UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1984
 Borító:
Adrian Dadich: Beacon - The Monster of 7th and Tells
 Tartalom
Borító
Címoldal
Hodzsiakbar SAJHOZ: AZON A RENDKÍVÜLI NAPON
Andrej ANYIKIN: GULLIVER ÖTÖDIK UTAZÁSA
Valentyin SZICSENYIKOV: NYLEY
Arthur PORGES: SIMON FLAGG ÉS AZ ÖRDÖG
Oleg AZARJOV: A FESTMÉNY
Kir BULICSOV: A PERSELY
 Hodzsiakbar SAJHOZ:

AZON A RENDKÍVÜLI NAPON

A világ sebészeti klinikáin a XXI. század harmincas éveiben már

kezdett gyakorlattá válni az emberi agy állati szervezetbe (leg-
gyakrabban emberszabású majomba vagy kutyába való) időle-
ges átültetése. Természetesen csak rendkívüli körülmények kö-
zött fordultak e műtéthez, hogy megmentsenek egy embert,
még ha agyát egy időre el is kell választani a balesetek, szeren-
csétlenségek következtében összeroncsolódott testétől. Az
ilyenfajta operációkat és azokat az okokat is, amelyek a végre-
hajtására ösztönözték a sebészeket, részletesen ismertette Goro-
bec professzor, a kiváló szakíró a Tudományos Világakadémia
„Orvosi Szemlé”-jében, és nagyon népszerűen, igazán közérthe-
tően „Aszklépiosztól napjainkig” című munkájában, sőt az Or-
vosi Lexikon 2039. után megjelent kiadásaiban is az ő tollából
ismerkedhetnek meg ezzel az agyműtéttel.
De akárki írt a műtétről, minden szerző egybehangzóan kü-
lönleges helyet szentel azoknak az eseményeknek, amelyek hőse
Suhrat Szalimov volt. És ez nem meglepő. Hiszen olyan ember-
ről van szó, aki akkor hajtott végre állampolgári hőstettet, ami-
kor az agya nem a saját testében volt.
Nagy vonalakban mindenki hallott e históriáról, s ez magától
értetődő. Most azonban a részleteket is megismerheti a világ.
Suhrat Szalimov mérnök-építész nemrégiben megírta, hogy mi
mindent élt át azon a rendkívüli napon, s engedélyt adott
visszaemlékezései közlésére.

Emlékezzenek csak rá, hogy a pamíri barlangok felfedezése mi-

lyen hatalmas szenzáció volt, milyen nagy port vert fel. Az egész
világból összecsődültek a régészek. Azt hajtogatták, hogy a ben-
nük felfedezett agyagtáblákba rótt feliratok új fényt vetnek az
egész terület ókori történetére, és lehetséges, hogy nyomukban
nemcsak ezt a területet kell új módon megítélni.
Az elsők között érkeztem a Pamírra, noha a régészetről csak
homályos elképzeléseim voltak. Én – mérnök-építész vagyok.
Tulajdonképpen az okozta a gondot, hogy a barlangbejárat
egy szinte függőleges szikla legfelsőbb harmadában tátongott.
A régészek számára pedig biztosítani kellett, hogy valamilyen
módon eljussanak a barlangba, berendezéseket, műszereket,
eszközöket kellett odaszállítaniuk, az értékes leleteket pedig le
kellett juttatniuk a mélybe.
Ezért elhatározták a barlanghoz vezető kötélpálya megépíté-
sét. A robbantók a bejárat alatt, nála egy kissé lejjebb, egy terecs-
két képeztek ki, ide tervezték felállítani a kötélpálya egyik tartó-
ját, úgy határoztak, az egyik nyúlvány gerincén állítják fel a má-
sodikat, a harmadikat pedig egy hegyi patak kanyarulatában,
innen már viszonylag egyszerűen elszállíthatták az anyagot az
autóútig, és természetesen, a kívülről jövő anyagot is kényelme-
sen a kötélpályáig szállíthatták.
Alighogy megérkeztem a régészek táborába, máris valósággal
odarepült hozzám egy soványka, de szokatlanul energikus visel-
kedésű kisöreg. Az odarepültet nem is tekinthetjük metaforá-
nak ez esetben. Később megtudtam, hogy az öregecske nem
más, mint a híres Mumin Vahabovics Pulatov régészakadémi-
kus. Csak úgy záporozta a kérdéseket, arra sem adva időt, hogy
magamhoz térjek:
– Végül is mikor építik már fel ezt a kötélpályát? Meddig kell
még várnunk? Évet? Kettőt? Egy évtizedet?
Ez a viharos támadás megdöbbentett, eleinte zavarban vol-
tam, de aztán összeszedtem magam, és nyugodtan elmagyaráz-
tam, hogy minden intézkedést megteszünk az építés meggyor-
sítására, a terv már elkészült, a táskámban van. Ma meg kell ér-
keznie a gépeknek és az anyagoknak, és az egész építkezés nem
tart majd 10-15 napnál tovább.
Az akadémikus szeme dühösen szikrázott.
– Tizenöt nap! De hiszen ennyi idő alatt egy hegyet is lehord-
hatnak! Hogy képzeli, hogy fél hónapig piszmoghatnak egy
ilyen csekély munkával?!
És így szidott, korholt tovább is, csak akikor nyugodott meg,
amikor kijelentettem, hogy mindent megteszünk ennek az
amúgy is szoros időnek a megrövidítésére.
Meg tudtam érteni a régészek türelmetlenségét. Most még
csak gyakorlott alpinisták voltak képesek eljutni a barlangba. A
lecsüngő és előreugró sziklák miatt még helikopterrel sem köze-
líthették meg a barlang száját. Ez volt az oka annak, hogy a
nagyszabású tudományos munkát csak a kötélpálya elkészülte
után lehetett megkezdeni.
Érkezésem után három órával megérkezett a táborba a nehéz
szállítókocsik egész karavánja is. Meghoztak minden szüksége-
set a munkakezdéshez.
A lenti tartót összeszereltük, és még azon a napon gyakorlati-
lag fel is állítottuk. A következő három napot a legfelsőbb tá-
masz építésére fordítottuk – legmagasabb pontja egy szinten
volt a barlangbejárattal. Ezután foghattunk, hozzá a közbülső –
a legsúlyosabb és legmagasabb – tartó felállításához. Amikor
már vége felé tartott az összeszerelése, a bázisról még egy nagy
kapacitású hegyi traktort is segítségül hívtam. Annak segítségé-
vel kívántuk a lehulló nyíl módszerrel felállítani a tartóóriást.
A traktornak a következő reggelre kellett megérkeznie. De es-
tefelé az ég kezdett elkomorodni. A hegyek szinte felolvadtak a
fekete-lilás háttérben, s csak a havas ormok fehérlettek itt-ott
elő, olyan látványt nyújtva, mintha felhők lennének. Hamaro-
san elkezdődött a felhőszakadás, amely a keskeny hegyi pata-
kocskát viharos áradattá változtatta át. Az áradat mindent elsö-
pört, ami csak útjába került. A táborunk alatt levő szakadékba
agyaggal kevert sárga vízáradat zúdult.
Reggelre azonban megjavult az időjárás. A nap kedveskedve
ragyogott a magasból, a patakocska ismét olyan ártatlannak
tűnt, mint a felhőszakadás előtt, a föld gyorsan felszikkadt.
Ismét kapcsolatba léptem a bázissal, és közölték velem, hogy
az áradat több helyütt is elmosta a hegyi utat, egyes helyeken
sziklaomlás is történt. Kiegészítő gépi felszerelést ne várjak két-
három napnál korábban.
Még a rádiót sem tudtam kikapcsolni, a kunyhóba máris bero-
hant az akadémikus. Türelmetlenül dörzsölte a kezét.
– No, kérem, most már végleg felszáradt. Miként lehet, hogy a
maga emberei még mindig nem dolgoznak?
Kezdtem magyarázni neki, hogy a közbenső támasz tömege
sokkal több, mint az első kettőé volt, és hogy nagyobb kapacitá-
sú gépekre van szükség a felemeléséhez. Két nap múlva…
Az akadémikus nem is engedte meg, hogy végigmondjam:
– Két nap! – kiáltott fel. – Hát gúnyolni akar? Két nap!? – És ez-
zel kezdett a rádiósfülke keskeny helyiségében fel-alá száguldoz-
ni, hevesen szidva engem, azt panaszolva, hogy nem vagyok
előrelátó egyáltalán, és korholt, mert nem tudom megszervezni
az ütemes munkát.
Végül is szembefordulva velem, megállt, majd nyugodt han-
gon így folytatta:
– Bocsásson meg, de hát azt mondotta, hogy nincs kellő kapa-
citású traktora… De hiszen van még egy hegyi traktorunk. Mi-
ért nem kapcsolja össze ezt a két gépet? Ha megtenné, biztosan
kellő kapacitással rendelkezne. És nem kellene várakoznunk.
Amit mondott, abban volt igazság. Válaszként a hordozható
számítógépemhez fordultam. – Három, egymáshoz kapcsolt
traktor teljesítménye valóban elégséges lehet ahhoz, hogy a tar-
tót felállítsuk. És őszintén szólva én sem jókedvemből ültem tét-
lenül.
 A traktorvezetőknek elmagyaráztam a feladatukat, és a gép-
csoportot középre állítottam, majd felkapaszkodtam egy hatal-
mas görgelékkőre, amelyről a tartó felállításában részt vevők ki-
tűnően láthattak.
A traktorok jelzésemnek engedelmeskedne lassan megindul-
tak előre. Először az emelőkar emelkedett meg, és maga után
vonta a tartót. A tartó teste megremegett, elvált a talajtól. A csú-
csa lassan a zenit felé emelkedett. A vonótraktorok megerőltetés
nélkül, könnyen dolgoztak. Már-már arra gondoltam, hogy
mindjárt készen vagyunk. És ekkor váratlanul történt valami.
Azt láttam, hogy a tartó előbb megállt emelkedésében, majd
kezdett hátrahanyatlani. Nem értettem, hogy mi is történhe-
tett, a traktorok felé fordultam, és e pillanatban fülsiketítő
füttyöt hallottam. Hatalmas ütés érte a keblemet, valami lerepí-
tett a görgelékkőről, a hegyes kövekre csapódtam. Iszonyú fáj-
dalmat éreztem, s nyomban elvesztettem eszméletemet.

Teljes sötétség vett körül, amikor felébredtem. A nyakamban

enyhe szúró fájdalmat éreztem. Megmozgattam a kezem, lábam
– mintha minden a legnagyobb rendben lenne. És mégis valami
különös és furcsa volt abban, ahogyan akaratomnak a végtagja-
im engedelmeskedtek.
– Suhrat – hallottam egy kellemes női hangot. – Hall engem?
– Hallom! – feleltem. – Mi történt a szememmel?
– Ne féljen, minden rendben lesz – nyugtatgatott ez a hang.
– Ki ön? Ez a régészek tábora? Hol vagyok?
– Nem, ez nem a tábor. Ez a busztoni Sebészeti Klinika. Szvet-
lana Nazarova a nevem. A klinika főorvosa vagyok.
– Szvetlana Nazarova? Buszton?…
Kétszer voltam ugyan Busztonban, de alig ismertem ezt a
szép, modern hegyi városkát, amely nemrégiben keletkezett egy
ősi falucska helyén. De hogy kerültem Busztonba? Hiszen ettől a
városkától legalább 100 kilométernyire van a táborunk. Nekem
pedig úgy tűnt, hogy mindössze néhány pillanat telhetett el az
esésem óta.
– Azonnal megért mindent – Szvetlana Nazarova hangjából
áradt, hogy az asszony zavarban érzi magát. – Az ön szervezete a
baleset során súlyosan megsérült. A fém alkatrész átverte a
mellkasát, megsértette a tüdejét, a szívét és más fontos szerveit.
Azonkívül össze is zúzta magát, amikor az éles, hegyes kövekre
zuhant a magasból. Nagy a vérvesztesége is, vérének jó felét el-
veszítette. – Habozott, de azután szilárd hangon így folytatta: –
sem a táborban, de a klinikánkon sincs olyan berendezés, amely
biztosíthatná, hogy hosszabb ideig fenntarthassuk agyának au-
tonóm munkáját. Ezért végre kellett hajtanunk egy időleges
agytranszplantációt… Át kellett ültetnünk az agyát egy más
élőlénybe…
Szünetet tartott, én pedig feszülten vártam, hogy mit mond
ezután.
– Egy kutya testébe. Karakuz – a legjobb kísérleti kutyánk. Ó,
ne nyugtalankodjék. Hiszen csak néhány óráig lesz ebben az ál-
lapotban. A julduzi helikopter már úton van, hogy elszállítsa
önt egy elsőrendű klinikára, ahol előbb helyreállítják a testét,
majd visszaültetik az agyát is. Ilyen műtéteket már többször is
végeztek, és bizonyára hallott is róluk?
– Nagyon keveset – csak ennyit tudtam motyogni. – Bocsásson
meg, kérem, de ha egy kutya testében van az agyam, akkor mi
módon tudok önnel beszélgetni?
– Az indikátor útján – magyarázta. – Ön nem beszél, hanem
gondolkodik, és az indikátor ezt „lefordítja”. Hangrezgésekké
alakítja át az ön gondolatait. Sajnos, az indikátor stabilis, hely-
hez kötött berendezés, a repülés idején, nem is lesz ön mellett.
Ezért, ha volna valami panasza vagy kívánsága – most mondja
meg. Bármely percben megérkezhet a helikopter.
Eddig én egész életemben még náthás sem voltam. És most
egy ilyen műtét! Természetesen csak egyetlen kívánságom volt
– minél gyorsabban visszanyerni a saját, természetes külsőmet.
– Őszintén szólva – folytatta Szvetlana Nazarova – adhattunk
volna önnek injekciót, és alvó állapotban is átszállíthattuk vol-
na Julduzba. Ez azonban, bár nagyon csekély mértékben, de rej-
tett volna bizonyos sikertelenségi kockázatot is. Ezért döntöt-
tünk a kockázat mellett, az ön bátorságára és józan eszére szá-
mítva. Azonkívül a befejező műtét során törlődni fog az emléke-
zetéből mindaz, amin átment.
És ekkor a tartó felemelése jutott eszembe. Hát, miként is tör-
ténhetett?! És, hogy én előzőleg nem is mertem gondolni rá,
hogy baj lehet. A traktorok teljesítménye természetesen bőven
elegendő volt a tartó felemeléséhez, ámde az a fogómechaniz-
mus, amelyhez a vontatókötelet kötötték, nem volt kellően szi-
lárd ilyen terheléshez. Ez volt a történtek oka. A tartó nem állta
ki a húzást, és a kötél elszakadt, s az egész mechanizmus, a kötél
vonóerejétől működtetve úgy repült ki, mintha ágyúból lőtték
volna ki. Az már csupán a véletlennek köszönhető, hogy csak én
kerültem az útjába. És senkit, csak saját magamat kárhoztatha-
tom a történtekért.
A szememről közben levették a kötést. Világos szobát, kedves
arcú, középkorú asszonyt pillantottam meg néhány assziszten-
se társaságában. Valami fekete, hosszúkás dolog meredt a sze-
mem elé szakadatlan. Rémülten döbbentem rá, hogy ez egy ku-
tyaorr – az én orrom. Egyidejűleg száz és száz különböző szagot
éreztem, a legtöbbjét – életemben először.
Az emberek együttérzéssel néztek. Lehajtottam a fejem, vagy
mégsem a fejem, a pofám.
– Sajnos – mintha mentegetőzni akarna, Szvetlana Nazarova
így folytatta – sajnos arra sem volt időnk, hogy az ön tudatát el-
vágjuk azoknak az érzékleteknek felfogásától, amelyeket Kara-
kuz érzékelhet. De a kalandja végéhez ért. Megérkezett a heli-
kopter. Ha továbbra sincs semmiféle kívánsága, akkor elkap-
csoljuk az indikátortól.
 Kívánságom nem volt.
Julduz új űrrepülőtér volt, s minden repülőgéposztályt képes
fogadni. Az emberiség már túljutott Naprendszere határain,
noha a legközelebbi csillagokhoz vezető utat még mindig távoli-
nak tartottuk. De már megjelentek az első automatikus csillag-
hajók, olyan kutatórendszerek, amelyek feldolgozták és átkutat-
ták a csillagközi térséget. Új típusú hajtóművekkel is folytak a
kísérletek. Ezek a hajók rendszerint a Marsról indultak vagy va-
lamelyik nagy aszteroidáról, de minden adatot és, anyagot, amit
begyűjtötték, itt a Földön dolgoztak fel. És ugyanígy a Földön
vizsgáltak meg minden talaj- és kőzetmintát, amelyet más boly-
gókról vagy aszteroidákról gyűjtöttek a felderítő berendezések.
Julduz ekkor már hatalmas tudományos központtá fejlődött,
amelyben néhány tudományos kutatóintézetet találhattunk, és
az űrhajók vizsgálatára és javítására szolgáló számtalan javító-
üzemet is elhelyeztek itt. Így hát helikopterünk Julduzba tar-
tott. Az utastérben rajtam kívül csak a bázis ügyeletes orvosa
tartózkodott. Időnként nyugtatóan megsimogatta a szőrzete-
met, és biztatóan bólintott felém. A sarokban levő tartályban
utazott megfagyasztott testem.
Vagy egy óráig repültünk.
Hamarosan új hegység tűnt fel a látóhatáron. A lábánál he-
lyezkedett el az űrhajósváros fehérlő tömbje, amit sűrű zöldellő
növényzet vett körül. Széles tótükröt láttam felcsillanni. Az
üdülőzóna. Maga az űrrepülőtér sokkal magasabban volt – a
hegygerinc mögött, és ott, ahol a sziklák méhébe mély aknák fú-
ródtak. Mindegyikhez különböző szinteken néhány vízszintes
alagút vezetett.
A klinika a városkától távolabb helyezkedett el, fenyőerdő sű-
rűjében. Ezeket az erdeifenyőket néhány évtizeddel korábban –
kimondottan a déli szélességek számára – nemesítették ki. A kli-
nikához csöndes autóút vezetett.
 Közvetlenül a klinika előtt szálltunk le, egy kis térre. A kísé-
rőm óvatosan karjába emelt, és lesétált velem a lépcsőn a zöldel-
lő tisztásra. Az automata rakodó kiszállította a tartályt. A heli-
kopter nyomban elrepült. A klinika felől már szaladt is hozzánk
egy holdvilágképű, fehér köpenyes fér . Felindultnak látszott.
E pillanatban különös nyugtalanság fogott el, de olyan, ami
semmivel sem kapcsolódott emberi pszichikumhoz. Az oka egy
különös szag volt, Karakuz szaglószerve fogta fel, vagyis annak
a lénynek szaglószerve, amelynek testében a véletlen akaratából
tartózkodni kényszerültem.
Már korábban is olvastam és hallottam arról, hogy sok állat,
köztük a kutyák is, ösztönös félelmet éreznek a közelgő termé-
szeti katasztrófák előtt, és ugyancsak félnek az ismeretlen ve-
szedelmektől, ilyenkor nyugtalankodnak. Így például egy föld-
rengés előtt néhány másodperccel vagy az áradat betörése előtt,
amikor az emberek még nyugodtan alszanak, a kutyájuk szalad-
gálni kezd, ugat, az utcára akar kitörni. E jelenség mechanizmu-
sát még most sem sikerült felderíteni.
A tudósok ma már megtanulták megjósolni a földrengéseket,
árvizek pedig a mi korunkban egyáltalán nem is fordulnak elő…
Ez a nom és ugyanakkor szokatlan, idegen szag, amit Karakuz
érzékszervei közvetítettek számomra, kellemetlen volt, megle-
pett és felizgatott. Közelgő veszedelem érzése töltötte el a lel-
kem.
Emberi tudatom ugyanakkor makacsul ellenszegült ennek az
érzésnek. És végül is mi is történhet? Egy első osztályú rakétare-
pülőtér területén vagyok, egy remek klinika tövében, ahol kivá-
ló szakemberek dolgoznak. Hát milyen baj fenyegethet miniket?
Az orvos odaszaladt hozzánk, és sürgetni kezdte kísérőmet:
– Gyerünk fel! Gyorsabban!
Beléptünk a klinikára, végighaladtunk a hosszú folyosón, és
egy tágas szobába léptünk, az egyik falán csak készülékek sora-
koztak. Az egyik műszerben felismertem az indikátort. Aki foga-
dott minket, gyorsan odakapcsolta a nyakörvem kapcsához, és
megszólalt:
– Jól utaztak? Milyen a közérzete?
Egyidejűleg tette fel nekem és kísérőmnek e kérdéseket. Úgy
tűnt, hogy már amiatt is zavarban van, hogy kénytelen „önözni”
egy kutyát.
Az az ember, aki elkísért, néhány szót válaszolt, nyilván lati-
nul. A kövér ember helyeslőleg bólintott, majd kisietett. Kettes-
ben maradtunk. Az orvos megkérdezte:
– Nincs kívánsága vagy panasza?
Úgy döntöttem, hogy nevetséges lenne a közelgő veszedelem
ébresztette félelmemről beszélni, és azt feleltem, hogy minden
rendben van.
Az orvos, mint korábban is, most is zavarban volt, amikor ve-
lem beszélt:
– Teljesen felkészültünk már az ön esetével kapcsolatos mű-
tétre. De… De éppen most történt valami egészen különös do-
log… A kozmikus testekről hozott minták elsődleges feldolgozá-
sát végző tudományos kutatólaboratóriumban súlyos szeren-
csétlenség áldozata lett tizenkét ember. A klinika egész személy-
zete e pillanatban az ő életükért harcol, önnek így még néhány
órácskát tűrnie kell, lehet, hogy csak egyetlenegyet – nézett rám
kérlelően.
Bólintottam, hogy beleegyezem a dologba, és mit is tehettem
volna mást?
– Mindjárt jön a nővér és ad egy injekciót. Semmit sem érez
majd, és amikor felébred, akikor már a saját testében lesz.
Kérdően nézett rám, de mivel hallgattam, elkapcsolta az indi-
kátort és megmutatott egy berendezést, amely alkalmasint az
operálandó állatok műtőasztalául szolgált.
– Szíveskedjen oda felállni. Nyomban jön a nővér – és ezzel
nyílegyenesen kirohant.
 A szoba ablaka tárva-nyitva állott. Azokra a hegyoldalakra
nyílott, amelyeken a bolygókutató űrrepülőgépek aknái álltak.
A levegő meglepően tiszta volt, de az ismeretlen, nyugtalanító
szag még sokkal erősebben érződött.
Ez felkeltette érdeklődésemet, az ablakhoz mentem, és mellső
lábammal a párkányra támaszkodva kinéztem.
Az ablaktól egy kissé lejjebb vendégek számára készült lugast
láttam. Néhány ember tartózkodott benne. Valamiről beszélget-
tek. Helyesebben, csupán egyetlen ember beszélt, egy űrrepülő
egyenruhás fér , a többiek feszült gyelemmel hallgatták, és
időnként kérdéseket tettek fel.
– Nem, elsőnek én kezdtem gyanakodni. Ráadásul egészen vé-
letlenül. Alikkal megbeszéltük, hogy a városba utazunk, az inté-
zet bejáratánál kellett volna találkoznunk. Vártam. Alik azonban
nem jön, csak nem jön. Telefonáltam – senki sem felelt. Akkor
azt gondoltam, hogy talán gyűléseznek. De Alik nem beszélt
ilyesmiről. Felhívtam a szomszédos laboratóriumot, azt mon-
dották: „valamennyien a helyükön vannak”. És azért mégiscsak
megkértem őket, hogy hívják a telefonhoz Alikot. Valaki elment
érte, és… Hát így kezdődött. Mind a tizenketten a padlón hever-
tek különböző pózokban. Azt mondják, ha tíz perccel később
nyitnak rájuk, remény sem maradt volna a megmentésükre.
– Mivel foglalkoztak a laboratóriumban?
– Közönséges munkát végeztek. Reggel kezdték vizsgálni azo-
kat a mintákat, amelyeket az „Orion” hozott magával.
A sajtóközlemények és a televíziójelentések alapján tudtam,
hogy az „Orion” űrhajó nemrégiben tért vissza a Neptunusról.
Egyébként már vagy tucatnyi egyéb bolygót is felkerestek az űr-
hajók. És ezrével vizsgálták az általuk hozott mintákat. De eddig
semmi szenzáció nem akadt.
Azután, amit az űrhajóstól hallottam, most már nagy bizal-
mat kezdtem Karakuz érzékei iránt tanúsítani. A nom, szokat-
lan szag két irányból áradt felém. A sokkal erősebb onnan, ahol
minden valószínűség szerint az az akna volt, amelyben az „Ori-
on” dokkolt, és a gyengébb – a Minták Elsődleges Feldolgozásá-
val Foglalkozó Intézet irányából. A történtek fényében és a szag
alapján megértettem, hogy az űrrepülőtér körzetében olyan ve-
szély van, amelyet az emberek még nem ismertek fel, és az így
vagy úgy, de az „Orion”-nal áll kapcsolatban.
„Nincs baj! – gondoltam –, mindjárt jön a nővér, és megkérem,
kapcsoljon össze az indikátorral, akkor majd elmondom, hogy
milyen érzés kínoz.”
Az ajtó mögül léptek hallatszottak. A szobába egy atal, fehér
köpenyes lány lepett be. Érdeklődve megnézett. Felvonyítottam,
és oldalammal az indikátorhoz törleszkedtem, a lány szemébe
nézve.
– Szegényke! – mondotta a lány. – Nyomban adok egy injekci-
ót, és máris elalszol. Egy pillanatig kell csak várnod. – Valami
műszert emelt ki az üvegesszekrényből, és átment a szomszédos
szobába.
Borzalmas sejtés kezdett gyötörni, a nővér nem értette meg,
hogy miért vagyok olyan izgatott. Most beinjekcióznak, és ami-
kor felébredek, addigra mindent kitöröltek az emlékezetemből.
Eközben a lugasban üldögélő űrhajósok felálltak, és a tér felé
indultak.
– Még egy pillanatot kell várnia – csicseregte a kislány a szom-
széd szobából.
Amit ezután tettem, az még engem is meglepett. Egyetlen ug-
rással átvetettem magam az ablakpárkányon, s elrejtőztem a te-
ret keretező sűrű bokrok közé. Senki sem látta, hogy kiugrot-
tam. A tiszta levegőn alaposan körülnéztem. A klinikához köz-
vetlenül sűrű erdő csatlakozott, és az előhegyek legközelebbi lej-
tőit ugyancsak zöld növényzet borította. Ilyen módon észrevét-
lenül és könnyen eljuthattam az erdőig. És ugyanakkor meg -
gyelőhelyemről remekül beláthattam a klinika előtti egész teret.
 Elhatároztam, hogy itt üldögélve kigondolom valami módját,
hogy az embereket gyelmeztethessem a veszélyre, amire gya-
nakszom. „Ha nem ez a kislány van ott – gondoltam. – Ha az a
kövér ember lett volna a szobában, az biztosan helyesen értel-
mezte volna törleszkedésemet.”
Léptek zaját hallottam a szobából, és egy dallamos hang hívo-
gatott:
– Elvtárs… Elvtárs! Hol van? – A lányka, kezében az injekciós-
fecskendővel, az ablakhoz lépett és kinézett. – Elvtárs! – hívott
még egyszer, azután felsikoltott, kiejtette a fecskendőt, és sebe-
sen kiszaladt a szobából.
Nem született egyetlen értelmes gondolatom sem. Az igaz,
hogy azon tűnődtem, nem kellene-e visszatérnem a dolgozószo-
bába, hogy ismét megkíséreljem az orvosokkal való kapcsolat
felvételét. Már tettem is néhány lépést a klinika felé, amikor a
szoba megtelt emberekkel, akik sietősen átkutattak minden sar-
kot.
Néhány ember, köztük a kövér professzor is kinézett az abla-
kon. Arcukon megdöbbenés.
– No, szép kis nap ez! – kiáltott fel a tanár. – És hogy történhe-
tett, hogy erre nem is gondoltunk! Bizonyosan elkezdődött új
teste válaszreakciója, és ez az agyára is hatott. Egyetlen kiút van
azonnal felkutatni, elaltatni, és nyomban a műtőasztalra fektet-
ni. – Elfordult, és valakinek megparancsolta: – Azonnal készít-
sék elő a műtőt. Felkészülni a műtétre. És még – adjatok ki felhí-
vást rádión. Mindenkinek nyomban be kell kapcsolódni a kuta-
tásba.
Ekkor hangosan hívni kezdett.
– Suhrat! Suhrat! Hol van?
Megértettem, ha kidugom a fejem a bokrok közül, akkor senki-
nek sem jut eszébe, hogy az indikátoron át tárgyaljon velem.
Hát mit tegyek? Mit is tegyek?
 Válaszként a város sok helyéről felharsant a rádiókészülék ál-
tal felerősített felhívás:
„Figyelem! Figyelem! Rendkívüli közlemény! A Sebészeti klini-
káról éppen most tűnt el egy beteg, akin néhány órával ezelőtt
agyátültetést hajtottak végre. Az agyát időlegesen egy kutyába
ültették át. A donor ismertetőjegyei: nagy termetű, szőrének
színe fekete, rőtes foltokkal. A nyakán különleges, »kontaktus«
típusú nyakörv. Megvan a veszélye annak, hogy a visszacsatolá-
si hatás következtében a beteg tudata elhomályosult. A klinika
dolgozói azzal a kéréssel fordulnak minden tudományos dolgo-
zóhoz, a város minden lakosához, vegyenek részt a kutatásban.
A beteg agya csak nyolc óra hosszat képes normális élettevé-
kenységet folytatni a kutya testében. Négy óra már eltelt. A tar-
tózkodási helye feltételezhetően a klinika környéke!”
Ezt a közlést különböző módokon néhányszor megismételték.
„Nos tehát – határoztam –, azért mégis van négy órám. Egy
óra alatt talán kigondolok valamit, és aztán megyek az emberek-
hez. Csak megfelelő helyet kell találnom ahhoz, hogy gondol-
kodni tudják. Itt nem adnak lehetőséget arra, hogy koncentrál-
hassak.”
Néhány tucat ember rohant ki a klinikából, öt-hat helikopter
szállt le a térre, és még három-négy repült felénk a város irányá-
ból. Az autóúton egész autósor száguldott. A teret, amely öt per-
ce még üresen tátongott, elözönlötte a tömeg.
A professzor ott szaladgált az emberek között. A gyülekezőket
csoportokra bontotta, és valamit magyarázott nekik. Vagy tucat
ember egyenesen felém tartott. Megértettem, hogy nem sokba
telik – és már fel is fedeznek.
A bokrok mögé bújtam, és előbb sikerült eljutnom az erdőig,
mint üldözőimnek. Úgy tűnt: nem vettek észre. A hegyek felé
vezető keskeny ösvényen szaladtam. Az ösvény bal oldala men-
tén egy sekély vízmosás húzódott, lapos lejtőkkel. Hirtelen elöl-
ről is hangokat hallottam, nyomban a vízmosásba ugrottam.
 Három ember haladt el mellettem. Figyelmesen nézegettek
mindenfelé, de valami csoda folytán nem vettek észre.
– Nem – mondotta egyikük –, itt még nem haladt el. Keressük
közelebb a klinikához.
Eltűntek szemem elől. Ismét kiszaladtam az ösvényre, rohan-
tam előre, abban a meggyőződésben, hogy sikerült az ostrom-
gyűrűből kiszabadulnom.
Most már lassabban futhattam, és menet közben sorra átgon-
doltam a kapcsolatteremtés lehetséges módozatait.
Már negyven perc telt el szökésem pillanatától, de még min-
dig nem sikerült kitalálnom semmit. És a furcsa szag továbbra
is ott úszott a levegőben. Most azonban már maróbb és erőseb-
ben érezhető volt.
Hamarosan ismét éberebbnek kellett lennem. Előttem – az
aranyló jegenyefenyőtörzsek között – feltűnt egy kicsiny, emele-
tes ház. Közelebb mentem. A ház egy zöldellő, napfényes tisztá-
son állt, hatalmas fák árnyékában. Ahogy megítélhettem, hét-
végi pihenőház, amolyan víkendház volt. Azok az emberek,
akikkel nemrégiben találkoztam az ösvényen, feltehetőleg ebből
a házból jöttek.
Néhány percig alaposan nézegettem a környéket. Teljes csönd
volt. Csak a madarak csicseregtek erdőszerte. A ház egyik ablaka
sarkig tárva. A ház üres volt.
Végül is nekibátorodva, óvatosan kiléptem a tisztásra, és a
házhoz mentem, fellépkedtem a feljárathoz. Felágaskodtam. Az
ajtaja könnyen kinyílott. A földszinten egy nagyobb szobát lát-
tam, és az emelet felé vezető lépcsőt, itt kisebb szobák voltak.
A terem közepén hosszú faasztal, az asztalon ebédmaradvá-
nyok hevertek. Az embereknek szemmel láthatóan váratlanul
kellett távozniuk. Megértettem: meghallották az eltűnésemet
bejelentő rádiófelhívást, és siettek a felkutatásomra. A gyel-
memet a nagy teáskanna vonta magára. Amint megláttam, hir-
telen gyötrő szomjúságot éreztem, és eszembe jutott, hogy né-
hány órája már, hogy nem ittam semmit.
Az asztalt megkerülve egy alacsony asztalkát pillantottam
meg, amolyan újságtartó asztalt, írógép állott rajta, és egy fehér
papírlap volt belehúzva. Eleinte nem fordítottam rá különösebb
gyelmet, de miután elhaladtam előtte, valami az agyamba vil-
lant. A szomjúságról elfeledkezve, odaszaladtam az asztalkához.
Itt a megoldás! És álltam, úgy bámultam az asztalkát, az írógé-
pet meg a papírlapot, mint egy csodát. Most csak néhány szót
kell lekopognom: „Veszély – Orion! Furcsa szag! Munkakutyák-
kal kutattatni! Hagyjátok meg az emlékeimet!”
Majd ezzel a lappal megyek az emberekhez. A legjobb esetben
elolvassák a felírtakat, és elgondolkoznak rajta. Még ha nem is
kapcsolnak az indikátorhoz, az írásom helyes nyomra vezeti a
tudósokat.
Odamentem a géphez, egészen közel. Csak éppen most húz-
hatták be a papírt. Csupán négy szót írtak még rá: „Ilyen módon
a koe cienst…” Az már biztos, hogy valaki a disszertációján
dolgozgatott az erdei csöndben.
A fogammal óvatosan megforgattam a hengert, úgy, hogy a
papír közepe legyen a szalag magasságában. Azután a man-
csommal megnyomtam a „V” betűs billentyűt. De akárhogy
iparkodtam, folytonosan három-négy billentyűt nyomtam le.
Így a szükséges betűiket nem tudtam leírni. Akkor megpróbál-
tam az orrommal gépelni, ugyanolyan eredménnyel vagy ered-
ménytelenséggel.
Egy pillanatra elkeseredtem. De ekkor tekintetem az asztalon
heverő késre esett, állkapcsommal keményen megszorítottam
az éles kés nyelét.
Fejem, oldalt fordítottam, és a késpengével, a kés élével nyom-
tam meg a billentyűt. A V betűt. Leíródott, igaz, nagyon halvá-
nyan. A következő betűt, az „E”-t, szó szerint teljes erőmmel
ütöttem meg a késsel. A betű tisztán verődött le, de nyomban
éles fájdalmat éreztem: lecsapva a billentyűre, nem tudtam tar-
tani a késnyelet, a kés kicsúszott és megsebzett… (azt akartam
mondani, hogy elvágta az ajkamat, de őszintén szólva, a pofám
sebezte meg).
Legkevesebb egy óra hosszat vesződtem ezzel a rövid szöveg-
gel. Amikor végül az utolsó betűt is leütöttem, megrázva a fe-
jem, nagy élvezettel messze elhajítottam a kést.
No, és miután a szomjúságomat illatos, hideg teával lecsillapí-
tottam, éreztem, hogy ismét visszatér az erőm. Kimondhatatla-
nul örültem, hogy a véletlen így segítségemre sietett abban,
hogy egy pokolian bonyolult helyzetből kiszabaduljak. Fogam-
mal megfogva a lapot, bátran kiszaladtam a házacskáiból, és el-
indultam az ösvényen lefelé. Gyorsan futottam; hiszen legalább
két óra telt el a távozásom óta.
Az ösvény kanyargott. Egy helyen az erdő, amely az ösvénytől
balra nőtt, visszahúzódott, előtűnt a völgy, a rakétaállomás, a
városka, a klinika. Nem választott el több a klinikától, legfeljebb
három kilométer. Távolban nagyobb embercsoportot láttam.
Láthatólag tanácskoztak, azon töprenghettek, hogy milyen
irányban kellene tovább kutatni utánam. Elhatároztam, hogy
egyenesen odaszaladok hozzájuk, annál is inkább így kell ten-
nem, mert az erdő itt ritka, és lágy, zöld fű borítja a földet a fák
között.
Az egyetlen akadály az utamban egy kicsiny vízmosásocska,
ezt sűrű bokrok nőtték be. Úgy gondoltam, hogy könnyen átha-
ladok rajta, de amikor a hajlékony, vékony ágakon áthatoltam,
hirtelen fura csettenést hallottam közvetlenül mellettem, és az-
után egy ismeretlen erő felemelt a földről és valami ládába ra-
kott. Az egész néhány másodperc alatt zajlott le.
Csapdába estem – egy nagy fémketrecbe kerültem. Ilyen csap-
dákat állítanak néha az állatösvényekre. Az elfogott állatokat az
állatkertekbe, a tudományos kutatóállomásokra küldik el, és az
is előfordul, hogy meggyűrűzés után szabadon engedik. A csap-
dának speciális automata berendezése van, amely lehetetlenné
teszi, hogy ember kerülhessen belé. Eleinte azt gondoltam, hogy
az én elfogásom megkönnyítésére állították fel a csapdát, és
mindjárt jönnek az emberek, akik kiszabadítanak. Azonban ké-
sőbb megértettem, hogy ez egy közönséges állandó csapda, és a
körülményeket gyelembe véve, biz’ már régen felállíthatták.
Kétségbeesett kísérleteket tettem, hogy kiszabaduljak. A tes-
temmel a drótokra vetettem magam, fogammal martam őket –
hiába. A csapdát megbízhatóan erősre készítették.
Megértettem, hogy itt a vég. Legszívesebben vonyítottam vol-
na elkeseredésemben, és azért is, mert mélységesen sajnálni
kezdtem magam.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el. Már minden reménye-
met elvesztettem. Az egyetlen, ami vigasztalt, a fehér lap, az
ügyetlen szöveggel a közepén. Bármi is történik velem, ezt meg-
találják. Így mégiscsak volt valami értelme a szökésemnek.
És ekkor halk énekszót hallottam. Az ösvényen, a ház irányá-
ból egy nyolcéves forma úcska jött lefelé. A kezében egy gom-
bával telt vesszőkosár. Valószínűleg az egyik nyaraló acskája
volt.
Felugattam. A ú megállt, és meghökkenve nézett körül. Vé-
gül megpillantott, a kosarát lerakta a földre, s kezét összecsapva
így szólt.
– Ó, milyen nagy kutya!
Bármi áron, de meg kell nyernem ezt a út. Mosolyogtam. He-
lyesebben mosolyogni akartam, úgy, ahogy az ember mosolyog,
de nyilván az ellenkezője történt, mivel a ú rémülten mondta:
– Milyen borzalmas kutya!
Felkapta a kosarát és óvatosan lépegetve elindult vissza a ház
felé, de közben rám-rám sandított. Még egy-két lépés – és eltű-
nik a fák mögött.
És ekkor megvilágosodott az agyam.
 A hátsó lábamra álltam, és a fejemet annak a dalnak a ritmu-
sára kezdtem csóválni, amelyet a úcska éppen előbb énekelt. A
gyerek nyomban egyet lépett félém.
És ekkor valami fantasztikus táncba fogtam. A hátsó lábamra
álltam, végigmentem a ketrecen, majd hajlongani kezdtem, úgy,
ahogy az idomított kutyák szokták.
A úcska elmosolyodott:
– Kutyus, a cirkuszból jöttél? – kérdezte, egészen a ketrechez
lépve. – Hogy kerültél ide? Akarod, hogy kiengedjelek?
Helyeslően bólogattam.
A ú elhúzta a tolózárat. Csattanás hallatszott. A gyermek ke-
zecskéjével megsimogatta a hátam:
– Eltévedtél, kutyuska, biztosan? Egyáltalán nem vagy ijesztő,
nem vagy szörnyű, hanem – jó kutya vagy…
Megnyaltam a ú kezét, és a papírt fogam közé szorítva az er-
dőn át a klinikához szaladtam, oda, ahol az embereket láttam.

