Varga Imre Lajos

Az egyke

A valamikor jobb napokat látott régi úriház hatalmas méretű,

elhanyagolt tornácára besütött a reggeli nap. A kövezeten kis színes
fényfoltok hevertek, mint odavetett színes papírdarabkák. Kékek és
sárgák, szabálytalanok és sokszögűek, elmosódottak, bizonytalan
körvonalúak, ahogy leképezte ez a korai fény a légypiszoktól és a
portól elhomályosult míves ablakszemeket. Az ablakdeszka felett, fé-
lig még az árnyékban, terjedelmes pókháló feszült, senkitől sem há-
borgatva. Csak egy zölden csillogó potrohú légy volt elég vigyázatlan,
és most kétségbeesetten verdesve az egyik szabadon maradt szár-
nyával, szabadulni igyekezett. A tornác fal felőli sarkában, a nagy bar-
na ajtó mellett , száraz kukoricacsuhé volt felhalmozva, látszólag min-
denkitől elfeledten, mert a felső leveleken már jól látható volt a több é-
ves por.
A ház hátsó traktusában, a teremnek is beillő hatalmas konyhában,
a sparherden, egy jól megtermett fazékban, disznónak való apró krumpli
főtt, és átható szagával beterítette a helyiséget.
Etus, a család fejének, a kilencvenedik évét taposó nagytiszteletű
úrnak távoli rokona és egyben gondviselője, szájában az örökké égő
cigarettával, amelyeket esténként maga töltött, a készen vett papírszo-
pókás hüzlibe, finomra vágott szabolcsi dohányból – nagy hangon nó-
gatta a kis mindenest, aki koszt és kvártély fejében segítette az öreg
hölgyet házkörüli munkájában.

- Ne tátsd már itt a szád! Inkább etess meg!..., krumpli maradt még
tegnapról, meg korpa is van a zsákba’. Aztán jó ivós moslékot keverj!
A lány csak a fejével biccentett, persze érti ő, az Etus nagyságának
mindene a nagy anyadisznó, annak az egészségére még az öreg tisz-
teletes egészségénél is jobban ügyel. Tavaly is, amikor eljött az ideje,
az egész éjszakát ott töltötték az ólban, nagy várakozással.
A petroleumlámpa gyér fényénél, hajnalfelé, már vacogva a hirtelen
jött hidegtől, számbavették a szaporulatot . Etus nagysága elégedetten
vakargatta a kimerült jószág fejét, és örömmel szemlélte a csecsekért á-
dázul hadakozó utódokat.

- Vess valamit az aprójószágnak is! –szólt még utána, mert a lány már
kilépett az ajtón, karján a csörömpölő vödrökkel.
 A hátsó udvarra tartott, keresztül a tornác előtt húzódó, az előző
napi esőtől még nedves, de a kezdődő ősz piros és sárga színeivel
pettyezett, kicsit már hervatag virágoskerten. Az egykor kaviccsal fel-
szórt ösvény, a sok átjárástól kicsit megsüllyedt ,és az apró víztócsákat
folyton kerülgetni kellett.
Az ól melletti kamrából kihozta a pirosszemű kukoricával félig telt
szakajtót , belemarkolt és széles ívben szétszórta a magot.

- Pi ,pi, pi ! Pipikém, gyertek, gyertek! – gajdolta a lány, éles, átható

hangon. A hívó szóra az udvar hátsó részén, a szalmaboglya körül
csipegető, tollászkodó népség, szárnyterjesztve rohant, repült a terí-
tékre.
A szóródó mag zajára az ólban heverő koca felütötte a fejét, feltá-
pászkodott és mély hangon röfögni kezdett. A lány a zsák aljáról
gyorsan az egyik vödörbe öntötte a korpát, a másik vödörrel vizet mert
az akól mellett álló dézsából, rázúdította a korpára, hozzálökte a tegnapi
főtt krumpli maradékát és amíg a keverőfával kevergette, kedveskedve
nyugtatta a felzaklatott állatot:

- Így ni! Gyere csak coca, gyere…! – és a vályúba öntötte a habzó

moslékot. A nagy anyadisznó odacammogott, és nyomban szürcsölni
kezdte. A lány a kötőjébe törülte a kezét, kiöblítette a vödröt, és szájjal
lefelé az ágasfára rakta. A koca addigra végzett a vödör moslékkal, és
a vályút nyalogatta. Csak most látszott, ahogy jobban oldalt fordult,
hogy a hasa a megduzzadt emlőivel majdnem a földig ér.

