UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1983
 Borító:
Vladislav Semin: Symbiosis
 Tartalom
Borító
Címoldal
Vlagyimir MALOV: AZ ELŐÖRS
Claude LEGRAND: MÉRTÉK SZERINT
R. A. LAFFERTY: A RÉMÜLET HAT NAPJA
Igor ROSZOHOVATSZKIJ: AZ ÉLETELIXIR
Vlagyimir RIBIN: SZIMBIÓZIS
Clifford D. SIMAK: A HOLMI
Hodzsiakbar SAJHOZ: AZ ÖRÖKSÉG
Hodzsiakbar SAJHOZ: AZ ELSŐ PRÓBATÉT
 Vlagyimir MALOV:

AZ ELŐÖRS

Sztyepanov bűntudatosan várta, bár ez az arckifejezés sehogyan

sem illett asztalra könyöklő hatalmas alakjához. Makkis megállt
a parancsnokkal szemben, és azon volt, hogy kitalálja, miért is
hívatja.
– Tán le kell mondanom erről az egyhetes pihenőről? – tette fel
végül is a kérdést.
Sztyepanov mélyet sóhajtott, hátrált egy kevesét.
– Mondd csak, ne feszélyeztesd magad – folytatta Makkis –
Nyilván kitaláltam, igaz?
– Kitaláltad – sóhajtott komoran Sztyepanov. – És ha erről ve-
led kívánok beszélni, az azt jelenti, hogy éppen rád van szükség
ebben az ügyben.
Makkis megvonta vállát, és leült a súlyos, masszív karosszék-
be, amely annyira kirítt egy csillaghajó kajütjéből, de hát a pa-
rancsnok szerette az antik holmikat.
– Azt gondoltam, hogy rövid beszélgetés lesz – kezdte Makkis.
– Tehát a Lügeiára kell mennem? Igaz?
Sztyepanov kiegyenesedett.
– Igaz – mormogta. – Meg kell értened… hát ki értené meg, ha
nem te… Kulagin az Elanuson ügyeletes, míg Golovkov éppen
csak most váltott fel téged az Altrosán. Az lett volna a legoko-
sabb, ha kezdet-kezdetén téged küldelek a Lügeiára. Az első vál-
tásba.
Makkis némán gyelt, a Lügeiáról kapott utolsó közléseket
idézte emlékezetébe. Valami történt az ott ügyeleteskedő Danyi-
levszkijjel, valami nincs ezen a bolygón rendjén, ezt mindenki
tudta. Biztosan a kimerültség, a túlterheltség okozta, amit ki
tudja, hogy miként, de az orvosok nem vettek észre. Természe-
tes, hogy az ügyeletest azonnal le kell váltani ott.
– Egyébként – zárta le a mondottakat Sztyepanov –, tíz perccel
ezelőtt Danyilevszkij saját maga is kérte a leváltását. Jól tudod:
ha valaki ilyesmit kér, akkor a helyzet rendkívüli. Egyébként
anélkül is leváltottam volna, ha nem is kéri. Az okokat ismered.
És amennyiben nincs ellene kifogásod…
– Nekem? Nincs – felelte Makkis. – Mivelhogy azt sem tudha-
tom, mi lenne jobb, egyheti pihenés az űrhajón, vagy egy mun-
kával töltött váltás a Lügeián.
– A következő alkalommal majd még egy hetet kapsz.
– És eltölthetek a 2x3 m-es szobácskámban nem egy, hanem
két egész hetet – szakította félbe a parancsnok szavait Makkis
mosolyogva. – Akkor majd elkezdhetem megírni az emlékiratai-
mat. Majd azzal az expedícióval kezdem, amikor első ízben re-
pültünk együtt, amikor még te is csak felderítő voltál.
Felállt, kezet fogott a parancsnokkal, és a kijárat felé indult.
Sztyepanov csak hallgatott. De úgy hallgatott, hogy érződött,
valamit nem mondott ki, de most nyomban máris mondja. Mak-
kis megfordult.
– Vologya – hallotta az asztal mögül Sztyepanov hangját. – A
lényeg tulajdonképpen más, de valami azt súgja nekem, hogy
nem is Danyilevszkij közérzete játssza a főszerepet. Valami azt
mondja nekem: ott a Lügeián…
– Sajátos viszonyok? Valami olyasmi akad ott, ami a pszichi-
kumra hat? Így gondolod?
Sztyepanov csak bólintott.
– Még sehol sem találkoztunk ilyesmivel, tudod jól, hogy min-
denre készen kell lennünk. – Még egyszer megszorította hatal-
mas tenyerével Makkis kezét. A felderítő, ahogy rendszerint ten-
ni szokta, elhúzta a száját. – Sok sikert kívánok! Nem lesznek kü-
lönleges utasítások. Ha valami nem úgy van ott, ahogyan lennie
kellene, ne tartsd szégyenletes megfutamodásnak, nyomban
térj csak vissza.
Makkis elmosolyodott. Tudta: ha a Lügeián valóban történik
valami, akkor ő bizony addig nem tér vissza, amíg ki nem deríti,
hogy miről is van szó. Megjegyzendő, hogy ezt Sztyepanov is ki-
válóan tudta.
Fél órával később, miután az őrcsónakot útjára vezérelte, és el-
érte a szükséges sebességet, Makkis valamennyi kiinduló koor-
dinátáját betáplálta a számítógépbe, az elektronikus aggyal
megtanácskozta a közvetlen teendőket, és hátradőlt a pilótaülés
karosszékében. Tíz óra alatt a csónaknak át kell szelni az Altrosa
és az Elanus pályáját, majd rá kell térnie a Lügeia felé vezető
útra. Ez a bolygó a TP–66-os katalógus jelű csillag legközelebbi
kísérője.
Az „Astrolabium” űrhajó tulajdonképpen a legközönségesebb
felderítő repülést hajtja most végre, és a TP–66 csillag bolygó-
rendszerét közben meg kell vizsgálniuk, majd folytatják a mun-
kát másutt, újabb rendszerekben. Az „Astrolabium” a harmadik,
a legtávolabbi bolygó fölött bolygópályára állva várta a munka
befejezését. Az előzetes adatok szerint semmi gyelemre méltót
nem várhatnak ezeken a bolygókon, azért, ahogy ez már szokvá-
nyos volt, a felderítők mégis kiszálltak rájuk, és felhúzták rajtuk
a szabványos előőrsbázisokat. Az első bolygón, az Altrosán – ő
maga, vagyis Makkis hatalmas céziumkészleteket talált. A má-
sodikon – a Lügeián valamivel később rendezték be az előőrsbá-
zist. Danyilevszkij nyomban jelentős felfedezést tett: nemcsak
órája van, bokrai, fái, hanem faunája is akad – hatalmas, raga-
dozó jegyeket viselő madarak, apróbb állatkák, amelyek a földi
ürgékre emlékeztetnek, és rovarvilága is van.
Danyilevszkij az ügyelet második napján kezdett hallucinálni.
De látomásairól nem tett azonnal bejelentést az „Astrolabium”-
nak, mert úgy gondolta, hogy csupán a kimerültség adhat ma-
gáról így hírt. Aztán belátta, hogy valami mással áll szemben.
De mégis, mi lehet ez? Hát ezt majd Makkisnak kell kideríte-
nie…
Egy órával később, amikor elrepült a harmadik bolygó, az Ela-
nus mellett, kapcsolatba lépett Kulaginnal, a képernyőn nyom-
ban feltűnt egy szakállas arc. Az Elanus unalmas fészeknek bi-
zonyult, közönséges, metodikus munka, az előőrs automatái be-
lerágták magukat a bolygó méhébe, de semmi érdekeset sem ta-
láltak. Kulagin számlálta a napokat, azt, hogy a szabványos fel-
derítési időből még mennyi lehet hátra, és szívesebben tartózko-
dott volna, akár az Altrosán, akár a Lügeián.
Az Altrosával, ahol most Golovkov ügyeleteskedett, Makkis
nem kereste a kapcsolatot: ugyanis amikor az űrcsónak átszelte
