UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1957
 Borító:
Stephan MARTINIERE: Dark Forest
 Tartalom
Borító
Címoldal
A. STERNFELD: 88 PERC ALATT A FÖLD KÖRÜL
Nicholas Di MINNO: AZ ELSŐ EMBER A HOLDON
Vlagyimir SZAVCSENKO: BJÖRN PROFESSZOR ÉBREDÉSE
S. DIETRICH: A MOUNT CARLTON FOGLYAI
Arthur C. CLARKE: A SZÁMOLÓGÉP BOSSZÚJA
Don WILCOX: A HATSZÁZ ÉVIG TARTÓ UTAZÁS
Isaac ASIMOV: AKARATLAN GYŐZELEM
Raymond F. JONES: VESZÉLYES KÍSÉRLET
Mack REYNOLDS: AKI MEGHÓDÍTOTTA A HOLDAT
Ivan JEFREMOV: A HEGYI SZELLEMEK TAVA
 A. STERNFELD:

88 PERC ALATT A FÖLD KÖRÜL

Nemrégiben új égitest tűnt fel az égboltozaton. A Föld minden

tájáról kíváncsian szegezik rá az emberek a látcsöveket és a nagy
csillagvizsgáló intézetek a teleszkópokat. Mindenki szeretné
tudni, mi is történik ezen az új égitesten, a mesterséges holdon.
Mit látnak, hogyan élnek, mit csinálnak rajta azok a szerencsés
emberek, akiknek módjuk, és valljuk be, bátorságuk volt arra,
hogy oda felmenjenek.
Szerkesztőségünk elhatározta, hogy alaposan tájékoztatja ol-
vasóinkat mindarról, ami a mesterséges holdon történik. Ezért
egy riportert küldtünk a mesterséges égitestre. Egy hetet töltött
ott, sokat látott és sokat tanult, noha – amint maga is bevallja –
azért egészen pontosan nem sikerült még mindent kitapasztal-
nia. Az alábbiakban közöljük útleírását a mesterséges holdon
szerzett élményeiről.

A szerkesztőség

Moszkva, 1968 szeptember 30.

Utazás a mesterséges holdra

Az elmúlt hetekben az „IS 200”, Földünk mesterséges kísérője,

minden vasárnap elrepült Magnyitogorszk felett. Innen Magnyi-
togorszkból az űrhajó-repülőtérről vasárnaponként indultak a
rakéták az „IS 200”-ra, amelyek látogatókat, üzemanyagot, élel-
met és még sok minden egyebet vittek a mesterséges hold lakói-
nak. Íme, elértük azt, ami egy évtizeddel ezelőtt még a fantázia
birodalmába tartozott; úgy utazunk a menetrendszerűen induló
rakétával kirándulásra a világűrbe, mint ahogy valamikor a
gyorsvonattal vagy a gőzhajóval mentünk a Föld egy-egy távoli,
de regényesen szép kirándulóhelyére.
Mégis, sok különbség van az űrrakéta-közlekedés és, mondjuk,
a vonatközlekedés között. Itt van mindjárt a menetrend. A ha-
jók, a vonatok és a közönséges földi repülőgépek menetrendjét,
amint tudjuk, a mi földi időbeosztásunk szerint készítik el. A ra-
kéta azonban a világűr ideje szerint közlekedik, a csillagidő sze-
rint.
Ez a csillagidő volt az első új fogalom, amelyet meg kellett ta-
nulnom, útban a mesterséges hold felé. Akkor találkoztam vele
először, amikor az űrhajó-repülőtérre értünk. Először indultam
erre a hosszú és szokatlan útra, s noha jól tudtam, hogy a közle-
kedés biztonságos – mégis ideges voltam. A készülődéskor kap-
kodtam, s ahogy ilyenkor lenni szokott, minden összeesküdött
ellenem – s taxihalálban (lóhalált nem mondhatok), az utolsó
pillanatban érkeztem a repülőtérre. Rémülten pillantottam az
órámra. Hat óra ötvenkilenc percet mutatott. Az előző vasárnap
a rakéta pontosan este hét órakor indult és eszerint most már
alig egy percünk van az induláshoz. Ijedten szaladtam a nyu-
godtan pihenő rakéta felé. A rakéta pilótája azonban rémült ar-
comat látva, megnyugtatott. Nem kell sietni – mondta. – Még
egy félóránk van. Amikor csodálkozva ránéztem, megmagyaráz-
ta:
– Rakétánk ma körülbelül 28 perccel később indul mint az el-
múlt héten. Mi ugyanis csillagidő szerint közlekedünk. Már
most tudni kell azt, hogy egy csillagév, tehát az az idő, amikor
egy-egy csillag a látóhatárnak pontosan azonos pontján kel fel,
2.4 órával hosszabb, mint a napév. A Föld ugyanis egy év alatt,
miközben naponta megfordul a tengelye körül, körüljárja a Na-
pot. A csillagokat azonban nem járja körül. Ez a Nap körüli ke-
ringés úgyszólván megtakarít egy tengelyforgást. Ezért aztán a
napév 24 órával rövidebb a csillagévnél és egy csillagnap körül-
belül 4 perccel hosszabb mint a közönséges nap.
 Még jóformán meg sem értettem egészen, amit a pilóta a csil-
lagidőről magyarázott, máris megérkeztünk a rakétához és fel-
másztam egy nagy dobozhoz hasonlító különleges fülkébe. Ti-
zedmásodpercnyi pontossággal indultunk útnak, tehát sokkal
pontosabban, mint bármelyik gyorsvonat. De szükségünk is van
erre, hiszen a mesterséges hold, amelyre el akarunk jutni, egy
másodperc tizedrésze alatt mintegy 780 méter utat tesz meg,
tehát ha elkésünk, mögötte repülünk el.

Az űrrakéta elindul.

Bajunk ugyan nem történik akkor sem. Nem repülünk ki a világ-

űrbe, ahonnét nincs visszatérés, hiszen rakétánkat tudjuk irá-
nyítani és sebessége is elegendő ahhoz, hogy utolérjük a mester-
séges holdat. Hála azonban az automatikus indítóberendezés-
nek, a rakéták nem szoktak késni és pontosan kikötnek az „IS
200” kikötőhelyén.
Amikor a motor megindult, valamennyien ólomsúlyt érez-
tünk a tagjainkban. Az óriási indítási sebesség a súlyunkat
mintegy ötszörösére növelte meg és ez bizony nem volt kelle-
mes érzés, de szerencsére csak rövid ideig tartott. Ezzel, gondo-
lom, nem mondtam sok újat olvasóinknak, hiszen ilyen kísérleti
rakétában már nagyon sokan ültünk.
 Amint kedves olvasóink tudják, már elértük azt, hogy mind-
össze 4 percig tart az út a mesterséges holdra. Mindnyájan em-
lékszünk azonban arra, hogy nem is olyan régen 60 percig, ké-
sőbb 15 percig tartott ez az út. De azt talán már kevesebben tud-
ják, hogy régebben azért repültek ilyen sokáig, mert a rakéta
csak az út egy részét tette meg bekapcsolt motorral, a továbbit a
saját tehetetlenségi erejével járta be. Most végig bekapcsolt mo-
torral repülünk, s így négy perc elmúltával egyszerre csak
érezzük, hogy súlytalanok lettünk… megérkeztünk.
A fülkét kinyitották és kiszállhattunk. Mi persze először az űr-
hajó belsejébe megyünk, ide nem is kell különleges ruha. Fül-
kénket hozzákapcsolják a hajótesthez. A légmentesen záró csa-
varok néhány pillanat alatt a számára fenntartott „kikötő”-hely-
re rögzítik a rakétát, azután kinyílik előttünk a csapóajtó, és
több kis fülkén át haladva bejutottunk azokba a fülkékbe, kabi-
nokba és termekbe, amelyekben az űrhajó utasai dolgoznak és
élnek.

A súlytalanság világában

Elérkeztünk tehát a világegyetem egy új, mesterséges, emberal-

kotta szigetére. Meg kell vallani, hogy semmi különösebb fur-
csaságot, szokatlan érzést nem érez itt az ember, kivéve azt,
hogy gyakorlatilag súlytalanok lettünk. Ránk most csak az „IS
200” vonzereje hat, mint ahogyan a Földön a nehézkedési erő.
Mivel azonban a mi új bolygónk tömege, asztronómiai méretek-
ben nézve, elenyészően csekély, nem vesszük észre vonzerejének
a hatását. A világűrnek ezen új szigetén minden súlytalan. A bú-
torok, a használati tárgyak, a szerszámok és az eszközök a falhoz
vannak erősítve, mert különben, amint itt mondják, „elúsznak”,
vagyis lebegnek a levegőben, s a legcsekélyebb mozdulatra már-
is a helyiség másik sarkában vannak. Az utasok karfák és fogók
segítségével mozognak, „járnak”. Valójában „úszunk”, azaz egy-
egy szilárd pontot megfogva, előre húzzuk magunkat. Megtörté-
nik néha az is, hogy valaki egy fogótól véletlenül ellöki magát, s
mint egy labda, úgy repül az egyik sarokból a másikba.
Hogyan is lehet ilyen helyen tájékozódni? Nem állunk szilár-
dan a Földön. Honnan tudjuk pontosan, hogy hol van fent és
lent? A Földet most alattunk látjuk, s tájékozódásul szolgál ne-
künk: mindig a Föld irányában van a lent.
Amint már mondtam az előbb, a súlytalanságon kívül semmi-
féle furcsa érzést nem tapasztaltunk. Úgy hallottam azonban,
hogy elméletileg a hasonló űrhajókban a nehézségi erő is előál-
lítható mesterségesen, az űrhajó lassú forgatásával. Úgy hírlik, a
tervezőirodákban már kidolgozták az ilyen hajók tervét.

A legénység kiszáll és kirakodik az űrrakétából.

Őszintén szólva – elárulhatom – nagyon kíváncsi voltam, nehéz

lesz-e elviselni azt az óriási sebességet, amellyel az űrhajó repül.
Az űrhajó ugyanis az úgynevezett első asztronómiai sebességgel
halad. (Így hívjuk azt a sebességet, amely minimálisan szüksé-
ges ahhoz, hogy egy test a Föld körül keringjen. Ez körülbelül 8
kilométer másodpercenként.) Megmondhatom: ettől a sebes-
ségtől való félelmem jórészt csillagászati tájékozatlanságomnak
volt köszönhető. Amikor megérkeztünk, csodálkozva tapasztal-
tam, hogy nem is érzékeljük ezt a sebességet és most már – az
űrhajón kapott csillagászati leckék után – tudom, hogy ebben
nincs semmi csodálatos. Hát érzékeljük-e a Földön azt az óriási
sebességet, amellyel egész naprendszerünkkel együtt a Vega irá-
nyába rohanunk? Vagy érezzük bolygónk keringését a Nap kö-
rül? És ugyanígy, a legkevésbé sem érzékeljük azt a szédítő se-
bességet, amellyel egész tejútrendszerünk, beleértve Földünket
is, a Bak csillagkép irányába rohan. Márpedig ezek a mozgások,
amelyeket most említettem, néhány száz kilométeres másod-
percenkénti sebességet jelentenek.

Egy pillantás az ablakból.

Talán nem is kell mondani, kedves olvasóinknak, hogy amint

fölértünk, és kicsit megtanultunk mozogni a súlytalan világ-
ban, rögtön az ablaknál termettünk. Az ember kíváncsi és laikus
módra hajlandó volna azt képzelni, hogy az ablakból kitekintve
rögtön feltárul előtte a világegyetem minden titka. Ahhoz per-
sze, hogy a különböző csillagrendszerek és ködfoltok titkait
meglássuk, nem elég ez a 200 kilométeres magasság, ahol mi
vagyunk. Az égbolt képe, ha este nézzük, alig különbözik a földi
képtől, kivéve azt, hogy lényegesen több csillagot látunk, mint
bárhonnan a Földön. A csillagok éjszaka tiszták, pislogás nélkül
ragyognak, színük és körvonalaik is tiszták és világosabbak,
mint a Földről nézve. Ha éjszaka nézünk a Föld irányába, látjuk,
hogy alattunk fel-felvillannak a meteorok, s a hatalmas, lapos
fekete tányért, a Földet, sok pislogó fénypont tarkítja. Ezek a
fényfoltok a nagyvárosok, jól látni őket, ha éppen nem takarja el
a kilátást valami felhő.
Amikor felérkeztünk, éppen újhold volt. Sötét volt az éjszaka,
de a sötét éjszakában egy csodálatos jelenségnek voltunk a ta-
núi. A Föld fekete tányérja szélén ugyanis egyszerre csak gyenge
fény tűnt elő. Ez a fény ívformát öltött és egyre hosszabb lett. A
belső oldala, különösen a közepe táján, fényesen ragyogott s ez a
ragyogás a külső széle felé egyre csökkent, és átment az általá-
nos sötétségbe. A földi légkör fénykoszorúja ez – magyarázták
nekem az űrhajó régebbi utasai.
A napkelte és a napnyugta innen az űrhajóról csodálatosan
szép látványt nyújt, különösen akkor, ha a Nap a Föld túlsó olda-
lán van. Ilyenkor a Nap fényének kétszeresen kell áthatolnia a
földi légkörön, hogy hozzánk elérjen és olyan színeket és olyan
sugárpásztákat vetít felénk a felkelő vagy a lenyugvó Nap, ami-
lyet még földi szem mielőttünk sohasem látott.
Napkeltekor egyébként a felmerülő napkorong az óriási, meg-
világosodó Földhöz képest igen kicsinek látszik. Ahogy világo-
sodik, az a fekete mélység, amely a Föld volt alattunk, egyre vi-
lágosabb lesz, mintegy kékes gőzzel telik meg és a felhők között,
ahol takarójuk megszakad, felismerhetők a földrészek körvona-
lai. A nappali ég azonban fekete marad, bár halványabb, mint éj-
jel, de nem kék, mint ahogy a Földön megszoktuk, hanem feke-
te. Mi itt fent a Föld kék ege fölött vagyunk.
Nappal, szabad szemmel a Földön csak foltokat látunk, úgy
látjuk a Földet, mint egy óriási domborművű térképet. Egy-egy
nagykiterjedésű várost szabadszemmel is észreveszünk, de táv-
csővel aztán egészen kitűnően látunk. Sajnos, be kell vallanom:
az űrhajó távcsöveit nem használhattam túlságosan sokszor
arra, hogy a Földre „kukucskáljak” velük. Ezeket az itt dolgozó
kutatók sokkal fontosabb célokra használták. Ami a Földet illeti,
mindazt, ami őket érdekelte, a különböző műszerek feljegyez-
ték, és jelezték nekik. Mégis, nem panaszkodhatom. Elég sokat
utaztam a távcsővel. Amikor Moszkva fölött elmentünk, még a
parkot is kikerestem, ahol a kis am szokta a labdát rúgni. Bizto-
san ott volt a gyerek is, de őt sajnos, nem láttam. Párizst azért
néztem meg távcsővel, mert kíváncsi voltam, hogy a Szajna-hi-
dak megvannak-e még (tavaly töltöttem ott egy hónapot és az
alatt a néhány perc alatt, amíg Párizsra lenéztem, szerettem vol-
na minden kedves emlékemet egyszerre visszaidézni). Angliá-
ban és Amerikában még sohasem jártam. Angliából ez alatt a
hét alatt sem láthattam semmit. A híres angol köd mindent el-
takart előlem, csak egy pillanatra villant fel Skóciának néhány
magas hegye. No de az amerikai kontinens kitett magáért. Észa-
kon, Kanada fölött nem sokat láttunk ugyan, de láttam New
York óriási felhőkarcolóit, láttam a hatalmas Mississippit, és
lent, Dél-Amerikában a távcsőnél eltöltött percek alatt is meg
tudtam állapítani, hogy Rio de Janeiro valóban a Föld egyik leg-
szebb városa.
Egy ilyen laikus, mint én, természetesen főképpen az e éle
dolgok iránt érdeklődik. A kutatókat ezek a dolgok viszont na-
gyon kevéssé foglalkoztatják. De akadt itt elég olyan látnivaló,
amely nekik s, nekem is érdekes. Íme, egyszer egy kicsi sötét,
köralakú foltot vettem észre, amely végigsiklott a Föld világos
korongján. Teljes napfogyatkozás volt a Földön. Figyeltük a táv-
csővel, amint a napfogyatkozás keskeny szalagja végigment a
Novaja Zemlján, Nyugat-Szibérián és Kazahsztánon és még to-
vább is, délre, át a földrészeken és az óceánon. Röppályánk igen
szerencsés módon egészen közel vezetett el a napfogyatkozás
zónája mellett, az itt tartózkodó csillagászok nagy örömére.
Egyébként már az előbb meg kellett volna mondanom, hogy a
hegycsúcsokat, hatalmas építményeket és városokat, amelyeket
a Föld felszínén akár szabad szemmel, akár távcsővel meg gyel-
hettünk, legfeljebb hat percig láthattuk. Ugyanennyi ideig lát-
hatnak bennünket is a Földről az egyes csillagvizsgáló állomá-
sok. E hat perc után ugyanis a Föld görbülete eltakar bennünket
egymástól. Az egyes rádióállomásokkal való kapcsolatunk is hat
percre korlátozódik. Mi ugyanis itt az ionoszférának alsó rétegé-
ben vagyunk. Ide csak az ultrarövid rádióhullámok hatolnak fel;
ezek azonban olyan egyenes vonalúan terjednek, mint a fénysu-
garak.
 Hogy egy-egy területet rövid ideig látunk, az a meg gyelést
nem zavarja, mert az optikai készülékeket automatikusan beál-
lítják a meg gyelendő tárgyra, és a készülékek a gyelt tárgyat
az égbolt mozgásának megfelelően tudják követni.
Mindenki tudja, hogy éjszaka sötétben igen gyenge fény is
rendkívül messzire ellátszik. A földi fények nagyon jól látszanak
a sötét éjszakában. Egy ötszáz gyertya fényerejű földi villany-
lámpát innen hatodik nagyságrendű csillagnak látunk. Az én lá-
tásom meglehetősen jó. Az űrhajóról szabad szemmel akkor tu-
dok megkülönböztetni két fényforrást a Földön, ha azok leg-
alább hatvan méternyire vannak egymástól. Ha valakinek éle-
sebb a szeme, már az olyan fényforrásokat is megkülönbözteti,
amelyek 25 méternyire vannak egymástól.

Lebegés az űrben

A magasságmérő mutatója egyre mélyebbre süllyed. Egy kissé

megriadok, talán csak nem kell kényszerleszállást végrehajta-
nunk? Nem, minden rendben van. A készülék megint 200 km-es
magasságot mutat, a sebességmérő tanúsítja, hogy az „IS 200”
állandóan 28 048 km-es óránkénti sebességgel repül.
De most ismét nagyobb magasságot jelez a mutató. A magas-
ságmérő hullámvonalat ír le, s e szerint feltételezhetjük, hogy
valami láthatatlan hullámon szállunk fel és alá. A valóságban
azonban röppályánk egyáltalán nem hullámvonalú. Az „IS 200”
csaknem tökéletes körpályát fut be és a készülék kilengései csu-
pán a Földgolyó lapulásait jelzik. Amikor közeledünk az egyenlí-
tőhöz, röppályánk relatív magassága csökken, mert a Föld a sar-
koknál lapult.
Miért nem esik le a Földre a mesterséges bolygó? Amint tud-
juk, mesterséges holdunk igen gyorsan mozog, és a mozgáskor
fellépő centrifugális erő akadályozza meg azt, hogy leessék a
Földre. Egy természetes égitest azonban a világűr méreteihez
képest ilyen elenyésző magasságban nem tudna állandóan meg-
maradni a Föld felett, mert a levegő ellenállása folytán egyre
csökkenne a sebessége és leesne a Földre. Hogy ez mivelünk ne
történjék meg, nagyobb időközökben, amikor az „IS 200” közele-
dik a Földhöz, be kell kapcsolni egy kis rakétamotort, hogy a re-
pülőpályát újból a megfelelő magasságba irányítsuk.
Mialatt az „IS 200”-on tartózkodom, rádión keresztül azt kér-
dezik tőlünk, hogy vajon miért repülünk át egy ugyanazon hely
fölött egyszer észak-déli, és aztán megint dél-északi irányban. A
megoldás igen egyszerű. A mi röppályánk szakadatlanul olyan
körpálya, amely az Északi és Déli Sarkon megy keresztül. A Déli
Sarokról űrhajónk az Északi Sark fölé repül és folytatja az útját a
Déli Sark felé. Tizenkét óra alatt azonban a Föld félig elfordul.
Így történik az, hogy ugyanazon terület felett mi az ellenkező
irányban is átrepülünk.

Mi történik egy földkörüli úton?

Megszoktuk, hogy az utazók egy földkörüli úttal köteteket írnak

tele. Az én élményeimből nem telne egy kötet sem, hiszen mi
igen rövid idő alatt, mindössze 88 perc alatt járjuk körül a Föl-
det, s nem úgy mint Verne regényében, nyolcvan nap alatt.
Legelső földkörüli utamon nagyjából az Ural mentén repül-
tünk északnak. Néhány perc alatt már a Kara-tenger volt alat-
tunk és repültünk az Északi Sark felé. Kényelmes űrhajónkban
nem éreztük a Sarkvidék hidegét és a mi hajónkat semmiféle
jégár sem fenyegette, amikor jelentést küldtünk a tenger észak-
keleti részének eljegesedéséről. Eltűnt mögöttünk Novaja Zeml-
ja. Néhány perc múlva keresztül repüljük az Északi Sarkot és kí-
váncsi szemeim előtt feltárul az a hatalmas jégmező, ahol annyi
kedves hősöm pusztult el felfedező útján.
Már Amerika felett vagyunk. Ez persze nem jelent számunkra
sem vámvizsgálatot, sem idegen nyelven beszélő embereket,
mindössze azt, hogy ezúttal a kanadai tengerkutató állomásnak
küldünk jelentést a sarki tenger jégmozgásáról. És máris az
Egyesült Államok fölött vagyunk. Az első alkalommal nem re-
pültünk el New York felett és a nagy felhőkarcolókat is csak ké-
sőbb láttam. Nincs itt semmi esemény, gondolom magamban,
mint utazó. Az itt dolgozók azonban mást mondanak. Oregon
állam felett egy automatikus műszer erdőégést jelez és megy a
sürgős rádiójelentés az ottani erdővédelmi állomásnak, a tűz
pontos helyéről, kiterjedéséről.
San Francisco és Los Angeles között repültük át a Csendes-
óceáni partvidéket. Tiszta időnk volt s egyszer csak a hatalmas
víztükör felett szabad szemmel is észrevettem egy különös for-
májú kavargó és rendkívül sebesen mozgó foltot. Orkán van
alattunk! – mondja az egyik meteorológus –, méghozzá nem is
kisméretű. Elindult a Csendes-óceáni szigetvilágból és hamaro-
san Kaliforniába ér. És a rádióállomás már adja is a jelentést. Or-
kán dühöng a Csendes-óceánon, néhány óra múlva megérkezik,
a viharzóna átmérője 5000 kilométer.
Negyvennégy perc és tizenhárom másodperccel azután, hogy
az Északi Sarkot átrepültük, már a Déli Sark fölött vagyunk.
Most ismét észak felé repülünk. Jórészt tenger felett visz az
utunk, egészen Abesszíniáig. Ekkor látjuk meg Afrikát. Átrepü-
lünk a Vörös-tengeren, keresztülszeljük Arábiát s néhány perc,
és máris a Szovjetunió felett vagyunk. Ha a Föld mozdulatlan
lenne, megint az Ural fölött lennénk. Mialatt azonban mi 88
perc és 25 másodperc alatt körüljártuk a Földet, a Föld is elfor-
dult a tengelye körül, 29 fokkal és 9 perccel, így most Moszkva
van alattunk. Kilenc óra van. Másfél óra alatt tehát Magnyito-
gorszkból Moszkvába értünk és közben bejártunk három világ-
részt. Most este van. Moszkvából csak a fények villannak felénk,
néhány pillanatra bekapcsolom a moszkvai rádiót és egynéhány
ütemet meghallgatok az Anyeginből. És már itt sem vagyunk,
repülünk tovább, megint észak felé.
 Földkörüli utunkat természetesen mindig más pályán járjuk
be. A következő körpályán Svédország déli partja felett me-
gyünk át, a rákövetkezőn pedig Írország felett.
Bevallom, határtalanul fárasztó, ha az ember naphosszat ál-
landóan gyelni akarja, merre vagyunk. Nincs olyan foltja a
Földnek, amelyet huszonnégy óra alatt nappali fényben ne lát-
hattunk volna. Mi innen a Föld felszínének több mint 3000 kilo-
méter átmérőjű körét tudjuk egyszerre áttekinteni. A térképé-
szek szakadatlanul dolgoznak, azonban csak azokról a földdara-
bokról csinálnak felvételt, amelyek közvetlenül alattunk feksze-
nek, tehát, nem nagy szögben látjuk őket.

A mesterséges hold pályája.

Egy alkalommal csodálkozva kérdeztem meg tőlük, hogy mi

lesz azokkal a fehér foltokkal, amelyek kívül esnek az általuk fel-
vett zónán? A nyakig munkában ülő térképész azt mondta, hogy
gondolkozzam magam a feleleten. S valóban, magam is látom,
hogy amint pályánk napról napra eltolódik, valóságos hálót raj-
zolunk a Földre, olyan hálót, amelyben az egyes vonalak csak 3
fok és 9 percnyire vannak egymástól. Nem nagy távolság ez,
még a tropikus vidékeken sem, különösen nem nagy akkor, ami-
kor a sarkok felé közeledünk, ahol a hosszúsági fokok közötti tá-
volság egyre csökken. Egy hét alatt az egész sarki zóna úgy le-
fényképezhető, hogy minden egyes felvétel sugara 70 kilomé-
ternél kisebb.
Elmúlt egy nap és én majdnem tizenhétszer körüljártam a Föl-
det. Van-e olyan öreg tengerész, aki elmondhatja, hogy ennyi
tengert, ennyi kikötőt látott egész életében, ahányat én e hu-
szonnégy óra alatt? Be kell vallanom azonban, hogy ez a repülés
a mesterséges bolygón, nem utazás. Mi meg gyelők vagyunk,
kutatók, és nem kíváncsi turisták vagy felfedezők, mi fölötte
maradunk minden veszélynek és minden érdekességnek, mi
nem hatolunk be a földrészek titkaiba, csak elsuhanunk felet-
tük. A mi űrhajónk nem is egyéb, mint egy

repülő kutatóállomás.

A világűr-állomás új szovjet ter vének vázlatos képe.

1. Csillagvizsgálók
2. Rádió távcsövek
3. A szállító és ellátó rakéták kikötője
4. Raktárhelyiségek
5. Turbó-generátor
6. A napenergia felhasználására szolgáló gömbtükör
7. Műhelyek és géptermek
8. Radar-antenna
9. Lakószobák, laboratóriumok stb.
10. A levegő tisztítására szolgáló üvegház, melynek növény-
zete biztosítja az oxigén utánpótlást

Éppen ezért nagyon hiányos lenne a riportom, ha pontosan ar-

ról feledkeznék meg, ami idefent a legfontosabb, a kutatásokról.
Nagyon sokféle vizsgálatot végeznek itt a kutatók. Vannak, akik
a Föld felszíne és a felhők által visszatükrözött sugárzás energia-
mennyiségét mérik, amelyről mostanáig nincsenek megbízható
adatok.
– Még itt sem olyan könnyű a Föld visszaverőképességét megha-
tározni – magyarázták nekem a tudósok. – Gondolja végig: a si-
vatagi homok sokkal több napsugarat tükröz vissza, mint a ned-
ves szántóföld, a gomolyfelhők sokkal világosabbak, mint a ten-
gerek felszíne, és a friss hó magától értetődően összehasonlítha-
tatlanul fényesebb, mint a sötét erdő. Ezért van az hogy a föld-
felszín minden egyes része a legkülönbözőbb energiamennyisé-
geket tükrözi vissza. Ezenkívül a légkör elnyeli és szétszórja
azoknak a sugaraknak egy részét, amelyek a Napból és más égi-
testekről a Földre érnek. S azt is hozzá kell számítanunk, hogy az
atmoszféra időjárás és évszak szerint is változóan nyeli el és
szórja szét a sugarakat.
Repülő csillagvizsgáló-állomásunk napkutatói megállapítot-
ták, hogy a Nap sugárzásának erőssége óriási módon megnöve-
kedett. Ezt a növekedést a Földről még nem lehetett észlelni. Kö-
vetkezményeit is csak jóval később fogjuk tapasztalni a Földön.
Tudósaink azon a véleményen vannak, hogy a földi légkör cir-
kulációja erősebb lesz, ez nagyobb arányú felhőképződést idéz
elő, növekszik a csapadékmennyiség, és a déli félteke magasabb
szélességi fokain nagyarányú hőcsökkenés várható. Ezzel szem-
ben a Föld átlaghőmérséklete emelkedni fog.
Az „IS 200” egyik laboratóriumában a napsugárzás baktériu-
mölő hatását vizsgálják. Van asztro zikai laboratóriumunk,
mag zikai kutatóállomásunk és más kísérleti berendezésünk.
 „Tűz!”

Azért váratlan események még itt is történnek. Egyik körutunk

alkalmával, mialatt éppen kíváncsian gyeltem, hogy felvillan-
e valami fény a Csendes-óceánon, amelyen ekkor repültünk ke-
resztül, hirtelen fegyverropogást hallottam. Rendkívül megle-
pődtem… Az ablakhoz rohantam és a sötét éjszakai égen meg-
pillantottam egy fényes valamit, ami felrobbant és nagy távol-
ságban bennünket követett. Mi történt? Miért szólalt meg a gép-
ágyú? Valaki megtámadott volna bennünket? De ki és honnan?
Kiderült, hogy az „ellenség”, amelyre a gépágyútűz irányult, egy
felénk tartó meteor volt. A meteorok ugyanis az űrhajósok tény-
leges ellenségei. Ám kiválóan tudunk védekezni ellenük. A mo-
dern rádióműszerek lehetővé teszik, hogy már többezer kilomé-
teres távolságban is felfedezzük őket. Így aztán, ha olyan mete-
ort találnak, amely az űrhajó számára veszélyes lehet, akkor az
automatikus jelzőberendezések nem engedik ki a „látókörük-
ből”. Pontosan megállapítják, hogy az ellenség milyen sebesség-
gel és milyen irányban repül és minden pillanatban tudják,
hogy hol tartózkodik. Ha túlságosan közel jön az űrhajóhoz, az
atomerővel működő gépágyúk önműködően közbelépnek. Igen
pontosan lőnek és csak ritkán történik meg, hogy az ellenség
megmenekül.

Az élet az űrhajón

Ami a mindennapi életet illeti, ha az ember megszokja a súlyta-

lanságot és még egy-két apróságot, alapjában véve igen szabá-
lyos. Moszkvai idő szerint minden nap hét órakor ébresztettek
bennünket, függetlenül attól, hogy a világ mely táján jártunk és
éjszaka volt-e avagy nappal. Fülkéinkben nem voltak ágyak, al-
vás idején lefeküdtünk a levegőben s mindössze egy kis háló
óvott bennünket attól, hogy el ne ússzunk. Ez a kis háló jelké-
pezte az ágyat. Mondhatom, a levegő igen kiváló és rugalmas
fekvőhely, nem töri össze az ember csontjait. Takarót itt nem le-
het használni, mert egy mozdulat és már méterekre van tőlünk,
ezért hálózsákban aludtunk.
Nehéz megszokni azt, hogy itt nem folyhat friss vízsugár a
vízvezetékből. Mosakodni is csak úgy lehet, hogy nedves törül-
közővel dörzsöljük le magunkat. Ám folyadékot mégis csak kell
felvennünk, hiszen közismert, hogy az ember szervezetében mi-
lyen nagy mennyiségű a víz – s az is, hogy a szervezet állandóan
veszít a víztartalmából. Ami a vízellátást illeti, azt nagyon szel-
lemesen oldották meg, van olyan szerkezetünk, amely a levegő-
ből és a konyhai hulladékokból kivonja a vizet, s így van italunk.
Reggeli után, akárcsak odahaza, dolgozni kezdünk. Este össze-
jövünk a társalgóban, ahol a talapzathoz erősített könnyű széke-
ken ülve rádiót hallgatunk, olvasunk, beszélgetünk.
Arról már írtam egyet-mást, hogy mit csinálnak itt a kutatók,
a tudósok. Arról azonban még nem beszéltem, hogy a tudomá-
nyos tevékenység mellett állandó munka, építés folyik, az űrha-
jó egyre nő, alakját is változtatja, a szükségletnek megfelelően.
Pillanatnyilag az „IS 200” hosszúkás alakú és 164 méter hosszú.
A fő részét jelen pillanatban 113 összecsavarozott üzemanyag-
tartály képezi, amelyeket az ideért rakétákból nyertek. A 8 méter
hosszú üzemanyagtartályok olyanok belülről, mint a kis vasúti
kocsik, a 12 méter hosszú üres oxigéntartályok pedig nagyobb
fülkéket képeznek. Mindkét fajtának 4 méter az átmérője. Amint
látjuk tehát, az ideérkező rakétákból különböző szobák és kabi-
nok lesznek. Az egész testet vékony és erős acélháló fogja be. Az
űrhajó elülső és hátulsó tetőrésze a szállítórakétáknak és Földre
visszatérő siklórepülőknek a kikötője.
 Egy korábbi szovjet űrállomás-terv.

1. Lakószobák, laboratóriumok, raktárak

2. Rakéták kikötő- és indítóhelye
3. Raktárak és műhelyek
4. Oxigént szolgáltató üvegház
5. Radarok és rádiótávcsövek meg gyelő helyisége
6. Nagy tükröstávcső
7. A tükröstávcső
10. A napenergiát felfogó készülék
11. Érkező rakéta
12. Távozó rakéta
13. Az űrállomás berendezései között közlekedő kis rakéta

Így tehát ahogy nagyobbodik és átalakul az űrhajó, nemcsak a

belsejében, hanem a külsején is munka folyik, tehát kint a világ-
űrben. Az űrhajósok természetesen, amikor kimennek az „IS
200” belsejéből, különleges öltönyt vesznek fel, amely hasonlít a
búvárruhához. Ez az öltözék földi körülmények között meglehe-
tősen nehéz lehet, itt azonban, mivel súlytalanok vagyunk, nem
érezzük.
A tetőre való kijutáskor nagyon ügyelni kell arra, hogy felesle-
gesen ne menjen levegő veszendőbe. Ahhoz, hogy kijussunk a
tetőre, előbb keresztül kell mennünk egy légzsilipen, amelyet a
külső ajtók légmentesen zárnak és ha onnan is kiértünk, a zsi-
lipből a levegőt beszivattyúzzák a hajó belsejébe.
Fantasztikus és csodálatos látvány, hogy a munkások az űrha-
jó tetején milyen biztos mozdulatokkal dolgoznak s milyen nyu-
godtan mozognak. Most igazán javukra szolgál, hogy az űrhajó-
építés egész folyamatát a Földön már igen sokszor végigpróbál-
ták és ezek alatt a próbák alatt egészen az itteni életkörülmé-
nyek szerint éltek. Az itteninek megfelelő fülkékben étkeztek,
aludtak és a szabadidejüket is ott töltötték.
Jól szervezett, nyugodt és békés idefönt a mindennapi élet. Hi-
ába, száz évvel ezelőtt több izgalmat jelentett Moszkvából a
Krímbe eljutni, mint most az, hogy naponta tizenhétszer körül-
repüljük a Földet. Akik izgalmas útleírásokat várnak, nagy vi-
szontagságokat és váratlan baleseteket, azok bizony ne huszadik
századi űrhajóról olvassanak, hanem inkább száz évvel ezelőtti
útleírásokat.

Visszatérünk a Földre

Ismét vasárnap van, szeptember 29-e. Magnyitogorszk és

Szverdlovszk van alattunk. Egy hét alatt 114-szer repültük kö-
rül a Földet, 114-szer voltunk az Északi és a Déli Sark fölött.
228-szor mentünk át az Egyenlítőn, s mindig másutt. Láttunk
mindent tengert és óceánt, tavakat és szigeteket, síkságokat és
óriási hegyeket.
Most, hogy visszatérek a Földre, elgondolom, hogy mégis csak
eseménydús volt az elmúlt hetem. Sok mindent tanultam és tu-
dom, hogy még mindig csak elenyésző részét, értem annak,
amin az űrhajó tudósai dolgoznak. Elbúcsúzom mindenkitől,
bepakoljuk a postát és a légzsilipeken keresztül kimegyek a tető-
re. Nem kell búvárruhába öltöznöm, mert úgy mint érkezéskor,
most induláskor is légmentesen hozzáerősítettük utasfülkénket
a tetőhöz. Siklórepülő visz bennünket haza, olyan, amelyet raké-
ta indít és űrrepülésre épült. Halljuk, hogy felsivít az indítóraké-
ta és körülbelül két másodperc múlva ismét érezzük a testsú-
lyunkat. Most már megszűnt a rakéta hajtóereje. Az „IS 200” las-
san eltávolodik tőlünk és mi egyre inkább közeledünk a Föld fel-
színe felé. Negyvenöt perc múlva már fele úton vagyunk a Föld
felszínétől, csakhogy nem a Szovjetunió fölött. Száz kilométeres
magasságban repülünk és 5 óra 5 perc elmúltával megérkez-
tünk Moszkvába.

(A. Sternfeld cikke nyomán.