- E’ is jó tele van! Most még többet fiadzik, mint tavaly,- mondta a mi-
nap Maróti szomszéd, a kis mokány parasztember, aki Etus nagysád
előtt nagy tekintélynek örvendett, mert fenemód értett a disznókhoz,
magának is volt vagy tíz darab, anya meg süldő, vegyesen. A nagy
szülésekhez mindig áthívta Etus, megkínálta a szomszédot egy kis há-
zifőzésű pálinkával, meg a maga töltötte papírszopókás cigarettával.
Maróti szomszéd felhajtott egy - két kupicával, azután hátraballagott,
előkészíteni az ólat. Szép szálas szalmát villázott be, finoman
elegyengette, és csendben megvárta míg az anya orrával dúrva,
lökdösve az almot, a maga számára célszerűen átrendezi. Csak ezután
vette elő a füle mögé dugott cigarettát és gyújtott rá. Tavaly is, amikor
tizenkettőt ellet, Etus nagysáddal meg a lánnyal hajnalig virrasztottak a
vajúdó állat mellett, vigyázva annak minden mozdulatát.

A lány visszament a konyhába, félrehúzta a fazekat amelynek

oldaláról a kifutott krumplilé a sparherd platnijára folyt és odaégett. Etus
nagysád nem volt a konyhába, az öreg tiszteletesnek vitte be a
reggelijét, megetette az ágyban, felrázta a párnákat ,azután
visszafektette, hagyta, hagy szunyókáljon még egy keveset.

- Na mi van? – kérdezte a lánytól – Eszik rendesen?

A lány mindenről beszámolt. Etus nagysád figyelmesen végig-

hallgatta ,rágyújtott egy újabb cigarettára, és odahozatta a konyha
kredencből a kis fekete füzetét, amelybe minden fontos dolgot jó
gazdaasszonyként rendszeresen feljegyzett. Szemüveget kotort elő
köténye zsebéből, a kötény sarkával óvatosan megtörülgette, orrára
biggyesztette és a füzet tanulmányozásába merült.
Délfelé átszalasztotta a lányt a szomszédba Marótiékhoz. Az so-
káig zörgette a kaput, de csak a láncravert hatalmas komondor acsar-
kodott a fekete léckerités mögött.

- Nincsenek itthon, hiába zörögtem…-robbant be a konyhába a lány, -

Majd később újra megpróbálom…

Etus ráhagyta. Estére sikerült Maróti szomszéddal összejönni, és

a kis ember a porció pálinka elfogyasztása után disznószemlére indult
Etus nagysáddal a hátsó udvarba. Sokáig szemlélte az állatot, amely az
akólban feküdt, szuszogva az oldalán, fejét is alig mozdítva az ismerős
léptekre.

- Mi a véleménye Maróti szomszéd? Maga szerint itt az ideje?...

- Áh, nem hiszem! Akkor má’ rendezkedne… - mondta a szomszéd, -

Mer’ látom, hogy mán szalma is van az ólba’…Azt meg nem bántja…Van
még egy-két napja Etus nagysád …Majd hónap is átgyüvök…

Este, amikor a kis mindenes odaöntötte a vályúba a moslékot,a

koca megpróbált felállni, de mintha meggondolta volna magát,
visszafeküdt.
A lány szólt Etus nagysádnak, aki azonnal hátrament megnézni.
Bement hozzá az ólba, megvakargatta a fülét, a hasát símogatta és a
jószág hálásan röfögött. Etus nagysád megnyugodva ment vissza a
házba, aludni engedte a lányt, ellátta az öreget, azután odahúzott egy
széket a konyhaasztalhoz, és sokáig üldögélt ott imára kulcsolt kézzel.

Reggel friss, hűvös szél kerekedett, az éjjel befelhősödött égből

szitálni kezdett az eső. A lány sietett át a kerten, egy rossz kabáttal a
hátán, amit csak úgy odavetett magára. Sietni akart az etetéssel.
- Fene ezt a cudar időt!...-mormogta – Csupa víz vagyok…

A tyúkok a fészerbe húzódtak, egymás mellet ültek az ócska paraszt-

szekér romjain és csak néha káráltak egyet-egyet panaszosan. A vödrök
csörömpöltek, készült a reggeli moslék, de az ól csendes volt, gyanúsan
csendes.