A műtétet nagy sietve végrehajtották és remekül sikerült. Csak

egy alig észrevehető heg a nyakamon és a mellemen emlékeztet
azokra az eseményekre, amelyek azon a napon történtek.
Az „Orion” és az elsődleges feldolgozó laboratórium titkát si-
került megfejteni. Az én írásomnak köszönhetően gyorsan fej-
tették meg, és több embert már nem ért szerencsétlenség, csak
azt a tizenkettőt a laboratóriumból – sajnos, nem mindegyikü-
ket sikerült megmenteni.
A lényeg az volt, hogy az „Orion” rendkívüli életképességű
mikroorganizmusokat hozott magával a Neptunusról. Ezek va-
lamilyen kozmikus testről kerültek oda, de az is lehetséges,
hogy ismeretlen űrhajó hagyta maga után őket. Megfagyott ál-
lapotban évszázadokon, évmilliókon át rejtőztek a Neptunus fel-
színén. A Földre jutva kiolvadtak, és ismét aktív élettevékeny-
ségbe kezdtek. Az egyik sajátosságuk a fordított fotoszintézis fo-
lyamatában való részvétel. A mikroorganizmusok pillanatok
alatt hatalmas tömegű oxigént nyeltek el, és nagy tömegű szén-
dioxidot választottak ki. Ráadásul a számukra megfelelő közeg-
ben igen gyorsan szaporodtak. Ez volt az oka, hogy a levegő a la-
boratóriumban néhány perc alatt megszűnt légzésre alkalmas-
nak lenni. Az emberek túlságosan későn érzékelték ezt. Micsoda
veszedelem fenyegette az intézetet, a várost, és lehetséges, hogy
nemcsak a várost…
A barlangokhoz vezető kötélpálya már réges-rég megépült. A
régészek sok felfedezést tettek. Erről Mumin Vahabovics mesélt
nekem, aki, bármekkora is az elfoglaltsága, talált és talál arra
időt, hogy időnként felkeressen.

(Hodzsiakbar Sajhoz írása nyomán:

„Zagadka Rene”)
 Andrej ANYIKIN:

GULLIVER ÖTÖDIK UTAZÁSA

A KIADÓ AZ OLVASÓHOZ

Nem ok nélkül mondogatják: senkinek sem adatik meg, hogy is-

merje sorsát. Lemuel Gulliver is úgy vélte miután négy vesze-
delmes utazásáról írt feljegyzései után pontot tett: élete utolsó
éveit immár békésen, családja körében töltheti. De a körülmé-
nyek újabb utazásra kényszerítették. Később erről az útjáról is
beszámolót készített. A néhai doktor Jonathan Swift, aki, aho-
gyan az később kiderült, igazában csak kiadója volt Gulliver el-
beszéléseinek, ezt a beszámoló jelentést már nem tudta publi-
kálni, ezért helyette mi adjuk közre.
Ötödik utazása során Gulliver két országot keresett fel, de
ezekben nem voltak liliputiak, sem óriások, hiába keresnénk ott
repülő szigeteket vagy beszélő értelmes lovakat. Keresetlen el-
beszélése ez esetben sincs híján az érdekességnek, és tanulságos
is. Íme hogyan mutatja be ezeket a birodalmakat.
„Ezen országokban a nép élete sajátos úton halad, mindkettő-
ben másként, és első pillantásra nehéz volna náluk különbözőb-
bet elképzelni. Egymás szöges ellentéteinek tűnik az életük. De
én, ahogy mondani szokták, a saját bőrömön győződtem meg
arról, hogy az emberi természet hiányosságai különös hasonló-
ságokat mutatnak fel. Életutam végéhez közeledvén ismét tollat
ragadtam, hogy óvjam az embereket azoktól a veszedelmektől,
amelyeket a Pekunária lakóinak megszállott tartozik-követel
élete, az egész élet önzéssé változása rejt magában, vagy attól,
ahogy Aequihomia lakói testestül-lelkestül változtak alantassá.
Gulliver az első birodalom nevét nem alap nélkül származtat-
ta a latin „pecunia” szóból, vagyis a „pénz”-ből. Megszokott sze-
rénységével azt mondja, hogy a nála sokkal tudósabb fér akra
hagyja annak megfejtését, hogy miként került ez a latin szó az
Indiai-óceán déli részén rejtőző szigetre. Aequihomia ugyancsak
latin gyökérből fakadó név, és tán így fordíthatjuk le leghűbben:
„egyenlő emberek országa”.
Abban is reménykedve, hogy később majd megjelentethetjük
Gulliver jelentésének azokat a részeit is, amelyekben a Pekunári-
ában átélt kalandjait mondja el, és a pekunárok erkölcseit taglal-
ja, most csak röviden ismertetjük a Pekunáriában átélteket. Csu-
pán annyit adunk pekunáriai kalandjaiból közre, hogy megért-
hessük a következő eseményekről szóló elbeszélést.
Pénz, tulajdon, konkurencia – a pekunáriai pantheonnak ez a
három főistensége –, ezek uralkodnak kegyetlen keményen az
emberek fölött. Ebben az országban senki, semmit sem tesz in-
gyen. Semmi olyanra nem vállalkoznak, ami nem ígér hasznot.
Gulliver megismerkedett az ország kormányzási rendszerével.
A Parlament itt ezt a nevet viseli: A Tulajdonosok Kamarája és
olyan emberekből áll, akik bizonyítani tudják, hogy vagyonuk
egy meghatározott összegnél jóval több.
Gulliver hosszú ideig nem tudta megszokni az ostoba eredeti-
eskedését, buta különcködő extravaganciáját, tékozló életmód-
ját a pekunároknak, amely ruházatukban és otthonuk berende-
zésében egyaránt megnyilvánult. Azután megértette, hogy az
ország gazdasági jóléte ezen a pazarláson nyugszik, a tulajdono-
sok pedig minden eszközzel támogatták ezt a mániát.
Pekunáriában a művészet a kereskedelem rabszolgájává válto-
zott. A művészek már réges-régen felhagytak a képfestéssel, he-
lyette egyre újabb és újabb női fehérneműmodelleket meg hajvi-
seleteket ötlöttek ki. Az írók hazug dicséreteket kompiláltak, az
áruk remek voltát zengedezték, pedig egyre használhatatlanabb
termékeket gyártott a pekunár ipar. A tiszta tudomány, az alap-
tudományok művelése megszűnt, egyszerűen eltűnt az ilyen tu-
domány, hiszen senki sem óhajtott zetni érte.
 Gulliver arról a sajátos és furcsa könyvelésről is mesélt, amely
a gyermekek és a szülők közti viszonyt eluralta. A szülők a gyer-
mek születése pillanatától speciális könyvet fektettek fel,
amelyben a kicsire fordított minden költségüket beírták. És leír-
ta egy igazán iszonyatos szokásukat is – az úgynevezett „szüzes-
ségárverést”. A tisztességes, de szegény családokból való lány-
kák nyilvánosan eladták magukat annak, aki a legtöbbet ígért
értük. Gulliver elmesélte, hogy majdnem elájult, amikor egy
olyan lányka lépett az árverőemelvényre, aki megszólalásig ha-
sonlított Nancyre, a saját lányára.
A gonosz sors Gullivert hosszabb ideig tartó börtönre ítélte, a
börtön egyébként egy magántársaságé volt, s kereskedelmi vál-
lalatként működött. Csak itt, a börtönben találkozott egy rendes
és viszonylag önzetlen emberrel, aki tanácsaival segítette kisza-
badulni. Gullivert egy kalmárkompánia váltotta ki, amelynek
szüksége volt tengerésztudására és földrajzi ismereteire.
Gulliver az állam fővárosában, Tonvasban telepedett meg, s
tekintélyes emberré vált, sőt, még az államfő, Nagira is érdek-
lődni kezdett iránta, ráadásul a bérgyilkosok szindikátusának
tulajdonosa, O ur is fel gyelt rá. Akarata ellenére egy nagy po-
litikai és pénzügyi játék központjába került és egyre nagyobb ve-
szedelem fenyegette. A kalmárkompániának is nagy szüksége
volt rá: ez a társaság az államfőt és annak versenytársait is, akik
O ur barátai közül kerültek ki, támogatta…
Ezután adjuk át a szót Gullivernek.

ELSŐ FEJEZET

Gulliver elrablása. Megszökik a hajóról, s Aequihomiába kerül,

ahol rosszul fogadják

Attól az időtől kezdve hivatali szobám ajtajában, az otthonom-

ban, a házban, szép fogatomban – mindenütt két-három legény
ült állig fegyverben és le nem vették rólam a tekintetüket. A
testőreim voltak, a Nyugati Társaság megbízott testőrzői.
Nem telt el sok idő, amikor észrevettem, hogy egy másik fegy-
veres csoport is árgus szemmel gyel. Aligha tévedtem, amikor
úgy találtam: ezek meg O ur legényei. Ettől kezdve már két
testőrcsapat felügyelete alatt éltem, s ezek gyűlölködve lesték
egymást, bármely pillanatban készen álltak lövöldözésre. Isten-
hez könyörögtem, hogy ne történjék ez meg, mivel nem kétel-
kedtem abban, hogy a zűrzavarban biztosan én pusztulok el.
Eközben minden készen állt ahhoz, hogy elutazzam, s kihajóz-
zak a tengerre, oda, ahol O ur hosszú keze nem érhet el. Ravasz
tervet sikerült kidolgozni megszöktetésemre, kijátszva meg -
gyelő embereit. A fátum azonban másként döntött…
Az olvasó bocsánatát kell kérnem, hogy tán túlságosan is rész-
letező leszek, de hát e részletek nélkül nehéz lenne az esemé-
nyek menetét elmondani. A lényeg az, hogy a szokatlan ételek
szorulást okoztak, amely arra kényszerített, hogy meglehetősen
hosszan foglalkozzam olyasmivel, amelyről nem kellemes han-
gosan beszélni. Az ehhez szükséges hely Tonvas előkelő, luxus-
negyedében bérelt házamban – az építész szeszélye miatt – meg-
lehetősen távol esett a hálószobámtól, egy kis folyosó végén
volt. Amikor bezárkóztam ide, egyik testőröm a folyosón álló
kanapéra telepedett és türelmesen várt.
Két nappal a szökésemre kijelölt nap előtt késő este, bemen-
tem ebbe a kényelmes zugba, amelyet az én rendelésemnek
megfelelően lágy ülőkével láttak el. Lehetséges, hogy már jó ne-
gyedóra is eltelt, amikor gyanús zajra gyeltem fel. E pillanat-
ban letépték az ajtó kallantyúját, az ajtó kinyílt, és valaki ke-
mény tenyerét éreztem meg a számon. Azt még sikerült meglát-
nom, hogy két bandita támadt rám, és a testőröm, aki bizonyo-
san elszunnyadt a várakozásban, vérbe fagyva hevert a padlón.
Egy gyors tőrszúrással ölték meg. Az egyik mihaszna, kuncogva
átvágta nadrágom kötőjét, ugyanezzel a vadásztőrrel, így azu-
tán kénytelen voltam két kézzel markolni a nadrágomat, hogy el
ne veszítsem. A második pribék egy mellékutcára nyíló abla-
kocskát nyitott ki, és halkan füttyentett. Az ablak vagy 10-12
lábnyi magasban nyílott, de kívülről egy lajtorját támasztottak
hozzá. A számat betömték, felkaptak s az ablakon át kiadtak a
harmadik banditának – ő a létrán állt. E pillanatban lövés dör-
dült a házban, majd még egy, kiáltások és szitkozódás hallat-
szott. De engem már betuszkoltak egy kocsiba, amely összehú-
zott függönyökkel állt a közelben. Két bandita közrefogott. Mel-
lém ültek, a kocsis a lovak közé csapott, s a hintó tovagördült.
Nemsokára a számból is kihúzták a tömést.
Megkíséreltem megegyezésre jutni elrablóimmal, pénzt aján-
lottam nekik, de hiába. Úgy ültek ott, mintha kőbálványok let-
tek volna, még egymással sem beszéltek. Hát valóban igaznak
bizonyult, hogy O ur emberei megvásárolhatatlanok: túlságo-
san is sok pénzt kapnak, az árulásért pedig gyorsan és méghozzá
életükkel kell meg zetniük.
Nem tudtam kitalálni, hogy hova is hurcolnak, de két órával
később ez is kiderült: Tonvas kikötőjébe. Egy nappal később egy
hajó kapitányaként hajóztam volna ki, most pedig kénytelen
voltam meglehetősen nyomorult állapotban rálépni egy isme-
retlen hajó fedélzetére. Egyébként egy eléggé tisztességes kabin-
ba helyeztek el, új ruhát is adtak, ételt is kaptam. Hallottam,
amint a hajó felszedte a horgonyt, és kibontották a vitorlákat.
Minden valószínűség szerint a folyó torkolatához úsztunk. Ha-
marosan már azt is éreztem – a hullámcsapkodás alapján –,
hogy a hajó a nyílt tengeren jár. Nyilván O ur és a barátai vagy
a kliensei elhatározták, hogy ha kell, erőszakkal érik el azt, amit
akarnak: Lahba akartak vinni, és az ő hajóikkal szándékoztak In-
diába küldeni.
Amikor a szolga reggel elhozta a reggelimet, kijelentettem: be-
szélni akarok a kapitánnyal. A kapitány egy fél óra múlva meg is
jelent és nagyon kedves volt, azt mondotta, hogy ne tekintsem
magam fogolynak, és mindenütt járhatok a hajón, ahol azt csak
jónak tartom. A kapitány még azt is elmondotta, hogy nem
szándékozik idegenek dolgába avatkozni, és nem kívánja tudni,
hogy ki vagyok, s miért kell gyorsan és titokban Lahba szállíta-
nia engem. Csupán becsületesen teljesíteni akarja azt, amiért
meg zették, s épen, egészségesen akar átadni azoknak az embe-
reknek, akiknek Lahban át kell venniük engem.
Azt feleltem a kapitánynak, hogy nagyra értékelem a szívessé-
gét, és magam is öreg tengerész vagyok, s érdekel, hogy milyen
irányt követünk. A kapitány felvilágosított, hogy Aequihomia
partjai közelében haladunk el, s megkerüljük a sziget északkeleti
partja mentén emelkedő korallzátonyokat, de semelyik kikötőbe
sem térünk be.
Ámde hajózásunk hatodik napján egy hirtelen ránk zúduló vi-
har eltörte főárbocunkat, amelynek alapját a fúróbogarak alapo-
san összefurkálták. Amiközben lezuhant, eltörte a vitorlaruda-
kat, és letépte a tatárboc kötélzetét. Ilyen sérülésekkel nem ha-
józhattunk tovább Lahba, de a Tonvas kikötőjébe való visszaté-
rés is veszélyesnek tűnt. A kapitány úgy határozott, hogy beté-
rünk egy aequihomiai kikötőbe, amelytől csupán alig 50 mér-
földnyire voltunk, és ott majd végrehajtja a javítást.
A két ország között nem volt háború, de a viszonyuk feszült
volt. A pecunáriai hajóknak csak abban az esetben javasolták az
aequihomiai kikötőkbe való befutást, ha végszükségben van-
nak, de a mi kapitányunk úgy határozott, hogy nincs más meg-
oldás számára.
A kikötőhöz közeledve hajónk felhúzta a zászlaját, és olyan kü-
lönleges jelzéseket is adott, amelyek baráti szándékainkat fejez-
ték ki, és azt a kérelmünket, hogy engedjék meg a behajózást.
Két napig vártunk, hogy a világítótornyon megjelenjék a válasz-
jelzés, és már kezdtük elveszíteni reményünket. De végül is
megjelent az engedélyező jelzés.
 A kapitány megkért, hogy menjek le a kabinomba, és egy mat-
róz őrizetére bízott, akinek szakadatlanul nyomon kellett követ-
nie. Ez a matróz a kabinom padlóján aludt, az ajtóm kulcsát
lánccal az övéhez kötötték.
Rövid habozás után elhatároztam, hogy élek a lehetőséggel és
megszököm. Az élelmi adagomba pekunáriai tengeri-, azaz ku-
koricapálinka is tartozott, ízével a jó angol ginünkre emlékezte-
tett, összegyűjtöttem néhány napi adagomat, és estére meghív-
tam az őrömet egy kis italozásra. Persze azon igyekeztem, hogy
én magam minél kevesebbet igyam, ami ellen az őr nem is tilta-
kozott. Amikor mély, részeg álomba zuhant, lekapcsoltam övé-
ről a kulcsot, csöndben kinyitottam a kabinajtót, s felosontam a
fedélzetre. Szerencsémre szurokfekete éjszaka fogadott, így azu-
tán egy kötélen leereszkedhettem a tengerbe. A part csak vagy
kétszáz méterre volt. Kikapaszkodtam a szárazra és már-már ne-
kifogtam, hogy kifacsarjam a ruhámat, amikor közeledő lámpa-
fényt pillantottam meg. Még néhány másodperc, és néhány alak
tűnt fel, futva közeledtek felém. Egyikük valamit kiáltott. Peku-
náriai nyelven válaszoltam rá, elmondtam, hogy fegyvertelen
vagyok, majd némán megálltam. Váratlanul fegyver dörrent s a
vállamba égető fájdalom csapott, lezuhantam a homokba.

MÁSODIK FEJEZET

Gulliver a kórházban, először hall a hatalmas Oan császárról, az

egyenlőkről meg a szuperegyenlőkről

Szerencsémre az aequihomo nem bizonyult mesterlövésznek. A

golyó a vállam húsát verte át, és az is biztos, hogy sok vért veszt-
hettem. Ezért, amikor ezek az emberek vérbe úszottan valahova
elhurcoltak, a tudatom kezdett elsötétedni.
Magamhoz térve úgy találtam, hogy a vállamat szoros kötés
fedi, ami a vérzést megszüntette, magam pedig valami ágyfélé-
ben feküdtem, anyaszült meztelenül, egy kopott öreg takaró
alatt. Bejött egy ember, s miután azt látta, hogy magamhoz tér-
tem, segített, hogy felemelkedhessem, és valami ingfélébe búj-
jak. Közben egy ügyetlen mozdulatot tettem, a vállamba ismét
éles fájdalom hasított, majdnem újból elájultam. A kötést kezdte
átitatni a vér. Az ember kiment a szobából, kisvártatva egy má-
sikkal tért vissza, akinek magabiztos mozdulataiból és paran-
csoló hangjából nyomban tudtam, hogy csak orvos lehet. Nyo-
mában még ketten jöttek, s megálltak az ajtóban.
Az orvos ügyesen lebontotta a kötést, s valami oldattal áztatta
a sebet.
Az ablak mögül váratlanul kiáltás hallatszott, holmi harang-
vagy gongféle csengő hangját is hallottam. Az orvos magamra
hagyott, s mind a négyen a falon függő ismeretlen betűkkel te-
leírt lepel felé fordultak s kiáltozni kezdtek, de hogy a szavak
mit jelentettek, nem tudtam, úgy véltem imádkoznak. (Hasonló
kiáltozások áradtak felém az ablak mögül is, a zárt ajtón át, s
még ördög tudja, hogy honnan. Azután a kiáltásokat monoton
mormogás váltotta fel s lassanként elcsöndesült. Egész idő alatt
bekötetlen sebbel hevertem, sebem azonban szerencsémre már
nem vérzett túlságosan. Amíg az orvos bekötözött, szemügyre
vettem az aequihomókat. Mind a négyen tökéletesen egyforma
ruházatban voltak: hosszú inget viseltek, anyaga zsákvászonra
emlékeztetett, ehhez térdig érő nadrágot hordtak. A lábukon
durva, fatalpú bakancs éktelenkedett. Nem került nagy időmbe,
s meggyőződtem arról, hogy az ország minden lakosa: fér ak és
nők, ugyanazt a ruházatot hordják. Az egyenlőség itt még azt a
törekvést is magában foglalta, hogy a nők igyekeztek külsőleg
minél kevésbé eltérni a fér aktól.
Amikor az orvos befejezte a munkáját, ez egyik aequihomói
azok közül, akik az ajtónál álltak, valamit kérdezett a doktortól.
Az orvos kutató pillantást vetett rám s felelt. Hárman kimentek,
és csak az az ember maradt velem, aki az inget hozta. Szemmel
láthatólag ebben a szobában aludt a másik priccsen, azon,
amely néhány lábnyira állt az én fekhelyemtől. Nagyon gyengé-
nek éreztem magam és gyorsan elaludtam.
Amikor felébredtem, egy tányérka főtt zöldséget hoztak, ezt jó
étvággyal meg is ettem, hiszen hihetőleg már több mint egy
napja, hogy semmit sem ettem. A szomszédom valamit kérde-
zett tőlem, amit természetesen nem értettem meg. Akkor örö-
mömre, pekunáriai nyelven megkérdezte, hogy ezt a nyelvet be-
szélem-e. Amikor igennel feleltem, megkérdezte:
– Hogy érzed magad? Tudsz válaszolni a kérdésekre?
Azt mondtam, hogy szívesen válaszolok bármilyen kérdésre,
mivel jobban érzem magam. Kiment és hamarosan azzal a két
aequihomóival tért vissza, akik a kötözésnél és az imádkozásnál
is jelen voltak. Az egyikük kérdéseket tett fel, a másikuk pedig
írt. A szomszédom a tolmács szerepét játszotta.
– Mi a neved? – fordította le az első kérdést.
Azt válaszoltam, hogy szülőhazámban Lemuel Gullivernek
neveznek, de Pekunáriában Nemisz nevet adták nekem, ami
azon a nyelven Tengeri Embert jelent.
– Milyen céllal igyekeztél behatolni Aequihomiábia?
Röviden elmeséltem történetemet, és azt mondottam, hogy a
legkisebb gonosz szándékom sem volt, amikor itt partra úsz-
tam. Az aequihomóiak gyelmesen meghallgattak, a tolmács
pedig újból megkérdezte:
– A valóságban miféle szándékkal kísérelted meg, hogy beha-
tolj Aequihomiába.
Megismételtem, amit mondottam, egy kis kiegészítéssel és
részletekkel, de ismét csak ezt hallottam:
– Mondd meg őszintén, milyen céllal igyekeztél behatolni Ae-
quihomiába?
Ez a fura játék sokszor megismétlődött, és rettentően kifárasz-
tott. Az aequihomók tanácskoztak, majd távoztak, a tolmácsot
azonban otthagyták nálam. Egyébként ez az ember nyilván egy
személyben volt az őröm meg az ápolóm, s a szolgám is. Úgy
gondoltam, itt az ideje, hogy én tegyek fel most néhány kérdést.
Az első kérdésem az volt: hol vagyok? Kiderült, hogy a katonai
kórházban, ahová azok a katonák szállítottak be, akik közül az
egyik belém lőtt.
– Miért lőtt rám? Hiszen láthatta, hogy fegyvertelen vagyok.
– Majd elítélik.
– Kik azok az emberek, akik az előbb faggattak?
– Az egyik közülük – egy szuperegyenlő. Az aequihomók vala-
mennyien egyenlőek, de néhányan, akik különösen kiérdemel-
ték ezt az egyenlőséget, sokkal egyenlőbbek a többieknél. Ezeket
nevezzük szuperegyenlőeknek.
– És a szuperegyenlő miért nem hitt annak, amit én mondot-
tam? Hiszen színigazat szóltam.
A tolmács azonban csak rám bámult, mintha semmit sem
szóltam volna, vagy pedig ő nem hallott volna semmit. Elhatá-
roztam, hogy majd egészen más oldalról próbálkozom, és azt
kérdeztem tőle, hogy mi az oka annak, hogy olyan remekül be-
szél pekunárul, de ismét csak néma hallgatás volt a válasz.
Szemmel láthatóan az aequihomók így reagálnak az olyan kér-
désre, amit nem tartanak helyénvalónak. Elhallgattunk, én
azonban még egyszer alaposan megnéztem a szobát, s fel gyel-
tem egy tárgyra, amire korábban ügyet sem vetettem: hatalmas
arckép függött a fejem fölött. Széles, holdvilágarcú középkorú
embert ábrázolt.
– Kinek a képe ez? – kérdeztem az aequihomótól.
Csodálkozva nézett rám és ezt válaszolta:
– Oan császáré.
– Mondja meg, hogy vajon Aequihomia – császárság?
– Nem, Aequihomia – az egyenlők országa.
– Hát akkor minek van maguknak császárjuk?
Választ nem kaptam. Akkor óvatosan megkérdeztem, hogy
vajon él-e még Oan császár.
 – Természetesen.
– Hány éves?
– Kilencven.
Erre azt válaszoltam, hogy a képe után nem gondoltam volna
ennyinek, majd megkérdeztem, hogy vannak-e a császárnak
gyermekei. A tolmács azt mondotta, hogy minden aequihomo
Oan gyermeke.
– Láttad valamikor Oan császárt?
– Nem, nem – válaszolta babonás rettegéssel. – Oant csak a
szuper-szuper-szuper-szuper-szuperegyenlők láthatják.
A „szuper”-eket az ujjain számlálta, nehogy tévedjen.
– De hát sohasem mutatkozik népe előtt?
– Oan császár mindig a népére gondol.
A beszélgetésünk zsákutcába futott, de azért nem veszítettem
el a reményemet, hogy a végén mégiscsak megtudhatok valamit
a tolmácstól.
Állapotom javult, a vállam szinte már nem is fájt. Visszatért a
mozgékonyságom, és szerettem volna kimenni a kórházból, sé-
tálni egyet. De az aequihomo határozottan ellenezte ezt. Akkor
ismét megkíséreltem, hogy többet beszéljek vele, nemcsak kér-
dezősködtem tőle, hanem meséltem is neki Európáról, Pekuná-
riáról. Az eredmény váratlan és meglepő volt: mialatt aludtam,
egy másik priccset hoztak a szobába, és ettől kezdve két aequi-
homo társaságában találtam magam. A második annyira hason-
lított az elsőre, hogy véreiknek gondolhattam őket. Megesett,
hogy csak nehezen tudtam eldönteni: az adott pillanatban me-
lyiket látom éppen, ő ugyancsak beszélt pekunárul, erről úgy
győződtem meg, hogy néhány kérdést tettem fel neki. A két őrző
szinte állandóan aequihomóiul társalgott egymással, kérdései-
met felelet nélkül hagyták, és meglehetősen tapintatlanul félbe-
szakítottak, ha valamit elmesélni próbálkoztam.
A harmadik napon ismét megjelent a szuperegyenlő (minden
bizonnyal ő volt a főnök) meg az írnoka. Mindkét tolmács
ágyam fejéhez állt, és fordították a kérdéseket. Most már nem
volt kétségem, hogy kihallgatnak, és ráadásul valamiféle gonosz
fondorlattal gyanúsítanak.
– Mi az igazi neved? – kérdezte tőlem az első tolmács.
Némi sértődöttséggel magyaráztam nekik, hogy nem szoktam
hazudni, az első alkalommal is az igazat mondtam.
– Milyen valódi céllal léptél Aequihomia földjére?
Ismét kezdődött minden elölről. Ismét két óra hosszat mesél-
tem, hogy ki vagyok, honnan jöttem, s milyen ártatlan célokkal
szöktem partra. Gondolhatják, hogy semmi értelmes sem jött ki
a faggatásokból.
Még két ízben kerestek fel, és mindannyiszor megismétlődött
ugyanaz a história. Hogy valamivel kitöltsem az időt, a szuper-
egyenlőnek elmeséltem az életemet, minden kis részletével, az-
után rátértem az apáméra meg az Angliában élő rokonaiméra,
majd azokról a kapitányokról meséltem, akiket ismertem, és a
hajózásaikról. De bármit is mondottam, egyetlen kérdést hallot-
tam válaszként: milyen céllal szálltam ki Aequihomiában?
Egy közel sem szép reggelen megparancsolták, hogy szedelőz-
ködjem, a kórházból pedig átszállítottak a börtönbe. Útközben
sóváran néztem az embereket, a házakat, de keveset láthattam:
a börtön csak félmérföldes távolságban volt.
Öt másik rabbal kerültem egy zárkába, közülük az egyik – sze-
rencsémre – valamennyire tudott pekunárul. Megkérdeztem,
hogy miért börtönözték be, mire a következőket mesélte el. A vi-
dékükön néhány héttel ezelőtt erős földrengés pusztított. A há-
zából kihozta kétesztendős acskáját, majd még egyszer vissza-
szaladt, hogy kiszabadítsa acskája kedves kiscicáját. A macska-
kölyköt is sikerült megmentenie, de nyomban összeomlott a
ház, és romjai a házi felszereléssel együtt Oan császár mellszob-
rát is maguk alá temették. Márpedig ez a mellszobor minden ae-
quihomói család otthonának kötelező ékessége. Bevádolták, és
most az ítéletre vár. Ettől a jóságos és szerencsétlen embertől
szorgalmasan tanultam az itteni nyelvet, és valamennyire sike-
rült is elsajátítanom az alatt a két hét alatt, amit együtt töltöt-
tünk.
A szuperegyenlő nyugton hagyott, és már-már úgy gondol-
tam, hogy egészen elfeledkeztek rólam. Ám a szomszédom, aki
kiválóan ismerte az itteni rendet, úgy vélekedett, hogy a helyi
hatóságok jelentést küldtek rólam a fővárosba, és most a választ
várják. Az ország fővárosa – Notiak város – a parttól 70 mérföld-
nyire terült el.
És valóban ez történt. Végül is hivatott a szuperegyenlő, és a
tolmács útján kijelentette nekem, hogy elküldenek mezőgazda-
sági munkára, hogy az „értelmemet megtisztítsák”.
Felbátorodva szavain elhatároztam: megkérdezem tőle, hogy
ezt a rendelkezést fővárosi főnökétől kapta-e. A szuperegyenlő
fürkészően nézett rám, s valamit válaszolt. A tolmács igen furán
viselkedett, zavarba jött, és azt rebegte, hogy a fővárosban sok-
kal fontosabb dolgokkal foglalkoznak, és hogy őrá bízták a sze-
mélyemmel való rendelkezést.
Sokkal később, de megtudtam, hogy az ilyenfajta ügyeket in-
téző négyszeres-szuperegyenlő éppen ezekben a napokban lett
kegyvesztetté. Azzal vádolták ugyanis, hogy megszegte Oan pa-
rancsolatait vagy más néven az Oan-testamentumot, s elvesz-
tette posztját. Így azután a fővárosban senki sem akadt, aki ma-
gára vállalta volna a felelősséget az én ügyemért.
Úgy tűnt, hogy a helyi szuperegyenlő és a tolmács igazán za-
varban voltak, és elhatároztam, hogy kihasználom ezt a helyze-
tet, s megtudok valamit a sorsomról, a jövőmről. Megkérdeztem:
– Hova és miért küldenek?
– A nép között dolgozol majd, a népért.
– Vajon ez azt jelenti, hogy börtönben leszek?
– Nem! Nem! Szabad és egyenlő leszel, mint Oan valamennyi
gyermeke.
– De elmehetek onnan, ha nekem úgy tetszik?
 – Természetesen. De két feltétellel. Először is az utolsó betűig
el kell sajátítanod a hatalmas Oan tanításait. Másodszor, azok-
nak az embereknek kell elengedniük téged, akik között élni és
dolgozni fogsz.
– De hiszen már öreg vagyok! Szeretnék visszatérni a hazám-
ba!
Erre már nem kaptam választ. A következő nap reggelén an-
nak a szegény embernek, aki a természeti erők hatalmában
hagyta Oan szobrát, enyhe büntetést kívántam, s elindultam
megtisztítani a lelkemet és a tudatomat.