Urania Universum)
 Nicholas Di MINNO:

AZ ELSŐ EMBER A HOLDON

Ez a történet hat hónappal ezelőtt kezdődött. Az egyik este csi-

lingelt a telefon. „Mister Millett beszél?” – kérdezte a hívó fél. –
Azt feleltem: igen. Erre ő röviden, de velősen csak annyit mon-
dott: „minden készen van!” – Készen van? De mi van készen és
mire van készen – kérdeztem én. – És egyáltalán: ki beszél ott?
– Itt Arnum Phillips beszél – mondta az ismeretlen. – Én va-
gyok az Első Világűr Társaság vezérigazgatója!
– Igen, igen – hümmögtem én –, de mit óhajt a vezérigazgató
úr?
– No de hiszen ön az első űrhajóval a Holdba akart repülni! –
mondta ő.
Erre eszembe jutott az egész história. Néhány évvel ezelőtt egy
kiállítást tekintettem meg menyasszonyommal, Sallyval. A kiál-
lításon látható volt a világűrrakéta modellje és mellette egy ha-
talmas tábla. A táblán az Első Világűr Társaság prospektusa,
amelyben tudtul adták, hogy a Társaság hamarosan utazásokat
rendez a Holdba. Felszólították a nézőket: aki a Holdba akar
utazni, az írja be a nevét az asztalon levő könyvbe. Én – mivel
szeretem az új benyomásokat, az ismeretlen tájakat – beírtam a
nevemet.
– Az űrhajó elkészült – foly tatta Phillips – és indulásra készen
áll. Alkalmas volna önnek, mondjuk, ha holnap este indulna?
– Hallja csak – dadogtam – az már elég régen volt, amikor je-
lentkeztem. Azóta történt egy és más. Például: megnősültem,
részlet zetésre bútort és autót vettem. Elvégre, ilyen körülmé-
nyek között nem tölthetem szórakozással az időmet a Holdon!
– Minden egyes napért, amelyet a világűrben tölt, 100 dollár
napidíjat kap! – mondta Phillips. – És abban az esetben, ha – hm
– valami nem várt szomorú esemény következne be önnel kap-
csolatban, a családját életük végéig ellátnánk. No, de persze nem
kell attól tartania, hogy valami balul sikerül. A dolog teljesen
veszélytelen! Ezenkívül az ön neve, Mr. Millett, bekerül a törté-
nelembe, őszintén irigylem önt, Mr. Millett!
– Mi az, hogy irigyel? Hát ön nem utazik velem? – kérdeztem.
– Nem, sajnos, én nem utazhatom. Nekem itt, a Földön kell az
ügyeket intézni. Azonkívül szerződést kötöttem az egyik nagy
napilappal, hogy cikksorozatot írok az utazásáról. Állandó rá-
dióösszeköttetésben leszek önnel, ön elmondja az élményeit, én
pedig megírom a cikkeket.
– Az élményeimet? Kit fog az érdekelni? Különben is azt hi-
szem, helyesebb volna, ha egy tudós utazna, az sokkal szaksze-
rűbben számolhatna be a látottakról!
– Egy tudós, persze jobb volna – hagyta rá Phillips –, sajnos
azonban egy tudós sem vállalkozott az utazásra. Az űrhajóban
meg csak egy személy számára van hely.
– Csak egy személy számára? Egyedül kellene tehát utaznom?
– kérdeztem.
– Igen. Ez azonban ne zavarja magát. Az űrhajót a Földről irá-
nyítjuk. Simán ki fog kötni a Holdon és ugyancsak zavartalanul
vissza is fog térni a Földre, önnek nincs más dolga, mint hogy
beleül.
– No és mi van a többi jelentkezővel? Hiszen bizonyára százá-
val akadtak olyan vállalkozó szellemű ckók, mint amilyen én
voltam?
– Szent igaz! Valahogy azonban úgy alakult a dolog, hogy
egyik sem ér rá. És véletlenül megtudtuk, hogy ön éppen munka
nélkül van. Azt gondoltuk: no, ez az utazás éppen jól jön majd
önnek?
A vezérigazgatónak ebben igaza is volt. Munkanélküli voltam.
Az a gumiabroncsgyár, ahol dolgoztam, leállt. Kevés volt a meg-
rendelése. Hónapokba telhet, amíg megint munkához jutok. No
de, azért utazzam a Holdba, mert pillanatnyilag rosszul megy
nekem? Őszintén szólva – a dolog egyre kevésbé tetszett. Annak
idején, a kiállításon minden szép volt. Sütött a nap, Sally szoro-
san hozzámsimult, és már két korsó sört is megittam – hát per-
sze hogy jelentkeztem a holdbéli utazásra! De most más a hely-
zet, hiszen most családfő vagyok.
– Itt a nagy esély arra, hogy gazdag és világhíres legyen! – foly-
tatta Phillips a rábeszélést. Életének nagy esélye! Az első ember
a Holdon? Gondolja csak el, mit jelent ez az ön számára, a felesé-
ge számára, a Társaság számára? Valamennyien híresek leszünk!
– Nem érdekel a hírnév! Mondja csak valóban teljesen bizton-
ságos az az űrhajó? – kérdeztem.
– Nézze Mr. Millett, őszintén beszélek magával. Nem titkolok
el maga előtt semmit. Megértem az aggályait, hiszen a dolog va-
lóban nem egyszerű. Este 10-kor felhívjuk magát és azt mond-
juk, hogy másnap utazzon a Holdba. Persze, a dolog egy kissé
hirtelen jött. De az a helyzet, hogy az űrhajónkat el kell indítani.
Az egyik hitelezőnk le akarja foglalni a hajót – ugyanis az alumí-
nium-számlát még nem zettük ki. Így hát gyorsan kell csele-
kednünk! Beszélje meg a dolgot a feleségével, mondja el neki,
hogy napi 100 dollár üti a markát, világosítsa fel arról hogy ha
bármi is történne önnel, élete végéig ellátjuk stb. Gondolja meg
azt is, hogy most esélye van arra, hogy a neve a történelembe
bekerüljön, és hogy mindannyian vagyont kereshetünk a dol-
gon. Nos, jó éjszakát!
Valamit még morogtam arról, hogy nem akarok a történelem-
be belekerülni, de ő már letette a kagylót. Kimentem Sallyhoz a
konyhába. Éppen mosogatott.
– Ki telefonált? – kérdezte.
– Felhívott valaki és azt mondta, hogy röpüljek a Holdba!
– Ne csinálj rossz viccet – így Sally. – Inkább törölgesd el a tá-
nyérokat.
 – Nem vicc! Az az ember tényleg azt akarja, hogy egy rakétán a
Holdba röpüljek!
Sally letette a tányért és csodálkozva rám nézett. – De honnan
szedték pont a te neved?
– Emlékezz csak vissza a kiállításra, három évvel ezelőtt. Joe a
céllövöldében nyert egy kis majmocskát, én meg semmit. Nos,
hát én is meg akartam mutatni… Aláírtam a Világűr Társaság
listáját, amely szerint hajlandó vagyok a Holdba röpülni.
Sally egyáltalán nem volt elragadtatva. – Ha azt hiszed –
mondta –, hogy itt hagyhatsz engem egy csomó ki zetetlen
számlával a nyakamon, hát nagyon tévedsz!
– De az az ember azt mondta, hogy 100 dollár napidíjat kapok,
míg a világűrben vagyok! – jegyeztem meg tréfásan. – És azonkí-
vül, ha velem valami történne, a biztosítási összeg egész életed-
re elég lenne.
– Napi 100 dollár! – mondta Sally. – Hiszen akkor edénymoso-
gatógépet is vehetnék. Jó csomó holmit vehetnék még azon felül
is. És azt mondod, hogy gondoskodnak rólam, ha veled valami
baj történik?
Azt hihetné az ember, hogy valami vasárnapi sétakirándulás-
ról van szó. Még csak azt sem kérdezte meg tőlem, hogy jár-e va-
lamiféle veszéllyel az ilyen röpülés. És amikor meghallotta,
hogy mit mondott Phillips a világhírről és a meggazdagodásról,
már döntött is. Kijelentette, hogy utaznom kell! Mivel amúgy is
munkanélküli vagyok és nap mint nap jönnek a ki zetni való
számlák, mindenképpen meg kell próbálnom az utazást. Talán
csak kinéz valami számunkra ebből a dologból! Ha az ajánlatot
elutasítom, egész életemben autógumikat foltozhatok. És kü-
lönben sem tetszenek nekem a gyávák – tette hozzá.
Amikor Phillips másnap reggel felhívott, azt mondtam: All
right! Phillips azonnal egy ügyvédet küldött a lakásunkra, aki
szerződésbe foglalta – Sally számára – a napidíjat és az esetleges
biztosítási összeget. Én meg úgy éreztem magam, mintha máris
a megboldogult Mr. Millett volnék. Sally egész nap nagyon bol-
dog volt. Pulykát főzött ebédre és ezüsttel terített. Szemmel lát-
hatóan úgy viselkedett, mint az az asszony, akinek a férje
hosszú-hosszú útra indul.
Délután hatra készen álltam az útra. Sally a konyhában ült és
azt számolgatta, hogy mennyit kapna kézhez, ha egy hónapot
töltenék a Holdban. Azt mondtam neki: good bye! Szórakozot-
tan arcon csókolt és tovább jegyezgetett a céduláján.
Beültem egy autóba, amely egy tó mögött elterülő erdőbe vitt.
Ott várt Phillips, bemutatott az újságíróknak és lefényképezte-
tett. A riporterek valósággal lyukat beszéltek a hasamba. Tudni
akarták, hogy miért hagyom el a biztos Földet a bizony talan ka-
landért. Bosszantott, hogy valamiféle nagy vagánynak néztek.
Amikor emiatt felelősségre vontam Phillipset, azt mondta, hogy
csak a reklám kedvéért állította be úgy a dolgot, mintha puszta
kalandvágyból utaznék. Ez már az üzlethez tartozik!
Az indulást hét órára tűzték ki. Phillips az űrhajóhoz vezetett.
A hajónak rakéta formája volt és egy állványzaton nyugodott.
Phillips azt mondta, hogy az űrhajót automatikus berendezések
vezérlik és megmutatott néhány fogást, amit mindenesetre jó,
ha tudok. Azt mondta, hogy állandó rádióösszeköttetésben lesz
velem, és minden simán fog menni.
Ezután egy olyan búváröltözet-féle ruhát adtak rám, sisakot
húztak a fejemre és bemásztam a rakétába. Phillips kezet szorí-
tott velem és még azt súgta a fülembe, hogy hazatértemig ren-
geteg szerződést és üzletet köt majd a kettőnk számára. Az ajtó
bezárult, nyomást éreztem, és a tó pillanatok alatt eltűnt a sze-
meim elől.
Csakhamar Phillips hangja szólalt meg a rádióban. Azt kérdez-
te, hogy érzem magam? Megmondtam neki, hogy csillagokat lá-
tok és hogy fázom. Erre megkérdezte, hogy milyen színűek a fel-
hők, milyen érzéseim vannak, és még egy csomó marhaságot. A
fejhallgatóban szünet nélkül vartyogó hangjától nem tudtam el-
aludni, kis egy idő múlva kezdett nekem ez a Mr. Phillips egyre
kevésbé tetszeni.
A Hold időközben egyre nagyobb lett, csakhamar a teljes ég-
boltot eltakarta: csak a Holdat lehetett látni. Hajnali egy órakor
kikötöttem a Holdon. Az űrhajó egy törmelékkel borított lapos
kráterben landolt. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem. Nem lát-
tam mást, mint a valami iszapfélével borított holdfelszínt. A
légkör kék volt, zöldes pára szállongott és nagyon hideg volt.
Visszamásztam, és Phillipsnek rádióba mondtam, hogy mit
láttam. Azt mondta, hogy ezt már ők a földről is tudták régen,
mivel ennyit a nagy csillagászati távcsövek is mutatnak. Száll-
jak ki, nézzek körül és tegyek érdekes meg gyeléseket. Kiszáll-
tam tehát sétálni és meg gyelni. Egy mérföldet mentem, a Hold
mindenütt ugyanolyan volt. Elmondtam mindezt Phillipsnek,
mire ő azt mondta, hogy csak csináljam tovább. Legalább is tíz
folytatást kell írnia a lapoknak a holdbéli históriáról. És minél
tovább maradok a Holdon, annál több pénz üti a markomat, és
annál nagyobb hírnevet szerzek a Társaságnak. Egy hónapra
való vizem és csokoládém volt. Néhány napig tehát ott marad-
tam. Majszoltam a csokoládét, meséltem Phillipsnek a Hold kü-
lönböző krátereiről, barlangjairól és a mindenféle gőzökről és
párákról. A harmadik napon már torkig voltam a kráterekkel, a
barlangokkal és a csokoládéval. Azt mondtam, hogy ideje volna
már hazamenni.
Ám Phillips azt parancsolta, hogy maradjak csak odafent
olyan hosszú ideig, ameddig egyáltalán csak kibírom. A dolog
rendkívül fontos és sokat jelent a Társaság számára. Ez igazolná
az elméletüket, és valamennyien híresek lennénk. Aztán Sallyt
hozta a mikrofon elé. Sally arról beszélt, hogy milyen sokat je-
lent neki az, hogy naponta 100 dollárt kap. Maradjak csak minél
tovább odafent! Ez számomra az egyetlen lehetőség arra, hogy
végre ember legyen belőlem, és hogy komoly pénzt keressek.
Mit tehettem erre? Nekiültem egy újabb tábla csokoládénak és
néztem, hogyan száll fel a kék pára.
Az ötödik napon azonban végleg megelégeltem a csokoládét.
Felőlem Phillips is, meg Sally is elmehet akár a pokolba! Egy szót
se szóltam, beszálltam az űrhajóba, becsuktam az ajtót és meg-
nyomtam egy gombot. Zúgva szállt fel az űrhajó és sivítva re-
pült a világűr felé. Bekapcsoltam a rádiót és megmondtam Phil-
lipsnek, hogy elindultam visszafelé. Erre tombolni kezdett. El-
mondott mindennek. Hogy hálátlan vagyok, hogy szégyenlete-
sen megbuktattam az ő reklámhadjáratát, hiszen ő már úgy rek-
lámozott engem, hogy én vagyok az az ember, aki tíz napot töl-
tött a Holdon. Megkérdeztem, hogy kinek a számára csinálta a
reklámot? Természetesen a varieték számára – felelte. Sallyval
már megállapodott és együttesen több mint száz szerződést kö-
töttek a fellépésemre. Ezután Sallyt kapcsolta. Kérdőre vont,
hogy miért nem maradtam tovább? Azt mondta, hogy mindig
tudta, hogy önző fráter vagyok. Erre kikapcsoltam a rádiót. A ra-
kéta őrült sebességgel száguldott a fekete és zöld ködök között
és csakhamar feltűnt a Föld. Egy idő múlva újra bekapcsoltam a
rádiót és megkérdeztem Phillipset, vajon az űrhajó újra a kis tó
partján fog-e majd kikötni? Azt mondta, hogy igen, és hogy a lá-
bamnál levő vékony piros színű drót ellenőrzi a rakéta repülésé-
nek az irányát. Figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak, mert
ha a drótot eltépem, az önműködő irányító berendezés nem fog
pontosan működni, és isten a megmondhatója, hol kötök majd
ki.
Csak ültem a rakétában és hallgattam, hogyan ecseteli Phillips
az üzleti lehetőségeket. Sally újra és újra bekapcsolódott a be-
szélgetésbe, és egyre azt rtatta, hogy ugyan mi a csodának
nem maradtam még egypár napig a Holdon. A levegő fütyült
körülöttem. Én meg a varieté fellépésekre gondoltam, a reklám-
hajszára, ami rám vár, a szerződésekre, és erre a Phillipsre, akitől
valószínűleg most már életem végéig nem fogok tudni megsza-
badulni. Ismét megszólalt a fejhallgató. Azt akarták, hogy írjam
le pontosan a rakéta által vont kondenzcsíkot. Erre aztán meg-
dühödtem. Lehajoltam és eltéptem a piros drótot. Aztán a föld-
höz csaptam a fejhallgatót.
A Föld most már dinnyenagyságúvá nőtt. Pillanatról pillanat-
ra növekedett. És fél óra múlva az űrhajó egy lagúna melletti
erdő zöld lombozatában kötött ki. Amint azt később megtud-
tam, a Csendes-óceáni Pakupieti szigetecskére vetődtem.
Ennek már fél éve. Most a király veje vagyok. A kunyhóm előtt
üldögélek és Kailanit várom. Elment, hogy falevelekből egy
légycsapót csináljon, amivel a legyeket elhajtja rólam, amíg al-
szom. Kailani határozottan csinos teremtés. Ezek az emberek itt
mit sem tudnak a világűrhajózásról és a Holdba repülésről, de
ha tudnának is róla, egy csöppet sem érdekelne őket. Ha önök is-
mernék ezt a szigetecskét, ezt teljesen meg is értenék.
És mindez azért történt, mert valamit aláírtam egy kiállítá-
son. Úgy gondolom ennek a történetnek a tanulsága: írj alá bát-
ran, és húzd meg a drótot. Ha az ember mindkettőt megcsinálja,
végülis egy hercegnőnél köt ki Pakupietin. Már jön is.

(Nicholas Di Minno:
Der Reporter)
 Vlagyimir SZAVCSENKO:

BJÖRN PROFESSZOR ÉBREDÉSE

A Gobi-sivatagnak az a pontja, ahova a Björn-expedíció eljutott,

teljesen beleolvadt környezetébe. Körös-körül sivatagi homok-
buckák, amelyeknek megdermedt futóhomok-hullámai a ho-
moktengeren végigsöprő legutóbbi szél irányát mutatják; egy-
forma a szürkéssárga homok, amely a talpak alatt és a fogak kö-
zött csikorog. Napközben vakítóan fehér, estére pedig bíborvö-
rös színben játszó Nap járja az égboltozatot. Nincsenek fák, sőt
még kavicsdarabok sincsenek a homokban.
Amint elérték és feltárták a legutolsó expedíció ásta aknát,
Björn professzor azonnal elégette azt a papírlapot, amelyre en-
nek a pontnak a földrajzi adatait feljegyezte. A sivatagnak ez a
pontja tehát csak annyiban különbözött a többitől, hogy két em-
ber tartózkodott rajta – Björn professzor és asszisztense, Niema-
yer mérnök, összecsukható tábori székeken ültek a sátrak köze-
lében. Nem messze a sátortól helikopterük ezüstös törzse és lég-
csavarjai csillogtak. A repülőgép a sivatag homokján megpihenő
óriási szitakötőre hasonlított. Alkonyodott. A nap csaknem víz-
szintesen küldte utolsó sugarait; a sátor és a helikopter hosszú,
a homokdombokon túlnyúló szeszélyes árnyékot vetett.
Björn így szólt Niemayerhez:
– Valamikor a középkorban egy orvos az élet végtelen meg-
hosszabbítására egyszerű módszert javasolt. Meg kell fagyaszta-
ni magunkat és így feküdni egy veremben kilencven-száz évig,
meghagyva, hogy ezután óvatosan melegítsenek fel, és felmele-
gedve újra életre kelünk. Ha kívánjuk, ebben a században elélde-
gélhetünk vagy tíz évet, és azután a jobb idők elérkeztéig ismét
megfagyaszthatjuk magunkat. Ily módon sok évszázadot kipró-
bálhatunk… Igaz, ez az orvos valamilyen okból nem akart, vagy
nem tudott még néhány évszázadig élni, és hatvan éves korában
természetes halállal halt meg.
Björn vidáman hunyorított, kifújta szipkáját és új cigarettát
dugott belé.
– Igen, a középkorban… A mi hitetlen huszadik századunk a
középkor legképtelenebb eszméinek a megvalósításával is fog-
lalkozik. Megleltük a bölcsek kövét, amely a higanyt és az ólmot
arannyá tudja változtatni. Ez a rádium. Az örökmozgót nem ta-
láltuk ugyan fel – az ellenkezik a természeti törvényekkel –, de
felfedeztük az atomenergia kimeríthetetlen és önmagától meg-
újhodó forrásait… És vegyünk szemügyre még egy dolgot:
1666-ban csaknem egész Európa a világ végét várta. Ám, akkor
csupán a „666”-os szám kabalisztikus értelmezése és az Apoka-
lipszisben való vakhit volt e „jóslat” alapja. Most azonban a „vi-
lág vége” eszméjének az atom- és hidrogénbombák alakjában
szilárd alapja van…
Sőt, ugyanezt mondhatom a megfagyasztásról is… A középko-
ri orvosnak ez a naiv agyszüleménye most ugyancsak izgatja a
tudósok fantáziáját. – Tudja, hogy mi az anabiózis, Niemayer?
Még Leeuwenhoek fedezte fel 1701-ben. Nem egyéb ez, mint az
életfolyamatok gátlása a hideg, vagy más esetekben a kiszárítás
segítségével. Hiszen a hideg, valamint a nedvesség hiánya nagy-
mértékben lassítja a szervezet összes kémiai és biológiai folya-
matait. A tudósok már régen megvalósították a halak és a dene-
vérek anabiózisát: a hideg nem öli meg, hanem konzerválja eze-
ket az állatokat. Persze, a mérsékelt hideg…
Van egy másik állapot is: a klinikai halál. Sokszor tapasztalt
tény, hogy az állat vagy az ember távolról sem hal meg a szívve-
rés abbamaradása vagy a légzés megszűnése pillanatában. Az el-
múlt háború lehetővé tette az orvosok számára a klinikai halál
mélyreható vizsgálatát. Néhány súlyos sebesültet még több
perccel a szívműködés megszűnése után is sikerült életre kelte-
ni, pedig halálos sebet kaptak! Ön zikus és talán nem tudja…
 – Hallottam erről – bólintott Niemayer.
– Nemde, a „halál” szó elveszti félelmetes hangzását, ha ezt az
orvosi jelzőt tesszük hozzá, „klinikai”? Valóban, nem kevés köz-
bülső állapot van az élet és a halál között: az álom, a letargia, az
anabiózis. Ezekben az állapotokban az ébrenléthez képest lassít-
va folyik az emberi szervezet élete. Az anabiózis állapotában
rendkívül lassan élünk, tehát az életet alaposan – szinte korlát-
lanul – megnyújthatjuk, aszerint, hogy milyen fokú az anabiózi-
sunk. Nos, az utóbbi években magam is foglalkoztam ezzel. Ah-
hoz, hogy a lehető legnagyobb mértékben lassítsam a szervezet
életműködését, az anabiózist a végletekig kellett vinnem – a kli-
nikai halál állapotáig. Ezt sikerült is elérnem. Békák, nyulak,
tengerimalacok életét áldoztam fel. Amikor azután megállapí-
tottam a lehűlés törvényszerűségeit és feltételeit, megkísérel-
tem rövid időre „morti kálni” Mimi nevű nőstény csimpánzo-
mat.
– De hiszen én nemrégiben, az elutazásunk előtt is láttam azt
a majmot! – kiáltott fel Niemayer. – Vidáman ugrált a székeken
és cukrot kért…
– Úgy van! – szakította félbe Björn diadalmasan. – De Mimi egy
alkalommal ezt megelőzően négy hónapon keresztül ellenőrző
műszerektől körülvéve és csaknem nullafokra lehűtve egy kü-
lönleges kis koporsóban feküdt! Látszatra halott volt.
Björn idegesen újabb cigarettára gyújtott és folytatta:
– Végül elvégeztem a legfontosabb és legszükségesebb kísérle-
tet: önmagamat helyeztem a maximális anabiózis állapotába. Ez
a múlt évben volt – emlékezzék csak vissza: akkoriban azt
mondták, hogy Björn professzor súlyos beteg. Több mint beteg –
kerek hat hónapig „halott” voltam. És tudja, Niemayer, hogy ez
igen sajátos érzés, ha ugyan a minden érzékelés hiányát érzés-
nek nevezhetjük.
A közönséges álomban, bár késleltetve, de érzékeljük az idő
ritmusát. Itt ez nem volt meg. Kezdetben még valamiféle altatás
okozta könnyű aléltságot éreztem. Azután csend és sötétség fo-
gott körül… Majd visszatérés az életbe. A túlvilágon semmi sem
volt…
Björn fesztelenül kinyújtotta lábát és fejét kissé hátravetette.
Elgondolkozva nézett maga elé. Szemüvegét szórakozottan meg-
törölte, majd újra feltette.
– A Nap… Fényes gömb, amely gyengén világítja meg a végte-
len sötét űr egy szögletét. A világmindenség apró porszeme. Kö-
rülötte még kisebb, hideg gömbök keringenek. Ezeken az egész
élet csakis a Naptól függ. És most az egyik ilyen gömbön megje-
lenik az emberiség – a gondolkodó állatok törzse. Hogyan tör-
tént ez? Sok legendát és feltevést agyaltak ki erről.
Egy dolog kétségtelen: az emberiség megszületéséhez boly-
gónkon olyan hatalmas kataklizmára – geológiai megrázkódta-
tásra – volt szükség, amely megváltoztatta a magasabbrendű ál-
latok – a majmok – addigi életfeltételeit. Mindenki egyetért ab-
ban, hogy az eljegesedés ilyen kataklizma volt. Az északi félteke
gyors lehűlése, a növényi táplálék megcsappanása arra késztette
a legjobban fejlett magasabbrendű majmokat, hogy a hústáplá-
lék megszerzése céljából követ, és botot ragadjanak. Az éghajlat
megváltozása a továbbiakban a munkához való alkalmazkodás-
ra és a tűz „feltalálására” késztette őket.
– Ez igaz – helyeselt Niemayer.
– Vajon miért voltak gleccserek? Mi az oka annak, hogy vala-
mikor ez a terület, sőt a Szahara sem volt sivatag, hanem gazda-
gon fejlődött rajta a növényi és az állati élet? Erre csak egy logi-
kus feltevés van, amely a jégkorszakokat a földtengely pre-
cessziójával hozza összefüggésbe. Miként mindenfajta tökélet-
len pörgettyű, a Föld forgástengelye is precessziós mozgást vé-
gez – lassú, nagyon lassú köröket ír le: egy teljes kört huszonhat
évezred alatt.
Nézze csak! – A professzor gyufaszállal ellipszist rajzolt a ho-
mokba. – Képzelje csak – ez az ellipszis a Föld napkörüli pályája.
– Az ellipszis egyik gyújtópontjába egy kis napot rajzolt, a má-
sikba pedig egy ferde tengelyű golyót – a Földet. – A földtengely
hajlása az ekliptika tengelyéhez, mint tudja, huszonhárom és fél
fok. Nos, a földtengely ugyanilyen középponti szögű kúpot ír le
a térben…
Bocsásson meg, Niemayer, hogy ilyen régóta tudott dolgot
közlök önnel, de számomra rendkívül fontos ez. Tulajdonkép-
pen nem a tengely a lényeges, hiszen a Földnek nincs is valójá-
ban tengelye. De évezredek folyamán változások mennek végbe
a Földnek a Naphoz viszonyított helyzetében – és ez a fontos! A
Nap negyven évezreddel ezelőtt a déli félteke felé fordult, északi
féltekénket jégmezők borították. Különböző tájakon – a legvaló-
színűbb, hogy Közép-Ázsiában – kialakultak a zord geo zikai
szükségszerűség által közösségbe tömörített majomemberek
törzsei. A precesszió eme ciklusa folyamán jelentek meg az első
kultúrák. Azután, amikor mintegy tizenhárom évezred múlva
újra az északi félteke felé fordult a Nap, néhány törzs a hasonló
körülmények következtében a déli féltekén is megjelent.
Az északi féltekén a következő eljegesedés tizenkét-tizenhá-
rom évezred múlva kezdődik majd. Az emberiség most összeha-
sonlíthatatlanul erősebb, meg tud majd birkózni ezzel a ve-
széllyel, ha akkor lesz meg emberiség! De meg vagyok győződve
arról, hogy akkor már nem lesz ember. Hiszen olyan gyors tem-
póban száguldunk a saját vesztünkbe, amelyet a jelenkori tudo-
mány felfedezései csak lehetővé tesznek… Két világháborút él-
tem át: az elsőt mint katona, a másodikat pedig – Majdanekben.
Jelen voltam az atom- és a hidrogénbomba kísérleteknél, és
mégsem tudom elképzelni, milyen lesz a harmadik nagy hábo-
rú. Ez a szörnyű!! De még szörnyűbbek azok az emberek, akik tu-
dományos pontossággal kijelentik, hogy ennyi és ennyi hónap
múlva tör ki a háború… Az ellenség nagy ipari központjainak
összpontosított atombombázása… Hatalmas kiterjedésű radio-
aktív sivatagok… Ezt mondják a tudósok! Sőt! Ezenfelül azon
dolgoznak, hogy a talaj, a víz, a levegő radioaktív sugárzással
való fertőzését miként lehetne a leghathatósabban biztosítani!
Nemrég kezembe került egy amerikai tudományos munka; ez
azt bizonyította, hogy maximális mennyiségű radioaktív talaj-
nak a levegőben való szétszórása céljából az atombombának leg-
alább tizenöt lábnyira kell a földbe hatolnia. Tudományos li-
dércnyomás! – Björn a fejéhez kapott és felugrott.
A Nap már lenyugodott, és fullasztó éj szállt alá. Tompafényű
csillagok díszítették elszórtan a sötétkék, gyorsan feketedő ég-
boltozatot. A sivatag is fekete volt és csak azért lehetett az égtől
megkülönböztetni, mert nem voltak rajta csillagok.
A professzor lassan megnyugodott, és elgondolkozva, szinte
monoton hangon folytatta. De ettől a beszédtől, bár a hőség ful-
lasztó volt – Niemayert mégis hideg borzongás fogta el.
– …A nukleáris bombák talán nem hamvasztják el a bolygón-
kat. De erre nem is lesz szükség! Ám maximális radioaktivitás-
sal telítik a Föld légkörét. Márpedig tudja, hogy a sugárzás mi-
lyen hatással van a születésekre!… Az emberiség megmenekült
maradványai néhány nemzedék során annyira degenerálódnak,
hogy a hihetetlenül bonyolulttá vált élettel nem tudnak majd
megbirkózni. Talán majd feltalálják a tömeges öngyilkosság tö-
kéletesebb és körmönfontabb eszközeit… És mennél később tör
ki, annál szörnyűbb lesz ez a harmadik világháború. Valóban a
világok harca lesz. És én még sohasem tapasztaltam, hogy az
emberek elmulasztották volna a verekedésnek akár egyetlen le-
hetőségét is… Amikor majd a soronlevő precesszióciklus véget
ér, bolygónkon már nem lesznek gondolkodó lények.
A professzor az élettelen homoksivatagra mutatott.
– A bolygó sokáig fog a Nap körül keringeni, de olyan kihalt és
csendes lesz, mint ez a sivatag. A korrózió elpusztítja a vasat, az
építmények elporladnak. Azután majd új jégkorszak kezdődik, s
a gleccserek szivacsként törlik le bolygónk arculatáról kudarcba
fúlt civilizációnk élettelen maradványait… Mindent letörölnek!
A Föld megtisztult, és kész az új emberiség fogadására.
Most mi, emberek, erősen gátoljuk minden állatfaj fejlődését:
kiszorítjuk, irtjuk az állatokat, a ritka fajtákat megsemmisít-
jük!… Amikor az emberiség eltűnik, mennyiségileg és minőségi-
leg rohamos fejlődésnek indul a felszabadult állatvilág. Az új el-
jegesedés kezdetére a magasabbrendű majmok már eléggé felké-
szültek lesznek arra, hogy gondolkodni kezdjenek. Így meg kell
jelennie az új emberiségnek, amely valószínűleg sikeresebb lesz,
mint a mienk.
– Már bocsásson meg professzor! – kiáltott fel Niemayer. –
Nemcsak őrültek és öngyilkosok élnek a Földön!
– Igaza van! – válaszolt Björn keserű mosollyal. – De egyetlen
egy őrült annyi bajt okozhat, hogy ezer bölcs sem tud bennün-
ket megmenteni. Én pedig arra készülök, hogy ellenőrizzem az
új emberiség eljövetelét. Készülékemben az időrelé – Björn fejé-
vel az akna felé mutatott – kb. nyolcezer év felezési periódusú
radioaktív szénizotópot tartalmaz. A relé úgy készült, hogy
száznyolcvan évszázad múlva lépjen működésbe: ekkorára az
izotóp sugárzása annyira csökken, hogy az elektroszkóp lemezei
egymáshoz érnek és zárják az áramkört. Akkorára ez az élettelen
sivatag ismét virágzó szubtrópusi tájjá változik, és az új majom-
emberek számára itt lesznek a legkedvezőbb életfeltételek.
Niemayer felugrott és izgatottan így szólt:
– Rendben van, a háborús uszítók – őrültek. És ön? Az ön elha-
tározása nem őrült dolog? Tizennyolcezer évre akarja magát
megfagyasztani!?
– Nos, miért mondja olyan egyszerűen, hogy „megfagyaszta-
ni” – válaszolta Björn nyugodtan. – A megfordítható halál egész
komplexumát fogom alkalmazni: lehűtést, altatást, anabió-
zist…
– De hiszen ez öngyilkosság! – kiáltott fel Niemayer. – Engem
ugyan nem győz meg! Még nem késő…
 – Nem. A kockázat ennél sem nagyobb, mint bármely más bo-
nyolult kísérletnél… Hiszen tudja, hogy valami negyven évvel
ezelőtt a szibériai tundrában az örök fagy jégrétegéből kiásták
egy mammut tetemét. Az állat húsa annyira konzerválódott
hogy a kutyák szívesen ették. Ha a mammut-tetem a véletlen
természetes körülményei közepette több tízezer évig friss ma-
radt, akkor én miért ne tudnám konzerválni magam tudomá-
nyosan kiszámított és ellenőrzött feltételek között? Az ön leg-
újabb típusú félvezető hőelemei pedig a hőt üzembiztosan és
egyszerűen átalakítják villamos árammá és egy úttal hűtenek.
Felteszem, hogy nem hagynak cserben e tizennyolc évezred
alatt!
Niemayer a vállát vonogatta.
– A hőelemek persze hogy nem hagyják cserben. Ezek a lehető
legegyszerűbb készülékek, és működésük feltételei az aknában a
legkedvezőbbek: a hőmérsékleti ingadozás csekély, nincs ned-
vesség… – Bízhatunk abban, hogy legalább ugyanúgy dacolnak
az idővel, mint a mammut. De a többi műszer? Ha tizennyolc év-
ezred alatt csupán egy…
Björn felegyenesedett, a csillagos ég mint háttér szinte meg-
növelte.
– A többi műszernek könnyebb a dolga. Csak kétszer lépnek
működésbe a roppant hosszú idő alatt: holnap reggel, és tizen-
nyolc évezred múlva, bolygónk következő életciklusának a kez-
detén. Közben a cellában lesznek konzerválva velem együtt.
– Mondja professzor… továbbra is eltökélten hisz az emberiség
végében?
– Ezt szörnyű hinni – mondta elgondolkozva Björn. – De nem-
csak tudós, hanem ember is vagyok. Ezért saját szememmel aka-
rom látni… Nos, menjünk aludni, holnap még nem kevés mun-
ka vár ránk.

*
Niemayer mérnök, bár rendkívül kimerült volt, ezen az éjszakán
rosszul aludt. Agyveleje a hőségtől is, a professzor elbeszélésé-
nek hatása alatt is izgatottan működött. Amint a felkelő nap
első sugarai a sátorba világítottak, megkönnyebbülten felkelt. A
mellette fekvő Björn azonnal kinyitotta szemét:
– Kezdjük?
Az akna hűs mélyéből a szokatlanul kék égboltozatnak egy da-
rabkája volt csupán látható. A szűk akna lent kiszélesedett. Itt;
egy fülkében állt az a készülék, amelyet Niemayer és Björn sze-
relt fel az előző napokban. Az akna homokfalaiból vezettek a ké-
szülékhez a hőelemek vastag kábelei. Björn a cellában még egy-
szer, utoljára megvizsgálta a műszerek működését. Utasítására
Niemayer az akna felső részébe egy kis mélyedést vájt, ebbe rob-
banó töltetet helyezett és a cellába vezette a gyújtózsinórt. Min-
den előkészületet elvégeztek, és újra felkapaszkodtak a felszínre.
A professzor cigarettára gyújtott és körülnézett.
– Ma gyönyörű a sivatag, igaz? Nos, kedves segítőtársam, úgy
látszik, készen vagyunk. Néhány óra múlva megállítom az élete-
met – azt teszem, amit ön nem valami találóan öngyilkosságnak
nevezett. Nézze a dolgokat egyszerűen. Az élet olyan rejtélyes
valami, amelynek értelmét szüntelenül keressük – csak rövid
sáv az idő végtelen szalagján. Nos, az én életem hadd álljon két
„sávból”. Most mondjon valamit utoljára – hiszen ritkán beszél-
gettünk „csak úgy”.
Niemayer ajkát harapdálta és egy ideig hallgatott.
– Valóban nem tudom… Mit is beszélek? Még mindig nem hi-
szem, hogy vállalkozik erre a dologra. Félek elhinni.
– Hm! Nos, ön lecsillapította az izgalmamat – mosolyodott el
Björn. – Amikor aggódik értünk valaki – akkor a dolog nem
annyira félelmetes. Ne keserítsük el egymást a hosszas búcsúz-
kodással. Amikor visszatér, rendezze meg a helikopter-szeren-
csétlenséget, amint ezt elhatároztuk. Hiszen tudja, ennek a kí-
sérletnek szükséges feltétele a titok. Két hét múlva elkezdődnek
az őszi viharok… Bocsásson meg… És ne nézzen így rám: vala-
mennyiüket túlélem! – A professzor kezet nyújtott Niemayer-
nek.
– A cella csak egy személyre van számítva? – kérdezte Niema-
yer hirtelen.
– Igen, egy személyre… – és Björn arca meghatottságot árul el.
– Úgy látszik, kezdem sajnálni, hogy nem győztem meg önt
előbb. – Björn féllábbal már a hágcsón állott – Öt perc múlva tá-
vozzon el az aknától! – A professzor ősz feje eltűnt az akna mé-
lyén.
Björn bezárta maga mögött az ajtót, bebújt a rengeteg csövecs-
kével átszőtt speciális búvárruhába, és lefeküdt a cella padlóján
pontosan a testének körvonalai szerint sajtolt műanyag-ágya-
zatba. Egy kissé még elfészkelődött – az ágyazat sehol sem nyo-
mott. Előtte a pulton nyugodtan világítottak a jelzőlámpácskák
jelentve, hogy a műszerek működésre készen állanak.
A professzor megtapogatta a robbanótöltet vezetékének
gombját, és rövid habozás után megnyomta… Könnyű rázkó-
dás, hang a cellába nem hatolt be. Az akna betemetődött. Björn
utolsó mozdulatával bekapcsolta a hűtő- és az altató szivattyú-
kat, kezét az „ágyazat” megfelelő vájatába fektette, és a cella
mennyezetén világító gömbre szegezve tekintetét, kimérten
számlálni kezdte a másod perceket…
Niemayer látta, amint kis homok- és poroszlop szállt fel az ak-
nából, hallotta a tompa dörejt. A cellát 15 méteres földréteg te-
mette el… Körülnézett – félelem és aggodalom fogta el a hirte-
len elcsendesedett sivatag közepén. Erőt véve magán, lassan el-
indult a helikopter felé.
Öt nap múlva, miután ígéretéhez híven felrobbantotta a heli-
koptert, sikerült egy mongol faluba eljutnia.
Egy hét múlva elkezdődtek az őszi szelek. És a hengergő ho-
mok minden nyomot és árkot eltüntetett. A homok, amely meg-
számlálhatatlan, mint az idő, elegyengette a Björn-expedíció ál-
lomáshelyének utolsó nyomait és így a hely többé már semmi-
ben sem különbözött környezetétől…

Niemayer mérnököt visszatérte után megrohanták az újságírók.

Mi történt Björn professzorral? A mérnök a következőket mond-
ta el:
– Támaszpontunk felszerelését helikopteren a Gobi-sivatag
belsejébe szállítottuk át. Az első fordulóban, a földrengéstani
kutatások céljából műszereket és robbanóanyagot szállítva, a
professzor ült a helikopterbe. Én visszamaradtam, hogy őriz-
zem a felszerelés többi részét. Amikor a helikopter a levegőbe
emelkedett, valami baj történhetett a motorral, hallottam, hogy
kihagy. Azután a motor teljesen leállt. A helikopter még nem
tudta felvenni a kellő sebességet, és mintegy száz méter magas-
ságból zuhanni kezdett. Amikor földet ért, két erős robbanás
hallatszott. Minden bizonnyal oly erős volt a zuhanás, hogy a
hirtelen ütközéstől a dinamit felrobbant. A helikopter, és mind-
az, ami rajta volt, Björn professzorral együtt, a szó szoros értel-
mében porrá vált…
A szakértők a történetet meggyőzőnek találták. Valóban, a
megterhelt helikopter alázuhanásának a sivatag átmelegedett
és ritka levegőjében rendkívül gyorsan kellett végbemennie. A
lezuhanás valóban ilyen tragikus következménnyel járhatott. A
katasztrófa helyszínére repült vizsgálóbizottság igazolta Niema-
yer vallomását.
Ám egyedül ő tudta, hogy valójában minden másként történt.
De Björn professzor titkát még halálos ágyán sem árulta el.

Vibráló, halványzöld fénysugár emelkedett ki a sötétségből.

