt, mint Nagytata idejében, csak most Marci aludt nagytata
ágyában. A kemencénél az öreg falióra fél nyolcat mutatott, a konyhábólbehallatszott
a felnőttek hangja, beszélgetése.
Peti kiugrott az ágyból, és mezítláb kiszaladt a konyhába.
Nagy nevetéssel fogadták, éppen reggeliztek, tojásrántotta volt sült szalonnával,
Marci pálinkásüveget szorongatott a markában, és tréfából Petit is megkínálta, ő
rémülten tiltakozott, mama meg kikapta Marci kezéből a poharat, és inkább ő itta
meg a pálinkát. Ezen is sokat nevettek, Peti most tudta csak meg, hogy éjfélre lett
kész a lekvár, és Marciék már nem engedték őket hazamenni; ő mamával aludt Teri
ágyában, Teri meg Marcival a másikban.
Mama már útra készen várta Peti felébredését, és segített neki öltözködni.
„Most már biztos nem kell templomba menni! -- örvendezett magában. -- De nem is
baj, majd kérek mamától igazolást gyomorrontás miatt a hittanórára, Búzás
tisztelendő úrnak, hogy azért nem voltam ott a misén!"
Az is most jutott eszébe, hogy hisz ma már vasárnap van, és délután ki kellene
menni a halastóra, egy utolsó hajókázásra a Jangadával; milyen jó, hogy reggelre
megint szép idő lett, meg az is, hogy pénteken már megcsinálta a hétfői lecke java
részét; most még csak a törit kellmegtanulni, de az semmi, csak mamát kell még
megfőzni, hogy minden leckéje kész van.
Tízet kongatott a sárga nagytemplom toronyórája, amikor hazaértek mamával. Samu
felháborodott nyávogással üdvözölte őket a kerítésen, hisz amióta itt laktak, még
sohasem fordult elő, hogy egész délután meg este senki se legyen otthon.
Peti gyorsan előkotorta az iskolatáskából a lapulevélbe tekert snecihalakat, és
odaadta neki, Samu elégedett morgással fogadta és pillanatok alatt befalta az ünnepi
reggelit. Utána később kapott egy kis tejet is, Petit mama mindjárt átszalasztotta a
tejért Maczákékhoz, így aztán sikerült Samut kibékíteni.
Sok mindent kaptak Marciéktól: egy köcsög lekvárt, ezt még csak kóstolóba,
krumplit, egy darab füstölt szalonnát, tojást, és Teri nekik adta a tegnapi tyúkpaprikás
egész maradékát is, hogy mamának ne kelljen ma ebédet főznie.
Útközben megbeszélték a délutánt is. Mama elengedte, ha kész lesz a leckével, ő
meg a gyári munkáját akarta befejezni. Megkérdezte Petit, milyen osztályzatai
vannak már az iskolában, ő eldicsekedett, hogy már mindenből van egy-két jegye, és
csupa kitűnő, csak németből van egy jelese két kitűnő mellett; meg tornából
bizonyára nem lesz meg a kitűnője, mert azért sok kunsztot kell csinálni, ő meg nem
elég erős, és nem tudott felhúzódzkodni a bordásfalon, csak háromszor. Mama
azonban csak nevetett, és azt mondta, hogy ne is nagyon nyújtózkodjon, nehogy
előjöjjön az a kis sérve, ami kicsi korában megvolt, de azóta visszabújt.
Délre megtanulta a történelemleckét, és a többi kész leckéjét is megmutatta
mamának, aki pedig már sose kérdezte ki tőle a leckéket, megbízott benne, és nem
is ok nélkül, hisz eddig mindig tiszta kitűnő volt a bizonyítványa minden osztályban.
Gyorsan bekapkodta az ebédet, és kiszaladt a fáskamrába a kárászozó kis horogért. A
pontyozót most se akarta kivinni, azt már úgyis csak valamikor jövőre lehet
kipróbálni, ha meglesz a diák-horgászengedély.
„Milyen klassz lenne, ha én is kapnék egy olyan igazi bambuszfelszerelést, mint
a Pityukáé" -- gondolta, de mikor idáig jutott, pityeregnie kellett, mert olyan
borzasztónak érezte, hogy Pityuka meghalt, hogy soha többé nem pecázhat már vele,
mint a múltkor, és hogy éppen ma délután háromkor lesz a temetése
„De mit fognak csinálni Joli néniék a Pityuka horgászbotjával? Á, biztos eladják
a Farkas néninek, hisz az mindenféle holmit megvesz" -- jutott eszébe még ez is,
de rögtön elszégyellte magát ezért, és gyorsan másra akart gondolni. Kiszaladt a
fáskamrából, és bement elköszönni mamától.
-- Jól van, kisfiam, elmehetsz, de aztán sötétedésre hazagyere! -- engedte el
mama, és kikísérte az utcaajtóig. Samu is kiszaladt velük az utcára, kívülről
felszaladt a kerítésre, és ott kuporgott sokáig.
Vasárnap ebéd után volt, alig járt valaki az utcákon. A nagymalomnál a vízpart
is néptelen volt, Andor bácsi bizonyára otthon ebédelt. A kifolyónál rengeteg galamb
és veréb röpködött, itt mindig sok madár gyűlt össze, a vízzel kisodort búzaszemeket
csipegették.
Peti egy kicsit elidőzött a kifolyónál, letekerte a horgát, és kenyérrel bedobta, de a
tollúszó meg se moccant. Vagy nem voltak halak a kifolyó körül, vagy jóllaktak
búzával, és nem kellett nekik a kenyérbél. Hamar abba is hagyta a pecázást,
felszaladt a partra, és a kövesúton, a kórház előtt a halastó felé igyekezett. Egyszer
csak két ismerős fiú érte utol: Ási és Kancsi, aztán hármasban megvártak még egy
utánuk kiabáló dagi gyereket, hát ez meg Malacka volt, aki most is egész hátizsák
ennivalót cipelt, meg még valamit: egy vadonatúj, orsóval, damilzsinórral felszerelt,
piros-fehér-zöld dugós bambusz horgászbotot!
Peti majd elsárgult a megdöbbenéstől és az irigységtől, amikor meglátta Malacka
kezében álmai horgászfelszerelését, de Asi és Kancsi is ámultak-bámultak a
büszkén vigyorgó Weiler Gyurkára.
-Ugye, klassz horgászfelszerelésem van, röff, röff!... -- kiáltozta Malacka, és
körülugrálta őket a pecabottal meg a degesz hátizsákkal. Kancsi nem tudta megállni,
hogy suttyomban el ne gáncsolja, és Malacka felbukott, de aztán felkelt, és mintha mi
sem történt volna, tovább dicsekedett:
-- Tudjátok, az úgy volt, hogy a papám borzasztóan szereti a sült halat, és azok a
kárászok a múltkor csudára ízlettek neki! Azt mondta, máskor is vigyek neki minél
többet. Jó, jó, mondtam én, hát akkor vegyél nekem egy horgászfelszerelést!
-- De ehhez ám diákengedélyt is kell kiváltani, mert ha elkapnak a csendőrök, és
nincs hozzá engedélyed, hát elszedik, és még jól meg is vernek! -- ijesztgette
Kancsi.
-- Ne féljetek, az is meglesz! -- intette le őket fölényesen Malacka. -- Az én papám
már ezt is elintézte, beszélt Gulyás bácsival, de az azt mondta, hogy erre az évre már
nem érdemes kiváltani, ide a halastóra meg a csatornára engedély nélkül
iskimehetek, úgyse tudok még igazából pecázni, addig legalább megtanulok!
-- Majd mi megtanítunk! -- ígérte Kancsi, kivette Malacka kezéből a horgászbotot, és
fitymáló képpel vizsgálgatni kezdte. -- Hát tudod -- mondta --, ezzel a felszereléssel
egy fia kárászt se fogsz, hisz a damilja olyan vastag, hogy cápát lehetne vele fogni, a
horogja még pontyozáshoz is túl nagy! Tudod mit? Mi majd fogunk kiskárászt, ezt
meg betesszük vele csukázni, biztos maradtak még a nagy halászat után is jó nagy
csukák a kubikgödörben!
Ma megint szép idő volt, egész nyári meleg, de északnyugat felől már vastag, sötét
felhők gyülekeztek, s egész halk mennydörgést is lehetett hallani. A levegőben
ökörnyálak röpködtek, a fák és bokrok olyan fehérek voltak tőlük, mint tavasszal,
nyárfavirágzáskor.
A kórházon túl, a vásártéren egy nagy vándorcirkusz telepedett le, tegnap este volt a
megnyitó díszelőadás, de a ma délutáni előadásra is már sok nép összegyülekezett. A
fiúk kikerülték a sokadalmat, és az út másik oldaláról bámulták meg a nagy,
kétárbocos cirkuszsátrat, a lakókocsik között legelésző lovakat és két hatalmas púpos
tevét. Ezek kétpúpúak voltak és nagyon piszkosak; beljebb a sátrak között oroszlánok
is lehettek, mert néha felbődült onnan egy-egy mély oroszlánhang.
Lekanyarodtak a műútról a csőszházhoz, hát ott várt már rájuk két fiú, Csutka és
Fuszulykás. Csutka kulcscsomót lóbált a kezében, azt mondta, hogy benézett
Kucsera bácsihoz, de az öreg csősz nem tud kijönni, igencsak fáj a lába, érzi az
időváltozást, de ideadta neki a kulcsokat.
Kinyitották a fészert, és kihozták a Jangada felszerelését: a lapátkerekes
biciklihajtóművet, az árbocrudat, két evezőt, a téglára tekert spárgából álló horgonyt
és a kék halas fehér zászlót. A fészer sarkában találtak néhány felszerelt horgot is,
nádnyelű, vékony cérnás keszegezőket, bizonyára a tanyasi gyerekektől kobozta el
őket Kucsera bácsi.
-- Aki nem hozott horgot, innen vehet kölcsön! Este majd visszahozzuk! -- mondta
Csutka.
Asi és Kancsi nem hoztak horgot, és választottak maguknak a kölcsönbotokból,
Fuszulykásnak egy nagyon hosszú, ruganyos mogyorófavesszője volt, és ugyanolyan
fehér libatoll úszója, mint Petinek. Malackának is kínáltak kis horgot, tanuló
felszerelésnek, de ő váltig azt hajtogatta, hogy a saját új felszerelésével akar
megtanulni horgászni!
A halastó zöldeskék víztükre alig fodrozódott, már nyoma se látszott sehol a múltkori
halászatnak, szárcsák úszkáltak mindenfelé meg apró vízicsirkék; körül a vízpart üres
volt, senki sem horgászott, a körgát tetején cigánygyerekek hancúroztak.
A fiúk elindultak a keresztgát felé az ösvényen. Útközben Csutka elbeszélte: a múlt
szerdán az egyesület tíz mázsa pontyivadékot hozatott Biharugráról, és az egészet
betelepítették a halastóba, hogy kipótolják a halvacsorához kifogott pontyokat, ezért
most nem is szabad itt horgászni. De Kucsera bácsi azt mondta, hogy odaát a
kubikgödörben csak nyugodtan hajókázzanak meg pecázhatnak is, mert oda nem
vonatkozik a tilalom, az még vadvíznek számít.
A keresztgátnál mindent rendben találtak. A Jangada lelakatolva, csendesen ringott a
kubikgödör öblében, Kucsera bácsi ladikja a gát innenső oldalán, a halastó sarkában
volt kikötve. A Jangada kicsit madárpiszkos volt, ezért Csutka kapitány kiadta a
parancsot a két új matróznak, Ásinak és Malackának, hogy pucolják ki a hajót. Vizes
fűcsomókkal sikálták tisztára az ülésdeszkákat, Csutka és Peti meg helyére tették az
árbocot és a hajtógépet.
-- Ez a betyár Róka Rudi mégse jött ki, pedig hogy járt a szája! -- jegyezte meg
Csutka.
Róka Rudi helyett egyszer csak a kubikgödör túlsó partja felől egy ismerős tömzsi
gyereket láttak közeledni az ösvényen. Hát megjött Tóté! Nagy kiabálással fogadták,
Csutka mindjárt lebirkózta, csak úgy játékból persze, aztán „kicsi a rakás"-t csináltak
belőle, és senki se maradt ki a mulatságból.
A nagy birkózás után Csutka azt mondta, hogy most már tiszta a hajó is, Róka Rudira
meg nem várnak tovább, és kiadta a parancsot:
-- Indulásra felkészülni!...
Petinek és Kancsinak még egy másik utasítást is adott: szedjenek össze egy csokorra
való virágot, akármilyet, amit találnak, ha más nincs, hát a temetőből kell valami
virágot szerezni!
-- Hát ez meg minek kell? -- csodálkozott Fuszulykás.
-- Nem emlékszel, mit beszéltünk meg tegnap? Tengerésztemetés lesz!
Kancsi és Peti a füves, bokros réten a temető kerítése felé bóklásztak, de nem sok
eredménnyel, mert a nyári mezei virágok már mind elnyíltak. A temető kerítésénél
végre találtak egy vadrózsabokrot, amin volt még egy csomó halványpiros, sárga
bibéjű apró virág, azt mind leszedték, jól össze is szurkálták a kezüket, de Kancsinak
volt bicskája, és lehántotta a tüskéket a rózsaszárakról.
A temető kerítése itt már csak két szál drótból állt, de egyikük se mert átbújni alatta,
errefelé csak nagyon régi, ellapult, kicsi sírok voltak, gyereksírok lehettek, már fejfa
sem volt rajtuk. Az egyik kis sír tele volt nőve apró virágú kék szegfűvel, egyetlen
nagy virágbokor volt az egész, és lenőtt a kerítés tövébe. Innen szedett Peti egy kis
csokornyit, aztán usgyé, szaladtak vissza Kancsival a vízpartra.
Útközben eszébe jutott, hogy hisz a temetéseken koszorúkat szoktak rátenni a
koporsóra, nemcsak csokrokat, most is koszorút kéne csinálni Pityuka
tengerésztemetésére, és a vízbe dobni, ahogy az igazi nagyhajókon szokták.
-- De hát miből csináljunk koszorút?...
Amikor aztán ránézett a kubikgödör partján hajladozó szomorúfűzfákra, máris
rájött a megoldásra.
-- Állj csak meg, Kancsi -- mondta barátjának. -- Nesze, vidd oda ezt a szegfűt is, én
mindjárt jövök, csinálok koszorút! Add csak ide a bicskádat!
Nagyon szép koszorút csinált, Csutkánál volt vékony spárga, azzal összekötözték
a fűzfagallyak végeit, és most nem szedte le róluk a leveleket, mint amikor
halfűzőt csinált, a vadrózsákat és a szegfűket sűrűn bedugdosta a barnászöld leveles
fűzfa koszorúba.
-- Indulás! Mindenki szálljon hajóra! Zászlót félárbocra! -- parancsolta Csutka
kapitány, és a parancs másik felét ő maga teljesítette.
A város felől meghallották, hogy a sárga nagytemplom toronyórája elütötte a
három órát, utána meg a cirkuszon túl, a Széchenyi-liget felől halk, csilingelő
harangszót hozott az egyre erősödő szél.
-Ez a lélekharang! Most kezdődik a temetés a kápolnánál -- súgta Peti Kancsinak
pityergésre görbült szájjal. De most nem volt idő elérzékenyülni, el kellett lökni a
parttól a Jangadól. A hajó farában Tóté egyedül tekerte a lapátkereket, Malacka, Ási
és Fuszulykás álmélkodva bámulták a csodálatos hajtógépet, a Jangada pedig
méltóságteljes lassúsággal kifarolt kikötőjéből, és a mélyvíz felé siklott.
Csutka kapitány az árboc tövében állt, megvárta, amíg a hajó beér a nyílt víz
közepére, akkor új parancsot adott:
-- Horgonyt le! Aztán Petihez fordult.
-- Te Peci, ugye a Pityuka katolikus volt? -I... igen -- felelte Peti.
-- Háát... -- Csutka kapitány hangja is kicsit bizonytalanná vált -- most igazából
nekem kéne a Bibliából felolvasni valami temetési imát! De hát nincs Biblia, és... Ti
is mindnyájan katolikusok vagytok? -- kérdezte a legénységtől.
-- Én református vagyok! -- vágta rá Tóté.
-- Én meg... hisz tudjátok... izraelita! -- mondta Malacka.
-- Nem baj, azért ti is részt vehettek a szertartáson! Melyikőtök ministrált már? Én
mindig ellógtam, mert sose tudtam bemagolni azt a sok hülye abrakadabrát!
mentegetőzött Csutka.
-- Én már ministráltam -- szipogta Peti --, de mindig csak bal külső voltam,
és... de ha akarjátok, hát el tudom mondani a konfiteort vagy akár a szuszcípiátot is,
az a legnehezebb!
-- Úgyis a te unokatestvéred volt, még ha mostoha is... hát akkor kezdd el, mondd el
a nehezebbiket!
Peti megtörölte az orrát, bal kezével megfogta a koszorút, a jobb kezét meg kétujjas
cserkészköszöntésre emelte fel a vállához, ahogy a cserkészektől látta az
ünnepélyeken. Mélyet lélegzett, és csengő hangon, egy szuszra elszavalta a temetési
imát:
-- Szuszcípiát dóminusz hók szakrifícium de mánibusz túisz ad láudem ad glóriám
nóminisz szúi ad utilitátem kvókue nósztram totiszkve eklézie szúe szankte!...
Aztán felemelte a koszorút, és szépen rátette a vízre a Jangada mellett.
-- Most lőni kéne a hajóágyúval, vagy trombitálni! szólalt meg Ási.
Csutka kapitány szigorúan ránézett, de nem szólt semmit, csak egészen leengedte a
kék halas zászlót. A Jangada árboca most már csupaszon meredezett.
-- Dóminusz vóbiszkum! -- szólalt meg ágyúlövés helyett Kancsi.
-- Ét kum szpíritu tuó! -- vágta rá Ási.
-- Ámen!... A cécót befejeztük! -- mondta Csutka kapitány. -- Horgonyt fel!
Gépház indul! Irány a sziget bal partja, körülhajózzuk, és újra feltérképezzük a part
menti vizeket! Mérőmatróz, munkára!
-- Nem jól csináltátok! -- kottyantotta ki véleményét váratlanul Malacka. --
Hisz így a koszorú ki fog jönni a partra! Úgy kellett volna megcsinálni az egészet,
hogy lesüllyedjen a tengerfenékre az igazi hulla helyett!
Csutka kapitány megint nem szólt, csak szigorúan ránézett a megszeppent
Malackára, és új parancsot adott:
-- Kormányos, irány a koszorú! Felvenni a hajóra! Gépház hátramenet!
Horgonytéglát levágni, koszorúra 'rákötni! Koszorút újra vízre bocsátani!Peti és
Kancsi beemelték a hajóba a vizes koszorút, Kancsi egy kis darab spárga
ráhagyásával levágta a téglát a horgonyzsinórról, és hozzákötötte a koszorúhoz.
Aztán Petivel jól kinyúlva a víz fölé emelték a téglával súlyosbított koszorút, és
szépen ráengedték a vízre. A tarka virágos fűzkoszorú most már pillanatok alatt
elsüllyedt, csak egy jókora vízburvány maradt a helyén, de az is hamar elsimult.
Aztán egyszer csak egy piros szirmú kis vadrózsa dugta fel a fejét a vízből. Peti
gyorsan kikapta, zsebre vágta, és megint csak pityeregni kezdett.
Csutka kapitány rászólt:
-- Peci második tiszt, hozzám! Zászlót felvonni! Gépház indul, irány az előbbi!
A sziget mellett behajóztak a nádcsatornába. Kancsi ügyesen kormányozta a hajót,
a többiek a vízi világot bámulták, különösen Ási és Malacka, akik még sohasem
jártak ilyen helyen. A szigeten a nagy fűzfán most nem ült semmilyen madár, de
lent a fa tövében egy csomó barna bundás kis állat játszott, birkózott, kergetőzött.
-- Hű, hát ezek meg micsodák?! -- csodálkozott Malacka.
-- Pézsmapockok! -- mondta Csutka. -- Ügy látszik, egy pézsmacsalád telepedett
le a szigetünkön. Nézzétek, milyen lyukakat csináltak a fűzfa tövébe! No, csak
tudjameg az öreg Kucsera, biztos kifogdossa őket a télen! Pedig ezek nem is halat
esznek, hisz rágcsálók, csak növényt meg gyökereket, de átfurkálják a gátakat,
és azért nem szeretik őket a halászok. No meg nagyon drága a bundájuk, különösen
télen, amikor jól megvastagszik!
-- Ne mondjuk meg Kucsera bácsinak! -- kiáltotta Peti. -- Hisz ezek épp olyanok,
mint mi! Ők is „kicsi a rakás"-t játszanak! Tudjátok, mit találtam ki? Ha már úgyse
lehetünk farkaskölykök, legyünk vízipockok! Úgyis mindig a vízparton szeretünk
játszani meg pecázni! Jövő tavasszal meg kéne csinálni egy Vízipocok őrsöt! Én
majd rajzolok az új zászlóra két birkózó vízipockot, mama meg szépen kivarrja!
Peti ötlete mindenkinek nagyon tetszett, Csutka is azt mondta, hogy meg kell
csinálni, és hogy ő lesz az őrsvezető, Peti meg a helyettes, más tisztség nem is lesz a
csapatban, a többiek mind pocokközlegények -- vagy inkább pocokmatrózok lesznek,
mert a tengerészséget azért meg kell tartani.
-- De most már gyerünk ki a partra, ha pecázni akarunk, mert romlik az idő! --
sürgette őket fejcsóválva Csutka.
A szél egyre jobban fújt, és a nap is sokszor elbújt a mind feljebb tornyosuló felhők
között. A kárászozóhelyen kötöttek ki, és a partra ugráltak. Malacka is partra cipelte a
hátizsákját, és kibontotta, azt mondta, hogy lehet uzsonnázni, annyi ennivalót hozott,
hogy mindenkinek jut belőle. Hát körül is ülték a sok finomságot, volt itt sült libahús,
tepertő, zsíros kenyér, zöldpaprika, vajas pogácsa meg négy szelet diótorta is, ezeket
szétdarabolva igazságosan elosztották. Amikor minden ennivaló elfogyott,
megkezdődött a pecázás, mindenki helyet csinált magának a parton, csak Malacka
ragaszkodott hozzá, hogy ő a Jangadából akarja bedobni a horgát, és gyorsan
fogjanak rá egy kiskárászt csalihalnak.
Fuszulykás igazán ügyes pecás volt, mert az első bedobásra fogott egy kis
pirosszárnyú keszeget. Ezt Csutka feltűzte Malacka horgára, letekert pár méter
zsinórt az orsóról, és a nagy dugós horgot bedobta a mélyvízbe. A botot Malacka
kézbe vette, és letelepedett vele a Jangada ülésdeszkájára.
-Támaszd oda a botot a csónak oldalához, te meg maradj csendben, és ne mozogj! --
tanácsolta neki Csutka. - Ha meg kapásod lesz, várd meg, amíg néhányszor
megbukik a dugó, és utána jól elviszi a hal a zsinórt, csak akkor vágj be neki!
A zsinórt meg tekerd rá az orsó hajtókarjára, hogy ha bevágsz, jól akadjon a
horog, mert kemény ám a csuka pofája!
Malacka lekuporodott a csónakban, a horga mellett, és úgy izgult, hogy a foga is
vacogott belé. A többiek egymást figyelték, biztatták meg bosszantották, úgy
pecáztak. Fuszulykás egymás után fogdosta a vörösszárnyúakat... Hát aztán kiderült a
turpisság, hogy egy doboz vékony, piros trágyagilisztája van, és avval fogja őket!
Nosza mindenki kért belőle. Kancsi paprikás kenyérrel horgászott, és Ásit tanítgatta,
Csutka fél szemmel Malackát figyelte, hogy ha kapás lesz a csukázón, hát ő is kéznél
legyen. De közben ő is pecázott, és ő fogta ki kenyérbéllel az első igazán sütni való
méretű kárászt.
Petinek ma nem ment a pecázás, pedig jó friss kenyere volt, Teritől kapta, mégsem
volt kapása. A szél egyre erősebben fújt, de a sziget felfogta, és még lehetett pecázni.
Egyszer csak nagy visítást hallottak, hát látták, hogy Malacka felugrik a csónakban,
két kézzel kirántja a horgát, és üresen hátracsapja a partra!
-- Hűű... elment! -- siránkozott. -- Pedig hogy levitte! -Malacka majdnem sírt
kétségbeesésében, tömzsi lába csak úgy reszketett az izgalomtól.
-- Na ezt jól elszúrtad! -- jegyezte meg Csutka. -- Pedig ugye megmondtam, hogy
engedni kell neki, hadd vigye! Te pedig mindjárt az első lebuktatás után kirántottad a
horgot a csuka szájából!
A csali vörösszárnyú vagy csuka szájában maradt, vagy lerepült a horogról, mert
sehol se találták meg a parton. Fuszulykás adott egy másikat, Csutka feltűzte,
és újra bedobta a horgot.
-- Ha a következő kapást is eltolod, harmadszorra én jövök! Én majd megfogom
neked, ne félj! -- vigasztalta Malackát, aki most már pityergett az eltolt csuka miatt.
Csutka ott maradt mögötte a csónak végében, és együtt várták az újabb
csukaharapást. Úgy látszik, nagyon éhes csuka lehetett az előbbi, mert alig néhány
perc múlva egyszer csak újra megbillent a nemzetiszínű dugó, és szép
lassan elindult bal felé a vízen...
-- Vedd kézbe a botot, akaszd rá a zsinórt az orsó hajtókarjára! -- mondta
Csutka Malackának. -- Várj... várj nyugodtan, csak akkor rántsd ki, ha mondom!
De az úszó hirtelen a víz alá bukott, Malacka megijedt, nem bírta tovább cérnával, és
hátracsapta a horgot! Most jól látták, hogy a kishal nem volt már a horgon, egészen
bizonyos, hogy a csuka szájában maradt.
-- Miért nem hallgatsz rám, te kis hülye?! -- szidta Csutka az ügyetlen Malackát. --
Akkora koca vagy, mint egy mangalica hízó! Hát nem érted meg, hogy jót akarok
neked? Azt akarom, hogy te fogd meg azt a csukát! No, most már tűnés innen, oda
hátra a partra! Három a magyar igazság! Harmadikra megfogom, ne félj, és a tiéd
lesz, hazaviheted! Utána meg éntőlem úgy pecázol, ahogy akarsz!Fuszulykás adott
egy vörösszárnyút, és Csutka rátettea horogra, a hátuszonya tövében tűzte át a bőrén
a horgot. Bedobta, és most ő ült a horog mellé a csónakba. De úgy látszik, a csuka
jóllakott, mert az úszó nem mozdult, csak finoman remegett, ahogy a kishal lenn a
fenék fölött a vízben úszkált. Csutka hamar meg is unta a banánt, kimászott
acsónakból, és visszament a horgához kárászozni. Előbb azonban kiakasztotta a
zsinórt az orsónál, hogy szabadon futhasson le róla a zsinór. Malacka vissza akart
ülni a csónakba, de Csutka nem engedte:
-- Maradj a fenekeden, és figyeld a dugót! Ha megmozdul, szólj nekem! De hozzá
ne merj nyúlni a bothoz, mert agyonütlek!
Peti is megfogta végre az első vörösszárnyúját, és nagy éljenzés közben Ási is partra
csapott a horgával egy nagyon szép kárászt! Ez volt az első hal, amit életében
kifogott! Csutka is kiemelt két szép kárászt egymás után, amikor Malacka kiabálni
kezdett:
-Csutkaa!... Gyere gyorsan, kapás van megint!
Csutka partra tette a horgát, és csendesen odasétált a csónakhoz. Hátratuszkolta
az izgatottan toporzékoló Malackát, és olyan csendesen lépett be a csónakba, hogy az
meg se billent. De a csukát az sem zavarta volna, mert már halkan kattogni kezdett
Malacka orsója, a dugó rég a víz alatt volt, és mást nem lehetett látni, csak a vízbe
húzódó zsinórt.
-- Látod, most már igazán viszi! -- mondta Csutka Malackának, kézbe vette a
botot, megfogta a zsinórt is, és amikor úgy érezte, elég erősen húz, markával
jól odafogta a horognyélhez, és hátrarántotta a botot. Nagy lubickolást láttak
aztán bent a vízben, egészen a nádfal tövében, odáig vitte a hal a zsinórt, aztán
Csutka szép lassan tekerni kezdte az orsót. Kicsit kifutott a csuka jobbra is, balra is,
de Csutka nem sokat vacakolt vele,amikor három-négy méternyire lehetett a parttól,
ráakasztotta a zsinórt az orsó karjára, és egy rántással partra emelte a jókora csukát.
Malacka úgy ugrott rá a fűben vergődő halra, mint egy tigris, de Kancsi
hátrapenderítette.
-Vigyázz, te kis koca, mert megharap! Várj, majd én leszedem a horogról!
Kancsi ügyesen megfogta a csuka törzsét a feje mögött, kicsit megszorította,
Malacka most ijedt meg igazából, amikor a csuka kitátotta a száját, és látszott,
milyen fűrészfogai vannak! Kancsi kipiszkálta a horgot a csuka egyik alsó
leffentyűjéből, és a halat Malacka lába elé dobta.
-- Nesze, itt van a csukád! Körülugrándozták Malackát, ráhúztak néhányat azülepére
a csukafogó pecabotjával, és mindenki kacagott. Csutka megemelte a csukát, és azt
mondta, hogy jó kilós, aztán Malacka betekerte egy papírba, és betette a
hátizsákjába; mindjárt be is kötötte a hátizsák száját, mert a hal nagyon ugrándozott,
és ki akart jönni belőle.
-- De most már te fogod meg a csalihalat is, ha tovább is csukázni akarsz! --
vigyorgott Csutka, és Malacka kezébe nyomta a kárászozó horgát. De Malacka
azután csak csapkodott a kis horoggal, mindig leesett róla a kenyér, melyet
rosszul tett rá, végül Fuszulykás megsajnálta, és adott neki egy negyedik
csalihalat, aranypikkelyes kiskárászt, és rá is tette a horgára.
A kiskárász azonban csak az első dobásig maradt a horgon, mert bedobás előtt
Malacka elfelejtette lefejteni a zsinórt az orsóról, és a kishal messzire repült, be a
vízbe. Malacka újból könyörögni kezdett kishalért, meg hogy dobják be neki még
egyszer utoljára a horgot; mindnyájan nagyon jól szórakoztak Malacka kínzásával,
hogy feléje nyújtották a kishalat, aztán meg visszavettékvagy vízbe dobták. Végül
abba kellett hagyniuk az egész mulatságot, mert most már nagyon erősen fújt a szél,
a szigeten is átvágott, a víz hullámzott, és a felhők is egyre sötétebbek lettek.
-- Menjünk haza, mert nagyon meg fogunk ázni! siránkozott Malacka, és sóváran
pislogott a fűzfabokorra felakasztott hátizsákjára, amelyben a nagy csuka vergődött.
-- Záróra, megyünk haza, úgysincs jó kapás máma! adta ki a parancsot Csutka
kapitány, és a Jangada expedíciója szedelőzködni kezdett. A kifogott halakat
összeszedték, a legkisebbeket Peti vitte haza Samunak; a sütni való keszegeket meg
kárászokat, összesen kilenc darab volt, Tóténak adták; mégis Malacka volt a
legboldogabb az egész csapatban a hátán zsákban táncoló csukával.
Elindultak visszafelé a Jangadával, most már viharos erejű lett a szél, és épp
szembe kapta őket, Kancsi és Tóté ketten tekerték a lapátkereket, egyszer csak
-- reccs! elszakadt a biciklilánc, és zsupsz! -- bepattant a vízbe!
-- Na, ezt elvitte az ördög! -- bosszankodott Csutka kapitány, de nem vesztette
el a fejét, máris kiadta a megfelelő parancsot:
-- Tóté és Fuszulykás matrózok! Evezőt fogj, irány a kikötő, rajta!
Evezőkkel még hamarabb is partot értek, mint a lapátkerékkel. Kikötötték a
Jangadát, és mindent kiszereltek belőle, még az ülésdeszkákat is, aztán Csutka
feltette a láncra a lakatot.
-- Mindent beviszünk a fészerbe, csak a biciklivázat hagyjuk itt; ha visszafelé
jövök, hazaviszem, és szerzek rá egy új láncot! -- mondta.
Most már nagyon sötéten gomolyogtak a felhők, és szórványos mennydörgést is
lehetett hallani. Fuszulykás és Tóté elköszöntek, és hazafelé indultak, Csutka
elkísérte Petiéket a fészerig, ott mindent a helyére tettek, Csutka bezárta a fészert,
és ő is visszaindult a keresztgáthoz, hogy a Jangada sérült hajtóművét hazavigye.
Peti, Kancsi, Malacka és Ási kibandukoltak a kövesútra, és elvonultak a cirkusz
előtt. Már esteledett, és még több ember volt a piactéren, a cirkuszból szólt a
csinnadrattazene, az emberek az eget bámulták, hogy mikor ered el az eső. A
hídnál szétváltak, Peti a malom felé ment, a többiek egyenesen, a városon át
hazafelé. Malacka nagyon félt a villámlástól, és a hídról előreszaladt a házak
eresze alá, pedig még nem is esett.Peti is sietett, de különösebben nem félt, Marci
már sokszor elmagyarázta neki, hogy nem kell félni attól a mennydörgéstől, amit az
ember meghall, hanem szép komótosan számolni kell a villámfény lecsapása és a
dörgés hangja között, és ahányat számolunk, annyiszor 330 méterre van a lecsapás
helye tőlünk. A legfontosabb meg az, hogy kint a szabadban sose bújjunk kiemelkedő
vagy tisztáson egyedül álló nagy fák alá, mert leginkább ilyen helyekre csap be a
villám!
Délután nem hozta el a kapukulcsát, mert mama otthon volt és kiengedte, ezért most
zörögni kellett; Samu megelőzte mamát a kerítés tetején, csak hát ő nem tudott ajtót
nyitni. Mama kicsit haragudott, hogy miért nem jött haza hamarabb a vihar előtt, de
hát még mindig nem esett, és mama is hamar megnyugodott.
Vacsorára volt még tyúkhús, és kapott hozzá egy csésze tejet, összerakta a táskájában
a hétfői könyveket, füzeteket, megmosakodott és lefekvéshez készülődött. Kint most
már zuhogott az eső, a nagy malom irányában nagyon közel villámcsapás is volt.
Amikor vetkőzött, a nadrágzsebében kezébe akadt valami: egy elfonnyadt szál
vadrózsa. Kisimította, hát megvolt minden szirma, és a levelek is épek voltak.
Elővette a szekrényből a még egészen üres növénygyűjtemény-mappát, aminek olyan
lapjai voltak, mint az itatóspapír, és az első két lap közé szépen elrendezte a Pityuka
koszorújából visszajött virágot. Aztán körülnézett a szobában, mivel tudná lepréselni.
Kevés könyvük volt, a szekrény tetején csak egy Műveltség Útja meg két
Világháború története porosodott, levette a világháborúkat, helyükbe feltette a
növénygyűjteményt, és rá súlynak a két nagy könyvet. Még a Műveltség Útjai is
rájuk tette, aztán az ágyból addig nézte őket, amíg el nem aludt.