a pályáját, a bolygó éppen a csillaga túlsó oldalán tartózkodott.
És már csak néhány órai repülés maradt a Lügeiáig. A bolygót
zöldes-szürkéskéknek látta. Tengelye körül lassan forogva vo-
nultatta el az űrhajós előtt, szigetfoltok csillagtengerével körül-
fogott hatalmas kontinensét, amely leginkább egy gigászi körté-
re emlékeztetett. A bolygónak csak egyetlen kontinense volt,
azon állt Danyilevszkij előőrsbázisa. A Lügeia többi részét víz
borította.
Az űrcsónak az előőrsbázistól vagy 200 m-nyire ereszkedett
le. Danyilevszkij a leszállás helyén várta Makkist. Kezet fogtak,
és már indultak is az előőrsbázis zsilipkamrájába. Ott levetették
védőruhájukat.
Makkis legelőször is a műszereket nézte meg. A helyiségekben
földi levegő volt, a lehető legnormálisabb. Eltérést nem észlelt.
– Nem – mondotta Danyilevszkij, látva, hogy Makkis a műsze-
reket nézi. – Eleinte én is erre gondoltam, és nyomban mindent
gondosan ellenőriztem. Az elemzőberendezések normálisan
dolgoztak, a levegőben semmiféle idegen szennyeződést nem ta-
láltam.
– Csak úgy megszokásból tettem – jegyezte meg Makkis. – Jól
tudom, hogy mindent ellenőriztél.
 Danyilevszkij kezét dörgölgette, ujjperceit ropogtatta.
– Az idegeimtől van, igen az idegeim okozták! A fáradtság fel-
halmozódott, és az idegeim nem bírták tovább… Vagy… beteg-
ség lenne?
– Hiszel, ebben?
Danyilevszkij nagyot nyelt, és megremegett.
– Én… én nem is tudom. Micsoda nehézségekben voltam én
már, és mindig magam oldottam meg. De itt…
– Ki kell pihenned magad – kezdte megnyugtató hangon Mak-
kis. – Természetes, hogy csak az idegeid…
– Igyunk egy teát – javasolta nagy sietve Danyilevszkij.
– Teát? Igen, természetesen, köszönöm!… Csak egy kérdést.
Azt tudom, hogy valamiféle hallucinációk üldöztek. De…
Danyilevszkij lesütötte a szemét:
– A magnetofonos naplóban mindent feljegyeztem, ami csak
történt velem. Semmit sem hallgattam el.
Az előőrsbázis konyhájában itták a teát, de sietősen. A felderí-
tők egyik legmegingathatatlanabb hagyománya volt: búcsúzóul
okvetlenül megvendégelték a váltótársat teával, és Makkis azt is
kiérezte a sietésből, hogy Danyilevszkij olyan gyorsan igyekszik
elhagyni a Lügeiát, ahogyan csak képes erre. Akaratlanul rá-rá-
nézett az órájára, mintha valamit várna, alighanem különös
hallucinációi újabb rohamának felléptétől tartott.
– Ugyan már, Jurij Ivanovics – nyugtatta az idegeskedőt Mak-
kis –, vegyed úgy, hogy máris felváltottalak. A hagyományok-
nak megfelelően elkísérlek az űrcsónakhoz.
Makkis maga táplálta be az űrcsónak elektronikus agyába az
útvonal adatait, és a hajócska parányi pontja hamarosan eltűnt
az égben. Visszatérve az előőrsbázishoz, belépett a zsilipbe, leve-
tette a védőruhát, és elindult az átlátszó kupola fedte helyiség-
be, hogy megismerkedjen Danyilevszkij naplójával.
Arról, hogy Danyilevszkijnek mit is sikerült végrehajtania,
Makkis már tudott. Az előőrsbázis automatái nyolc nap alatt ki-
merítően részletes adatokat szereztek a levegőről. Kiderült,
hogy a Lügeia éghajlata kellemes, középhőmérséklete 20°C.
Néha azonban szélrohamok tépázzák. Ezek az orkánok iszonya-
tos erejükkel tűnnek ki.
A geológus-automaták már néhány ezer fúrólyukat mélyesz-
tettek le, és elegendő mennyiségű értékes ásványt fedeztek fel
ahhoz, hogy a bolygó az érdekesek közé kerüljön. Néhány auto-
mata pedig az óceánban végzett biológiai meg gyeléseket.
Minden rendben ment, Danyilevszkij annak a szabvány terv-
nek alapján cselekedett, amely már oly sokszorosan igazolta ma-
gát. Reá, Makkisra a biológiai minták összegyűjtése, a geokémi-
ai, a mikrobiológiai kutatások és egy sor egyéb munka maradt.
A vezérlőpultról parancsot adott a geokémikus-automaták-
nak, szkafandert öltött, és kiment az előőrsbázisból.
A teknősökre emlékeztető automaták még alig tudtak kifutni
a külső állványok sejtcelláiból, amikor az égen megjelentek a
madarak. Közülük három nyomban lecsapott az egyik „teknős”-
re. Bizonyosan könnyű zsákmánynak látta. A „teknős” az utolsó
pillanatban hirtelen oldalra tért ki, a madár pedig célt tévesz-
tett. Elkeseredetten verdesve szárnyával, rikácsolva felfelé rö-
pült, és újabb támadásba lendült. A madarak szörnyeknek tűn-
tek, hártyás szárnyukat elborították a bogok, a szárnyukon va-
lóságos szemölcserdő tenyészett, nyitott csőrükből szögként
ágaskodtak elő a fogak.
Ismét elvétették a rohamot. Amikor a fogak már majdnem be-
lekaptak a fémbe, a „teknős” villámgyorsan balra tért. Makkis el-
nevette magát: a geokémikus-automata cicázgatott a helyi állat-
világ képviselőivel, fogócskát játszott velük. Azután a „teknős”
felgyorsult, és egy pillanat alatt eltűnt a látóhatáron látszó er-
dőben. A többiek már korábban szerencsésen elrejtőztek a fák
között.
A madarak fültépő vijjogással ismét a magasba szárnyaltak, és
körözni kezdtek az előőrsbázis fölött. Most azonban új célpontot
választottak: a védőruhás embert. Makkis bekapcsolta a védőte-
rét. Az egyik madár kődarabként aláhullva, zuhanórepülésben
támadta. Közvetlenül az arca előtt látta a madár szemét. Tekin-
tete mozdulatlan volt, mintha jégbe fagyott volna.
A védőtér hatalmas erejű áramütéssel fogadta a támadót, a
madár erre villámsebesen felröppent. A többiek nem merték kö-
vetni a támadásban…
Nos, hát ilyenek a felderítők hétköznapjai! Makkis lassan kör-
bejárta az előőrsöt, alaposan megnézte minden pontját, befeje-
zésül a zsilipbe ment. Levetkőzött. A zsilipből a lakórészlegbe
ment, és leült, megpihenni.
Ámde e pillanatban elkezdődött…
Az előőrsépület falai szétolvadtak, megszűntek létezni. Egyál-
talán semmi sem maradt az előőrsből. Makkis csak rikítóan sár-
ga homokot, kéklombú fák kis ligetét és a ragyogó égboltot látta.
Nem volt rajta a védőruha, s különös módon, de tudott lélegez-
ni.
Alaposabban körül sem tudott még nézni, máris meghallotta
az ismerős vijjogást. Fejét felemelte, s megpillantotta a visszata-
szító külsejű szürkészöld madarat.
A madár leejtett kőként zúdult feje felé, de sikerült kitérnie. A
szögfogak arcától alig néhány centire csattantak össze. A madár
visongva repült fel, és Makkis közben gépiesen felmérte: a szár-
nyak fesztávolsága nem lehet kevesebb három méternél.
Előtte magasodott a ligetecske – a ragadozó madarak elől
