A fordítás a szerző által a kiadó rendelkezésére bocsátott kézirat alapján

készült

Sergey Gerasimov: Kharkiv Notes from the War Fordította Bartók Imre

Copyright © 2022 by Sergey Gerasimov Agreement via Wiedling Literary

Agency Hungarian translation © 2022 Bartók Imre Magyar kiadás © 2022
Helikon Kiadó, Budapest A Helikon Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft.
imprintje.

Borítóterv © Oláh Gábor

Borítóillusztráció © Peter Zelei Images/Getty Images ISBN 978 963 479

960 3

Felelős kiadó M. Nagy Miklós

Felelős szerkesztő Turi Márton

A szöveget gondozta Bajtai Zoltán

Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Elektronikus változat:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Előszó

Ez a könyv szokatlan gyorsasággal született.

Nem véletlenül, hiszen gyorsan kell írnod, ha éppen bombákat szórnak rád,
és repeszdarabok szálldosnak a fejed körül. Még akkor is, ha egy-két órára
abbamarad a bombázás és a lövöldözés, gyorsnak kell lenned, ha le akarod
írni mindazokat a tapasztalatokat, tényeket és részleteket, amelyek
máskülönben örökre elillannának. Erre általában nem is jut idő, hiszen a
napokat kitöltik a túlélés érdekében végzett egyszerű tennivalók, amelyek
közül a legtöbb

időt

az

élelmiszerüzletek

és

gyógyszertárak előtti örökös sorban állás emészti fel.

Igyekezned kell, mert ha egyszer le tudsz ülni, és elkezdesz gépelni, mindig

megvan az esélye, hogy elmegy az áram, a számítógép újraindul, és mindaz,
amit addig leírtál, elszáll.

Állandóan ez történik. Jelenleg, miközben ezeket a sorokat írom, nincs

internetkapcsolat.

Fogalmam

sincs,

hogy

mikor

fogják

helyreállítani, hogy visszajön-e egyáltalán.

Gyorsan kell írni, hiszen mindig fennáll az

esélye, hogy az előtted lévő ablak egyszer csak szilánkokra törik, sőt akár
az egész fal semmivé válhat, vagy egy kiürült rakéta, amely már szétszórta
halálos tartalmát, egyenesen a lakásodra zuhan, és átüti a fejed felett a
plafont.
Ezzel állandóan számolni kell.

Mielőtt kitört volna a háború, írás közben sokszor eltöprengtem a

nyelvtanon és a legmegfelelőbb szavak kiválasztásán, mindent ellenőriztem
és újra ellenőriztem, és nem zavartattam magam amiatt, hogy lassan
haladok, és a végére vagy fél tucat szövegváltozatot őriztem a gépemen.
Most viszont minderre nincs idő. Tudom, hogy a szavak, amelyeket leírok,
már így maradnak, függetlenül attól, hogy ezek a legmegfelelőbb szavak
vagy sem. A legtöbbször inkább az utóbbi a helyzet. Mindenesetre a szavak
nem fontosak.

Ezek csak az építőkockák, amelyekből az igazság összeáll. És csakis maga

az igazság a fontos.

A sietős írásnak egyaránt vannak előnyei és hátrányai. A legnagyobb előny,

hogy az ember ilyenkor hajlamosabb jóval őszintébb lenni, mert egyszerűen
nincs rá ideje, hogy elmismásolja a dolgokat. Ehhez ugyanis idő kell.

Minden hazugság egy újabb emelet, amelyet a látott és érzett dolgok

talapzatára építünk. A hátránya ugyanakkor, hogy az ember olykor

nem látja a fától az erdőt, vagyis nem veszi észre a nagyobb

összefüggéseket.

Mostanra viszont, hogy több mint egy hónapja tart a háború, a nagyobb
összefüggések is jóval világosabbá váltak.

2022. február 24-én orosz csapatok lépték át a határt, és indultak meg

Harkiv felé. Mivel senki sem próbálta megállítani őket, kevesebb mint egy
óra alatt sikerült is odaérniük. Rögtön megpróbálták elfoglalni a várost, ám
a környező

utakon négy tankjukat is kilőtték. Ezután három napra megálltak, talán mert
nem tudták, mitévők legyenek. Ezt követően az oroszok különböző irányból
hatoltak be Harkivba.

Lassan jöttek, és nem tűntek túlságosan óvatosnak, de még csak az sem

látszott rajtuk, hogy készen állnának a harcra. Egyszerűen megindultak, és
láthatóan nem sok fogalmuk volt róla, hogy mire számítsanak. Talán úgy
vélték, hogy az ukránok majd kiszaladnak eléjük, és virágcsokrokkal a
kezükben üdvözlik őket.

Ha valóban így hitték, akkor alapos meglepetésben lehetett részük.

Hamarosan mindenütt utcai harcokra került sor. Az oroszokat üldözőbe
vették, és az est leszálltáig kíméletlenül levadászták. Az utolsó csapatuk az
egyik harkivi iskolában próbált menedékre lelni.

A számításuk nem jött be, ugyanis rájuk gyújtották az épületet.

A történtek után az oroszok úgymond megsértődtek. A visszautasítástól

érezhetően csorbát szenvedett az önbecsülésük. Úgy vélem, hogy az első
napokban a propagandától megmérgezett katonák többsége valóban elhitte,
hogy felszabadítóként érkezik az országunkba, és nem értették, hogy mivel
szolgáltak rá erre a nem éppen barátságos fogadtatásra. A kognitív
disszonancia feloldásának érdekében nácinak bélyegezték Harkiv lakóit, és
hozzáláttak, hogy fáradságos munkával, módszeresen kiirtsák őket.

Először megjelentek a repülők, hogy ledobják azokat a rettenetes

bombáikat. Az elképzelés az volt, hogy tűzbe borítják és romba döntik a
várost, és ebben majdnem sikerrel is jártak, csakhogy rövidesen az orosz
bombázók is egymás után hulltak le az égből, miután az ukrán légvédelem
magára talált. Az oroszok ezután rakétákkal próbálkoztak, és először Harkiv
történelmi központját rombolták le. A rakéták közül jó néhány
lakóépületeket talált el, korábban soha nem látott pusztítást okozva. A
civileket elsősorban a tüzérségi csapások veszélyeztették. Az oroszok
azokat a sűrűn lakott kerületeket vették célba, ahol a háború kezdetekor
mintegy félmillió ukrán élt.

Az ostrom azóta is tart, noha sok helyen már sikerült kiszorítani a

támadókat a városból. A visszafoglalt

területek

nyomorúságos
szemétlerakatoknak tűnnek, tele orosz katonák holttestével, amelyek
gyakran élő ember számára elképzelhetetlen tartásba merevedtek.

Ezek a katonák egy hónapig éltek a földbe ásott üregekben, ahol zsákokkal
és rongyokkal igyekeztek melegen tartani magukat, minthogy a hőmérséklet
nemritkán –20 fokig is lesüllyedt.

Azon tanakodom, vajon melyik bűn a súlyosabb: egy hónapig lőni Harkiv
több mint egy millió lakójára, vagy azok a civil áldozatok százaival teli
tömegsírok, amelyeket az oroszok Bucsában hagytak hátra? Lehetséges egy
bűnt mérlegre tenni annak alapján, hogy mennyi rettegéshez, szenvedéshez
és halálhoz vezetett?

Vagy egyszerűen az embertelenség szintje, a nemi erőszak, a kínzás és a

kivégzések száma a döntő?

Könnyű

gyűlölni

azokat,

akik

megerőszakolják

az

asszonyainkat,

akik

megkínozzák és felakasztják a foglyaikat, akik a nyílt utcán agyonlőnek

bennünket, de minden gyűlölet, még a leginkább indokolt és jogos gyűlölet
is kontraproduktív. Ugyanis csak újabb gyűlöletet szül, és az újabb gyűlölet
újabb bűnökhöz fog vezetni. És ami a legfontosabb:

pusztán gyűlölettel semmire sem megyünk ellenük.

Úgy vélem, mindazért, amit elkövettek, az oroszoknak

nem

gyűlölet

jár,

hanem

igazságszolgáltatás:

méltányos

perek

és

büntetések, amelyeket a hatályos törvények alapján kell kiszabni. És mi a

helyzet a gyűlölettel? Nos, bármit is hozzon a jövő, a gyűlöletet úgyis
megtapasztalják, és a bőrükön fogják érezni a harcmezőn.

Ha sietve írsz, nincs időd mindent kétszer átgondolni. Csak leírod az első
dolgot, ami abban a pillanatban fontosnak és igaznak tűnik, és amiről
elképzelhető, hogyha órák vagy akár percek távolából visszapillantasz rá,
már nem is látod annak. Ha sietve írsz, számolnod kell vele, hogy sok
fontos részlet veszendőbe megy.

Mintha egy lepkehálóval rohangálnál egy fehér pillangókkal

teli

felhő

közepén,

és
megpróbálnád az összeset elkapni, de a többségük óhatatlanul megszökik,
és végül a hálódban nem marad más, mint néhány törött szárny, és ha
szerencsés vagy, egy-két halott pillangó, amelyek viszont már cseppet sem
hasonlítanak

azokra

gyönyörűséges

teremtményekre, amelyeket az imént megláttál, és annyira szerettél volna

megkaparintani.

Ha sietve írsz, akkor csak a legegyszerűbb dolgokra jut időd, úgymint élet,
halál, félelem, szeretet, jóindulat. Próbálod megragadni a közeledben zajló
eseményeket, és aligha jut időd arra, hogy a távolban felsejlő nagyobb
összefüggésekre is tekintettel légy.

Erich Maria Remarque írta egy jóval nagyobb történet kapcsán a

következőket: „Ez a könyv nem vád és nem vallomás.” Nem tudom, hogy
milyen gyorsan írta a mintegy száz évvel ezelőtt született művét, de amikor
minden másodperc számít, akkor az embernek valóban nincs ideje sem
vádakra, sem pedig vallomásokra. Csupán arra jut ideje, hogy a kis
hálójával keresztülszáguldjon a pillangófelhőn. Ez a magyarázata annak,
hogy ez a könyv közel sem lehetett tökéletes.

Ezzel együtt remélem, hogy lesznek olvasók, akik majd hasznosnak

találják, a részletek ugyanis, amelyeket itt igyekeztem megörökíteni,
egyfajta

pszichológiai

látleletként

is

működhetnek, amennyiben kirajzolódik belőlük, hogy milyen megváltozott

tudatállapotba kerülünk mindannyian, ha váratlanul olyan veszedelem és
gonoszság tör ránk, amelyet egyetlen ember alkotta szóval sem lehet
megfelelően leírni. Ennek a tudatállapotnak a legnyilvánvalóbb

sajátossága

félelem

majdhogynem teljes hiánya. Meglepőnek

hangozhat, de az égből hulló bombák egyáltalán nem tűnnek félelmetesnek,

hasonlóan ahhoz, ahogy talán az egér sem érez félelmet a kígyóval
szemben. Mind a bombák, mind pedig a kígyó hipnotikus hatással bírnak,
különösen, ha az áldozat nincs hozzászokva a látványukhoz.

Ukrajna békeszerető és erőszak nélkül élő

többsége erre az élményre ébredt a háború kitörésének napján. Nem túlzás

azt mondani, hogy transzba estünk, és talán mind a mai napig transzban
vagyunk. Két kérdést teszünk fel magunknak újra és újra: „Hogyan
lehetséges ez?”, és: „Miért?” Miért történik mindez?

Bármennyire is törjük rajta a fejünket, ezekre a kérdésekre nincs logikus

válasz, főleg akkor nem, ha ezek a kérdések alkotják a mindennapjainkat.

Van

azonban

egy

másik,

nagyobb

összefüggés, amit most már egészen jól látok.

Valamivel több mint egy hónapja hétköznapi emberekként

éltünk

hétköznapi

országunkban, amelyet nem a háború, hanem a bürokrácia és a korrupció

fojtogatott. Az elnökünk, Zelenszkij, egy hétköznapi fickó volt, aki azzal
csinálta meg a karrierjét, hogy vicceket körmölt egy papírra, amelyeket
aztán a színpadon előadott. Sosem bírtam különösebben a tréfáit, mert
önismétlőnek éreztem őket, ráadásul állandóan az alkoholistákon élcelődött,

miközben én semmi szórakoztatót nem találok az alkoholistákban. Ezek a

viccek nem alkották a kultúránk részét, mert semmi sem volt bennük, ami
bárkinek az életét megváltoztathatta volna.

A legtöbben, akik Zelenszkijre szavaztak, sosem gondolták, hogy nagy

elnök lehetne belőle: talán elfogadható lesz, de semmiképp sem kiemelkedő
államférfi. Viszont a másik elnökjelölt olyan vehemensen le akarta nyomni
a torkunkon a „Hadsereg, Nyelv és Hit”

szlogenjeit, hogy Ukrajnának végül nem maradt más választása, mint

Zelenszkij. Ha egy percre elgondolkozol azon, mit jelentene a Hadsereg-
Nyelv-Hit országában élni, akkor bizonyára megérted, hogy miért alakult
így.

Való igaz, közel három évvel azután, hogy Zelenszkijt elnökké választották,
nem sok minden változott Ukrajnában. A bürokrácia még mindig nem tette
lehetővé a rendes embereknek,

hogy

bármi

hasznosat

létrehozzanak, a korrupció pedig továbbra is lehetőséget biztosított a

bűnözőknek, hogy azt lopják el, amit csak akarnak. Továbbra is hétköznapi
ország maradtunk, a magunk hétköznapi kilátásaival. Csakhogy ekkor
történt valami. Az egyik szomszéd ország fővárosában valaki
nacionalistának bélyegzett bennünket, és kitalálta, hogy emiatt büntetést
érdemlünk.

Kitalálta, hogy katonai bakanccsal kell tipornia rajtunk, hátha attól majd jó
útra térünk.

Valóban nacionalisták lennénk? A kérdés talán még vicces is volna, ha

közben nem lenne az egész mérhetetlenül szomorú. Ha már szóba került a
nacionalizmus, úgy érzem, bármikor meg tudnám írni a saját kilencvenöt
pontomat a témáról, és kiszegezhetném az egyik templom ajtajára, ahogy
egykor Martin Luther tette. És ezzel aligha vagyok egyedül. A legtöbb
ukrán állampolgár – köztük a hazafiak milliói –

ugyanígy van ezzel.

Az a maroknyi, toxikus nacionalista, akik itt élnek közöttünk, éppolyan

dühös és zajos, mint a világ bármelyik pontján élő elvbarátaik. Az ő

hangjukat régen gyakran lehetett hallani, mert mindig volt egy Hadsereg-
Nyelv-Hit típusú figura, aki politikai tőkét akart kovácsolni belőlük a maga
számára. Ukrajna azonban mostanra megszabadult tőlük. A többség már
nem szavaz és a jövőben sem szavazna rájuk.

Ettől még persze előfordulhat, hogy ők továbbra is kiabálnak és gyűlöletet

szítanak a közösségi médiában, de mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy az
ország eltávolodott tőlük, és elindult azon egyetemes értékek felé, amelyek
között a toxikus nacionalizmus sosem kaphatna helyet.

Noha orosz megszállók ellen kell harcolnia, a harkiviak többsége maga is

oroszul beszél. Ez

különösnek hangozhat, de itt mindenki természetesnek tekinti. A

szabadságért, a demokráciáért, az egyenlő jogokért és a méltóságunkért

küzdünk

egy
olyan

szörnyeteggel szemben, amely évszázadokon át magától értetődőnek vette,

hogy az anyák nem kisdedeket hoznak világra, hanem csak tűzifát, amellyel
a háború kemencéjének lángját táplálhatja. Mégis, hol van a nacionalizmus
ebben a harcban? Úgy vélem, sehol – az elképzelhető

legegyetemesebb

értékekért

küzdünk, a mi harcunk globális harc.

Úgyhogy könnyen lehet, hogy ez a világtörténelem legértelmetlenebb

háborúja. Az oroszok egy nem létező ellenség ellen indultak harcba.

Nemrég a bécsi székesegyházban a modern idők egyik új Martin Lutherje

kék és sárga négyzeteket ragasztott a falra, a rájuk írt imákban arra kérve
Istent, hogy vessen véget a háborúnak. Amikor az első bombák lehulltak, az
országom nem érte be annyival, hogy összeránduljon a fájdalomtól.
Erősebbé vált.

Kinyílt, ahogyan egy virág tárja ki a szirmait. A háború kiszélesítette a

láthatárt Ukrajna számára.

Többé már nem vagyunk hétköznapi ország, ahogyan az elnökünk és a

kilátásaink sem hétköznapiak. A világ fontos részévé váltunk.

A legnagyobb összefüggés, amit most élesebben látok, az orosz és az ukrán

nép közti különbség. Egyszerűen fogalmazva, ha az átlagos orosz kap egy
darab vonalazott papírt, akkor fölé hajol, olyan szorosra hunyja le a szemét,
amennyire csak tudja, és bármit leír, amit diktálnak neki. Aztán ahogy újra
és újra elé rakják ezt a papírt, egyre boldogabban teljesíti a feladatát. Egy
idő után néhányan még arra is késznek mutatkoznak, hogy
megerőszakolják, megkínozzák, fölakasszák vagy agyonlőjék azokat, akik
nem vonalazott papírra, szabadon szeretnének írni.
Ha az ukránok elé tesznek vonalazott papírt, ők csak azért is másra írnak.
Ha pedig ezért büntetésben részesülnek, akkor egyszerűen kettészakítják a
lapot. Aligha véletlen, hogy az elmúlt harminc évben három forradalmunk
is volt, és mindegyiket az előzte meg, hogy valaki ránk akarta erőltetni a
maga vonalazott papírját; ez azért mégiscsak jelent valamit. Megölhetnek
bennünket, de senki sem kényszeríthet rá, hogy olyasmit írjunk le, amit nem
akarunk.

Kezdet

Reggel 5:07. A dátum 2022. február 24.

Alig néhány órával vagyunk február 23. után, ami

ellentmondásos

nap:

egyfelől

Oroszországban ez a Haza Védelmezőinek Napja (az ukránok többsége

zsigeri gyűlölettel viseltetik az orosz hadsereggel szemben), másfelől a
legtöbb ukrán férfi ezt a napot a Férfiak Napjaként ünnepli. Ezért is lapul
egy félig elfogyasztott sütemény a hűtőmben, és a lakoma homályos emléke
egy kissé még mindig megmelengeti a lelkemet. De most, reggel 5:07-kor
baljós előérzetre ébredek. Gonosz lélek közeleg.

A szoba sötét és csendes. Az ablakon túli világ is sötét és csendes. Tiszta

éjszakánk van, talán hónapok óta az első tiszta éjszaka. A Vénusz
alacsonyan csüng a láthatáron, és úgy fest, mint egy hatalmas, fénylő ufó. A
holdat nem látni. A közvilágítást lekapcsolták. Nincsenek autók, nincsenek
emberek az utcán, és minden szokatlanul üresnek tűnik, valamiért mégis
pontosan tudom, hogy mi ébresztett föl. Odabent

mélyen teljes bizonyossággal tudom, hogy mi következik.

Csendben, hogy ne ébresszem fel a feleségemet, Lenát, az ablakhoz lépek.

A hang felerősödik. Az álmom utolsó percében egy tengerparton álltam, és
a hullámtörést hallgattam, és ez a mostani hang is a partra kiöntő hullámok
zajára emlékeztet. Érkezik, majd visszahúzódik, lüktet, lélegzik.
Teljességgel biztos vagyok benne, hogy ez a háború hangja. A háborúé,
amely most vette kezdetét.

A hang semmi egyébhez nem hasonlítható, hiszen a világ élőlényekből áll,

olyan élőlényekből, amelyek élni szeretnének és boldogulni. Ez viszont a
halál hangja, a szándékos, előre megfontolt gyilkosságé, olyan dolgok
hangja, amelyek ölni és pusztítani akarnak, sőt maguk is pusztulni vágynak.
Vagyis különbözik minden igazi hangtól, ahogyan a sötétség is különbözik
a fénytől. Sosem találkoztam még ilyesmivel korábban, de tudom, hogy a
háború lüktetését hallom közeledni.

Egyszerű hangokról van szó: BUMM!, BANG!, majd egy elnyújtott

SSSS… Ezek ismétlődnek újra és újra, ezeket torzítja el a távolság, hogy
valami mássá álljanak össze, valami egyedivé és arctalanná. És a világ
közben még mindig ugyanolyan üres és zavarba ejtően nyugodt.

Abban a városban élek, ahol 1932-ben kettéhasítottak egy lítiumatomot két

alfa-részecskére. Erre még az egykori Szovjetunióban került sor, alig pár
hónappal azután, hogy J. D.

Cockroft és E. T. S. Walton elsőként elvégezte a mutatványt a Cavendish

Laboratóriumban.

Abban a városban élek, amely számos orvosi, fizikai és közgazdasági

Nobel-díjast adott a világnak. A 21. század harmadik évtizedében élek. Arra
gondolok, hogy ez nem történhet meg velem.

Aztán

valamivel

láthatáron

túl
megpillantom a robbanások vörös izzását. Most már elhiszem: nagyon is
megtörténhet. Bárkivel megtörténhet. Az országgal, Európával, az egész
világgal, mindannyiunk története beletorkollhat abba, aminek most válok
tanújává.

Óvatosan megbököm a feleségemet.

– Kelj fel – mondom. – Elkezdődött a háború.

Pár órával később meglátogatok egy nőt, aki a közelben lakik. A lakásom a
harmadik emeleten van, az övé viszont a tizenkettediken, úgyhogy
feltehetően mindent sokkal jobban látott nálam.

– El tudod ezt hinni? – kérdezi újra és újra. –

El tudod hinni?

– Igen – mondom. – Miért is ne hinném?

– Azért, mert lehetetlen – feleli kissé hisztérikusan. – Még akkor se hittem

el, amikor láttam felgyulladni a láthatárt. Mindent

elborított a tűz és a füst. Még most sem tudom elhinni. Te hogy tudod
elhinni?

– Az első pillanattól kezdve világos volt –

mondom, de legbelül érzem, hogy még én sem hiszem el, hiszen egyáltalán
nem érzek félelmet.

Mindennek van valami valószerűtlen minősége körülöttem, mintha csak egy

filmben járnék. Az emberek vicceket mesélnek, és mosolyogva hallgatják
egymást. Félig-meddig úgy vélik, hogy még nem sikerült teljesen
magukhoz térniük a rossz álomból, mivel semmi sem lehet valóságos abból,
amit látnak vagy hallanak.

Víz

2022. február 24., reggel 5:30.

Nincs víz a vezetékekben, és a központi fűtés sem működik. Bekapcsolom a
komputeremet, és rákeresek a legújabb hírekre. Nincsenek hírek.

Úgy értem, nincsenek valódi hírek, csak a szokásos mindennapi

információs szemét.

Közben a tüzérségi támadás olyan heves, hogy képtelenség róla

megfeledkezni. Végül 5:50-kor elolvassuk, amit már egyébként is tudtunk.

Oroszország háborút indított ellenünk.

– Nincs víz – mondja a feleségem.

Kimegyek, hogy szerezzek néhány palack vizet az egyik automatából. Az

automata előtt húszméteres sor áll. Órákba fog telni, amíg vízhez jutok.

A robbanások most még lármásabbak, talán azért, mert odakint vagyok. Jól
kivehető

durranásokat

hallok,

mintha

hatalmas

szappanbuborékok pukkadnának ki az égen az emberek feje fölött, azzal a

különbséggel, hogy ezeknek a hangja milliószor erősebb. A sorban állók
többsége a mobiljába beszél. Aztán megszakad a kapcsolat, nem tudnak
tovább

telefonálni, de a híreket és a szöveges üzeneteiket még el tudják olvasni.

Néhányan azt mondják, hogy elment az internet.

Az

emberek
csendben

beszélgetnek

egymással. Mosolyognak, vicceket mesélnek. A nagy

szappanbuborékok

továbbra

is

pukkadoznak az égen, de mintha senki se figyelne rájuk, mintha senkit se

érdekelne, hogy mi történik körülöttünk. Mindenki nagy műanyag
palackokat hozott magával, jó sokat.

Rengeteget. Nagyjából negyvenen állnak előttem a sorban, hogy

hozzájussanak a vizükhöz.

Közben folyamatosan egyre többen érkeznek.

Mindenkinél három-négy jókora méretű palack van. Senkin sem látszik,

hogy különösebben aggódna vagy megrémült volna.

Nem tudom kiverni a fejemből a kora reggeli látványt: a tűzbe boruló

láthatárt. Egyszer már láttam valami ehhez hasonlót. Nagyon régen, amikor
még kisfiú vagy kamasz voltam, láttam felrobbanni egy nagy nyomású
gázvezetéket. Az élmény azóta is velem maradt, befészkelte magát a
tudatalattimba. A robbanásra nagyjából éjfélkor kerülhetett sor. Óriási zajra
riadtam fel, aminek olyan hangja volt, mintha egy vonat zakatolt volna el az
ablakunk előtt. A Kurszki régióban voltam egy faluban. Az egész
településen sötétség honolt. A legközelebbi utcalámpák tíz kilométerre
voltak, de abban a

pillanatban mindent élénk, vörös fény ragyogott be, olyasféle fény, mint
amit a sötétkamrákban használnak. Hát ilyen egy atomrobbanás,
gondoltam. Ez volt az első gondolatom. Nem estem pánikba, hiszen annak
már aligha lett volna értelme. A pánik nagyon is hasznos lehet, ha az ember
úgy érzi, tehet még valamit, noha közben teljesen tehetetlennek is érzi
magát; ez a lehetetlen ellentmondás könnyen bárkit az őrületbe kergethet.
Akkor viszont nincs miért pánikolni, ha már egyáltalán semmit sem tehetsz.

Azon az estén kimentem az utcára, és az egyik távoli mező fölött lebegő

nagy, tüzes félgömböt figyeltem. A félgömb mozgott. Olyan volt, akár egy
élőlény. Olyan volt, mintha lassan felém gurulna. Aztán olyan érzésem
támadt, mintha esőcseppek hullanának a vállamra. Az eső melegnek
érződött. Másnap reggel észrevettem, hogy a ház közelében lévő öreg fűzfa
levelei megsárgultak és elfonnyadtak. Az olvadt föld forró zuhataga égette
meg őket.

Reggelre azonban eloltották a tüzet. A magas nyomású gázvezeték egy

burgonyaföldön ment keresztül. Az összes burgonya teteje megégett. A
növényi krematórium felszínét a földolvadék üvegszerű rétege borította be.
Amikor ráléptem, a súlyom átszakította a megüvegesedett földet.

Alatta a krumplik ropogósra sültek. A gyerekek

még napokig játszottak azzal, hogy kiássák a krumplikat.

Két-három zajos szappanbuborék pukkad ki az égen, eloszlatva az

emlékeket. Olyan közelinek érződnek, hogy szinte hihetetlennek tűnik,
hogy nem hullnak halálos repeszdarabok a fejünkre. Az emberek továbbra
sem estek kétségbe. Előfordul, hogy a rettenetes dolgok olyannyira
rettenetesek, hogy nem lehet rájuk adekvát érzelmi választ adni, és senki
sem tudja, hogy mi volna az indokolt viselkedés.

Az automatából kifogyott a víz. Muszáj lesz tennem valamit. Néhányan azt

mondják, alig pár nap, hogy az ember szomjan haljon.

– Ha igazán rosszra fordul a helyzet – jegyzi meg valaki –, a pocsolyákból

kell majd vizet szereznünk. – Ez valamiért tréfásan hangzik.

Néhányan elmosolyodnak.

Élelem

2022. február 24., reggel 6:30.

A legközelebbi szupermarket nyitva van.

Bemegyek. Minden olyan, mintha csak egy átlagos hétköznap lenne.

Veszek néhány csomag macskaeledelt, pár guriga vécépapírt, majd
elindulok azon a folyosón, ahol a konzerveket tartják. Bedobok a
kosaramba tíz konzerv olajos szardíniát. A sor, ahol a palackozott vizet
árulják, üres. Egy egyenruhát viselő alkalmazott hoz két ötliteres palackot.
Azonnal lecsapok rájuk. Abban bízom, hogy gyorsan fizetek a kasszánál, és
hazamegyek.

Csakhogy a kasszára várakozók sora hosszan kígyózik végig a polcsorok

között. Olyan hosszan, hogy ha kiegyenesítenék, talán még a holdig is
elérne. Némi fáradság árán megtalálom a végét. A sor kiszámíthatatlan
zökkenésekkel halad előre: úgy negyedóráig mozdulatlan maradok, aztán
nagyjából egy éticsiga sebességével előreszökkenek. A hangszórókból
derűs zene szól; tegnap óta senki sem cserélte ki.

Különösen furcsa a tegnapi bejelentéseket hallani, úgymint: „Kedves

vásárlóink, értesítjük

önöket, hogy a Covid–19-cel kapcsolatos megszorítások miatt az

üzletünkben egyszerre legfeljebb húsz fő tartózkodhat.” Kit érdekel a
Covid–19? Egyáltalán micsoda az a Covid–19?

Lassan továbbaraszolok, és közben figyelem, ahogy a polcokról eltűnik a

kínálat. Az emberek először a konzervekre mennek rá. Néhány naiv
nagymama átküzdi magát a lassan, de feltartóztathatatlanul

hömpölygő

emberáradaton, maguk után húzva a gurulós kosarukat, hogy aztán

megálljanak a pékáruk előtt, és olyan tágra nyissák a szemüket, mint az első
csókra ácsingózó kislányok: „Van még kenyér?”, kérdezik. A válasz
természetesen nemleges.

Ahogy elhaladok a nagy ablak előtt, megpillantom a vízkiadó automata

előtti sort.
Meglepő módon most még nagyobb, mint korábban. Aztán egyszer csak
egy szűk farmert viselő, vadító szőkeség suhan el mellettem. Az összes férfi
(többségében férfiak várakoznak) megfordul utána. Csakhogy nem a
pompás hátsóját mustrálják, hanem a nála lévő ötliteres vizespalackot.

Egy csavargónak kinéző férfi megy el mellettem, és megcélozza az

alkoholos italokat.

– Hé, nézzétek! – mondja. – A vodkát senki nem viszi el!

Néhányan azért persze vittek belőle. Három, négy, öt üveggel vesznek

magukhoz, vagy éppen annyival, amennyit egyáltalán még elbírnak.

Megosztom a szomorú hírt a hobóval, mire bólint, majd magához vesz

három, négy, öt üveggel, vagy éppen annyival, amennyit egyáltalán elbír, és
eltűnik. Úgy két órával később, amikor sikerül megközelítenem a kasszát,
ismét felbukkan. Már részeg, és mindenféle trágárságot kiabál, személyesen
Putyinnak címezve. Csodálom a találékonyságát.

Az obszcenitások költője veszett el benne. A dolog szépséghibája, hogy

oroszul ordibál, és lehetetlen volna lefordítani, ahogyan egy tenger felett
dúló viharra vagy egy lavinára sem volnának megfelelő szavaink. A
várakozók többsége egyetértően bólint. A felmérések szerint az ukránok
nyolcvan százaléka gyűlöli Putyint, de közülük alighanem csak kevesen
büszkélkedhetnek azzal, hogy ezt ilyen ékesszólóan tudnák mások
tudomására hozni.

Vagy legalábbis egy üveg vodka nélkül kevés esélyük volna rá.

Megjelenik a feleségem is a boltban, és közli, hogy visszakapcsolták a vizet

a házunkban. A csapvíz nagyjából ihatatlan, de még mindig jobb, mintha a
pocsolyákból akarnánk begyűjteni az innivalónkat. Megtudom, hogy
működik az

internet. Körbenéz a szupermarketben, és vesz néhány apróságot.

Holnapra a polcok teljesen kiürülnek.

Néhány ismerősöm később elmondta, hogy a háború első két napján egy
falatot sem ettek.

Egyszerűen eszükbe sem jutott, hogy enniük kellene.

Pecsenyihi-tó

2022. február 24., a háború első napja.

Délután van. A város bombázása hangosabbá vált. Az emberek

leragasztották az ablakaikat, hogyha esetleg betörnek a bombáktól, a
szilánkok ne zúduljanak be a lakásba.

Mindenhol behúzták a függönyöket. Sokan lementek a pincékbe, ahol már

kialakították az első alkalmi óvóhelyeket. Mi nem megyünk le.

Minket helyhez kötnek a macskáink.

Ha azt hiszed, könnyű feladat elkapni öt fürge cicát, akik mindenáron el

akarnak rejtőzni előled a lakás különböző zugaiba, ha azt hiszed, mi sem
egyszerűbb, mint berámolni őket egy hátizsákba néhány további
nélkülözhetetlen holmival együtt (víz, ruha, élelem), és levinni őket a
pincébe, ami már egyébként is zsúfolásig tele van emberekkel, akkor
tévedsz. Egész biztosan tévedsz. A macskák ugyanis nyávognak és
harcolnak. Mégiscsak macskákról van szó, akiknek joguk van nyávogni és
harcolni, ha valaki megsérti a szabadságukat és a méltóságukat. Az
óvóhelyen lévő embereknek, akik nem akarnak a szűkös menedéken
nyávogó

és harcoló macskákkal osztozni, szintúgy joguk van tiltakozni. Úgyhogy mi

a szobák közti keskeny szakaszokon ücsörgünk, lehetőség szerint egyenlő
távolságra az ablakoktól, és azon tanakodunk, hogy lemenjünk-e egyáltalán
vagy sem. Van egy laptopunk, és az internet is működik. Megtudjuk, hogy a
felrobbantották a Pecsenyihi-tó gátját.

A Pecsenyihi-tó, más néven Pecsenyihi-víztározó – olykor még Pecsenyihi-

tengerként is emlegetik – látja el Harkivot friss ivóvízzel. A tó persze túl
kicsi ahhoz, hogy tényleg tengernek lehessen nevezni; mindössze hetvenöt
kilométer hosszúságú. Ezzel együtt nagy kár, hogy megsemmisült a
víztározó gátja.

Jól emlékszem arra a gátra. Három évvel ezelőtt a feleségemmel arrafelé

kirándultunk, és röviden

megálltunk

hídon,

hogy

gyönyörködjünk a vízesésben. Néhány idióta, akik a gát őrzésével voltak

megbízva, megállítottak, és kérdőre vontak bennünket.

– Diverzánsok vagytok? – kérdezték fintorogva.

– Dehogy vagyunk – feleltük.

– Akkor tűnés innen. Ha még egyszer itt találunk titeket, negyvennyolc

órára mehettek a fogdába – közölték, majd elengedtek. Igazán tuskó
biztonsági őrök voltak, de az is lehet, hogy csak halálosan unatkoztak. Már
harminc éve

nem láttak igazi diverzánsokat, úgyhogy bárkit megállítottak, aki éppen át

akart kelni azon a hídon, hogy megkérdezzék, az illető véletlen nem

rosszban

sántikál-e.

Meglehetősen

értelmetlen eljárás volt.

Elbúcsúztunk tőlük, majd visszatértünk a tó nyugati oldalán húzódó fekete

erdőbe. Azért hívják így, mert olyan sűrű, hogy alig hatol be a fák közé a
napfény. Nincs fény, nincsenek homokos vízpartok, és nincsenek
napfürdőző

látogatók. Annyira egyedül voltunk ezen a pompás helyen, mintha csak az

utolsó túlélők volnánk a bolygón. Betipegtünk a sekély vízbe.

Tényleg nagyon sekély volt, már vagy száz métert is megtettünk a parttól,
amikor a lábunk beleragadt az iszapba. Ekkor rettenetes zaj ütötte meg a
fülünket hátulról.

Egy vadászgép volt, talán egy MiG vagy egy Szu. A Pecsenyihi-tó két
csöndes, fákkal borított domboldal között fekszik, és a vadászgép annyira
alacsonyan zúgott el, hogy szinte súrolta a fák csúcsait. Felénk tartott,
mintha lecsapni készülne, és amikor már majdnem elért minket, mintegy
kérkedően felemelkedett a magasba, ahol aztán az összes elképzelhető és
elképzelhetetlen légi figurát bemutatta. A pilóta gyakorlatozott, de egyúttal
játszott is velünk. Ott és

akkor

megértettem,

hogy

egyetlen

ellenségünknek sincs esélye legyőzni Ukrajnát.

Nem azért, mert ilyen vadászgépeink vannak, hanem azért, mert ilyen
népünk.

A nép

Az ukránok igazán különleges nép. Ezt nem azért mondom, mert

különösebben hazafias volnék. Az ilyen időkben még a kövek is hazafiassá
válnak. Legszívesebben még az ég is rászakadna a megszállókra. Még a
felhők is mérges gázt lövellnének ki magukból, hogy megfojtsák az
ellenséget. Nem vagyok nagyobb hazafi, mint a kövek, az ég vagy a felhők,
és nem vagyok kevésbé hazafi sem. Az ukránok azért különlegesek, mert
talán ők a leginkább bizakodó és a szabadságuk mellett leginkább
elkötelezett nép a földön.

Vegyük például a szomszédomat. Elmúlt hatvanéves, és már nincs tökéletes

egészségi állapotban. Egyszer egy hülyegyerek durván ellökte a lépcsőn. A
szomszédom hazament, nem is emlékszem pontosan, talán azért, hogy egy
kalapácsot vegyen magához. Meg akarta ölni az illetőt. Nem volt könnyű
lebeszélni róla.

– Ha megteszed, életed végéig börtönben fogsz rohadni – mondtam.

– És? – kérdezte. – Nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel. – És valóban

nem úgy tűnt, mint akit érdekelne.

Valaki talán azt mondaná rá, hogy a szomszédom

antiszociális

alkat,

talán

pszichopata, vagy egyszerűen csak egy igazán kellemetlen fickó. Mi sem

állhat messzebb az igazságtól. A szomszédom történetesen festő, aki az
egész életét olyan képek létrehozásának szentelte, amelyeket még csak meg
sem próbált eladni. Néha odaad egy-egy képet valamelyik ismerősének
ajándékba. Kicsit olyan, mint Van Gogh, azzal a különbséggel, hogy
egyelőre nem nyisszantotta le a fülét, de valószínűleg azt is megtenné, ha
úgy vélné, hogy ezzel magasabb szintre emelheti a művészetét.

Amikor tavasszal felmelegszik a levegő, szakállat növeszt, magához veszi a

kis felfújható csónakot, amit évekkel ezelőtt tőlem kapott, majd három-négy
hónapra hátrahagyja a várost, és elmegy horgászni. Felállítja a sátrát egy tó
partján, festeget a szabadban és horgászik. Elég sok jó halat fog, amelyeket
simán el tudna adni a tó körül kikapcsolódni vágyóknak, de ő inkább ingyen
szétosztogat mindent. Néha még a képeiből is ad a halak mellé. Ha az
emberek megkérik rá, hogy fesse meg a portréjukat, akkor valami mást fest
helyette. Ha megkérik, hogy fessen nekik valami mást, akkor megfesti a
portréjukat. Olyan szabad, mint a madár. Az emberek a szakálla és a
napbarnított bőre miatt Muszlimnak hívják.

Egy napon meglátogattam a tó partján felállított kis táborában.

– Szeretnéd, hogy fessek neked egy tájképet?

– kérdezte.

– Igen – mondtam, mire hozzá is látott a nagy műhöz. Először nem tudtam
eldönteni, hogy mit látok a képen. Festés közben végig a szikrázóan kék
víztükröt, a zöld bokrokat és a magasban izzó napot nézte, ehhez képest
csak fekete és szürke festéket, illetve talán még egy kevés vöröset használt.
Aztán rájöttem, hogy valójában egy téli erdőt fest, ahol az egyik elfagyott
faágon egy vörösbegy gubbaszt.

Az ilyen embereket senki sem tudja legyőzni.

Egy napon egy csapat vadbarom odament a sátrához, és közölték vele, hogy
tűnjön el, mert –

állításuk szerint – ez a terület az övék. Erre kézbe vett egy fejszét, és azt
felelte:

– Rendben, esetleg próbáljatok meg rávenni a távozásra.

Ahogy a szemébe néztek, az agresszív tahók rájöttek, hogy nem tudják

megfélemlíteni, úgyhogy inkább ők maguk távoztak.

Pontosan ezért gyűlöli az ukránok nyolcvan százaléka Putyint. Nem azért

gyűlölik és táplálnak vele szemben engesztelhetetlen megvetést, mert
gyilkos. Egyszerű matematikai tény, hogy uralkodásának huszonvalahány
éve alatt Putyin egyetlen ellensége és politikai

ellenfele sem halt természetes halált. Ez ilyen egyszerű, bárki

meggyőződhet róla, hogy így van. De nem ezért gyűlölik, és nem is azért,
mert elrabolta Ukrajna bizonyos területeit, hanem azért, mert egy
ugyanilyen, öntelt hólyag, aki gusztustalan vigyorral a képén odajön
hozzád, és meg akarja mondani, hogy mit tehetsz, és mit nem. Az ukránok
nem tűrik az ilyesmit. Ha valaki meg akarja fosztani őket attól a joguktól,
hogy téli erdei tájképeket fessenek nyáron egy tó partján, akkor ott
pillanatokon belül előkerül egy fejsze. Az sem érdekli őket, ha ezért verést
kapnak, ha börtönbe kerülnek, vagy ha megölik őket. Az ukránok készek rá,
hogy bármi áron harcoljanak

szabadságukért.

Putyin

gondolkodása túlságosan beszűkült ahhoz, hogy ezt valaha is megértse.

Ennek megértéséhez ugyanis egy kicsit olyannak kell lenni, mint amilyen
Van Gogh volt.

És mi a helyzet a további húsz százalékkal, azokkal, akiknek nincs

ellenükre, hogy Putyin a szomszédban

ólálkodik?

Egy

részüket

megmérgezte az orosz tévé, amely éppolyan halálos, mintha valaki

kipufogógázt szívna magába levegő helyett. A másik részük maga is orosz,
és neheztel az ukrán kormányra, amiért az nem teszi lehetővé a számukra,
hogy kiélhessék a nyelvük és a kultúrájuk iránt táplált szeretetüket.
Kétségtelen, hogy az ukrán

kormány sem hibátlan, de milliószor jobb, mint bármiféle Putyin.

Február 24-én az ukrán tengerészgyalogos Vitalij Szkakun megtette azt,

aminél többet senki emberfia nem tehetett volna a szabadságért és az

eszméiért:

saját
magával

együtt

felrobbantotta a Henyicseszk-hidat, hogy feltartóztassa az oroszok

előrenyomulását.

Sose kérdezd, kiért szól a harang: pontosan az ilyen emberekért szól.

A gázvezeték

2022. február 27., valamivel éjfél után.

Robbanások zajára ébredünk. Az ablakkeretek megremegnek.

Valahol

felcsendül

egy

autóriasztó. Nem megyünk le az óvóhelyre.

Hozzászoktunk a bombázáshoz és a tüzérségi lövedékekhez.

Ha

robbanások

már

elviselhetetlenné válnak, feltekerjük a hangerőt a laptopon, és videókat

nézünk. Most éppen dr.

Komarovszkijt, a híres tévés gyermekorvost nézzük, aki már harminc éve

tanítja az ukránokat és az oroszokat azokra az egyszerű
trükkökre, amelyek segítségével boldog és egészséges gyerekeket
nevelhetnek.

Dr. Komarovszkij kétségbe van esve. Azt mondja, most senkinek sincs
szüksége a tanácsaira, és az egész életművét lehúzhatja a vécén. A
könnyeivel küzd. Még trágár szavakat is használ, ha nem is olyan
találékonyan, mint az a részeg, akivel három nappal ezelőtt találkoztam a
szupermarketben. Talán azért, mert dr. Komarovszkij nem részeg. Néha
belekortyol az ásványvizes palackjába. Az ásványvíz jót tesz az
egészségnek.

Azok, akik nem mentek le az óvóhelyre, idővel megtanulták, hogyan üssék

el valamivel az idejüket. Mi videókat nézünk. Az egyik szomszédunk,
ugyanaz, aki nem hitt a saját szemének

és

fülének,

amikor

először

meghallotta a lövéseket, és megpillantotta a távolban fellángoló bombák

fényét, sajátos módszert talált a stressz kezelésére. Ha a robbanások zaját
már nem képes tovább elviselni, teljes hangerőre állítva heavy metalt
hallgat. Van egy lemeze minden idők legnagyobb heavy metal számaival.
Észvesztő hangerőn hallgatja, miközben megáll a tizenkettedik emeleti
lakása ablakában, elhúzza a függönyt, és végigtekint

robbanásokkal

pitykézett

látóhatáron és a rakéták százaitól szabdalt égen.

Kissé olyannak képzelem, mint Nerót, aki páholyból nézte végig a Rómát
elemésztő óriási tűzvészt. A jelenethez remekül illik a heavy metal: némi
értelmet kölcsönöz neki, márpedig még a legegyszerűbb feladatainkat sem
tudjuk anélkül

elvégezni,

hogy

értelmet

tulajdoníthatnánk nekik. Amikor minden értelmét veszti, nekünk

magunknak kell jelentést vinni a zűrzavarba, hogy képesek legyünk
folytatni. Ilyenkor előfordul, hogy maximum hangerőn bömböltetjük a
heavy metalt.

Harminc perc után a robbanások véget érnek. Odamegyek az északi

ablakhoz, és elhúzom a függönyöket. A csillagok alatt a város sötétségbe
burkolódzik, olyan sötétségbe, mint a legmélyebb tenger feneke. A
hatalmas épületek csupán fekete kontúrok, az ablakok helyén vakfoltokkal.
A háztetők egyenetlen vonala fölött továbbra is kivehető a narancssárga
izzás.

Ugyanolyan, mint amit annyi évvel ezelőtt már láttam egyszer. Lángoló,
mozgó, lélegző, eleven félgömb. Úgy néz ki, mint ami éppen felém
közeledik. Úgy néz ki, mint az atomcsapás után felszálló gombafelhő, de
tudom, hogy valójában csak egy nagy nyomású gázvezeték robbant fel.

Tudom, hogy azok, akik nem messze laknak onnan, szintén látják a
narancssárga-vörös fényt, azt a fényt, amely egészen hasonlít arra, amit a
sötétkamrákban használnak, és ami most olyan erővel ragyog, hogy nem
lehet megmondani, éjszaka van-e még vagy nappal.

Odamegyek a déli ablakhoz, és kipillantok.

Semmi. Csak a város nyújtózik előttem, sötéten, akár a tenger legmélyebb

pontja.
Egy órával később még egyszer kinézek az északi ablakon. A tűz kialudt.
Az éjszaka olyan tiszta, mintha csak Isten könnycseppje volna. Ki tudom
venni a Cassiopeiát és a Cepheust. Az Andromeda éppen abban az irányban
van, ahol nemrég az a gázvezeték égett. Mennyi csillag

odafent. Egyszer csak rájövök, hogy soha életemben nem láttam ennyi
csillagot a város fölött, hiszen a közvilágítás eltakarta a fényüket.

Most viszont megértem, hogy milyen téves és fájdalmas mindez. Immanuel

Kant azt írta: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb
tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele
gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” [1
] Az utóbbit mindig is éreztem a bensőmben, de most rájövök, hogy az
előbbi mindig hiányzott.

Ahogy kipillantok a déli ablakon, ott is látom a csillagok kupoláját, de

egyetlen csillagképet sem ismerek fel. A hó mintha foszforeszkálna a
csillagfényben.

Kora reggel, alig néhány órával később orosz csapatok és harckocsik törnek
be a városba.

Katonák a városban

2022. február 27.

Egy barátom felhív, és megkérdezi:

– Látod már a tankokat?

– Milyen tankokat? – felelem. – Hol?

– Az ablakotok alatt. A Zsaszminovij út már tele van tankokkal.

Jómagam ugyanis a Zsaszminovijon, egy hosszú, csendes úton lakom,

amelynek a neve annyit tesz, a Jázminok Sugárútja. A sugárút elvileg
„fákkal szegélyezett széles utat vagy promenádot” jelent, de eredetileg a
„katonai sáncokra” vagy „az erődítmény falaira” utalt.
Úgy

véltem,

hogy

idővel

alaposan

megfogyatkoztak azok az eszelősök vagy barlangi emberek, akik felettébb

élvezték, hogy háborút indíthatnak mások ellen, és egyéb gyalázatos
húzásokra ragadtatták magukat, és így aztán az évek során az efféle sáncok
és védfalak fasorokkal, virágágyásokkal vagy éppen jázminbokrokkal
egészültek ki. Aztán a katonai létesítmények darabjaikra hullottak, és
csupán a fák, a virágok és a jázminok maradtak meg utánuk – az utóbbiak
valahol félúton

lehetnek a fák és a virágok között. A sugárutaknak nevezett régi utakat béke

és nyugalom járta át. Bölcsességet és kölcsönös megértést árasztottak.

Pontosan ilyen az én lakóhelyem is: a Jázminok Tökéletes Sugárútja. Télen

egy kissé csupasznak tűnik, de ahogy a napok melegebbé válnak, az utat
megtölti a gyermekzsivaj és a nevetés, a madárcsicsergés és a trombitaszó.
Az emberek imádják az utcazenét, és sokszor mondják, hogy sosem
hangzik el kétszer ugyanaz a dal. Tudom, hogy ez nem igazán fedi a
valóságot, a trombitás kedvenc helye ugyanis nincs mesze az ablakomtól,
úgyhogy tavasszal és nyáron nagyjából ugyanazt az ötven-hatvan dallamot
hallom végtelenítve, újra és újra, késő

délutántól éjfélig. Igazi akusztikai paradicsom.