Új kalandok a Bácskai utcában

Peti a fáskamrából kihordott az udvarra mindent, amit ott talált: ócska dobozokat,
ládákat, kerti szerszámokat, meg néhány zsák összevágott rőzsét, amivel a
konyhában tüzeltek. Téli tüzelőjük nem volt, annyi pénze sose volt mamának, hogy
nagyobb mennyiségű szenet, fát vegyen télire, mindig csak apránként hoztak a
fatelepről vagy a fűszerestől targoncán vagy kiskocsin húsz-harminc kilót.
Bent a szobában Marci segített mamának, az ágyakat meg a szekrényt már kihozták
a tornácra, hogy mire a fuvaros megérkezik, minden nagyobb bútordarab kint legyen.
Marci szabadnapos volt a fürdőben, és ezért eljöhetett segíteni a hurcolkodásban, de
nagyon rossz volt a kedve, Petihez is alig szólt, mert tegnap megkapta a behívóját;
huszonkettedikén be kell rukkolnia szegénynek három hosszú évre katonáékhoz, és
Peti meg se merte kérdezni tőle, hogy meglesz-e az a pecázás, amit a lekvárfőzéskor
ígért.
Gyorsan elröpült az idő azóta, az iskolában nem történt semmi különös, hacsak az
nem, hogy az esős idő miatt elmaradt két gazdigyakorlat.
„De ma már biztos ki kell menni a fiúknak gazdigyakorlatra!" -- gondolta Petiegy kis
kárörömmel, mert még mindig sár volt, és nem nagyon akaródzott volna
neki is kimenni. Tegnap végre elállt a több mint kéthete tartó eső, az idő újra napos-
borongós lett, de már nem úszkáltak ökörnyálak a levegőben, és a falevelek sárgulni,
hullni kezdtek.
Tegnap az osztályfőnöki órán az október hatodiki ünnepélyt beszélték meg, Zeli
osztályfőnök úr bezengte, hogy a nagy ünnepélyen egy bés fiú fog szavalni az első
osztályokból; itt az osztályban meg csütörtökön, történelemórán Csepeli Pali fogja
elszavalni a Himnuszt Kölcsey Ferenctől.
Ez a Csepeli Pali szőke, vékonycsontú, de Petinél izmosabb fiú volt, nagyon
barátkozó, és éppen olyan kitűnő tanuló, csak jobb tornász, neki bizonyára meglesz a
kitűnője tornából is. Ő se volt úrigyerek, a vasúton túli téglagyári külvárosból járt be
az iskolába, apja-anyja a téglagyárban dolgozott, és volt még három kisebb
lánytestvére is. Ha nem lakott volna olyan messze, hát őt is bevették volna a
Vízipocok csapatba. Már mindenki tudta az osztályban, hogy milyen csapatot
akarnak csinálni a jangadások, és új jelentkezők is jöttek, de Csutka azt mondta, hogy
tavaszig nem érdemes semmit se csinálni; majd ha megint jó idő lesz, és ki lehet
menni a Jangadához, akkor próbavizsgák lesznek, és aki nem bukik meg, csak az
kerülhet be a csapatba, de még azt is ki kell találni, hogy milyenek legyenek a
próbák.
Peti igazából nem is nagyon bánkódott, hogy nem ő lesz a szavaló még az
osztályünnepélyen sem, most úgyis költözködnek, és holnapra meg el fog
kéredzkedni. Amikor Zeli osztályfőnök úr az óra végén megkérdezte, hogy van-e
valakinek valamilyen kérése jelentkezett, és kivitte a cédulát, amit mama otthon
megírt. A cédulán ez állt:
„Tisztelt Osztályfőnök Úr! Kérem, hogy fiamat, Pénzes Péter I/A oszt. tanulót,
költözködés miatt 1937. október ötödikén a tanításból elengedni szíveskedjék.
Tisztelettel, Lázár Dénesné szül. Szántó Erzsébet szülő."
Zeli átvette a cédulát, elolvasta, és így szólt:
-- Jól van, fiacskám, elmehetsz. Hová költöztök?
-- Csak ide a Bácskai utca hatba, tanár úr, kérem, a Kocsis Jancsi nagymamájának
a házába! Tetszik tudni, innen sokkal közelebb lesz nekem az iskola, meg
anyukámnak is a gyár, ahonnan munkát szokott kihozni.
Zeli beírt valamit az osztálykönyvbe, Peti meg a helyére ment. A szünetben odajött
hozzá Kocsis Jancsi meg egy másodikos fiú, Milovics Pista, aki ott lakott Kocsis
nénivel szemben a Bácskai utca és a Kis tér sarkán. Jancsi azt mondta, jó, hogy
Pétiek odamennek lakni a nagyanyjához, legalább nem lesz mindig üres a ház, mert a
bábaasszonyokat mindig elhívják gyerekszülésekhez, meg el is viszik őket kocsival;
igaz, hogy az ő nagymamája egy kicsit bogaras, de hát azt mondják, minden bába
félig-meddig boszorkány is, de az ő nagyanyjának jó szíve van, és nem is nagyon
veszekedős.
Ez a Milovics Pista barna bőrű, fekete hajú fiú volt, majdnem olyan magas, mint
Csutka, de nem olyan virgonc; Róka Rudi, aki tavaly egy osztályba járt vele, azt
mondta, hogy nem cigány az apja, hanem bolgár. Pista nagyon szeretett muzsikálni,
szájharmonikája meg kétfajta furulyája is volt, egy kicsi meg egy nagyobb, és
nagyon szépen játszott rajtuk. Pista meg azt mondta Petinek, hogy ha már át-
hurcolkodtak, menjen át hozzájuk lóverseny-társasjátékot játszani és diós cukrot
enni.
Marciék már majdnem kiürítették a szobát, a fuvaros tíz órára ígérkezett, Kocsis
néni ajánlotta ezt a Filip János nevű fuvarost, aki ott lakott nem messze a Kígyósi út
elején, gumikerekes stráfkocsija volt, meg nagy, erős lovai, és tíz pengőért el is
vállalta a fuvart.
Samu kora reggel óta meg volt zavarodva a nagy felfordulástól, ki-be mászkált a
konyhaajtón meg a szobaablakon. Peti elkérte mamától a piaci kosarukat, hogy azt
hagyják, üresen, mert abban akarja elutaztatni Samut a kocsin a Bácskaiutcába.
Marci kijött és megnézte, van-e még valami kihordanivaló a fáskamrából, de ott
már csak Peti két pecabotját találta a sarokba támasztva. Kézbe vette Peti
pontyozóját, és csóválta a fejét, amikor meglátta, hogy a tíz méter damil csak egy kis
drótvacakra van feltekerve.
Peti egy darabig bámulta Marcit, aztán mégiscsak kibökte:
-- Marcikám, ugye azért kimegyünk vasárnap csukázni?
Nagybátyja még mindig a pontyozóhorgot nézegette, aztán hirtelen Peti kezébe
nyomta.
-- Nesze, Laci, gyorsan tekerd le róla a damilt valamire. Hajts össze egy darab
papírt, arra is jó lesz. Ezt a botot meg vágd össze rőzsének: helyette kapsz
tőlem egy sokkal jobbat!
-- Jaj, Marcikám! -- ujjongott Peti, és csillogó szemmel Marci nyakába ugrott,
aki nyomban megforgatta maga körül. -- És milyen botot adsz?!
-- Tudod mit, neked adom a ^vékonyabbik bambuszt a kis orsóval! -- felelte
Marci. -- Én most úgyse használhatom jó pár évig! Avval már rendesen pecázhatsz,
csak nehogy ezt a vastag damilt tedd rá, majd adok neked vékonyabbat; van még
vagy harminc méter jó zsinórom a kis orsón, csak meg kell fordítani rajta, hogy
az elhasználódott fele kerüljön alulra, érted, Laci?!
Túláradó örömében Peti még puszit is nyomott Marci borostás, barna képére, aki
nem győzött csodálkozni unokaöccse nagy boldogságán.
-- Nono, te kis krampusz! Inkább a lányokat csókold! -- tiltakozott, és most már
ő is vidámabb lett egy kicsit.
-- De ugye már vasárnap is pecázhatok vele, Marcikám? Ugye kimegyünk vasárnap?
Hisz megígérted?!
-Jól van, kimegyünk! Hogy a fene vinné el ezt a nyomorult három évet az életemből!
-- kesergett újra Marci, szegény most már mindig csak a katonáskodásra tudott
gondolni. -- Úgy hiányzott ez nekem, mint púp a hátamra! No de majd teszek én róla,
hogy rövidebb legyen, hogy minél hamarább leszereljenek! Ne félj, Laci, fogunk mi
még jövő tavasszal is pecázni a Holt-Körösben, addigra tán unokaöcséd is lesz,
hallod-e?
De erre már mama is odafigyelt, és kérdezgetni kezdte Marcitól, hogy nemcsak
lódított-e, és Terinek igazából gyereke lesz.
-- Hát valahogy úgy néz ki a dolog -- vigyorgott Marci. -- Kár, hogy nem sikerült
hamarább! -- tette hozzá. -- így már jó fél évet bent leszek, mire a gyerek megjön. De
tán csak adnak egy kis szabadságot, meg rövidítenek is majd valamit az időmből!
Peti végül abban egyezett meg Marcival, hogy pénteken délután bemegy Csutka
apjához a borbélyüzletbe, és megüzeni, hogy vasárnap mennek-e pecázni. Peti
leszerelte a pontyozóhorgot, de a másikat, a kis kárászozót el akarta vinni, hisz azzal
tán még az új lakásuk előtt a nagy vizesárokban lehet majd valamit fogni.
Fél tízkor megérkezett a fuvaros, Pétiek kinyitották a nagykaput, és a gumirádlis
stráfkocsi két nagy deres lóval behajtott az udvarba. A hátsó kerítés előtt a lovak épp
hogy meg tudtak fordulni, aztán Marci Filip bácsival elkezdte a felrakodást. Mama
sokszor beszaladt még az üres szobába meg a kamrába, összesöpörte a szemetet, és
megnézte, nem maradt-e ott valami. A konyhából is kihozott mindent, ami az övéké
volt.
Peti most már csak Samuval törődött. Amikor már mindenük a kocsin volt, elkapta
a macskát, begyömöszölte a kosárba, és mamának egy régi fejkendőjét a kosár
tetejére kötötte, hogy a macska ne tudjon kiugorni. Mama bezárt mindent, és a
kulcsokat átvitte a szomszédba, Maczák nénihez, ők ketten Marcival aztán gyalog
indultak el a kocsi után a járdán.
Peti ölében a macskás kosárral fent trónolt a bakon Filip bácsi mellett, aki
nagy, erős parasztembernek látszott, pörge fuvaroskalapot viselt, és borzasztóan
káromkodott a lovaira, hogy nem húznak elég jól, pedig a tárkocsi nem is volt
nagyon megpakolva, hisz Petiéknek nagyon kevés bútoruk volt. Samu először
nagyon ugrált és jajgatott a kosárban, csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor
Peti meglazította a kendőt a kosár szélén, bedugta a kezét, és simogatni kezdte, meg
beszélt is hozzá, így aztán valahogy kibírta Samu az utazást, de végig sokat kellett
vesződni vele.
Keddi nap lévén nem volt nagy forgalom a városban, a Luther utcán hajtottak végig,
aztán balra fordultak az iskola utcájába, átmentek a síneken az Orosházi útnál, és úgy
értek be a Bácskai utcába. Az iskola előtt elhaladva Peti azt figyelte, hogy nincs-e
kint az osztály az udvaron vagy a tornapályán, de akkor eszébe jutott, hogy most
németórájuk van Nyanyával, a tornapályán meg efemgések atlétikáztak.
Kocsis néni már várta őket, ott könyökölt a kapu melletti első ablakban, de mikor
észrevette a ház elé kanyarodó kocsit, visszabújt, aztán kijött a kapun.
Kocsis néni kicsit kövér, fehér hajú asszony volt, a haja koszorúba volt fonva a fején,
jó piros volt az arca, és kicsit piszkos fehér köpenyt viselt. Peti leadta a macskás
kosarat Filip bácsinak, aztán ő is lemászott a bakról, és visszavette a kosárba zárt
Samut, aki most újra nyervogni kezdett.
-- No, hát te vagy az a gyerek, aki ide jön hozzám lakni? -- kérdezte
barátságosan Kocsis néni.
-- Kezcsókolom, Pénzes Péter vagyok, első polgárista! -- mutatkozott be
illedelmesen Peti. -- Ez meg itt a kosárban Samu, a macskánk!
-- Igen, igen -- az anyád már mesélt róla! -- nevetett Kocsis néni. -- Tudod mit, gyere,
először is rendbe tesszük a macskádat, nehogy világgá fusson vagy visszamenjen a
Gémes utcába! Bezárjuk a kamrátokba, és aztán majd te megszelídíted.
Közben megérkezett mama is Marcival, Kocsis néni őket is üdvözölte. Filip bácsi
kinyitotta a nagykaput, és behajtott az udvarba.
Kocsis néni hátul, a tornác végén megmutatta Petinek a konyhájukat és a kamrát,
amely a konyha mögött a folyosóról nyílt. Üres volt, csak egy polc volt benne, rajta
néhány üres befőttesüveggel meg a sarokban egy ládában krumpli. Peti bezárkózott a
kamrába Samuval, aztán először is rendet csinált, leszedte a polcról az üvegeket,
nehogy Samu leverje, és a földre rakta őket, csak azután vette le a kendőt a kosárról.
Samu kerekre tágult sárga szemekkel mászott ki, nyújtózkodott, aztán körbesétálta a
kamrát, és mindent megszaglászott, még Petit is, de főleg az egérlyukak izgatták a
legjobban a fal tövében. Peti beszélt hozzá, simogatta, és leterítette neki a polc alá a
kendőt fekvőhelynek.
Marci Filip bácsival a bútorokat vitte be az utcai első szobába, mama Petivel a többi
holmit hordta le a kocsiról. A hosszú tornácon az ő szobájuké volt az első ajtó, aztán
következett Kocsis néni konyhája egy ablakkal, hátrafelé volt még egymás mellett
két kamra, Pétiek konyhája, legvégül meg az a kamra, ahová Peti Samut bezárta. A
ház végénél hátul volt egy nagy féltetős szín, tele rőzsével meg akácfával, a leghátsó
kerítésnél tyúkól, disznóól meg egy különálló árnyékszék volt, oda külön téglajárda
vezetett. A hátsó udvar alacsony kerítéssel volt elválasztva, néhány tyúk kapirgált
benne, de a disznóól üres volt. A tornáccal párhuzamosan keskeny, füves kocsibejáró
vezetett a hátsó udvarba, az út másik oldalától a szomszéd ház faláig vagy három
méter széles kert húzódott. Elöl cseresznyefát meg körtefát látott Peti, hátrább
szilvafák sorakoztak, az egész kert hosszú, keskeny és nagyon gazos volt, látszott,
hogy Kocsis néni nem ér rá veteményezni.
A nagy hurcolkodás közben egyszer csak bejött az utcáról egy fejkendős tanyasi
asszony, és azt mondta Kocsis néninek, hogy megjöttek érte, már indulhatnak is, mert
megkezdődtek a fájások. A bába néni erre felvett egy nagykendőt a fehér köpenyére
meg a fejére is, mert elég hűvös, szeles volt az idő, kihozott a szobájából egy
hosszúkás fekete táskát, és azt mondta mamának, hogy neki most el kell menni, nem
tudja, mikor fog hazajönni, de mamáék csak rendezkedjenek be, és vigyázzanak a
házra. Kint az utcán egy parasztszekér várta, aminek a bakja mögött is volt még egy
ülés, oda felültek a nénivel, és elhajtottak kifelé a városból a Kígyósi úton.
Amikor mindent lerámoltak a stráfkocsiról, mama kifizette a fuvarost, Filip bácsi
meg nagy ostorpattogtatás közben kicurükkoltatta a lovakat az udvarból.
Peti a kocsi körül szaladgált, kint az utcán meg a ház előtti nagy vizesárkot nézegette.
Itt, a Bácskai utca jobb oldalán, minden ház előtt akkora nagy betoncsövek voltak a
kocsibejárók alatt, hogy meghajolva át lehetett volna bújni rajtuk. No nem most,
amikor a sok eső miatt olyan nagy víz volt az árokban, hogy a csövekből csak fent
látszott ki egy kis félkör alakú nyílás. Kicsit zöldes, moszatos, de elég tiszta víz
folydogált nagyon lassan az árokban, lent a Körös-csatornánál bizonyára nagyon tele
volt a lefolyó. Az árok a Kis tér túlsó végén és a Kígyósi út sarkán egy hosszú
betoncsövön ment át -a kövesút alatt, és a másik oldalon Mucha bácsi fűszerüzlete
mellett bukkant ki, innen meg a Verbőczi utcán ment tovább tekervényes útján a
fatelep alatti lefolyó felé.
Peti most még csak messziről bámulta meg az alacsony házat a nagy cégtáblával:
Mucha János fűszer- és vegyeskereskedése
Szép nagy üzlet volt, három kirakattal, előtte biciklitartó állvány és tejesüveges ládák
sorakoztak. A bolt mellett a vizesárok fölött kis híd volt, ennek a korlátjához dőlve
parasztbácsik pálinkáztak, amíg az asszonyok a boltban a pénzüket költötték.
Mama behívta, és hátramentek megnézni a konyhát. Nekik voltaképpen nem is volt
konyhabútoruk, csak egy szál tűzhely meg edények, evőeszközök. Kocsis néni adott
nekik használatra egy kis sublótot meg három hokedlit. Marci azt mondta, hogy ő
most már elmegy haza, mert még otthon is lesz dolga estig. Pétiek kikísérték, és
Marci megkérdezte mamától, ne jöjjön-e el Teri valamit még segíteni, de mama azt
felelte, köszöni szépen, most már ő is elboldogul; úgyis ráér, mert a héten már nem
kapott ki munkát a gyárból, azt mondták, pang az üzlet, és lehet, hogy egész télen
nem lesz kiadni való munka. Mama meg ezért volt olyan rosszkedvű, és azt
mondogatta, hogy megint muszáj lesz elmenni cselédnek, ha nem akarnak éhen
pusztulni Petivel együtt.
Este lett, mire nagyjából berendezkedtek. Samu most már a konyhában volt, ismerős
helyre talált a tűzhely alatt, amelybe mama már be is gyújtott, és krumplilevest
főzött. Vacsora után fent a szobában egyszer csak azt mondta Petinek, hogy levelet
kéne írni Pénzes apukának a lakáscímük megváltozásáról, hogy a jövő hónaptól
kezdve már ide, a Bácskai utcába küldje a pénzt. Az októberi harminc pengőt mama
tegnap még a Gémes utcában megkapta a postástól.
-- De hát ki tudja, mi lesz velünk ezután?! -- sopánkodott mama. -- Nem lesz munka
a gyárban, nincs már semmi pénzem, a Joli nénitől való második száz pengő is
ráment a költözködésre meg mindenre.
Még legalább száz pengőt adhatna a Joli néni, akkor aztán nem lenne többé semmi
dolguk a Lázár famíliával, abból is a fele rá fog még menni az ügyvédre a válás
miatt, és ő bizony nem is fogja szégyellni, szépen elkéri Joli nénitől ezt a kis pénzt!
Ez a szoba valamivel kisebb volt, mint a másik, Andó néninél, de az ablaka szép
nagy volt, és az utcára nézett! Az ajtó mellett jó kis vaskályha állt, a két nagyágyat
hosszában egymás mögé helyezték el a szobában. Szemben, az utca felőli sarokba, az
ablak mellé került a szekrény, a másik hosszú fal mellé, az ágyakkal szembe a nagy
asztal. Más már nem is nagyon fért volna be a kis szobába. Peti nekigyürkőzött, és a
számtanfüzetéből kivett dupla kockás papírra megírta a levelet Pénzes apukának:
Édes jó Apám! Én jól vagyok, megkezdtem az első polgárit. Csupa kitűnő
osztályzatom van, csak tornából nem fogok kitűnőt kapni. Másik lakásba költöztünk,
ezért tessék szíves lenni a pénzt ezentúl Lázár Dénesné, Nádasvár, Bácskai utca 6.
szám alá küldeni. Dénes bácsi már nincs itt, mamával meg Samuval költöztünk ide.
Mama nem kapott munkát a gyárban, elmegy cselédnek, hogy éhen ne pusztuljunk.
Sokszor csókolja szerető fia, Peti.
Mama elolvasta a levelet, kicsit csóválta a fejét, de azt mondta, hogy jól van,
kisfiam, el lehet küldeni. Kicsit könnyes is lett a szeme, de aztán adott egy
borítékot, és Peti azt is megcímezte:
T. C. Pénzes Gyula m. kir. honv. őrmester úrnak, Magyarújlak, Vas megye,
Postafiók 3.
Peti kívülről tudta édesapa címét, mindig csak ő levelezett vele, mama sohasem,
ha valamit akart is Pénzes apukától, iskolás kora óta ővele íratta meg. Mama
elvette a borítékot, és beletette a levelet. Azt mondta, holnap majd vesz rá bélyeget,
és bedobja. De Peti ajánlkozott, hogy inkább ő szeretné bedobni, mert az iskola
mellett az Orosházi út sarkán van egy trafik, meg postaláda is van rajta. Mama
beleegyezett, és adott tíz fillért bélyegre.
Lefekvés előtt még hátramentek a konyhába, megnézni, hogy mit csinál Samu. A
tornácon is volt villany, felgyújtották, és az egész hosszú, keskeny udvar világos lett.
Bekukucskáltak a konyhaablakon: hát Samu szépen összegömbölyödve aludt a
tűzhely alatt, és a tálja is üres volt, megette a krumplilevest. Mama megnézte, hogy
be van-e zárva az utcakapu, és a kulcsot kivette a zárból, Kocsis néni azt mondta,
hogy neki van másik, és ez a kulcs, ami az ajtóban volt, lehet mamáé.
Eloltották a villanyt, kicsit beszélgettek az ágyban, most sem volt egészen sötét a
szobában, mert az utca túlsó oldalán a villanykaró tetejéről bevilágított egy
villanykörte. Peti egészen nagyfiúnak érezte magát a nagy ágyban, amelyikben Andó
néninél még Dénes bácsi aludt. Csak az volt a baj, hogy mama nem engedte, hogy
Samu is bent alhasson a szobában.
-- Tudod mit, kisfiam? -- szólt mama. -- Hát ha annyira szeretnél a macskáddal
aludni, nem bánom, amíg nincs nagyon hideg, felállíthatjuk a kiságyadat a
konyhában. Hely van rá bőven, és valami ládából egy kis tanulóasztalt is csinálhatnál
oda magadnak, akkor az lehetne a gyerekszobád... Samu is bent maradhatna
éjszakára veled, de persze, az ágyba nem veheted föl, mert az egészségtelen!
Peti borzasztóan megörült mama ötletének, és rögtön át is akart hurcolkodni a
konyhába Samuhoz, de mama kinevette, és azt mondta, hogy holnap már ott alhat;
mire hazajön az iskolából, ő majd szépen felállítja a kiságyat, berendezi a
gyerekszobát.
Hát így is lett: másnap, amikor hazajött az iskolai ünnepélyről, Peti nagy
változásokat talált otthon.
Mama éppen a tornác kőpadlóját súrolta fel, Kocsis néni nem volt otthon, de az ő
konyhájának meg a kamráknak az ajtaja is nyitva volt, mama az egész házban
takarított.
-- Kezcsókolom! Mit tetszik csinálni? -- kérdezte Peti.
-- Nagy újság van, kisfiam! -- mondta mama. -- Házmesterek lettünk! Reggel
beszélgettem Kocsis nénivel, mondtam neki, hogy nincs már munka a gyárban, és el
akarok menni cselédnek. Megkérdeztem, nem tud-e valami jó helyet itt a környéken.
Hát ő azt mondta, hogy ne menjek el sehová, hisz neki is nagy szüksége volna
valakire, aki rendet tartana a házában; a menye úgyis beteg, és nem tud idejárni
segíteni, idegent meg nem akar fölfogadni, így hát megegyeztünk, igaz, pénzt nem
fog fizetni, hanem csak ennivalót, de nekünk az is nagyon jó lesz. Meg azért lesz egy
kis pénz is, mert ki fogok majd járni a piacra, és harmadáért árulom neki a tojást,
csirkét, meg mindenfélét, amit a tanyasiaktól szokott kapni fizetségül, és amiből
eddig úgyse tudott pénzt csinálni.
Az egyik kamrából borzasztó büdösség érződött, mama elmondta, hogy kosárszámra
büdösödött itt a tojás, amit a bába néni összegyűjtött, de ő már kihordta a kosarakat,
hátra, az árnyékszék mellé, és azokkal majd valamit csinálni kéne, kiválogatni és
piacra vinni a jókat, a zápokat meg elásni. A kamrát már kisúrolta, de még így is jó
darabig szellőztetni kell; a másik kamrában liszt, zsír, füstölt hús, oldalszalonna,
kolbász meg mindenféle élelem volt.
Elöl Kocsis néni konyháját és egyik szobáját mama már kitakarította, két
ugyanolyan kis szobája volt Kocsis néninek, egymásba nyílva, egy-egy utcai
ablakkal, mint Petiéknek, de a legbelső szoba ajtaját nem nyitotta ki: aztmondta,
hogy ő azt csak lomtárnak használja, és nem kell kitakarítani, pedig mama szerint
arra is ráférne, mert a lezárt ajtó alól is lehet érezni a büdösséget.
A konyhájuk egyik feléből mama olyan takaros kis gyerekszobát varázsolt, hogy
Peti nem győzött csodálkozni: baloldalt a tornácra nyíló ablak alatt szép kis
asztalt látott, a fal mellett kis éjjeliszekrényt, e mögött pedig a kiságyát.
Samu régi rongypokróc fekvőhelye is le volt terítve az ágy elé, ugyanúgy, mint a
Gémes utcában, de a macska nem volt a konyhában. Mama aztán megnyugtatta, hogy
ne féljen, nem veszett el, csak ő reggel kitette az udvarra vécézni, ott szaladgált jó
sokáig, befutkosta az egész portát, aztán meg együtt felmentek a padlásra megnézni,
hogy mi van ott, és Samu fent maradt egerészni.
Peti kezet mosott, és leült ebédelni az új kisasztalhoz, amelyet a szekrénykével
együtt Kocsis nénitől kaptak. Mama bablevest főzött füstölt oldalassal -- nagyon
finom volt --, aztán meg is mutatta a kamrában, mi mindent kapott máris fizetésül
erre a hónapra Kocsis nénitől: nagy zacskó lisztet, egy kis bődön zsírt, babot, füstölt
szalonnát, kolbászokat, meg egy egész füstölt oldalast, amelyből levágott egy darabot
a bablevesbe.
-- Ebben a hónapban nem lesz nagy gondom a főzéssel, csak tejet, kenyeret meg
valami főzeléket kell majd venni. Kocsis néni azt a krumplit is nekünk adta itt,
a ládában, az is megvan vagy húsz kiló, sokáig elég lesz. Majd csak megélünk
valahogy, kisfiam... -- mondta mama, és pityeregni kezdett.
Peti megköszönte az ebédet, és felment a padlásra, megnézni, hogy mit csinál
Samu. Óriási nagy padlás volt, de villany is volt benne, és ezért nem félt.
Samut hamar megtalálta: az utca felőli részen kuporgott egy nagy rakás csöves
kukorica mellett, morogva falt be egy egeret, deaztán Petihez szaladt, és dorombolva
dörzsölődött a lábához.
Hű, mi minden volt ezen a padláson! Rengeteg ócska bútor, képek, befőttes- meg
borosüvegek, az udvar felőli oldalon pedig leterített zsákokon hagyma, lencse,
hüvelyes bab száradt, meg aztán nagy, piros ládák, tele mindenféle könyvekkel.
Peti nem nyúlt semmihez, csak körülnézett, aztán Samuval együtt lejöttek a
padlásról. Bement a konyhába, elrendezte a kis szekrényben az iskolai könyveit,
füzeteit, és nekiült megírni a holnapi leckét. Amikor mindennel kész lett, felment
mamához, aki éppen befejezte mára a takarítást, és lementek a hátsó udvarba,
megnézni a tojásokat. Hát ez aztán borzasztó munkának ígérkezett, hisz ha csak
megmozdítottak egy tojást a kosarakban, máris szétpukkant valamelyik, és
borzasztó bűzt árasztott.
Mama azt mondta, nincs mit tenni, ásni kell egy jó nagy gödröt, és betemetni az
egészet, mert ha csak a szemétdombra borítanák ki, az ott is csak bűzlene sokáig.
Peti megkereste az ásójukat, és munkához látott, előbb egymás mellett kiásott vagy
tíz ásónyom földet a szemétdomb mellett, aztán folytatta, és amikor vagy tizenöt
sorral végzett, letette az ásót, és lapáttal kezdte oldalra hányni a felásott földet. Aztán
a lapos gödör fenekén ásott tovább, legalább öt-hat ásónyom mélységű gödröt akart
kiásni a tojásoknak.
Egyszer csak meghallotta, hogy nyílik az utcaajtó, bejött rajta két fiú. Hát a
Milovics Pista volt meg Kocsis Jancsi! Jancsi a nagyanyjának hozott valamit egy
letakart kosárban, mama átvette, és betette Kocsis néni konyhájába, a fiúk meg
hátraszaladtak megnézni, mit csinál ott Peti.
-- Szevasz! Hát te mit csinálsz? Hű de büdös van itt! álmélkodtak, és fintorgatták az
orrukat.
-Gyere, Pista, segítsünk neki! -- mondta Jancsi, és kivette Peti kezéből az ásót. -- Én
erősebb vagyok, sokkal hamarabb kiásom azt a gödröt, mint te!Egész jó mulatság lett
a gödörásásból meg a tojásokból, Jancsi mindjárt hadijátékot akart csinálni a kertben
a tojásgránátokkal, de hát ezt csak úgy viccből mondta, igazából ő is csak örült, hogy
megszűnik a nagy büdösség a nagyanyjánál. Négy vesszőkosár volt tele tojással, és
csak az egyiknek a tetején találtak negyven-ötven darabot, amelyik nem lötyögött és
frissnek látszott.
Ezeket félretették, a többit meg óvatosan beborították a gödörbe, úgy, hogy
közben befogták az orrukat, így is félre kellett aztán ugrani, mert pukkanva
törtek szét a záptojások, és kénkőszagú gázt lőttek ki magukból.
-- Hű, ez épp olyan, mint a mustárgáztámadás a nagy világháborúban! -- mondta
Pista, és zsebkendőt szorított az arcára.
Aztán valahogy betemették a gödröt, az üres kosarakat meg elvitték a kerekes
kúthoz, ahol mama ki akarta mosni őket. Pista azt mondta, hogy átmehetnének
hozzájuk törmelék cukrot enni, meg van egy jó társasjátéka, azzal is lehetne játszani,
négyesben a kishúgával.
Peti elkéredzkedett mamától, és mind a hárman kimentek a házból. Szemben a
Bácskai utca és a Kis tér sarkán laktak Milovicsék, alacsony kis házban, még kisebb
udvar volt, mint Kocsis néninél, és a konyhaajtóból most is cukorgőz jött ki, mint a
múltkor, amikor az első gazdigyakorlatra mentek.
A konyhában nagyon meleg volt, és édes, cukorszirupos gőz terjengett. Pista
anyukája egy nagy asztalon dolgozott: fehér fejkendő meg kötény volt rajta, és
olyan piros-fehér-zöld színű hosszú cukrokat csinált, amilyeneket a vásáron a
sátrakban szoktak árulni. Kövér, fekete hajú, fénylő barna bőrű asszony volt Milovics
néni, Jancsit már ismerte, és azt mondta mindjárt, hogy Petit is látta már sokszor a
piacon, amikor a Lipény hentesüzletbe ment be, mert az ő standja épp a Lipény bácsi
üzlete előtt szokott állni.
Milovics néni előhúzott a márványtetejű, nagy munkaasztal alól egy bádogdobozt,
tele mindenféle törmelék cukorral, és Pistának adta, hogy kínálja meg a vendég
gyerekeket. Ők meg bementek a szobába. Hát az ablak alatt egy kis asztalnál ült
a Pista húga, Erzsiké, és színes ceruzákkal egy kifestőkönyvet festett! Szép, fekete
hajú kislány volt, de nagyon sovány és fehér bőrű, csak az arca volt halványpiros.
Jancsi már ismerős volt Milovicséknál, csak Petinek kellett bemutatkoznia, aztán
mindnyájan Erzsiké köré telepedtek, és megnézték, mit fest ki; Pista meg előszedett
egy nagy lóverseny-társasjátékot, apró ólompacikkal meg két dobókockával, és
lóversenyt kezdtek játszani a nagy asztalon.
-- Te hányadikba jársz? -- kérdezte Peti Erzsikétől.
-- Negyedikbe -- felelte a kislány. -- De tudod, én magántanuló vagyok, mert nem
tudok elmenni az iskoláig, és ide hozzánk szokott eljönni a tanító néni levizsgáztatni.
De mindig kitűnő a bizonyítványom -- tette hozzá, és sovány arcocskája még
pirosabb lett.
-- Nekem is! -- vágta rá Peti büszkén, és mindjárt lovagias felajánlást is tett:
-- És ha valamit nem tudnál, hát én. ..szívesen segítenék neked!
-- Ó, nem szükséges, hisz Pista is mindig segíteni akar -- mondta Erzsike --
Majd inkább jövőre, jó? Ha tavasszal levizsgázok a negyedikből, magántanuló
szeretnék lenni a lánypolgáriban is!
Bejött Milovics néni, és megkérdezte, ki kér zsíros kenyeret, de senki se kért,
el voltak foglalva a nagy lóversenyzéssel. A játékban Peti volt a tök utolsó, mert nem
tudott igazából odafigyelni, egyre csak Erzsikét bámulta, hogy olyan fehér, milyen
szép fekete a haja, ezért aztán folyton keveset dobott a kockákkal, a táblán meg
mindig beleesett az akadályokba! Milovics néni megpuszilta és megsimogatta
Erzsikét, és azt mondta, hogy bizony az ő kislánya egy kicsit beteg, de nem kell félni
tőle, nem hektikás, és nem is ragályos, csak a vére gyenge, erősítő orvosságokat kell
neki szednie meg édes vörös bort innia.
Már egészen besötétedett, amikor kopogtak az ajtón, és bejött mama, Petit kereste, ő
is összeismerkedett Milovics nénivel, aki mindjárt elmesélte neki Erzsike egész
betegségét, meg hogy milyen nehéz neki egyedül megélni a két gyerekkel, milyen
sokszor kell egyedül hagyni itthon ezt a szegény kislányt, amikor ő vásározik, de hát
szegény ura már hat éve meghalt, ő meg ezzel a két cukros kezével keresi meg a
kenyeret hármójuknak.
Mama hazacipelte Petit, egy kicsit mérgelődött, hogy miért volt ott ilyen sokáig, és
nem hitte el, amit Milovics néni mondott, hogy Erzsike nem tüdőbajos.
De amikor hazaértek, otthon találták Kocsis nénit, és mama megkérdezte, hogy mi
a baja a szomszéd kislánynak. Kocsis néni azt mondta, hogy nagyon beteg szegény,
de igazán nem ragályos, csak fehér a vére, és hogy nem fogja sokáig húzni szegény.
Peti nem egészen értette, hogy mit nem fog sokáig húzni Erzsiké, de amikor látta,
hogy mama megnyugszik, mindjárt arra gondolt, hogy ha nem ragályos, akkor ő
holnap is átmehet Pistáékhoz lóversenyt játszani.
Vacsorára szalonnát meg jó erős füstölt kolbászt ettek, és egy csupor bolti tej is volt
hozzá, ezt reggel Mucha bácsinál vette mama; azt mondta, hogy ezentúl nem is kell
parasztházból hozni a tejet, jön a tél, eláll a csarnoki tej is felforralva a kamrában, és
azt Mucha bácsinál mindig meg lehet venni.
Utána mama megengedte, hogy Peti a gyerekszobává átcsinált konyhában aludjék
Samuval. Hát ez csuda izgalmas volt! Igaz, mama is sokáig ott üldögélt, és egy ruhát
varrt, amelyet Kocsis nénitől kapott. Peti a kiságyban helyezkedett el, és a
mezőgazdaságtan-leckét tanulta a burgonya termesztéséről. De aztán egyszer csak
Erzsike jutott az eszébe, és nemsokára kiesett a könyv a kezéből. Mama betakargatta
és körülnézett: a tűz már kialudt, és Samu is összegömbölyödve aludt a tűzhely alatt,
úgy megszerette ezt a helyet, hogy nem is ment rá a pokrócára; aztán mama leoltotta
a villanyt, és felment a szobába lefeküdni.