egyedül ez nyújthatott menedéket. És teljes erejéből rohanni
kezdett a liget felé. A homok azonban szinte megfogta a lábát.
Most már három madár üldözte. Feje fölött köröztek és egyre
mélyebbre ereszkedtek. Végül az egyik rárepült, de elvétette a
támadást. A másik madár fogaival rongyot tépett pilótaruhájá-
ból. Makkis megtapogatta a vállát: a fogak nem jutottak el a tes-
téig.
 Makkis tovább szaladt. Lassan, nagyon lassan, de közelített a
ligetecskéhez. És ekkor egy lecsapó madár hirtelen úgy kapasz-
kodott belé, mint a dühös bulldog. Az üres tekintetű, mozdulat-
lan szem hidegen meredt Makkisra. Makkis szabad kezével, tel-
jes erejével a madár fejére csapott. A madár csőrét kinyitva las-
san felszállt. De e pillanatban egy másik madár hátba vágta a
felderítőt. Makkis az ütéstől térdre esett. A madár pilótaruháját
szaggatta. Majd metsző fájdalmat érzett a gerincoszlopában. Ak-
kor hátára zuhant, de úgy, hogy testével szétlapítsa a madarat.
Valami recsegett a teste alatt, és érezte, hogy a testét szaggató
csőr elengedte.
Makkis felemelkedett, és ismét a liget felé futott. Amikor a
legközelebbi fától már csak húsz méterre lehetett, egyszerre há-
rom madár is megtámadta. Mind maga felé húzta, mintha dara-
bokra akarták volna tépni.
Ezeket az utolsó métereket a madarakat magával vonszolva
futotta végig. Egyikük szárnyával még a látásban is zavarta a
felderítőt, egyre csak csapkodta az arcát. Makkis kezével beleka-
paszkodott ebbe a szárnyba, és nyomta, ahogy csak erejétől tel-
lett. Valami ropogott az ujjai alatt. A szárny hirtelen összecsuk-
lott, és rongyként hullott le a fér arcáról. Makkis már látta is,
hogy a kék fák ligete közvetlen közelébe került.
És ekkor hirtelen eltűnt a liget. Úgy olvadt szét a levegőben,
mint a délibáb. Ameddig a szeme csak ellátott, élénk sárgán
nyúlt el előtte a homoksivatag.
Makkis minden erejét megfeszítve igyekezett megszabadulni
a felbőszült madaraktól. Először az egyiket, majd a másikat tép-
te le magáról.
De azután arccal a homokba zuhant. A homok meleg, kellemes
volt, és Makkis teste hirtelen teljesen elernyedt. Még a szemét is
behunyta, és egy pillanatra az édes semmibe zuhant.
De később újból hallotta maga felett a szárnycsattogást. Nagy
kínnal hátára hemperedett. Az égen madarak köröztek fölötte,
sokan voltak, meg sem tudta számlálni őket. Nagy erőfeszítés-
sel, de föltérdelt, és csak most érezte meg, hogy az egész teste fáj
és sajog. De nyomban olyan harag öntötte el, amilyent ki tudja
miért, de eddig sohasem érzett. És érthetetlen, ismeretlen okok-
ból az az érzése támadt, hogy végül is nem lehet más a győztes,
csak ő.
Noha térde hasogatóan fájt, de azért az első lecsapó madár elől
mégis sikerült kitérnie. A második belekapaszkodott a fejébe, s
ekkor felemelte karját, hogy a madár inas nyakát megmarkolja.
A keze undorítóan száraz, meleg bőrt tapintott. Ujjait össze-
nyomta, s megérezte, hogy a madár ütőere lázasan ver. Az érve-
rés azonban hirtelen megszűnt, és a madár lankadtan zuhant lá-
baihoz. Egyszer-kétszer megcsattintotta csőrét haldoklása köz-
ben, a szörnyeteg szárnya megvonaglott, és azután végleg el-
csöndesült a támadó.
Nyomban négy madár támadta meg egyidejűleg. De ügyet
sem vetve arra, hogy a madarak fogaikkal a testét tépik, Makkis
belekapaszkodott a vékony madárnyakba, igyekezve kitapintani
a pulzáló eret. És máris újabb madár zuhant verdesve a homok-
ra, azután még egy. A negyedik visongó vijjogással repült el.
Makkis az égre nézett. Egész madárfalka körözött fölötte, de
már nem támadták, már tudták: az ember megtalálta a fegy-
vert, amivel legyőzheti őket, tehát ő lett az erősebb.
Bármennyi szenvedésbe és vérbe került neki ez a csata, de
mégis milyen egyszerűen vívható ki a győzelem. Kiderült, hogy
a madaraknak van sebezhető pontjuk – a nyaki verőerük; ele-
gendő ezt megnyomni, és a szörnyeteg elpusztul. Makkis elmo-
solyodott: Achilles-sarok a nyakon!…
Az égre pillantott, a madarak elrepültek…
És ekkor minden eltűnt. Újból az előőrsbázisban találta ma-
gát, az asztal mögött ülve. Gépiesen végigsimította tenyerével
pilótaruháját: a szövet ép volt. És sebeket sem talált magán. Mi
több, egész testében kellemes frissességet érzett. Semmiféle ma-
dárcsatát sem vívott. Közönséges hallucinációkat élt át. Bizo-
nyosan pontosan olyant, mint amilyent Danyilevszkij átélt.
Ámde ellenőrizni kell, hogy valóban ugyanolyan hallucinációk
voltak-e. Ismét nekikezdett a napló tanulmányozásának, de e
pillanatban felcsendült a hívójel, és a képernyőn megjelent a pa-
rancsnok arca.
– Danyilevszkij megérkezett, a vizsgálatok is megvoltak – a
szokásos üdvözletek után folytatta így Sztyepanov.
– No, és mit találtak? – érdeklődött röviden Makkis.
– Az orvos megállapította: egészségi állapota normális. Kime-
rültségnek nyoma sincs. A pszichikuma is teljesen rendben.
Csak bizonyos emocionális esés gyelhető meg rajta.
– Tehát az egészségre nem károsak a hallucinációk? – érdeklő-
dött Makkis.
– Tán már voltak látomásaid? – kérdezte vissza a parancsnok.
– Voltak – nyögte ki meglehetős kelletlenül Makkis.
– Mifélék?
– Alighanem éppen olyanok. Küzdelem a madarakkal. Most
majd mindjárt összevetem az élményeimet Danyilevszkij fel-
jegyzéseivel.
A képernyő elsötétült, és Makkis elindította a naplót.
Eleinte a tektonikus-automaták munkájáról szóló beszámolót
látta, az automata-meteorológusok segítségével készített meg -
gyelést a légköri folyamatok ciklikusságáról. Azután megszólalt
Danyilevszkij tenorja. Lassan beszélt, kifejezetten keresve a kife-
jezéseket:
„A naplóba be kell jegyeznem a különös eseményekről való je-
lentésemet… Még nem tudom, hogy miként viszonyuljak hoz-
zájuk. Bizonyára a túlterheltség, a kimerültség váltotta ki. Más
okot nem tudok találni…”
„Danyilevszkijnek rosszabb volt a helyzete – gondolta Makkis.
– Az ő esetében ezek a hallucinációk váratlanul léptek fel. Én pe-
dig tudtam, hogy majd elkövetkeznek…”
 Danyilevszkij hangja erősebbé vált, visszanyerte magabiztos-
ságát. A felderítő, ahogyan a felderítőtől megkívántatik, úrrá
lett önmagán, és ismét hidegvérű kutatóvá vált. Makkis hallgat-
ta a feljegyzést.
Minden úgy zajlott le, ahogy az ő esetében. Danyilevszkij pon-