HARMADIK FEJEZET

Gulliver meg tisztítja tudatát. Oan parancsolatai. Tulajdon az ae-

quihomóknál

Itt is rám ragadt a Nemisz név, de némileg másként ejtették,

mint Pekunáriában. Ez a név aequihómóul – véletlenségből – kö-
rülbelül „nagy fej”-et jelentett. E néven írtak be azokba az ira-
tokba, amelyekkel falura küldtek.
Kora reggel hagytam el a várost, három paraszt kíséretében.
Ők a gazdaságuk ügyeit intézték a városban, és most hazatérő-
ben voltak. Ha óhajtottam volna, nehézség nélkül megszökhet-
tem volna tőlük, de ez az én helyzetemben színtiszta őrültség
lett volna, ezért úgy döntöttem: a jó szerencsére várva bele-
nyugszom a sorsomba.
Egész nap tapostuk a poros utat, közben néhány falun is átha-
ladtunk. Nyers téglából rakott szegényes kunyhókat láttam
csak. Kevés embert láttunk a falvakban, valamennyi falusi a
mezőn dolgozott. Egy nyomorult kunyhóban éjszakáztunk, szal-
mával és rongyokkal fedett padlóján heverve. Reggel ismét út-
nak eredtünk, és délre célhoz értünk.
 Elvezettek abba a házba, amely majd az „otthonom” lesz. Ka-
szárnya volt. A szobánk mennyezete alacsony, a helyiség szélté-
ben vagy öt méter lehetett. A fal mentén két sorban álltak a pa-
dok, matracok és takarók hevertek rajtuk. Ebben a laktanyában
mintegy hatvan nőtlen fér élt, a legkülönbözőbb korúak, több-
ségük azonban atal, majdnem ifjú volt még. Lehetséges, hogy
én lettem a legidősebb lakója.
A válaszfal egy speciális célokra szolgáló négyszögletes szobát
határolt el. Olyan széles volt, mint az épület. „Oan házá”-nak ne-
vezték. A falakon szétrakva a császárnak ugyanazok a kinyilat-
koztatásai függtek, mint amiket a kórházban is láttam. A terem
minden falán egyforma képe függött Oannak. A mindennapi
imádkozás, ahhoz hasonlatos, amelyről már korábban is írtam,
itt zajlott le.
Azt már jól megértettem, hogy Aequihomiában csak úgy lehet
élni, ha az ember ismeri, és minden órában helyénvalóan vagy
oda nem illően, de ismételgeti Oan kinyilatkozásait. A kinyilat-
kozások alapját az a tizenhárom gondolat képezte, amelyet „Oan
parancsolatai”-nak, vagy „Oan testamentumá”-nak neveztek.
Olyan gyakran ismétlődtek, és oly sokszor ismételgették őket,
hogy akkor is emlékezetembe véstem volna valamennyit, ha
nem is akartam volna ezt megtenni. Felébreszthetnek engem az
éjszaka bármelyik órájában, és még ha fel sem ébredtem igazán,
akkor is bármilyen kívánt rendben elmondom őket.

„OAN TESTAMENTUMA”
1. Minél kevesebbet eszel, annál jobban tudsz dolgozni.
2. Nézd meg gyelmesen, meglátod: hogy ami oly nagyon szük-
ségesnek tűnik, az valójában felesleges.
3. A bikára ritkán van szükség, az ökör mindig szükséges. Ezért
az ökör hasznosabb a bikánál.
4. Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy az ember tu-
datosan engedelmeskedik.
 5. Minden meg változik: tegnap – barát, ma – ellenség; ma – el-
lenség, holnap – barát.
6. Ha nem vered szét az ellenség fejét, akkor életben marad. Ha
életben marad, ő veri szét a fejedet.
7. A szegénység, lényegében a legnagyobb gazdagság.
8. A jó rendetlenség, jobb a rossz rendnél.
9. Előbb verd szét az öreg házat, és csupán akkor gondolj az új
felépítésére.
10. Kaszáld a rétet minél sűrűbben, az új fű jobb lesz a réginél.
11. Amikor az ember egyedül van, bolond gondolatok tobzód-
nak az agyában, de az emberek segítik lelepleződését és önnön-
maga kijavítását.
12. Az első egyenlő a másodikkal, a második egyenlő a harma-
dikkal. De az első a harmadiknál szuperegyenlőbb lehet, ha az
emberek így akarják. (Ebből származik a szuperegyenlő kifeje-
zés. – A szerző meg jegyzése.)
13. Ne gondold, hogy okosabb vagy a többi egyenlőnél. De azt
se hidd, hogy a más egyenlőek okosabbak nálad.

Ez természetesen csak az elemi stúdiumoknak felelt meg. Szó

szerint kellett tudni azt is, hogy mit is mondott Oan sok-sok
egyéb dologról, gyakran a legmeglepőbbekről: északi szélről és
tigrisekről, skolasztikáról és asszonyokról. Továbbá itt voltak
Oan császár versei, tanítványaihoz küldött üzenetei, és az embe-
ri test anyagi és szellemi kisugárzásáról szőtt gondolatai. Az iga-
zi lidércnyomást azonban az jelentette, hogy a fővárosból időn-
ként új szövegeket küldtek, amelyek nem csupán egyszerűen el-
tértek a régiektől, de néha éppen szöges ellentétben tárgyalták a
dolgokat. Például vegyük ezt a kinyilatkoztatását Oannak: „Ne
féljétek a mérges kígyókat, nem olyan veszedelmesek, mint
amilyeneknek tűnnek.” De egyszer kijelentették azt, hogy ezt a
kinyilatkoztatást ellenségek torzították el, és hogy igazi alakjá-
ban így hangzott a nyilatkozat: „Féljetek a mérges kígyóktól, ve-
szedelmesebbek, mint amilyennek tűnnek.”
Nyár volt. A mezőgazdasági munka dandárjában állt. Ebben az
évszakban a nappal együtt zavartak fel bennünket; imádkozás
után reggelit kaptunk. Rendszerint párolt zöldséget kukoricale-
pénnyel, és elindítottak bennünket a földekre. Délben pihenő
volt, ezt a második imádkozásra fordítottuk részben. Öt órakor,
ha nem volt valami különleges körülmény, a munka véget ért,
ekkor ebédet kaptunk.
A laktanyánkba visszatérve másfél-két órát még Oan tanítása-
ival foglalkoztunk. A vége felé sokunknak már leragadt a szeme
a fáradságtól. Ha a szuperegyenlő észrevett egy aluszékonyat,
nem különösen fájdalmasan, de úgy, hogy meg is érezze, egy
csupán csak erre szolgáló hosszú nyelű falapockával arcul ütöt-
te.
Hetente egyszer elkövetkezett az „Oannak tett eskü órája”.
Időről időre mindenki tett valamire esküt, ennek megvolt az
előírt formulája. Felállt például a disznópásztor, és így esküdött
Oan testamentumának 3. parancsolatjára meg a hálás disznóról
szóló tanítására támaszkodva: „Esküt teszek, hogy valamennyi
emse, amelyet a kezemre bíztak, vemhessége idejét két hónapra
rövidíti. Dicsőség Oannak.” Mire mindannyian hangosan megis-
mételtük a „dicsőség” szót, miközben a szuperegyenlő egyre
csak a szájunkat leste.
A legértelmetlenebb esküvések hangzottak el, amelyek a leg-
furcsább módon kapcsolódtak Oan mondásaihoz. A hatodik pa-
rancsolattól vezéreltetve (az ellenségről és a szétvert fejekről),
valaki arra tett esküt, hogy egy hét alatt legalább száz ágyi po-
loskát öl meg. Ez legalább még hasznos is volt. A rusnya férgek
valóban sok szenvedést okoztak nekünk.
Egy másik meghökkentő procedúrát az „önleleplezés órájá”-
nak nevezték. A lehető legművészibben, a legkeresettebben kel-
lett az embernek önnönmagát megrágalmaznia, bűnöket és
bűntényeket kiötölve. Divatos volt az ilyen egyszerű önrágalma-
zás: „Tegnap egész nap egyetlenegyszer sem gondoltam a nagy
Oanra.” Gyónhatott az ember falánkságról vagy buja álmokról,
az egyenlőségében való kételkedésről vagy a rábízott jószághoz
való rossz viszonyulásról.
Az én önrágalmazásaimnak, mondhatom, igazi sikerei voltak,
ezeket már a mi szuperegyenlőnk is érdeklődéssel hallgatta, mi-
vel míg rágalmazgattam magam, egy és mást elmeséltem a régi
életemből. Ezt a régi életet egyébként, csupán egyre zavarosabb
álomnak láttam.
Néhány különösen komoly esetben az önrágalmazás azzal
végződött, hogy a gyónó, hogyan is nevezhetném a szerencsét-
lent másnak, ledobta az ingét és meg korbácsolta magát, az „Oan
házá”-ban kimondottan erre a célra őrzött korbáccsal, vagy a je-
lenlevők közül kért meg valakit, hogy alaposan korbácsolja meg.
Ettől az undorító disznóságtól eddig még sikerült megszabadul-
nom, de a szuperegyenlő mind sandább pillantásai alapján úgy
értékeltem a rám váró sorsot, hogy előbb vagy utóbb, de ezen is
át kell esnem.
De a legkellemetlenebb „szertartás” a „kölcsönös rágalmazás
órája” volt. Ezt nem rendszeresen rendezték, hanem akkor, ha
szükségesnek vélték. Itt az embernek ki kellett választania ma-
gának egy áldozatot, és annak minden elképzelhető bűnét fel
kellett sorolnia: lusta, rosszul tanulja Oan testamentumát, zabá-
lós, gyanúsan elzárkózik. Természetesen sokkal veszélyesebb
vádemelések is akadtak. A kezdő vádlóhoz azután még mások is
csatlakoztak, gyakran egyszerűen azért, hogy a veszedelmet ön-
maguktól elhárítsák és a szerencsétlenre csak úgy záporoztak a
vádak, egyik borzalmasabb, mint a másik, egyik értelmetlenebb
a másiknál. Ezt a vádözönt lehajtott fejjel illett hallgatná. Ha az
ember nem bírta elviselni és tiltakozni kezdett, akkor a szidal-
mazásig és a vad sértegetésig is elment a dolog, emlékezetem
szerint két-három ízben az alapos megverésig is elfajult az ügy.
A szuperegyenlő megelégedett jóváhagyással bámulta ezt a dur-
va jelenetet, s nem a megszokott egykedvűségével. Ilyenkor so-
katmondó hangsúllyal idézhették Oan egyik bölcs mondását:
„Ha az egyenlők bűnösnek tartanak egy embert, akkor az bűnös”
A hét egy napján nem dolgoztunk, ilyenkor a katonáskodás
mesterségét tanultuk. E napban csak az volt a kellemes, hogy a
megszokott élelem mellé egy darabka sertéshúst és metéltet is
adtak, no meg egy pohár itteni pálinkát.
Először csépelni küldtek, de nem tudtam lépést tartani a atal
és tapasztalt cséplőmunkásokkal. Azután átvezényeltek a trá-
gyahordásra, ez már jobban ment. Később különböző munkákat
végeztem, időnként nehezeket, máskor meglehetősen könnyűe-
ket, sőt még kellemeseket is.
A gazdaság, ahol dolgoztam, egy nagy majorság volt. Földjén
kukoricát, lent, különféle zöldség- és olajnövényeket termesz-
tettek, jószágot tartottak, sőt néhány kézműipar-ágazattal is
foglalkoztak. Abból, amit termeltünk sok mindent elszállítot-
tak, mi nem is tudtuk, hogy hova, nekünk pedig mindig csak
annyit hagytak, ami a legszűkebben volt elegendő.
Az első napok egyikén naivitásból, de megkérdeztem a mun-
kaszomszédomat, hogy kié ez a farm. Ijedten nézett rám, körül-
lesett és ezt mondta:
– Kié? Az egyenlőké… az államé… Oané…
Ez a határozatlanság, ez az ismeretlenség sok mindenben
megkülönböztette az aequihomók életét attól az élettől, amit
korábban ismertem. Mindent valaki tulajdonának számítottak,
de hogy éppen kinek lehet a tulajdona – arról nem beszéltek. Hi-
vatalosan így szónokoltak: az állam és mi magunk, az egyenlők
vagyunk. Mi itteni dolgozók bizony nemigen éreztük magunkat
farmunk gazdáinak, ugyanannyira nem, mint ahogy nem érez-
hettük magunkat a Hold és a csillagok tulajdonosainak.
A szó szerinti értelemben semmink sem volt. Betű szerint ért-
ve. Még a nadrágot, az inget, a lábbelit is csupán hordásra adták
ki, és ha elrongyolódott, akkor le kellett adnunk. Bármennyit
dolgozott egy ember, semmiféle tulajdonra sem tudott szert
tenni.
A különálló kunyhókban élő parasztok ugyan rendelkeztek a
legegyszerűbb házi felszereléssel – kisebb élelemkészlettel, tüze-
lővel, edénnyel és háztartási eszközökkel. De ez nem volt a tulaj-
donuk. Semmit el nem adhattak, nem is ajándékozhattak, sőt
örökölni sem örökölhették szüleik holmiját. Ha valaki meghalt
(ez gyakran megtörtént), a szuperegyenlők döntötték el, hogy a
javakból, amelyeket használt, melyek szállnak a gyermekeikre,
és mit vesznek el tőlük.
Szívesen hajtogatták az ilyen elmefuttatást. Az ember meztele-
nül születik és a földbe is meztelenül fekszik bele. A földön, mintha
csak azoknak az egyenlőknek vendége lenne, akik között él. Ezek
adnak neki kölcsönbe vagy árendába munkaeszközöket és haszná-
lati tárgyakat. Ha meghal, visszaad mindent, amit kapott, min-
dent, amit nem használt fel.

NEGYEDIK FEJEZET

A kétszeres-szuperegyenlő kivégzése. Gullivernek feleséget jelölnek

ki

Az a hivatalnok, aki a kórházban kihallgatott, és a főnök, akinek

vezetésével Oan mérhetetlen bölcsességét tanulmányoztuk, az
aequihomói szuperegyenlőség legalacsonyabb fokán állottak. A
szuperegyenlőség ötlépcsős volt. A szuperegyenlők, ha a nyilvá-
nosság előtt jelentek meg, még a magasabb fokozatúak is, úgy
öltöztek, mint a többi aequihomo – hosszú inget, térdig érő nad-
rágot, és faklumpákat hordtak. De azok, akikkel dolgoztam,
olyasmiket suttogtak, hogy a szuperek fény űző házakban lak-
nak, és az egyenlők egész sokasága szolgálja ki őket.
 Egyszer egy kétszer-szuperegyenlő látogatott el a farmunkra.
Minket egy üres telekre vezényeltek ki, s itt beszédet tartott ne-
künk.
– A hatalmas Oan azt mondja: ha nagyon óhajtják és töreksze-
nek is rá, akkor a folyó majd hegynek föl folyik. Ti csak szajkóz-
zátok bölcs mondásait, s közben azt gondoljátok, hogy rátok
mindez nem vonatkozik. Elnézitek, hogy a farmotokon átfolyó
patak minden évben, amikor megárad, telehordja iszappal és
köveikkel Oan parkját. Csak az akarhatja, aki ellenség, hogy Oan
parkja szemétgödörré, trágyagödörré változzon át. Az ellenség
az, aki erről álmodik, mi pedig esküvel fogadjuk Oannak, hogy a
patak ettől kezdve hegynek föl folyik majd!
Néhány ember felüvöltött: „Esküszünk!” – hozzájuk csatlakoz-
tak a többiek, és egy perc elteltével kezével hadonászva, lábával
dobogva az egész tömeg bömbölte az esküt. Természetesen én is
a többivel kiáltoztam, hadonásztam, ráadásul nem is egészen
képmutatásból tettem ezt: az ember a tömegben nem ugyanaz,
mint egyedül, amikor maga van.
Egy szép, kies területet neveztek Oan parkjának, 7-8 mérföld-
del lejjebb a falunktól, a folyó közelében. Egy ízben oda is kivezé-
nyeltek minket. E parkban, a fasorokban és az erre felszerelt füg-
gönyök alatt százával álltak Oan tökéletesen egyforma szobrai, a
sziklákra pedig tíz láb magas betűkkel vésték fel Oan bölcs taní-
tásait.
A következő napon az egész gazdaságban megszakadt a mun-
ka és sok embert vittek ki ásóval, csákánykapákkal, talicskákkal
vagy csupán puszta kézzel a folyócska partjára a falunk fölé.
Nem mindenkinek jutott felszerelés, sőt még munkahely sem.
Éjjel-nappal ástak, minden tizenkét órában váltották egymást,
csak az evésre szakítottak – fukarul – időt. Éjjel rőzsehalmot
gyújtottak, pedig azt a laktanyák és kunyhók téli fűtésére gyűj-
tötték. Egy hónap alatt elkészült a nagy zárógát, amely mögött
kezdett felgyülemleni a víz.
 De közben szerencsétlenség történt. A hegyekben heves ziva-
tarok dúltak. Igaz, ezeket az őszi esős évszakban el is várhatta az
ember. A patakból féktelenül száguldó folyó lett, a gát mögött
elhelyezkedő tó pedig kezdett túlságosan is megtelni. Tökélete-
sen mezítelenül dolgoztunk, fér ak és nők váltakozva, derékig a
hideg vízben és sárban, azon voltunk, hogy megemeljük a gátat,
de tehetetleneknek bizonyultunk. A gát átszakadt, és a vízára-
dat néhány pillanat alatt megsemmisítette a falut, amelyben
laktunk. Nem tudom, hány ember pusztult el, de később sokszor
találtunk hullákat, amelyeket a legmeghökkentőbb helyekre ve-
tett ki a víz. A falut elmosva és néhány ezer acre-n megsemmi-
sítve a vetést és az ültetvényeket, az áradat egyenesen Oan park-
jára zúdult.
Egy hét elteltével, amikor az alig égetett téglából laktanyánk
falait raktuk, és a parasztok újra felállították nyomorult kuny-
hóikat, meglepő látványra gyeltünk fel. Az őrök hosszú kötélen
ugyanazt a kétszer-szuperegyenlőt vonszolták felénk, aki azt a
beszédet tartotta. Most vettem csak észre, hogy bizony már élte-
sebb ember. Alig vánszorgott, lábát véresre verték. Az elmosott
gátra állították, minket pedig gongszóval odagyűjtöttek. A még
nemrégen létezett tófenéket vastag iszapréteg borította, amely-
be térdig süppedt a lábunk. Az őrök rangidőse valami ládafélére
mászott fel, és ezt hirdette ki:
– A hatalmas császár, Oan azt tanítja: ne kezdj el egy munkát,
mielőtt tanácsot nem kértél a háromszor és háromszor egyen-
lőktől. Ez a semmirekellő nemcsak nem kért tanácsot, de éppen
ellenkezőleg tett, mint amilyen véleményük az egyenlőknek
volt a dologról. Helyrehozhatatlan károkat okozott Oan parkjá-
nak, ennek a valamennyi aequihomo szemében szent parknak.
Hadd ítéljék el az egyenlők.
A tömeg néhány pillanatig hallgatott, még a bűnös hörgő lé-
legzetét is hallani lehetett. „Oda vele!” – kiáltotta az őrség főnö-
ke, a tó fenekére mutatva. A tömeg felbolydult, zúgni kezdett,
mint tenger vihar előtt. A bűnös térdre hullott, de lehetséges,
hogy éppen ez okozta a vesztét. Elsőnek egy asszony rohant hoz-
zá, akinek gyermeke az árvízbe fulladt, és arcul csapta. Fér ak is
lökdösődve, és egymást zavarva nyomban megragadták a sze-
rencsétlent kezén és lábán, meghintáztatták és a sárba dobták. A
tömeg üvöltése elnyomta sikoltását. Az emberek maroknyi sarat
markoltak fel és rádobálták. Hamarosan csupán egyetlen sár-
domb volt látható, amely úgy vonaglott, mintha eleven lenne.
Elfordultam, mert nem volt elég erőm elviselni ezt a borzalmas
látványt. Bárminő volt is ennek az embernek a bűne, nyomozás
és bírói ítélkezés nélküli kivégzése borzalmas volt.
Szerencsére az árvízben nagyon kevés gyermek pusztult el, és
hogy megmagyarázzuk ennek okát, beszélnünk kell, ha röviden
is, az aequihomók utódnevelési rendszeréről. Ha Pekunáriában
a gyermekek és a szülők között az adós és a hitelezők viszonya
állott fenn, itt a szülőktől teljesen elidegenítve nevelték a gyer-
mekeket. Az anyjukkal csak három évig maradhattak. Amikor az
árvíz betört, a csecsemők többsége éppen az anyjuk hátához volt
kötve és nem a kunyhóban hentergett. Ezért is úszták meg ép-
ségben a bajt. A háromévesnél idősebb gyermekek más helyen
voltak, mivel összegyűjtötték őket, és tanult fér ak és nők veze-
tése alatt speciális nevelőintézményekben nevelték őket.
Sok szülő később már nem is látta viszont gyermekeit, mások-
nak különös kegyként megengedték, hogy időnként találkoz-
hassanak velük. Valamennyi gyermek a legteljesebb komolyság-
gal csakis Oant számította atyjának, az igazi apjukat pedig
olyasminek tekintették, mint a császár képviselőit, akiknek nin-
csenek külön jogaik.
Az aequihomók szigorú egynejűségben éltek, a házassági hűt-
lenség majdnem ismeretlen fogalom volt. De a házasságot nem
szerelemből és nem is számításból kötötték, hanem a szuper-
egyenlők belátása szerint. Időről időre a laktanyánkból, a nőtle-
nek kaszárnyájából valaki a családos faluba költözött át, ahol az
emberek párosával éltek, olyan házakban, amelyeket szűk cel-
lákra bontottak. Előfordult az is, hogy a férj az esküvőig még
csak nem is látta a feleségét, vagy láthatta a mindennapi mun-
kában, nem is sejtve, hogy az életüket egyszer egyesíteni fogják.
Így azután az is megeshetett, hogy a húszéves if júhoz egy idős
özvegyet adtak, míg atal lánykát özvegyemberhez kényszerí-
tettek.
Az ember leleplezése néha azzal végződött, hogy elválasztot-
ták a feleségétől, és vissza kellett térnie a nőtlenek kaszárnyájá-
ba, vagy másik feleséget jelöltek ki neki, azt bizony meg nem
mondom, hogy büntetésből vagy éppen ítélet-helyrehozatalból.
Ugyanez történhetett meg a nőkkel is.
Büntetésből meghatározott időre elválasztották a fér től a fe-
leségét, vagy arra kényszerítették, hogy esküdjön meg Oannak,
hogy bizonyos idő elteltéig nem nyúl az asszonyhoz. Egyébként
is szabályozták az ölelések számát, és a szabálysértés nagyon ve-
szélyes volt, mivel a családi házakban a szomszédok könnyen
meghallhatták, megleshették és feljelenthették a törvénysér-
tést.
Miután az asszonynak gyermeke születik, a családot elvezet-
hették egy-egy üresen álló családi házba, ez lehetett üres parasz-
ti kunyhó vagy speciálisan gyermekes családok elhelyezésére
szolgáló putri. Ha három évig nem született másik gyermekük,
a kicsinyt, ahogy szokták, elvették, a férj és feleség pedig vissza-
tért a családos házba.
Hogy az olvasó jobban el tudja képzelni, hogy az aequihomók
milyen különös családi rendben éltek, a leghelyesebbnek azt
tartom, ha elmesélem, azt, ami velem történt.
Szorgalmasan teljesítettem mindent, amit csak parancsoltak,
egy év elteltével már nagyra értékeltek a főnökök. A sok önkriti-
ka, önleleplezés alatt megtanultam félrevezetni a felügyelőket,
éspedig önleleplezés formájában. Nagy ritkán kényszerültem
valakit a szomszédaim közül leleplezni, de azon igyekeztem,
hogy se megverésre, se súlyos büntetésre ne kerülhessen ilyen-
kor sor.
Egy alkalommal a szuperegyenlőnk hivatott és ezt mondotta:
– A hatalmas Oan arra tanít, hogy a atal öreggé válik, de az
öreg sohasem válik atallá. Látom, hogy a fejeden egyre több az
ősz hajszál, Nemisz. Ismered és teljesíted is Oan parancsolatait,
ezért úgy látjuk, hogy méltó vagy a jutalomra. A következő hó-
napban hat asszonynak kell házasságra lépnie, és egyiküket,
döntésünk szerint, neked adjuk feleségül. Erről nem szokás be-
szélni, de én kedvellek, és ezért mondom titkon el, hogy mekko-
ra szerencse ér. Egészen atal lánykát jelöltek ki a számodra, a
neve… (az asztalon heverő iratokat lapozgatta, hogy megtalálja
a menyasszonyok listáját) Ojala.
Kemény, ráncos arcán még szinte valami mosolyféle is felde-
rengett. Én annyira megdöbbentem, hogy válaszolni sem tud-
tam, legalábbis értelmesen nem. Szerencsémre az azért eszembe
jutott, hogy így kiáltsak: „Dicsőség Oannak!” A szuperegyenlő
erre visszhangként dicsőségezett.
Ezt az Ojala nevű lánykát egyébként ismertem, mivel néhány-
szor együtt dolgoztunk a földeken, és a közelében levő sertésól-
ban, sőt, már néhány szót is váltottunk. De én, ahogyan ezt Eu-
rópában mondani szokták, egyáltalán nem éreztem magam arra
alkalmasnak, hogy boldoggá tegyem. Azon kívül, a családos em-
ber státusába való átkerülés megrontaná az esélyeimet arra,
hogy innen kiszabadulhassak. És végső soron Angliában ott
várt hűséges Marym, és egyáltalán nem kívántam bigámistává
zülleni.
Azonban kételkedésemről egy szót sem szóltam, és a szuper-
egyenlőnek hálálkodva, Oant még egyszer dicsőítve, a helyemre
mentem.