Egy csokor szeder

Kicsit csípős volt már az a vasárnap reggel, amikor Peti mamával Marciékhoz
igyekezett. A Bácskai utcai nagy artézi kútnál balra fordultak a Zsilinszki utca felé,
és a fürdő melletti fahídnál bukkantak ki. A fürdő teljes gőzzel ment, női nap volt,
ahogy mama megjegyezte, fekete kendös mamókák bandukoltak a kupolás
fürdőépület felé, és az imakönyvet is a hónuk alatt cipelték, hogy a testi
megtisztálkodás után egyenesen a templomba vonuljanak.
Marci csak a rákövetkező hét péntek délutánján kukkantott be Csutkáék
borbélyüzletébe az üzenettel, hogy vasárnap pecázás lesz, és hogy Peti hozzon
egy doboz gilisztát... Csutka is velük akart tartani, és azt mondta Petinek, ne legyen
gondja a kukacokkal, ő majd szed annyit, hogy mind a hármuknak elég legyen.
Peti igazából nem is nagyon bánta, hogy a beígért horgászás elmaradt, nagyon jól
érezte magát az új környezetben. Délutánonként Milovicséknál lóversenyezett
Erzsikével meg Pistával, sőt tegnap este már a leckében is segíthetett Erzsikének!
Amikor a kislány egy rázós számtanpéldában megakadt, nagy büszkén ő mutatta meg
neki a helyes megoldást! Egész héten rá se nézett az ablakuk alatti vizesárokra. Igaz,
hogy közben jócskán leapadt a víz, olyan tiszta lett, hogy átlátszott az árok feneke, és
egy fia halat se lehetett benne látni.
Mama is jó hangulatban volt, Teri búcsúvacsorára hívta meg őket, mert Marcinak
jövő héten pénteken kell bevonulni a nádasvári honvéd kiegészítő parancsnokságra.
Hogy onnan hová viszik szegényt, azt csak a jóisten tudja! Amíg Marciék horgászni
mennek, Teri és mama megfőzik a vacsorát, és Petiéknek sietni kell haza -- így
üzente meg Marci Csutkával. De közben tegnap a piacon mama is találkozott Terivel,
és megtárgyaltak mindent. Mamából már majdnem igazi piaci kofa lett, tojásokat
meg csirkéket vitt ki a piacra, és keresett pár pengőt.
Most se jött üres kézzel, hozott Terinek néhány tojást meg egy paprikásnak való
csirkét.
Peti csak a kis horgát hozta, és a régi, rosszabbik iskolatáskáját. Amint a fahídhoz
értek, felkapaszkodott a korlátra, és sóváran bámulta a fürdő alatti kifolyót. Ez is
legendás hírű pecázóhely volt, amikor még nagytatánál laktak, Peti mindig ide
szökött ki Csutkával.
Most is horgászott három gyerek a kifolyónál, de nem mehetett oda hozzájuk, mama
sürgette, és nem hagyta sokáig bámészkodni. Weiszék háza előtt, a Széles utca sarkán
egy bicikli volt a fához támasztva, gazdája, Csutka az árokparton üldögélt, azt
mondta, hogy már jó negyedórája várja őket. A bicikli csomagtartójára volt kötve a
megtömött hátizsákja, a vázra meg két horog.
Marci is kint leste őket a ház előtt, az utcán, kicsit káromkodott is, hogy lemegy a
nap, mire mindenki összejön, meg hogy ha ilyen tetű módra igyekeznek, hát
elszalasztják a legjobb csukaharapást. Csutka megjegyezte, hogy valami olyan helyre
kéne kimenni, ahol harcsa meg ponty is van, mert nagyon felmelegedett az idő, dél
felé kisgatyára is le lehet majd vetkőzni, még sok a kishal, és nehéz lesz csukát fogni.
Marci kicsit bepörgött Csutka szemtelenségén, és azt felelte, hogy csak tartsa a
lepénylesőjét. Mit gondol, miért üzente ő hogy hozzanak gilisztát? Ő se máma akarja
megfogni az első snecijét életében, és hogy a Lestyák-kanyarba fognak kimenni.
Csutka nem mert tovább véleményt nyilvánítani, hisz minden nádasvári suttyó
gyerek tudja, hogy ez a rész a legjobb harcsázóhely az egész Körös-csatornában, sok
itt a harcsa, de három-négy kilósnál nagyobbakat ritkán szoktak fogni.
Teri puszival fogadta őket, és friss reggelivel: kolbászos rántottat kínált meg boros
teát. Peti csak úgy kutyafuttában falatozott belőle, mert Marci sürgette, ott topogott a
háta mögött, felvette a hátizsákját, Peti horgászbotját felkötötte saját botjai mellé a
biciklijére, aztán indulást parancsolt.
Az asszonyok nekiestek, hogy miért nem hagyja nyugodtan reggelizni azt a szegény
gyereket, aztán meg amikor végre elindultak, azt kiabálták utánuk, hogy itthon
legyenek, mire besötétedik, mert kész lesz a vacsora; az se baj, ha nem fognak
semmit, csak jöjjenek haza idejében.
Peti a vázon gubbasztott Marci biciklijén, Csutka mögöttük taposta zörgő, ócska
bringáját.
-- Hoztam lótetüt is! -- kiabálta. -- Fogtam vagy hatot, külön-külön betettem
őket gyufásdobozokba, nehogy felzabálják egymást!
Végighajtottak a Széles utcán a körgátig, Réthegyi tanár úr gyümölcsöskertes háza
előtt a zsilip felé fordultak, erre laktak Fuszulykásék is, átmentek a zsilipen, és a
csatorna jobb partján kifelé karikáztak a városból.
Ezen a parton nem voltak összeépült házak és kertek, a szántóföldek között elszórtan
tanyák sorakoztak, és jól kitaposott, sima kocsiút vezetett végig a gáton.
A másik oldalon lassan elhagyták a Piros Alma vendéglőt, a Bírótanyát és a
szabadstrandot, utána egymás után két fahidat.
A víz tisztán és csendesen folydogált sással-náddal övezett medrében. A nap egyre
magasabbra dugta fel tüzes fejét a reggeli párákból, és egyre melegebben sütött,
ragyogó őszi táj bontakozott ki körülöttük. A falevelek sok színben tündököltek, nagy
részük már a földre terült, mint egy színes szőnyeg, de még sok volt a fákon is
belőlük. Nyulak, foglyok, fácánok rebbentek szét a biciklisták elől.
Kiáltozva riogatták őket; Csutka azt akarta, hogy álljanak meg egy kicsit vadászni, itt
van a csúzlija és hozzá egypár jó lövedéke; de Marci leintette, hogy előbb
telepedjenek csak le a Lestyák-kanyarban egy jó helyen, aztán felőle elmehet Csutka
csavarogni. De jó lesz, ha vigyáz magára, mert errefelé mezőőrök meg vadőrök
mászkálnak, és sós puskával könnyen a fenekébe durrantanak!
A második fahíd és a Veszeli-zsilip között a csatorna egy nagy bal kanyart írt le, a
jobb parton volt a Lestyáktanya, amelyről ezt a területet elnevezték. A tanya
bolgárkertészekkel volt körülvéve, akik kisebb parcellákon paradicsomot, paprikát,
mindenféle zöldséget meg dinnyét termesztettek, és kis, pöfögő benzinmotoros
szivatytyúkkal öntözték a veteményüket. A sok szivattyúzás megtisztította a csatorna
medrét az iszaptól, ebben a kanyarban sima, agyagos, mély lett a meder, és
megtelepedtek a harcsák.
Amikor Pétiek odaértek, csendes volt a környék, hisz az idő már október vége felé
járt, és sehol se locsoltak. A múlt héten már volt néhány fagyos éjszaka is, és
megcsípte a dér a kint felejtett paprikákat. A termés javát rég leszedték, a táblák
szélén szétbomlott, üres csuhéjú kukoricaszárak hajladoztak, elszáradt, magányos
napraforgótányérokon madarak csemegéztek.
Marci menet közben a vizet is figyelte, a tanya után, a kanyar túlsó végén felemelte a
kezét, és megállt. Csutka nem figyelt oda, beléjük szaladt, és lebukfencezett a
biciklijéről.
Itt lehetett a kanyarban az utolsó szivattyútelep, amotort már bevitték a kertész
bódéjába, csak egy gödör meg néhány cső árválkodott a parti tisztáson. A meder
kiszélesedett, de jobb felé már keskenyebb lett, és ritkás nádassal szegélyezve innen
már nyílegyenesen húzódott a csatorna a Veszeli-zsilip felé.
-- Miért nem vigyáztál! Nem láttad, hogy jeleztem?! förmedt Marci Csutkára, de
amikor látta, hogy kutya baja, csak egy barackot nyomott a fejére.
-- Na, nyomás, klapcik! Helyben vagyunk! Én ide jövök, ti meg jöhettek mellém
bal felől! -- mondta a fiúknak.
Marci helyétől balra még egy kisebb öböl volt, ahol a nyomokból ítélve disznókat
szoktak itatni meg füröszteni a Lestyák-tanyából. Az ilyen disznófürösztők pedig
mindig jó pecahelyek, mert a disznók felkavarják a vizet, összetapossák a meder
alját, aztán odagyűlnek a halak, és megeszik a disznótrágyát is.
A nádasból nagy surrogással vadkacsapár röppent fel, Csutka a csúzlija után
kapkodott, de elkésett. A bicikliket összetámasztották, leszedték a botokat és a
hátizsákokat, aztán ki-ki hozzálátott a horgászáshoz.
-- Marcikám, ugye most ideadod azt a horgot, amit a múltkor megígértél? --
kérdezte Peti huncutul, mert már induláskor kileste, hogy az a bizonyos
vékonyabbik bambuszbot is ott van felkötve Marci biciklijére!
-- Egye fene -- mondta Marci vigyorogva. -- Nesze, Laci, használd egészséggel!
Fogjál vele sok harcsát!
Peti is kapott egy barackot a fejére a horog mellé, a nagy ajándékozási cécóra
Csutka is felfigyelt, és megkérdezte:
-- Hűű, Marci, hát tényleg nekiadod ezt a horgot?! Marci jót kacagott Csutka őszinte
irigységén.
-- Hát persze! Hadd tanuljon meg végre igazi felszereléssel halat fogni! Engem
most úgyis berántanak katonának, ha majd leszerelek, szerzek magamnak másikat,
erősebbet! No de most már rakjátok be a horgokat gilisztával meg lótetűvel, mert
kifutunk az időből! Én előbb elmegyek odébb az árkokba kishalat fogni, mert
csukázni is akarok itt a nád mellett!
Volt Marcinak egy szétszedhető kishalfogó hálója, az is ott utazott Peti feneke alatt, a
biciklivázra kötve, két csukázó meg két orsós bambuszbot társaságában.
A kis háló legfontosabb alkatrésze egy kereszt alakban összehegesztett, négyágú
csődarab volt, amelybe be lehetett dugni a négy hajlós, ruganyos fűzfa lábat, ezek
végére volt hurkolva a háló négy sarka. A csőkereszt tetején kis karika volt, ennél
fogva kötötte fel Marci a hálót egy hosszú, erős fűzfa nyél végére.
A négyzet alakú, egyméteres, apró szemű hálót Teri kötötte nagyon erős vékony
lencérnából.
Peti és Csutka izgatottan mustrálták a kincset, az új horgászbotot, amelyet Marci egy
kicsit kiglancolt: belakkozta, új piros-fehér-zöld pontyozódugót fűzött a damilra, a
kis sárgaréz orsó is fényesen ragyogott. Igazi ajándékbotot csinált belőle! A zsinórt is
megfordította az orsón, ahogy a múltkor ígérte, jó kis ólmot és horgot tett rá, csak fel
kellett csalizni és gyorsan bedobni!
Petinek most megint Pityuka és a horgászbotja jutott az eszébe, és mindjárt
elhatározta, hogy csak ezzel az új bottal fog pecázni! Csutkával kerestek egy
fűzfabokrot, tartóvillákat vágtak róla, aztán letelepedtek egymás mellé a
disznófürösztő öbölben, leszúrták az ágasbotokat, és bedobták a horgukat.
Csutka az erősebbik horgára lótetűt tűzött, óvatosan a torán fűzte át a horgot, a
kárászozó kis horgát gilisztával dobta be. Peti nagyon félt a lótetűktől, de szégyellte
bevallani, ezért hát a gilisztásdobozból vett ki egy barnásvörös, tekergő kis férget, és
feltűzte az új horgára.
Az idő egyre melegebb lett, a nap már majdnem nyári hévvel sütött rájuk, lassan
vetkőzni kellett. Előbb csak a pulóvert húzták le magukról, aztán a cipőket, végül
kisnadrágban, mezítláb, félmeztelenül hancúroztak a parton.
A komolyan elkezdett horgászásnak azért lett hancúrozás a folytatása, mert a
halaknak nem nagyon akarózott előjönni, nem volt kapás, az úszók meg se
moccantak a szép lassan folydogáló vízen!
Peti és Csutka unalmukban birkózni kezdtek, ekkor zörgést hallottak a gátoldalból:
hát a tanya felől egy gyerek jött oda hozzájuk, amolyan rongyos gatyás, mezítlábas,
borzas kisbéres. Egyívású lehetett Petivel, kerek, szeplős képével barátságosan
vigyorgott rájuk. Egyik kezében disznóhajtó kisostort pattogtatott, a másikban meg
egy csokor feketebogyós szeder volt, azt majszolta, és olyan volt tőle a képe, mint
egy kis indiánnak!
-- Szevasztok! Mi' csináltok? -- üdvözölte a pecázókat.
-- Nem látod? -- vágta rá Csutka foghegyről, de aztán barátságosabban folytatta a
csevegést: -- Nem esznek ezek a büdös harcsák! Hát te? Legelteted a malacokat? De
ide ne hozd őket, amíg pecázunk, mert elzavarják a halakat! Hűű, mit kajálsz? Hol
lehet ilyen klassz szedret találni?
-- Hát csak emitt a gátódalba'! -- mondta a kis borzas. -- Gyertek utánam,
megmutatom!
A fiúk felpattantak a horgok mellől, és a kisbéres után szaladtak. A gáton
szembetalálkoztak Marcival, aki most jött vissza a kishalfogásból, hátán cipelte a kis
hálót, kannájában kiskárászok és keszegek nyüzsögtek.
-- Hát ti hová mentek? -- kérdezte.
-- Csak ide nem messzire, szedrezni! -- mondta Peti. Addig vigyázz a horgunkra!
A kis Ondris nem csapta be őket, mindjárt a kanyar végén az egész gátoldalt
szederbozót borította, és csak úgy feketéllett rajta a sok érett, hamvas bogyó. Peti és
Csutka begörbített ujjúkkal fésülték ki a bogyókat, marékszám habzsolták, és tüstént
ugyanolyan indiánképük lett, mint Ondrisnak. Amikor beteltek vele, Peti egyszer
csak gondolt egyet, és mint a kis Ondrisnál látta, ő is elkezdte szárastul begyűjteni a
szedret; kiválogatta a legdúsabb bogyós szederszárakat, és tömött csokorba fogta
össze őket. Amikor jókora csokrot szedett, abbahagyta a szedrezést, és visszaszaladt
a csokorral a vízpartra.
Marci most dobta be az orsós botját gilisztával, a két csukázó piros dugói már a
vízen ringatóztak a ritkás nádszálak mellett, és finoman remegtek, a felcsalizott élő
kishalak ütemesen mozgatták őket. Csutka még szedrezett, de az ő két horga meg a
Petié a helyükön voltak, semmi változást nem lehetett látni rajtuk.
-- Marcikám, van egy kis spárgád? -- szólalt meg Peti.
-- Nézd meg a hátizsákban, ott találsz. Vágj le belőle, amennyi kell -- mondta
Marci. -- Mi az, anyádnak viszed? -- kérdezte aztán a szedercsokorra pillantva.
-I... igen -- vágta rá Peti. Egy kicsit megpirosodott a füle a füllentéstől, de Marci nem
vett észre semmit, mert éppen a bedobott horgát húzogatta, hogy a giliszta a fenéken
a sodrás szélére kerüljön.
Peti összekötözte a csokrot, és hátul felakasztotta egy bokorra, jó magasan, hogy le
ne verjék, ha körülötte szaladgálnak. Elégedetten szemlélte művét, amikor egyszer
csak a vízpart felől kis csattanásfélét hallott. Odafordult: hát Csutka nagyobbik horga
eltűnt, üres volt az ágas, az egész bot helyén csak egy befelé húzódó fényes
hullámcsíkot lehetett a vízben látni!
-- Hűű... hisz ezen volt a lótetű! -- döbbent rá. -- Biztos harcsa volt, és
berántotta a horgot! Most mit csináljak?
150
-- Marci! Marciii... -- kiáltozott Peti. -- Gyere gyorsan! A Csutka horgát
berántotta valamiii!...
Marci odanézett, és már rohant is, ekkor megszólalt Peti horgán a kis sárgaréz
orsó, és sivítva szaladt le róla a damil!
-- Kapd fel, biztos ráment a harcsa! -- kiáltotta Marci. Peti nem is volt rest, felkapta a
horgát, és hatalmasatrántott rajta. De közben nem fogta le az orsót, így most még
nagyobb sivítással még több zsinór futott le róla! Amikor rájött, mi a baj, bal kézzel
elkapta az
orsó hajtókáját, és tekerni kezdte visszafelé a zsinórt. A vízben nagy örvényt
láttak, a kis bambuszbot karikába hajlott, de jól bírta, és a hal a meder közepéről
egyre közelebb került a parthoz.
A nagy kiabálásra Csutka is előkerült, rögtön felmérte a helyzetet, és belépett a vízbe.
Amikor Peti már annyira kiorsózta a horgát, hogy látszott a vízben Csutka horgának a
spicce, amelyet a harcsa berántott, Csutka elkapta, kiakasztotta belőle Peti horgát,
aztán addig húzogatta kifelé a saját horgát, amíg a bot vastagabbik vége a kezébe
került. A harcsa közben erősen csapdosódott a víz mélyén, de már nemsokáig, mert
Csutka két kézre kapta az erős mogyorófa botot, és egyetlen suhintással partra emelte
a zöldesszürkén csillogó, sima bőrű, nagy bajszú harcsát!
Hát bizony ez a harcsa közel se volt akkora, amekkorát tavasszal a kubikgödörben
fogtak, de azért megvolt jó másfél kilós, amint Marci megsaccolta.
-- Kösz, hogy kipecáztad a horgomat! -- mondta Csutka Petinek. -- Igazából meg
is kéne felezni a halat, hisz nélküled elment volna a horgommal együtt!
Elfelejtettem lekampózni a bot végét.
Peti örömében körültáncolta a fűben vergődő halat, és megkérdezte Marcitól:
-- Neked miért nincs olyan merítőhálód, mint Szekerka Bandi bácsinak meg a többi
horgásznak a halastón?
Marci azt mondta, hogy az ilyen kiló körüli apróságoknak mi a fenének kellene
merítő, majd ha leszerel, csinál egyet. Ha meg valami nagyon nagy harcsát vagy
csukát fognának, és nem tudnák kiemelni, hát itt van a kishalfogó háló, azzal is
ki lehet merettyüzni!
Csutka felfűzte a harcsát, kikötötte, aztán lenyesett egy fűzfagallyat, kampósra
vágta, és beszúrta a partba, a bottartó ágasvilla mögé. Amikor a horgát új lótetűvel
megint bedobta, a bot végét hátul bedugta ebbe a kampóba.
-- Na, ezt most már nem fogjátok berántani! -- fenyegette meg a harcsákat. Petinek is
újra be kellett dobnia a horgát, mert már nem volt rajta semmi a kukacból, a horog és
a zsinór üresen ázott, ki tudja, mióta, valami durbincsfélék teljesen leszopogatták.
Már tizenegy óra felé járt, és úgy tetszett, a felmelegedett vízben a halak étvágya is
megjött. Megint Csutkánál volt kapás, de most a kisebbik horgán.
Szépen elmerült az úszó, Csutka bevágott, és rövid sétáltatás után egy tenyérnyi,
vaskos, aranypikkelyes halat emelt partra. A zsákmányról megállapították, hogy
cigányhal, igazi nevén compó. Csutka ezt is felfűzte egy külön spárgára, és kikötötte
a harcsa mellé.
-- De most már én következek, a betyár mindenségit! -- fohászkodott fel Marci,
és ebben a pillanatban már ugrott is, mert a jobb oldali csukázó nagy, piros
dugója egyszer csak bukdácsolni kezdett! Marci odaosont, kézbe vette a botot, és
előrehajolva, óvatosan zsinórt engedett a csukának, hadd vigye! Mivel egyik
csukázóhorgon se volt orsó, csak jó erős zsinór, neki is be kellett lépni a vízbe, hogy
jól be tudja nyeletni a csalihalat, de szerencséje volt, mert az úszó visszakanyarodott
a part felé, jött, jött... aztán egyszer csak -- hopp! -- ugrott egy nagyot, és utána --
mozdulatlan maradt!
Marci halkan káromkodott, és várt, várt, aztán bosszúsan kiemelte a vízből a horgot.
Hát az bizony üres volt: a ravaszdi csuka lelopta róla a csalihalat!
Marci gyorsan feltett egy virgonc kiskárászt, és visszadobta a horgot ugyanarra
a helyre. A botot letette az ágasra, lekuporodott, és várta, hogy az éhes rabló
visszajöjjön.
Hát az a betyár csuka újból megtréfálta! Most meg a másik csukázó piros úszója
ugrott egyet, és indult el szép lassan a meder közepe felé, egyre mélyebbre
süllyedve! Ez a horog csak háromlépésnyire volt Petitől, aki előbb rémülten
bámulta a csodálatos kapást, megint csak a más horgán, nem az övén, de aztán
villámgyorsan cselekedett: odaugrott és ugyanazt csinálta, amit az előbb
Marcitól látott, kézbe vette a botot, előrehajolt, és majdnem combig a vízbe
lépve engedte a zsinórt a csukának!
-- Várj... várj még! -- kiabálta futtában Marci. -- Hűű... hisz ez nem is... Ki vele!
Rántsd kiii...
Ez a hal egészen másképp vitte az úszót, mint az előbbi tolvaj: nyílegyenesen
vontatta a meder közepe felé! Peti egyszer csak érezte, hogy a botot ki akarja
húzni valami a kezéből. Nekiveselkedett hát, és minden erejét összeszedve nagyot
rántott! Ő lett az erősebb, és nagy lubickolás közben egy ugyanakkora, vaskos
harcsát emelt partra, mint félórával előbb Csutka!
-- Tudtam, hogy harcsa lesz! -- kiabálta Marci. -- Láttam a kapásáról, azért mondtam,
hogy rántsd ki! Jól van, Laci, egész ügyesen csináltad! -- dicsérte meg Petit, aki
izgatottan kapkodott a fűben vergődő hal után.
A nagy csukázóhorog úgy beakadt a harcsa kemény állkapcsába, hogy Marci csak
bicskaheggyel tudta kipiszkálni, aztán elővett a hátizsákból egy haltartó hálót, és
beletette a halat. A fiúk ezt is körbetáncolták, és mindenfélét kiabáltak. A kis Ondris
is előkerült, az imént beszaladt a tanyába, és kihozta ő is a horgát.
Hát inkább ostorhoz hasonlító, vastag spárgájú, nagy dugós horogszerszámja volt, és
kihozott egy csomó gilisztát is. Mindjárt rátűzött egy hatalmas kukacot a horgára, és
az egész szerelést Csutka mellett, a disznófürösztő öböl legszélén a vízbe csapta.
Peti és Csutka még az eddigi zsákmány körül visongtak, amikor Marci megint
káromkodott és ugrott: visszajött az igazi csuka!
A jobb oldali piros dugó újra táncba kezdett a vízen, Marci az előbbi módon felvette
a botot, és engedte a zsinórt. Úgy látszott, a betyár csuka másodjára még biztosabb a
dolgában, és ügyesen forgatja a szájában a kishalat, de egyszer
csak az úszó megállt, egy helyben bukdácsolt, aztán szép csendesen süllyedni
kezdett! Amikor már az úszó jó mélyen a víz alatt lehetett, Marci nekirugaszkodott,
és nagyot rántott. Az erős mogyorófa bot meghajlott, most jól megakadt a hal, nagy
burvány pezsgett fel a vízben, fehér has és két piros uszony villant, aztán meg
repülőhalat láttak, mert Marci a víz tetején csúsztatva partra menesztette a szép nagy
krokodilpofájú ragadozót!
-- Hűűű, azannyát! De szép! -- sikította Ondris, és Petiékkel együtt ráhasalt a
parton fickándozó halra. Ez a csuka legalább kétszer akkora volt, mint a harcsák,
Marci elégedetten mustrálta, és felfűzte egy vastag, erős drótra.
A nagy izgalmak után kis csend következett. Mindenki a horgokat leste, de csak
apróbb kapások jöttek gilisztára. Előbb a kis Ondris csapott ki a partra egy tüskés
pofájú jókora paptetűt, aztán sorban Csutka és Peti, de Marcinak már nem jutott a
tüskés bandából. Végül ezeka kapások is elmaradtak, a víz elcsendesedett, az úszók
mozdulatlanul lebegtek a meleg őszi verőfényben.
-- Na, klapcik, vége a cécónak! Gyertek, együnk valamit! -- mondta Marci.
Mindenki hozott szalonnát, ezért aztán szalonnasütést csináltak. A szivattyú tisztásán
találtak egy földbe ásott tűzhelygödröt, kikotorták belőle a hamut, és tüzet raktak.
Száraz gally bőven akadt a parton, Marci nyársakat vágott, feltűzték a szalonnát,
hagymát, és nagy sütést csaptak. Petinek mama kolbászt is csomagolt, ő tehát abból
tűzött fel egy darabot a nyárs végére. Pórul is járt vele, mert mire a szalonna megsült,
a kolbász megégett és beleesett a tűzbe.
A lakoma után bementek a tanyába vizet inni. A mohás falú mély kút víztükrében
békák csücsültek, de a víz kristálytiszta volt és nagyon hűvös.
Amint visszamentek a gátra, Peti észrevette, hogy az úszója nincs sehol, és a
damil behúzódott a vízbe! Nosza, odaszaladt, felkapta a botot, nagyot rántott
rajta, és hanyatt is esett, mert a horgon nem volt semmi!
Mindenki megnézte a horgát, friss csalikat tettek rá, Csutka horgán a második
lótetűnek már csak a kemény tora volt rajta, a többit lerágták a durbincsok.
Peti egy kicsit elálmosodott, és hanyatt feküdt a fűben, az eget bámulta meg a
bokron csüngő szedercsokrot, azon tűnődött, hogy fogja majd épségben hazavinni.
Álmodozásából Ondris kiáltása riasztotta fel: hát a kis béresgyerek két kézzel
markolta a botját, és valami nagy hallal birkózott! Nem tudta felhúzni a víz tetejére,
és csak úgy szánkázott az ülepén a víz felé a csúszós parton! Marci felugrott, és
odafutott, de mire a gyerekhez ért, fent a bot hegyénél nagy csattanással elszakadt a
spárga, Ondris hanyatt esett, a nagy hal meg elment!Ondris bőgött, és nem is tudták
megvigasztalni. Csak akkor hallgatott el, amikor Marci elővett a hátizsákjából egy
gombolyag erős fináncspárgát, és új horgot szerelt fel neki. Erős horgot meg
ólomsúlyt tett rá, és ráfűzte egy régi kimustrált csukázódugóját is. A kisbéres
szipogva, de már vigyorogva tűzött fel az új horogra egy hatalmas gilisztát, és
visszacsapta a horgot a vízbe, oda, ahol a nagy hal elment.
-- Meglátjátok, ez a kisklapec még majmot csinál belőlünk! -- dörmögte Marci. --
Az a dög, amelyik az előbb szakított neki, biztos megvolt ötkilós, ha nem több!
Hosszú időre újra csend lett a vízen és a parton. Hátuk mögött a gáton sárga csöves
kukoricával megrakott szekerek vonultak, minden döccenőnél leesett róluk egy-két
cső. Ondris kiszaladt az útra, összeszedte és kupacba gyűjtötte őket.Csutka feljajdult,
hogy neki már elege van az unatkozásból, inkább elmegy fácánkakast lőni! Fel is
sétált a gátra, körülnézett, de aztán mégsem ment el sehová, visszatelepedett a
horgokhoz, és ő is bóbiskolni kezdett.
-- Csutkaa! Vigyázz! -- kiáltott fel Peti.
Csutka felnézett, hát a lótetűvel csalizott horgán az úszó eltűnt, a zsinór meg
szép lassan feszült befelé, és már a bot vége is hajladozni kezdett! A hátsó
végét kiemelte a kampóból, és előrenyújtotta; a zsinór továbbment befelé, ekkor
nagyot húzott rajta. A bot mindjárt karikába feszült, a vízben meg nagy lubickolás
támadt! A hal elindult balra, ráment a kis Ondris horgára, és berántotta a vízbe.
Amikor Csutkának sikerült a rohanó halat visszafordítani, akkor meg Csutka másik
horgát szedte össze, és ez a bot is a vízbe csúszott!
Nagy volt a kavarodás a vízben és a parton, Peti és Ondris összevissza kiabáltak,
csak Marci őrizte meg a hidegvérét.
-Ne erőltesd, hadd sétáljon! Mindjárt viszem a kis hálót, majd azzal kivesszük!
-- mondta Csutkának.
A kishalfogó háló a parton száradt, Marci felkapta és Csutkához szaladt vele, ott
beállította a vízbe, egyik oldalát kicsit felemelte, és azt mondta Csutkának, hogy
próbálja meg belevezetni a harcsát. Csutka néhányszor már a víz tetejére emelte a
harcsa fejét, hogy szippantson egy kis levegőt, gyengült is a húzása, és most már a
part felé közeledett. Csutka hátrált néhány lépést, és a fehér hasú, lubickoló halat
belevezette a kis hálóba. Marci megemelte a hálót, a fűzfalábak recsegtek-ropogtak,
de kitartottak, és a harcsa egy kis himbálódzás után a partra került!
-- Hüű, hisz ez a legnagyobb! -- örvendezett Csutka. Remegő ujjakkal szedte ki a
jól beakadt horgot a harcsa szájából, aztán nem is merte felfűzni, félt, hogy elszakítja
a spárgát, inkább beletették Marci erős haltartójába a másik, kisebb harcsa mellé.
Nagy volt az örömujjongás a Lestyák-kanyarban, csak Peti volt kicsit elkenődve,
hogy ő az új horgával voltaképpen nem is fogott semmit!
A nagy ramazuri után rendbe szedték a horgokat. Csutka feltette a negyedik lótetűt,
Marci a gilisztás horgával fogott egy csíkos sügért, de aztán vége is lett a dalnak:
egész délután egyetlen mozdításuk se volt többé!
Amikor már nagyon a hátukat sütötte a nap, és hűvösödni kezdett, Marci kiadta a
jelszót:
-- Pakoljatok, klapcik, múlik a vásár!
Petinek a szedercsokrétával volt a legtöbb gondja. Végül azt találta ki, hogy levágott
két nagy lapulevelet, és beléjük burkolta a szedret. A csokor szárát és a tetejét is
megkötözte spárgával, hogy ne hulljanak ki belőle a bogyók. Amikor felült Marci elé
a biciklivázra, egy kézzel fogta a kormányt, a másikban a szedercsomagot lógatta.
A halakat elcsomagolták a hátizsákokba, Csutka a kisebbik harcsát meg a cigányhalat
Petinek adta, ő csak a nagyobbik bajuszost
akarta hazavinni. A kis Ondris körülöttük ugrándozott, hívta őket, hogy máskor is ide
jöjjenek ki pecázni, majd ő szed nekik gilisztát meg lótetűt. Aztán kivette a vízből a
horgát, és átrakta Csutka ágasvillájára, a bot végét meg beakasztotta a kampóba.
-- Kiskomám, ha visszajön a nagy dög, hívd ki apádat meg anyádat! -- mondta neki
Marci. -- Ne félj, ez a madzag nem fog elszakadni!
A második fahíd előtt Marci fékezett, megállt, és azt mondta Petinek, hogy szálljon
le, mert át kell tolni a bringákat a hídon. Amikor a fiúk megkérdezték, hogy miért
kell átmenni, Marci kibökte, hogy hát bizony ő nagyon megszomjazott, és meg
szeretne inni egy pofa sört a Piros Almában!
Itt a másik parton sok kirándulóval találkoztak, már mindenki hazafelé sétált, a
gyerekek szedret, szilvát, diót cipeltek. A szabadstrand széles öblében csónakázókat
is láttak. A Piros Alma mellett volt egy csónakház, ahol csónakot lehetett bérelni.
Marci megállt a vendéglő nyitott kertkapujában. Peti leugrott a vázról, és a
szedercsokrát felakasztotta a bicikli kormányára. Csutka is letámasztotta a
bringáját, aztán Petivel besétáltak Marci után a kerthelyiségbe.
A nagy almafák telis-tele voltak gyümölccsel, az asztalok között a fűben is lehullott
almák piroslottak. Sok vendég volt, hátul a söntésnél cigányok muzsikáltak.
Marci talált egy üres asztalt, és leült. Mindjárt odament hozzá egy cigány képű
pincérfiú, és lekezelt vele.
-- Szevasz, Marci! Mi van? Fogtatok valamit?
-- Szevasz, Rudi! Háát... valamit éppen fogtunk. Egy jó csukát meg egypár
harcsát a Lestyák-kanyarban. Hozzál nekem egy korsó sört, ennek a két srácnak meg
málnát!
-- Mindjárt hozom! Te is pénteken vonulsz be?
-- Igen, hogy a fene vinné el! -- dörmögte Marci, és rögtön odalett a jókedve.
A pincér elment, mellettük az egyik asztalnál egyszer csak felállt egy nagydarab
ember, és az asztalukhoz dülöngélt.
Peti azonnal megismerte, meglepetésében és ijedtében előbb sóbálvánnyá vált,
aztán -- az asztal alá bújt!-- Hát szevasz, sógoröcsém, hukk! De rég láttalak! Ugye
fizetsz egy pofa sört a te kirúgott sógorbátyádnak?! Hová költözött Erzsi ezzel a kis
taknyossal, he?!
Mondjátok meg nekem... most rögtön, mert kitekerem a nyakatokat!
Dénes bácsi maga alá kanyarította az üres széket, letelepedett Marci mellé, és
meg akarta csókolni. Borzasztóan nézett ki, szőrös volt és büdös. Marci nagyon
dühös lett, felállt és egy nagyot káromkodott, de aztán összeszedte magát és úriember
módjára viselkedett. Nem állt le vitatkozni Dénes bácsival, hanem átkarolta, és
szépen visszavitte az asztalához, ahol egy másik ismerős, a Szekerka Bandi bácsi
üldögélt, ő is nagyon részeg volt.
Ekkor megjött Rudi és még két másik pincér, megfogták Dénes bácsit, és kitették
a szűrét a vendéglőből. A nagy ricsajra Szekerka Bandi bácsi is magához tért, és
Dénes bácsiék után ment.
Kint a kerítésnél Dénes bácsi rókázott, aztán tovább fenyegette Marciékat:
-- Azt hiszitek, nem nyomozom ki, hová tűntetek előlem?! Hát azt hiszitek, meg
tudtok szabadulni tőlem?! Soha! Majd én megmutatom nektek, milyen úriember
vagyok... Hukk! Majd én...
Aztán odament hozzá Szekerka Bandi bácsi, összekapaszkodtak, és mindenfélét
kiabálva meg énekelve elvonultak a parti úton a szabadstrand felé.
Marci visszaült az asztalukhoz, és megsimogatta szipogó unokaöccse fejét.
-- Azért ne tojj be, Laci! A tisztelt Lázár úr jól betintázott, és összevissza
dumál mindenfélét! Ne félj, az anyád úgyse fogja őt visszaengedni hozzátok!
Milyen pechünk volt, hogy összefutottunk vele! De hát ki a fene gondolta volna,
hogy itt tanyázik!?
Rudi felállított egy eldőlt széket, és leült az asztalukhoz.
-- Nem is tudtam, hogy ez a sógorod, Marci -- mondta. -- Itt lakik már egy jó hónapja
a szomszédban, Szekerkáéknál. Tudod, a Bandinak van egy nővére, a Juci, azzal
álltak össze!
-- Csak volt a sógorom, hogy a fene enné meg! -- mondta Marci. -- Erzsi otthagyta és
válnak. Ez egy piás éhenkórász, és üldözi ezt a szegény gyereket!
Nekem meg be kell vonulnom, most ki fogja megvédeni ettől a csirkefogótól?
-- Te csak ne féltsd az asszonyokat -- jegyezte meg Rudi. -- Meg tudják ők védeni
magukat, ha akarják... Nesze, hoztam még egy korsóval! Az én vendégeim
voltatok. .. Pénteken találkozunk a kiegészítőnél! Szevasztok!
Rudi elment, mert már több asztaltól integettek neki. Marci megitta a sört, és
felállt.
-- Na gyertek! Menjünk haza!
Marcinak meg se kottyant a két korsó sör, jól hajtott, és minden baj nélkül hazaértek.
Csutka elköszönt, és elvált tőlük. Marci levette a szegről a kapukulcsot, és így szólt
Petihez:
-- Laci, hallod? Dénes bácsiról egy szót se, érted?! Nem kell megijeszteni
anyádat!
Teri és mama készen várták őket a vacsorával: csirkepaprikást főztek, és túrós
csuszát. Petit még elküldték egy liter borért az Ivanics-kocsmába, aztán
megvacsoráztak,utána Petiék már indultak is hazafelé. Marci és Teri a fürdőig
kísérték őket, ott búcsúztak el Marcitól.
- Hát szevasz, Laci! Aztán fogadj szót anyádnak! mondta Marci. -- Karácsonyra
biztos hazajövök!
A szedercsokor Peti táskájában lapult, otthon leszedte róla a lapulevél csomagolást:
hát semmi baja se lett a csokornak, egy szem szederbogyó sem hiányzott róla, és nem
is volt fonnyadt. Éjszakára felakasztotta a csokrot a fáskamrában egy szegre, mama
észre sem vette, mit hozott még haza a halakon kívül.
Hétfőn reggel negyed nyolckor indult el az iskolába. Mama Kocsis néninél
beszélgetett, Peti benyitott és elköszönt. A szedercsokor fehér rajzlap tölcsérbe
tekerve most már az iskolatáskájában volt.
Átszaladt az úton, és be akart nyitni Milovicsékhoz, de az utcakaput zárva
találta. Pista is mindig ilyenkor szokott iskolába indulni, a múlt héten majd
mindennap együtt mentek, és nem szokott zárva lenni az ajtójuk.
Megzörgette a kilincset, nemsokára előjött Pista, és kinyitotta az ajtót.
-- Szevasz! -- mondta Peti. -- Jössz az iskolába? Nézd csak: ezt Erzsikének
hoztam! Beviszem neki, jó?
-- Erzsike nincs itthon -- mondta Pista.
-- Hát hol van? -- döbbent meg Peti.
-- Tegnap reggel rosszul lett, és anya bevitte a kórházba. Onnan meg elvitték
mentőautóval Szegedre a klinikára. Anya délután hazajött, de aztán az esti vonattal ő
is elment. Nem tudom, mikor fognak hazajönni. Várj, csak megetetem a tyúkokat,
aztán mehetünk a suliba!
Peti leült a küszöbre a táskája mellé, a szedercsokorral a kezében. Elkezdte
forgatni, tépdesni róla a bogyókat, aztán az egész csokrot belegyűrte a papírtölcsérbe,
és az árokba dobta. Nemsokára kijött Pista, bezárta az utcaajtót, és elindultak az
iskolába.

Téli viszontagságok

A nagy harcsafogás utáni héten Peti beteg lett.

Kedden délelőtt rázni kezdte a hideg az iskolában, és csak lézengett, hervadozott az
órákon. Az utolsó órájuk torna volt, és amikor lementek a tornaterembe, odament
Nyanyához. Megkérte, hogy engedje őt haza, mert nem jól érzi magát.
Nyanya végigmérte.
-- Látom, fiacskám, alig állsz a lábadon. Rosszul vagy? Mid fáj?
-- Á, csak egy kicsit szúr a torkom, tanárnő, kérem mentegetőzött Peti. -- Meg
egy kicsit ráz a hideg.
-- Nyújtsd ki a nyelved, és mondd, hogy ááá! -- mondta a tanárnő.
Peti engedelmeskedett.
-- Hát, hallod-e, elég csúnyán néz ki a torkod! Talán hideg vizet ittál?
-- Nem tudom, tanárnő, kérem -- felelte Peti elvörösödve, bizonytalanul. Most jutott
eszébe a vasárnapi vödörből való ivászat a Lestyák-tanya jéghideg kútvizéből, meg
az, hogy amikor Marci horgával kirántotta a harcsát, térdig belépett a vízbe, és
bizony az sem volt túlságosan langyos.
-- Hát akkor indulás haza! -- parancsolt rá Nyanya. És mondd meg anyukádnak,
hogy vigyen el orvoshoz. Nagyon piros a torkod. Isten ments, nehogy difteritisz
legyen belőle!
Peti felballagott a tornateremből az osztályba, összeszedte a holmiját, és hazament.
Amikor a Bácskai utca sarkán átvágott a Kis téren, rányitott Milovicsék ajtajára, de
zárva találta.
„Persze -- gondolta --, hisz Pista még az iskolában van, Milovics néni meg Szegeden
a kórházban, Erzsikével..."
Mama Kocsis néni konyhájában ebédet főzött. Egy idő óta Kocsis néni -- ha otthon
volt -- mindig mamával főzette meg az ebédjét, és ilyenkor Petiék is nála ebédeltek.
Benyitott a konyhába, köszönt, és mindjárt hátra akart somfordálni az udvari
gyerekszobába. De mamát nem lehetett ilyen könnyen becsapni.
Rögtön megkérdezte:
-- Hogyhogy ilyen hamar hazajöttél, kisfiam? Elmaradt a tornaóra? Gyere csak be
egy kicsit, hadd nézzelek meg. Mi van veled? Olyan piros az arcod, mint a rózsa!
Jesszusom, hogy tüzel a homlokod! De hisz te lázas vagy! Mutasd csak a torkodat!
Így hát megint tátogni kellett, sőt utána még egyszer Kocsis néninek is, aki a
szomszédasszonyok szerint bábaasszony létére sokkal jobban értett a beteg gyerekek
kikúrálásához, mint akármelyik igazi doktor!
-- Fektesse le ezt a gyereket, Bözsike -- tanácsolta Kocsis néni --, és tegyen fel neki
állottvizes borogatást a csuklójára meg a bokájára. Ne féljen, attól egykettőre lemegy
a láza.
Mama pityeregve tuszkolta ki Petit a konyhából a szobájukba. A bába néni kikísérte
őket, és az ajtóból tovább vigasztalta mamát:
-- Ne féljen, Bözsike, ez nem difteritisz. Csak egy kis torokgyulladás. Estefelé úgyis
mennem kell a Gottlieb doktor úrhoz, majd szólok neki, hadd nézze meg ő is.
Mama a világért sem volt hajlandó megengedni Petinek, hogy az udvari
gyerekszobában feküdjön le betegeskedni. Az utcai szobájukban ágyazott meg neki,
az üres nagy ágyon. Tiszta ágyneműt húzott fel, és Peti is fölvehette most először azt
a szép, új, csíkos pizsamát, amelyet a múltkor vettek, és akkor el kellett dugni Dénes
bácsi elől.
Mama izgatottan rendezkedett a szobában, és pirosabb volt az arca, mint a fiáé.
Feltekerte Peti kezére-lábára a vizes borogatást, és nagy könyörgésre azt is
megengedte, hogy Samu bent maradhasson kis gazdájánál a szobában; de csak az
ágya előtt, a rongypokrócra engedte lefeküdni.
A beteg gyerek az ágyba kapta az ebédet. A paradicsomlevesből két kanállal
tudott csak megenni, a harmadik kifordult a szájából. Szerencsére mama nem volt
bent, és a leves nem a tiszta ágyneműre csörgött, hanem vissza a tányérba. Aztán
bejött mama, és kivitte az otthagyott levest. Az omlós húsú, finom harcsaszeletből az
első falat se ment le, de amikor mama megint bejött, mégis üresen találta a tányért, és
nagyon örült, hogy a beteg gyerek mégiscsak evett valamit. Pedig az egész halat
Samuval etette meg Peti, és a leves is csak azért maradt meg, mert a macska nem
szerette a paradicsomlevest.
Amíg el nem aludt, forgott a világ körülötte. Legjobban amiatt izgult, nehogy
Teri meg Marci, ha találkoznak mamával, és megtudják, hogy ő beteg lett, elszólják
magukat és megmondják, hogy hideg kútvizet ittak vasárnap, meg hogy be is álltak a
vízbe pecázás közben, mert ha ez így lesz, mama soha többé nem fogja őt horgászni
kiengedni! Bízott Marciban, hisz a Dénes bácsival való veszekedést a Piros Almában
se mondta el mamának, hát akkor bizonyára ezekről a dolgokról sem fog fecsegni.
Csak az a baj, hogy Marci is felnőtt, azoknál meg sohasem lehet tudni, mikor
feledkeznek meg a gyerekeknek tett ígéretükről. Hisz csak egy kicsit berúgnak, és
kész, máris mindent kibeszélnek.
Estefelé arra ébredt fel, hogy kitakarják, és egy kövér, pirospozsgás képű,
szemüveges doktor bácsi szólongatja:
-- Ülj fel, no, kisfiam! Ne félj, semmi se fog fájni! Csak megnézlek egy kicsit...
Mutasd a torkodat! Ügy, szépen. .. ááá! No lám: nem is olyan vészes...
Aztán lehúzták róla a pizsamakabátot is, és sóhajtozni kellett. Gottlieb doktor
bácsi egy gumicsöves, fényes kagylóval meghallgatta a szívdobogását, aztán meg
végigkopogtatta a hátát, mellét, és közben mindig sóhajtania kellett; a doktor bácsi
meg úgy szuszogott, mint a kismozdonyok az iparvágányon, amikor a búzával tele
vagonokkal erőlködnek.
Amikor vége lett a vizsgálatnak, mama ráadta a pizsamakabátot, és vissza kellett
feküdni az ágyba. A doktor bácsi kezet mosott a lavórban, aztán leült az asztalhoz
recepteket írni.
-- Nem lesz semmi baj -- nyugtatta halkan mamát. -- Az egyik mandulája kicsit
duzzadt és pettyes, és elég csúnya az egész torka, de ki fogjuk kúrálni! No, meg
kicsit vékony is a gyerek, de jó a tüdeje meg a szíve. Kanalast írok a torkára meg
lázcsillapítót. Adok még egy kis csonterősítőt, és nem ártana naponta egy kis pohár
jóféle vörös bort itatni vele, hogy megerősödjék.
Kikísérték a doktor bácsit, utána mama mindjárt elszaladt a polgári iskolával
szemben lévő patikába, kiváltani az orvosságokat. Amint mama elment, Peti kibújt
az ágyból, és Samuval kezdett játszani. De ekkor bejött Kocsis néni, kizavarta a
macskát a szobából, őt meg visszaparancsolta az ágyba, és egy csésze
birsalmabefőttet akart megetetni vele. Ez jó régi lehetett, mert az almagerezdek
nagyon rágósak voltak, de a levük aranyszínű és finom édes. Peti végül csak a befőtt
levét kanalazta ki, az almákat mind benne hagyta a csészében.
Mama hazajött, és rögtön belediktálta a kanalas orvosságot meg fél pohár vízzel
a lázcsillapítót. Ez nagyon keserű volt, és sehogy sem akart lemenni. Utána
rögtön elaludt, és másnap arra sem emlékezett vissza, hogy mama mikor feküdt le,
és oltotta el a villanyt.
A következő napok később annyira összemosódtak Peti emlékezetében, hogy nem is
tudta pontosan, hány napig, meddig volt ilyen zavaros, lázas állapotban. Két
határozott emléke volt csupán.
Az egyik az volt, hogy amikor valamelyik délután a doktor bácsi mamával átment
Kocsis nénihez, ő kibújt az ágyból és utánuk lopózkodott. A konyhaajtónál a
kulcslyukon át próbált leskelődni meg hallgatózni. Hallotta, hogy a doktor bácsi
valami tüdőgyulladást emleget; ez szerencsére épp hogy csak elkezdődött. Aztán
egyszer csak elszédült, és nekiesett a konyhaajtónak. Akkor meg kiszaladt mama, és
lett mindjárt nagy veszekedés meg siránkozás, hogy ő milyen rossz gyerek, és hogy
most majd még betegebb lesz.
A másik emlék meg az volt, amikor Marci meg Teri jöttek el valamelyik este őt
meglátogatni. Csütörtök lehetett, mert azt mondták, hogy Marcinak holnap reggel hat
órára kell a kiegészítőhöz bevonulni. Amikor mama Terivel bement Kocsis nénihez,
Marci egyedül maradt Petivel, és akkor ő sugdosni kezdte Marci fülébe, hogy ne
mondja meg mamának a vízivást meg mindent. Marci azonban nem felelt neki, talán
nem is értette, mit akart mondani, csak nevetgélt, viccelődött és nagyon borszagú is
volt. Pontosan olyan szag jött belőle is, mint Dénes bácsiból mindig, a régi
lakásukban. Aztán visszajöttek mamáék Kocsis nénivel, még hoztak egy kis bort is,
és Marcival utána már nem lehetett beszélgetni.
Aztán egyszer csak újra kitisztult a szoba és a világ Peti körül. Mama folyton
azt kérdezgette tőle:
-- Mit hozzak, kisfiam? Mit kívánsz? Mit akarsz enni?. ..
De a legjobb az volt, hogy soha egy szóval sem említette a horgászatot vagy a
vízivást a Lestyák-tanya kútjából, és a Dénes bácsival való találkozásukról sem
beszélt. Mindezekből Peti arra a következtetésre jutott, hogy Marci nem árulkodott,
és ezután ő sem mesélt el mamának semmit.
Samu kurrogva hancúrozott vele a szobában, és csodák csodája: mama nem is
veszekedett velük, ha mindent széthánytak. Gottlieb doktor bácsi is meg volt
elégedve, amikor megvizsgálta, miközben folyton azt kérdezte mamától:
-- No, Bözsike, meggondolta magát? Mikor jön el végre hozzánk?...
Peti sokáig nem értette, miért hívja a doktor bácsi mamát, de aztán mama egyszer
elbeszélte, hogy Gottlieb doktoréknak felmondott a cselédlányuk, és elment. A
doktor bácsi felesége nagyon beteg, csak bottal tud járni, mindig fekszik, és ezért
nagyon szeretnék, ha mama elmenne hozzájuk bejárónőnek, legalább hetenként
három-négy délutánra. Kocsis nénivel is megbeszélték a dolgot, azt mondta, neki
úgy is jó, ha mama minden délelőtt rendet csinál, megfőz vagy elmegy a piacra
árulni; a délutánjaival azt csinálhat, amit akar. így hát mondta mama -- mivel a
gyárban még mindig nincs munka, és amióta bejött a rossz idő, a piaci kereset is
lefogyott, elkelne az a kis pénz, amit a doktorék fizetnének.
Eljött a november, borongós, szeles, esős idővel. Peti már felkelhetett az ágyból, de
még nem mehetett ki az udvarra, naphosszat az utcai ablakban kuporgott, onnan leste
a nagy zuhékat meg hogy az ablakuk alatti nagy vizesárokban mennyire megáradt a
víz, kis híján a járdát is elöntötte. Már egész jól érezte magát, és olyan jó étvágya
volt, mint egy kis farkasnak. De amikor megkérdezte, hogy mikor mehet iskolába,
Gottlieb doktor bácsi csak nevetett, megbarackolta, és így szólt:
-- Nyugalom, Petár fiam! Még erősödnöd kell egy kicsit. .. Iszogasd csak meg azt
a jóféle vörös bort, amit apád küldött, aztán... majd meglátjuk...
Hát az meg úgy történt, hogy amikor Peti még lázasan kókadozott az ágyban, mama
fogta magát, és írt egy levelet Pénzes apukának. Megírta, hogy Peti milyen beteg,
meg hogy a doktor mit mondott: naponta egy kis pohár vörös bort kéne meginnia!
Elment a levél. Hát egyszer csak valamelyik délután Peti arra lett figyelmes, hogy
kint az utcán autó állt meg a házuk előtt. Kibújt az ágyból, és az ablakhoz ment: egy
nagy katonai teherautót látott, nagy bajuszú katona szállt ki belőle, és jókora
csomaggal bejött a kapun. Mama akkor már Gottliebéknál dolgozott, de Kocsis néni
otthon volt, és ő fogadta a katonát. Egy kicsit beszélgettek a tornácon, Petiék ajtaja
előtt, aztán bejöttek a szobába.
A katona azt mondta, hogy Pénzes őrmester úr csókoltatja a fiát, tisztelteti az anyját,
jobbulást kíván, és ezt a csomagot küldi. A katona aztán kiment Kocsis nénivel, aki
meguzsonnáztatta; egyszer csak dudált az autó, Peti az ablakból integetett a nagy
bajuszúnak, aki előbb bekurblizta a nagy dög autót, aztán elhajtott.
A csomagot nem merte kibontani, pedig a címzése neki szólt:

Pénzes Péter polg. isk. J. oszt. tanuló részére, Nádasvár, Bácskai utca 6. sz.