tosan ugyanúgy váratlanul találta magát a homoksivatagban,
űrruha nélkül volt, és őt is megtámadták a madarak. Pontosan
úgy, mint ő, ő is a ligethez akart szaladni, menet közben elverve
magáról a madarakat, és a liget pontosan úgy tűnt el előle is.
Állj! A későbbi események azonban nem egészen úgy zajlottak
le.
Makkis visszaforgatta a feljegyzést, hogy még egyszer meg-
hallgassa.
„A liget, amelytől már csak néhány lépés választott el, eltűnt –
hallotta Danyilevszkij hangját. – Néhány madár zuhant rám
egyidejűleg, és én a homokra rogytam. A madarak tépték a tes-
temet, fájdalmat éreztem, de nem tudtam felállni, elfogyott az
erőm. Különös közöny fogott el minden iránt, ami csak történt,
behunytam a szemem, és felvillant bennem az a gondolat, hogy
itt a vég. Ezután azt láttam, hogy ismét az asztalnál ülök az elő-
őrs kupolája alatt, következésképpen az egészből semmi sem
történt meg a valóságban…”
– Így hát? – mondotta Makkis hangosan. – Érdekes. Itt, ahogy
mondani szokás, mégiscsak van valami kis különbség: a halluci-
nációk befejeződése a két esetben eltérő. De mire lehet ebből kö-
vetkeztetni?
Töprengeni kezdett.
Ez még semmit sem adott. Ha feltételezzük, hogy a látomáso-
kat valamilyen anyag vagy kisugárzás váltja ki, akkor hogy le-
hetséges az, hogy ugyanazt élje át két különböző ember? Egyéb-
ként más lehetőség is akad: a kisugárzás csupán az emlékezés
legfelső rétegeit, az utolsó emlékeket ébreszti fel. Lügeia ragado-
zó madarai mindkettőjük esetében valóban az utolsó benyomá-
sokat képviselik. Akkor a látomás hasonlósága még csak magya-
rázható. Míg az eltérő befejezés – ez nyilvánvalóan temperamen-
tumuk, a jellemük különbözőségéből fakad.
Makkis ismét bekapcsolta a feljegyzést: érdekes lenne azt is
tudni, hogy a hallucinációk milyen periodicitással követik egy-
mást. Az első látomásai után Danyilevszkij a hétköznapi felada-
tokkal foglalkozott. Kiengedte a „teknős”-öket, amelyeknek el
kellett jutniuk az óceán partjára, hogy a tenger vizében végezze-
nek, kutatásokat. Feldolgozta az első szeizmikus anyagokat. Pi-
hent, ebédelt. És munkába indította a „geológus-teknős”-öket.
A második hallucináció nyolc óra 24 perccel később kezdő-
dött. Pontosan olyan volt, mint a legelső. Danyilevszkij majd-
nem szó szerint ugyanúgy írta le. És a látomás vége is pontosan
ugyanolyan volt: a felderítő érezte, hogy többé nem képes ellen-
állni, és akkor az egész befejeződött.
Danyilevszkij összességében húsz azonos látomást élt át. Való-
ban teljesen azonosak voltak? Ha a feljegyzéseket sorban hall-
gatta végig, akkor úgy tűnt, de ha…
Makkis visszatért a legelsőhöz, azután meghallgatta az utolsó-
ról készült feljegyzést. A tartalmukban bizony különbséget ta-
lált. Danyilevszkij a madarakkal vívott küzdelemben, az utolsó
alkalommal sokkal gyorsabban szenvedett vereséget. És mit is
jelenthetett ez? Ha a hallucinációk valami módon mégiscsak a
lelkiállapothoz fűződnek, ez azt jelenthette, hogy valóban kezd-
ték felmondani a szolgálatot az idegei. Vagy pedig megértette:
minél gyorsabban megadja magát, a látomás annál gyorsabban
véget ér. Érdekes…
De ha érdekes volt is ez a dolog, az égvilágon továbbra sem
magyarázott meg semmit. Noha azért további cselekvésre vala-
mi programot mégis csak kidolgozhatott ismeretei alapján. Elő-
ször is ki kell várnia egy újabb látomást. – abban, hogy ez bekö-
vetkezik, nem is kételkedett – az elsőt és a másodikat össze kell
hasonlítania. Azután az előőrsbázist más helyre kell átszállíta-
nia. Ha a jelenség oka egy olyan anyag, amely a közelben talál-
ható, a következő hallucinációk gyengébbek lesznek vagy telje-
sen meg is szűnnek. És akkor nekifoghat az anyag megkeresésé-
nek.
Nyolc óra huszonnégy perc – ez… És akkor Makkis arra gon-
dolt, hogy ez éppen a Lügeia napjának egyharmada. Ha a kisu-
gárzás csak naponta egyszer jelenne meg, akkor még valamit
feltételezni lehetne. Például azt, hogy meghatározott időpont-
ban a TP–66 megjelölésű vörös napnak a sugarai meghatározott
szögben sugározzák be a titokzatos anyag tömegeit, és ez ilyen-
kor kezdi el rejtélyes működését…
Felsóhajtott. Bizony, nagyon is kezdetleges ez a hipotézis.
És ekkor váratlan gondolata támadt. Felugrott, a zsilipkamrá-
ba rohant, és sietve szkafandert öltött.
Kint most is olyan volt a világ, mint korábban. A kék fákból
álló ligetecske, a sárga homok és ezek a visszataszító madarak,
amelyek az égben magasan röpködve egymásnak kiáltoztak.
Makkis eltávolodott az előőrsbázistól. Az égre nézett. Így is
volt: a madarak észrevették, és támadásra készülődtek. De most
nem kapcsolta be a védelmező terét.
Ezek bizonyosan más madarak voltak, nem azok, amelyek már
megtudták, hogy mennyire fájdalmas megütni, azt a ruházatot,
amelyet az ember magára ölt, és ezért bátran támadták. Makkis
az első támadó madarat röptében elkapta, megragadta inas nya-
kát – s megnyomta a lüktető, kéklő eret. És minden úgy történt,
mint a látomásban, a madár elernyedve lábához zuhant, a többi-
ek pedig elhagyták a küzdőteret.
Minden pontosan úgy történt, mint a hallucinációban. Csak
éppen most éber volt. A vörös nap gyorsan kapaszkodott felfelé
az égboltozaton. Amikor a zenitjén állt, Makkis fel gyelt arra,
hogy a kékes fűvel borított síkság kellős közepén fák hajtásai
sarjadtak elő a földből, és kezdtek a nap felé nyújtózni. Alig né-
hányszor tíz perc, és kékes lombozat borította őket, és ott, ahol
előbb még nem volt semmi sem, atal ligetecske jelent meg.
Makkis most arra gondolt, hogy ugyan mi játszódhat le, ami-
kor a viharos szelek uralkodnak. A fák természetesen gyökeres-
tül kitépődnek, az orkán úgy ragadja őket tova, mintha csak
szalmaszálak lennének. A bolygó felszínéről minden elsöprődik,
csak az itt is, ott is magasba emelkedő komor hegyláncok ma-
radnak megingathatatlanok. És bizonyára valahol ezekben, va-
lamelyik hegyi barlangban találnak búvóhelyet ezek az undorí-
tó madarak.
De azután az orkánok elcsöndesülnek, és az égető nap gyorsan
kiszárítja a tavacskákat, amelyek a szélkorbácsolta szárazföldre
kicsapó kolosszális hullámok nyomán maradnak vissza. Eleinte
sárga homoksivatag borítja a szárazföldet, de a homokot gyor-
san elrejti a kékes fű, és azután – ahogyan most is a szeme láttá-