És most ehelyett tankok jelentek meg a környéken.

Csakhogy amikor kipillantok az ablakon, nem látok tankokat. A hólepte

sugárút nem tűnik elevenebbnek, mint egy fehér lepellel takart holttest a
hullaházban. Tankok azonban nincsenek. Hála az égnek, nincsenek tankok.

Ekkor telefonál a lányom, aki a város másik végében lakik.

– Épp most láttam egy menekülő tankot –

mondja.

– Honnan tudod, hogy menekült? – kérdezem.

– Tudom, és kész – feleli.

Egy másik barátom elmeséli, hogy három rakétát látott elhúzni a házuk
felett; nyugatról keletre tartottak, és látványos füstcsíkot hagytak maguk
után. Aztán érkeznek a helyi hírek és videók, amelyek arról számolnak be,
hogy ellenséges erők jelentek meg a városközpontban, az aquaparknál és
másutt is. Egyre messzebbre terjeszkednek, akár a papírra csurgatott olaj.
Mi vagyunk a papír, amire valaki az orosz katonák mérgező olaját fröcsköli.

Leginkább két ismétlődő mintát látok a videókban. Először ott vannak a

lassan előrenyomuló harckocsik és a mögöttük caplató, zöld egyenruhát
viselő, gépfegyveres katonák, akik valahogy furcsán festenek, mintha
műanyag játékok volnának. Másodszor is nagyjából ugyanez a látvány,
csakhogy a támadók

elvesznek

város

utcáinak

labirintusában; a katonák megtorpannak, és minden jel szerint fogalmuk

sincs róla, hogy hová

is

kellene

továbbmenniük.

Elég
szerencsétlennek tűnnek, de nem nagyon izgatják fel magukat. Fogalmuk
sincs róla, hogy mi vár rájuk.

Aztán megkezdődik a harc, és a betolakodók úgy iszkolnak vissza, mint a

csótányok, akikre rovarirtót szórnak. A harckocsik kigyulladnak, a katonák

szétszóródnak.

Megpróbálnak

menedékre lelni a helyiek házaiban, de senki sem nyit nekik ajtót.

Ellenkezőleg, az emberek a mobiltelefonjaikkal

kamerázzák

őket,

és

megosztják a videókat „a mieinkkel”. Lángok és hajsza – mintha csak a

Fahrenheit 451

elevenedne meg. Beletelik egy időbe, amíg a támadók kiszenvednek.

A nap végén egy nagyjából húszfős csapat próbál elrejtőzni egy

iskolaépületben. A 134-es számú iskola az. A szerencsétlenekre nem sokkal
később rágyújtják az épületet.

Nem mindenki hal meg az oroszok közül. Egy zokogó srácot foglyul
ejtenek és kivallatnak.

Amikor dühösen nekiszegezik a kérdést, hogy mondja meg a nevét, csak

annyit felel: „Gyima”.

A Gyima a Dmitrij kicsinyítő vagy kedveskedő

formája. A Dmitrij egyébként „erős harcost”

jelent. Bízom benne, hogy az erős harcos életben marad, bármilyen bolond
vagy szörnyeteg is legyen.

Azon a napon visszatértek a fekete varjak, és az utcákat éhes károgás

töltötte meg.

A szupermarketekből kifogyott az élelem, de nekünk még elég sok

krumplink maradt, sőt még egy szép nagy tojást is őrzünk a hűtőben.

Gyűlölet

2022. február 28.

Ez a hosszúra nyúlt tél utolsó napja. Ma elkaptak egy fosztogatót az utcán,

és odakötözték egy villanypóznához. Elég csinosan mutat.

A szomszédom, aki a tizenkettedik emeleten lakik, a könnyeivel küzd.

Felhívta egy régi barátját, aki Oroszországban él. Azt mondja, a barátja
mindig is racionálisan gondolkozó személy volt, most viszont ez az egykor
racionálisan gondolkodó orosz személy tele van dühvel. Azt mondta neki,
hogy az összes ukránnak pusztulnia kell. Csak úgy fröcsögött belőle a
gyűlölet, és olyan tirádákra ragadtatta magát, ami után még a Hágai
Nemzetközi Bíróság előtt is perbe foghatnák.

– De miért kellene mindannyiunknak meghalnia? – kérdezte tőle a

szomszédom. –

Mégis miért? – Erre már nem kapott magyarázatot. Azért kellene

meghalnunk, mert csak.

Egy másik férfi, aki Costa Ricából telefonált, közölte, hogy azért gyűlöli az
ukránokat, mert mindannyian nácik.

Komolyan? Valóban mind nácik lennénk?

Valóban létezik ukrán nacionalizmus, de ez nem az ukránok

nacionalizmusa. Közel sem. Ez csupán

egy
kannibalisztikus

elméleti

konstrukció, amely a nemzetek piramisának tetejére helyezi az ukránokat. A

piramis alján az oroszok, a zsidók, esetleg a kínaiak vannak. Ezen elmélet
szerint a zsidók és az oroszok egyfajta ember

alatti

embernek

minősülnek.

Mindenesetre a 2014-es szabad és átlátható parlamenti választásokon az

ukránok egy zsidót, Porosenkót választották meg elnöküknek. Aztán a
2019-es szabad és átlátható választásokon –

hiszed vagy sem – egy oroszul beszélő zsidó lett az új elnök. Ami azt
jelenti, hogy az imént vázolt ukrán nacionalizmusnak körülbelül annyi híve
lehet az országomban, mint mondjuk a zoroasztriánus vallásnak. Ennek
ellenére más országok lakói gyakran nacionalistáknak bélyegzik az
ukránokat. Néha felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon miért.

A válaszom az, hogy erről a korábbi elnökök és más politikai állatfajok

tehetnek. Ők évtizedeken keresztül eszközként használták a nacionalizmust,
hogy ezzel erősítsék meg a hatalmukat. Isten majd megítéli őket a tetteikért.

A másik ok, amiért a világ így tekint az ukránokra, az a szakadatlan

szellemi mérgezés,

amelyet Putyin dögletes eszméinek terjedése okoz.

Korábban elég sok oroszországi íróval és költővel álltam kapcsolatban.

Nagyjából tíz évvel ezelőtt érzékeltem először a jeleit, hogy valami nem
stimmel, amikor néhányuk Sztálint kezdte éltetni. Nem fért a fejembe, hogy
mégis mi vehet rá valakit ilyesmire. Alapvetően humanista, az általános
emberi értékek mellett elkötelezett, művelt emberekről van szó, akik nagyra
becsülik a szeretetet, az igazságot, a békét és az erőszakmentességet. Akkor
mégis hogyan lehetséges, hogy egy ilyen alakot dicsőítsenek?

Amikor emlékeztetni próbáltam őket arra, hogy kicsoda is volt valójában

Sztálin, egyszerűen nem válaszoltak. Mentálisan elmaradott személyként
kezdtek tekinteni rám, aki feltehetően csak azért húzta fel magát, mert
valami távoli rokonát egyszer régen elnyomta Sztálin vagy a sztálinisták.
Elkönyveltek a gyógyíthatatlan traumatikus pszichózis klinikai esetének.

Néha, amikor egy igazi nacionalistával találkozom – az ilyenek ritka, de

annál feltűnőbb alakok –, előfordul, hogy az illető feltesz valami idióta
kérdést, például:

– Hogyha tudod, hogy Putyin oroszul beszél, akkor hogyan beszélhetsz még
mindig oroszul?

Az ilyen kérdésekre magam is kérdéssel szoktam felelni:

– Tegyük fel, hogy Putyin megtanul ukránul, és ukránul kezd el beszélni.

Vajon ez elég ok arra,

hogy

felhagyj

az

anyanyelved

használatával? Nem? Akkor én miért ne beszélhetnék oroszul?

A mai napon a fosztogatók az egész városban kiürítették a kioszkokat és a

kisebb boltokat.

Leginkább a cigarettára utaznak. Rengeteg otthont elhagytak a lakóik. A

betörőknek az a módszere, hogy bedugnak valami hamis reklámanyagot a
kulcslyukba, és ha senki nem szedi ki onnan, akkor tudják, hogy a lakás
már üres, és szabadon betörhetnek.
A kijárási tilalom, amit korábban este nyolcra írtak ki, most már délután
háromtól van érvényben.

Mindenki gyűlöli az agresszorokat, ennek ellenére az emberek továbbra is

oroszul beszélnek. Nagyon kevesen hagyták el az anyanyelvüket pusztán
azon jelentéktelen történelmi véletlen miatt, hogy valaki a Kremlben
szintén oroszul beszél.

Putyin

háborúja

senkit

sem

tett

nacionalistábbá, a nacionalizmus és a putyinizmus ugyanis nem ellentétek.

Nem, egyáltalán nem azok. Valójában a kettő egyazon érme két oldala. A
nacionalizmusnak és a

putyinizmusnak egyaránt az egyetemes értékek alkotják az ellentétpontjait:

a szeretet, az igazság, a béke és az erőszakmentesség. Az erőszakmentesség
elvének még egy véres háború közepette is van értelme: néhány asszony
kihúzott két zokogó tizennyolc éves srácot egy orosz harckocsiból,
megdorgálták, majd elengedték őket. Nem tudom, hogy helyesen
cselekedtek-e, de Isten áldja a lelküket.

Ők az igazi ukránok.

Radioaktív jód

2022. február 28.

Mindenki hallott már Csernobilról. Bizony, Csernobil az én országomban

található.

A csernobili katasztrófa idején, 1986

áprilisában, először el sem akartam hinni, hogy ilyesmi megtörténhet.

– Hallottad, hogy tegnap felrobbant egy atomerőmű? – kérdezte anyám.

– Lehetetlen – feleltem. – Az atomerőművek nem tudnak felrobbanni.

Egyszerűen nem tudtam felfogni. Senki sem tudta felfogni. Aztán valamivel
később szembejött

velem

az

egyik

régi

propagandaplakát. Az állt rajta, hogy a csernobili erőművet a tervezett

céldátum előtt, valamilyen

SZKP-kongresszushoz

vagy

konferenciához időzítve be fogják fejezni. Ez a plakát győzött meg arról,

hogy a katasztrófa mégiscsak megtörténhetett. Ha valamit a tervezett
időpontnál hamarabb kell befejezni, akkor sokkal valószínűbb, hogy
meghibásodik, kigyullad, szétesik.

„Rejtélyes, de annál erősebb kapcsolat áll fenn a virág neve és a virág illata
között” – írta egy orosz költő száz évvel ezelőtt, amire rögtön tudok is
néhány példát mondani.

Az ukrán erőmű nevével – Csernobil – a Jelenések könyve 8. fejezetében

találkozhatunk:

„A harmadik angyal is megfújta a harsonát.

Erre az égből lehullott egy nagy csillag, s mint égő fáklya, lobogott. A folyó
egyharmadára hullott és a vízforrásokra. A csillagnak Üröm volt a neve. A
vizek egyharmada ürömmé vált, és sok ember meghalt a víztől, mert
megkeseredett.”

(Jelenések 8:10-11)

Üröm. Ukránul a „csernobil” szó jelentése

„üröm”. Talán már hallottál róla. De van egy másik véletlen egybeesés is.

A „cserno” jelentése „fekete”. A „bil” pedig

„igaz történet”. Vagyis a „csernobil” azt jelenti:

„fekete, de igaz történet”. A nevek varázslata.

Pár nappal ezelőtt az orosz csapatok bevették Csernobilt. Ez is egy újabb

fekete, de nagyon is igaz történet. Ha nem tévedek, tizenöt atomerőmű van
Ukrajnában, ami azt jelenti, hogy tizenöt potenciális atomkatasztrófával
számolhatunk.

Egy orosz asszony az egyik YouTube-videó alá írt kommentjeiben kifejti,

hogy miért találnak el az orosz rakéták óvodákat, kórházakat és
lakóépületeket.

„Mégis, mit vártatok? – kérdezi. – Végül is háború van. A rakéták nem

tudnak tökéletes pontossággal célba érni.”

„Ó, szent együgyűség!” – mondta állítólag Husz János, amikor éppen

máglyán égették, és megpillantott egy öregasszonyt, aki a biztonság
kedvéért rátett még egy fát a tűzre. O sancta simplicitas!

Igen, valóban háború van, és kétségtelen, hogy a rakéták olykor

pontatlanok. Éppen ezért igyekszik mindenki jódot találni. Ha egy
atomerőmű felrobban, akkor a legnagyobb veszélyt a radioaktív jód jelenti,
ami megmérgezi a levegőt, a vizet, mindent.
Pillanatok alatt bekerülhet a tüdőbe is, és miután bejutott a szervezetbe, a
pajzsmirigy gyorsan felszívja. De ha az ember a megfelelő

pillanatban gyorsan lenyel negyven csepp közönséges jódot, akkor a

pajzsmirigy ezt fogja felszívni, és miután telítődik, védve lesz a mérgezett
jódtól.

Az emberek ismertetik egymással a teendőket: negyven csepp jódot kell

vízbe vagy tejbe csepegtetni, amit aztán fel kell keverni, majd meg kell inni.
A kotyvalék íze borzalmas, de előfordulhat, hogy ez menti meg az életedet.

Vagy talán mégsem.

Tegnap Putyin parancsba adta, hogy helyezzék készültségbe Oroszország

nukleáris

arzenálját, hogy – mint fogalmazott – ezzel vegyék elejét az esetleges

„barátságtalan lépéseknek”. Az első pillanatban mindenkit sokkolt a
bejelentés. Aztán az emberek utánanéztek, hogy mi a teendő atomtámadás
esetén, és hogy a közönséges jódoldat vajon hasznos lehet vagy sem. A
többség arra jutott, hogy ilyenkor a jód sem használ. Ennek ellenére
mindenki próbál jódot szerezni, arra az esetre, ha esetleg további
„barátságos lépésekre”

kerülne sor Putyin részéről. Szerintem az európaiaknak, az ázsiaiaknak és

az észak-afrikaiaknak is így kellene tenniük. Csak a biztonság

kedvéért.

Az

oroszoknak?

Mindenképpen.

Ma néhány rakéta eltalálta az állatkertet, és rengeteg állat elpusztult. A

farkasok megszöktek, és most a városban garázdálkodnak.
A kenyér ára máris a négyszeresére emelkedett, de ennek nincs sok
jelentősége, mert egyébként sem kapni kenyeret.

Ma kimentem néhány szem krumpliért, amit a pincében tartunk. Ez a tél

utolsó napja. A hó már majdnem elolvadt, és máris kibújtak a tulipánok első
hajtásai. Most még túl hideg van.

Mégis mit gondoltak ezek a kis virágok? Miben reménykednek?

A Nagy Bombázás

2022. február 28.

Odakint vagyok, amikor elkezdődik a nagy bombázás. Egy zsák krumpli

van nálam, amit a pincéből akartam felhozni. Az utca nem teljesen üres.
Egy beesett, kifejezéstelen ábrázatú férfi megy el mellettem, és a
telefonjába mond valamit. Valamivel távolabb egy másik, szintúgy
kifejezéstelen ábrázatú férfi átad egy üveg savanyúságot

egy

kerekded,

szintúgy

kifejezéstelen

ábrázatú

asszonyságnak.

Egyikőjük sem figyel a vállamon átvetett zsák krumplira, ami jó hír. Az

emberek még nem éhesek, noha már kezd feltűnni, hogy fogyóban az
élelem.

Ekkor robbanást hallok a magasban, de olyan erővel, hogy összecsattannak

tőle a fogaim. Még nem tudom, hogy a nagy bombázás vette kezdetét, de
tudom, hogy minden egyes robbanás kioltja valakinek az életét. Hogyan
lehetek biztos felőle, hogy ez a bizonyos bomba vagy rakéta nem
olyasvalakit ölt meg, akit ismerek? Hogy nem a barátaimat vagy a
rokonaimat találták el? Az egyik barátom, egy

férfi, akit már vagy harminc éve ismerek, napok óta nem veszi fel a
telefont.

Ott van például Drezda bombázása. Aztán Tokió bombázása. Rotterdam és

Hanoi bombázása. Most pedig elkezdődött Harkiv bombázása. Ma a rakéták
nem sokkal a szüleim egykori lakása mellett csapódtak be. Én is ott laktam.
Bolsaja Kolcevaja utca 116. Magas épület a város keleti peremén. A
többségében fehér és szürke épületek között egy barna toronyház.

Még további magas, új építésű lakótömbök is vannak az utcában. Ma

hármat leromboltak közülük az orosz rakéták. Nem omlottak össze teljesen,
de a felső szintjeik megsemmisültek.

Egyes szobák köddé váltak, míg mások többé-kevésbé

érintetlenül

megúszták

becsapódásokat.

Az egyik rakéta beszakította a mennyezetet, és beleállt a padlóba. A

magasban lévő lyukból víz cseperészik rá. Körülötte jó sok a por és a
törmelék, de a szoba a kis szépséghibájával együtt is egészen lakályosnak
tűnik a virágmintás tapétáival. Valaki lakott ezen a helyen. Valaki szerette
ezt a helyet. Valaki itt tervezett meghalni, nyilván idős korában, sok-sok év
múlva. Vért nem látni: remélem, hogy az a valaki nagyon szerencsés volt,
még időben elhagyta ezt a lakást, és menedékre lelt a harkivi metró
valamelyik állomásán, ahol mostanra

több ezren gyűltek össze, hogy pokrócokba és rongyokba csavarva

vészeljék át ezeket a napokat.
Valaki más azonban nem volt ilyen szerencsés. Egy rakéta eltalált néhány
parkoló autót. Az egyikben benne égett három gyerek és két felnőtt. Lehet,
hogy éppen el akartak menekülni a városból.

Három gyerek és két felnőtt égett halálra.

Megismétlem: három gyerek és két felnőtt égett halálra. Úgy képzelem,

hogy boldog család voltak. Azok a családok, ahol három kölyök van,
akiknek autójuk és új építésű otthonuk van valamelyik

toronyházban,

valószínűleg

boldogok.

A tegnap történtek után az orosz csapatok már nem számítanak rá, hogy a
lakosság üdvözült mosollyal, virágcsokrokkal, kenyérrel és sóval fogadja
majd őket. Mostanra kinyílt a szemük, és tudják, hogy mi a valóság. Az
orosz katonák reményei szertefoszlottak, úgyhogy nincs más hátra, mint
hogy hozzálássanak a hálátlan, ostoba lakosság módszeres kiirtásához.

Milyen kár, hogy elmulasztottak megfelelően köszönetet mondani a

megszállásért.

világtörténelem

legsötétebb

sorozatgyilkosai:

Hasfelmetsző Jack, mindössze öt áldozat.

Jeffrey Dahmer, tizenhét áldozat.

John Wayne Gacy, aki harminchárom emberrel végzett.

Pedro López, aki több mint háromszáz embert ölt meg.

Az, aki most a mi életünkre tör, máris százszor és ezerszer több ember
halálát okozta, mint az itt felsoroltak.

A bombázás másnap is folytatódik. Harkiv központját elpusztították a

bombák és a Kalibr cirkálórakéták: a városházát, az operaházat, a
filharmonikus csarnokot. Európa legnagyobb terét, a Szabadság teret
mindenütt törmelék borítja. A látkép azokra a régi fotókra emlékeztet,

amelyek

tunguszkai

meteorbecsapódásról készültek. A szintúgy hatalmas Sevcsenko park

fapadjai szilánkokra törtek. Alig egy hónappal ezelőtt a park összes fája
díszkivilágítást kapott, és az egész úgy festett, mint egy elvarázsolt kert,
vagy valamilyen álombéli táj.

Önszerveződés

2022. március 1.

Telefonál a lányom, aki a város másik felében lakik.

– Épp most láttam egy rakétát – mondja. – A fejünk fölött repült el.
Ledobott egy bombát, aztán visszafordult.

– Akkor az nem rakéta volt – mondom. –

Hanem bombázó.

Elkaptak egy fosztogatót az utcán. A fickó betörte egy kirakat üvegét, és

megpróbált ellopni néhány doboz sört. Az emberek körbevették,
letérdeltették, majd arra kényszerítették, hogy felírja egy papírra:
„Fosztogató vagyok”, aztán fotókat készítettek róla, amiket feltöltöttek az
internetre.
Ezután

kikötözték

egy

villanyoszlophoz, hogy úgy tűnjön, mintha éppen szexuális kapcsolatot

létesítene a villanyoszloppal. Az új büntetési formának már neve is van:
„oszlopcsókoltatás”. A fickónak széles képe van, és nem kelt olyan
benyomást, mintha a világ legértelmesebb embere volna. El tudom
képzelni, hogy a húsos ajka esetleg tetszik

a lányoknak. Remélem, attól olyan duzzadtak azok az ajkak, hogy kapott

egy alapos verést.

Az emberek roppant találékonyak. Molotov-koktélokat gyártanak, egészen

közel mennek a tankokhoz, elhajítják a Molotov-koktélt, és gyorsan
felszívódnak. Tegnap összegyűltek páran az utcán, és elindultak egy tank
felé, mire az inkább megfordult, és eliszkolt. Ezt néhányszor már sikerült
eljátszani, de azóta az orosz tankok nem állnak meg, és megpróbálnak
áthajtani a tiltakozókon. Néhányan észrevették, hogy az egyik tanknak
nyitva van a búvónyílása, úgyhogy felkapaszkodtak rá, és égő rongyokat
hajigáltak bele.

Ha nem tévedek, Michelangelo volt az, aki kitalálta, hogy ostrom idején
matracokkal kell megerősíteni a várfalakat: ha egy ágyúgolyó eltalálta a
lazán kifüggesztett matracot, az egyszerűen hátraperdült a kötelén, az
ágyúgolyó pedig ártalmatlanul lehullott a földre. A harkiviak is ezt a
módszert elevenítik fel, amikor matracokat függesztenek az ablakaik elé.
Ha egy lökéshullám bezúzza az ablakot, a matrac felfogja az erejét.

Az oroszok még mindig úgy tekintenek a háborúra, mint egy sakkjátszmára.

Abból indulnak ki, hogy a játék célja az, hogy mattot adjanak az
ellenfelüknek, jelen esetben tehát nagyjából az, hogy elfoglalják Kijevet,
elfogják

Zelenszkijt, akit aztán vagy megölnek, vagy rákényszerítenek a megadásra.

Amit azonban nem értenek, hogy ha ebben még sikerrel is járnának, az sem
változtatna semmin. Az ukránoknak sem királyra, sem királynőre nincs
szükségük

ahhoz,

hogy

folytassák

sakkjátszmát. A forradalmaikat is többnyire vezető nélkül vitték véghez.

Emlékszem a 2004-es ukrán forradalomra.

Először nem sok jele volt, hogy készülne valami.

Aztán egyszer csak felbukkantak a plakátok egy olyan fickó képével, akit
még sosem láttam korábban. „A te választásod Viktor Janukovics”,
hangzott a felirat. „Harkiv Janukovicsra szavaz.”

Rögtön tudtam, hogy soha az életben nem szavaznék erre az alakra, bárki is
legyen az. Még akkor sem, ha ő az új Jézus Krisztus, Abraham Lincoln
vagy Teréz anya, vagy akár mindez együttvéve. Sosem szavaznék rá, hiszen
rögtön azt éreztették velem, hogy a döntésemet már meg is hozták
helyettem. Márpedig az ukránok olyanok, akik portrét festenek, ha valami
mást kérsz tőlük, és valami mást festenek, ha portrét szeretnél. És készek
harcolni és meghalni azért, hogy így tehessenek.

Ha tehát a plakáton az állt volna, „A mi választásunk Viktor Janukovics”,

vagy „Az én választásom Viktor Janukovics”, akkor fel sem

figyeltem volna rá. Viszont „A te választásod Viktor Janukovics” kiverte a

biztosítékot.

Valószínűnek tartom, hogy több millióan éreztek hasonlóan, ugyanis rögtön

azután, hogy bejelentették az elcsalt választás eredményét, több millióan
vonultak utcára. Ez volt a mi narancsos
forradalmunk.

Mindenki

narancsszínű karszalagot viselt. Én is ilyet viseltem, a feleségem is és a

kislányunk is. A macskánk,

Alisza,

aki

mindig

nagyon

önérzetesen és fegyelmezetten viselkedett, szintén kapott egy narancsszínű

szalagot.

Mindenki – Aliszát kivéve – azt kántálta:

„Juscsenko! Juscsenko!” Eközben a fiatalos és megnyerő Juscsenkót éppen

megmérgezték dioxinnal.

A taxisofőr

2022. március 2.

– Mióta várakozik? – kérdezi a taxisofőr.

– Öt perce – felelem.

– Akkor mázlija van – mondja. – A többségnek általában két órát is várnia

kell a taxira. Véletlenül itt álltam sorban a gyógyszertár előtt, úgyhogy, ha
már így alakult, elviszem bárhová, ahova szeretné.

A gyógyszertár előtti sorra pillantok. Nem mondanám rövidnek: több

százan várakoznak.
Amikor ma reggel felhívtam a taxitársaságot, majdnem biztos voltam
benne, hogy senki sem fogja felvenni a telefont. Tévedtem. Ugyanaz a női
hang szólt bele, mint mindig, ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint
mindig. Az egyetlen különbséget az jelentette, hogy a taxi ára az ötszöröse
volt annak, mint a háborút megelőző

napon. A kapcsolat rettenetes volt, és egészen a fülemhez kellett szorítanom

a telefont, hogy megértsem, amit mond.

Beszállok a kocsiba.

– Maga szerint miért akarnak ilyen sokan egyszerre bejutni a

gyógyszertárba? – kérdezem

a sofőrt.

– Gőzöm sincs – feleli. – Ami engem illet, nekem Enalaprilra van

szükségem. Tudja, a magas vérnyomás miatt. Úgyhogy amint lehet, vissza
kell jönnöm.

– Mikor van szüksége a gyógyszerre?

A taxisofőr a hatvanas éveiben járhat, és meglehetősen túlsúlyos. Azt

gyanítom, hogy a vérnyomásproblémája elég komoly lehet.

– Nem tudom. Mindennap be kell szednem.

Ha a krónikus magas vérnyomástól szenvedő

betegek elmulasztják beszedni a gyógyszereiket, akkor előbb-utóbb beáll a

hipertóniás krízis. Ez súlyos állapotot jelent. Enalapril vagy más sürgős
segítség nélkül bele is lehet halni.

A sofőr beindítja a kocsit, és gázt ad.

Jelentősen átlépi a sebességhatárt. Nincsenek többé közlekedési rendőrök.

Az utcák üresek, de minden bolt előtt végtelenbe kígyózó sorokat látunk.
Több százan, talán több ezren várakoznak mindenhol. Nem úgy tűnnek,
mint akik túlságosan aggódnának a folyamatos tüzérségi csapások miatt.
– Ezt nézze! – mondja a taxisofőr, és mind közül a legnagyobb sorra mutat
az egyik ATB

szupermarket előtt. – Vajon mi jár a fejükben?

Hiszen odabent már semmi sincs!

Elmeséli, hogyan sikerült bejutnia az egyik boltba, de már nem talált mást,
csak üres

polcokat, és néhány csomag túlárazott kávét.

– Semmi kaja, még vodka sem volt –

panaszkodik, majd elmesél egy további történetet a feleségéről, aki a

lakásukban lévő

összes alkoholt kiöntötte a lefolyóba, majd fogta a bőröndjét, és felszállt az

első Lvivbe tartó vonatra. – Lengyelországba megy – mondja. – Az egyik
unokahúgunkhoz. Van egy kis pénze.

Talán ezer dollár.

– Az nem sok – mondom.

– Kezdetnek megteszi. Később majd talál munkát. Bármilyen munkát.

– És maga miért nem tartott vele? –

kérdezem.

– Nem engedték – feleli. – Tartozom a banknak. Harmincezerrel.

Ahogy megközelítjük a város szélét, a látkép is megváltozik.

– Ezt nézze! – mondja a taxisofőr, és egy kiégett tankra mutat. Aztán egy
következőre.
Teljesen használhatatlannak, sőt rozsdásnak tűnnek, talán mert az álcázást
szolgáló zöld festést megpörkölte a tűz, és így most egészen barnásra
színeződtek. Olyanok, mintha halott bogarak lennének. Van valami
rovarszerű a lánctalpaikban és a hosszú ágyúcsövükben, amely úgy csüng le
az agyatlan fejükről, mint egy nagy szívóka.

Megállunk egy úttorlasznál. Egy gépfegyveres férfi int a taxisofőrnek, hogy

mutassa a papírjait.

A sofőrnek nincsenek papírjai, de megmutatja a telefonján a híváslistáját,

ahol látszik a taxitársaság száma. Két terepszínű egyenruhát viselő, szintén
gépfegyveres fickó sietve átkutatja a kocsit. Láthatóan semmit sem bíznak a
véletlenre.

Elindulunk, de olyan húsz méter után újabb úttorlasz következik, majd

utána még egy.

Ezután megpillantjuk a város körüli körgyűrűt.

Napok óta ez alkotja a frontvonalat. Kiégett orosz tankok és harckocsik

mindenfelé. A mi tankjaink és harckocsijaink zöldek és újak, mintha csak
frissen mázolták volna őket. A csövük mind az autópálya felé irányul.

Eltökéltnek tűnnek.

Horizont

2022. március 2.

Horizontnak hívják Harkiv keleti külvárosát. Ez egy új negyed, tele nagy

szupermarketekkel, játszóterekkel, óvodákkal és iskolákkal. Errefelé még a
fák is újak és fiatalok: emlékszem rá, amikor csak a vállamig értek. Olyan
húsz éve lehetett.

Az első, amit Horizont felé közeledve megpillantunk, egy fehér gépkocsi,

ami úgy fest, mintha egy óriás letaposta volna. Fogalmam sincs, hogy mi
képes ilyen kárt tenni egy autóban. Bomba nem lehetett, mert nem látszanak
égésnyomok. Talán egy tank vagy valamilyen más katonai jármű lapította
így szét?

Fogalmam sincs. Volt valaki az autóban?

Tőlem jobbra húzódik a Belgorod autópálya, amelyet most szögesdrótok,

tankcsapdák, egymásra stócolt autógumik és homokzsákok zárnak el. Nem
igazán hiszem, hogy néhány homokzsák megvédene, ha egy tank telibe
talál.

Balra fordulunk, és a mai napon most először nem hiszek a szememnek.

Arra gondolok, hogy ez nem lehetséges, hogy biztosan máshová

kerültünk, talán az éveken át bombázott Szíriába, vagy esetleg egy sci-fi-

film forgatási helyszínére.

A legfurcsább az aszfalt hiánya. Korábban az egész környéket aszfalt, beton

és csillogó üveg borította. Az előttünk húzódó, széles utca most viszont úgy
fest, mint egy szántóföld. Biztosan a robbanások után kiszakadó és mindent
beterítő

föld az oka. Aztán megpillantok néhány többemeletes lakóházat, amelyek

megfeketedtek a tűztől. Néhánynak megsemmisültek a felső

szintjei.

Egyszer csak megértem, hogy az oroszok miért ezeket a tégla- és

betonépületeket veszik célba, fittyet hányva rá, hogy közben hány civillel
végeznek. Az oroszokat sikerült kiszorítani a város határába, és most nincs
más lehetőségük, mint hogy lőnek, amerre látnak.

Bármire lőnek, amit egyáltalán célba tudnak venni. Úgyhogy a

legszembetűnőbb célpontot választják: a minél magasabb és fényesebb
épületeket,

amelyek

egyszerre
dacosan

meredeznek, mint a sziklák, ugyanakkor szerények, akár a templomi

gyertyák.

Az 1905-ös orosz forradalom idején a csendőrök tüzet nyitottak a

kerítésekre felmászó kíváncsiskodó

kisgyerekekre.

Puszta

szórakozásból lőtték le őket, mintha csak verebek volnának. Talán arra

gondoltak, jó

móka lesz a gyilkolás, ha úgyis megúszhatják.

Úgy tűnik, az orosz katonák hozzáállása száztizenhét év alatt jottányit sem

változott.

Észreveszek egy bombatölcsért az út közepén. A kráterből víz csordogál.

Egy oldalára fordult, élénkvörös tűzoltókocsi is van mellette.

Rakéta találta el.

Óvatosan megkerüljük a bombatölcsért, és megközelítjük az otthonomat.

– Betörtek az ablakai? – kérdezi a taxisofőr.

Balra pillantok, de a taxi ablakából nem látok magasabbra a hatodik

emeletnél.

A lift nem működik, úgyhogy a lépcsőn kell felmennem. Alaposan

kifogyok a szuszból, mire az ajtómhoz érek. Egy kócos szomszéd
kukucskál ki a küszöbéről. Az illető pszichológus, magabiztos, művelt nő,
most viszont szürkének és aprónak tűnik, a mozdulatai egy riadt egér
fürgeségét idézik.
– Betörtek az ablakai? – kérdezi, és hunyorogva méreget a szemüvege
mögül.

Miért kérdezi ezt mindenki?

– Mindjárt meglátjuk – mondom, és bemegyek. Utánam jön. – Igen,

betörtek –

állapítom meg.

A nő olyan hangot ad ki, mintha egy állat nyüszítene, majd eltűnik. Veszek
egy mély levegőt. A szobában a levegőnek még mindig

olyan ismerős, állott szaga van, mint a háború előtt.

A szobák, amelyek a szüleim halála után olyan némák voltak, most nem
csendesek. A tankok ismét fülsiketítő erővel lőnek. A

„fülsiketítő” talán nem is a legmegfelelőbb szó erre, ugyanis nem

elviselhetetlenül hangosak, de annál

fájdalmasabbak,

mintha

valaki

folyamatosan egy párnával ütlegelné az ember fejét. Azok az ablakok,

amelyek még nem törtek be, ütemesen remegnek a keretükben. Van valami
apokaliptikus a reszketeg táncukban. Az egész napban, a téridő ezen
pontján, a történelem ezen pillanatában van valami apokaliptikus. Az
ablakon keresztül látom a szomszédos

épület

megsemmisített

felső
szintjeit. Közvetlenül a szemem előtt van az egész. Úgy fest, akár egy óriási
halom betontörmelék. Minden halott.

Magamhoz veszek egy műanyag palackot, ami a háború előtti napok óta a
konyhapulton ácsorog, és meglocsolom azt a két rózsát, amelyeket
édesanyám úgy szeretett. Az egyik nagy, a másik kisebb. A nagy rózsa
harmincéves.

Anyám vette abban a kórházban, ahol dolgozott.

A növény akkor alig volt több, mint két levélke.

Szereztünk neki földet, és növekedésnek indult.

Emlékszem, milyen boldog voltam minden alkalommal, amikor új leveleket

láttam rajta

kisarjadni. Emlékszem anyám mosolyára, amikor rápillantott. Mostanra a

rózsabokor óriásivá terebélyesedett, és a fél szobát elfoglalja. A kisebb
rózsát anyám a halála előtt alig egy hónappal ültette. Szerette ezt a kicsiny,
zöldellő életet, amely mostanra már szintén kisebbfajta bokorrá cseperedett.

Tőlem semmit sem fognak kapni a betolakodók. Túl öreg és gyenge vagyok
ahhoz, hogy fegyvert fogjak, de valamit azért én is tehetek. Például
megakadályozhatom, hogy Putyin elpusztítsa azt a két rózsabokrot, amit
anyám úgy szeretett. Éppen ezért jöttem ma ide.

Rózsabokrok

2022. március 2.

Tisztában vagyok vele, hogy más esetleg ütődöttnek tart, amiért két, félig
elhervadt rózsabokor miatt kockáztatom az életemet. De hát nem csak a
növényekről van szó. Azért teszem, mert szabad ember vagyok, és mert
senki sem mondhatja meg nekem, hogy mit tegyek vagy mit ne tegyek,
leszámítva természetesen a szeretteimet. A szeretteim nyugodtan

parancsolgathatnak
nekem,

amennyit csak a kedvük tartja. De az kizárt, hogy ezt másnak is

megengedjem. Egész biztosan nem engedem az oroszoknak, akik mindent
tönkre akarnak tenni, amiben valaha hittem.

Tudom, hogy anyám sosem engedte volna, hogy ilyesmiért kockáztassam

az életemet. De azt is tudom, hogy szerette ezeket a rózsabokrokat, és
nagyon szomorú volna, ha tudná, hogy azért kellett elpusztulniuk, mert
senki sem locsolta meg őket.

Mindkét rózsa levelei el vannak fonnyadva.

Először a kisebbet locsolom meg, amire rögtön

majdnem az összes víz elmegy. Talán túl sokat használtam, de hát

fogalmam sincs, hogy mikor tudok ide visszajönni. Talán azután, ha végre
bekrepál az a törpe a Kremlben.

Megnyitom a csapot.

A csapból nem jön víz.

Megeresztem a forró vizet, de az sem jön.

Benézek a vécétartályba, de ki van száradva.

Aztán eszembe jut a bombatölcsér az út közepén, és a belőle szivárgó víz.

Ezek szerint nem tudok vizet szerezni, és az egyik rózsám, a nagyobb, meg
fog halni. A másik viszont életben marad, úgyhogy a kiruccanásom
mégsem volt hiába.

Beletúrok a szekrénybe, és rátalálok egy csomag Enalaprilra. Anyám is ezt

a gyógyszert szedte.

A tankok folytatják a lövöldözést. Ritmikus, szabályos dobütések. Egyszer

csak az egyik ablak üvege beszakad. A szilánkok nem repülnek túlságosan
messzire, még a szoba közepét is alig érik el. Amelyik a legtávolabb jut, a
lábam előtt ér földet. A helyiségben rögtön megváltozik a levegő. Most már
a kora tavasz nedvességét érezni benne. Nagyon remélem, hogy a taxisofőr
nem kapott szívrohamot, amíg rám várt.

Amikor kilépek az ajtón, ismét találkozom a megriadt szomszéddal. Nincs

egyedül. Az idős,

kendőt viselő anyja is ott van mellette a kerekesszékében. Az arca olyan,

akár egy csontvázé, fehér, mint a kréta. Harkivban mindenki tudja, hogy
rakétatámadás esetén a házakban a bejárat a legbiztonságosabb, mert ez van
a legmesszebb az ablakoktól és a külső

falaktól. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy talán vizet kellene kérnem a

szomszédtól, de aztán rájövök, hogyha maradt is még némi tartalékuk, az
értékesebb annál, mint hogy virágokra lehessen pazarolni.

Leszaladok a lépcsőn. A taxisofőr rögtön gázt ad,

ahogy

beugrom

mellé.

Még

egy

tizedmásodperccel talán korábban is. Odaadom neki az Enalaprilt. Anélkül

vágja zsebre, hogy köszönetet mondana érte. Nem ez a legalkalmasabb idő
az udvariaskodáshoz.

– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezi.

– Semmi – felelem. – Nem is voltam távol sokáig.

A kocsi felgyorsul. A tankok lövései most már olyan közelről érnek el

hozzánk, hogy úgy érzem,

mintha
bármelyik

pillanatban

beszakadhatna a dobhártyám, hasonlóan, ahogy az ablak is beszakadt az

imént a lökéshullámtól.

Megkerüljük a bombatölcsért, és most először jövök rá, hogy miért tűnt

ennyire idegennek ez a környék. Azért, mert túl sok a hely, túl sok a levegő.
Ezek az utcák régen hemzsegtek az

emberektől és az üzletektől. Most viszont az ATB

szupermarket leégett. Az Ekvator szupermarket részben

megsemmisült.

bowlingklub

romokban,

úgyhogy

túlméretezett

gyufásdobozra emlékeztető épületek helyett most mezőket, távoli dombokat

és ligeteket látni.

A tankok nem hagyják abba a lövöldözést, de nem látom a robbanásokat.

Semmi sem kap lángra. Vajon mire lőnek?

Megállunk a legközelebbi úttorlasznál.

Ezúttal még alaposabban átkutatják a kocsit, hiszen onnan jövünk.

Mindkettőnket utasítanak, hogy szálljunk ki. Ellenőrzik a papírjainkat. A
taxisofőrnek továbbra sincsenek papírjai, de mégiscsak egy idős, kövér,
csacsogós, riadt fickóról van szó. A beszéde és a mozdulatai elárulják, hogy
nem orosz. Úgy néz ki, mint Gogol egyik figurája. Gogol ukrán
korszakából.

Egy mellékszereplő a Tarasz Bulbá ból.

Aztán megállunk a következő útakadálynál is, de a katonák itt már csak

intenek, hogy haladjunk tovább.

Az ostrom alá vett város központja, különösen az álmatag lakónegyedek

egészen békésnek tűnnek ahhoz képest, mint amivel az imént találkoztam.
Néhány bolt kirakatát betörték a fosztogatók. És a levegőben a tavasz illata
száll.

Szeretet

Az 1905-ös orosz forradalom idején a csendőrök tüzet

nyitottak

kerítésekre

felmászó

kíváncsiskodó

kisgyerekekre.

Puszta

szórakozásból lőtték le őket, mintha csak verebek volnának.

A fenti szavakat olvasva néhányan talán arra a téves következtetésre

juthatnak, hogy minden oroszt születésétől fogva, eredendően gonosznak
tekintek.
Van azonban egy másik körülmény, amire érdemes tekintettel lenni. 1942.
augusztus 5-én a nácik kivittek százkilencvenkét zsidó árvát a
vasútállomásra, hogy onnan a treblinkai haláltáborba szállítsák őket. A
gyerekek nem sírtak.

Engedelmesen

felszálltak

marhavagonokra, noha ekkor már lehetett tudni, hogy mi vár rájuk. Senki
sem próbált elmenekülni vagy elrejtőzni. Méltósággal viselték a sorsukat, és
ezt látva a helyi rendőrök, akik között voltak lengyelek, ukránok, sőt még
zsidók is, tüzet nyitottak rájuk.

Voltak, akik az ukrán rendőröket tartották a legrosszabbnak. Vajon ez azt

jelenti, hogy az ukránok egytől egyig rossz emberek, és mindig

is azok voltak? Természetesen nem. Biológiai szempontból az oroszok és az

ukránok egy népnek számítanak. Ha fogsz egy vérmintát, és kielemzed,
aligha tudod megmondani, hogy az illető Oroszországban vagy Ukrajnában
fizeti-e az adóját. Másképpen vélekedni, azt gondolni, hogy valamelyik
nemzet jobb lehet a másiknál, egyenértékű azzal, mintha valaki azt
mondaná, hogy azok, akik hétfőn születtek, jobbak azoknál, mint akik
pénteken jöttek világra.

Természetesen bármelyik személy lehet jó vagy rossz, és egy rövid időre

egy egész nemzet, vagy legalábbis egy nemzet tetemes része cselekedhet
helyesen vagy helytelenül. Általában az utóbbi a jellemző.

Vegyük például a japánokat, akik a második világháború idején éppolyan

kegyetlenek voltak, mint a nácik, és akik azóta meglehetősen békés
népségnek tűnnek. Ők most is ugyanaz a nép, ugyanazokkal a gyökerekkel
és ugyanazzal a génállománnyal, mint pár évtizeddel korábban.

Vagy nézzük meg a mongolokat, akik egykor a fél világot leigázták.

Nincsenek jó vagy rossz nemzetek. Nincsenek ellenséges vagy békés
országok. És valahol mélyen úgy vélem, hogy még csak világosan
meghatározható nemzetek sincsenek, csupán az emberi jellemzők sokféle,
örökké változó keveréke létezik.

Ez biztosan így van az oroszok és az ukránok esetében is. Anyám

Oroszország Kurszki régiójában született, ahol az ukrán egyik dialektikusát
beszélik. Az egész életét abban a meggyőződésben élte le, hogy
Oroszország a szülőföldje. Én vajon mit nevezhetek a hazámnak?
Bizonyosan nem egy országot vagy egy várost. A szívem mélyén úgy
érzem, hogy a legmegfelelőbb helyek a számomra a Kurszki régió
valamelyik jellegtelen települése körüli erdők és legelők volnának, a
páratlan naplementék, a nyári esők, egy hálóját szövögető, parányi
pókocska, magának a tájnak a hangulata, amely technikai értelemben véve
tehát Oroszországhoz tartozik.

Az első meséim is oroszok voltak. Az összes gyerekkori barátom oroszul

beszélt. Oroszul és angolul álmodom, de sosem ukránul. Még most sem,
hogy az oroszok rakétákkal lövik a városomat, többségében olyanokat
gyilkolva meg,

akik

oroszul

beszélnek,

oroszul

gondolkodnak és oroszul álmodnak – még most sem gondolom, hogy az

oroszok rossz emberek volnának. Ez az egész nem is arról szól, hogy mit
jelent jónak vagy rossznak lenni.

Ez az egész a férgekről szól. Azokról a férgekről, amelyek egy ideje már ott
növekednek a Kremlben ücsörgő vezér kopaszodó fejében, és kimásztak
onnan, hogy elárasszák ezt a

nagyszerű országot, és megfertőzzék annak több tízmillió lakóját. Azok,

akiknek a fejét és az agyát megfertőzik ezek a férgek, gyűlölettől fröcsögve
szónokolnak, és tömeggyilkosságra buzdítanak.

De tudod, mit? Én még mindig szeretem ezeket az embereket, mert

egyáltalán nem olyan rosszak, mint amilyennek mutatják magukat.

Nem, most nem jók, ez nyilvánvaló. De hamarosan sokkal jobbá lehetnek,

amikor az ősféreg, akitől az utasításokat kapják, végre kiszenved. Ezért
sajnálom és szeretem ezeket az embereket, még akkor is, hogy közben a
tankjaikkal a városomat ostromolják, és repeszgránátok szálldosnak a fejem
felett.

Mindenki megérdemli, hogy szeressék, még azok is, akiknek férgek rágják
az agyát.

Éjszakai bombázás

2022. március 4.

A feleségemnek rémálmai vannak. Álmában ételt szeretne venni, de

semmilyen ennivalót nem talál, csak kaliforniai paprikát. Egyetlen nagy,
piros kaliforniai paprikát. Beleharap, de rögtön látja, hogy megrohadt.
Ennek ellenére a paprika ezer ukrán hrivnyába kerül, ami nagyjából
negyven dollárnak felel meg, és most már ki kell fizetnie, hiszen
beleharapott. Ekkor halálra váltan felébred az újabb légiriadóra.

– Úgy megkönnyebbültem – mondja. – Hiszen ez csak a légiriadó! Nem

egy ezer hrivnyába kerülő kaliforniai paprika.

Felkel, és kimegy a szobából. Nem tud aludni.

Én megpróbálok visszafeküdni. Az alvás manapság ritka kiváltság. A

tizenkettediken lakó szomszédom, aki először el sem akarta hinni, hogy
valóban elkezdődött a háború, és később heavy metal hallgatásával
igyekezett javítani a kedélyállapotán, miközben az ablakban állva figyelte a
lángoló várost, mostanra megtalálta a módját, hogy miként aludjon el. Az
öntöttvas fürdőkádjában ágyaz meg magának, majd
bemászik, és ott tölti az éjszakát. Meg van győződve róla, hogy a kád falai
meg fogják védeni a bombák becsapódásától. Talán igaza van.

Meghallom egy repülő hangját. Nem a polgári repülőgépek unott

zümmögése, hanem egy bombázó félelmetes zúgása. Közeledik, aztán
távolodik, és lassan elhal. Szerencsére egyelőre nem hajigál bombákat a
fejünkre – más tervei vannak. Aztán alig egy perccel később hallom a
robbanások zaját. Minden egyes bomba meggyilkol valakit. Minden egyes
bomba kioltja egy ember életét, minden egyes bomba véget vet egy ember
álmainak, reményeinek, mindennek.

Minden

egyes

bomba

egy

gépesített

Hasfelmetsző Jack, aki recés élű szikékkel ereszkedik alá a magasból, és

annyi karja van, mint Laksmi istennőnek.

A robbanások zaja most közelebbről hallatszik. Aztán még közelebbről.

Van valami rettenetes

ebben

lassú,

fokozatos

közeledésben, mintha egy óriás léptei volnának, aki mindent porrá zúz és
eltapos, ami az útjába kerül. Jó régen, amikor még kissrác voltam, láttam
egy filmet Szindbádról. A film egyik legfélelmetesebb pillanata az volt,
amikor a hőseinket behajították egy gödörbe, amelybe oldalról egy belülről
megvilágított folyosó vezetett, és egyszer csak egy vérszomjas

szörnyeteg léptei hangzottak fel a homályból.

Még nem látjuk a szörnyeteget, de tudjuk, hogy hatalmas és könyörtelen.

Aztán észrevesszük az árnyékát az alagút falán. Látjuk, ahogy az árnyék
közeledik.

A lassan közelítő halál sokszor még félelmetesebb, mint az a halál, amely

már közvetlenül előttünk van. Nem tudok aludni.

A robbanások zaja azonban nem jön ennél közelebb. Eltelik egy perc, és az
éjszaka hirtelen megint olyan csendes, mint előtte. Odamegyek az ablakhoz,
és kikukucskálok a fal és az időközben biztonsági okokból felfüggesztett
matrac közti résen. Nem látok tüzet. Az éjszaka egyszerre fekete és fehér.
Nem tudom, ez hogyan lehetséges, de igaz: a sötét éjszaka, melyben
egyedül a szállingózó hópelyhek fénylenek, egyszerre fekete és fehér. És
valami kifürkészhetetlen sötétkék, amit akkor veszel észre, ha elég sokáig
figyelsz.

A magas beosztású amerikai és NATO-hivatalnokok – nem nagyon

igyekszem megjegyezni a nevüket – azt mondják az ukrajnai háborúról,
hogy egyre rosszabb lesz.