Estefelé hazajött mama, és együtt kibontották. Sokféle finomság volt benne,

ilyen nagy csomagot még sohasem kaptak Pénzes apukától. Táblacsokoládé, lekvár,
dobozos kakaó, húskonzervek, no meg három üveg vörös bor is volt benne! A boros
üvegek címkéjére az volt ráírva, hogy „Medoc Noir", és még egy könyv is volt a
csomag alján: A jégszfinx, Verne Gyulától.
Amint kézbe vette a könyvet, Peti már a címétől is furcsa, titokzatos izgalmat érzett.
Fogalma sem volt róla, hogy ez a cím mit jelent, annál nagyobb buzgalommal olvasta
el a könyvet. (Később az iskolában egyszer aztán megkérdezte Zeli osztályfőnök
úrtól, aki erre az egész osztálynak elmesélte, hogy az igazi szfinx Afrikában, az
egyiptomi sivatagban egy nagyon régi kőszobor, amelyik emberfejű oroszlánt
ábrázol. A „jégszfinx" pedig olyasmi lehet, csak jégből: egy óriási, titokzatos ember
jégbe fagyott teste a Sarkvidéken!)
A levélben, amely a csomagban volt, megírta Pénzes apuka, hogy ebben a
csomagban a Mikulás-napi ajándék is benne van, de karácsonyra azért még fog
csomagot küldeni. Ebből a vörös borból ivott meg Peti minden ebéd után egy kis
pohárral.
Mama és Kocsis néni is megkóstolták, azt mondták, nagyon finom, és hogy
karácsonyig tán ki is fog tartani. Peti aztán a köszönő levélben meg is írta, hogy „a
bor nagyon ízlik, talán elég lesz karácsonyig". (Ebből talán megérti Pénzes apuka,
hogy a karácsonyi csomagba is beledughat még két-három üveggel!)
Aztán egyszer eljött Teri, és megmutatta Marci első levelezőlapját a katonaságból.
Megírta, hogy a Nyírségbe vitték határvadásznak. Mama idősebbik bátyja, Péter
bácsi meg a felesége, Juliska néni is meglátogatták egyszer. Ők a város túlsó végében
laktak, a körgát tövében, a nagy nádasok mellett. Őnáluk pecázta ki húsvétkor
Dingót, a teknősbékát... Péter bácsi megbarackolta és összeszidta, amiért egész
nyáron meg ősszel feléjük se ment, pedig rengeteg gyümölcs volt a kertben, és
kárászt is lehetett bőven fogni a kert végében, a csatornában. Hoztak egy kosár finom
körtét meg almát, és mielőtt elmentek, megígértették mamával, hogy karácsony előtt
valamelyik nap Petivel elmennek hozzájuk disznóvágásra. Majd a piacon
megmondják vagy megüzenik, hogy pontosan melyik napon kerül kés alá a két
kövér mangalica hízó.
Peti kapcsolata az iskolával csak betegsége elején szakadt meg. Amikor kiderült,
hogy a torokfájása nem ragályos, és már nem lázas, egyszer csak eljött Kocsis Jancsi,
másnap meg Csutka és Kancsi. Aztán majd minden délután jöttek látogatók.
A fiúk megmutogatták a leckéket, elbeszélték, mi újság az iskolában, és játszottak
bent a szobában. Kancsi hozott egy pakli Fekete Péter kártyát, és azzal jól
elszórakoztak. Csak a szemközti házból, Milovicséktól nem jött át senki.
Peti a szobaablakból épp odalátott az ő konyhaablakukra, de az mindig sötét
volt, délután és este is, és délelőtt sem látott semmi mozgást náluk. Várta, hogy
egyszer csak Pista is átjön, és megmondja, mi van Erzsikével. Amikor már november
vége felé sem jött, egyik délután, amikor mama Gottliebéknál volt, megkérdezte
Kocsis nénit:
-- Kocsis néni, kérem, nem tetszik tudni, hogy a Milovics Erzsike hazajött már
Szegedről, a kórházból?
A bábaasszonyt nagyon meglepte a kérdés. Amint Peti megfigyelte, összerezzent,
és ijedten bámult vissza a kérdezőre, aztán meg gyorsan keresztet is hányt
magára!
-- Mit kérdeztél, kisfiam? -- szólalt meg végre. -- A Milovics Erzsikét? Háát...
hát te nem tudod, hogy...
Leült Peti ágya szélére, kezét tördelve szuszogott, és tanácstalanul pislogott, aztán
sápítozva elmondott mindent:
-- Háát tudod, kisfiam... az Erzsike... nem jött vissza. Ott maradt szegényke...
És soha többé nem is fog már hazajönni... Akkor volt a temetése, amikor te már
kezdtél jobban lenni. Milovics néni meg Pista, amikor hazautaztak a temetésről
(mert, tudod: ott temették el szegénykét Szegeden, nagyon sokba került volna
hazahozatni) elköltöztek innen a testvérükhöz Jaminába. Ezt a kis házat el akarják
adni, de még nem jött rá vevő.
Peti, aki eddig a takarót gyűrögetve ült az ágyában, gyorsan lefeküdt, és fejére
húzta a paplant. Kocsis néni megijedt, és szólongatni kezdte:
-Mi bajod van, kisfiam? Miért feküdtél le? Kérsz valamit? Várj csak, mindjárt
hozok egy kis birsalmabefőttet!
Peti a paplan alatt kucorgott, és nem felelt Kocsis néninek. Nemcsak Erzsiké
miatt pityergett most, hanem Pityuka is eszébe jutott. Vajon igazából van-e
mennyország? És most ők mit csinálhatnak, ha oda feljutottak?
Samu segítette ki a búslakodásból, mert felfigyelt a mocorgó paplanra, ráugrott
és dagasztani kezdte. Peti rémülten bújt ki, nehogy Samu széttépje a huzatot, mert
abból nagy baj lenne! A kibújásból persze nagy hancúrozás lett a macskával, és
Kocsis néni is jót nevetett rajtuk, amikor visszajött a birsalmabefőttel. Mikulás után
mehetett csak újra iskolába. Az egyik szünetben találkozott Milovics Pistával, aki
fekete karszalagot viselt a testvére miatt, de éppen csak köszöntek egymásnak, mert
Pista az osztálytársaival volt elfoglalva.Zeli osztályfőnök úr mindjárt az első
órájukon megkérdezte, meggyógyult-e egészen, és hogyan áll a leckék
pótlásával?
Nyanya kímélte őt a tornaórákon, és nem engedte, hogy egyszerre túl sokat
futkározzék. Minden leckét pótolt, és mire megérkezett a karácsonyi vakáció, minden
tárgyból voltak új kitűnő feleletei.
Amikor az utolsó tanítási nap végén hazafelé mentek, Csutka megkérdezte, hogy
nem csinálnak-e valamit a szünetben a halastónál. Igaz, hogy még nem voltbefagyva,
de már Mikuláskor leesett az első hó, és azóta is mindig havazott; szánkózni már
lehet a körgátról, vagy csúzlival vadászni a nádasban meg a körgáton túli bozótosban.
De Peti azt felelte, hogy mama úgyse engedné ki, és ő nem is mer elkéredzkedni;
mert a doktor azt mondta, nagyon-nagyon kell vigyáznia egypár hétig, nehogy újra
megfázzék.
Azt is elbeszélte Csutka, hogy Kucsera bácsi, az öreg csősz, már régóta nem jár
hozzájuk borotválkozni. Nem tudják, mi lehet vele, talán beteg, de most a szünidőben
ő majd meglátogatja. Egyik délután volt már a halastónál szánkózni, hát ott minden
rendben van. A csónakok be vannak rakva a fészerbe, a kubikgödör meg a halastó
még nem fagytak be, csak a szélükön van vékony jég, és rengeteg mindenféle
vízimadár tanyázik a vízen meg a nádasban. Ha jó fagyos tél lesz, a horgászegyesület
bizonyára megint korcsolyapályát csinál a halastón. Ilyenkor a fészer nagyobbik
helyiségét szokták melegedőnek használni, a-csónakok hátul vannak a kisebbikben,
azokat talán nem fogják háborgatni.
Karácsony első napja ebben az évben vasárnapra esett, előtte való szerdán, amikor
hazajött a piacról, mama azt mondta, holnap nagyon korán kell felkelniük, mert
mennek a disznóölésre Péter bácsiékhoz.
Tegnap kapták ki a vakációt az iskolában, és Peti reggel óta egy új Verne-könyvet
olvasott: a Grant kapitány gyermekeit. De olvasás közben az utcát is figyelte,mert a
karácsonyi csomag még nem jött meg Pénzes apukától, és nem tudta, katona fogja-e
hozni, vagy a postakocsi, amelyik naponta kétszer is végigzörög a Kígyósi úton meg
a Bácskai utcán.
Az új Verne-könyv története az volt, hogy mama többször mondogatta, ha délután
unatkozik vagy fél egyedül maradni, elmehet őhozzá Gottliebékhoz. Valamelyik
este Kocsis néni is oda igyekezett, és Peti vele tartott.
Gottliebék Kancsiék utcájában laktak, csak az utca másik végében, közel az Orosházi
úthoz. Nagy házuk volt, az orvosi rendelőn kívül is sok szoba volt benne. Mama
megörült a fiának, és leültette az egyik szobában; ez régebben gyerekszoba volt, de a
doktorék fiai, Jenci és Frédi már kinőttek belőle. Ők most Szegeden meg Pesten
egyetemre járnak. A szoba egyik fala csupa könyvespolc volt, telis-teli könyvekkel!
Peti tágra nyílt szemmel cövekéit le a kincsesbánya előtt, de nem sokáig bírta ki
némán; szólt mamának, kérdezze meg Gottlieb doktor bácsit, elvihetne-e egy Vernét
elolvasni. A polcon az egyik sorban csupa-csupa Verne-regény sorakozott egymás
mellett!
Mama nemsokára visszajött, tálcán kakaót, vajas kenyeret meg birsalmasajtot hozott,
és azt mondta, hogy Gottlieb doktor bácsi megengedte a könyvkölcsönzést, sőt ha
egyet elolvasott, másikat is vihet... Peti borzasztóan megörült ennek a hírnek, és
sokáig válogatott a kötetek között. Végül azért választotta ki elsőnek a Grant
kapitányt, mert az iskolában a fiúk már sokat beszéltek róla.
Uzsonnázás közben már el is kezdte volna az olvasást, de mama odanézett, és elvette
előle a könyvet, mondván, még csak az hiányzik, hogy máris összepiszkolja; várja
meg, amíg szépen hazaviszik, és különben sem illik olvasni evés közben.
Gottliebékkal aztán egész este nem is találkozott. A doktor bácsi a betegekkel
foglalkozott a rendelőben, a felesége bizonyára feküdt a szobájában, csak mama
szorgoskodott az egész lakásban. Megint bejött, kivitte a tálcát, és aztán nemsokára
együtt hazamentek.
A Grant kapitány nagyon izgalmas könyv volt, és Petinek jobban tetszett, mint
A tizenötéves kapitány vagy A Jangada. El is határozta, hogy ha tavasszal valóban
létrehozzák majd a Vízipocok csapatot, akkor a Jangadát át kell keresztelni Duncanra
így hívták ugyanis Grant kapitány hajóját; egy amazonasi tutajjal mégsem lehetne
körülhajózni Nádasvárt a csatornákon!
Így hát szerdán, amikor mama hazajött a piacról, abba kellett hagyni az olvasást.
Aztán egész délután hurkapálcákat hasogatott, faragott; de mama sem ült tétlenül, ő
meg fokhagymát tisztított, rizst válogatott, és kétfajta piros paprikát vett Mucha bácsi
boltjában a kolbászhoz.
Másnap hajnali négykor volt az ébresztő. Odakint még egészen sötét volt, amikor
kosarakkal felpakolva útnak indultak mamával, át az egész városon, Péter
bácsiékhoz. Az idő fagyosabb lett, és szép nagy pelyhekben havazott, csak úgy
csikorgott a talpuk alatt a friss hótakaró. Mama igencsak felöltöztette Petit, két
pulóvert is felhúzatott vele, és vastag zoknikat a bakancsába. Nem is fázott, csak a
keze egy kicsit, mert elég vékony volt a kesztyűje.
Az iskola felé indultak el, aztán végiggyalogoltak a Fő utcán, pontosan azon az
útvonalon, amerre akkor járt iskolába, amikor még a nagytemplom mögött laktak. A
Gémes utca ismerős sarkán Peti be is nézett az utcába Andó néni háza felé, de
nem sokat látott, sötét is volt meg köd. A malomnál átmentek a hídon. A kifolyónál
hatalmas párafelhő gomolygott a két part között, és nem horgászott senki. A hídon
áthaladva a Széchenyi-liget felé tartottak, a középső sétányon el volt takarítva a hó,
jól el lehetett menni rajta, és így nagy kerülőt takarítottak meg.
A téli ligetet nagyon szépnek találta. A hótól roskadozó fák csúcsain borzas,
fekete varjúk gubbasztottak, a zúzmaralepte bokrokon feketerigók csipegették a
bogyókat. A futballpálya és a temető sarkánál értek ki a ligetből. Itt a körgát átjáróját
vastagon befújta a hó, de néhány lábnyom csapást taposott már arra, és üggyel-bajjal
át tudtak menni Péter bácsiék utcájába. Az ő házuk az utca közepe táján állt, félúton a
zsilip felé, és mire odaértek, útközben két disznóvágást is láttak. A behavazott
udvarokban nagy tüzek égtek, kövér disznók visítottak, és kucsmás, kiscsizmás
gyereksereg ugrált körülöttük.
Péter bácsiék udvarában is sárgán lobogott már a szalmamáglya. Két göndör szőrű,
széle-hossza egy hízó feküdt kiterítve a földön, és Péter bácsi, mint egy eleven
krampusz, hosszú nyelű, kétágú villáján lángoló szalmacsutakkal perzselte őket.
Máris finom tepertőszag terjengett az egész udvarban, a hízók olyan kövérek voltak,
hogy lábuk is alig látszott, és szinte már a pörzsölésre is csöpögött a zsír belőlük.
-- No, csak hogy megjöttetek már! -- köszöntötte őket Péter bácsi, aztán hátratolta a
kalapját izzadó homlokáról, és új csutakot tűzött a villájára.
Kijött a házból Juliska néni, ő is nagyon megörült nekik, pálinkával kínálta meg
mamát, és Péter bácsi is kapott egy sokadik kupicával.
-- Te majd teát kapsz, finom borosat! -- ígérte Petinek Juliska néni, és betuszkolta
őket a konyhába. Itt meg Teri fogadta az új vendégeket kipirult arccal, visongatva és
jó kövéren. Ő már a disznótoros reggelit csinálta: a friss vért sütötte meg hagymás
zsírban, és bort forralt hozzá.
-- Fityiszt neki, nem bort! -- kiabálta Petinek. -- Hisz úgyis egész borzsák lett már
ebből a gyerekből, amióta az a drágalátos apja vörös borral itatja!...
Hát meggyógyultál végre, kispofám? -- puszilta össze aztán az unokaöccsét. -- Jaj,
bárcsak az én Marcim is itt lehetne! Isten tudja, kap-e szegénykém szabadságot!
Megírtam neki, mondja meg a hadnagyának, nemsokára itt a gyerek, és őnélküle nem
bírom világra hozni!
Peti sunyítva megvárta, amíg Teri nénje elhallgat, aztán rápislogott a nagy hasára, és
így szólt:
-- Akármennyi bort is iszok, úgyse leszek olyan kövér, mint te!
Nagynénje felkacagott, elkapta Peti grabancát, nagy lett a viháncolás, mindenki
nevetett, Péter bácsi is bejött, és leültek reggelizni.
Kint az udvaron Berci és Manci őrizték a lepörzsölt disznókat, az egyre
szemtelenebb verebek és varjúk nem is mertek közelebb jönni. (Berci Péter bácsi
nagy fekete kuvaszkutyája volt, Manci meg egy öreg fehér kecske.)
Péter bácsi mindig tartott kecskéket. Barátai meg a szomszédok csúfolták is
eleget érte, a kocsmában azt énekelték neki tótul:
Pepi kupiv kozu, á petyku na zse dáv. . .
Tovább is volt ez a nóta, de Peti csak az első sorát tudta megtanulni. Péter bácsi
azonban nem sokat törődött a csúfolással. Elég legelőt talált a kecskéknek a
körgáton, és mindig akadt a kamrában finom kecskegomolya. Tavasszal a gidákat
eladta a piacon, de vágtak is belőlük húsvétkor. A zsenge gidahúst meg sem lehetett
különböztetni az igazi tavaszi báránypecsenyétől. Cili, a vén fehér macska a
konyhában sündörgött a lábuk alatt, és egy jó falatért nyivákolt.
-A pörzsöléssel kész vagyok! -- jelentette ki Péter bácsi, büszkén húzogatta a
bajuszát, és majd kicsattant a képe a sok pálinkától. -- A bontáshoz majd átjön
segíteni a Prisztavok szomszéd. A zsírkisütést elhagyhatjuk holnapra, hideg lesz,
legalább jól kifagy minden. Máma mindent megcsinálunk, hurkát, kolbászt, sajtot,
meg rendbe tesszük a sózóbavalót. No, egészségünkre! -- koccintott a háznépre a
sok-sokadik kisüstivel.
Peti csak egy kicsi bort kapott a teájába, de így is nagyon finom volt és jólesett. A
hagymás vér nem nagyon ízlett, túl zsíros volt meg borsos. Juliska néni észre is vette,
hogy csak ímmel-ámmal turkál benne, és súgva megkérdezte:
-- Mit ennél inkább: fánkot vagy pirítóst?
Peti a fánkot választotta. A nagy tepsi vérből jócskán maradt, és Teri sopánkodni
kezdett, hogy lám, ez éppen a szegény Marci része, és milyen jót enne belőle, ha itt
lehetne. Odakint ekkor megcsikordult a kertkapu, a kutya ugatni kezdett, azután
elhallgatott. Az udvaron közeledő lépések csikorogtak, és valaki halkan beszélt a
kutyához. Teri az ajtóhoz döcögött, kinyitotta, és nagyot sikítva egy barna képű
katona nyakába csimpaszkodott.
Így hát nemsokára a maradék is elfogyott a disznótoros reggeliből.
Marci kopaszon, tele szájjal mesélgette, milyen nehezen tudott elszabadulni
katonáéktól; hogy az ügyeletes kétszer is visszazavarta a kaputól a körletbe holmi
bakancs- meg gombfényesítés miatt; persze csak irigységből, mert ő nem kapott
karácsonyra szabadságot, és ki akart vele szúrni.
-Az volt a szerencsém -- mondta Marci --, hogy a hadnagy úrnak is most nemrég
lett meg az első kiscsaládja, és amikor elolvasta Teri levelét, mindjárt kiadta a
parancsot a szolgálatvezetőnek, hogy a Szántó Mártont haza kell küldeni
karácsonyra!
Marci aztán egész éjjel vicinális vonatokon zötykölődött. Otthon a szomszédoktól
tudta meg, hogy Teri ide jött disznóvágásra.
Reggeli után Marci kijelentette, hogy nem is álmos, és hiába akarták az asszonyok a
szobába zavarni aludni, ő Péter bácsival nekilátott a bontáshoz.
Megjött a szomszéd, Prisztavok Pali bácsi is, akit Peti már régebbről ismert.
Pali bácsi hadirokkant volt, nagy fekete ember, a bal lábában most is benne lapult egy
doberdói srapnelszilánk, és nem tudta tőle behajlítani a térdét.
Nemrég temette el a feleségét, asszony lánya az utca túlsó végében lakott, és eljárt
hozzá mosni. A főzést egymaga intézte, ahhoz nagyon értett, katonáéknál is szakács
volt, és mindig emlegette, hogyan főzte a gulyást a gulyáságyúban a doberdói sziklák
között. Peti sokáig nem értette, hogy lehet ágyúban főzni, csak később jött rá, hogy a
lóvontatású kerekes tűzhelyeket hívták a katonák gulyáságyúnak.
De Prisztavok Pali bácsit legfőképpen azért találta Peti érdekesnek, mert halász volt;
igaz, csak amolyan kisszerszámos. A kertje végében most is ott száradt felborítva a
pókhoz hasonlító, négy fűzfa lábú nagy háló, amellyel a csatornában meregetni
szokott, mert a rossz lába miatt nemigen tudott elmenni máshová.
Most is, ahogy megjött, odasúgta Petinek a konyhában:
-- No, hékám, estefelé kijövök majd egy kicsit meregetni! Hátha megfogunk
karácsonyestére egy kis halat!
A férfiemberek kettőbe hasították a disznókat, az egyiket karajra bontották, a másikat
orjára. A fél disznókról lefejtették a tenyérvastag oldalszalonnákat, szétdarabolták a
húsokat. Mamának és Juliska néninek jutott a disznóvágás legnehezebb
asszonymunkája: nekik kellett megtisztítani, átmosni a beleket, hogy legyen mibe
tölteni a hurkát, kolbászt, sajtot.
Peti sok disznóvágást látott már, kisebb korától fogva, amikor még otthon laktak
nagytatánál a Széles utcában, és amikor mindig nagytata volt a főhentes. Az volt csak
az igazi mulatság, amikor ő is külön kis tüzet rakhatott, és a pörzsölés végén mindig
kapott egy rágcsálni való darabkát az igazi disznó farkából!
Juliska néniék egy nagy üstben feltették főni, abálódni a hurkának, sajtnak való
belsőségeket. Petit most valahogy nem nagyon érdekelte az egész disznóvágás,
inkább más szórakozás után nézett. Elkóborolt a ház mögé, és megtalálta Péter bácsi
szánkóját, amellyel ilyenkor télen darát meg rozsét szokott fuvarozni.
Gondolt egyet, és elkéredzkedett mamától a körgátra szánkózni.
A gát túlsó oldala felől már reggel óta gyerekzsivaj hallatszott. Peti áthúzta a szánkót
a ház mögötti keskeny pallóhídon, Berci és Manci is utána lopakodtak. A csatorna
csak a szélein volt befagyva, vize kissé zavarosan és lassan folydogált, de halat vagy
másféle víziállatot nem lehetett látni benne.
A körgát tövében a nagy fekete kutya meg a kopott szőrű öreg kecske vakkantva,
mekegve körülugrándozták Petit, játszani, fogócskázni kerekedett kedvük. Ő
hancúrozott is velük a friss hóban, mígnem az az ötlete támadt, hogy hámba kéne
fogni őket, hátha elhúznák őt a szánkóval. Az lenne csak az igazi jó mulatság!A
gondolatot tett követte, visszaszaladt a házba, és a fészerben spárgát meg hámnak
való kötéldarabot keresett. Manci nyakára kötélből csinált hámot, aztán egy hosszú
spárgával összefűzte Berci nyakszíjával. Mind a két állat szelíd, jámbor jószág volt,
szerették egymást, és sokszor együtt is aludtak összebújva az istállóban. Péter bácsi
azért nem is cserélte ki Mancit fiatalabb és jobban tejelő kecskére, mert ő is nagyon
megszerette.
Peti befogta őket a szánkó elé, a spárga hosszabbikvége lett az istráng, egy rövid
madzagból meg csattogós ostort csinált. Igen ám, de amint felült a szánkóra, és
elindulásra próbálta serkenteni a kecske-kutya fogatot, a két állat nyomban rájött,
hogy ez nem nekik való játék, hiszen össze vannak kötve, és Peti ráncigálja őket az
istránggal, megcsapkodja az ostorral!
Mindjárt odalett a békesség, megzavarodtak, összevissza ugráltak, és felborították a
szánkót! Peti mérgelődve tápászkodott fel a hóból, alig tudta megfogni őket, és
amikor Berci már morgott és a kecske szakállához kapdosott, nagyon megijedt.
Gyorsan szétoldozta a két „lovacskát", mire rögtön helyreállt a békesség: Berci őrült
módjára körbekörbe futkosott, Manci pedig mekegve, csorba szarvú buksi fejével
döfködve zavarászta Petit. A végén mind a hárman egy kupacban hemperegtek a
hóban.
Mit volt mit tenni, Peti saját magát fogta a szánkó elé, rézsűt felbaktatott a
körgát tetejére, és beállt a sorba ereszkedni. Ismerős gyerekkel nem találkozott,
szerencsére verekedős nagyfiúk sem voltak, és jól lehetett szánkózni. A túlsó lejtő
alján, a gát tövénél kellett csak vigyázni, mert ezen az oldalon is egy széles és mély
kubikgödör volt, nagyobb, mint a halastó, és éppen a part szélén kellett megfordulni
a szánkóval.
Berci és Manci is fellopakodtak Peti után a gát tetejére, egy darabig bámészkodtak,
de aztán visszahúzódtak.
Amikor a város felől felhangzott a déli harangszó, Peti ereszkedett még néhányat,
aztán hazaindult. Az ebéd még nem készült el, az udvar meg tele volt kiteregetett
húsokkal, szalonnákkal. A férfiak a kolbásznak való húsokat válogatták, és Marci
húsdarálót szerelt föl egy kecskelábú asztalra. Peti is beállt a darálót hajtani, de nem
bírta sokáig, inkább átment Terihez főtt májat kóstolni az abálóüstből. Prisztavok
szomszédék kerítésén két egyforma vörös cirmos macska ült, Peti kért nekik
Teritől valami mócsingfélét, aztán együtt kacagtak a két macskán, ahogy
összemarakodtak az ennivalón.
Csak úgy három óra tájban ebédeltek, amikor már elkészült a hurkák, kolbászok
tölteléke is. A kolbászt, mint mindig, most is a házigazda, Péter bácsi fűszerezte és
gyúrta meg. Két karja a könyökéig vöröslött a paprikától, és az egész udvarban
fokhagymaillat szállongott. Kétféle kolbászt töltöttek, és a vastagot mindig erősebbre
fűszerezték, mint a vékonyát. A hurkából háromféle készült: tüdős, véres és májas.
Ebédre orjaleves volt és főtt hús tormával. A frissen reszelt méregerős torma helyett
Juliska néni savanyú kisdinnyét hozott Petinek a hús mellé, aztán volt még frissen
sült fánk baracklekvárral. Péter bácsi behozott a kamrából egy hasas demizsont, és
aranysárga rizlingbort töltögetett belőle.
Peti most is külön kiszolgálásban részesült Juliska néni saját eltevésű
málnaszörpjéből.
Ebéd után Prisztavok bácsi hazasántikált, Péter bácsi és Marci meg hozzákezdtek
a kolbászcsináláshoz. Ezt a műveletet Peti szerette nézni: hogyan tekeredik ki a
töltőgéppé átalakított húsdarálóból a halványpiros kolbásztekercs, amelyet aztán
Péter bácsi egyforma párokra szabott és rudakra rakosgatott. A zsírkisütést másnapra
hagyták, de a tepertőnek való szalonnát összevagdalták. A hosszúkás darabokra
szabott füstölni való szalonnákat az oldalassal, sonkával együtt nagy sózóteknőkbe
rakták.
Már besötétedett, amikor Peti észrevette, hogy a szomszéd kertben Prisztavok bácsi
lemegy a kertje végébe, felfordítja a parton száradó hálót, és az állásról csendesen a
vízbe engedi. Nosza, nekiiramodott, és a ház végében átment ő is.Pali bácsi rászólt,
hogy maradjon csendben, de azért helyet adott neki maga mellett, a báránybőrrel
letakart kukoricakóró ülőkén.
-- Oszt' nem fogsz itt megfázni? Odabent tudják, hogy itt vagy? -- kérdezte.
-- Á, hisz nincs is hideg -- felelte Peti, és igazából sem fázott, hisz nagyon
fel volt öltöztetve; sőt még melege is volt, amikor az állatokkal hancúrozott.
-- Mit lehet ilyenkor télen fogni, Pali bácsi? -- kérdezte súgva az öreg halásztól.
-Hát tudod, itt mindig kissé langyos a víz, mert a vágóhídról beleengedik a
mosóvizet. Nem is szokott befagyni, akármilyen hideg van, oszt' mindenfajta hal
megfordul benne. A múltkoriban, egyik este, egy nagy potyka is felvágott a
hálómban, oszt' el is vitte az ördög: mingyár' kibucskázott belőle! No, húzzuk hát
meg!
A négy „póklábon" kifeszített háló csendesen emelkedni kezdett, amikor Pali bácsi
lassan maga felé húzta a hálórúd végébe akasztott kötelet. Ebbe még kis farudacskák
is bele voltak csomózva, hogy jobban lehessen húzni, irányítani a hálót. A háló
oldalai már szép csendesen feljöttek a víz színére, de a közepén az öble -- ahogy
mondani szokták: a zsákja -- még lent volt.
Pali bácsi még feljebb húzta.
Akkor lent a zsákjában lubickolás támadt, és három szép, aranypikkelyű kárászt
pillantottak meg benne! Akkorák voltak, mint amilyeneket Petiék szoktak horoggal
fogni a kubikgödörben.
Pali bácsi egészen magához húzta a hálót, bal kezével benyúlt, kidobálta a partra a
kárászokat, aztán szép csendesen visszaengedte a vízbe az egész halászszerszámot.
Peti közben felpattant, és vödörbe szedte a halakat.
-- Jó is lesz, ha te szeded majd őket! Legalább mozogsz egy kicsit! -- nevetett
Pali bácsi.
Néhány pipaszippantásnyi idő múlva jött a második felhúzás: hát most is volt a
hálóban két kárász meg egy zöldesszürke, kígyótestű hal, Peti először csíkhalnak
nézte, de Pali bácsi jobban szemügyre vette, és azt mondta, hogy ez bizony menyhal.
Olyan fajta hal, amelyik leginkább télen jár, bizonyára feljött a zsilipen a folyó
Köröscsatornából.
Jó halászat volt, majd minden húzásnál lubickolt valami a háló aljában. Fogtak még
cigányhalat is, meg egy félkilós csukát. Erre ugyan azt mondta Pali bácsi:
-- No, ez csak bugyii, de jó lesz a korhely hallevesbe, mert disznótor után az esik jól
az ember gyomrának.
Peti egészen nekipirult az izgalmas halászatban, és mama nem is veszekedett, amikor
kijött, hogy megnézze a halászokat. Hozott nekik két bögre teát -- Pali bácsiéban
több volt a bor, mint a tea --, aztán ott is maradt velük egy kicsit.Amikor a vödör
megtelt hallal, Pali bácsi így szólt:
-- No, hékám, én eztet most beviszem, betöltőm a teknőbe! Addig húzhatod egyedül
a hálót, csak vigyázz, nehogy berántson! Jobb lesz, ha felállsz, és úgy húzod.
Azért még megvárta Peti első felhúzását, de amikor látta, hogy a halászinas milyen
ügyesen bánik a szerszámmal, megnyugodva ment fel a házba a tele vödör hallal.
Közben mama már otthagyta őket, és így Peti egyedül maradt a sötét téli vízparton a
nagy hálóval.
Csuda izgalmas volt.
Szemben csak a behavazott körgát látszott, meg a csendesen folydogáló ködös, párás
víz s susogó, fagyos nádak. A szomszéd kertek aljában is halásztak: tüzek égtek,
emberek beszélgettek, kiabáltak egymásnak. Peti mégis félt egy kicsit, és amikor
egyszer csak nagy ugrást, csúszást meg valami morgást hallott jobb felől,
összerezzent, és jól megmarkolta a húzókötelet. De csak Bercikuvasz jött át hozzá a
parti mezsgyén, és majdnem beleesett a vízbe, boldogan csaholta-nyalta körbe Petit,
aki még jobban megörült őneki.
Mire Pali bácsi nemsokára visszatért az üres vödörrel, Peti már kiszedett vagy
tucatnyi kárászt, két cigányhalat meg egy bugyli csukát. Pali bácsi megnézte a
zsákmányt, és kijelentette, hogy ezeket, meg amit még fognak, mind neki kell
majd hazavinnie.
Aztán egyszer csak meghallották mama hívogató kiabálását:
-- Záróra. Kész a vacsora. Tessék jönni vacsorázni!
A vödörbe szedték az összes halat, Pali bácsi partra borította a hálót, és bementek
vacsorázni.
Amikor a sok halat meglátta, mama sopánkodni kezdett, hogy mi a fenének ez a
rengeteg apró hal, van most hús elég, de aztán Pali bácsira való tekintettel mégis
elfogadta az ajándékot.
Péter bácsiék már nem fértek el a konyhában, ezért a szobában állították fel a hosszú
asztalt a vacsorához. Peti megemelte a sarokban a demizsont: már alig kotyogott az
alján valami, Teri észrevette, és mindenáron meg akarta őt itatni egy pohár borral. A
férfiak asztalhoz ültek, ittak, danolásztak, az asszonyok közben terítették az asztalt.
Peti Marci mellé kuporogva figyelte, hallgatta őket.
Péter bácsi tizenkilences kalandjait mesélgette, hogyan lett belőle tizenhét éves fejjel
vöröskatona, és hogyan vonult vissza a sereggel Szolnoktól Nádasvárig, ahol a Fő
téren a többiekkel együtt ő is megkapta a románoktól a
huszonöt botot, a „dózsecsicsincsit"... Pali bácsi, aki legöregebb volt, világháborúról
beszélt, és doberdós nótákat énekelt. Marci a „Szamos partján mennek a vadászok"-
at énekelte, meg azt, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája..."
Ezen a nótán össze isvesztek, de csak úgy családi alapon. Péter bácsi így ijesztgette
Marcit:
-- Várj csak, öcsém, terád is rájár még az urak rúdja! Ne félj, megismered még a
magyarok istenit!
Meg azt is mondta neki, hogy:
-- Látszik, hogy nem voltál kubikos, nincs benned munkásöntudat!...
Aztán jött Juliska néni meg egy nagy lábas toros káposzta, és vége lett a
politizálásnak. A káposztából Peti csak keveset kért, Juliska néni májdarabokat
szedett ki neki, azok nem voltak zsírosak. Ezután következett a disznótorok főétele: a
frissen sült hurka, kolbász, cigánypecsenye! Tört krumpli is volt mellé, hogy elvegye
a sok zsírt, és Juliska néni kibontotta legféltettebb savanyúságos üvegeit: kisdinnyék
és piroskáposztával töltött paprikák kerültek az asztalra a disznóságok mellé.
Aztán jött a csörögefánk, ebből Peti csak kettőt tudott megenni, annyira elálmosodott
vacsorázás közben. Juliska néni átkísérte a másik szobába, és segített neki lefeküdni.
Azt mondta, aludjék csak nyugodtan, ők még úgyis sokáig fent lesznek, és
csakholnap mennek majd haza mamával.
Petinek nem is kellett sok biztatás az elalváshoz. Másnap reggel egyedül ébredt fel a
nagy ágyban, és a konyha felől finom hallevesillatot érzett. Gyorsan felöltözködött és
kiment, hát Prisztavok bácsi egy nagy vaslábasban savanyúkáposztás korhely
hallevest főzött, annak volt olyan finom illata.
Már majdnem dél lett, mire elindultak hazafelé, együtt Marciékkal. Tele kosarakat
cipeltek, Juliska néni -- ahogy ilyenkor szokás -jól ellátta őket kóstolóval. Peti
legjobban mégis a halaknak örült, hisz szegény Samu úgyis olyan régóta nélkülözte
kedvenc eledelét.
Marciéktól a liget közepén váltak el, ők itt letértek a Széles utca felé, de előbb
megígértették Petivel, hogy az ünnepen majd meglátogatja őket. Marcinak kedden
éjfélre kellett visszavonatoznia a laktanyába.
Ez a karácsony másmilyen lett, mint a tavalyi, még a Széles utcában, amikor az
„igazi" Jézuska jött, és szenteste délutánján el kellett mennie sétálni Marcival, hogy
azalatt mama és Gizi feldíszíthessék a karácsonyfát, és odakészítsék az ajándékokat.
Pedig Peti már akkor sem hitt a Jézuskában, mamáék is tudták ezt, mégis mindent
végig kellett csinálni.
Most először volt úgy, hogy ő is elment mamával a piacra, együtt vették meg a kis
fenyőfát, amelyet azután otthon együtt díszítettek fel. Mama vett még Mucha
bácsinál negyed kiló szaloncukrot, ezüst- meg aranypapírba csomagoltak néhány
szem diót, és a Péter bácsiéktól kapott sárga és piros almákból is jutott a
karácsonyfára. A díszítés miatt volt csak szebb ez a karácsony, mint a régiek, hisz
most Peti szeme láttára bontakozott ki a szerény kis fenyőből a feldíszített
karácsonyfa, amikor az utolsó fürt angyalhajat is feltették, és meggyújtották a
csillagszórókat, gyertyákat.
Az első csalódás még akkor érte, amikor a disznótorból jövet Kocsis néninél egy kis
csomag várta őket. Ez postán jött, Peti nevére címezve Pénzes apukától. Hát ez
bizony sokkal kisebb volt, mint a múltkori, amelyet a nagy bajuszos katona hozott.
Vörös bor sem volt benne, csak egy kis szaloncukor, csokoládéféle, két narancs meg
egy könyv: Mark Twaintől a Koldus és királyfi!
A könyvnek nagyon örült, hisz már hallott róla, és szerette volna elolvasni.
Mégis kicsit csalódottnak érezte magát, ám ezt a világért sem árulta el
senkinek, még mamának sem, aki viszont nagyon mérges lett Pénzes apukára a
szűkmarkúságáért, és meg is mondta ezt a véleményét Kocsis néninek.
Mamától egy meleg téli sapkát, csatos, papucsszeges talpú cserkészbakancsot és
korcsolyát kapott. Ezek miatt akkor keseredett meg az öröme, amikor ünnep délelőtt
véletlenül kihallotta a konyhából, hogy mama hangos szóval dicséri Kocsis néninek
Gottlieb doktorékat:
-- Milyen jó emberek!... Adtak nekem néhány téli holmit, amit a fiúk már
kinőttek, és milyen jól jöttek most ezek Petinek karácsonyi ajándékul...
Pedig a korcsolya nikkelezett volt, két kulccsal meg szíjakkal; a bakancs is
újnak látszott. Mégsem tudott most már úgy örülni nekik, mint amikor a
karácsonyfa alatt kibontotta őket a csomagból.
A korcsolyát már másnap délelőtt kipróbálta; a házuk előtt a nagy vizesárok
jégpáncélja már jól elbírta a csúszkáló gyerekeket. Igaz, jégpályának elég keskenyek
voltak a csúszkák, korcsolyával nem lehetett rajtuk széles ívben megfordulni, no de
Petinek életében először most volt efféle a lábán, és örült, ha állva tudott maradni a
jégen.
Mama azt ajánlotta: vigyen ki egy hokedlit a konyhából, és azt tolja maga előtt a
jégen. Szót fogadott, és mire vége lett a szünidőnek, már egyedül is tudott menni,
bukdácsolni, csúszkálni a korcsolyán. Amikor meg újra megkezdődött az iskola,
Nyanya és Marci bácsi korcsolyapályát csináltak a tornapályából, és az iskolához
közel lakó tanulók délután ingyen járhattak ide gyakorolni.
Peti is itt jött bele igazán a korizásba. Februárban Kancsival, Csutkával meg a többi
fiúval már nagy hokicsatákat vívtak. A botokat a ligetben vágták, és smollpasztás
doboz volt a korongjuk. Csutka váltig hívogatta őket a halastóra is, ahol megnyílt a
korcsolyapálya, de hát ott belépődíjat kellett fizetni, és mama úgysem engedte volna
el oda Petit.
A szünidő vége felé egyszer eljött Csutka, és szomorúan újságolta, hogy meghalt
Kucsera bácsi, az öreg csősz, és ő is ott volt a temetésén az apjával.
Mind a ketten nagyon elbúsultak ezen. Meg hát mi lesz így tavasszal a
Jangadával! Hisz az igazából a horgászegyesületé! Csutka fogadkozott, hogy majd
ő beszél Gulyás bácsival, és megkéri, hogy ne tüzeljék el, hagyják meg nekik
játszani.
Egyszeriben bizonytalanná vált minden, a Vízipocok csapat, meg hogy ki lesz az
új csősz a halastón? Hátha valami mogorva öregember, akit nem is ismernek, és
majd csak elzavarja őket.
Január közepén egyszer, amikor még elég hideg volt, mama azt mondta Petinek,
hogy most már egészen kigyógyult a megfázásból, és ha akar, visszaköltözhet az
udvari „gyerekszobájába".
Nagyon megörült ennek, pedig ez azzal a fáradsággal is járt, hogy délutánonként,
amikor hazajött az iskolából, neki kellett tüzelőt hasogatnia és begyújtania; mama
most már mindig Kocsis néni konyhájában főzött. Mucha bácsitól hoztak szánkón
vagy kiskocsin egy zsák szenet, Kocsis néninek meg rengeteg levágott, gallyas
akácfája volt hátul az udvarban, és megengedte, hogy tüzeljenek belőle ők is, csak
hát ezt fel kellett aprítani. A fűrészelésben mama is segített, de a felaprítást egyedül
Peti csinálta kisbaltával.
Csuda jó volt esténként újra egyedül olvasni a Vernéket a duruzsoló tűzhely mellett, a
dörömbölő Samu társaságában. Mama fent a szobában újra felállította a varrógépet,
mert megint kapott munkát a gyárból, és elkezdték csinálni a fürdőruhákat a nyári
strandszezonra.
Egyik este Peti még leckézett, és felszaladt mamához a szobába tintáért, mert a
kis üvegből, amelyet az iskolába is el szokott vinni, kifogyott a tinta. A szobaajtót
zárva találta, és mama nem engedte be, kiszólt, hogy jöjjön kicsit később, mert
mosakszik... Igen ám, de közben Peti egy nagyon ismerős, mély férfihangot is hallott
a szobából.
Amikor jó félóra múlva visszamerészkedett, mama beengedte, már egyedül volt, és
jól leszidta, miért hagyta estére a leckéjét! Peti gyorsan felállt a székre,
levette a szekrény tetejéről a tintásüveget, és sietett ki a szobából. Ekkor megérezte
azt a részegszagot, amit olyan jól ismert már, és ami csak Dénes bácsitól
származhatott.
Befejezte a leckét, eloltotta a villanyt, és magára húzta a paplant. A sparheltben
duruzsolt a tűz, Samu elnyújtózva aludt a pokrócán.
Nehezen jött szemére az álom, mert mindig arra kellett gondolnia, milyen rossz
lenne, ha Dénes bácsi visszajönne! Kocsis nénire is nagyon haragudott most, mert
karácsonyeste, amikor kicsit bejött hozzájuk, és ajándékot is hozott -- mamának egy
fejkendőt, neki meg egy kis tábla csokit -- azt mondogatta mamának, hogy hát
a szeretet ünnepén azért csak jól gondolja meg az elválást Dénes bácsitól...
-- Mert hátha tényleg megjavult az a szerencsétlen ember. .. Ahogy a népek
mondják, már nem iszik, visszaköltözött az anyjáékhoz, és megint dolgozik a
városházán. És talán igazi apja lehetne ennek a szegény gyereknek...
Végül abban reménykedve próbálta álomba ringatni magát, hogy hátha mégsem
Dénes bácsi volt az, hanem valaki más... Ha meg mégis ő volt, és mama titkolja
őelőtte, ezt bizonyára azért csinálja, mert igazából nem is akarja visszafogadni, csak
beszélgetett vele egy kicsit. Hisz az is lehet, hogy mama azért is költöztette őt vissza
ide a gyerekszobába, hogy ők ketten Dénes bácsival ne találkozzanak össze, és ne
legyen veszekedés.