- Biztos alszik, -gondolta a lány, kicsit irigykedve –Ott benn minden jó

száraz legalább…

Közelebb lépett, és behajolt az alacsony akólkerítés felett, már emelve a

vödröt, hogy tartalmát a vályúba öntse, amikor meglátta kocát vérben,
mocsokban az akól kövén. Már nem volt benne élet. A lány visítva, mint
akit ölnek, rohant át a kerten, be a konyhába:

- Etus nagysád! Etus nagysád!...az anyakoca…megdöglött…Jaj Iste-

nem…jaj…jaj…mi lesz most?

Az asszony a hírre olyan fehér lett mint a meszelt fal. Felkapta a

széken heverő kendőjét, meg se kötötte az álla alatt, csak görcsös
kézzel összefogta, és szaladt lélekszakadva a lánnyal együtt az ólhoz.

Maróti szomszéd is hallotta a kiabálást, rohant át ahogy a lába

bírta. Elébb a konyhába nézett be a nyitvahagyott ajtón át, de mert ott
senkit sem talált, az ól felé vette a direkciót.

Etus nagysád sírva nézte elpusztult kedvencét, a lány mellette

hüppögött és Maróti szomszéd megnézve a tetemet, szakértelemmel,
hosszasan, - kimondta szentenciát:

- Megszakadt! Biz’ Isten! Etus nagysád…kár érte…bizony,bizony…

Nézze csak! Itt vannak e…itt a faránál…kettő,négy,hat…itt is van
alatta…ez má’ kilenc,…mind dög ez! Hej az Úristenit neki! Micsoda kár!

- Most mit tegyek szomszéd?! Mit kezdjek vele? – tördelte a kezét az

asszony.

- Hát be kell jelenteni a községházán! Be kell vinni a passzust is…aztán

majd a Lólé Gyurkáék kiviszik a dögkútba…Azok vannak megbízva.
Aztán ha elvitték Etus nagysád, az ólat majd én rendbeteszem, ne
legyen vele gondja – mondta Maróti szomszéd csendesen, és ázott
kalapját szemébe húzva elköszönt.

Ahogy elment a szomszéd, Etus még egy utólsó pillantást vetett

megboldogult kedvencére, ahogy ott feküdt félignyitott szájjal és
szemmel, Maróti szomszéd által körülrakva a fellelt apró malacdögökkel
és keservesen felsóhajtott. Ekkor valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.
Mint valami szaggatott gyereksírás, gyenge, alig hallható.

- Hallod? –fordult a lányhoz.- Az ólból jön…ugorj csak, nézd meg mi az!

A lány kireteszelte az ajtót, megkerülte az élettelen testeket és az

alacsony ajtón át bebújt a szalmával terített ólba. Kicsit kotorászott a
feltúrt szalma közt, érezte valami meleg, élő akadt a kezébe. Ahogy
megfogta megnyikkant és lány boldog örömmel kiáltott ki az ól
homályából:

- Etus nagysád! Egy kismalac…egy élő kismalac

- Hozd ki! Gyorsan…vigyázz, meg ne nyomd! Na, add ide már!

A lány kimászott az ólból, kezében a malaccal, haja ruhája csupa

szalma. Etus gyengéden veszi el a lánytól, bebugyolálja kendőjébe és
viszik sietve, futva a jó meleg konyhába.
Másnap minden elintéződik, még a községházán is megértőek. A
hivatalnok, aki az ügyet intézi, jóakaratú ember. Délután megjönnek
Lóléék. A redves szekeret egy pókos lábú sovány gebe húzza. A
saroglya hiányzik, a szekérfarban, lábát lógatva ott utazik a három
segítő. A fészerből egy régi vendégoldal kerül elő, erre húzzák rá a
dögöt.A négy férfi nekigyürkőzik, felemeli és a szekérderékba huppantja.
A malackákat rádobálják a tetejére, kiisszák a kis mindenes által
odakészített pálinkát, illedelmesen köszönnek, és felugrálnak a kocsira.
Lolé Gyurka meglibbenti az ostort, a gebe nekifeszül és a szekér kizörög
az udvarból.

Etus nagysád a konyhaajtóban áll. Látja, mint megy el a szekér. A

karjában, jó, meleg rongyokba pólyálva tartja a kis árvát, a másik
kezében cuclisüveg, benne langyos tej maradéka. A kismalac jóllakottan,
elégedetten szuszog, és határtalan bizalommal tekint fel rá.