„Ismerjük Putyint – ismételgetik. – Ismerjük a módszereit. Tudjuk, hogy

mit tett Szíriában és Groznijban. Úgyhogy tudjuk, hogy mire számítsunk.”
A legfontosabb ebben nem az, amit mondanak, hanem az, ahogyan
mondják. Nem

azt mondják ugyanis, hogy „rosszabb lesz, de sajnos nincs rá hatásunk”,

vagy „rosszabb lesz, és bárcsak tudnánk tenni valamit, de sajnos nem
tudunk”. Nem, egyszerűen annyit közölnek, hogy rosszabb lesz, ami
nagyjából úgy hangzik, mintha azt mondanák, „oké, ez van”, és aztán nem
csinálnának semmit.

Olyanok, akár a lépésüket előkészítő

sakkjátékosok. Nem igazán töröm magam, hogy megjegyezzem a nevüket.

Láncreakció

Az ételért várakozó sorokat most már nem méterekben vagy a benne

várakozók számával mérik, hanem órákban. Ha valaki sorban áll, hamar
megérti, hogy milyen szoros kapcsolat áll fenn a tér és az idő között: a kettő
gyakorlatilag eggyé válik. Negyedóra megfeleltethető öt lépésnek.
Kilencven fokkal elfordulni jobb felé megfeleltethető harminc percnek, a
sorok ugyanis túl hosszúak ahhoz, hogy egyenesek legyenek, és emiatt
inkább sokszögűek és kanyarognak.

2022. március 4.

Havas reggelre ébredünk. Az egész kinti világot szűz

hó

borítja.

Az

utcát

behálózó

áramvezetékek a nedves hótól olyan vaskossá válnak, mint egy felnőtt férfi
karja. Egyáltalán nincs szél, és a Zsaszminovij sugárút fái olyan csodásan

festenek,

mintha

csak

egy

tündérmeséből csöppentek volna ide. Már majdnem nyolc óra van, amikor
kimegyek. Az utca egyetlen, beláthatatlan hómezővé alakult át, amelyet egy
keskeny ösvény vág ketté. A

teraszom két oldalán növekvő magas vadrózsák meghajlanak a hó súlya

alatt. Keresztbe fekszenek az úton ahelyett, hogy szép délcegen állnának a
helyükön. Megkerülöm őket, mert nem akarok hozzájuk érni, és elpusztítani
törékeny, selymes szépségüket.

A lelapult vadrózsák látványa azokat a napokat juttatja az eszembe, amikor

még síelni jártunk. Ilyenkor nagyon korán kellett felkelni, még a hajnali
derengés előtt. Legtöbbször a Harkiv északi részén lévő szurdokok alján
síeltünk. Sokszor előfordult, hogy egy kiadós hóesés után elsőként értük el
az érintetlen havat. Ilyenkor teljes volt a csend, a szurdok falai ugyanis
minden hangot kizártak. Az egyetlen szín a makulátlan fehér volt – fehér
volt a hó, de fehérek voltak a fák, az ég és a levegő is.

Aztán elértünk egy pontot, ahol már úgy tűnt, hogy nem tudunk
továbbmenni az ágak és a kisebb fák miatt, de amint megérintettem a
síbotommal az egyik faágat, az egyszer csak felpattant, hozzáért a többi
ághoz, és ettől mindegyik lerázta magáról a havat. Ettől aztán, minthogy
megszabadultak a hó súlyától, ismét kiegyenesedtek. A fák egytől egyig
kihúzták magukat előttem, de nem egyszerre: egyik következett a másik
után, mintha egy lassú láncreakció zajlott volna le a szemem előtt.

Amikor végre megnyílt az út, elindultam.

A láncreakcióról az embereknek mindig az atommaghasadás

jut

az

eszébe:

egy

urániumatom létrehoz néhány neutront, amelyek aztán nekiütköznek

néhány további urániumatomnak, új neutronokat hozva létre.
Az új neutronok újabb és újabb és újabb urániumatomoknak ütköznek neki,
amíg már az egész bolygón szétterjed a sugárzás, és mindenki lassú kínok
között hal meg. Ma, alig néhány órával ezelőtt az orosz csapatok
megtámadták a zaporizzsjai atomerőművet, Európa legnagyobb nukleáris
létesítményét. Tüzérségi ostrom alá vették, súlyos károkat okozva a hat
blokk egyikében, gyakorlatilag az egész emberiség jövőjét veszélyeztetve
az akcióval. Kétségkívül érdekes korban élünk: már megszületett a
történelem első atommániása, akinek izgága férgek rágják az agyát. Csak
éppen az a szomorú, hogy az elsőből könnyen az utolsó lehet, ugyanis
jelenleg annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világtörténelem 2022-
ben véget ér.

Megközelítem a ROSZT szupermarketet. A sor másfél óra hosszú, ami

kevésnek számít. Beállok és várakozok. Lassan haladunk előre, miközben a
tér és az idő egyre inkább eggyé válik egymással. Amikor beérek egy fa alá,
az előttem lévő hölgy megérinti az egyik alacsonyabban csüngő ágat.
Mindenkit jócskán belep a friss hó.

Az emberek mosolyognak.

Sorban ál ás

Aztán olyan húsz méterrel előttem egy férfi elzuhan. A szeme csukva, az
ajka elkékült.

Néhányan megpróbálnak segíteni. Leveszik a ruhái egy részét, hogy

könnyebben kapjon levegőt, az arcát pofozgatják. Talán szívrohama van,
vagy stroke-ot kapott. Egy ideig halottnak tűnik, de az emberek tovább
pofozgatják, és egyszer csak újra lélegezni kezd. Felnyalábolják, és
felrakják egy padra. Majdnem meztelen.

Látom a szemét, olyan, mint két bádoggömb.

Nem túl biztató a helyzet, de aztán kivicsorítja a fogát, és ekkor rájövök,

hogy nem szívrohama és nem is stroke-ja volt – epilepsziás rohamot kapott.

Két rendőr próbál segíteni. Megfogják a kezét.

A férfi úgy kezd hörögni, mint egy állat. Egyre hangosabban és
hangosabban, majd a hörgés üvöltésbe megy át, miközben a tekintete
továbbra is két halott bádoggömb.

– Nem vagyok orosz! Nem vagyok ellenség!

Én – én vagyok!

Az egyik rendőr próbálja hívni a mentőket.

Mond néhány szót a telefonba, majd megrázza a fejét. Sajnálom, de nincs

mentő.

A padon lévő férfi szaporán veszi a levegőt, a fejét oldalra dönti. A

gyógyszertár az út túloldalán van, de az előtte álló sor legalább két óra
hosszú.

– Kerítsen neki gyógyszert! – kiáltja egy nő a rendőrnek.

– Sajnálom, de nem fog menni – feleli. –

Úgysem engednének be. Ízekre szaggatnának.

– Honnan tudja? – kérdezi a nő.

– Tegnap már megpróbáltam.

– De hiszen maga rendőr!

A rendőr csak a fejét csóválja.

A padon fekvő ember újra levegőhöz jut.

Minden porcikájában reszket, és a fejét továbbra is riasztóan oldalra dönti.

A szája elnyílik.

Megállapítom, hogy tökéletes a fogsora.

Bizonyára rendszeresen jár fogorvoshoz.

A sor halad. Megpillantok egy hirdetőtáblát.

Régi darab, a háború előtt is ott volt. Két meglehetősen önelégült nő

szerepel rajta, akik majdnem ugyanúgy néznek ki. Egymásra néznek.
„Szeretem magamat”, szól a hatalmas betűkkel jegyzett felirat.

A sor halad. A következő hirdetőtábla jóval kisebb, és először nem értem,

hogy mi vele a gond. „Moszkoviták, akiket részeg kutyák nemzettek,
takarodjatok vissza Oroszországba!”, mondja a táblára festett ukrán
Madonna.

Rájövök, hogy ez nem plakát, nincs kinyomtatva,

hanem mostanában festették. Egy igazi műalkotás. Valamelyik menő

galériában biztos megadnának érte pár milliót.

A sor halad. Megpillantok egy élénk rózsaszínű kezeslábast viselő kislányt,

aki egy műanyag ásóval dolgozik a hóban. Csinál egy sütit, és odanyújtja az
anyjának. Az anyja megrázza a fejét, gondolom, nem szeretne havat enni. A
kislány felajánlja a finomságot az apjának is, de a férfit szintén kevéssé
villanyozza fel a lehetősége, hogy havat majszoljon. Úgyhogy a kislány
végül maga vállalkozik a sütemény elfogyasztására. A szülei nem bánják,
vagy talán észre sem veszik.

Egymással beszélgetnek, és mindketten a távolba merednek.

A sor halad. Egy játékos kedvű kiskutya teszi a dolgát, és túrja a havat.
Miután leásott a talajig, azt is túrni kezdi. Sikerül kiásnia egy régi
gesztenyét, amivel lelkesen játszani kezd. Elrejti a hóban, majd újra kiássa.
Aztán a gazdájára pillant, remélve, hogy elismerésben részesül a
mutatványáért. Lelapítja a füleit, és magánkívül van a gyönyörűségtől.

Ekkor meghalljuk az első robbanást a fejünk felett: BANG! A környező

magas épületek verik vissza

hangját.
A

magasban

futó

áramvezetékek mind lerázzák magukról a havat, amely most a talajra hullva

tökéletesen

párhuzamos egyeneseket és négyszögeket alkot.

A hó lecsusszan az egyik parkoló kocsiról, és látom, hogy az autó nem is

fehér, hanem narancssárga. BANG! Az újabb becsapódás hatására a
vadrózsák is levetik magukról a havat, de nem egyszerre egyenesednek ki.

Először a legközelebbi bokor nyeri vissza az eredeti formáját, ami aztán

megböki a mellette lévőt, az pedig a mellette lévőt, és így tovább.

Figyelem a láncreakciót, és ismét eszembe jut az atomerőmű, amit ezekben

a percekben is lőnek azok az idióták, akiket a jelek szerint cseppet sem
zavar, hogy elpusztítják az emberek törékeny, selymes világát.

A sor hosszú, mozaikos kanyarban halad előre. Ismét elmegyek a padon

lévő férfi mellett, aki az imént epilepsziás rohamot kapott, és nem tudom
megmondani, hogy lélegzik-e még. A meztelen mellkasára szállingózó
hópelyhek elolvadnak, úgyhogy talán életben van.

Remélem.

Hazafiság

A macskámnak, Pamacsnak, aki mostanában lett nyolcéves, kiskorában volt

két lány- és egy fiútestvére. A négy kismacska boldogan hancúrozott a
szobákban, és mindig borzasztó felfordulást hagytak maguk után, amikor
egymással játszottak. Az egyik kedvenc játékuk egy

nagyjából

egy
méter

hosszúságú

hullámlemezből készült szellőzőcső volt. A cicák alagútnak használták,

amin keresztül oda-vissza kergették egymást. Egyszerűen nem tudták
megunni. Amikor aztán nagyobbak lettek, elajándékoztuk őket,
mindegyiket, kivéve Pamacsot, aki annyira édes volt, mint egy mézes
sütemény, és sehogyan sem tudtuk rászánni magunkat, hogy megváljunk
tőle. A lakás elcsendesedett, és a rendetlenség is megszűnt.

Két évvel később Pamacs újra rátalált arra a csőre. Valahogy beletuszkolta
magát az alumíniumalagútba, hogy csak a farka lógott ki belőle, és
mozdulatlanná dermedt. Ekkor különös hangra lettünk figyelmesek: a cső
falai remegni kezdtek. Pamacs dorombolni kezdett, és az alumínium átvette
a hangja remegését. Azt hiszem, a cicusnak eszébe jutott a régi játék,

talán még a testvérei is az eszébe jutottak, és azok a napok, amikor

önfeledten kergetőztek egymással, és akkora zűrzavart hagytak maguk után.
Mindez eszébe jutott, és az emlékek boldoggá tették.

Ezt nevezem az állatok hazafiságának: a feltétlen szeretetet a hely iránt,

ahol az életünk legszebb napjait töltöttük, és a dolgok iránt, amelyek ehhez
a helyhez kötnek bennünket.

Korábban már említettem, mennyire szeretem azt a kis települést és a

körülötte lévő tájat a Kurszki régióban. Negyven év telt el azóta, hogy
utoljára jártam arra, de amikor rátaláltam a Google Mapsen, és
ráközelítettem, azzal kellett szembesülnöm, hogy továbbra is minden egyes
sarkot, minden elmosódott négyzetet, minden zöld bigyót – utóbbiak
alighanem fák lehettek –

ugyanúgy felismerek, mint egykor. Abban a pillanatban a lelkem ugyanúgy

dorombolt, mint szegény kis Pamacs abban a szellőzőben. Egy
örökkévalóságig tudtam volna nézegetni a Google Maps felvételeit. Ez az
én állati hazafiságom.
Szeretem azt a helyet, noha Oroszországban van. Annak ellenére szeretem,
hogy akkor találtam rá, amikor azt akartam megnézni a térképen, hogy az
orosz tankok pontosan milyen útvonalon hatoltak be Harkivi régió
területére.

Mindennek ellenére szeretem, hiszen az állati

hazafiság feltétlen szeretetet jelent. És ez jó dolog. Mindannyiunk szívében

és lelkében léteznek ilyen szigetei a tiszta szeretetnek. És úgy vélem, minél
több szeretet van bennünk, annál jobb.

Van azonban egy másik típusú hazafiság is, amit cselekvő hazafiságnak
szoktam nevezni.

Ezen a ponton alighanem általános megállapításokat kellene tennem az

ukránokról, akik hihetetlenül hazafiasan viselkednek, és le kellene
szögeznem, hogy a hazafiságuk nyilvánvalóan jelentős mértékben
hozzájárul a harcmezőn mutatott sikereikhez. Ez azonban teljes tévedés
volna. Igen, az ukránok most valóban hihetetlenül hazafiasnak
mutatkoznak, de ez nem egyszerűen az oka, hanem éppannyira a
következménye is a harctéri eredményeiknek. A sikerük titka a bátorságuk
és a szabadság iránti feltétlen elkötelezettségük, amit

évszázadokon

keresztül

fáklyaként

hordoztak magukkal. Ezek a valódi okok tehát, és a hazafiság már inkább

csak következmény.

Hadd próbáljam megmagyarázni, hogy mire gondolok. Azt hiszem, Lev

Tolsztoj jegyezte meg, hogy szeretjük azokat az embereket, akiket
megsegítünk, és gyűlöljük azokat, akikkel pedig rosszat teszünk. Ha a
kezemet nyújtom valakinek, hogy segítsek rajta, akkor többé már nem
lehetek közömbös az illető iránt. Fordítva,
minél inkább megbántok valakit, annál jobban hajlani fogok rá, hogy
legalábbis gondolatban megfosszam a másikat emberi mivoltától.

Az ukránok, akik a gonosztól és a sötétségtől védelmezik az országukat,

értelemszerűen abban érdekeltek, hogy megmaradjon az otthonuk. Minden
nap, minden órában, talán minden percben harcolnak érte, ami azt jelenti,
hogy a hazájuk iránt érzett szeretetük, a cselekvő hazafiságuk minden egyes
nappal, minden órával, minden perccel csak erősebbé válik.

Csakhogy mindeközben nem csupán a hazájukat védik a gonosztól és a

sötétségtől.

Most már az egész világot ők védelmezik – a szomszédos országokat

éppúgy, mint a távoli nemzeteket. Még Oroszországot is ők védik.

Éppen ezért lehetséges, hogy a hazafiság valójában egyáltalán nem helyhez

kötött, és semmi köze a nacionalizmushoz – éppenséggel globális jelenség.
Mentes a nacionalizmus logikai téveszméjétől, miszerint az én országom
pusztán azért volna különb a többinél, mert én is itt élek.

Ezért történhetett, hogy azok az ukrán asszonyok kihúzták a két zokogó

tizennyolc éves fiút az orosz harckocsiból, jól megszidták, majd elengedték
őket. Mi nem gyűlöljük az oroszokat, és miközben küzdünk ellenük,
megpróbáljuk felrobbantani a tankjaikat, kilőni a repülőiket,

sőt akár meggyilkolni a katonáikat, valójában Oroszországot

segítjük,

és

ugyanúgy

Oroszországot is meg akarjuk védeni a gonosztól és a sötétségtől. A

Roszgvargyiját, vagyis a nemzeti gárdát, amelynek tagjai az orosz városok
utcáin verik az embereket, szintén beküldték Ukrajnába, ahová a
gumibotjaikat és a pajzsaikat is magukkal vitték. És ha ezek az alakok itt
lelik a halálukat, akkor az orosz nép csak szabadabbá válik ettől.
A fickó, aki nyolckor kezd 2022. március 5.

Újabb hóesés. Korán hagyom el a lakást, rögtön azután, hogy vége a

kijárási tilalomnak. Az utcát szűz hó borítja, csak madarak lábnyomait
látom rajta. Két madár kiráncigált egy répát az egyik kukából, és apró
darabokra szaggatta. Valamivel messzebb egy ember lábnyomait is
észreveszem.

Egy kutya is volt a jobbján. Utána egy asszony lábnyomai jönnek, akit
pedig az ölebe követett.

Meglátok egy férfit és egy nőt. Nehéz zsákokat cipelnek, és egy zöld ketrec
van náluk, amelyben egy hörcsög vagy tengerimalac lehet.

Alighanem éppen menekülnek, és próbálják menteni az életüket.

Ahogy megközelítem a kisállat-kereskedést, látom, hogy emberekben

mérve egész rövid a sor, időben számolva viszont háromórás, ugyanis a bolt
csak tízkor nyit, most viszont még csak hét óra van. A várakozók a házi
kedvenceikről beszélgetnek.

– Három újszülöttet kellett megfojtanom –

mondja egy nő, aki hosszú pórázon két csinos pudlit tart. – Tudja, nem élték
volna túl a hosszú

utat. – Ezek szerint ő is arra készül, hogy elmeneküljön a városból.

Egy zöld kabátot viselő nő a corgijáról mesél, aki a régi szép időkben
kizárólag a legkiválóbb, gondosan

kiválogatott

libamájfalatkákat

fogyasztotta. Most viszont a corgi borscsot szürcsöl, és még meg is

haragszik és morogni kezd, ha valaki esetleg el akarja venni tőle a tálkáját.
Elég sok ilyen történetet hallani. Egy másik hölgy azt meséli, hogy a
yorkshire terrierjét jelenleg az is boldoggá teszi, amikor hajdinakását kap.
Otthagyom a sort, és átállok egy másikba a halüzlet előtt, mostanában
ugyanis az emberek egyszerre több sorban is állnak. Végül is egy napban
csak huszonnégy óra van, ami nem sok mindenre elég.

Ez a sor két óra hosszú. Többségében férfiak várakoznak, úgyhogy itt már
inkább férfias témákról folyik az eszmecsere. 8:15-kor hallom meg az első
lövéseket.

– Ez a fickó általában nyolckor kezd – mondja egy savanyú képű, magas

férfi. – Már aggódtam, hogy elaludt.

Megtudom, hogy a „fickó”, aki minden reggel nyolckor lövöldözni kezd, a

mi oldalunkon áll.

Egy légvédelmi üteget kezel, amit egy-két lövés leadása után átcipelnek
máshová, hogy az oroszok ne tudják kiiktatni a Grad rakéta-

sorozatvetőikkel és hasonlókkal. Folyamatosan máshol bukkan fel a

Newton utca és a reptér között, és ez az oka, hogy minden egyes BANG!

máshogyan szól.

– A repteret is le tudják bombázni – mondja egy idősebb férfi.

Kiderül, hogy nem tudják. Az oroszok minden

valószínűség

szerint

szeretnék

használható állapotban elfoglalni a harkivi repteret, hiszen szükségük van

rá, úgyhogy nem szórhatják meg csak úgy a bombáikkal. Másrészt a
mieinknek elegendő légvédelmi felszerelésük van ahhoz, hogy megvédjék a
repteret és a körülötte

lévő
városrészt.

Ez

nagy

megkönnyebbülés, ami mindenkit reménnyel tölt el.

Egy másik várakozó elmeséli, hogy rakétatalálat érte a házát. A rakéta

három emeletet

is

beszakított.

Azt

mondja,

szerencsések, hogy nem robbant fel. Ebben téved, amiről ugyanis beszél, az
egy Szmercs rakéta, ami először kazettás bombákat szór szét, majd maga is
lehull a földre, hogy aztán úgy álljon ki a talajból az utca közepén, mint egy
kétméteres fémoszlop, csinos kis uszonyokkal a végén. Később ezeket a
rakétákat úgy kell kihúzni a helyükről, mint a szuvas fogakat. Az emberek
bolvanká nak, azaz tuskónak nevezik őket. A bolvanká k főleg szürkék
vagy kékek. Az

első, amit láttam, nem messze attól a piactól fúródott a földbe, ahová
magam is sokszor jártam ennivalóért. Az emberek kíváncsian megálltak
előtte és fotózták.

Fotózás közben talán keveseknek jutott eszébe, hogy egyetlen Szmercs

rakéta 32,832

embert képes megölni. 32,832 civilt, akik éppen a boltba igyekeznek, hogy
ennivalót vegyenek maguknak és a családjuknak. Ha úgy vesszük, egy
Szmercs rakéta megfeleltethető 6,5664

Hasfelmetsző Jacknek.
Az osztályterem

De a bolvanká k, vagyis az üres Szmercs rakéták nem mindig csapódnak a

földbe. Néha olyan épületeket találnak el, amelyekben emberek
tartózkodnak.

Előfordul,

hogy

iskolákat,

óvodákat, kórházakat. És ahogy szabályos görbét leírva lehullnak,

vertikálisan, horizontálisan vagy

lényegében

bármilyen

szögben

eltalálhatnak iskolákat, óvodákat, kórházakat.

Képzeljünk el egy középiskolai osztálytermet.

Szerencsére kora reggel van, úgyhogy a terem üres. A falak sárgák és

bézsszínűek. A vastag üvegből készült tábla zöld színű. Három sorban
állnak a karcsú és kecses előlappal büszkélkedő, modern,

ergonomikus

padok.

Ezeknél

kényelmes ülni. A lelakkozott ülőkéjű székeket furnérlemezekből

készítették. A gyerekek szemét az ablakok elé függesztett, fehér redőnyök
hivatottak megóvni a túlzott napfénytől. A mennyezeten lámpacsövek
pislákolnak. Minden nagyon tiszta, elvégre egy iskolában járunk, és az
iskolákat tisztán kell tartani.

Aztán felbukkan a majdnem szabályos vízszintesben szálló bolvanka, és

kívülről

eltalálja az iskola falát. Alig valamivel a tábla mögött csapódik be. Abban a
pillanatban, ahogy beüti a falat és a táblát, a beton és az üveg hullámzani

kezd,

mintha

folyékony

halmazállapotra váltott volna. A hullámok szimmetrikusak, akár egy virág

szirmai. Aztán az üveg szétreped, a betonfal találatot szenvedett része pedig
törmelékként pereg mindenfelé.

A bolvanká t nem állítja meg a becsapódás, és végigsuhan az első, majd a

második padsor mellett. A lökéshullám a falhoz taszítja a padokat és a
székeket. A mennyezethez erősített lámpacsövek szétrobbannak. Az
ablakkeretek kiszakadnak a falakból, a redőnyök azonban a helyükön
maradnak, mintha mi sem történt volna. Egy ideig semmit sem látni, de
ahogy elül a por, észrevesszük, hogy a legtöbb pad érintetlen maradt.
Egyedül annyi történt, hogy az erőhatás a falhoz lökte őket. Ezzel szemben
a tanár íróasztala darabokra tört. A falak még mindig sárga és bézsszínűek,
egyedül az a négyszög fehér, ahol egykor a tábla függött. A bolvanka a
padlón fekszik, közel az osztályterem szemközti falához. A helyiség most
már aligha nevezhető tisztának. Mindent vastag porréteg borít. Néhány
lámpa kiszakadt a helyéről, és most lágyan himbálózik a födémből kilógó
kábeleken. Úgy festenek, mint az akasztófák.

Sokkal rosszabb a helyzet, ha a bolvanka függőlegesen szállva találja el az

iskola épületét.

Ekkor a padlót alkotó betonlapok is beomolhatnak. Még az is előfordulhat,

hogy az épület teljes részei kártyavárként dőlnek össze, és csupán a falakat
alkotó vasbetonszerkezet marad a helyén.

Azon tanakodom, vajon mi járt a Szmercs rakéták tervezőinek fejében.

Mégis mire gondolhattak? Vajon hosszasan elvitatkoztak arról, hogyan
tudnák megváltoztatni a repeszek számát úgy, hogy ne csak 32,832, hanem
mondjuk 32,840 emberrel is végezhessenek? Sőt, esetleg merjenek nagyot
álmodni, és legyen a célszám rögtön 32,850? Milyen csodálatos! De az is jó
ötlet, ha a repeszeket hegyesebbre tervezik, esetleg csillag alakúra, netán –
kiváló gondolat! –

éles pengékkel látják el őket. Milyen kár, hogy nem tudják bevetés előtt
embereken is kipróbálni, bár annyira mégsem, hiszen Szíriában és
Ukrajnában majd úgyis meglátjuk, hogy milyen remekül működnek.

2022. március 6.

Az embereknek óvatosnak kell lenniük, mert ha valaki elesik, és esetleg

eltöri egy-két csontját, aligha számíthat segítségre. Ahogy belépek a
szupermarketbe, tiszta, frissen mosott padló és

tiszta, leporolt polcok fogadnak. Élelmiszert azonban nem látok. Úgy értem,
egyáltalán nem.

Semmit. Még az utolsó zacskó csipszet is elvitték.

Elmegyek egy nagy játszótér mellett. Az egészet hó borítja, de

megpillantok két gyerkőcöt a hintán: egy fiú és egy lány. Aztán észreveszek
egy családot is. Az anya a padon ül, ölében a lányával, míg az apa
pantomimelőadást tart nekik. A nap zavartalanul ragyog az égen. Aztán
bekövetkezik az újabb BANG!, de egyik gyerek sem pillant fel. Az
ösztöneink máris megtanítottak rá, hogyha valami zajt hallunk, de pár
másodperccel később még életben vagyunk, akkor nincs miért aggódni. Ma
tehát szerencsénk volt.

Gyűlölet (2)

2022. március 6.
Először akkor ébred fel bennem a gyűlölet, amikor látom a hírt az orosz
pilótáról, aki bombákat szórt a fejünkre, és akinek sikerült még időben
katapultálnia, miután kilőtték alóla a repülőjét. Azt hiszem, korábban soha
az életben senkit sem gyűlöltem igazán. A szívemben éledező érzés fekete,
akár a tinta, és mintha egy tó mélyéből hömpölyögne felfelé, egy tóból,
amiben tiszta víz helyett egyre inkább ez a sűrű, fekete tinta hullámzik. Úgy
érzem, semmit sem tehetek ellene. Talán akkor cselekszem helyesen, ha
nem ellenkezem, és hagyom, hogy szép lassan szétáradjon a tagjaimban.

A repülő pilótájának pisze az orra. Súlyosan megsérült és vérzik, de

valószínűleg életben marad. Balszerencsés volt, amiért valakinek a
háztetőjére esett. Az ejtőernyője még mindig ott van a tetőbe gabalyodva,
részben eltakarva a homlokzatot. Ha bombákat szórsz ártatlanok házaira,
akkor jobban teszed, ha felkészülsz rá, hogy egy napon te is a tetőn
végezheted, netán

összetöröd néhány csontodat, és akkor a puhány tested végre megtanulja,

hogy mit is jelent, ha valami igazán fáj.

A pilótát megkérdezik, tisztában volt-e azzal, hogy civileket bombáz.

– Nem, nem, nem, nem tudtam.

Megkérdezik tőle, hogy hány alkalommal bombázott civileket.

– Nem, nem, nem, ez az első alkalom.

Korábban csak néhány elhagyatott célpontot bombáztam.

Ami azt jelenti, hogy tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezúttal civileket
fog bombázni, ráadásul nem először vett részt ilyesmiben.

Megjárta Szíriát is, ahol ugyanez volt a dolga.

Érzem, hogy gyűlölni kezdem ezt az embert, de a gyűlöletem meglehetősen

passzív. Semmiféle örömöt nem lelek benne, hogy ő is megsérült, és
fájdalmai vannak. De abban biztos vagyok, hogyha olyasvalakit is
lebombázott volna, akit történetesen ismerek, akkor a legszívesebben puszta
kézzel akarnám megfojtani. Ezt jelenti a gyűlölet: vágyat arra, hogy
megöljünk valakit.

Vágyat arra, hogy bántsuk a másikat.

Éjszaka újrakezdődik a bombázás. A becsapódások

most

már

közelebbről

hallatszanak, és egyre zajosabbak. A riadtság olyan nehéz, mint az ólom, és

egyáltalán nem emlékeztet arra a cseppfolyós félelemre, amit

egyébként a hétköznapokban érzünk. Ez a riadtság meg tudja bénítani az

embert, mint ahogy az egér is mozdulatlanná dermed az őt rezzenéstelen
tekintetével megbabonázó kígyó előtt.

Amikor

bombázás

abbamarad,

megpróbáljuk felhívni az ismerőseinket. Az egyik barátom azt kiabálja,

hogy bombatalálat érte a házát. Kissé hisztérikusnak hangzik.

– Gyűlölöm őket! – üvölti, és még jó néhányszor megismétli. – Gyűlölöm!

Nem is tudom, minek nevezzem! Nem tudom, minek nevezzem! – Ezt aztán
még annyiszor megismétli, hogy már attól tartok, elvesztette az eszét. Aztán
megpróbálja részletesebben is kifejteni a dolgot. – Gyűlölöm azt a
vérszopót a Kremlből – kiáltja. – Gyűlölöm azt a vámpírt, azt a
szörnyeteget, azt a… Nem is tudom, minek nevezzem!
A barátom mélyen vallásos személy, úgyhogy tartózkodik a durva
szavaktól, és az aktív szókincsében szereplő trágárságok nevetségesen
korlátozottak.

– Hogy lehet valaki egyáltalán életben, ha ennyien gyűlölik? – kérdezi.

– Félsz? – kérdezem.

– Nem, nem! Nem félek! De azt hiszem, sokkot kaptam.

Aztán elmeséli, hogy milyen érzés volt. Az egész ház olyan erősen kezdett
rázkódni, hogy minden, amit az ablakban tartott, a földre esett.

A barátom már attól tartott, hogy az egész épület összedől, de végül nem
így történt. A ház csupán járulékos veszteség volt. Az ellenséges pilóták
eredetileg a tévétornyot vették célba. Ledobták rá a bombáikat, és sajnos
nem is tévesztettek célt, úgyhogy mostantól lemondhatunk a tévézésről.
Internet legalább még van.

A bombázót lelőtték. Olyan gyönyörűen lángolt a magasban, tüzes ívet

hagyva maga után a csillagos éggel a háttérben, hogy arra gondoltam, ez
már költészet. Aztán megtudtuk, hogy a pilóták bennégtek a pilótafülkében,
amitől valósággal dalra fakadt a lelkünk.

Mindenki azt kívánta, hogy azok az emberek szenvedjenek. Az egyiket

később mégis megtalálták élve. Kiderült, hogy Voronyezsből származik. A
neve Makszim Szergejevics. Ez komoly? Hát lehetséges, hogy az efféle
szörnyetegek emberi nevet viseljenek?

Az ukrán katonák adnak neki egy telefont, és megengedik, hogy

hazatelefonáljon.

– Életben maradsz? – kérdezi tőle a felesége.

– Nem tudom – feleli nem túl vidáman.

– Életben marad, ha te kimész az utcára egy zászlóval a kezedben, és

tiltakozol az ukrajnai
háború ellen – közli a feleséggel egy ukrán katona.

Egyébként a fickó, aki elrendelte, hogy bombákat szórjanak a harkivi

lakosság fejére, nem más, mint egy bizonyos Oleg Makoveckij tábornok,
aki 1966-ban történetesen szintén a Harkivi régióban született. Később
láttam róla egy fotót. Parányi, gonosz malacszeme van, akár egy igazi
bürokratának.

Akiket hátrahagyunk Egyre inkább kivérzik az ostromlott város, tömegével

szivárognak el belőle lakói. Több tízezren vagy talán még többen
gyülekeznek a központi vonatpályaudvar körül. Olyan erősen préselik
egymást össze, hogy még a telerakott hátizsákjaik is kilapulnak.

Valaki a padhoz kötözött egy kutyát egy sarokra az állomástól. Az állat már
napok óta várakozik. Rendes, fajtiszta kutya, de még így sem lehet felvinni
egy zsúfolásig megtelt vonatra.

A város Szaltivka nevezetű kerülete szenvedte el a legsúlyosabb

csapásokat. Arrafelé elég sok tizenhat emeletes panel található. Ezek közül
jó néhányat lebombáztak, tüzérségi csapás érte őket, és olyan károkat
szenvedtek el, hogy keresztül lehet látni rajtuk, és tisztán meg lehet figyelni
mögöttük az eget, a felhőket és a varjakat.

varjak

is

repülőgépekre

emlékeztetnek, különösen, amikor mozdulatlan szárnyakkal,

siklórepülésben haladnak. Ha megpillantom őket a szemem sarkából,
önkéntelenül is megborzongok.

Sokakat megöltek azok közül, akik errefelé laktak, de a többségük elhagyta

a várost. Senki sem vihette magával a háziállatait.
Néhány hónappal a háború kitörése előtt éppen Észak-Szaltivkában jártam.
Az errefelé lakók barátságosak, és a többségük láthatóan örül, hogy egy
ilyen kényelmes, otthonosságot árasztó környéken élhet. Sokan tartottak
közülük háziállatokat. Még össze is barátkoztam egy pomerániai
törpespiccel. Az élénk narancssárga bundás kutya elég kerekded volt,
nagyon mókásan viselkedett, és imádott macskákat hajkurászni. Azon
tanakodom, vajon hol lehet most a bundás barátom. Netán még mindig
Szaltivka utcáin kóborol, éhesen, halálra váltan, minden egyes alkalommal
lekushadva, ha meghallja a robbanások zaját? Egyáltalán életben van még?

De nemcsak kutyák vannak azok között, akiket nem tudunk magunkkal

vinni, hanem emberek is. A szomszédban lakó asszony nyolcvan év körül
jár. Egész életében orvosként dolgozott, de mostanra szép lassan elvesztette
az eszét és az emlékeit. Engem még felismer, és azt is tudja, hogy háború
van, de máskülönben olyan fogalmatlan, mint egy újszülött. A legkisebb
zajtól is fejfájása támad. A háború előtt mindennap elment sétálni, most
pedig nem érti, hogy miért nem mehet le a lépcsőn, és miért

nem járhat egyet a ház körül. Nem tudja, hogy kijárási tilalom van. A
lányának nehéz döntést kell meghoznia: vagy elmenekül a városból, és
hátrahagyja az anyját meghalni, vagy itt marad, és azt kockáztatja, hogy
vele hal. Kicsit olyan ez, mint Sophie választása, habár egyszerűbb annál,
ugyanis a legtöbben, akiknek idős rokonaik vannak, végül úgy döntenek,
hogy Harkivban maradnak. Számukra ez magától értetődő.

De nem mindannyiuk számára. Azokban a szétlőtt szaltivkai panelekben

még mindig laknak néhányan. Többségében idős és mozgásképtelen
emberek, akiket hőn szeretett fiaik és lányaik hagytak hátra. Nekik is
Sophie választásával kellett szembenézniük, és ők így döntöttek.

A megszállók láthatóan élvezik, hogy iskolákat és óvodákat vehetnek célba

a bombáikkal

és

rakétáikkal.
Különös

előszeretettel lövöldöznek az óvodákra. Vagy talán mégsem: Harkivban

harminc iskolát bombáztak le, és csupán huszonhét óvodát.

Jelenleg nem járnak oda gyerekek, úgyhogy az oroszok, gondolom én,

valamiféle szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak a dolognak, esetleg
ezzel szórakoztatják magukat. Mindenesetre még egy üresen álló iskolát
célzó rakéta is könnyen kiolthatja valakinek az életét.

A barátom nagynénje negyvenöt éven keresztül tanított iskolában. Miután

egy bolvanka eltalálta az osztálytermet, ahol dolgozott, úgy döntött, hogy
csatlakozik a rokonaihoz, akik éppen készültek elhagyni Harkivot.
Csakhogy amint elérték Lvivet, képtelen volt tovább elviselni a
feszültséget, és stroke-ot kapott. Jelenleg nem tud mozogni és beszélni. Ez
négy napja történt, de egyelőre semmi jelét nem mutatja a javulásnak.
Könnyen lehet, hogy soha többé nem lesz képes megmozdulni és beszélni.
Csak fekszik az ágyában ugyanolyan mozdulatlanul, mint az a bolvanka,
ami betörte annak az osztályteremnek a falát, ahol negyvenöt éven keresztül
tanította a gyerekeket.

Kolbász

2022. március 8.

Mostanra hatszázezren hagyták el Harkivot. Ez a városban élő népesség

egyharmada. A másik kétharmad még mindig itt van, csendben, de
sziklaszilárdan.

Ma hajnalban 4:35-kor olyan erős tüzérségi támadásra riadtunk fel, hogy

csaknem kiestünk az ágyunkból. Aztán meghallottuk azt a hangot, amitől a
legjobban irtózunk: a katonai repülőgép hajtóművének zajos búgását. Újabb
tüzérségi lövedékek következtek, aztán a repülőgép hangja elhalt. Ezt most
nem tudták kilőni a mieink. A repülőgép a város központja felé tartott.

Ma van a nemzetközi nőnap. Most kellene virágot adnunk nőnemű

szeretteinknek. Jelenleg nincsenek sem ajándékok, sem pedig virágok,
helyette van viszont kolbász. Korábban sosem hittem volna, hogy ilyen
óriási jelentőséggel bírhat, ha ehetünk kolbászt. Az étel viszonylag finom,
tápláló, gyorsan elfogyasztható, és nem kell vacakolni a főzéssel. Ez a
legjobb, amit most az ünnepi asztalra tehetünk.

Egyébként nem hiszem, hogy Harkivban kolbászhiány lépett volna fel. Még
pár nappal ezelőtt is ingyen osztogatták. Ez a kórháznál történt, nem messze
onnan, ahol én is lakom. Az emberek kenyérért álltak sorban, amikor
egyszer csak felbukkant egy teherautó, és valaki elkezdett kolbászt
osztogatni. A várakozók ekkor újabb, takaros sorba rendeződtek, és a
többségük hozzájutott a kenyérhez és a kolbászhoz is. Másnap aztán,
pontosan ugyanakkor és ugyanott, a kolbászos autó ismét megjelent. Ekkor
már az emberek is számítottak rá. Minthogy a meglepetés ereje elmúlt, úgy
rontottak a teherautóra, akár egy eszét vesztett csőcselék. Rosszul is
végződhetett volna a dolog, elvégre a csőcselék mégiscsak csőcselék,
függetlenül attól, hogy éppen mennyire dühös vagy éhes, a kolbászt
osztogató önkéntesek azonban gyorsan megtalálták a megoldást: elkezdték
kolbásszal hajigálni az embereket. Ezt egészen addig folytatták, amíg ki
nem fogytak a készleteikből. Senki sem sérült meg. Mindenki sajnálkozott,
egyúttal mindenki elégedett is lehetett.

Az egész jelenet hasonlított egy videóhoz, amit az interneten láttam

nemrég. Egy férfi vagy egy nő, már nem emlékszem pontosan, több száz
éhes macskát etetett meg úgy, hogy egyszerűen elhajigálta az ételt a
macskák feje felett, mintha

valami bibliai figura lenne, aki éppen a földeket szórja be magvakkal. Azon
morfondírozom, hogy a jövő pszichológusai és szociológusai majd biztosan
alaposan fogják tanulmányozni az ilyen jelenségeket. Az emberek mindig is
emberek maradnak, vagyis vannak ösztöneik, és ezek az ösztönök
felerősödnek, ha nagyobb tömegbe verődnek, vagy ha éhesek és félnek.
Nem meglepő módon akkor válnak a legerősebbé, ha egy nagy tömegben
mindenki éhes és fél egyszerre.

Az ingyenkolbászt osztogató teherautó másnap nem jött el.

Azok, akik az ingyenkolbászt adták –

fogalmam sincs róla, hogy kik voltak –, mostanra új

módszert

találtak

ki

az

emberek

megsegítésére.

Egy

ideje

már

az

élelmiszerüzleteken keresztül terítik a kolbászt.

Nincs ingyen, de olcsóbb, mint régen volt. Az embereknek nem sok pénzük
maradt, mivel nincs munka, senki nem kap fizetést, és a bankból sem lehet
pénzt felvenni. A többségnek azért így is van még annyi hrivnyája, amiből
vehet egy-két kiló ízletes kolbászt.

Úgyhogy mi is vettünk magunknak, és most is ezt esszük. Amennyire

lehetséges, boldogok vagyunk. Nem is a kolbász miatt, hanem azért, mert
már hét órája nem bombáztak és lőttek ránk, és mert egyre inkább úgy
tűnik, hogy az

ukrán hadsereg hamarosan ellentámadásba lendülhet.

Létezik egy mondás oroszul és ukránul, ami így hangzik: Bobik szdoh.
„Megdöglött a blöki”, ami nagyjából annyit tesz: „Na, erről ennyit!”

Mindenki azt reméli, hogy az orosz blöki már megdöglött, vagy legalább
visszavonhatatlanul úton van afelé, hogy ez megtörténjen, de ezt egyelőre
senki sem mondja ki fennhangon, nehogy ezzel balszerencsét hozzon ránk.

Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy az orosz blöki még nem

döglött meg teljesen, hiszen ebben a percben is bombázzák és lövik
Szaltivkát, Harkivnak azt a részét, ahol félmillió civil él.

Rózsaszín repülők

Március 8. mindig is különleges ünnep volt a Szovjetunióban, és a romjain

létrejött legtöbb országban, elsősorban Oroszországban és Ukrajnában azóta
is annak számít. Nagyjából olyan fontos, mint az újév, vagy mint a
születésnap. Ezen a napon minden fiúnak vagy férfinak köszöntenie kell az
összes lányt és nőt, akit csak ismer, szeret vagy akihez bármilyen kapcsolat
fűzi. Ha valaki ezt elmulasztja, akkor ott valami komoly baj lehet.

– Köszöntelek – mondom a feleségemnek, amikor kinyitja a szemét.

– Oké – feleli, és egyelőre ennyiben maradunk. Ezután egyik köszöntő

üzenet érkezik a másik után. Olyasmit tapasztalok, amit korábban még
soha: ma, 2022. március 8-án nem a férfiak köszöntik a nőknek, hanem a
nők egymást, és mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Az asszonyok szerelmes dalokat küldenek a barátnőiknek, amelyeket
valami jóképű férfi énekel még a háború előtti időkből. A dalok mellé
gyönyörű

virágokat ábrázoló fotókat és rajzokat is mellékelnek.

tizenkettediken

lakó

szomszédunk, aki először el sem akarta hinni, hogy elkezdődött a háború,

majd az ablakból figyelte a bombázást, miközben heavy metalt bömböltetett
a lakásában, később pedig rászokott, hogy a kádjában ágyazzon meg
magának,

ma
különösen

szerencsésnek

mondhatja magát: egy férfitól képeslapot ábrázoló fotót kapott. Elég

különös képeslap.

Először is az egész rózsaszín. Másodszor pedig Rosztovból küldték,

márpedig Rosztov Oroszországban van. Végül pedig a képen rózsaszín
repülők vannak, amelyek a néző felé tartanak. Mindössze annyi van ráírva:
március 8.

– Légi irányítóként dolgozik – adja meg a magyarázatot

szomszédom

már-már

bocsánatkérően.

A cinizmus csúcsának is tűnhet, hogy egy Harkivban élő asszonynak valaki

éppen egy Oroszországból felszálló repülőgépeket ábrázoló képeslapot
küldjön. A rózsaszín repülők látványa rögtön arra a bombázóra emlékeztet
bennünket, amely nyolc órával ezelőtt húzott el felettünk, és amitől olyan
sebesen ugrottunk ki az ágyunkból, mintha áramot vezettek volna a
seggünkbe. Valójában ez nem cinizmus, hanem tudatlanság. Azok az
oroszok, akik messze élnek innen, vajmi keveset tudnak arról, hogy mi
folyik Ukrajnában. Egy álomvilágban élnek,

mint azok, akik még akkor is édesdeden heverésznek az ágyukban, amikor a

házuk már rég lángra kapott.

Nagyon is el tudom képzelni azt a rosztovi férfit, akinek bávatag vigyorral

éppen erre a képeslapra esik a választása. Nem akar újabb bombázókat ránk
küldeni. Egyszerűen nincs tisztában a valósággal, és talán nem is akar
tisztában lenni vele.
Csakhogy akár tisztában akarunk lenni vele, akár nem, a valóság azért itt
van. És a valóság valahogy így fest: a szomszédom bekopogtatott, mert
fertőtlenítőre van szüksége. Azért van szüksége fertőtlenítőre, mert napokig
egy holttest hevert a lakása előtt. Megpróbálta felhívni a rendőröket, de
senki sem jött ki.

Miután a test elkezdett bűzleni, egyszer csak eltűnt. Később aztán újra látta:
benyomták a háza előtt egy kukába.

– Férfi- vagy női holttest volt? – kérdezzük.

– Nem tudom – feleli. – Gyereknek tűnt.

A testből folyadék szivárgott a betonpadlóra, úgyhogy most fertőtlenítőre

van szüksége, amivel feltakaríthatja a nyomokat.

Ami az illeti, március nyolcadika hasznos ünnep az ukránok számára. Az a

harminc-negyvenezer orosz katona, akiket mostanra megöltek, elfogtak,
vagy akik súlyosan megsérültek a harcokban, most képtelenek

lesznek elküldeni a jókívánságaikat az oroszországi szerelmüknek, az

anyukájuknak és a mosolygós kislányuknak, úgyhogy a nők arra fognak
felébredni cukormázas, rózsaszínű

tündérkékkel és hófehér egyszarvúkkal teli álmaikból, hogy valami nem

stimmel – és ekkor talán végre észreveszik, hogy ég a ház. Ezután talán
nem fogják olyan könnyen álomba sírni magukat.

Minél kevesebb orosz él tudatlanságban, annál jobb.

Szépség

Harkiv igazán szép jelenség. Úgy értem, szép volt. Alig két héttel ezelőtt a
város úgy festett, akár egy gyönyörűséges, finoman megmunkált ékszer.
Most pedig olyan, mint egy horrorfilm díszlete.

Jelenleg majdnem lehetetlen rendesen közlekedni a városban, és azt

beszélik, hogy a központ felét lerombolták. Vagyis mindannak a fele, ami
egykor a szívét, a vérét, a lelkét alkotta, romokban van. Tudom, hogy az
operaház is találatot kapott, de fogalmam sincs róla, hogy milyen súlyos a
baj. Tudom, hogy bomba hullott annak az uszodának az üvegmennyezetére,
ahol nyolcéves koromban úszni tanultam. Az uszodának széles, víz alatti
ablakai voltak, amelyek átengedték a napfényt, ami aztán nagyszerűen
beragyogta a fehér csempéket. Ez a fény természetes minőséget kölcsönzött
a víznek, és az ember úgy érezhette magát, mintha egy tóban vagy
tengerben lubickolna, amely olyan tiszta, hogyha lepillant, nem is tudja
eldönteni, hogy úszik-e éppen vagy repül.

Nem tudom, mi történt a delfináriummal, amelynek szintén víz alatti

ablakai voltak.

Emlékszem, amikor ott jártam, a delfinek és a belugák odaúsztak az

ablakokhoz. Rám mosolyogtak, és egyenesen engem méregettek azzal az
okos szemükkel, talán azon morfondírozva, hogy kicsoda vagyok, és mit
gondolok felőlük, mielőtt visszaúsztak és folytatták volna a
játszadozásukat. Nem nehéz elképzelni, hogy mi történik egy
delfináriummal, ami lényegében egy hatalmas akvárium, ha bomba- vagy
rakétatalálatot kap.

Azt viszont nagyon is tudom, hogy mi történt az Ecoparkkal. Lebombázták,

és az állatkert néhány lakója elmenekült ugyan, de a többségük, akikről már
senki sem gondoskodott, a ketrecében maradt, és egyszerűen éhen vagy
szomjan pusztult. Emlékszem, hogy néhány majomnak kicsinyei is voltak,
parányi, narancsszínű, lélegző csomók, akik hatalmasra nyílt szemmel
méregették a látogatókat. Pár nappal a bombázás kezdete után az Ecopark
két dolgozója visszatért, hogy megetesse a haldokló állatokat,

mire

néhány

orosz

katona

gépfegyverekkel agyonlőtte őket. Amikor a történtek a feleségem

tudomására jutottak, hihetetlenül felbőszült. Ez minden határon túlment a
számára.

– Miféle elmebeteg nyit tüzet valakire csak azért, mert meg akar etetni egy
állatot? –

kérdezte.

Nos, az ilyesmihez nem kell elmebetegnek lenni. Elég, ha Oroszországban

születtél, Oroszországban nevelkedtél, és az orosz propagandatévé mérgező
tejét szívtad magadba az ukrán nácikról. Vajon azok, akik meg akarták
etetni azokat a szerencsétlen állatokat, valóban nácik voltak? Netán a
haldokló majmok is nácik voltak? Esetleg az éhező majomgyerekek is nácik
voltak? Két unokatestvérem is Oroszországban él.