Előre, vízipockok!

Ezen a tavaszon március tizenötödikére kidugták fehér fejecskéjüket a hóvirágok, az

ibolyák is kibokrosodtak, kerek sötétzöld leveleik között itt-ott már a kék bimbók is
előbukkantak.
Petiék otthon rendbe hozták Kocsis néni kertjét: összeszedték és elégették a gazt,
mama lenyesegette a gyümölcsfákat, Peti meg buzgón tüzelt és gereblyézett.
Ásni nem kellett, mert Kocsis néni egyik tanyasi ismerőse még decemberben felásta
az egész kertet. Veteményezésre még korai volt az idő, de egy ágyast már megcsinált
Kocsis néni, és salátamagot vetett bele. Hátul a kerítés tövében tormagyökerek
dugták ki borzas zöld fejüket a földből, hogy megmutassák, honnan kell majd kiásni
őket húsvétkor. A virágoskertben lassacskán egészen kinyíltak az ibolyák, a fehér és
kék nárciszok, jácintok, és a tulipánok is kidugták széles zöld levéldárdájukat a
földből.
Az iskolában még februárban megvolt a félévi bizonyítványosztás.
Peti értesítőjén nem látszott meg a hosszú betegség: mindenből kitűnőt kapott!
Nyanya „kegyelemből" tornából is megadta neki az egyest, amiért aztán sok fiú
irigyelte meg csúfolta, főleg az olyanok, akik jól tudtak tornázni, de rosszabbul
tanultak. De a bizonyítványosztás után az első osztályfőnöki órán Zeli osztályfőnök
úr kihirdette, hogy cserkészcsapat létesül, ezért aztán hamar elfelejtették Peti
„igazságtalan" tornaosztályzatát.
Zeli felolvasta a toborzást. Ez úgy szólt, hogy a két első osztályból legfeljebb
tizenöt-húsz fiút vesznek be cserkésznek. Csak kitűnő, jeles, esetleg még jó rendűek
jelentkezhetnek, a magaviseletnek meg mindenképpen kitűnőnek kell lennie!
Őbelőlük alakul meg majd a cserkészcsapatban az „Árpád" raj, és egy negyedikes
cserkész, Bagi Feri lesz a rajparancsnok! Azt is felolvasta Zeli, hogy milyen
felszerelési dolgokat kell megvenni legkésőbb májusra, a „Madarak és fák napjáig",
amikor az avatás is meglesz, és az Árpád raj először fog kirándulni; de a raj-
foglalkozások már előbb megkezdődnek.
Peti is szorgalmasan felírogatta, hogy milyen felszereléseket kell megvenni
akiknek a jelentkezését a csapatvezetőség elfogadta. A felsorolás közben eszébe
jutott, hogy hisz a Gottlieb fiúk is voltak cserkészek! Ha szólna mamának, hogy
„farkaskölyök" szeretne lenni, hát talán össze is lehetne kéregetni tőlük az egész
felszerelést. De aztán most is, mint karácsonykor, nem tudott igazából lelkesedni az
ötletért, rögtön el is vetette, és otthon egy szót sem szólt mamának az egész
cserkészetről. Hisz megmondta Zeli osztályfőnök úr, hogy a jelentkezés nem
kötelező, és azt is tudja, hogy ők mamával milyen szegények. Aztán meg Csutkával
úgyis csinálnak olyan Vízipocok csapatot, amilyet ők akarnak, és ahol nem egy
idegen nagycserkész fog nekik parancsolgatni!
Otthon mostanában elég jól mentek a dolgok.
A múltkori eset óta Peti oda-odafigyelt, hogy kik jönnek délután vagy este mamához,
de semmi gyanúsat nem vett észre, és mama se beszélt sohasem Dénes bácsiról.
Szegénynek sok munkája volt a gyárból, és Gottliebékhoz is eljárt cselédeskedni, de
mostanában mindig volt egy kis pénze, és vett magának új cipőt meg varrt egy szép
új tavaszi kosztümruhát. Peti nagyon büszke volt rá, amikor a március tizenötödiki
ünnepélyen őt is a szülők között láthatta, és egészen olyan volt, mint egy igazi
úriasszony! Mama neki is vett ruhának való anyagot, de még nem készült el a
megvarrásával. Ezért csak kimosta, átvasalta a régi sötétkék ünneplő ruháját, de ez is
egészen újnak látszott. Csak a kiskabát ujja lett kissé rövid és szűk is hónaljban.
Mama kicsit kiengedte, és örült, hogy Peti a betegsége óta lám, mennyire
megerősödött!
Csutka az egész ünnepély alatt izgett-mozgott, körbe sugdosta a fiúknak, hogy
délután ki kéne nézni a halastóhoz, megtudni, van-e már új csősz, és megvan-e még a
Jangada. Mostanában haragudott Kancsira, Ásira meg Malackára, mert ők
jelentkeztek farkaskölyöknek! Ők azonban azt mondták: igazából csak a szüleik
akarták, hogy cserkészek legyenek, és ők azért játékból vízipockok is akarnak lenni!
Ezen a kétszínűségen Csutka még jobban felháborodott, és most azon akadékos -
kodott, hogy ezt egyáltalán meg lehet-e csinálni. Fuszulykás és Róka Rudi úgy vélte,
hogy be kéne őket venni, hisz az egész vízipocokság csak játék, a cserkészet meg
igazi iskolai dolog! Peti is velük értett egyet, főleg Kancsi miatt. Kocsis Jancsi meg
csak vízipocok akart lenni!
Fél tizenkettőre befejeződött az ünnepély a tornapályán, és megbeszélték, hogy
délután találkoznak a halastónál.
Peti csak úgy tudta elintézni az elengedést mamával, hogy előbb otthon
megebédelnek, utána meg együtt elmennek meglátogatni Terit, akinek a csecsemőjét,
Gizikét, megszületése óta még nem is látta! De szegény Marci sem látta még a
gyerekét -- karácsony óta egyszer sem tudott hazajönni katonáéktól!
Még akkor sem engedték haza, amikor Teri megtáviratozta neki, hogy Gizike
világra jött.
Teri azért már nem volt egészen egyedül a kisgyerekével. Odaköltözött hozzá
Vésztőről az egyik kisebb lánytestvére, Rozika, hogy pesztrálja a kis Gizit, és
Teri el tudjon menni dolgozni. Teriék összesen kilencen voltak testvérek, és a
legkisebbik még csak ősszel fog első elemibe menni! Hét lány volt, és csak két fiú,
de a lányok már tudtak kissé főzni meg kisgyereket pesztrálni.
Rozikával is most találkozott először Peti. Hát ez a kislány egészen másmilyen
volt, mint a testvére: vékony, szeplős, szőke hajú.
Tavaly járta ki a hatodik osztályt, és az anyja nem engedte el kiscselédnek,
inkább ideadta Terihez, amíg leszerel Marci.
Petinek leginkább azért tetszett Rozika, mert nagyon hasonlított szegény Gizire,
legfiatalabb nagynénjére, akit tavaly nyáron vitt el a tüdőbaj, s aki csak egy
kicsit volt öregebb Rozikánál.
Peti körbecsodálta a pólyás kisbabát, és rögtön jelentette Rozikának, hogy az
bepisilt! A kis pesztra hozzákezdett a tisztába tevéshez. Ezt Peti nem várta meg,
inkább körbeszaladgálta a kertet, megnézte, hogy megvannak-e a régi fák, és játszott
egy kicsit Cirával. A vén cirmos egy hatalmas lótetűvel a szájában került elő, és azt
szépen Peti elé rakta, mintha csak egeret hozott volna. Peti megvizsgálta a bogarat:
hát még élt, és nem is sérült meg nagyon. Gyorsan kerített egy dobozt, és beletette,
gondolta, este majd hazaviszi a bogárgyűjteménybe, amelyet az iskolaév végére meg
kell csinálni és beadni Veres tanár úrnak, s bizony még elég sokfajta bogár hiányzott
belőle.
Mielőtt elindultak Teriékhez, otthon már ebédeltek mamával. Bableves volt meg
aranygaluska, ebből Teriéknek is hoztak kóstolót, szalvétába kötve. Teri mégiscsak
egy nagy karéj lekváros kenyérrel engedte útnak Petit, mama meg a lelkére kötötte,
hogy mire beesteledik, itthon legyen, hisz este még haza is kell menniük a Bácskai
utcába. Idejövet eszébe jutott, hogy horgot is kellett volna hoznia, hátha mocorog
már a kárász a kubikgödörben; de hát még nagyon kora tavasz volt, és Csutka se
mondta, hogy pecázni is fognak.
A Daru utcán indult el a körgát felé. Útközben a járdán meg a kocsiúton mindenfelé
gyerekek golyóztak, fogócskáztak. Az udvarokból pattogatott kukorica illata
érződött, s a gyerekek az utcán újságpapírból tekert nagy staniclikból majszolták a
hófehér tavaszi csemegét. Petinek nagytata jutott eszébe meg a drótrosta, amelyben
mindig pattogtatott -- most is ott lóg a fészerben. Először mindig le kellett morzsolni
a hegyes, apró szemű kukoricacsöveket, s a szemet újságpapírokon kiteregetni a
napra, hogy jól kiszáradjon. Aztán egy bádoglemezen gyújtósból meg száraz rőzséből
nagy lángú tüzet raktak, nagytata beleöntött a rostába egy kis csupor kukoricát, és az
egészet rázni kezdte a tűz fölött.
Amikor pattogni kezdett, egy szétterített újságpapírt dobtak a rostába, hogy ne
ugráljanak szanaszét a kipattogzott kukoricák, és csak úgy ropogott az egész rosta,
mintha géppuskával lődöznének!
A Telki utca sarkán nagyobb fiúk snúroztak: pénzt dobáltak vonalra. Peti nagy ívben
kikerülte őket, és futott tovább a temetősarka felé. Régi ismerősét Sir Kánt,
Zahoránék macskáját se méltatta most figyelemre, pedig a nagy sárga kandúr ott ült a
kapu tetején, és villogó szemmel figyelte az út porában fürdő verebeket. Csak a
temetőnél lassított, és a jól ismert ösvényen igyekezett tovább a halastó felé.
Szép napos idő volt, de egy kicsit csípős szél fújt. A mezőn és az ösvény mellett még
csak a kutyatejes szárú sárga pitypangvirágok virítottak. A temetőben csupaszok,
szomorúak voltak a sírok, de elöl a kubikgödör fűzfái zöldültek már, barkásodtak,
várták SándorJózsef-Benedeket, akik elhozzák zsákjukban a meleg időt. A tavalyi
nádas szürkén zizegett, hullámzott a szélben, fölötte varjak, galambok szálldostak.
De a tavasz igazi hírnöke két gólya volt: magasan köröztek a halastó fölött, és
buzgón kelepeltek.
-- Bizonyára azért haragszanak -- gondolta Peti --, mert nem tudnak leszállni
egy kis halászatra, túl sok embert látnak a halastó meg a kubikgödör körül.
Peti a keresztgát tövénél ért ki a halastóhoz.
A tó és a temető között elterülő nagy, bokros mezőn sok embert látott, akik fákat
vágtak ki, kerítésoszlopoknak való gödröket ástak, néhányan meg állványos
távcsőműszerekkel és mérőszalagokkal méricskéltek, kis cövekeket vertek be a
földbe. Elöl a fészernél is sokan nyüzsögtek, s amint közelebb ért, észrevette, hogy a
fiúk is köztük vannak: Csutka, Kancsi, Fuszulykás, Róka Rudi, Ási meg Malacka --
hadonászva vitatkoznak a felnőttekkel, akik éppen most zavarják el őket!
Amikor már biztos volt benne, hogy a fiúk őfeléje futnak, Peti megijedt, és ő is
felvette a nyúlcipőt! Sarkon fordult, és a kubikgödör vége felé szaladt.
Átugrott az árkon, és átment a kocsiúton, fel a járdára, ahol az első házsor
kezdődött. Totéék is itt laktak, az egyik ház kapuja fölött himbálódzott a
szélben Tóth Jancsi apjának susztercégtáblája.
Látni lehetett a fiúk arcán, hogy nagy baj van: mérgesek voltak, Malacka arca
meg sírásra görbült. Átugráltak az árkon, és Peti köré telepedtek.
-- Szevasztok! Mi történt? Miért szaladtatok el? Mi van a Jangadával?! - fakadt
ki Petiből egy szuszra a sok kérdés.
-- Á, semmi! Csak futottunk egy jót, igaz, klapcik? kesergett Csutka. -- Csak az
történt, hogy Gulyás bácsi útilaput kötött a talpunk alá! Azt mondta, hogy nem akar
többé tizennégy éven aluli gyereket látni a halastónál! És azokat is csak akkor, ha
előbb őnála az üzletbenkiváltják a diák-horgászengedélyt! A baleset miatt zabos ránk
az öreg, amelyik az ősszel volt a halászatkor szegény Pityukával. Azt mondja, csak
az ügyvédjének köszönheti, hogy megúszta lecsukás nélkül. Meg az is van, hogy a
horgászoknak is el kell innen hurcolkodniuk. A város elvette tőlük ezt az egész
területet. Az idén még pecázhatnak, ősszel meg kiszedhetik a maradék halukat, de
jövőre már egybeássák itt az egész halastavat meg a kubikgödröt! Csónakázótavat
akarnak ide csinálni, az egészet úgy fogják hívni, hogy „Cserkészpark" meg
„Cserkésztó"... A Jangadával meg tudjátok, mi lett? Ott van ni, széthasogatva a fészer
mellett.
Most tüzelik el éppen a munkások, szalonnát sütnek rajta!
Csutka köpött egyet mérgében, és a többiek is sötét pillantásokkal méregették a
halastó meg a kubikgödör szívüknek annyira kedves táját. Fölötte egyszeriben így
beborult az ég!
-- Most aztán mit fogunk csinálni? -- szólalt meg Kancsi. -- Hová fogunk kijárni
pecázni meg csónakázni? És mi lesz a Vízipocok csapattal?
Csutka felállt, és a kubikgödör felé mutatott.
-- Hát ide azért még kijárhatunk! Azt mondta az öreg Gulyás, hogy a cserkészpark
területét már az idén be fogják keríteni, de ide a kubikra a körgát felöl őtőle
lejárhatunk pecázni. Az idén ez még szabad víz marad, legfeljebb csak a csendőrök
elől kell elpucolni, csősz nem lesz! A csendőrök meg nem nagyon szoktak eljönni a
kövesút mellől.
Fuszulykás közbeszólt:
-- Én azt mondom, srácok, hagyjuk most már a fenébe ezt az egészet! Gyerünk át
mihozzánk, a bihari zsiliphez! A körgáton túl is vannak jó nádasok, még nagyobbak,
mint ez itt! A zsilipben meg jól lehet pecázni, nekem elhihetitek.
Annyi harcsát meg potykát sehol se lehet fogni az egész csatornában, mint ott a zsilip
alatti lyukban. Igaz, hogy az engedélyes horgászok is oda járnak, de a zsilipház
mindig tele van gyerekekkel, és nem szoktak minket elzavarni. Rendőrt vagy
csendőrt még sose láttam ott, hogy pecásokat igazoltattak volna!
-- Nekem mondod, hogy jó hely?! -- vágta rá Csutka. -- Hisz én is pecáztam már ott,
és szép csukákat is fogtam! De hát az nekünk nagyon messze van! Hanem én is
mondok valamit! Ott van a mi utcánk végénél a kis liget, a Fürdő meg a kismalom
kifolyója. Ezek is klassz pecahelyek, és közel is vannak. Igaz, néha járnak arra
rendőrök, de el lehet szaladni vagy bújni előlük.
-- Pedig tavaly Gulyás bácsi ugye azt ígérte, hogy erre az évre ingyen
gyerekengedélyt ad nekünk! -- siránkozott Peti.
-- Az akkor volt, te kis hülye! -- torkolta le Csutka. Hát te még mindig azt hiszed,
hogy a felnőttek be is tartják, amit nekünk, suttyóknak ígérnek?!
A lehülyézés miatt Peti mint egy hörcsög ráugrott Csutkára, és le akarta birkózni.
Ezzel aztán vége is lett a búslakodásnak a vízipockok között, mert a többiek követték
példáját, és akkora hancúrozást csaptak az árokparton, hogy egyszer csak kinyílt
Tóthék ajtaja, és Tóté dugta ki rajta kerek, borzas fejét.
-- Hát ti mit csináltok itt? Olyan lármát csaptok, hogy a fater már azt hitte, kitört a
háború, és itt vannak az oláhok!
Tóté már régóta tudta, hogy mi lesz a halastóval meg a kubikgödörrel, de azt
mondta, őt nem érdekli az egész cécó: amíg lesz víz és hal is benne, addig ő
csak oda fog járni pecázni, mert hisz itt van a házuk előtt.
A vízipockok kis ideig még Totéék háza előtt hancúroztak, azután felmentek a
körgátra. Csutka javaslatára a külső nádasban szedtek egy csomó nádbugát és
csokorba kötötték. Tote megkérdezte, hogy hát ez meg mire kell, mire Csutka azt
felelte, hogy árvalányhaj helyett a Vízipocok-csákóra! Aztán mindjárt visszakérdezte
Tótét, hogy akar-e vízipocok lenni. Tóté nem túl lelkesen azt felelte, hogy ha ide
fognak kijárni, akkor szívesen belép ő is a csapatba. De ha messzire kell elmenni,
akkor már bajos lesz a dolog, mert ő már tanulja a suszterinasságot, és sokat kell
itthon segítenie az apjának.
Hazafelé egy csapatban mentek a Széles utcáig. Csak Fuszulykás vált el még előbb
tőlük, mert ő a körgáton ment hazafelé.
-- Majd a suliban még megdumáljuk a dolgokat mondta rejtélyesen Csutka. -- Mert
van ám egy másik ötletem is a kis ligettel! De ezt az ügyet előbb meg kell
tárgyalnom a faterrel! Addig nem mondhatok semmit! Ha ő is beszáll, akkor szüret
lesz, klapcik!
Váltig faggatták, Csutka hajthatatlan maradt, és az iskolában sem árulta el titkos
tervét. Csak később, a húsvéti szünet előtti napon árulta el végre a nagy titkot:
-- Holnap reggel mindenki jöjjön ki a kis ligethez, megtartjuk a Vízipocok-avatást!
Mindenki csináljon magának kékpapírból csákót, beletűzünk majd egy nádbugát
árvalányhajnak, és ez lesz a mi egyensapkánk! Tudjátok, hol van Csulák Miska bácsi
csónakháza? Oda gyertek! A fater már elintézte...
Tudjátok, ők régi haverok még abból az időből, amikor Miska bácsi úszómester volt,
a fater meg a fürdőben beretvált. Ha segítünk kicsit Miska bácsinak a csónakok
körül, akkor ott tanyázhatunk a csónakháznál. Ha meg lesz velünk elégedve, lehet
hogy csónakot is kapunk kölcsön, amire újra feltehetjük a lapátkerekes biciklivázat,
ami a Jangadából megmaradt!
-- De azt már nem Jangadának fogjuk hívni, ugye Csutka, hanem Duncannak, mint
Grant kapitány hajóját! -- kiáltotta Peti.
-- Hát persze. Sőt még vitorlát is csinálunk rá, hisz a Duncan vitorlás gőzhajó
volt!
Ebből aztán nagy vita kerekedett, mert Kancsi szerint a Duncannak nem volt
gőzgépje, csak vitorlája; Ási szerint meg fordítva: csak gőzhajó volt! De a vitán
felülkerekedett a nagy öröm, és egy még nagyobb birkózás lett belőle.
Mindez az osztályban történt, az utolsó szünetben, és már csak egy tornaóra volt
hátra a vakációig. Lent a tornapályán aztán trikóban szaladgáltak. Peti most azt se
bánta, hogy megint csak utolsó előtti lett a futásban, és csak Malackát tudta lehagyni,
annyira örült annak, amit Csutka mondott.
Mama várakozáson felül engedékeny volt, és másnap már reggel elengedte Petit a
csónakházhoz. Ő is, Marci is régóta ismerték Csulák Miska bácsit, tudták, hogy
úszómester volt, és tud vigyázni a fiúkra a víznél. De azt is tudta mama, hogy Peti
tavaly milyen jól megtanult úszni; egyszer, amikor Dénes bácsival kirándultak,
mutatta is nekik az úszástudományát. De azért most is volt feltétele az elengedésnek:
ebédelni el kell mennie Teriékhez, hogy elhozzon egy kis tojást. Ezt Teri Vésztőről
kapta, és nekik is adni akart belőle húsvétra.Az üres kosarat lóbálva, fütyörészve,
fején kékpapírból hajtogatott csákóval, Peti a fürdő melletti fahídnál fordult ki a
Körös-partra. Átsétált a hídon, és a ligetben balra indult el a vízparti sétányon a
csónakház felé. Ez a liget másik végénél volt, a Bajza utca -- Csutkáék utcája -- és a
Körös-part találkozásánál.
A nagy gesztenyefák már erősen lombosodtak, kibontották zsenge viaszos leveleiket,
sőt már a fehér virágfürtök is nyiladozni kezdtek. Az orgonabokrok is erősen
bimbósodtak, de még nem volt illatuk, és méhek se zsongtak rajtuk. A vízpartot a
sétány mentén frissen zöldülő sűrű bozót borította, keskeny ösvények nyíltak benne,
és mindegyik egy rejtett horgászhely bejárata volt!
A csatorna túlsó partján az egyenes medret fűzfavesszőből font sövény védte a
kimosástól. A lapos alsó parton vén szomorúfűzfák borultak a víz fölé, mögöttük a
parti kocsiút s a Körös-sor házai sorakoztak. Itt már horgászok is voltak:
csukázóhorgok sorakoztak a sövénykarókra támasztva, és nagy úszók lebegtek a
fűzfabarkával borított, lassan folydogáló, sárgászöld vízen.
Miska bácsi csónakháza kékre mázolt, nagy fabódé volt a Bajza utcai híd és a kis
liget vége között. Fölötte is nagy gesztenyefák lombosodtak, lent a vízparton meg
cölöpökre épített nagy stég állt, hozzá kikötve a vízen csónakok himbálóztak. Oldalt
egy állványon evezők sorakoztak, a stég korlátján meg nagy fehér mentőöv volt
felakasztva. A bódé két oldalán falépcsőkön lehetett lemenni a stégre.
Csutka és Fuszulykás már ott voltak, és a sétányon egy partra borított csónak fenekét
kátrányozták. Miska bácsi csíkos trikóban Népszavát olvasott a stégen, szája
sarkában csikk füstölgött, és egy csatos sörösüveg is volt a keze ügyében.
Valamikor nagyon erős ember lehetett, most is valóságos Czája János erőművésznek
látszott, csak már nagy volt a pocakja, és görbe a lába. Lesült, barna bőrű, kopasz,
mindig tréfálkozó ember volt, és két aranyfog csillogott a szájában.
Peti eddig csak látásból ismerte, és kissé félve köszönt neki:
-- Kezcsókolom, Miska bácsi!
-- Szerbusz... Hát te ki fija vagy? Ő is a bandához tartozik? -- fordult Miska
bácsi Csutka felé.
-- Hát persze! Ő a Pénzes Peti! -- kiáltott Csutka.
-- Hm... Pénzes? Pénzes... Nem ismerem az apádat mondta bizonytalanul Miska
bácsi.
-- Háát... ő katona... és nagyon messzire lakik -- felelte
Peti. -- De a nagybátyámat csak tetszik ismerni! Szántó Marcit a fürdőből!
-A Marcit? -- derült fel Miska bácsi képe. -- Hát hogyne ismerném?! Hisz még én
voltam a mestere, mikor négy vagy öt éve odakerült! Aha, tudom már, ki vagy te,
kisöreg! A Szántó tata unokája, ugye? A Szántó Bözsi za... az anyád, ugye?
Szegény tata, Isten nyugosztalja, derék jó ember volt! Oszt' mi van a Marci
fiúval? Hallottam, ő is berukkolt katonának! Hol szolgál?
-- A Nyírségben van, és vadászik -- válaszolta Peti.
-- Talán inkább határvadász, nem? És a falusi menyecskékre vadászik, hahaha! --
kacagott fel Miska bácsi. -- No jól van, hékám! Csuda jópofa srác vagy! Isten hozott!
Tiszteltetem az anyádat, és mondd meg neki, azt üzenem, hogy nyugodtan elengedhet
ide! Majd én vigyázok rátok! Nemhiába vagyok vizsgázott úszómester,
csak hát kicsit kiöregedtem a szakmából. De az oklevelem megvan, ott ni,
bekeretezve a kabinban!
Miska bácsi nagy büszkén megitta a maradék sört, és az üres csatossal mindjárt
elszalajtotta Petit az Ivanics-kocsmába.
Aztán egymás után befutott a többi vízipocok is. Miska bácsi mindegyikkel
elbeszélgetett, és mindenkire kiosztott valami tennivalót. Ásit kinevezte írnoknak,
mert hogy olyan okos képe van, mondta, és az apja fejes a kisvasútnál.
Megmutatta neki azt a füzetet, amelybe mindig bele kell írni a csónakázásra
jelentkező kuncsaftok nevét, a csónak számát, hogy mikortól meddig csónakázik, no
meg a pénzt, óránként negyven fillérrel számítva. A mentőöv karikájában, a korlátra
felakasztva egy vekker ketyegett, onnan nézték az időt. De Miska bácsi Ásira csak a
beírást bízta rá, a pénzt ő maga zsebelte be.
Mire Peti megjött a sörrel, már nagy volt a sürgésforgás a csónakház körül.
Csutkáék befejezték a mázolást, és most már minden csónak a vízen ringott. Kicsit
kopottak voltak, de egyik se szivárgott túlságosan. Miska bácsi azt mondta, hogy a
csónakok állapotára nagyon kell ügyelni, mert ezt a rendőrök is ellenőrizni szokták.
Aztán jött néhány csónakázó vendég is, de Miska bácsi szerint az igazi szezon majd
csak húsvétkor fog elkezdődni. Főleg szombat délután meg vasárnap szeretnek
csónakázni a népek a városon átkígyózó majd három kilométer hosszú csatornán, a
két zsilip között.
Mire az utolsó vendég is visszahozta a csónakot, már dél felé járt. Miska bácsi kiadta
a jelszót: fájront! Most már lehetett játszani meg csónakázni.
De hisz szegény vízipockok reggel óta csak erre vártak!
Nosza: Csutka előkotorta egy bokorból az oda eldugott nádbugacsokrot, és
szétosztotta a fiúk között. Mindenki feltűzött egyet a csákójára, aztán zsupsz!
beleugráltak egy csónakba, és ujjongva, nótázva elindultak a fürdő felé. Petinek
eszébe jutott, hogy neki Teriékhez kell menni, ezért a kosarát is bedobta a csónakba.
Miska bácsi elégedetten vizitálta őket a stégről. Örült, hogy micsoda jó kis csapat
szegődött hozzá ingyeninasnak.
A fiúk egyszer csak rázendítettek egy indulóra: vidám daluktól csak úgy zengett az
egész liget és a Körös-part! A dalt a „Megjött már a fecskemadár" című igazi
cserkésznóta dallamára énekelték, amely úgy szólt, hogy:
Megjött már a fecskemadár, fészket rakott nálunk, simogat már a napsugár,
nagytáborba vágyunk. Virág nyílik a hegyoldalon, nincs szebb annál semmi! Harsán
a kürtszó, cserkészpajtás, táborba kell menni!
Peti, Kancsi és Ási még kora tavasszal, az iskolában egyszer összedugták a
fejüket, leírták ezt a nótát, és megpróbálták kicsit átkölteni Vízipocok-indulónak!
Nagy vitatkozás és ceruzarágások után „nagytáborba" helyett „a szabadba"-!,
„hegyoldalon" helyett „Körösparton''-! írtak bele, az utolsó két sort meg így
változtatták meg: Fütyül a rigó, Vízipocok-pajtás, pecázni kell menni...
Ezt az átcsinált szöveget fújták most is, tele torokból.
Egyedül csak Csutka evezett, két evezővel, közben meg azt mondogatta, hogy még
nem kéne szólni Miska bácsinak a Duncan miatt, ráér majd később, ha kicsit jobban
összebarátkoznak vele.
A horgászok már elmentek, és nem kiabált a fiúkra senki, hogy elzavarják a halakat.
A fahíd előtt, a kis malom kifolyó betoncsövénél Csutka kikötött, és Peti partra ugrott
a kosarával. A csákóját Kancsinál hagyta, aztán fogta a kosarat, és a hídon át rohant a
Széles utcába.
A délután nem úgy sikerült Petinek, ahogy szerette volna. Nem tudott visszamenni
a csónakházhoz! Rozikát egyedül találta otthon a kis Gizivel. Teri már dolgozni
ment, csak délutánra várták haza, és neki is meg kellett várnia, mert Rozika nem
tudta, hogy mennyi tojást kell odaadni.
Megebédeltek, Rozika elaltatta a kisbabát, aztán Fekete Pétert kártyáztak, amíg
Teri haza nem jött. Peti csak estefelé tudott hazaindulni a tele kosárral. A fahídnál
körülnézett: hát a csónakháznál már nem látott senkit, a fiúk nyilván rég hazamentek.
A kis malom kifolyójánál régi ismerőst pillantott meg: Szekerka Bandi bácsi
horgászott, de nem nézett fel a hídra, ezért hát Peti se köszönt neki, hanem gyorsan
elhúzta a csíkot a kosarával.
Mama nagyon megörült a tele kosárnak: Teri nemcsaktojást küldött húsvétra, hanem
vastagkolbászt és egy kisebb sonkát is! Amikor mindent kicsomagoltak a kosárból,
mama leült az asztalhoz az utcai szobájukban, és így szólt:
-Gyere csak, kisfiam, mutatok valamit. Nézd: ezt hozta neked a nyuszi húsvétra!
Peti meglepődve, de kicsit csalódottan forgatta kezében a pecsétes borítékot.
Nagyon szép szentkoronás bélyeg is volt rajta, benne meg egy gépírásos papír.
Olvasni kezdte:
„Magyar Királyi Járásbíróság, Nádasvár... VÉGZÉS... Lázár Dénes felperes és
Lázár Dénesné szül. Szántó Erzsébet alperes jogerősen elváltnak nyilváníttatnak..."
Még igazából meg sem értette az írás értelmét, amikor mama kivette a kezéből, őt
meg összevissza puszilta.
-- Látod, kisfiam -- mondta kicsit pityeregve --, Dénes bácsi nem fog többé
visszajönni! Azért ha találkozol vele az utcán, köszönj illedelmesen! Tudom,
észrevetted a télen, hogy egyszer itt járt... Akkor beszéltük meg a válás dolgát. Azt
mondta, hogy már nem iszik olyan sokat, dolgozik, és hogy a nagymama
kommendált neki egy özvegy úriasszonyt. Ezért akarta olyan nagyon a Lázár család,
hogy elváljunk. Ők fizették ki az egész ügyvédi költséget, mert az az asszony nagyon
gazdag, háza van a Bertóthy utcában és vagy kétszáz hold földje!
Peti elpirult, és kicsit szégyellte magát, amiért mostanáig azt hitte mamáról, hogy
vissza akarja hívni Dénes bácsit... Aztán gyors hátraarcot csinált, és leszaladt az
udvari gyerekszobába. Samu lobogó farokkal futott utána, és a lába után kapkodott.
A Vízipockok másnap, harmadnap is a csónakháznál tanyáztak. Peti csütörtökön is
oda készült, de korán reggel egyszer csak bejött hozzájuk Kocsis néni. Azt mondta
mamának, hogy nemsokára érte fognak jönni kocsival egy tanyáról, amelyik kint van
a kígyósi határban, a Dajka-kertnél; és megkérdezte:
-- Nem volna-e kedvük elkísérni, mintha csak kirándulásra mennénk?
Mama azt mondta, hogy köszöni szépen, de jön a húsvét, és neki még nagyon sok
dolga van itthon, délután meg Gottliebékhoz is el kell mennie. De ha Peti el
akar menni, szívesen elengedi Kocsis nénivel.
Petinek felcsillant a szeme a kínálkozó új kalandra!
-- Ugye, Kocsis néni, az a Dajka-kert, amelyik a gazditanyán meg a bihari
vasútvonalon is túl van? -- kérdezte. -- Azt mondják, hogy arrafelé olyan csatornák