ÖTÖDIK FEJEZET
 Gulliver segít a szerelmeseknek, de maga jut bajba

A zöld fű még a kőlapokon is áttör. Bármit is tettek ebben az or-

szágban azért, hogy a természetes emberi érzéseket elnyomják,
a szerelem makacsul ellenállt, és nem volt hajlandó eltűnni az
életből.
Elhatároztam, hogy titokban beszélek Ojalával s elmondom
neki a főnökök döntését, s megkérdem tőle, hogy miként viszo-
nyul a döntéshez és hozzám. Néhány nappal később alkalom is
adódott, amikor valamennyien az édesgyökereket forgattuk ki.
A fér ak kikapálták őket, az asszonyok halomba gyűjtötték az
összeszedett gyökereket. Igyekeztem elérni, hogy Ojala utánam
gyűjtsön, és kilesve a legjobb pillanatot, csöndben megkérdez-
tem:
– Ojala, tudod-e, hogy a szuperegyenlők úgy határoztak, hogy
férjhez adnak?
Csak rémült, kerekre tágult szemének pillantását vetette rám,
s félénken körülnézve, annyit mondott:
– Sejtettem, de nem tudom, hogy kit jelöltek ki nekem.
– Engem.
Arcán megdöbbenést, zavart, rémületet láttam. Természete-
sen nem olyan férjet kívánt magának, mint amilyen én voltam,
és én egyáltalán nem is haragudtam rá érte. A laktanyánkban
volt egy tükörcserép, és bele-belenéztem, jól tudtam, hogy bi-
zony aggastyánnak látszom. És mit is mondhatnék: vagy három
éve indultam útnak, s már akkor is éltes ember voltam, két uno-
ka nagypapája, és három ilyen esztendővel a hátam mögött még
nálam atalabb és erősebb ember is megöregedett volna.
Ojala kiejtette kezéből a kosarát. A szeme lassan könnybe lá-
badt. Ajka kinyílt, és alig hallható suttogást fogott el a fülem:
„Nut, ó Nutom.” Mindent megértettem: ez a lányka nem aequi-
homo nőhöz méltóan szeretett valakit, hanem a közönséges,
megszokott, de a világ minden népénél jól ismert közönséges,
emberi szerelemmel, egy ifjút szeretett, aki a legényházunkban
tőlem két priccsnyire élt. Már régen fel gyeltem rá, műveltebb
volt, mint a többi bajtársunk, és valóban, a múltban egy diák-
kollégiumban élt, s orvosnak készült. De nemrégiben a sokszo-
ros-szuperegyenlők Oan második parancsolatából kiindulva
arra a megállapításra jutottak, hogy az orvosi tanulmányok és
maga a medicina felesleges dolgok. A kollégiumot bezárták, és
egykori diákjait különböző helyekre szórták szét. Nut a mi gaz-
daságunkba került, ahol néha az állatokat gyógyította: az állat-
orvosi feladatok nem estek tilalom alá. Ezért aztán az embereket
is ugyancsak az állatorvosok gyógyították.
És mi lehetett volna természetesebb, mint hogy e két atal kö-
zött feltámadjon a szerelem.
Őszintén óhajtottam a szerelmeseknek segítségükre lenni, de
fogalmam sem volt arról, hogy ezt hogyan is tehetném. Az egye-
nesen őrültség lett volna, ha a mi szuperegyenlőnkhöz megyek,
és mindent elmesélek neki. Ojalát ekkor nem nekem, de nem is
Nutnak, hanem valamelyik legalantasabb lelkű ckónak adják.
A megfelelő fegyver itt csak a ravaszság lehetett. A atalok bi-
zalmát kellett megnyernem legelőbb is, de úgy, hogy a legkisebb
gyanúra se adjak közben okot. Időben szűken álltam, hiszen egy
hét múlva „elgyűrűznek” Ojalával. Azért használom ezt a kifeje-
zést, mert egyáltalán nem tudom, hogy azt az aequihomiai szo-
kást, azt a szertartást, amivel a férjet és feleséget összeadják,
mint is nevezik. A lényege egyébként az volt, hogy mindkét fél
ünnepélyes esküt tesz, miszerint a családi életben is Oan törvé-
nyei szerint élnek majd. Az egyik parancsolat így hangzik: a há-
zasság nem élvezet, hanem az egyenlők munkája.
Szerény étkezésünk során alkalmat találtam, hogy szót értsek
Nuttal. Melléültem, amikor magányosan ette a zöldséget, amit
enni kaptunk, és halkan azt mondtam neki; tudom, hogy szerel-
mes Ojalába. A szerencsétlen ifjú falfehérre sápadt, majdnem
megfulladt. Gondolatban már látta is, amint lelepleződik és el-
ítélik. Gyorsan azt mondtam neki, hogy ne féljen, én csak jót
akarok neki, de arcán még mindig rémület és gyanakvás ült. Ek-
kor odajöttek hozzánk, és kénytelenek voltunk elhallgatni.
Akkor átgondoltam a helyzetet, és úgy döntöttem, hogy nem
az ifjúra, hanem a lányra kell támaszkodnom. Elmondottam
neki: a barátja ok nélkül fél tőlem, és azt is, hogy segítségükre
akarok lenni. Elmondottam, hogy mást nem tudtam kitalálni,
csak hogy betegnek tettetem magam, és így majd kérhetem,
hogy a házasságot egy kissé halasszák el. Nekik is kell tenniük
valamit ez alatt, de hogy éppenséggel mit, azt nem tudom.
Két nap múlva Nut maga jött hozzám és azt mondotta, hogy
hisz nekem, s egész szívéből hálás is. Elhatározták, hogy a he-
gyek közé szöknek, ahol – ahogyan azt mindenki tudja – sokan
rejtőznek, olyanok, akik különböző okokból félnek a szuper-
egyenlőktől és a papoktól. Még arra is megkért, ha a fővárosba
jutnék, keressem fel a szüleit, akiket az aequihomók többségével
ellentétben jól ismert és szeretett is: hétéves korában súlyosan
megbetegedett, és a neveldéből átadták a szüleinek ápolásra,
majd elfeledkeztek róla.
Azt feleltem, hogy tervüket sem nem helyeslem, de nem is be-
szélem le róla őket, mivel rosszul ismerem még az országot, és
nem tudom felmérni a kockázatot. Fiatalos hetykeséggel azt fe-
lelte, hogy Ojala és ő inkább elpusztulnak, de nem hagyják ma-
gukat elválasztani. A szemem könnybe lábadt, és azt ígértem,
hogy minden lehetőt megteszek, hogy segítsem őket. Megegyez-
tünk abban, hogy a következő napon „megbetegszem”, ők pedig
arra használják ezt az időt, hogy valami élelmet gyűjtsenek ma-
guknak, és előkészítsék a szökést.
Úgy tettettem, hogy kegyetlenül fáj a hasam. Mivel a főnökök
féltek a kolerától és más fertőző betegségektől, bezártak egy ma-
gányos kunyhóba. Egyébként itt az egyetlen gyógymód az éhez-
tetés volt, úgy, hogy igazán is beteggé válhattam volna, ha nem
lett volna itt Ojala, aki az éjszaka sötétjében kunyhómhoz lopa-
kodott, és az ajtó résén át élelmet nyújtott be, egy pár lepényt.
Két nap múlva kijelentettem, hogy jobban vagyok, és ezért nem
kell hívatni az állatorvost, aki ekkor éppen az erdőben, egy távo-
li faluban gyógyította a jószágokat. De azt mondottam a szuper-
egyenlőnek, hogy bizonyára megérti, hogy az én koromban és
háromnapos böjt után nem szabad sietni a házasságkötéssel,
mivel nem tudnám kielégíteni a menyasszony reménykedéseit.
Az e ajta goromba humor nem volt idegen ezeknek az emberek-
nek, és zsíros vigyorral és olyan tréfák kíséretében, amelyeket
nem merészelek leírni, egy kis haladékot adott.
Éjjel Nut odakúszott hozzám, és azt suttogta, hogy minden ké-
szen áll, a következő nap éjszakáján elmennek. Teljes szívemből
kívántam nekik sikert, és azt mondottam: hogy én is szívesen
velük tartanék, ha nem félnék attól, hogy terhükre válnék.
Szerencsétlenségünkre egy idős ember, a priccsszomszédom
meghallotta a suttogásunkat. Hogy miről beszéltünk, azt nem
értette meg. De amikor egy nap múlva a atalok szökését felfe-
dezték, nyomban bejelentette gyanús éjszakai beszélgetésünket.
Kezdetben úgy határoztam, hogy tiltakozom az ellen a vád ellen,
hogy részt vettem a dologban, de a szomszédomon kívül más
feljelentők is akadtak, és megértettem a tagadás haszontalan
voltát.
Amikor világossá vált előttem, hogy veszteni nem veszíthetek
semmit, elhatároztam, hogy a saját fegyverével harcolok az el-
lenség ellen. Erre az időre meglehetősen jól ismertem Oant és
minden aranyköpését, és ha szükséges volt, akkor hencegni is
tudtam ezzel a tudással. Az én leleplezésemre a gazdaság legna-
gyobb helyiségét választották ki, vagy kétszáz ember gyűlt
össze az eseményre. Az asztal mögött három szuperegyenlő ült,
engem pedig közszemlére állítottak a nép elé.
– A nagy Oan azt mondja – kezdte az egyik –: Az öreg majom po-
fájáról nem tudod leolvasni, hogy mire gondol, amíg nem vered
korbáccsal. Ezt a vén majmot keveset ostoroztuk – mutatott ujjal
rám –, és íme, hálából milyen hatalmas gonosztettet rendezett…
– Bocsánat, szuperegyenlő – szakítottam félbe, mindenkit el-
ámítva pimaszságommal –, de e tanításban a hatalmas Oan még
azt is mondja, hogy a három öreg majom közül az emberek számá-
ra legszükségesebb gondolat nem annál van, amelyet korbácsoltak,
hanem annál, amelyet dióval ajándékoztak meg.
– Ne merészelj gúnyolódni Oan fölött, Nemisz! – kiáltotta a
szuperegyenlő. Majd gondolatait rendezve folytatta: – Ez az em-
ber, akit nehéz egyenlőnek neveznem, elcsábított két tapaszta-
latlan atalt, akik még nem sajátították el Oan tanítását, és rá-
beszélte őket, hogy váljanak Oan ellenségeivé, mivel csak így ne-
vezhetjük az olyan embereket, akik igyekeznek otthagyni az
egyenlők között végzendő tisztességes munkát.
Elmesélte Nut és Ojala szökésének történetét, úgy állítva be,
hogy azok az én álnokságom áldozatai, és követelte, hogy ismer-
jem el bűnömet. Ahogy már jó előre elhatároztam, folytattam
azt a taktikát, hogy a dolog lényegétől eltérjek és mindenkit elte-
reljek. Ezért vég nélkül citáltam Oant. Ez nehéz helyzetbe hozta
a szuperegyenlőket.
– Semmilyen esetben sem szabad úgy számolni – mondottam
–, hogy az ifjúság és a tapasztalatok hiánya zavarhatják az em-
bert abban, hogy hűséges tanítványa legyen Oannak. Ne feled-
kezzetek meg arról (jelentőségteljesen felemeltem jobbkezem
mutatóujját), hogy mit mond a nagy Oan: hogy tudjunk, ahhoz
nem tanulni kell, hanem hinni. Én pedig kész vagyok kezeskedni
azért, hogy ezek a atal emberek hisznek. Többször hozzátok
emlékezetetekbe Oant: az egyenlő ott dolgozik, ahol az egyenlők-
nek hasznosabb.
– Hazudik! – kiáltotta a második főnök, akinek még sokkal ke-
vésbé volt lángesze, mint a szomszédainak… mint az elsőnek. –
Az egyenlők ott dolgoznak, ahol a szuperegyenlők kijelölik a
munkájuk helyét!
 Tudván, hogy ilyen bölcs mondás nincs (ennyire egyszerű
gondolata Oannak nem is lehetett), követeltem, hogy mutassák
meg azt a forrást, amiből vették. Ezt sem ő, sem bajtársai nem
voltak képesek felmutatni. A tömeg kacarászni kezdett. Fellelke-
sülve a sikeren, folytattam:
– Nem szabad elfeledkezni Oan negyedik törvényéről sem: az
ember abban különbözik az állattól, hogy tudatosan engedel-
meskedik. A szuperegyenlők, ahogy én látom, nem gyeltek fel
bizonyos hibákra, amikor azt tételezték fel, hogy ezeknek az em-
bereknek tudattalanul kell engedelmeskedniük. Biztos vagyok
benne: ha azon munkálkodtak volna, hogy megtisztítsák ezek-
nek az ifjú embereknek a tudatát, és megvilágították volna előt-
tük, hogy tudatosan kell engedelmeskedniük az egyenlők akara-
tának, akkor minden rendben lett volna!
Láthatólag az elevenükbe találtam. A szuperegyenlők nyugta-
lankodva suttogtak egymás között. A vitánk ebben a szellemben
haladt tovább. A magasröptű elmélkedésekre és szidalmakra
újabb és újabb citátummal válaszoltam. Bizony meglehetős si-
kerrel tettem közröhej tárgyává ellenfeleimet. Elképzelhetik,
hogy néhány bölcs mondást menet közben könnyedén megvál-
toztattam, egyeseket, noha nem sokat, egyszerűen csak kigon-
doltam, abban reménykedve, hogy a vita tüzében nem ellenőriz-
nek semmit. Az aequihomók számára ez a helyzet igazán szokat-
lan volt, és kezdték meglehetősen hangosan kifejezni, hogy
mennyire megelégedetten élvezik a helyzetet.
Az isten tudja, hogy miként is végződött volna az egész, ha
nem az történt volna, ami rendszerint történni szokott. A hata-
lom birtokosai ugyanis ott vetik latba hatalmukat, ahol kifogy-
nak az érvelésből. Ráadásul ezt a hatalmat a legdurvább formá-
jában alkalmazták. Az a szuperegyenlő, aki hazugsággal vádolt,
dühtől vörös arccal felugrott és azt mondotta:
– Mondjátok, ez a vén majom nem élt túlságosan sokáig vissza
egyenlőségi törvényeinkkel? A legfontosabbat mégis elfeledte –
Oan tizedik parancsolatát: kaszáld a rétet sűrűbben… Mindenki,
aki nem csupán szóban nevezi magát Oan ának, a torkára for-
rasztja a szót ennek a korcsnak!
Ezzel hozzám lépett és öklével arcomba csapott. Megtántorod-
tam, de talpon maradtam. A tömegből erre nyomban felém ro-
hant három vagy négy talpnyaló, aljaember, ledöntöttek a pad-
lóra, és rugdosni kezdtek. Összehúztam magam, s csak az arco-
mat és testemnek más érzékeny részeit igyekeztem védelmezni.
Ámde a gyilkosság nem felelt meg az itteni szabályoknak vagy
nem volt a szuperek tervében. Lökdöséssel, fogcsikorgatással el-
űzték a nyomorultakat, majd egyikük így rikoltozott:
– Vonszoljátok ki az udvarra, és járjatok el vele úgy, ahogyan
Glom császár szolgái cselekedtek az árulóval, aki visszaélt a bi-
zalommal!
Megragadtak és kivonszoltak a fűre, majd néhány undorító
gazember, akik korban a aim lehettek volna, ha nem éppen az
unokáim, lehugyozták elterült testemet. Eközben még röhögtek
is és tréfálkozni is merészeltek. Igaz, hogy bedagadt szememmel
alig láttam, de határozottan állíthatom, hogy eközben az egész
tömeg némán állt.
Összeverten, vérbe fagyottan, lerondítottan bezártak a félho-
mályos pincébe, ahol zajongva futkároztak a patkányok. Kide-
rült, hogy nem voltam egyedül. Az ismeretlen ember olyan se-
gítséget nyújtott, amilyent csak tudott, és nem is undorodott,
noha a ruhámból áradó bűznek undort kellett volna kiváltania.
Megkérdezte, hogy ki vagyok és miért kerültem ide. Nem volt
okom titkolózni és mindent őszintén elmeséltem. Nevetni kez-
dett, amikor arról beszéltem, hogy miként szégyenítettem meg
a szuperegyenlőket. A szétvert ajkam ellenére én sem álltam
meg nevetés nélkül.
Majd ugyanazt kérdeztem tőle, hogy ő miért van itt. Elmesél-
te, hogy mindig idezárják néhány nappal korábban, mielőtt egy
sokszorosan-szuperegyenlő személyiség megérkezne a főváros-
ból, csupán azért, hogy ne fecseghessen el neki valami „felesle-
geset”. A helyi főnökség túlságosan jól ismeri ezt a gyengéjét.
Abban nem is kételkedett, hogy hamarosan kiengedik, és ismét
a megszokott dolgát végezheti majd – hordhatja az istállóba a vi-
zet.
Ez a különc alak egyik mondatával egy gondolatot sugallt,
amelyen makacsul eltöprengtem, mialatt társam rothadó szal-
máján szunnyadt. A helyzetem kétségbeejtő volt. Az itteni szu-
peregyenlők nem bocsáthatják meg kettős bűntényemet: a szö-
kötteknek nyújtott segítséget és ezt a vitát. Semmibe sem került
volna nekik, hogy éheztetéssel végezzenek velem, vagy valami
más észrevehetetlen módon hajszoljanak a halálba. Még ha vé-
gül is újból munkára küldenek, akkor sem tudok innen sehová
kitörni. Bármi áron, de fel kell hívnom magamra a magas állású
szuperegyenlőnek a gyelmét, aki kapcsolatban áll a fővárossal.
De hogy tegyem meg? Nyilvánvaló, csak úgy érem el, ha kijelen-
tem, hogy tudok valami államtitkot, és arra kell késztetnem
őket, hogy kihallgassanak.
Most már nem voltam annyira naiv, hogy igazat mondjak. Az
igazság a börtönbe juttatott, a súlyos munkára, és ebbe a pincé-
be. Meg kell kísérelnem a hazugságot. A városi főnökök érkezése
alkalmas esetnek bizonyult számomra.
Két órával később élelmet hoztak nekünk. Azt mondtam az
embernek, aki bejött az élelemmel, hogy tudomásom van a fel-
sőbb szuperegyenlők megérkezéséről, és fontos bejelentést aka-
rok tenni nekik. Az ember hallgatott, de én néhány formában
megismételtem kívánalmamat, és a következő napon ugyanezt
tettem. Azt mondottam, hogy olyan fontos titkot kell feltár-
nom, amitől az ország sorsa függhet. Harmadik nap reggelén ki-
engedtek, megmosdhattam, átöltöztettek és megborotválkoz-
hattam, a véraláfutásaimat gyógyszerrel kenték be, és a gazda-
ság irodájába vezettek. A szobában két ismeretlen aequihomót
pillantottam meg, tekintélyes tartásúakat, és azt a szuperegyen-
lőt is ott láttam, aki a leleplezésemet vezette.
Az egyik ismeretlen főnök megkérdezte, hogy mit akarok ne-
kik mondani. Azt feleltem neki, hogy az, amit egy esztendővel
ezelőtt elmondottam a kihallgatóimnak, csak egyben volt igaz,
abban, hogy külföldi vagyok, egy távoli északi országból szár-
mazom, és hogy Pekunáriában kaptam a Nemisz nevet. Aequi-
homiába a szomszédos állam kémjeként igyekeztem behatolni,
hogy kipuhatoljam az itteni helyzetet, mivel tudomásuk szerint
az aequihomói kormány hadsereget akar országukban partra
szállítani. Kihasználva ismeretségemet Nagirral és O urral és
más előkelő tonvasi polgárral, beszélgető társaimban ügyesen
olyan benyomást sikerült keltenem, hogy rendkívül tájékozott
vagyok. Arra kellett gondolniuk, hogy ez az ember nagyon befo-
lyásos ckó lehet, és úgy gondolom, erre a megállapításra jutot-
tak. Az én ismerős szuperegyenlőm úgy ült ott, mintha megku-
kult volna, nem érezhette magát nagyon vidáman. Egyébként
azért az az elégtétele mégiscsak meglehetett, hogy nem egy kö-
zönséges, egyszerű ember szégyenítette meg a vitában.
Azt is megjegyeztem, hogy fontos részleteket tudnék elmon-
dani a pekunárok szándékairól, ha meg akarnak hallgatni. A két
aequihomo mozdulatlan arccal ült, csak néha váltottak egy-egy
pillantást. Amikor befejeztem, egyikük udvariasan azt mondot-
ta, hogy megtárgyalják a jelentésemet. Olyan szobába vezettek,
ahol tiszta ágy volt, és én élvezettel terültem el rajta, gyorsan el-
aludtam, mivel kegyetlenül elgyötörtek az elmúlt hét esemé-
nyei.

HATODIK FEJEZET

Gulliver az ötszörösen-szuperegyenlő Nuil védnöksége alá került.

Mik titkárral folytatott beszélgetései
Hét-nyolc nappal később egy öreg, minden kátyúban zöttyenő
kocsiba ültettek két atalember kíséretében. Estére elértünk… a
rezidenciájába… Önkéntelenül is azt mondottam volna, hogy az
őrgróf rezidenciájába, ha az aequihomóknál lettek volna őrgró-
fok. A kapunál az őreim holmi papírt húztak elő, ezután behaj-
tottunk a magas kőfallal kerített udvarba.
Az oldalajtón át felvezettek a házba és egy olyan szobába tele-
pítettek be, amelynek ablaka a kertre nyílott. A atalemberek el-
köszöntek és otthagytak, az ajtót is elfeledték maguk után be-
zárni. Körülnéztem. Úgy tűnt, hogy Aequihomiában most jutot-
tam életemben először olyan helyiségbe, amelyet sem arcképek,
sem szobrok nem rútítottak. Oan mellszobrai, sőt még a bölcs
mondásai is hiányoztak a falakról. A falakon néhány, igen kelle-
mes látványt nyújtó vízfestmény függött, szép selyemfüggöny
takarta el a kandallót. A szobát luxus nélkül, de ízlésesen ren-
dezték be. Néhány perc múlva egy, már éltesebb aequihomo lé-
pett be, a megszokott ruházatot hordta, de szerény ruházata
drága szövetből készült és remekbe szabták. Felálltam a székről,
parancsát várva, de ő várakozott.
– Ismerem a neved – mondotta. – Lényegtelen, hogy valódi-e
vagy csak álnév, erről majd később beszélgetünk. Engem Miknek
hívnak, az ötszörösen-szuperegyenlő Nuil titkára vagyok.
Most már tudtam, hogy legalább számításaim első része he-
lyesnek bizonyult. Nuil az ország egyik legtekintélyesebb embe-
re volt. Azt mesélik, hogy látta vagy láthatja is Oant. Megjegy-
zendő, hogy ez a fogalmazás az állandó kétértelműséggel kap-
csolatos, az aequihomói élet paradoxonja. Egyrészt Oan mintha
eleven lenne, és az országban mindent az ő nevében tettek. Más-
részt – nyilvánvalóan nem lehetett testileg reális személyiség,
mivel senki sem emlegette emberi cselekedeteit, sőt, még ural-
kodói fellépéseit sem említették. Az isten mása volt, de arcképe-
in meglehetősen tucatembernek ábrázolták. Ha például valaki
szerencsétlen nyomorult a vízbe zuhant és megfulladt, akkor
senki sem mondotta, hogy ez Oan büntetése. De ha egy bűnöst
valamilyen vétség miatt nyilvánosan kivégeztek, akkor azt
mondották, hogy teljesült Oan akarata.
Mik titkár megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e a helyiség-
gel, és azt a reményét fejezte ki, hogy az élelem is tetszeni fog.
Csöngetett, és a szolga meghozta a vacsorámat. Ez az este volt az
első alkalom, amikor értékelni tudtam az aequihomói konyhát,
és megértettem, hogy az egyenlőség nem terjed ki az élelem és
italok minőségére.
Mik arra kért, hogy részletesen meséljem el a történetemet.
Megismételtem mindent, amit egy héttel korábban elmondot-
tam, gondosan elkerülve, hogy ellentmondásba jussak, és hogy
pontatlan legyek. Mik hallgatott, nem szakított félbe, csak idő-
ről időre feljegyzett egy és mást a jegyzetes könyvébe. Majd kér-
déseket tett fel nekem, ezek megerősítettek abban, hogy okos és
érdeklődő emberrel van dolgom. Érdekelték a pekunáriai legfel-
sőbb körökkel való kapcsolataim, a személyiségek jellemzése, a
Nyugati Társaság tervei és az Indiába irányuló expedíció is. Ki-
kérdezett Európáról is, de láthatóan inkább kíváncsiságból,
semmint az ügy érdekében.
Beszélgetésünk a késői órákba nyúlott. Végül Mik titkár felállt,
udvariasan nyugodalmas jó éjszakát kívánt s elment. Két napig
nem láttam. Megengedték, hogy sétálgassak a kertben, az enge-
délyt persze nagy örömmel ki is használtam. Könyvek közül
nemcsak Oan megszokott köteteit kaptam meg, hanem Nuil al-
kotásait is, amelyekben Oan kinyilatkoztatásainak újraértelme-
zései és kommentárjai voltak. De ezeken kívül, nagy örömömre,
kaptam két öreg aequihomói könyvet is. Ezek a legnagyobb rit-
kaságnak számítottak, és nagy kegy jelének számíthattam, hogy
beléjük pillanthatok. A lényeg az, hogy húsz évvel ezelőtt Oan
vagy tanítványai parancsára megsemmisítettek vagy lelakatol-
tak minden könyvtárat, a nyomdák nagyobb részét elpusztítot-
ták, és Oan alkotásain, meg magyarázóinak munkáin kívül sem-
miféle más könyv nem jelenhetett meg.
A megsemmisítésnek és a betiltásnak ilyen hullámai időről
időre végiggördültek Aequihomián, és áldozataikká váltak em-
berek, dolgok, sőt még állatok is. Így a gyógyítás likvidációja,
amelyről már fentebb beszéltem, mindezek az intézkedések
mind-mind Oan második parancsolatának lobogója alatt tör-
téntek, vagyis a „felesleges” dolgokról szóló prédikációra hivat-
kozva. Egy ízben az a parancsolat jött, hogy minden kereskedel-
mi és halászhajót fel kell égetni, a halászokat és a tengerészeket
a sziget mélyére kell telepíteni. Az engedetleneket halál fenye-
gette. Nem is olyan régen, így irtottak ki minden kutyát, a tudós
kutyatenyésztőket pedig pellengérre állították a városokban.
Mik titkár a negyedik napon ismét eljött, hogy – amint mon-
dotta –. néhány apróbb részletet pontosítson. Számomra azok a
kérdések voltak a legnehezebbek, amelyek az én hamis kémkül-
detésemre vonatkoztak. De megdöbbenésemre, ezek alig-alig ér-
dekelték Miket.
Ezután a beszélgetéseink kezdtek rendszeressé válni. Mik min-
den második-harmadik napon meglátogatott, beszélgetéssel és
kellemes vacsorával néhány órát együtt töltöttünk el. Különö-
sen azoknak az országoknak kormányzati formái és az uralkodó
körök meg a nép viszonya érdekelte, amelyekben megfordul-
tam. Jobban megértettem érdeklődését, amikor egy ízben vélet-
lenül elárulta, hogy a könyvek megsemmisítéséig lozó apro-
fesszor volt. Valamelyik beszélgetésünk végén egyébként Mik
kijelentette, hogy a kormányzás minden formája a történelem
hibája, és előbb vagy utóbb valamennyi nép eljut az Oan törvé-
nyeinek megfelelő egyenlők társadalmához. Én erre mindig az-
zal válaszoltam: „Dicsőség Oannak.” Meg kell mondanom, hogy
Aequihomiában igazán megszoktam ezt a frázist, és néha a leg-
képtelenebb helyeken is alkalmaztam, a velem beszélgetők nagy
megrökönyödésére.
 Azonban egész idő alatt nem beszélgethettünk csupán olyan
témákról, amelyek Aequihomiától távol estek. Mik bármennyire
is zárkózott és óvatos volt, mégis egyre gyakrabban kezdett
olyan dolgokat is elmesélni nekem, amelyeket vagy egyáltalán
nem tudtam, vagy csak homályosan tudtam. Összevetve ezeket
a saját tapasztalataimmal és a könyvekben olvasottakkal, kezd-
tem egy és mást megérteni ennek az országnak életéből.
A legkülönösebb az volt, hogy Aequihomia történelemtelen
ország. Pontosabban azzal az idővel kezdődött a történelme,
amikor Oan letaszította az öreg, rossz uralkodókat, és az egyen-
lők országának császárává lett. A sokkal régebbi történelemből
csak kiszakított tények maradtak fenn, esetek, gondolatok, ame-
lyek valamilyen okból megfeleltek Oannak, és ezért műveiben
megemlítésre kerültek. Ilyen eset volt Glomnak, a legendás csá-
szárnak előbb említett parancsa, amelyet egyébként a saját bő-
römön próbálhattam ki. Az egész, Oanig tartó történelmet tila-
lom alá vették. Egyébként mit mondhatni a történelemről! Nem
sokkal azután, hogy Oan hatalomra került, nemcsak sok palotát
és gazdag házat döntöttek romba, hanem néhány várost is fel-
égettek, lakosaikat pedig különböző helyekre telepítették szét.
„Az egyenlőség a tűzvész helyén kezdődik” – hangzott egyik kinyi-
latkoztatása.
Nagy vehemenciával alkalmazták Oan első tanítását: Minél
kevesebbet eszel, annál jobban tudsz dolgozni. Ez senkiben sem
ébresztett kétkedést, de a kommentálásában két iskola volt.
Egyesek végleges és egyértelmű megfogalmazásnak tekintették,
mások azt mondották, hogy igaz és visszafordítható állítás: mi-
nél jobban dolgozol, annál kevesebbet ehetsz.
Amikor a második iskola jutott túlsúlyba, és ezt a parancsola-
tot az életre alkalmazták, meghökkentő dolgok következtek e
tényből. A normális ember jellemző tulajdonsága a jó munka.
Közismert, hogy a sikeresen elvégzett munka milyen jóleső ér-
zést ad még akkor is, ha közben nem számítunk dicséretre és ju-
talmazásra. De itt, annak, aki jól dolgozott, meggyengítették az
élelemadagját és más eszközökkel is rontották az életszínvona-
lát. Amikor ez a rendszer elterjedt, a gazdaság szétzüllött, mivel
mindenki azon törekedett, hogy egyre rosszabbul és kevesebbet
dolgozzon. Akkor valamelyik felsőfokozatos szuperegyenlő fel-
lépett és azt állította, hogy Oant eltorzították. Emlékeztettek rá,
hogy egy másik helyen Oan ilyen fogalmazással élt: a megszol-
gált jutalom értékesebb, mint a megszolgált büntetés. A „visszafor-
dításos parancsolatra” épülő rendszert másikkal váltották fel, a
támogatóit elítélték, az adott esetben, a véleményem szerint is,
teljesen megérdemelten.
De múltak a hónapok, és valamelyik nagyhangú ckó megint
azon sivalkodott, hogy Oant „elszegényítették”, amikor az első
parancsolat fordított értelmezését elvetették. Megszerezte a
sok-sok szuperegyenlő valamelyikének támogatását, és minden
kezdődött elölről. Természetesen ez a folyamat nem gazdagítot-
ta az országot.
A baj a „felesleggel való harcból” fakadt. Így a partraszálláso-
mat követő két év elteltével a tejet feleslegesnek nyilvánították,
és minden tejelő állatot levágtak, s rövid idő alatt felfalták hú-
sát. Számomra, aki megszoktam a tejes ételeket, ez komoly nél-
külözést jelentett. Nagyon kellemesen lepődtem meg, amikor
Nuil házában tejet, vajat és túrót is kaptam. Láthatólag a tilalom
az ilyen rangú szuperegyenlőre már nem vonatkozott.
Egyes tilalmakat évtizedekig fenntartottak, másokat gyorsan
eltöröltek, mivel pusztító következményük hamarosan meg-
nyilvánult. Az elmúlt évben fellángolt egy tífuszjárvány, de or-
vosok nem akadtak, mivel az orvoslást mindenütt, a katonaság
kivételével, eltörölték. Akkor megtalálták azt az embert, aki – ál-
lítólag – lerakta az orvostudomány elleni harc alapjait. Ezt az
embert és három bűntársát nyilvánosan kivégezték, majd ké-
sőbb kiderült, hogy ezek az emberek az ország legtávolabbi zu-
gában éltek egész idő alatt, és semmi közük sem volt ehhez az
ügyhöz. Az ilyen végkifejletet közel sem mondhatjuk egyedül ál-
lónak.
Aequihomiában nincsen pénz, nincsenek bankok és takarék-
pénztárak sincsenek. Úgy vélik, hogy mindenki annyi használa-
ti javat kapott, amennyire, mint az egyenlők között egyenlőnek,
szüksége van. Az a vélekedésük is megvolt, hogy a szuperegyen-
lők csak annyival rendelkeznek, mint a többiek. Mindez egysze-
rű, az egyenlők igazán silány jövedelme mellett, az államtól is
kapnak valamit, mintegy kölcsönben, időleges használatra. Ez
minden dologra vonatkozik. El tudom képzelni, hogy Nuil, Mik,
sőt még én is, aki véletlenül kerültem ebbe a társaságba, egy
szép napon arra ébredhetünk, hogy megfosztanak a ház, a kert,
az istálló, a jó ruházat használatától. De hogyan lesznek képesek
az egyenlők kikövetelni azt, hogy ugyanolyan jó élelmet, drága
borokat kapjanak, mint mi, hiszen még az elvásott ruházatun-
kat sem szerezhetik meg!?
Oan egyik bölcs mondása, ami igaz, hogy nem került a kano-
nikus kiadásokba, így hangzott: „Szuperegyenlő nem jelenti azt,
hogy nem egyenlő.” Az aequihomóknak e megfogalmazás sok
lelkiismereti gondot okozott. Sok torzítást szült e tanítás. Az
egyik lozófus, akinek könyveit egyébként később elégették,
olyan értelmezésben magyarázta ezt a gondolatot, hogy a „szu-
per” és a „nem” itt kölcsönösen megsemmisítik egymást, ennek
eredményeként általános egyenlőség jelenik meg.

HETEDIK FEJEZET

Nyug talanító átköltözés a fővárosba. A titkár halála

Már kezdtem azon töprengeni, hogy miért vagyok szükséges

Mik titkárnak és gazdájának. Annak alapján ítélve, hogy Mik ba-
rátságosan viseltetett irántam, és a szabadságom is növekedett,
helyesen viselkedtem. Érdekes beszélgetésünk volt a fővárosba
költözésünk előestéjén. Határozottan állítottam azt a verziót,
amelyben partraszállásom céljairól beszéltem, és kihasználva az
alkalmat azt állítottam: a pekunároktól azt a feladatot kaptam,
kémleljem ki a város védelmi rendszerét. Erre ugyanis nagy
szükségük lenne, ha a várost ostrom alá veszik. Mik elmosolyo-
dott, tekintetét rám szegezte és ezt mondta:
– Tanulmányoztuk az ügyedet, Nemisz. Egy évvel ezelőtt iga-
zat mondtál, ámde az utóbbi hetekben mindig hazudtál. Te va-
lóban O ur karmai közül akartál menekülni, semmiféle külde-
tésed sem volt.
Gondolható, hogy olyan vörös lettem, mint a főtt rák, s vég-
képp zavarban voltam. Ez – láthatólag – rendkívül jól szórakoz-
tatta a titkárt. Végül megkönyörült rajtam, és a mondottakhoz
hozzátette:
– Ez jelentéktelen dolog. Ha nem eszelted volna ezt a históriát
így ki, akkor még most is trágyát hordanál vagy fatönköket irta-
nál.
– Ha egyáltalán életben maradtam volna… – nem tudtam ma-
gam türtőztetni.
Mik ismét alaposan végigmért s elhallgatott.
Vagy egy hónapot töltöttem Nuil palotájában. Ezalatt reme-
kül kipihentem magam és jól is laktam, de a bezártság kezdett
kimeríteni. Ezért nagyon megörültem, amikor Mik bejelentette,
hogy elutazunk.
Nuilt erős katonai osztag kísérte. Zárt hintóban utazott, és
időről időre magához hívatta beszélgetésre valamelyik segítőjét,
a leggyakrabban Miket. Amikor a gazda egyedül kívánt maradni
vagy valaki mással beszélt, Mik velem utazott egy nyitott kocsi-
ban, és hosszasan, nyugodtan beszélgethettünk.
A palotájában egyetlenegyszer sem volt alkalmam Nuilt látni,
ezért most minden lehetséges alkalmat megragadtam, hogy el-
nézegessem ezt a nagyhatalmú aequihomót. Vagy hatvanéves
lehetett, még erős és eleven, külseje egykori katonáról árulko-
dott. Tekintete gyelmes és szúrós volt. Mindig pápaszemet
hordott. Az egyik állomáson Mik bemutatott gazdájának. Nuil
néhány jelentéktelen kérdést tett fel nekem, de úgy láttam, nem
annyira a válaszaimat hallgatta, hanem inkább az arcomat ta-
nulmányozta.
Sűrűn lakott, termékeny földű síkságon haladtunk át. Az uta-
kon gyakran találkoztunk parasztok oszlopaival, akik a földekre
indultak vagy hazatérőben voltak a mezőről. Nem is olyan régen
én is ilyen oszlopban lépkedtem a majorbeli szuperegyenlők pa-
rancsnoksága alatt. Most azonban távolról néztem csak ezeket
az embereket. Egyébként a sorsom bármely pillanatban változ-
hat, és visszadobhat közéjük: hiszen most is csak egy bámulatos
szerencse mentett ki. Nagy ritkán tizenkét-tizennégy éves ifjak
csoportjaival találkoztunk, akik nevelőik vezényletével katonai
gyakorlatokat végeztek. Amit Aequihomiában soha nem látha-
tott az ember, az a csak játszadozó, önfeledten játszó gyermek
volt.
Sok minden foglalkoztatott és sok minden meg is lepett. Min-
den parasztház mellett, minden munkáskaszárnya körül, a fé-
szerek tetején kalitkaféléket láttam, láthatólag csak a részükre
készült emelvényeken. Az oldalukat drótháló vagy kötelek vas-
tag szövedéke fonta be. A hálókat sok helyütt eltépték, az ajtó-
kat és a kereteket széttörték, ez is arról árulkodott, hogy ezeket a
kalitkákat már régóta nem használják.
Megkérdeztem Miket, hogy ezek mik. Ő egy kicsit tűnődött és
kelletlen hangon válaszolt.
– Ezek Amun gonosz cselekedeteinek emlékei.
De, hogy ki és miféle ez az Amun, és hogy miért kellett neki ez
a számlálhatatlan kalitka?
– Amunt egykoron a nagy Oan legközelebbi tanítványának
tartották… Ez hét esztendeje volt. Amun akkor ötszörös-szuper-
egyenlő volt, és magas állását arra használta ki, hogy végrehajt-
hassa a maga piszkos munkáját… De leleplezték…
 Ez felkorbácsolta a kíváncsiságomat. Noha láttam, hogy Mik
nem szívesen mesél nekem Amunról és a kalitkákról, de nem
tudtam türtőztetni magam s faggatni kezdtem. Végül is sikerült
kivennem a titkárból, hogy mi is volt e história lényege.
Amun Oan egyik aranymondására, szuperbölcsességére tá-
maszkodott, amely addig elkerülte a gyelem gyújtópontját. Így
szólt: „Ha nem tudjátok, hogy mivel tápláljátok az egyenlőket, ak-
kor emeljétek fel tekinteteteket, és a magasban találjátok az élel-
met.” Amun azt hirdette, hogy a nagy Oan a galambokra gon-
dolt, s így prédikált: ha nagy tömegben tenyésztik a galambokat,
akkor az emberek hatalmas mennyiségű élelemhez jutnak hús
és tojás formájában. Ahogyan az Aequihomiában történni szo-
kott, ez is valami semmiséggel kezdődött, de az ország csakha-
mar lázas galambtenyésztésbe fogott. Kiadták a jelszót: Minden
aequihomónak – Oan száz galambját! Éspedig asszonyokat,
csecsszopókat és öregeket is számításba véve, minden emberre
100 galambot kell tenyészteni. Nem nehéz kiszámítani, hogy a
galambok száma elérte a milliárdot, ha nem többet, mivel a buz-
gó madarászok még túl is szárnyalták a kitűzött feladatot és
büszkélkedtek is vele.
Az egész drótkészletet, a hálókat és a köteleket is a sokezernyi
galambház építésére használták fel. Megtiltották, hogy bármi
más célra használják ezeket. Az emberek felhagytak a gazdasá-
gokban végzett munkával, még a műhelyekben is megszűnt a
munka, a gyermekek sem tanultak többet, sőt még a szuper-
egyenlőek is galambokat hajkurásztak és tojást gyűjtöttek.
Majdnem az egész gabonakészletet feletették a galambokkal, de
a hústermelésük igen kicsiny volt. A galambtojások aprók és ke-
véssé táplálók. Ráadásul a csomagoláskor és szállításkor igen
sok össze is törött.
Ennek a galambőrületnek a második éve felé a legborzalma-
sabb is megtörtént. A galambok kezdtek hullani, valami isme-
retlen kórban szenvedtek, ezer- és milliószámra döglöttek meg.
A madárhullák felhalmozódtak a tetőkön, az utcákon és a ker-
tekben. A járvány átcsapott az egyéb háziszárnyasokra, a lábas-
jószágot és az embereket is fenyegette. Ezután az egész lakosság
takarítással és dögtemetéssel foglalkozott. Az egészséges galam-
bok millióit kellett megölni a járvány megfékezéséért.
Ekkor a düh Amun, a barátai és a tanítványai ellen fordult.
Amun vetélytársai és ellenségei mesterien kihasználták és irá-
nyították ezt a dühöt. Az egyik, aki a függöny mögött energiku-
san ügyködött, Nuil volt.
A felbőszült tömeg ostromgyűrűbe fogta Amun házát. Az őr-
séget vagy levágták, vagy elszaladt. Amunt, a feleségét, a át és
néhány közelállójukat felakasztották kertjük fáinak ágaira, a há-
zat pedig felperzselték. Mire ez megtörtént, Nuil a házhoz kato-
nákat menesztett, akik szétverték a tömeget, és néhány fanati-
kust meg is öltek.
A galambszerencsétlenséget kétévi éhezés követte. Ezért is
Amunt tették felelőssé, Nuil befolyása alaposan megnövekedett.
Most pedig térjünk vissza utazásunkhoz. Egy ízben egy falu-
ban éjszakáztunk, amelyből jó előre mindenkit kitelepítettek. Én
Mikkel kaptam közös szobát. Éjjel lövöldözésre és kiáltozásra éb-
redtem. Mik már talpon volt, és keményen rám parancsolt, hogy
ne hagyjam el a szobát, és elrohant. Egy óra vagy másfél óra
múlva tért vissza. Álmatlanul hevertem, noha a kiáltozás már
régen megszűnt, s csönd uralkodott a házban.
– Gonosztevők Nuilt próbálták eltenni láb alól – magyarázta. –
De nem sikerült. Kettőjük halott, a harmadikat élve fogták el.
Úgy szerettem volna kérdezgetni, de a titkár arcán láttam,
hogy nincs itt az ideje a faggatásnak.
Reggel futólag láttam azt az aequihomót, aki a merénylet so-
rán fogságba esett. Szemmel láthatólag súlyos sebet kapott és
még mindig eszméletlen volt. Egy kimondottan sebesültszállí-
tásra felszabadított kocsiban vitték Nuil személyes orvosa kísé-
retében. Egészen atal volt, majdnem gyerek. A fülei kétfelé áll-
tak, és a vérveszteségtől fehér, sovány arcon sokkal nagyobbnak
tűntek. A szeme lázasan csillogott. Mi hajtotta a merénylet vég-
rehajtására, és mi vár rá?
Estére egy kisebb városba értünk, amely napi járásra volt a fő-
várostól. Miket a gazdához hívták, néhány perc múlva visszatért
és ünnepélyesen tudomásomra hozta, hogy az ötszörösen-szu-
peregyenlő mindkettőnket meghívott vacsorára.
…Öten ültünk a nagy, kerek asztal mellett: még két Nuilhoz
igen közel álló, magas rangú tisztet is meghívtak. Az én helyem
Mik és az egyik katonatiszt között volt, szemben a gazdával.
Nagyon izgatott voltam, hiszen a sorsom és az életem is attól
függött, hogy képes vagyok-e megnyerni Nuil tetszését. Aho-
gyan Mik megparancsolta, csupán a gazda kérdéseire válaszol-
tam, őszintén és pontosan. Most voltam első ízben Aequihomiá-
ban olyan társaságban, ahol egy vagy két óra alatt egyetlenegy-
szer sem ejtették ki Oan nevét.
Nuil felhajtott két kupa remek aequihomói bort, és földes-
szürke arcát enyhe pír színezte. A két tiszt már részeg volt, és
hangosan beszéltek, nehezen tudták elkapni a hallgatás pillana-
tát, azt a pillanatot, mikor hallgatniuk kellett volna, hogy Nuilt
ne zavarják.
A szolga friss borospalackot hozott, és a kiürült kupákat meg-
töltötte. E pillanatban Nuil azt mondta Miknek:
– Engedd át a helyed, nyugodtan szeretnék beszélgetni tenge-
rentúli vendégünkkel.
Mik sietve bocsánatot kért, s kivárva, hogy a gazda leüljön
mellém, elfoglalta Nuil helyét. Mielőtt hozzám fordult volna
Nuil, felemelte kupáját, és mi is a magunkét. Mik keveset ivott,
de ez alkalommal alaposan benyakalt abból a kupából, amit Nuil
hagyott a számára.
– A titkárom elmondotta nekem, hogy te okos ember vagy, Ne-
misz – kezdte a gazda. Én némán fejet hajtottam. – Tíz éve szol-
gál, és megszoktam, hogy bízzam benne…
 Önkéntelenül is egy pillantást vetettem Mikre, és megremeg-
tem: arca szinte kékesen fehér volt, s fájdalomtól eltorzult, a
homlokán verejték patakzott. Egyenesen az arcomba nézett, de
nem látott. Hirtelen megingott, és az asztalról magával rántva a
terítőt az edényekkel együtt, a padlón kezdett fetrengeni. Felug-
rottam székemről és hozzárohantam. Mik haldoklott. Az ajkait
tajték borította, az érverése szó szerint egy pillanat alatt meg-
szűnt. Abban nem is kételkedhettünk, hogy a titkárt valami
erős hatású méreggel mérgezték meg. Felemeltem a fejem, és
alaposan megnéztem a többieket. Nuil majdnem olyan sápadt
volt, mint a titkára, mozdulatlanul ült, még kezében tartva a ku-
pát. Mindkét tiszt felugrott, az egyikük, ki tudja miért, pisztolyt
szorongatott a kezében.
– Hívjanak orvost – kiáltottam rájuk. – De attól félek, hogy
nem tud segíteni. Bizonyosan a borban volt a méreg.
Mindhárman összenéztek. Annak alapján, hogy közülünk sen-
ki sem szenvedett, a mérget csupán egyetlen kupába dobták,
abba, amelyet kimondottan Nuilnak szántak. A helycsere meg-
mentette, de halálra ítélte a titkárt.