Harminc

éve

minden

kapcsolatom

megszakadt velük. Tudom, hogy valamelyik orosz katonai akadémián

végeztek, és az orosz hadseregben szolgáltak, vagy talán még mindig ott
szolgálnak. Csak remélni tudom, hogy nem ők nyitottak tüzet azokra az
állatkerti gondozókra, akik el akarták látni a feladatukat.

És remélem, hogy nem ők adtak erre parancsot a beosztottjaiknak.

Hallottam, hogy lebombáztak azt a sportcsarnokot, ahová még sok-sok

évvel ezelőtt jártam, amikor a Harkivi Egyetem diákja voltam.

Akkoriban modern létesítménynek számított, és emlékszem, hogy még

mindig érezni lehetett rajta a friss festés szagát. Harminc évvel később a
lányom oda járt vívni tanulni, amikor ugyanennek az egyetemnek a
hallgatója lett. A sportcsarnok még ekkor is modernnek tűnt.

Most viszont a mennyezete és a falai is megsemmisültek, és csupán az

acélcölöpök
merednek elő a földből, amelyek egykor a födémet tartották. Olyan, akár
egy csontváz maradványai, amelyről már rég lerágták a húst a dögevők.

Harkivban volt egykor Ukrajna, sőt talán a világ

legrégebbi

és

leghosszabb

villamoshálózata. Amikor megpillantok egy kiégett villamost, amelynek

oldalát kilyuggatták a tüzérségi lövedékek, az ablakai betörtek, de azért
továbbra is ott áll a sínén, azt kérdezem magamtól: vajon az utasok mind
nácik voltak, vagy csak a villamosvezető minősült annak?

Emlékművek

Egy videót nézek az egyik idiótáról, aki Szaltivkát lőtte. Az a fajta orosz,
aki Gagarinra emlékeztet: se nem kövér, se nem vékony, inkább kerek képű,
és olyan mosolya van, ami egyszerre tűnik lágynak és határozottnak. Olyan
orosz srác, aki katonacsaládból származik, katonai főiskolára járt, és
büszkén viseli a katonai egyenruháját. Biztos vagyok benne, hogy imádja,
amikor katonai parádékon vehet részt. Ki ne élvezné az ilyesmit? Lehet,
hogy nem teljesen agyalágyult, de azért nem is egy zseni.

Biztosan soha nem fog semmit sem feltalálni, soha nem fog könyvet írni, de
ha megpillant egy lángoló házat az utcában, akkor lehet, hogy összeszedi a
bátorságát, és kiment belőle egy gyereket.

A fickó elmeséli, hogy azért kell folyamatosan lőniük ezeket az épületeket,

mert odabent ukrán nácik rejtőznek. Szerencsére nincs mitől tartani, mert az
oroszok az összessel végezni fognak.

Szaltivka magas épületei felé mutat, a kerület irányába, ahol egyébként

félmillióan laknak. A fickó int egyet, mire az aknavetőből kiszakad egy
lövedék. Egy másik eszelős, akinek szintén
ideológiai férgek rágják az agyát, ugyanazt a Gagarin-mosolyt villantja a
kamera felé.

– A nagyszüleinkért harcolunk! – kiáltja. – A hazánkért! A fasiszták ellen

harcolunk!

Valóban? A hazátokért?

Ez a legjobbfajta orosz. Sokan, akiknek keskeny a homlokuk, gonosz a

tekintetük, nagy foguk és még nagyobb állkapcsuk van, jóval rosszabbak
ennél.

Egy város lelkét alighanem akkor lehet a legjobban megérteni, ha

végignézzük az emlékműveit. Ha kidobjuk a Lenint és a kommunizmus
többi furcsa szörnyetegét ábrázoló szobrokat, észrevehetjük, hogy Harkiv
emlékművei igencsak változatos összképet mutatnak.

Találunk

emlékművet

szerelmesekről, az első traktorról, Szent Andrásról, egy tűnődő

csimpánzról, aztán vannak

emlékművek

mesehősökről,

egy

szarvasról, csirketojásokról, egy halat tartó medvéről, Mihály arkangyalról,

a fociról, a kéményseprőkről, a fülről, a kerékpárosokról, a programozást
hallgató diákokról, az északi szélesség 50. fokáról, és így tovább. Van
valami ebben a felsorolásban, ami Borgesre emlékeztet.

A legtöbb harkivi emlékmű Hennagyij Kernesz polgármester idején jött

létre, aki egyfajta zsidó Don Corleonének is beillett volna.
Kernesz mindig is az egészséges életmód

elkötelezettje volt. Amikor kocogni ment, a testőrei is vele tartottak. Egy

nap megláttam a Szarzsin Jar-i forrásnál, ahol hétköznapi emberek
társaságában zuhanyozott. Úgy cseverészett velük, akár egy jóságos király.
Még egy zsidó viccet is megosztott velük, ami nem volt mentes a rasszista
felhangoktól. Ő maga is zsidó volt, úgyhogy persze megtehette. Pár nappal
később merényletet követtek el ellene.

Egy mesterlövész golyója megsebesítette a gerincét. Ezután kerekesszékbe

kényszerült, de továbbra is úgy igazgatta a várost, ahogy jónak látta. Harkiv
napról napra szebbé vált, mert Kernesz szerette és megbecsülte.

A régi közparkot is felújították, amit még a 19. században alakítottak ki a

Boulogne-erdő

mintájára. Egy másik régi közterület, a Sevcsenko park igazi

turistacsalogatóvá vált.

Most ezeket a helyszíneket is ugyanúgy bombázzák, lövik, lángba borítják.

Kernesz a német Charité kórházban halt meg, miután elkapta a Covid–19-
et. Az egyik aranyköpése így hangzott: „Beszorozlak nullával.”

„Oké, haljatok csak meg, ha szeretnétek”, viccelődnek

az

emberek

az

orosz

betolakodókkal, akik elpusztítják Harkiv szépségeit. „De ne feledjétek,

hogyha pokolra juttok, Kernesz fog várni rátok odalent. És ő

majd beszoroz titeket nullával mindazért, amit elkövettetek.”

Könnyen lehet, hogy az a fiatalember a Gagarin-mosolyával hamarosan
találkozik a polgármesterünkkel a pokolban. Milyen kár, hogy ilyen fiatalon
kell meghalnia. Mennyi lány várt volna rá, akinek virágot vehetett volna,
mennyi gyerek, akit kimenthetett volna azokból az égő házakból.

Az egér

A családunkban most már tízen vagyunk: a feleségem, Lena és én, a

lányom, Ann, a barátja, Vitalik, öt macska és egy egér. Két szobán
osztozunk, és így nagyobb biztonságban érezzük magunkat, mintha
szerteszét volnánk ebben a nagyvárosban. Az egér nem bánja, hogy
macskák is vannak körülötte. Fiatal és tapasztalatlan példány, és fogalma
sincs róla, hogy a macskák akár meg is tudnák enni.

Ennyiben ránk emlékeztet, mindazokra, akik mindössze harmincnyolc

kilométerre élünk az orosz határtól, de nem akaródzott elhinnünk, hogy
valaha is megtámadhatnak bennünket.

Mindig is afféle fivérként tekintettünk az oroszokra. Elképzelhető, hogy az

egér, aki valójában egy törpehörcsög, szintén a nagy, bolyhos fivéreiként
tekint a macskákra.

Két nappal ezelőtt Vitalikot letartóztatták. Ő

és Ann a városnak abban a felében laktak, amelyet folyamatosan lő az orosz

tüzérség.

Amikor

már

nem

bírták

tovább,

összecsomagoltak, és megpróbáltak taxit hívni.

Egyetlen taxi sem válaszolt, úgyhogy fogták a csomagjaikat és egy
kartondobozt, amelyben az

egérnek hívott törpehörcsögük volt, és gyalogszerrel elindultak otthonról.

Valahol útközben aztán mégiscsak le tudtak inteni egy taxit. A sofőr
csillagászati összeget kért a tizenöt perces fuvarért, de legalább
biztonságban eljutottak oda, ahol a barátjuk lakott, mielőtt még el kellett
hagynia a várost. Beköltöztek a lakásába. Az új környék nyugalmasabbnak
tűnt, de a szomszédokat kikészítette a bombázás, ami nem sok jót ígért.

Az új lakás erkélyén volt egy erős fényű

lámpa. A rémült szomszédok a fejükbe vették, hogy korábban ezzel jeleztek

az ellenséges bombázóknak. Figyelmeztették Annt és Vitalikot, hogy soha
ne kapcsolják fel. Aztán az egyik este az erős bombázástól a ház úgy
rázkódott, hogy az elektromos hálózat is kiakadt, és az erkélyen lévő lámpa
valahogy magától villogni kezdett.

Amikor ezt megpillantották, a halálra vált szomszédok arra jutottak, ideje

megállítaniuk a diverzióra hajlamos új lakókat. Nagy tömegbe verődve,
botokkal felfegyverkezve berontottak a lakásba, a falhoz préselték Vitalikot,
és kihívták a rendőrséget.

A katonai rendészet emberei ezúttal nem késlekedtek. Gépfegyver volt

náluk, és nem úgy tűntek, mint akik szórakozni jöttek. Amikor kiderült,
hogy Vitalik Luhanszkból származik, közölték vele:

– Neked annyi, haver.

Luhanszk ekkor már nyolc éve állt orosz megszállás alatt. Amikor fény
derült rá, hogy még a hátizsákját is Luhanszkban gyártották, ráadásul
katonai bakancsot visel, még azt is megjegyezték, hogy csak a legostobább
hazaárulók buktatják le magukat ilyen könnyen.

Ezután Ann megkérdezte tőlük, hogy magával viheti-e az egerét. A férfiak a

törpehörcsögre pillantottak, mire a hörcsög elővette a legártatlanabb
tekintetét. A katonák elmosolyodtak. A vicces kis állatka láttán talán
eszükbe jutott, hogyha egy fiatal lány ilyen házikedvencet tart magánál,
akkor talán mégsem lehet minden hájjal megkent szabotőr.

Nemcsak elengedték, de még el is fuvarozták a szülei lakásához. Azt

hiszem, igazuk volt: kétségkívül nem lehet egyszerű küldetés fel-alá
rohangálni egy bombázás alatt álló városban, és fényjeleket küldeni az
orosz légierőnek úgy, hogy közben az ember egy mókás, riadt kis egérkét
cipel magával.

Vitalikot

másnap

elengedték.

Azóta

mindannyian együtt élünk: négy ember, öt macska és egy egér, aki

történetesen törpehörcsög. A riadt szomszédok – remélem, hogy életben
maradnak – majd elmesélhetik az unokáiknak azt a történetet, amikor
lebuktattak két árulót, akik az ellenséges bombázóknak

adtak le fényjeleket. Az emberek kezdik egy kissé elveszíteni az eszüket.

Én is kezdem kissé elveszíteni az eszem.

Azóta, hogy olyan közelről hallottam lőni a tankokat, és úgy éreztem

magam, mintha a fejemet ütlegelnék egy párnával, folyamatosan
telefoncsörgést hallok. Távolról szól, de nem akar abbamaradni. Mindig
hallom, pedig tudom, hogy a telefon már rég nem működik.

A katonai megfontoltság Ma tovább tart a bombázás, mint általában. Este

tíz óra körül kipillantunk az ablakon, és azt látjuk, hogy nagy területen ég a
tűz, bevilágítva a fél égboltot. A felhők baljós rózsaszínre váltottak a
láthatár északi sávja felett.

Pár perccel később a tizenkettedik emeleten lakó szomszédunk küld néhány

fotót, amit az ablakából készített. Mindegyik kép remekül sikerült,
ami

nem

csoda,

hiszen

tizenkettedikről nagyszerű a kilátás. Kissé olyan, mint London látképe az

óriáskerékről: az egész város úgy fest, mintha a végtelenségig nyújtózna. A
szomszédunk elküldi a hajnalban készített fotóit is, amikor mind a város,
mind pedig az ég egyaránt rózsaszínű és kék, majd elküld néhány éjszakai
látképet is, amelyek elég régiek lehetnek, ezeken ugyanis az utcákat
sárgásra festi a közvilágítás. Elküld egy fotót, amelyen nappali világosság
van, és minden fehéren, helyenként szürkésen izzik a kék ég alatt. Az utolsó
fotót alig néhány perce lőtte. Egy gombafelhő látszik rajta. Olyan, amilyet
az atomrobbanások után látni.

Tisztában vagyunk vele, hogy nem atomrobbanás történt. Csak egy bomba
volt az, ami ezúttal valami nagyobb célpontot talált el.

Hamarosan megtudjuk, hogy a Nyikolszkij bevásárlóközpontot, Harkiv

legnagyobb és legdrágább ilyen létesítményét érte találat. A modern
építészet e remekét mintegy harminc éve kezdték építeni, és alig néhány
éve fejezték csak be. Még nem volt alkalmam elmenni oda, de úgy hallom,
tele van túlárazott holmikkal.

Szerencsére csak a tetőszerkezete és a negyedik emelete semmisült meg,

úgyhogy bízom benne, hogy a háború után újra tudják majd építeni.

Sokkal

aggasztóbb

hírek

érkeznek
Mariupolból, ahol az oroszok egy szülőotthont és egy gyermekkórházat is
lebombáztak. Az érdekes a dologban az, hogy nem véletlenül találták el
ezeket a célpontokat. Szándékosan dobtak bombákat a szülőotthonra és a
gyerekkórházra.

Egy ideig nem igazán vagyok képes elhinni, hogy ez valóban

megtörténhetett. Hogyan lehetséges, hogy egy tábornok azt mondja a
pilótáknak:

– Gratulálok, srácok! Végre lebombázhattok egy szülőotthont!

– Hurrá! – felelik a pilóták kórusban. – Már olyan régóta vártunk erre a

pillanatra!

Hogyan lehet bárki képes arra, hogy szándékosan

bombákat

dobjon

egy

szülőotthonra?

Később rá kell jönnöm, hogy ez mégiscsak lehetséges. Négy órával azelőtt,

hogy ledobták azokat a bombákat, az oroszok bejelentették: tudomásukra
jutott, hogy az ukrán hadsereg elszállította a pácienseket a gyerekkórházból
és az anyaotthonból, és saját támaszpontot alakított ki a helyükön. Azt is
közölték, hogy csak terroristák tennének ilyesmit, márpedig a terroristákat
meg kell ölni. Bla-bla-bla. Azt már elfelejtették megemlíteni, hogy
egyáltalán miért juthatott eszébe az ukrán hadseregnek, hogy a város
központjában alakítsák ki a hadállásaikat.

Vajon kik voltak azok a terroristák a saját városukban, akik ellen

védekezniük kellett?

Jó ideig nem értettem, mi okuk lehetett erre.

Miért is akarna bárki lebombázni egy szülőotthont, hogy aztán
összepiszkolódott, könnyező,

véráztatta

terhes

asszonyok

rohanjanak ki a lángoló épületből, és meneküljenek az égő gyufaszálként

lobogó fák között? Hiszen a terhes asszonyok közül senki sem venne
fegyvert a kezébe, hogy tüzet nyisson minden szembejövő oroszra. Akkor
mégis miért?

Egy órával később az ukrán kormány egy tagja közölte, hogy az eset után
más típusú

háború veszi kezdetét. Tehát ez volt az ok. Ez volt a támadás mögött

meghúzódó katonai megfontoltság.

Azután, amit tettek, az oroszoknak már nem lesz olyan könnyű megadniuk
magukat, mint előtte. Épp tegnap történt, hogy jó néhány (többségükben
frissen besorozott) orosz katona szándékosan eltévedt az ukrán erdőkben és
lápvidékeken, lehetővé téve, hogy a helyi parasztasszonyok elfogják őket.
Készakarva tették, mert a saját szemükkel látták, hogy mi folyik az
országban, és szerettek volna életben maradni. Most azonban, miután
lebombázták a gyerekeket és a terhes asszonyokat, kétszer is meg fogják
gondolni, hogy fogságba akarnak-e kerülni. Vagy talán háromszor.

Nem messze az otthonunktól van egy óvóhely, ahol egy asszony várja, hogy
megszülessen a kiírás szerint tíz nap múlva érkező gyermeke. Valamiért
nem akarja elhagyni

az

óvóhelyet.

Az
interneten

kapcsolatba lehet lépni izraeli orvosokkal, akik online segítenek a szülés

lebonyolításában. A probléma az, hogy bárki, aki napokig az óvóhelyen
marad, elkerülhetetlenül nagyon piszkos lesz, hiszen mégiscsak pincékről
beszélünk. Mondanom sem kell, hogy ezek a körülmények nem éppen
ideálisak egy szüléshez.

Teniszezők

Harkiv a teniszezők városa. Elina Szvitolina és Leonyid

Sztanyiszlavszkij

is

Harkivból

származik. Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy mindazok, akik
rendszeresen vesznek teniszütőt a kezükbe, tisztában vannak vele, hogy
kicsoda Elina Szvitolina, vagy legalábbis már hallották a nevét. De hadd
meséljek egy kicsit Leonyid Sztanyiszlavszkijról. Pár napon belül lesz
kilencvennyolc éves. Ő tartja a Guinness-rekordot

világ

legidősebb

teniszezőjének kategóriájában.

Leonyid Sztanyiszlavszkij megnyerő és karizmatikus jelenség: még mindig

részt vesz versenyeken, személyesen ismeri Federert, és játszott Nadallal is.
Egyéniben játszik, és még kilencvennyolc évesen is megpróbál elérni
minden labdát. A saját szememmel láttam futni.

Most is Harkivban tartózkodik, habár a Lengyelországban élő lánya

megüzente neki, hogy hagyja ott a várost, és csatlakozzon hozzá.
Jelenleg nem tud teniszezni, de attól még derűlátó.

– A hallásom már nem a régi – mondja egy mosoly kíséretében. – Úgyhogy

legalább éjjelente

jól alszom.

Azt nyilatkozta, szeretné megélni a százat, és egészen addig teniszezni.

Remélem, hogy így lesz.

Azt is elmesélte, hogy a második világháború után soha nem hitte volna,
hogy egy még irtózatosabb háborút is át kell élnie.

Egy még irtózatosabb háborút. Ezt mondja egy ember, aki 1942-ben
tizennyolc esztendős volt. Egy ember, akinek a világtörténelem legvéresebb
háborújában gyakorlatilag az egész nemzedékét leradírozták a föld színéről.
Ez az ember azt mondja, hogy ez a mostani annál is rosszabb.

A barátaink családja, ahol mindenki teniszezik, napokra a házuk alatti

pincébe menekült, és onnan hallgatta a fejük felett záporozó bombákat és
rakétákat. Amikor már nem bírták tovább, összeszedték a cókmókjukat, és
futásnak eredtek. Sajnos éppen egy olyan pillanatot választottak a
távozásra, amikor újrakezdődött a bombázás. Valamiért nem tudták
használni az autójukat, és egyetlen épeszű vagy őrült taxis sem vitte volna
ki őket a pályaudvarra, úgyhogy hét-nyolc kilométert futva kellett
megtenniük a városközpontban, miközben az utcákat folyamatosan
bombázták és tűz alatt tartották.

Az út azonban túl hosszúnak bizonyult. A kijárási tilalom éppen akkor

kezdődött, amikor már csak néhány sarok lett volna hátra.

Megpróbáltak menedékre lelni az egyik metróállomáson, de már sehová

sem engedték be őket. Nem volt hová rejtőzniük.

Bárkit, aki a kijárási tilalom kezdete után a nyílt utcán tartózkodik, ott
helyben lelőhetnek, vagyis komoly veszélye volt, hogy a saját
fegyvereseink végeznek velük. Feltartott kézzel futottak tovább, ami nem
könnyű mutatvány, ha az ember nehéz csomagokat is cipel magával. Mi
más volt még a kezükben? Természetesen a teniszütőik. Bármelyik komoly
teniszjátékos előbb vinné magával az ütőjét, mint hogy élelemről, vízről
vagy ruhákról gondoskodjon, és ezen a világ összes bombája és tüzérségi
lövedéke sem változtathat.

Azóta Dániában vannak. Ingyen kapnak kosztot és kvártélyt. Az étel jó, a

lakásuk már kevésbé. Még némi költőpénzt is kaptak. De a legfontosabb,
amire szükségük van, egy teniszpálya.

A teniszező ismerőseink többsége a városközpontban lakik. Itt a legerősebb

a bombázás, úgyhogy sokan közülük elveszítették az otthonukat. Vannak,
akiknek mindenük odalett, kivéve az ütőik és a teniszcipőjük –

amikor csak egy-két dolgot volt idejük magukhoz

venni, ezekre esett a választásuk. És ha az embernek megvan a teniszütője

és a teniszcipője, akkor az élet mégiscsak megy tovább.

2022. március 10.

Harkivban nincs többé meleg víz. Valószínűleg a háború végéig már nem is
lesz. A központi fűtés még működik. Az előrejelzések szerint a következő
napokban –16 fokra számíthatunk. Ez nagyjából ugyanannyi, mint egy
mélyhűtőben.

Egy hideg nap

Jó régen, még a nyolcvanas években, amikor elmentem tanítani egy harkivi

iskolába, úgy döntöttem, hogy áttanulmányozom az „alapvető

oktatási anyagokat”, amelyeket az Oktatási Minisztérium

az

összes

közoktatási

intézménynek kiküldött. Arra számítottam, hogy majd

újszerű

és

érdekes

pedagógiai

elképzelésekkel ismerkedhetek meg. Ekkoriban Ukrajna még a Szovjetunió

része volt, úgyhogy ezeket az anyagokat értelemszerűen a Szovjetunió
Oktatási Minisztériuma küldte ki.

Az összes ilyen hivatalos segédanyag megvolt nekem,

egészen

az

ötvenes

évekig

visszamenően. Kíváncsi voltam, vajon milyen módszerekkel és egyáltalán

mit tanítottak a kisgyerekeknek 1964-ben, abban az évben, amikor
születtem. Kinyitottam a mappát a megfelelő helyen, és az első, ami a
szemem elé ötlött: „A tanár elsődleges feladata, hogy elültesse a gyűlöletet
a…” A burzsoá kizsákmányolókkal

vagy

más

ideológiai

förmedvényekkel szemben; erre már nem emlékszem pontosan.

Ez mellbe vágott. Hiszen azt jelentette, hogy a születésem idején, attól a

pillanattól kezdve, hogy lélegezni kezdtem, kinyitottam a szemem,
felsírtam, valaki már ott ólálkodott a közelemben, készen állva rá, hogy
gyűlöletet ébresszen bennem másokkal szemben. Ez volt a Szovjetunió
valósága, és ugyanez a modern Oroszország mindennapjainak valósága is,
ami nem más, mint a Szovjetunió egy még rosszabb, még züllöttebb
változata. Azok az oroszok, akiket a születésük pillanatától kezdve
gyűlöletre neveltek, minden jel szerint tökélyre értek kijelölt feladatuk
teljesítésében: képesek parancsra gyűlölni, és már-már szexuális kielégülést
okoz a számukra, ha így tehetnek.

2022. március 11.

Rettenetesen hideg van. Végigmegyek a hólepte utcán. A levegőben

megfagyott köd úgy ragyog a napfényben, mint ezernyi, parányi csillag. A
hó olyan erősen tükrözi vissza a fényt, hogy fáj odanézni. Amikor
behunyom a szemem, a szemhéjam belsején zöldesen lüktet tovább a fény.
Amikor ismét kinyitom a szemem, minden rózsaszínűnek tűnik. A mai
napon szinte már békésnek tűnik a környék. Az egyetlen jele annak, hogy
háború van – leszámítva a még mindig idehallatszó tüzérségi lövegeket –,
egy

kiégett gépkocsi nem messze a házunktól.

Annyira eldeformálódott, hogy akár a MoMA-ban is ki lehetne állítani.

Az oroszok leginkább a város északi és keleti részét tartják tűz alatt, míg a
bombázók elsősorban

központban

aktívak.

Mi

szerencsések vagyunk, ugyanis Harkiv déli felében lakunk.

Közelebb érek Tarasz Sevcsenko gigantikus portréjához. Ez a legnagyobb

őt ábrázoló falfestés a világon, ami nem meglepő, mivel egy tizenhat
emeletes épület egész oldalát beborítja.
Az oroszoknak még nem jutott eszébe elpusztítani, de egy napon erre is sor
kerülhet.

Úgy sejtem, hogy azok, akik ebben az épületben laknak, kevéssé érzik
magukat biztonságban. Jól is teszik, ha félnek. Még a járókelők is
igyekeznek elkerülni az Ukrajna nemzeti hőséről készült óriási portrét.

Jobbra fordulok, és autók hosszú sorát pillantom meg. Először arra

gondolok, hogy hátrahagyták őket a tulajdonosaik, mert senkit sem látok
bennük, de aztán rájövök, hogy ez az OKKO-benzinkút előtt álló sor.
Lehetetlen megszámolni,

hány

autó

dermedt

mozdulatlanná az utca végéig érő sorban.

Lassan elmegyek a befagyott szélvédők előtt, amikor meghallom az újabb

lövést: BANG!

Ezúttal nagyon közelről szól. Az egyik

autóriasztó

bekapcsol.

Pár

másodpercig

veszettül szirénázik, majd egy újabb BANG!

működésbe hozza két további kocsi riasztóját is.

Egy flegma, fehér-zöld színű OKKO-tartálykocsi fordul be a sarkon.

Továbbmegyek a kocsik mellett. Arra számítok, hogy hamarosan meglátom
a sor végét, de kiderül, hogy nem az utca végéig ér, ott ugyanis befordul a
következő utcára, sőt még ott is hosszan folytatódik, ki tudja, meddig.

Közben egész idő alatt hallom a lövéseket.

Mostanra annyira hozzászoktam, hogy néha már fel sem tűnik. Ma viszont
egy másik hang is keveredik a lövések lármájába. Megállok, és
hallgatózom. Igen, ez az. Gépkarabélyok hangja, olyan, mint valami távoli
zümmögés. A hang azt jelenti, hogy valaki éppen megöl valakit, és
valakinek éppen kioltják az életét. A harkivi traktorgyár felől szól, vagyis a
harcok innen olyan négy kilométerre folyhatnak.

Elég kényelmetlen lehet egy ilyen hideg és gyönyörű napon meghalni,

amikor az ember még az ujjait is alig érzi, nem is beszélve a saját arcáról.
Amikor olyan fájdalmas mélyre szívni a fagyos

levegőt,

mintha

üvegszilánkok

karistolnák végig a tüdődet. Ha egy golyó mellkason talál, akkor ebbe a

hideg, hideg hóba fogsz eldőlni, és az utolsó, amit még érezni fogsz ebben
az életben, ez az undorító hideg lesz, csak

a hideg és semmi más, és még a lőtt seben át a testedbe osonó halál is hideg
lesz, mint a jég.

Egy hideg nap (2)

Ahogy elhaladok a Sportpalota mellett, megpillantok valakit a bejárathoz

vezető lépcsőn ücsörögni. Először öregembernek hiszem, mert az illetőnek
szürke szakálla van. A körülötte lévő

hó fehéren izzik. Nem látszanak lábnyomok, vagyis a férfinak már tegnap

este óta itt kell lennie, mielőtt még elkezdett volna esni. Azon tanakodom,
életben van-e egyáltalán, de aztán észreveszem, hogy folyamatosan mozog
a keze.

Valószínűleg így próbálja melegen tartani az ujjait.

Közelebb megyek hozzá, és rájövök, hogy egy nő az. Amit az előbb szürke
szakállnak véltem, valójában egy szürke kendő, amit több rétegben a feje
köré csavart. Annyi kabátot visel, hogy úgy fest, mint egy hagyma. Vajon
mit csinál itt?

Lehet, hogy segítségre van szüksége. Rám pillant. Észreveszi, hogy

megálltam, és őt figyelem, aztán mégis elfordul. Ezek szerint az én
segítségemre nincs szüksége.

A tegnapi bombázások után Harkiv több száz lakóépületében megszűnt a

központi fűtés. Azok, akik ilyen helyen laknak, vagy a kiürült iskolákban és
óvodákban próbálják meghúzni

magukat, amelyeket még most is fűtenek, vagy pedig megpróbálnak lejutni

a legközelebbi metróállomásra. Legalábbis a városi elöljárók ezt mondják.
A legközelebbi metróállomás alig háromszáz méterre van attól a ponttól,
ahol a nő

ücsörög. Ha már úgy érzi, nem bírja tovább a hideget, felállhat, és

odasétálhat, de valamiért ezt mostanáig nem tette meg.

Tegnap az ellenség tíz bombázót veszített, ami rekord. Ez azt jelenti, hogy
ma kevesebb bombára számíthatunk a városban, cserébe viszont a tüzérség
aktívabb lesz. Az orosz pilóták gyávák; csak akkor mutatkoznak bátornak,
ha a célpontjaik nem lőnek vissza rájuk. Nincs ellenvetésük, ha civileket
kell ölniük, de a saját életüket már nem tennék kockára olyan könnyen.

– Megkaptam a célpont koordinátáit –

mondja egy elfogott pilóta az internetre feltett egyik videóban. – Akkor

láttam, hogy nem katonai célpont, hanem egy lakóépület.

– És mit tett ezután? – kérdezik tőle.

– Lebombáztam – feleli. – A katonák nem kérdőjelezik meg a parancsokat.

Ahogy továbbhaladok a metróállomás felé, egy kivételesen nagy sort

pillantok meg az egyik kormányzati épület előtt várakozni. Itt osztják a
humanitárius segélycsomagokat.

– Ma mit fognak adni? – kérdezi tőlem egy nő.

– Nem tudom – felelem.

Erre a kérdésre senki sem tudja a választ.

Azok, akiknek tejre, olajra vagy tojásra van szükségük, reménykednek,

hogy nem pelenkát osztanak, ahogyan az előző nap tették. A pelenka persze
nélkülözhetetlen, csak éppen nem mindenkinek.

Megpillantok egy tizenkét éves forma fiút a hóban. Két felnőtt, egy férfi és
egy nő próbálja talpra segíteni. Egy pillanatra feláll, aztán visszaül.

– Nem üldögélhetsz itt a hóban – mondják. –

A végén még halálra fagysz. – Újra megpróbálják felhúzni. Úgy sejtem,

hogy nem a rokonai, de mégsem akarják csak úgy ott hagyni.

Lemegyek a metróba, de az állomást lezárták.

A lejáratot vasrács torlaszolja el. Megállok előtte, és alig hiszek a

szememnek. Egész idő alatt abban reménykedtem, hogyha a dolgok igazán
rosszra fordulnak, akkor a családommal itt menedékre lelhetünk. Most
pedig kiderül, hogy végig tévedésben voltam.

Azon tanakodom, hogy mi lehet azokkal, akiknek a házában megszűnt a

központi fűtés, és ablakok helyett már csak óriási lyukak tátonganak a
lakásuk falaiban. Ők mihez kezdenek majd az ilyen hideg napokon? Mi lesz
a Sportpalota lépcsőjén ücsörgő nővel? Az előrejelzés szerint ma este –19
fok várható. Azt

is mondják, hogy a következő tíz nap nagyon hideg lesz.

A legrosszabb helyzetben a fosztogatók vannak. Különösen azok, akiket
lehúzott nadrággal kötöztek ki valamelyik póznához.

Gyógyszertár

2022. március 11.

Beállok a gyógyszertár előtti sorba. Hideg van, de nem elviselhetetlenül

hideg, és ha sétál az ember, különösen, ha a napon marad, már-már
kellemesnek érződik az idő. Ha viszont egy órát vagy még többet kell
mozdulatlanul állnia, sokkal rosszabb a helyzet. A hideg lassan, felülről
lefelé kúszik a testemben. Először úgy érzem, hogy a fejem fog megfagyni.

Szélfuvallatok nyaldossák az arcomat. Nem túl kellemes. Aztán a fagy

átkarolja a vállamat és a hátamat. Szinte már érzem a súlyát. A lábam
közben még rendben van.

Szerencsére ma nem olyan hosszú a sor. Nem a hideg, hanem valószínűleg

amiatt, mert a gyógyszertárak már úgyis kifogytak azokból a
készítményekből, amelyekre a szívbetegeknek és a

magas

vérnyomásban

szenvedőknek

szükségük van. A májbetegek és rákosok nem is remélhetik, hogy

hozzájuthatnak a kezelésükhöz nélkülözhetetlen

gyógyszerekhez.

cukorbetegeknek sem jut semmi. Ez a

magyarázta, hogy mostanra megrövidültek a sorok.

Egy hölgy lép ki a gyógyszertár ajtaján.

– Nem vettem semmit – mondja. – Semmijük sem maradt.

Az emberek azért továbbra is várakoznak. A többségük egyik lábáról a

másikra nehezedik.

Egy fiú guggolásokat végez. Én csak csendben fagyoskodom, de legalább

ma gyorsan haladunk.

Én szulfatalinidért állok sorba, amit bélgyulladásra szoktak szedni.

Egyelőre egyetlen ismerősömnek

sincs

bélgyulladása

vagy

bármilyen gyomorproblémája, de mostanra többségében

olyan

ételeket

fogyasztunk,

amelyeknek lejárt a szavatossága, úgyhogy csak idő kérdése, hogy

bekövetkezzen a baj.

A fiú, aki guggolásokat végzett, most körbe-körbe rohangál, és minden

alkalommal felszökken a gyógyszertár lépcsőjére. Láthatóan egyáltalán
nem fázik, és egészen kipirult az arca.

Sokféleképpen védekezhetünk a hideg ellen, a futás és a guggolás csupán az

egyik lehetőség. Az egyik barátom, aki a háború előtt rendszeresen, heti
három-négy alkalommal is teniszezett, most egy gumilabdával fallabdázik a
lakásában. Az egyik robbanás betörte az ablakait, és olyan hideg van, hogy
nem lehetne kibírni mozdulatlanul.
Sokan a kabátjukban alszanak. Mi általában bekapcsoljuk a két
hősugárzónkat, mindkét szobában egyet-egyet. Az ablakok elé függesztett
pokrócokkal és matracokkal ez már majdnem melegen tudja tartani a lakást.

Amikor belépek a gyógyszertárba, látom, hogy odabent is folytatódik a sor.

Az emberek szorosan egymás mellett állnak, de senki sem visel maszkot. A
jelek szerint mostanra mindenki megfeledkezett a vírusról, sőt mintha a
vírus is megfeledkezett volna rólunk. Ha valaki végre odajut a kasszához,
többnyire egy hosszú listáról olvassa fel, hogy milyen gyógyszerekre van
szüksége. A fiú továbbra is ott rohangál körülöttünk, olykor meglökve
másokat, de senki sem zavartatja magát.

Korábban már számtalanszor jártam ebben a gyógyszertárban, de most

mintha megváltozott volna valami, bár nem tudnám megmondani, hogy
micsoda. Úgy érzem, ami hiányzik, egyszerre jó és rossz dolog. Végre
megértem, hogy mi okozza ezt a szokatlan nyugalmat, és mitől tűnik
minden ilyen békésnek – nem szól a zene. Hozzászoktunk, hogy mindenütt
zenével bombázzák a dobhártyánkat. Otthon, az üzletekben és még a
mobilunkból is állandóan zene szólt. A zene láthatatlan, akár a levegő,
mindenütt jelen van és tolakodó, most azonban semmivé foszlott. Minden
elcsendesedett, és az

elménk kitisztult, mintha egyik napról a másikra lejöttünk volna valami

kemény tudatmódosító szerről. Több mint két hete nem hallottam zenét, és
egyelőre nem is hiányzik.

Az emberek elérik a kasszát, váltanak néhány szót a patikusokkal,

felolvassák nekik a listájukról a gyógyszerek nevét, amelyekre szükségük
van, majd a többségük csalódottan távozik.

Természetesen szulfatalidin sincsen. Még a háború első napján felvásárolták

a készleteket.

Más háztartási cikkek is hiányoznak. Például a gyufa. Kizárt, hogy

Harkivban bárhol kapjon az ember egy doboz gyufát. Nekünk még
megmaradt az utolsó dobozunk: az egyik szomszédtól kértünk kölcsön, aki
még időben jócskán betárazott belőle.
Pusztítás

Éjszaka nyugtalanul alszunk. Bombázók zúgnak el a fejünk felett,

mindenféle tüzérségi ütegek lövik szünet nélkül várost. A légvédelmi
rendszereink továbbra is kitartóan noszogatják az ellenséges repülőket,
hogy ugyan legyenek már szívesek visszafordulni.

A robbanások szüntelen zaja lassan felőrli az idegeinket. Ahogy a bombákat

hallgatom, eszembe jut az éjszaka, amikor a feleségemmel a kis sátrunkban
aludtunk a Pecsenyihi-tó partján.

Senki sem volt a közelben, csak a fekete erdőből szűrődtek ki változatos

állathangok. Előző nap nem messze a sátrunktól láttunk egy félig
elfogyasztott, fiatal vadkant. Lábnyomok voltak mellette, amelyek
sejtésünk szerint kutyákhoz tartoztak. Aznap éjjel tehát ott feküdtünk a
sátorban, hallgattuk az erdő hangjait, és közben tudtuk, hogy csupán egy
vékony szövetanyag választ el valamitől, ami vadkanokra vadászik. A
hangok közelebb értek hozzánk, körbevettek minket, majd ismét
eltávolodtak. És a katonai vadászgép – az a bizonyos MiG vagy Szu – is ott
zúgott felettünk, mivel a pilóta még éjszaka is

gyakorlatozott. Most ugyanazt a fajta félelmet érzem, mint akkor a

sátorban.

A feleségem váratlanul felébred.

– Ez meg mi volt? – kérdezi. – Bombáznak?

Állandóan rémálmai vannak arról, hogy lebombázzák a házunkat.

– Nem – felelem. – Csak a macska szaladt át a billentyűzeten.

Reggel megpróbáljuk felmérni a várost ért pusztítást. A leégett és

megsemmisített épületekről készült fotók között van egy, ami felhívja
magára a figyelmemet. Egy edzőterem belsejéről készült. A mennyezeten
akkora lyuk tátong, amelyen egy repülő csészealj is átférne.
Törött téglák és betontörmelék borítja a talajt, de a falak mentén húzódó
bordásfalak érintetlenek.

Ugyanolyanok, mint negyvennyolc évvel ezelőtt, amikor fiatal kölyökként

itt edzettem. Még én is meglepődöm, hogy rögtön felismertem a helyszínt.

Azt hittem, hogy ez a régi edzőterem már semmit sem jelent a számomra.
Nem hiszem, hogy az azóta eltelt évek alatt akár csak egyszer is eszembe
jutott volna. De most, hogy látom ezt az irdatlan lyukat a mennyezetében, a
könnyeimmel küzdök. Nem tudom levenni a szemem a bordásfalakról,
mintha valami különös jelentéssel bírnának a számomra. Részei a
hazámnak, amit épp elpusztítani próbálnak.

Részei az emlékezetemnek, és ezáltal az én részeim is.

Az oroszok áttértek arra a harcmodorra, amit

„kontaktus nélküli hadviselésnek” neveznek. Ez lassú, de annál biztosabb

taktikát jelent, amelynek

során

kerülik

közvetlen

összecsapásokat. Röviden, ha már nem sokra mész a tankjaiddal, akkor

egyszerűen leállítod őket az ellenséges városok pereménél, és addig lövöd
az épületeket, amíg egy idő után az egész úgy fest, mint egy holdbéli táj. A
katonai létesítmények és a lakosság ellátását szolgáló infrastruktúra
továbbra is kiemelt célpontnak számítanak. Ha ezzel végeztél, megindulsz,
és a tankjaiddal győzedelmesen elfoglalhatod azt a gyönyörűséges holdbéli
tájat, amire ekkor már aligha lehet bárkinek is szüksége.

Az oroszok ezt már elvégezték néhány, az ország keleti felében fekvő

faluval. Ezt tették Volnovaha városával is, ahol egykor közel százezren
éltek. Volnovaha lényegében ma már nem létezik. A következő célpont,
amelyet az oroszok holdbéli tájjá szeretnének varázsolni, Mariupol,
amelynek háromszázezer lakosát az oroszok szándékosan akadályozzák
abban, hogy biztonságos körülmények között elhagyhassák a várost. Harkiv
központját már korábban betontörmelék

lepte

sivataggá

sikerült

változtatniuk. Ez tehát a nagy tervük. Ügyes,

modern ötlet, amit „hatodik generációs hadviselésnek” is neveznek.

Késő este a lányom szeretné látni a hold körüli derengést, amiről

mostanában olvasott az interneten. Kicsit felemeli a matracot, hogy
kinézhessen az északi ablakon, de semmit sem lát. Próbát tesz a déli
ablakkal, de ott sem látni semmit. A telihold az ég nyugati felén látszik,
vagyis éppen ott, ahová a lakásból nincs rálátásunk. A tiszta éjszakában
viszont még így is elég erős fénnyel ragyog ahhoz, hogy a hóra vetülő
legparányibb árnyék is olyan benyomást kelt, mintha fekete tintával
festették volna oda.

Templomok

Mostanáig az oroszok mindenre lőttek a templomok kivételével. Sokszor

gondolkoztam rajta, hogy vajon miért. Netán Isten haragjától tartanak? És
akkor miért nem aggódnak amiatt, hogy közben ukrán gyerekeket
gyilkolnak tömegével? Vajon mi bőszíti fel Istent jobban, nyolcvanöt
gyerek meggyilkolása, vagy egy tucatnyi templom lerombolása? Talán
meglepő, de a jelek szerint egyik miatt sem zavartatja magát különösebben.

Amikor körbenézek, hogy felmérjem, mi is zajlik körülöttem, néha

másképpen is felteszem ugyanezt a kérdést: mi bőszíti fel Istent kevésbé,
nyolcvanöt gyerek meggyilkolása, vagy egy tucatnyi templom lerombolása?
Mert tényleg úgy tűnik, hogy egyik miatt sem izgatja magát.
Persze ebben nem vagyok teljesen biztos. Isten útjai kifürkészhetetlenek, és
talán túlságosan is emberi reakció volna csak úgy haragra gerjedni,
túlságosan primitív lenne, és nem igazán passzolna a
kifürkészhetetlenséghez. Bízom benne, hogy Isten éppen az új Jeanne d’Arc
vagy az új Brutus eljövetelén munkálkodik, de az is

lehet, hogy valami még kreatívabb húzásra készül.

Azt hiszem, az ok, amiért putyin (két nappal ezelőtt

az

országom

hivatalosan

is

megváltoztatta a nyelvtani szabályokat, amelyek értelmében most már

„putyin” és „kreml” a helyes alak, így, kisbetűvel) nem rontott neki a
templomoknak, nem más, mint elvakult babona.

Azok, akik valami újra vállalkoznak, amire korábban még nem igazán volt
példa, jellemzően babonásak. Ez valamiféle pszichés önvédelmi
mechanizmus lehet, ami akkor kapcsol be, ha olyan területre tévedsz, ahol
korábban még senki sem járt. A legtöbb sportolónak volt valami babonája,
mielőtt megdöntötte volna a világcsúcsot. Hitler, aki talán mindenkin túltett
gonoszságban, babonás ember volt. Az oroszok, akik a hadviselésben még
Hitlernél is aljasabbnak bizonyultak, jó eséllyel szintén babonásak.

Ennek ellenére ma mégis megindult a templomok pusztítása. Az első, amit

a hírek szerint célba vettek, egy izjumi fatemplom volt.

Oké, mondtam magamban, végül is Izjum döntő

részét lerombolták, nem meglepő, hogy ez a kis fából ácsolt templom sem
élte túl a pusztítást.

Járulékos veszteség, van ilyen.

Ezután következett a volnovahai Csodatévő

Szent Miklós-templom. Mivel Volnovahát is

majdnem teljes egészében elpusztították, megint csak nem találtam

meglepőnek, hogy a templom is sorra került. Csakhogy ezután az oroszok
megint előjöttek a szokásos hazugságaikkal, miszerint az ukrán katonák
háromszáz túszt rejtegettek a templomban, úgyhogy nekik, az orosz
felszabadítóknak, egyszerűen nem maradt más választásuk, mint hogy
lebombázzák az épületet, sajátos módszert találva a túszok kimentésére.
Mellesleg a volnovahai Csodatévő

Szent Miklós-templom túl kicsi ahhoz, hogy háromszázan elférjenek benne.

Életemben először láttam, hogyan mutat, ha egy templom kupoláját

bombatámadás szakítja be. Maga a kupola valójában nagyon vékony és
törékeny, akár egy tojáshéj, és még akkor is, ha darabokra tört, aranyozott
felszíne úgy tükrözi vissza a napfényt, akár egy kisebb égitest.

A következő templom a harkivi Szűz Mária Mennybemenetele

katedrális,

városom

legrégebbi és alighanem legpompásabb egyházi épülete volt. Egy gyönyörű

Rieger–Kloss orgona is helyet kapott benne, amit még 1986-ban állítottak
be. Gyerekkoromban szerettem rajzolni, embereket, épületeket, fákat,
hidakat, akármit;

élveztem,

hogy

az

ember
megragadhatja a dolgok szépségét a papíron. A Szűz Mária
Mennybemenetele katedrálist viszont sosem tudtam elég jól lerajzolni.
Talán

ezért, mert többről van szó, mint egy remekbeszabott épületről, többről,
mint egy kőből és fényből megalkotott virágról. Ennek a katedrálisnak lelke
van, amit szinte lehetetlen megragadni. Szerencsére a támadás ellenére csak
kisebb károk keletkeztek benne.

Aztán hallottam az egyedülálló szvjatohirszki monostorról, amelyet egy

hatalmas mészkőhegy oldalába építettek. A monostornak jó sok helyisége,
benyílója és alagútja van, amelyek keresztül-kasul átjárják a hegy belsejét.
A termeiben hideg és csend honol. Egy széles, aprólékosan díszített kapun
léphetünk be, majd egy lámpással a kezünkben fel kell menni egy
végtelennek tetsző lépcsősoron, amíg elérünk egy nagy csarnokot, ahol
ablakok helyett csak lyukak vannak a falban. Innen gyönyörű kilátás nyílik
a környező folyókra, erdőkre és mezőkre.

Az ember itt olyan magasra kerül, hogy úgy érezheti magát, mintha repülne.
Ezer izjumi menekült rejtőzködött itt, amikor bombatalálat érte a monostort.
A bombák megsemmisítették a kaput, és súlyos károkat okoztak a
templomban, de legalább az alagutakban bujkálók többsége sértetlenül
megúszta a támadást.

Azóta az oroszok már annyi templomot bombáztak, hogy abbahagytam a

számolást.

A putyinimádók

Miután magam is a Szovjetunióban születtem és nevelkedtem, nem volt

lehetőségem kitérni az élet minden területén jelen lévő propaganda elől:
minden egyes nap ott záporozott ránk a könyvekből, a tévéből és a rádióból.
Elég korán megtanultam olvasni, és az orosz népmesék mellett sok
gyerekkönyvet is elfogyasztottam, amelyekről akkor úgy véltem, hogy
nagyszerű

kalandokról és csodákról szólnak, miközben már azok is tele voltak a

propaganda mérgével.
Arkagyij Gajdar. Nemtudomka a Holdon. Azt hiszem, azok az orosz
gyerekek, akik egyáltalán olvasnak még, a mai napig jó eséllyel találkoznak
ezzel a rettenetes Nemtudomkával.

Az óvodában énekelt gyerekdalok sem voltak egyebek, mint színtiszta

propaganda: az egyik egy komszomolistáról szólt, aki harc közben esett el,
a másik a hőn szeretett hazáról, amit sokszor Oroszországnak neveztek.

Bevallom, hogy ez a propaganda elég sokáig mély hatást gyakorolt rám, és

nagyjából ötéves koromig a foglya voltam. Akkor viszont egyszer és
mindenkorra kinyílt a szemem. Úgy tértem meg, ahogy Pál fordult sarkon a
damaszkuszi

úton, noha a fordulatomat okozó esemény így visszagondolva

nem

tűnik

olyan

eget

rengetőnek.

gondolataimba

merülve

bandukoltam a városban. Pontosan emlékszem rá, hogy hol került sor a

damaszkuszi pillanatomra.

Harkivban

voltam

a
Moszkalivszka utcán, valahol a 90-es és a 80-as házszám között. Ragyogó
napsütéses idő volt.

Kék rövidnadrágot és pólót viseltem, és egy felnőtt kezét fogva battyogtam

a belváros irányába.

Arra gondoltam: „Milyen szerencsés vagyok, hogy a világ legnagyszerűbb

országában élhetek.” Újra és újra elismételtem magamban a propagandának
ezt a szlogenjét, amelyben akkor én is sziklaszilárdan hittem. „Milyen
szerencsés vagyok, hogy a történelem legnagyszerűbb pillanatában

élhetek!”,

folytattam

morfondírozásomat. „De hát még nagyon kicsi vagyok, és semmi hasznosat

sem tettem az országomért. Akkor mégis miért vagyok ilyen szerencsés? Ez
így nem igazság.”

Minél

többet

gondolkoztam,

annál

kínzóbbnak éreztem ezt az ellentmondást. Alig tíz percnek kellett eltelnie,

és máris biztos voltam benne, logikailag lehetetlen, hogy a világ legjobb
helyén és korszakában éljek, vagyis minden, amit mondtak nekem,
hazugság. A

hazám hazudott nekem, ami viszont azt jelenti, hogy nem is lehet a világ
legjobb országa.

Egyesek most talán azt gondolják, hogy nem való egy ötévesnek ilyen
bonyolult dolgokon gondolkozni. Egyetértek. Viszont a damaszkuszi
fordulatomra
májusban

vagy

júniusban

kerülhetett sor – a születésnapom szeptemberre esik, vagyis aznap

körülbelül ötéves és kilenc hónapos, tehát majdnem hatéves lehettem.