ra történt – a föld alól előtörnek a hajtások, leküzdhetetlen élet-
erővel telten, és akkor egymás után megszületnek az újabb és
újabb kéklő ligetek. Egynéhány hét eltelik bizonyára, de a bolygó
ismét átalakul.
Az a nyolc óra, amely a következő hallucinációig rendelkezésé-
re állt, lassan telt. A vörös nap végül lenyugodott, és elkezdő-
dött, a rövid éjszaka. Makkis kis pihenőt adott magának. Azután
a naplót gazdagította, és átnézte az egyik „geokémikus-teknős”
által gyűjtött adatokat. Majd ismét csak Danyilevszkij feljegyzé-
seivel foglalkozott, hogy ellenőrizze, vajon nem kerülte-e el -
gyelmét valami fontos részlet. Lehetséges, hogy az a vágy, hogy
ismét a naplót hallgassa, azt jelezte, hogy idegeskedik, Makkis
végül is elébe ment kívánságának. És hamarosan érdekes felfe-
dezést tett: Danyilevszkij utolsó hallucinációja és az ő madarak-
kal vívott első csatája között nem nyolc óra huszonnégy perc,
hanem pontosan kétszer annyi telt el: tizenhat óra negyven-
nyolc perc. Az érzéki csalódás egyik rohama valahogy elma-
radt…
 Makkis várt. Ha ez az elmaradás véletlen volt, akkor most
mindjárt el kell kezdődnie a következő látomásszakasznak. Ha
az időtartam megnövekedett – akkor… Akkor egy magyarázat
lehetséges csak: különböző emberek különböző módon reagál-
nak annak a hatására… kereste, hogy mi lenne a megfelelő kife-
jezés rá… annak a hatására, ami kiváltja az érzékcsalódásokat.
És végül az óra azt mutatta, hogy az első látomások óta ponto-
san nyolc óra huszonnégy perc telt el. Makkis felkészült: most
mindjárt szétolvadnak az előőrsbázis falai, és újból a sivatagban
találja magát.
Az idő múlott, és egyre csak az átlátszó kupola alatti nagy asz-
tal mellett üldögélt.
Makkis felsóhajtott, elernyesztette testét. Tehát neki valóban
más intervallumai vannak. Felállt, a laboratóriumasztal felé in-
dult, de el sem ért hozzá, amikor szórakozott pillantással kiné-
zett a bázis falán. Az átlátszó falak mögött minden ugyanolyan
volt mint korábban: a rikító sárga homok szigetecskéi, a kéklő
fű, a kék lombozatú fák ligetecskéi, a vörös nap a sápadt égben.
Egyébként valami ismeretlen is volt – valami rácsos, magasban
úszó szerkezetet pillantott meg.
Ez a készülék bukdácsolva mozgott, mintha láthatatlan szálon
rángatta volna valami. Végül is nehézkes ügyetlenséggel egy ho-
mokszigetbe ütközött, és darabokra zúzódott. A romokból egy
védőruha nélküli emberi alak tűnt elő. Tántorogva tett néhány
lépést, és elesett. Azután kínnal feltápászkodott, még néhány
métert tett.
Mögötte, a roncsok között zöld láng csapott fel, és az ember is-
mét elesett. A szerencsétlenül járt repülő gépezet egyre erőtelje-
sebben lángolt, a pilóta pedig arccal a homokba fúródva, moz-
dulatlanul hevert.
Makkis nem is vette fel az űrruhát: nem is tudta miért, de úgy
döntött, hogy meglesz nélküle is. Kiszaladt a zsilipből, és máris
az előőrsbázis falain kívül találta magát. A tüdejébe száraz és
forró levegő áradt, és szeme előtt már néhány pillanat után vö-
rös karikák úsztak. Nagyon nagy volt a csönd. Azután hangos és
gyors ütéseket hallott. Egy ideig igyekezett megállapítani ter-
mészetüket, míg végül rájött: a saját vére lüktetését hallja. Mé-
lyebben és egyenletesebben kezdett lélegzeni, úgy érezte, hogy
már megszokta az itteni levegőt.
A szeme előtt úszó vörös karikákon átvertek a tűz zöld szikrái
de csak szaladt a tűz felé. A tűz egyre erőteljesebben lángolt, a
pilóta pedig a roncsok közvetlen közelében hevert. Makkis gyor-
sabban kezdett futni. A szeme elől már eltűntek a karikák, és a
halántékában is csöndesült a lüktető zaj. A madarak jutottak
eszébe, és elcsodálkozott, hogy mi lehet oka távollétüknek.
Egyébként gyorsan elfeledkezett róluk. Egyetlen gondolat ural-
kodott az agyában: minél gyorsabban odaszaladni a bajban levő-
höz.
A tűz pedig egyre csak égett, az ember továbbra is arcra borul-
va hevert, és mint korábban, most sem mutatott életjelt. Az
igaz, hogy közben közvetlen közelébe ért.
A zöld máglya hősége elviselhetetlen volt. Az égető levegő tö-
mör falként állott. Makkis összehunyorította szemét, és belero-
hant ebbe az égető falba.
Köhögött, lélegzete elállt. Lehajolva óvatosan felemelte a piló-
tát, és néhány méteren át vonszolta a homokon. Hátára hengerí-
tette az élettelen testet, de nem maradt ideje megnézni az arcát,
mert valami érzés azt súgta, hogy nyomban, de ebben a szem-
pillantásban bekövetkezik a robbanás. A homokra zuhant, te-
nyerével eltakarva a pilóta arcát, és ebben a szempillantásban
fülsiketítő dübörgés hallatszott. A feje fölött tüzes forgószél
vágtatott át.
Makkis egy keveset várt, felemelte a fejét, körülnézett. Már
nem volt tűz, a robbanás mindent elpusztított, ami csak táplál-
hatta volna az égést. Makkis feltérdelt, s megkísérelte, hogy ki-
gombolja az ember pilótaruháját. De sehol sem talált semmiféle
villámzárat, kapcsolást. Azonban azt, hogy a pilóta szíve ver, azt
a sűrűn szőtt, ezüstös-kék szöveten át is sikerült kitapintania.
Akkor felemelte az ismeretlen testet, karjába ölelte, és az előőrs-
bázis felé indult vele.
Különös dolog: ennek a ki tudja honnan idekerült pilótának a
szívverése mintha a saját testében hangzana. Eleinte a szívhan-
gok erősek és gyakoriak voltak. Azután Makkis úgy érezte, hogy
kezdenek lassúbbodni. Néhány pillanat múlva az ember bőre
halványodni kezdett, elszürkült. Akkor Makkis szaladásra vette
a dolgot. Nehéz volt futni, kényelmetlen. Az előőrsbázis kupolá-
ja drágakőként ragyogott fel a vörös nap sugaraiban. De Makkis
most nem törődött a szépséggel. Csak arra gondolt, hogy ezen a
vendégmarasztaló homokon legalább öt percig kell még futnia.
Vajon kibírja-e a haldokló ember szíve addig? Vajon kitart-e a sa-
ját szíve?
Mindketten kitartottak. Makkis szusszanni sem engedte ma-
gát, az embert lefektette az ágyra, és rohant a kézipatikához. Ek-
kor megtorpant: vajon az ismeretlennek segít-e majd a stimulá-
ló? Vajon nem öli-e meg?
És akkor úgy látta, hogy az embernek hirtelen megremegett
az ajka. Arca kezdett rózsállani. Makkis mozdulni sem mert, és
lélegzetfojtva gyelte. Most felragyogtak a fekete szembogarak.
Az ismeretlen tekintetét Makkisra vetette, arcát gyenge mosoly
ragyogta be…