vannak, ahol nagyon sok halat lehet fogni...
A házinéni jót nevetett Peti lelkesedésén.
-- Hát persze, te kis prücsök! Mit gondolsz, miért hívlak? Ahová megyünk,
Aradszkiéknál, az öreg tata hálózik, a Bandi unokája meg peccőzik, akárcsak te!
Peti izgatottan keresgélte elő a horgászfelszerelést. A Marcitól kapott orsós
bambuszbotot kívánta természetesen kivinni, és még gilisztát is akart ásni a kertben.
Kocsis néni azonban azt mondta, ne vesződjék evvel, kint a tanyán a Bandi gyerekkel
szedhetnek majd elég kukacot. Azt sem engedte, hogy mama ennivalót csomagoljon,
mert Aradszki néni bizonyára megharagudna érte.
Amikor a szekér megérkezett értük, Peti előreült a bakra, Aradszki néni mellé. A
bábaasszonynak mögéjük kellett ülni, ahogy illik, a szekéroldalra akasztott pokrócos
ülésre.
Aradszki néni nagy, erős, fekete kendős öregasszony volt, olyan arcú, mint egy
indiánfőnök, és olyan jól hajtotta a lovakat, mint egy igazi férfi kocsis!
Miközben végig a Bácskai utcán az Előre-futballpálya felé kocogtak, elbeszélte,
hogy a tata, a veje meg a Bandi unokájakint vannak a földön, kukoricát vetnek meg
fogasolnak, boronálnak. Aztán egész úton kisgyerekekről meg betegségekről
beszélgettek Kocsis nénivel tótul.
Peti nem is figyelt rájuk, hanem a körgáton túl következő új, ismeretlen vidéket
bámulta. A vasúti átjáró felé döcögött velük a szekér, kifelé a városból. Balra a
Köröscsatorna melletti kertek jobboldalt az öntözött rét fűzfabokros parcellái és a
gazditanya szántóföldje maradoztak el mögöttük. Nagyon szép idő volt, már egészen
melegen sütött a nap, a fecskék is megérkeztek, s a fák, bokrok most kezdtek igazán
kilombosodni. Minden zöld volt, és friss tavaszi illatú: rigók, szarkák, galambok
röpködtek, a nagy odvas diófákon harkályok kopácsoltak, az öntözött rét fölött meg
fekete bóbitás madarak kiabálták a nevüket:
-Bí-bic!... Bí-bic!...
A kertekben és a földeken mindenfelé emberek dolgoztak: véleményeztek,
szántottak, boronáltak, és varjúcsapatok szedegették körülöttük a gilisztákat,
pondrókat a friss barázdákból.
Átrobogtak a vasúti kereszteződésen, vonat sehol sem volt; errefelé elég ritkán jártak.
A vasúton túl egészen másféle táj következett. Baloldalt folytatódtak a tanyák,
szántóföldek, de jobb felől már egy óriási nagy legelő terült el.
Messzebb, kicsit jobb felől a kígyósi kastély tornya látszott, elöl meg egy nagy erdő:
a Dajka-kert. A vasút mellől keskeny, vízililiomos csatorna kanyarodott az út mellé,
jó darabon kísérte Őket, aztán háromfelé ágazott. Az elágazás után Aradszki néni is
balra irányította a lovakat egy keskeny dűlőútra.
-- Kocsis néni, kérem, miért hívják ezt az erdőt Dajkakertnek? -- kérdezte meg
Peti.
-- Én biz nem is tudom -- nevetett a bába néni. -- De Aradszki néni bizonyára
tudja. Ugye, Zsófi?
Aradszki néni kissé csodálkozva pillantott Petire, hogy egy ekkorka gyerek ilyesmit
kérdez, de aztán szépen elmesélte, mit mondanak a népek erről.
-- Hát az az erdő, azt rebesgetik, régtől fogva a grófé volt, de aztán egyszer, amikor a
nagy válság jött, eladta a községnek. A nevéről meg az a hír járja, hogy valamikor
régen a mostani gróf nagyapjának volt kicsi korában egy dajkája, az szoptatta az
anyja helyett. Ennek a lánynak kisgyereke volt egy intézőtől, aztán szégyenében
elbujdosott az erdőbe, és ott veszett. Azóta hívják azt az erdőt Dajka-kertnek.
Peti képzeletét még akkor is ez a történet foglalkoztatta, amikor a kocsi
befordult velük egy sövénnyel bekerített tanyaudvarra. Nagyon szép, cseréptetős,
tiszta tanya volt, a baromfiudvar meg az istállók, disznóólak mind külön be voltak
kerítve. Három nagy, lompos komondorkutya szaladt eléjük, és farkcsóválva ugráltak
a lovak körül. A piros deszkakerítésű tornácról meg egy hatévesforma takaros,
varkocsos szöszi kislány szaladt elébük.
-- Hogy van anyád, Ancsa? -- kérdezte tőle Aradszki néni.
-- Már fölkelt, és füröszti a kicsit! -- felelte a kislány, és az orrát piszkálva
bámészkodott Petire.
-- No, jöjjenek hát beljebb egy kis ozsonnára! -- mondta Aradszki néni, és
betessékelte vendégeit a konyhába. Peti a tornácon letette a pecabotot meg a
gilisztásdobozt, Ancsa tágra nyílt szemmel csodálta az orsót meg a fényes, átlátszó
damilzsinórt.
A konyhában kisgyerekszag volt, mint Teriéknél, és nagyon meleg. Aradszki néni
lánya, Manci néni is nagy, erős, piros arcú menyecske volt, nagy csupor kakaókat
adott a gyerekeknek uzsonnára, kaláccsal. A tornácon ették meg Ancsával egy
kisasztalnál.
-- Jársz már iskolába? -- kérdezte Peti.
-- Még nem, de szeptemberben már megyek! És már megvan a hátitáskám, és... és
írni is tudok a palatáblára!-- hencegett Ancsa.
-- Lehet itt valahol gilisztát ásni? -- tért a tárgyra Peti. -Te is peccőzni akarsz? Hűű, a
Bandi ilyen nagyhalakat szokott ám fogni! A tata meg még nagyobbakat!-- sikított a
kislány, és széttárta a karját. -- Nem hiszed? A kertben a hordóban most is van egy
nagy hal! Gyere, megmutatom! Gilisztát meg nem kell ásni, van egy egész fazékkal!
Majd odaadom, és megmutatom azt a helyet is, ahol a Bandi szokott peccőzni! Ő
most nem jöhet, mert vetik a kukoricát apával meg a tatával!
Kijött Aradszki néni, és ő is azt mondta Ancsának, hogy kísérje el Petit a kert végébe
a vízhez, és mutassa meg, hol szoktak halászni. Kocsis néni meg azt mondta, hogy ne
menjen el sehová arról a helyről, nehogy eltévedjen.
A tanya mögött nagy kert volt, tele virágzó gyümölcsfákkal. A kert végében egy öreg
körtefa alatt vizeshordók álltak, s az egyikben egy nagy ponty úszkált.
-- Ezt a tata fogta hálóval! -- mondta Ancsa. -- Ha te is fogsz halat, majd én
mindig ide hozom ebbe a másik hordóba, jó?
A hátsó kiskapun jókora veteményeskertbe jutottak, leért egészen a vízpartra. A
dughagymák már szépen soroltak, és sok másfajta vetemény is kibújt már az
ágyasokban. Mindenfelé öntözőcsövek meg árkok húzódtak, de a szivattyút még nem
hozták ki a vízpartra.
A csatorna medre itt feleakkora széles lehetett, mint a Lestyák-kanyarnál, nád és
vízililiom szegélyezte. Kicsit zavaros, zöldes, de azért áttetsző vize szép lassan
folydogált a Dajka-kert felé. A szivattyúállás mellett két tisztás volt, Ancsa a
keskenyebbikhez vezette Petit.
-- A másik helyen a tata szokott hálózni -- mondta. -
De ő mindig csak este jön ki, és ha jár a hal, kint marad egész éjjel!
A füves partba ülés volt beásva, úgy bele lehetett ülni, mint egy székbe, és bottartó
ágas is volt előtte. Ancsa lekuporodott Peti mellé, és figyelte, hogyan dugja össze a
bambuszbot két részét, és teszi fel a gilisztát a horogra. Alighogy bedobta a horgot a
meder közepébe, az úszó máris bukdácsolva elindult, és süllyedni kezdett! Peti
odakapott, felrántotta a botot, s a markában sivítva futott le a damil az orsóról! Bal
kezével elkapta a hajtókát, és máris érezte, hogy megakadt a hal, a bot karikába
hajlott, aztán elkezdte felorsózni a zsinórt. A hal kicsit elszaladt bal oldalra, de aztán
sikerült a sás mellől újra a tisztás közepére húzni.
-Nincs egy merítőhálótok? -- kérdezte Peti Ancsától. -- Olyan, mint a lepkefogó
háló, csak nagyobb...
-- Dehogyis nincs! -- kiáltotta a kislány. -- A tatának van egy merigetője a
hordóknál. Avval szokta kiemelni a halakat! Mindjárt idehozom!
Ancsa elszaladt, Peti meg sétáltatta a halat jobbra-balra, és azon izgult, hogy
el ne menjen.
Vajon milyen hal lehet?
Aztán megjött Ancsa egy rövid nyelű kis öblös merítőhálóval, ugyanilyet látott
Peti a télen, disznóvágáskor, Prisztavok bácsinál is. Ancsa azt mondta, hogy csak
húzza a part mellé a halat, majd ő kiveszi! Peti kis habozás után szót fogadott: hát
egy jókora, vaskos csuka volt a horgon! A kis Ancsa ügyesen elébe tette a merítőt,
kicsit lenyomta, és visongva emelte ki a vízből a fickándozó ragadozót!
Nagy volt az öröm, Peti zsebkendőjével fogta meg a csuka tátogó, félelmetes fejét, és
valahogy kipiszkálta a horgot, amely éppen csak a szája szélén a bőrbe akadt bele
kívülről! Ancsa a vállára emelte a merítőhálót, és a benne rugdalózó nagy hallal
elszaladt a kertbe a hordókhoz.
A csuka alaposan felkavarta a vizet, és jó ideig nem is volt semmilyen kapás. De
eztán egyszer csak megbillent az úszó, és Peti kiemelte az első, aranypikkelyes,
vaskos cigányhalat!
Aztán kárászok jöttek -- kétszer akkorák, mint a kubikgödörbeliek --,
pirosszárnyú meg fehér keszegek, meg egy nagyon szép bőrös tükörponty. Ezt
megint csak Ancsa emelte ki a merítővel! Peti ennek a halnak örült a legjobban,
mert még sohasem fogott tükörpontyot.
A nagy pecázásban úgy elrepült az idő, hogy rég elmúlt dél, és egyszer csak Aradszki
néni kiabálását hallották a kertajtóból, hogy menjenek be ebédelni!
Peti feltekerte a horgát, Ancsa felkapta a gilisztásfazekat, és bementek a tanyába.
Amikor a veteményeskerten átmentek, Peti észrevette, hogy megváltozott az idő, a
város felől nagy, szürke felhők gomolyognak, és a szél is egyre erősebben fúj.
Az ebédet is a tornácon ették meg Ancsával: finom csirkepaprikást kaptak galuskával
meg túrós csuszát. A három kutya is ott volt, a tornácon kívül kuporogtak, és
röptében kapták el a kidobált csirkecsontot! Petiék nagyon élvezték ezt a játékot, s
amikor ebédelés után visszamentek a vízpartra, a kutyák nem tágítottak mellőlük. De
a hátsó kertkapunál Ancsa visszazavarta őket, hogy elől vigyázzanak a tanyára.
Most már nem lehetett olyan jól pecázni, mint délelőtt, a szél egyre erősebb lett, s a
halak se kaptak olyan sűrűn. Ancsa azt mondta, hogy ő fázik, és beszaladt a tanyába
kendőért. Peti nem fázott, mert mama reggel jól felöltöztette. De most már ő se ült le
a partba vájt ülőkére, hanem állva, guggolva figyelte az úszót.
A csatorna mellett keskeny gyalogösvény kígyózott, amelyen a Dajka-kert felől
egyszer csak három gyerek toppant elő, és megálltak a horga mögött kuporgó Peti
körül. Ő felnézett rájuk, és nagyon meglepődött, mert a három fiú közül a két
nagyobbik olyan egyforma volt, mint két tojás! Fekete hajú, szeplős, pisze orrú,
körülbelül vele egykorú fiúk voltak. Ütött-kopott fekete béreskalap volt rajtuk,
mezítláb topogtak a fűben, horgok meg felfűzött halak voltak náluk. A harmadik fiú
kisebb volt, de testvérek lehettek, mert nagyon hasonlított az ikrekre. Ez meg egy
döglött fácánkakast cipelt, és a kalapján is fácántoll díszelgett.
-- Fogtál valamit? -- kérdezte az egyik iker.
-- Délelőtt fogtam -- felelte Peti foghegyről. -- De most még csak két kárászom
van.
-- Hol?... Mutasd!... -- jött a felszólítás.
-- Ott ni -- mutatta Peti, készségesen és gyanútlanul felállt és a fűben lapuló kárászok
felé fordult. Ekkor a kérdező fiú ráugrott, kecsketúrót nyomott a hátába, és a földre
rántotta! Peti hátraesett, de aztán mint egy felmérgelt hörcsög, bátran birkóznikezdett
támadójával. Közben félszemmel megdöbbenve látta, hogy a másik ikerfiú kikapja az
ő horgát a vízből, és usgyé! -- elfut vele, a kicsi fácántollas meg utána!
Peti még mérgesebb lett a rablókra, és most már úgy harcolt, mint egy oroszlán!
Az indiántörténetek jutottak az eszébe, foglyokról meg túszokról, és rájött,
hogy csak úgy szerezheti vissza a botját, ha ezt a fiút, akivel birkózik, foglyul ejti!
Pedig az -- mintha megérezte volna Peti szándékát -- most már minden erejével
szabadulni próbált, hogy ő is elpucolhasson a zsákmányt vivő társai után!
Egy Csutkától tanult birkózófogással sikerült Petinek hasra fektetni ellenfelét,
hátrahúzta a két karját, és csuklójánál fogva összeszorítva tartotta. Közben balfelől
orsósivítást, kis csattanást, kiabálást hallott: hát látta, hogy az ellopott horga futás
közben beleakadhatott valamibe a földön, az orsó felsivított a tolvaj kezében, aztán
reccs! leszakadt a damil az orsóról, így aztán a tolvaj most már csak a bottal meg az
üres orsóval menekült tovább!
A lebirkózott ellenfél most már pityeregni kezdett, de egy szót se szólt, csak a fogát
csikorgatta, Peti azon gondolkodott, hogy most mitévő legyen vele, mert sokáig nem
bírja így gúzsban tartani. De ekkor váratlan segítséget kapott: a kert felől
megérkezett Ancsa, mögötte meg seprűvel hadonászva az indiánfőnök-arcú Aradszki
néni közeledett!
A kislány a kertajtóban kukucskálta végig a támadást, a nagyanyja meg azért jött ki,
hogy a rossz idő miatt behívja őket.
-- Fogjad csak erősen! El ne ereszd! -- kiabálta az öregasszony. -- Majd én
móresre tanítom ezt a tolvaj bandát!
Peti nem is engedte el legyőzött ellenfelét, csak akkor, amikor Aradszki néni
odaért, és ő markolta meg a sírdogáló iker karját.
-- Melyik Palyusik vagy?! -- rivallt rá az öregasszony.
-- A... a Jancsii... -- hüppögte a pórul járt rabló. -No gyere csak, bezárlak a
kamrába! Csak akkormehetsz haza, ha visszahozzátok ennek a vendég gyereknek a
horgát, amelyet elvettetek tőle! -- kiáltotta Aradszki néni, és kézen fogva elcipelte
foglyát.
-- Ti is gyertek már be, mert mindjárt esni fog! -- mondta Petiéknek.Peti kicsit
megmosakodott, összerendezte a ruháját, aztán elindult balra az ösvényen, hogy
megkeresse a leszakadt horgát. Egy kis botra feltekerte a damilt, megvolt rajta
minden: a horog és az úszó is, Ancsa felszedte a fűből a kárászokat, aztán ők is
bementek a tanyába.
A vízparton a két tolvaj már messze járt a tanyák között elkanyarodó csatorna
partján.
Kocsis nénit nem találták bent, ő ebéd után átment a szomszéd tanyákba elintézni
a látogatásokat. A férfinép is kint dolgozott még a mezőn, és Peti egyre jobban
kezdett izgulni az ellopott bot miatt.
Aradszki néni bezárta Palyusik Jancsit egy szerszámoskamrába, a nagy kamrakulcsot
meg behozta a konyhába. Manci néni uzsonnát adott a gyerekeknek, kolbászt,
szalonnát, friss kenyeret szelt nekik, Ancsát meg kiszalajtotta a kertbe
zöldhagymáért. Peti azonban csak ímmel-ámmal eszegetett.
-- Sose bánkódj, kisfiam -- vigasztalta Manci néni. Nemsokára bejönnek a földről
tatáék, és visszahozzák a botodat Palyusikéktól! Itt laknak nem messze, az ötödik
tanyában.
-- A kölyküket addig ki nem eresztem a kamrából, ne félj! -- mondta Aradszki
néni, felkapta a nagy kamrakulcsot, és olyan fenyegetően rázta, hogy Manci néni,
Peti meg Ancsa nem is tudták kibírni kacagás nélkül.
Ancsa kihívta Petit az udvarra, és játszottak a kutyákkal. Aztán egyszer csak
meglátták a kapun bejönni Kocsis nénit, és Peti szája tátva maradt a meglepetéstől: a
bába a kezében hozta az ő elrabolt bambuszbotját! Kocsis néni mögött nyolc-tíz
lépésnyire egy tízévesforma kislány lépegetett, kézen fogva vezette a fácántollas-
kalapos Palyusik gyereket, és még egy szakajtó tojást is cipelt.
Peti meg Ancsa Kocsis néni elé szaladtak a kutyákkal, a két Palyusik gyerek
kívül maradt a kapun.
-- Meghoztam a botodat, prücsök! -- nevetett Kocsis néni. Peti rácsapott a botjára, és
megállapította, hogy nem történt nagyobb baja. Az orsó is épségben megvolt, csak az
egyik zsinórvezető karika görbült el egy kicsit.
Bent a konyhában a bába néni elbeszélte, hogy éppena Palyusik tanyából jött ki,
amikor a két tolvaj hazaért Peti pecabotjával. Ő rögtön felismerte, és tüstént el is
szedte tőlük! A fiúk persze azt hazudtak, hogy csak úgy találták a csatorna partján ezt
a csudálatos „boti horgot", de a kis Ondris nem bírta sokáig cérnával, s amikor
Palyusik néni is kijött, és megkérdezte: „Hát a Jancsi hol maradt?", a két gyerek
töredelmesen bevallott mindent. Az anyjuk most azért küldte el Icát meg a kis
Ondrist, hogy vigyék haza a fogságból Jancsit, kárpótlásul meg egy szakajtó tojást
hoztak.
-- Nem kell a tojásuk! Úgyis sok van a rováson, mindig csak bajunk van ezzel a
tolvaj népséggel! -- kiabálta Aradszki néni. -- Hisz a veteményünket se hagyják
békén! Ha nem eresztenénk ki éjszakára a kutyákat, mindent széthordanának!
De aztán mégis fogta a nagy kulcsot, és kiment a kamrába a fogolyért. Manci néni
meg levágott három karéj kenyeret, jó vastagon megkente szilvalekvárral, s az
egyiket tüstént az előkerülő pisze fogoly gyerek kezébe nyomta. A másik két karéjt
meg Jancsival együtt kivitte a kapuban ácsorgó két gyereknek. Icától elvette a tojást,
és azt mondta, hogy a vendég gyerek anyjának fogja elküldeni.
A három gyerek a lekváros kenyértől fülig maszatosan hazafelé indult. Aradszki
néni azért még utánuk kiáltott:
-- Ha még egyszer megfoglak, viszlek ám a csendőrökhöz! Hogy a fene vinné el a
tolvaj fajtátokat!
Lassan beesteledett, és eleredt az eső. A mezőről megjött a Bandi gyerek két lóval, és
Aradszki néni befogott a szekérbe. Peti megmutatta a halakat Bandinak, aki azt
mondta, hogy ilyen nagy csukát még ő se fogott, pláne gilisztával, és a ponty is
megjárja.
Aradszki nagytata meg a veje még a földeken voltak, és Pétiek nem is várták meg
őket az indulással. Manci néni pokrócokat, esernyőket hozott ki. Rájuk is fért, mert
mire a vasúti átjáróhoz értek, már szembefújt a szél, és szakadt az eső.
Mama már nagyon izgult a rossz idő miatt, de aztán amikor meglátta, hogy száraz
ruhában bújnak ki a pokrócok alól, megnyugodott, és nagyon örült a halaknak meg
a tojásoknak.
A csúnya esős idő egész húsvét alatt kitartott. Petinek emiatt az egész locsolási
programját meg kellett kurtítani, az ismerős szomszédokon kívül csak Teriékhez meg
Péter bácsiékhoz ment el locsolkodni. Horgot nem vitt magával, hisz ebben az időben
úgysem lehetett volna vele mit kezdeni.
Marcit végre hazaengedték, és megláthatta a kislányát! Peti elbeszélte neki a tanyasi
pecáskalandot. Marci vigyorogva hátba veregette, és azt mondta, hogy bezzeg tavaly
ilyenkor bőgve alulmaradt volna a birkózásban, és bizonyára nem tudta volna foglyul
ejteni a tolvajt!
Nagypénteken mama a csukából meg a tükörpontyból rántott halat csinált, és
nemcsak Kocsis nénit hívták meg ebédre, hanem amikor bevásárolni mentek a
boltba, Mucha bácsinak is vittek két szép szeletet, papírszalvétába csomagolva!
A sarki fűszeresboltossal Petiék ideköltözésük óta jóban voltak. Jóformán
mindent nála vásároltak: tejet, kenyeret, cukrot, de még a tüzelőt is, csak éppen
húsfélét nem lehetett kapni nála. Kocsis néni meg a szomszédok azt mondták róla,
hogy még nincs negyvenéves, de már agglegény, és meszes a sarkantyúja, mint az
öreg kakasnak. .. Peti nem nagyon értette ezt, és ő is hamar megbarátkozott a zömök,
kerek arcú, oldalra fésült pomádés hajú fűszeressel, aki mindig úgy ki volt nyalva,
mintha bálba készülne: fehér ingben, nyakkendősen, tiszta fehér köpenyben szolgálta
ki a vevőket! A beszédje meg valósággal elbűvölő volt: Peti senkit se hallott még
ilyen szépen beszélni az emberekkel! Mindig ilyesféléket mondott, hogy:
„Méltóztassék parancsolni, drága nagysosasszony!" „Csókolom a drágalátos kis
kacsóit, kisasszonyka!" Meg azt, hogy: „Alázatos szolgája, máskor is legyen
szerencsém, mélyen tisztelt uram!" A gyerekekkel is ugyanilyen szépen beszélt, de
tele is volt mindig a boltja stolverket, nyalókát, hosszúcukrot meg fütyülőscukrot
válogató gyerekekkel.
Kocsis néni gyerekkora óta ismerte Mucha bácsit, aki először Weisz Izidor nagy
üzletében volt kisinas, aztán meg segéd úr. Amikor meghalt az apja, eladta azt a pár
hold földet, amit örökölt, és a pénzből megvette ezt a házat a Kígyósi meg a Bácskai
utca sarkán.
-- Jó ember -- mondta róla Kocsis néni --, de igencsak fogához veri a garast!
Sok pénze van, de mind a bankban tartja, és senkinek sem ad kölcsön belőle!
Nagyon jó partinak látszik, kacérkodnak is vele a boltjába járó özvegyasszonyok,
de eddig még senkinek sem sikerült elcsavarni a fejét.
Ha egyedül küldték el a boltba, Mucha bácsi mindig kikérdezte Petit:
-- Hogy vagytok, mint vagytok odahaza, hogy szolgál a kedves anyuka
egészsége?...
Ha meg mamával mentek, akkor meg folyton arra csábította mamát, hogy szegődjék
el hozzá házvezetőnőnek, mert őneki nincs senkije, aki kimosná-kivasalná az ingeit,
meg jókat is főzne neki. Pedig nem is mondott igazat, hisz mindig szép tiszta,
kivasalt ingekben parádézott! Mindenki tudta, hogy van egy öreg nagynénije, az főz,
mos, vasal rá, és ott lakik egy kis szobában, hátul a nagy házban. Segédje meg inasa
is mindig volt Mucha bácsinak, s azok is éppen olyan piperkőcök voltak, mint a
gazdájuk.
Persze, mama sem hagyta magát, hanem mindig visszafelelt neki:
-- Majd elsejétől talán beállok magához, Mucha úr! Meg hogy:
-- De kellene ám egy szobalány is, Mucha úr!...
De igazából azt mondta, hogy nem hagyhatja ott Gottliebékat, és elég neki még
Kocsis néninél főzni, takarítani, no meg a gyárnak is dolgozni, ha van varrnivaló.
Mucha bácsi borzasztóan megörült a két szelet rántott halnak, csak éppen azt nem
akarta elhinni, hogy csakugyan Peti fogta azt a halat, amelyikből ekkora szép nagy
szeleteket lehetett vágni! Viszonzásul megajándékozta Petit egy húszfilléres
tejcsokival és tíz deka tojáscukorral, mamának meg jól megmérte a mákot és a
dióbelet, amit vettek, és mindjárt meg is daráltak a boltban.
Húsvéthétfőn délután, amikor megjött a locsolkodásból, és a hátsó gyerekszobában
Samuval a csokikat meg az összejött pénzeket számolgatták -- összesen csak egy
pengő nyolcvan fillért keresett --, hát egyszer csak meghallotta, hogy csapódik az
utcaajtó. Kinézett: hát Mucha bácsi jött be rajta borzasztóan kicsípve, szép sötétkék
ruhában, piros nyakkendővel. Egyik kezével locsolószokás szerint a zakója zsebében
a parfümös üveget szorongatta, hogy ki ne ömöljön, a másikban fehér nárciszcsokrot
hozott, és bekopogott mamához locsolkodni!
Peti gyorsan visszabújt, és azon kuncogott, hogy vajon mit kap Mucha bácsi mamától
a locsolásért. Volt bent egy tál főtt tojás, ezeket ő festette ki temperával: nyuszikat
meg kiscsibéket pingált rájuk.
Amikor nemsokára megint ajtócsapódást hallott, gyorsan felszaladt mamához. Hát
mama Kocsis nénivel beszélgetett; kisült, hogy nem is volt egyedül, amikor a locsoló
gavallér bekopogott, s a bába néni most nagyon kacagott:
-- Lám, még a magamfajta vén boszorkának is akadt locsolója!
A húsvéti szünidő utolsó napjaira megint szép idő lett. Peti megcsinálta a leckéit,
köztük a Hogyan töltöttem el a húsvéti szünidőt? című magyardolgozatot.
Ebben megírta a nagycsütörtöki tanyasi pecáskalandját. Ez aztán borzasztóan
tetszett Zeli osztályfőnök úrnak. Csillagos egyest adott rá, és fel is olvastatta az
osztálynak. A fiúk nevettek meg tapsoltak, Zeli meg azt mondta, kár, hogy a
szegénységük miatt Peti nem lehet cserkész, mert épp ilyen fiúkra volna szükség,
akik jól tanulnak, szeretik a természetet, és nem ijednek meg a saját árnyékuktól!
De ami a legfontosabb volt: újra ki lehetett menni a csónakházhoz vízipockosdit
játszani!
Most már úgy összebarátkoztak Miska bácsival, hogy megkockáztathatták a kérdést.
Elkunyeráltak egy csónakot a Vízipocok csapat számára. Ami azt illeti, Miska
bácsinak elég rossz húsvétja volt, hisz az esős idő miatt bedöglött az üzlete, ahogy
mondta, és csak húsvéthétfőn délután akadt néhány csónakázó kuncsaftja.
Most azonban jó idő lett megint, még a szünidő is tartott, és már délelőtt kuncsaftok
is jöttek! Dél felé Miska bácsi rossz hangulata is felengedett, és mehetett Peti a
csatosüveggel az első forduló sörért.
Mire visszajött, már minden rendben volt! Csutkáék elbeszélték Miska bácsinak a
Jangadát, szegény Pityuka balesetét meg azt is, hogy milyen csúnyán elzavarták őket
a halastótól. Miska bácsi mindjárt kötélnek is állt, és együtt kiválasztottak egy elég
régi, de még használható csónakot. Partra húzták, és kék festékkel kifestették, a
fenekét meg beszurkozták. Az elején az egyik oldalára Peti fehér festékkel,
nyomtatott betűvel ráfestette, hogy DUNCAN, a másik oldalára meg:
VÍZIPOCKOK...
A középső ülés deszkájába fúrtak egy kerek lyukat;ebbe majd az árbocot lehet
bedugni. A csónakház alatt a lomtárban találtak is egy kétméteres rudat. Csutka azt
mondta, hogy rövid, de Miska bácsi nem engedett ennél hosszabb árbocot betenni,
mert akkor felbillen a csónak! Azt mondta, hogy vitorlából is csak egy egészen kicsit
lehet feltenni, inkább csak dísznek, mert ez a fajta csónak nem való igazi vitorlás
hajónak. A vitorlához Malacka hoz majd fehér vászonanyagot, hisz a szüleinek
rőfösüzlete van, és azt ígérte, hogy az anyukája meg is fogja varrni. Peti meg a
zászlót vállalta el, mama majd szépen megcsinálja, és kihímezi fehér anyagon kék
pamuttal a Duncan nevet.
Estére elkészültek a festéssel, és keresztrudakat is csináltak, amelyeket fel
lehetett csavarozni az árbocra, az egész árbocot meg ki lehetett emelni az
üléslyukból.
A szünidő utolsó napján Csutka elhozta hazulról a kis biciklivázat a lapátos hátsó
kerékkel. Miska bácsi azt mondta, amikor meglátta, hogy ez nagyon ügyes dolog, és
ő tüstént ki akarja próbálni!
A hátsó ülésbe is fúrtak egy lyukat, belevertek egy kis darab csövet, amelybe
éppen belement a bicikliváz üléstartó csődarabja. Amikor így a helyére tették a
hajtóművet, a lapátkerék majdnem a tengelyéig szépen belemerült a vízbe. Miska
bácsi bemászott a csónakba, leoldotta, és elkezdte tekerni a pedált.
A Duncan csendes siklassál elindult a csatorna közepe felé, egyenesen neki egy
túlparti sövénykarónak! Miska bácsi azonban, tapasztalt víziember lévén, kissé
elfordította a lapátkereket, szépen kikerülte az összeütközést, és megfordulva
visszasiklott a stéghez.
Közben fent a parton a csónakház mögött meg a hídon is, sok gyerek és felnőtt
gyűlt össze, és amikor Miska bácsi befejezte a próbahajózást, tapsolni, kiabálni
kezdtek. Aztán sokan leszaladtak a stégre, kiabáltak, hogy ők is csónakázni akarnak
az új kerekes hajóval, és csak úgy nyújtogatták a pénzeket Miska bácsinak!
A vízipockok kicsit elszontyolodva bámulták ezt a váratlan fordulatot. Miska
bácsi azonban jó üzletember volt, és egy percig sem hagyta kihasználatlanul a
nagy üzleti fellendülést! Gyorsan beültette Csutkát a Duncanba felvigyázónak, és
egyszerre hat gyerek szállhatott be hajókázni, fejenként és óránként ötven fillérért.
A csupasz árbocú kék Duncan egész délután nagy gyerekzsivajban hajózott a
csónakház és a fahíd között. A ligeti sétányokról meg a túlpart házaiból sokan
megcsodálták Miska bácsi legújabb attrakcióját.
Estefelé Miska bácsi kimondta a fájrontot, és egy nadrágzsebnyi húsz- meg
ötvenfillérest öntött az asztalra, hogy összeszámolja a bevételt, ami jórészt a
gyerekek húsvéti locsolópénzéből jött össze. A vízipockok kipirulva, boldogan
állták körül, és Miska bácsi mindenkinek adott egy ötvenfillérest.
Aztán mind az öt vízipocok beugrált a Duncanba, csináltak vele egy körhajózást,
és vígan énekelték: „Harsog a kürtszó, Vízipocok pajtás, pecázni kell menni!"