Úgy vélem, hogy a Harkivban élő

putyinimádók – ők a lakosság nagyjából öt százalékát teszik ki – még nem

találták meg a saját damaszkuszi pillanatukat. Vagy éppen a Moszkalivszka
utcai pillanatukat, ahogyan egykor én. Többségében öreg emberekről van
szó. Ismerek egy idős nagymamát, aki a város Horizont nevű negyedében
lakik, amelyet ugyanúgy ostrom alá vettek, mint a Szaltivkát.

Az illető nem akart lemenni az óvóhelyre. Csak ül a lakásában, hallgatja,

ahogy a robbanások ereje úgy rázza a házát, mint falevelet a szél, figyeli az
égen elhúzó rakétákat, és azt mondja:

„Gyere, Putyin! Ments meg!” Szinte látom magam előtt, ahogy

Mephistophelesként nevet, de persze lehet, hogy csak túl élénk a
képzeletem.

Egy másik idős hölgy, aki szintén odáig van Putyinért, nem messze lakik
tőlem. Mióta kapott egy parabolaantennát a gyerekeitől, kizárólag az

orosz állami tévécsatornákat nézi, úgyhogy éjjel-nappal alapos

agymosásban részesül. A propaganda ereje akkora, hogy inkább hisz a
tévének, mint a saját szemének. Amikor megpróbáljuk felhívni a figyelmét
valamilyen alapvető, hétköznapi tényre, azt feleli:

„Hazugság!” Mintha valaki elmenne az állatkertbe, és egy zsiráfot meglátva

azt mondaná: „Hazugság! Ilyen állat nem létezik!”

Ha egy putyinimádónak megpróbáljuk elmagyarázni, hogy orosz katonák

törtek be Ukrajnába, nem pedig ukrán katonák törtek be Oroszországba,
akkor a válasz általában így hangzik:
„Igen,

de

csak

azért,

hogy

megakadályozzák az ukrán katonákat abban, hogy betörjenek

Oroszországba.”

Gyanítom, hogy a propagandától való függőséget egy szép napon fel fogják
venni a mentális betegségek közé. Végül is az agyunkon átfolyó
információáradat folyamatosan hatással van a tudatunkra, ahogyan egy
folyó is szüntelenül alakítja a saját medrét. A téves információ hatására
először téves gondolataink támadnak, majd idővel fiziológiai szinten is
átalakul az agyunk, hasonlóan a skizofrénia elleni gyógyszerek hatásához.

Azok, akik nem tehetik Ma éjszaka az oroszok Horizontot bombázzák, azt a

városrészt, ahol a szüleim lakása is található. Az ablakomból nem látom a
fényt, de a felsőbb emeleteken lakók felvették, hogy mi történik a város
keleti felében, ahol Horizont és a traktorgyár is található. A felvételeken a
város feketébe burkolódzik, az ég is fekete, de a kettő

között láthatatlan figurák tűzharcot folytatnak egymással. Rengetegen

vannak.

Az eget és a várost egymástól elválasztó csík úgy reszket, ahogy a régi

filmfelvételek szoktak.

A tűz gyors tempóban csordul végig a láthatáron, először balra bukkan fel,
majd elindul jobbra, elér középre, aztán pedig elkezd mozogni visszafelé. A
narancssárgán villogó stroboszkópfényben ki tudom venni a
gombafelhőként

magasba
emelkedő

füstoszlopokat, amelyek teteje szép lassan eggyé válik az éjszakai

sötétséggel. A füst általában narancsszínű, de előfordul, hogy inkább
sárgának, sőt néhol zöldesnek látszik.

Egy idő után mindannyian elalszunk. Most először álmodom a

bombázásról: éppen kirohanok a Harkivi Egyetem egyik épületéből,

amikor hátrapillantva látom, hogy megroskad a belsejét emésztő tűztől. A

homlokzat beomlik, feltárva az osztálytermek meztelen belsejét. Az álom
próféciának bizonyul, mert másnap megtudom, hogy az oroszok valóban
bombákat szórtak az egyetemre.

Álmomban nyakon ragadok valakit. Meg akarom fojtani az arc nélküli

embert.

– Ne ölj meg, ne ölj meg! – kiabálja, majd az arcomba mar a körmeivel.

Arra ébredek, hogy erős fájdalmat érzek a fülemben. Rájövök, hogy úgy
aludtam el, hogy a fülem alá nyomtam a kezem, és álmomban olyan erősen
kapartam, hogy vérezni kezdett.

Próbálom észben tartani, hogy mostantól a lehető legrövidebbre kell

vágnom a körmömet.

Soha az életben nem akarnék senkit sem megölni, akkor sem, ha ellenségről
van szó.

Vannak emberek, akik nem elég kemények ehhez. Vannak, akik

puhányabbak, és alighanem én is ezek közé tartozom. A puhányok
hasznavehetetlenek a harcban, mert amikor eljön a pillanat, hogy meg
kellene húzniuk a ravaszt, akkor vagy egyáltalán nem, vagy csak túl későn
képesek megtenni, amit a helyzet megkövetel. Vannak, akik soha életükben
nem verekedtek senkivel. Ők sosem lesznek macsók, bárhogyan is
próbálkoznak. Nem gyávák, egyszerűen csak másmilyenek.
Sokan közülük megpróbálnak átkelni a határon, noha a 18–60 év közötti
ukránoknak megtiltották, hogy elhagyják az országot. Az, hogy menekülni
próbálnak, nem jelenti, hogy ne volnának hazafiak, de sokan közülük a
családjukat, a feleségüket, a gyerekeiket mentik.

Vannak asszonyok, akik szabadon távozhatnak, de nem akarják hátrahagyni

a férjüket. Nincs is igazán másuk a férjükön és a gyerekeiken kívül.

Ők itt maradnak, ami azt jelenti, hogy a gyerekeik is mellettük maradnak.

Azt hiszem, Montaigne írt valahol Weinsberg hűséges asszonyairól: 1140-
ben, amikor megostromolták a város kastélyát, III. Konrád király engedélyt
adott a nőknek a távozásra, és lehetővé tette, hogy bármit magukkal
vigyenek, amit elbírnak.

Úgyhogy az asszonyok a vállukra vették a férjüket, és elhagyták a kastélyt.

Az ukrán nőknek sajnos nincs ilyesmire lehetőségük, úgyhogy itt maradnak,
és a civil áldozatok száma egyre csak növekszik.

A minap egy nő odaadta a férjének a ruháit és az útlevelét. A férfi betette a

csecsemőjüket a babakocsiba, és megpróbált női ruhában átkelni a határon.
Egy másik nő bedugta az ötvenéves férjét a kocsija csomagtartójába, hogy
így csempéssze át a szomszédba. Ezek a férfiak valószínűleg egyébként se
vitézkedtek volna nagyon a harcmezőn. De amíg a 12. században

III. Konrád király csak nevetett, és elengedte a férjeikkel távozó

asszonyokat, addig a határon elcsípett ukrán férfiakat – függetlenül attól,
hogy túl puhányok a harchoz – viszik is egyenesen a katonai rendészetre.

2022. március 14.

Ma megint sorban állok a vízért. A tüzérségi lövések hangja most

különösen erős. Olyan érzés, mintha az üteg, vagy bármi is az, amiből
éppen lőnek, a legközelebbi ház mögött rejtőzne.

Az emberek minden egyes BANG! hallatán lesüllyesztik a fejüket, a válluk

tökéletes szinkronban a magasba mozdul. Úgy festenek, mintha egy
remekül begyakorolt táncelőadást mutatnának be.
Fosztogatók

A feleségem gyakran dúdol magában. Ilyenkor sosem popdalokat

dudorászik, hanem klasszikus zenét, mint amilyen az Ave Maria, esetleg
egy áriát a Mozart című rockoperából, vagy bármit, amit szépnek talál. Ma
meglepetésemre meghallottam, ahogy az ukrán himnuszt dúdolja: „Él még
Ukrajnának dicsősége, szabadsága.” Talán még sosem csengtek ennyire
igaznak ezek a szavak.

2022. március 15.

A napok világosabbak, és már nincs olyan hideg, mint korábban. A háború

egy kissé lelassult, talán ez az újabb viharos támadás előtti csend.

Rengeteg üzletet magára hagytak, amelyek most elsötétített kirakatokkal

csábítják magukhoz a fosztogatókat. A fosztogatók kikötözése a
lámpaoszlopokhoz láthatóan nem bírt elegendő

elrettentő erővel, a betörések ugyanis továbbra is gyakoriak. Most már

nemcsak kikötözik az elkövetőket, de még a gatyájukat is lehúzzák, az
emberek pedig sorban állnak, hogy szíjjal verhessék őket. Nem olyan
fájdalmas, mintha

szöges

korbáccsal

fenekelnék

szerencsétleneket, de azért nem mondanám kellemesnek.

Ez a fosztogató szüntelenül sikoltozik és arcokat vág, megpróbálja

eljátszani, hogy borzasztó szenvedéseket jelent neki ez az eljárás. Úgy
tekergőzik, mint egy nagy, fehér kukac. Kifordítja a szemét, elbőgi magát, a
fejét rángatja. Mindenesetre azok, akik ütlegelik, nem igazán értik a
dolgukat, hiszen nincs gyakorlatuk benne, hogy fájdalmat okozzanak
másoknak. A többségük soha életében nem emelt kezet senkire. Tanárok,
irodai dolgozók, számítástechnikai szakemberek. Sokan közülük nők. A
büntetés inkább szimbolikus, és könnyen lehet, hogy a fickó magában csak
nevet rajtuk.

De nem mindegyik fosztogató ilyen szerencsés. Vannak, akik meghalnak –

vagy az ütlegeléstől, vagy azért, mert túl sokáig maradtak kint a hidegben.
Valaki elmeséli, hogy Harkiv keleti felében kiraboltak egy garázst, ahol
kvadokat tároltak.

Ha igaz, akkor elég nagy ostobaság volt, még akkor is, ha minden ilyen
jármű 3000 dollárba is kerül. Hiszen mi a csudát kezdjen valaki a háború
sújtotta Harkivban egy kvaddal?

Emlékszem, hogy ezeket a járműveket általában olyan élénk színűre festik,

mint amilyenek a virágok szirmai, és hozzá olyan

hangosak, mint egy kisebb repülőgép: a tulajdonosaik közvetlenül a szüleim

horizonti lakásának ablaka alatt rendezték meg a gyorsulási versenyeiket.
Ha az időjárás engedte, minden nyári napon gyakoroltak, a versenyeket
pedig vasárnap tartották. A szeder- és cseresznyefákkal teli kis kertünk is az
ablakunk alatt volt. Miközben gyümölcsöt szedtünk, gyakran elzúgtak
mellettünk ezek a járművek, jókora porfelleget verve fel maguk mögött.
Nem bánkódtunk miatta. Szederből nem volt sok, és nem is nőttek túl
nagyra, a pompás cseresznyékből azonban szép mennyiség termett.

Megpróbálom elképzelni a fosztogatót, aki betört abba a garázsba. Hogy az

ördögbe tudott megszökni az illető egy ilyen kvaddal, ami még sötétben is
olyan kirívó, mint egy hátsó lámpa, ráadásul olyan zajos, mint egy
láncfűrész? Hogy tudott így észrevétlenül végigrobogni a kiürült harkivi
utcákon? Fogalmam sincs. És ha valóban így történt, ha sikerült
elmenekülnie, mégis mire megy egy ilyen versenyjárművel az oroszok által
ostromolt, ellenséges repülők által bombázott városban?

modernebb

technológiákra

nyitott

fosztogatók drónok segítségével derítik fel az üres lakásokat. Egyik délután

egy nő kiment az erkélyére, és amíg ott állt és elszívott egy
cigarettát, megpillantott egy ilyen drónt.

Gondolkodás nélkül felkapta az első tárgyat, ami a keze ügyébe került,

hozzávágta, és le is szedte vele. Történetesen egy üveg ecetes paradicsomot
sikerült elhajítania. Azt mondta, utóbb nagyon fájt a szíve azokért a
paradicsomokért.

Létezik azonban másféle fosztogatás is. A Mariupolban rekedtek azért

törnek be az üresen maradt üzletekbe és raktárakba, mert ennivalóra van
szükségük. Azért fosztogatnak, mert minden egyes palack víz, minden
csomag keksz számít. Azért tesznek így, mert az étel és a víz az életet
jelenti. Egyetlen falat kenyér, egyetlen pohár tiszta víz is megmentheti
valakinek az életét.

Hidak a Donyec folyó felet Az összesre emlékszem, az összes hídra, amely

a folyó felett ívelt át. Hatéves korom óta, vagyis több mint ötven éve
számtalanszor oda-vissza végigeveztem a gyönyörűséges Donyec folyót.

Amikor kicsi voltam, általában lecsorogtunk a koropovei

pontonhídhoz,

ahol

folyó

kiszélesedett, és ezen a szakaszon a homokos partok miatt nem is volt olyan

izgalmas. Ezután visszafordultunk, és árral szemben kezdtünk evezni a
természeti rezervátum majdhogynem lakatlan területein. Apám, akinek
olyan erőteljes hangja volt, mint egy operaénekesnek, közben régi orosz és
ukrán népdalokat énekelt.

A folyó mindkét partján emelkedő dombok visszaverték a hangját. A

Donyecnek ezen a szakaszán olyan kiváló az akusztika, mint egy
hangversenyteremben,

mivel
a

sokszor

valószerűtlenül meredeken emelkedő dombok jócskán felerősítik a

hangokat. A dalok egészen a magasban köröző sasokig felkúsztak, sőt talán
még magasabbra is, ahol a Jóisten üldögélt, és figyelte teremtményeit. Vagy
legalábbis mi így éreztük. Úgy sejtem, mostanra a koropovei pontonhíd is
megsemmisült.

Jó pár évvel később, amikor a barátaim társaságában eveztünk végig a

folyón, a Zmijiv utáni első hídnál szálltunk vízre. Az a híd, amely állandóan
felújítás alatt állt, mostanra szintén megsemmisült. Nem láttam róla
felvételeket, de majdnem biztos vagyok benne, hogy így történt.

Tisztában vagyok vele, hogy a Donyec felett átívelő hidak többségét maguk
az ukránok robbantották fel, hogy ezzel vegyék elejét az orosz katonák
előrenyomulásának. Volna bármi értelme

annak,

hogy

néhány

hidat

felrobbantanak, másokat viszont meghagynak?

Aligha.

Pár évvel ezelőtt az egyik Zmijivben lévő

gyalogoshíd alól kezdtük meg az evezést –

mostanra valószínűleg ez sincs többé. Volt egy csónakunk, és beszereztük

hozzá a lehető
legnagyobb felfújható Intex matracot, amit csak találtunk. A matracon lévő
felirat szigorúan figyelmezteti a vásárlókat, hogy ne használják vízben, de
persze mi, akárcsak az ukránok többsége – ez alighanem nemzeti
karakterjegy lehet –, mit sem törődtünk azokkal a tiltásokkal és
korlátozásokkal, amelyeket a józan ész alapján értelmetlennek ítéltünk.
Úgyhogy minden további nélkül vízre bocsátottuk a matracot, egy hosszú
kötéllel hozzáerősítettük a csónakhoz, és nekiindultunk.

A Donyec sebes folyó, különösen azokon a helyeken, ahol összeszűkül,

ráadásul elég sok benne az uszadékfa, általában a legváratlanabb helyeken
bukkannak fel. Ha a csónak elég gyorsan sodródik lefelé a folyón, akkor a
mögé kötözött, nehéz hátizsákokkal megpakolt és több ember súlyától
elnehezült matrac gyakorlatilag teljesen irányíthatatlanná válik. A matrac
ilyenkor nagyjából úgy viselkedik, mint egy inga.

Fennakad a faágakban, nekiütközik a partnak, és persze olyankor hajlamos

a leginkább felgyorsulni, ha éppen egy öt méter magas nádas felé közelít.
Cserébe viszont még akkor sem süllyed

el,

ha

nekicsapódik

egy

híd

betonpillérének – egy betonpillérnek, amely fölött immáron nincs többé híd.

Vagyis használhatjuk az Intex matracot akár vízen is, ha akarjuk, hiszen

eléggé robusztus hozzá. Az egyedüli alkalom, amikor tényleg közel
kerültünk ahhoz, hogy elsüllyedjünk, az egyik este történt, amikor rendesen
lehűlt a levegő, és a matrac elkezdett összemenni. A telihold sápadt
ragyogásában jól láttuk, hogy a víz már a talpunkat nyaldossa. Rettentő
hideg volt, úgyhogy arra jutottunk, hogy éjszakára inkább megállunk,
csakhogy a partot olyan sűrűn benőtte a nádas, hogy nem tudtunk kikötni.
Végül mégiscsak találtunk egy helyet, ahol megállhattunk. Azt hittük, hogy
az is a

parthoz tartozik, de kiderült, hogy valójában a vízen lebegő sásból összeálló

sziget volt, úgyhogy az egyikünk el is süllyedt, amikor a lába
belegabalyodott a kötélbe, de némi küzdelem után sikerült kihalászni a
vízből.

A végeláthatatlan nádas közepette, amelyet vészjóslóan

ült

meg

holdfényben

gyöngyházszínűen derengő, fagyos köd, végül találtunk egy talpalatnyi

szárazföldet. Másnap folytathattuk az utunkat a Donyec folyón a következő
hídig, amely ma már szintúgy nincs többé, aztán a következőig, amit
mostanra a többivel együtt felrobbantottak, és így tovább.

Ha lehunyom a szemem, jól látom magam előtt ezeket a hidakat; amikor

alszom, az árnyékaik elúsznak a fejem felett, mintha csak őrangyalok
szélesre kitárt szárnyai volnának.

Dolgok, amelyeken nem tudunk változtatni

Háború idején akár a leghétköznapibb dolog is visszafordíthatatlanná

válhat. Az életünk múlhat rajta például, hogy melyik útvonalon megyünk
haza. Voltak, akik csak annyi időre hagyták el az óvóhelyüket, hogy vizet
vásároljanak, és éppen azokban a percekben oltotta ki az életüket egy
aknavető. Ezen már sosem lehet változtatni. Az áldozatok kiterülve
fekszenek a hóban, mellettük az üres, kék műanyag palackokkal. Vajon
miért éppen abban a pillanatban kellett elindulniuk vízért? Miért nem tudtak
várni még egy percet, vagy miért nem álltak meg inkább a kapuban, hogy
váltsanak néhány szót az egyik barátjukkal?
2022. március 15.

Reggel megtudjuk, hogy Harkivot az éjszaka során legalább három

rakétatámadás érte. A rakétákat

Oroszországból

indították,

és

nagyjából annyira voltak pontosak, mint amikor az ember egy marék

kavicsot hajít egy verébraj felé. Az egyik rakéta egy Foxtrot szupermarketre

hullott; ez a létesítmény nagyjából akkora, mint egy futballpálya. A

tetőszerkezet közepe beomlott, és rázuhant az odabent lévő több ezer
hűtőszekrényre,

mikrohullámú

sütőre,

mosógépre és laptopra.

A második rakéta egy halvány rózsaszínű, történelmi

épületet

pusztított

el

városközpontban. A harmadik egy lakóépületbe csapódott, nem messze az

otthonunktól. A két felső szintből semmi nem maradt, csak némi törmelék.
Hat-hét helyiség megszűnt létezni.
Azok, akik úgy döntöttek, hogy ezekben a szobákban töltik az éjszakát
ahelyett, hogy lemennének az óvóhelyre, egész biztosan az életüket
vesztették – ezen sem lehet már változtatni. Ezt sem lehet már jóvátenni.
Miután a légvédelmünk annyi ellenséges bombázót leszedett, az oroszok
inkább a rakétáikban bíznak,

amelyek

viszont

eléggé

kiszámíthatatlanul szálldosnak ide-oda, úgyhogy most még a korábbiaknál

is inkább érvényes, hogy a támadások idején csak a vakszerencsén múlik az
ember élete.

Emlékszem még egy visszafordíthatatlan eseményre, ami valamikor 2012-

ben vagy 2013-ban történt. Éppen a Donyec folyón kajakoztunk, és egy
este, amikor a parton ücsörögtünk egy kis tábortűz körül, néhányan a
szemközti partról odaszóltak nekünk, és megkértek rá, hogy

vigyük át őket. Áteveztem hozzájuk, ők pedig beszálltak. Egy faláda is volt

náluk, ami nem volt nagy, cserébe viszont elég nehéznek bizonyult.

Elég komolyan viselkedtek, és szűkszavúak voltak. Az volt a benyomásom,

hogy enyhe orosz akcentussal sutyorognak.

Miután

átvittem

őket,

megkérdezték,

mennyivel tartoznak. Azt feleltem, semmivel, mire egy ötvenhrivnyás

bankjegyet dobtak a csónakba. Nem tudom biztosan, hogy tényleg oroszok
voltak-e, de az akcentusuk mellett az a típusú rasizmus[2 ]is árulkodó volt,
amit később is annyiszor tapasztaltam: amikor ukránokkal beszéltek,
önkéntelenül is „kistestvérként”

tekintettek rájuk, és mintha természetesnek vették volna, hogy az illetők

gyengeelméjűek.

Később is felfigyeltem erre a magatartásra, amikor orosz írókat,

filmrendezőket vagy éppen költőket hallgattam, akiknek elvileg a nemzet
lelkiismereteként kellene működniük. Kiderült, hogy ezen feladatuknak sok
esetben nem igazán igyekeznek eleget tenni.

Az oroszokkal megesett csónakázásra még 2014, vagyis azelőtt került sor,

hogy először megszállták volna az országunkat. Korábban eszembe sem
jutott volna, hogy behatolnának a Krímbe és Ukrajna keleti vidékeire. Senki
sem gondolt ilyesmire. Mindannyian barátságosak és naivak voltunk, míg
az oroszok keményen

dolgozó, megbízható, cserébe viszont mentálisan elmaradott kistestvérként

tekintettek ránk.

Néha azt kívánom, bárcsak ne segítettem volna az oroszoknak azon az

estén, de már ezen sem lehet változtatni.

Egy másik visszafordíthatatlan esemény is történt ma éjszaka. A bombázást

követően már nem folyt a hideg és a meleg víz a csapokból.

Maximumra tekertem a hideg vizet, mire víz kezdett csepegni a fürdőkádba.

Pár órával később a kád már félig tele volt, úgyhogy elzártuk a vizet, és
elmentünk lefeküdni. Nem volt bölcs döntés. Ébren kellett volna
maradnunk, hogy megvárjuk, amíg a fürdőkád egészen megtelik.

Reggel ugyanis arra ébredtünk, hogy egy cseppnyi víz sem maradt a
vezetékekben. Senki sem tudta, hogy mi történt, de ha egy orosz bomba
eltalálta a város vízellátó rendszerét, akkor könnyen lehet, hogy
javíthatatlan károkat okozott benne.

Éneklés
Már senki sem tud rendesen aludni. Újra és újra felriadunk a bombázás és
az aknatűz zajára.

Kinyitom a szemem, és még látom elsuhanni az álom utolsó képeit, mielőtt

visszazuhannék, hogy elkezdődjön a következő álom. Előfordul, hogy az
álomban megjelenő képek egészen meglepőek. Amikor legutóbb
felébredtem, egy csillogó, fekete kocsit láttam magam előtt. Azt hiszem,
egy tökéletes állapotban lévő, 1930-as évekből származó Jaguar volt.

Az orosz rakéták már veszélyesen közel csapódnak be hozzánk, úgyhogy

arra jutunk, ideje lemenni a legközelebbi óvóhelyre. Egyszer már jártam ott.
Az óvóhelyünk nem más, mint a házunk alatti pince. Amikor lementem a
lépcsőn, rögtön láttam, hogy mindent beborít a piszok. A levegő nyirkos
volt, és mindenütt patkányszag terjengett. Ősrégi, poros pókhálók
lengedeztek a huzatban. A vakolat mindenütt lefoszlott a falakról.

Néhányan

pár

elektromos

vezetéket

próbáltak összekapcsolni a földön. A fal mentén elhelyezett párnákon négy

idősebb nő üldögélt.

Gyertyafény világította meg az arcukat, és

mindannyian riadtnak és ébernek látszottak.

Egy dundi, tíz-tizenkét éves fiú volt az ajtónálló; drótot erősített az ajtóhoz,
és ha valaki belépett, meghúzta, hogy biztonságos távolból be tudja csukni.
Nagyon komolyan végezte a munkáját, és ahogy belenéztem a kerek
szemébe, láttam rajta, hogy ezek a napok örökre beleivódnak majd az
emlékezetébe. Ha túléli a háborút, talán majd elmesélheti az unokáinak,
hogy mi mindent élt át.
Ez még két hete történt. Ma viszont azzal szembesülünk, hogy az
óvóhelyünket lezárták, úgyhogy el kell indulnunk, hogy találjunk egy
másikat. A következő is zárva van. Mostanra sokan elveszítették a
veszélyérzetüket, és hátrahagyják az óvóhelyeket. A pincék egyébként sem
védenek meg a közvetlen rakétatámadástól – olyankor az ember csak annyit
ér el, hogy egy tűzkatlanban mondhat búcsút az életének.

Felhívjuk a barátunkat, aki egész nap híreket néz. Tegnap elég borúlátó volt,
és azt mondta, hogy az ellenség hamarosan be fogja venni Harkivot. Azt
mondta, nem érdemes az ukrán propagandára hallgatni – a nem sok jót
ígérő

orosz propaganda mellett kétségkívül létezik a jóval bizakodóbb ukrán

propaganda is –, hanem inkább azokra a katonai szakértőkre kell figyelni,
akik tudják is, hogy miről beszélnek.

Olyannyira lesújtottak minket a szavai, hogy később muszáj volt addig

hallgattuk a bizakodó ukrán propagandát, amíg egy kissé jobb kedvre nem
derültünk tőle.

Szerencsénkre a barátunk ma már arról beszél, hogy hamarosan

megnyerhetjük a háborút, és hogy a katonai szakértők szerint az oroszok
sosem fogják bevenni Harkivot. Hiszünk neki. Még akkor is, ha esetleg
amiatt változott meg a véleménye, mert történetesen órákig hallgatta a
bizakodó ukrán propagandát – azért mi hiszünk neki.

Este meglátogatjuk a szomszédunkat, aki nyolcvannyolc éves. Az idős

hölgy most a lányával él. Régen mindennap sétált egyet a ház körül, és
sokat olvasott, most viszont nem tud kimenni, és a folyamatos bombázás és
tüzérségi ostrom eléggé kikezdte az idegeit. Napról napra súlyosbodik az
állapota. Már nem olvas. A rövid távú emlékezete olyannyira leromlott,
hogy azt sem tudja észben tartani, miről és kihez beszél éppen.

A háború lassacskán végez vele. A háború és a magány. Ötven évig

dolgozott orvosként, és mindig is a környéken lakók afféle ingyenes
egészségügyi tanácsadójaként ténykedett. Ő
tanította meg a lányomat arra, hogyan kell helyesen orrot fújni. Az
antibiotikumokra vonatkozó tanácsainak viszont nem láttuk

hasznát. Most pedig ő maga is olyan gyámoltalanná vált, mint egy újszülött.

Ma viszont a látogatásunknak köszönhetően érezhetően jobb kedvre derül.

Többet beszél, sőt még táncra is perdül: tangózik és keringőzik egy keveset
a feleségemmel. Elmondja, hogy még a pattogós orosz néptáncot, a barinyá
t is ismeri, de inkább lebeszéljük róla, hogy bemutatót tartson belőle.
Ezután elénekel egy dalt egy ukrán kozákról, aki búcsút vesz a kedvesétől,
mielőtt elindulna a háborúba.

Sokat mosolyog, és sokat beszél.

– Szeretnék énekelni – mondja, és dalra fakad. – „Eriggy, eriggy kozák

uram, ha már tőlem búcsút vettél… De ne felejtsd a fekete szempárt, amivel
szerelembe estél…”

Az órák óta elnémult bombázás és pergőtűz ezúttal nem szakítja félbe a

dalt.

Rasizmus

2022. március 16.

A feleségem ma beszélt telefonon egy idős hölggyel, aki rajong Putyinért,

és kizárólag orosz tévécsatornákat néz. A putyinimádó nem hiszi el, amikor
a feleségem közli vele, hogy az oroszok bombáznak bennünket.

– Ha nem ők, akkor vajon kicsoda dobja ránk ezeket a bombákat? – kérdezi
tőle a feleségem.

– Magunkat bombázzuk – feleli a putyinimádó.

Botrányos megjegyzés, úgyhogy a feleségem érthető módon dühbe gurul, és

megpróbál megértetni vele néhány alapvető tényt. Amikor látja, hogy nem
használ, inkább témát vált.
Később nyugodt hangnemben hosszasan megbeszélik, hogy ki mit szeretne
vásárolni.

A minap az oroszok megsemmisítették a mariupoli színházat. A következő

események vezették idáig. Miután az oroszok nem tudták bevenni a várost,
jó szokásuknak megfelelően stratégiát váltottak, és elkezdtek bombázni és
rakétázni mindent, amit csak értek. Több száz civil, többségében nők és
gyermekek, akiknek

lerombolták az otthonát, ebben a színházban lelt menedékre. Az épület elé

az aszfaltra nagy fehér betűkkel felírták a „GYEREKEK” szót, hogy a
magasból jól látszódjon. Egy rémült menekült, akinek

valahogy

sikerült

átjutnia

az

ostromgyűrűn, azt mondta egy újságírónak, hogy ezerötszázan zsúfolódtak

össze a színházban. Legalább egy ukrán tévéállomás leadta a felvételt, ahol
ez szó szerint elhangzik.

Alig néhány órával később a színházat lebombázták. Az oroszok közölték,

hogy az ukrán nacionalisták robbantották fel az épületet, akik a túszaikat
tartották ott fogva. Semmiféle bizonyítékot nem mutattak be a szavaik
alátámasztására. Azt állították, hogy vannak bizonyítékaik,

ám

ezeket

megtartották

maguknak.
Tehát nagyon úgy tűnik, hogy már megint saját magunkat bombázzuk,
ahogy tettük azt mindig is, legalábbis a putyinimádók biztosak ebben, és
minden jel szerint semmilyen tény vagy érv sem fogja meggyőzni őket az
ellenkezőjéről.

Ma már közhelynek számít az oroszokat a nácikhoz, a megtestesült

gonoszhoz hasonlítani.

Én úgy vélem, hogy ez az összehasonlítás nem állja meg a helyét. A nácik

együgyű, egydimenziós figurák voltak. Miután kitalálták, hogy mindenért a
zsidók a hibásak, úgy

döntöttek, hogy mindannyiukat megölik. Nem akarták átnevelni őket, ami

egyébként is elég nevetséges ötlet lett volna. A nácik mindig a
legegyszerűbb megoldást választották.

Másrészt a rasizmus ennél összetettebb jelenség. Metaforikus

szóhasználattal a rasizmus a KGB csontos keze, amely kinyúlt a sírból,
torkon ragadta Oroszországot, és most megpróbálja az egész világot is
megfojtani. A KGB eredetileg a marxizmus–leninizmusra alapozta a saját
ideológiáját, amely egészen leegyszerűsítve két gondolatban összegezhető.

Az

első:

„A

filozófusok

eddig

csak

különféleképpen értelmezték a világot, a feladat viszont az, hogy

megváltoztassuk.” (Marx) A második: „A marxista doktrína általános
érvénnyel bír, mert igaz.” (Lenin)

Ez a két elképzelés nem csupán ahhoz szolgáltat

ideológiai

hátteret,

hogy

marxizmus–leninizmus nevében bármit meg lehessen tenni, ideértve a

történelem során elkövetett

legkegyetlenebb

cselekedetek

némelyikét is, de kifejezetten kötelezi is az ideológia iránt elkötelezetteket a

bűnök elkövetésére. A marxizmus–leninizmus olyan, akár a vipera kettős
méregfoga, amely a múlt évszázad elején az egész emberi nembe belemart.

Amikor egyszer Joszif Sztálin, aki az 1900-as években megjárta Szibériát, a

világ forradalmi megújításának szükségéről beszélt, valaki megkérdezte
tőle:

– Rendben, de hány embert kell megölnünk ahhoz, hogy ezt megtehessük?

A válasz így hangzott:

– Nem az a lényeg, hogy hány embert ölünk meg, hanem az, hogy hány
embert hagyunk életben.

Ebben rejlik a rasizmus lényege: bármilyen önkényes cél érdekében annyi

emberi lényt meg lehet gyilkolni, amennyit csak szükséges. Mindig igazunk
van, hiszen a doktrína is igaz, amelynek szellemében cselekszünk. És végül
mindig győzni fogunk, hiszen a doktrína, amelynek szellemében
cselekszünk, általános érvénnyel bír. Ha esetleg kételyek ébrednének
benned, semmi gond, elég a vezető szavaira hallgatnod, hiszen ő annak a
tudásnak a forrása, amely egyszerre igaz és általános érvényű.
A nácikat gyakran a barna színnel hozzák összefüggésbe. A rasisztákra
gondolva nekem inkább az alvadt vér sötétvörös árnyalatai jutnak eszembe.

Az árvaház

Mostanáig negyvennyolc iskolát bombáztak le Harkivban a mintegy

kétszázötvenből. Azt nem tudom pontosan, hogy hány óvoda és kórház
semmisült meg. Talán az oroszok úgy vélik, hogy sokan rejtőztek el
ezekben a viszonylag tágas épületekben, amelyeket többnyire üres területek
vesznek körül, és a biztonság kedvéért bombázzák le őket. A magasból
bizonyára csábító célpontnak tűnnek. Szerencsére a többségük már régóta
üresen áll.

A konyhaablakomból egy nagy árvaházra látok rá. Amikor még csak

terveztük, hogy ide költözünk a Zsaszminovij útra, néhányan
figyelmeztettek bennünket erre az árvaházra.

Azt mondták, hogy a gyerekek majd hangosak lesznek, és az idegeinkre

fognak menni. Néha valóban hangoskodnak, de nem bánjuk, hogy halljuk a
hangjukat. Végül is nem üvöltöznek, nem veszekednek, és nem beszélnek
csúnyán.

Sok szempontból jobbak, mint a környező

épületekben lakó társaik.

Azért persze ők sem tökéletesek. Egy nap, amikor arra jártam, néhányan
megjegyzéseket tettek rám, talán a hajamról mondtak valamit,

amit akkor viccesnek találtak. Tudtam, hogy ostobaság, mégis bántott a

dolog. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy utána rövidebbre nyírjam a
hajamat.

Egy barátom, aki villanyszerelőként dolgozik, sokszor járt ebben az

árvaházban. Azt mesélte, hogy a gyerekeknek mindenük megvan, amire
szükségük lehet. Még jobb körülmények között is élnek, mint a rendes
iskolákba járó gyerekek.
Azt hiszem, ezután egy kicsit még féltékeny is voltam, mert a lányomnak,
aki rendes iskolába járt, valóban nem volt meg mindene, amit szeretett
volna.

Az árvaházban élő kölyköket egy vaskerítés választotta el tőlünk, de miféle

kerítés tarthat féken gyerekeket, különösen fiúkat? Bármikor simán
átmásztak rajta, aztán rohangásztak fel-alá, jól letaposva a tulipánokat,
amelyeket mi ültettünk. Néha váratlanul kirendelték a gyerekeket takarítani
az árvaház elé, és ilyenkor is letaposták a virágainkat, sőt előfordult, hogy
szándékosan kiforgatták őket a talajból – lehet, hogy gyomnövénynek hitték
őket.

A nyári estéken, amikor sétálni vittük a macskáinkat, a cicákra mindig rájött

az ötperc, és beugrottak az árvaház kerítése mögé, mivel jól tudták, hogy
oda már nem tudunk utánuk menni. Egy-két óra elteltével aztán megunták a
huncutkodást, és visszatértek hozzánk. Ilyenkor

nagyon meg voltak lepve, hogy mérgesek vagyunk. Összességében az

árvaház valóban adott némi okot a bosszúságra, de azért nem volt súlyos a
helyzet.

Egy napon aztán megváltozott a véleményem a kerítés mögött élő

gyerekekről. Szeles, októberi reggel volt, az utcákon szürkés pocsolyák
fodrozódtak, jeges fénnyel csillogott odafent az üres égbolt. Ahogy
elmentem az árvaház mellett, megpillantottam két fiút a kerítés túloldalán,
ahogy épp egy plüssállat miatt veszekszenek.

Egyszer csak a nagyobb gyerek kitépte a játékot a kisebb kezéből, és

áthajította a kerítésen. A kisebb fiú erre elsírta magát, és kétségbeesetten
nyújtotta át a kezét a kerítésen.

Ezt már nem hagyhattam annyiban.

Felvettem a játékot, és odaadtam a fiúnak, aki rögtön magához szorította.

– Vedd csak el – mondtam. – És ne játssz többet azzal a fiúval. Rossz

gyerek!
Már majdnem továbbindultam, de ekkor történt valami, amire sosem
számítottam volna.

– Ő az apukám! – mondta a kisebb fiú egyszerre olyan kétségbeesetten és

diadalmasan, hogy belesajdult a szívem. – Ő az apukám!

Úgyhogy bármennyire is megvolt mindenük az ott élő gyerekeknek, a

legalapvetőbb, legfontosabb dolgok mégis hiányoztak az életükből.

Mindennap megnézem az árvaházat, és azon tanakodom, vajon kiürült-e

vagy sem. Az biztos, hogy a legtöbb gyereket elszállították innen, de mi van
akkor, ha valaki mégis itt maradt? Mi van, ha egy gondnok vagy egy
biztonsági őr még odabent tartózkodik? Mi lesz velük, ha az oroszok egy
akkora bombát hajítanak a fejükre, mint amekkorával a mariupoli színházat
vagy a szülőotthont elpusztították? Végül is egy árvaház bizonyára csábító
célpontnak tűnik a magasból.

Telefonhívások

2022. március 17.

Reggel felhívom a nőt, aki a szüleim horizonti lakásában lakik. Utoljára

tizenöt nappal ezelőtt láttam, amikor taxit kellett hívnom, mert nem
akartam, hogy a két rózsabokor, amelyeket anyám úgy szeretett,
elhervadjon. Amikor utoljára láttam, az anyjával volt, aki kerekesszékben
ült mellette a küszöbön, kendővel a nyakában, krétafehér arccal.

Hamar felveszi a telefont. Ukránul beszél.

Igen, ő és az anyja is jól vannak, mivel már elhagyták Harkivot. Jelenleg

Zmijivben vannak, amit most egyáltalán nem támadnak. Az oroszok
valamiért nem érdeklődnek túlságosan Zmijiv iránt, szemben a Donyec
folyó mentén lévő többi várossal, amelyek hamar füstölgő romhalmazzá
váltak.

Elmondja, hogy az anyja elkapta a Covidot, de most már jobban van.

Beletelik pár másodpercbe, amíg fel tudom idézni, hogy mi a csuda az a
Covid, és miért aggódtunk miatta mindannyian még néhány héttel ezelőtt is.
Azt is

megtudom, hogy a horizonti ház most üresen áll: az összes lakó elköltözött.

Később a délután során felhívom a barátomat, aki állandóan híreket hallgat.

Szeretném megtudni, hogy éppen bizakodó vagy borúlátó hangulatban van-

e. Most azt mondta, hogy meg fogjuk nyerni a háborút, de aztán a
beszélgetésünk később az atomfegyverek témája felé kanyarodik.

– Nem olyan szörnyű, mint ahogy sokan gondolják – mondja. – Ha valaki

ledob egy atombombát egy nagyvárosra, a lakosság negyven százaléka
túléli. Még Hirosimát is túlélte az ott élők negyven százaléka.

Ezután arról beszélgetünk, hogy mit tehetnénk a túlélési esélyeink javítása

érdekében. Olyan könnyedén cseverészünk egymással, mintha csak az
időjárásról vagy az élelmiszerárakról volna szó. Ki hitte volna egy hónapja,
hogy hamarosan megszokottá válnak az ilyen beszélgetések?

– Ha felrobban az atombomba, semmiképp se nézz bele – mondja a

barátom. – Azonnal el kell rejtőzni egy óvóhelyen, és minden rést alaposan
be kell tömni, hogy a radioaktív por ne juthasson be.

Ha túléljük a robbanást, akkor a legfőbb veszélyt a levegőben szétterülő

radioaktív por jelenti. Ez nagyjából három nap után ülepedik le

annyira, hogy már el lehet hagyni az óvóhelyet.

Az új információk megnyugtatóak. Legalábbis valamennyire.

Miközben az atombombáról cseverészünk, előfordulhat, hogy az oroszok

éppen ledobnak egyet valamelyik ukrán vagy másik európai városra. A
barátom egyszer csak szünetet tart, és azt mondja:

– Éppen látok lehullani egy bombát.

Elmondja, hogy egy vörös villogás visszfényét látja a mennyezeten. Az

ilyesmi csakis bomba lehet. Pillanatnyi csend áll be, ami alatt szinte én is
látom a vörös fényt az elsötétített szoba mennyezetén.

– Csak egy mentőautó volt – mondja végül.

Amíg beszélgetünk, teljesen besötétedik. A magányos mentőautó villódzó

vörös fényét könnyű összetéveszteni egy lehulló bombával.

Vajon az atombombák is vörös fénnyel villódznak, amikor ledobják őket?

Nem hinném.

Végül is az atombombák aligha olyanok, mint a filmekben szereplő ufók.

Másrészt viszont egy zuhanás közben vörösen villódzó bomba, amely
lehullásának

másodpercei

alatt

csinos

fénymintát rajzol az odalent elterülő utcák és épületek törékeny

pókhálójára, egészen szép elképzelés. Mégiscsak félelmetesebben mutat az
ilyesmi,

azonkívül

lehetővé

teszi

szemtanúknak, hogy még elmondják az utolsó

imáikat, vagy kiadják magukból az utolsó sikolyukat. Miért is ne? Végül is

mindannyian elvesztettük egy kicsit az eszünket, és beletelik majd egy
időbe, hogy magunkhoz térjünk, ha egyszer a háborúnak vége lesz.
A nap utolsó telefonhívása egy egykori diákomtól érkezik, aki még az
események elején kijutott Lengyelországba. Először el sem hiszem, amikor
megosztja velem a hírt.

– Pedig így van – mondja. – Komolyan beszélek. A PayPal működik

Ukrajnában!

Oroszországban már nem használható, de Ukrajnában működik!

Rögtön átküld egy adag fájlt, hogy bizonyítékot szolgáltasson az

elhangzottakhoz.

Átfutom a küldeményeket, de még mindig nehezen hiszem el. Mégis igaz.

A PayPal végre működik Ukrajnában, ami azt jelenti, hogy a civilizált világ
elismert bennünket a részeként.

Rasizmus (2)

Mindannyiunknak

vannak

oroszországi

ismerőseink. Barátok, rokonok, emberek, akikkel valaha együtt dolgoztunk.

Emberek, akiknek valamikor segítséget nyújtottunk, emberek,

akik

valamikor

megsegítettek

bennünket. Amikor a szabad internet utolsó szegmenseit is betiltották

Oroszországban, a felhasználók csupán öt százaléka telepítette fel a VPN-t
a számítógépére. Néhányan félnek, mások úgy vélik, hogy nincs is
szükségük szabad internetre, sőt ha már itt tartunk, egyáltalán nincs
szükségük a szabadság semmilyen formájára.
Ha

újságírókkal

beszélnek,

őszintén

elmondják, hogy nincs szükségük internetre.

– A gyerekeink egészségesebben nevelkednek nélküle – mondják. –

Azonkívül ott a tévé.

Szeretjük a tévét.

A helyzet jelentősen különbözik a 70-es és 80-as évektől, amikor mindenki

a rossz minőségű

rádióján hallgatta a „Voice of Americá”-t és az ellenség egyéb műsorait,

amelyeket szinte teljesen élvezhetetlenné tett a statikus zörej. De

akkor még sóvárogtunk az igazság iránt. A mai oroszok már nem így
vannak ezzel.

Azok, akik egykor a barátaink voltak, ma már gyűlölnek, és meg akarnak

leckéztetni bennünket. Közben persze meg akarnak menteni az ukrán
náciktól.

– Mikor láttatok ukrán nácikat Harkivban? –

kérdezem tőlük. – Harkiv orosz nyelvű város.

– Azok a nácik ott randalíroznak az utcákon –

mondják.

– Hol? – kérdezem. – Mi nem látjuk őket errefelé.

– Biztosan azért, mert ti magatok is nácivá lettetek – felelik magabiztosan
azok, akik egykor a barátaink voltak.

Ez az ördögi magabiztosság az oka, hogy a halálunkat kívánják. A nácik

rosszak, ti nácik vagytok, úgyhogy a legjobb az lesz, ha szépen
lemészárolunk titeket – ez a logikailag kikezdhetetlen szillogizmus úgy állt
bele az agyukba, akár a fejsze a farönkbe. Semmiféle könyörületet nem
érezni a szavaikban.

rasiszták

gondolkodásának

egyik

legjellemzőbb

vonása,

hogy

semmiféle

könyörület vagy együttérzés nincs bennük.

Ukrajnában a legtöbb bombát kórházakra dobják. Ez az első háború a

világtörténelemben, ahol ennyi kórházat elpusztítottak. Nem hiszem, hogy
azok az orosz pilóták, akik ránk szórják

ezeket a bombákat, rosszul aludnának utána.

Hiszen úgy vélik, hogy odalent hemzsegnek a nácik, márpedig minden nácit
meg kell ölni, még azokat is, akik esetleg öt perccel ezelőtt jöttek a világra,
és rövidke életükben először és egyben utoljára kapálóznak a csöppnyi
karjukkal és lábukkal. Azokat is, akik ebben a pillanatban születnek meg.
Az összes náci. Ennyi, nincs több kérdés.
A két elv, miszerint „meg kell változtatnunk a világot ahelyett, hogy csupán
értelmeznénk”, és

„doktrínánk abszolút érvénnyel bír, mert igaz”, lehetővé teszi a számukra,

hogy olyan könnyen kapcsolják ki a lelkiismeretüket és az együttérzésüket,
mint a fürdőszoba lámpáját.

Létezik az abszolút nulla fok, Celsiusban mérve

–273,15, Fahrenheitben –459,67. És létezik az együttérzés abszolút

nullfoka: ezt hívom rasizmusnak.

Egy józan, egészséges ember sosem volna képes kikapcsolni a

lelkiismeretet a szívében.

Még akkor is, ha egy rovarral kell végeznem, érzek némi sajnálatot a
nyomorult teremtmény iránt. Még akkor is, ha a körülmények úgy hoznák,
hogy egy igazán gonosz személyt, minden

valaha

élt

ember

közül

legszörnyűségesebbet kellene megölnöm, akkor is maradna bennem

együttérzés, sőt talán elegendő együttérzés ahhoz, hogy ne tudjak vele

végezni. Így vagy úgy, de bármelyik mentálisan egészséges ember ugyanígy

érezne.

Azok, akik lebombázzák a kórházainkat, és akik azt hajtogatják, hogy mind

nácik vagyunk, akik nem akarnak VPN-t telepíteni a számítógépeikre,

hogy
megismerjék

az

igazságot, noha a 80-as években még maguk is az állítólagos ellenség

rádióüzeneteit hallgatták, azok, akik egykor a barátaink voltak, azok az
emberek

nem

szenvednek

mentális

betegségektől. Nem: ők morálisan betegek.

Úgy vélem, el fog jönni a nap, amikor felismerjük, hogy a fizikai és

mentális betegségek mellett léteznek morális betegségek is. És azon a
napon majd a rasizmus és a fasizmus is bekerülnek az orvosi
kézikönyvekbe a skizofrénia és a véres hasmenés mellé, amely egyébként
ugyanolyan színű, mint a rasizmus: sötétvörös, némi barnás árnyalattal.

2022. március 18.

Délután kimegyek a lakásból, és látom, hogy valaki kölest szórt a

galamboknak. Imádják. A madarak egyszerre falatoznak és burukkolnak,
mivel tudják, hogy megérkezett a tavasz. A hóban jól kivehetőek a
lábnyomaik.

Valeriana

2022. március 19.

Napfényes reggelünk van. A változás szele érződik a levegőben, vagy talán

csak én érzem így, mert láttam egy nőt az utcán, ahogy a kislánya kezét
fogva, mosolyogva beszélgetnek egymással. Mosoly. Rég láttam embereket
ilyen intenzíven mosolyogni.
Az utcák ma nem olyan üresek, mint amit megszoktunk. Embereket látok a
gyerekeikkel.

Nem futnak. Nem sietnek, hogy visszatérjenek a menedékükre. A tüzérségi

lövegek ma ritkábban hallatnak magukról, és emiatt szabadnak, nyugodtnak
érezzük magunkat, ez a nyugalom azonban könnyen csalókának
bizonyulhat.

Mintha valaki olyan sokáig borotválkozna egy elektromos borotvával, hogy

már nem is figyel a hangjára, és amikor kikapcsolja, valami megugrik a
szívében a hirtelen beálló, éteri csend hallatán.

Nem arról van szó, hogy teljességgel abbamaradt volna a tüzérségi ostrom.
Még mindig ott morajlik a láthatáron, mint egy távolban éledező vihar.