Amikor a vibrálás megszűnt. Björn megértette, hogy a radioak-
tív relé jelzőlámpája az. A relé működni kezdett.
Öntudata fokozatosan visszatért. Balról megpillantotta az
örökóra elektroszkopjának egymáshoz simult lemezkéit – a „19”
és a „20” számjegy között állott az óramutató. „A huszadik évez-
red közepe” – elméje tisztán, élesen működött és elfojtott izgal-
mat érzett.
„Vizsgáljuk meg a testet.” Óvatosan megmozdította kezét, lá-
bát, nyakát, kitátotta és becsukta a száját. A test engedelmeske-
dett, csak a jobblába volt még meggémberedve. Valószínűleg el-
zsibbadt, vagy túl gyorsan emelkedett a hőmérséklet… Bemele-
gítésül néhány erélyes mozdulatot tett, azután felállt. Megvizs-
gálta a műszereket. A feszültségmérők mutatói leestek: az akku-
mulátorok nyilván kissé kimerültek a felmelegítés során. Björn
töltésre kapcsolta az összes hőelem-oszlopot – a mutatók nyom-
ban megrezdültek és felfelé tértek ki. Azonnal eszébe jutott Nie-
mayer mérnök: a hőelemoszlopok nem hagyták cserben. Ennek
az emléknek a hatására különös, fájdalmas érzés lett úrrá rajta:
„Niemayer már régóta nincs többé, már senki sem él…”
Tekintete a mennyezeten levő fémgömbre esett. A gömb sötét
volt és egyáltalán nem villant fel. Még egyszer megvizsgálta a
feszültségmérőket. Az akkumulátorok utántöltése kevés volt, de
a hőelemoszlopokkal együtt bekapcsolva, elegendőnek kell len-
nie az energiának a felszínre emelkedéshez. Björn átöltözött és
felmászott a cella mennyezetébe épített, önműködő fúrószerke-
zettel ellátott süvegalakú gépezetbe.
Bekapcsolta a villanymotort. A gép csakhamar felzúgott és
működni kezdett. A fúró belefúrt a földbe. A kabin padlója
könnyedén megremegett. Björn megkönnyebbülve érezte, hogy
a gépvakond lassan felfelé halad…
Végül a fémsüvegen már nem csikorogtak a kavicstömegek. A
gép a felszínre ért. Björn elkezdte a franciakulccsal kicsavarni a
légmentesen záró ajtó csavaranyáit. Nehezen engedtek, a tudós
munka közben felsértette az ujjait is. Egyszerre csak kékes alko-
nyi fény tört be a nyílásokon. Még néhány erőfeszítés és a pro-
fesszor kilépett a süvegből.
A hűs alkonyatban hallgatag erdőség sötétlett köröskörül. A
fémkúp éppen egy fa tövének közelében törte át a talajt. A hatal-
mas fatörzset sűrű lombkorona díszítette. Björn önkény telenül
arra gondolt, hogy mi történt volna, ha egy fél méterrel balra nő
ez a fa? Odalépett hozzá és megtapogatta – a szivacsos kéreg be-
nedvesítette ujjait. „Vajon milyen fajta? Meg kell várni a reggelt.”
A professzor visszament a süveghez, megvizsgálta egész kész-
letét, az étel- és vízkonzerveket, az iránytűt, a pisztolyt, azután
cigarettára gyújtott. „Tehát eddig igazam van” – gondolta dia-
dalmasan. „A sivatagot erdő borítja… Most ellenőrzöm, vajon a
radioaktív óra jól működik-e? De hogyan végezzem ezt el?”
Az erdő nem volt sűrű, a fák ágain átcsillantak az égen felgyú-
ló csillagok. Björn felnézett az égboltozatra és hirtelen eszébe ju-
tott: ha a radioaktív óra pontosan mutatja az időt, most a Vegá-
nak kell a „sarkcsillagnak” lennie!
Magához vette az iránytűt, a sötétben egy olyan fát kutatott
fel, amelynek az ágai alacsonyan voltak, és ügyetlenül felmá-
szott rá. A gallyak felkarcolták az arcát. Az ágak recsegése felri-
asztott egy madarat, élesen felrikoltott, s miközben elrepült az
ágról, Björn arcának ütközött. Furcsa rikoltása sokáig vissz-
hangzott az erdőben. A szokatlan mozgástól lihegő professzor
megtelepedett az ágon és felemelte a fejét.
Már teljesen besötétedett. Fényes csillagokkal telehintett, de
teljesen ismeretlen égboltozat borult a professzor fölé. Szemei
keresték a megszokott csillagképeket: vajon hol van a Nagymed-
ve, hol a Kassziopéja? Nem találta meg ezeket az oly jól ismert
csillagképeket, mert nem is voltak megtalálhatók: a csillagok el-
mozdultak, és minden csillagkép összekuszálódott az évezredek
során. Ragyogó porszemcséinek elmosódó sávjával csak a Tejút
szelte át, úgy mint azelőtt, az égboltozatot. Björn közel vitte sze-
méhez az iránytűt, és megnézte a sötétben gyengén villódzó,
északot jelző mutatót. Azután északnak szegezte tekintetét. Ala-
csonyan, a sötét látóhatár fölött, ott, ahol a csillagos ég véget
ért, úgyszólván alig villódzva, zöldesen fénylett az égboltozat
legfényesebb csillaga – a Vega! Mellette valamivel kisebb csilla-
gocskák fénylettek –, ez a Lant eltorzult csillagképe volt.
Nem volt többé kétsége aziránt, hogy az új precessziós ciklus
kezdetén ébredt fel – a XX. évezredben…
Az éjszakát gondolataiba merülve töltötte el. Sehogyan sem
tudott elaludni, és alig várta a hajnalt. Végül a csillagok elhalvá-
nyodtak és eltűntek, szürke, áttetsző köd terült el a fák között. A
professzor szemügyre vette a magas és sűrű, fűszerű növényze-
tet: igen, ez moha, de milyen óriási! Vagyis, miként feltételezte,
a legkezdetlegesebb és a legellenállóbb növények, a mohák és a
páfrányfélék indultak fejlődésnek a jégkorszak után.
Björn egyre nagyobb lelkesedéssel járta az erdőt. Lábai bele-
akadtak a hosszú és rugalmas mohaszárakba, cipői csakhamar
átnedvesedtek a harmattól. Nyilván már ősz volt. A falevelek a
legtarkább színekben pompáztak: zöld levelek vörösekkel válta-
koztak, a narancssárgák a sárgákkal. Rézvörös kérgű karcsú fák
vonták magukra a gyelmét. Közelebb lépett – a fák az erdei fe-
nyőre emlékeztették, csakhogy fenyőillatot árasztó kemény, sás-
szerűen éles levélkék meredeztek a tűlevelek helyén.
Az erdő fokozatosan megelevenedett. Enyhe szellő fújt és el-
oszlatta a köd maradványait. A fák fölött felemelkedett a Nap; ez
a megszokott, vakító fényében nem öregedő égitest volt. Sem-
mit sem változott a 180 évszázad alatt.
A professzor a gyökerekbe botladozva haladt és időnként
visszatette orrára a botladozások következtében leesett szem-
üvegét. Hirtelen ágzörgést és röfögésre emlékeztető hangokat
hallott. Egy kúpszerű fejű állat barna törzse tűnt fel a fák mö-
gül. „Vadkan” – határozta meg Björn. – „De nem olyan, mint az-
előtt – éles agyar hajlik az orra fölé” – A vadkan észrevette a pro-
fesszort, egy másodpercig méregette, azután visítva eltűnt a fák
között. „Ohó! Megijedt az embertől” – nézett utána meglepetve a
professzor. És hirtelen heves szívdobogás fogta el: a tisztáson
nyirkos, sötét nyomok húzódtak a harmattól szürkés mohán.
Mezítláb járó emberek lábnyomai voltak ezek!
A professzor a nyom fölé hajolt. A lábnyom lapos volt, a nagy-
ujj lenyomata a többi ujjétól elállt. „Nemde, mennyire igazam
volt? Itt nemrég ember járt!” Björn mindenről megfeledkezett,
és meggörnyedve, hogy jobban lásson, követte a nyomokat… Itt
emberek vannak, és abból ítélve, hogy a vadkanok félnek tőlük,
erős és ügyes emberek élnek itt.”
…A találkozás meglepetésszerűen történt. A nyomok egy tisz-
táshoz vezették, ahonnan először torokhangokat és heves felki-
áltásokat hallott, majd pedig néhány, szürkéssárga szőrrel borí-
tott lényt pillantott meg. A meggörnyedt lények a fák mellett ál-
lottak és kezükkel az ágakba kapaszkodtak. A professzor felé
néztek. Björn megállt, és megfeledkezve az óvatosságról, feszült
gyelemmel kezdte vizsgálni ezeket a kétlábúakat. Kétségtelen,
emberré váló majmok voltak: ötujjú kezek, a szemöldökdudor
éles íve fölött alacsony homlok, előreugró állkapocs a kis orr
alatt. Kettőnek a vállán valamiféle állati bőrből készült köpenyt
vett észre.
„Tehát úgy történt, amint gondoltam.” Hirtelen a nyomasztó,
bánatos egyedüllét érzése lett úrrá a professzoron….A ciklus le-
zárult: az, ami évezredekkel ezelőtt volt, évezredek múlva tér
majd vissza…”
Ekkor az egyik majomember elindult Björn felé és valamit ki-
áltott: a kiáltás úgy hangzott, mint egy parancs. A professzor
nehéz, görcsös botot vett észre a majomember kezében. Nyílván
ez volt a vezér, a többiek mind utána nyomultak. Björn csak
most ébredt annak tudatára, hogy milyen veszélyben forog. A
majomemberek esetlenül, de meglehetősen gyorsan közeledtek
félig behajlított lábaikon. A professzor az egész tölténytárat a le-
vegőbe lőtte pisztolyából az erdőbe menekült.
 És ebben hibázott. Ha nyílt terepre fut, a majomemberek alig-
ha tudták volna utolérni, egyenesen-járáshoz még rosszul alkal-
mazkodott lábukon. De az erdőben a majomemberek voltak fö-
lényben. Éles, diadalmas kiáltásokkal ugrálták fáról fára kezük-
kel az ágakba kapaszkodva és az ágaktól eltaszítva magukat. Né-
hányan az ágakon hintázva vettek lendületet és hatalmasakat
ugrottak. Valamennyi előtt görcsös botjával a „vezér” haladt.
A professzor ujjongó és dühödt kiáltásokat hallott maga mö-
gött – a majomemberek utolérték. „Ez hasonlít a »lincsre« – ju-
tott eszébe. – Nem kellett volna menekülnöm, a menekülőt min-
dig ütik…” A szíve kalapált, arcát elöntötte a veríték, lábai mint-
ha ólomból lettek volna. Félelme hirtelen megszűnt: félelmét
egy könyörtelenül világos gondolat szorította ki. „Miért fussak?
Mitől meneküljek? A kísérlet véget ért…” Megállt és egy fatörzs-
höz támaszkodva arccal üldözői felé fordult.
Az üldözők élén a „vezér” futott esetlenül. Feje fölött lóbálta
görcsös botját, a professzor látta vad és riadt apró szemét, vörös
és szőrös szemhéját, vicsorgó fogait. Balvállán a szőr meg volt
pörkölődve. „Tehát már ismerik a tüzet” – villant Björn agyába
hirtelen. A „vezér” odafutva felkiáltott és bunkósbotját megló-
dítva a professzor fejére sújtott. A tudós a szörnyű csapástól a
földre zuhant, arcát elöntötte a vér. Öntudata egy pillanatra el-
sötétült, azután megpillantotta az odaszaladó majomembere-
ket, a „vezért” amint az utolsó csapásra emeli bunkósbotját, és
valami ezüstösen csillogót a kék égboltozaton.
„És az emberiség mégis újjászületik” – gondolta az utolsó pilla-
natban, mielőtt a fejére sújtó bunkósbot meg nem fosztotta a
gondolkodás lehetőségétől…
Néhány nap múlva ez a hír jelent meg „A Szabad Munka Or-
szágai Szövetségének Közlönyé”-ben:
„Néhány nappal ezelőtt – szeptember 12-én – a hajdani Gobi-
sivatag területén fekvő ázsiai természetvédelmi területen egy
majomember-csorda karmából egy összevert embert szabadí-
tottak ki. Gyorsjáratú ion-repülőgépen elszállították a közeli la-
kott terület Egészségházába. A koponyaalkat, valamint a meg-
maradt ruhafoszlányok alapján ezt az embert a Munka Győzel-
me, korának első századaiba tartozónak vélik.
A titokzatos ember élete most már túl van a veszélyen. Ami-
kor először magához tért, és kinyitotta szemét, látható örömmel
valami érthetetlen dolgot kiáltott. Az univerzális fordító- és
nyelvészgép segítségével sikerült szavait megfejteni: azt kiáltot-
ta ónémet nyelven: »Tévedtem! Milyen jó, hogy tévedtem!… « –
És ismét elvesztette eszméletét.
Hogyan tudta ez az őskori ember az életét több mint 18 évez-
reden keresztül fenntartani? Valószínűleg a tudományunkban
már ismert módszerek egyikét alkalmazta. Most a Tudományos
Akadémia külön expedíciója beható kutatásokat és vizsgálato-
kat végez.
Az őslénytani tagozatnak pedig azt ajánljuk, hogy a jövőben
fokozottan ellenőrizze a természetvédelmi területeket. Különös
gondot kell fordítani arra, hogy a majomemberek ne használják
gyilkoló eszközökként munkaeszközeiket. Ez károsan befolyá-
solhatja gondolkodásuk kialakulását a fejlődés folyamán.
AZ EGYETEMES AKADÉMIA ELNÖKSÉGE.”

(Vlagyimir Szavcsenko elbeszélése nyomán.

Meg jelent a „Tyehnyika Malagyozsi” című folyóiratban.)
 S. DIETRICH:

A MOUNT CARLTON FOGLYAI

A távolban felcsillan a Mount Unwin hófedte csúcsa, valamivel

délnyugatra tőle, a nagy testvér mellett emelkedik a Mount
Carlton. A hegyek csúcsait időnként beborítják a felhők, majd
újból békésen továbbvitorláznak. Amint kitisztulnak a csúcsok,
a nap milliónyi sugárral tűz a mélykék égből a vakítóan fehér
gleccserre. A szikrázó napfény játéka szinte elkápráztatta azt a
negyvenes évei elején járó, erőteljes termetű fér t, aki egy hatal-
mas Douglas-fenyőnek támaszkodva kíváncsian jártatta körül
tekintetét a vadregényes tájon. Ez a fér , Erich Poltzer, német
származású mérnök.
Körülnézett, majd a fák közt távolabb kéklő Maligne-tó felé in-
dult. Néhány perc alatt a tó partjához érkezett, ahol egy kis mo-
torcsónak várt rá. Beszállt a csónakba, kezébe fogta a kormányt,
és megnyomta az indító gombját. Az elektromotor azonnal in-
dult, és a motorcsónak pillanatok alatt nagy sebességgel, telje-
sen zajtalanul száguldott a vízen. A Maligne-tó 18 kilométeres
egyenes szakaszát mintegy negyed óra alatt futotta be. Itt a tó
ívben hajlik kelet felé, és most már a tóról is szabad kilátás nyí-
lik a két hegycsúcsra.
Poltzer bekapcsolta az önirányítót, kényelmesen hátradőlt, ki-
nyújtotta lábát, és megtömte rövidszárú pipáját. Amíg bodor
füstfelhőket eregetett, gondolatai szabadon csapongtak.
Mennyire más ez a táj, mint szülőföldje, a bajor Alpok szelíd vi-
déke! Itt, a Rocky Mountains félelmetes csúcsai, zordon szakadé-
kai, sötét fenyvesei mintha fenyegetnék az embert. Az embert,
aki már leigázta a természetet, és most a legféltettebb kincseit
tárja fel! Eh! A feladatot végre fogom hajtani! – gondolta Poltzer,
és megrántotta a vállát.
 Persze, a feladat eléggé újszerű, ez tagadhatatlan. És nem is
egyszerű. Miről is van szó? A Rotorral ezer méternyire a Mount
Unwin gyomrába kell hatolni, azután felfelé irányítani a gépet,
és felhatolni csaknem a csúcsig, 3800 méterig! A gép ezután át-
rágja magát a Mount Unwint a Mount Carltonnal összekötő
hegygerincben, és behatol a Mount Carlton gyomrába. Tíz nap
alatt. 20–30 kilométert tesznek majd meg a Föld belsejében, tel-
jesen elzárva a világtól, gépeikre és műszereikre bízva magukat.
A feladat bizony nem egyszerű! Poltzer áttolja a pipáját szájá-
nak másik szögletébe. A munkatársaim azonban kitűnőek –
nyugszik meg gondolatban. Velük nyugodtan kalandozhatom a
Föld mélyén. Valamennyien kipróbált, hidegvérű, bátor ckók.
Mialatt a csónak nyugodtan száguld a vízen, lelki szemei előtt
megjelennek munkatársai. Valamennyien ismert kutatók, tudó-
sok – és hősök. Ez itt a gépmester, az angol Jamescoop, akivel
már nem egy kalandos utazást hajtottak végre. A szovjet ve-
gyész, Ljeszkov rakétával már az ionoszférában is járt. A kínai
Lung Hu pedig, a mélytengerek kutatója, minden mélységi re-
kordot megdöntött. A francia Raboillier geológus. Ő is szereti a
veszélyes feladatokat. Egy ízben speciális felszerelésében az
Északi Jeges-tenger fenekének a kőzeti felépítését tanulmányoz-
ta. Előfordult, hogy majd egy napig a jeges víz alatt volt. Persze,
ilyen emberekkel már lehet valamit kezdeni!
Míg mindezt végiggondolta, már meg is érkezett. Leállította a
motort, bekapcsolta a léglökéses féket, és a csónak a kikötő mó-
lójához simult.
A mérnök csodálkozva nézett körül. Három hónappal ezelőtt
járt itt utoljára. Azóta alaposan megváltozott a vidék. Alig is-
mert rá. Akkor mindössze egyetlen összeszerelhető épület állott
a kis öbölben. A radioaktív kisugárzást észlelő kutatók csoportja
lakott benne. Most pedig már tíz állandó jellegű épület sorako-
zott a Maligne-tó partján. Műhelyek, laboratóriumok, lakóhá-
zak. Mellettük a teherautók számára épített garázs, valamint a
helikopter hangára. Kissé feljebb, a sziklás hegyoldalban a kis
atomerőmű húsz méter hosszú csarnoka emelkedik.
Poltzer jóformán egyetlen pillantással mérte fel mindezt a
változást, és máris kiugrott a motorcsónakból.
– Hello, öreg földfúró – harsogott egy erőteljes, mély hang –,
üdvözöllek a Rocky Mountains bércei között!
A kanadai Joe Williams sietett eléje, a telep gondnoka. A kiöre-
gedett prémvadász hatalmas kezével nagyot csapott a mérnök
vállára. Egy gyengébb legénynek berogytak volna a lábai erre a
barátságos üdvözlésre.
– Nos, hogy utaztál? – kérdezte, miközben alaposan megro-
pogtatta a mérnök csontjait.
– Köszönöm jól! – felelte Poltzer. – Jasperig repülőgépen jöt-
tem, ott a kanadai autóipari munkások szakszervezetének a
golfpályáján szálltam le, a hátralevő 120 kilométert pedig a mo-
torcsónakomon tettem meg. Gyönyörködni akartam egy kicsit a
tájban. Amióta a Brule tavon megépült a völgyzáró gát, az Ata-
baszka és a Maligne folyó egészen megszelídült, és élvezet hajó-
kázni rajtuk.
– Ugyancsak megszelídültek! – mosolygott az egykori prémva-
dász. – Tíz évvel ezelőtt bezzeg nem ajánlottam volna az ilyen
hajókázást! A zuhatagok hamarosan aprófát csináltak volna a
csónakodból.
A mérnök bólintott, majd egyenesen a tárgyra tért.
– Mi van a Rotorral? Hol tartanak a szereléssel? – kérdezte.
– Minden rendben van – nyugtatta meg Williams. – Jamescoop
már teljesen elkészült a munkával, a próbajárat is sikerrel zajlott
le.
Poltzer nyomban az egyik csarnokhoz sietett, amelyben a Ro-
tor állt. Szeretettel simogatta a gép vastag acélfalait, erős kere-
keit. Úgy viselkedett, mintha valami régi ismerősét üdvözölte
volna. Szemlélődéséből egy barátságos „Hello” riasztotta fel. Ja-
mescoop volt, aki örömmel üdvözölte a mérnököt.
 – A Rotor indulásra kész, és holnapután nekifutunk! – mond-
ta.
– Öreg bányarém! Hogy vagy? – üdvözölte a mérnök, miköz-
ben megölelgette régi munkatársát.
– Amíg a mi vakondunk jól viselkedik, én is jól vagyok – neve-
tett a gépmester.

Indulás a bizonytalanba

Az özönvíz előtti szörnyeteghez hasonló Rotor indulásra készen

a Mount Unwin lábánál állt. Torpedó formájú törzse négy méter
átmérőjű csőben végződik. A szörnyetegnek nincsenek lábai: he-
lyettük három pár keréken áll. Az első és a hátsó kerekek min-
den irányban mozgathatók, süllyeszthetek és emelhetők is. Ezek
a kerekek töltik be egyben a „magassági kormány” szerepét is,
ezekkel irányítható a Rotor a föld belsejében lefelé vagy felfelé.
A gép orrán hatalmas, kúp alakú földvájó szerkezet van. Ezzel
váj utat magának. A gyorsan forgó, rendkívül kemény ötvözet-
ből készült vágó, vagy talán helyesebben fúró, a legkeményebb
kőzetet is úgy mállasztja, mintha az puha agyag volna. A földvá-
jóból vastag csővezetékek indulnak hátrafelé. Szívó- és nyomó-
csövek vannak közöttük. Az a feladatuk, hogy a vájószerkezet
által kitermelt földet és kőzetet hátra, a gép mögé öblítsék.
És most világítsuk meg néhány szóval a földalatti kirándulás
célját.
Az Atomenergia Békés Felhasználására Alakult Nemzetközi
Szövetség körülbelül egy évvel ezelőtt gyelt fel arra, hogy itt, a
Rocky Mountains eme elhagyatott vidékén a radioaktív földsu-
gárzás erősebb, mint bárhol másutt a kontinensen. Megindultak
a pontos sugárzásmérések. Erre a célra épült annak idején a fen-
tebb már említett kis település. A környék sugárenergiájának a
pontos feltérképezése és az erővonalak görbéi arra utaltak, hogy
a két hegy – a Mount Unwin és a Mount Carlton – gyomrában
hatalmas urániumérc-réteg húzódik, éspedig a felszínhez eléggé
közel, a hegytető alatt. Ennek az uránércrétegnek a felkutatása
az egyik cél. A másik az, hogy a Rotorral megvizsgálják, nem hú-
zódik-e még egy vagy több uránérc-telep a mélyebb rétegekben
is. Ezeknek a sugárzását, ugyanis a vastag földréteg elnyeli, és a
felszínhez közelebb eső uránérc-telep is módosítja. Ezekről nin-
csen a kutatóknak biztos tudásuk, csak a számítások alapján té-
telezik fel a létezésüket.
Mindenesetre, ha a mélyben nem is találnának újabb telepet, a
sugárzás-vizsgálattal kimutatott felszínes réteg is igen jelentős.
Ha a következő napokban bebizonyosodik, hogy a radiológusok
nem tévedtek(és bizonyára nem tévedtek), akkor egy év múlva
hatalmas bánya működik majd itt, és az atomerőművek egész
sora épül. És mivel néhány évvel ezelőtt már megoldották az
elektromos energiának vezeték nélküli továbbítását, ezek az
atomerőművek el tudják látni az egész amerikai szárazföldet
elektromos energiával. E hatalmas munkában részt vesz majd a
Szövetségben tömörült valamennyi nagy kultúrnép. A négy vi-
lágrész ezzel testvéri segítséget nyújt az energiában szűkölködő
Amerikának. Poltzer mérnök most az indulás előtti utolsó, ala-
pos vizsgálatot végzi. Mielőtt beszáll a gépbe, a radiológusokkal
még egyszer megbeszéli a várható telep helyét, és a bemért ada-
tokat átvezeti saját térképére. Ez a térkép természetesen nem a
Föld felszínét ábrázolja, hanem a két hegy geológiai felépítését, a
hegy belsejében egymáson boltosuló rétegeket.
A Rotor „bejárata” a gép hátsó felében van. Az erősen páncélo-
zott ajtó belülről csavarokkal, légmentesen lezárható. Az ajtó
egyenesen az utasfülkébe nyílik. Itt hat ember számára van há-
lóhely. A helyiség közepén asztal, székekkel. Ez egy úttal az ebéd-
lő is. Az utasfülkéből nyílik a kis konyha, helyesebben a főzőfül-
ke, hiszen valódi főzésről itt szó sincs, minden táplálékot sűrí-
tett konzerv formájában visznek magukkal.
 Az utasfülke mögött van a csőalakú víztartály az egyik szi-
vattyúberendezéssel. A Rotort eddigi útjain kívülről, csővezeté-
ken át látták el öblítővízzel. Ez a megoldás ennél az útnál azon-
ban lehetetlen, mert a Rotor útja most rendkívül hosszú és ka-
nyargós lesz. Ezért a tervezők víztartályt építettek a gép végére,
amelyben a vízkészletét magával viszi. A vizet, természetesen,
többszörösen felhasználják. A tartályból a szivattyú, a nyomó-
csöveken keresztül, a fúrófejbe vezeti, onnan a föld- és kőzettör-
melékkel együtt a szívócsöveken át bele kerül a szeparálóba. A
szeparálóban egy szellemes készülék különválasztja a vizet a
törmeléktől. A vizet ismét a tartályba nyomja, a törmeléket pe-
dig lerakja a gép mögött keletkezett alagútba. A vízveszteség
természetesen elkerülhetetlen, menet közben azonban mindig
akad földalatti vízfolyás, amelyből az elveszett vizet a gép auto-
matikusan pótolja, úgyhogy a víztartály állandóan telve van.
Az utasfülke előtti részen helyezték el a Rotor üzemben tartá-
sához és az elvégzendő laboratóriumi munkához szükséges he-
lyiségeket. Itt van a légtisztító-berendezés is, amely mintegy
négy hétre tudja ellátni friss levegővel az utasokat. Itt van a la-
boratórium is, ahol a kutatók a legkorszerűbb eszközökkel azon-
nal megvizsgálják az öblítővízből vett kőzetmintákat. A labora-
tóriumból kisebb, ólomlemezekkel bélelt fülke nyílik, ebben egy
sor kadmium tartály áll. Ezekben a tartályokban tárolják majd
az urániumtartalmú kőzetmintákat.
A laboratórium előtt van a kormányosfülke. Innen vezérlik a
Rotor gépeit, és itt van a nagyteljesítményű rádió adó-vevő-ké-
szülék is. A sok műszer, amelyeknek egy része a gép pontos hely-
zetmeghatározását szolgálja, a kormányosfülkét egy hatalmas
repülőgép pilótafülkéjéhez teszi hasonlóvá.
A Rotor orrában helyezték el a második szivattyút, amely a fú-
rófej által kitermelt, vízzel elegyített törmeléket a szívócsöve-
ken hátra nyomja. Ugyancsak itt van a gépek energiaforrása: az
atommotor. Az atommotort egy kis uránmáglya táplálja, amely
kadmiumrudakkal működik. Mint ismeretes, a kadmiumrudak
besüllyesztése megakadályozza az uránmáglyában lejátszódó
láncreakciót, és ezzel leállítja a máglya működését. A rudak ki-
húzása pedig felszabadítja a láncreakciót, és ezzel ismét üzembe
helyezi a máglyát. A kadmiumrudak leengedésével vagy feleme-
lésével az atommáglya működése ugyanúgy szabályozható,
mint akár a benzinmotoroké az üzemanyagot adagoló gázpedál-
lal.
Minden helyiségben hangszóró és mikrofon van, úgyhogy az
utasok mindig és mindenütt kapcsolatban állnak egymással.
Ragyogó napsütésben szállnak be most egymás után a Rotor
utasai. Belül, természetesen, koromsötét van, hiszen a gépnek
nincsenek ablakai. Egy mozdulat – és villanyfény önti el a helyi-
ségeket.
– Indulásra készen? – kérdezi Poltzer.
– Kész! – feleli Jamescoop.
– Indíts! – adja ki a parancsot a mérnök.
A gépmester elforgatja az indítót, és erre a Rotor hatalmas tes-
te halk zümmögéssel megindul előre. A radarberendezés csak-
hamar jelzi: a gép már a Mount Unwin sziklafalához közeledik.
Egy fogantyú meghúzására megindul a fúrószerkezet és az öblí-
tés. A hatalmas vágófej a sziklába harap. A Rotor néhány perc
alatt eltűnik a hegyben, Poltzer szeme a vízszintjelző készüléken
van. Ez a szerkezet ad felvilágosítást arról, hogy a Rotor milyen
irányban halad, ez mutatja a gép útjának hajlásszögét. Egy ideig
egyenes irányban haladnak, majd Jamescoop, a mérnök utasítá-
sára egy másik kereket forgat el. Erre a Rotor hátsó hajtókereke
centiméterről centiméterre lejjebb ereszkedik. Ezáltal a gép fara
megemelkedik, az orra pedig süllyed. A Rotor most már nem
vízszintes irányban halad előre, hanem mintegy 25 fokos szög-
ben fúrja magát lefelé.
A tervbevett ezer méteres mélységet tíz óra alatt érik el. Ekkor
Jamescoop a hátsó kereket kissé felhúzza, az elsőt pedig
süllyeszti. A gép ismét vízszintesen halad előre. Nemsokára oda
érnek, ahonnan már egyenesen a csúcs felé irányíthatják a gé-
pet. A hátsó kereket behúzzák, az elsőt teljesen kieresztik, és a
gép meredek szögben kezdi magát befúrni a hegybe, s kitartóan
tör felfelé, a Mount Unwin csúcsa felé.

A hegy gyomrába zárva

Csak Raboillier virraszt a laboratóriumban, ő az ügyeletes, gye-

li a műszereket. A többi kutató alszik. A gép a beállított irányban
egyenletesen fúrja magát előre. Csak a következő napon számí-
tanak arra, hogy az uránérctelepet elérik. Már egy teljes napja
haladnak felfelé.
És ekkor az érzékeny, radioaktív sugárzást számláló Geiger-
Müller készülékek jelezni kezdenek. A készülékre kapcsolt riasz-
tó megszólal. Riadó! – A Rotor uránérc-telephez közeledik!
A kutatók pillanatok alatt talpon voltak és a laboratóriumba
rohantak. Megkezdődött a szívócsőből vett minták sorozatos
vizsgálata. Jamescoop pedig a kormányosfülkébe ment és pon-
tosan meghatározta a Rotor helyzetét. Kiderült, hogy ez az
uránérctelep a vártnál jóval mélyebben fekszik. Lehet, hogy e fe-
lett még egy réteg van?
Lehet, mert a technika még nem fejlődött annyira, hogy az
egy kilométernél mélyebben fekvő radioaktív rétegek a felszín
felől műszerekkel felderíthetők lennének. A radiológusok által
megadott rétegnek a most felderített felett kell még lennie.
A szívócsőből kivett kőzettörmelék radioaktivitása egyre erő-
sebb és erősebb. Most már a megfelelő védőberendezés mögül,
távirányított műszerekkel folyik a vizsgálat. A radioaktív anya-
gokat pedig a szomszéd fülkében levő kadmiumtartályokban
helyezik el. A Rotor most lassan halad, hogy 50 méterenként ál-
lapíthassák meg a kőzet urániumtartalmát. Így dolgozzák át
magukat a radioaktív rétegen. A réteg felső szélétől azután a ra-
dioaktivitás egyre csökken, míg végül ismét normális, sugárzás-
mentes kőzetben halad a gép. A következő napokban a hatalmas
acélvakondok újabb radioaktív rétegeket fedezett fel, miközben
keresztül-kasul átfúrta a hatalmas hegyet. A kutatók arca öröm-
től ragyog, feltárták és meghatározták a Föld egyik legnagyobb
urániumkincsének a pontos helyét.
Hatodik napja barangolnak immár a hegy gyomrában. Műsze-
reik azt mutatják, hogy most éppen a Mount Unwint a Mount
Carltonnal összekötő hegygerincben haladnak át, a Mount Carl-
ton felé. A vastag acélfalon át halkan, zümmögve hallatszik a
fúrófej egyenletes munkája, a csövekben zúg az öblítővíz. Polt-
zer és Jamescoop órák óta nagy gyelemmel vigyázzák a műsze-
reket és irányítják a Rotort, mert a keskeny hegygerincben való
átkelés különös elővigyázatot kíván. Lung Hu az ügyeletes,
unatkozva üldögél a laboratóriumban. A többiek alszanak.
Egyszerre csak megszűnnek az egyenletes, megszokott zajok.
A villany elalszik, a gépre csend és sötétség borul. Jamescoop fel-
kattintja zseblámpáját és a szükségvilágítás kapcsolójához ug-
rik. Egy csavarás és a villany ismét kigyúl. Most az akkumuláto-
rok táplálják a lámpákat.
Lung Hu nyugtalanul előrejön a laboratóriumból. – Mi tör-
tént? – kérdi.
– Úgy látszik, leállt az atommáglya! – feleli Poltzer.
– Mit tegyünk?
– Várjunk! Gondolkozzunk csak. Mindenekelőtt azonban ad-
junk jelentést a kintieknek.
A mérnök bekapcsolta a rádióadót, és a tó partján levő állo-
mást hívta. A Maligne-tó csakhamar jelentkezett is. Poltzer ek-
kor elmondta, hogy a Rotoron üzemzavar következett be és áll-
nak. Egyelőre azonban nem kell mentőexpedíciót: indítani,
mert élelem- és oxigénkészletük még három hétre elegendő.
Megpróbálják a hibát a saját erejükkel kijavítani.
 De hol a hiba? Miért állt le az urániummáglya? Miért nem ter-
mel energiát az ólomfalak közé zárt szerkezet?
Az egyetlen lehetséges hibaforrás – gondolta a mérnök – a
kadmiumrudak! Próbáljuk csak ki, működnek-e? A kadmiumru-
dak láncon függenek, a láncot pedig emelőszerkezet mozgatja.
Így a rudak tetszés szerint emelhetők vagy süllyeszthetek. Az
urániummáglya jelzőszerkezetének mutatója a nullán állt. Ez
azt jelenti, hogy a máglyában leállt a láncreakció, vagyis a kad-
miumrudak teljesen belecsúsztak a máglyába. Poltzer lenyomta
az emelőszerkezet karját. A kar nagyon is könnyen engedelmes-
kedett. A kadmiumrudak azonban, úgy látszik, mégsem emel-
kedtek ki, mert a láncreakció nem indult meg. Most már biztos,
hogy az emelőszerkezet lánca elszakadt!
– Próbáld csak te is ki! – szólt Jamescoophoz.
– Túl könnyen mozog! Nem emeli ki a kadmiumrudakat. Bizo-
nyára elszakadt a felfüggesztés – vélekedett Jamescoop.
– Hogyan cserélhetjük ki a láncot? Hogyan férkőzhetünk a
máglya belsejébe? – érdeklődött Lung Hu.
A csend felébresztette a Rotor többi utasát is. Most már vala-
mennyien ott álltak a kormányosfülkében. Megdöbbenve néztek
egymásra.
– Az urániummáglyába nem lehet behatolni. Az ólomborítás
mögött a halál leselkedik – szólalt meg Raboillier.
– A helyzet azért nem annyira rossz. – mondta Poltzer –, az
atommáglya kicsiny, sugárzásveszély csak az ólomborítás le-
emelésekor és a rudak kiemelésekor van. Ekkor, persze, igen in-
tenzív sugárzás éri a máglyába benyúló kezet. Az egész ember
tulajdonképpen nincs veszélyben, de a keze, amivel a máglyába
nyúl, az alighanem odavész!
– Pedig nincs más lehetőség – ingatta fejét Raboillier, a geoló-
gus –, mert amíg a mentőexpedíciót és a szükséges berendezése-
ket helikoptereken ide felszállítják, az jó pár nap. Amíg aknát
robbantanak, hogy bennünket elérjenek és kiszabadítsanak a
Rotorból, abba beletelik négy hét is. Ne felejtsétek el, hogy majd-
nem négyezer méterre vagyunk a tenger színe fölött! Az oxigén-
készletünk pedig három hét alatt elfogy.
– Én zikus vagyok – mondta ekkor Lung Hu –, én értek a leg-
jobban az atommáglya kijavításához!
– És az egészsége? – kérdezte Ljeszkov.
– Egyikünknek meg kell hoznia az áldozatot – vonta meg a vál-
lát a kínai. – Egyébként is, csak a kezemről van szó. A fejem, az
megmarad, és elvégre mégiscsak az a fő dolog!
– Én vagyok a Rotor parancsnoka, tehát én javítom meg a hi-
bát – szólt közbe a mérnök.
– Nem! Neked az egész legénységet biztonságban haza kell ve-
zetned. A máglyát majd én kijavítom – mondta Jamescoop.
– Hárman vitatkoztok azon – szólt közbe Ljeszkov –, hogy me-
lyikőtök áldozza fel a kezeit a kollektíváért. Inkább azon gondol-
kodjunk, vajon nincs-e valami más mód vagy lehetőség az elsza-
kadt felfüggesztő lánc megjavítására?
– Nincs más mód, Ljeszkov – suttogta Lung Hu.
– Talán nincs. Talán van – ingatta a fejét a vegyész. – Hiszen
egész csomó olyan elem és vegyület van, amely elnyeli a halálos
sugarakat, és így megvédi az embert.
– Persze, hogy van ilyen anyag – vélte Poltzer –, csak éppen ne-
künk nincs belőle.
– Az urániummáglya gra trudakkal működik? – kérdezte
Ljeszkov.
– Nem, kadmiumrudakkal. A felfüggesztő lánc szakadt el, a
rudak becsúsztak a máglyába, és mivel a kadmium elnyeli a su-
gárzást, a reakció azonnal leállt.
– Hm. Kadmium tehát. És hol szakadt el a felfüggesztő?
– Az ólomborításon belül. Ha új láncot akarunk beakasztani,
az ólmot le kell emelni. És az urániummáglya sugárzása még ha
nem is működik – halálos veszélyt jelent!
 – Kadmium! Kadmium! – kiáltott fel hirtelen Jamescoop. – Hi-
szen a kadmium elnyeli a sugárzást, de hiszen nekünk egy cso-
mó kadmiumtartályunk van! Készítsünk, belőlük védőpajzsot,
amögött elvégezhetjük a szükséges műveletet! Minden szerszá-
munk megvan ahhoz, hogy a kadmiumtartályokat feldarabol-
juk és védőpajzzsá alakítsuk át. Az egyik ember tartja a pajzsot,
míg a másik leemeli az ólomborítást.
– Igen ám, de valakinek mégiscsak bele kell nyúlnia a máglyá-
ba, hogy az elszakadt felfüggesztő láncot kihúzza és helyette egy
másik láncot akasszon be!
– Megoldjuk majd azt is – szólt közbe Ljeszkov. – Fogadjuk meg
Jamescoop tanácsát, készítsük el a védőpajzsot.

Az urániummáglyánál

Papírt, ceruzát ragadtak és hamarosan elkészült a védőpajzs ter-

ve. A gyakorlati kivitelezés sem tartott soká. Négy-öt óra múlva
Lung Hu és Poltzer már bemásztak az urániummáglya helyisé-
gébe.
A pajzsot maguk előtt tartva, lehúzták a kis máglya ólomfede-
lét, alatta feltűnt az emelőszerkezet kampója. Az emelőn ott fe-
küdt a leszakadt lánc vége.
– No, a hiba már megvan. Most már csak ügyesen, be kell
akasztani a másik láncot.
A védőpajzson két kis nyílás volt. Az egyiken egy hosszú fogót
dugtak át, a másik a meg gyelőnyílás. Először eltávolították a
leszakadt láncdarabot, majd beakasztották az új láncot.
A két ember tíz perc múlva már vissza is mászott izgatottan
várakozó társai közé.
– A hibát kijavítottuk. Reméljük, most már zavartalanul ha-
ladhatunk tovább.
A kormányosfülkébe mentek. Jamescoop meghúzta az atom-
máglya fogantyúját. A kadmiumrudak engedelmesen felemel-
kedtek. A műszerek mutatói kilendültek, a láncreakció megin-
dult. A Rotoron könnyű remegés futott végig, amikor a motor
ismét működni kezdett. A műszerek mutatói lassan továbbmo-
zognak felfelé a skálán. Ekkor Poltzer utasítást adott a vágófej és
a szivattyúberendezés bekapcsolására.
Az erős motorok működésbe léptek. A vágófej csikorogva fúrja
magát tovább a kőzetben, az öblítővíz zúgva mossa át a törmelé-
ket. A mérnök boldogan mosolyogva a rádióadóhoz lép, és je-
lent:
– A hibaforrást megszüntettük, a motorok működnek, min-
den rendben van, folytatjuk utunkat a feladat befejezésére!

(S. Dietrich novellája nyomán.

Meg jelent a „Jugend und Technik”-ben.)
 Arthur C. CLARKE:

A SZÁMOLÓGÉP BOSSZÚJA

A kis társaság hangulata – a számlálatlanul benyakalt koktélok

eredményeképpen – nagyon emelkedett volt már. Jimmy bará-
tom, a matematikus, egyszerre csak széles kört kanyarítva a
karjával, azt mondta:
– Csend legyen! Érdekes történet következik!
És már bele is fogott.
– Mindannyian tudjátok – kezdte –, hogy a Tudomány, igen,
nagybetűvel értem, óriási szerepet játszik a hadászatban. A győ-
zelem titkának egyik kulcsa – a tökéletes fegyverek. A távirányí-
tott rakétalövedék, a hidrogénbomba stb. stb., hiszen ezeket
úgyis ismeritek, mert nap mint nap ezzel tömik a fejeteket.
Amiről kevesebbet beszélnek, az a másik oldala a hadművé-
szetnek: a stratégia. Ebben nagyobb szerepe van az értelemnek,
mint a nyers erőnek. Valakitől egyszer azt hallottam, hogy a
stratégia annak a tudománya, hogyan lehet háborút nyerni harc
nélkül. Szerintem ez nem is rossz meghatározás.
Valószínűleg emlékeztek azokra az elektronikus számológé-
pekre, amelyek az ötvenes években terjedtek el. Jórészüket abból
a célból építették, hogy bonyolult matematikai problémákat
oldjanak meg a segítségükkel, de ha meggondoljuk, a háború – a
maga módján – szintén matematikai probléma. Mégpedig meg-
lehetősen bonyolult probléma, sok benne a változó tényező, s
ezért az emberi agy nehezen birkózik meg a megoldásával. Még
a legnagyobb stratégák sem képesek arra, hogy a térképet min-
den részletével a fejükben tartsák. Sőt, legyünk őszinték: Napó-
leon is követett el hibákat. Pedig távolról sem a legnehezebb fel-
adat, amit a háború feladta rejtvény megfejtésekor meg kellene
oldanunk.
 Egészen másképpen áll a dolog a géppel. Az elektronikus szá-
mológépek valósággal forradalmat jelentenek a stratégiában!
És most hadd mutassam be történetem egyik főszereplőjét,
Smith tábornokot. Smith rajongott az egykori német stratégá-
ért, Karl Clausewitzért. A német tábornok elgondolásai mély be-
nyomást gyakoroltak Smith egyszerű lelkére, és Clausewitz
könyveit úgy forgatta, mint a bibliát.
Kicsit csaponganak a gondolataim… Bocsássatok meg…
Smith azért jutott eszembe, mert ő és a Clausewitz terve…
Ne is kérdezzétek, hogyan jutott tudomásomra a Clausewitz
terve. Elég az hozzá, hogy a kormány elhatározta: egy elektroni-
kus Clausewitzet épít… Ezzel legyőzhetetlenek leszünk a straté-
gia terén. A lényeg az, hogy egy szép napon Kentucky állam he-
gyeinek egyik barlangjába sok millió dollár értékű elektronikus
berendezés s néhány kiváló tudományos elme érkezett. Most is
ott vannak, de közben néhány váratlan fordulat is történt.
Nem tudom, mennyire ismeritek a magasrangú katonákat,
néhány fajtával azonban bizonyára már találkoztatok, ha má-
sutt nem, a könyvekben. Ezek amolyan önelégült, konzervatív
karrieristák, akik, hála ügybuzgalmuknak, magas állásokban
vesződnek a problémákkal, s akik a többi állami alkalmazottat a
legjobb esetben paci stáknak tekintik.
Pontosan ilyen ember volt Smith tábornok is. Az apja egyéb-
ként szenátor volt, s bár a Pentagonban egyesek mindent elkö-
vettek, a papának mégsem sikerült kineveztetnie a át valami-
lyen jelentősebb állásba, olyasfélének, mint pl. Wyoming állam
partvédelmének parancsnoka. Ezt a feladatot pedig kétségtele-
nül fényesen megoldotta volna, annál is inkább, mivel Wyo-
mingnak – az USA egyik középső állama lévén – egy szemernyi
tengerpartja sincs.
A körülmények úgy alakultak, hogy ez a Smith tábornok lett a
Clausewitz-terv végrehajtásának felelős parancsnoka. Azért
esett végül is reá a választás, mert közismert volt arról – mint
már említettem –, hogy valósággal rajong Clausewitzért.
Magától értetődik: a derék tábornok kötelességei csupán ad-
minisztratív jellegűek voltak, s a tudományos problémák megol-
dására nem terjedtek ki. Állítom: minden jól végződik, ha a tá-
bornok nem zavarja a tudósok munkáját, hanem ehelyett elmé-
lyül a tiszteletadás és az ehhez hasonló, nem kevésbé fontos ka-
tonai kérdések tanulmányozásában. Sajnos, nem ezt tette.
A tábornok visszavonult életet élt. Korábban nem volt alkal-
ma tudósokkal találkozni, s ez az első találkozás különösen fáj-
dalmassá vált a számára. Lehet azonban, hogy mindazért, ami
történt, nem érdemes, és nem is szabad őt vádolni.
Meglehetősen hosszú időre volt szükség, amíg a tábornok
megértette a „Clausewitz” célját és jelentőségét. Ám amikor
megértette, alaposan felizgult. Felfedezése a tudósok ellen han-
golta. A tábornok nem volt teljesen ostoba, s felismerte: ha ez a
terv sikeresen megvalósul, a tábornokok munkanélkülivé vál-
nak.
De hagyjuk egyelőre a tábornokokat és a tábornoki munkanél-
küliség fenyegető rémét, s nézzük meg, mit csináltak a tudósok.
Volt belőlük vagy ötven az építkezésen, a néhány száz techni-
kusról nem is beszélve. Mindannyiukat alaposan megvizsgálta
az FBI, s aligha volt közöttük kommunista. Azért beszélek erről,
mert a bekövetkezett események nyomán szabotázsról suttog-
tak.
Pedig mindaz, ami történt, a szó általános értelmében nem is
volt szabotázs.
A gép megteremtője egy csendes matematikus zseni volt. Az
egyik egyetemről hozták, s úgy került Kentucky hegyeibe, hogy
fogalma sem volt arról, mi lesz a dolga ott. Neve, bár nem így
hívják, legyen doktor Milketoast. A továbbiak során így neve-
zem majd.
 Hogy befejezzem a történet szereplőinek bemutatását, szól-
nom kell Karlról is. A számológépet ugyanis bizalmasan csak a
keresztnevén nevezték. Mint minden számológépben, a legfőbb
helyet Karlban is az emlékező berendezések foglalták el, abban
helyezik el és őrzik meg a szükséges adatokat. Karl agyának gon-
dolkodó tekercsei – az analizátorok és az integrátorok – használ-
ják fel ezeket az adatokat a kérdésekre adandó válaszok elkészí-
tésénél. Karl – ha megkapott minden szükséges adatot –. helyes
választ adott a kérdésre. A dolog egész lényege abban rejlik,
hogy Karlt ellátják a megfelelő adatokkal, hiszen tőle sem lehet
helyes választ várni, ha nincs megfelelően tájékoztatva.
Doktor Milketoast szerkesztette meg Karl agyát. Úgy tűnik ne-
kem, fonák dolog egy gépről emberként beszélni, de őszintén
szólva, ezeknek az elektronikus berendezéseknek sajátos egyé-
niségük van. Nehéz lenne ezt megmagyarázni anélkül, hogy ne
bocsátkoznék hosszú technikai fejtegetésekbe, ezért csak annyit
mondok, hogy Milketoastnak olyan bonyolult elektronikus szer-
kezetet kellett szerkesztenie, amely lehetővé teszi Karlnak, hogy
„gondolkozzék”.
Íme, itt áll előttünk a történet három hőse: Smith, a kiváló ge-
nerális, Milketoast doktor, aki csaknem eszét veszítette a problé-
ma megoldása során és Karl, a gépesített stratéga, ez az ötven
tonnás elektronikus masina, amelynek rövidesen működnie
kellett.
Rövidesen, igen, de nem elég gyorsan – vélekedett Smith tá-
bornok. No, de ne gyanúsítsuk a tábornokot, bizonyára valame-
lyik feljebbvalója emelt panaszt ellene, amikor kiderült, hogy a
munkálatok nem fejeződnek be a kitűzött határidőre. Smith tá-
bornok ekkor dolgozószobájába hívatta Milketoast doktort. Be-
szélgetésük több mint harminc percig tartott, a doktor azonban
harminc szót se tudott kimondani. A félóra nagyobbik részében
a tábornok heves megjegyzésekkel bírálta a munkálatokra vo-
natkozó tervet. Bárkiben, aki tanúja lehetett volna e beszélgetés-
nek, az a benyomás alakult volna ki, hogy a tábornok szerint
semmi különbség sincs egy elektronikus számológép, és –
mondjuk – egy Ford-autómodell kivitelezése között. Smith ala-
posan ráhúzta a vizes lepedőt Milketoastra. A doktor pedig nem
az az ember volt, aki megpróbál mentegetőzni – bár a tábornok
erre módot sem adott neki. Milketoast szóhoz sem jutott, és az
igazságtalan megbántás érzésével hagyta el a tábornok szobáját.
Egy hét múlva világossá vált, hogy a Karl elkészítése még job-
ban elhúzódik. Milketoast minden tőle telhetőt elkövetett, s
nála többet senki sem tudott volna tenni. A problémák egész
sora várt megoldásra, olyanok, amelyeket a tábornok bonyolult-
ságuk miatt fel sem foghatott. Meg is oldódtak, de nem azonnal.
Az idő viszont drága volt.
Az első beszélgetésnél a tábornok igyekezett olyan udvarias
lenni, amilyen csak tudott, s tartózkodott a durvaságoktól. De a
második lelki prédikációnál már faragatlan volt, egyenesen
amerika-ellenes tevékenységgel vádolta Milketoastot és kartár-
sait. Az amerika-ellenes tevékenység – véleménye szerint – a ha-
táridők be nem tartásában nyilvánult meg.
A második beszélgetésnek két következménye lett: a katonák
és a tudósok közti viszony megromlott, s Milketoast elkesere-
dettségében gondolkozni kezdett munkájának célja és jellege fe-
lől. Mindeddig meglehetősen el volt foglalva a gyakorlati és el-
méleti problémákkal, s ideje sem volt arra, hogy a Karl eljövendő
tevékenységével kapcsolatos felelősségét a társadalommal
szemben megvizsgálja. Munkája ugyan még ekkor is bőven volt,
de ez már nem akadályozta meg a töprengésben.
„Én vagyok a világ egyik legjobb matematikusa” – mondta
magában. – „S mivel foglalkozom? Mikor térhetek vissza ismét a
számokhoz?”
Otthagyhatta volna a tábornokot és a Karlt is, ám ez eszébe se
jutott, hanem még makacsabbul folytatta a munkát. A Karl
összeszerelése lassan, de tántoríthatatlanul haladt, és sikerült is
összeforrasztani agyának milliónyi vezetékét, csatornáját. A
technikusok valamennyit ellenőrizték és kipróbálták.
Az egyiket, amely Karl emlékezetének bizonyos sejtjeihez ve-
zetett, maga doktor Milketoast ellenőrizte. Rajta kívül senki sem
tudott e vezeték létezéséről.
Végül elérkezett a nagy nap. A Pentagonból nagy csomó gene-
rális érkezett, s meghívták a otta képviselőit is.
Smith tábornok büszkén vezette vendégeit barlangról bar-
langra, az egyik elektronikus berendezéstől a másikhoz, az irá-
nyító berendezésekhez, s az elektronikus írógéphez, amelynek
segítségével Karl közölni tudja számításainak eredményeit. A tá-
bornok tájékozottan mozgott a gépek között, a berendezések ne-
veit sem keverte össze, úgyhogy sikerült olyan benyomást kelte-
nie, mintha a Karl felépítése kizárólag az ő érdeme volna.
– Most pedig – szólalt meg a tábornok – Karl megkezdi munká-
ját. Ki óhajt az urak közül feladni neki valamilyen feladatocskát?
A „feladatocska” szó hallatára a matematikusok megborzong-
tak, ám a tábornok ezt észre sem vette. Az egyik vendég ezt kér-
dezte Karltól:
– Mennyi kilenc megszorozva húsz a kilencedikennel?
Az egyik matematikus megnyomott egy gombot, s csak az
elektronikus írógép puskaropogáshoz hasonló hangja hallat-
szott. A vendégek megmerevedett tekintettel bámultak Karlra,
senki sem mert pislogni, nehogy elvétse a válasz megjelenésé-
nek nagyszerű pillanatát.
(Később megtaláltam a gép válaszát. Ha valaki tudni kívánja,
itt van: 46 080 000 000.)
A következő 15 percben ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel
bombázták a vendégek Karlt.
A tábornok halkan elköhintette magát:
– Arra kérem önöket – mondta –, hallgassák meg Winkler ka-
pitány beszámolóját.
 Winkler kapitány atal, igyekvő tiszt volt, nemrégiben végez-
te el a hadiakadémiát. Smith nem szerette, mert az volt a véle-
ménye, hogy inkább tudós, mint katona. Azonban Winkler volt
az egyetlen tiszt, aki bánni tudott Karllal. Amikor a tiszt beszél-
ni kezdett, a tábornok azon dühöngött, hogy a atalember úgy
magyaráz a vendégeknek, mintha ő lenne a tanár, azok pedig
egyszerű nebulók.
A taktikai feladat, amelyet Karlnak első ízben feladtak, elég
bonyolult volt, de a választ Karl kivételével valamennyi jelenlé-
vő ismerte, hisz olyan ütközetre vonatkozott, amely száz évvel
korábban zajlott le.
– A feladat megoldásához – közölte Winkler kapitány – öt má-
sodpercre van a gépnek szüksége.
S abban a másodpercben működni kezdett az egyik betűíró,
amelyből papírszalag gördült ki. Winkler kapitány, aki kezébe
vette a szalagot, hirtelen kővé meredt, mint aki nem akar hinni
szemeinek.
– Mi a baj, kapitány? – rivallt rá a tábornok.
Winkler csak hápogott, úgy látszott, elhagyta a beszédkészsé-
ge. A tábornok türelmetlenül kikapta a tiszt kezéből a papírsza-
lagot. Most ő merevedett meg, ráadásul el is vörösödött. Egy idő
múlva a partra vetődött halhoz vált hasonlóvá. Egy ötcsillagos
tábornok, valamennyiük között a legmagasabb rangú, elvette a
tábornoktól a papírszalagot. Ő azonban egészen másként rea-
gált. Hangosan kacagott és hahotázott.
Az alacsonyabb rendfokozatú tisztek zavarukban nem tudtak
mihez kezdeni. A papiros a tábornoktól az ezredeshez, az ezrede-
sektől a kapitányokhoz, tőlük pedig a hadnagyokhoz is eljutott.
Végül nem volt egyetlen tiszt sem, aki ne tudott volna a Karl vá-
laszáról, amely így hangzott:
– Smith tábornok beképzelt pávián!
A tábornok – amikor magához tért – doktor Milketoastot ke-
reste. A doktor azonban nem volt látható, mert kihasználva a
kellő pillanatot, elhagyta a barlangot.
A technikusok nagy sietve gyógykezelték Karl „idegdúcait”,
majd összeadást és szorzást gyakoroltattak vele. Úgy látszott,
hogy ismét tökéletesen működik. Ekkor egyszerűbb taktikai fel-
adatokat adtak fel neki, olyanokat, amilyeneket a hadnagyok is
könnyűszerrel megoldanak.
Karl rögtön válaszolt:
– Vigyen el az ördög, tábornok!
Smith kijelentette, hogy Karl közönséges pártütő. Ismét eltelt
néhány óra, amíg a technikusok pontosan megállapították, mi
történt. Valahol Karl emlékezőtehetségének a mélyén voltak el-
rejtve ezek a sértések. Milketoast helyezte el őket. A doktor az
elektromos impulzusok nyelvén írta le mindazt, amit el kívánt
mondani a tábornoknak.
De ez még korántsem volt minden. Ez az elégtétel túlságosan
egyszerű lett volna a doktor zsenijének.
A tudós Karlt cenzori képességgel is megajándékozta, lehetővé
tette számára a mérlegelést és a megkülönböztetést. A Karl, mi-
előtt megoldotta a feladatokat, előbb megvizsgálta azokat. Ha
valóban matematikai természetűek voltak, örömmel megoldot-
ta őket. Ha a kérdéseknek katonai jellegük volt, Karl minden
esetben sértéssel válaszolt. Ám húsz próba után sem ismételte
el ugyanazt a sértést, s ezért a tisztek feleségeinek sürgősen el
kellett hagyniuk a barlangot.
El kell ismerni, hogy a technikusok számára nem kevésbé volt
érdekes megtudni, milyen illetlenségeket tartogat a Karl az em-
lékezetében a tábornokkal kapcsolatban, mint megtalálni a me-
chanizmus labirintusában azt, hogy hol van az elektronikus ku-
tya elásva. Karl közismert sértésekkel kezdte, azután rátért a tá-
bornokhoz intézett kívánságokra, amelyek gyilkos tőrként döf-
ték le Smith méltóságát. Ezek a bizalmas mondatok rövidesen
közismertekké váltak. Smith komolyan foglalkozott azzal a gon-
dolattal, hogy polgári pályát választ.
 A mérnökök a későbbiek során igyekeztek kibogozni a Milke-
toast alkotta mechanizmus titkát, de nem sok sikerrel, mert
Karl hajthatatlan paci sta maradt. Csak akkor volt boldog, ami-
kor számelmélettel és magas matematikával foglalkozhatott.
Valaki egy ízben megpróbálta megkörnyékezni, de Karl rögtön
megadta a méltó választ. S minthogy oly kitűnő emlékezőtehet-
sége van, egyszerűen nem lehet becsapni. Megtörtént, hogy tak-
tikai feladatokat matematikai problémákként álcáztak, Karlt
azonban nem lehetett kijátszani ilyen aljas fogással.
Milketoast doktorral nem csinálhattak semmit, mert röviddel
az események után idegösszeroppanást kapott. Legutóbb azt
hallottam, hogy a denveri kollégiumban matematikát tanít.
Milketoast esküszik, hogy semmire sem emlékszik, ami a Karllal
kapcsolatos és akkoriban történt. Lehet, hogy ez igaz is.

(Arthur C. Clarke elbeszélése nyomán.

Meg jelent a „Znanyije Szilá”-ban.)
 Don WILCOX:

A HATSZÁZ ÉVIG TARTÓ UTAZÁS

A búcsúztatás valóban lélegzetelállítóan szép és megható volt. A

starthelyen tízezres tömeg szorongott. A zenekar szólt. Amikor
az űrhajó harminchárom utasa beszállt (csak később derült ki,
hogy harmincöten vagyunk), minden tenyér tapsra verődött
össze. Valamennyiünkön az űrhajó vörös-fehér-kék színekben
pompázó díszegyenruhája feszült. Az utasok párosával – egy nő,
egy fér – lépdeltek az űrhajóba vezető hídon és tűntek el a ha-
talmas szerkezet gyomrában. Egyik pár szebb volt a másiknál.
Valamennyien erősek, egészségesek – hiszen a kiválogatás igen
szigorú volt.
Most Sperry kapitány, a felesége és én (én voltam az egyedüli
pár nélküli ember az űrhajón) léptünk a hajóhídra. Az újságírók,
fényképészek és a televízió riporterei körülvettek bennünket. A
zenekar és a tömeg tombolt. Az egyik riporter a mikrofonba or-
dított: „Sperry kapitány most néhány búcsúszót szól!”
És Sperry átvette a mikrofont.
– Harminchármunk nevében köszönöm önöknek a szép bú-
csúztatót. Mindig szeretettel emlékszünk majd vissza erre az
órára, amely az utolsó Földön töltött óránk.
A tömeg visszafojtott lélegzettel gyelt. A kapitány folytatta:
– Elutazunk a világűrbe, hogy ott éljünk – és meghaljunk. De
gyermekeink gyermekei, akik a világűrben születnek majd, vég-
rehajtják a mi tervünket! És évszázadok múlva, ükunokáink ük-
unokái kikötnek majd a Robinello csillagon, hogy benépesítsék
azt az emberi fajjal.
A kapitány ezzel búcsút intett a tömegnek, és belépett az űr-
hajóba. A riporter ekkor hozzám lépett, és elém tartotta a mik-
rofont.
 – Az utolsó szó Gregory Grimstone professzort illeti – mondta
a mikrofonba. – Ő az egyetlen, aki – hála a modern tudomány-
nak –, a halállal dacolva 600 éven át végigkíséri az expedíciót, az
indulástól a célig!
– Hölgyeim és uraim! – mondottam meghatottam – Mint a Ha-
gyomány Hordozója szavamat adom, hogy hajónk, a „Villám-
fény”, csorbítatlanul juttatja majd el a mi civilizációnkat ama
távoli csillagra!
A tömeg ujjongott. Meghajoltam és folytatni akartam. De
Sperry kiszólt:
– Fejezd be! Két perc múlva indulunk!
Átléptem tehát az űrhajó küszöbét. És ekkor egy atalember
lépett oda hozzám.
– Csak egy-két szót, professzor úr, a lapom számára!
Ránéztem, és meglepetésemben – elmosolyodtam. Felismer-
tem Broscoe-t, egyik leglustább tanítványomat. Több érzéke és
adottsága volt a sporthoz, mint a történelemhez.
– No, Broscoe – mondtam – maga nem változott! Mint mindig:
most is elkésett az óráról. Csak nem képzeli, hogy az utolsó perc-
ben interjút csinálhat vélem?
– Mindjárt gondoltam, hogy professzor úr az a Grimstone, aki
a „Villámfénnyel” utazik! Szóval maga fekszik a hűtőkészülékbe,
hogy minden száz évben „feltámadjon” egy rövid időre? Hát
ezért hagyta ott a menyasszonyát?
– Nézze, Broscoe. A családi ügyeimhez semmi köze! Az esküvő-
met, sajnos, lekéstem, és emiatt a menyasszonyom szakított ve-
lem – nem én hagytam ott őt! Én csak ezután jelentkeztem az
űrhajóra. Vegye tudomásul, hogy a maga csontjai már rég elpor-
ladtak, amikor én még mindig élek és tanítom a történelmet!
– Történelmet fog tanítani? Isten őrizz! – vigyorgott Broscoe. –
Az utókor nevében csak egyre kérem: fogja rövidre a leckét. Va-
lahogy így: – 1066 – Hódító Vilmos meghódítja Angliát. 2066 – a
„Villámfény” elindul, hogy meghódítsa a Tejutat. Ennyi éppen
elég.
Zzzzipppp!
Ha nem rántom be Broscoet, az önműködően záródó ajtó ket-
téhasította volna!
– Nos, kedves barátom, maga csak nem változik – mondtam
neki –, megint elkésett. Lekéste a kiszállást! A történelem most
már a maga nevét is megörökíti. Maga az első űrhajó-potyautas.
A gép motorjai felbőgtek, és az űrhajó a meteorok gyorsaságá-
val útjára indult. Broscoe rendkívül buta arcot vágott, amikor az
ablakon keresztül az egyre kisebbedő Földet gyelte. Nyilván
semmi humora sem volt. Sőt, kifejezetten dühösnek látszott. És
minél inkább nevettem rajta, annál dühösebb lett.
De mi lesz Broscoe-val? Eltűnődtem ezen, amíg a hajóorrban
levő hűtőszobám felé tartottam. Többé nem látom, az biztos! Hi-
szen az első száz éves álmom néhány perc múlva már el is kez-
dődik.
A parancsnoki szobában átfutottam a „Villámfény” anyaköny-
vét. Ebbe vezetik be az űrhajón élők nevét. Meggyőződtem róla,
hogy mind a tizenhat atal párt ismerem jól. Felidéztem képü-
ket – hiszen legközelebb a déd- és ükunokáikkal fogok csak talál-
kozni! Ezután elbúcsúztam a hajó parancsnokától, Sperry től és
feleségétől.
Beléptem a hűtőszobába. Ebben a helyiségben fogom tehát a
következő száz évet eltölteni! A szoba egyik falán televíziós er-
nyő volt, amelyen megnézhettem az űrhajó helyiségeit. Kapcsol-
tam a nagytermet. Csaknem mindenki ott volt. A hangulat vi-
dám, táncoltak. Kezdetnek nem rossz! – gondoltam.
Mindenki vidám volt, mert jól tudták, hogy az űrhajó tökélete-
sen megfelel arra a célra, amelyre készült. A gépek csodálatosak.
A szintetikus növényzet oxigénnel, és részben élelemmel látja el
a több száz éves utazás során az utasokat. A készletek elegendők.
A víz körforgását is tökéletesen megoldották. Műszakilag semmi
baj nem történhet.
Igen, a berendezés jobb nem is lehetne: De milyenek az embe-
rek? – kérdeztem önmagamtól. Igaz, a kiválogatás a lehető leg-
gondosabb volt. De milyenek lesznek a leszármazottaik? Pedig
az eredmény végül is az embereken múlik! Élni és meghalni,
szülni és utódokat felnevelni ilyen szűken körülhatárolt térben,
ennyire egymásra utalva… A körülmények, ez a – lehet monda-
ni – laboratóriumi környezet, ez a mesterséges világ, bizony ala-
posan próbára teszi majd az embereket!
Nos, ha az utódok is olyan derék emberek lesznek, mint azok,
akik most odakint oly vidáman táncolnak, akkor nem lesz sem-
mi baj. Feladatom, a Hagyomány Hordozójának a munkája ak-
kor egyszerű lesz.
De hogyan fog Broscoe beilleszkedni – pár nélkül?
Elgondolkodva kapcsoltam be a hűtőszerkezetet. A gép halkan
zümmögni kezdett. A tekintetemet még egyszer végighordoz-
tam a vidám társaságon.
És ekkor az egyik sarokban megpillantottam Broscoe-t. Egy jó-
alakú, nagyon szép lánnyal táncolt. Louise! Az én Louise-om!
Felkiáltottam meglepetésemben, és a szívem összeszorult. Loui-
se, akit nekem kellett volna feleségül vennem, és akivel oly sze-
rencsétlenül összekülönböztem. Bizonyára megtudta, hogy je-
lentkeztem a „Villámfényre”, és – valamilyen módon – behatolt
az űrhajóba. Utánam jött, mert megbocsátott! Megbocsátott, és
azért jött utánam, hogy a feleségem legyen! Én pedig…
Fekete karikák táncolnak a szemem előtt… Az eszméletem
kezd elhagyni… Csak annyi erőm van még, hogy végignyúljak a
fekhelyemen… A hűtőkészülék zümmög. Sötétség. Sötétség…

Száz év múlva
A következő percben – legalábbis számomra úgy tűnt – felébred-
tem. A terem mennyezetvilágítása egyenletes, gyenge nappali
fényt árasztott. Kellemes meleg járta át tagjaimat. Úgy látszik –
gondoltam – a gép csak „próbaüzemet” végzett néhány órára.
Az első gondolatom Louise volt. Meg kell keresnem! Házassá-
got kötünk, és elhalasztom az első száz éves elalvásomat. Egy
darabig élünk együtt, azután pedig – mivel a hűtőszobában egy
tartalékkészülék is van – mindketten elalszunk száz évekre.
Mind a ketten végigjárjuk az egész utat! Louise bizonyára bele-
egyezik majd, hogy velem együtt ő is felfüggessze az életét pár
száz évre.
Bekapcsoltam a televíziós ernyőt. A nagyterem csendes volt.
Egyáltalán, alig is lehetett valamit látni, mert a terem teljesen
sötét volt.
Kinyitottam a hűtőszoba zárát – ennek a titkát csak én ismer-
tem és kiléptem. A nagyterembe siettem. Furcsa, kényelmetlen
érzés fogott el. Valami, valahogy megváltozott! Nem tudnám
megmondani, hogy mi, de a változás valahogy a levegőben érző-
dött.
Néhány halvány, zöldes fényű lámpa világította meg a termet.
A táncolóknak nyoma sincs. Már reggel lenne? Gondolataim za-
varos körben forogtak. Mi az este? Mi a reggel? De hisz ez őrjítő…
Hiszen itt az este csupán annyi, hogy leoltják a villanyt, és pihe-
nőre térnek. Mert előre megegyeztünk abban, hogy a továbbiak-
ban is a földi 24 órás nap szerint osztjuk be az életünket – már
csak a rend kedvéért is.
De valami más is zavart engem. A berendezés, a bútorok is
megváltoztak. A falak mintha megöregedtek volna! Úgy látszik,
mégiscsak több idő telt el, mint néhány perc. És ami a legfur-
csább: az ablakokat befestették olajfestékkel. Nem lehetett kilát-
ni!
Miért festették be az ablakokat? Az űrhajó természetesen va-
kon repül. A kilátásra nem is a navigáció miatt van szükség, ha-
nem azért, hogy az utasok elgyönyörködhessenek a ragyogó
csillagok mesevilágában. És most, valami titokzatos ok miatt, az
ablakokat átlátszatlanná tették.
Hallgatóztam. A folyosó felől léptek hallatszottak, a fejem fe-
lett, a magasból vékony hangú csecsemősírás. A nagyterem körül
ugyanis emeletmagasságban erkély futott körben. Erről nyíltak
a házaspárok szobái. A sírás az egyik szobából hallatszott. A sí-
rás félreérthetetlenül csecsemő-torokból származott!
És most – egy másik csecsszopó kezdte rá. Aztán – a másik ol-
dalról egy harmadik. Pár perc múlva egész kórusban zengett a
sírás-rívás.
Úgy látszik, mégiscsak jócskán eltelt az idő, amióta elhagytam
ezt a táncosokkal telt termet!
Ekkor egy mérges hang csattant fel: „Csend legyen!” Majd egy
másik: „Miért nem hallgattatjátok el már azt a bőgőmasinát!?”
Egy dühös ököl az egyik ajtót kezdte döngetni.
Megzavarodva futottam a nyilvántartóba, hogy megnézzem
az anyakönyvet… Az ajtó zárva. De íme, léptek közelednek, és
egyszerre csak egy aggastyánnal állok szemben.
– Mr. Grimstone? – kérdezte barátságosan. – Már vártuk… A
nevem: William Broscoe…
– Broscoe?!
– Igen, ifjabb Broscoe. Úgy mondják, ön még ismerte az apá-
mat. Az anyám sokat mesélt Önről, igazán örülök, hogy én üd-
vözölhetem önt elsőnek.
A csodálkozástól kővémeredve álltam az ajtó előtt, ő meg kul-
csot vett elő, és megforgatta a zárban. Az anyakönyvből meg-
tudtam a valót. Letelt az első száz év! A „Villámfény” eredeti uta-
sai régóta halottak. A feljegyzésekben már teljesen az új nemze-
dék nevei szerepeltek.
Vagy még pontosabban: három új nemzedéké. A gyermekei,
unokái és dédunokái azoknak, akiket én ismertem.
 Egy évszázad telt el, és ez az idő nekem – hála a tökéletes hűtő-
berendezésnek – egy szempillantásnak tűnt csupán! Lassacskán
hozzászoktam ehhez a gondolathoz, de az első percekben való-
sággal megdöbbentő érzés volt. Csak pár perccel ezelőtt is még
őrülten szerelmes voltam Louise-be, és el akartam venni felesé-
gül. És most kiderül, hogy Louise húsz éve halott. Azonban
csaknem harminc dédunokája él a „Villámfény” fedélzetén. A
gondos anyakönyvezés mindenről pontosan beszámol!
Szórakozottan lapozgattam az anyakönyvben.
Ifjabb Broscoe félreértette hallgatásomat.
– Nyilván felismerte fő problémánkat – mondta. Arcán ugyan-
az a szomorúan aggodalmas kifejezés jelent meg, mint az anyjá-
én akkor, amikor elromlott az ébresztőórám, és elkéstem az es-
küvőről.
Probléma? Probléma a „Villámfény” fedélzetén? Hiszen min-
dent a legpontosabban és a legelőrelátóbban elterveztünk!?
– A helyzet az – folytatta –, hogy tettünk már bizonyos intéz-
kedéseket, mielőtt ön visszatért közénk… Ezen a héten mégis
újra három gyerek jött a világra. Ez kirobbantotta a válságot… A
kapitány elrendelte, hogy szükség-intézkedésképpen sötétítsék
el az eget.
– Az eget? Mi köze az égnek az újszülöttekhez? – csodálkoztam.
– A nézetek erre vonatkozóan különbözőek – felelte. – Attól is
függ, hogy valaki mennyire érzékeny…
– Érzékeny? De mire?
– Hát… a romantika-betegségre.
Megdöbbenve néztem az aggastyánra. Erre ő karon fogott, és a
parancsnoki szobába vezetett. Az ablakok ott nem voltak befest-
ve. Olyan csodálatos látvány tárult a szemeim elé, amilyenről
soha nem is álmodtam. Az ég koromfekete, bársonyos hátteré-
ből ragyogó csillagok fénye szikrázott elő. Bolygók és holdak
mozogtak méltóságteljesen – szinte kézzel elérhetően…
 Kísérőm közben beszámolt arról, hogy hol tart az útján a „Vil-
lámfény”. Hogyan kellett néhány számítást módosítani, és mi-
ként érték mégis el, hogy az űrhajó bejárja a Robinello felé veze-
tő útjának az első száz évre előírt szakaszát.
Én azonban egy szavát sem fogtam fel, szinte csak félálomban
hallottam a hangját duruzsolni. Valósággal megbabonázott az
ég szépsége. Egy érzés hatalmasodott el bennem: mérhetetlenül
vágyódtam Louise után…
– A romantika-betegség egyesek szerint oka, mások szerint
nem ez az oka a túlszaporodásnak. A magam részéről azt tar-
tom: marhaság!
– Marhaság – motyogtam utána, de közben csak Louisére gon-
doltam. Hej, ha akkor ilyen holdfény lett volna…
– De Dickinson kapitánnyal nem lehet vitatkozni… Tegnap
este végül is minden ablakot befestetett!
A reggeli ébredés szokásos zajai hallatszottak be a szobába. Az
emberek méltatlankodtak, amikor észrevették, hogy az ablakok
el vannak sötétítve. A kapitány egyébként sem örvendett nép-
szerűségnek.
Hamarosan felfedezték, hogy a Hagyomány Hordozója vissza-
tért. Az emberek körém gyűltek és meleg ünneplésben részesí-
tettek. Az idősebbek a következő napokban egyenként csíptek el,
és elpanaszolták bajaikat.

Máris válságban…

– Mi a fenének ez az egész utazás? – kérdezték többen is. – Ez a

hatszáz éves terv nem egyéb, mint egy halom ostoba papír. Fej-
jel megyünk a falnak.
Hosszas magyarázatba fogtam. És minél többet magyaráz-
tam, annál rosszabb lett a helyzet, szinte kilátástalanná vált
minden. Éjszakákon át nem aludtam.
 – Ha a szaporodás így folytatódik – mondta if jabb Broscoe – el-
fogy az élelmünk, még mielőtt az út felét megtettük volna.
Nincs más lehetőség, be kell vezetni a születés-szabályozást.
Csak ez menthet meg bennünket! Csak ebben az esetben hajt-
hatjuk végre a tervet!
Nagyon örültem, hogy a legöregebbek megértették a terv je-
lentőségét. A atalság azonban szemmel láthatóan nem sokat
törődött a jövővel, még csak vitatkozni sem voltak hajlandók a
születés-szabályozásról.
– Grimstone professzor! Inkább a Földről meséljen nekünk –
kérleltek. – Nagyapáinktól sokat hallattunk róla, de már az is
csak másodkézből származó információ volt. Úgy szerettük vol-
na látni a Földet!
Beszéltem nekik a Földről. Bár volt az űrhajón mozi, könyvtár,
lemezek, képes albumok – mindez azonban mégsem lehetett ki-
elégítő…. inkább csak a kíváncsiságukat kelthette fel. Kérdeztek
és kérdeztek.
Én – miközben igyekeztem a kíváncsiságukat kielégíteni –
iparkodtam felkelteni bennük az öntudatot. Megmagyaráztam:
egy kiválasztott csoport leszármazottai ők, különleges, nagysze-
rű terv végrehajtói. Ez azonban nem nagyon hatott rájuk. Azt is
megmondtam, hogy ők már amúgy sem térhetnének vissza a
Földre. Ez zikailag lehetetlen… Nincs más megoldás: végre kell
hajtani a feladatot.
Végül is, felkértek, hogy döntsek a túlnépesedés kérdésében.
Dickinson kapitány a moziterembe összehívta a nagygyűlést.
Mindenki ott volt. Az első napirendi pont a „Hatszázéves Terv”
című lm levetítése volt. A lmet azonban már mindenki kívül-
ről ismerte.
Miután a lm lepergett, Dickinson felkérte a Tanács titkárát,
hogy ismertesse a helyzetet. A titkár a következő beszámolót
tartotta:
 Az eredeti lélekszám fenntartása érdekében a terv azt irányoz-
ta elő, hogy minden házaspárnak csak két gyermeke legyen. Ily
módon mindig 16 házaspár – 32 gyerek volna a létszám, akik új-
ból 16 házaspárt alkotnának. Tekintetbe véve az átlagos élet-
kort, az űrhajó lélekszáma állandóan 96 körül mozogna. (32
nagyszülő, 32 szülő, 32 gyermek.)
A Hatszázéves Terv ettől bizonyos eltérést is megenged. Mint
maximumot 150 főt, mint minimumot 75 főt állapít meg. Ha a
lélekszám 75 alá süllyedne, ez azt jelenti, veszély fenyeget, ha
már 50-re csökkenne – válság köszönt be. A másik oldalon: 150
felett veszély, ha elérné a 200-at – válság!
A titkár kis szünetet tartott. A feszült csendben egy csecsemő
távoli sírása hallatszott csak. Majd folytatta:
Az utóbbi hét évben a lélekszám veszedelmesen megnőtt. A
zavar már az első percben megkezdődött. Először is: nem 16, ha-
nem 17 pár volt az űrhajón. És a Broscoe-párt nem kötötte foga-
dalom: jóllehet szabálytalanul kerültek az űrhajóra, mégis, kor-
látlanul szaporodtak. Az igazság kedvéért azt is meg kell állapí-
tani, hogy a többi pár sem tartotta be pontosan a megállapo-
dást.
És ennek következtében a lélekszám ezen a héten már megha-
ladta a 200-at! Ezzel beszámolómat be is fejeztem.
Dickinson megnyitotta a vitát. A szó hamarosan a befestett
ablakokra terelődött. Mindenki azt követelte, hogy a festéket va-
karják le. A gyerekek hadd gyönyörködjenek a csillagokban, a
felnőttek számára pedig mindez asztronómiai tanulmány. Ma-
gam is többször felszólaltam a vitában. Beszéltem a nagy fele-
lősségről, ami a vállaikon nyugszik, az új feladatokról, a munka-
megosztásról és a szabadidő helyes felhasználásáról. A vita több
napig tartott.
Amikor már vagy századszor mondtam, hogy „a mi időnk-
ben”, egyszerűen az arcomba nevettek.
 – De hiszen nekünk is voltak túlnépesedési problémáink! – or-
dítottam.
Csak kinevettek, hiszen a 21. század családi élete annyira kü-
lönbözött az űrhajón folyó élettől, mint a fehér a feketétől…
A vitának az orvos vetett véget. Ragyogó arccal jelentette be,
hogy Dickinsonné hármas ikreket szült! Mind a három ú!
Dickinsonnak a hét hátralevő részében annyi dolga támadt,
hogy a túlnépesedés problémája egészen kiment a fejéből.
Én írásba foglaltam javaslataimat, és tekintélyem teljes súlyá-
val állást foglaltam a születés-szabályozás mellett. Figyelmez-
tettem a kapitányt, hogy a „Villámfény” a pusztulása felé rohan,
ha nem térnek azonnal vissza a Hatszázéves Terv szigorú előírá-
saihoz.
Szóbelileg is gyelmeztettem Dickinsont, de éppen pelenka-
mosással foglalkozott és jóformán oda sem gyelt. Így hát nem
tehettem mást: búcsúlátogatást tettem Louise 28 dédunokájá-
nál – és aggodalommal eltelt szívvel – visszavonultam a hűtő-
szobámba.

Lázadás az űrhajón

Alig hogy lepihentem – máris felébredtem. Eltelt volna ismét

száz esztendő? Az atom-időjelzőre pillantottam. A mutatója
2266-on állt. Még négy ébredés vár tehát rám a terv szerint. A
Terv! Mi van a tervvel? Hiszen a legutóbb valósággal lábbal ta-
posták! Hogyan fejlődtek az események? Ó, bizonyára minden
rendbejött! Hiszen azóta három generáció élte le az életét. A lé-
lekszám bizonyára ismét normális.
Kiléptem az ajtón, és a nagyterem felé igyekeztem.
A nagyterem zsúfolva volt emberekkel. És micsoda emberek-
kel. A nyomor és az éhség rítt le az arcukról.
– Grimstone jön! – harsant egy éles hang.
 – Grimstone! Grimstone! Adj ennünk! Éhezünk! Elpusztulunk!
– Ilyen és ehhez hasonló kiáltások szálltak a levegőben.
Megdöbbenve álltam a küszöbön. A legnyomorúságosabb álla-
potban levő emberek, nők, gyermekek nyújtogatták felém
csontvázszerű karjaikat. A hideg verejték csorgott végig a háta-
mon… Talán nem is a „Villámfényen” vagyok!?
– Enni! Enni! Téged vártunk, Grimstone… – hangzott újra meg
újra.
A felelősség ólomsúllyal zuhant rám. Erre nem számítottam!
A Hatszázéves Terv gránit szilárdságúnak látszott. Azt gondol-
tam, hogy nekem, a Hagyomány Hordozójának csak az lesz a fel-
adatom, hogy időnként tanítsam az embereket. Most pedig cse-
lekedni kell – mégpedig azonnal.
– Egyszerre csak egy beszéljen! – kiáltottam rájuk. – Mi van ve-
letek? Ki a megbízottatok?
Egy értelmes arcú, vékonyka, rendkívül rosszul táplált atal-
ember lépett elő. Bemutatkozott. Bob Sperry volt, az egykori
Sperry kapitány leszármazottja.
– Nyolcszázan vagyunk! – mondta.
– Dehiszen az élelem még akkor sem fogyhatott el!
– Nem is, csakhogy hatszázunkat csökkentett adagon tarta-
nak!
– Miért?
– Ezek az átkozott Dickinsonok! Pisztolyok! Lelőnek bennün-
ket! – hangzott innen is, onnan is az izgatott közbekiáltozás.
Csendre intettem őket, és felszólítottam Sperryt, hogy folytas-
sa. Elbeszélése nyomán világosság derült a helyzetre. A hatszáz
ember azért nem kapott eleget enni, mert a „kvótán kívül” szü-
lettek. Dickinson kapitány ugyanis 200 főben állapította meg a
„Villámfény” utasainak a létszámát. Ez a Dickinson a száz évvel
azelőttinek az unokája. Mivel a létszám közben 800-ra növeke-
dett, a kapitány és a testvére, aki az élelmezés főfelügyelője volt,
elhatározta, hogy szükségrendszabályokat vezetnek be. Az űr-
hajó utasait két csoportra osztották. Kiválogattak kétszáz
olyant, akinek „joga volt” megszületni, a többi hatszázat. „kvó-
tán felüli”-nek nyilvánították. Ez néhány hónappal ezelőtt tör-
tént. A kvótán felüliek éhezni kezdtek.
– Mennyi a kvótán felüliek fejadagja? – kérdeztem.
– Tulajdonképpen semmi – felelte Sperry. – Kegyelemkenyéren
élünk.
Újra kitört a hangzavar. A felkiáltásokból megtudtam, hogy ez
a szerencsétlen tömeg abból él, amit szerencsésebb testvérei, ro-
konai a saját szájuktól vonnak el!
Ismét csendre intettem őket azzal, hogy át kell gondolnom a
helyzetet. Egy szoba felé mutattam és szóltam Bobnak, hogy kö-
vessen. Sperry és kilenc társa követett. A szobában azután meg-
kérdeztem őket:
– Hogy lehet az, hogy ez a kiéhezett tömeg még nem támadta
meg és nem fosztotta ki az élelemraktárat?
– Dickinson és a testvére őrzi! És megfenyegettek minket!
– Megfenyegettek? De mivel?
– Revolverrel!
Értetlenül meredtem rájuk. A „Villámfényen” csak nekem volt
fegyverem – biztonság kedvéért. Azt hittem, hogy e késői utó-
dok már azt is elfelejtették, hogy egyáltalán mi fán terem a gyil-
koló szerszám.
– De hát miféle revolverrel? – kérdeztem.
– Olyannal, mint amilyenek a magunkkal hozott lmeken lát-
hatók. Egy halk pukkanás, és az ember holtan esik össze! Csinál-
tak maguknak revolvert. Pontosan olyant, mint a lmen!
– És megöltek már valakit vele?
– Egyszer néhányan megtámadták az élelmiszerraktárat. Mi
kívülről csak három erős csattanást hallottunk, és az embereket
véres fejjel, holtan találtuk.
– Gyerünk a kapitányhoz!
 A hosszú központi folyosó az űrhajó orrába vezetett, ahol a pa-
rancsnoki helyiségek is voltak. Elindultunk. Nekem már a száz
évvel ezelőtti Dickinson is nagyon ellenszenves volt, amikor
azonban a jelenlegi Dickinson kapitány hatalmas alakja megje-
lent a parancsnoki szoba ajtajában – egyenesen visszataszítónak
találtam.
– Mit akarnak? – ordított ránk. Jobb kezével egy fából kifara-
gott, acélkékre festett revolvert szegezett ránk. Társaim a revol-
ver látványától megtorpanták. – Kicsoda maga? – üvöltött rám.
– Én a Hagyomány Hordozója vagyok! A nevem: Gregory
Grimstone! – A revolver látványa egy pillanatra még engem is
meghökkentett. Aztán rákiáltottam: azonnal hívja ide az élel-
mezés főfelügyelőjét!
– Miért?
– Tárgyalni akarunk magukkal!
– Másszon csak vissza a barlangjába nyugodtan! – vigyorgott a
kapitány.
Ebben a pillanatban egy másik jól megtermett fér lépett mel-
léje. Rendkívül hasonlított a kapitányra. Ez volt az élelmezés fő-
felügyelője, a másik Dickinson. Sötéten vicsorgott, és ő is „revol-
vert” szorongatott a markában. Nevetésre fakadtam.
– Ugyan jól rászedtétek a népet! – kiáltottam. – Mondhatom,
kitűnő színészek vagytok! Hiszen ezek csak revolverutánzatok!
A két Dickinson halottfehérré sápadt. A „revolver” remegni
kezdett a kezükben. A mögöttem álló tíz kiéhezett fér egy
szempillantás alatt a Dickinsonokra vetette magát. A következő
percekben a szoba csatatérré vált. Sperry és társai azonban az
éhségtől nagyon le voltak gyengülve. Csak ez mentette meg a
két Dickinson életét, mert különben biztosan agyonvertek volna
őket. Már láttam egy pár összevert embert életemben, de a Dic-
kinsonok látványa mindent felülmúlt.
Amikor a hír elterjedt az űrhajón, az éhezők a raktárhoz özön-
löttek. Mindenki torkig jóllakott. És egy óra múlva új vezetősé-
get választották.
A probléma ezzel azonban nem oldódott meg, de a békesség
helyreállt, a remény visszatért a szívekbe. Most már reméltem,
hogy majd csak felülkerekednek a bajokon, és az űrhajó mégis
eljut a céljához.
De még hátra volt a „revolverek” rejtélyének a megoldása. A
vizsgálat kiderítette, hogy a kapitány és testvére egyszerűen ki-
használták társaik babonás halálfélelmét. Revolvert faragtak, és
amikor az éhezők megtámadták a raktárt, három embernek
egyszerűen beverték a fejét, miközben a revolver dörejét utánoz-
ták. De most vége szakadt a tűzfegyverek uralmának – és a Dic-
kinsonokénak is.
Elhatároztam, hogy hosszabb időt töltök körükben, legalábbis
addig, amíg a dolgok valamennyire rendbejönnek.
Hat hónap telt el. Ez alatt az idő alatt mindenki teljes élelmi-
szeradagot kapott. Az éhség réme azonban a fejünk felett lebe-
gett, és eljött az ideje annak, hogy a szaporodás problémáját
megoldjuk. Ezt a „Villámfény” lakói is belátták. Megállapodtunk
abban, hogy a „kvótán kívülieket”, valamint a Dickinsonok kö-
zül is százat – sterilizálnak. Az orvosok munkához láttak, és né-
hány nap múlva már ismét csak száz szaporodásképes ember
volt az űrhajón. Mindenki örömmel egyezett bele a műtétbe,
mert az még mindig jobb megoldás volt, mint az éhhalál.
De ez nem volt minden. A jövőre is gondoltunk. Olyan tör-
vényt hoztunk, hogy a szülőket is sterilizálni kell, ha már két
gyermekük született. Így a népszaporulat meredeken fog esni,
az élelmiszerkészletek feltöltődnek, az egyensúly rövidesen
helyreáll.
Csak megelégedéssel tekinthetek hat hónapos munkámra
vissza. A rendszabályok ugyan drasztikusak voltak, de minden
bizonnyal elérik a kívánt hatást. A lelkiismeretem tiszta volt –
egy esettől eltekintve. Amikor egyszer az orvos társaságában a
nagyterem körfolyosójáról nézelődtem, egy atal párt pillantot-
tam meg odalent. Bob Sperry volt az egyik, ez a csinos, értelmes
atalember, egykori barátom leszármazottja, a „kvótán kívüli-
ek” vezetője. Szemmel láthatóan nagyon szerelmes volt a mel-
lette álló lányba.
A lány neve pedig – mily ismerősen csengett e név! – Louise
Broscoe volt. Fiatal, üde teremtés – a megszólalásig hasonlított
az én Louise-omra.
– Kár – mondta az orvos –, hogy ilyen kiváló teremtéseket is
sterilizálnunk kell. De a törvény – törvény!
Másnap egy írást adtam át neki.
– Fogja ezt, doktor! Ha később felelősségre vonnák, ez igazolja,
hogy az én kifejezett kívánságomra tettek kivételt a Sperry-
Broscoe párral!
Ezután pedig megnyugodott lélekkel tértem ismét százeszten-
dős pihenőmre.