A Bandika-fa titka

Újra megkezdődött az iskola, és a fiúk most már csak szombat-vasárnaponként

mehettek ki a csónakházhoz vízipockosdit játszani. Az új hajón, a Duncanon is
leginkább csak úgy hajókázhattak, hogy Csutka felváltva mindenkinek átadta a
kormányos-felvigyázói tisztet a vendég gyerekek fölött, akik nemhogy elfogyni nem
akartak, hanem egyre többen lettek! Csutka hétköznap délután is kiment, mert ők
közel laktak a kis ligethez.
Hamarosan az egész városban híre ment a gyerekek között a Duncannak. Csutkát
minden gyerek már csak kapitánynak hívta, Miska bácsi meg több pénzt keresett a
kerekes ladikkal, mint az összes többi csónakjával.
Egyik reggel Csutka nagy hírrel jött az iskolába:
-- Miska bácsi vett az ócskapiacon egy női biciklit, délután szét is szerelték, és már
csinálja a hajtólapátokat a hátsó kerekére! Ezt az új hajtóművet egy nagyobb
csónakjára akarja rátenni, amelyikbe nyolc-tíz gyerek is elfér, hogy még nagyobb
legyen a bevétel. Az új hajót már el is keresztelte Töhötömre. Azt mondta, hogy „elég
egy idegen nevű hajó a flottában, elvégre magyarok vagyunk, vagy mi a fene"?
Őneki (mondta Miska bácsi) úgyis mindig Töhötöm volt a legszimpatikusabb a hét
vezérből, mert hogy állítólag az is nagy sörivó volt, és hordószám itta meg
Szvatopluk sörét a honfoglaláskor.
Csutka mostanában már-már haragudni kezdett Miska bácsira, amiért így elhappolta
az ő jangadás találmányukat, és most már ő is azon kesergett, hogy bárcsak hallgattak
volna Fuszulykásra, és mentek volna át abihari zsiliphez! Fuszulykás erre azt
mondta, hogy hisz még mindig odamehetnének, de erre meg Csutka hagyta abba a
nyavalygást, bizonyára azért, mert neki is jól jött az a kis pénz, amit Miska bácsitól
kapott. A vízipockok meg azt mondták, hogy a csónak úgysem az övék, és amíg
iskolában vannak, Miska bácsi úgyis azt „csinálhat vele, amit akar. Az a fontos, hogy
amikor ők odamennek, hát mégiscsak ingyen hajókázhatnak vele.
Kancsi, Ási és Malacka, akik igazi cserkészek is lettek, egyszer csak elkezdtek
dicsekedni, hogy micsoda izgis dolgokat tanulnak meg csinálnak az őrsi órákon a
farkaskölyköknél. Elbeszélték, hogy az Árpád rajban két őrs van: az Akela őrs és a
Bagira őrs!...
Peti rögtön kitalálta, hogy miről nevezték el az őrsöket, hisz már rég olvasta A
dzsungel könyvét, a kis Maugli vadgyerek meg farkas-nevelőszülei és vadállatbarátai
történetét. De azért még aznap este elment Gottliebékhoz, hogy a visszavitt Verne-
könyv helyett elkérje A dzsungel könyvét. Még nem volt egészen sötét, amikor
becsöngetett a doktoréknál, és nagyon meglepődött, amikor nem mama nyitott ajtót,
hanem Gottlieb doktor bácsi, aki azt mondta, hogy mama már hazament. De azért ki
lehetett cserélni a könyveket. Otthon azután kicsit nyugtalankodott mama miatt, aki
késő estig nem is jött haza. Szerencsére Kocsis néni egész éjszaka otthon volt, és így
jól megvoltak kettesben Samuval meg A dzsungel könyvével.
Másnap mama azt mondta, hogy el kellett mennie egyik ismerőséhez, utána meg
visszament Gottliebékhoz, és egész éjjel Gottlieb néni mellett virrasztott.
Aztán meg azzal is eldicsekedtek Kancsiék, mi mindent tanultak meg az őrsi órákon!
Például mindenféle csomókötéseket, hogyan kell a cserkészbotra felverni a sátrat,
nyomot olvasni, tájékozódni az iránytűvel, meg csupa ilyen izgalmas dolgot, amikből
majd próbázni is fognak a kiránduláson!Csutka előbb kinevette őket, hogy hisz ő ezt
mind tudja! -- de aztán fölmérgesedett, és azt mondta:
-- Ha csak félig is vízipockok akartok maradni, hát a betyárbecsület is azt kívánja,
hogy az igazi vízipockokat is tanítsátok meg mindenre, amit a cserkészeten a
fejetekbe vertek!
Kancsi nagy okosan kibökte:
-- Ez még semmi: hanem a cserkészeknél mindenkinek jó cselekedeteket is kell
végrehajtani! Így például segíteni kell az öregeknek, a betegeknek meg a kisebb
gyerekeknek is! Az őrsi órákon aztán mindig el kell mondania, hogy ki hogyan
segített, milyen jó cselekedeteket vitt végbe...
-- Ez az egész majdnem olyan -- jegyezte meg Kancsi --, mint a gyónás a
templomban. Csak nem bűnök vannak, hanem jótettek, nincs gyóntatószék, és nem a
papnak, hanem az egész őrsnek kell a jótetteket elmondani!...
Csutka rávágta, hogy ha csak ez hiányzik a vízipocoksághoz is, hát ezt ők már
alaposan megformálták, együtt, mindnyájan! Jót tettek egy öreg embernek, Miska
bácsinak, aki az ő segítségükkel most sokkal több pénzt keres a lapátkerekes
csónakkal! No meg annak a sok gyereknek az öröme se kutya, akik csónakáznak a
Duncanon, még akkor is, ha fizetni kell érte.
Az egyik osztályfőnöki órán Zeli osztályfőnök úr mint a cserkészcsapat parancsnoka
megdicsérte az Árpád raj újoncait. Azt mondta, hogy ezután is igyekezzenek, jól
készüljenek fel a madarak-fák napi kirándulásra meg a próbákra, nehogy az egész
iskola előtt szégyent valljon velük! Azt is megmondta, hogy magyarból dolgozatot
kell majd írni ezzel a címmel, hogy: Legérdekesebb élményem a kiránduláson.
Rajzból is szorgalmi feladatul adta, hogy egy nagy rajzlapon le kell rajzolni vagy
vízfestékkel lefesteni, amit a dolgozatban megírtak.
Mostanában már egészen kitavaszodott, és újra megkezdődtek a gazdigyakorlatok
is. Veres tanár úr már a szünet utáni első természetrajzórán figyelmeztette az osztályt,
jó lesz összerakni a bogárgyűjteményeket, mert ő azokat június elején,
az osztályzókonferencia előtt be akarja szedni! így aztán a gazdigyakorlatok főleg
bogarászással teltek, másnap meg az iskolában nagy csereberevásárt csaptak a
bogarakkal.
Peti a gazditanya körül rézszínű futóbogarakat, fehér káposztalepkéket, egy szép
piros-kék fecskefarkú nappali pávaszemet meg egy nagy éjjeli halálfejest fogott.
Ez a három lepke elég is volt a gyűjteménybe. Otthon a Bácskai utcában, a
villanykarók tövéből hatalmas, szurokszagú orrszarvú bogarakat ásott ki, és a
fölösleget elcsencselte az iskolában egy szép nagy pár szarvasbogárért.
Szombat délután a kis ligetnél csak Csutka és Fuszulykás csónakáztatta a gyerekeket,
a többi vízipocok a kis ligetbe vonult bogarászni. Már kinyíltak az orgonák s a fehér
virágú, bódító illatú bodzabokrok, és az egész liget tele volt csillogva-zümmögve
röpködő rózsabogarakkal. A legkisebb rózsaszínű fajtát hívták rózsadísznek, a
nagyobb fehér-barna csíkosat meg kávédísznek. De a legritkább és legértékesebb
rózsabogarak a dió nagyságú, világos aranyszínben tündöklő óriások: a királydíszek
voltak: két nagy szarvas hímet lehetett cserélni egy szép királydíszért!
A vízipockok annyi rózsabogarat fogdostak össze, hogy az iskolában meg tudták
értük szerezni a legtöbb bogarat, ami a gyűjteményükből még hiányzott. Petinek is
most már majdnem minden megvolt, csak két ritka példányra fájt még a foga:
egy kék nünükére meg egy nagy bajuszú hőscincérre! Ezeket még sehol sem lehetett
találni, Peti abban reménykedett, hogy talán sikerül majd a Bandika-fa melletti
füzes-tölgyes ligetben, a kiránduláson.
Otthon csak az volt az újság, hogy szegény mama még többet dolgozott mostanában.
A húsvéti szünet után már sokszor nem jött haza esténként Gottliebéktól. Ott
kellett maradnia, virrasztott Gottlieb néni mellett, akinek annyira rosszabbodott a
betegsége, hogy már nem is tudott felkelni, és éjjel is a betegágyánál kellett lennie
valakinek. A doktor bácsit sokszor elhívták beteghez éjjel is, ezért aztán mama
elvállalta az éjszakázást, amiért külön fizetést kapott.
Peti eleinte kicsit félt egyedül, különösen, ha délután Kocsis nénit is elhívták
valahová, és sokszor ő is csak reggel felé jött haza. De azután mindig jól bezárkóztak
Samuval, s egyre kevésbé félt; újra elolvasta A dzsungel könyvét és sok mindent
tanult Mauglitól meg az állatoktól.
Eljött a május és „Madarak-fák napja"! Az egész iskola a kirándulásra készülődött. A
polgáristák minden évben a Békési-zsilipen túl vagy négy kilométernyire lévő híres
öreg tölgyfához: a Bandika-fához szoktak kirándulni.
Veres tanár úr a természetrajzórán azt mondta róla, hogy ez a fa megvan vagy
ötvenéves, de lehet, hogy nyolcvan is; a fajtája meg mocsári tölgy. Az ásott
Köröscsatorna jobb partján, a gátak közötti ártéren nőtt ilyen nagyra. Körülötte szép
bokros liget van, ahová Nádasvár lakói réges-régóta mindig szerettek kirándulni.
A csatorna bal partja mellett halad a békési kövesút, és a Bandika-fánál szétválnak. A
csatorna jobbra elkanyarodik, és a sikkonyi zsilipen át tovább folyik az élő Körös
felé. Ebből a zsilipből ágazik ki egy mellékcsatorna, amit Ó-Körösnek is hívnak. Ez
meg a garlai erdő alatt eltekereg egész a Veszeli-zsilipig, a tehénlegelő mellett, és ott
visszabújik a csatorna felső szakaszába. Ezt a Nádasvárat körülfolydogáló víziutat
szerették volna a vízipockok egyszer végighajózni, felfedezni!
Fuszulykás most is bolhát tett a fülükbe, hogy kérjék el Miska bácsitól a Duncant
vagy akár egy másik csónakot, és a kiránduláson hajózzanak le a Bandika-fáig. Ez jó
próbaút lenne a Nagy Felfedező Úthoz is, hisz kipróbálhatnák, hogyan lehet a
csónakot a zsilipeken átvinni. De aztán mégsem mertek előhozakodni Miska bácsinál
a kéréssel, mert biztosra vették, úgyse adná oda a kirándulásnapi sok gyerekkuncsaft
miatt; mert a környékbeli elemi iskolák „Madarak-fák napján" a kis ligetbe szoktak
kirándulni... Hisz már akkor is bosszankodott Miska bácsi, mikor Csutkáék
megmondták, hogy ezen a napon nem tudnak segíteni a csónakkölcsönzésben, mert
nekik kötelező elmenniük a kirándulásra a Bandika-fához.
Ási meg már előre begyulladt, és azt mondta:
-- Zeli parancsnok úr megharagudnék ránk, ha azt látná, hogy egy ilyen nem igazi
vízicsapat csónakkal vonul fel a kiránduláson!...
Ezért aztán lemondtak az egész Vízipocok-kivonulásról, sőt még a csákókat sem
merték a fejükre tenni. Igaz, azok szét is szakadoztak már a csónakházban, és a
nádbuga-árvalányhaj is lekopott róluk. De a Vízipocoklelkesedés azért megmaradt:
nagy pecázást akartak csapni és sok bogarat fogni! Ási mostanában kezdett nagyon
felvágni, mindig a próbákról mesélt, hogy ő egyszerre mind az ötöt le fogja tenni, és
jövőre már igazi nagycserkész lesz belőle! Peti mérges lett, és eszébe jutott Aradszki
néni meséje a Dajka-kert elnevezéséről, azt mondta hát, volna egy ötlete: csináljanak
a vízipockok is próbát! Méghozzá egy igazi nyomkereső próbát.
-- Azt kellene kinyomozni, hogy miért hívják Bandika-fának a nagy tölgyfát. Hisz
egész biztos, hogy nemcsak a Dajka-kertnek, hanem a Bandika-fának is van
valamilyen érdekes története!...
A vízipockok előbb csak kinevették Peti buzgólkodását, de akkor éppen Ási -- már
őrsvezető volt az Akela őrsnél, és nagyon komolyan vette a cserkészetet -- volt az,
aki jó ötletnek találta:
-- Ez igenis nagyon jó próbafeladat lenne! És ha nektek nem kell, akkor én
megmondom a rajparancsnokunknak, Bagi Ferinek, hogy tűzzék ki próbafeladatul az
Akela őrsnek!
-- Hogyisne! -- ugrott fel paprikásán Csutka. -- Hogy ezzel is úgy járjunk, mint
a Duncannal. Ha már Peci egyszer kitalálta, hát meg is tartjuk, és mi fogjuk
megcsinálni!
Így hát végül elhatározták, hogy a kiránduláson meg fogják kérdezni az odavalósi
emberektől, főleg az idősebbektől, hogy mit tudnak a nagy fa történetéről, miért
hívják azt Bandika-fának. Úgyis dolgozatot kell írni Zelinek a kirándulás
legérdekesebb élményéről, hát mindenki megírja, hogy milyen mesét hallott, és az
lesz a győztes, aki a legjobb osztályzatot kapja a dolgozatára! Rajzból is meg lehet
ugyanezt csinálni, és hogy egészen igazságos legyen a próba, sem a dolgozatot, sem
a rajzot nem szabad egymásnak megmutatni!
Verőfényes meleg májusi reggelre virradt fel a „Madarak-fák napja."
Petiék korán felkeltek, és mama elemózsiát csomagolt a hátizsákba, amelyet Gottlieb
doktor bácsitól kaptak ajándékba a kirándulásra. Kevés kenyerük volt otthon, és
mama még egy kis vajat is akart Petinek csomagolni, ezért elküldte a boltba Mucha
bácsihoz.
Peti árkon-bokron és a Kis téren át rohant, aztán meglepődve torpant meg a lehúzott
redőnyök előtt. Pedig már fél hét volt, és Mucha bácsi minden reggel olyan pontosan
hat órakor nyitott, hogy órát lehetett volna hozzá igazítani!
Egy darabig tanácstalanul ődöngött a bolt előtt, de aztán felfedezte, hogy az egyik
kirakaton kicsit fel van húzva a roló, az üvegen belül egy cédulán meg ez áll:
HALÁLESET MIATT ZÁRVA!
Hazaszaladt, és elmondta, mit látott. Mama és Kocsis néni a kezüket tördelve
sápítoztak, hogy vajon ki halt meg.
-- Tán csak nem Mucha bácsi?
-- Bizonyára az öreg Róza néni, pedig hát az sem volt beteg világéletében! --
vélekedett Kocsis néni, aztán ellátta Petit kenyérrel, és egy kis darab burgundilevélbe
csavart házi vajat is adott. Mamától meg kapott ötven fillért azzal az engedéllyel,
hogy elköltheti a kiránduláson. Mama még szalonnát, kolbászt, retket, almát is
csomagolt neki, alig fért be a hátizsákba a sok ennivaló.
Peti a kamrában előkereste a régi kárászozóhorgát, leoldotta róla a zsinórt, és
feltekerte egy darab fára, hogy a hátizsákban is el tudja vinni. Tegnap délután szedett
egy doboz gilisztát, azt is betette a hátizsák zsebébe, meg egy kis spárgát halfűzőnek.
Az orsós bambuszbotját a dajka-kerti kaland óta már rendbe hozta: visszatekerte az
orsóra a damilt, és kiegyenesítette az elgörbült karikát. De azóta még a kis ligethez
sem merte kivinni! Most is otthon hagyta, mert arra gondolt, hogy sok nagyfiú lesz a
kiránduláson, csak elszednék tőle.
Még gyufásdobozokat keresett a bogaraknak, aztán ezzel be is fejezte a csomagolást.
Az egész iskola reggel nyolc órakor gyülekezett a békési zsilipnél.
Peti Kancsiék felé indult el hazulról. Barátját már az utcán találta, teljes
cserkészöltözékben! Khakiszínű ing és nadrág, gubacsgyűrűs kék nyakkendő, barna
pulóver, térdzokni, csatos cserkészbakancs volt Kancsin; derékszíján meg tőr, iránytű
és kulacs zörgött.
Simlis zöld sapkáján fehér orgonafürt illatozott; hosszú, szöges végű cserkészbotja is
volt, csak a próbastráfok hiányoztak még a karjáról meg a sapkájáról.
Peti körbecsodálta a barátját. Az elhencegte, hogy ez semmi, amit rajta lát, mert a
többi felszerelést -- sátrakat, bográcsot, pokrócokat meg még sok mindent
-- Marci bácsi, a pedellus fogja kocsival kivinni a csapat után a táborhelyre!
Kancsit a szülei és mind a három lánytestvére kikísérték egészen a Fő utca sarkáig,
és aki csak arrafelé járt, megcsodálta a jól felszerelt büszke kiscserkészt.
Peti piros-barna csíkos szvetterben, sapka nélkül ballagott parádésan kiöltözött
barátja mellett, mindkét kezével a hátizsák szíjába csimpaszkodott, és azon kesergett
magában, hogy mama legalább a polgárista egyensapkát engedte volna feltenni. De
hát arra nagyon kellett vigyázni, abban csak iskolába volt szabad járnia. Aztán fontos
számtani műveletekkel vigasztalódott: azt számolgatta, hogy a locsolással keresett
egy pengő nyolcvan fillérjéhez hozzájött Miska bácsitól háromszor ötven fillér, és
most mamától még ötven fillér; és ha ezt nem költi el a kiránduláson, hanem este
bedobja a malacperselybe, hát már majdnem négy pengője lesz!
Mire átbandukoltak a Fő téren, és a nagytemplom mögött a ligeti hídhoz értek, már
egész csapatra szaporodtak. Malacka is előkerült a Luther utcából tele hátizsákkal,
pufók képével úgy festett, mintha az ovomaltinos reklámgyereket öltöztették volna
fel cserkésznek! Bot helyett nagy zacskó tartalék ennivaló volt a kezében, mákos
meg diós kifli, amit a templom előtt a kosaras pékeknél vásárolt be magának. Aztán
Ási is utolérte őket: ő talán még Kancsinál is mutatósabb cserkész volt, hisz neki már
kék őrsvezetői csíkok is díszelegtek a karján meg a sapkáján!
Átmentek a hídon, és a liget mellett a parti úton vonultak a békési zsilip felé.
Elhagyták a ligetet és a temetőt, a csatorna város felőli oldalán a halkan zúgó-
zakatoló villanytelepet. A túlparti melegvíz-kifolyónál mezítlábas gyerekek
horgásztak. A vízparton kislányok pelyhes, tavaszi kislibákat legeltettek, a parti
házak kerítéslyukaiból borzas kotlósok bújtak ki, és csipogó sárga csibecsapatokat
vezettek elő.
A zsilip külső oldalán a körgát és a vízpart már zsibongó gyerekcsapatokkal volt tele.
A cserkészek színes, állatképes őrsi zászlócskák alatt külön-külön csoportokban
gyülekeztek. Megérkeztek a tanárok is, és ráncba szedték az osztályokat. A
polgáristáknál mind a két első osztályt Veres tanár úr vette kézbe. Kutya csak a
béseknek volt az osztályfőnöke, de mivel Zelinek most a cserkészekkel kellett menni,
ő vállalta el a felügyeletet mind a két osztálynál.
Peti örült ennek, és igyekezett a közelében maradni, mert amint elindultak a csatorna
kanyargós jobb parti gátján, kifelé a városból, Kutya elkezdte a szabadtéri
természetrajzórát, sétabotjával hadonászva megmutatott, elmagyarázott minden
növényt meg állatot, ami csak az útjukba akadt.
A gát mindkét oldalában odvas vén fűzfák sorakoztak, és hamarosan bogarászó
fiúcsapatok fürkészték át őket. Peti leginkább a hőscincérre vadászott, de nem sok
eredménnyel, néhány szarvasbogáron, cserén és apró barna cincéreken kívül semmit
sem találtak a fűzfákon. A csatorna túlsó partja lapos volt, medrét fűzfasövény
szegélyezte. Sok horgászt meg hálóval halászó parasztembereket is láttak. Csutka és
Fuszulykás már a zsilipnél megállapították, hogy nem lesz jó pecázás, mert a folyó
Körösökre megjött a hegyekből a tavaszi zöldár, és annak a vizét engedik le most a
csatornán is. Kicsit zavaros, zöldesszürke volt a víz, és elég gyorsan folyt.
-- Ez a vízállás inkább a hálósoknak jó -- mondták --, mert a zavaros vízben nappal is
el lehet csípni a halakat a hálóval!
Jobboldalt a gát mentén gyümölcsöskertek, bolgárkertek, tanyák sorakoztak.
Mindenütt sok ember dolgozott: gyomláltak, permeteztek, palántákat dugdostak a
langyos, porhanyós földbe.
A kirándulók menete kilométer hosszúra nyúlt el, és minden osztály más-más nótákat
énekelt. Legelöl masíroztak a cserkészek. Ők a „Fiúk, fel a fejjel"-t énekelték, meg
más cserkésznótákat.
Jó háromnegyed órás vonulás után egyszer csak megpillantották elöl a gát mögött
a Bandika-fa hatalmas, zöldülő koronáját! A csatorna itt nagy ívben jobbra
kanyarodott, s a két gát kiszélesedett, a tisztáson gyalogösvény vezetett egy keskeny
pallóhídhoz.
A gyerekcsapatok elözönlötték a Bandika-fa nagy tisztását, és megkezdődött a
majális. A nagy fa körül és a gát mentén már sátrak sorakoztak: pékek, cukrászok,
bazárosok nyitották meg a kirakodóvásárt.
A cserkészek Zeli parancsnok úr vezetésével libasorban átvonultak a keskeny
fahídon, és továbbmeneteltek a túlsó parton. Ők kissé messzebb akartak letáborozni,
hogy megtartsák a próbákat. Marci bácsi a felszereléssel a békési kövesúton kocogott
a csapat után, mert ezen a kis hídon nem lehetett a kocsival átmenni. A cserkészek
utóvédje Weiler Gyurka, azaz Malacka volt; a kifliket útközben már befalta, és most
egy nagy bottal hadonászva csetlett-botlott a csapat végén.
Veres tanár úr is kicsit túlment a nagy fán az osztályaival. Itt már keskenyebb volt a
tisztás, de így is maradt hely bőven a bokrok között fejelni, focizni, szaladgálni.
Kutya mindkét osztályból vigyázókat jelölt ki, és mindenkit figyelmeztetett, hogy aki
nem tud úszni, az a víz közelébe se merjen menni; máskülönben azt csinálhatnak,
amit akarnak. De mégis legjobb lesz, ha előbb szétnéznek a bogarak után, és minden
zsákmányt mindjárt meg is mutatnak neki; ő majd megmondja, melyik bogarat vagy
lepkét érdemes betenni a gyűjteménybe.
Csutkából is vigyázó lett, és a vízipockok mind a négyen hozzá csatlakoztak.
Ők még továbbmentek a kanyargós vízparton, egy csendesebb folyású kanyarban
hálós tisztásokat találtak, és itt letelepedtek. Csomóba rakták a hátizsákokat, és
hozzáfogtak pecázni, bogarászni.
Peti elkóborolt Csutkával tavalyi száraz nádat szedni, mert abból akartak maguknak
horgászbotot csinálni. Levágtak két sudár, erős nádszálat, lehántották róluk a száraz
csuhéjt.
Peti észrevette, hogy a nádas part egyik zugában nagy háló emelkedik csendesen a
magasba, aztán visszaereszkedik.
-- Odamegyek, megnézem azt a halászt! -- mondta Csutkának. -- És lehet, hogy
megkérdezem a Bandika-fát is...
-- Menj csak, te kis buzgómócsing! -- vigyorgott Csutka. -- De ne maradj sokáig,
mert minden halat kifogunk előled!
Peti csendes léptekkel ment oda a pipázva gubbasztó, kucsmás parasztemberhez.
Illedelmesen köszönt, aztán megkérdezte:
-- Tetszett már valamit fogni?
Az öreg halász felnézett rá: hosszú, fehér bajuszával, csimbókos hajával, ferde
szemével, ráncos arcával épp olyan volt, mint a hét vezér egyike a
történelemkönyvben, a honfoglalási képen!
-- Háát... ókor-ókor éppen akad valami -- felelte, hamiskásan hunyorítva.
-- Meg szabad nézni a halakat?
-- Hát, szabadni éppen szabad. De vigyázz, fijam, nehogy kibújjanak a kosárból!
Peti a kötelénél fogva kissé megemelte a henger formájú, fedeles fűzfakosarat.
Amikor az öreg halászok, vállukon az összekötött hálórudakkal, hazafelé ballagtak,
az ilyenforma haltartó kosár a vállukra akasztva mindig ott himbálódzott a
derekukon, és ha sok halat fogtak, jól bele is görnyedtek a cipelésébe.
A megszárított, összetekert hálót meg egy zsákban vitték a hátukon.
-- Hűű de szépek! -- csodálta meg Peti a fickándozó csukákat, potykákat, aztán
csendesen visszaengedte a vízbe a kosarat, lekuporodott az öregember mellé, és
türelmesen megvárt néhány hálófelhúzást.
-- Nem járnak mán ezek a büdös halak reggel óta! panaszkodott az öreg halász. --
Amit megfogtam, az mind hajnalban gyütt! Hát te?... Kirándultatok a nagy fához?
Peti úgy gondolta, hogy elérkezett az idő a kérdezéshez:
-- Igen! -- felelte. -- Tetszik tudni, „Madarak-fák napján" az egész polgári
iskola mindig ide szokott kirándulni.
-- Hajaj -- mondta az öreg --, így vót ez az én időmben is! Akkor is mindig ide
gyüttek ki májust ünnepelni a városi szegénynépek! Ókor még veres zászlókat is
hoztak. De azok a betyár csöndérek ide is utánuk gyüttek és szétzavarták őket!
-- És tessék mondani, bácsi, kérem, ezt a nagy fát már akkor is Bandika-fának
hívták? És nem tetszik tudni, hogy miért hívták így?
-- Dehogyisnem tudom, fijam! -- vágta rá magabiztosan az öreg halász, és
megpödörte busa bajuszát. -- Ha akarod, szívesen elmesélem neked. Épp a legjobbtól
kérded, hisz én is megkérdeztem eztet valamikor a nagyapámtól! No, hát ő azt
mesélte nekem, hogy réges-régen, tán még negyvennyóc előtt valamikor,
tölgyfacsemetéket ültettek el a másik parton, amott, a békési út mellé. Most is
megvan belőlük néhány, akkorák la, mint emez itt mutatott pipájával a Bandika-fa
felé --, csak az a baj, hogy most mán útba vannak az útépítőknek, és egyre-másra
kivagdossák őket! No, valamék sikkonyi legény oszt' ellopott akkoriban egy kisfát,
áthozta a vízen, és ebbe az ódalba ültette el! A fák oszt' felcseperedtek, nagyra nőttek,
gyött a betyárvilág, és a banditák biz' errefelé is igencsak főbe kólintották,
megrabolták a gazdag kupeceket, vásározókat. Hát eccer oszt' csak megfogtak a
pandúrok egy csapatot belőlük, és a nyakuknál fogva mind felakasztották őket a nagy
fákra! Akik átjöttek a vízen, azokat ideát fogták meg, és emerre a fára aggatták. A
nép eztán csak úgy hítta a fákat, hogy Bandita-fasor, emezt meg, hogy Bandita-fa.
Mer' hogy ügyi, banditák lógtak rajtuk, s mindnek a hollók vájták ki a szemét!
Peti egy kicsit gondolkozott, aztán rákérdezett:
-- Akkor hát miért nem úgy hívják most is? Banditafának?...
-- A rosseb tudja, mér'! -- válaszolt kicsit mérgesen az öregember. -- Tán azér', mer'
valahogy megfordult a szó a népek nyelvén... Megenyhült, vagy mi a fene! Bandika
lett a betyárból! No, de most mán elég volt a szóból, fijam! Menni kell befelé a
tanyába. Biz' isten úgy megmacskásodott a derekam, hogy tán a koporsóban se
tudnak majd kinyújtóztatni! No, Isten áldjon!
Az öreg halász nagyokat nyögve, nehezen tudott csak felállni. Egészen felhúzta a
hálóját, kirázta belőle a vizet, aztán partra borította. Kivette a haltartó kosarat, abból
is kicsurgatta a vizet, kinyitotta a fedelét, és elégedetten mustrálta a zsákmányt.
Aztán kivett egy jókora csukát, és Peti felé nyújtotta:
-- No, fijam, vidd csak el eztet! Jó szívvel adom, mer'hogy olyan illedelmes
vótál velem!
Peti úgy meglepődött a váratlan ajándékon, hogy eszébe sem jutott visszautasítani.
Átvette a nyálkás halat, megköszönte, és a csuka mindjárt ki is csusszant a kezéből a
fűbe! Körülnézett, letépett egy nagy lapulevelet, és beletekerte a rakoncátlan halat.
Aztán elköszönt az öreg halásztól, és a hallal meg a nádbottal eliramodott a vízparton
Csutkáékhoz.
A táborhelyükön csak Csutkát és Fuszulykást találta ott, mind a ketten buzgón
horgásztak, de még nem fogtak semmit. Róka Rudi és Kocsis Jancsi elmentek
bogarászni meg körülnézni a vásárban.
-Hűű, Peci! Azannyát!... Hát te már fogtál is?! lepődött meg Csutka a lapulevélből
kibújó csuka láttán. -- De hisz még a horgod sincs felszerelve!
-- Á, hisz ezt csak úgy kézzel fogtam! -- hencegett Peti. Biztos elszédült a sodrásban,
mert kijött a part széléhez, és úgy feküdt a víz tetején, mint egy tengeralattjáró,
amelyik nem tud lemerülni. Én meg csak odaugrottam, és zsupsz! kidobtam a partra!
Petinek úgy megtetszett a saját füllentése, hogy mármár maga is elhitte, de aztán
amikor Csutka adott egy darab drótot, és felfűzték rá a csukát, elmondta az igazságot.
Aztán ő is hozzákezdett az igazi pecázáshoz, kivette a hátizsákból a horgát, felkötötte
a nádszálra, és letelepedett Csutka mellé.
Hát csakugyan nagyon rossz volt a haljárás, a víz gyorsan folyt, zavaros volt, és még
paptetűt vagy sügért sem lehetett fogni. Meg is unták hamar a hiábavaló
madzagáztatást, és abbahagyták.
Megjött Jancsi és Róka Rudi, aztán mind az öten nekiláttak ebédelni. Peti
eldicsekedte, hogy ő már megtudta az öreg halásztól a Bandika-fa titkát. Erre a fiúk
is föllelkesedtek, és mind a négyen elmentek Bandika-fát nyomozni!
Peti egyedül maradt a hátizsákokkal meg a horgokkal, és azon törte a fejét,
hogyan lehetne mégis halat fogni.
Kivette a horgokat, megnézte rajtuk a gilisztákat, visszadobta őket, és közben
rájött, hogy mi a baj: kicsi rajtuk az ólomsúly, s a kukacok nem süllyednek le a
horgon a fenékre, hanem csak lebegnek a sodrásban! Megnézte a hátizsákját, de
hiába: nem hozott tartalék ólomsúlyokat. Ekkor a hátizsákok mellett a fűben meglátta
Fuszulykás bádogdobozát, amelyben a felszerelését tartotta, s abban aztán talált
mindenféle ólomsúlyt. Kivette mind a három horgot, és pótsúlyokat tett rájuk, így
aztán már megálltak a zsinórok a sodrásban, és a gilisztacsalik is lesüllyedtek a
fenékre. Azt is hamar kitapasztalta, hogy folyóvízben mindig kicsit felfelé kell
bedobni a horgot, ha az ember azt akarja, hogy vele szemben, a vízfolyásra
merőlegesen álljon meg az úszó. Kissé közelebb szúrta be egymáshoz az ágasokat, és
így egyszerre mind a három horog a keze ügyében maradt.
Az új módszer bevált: most már egymás után jöttek a kapások! Az első hal olyan
erősen húzott, hogy majdnem eltört Csutka nádbotja! Amikor Peti kivette a jó
negyedkilós, apró pikkelyű, bajuszos-ormányos halat, rögtön ráismert, hogy márna, s
aztán egymás után rángatta ki a testvéreit. A márnák vadul ráharaptak a kukacra,
egyből elvitték az úszót, sőt ha nem figyelt oda, a botot is behúzták a vízbe!
Mire a fiúk visszajöttek, már egy csomó márnát és két szép nagy szúrós hátú sügért is
fogott! Csutkáék szája tátva maradt a meglepetéstől, amikor meglátták a fűzőn
nyüzsgő piros farkú márnákat és a fűben fickándozó sügéreket. Nosza, felvették ők is
a horgukat, és aztán hármasban egész délután horgásztak. Közben elbeszélték, hogy
ők is megtudták a Bandika-fa titkát. Kocsis Jancsi meg egy bokorban olyan óriási
nagy hőscincért fogott, hogy amikor megmutatta, Petinek lett zöld a füle az
irigységtől.
Jancsi nem szeretett horgászni, inkább csak megenni a sült halat. Ő meg Peti halait
bámulta! Peti azt mondta, hogy a csukát meg a márnákat is szívesen elcserélné a
nagy cincérért, ő csak a sügéreket szeretné Samunak hazavinni...
Jancsi boldogan belement a csereüzletbe, hisz neki már tavalyról megvolt a
gyűjteményében a hőscincérje.
Délután már nem pecázhattak zavartalanul, mert egyre több fiú jött oda köréjük
az osztályból, és Veres tanár úr is megnézte őket, nincs-e baja valakinek. Ő is
megnézte a halakat, és megmondta mindnek a latin nevét is, amit a polgáriban nem
volt kötelező megtanulni.
Egyszer csak énekszót hallottak közeledni a túlsó partról: hát megjöttek a cserkészek,
átjöttek a hídon, és ők is elkeveredtek a majálisozók között. A három vízipoc Csutka
nevezte el így Kancsit, Ásít és Malackát, mivel ők csak félig voltak igazi vízipockok
-- kipirulva, fáradtan toppant le Csutkáékhoz.
Okuk is volt az örömre, hisz Ásinak és Kancsinak öt-öt, Malackának két próbacsík
volt már felvarrva a karjára meg a sapkájára! Elbeszélték, milyen nehezek voltak
a próbák, hogy Malacka csak a tájékozódási meg a főzési próbán ment át, a többi
háromból megbukott! Kancsinak és Ásinak mind az öt próba nagyon jól sikerült, és
a krumplipaprikást is meg lehetett enni, amit a csapatnak ebédre főztek!
Viszonzásul Pétiek megmutatták, mennyi halat fogtak, meg azzal is eldicsekedtek,
hogy a Bandika-fa titkát is kinyomozták, és nagy meglepetések lesznek majd a
magyardolgozatnál! Ásiék azt mondták, hogy ők hárman nem szállhatnak be a
Bandika-fa dologba, mert Zeli kijelentette, elvárja, hogy a cserkészeknek a próba
meg a táborozás legyen a legszebb élmény a kiránduláson, és nekik azt kell
megírniuk és lerajzolniuk.
Gyorsan repült az idő, nemsokára már indulni kellett hazafelé. Veres tanár úr
visszafelé is összetartotta őket, de most már Zeli és a cserkészek is velük
bandukoltak a zsilipig. Peti hazafelé is Ásival, Kancsival, Rudival és Malackával
tartott. A hátizsákjuk most már könnyű volt, csak Malacka panaszkodott, hogy
nagyon éhes, és a maradék pénzét számolgatta, mert útközben még valami ennivalót
akart venni. Peti megtapogatta a hátizsák zsebében az ötvenfillérest, hogy megvan-e,
és alig várta, hogy otthon bedobhassa a malacperselybe.
Már majdnem beesteledett, amikor Peti hazaért. Mama és Kocsis néni
szomszédasszonyokkal beszélgettek a kapujukban. Mucha bácsi kirakatában a
halálesetes felírás mellé ki volt téve egy fekete keretes gyászjelentés is.
Ebből megtudta, hogy Mucha bácsi nagynénje, a Róza néni halt meg hetvennégy
éves korában, és hogy egy hét múlva lesz a temetése szegénynek.
Az iskolában még sokáig szó volt a kirándulásról, és sok fiú már a bogár-
gyűjteményét is beadta Veres tanár úrnak. Petinek még hiányzott a kék nünüke, de
mivel hátravolt még vagy két gazdigyakorlat, azt gondolta, valamelyiken csak fog
egyet.
A kirándulás után már az első órán felelt, és meg is kérdezte a gyűjtemény dolgát
Veres tanár úrtól. Kutyaazt mondta, hogy nem baj, ha nünükét nem tud fogni, jó lesz
helyette valami szép lepke vagy galacsinhajtó bogár is, effélét meg a gazditanya
mellett, a tehénlegelőn bizonyára lehet találni.
Zeli osztályfőnök úrnak beadták a kirándulásról megírt magyardolgozatokat, és a
vízipockok kíváncsian várták, hogy ki nyeri meg a Bandika-fa próbát. De amikor a
következő magyarórára becsengettek, az egész osztály meglepődött, mert Zeli nem
egyedül jött be, hanem Haresz és Zsigába' is elkísérték! Réthegyi tanár úr két fiút
mindjárt kiküldött a tanáriba székekért, aztán Hargitai tanár úrral együtt leültek ők is
a katedrához, Zeli osztályfőnök úr mellé. Zeli a hóna alatt behozta a
dolgozatfüzeteket meg néhány összetekert rajzlapot.
-- Mi a fenének jött be Karesz és Zsigába?! -- futott végig az osztályon a suttogó
riadalom.
-- Fogadjunk, hogy a Bandika-fa miatt lesz valami zűr! -- súgta Csutka Róka
Rudinak. -- Haresz parancsnokhelyettes a cserkészcsapatnál, Zsigába' meg
leventeoktató a nagyoknál!
Szerencsére Zeli nem sokáig hagyta izgulni őket, mert felvett az asztalról néhány
dolgozatfüzetet, és így szólt az osztályhoz:
-- Fiúk, kijavítottam a dolgozatokat! Úgy látom belőlük, hogy mindenki jól érezte
magát a kiránduláson... Most egy furcsa dolgot szeretnék megkérdezni tőletek!
Találtam néhány dolgozatot -- számolni kezdte a füzeteket a kezében --
egy-kettő-három-négy... pontosan ötöt... amelyek mind ugyanarról szólnak: a
Bandika-fáról! No, álljanak fel azok, akik ezeket a dolgozatokat írták!
Az osztály megszeppenve lapított, de aztán nyüzsgés támadt, és egymás után
felállt mind az öt vízipocok... Zeli végignézett rajtuk, megtörülgette a zsebkendőjé-
vel mind jobban fényesedő kopasz fejét, és egyenesen Petihez fordult:
-- No, fiacskám, te meséld el nekünk, hogyan jutott eszetekbe ilyen dolgozatokat
írni? No meg rajzban is mind az öten azt a történetet csináltátok meg, amit a
dolgozatban leírtatok... És azt is mondd el, hogyan lehet az, hogy öten négyféle
mesét találtatok ki! Miért írtak ketten közületek egyformát?
Peti először borzasztóan megijedt, lábszára remegett, füle pirult, és attól sem
volt messze, hogy elpityeregje magát! Annál is inkább félt, mert Zsigába' szigorú
képpel ült fenn a katedrán, és idegesen dobolt az ujjával. De amikor ránézett a
bátorítóan mosolygó Haresz tanár úrra, összeszedte magát, és elmondta Zeli
osztályfőnök úrnak, hogy ők már tavaly csináltak egy csapatot a halastónál.
Volt egy hajójuk is, és mivel a drága felszerelés miatt nem lehettek igazi cserkészek,
hát cserkészesdit szoktak játszani, és a csapatukat vízipockoknak hívják...
-- Szóval ti szoktatok azzal a lapátkerekes hajóval csónakázni Csulák Miska
bácsinál?! -- nevetett Haresz tanár úr. -- Sokszor láttalak ott titeket, a lányaim meg
mindig azért nyaggatnak, hogy ők is a kerekes hajóval akarnak csónakázni!
-- A Bandika-fáról beszéljen! Ne arról, hogy mit szoktak játszani! -- förmedt
Haresz tanár úrra Zsigába'.
Peti újra megijedt, de aztán elbeszélte a dajka-kerti kirándulásukat Kocsis nénivel,
meg hogy Aradszki néni miket mesélt a Dajka-kertről, és hogy neki is erről jutott
eszébe: ki kellene nyomozni a kiránduláson a Bandika-fa történetét.
Zeli osztályfőnök úr levette a szemüvegét, azt is törülgetni kezdte, és most már
ő is biztatóan mosolygott a vízipockokra.
-- Szóval ezeket a történeteket nem ti találtátok ki? kérdezte. -- És hogyan csináltátok
a nyomozást?
Peti elmondta, hogy ő egy halászó öreg paraszt bácsitól kérdezte meg a Bandika-fát,
Csutka és a többiek is sorban beszámoltak róla, hogy ők is öregembereket meg libát
legeltető mamókákat kérdeztek meg.
-- De hisz ezek a gyerekek helytörténeti kutatást végeztek! -- súgta nevetve
Haresz tanár úr Zsigabá'-nak.
Az visszasúgta:
-- Jójó, azért nem árt odafigyelni rájuk! Vigyázni kell, nehogy minden vörös
maszlagot bevegyenek, amit az öregek elfecsegnek nekik!
-Ugyan, Zsiga, te rémeket látsz! -- súgta Haresz. Hisz ezek még túl kicsik ahhoz,
hogy politizáljanak! Fogalmuk sincs arról, ami miatt te annyira begyulladtál!
Zsigába' elnyomta a cigarettáját, és Csutkához fordult:
-- Apádnak mi a foglalkozása, fiam? -- kérdezte.
-- Borbély és fodrászmester, Zsigába' kérem! -- felelt vigyorogva Csutka.
-- Hát a tiéd? -- kérdezte Fuszulykastól.
-- Ácsmester, Zsigába' kérem!
-- S a tiéd? -- következett Kocsis Jancsi.
-- Pedikűrös, Zsigába' kérem! -- mondta Jancsi. Az osztályban halk kuncogás
hallatszott.
Zsigába' megvakarta a fejét, mintha nem tudná, hogyan folytassa a kihallgatást, és
Petitől meg Róka Ruditól már nem kérdezett semmit az apjukról. Ruditól egészen
mást kérdezett:
-No, Rudi fiam, mi már régi ismerősök vagyunk, ugye? Mondd el nekem szépen:
miért hozták ki a kirándulásra régen az emberek a piros zászlókat? Mit jelent a piros
szín?
Rudi nem jött zavarba, és kész volt a válasszal:
-- A piros a vér színe, Zsigába' kérem! Meg a szabadság színe, hisz Petőfi
Sándor is megírta! Meg... meg a pünkösd színe, Zsigába' kérem! Hisz a nóta is azt
mondja, hogy „Piros pünkösd napján imádkoztam érteed..."
Rudi elkezdte énekelni is a nótát, mire kitört az osztályban a kacagás, a fiúk is
énekeltek, és akkora zenebona támadt, hogy a három tanár együttesen sem bírta
lecsendesíteni őket.
Zsigába' egyszer csak felállt, mondott valamit Zelinek és Haresznek, kezet fogott
velük, és kiment az osztályból. A fiúk felálltak, ahogy illik, ha egy látogató kimegy
az osztályból, aztán tovább zsibongtak.
Zeli nagy nehezen rendet teremtett, és ezután már úgy beszélgettek, mint minden
magyarórán, amikor a házi dolgozatokat tárgyalták meg. Hát most aztán kisült,
hányféle történet forog a Bandika-fáról a nép száján!...
Csutka azt írta a dolgozatában, hogy valamikor régen csupa Bandi nevű fiúk jártak ki
fürödni a városból a nagy fához. „Bandi-csapatnak" meg „Banditák"-nak hívták
magukat, és a nagy fát őróluk keresztelték el Bandika-fának!
Fuszulykás majdnem ugyanolyan mesét írt a betyárokról, mint Peti. De ő nem tett
említést a túloldali fasorról, neki csak azt mesélte egy mamóka, hogy erre a nagy fára
akasztották fel Kurta Bandit, a betyárok fővezérét, és róla kapta a nagy fa a nevét.
Róka Rudi dolgozatában meg az volt leírva, hogy régen mindig ide jártak majálisozni
a városból az inasok és a mesterlegények. Piros zászlókat hoztak ki, májusfát
állítottak, és egyszer, amikor a csendőrök szétzavarták őket, egy Bandika nevű
suszterinas a fa tetején akart elbújni előlük, de letört alatta az ág, leesett és meghalt.
Kocsis Jancsi dolgozatában egy Bandika nevű béreslegény beleszeretett gazduram
lányába, feleségül is akarta venni, de a gonosz, zsugori gazda vasvillával zavarta el a
tanyáról, és a legény bánatában felakasztotta magát a nagy fára.
Zeli azután a rajzokat is megmutatta az osztálynak. Peti azért kapott külön dicséretet,
hogy nem a felakasztott betyárokat rajzolta le, hanem -- ő egyedül -- a rajzán a
Bandika-fa elültetését ábrázolta... Bezzeg Fuszulykás és Kocsis Jancsi lerajzolták az
akasztott embereket is, méghozzá olyan jól, hogy a nyelvük is kilógott a szájukból!
A szünetben a Vízipockok nagy tejivás mellett megtárgyalták az eseményeket. A
próbaversenyt Peti nyerte, mert ő a dolgozatára és a rajzára is egyest kapott!
Csutka lett a második, Kocsis Jancsi a harmadik. Róka Rudi meg Fuszulykás is elég
jól rajzoltak, csak ők a helyesírással meg a fogalmazással kicsit hadilábon álltak.
-- Higgyétek el, klapcik, hogy Zsigába' verte ki a huppot miattunk! -- erősködött
Csutka. -- Zeli biztos eldicsekedett a tanáriban a dolgozatainkkal, ő meg ráharapott a
pirosra! Akárcsak a békák a halastón, mi?! Azokat is kis piros ronggyal lehet a
legjobban a horogra ugrasztani!
-- Engem biztos meg fog vágni földrajzból! -- kesergett Róka Rudi. --
Hármas-négyesre állok nála, most aztán felköthetem a gatyát, ha nem akarok
szégyenszemre harmadszor is elsős maradni!A három vízipoc -- Ási, Kancsi és
Malacka -- örült is, nem is, hogy kimaradt a Bandika-fa ügyéből. Ők a próbázásról
írták meg a dolgozatot, Kancsi és Ási egyest is kapott rá, csak szegény Malacka
kapott hármasokat a dolgozatára meg a rajzára.
Több szó aztán nem is esett az iskolában a Bandika-fa titkáról.
Zeli osztályfőnök úr év végéig egyszer sem beszélt róla. Zsigába' sem éreztette velük,
hogy haragszik, amiért Róka Rudi elénekelte a piros pünkösd nótátját, és év végén
hármast adott neki földrajzból.