Ma vásárolok néhány gyógyszert, úgyhogy minden valószínűség szerint

több sorba is be kell majd állnom több gyógyszertár előtt, amelyek
mindegyike olyan egy-másfél óra hosszúságú lehet. Mindegyik sornak
megvan a maga külön hangulata: némelyek csendesek, demokratikusak,
tisztelettudóak, mások viszont autoriter,

olykor

pszichotikus

vonásokat

mutatnak. Ebből a szempontból a sorok parányi országokra emlékeztetnek,

amelyeknek mind megvannak a maguk törvényei és szokásai.

Feltűnt, hogy elég csupán néhány nyugtalan, zúgolódó és kellemetlenkedő

alak a sorban ahhoz, hogy mindenki nyugtalanná váljon, zúgolódni és
kellemetlenkedni kezdjen. Elég egyetlen pszichopata, aki mindenkivel
kiabál, és mindenkinek parancsolgatni akar, és a sor pillanatokon belül
Putyin Oroszországának miniatűr változatává alakul át.

Szerencsére most egy demokratikus sorban állok,

ahol
az

emberek

barátságosan

beszélgetnek egymással. Mögöttem egy idős férfi elmondja, hogy

szívgyógyszerre van szüksége –

ami azt illeti, bármilyen szívgyógyszer megteszi.

Ráncos ábrázata és lankadt, szürke bajsza van, amely a felső ajka fölötti
szakaszon helyenként még őriz némi sárgás színt. Erősen támaszkodik a
botjára. Megtudom, hogy éppen egy szívroham után lábadozik, de semmi
erősebbet nem kap a

Valerianánál. Javaslom, hogy kérdezze meg a gyógyszertár ajtajában álló

férfit, de az öregúr csak megrázza a fejét.

– Nem engedik – mondja az előtte állókra utalva. Valószínűleg korábban

már többször volt kénytelen pszichotikus sorokban állni.

Odamegyek a férfihez, aki nyitja és csukja a gyógyszertár ajtaját, és

megkérdezem tőle, hogy van-e valamilyen gyógyszerük szívproblémákra.

Nincsen.

Kizárólag

Valerianával

tudnak

szolgálni.

A lankadt bajuszú öregember ennek ellenére sem akarja elhagyni a sort.

Elmesél egy történetet arról, hogy mi történt vele a háború kitörésének
második napján. Szaltivkában lakott, egy tizenhat emeletes panelházban.
Aznap éppen odakint volt, hogy megjavítsa a bejárati ajtó zárját, amikor
rakétatámadás érte az épületet. A robbanás olyan erejű volt, hogy letépte a
fémajtót a sarokvasakról. Az ajtó fellökte, ő pedig elzuhant, és megsérült a
háta.

Jól látta, ahogy felette egyszerre kétszáz lakás ablakai szakadnak ki a

helyükről. Az üvegszilánkok esőként záporoztak a föld felé, de valami
csoda folytán az összes elkerülte, miközben magatehetetlenül feküdt a
hóban.

Mindene odaveszett, az útlevelét kivéve, amit mindig a zsebében tartott.

Két nappal később szívrohama

volt,

és

azóta

mindennap

gyógyszerre

van

szüksége,

akármilyen

szívgyógyszerre a Valeriana kivételével, amivel már próbálkozott, de rá

kellett jönnie, hogy nem is igazi gyógyszer.

Elmondom neki, hogy keresnie kellene néhány önkéntest, akik segíteni

tudnának rajta.

Azt feleli, hogy már próbálkozott vele, de az önkéntesek senkinek sem

segítenek, aki még képes a saját lábán járni, és nem töltötte be a nyolcvanat.

– Tudok járni, és nem vagyok öreg – mondja.

– Csak hatvanöt vagyok. Gépész, megbecsülnek a szakmámban.

Bármit

megjavítok,

és

megkeresem a kenyérre valót. A jó gépészekre most nagy szükség van, mert

a fiatalok nem értenek semmihez. Egész nap csak a számítógépeik előtt
ülnek!

Nem hiszem, hogy valóban elhiszi, amit mond, de annyiban hagyom.

A jó gépész még egy ideig sorban áll, noha semmiben sem reménykedhet,
amire szüksége volna, úgyhogy végül mégiscsak elmegy, lassan, óvatosan,
hogy ne csússzon el az egyenetlen jégen. A háta furcsán jobbra hajlik.

Egy nő bukkan fel, aki éppen a kisfiához beszél. A kisfiú elmosolyodik, az

anyja pedig visszamosolyog rá. Nem sietnek. Nem próbálnak elfutni vagy
elrejtőzni. Egyszerűen csak

sétálnak, mosolyognak, miközben a pergőtűz továbbra is halkan morajlik a

háztetők felett.

A szaltivkai kutya A férfi magas és súlyos. Az orcája kipirosodott.

Van egy kutyája, valószínűleg németjuhász. A kutyát pórázon tartja, de

nincs rajta szájkosár.

Az eb úgy vigyorog, akár egy tőrőlmetszett pacifista, és kedves tekintete azt

üzeni: „Az embereim minden percben kedveskednek nekem

valamivel.

Vajon

ezúttal
mire

számíthatok tőlük? Talán egy jutalomfalat? Egy új játék? Netán egy

fültővakarászás?”

Furcsa, hogy egy ekkora kutyán melegítő

legyen, mintha csak egy csivava lenne.

– Megégett a háta – adja meg a magyarázatot a kipirosodott orcájú gazdája.

Azt is megtudom tőle, hogy nem is az ő

kutyája, majd elmeséli, hogyan talált rá az állatra két héttel ezelőtt. Ő és

még néhányan éppen Szaltivkában voltak, és a kocsijuk felé rohantak, hogy
az életüket mentsék, amikor észrevették, hogy egy kutya száguld feléjük.

Megijedtek, mert vannak kutyák, akik olyannyira megvadultak, hogy

bármire rávetik magukat, ami mozog. Ráadásul ez a kutya akkora volt, mint
egy farkas, és tényleg úgy tűnt, mint aki támadni készül.

A férfi megállt, hogy védekezzen, de amikor a kutya odaért hozzá,

lekushadt az aszfaltra, és a mellső mancsaival átkarolta a lábát. Nagyon úgy
tűnt, hogy nem is akarja többé elengedni.

– Így történt – mondja a férfi, és széles mozdulatot tesz a karjával,

bemutatva, hogyan ölelte át a kutya. A szóban forgó állat közben egész idő
alatt a hóban üldögél, és a férfi arcát és a kezét figyeli. Amikor eszébe jut,
hogy talán róla beszélünk, a vigyora szélesebbre húzódik, és riszálni kezdi a
hátsóját, farkával egyetértően megpaskolva néhányszor a havat.

– Nem volt más választásom, magammal kellett vinnem – mondja a férfi,

majd folytatja a történetét.

Amikor

hazaértek,

a
kutya

behúzódott a sarokba, és két napig nem is volt hajlandó kijönni onnan.

Egész idő alatt nyüszített, reggeltől estig. Utána már valamivel jobban
érezte magát, és kiment a konyhába, hogy egyen valamit.

– A feleségem először főtt krumplit készített neki.

Lehet, hogy a kutya korábban jómódú családban lakott, mert először mintha
nem is értette volna, hogy mit kellene tennie a krumplival. Még csak meg
sem szagolta.

A férfi, aki éppen egy főtt tojást készült elfogyasztani, egyszer csak úgy
érezte, hogy nem

tudja lenyelni, úgyhogy inkább odaadta a feleségének, hogy etesse meg vele
a kutyát.

– Arra gondoltam, inkább éhezzek én –

mondja a férfi, miközben a kutya továbbra is a havat csapkodja a farkával,

miután megértette, hogy róla beszélünk. – Egyébként még nincs neve.

A gyógyszertár előtt állunk sorba. Valaki letett egy kis széket az ajtó elé. A
kipirosodott képű férfi leroskad rá, és elmondja, hogy fagyási sérüléseket
szenvedett a lábán, úgyhogy képtelen sokáig állni. Látom, hogy kihúzta a
fűzőket a cipőjéből, és nagyon úgy tűnik, hogy be van dagadva a bokája.
Azt mondja, valószínűleg amiatt, hogy korábban már egy másik
gyógyszertár előtt is sorban állt. Az a sor két nap hosszúságú volt.

Először nem akarom elhinni, hogy jól hallottam, de aztán elmondja, hogy
az első nap háromórás, míg a második napon hatórás sor volt.

– A bombázást követő második napon történt

– mondja. – Először elmentem a ROSZT

szupermarketbe. Amikor ott voltam, rettenetes robbanást hallottam, és

kihunytak a fények.
Elmondja, hogy rengetegen, talán több százan voltak odabent, de senki sem
szólt egy szót sem. Az emberek olyan csendben álltak a helyükön

teljes

sötétségben,

mintha

megnémultak volna. Mindenki fülelt, hogy mi folyik odakint. Aztán újra

működni kezdtek a komputerek, és pár perccel később a mennyezeti
világítás

is

felkapcsolt.

Az

emberek

megnyugodtak, és beszélgetni kezdtek. Aztán ledobtak egy újabb bombát,

és végleg elment a világítás.

Ez volt a pillanat, amikor a kutyás férfi arra jutott, hogy biztos, ami biztos,
beszerez magának néhány gyógyszert, és beállt a legközelebbi gyógyszertár
előtti sorba. Ez azonban rossz döntésnek bizonyult, mert végül olyan sokáig
kellett várakoznia, hogy fagyási sérüléseket szenvedett.

Amikor befejezi a történetét, a kutya odajön hozzá, a térdére fekteti a fejét,

lehunyja a szemét,

és

láthatóan

máris
a

kutyamennyországban érzi magát. A férfi megcirógatja a nyakát.

Kupacok a fémrács előt 2022. március 19.

Amikor a harmadik sor is véget ér a harmadik gyógyszertár előtt, és végre

bejutok, meglepően modern helyen találom magam. A falra szerelve egy
robot várakozik a kis üvegszekrények mögött, amelyekben a különféle
gyógyszerek lapulnak – amelyikre szükség van, azt a robotkar megfogja, és
engedelmesen odaviszi a pulthoz. Egy nagy, neveletlen, zöld szemű

macska ül a pulton, alig várva, hogy a vásárlók megdögönyözzék. Néha

dorombolással fejezi ki az elégedettségét, máskor minden további nélkül
belekap az ember kezébe, világossá téve, hogy ki az úr a háznál.

Amikor bemondom a rendelésemet, egyszer csak egy nő szalad be a

gyógyszertárba, és közli, hogy valaki elájult odakint. Azt mondja, hogy
ammóniumoldatra van szükségük. Ezután néhányan behoznak egy tizenhat
év körüli lányt.

Vörös hajú, és rendkívül sápadtnak tűnik.

Felültetik egy székre. A nő benedvesít egy darab vattát az

ammóniumoldattal, és a lány arcához közelíti. A lány feje megrándul.

– Jézusom, ne használjon ennyit! – mondja a gyógyszerész. – Egy csepp

elegendő.

– Jól vagyok – mondja a vörös hajú lány a szüleinek. – Kérlek, ne hívjátok

a mentőket! Ne hívjátok! Nem akarok kórházba menni!

Az apja csak azért is felhívja a mentőket, és közben komoly képet vág

hozzá, mint aki pontosan tudja, hogy mit csinál.

Elhagyom a gyógyszertárat. Ma már nem szeretnék még egyszer sorban

állni. A jóból is megárt a sok. Inkább megpróbálok rájönni, hogy le lehet-e
jutni valahogy a metróba. Az állomásokat
korábban

lehető

legbiztonságosabb óvóhelyként reklámozták.

Már

megnéztem

legközelebbit

Sportpalotánál, de azt lezárták. Most a második legközelebbi állomáshoz,

az Armijszkához tartok.

Egyedül vagyok az Armijszkához vezető, hólepte úton, ami nem jó jel.

Ahogy közelebb érek az állomáshoz, úgy látom, a körülötte lévő

hó még friss, de aztán észreveszek egy keskeny nyomvonalat, amely a

fekete gránitból emelt bejárathoz vezet. Ezek szerint van egy kis remény,
hogy be lehet jutni.

Leereszkedem a jeges lépcsőfokokon. Először semmit sem látok az

élénkzöld ragyogáson kívül, amit még a napsütötte hó okozott. Meg kell
állnom, hogy hozzászokjon a szemem a sötéthez.

Odabent sötét van. Sötét és üresség. Az állomás le van zárva. Észreveszem

az utat lezáró, ismerős fémrácsot. Már a Sportpalotánál is beleütköztem egy
ilyenbe. De aztán valami mást is észreveszek, ami megmagyarázza a
korábban megpillantott lábnyomokat.

Az állomás vécévé alakult át. A fémrács mentén jó néhány csonttá fagyott

és megkeményedett szarkupacot látni. Tehát erről van szó. Harkiv lakosai
így fejezik ki véleményüket a hatóságok felé, akik korábban megígérték,
hogy a metróállomások mindig nyitva állnak majd a civilek előtt. Azt
hiszem, meg is érdemelték.

Lassan visszamegyek a lépcsőn. Az ég ragyogóan kék, habár tegnap

lebombázták a Barabasovót, Kelet-Európa legnagyobb piacterét, és a
raktárak legjobb tudomásom szerint még mindig lángokban állnak. Talán a
szél fújta más irányba a füstöt. Lehet, hogy túl szigorúan ítélem meg a város
hatóságait. Végül is lehet, hogy ők jobban tudják, mit kell tenni egy ilyen
rendkívüli helyzetben. Az utcákat egyébként még

bombatámadások

ellenére

is

rendszeresen takarítják. Valaki elviszi a szemetet. A legtöbb harkivi lakos

otthonában még mindig van központi fűtés, villanyáram, gáz, internet. A
vízzel azonban már akadnak gondok. Napok óta szárazak a csapok, és nem

úgy tűnik, hogy a következő napokban ez változni fog.

Unalom

Miközben Putyin Luzsnyiki stadionban tartott beszédét hallgatom, magam

is meglepődöm, hogy az elsődleges érzelmi reakcióm az unalom.

Túlságosan ismerősek ezek a nagygyűlések, amelyeket bármilyen óriási

helyszínen is rendezzenek, egyetlen szék sem marad üresen, és ahol
mindenki lelkesen éljenez mindennek, függetlenül attól, hogy éppen mi
hangzik el. Egy nagy felkiáltójel áll középen, körülötte a hiányjelként
hajlongó ájtatos ezrekkel. A Kommunista Párt és a Komszomol túl sok
plenáris ülését volt szerencsém látni. Végtelen, csontig hatolóan unalmas
események voltak mind.
A Szovjetunióban, abban az országban, ahol huszonöt évig éltem, szintúgy
volt valami unalmas, sőt fojtogatóan unalmas. Persze akik a Gonosz
Birodalmaként tekintettek rá, azoknak először is az üldöztetés, a Gulag, az
afganisztáni háború és hasonlók jutnak az eszükbe.

Természetesen nem véletlenül. De ezek mellett ne feledkezzünk meg a

kongresszusok, pártgyűlések,

plénumok

és

találkozók

végeláthatatlan unalmáról sem.

Most már tudom, hogy miközben az ábécéskönyvemet olvastam, a grundon

rúgtam a bőrt, vagy amikor először megtetszett egy lány, azalatt rettenetes
és gonosz dolgok történtek az országomban. De akkoriban még mit sem
tudtunk erről.

Ötéves voltam, amikor 1969. január 16-án Jan Palach felgyújtotta magát
Prágában, hogy így tiltakozzon Csehszlovákia szovjet megszállása ellen.

Furcsán hangozhat, de még most is emlékszem arra a napra.

Éppen apám barátainál voltunk látogatóban, akiknek a lakása még tele volt
a szilveszteri díszekkel. Akkoriban az újévet kétszer is megünnepeltük,
egyszer január elsején, egyszer pedig tizennegyedikén. A felnőttek
beszélgettek, nevettek, énekeltek. Apám barátja egy nagy, sárga gitáron
játszott, és úgy festett, mintha egy filmből lépett volna elő. Én voltam az
egyetlen gyerek

társaságban,

úgyhogy
eléggé

unatkoztam, és nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Tudtam,

hogy 1969-et írunk, és megkérdeztem a felnőtteket, hogy mikor kezdődik
1970, ami akkor elég távolinak tűnt.

Elmondták, hogy még csak most kezdődött az év, és január tizenhatodika

van. Ezért emlékszem pontosan annak a máskülönben unalmas napnak a
dátumára, amikor, mint azt jóval

később megtudtam, egy prágai fiatalember, aki művészettörténetet tanult a

helyi egyetemen, benzint öntött a fejére, meggyújtott egy gyufaszálat,

és

még

valahogy

sikerült

végigrohannia az utcán, mielőtt összeesett volna.

Jan Palach délután négykor gyújtotta fel magát, amikor mi már apám
barátainál voltunk, amikor a dalokat hallgattuk, amikor apám barátja
gitározott, és amikor én unottan bóklásztam a szobákban. Hiába a
történelemnek ez a rettenetes pillanata, azokban az ünnepi díszbe öltözött
helyiségekben semmi sem változott. Az ablakban lévő muskátlik nem
fonnyadtak el, és a levegőben sem lehetett érezni a füstöt. A kései újévi
girlandok nem hulltak le a falakról, és apám barátjának énekhangja sem
csuklott el.

Így visszagondolva úgy vélem, aznap az összes felnőttnek tudnia kellett

róla, hogy orosz tankok törtek be Csehszlovákiába. Biztosan tudták, hogy
valami aljasság zajlik ott, még akkor is, ha a részletekkel esetleg nem is
voltak tisztában. Rendes emberek voltak, de úgy döntöttek, inkább
homokba dugják a fejüket.
Később, amikor ötödikes lettem, az iskolánkból néhány gyereket
kivezényeltek biodíszletnek az egyik Harkivban tartott kommunista
gyűlésre. Én kék nadrágot, fehér

inget és vörös (valójában inkább narancssárga) úttörőkendőt viseltem. Jó

sok gyerek ácsorgott a Kultúrpalota nagytermében, amikor valami fontos,
elhízott fickó kiállt a pódiumra, és borzalmas unalmas dolgokról kezdett
beszélni.

A Kultúrpalota elég nagy épület volt, mindenesetre teljes egészében

megtelt. A szónokok az ismerős frázisaikat pufogtatták, a közönség pedig
úgy tapsolt, mintha éppen valami forradalmian új gondolattal ismerkedne
meg, amely még a jelenleginél is nagyszerűbbé teheti az életet.

Amikor a Luzsnyikiben szónokló Putyint hallgattam, egyszer csak rájöttem,

hogy pontosan ugyanazt mondja el, amit már két éve, öt éve és hét éve is
elmondott. Rettentő lapos volt. Ugyanaz a letargikus unalom áradt az
egészből,

mint

szovjet

idők

régi

párteseményeiből. De azok a csillogó szemű és értelmes ábrázatú fiatalok

azért ugyanúgy éljeneztek, amikor elhangzott egy régi hazugság, amit már
mindannyian ezerszer hallottunk korábban. Mennyi kárba veszett fiatal élet.

Putyin

mindenesetre

egy
újdonságot

mégiscsak szóba hozott. Azt mondta, hogy Európa lett a nácizmus

központja. Nem Ukrajna, hanem – ki tudja, miért –: Európa.

Pszichológia

Időről

időre,

amikor

híreket

olvasok,

beleütközöm egy olyan szerzőbe, aki meg van győződve róla, hogy egész
Oroszország maga a megtestesült gonosz. Néhányan odáig mennek, hogy
kijelentik, az oroszok genetikailag korcsok, hiszen a mongol nomád törzsek
leszármazottjai, akiknek brutalitása és erőszakos természete messze földön
hírhedt volt. Valóban, elegendő

egy röpke pillantást vetnünk az orosz történelemre, és könnyen hajlamosak

lehetünk egyetérteni ezzel a megállapítással.

Ha néhány óráig nézzük az orosz tévét, szintén arra juthatunk, hogy az

oroszok afféle szörnyetegek.

Ha

Ukrajnában

élsz,

és

körbenézel, azt hiheted, hogy az összes orosz vadember vagy elmebeteg,

elvégre egyetlen épeszű emberi lény sem tenne olyasmit, mint amit most ők
tesznek. A dolgok azonban sokszor nem olyan egyszerűek, mint
amilyennek látszanak.

Az 1960-as években Stanley Milgram megkérdezte a hallgatóitól, mit

gondolnak, hány ember volna képes súlyos, akár halálos kimenetelű

fájdalmat

okozni

másoknak,

amennyiben erre felszólítják őket. Másképpen fogalmazva, a kérdés arra

vonatkozott, vajon hányan válhatnak közülünk gyilkossá. A pszichológia
szakos diákok úgy vélték, hogy legfeljebb a népesség egy-két százalékáról
lehet szó. A Milgram által lebonyolított kísérlet arra jutott, hogy az arány
ennél lényegesen nagyobb: az Egyesült Államokban 61%, míg a másutt
folytatott kutatásokban 66% volt hajlandó elvben halálos erejű áramütést
okozni másoknak.

Az emberek nagyjából mindenütt ugyanúgy viselkedtek, függetlenül a faji

hovatartozásuktól és a nemzetiségüktől. Ez azt jelenti, hogy megfelelő
körülmények között nemcsak az oroszok, hanem bármelyik, még a
legbékésebb népcsoport tagjai is könnyedén vérszomjas csőcselékké
züllhetnek le.

Az azóta híressé vált kísérletet nagyjából így kell elképzelni. Valakit

leszíjaznak egy székbe, a csuklójára elektródákat erősítenek, és az illetőnek
szópárokat kell megtanulnia egy listáról. Ha hibázik, akkor a kísérletben
részt vevő másik személy, aki a „tanár” szerepét kapta, áramütést okoz neki.
Az áramütés – ami persze nem valódi, és a „tanuló” csak eljátssza a
fájdalmat – minden egyes hiba után egyre erősebbé válik. Ha a
szerencsétlen „tanár”

esetleg jámboran azt mondja, hogy nem szeretné

folytatni ezt a szörnyűséget, akkor olyasféle válaszokat

kap,

hogy

„elengedhetetlenül

szükséges, hogy eleget tegyen a feladatának”, esetleg „nincs más

választása, folytatnia kell”.

A 61–66%-os eredmény – azoknak az aránya, akik eljutottak a halálos erejű

áramütésig –

egészen jól korrelál a Putyin ukrajnai háborúját támogatók 71%-os

arányával. Igaz, a 71% még mindig jóval több, mint a 61%.

A kísérlet egyik érdekes eleme, hogy amikor a

„tanárt” instruáló kísérletvezetők laboratóriumi köpenyt viseltek, vagy más

módokon jelezték tekintélyüket, akkor a halálos áramütést okozók aránya
még tovább emelkedett. Az aljas diktátorok ezt a jelenséget nagyon
pontosan megértették. Ezért dolgoznak folyamatosan a zsíros kis
mancsukkal azon, hogy minden elképzelhető módon az autoritás és a
hatalom megtestesítőjének lássák őket, és minden erő az ő kezükben
összpontosuljon. Ezért történhetett, hogy a Luzsnyiki stadionban szónokló
Putyin a Szentírásra hivatkozva igyekezett igazolni, hogy helyesen
cselekszik. Ezért reszketett meg a hangja teátrálisan, amikor a Bibliából
idézett.

Mindez csak egy újabb fehér, laboratóriumi köpönyeg volt, amit magára
kapott, hogy ezáltal még fontosabb és hatalmasabb figurának tűnhessen.
Mintha az orosz zászlók irtózatos rengetege,

amelynek

lengedezése

levendulaszínbe borította a Luzsnyikit, nem lett volna elég.

Függetlenül attól, hogy ténylegesen mi hangzott el, az üzenet meglehetősen
egyszerű

volt: „Elengedhetetlenül szükséges, hogy eleget tegyetek

feladatotoknak.”

Netán:

„Elengedhetetlenül

szükséges,

hogy

legyilkoljátok azokat az ukránokat”, esetleg:

„Nincs más választásotok, meg kell ölnötök az ukránokat.” Ezért

lehetséges, hogy az oroszok 71%-a támogatja a háborút. Nem azért, mert
mindannyian rossz emberek, hanem azért, mert ők is egy óriási Milgram-
kísérlet résztvevői –

azzal a különbséggel, hogy ebben a kísérletben a fájdalom és a halál nagyon

is valóságos.

„Nincs

erőteljesebb

kinyilvánítása

szeretetnek annál, mint amikor feláldozzuk magunkat egy barátunkért”,

búgta Putyin a legédesebb hangján. Netán így akart glóriát kanyarítani a
szarvai köré?
Szomjúság

2022. március 22.

Már négy napja élünk víz nélkül. Minden alkalommal, ha a fürdőszoba

közelébe megyünk, próbát teszünk a csappal, hátha maradt még benne
néhány csepp. Valaki az interneten azt írta, hogy az oroszok, ezek a
megveszekedett idióták,

lebombázták

kocsetoki

szivattyúállomást. Az állomást nem lehet megjavítani, mivel Kocsetok

jelenleg orosz ellenőrzés alatt áll.

A térképre pillantok. Igen, úgy tűnik, igaz.

Harkivba az ivóvíz a Pecsenyihi-tóból érkezik, ahonnan először

Csuhujivba, majd a közelében lévő Kocsetokba kerül. Arrafelé még egy
vízmúzeum is található.

– Kocsetok? – kérdezi a feleségem. – Jártam arra egyszer egy nyári

táborban, még iskoláskoromban.

Az internet egy másik zugában arról írnak, hogy néhányan elkezdtek havat
gyűjteni, amiből megpróbálnak ivóvizet nyerni. Ez már nekem is eszembe
jutott. Elég sok idő és erőfeszítés, és aztán amikor elolvad a hó,
nevetségesen kevés

víz marad utána, amit egyébként sem lehet meginni, mert túl piszkos. Egy
másik lehetőség, hogy az ember jégcsapokat gyűjt, ma viszont ehhez túl
meleg van, úgyhogy mostanra az összes jégcsap leesett a tetőkről, és
parányi szilánkokra tört az utcán. Ha esetleg arra jutok, hogy mégiscsak
megpróbálkozok a hógyűjtéssel, akkor azt ma kell megtennem, mert
holnapra minden elolvad.
Délután a feleségem észrevesz néhány embert az utcán, akiknél vízzel teli
műanyag palackok vannak. Annyi palackot veszek magamhoz, amennyit
csak tudok, majd kimegyek, hogy ellenőrizzem a környéken lévő

automatákat. Már messziről látom, hogy nem áll előttük sor, de azért
közelebb megyek, hogy megbizonyosodjak róla, mi a helyzet. Hallani
lehetett róla korábban, hogy az automatákban lévő víz valójában nem a fúrt
kutakból származik, ahogy hirdetik, hanem ugyanazokból a vezetékekből,
amelyeket egyébként is használunk, azzal a különbséggel, hogy ez tisztított.
Bármi is az igazság, az automaták üresek.

A szupermarketben azonban maradt még egy kevés víz. Kis, műanyag

palackokban kapni, és szépen felszökött az ára. Arra jutok, hogy egyelőre
nem vásárolok. Még nem vagyunk

olyan

szomjasak,

hogy

mindenképpen

rászorulnánk.

Miután huszonöt napja folyamatosan bombázzák a várost, úgy véltem, hogy

többé már semmi nem tud meglepni. Ekkor megdöbbentő látvány fogad:
hihetetlenül sokan állnak sorban, hogy vizet vegyenek. Nem tudom, hogy
hol kezdődik a sor, de valahol az épületek közül bukkan elő, majd messzire
távolodik, aztán visszafordul, közeledni kezd, majd továbbhalad a
napsütötte végtelenbe, ahol a vége eltűnik a fák között. Vajon miért állnak
sorba ezek az emberek, ha bemehetnek a szupermarketbe, hogy ásványvizet
vegyenek, ami alig tízszer annyiba kerül, mintha az automatából

akarnák

beszerezni,

ahol
egyébként sincs már? Fogalmam sincs.

Ahelyett, hogy erre a sorra fecsérelném az időmet, inkább hazamegyek, és

átültetem a nyolc aprócska fenyőfámat. Nagyobb cserépre van szükségük,
de egyébként úgy tűnik, jól vannak. A legnagyobb még mindig kisebb egy
gyufaszálnál. Az volt az ötletem, hogy miután megnőnek,

akár

karácsonyfaként

is

használhatjuk őket éveken át. Az egyiket megtartjuk magunknak, a többit

pedig elajándékozzuk azoknak, akik szeretnék. Ha mondjuk öt éven át
használjuk ezeket a fákat, azzal nyolcszor öt, vagyis negyven fenyőt

kímélhetünk meg a kivágástól. A háború nem tört örökké, és Putyin sem

lesz itt örökké.

Akárcsak minden gonosz, ez is ideiglenes, úgyhogy a jövőnkre is

gondolnunk kell.

Tény, hogy a világegyetem állandóan változik. Az egyszerűség felől halad a

komplexitás felé, és mivel a gonosz mindig primitívebb a jónál, ezért aztán
a világegyetem is a gonoszság felől halad a jóság felé. Örökösen.

Az idő maga is a jóság fenséges folyama, és mindazok a gonosz dolgok,

amelyeket megtapasztalunk, csupán pillanatnyi örvények ebben az
áradatban. Ezért ültetem át ma ezeket a parányi fákat. Olyan tíz év múlva,
amikor már túl nagyok ahhoz, hogy a lakásban tartsuk, elültetjük őket
valahol az erdőben.

Aztán

öt-hatszáz

év
múlva

akár

nyolcvanméteresre is megnőhetnek, majdnem olyan magasra, mint egy

harmincemeletes panelház. Akkor már senki, csak néhány habókos
történész fog emlékezni Putyin nevére, a fenyőfáim azonban, amelyek most
még egy gyufaszálnál is kisebbek, fennmaradnak.

Ma egy kevés értékes vizet locsolok rájuk, hogy ne haljanak szomjan.

Jatrany

Olyan, mint a Csillagok háborúja, csakhogy ez valóságos.

repülő

fekete

körvonalai

kirajzolódnak az elsötétült ég nyugati féltekéje alatt. A légvédelmünk

lövedékei tisztán kivehetőek, akár az aranyló tűzcsomók; olyan sebesen
mozognak, ahogy egy lehulló vízcsepp, és csak valamivel lassabbak a
hullócsillagoknál.

De talán mégsem elég gyorsak, mert az ellenséges repülő még egyben van.

Aztán egy másik légvédelmi fegyvert is működésbe hoznak. Ez már olyan

gyorsan tüzel, hogy a golyók – vagy bármik is legyenek, amik elhagyják a
csövét – egyetlen, tüzesen izzó csíknak látszanak. Valójában nem is csík,
hanem ív, hiszen most már látom, hogy ezek a lövedékek sosem egyenesen,
hanem görbén haladnak előre. A másik, ami feltűnik, hogy az ellenséges
pilóta nem örül a fogadtatásnak. Kezd nyugtalanná válni. Folyamatosan
megpróbál irányt váltani, mintha csak egy légi bemutatón szerepelne, alatta
a lelkesen tapsoló nézőkkel.
Csakhogy ez most valóságos. Ez élet-halál harc, úgyhogy a pilóta érthető
módon ideges – és aki ideges, az hibázik.

tűzzápor

nem

lankad.

Minden

másodpercben százával zúdulnak az ég felé a golyók, mint amikor egy

kisded egy maréknyi homokot szór a levegőbe. Elég lassan indulnak meg
lefelé, aminek láttán arra gondolok, milyen gyöngécske erő is a gravitáció
mindazzal a halálos veszedelemmel szemben, amit az ember alkotott. A
légvédelmi gépágyú kezelője érti a dolgát. Tudja, hogy a pilóta nem tud
azonnal irányt váltani, úgyhogy a lövedékek görbéjét szándékosan nem a
repülőre, hanem valamivel elé irányítja. Csak idő kérdése, és el fogja
találni.

Az egész úgy néz ki, mintha egy locsolócsővel akarnál elkapni egy
pillangót. A pillangó látja a locsolót és a belőle kitörő vizet, de még mindig
értetlenül csapkod a kis szárnyaival ahelyett, hogy gyorsan menekülőre
fogná.

Az ellenséges repülő olykor visszalő, és ilyenkor jól látni a gépesített Zeusz

felől érkező

tüzes nyílvesszőket. Mindenfelé szálldosnak, mintha csak kavicsokat

hajigáltak volna el, és talán éppen ezért nem is érnek célt. Végül is érthető –
nem olyan könnyű célozni, ha közben a repülőt is vezetnie kell.

Mindezt azért tudom ilyen alaposan nyomon követni, mert már felvételről
nézem. Tudom, hogy három és fél percen belül a jelenet véget ér: a
repülőből egy hosszú, fekete füstcsík fog felcsapni, mielőtt lezuhanna az
erdőbe. Az a
körülmény, hogy az eseményre már néhány órája sor került, nem teszi azt
kevésbé látványossá. De ettől ez még nem a Csillagok háborúja. Nem, itt
valaki kioltja valakinek az életét, aki azért tört rá, hogy kioltsa az ő életét.

Valaki, akinek ugyanúgy tíz ujja van, mint neked. Valaki, aki lélegzik,
izzad, és akinek a pulzusa alighanem az egekbe szökik, amikor a repülője
végül találatot kap. Valaki, akinek szülei és gyerekei vannak, akinek barátai
és gyerekkori emlékei vannak – valaki éppen a szemed előtt hal meg.

Lenémítom a felvételt, és ekkor felcsendül egy melódia. Az ellenséges

repülő az égen táncol, arra a dallamra, amely a szívemből hangzik fel.

Egy ukrán dal, amit még anyám énekelt nekem sok-sok évvel ezelőtt,
amikor még fiatal volt. A dal neve Jatrany, és az ellenséges repülő ennek az
ütemére táncol az égen.

Ez volt az egyetlen dal, amit énekelt.

Emlékszem rá, ahogy zoknit stoppolt vagy mosogatott, és közben a Jatrany

t dúdolta. A Jatrany egy folyó neve. A dalban egy férfi megpillant egy
gyönyörű ukrán lányt, aki a folyóhoz megy vízért. A férfi arra gondol,
milyen szerencsés ez a lány, hogy családja és kerítéssel övezett saját háza
van. Minden, ami a házában van, az övé. Ehhez képest neki, a férfinak,

semmije sincs, csak a kardja, a paripája és a pipája.

Egyszer megkérdeztem anyámat, miről szól valójában ez a dal. Nem tudta,

de azért megpróbálta megfejteni.

– Azt hiszem – mondta –, egy katonáról szól, aki a háború után hazatérve
azzal szembesül, hogy az otthona és a szülőföldje hanyatlásnak indult.
Immáron semmije sincs, úgyhogy amikor megpillantja a folyónál ezt a
gyönyörű lányt, elsírja magát.

Ez volt anyám értelmezése, és azt hiszem, most is tökéletesen megállná a

helyét. Talán ez volt az oka, amiért éppen ma jutott eszembe ez a dal.

Trágárságok
Egy nő megy az úton.

– Nézd csak – mondja. – Aknák. Milyen sok van belőlük!

Nagy, barnás zöld tankelhárító aknák. Valaki vagy egy tucatnyit helyezett el
belőlük az úton, és még arra sem vette a fáradságot, hogy egy kevés földet
szórjon rájuk. Nem lehet elmozdítani őket, mert mindegyiket úgy állították
be, hogy ha megpróbálják felemelni, rögtön robbannak. Tankok és kocsik itt
nem jutnak át, az emberek azonban elsétálhatnak közöttük.

A nő óvatosan halad előre, akár egy macska az élére állított

gyufásskatulyák között.

Szerencsére nincs nehéz dolga, mert az aknák több mint egyméteres

távolságra vannak egymástól.

Valamivel előrébb egy kiégett katonai jármű

áll az úton.

– Légy óvatos – mondja a nő. – Már megint itt vannak. Aknák.

Minden jel szerint a jármű ráhajtott egy aknára, ami felrobbant, ugyanakkor
a kráter közepén máris egy új akna van – mint egy légy,

ami rászállt a friss sebre. Vajon ki tette? Az oroszok vagy a mieink? Ki

csinálja ezt? Nincs válasz.

– Nézd csak! – mondja a nő. – Egy holttest?

Igen, egy holttest! Egy férfi az.

Egy holttest fekszik úgy tíz méterre az úttól.

Már belepte a hó. Vajon idáig repítette a lökéshullám, vagy még maradt
annyi ereje ahhoz, hogy vérben ázva megtegye ezeket az utolsó lépéseket,
mielőtt elzuhant volna, hogy behunyja a szemét, és a hó megüljön az állán?
Orosz volt vagy a mieink egyike? Senki sem tudja, és senki sem töri magát,
hogy kiderítse.

A nő trágárságokat kiabál. Egész idő alatt oroszul

beszél,

úgyhogy

most

orosz

káromkodások hagyják el a száját.

Az

orosz

trágárságok

nyelvészeti

szempontból roppant érdekes jelenségek. Az ember vesz öt-hat szót, és a

közel végtelen mennyiségben rendelkezésre álló elő- és utótagokkal

szinte

bármilyen

kifejezést

összerakhat belőlük, mintha csak legózna. Ha szeretnénk, rögtön két képzőt

is lehet csatolni egy gyökhöz, vagy éppen két gyökből is képezhetünk

egyetlen

szót.
Elméletileg

bármilyen témában választékosan ki tudjuk fejezni

véleményünket

kizárólag

káromkodások, illetve néhány névmás és elöljáró

használatával,

az

oroszban

trágárságok ugyanis ezt az utóbbi kettőt leszámítva

bárhol

megjelenhetnek.

gyakorlatban mindenesetre az a jellemző, hogy a trágárságok egy-két

„normális” szó után következnek.

Képzeljük el az angolt úgy, hogy abban minden második szó a „f*ck”. A

leleményes szitkozódásokkal tarkított orosz is hasonló, csak ennél jóval
változatosabb. Az ukrán nyelv nem büszkélkedhet ezzel a sajátos
adottsággal, vagyis ha az ember ukránul akar káromkodni, akkor ahhoz
orosz szavakat kell kölcsönöznie. Az orosz trágárságok

semmiféle
információt

nem

hordoznak, egyszerűen az érzelmek kifejezésére szolgálnak, esetleg annak

elleplezésére, ha nem jut eszünkbe a megfelelő szó.

Ma

már

mindenhonnan

efféle

káromkodásokat hallani. Ott vannak a hírekben, a politikai beszédekben, és

az emberek is így kommunikálnak egymással az utcán. Először kellemetlen
volt, de aztán hozzászoktunk.

2022. március 23.

Ez az első olyan nap, amikor valóban kellemes az idő. Kevesebb mint egy
hét alatt harminc fokot emelkedett a hőmérséklet. Ma már víz is jött a
csapból. Néhány élelmiszerüzlet újra

megnyitotta a kapuit. A sorok megrövidültek.

Két ember a kaviárokról beszélget a boltban.

– Nézd, &@#! Hát én #&#@ meg fogom venni ezt a #&#& kaviárt – közli
az egyikük.

– Hű, #&#, ez tényleg &#& jó egy kis #&#@

vodkával! – feleli a másik.

– Nem, inkább #&#@ később veszem meg,

&>&>! – mondja az első.

– Úgy érted, &#&, amikor majd…?

– Úgy, #&#@! Majd a #&@ Győzelem Napján megveszem!

A csevegés még ebben a hangnemben folytatódik egy darabig, de senki

rájuk sem hederít, senki sem zavartatja magát, ugyanis a háború időközben
az egyik legalapvetőbb morális meggyőződésünket is megváltoztatta: a
trágárságok többé már nem számítanak trágárságnak, sőt, ha az ellenségre
alkalmazzuk őket, kifejezetten fegyverként használhatóak.

Gázszelep

Késő

éjszaka

meglátogatom

egy

szomszédasszonyomat. Az ajtaja alig öt méterre van az enyémtől, de ezek a

méterek most olyan sötétek, hogy néhány pillanatra mintha megvakulnék.
Aztán oldalra fordulok, és rettenetes csillagokat pillantok meg a széles
ablakon túl, amint engem figyelnek. Annyi van belőlük, mint
homokszemből a tengerparton.

A fénylő sokaságban alig ismerem fel a csillagképeket. Az egész ég lángba

borult, és egyáltalán nem úgy fest, mint egy ragyogó pöttyökkel díszített
fekete kupola, ahogy máskor.

Most mélysége van, és a levegő végtelen tisztasága miatt jól látom, hogy ez
a mélység is végtelen.

Az igazi csillagok varázslatosak. De vajon mikor igaziak? Akkor biztosan

nem, ha a városból pillantunk fel az égre. Akkor sem, ha egy folyón
utazunk, és leszáll az éjszaka, és olyan messze vagyunk bármilyen lakott
területről, hogy semmiféle fény sem hatol el hozzánk. A folyóparton
ugyanis mindig van valahol egy lámpás vagy egy tábortűz, esetleg némi
parázs, amely úgy vöröslik, akár a
repülőről megpillantott, távolban derengő

városok éjszaka, és ezek miatt aztán a csillagok fényét sem látjuk teljes
pompájukban. Az utolsó alkalom, amikor igazi csillagokat láttam, vagyis
amikor a fényüket nem szennyezték be emberkéz alkotta fényforrások,
ötven éve volt, egy téli éjszakán, a Kurszki régió egyik falujában. Úgy
emlékszem azokra a csillagokra, mintha csak tegnap láttam volna őket –
vagy talán nem is a csillagokra emlékszem, hanem arra az érzésre, amit
bennem ébresztettek, arra az érzésre, amelyet Van Gogh próbált meg átadni
a festményével. Akkor, kisfiúként, vissza kellett tartanom a lélegzetemet,
mert a csillagok fénye még a leheletemet is bevilágította volna.

Amikor aztán a pára eloszlott a levegőben, végre megpillantottam, hogyan

is néznek ki az igazi csillagok.

Most is valami hasonlót érzek. Hihetetlenül tiszta az éjszakai levegő. A

házak előtt és az utcákon elolvadt a hó, és minden áttetsző

feketének, sima feketének vagy egyszerűen csak mélységes, éjféli feketének

tűnik. Az épületek falai és a környező fák is tintafeketék, de a magasból
zuhogó hideg, erőteljes fénynek köszönhetően még mindig jól kivehetőek.

És aztán meghallom a tüzérségi lövegeket a távolból, és egy-két

másodperccel később rózsaszín villanások jelennek meg a csillagos ég,

a házak és a fák alkotta sötétben. Aztán minden újra elcsendesedik. A

következő percben észreveszek valakit, aki az egyik szemközti épületben
egy gyertyával a kezében az ablakhoz lép. Aztán valaki felkapcsolja a
lámpát az egyik szobában, majd rögtön utána le is oltja. Mintha egy ijedt
egér kukucskált volna ki az üregéből, hogy aztán azzal a lendülettel vissza
is térjen a sötétbe. Valamivel később két férfit pillantok meg az utcán. Az
egyikük valamivel lemaradt a másik mögött, és egy lámpás van nála, így az,
aki elöl megy, hosszú árnyékot vet. Mindkettőjüknél gépfegyver van.
Bizonyára szolgálatban vannak.

Megteszem a szomszédasszonyom ajtajáig vezető utolsó métereket.

Nyugtalan, mert holnap készül elhagyni a várost. Elmondja, hogy negyven
évébe került, amíg saját lakást tudott venni magának, most pedig itt hagyja,
ki tudja, mennyi ideig. Néha elsírja magát. Elmondja, hogy hol tartja az
ennivalót, mivel a távollétében én és a feleségem fogunk vigyázni a
lakására.

Még van nála némi rizs, tojás, napraforgóolaj.

Azt is elmondja, hogy a szelepeket mindig kilencven fokban el kell

fordítani. Megmutatja a biztonsági szelepet, ami lezárja a gázt a lakásban.
Emiatt legalább nem aggódik. Azt mondja, az rendesen el van zárva.

– Mert én magam állítottam be – folytatja. –

Tudom, hogyan kell csinálni. Ötéves koromban

minden este elcsavartam ezt a fogantyút.

– Miért? – kérdezem. Magam elé képzelek egy ötéves, tágra nyílt szemű,
csapzott kislányt, aki esténként azt gyakorolja, hogyan kell elzárni a gázt.

– Azért, hogy felkészüljek a háborúra –

válaszolja. – Akkoriban mindenki azt mondta, hogy az amerikaiak meg

fognak támadni bennünket.

Teniszezők (2)

2022. március 23.

Leonyid Sztanyiszlavszkij, a világ legidősebb teniszjátékosa

elhagyta

Harkivot.

Már

Lengyelországban van a lányánál. Tegnap ünnepelte a kilencvennyolcadik

születésnapját.
Ugyanolyan derűlátó, mint egész életében mindig. Azt mondja, korábban
már kétszer teniszezett Lengyelországban. Az idős emberek számára jóval
megterhelőbb, ha alapjaiban változik meg az életük, ha meg kell
változtatniuk a szokásaikat, vagy ha el kell hagyniuk a helyet, ahol

már

annyi

éve

élnek.

Leonyid

Sztanyiszlavszkij azonban nem öregember.

Lehet, hogy annak tűnik, de fiatalnak érzi magát.

A barátja, Tyimofejics, Ukrajna első számú hetven

fölötti

teniszezője,

kissé

levert

mostanában. Harkivban már nem tud teniszezni. A ház, ahol lakik, szinte
teljesen elhagyatottá vált, és néhány vandál még a bejárati ajtót is betörte.
Minden bank bezárt, úgyhogy nem jut hozzá a nyugdíjához. Az ideje nagy
részét sorban állással és a humanitárius

segélycsomagokra való várakozással tölti. Azt mondja, nem fél a haláltól,

mert rendkívül érdekes élete volt. Ez kétségkívül így van, az élete legalább
ezernyi apróbetűs oldalt megtölthetne. Egyedül attól fél, hogy egy bomba
esetleg
nyomorékká

teszi.

Nem

akar

nyomorékként élni.

A szíve mélyén ő is putyinimádó, mint oly sokan az idősebb nemzedék

tagjai közül, akik a Szovjetunióban élték le életük nagyobb részét, és
évtizedeken keresztül nézték az orosz tévét.

Nem szereti a vitát és a nézeteltéréseket. Ha megismétli a propaganda

valamilyen dögletes állítását, és a körülötte lévők tiltakozni kezdenek,
akkor valami olyasmit mond, „Igen, persze, igazatok van”, majd megismétli
az iménti képtelenség valamilyen enyhébb változatát.

Mostanra közhellyé vált Ukrajnában a putyinista

propagandát

goebbelsihez

hasonlítani, de pszichológiai szempontból jelentős különbségek vannak a

kettő között.

Goebbels sosem mondta, hogy a zsidók saját magukat küldenék

haláltáborokba, és saját magukat készülnének kiirtani. Ez elég furcsán is
vette volna ki magát. Ezzel szemben az orosz propagandisták azt
sulykolják, hogy az ukránok bombázzák Mariupolt, és ők igyekeznek
eltörölni a saját városukat a föld színéről, a benne élő több százezer civillel
egyetemben. Egy

nő felhívja a moszkvai rokonát, és elküldi neki a pusztításról készült

felvételeket, a moszkvai rokon azonban csak annyit felel, hogy mi magunk
pusztítjuk a saját épületeinket.

Az orosz propaganda lényegében a

„gaslighting”-nak nevezett pszichológiai trükk előrehaladott változata.

Ennek lényege az, hogy ordító hazugságokkal traktáljuk a másikat, aminek
hatására az megkérdőjelezi a valóságot.

És úgy tűnik, hogy mindez nagyon is működik.

Tyimofejics barátai valamivel fiatalabbak hetvennél, és igyekeznek olyan

aktív életmódot folytatni, amennyire a jelen körülmények engedik. Az
egyik teniszező elment egy közfürdőbe, majd beúszott a jeges vízbe, és lőtt
magáról egy fotót Szaltivkával a háttérben.

Néhány másik teniszező az egész várost bejárta, hogy találjanak egy pályát,
ahol még játszhatnak

– annyira függnek a tenisztől, mint mások az alkoholtól vagy a kokaintól.

Sajnos egyetlen sportközpont sem engedte be őket.

Úgyhogy ha már túl idős vagy ahhoz, hogy fegyvert fogj, de nem tudod,
mihez kezdj magaddal, a legjobb, amit Harkivban tehetsz, hogy kimész a
parkba, leteszed a feneked egy padra, és szép csendben figyeled a
járókelőket.

Kétségkívül érdekes látványt nyújtanak. Fiatal anyukák érkeznek a

csecsemőikkel, sokan a kutyájukat sétáltatják pórázon. Süt a nap, az

emberek mosolyognak és szotyoláznak, rakéták húznak el az égen,

szorgalmasan tüzel a légvédelem, próbálják kilőni a betolakodókat. Az
emberek annyira hozzászoktak a rakétákhoz és a robbanásokhoz, hogy
senki sem aggódik túlságosan. Még a kiskutyák sem ugranak meg ijedten,
és nem kezdenek nyüszíteni, ha egy újabb zajos BANG! hangzik fel.

Néhányan a kertjükben gyűlnek össze barbecue-zni. Meg kell hagyni, a sülő

húsnak ínycsiklandó illata van. Valaki hozzálátott, hogy kiporolja a
szőnyegét, és a hang hosszan visszhangzik a magas lakóépületek közti
ürességben. Az emberek megfordulnak, és lehervad az arcukról a mosoly. A
szívük egyszer csak mintha a gyomrukba süllyedne, és még a kiskutyák is
szökdécselni és nyüszíteni kezdenek ijedtükben. Miért? Azért, mert a
szőnyeg csapkodásának hangja egy tüzelő gépfegyverre emlékezteti őket.