NYOLCADIK FEJEZET

Harc Aequihomiában

Nagyon sajnáltam szegény Miket. És az is magától értetődik,

hogy amiatt is nyugtalankodtam, hogy a halála vajon milyen
hatással lesz a helyzetemre Nuil környezetében.
Az általános zűrzavar, ami akkor tört ki, amikor az egyik tiszt
egy rúgással kitárta az ajtót, azt üvöltve, hogy „árulás”, segítette
a gyilkost elrejtőzni. Természetesen csak az a szolga lehetett, aki
a bort a kupákba töltötte. Amikor Nuil kupáját töltötte, belehají-
totta a mérget. Az orvos ezt a kupát alaposan megvizsgálta, és a
fenekén az egyik jól ismert helyi mérget fedezte fel.
 Ez az éjszaka még az elsőnél is nyugtalanabb volt. Az őrség át-
fésülte az egész várost meg a környékét, hogy megtalálja a gyil-
kost, de sikertelenül. Noha álmatlanul töltötte az éjszakát, Nuil
mégis azt parancsolta, hogy kora reggel induljunk útnak. Magá-
nyosan utazott, de a fogatát legalább száz, állig fegyverzett lovas
fogta körül minden irányból. A titkár lópokróccal leterített tes-
tét egy taligában szállították, én az egyik tiszttel utaztam, azok
egyikével, akik tegnap részt vettek Nuil vacsoráján. Ahogy leült
mellém, nyomban horkolni kezdett, s csak déltájt ébredt fel. Fel-
ébredve egy fél pohár bort követelt, és egy kevés idő elteltével
elfogadható beszélgetőtárssá vált. Remekül emlékezett arra a
hangulatra, amellyel előző este Nuil felém fordult, és nyíltabban
beszélt velem, mint Mik szokott. Ráadásul a tragikus események
láthatóan eléggé megoldották a nyelvét.
Megtudtam tőle, hogy Nuil pozíciója a sokszorosan-szuper-
egyenlők csoportjában az utolsó két-három év alatt erősen meg-
ingott. Ellenfelei bukkantak fel, akiket az öreg generális és poli-
tikája erősen feszélyezett. Öt hónappal ezelőtt Nuil elhagyta a
fővárost, arra számítva, hogy maga köré tömöríti a hozzá hű
erőket, és még abban is reménykedett, hogy ellenfelei között vi-
szálykodás robban ki. De ezek a számítások és reménykedések
csak részben váltak valóra. Most Nuil visszatérőben volt a fővá-
rosba, hogy folytassa a harcot. A két merénylet azt bizonyította,
hogy az ellenségei félnek tőle, és mindenre készen állnak, csak-
hogy megakadályozzák visszatérését.
Ahogy a nap kezdett lenyugodni, beszélgető társam ismét el-
aludt, én pedig lehetőséget kaptam, hogy mindent nyugodtan
átgondoljak. Mik és Nuil már azért is kihúztak a patkányos pin-
céből és maguknál tartottak, mert olyan embernek láttak, aki
valamilyen szélsőséges körülmények között hasznukra lehet.
Hálás és lekötelezett lehettem nekik a szabadságért s az élete-
mért. Aequihomiában nem voltak semmiféle kapcsolataim, vi-
szont Pekunária felsőbb köreiben bejáratos voltam. Jó kapcsola-
tokkal rendelkeztem, és ezek hasznos kapcsolatok lehettek, ezt
valahogy ellenőrizték is. Ráadásul jól ismertem a tengerészetet
és a távoli országokat is. Most csak abban reménykedhettem,
hogy továbbra is hasznos maradok Nuilnek, és hogy ezt a hasz-
nosságot a magam hasznára fordíthatom.
Nuil városi háza a maga módján ugyancsak kicsiny erődnek
bizonyult, állandóan katonák őrizték. Megengedték nekem,
hogy kilépjek a házból, de csak két, kimondottan az én őrzésem-
mel megbízott aequihomo kíséretében. Velük oda mehettem a
városban, ahová kedvem szottyant. Hallgatag, hangsúlyosan
észrevehetetlen emberek voltak, akikkel, bármennyire is töre-
kedtem, nem sikerült semmiféle beszédbe elegyednem, csak a
legegyszerűbb kérdésekre adtak választ.
Notiak városa volt Aequihomia fővárosa, vagy száz éven át. De
ez ma már nem annyira a paloták és más öreg építmények rom-
jain volt látható, mint inkább sajátos síremlékeken. Az üres tel-
kek és a város közepén, a fel nem épített részek közelében hatal-
mas köveket láthattam, amelyeken ilyesféle feliratokat olvas-
hattam:
„Itt egy ilyen meg ilyen zsarnok palotája állott. A despota sa-
nyargatta az elnyomott népet, dicsőség Oannak!” Vagy például
ilyen szöveg:
„Ezen a helyen volt a hamis istenség tiszteletére épült bűnta-
nya, a hamis istent tudatlanságból Napistennek hívták. Az ala-
pokig elpusztították az egyenlők…. évben.”
Ilyen kővel sokkal-sokkal találkozhatunk a városban, így azu-
tán nem csoda, hogy akaratlanul is a temető jutott róluk az em-
ber eszébe. Az arisztokraták házainak felégetéséről olvashat-
tunk a köveken, majd az arisztokraták és gazdagok házainak fel-
égetéséről. A színházakat és más szórakoztató épületeket Oan
parancsára bezárták. Ezt az eseményt a köveken örökítették
meg. Néhány követ csak nemrégiben állítottak fel. Amun házá-
nak helyén egy szürke gránitdarabot láthattam, amelyen a ga-
lambok kedvelőjét gonosztevőnek és az egyenlők ellenségének
nyilvánították. Az orvoskollégium helyén is kő állt. Itt tanult az
a Nut, aki akaratlanul is okozója lett megveretésemnek és meg-
gyalázásomnak.
Nagyon szerettem volna teljesíteni a kérését, felkeresni atyját
és anyját, s mesélni nekik a ukról. De a „sleppemmel” féltem
meglátogatni őket. Három héttel később, amire őreimnek ügy-
buzgalma és ébersége eltompult, sikerült rövid időre megszaba-
dulnom tőlük és felkeresni az öregeket. Magukon kívül voltak a
boldogságtól, nem tudták, hova ültessenek és mivel vendégelje-
nek meg. Meséltem arról, hogy a uk mennyire szereti őket, és
azt bizonygattam, hogy Ojala remek lányuk lesz egykoron. De
sem én, sem senki más nem tudta volna megjósolni nekik, hogy
mikor is láthatják meg gyermekeiket, és az sem volt biztos, hogy
valaha is megláthatják őket.
Egy ízben bánatosan álltam a mellett a kő mellett, amelyen
azt adták a világ tudomására, hogy itt valamikor a nagy könyv-
tár állott: „Káros, Oannal ellenséges szellemű könyvek tára.” Az
őreim leheveredtek a fűbe vagy húsz-harminc méterre tőlem, és
hosszú csibukból szívták a helyi dohányt, ehhez a dohányhoz én
sehogyan sem tudtam hozzászokni.
Egy ösztövér, roskatag öregember közeledett felém, nagy kín-
nal vonszolva a lábát, botra támaszkodott.
– Te láthatólag nem vagy helybeli, hogy olyan hosszan álldo-
gálsz egyetlen kőnél. És olvasod is? – kérdezte a kőre mutatva.
Én ugyan tudtam, hogy nem helyes, ha elmondom, hogy ki
vagyok és honnan jöttem. De az aggastyán ártalmatlannak tűnt,
ezért levetettem szokott tartózkodásomat és elmondottam,
hogy valóban egy olyan távoli országból, jöttem, amelyről Ae-
quihomiában senki még csak nem is hallott.
– Dehogynem hallottak róla, tudnak róla! – mondotta zsörtö-
lődve az öregember. – Azokban a könyvekben, amelyek itt vol-
tak, mindenről szó volt, a távoli országokról és a jó és nagy em-
berekről… mindenről…
Megkérdeztem, hogy ő kicsoda. Kiderült, hogy valamikor itt
szolgált könyvtárosként. Akkor megkérdeztem, hogy a könyvek
hova is lettek, félénken körülnézett, majd suttogóra fogva hang-
ját, ezt mondotta:
– A könyveket elégették. A legértékesebbeket zár alá vették
Oan szentélyében vagy szétosztották a sokszorosan-szuper-
egyenlők között. De már kevés van, aki még emlékszik rájuk…
Íme ezek (ujjával őreimre mutatott, nem is sejtve, hogy azok az
emberek mifélék)… mit tudnak ezek a könyvtárról és a köny-
vekről?
…Az idő haladt, és védelmezőm helyzete, amennyire meg tud-
tam ítélni, nem erősödött meg. Az ifjú, aki az első merényletben
részt vett, belehalt a sebébe, és semmit sem tárt fel. Nuil ellensé-
gei ezt az esetet arra használták fel, hogy gyilkossággal vádolják
a sokszorosan-szuperegyenlőt. Olyan hírek is elterjedtek, hogy
lám, a titkárát is elveszejtette. Igen, mert az túlságosan is sokat
tudott Nuil bűnös cselekedeteiről.
Azt magyarázták, hogy Aequihomiát a sokszorosan-szuper-
egyenlők tanácsa kormányozza, de teljes névsorát a tanácsnak
soha senki sem tette közhírré. Csak azt tudták, hogy tizenhárom
tagból áll. A tanácsot senki sem választotta és nem is nevező-
dött ki, valami módon saját maga hívta össze önnönmagát. A ta-
nács elnökének Oan császárt tekintették.
A hatalom a valóságban három-négy ember kezében volt, akik
állandóan a szövetség és az ellenségeskedés kettős állapotában
éltek. Most e szűk kör többi tagja éppen Nuil ellen egyesült, és
arra készült, hogy ugyanúgy döntse le, ahogyan egykor ő
Amunt taszította le.
Nuil egy őszinte pillanatában egy ízben az életéről mesélt ne-
kem. Különös egybeesése a sorsnak, akárcsak Pekunária feje,
Nagir, atal korában Nuil is csavargó színész és bűvész volt. Ez
korábban volt annál, hogy Oan megteremtette volna az egyen-
lők birodalmát. Oan egyik falusi előadáson gyelt fel rá. Akkor
még szegény igehirdető volt a későbbi császár. Nuil hamarosan
tanítványa és harcostársa lett. Amikor a parasztok felkeltek,
Oan és Nuil eszméivel fegyverkeztek fel. A győzelem után kezd-
ték Oant császárnak nevezni, noha hivatalosan sohasem vette
fel ezt a címet. Nuil pedig ötszörösen-szuperegyenlő lett. Egyéb-
ként nem egyetlen tanítványa volt Oannak, magas helyéért és a
császárhoz való közelségért mindenkor küzdenie kellett. Nuil
gyermektelen özvegy volt.
Hihetőleg hiányzott neki a titkára, Mik, aki megbízhatóan hű-
séges embere és tanácsadója volt, bennem pedig, ha kismérték-
ben is, de Mik utódját látta. De velem beszélgetni a vetélytársai-
val való küzdelem viszontagságairól, kevés hasznot adott, mivel
én túlságosan rosszul ismertem Aequihomia politikai rendsze-
rét és az erők megoszlását. Nuil néha egyet-mást erről is mesélt
nekem, de beszélgetéseink leggyakrabban a tengerentúli dol-
gokról folytak.
A tanács ülésére Nuil katonaosztag kíséretében indult. A többi
vezetők ugyancsak csapatokat vonultattak fel, úgy hogy a ta-
nács úgy ülésezett, hogy egész hadsereg vette körül a házát. A
katonák között levő fanatikusok és a tisztjeik ugyanúgy ellensé-
geskedtek, mint gazdáik, és több ízben is a fegyveres összecsa-
pásig jutottak el.
A tanácsülés szócsatává vált, amelynek résztvevői Oannak es-
küdözve mindenféle halálos bűnnel vádolták egymást. Nekem
úgy tűnt, hogy abban a hónapban, amit a fővárosban töltöttem,
lényegileg senki sem kormányozta az országot. Lehetséges,
hogy az aequihomók számára ez még jobb állapot volt, mint ha
rend lett volna. Legalábbis a legfelsőbb szuperegyenlőknek nem
volt arra lehetőségük, hogy galambokat tenyésszenek vagy gyö-
kerestül kiirtsák a tejivás káros szokását, és hogy minden orvos-
ból lódoktort faragjanak.
 Nuil még mindig nem veszítette el a reményt. Hűséges embe-
reit szétküldte a katonai körzetekbe és összegyűjtötte a híveit a
tanácsban; azzal biztatta őket, hogy szétveri az ellenségeit. De a
küldöttei rossz hírekkel tértek vissza, a hívei sorai ritkultak, az
ellenségei pedig, látván gyengeségét, szorosabban tömörültek.
Egy ízben meglepetéssel és bizonyos megelégedéssel fedeztem
fel, hogy az őreim valahová eltűntek. A helyzet világos volt; a
patkányok a süllyedő hajóról menekültek. De nekem erről a ha-
jóról nem volt hová szaladnom. Abban reménykedtem, hogy
Nuil maga kellően okos és ravasz ahhoz, hogy ne süllyedjen el,
és egy úttal abban is segítségemre lesz, hogy kiszabaduljak Ae-
quihomiából.
…Ezen a napon Nuil már reggel elment a tanácsülésre. Az író-
asztalnál ültem, s feljegyzéseimet rendeztem. Ezeket a legutolsó
hetekben kezdtem írni. Erre használtam fel minden szabad idő-
met. Az ajtó hirtelen kinyílt, és az a tiszt lépett be, akivel Mik
meggyilkolása után együtt utaztam a hintónkban.
– Nemisz, öt perced van a csomagolásra! – mondotta. – Az öt-
szörösen-szuperegyenlő parancsa: reggelre légy a kikötőben.
Megértettem, hogy eljött a döntő pillanat. Egy zsákba dugtam
jegyzeteimet, a pipámat, egy tiszta inget és még valami aprósá-
got s követtem a tisztet. Hátaslovakra ültünk s elvágtattunk.
Négy óra hosszat száguldottunk megállás nélkül. Sohasem vol-
tam jó lovas, és az utóbbi időben amúgy is elszoktam a lovaglás-
tól. Végül egy kis pihenőért könyörögtem. A lovak is tajtékban
úsztak. A tiszt most mesélte el, hogy mi is történt. Az ellenségei
igyekeztek elfogni Nuilt, de az a katonáit hívta, és véres össze-
csapás robbant ki. Nuil hűséges emberei segítségével kiszaba-
dult az épületből, és most egy másik úton tart a kikötő felé, ahol
egy kihajózásra kész hadihajó vár bennünket.

KILENCEDIK FEJEZET
 Menekülés Aequihomiából. Gulliver visszatér hazájába

A körülményeket javunkra fordítottuk. Nuil menekülésének

híre még nem ért el az úti őrségig, s ezért a katonák tisztelegve
engedtek bennünket tovább, amikor útitársam megmutatta a
gazdánk által aláírt igazolást. Az utak rosszak voltak, s éjszaka
galoppban, de még ügetésben is veszélyes volt az utazás rajtuk.
Azért mégis vagy egy órával megelőztük Nuilt és csapatát. Az
ötszörösen-szuperegyenlő a végletekig eltörődött, alig tartotta
magát a nyeregben. Kénytelenek voltunk átvinni a csónakba,
melyben, beleszámítva engem és kísérőmet, heten ültünk. A
hajó vagy fél mérföldnyire vesztegelt a parttól, és nyomban vi-
torlát bontott, amint a fedélzetére léptünk. Nuil megparancsol-
ta, hogy az ő kabinjában szállásoljanak el, néhány pillanattal ké-
sőbb már mélyen aludtunk mindketten. A következő reggel
megtudtam, hogy a hajó Tonvas kikötőbe tart. Tehát Nuil úgy
döntött, hogy Pekunáriában lesz politikai emigráns.
Azt mondottam: az első, amire ott szüksége lesz – a pénz. El-
mosolyodott, és egy antik veretű kovácsoltvas ládikót húzott elő
a szekrényből.
Ebben néhány száz régi aequihomiai aranypénz feküdt, súlyra
mind elérte a sovereign, az angol aranypénz súlyát, sőt, meg is
haladta azt, ezenkívül arany ékszerek és drágakövek voltak ben-
ne. Azt mondtam, hogy ezt majd bankba kell tennie megőrzésre,
mivel a tolvajok és rablók nyomban megkísérelnék megkaparin-
tani a kincseit.
Egyébként éppen Nuil kincseinek köszönhetem, hogy igazán
csodával határos módon, de sikerült visszatérnem hazámba.
A hajón csupán egyetlen ember volt rajtunk kívül, aki tudott a
kovácsoltvas ládáról, az a tiszt, aki a kötőbe vitt engem. Úgy
gondolta, hogy sokkal fontosabb személyiséggé válhat Pekuná-
riában, ha egy csinos vagyon tulajdonosaként és nem egy szö-
kött generális segédtisztjeként száll ki. Ez a tiszt összeesküvést
szőtt a kapitánnyal és néhány emberrel. Természetesen a le-
génységet nem avatták be az ügybe, mert a zsákmányon nem kí-
vántak osztozni. A gazemberek éjjel tolvajkulccsal kinyitották
kajütünk ajtaját, felkeltettek bennünket és pisztolyt szegezve
ránk kivezettek a fedélzetre.
Úgy gondoltam, nyomban megölnek bennünket, és hangtala-
nul imádkozni kezdtem. Nuil különös módon nyugodt volt, és
elgondolkodva nézett menet közben a lába elé. De ha halálra
ítéltek minket, akkor lassú és gyötrő halálra, mivel egy dereg-
lyébe ültettek, és azt eltaszították a hajótól. Szerencsére volt a
dereglyében egy hordócska víz és némi élelem is.
Néhány perc elteltével a hajó eltűnt a sötétségben, és mi ma-
gunkra maradtunk a rozzant csónakocskában a végtelen óceán
közepén. Azt tudtam, hogy vagy száz mérföldnyire vagyunk Pe-
kunária partjaitól északra, és ráadásul olyan vizeken, amelyekre
csak nagyon ritkán jutnak el a pekunáriai hajók. A helyzetünk
borzalmas volt.
Önmagától adódott, hogy én lettem a rangidős parancsnok, és
Aequihomia egykori diktátora a legkisebb ellenkezés nélkül en-
gedelmeskedett nekem. A vízkészletet és az élelmet hatnapos
hajózásra számítva osztottam el, úgy számítva, hogy az erőinket
megőrizzük az evezéshez. Azután a nap állása alapján megálla-
pítottam a szárazföld irányát, majd azt mondtam Nuilnak, hogy
szakadatlanul evezni fogunk éjjel-nappal, kétóránként váltva
egymást.
De a következő napon felkelt a déli szél, ez mozgásunkat na-
gyon lassította. Tenyerünket vérig törte az evezőnyél, karunk és
vállunk kínzóan fájt. Nuil megkísérelte, hogy kibújjon a munka
alól, végül néhány ökölcsapással kellett elnyomnom a lázadását.
Erre elcsendesült, és csak időnként nyöszörgött nagy halkan,
így telt el nyolc vagy kilenc nap (eltévesztettük a számolását) és
mindkettőnk számára világossá vált, hogy közel a vég. Már nem
tudtunk evezni, erőtlenül hevertünk a csónak fenekén, és csak
nagy ritkán váltottunk néhány szót.
Még két nap telt el így, Nuil kezdett félrebeszélni. Nem tudom,
hogy lázálomban volt-e vagy öntudatánál volt akkor, amikor
egy számomra is meglepő kijelentést tett:
– No, most végül valóban egyenlőek vagyunk…
Amikor megpillantottam a vitorlát, eleinte úgy véltem, hogy
hallucinálok. De makacsul nem tűnt el, még akkor sem, ha meg-
dörgöltem a szemem, ha csipkedtem magam és az arcom ver-
tem. Akkor kínnal feltápászkodtam és lobogtatni kezdtem ae-
quihomói ingem rongyait….
Amikor a fedélzetre emeltek, elvesztettem eszméletem. Az
utolsó, amit még érzékelni tudtam, az angol beszéd volt. Több
mint három éven át nem hallottam angol szót.
Szerencsénkre, ennek az angol hajónak a kapitánya, amely In-
diából a Jóreménység-fok felé tartott, délebbre sodródott, mint
kellett volna, és eltért a megszokott útvonaltól. Csak ezért talál-
tak ránk. Meglepődve hallgatta elbeszélésemet, és sokáig nem
akarta elhinni, hogy a bajtársam még két héttel ezelőtt egy sű-
rűn lakott, civilizált ország vezetője volt. De Nuil az én tolmá-
csolásommal olyan részleteket mesélt el neki az aequihomiai
életből, hogy a kapitány többé nem tudott kételkedni igazmon-
dásunkban.
Szerencsésen tettük meg az Angliába vezető utat. Három év,
tíz hónap és huszonhét nap elteltével végül is szülőföldemre
léphettem.
Most visszavonultan élek a farmomon és az unokáimat neve-
lem. Nuil kocsisként, istállószolgaként és különböző munkát
végző szolgámként él velem. Egy kissé lusta és szeret többet inni
a kelleténél, így aztán nem vagyok nagyon elégedett vele. De
hová is küldhetném el ezt az öregembert, mi lenne vele nélkü-
lem?
(Andrej Anyikin írása nyomán:
„Fantyasztyika ‘78”)
 Valentyin SZICSENYIKOV:

NYLEY

Claude-nak egyszerre úgy tűnt, hogy Aline füle megnagyobbo-

dott. Amikor ez a buta benyomása támadt, éppen szokása sze-
rint az asszony nyakát, fülcimpáját csókolgatta. „Biztosan kime-
rültem” – nyugodott meg. Párnájára hanyatlott, s bekapott egy
Tomsin-tablettát, ezek után szemét behunyta, s elaludt.
Claude megszokta, hogy mindenben céljait szolgálva csele-
kedjék. A karrier – igen, a karrier vált élte vezércsillagává. Ezt
szolgálták az iskolák, ezt a katonai rang (gyorsan rájött, hogy a
katonai karrier biztosítja a magafajtának a legnagyobb tisztele-
tet, és ez nyújtja a legjobb perspektívát, és minden munkáját a
nagy karrier érdekében végezte, ha kellett, megfeszítetten. Sem-
mi olyat nem tett, ami elvonta volna gyelmét a céltól. Csak a
szükséges és leghasznosabb ismeretségek érdekelték. És pihe-
nésből is csak a legszükségesebbet engedte meg magának. Vért
izzasztó munka, a kimerülésig. Rövid, kényszerű kikapcsolódá-
sok. Ebben a Tomsin, a megszokott szere segítette.
Másnap reggel, amikor megint eszébe jutott röpke éjszakai be-
nyomása, elmosolyodott. Magához húzta feleségét s ajkon csó-
kolta. De most meg úgy érezte, hogy az asszony ajka megvasta-
godott. Az ördögbe is, hogyan lehetséges ez?!
– Drágám, nem híztál mostanában? – érdeklődött Claude. –
Vagy én lettem az utóbbi időben soványabb? Legalábbis valami
romlást, valami változást érzékelek testi arányainkban.
Aline valami olyasmit mormolt, „hogy ez még korai lenne…”,
de azért mégis fürkésző pillantást vetett férjére. Hát akad olyan
modern asszony, aki azon örvendezne, hogy ki tudja miért, de
hízik! Az asszony ledobta a köntösét, s tükre előtt magát kihúz-
va elkezdte testét alaposan vizsgálgatni.
 A reggel csodálatos volt, de hisz ebben az évszakban mindig
ilyen itt a tengerpart. A szubtrópusi nap könnyed ködfüstöt
emelt magasba az óceán fölé. Az alig érezhető szellő már e korai
órákban is kihajtotta az óceán tágas tükrére az egyvitorlás,
könnyű jachtokat. Különböző magasságú, lankadtan csüngő
lombú pálmák sorakoztak békésen a part mentén. Az öbölhöz si-
muló kis fürdővároska igazán nem sietett megválni az álomadta
gyönyöröktől.
Az elengedettség légköre, az örömsóvárgás töltötte be azt a ki-
csiny villát is, amelyet – szabadsága idejére – Claude kibérelt. A
házaspár az ágyban itta a kávét. Azt mindenkor Aline készítette,
egy kis kakaóporral megjavítva az ital ízét, lapozgatták, kényel-
mesen nézegették a friss lapokat, hogy kikeressék segítségükkel
a napi programjukat, hogy ötleteket kapjanak az idő kellemes
agyonveréséhez. Kapaszkodjanak fel a hegyek közé, vagy a jach-
ton induljanak a tengerre, és ha kimennek, akkor csak sütkérez-
zenek egyszerűen vagy pedig vadásszanak cápákra, hisz ezek a
rusnya férgek mind gyakrabban merészkednek megjelenni a
parton? De ha a vadászatot választják, akkor – Jack nélkül nem
boldogulhatnak. Márpedig szegény Jack néha olyan untató,
annyira hangoskodó! Ma igazán semmi kedvük arra, hogy talál-
kozzanak vele, márpedig Jack nélkül sehogyan sem megy a va-
dászás, a napozgatást pedig már rég megunták. Még a legoko-
sabb lenne tán kirándulni a hegyekbe, de hát ott is megfordul-
tak, ki tudja, hányszor! Más szórakozás azonban egyáltalán nem
akad ebben az isten háta mögötti fészekben… Dögunalom ural-
kodik itt, bár az is igaz, hogy tulajdonképpen éppen azért jöttek
ide, hogy végül is egyedül legyenek. Egyébként Claude-nak még
több mint egy hónapig eltart a szabadsága. Egy-két napot ilyen
körülmények között nyugodtan eltölthetnének New-ban. Szóra-
koznának egyet, és azután ismét visszatérhetnek ide. De, az is
igaz, az ilyen ötletektől Claude nincsen elragadtatva, és már az
is jobb, ha valamilyen társaságra tesz szert, és az estét elütheti
bridzseléssel, és őszintén szólva, ő maga, Aline igazán nem vá-
gyódott arra, hogy a fullasztóan meleg városban töltsön el né-
hány napot, ráadásul a férje nélkül, de más oldalról nézve, még-
iscsak jó lenne felutazni New-ba – kozmetikushoz, a masszőrhöz
menni, és benézhetne a szalonjaiba is. Itt az ideje, hogy „rendbe
hozza a tollazatát”, és egyébként is az átkozott cipőivel is kellene
valamit tenni, egyre jobban nyomják a lábát, az már biztos,
hogy valamit elhibázott a cipész, most majd megkapja tőle ez a
pimasz fráter, ami kijár neki, és persze új cipőket is rendel.
Claude pedig majd elszórakozik a bridzsével. Annál is inkább így
kell tennie, mert nem túlságosan kedveli a férje „embereit”…
Kintről szaggatott autódudálás hallatszott. Claude kidugta fe-
jét s kikiabált:
– Gyere fel, éppen téged várunk! – Aline félé fordult, és ráka-
csintott:
– Jack.
– Halló, Jack! – Aline magára kapta a köntösét, s kiszaladt a
balkonra.
– Hát ez igazán remek, New-ba kell mennem, ugye ideadod a
kocsidat?!
A többi ismerős asszonytól eltérőleg, Claude számára Aline
igazán felbecsülhetetlen jó tulajdonsággal rendelkezett – megle-
pően gyorsan összeszedte a dolgait, ha egy-egy utazásra készült.
Egy fél óra elteltével Claude és Jack már egyedül is voltak. Ké-
nyelmesen elhelyezkedtek a fotelekben, élvezettel szopogatták
szalmával a szódás whiskyjüket, és kényelmesen elvackolódva a
munkájukról beszélgettek.
Jack ugyanis kikocsizott az állomásra, és onnan nagy halom
levelet és egyéb postát hozott. A Központtól kapták. Cikkeket,
kritikákat, beszámoló jelentéseket… és egy táviratot, hogy
Frank – a főnökük és egyben régi barátjuk hozzájuk szándékozik
repülni. Ez a hír megörvendeztette a két fér t.
 – Hát tudod, Jack – mondta Claude, kezeit dörgölve –, Frankre,
tudod kérlek, kitüntetés vár. Amennyire én tudom, a mi kis já-
tékszerünket hamarosan szériában kezdik gyártani.
– Hát ez remek – tapsolt egyet Jack. – Remélem, a mi markun-
kat is üti majd egy jó kis summa.
– Most sajnálom csak, hogy Aline elutazott. Úgy szereti Fran-
ket, mintha az a vére lenne, igazán örülne az érkezésének.
– Frank egyébként vasárnap érkezik, vagyis holnap. És ha Ali-
ne-nek hinni lehet – a megérkezésére már itthon is lehet.
Claude átforgatta a postát, és egy cikknél, ami felkeltette az
érdeklődését, megállt. Olvasni kezdte.
– Mi van benne?
Claude nem válaszolt tüstént. De miután végigolvasta a cik-
ket, felemelte tekintetét, s szórakozottan ennyit mormogott:
– Így, semmi… – egy pillanatig mozdulatlanul ült, majd dühös
erővel megrázta a fejét: – Valami hülyeség! – ezzel eldobta a la-
pocskát, felállt, rágyújtott, amit nagyon ritkán szokott, és az ab-
lakhoz sietett.
Jack felkapta az eldobott papírlapot, átfutotta.
– No… és… – húzta a szót elgondolkodva, majd megállt egy
pillanatig, még egyszer átgondolta, amit elolvasott, azután ha-
hotázni kezdett. – Hát csak dobd el, Claude! Igazad van! Ez pro-
paganda! No csak, gondold át magad is – honnan is tudhatnák,
ha nekik nincs semmi olyanjuk, ami csak hasonló is lenne a mi
„Nyley”-nkhez? Amit odanyomtattak, az nem más, mint merő
kitaláció, exkatedra kijelentés, a céljuk az csupán, hogy az osto-
bákat megzavarják. Hát csak gondold meg, „visszafordíthatat-
lan élettani folyamatok” – lovallta bele magát a dühöngésbe, s
eltorzult arccal bömbölte – „a központi idegrendszerre való ha-
tás” undorodó arckifejezéssel sandított a cikkre. – De hiszen lát-
hattad, hogy ez a csupaész még azt is hozzátette, sőt még hang-
súlyozta is, hogy az ilyen folyamatokat eddig még nem vizsgál-
ták ki teljes alapossággal! Ezek a folyamatok egyáltalán nem ta-
nulmányozottak!
És így folytatta, ebben a hangnemben, egyes kutatások gya-
korlatlaniasságát, sőt meggondolatlan voltát szidalmazva.
Claude nem is hallotta, hogy miről fecseg a bajtársa. Arcán a
töprengés, az aggodalmaskodásnak adta át a helyét, sőt, a nyug-
talankodásnak. Végül hátat fordított az ablaknak, riadtan futko-
só tekintete átszaladt a szobán, mintha valamit keresne, és vé-
gül a telefonon akadt meg. Claude úgy ragadta meg a kagylót,
mint a fuldokló a szalmaszálat.
– Halló, halló! – idegeskedett, kapcsolásra várva. Halló, New?
New? Paolo? Igen! Paolo, Claude vagyok. Figyelj! Paolo, még nem
érkezett meg Aline? Igen, igen, reggel odautazott, és biztos,
hogy felkeres… Ne szakíts félbe! Nem, itt remek minden… Igen,
mintha Olaszországban lennénk… Tehát Paolo, ahogy megérke-
zik – azonnal hívjon fel. Megértetted? De nem, minden remek…
semmi sem történt… Bocsáss meg nekem!!
– Claude – nyugtalankodott Jack – hát ez mi volt?
– Félek… jelentette ki rekedten Claude, és elpirult.
– De mi történt? Miért nyugtalankodsz ennyire? – értetlenke-
dett Jack. – Aline igazán remek hangulatban volt…
– Jack – Claude mintha valamire elhatározta volna magát, fél-
beszakította a barátját. S úgy emelkedve a fotelben ütő fér fölé,
mint egy komor sziklatömb, kutatóan nézett barátja szeméibe. –
De ha minket sugárzás ért, ha sugárfertőzöttek lettünk?
– Hogy is gondolod? – remegett meg Jack.
Claude vállon ragadta barátját.
– Nézzük csak – mormogta lázasan – nézz az arcomba, semmit
sem veszel észre? Semmit? Nézzed meg jól!
– De hát mire gondolsz?
– Nem látod? Semmit sem látsz rajtam? – faggatta Claude re-
kedten. – Nem vékonyodtak meg az ajkaim? Nem nőtt meg az
orrom?
 Jack végül megértette, hogy barátja mit is akar. Kirobbanó,
fülsiketítő hahotázása kijózanítóan hatott Claude-ra. A fér
megrázta fejét, mintha egy gondolatot akarna kirázni belőle, va-
lahogy úgy, ahogyan a kutyák szokták kirázná a vizet bundájuk-
ból, és hirtelen önmagának is váratlanul nevetésre fakadt.
– Az ördög tudja ezt! – jelentette ki, s elmagyarázta éjszakai
meg reggeli gyanúját a barátjának. – Természetesen, ha én ezt
csak hallom – de ajkait vastagabbaknak éreztem…
Aline nem hívta fel. Visszatért, ahogyan megígérte, a követke-
ző napon, egész ruhatárral, gondosan kozmetikázva, és még
szebb volt, mint bármikor máskor.
Claude különösen gyelmes volt az asszonyához. Eleinte,
mintha ez még hízelgett volna az asszonynak – hisz melyik nő
nem érzi simogatóan hízelgőnek, ha hangsúlyozott gyelemben
részesítik, de hamarosan mégis tolakodónak érezte ezt a nagy -
gyelmet.
– Ma, drágám, túlságosan is udvarias vagy…
– Kedveském, nem fáradtál el?
– Nem.
– Hogy utaztál?
– Normálisan, ahogy szoktunk.
„Nem, ezt az asszonyt valami nyugtalanítja… Tán megérzett
valamit? De lehetséges, hogy a terhessége jelentkezik így. Vagy
tán gyanakszik, egy ébredező gyanú következményeként visel-
kedik így? Nem, nem, az világos, hogy valami nyugtalanítja, és
ezért ilyen hideg a magatartása… Lehet, hogy gyanít valamit, és
most várja, hogy mit is mond majd a férje?”
– Valami nyugtalanít? – Claude észre sem vette, hogy akaratla-
nul is hangosan gondolkodik.
– Nem, semmi – hangzott a túlságosan is közönyös, a tettetet-
ten közömbös válasz. – Egyébként Lizzie… eltűnt.
– Hogyan, hogy mondod? Eltűnt? – kérdezte meglehetősen kö-
zönyös hangon a fér , akit elkeserített, hogy a felesége ezen az
estén, amikor ő úgy keresi a kedvét, valaki másra gondol.
– Egész nap hívtam – senki sem válaszolt.
– De hisz ez semmiség. Biztosan a barátaival szaladgált a váro-
siban, a városon kívül.
– Igen. De hát azok sem tudtak semmit… – fejezte be Aline vál-
lat vonva.
– Hát akkor biztosan elutazott valahová… A fér nem is vette
tudomásul, nem akart erről tudomást venni, hogy miközben az
asszonyt igyekezett megnyugtatni, tulajdonképpen saját maga
szeretett volna megnyugodni. – Micsoda hallatlan dolog? – Liz-
zie nem volt otthon! Mintha még nem fordult volna elő ilyesmi
soha?!!!
Claude-nak, mialatt Aline-t gyelte, az járt az eszében, hogy
miként ismerkedtek össze, és az együtt leélt éveik is feltámad-
tak benne. Mindig csodálta az asszonyt, azt a képességét, hogy
milyen szilárdan viselte el az élet kellemetlenségeit, hogy
mennyire tudott bánni az emberekkel. Hogy mindig ő volt a tár-
saság lelke, motorja. Irigyelte azt a vágyát, hogy szép legyen, és
azt a képességét, hogy ezt meg is valósítsa, jellemének szelídsé-
gét és gyermekies voltát is csak csodálni tudta. Igen, ez az
asszony igazi barát volt, forró lelkű szerető s odaadó feleség. Ma-
gára vállalta, hogy együttesen viseli férjével, annak kemény
munkájából fakadó minden nehézségét, mindig igyekezett fér-
jét segíteni és fenntartani.
Hamarosan betölti a harmincadik évét, és már régóta álmodo-
zott arról, hogy egyszer gyermeket szülhessen, de sohasem kö-
vetelte, és csak akkor, amikor, a fér azt mondotta, hogy hama-
rosan végére ér munkájának, amikor beleegyezett a vágya telje-
sítésébe, akkor, annyira örült…
– Egyébként, Aline – törte meg a csöndet a fér – nézzed csak,
mit is írnak rólunk – az egész világ a munkánk miatt morog. Az
egyik professzor, nézzed csak…
 Aline lassan végigolvasta a cikket. És nyugodt mozdulattal le-
tette a lapot, majd közönyösen csak ennyit mondott:
– De hiszen tudod, hogy én ebből semmit sem értek…
– Hogyhogy nem értesz semmit! – hökkent meg Claude. – Az
egyetemen egyszer ezekkel…
– Ó, ó, de hiszen az olyan régen volt – az én iskolám…
– És mindig, minden beszélgetésben…
– Kedvesem, a beszélgetések során remekül tájékozódom, mi-
velhogy mindig olyan gyelmesen hallgattalak!… – s ezzel kezét
mellén keresztbe tette, s férjére emelte csodálatosan szép tekin-
tetét.
Telefoncsörgés.
– Franknak hamarosan meg kell érkeznie… bocsáss meg, majd
megmagyarázom, és Claude ezzel a telefonhoz lépett.
– Frank?! – Aline felkapta a fejét, s megelőzve férjét felragadta
a kagylót: – Halló!
Claude feszülten gyelte, hogyan is változik az asszony arcki-
fejezése.
Aline óvatosan letette a kagylót, és csak ennyit mondott:
– Lizzie-t megtalálták a folyóban – és még hozzátette: – Ön-
gyilkos lett, Claude.
– De miért? Lizzie…
– Akkor együtt voltunk a gyakorlótéren…
Jack kopogtatás nélküli lépett be, így az utolsó mondatot hal-
lotta is.
– Be kell vallanom neked – kezdte fojtott hangon Claude –, Ali-
ne az utolsó vizsgálatok egyikén jelen volt… Egyenesen a gya-
korlótérre száguldott Lizzie-vel, hogy elmondja nekem: babát
vár. A robbantásig már csupán csak pillanatok voltak hátra.
Nem tudták elhagyni a veszélyes övezetet…
– És te?! – szakadt ki önkéntelenül is Jackből.
– Számomra nem maradt más lehetőség, mint a VI. blokkba
vezetni őket – az volt hozzánk a legközelebb.
 Jack megkönnyebbülten sóhajtott:
– No, de ezek a blokkok védettek…
– Akkor nem gyeltem fel rá, hogy miért is üres. Emlékszem,
még örültem is ennek… De hiszen, a mi kísérleteink idején tilos
a benntartózkodás…
– De azért védett – Jack minden egyes szótagot külön is hang-
súlyozott. – Mi magunk is nemegyszer megbújtunk benne.
– Elrejtőztünk – javította ki barátját Claude. – De nem a
„Nyley” kipróbálása során!
Ezt a mondatot nagy csönd követte.
– Nyugodj meg, Claude – merészkedett végül is szóra Jack. – És
ha érhette is őket besugárzás, akkor is jelentéktelen dózisban.
Emlékezzél csak rá, hogy minket magunkat is nemegyszer értek
felesleges sugarak…
– De azok nem ilyen sugarak voltok!
– Ilyenek – nem ilyenek…
– Végül is ezek mégiscsak mások! – Claude felüvöltött, a cikket
megmarkolva Jack arcába csapott a szerencsétlen cikkel. – Is-
me-ret-lenek! De hiszen mi semmit… semmit sem tudunk ró-
luk!
Jack lázasan gondolkodott, de igyekezett nyugodtnak látszani.
– Tehát… – akarta volna kezdeni.
– Tehát ennek a professzornak az elmélete – szakította félbe
Aline – megkapta gyakorlati igazolását.
– A pszichikum megzavarodását? – kérdezte Jack.
– Nem gondolnám, az én pszichikumom, mintha teljesen nor-
mális lenne. – Aline a gyors párbeszéd alatt is megőrizte meg-
hökkentő hidegvérűségét.
Claude nem tudta türtőztetni magát:
– Aline – ugrott oda az asszonyhoz, megragadta a kezét: – Ali-
ne, ez nem igaz! Ez nem lehetséges!! Ez butaság! Butaság! Hülye-
ség! – az asztalkához rohant, s megragadta a papírokat, majd
kétségbeesett dühvel kezdte tépni, szakítani őket. – Butaság! Un-
dorító, aljas propaganda! – és ismét a feleségéihez rohant. – Ali-
ne, ez nem igaz! Ne higgy neki! És hogyan hihetett ennek Lizzie!
És miben van, miben látszik ez? Miért van ez?
Aline a szoba közepén állt, mozdulatlanul, és üres, vakon me-
redő tekintettel nézett maga elé. A hangja tompán színtelenül,
valahogy távolról jövőként hangzott:
– Lizzie nem olvasta ezt a cikket.
– Nohát éppen ez! – maga sem tudta, de Claude megörült an-
nak, amit hallott. – Ezek az írások titkosak. Csak ránk vonatkoz-
nak. Nem is olvashatta. Tehát semmi ilyesféle nem történt. Nem
ez volt az oka. Tehát, Lizzie…
– Tehát nála korábban és határozottabban jelentkezett, mani-
fesztálódott az, ami nálam is megjelent – szakította félbe férjét
jeges hangon Aline. – Emlékezzél az arányainkkal kapcsolatos
számítgatásodra. Az én testem arányai valóiban megbomlottak.
Erről New-ban meg is győződtem, de azt nem tudtam, hogy mi-
től bomlottak meg. Ezt tőled kaptam.
– Mit mondasz, Aline?! – Claude rémülten igyekezett az
asszonyba fojtani a szót.
– Tőled! Tőled. És te és Jack, és Frank – ti mind… Szegény Liz-
zie. Ti öltétek meg őt!
Claude tagolatlan üvöltéssel rohant asszonyához.
A Claude által bérelt nyaraló előtt valami megállította Fran-
ket. Sohasem tudta volna megmagyarázni, hogy tulajdonkép-
pen mi. Hasonló esetekben mindig az intuícióinak engedelmes-
kedett. És most is, a közelben levő telefonautomatához sietett,
hívta a számot, és türelmesen várta, hogy a vezeték másik vé-
gén feleljenek a hívásra. Így talált rá Jack.
– Frank! Ne menj oda, hallod! Ne menj! Aline-t és Lizzie-t úgy
látszik, sugárfertőzés érte. Majd később mindent megmagyará-
zok. Lizzie vízbe ölte magát. Valami történt Aline-nel is. De hi-
szen ismered Claude-ot – őrülten szereti az asszonyát… És az
asszony is szereti őt, magát is, és ő… És ráadásul gyermeket vár.
Ne gyere ide, Frank! És mi az ördögért dugtad a postába ezt a po-
koli cikket? Hányszor kértelek, hogy óvj meg bennünket ezektől
a zajos, zűrzavaros előítéletektől hemzsegő…
Frank kiejtette kezéből a kagylót, Jack vállához kapott, és meg-
rázta a remegő fér t!
– Hallgass, bolond! Ha nem mutatom be nektek, hogy milyen
zúgást váltottatok ki a munkátokkal, akkor úgy dolgoznátok,
mint a megveszettek? A hódítók babérkoszorúiról álmodozná-
tok. Nemde? Gyönyörködnétek abban a rémületben, amit az
egész világon elvetettetek? Ideje megértenetek: mi – a rémület
munkásai vagyunk, és kielégülést kapunk, ha ezt a rémületet a
saját szemünkkel láthatjuk.
– Ne menj oda, Frank, ne menj oda – rebegte Jack.

Aline a földön ült, hátát a szekrénynek vetve. Kerekre tágult sze-

me holt, vak pillantással meredt maga elé. Egyszerre megszó-
lalt:
– Julius Caesar a gall háború idején elfoglalt egy erősséget… Az
emberek sokáig védelmezték… Caesar, miután győzött, megpa-
rancsolta, hogy valamennyi fér nak vágják le a kezét. Irgalma-
sabban tette volna, ha megöleti őket. Ezernyi kéz nélküli, mun-
kára képtelen, nyomorgó…
– Megölöm Franket – sziszegte Claude.
– Ezernyi nyomorult, szerencsétlen szegény. Csak egyetlen le-
hetőségük maradt, a gyermekcsinálás, hogy azok majd táplálják
őket… De mi a gyermekeinket tesszük kezetlenekké… Caesar
meghalt, az emberiséget pedig lassan kihalasztja a kéztelenség.
Egyik lábuk majd mint az óriásé, a másikat a törpéktől örököl-
ték… a füleik elefántfülek, kutyafarok… Visszafordíthatatlan
élettani folyamatok… És a gyermekeik ugyanolyanok. Mind-
annyian torzszülöttek. Millió és milliárdnyi torzszülött. Torz-
szülöttek bolygója!

(Valentyin Szicsenyikov írása nyomán:

„Nauka i Tyehnyika”)
 Arthur PORGES:

SIMON FLAGG ÉS AZ ÖRDÖG

Miután néhány hónapot megfeszítetten végigdolgozott, s szám-

talan megfakult kéziraton rágta át magát, végre sikerült meg-
idéznie az ördögöt. Középkor-szakértő felesége felbecsülhetet-
len segítséget nyújtott ebben a munkában. Egyedül – hisz mate-
matikus volt csupán – nem tudott volna megbirkózni a latin
szövegekkel, különösen azokkal, amelyeket a X. században is
csak ritkán használt szakkifejezések tettek különösen nehézzé.
Mrs. Flagg csodálatos szimatával ilyen munkában semmi sem
versenyezhetett.
Az előkészítő erőpróba után Simon és az ördög az asztal mellé
telepedtek komoly tárgyalásra. A pokolbéli vendég egyre mo-
gorvább lett, mivel Simon megvetően visszadobta legcsábítóbb
javaslatait is, könnyedén meglelve azt a halálos veszedelmet,
amely minden csábos csalétekben ott rejtőzött.
– És mi lenne, ha a változatosság kedvéért ön hallgatná meg az
én javaslatomat? – zárta a huzakodást Simon. – Abban legalább
semmiféle aljas csapda sincs. Abban legalább nyoma sincs a fon-
dorlatnak.
Az ördög ingerülten csavargatta kétágú farka bojtjait, mintha
csak közönséges kulcstartó lánccal játszadozna. Lerítt róla, hogy
megsértődött.
– No, rendben – adta meg magát mérgesen. – Ebből még nem
származik baj. Csak rajta, Mr. Simon!
– Csak egyetlen kérdést adnék fel önnek – kezdte Simon, az ör-
dög arca pedig felderült. – Huszonnégy óra alatt meg kell talál-
nia rá a választ, ha nem sikerül megoldást találnia, akkor zet
nekem százezer dollárt. Ez igazán szerény követelés – hiszen ön
összemérhetetlenül nagyobb méretekhez és értékekhez szokott.
Holmi milliárdokról, egy trójai Szép Helénáról szót sem ejtünk,
pláne arról, hogy tigrisbőrön kellene feltálalnia a szép asszonyt.
Természetesen, azt azért szeretném kikötni, hogy ha én nyerek,
nem szabad bosszút állnia rajtam.
– Ez már igazán!… – horkantott az ördög. – És mi az ön tétje?
– Ha veszítek, akkor rövid időre a szolgája leszek. De minden
pokolbeli gyötrődés, lélekpusztulás és más hasonlók nélkül – ez
túlságosan is sok lenne olyan semmiségért, mint amennyit ön-
nek a százezer dollár jelent. És nem kívánok kárt okozni sem ro-
konaimnak, sem barátaimnak ezzel a vállalkozással. Egyébként
– egy keveset tűnődött, majd hozzátette szavaihoz – ez utolsó ki-
kötésben lehetséges a kivétel.
Az ördög elkomorodott, dühösen ráncigálta a farka végét. Vé-
gül olyan erőset rántott szerencsétlen farkincáján, hogy arcát
eltorzította a fájdalom, s végül így próbálta lezárni az alkudo-
zást:
– Nagyon sajnálom, de csupán lelkekkel foglalkozom. Rabszol-
gám úgyis sokkal több van, mint amennyire szükségem lenne.
Ha tudná, hogy mennyi ingyenes és szívből jövő szolgálatot
tesznek nekem az emberek, akkor igazán meglepődne. De hogy
lássa, kivel van dolga: teszek egy ajánlatot. Ha a megadott idő
alatt nem tudok megfelelni az ön kérdésére, akkor nem azt a
nyomorult 100 000 dollárt kapja, hanem bármilyen – természe-
tesen nem túlságosan fantasztikus – összeget. Azonkívül még
megígérem önnek, hogy élete végéig egészséges és boldog lesz.
Ha pedig megválaszoltam a kérdését – no, akkor a következmé-
nyeit már tudja. Más ajánlatot nem tudok tenni.
Ezzel a levegőből előkapott egy égő szivart és bodor füstöt ere-
getve szívni kezdte. Feszült csönd követte az ajánlatot.
Simon maga elé meredt, de szinte vakon. Hatalmas verejték-
cseppek gyöngyöztek a homlokán. Nagyon is jól tudta, hogy mi-
lyen feltételek elé tudja állítani az ördög. Agya lázasan dolgo-
zott. Arcizmai megfeszültek. Nem, a lelkét képes feltenni rá,
hogy senki – sem ember, sem állat, de még az ördög sem – nem
képes egyetlen nap alatt megfelelni arra a kérdésre, amit felten-
ni kíván.
– A feleségem boldogságát és egészségét érintő pontot is vegye
be a szerződésbe, és akkor felcsapok – mondotta. – Gyerünk, alá-
írom.
Az ördög bólintott. Szájából kivette a szivarcsutakot, undo-
rodva nézegette, majd kormos ujjával megérintette. A szivar-
csutak nyomban rózsaszín mentatablettává változott, s az ör-
dög hangos csámcsogással – látható élvezettel – kezdte szopo-
gatni.
– Ami az ön kérdését illeti – folytatta –, annak megválaszolha-
tónak kell lennie, különben szerződésünk érvényét veszíti. Az
emberek a középkorban kedvelték a rejtvényeket. Gyakorta for-
dult elő, hogy paradoxonokkal próbálták gyötörni. Például: a fa-
luban csupán egyetlen borbély élt, aki mindenkit megborotvál,
aki nem maga borotválkozik. Ki borotválja a borbélyt? – kérdez-
ték. De, ahogyan ezt Russell megjegyezte, a „mindenkit” sza-
vacska az ilyen kérdést értelmetlenné tette, és ezért is nem lehe-
tett rá feleletet találni.
– Az én kérdésem becsületes, garantáltan paradoxonmentes –
bizonygatta Simon.
– Remek. Felelek rá. Miért mosolyog ilyen öntelten?
– Én… semmiért – felelte sietve Simon, elűzve arcáról a gú-
nyos mosolyt.
– Erősek az idegei – jegyezte meg az ördög mogorván, de he-
lyeslő hangsúllyal, és egy pergament húzott elő a levegőből. –
Ha szörnyeteg képében jelentem volna meg ön előtt, aki egyesíti
magában az önök gorillájának bájos képét és a venusi szörnyete-
gek kecsességét, bizonyos vagyok benne, hogy akkor aligha őriz-
te volna meg így a magabiztosságát…
– Ilyen ijesztgetésekre nincsen semmi szükség – vágta el sietve
Simon az eszmefuttatást.
 Elvette a felé nyújtott szerződést, elolvasta, s miután meggyő-
ződött, hogy minden rendben van, kinyitotta a bicskáját.
– Egy pillanatocskára! – állította meg az ördög. – Adja ide azt
az eszközt, hogy előbb fertőtlenítsem. – Ezzel ajkához emelte a
pengét, könnyedén ráfújt, mire az acél meggypirosra izzott. –
Most a kés hegyét érintse… hm… a tintához, ennyi az egész…
Kérem, hogy lentről a második sorba írja a nevét, az utolsó sor –
az enyém.
Simon késlekedett, töprengve nézte a kés felizzott hegyét.
– Írja már alá – siettette az ördög, és Simon magát kihúzva,
alákanyarította a nevét.
Az ördög, miután díszes cikornyával aláírta az okmányt, meg-
dörgölte kezét, és leplezetlen tulajdonosi tekintetet vetve Si-
monra, vidáman így szólt:
– No, gyerünk, tegye csak fel azt a kérdést! Amint megfelelek
rá, indulunk is. Még egy másik kliensemet is meg kell látogat-
nom ma, időszűkében vagyok.
– Rendben van – kezdte Simon, mélyet sóhajtva. – A kérdésem
a következő: helyes-e vagy nem helyes a Nagy Fermat-sejtés?
Az ördög nyelt egyet. Most ingott meg első ízben a magabiz-
tossága.
– Nagy – kié? Mi ez? – kérdezte tompa hangon.
– Fermat nagy sejtése. Ez egy matematikai állítás, aminek he-
lyességét Fermat, XVII. századi francia matematikus állítólag
bebizonyította. Azonban bizonyítását nem jegyezték fel, és máig
sem tudja senki, hogy a tétel helyes-e vagy sem. – Amikor Simon
meglátta az ördög pofázmányát, elharapta a nevetést, de megre-
megett az ajka. – No, tessék, kezdjen hozzá a foglalkozáshoz!
– Matematikai feladat! – kiáltott fel rémülten a farkasszerzet. –
Azt gondolja, hogy valaha is volt időm ilyen dolgokkal foglal-
kozni? Kijártam a triviumot és quadriviumot, vagyis a középko-
ri képzés két ciklusát. Triviumban abszolváltam – a grammati-
kát, a retorikát, a dialektikát; a felsőbb kurzuson tanultam –
aritmetikát, asztronómiát, geometriát, zeneelméletet, de ami az
algebrát illeti… Mondja csak – tette hozzá nagy zavarában –, hát
úgy véli, hogy etikus dolog ilyen kérdést feltenni nekem?
Simon arca megkeményedett, de a szeme ragyogott.
– Hát szívesebben szaladt volna százhúszezer kilométert oda
meg vissza, hogy valami olyan tárgyat cipeljen ide, ami akkora,
mint a Bowdler-gát? – gúnyolta az ördögöt. – A tér és az idő az ön
számára könnyű dolog, semmiség, nemde? Sajnálom önt, de ér-
dekében mit sem tehetek, én ugyanis többre becsülöm az én
kérdésemet. Egyébként nagyon egyszerű feladatocska – tette
hozzá megnyugtatónak szánt hangon Simon. – A pozitív egész
számokról van szó.
– Mik is azok a pozitív számok? – nyugtalankodott az ördög. –
És miért kívánja, hogy egészek legyenek?
– Pontosabban fejezem ki magam – mondotta Simon, elenged-
ve a füle mellett az ördög kérdését. A Fermat-tétel egyébként azt
mondja, hogy az Xn + Yn = Zn egyenletnek, ha n kettőnél nagyobb
pozitív egész szám, nincs pozitív egész számú megoldása.
– És ez mit jelent?…
– Értse meg, kérem, hogy a választ önnek kell megadnia.
– És ki lesz a bíró – ön?
– Nem – válaszolta kedves hangon Simon. – Nem tartom ma-
gam ehhez kellően kompetensnek, noha ezen a kérdésen ma-
gam is törtem a fejem néhány esztendeig. Ha majd eljön a vá-
lasszal, megjelentetjük egy jó nevű matematikai folyóiratban.
Vissza nem léphet – a kérdés vitathatatlanul megoldható. Bizo-
nyítani kell a tételt, akár azt, hogy helyes, akár azt, hogy hamis.
És kérem szépen, semmiféle trükk a többjegyű logikával. Hu-
szonnégy óra alatt találja meg a választ, és bizonyítsa is helyes
voltát. És végül is, az ember… bűnös, a lélek… az ön fejlettségé-
vel és hatalmas tapasztalatával ez idő alatt megtanulhatja a ma-
tematikát, még ha az idő nem túlságosan hosszú is.
 – Csak most jut eszembe, hogy mekkora nehézségeket okozott
nekem Euklidész, amikor Cambridge-ben a geometriáját tanul-
mányoztam – jegyezte meg bánatosan az ördög. – A bizonyítása-
im soha nem voltak helyesek, miközben az igazság a felszínen
hevert, elegendő lett volna ránézni a rajzokra. – Összeharapta a
fogát. – No, majd megbirkózom ezzel. Már nehezebb dolgokat is
el kellett végeznem, drága Mr. Simon. Egyszer egy távolodó csil-
lagra repültem, és elhoztam onnan egy liter neutroniumot, pon-
tosan tizenhat…
– Tudom – szakította félbe Simon. – Az ilyen trükköknek ön
igazi mestere.
– Miféle trükkök voltak ebben a vállalkozásomban?! – morogta
dühösen az ördög. – Gigászi technikai nehézségeim voltak…
Nem érdemes felhánytorgatni a múltat. Megyek – a könyv tárba,
és holnap ebben az időben…
– Nem – szakította félbe könyörtelenül Simon. – Egy fél órája
írtuk alá a szerződést. Térjen vissza pontosan huszonhárom és
fél óra elteltével. Nem fogom sürgetni önt. – És amikor az ördög
nyugtalankodva nézett az órára, ironikusan még ajánlotta: –
Igyon egy pohárka bort, és mielőtt elmenne, mutatkozzon be a
feleségemnek.
– Munka közben sohasem iszom, és nincs időm megismerked-
ni a feleségével… Legalábbis most nem.
Ezzel eltűnt.
Ugyanebben a pillanatban belépett Simon felesége.
– Ismét hallgatóztál az ajtónál! – szidta lágy hangon Simon az
asszonyt.
– Természetesen – válaszolta fojtott hangon Mrs. Simon. – És
azt is szeretném tudni, drágám, hogy valóban olyan nehéz-e ez a
kérdés? Mivel, ha mégsem lenne ilyen kemény dió… Simon, ak-
kor csak rémüldözni tudok!
– Légy nyugodt, a kérdés valóban nehéz – nyugtatta könnyed
hangon Simon a nejét. – De hogy mennyire, azt nem értik meg
első pillantásra. Látod – folytatta tanáros, okító hangon –, bárki
könnyen talál két egész számot, amelyeknek négyzetei összegez-
ve ugyancsak négyzetet képeznek. Például 32 + 42 = 52, vagyis
egyszerűen 9 + 16 = 25. Világos?
– I-igen!
És ezzel megigazította férje nyakkendőjét.
– De még senki sem talált két olyan köböt, amelyek összeadá-
suk során ugyancsak köböt vagy magasabb hatványt adtak vol-
na, amelyek analóg eredményhez vehettek volna – minden való-
színűség szerint ilyenek egyszerűen nincsenek. És mégis – fejez-
te be ünnepélyes, diadalmaskodó hangon –, eddig még nem si-
került bebizonyítani senkinek, hogy ilyen számok nem léteznek!
Most megértetted?
– Természetesen. – Simon felesége mindig megértette a legbo-
nyolultabb matematikai tételeket is, de ha valami mégis megha-
ladta volna az értelmét, akkor a férje türelmesen, ha kellett
többször is elmagyarázta neki. Ezért azután Mrs. Flaggnek kevés
ideje maradt a többi dolgokra.
– Főzök egy kávét – jelentette ki és kiment.
Négy óra múlt el így. Éppen üldögéltek, és Brahms „III. szimfó-
niá”-ját hallgatták, amikor az ördög újból megjelent.
– Már megtanultam az algebra, a trigonometria és a planimet-
ria, vagyis a síkmértan alapjait! – jelentette be diadalmas ünne-
pélyességgel a Pokol nagy ura.
– Gyorsan dolgozik! – dicsérte meg Simon. – Biztos vagyok
benne, hogy a gömb-, az analitikus, az ábrázoló, a leíró és a ne-
meuklideszi geometria sem jelent majd semmiféle nehézséget
önnek.
Az ördög összeráncolta pofáját.
– Ilyen sokféle van? – kérdezte csüggedően.
– Ó, ez még távolról sem valamennyi matematikai ág. – Simon
arcáról csak úgy sugárzott a vágy, hogy örömhozó híreket
mondhasson. A nemeuklidesziek bizonyosan tetszeni fognak
önnek – mosolyodott el. – Ezek miatt nem kell majd a rajzokat
bújnia. A rajzok e területen ugyanis semmit sem mondanak. De
hiszen már Euklidésszel is hadilábon állt…
Az ördög nyögött, belesápadt a hallottakba, s akár egy régi
lmszalagról a kép, eltűnt. Simon felesége kuncogott.
– Drágaságom – fuvolázta –, már kezdem azt gondolni, hogy
mégiscsak felülkerekedsz!
– Pszt! Az utolsó rész! Felséges!
Újabb hat óra elteltével holmi lángocska lobbant, a szobát el-
borította a füst, és ismét az ördög jelent meg. A szeme táskás
volt. Simon elfojtotta a gúnymosolyát.
– Átrágtam magam ezeken a geometriákon – jelentette ki ko-
mor megelégedéssel az ördög. Most már a könnyebbje követke-
zik. Már felkészültem rá, hogy a fejtörőcskéjével közvetlenül is
foglalkozzam.
Simon csak a fejét csóválta.
– Túlságosan is elsiette a dolgot, kérem. Láthatólag nem -
gyelt fel olyan fundamentális módszerekre, mint a végtelenül
kis mennyiségek analízise, a di erenciálegyenletek és a véges
különbségek kiszámítása. Azután még van…
– Hát valóban minderre szükség van? – sóhajtotta az ördög.
Leült és öklével kezdte dörgölgetni felpu adt szemhéját. A
szerencsétlen alig tudta elnyomni az ásítást.
– Ezt nem tudom határozottan állítani – felelte közönyösen Si-
mon. – De azok az emberek, akik ezzel a „kis fejtörővel” foglal-
koztak, a matematika minden ágazatát kipróbálták, és a felada-
tot mégsem sikerült megoldaniuk. Javasoltam volna…
De az ördög már képtelen volt meghallgatni Simon tanácsát.
Ez alkalommal azonban úgy tűnt el, hogy még csak fel sem állt a
székről. És meglehetősen ügyetlenül hajtotta végre az egész ma-
nővert.
– Úgy látom, hogy alaposan elfáradt – mondta részvevően Mrs.
Flagg. – Szegény ördögöcske!
 Megjegyzendő, hogy hangjából ítélve alig-alig érezhetett
együttérzést.
– Én is elfáradtam – visszhangozta Simon. – Gyerünk aludni.
Úgy vélem, reggelig már nem jelenik meg.
– Lehetséges – helyeselt az asszony. – De azért mindenesetre
magamra veszem a fekete csipkés hálóingem.