Harc egy asszonyért

Amikor 2366-ban jeges hálószobámból kiléptem, két játszadozó

kisgyerekkel találkoztam legelébb.
– Szóljatok a szüleiteknek – mondtam nekik –, hogy itt van
Grimstone!
– Fau! Fau! – kiáltották és rémülten elszaladtak.
Bementem a nagyterembe, és körülnéztem. A körfolyosóra
nyíló szobákból néhány felnőtt jött elő.
– Üdvözöllek benneteket! Én vagyok Grimstone, a Hagyomány
Hordozója! Épp most jöttem, hogy…
– Fau! – üvöltötték felém. – Fau! Fau!
Nem tudtam mire vélni a dolgot, de megértettem, hogy a
„fau” kiáltás a gyűlölet kifejezése. Mi történhetett itt az elmúlt
száz év alatt? Bob Sperry és Louise Broscoe már rég nincsenek
többé – ezt tudtam. De talán leszármazottaik élnek még? Sietve
a hajó orra felé igyekeztem, hogy a parancsnoktól megtudjam a
történteket. Út közben megtorpantam… Mégiscsak jó lesz fegy-
vert venni magamhoz, hiszen nem tudhatom, milyen lesz a fo-
gadtatás. Visszamentem a szobámba, és a zsebembe csúsztat-
tam a revolveremet.
Lesz, ami lesz – gondoltam, amikor a parancsnok helyiségébe
beléptem. Itt azonban barátságos fogadtatásban volt részem. A
parancsnok ugyanis Bob Sperry unokája volt. Az őszülő hajú, ér-
telmes arcú 50 év körüli fér azonnal a szomszéd szobába veze-
tett, és bemutatta feleségét és gyönyörű, 21 éves lányát. Közben
elmondta, hogy az űrhajó parancsnoki helyiségeiben összesen
tíz Sperry él.
– Nem Louise-nak hívják véletlenül? – kérdeztem a szép lányt.
– A nevem Lora-Louise – felelt mosolyogva. Fekete szemei kí-
váncsian fürkésztek végig tetőtől talpig. – Tehát maga az – foly-
tatta –, akinek mi, Sperryk a létezésünket köszönhetjük?
– Ezek szerint hallotta a „kvótán kívüliek” történetét? – vála-
szoltam. Mennyire hasonlít arra, akit háromszáz évvel ezelőtt
szerettem! – de ezt már csak magamban gondoltam, nem mond-
tam ki hangosan.
– Persze, hogy hallottam. A család szinte isteníti magát.
– Úgy látszik azonban, a többiek meg ördögnek tartanak – in-
tettem a fejemmel kifelé.
– Szemét banda! – tört ki ingerülten az apa. És hozzákezdett az
elmúlt száz év történetének elbeszéléséhez.
A sterilizáció módszere valóban használt – talán a kívánatos-
nál jobban is. A jelenlegi lélekszám a legalacsonyabb a „Villám-
fény” történetében. Az űrhajón mindössze ötvenegynéhány em-
ber él. A sterilizáción kívül egy időben valami titokzatos járvány
is pusztított. Három gyilkosság is előfordult az évtizedek során
– féltékenységből. Egy ember pedig öngyilkos lett.
A legnagyobb bajt azonban ezek az átkozott Dickinsonok
okozzák. Halálos gyűlölködésben élnek a Smithekkel, és jelenleg
ez a két család jelenti a lakosság négyötöd részét. Mindkét olda-
lon mintegy húsz fő van. Nap mint nap összeverekednek, és ha
csak futólag találkoznak is, gúnyos megjegyzésekkel illetik egy-
mást. Csak egy dologban egységesek: bennünket, Sperryket egy-
formán gyűlölnek. Nem bocsátják meg, hogy ön kivételt tett ve-
lünk.
Az igaz, hogy ha az nem történt volna, most nem léteznénk.
Most pedig az a helyzet, hogy az űrhajó vezetése a mi kezünkben
van. Tulajdonképpen érthető is, hogy a többi negyven ember
haragszik ránk.
Mindez nagyon is elgondolkoztatott. És Lora-Louise anyja
még egy problémával tetézte gondjaimat.
– A Dickinsonok és a Smithek közötti harc egészen elfajult az-
óta, amióta Lora-Louise felnőtt. A lányok itt 18–19 éves koruk-
ban férjhez mennek. Lora-Louise már 21 éves, és még mindig
nem akar férjhez menni.
– Miért?
– Négy nőtlen fér van jelenleg az űrhajón. Két Dickinson és
két Smith. És Lora-Louise nem tud köztük választani. Ezért is
nagyon vártuk már önt, hogy eldöntse a problémát!
Reggelihez ültünk, és közben folytatódott a beszélgetés.
– Kit szán férjül a lányának?
– Lora-Louise-nak férjhez kell mennie. A szaporodás törvénye
ezt előírja. Én azonban nem választok helyette. Egyre csak sürge-
tem, hogy ő maga válasszon már. A „Villámfénynek” szüksége
van Lora-Louise gyermekeire.
Egy hét alatt megismerkedtem az űrhajó lakosságával. Megis-
mertem a két Dickinsont is. Húszas éveikben jártak, jól megter-
mett, gonosz nézésű ckók voltak. Az a hír járta róluk, hogy
gyilkoló szerszámot: kést hordanak maguknál. Az idősebb
Smith 35 év körüli, gyengeelméjű benyomását keltő alak volt. A
atalabb Smith tulajdonképpen még csak nyurga kamasz, aki
még a legszívesebben a gyerekeket szórakoztatta csak.
Mindenki érezte, hogy eljövetelem kirobbantja a válságot.
 Felkértek, hogy döntsek. Én azonban kijelentettem, hogy a
döntés joga nem engem illet. Helyeslem, hogy Lora-Louise men-
jen férjhez, de neki magának kell választania.
Valaki azt javasolta: a kérők mérkőzzenek meg. Legyen a győz-
tesé a lány! Sem a Dickinsonok, sem a Smithek nem mondták ki
nyíltan, hogy helyeslik a javaslatot, de teljesen nyilvánvaló volt
számomra, hogy a kérdésnek ez a barbár megoldása nagyon is
tetszik nekik.
Igen, barbárok! Az évszázadok során barbárokká váltak.
Mennyire elszakadtak attól a civilizációtól, amelyből származ-
tak! Csak a Sperry családban – amely a parancsnoki helyiségek-
ben, a gépek, műszerek és laboratóriumok között élt – pislákolt
még a civilizáció halvány lángja. A Sperryk még a 21. század
gyermekeinek számíthattak. A Smithek és a Dickinsonok azon-
ban a sötét középkorba süllyedtek már vissza.
Az egyik éjjel a vészcsengő hangjára ébredtem. A vészjel az
egész űrhajót felriasztotta. A nagyterem felé rohanó lábak dobo-
gását hallottam. Kiugrottam az ágyból, magamra rántottam a
ruhámat, a zsebembe dugtam a revolvert és kirohantam.
Sperry kapitány a parancsnoki szoba ajtajából kiáltotta felém:
– A Dickinsonok gyilkolják őket!
– Odamegyek! – kiáltottam vissza.
Futólépésben indultam a körfolyosó felé. Sperry nem jött utá-
nam. Az utolsó évszázad törvényévé vált; ha verekedés tör ki a
„Villámfényen”, a kapitány nem avatkozhat bele. Neki minden
körülmények között az űrhajót kell vezetnie. Sperry tehát bezár-
kózott.
A körfolyosóról borzalmas látvány tárult a szemem elé. A
Smithek és a Dickinsonok apraja nagyja foggal-körömmel ütöt-
te, verte, tépte, rúgta egymást. A gyerekek bőgtek, az asszonyok
tányérokat hajigáltak. A verekedők lába alatt a atal Smith fe-
küdt vértócsában.
– Hagyjátok abba! – ordítottam le.
 Ügyet sem vetettek rám. De most hirtelen más kötötte le a -
gyelmüket. A körfolyosón három rohanó ember dobaja hallat-
szott. A két Dickinson üldözte az idősebb Smithet. A Dickinso-
nok kezében véres kés villogott. Az idősebb Dickinson hirtelen
megállt és a falhoz lapult. Kezében a késsel várta, hogy a körfo-
lyosót megkerülő üldözött mikor ér oda, hogy szemtől szembe
leszúrhassa. A rémülten menekülő Smith már közeledik. Mögöt-
te néhány méterre az üldöző, a atalabb Dickinson. A falhoz la-
puló idősebb már emeli a kését…
– Állj, vagy lövök! – ordítottam rá.
Oda sem gyelt talán. Smith már csak néhány lépésnyire
van…
– Dickinson! Hagyd abba, vagy lelőlek – kiáltottam újra, de ő
már halálos szúrásra lendítette a kését.
A revolverem eldördült, Dickinson összerogyott. A rohanó
Smith átesett rajta, az ifjabb Dickinson pedig rohanvást akarta
beledöfni a kését. Még egy revolverlövés – a rohanó Dickinsont a
saját lendülete keresztülvetette a korláton. Lezuhant, és holtan
terült el. Még holtában is szorongatta a kést, amelyen a atal
Smith vére még meg sem száradt.
Az egész társaság megdermedt. A tűzfegyverről szóló legenda,
íme, igaznak bizonyult.
Azután az orvosok munkához láttak. Egy óra alatt mindenkit
bekötöztek. Az incidensnek két halálos áldozata volt: az ifjabb
Smith és az ifjabb Dickinson. Az idősebb Dickinson váll-lövést
kapott, az idősebb Smith meg csak alaposan megütötte magát,
amikor elesett.
A válság azonban nem oldódott meg. A két rivális, akiket hoz-
zátartozóik támogattak, továbbra is halálosan gyűlölte egy-
mást. És Lora-Louise undora sem csökkent az életben maradt
kérőkkel szemben.
A dolgot azonban mégis dűlőre kellett vinni. Nem szabad,
hogy a harc kiújuljon. És nekem kellett Lora-Louise-val beszélni.
A feladat végrehajtása nagyon is nehezemre esett. Végül is azon-
ban el kellett szánnom magam.
A parancsnoki szoba melletti barátságosan berendezett szo-
bácskában ültünk le.
– Őszintén kell beszélnem magával – mondtam – és remélem,
maga is őszinte lesz hozzám.
Mélytüzű szemével komolyan nézett rám. Telt ajkai körül alig
észrevehető mosoly bujkált.
– Maga hány éves? – kérdezte.
– Huszonnyolc – feleltem. – Annakidején én voltam a leg ata-
labb professzor az egyetemen. Vagyis, úgy is mondhatnám: há-
romszáz és huszonnyolc.
– Mikor kell visszamennie a hűtőszobába?
– Amint maga boldogan férjhez megy, én teljesítettem a fel-
adatomat, és visszamehetek. Éppen ezért…
Míg ezeket kimondtam, valami rossz érzés, valami viszolygás
futott át rajtam. Ez a bájos teremtés – aki annyira hasonlít a há-
romszáz évvel ezelőtt élt Louise-ra – valóban a brutális Dickin-
son vagy a félhülye Smith felesége legyen…?
– Igazán azt akarja, hogy boldogan menjek férjhez? – kérdezte
halkan a lány.
Azt hiszem, akkor már nem is beszéltünk többet.
Néhány nap múlva házasságot kötöttünk – boldog házasságot!
Másfél évig éltünk együtt.
Azután büszkén elbúcsúztam a „Villámfény” hat hónapos le-
endő parancsnokától. Ha a Sperry nagypapa jóslata igaznak bi-
zonyul, ő lesz a legügyesebb, legképzettebb ember a fedélzeten.

A cél előtt…

A 2466-ik esztendő életem legsötétebb szakasza. Ezért csak rö-

viden számolok be róla.
 Amikor felébredtem, a helyzet teljesen reménytelennek lát-
szott. A kapitány már izgatottan várt a folyosón, és azonnal a
szobájába vezetett. Az űrhajóban mindenütt a legszörnyűbb
pusztulás látványa fogadott.
– A legjobb, ha nem is mutatkozik – mondta a kapitány. –
Majdnem mindent elpusztítottak már. Még magát is elpusztítot-
ták, ön már nem is létező lény a szemükben, hanem csupán az
űrhajó rossz szelleme. Elpusztították a könyveket, a lmeket, a le-
mezeket. Az ablakokat is ki akarták törni. „Pusztuljon az átko-
zott oxigén” – ezt ordítozták.
– De hát mi történt?
– Az ön a sem tudta megakadályozni a belső viszálykodást.
Egyszer lement a verekedők közé… A harcban minden elpusz-
tult.
A Dickinsonok kipusztultak – talán ez az egy haszna volt a do-
lognak.
Átnéztem a törzskönyvet. Valóban csak Smithek, Sperryk és
egy-két más név szerepelt csak. Dickinsonok nem voltak, de
Grimstone-ok sem. A am utód nélkül halt meg…
A verekedések a vadállatok színvonalára züllesztették a „Vil-
lámfény” lakóit. Talán még azoknál is rosszabbak voltak. A ta-
nulás megszűnt, a tudás a babonának adta át a helyét. A múlt
emlékei legendává váltak. Amint esztendő esztendő után múlt,
a szörnyű évek emlékeit szájról szájra adták. És a szörnyű vér-
fürdőkért engem tettek felelőssé!
Én voltam az, aki a gyilkolást elkezdte. Én, a rossz szellem, vol-
tam az, aki egyszer váratlanul megjelent, megölte a legerősebb
fér akat és elragadta a legszebb asszonyt. Nem voltam, már a
Hagyomány Hordozója, hanem csak! a félelmetes HáHá, akivel a
gyermekeket ijesztgették. „Ha nem viselkedsz jól, kijön a bar-
langjából a HáHá, és elvisz!”
– De ez régen volt – vetettem ellene. – Hadd menjek közéjük és
magyarázzam meg…
 – Ne tegye – rázta a fejét szomorúan a kapitány. – Úgysem hin-
nék el. Még az én családom is fél magától!
Hosszú ideig hallgattunk. Azután a kapitány átszólt az irányí-
tó tisztnek, hogy mára befejezheti a szolgálatot, majd ő leváltja.
Átvezetett a parancsnoki helyiségbe.
– Nézze – és a műszerekre mutatott – a „Villámfény” a kijelölt
irányban halad. A szavamat adom, hogy betartom a parancsot,
és az űrhajót továbbviszem a célja felé. A legokosabb amit tehet,
ha visszamegy a hűtőszobába. Az idő majd meghozza a megol-
dást.
Mégegyszer megfogadtattam vele az utasítások pontos végre-
hajtását, majd a legnagyobb titokban visszamentem a szobám-
ba.

2566-ban ébredtem fel újra abban a tudatban, hogy nem vagyok

már Gregory Grimstone, nem vagyok már a Hagyományok Hor-
dozója, hanem csupán a „Villámfény” rossz szelleme, a HáHá.
Amikor azonban kimentem, hamarosan rájöttem, hogy már
ez sem vagyok – teljesen elfelejtettek. A hajóban itt-ott lézengett
néhány emberszerű lény, mint a birkák az akolban.
Egyenesen a parancsnoki szobába tartottam. Három ember
üldögélt ott. Percekig tartó feszült csend… Tudták, hogy eljö-
vök, de mégis meg kellett szokniok a gondolatát, hogy megjelen-
tem. Leültem közéjük és – hogy a feszültséget megtörjem – rájuk
mosolyogtam. Ezután végigjártattam a szemem a falakat borító
műszertáblákon. Az egyik az űrhajó megtett útját jelezte auto-
matikusan. Mintha a villám vágott volna belém. Kirúgtam ma-
gam alól a széket.
– Mióta haladnak ebben az irányban?
– Nyolc éve!
 – Nyolc… – Ismét a világtérképre meredtem. A „Villámfény”
egyenesen ívelő pályája a végén visszakanyarodott – mint vala-
mi pásztorbot. – Ez azt jelenti, uram, hogy kereken tizenhat évet
veszítettünk!! – mondottam éles hangon.
Azután újra leültem és igyekeztem visszanyerni a nyugalma-
mat. A három közül kettő – akik szemmel láthatóan Sperryk vol-
tak – egymásra vigyorgott. A harmadik, aki Smith néven mutat-
kozott be, gyanakodva nézett rám.
– Rendben van – mondtam –, de ne veszítsünk egyetlen továb-
bi percet sem. Tudom, hogyan kell a gépet kezelni, majd én
visszaigazítom…
– Nem, maga nem fogja visszaigazítani! – Smith hangja hideg
és fenyegető volt.
– Tudjuk mi, hogy merre megyünk – szólalt meg az egyik
Sperry. – Megyünk, amerre a végzet megszabja!
– Az űrhajónak a Robinello felé kell mennie! – szóltam rájuk
szigorúan.
– Hát azt meg ki mondja?
– Mi! Az emberek!
– Mikor? – kérdezte Smith villogó szemmel.
– Ötszáz évvel ezelőtt!
– Az nem számit! Azok az emberek már mind halottak.
– Én is azok közül való vagyok! És, az ördögbe is, egyáltalán
nem vagyok halott! A tervet végre fogjuk hajtani, ezt vegyék tu-
domásul. Csak nem képzelik, hogy hiába repültünk ötszáz évig?!
– A terv halott. Mi öltük meg. Ez a mi hajónk, és mi vezetjük.
Elegünk volt az unalmas, egyenes vonalú utazásból. Egy kicsit
szétnézünk a Világűrben…
A szobában csend lett. Csak izgatott lélegzésünk hallatszott.
Megmarkoltam a zsebemben a revolveremet. Nem szeretném
egyiket sem megölni, de talán nincs más mód… Figyelmemet
hármójuk közül a legrosszabbnak látszóra összpontosítottam.
 – Smith! Megparancsolom, hogy amíg tízig számolok, állítsa
vissza az űrhajót a helyes irányba. Ha nem hajtja végre a paran-
csot – lelövöm! Egy… Kettő… Három…
Egyikük sem mozdul Hét… Nyolc… Kilenc…
Smith felpattan, rámveti magát. A revolver eldördül és Smith
holtan hanyatlik alá.
A két Sperry kővémeredten bámulja a revolver csövéből szi-
várgó füstöt. Rájuk kiáltottam, mire a készülékekhez léptek és
az űrhajó újból a Robinello csillag felé haladt…

Egy álló esztendeig foglalkoztam a Sperry testvérekkel, hogy

megnyerjem őket és az én gondolkodásmódomat plántáljam be-
léjük. Nagyon nehéz dolgom volt.
A Világűr gyermekei voltak, semmi sem kötötte már őket a
földi civilizációhoz. Biztos voltam benne, hogy csak arra várnak,
hogy visszamenjek a szobámba, s megint eltérítik az űrhajót, és
elkezdenek kószálni. Azonban nem látszottak rosszindulatúnak.
Egyszer sem vettem észre, hogy el akarnának tenni láb alól. De
az egész társaságból már csak ők értették a gépek kezelését. Nem
volt más lehetőségem…
Éjszakáról éjszakára gondolkodtam, tűnődtem. Hogyan fog a
hajó a célba jutni? Hiszen még több mint százévnyi út van hátra!
A veszteséggel együtt majdnem 120 év! Márpedig a két Sperryn
és rajtam kívül senki sem ismeri a célt és az elgondolást.
A két Sperry, és én. És még valaki… Valaki, akiről egy szempil-
lantásra sem feledkeztem meg… Az volt a tervem, ha a gép meg-
érkezik, akkor én és az a valaki…
Bementem a hűtőszobába. Az emberek, akikkel közben talál-
koztam, valósággal bújtak előlem. Bekapcsoltam a tartalék hű-
tőszerkezet ébresztőjét. A gép működni kezdett.
 És néhány perc múlva egy bájos teremtés állt előttem, aki
ugyanolyan atal volt, mint kétszáz évvel ezelőtt.
– Gregory – szólalt meg – letelt már a háromszáz év?
– Még csak kétszáz, drágám. – Átöleltem. Mélyen a szemembe
nézett, és úgy látszik zavart látott benne. – Valamennyien hűtle-
nek lettek… A terv végrehajtása most már csak rajtunk múlik.
Ismertettem elgondolásomat – és ő beleegyezett.
A két Sperryt a hűtőszobába tuszkoltam, és megígértem ne-
kik, hogy száz év múlva fel fognak ébredni. Ezalatt az idő alatt
majd én és a feleségem vezetjük a „Villámfényt”. És természete-
sen a gyermekeink és az unokáink – tettem hozzá magamban.
És valóban így is történt.
Az évek teltek, múltak. Az űrhajó lakói lassacskán megbarát-
koztak velünk. Mintha tisztulni kezdett volna a köd az agyukról.
Most 2600-at írunk. Harminchárom év telt el azóta, hogy
Lora-Louise és én vezetünk. Én hatvankét éves vagyok, ő ötven-
hat. Vagy – ha jobban tetszik – én 562 éves és ő 256. Négy unk
felnőtt és megnősült.
Már-már beletörődtünk abba, hogy nem érjük meg az utazás
végét. De kilenc vagy tíz hónappal ezelőtt különös esemény tör-
tént! A kilátások megváltoztak, még az én számomra is, a Ha-
gyomány öreg Hordozója számára is.
Üzenet érkezett hozzánk! Emberi hang volt, amely a mi nyel-
vünkön szólt. A kiejtése furcsa volt ugyan, de érthető. A nyelv
egy fél évezred alatt változott.
– Halló! „Villámfény”! Halló! „Villámfény”! – mondta. – Megha-
tározzuk az önök pontos helyzetét! Műszereink azt jelzik, hogy
közelednek. Ha hallanak bennünket, válaszoljanak.
Bekapcsoltam a leadót.
– Itt a „Villámfény”! Itt a „Villámfény” beszél! Hallanak min-
ket?
– Gyengén! Hol vannak?
– Úton a Robinello felé! Ott ki beszél?
 – Itt a Robinello telepesei! Ötven évvel ezelőtt érkeztünk! Vár-
juk magukat is, „Villámfény”!
– Hogy az ördögbe jutottak oda? – csúszott ki akaratlanul is a
számon.
– Modern űrhajóval! A mi repülési sebességünk százszorosa a
„Villámfényének”! A Földről hat év alatt jutottunk el a Robinel-
lóra. Adják meg helyzetük pontos meghatározását. Egy gyorsjá-
ratú űrhajót küldünk önök elé!
Megadtam a pontos helyzetünket, és repülési irányunkat. Az-
óta jó pár hónap telt el. Most már öt percenként kapjuk a szuper-
rádió-közléseket. A Robinellóról kiküldött űrhajó már nagyon
közel járhat.
Az egyik am, akit az átszállás előkészítésével bíztam meg, ép-
pen most jelenti, hogy az emberek készen állnak. A két Sperry
testvért is felébresztették már. A „Villámfény” 85 lakója retten-
tően fél ugyan, de egy úttal – akár a gyermekek – nagyon kíván-
csiak is.
Lora-Louise befejezte a csomagolást. Rámmosolyog, mivel lát-
ja, hogy a hónom alá veszem a „Villámfény” sok vihart látott
anyakönyvét.

(Don Wilcox novellája nyomán.)

 Isaac ASIMOV:

AKARATLAN GYŐZELEM

A szóbanforgó űrhajó a rossz nyelvek szerint olyan lyukas volt,

mint egy szita. Ennek következtében, amikor a Ganymedesről a
Jupiter felé haladtak, a belső atmoszféra hamarosan egyenlővé
vált a világűr vákuumával, azaz csak némileg volt több a nulla
atmoszféránál a légnyomás. És mivel fűtőberendezés sem volt
benne, a hőmérséklete is csak alig haladta meg az abszolút nulla
fokot.
Amikor elérték a Jupiter légkörét – néhány ezer kilométernyi-
re a Jupiter felszínétől – ez a hidrogénből álló légkör (bár a gon-
dos analízis némi héliumot is kimutathat) kezdte megtölteni a
hajó belsejét. A légnyomásmérők mutatói – ahogy a bolygó fel-
színe felé közeledtek – eszeveszetten emelkedtek. A Jupiter fel-
színének a közelében a világűr csaknem nulla atmoszférájáról
már a millió felé közeledtek. Az ilyen nagy nyomáson már a mé-
résnek sincs sok értelme. A hőmérséklet is erősen emelkedett.
Az elektronikus hőmérők mindössze 70 fokot mutattak – a hajó
belsejében.
Az űrhajó lassan közeledett a bolygó ismeretlen felszínéihez.
Az út végén már cseppfolyós hidrogénen törte magát keresztül.
Ugyanis a nagy nyomás és az alacsony hőmérséklet miatt már a
hidrogén is cseppfolyóssá lett. A szemhatárig hatalmas ammó-
nia-tenger hullámzott, a felszálló ammónia gőzök undorítóvá
tették a légkört. A szél, amely ezer kilométer magasban még
csak gyengén fújt, a felszínen valósággal hurrikánként dühön-
gött.
Az űrhajó egy meglehetősen nagy Jupiter-szigeten kötött ki
(kb. hétszer akkora lehetett, mint Ázsia). Az utasok előtt egy pil-
lanatra sem lehetett kétséges, hogy bizony elég barátságtalan
bolygóra kerültek.
De ki volt az űrhajó három utasa? Nem voltak éppen emberek.
Jupiterlakók sem voltak. Mégis, emberiek voltak, mivelhogy em-
ber készítette őket. Robot-emberek voltak ugyanis, „akiket” ép-
pen a Jupiterre való utazás céljából készítettek.
– Szörnyűségesen sivár helyre kerültünk! – szólalt meg RE III.
– Igaz! De nézd csak, valami mozog ott a távolban – tette hozzá
RE II. Úgy látszik Jupiter-lakók közelednek! Várjuk be őket itten.
RE I. hallgatott. Ő készült el elsőnek hármójuk közül, s nem
volt olyan tökéletes, mint a testvérei. Ez elsősorban abban nyil-
vánult meg, hogy kevesebbet beszélt, mint ők.

Találkozás a Jupiter lakóival

Az űrhajó közelében csakhamar egy különös formájú légijármű

ereszkedett le. Majd hamarosan még többen követték. Szárazföl-
di járművek és gyalogos Jupiter-lakók is odaértek csakhamar.
Sokan közülük valamiféle eszközt cipeltek. Talán fegyvereket?
– Szálljunk ki! Ezt bizonyára békés szándékunk jelének tekin-
tik majd – mondta RE III.
Megjelenésük nagy meglepetést keltett. A Jupiter-lakók izga-
tottan sürögtek-forogtak, majd néhány rúdalakú tárgyat irányí-
tottak feléjük. RE III. irídium-bronz-berillium mellén valami
meleget érzett. RE II.-re kacsintott:
– Ezek, úgy látszik, hőenergiát használnak ellenünk.
– Valóban, én is érzem. De hogyan csinálják?
– Nézd csak! Az energia a rudakból sugárzik ki, mert amerre az
energia-sugár halad, a rudak vége és miközöttünk, az ammónia
azonnal forró gőzzé válik. Jegyezd csak fel ezt a jelenséget – szólt
oda RE I.-nek.
RE I., aki fejlett memória-berendezésével a titkári teendőket
töltötte be, feljegyezte. De miért melegítenek bennünket? – kér-
dezte. – Ez bizonyára rendkívül érdekli majd az embereket a
Ganymedesen. Az okát egyelőre nem tudjuk. Így hát csak azt je-
gyezd fel, hogy a hőmérséklet maximuma kb. +30 fok.
– Beszéljünk talán hozzájuk? – szakította félbe RE II.
– Azt hiszem, hiábavaló volna. Valószínűleg nincs közöttük
senki, aki megértené a Ganymedes és a Jupiter között kialakított
rádió-jelbeszédet. Egyelőre csak gyeljük őket. Biztosan elkülde-
nek valakiért, akivel tudunk majd beszélni is. Őszintén szólva
még mindig nem értem, mit akarnak a meleg sugaraikkal.
A Jupiter-lakók most újabb akcióba kezdtek. Egy szerkezetből
valamilyen tartályokat lőttek az űrhajó utasai felé. A tartályok
tompa pu anással hullottak le, széttörtek és gyorsan párolgó
folyadék ömlött szét belőlük. A heves szél a Jupiter-lakók felé is
sodort a gázból, mire a Jupiter-lakók – akiket a gáz fenyegetett –
szétfutottak. Az egyik úgy látszik nem futhatott elég gyorsan,
mert elvágódott és mozdulatlanul fekve maradt.
RE II. ekkor odament az egyik tartályhoz, és az ujját belemár-
totta a párolgó folyadékba.
– Alighanem oxigén – mondta.
– Igen, oxigén – szögezte le RE III. És úgy látszik, az oxigén ha-
lálos méreg az ittenieknek. Az egyik meghalt.
– Ezek a Jupiter-lakók meg akarnak ölni minket, méghozzá
ilyen gyerekes módon!! – tört ki RE I. Egyszerű gondolkodása kö-
vetkeztében néha hamarabb jött rá az igazságra, mint fejlettebb,
bonyolultabb testvérei.
A jupiterbeliek tevékenységében ekkor látszólag rövid szünet
következett. Terveik végrehajtásáról azonban nem mondtak le.
Ezt bizonyítja, hogy közben egy hatalmas szerkezetet hoztak
oda, amelyből magas rúd – antenna-féle – nyúlt ki. A rúd tetejé-
ről ropogás hallatszott, majd villámok cikáztak belőle.
– Magas feszültségű elektromosság! – jegyezte meg RE III. –
Úgy látszik, igazad van, ezek el akarnak bennünket pusztítani.
Nem hiába mondták alkotóink, az emberek, hogy a Jupiter-la-
kók gonosz terveket forgatnak a fejükben. Ezektől – láthatjuk –
valóban minden kitelik.
– Szerencsétlenek! – mondta RE I. – Valóságos szégyen, hogy
értelmes lényeknek csak pusztításon és gyilkoláson járjon az
esze!
– Menjünk vissza egyelőre az űrhajóba – javasolta RE II. – és
várjuk meg ott a fejleményeket.
És úgy is tettek. Türelmesen várakoztak, hiszen tudták, hogy
a Jupiter rendkívül nagyméretű bolygó, és így bizonyára jó idő-
be telik, amíg valahonnan egy tolmácsot kerítenek elő. No, de a
türelmes várakozás ugyancsak a robot-emberek erényei közé
tartozott. A Jupiter időközben háromszor is megfordult a tenge-
lye körül. De ezt csak az időmérőikről tudhatták, mert a több
ezer kilométeres, sűrű, folyékony gázburok alatt, a bolygó felszí-
nén természetesen állandóan sötét volt. Ez azonban nem zavar-
ta sem a robot-embereket, sem a Jupiter-lakókat.
Ezalatt a Jupiter-lakók újabb és újabb támadásokat intéztek el-
lenük. RE I. sok feljegyzést készíthetett a különböző módszerek-
ről és fegyverekről, noha a fegyverek között voltak olyanok is,
amelyeket nem tudtak felismerni és leírni.
Az ember azonban jó munkát végzett. A robot-emberek, vala-
mint járművük röviden csak egy szóval jellemezhető: elpusztít-
hatatlan.
– Nem használnak robbanó anyagokat – jegyezte meg RE II.
– Nem is használhatnak, hiszen a robbanás lényege a gázok
hirtelen kiterjedése, az pedig ilyen légköri nyomáson lehetetlen.
Megjegyzem, ha használnának is, nem ártana nekünk, azonban
alaposan megtáncoltatna bennünket – vélte RE III.
– Nagyon jó kis légkör ez. Én szeretem! – zárta le a beszélgetést
RE I.
A következő órákban azon törték a fejüket, miként regisztrál-
ják a Jupiter-lakók alakját? Semmi, a Ganymedesen ismert do-
logra nem hasonlítottak. Valami csáp-féléik voltak, de hogyan
és mire használják ezeket, nem tudhatták meg.
– A mi pozitron-agyunk számára leírhatatlan – szögezte le RE
III. – mint ahogyan egy olyan RE, aki nem tud gamma sugarat
érzékelni, nem írhatja le a gamma sugarat, mi sem tudjuk re-
gisztrálni ezeket a lényeket.
Ekkor hirtelen csend lett. A támadás abbamaradt. A robot-em-
berek kitekintettek és megállapították, hogy egy csomó jupiter-
beli közeledik az űrhajó felé, de hogy hogyan, azt nem tudták
megállapítani. Talán a szél erejét használták fel?
A három RE ekkor újra kilépett az űrhajóból. A Jupiter-lakók
néhány méternyire megálltak tőlük. Mindkét fél csöndben -
gyelte egymást.
– Ezek néznék bennünket – szólalt meg hirtelen RE II. – De nem
tudom regisztrálni, hogy mivel? Nem tudok felfedezni rajtuk
semmiféle fényérzékelő szervet sem.
Egyszerre csak fémes kopogás hallatszott a Jupiter-lakók sora-
iból.
– Ez a rádió-jelbeszéd! – kiáltott fel RE II. – Végre hoztak egy
tolmácsot!
És valóban így volt. A Ganymedesen lakó emberek 25 év alatt,
mióta kapcsolatba kerültek a jupiterbeliekkel, tökéletes rádió-
jelbeszédet alakítottak ki a Jupiter-lakókkal. Ezáltal most lehet-
ségessé vált, hogy megértsék egymást.
– Honnan jöttök? – kérdezte a Jupiter-lakó.
A szellemileg legfejlettebb robotember, a RE III. válaszolt tár-
sai nevében is.
– A Jupiter holdjáról, a Ganymedesről.
– Mit akartok?
– Csak tájékozódunk. Körülnézünk nálatok, azután visszaté-
rünk a Ganymedesre… Reméljük, segítségünkre lesztek…
– Elpusztítunk benneteket!
 – Miért? – kérdezte RE III., és közben társaihoz fordulva megje-
gyezte: „Úgy látszik, valóban annyira rosszindulatúak, mint
ahogy az emberek mondták”.
A Jupiter-lakó azonban túlságosan is egy ügyűnek tarthatta a
kérdést, mert nem is válaszolt rá.
– Ha egy perióduson belül, azaz 10 óra alatt elhagyjátok a
bolygót, semmi bántódástok sem lesz – legalább is addig, amíg
fel nem szállunk a bolygónkról, hogy elpusztítsuk a Ganymede-
sen lakó férgeket.
– Mi, ganymedesbeliek békés szándékkal jöttünk. Meg aka-
runk ismerni benneteket. 25 éve folyik már az eszmecsere az
emberek és a Jupiter-lakók között. Miért indítanátok háborút az
emberek ellen?
– Mi, jupiterbeliek nem tűrjük a férgek létezését – fejezte be ka-
tegorikusan a beszélgetést a Jupiter-lakó.
A Jupiter-lakók ezután eltávoztak, a RE-k pedig újra vissza-
mentek az űrhajába.
– Benne vagyunk a pácban – vélte RE II. – A Jupiter-lakókban
úgy látszik a végletekig kifejlődött a felsőbbrendűségi érzés, s
mindent el akarnak pusztítani, ami ezt megzavarhatná.
– A türelmetlenség az önteltség természetes következménye –
tette hozzá RE III. – A baj az, hogy fegyvereik is vannak, és a tu-
dományuk valószínűleg magas színvonalú.
– Rémes alakok! – kiáltott fel RE I. – Türelmetlen, erőszakos,
gőgös fráterek! Az ember sohasem süllyedhet ilyenné.
– A tény az – folytatta RE III. –, hogy az emberek nagy veszély-
ben vannak. A Jupiter hatalmas bolygó, és lakóinak száma bizo-
nyára sokkal több, mint az egész Földi Rendszeré. Ha megtalál-
ják az erőtér-energiáinak felhasználási módját – amint azt az
emberek már elérték –, akkor megnyílik előttük az interplanetá-
ris terület és akkor rohanhatják meg a Rendszerünket, amikor
akarják. Az a kérdés, hol tartanak az előkészületekben, és milyen
fegyvereik vannak. Ezt kell meg tudnunk. Addig nem térhetünk
vissza.
– Ez nehéz lesz – vélte RE III. –, mert a Jupiter-lakók nem haj-
landók minket segíteni.
– Legyünk türelemmel!… Azt hiszem, csak várnunk kell. Har-
minc órája kísérleteznek az elpusztításunkkal. Már minden esz-
közüket kipróbálhatták… Mivel nem sikerült, felajánlották,
hogy távozzunk. Ha nem megyünk el, bizonyára belátják, hogy
nem kényszeríthetnek rá bennünket, és így majd megkísérlik,
hogy jelenlétünket a saját hasznukra fordítsák.

Látogatás a városban

Így hát a további várakozás mellett döntöttek. Elmúlt egy nap.