És e szempillantásban minden eltűnt. Makkis rádöbbent,
hogy a laboratóriumasztal közelében áll. Az előőrsbázis falain
túl minden olyan megszokott volt: fák, fű, homok, madarak. És
sem a repülőberendezés roncsainak, sem a zöld máglyának nem
látható semmi nyoma…
Idegesen megdörgölte tenyerével arcát. Ez is hallucináció volt.
Egészen más. Danyilevszkijjel semmi ilyesmi nem történt.
– No, dehát mi történt veled?
 Makkis gyorsan megfordult: a parancsnok arca aggódóan né-
zett rá a képernyőről.
– Mégis mi? – kérdezte vissza Makkis.
– Teljesen mozdulatlanul állsz, egy pontra meredsz, semmit
sem hallasz. Hallucináltál?
Makkis bólintott.
– Megint ugyanazt?
– Nem, ez más volt.
Nagyon gyorsan, mintha már régen döntésre jutott volna,
Sztyepanov azt mondotta:
– Tíz óra múlva nálad leszek…. No… talán vissza akarsz térni?
Makkis megrázta fejét:
– Nem! Várlak.
A képernyő kihunyt. Makkis részletesen feljegyezte a történte-
ket a mágneses naplóba. Azután különös vágynak engedve, fel-
öltötte a védőruhát, és kilépett az előőrsbázisból.
A szél észrevehetően megerősödött, a kéklő fák ágait gyötörte.
A vörös nap a zeniten járt, a fák árnyai észrevehetően megrövi-
dültek. Az árnyak hegyesek voltak, s mint a kompasz nyilai, ép-
pen arra a helyre mutattak, ahol megpillantotta a rácsos repülő
szerkezetet, amikor hallucinált. Makkis tudta, hogy ott, ahová
ezek az árnyéknyilak mutatnak, nem talál semmit, de azért csak
ment tovább, előre. Valamit megérteni igyekezett, de sehogyan
sem tudta. A gondolatai úgy vergődtek ezen a láthatatlan gáton,
mint ahogy az ablaküveget ostromolja vergődve a szobába vélet-
lenül betévedt pillangó. De valahol egészen közel, lehet, hogy
néhány centire ott van a nyitott szellőzőablak, egy fortocska.
Végül is elért ahhoz a helyhez, és megállt. Minden pontosan
úgy volt, mint ahogy a hallucináció idején látta. Íme, itt van a
fűcsomó, amelyre amiatt emlékezett, mert feltűnt szabályos há-
romszög alakja, és a fáról lehullott ágacska is ott volt, amely me-
rőlegesen fúródott a homokba. Csak a lángok borította rejtélyes
készülék hiányzik, és az arcra borult ember sincs ott.
 Ez a második látomás miért tért el ennyire az elsőtől? Mi az
oka annak, hogy Danyilevszkij látomásai mind egyformák vol-
tak? Danyilevszkij a madarakkal vívott küzdelemben mindig
alulmaradt.
Ő viszont már az első alkalommal is győzött.
Makkist megtorpantotta váratlanul születő gondolata.
Győzött, és a hallucináció megváltozott. Danyilevszkij veresé-
get szenvedett, és ez arra ítélte, hogy vég nélkül küzdjön a ma-
darakkal. Látomásai ismétlődtek. Mintha valaki arra várt volna,
hogy ez az ember végül is mikor talál olyan fegyvert, amivel le-
győzhetné a madarakat. A megoldás pedig olyan egyszerű volt,
hogy csak némi akaratot, kitartást, bátorságot kívánt meg.
Jelentheti ez azt, hogy mesterségesen idézik elő a hallucináci-
ókat?
De kinek van erre szüksége és miért?
Miért? Hát egyszerűen azért, hogy megtudja, mit ér az a lény,
amely oly váratlanul jelent meg a Lügeián. Hogy megállapíthas-
sa, mit is várhatnak tőle; méltó-e a gyelemre. Az első halluci-
náció – a madarakkal vívott csata – hihetőleg bátorsági és találé-
konysági próba volt, a második – a jóság, az együttérzés és a se-
gítőkészség kipróbálása. És ezeket a próbáztatásokat feltételez-
hetően ki is állta. Milyen lesz vajon a harmadik próba?
„Ugyan, az egész csak képzelődés – szidta magát. – Lügeia la-
katlan, az lehetetlen, hogy értelmes élet legyen itt, és az auto-
maták semmiféle nyomát sem veszik észre. A naprendszer má-
sik két bolygója lakatlan, és ebből következik, hogy itt sincs sen-
ki, akinek érdeke lenne látomások útján próbára tenni a földi
felderítőket.”
Amikor a következő nyolcórás időtartam kezdett véget érni,
Makkis rádöbbent, hogy idegeskedve várja az időt. Eddig dolgo-
zott: fogadta a visszatérő „teknős”-öket, és munkára küldött má-
sokat, mikrobiológiai kutatásokkal foglalkozott, és betáplálta az
automaták által összegyűjtött adatokat a mágneses naplóba. De
a látomás megjelenése előtti utolsó félórában azon kapta magát,
hogy már harmadszor diktálja ugyanazt, a mondatot a magne-
tofonnak. Kikapcsolta a regisztrátort, és igyekezett megnyugod-
ni.
Sztyepanov arca váratlanul jelent meg a képernyőn. Komor,
gondterhelt volt, és ugyanakkor valahogyan érdeklődő és vára-
kozó is. Makkis megértette: Sztyepanov tulajdonképpen örvend
annak, hogy egy olyan előőrsbe repülhet, ahol olyan rejtély vár-
ja, amilyennel felderítő eddig még sohasem találkozott.
– Van elképzelésed? – kérdezte Sztyepanov.
– Van – válaszolta Makkis. – A bolygó lakott, és a látomások
nem mások, mint arra irányuló kísérletek, hogy ellenőrizzenek
minket, hogy megtudják, vajon érdemes volna-e kapcsolatba
lépni velünk. Egy bökkenő azonban mégis maradt. Ezeknek a
másbolygóbélieknek láthatatlanoknak kell lenniük, a láthatat-
lan lények civilizációja lenne?
Sztyepanov komor arca felderült.
– Ha egy ilyen hipotézis kidolgozására képes vagy – jegyezte
meg –, akkor az ügy nem is áll olyan rosszul.
– De hiszen nem tréfálok – tiltakozott Makkis.
Sztyepanov őszinte örömmel elmosolyodott.
– Rendben van, még várjál egy kicsit, és majd ketten mindent
megtárgyalunk. El is igazodunk.
A képernyő elsötétült. Makkis hirtelen könnyűnek érezte ma-
gát, és minden olyan egyszerűvé vált. Meggyőződéssel hitte
már, hogy minden feltevése igaznak bizonyul. Hogy ez a meg-
győződése miből is fakadt? Lehetséges, hogy valaki gyelemmel
kísérte a gondolatmenetét, a gondolatait, és a kellő pillanatban
abban is segítette, hogy helyes logikai sorrendbe rakja a megíté-
léseit?
A Lügeiára évente három ízben zúdulnak iszonyatos orkánok,
és ezért nem építhetnek semmiféle építményt a felszínén. De
aztán elcsöndesednek a viharok, és a fű meg a fák ismét kinő-
nek, s valamiféle titkos, rejtett barlangból előkúsznak az élőlé-
nyek is. Hát létezhet olyan értelmes lény, amely nem alkalmaz-
kodott a helyi viszonyaihoz?…
Makkis fel-alá járkált az előőrsbázis átlátszó kupolája alatt.
Most úgy érezte, hogy az idő igen lassan csordogál. Minél hama-
rabb szerette volna magát belevetni az elkövetkező látomásba.
Most már tudta, hogy ez kapcsolatfelvételt jelent, és várta is.