Elérkezett a másnap reggel. A házaspárnak úgy tűnt, hogy Bach

zenéje mégiscsak jobban illik a helyzethez, mint Brahmsé, ezért
aztán Wanda Landowska egyik lemezében kezdtek gyönyörköd-
ni.
– Még tíz perc, ha addig nem jelenik meg a megoldással, akkor
nyertünk – jegyezte meg Simon. Azt, ami megilleti, azt meg kell
adni neki. Le a kalappal! Egyetlen nap alatt képes volt elsajátíta-
ni a kurzus anyagát, ráadásul kitűnőre… Megkaphatná a lozó-
a doktora diplomát akármelyik angolszász egyetemen… Azon-
ban…
Sziszegés hallatszott. Kénkőillat terjengett, és egy bíborszínű,
gomba alakú felhő emelkedett a szobában magasra. A kis sző-
nyegen ott állt a házaspár előtt a ziháló gőzgomolyagokat pöfé-
kelő ördög. A válla lecsüngött. Szeme vérben úszott. Karmos
mancsa egy vaskos köteg teleírt papírlapot szorongatott. Eltit-
kolhatatlanul remegett. Bizonyosan az idegei rendültek meg.
A papírhalmot némán lehajította a földre, és dühödten kez-
dett hasított körmű patájával taposná rajta. Végül is, minden
energiatöltését kisütve az ördög megnyugodott, szája, keserű
vigyorra torzult.
– Simon, maga nyert – suttogta az ördög, s minden harag nél-
kül, őszinte nagyrabecsüléssel nézett a matematikusra. – Még
én sem voltam képes annyira megtanulni a matematikát ilyen
rövid idő alatt, hogy egy ilyen nehéz feladattal meg tudjak bir-
kózni. Minél inkább elmerültem a megoldás kutatásában, annál
nehezebb lett a helyzetem. A nem egyetlen tényezőre való fel-
bontás, az ideális számok – ó Baál!… Tudja-e, kérem – jelentette
ki nagy bizalmasan –, még a más bolygók legjobb matematiku-
sai – pedig azok már sokkal megelőztek minket, akarom monda-
ni önöket –, még ők sem jutottak megoldásra. Eh, az egyik satur-
nusi hetyke legény – leginkább egy gólyalábon járó gombára em-
lékeztetett –, aki fejben oldja meg a parciális di erenciálhánya-
dosokkal a di erenciálegyenleteket, ebbe a feladatocskába még
ő is belebukott – az ördög sóhajtott. – Jó egészséget!
Az ördög igen lassan tűnt el. Láthatólag nagyon-nagyon ki-
merült.
Simon hevesen megcsókolta a feleségét. De az asszony akarat-
lanul is el ntorodott, ahogy a férje arcába nézett, túlságosan is
felhőkben járónak tűnt a fér , s megkérdezte:
– Drágám, mi az, ami itt még nincsen rendben?
– Nem, semmi… De, értsd meg, hogy nagyon szívesen megis-
merkedtem volna a munkájával, örültem volna, ha megtudom
azt, hogy mennyire közelítette meg a megoldást. Én ezen a kér-
désen nem kevesebb, mint…
Nem fejezte be a mondatot, és csak a szemét meresztette meg-
lehetősen bután. Az ördög ismét betoppant a szobába, és csak
úgy áradt az arcáról, hogy mennyire zavarban van.
– Itt feledtem… mormogta. – Nekem kell… ah!
A szétszórt papírok fölé hajolt, és kezdte óvatosan összerakni
és kisimítani azokat. – Ez a dolog megbabonázott – mondotta,
kerülve Simon pillantását. – Nem tudok tőle nyomban elszakad-
ni! Ha csak egyetlen egyszerű lemmát sikerült volna bizonyíta-
nom! – Megpillantván, hogy Simon milyen kíváncsian nézi, le-
sütötte a tekintetét, mintha bocsánatot kérne. – Figyeljen rám,
professzor – fordult meg az ördög –, nem kételkedem, hogy so-
kat dolgozott ezen. Kipróbálta tán a végtelen törteket is. Fermat
kétségtelenül használta őket, és… Legyen olyan jó, asszonyom,
hagyjon bennünket kettesben.
 Az utolsó szavakat Mrs. Flagghez intézte, majd az ördög leült
Simon mellé, maga alá gyűrve a farkát és a matematikai jelekkel
teleírt papírlapokra bökött.
Mrs. Flagg felsóhajtott. A töprengésekbe merült ördög hirte-
len nagyon is ismerősnek tűnt előtte: alig különbözött Atkins-
tól, az öreg professzortól, férjének egyetemi kollégájától. Elegen-
dő két matematikusnak egy gyötrelmesen nehéz, de vonzó fel-
adatban elmerülni, és máris…
Engedelmesen kiment a szobából, kezében a kávéstálcával.
Azt holtbiztosra vette, hogy hosszú és kimerítő konferencia
előtt áll. Ebben Mrs. Flagg egészen biztos volt. Nem véletlen, de
egy ismert matematikus felesége volt.

(Arthur Porges írása nyomán:

„Trudnaja zadacsa”)
 Oleg AZARJOV:

A FESTMÉNY

Cyrix hanyagul összetekerte szalvétáját és tányérja mellé dobta.

Befejezte a reggelizést. Felállt az asztaltól. Megnézte magát ódon
rámás nagy tükrében – nyúlánk, negyven év körüli, határozott
tekintetű, fér as arckifejezésű fér nézett szembe vele, arcán a
sikeres üzletember mosolyával. Megelégedetten, kényelmesen
lesétált az első emeletről a földszintre. Besétált kis irodájába. Sa-
ját házában lakott, és az irodája is ott volt. Kis ingatlanügynök-
ség.
Fiatal, karcsú titkárnője mint mindig, most is ragyogó mo-
sollyal várta. Cyrix azzal viszonozta a mosolygó fogadtatást,
hogy kijelentette: őtitkárnősége ma különösen ragyogó, ajkával
megérintette a lány illatos po káját, majd bezárta maga mögött
irodája ajtaját.
Az asztalán a posta várta: levelek és friss újságok egész halom-
mal.
Az árverésekről és kiállításokról szóló közlemények és a művé-
szetnek szentelt cikkek között egy kisebb cikk keltette fel az ér-
deklődését. Arról adott hírt, hogy eladtak egy kisebb magán-
gyűjteményt. Gyorsan átszaladt a képek listáján, az árakon és a
vásárlók listáján. Mint mindig, a vásárlók között ez alkalommal
is akadt jó néhány névtelen. A cikk alatt a legtöbbért elkelt kép
színes fényképét mutatták be. XVII. századi ismeretlen festő
munkáját. Egy mezítelen, szépséges atal nő nyújtja kezét egy
lovag felé, kétségtelenül a megszabadítója felé nyúl ez a kéz, mi-
vel a lány mögött ott hever elnyúlva az elpusztított sárkány.
Mellette átlátszó, tiszta vizű csermely ezüstös halakkal, hatal-
mas, zuzmós, moha benőtte sziklatömb, őztehén a borjával, tá-
volabb – sűrű lombkoronás fa, a háttér ködében középkori város
tornyai sejtenek. A neve után ítélve – „Szent Octavia megszaba-
dítása” – a téma vallásos, de Cyrix mialatt a képet nézte, seho-
gyan sem tudott önmagában vallásos érzéseket felfedezni.
„Vagy őrültnek, vagy milliárdosnak kellett annak lennie, aki
ilyen eszeveszett összeget zetett érte – mosolyodott el gúnyo-
san Cyrix. – No, nézzük csak: ugyan kicsoda ez az új mecénás?
Lehet, hogy tán ismerem is…”
Kiderült, hogy a képet egy ismeretlen városka, Gedeon Szép-
művészeti Múzeuma vásárolta meg…
Cyrix újból elolvasta a cikket, töprengve nézegette az árat.
Majd karosszékében hátradőlt, és most már gyelmesen meg-
szemlélte a fényképet… Azt meg kell adni, különös festmény ez.
Elragadó. Vonzza a szemet – és nagyon nehéz elszakadni tőle…
Cyrix érezte, hogy akarva-akaratlanul, anélkül, hogy észrevette
volna, szokatlanul emelkedett érzés kezdte eltölteni. Riadtan
ráncolta homlokát, s az asztalra hajította az újságot.
„És ez – mindössze csupán fénykép… – gondolta megrendülve.
– Nemhiába adtak érte annyit.”
Odahúzta a telefont és Rooph számát tárcsázta. Illegális üzle-
teiben ez az ember volt a társa. Illegális foglalkozásában műal-
kotásokat rabolt és adott el „műgyűjtők”-nek. Roophot otthon
találta. A hangja után ítélve ismét zátonyon csücsült, és nagyon
megörült Cyrix hívásánák. Gyorsan megegyezték a találkozás-
ban.
Húsz perc elteltével Rooph már ott is volt. Kabátja nedves volt,
a szemergő eső egy kissé eláztatta. Az ég hajnaltól borús volt,
csepegett az eső. Felmentek a lakásba, az ebédlőbe, és karosszé-
kekbe telepedtek. Cyrix a magángyűjtemény eladásáról szóló tu-
dósításnál nyitotta ki a lapot, s Roophnak adta.
Rooph, miközben olvasta a közlést, nagyokat szipogott.
 Cyrix, ahogy jobban megnézte az olvasó fér t, konstatálta,
hogy amióta nem látták egymást, Rooph még jobban elhízott,
megpocakosodott, és az orcája, lógó, kettős tokás álla téglaszínű
tett.
– Persze, most is iszol? – kérdezte Cyrix.
– Mit kérdeztél? – emelte fél fejét Rooph, majd kicsit töpren-
gett, hogy mit is kérdezhettek tőle, s egykedvűen válaszolt.
– Iszom. Ha van pénzem. – És ismét az újságba merült… Fi-
gyelmesen tanulmányozta a fényképet, s közben motyogott: –
Igen, úgy tűnik, ez a festmény – ravasz portéka. Nem is tudom,
hogy miként, de egyenesen megbabonázza az embert.
– Tehát már tudod is, hogy miért kértelek magamhoz? –
mondta Cyrix némi megkönnyebbüléssel.
– Természetesen – súgta Rooph.
– Az utazási költségeidet, az ott-tartózkodási számláidat, és az
elkerülhetetlen kiadásaidat (ezekről természetesen elszámolsz)
és a visszautazást is – én zetem. Mindent úgy teszünk, aho-
gyan eddig is tettük. Nézzed meg, hogy milyen is ez a kép, meg-
érte-e azt, amit ki zették érte. Ha igen, ha megéri ezt az árat, ak-
kor, mint korábban is mindig feladatod volt, megkísérled… szép
csöndben… hm… kihozni. – Cyrix nem kedvelte a nagyon hatá-
rozott megfogalmazást. – És haladéktalanul vissza… Ha nehéz-
ségeid akadnak – telefonálj. A szokásos stílusban beszélgetünk
majd. Egyezményesen.
Rooph készségesen bólintott, majd halkan így folytatta:
– Mindent megértettem, mindent megcsinálok. Nem kell ké-
telkedned.
– Arról pedig, hogy amíg dolgozol, alkoholt igyál!… Egy centi-
litert sem!
– Ez természetes, erről szó sem lehet!
Cyrix három napot adott az akcióra Roophnak. S ezzel bocsá-
totta el:
– Ennyi idő alatt az egész Louvre-t ki lehet rámolni.
 2

Abban is megegyeztek, hogy Rooph, amint hazaér, telefonál, s

majd akkor megegyeznek a találkozásban, de nem Cyrix házá-
ban, hanem valahol másutt, egy alkalmas helyen. Rooph a talál-
kozáskor átadja a festményt, megkapja a megállapodott összeg-
ről a csekket, és amíg újabb üzleti ügyük nem akad, elválnak.
Ezt a rendszert már sokszor kipróbálták, és mindig hibátlanul
működött.
Rooph megkapta az előleget és elváltak. Amikor meghallotta,
hogy lent a kapu tompán csapódott, Cyrix zsebre dugott kézzel
az ablakhoz ment.
Tulajdonképpen az egyetemről ismerték egymást. A műtörté-
neti fakultáson tanultak mindketten. Már nem kellett volna sok
idő a doktori disszertációja megvédéséhez, amikor Rooph vala-
mi sötét históriába keveredett és kénytelen volt az egyetemről
távozni. Cyrix sok esztendeig nem is találkozott vele, sőt hallani
sem hallott diáktársáról.
Néhány évfolyamtársának otthonában magánfestmény és
szoborgyűjteményekkel találkozott. A műalkotások közül nem
egyet felismert – eredetileg múzeumokban ékeskedtek, csak hát
ellopták őket… Természetesen a gazdag szülők maguk nem fog-
lalkozták múzeumrablással, de szívesen vettek műtárgyakat, a
forrásukról nem érdeklődtek.
Miután pénz nélkül maradt Cyrix, és munkája sem akadt – az
apja időközben tönkrement, az anyja meghalt, ezek után semmi
sem tartotta otthon –, elhatározta, hogy értékes, de nem túlsá-
gosan híres alkotásokat, képeket rabol el majd múzeumokból, és
ezzel tesz szert pénzre. A fővárosi múzeumokat természetesen
sokkal jobban őrizték, mint a vidékieket, ezért Cyrix körutazást
tett, kisvárosi múzeumokat látogatott sorra. Vevőket sem kel-
lett hosszasan keresnie, sok vagyonos ember a legjobb tőkebe-
fektetésnek – a műalkotásokat tartotta.
 Azután Cyrix váratlanul nagyobb vagyont örökölt, egy magá-
nyos távoli rokonától – ebben egy kisebb ingatlanközvetítő iroda
is volt, a fővárosban. Az iroda remek fedőszervnek bizonyult a
csempészakciókhoz, és bizonyos körökben még pozíciót is bizto-
sított számára az ingatlanügynöki rang. Bankszámlája szépen
növekedett, hozzákezdett nagyvállalatok részvényeinek vásárlá-
sához, és közben igen jól szituált emberekkel került ismeretség-
be.
Egyszer véletlenül a „Vidám dinoszaurusz” bárban összetalál-
kozott Roophfal. A volt diáktárs éppen kétségbeejtően nyomorú-
ságos helyzetben volt. Cyrix adott neki némi pénzsegélyt, kita-
pogatta a helyzetét – megfelelőnek bizonyult – és társul vette.
Ettől kezdve a rablás Rooph feladata lett, míg az értékesítés
gondjait Cyrix vállalta.
Rooph gyenge jellemű ember volt, nem értett a pénz megtar-
tásához, és újból és újból gyorsan zátonyra került. Cyrix bank-
számlája viszont egyre dagadt; egyre ritkábban kezdett új vállal-
kozásokba. Jól élt, gazdag volt, és ezért egyre kevesebbet és keve-
sebbet kockáztatott. Ráadásul az utóbbi időkben egész bűnöző
szindikátusok szerveződtek múzeumrablásra. Miért húzott vol-
na ujjat velük a magányosan dolgozó Cyrix.
Roophfal mostanában ritkán találkoztak. Időnként, amikor
már egy llérje sem volt, Rooph felkereste és kért – előleget. Cy-
rix kisebb összegeket adott is, jól tudva, hogy biz’ ezeket soha-
napján kapja vissza – de már kellően meggazdagodott ahhoz,
hogy megengedje magának azt a luxust, hogy barátait megsaj-
nálja.
Három nap telt el, de a megállapodott időben Rooph nem tele-
fonált. Cyrix nyugtalankodni kezdett, de úgy határozott, hogy
nem cselekszik nyomban, még vár egy keveset. Rooph távollété-
nek negyedik napja lassú gyötrődések idejének bizonyult. Az
irodájába is csak azért ment le, hogy átnézze az újságokat (vajon
írnak-e a rablásról?) és azt is közölte a titkárnőjével, hogy meg-
betegedett, és kérte, hogy kérjen mindenkitől néhány nap hala-
dékot, amíg meggyógyul.
Cyrix nem szokta meg a vereséget, és Rooph hallgatása igen-
csak megzavarta lelki egyensúlyát. Mogorván mászkált egyik
szobából a másikba, egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
Este Cyrix úgy döntött, hogy valamit azért cselekednie kell.
Felhívta a Főparancsnokságon az egyik ismerős rendőrtisztet.
Azt, aki az északnyugati tartományokért volt felelős. Az ő körze-
tébe tartozott Gedeon és a környéke is. Beszélgettek az időjárás-
ról, a televízió programjáról, megtárgyalták a atalság elzüllésé-
nek kérdéseit, azután arról kezdett érdeklődni, hogy mi újság, a
provinciában. A tiszt azt felelte, hogy a tartományban – isten-
nek hála – nyugalom van, szerencsére nem akadtak nagyobb
bűntények, csak huligánkodásról és járókelők éjszakai kirablásá-
ról kapott feljegyzést.
Cyrixet ez nem nyugtatta meg teljesen: mivel a múzeum nem
tartozott azok közé az épületek közé, amelyeket valami baj ért,
akkor a bajt valahol másutt kell keresni, Roophfal biztosan tör-
tént valami.
Az ötödik nap reggelén Rooph végre megjelent. Minden előze-
tes telefonálás nélkül besétált az ebédlőbe, ahol Cyrix éppen pa-
sziánszozott. Így igyekezett elnyomni rossz gondolatait.
– Szervusz – kezdte mélán Rooph. Hangja fáradt, erőtlen volt
és olyan közönyös, mintha már minden mindegy lett volna szá-
mára. Rooph az elmúlt négy nap alatt duzzadt szürke zacskókat
szerzett a szeme alá, lefogyott, arca megnyúlt.
Cyrix megdöbbent, ahogy ránézett, de nyomban összeszedte
magát, a kártyákat az asztalra hajította, majd hidegen hallgatva
meredt barátjára. Rooph hallgatott.
– No? – kezdte fenyegetően Cyrix. – Megint elittad az eszed?
Rooph tiltakozva ingatta fejét.
– Akkor hol a kép? – érdeklődött csípősen Cyrix.
– A múzeumban.
 – Csodálatos!… Miért? – Cyrix előrehajolt. – Hová vitt téged az
ördög?
– Gedeonban voltam – válaszolta közönyösen Rooph. – Szom-
bat éjszaka kivittem a képet a múzeumból, és vasárnap hajnal-
ban, még mielőtt felfedezhették volna a rablást, visszatettem a
helyére.
– Igen?! Nagyon érdekes! – Cyrix hátravetette magát a karos-
székben. – Mióta vagy ilyen nemes lelkű? Mikor fedezted fel ezt
az etikus álláspontot magadban? – érdeklődött gúnyosan. –
Örökségre tettél szert? Nincs szükséged többé pénzre? Vagy az a
gondolat fakasztott könnyekre, hogy a múzeum látogatói többé
nem gyönyörködhetnek ebben a képben?
– Nem! – felelte röviden Rooph.
Cyrix egy pillanatig gondolkodott, azután olyan kedvesen,
amennyire csak képes volt barátságos hangot erőltetni magára,
így folytatta:
– Jól van, ne haragudj. Én már annyit aggódtam miattad. Fi-
gyelj, öregem, én teljesen megbízom benned. Tehát, a kép ócska-
ság? Nem érte meg, hogy az ember érte nyúljon?
– A kép csodálatos – közölte egmatikusan Rooph.
– Akkor hogy is értsem? – csattant fel Cyrix.
– Képtelen vagyok többet – könyörgő, csendes hangon Rooph
csak ennyit mondott. – Nem tudok. Inkább dögöljek éhen…
Nem tudok – ismételte meg, és hirtelen, sietve, szaggatottan,
szinte kiáltva magyarázni kezdte: – A festmény gyönyörű. De én
képtelen vagyok… Hirtelen világosan megértettem… Micsoda
aljasság!… Megértesz, Cyrix? Egész életemben aljassággal foglal-
koztam, de mindig úgy tekintettem, hogy ez a dolgok rendje!…
És most hirtelen rádöbbentem… Ez borzalmas… Milyen aljas
gazemberek vagyunk!
– Hát ezt ezelőtt nem tudtad? – érdeklődött fejét oldalt hajtva,
gúnyolódva Cyrix.
 – Tudtam, de nem éreztem ennyire… Mintha a lelkemet vako-
lat fedte volna, és ez a vakolat hirtelen szétporlott… Rooph el-
hallgatott, összecsuklott, s lehajtotta fejét. Azután felsóhajtott,
kezét széttárta. – Nem tudom megmagyarázni. Nagyon is akar-
tam volna, de nem tudtam, nem sikerült. Utazz oda magad. Ak-
kor majd bizonyára megérted…
Cyrix kényelmesen összeszedte az asztalról a kártyákat, pakli-
ba rakta, eligazgatta őket és elkeseredett hangon mondani kezd-
te:
– Nagy fájdalom nekem, hogy a régi barátomat kénytelen va-
gyok elveszteni – Roophra nézett. – De te tudod, hogy hogyan
lesz majd ezután (Rooph reménytelen alázatossággal bólintott).
Nem lehetsz az üzletben, mától nem ismerjük egymást. Hidd el,
hogy valóban nagyon sajnálom. – Cyrix az asztalra dobta a kár-
tyákat, felállt, kezét hátratette. Majd hozzáfűzte: – az előleget
azért megtarthatod.

A szobácska egy rozoga, málladozó vakolatú, régen renovált két-

emeletes ház első emeletén volt. Csak nehezen fért el benne az
ágy, a szekrény és a homályos, piszkos üvegű ablak mellett egy
asztalka. Maró szagkeverék fogadta, amikor belépett. Emberi ve-
rejték, dohány és valamilyen felismerhetetlen sav és olcsó pa-
csuli szagának keveréke itatta át a szobát. Az ágyon – gyűrött,
használt lepedő.
Cyrix undorodva húzta az orrát, mialatt a helyiséget nézte.
– Rendben van, megfelel – mondta végül is a gazda ához for-
dulva. A kis ú vezette ide, és most foltozott cipőjében türelmet-
lenül toporgott az ajtónál.
Lementek a gazdaasszonyhoz – egy szűkszavú, közönyös nő-
személyhez. Cyrix két napra előre ki zette a szoba árát, de an-
nak a nyomatékos kérésnek kíséretében, hogy amire visszatér,
addigra takarítsák ki a szobát, szellőztessenek, és váltsanak ágy-
neműt. Ezzel autóba ült, s a városka térképével felfegyverkezve
gondosan kijelölte azt az utat, amelyen a legrövidebben eljuthat
a Szépművészeti Múzeumhoz. Ezzel a hatalmas kék „Jason” las-
san végiggördült a gesztenyefák szegélyezte csöndes utcákon.
A múzeum épülete világossárga színű saroképület volt. Eme-
letes, magas, világos ablakokkal – az épület nem volt nagy, de
hatásos. Két oldalán díszes vasrács védte, amögött kicsiny park
fái zizegtek.
Cyrix a mellékutcában hagyta a kocsit – a park rácsos kerítésé-
nek sarka mögött – s a főbejárathoz indult. Kinyitotta a gurá-
val ékesített kilincsű masszív ajtót és belépett. Jegyet váltott, az
előcsarnokból elindult a kiállítótermek felé. Látogatókkal szinte
nem is találkozott.
Futva, gyelmetlenül nézegette a festményeket, egyet kere-
sett, azt a bizonyosat, a „Szent Octavia megszabadításá”-t. Az
első emeleten találta meg, a bal oldali, legtágasabb teremben,
amelyet mennyezetig nyúló hatalmas ablakok világítottak meg.
Itt voltak a múzeum kincsei, a legjobb műtárgyak: szobrok, ne-
ves mesterek vásznai és a középpontban, a múzeum hangsúlyo-
zottan különleges büszkeségéként, a kicsiny festmény, „Szent
Octavia megszabadítása”, egy ismeretlen XVII. századi művész
alkotása.
Szkeptikus grimaszt vágott a kép láttán, de odament a képhez,
majd értékelő pillantással végigmérte. Semmi rendkívüli. De
csak az első pillantásra… Azután mintha mégiscsak volna ben-
ne valami. Valami megfoghatatlan, remegő és lelkesítő, tiszta és
örömteli, mint amilyen hajszálnyira a napfelkelte előtt a hajnali
köd… Nézed, és mintha észrevétlenül eggyé, egyetlen egésszé
olvadnál össze a képpel, behatolsz fényes világába… Tehetséges
munka!… Sőt! Zseniális. Pompás! Elragadó, csodálatos, kész cso-
da!!!
 És ekkor hirtelen, egy megfoghatatlan pillanatban valami
olyasmi történt, ami elképzelhetetlen, mintha közeledett volna
hozzá a kép, kezdett térbelivé, elevenné válni. Eleinte lassan,
majd egyre gyorsabban kezdett futni csörgedezve a kristályvízű
csermely, az ezüstös pisztrángok meglebbentették úszóikat. A
nedves, mohos, zuzmós görgelékkő mellett megfeszült testtel,
remegő orrlyukaikkal, óvakodva ott állt az őz, a borja pedig tü-
relmetlenül dobolt körmöcskéivel a kövön. Az árnyakba burko-
lódzó növényzet zúgni kezdett, ringatódzott, friss és hűvös szel-
lő támadt. A távolban hullámozni kezdett a köd a hegyek és a
középkori városka alig kivehető tornyai fölött. A sűrű fakoro-
nákból madárdal áradt. A lovag által halálra sebzett szörnyeteg
még egy utolsó bűzös leheletet fújt ki magából, bíborban égő
szeme elhomályosodott, agyarairól méreg csordult alá – a fű
összezsugorodott és megfeketedett. A mezítelen szépség magas-
ra emelt karján megcsendültek az elvágott lánc darabjai. A lovag
és a lány kezüket, nyújtották egymás felé. A lovag szerelmesen
nézett Octaviára, a lány szemében öröm ragyogott, hála, és le-
hetséges, hogy viszontszerelem. A kezük összeért, az ajkak meg-
érintették egymást…
Cyrix megdöbbenve hunyorgatott, mire mindennek vége sza-
kadt. A múzeumi teremben – teljes csönd. És csak a legtávolabbi
sarokból áradtak felé ennek a megelevenedett világnak utolsó
hangjai, legalábbis így érzékelte.
Lesietett, a vécében kitárta az ablakot, felindulástól elügyetle-
nedett ujjakkal cigarettát vett élő, rágyújtott… Végre, már tud-
ta, hogy ennek a festménynek milyen mágikus ereje van.
„Uramisten! – gondolta megdöbbenve Cyrix. – Amit ezért a ké-
pért zettek, az az igazi értékéhez képest csak néhány garas.
Sokkal-sokkal többet ér. Ötször, tízszer többet! De nem! Ezért a
képért még milliókkal sem zetnek megfelelően!
A csikket kidobta az ablakon, bezárta az ablakszárnyat. Alapo-
san megnézte a helyiséget – a világon a legegyszerűbb innen ki-
jutni a múzeumból.
Azután alaposan bejárta az épületet, hogy majd jól kiismerje
magát, és cselekvési tervét is elkészítette.

Cyrix a következő napon kevéssel a zárás előtt ért a múzeumba.

Az épület nyeregtetője felett alkonyfény bíborlott. Az alkony-
fény határozatlan szélű sávja felett alacsonyan úszó esőfelhő ta-
karta el az egész égboltot – az éjszaka esősnek, holdtalannak és
csillagtalannak ígérkezett.
Kocsiját ott hagyta, ahol az előző este állott, a parkkerítés mel-
lett, a mellékutcában. A belépőjegyét hanyagul zsebre dugta, s
átsétált a termeken. Lopva az óráját nézte.
A múzeum zárását jelző csengő az emeleten találta, az im-
presszionisták termében. A Cézanne-vázlat előtt megállva kö-
rülnézett – senki. Kinyitotta a padláslépcsőhöz vezető ajtót és
besiklott az ajtón. Az ajtó csöndes csettenéssel bezárult mögöt-
te. Sötétben találta magát. Zseblámpát gyújtott, és lába elé vilá-
gítva felment a cementlépcsőkön a lakattal lezárt padlásajtó
előtti pihenőre. A falakon nedvességcsíkok, dohszag. A sarokban
mindenféle limlom hevert kupacban.
Egy kissé izgult. De hamar megszokta a helyzetet, s öntelten
mosolyogva vékony gumikesztyűt húzott.
Kint a teremben hamarosan felhangzott az őr csoszogása.
Ha rázárná rejteke ajtaját? Erre az eshetőségre jó előre tolvaj-
kulccsal is felszerelte magát. De az őr továbbbaktatott.
Cyrix egy kis ideig várt, azután lelopakodott a terembe, hall-
gatódzott. Az épület – csöndes. A nedves ablaküvegek mögött
kint utcai lámpák elmosódott fénye. A múzeum üres és sötét. A
pléh ablakpárkányon tompán dobolt az eső. Cyrix lement a föld-
szintre, az előcsarnokba. A márványlépcső szőnyege elnyelte
léptei zaját. Az előcsarnokba, ahol a ruhatár fogasai és a
mennyezetig érő tükrök álltak, csak annyi fény szivárgott be,
amely az őr lépcső alatti szobácskájából előderengett. Az ajtaja
zárva. Cyrix egy darab huzalt vett elő zsebéből, átfűzte a lakat-
tartó fülein, és a végét alaposan összetekerte. Majd harapófogó-
val átvágta a kamrácskába vezető telefondrótot. Ezután, kényel-
mesen – mivel most már senki sem zavarhatta, elindult a ké-
pért. Leemelte a szögről – a múzeumban egyáltalán nem műkö-
dött jelzőberendezés –, kivette a rámájából. A díszes keretet a
falhoz támasztotta. A vakkeretet zseblámpája fényénél alaposan
megnézte. Azt vizsgálta, hogy a vásznat hogyan erősítették rá,
majd úgy döntött, hogy a leemelést nem kockáztatja. Még meg-
sérülhetne. Sokkal egyszerűbb becsavarni köpenyébe és a vakrá-
mával együtt kivinni.
Így is tett… A beburkolt képet hóna alá téve belépett a vécébe.
Az ablakból kiugrott a parkba, a fűre. A park távoli sarka felé
igyekezett, ahhoz a mellékutcához, ahol a kocsija állott. Az eső
most is szemerkélt.
Mielőtt elindult volna, otthon sokáig töprengett azon, hogy a
lopás után milyen stratégia szerint cselekedjen: induljon nyom-
ban vissza a fővárosiba, vagy maradjon itt Gedeonban – kivárni
az alkalmas pillanatot… Túlságosan kimerültnek érezte magát
ahhoz, hogy az egész éjszakát a kormány mellett töltse, ezért vé-
gül úgy határozott: reggel hatkor majd felkel, meghallgatja
zsebrádióján a helyi híreket, és ha a rendőrség még nem kezdett
hajszába, akkor haladéktalanul útnak indul.
A gépét a szomszédos ház főbejárata mellett hagyva szobájába
vitte a zsákmányt. Villanyt gyújtott, elfüggönyözött, s köpenyét
kibontotta, a képet pedig a piszkos tapétájú fal felé fordította.
A múzeumban gépiesen dolgozott – jó előre átgondolt minden
lehetséges változatot. Energiáját teljes egészében az óvatosság-
ra, a felkészülésre és a váratlanságok leküzdésére fordította. És
most, ahogyan az ilyen idegfeszültségek után mindig is történt,
elviselhetetlenül álmos lett, nem akart mást, csak aludni.
 „Ez sikerült!” – dicsérte magát. – „Azért mégiscsak meg kellene
néznem a szerzeményt.” Álmos tekintettel meredt a vászonra,
majd önkéntelenül is elröhögte magát. „Közönséges vallási tár-
gyú kép.” A kislámpa felé emelte a képet: – „Még aláírása sincs,
és – semmiféle hatás.” Kételkedve nézett a lámpára. „Lehetséges,
hogy csak a nappali megvilágításkor jelentkezik az a hatás?” –
gondolta, s a képet a szekrénybe rejtette. – „Holnap majd ellen-
őrzőm. De most – gyerünk aludni.”

Cyrix a helyi állomásra hangolta a tranzisztorosát, és mialatt öl-

tözködött, meghallgatta a híreket. A gedeoni rádió igazgatója
fér as keménységgel, de tragikus árnyalattal a hangjában jelen-
tette be, hogy rablás történt. Elmondta, milyen értékes ez a kép,
és azt is, hogy a rendőrség milyen intézkedéseket tett azért,
hogy feltartóztassa a bűnözőket: a Gedeonból kivezető vala-
mennyi utat lezárták, keresik az esetleges szemtanúkat, és arról
is beszélt, hogy milyen alapossággal vizsgálják meg, kutatják át
a városi és környéki szállodákat, táborokat és motelokat. Cyrix
csak dicsérni tudta magát az előrelátásáért.
Végül az igazgató a hallgatóságot arról is értesítette, hogy ha-
marosan utcán lesz a „Gedeoni Hírek” különkiadása, és lényege-
sen részletesebben közli a történeteket.
„Elolvassuk – mormogta Cyrix. – Sietésről szó sem lehet.”
Kikapcsolta a vevőt s előhúzta a szekrényből a képet. De akár-
hogyan is nézegette – az a hatás, ami a múzeumban annyira
meglepte és megragadta, nem ismétlődött meg. Festett szüzet
látott, festett lovagot, mázolt sziklát és csermelyt, halakat és fá-
kat, meg őzet a borjával, míg a háttérben szétfolyó foltok, még
azt sem lehet felismerni: vajon város vagy éppen sziklák emel-
kednek-e a távolban…
 „Lehetséges, hogy kevés hozzá ez a fény?” – Kitárta az ablakot.
A reggeli napfény szikrázva áradt a képre, csillogó fénypatak-
ként, de a kép változatlan maradt. Cyrix leült a szőnyegre a kép
mellé és bosszankodva sóhajtott. El kellett ismernie, hogy ez a
kép megcsalta várakozásait. „De hiszen a múzeumban megvolt
az az e ektus” – erre jól emlékezett.
Realista beállítottságú ember lévén, ezért a rendelkezésére
álló tények alapján vonta le következtetéseit. A fantáziát felesle-
ges kacatnak tartotta, üzletember számára utolsó és összeférhe-
tetlen lomnak. Tehernek.
„Mit is tudok? – szeme összeszűkült, komolyan nézett maga
elé. – Szedjük ízekre a tényeket… A sajtóban égig dicsérték ezt a
képet. Rooph pedig majdnem megbolondult miatta. Amikor
megismerkedtem vele, engem is megbabonázott. De most –
semmiféle e ektus… Így-így van!… Mire is tanítottak az egyete-
men?… Ha pszichológiailag nézem: lehetséges, hogy a szemem-
ben csak olyannak tűnt? Miért? Azért, mert készen álltam vala-
mi rendkívüli jelenség megpillantására, mert az újság rkászok
égig magasztaló dicséretei meg Rooph szokatlan viselkedése is
erre hajtott… De vajon őt mi hajszolta, mi vitte az őrület felé? Ez
egyébként tulajdonképpen nem is fontos. Rooph akarat nélküli,
amorf ember, rá bármi hatással tehetett. No és, véleményem
szerint a kép csak közvetett kapcsolatban állhatott az esemé-
nyekkel: mint ürügy. De hiszen ez – lélektelen tárgy… Igen. Bu-
tán becsapódtam: a festmény, sajnos – olyan, amiből annyi akad,
hogy folyót tehetne gátolni velük. Haszontalan, hasznot nem
ígérő áru. Ezért bizony nem adnak sokat… De mit tegyek vele?
Meg kell szabadulnom…
Cyrixnek ekkor eszébe jutott a különkiadás. Kiment a folyosó-
ra, és magához hívta a gazdaasszony acskáját, a mancsába ap-
rópénzt dugott, s megparancsolta a únak, hogy vásároljon egy
„Gedeoni Hírek”-et.
 „Miként szabadulhatnék tőle? – töprengett, visszatérve a szo-
bába. – Például… no, például megsemmisíthetném. Ez jó megol-
dás lenne. De hogyan? – Cyrix tekintetét az alacsony, rücskös,
repedezett plafonra emelte. – Elégetni? Hol? – Cyrix körülnézett.
– De hiszen nincsen hol. Központi fűtés. És pince sincs. Az utcán
mégsem rakhatok tüzet. Darabokra vágni, összetörni a vakrá-
mát, és a fővárosban kihajítani az utcára? Ez sem lenne rossz. –
Cyrix sajnálkozva sóhajtott: – Hát megéri, hogy az ember el-
pusztítsa? Akárhogyan is, nem vagyok barbár, hanem egyetemi
végzettségű ember. És a művészi alkotásokat sajnálom… Itt-
hagyni a szobában, az annyit jelentene, mint kiadni magam. A
rendőrség először megtalálja a képet, majd a nyomomba indul s
megkeres. Nem, itthagyni lehetetlenség. Hazavinni? Valaki, va-
lamikor esetleg fel gyel rá… Mindkét esetben módom lenne ki-
bújni. De azért a gyanú árnyéka csak rajtam maradna… termé-
szetesen…”
„Egy megoldás akad – határozta el magát végül is. – A helyi
bank széfjébe teszem. Van titkos elhelyezés. Egyetlen bank sem
kockáztatja a tekintélyét azzal, hogy feltárja a betét titkát… És
majd azután meggondolom, hogy mit is tehetek vele… Az egye-
tem, az egyetem, de a bizonyítékot, ha az élet úgy követeli, bi-
zony megsemmisítem.”
Kopogtok az ajtón. A kis ú meghozta az újságot. Cyrix ajtót
nyitott, elvette a lapot és ismét bezárkózott.
A „Gedeoni Hírek” rkásza szinte tajtékzott: hatalmas címbe-
tűk ordítottak a bűntényről: az újságban ott volt a festmény szí-
nes képe; a furfangos rkászok leírták a rendőrség ténykedését,
közölték a jutalmul kitűzött összeget – nem kicsit –, amelyet an-
nak adnak, aki felvilágosítást ad arról, hogy hol található a kép,
szidalmazták, ahogyan ilyen esetben mindig is szokták a rosszul
szervezett műkincsvédelmet: a rendőrfőnök, hogy az ügy ko-
molyságát hangsúlyozza, az interjúban kifejtette, hogy „minden
bizonnyal egy bűnöző szindikátus keze munkája a lopás, hogy
gondosan előkészítették a bűntényt, és a legjobb szakértők nél-
kül biztosan nem boldogulhattak. Cyrix gúnyosan mosolygott,
mialatt a lapot olvasta. Egy képzett műtörténész fürgén leírta a
kép művészi értékeit.
Cyrix ismét elővette a festményt, és ki tudja, hányadszor,
hosszan nézegette, de az változatlanul halott volt.