A támadások folytatódtak, de rájuk sem hederítettek. Erre újból
megjelent a tolmács.
Ha a robot-embereknek lett volna humoruk, jól mulattak vol-
na ezen. De humort nem építettek beléjük. Elégtételt éreztek te-
hát csupán.
– Úgy döntöttünk – mondta a tolmács –, hogy rövid időre itt
maradhattok, és meggyőződhettek hatalmunkról. Azután el-
mondhatjátok a Ganymedes lakóinak, ezeknek a férgeknek,
hogy milyen sors vár rájuk, mielőtt a Nap egyszer körben járna.
(RE I. rögtön megjegyezte, hogy egy Jupiter-év egyenlő 12 földi
évvel.)
– Köszönjük – felelte RE III. – Meglátogathatnánk a legközeleb-
bi városotokat? Természetesen, senki se nyúljon a hajónkhoz.
– Egyetlen Jupiter-lakó sem piszkolná be ezzel a csápját! – fe-
lelte gőgösen a tolmács. – Velünk tarthattok, de nem jöhettek
két méternél közelebb hozzánk, mert különben elpusztítunk
benneteket.
A város egy óriási ammónia-tenger partján feküdt. A parton
alig látszott néhány épület, maga a város a bolygó kérgének ha-
talmas üregében épült fel.
– Hányan laknak itt? – kérdezte RE III.
– Ez csak egy kis város, mintegy 10 millió a lakossága.
– Jegyezd csak fel – fordult RE III. RE I-hez.
– Feljegyeztem! Halászhatnék egy kicsit? – kérdezte társait RE
I.
– Minek?
– Megnézném a halakat! Erről is tudósítást adnék.
– Gondolod, hogy itt vannak halak?
– Az emberek azt mondták, hogy nézzünk meg mindent. Meg-
nézném tehát…
RE I. egyszerű gondolkodásmódja ebből is kitűnik. A paran-
csot szó szerint vette.
– Ha ez neki örömet okoz, hadd nézze meg – javasolta RE II. RE
I. izgatottan vetette bele magát az ammónia-tengerbe. A Jupi-
ter-lakók feszülten gyelték. A beszélgetésből természetesen
nem értettek meg semmit. A tolmács öntelten megszólalt:
– Úgy látszik, társatok megrettent a hatalmunktól, és öngyil-
kos lett!
– Szó sincs róla! Csak arra kíváncsi, hogy van-e élőlény az am-
mónia-tengerben. Barátunk időnként hallatlanul kíváncsi, de
mi megértőek vagyunk, és igyekszünk a kíváncsiságát kielégíte-
ni – mentegetődzött RE III.
Hosszú szünet után a tolmács megjegyezte: „Megfulladt!”
– Ne aggódjék, mi nem fulladunk meg – nyugtatta meg RE III.
– Ha visszatér, leszállhatunk a városba?
Ebben a pillanatban a tenger hatalmas erővel kezdett hullám-
zani. A robot-emberek feszülten gyeltek, a Jupiter-lakók moz-
dulatlansága is azt árulta el, hogy ők is gyelnek. Ekkor RE I. fel-
bukkant és lassan a part felé ballagott. Valami szörnyűséges te-
remtmény követte. Csakhamar kiderült, hogy nem követi, ha-
nem a csupa fogból, karomból és tüskéből álló szörnyeteget RE I.
vonszolja maga után.
 – Igazán sajnálom, és nem tehetek róla – mondta félénken RE
I. a tolmácsnak – ő támadott meg engem. Én csupán alaposan
meg akartam vizsgálni, hogy pontosan regisztrálhassam, ő erre
megtámadott, és aztán megdöglött. Remélem, nem valami érté-
kes állatról van szó?
A Jupiter-lakók nem is válaszoltak… megdöbbent kiáltással
hátráltak, amikor megpillantották a szörnyeteget. Csak amikor
meggyőződtek arról, hogy már döglött, akkor jöttek ismét köze-
lebb. A bátrabbak odamentek a döghöz, hogy megtapogassák.
– Bocsánatot kérünk az incidensért – mondta RE III.
– Ő támadott meg engem – hajtogatta RE I. – Minden gyel-
meztetés nélkül belémharapott – és megmutatta a szörny egyik
másfél méteres fogát, amelynek a vége letörött. – A vállamba
tört bele a foga, és majdnem megkarcolt. Én csak egy egészen ki-
csit ütöttem rá – és mégis megdöglött! Nem így akartam! Na-
gyon sajnálom!
A Jupiter-lakók végül is magukhoz tértek, és a tolmács közöl-
te, hogy jól ismerik ezt a mélytengeri ragadozót, de a part köze-
lében nem szokott megjelenni.
– Nagyon sajnálom – mentegetődzött ismét RE III. –, ha fel
tudják használni táplálkozásra, kérem, vegyék át.
– Férgek kezéből nem veszünk át táplálékot! Egyétek meg ma-
gatok!
– Köszönjük a szívességüket, de mi nem táplálkozunk – mond-
ta RE I. és egy mozdulattal jó messzire behajította a tengerbe a
dögöt.
A robot-emberek ezután vagy 200 Jupiter-lakó kíséretében le-
mentek a földalatti városba. A város igazi világváros benyomá-
sát keltette. Távirányított járműbe ültették őket – mert egy jupi-
terbeli sem ült volna velük egy kocsiba –, és félelmetes gyorsa-
sággal száguldtak a város közepe felé. A város kiterjedése a RE-
ek véleménye szerint mintegy 70 km volt, és legalább 10 km
mélybe nyúlt be a Jupiter kérgébe.
 – Ha ez csak egy kis város – jegyezte meg aggódva RE II. –, ak-
kor nem sok jóval biztathatjuk az embereket.
– Civilizációjuk nagyon fejlett, és ezek szerint trilliókra becsül-
hetjük a Jupiter lakosságát – tette hozzá RE III. – Ha netán, az
erőteret is felfedezték már…
Ha lett volna nyaka, bizonyára aggodalmaskodva ingatta vol-
na a fejét.
Csakhamar megálltak egy hatalmas téren. A térről sugárutak
nyíltak. Csak úgy rajzottak a kíváncsi Jupiter-lakók. Ugyanolyan
kíváncsian szemlélték a robot-embereket, mint ahogy az embe-
rek vizsgálgatnák a jupiterbelieket.
– Most pedig – szólt a tolmács – a szállástokra vezetlek benne-
teket. Ma már késő van, aludni térünk, majd holnap folytatjuk a
város megtekintését…
– Ha aludni óhajtanak, csak tessék – felelte RE III. – Mi majd
megvárjuk itt Önöket. Minekünk ugyanis sosincs szükségünk
pihenőre, és nem is alszunk.
A Jupiter-lakók nem szóltak semmit. Mindenesetre, érdekes
lett volna látni az arckifejezésüket – ha egyáltalán lett volna ar-
cuk.
A robot-emberek tehát a téren maradtak a kocsiban, körülvé-
ve fegyveres Jupiter-lakókkal. Néhány óra múlva a tolmács is-
mét megjelent. Néhány Jupiter-lakót hozott magával, a kor-
mányzat küldötteit, akik a vendégekkel akartak beszélni. Az
egyik maga is ismerte a rádiójelbeszédet, mert egyenesen a ro-
bot-emberekre förmedt:
– Férgek! Szálljatok ki a kocsiból, hogy megnézzünk bennete-
ket! – A kocsi jobb oldala erre automatikusan leereszkedett, RE
II. és RE III. kiszállt. RE I. túlságosan is igyekezni akart, és a kocsi
bal oldalán keresztül szállt ki. A bal oldalán keresztült szó szerint
kell érteni, mert nem várta meg, amíg az oldala leereszkedik,
egyszerűen kiszállt. Az eredmény siralmas volt. Kiszakította a
kocsi oldalát, két kerekét, egy tengelyét – és az egész kocsi össze-
omlott.
– Bocsánat! – suttogta halkan. – Remélem nem volt valami
drága kocsi?
– A társunk kissé ügyetlen – tette hozzá kérően RE II. – Bocsás-
sanak meg.
– Nem valami jó anyagból készült – mentegetődzött RE I. –,
nézzétek csak! – Ezzel kezébe fogta a kocsioldal egy fél négyzet-
méteres, 7–8 cm vastag acélkemény darabját és karjainak gyen-
ge nyomásával kettétörte.
– A kocsit úgyis elpusztítottuk volna – jegyezte meg élesen a
kormányküldött –, mert beszennyeződött, mivel férgek ültek
benne. Majd így folytatta: – Mi, egyszerű Jupiter-lakók csak kí-
váncsiak vagyunk az alacsonyabbrendű lényekre, de tudósaink-
nak tényekre van szükségük, ezért megismerkedni kívánnak ve-
letek.
– Nagyon örülünk. Mi is szeretnénk velük eszmecserét folytat-
ni – válaszolta udvariasan RE III.
A kormányküldött gyelmen kívül hagyta a választ, majd így
folytatta:
– Úgy látom, nektek nincs tömeg-érzékelő szervetek. Hogyan
érzékelitek akkor a távoli tárgyakat?
– Ti tehát közvetlenül érzékelitek az anyagot, a tömeget? – kér-
dezett vissza RE III.
– Nem felelek szemtelen kérdéseitekre!
– Tehát ti közvetlenül érzékelitek a tömeget, még ha az nem is
bocsát ki sugarakat? Úgy látszik – fordult RE II-höz –, így „lát-
nak” ők. Ezért átlátszó számukra a sűrű légkör.
– Válaszolj a kérdésemre féreg – szólt közbe türelmetlenül a
küldött –, mert különben elpusztítalak – Mi energia-érzékelők
vagyunk – felelt türelmesen RE III. – Az elektromágneses skála
bármely hullámhossz tartományára beállíthatjuk magunkat. Je-
lenleg azáltal látunk távolra, hogy rádió-sugarakat bocsátunk ki
magunkból. Közelre pedig más sugarakkal látunk.
– Miből van a testetek?
– Biztosan azért kérdi – vetette közbe halkan RE II. –, mert tö-
megérzékelő szervükkel nem tudnak keresztülhatolni a bőrün-
kön. Tudod, a nagy sűrűség miatt. Megmondjuk nekik?
– Miért ne? Az emberek nem parancsolták meg, hogy valamit
is tartsunk titokban.
– A testünk – fordult a Jupiter-lakó felé – nagyrészt irídiumból
van. Ezen kívül réz, ón, berillium és még sok más anyag alkotja.
A Jupiter-lakók pár lépést visszavonultak, és amennyire ez
megállapítható volt – tanácskoztak. Végül is a küldött ismét elő-
lépett.
– Ganymedes lakói! Úgy határoztunk, hogy megmutatunk
nektek néhány gyárat. Azután visszatérhettek, hogy elhintsétek
a kétségbeesés magvát a többi féreg között, vagyis a Világegye-
tem többi lakója között.
– Figyeld csak a pszichológiájukat! – szólt RE III. RE II.-höz.
Ezek saját magukat akarják meggyőzni a felsőbbrendűségükről. –
Majd így szólt a küldötthez:
– Köszönjük, hogy erre lehetőséget adtok!
A Jupiter-lakókat elragadta a dicsekvés és a gőg. Így aztán
mindent megmutattak, és RE I. százával készítette a feljegyzése-
ket.
A bemutatott városban hatalmas erő összpontosult. Tíz ilyen
város felért az egész Földi Rendszerrel. És tíz ilyen város semmi-
ség az egész jupiterbeli erőhöz képest.
– Ha meghódították az erőteret – kérdezte aggodalmaskodva
RE I. RE Il.-től –, akkor az embereknek végük?
– Aggaszt, hogy valóban ez a helyzet. Miért kérded?
– Mert a Jupiter-lakók nem mutatták meg ennek a gyárnak a
jobbszárnyát. Attól tartok, hogy ott dolgoznak az erőtér-energia
felszabadításán és ezt titokban akarják tartani. Meg kell tud-
nunk, hogy mi van ott. Ez a legfontosabb!
– Talán igazad van. Nem szabad gyelmen kívül hagynunk
semmit!
Éppen egy kohóműben jártak, ahol ammónia-álló szilikonöt-
vözeteket öntöttek. RE III. megkérdezte:
– Mi van a gyár túlsó szárnyában?
– Az a nagy hőmérséklet részlege – felelte a kormányküldött. –
Olyan nagy hőmérséklettel dolgozunk ott, amely minden élő-
lényt elpusztít, ezért az az üzemrész automatikusan, távirányí-
tással dolgozik.
– Nézzük meg azt is!
A Jupiter-lakó az üzemrészhez vezette a robot-embereket és a
különböző jelzőberendezésekkel megmutatta a nagy hőmérsék-
leten lejátszódó folyamatokat.
– Bemehetnék? – kérdezte RE I. – Közelről ugyanis jobban látni
– tette hozzá.
– Ne légy olyan gyerekes – szólt rá RE III. – A Jupiter-lakók
tényleg az igazat mondják. De ha éppen mindenbe bele akarod
ütni az orrod…
– Nem érti, hogy itt magas hőmérséklettel dolgozunk? –
mondta a Jupiter-lakó. – Ha bemegy – elpusztul.
– Ó, az ilyen meleg igazán nem árt nekünk! – válaszolt szeré-
nyen RE I.
A Jupiter-lakók tanácskoztak. Ilyesmi még nem fordult elő a
gyár történetében. Végül is eltávolították a hőszigetelést, és ki-
nyitották azt az ajtót, ami még nem nyílt ki azóta, amióta az
üzem működik. RE I. bement. Az ajtót becsukták mögötte. A Ju-
piter-lakók a meg gyelő-készülékekhez rohantak, hogy lássák,
mi történik odabent.
RE I. odament a legközelebbi kemencéhez és megtapogatta.
Mivel a kemence lényegesen magasabb volt nála, nem láthatott
bele. Felmászott tehát rá, és az olvadó fémbe bámult. Azután be-
lemártotta a kezét az izzón folyó anyagba, hogy megvizsgálja a
sűrűségét. Így vizsgálta végig valamennyi kemencét.

Az erőtér

A Jupiter-lakók messze elhúzódtak tőle, amikor kijött, és ammó-

niával locsolták le, amely forrt, sistergett, gőzölgött a testén. Így
aztán ismét a rendes hőmérsékletre hűtötték.
– Tényleg igazat beszéltek – állapította meg RE I., miközben
ammóniával locsolták.
– No látod… – kezdte RE III., de RE I. félbeszakította:
– Az emberek azzal bíztak meg, hogy nézzünk meg mindent.
Nos, én meg is nézek mindent. Mindent fel kell deríteni!
És ezzel a Jupiter-lakókhoz fordult:
– Mondjátok csak! Felfedeztétek már az erőtér-energia felhasz-
nálásnak a módját?
Ez a közvetlenség egyszerű gondolkodásából fakadt.
A Jupiter-lakók még alig ocsúdtak fel az ámulatból, és egyre
csak azt a kezét nézték, amellyel benyúlt a kemencébe.
– Az erőtér-energiát? – kérdezték vontatottan. – Tehát az érde-
kel benneteket?
– Igen! – felelte lelkesen RE I.
– Hát akkor gyertek, férgek!
– Rosszat sejtek – súgta RE III. RE II-nek.
A Jupiter-lakók a város szélére kísérték az űrhajósokat. Olyan
épületek álltak itt, amelyek kísérleti laboratóriumokhoz voltak
hasonlók.
– Mi történik itt? – kérdezte RE I., aki bekandikált az egyik ab-
lakon.
A teremben alacsony padokon Jupiter-lakók ültek és különös
szerszámokkal csináltak valamit. A szerszámok fő alkatrésze
szemmel láthatóan egy erős elektromágnes volt.
 – Ez az egyetemi hallgatók biológiai laboratóriuma. Nincs itt
semmi érdekes a számotokra! – mondta türelmetlenül a Jupiter-
lakó.
– De mit csinálnak?
– Mikroszkopikus élőlényeket vizsgálnak. Nem láttál még
mikroszkópot?
– Látott persze, hogy látott – vágott közbe békítőleg RE III. –,
de a mi mikroszkópjaink energia-érzékelő szervek számára ké-
szültek és fénytöréssel vagy sugárzó energiával működnek. A ti
mikroszkópjaitok nyilván a tömeg-érzékelés alapján működnek.
Nagyon szellemes találmány lehet.
– Megnézhetném? – kérdezte RE I.
– Mi értelme volna? Hiszen úgysem láthatsz rajta semmit!
– Talán át tudom állítani magam! – És ezzel RE I. már oda is lé-
pett az egyik készülékhez. A diákok a terem sarkába rohantak,
nehogy hozzájuk érjen valahogy!
RE I. belenézett az egyikbe, majd a másikba, a harmadikba…
– Ezek a kukacszerű lények élnek? – kérdezte a Jupiter-lakót.
– Természetesen!
– Érdekes! Amikor rájuk néztem, megdöglöttek!
– Megfeledkeztünk arról – mondta rögtön RE III. –, hogy a tes-
tünk gammasugárzást bocsát ki. És ez halált hoz minden mikro-
szkopikus élőlényre. Gyerünk ki gyorsan, mert mind elpusztul!
Attól tartok – fordult a Jupiter-lakók felé –, hogy jelenlétünk ha-
lálos a gyengébb élőlényekre. Ezért jobb, ha kimegyünk. Remél-
jük, a kísérleti állatkák pótlása nem ütközik nagy nehézségbe.
És, ha már itt tartunk, talán jobb volna, ha ti sem jönnétek közel
hozzánk, mert lehet, hogy a kisugárzásunk nektek is árt. Jól ér-
zitek még magatokat?
A Jupiter-lakók ezentúl még nagyobb távolságot tartottak.
Most egy nagy terembe értek, amelyben hatalmas fémrudak
álltak – a levegőben. Legalábbis nem lehetett látni, hogy valami
is tartotta volna őket. A Jupiter-lakó megszólalt.
 – Íme, itt az erőtér-energia, amelyet nemrégiben állítottunk
elő. A rudakat egy láthatatlan erőtér-gömb tartja. Ebben a
gömbben légüres tér van, a fémrudak súlya pedig egy űrhajó sú-
lyának felel meg. Nos, mit szólnak hozzá?
– Az űrhajózás most már lehetséges a számotokra – felelte RE
III.
– Pontosan így van! Nincs az a fém vagy műanyag, amely elég-
gé ellenálló lenne ahhoz, hogy légüres teret tartson a mi légköri
nyomásunkon. De az erőtér-gömb igen. Így a mi űrhajóink – erő-
térgömbök lesznek. Egy éven belül százezrével állítjuk elő őket,
és akkor megrohanjuk a Ganymedest, az egész világmindensé-
get, hogy kipusztítsuk a férgeket. Kiterjesztjük hatalmunkat a
Világegyetemre!
– De hiszen a Ganymedesen élő emberek sohasem akartak…
– Elég! Most menjetek vissza, és mondjátok el, amit láttatok. A
ti gyenge erőtereitek – mint amilyennel a ti űrhajótok is fel van
szerelve – nem tudnak majd ellenállni a mi százszor erősebb erő-
tereinknek!
– Rendben van, akkor visszamegyünk. Kísérjetek vissza a ha-
jónkhoz. Egyébként, a pontosság kedvéért, valamit meg kell ma-
gyaráznunk, úgy látszik valamit félreértettetek. A mi űrhajónk
egyáltalán nincs is erőtérrel felszerelve, bár a Ganymedes lakói
már régen ismerik és használják az erőteret. A mi űrhajónknak
azonban erre nincs szüksége.

Váratlan fordulat

Ezzel RE III. megfordult és intett társainak, hogy kövessék.

– Ne próbáljuk meg elpusztítani ezt a berendezést? – kérdezte
habozva RE I.
– Nincs értelme – felelt szomorúan RE III. Bennünket legyőzne
a túlerő, ők pedig új berendezést építenének. Tíz év alatt az em-
beriségnek vége. A jupiterbelieknek nem tudnak ellenállni. Túl
sokan vannak. A legtöbb, amit tehetünk, az, hogy hírt viszünk.
Talán kidolgozhatják a támadás megindulásáig a védekezés
módszerét.
Elhagyták a várost, ismét a tenger partján mentek. Már köze-
ledtek az űrhajóhoz, amikor a Jupiter-lakó megkérdezte:
– Azt mondtad, hogy a hajótokon nincs erőtér?
– Nincs. Nincs szükség rá.
– Hogy lehet akkor az, hogy a hajótok sem nem robban szét a
belső túlnyomástól a majdnem légüres térben, sem nem roppan
össze a mi nagy légköri nyomásunk súlya alatt?
– A dolog roppant egyszerű. A hajónk ugyanis nem légzáró.
Ezáltal kívül-belül egyforma nyomás nehezedik rá.
– A világűrben is? A hajóban is légüres tér van? Hazudsz!
– Legyen szerencsénk! Vizsgáljátok meg a hajót! Nincs rajta
erőtér, és nem légzáró. És mi a csodálatos ebben? Hiszen mi nem
lélegzünk, és a szükséges működési energiát közvetlenül atom-
energiából nyerjük. Hogy van-e légnyomás körülöttünk vagy
nincs, az nekünk mindegy. Mi a légüres térben is jól érezzük ma-
gunkat!
– De az abszolút nulla fok!
– Nem zavar. Magunk szabályozzuk a hőmérsékletünket. Füg-
getlenek vagyunk… a külső hőmérséklettől. Nos, ha nem akar-
nak tovább kísérni, magunk is visszatalálunk már a hajónkhoz.
És elvisszük az üzenetet a Ganymedesre: harc a végsőkig.
– Várjatok – kiáltott a Jupiter-lakó – mindjárt visszajövök!
Ezzel megfordult és a városba sietett.
A robot-emberek csak bámultak, majd csendben várakoztak.
A kormánykiküldött három óra múlva tért vissza, léleksza-
kadva. Megállt a szokásos távolságra, de aztán egész közel lépett.
A sűrű atmoszférában most jól látszódott a gumiszerű, szürke
bőre. Hangja ezúttal tiszteletteljesen, lehet mondani alázatosan
csengett.
 – Tisztelt uraim! Érintkezésbe léptem kormányunk vezetőjével és
mindenről pontosan tájékoztattam. Biztosíthatom önöket, a Jupi-
ter békét akar, csakis békét!
– Bocsánat, talán nem jól értem? – mondta RE III.
– Készek vagyunk kiszélesíteni a kapcsolatainkat – folytatta a
kormányküldött gyorsan – a Ganymedesszel, és megígérjük, hogy
nem zavarjuk a légiforgalmat. Erőtereinket csakis a Jupiter felszí-
nén fog juk használni.
– De…
– Kormányunk szívesen látja a Ganymedes további képviselőit
bolygónkon. Ha Önöknek van felhatalmazásuk arra, hogy örökös
békét kössenek velünk, akkor… – és egyik csápját RE III. felé nyúj-
totta. Ugyancsak csápokat nyújtott RE II. és RE I. felé.
A robot-emberek meglepődve fogták meg a csápokat.
– Nos – mondta a Jupiter-lakó ünnepélyesen – ezzel megpecsé-
teltük az örök barátságot a Jupiter és a Ganymedes között!
Az űrhajó, amely olyan lyukas volt, mint egy szita, ismét a vi-
lágűrben száguldott. A légnyomásmérő majdnem nullát muta-
tott és a hőmérséklet is ismét az abszolút nullához közeledett
benne. A robotemberek az egyre kisebbedő Jupitert nézték.
– Nem tudom megérteni, mi okozhatta a változást? – tűnődött
RE II.
– Rájöttek, hogy milyen szörnyű tettre készültek az emberiség
ellen és visszaborzadtak. Ez csak természetes?! – vélte RE I.
– Barátaim! – mondta RE III. – Tisztára pszichológia az egész. A
Jupiter-lakók önteltek és végtelenül hatalmas felsőbbrendűségi
érzés hatja őket át. Amikor kiderült, hogy nem tudnak elpusztí-
tani bennünket, arra törekedtek, hogy saját maguk előtt igazol-
ják a nagyságukat, hatalmukat. Ezért vezettek végig minket a
városukon. Bennünket is, magukat is meg akartak győzni az ere-
jükről.
– Ez rendben van, de…
 – De felsültek vele. Kiderült, hogy mi vagyunk az erősebbek.
Nem fulladunk meg, nem eszünk, nem alszunk, az olvadó fém
sem árt nekünk. A puszta jelenlétünk halálos veszélyt jelent az
életükre. Utolsó adujuk az erőtér volt. Amikor aztán kiderült,
hogy nekünk nincs is szükségünk az erőtérre, mert légüres tér-
ben és abszolút nulla fokon is életben maradunk – megtörtek. És
ha egy ilyen nagyfokú gőg letörik – teljesen megsemmisül!
Ezt a másik kettő is belátta.
– De itt még egy probléma van, amit nem értek – kiáltott fel
RE II. –, hiszen mi csak robot-emberek vagyunk! Nem is mi elle-
nünk folyna a harc!
– Éppen ez az! Ez jutott eszembe, miután már elhajóztunk! Va-
lahogy, ha akaratlanul is, de nem mondtuk meg nekik, hogy mi
nem emberek, csak robot-emberek vagyunk!
– De hiszen nem is kérdezték! – mondta RE I.
– Persze! Mivel azt hitték, hogy mi emberek vagyunk, és azt
gondolták ezek után, hogy a többi ember is pontosan olyan,
mint mi!
Még egy pillantást vetett a távolodó Jupiterre.
Nem csoda, ha békében akarnak maradni!

(Isaac Asimov novellája nyomán.)

 Raymond F. JONES:

VESZÉLYES KÍSÉRLET

Bryan Kimberly, a Kimberly Művek vezérigazgatója és főrészvé-

nyese megelégedett ábrázattal szemlélte a „Világűr” című folyó-
irat két teljes oldalát elfoglaló, harsogó színekben pompázó hir-
detést. Hátradőlt párnázott karosszékében, kinyújtott karral
maga elé tartva a lapot. Kissé félrehajtotta a fejét, és végül meg-
elégedetten csettintett a nyelvével. Ez igen! Ez aztán a sikerült
reklám!…
Az ezüstösen csillogó holdbéli táj hátteréből egy űrhajó erőtel-
jes sziluettje emelkedik ki. Az űrhajóból három ember rakodik.
Mind a Kimberly-féle világűr ruhát viselik. Az egyik ember hát-
tal áll a nézőnek, így a ruha elölről-hátulról tanulmányozható.
Szemmelláthatóan elüt az eddig használatos nehézkes világűr-
öltözéktől. Azokban az űrhajós olyan, mint valami mesebeli
szörny, vagy legalábbis, mint egy mélytengeri búvár. A Kim-
berly-ruha viszont testhez simulóan könnyed, egyenesen ele-
gáns, szinte szabadon mozoghat a viselője. A kép jól érzékelteti:
milyen könnyedén rakodnak az emberek. És a gurák felett izzó
rakétaként világít az ég sötét hátterén a felirat: „Ezt csak Kim-
berly-ruhában lehet!”
A vezérigazgató most a reklámszöveg tanulmányozásába mé-
lyed. „A Kimberly-ruha – a szabadságot jelenti! E ruhában éppoly
otthonosan mozoghat a Holdon, akárcsak a lakásában! Az első em-
ber Kimberly-ruhában lépett ki a Hold felszínére, és azóta mintegy
20 000-en járták be a csillagok világát Kimberly-ruhában. Most
bemutatjuk az új, a még tökéletesebb Kimberlyt… Súlya mindössze
18 kg ( földi súlyban). Az öltöny az új cordolite műanyagból ké-
szült, amely négyzetcentiméterenként 150 kg nyomást bír el… A
leg jelentősebb újítás, az űrhajós felszabadítója azonban az a kor-
szakalkotó új találmány, amelyet ezúttal alkalmaztunk először: a
Kimberly-ízület! A ruha ízületeit sok száz rugó alkotja rugalmas
műanyagba ágyazva. E dinamikusan kiegyensúlyozott rugók teszik
lehetővé a vég tagok könnyed mozgását… A régi, fémből készült ízü-
letek ideje lejárt… A cordolite-ba ágyazott 400 rugó lehetővé teszi
önnek, hogy akár táncra perdüljünk a Holdon!”
Kimberly megelégedetten sóhajtott. A „Luna Airways” Légi-
és Világűr-közlekedési Társaság új űrhajója, a „Holdkirálynő”
éppen ezekben a percekben tér vissza első holdbéli útjáról. A fe-
délzetén pedig mind a 36 ember az új Kimberly-ruhát viselte!
Micsoda pompás reklám lesz!
Most pedig szombat van és délután 2 óra. Még néhány perc és
beül a kocsijába s irány a tengerpart!! Ott akarja tölteni a jól
megérdemelt week-endet. Boldog tűnődését titkárának csengő-
jelzése szakította meg.
– Mr. Johnson, a Luna Airways igazgatója van a telefonnál!
– Hogy az ördög… Nos, kapcsolja!
A telefon képernyőjén Johnson haragtól vörös, pu adt ábráza-
ta jelent meg.
– Kimberly! A fenébe is! Egész délelőtt magát hajkurászom!
Vegye tudomásul, hogy lemondjuk a többi Kimberly-ruhát! – or-
dította a telefonba.
– Nyugalom, Johnson, nyugalom! Az ördögbe is, mi történt?
– A maguk ruhái egy lyukas pennyt sem érnek! Tiszta szélhá-
mosság az egész! Mind a három tucat csődöt mondott! Ezentúl a
Realworth-cégnél rendeljük a világűr ruhákat!
– Nyugalom, Johnson, nyugalom! Hiszen tudja, hogy van az,
az új készítmények kipróbálásánál. Lehet, hogy a ruháknak van
valami kis rejtett hibájuk, bár mindegyiket alaposan kipróbál-
tuk… Nem hiszem, hogy nagyobb bajuk lehetne. Küldje vissza
őket, és ki fogjuk javítani.
– Kis hiba! Hah! Maga azt mondja, hogy kis hiba! – vicsorított
dühösen Johnson. – Vegye tudomásul, hogy a ruhái – életveszé-
lyes vackok!
– No de mondja már el, mi történt tulajdonképpen?
– Hát gyeljen csak ide. A „Holdkirálynő” a Kopernikusz-krá-
terben kötött ki. A legénység – ahogy szokásos – felvette a világ-
űr ruhákat és kiszállt. Tervünk szerint a rakéta-kikötő mellék-
épületeinek a szerelését kellett volna befejezniük. Tizenketten
munkához láttak. Medford főmérnök a hajóból gyelte őket.
Egyszerre csak mit lát? Az egyiknek felcsapódik előbb a bal kar-
ja, aztán a jobb. Úgy állt ott, mint valami madárijesztő! Ez mind
nem elég! Perceken belül az egész társaság valósággal megbé-
nult. A legtöbben eldőltek, és szétterpesztett karokkal-lábakkal
hevertek. Volt aki nagy kínnal állva maradt, de az is mereven
állt egyhelyben, meg sem tudott mozdulni, mint valami holdbé-
li madárijesztő. Csakhogy a Holdon nincsenek madarak! – tette
hozzá mérgesen Johnson.
– És aztán mi történt?
– Medford ezután parancsot adott, hogy húsz ember szálljon
ki és nézze meg, hogy mi a baj. Nem telt bele negyed óra, azok is
úgy jártak, mint az előbbiek!
– Hm! Valószínűleg az ízületek dinamikus kiegyensúlyozó
szerkezetének lesz valami baja!
– Mit érdekel engem, hogy mi van a maguk ízületeivel! Az em-
bereim valósággal megbénultak! Végül Medford nem tehetett
mást, mint a még a hajón levő emberekkel kiszállt, hogy a daru-
val bevontassa a hajóba a megbénult embereket. Mást nem tu-
dott tenni a megmentésükre. Ám mire hármat bevontattak, ők
négyen is ott feküdtek tehetetlenül. Nem gondolja: négy – há-
romért, az elég rossz arány?!?
– Ez elég különös história! És végül is hogyan jutottak vissza a
hajóba?
– Sehogy! Ha a „Capitol” vállalat „Carolina” nevű űrhajója nem
köt ki kevéssel az események után a Kopernikusz-kráterban, az
egész társaság egy szálig ott pusztult volna! A régi, bevált felsze-
reléssel ellátott emberek aztán megmentették a mieinket. Vegye
tudomásul, Kimberly, hogy ez volt a legnagyobb botrány az űr-
hajózás történetében. De szedje rá ezentúl az öreganyját! Ne-
künk egy darab sem kell a maga átkozott csodaruháiból! És még
valami. Az embereim elmondták, hogy a ruhában nem lehet
dolgozni, annyira visítanak. Igen, igen! A maga ruhái visítanak,
sivítanak, csipognak, és méghozzá olyan fülsértően, hogy az
ember valósággal megbolondul bennük.
– Talán a rádió adó-vevő…
– Fenét a rádió! A rádiókat kikapcsolták, a ruhák mégis visítot-
tak!
– Nézze, Johnson, az lehet, hogy az ízületekkel még baj van,
még az is lehetséges, hogy a ruhák madárijesztőt játszanak, de
hogy visítsanak – ezt nem hihetem el.
– Mr. Kimberly! 36 ember egybehangzóan ezt állítja! Menjen a
fenébe az átkozott ruháival együtt!
Az ernyő hirtelen elsötétült. Johnson lecsapta a kagylót.
Kimberly a fejéhez kapott, majd őrjöngve nyomni kezdte a
„Főmérnök” jelzésű gombot. A színes hirdetés kajánul vigyor-
gott rá az asztalról. Úgy érezte, mintha egy hatalmas meteor
gördülne lassan rá, és nyomná össze. Burton, a atal főmérnök
lépett be.
– Ide gyeljen. Burton! A ruhák bedöglöttek. Az ízületek fel-
mondták a szolgálatot, az űrhajósok meg sem tudnak mozdulni
a ruhában. És méghozzá valami átkozott sivító hangokról is pa-
naszkodnak. Ha nem hozza nekem sürgősen rendbe ezt a dolgot
– szedheti a sátorfáját. Ez az egész nyomáskiegyensúlyozó ízü-
letrendszer a maga ötlete volt! A maga dinamikus kiegyensúlyo-
zása az űrhajózás történetének legnagyobb botránya! Ha nem
találjuk meg azonnal a hibát, becsukhatjuk a gyárat. Világűr ru-
hák helyett porszívót vagy kávédarálót gyárthatunk! A megren-
delők őrjöngenek! Azt ajánlom, Burton, szedje össze magát… El-
mehet!
 Burton kitámolygott a szobából és egy fotelba roskadt. Mi le-
het a hiba? Hiszen a rugókat ezerszeresen is kipróbálták! Az ab-
szolút nulla fokot megközelítő hőmérsékleten, légüres térben,
majd nagy nyomás alatt milliószor hajlították, feszítették – és az
anyag bírta! Egyetlen rugó sem tört el! Az ízületek több millió
hajlítást, a legcsekélyebb hiba nélkül elbírtak. Mi lehet a baj? Hol
lehet mégis a hiba? Ki kell próbálnom a ruhát a világűr-terem-
ben! – ötlött az eszébe.
Lement a gyárba. A munka már szünetelt, a futószalag moz-
dulatlanul állt. A szerelőszalagon a félig kész ruhák sorozata.
Egy másik szalagon a készülő alkatrészek. Egészen úgy, mint va-
lami fantasztikus konfekcióüzemben. A raktárba ment és le-
emelt egyet a „tökéletes”, alkatrészenként százszor is átvizsgált
és kipróbált kimberlyk közül.
A raktár mellett volt a légzsilip, ennek a kémlelőablakán be le-
hetett látni a világűr-terembe, vagy ahogyan azt maguk között
hívták: a jégszekrénybe. Ebben a teremben a világűrnek megfe-
lelő viszonyok vannak. A hőmérséklet az abszolút nulla fok kö-
zelében, a légnyomás a teljes vákuumot közelítette meg. A te-
remben hosszú sorban függtek „próbababáikban” a ruhák. Ez
volt az utolsó próba. A próbababákat az üzemben „vas-szűz”-ek-
nek keresztelték el, mert nagyon emlékeztettek a középkori vas-
szűzre, a hírhedt kínzószerszámra. Ez is ember formájú vas gu-
ra volt, amelybe azonban nem élő embert zártak – mint a közép-
korban –, hanem a kipróbálandó ruhát.
Az új Kimberly-féle ruhában alkalmazott forradalmi újításnak
a lényege ugyanis az volt, hogy a ruhába, és elsősorban az ízüle-
tekbe beépített nom acélpántok és rugók feszítő ereje az öltö-
zetet mindig a légköri nyomásnak megfelelő nyomáson tartotta.
Ezáltal a ruhák a raktárban teljesen össze voltak nyomódva, be-
léjük sem lehetett bújni. A vas-szüzek feladata éppen az volt,
hogy a ruha felöltését lehetővé tegyék. Az összenyomódott ru-
hát be kell akasztani a vas-szűzbe, majd bekapcsolni a negatív
nyomást. A vas-szűzben uralkodó negatív nyomás valósággal ki-
feszíti a ruhát, úgyhogy a hasán levő légmentes és nyomásálló
villámzárral ellátott nyíláson át bele lehet bújni. A villámzár zá-
rása után a ruhát belülről felfújják – ezáltal a belső nyomás is
megfelel a légköri nyomásnak. Ezután a ruhát ki kell kapcsolni a
vas-szűzből, és az űrhajós kiléphet az acél-babából.
A nyomás-kiegyensúlyozás elve – ez volt az a forradalmi újí-
tás, amely a ruhát könnyűvé és mozgékonnyá tette. A régi típu-
sú világűr ruhák többé-kevésbé merev anyagból készültek, ezért
a mozgás is nehézkes volt bennük. A Kimberly-ruhában az is
megkönnyítette a mozgást, hogy külön nyomás-kiegyenlítő sze-
lepek gondoskodtak arról, hogy a ruhán belül a nyomás állandó
legyen. A testmozgás, a munka, a mellkas légzőmozgása ugyan-
is – igen szűk, zárt helyen – a szervezetre kellemetlen hatású
nyomásingadozást okoz. Mindezt a szelepek kiküszöbölik.
Burton elgondolkodva lépett a légzsilipbe. Beakasztotta a ru-
hát a vasformába, levette felsőruháit, anell kezeslábast húzott,
majd belebújt a vas-szűzbe, illetve a világűr ruhába. Ezután
megindította a légszivattyút, és felhúzta a villámzárat. A ruha
egy perc alatt felfúvódott. Kikapcsolta magát a vas-szűzből és
kilépett. Bekapcsolta a légzsilip mechanizmusát. A hőmérséklet
és a légnyomás esni kezdett. Bekapcsolta a ruha fűtését. Ellen-
őrizte a jobb felkaron levő mérőeszközök mutatóit. Nyomás, hő-
mérséklet – rendben. Az oxigéntartálya ugyan nem volt tele, de
hiszen csak egy-két órát szándékozik a „jégszekrényben” tölteni.
Amikor a légzsilipben a nyomás és a hőmérséklet a világűr-
szoba nyomásával és hőmérsékletével egyenlővé vált, az ajtó au-
tomatikusan kinyílt. Burton belépett a „jégszekrénybe”. Az ajtó
bezáródott mögötte.
Ott állt a hatalmas teremben, ahol tucatjával függtek egy-egy
vas-szűzben a Kimberly-ruhák. Odament az elsőhöz. A ruha fel
volt fújva – mintha csak ember lett volna benne. Megnyomkod-
ta, megmozgatta – semmi rendellenességet nem észlelt. A ruha-
ujj végén levő fém manipulátorával megtapintotta a rugókat –
nem volt egyetlen egy sem eltörve. Tovább ment a másodikhoz,
a harmadikhoz. Valamennyi ruha kifogástalannak látszott.
Egyet kiakasztott, megvizsgálta, hajlítgatta. Sehol semmi hiba.
Visszaakasztotta a ruhát és mérgesen hasba vágta. A fene egyen
meg benneteket – mondta hangosan. A ruha némán ingott,
mint akasztott ember a kötélen. A mérnök dühös volt. Nem fo-
gok rájönni a hibára – gondolta. Végigment a soron és az utolsó
vas-szűzet megint alaposan hasba vágta.
És ekkor egy visítást hallott.
Mi volt ez? A hátán borzongás szaladt végig. A hang vékony és
éles volt, mint egy sivító crescendo a hallhatóság felső határán.
„Sivító hangokról panaszkodtak” – villantak eszébe a főnök
szavai. Mozdulatlanul meredt maga elé. Most nem hallott sem-
mit. Talán érzékcsalódás áldozata volt? Feszülten gyelt és né-
hány lépést tett. Halk, csipogó hangok kísérték lépteit. Lehajolt,
mintha valami terhet akarna felemelni – és a fülsértő visítás
szinte a dobhártyáját hasogatta. Ebben a pillanatban a bal karja
meglendült, s kinyújtott állapotban mozdulatlanságba der-
medt!
Rögtön tudta: mi történt. A könyök- és a vállízület rugói fel-
mondták a szolgálatot!
Jobb karját óvatosan behajlította, és a manipulátorral végigta-
pogatta a balt. Bár az acélszerszám tapintóérzése nagyon homá-
lyos tájékoztatási ad, mégis határozottan érezte, hogy az ízüle-
tekben nincsenek már rugók! Az ezerszer kipróbált nom acél
apró darabokra tört szét, valósággal elporladt! Az acélrugók,
amelyek ötmillió hajlítást hiba nélkül kiálltak az abszolút nulla
fokot megközelítő hőmérsékleten, íme, a ruhába építve, néhány
percen belül tönkrementek!
Megpróbálta behajlítani a bal karját. Akárcsak egy vasbeton-
rúddal próbálkozott volna. Csak az izmai fájdultak meg.
 Ismét odalépett a felfüggesztett ruhához és a még használha-
tó jobb kezével megtapogatta, megnyomkodta. A ruha tökéletes
volt.
És ekkor felcsapódott a jobb karja is. Úgy állt ott, mint egy ma-
dárijesztő. Az arcát kiverte a verejték. Félelem és düh lett úrrá
rajta. És a halk csipogás, amely az erőteljesebb mozdulatoknál
hangos sivítássá erősödött, majdnem megőrjítette.
Az ajtó felé igyekezett. Az első lépés után azonban majdnem
elvágódott. Tulajdonképpen nem érzett és nem hallott semmit,
de miközben kétségbeesett egyensúlyozás eredményeképpen
kétlábon maradt, meggyőződhetett arról, hogy a bal lábán is
tönkrementek a rugók. Az egyik lába tehát megbénult.
A jobb lába még működött. De el tud-e jutni ilyen formán az
ajtóig? Meddig tartanak ki még ezek az átkozott rugók? Hiszen a
ruhába épített rugóknak több mint háromnegyed része máris
elpusztult! Ha a maradék nem tart ki még néhány percig – ő is
elpusztul. Hirtelen rádöbbent, hogy milyen esztelen, milyen ve-
szélyes kísérletbe fogott. Hiszen szombat délután van, az őrö-
kön kívül nincs az üzemben senki. Senki sem tudja, hogy ő be-
jött ide a jégszekrénybe. Még ha az oxigéntartálya teljesen telve
volna is, akkor sem élhetne 16 óránál tovább – nemhogy hétfő-
ig! De neki még csak telve sincs a tartálya! Mindössze néhány
órára való oxigénje van!
A jobb lábával óvatosan előrelépett és lassan maga után húzta
a balt. Megtántorodott, és a felfüggesztett vas-szüzeknek esett.
Ez mentette meg az eleséstől. Pedig, ha elesik, többé fel sem kel –
ezt jól tudta. Egész teste verejtékben fürdött. A fűtött ruhát
szinte kazánnak érezte. Újra lépett egyet – ez sikerült! De hama-
rosan el kell hagynia a felfüggesztett ruhák védő sorát! Az ajtóig
még vagy tizenöt méter van. Végtelen távol van még. Elhatároz-
ta, hogy lassan, csúszkálva igyekszik tovább. Az izmai fájni
kezdtek a túlerőltetéstől.
 És az egész idő alatt a fülébe visított az az undorító, magas si-
vító hang.
Amikor végre elérte a falat, örömében majdnem felkiáltott.
Megmenekültem! – ez volt az első gondolata.
Az ajtót nyitó szerkezet fogantyúja ott volt a feje felett. Csak
meg kell húzni, és az ajtó kinyílik!
Csak meg kell húzni!… De nem éri el! A karját nem tudja fel-
emelni! Itt áll a menekülés közvetlen közelében – tehetetlenül!
Mintha a „jégszekrény” hidege hatolt volna a ruhájába: megbor-
zongott. Hogyan érhetné el a fogantyút? Hiszen csak 15 cm-ről
van szó! És itt nincs semmi, amire ráállhatna.
Talán, ha oldalt fordulna, a jobb lábára állva, törzsét jobbra
hajlítva, a merev bal karjával elérhetné a fogantyút? Meg kell
próbálni! Nagyon óvatosan, centiről centire hajtotta végre a ma-
nővert. Majdnem sikerült. Nos, próbáljuk még egyszer!
És ekkor borzasztó dolog történt. Minden gyelmét a fogan-
tyúra koncentrálta, s egy pillanatra megfeledkezett az egyen-
súly megőrzéséről. Megingott – és eldőlt. Ott feküdt a jégszek-
rény acélpadlóján az ajtó előtt.
Kétségbeesésében felordított. Az idegei felmondták a szolgála-
tot. Ordított, kiabált, jajgatott. Nem is tudta, meddig feküdt
így… Végül is újból magához tért. Az oxigéntartály mutatójára
nézett. Még vagy három órára van oxigénem – gondolta. Azután
mintegy fél órát csendesen feküdt. Gondolkodott. Hétfőn bejön-
nek majd a gyárba és keresni fognak. Ide is benéznek, és itt lát-
nak majd heverni. Holtan. Ha valaki előbb jönne…
Teljes csönd, hihetetlen csönd vette körül. Szinte jól esett,
hogy a sivító, csipogó hangot sem hallotta. Talán az ment az
idegeire. De miért nem hallom? – jutott hirtelen az eszébe. A
fantom, amely eddig gyötört, most elhagyott volna? Akárhogy
is, hálás vagyok érte. De miért nem hagyott békén, amíg mozog-
tam? – tette fel magának a kérdést. A mozgás és a sivítás között
valamiféle összefüggés van – vonta le a következtetést.
 Ezt ki kell próbálni! Megmozdította a még mozgatható jobb lá-
bát. Az éles sivítás azonnal felhangzott és az idegeibe hasított,
szinte megrázta az egész testét. Megmozdult, hogy valamivel
kényelmesebben helyezkedjen el, a ruha néhány helyen nyomta
a testét. A magas, éles hang crescendóba csapott, majd abbama-
radt.
Hát ez a fantom valóban fantasztikus. Fantom a jégszekrény-
ben, fantom a világűr ruhában. Nevetséges! Fantomok nincse-
nek. De hát mitől van ez a hang? Mitől van a hang? Világos! Rez-
géstől! Valami tehát rezeg. Mégpedig igen gyorsan, mert a hang
nagyon magas, a hangok jó része valószínűleg már ultrahang,
vagyis a hallhatóság határán is felül van. Alighanem ez a ma-
gyarázata annak, hogy azok az idegtépő vad crescendók hirtelen
megszűnnek – hallhatatlanná válnak, mert a felfelé futó rezgés
skálája „kifut” a hallható hangok birodalmából.
Igen ám, de mi rezeg? Rendes körülmények között a levegő. De
a jégszekrény légüres!! A levegő akkor kerül rezgésbe – azt min-
den zenész tudja –, amikor egy szűk nyíláson tódul keresztül. És
ekkor egyszerre felnevetett. Eszébe jutott a nyomáskiegyenlítő
szelep működése.
A ruhán belül – oxigén megtakarítás céljából – zárt levegőke-
ringést valósítottak meg. A ruhát oxigénkeverékkel fújják fel –
ez egyben lélegzésre is szolgál. Amikor a mozgás következtében
a ruhában a nyomás emelkedik, a felesleges oxigénkeverék az
automatikus szelepen az alacsony nyomású tartályba áramlik
át. Ha a nyomás csökken – akár a levegőfelhasználás következté-
ben – a nagy nyomású tartályból friss keverék áramlik a szele-
pen át a ruhába. Közben egy szerkezet vegyszerekkel kiszűri a
széndioxidot és a vizet a felhasznált keverékből és a megfelelő
mennyiségű oxigénnel felfrissíti. Ha az alacsony nyomású tar-
tály megtelt, automatikusan átürül a nagy nyomású tartályba.
Ezt az egész bonyolult berendezést persze helyettesíteni lehet-
ne egy egyszerű túlnyomást szabályozó szeleppel, ami túlnyo-
más esetén a szabadba eresztené a fölösleges keveréket – ám ak-
kor nagyobbra kellett volna méretezni az oxigéntartályt, de ez
jobban megterhelte volna a ruha viselőjét.
Most már világos: valami konstrukciós hiba van a szeleprend-
szerben, és ezáltal működés közben rezegni kezd. A szelepek ön-
rezgése olyan magas frekvenciájú, hogy ultrahangot vagy ahhoz
közelfekvő hangot képez.
Burton ismét kipróbálta. Amikor nagyon óvatosan mozdította
meg a lábát, viszonylag mélyebb hangot hallott. Hirtelen, erő-
teljes mozdulatra pedig magas, fülsértő sivítás volt a válasz.
Igen! Megoldottam a ruhák rejtélyét!
Megoldottam a rejtélyt – de mi hasznom belőle? Itt fogok el-
pusztulni! – gondolta keserűen. Az ajtó fölött ott látta a beépí-
tett mikrofont, amely közvetítette a jégszekrényből leadott rá-
dióüzeneteket. Ez kötötte össze a próbatermet a külvilággal. De
most ki van kapcsolva. És az ő rádió adó-vevője sincs bekapcsol-
va.
Lázasan gondolkodott, hogyan lehetne mégis jelt adni? A kiál-
tás erőtlen. Az nem hallatszik át a világűr ruhán, és a légüres
térben különben sem terjedne a hang. No meg a vastag acéllal.
Az acéllal! Hiszen az jó vezető! Talán kijuttathatna valamiféle
rezgést, talán magának a ruhának a rezgését a fal közvetítésé-
vel?!
Burton jól emlékezett arra, hogy az őr, szokásos körútja során
óránként nyit be a légzsilip-szobába. Éspedig minden óra után
10 perccel. Még húsz percem van a következő ellenőrzésig! – vil-
lant át a mérnök agyán a mentő gondolat. Az őr ugyan nem szo-
kott benézni a jégszekrénybe – hiszen ott nem lehet semmi za-
var. Különben sem venne engem észre – hiszen itt fekszem az
ajtó tövében. De fel gyelhet valamilyen hangra.
És mi lenne, ha megkísérelném modulálni, a saját hangom-
mal modulálni a ruha sivítását? Ebben az esetben a fantom gyil-
kosomból megmentőmmé válhatna. És ez lehetséges! Hiszen a
rádióvétel is a frekvenciamoduláción alapul! Meg kell kísérelni!
A még mindig mozgatható jobb lába segítségével úgy helyez-
kedett el, hogy bal karjának fémmanipulátora teljes szélességé-
vel az ajtó acéllemezéhez ért. Azután jobb térdét lassan mozgat-
ni kezdte. A nom, éles hang azonnal megszólalt. Ekkor hango-
san kiáltozni kezdett:
„Nyisd ki! Nyisd ki a jégszekrényt! Burton van bent! Nyisd ki!”
Ily módon megvalósította a vivőhullámot és a modulációt. A
vivőhullám a szeleprendszer rezgése, a moduláció a saját hang-
ja. A ruhába zárt levegő jó vezető, a ruha maga is vezet, egészen
biztos volt abban, hogy a hanghullámok ráterjednek az ugyan-
csak jól vezető acélfalra és azok a fal túlsó oldalán is hallhatók
lesznek.
Éppen most kell az őrnek jönnie.
Tíz percen keresztül kiabált kitartóan. A torka kiszáradt, a ve-
rejték csak úgy szakadt róla. Minden erejét megfeszítve ordított.
Az ajtó azonban nem nyílt ki.
Most már biztosan el is ment az őr. Takarékoskodni kell az
erőmmel – gondolta. Várjuk meg a következő őrjárat idejét. A
percek csigalassúsággal teltek. Tudta, hogy már nincs sok oxi-
génje. Már csak egy, legfeljebb két őrjáratra futja. Teljesen nyu-
godtan feküdt, meg sem mozdult. Minél kevesebb oxigénfo-
gyasztást!!… Ez most életet jelenthet. Talán jó volna aludni… de
nem lehet, mert hátha elalszom az időt… Végre… Újra itt az
óra…
Az újabb, tíz percig tartó kiabálás halálosan kimerítette. És
nem történt semmi… Félig ájultan álomba merült…