(Vlagyimir Malov írása nyomán:

„Iszkatyelj”)
 Claude LEGRAND:

MÉRTÉK SZERINT

Legelőször is ki kell jelentenem: mindenben én vagyok a hibás.

A gyermekeket nem szabad megütni, még akkor sem, ha vala-
melyik olyan kiállhatatlan perszóna, olyan rosszcsont kölyök,
mint Jennifer! Egyébként, csupán háromszor-négyszer csaptam
rá…
Természetes, minden pszichológus azt mondaná, hogy igaz-
ságtalan voltam, és még csak a látszatát sem szabad kelteni,
hogy meg akartam büntetni. De ha a leghalvérűbb nevelő került
volna az én helyembe, még a legtürelmesebbikük is legalább
kétszer akkora frászt kent volna le neki. Hát megengedheti az
ember, hogy egy öt és fél éves taknyos, még ha történetesen a mi
kislányunk is, pudli fazonra nyírja meg a család büszkeségét – a
perzsa macskát, és ráadásul a papa 22 dolláros villanyborotvájá-
val!?
Ez a nap is egészen szerencsésen végződött volna, ha a felesé-
gem nem bízza rám délutánra Jennifert, hanem magával viszi az
ötórai teára.
Ha…
VÉGÜL IS MIKOR HAGYJA MÁR ABBA EZ A KOSZOS MADÁR A
CSICSERGÉST!?
De a legjobb, ha a legelején kezdem a dolgokat: attól a pillanat-
tól, amikor fejembe vettem, hogy belemászok ezekbe a buta kí-
sérletekbe, amelyek arra irányultak, hogy megnézzék: miként is
hat a radioaktív sugárzás az emberi szervezetre. Éppen hét éve
ennek. Akkor voltunk Ginával friss házasok. Természetesen az
alhadnagyi zsoldból is eléldegélhettünk volna, de akkor a atal-
asszonyka kénytelen lett volna saját maga által varrt ruhákban
járni és a kalapját a helyőrségi boltban megvásárolni. Gina azon-
ban nyomban kijelentette, hogy borzalmasan varr, ami pedig a
kalapokat illeti…
Rövidre fogva a fecsegést, amikor önkénteseket kezdtek tobo-
rozni veszélypénzt meg ingyenes lakást ígérve, ráadásul olyan
biztosítással, mint amit a határövezetben szolgálatot teljesítő
katonai szolgálattevők kapnak, akkor bizony elsők között harap-
tam rá erre a csalira. Gina egészen megbódult a gyönyörűségtől,
és én ugyancsak úsztam a boldogságban, annál is inkább, mivel
az egész munkám abból állt csupán, hogy néhány percet elüldö-
géltem egy karosszékben, s közben megkaptam a magam foko-
zatosan, de állandóan növekvő radioaktív besugárzásdóziso-
mat, majd újságot olvasgatva naphosszat ott kellett hentereg-
nem a csillogóra krómozott asztalon, mialatt vagy tucatnyi fur-
csa jószág, komoly pofával, valamit méregetett és rkált…
A kellemetlenségek akkor kezdődtek, amikor kijelentettem
nekik, hogy Gina kicsinyt vár. Olyan ugrándozásba kezdtek erre,
mint a keringő dervisek, kezüket égnek emelgették, és átkozták
a saját sorsukat. Maga az öreg, a főnök pedig egy óránál tovább
is rémítgetett azzal, hogy a génjeim esetleg már változást szen-
vedtek, holmi kromoszómákról beszélt, mutációkról és az isten
tudja, hogy még mikről.
AZ ÁTKOZOTT!… NEM HÁTRÁLHATOK MEG, EZ A KANÁRI
ELVISELHETETLEN DÖG, DE JENNIFER IMÁDJA…
Amikor a gyermekről papoltak, a pokolba küldtem őket. Töké-
letesen egészségesnek éreztem magam, a törvény nem tiltja,
hogy gyermekem legyen, ráadásul a szerződésben erről egyetlen
betűt sem írtak.
Az azért igaz, hogy Gina terhességének utolsó hónapjaiban,
időnként elfogott a rémület – vajon akkor is jó apa leszek, ha
torzszülöttet kapok a nyakamba?
No, de mennyire pofára estek ezek a boncok, egytől egyig,
amikor pontosan napra megszületett a torka szakadtából üvöltő
Jennifer. Kiváló egészségi állapotban, és a tömege is megütötte a
három és fél kilót. Az év legszebb újszülöttje volt.
Jennifer a mai napig is a körzet legszebb kislánya. A radioaktív
sugárzás semmiféle hatással sem volt rá…
VÉGÜL IS MIKOR HAGYOD ABBA MÁR A CSICSERGÉST TE
MOCSKOS FAJZAT?…
…Végső soron is, semmiféle látható hatással nem volt… De
őszintén szólva, csak addig ment minden a lehető legjobban,
amíg a kislányom be nem töltötte a harmadik évét. Pontosab-
ban, egészen addig a pillanatig nem vettünk észre semmit, amíg
a gyermek fotelkája nem vált túlságosan szűkké számára… Bo-
csássanak meg, de hát miért is kellett volna nyugtalankodnunk?
Önök már biztosan tudják, hogy valami nem rendjén valót azért
megéreztünk, és két hónappal később azt is megállapítottuk,
hogy ég tudja hogyan, de a székecskéje vele együtt növekszik.
Miután erre a felfedezésre jutottunk, mindketten, Gina is meg
én is megértettük, hogy katasztrófa felé rohanunk. Kéthónapos
rejtett meg gyelések alapján felfedeztük, hogy Jennifer képes
tárgyakat megnövelni vagy megkicsinyíteni, és kezdtük azt is
megérteni, hogy miért rontja el a gyomrát egy kis darabka cso-
koládétól, egy kalácskától vagy néhány szem meggytől, amelye-
ket az a parányi szörnyeteg – már csak erre botlik a nyelvem – a
saját szobájába becipelt.
MIKOR FOGJA BE A POFÁJÁT EZ A KANÁRI?…
Hamarosan azt is megtudtuk, hogy mi módon hajtja mindezt
végre. Egy szép vasárnapon Jennifert elvittem az állatkertbe. Az
autóbusz szemközti ülésén egy úcska üldögélt kezében egy
szép tulipiros golyóval. Jennifer rászögezte tekintetét, és a golyó
kezdett felfújódni… Amikor elérte a félméteres átmérőt, elpuk-
kadt, és kislányom legnagyobb örömére jó néhány utast megré-
mített. Tehát már az is elégséges, ha valamilyen tárgyra merően
ránéz…
 Az első felbuzdulásunkban, mindent el akartunk mesélni a
Terv vezetőjének. Hiszen olyan gyermekünk született, aki rend-
kívüli tulajdonságokkal rendelkezik, aki mutáns, aki…
Ez azonban a kísérletek végét jelentette volna, elestünk volna
a biztosítástól és minden egyébtől is. Ezért eltitkoltuk… Ám a
helyzetünk egyre bonyolultabbá vált…
HOLNAP MÉGISCSAK KITEKEREM ENNEK A MADÁRNAK A
NYAKÁT!…
De még hátra van a tejeskocsi históriája… A környéken min-
denki azon csodálkozott, hogy ugyan kinek fájdult meg a foga
erre a zörgő masinára, ki „fújhatta” meg. Gina meg én tudtuk. A
gép nálunk hever, a mi lakásunkban az első emeleten, a játékos-
ókban. A hosszúsága most nem több 11 centinél. No, és amikor
Jennifer kijelentette, hogy egy igen hercig autócsodát szeretne,
olyat, aminek kinyújtható létrája meg szirénája is van, nem tű-
nődtünk, hanem rohanva szaladtunk megvenni a legjobb tűzol-
tóautó-modellt, azt, aminek fényszórója oltható és gyújtható,
meg kinyitható létrája is van.
IGEN? IGAZÁN POCSÉK HELYZETBEN VAGYOK! CSAK MINÉL
HAMARABB ITTHON LENNE MÁR GINA. HISZEN MÁR TÖBB
MINT EGY ÁLLÓ ÓRÁJA KUKSOLOK A KALITKÁBAN, ÉS EZ A
KANÁRIBA BÚJT ÖRDÖG!… EGYRE KEVÉSBÉ FÉL…