Ushandr úr – a gedeoni Szépművészeti Múzeum igazgatója – a

rázúdult szerencsétlenségtől valósággal összetört. Nagyon
nagyra becsülte múzeumának új szerzeményét – kétségtelenül,
igazi mester alkotta ezt a vásznat. És most, váratlanul – elrabol-
ták…
Amikor reggel megérkezett a múzeumba s megpillantotta a
rendőröket, nyomban tudta, hogy valami szörnyűség történhe-
tett. A közlés, hogy elrabolták az új festményt, rendkívül meg-
rázta: a vérnyomása égig szökött, szíve összeszorult, látása elsö-
tétült…
Hívták a mentőket – attól félve, hogy az igazgató urat még
megüti a guta.
Most Ushandr úr a saját otthonában volt, a dolgozószobájá-
ban. Reményt vesztetten, tompa pillantással meredt a mennye-
zetre. Az orvos megtiltotta a rablásra gondolást, és ő a lehető
legőszintébben igyekezett az utasításnak megfelelni. A dolgozó-
szoba – a magas mennyezetével és masszív, ódon bútorzatával –
szent hely volt az otthonában, ahol senki sem merte nyugtalaní-
tani. Itt csak ő volt a gazda. A veszekedések időnként végigszá-
guldottak otthonának azon a részén, ahol a felesége, egy rendkí-
vül energikus asszony parancsnokolt, de itt elcsöndesedték – a
tudós dolgozószobája megkövetelte a csöndet…
Cyrix azonban éppen ide, a szentek szentjébe törekedett. A
hóna alatt a köpenybe burkolt képpel. Mindenre elszántan.
 Először a múzeumba autózott – ott akart találkozni az igazga-
tóval, de a tagbaszakadt őrmester látványa a bejáratnál más
megoldás keresését sugallta; úgy határozott, hogy majd este ke-
resi fel a múzeumigazgatót az otthonában.
Amikor az alkonyi szürkületben becsöngetett a kis villa ajta-
ján, közölték vele, hogy Ushandr úr beteg és senkit sem fogad.
Cyrix ismét becsöngetett, és pergő szóval kifejtette, hogy igazán
örömteli hírrel akarja Ushandr urat megörvendeztetni – az ello-
pott képpel kapcsolatban. Erre mégis beengedték. A szolgáló a
dolgozószobáig vezette. Cyrix kijelentette, hogy a megbeszélés
bizalmas lesz, és miután belépett, behúzta maga után az ajtót.
– Mit akar? – kezdte felháborodottan Ushandr úr, Cyrixre san-
dítva. – De hiszen közöltettem önnel, hogy beteg vagyok és sen-
kit sem fogadok.
– De engem, úgy gondoltam, hogy mégiscsak fogadni fog –
kezdte magabiztosan Cyrix, és az íróasztal felé tartott.
Ushandr úr hitetlenkedve nézett a vendégre.
– Maga orvos?
– Nem, a kollégája vagyok, műtörténész – mutatkozott be Cy-
rix, de nem nevezte meg magát. Majd magyarázatként még hoz-
zátette a mondottakhoz: – Átutazóban vagyok itt…
Ushandr úr lezöttyent, a papucsára bámult.
– Az ön múzeumát szerencsétlenség érte, uram – folytatta Cy-
rix. – Elloptak egy értékes festményt. – És kezdte kibontani a kö-
penyt. – De a körülmények különös alakulása folytán reggel a
kocsimban fedeztem fel – nyilvánvaló, hogy az éjszaka lopták
be.
Ushandr úr felpattant a díványról.
– Hol van?
– Íme! – a félig kibontott festményt Cyrix az íróasztalra dobta.
Ushandr úr egy szempillantásig megkövülten állt, azután tor-
kából olyan hang szakadt ki, mintha fuldokolna és az asztalhoz
rohant. Míg Cyrix hidegvérrel leült a karosszékbe, és a türelmet-
lenségében remegő igazgatóra meredt; az pedig ügyetlen ujjak-
kal, türelmetlenül kapkodva szabadította ki a köpeny ráncaiból
a festményt.
– Meg is tarthattam volna – jelentette ki csípősen Cyrix. –
Nemde? És soha senki sem találta volna meg – sok-sok ellopott
festményt máig sem találtak meg. De én nem vagyok tolvaj, ne-
kem, amint ön is láthatja, elveim vannak.
Eközben Ushandr úr az ablaknál állt, és gyelmesen meredt a
képre, óvatosan tartva a vakrámájánál.
– Ismerem – folytatta Cyrix – Tizianót, Boscht, Rembrandtot,
Cézánne-t, Picassót, Modiglianit és a többieket… Ezekről vitáz-
tak és vitáznak ma is… Vannak, akiknek tetszenek, vannak akik
nem szeretik őket, sőt egyeseket egyenesen irritálnak. Mások-
nak azok tetszenek, és emezek zavarják őket. Az ízlések, aho-
gyan mondani szokták, különbözőek. Azonban a festményeik
elsősorban – művészeti alkotások. Valami olyan van bennük,
ami nem engedi meg, hogy közönyösen viseltessünk irányuk-
ban. De ez a kép – hamis.
Jól ismerem az embereket – talpnyalásból és hízelgésből, hogy
a divatnak áldozzanak, magasztalni kezdték ezt a mázolmányt.
Mindenki úgy gondolta, hogy ha a divattal szembefordul, majd
olyan hírt kelt magáról, hogy nem ért meg semmit a művészet-
ből. Az ilyen „elragadtatottak” egyre szaporodtak. És végül olyan
tömegben sorakoztak fel, hogy végül is ők képviselték a közvéle-
ményt. Márpedig az – maga is tudja… hatalmas erő…
Valami olyasmi történt itt, mint a „Meztelen király”-ban, ab-
ban az Andersen-mesében. Bár én nyilván már régen nem va-
gyok kisded, de mégis azt állítom: „Az ön királya – mezítelen.”
Azért, mert a festmény, lényegében – üres mázolmány. Én még
ajándékba sem fogadnám el… De hogyan történhetett, hogy ön
ekkorát tévedett? Ön, a tudós műtörténész!?
Ushandr úr Cyrix beszéde alatt némán nézegette, majdhogy-
nem szagolgatta a festményt. Abban, hogy ez – nem hamisít-
vány, nem kételkedhetett. Azonban valahogyan mégis megvál-
tozott ez a kép.
– Nem, nem tévedtem – mondta halkan. – Ez zseniális munka.
Cyrix kételkedve nézett a képre: leginkább egy csapszéki fali-
díszre emlékeztette.
– De azt fel nem foghatom, hogy mi is történt vele – jelentette
ki gondterhelten Ushandr úr, úgy, mintha csak magának beszél-
ne.
– Többet nem óhajt velem vitázni? – kérdezte meghökkenten
és epésen Cyrix.
– Vitázni, tiltakozni? Mivel? Mi ellen? – csodálkozott Ushandr
úr.
– Azzal, amit önnek mondottam.
Ushandr úr összeráncolta a homlokát.
– Bocsásson meg, de én… – bűntudatosan vonta meg vállát –
én, úgy tűnik, hogy nem is hallottam.
– Így is gondoltam – morogta Cyrix.
– De tán lehetséges – kezdte lágyan, kérlelően Ushandr úr –,
hogy megismételje röviden…
– Nem – utasította vissza Cyrix s felállt. – Megismételni – ez hi-
ányzik a szabályaim közül. És gúnyosan még megtoldotta: –
Igazgató úr, most magára hagyom a „remekművével”.
Az igazgató úr egyáltalán nem reagált rá.
Cyrix felsóhajtott s ezt morogta: „Fanatikus”. Reménytvesztve
legyintett egyet és a kijárat felé indult. Amikor éppen megra-
gadta az ajtó kilincsét, Ushandr úr kiáltása törte meg a dolgozó-
szoba csöndjét. Cyrix megfordult. Ushandr úr egy lépést hátrált
a képtől, és áhítatos elragadtatással nézte, csak nézte a képet.
Cyrix is a képre emelte tekintetét, és megdöbbenten látta,
hogy eleinte lassan, azután egyre gyorsabban futni, csobogni
kezd a kristálytiszta csermely, az ezüstös pisztrángok meglebeg-
tették úszóikat. A mohos, nedves kő mellett ott állt, hajlékony
testét megfeszítve, remegő orrlyukakkal az őz, a borja pedig tü-
relmetlenül dobogott körmöcskéivel. Az árnyas növényzet kö-
rös-körül zizegni kezdett, és a bezúduló szellőben ringatózott,
hűvös és friss szellő áradt a képből. És a távoli köd hullámozni
kezdett a hegyek, a földek és az alig kivehető középkori város
tornyocskái fölött. Madárdal zendült a sűrű lombkoronákban. A
lovag kardjától sebesült szörnyeteg utoljára fújta ki bűzös lehe-
letét; tűzben égő bíborszeme elhomályosult, agyarairól méreg
csordul alá – a fű összezsugorodott és megfeketült. Az elvágott
láncfelek megcsördültek a mezítelen szépség felemelt karján. A
lány és a lovag egymás felé hajoltak. A harcos szerelmesen és
gyengéden nézett Octaviára, a lány szeméből öröm, hála és le-
hetséges, hogy viszontszerelem áradt. A kezük összefogódzko-
dott, és ajkaik megérintették egymást.

(Oleg Azarjov írása nyomán:

„Fantavri”)
 Kir BULICSOV:

A PERSELY

A Galaktika különböző zugaiban bizony eltérő erkölcsi normák

uralkodnak és a tudománnyal való visszaélésre igen nagy a kí-
sértés. Képzeljék magukat egy olyan lény helyébe, aki nézeteik
szerint erkölcstelen. Hát önök hogyan viselkednének, ha oda ke-
rülnének, ahol ez a lény erkölcsösnek számít? De maradjunk egy
földi példánál. Hogyan értékelnék, amit Misa Sztendal tett? A
nagy-guszljariak számára ez a cselekedet teljesen érthető, sőt
helyeselhető, de vajon egy távoli bolygón is helyeselnék? És va-
jon nem váltana-e ki ott ellenintézkedéseket?
Misa Sztendal a városi parkban a központi buszváró előtt ül-
dögélt és a vologdai autóbuszt várta. Surocska Rogyionovának
azzal kell érkeznie. Az autóbusz késett, rózsái már hervadoztak,
pedig nem is olyan régen vette Ariadne nénitől. De hát tombolt
a hőség. Alig múlt el délután három.
Amikor a kozmoszi jövevény elhaladt a padja mellett, Misa
nem is kapcsolt nyomban, nem érzékelte, hogy tulajdonképpen
jövevényt látott, annyira embernek álcázta magát a ckó.
De amikor megpillantotta a perselyt…
A jövevény bal karjával úgy szorította oldalához a szerken-
tyűt, hogy a nyomórúd beszorítsa a szelepmagot a választófal
nyílásába. A persely gömb alakú volt. Felületesen nézve vörös és
sárga, nagyobb almának gondolta volna az ember.
– Megengedi? – kért helyet a jövevény udvariasan Sztendaltól.
– Tessék.
A jövevény leült Misa mellé. Perselyét a térdére rakta, hatal-
mas mancsával szinte eltakarta. Egy kis ideig gyelmes tekin-
tettel hallgatott, majd a toronyórára, meg a varjúra nézett,
amely az óra felett üldögélt, s ezután Sztendal felé fordult, s így
kezdte a tárgyalást.
– Az autóbusz késik. Csak egy óra múlva lesz itt.
A természet kérdező hangszínnel áldotta meg.
– Hát azt honnan tudja? – kapcsolódott a beszélgetésbe Szten-
dal.
– Tudom.
Sztendal ezek után már egyáltalán nem kételkedett abban,
hogy egy kozmoszból jöttel van dolga.
– Nagyon távolról utazott ide hozzánk?
Más városbeliek csak ámuldoztak annak láttán, hogy a nagy-
guszljariak mennyire hétköznapján fogadnak egy-egy kozmoszi
jövevényt. Más városban égre ható esemény lett volna az ilyen.
A guszljari meg csak megvonta a vállát: „hát mit lehet ezen cso-
dálkozni? – megszoktuk őket, ennyi az egész”.
– A bolygóm neve nem mondana önnek semmit.
Sztendal, mivel egyetértett a jövevénnyel, csak bólintott.
– Remekül beszél oroszul – mondotta végül.
– Elvégeztem egy… De hiszen ezzel csak az időt vesztegetjük.
– No és, az autóbuszt úgysem tudjuk megsürgetni.
– Az időt azonban gyorsabbra tudjuk kapcsolni.
Sztendal összeharapta száját. Félt gúnyosan vigyorogni.
A jövevény rámeredt. A szeme sötét színű, tekintete bánatos,
fürkésző volt.
– Az emberek – folytatta rosszallóan – az idő ellenségei. Kidob-
ják, gyötrik, megölik, eltapossák.
– Nehéz lenne vitázni önnel – helyeselt udvariasan Sztendal,
közben jobb felé lesegetett, mivel az autóbusznak a jobb sarkon
kellett volna feltűnnie.
– Már egy órája, hogy semmit sem csinál – mondotta a jöve-
vény –, csak az autóbuszt várja, amelynek éppen a defektes gu-
miját cserélik e pillanatban, ettől a várostól negyven kilométer-
re. Ha akarná, segíthetnék magán. Megveszem öntől a felesleges
időt.
– És mi történik?
– Megjön az autóbusz, ön pedig nyomban találkozik a szerel-
mével. Én pedig ezt az órácskányi időt berakom ide, az időgyűj-
tőmbe. Az időakkumulátoromba.
A jövevény fölemelte a tenyerét a perselyről, hogy Sztendal
alaposabban megnézhesse a kincsét.
– Nikkel-kadmiumos? – kérdezte Misa, hogy hencegjen a tudo-
mányos ismeretterjesztő irodalomban való gyelemre méltó
jártasságával.
– Nem, üvególmos – magyarázta a jövevény komolyan. – De
van két famikroszeparátora is. Páratlan darab.
– Érthető – konstatálta Sztendal, mivel az egészből az égvilá-
gon semmit sem értett. – De mire kell önnek az idő?
Nyomban megbízott a jövevényben, tudós lény az. Igaz az idő-
akkumulálás elve soha nem hallott újdonságnak számított a
szemében.
– A Világegyetemben az idő a legnagyobb értéknek számít.
Egész civilizációk pusztulnak el időhiány miatt. Én, foglalkozá-
somra nézve, időgyűjtő ügynök vagyok. Az a dolog, amire ön-
nek nincsen szüksége, az még más helyen eszeveszett összeget
és értéket képviselhet. Ezt az időre is elmondhatjuk.
A jövevény, mialatt az elmondottakat fejtegette, egy ezüstdró-
tot húzott elő a zsebéből, az egyik végét a perselyhez erősítette,
a másikat – ennek végén egy parányi tű ült – Sztendal keze felé
nyújtotta.
– Nem fáj majd – nyugtatta a jövevény Misát. – Csak megérin-
tem a vezeték végével, és az az időmennyiség, ami önnek felesle-
ges, beömlik ebbe a perselybe.
A hőség nem csökkent, az autóbusz egyre késett. Sztendal vé-
gül is odanyújtotta a kezét. Azt elmondhatjuk, hogy azért némi
félsszel tette, mert mit lehet tudni, mégiscsak megvan a veszé-
lye, hogy a jövevénynek nem időre, hanem esetleg Sztendal vé-
rére volna szüksége, de ennek igen csekély volt a valószínűsége:
azok között a fejlett civilizációk között, amelyek időnként a
Földre elküldték űrhajóikat, fanatikusok meg misztikusok még
nem akadtak.
Sztendal könnyed csípést érzett. A fejében pedig egy halk cset-
tenést.
– Köszönöm – fejezte be a procedúrát a jövevény. – Remélem,
hogy még találkozunk.
A vezetéket zsebre dugta s felállt. Misa udvariasan biccentett
felé, és ekkor vette észre, hogy a földön megnyúltak az árnyak.
Felemelte fejét – a mennybolt közepéről az előbb még ott függő
gomolyfelhők valahová eltűntek. Még csak végig sem tudta gon-
dolni a változásokat, a sarok mögül jobbról máris előbukkant a
poros, fáradtan köhögő autóbusz. „Hálálkodni kellett volna en-
nék a lénynek” – gondolta Sztendal, de a jövevény szőrén-szálán
eltűnt. „Biztosan más dologtalanokra vadászik. De lehetséges,
hogy nem is lett volna szükséges a köszönetmondás, mivel vé-
gül is az autóbusz a maga lábán jött meg. A jövevény pedig sem-
miben sem különbözött a többi unalmas kozmoszi vendégtől,
aki időnként felbukkant Nagy-Guszljarban a noteszeivel és mag-
nóival, hogy pszichológiai kutatást hajtson végre a földieken.”
Surocska nagyon örült, hogy Sztendal megvárta. Misa mente-
getődzve fogadta:
– Bocsáss meg, de a virágok elhervadtak. Csak úgy izzott a hő-
ség.
– Nincs semmi baj – felelte Surocska. – Majd vízbe teszem
őket… Ha azzal a gumival nem lett volna… akkor nem is kés-
tünk volna…
– Miféle gumival?
– Hát a kerékbelsőnkkel. Egy egész órába került a cseréje, ha
nem többe.
 Sztendal órájára nézett: éppen ötöt mutatott. Igaz, hogy az
sem lehetetlen, hogy elszunyókált a padon. És feltámadt benne
a vágy: legalább egyszer még találkoznia kéne a jövevénnyel. Ha
nem hazudott, akkor Nagy-Guszljarban igazi aranybányára buk-
kan.
Este, amikor a moziból hazakísérte Surocskát, Kornyelij Uda-
lovval találkozott össze az utcán. Az építési iroda vezetőjével.
Udalov sietett.
– Misa – mondotta sietve –, mi a véleményed egy szombati
horgászásról?
– Szombatot még meg kell érnie az embernek – felelte Misa. –
Addig még öt nap.
– Ha nem kevesebb – válaszolta titokzatoskodó hangon Uda-
lov és tovasietett.
– Elkísérlek – kiáltott az elsiető fér után Sztendal.
– Nem szükséges.
– Miért?
– Személyes találkozásom lesz.
És akkor Sztendal megkérdezte:
– Időt akarsz eladni a jövevénynek?
– Mit? – állt meg Udalov. – Te tudod?
– Magam is adtam el neki – egy órácskát.
– Akkor gyerünk.
Sietve mentek, Udalov pedig szaporán mesélte a históriát:
– A boltban voltam, horgot és zsinórt vettem. És még mások is
voltak ott. Grubin, Lozskin. A jövevény hallgatta, hogy miről is
beszélgetünk, majd odalépett hozzám, és megkérdezte: „Nehéz a
helyzet, Kornyelij Ivanovics?” – „Mi lenne ebben nehéz?” – kér-
deztem vissza. – „Várni nehéz. Szombatig még öt nap. Öt hosszú
napig kell várni arra az édes pillanatra, amikor rápökhet a féreg-
re, egy széles karlendítés, és a horog már bele is csobban a csön-
des vizű Koppenhága-tóba.” Ez világos dolog, az ember ezt meg-
érti. Majd így folytatta: „Mondd, Udalov, szeretnéd, nagyon sze-
retnéd, hogy már holnap reggel legyen itt a szombat?” – „Tréfál!”
– feleltem. – „Miért tréfálnék – mondja ő. – Gyere el estére a
»Gusz« fogadóba, a hármas szobába, és add oda nekem a felesle-
ges időd.” – Úgy döntöttem, hogy ez az ember tréfál, akadtunk
már olyan jövevényre is, aki igencsak tréfás kedvű volt. De utá-
na hazamentem. Az asztalon ott várt a negyedévi beszámoló, a
feleségem morgott. Nem bírtam tovább, megírtam a feljegy-
zést…
– Miféle feljegyzést? – vágott közbe Sztendal.
– Hát aminek a megírását megparancsolta! – „Írj meg – mon-
dotta – egy feljegyzést, hogy küldjenek kiküldetésbe. Hogy a
többiek ne kérdezősködhessenek. Hogy ne kérdezzék, hát Uda-
lov hol van.”
– Valami kezd nekem nem tetszeni, ebben a jótékonykodásban
– jegyezte meg Sztendal. De nem tudta végigvinni a gondolatát,
mert megérkeztek a szállóhoz, és Udalov eltűnt az ajtó mögött.
Sztendal pedig ott maradt az utcán, hogy megvárja. Most az-
tán gondolkodásra is maradt ideje… Eltelt tizenöt perc. És akkor
hirtelen még egy ismerős arc tűnt fel a lámpafényben. Szera -
movics ábrázata. Ezt az enyhén pu adt arcot az egész város is-
merte, mivel sohasem tűnt el a „hirdetőtáblá”-ról. Azután, hogy
Sztendal egy ugyancsak félelmetes hangú tárcában leleplezte
Szera movics lényének társadalomellenes voltát, a fér ugyan
az italról nem mondott le, de Misát mindig tisztelettel köszön-
tötte, mivel ő segített neki megszerezni a guszljari főivói rangot.
A hírnév, akármilyen legyen is az, mindig hízelgő dolog.
Szera movics szája fülig szaladt, ahogy megpillantotta Szten-
dalt. Vigyorgott, akár a fakutya és kebléből egy erősen elrongyo-
lódott újságkivágást húzott elő, köszönés helyett, meglengette
az újságpapírt.
– Megértettem – mondotta. – Elolvastam. Alaposan lerántot-
tál!
 – Hová készül? – kérdezte szigorúan Sztendal, aki úgy érezte,
hogy felelős antihőse sorsáért.
– Akadt egy jó ember – kezdte Szera movics. – Segít.
– Miben segít?
– A hármas szobában. A felesleges időt átveszi.
– És maga mit keres ott?
– De hiszen a zetés még olyan messze van! Hat nap. Az előző-
ből pedig mi maradt?
És felelet helyett a zsebében kezdett kaparászni, vékony han-
gú pénzcincogás kísérte a műveletet.
– És mit ígért magának? – kérdezte Sztendal.
– „Te – mondta – elalszol, és mire felébredsz, itt a zetés.”
– És a zetésig majd valaki más dolgozik maga helyett?
– Ez is munka nekem – sóhajtotta Szera movics. – Merő átne-
velés.
És ezzel eltűnt a szálló ajtajában.
A következő félóra alatt a legkülönbözőbb emberek tértek be a
szállodába. Egyesek visszatértek, mások azonban nem. A to-
ronyóra tizenegyet ütött, és Udalov csak nem tért vissza. Szten-
dal határozott léptekkel bement a szállóba, és kopogtatott a hár-
mas szoba ajtaján.
– Lépjen be – hangzott a válasz.
A szoba kicsiny volt. Ágy, fehér huzatos anelltakaróval, szek-
rény, asztal korsóval és két pohárral. Az asztalon a korsó mellett
ott feküdt az időgyűjtő.
– Mennyit kíván átadni? – tért rá az ügyletre nyomban a jöve-
vény, Sztendalt fel sem ismerve.
– Semmit – tiltakozott Sztendal. – Beszélni akarok magával.
– Tessék! De fogja rövidre. Nehéz napom volt. Aludni készülök.
Holnap még nehezebb napom lesz.
– És hát az idővel hogyan is állunk? – kérdezte Sztendal. – Nem
sajnálja álomra fecsérelni?
 – Az én készleteimmel? – a jövevény kedveskedve megsimo-
gatta a perselyt. – Bátran alhatok, akár egy egész hétig is egy-
folytában.
– És sokat gyűjtött?
– Ma többet, mint tegnap – felelte ködösen a jövevény. – Lavi-
nahatás.
– Hát Udalov hol van? – kérdezte Misa.
– Keresse szombaton. A halászat miatt sietett.
– Jó! De e pillanatban, most éppen hol tartózkodik!?
– Nem tudom – mondotta a jövevény – Ügynök vagyok csu-
pán, a technikai részletekben egyáltalán nem vagyok járatos.
Szombatig nincsen, sehol sincsen.
– Hát Szera movics?
– Megjelenik a zetés napján. És a többiek, ki, mikor. Egyéb-
ként, bár már letelt a munkanapom, de barátságból átveszem
öntől holnap este hatig az időt.
– Miért? – Sztendal nem értette meg azonnal az ajánlat lénye-
gét.
– Hát, Surocska Rogyionova este hatig dolgozik – mutatta a jö-
vevény, hogy milyen jól értesült.
– Nem, köszönöm – hárította el az ajánlatot Sztendal és elkö-
szönt.
Kedélyállapota egyenesen pocsék volt. Megzavarták a történ-
tek. Különösen a lavinahatás nyomasztotta.
Másnap aztán Sztendal jól láthatta, hogy a jövevény igazán ta-
karékosan gazdálkodott az idővel, egy pillanatot sem vesztege-
tett el hiába. Az utcákon jóformán alig lézengtek, az autóbusz is
félig üres volt. És még a városi újság szerkesztőségéből, ahol dol-
gozott, még onnan is hiányoztak jó páran. A jövevény híre bejár-
ta egész Nagy-Guszljárt. Sztendalt egy borzalmas kép üldözte, a
kiürülőben levő városé, melynek utolsó lakói libasorban sietnek
a szálloda hármas szobája felé.
Valamit tennie kell.
 Természetesen a legjobb lenne szétverni, az ördög öreganyjá-
hoz küldeni ezt a perselyt. De mi történik akkor, ha azok az em-
berek, akik csak az isten tudja, hol lehetnek, mivel idejük egy ré-
szét eladták, nem térnek vissza a családjukhoz, ha a persely
nincs többé?
Sztendal sehogyan sem tudta gondolatait összpontosítani a
látogatások és a telefonhívások miatt: férjüket kereső asszo-
nyok, feleségüket nem találó férjek rohamozták az újságot, felté-
telezve, hogy a sajtóorgánum a segítségükre lehet. Különösen
nehéznek találta a Kszényija Udalovával való találkozást, aki
ugyan nem hitt a jövevényben, de abban a szent meggyőződés-
ben élt, hogy Kornyelij Potmába utazott, titokzatos szeretőjéhez,
Rimmához.
Kezdetben Sztendal megkísérelte megmagyarázni az embe-
reknek, hogy mi a helyzet, azután abbahagyta ezt, mert néhá-
nyan alig hogy megtudták az időtől való szabadulás lehetőségét,
nyomba rohantak a jövevényhez, hogy ők is odaadják az idejü-
ket, mert így egyesülhetnek szeretteikkel.
Surocska a téren várta Sztendalt. A fér szíve hevesebben do-
bogott, ahogy megpillantotta.
– Misenyka – kezdte Surocska, ragyogó pillantását a szeretett
fér ra vetve –, úgy vágyódtam utánad.
– Én is – mondotta Sztendal.
– Két órakor szabadultam és hívtalak is a munkahelyeden, de
a vonalatok örökké foglalt volt.
– Bolond napunk volt – felelte Sztendal. – Mindjárt elmesélek
mindent.
– Milyen szerencsém volt, drágám! Mila megsúgta – folytatta
Surocska –, hogy van itt egy jövevény, aki átveszi a felesleges
időt.
– És mit tettél? – Sztendal úgy érezte, hogy fázik.
– Odaszaladtam hozzá, nekiadtam négy órát, és mindjárt itt
teremtem.
 – De hiszen ez nem volt felesleges idő! – szakadt ki az üvöltés
Sztendalból úgy, hogy a tér is visszhangzott a kiáltástól. – Feles-
leges idő az nincs és nem is lehet. Megraboltak téged!
– De hiszen nyomban találkoztunk…
– Állj meg itt – parancsolta Sztendal. – Egy lépést se menj.
Surocska engedelmesen ott maradt a helyén.
Sztendal a szállóig szaladt, befurakodott az időt odaadni óhaj-
tók sorfalába, és éppen akkor surrant a szobába, amikor már
Sztyepankina anyó megalkudott. Amint azt Sztendal is jól tudta,
az öreg hölgy az unokája leszerelését várja a hadseregből. Ami
éppen egy fél évbe telik. Ahogy Misa belépett, az anyó éppen el-
tűnt a levegőben.
– Megint maga az? – félig kérdezte, félig állította a jövevény. –
Rég nem találkoztunk. Igazán jól megy a munkám, remek szer-
zeményem akadt. Látta azt az öregasszonyt? Eltűnt? Hat hóna-
pot vettem át tőle.
– Tudja azt, hogy maga tolvaj és romboló? Erkölcsgyilkos? –
kérdezte komor dühvel Sztendal.
– Nem igaz! – tiltakozott a jövevény, magához húzva a gyűjtő-
perselyét, mivel igen fejlett ösztönei voltak. – Én csak azt te-
szem, amit kérnek tőlem. Amire megkérnek. Mindenki él és
egészséges.
– Hol élnek?
– De hiszen ez nem fontos. Ha azt mondanám önnek, hogy át-
kerültek a kompakt szubtérbe, az megnyugtatná?
– Nem nyugszom meg – tiltakozott Sztendal. – Nekünk, embe-
reknek vannak gyengeségeink. Nekünk úgy tűnik, hogy az élet
csupán a várakozásokra épült. Akinek nincsen mit várnia, az
semmire sem törekszik. Ezt ön is jól tudja.
– Én megelőzöm az embereket, eléjük megyek. Miben is áll a
vétkem? – A jövevény ráadásul pimaszul elvigyorodott.
– Maga bűnöző! – Jelentette ki szigorúan Sztendal. – Ön tolvaj!
Közönséges útonálló!
 – Ami a bűnözőket illeti – mondotta a jövevény –, van egy
pompás ötletem. A börtönre gondolok. De nem tudom, hogy
oda hogyan juthatnék be. Talán valami szerény gaztett árán?
Olyannal, amiért önöknél tizenöt napot adnak. Ez az idő nekem
éppen elegendő lenne.
– Behatolni oda talán sikerül önnek, de ami ott várja önt… azt
például nem is engedélyezik, hogy magával vigye a perselyét.
– Ebben olyan biztos? Akkor majd más ötletet használok…
Sztendal ekkor világosan megértette, hogy tovább nem vár-
hat.
Úgy vetette magát a perselyre, mint egy felbőszült tigris. A
szerkentyű széles ívben a padlóra repült. A mikroszkopikus al-
katrészei minden irányban szétfröccsentek, mintha a persely
hangyákkal lett volna megtömve.
– Elnézést – mondotta Sztendal –, de nem volt más lehetősé-
gem.
– Panaszt teszek! – kiáltotta kétségbeesve a jövevény s letér-
delt, kezével söprögetve össze perselye részeit. – Azt gondolja
tán, hogy az időgyűjtők csak úgy az utcán henteregnek? Egyet-
len javítóműhelyben sem tudják ki javítani!
Sztendal kilépett a szobából. Kszényija Udalova jött vele szem-
ben, a acskáját, Makszimkát vonszolva maga után. Az asszony
arcán két függőleges nyom árulkodott a hosszú ideig tartó zoko-
gásról.
– Hol van ő? – kiáltotta Kszényija. – Többet nem tudok várni, a
férjemhez, a am apjához akarok menni!
– Menjenek haza – unszolta az asszonyt Sztendal. – Remélem,
hogy már otthon várja magukat.
Pillantása a portás asztala fölött függő órára esett. Ingája kép-
telen pózban megdermedten függött. Sztendal a saját óráját fü-
léhez emelte. Az óra néma volt.
– Uramisten! – kiáltott fel. – Hát mennyi időt kapart össze ez a
ckó a perselyébe!?
 Surocska engedelmesen várta a téren.
– Összetörtem a perselyét – jelentette Sztendal a lánynak.
– Tudtam – mondotta Surocska. – Nézd, mennyi ember van az
utcán. És az órám is megállt. Ez most már mindig így lesz?
– Hamarosan véget ér.
– Sokan majd haragszanak rád azért, amit tettél, Misa – mon-
dotta halkan Surocska.
– Tudom – helyeselt a lánynak Sztendal. – De nem vagyok haj-
landó bűnbánatot rendezni. Hiszen te biztosan megértesz en-
gem?
– Megértelek – felelte Surocska, bár hangjából bánkódás érzett.
– De néha olyan nehéz kivárni téged.
Ekkor ért oda a bánatos Szera movics.
– Firkász – kezdte –, adjál néhány rubelt a zetésig…

(Kir Bulicsov írása nyomán:

„Himija i zsizny”)