George, az őr nem volt valami tudós fér ú. Már az előző útja so-
rán is hallott valami hangot a jégszekrényből. Érdekes – dör-
mögte magában –, mintha csak Burton főmérnök úr hangja vol-
na! És ezzel lenyomta az ellenőrző óra fogantyúját. Az egész, egy
óra hosszat tartó körútja során, miközben minden helyiségben
lenyomta az ellenőrző órák fogantyúit, ezen morfondírozott:
képzelődtem volna, vagy csakugyan hallottam?
Amikor másodszor is ott járt, ismét hallotta a hangot. Gyanút
fogott, és felhívta telefonon a főmérnök lakását. A főmérnök
nem volt otthon, a felesége azonban kifaggatta a derék George-
ot…
Hétfőn reggel a gyár tíz vezető mérnöke és Burton főmérnök
Kimberly szobájában gyűlt össze.
– Nos, főmérnök úr, mik a tapasztalatai? – tette fel a kérdést a
vezérigazgató.
– Nem vagyok lozófus, de mintha valahol a lozó ában hal-
lottam volna arról, hogy az egész nem egyenlő a részek puszta
összegével. Be kell vallanom, hogy ellenőrző osztályunk erről,
úgy látszik, még nem hallott.
– Mire akar kilyukadni?
– Az ellenőrző bélyegzője a ruha minden egyes alkatrészén
még nem jelenti azt, hogy a ruha összeszerelve is kifogástalanul
működik majd.
– Az ellenőrzés kifogástalanul működik – emelte fel hangját
Lane. – A rugók több milliószoros hajlítást is kibírnak.
– Úgy látom – válaszolt Burton –, az ellenőrzés nem lát tovább
az orránál.
– Ne beszéljen rejtvényekben, Burton – vágott közbe Kimberly.
– Mondja meg végre, miről van szó!
– Arról, hogy a végén egy embert is bele kellett volna dugni a
ruhákba!
– És mi a fenének? – vetette ellen Lane. – A ruha alkatrészeit
darabról darabra tízszeresen is kipróbáljuk. Arra, hogy minden
ruhába egy ember bújjon bele és fél órát sétáljon benne, egysze-
rűen idő sincs! És különben is. A nyomáspróbának teljesen meg-
felel, ha a kész ruhákat a vas-szüzekben egy teljes hétig tartjuk a
jégszekrényben. Ott a világűrnek megfelelő viszonyok vannak –
ezt még a gyerek is tudja.
– Darabról darabra tízszeresen kipróbálják! Igen! Hát akkor
nézzék csak ezt meg! S ezzel egy marék acéltörmeléket szórt az
asztalra.
– Hát ez meg micsoda szemét? – kérdezte Kimberly.
– Ez a híres Kimberly-féle ízület rugóinak a maradványa. Ez
lesz a tízszer és ezerszer kipróbált acélrugóból, amely több mil-
lió hajlítást is kifogástalanul elvisel, egy fél órán belül – ha be-
építik a ruhába, és ha abban egy fél órát sétál az ember! Igen,
uraim. Meggyőződtem erről, egy nagyon veszélyes kísérlet so-
rán. A helyes elvek megvalósítását néha az hiúsítja meg, hogy
nem gondolunk valami apróságra! És most gyeljenek ide!
Burton az asztalhoz lépett, amelyen egy ultrahangot gerjesztő
készülék állott. A készüléket minden mérnök jól ismerte, hiszen
az ultrahangot a technikában már évtizedek óta alkalmazzák a
fémek megmunkálására. A készülék előtt egy tartály állott. A
tartályt folyékony héliummal az abszolút nulla fokot megköze-
lítő hőmérsékletre hűtöttük – mondta Burton. – És most belete-
szek e tartályba egy rugót. Egy rugót, amelyet az ön osztályán,
Mr. Lane – már kipróbáltak – és jónak találtak.
Burton betette a rugót, majd bekapcsolta az ultrahang készü-
léket. A tartály átlátszó falán jól láthatták, amint a rugó remeg-
ni, majd táncolni kezd, s azt, hogy néhány perc múlva darabokra
hullott szét.
– Nos, az ultrahang hatására a rugó néhány perc alatt acélfor-
gácsokká válik. A ruhában pedig a nyomást kiegyenlítő szelep
rezgése ultrahangot kelt. Ez idézi elő azt a katasztrofális hatást,
amelynek majdnem három tucat ember vált az áldozatává –
nem is számítva önmagamat.
– De hiszen a szelepeket is kipróbáltuk, és semmiféle rezgést
vagy hangot nem tapasztaltunk! – vetette ellene Lane.
 – Igen, mert nem hangra próbálták ki a szelepeket! A szelepe-
ket légüres térben próbálták ki, és az természetesen nem vezeti
a hangot! Így nem is hallhatták, hogy a szelepek visítanak!
– Ezek az átkozott szelepek! – csapott az asztalra Kimberly. –
Uraim! Gyárunk jó hírneve forog kockán. A hiba valóban nem je-
lentős. Burton mérnök találmánya lényegében kiállta a próbát,
és most az utolsó hibát is felfedtük. A szelep konstrukciójának a
megváltoztatásával nem lesz nehéz megalkotni a rezgésmentes
szelepet. Uraim! Mégsem fogunk kávédarálót vagy porszívógé-
pet gyártani! És hamarosan meg fogjuk érni azt is, hogy az első
ember a Marson speciális, módosított Kimberly-féle világűr ru-
hában fog kiszállni az űrhajóból!

(Raymond F. Jones elbeszélése nyomán.)

 Mack REYNOLDS:

AKI MEGHÓDÍTOTTA A HOLDAT

A tábornok előtt három atalember állt feszes vigyázzállásban.

Hogy különösen jelentős ügyről van szó, azt abból is érezték,
mert a parancsnok a szokottnál is ünnepélyesebben és kimér-
tebben viselkedett.
– Két évvel ezelőtt – mondotta – negyven atalember jelentke-
zett önként egy különlegesen veszélyes feladatra, azonban csak
hat hónappal ezelőtt tudták meg, hogy mi e feladat lényege.
Önöket hármukat a közül a 32 ember közül választottuk ki, akik
még életben vannak a negyvenből. Figyelmeztetem önöket:
most még visszaléphetnek. Ez az utolsó alkalom! A három atal-
ember – Gabovszky, Stevens és Evans némán állt. A tábornok
folytatta.
– Figyelmeztetem önöket, hogy Stoddardnak, McClaynek és
Bentleynek nem sikerült…
A három kiválasztott némán nézett egymásra. A csend szinte
nyomasztóvá vált.
– Rendben van – törte meg ismét a tábornok a csendet –, tehát
maguk indulnak. A helyzet a következő: eddig majdnem száz vi-
lágűrrakétát lőttünk ki, valamennyit a Hold Alphonsus nevű
kráterébe irányítottuk. Megállapítottuk, hogy bár a kilőtt raké-
tának mintegy a fele eljutott a Holdra, de csak 16 esett le az
Alphonsus kráterben.
Mint tudják, háromféle rakétát bocsátottunk útnak. A „Nep-
tun IX” valójában csak kísérleti rakéta volt, a rakománya kevés,
és mivel a fékezéshez is kevés üzemanyaga maradt, valószínűleg
szétzúzódott a leszálláskor. Az Alphonsusba két ilyen rakéta ér-
kezett meg. A „Neptun XII”, a teherszállító rakétánk. Ebből a faj-
tából több mint nyolcvanat lőttünk ki, és a megállapításunk sze-
rint 14 le is szállt a kitűzött célon. A „Neptun XIII” csak mintegy
90 kg rakományt visz magával és egy pilótát. Eddig három ilyen
rakéta indult el – de egy sem érkezett meg az Alphonsusba…
Van valami kérdésük?
– Mi történt velük? – kérdezte halkan Evans.
– McClay hadnagy rakétája felrobbant, amikor elhagyta s földi
légkört. Hogy Bentley kapitánnyal mi történt, nem tudjuk. Tele-
szkópjaink nem tudtak felvilágosítást adni arról, hogy vajon
egyáltalán elérte-e a Holdat, azt viszont megállapítottuk, hogy
Stoddard őrnagy leszállt az Arzachel kráterben. Ez mintegy 70
km re van az eredeti rendeltetési helytől. Nem tudjuk, sikerült-e
életben maradnia… Nyolc napra van oxigénje. Van még kérdé-
sük?
Mivel mindhárman hallgattak, a tábornok folytatta.
– A háromlépcsős rakéta első lépcsője három másodperc alatt
ég ki. Ez mintegy 10 km magasra viszi önöket. A második lépcső
segítségével elhagyják a Föld légkörét. A gyorsulás ideje mind-
össze 8 másodperc. Az Önök rakétáinak a gyorsulási idejét az ed-
digi rakétákénál kissé rövidebbre vettük, hogy elég üzemanyag-
juk maradjon a Holdon való kikötésre. Ugyanebből a okból az
oxigénkészletet is csökkentettük… csak hat napra lesz elegendő.
Ha sikerül az Alphonsusba eljutniok – ez amúgy is elég lesz. Ha
nem sikerül… akkor talán jobb is, ha kevesebb az oxigén. Ilyen-
formán, bár az oxigén rovására, de több üzemanyagot tudnak
magukkal vinni. Ez a manőverezéshez nagy segítséget jelent…
Uraim! Az indulásig még tíz percük van!
Valamennyien a starthelyre siettek. A rakéták kilövőhelye ma-
gas hegy tetején állt. A hatalmas, háromlépcsős rakéták fantasz-
tikus szivarként meredtek az égre a tíz méter vastag vasbeton
tartóoszlopok, közül. Stevens felmászott az állványzaton, és be-
kúszott az Alice pilótafülkéjébe. Alice-nek nevezte el magában a
rakétáját, amely valósággal eltűnt a hatalmas második lépcső
gyomrában. A szeme sarkából látta, hogy Gabovszky és Evans is
ugyanígy tesz.
Az Alice hátranyilazott szárnyai alig látszottak ki a második
lépcsőből, a második lépcsőt pedig magát is mélyen beágyazták
az első lépcsőbe. Elhelyezkedett. A bejárati nyílást elzárta. Beszí-
jazta magát a gyorsulás-székbe… Várt!…
Még három perce maradt az indulásig… Az életösztön ekkor
fellángolt benne. Nem! Ez őrültség! Nem szabad elindulnia! Egy-
szerre világossá vált benne, hogy amit tesz, az tulajdonképpen
öngyilkosság, hogy amikor erre a különleges feladatra jelentke-
zett – valójában öngyilkosságot követett el! A homlokát kiverte
a veríték. Nem hallotta, nem is hallhatta a rakétát indító har-
sány vezényszót. Csak érezte: a gép megremeg, és elsötétedett
előtte a világ. A gyorsulás hatalmas nyomását kiegyenlítő be-
rendezés működni kezdett, a testére egyenletes ellennyomás ne-
hezedett, hogy az agy megkapja a szükséges vérmennyiséget.

A világűrben

Amíg magához tért, eltelt egy-két perc. Az indítás nyilván jóval

nagyobb gyorsulással történt, mint aminek elviselésére trení-
rozták. Alice még mindig függőlegesen röpült, de Stevens tudta,
hogy az automatikus irányító szerkezet csakhamar beállítja a ki-
számított röppályára a gépet. A meg gyelő-nyílásban feltűnt a
Hold, amely felé négy napig röpül majd. A rakéta elérte a má-
sodpercenkénti kb. 11 km-es sebességet, azt a sebességet,
amellyel ki tudja szakítani magát a Föld vonzásköréből. Több
mint 300 000 km-t kell megtennie, amíg eléri a Hold vonzáskö-
rét. És ekkor érkezik el az utazás kritikus szakaszához. Vajon
elég üzemanyaga marad-e ahhoz, hogy a több mint 80 000 km-
es zuhanás után a rakétát lefékezze és az Alphonsus kráterbe
irányítsa? Mert ha máshol köt ki, az a biztos halál.
 Amíg gondolataiban idáig eljutott, addigra a rakéta már sza-
badon röpült a röppálya meghatározott vonalán. Stevens meg-
nyugodott. Bár még mindig a gyorsulás-székbe volt szíjazva,
nem mozdult, mégis érezte, hogy súlytalan, és súlytalan marad
mindaddig, amíg csak a motort újra be nem kapcsolja.
Felemelte a kezét, hogy eltolja a plasztikablakot fedő páncélle-
mezt. A karja az acélfalba ütődött. A teljes súlytalansághoz még
nem alkalmazkodott teljesen – bár a Földön ezt is sokat gyako-
rolták.
Kinézett az ablakon. Koromsötét vette körül. Világosan lát-
szott a hatalmas Föld, a kontinensek körvonalai, az óceánok. A
felhők olybá tűntek, mint a hósipka a hegyek ormán. Ragyogó
csillagok szikráztak a gép körül. Balkéz felől a Nap sugáröve va-
kított. Fénylő gyűrű, az ún. halo vette körül. Ez a napkorona,
amely a Nap fénylő felszínén, a kromoszférán kívül van. A Föld-
ről csak a teljes napfogyatkozáskor látható.
Egyensúlyozó szerve – a belső fülben elhelyezkedő nom fo-
lyadékkal töltött ívjáratok – felmondta a szolgálatot. Erre külön-
ben eleve gyelmeztették az orvosok. A többi szerv hamarabb
alkalmazkodik a megváltozott viszonyokhoz.
Eszébe jutott az első repülőútja. 12 éves gyermek volt akkor.
Ahogy a gép felszállt, különös érzések hatalmasodtak el rajta,
furcsa volt látni a várost, a földeket maga alatt elsuhanni. De az-
után hamar megszokta, és talán már egy kissé unalmasnak is
találta. Valahogy most is ez történt. A látványt, amely körülvet-
te, hamarosan megszokta, és most már csak arra gondolt, ho-
gyan tölti el ebben a zárkában a négy napot?
Az üzemanyagtartály mutatójára pillantott. A mutató jelzett.
Sok lesz vagy kevés? Honnan tudhatná? Az attól függ, mennyi
korrekcióra lesz szüksége, hogy az Alphonsusba jusson. Ez Stod-
dard őrnagy sorsát juttatta az eszébe. Mi történhetett vele? A
Holdra eljutott – de nem az Alphonsusban kötött ki. Mit is mon-
dott a tábornok? Igen! Az Arzachelben!
 Vajon Alice Stoddard tudja-e, hogy a férje meghalt? Nem, bi-
zonyára nem tudja, hiszen nem tudja azt sem, hogy miféle fel-
adatot vállaltak ők. Azt hiszi, hogy egyszerűen repülőtisztek.
Arra törekedett, hogy gondolatait elterelje Alice Stoddardról –
de hiába. Hiszen mindig is ő volt a legfontosabb a számára. Nos,
mindig ő volt… talán sosem lesz többé…
Eszébe jutottak az Alice-val töltött évek. Vagy hatszor is el kel-
lett halasztaniok az esküvőjüket. Utoljára egy évvel ezelőtt is.
Akkor is elvezényelték, titkos megbízatással. Alice-nak nem
mondhatott semmit, csak azt, hogy az esküvőjüket egyelőre is-
mét el kell halasztani. És amikor újra találkoztak, Alice már
Stoddardné volt…
Eh, de ne gondoljunk a múltra, ellenőrizzük inkább a rako-
mányt.
A „Neptun XIII” típusú rakéta kb. 150 kg teherrel röpült. Ebi-
ből 60 kg magának Stevensnek a súlya. Az utolsó napokban még
alaposan lefogyasztották, hiszen minden deka számít! Az űrha-
jósok mind sovány emberek. A víz- és az élelemkészlet a legszű-
kösebb. Éppen csak annyi, hogy ne éhezzen és ne szomjazzon
túlságosan a négynapos úton.
Ha szerencsésen megérkezik, ott úgyis talál. Ha meg nem…
Most már teljesen jól érezte magát, hiszen az egyenletes sebes-
ség – bármilyen nagy is az – semmiféle kellemetlen tünetet nem
okoz. Csak a gyorsulás az, ami megviseli a szervezetet, a sebes-
ség változása.
Eltolta a másik ablakot fedő páncéllemezt is. Azon az oldalon
hasonló kép tárult elébe. Talán az ablakkal történt valami baj
Stoddard gépén? Sok vita folyt afelől, hogy a plasztik bírja-e
majd a nagy nyomást? Talán Stoddard gépén – betört az ablak,
és emiatt nem tolhatta el a zárólemezt – és így nem is tájékozód-
hatott megfelelően? Ki tudhatja?
De Stoddard – és Alice – erről újra csak ő jutott az eszébe. Nem
tudtak összemelegedni. A házasságuk elhamarkodottnak bizo-
nyult. De túlságosan is büszkék voltak ahhoz, hogy ezt belássák
és elváljanak.
Az idő lassan múlt. Számára megszűnt a nappal és az éjszaka.
Alig ihatott és majdnem semmit sem ehetett. Nem tehetett
mást: ült és gondolkodott, időnként pedig elszunnyadt.
Így telt el a négy nap…

Megérkezés a Holdra

Bár Stevens nem érezte a sebességet, de valahogy mégis érezte

(mert tudta), hogy a rakéta sebessége lassanként csökken, majd
miután átlépte a Föld és a Hold vonzáskörének „semleges” zóná-
ját, ismét fokozódni kezdett. A gép most már nem a Földről emel-
kedik „felfelé”, hanem a Hold felé zuhan „lefelé”. A műszerek azt
mutatták, hogy most mintegy 6000 km-re van csak a Hold fel-
színétől.
A motort még korai volna bekapcsolni, ha a fékezést sikeresen
akarja összekötni az Alphonsus felé való manőverezéssel.
Feszülten gyelt, mindkét ablakon szemmel tartotta a hold-
felszínt. Észrevette a Ptolemaeust, a Hold legjellemzőbb gyűrűs-
hegységét, amelynek 185 km az átmérője és 25 000 km2 a belső
területe. A Clavius ennél sokkal nagyobb: a helyenként 5000 m
magasan emelkedő gyűrűje 40 000 km2 területet zár be. Távo-
labb felfedezte az Arzachel kráterét is, amelyben Stoddard le-
szállt. A kráter átmérője mintegy 130 km. És nem sokkal távo-
labb látható tőle az utazás célja: az Alphonsus kráter. Körülbelül
ugyanakkora, mint az Arzachel, de a közepéből egy hegycsúcs
emelkedik ki.
Elérkezett az ideje, hogy átvegye a rakéta irányítását. Most
már be kell kapcsolnia a motort, a gépet talpával a holdfelszín
felé kell fordítani, és a kellő pillanatban megindítani a rakétafék
működését. A másodpercekre kiszámított üzemanyag helyes
felhasználása dönti el az élet vagy a halál kérdését!
 Elhatározta, hogy inkább elviseli az egyre növekvő gyorsulás
okozta megterhelést, de csak akkor kapcsolja be a fékberende-
zést, amikor már pontosan az Alphonsus fölött lesz. A leszállás-
hoz így még két perce marad.
Kezével megmarkolta az indító fogantyúját, és feszülten -
gyelt. A gép óriási sebességgel zuhant, a holdfelszín szinte kéz-
zelfogható távolságból rohant feléje. A füle zúgott, a szeme előtt
fekete karikák táncoltak.
Most! Meghúzta a fogantyút és a rakéta motorja felbőgött. Ha-
talmas lángsugár lövellt ki a gép aljából, és Stevens úgy érezte,
hogy fejében pattanásig feszülnek az erek. Az előbb fekete, most
vörös karikák táncoltak a szeme előtt. Megérkezett! Akármilyen
hihetetlenül hangzik is, megérkezett! Neki sikerült az, ami előt-
te senki másnak. Kétségtelenül a kijelölt helyen, az Alphonsus
kráterben van. Az Alice nyugodtan áll hidraulikus rugózású lá-
bain a kráter nom fövenyén.
A gyorsulás okozta hatalmas nyomást most ismét az alacsony
nyomás váltotta fel. Ez már a Hold vonzóereje keltette nehézségi
erő hatása volt: a Föld nehézségi erejének csak mintegy hatodré-
sze. Ez azonban már nem volt szokatlan a számára. A súlytalan-
ságban hozzászokott a kisebb gravitációban való mozgáshoz.
Itt vagyok tehát – ez volt az első gondolata. De most azután
nincs idő az elmélkedésre, az üldögélésre. Kevés az oxigénem,
csak 48 órára elegendő. És élelemről is gondoskodnom kell.
Kinézett a plasztik ablakokon. A látvány nem is volt szokatlan.
Mintha csak valamelyik földi sivatagban szállt volna le. A krá-
tert körülvevő mintegy 3000 m magas hegylánc szaggatott vo-
nala érdekesen rajzolódott az égboltra. Csodálatos sivatag, cso-
dálatos a maga elhagyatottságában, némaságában.
Elővette a kis távcsövet, és átfürkészte az Alphonsus felszínét.
A tábornok azt mondta, hogy 14 teherszállító rakéta kötött itt
ki. Ha Gabovszky és Evans is megérkezett – az tizenhat. Becslése
szerint az Alice kb. 50 km-nyire ért földet a krátert körülvevő
hegyektől, ez azt jelenti, hogy a középpontban emelkedő kis
csúcstól 10–15 km-nyire van. Szinte nem is választhatta volna
ki jobban a leszállás helyét.
Az egyik teherszállító rakétát csaknem azonnal felfedezte. Kb.
7 km-nyire feküdt egy „Neptun XII”-es típusú gép, kék színű
volt, tehát élelem, víz, orvosi felszerelés és egyéb használati tár-
gyak vannak benne. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, és az első
gondolata az volt, hogy azonnal indul, mert már nagyon éhes és
szomjas volt.
A megfontolás azonban csakhamar felülkerekedett benne, és
tovább folytatta a kutatást. Még három rakétát fedezett fel, se-
hol sem látta azonban Gabovszky vagy Evans rakétáját. Félelem
fogta el, az egyedüllét érzése. Kissé megnyugodott, amikor
mintegy 20 km távolságban felfedezett egy sakktábla mintáza-
túra festett rakétát. A saját létfenntartása érdekében ez volt a
legfontosabb felfedezés, fontosabb, mint az élelem vagy akár a
víz is.
Némileg megnyugodva készülődött a kiszállásra. Kioldozta
magát a gyorsulás-székből, és magára öltötte a búvárruhához
hasonló világűr-öltözéket. Sokat gyakorlatoztak ebben az or-
mótlan felszerelésben, kíváncsi volt, hogy fog beválni a Holdon.
Amíg öltözött, gondolatai újból és újból visszatértek a két baj-
társához. Mi történhetett velük? Lehet, hogy látótávolon kívül
szálltak le, lehet, hogy a középen emelkedő csúcs takarja el őket.
Persze, jobb volna, ha mindhárman egyszerre léphetnének akci-
óba, dehát hiába, el kell kezdenie egyedül.
Megette az utolsó két szelet csokoládét, és rövid habozás után
megitta a maradék néhány korty vizet is. Azután a mechanikus
kar segítségével felvette az átlátszó plasztiksisakot, rögzítette a
zárócsavarokat, bekapcsolta az oxigénszelepet és kinyitotta az
Alice oldalában levő kis kerek ajtót.

Harc az életért
Leeresztette a kötélhágcsót, kibújt az ajtónyíláson és elkezdett
mászni lefelé. Vagy tíz méterre lehetett a talajtól, amikor a bal-
eset bekövetkezett.
Mindegy, mi volt az oka, utóbb sem tudta pontosan megállapí-
tani, hogy tulajdonképpen mitől borult fel a rakéta. Talán az
egyik lába bizonytalan talajon állt? Mindenesetre Stevens még a
félúton sem volt lefelé, amikor úgy érezte, hogy zuhanni kezd.
Még esés közben átvillant az agyán, hogy szerencsére a Holdon
van: a Földön kitörné a nyakát… itt talán megússza. Könnyedén
zuhant – hiszen kicsi a gravitáció –, szinte lebegve. Amikor föl-
det ért, minden erejével oldalra hengeredett, hogy kikerüljön a
rázuhanó gép alól.
Majdnem sikerült! A gép szárnya azonban mégis eltalálta a kö-
nyöke felett a bal karját. Éles fájdalmat érzett, és recsegést hal-
lott. Az ajkába harapott és az arca eltorzult a kíntól. Eltört a ka-
rom! – ez volt az első gondolata. Hosszú percekig mozdulatlanul
és sápadtan feküdt az Alphonsus kráter homokján.
El kell mennem a kék rakétához. Az csak 7 km-re van, ez a Hol-
don nem nagy távolság, könnyű megtenni. Ott van élelem, víz
és kötszer. El tudom látni a karomat és néhány napig pihenek.
Azalatt társaim csak felfedeznek. Csak semmi pánik, semmi két-
ségbeesés!
A néhány napos pihenő gondolata csábította, de aztán mégis
eszébe jutott, hogy ez az elgondolás megvalósíthatatlan, sőt
megvalósítása: a biztos halál. A Holdon ugyanis a nappalok és az
éjszakák 14–14 napig tartanak. A nappal már a vége felé jár.
Szándékosan választották a leszállásra ezt az időt, a nagy hő-
mérsékletingadozás miatt ugyanis máskor nem szállhat ki em-
ber élve a rakétából. „Délben” ugyanis jóval száz fok fölötti hő-
ség tombol, napnyugta után pedig a hőmérséklet a fagypont
alatti 50–60 fokra száll alá rohamosan. Az emberi tevékenység
tehát csak a napkelte utáni és a napnyugta előtti időszakban le-
hetséges a szabadban. Másképpen kell tehát a rendelkezésére
álló rövid időt felhasználni!
Ezért úgy döntött: mégsem az azonnali elsősegélynyújtás az
első. Törött balkarját – amennyire csak a világűr-ruha megen-
gedte – rögzítette, és elindult a sakktábla mintájú rakéta felé.
Az űrhajós ruhát úgy tervezték, hogy abban, nagyokat ugorva
kell közlekedni a Holdon, viszont sokkal gyorsabban lehet ha-
ladni benne, mint a földön járva. Pár percnyi ugrálás azonban
meggyőzte arról, hogy ez a közlekedési mód nem viselhető el tö-
rött karral. Végül is a járásnak egy olyan módját alakította ki,
amely átmenet volt a korcsolyázás és a hosszú lépés között. Így
még mindig gyorsabban haladt, mint a földi járás; de lényegesen
lassabban annál az ugráló módszernél, amilyet a holdbéli járás-
ra elterveztek.
Még mindig meglehetősen meleg volt. Elég meleg ahhoz, hogy
rövidesen eszébe jusson: milyen kevés vizet ivott az utóbbi, na-
pokban. A szája hamarosan kiszáradt, nyelve mint a száraz tapló
tapadt a szájpadlásához. És minden lépéssel távolodott az éle-
lem és a víz forrásától! Mert most már a gyomra is alaposan kor-
gott az éhségtől.
Visszaforduljon? Nem, csak előre! Végtelennek tűnő órákig
tartott ez a kínos vándorút a holdbéli sivatagban, közben még
meg kellett másznia egy közbeeső miniatűr krátert is. Ez nem is
látszott a rakétából. De az ő helyzetében ez a néhány méter má-
szás is nagyon fárasztó volt. A karja kegyetlenül sajgott. Mitől
van ez a kis kráter az útjában?… A kráter fenekén fémtörmelék
csillant… Hiszen ezt a krátert az ember készítette! Ide zuhant le
az egyik kísérleti „Neptun IX”! Ebből is látta, mi lett volna belő-
le, ha a gépe nem működik jól, és nem tud fékezni. Talán így járt
az Arzachelben Stoddard is?
Pokolian melege volt már a megerőltetéstől, és a gondolatok
vadul kergetődztek az agyában. Ekkor döbbent rá arra is, hogy
hiszen most már Alice özvegy! Alice szabad! Vajon szeret-e még
engem, Stevenst?
Gondolatait erőszakkal az adott helyzetre igyekezett összpon-
tosítani. Keserűen nevetett. Igazán, most a legidőszerűbb Alice-
ra gondolnom, amikor az életem nem ér egy lyukas mogyorót
sem! A karja rettenetesen sajgott. Hibát követtem el! – gondolta.
Mégis a kék rakétához kellett volna mennem. Ott rögzíthettem
volna a karomat, mor umot vehettem volna be, és akkor ezt az
utat fájdalom nélkül, tehát gyorsan tehettem volna meg. De
most már nem tehetek mást.
És végre! A sakktáblamintás rakéta ott feküdt az orra előtt.
Ez a 20 km-es út, amit rendes körülmények között másfél-két
óra alatt tett volna meg, a végsőkig kimerítette. Úgy érezte,
hogy legalább 50 km-t ment.
A rakéta sértetlennek látszott. A „Neptun XII”-esek egy tonna
rakományt szállítottak. Mivel nem volt rajtuk ember, a gyorsítá-
sukat nem korlátozta semmi. Így az üzemanyagot is jobban ki-
használhatták, tehát több hasznos teher fért rájuk.
Stevens a ruhaujjhoz rögzített fém manipulátor segítségével
lecsavarta a rakéta orrán levő lemezt, majd meghúzta az alatta
levő fogantyút. Erre a rakéta egész orr-borítása levált, és látha-
tóvá vált a törzsben a rugalmas felfüggesztés pókháló szövedé-
kében elhelyezett miniatűr traktor.
Stevens jól ismerte a titánium ötvözetből készült könnyű,
mindössze 250–300 kg súlyú gépet. Az alkohol és folyékony oxi-
gén keverékével működő masina a technika valóságos csodája
volt. Stevens áldotta annak az embernek az eszét, aki a rakéta
felnyitását és kirakását kieszelte. Mindez olyan egyszerű és
könnyű volt, hogy egy gyermek is elvégezhette vagy egy felnőtt
– félkézzel. A traktor alig egy óra múlva üzemkészen állt a kráter
talaján.
A kisgépen ülőhely nem volt, ezt feláldozták a könnyűség ér-
dekében. Az üzemanyag-tartályon kellett tehát lovagló ülésben
elhelyezkedni, és a kormánykerékbe kapaszkodni. A félkezű Ste-
vens számára így utazni nagyon kellemetlen volt, de nem tehe-
tett mást. Felkapaszkodott rá, és megindította a motort. Csak a
gép egyenletes remegésén érezte, hogy a motor működik, mert
hangot nem hallott. A Holdon ugyanis nincs légkör, így ott örö-
kös csend honol.
Bekapcsolta a sebességet, és a traktor lánctalpai megindultak.
Ez a lovaglás nem tett jót a karjának: újból hevesen sajogni kez-
dett. Egy órába sem telt az út visszafelé az Alice-hoz. Ott csak
annyit pihent, amíg oxigéntartályt váltott. Noha a fáradtság
már nagyon eluralkodott rajta, de tudta, hogy most dől el min-
den nem szabad elvesztenie a csatát a testi rosszulléte miatt!
Ezután a kék rakétához kormányozta a traktorát. Amikor oda-
ért, erőt vett rajta a vágy, hogy felnyissa a rakétát és kielégítse
éhét-szomját, csillapítsa fájdalmait. De elhessegette magától a
kísértő gondolatot. Vontatókötelet akasztott a kék rakéta orrá-
ba, és a kis traktor remegve kezdte hatalmas terhét vontatni. Is-
mét egy órát vett igénybe, amíg visszaért.
Most már majdnem összeesett, így hát nem tudta tovább foly-
tatni. Felnyitotta a kék rakétát, beszállt, levette a világűr-ruhát.
Amikor magához tért, jóformán semmire sem emlékezett.
Nyilván evett, ivott és fájdalomcsillapítót is vett be, mert jobban
érezte magát. És a karja is sínhez volt rögzítve. Úgy látszik, mi-
előtt elájult volna, még volt annyi ereje, hogy a legszükségeseb-
beket megcsinálja. Az órájára nézett. Újból eltelt két óra.
Elővette a távcsövet és újból végigfürkészte a terepet. Hol le-
het Gabovszky és Evans? Sehol sem látta őket. Ha itt volnának,
ha élnének, már jelentkeztek volna. Ha élnének! És ha élnek
ugyan, de megsérültek vagy tehetetlenné váltak?! A nap alkony-
ba hajlik – mentőakcióra nincs már idő. Keserű dolog ez, hisz
csak arra gondolhat, hogy önmagát helyezze biztonságba.
Távcsövével felkutatta azokat a helyeket, ahol az első ízben is
látta a rakétákat. Ezúttal egy zöld színű rakéta érdekelte. Fel is
fedezte. Elég messze volt, de még elérhető távolságban. Megtöl-
tötte a traktor üzemanyagtartályát, és ismét útnak indult.
A hőség, amely néhány órával ezelőtt még annyira kínozta,
már megszűnt. Tudta, hogy napnyugta után világítása ugyan
lesz, hiszen a Föld fénye a Holdon körülbelül hatvanszor olyan
erős, mint a Hold fénye a Földön – de a hideg ellen nem tud a
szabadban védekezni. Tehát a döntő a hideg elleni csata.
Hat-hét órával később a zöld rakéta is ott hevert a kék mellett.
Jó lett volna még egy pár rakétát összeszedni, de nem tudta, ho-
gyan futja az időből. Biztonságosabbnak látszott, ha már most
összeállítja a végleges tábort.
Zseniális műszaki szerkesztők oldották meg azt a feladatot,
hogy a kiürített rakétákból hogyan lehet kényelmes lakóhelyet
építeni a legmostohább égitesteken is. És mindezt úgy, hogy ne
vegyen nagy testi erőfeszítést igénybe. Csak így sikerült Ste-
vensnek a traktor segítségével mindezt elvégeznie.
Az Alice-t nem szedte szét, talán később még visszatérhet vele
a Földre. Ahhoz persze, hogy visszatérhessen, előbb egy csomó
vörös rakétát kell összeszednie, amelyekben a visszatéréshez
elegendő üzemanyag van. A visszatérésre egyelőre gondolni
sem lehet. Hiszen elébb ki kellene javítani az elgörbült szárnyat,
és lábra kellene állítani a rakétát! Mindezt egyedül rendkívül ne-
héz volna megoldani. Igen! A visszatéréssel még várnia kell.
Amikor a két kiürített rakétát összeépítette, a zöld rakétában
talált oxigéntermelő növényzetet berakta a kész lakóhelyiség or-
rába. Ez a növényzet elegendő oxigént termel akár egy kisebb te-
lepülés számára is. És még látott, néhány zöld rakétát a kráter-
ben.
De most nem a később jövőkről való gondoskodás a fontos.
Még van idő, ezt ki kell használni. 10–12 km-nyire egy fekete
színű rakétát látott, heverni. Elment érte, bevontatta, és nyolc
óra sem telt bele, mire összeszerelte az előbbi kettővel. A fekete
rakétában szerszámokat, hűtő- és fűtőkészülékeket, áramfej-
lesztő telepet és egy napenergiával működő áramfejlesztőt ta-
lált. Ez fogja a teljes energiautánpótlást biztosítani, majd ha újra
felkel a Nap. Nagyon fontos volt az a készülék is, amely a gyor-
san növekvő „település” saját levegő- és vízellátását biztosította.
Ez a készülék úgy működött, hogy a kilélegzett levegő vízpárá-
ját összegyűjtötte és desztillálta. A széndioxidot pedig a növény-
zet használta el és alakította át oxigénné. Stevens világítóteste-
ket szerelt a növényzet fölé, hogy azok a megvilágítás hatására
megkezdjék oxigéntermelő munkájukat.
A nagy munkában újra teljesen kimerült. Átkötötte a karját és
mély álomba hullt. Arra ébredt, hogy fázik. Már csak kevés ideje
volt, lázas munkába fogott. A szállás építését mindenképpen be
kell fejeznie. Az volt a célja, hogy minél több rakétát összeszed-
jen és a lehetőség szerint összeépítsen. Akkor aztán akármeddig
is kibírja itt.
A távcsövével felfedezett egy vörös, egy zöld és egy kék raké-
tát. Először a kék színűért ment el, amely mintegy 30 km-re fe-
küdt.
A tábortól alig egy km-re egy emberi testre bukkant. A testtől
a krátert szegélyező hegyek felé vezető nyomok mindent elárul-
tak. Arról tanúskodtak, hogy az ember már csak vonszolta ma-
gát, elesett, újból felkelt és tovább vonszolta elkínzott testét.
Stevens megállította a traktort és a holttesthez lépett.
A halott Stoddard őrnagy volt. Sisakját a végső agóniában le-
tépte a fejéről. Fuldoklástól eltorzult arca felfelé, a Föld felé né-
zett.
Stoddard őrnagy mintegy tíz nappal ezelőtt köthetett ki az Ar-
zachelban. Tudta, hogy csak akkor menekülhet meg, ha el tud
jutni az Alphonsusba, és találkozni tud az utána jövőkkel. Min-
den oxigénkészletét magához véve (az oxigénjét valószínűleg a
folyékony oxidálószerként használt oxigén maradványaival is
kiegészíthette) útnak indult. Emberfeletti erőfeszítéssel meg-
mászta az Arzachel hegyláncát, eljutott az Alphonsusig, meg-
mászta az Alphonsust szegélyező hegységet. Alighanem akkor
pillanthatta meg Stevens közeledő rakétáját, amikor az Alphon-
sus 3000 m magas hegygerincén áthatolt. Elindult arrafelé,
amerre a rakéta leszállóhelyét sejtette. És itt, közvetlenül a cél
előtt fogyott el az utolsó lélegzetnyi oxigénje, itt hagy ta el a le-
vegő – az élet.
Stevens arca megvonaglott. Hátralépett és tisztelgésre emelte
a kezét. Nem a vetélytársat látta már Stoddardban, hanem a
hőst. És tudta, érezte azt is: ha visszatér is a Földre, Alice már
csak özvegy Stoddardné lehet a számára.
Felszállt a traktorra, és visszahajtott a szálláshoz. Hihetetlen
fáradtság hatalmasodott el rajta. A többi rakéta bevontatásával
végül is várhat, semmi sem sürgeti. Leállította a motort, és be-
ment a szállásra. Levette a világűr-ruhát és a radarkészülékhez
ült. Itt volt az ideje, hogy hírt adjon magáról.
Körülnézett a kis helyiségben. Itt ül egyedül. Bajtársai halot-
tak. Karja eltörött. Ő az egyetlen élő ember a Holdon. Mit is
üzenjen a földieknek? Minden nagyon távolinak, nagyon jelen-
téktelennek tűnt.
Végül is erőt vett magán. Adásra kapcsolt és ezt kopogta le:
„Megérkeztem. Egyedül vagyok. Stevens.”
Azután pedig végigterült a padlón.

(Mack Reynolds novellája nyomán.)