Hazafiság (2)

2022. március 25.

A város hetek óta egyre inkább elnéptelenedik.

A folyamat lassan, szinte észrevehetetlenül zajlik, hiszen még mindig sokan

állnak sorban az üzletek előtt, vagy sétálgatnak a napfényes utcákon, de a
harmadik emeleten, ahol én is élek, négy lakásból három már üresen áll –
csak mi maradtunk.

A helyzet Harkivban nem lett rosszabb, de az emberek egyre kevésbé bírják

a feszültséget.

Létezik az a fajta nyomás, ami alatt mindenki megtörik. Ma reggel ötkor

kezdődött a tüzérségi támadás, és az egész ház beleremegett a lövésekbe.
Ha sikerül néhány percnél tovább lehunynom a szemem, arról álmodom,
hogy tankok csövei másznak a képembe, és hiába próbálok elfutni előlük.
Az étellel teli zacskók, amiket magammal viszek, kicsúsznak a kezemből és
szétnyílnak, de krumplik helyett azokban is csak tüzérségi lövedékek
vannak, melyek úgy csillognak és olyan csúszósak, mint a belek.

Minden ember más. Vannak, akiket elsősorban az érdekeik hajtanak:

kedvelik az új dolgokat, az új helyeket, az új ismerősöket. Ők könnyen

elmenekülnek

anélkül,

hogy

hátratekintenének. Másokat, köztük engem is, inkább a szeretet határoz

meg: ők szeretik a régi dolgokat és az ismerős helyeket. Újraolvassák a
kedvenc könyveiket, újranézik a kedvenc filmjeiket, a régi barátaikkal
beszélgetnek, és akkor érzik magukat boldognak, ha már ismerős helyeket
kereshetnek fel újra. Ilyen az én szerény, erőszakmentes hazafiságom:
szeretem azokat a dolgokat, amelyeket már jól ismerek, amelyeket már
sokszor kézbe vettem. Szeretem azokat az utakat, amelyeken már
számtalanszor jártam, azokat a folyókat, amelyeken annyiszor
végigeveztem.

Számomra akkor a legszebb az ébredés, ha négy órakor, egy kellemes

sátorban ér, amit már megérintettek a hajnal első napsugarai. Ilyenkor
kikászálódom, és megnézem a tágas mezőn túl kibontakozó, rózsaszínű
napfelkeltét. A reggeli köd sűrű gomolyagokban siklik a föld felett, mint
megannyi szárnyas őshüllő, szinte érinteni lehet. A mezőt benőtte a magas
fű, és minden egyes fűszál lehajtja a fejét egy-egy nehéz harmatcsepp

súlyától.

Minden

egyes

harmatcsepp belsejében parányi nap rejtőzik, és minden egyes parányi nap

nagyobb fénnyel

ragyog az igazi napnál, amely még olyan rózsaszín, mint egy tehén tőgye,
és egyáltalán nem vakító. A vízszintesen érkező napfényben minden egyes
fűszál éles, hosszú árnyékot vet, úgyhogy mind a mező, mind a köd olyan,
mintha csíkokra lenne osztva. Minden felettébb költői, ugyanakkor olyan
egyszerű, hogy a reggelnek nincs szüksége metaforákra vagy szépséges
szavakra ahhoz, hogy megfelelően leírjuk.

A folyóparton állok. A víz fölött gomolygó sűrű köd együtt halad a

folyóval. Eszembe jut, hogy az emlékezetembe kellene vésnem ezeket a
perceket, hogy örökké velem maradjanak. Nincs különösebb oka, de
szeretném, ha mindig elkísérnének. A ködfolyó lassan lebeg előre, akár egy
végtelen vonat, amely magát az időt viszi magával, vagy talán csak az idő
tiszta, békés lényegét, amely senkit sem tesz öreggé, és nem hoz magával
halált. Egy hosszú lábú gólya, amely leginkább egy kisebbfajta
dinoszauruszra hasonlít, felemeli narancssárga csőrét, és egy
természetbúvár kíváncsiságával méreget. Úgy néz rám, ahogy egy
érdeklődő gyermek nézi a fát, amely már majdnem eggyé vált a kertet
körbeölelő vaskerítéssel.

Ekkor meghallok valamit; kutyaugatás lehet.

Megfordulok, de nem kutyát, hanem őzeket látok kilépni a szintén ködtől

nehéz erdőből.

Igazából csak az agancsos fejüket látom, alatta

mindent homályba borít a fehér derengés. A vezér felém fordítja a fejét,

végigmér, és mond valamit az ugatásra emlékeztető hangján. Vagy velem
akar közölni valamit, vagy a csapatát figyelmezteti a jelenlétemre.

Ez az én szerény hazafiságom. Jól tudom, hogy ezrével léteznek ennél jobb

helyek a világon. Ahol talán nem őzek, hanem jaguárok vagy orrszarvúk
sétálnak ki a reggeli ködből, és gólyák

helyett

tarkabarka

arapapagájok

követnek a kíváncsi tekintetükkel. Csakhogy én félek a jaguároktól és az

orrszarvúktól, hacsak nincsenek rács mögött, és a gólyákat is jobban
kedvelem a papagájoknál – elvégre nem az utóbbiak hozzák a kisbabákat,
nyilván azért, mert nem elég hosszú hozzá a csőrük. Mindazok az egyszerű
dolgok, amelyeket szeretek, itt vannak körülöttem.

Úgyhogy nem akarom elhagyni Harkivot.

Vagy legalábbis egyelőre nem. Egészen addig maradok, amíg

elviselhetetlenné nem válik.

Hazafiság (3)
Néhányan talán úgy vélik, a hazafiságom nem eléggé hazafias. Végül is
semmilyen etnikai összetevője nincsen. Nem szól másról, mint arról, hogy
szeretem azokat a dolgokat, amelyek közel állnak hozzám. Szigorúan véve
még csak semmi ukrán vonás sincs benne, ez csak és kizárólag az enyém.
Sosem hittem, hogy az ország, ahol élek, pusztán azért jobb volna
bármelyik másik országnál, mert történetesen én is itt lakom; ez logikai
képtelenség. Mindig is tudtam, hogy az országom közel sem tökéletes,
úgyhogy a magam részéről mindig tenni próbáltam érte, hogy legalább egy
kicsivel jobb lehessen. Sosem gondoltam, hogy muszáj a történelmünknek

tele

lennie

rettenetes

küzdelmekkel

és

rettenetes

diadalokkal,

úgyhogy, kompenzációs céllal, igyekeztem tenni egy jobb jövőért.

Úgy vélem, a hazafiságom eléggé idejétmúlt.

Érzem, hogy a dolgok körülöttem rászorulnak a szeretetemre, és hogy még

a tárgyaknak is lelke születik, ha képes vagyok szeretni őket.

Csakhogy a modern világban a legtöbb holmi, ami körbevesz bennünket,

eldobható. Még

éppen csak megszületett a lélek a fából, vasból vagy szövetből készült

testükben, és már ki is dobjuk őket, hogy újat vegyünk helyettük. Az új
dolgok pedig kemények, sterilek, nem ismernek könyörületet, akár néhány
ijesztő kórházban a nővérkék.
Műanyagból,

fémből,

üvegből

készültek, vagy nem többek megfoghatatlan adatfelhőknél.

Nyoma

sincs

bennük

szeretetnek.

Lehetséges, hogy a hazafiságom tévedésen alapul, és egyáltalán nem is jó

semmire.

Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor a folyón eveztünk,

megálltunk éjszakára Izjumtól nem messze. Felállítottuk a sátrunkat,
kihúztuk a kajakot a vízből, és beletettük a holminkat. A teliholdnak
köszönhetően ragyogó és tiszta éjszakánk volt. Elszenderedtünk a sátorban,
de hamarosan különös zajra ébredtünk fel.

Amikor

kikászálódtam,

egy

rókát

pillantottam meg a fogai között a cipőm fűzőjével. Az állat után eredtem, de

kiderült, hogy gyorsabb, mint vártam. Némi keresgélés után aztán
megtaláltam a cipőmet: egy földút közepén hevert, de a fűző már nem volt
benne.
A rókának valahogy sikerült kirángatnia belőle, és talán meg is ette, a cipő
maga mindenesetre érintetlen maradt.

Felvettem, majd visszaindultam a sátorhoz, de közben újra találkoztam a

rókával. Egyáltalán

nem ijedt meg tőlem, hanem körözni kezdett, és megpróbált

mindig

mögöttem

maradni.

Állandóan hátra kellett pillantanom, hiszen mégiscsak egy vadállat volt,

ami akár meg is haraphat.

Egy idő után a róka megunta a játékot, és lement a folyóhoz inni egyet.
Nem tűnt ijedtnek, és észrevettem, hogy tele van a hasa, ami arra utalhatott,
hogy nemrég kiadós vacsorája volt.

Azt legalábbis nem feltételeztem, hogy a cipőfűzőtől ennyire eltelt volna.

Aztán még egyszer büszkén rám pillantott, mint aki győzelmet aratott
felettem, majd eloldalgott.

Csak reggel vettük észre, hogy a róka az összes ételünket elfogyasztotta,

amit a csónakba rámoltunk. Tehát el akart csalni a sátortól és a csónaktól
azzal, hogy elcsórta a cipőmet, és amíg azt kerestem, megevett tizenkét főtt
tojást, amitől szépen kigömbölyödött.

Ez a békés hely a folyóparton nem létezik többé, ugyanis Izjum környékén

is heves harcok folynak. A környék tele van kiégett tankokkal, amelyek
még napokkal azután is füstölögnek, hogy találatot kaptak. A föld
megfeketedett és megégett, a levegőt pedig alig lehet belélegezni.

Az egész táj olyan, mintha egy apokaliptikus film díszlete volna. Ennek
ellenére bizakodom, hogy egy napon ezek a rettenetes dolgok
megváltozhatnak. A kiégett tankokat majd
elszállítják a traktorok, a földet pedig ismét benövi a fű. És utána annak a
ravasz rókának az unokái is odajönnek majd a sátrunkhoz a holdsütötte
estéken, hogy maguk is jól csőbe húzzanak, ami után mi éhesek maradunk
ugyan, de annál hálásabbak leszünk. Ez a remény, ez a hit is része az én
idejétmúlt, tökéletlen hazafiságomnak.

Füst

2022. március 25.

A Nova Posta csomagküldő szolgálat irodája előtt áll a legnagyobb sor

Harkivban. Itt osztják ki a humanitárius segélycsomagokat és az egyéb
küldeményeket. A Nova Posta gyors és megbízható intézmény, és még a
háború alatt is működik. Ha szükséged van valamire, ami éppen nem
beszerezhető a városban, akkor egyszerűen megrendeled a Nova Postán
keresztül, és egy-két napon belül már kézhez is kapod. A Nova Posta előtti
sor napról napra egyre hosszabb. Gyorsabban nő, mint ahogy a bambusz
növekszik a természetfilmek timelapse felvételein.

Két napja rakéta csapódott a Nova Posta előtt kígyózó sorba. Hatan
meghaltak a humanitárius segélycsomagokra várakozók közül, rengetegen
megsebesültek.

A sorok az incidenst követően sem lettek rövidebbek, habár a Nova Posta

dolgozói azóta szemmel láthatóan idegesebben végzik a munkájukat.
Mindenki arról beszél, hogy az oroszok szándékosan veszik célba a
nagyobb

csoportokban gyülekező embereket, mivel így még hatékonyabb pusztítást

tudnak véghez vinni. Akár így van, akár nem, miután lebombázták a
mintegy ezerötszáz embernek menedéket adó mariupoli színházat, többé
már senki sem kételkedik az ehhez hasonló állításokban.

A mai napon a feleségem is a házunk földszintjén lévő Nova Posta előtti

sorban áll. A háború előtti napokban felfedeztem, hogy az ott dolgozó
fiatalok nem vetik meg a lustálkodást: ha az egyikük dolgozik, akkor
minden esély megvan rá, hogy két-három társa kimegy dohányozni, a
telefonját nyomkodja, vagy egyszerűen semmittevéssel múlatja az időt a
hátsó udvaron. Azóta alaposan megváltozott a helyzet. Mostanában csupán
az egyikük dohányzik a hátsó udvaron, míg a másik három társa gyorsan és
nagy szakértelemmel végzi a dolgát. Az ablakomból jól látom a sort.
Hosszú, de gyorsan halad.

Sajnos a mai napon az orosz tüzérség sem tétlenkedik, amitől a Nova Posta
dolgozói még a szokásosnál is idegesebbek. Meg tudom érteni őket. A
munkájuk miatt egész nap egy nagy csődület közepén állnak, tökéletes
célpontot szolgáltatva az ellenségnek.

Dél körül az egyikük észrevesz egy különös alakú felhőt az égen. Úgy néz
ki, mint egy

függőleges füstcsík, amelyet jó néhány fehér pötty vesz körbe. Senki sem
tudja, hogy mi az, de az egyik dolgozónak eszébe jut, hogy talán a mieink
eltaláltak valamit, amire várhatóan pillanatokon belül érkezik az orosz
ellencsapás.

A Nova Posta dolgozói a várakozók tiltakozása ellenére bezárják az irodát.

Ha igazuk van, akkor az oroszok várhatóan pillanatokon belül lebombázzák

a házunkat. Mi ezt nem tartjuk valószínűnek, de azért körülbelül egy óráig
igyekszünk távolabb maradni az ablakoktól, és önkéntelenül is azt várjuk,
hogy mikor hullnak le a bombák.

Késő délután az eget elhomályosítja a füst, és a lakásunkat kesernyés,

fojtogató szag tölti meg.

Kezd besötétedni, de odafent nincsenek csillagok, a környező épületek

körvonalai elmosódnak a füstben. Egyre nehezebb levegőt venni. Az egyik
internetes csetszobában az emberek arról beszélnek, hogy a város jelentős
része füstbe borult. Valaki fegyverropogást is hallott, ami azt jelenti, hogy
az ellenség ejtőernyősöket küldött ránk, akik a földet érés után úgy
szaladnak szerteszét a ködben, mint a padlóra öntött víz cseppjei.

Az erős szél kartondobozokat sodor tova az utcán. Még mindig nehezen

kapunk levegőt.
Hozzálátunk, hogy leragasztószalagozzuk az ablakréseket,

és

amennyire

lehetséges,

légmentesen lezárjuk a lakást. Miután már olyasféle vákuumban

csücsülünk, mint a szupermarketekben

kapható

csomagolt

petrezselyem, a füst kezd eloszlani. A csetszobák résztvevői szerint

megnyugodhatunk: nem történt vegyi támadás. Csupán nagy tűz ütött ki
nem messze a harkivi reptértől, de az is lehet, hogy maga a reptér borult
lángba. Az utcákon még mindig átható füst terjeng, de a szélirány
megváltozott, úgyhogy most már ki tudunk venni néhány élénk fénnyel
ragyogó csillagot.

Egyelőre

nem

sietünk

leszedni

ragasztószalagokat.

Az egyik szomszédunk, az idős hölgy, aki a megmentőjeként tekint

Putyinra, még mindig úgy véli, hogy valójában az ukrán nácik bombázzák
az ukrán városokat.

– Te jó ég – mondja bámulatos ártatlansággal.

– Sosem hittem volna, hogy ennyi náci él közöttünk!

Horizont (2)

Horizontot, Harkivnak azt a keleti kerületét, ahol a szüleim is laktak,

március 1-jén heves tüzérségi csapás érte. Én másnap, március 2-án jártam
arra, és a saját szememmel láttam a pusztítást. Azóta valaki feltöltött az
internetre két videót Horizontról.

Az első március 3-ára van datálva, és nagyjából ugyanaz látszik rajta,

amivel én is szembesültem. Most viszont sietség nélkül is megnézhetem,
hogy mi is történt arrafelé, anélkül, hogy a látásomat elhomályosítaná a
véremben dübörgő adrenalin. Az első újdonság, ami feltűnik, hogy mindent
üvegszilánkok terítenek be, olykor több rétegben. Amikor a kamera
ráközelít a bombatölcsér mellett oldalára fordult élénkpiros tűzoltóautóra,
rájövök, hogy a korábbi feltételezésemmel ellentétben nem rakétatalálat
érte. Amikor ott voltam, olyan bőségesen csobogott a víz a
bombatölcsérből, hogy kis híján elsodorta a taxit, amiben utaztunk. A
víznek mostanra nem volt nyoma, úgyhogy láthatóvá vált, hogy nem egy,
hanem számos bombatölcsér is van a

környéken. Ezek mindegyike úgy három-négy méter széles és másfél méter

mély lehet.

A tűzoltóautó bal első kereke elakadt egy mély gödörben, nem tudott
továbbhaladni, és végül az oldalára dőlt. Amikor az előző napon a taxival
megkerültük a tűzoltókocsit, könnyen előfordulhatott volna, hogy mi is
elakadunk az egyik kráterben, amelyet nem is láthattunk a zavaros víztől.
Úgy tűnik, Isten aznap megkönyörült rajtam.

A következő, ami feltűnik, az utcákat átszelő, többnyire leszakadt

áramvezetékek. Részben a trolik vezetékei, részben pedig azok, amelyek a
kioszkokat és a különféle utcai bódékat látták el árammal; az utóbbiak
mostanra leginkább kiégett fém csontvázakra emlékeztetnek. Még mindig
látni néhány járókelőt az utcán, és többen várakoznak az egyik gyógyszertár
előtt.
Aztán a 128-as házszám előtt észreveszek öt autót. Valószínűleg
rakétatalálat vagy tüzérségi csapás érte őket, mert mindegyik teljesen
kiégett.

Tudom, hogy az egyikben a becsapódás pillanatában egy család ült: papa,

mama, három gyerek. Mind halálra égtek odabent. Benne volt a hírekben.
Elképzelhető, hogy korábban én is találkoztam velük, mert esténként
Horizontban a kölykök mindig kimennek az utcára, hogy hangyákként
nyüzsögve elfoglalják magukat a

játékaikkal. Igen, ismertem őket, láttam őket, és egyszer-kétszer talán még

egymás szemébe is néztünk azokkal a srácokkal, akik itt lelték a halálukat,
de hiába néztünk egymásra, semmit sem éreztem, semmi sem
figyelmeztetett arra, hogy milyen sors vár rájuk. Semmi az égvilágon.

Más kocsik is vannak a környéken. Akadnak, amelyek oldalán

repesznyomok láthatóak, és elnehezülve roskadnak a lelapult kerekeikre.

Másoknak

kartonlapok

helyettesítik

szélvédőjét. A többség azonban sértetlennek tűnik. Három egymás melletti

épület, a 128-as, 130-as és 132-es számú ház szenvedte el a legnagyobb
károkat. A három lakótömb között egy kellemes tér fekszik, a közepén egy
élénkzöldre és sárgára mázolt óvodával. Most ezek a tizenhat emeletes
monstrumok holtan és megfeketedve állnak a helyükön, az ablakaik helyén
tátongó lyukak olyanok, akár megannyi üres szemgödör. Mindent a törött
üvegszilánkok világoskék rétege borít. Meglepő módon egyedül az óvoda
ablakai maradtak sértetlenek.

A legrosszabb állapotban a 130-as számú ház van. A felső két-három

emelet gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A falakat alkotó építőanyagok
a földre hullottak, betonból, üvegből, fémből és csempedarabokból álló
jókora kupacokat hozva létre. A férfi, aki a felvételt készíti, elmondja, hogy
látta, amikor

találat érte az épület tetejét. Egy csillogó valami szállt fel nyílegyenesen az
égbe, hangtalanul, akár egy vészjelző fáklya, aztán egyre magasabbra, a
felhők vonala fölé emelkedett, majd visszafordult, és szintúgy
nyílegyenesen, majdnem pontosan függőlegesen megkezdte zuhanását – és
a következő pillanatban a 130-as számú házat elborította a füst és a tűz.

Néhányan odamennek a kamerát tartó férfihoz. Megkérdezik tőle, hogy mit

művel, és egyáltalán, mégis ki az ördög ő. Az emberek gyanakvóak.
Galambok szállnak fel és ereszkednek vissza a talajra, hátha találnak valami
használhatót a betontörmelék között.

Húsz nappal később egy másik videó is készült Horizontról. A korábbi

állapotokhoz képest csupán egyvalami változott: ezen már egyáltalán
nincsenek emberek. A városnak ez a része teljesen kiürült. Több száz, több
ezer betört ablak szilánkjai borítanak mindent, és sehol sem látni egyetlen
élő lelket sem. Ha éppen elhallgatnak a tüzérségi lövegek, a pillanatnyi
csendet csak még jobban kihangsúlyozza a törött szilánkok ropogása a
talpak alatt.

Tudom, hogy a kerület valójában most sem üres. Sokan hetek óta rejtőznek
a pincékben, villanyáram, központi fűtés és víz nélkül. Úgy félnek a
napfénytől, mint valami újkori morlockok.

Te jó ég, sosem hittem volna, hogy ennyi náci él közöttünk.

Paljanyicja

A paljanyicja egyike azoknak az ukrán szavaknak, amelyeket elvileg

egyetlen orosz sem tud helyesen kiejteni, vagyis anélkül kimondani, hogy el
ne árulná a származását – ezért aztán remekül használható a rejtőzködő
orosz diverzánsok leleplezésére.

A paljanyicja egy ukrán kenyértípust jelent.

Ha a paljanyicjá ról beszélnek, az orosz propagandisták

mindig

összekeverik

polunyicjá val, ami viszont a csattogó szamóca neve. Tehát elvileg ezzel az
egyetlen szóval meg lehet különböztetni a barátot az ellenségtől.

A módszer azonban nem mindig működik tökéletesen. A feleségem például

a paljanyicja szót nem tudja hibátlan, százszázalékos ukrán kiejtéssel
kimondani, noha Ukrajnában született, és világéletében ebben az országban
élt. Én ki tudom mondani, de nem azért, mert ukrán vagyok, hanem azért,
mert a nagyanyám, aki egyébként orosz volt, és mindig Oroszországban élt,
még kiskoromban megtanított a helyes kiejtésére.

Nagyanyám Oroszország Kurszki régiójában született, egy olyan faluban,

ahol az emberek az

ukrán egy dialektusát beszélték. Tőle tanultam egy kiszámolós mondókát a

dombtetőről leguruló zsákról, ami tele van kenyérrel és paljanyicjá val. A
mondókának köszönhetően még azelőtt megtanultam helyesen kiejteni a
paljanyicja szót, hogy iskolába mentem volna.

Úgy sejtem, a Kurszki régióban élő oroszok jelentős része helyesen ki tudja
ejteni ezt a szót, úgyhogy a barát és az ellenség effajta megkülönböztetése

talán

mégsem

olyan

hatékony.

Előfordulhat,

hogy
az

orosz

hadseregben olyanok is szolgálnak, akik ebben a térségben nőttek fel.

Legalább három unokatestvérem és egy bácsikám van, akik elvileg most is

az orosz seregben szolgálhatnak, és talán ezekben a napokban is részt
vesznek a háborúban. Több mint harminc éve nem beszéltem velük,
úgyhogy fogalmam sincs, hogy merre járnak, és mit csinálnak. A bácsikám
csaknem egész életét a seregben töltötte. Okos ember volt, noha előfordult,
hogy időről időre eleresztett egy ízléstelen tréfát. Emlékszem, hogy jól
sakkozott.

Engem mindig legyőzött, legalábbis amíg józan volt. Ha viszont megivott

egy pohár sört, mielőtt leült volna a táblához, képtelen volt nyerni.

Mindig is szórakoztatónak találtam, hogy akár egyetlen pohár sör milyen

alapvetően képes befolyásolni egy csata menetét – még a

sakktáblán is. A bácsikám az évek során semmit sem változott, még a

vaskos tréfái is ugyanazok maradtak. Ránézésre senki sem tudta volna
megmondani, hogy elfogyasztotta-e azt a pohár sört vagy sem. De ha
leültünk sakkozni, rögtön tudtam, hogy mi az igazság.

Ahogy most visszatekintek rá, azt hiszem, éppen ő és a sakkozás volt az

egyik legfontosabb oka, amiért hamar eldöntöttem, hogy távol tartom
magam az alkoholtól. A másik ok, hogy sosem bírtam a szagát. Az orrom
mindig arra figyelmeztet, hogy az alkoholos italok romlottak.

Ezzel együtt sosem akartam a saját ízlésemet másokra is rákényszeríteni.

Tisztában vagyok vele, hogy az alkoholt illetően talán tévedésben élek, és
talán csak az orrom a hibás abban, hogy romlottnak érzem ezt a
máskülönben pompás innivalót.

Az unokatestvéreim közül, akik most szintúgy lehet, hogy az orosz

hadseregben harcolnak, kettővel is jóban voltam. A harmadik
unokatestvérem sokkal fiatalabb volt nálam, és gyakorlatilag már a
következő nemzedékhez tartozott. Az egyik unokatestvérem mindig is
Moszkvában lakott. A másik egy kis faluban élt, ahol semmiféle lehetőség
nem volt előtte, kivéve talán azt, hogy elmegy teherautó-sofőrnek, és a
mértéktelen piálás miatt ötven-hatvan évesen feldobja a talpát. Ő úgy
döntött, hogy katonai

főiskolára megy, és később szintén Moszkvába költözött. A harmadik

unokatestvérem ugyanezt az utat járta be.

Valójában egyikük sem volt az a kimondott katonaalkat, vagyis nem voltak

különösebben elkötelezettek az iránt, hogy a hazájukat szolgálják, nem
voltak elhivatottak, és nem hittek az olyan badarságokban, mint hogy
hűséggel tartoznának a nemzet vezetője iránt.

Egyáltalán nem volt jellemző rájuk az ilyesmi.

Rendes srácok voltak, akiknek történetesen semmilyen perspektívát nem

kínált az élet.

Lehet, hogy ezekben a percekben is ukránokra lövöldöznek a

gépfegyvereikkel. És mivel Putyin az egész hadseregét belevitte a
háborújába, valószínű, hogy a három unokatestvérem is az ellenség
soraiban harcol. Elképzelhető, hogy éppen Harkivot vagy Mariupolt
bombázzák, civileket gyilkolnak, vagy éppen ráteszik a mancsukat
mindarra, amit még az ukrán szupermarketek polcain találnak. Remélem,
hogy nem így történik, mert ha igen, akkor gyűlölnöm kellene őket, a
halálukat kellene kívánnom, és őket kellene hibáztatnom minden
elképzelhető szörnyűségért.

Mindig is rendes, nyílt tekintetű fickók voltak, akik képtelenek lettek volna
aljasságokra, főleg az értelmetlen kegyetlenkedésre. Ketten közülük ukrán
akcentussal beszéltek, és azt

hiszem, ha megkérnék őket, helyesen ki tudnák ejteni a paljanyicja szót.

Nacionalizmus
Ezen a napon, 2022 márciusának végén az embernek könnyen olyan érzése
támadhat, hogy az ukrán nacionalizmus örökre a múlt részévé vált.
Leszámítva persze azt a fajta bornírt nacionalizmust, ami a világ minden
országában létezik; az emberek egy-két százaléka mindenütt gyakrabban
mondja ki a „nemzet” szót az

„anyánál” vagy a „kenyérnél”.

Ukrajnában mindig is más jelentette a problémát, mégpedig az, amikor

maguk a hatóságok

is

flörtölni

kezdtek

nacionalizmussal. Nacionalistának lenni és flörtölni a nacionalizmussal két

teljességgel különböző dolog.

Az első, aki ebbe a flörtbe belevetette magát, Juscsenko elnök volt. Őt

2005-ben választottuk meg az országunk élére. Én is rá szavaztam, noha
láttam azokat a plakátokat, amelyeken fekete katonai uniformisban
nacionalisták társaságában pózolt.

„Így kezdődnek a háborúk”, mondtam magamban, de még így is rá adtam a

voksomat, mert nem volt más választásom. Még mindig őt tartottam két
rossz közül a kisebbnek.

A következő elnök, aki flörtölt a nacionalizmussal, és aki szintén két rossz

közül a kisebbnek tűnt, Porosenko volt. Nacionalista tirádái annál is
képmutatóbban hangzottak, mivel ő maga zsidó volt, és a fundamentalista
ukrán

nacionalizmus

egyértelműen
Untermensch ként tekint a zsidókra. Ha valaki elolvassa Vaszil Skljar
Csornij voron (Fekete holló) című regényét – a könyv a legnagyobb ukrán
irodalmi díjat is bezsebelte –, akkor azzal szembesül, hogy habár az ukrán
nacionalizmus szempontjából az oroszokat mind egy szálig el kell
pusztítani, mivel az ellenségeink, addig a zsidók esetében elképzelhető,
hogy – a regénybeli főszereplő pillanatnyi hangulatától függően –
könyörületet is lehet tanúsítani. A zsidók nem fontosak, de azért őket is
minden további nélkül meg lehet ölni, valahogy úgy, ahogy a
kellemetlenkedő rovarokkal végez az ember.

Ez az oka, hogy amikor Porosenko egyre gyakrabban csiripelt a

„nemzetről”, rögtön minden szava szörnyűségessé és félelmetessé vált.

Úgy

vélem,

alapvetően

kétfajta

nacionalizmus létezik: egy belső és egy külső. A belső nacionalizmus azt

jelenti, hogy valamilyen okból azt képzelem, jobb vagyok másoknál, az
általam beszélt nyelv magasabb rendű a többi

nyelvnél, az általam belakott kultúra értékesebb a többi kultúránál, és még a

véleményemnek is nagyobb a súlya másokéhoz képest, mert történetesen
ebben az országban születtem.

Miért? Azért, mert csak. De még akkor is, ha netán jobbnak tartom magam
másoknál, az még nem jelenti, hogy rá kellene kényszerítenem a
véleményemet a környezetemre. Tisztában lehetek vele, hogy a nyelvem,
kultúrám, véleményem szubjektív szempontból jobb, ugyanakkor azt is
tudom, hogy a különböző

hátterű és kultúrájú embereknek megvan a joguk hozzá, hogy másképpen

gondolkozzanak, sőt ahhoz is, hogy hozzám hasonlóan ők is ápolják a saját
belső nacionalizmusukat, ami ellen ugyanúgy semmilyen kifogást nem
emelhetek, ahogyan ők sem kifogásolhatják az enyémet.

Kicsit olyan ez, mint amikor valaki undorodik az alkoholtól, de nincs

kifogása az ellen, ha mások néha legurítanak egy pohárkával.

A külső nacionalizmus ezzel szemben azt a meggyőződést jelenti, amikor

úgy vélem, hogy a nyelvem, a kultúrám és a véleményem objektíve is
értékesebb és felsőbbrendű a többihez képest, és amikor magától
értetődőnek tekintem, hogy mindazokat, akik ezzel esetleg nem értenek

egyet, meg kell győzni az igazamról – akár erőszak alkalmazásával is.

Tapasztalataim szerint ha valaki a belső

nacionalizmussal flörtöl (ami, még egyszer, nem több mint személyes

vélemény, amelyhez mindenkinek joga van), akkor fennáll a veszélye, hogy
az növekedésnek indul, elburjánzik, átszeli a határokat, és végül külső
nacionalizmussá lényegül át.

Szerencsére a jelenlegi elnökünk, Zelenszkij, egy oroszul beszélő zsidó,

nem hajlik ilyesmire.

Vagy túl megfontolt, vagy pedig túl őszinte ahhoz, hogy a nacionalizmussal
flörtöljön. Ezért fordulhatott elő, hogy néhány tévébemondó elkezdett
megint oroszul beszélni, noha éppen harcban állunk Oroszországgal. A
nacionalizmus jelen pillanatban nincs napirenden, és nem más, mint egy
Putyin által feltalált és üldözött fantom.

A háború első napja óta egyetlen nacionalista szlogent sem hallottam. A

bolti eladók is újra oroszul beszélnek, amiért senki sem akarja
megbírságolni őket, habár ez elvileg törvénybe ütközik. Senki sem bánja, ha
én is oroszul beszélek. Az ukrán katonák az országukat és a népüket, nem
pedig a nemzet eszméjét védelmezik. És pontosan ez a helyes és egészséges
módja annak, hogy megvívjunk egy háborút, az ország és a nép ugyanis
jóval fontosabbak az etnikai hovatartozásnál.
Még az Azov zászlóalj is, amelyet az összes ukrán náci közül a leginkább
nácinak szokás tartani – még ők is Mariupol oroszul beszélő

lakosságát védelmezik, és akár az életüket is hajlandóak értük adni.

A Mariupolban tartózkodó Azov egyik szóvivője pár napja így fogalmazott:

„Arra kérek mindenkit, ne keverje össze a hazafiság fogalmát a
nácizmussal. A hazafiság azt jelenti, hogy az ember jobban szereti a saját
édesanyját, mint a szomszédjáét. Azt jelenti, hogy még akkor is jobban
szereted a saját földedet, ha a másik mellette esetleg jobb termést hoz. Azt
jelenti, hogy számodra a saját néped a legfontosabb a világon. Azt jelenti,
hogy megvéded az országod, és nem rontasz rá másokra.”

Személy szerint nem kedvelem az Azov logóját és a jelképeiket. Nem

örülök neki, hogy néhány

tagjuk

rasszista

és

fehér

felsőbbrendűséget hirdető nézeteket vall. De azt hiszem, hogy a szóvivőjük

pontosan arról beszélt, amit belső nacionalizmusnak neveztem

– és amiben semmi kivetnivalót nem találok.

A háború megtisztítja az embereket, és levakarja róluk a rozsdát.

Nyelvek

A harkiviak többsége, legalább a kilencven-kilencvenöt százalékuk oroszul

és ukránul is beszél. Én mindössze egyvalakit ismerek, aki kizárólag az
ukránt használja, és nem hajlandó oroszul megszólalni. Az illető két sarokra
lakik tőlem. Ha látjuk egymást az utcán, köszönünk egymásnak: én oroszul,
ő ukránul. Nem tudom, hogy miért döntött így. Biztosan nyomós oka volt
rá, elvégre nem lehet könnyű, ha emiatt körülötted mindenki ferde szemmel
néz rád.

Nem az a furcsa, hogy ukránul beszél, hiszen ép ésszel senkinek semmi

kifogása nem lehetne ez ellen a szépséges és gazdag nyelv ellen. A furcsa
az, hogy szándékosan tartózkodik attól, hogy akár csak egyetlen szót is
kimondjon oroszul – azon a nyelven, amit egyébként tökéletes ért, és
amelyen tökéletesen beszélni is tudna, ha éppen akarna.

Egyébként kedves és udvarias fickó, habár egy kicsit szégyellős. Halkan

beszél, és ritkán néz a másik szemébe. Aztán egy nap, még jóval azelőtt,
hogy Oroszország elcsatolta volna a Krímet, kitett egy plakátot az ablakába:

„Ukrajna, állj ki magadért, és harcolj az átkozott

Moszkva ellen!” A plakát sokáig a helyén maradt, és alaposan meglepte az

arra járókat, mert akkor még senki sem gondolt rá, hogy egy napon majd
valóban harcolnunk kell az átkozott Moszkva ellen.

A nacionalizmusnak egy egészen más, egyszerre toxikus és nevetséges

változata homályosította el sok olyan ember tudatát, akiket az elmúlt
években a tévében láthattunk. A legrosszabb közülük Irina Farion, egykori
parlamenti képviselő volt, aki megkülönböztette egymástól az igazi és a
nem igazi ukránokat, attól függően, hogy milyen nyelven beszélnek.

Még azt is be akarta tiltatni, hogy a szülők orosz nevet adjanak a

gyerekeknek. A 2010-es évek elején rendszeresen szerepelt
tévéműsorokban, és mindig gyűlölettől sisteregve beszélt, gyalázkodott, és
mindent megtett azért, hogy tovább szítsa az etnikai feszültségeket.

Valószínűleg ő is részese volt Putyin Ukrajna ellen indított hibrid

háborújának. Azt nem tudom, hogy pénzt is kapott-e ezért az oroszoktól,
talán nem, de az biztos, hogy azokat orosz pénzből fizették, akik a
nyilvánosság előtt tartott beszédeit szervezték.

Már-már
vicces,

hogy

pszichológiai

szempontból az ukrán nacionalisták és az ukrán putyinimádók mennyire

hasonlítanak egymásra: egyaránt meg vannak győződve az igazukról, és

semmiféle bizonyíték vagy logikai érv nem veheti rá őket az elképzeléseik

felülvizsgálatára.

Úgy tűnik, sem a nacionalisták, sem a putyinimádók agyában nem működik

az a terület, amely a másként gondolkodók érveinek végiggondolásáért
felelős. Ha nem értesz velük egyet, akkor mondhatsz bármit, úgysem
hallják meg. Lehet százszorosan is igazad, nem érdekli őket. Az eszmék,
amelyek belefészkelték magukat a fejükbe, kirágták az agyuknak azt a
részét, amely még képes lett volna befogadni a sajátjuktól eltérő
véleményeket.

Előfordulhat, hogy nacionalisták egyúttal kreatív és értelmes emberek

legyenek, például költők, írók, tudósok, politikusok, de bárkik legyenek is,
ha szemtől szemben találkozol velük, sosem lehetnek túl érdekesek, hiszen
hiába gondolod, hogy éppen velük beszélgetsz, valójában a falnak beszélsz.
Csak azt az eszmét szólítod meg, ami a tudatukban rögzült. Az ilyesmi
pedig aligha lehet érdekes, hiszen már számtalanszor hallottad annak az
eszmének a hangját, és aligha tud bármi újat mondani.

Szerencsére egy ideje már senki sem engedné, hogy soviniszta idióták is
műsoridőt kapjanak az ukrán televízióban. Ez alapvető és drámai változás.
Az ukrán hatóságok nagy sokára

felismerték,

hogy

radikális
nacionalizmus egyáltalán nem jelenti a

putyinizmus ellenszerét, éppen ellenkezőleg: semmi egyéb, mint annak egy

másik formája.

A putyinizmus egyedüli ideológiai ellentéte csakis az egyetemes emberi

értékek tiszteletben tartása lehet – azoké az értékeké tehát, amelyekkel mind
a nacionalizmus, mind pedig a putyinizmus szemben áll. Hála az égnek, az
elmúlt években egyre inkább ezek az értékek alkotják Ukrajnában a
meghatározó ideológiát, és ennek köszönhetően még a tűzesetek eregette
füst mellett is könnyebb levegőt venni az országban.

2022. március 26.

Egy Mariupolról készült videót nézek. Az Azov zászlóalj egyik tagja

beszámol az utcákon heverő

holttestek százairól. Egyaránt vannak köztük oroszok és ukránok. A katona

biztos benne, hogy győzni fogunk. Azt mondja, hogy a háború után egy
szép napon együtt vonulunk majd végig a felszabadított Mariupol utcáin.
Elmosolyodik, és oroszul beszél. Nagy kár, hogy abban a húsdarálóban,
amivé az egyre jobban elhúzódó harcok tették a várost, nincs sok esélye a
túlélésre. Valószínűleg rövid időn belül ő is csak az utcán heverő holttestek
számát fogja gyarapítani.

Azt mondja, nem fél. Egyikőjük sem fél.

Mosolyog. Nincs harag a hangjában. És nem számít, hogy milyen nyelven

beszél.

Az élet megy tovább 2022. március 26.

Újabb napsütéses reggel. Fontos változás állt be a háború menetében. Az

oroszok bejelentették, hogy sosem akarták elfoglalni a nagyvárosokat.

Azt hazudják, hogy sosem voltak ilyen szándékaik.

Újrarendezik a soraikat, és délnek indulnak, hogy elpusztítsák azt a keveset,

ami Mariupolból még megmaradt. Ezután visszatérnek, és minden mehet
tovább – úgyhogy minden jel szerint hosszú háborúnak nézünk elébe.

Jelenleg sikerül távol tartani a támadókat Harkivtól. Még mindig

rendszeresen lövik a külterületeket, és minden éjjel ugyanúgy hullanak a
rakéták, és lángba borulnak az épületek, de a város hétköznapjai még ezzel
együtt is nyugalmasabbnak mondhatóak.

Ma

néhányan

hozzáláttak,

hogy

homokzsákokkal védjék meg Tarasz Sevcsenko emlékművét. Az emlékmű

Harkiv szívében található, úgymond ez a velő a város csontjaiban. Még a
fasiszta megszállást is túlélte.

Nem tudom, miért nem próbálták megvédeni korábban, de jobb későn, mint
soha.

Fáradságos és nehéz munka, és nem lehet vele egyhamar végezni, ugyanis

ez a legnagyobb emlékmű Harkivban, és minden egyes homokzsákot kézi
erővel kell a helyére rakni. Az egész emlékmű nagyjából ötszáz tonnát
nyom.

Azon tanakodom, vajon hány tonnányi homokzsákra van szükség ahhoz,

hogy kellőképpen elfedje a nemzet költőjének irdatlan figuráját, továbbá a
szürke labradorit-talapzaton körülötte álló tizenhat másik alakot.

Az önkéntesek ásókkal töltik a homokot a zsákokba. Több ezer homokzsák

hever az emlékműhöz vezető gránitlépcsőkön, várva, hogy az
emelőszerkezetekkel a helyükre tegyék őket. A munka előrehaladtával az
emlékmű

egyre inkább egy zikkuratra kezd emlékeztetni.

Hogy őszinte legyek, a több ezer egymásra stócolt homokzsák egyáltalán
nem tűnik stabilnak. A képződményt rudakkal és farönkökkel is igyekeznek
megerősíteni, de ránézésre ez sem ér sokat.

A homokzsákokat három daru emeli a rakás tetejére, amely mostanra a

vasból öntött Sevcsenko törzsén kívül mindent befedett. A legfelül álló
munkás aztán egymásra pakolja a zsákokat. Csak remélni tudom, hogy érti
a dolgát, mert nagyon úgy tűnik, hogy az irdatlan

mennyiségű homokzsákból emelt piramis bármelyik pillanatban

összedőlhet.

De ha nem dől össze, akkor is megvédheti ugyan az emlékművet a kisebb

lövedékektől és repeszdaraboktól, de nem óvhatja meg attól, ha közvetlen
találat éri. Persze az is igaz, hogy még egy repeszdarab is vagy húsz méterre
elrepülhet, és egy acélajtón és a mögötte lévő

téglafalon

is

áthatolhat.

Láttam

ilyen

átlyuggatott ajtókat. A homokzsákok olyan ingatagnak tűnnek, mintha egy

erősebb széllökés elsodorhatná az egészet.

A következő emlékmű, amit homokzsákokkal kell megvédeni, a

babérkoszorút tartó bronz istennő lesz: az Ukrán Függetlenség emlékműve.

Aztán jöhet még ötven további fontos emlékmű, amelyeket meg kell óvni
az orosz lövedékektől.

Egyelőre nem lélegezhetünk fel. Továbbra is bombák hullnak Harkivra,

továbbra is lövik az épületeket, beton- és téglatörmelékkel borítva az
utcákat. És mégis, a romok között most bizonytalan zikkuratok épülnek,
ami azt jelenti, hogy az élet megy tovább.

Délután megpillantok egy homokozóban játszó kislányt. Először furcsa és

szokatlan látvány, mintha az űrből pottyant volna ide, vagy mintha kísértet
lenne. Egy igazi kisgyerek, aki homokozik. Ki hallott már ilyet? Felmászik
a játszótéri csúszdán, majd lecsúszik, aztán ezt

megismétli még néhányszor. Megkéri az apját, hogy üljön fel a hintára, és

próbálja meglökni.

Az apja azonban túl nehéznek bizonyul, úgyhogy a kislány bosszús lesz,

csapkodni és hisztizni kezd. Úgy viselkedik, mintha az egész világ
engedelmességgel tartozna felé, de aztán megint észreveszi a csúszdát,
úgyhogy meggondolja magát, felmászik, lecsúszik, és az élet megy tovább.

Nők

A háború első két napjában hat újszülött jött világra Ukrajna óvóhelyein.
Nem ismerem a pontos statisztikákat, de némi fejszámolás után arra
jutottam, hogy mostanra nagyjából száz gyermek születhetett a föld alatt.

Az egyik unokatestvérem, aki jóval idősebb nálam, 1941-ben jött világra,

azokban a napokban, amikor folyamatosan bombázták Harkivot. Akkoriban
az emberek árkokat ástak az udvaron, amelyekre farönköket fektettek, aztán
az egészet vastagon földdel borítottak be.

Amint felhangzott a légiriadó, bemásztak az üregekbe.

földréteg

közvetlen

bombatalálattól nem tudta ugyan megvédeni őket, de legalább a tűztől, a

repeszdaraboktól és a magasból aláhulló tégláktól nem kellett tartaniuk.
Ezeket a rögtönzött óvóárkokat scsel nek nevezték. Az unokatestvérem is
egy ilyen árokban született, úgyhogy kiskorában mindenki Scseliknek hívta:
a kisfiú, aki egy scsel benszületett.

Az unokatestvérem elég nyakigláb fickóvá cseperedett, és jó nagy bajuszt

növesztett a cserzett képén. Emlékszem rá, hogy a

borozgatástól milyen jó kedvre tudott derülni, és gyakran énekelt örmény

dalokat. Ahogy ránéztem, fel nem foghattam, hogy a kis Scselik, aki egy
scsel ben látta meg a napvilágot, hogy nőhetett ilyen hatalmas és lármás
felnőtté. De egész mostanáig eszembe sem jutott, vajon hogyan érezte
magát az asszony, aki világra hozta abban a kevesebb mint egy méter
széles, farönkökkel fedett óvóárokban, ahol nem volt víz, nem volt áram, és
ahol vagy tucatnyi másik emberrel együtt kellett összezsúfolódnia,
miközben bombák záporoztak a fejük felett.

Ahogy

most

ezen

gondolkozom,

megpróbálom elképzelni, hogyan érezhette magát a nagynéném.

Megpróbálom elképzelni, milyen lehet világra hozni egy gyereket egy ilyen
helyen, de sajnos cserben hagy a képzeletem.

Vannak rosszabb dolgok is annál, mint hogy valakinek óvóhelyen kell

megszülnie. Tegnap egy bába a saját testével védett egy terhes nőt, amikor
nem messze a kórháztól bomba robbant.

A szanaszét szálló üvegszilánkok összevágták a bába hátát. Ez nincs

rendben. Ez az egész egyáltalán nincs rendben, ilyesminek nem volna
szabad megtörténnie. A nőknek nem volna szabad bombák között
vajúdniuk. Egyáltalán nem volna szabad a háború közelében lenniük.
Nem azért, mert gyengébbek a férfiaknál, hanem azért, mert fontosabbak
náluk.

Végül is ezt mondja a biológia, a matematika és a természetes

kiválasztódás. A férfiak és a nők szerepe

meglehetősen

aszimmetrikus.

Képzeljünk el egy törzset, amelyben ötven férfi és ötven nő található.

Tegyük fel, hogy háborúba bonyolódnak a szomszéd törzzsel, és az
összecsapásban

negyvennyolc

vagy

negyvenkilenc férfi életét veszti. A törzsnek egy ilyen mészárlás után húsz
évre lesz szüksége ahhoz, hogy magára találjon. De mi történik, ha a nők
közül halnak meg ugyanennyien? Ebben az esetben minden valószínűség
szerint a törzsnek befellegzett.

Ezért nem lehetnek nők a bombák közelében.

A természet diktálja, hogy a nők fontosabbak a férfiaknál. Nem alávalóbbak

a férfiaknál, és soha nem is voltak azok – az élet örök folyamában épp hogy
ők az értékesebbek.

Képtelenség, hogy ők szenvedjék el azoknak az őrült háborúknak a

következményeit, amelyeket a férfiak egymás leölése céljából indítanak.

A nők különbözőképpen küzdenek meg a stresszel. A lányom és a barátja

műanyag fóliával befedték a törött ablakaikat, és egy tankszimulátorral

múlatják

az
időt

számítógépen.

A feleségem, Lena állandóan híreket olvas és néz, és minél több hírt olvas
és néz, annál elkeseredettebbé válik. Minden este megnézünk

néhány videót arról, hogy mi történt aznap a fronton. A látottak

mindkettőnket depresszióssá tesznek. Aztán még több videót megnézünk,
amitől

még

depressziósabbak

leszünk.

Megpróbált nyugtatókat szedni, de attól csak állandóan álmosnak érezte

magát. Most azon tanakodik, hogy ingyen angolórákat fog adni, mert még
mindig maradt néhány kölyök Harkivban, az iskolák viszont bezártak.
Szeretné hasznossá tenni magát.

A tizenkettedik emeleti szomszédunk, aki először nem akarta elhinni, hogy

elkezdődött a háború, majd később heavy metalt bömböltetett a lakásában,
miközben az ablakban állva figyelte az égből aláhulló bombákat, időközben
elhagyta az országot.

Egy másik szomszédunkat, aki nyolcvannyolc éves, és már kezdett

demenssé válni, Dnyipróba költöztették, ahol a lánya sportos surranókat és
esőkabátot vett neki. Láttam a képeket, és elmondhatom, hogy jól mutat az
új cuccaiban.

Alig egy hónappal a háború kezdete után jó néhány

ismerősöm

már
Dániában,

Németországban,

Szlovákiában,

Lengyelországban

vagy

éppen

Ukrajna

valamelyik távolabbi sarkában kel fel reggelente

– gyakorlatilag a szélrózsa minden irányába szétszóródtak. Az emberek úgy

repültek

szanaszét, akár egy közeli robbanástól a törött üvegszilánkok.