A Nagy Felfedező Út

Mama és Kocsis néni részvétlátogatást tett Mucha bácsinál, harmadnap délután meg
elmentek Róza néni temetésére is. Ez délután három órakor volt a felsővégi
evangélikus temetőben. Peti éppen akkor érkezett haza az iskolából, amikor indulni
készültek. Őt is hívták, de inkább otthon maradt Samuval. Bezárkóztak, megcsinálta
a leckéket, aztán A dzsungel könyve után megint egy Vernét kezdett el olvasni.
Amikor hazajöttek a temetésről, mama elkezdte újságolni:
-- Mucha bácsi most már igazából hív, hogy menjek el hozzá bejáró házvezetőnőnek.
Meghalt Róza néni, és nincs senkije, aki elláthatná a háztartását. Már azelőtt is
sokszor hívott, de bizony ezt mindig tréfának vettem, és csak kinevettem Mucha
bácsit. Most is csak azért kéne meggondolnom a dolgot -- mondta mama --, mert már
nem sokáig járhatok Gottliebékhoz sem...
Ott meg az történt, hogy Gottlieb néni egyre rosszabbul lett, és egyik éjjel a városi
mentőautóval bevitték a kórházba. A doktor úr is vele ment, egész éjjel ott maradt,
másnap meg azt mondta mamának, hogy be kell vinnie a feleségét Szegedre a
klinikára. Ő is el fogja kísérni, és mellette fog maradni. Az egyik fia úgyis oda jár
egyetemre, hát Nádasváron átadja a praxist, bezárja a házat, és Szegeden vesz ki
lakást. Később lehet, hogy el is adják majd ezt a házat, és végleg elköltöznek
Nádasvárról.
Kocsis néni elbeszélte mamának, hogy Gottlieb néninek is ugyanaz a betegsége lett,
mint szegény Milovics Erzsikének, és hogy ő sem él már sokáig. Ezt persze a doktor
úr is tudja, és ezért akar ő is elmenni a városból.
Mama nehezen tudta elhatározni, hogy elmenjen-e Mucha bácsihoz. Petinek az volt
a véleménye, hogy ő nem is tudja, miért kell neki másoknál cselédnek lenni, mikor
mostanában úgyis sok munkája van a gyárból, meg otthon is dolgozik Kocsis
néninél. De mama elkezdett pityeregni, hogy így is olyan kevés a pénze, nagyon kéne
már egy kis ruhafélét meg valami rendes bútort venni, vagyis hogy már ők is vinnék
valamire.
Peti tudta, hogy Kocsis néni pártolja Mucha bácsit, és mindig biztatja mamát, hogy
ne féljen tőle, legyen kedves hozzá. Többször kihallotta, hogy amikor Mucha
bácsiról beszélgettek, a bába néni mindig borzasztóan dicsérte, és egyre csak azt
mondogatta mamának, hogy bolond lenne, ha nem fogná meg magának ezt a jó
partit.
Az iskolában most már repültek a napok az évzáróig. Petinek a gazdigyakorlaton
sem sikerült megfognia sem a hiányzó kék nünükét, sem a galacsinhajtókat.
Délután nagy záporesőt kaptak a nyakukba a veteményföldön, beszaladtak a tanyába,
de közben így is megáztak. Utána meg olyan sár lett, hogy már nem lehetett kimenni
bogarászni.
Szerencsére volt neki otthon több nagy orrszarvúja, és azokért cserélt egy hím meg
egy nőstény galacsinhajtót, így aztán szépen betelt a bogárgyűjteménye.
Az év vége jól sikerült a vízipockoknak. Senki sem bukott meg! Róka Rudi igazi
róka módra körbeugatta az osztályt, amikor megkapta a hármas bizonyítványát.
Csutka is általános hármast kapott, Ási meg Kancsi jelest. Peti tiszta kitűnője sem
volt kétséges, a bizonyítványosztáskor Zeli osztályfőnök úr őt külön is megdicsérte,
és például állította a rosszabb tanulók elé.
Mama is ott volt az évzáró ünnepélyen Kocsis nénivel, aki nagyon büszke volt
Jancsira, az unokájára, aki általános jeles bizonyítványt kapott. Ezen a tavaszon Peti
jobban megszerette Kocsis Jancsit, mint régi kebelbarátját, Kancsit, aki, mióta igazi
cserkész lett, nagyon magasan hordta az orrát, és már a csónakházhoz sem járt ki.
Az ünnepély végén a fiúk megrohamozták a fagylaltoskocsikat, hogy elköltsék a
bizonyítványért kapott jutalompénzt. Kancsi meg Ási ide sem tartottak velük, azt
mondták, hogy a szüleikkel a cukrászdába mennek fagylaltozni.
-- Sebaj, klapcik! Minél kevesebben vagyunk, annál jobb lesz a társaság! --
vigyorgott Csutka, és tele szájjal nyalta-falta a nagy adag fagylaltkupacot.Az egész
Vízipocok csapatból már csak öten maradtak, de mind azt mondták, hogy vízipockok
akarnak maradni, és az egész szünidőt is együtt fogják a csónakháznál eltölteni! No
meg azt is elhatározták, hogy ha csak lehet, a Nagy Felfedező Utat is megpróbálják
valahogy nyélbeütni.
Hazafelé, sétálás közben Peti mesélgetni kezdte mamának a nyári terveket, de rögtön
meg is bánta, mert mama kerek perec kijelentette, hogy semmiféle Nagy
Csónakázásra nem engedi el!
-- Hogyisne, hogy valahol a városon kívül belefulladj a vízbe! Itt a csónakháznál
mégis csak Miska bácsi szeme előtt vagytok; de hogy elcsónakázzatok Sikkony meg
Gerla alá, az isten háta mögé, arról szó sem lehet!
Peti elszontyolodva szippantotta ki az utolsó csepp fagylaltot a tölcsérből, Kocsis
néni meg elkezdte vigasztalni, hogy ha akar, elmehet nyaralni a tanyára is,
Aradszkiékhoz! Aradszki néni azt üzeni, hogy szívesen látná, elalhatna a kisszobában
Bandival meg Ancsával, és egész nap horgászhatna, közben csak a libákat meg a
malacokat kellene legeltetni.
Petinek eszébe jutottak a Palyusik fiúk, és azt mondta, köszöni szépen a meghívást,
de meglesz ő itthon is. Ezzel mama is egyetértett, és azt mondta:
-- Már Mucha bácsi is felajánlotta, hogy a nyári szünidőre szívesen odavenne az
üzletébe kifutónak... Reggelenként csak tejet meg kiflit kéne pár helyre
széthordanod, aztán meg egész nap tanulhatnád a boltosságot, és egy kis pénzt is
keresnél.
Végül mama azt is megmondta, hogy elsejétől mégiscsak elmegy Mucha bácsihoz
házvezetőnőnek. Kocsis néni felkiáltott:
-- Hál' istennek, Bözsikém! Csak hogy megjött az esze! Mama pityergett is,
mosolygott is egyszerre; Peti meg csak arra gondolt, milyen jó, hogy már szünidő
van, és holnap reggel ki lehet menni a csónakházhoz.
Hát bizony az első napok nem egészen úgy teltek Miska bácsinál, ahogy a
vízipockok elképzelték! Egész nap vakarni, festeni, kátrányozni kellett a csónakokat,
mert Miska bácsi tiszta flottával akart nekikezdeni a nagy nyári szezonnak!
A Duncan és a Töhötöm is sorra került. Rájuk is fért a festés, mert a nagy
forgalomban alaposan összepiszkolódtak. Amikor készen lettek a nagytakarítással,
úgy rendeződtek a dolgok, hogy leginkább Csutka, Fuszulykás és Róka Rudi
csónakáztatták a gyerek kuncsaftokat, Peti és Kocsis Jancsi inkább horgásztak. Jancsi
elbeszélte, hogy eléggé szálkásak, de nagyon finomak voltak a sült márnák, és az
apja azt mondta, jó lenne, ha a szünidőben ő is megtanulna pecázni, és mindig sok
halat vinne haza! így hát elszegődött horgászinasnak Peti mellé, és igyekezett tőle
ellesni a pecázás furfangos tudományát.
Először is egy rejtett, jó pecahelyet kellett csinálni! A csatorna kis liget felőli partján,
a csónakháztól a fürdőig, sűrű bokorerdő húzódott, s leért egészen a vízig. Olyan
magas és sűrű volt, hogy akik a ligetben sétáltak, észre se vették, ha valaki a bokrok
tövében horgászik; csak a másik partról lehetett odalátni. Petiék úgy okoskodtak,
hogy legjobb lesz, ha a liget közepe táján csinálnak maguknak helyet a bozótban,
mert így ha a túloldalról észre is veszik őket a rendőrök, mire körül átjönnének, addig
ők ötször is kereket tudnak oldani.
Csónakkal odaeveztek, és kiválasztottak egy csendes öblöt a vízbe nyúló bokrok
tövében. Partra szálltak, kitisztították a helyet, ülést ástak a padmalyba, aztán a
bokrok alatt kitisztítottak egy keskeny, görbe alagutat fel a sétányhoz.
A kijáratot nem tisztították ki, csak titkosan jelölték meg, hogy melyik bokrot
kell félrehajtani, ha be akarnak bújni az alagútba.
Miska bácsinak is elbeszélték, hogy mit csináltak. Ő jót nevetett rajtuk, és azt
mondta:
-- Ne izguljatok, hisz nekem van horgászengedélyem, és minden rendőrt ismerek!
Ha szólnának a rendőrök, csak mondjátok meg, hogy az én horgommal pecáztok, és
akkor nem kell elbújni vagy elszaladni.
Hát az első napokban bizony alig fogtak valamit az új helyen; hanem alaposan
lesültek, hólyagos-piros lett az egész hátuk-válluk! Elvétve akadt csak néhány sügér
meg pirosszárnyú keszeg. Miska bácsi azt tanácsolta, hogy etetni kell a helyet, és
mindenki hozzon otthonról etetőanyagot: főtt krumplit, száraz kenyeret. Ő is
elspórolt otthon a disznók moslékjából néhány marék darát, összekeverték a
beáztatott kenyérrel meg a krumplival, ésa keveréket beszórták a titkos helyre. A
beetetések után nemsokára megindultak a kárászok és a tenyérnyi, ezüstös
dévérkeszegek; egyik reggel meg a tanítvány legyőzte a mestert; Kocsis Jancsi nagy
kiabálás és lubickolás közben kifogta az első háromnegyed kilós pontyot!
Mindketten nagyon örültek -- Jancsi azért, mert ez volt az első nagy hala, Peti meg
azért, hogy az ő tanítványa fogta ki! Gyorsan átbújtak vele az alagúton, és vitték a
csónakházhoz. A stégen beletették a potykát egy dézsába, hadd úszkáljon. A
csónakázó gyerekek is megbámulták.
Miska bácsi kihozta az üres csatosüveget, és Peti eliramodott vele a ligeti sétányon az
Ivanics-kocsma felé. Sietett, hogy minél hamarabb visszamehessen pecázni, és ő is
fogjon legalább egy akkora pontyot, mint Jancsi! A nagy szaladásban nem nézett
körül, és kis híján felborított egy gyerekkocsit!
-- Hé, nem tudsz vigyázni?! -- csípte nyakon egy napbarnított képű, bajuszos
katona.
-Marcii!... Marcikám, te vagy az?! -- kiáltotta Peti, amikor megismerte nagybátyját,
és mindjárt a nyakába is csimpaszkodott. A gyerekkocsiban a kis Gizi visítozott, Teri
meg Rozika is ott voltak, és jól összeszidták a szeleburdiságáért.
Gyorsan elhadarta nekik, hogy itt játszanak Miska bácsinál a csónakházban, meg
hogy neki most sörért kell mennie, de mindjárt vissza fog jönni...
-- Tudod mit, Laci? Mi is meglátogatjuk az öreget! mondta Marci. -- Várj csak,
adok pénzt, hozzál még egy üveggel!
Mint ismerős törzskuncsaft, Peti kapott kölcsönbe egy szatyrot Ivanics bácsitól, és
abban cipelte vissza a söröket a csónakházhoz. Igencsak elfáradt, de aztán boldogan
telepedett le a stégen Marci és Miska bácsi mellé.
Marci elbeszélte, hogy most csak eltávozáson van itthon, és éppen a vasútállomásra
mennek, mert neki éjfélre vissza kell érnie a laktanyába. De nemsokára kikapják az
aratási szabadságot, és akkor vagy két hétig egyfolytában itthon lesz!
Teri és Rozika fent a ligetben a kis Gizit kocsikáztatták. Rozika le-leszaladt a stégre,
hogy Teri azt üzeni, jöjjön már Marci, mert lekésik a vonatot! Marci azonban egyre
jobban belejött a sörivásba, és azt üzente vissza, hogy Teri csak ne izguljon, inkább ő
is jöjjön le egy kis sört inni, az éppen jó lesz most neki, úgyis szoptat! Ő ráér a fél
hármas vonattal is elindulni, éjfélre úgyis beér a laktanyába.
Petinek még egy sörfordulót kellett csinálnia, de most Csutka is vele ment, és
visszafelé ketten hozták a söröket. Most már Teri is Marciékkal volt, és Rozika
egyedül sétáltatta Gizikét a ligetben. Marci egyszer csak meghallotta, hogy üt a
toronyóra, felállt, és azt mondta:
-Fájront!... Most már igazán mennem kell az állomásra!
Petinek akkor jutott eszébe az ötlet, amikor Csutkával visszafelé cipelték a söröket a
kocsmából. Amikor Marci búcsúzkodni kezdett, Peti a fülébe sugdosta:
-- Ugye, Marcikám, ha itthon leszel, elviszel minket egy kirándulásra?
Szeretnénk körülcsónakázni Nádasvárt a csatornákon! Mama nem akar minket
elengedni, de ha te is velünk jönnél, biztos elenged...
Marci sörvirágos kedvében tüstént azt felelte, hogy neki is régi vágya körülmenni a
Bandika-fától az Ó-Körösön a Veszeli-zsilipig, és onnan visszacsurogni a városba!
-Elmegyünk, Lacikám... hukk!... hogyne mennénk! -- felelte vigyorogva. -- És
visszafelé megint jól besörözünk a Piros Almában, igaz? Hukk...
Miska bácsi megkérdezte, hogy miféle kirándulásról van szó, és amikor elbeszélték
neki a Nagy Felfedező Út tervét, azt mondta:
-- Ha nem lennék ilyen öreg és kövér, bizistók' veletek mennék én is!
Peti otthon elújságolta mamának, hogy a ligetben találkozott Marciékkal, meg hogy
Marci nemsokára hazajön aratási szabadságra. A kirándulásról még nem mert szólni,
mert félt, hogy mama csak előre ideges lesz, és aztán még nehezebb lesz majd
elkéredzkedni tőle.
Amióta elkezdett bejárni Mucha bácsihoz, mama egyre jobb kedvű lett, azt beszélte,
hogy már majdnem egészen rendbe tette Mucha bácsi betyárbútorát, meg azzal is
viccelt, hogy ő majd még elegánsabb úriembert fog faragni ebből a megrögzött
agglegényből! Peti tudta, hogy mama csak tréfál, és leginkább azon izgult, hogy ne
legyen semmi a szünidei boltosinasságból. Szerencsére mama nem beszélt erről, és
Mucha bácsinak se lehetett az ügy különösebben fontos, hisz megvolt neki a segédje
meg a kifutója.
A titkos pecahelyen Peti is elkezdte fogdosni a pontyokat: majdnem minden nap
fogott egyet-kettőt. Most már Miska bácsi is kedvet kapott, és esténként, amikor
elfogytak a csónakázók, ő is odament, és csónakból horgászott. A kirándulásról meg
azt mondta, hogy akármelyik csónakot elvihetik, ha akarják, hát a Duncaní is. De
előbb szedjék le róla a hajtókereket meg az árbocot, mert azok csak akadályoznák
őket, amikor az Ó-Körösön, a nádason akarnak átmenni. A csónakház alól előkotort
egy tömör gumikerekű kiskocsit, arra rá kellett tenni a csónak egyik végét; így
könnyebben át lehet majd vinni a szárazföldön a zsilipeknél.
Egyik este, amikor négy kárásszal és egy félkilós potykával hazament, mama azzal
fogadta Petit, hogy találkozott Terivel a piacon, Marci hazajött, és azt üzeni: úgy
készüljön, hogy három nap múlva kirándulni mennek! Marci holnap odamegy a
csónakházhoz, és mindent meg fognak beszélni.
Még azt is üzente Marci, hogy pokrócot is kell majd vinniük, mert kétnapos lesz a
kirándulás, és valami ismerős erdészházban fognak megaludni.Peti majd kibújt a
bőréből örömében, hogy milyen simán ment minden, és még csak nem is kellett
mamától még egyszer elkéretőzni!
Izgalmas készülődések után egy szép meleg júliusi reggelen a Vízipocok-expedíció
Marcival megerősített csapata a csónakháznál gyülekezett. Megkezdték a felszerelés
berakodását a lecsupaszított Duncanba. Marci is egyetértett Miska bácsival, hogy le
kell szedni róla a kerekes szerkentyűt, úgyis csak elakadnának vele a nádban meg a
hínárban. Három rövid nyelű evezőt vittek magukkal, meg egy hosszú vashegyű
csáklyát, amit a csónak aljába fektettek.
Marcival együtt is csak öten voltak, mert Róka Rudi azt mondta, hogy ő úgyse szeret
pecázni, inkább itthon marad, és segít Miska bácsinak a csónakoknál. A hátizsákokat,
pokrócokat, horgokat az ülések alá és a csónak végébe dugdosták, az orrfedélzetre
meg kerekével felfelé odakötözték a csónakszállító kiskocsit. Miska bácsi és Marci
megittak még egy kupica szíverősítőt, aztán Miska bácsi kioldozta a láncot, és a
lakatjával együtt utánuk dobta a csónakba.
A Vízipocok-expedíció a Duncan fedélzetén elindult a Nagy Felfedező Útra!
Marci hátul evezett, Csutka és Fuszulykás középen. Peti és Jancsi egyelőre csak
bámészkodó utasok voltak.
A Duncan simán átsiklott a Bajza utcai híd alatt, és mindjárt be is bújt az iparvasút
hídja alá.
Kétoldalt a parti sétányokon már elvirágzottak a gesztenyefák és a szomorúfüzek.
Kora reggel volt, a vízparton és az utcákon alig járkált valaki.
A Duncan átsiklott a városi belső hidak alatt, és elérte a nagy malom kifolyóját. Itt ki
kellett térnie a bal partig, hogy össze ne gubancolja Andor bácsi csukázóhorgait.
A vízipockok köszöntek a vén csukamesternek, és megkérdezték, fogott-e már
valamit. Az öregúr válasz helyett kihúzta a fűzőjét a vízből: hát két szép nagy csuka
fickándozott rajta!
-- Ez az öreg szivar télen-nyáron megfogja a csukáit! -- álmélkodott Marci. --
De ne féljetek, klapcik! Mi is fogunk! Az igazi tavaszi csukaszezon már elmúlt, de én
tudok egy helyet a gerlai erdő alatt, ahol ilyenkor is el lehet őket kapni! Csak
máshonnan kell kishalat odavinni, mert annyi ott a csuka, hogy minden kishalat
kipusztítanak, és még egymást is felzabálják!
A Duncan számára az első komoly akadályt a békési zsilip jelentette. A villanytelepi
kifolyóval szemben kiszemeltek egy öblöt, partra húzták a csónakot, megemelték a
farát, és alátették a kiskocsit. Mindnyájan nekikapaszkodtak, egy
lejtősgyalogösvényen felhúzták a partra, majd a kocsiúton átdöcögtették a zsilip túlsó
oldalára. Pihentek egy kicsit, és Csutka előreszaladt terepszemlére. Visszajött, és azt
mondta, hogy a jobb parton kell továbbvinni a csónakot, a szabadstrand elején simán
vissza lehet majd ereszteni a vízre!
Negyedóra sem telt el a zsilipeléssel, és máris vidáman hajóztak tovább a Bandika-fa
felé. A zsilipnél a víz kicsit fel volt duzzasztva, utána alacsonyabb lett, és gyorsabban
is folyt. De hisz ez most nem volt baj, sőt annál gyorsabban haladhattak előre. Marci
meg is mondta, hogy azért kellett errefelé elindulni, mert így az út legnagyobb részét
a vízfolyással lefelé tehetik meg. Csak a Sikkonyi- meg a Veszeli-zsilipek között, az
Ó-Körösön szokott állóvíz lenni, ott kell majd csak igazából evezniük!
A kanyarokban csak akkor volt gondjuk, amikor horgászokat meg hálós halászokat
kellett kikerülni. Amikor befordultak a Bandika-fa melletti nagy kanyarba, Peti
felkiáltott:
-- Vigyázzatok! A fahíd alatt nem tudunk átmenni! Valami nagy gubanc van a híd
alatt!
Marci partra kormányozta a Duncant, kikötöttek, és mindnyájan a hídhoz szaladtak.
Hát bizony jó nagy csomó faág meg gaz torlódott össze a hídlábak között! Marci azt
mondta, azért nem kell mindjárt beijedni! Visszament a csónakhoz, elhozta a
csáklyát, és egykettőre kipiszkálta a torlaszt a hídlábak közül. Aztán visszament, és
egyedül hozta át a csónakot: ülve éppen hogy átfért a hídpallók alatt.
Negyedóra alatt lehajóztak a sikkonyi hídig, átbújtak alatta, és befordultak a csendes
ágba. Itt csak egy kisebbfajta zsilip volt, könnyen át tudták vinni rajta a csónakot az
Ó-Körös sással borított, csendes vizű partjára. Marci azt mondta, hogy itt pihenő
lesz, meg kishalat is kell fogni, méghozzá jó sokat, hogy egész napra elég legyen a
csukázáshoz.
Előrementek a jobb parton, egy betorkolló, keskeny öntözőcsatornához. Marci
összeszerelte a kis hálót, a fiúk meg előreszaladtak a kis csatorna partján vagy
százlépésnyire, botokat szedtek, és csapkodni, hajtani kezdték a vizet Marci felé. A
hajtóhalászat jól sikerült: már az első emeléssel annyi apróhal jutott a hálóba, hogy
Marci alig bírta kiemelni! Partra borította a zsákmányt, és a kannába válogatta a
csukázásra legjobb kiskeszegeket, kárászokat. A többit visszadobálta a vízbe.
Az egyik kert sövénye alól egyszer csak egy sovány, cirmos anyamacska bújt elő,
nála is soványabb három kiscicájával. Nem féltek Marcitól, odaszaladtak hozzá,
és a lába körül miákolva ugráltak.
-- Hű, azanyátokat! Hal kéne nektek is, ugye? Biztos nagyon éhesek vagytok! --
dörmögte Marci, és újra bemerítette a hálót. Várt egy kicsit, aztán az egész
zsákmányt a macskák közé borította. Petiék közben befejezték a hajtást, visszajöttek,
és visítozva táncolták körül a felborzolt szőrű, morogva lakmározó macskacsaládot.
-- Ha nem lenne otthon Samu, hazavinném ezt a kis kandúrt! -- mondta Peti, amikor
sikerült megszelídítenie az egyik gömböchasú, jóllakott, koromfekete kismacskát.
A macskacsalád elkísérte őket egészen a zsilipig, amikor meg elindultak a
Duncannal, jó darabig szaladtak mellettük a parton.
-- Ha' mennek arra, hé?! -- kiáltott rájuk görbe bottal hadonászva kertje végéből egy
báránybőr sipkás öregember. -- Menjenek a zsiliphez picézni...
Marci illedelmesen visszaszólt:
-- Aggyisten, bátyám! Ne féljen, nem lopunk el semmit! Az erdő alá megyünk
picézni, és nem is erre fogunk visszajönni!
Az Ó-Körös itt még elég széles volt, a kertek mindkét parton lenyúltak a
vízig,végükben mindenfelé szivattyúk meg hálózóhelyek voltak. Állóvíz volt, és
bizony itt már derekasan evezni kellett, ha előre akartak haladni. A kertekben még
csak a cseresznye, a korai édes alma meg árpakörte kezdett érni. A barackok,
meggyek éppen csak sárgultak, pirosodtak.
Két kanyar után a bal parton elmaradtak a kertek,nagy legelő tárult szét, elöl pedig
megpillantották a gerlai erdőt.
-- Húzzátok meg, klapcik! Mindjárt odaérünk! -- biztatta Marci az evezősöket, és
hátul ő is segített a csáklyával. -- Az erdő szélén lesz majd egy nagy kunyhó, oda
szoktak behúzódni a pásztorok, favágók, no meg a vándorpecások! Mi is ott fogunk
letáborozni éjszakára. Egy nagy cseresznyefa van előtte a parton, azt figyeljétek, épp
a cseresznyefa alatt fogunk kikötni!
Az apró szemű, sárga cseresznyétől roskadozó öreg fa tövében partra kormányozták
a Duncant: a Vízipocok-expedíció megérkezett első táborhelyére, a
Cseresznyekikötőbe!
Az erdő nagy tölgyfáiból néhány egészen a vízparton tornyosult. A tisztásokon
kökény- és mogyoróbokrok zöldelltek, s az egyik nagy fa tövében itt is találtak
egy jól kitaposott disznófürösztő öblöt, sokkal nagyobbat, mint tavaly a Lestyák-
kanyarban. Marci azt mondta, hogy ő majd a disznófürösztőn túli keskeny, nádas
szakaszon fog csukázni; aki meg inkább pontyra akar rámenni, az a
disznófürösztőnél telepedjék le. Itt olyan széles volt a víz, mint egy tó, s a fölötte
tornyosuló óriási tölgyfa gyökerei úgy nyúltak be a vízbe, mint a félszigetek. Csutka
azt mondta, ismeri ezt a helyet, és azt is tudja, melyik csúcsra kell kiülni, hogy a víz
fenekén éppen abba a gödörbe dobja be a horgot, ahol a nagy pontyok tanyáznak!
Letáboroztak a fészerben, hát odabent nagy szemét volt, még nyúldrazsé is akadt
bőven! Fűzfagallyból seprűt csináltak, tisztára kisöpörték, és a kemény, földes alját
vízzel is fellocsolták. A nagy cseresznyefa alatt megebédeltek. Marci azt mondta, ide
nem messze a legelőn van egy kút, majd ő elmegy vízért, addig szedjenek egy kis
cseresznyét. Ez úgyis olyan mindenki cseresznyefája,nyugodtan lehet szedni belőle!
A cseresznye finom édes volt, csak versenyt kellett kiköpködni a magokat a
kukacokkal.
Ebéd után elkezdték a pecázást. Fuszulykás elment Marcival csukázni, a többiek a
disznófürösztő öbölben telepedtek le. A túlsó parton a kertekben rigók veszekedtek a
cseresznyefákon, szarkák csörögtek, öreg taták és mamókák kapálgattak a szőlőtövek
között.
Csutka megmutatta a jó helyeket, mindenki letelepedett, és feltűzték a horgokra a
gilisztákat. Orsós botja csak Petinek és Csutkának volt, Jancsi keszegezőjét Csutka
gyengének találta, és kölcsönadta neki a régi pontyozóhorgát, amivel ősszel harcsát is
fogott a Lestyák-kanyarban.
Hát -- sokáig csak unatkoztak a disznófürösztő körül. .. Kapás semmi! Hiába etették
a vizet a horguk köré bedobált kenyérrel meg akármivel, a betyár pontyok nem
akarták a kukacokat megkóstolni!Peti unta meg a leghamarabb a hiábavaló
madzagáztatást, és elment a fészerhez vizet inni. A nagy cseresznyefa félig a víz fölé
hajolt már, a gyökere kicsit alá is mosódott. Peti arra gondolt, hogy egyszer csak az
egész fa úgyis be fog dőlni a vízbe! Ahogy a vizet nézegette a fa alatt, egyszer csak --
klitty! -- cseresznye pottyant a vízbe. Elsüllyedt, a víz kisimult fölötte, aztán --
klutty! klutty!-- szép nagy buborékok jöttek fel a víz tetejére! Nem messze ettől a
helytől megint cseresznye pottyant -- klitty! --, és utána onnan is jöttek fel a
buborékok...
Peti hamar megfejtette a buborékok titkát: a pontyok eszegetik a víz fenekén a
belehullott cseresznyéket! Szép csendesen visszahúzódott a partról, aztán usgyé!
-- visszaszaladt a helyére. Kivette a vízből a horgát, és azt mondta a fiúknak,
hogy itt úgyse lehet halat fogni, hát ő inkább elmegy a cseresznyefához szerencsét
próbálni.
Csutka megszólalt:
-Türelem rózsát terem, hisz a potykák itt vannak, mindenfelé látni a túrásukat, csak
talán most épp nem éhesek.
Peti huncutul odakacsintott Jancsinak, hogy menjen vele, aztán mindketten
otthagyták Csutkát.
Letelepedtek a cseresznyefa alá, egy szem kimagozott cseresznyét tettek a horogra,
és bedobták arra a helyre, ahol Peti a buborékokat látta feljönni...
Jancsi annyira izgult, hogy egészen belesápadt, és csak súgva merte megkérdezni
Petitől, mit csináljon, ha nagyobb ponty jön annál, amit a múltkor a kis ligeti titkos
helyen fogott. Peti megnyugtatta, hogy Csutka horga nagyon erős, kicsit fárassza
meg pipáltassa vele a halat, aztán bátran emelje ki! Ha meg nagyon nagy hal jönne,
hát majd kiabálnak Marcihoz a merítőhálóért!
Hát megint csak Jancsinak volt szerencséje: az ő úszója indult el szép lassan a túlsó
part felé!... Jancsi kétségbeesetten rántotta fel a botját, a hal kiszaladt jobbra-balra,
belement Peti zsinórjába, az orsó fel is sivított, de aztán ki is jött belőle, és Jancsinak
sikerült kidobni a partra a sötétbarna hátú vaskos cigánypontyot! Nagyobb volt, mint
a kis ligeti, és tele lehetett a hasa ikrával meg cseresznyével.
Jancsi hátraszaladt a hallal a fészerhez, és felfűzte. Mire visszajött vele, hogy kikösse
valahová a vízparton, már Peti is megakasztotta az első cseresznyeevő pontyát! Ez
sokkal nagyobb lehetett a Jancsiénál, mert egyből beszaladt a túlparti sás alá, ott
keringett jó mélyen, és nem akart közelebb jönni!
-- Jancsikám, szaladj gyorsan Marcihoz a merítőért! kiáltotta Peti, miközben
igyekezett lefékezni a ponty futását.
Jancsi ledobta a felfűzött halát a fűbe, elszaladt, és már útközben kiabált. Félúton
össze is találkozott Fuszulykással, aki jött már a mentővel, aztán meg hárman
futottak vissza Petihez, mert Csutka is velük tartott. Mire odaértek, Peti már
pipáltatta a kifárasztott halat. Legalább kétszer akkorának látszott, mint a Jancsié.
Csutka ügyesen kimerítette, aztán mindjárt kiabálni kezdett, olyan szép, nagy, magas
hátú ponty volt!
Fuszulykás visszament Marcihoz megmondani, mi a helyzet a cseresznyezabáló
pontyokkal. De előbb elmesélte, hogy ők is fogtak már fejenként két-két szép nagy
csukát, meg el is toltak négy vagy öt kapást! Nagy csukaharapás van a nádban, és
amíg el nem fogy a kishaluk, kitartanak a csukáknál.
Csutka viszont odajött a cseresznyefához, és most már hárman lesték a
cseresznyeevő potykákat. De úgy látszik, Peti nagy hala elriasztotta a többit, mert
hosszú ideig teljes csend volt a cseresznyefa alatt, az úszók meg se moccantak, és a
vízbe hullt cseresznyeszemek körül se jöttek fel többé buborékok.
-- Hát én visszamegyek! -- állt fel Csutka. -- Nekem itt nincs szerencsém!
El is ment, de alig telt el négy-öt perc, hát máris hallották, hogy mentőért kiabál
Fuszulykásnak. Peti és Jancsi gyorsan odaszaladtak, és megdöbbenve nézték, hogy
ez a betyár Csutka milyen ügyesen szedi ki a disznófürösztő gödréből a jókora, kövér
tükörpontyot!
Visszakullogtak a cseresznyefához, és azon tanakodtak, hogy jöjjenek-e ide vissza ők
is, vagy maradjanak. Peti gondolt egyet, és cseresznye helyett szép nagy gilisztát tett
fel a horgára. Bedobta, és letette a bambuszt az ágasra. Alighogy leült, máris látta,
hogy bukdácsolni kezd az úszója, aztán nyílegyenesen elindul a túlsó part felé!
Felrántotta a bambuszt, az orsó sikított, aztán csikk! -- valami pattant, és ott maradt a
kezében az üresbot az orsóval! Az úszót, horgot, jó darab zsinórt mind leszakította
egy nagy hal!
-- Ejnye, a csomónál szakadt el! -- sopánkodott Peti, és már-már sírásra görbült
a szája, mikor mellette Jancsinak is kapása lett! Ő is bevágott, és rögtön karikába
görbült a botja!Most lett csak nagy lubickolás a cseresznyefa alatt! Jancsi könyörögni
kezdett, hogy Peti vegye át tőle a botot, mert ezt a nagy halat ő úgy sem tudja
kifogni, ő inkább elmegy merítőért.
Megismétlődött a nagy szaladás: megint jött Fuszulykás a mentővel, és kiemelt egy
jó másfél kilós csukát! Most sült ki, milyen nagy szerencséjük volt! A csuka elkapta
Peti gilisztás horgát, elszakította, aztán rászaladt Jancsi cseresznyés horgára. Amikor
Jancsi bevágott, az ő horga akadt be a csuka melluszonyának tövébe! De a szájában
benne volt Peti horga, és az úszó meg a zsinór is előkerült. Estig Jancsi és Csutka
még egy-egy kisebb pontyot, Marci összesen négy, Fuszulykás három csukát fogott.
Peti tovább is gilisztával horgászott, és kiemelt még két sügért meg egy jókora
keszeget. Marci odajött, megnézte őket meg a pontyokat, és azt mondta, reggel ő is
pontyozni fog, mert a megmaradt kishalak reggelig úgyis megdöglenek, itt a
közelben meg sehol sem lehet kishalakat fogni.
Délelőtt aztán majd továbbindulnak a Veszeli-zsiliphez, és a Lestyák-kanyarban
délután még harcsázhatnak egy kicsit. Elég lesz majd csak estefelé hazaindulni,
akkor már úgyis csak a bihari zsilipen kell utoljára átvinniük a csónakot.
Alkonyat felé befejezték a horgászatot, összehordtak egy csomó szénát, és
megágyaztak maguknak a kunyhóban. Száraz fa akadt bőven, és tűzhely meg
bográcstartó ágas is volt a tanyahelyen. Csak éppen bográcsot nem hoztak.
Szentségelt is Marci emiatt, hogy micsoda klassz halászlét lehetett volna főzni.
Bogrács híján maradt a szalonnasütés, és nyárson megsütöttek néhányat a kisebb
halakból is...
Ezek voltak csak igazi jó falatok!
Jancsi kijelentette, hogy soha életében nem evett még ilyen finomat, és csak azt
sajnálta, hogy az apja nem ehet belőle, aki őnála is jobban szereti a sült halat. Csutka
megvigasztalta, hogy semmi vész, hisz otthon a kertben ugyanígy lehet nyárson halat
sütni, csak tudni kell a receptjét!
Jancsi jól meg is figyelte, hogyan csinálta Marci a halsütést. Hosszában nyársra húzta
a megtisztított halakat, a fejüket rajta hagyta, a hasukat megtöltötte összevágott
szalonnával, hagymával, és megtűzte egy tüskével. Aztán kívülről bevagdalta, sózta,
paprikázta őket, a nyársakat beszúrta a földbe, a parázstűz köré, és a halakat mind a
két oldalukon ropogós pirosra sütötte. Közben a szalonnás nyársakról mindig egy kis
zsírt is csöpögtetett rájuk. Vacsora után elmentek vízért. Csutka szeretett volna a parti
fűzfákra meg a kút melletti akácfák tetejére felkucorgott fácánok közé csúzlizni, de
Marci nem engedte. Azt mondta:
-- Inkább dugd el jól a csúzlit, mert errefelé vadőrök mászkálnak, ismerek is közülük
néhányat, és nem lenne jó, ha lebuknánk.
A csendesen parázsló tűz körül még sokáig beszélgettek, amikor egyszer csak
Marci felemelte a kezét, és így szólt:
-Pszt! Csendben legyetek!...
Peti megijedt, Csutka a csúzlija után kaparászott, Marci meg a disznófürösztő felé
mutatott...
Hát azt látták, hogy a nagy tölgyfa alól szép sorjában őzek vonulnak le a vízpartra!
Szép agancsú bak vezette őket, s épp azon a gyökér-félszigetén állt meg, ahol délután
Csutka pecázott. Magasra emelt fejjel figyelt, őrködött. Amikor teleitták magukat,
ahogy jöttek, csendben elvonultak.
Csak a suták fehér hátulja világított még egy darabig az erdő homályában.
Elrendezték a tábort éjszakára. Marci a csónak hosszú láncát körültekerte a
gesztenyefa törzsén, és rátette a lakatot. Minden holmit: horgokat, evezőket, bevittek
a kunyhóba. Csak a felfűzött halzsákmány úszkált a vízben, bokrok alá rejtve. A
fészeren nem volt ajtó, ezért az ajtónyílásban kifeszítettek egy pokrócot, és alul
kicövekelték, hogy a békák ne tudjanak bemászkálni.
Peti Marci mellé ágyazott magának, és aggodalmaskodva kérdezte, hogy a békákon
kívül miféle vadállatokra lehet még az éjjel számítani. Nosza kitört a kacagás, és
megkezdődött az ijesztgetés: a farkastól a viperáig, a sündisznóktól a
büdösségfejlesztő görényekig mindenféle vadállat előkerült!
Egyszer aztán az utolsó kuncogás is elhallgatott, és a Vízipocok-expedíció álomba
merült.
Odakint még alig pirkadt, amikor Peti hirtelen felébredt. Éppen azt álmodta, hogy
egy farkas dugta be a fejét a pokróc alatt, és épp őrá vicsorított. Odanézett hát az
ajtóra, és fel is sikított, mert ha farkas nem is, de egy bozontos fejű puli csaholt,
vakkantott a pokróc alatt! A gubancos szőrű, fekete kutya egészen be akart bújni a
pokróc alá kapart lyukon, hogy végig nyalja-falja az alvókat! A pokróc fölött meg
egy fura, félkarimájú kalapot viselő, málészájú, bamba arcú kondáslegény bámult
befelé.
Amikor látta, hogy felébrednek, lekapta a fejéről a félkalapot, meglengette, és
kiabálni kezdett:
-- Jóee!... Jóee!...
-- Ne féljetek, ez csak a Félkalapos Bolond Gyúró! -dünnyögte álmosan Marci az
ijedten ébredező vízipockoknak. -- Kondás az uradalomnál! Nincs ki a négy kereke,
nem is tud jól beszélni, de nem kell félni tőle. Nem bánt senkit!
Marci felkelt, nyújtózkodott, leszedte az ajtóról a pokrócot, aztán a hátizsákjában
kezdett keresgélni. Kivett egy laposüveget, meglötyögtette, és kortyolt belőle. Aztán
kiment a kunyhóból, és az üveget a tisztelettudóan vigyorgó kondás felé nyújtotta:
-- Nesze, komám! Idd ki az egészet!
-Azeée!... Azeée!... -- örvendezett Gyúró, kikapta Marci kezéből az üveget, és nem is
hagyott benne egy csepp pálinkát sem!
Marci visszavette a pálinkás butykost, és kedélyesen hátba veregette az ivócimborát.
-- No de most már igyekezzél, komám! Hajtsd ki a disznókat a vízből, mert mi ott
akarunk picézni! Érted, komám?! Oszt' jól vigyázz rájuk, nehogy elbitangoljanak,
mert akkor tudod, kikapsz az intéző úrtól!
Gyúró kalapot emelt, meghajolt, aztán vigyorogva rákiáltott a pulira, és elszaladtak.
A Vízipocok-expedíció tagjai mosakodtak, megreggeliztek. A nap piros tányérja is
felizzott a legelő peremén, és eloszlatta a reggeli finom ködpárát. Adisznófürösztőnél
már csend volt, a konda messze járt a legelőn.
Messziről látták, hogy Gyúró a botja végén lengeti a kalapját, és hadonászva, mint
egy tamburmajor, díszlépésben menetel a disznók után.
Marci kishalai mind elpusztultak a kannában. Peti elkérte őket Samunak, és mind
becsomagolta lapulevélbe meg újságpapírba. Marci feneketlen hátizsákjából egy főtt
kukoricával teletöltött befőttesüveget halászott elő, és azt mondta:
-- No, én most kukoricával fogok pontyot fogni! Peti és Jancsi a cseresznyefánál
maradtak, Marci, Csutka és Fuszulykás elmentek pontyozni a disznófürösztőhöz.
Hát ez a reggeli pecázás bizony nem sikerült olyan jól, mint a tegnap délutáni.
Egyszer csak észrevették, hogy a víz megindul: elkezd folyni a Sikkonyi-zsilip felé!
De nem folyt túlságosan gyorsan, úgyhogy Marci eleinte még örült is, hogy legalább
kicsit felébrednek a pontyok, és mindjárt fogott is egyet! De aztán egyszer csak
megállt a folyás, és a víz lassan nőni, emelkedni kezdett! Egy óra alatt annyira
megáradt, hogy nem lehetett tovább megmaradni a gyökér-félszigetek csúcsán, másik
horgászhely után kellett nézni!
Ekkor már kilenc óra felé járhatott az idő, eddig csak Csutka meg Marci fogtak egy-
egy pontyot, Fuszulykás semmit. A cseresznyefa alatt Petiék is hiába áztatták a
madzagot, még csak kapásuk sem volt!
Marci megnézte a nap állását, és így szólt:
-- Nem tetszik nekem ez a vízeresztés, klapcik! Nem szoktak itt ilyen árasztásokat
csinálni! Tudjátok mit? Úgyis van már elég halunk, meg az idő is elment, amondó
vagyok hát: szedelőzködjünk! Ez a nagy víz épp jól jött ahhoz, hogy könnyebben át
tudjunk menni azon a fél kilométeres keskeny szakaszon, ami a legrázósabb lesz még
a Veszeli-zsilip előtt!
Tábort bontottak, csónakba rakták a felszerelést és a halzsákmányt. Mielőtt útra
keltek, Marci megnézte még a partba szúrt vízállásjelző gallyakat, és azt mondta:
-- Megállt az áradás, tartja magát a nagy víz, jó lesz elindulni!
A Duncan kifutott a Cseresznye-kikötőből, megkerülte a dagállyal borított
disznófürösztő félszigeteket, és a keskeny, nádszegélyes vízen elindult a Veszeli-
zsilip felé!
Átbújtak a dobozi kövesút széles hídja alatt, aztán az uradalom nagy diófáskertje
mentén eveztek tovább. Innen kezdve megfordult a táj képe: a kertek, szántóföldek
átjöttek a bal partra, a jobb oldalon a nagy városi legelő kezdődött el, mellette egy
eperfás kövesút kísérte végig az Ó-Köröst a Veszeli-hídig.
A meder egyre keskenyebb lett, de most olyan magas volt a vízállás, hogy a
legsűrűbb nádas szakaszon is maradt középen másfél-két méteres tiszta vízi út!
Amitől Marci leginkább tartott: a zsilip előtti utolsó, fél kilométeres szakaszon meg
már nem is volt nádas, csak nagy buzogányos sásmezők! Ezeken könnyen
átsiklottak, és szedtek is egy csomó buzogányt.
A gerlai meg a pósteleki tornyokban éppen delet harangoztak, mikor a Duncan
kikötött a Veszeli-zsilipben, ahol az Ó-Körös visszabújt a folyó Körös-csatornába.
Marci egészen bevitte a csónakot a zsilipbe, és a láncot befűzte a rácsba, aminek
most éppen csak a teteje állt ki a vízből. Kiszálltak, és előreszaladtak, hogy
megvizsgálják a terepet a zsilipeléshez.
Felfutottak a csatorna gátjára, és -- földbe gyökerezett a lábuk!
Hát az egész meder csupa egy iszaptenger volt, éppen csak a közepén folyt keskeny
csíkban és borzasztó gyorsan valami zavaros-iszapos kotyvalék!
A vízipockok egymásra bámultak, Marci káromkodott:
-- Hűű, az árgyélusát! No, mi oszt'jól megjártuk, klapcik! De hát ki a fene gondolta
volna, hogy éppen mama csinálnak itt nekünk medertisztítást?!
-- Most aztán mi lesz velünk, Marci? Hogy visszük haza a csónakot? -- kérdezte
sápadtan Peti.
-- Háát, azért nem kell mindjárt beijedni! Valamit majd csak csinálunk -- vakarta fejét
Marci, most már kicsit lehiggadva.
A híd túlsó oldalán volt a vészeli csárda, előtte állványokon biciklik sorakoztak.
-- Átmegyek a csárdába körülnézni! -- mondta Marci. -- Ti csak maradjatok itt,
vegyétek elő, ami kajánk maradt, és egyetek meg mindent. Aztán, ha megettétek,
gyertek utánam a csárdába. Mindenkinek fizetek egy málnaszörpöt! Marci elment. A
vízipockok elszontyolodva ballagtak vissza a Duncanhoz, kivették a hátizsákokat, és
megették a maradék elemózsiát. Aztán mindent visszaraktak, és elmentek Marci után
a csárdába.
Ez a vészeli csárda szebb meg nagyobb is volt, mint a Piros Alma, és itt is jó sokan
voltak a söntésnél meg a kerthelyiségben. Marcit a söntésnél fedezték fel, egy piros
arcú, katonasapkás emberrel beszélgetett. Amikor észrevette őket, kijött a
kerthelyiségbe, leültette a vízipockokat egy asztal köré, és málnaszörpöket hozatott
nekik.
Beszéltem a gátőrrel, klapcik! -- mondta Marci, és meghúzta a söröskorsóját. --
Nincs semmi baj, mindent elrendezünk! Azt mondja a Mokri Gyuri bácsi, hogy nem
érdemes rámenni erre a vízre a csónakunkkal, mert estig egészen le fogják engedni!
Éjjel tíz órakor fogják csak odalent lezárni a zsilipeket, és attól kezdve holnap délre
fog megint feltöltődni az egész meder! Ha most rámennénk
erre a sárra, talán elkínlódhatnánk rajta a fahídig, esetleg a Piros Almáig. De
ha közben megfeneklünk valahol az iszapban, hát lehet, hogy még a partra se
tudnánk kimászni a csónakból. Legjobb lesz, ha összeszedjük a cuccunkat, és gyalog
hazamegyünk. A csónakot itt hagyjuk, ahol van, az evezőket meg a kiskocsit
bevisszük a gátőrházba. Holnap délután meg kijövünk ide biciklin, és addigra már
lesz olyan vízállás, hogy haza tudunk menni a csónakkal.
A vízipockok felajánlották, hogy mind kijönnek, Csutka kihozza a biciklijén
Petit, Fuszulykás meg Jancsit. De Marci azt mondta, hogy Petinek és Jancsinak
nem is kell kijönni, ők hárman Csutkával meg Fuszulykással szépen haza tudják
majd vinni a Duncant a csónakházhoz.
Megkezdték a kirakodást a Duncanból. Marci hosszú láncra kötötte a csónakot a
zsilipben, hogy ha el is fogy majd a víz alatta, ne legyen semmi baj, és lelakatolta. Az
evezőket és a kiskocsit bevitte a gátőrhöz. Szétosztották a hátizsákokba a halakat, a
horgászbotokat összekötötték, de a buzogányokat se hagyták ott: csokrokat csináltak
belőlük.
Jó kis gyalogséta várt még rájuk, hisz csak a körgátig megvolt az út vagy nyolc
kilométer, végig a kövesúton!
A vízparton -- a Lestyák-kanyaron át a Piros Alma felé -- sokkal rövidebb lett
volna, de Marci azt mondta, inkább induljanak el a kövesúton, hátha jön valami
kocsi, amelyikre fel lehet kéredzkedni.
Igaza lett Marcinak, mert még fél kilométert sem gyalogoltak, amikor utolérte őket
egy ismerős nádasvári fuvaros. Őrletni való gabonát vitt a nagy malomba, és azt
mondta Marcinak, hogy egy pofa sörért elviszi az egész bandát!
Csutka és Fuszulykás már a halastónál leszálltak. A Grósz-kocsmában Marci megitta
a sört a fuvarossal, és azt mondta Petiéknek, hogy mindjárt elmegy Miska bácsihoz,
megnyugtatja, hogy ne izguljon a csónak miatt, és halat is visz neki. Peti és Kocsis
Jancsi csak a nagy malom hídjánál szálltak le a kocsiról. A hídról megnézték az itt is
egészen leapadt vizet. Csupa iszap volt az egész meder, csak a malom kifolyójá-
nál maradt középen egy tócsa, amelyben nyakig sáros gyerekek tapickoltak, és
kosarakkal fogdosták az iszapban tátogó halakat.
Jancsi hazáig elkísérte, mert meg akarta mutatni a nagyanyjának is azt a pontyot,
amelyet ő fogott, és amelyhez kapott Marcitól meg Fuszulykástól két csukát is.
Peti a nagy ponttyal, a csukával meg egy csokor buzogánnyal megrakodtan toppant
haza.
Az ajtó üvegén át meglátta, hogy vendég van mamánál az utcai szobában. Kopogott
és benyitott: hát Mucha bácsi volt ott! Az asztal mellett ültek mamával, bort ittak,
meg sütemény is volt az asztalon.
Köszönt, és elkezdte levetni a hátizsákot. Mama segített neki, Mucha bácsi is felállt,
megsimogatta fejét, és így szólt:
-No végre, megérkezett a mi kiránduló gyerekünk, Bözsike! Lássuk hát: hol vannak
azok a nagy halak!
Peti kifűzte a hátizsákot, és a padlóra tette a lapulevélbe meg újságpapírba csomagolt
két nagy halat. Mama összecsapta a kezét, Mucha bácsi meg felnőtt módon kezet
rázott Petivel, és gratulált a jó fogáshoz:
-Nahát, hogy te milyen ügyes gyerek vagy! Ebből aztán igazi halvacsora lesz, ugye,
Bözsike?
Peti kicsit elcsodálkozott magában ezen a túl szívélyes fogadtatáson, no meg azon is,
hogy Mucha bácsi ingben, pizsamanadrágban meg papucsban ült az ő szobájukban.
De nem sok ideje volt a találgatásra, mert Mucha bácsi egy színes papírcsomagot
nyújtott át neki:
-Tessék, fiacskám, ez a tiéd! -- mondta, és kétfelől megcsókolta Peti arcát.
Peti arca, fülei pirosodni kezdtek; nem tudta, mit mondjon, halk köszönömöket
motyogott, aztán bontogatni kezdte a csomagot.
Mama kivitte a halakat meg a hátizsákot a hátsó konyhába, visszajött, és teríteni
kezdte az asztalt a vacsorához. Peti kinyitotta a csomagot: hát nagy tábla
mogyoróscsoki volt benne, meg egy egészen új Verne-könyv: a Három orosz,
három angol kalandjai!
Mama befejezte a terítést -- három tányért tett az asztalra --, és behozott egy
lábas csirkepaprikást.
Peti oldalt felnézett Mucha bácsira, aztán a tányérokra, de nem szólt semmit.
Mintha megértette volna, mire gondol -- mama megszólalt:-- Kisfiam, János bácsi
ezentúl nálunk fog lakni! De csak addig, amíg az ő lakását kifestetjük, mert azután
ránézett Mucha bácsira, aki mosolyogva bólintott --, mert azután mi fogunk őhozzá
költözni! Ne félj, ő igazi, jó apád lesz! És igazi gyerekszobát is csinálunk neked, szép
új bútorral!
A félig nyitva maradt ajtón besurrant Samu. Most került elő valahonnan, megérezte a
halszagot, és jött, hogy kikérje a részét!
Petinek eszébe jutott, hogy hisz a kishalak még benne vannak a hátizsákban, felugrott
és kiszaladt a szobából. Samu lobogó farokkal, kurrogva surrant utána, és a lábszára
után kapkodott. A fekete-fehér kandúr macska morogva falta a sneciket, nagy sárga
szeme néha feltekintett, mintha azt kérdezte volna kis gazdájától: miért pityereg
most?
Örömében vagy bánatában?

Tartalom
Nyitány szeptemberben............... 5

Hej halászok, halászok............... 33

Az első gazdigyakorlat............... 52

Szomorú hétköznapok............... 73

A Jangada kihajózik ................ 92

Új kalandok a Bácskai utcában .......124

Egy csokor szeder...................143

Téli viszontagságok .................162

Előre, vízipockok! ..................192

A Bandika-fa titka..................224

A Nagy Felfedező Út................250

Tizenkét éven felülieknek ISBN 963 11 3750 3

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (847698/08)
Egyetemi Nyomda (842701), Budapest, 1985
Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató
Felelős szerkesztő: Majtényi Zoltán
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Képszerkesztő: Seebauer Gabriella
Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné
9000 példány • Terjedelem: 14.18 (A/5) ív • IF 5118