 Ivan JEFREMOV:

A HEGYI SZELLEMEK TAVA

Néhány évvel ezelőtt a Közép-Altajban éltem, és beutaztam a

Katuny felsőfolyásának jobb partja mentén végighúzódó Lisztv-
jaga hegyláncot. Aranyat kerestem. Ha nem is találtam ásványi
kincseket, mondhatom, a legnagyobb elragadtatással bámultam
a csodálatosan szép Altajt.
Azokon a helyeken, ahol dolgoztam, a környék nem volt külö-
nösebben elragadó. A Lisztvjaga aránylag alacsonyabb hegylánc,
nincsenek rajta örökös hótakaróval borított havasok, tehát hi-
ányzik innen a jégmezők, a hegyi tavak, az égbetörő csúcsok
tündöklő változatossága és mindaz a szépség, amely a magas
hegyláncokon elbűvöli és rabul ejti az embert. Mégis úgy érez-
tem, hogy a bozontos tajga fölé emelkedő, rideg varázsú, kopár
sziklák és az alattuk tenger hullámaként tornyosuló hegyek kár-
pótoltak a széles, mocsaras folyóvölgyekben való elég unalmas
tartózkodás miatt, ahol munkám legnagyobb részét végeztem.
Szeretem a természet északi arcát, néma komorságával, szür-
ke színeinek egyhangúságával, szeretem azt az ősi magányt és
vadságot, mely e tájat jellemzi, és nem cserélem el a ragyogó dél
sokakat annyira magával ragadó festői tarkaságával. Amikor
unalmassá válik a nagyvárosi élet és elfog a szabad természet
utáni vágy – ilyen érzés néha minden természetkutatót magá-
val ragad –, mindig a szürke sziklákat, az ólomszínű tengert, a
csúcsuk tört hatalmas vörösfenyőket és a sötétzöld fenyőerdők
komor mélyét látom magam előtt.
Röviden szólva, meg voltam elégedve a környező egyhangú
képpel, és örömmel dolgoztam. De volt még egy megbízatásom:
meg kellett néznem a Katuny középfolyásánál a Csemal nagy-
község közelében levő elsőrendű azbeszt-lelőhelyet. A legrövi-
debb út oda az Altaj-hegység legmagasabb hegyláncának, a Ka-
tunyi hegyláncnak a közelében, a Felső-Katuny völgyében vezet.
Újmon faluhoz érve, átkeltem a Tyerektyinszkij havasokon –
ezen az ugyancsak magas hegyláncon –, és az Ondugajon át le-
ereszkedtem a Katuny völgyébe. Bár sietnem kellett és naponta
hosszú utat tettem meg, mégiscsak ezen az úton ismertem meg
igazán az Altaj gyönyörű vidékét.
Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, amikor kis karavá-
nommal hosszú, nehéz út után jegenye-, cirbolya- és vörösfenyő
alkotta sűrű erdőn át leereszkedtem a Katuny völgyébe. A folyó
árterületén csak nagyon nehezen haladtunk előre, a lovak szü-
gyig gázoltak a növénytakaró rejtette, ragadós, barna sárban.
Úgyszólván minden lépés nagy erőfeszítésünkbe került. De a ka-
ravánunk éjszaka sem pihent, mert elhatároztam, hogy még az-
nap átkelünk a Katuny jobb partjára.
A hold korán a hegyek fölé emelkedett, és könnyűszerrel nyo-
mulhattunk előre. A Katuny partján a gyorsvizű folyam egyen-
letes morajlása köszöntötte érkezésünket. A hold fényénél na-
gyon szélesnek tűnt. De amikor a vezető almásszürke lovával
begázolt a rohanó szürke vízbe és utána a többiek is, kitűnt,
hogy a víz csak térdig ér és könnyen átkelhetünk a túlsó partra.
Amikor elhagytuk a durva kaviccsal beszórt árterületet, ismét
mocsárba keveredtünk, amelyet a szibériaiak karagajnyiknak
neveznek. A puha mohaszőnyegen elszórtan szikár fenyők áll-
tak, mindenfelé magas zsombékok emelkedtek, amelyeken su-
sogó, keményszárú sás ágaskodott. Mivel a lovaknak itt sem ta-
láltunk legelőt, elhatároztam: tovább megyünk.
Az emelkedőhöz értünk, ez azt a reményt keltette, hogy hama-
rosan száraz helyre érünk. Az ösvény beleveszett a fenyőerdő fe-
nyegető sötétjébe, a lovak lába mélyen belesüppedt a puha mo-
haszőnyegbe. Így mentünk másfél órán át, egyszerre csak az
erdő ritkulni kezdett, megjelent a jegenye- és cirbolyafenyő, a
moha csaknem teljesen eltűnt, de az emelkedő még mindig nem
ért véget, sőt, ellenkezőleg az út egyre meredekebb lett. Bár-
mennyire is nekirugaszkodtunk, az egész napi vesződés után ez
a két órai kapaszkodás nagyon nehéz volt. Elképzelhető, hogy
megörültünk, amikor meghallottuk, a lovak patkójának a kopo-
gását. A patkó csakúgy szikrázott a kövön. Kiértünk a hegylánc
nyúlványának majdnem teljesen sík tetejére. Itt végre jó legelőt
találtunk a lovaknak, és volt itt sátorverésre alkalmas száraz
hely is. Egy pillanat alatt leszerszámoztuk a lovakat, a hatalmas
cirbolyafenyők alatt sátrat vertünk, és akkor mint általában szo-
kásunk volt, megittunk egy vödör teát, elszívtunk egy pipa do-
hányt, s mély álomba merültünk.
Másnap reggel ragyogó fény ébresztett fel. Gyorsan kibújtam a
sátorból. Friss szellő lengette a cirbolyafenyő sötétzöld – közvet-
lenül a sátor bejárata elé hajló – ágait. Balra két fa között széles,
világos folt látszott. Benne, mintha fekete keretben lenne, négy
meredek fehér csúcs könnyű körvonalai lebegtek a rózsaszínű,
tiszta ragyogásban. A levegő csodálatosan áttetsző volt. A hava-
sok meredek oldalán a vörös szín világos árnyalatainak minden
elképzelhető kombinációja ömlött szét. Kissé lejjebb a kékes szí-
nű gleccser domború felületén az árnyak óriási kék színű sávjai
feküdtek. Ez a kék alap még jobban hangsúlyozta a hegyek tö-
megének légies könnyedségét, s úgy tűnt, mintha azok saját fé-
nyüket árasztanák, a köztük látható égbolt pedig arany tenger-
ként ragyogott.
Eltelt néhány perc. A nap feljebb emelkedett az ég peremén.
Az arany bíbor színű árnyalatot kapott, s a csúcsok rózsaszín pa-
lástja tiszta kékre változott. A gleccser pedig ezüst színben tün-
dökölt. Csörögtek a szerszámok, a munkások nagy lármával haj-
tották elő a lovakat, átkötötték, és felrakták a málhát, én pedig
még mindig a fények elbűvölő ragyogásában gyönyörködtem. A
tajgai utak szűk látóhatára, a tundrák vad ridegsége után új vi-
lág tárult ki előttem, az áttetsző ragyogás, a nap könnyed és vál-
tozékony játékának új világa.
 Amint látják kedves olvasóim, az altaji havasok iránti első sze-
relmem váratlanul és hevesen lobbant fel. Ez a szerelem a legki-
sebb csalódást sem okozta nekem, hanem egyre újabb élmé-
nyekkel ajándékozott meg. Nem kívánom leírni azt az érzést,
amely a hegyi tavak kristálytiszta, kék vagy smaragdzöld vizé-
nek, vagy a kék jég tündöklő ragyogásának láttán ragadja meg
az embert. Csak annyit szeretnék mondani: a hófedte hegyek fe-
lejthetetlen látványa a természet szépségének mély megértését
váltotta ki bennem. A fénynek, az árnyaknak és színeknek ezek
a majdnem zenei változásai gyönyörű harmóniába olvadtak
össze. És én, a nagyonis földi ember a hegyek világában szinte
más természetűvé lettem, s kétségtelen, hogy felfedezésemet,
amelyről mindjárt beszélni fogok, bizonyos fokig éppen ennek a
különleges szellemi beállítottságnak köszönhetem.
Utunk magas hegyi szakaszát elhagyva, újból leereszkedtünk
a Katuny völgyébe, majd pedig az újmoni sztyeppére, ebbe a sík
medencébe, ahol a lovaink nagyszerű legelőt találtak. A Tyerek-
tyinszkij havasokban nem találtam semmit, ami geológiailag
érdekes lett volna, ezért Ondugajt elérve, segítőtársamat Bijszk-
be küldtem a gyűjteményekkel és felszerelésekkel. A csemali az-
beszt-lelőhelyeket könnyűszerrel magam is megnézhettem. Ket-
tesben a vezetővel gyorslábú lovainkon hamar elértünk a Katu-
nyig, és Kajancsa faluban pihenőt tartottunk.

Az illatos mézzel édesített tea különösen ízletes volt, és hossza-

san üldögéltünk a kis kertben a tiszta gyalult, fehér asztalnál.
Vezetőm egy kissé komor, hallgatag ojrot rézkarikákkal díszített
pipáját szívta. Én a Csemalig vezető további út érdekességeiről
kérdezősködtem a házigazdánktól. A atal, napbarnított arcú
tanító készségesen kielégítette kíváncsiságomat.
 – És még valamit, mérnök elvtárs – mondotta. – Nem messze
Csemaltól érintenek majd egy kis falut. Ott él a mi híres festő-
művészünk, Csoroszov – bizonyára hallott már róla. Az igaz,
hogy az öreg egy kicsit morgós, de ha valakit a szívébe fogad,
annak mindent megmutat, és a képei csodálatosak!…
Visszaemlékeztem Csoroszovnak azokra a képeire, amelyeket
Tomszkban és Brijszkben láttam, különösen a „Katuny koroná-
já”-ra és a „Han-Altaj”-ra. Nem volna rossz betetőzése altaji ta-
nulmányaimnak Csoroszov sok-sok alkotását saját műtermében
megnézni, s megszerezni legalább valami vázlatot.
Másnap délben jobbról megpillantottam a jelzett széles szaka-
dékot. Néhány világossárga új faház ragyogott a dombról a vö-
rösfenyőerdő alján. Minden pontosan megfelelt a kajancsai taní-
tó leírásának, ezért magabiztosan indultam lovamon Csoroszov
festőművész háza felé.
Arra számítottam, hogy valami zsémbes öregembert találok,
és csak csodálkoztam, amikor a tornácon egy élénk, gyors és ha-
tározott mozgású, sovány, borotvált arcú fér jelent meg. Alig-
hogy megpillantottam sárgásbarna mongol arcát, rögtön észre-
vettem, hogy égnekálló kefehaja és tüskés bajusza erősen őszül.
Beesett arcát a kiugró pofacsontok alatt és magas homlokát
mély barázdák szántották keresztül-kasul. Kedvesen fogadott,
de azt nem mondhatom, hogy örült volna, kissé zavartan indul-
tam el mögötte.
De amikor látta, hogy őszintén lelkesedek az Altaj szépségéért,
szívélyesebb lett. Szűkszavú elbeszélései az Altaj néhány külö-
nösen elragadó helyéről világosan az emlékezetembe vésődtek.
Meg gyelőképessége rendkívül éles volt.
A tágas műterem a nagyablakokkal a ház felét foglalta el. A
vázlatok és kisebb festmények tömegéből egyen azonnal meg-
akadt a szemem. Csoroszov felvilágosított: ez az ő egyéni válto-
zata a „Deni-Der” (Hegyi Szellemek Tava) című képről, amely-
nek nagy vászna az egyik szibériai múzeumban van.
 Ezt a kis festményt részletesen leírom, minthogy rendkívül
fontos a továbbiak megértéséhez.
A sötét tónusú képet az esteli nap sugarai világítják meg. A
kép középső részét betöltő tó kékesszürke felülete hideget és
néma nyugalmat áraszt. Az előtérben, a sziklák melletti sima
parton, ahol a zöld fűtakaró fehér hófoltokkal váltakozik, egy
cirbolyafenyő törzse fekszik. Közvetlen a kidőlt fa gyökereinél
nagy, kékes színű jégtömb támaszkodik a parthoz. A kisebb jég-
tömbök és a nagy, szürke kövek hol zöldes, hol szürkéskék ár-
nyékot vetnek a tó felületére. Két, széltől tépett alacsony cirbo-
lyafenyő emeli sűrű ágait, mintha égfelé tárt kezek volnának. A
háttérben a cikcakkos hegyek hófedte meredek falai lila meg
fakó szalmaszín tömbökben egyenesen a tóba szakadnak. A kép
középpontjában egy jégborította hegynyúlvány kék gleccserjég
tömegét bocsátja a tóba, felette pedig félelmetes magasságban
háromoldalú gyémántpiramis tornyosul, amelytől balra rózsa-
szín felhők úsznak. A gleccser lesimította és nagyon meredek
lejtőjű völgy bal szélén szabályos kúp alakú hegy emelkedik,
amelyet ugyancsak majdnem teljesen hótakaró föd. Csak a rit-
kán elszórt fakó szalmaszín csíkok jelzik a sziklás, meredek lej-
tőket. A hegy széles alapzaton áll, sziklás fokai óriási lépcsőként
ereszkednek a tó túlsó partjához.
Az egész képről az a néma csend és hideg, csillogó tisztaság
áradt, amely a Katunyi hegyláncon tett utazásom alkalmával
annyira rabul ejtett. Sokáig álltam és néztem az altaji havasok
igazi arcát, megcsodáltam a nép nom meg gyelőképességét,
mely a tónak a Deni-Der, Hegyi Szellemek Tava nevet adta.
– Hol találtak önök ilyen tavat? – kérdeztem. – Valóban létezik
egy ilyen tó?
– Van. És meg kell mondanom azt is, hogy a valóságban még
szebb. Az én érdemem csak az, hogy a benyomás lényegét helye-
sen vászonra tudtam vetni – válaszolta Csoroszov. – Ehhez a lé-
nyeghez nem ingyen jutottam… Ezt a tavat megtalálni nem
könnyű, de természetesen lehetséges. De minek az Magának?
– Egyszerűen csak szeretném megnézni ezt a csodálatos he-
lyet. Ha az ember egyszer ilyet láthat, utána akár meg is hal-
hat…
A művész fürkészően nézett rám.
– Valóban úgy van, ahogy mondja „Még a haláltól is elfelejt fél-
ni.” Ön valószínűleg nem tudja, hogy az ojrotok körében milyen
legendák fűződnek ehhez a tóhoz.
– Nyilván érdekesek, ha ilyen költői nevet adtak neki.
Csoroszov most a képre nézett:
– Semmi ilyesmit nem vett észre?
– De, észrevettem. Itt a bal sarokban, ahol a kúp alakú hegy
emelkedik – mondtam. – De bocsásson meg, mert a színek itt ne-
kem teljesen lehetetlennek tűnnek.
– Nos nézze meg még gyelmesebben…
Újból vizsgálni kezdtem a képet. A művész munkája annyira
nom volt, hogy minél tovább néztem, annál több részlet tárult
fel előttem. A kúp alakú hegy lábánál zöldesfehér színű felhő
tornyosult, gyönge fényt árasztva. E fény és a csillogó hó fénye
egymást keresztezve, visszaverődve, érthetetlen módon vöröses
színű árnyak hosszú sávját vetette a víz felszínére. Ugyanilyen,
csakhogy sokkal sötétebb, majdnem vérszínű foltok látszottak a
sziklahasadékok törési felületein. Azokon a helyeken, ahol a
hegylánc fehér falai mögül előtörtek a Nap egyenes sugarai, a
jégtömbök és sziklák felett hosszú, óriási emberi alakokhoz ha-
sonló kékeszöld színű füst- vagy gőzoszlopok emelkedtek, baljós
és fantasztikus képet kölcsönözve a tájnak.
– Nem értem – mutattam a kékeszöld oszlopokra.
– Ne is próbálja megérteni – mosolyodott el Csoroszov. – Ön
nagyon jól ismeri a természetet és szereti, de ne higgyen neki!
– És ön mivel magyarázza ezeket a vörös lángokat a sziklákon,
a kékeszöld oszlopokat, a ragyogó felhőket?
 – A magyarázat egyszerű: – hegyi szellemek – válaszolta nyu-
godtan a művész.
Feléje fordultam, de a mosolynak legkisebb jelét sem vettem
észre arcán.
– Nem viccelek – folytatta ugyanolyan hangon. – Ön azt gon-
dolja, hogy a tó csak páratlan szépsége miatt kapta nevét? Szép-
nek szép, de a híre bizony nagyon rossz. Látja én ezt a képet fes-
tettem róla, és alig szabadultam meg onnan élve. Kilencszázki-
lencben voltam ott, és tizenháromig állandóan csak betegesked-
tem…
Megkértem a művészt, beszéljen a tóhoz fűződő legendákról.
Leültünk a sarokban levő sárga-kék színű, durva mongol sző-
nyeggel borított, széles díványra. Onnan láthattuk a „Hegyi
Szellemek Tavát”.
– E hely szépsége – kezdte Csoroszov – régóta vonzotta az em-
bert, de valami titokzatos erő gyakran elpusztította azokat, akik
a tónál jártak. Végzetes hatását én is tapasztaltam magamon.
Erről azonban később beszélek. Érdekes, hogy a meleg nyári na-
pokon a legszebb, de éppen az ilyen napokon érvényesül a leg-
jobban pusztító ereje. Az embereken – alighogy meglátták a vér-
vörös lángokat a sziklákon, a kékeszöld oszlopok kísérteties vil-
logását – furcsa érzés vett erőt. Úgy érezték, mintha a környező
hófedte hegyormok iszonyatos teherrel nehezednének a fejükre,
a szemükben rikítóan fénylő sugarak vibráltak. Az emberek vá-
gyódtak ide, a kerek, kúpalakú hegyhez, ahol a hegyi szellemek
kékeszöld színű csalóka képei derengtek előttük a zöldes színű,
fénylő felhő körül táncolva. De mihelyt odaértek, minden el-
tűnt, a tavat csak a kopár sziklák őrizték komoran. Fulladozva, a
hirtelen erőveszteség miatt alig vonszolva magukat, leverten
hagyták ott a szerencsétlenek a végzetes helyet, de rendszerint
már az úton utolérte őket a halál. Csak néhány rendkívül szívós
szervezetű vadász jutott el – hihetetlen kínszenvedés árán – a
legközelebbi jurtáig. De némelyek közülük is meghaltak, mások
sokáig betegeskedtek, örökre elveszítve egykori erejüket és bá-
torságukat. Ezért aztán széltében elterjedt a Deni-Der rossz híre,
és az emberek úgyszólván nem is mentek többé oda. Nem él ott
sem állat sem madár, a bal parton pedig, ahol a szellemek gyüle-
keznek és táncolnak, még csak fű sem nő. Ezt a legendát még
gyermekkoromban hallottam, és már régen vágyódtam a szelle-
mek birodalmának meglátogatására. Húsz évvel ezelőtt két na-
pot töltöttem ott, teljesen egyedül. Az első nap nem vettem ész-
re semmi különöset, és sokáig dolgoztam, tanulmányokat készí-
tettem. Egyszercsak sűrű felhők jelentek meg az égen, megvál-
toztatták a megvilágítást, és nem sikerült, vászonra vetnem az
áttetsző hegyi levegőt. Elhatároztam; még egy napig maradok.
Az éjszakát az erdőben töltöttem, fél versztnyire a tótól. Este felé
furcsa forróságot éreztem a számban, és könnyű émelygést, ami
miatt állandóan köpködnöm kellett. A magaslaton való tartóz-
kodást rendszerint jól bírtam, és most csodálkoztam, hogy mi-
ért van rám ilyen hatással a ritka levegő.
A következő nap csodálatos reggele kitűnő időt ígért. Zúgó fej-
jel vánszorogtam a tóhoz, roppant gyengének éreztem magam,
de hamarosan beletemetkeztem a munkámba, megfeledkezve
mindenről. A Nap meglehetősen melegen sütött, amikor a ké-
sőbbi, a kép alapjául szolgáló tanulmányomat befejeztem, s
odébbtettem a festőállványt, hogy utolsó tekintetet vessek a
tóra.
Nagyon elfáradtam, a kezem remegett, néha szédülést érez-
tem, a gyomrom émelyegni kezdett. Ekkor megláttam a tó szel-
lemeit is. A víz tiszta felületén alacsony felhő árnyéka úszott. A
Nap sugarai, amelyek rézsút hullottak a tóra, pillanatnyi sötéte-
dés után mintha fényesebbek lettek volna. A fény és az árnyék
távolodó határán hirtelen észrevettem néhány kísérteties, ké-
keszöld színű oszlopot. Köpenybe burkolódzott óriási emberi
alakokra emlékeztettek. Az alakok hol egy helyben álltak, hol
gyorsan odébbmentek, hol pedig eltűntek a levegőben. Nyo-
masztó félelemmel néztem a szokatlan látványt.
Még néhány percig tartott a kísértetek néma tánca, azután
mintha vérpiros lángok lobbantak volna fel a sziklákon. Az
egész fölött gomba alakú, halvány zöld fényt árasztó felhő lebe-
gett…
Hirtelen úgy éreztem, hogy erő áramlik a tagjaimba, látásom
élesebb lett, a távoli sziklák mintha közeledtek volna felém, és
tisztán láttam meredek falaik minden részletét. Megragadtam
az ecsetet, vad erővel mártottam a festékbe, és gyors vonásokkal
igyekeztem vászonra vetni ezt a nem mindennapi látványt.
Könnyű szellő lebbent át a tó felelt, a felhő egy pillanat alatt
eltűnt, és eltűntek a kékesen zöld kísértetek is. Csak a vörös lán-
gok lobogtak továbbra is komoran a sziklák között, tükörképük
a sziklák árnyékában széttörött a vízen. Az indulat, amely az
előbb magával ragadott, gyorsan alábbhagyott, pillanatok alatt
elgyengültem, az életerő valósággal kifolyt az ecsetet és palettát
tartó ujjaimból. Valami rossz előérzet sietni késztetett. Becsuk-
tam a vázlatfüzetet, összeszedtem cókmókomat, miközben úgy
éreztem, hogy valami borzasztó teher nehezedik a váltamra és a
fejemre…
A tó felett erősödött a szél. A víz átlátszó kék tükre elhomályo-
sult. Fellegek ülték meg a hegyek ormát, és a környezet tiszta
színei gyorsan halványultak. A tó derűt sugárzó, tiszta szépsé-
gét szomorú ridegség váltotta fel. Kialudtak a vörös lángok a kí-
sértetek táncának helyén, és csak a komor sziklák feketéllettek a
hófoltok közül. Hangos, fájó sóhajtás szakadt ki a keblemből,
amikor erőtlenül és a rám nehezedő nyomással küzdve hátat
fordítottam a tónak. Zavaros álomnak tűnt az út, de végül még-
is elértem addig a helyig, ahol a megállapodásunk szerint kísé-
rőim vártak, mert nem voltak hajlandók velem jönni a Deni-
Derhez. A hegyek himbálództak velem, a hányinger teljesen el-
gyengített. Néha elestem és sokáig fekve maradtam, nem volt
erőm felkelni. Hogyan jutottam el a kísérőimhez, arra már nem
is emlékszem, de az most már nem is érdekes. Az a fontos, hogy
hátamra kötött láda a tanulmányokkal épségben maradt.
Kísérőim messziről látták, hogy mi van velem. Elvittek a tá-
borba, és hanyatt fektettek, a fejem alá egy hátizsákot csúsztat-
tak.
– De most aztán elpatkolsz Csorosz! – jegyezte meg részvétle-
nül egyik öreg vezetőm.
Amint látja nem haltam meg, de nagyon sokáig beteg voltam.
A kimerültség és látásom gyengülése végtelenül kellemetlen
volt, és sokáig akadályozott a munkában. A Deni-Dert ábrázoló
nagy képet csak egy év múlva készítettem el. Apránként dolgoz-
tam rajta egy-egy kicsit, amikor csak lábra tudtam állni. Most
már láthatja, hogy a Deni-Der és a hegyi szellemek meglátogatá-
sa mibe került nekem.
Csoroszov elhallgatott. A nagy ablakon át tekintetem a ho-
mályba burkolódzott völgyre siklott. Az elbeszélést nagyon ér-
dekesnek találtam, és semmi okom sem volt arra, hogy ne
higgyek a művész szavainak, de a csodálatos jelenségekre, ame-
lyeket a művész a vásznán megörökített, akkor semmilyen ma-
gyarázatot sem tudtam találni. Átmentünk az ebédlőbe. Az asz-
tal felett függő lámpa fénye elűzte az irrealitás e furcsa elbeszé-
lés keltette árnyékát. Nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem,
hol találhatom meg a Hegyi Szellemek Tavát, ha esetleg valami-
kor alkalmam nyílik oda elmenni.
– Úgy látom, rabul ejtette önt ez a tó! – mosolyodott Csoroszov.
– Hát csak menjen el, ha nem fél. Írja.
Noteszt és ceruzát vettem elő a hátizsákból.
– Ez a hely a Katunyi hegylánc keleti végén van. Tulajdonkép-
pen egy mély szakadék a Csujsaki és a Katunyi havasok között.
Az Argutba a folyó torkolatától negyven kilométernyire, a folyó
irányában a bal parton torkollik a Junyeur patak. Ez a hely gye-
lemre méltó, mert az Argut itt elkanyarodik és a Junyeur széles,
lapos helyen torkollik az Argutba. A patak torkolatától menjen
fölfelé az Argut bal partján, mondjuk, úgy hat kilométernyire,
és itt a menetirányban balról kis forrás – vagy ha úgy tetszik pa-
tak tűnik fel. A patak ugyan nem nagy, de a völgy nagyon széles,
mélyen benyomul a Katunyi hegyláncba. Ebbe a völgybe men-
jen be. A hely száraz, imitt-amott nagy vörösfenyőket talál.
Amikor már elég magasra felkapaszkodik, egy kis vízesés mere-
dek zuhogójához ér, a völgy itt jobbra fordul. A völgy feneke tel-
jesen sík, széles. Egymás után érkezik öt tó partjára, hol fél-
versztnyire, hol versztnyi távolságra vannak egymástól. Az utol-
só, az ötödik, ahonnan már nem vezet tovább járható út, az a
Deni-Der. Kész. Csak arra vigyázzon, össze ne tévessze a szaka-
dékokat, mert ott völgy is meg tó is sok van. De várjon csak, na-
gyon jó ismertetőjel jutott az eszembe! A patak torkolatánál…
ahol az Argutról befordul, kis lápot talál, annak a szélén balra
hatalmas, kiszáradt vörösfenyő állott korona nélkül, két nagy
száraz ága úgy meredt felfelé, akár az ördög villája. Ha még
megvan, arról megtalálja az utat.
Feljegyeztem Csoroszov útmutatásait, nem is gondolva arra,
hogy később milyen nagy hasznát veszem.
Reggel megnéztem Csoroszov festményeit, de egyiket sem ta-
láltam a Deni-Derhez foghatónak. Mivel tudtam, hogy a kép mi-
lyen értékes, nagyon szerény anyagi eszközeim lévén még csak
célzást sem tettem arra, hogy esetleg megvenném. Két hófedte
hegyeket ábrázoló vázlatot vettem, s a művésztől egy kis tollraj-
zot kaptam ajándékba, mely rendkívül művészi vonásokkal áb-
rázolta kedvenc vörösfenyőimet.
Búcsúzáskor Csoroszov azt mondta:
– Látom, önnek nagyon tetszik a Deni-Der, de azt nem adha-
tom oda. Ellenben adok önnek egy tanulmányt, amelyet a tónál
csináltam. De… és ekkor egy kicsit elhallgatott – csak azután, ha
már meghaltam. Most nehéz megválnom tőle. De ne búsuljon,
nem kell sokáig várnia… majd elküldik önnek… egész komo-
lyan! – tette hozzá nyugtalanító higgadtsággal.
Hosszú életet kívánva Csoroszovnak, magamnak pedig mi-
előbbi találkozást vele, lóra ültem, de a sors, mint ahogy az ké-
sőbb bebizonyosodott, örökre elválasztott bennünket.

Nem kerültem egyhamar az Altaj vidékére. Négy esztendő telt el

megfeszített munkával, az ötödikben pedig egy időre munka-
képtelen lettem. A kegyetlen reuma – a tajgakutatók szakmai
betegsége – fél évre ágynak döntött. A betegség nagyon megvi-
selte a szívemet.
Beleunva a kényszerű tétlenségbe, a déli üdülőhelyről a ko-
mor, de kedves Leningrádba menekültem, majd a főigazgatóság
javaslatára a sze dkani és közép-ázsiai higany-lelőhelyeken dol-
goztam. A napos Turkesztánban reméltem megszabadulni a tes-
temet legyőző nyavalyától, hogy aztán visszatérjek a zord észak-
ra, amely engemet örökre rabul ejtett. Ez a vágyam nemsokára
be is teljesedett.
Az egyik langyos tavaszi estén, éppen, a mikroszkóp mellett
ültem otthon, csomag érkezett, ami jobban elkeserített, mint
amennyire megörvendeztetett. A sima vörösfenyő deszkából ké-
szült ládában a Deni-Dert ábrázoló festmény volt, mint annak a
jele, hogy Csoroszov mester befejezte munkás életét. Elég volt
újból meglátnom a Hegyi Szellemek Tavát, azonnal csakúgy tor-
nyosultak bennem az emlékek.
A Deni-Der távoli és elérhetetlen szépsége nyugtalanító szo-
morúsággal töltött el. A szomorúságot munkával igyekeztem el-
oszlatni. A sze dkani kőzet egy új metszetét tettem a mikro-
szkóp alá. Megszokott mozdulattal engedtem le a mikroszkóp-
csövet a lencseállító csavarral. A mikrométercsavarral beállítot-
tam a gyújtópontot, és elmélyedtem a higanyérc fokozatos kris-
tályosodásának tanulmányozásában. A metszet – egy lecsiszolt
kőzetlap – majdnem tiszta cinóber volt, és tanulmányozásával
nem sokra mentem. A metszet által visszavert színek nom ár-
nyalatai villanyfénynél nem látszottak. Az Opak-illuminátort[1]
Silvermann-félével cseréltem ki, a ferde megvilágításhoz és be-
kapcsoltam a napfénylámpát. Nagyszerű ötlet ez a lámpa, he-
lyettesíti a napfényt a mikroszkóp szűk világában.
A Hegyi Szellemek Tava képzeletemben továbbra is előttem
állott, és eleinte még nem is csodálkoztam, amidőn a mikro-
szkópban megláttam a kékes acélon a vörös visszfényt, amely
annak idején a művész alkotását gyelve annyira meglepett.
Csak másodpercekkel később jöttem rá, hogy nem a képet, ha-
nem a higanyérc belső re exeit gyelem. Megfordítottam a
tárgyasztalt és a vérvörös visszfények hunyorogni kezdtek, ki-
aludtak vagy sötétebb barnás-vöröses árnyalatba mentek át,
míg az ásvány felületének nagy része továbbra is a hideg fém
színében játszott. Egy még meg sem született feltevés előérzeté-
től fellelkesedve, a Hegyi Szellemek Tavára irányítottam a nap-
fénylámpa fényét. Ekkor a kúp alakú hegy lábánál a sziklákon
pontosan olyan színárnyalatokat láttam, mint amilyeneket az
előbb a mikroszkóp alatt.
Gyorsan fogtam a színtáblázatot, és ott megtaláltam a színe-
ket a képletekkel… Egyébként minek itt magukat a képleteket
felsorolni? Csak annyit mondok, hogy a különböző fémek érceit
és a fémeket tanulmányozó tudományban – a mineralográ á-
ban – színtáblázat van, amely minden elképzelhető szín leg no-
mabb árnyalatait is felsorolja. A színárnyalatok száma kb. hét-
száz. Minden árnyalatnak külön jelzése van. Az árnyalatok
összege alkotja az ásvány képletét. Ennek alapján megállapítot-
tam, hogy Csoroszov színei – az ő képzeletében a hegyi szelle-
mek tartózkodási helye –, e táblázatok szerint, különböző meg-
világítási feltételek mellett és különféle beesési szögekben, a
fény valamennyi bonyolult játékában, pontosan a cinóber ár-
nyalatainak felelnek meg. A Deni-Der titka azonnal világossá
vált előttem. Csak azt nem tudtam megérteni, hogy miért nem
jutott mindez eszembe még ott az Altaj-hegységben.
Gyorsan taxiért telefonáltam és odahajtattam a kerítéshez,
amely mögött a vegyészeti laboratórium nagy ablakai világítot-
tak. Vegyész és fémkohász ismerősöm még ott volt.
– Nicsak a szibériai mackó! – fogadott barátságosan – No, mi
újság, megint valami sürgős analízis?
– Nem, Dmitrij Mihajlovics, felvilágosításért jöttem. Tud-e va-
lami érdekeset mondani a higanyról?
– A higanyról?! Olyan fontos fém, hogy vaskos könyvet lehet-
ne írni róla. Mire van szüksége, magyarázza meg pontosabban.
– Nos, hát a higany 360 C°-on forr és hány C°-on párolog?
– Mindig, kedves barátom, mindig, az erős hideg kivételével.
– Tehát illó?
– Fajsúlyához képest rendkívül illó. Például: egy köbméter hi-
ganygőzzel telítődött, levegőben húsz fok melegen öttized
gramm, száz fok melegen pedig már majdnem két és fél gramm
higany van.
– Még egy kérdés: van-e színe a higanygőznek vagy nincs, ha
van, milyen?
– A higanygőz színtelen, de néha átmenő fényben, erős sűrítés
esetében kékeszöld színárnyalatot mutat. Ritkított levegőben
pedig elektromos kisülésekkor zöldesfehér színben játszik.
– Most már minden világos. Hálás köszönet!
Öt perc múlva az orvosom ajtaján kopogtam. A kedves öreg,
amikor hangomat meghallotta, riadt arccal maga jött ki a váró-
terembe.
– Mi történt? Megint a szívével van baj?
– Dehogy kérem! Csak egy pillanatra. Mondja, milyenek a hi-
ganygőz okozta mérgezés főbb tünetei?
– Hát kérem, a higanymérgezés általános tünetei: nyálfolyás,
hányás, de hogy maga a higanygőz milyen hatással van az em-
beri szervezetre, rögtön megnézem… Jöjjön be.
– No, nem. Csak egy percre jöttem. Nézze meg gyorsan kedves
Pavel Nyikolajevics!
Az öreg bement a rendelőbe, és pár perc múlva kezében nyi-
tott könyvvel jött vissza.
– Nos, idehallgasson. A higanygőz hatása: a vérnyomás csök-
kenése, ingerlékenység, gyors, akadozó légzés, és végül szívbé-
nulásos halál.
– Nagyszerű, bámulatos! – mondottam kitörő örömmel.
– Mi nagyszerű? A szívbénulásos halál?
De én csak nevettem, gyerekesen mulattam az orvos zavarán,
és futottam le a lépcsőn. Most már biztos voltam benne, hogy el-
gondolásom feltétlenül helyes.

Hazaérve telefonáltam a főigazgatóságra, és közöltem, hogy

munkánk érdekében haladéktalanul az Altajba kell utaznom.
Megkértem, hogy engedjék velem atal munkatársamat. Kra-
szulint, akinek zikai erejére és jó fejére nagy szükségem volt,
tekintettel még mindig elég gyenge egészségi állapotomra.
Május közepén már akadály nélkül megközelíthettük a tavat.
Ekkor indultam el egy Iny nevű faluból, a csujszki országúton
Kraszulinnal és még két tapasztalt tajgakutató munkással.
Pontosan emlékeztem még a megboldogult művésznek az
előttem álló útra vonatkozó felvilágosításaira, és ami ennél is
fontosabb, a régi szakadozott notesz, amelybe Csoroszov szavait
feljegyeztem, a zsebemben volt.
Amikor kis osztagom az est leszálltával, egy kis száraz magas-
laton – a völgy torkolatában a villához hasonló kiszáradt vörös-
fenyővel szemben – sátrat vert, izgatottan gondoltam arra, hogy
holnap bebizonyosodik feltevésem helyessége. Bebizonyosodik;
helyes-e az értelem útja a fantázia labirintusán át, vagy még az
ojrot festőművész mesebeli szellemeinél is valószínűtlenebb va-
lamit találtam ki. Izgalmam Kraszulinra is átragadt. Leült mel-
lém a kis dombra, ahonnan elgondolkozva néztem a kiszáradt
vörösfenyő villához hasonló ágát.
– Vlagyimir Jevgenyevics – kezdte halkan –, ön azt ígérte, ha
majd a hegyhez érünk elmondja utazásunk célját.
– Remélem – legkésőbb holnap – gazdag, lehetséges, hogy rész-
ben szabad állapotú higany-lelőhelyet fedezünk fel. Holnap
meglátjuk igaz-e vagy sem. Ön tudja, hogy a higany rendszerint
szétszórtan, kis koncentrációkban található a lelőhelyein. Nagy
lelőhely, gazdag higanykészlettel a világon csak egy van – éspe-
dig…
– …A spanyolországi Almadenben – mondta rá Kraszulin.
– Igen, már évszázadok óta Almaden látja el higannyal a fél vi-
lágot. Ott egyszer egy tiszta higannyal telt kis tavat találtak.
Nos, hát én most arra számítok, hogy valami ehhez hasonlót ta-
lálunk. Hogy itt egész cinóbersziklák vannak, abban biztos va-
gyok, ha csak…
– No, Vlagyimir Jevgenyevics, ha mi ilyen lelőhelyet fedezünk
fel, az fordulat lesz a higanygazdálkodásban.
– Természetesen, kedves barátom! A higany az elektrotechni-
kának is és az orvostudománynak is fontos féme. No, de most
menjünk aludni! Holnap már a sötétben fel kell kelnünk. Úgy
látszik, borús idő lesz, de nekünk éppen olyanra van szüksé-
günk.
– Miért olyan fontos a borús idő? – kérdezte Kraszulin.
– Azért, mert nem akarom sem magukat megmérgezni, sem
én nem akarok öngyilkos lenni. A higanygőz nem tréfadolog.
Ezt bizonyítja az is, hogy a lelőhely felfedezése évszázadokig tar-
tott, pontosan a higanygőz mérgező hatása miatt. Mi holnap
megküzdünk a Deni-Der hegyi szellemeivel, és majd meglát-
juk…
 Könnyű rózsaszínű köd ülte meg a hegyeket. A völgyre sötét-
ség borult. Csak a havasok meredek csúcsai fénylettek még so-
káig a hegyek mögött rejtőző nap sugaraiban, majd azok is sö-
tétbe burkolództak. A hegyeket hamuszínű függöny rejtette el.
Ragyogtak a sötét égen a csillagok. Még mindig a tűz mellett ül-
tem, és fújtam a füstöt, de végül leküzdöttem izgalmamat és
aludni tértem.
A következő nap eseményeire – magam sem tudom miért –
csak töredékesen emlékszem.
Világosan emlékezetembe vésődött a harmadik és negyedik tó
közötti széles, teljesen sík völgy. A mocsaras völgy közepét sima,
zöld mohaszőnyeg borította. Csak a völgy szélén nőttek nagy
cirbolyafenyők. Az egyik oldalról csapott koronájú fák hatalmas
ágaikat a Hegyi Szellemek Tava felé nyújtották, s azok pontosan
olyanok voltak, mint magas oszlopokra tűzött komor zászlók.
Alacsony, szürke felhők úsztak gyorsan a fenyők fölött, mintha
a titokzatos tóhoz igyekeznének.
A negyedik tó kicsiny volt és kerek. A leheletszerű köddel borí-
tott kékesszürke vízből hegyes sziklasorok meredtek ki. Átkelve
rajtuk sűrű bozótba keveredtünk, de tíz perc múlva már ott áll-
tunk a Hegyi Szellemek Tavának partján. A szomorúság fátyla
borította a tó vizét és a hegyek havas lejtőjét. De én mégis felis-
mertem benne a hegyi szellemeknek azt a templomát, amely
néhány évvel ezelőtt Csoroszov műtermében annyira elbűvölt.
A kúp alakú hegy lábánál levő acélszínű sziklákig eljutni elég
nehéz feladatnak bizonyult. De pillanatok alatt elfelejtettünk
minden fáradtságot, amikor, a geológiai kalapács az első nehéz
cinóber darabot letörte a szikla széléből. Innen a sziklák csapott
lépcsőzettel egy kis mélyedés felé lejtettek, amely fölött könnyű
köd terjengett. A mélyedést zavaros, forró víz töltötte meg. Kö-
rülötte mély hasadékokból forróvizű források bugyogtak, ködbe
burkolva a mélyedés szélét.
 Megbíztam Kraszulint, hogy szemmértékkel vegye fel az érc-
mező adatait, magam pedig a ködfelhőn át az egyik munkással a
hegy lábához mentem.
– Mi az ott, vezető elvtárs? – kérdezte váratlanul a munkás.
Odanéztem ahová mutatott. A sziklákkal félig körülvett hi-
gany-tó, az én megvalósult álmom, halvány, baljós fényben ra-
gyogott. A kis tó felülete mintha domború lett volna. Leírhatat-
lan izgalommal hajoltam rugalmas felülete fölé, belemártottam
kezemet a csúszós, sűrű folyadékba, és arra a néhány ezer tonna
folyékony fémre gondoltam, amit én ajándékozok a hazának.
A hívásomra odafutott Kraszulin szóhoz sem tudott jutni bá-
mulatában. De mérsékelni kellett a lelkesedést, és sürgetni úti-
társaimat a szükséges munkák elvégzésére. A fejemet máris ne-
héznek éreztem, a szám égett – a kezdődő mérgezés baljós jelei.
Kattogni kezdtem jobbra meg balra a fényképezőgéppel, az
egyik munkás megtöltötte higannyal a kulacsokat a tóból. Kra-
szulin és a másik munkás gyorsan felmérte az érckőzetek kitü-
remléseit és a tavat. Úgy tűnt, hogy bár mindennel villámgyor-
san elkészültünk, mégis lassan mentünk vissza, fáradtan, a le-
vertség és félelem egyre fokozódó érzésével küszködve. Mialatt
nagy nehezen a bal part felől megkerültük a tavat, a felhők szét-
oszlottak, és szemünk előtt feltárult a csiszolt gyémánthoz ha-
sonló hegyfok. A Nap ferde sugarai áttörtek a távoli szakadéko-
kon, és a Deni-Der völgyét áttetsző, szikrázó fény árasztotta el.
Visszafordultam, és ekkor megláttam a kékeszöld kísérteteket,
amint az általunk nemrég elhagyott helyen tündököltek. Sze-
rencsére a part fokozatosan egyenesebb lett, és hamar elértünk
a lovakig.
– Gyerünk emberek! – kiáltottam megfordulva a lovammal.
Még aznap leereszkedtünk a második tó völgyébe. A szürkület
beálltával úgy tűnt, mintha az ágaikat felénk nyújtó cirbolyafe-
nyők minket fenyegetnének, s utunkat akarnák állani.
 Akkor éjjel nem valami jól éreztük magunkat, pedig általában
minden jól sikerült.
Ezenkívül nem sok mondanivalóm van. A titokzatos tó annyi
higanyt adott és ad ma is a Szovjetuniónak, hogy ki tudja elégí-
teni sokágú iparunk teljes szükségletét.
Én pedig örökre elismeréssel gondolok az igazi művészre, a
hegyek szellemének bátor kutatójára.

(Ivan Jefremov novellája)

[1]
Opak-illumínátor – a mikroszkóp különleges készüléke, az ásványok visszavert
fényben történő vizsgálatára.