Néhány fiatal ukrán nő sajátos módszert talált fel arra, hogy megküzdjön a
stresszel, egyúttal hasznossá tegye magát: saját magukról készült meztelen
fotókat árulnak, hogy pénzt gyűjtsenek az ukrán hadseregnek. Ahogy
Dosztojevszkij írta A félkegyelmű ben: „A szépség váltja meg a világot.”

Milyen igaza volt.

Rózsabokrok (2)

Amikor elhaladunk a Nova Posta irodája előtt várakozók sora mellett, a

taxisofőr közli velünk, hogy a saját szemével látta, amikor egy hete az a
hírhedt rakéta becsapódott az itt ácsorgók közé.

Állítása szerint a robbanásra tőle mintegy húsz méterre kerülhetett sor. Ő

szerencsére elég gyors volt hozzá, hogy még időben elrejtőzzön a kocsija
alá; a tőle két lépésre álló társának már nem voltak ilyen jók a reflexei.
A taxisofőr elmeséli, hogy mi történt azzal a férfival, majd megkérdezi,
hogy miért akarunk Horizontba menni.

– Nagy bátorság kell hozzá, hogy most odamenjen az ember – mondja. – Én

napjában ötször járok arrafelé. Többször is szó szerint a bombázók alól
mentettem ki az embereket. A repülő ledobja a bombát, majd három perc
múlva visszatér, és ledobja a következőt. Én pedig bepakolom az utasaimat
a kocsiba, és rálépek a gázra.

2022. március 30.

A feleségem és én úgy döntünk, meglátogatjuk a szüleim horizonti lakását,

mivel úgy tudjuk, hogy

az

oroszokat

nemrég

sikerült

visszaszorítani a városnak abból a részéből, és most már nem olyan erős a

tüzérségi támadás, mint korábban. Horizont valóban csendesebbé vált.

Néhányan

még

az

utcára

is

kimerészkednek, noha egyetlen üzlet sincs nyitva többé, és sehol sem kapni
semmit. Ha megjelennek a humanitárius segélycsomagokat osztogató fehér
kisbuszok, az emberek kimerészkednek a pincékből vagy a kihűlt
lakásaikból, és engedelmesen sorba állnak.
Horizontban még most is nagy a csend, ám ez a csend most más, mint amit
megszoktunk, mert a körülöttünk lévő hatalmas épületek nem verik vissza a
hangot. A beszakadt ablaknyílások mindent elnyelnek.

– Egyszer láttam egy fickót, akinek leszakadt a lába – folytatja a taxisofőr. –

Be akartam rakni a kocsiba, de mások jobbnak látták, ha inkább megvárjuk
vele a mentőt. A mentő hamar kiért, de nem elég hamar.

Amikor megközelítjük a külvárost, a sofőr megmutatja az utcát szegélyező

lakótömbök közül azt, amelyik a legborzalmasabb állapotban van. Az
összes házszámra emlékszik, és mindegyikről tudja, hogy pontosan mi
történt ott és mikor. Elmegyünk egy ötemeletes épület

mellett, amelynek egy irdatlan lyuk tátong a közepén, amin keresztül jól ki
tudjuk venni a kék eget és az alatta húzódó további épületeket.

A lyuk akkora, hogy még egy tehervonat is kényelmesen átférne rajta.

Aztán elmegyünk egy másik ház mellett, amelynek az ötödik emelettől a
földszintig az egész lépcsőháza összedőlt.

Ezután megmutatja azt az épületet, amelynek hiányoznak a legfelső szintjei;

ez a lakóház időközben

némi

hírnévre

tett

szert,

köszönhetően az egyik utolsó lakójának, aki kijelentette, hogy puszta kézzel

fogja megölni Putyint – az illető még a hírekbe is bekerült.

A taxisofőr fiatal, lelkes fickó, aki büszke a városismeretére.

– Jól vezetek – mondja. – Sokan vannak, akik azt gondolják magukról,

hogy jól vezetnek. A különbség köztük és köztem az, hogy én tényleg jó
vagyok.
Elmeséli, hogy csatlakozni szeretett volna a sereghez, de a háború elején túl
sokan akartak fegyvert fogni, úgyhogy elutasították a kérelmét.

Aztán szeretett volna mentőautót vezetni, de olyan sok egészségügyi

dolgozó hagyta már el Harkivot, hogy a sebesültekkel és betegekkel alig
maradt, aki foglalkozna. Egyszer látta, hogy tíz mentőautó áll tétlenül az
egyik kórház udvarán.

Megközelítjük Horizontot. A sofőrünk folyamatosan felhívja a

figyelmünket a –

szerinte legalábbis – legérdekesebb látnivalókra: egy akkora

bombatölcsérre, amelyben egy teherautó is elférhetne, vagy éppen egy
hatalmas vízkitörésre, amely már két hete nem akar elapadni.

Amikor megérkezünk, megkérjük, hogy várjon meg bennünket. Erre nemet

mond, és elmagyarázza, hogy egyetlen épeszű taxisofőr sem várakozna
éppen itt, Horizontban. Hogy némi nyomatékot adjon a szavainak, rálép a
gázra, és elhajt.

Miután belépünk az épületbe, az első, ami feltűnik, a hideg, dohos levegő.

A központi fűtést már egy hónapja lekapcsolták, és az egész hely egy nagy
hűtőszekrénnyé alakult át.

A liftek nem működnek, úgyhogy gyalog kell felmennünk a nyolcadikra. A

feleségem egész jól halad, de én lemaradok, mivel két nagy palack vizet is
cipelnem kell. Habár a lakásban lévő

rózsabokrok jó eséllyel már rég elpusztultak, azért a biztonság kedvéért

hoztunk magukkal vizet; legalább hetente meg kellett volna öntözni őket, de
már egy egész hónapja, március 2-a óta nem jártam erre.

Elfordítom a kulcsot, és belépünk a lakásba.

Idebent még hidegebb van, mint az épület előterében és a lépcsőházban

volt. Rögtön látom, hogy a rózsabokrok még életben vannak. A betört
ablakoknak és a központi fűtés hiányának
köszönhetően szinte semennyi nedvesség nem tudott elpárologni, úgyhogy
a növények csodával

határos

módon

túlélték

megpróbáltatásokat.

A feleségem a lehető leghamarabb meg akarja öntözni a két haldokló

bokrot, de most már nincs okunk sietni; öt perc ide vagy oda nem számít.

Odamegyek az ablakhoz, és kipillantok.

Először azt hiszem, hókupacokat látok az utcán sorakozó épületek előtt, de

aztán rájövök, hogy ez lehetetlen. Amit hónak hittem, nem más, mint
üvegszilánkok rengetege. Több tonnányi üveg borítja az utcákat.

Amikor egy órával később elhagyjuk a lakást, és végigmegyünk az utcán,

megnézzük a betört szélvédőjű és kidurrant kerekű kocsik sorát. Az autók
belsejében lévő drága üléshuzatok különös látványt nyújtanak. Ezekre az
autóknak már senkinek sincs szüksége. Ezeket az autókat már sosem fogják
beindítani.

A birodalom vége

Nem csak rossz dolgok történtek a háború alatt.

Előfordultak jó dolgok is – mi például újra megtaláltuk egymást a bolgár

rokonaimmal, akikkel pedig már ezer éve nem beszéltünk, illetve
pontosabb, ha azt mondom, hogy ők találtak meg engem, és felajánlották a
segítségüket. Csodálatos érzés tudni, hogy ennyi családtagom él a világban.

A háborúnak köszönhetően az emberek barátságosabban kezdtek viselkedni

egymással.
Ismeretlenek szólítják meg egymást, és ajánlják fel a segítségüket,
megosztják a másikkal, amijük van, és tanácsokat adnak, ha szükség van rá.
Az emberek

ráadásul

toleránsabbak

lettek.

Előfordult, hogy két idősebb hölgy, miután kiderült, hogy az egyikük

imádja Putyint, míg a másik a Sátán földi helytartójának tartja, hosszas
vitába bonyolódtak az utcán, majd amikor belátták, hogy úgysem tudják
meggyőzni a másikat, megölelték egymást, és barátok lettek.

Az ukrán kormány és az elnök fontos gazdasági

reformokat

jelentett

be.

Reménykedünk, hogy végre valami hasznosat is tesznek: első lépésként

átalakíthatnák például az

adórendszert, vagy felvehetnék a küzdelmet a mindent

átható

bürokráciával

szemben.

Korábban mindennel foglalkoztak, csak éppen a legfontosabb ügyekkel

nem, és évek óta halogatják a komolyabb reformokat.

A harkivi költők, legalábbis azok, akiknek ismerem a munkásságát, új,

őszinte verseket írtak a háború hatására. Közülük is a leginkább
engesztelhetetlen, Dmitrij Bliznyuk, akit már évek óta fordítok angolra,
szintén a háborúról ír, miközben továbbra is rendületlen elszántsággal
igyekszik felderíteni a lélek Mariana-árkait.

A legfontosabb változás azonban annak az embertelen birodalomnak a

megingása, amelyet Putyin épített fel – már repedezik, és napnál is
világosabb,

hogy

ez

mostanra

visszafordíthatatlanná vált. Úgy vélem, ez a folyamat február 24-én vette

kezdetét. Nem 2022. február 24-én, hanem nyolc évvel korábban, 2014.
február 24-én, amikor Putyin kivezette Oroszországot a civilizált világból.

2014. február 24-én katonai puccsra került sor Szevasztopolban. „Putyin a

mi elnökünk!”, skandálták

az

orosz

zászlókat

lengető

provokátorok. Másnap az orosz hadsereget kivezényelték a Krímre, hogy

megóvják az

„orosz érdekeket”, és ezzel megkezdődött a félsziget annektálása.

Február 23-a, vagyis a 2014-es téli olimpia záróünnepsége volt az a pillanat,

amikor a civilizált Oroszország szíve megszűnt dobogni.

Azóta
az

igazságot

és

méltányosságot

monitorozó EKG-n csak egy mozdulatlan csík látszik.

Ma újra megnéztem a téli olimpia záróünnepségét. Az elején megjelenik

egy kislány, akinek a neve lefordítva „Szeretet”-et jelent. A kislány egy
csónakban van, amely az égen úszik keresztül. Két másik szőke kölyök is
van mellette. Oroszország elnöke kezet ráz a nemzetközi vendégekkel,
akiknek az arca sem rezdül, akiknek egyetlen pillantása sem árulkodik
arról, hogy esetleg zavarná őket, hogy egy gyilkossal paroláznak. Éppen
ellenkezőleg, láthatóan nagy megtiszteltetést jelent a számukra, hogy egy
ilyen, mindenki által tiszteletben tartott, hatalmas ország nagyszerű

elnökével

mutatkozhatnak

együtt.

Aztán

behozzák az orosz zászlót, de senki sem kezd hazafias tirádákba. Csupán

egy nemzeti lobogó, semmi több.

Az orosz válogatott mosolygós győztesei is a nemzeti zászló színeibe – kék,

vörös, fehér –

öltöztek, de senkin sem látszik Z betű. Senkinek sem jutott eszébe, hogy azt
a gyűlöletes félhorogkeresztet viselje magán.

Ezután egy ezerfős gyermekkórus elénekli az orosz himnuszt. Úgy

énekelnek, akárha csöpp angyalkák volnának. Még én is libabőrös leszek,
ahogy végignézek az őszinte, ártatlan arcokon.
Nyolc év múlva alighanem jó néhányan közülük a Luzsnyiki stadionban is
ott lesznek, hogy éljenezzenek a hazafias szólamait óbégató vérszomjas
vezérnek. Ha az a szőke kislány akkor is jelen lesz, akkor érdemes új nevet
találni a számára. Volna is egy tippem:

„Gyűlölet”.

A másik, amitől libabőrös leszek, az angyalkórust hallgató Putyin

arckifejezése. Igen, kétségtelen, ő már ekkor pontosan tisztában van
mindennel. Felmérte a helyzetet, kiadta a parancsokat. Valószínűleg nem is
aludt az előző

éjjel. Órákon át tartó megbeszéléseket folytatott az állambiztonsági

embereivel, hogy kitalálják, miként tudnák a leghatékonyabban elorozni
Ukrajna egy részét. Biztosan nem pihente ki magát, ennek ellenére nincs
megduzzadva az arca, és nem tűnik fáradtnak. Éppen ellenkezőleg. Most
van igazán elemében. A vezér kivonta kardját – egy eljövendő harakirihez?

A birodalom vége (2) 2022. március 31.

A 2014-es téli olimpia záróünnepségét nézem, amely az orosz kultúra

legszebb vonásait volt hivatott bemutatni a világnak.

Feje tetejére fordított tarka parasztházakat látok úszni levegőben – Marc

Chagall festményeit idéző jelenet. Chagall francia volt, és ugyanolyan őrült
tekintete volt, mint Dalínak, csak éppen nem büszkélkedhetett olyan
bajusszal.

Egyébként

Fehéroroszországban

született zsidóként, de az oroszok a sajátjuknak tartják.

A világ legkiválóbb orosz hegedűszólistái is fellépnek. Aztán egy színes

füstfelhőből előtűnik egy versenyzongora, és felcsendül Rahmanyinov
muzsikája, ami kétségkívül olyan csodálatos, hogy bárkinek feláll tőle a
hátán a szőr.
Maradjunk

annyiban,

hogy

érdemes

meghallgatni. Ezután bemutató következik az orosz balett legjavából. Ezek

azok a dolgok, amelyeket a civilizált Oroszország adott a világnak:
művészet, zene, balett, nem pedig vér, sikolyok és rettegés. Vagy legalábbis
ekkor még

nem, de ez már nem tart sokáig, mert alig néhány órával később a civilizált
Oroszország kileheli a lelkét.

A jelenet megváltozik, és következnek a nagy orosz írók és költők: Puskin,

Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Tolsztoj, Majakovszkij, Jeszenyin.

Dosztojevszkij lassan és kimérten, minden egyes szót külön tagolva azt

mondja: „Szertelen az ember, túlontúl szertelen, én kordába szorítanám.”
[3]

Úgy képzelem, hogy ezek a szavak A Karamazov testvérek ből nagyon is

Putyin kedvére valók voltak. Nem véletlen, hogy éppen ezeket választották
ki az alkalomra. Hiszen pontosan ezzel lesz elfoglalva az élete hátralévő

részében: hogy kordába szorítsa az embert.

Vajon miért éppen ez a sor hangzott el, amikor bármit választhattak volna
az orosz irodalomból? Választhattak volna például egy Tolsztoj-aforizmát:
„A megtévedés akkor is megtévedés marad, ha a többség osztozik

benne.”[4 ] Vagy esetleg idézhették volna Szolzsenyicint: „Az egyszerű,

hősies embernek csupán egyszerű lépést kell tennie: nem szabad részt
vennie a hazugságban. Az igazság egyetlen szava az egész világot a maga
oldalára húzza.”[5]
Netán lehetett volna a következő, szintén Szolzsenyicintől: „A korlátolt
emberek kezébe

adott korlátlan hatalom mindig kegyetlenségre vezet.” [6]

Azt hiszem, világos, hogy miért nem ezekre esett a választás.

Megannyi tiszta tekintetű fiatalt látok, akik minden jel szerint boldogok,
hogy itt lehetnek; a jövő egyetlen árnyéka sem vetül az arcukra.

Tudom, hogy nyolc évvel később némelyikük holtteste ott hever majd az
ukrán erdőkben és mezőkön – összetört csontokkal, megfagyva, elégve,

kiomló

belekkel,

és

néhányuk

hátizsákjában a katonáink majd olyan jegyzetfüzeteket találnak, amelybe

alig pár héttel korábban még a gyerekeik rajzolták a csacskaságaikat.

Biztosan sokan vélik úgy, hogy akkor még nem lehetett előre látni a jövőt.
Elvégre logikusan

végiggondolva

háború

elképzelhetetlennek tűnt, de közben valahol mélyen mindannyian tudtuk,

hogy mi következik. Egyszer én is írtam egy verset erről a balsejtelemről,
ami 2021-ben jelent meg a The Bitter Oleander ben, egy évvel a valódi
háború kitörése előtt. Így hangzik:

Ha időben pislogsz,
akkor lehunyt pilláid alatt megőrzöd az ágyú torkolatát elhagyó füst képét.

Meglepődve veszed tudomásul, hogy

a sűrű, koromfekete füst tökéletes kör alakú.

Csupán a pereme barázdált,

akár egy nagy teherautó kereke, a közepén folyékony tűzgyűrű táncol,

belülről világítva meg a füstöt, ahogy a villám világítja meg a viharfelhőt.

Jó sok fehér pillangót fogsz látni, ahogy szárnyukkal verdesnek a füstgyűrű

körül.

A másodperc ezredrésze elegendő, hogy elpusztítsa őket.

És mielőtt újra kinyitnád a szemed, egy végtelenül röpke pillanattal később

még más pompás dolgok

is elpusztulnak:

a sárga nyaraló,

a zongorázó kislány az emeleten, a kutyus, akinek felülről H-betűt

formálnak a lábai, a kutyus, amely a padlón hempereg a sárga nyaralóban,
ahol a kislány zongorázik.

A kutya még észreveszi a repeszeket, de már nincs ideje kitérni előlük,

akár a víz a sietve megfordított kancsóban, amelynek a meglepetéstől nincs

ideje kiömleni.

És a következő pillanatban

a sárga ház téglái lehullnak a nyirkos talajra, amelyből fűszálak sarjadnak,

és a föld nem dorombol többé álmatag, jóllakott macskaként a

boldogságtól.
Menekültek

Alig három sarokra tőlünk rakétatalálat ért egy játszóteret. Csak pár nappal
később értesültünk a történtekről. Az interneten olvasható hírek már nem
közölnek részleteket. Csupán olyasmiről tudósítanak, mint hogy „öt embert
megölt és további harmincat megsebesített egy rakéta Harkiv egyik
lakóövezetében”, de azt nem árulják el, hogy mindez melyik utcában
történt, és nincsenek fotók sem, ami alapján beazonosíthatnánk, hogy hol
történt a tragédia.

A hírszolgáltatók arra jutottak, hogy az ellenség valahogy felhasználhatná a

pusztításról készített fotókat, úgyhogy egy ideje nem igazán tudjuk, hogy
mi folyik körülöttünk, és fogalmunk sincs a részletekről, amíg nem
találkozunk valakivel, aki a saját szemével látta a történteket.

Ma éppen ez történik. Befogadunk két jövevényt és a kiskutyájukat néhány

éjszakára.

Egy körülbelül hetvenéves nő és a fia a vendégeink.

kutya

egy

vicces

kis

energiabomba, aki egy pillanatra sem képes leállni. Szaltivkából

menekültek ide, miután a múlt éjszaka egy másodpercre sem maradt abba a
tüzérségi támadás.

– Nem Észak-Szaltivka, de elég közel van hozzá – mondja a férfi. – Észak-

Szaltivka már teljesen élhetetlen.

Elmeséli, hogy a tizenegyediken laktak az egyik város szélén álló panelban.

A férfi még az első két rakétára is emlékszik, amelyek a háború első napján
hullottak Harkivra hajnali ötkor. Én csak hallottam azokat a robbanásokat, ő
viszont a saját szemével látta őket. Megtudom, hogy a rakéták

egy

régi,

elhagyatott

katonai

támaszpontot találtak el a város peremén. Senkit sem öltek meg, mivel a

támaszpontot már évtizedek óta bezárták, és semmi értelme nem volt, hogy
megtámadják. A rakétázás miatt tűz ütött ki, és az egész városból jól
lehetett látni a füstöt és a lángokat.

Emlékszem arra a baljós ragyogásra, túlságosan is jól emlékszem.

Elmeséli, hogy a háború második napján elhatározták, hogy lemennek a

metróba, de akkor már túl sokan, talán ezren vagy még többen is voltak
odalent, és rettenetes volt a levegő. Mivel nem volt elég hely, az emberek jó
szorosan ültek egymás mellett, és attól tartottak, hogy ha kitör a pánik,
máris kész a katasztrófa.

Úgyhogy

inkább

hazatértek,

és

negyvenhárom napig kitartottak a szaltivkai otthonukban, noha a központi

fűtés hamar megszűnt; a vascsövek hamar megadják

magukat, ha a ház napról napra úgy rázkódik, mint a nyírfalevél. Ezután a

vizet is lekapcsolták, igaz, az legalább később visszajött. Az utolsó
éjszakájuk volt mind közül a legrosszabb.
Szemhunyásnyit sem aludtak. Folyamatos volt a tüzérségi támadás és a
rakétázás, megállás nélkül rázkódott a ház. Fogalmuk sem volt róla, hogy
éppen őket vagy a szomszéd épületet éri találat, de a robbanások egyaránt
fülsiketítőek voltak. Először az egyik ablak tört be, aztán olyan húsz perc
elteltével a többi is megadta magát.

A férfi kinézett az ablakon, és egy narancssárga fényt látott az udvaron.

Először az a valószerűtlen gondolata támadt, hogy valaki tüzet rakott
odalent. Azon tanakodott, vajon ki lehetett az, de aztán rájött, hogy egy
lángoló autó az.

Reggel kiment, hogy felmérje a károkat. Jó néhány bombatölcsért látott a

ház előtt, és a saját erkélyüktől alig három méterre egy tekintélyes lyuk
tátongott a falban. A tizenkettedik emeletet is találat érte, vagyis az egyik
rakéta alig pár méterrel a fejük felett csapódott be.

Ekkor döntötték el, hogy ennyi talán elég volt Szaltivkából,

és

inkább

megpróbálnak

menedékre lelni a város másik felében. Van egy vendégszobánk, úgyhogy

néhány estére be

tudjuk fogadni őket. A hatalmas, felfújható Intex matracon fognak aludni.

A férfi hozzálát, hogy felfújja a matracot, és közben elmeséli a történetét. A

pumpánk elég kicsi és nem túl hatékony, úgyhogy jó sokáig kell dolgoznia
vele. Ő beszél, mi hallgatjuk, az a vicces kis yorkshire terrier pedig, Toska,
megállás nélkül szaladgál köztünk, elvárva, hogy mindenki csak vele
foglalkozzon. Toska elkényeztetett,

túlsúlyos,

de
meglepően

energikus, és sehogy sem tud leállni. A jelek szerint szívesen ismerkedik új

arcokkal, kedveli az új helyeket, és egyáltalán, mindent nagyon szeret. Örül
az életnek. A mi öt macskánk közben a szomszéd szobába húzódik vissza.

A menekültek még pár napig velünk maradnak. A tervek szerint utána

átmennek egy ismerősükhöz, aki Harkivtól nem messze lakik egy kisebb
településen. Elmondjuk nekik, hogy szerintünk ez nem túl jó ötlet. Ha
tovább durvul a háború, akkor a kisebb falvakban és településeken lesz a
legrosszabb a helyzet. A házakat porig rombolják, benne az összes lakóval,
háziállattal és jószággal. Az ellenség úgy tarolja le a falvakat, akár egy
buldózer, és a nyomában semmi sem marad, csak az élettelen, holdbéli táj.

A férfi és az anyja tisztában vannak a veszéllyel, de már eldöntötték, hogy

elhagyják

Harkivot. Képtelenek tovább itt maradni, és hajlandóak vállalni a

kockázatot.

– Ott most minden nyugodt – mondja az asszony a faluról, ahová el akarnak

jutni. A férfi közben tovább pumpálja a matracot. A fáradhatatlan Toska
egyre csak rója a köreit, és azért

könyörög,

hogy

az

emberek

megvakargassák a nagy, kövér fejét.

Egy esős nap

2022. április 12.

Szürke, esős napra ébredünk. Az új barátaink kora reggel hagyják el
Harkivot. Öten préselődnek be a kocsiba, nem számítva a kutyát. Közülük
valójában csak hárman menekültek, a többiek elővigyázatosságból utaznak
velük: minél többen vannak ugyanis az autóban, annál kisebb a kockázata,
hogy a hadsereg lefoglalja a járművet. Ez a kockázat egyébként nem túl
jelentős, de azért érdemes vele számolni.

Az öt személy elindul, és maga mögött hagyja Harkivot. Az irtózatos város

hamarosan történelemmé lesz a számukra. Legalábbis Harkiv jelenlegi
változata azzá lesz, amely élettelenül, komoran fekszik az egyre csak
dübörgő fellegek alatt. Persze nem a felhők dübörögnek: a tüzérségi
lövegek kezdtek rá újra.

Az út nem hosszú, de alig másfél óra alatt mégis nyolc útakadálynál állítják
meg őket.

Minden egyes megállónál odalép hozzájuk egy gépfegyveres katona, és azt

mondja: „Dicsőséget Ukrajnának!”, ami egyszerre üdvözlés és

melegszívű búcsú. Az autóban utazók minden alkalommal

azt

válaszolják:

„Ukrajna

hőseinek!”, és közben azon aggódnak, hogy valamit rosszul csinálnak,

netán azt mondják:

„Dicsőséget a hősöknek!”, vagy esetleg nem megfelelően ejtik a szavakat.

Lehet, hogy nem számít, de a háború akkor is háború, ők pedig aggódnak,
mivel nincsenek hozzászokva, hogy ukránul beszéljenek.

Az eső egyre hevesebb, ami jó hír, mert ilyenkor a tüzérségi támadás is

leáll. Senki nem tudja, hogy miért. Talán a lövegek megsérülnek, ha túl sok
víz kerül a csövükbe, vagy a lövedékek túl sok energiát veszítenek, ha egy
reszketeg esőfüggönyön kell áthatolniuk, és ilyenkor a tüzérek inkább azt
mondják: „Oké, hagyjuk inkább a francba az egészet”, majd bemásznak

nyirkos

talajba

ásott

lövészárkaikba,

és

megpróbálnak

megszárítkozni és felmelegedni. De az is lehet, hogy ugyanúgy tüzelnek

esőben is, és talán csak mi gondoljuk, hogy szünetet tartanak, mert így
próbálunk valami mintára lelni a káoszban.

Az új barátaink végül elérik az úti céljukat.

Egy kis település az, amelynek csupán egyetlen boltja van, ahol élelmet és
háztartási cikkeket lehet venni, és még az is két kilométerre található tőlük.
Gyufa viszont ott sincsen.

Fogalmam sincs, hogy miért, de sem Harkivban,

sem Harkiv környékén nem lehet gyufát kapni.

Az egyedüli magyarázat az lehet, hogy gyufát importálni még nehezebb,

mint tankokat, aknavetőket vagy kamikazedrónokat.

Amikor eláll az eső, kimegyünk az utcára. Az a tervünk, hogy megöntözzük

a szomszéd ház egyik elhagyatott lakásában lévő növényeket. A lift nem
működik, úgyhogy egészen a tizenkettedikig kell felcaplatnunk a lépcsőn,
mindezt úgy, hogy a lépcsőház fala gyakorlatilag hiányzik. Minden
emelettel egyre távolibbnak tűnik az odalent elterülő város. Hamarosan már
nem is házakat, csak tetők szabálytalan rengetegét látjuk. Errefelé ritkák a
magasabb épületek. Minden fordulóban a láthatárt kémleljük, hátha füstöt
pillantunk meg, de szerencsére ezúttal nincs jele tűznek. Ezt kedvező jelnek
vesszük.

Miután

megöntöztük

növényeket,

elmegyünk a szupermarketbe. Nincs előtte sor, ami szintén jó jel. Egyedül a

humanitárius segélycsomagoknál várakoznak sokan. Az a sor az utca
túloldalán lévő téren kanyarog.

Amikor kijövünk a szupermarketből, az első, ami feltűnik, hogy a segélyért

várakozó sor egyszer csak eltűnt. Rögtön tudjuk, hogy miért: az eget füst
borítja be. A füst nehéz és sűrű, és a szél hamar a fejünk fölé borítja, akár
egy fekete leplet, amely a láthatár egyik végétől a másikig

ér. Nehéz levegőt venni. A feleségem a szájához szorítja a pulóvere ujját.

Ahogy a füst irányába pillantunk, először arra gondolunk, hogy a mi házunk

lángol, noha józan számítás szerint semmi sincs az épületben, amiből

ilyen

mennyiségű

fekete

füst

szabadulhatna

fel.
Ha

lakóházat

ér

rakétatámadás, akkor általában úgy néz ki, mint egy meggyújtott hatalmas
gyufaszál, és a füst éppen csak arra elegendő, hogy a lángra kapó ablakok
feletti öt-hat emeletet elsötétítse. Az a füst azonban, amely most telepedett
ránk, az egész várost beborítja, és van benne valami átható és émelyítő.
Valószínűleg több tonna műanyag vagy gumi kapott lángra; talán egy
raktárt ért találat.

Sajnos amikor elindultunk, nyitva hagytuk a lakás egyik ablakát. Ez azt

jelenti, hogy pillanatokon belül az otthonunk is megtelik füsttel, úgyhogy
megszaporázzuk a lépteinket, hátha még tehetünk valamit. Ekkor újra esni
kezd. Bízunk benne, hogy az esőzés leszorítja a füstöt a talajra.

Óvatlanság

2022. április 15.

Egy férfi kötélen mászik le a tetőről a saját lakásába. Ez egy kilencemeletes

házban történik, és a lakás, ahová igyekszik, a nyolcadikon van.

Mintha csak a szoba keresztmetszetét látnánk: a homlokzati fal kiszakadt a

helyéről, és így jól kivehető, hogy mi van odabent. A bútorok kissé
megégtek ugyan, de többségében még az eredeti helyükön vannak: egy
szófa, egy asztal, egy szekrény. A lépcső teljesen megsemmisült, úgyhogy
csak a tetőről lehet bejutni.

A fickó tehát kerített egy kötelet, hogy visszajusson a saját lakásába, és

elhozzon onnan valamit, amire feltétlenül szüksége van. Vajon mit keres?
Pénzt, bankkártyát? Valamilyen fontos dokumentumot? Egy személyes
emléket, ami kiemelt jelentőséggel bír a számára? Talán a feleségét és a
gyerekeit keresi, akik még életben vannak, és a lakás egy láthatatlan
zugában húzták meg magukat?
Amíg a férfi lemászik a nyolcadik emeletre, az ötödik és a hatodik emelet
egyszer csak beomlik alatta. A jelek szerint nem nagyon

érdekli. A tartószerkezet még áll, úgyhogy folytatja a mászást, és végül

eltűnik abban a szobában, aminek hiányzik a homlokzati fala.

Egy pillanatra sem áll meg, és nem néz le. Vagy nagyon ügyesen koncentrál
a feladatára, vagy csak óvatlan. Még valószínűbb, hogy mindkettő

egyszerre.

A folyamatos bombázás és tüzérségi támadás ötvenegyedik napjára egy

kissé mindannyian óvatlanná váltunk.

A feleségem és én ma az udvarban lévő

virágágyásokat gondozzuk. Már leszedtük róluk a törmeléket, és árkokat

vájtunk a meleg földbe, ami olyan puha és illatos, akár a frissen sült kenyér.
Az árkokba magvakat ültetünk. Szép, napos időnk van. A macskáink is
velünk jöttek.

Oda-vissza járkálnak, és megszagolgatják a földet. Elégedettnek tűnnek, és

egy kissé talán meglepettnek, hogy végül mégiscsak elérkezett a tavasz.
Amikor újból megrengetik a levegőt a tüzérségi lövegek, csupán egy kissé
húzzák össze magukat, de nem hagynak fel a járkálással és a szaglászással.
Nem pillantanak fel a dübörgő

égre. Úgy tűnik, hogy mostanra még a macskák is óvatlanná váltak.

Néhány járókelő halad el mellettünk. Azt mondják, többeket láttak ma

virágokat ültetni.

Meglepőnek találják, hogy az embereket nem érdekli a folyamatos pergőtűz

és rakétázás. A

lövegek hangja tovább szaggatja az eget, de a többség minden sietség

nélkül megy a dolgára.
Nyugodtnak tűnnek, egy kissé talán őrültnek. Az egyedüli épelméjű
személy, akit látok, egy nő, három tíz év körüli kislánnyal. A sarok felől
futnak, hol felnéznek, hol maguk mögé, miközben valami láthatatlan
robban fel a magasban. A többiekkel ellentétben rajtuk látszik, hogy félnek.
Az egyik lány elköszön a többiektől, és futva elindul az ellenkező irányba.

A másik kettő az anyja mellett marad, és valószínűleg hazafelé tartanak.

Azt teszik, amit ilyenkor minden normális ember tenne.

Mi még mindig a virágágyásokkal vagyunk elfoglalva. Eső után

hihetetlenül puha a föld.

Telefonál egy barátunk. Bevallja, hogy mindent meggyűlölt, ami orosz.

Elmondja, hogy még Puskin verseit is meggyűlölte, miképp azokat a
klasszikus szovjet filmeket is, amelyeket pedig annyira szeretett régen.
Elmondjuk neki, hogy Puskin nem hibás azért, hogy kétszáz évvel a halála
után mi történik Oroszországban.

– Tudom – feleli. – De akkor is gyűlölöm.

Azért bízom benne, hogy ez csak ideiglenes.

Ezután elmeséli, hogy éppen megetette a macskáját, és kiült napozni,

élvezve a feje felett szálló rakéták látványát. Ő is óvatlanná vált.

Később megtudjuk, hogy abban az egy órában, amit mi odakint töltöttünk a

virágágyások

mellett, nyolc embert öltek meg, és további negyvenkettőt sebesítettek meg

súlyosan. A többségük sétált, virágokat ültetett, és élvezte a napos időt,
amikor rájuk hulltak a kazettás bombák.

A rakétákból csupán az üres bolvanká k maradtak meg, amelyek beleálltak

az aszfaltba.

Néhányan kihúzzák a helyükről ezeket a bolvanká kat, és bedobják őket a

kukába. Valaki azt mondta, szüksége van egy ilyenre az otthonában, és
megpróbálta magával vinni az egyiket, de a rendőrség lefoglalta.
Éjszaka újrakezdődik a tüzérségi támadás. Az oroszok láthatóan
megfogadták, hogy még néhány további lakóépületet is romba döntenek, a
benne alvó emberekkel együtt, de mi már belefáradtunk abba, hogy mindig
óvatosak legyünk. Mindannyian óvatlanná váltunk, és egy kissé talán a
józan eszünket is elvesztettük.

A szív türelmetlensége Egy orosz nő videóüzenetben szólította meg

Ukrajnát. Nem az ukrán népet, hanem Ukrajnát, az országot.

– Ukrajna, a szomszédunk vagy – mondja. –

De mostanában sokat rosszalkodtál, úgyhogy itt az ideje, hogy

megleckéztessünk. Ne vedd rossz néven, Ukrajna, hiszen mindez a te
érdekedben történik. El kell fenekelni. Fel kell pofozni, hátha akkor végre
megérted, hogy hova vezet, ha rosszalkodsz.

Semmi jó nem szokott kisülni belőle, ha az ember nem a saját dolgával

foglalkozik. Semmi jóra nem vezet, ha a szomszédunk érdekében akarunk
lekeverni neki egy pofont.

Még

akkor

is,

ha

szándékaink

kristálytiszták, akkor is, ha őszintén segíteni akarunk, de nem tudjuk,

hogyan kellene segítenünk, és senki nem is kéri tőlünk, hogy segítsünk – az
ilyesmi sosem vezet jóra. Stefan Zweig kitalált erre egy kifejezést:
Ungeduld des Herzens, avagy a szív türelmetlensége. Zweig regényében[7 ]
egy fiatalember megsajnál egy lebénult lányt, és annak ellenére a fejébe
veszi, hogy segít rajta, hogy nem lehet javítani az
állapotán. A szív türelmetlensége végül minden jó szándék ellenére megöli
a lányt.

Emlékszem, egyszer, amikor a feleségem és én is jóval fiatalabbak voltunk,

láttunk egy szarkafiókát az utcán. Úgy döntöttünk, hogy magunkhoz
vesszük, mert a kóbor macskák bármikor megehették az állatot. Skippynek
neveztük el, és rögtön belénk szeretett.

Folyamatosan utánunk totyogott, csiripelt, és kérte, hogy etessük meg.

Mindez a ’90-es években történt, amikor még nem volt internet, és nem
lehetett csak úgy információt találni róla, hogy miként kell szarkafiókákat
etetni.

Mindenféle ételt adtunk neki, de nem akart enni belőle. Csak jött utánunk,
csiripelt, és kérte, hogy etessük meg.

Skippy volt az első háziállatunk, és nemsokára egy fészket is készítettünk

neki, amibe leveleket és ágakat helyeztünk. A madárka többnyire az egyik
ilyen ágon ült, néha csiripelt egy keveset, és kérte, hogy etessük meg.

Szeretett minket, és örült neki, ha a közelében vagyunk. Aztán egy napon

leesett az ágról, és meghalt. Kivittem a kis testet az udvarra, és eltemettem
az egyik fa tövébe. Még ásás közben is ott visszhangzott a fülemben a
csiripelése.

Lefektettem a testét a sírba, és ráhánytam a földet. Amikor lelapogattam,

legnagyobb megdöbbenésemre

újra

meghallottam

csiripelését. Azt hiszem, ahogy a teste összepréselődött, a halott madár

tüdejében lévő

levegő kiszökött, és ez adhatta az ismerős hangot. Skippy még holtában is

azt kérte, hogy megetessék.
Ha kint hagytuk volna ezt a kismadarat a kóbor macskáktól hemzsegő
utcán, akkor esélye sem lett volna az életben maradásra. Így azonban a szív
türelmetlensége végzett vele, ami bennünket fogott el a láttán. Bármilyen
nemesek is voltak a szándékaink, a madár végül elpusztult.

Nem hiszem, hogy annak a nőnek, aki meg akarja leckéztetni Ukrajnát,
valóban jó szándékai volnának. Talán igaz, hogy segíteni szeretne, bár én
nem láttam benne mást, mint egy túlsúlyos, kivörösödött képű,
felfuvalkodott személyt, olyasféle alakot, aki otthon is állandóan a
zsarnokot játssza. Olyan embernek képzelem, akit őszinte örömmel töltene
el, ha valakit képen törölhetne. Az ő esetében a szív türelmetlensége
kevéssé a jó szándékokkal magyarázható. Ezzel együtt lehetséges, hogy
valóban segíteni akar, még akkor is, ha senki nem kérte a segítségét, akkor
is, ha túl ostoba ahhoz, hogy bárkinek is segítséget tudna nyújtani. Az ilyen
oroszok azok, akik miatt a barátom, aki világéletében orosz könyveket

olvasott, és orosz filmeket nézett, meggyűlölt mindent, ami orosz – még

Puskint is.

De van az oroszoknak egy ennél is gyűlöletesebb fajtája. Egy orosz katona,

Roman, felhívta a feleségét, hogy engedélyt kérjen tőle az ukrán nők
megerőszakolására. A nejének, Olgának, nem volt ellenvetése. Csupán
annyit mondott, hogy legyen óvatos, nehogy elkapjon tőlük

valami

nyavalyát.

Az

újságírók

lenyomozták a férfit és a feleségét. Valódi, létező

személyek. Senki sem hamisította meg a telefonhívásukat. Azon

tanakodom, vajon Roman is csak segíteni akart-e Ukrajnának azzal, hogy
ukrán nőket erőszakol. Vajon ez is csak a szív türelmetlenségével
magyarázható, vagy esetleg azért jutott eszébe ilyesmi, mert egyszerűen
örömét lelte benne? És bármennyit is gondolkozom ezen, arra jutok, hogy
az utóbbi közelebb állhat az igazsághoz.

Félelem

„A valódi szabadság az, amikor nem kell választanod”, nyilatkozta pár

nappal ezelőtt Nyikita Mihalkov, világhírű orosz filmrendező, mellesleg
Putyin nagy csodálója. A gondolat kissé emlékeztet egy másikra: „A
háború: béke. A szabadság: szolgaság.” Még talán jobb is Orwellénél.
Frappánsabb, de a lényeg azért ugyanaz.

2022. április 18.

– Túlságosan nagy a csend – állapítom meg, és a következő pillanatban

valami hatalmas és irtózatos sújt le a házunkra. Mintha az épület egy szög
volna, amit egy óriási kalapács igyekezne a földbe verni.

Iszonyú zaj kerekedik, de aztán megint csend lesz. Telnek a másodpercek.

– Azt hiszem, soha többé nem fogom azt mondani, hogy túlságosan nagy a
csend –

mondom lassan, majd egy újabb rázkódás fut végig a házon a tetőtől a
földszintig.

Felpattanunk, és pánikba esve begyűjtjük a macskákat, majd a bejárati ajtó

felé hurcoljuk

őket. Ez számít a lakás legbiztonságosabb pontjának, ugyanis itt találkozik

egymással két tartófal.

macskák

nem

örülnek
a

felfordulásnak. Amint letesszük őket, elfutnak és elrejtőznek. Pontosan

tudják, hogy hol vannak azok a zugok, ahonnan nem tudjuk kiszedni őket.
Közben telnek a másodpercek. Most már tudjuk, hogy mennyi idő, amíg
egy új bomba, rakéta vagy ki tudja, micsoda talál el bennünket.

A kalapácsnak egy percre van szüksége ahhoz, hogy felemelkedjen és teljes

erejével újra lesújtson ránk. Még mindig pánikba esve rohangálunk, amikor
ez bekövetkezik.

Kiabálni kezdünk egymással. Tehetetlenek vagyunk. Fogalmunk sincs,

hogy mitévők legyünk. Végre nem vagyunk őrültek és óvatlanok. Megjött
az eszünk, és vele megjött a félelem is. Még a levegővel is félelmet
lélegzünk magunkba. Maga az idő, az egymás után pergő

másodpercek is robbanásig teltek félelemmel.

Ekkor a kalapács még egyszer lesújt. A ház egy darabban marad ugyan,
noha alig hihető, hogy egy téglákból és cementből emelt képződmény úgy
reszkethet, akár egy hatalmas puhatestű.

Rázkódik egy darabig, mint a kocsonya, aztán újra megszilárdul.

A félelem, amit megtapasztaltunk, átállít bennünk valamit. Mintha

megnyomna egy gombot a szívünk környékén. Többé már nem

leszünk óvatlanok. Átfutjuk a híreket, hátha megtudjuk, hogy mi történt, de

nincsenek hírek, vagyis nincsenek valódi hírek. Minden hír csak porhintés a
nagy semmiről, ami nem sok jót ígér.

Az igazi hírek hiánya csak tovább fokozza a félelmet. Most már tudjuk,
hogy az elnök és a kormány napokkal a háború előtt tisztában volt vele,
hogy mi következik. Pontosan tudták, hogy mikor és hol fog támadni az
ellenség, de inkább hallgattak, hogy ne keltsenek pánikot. Rendben, a
pánikot sikerült elkerülni, csak éppen több ezren, akik elhagyhatták volna
az olyan településeket, mint amilyen Bucsa, nem tudták, hogy mi vár rájuk.
A tudatlanság csak addig a pillanatig volt áldás, amíg meg nem jelentek az
orosz katonák, hogy rájuk lőjenek a tankjaikból, hogy megerőszakolják
őket, és hogy kivégezzék őket, miután hátrakötözték a kezüket azokkal a
fehér rongyokkal.

Úgyhogy most már tudjuk, hogy a hallgatás veszélyes. A hírek hiánya még
a rossz híreknél is rosszabb. Az egyetlen, amit tudunk, hogy a mai napon
újabb orosz offenzíva kezdődött.

Fontolóra

vesszük,

hogy

elhagyjuk-e

Harkivot. Elmehetnénk az egyik közeli faluba, ami most még

biztonságosnak és nyugodtnak tűnik, de arra jutunk, hogy ez túl veszélyes.
A legközelebbi város, Poltava, már így is túlzsúfolt.

Nem igazán maradtak biztonságos helyek az

országban, illetve arrafelé, amelyek még annak mondhatóak, úgy élnek az

emberek, mint a halkonzervben. Fogalmunk sincs, hogy mitévők legyünk.

Még mindig nincsenek hírek, és a levegő

továbbra is tele van félelemmel. Este megtudjuk, hogy az oroszok

valószínűleg vegyi fegyvert vetettek be. Közben folytatódik Mariupol
elpusztítása. Hatalmas, kolosszális bombákat dobnak le a városra, amelyek
robbanása száz kilométerre is elhallatszik. Tudjuk, hogy az orosz katonák
nyugaton és délen is előrenyomultak, de nem ismerjük a részleteket. Még
mindig nem tudjuk, hogy mitévők legyünk, úgyhogy nem is teszünk
semmit, vagy legalábbis nem teszünk semmi fontosat. Várunk, alszunk, fel-
alá járkálunk a szobában, és hülyeségeket nézünk az interneten. Például
fotókat Putyinról.

Találok egy fotót, amelyen Putyin még kisfiú.

Nem mondhatnám, hogy a tekintete csillogna az értelemtől. Olyasvalakinek
látszik, aki nem tűnik ki a többi nímand közül, de ha egy sötét utcán
találkozol vele, veszélyes lehet. Van valami gonoszság abban, ahogy
elhúzza a száját.

Miként lehetséges, hogy ez az emberi lény pszichopata államfővé

cseperedett, aki az egész világra veszélyt jelent? Hogy lehet, hogy ez a
kisfiú azzá a szörnyeteggé nőtte ki magát, aki az

olaszországi Pomposa-apátság faláról tekint le a látogatóra?

Ha valaha is eljutsz a Pomposa-apátságba, azt javaslom, hogy pillants a

jobb oldali falra, és meg fogod látni, hogy Putyinról már 1360-ban is
készült egy remek portré. Igen, tudom, hihetetlenül hangzik, de tényleg őt
ábrázolja.

Ugyanaz az alacsony homlok, ugyanaz az orr, ugyanazok a fülek és szemek.

Leginkább a szeme hasonlít rá.

Egész idő alatt próbáltam elmagyarázni a világnak, hogy bármilyen

hihetetlen, de megtelt rettenetes csodákkal – és közben én magam sem
tudom, hogyan történhetett meg mindez.

Vannak dolgok, amelyek ellentmondanak a józan észnek. Vannak dolgok,

amelyek felfoghatatlanok maradnak, bármilyen közelről és szemszögből is
vizsgáljuk őket.

„Hiszem, ha látom”, szoktuk mondani.

Ukrajnában ez ma már nem igaz. Most hiába látjuk, mégsem tudjuk elhinni,
ami történik.
Jegyzetek

Kis János fordítása

Az orosz fasizmus megnevezése. [A ford.]

Makai Imre fordítása

4

Gellért Hugó fordítása

Bakcsi György fordítása

Soproni András fordítása

Magyarul Nyugtalan szív címen jelent meg.

[A ford.]

Tartalom

Előszó

Kezdet

Víz

Élelem

Pecsenyihi-tó

A nép

A gázvezeték

Katonák a városban

Gyűlölet

Radioaktív jód
A Nagy Bombázás

Önszerveződés

A taxisofőr

Horizont

Rózsabokrok

Szeretet

Éjszakai bombázás

Láncreakció

Sorban állás

Hazafiság

A fickó, aki nyolckor kezd

Az osztályterem

Gyűlölet (2)

Akiket hátrahagyunk

Kolbász

Rózsaszín repülők

Szépség

Emlékművek

Az egér

A katonai megfontoltság
Teniszezők

Egy hideg nap

Egy hideg nap (2)

Gyógyszertár

Pusztítás

Templomok

A putyinimádók

Azok, akik nem tehetik

Fosztogatók

Hidak a Donyec folyó felett

Dolgok, amelyeken nem tudunk változtatni

Éneklés

Rasizmus

Az árvaház

Telefonhívások

Rasizmus (2)

Valeriana

A szaltivkai kutya

Kupacok a fémrács előtt

Unalom
Pszichológia

Szomjúság

Jatrany

Trágárságok

Gázszelep

Teniszezők (2)

Hazafiság (2)

Hazafiság (3)

Füst

Horizont (2)

Paljanyicja

Nacionalizmus

Nyelvek

Az élet megy tovább

Nők

Rózsabokrok (2)

A birodalom vége

A birodalom vége (2)

Menekültek

Egy esős nap

Óvatlanság

A szív türelmetlensége

Félelem

Forgalmazza:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípusok

Noto Serif – Apache License 2.0

Teko – SIL Open Font License

Document Outline
Címoldal
Copyright
Előszó
Harkivi napló
Kezdet
Víz
Élelem
Pecsenyihi-tó
A nép
A gázvezeték
Katonák a városban
Gyűlölet
Radioaktív jód
A Nagy Bombázás
Önszerveződés
A taxisofőr
Horizont
Rózsabokrok
Szeretet
Éjszakai bombázás
Láncreakció
Sorban állás
Hazafiság
A fickó, aki nyolckor kezd
Az osztályterem
Gyűlölet (2)
Akiket hátrahagyunk
Kolbász
Rózsaszín repülők
Szépség
Emlékművek
Az egér
A katonai megfontoltság
Teniszezők
Egy hideg nap
Egy hideg nap (2)
Gyógyszertár
Pusztítás
Templomok
A putyinimádók
Azok, akik nem tehetik
Fosztogatók
Hidak a Donyec folyó felett
Dolgok, amelyeken nem tudunk változtatni
Éneklés
Rasizmus
Az árvaház
Telefonhívások
Rasizmus (2)
Valeriana
A szaltivkai kutya
Kupacok a fémrács előtt
Unalom
Pszichológia
Szomjúság
Jatrany
Trágárságok
Gázszelep
Teniszezők (2)
Hazafiság (2)
Hazafiság (3)
Füst
Horizont (2)
Paljanyicja
Nacionalizmus
Nyelvek
Az élet megy tovább
Nők
Rózsabokrok (2)
A birodalom vége
 A birodalom vége (2)
Menekültek
Egy esős nap
Óvatlanság
A szív türelmetlensége
Félelem
Jegyzetek
Tartalom