(Claude Legrand írása nyomán:

„Bibliotyeka Szovremennoj Fantasztyiki”
 R. A. LAFFERTY:

A RÉMÜLET HAT NAPJA

– Mama, szeretnéd, hogy valami eltűnjön? – kérdezte anyjától

Clarence Willoughby.
– Hát mondjuk, az éppenséggel nem lenne rossz, ha ez a ha-
lom piszkos tányér eltűnne. De miért kérdezed?
– Hát azért, mert éppen most fejeztem be az Eltüntető építé-
sét, mama. Nagyon egyszerű szerkentyű ez!… Fogsz egy bádog
konzervdobozt és kivágod a fenekét. Azután beleállítasz két ke-
rek, piros kartonlapot, a közepén kilyukasztva, és már készen is
van az Eltüntető. Ahhoz, hogy valami eltűnjön, nem kell egyéb,
mint a lyukakon át ránézni a tárgyra, és egyet kacsintani.
– Ó! Ó!
– Azt azonban nem tudom, hogy vissza tudnám-e hozni az el-
tűnt tányérokat. Kezdetként talán próbálkozzunk valami mással
– a tányérok mama, mégiscsak pénzbe kerülnék.
Mira Willoughby, mint minden esetben, most is elragadtatás-
sal gondolt rá, hogy milyen okos kölyök kilencesztendős acská-
ja. Hiszen ő saját maga ilyesmire soha nem gondolt volna, lám
ez a gyerek meg kigondolta.
– Próbáld ki tán az Eltüntetődet a macskán, azon, amely
Blanche Manners kertjében hever. Ha eltűnne, akikor egyes-
egyedül csak Blanche Manners venné észre a hiányát.
– Így teszek, mama.
A ú szeméhez tartotta az Eltüntetőt, és kacsintott egyet. A
macska egy szempillantás alatt eltűnt a kertből.
Az anya érdeklődéssel nézett a ára.
– Jó lenne azt is tudni, hogy az Eltüntető miként is dolgozik
Clarence, mondd, tudod, hogy milyen elven dolgozik?
 – Természetesen, mama. Végy egy kivágott fenekű konzervdo-
bozt, a feneke helyébe rakd be a két karton körlapot, és azután
kacsints. Ennyi az egész, mama.
– Jól van, acskám, most pedig menj ki az utcára, játsszál egy
jót ott. Arról pedig ne is álmodj, hogy a külön engedélyem nél-
kül itthon is szórakozzál az Eltüntetővel. Ha mégis el kellene va-
lamit tüntettetnem, akkor majd én szólok neked, hogy gyerünk
az Eltüntetővel.
Fia távozása után, azért mégiscsak ébredték az agyában ho-
mályos balsejtelmek: „Tán mégiscsak igaz, hogy az én Clarence-
em igazi csodagyerek? Hisz nem sok felnőtt akad, aki képes len-
ne megépíteni egy Eltüntetőt, ráadásul olyat, amelyik működik
is. Azt is jó lenne megtudni, hogy vajon Blanche Manners keresi-
e a macskáját?”
Clarence a házból kilépve a „Görbe sarok” nevezetű sarki kocs-
ma felé tartott.

– Örülnél, ha valamid eltűnne, Nocomis?

– Hát, mondjuk a pocakomtól nyomban megválnék.
– De ha megcsinálom ezt, akkor a hasad helyén egy lyuk ma-
radna, és el is véreznél.
– Hát igen, alighanem ebben igazad van, kölyök. De miért is
nem próbálod ki tudományodat a tűzoltóhidránson, azon, ame-
lyik ott áll a sarkon? A kapunál.

Az már biztos, hogy a környék kölykeinek nem akadt ennél bol-

dogabb napjuk. Mindenünnen összeszaladtak, hogy jót játssza-
nak az elárasztott utcákon, sikátorokon, még attól sem riadtak
meg, hogy valaki elmerülhetett volna, illetve megfulladhatott
volna ebben az áradásban (nem állítjuk, hogy bárkivel is ez tör-
tént, pedig ennél igazibb özönvíz sohasem volt). A tűzoltókocsik
– mégiscsak hallatlan, hogy tűzoltó masinákat „vizet elfojtani”
majdhogy azt nem mondjuk, hogy „vizet oltani” hívtak ki – tető-
ig álltak a vízben. A rendőrök meg a mentők bőrig ázva elkesere-
detten gázolták az elárasztott utcák vizét.
– Visszatérítő! Visszatérítő! Kinek kell egy Visszatérítő? – csi-
pogta vékony hangján Clarissa Willoughby.
– Elhallgatsz hát végre? – kiáltott az egyik mentő szigorúan a
kislányra. – Még csak te hiányoztál, amikor anélkül is annyi a
dolgunk!

Nocomis, a „Görbe sarok” csaposa félrehívta Clarence-t.

– Ide gyelj, én fogtam a számat, és senkinek sem meséltem el,
hogy mi is történt a tűzoltóhidránssal – mondotta.
– Ha te nem beszélsz, akkor én is hallgatok – jelentette ki Cla-
rence.
Comstock, a rendőr gyanakodott.
„Csak hét lehetséges magyarázat van erre a rejtélyes históriá-
ra” – tűnődött hangosan. – „Az nem lehet vitás, hogy a Wil-
loughbyék valamelyik pimasz rosszcsontja a ludas benne. Csak
éppen azt nem tudom, hogy mint is csinálta. Egy ilyen munkát
buldózerrel is alig lehet elvégeztetni, és ráadásul valami mégis-
csak maradt volna a vízkivételi csapból utána. De akárhogyan is
történt: közülük egy vetemedett erre a csínyre.”
Comstock rendőrnek vitathatatlanul kétségtelen tehetsége
volt ahhoz, hogy a bonyolult problémákban is találjon megol-
dást. Éppen ezért maradt meg közrendőrnek, és járőrözhetett az
utcákon, ahelyett, hogy a rendőrőrsön üldögélt volna egy ké-
nyelmes karosszékben.
– Clarissa! – kiáltott mennydörgő hangon a kislányra.
– Visszatérítő. Kinek kell Visszatérítő? – cincogta a gyerek vé-
kony hangocskája.
– Gyere ide, Clarissa. Mit gondolsz, hogy történt ez ezzel a tűz-
oltó vízkivevővel? – kérdezte Comstock rendőr.
– Van egy alig hihető gyanúm, de csak gyanúm van, és semmi
más. Semmi határozottat nem tudok. Amint valamit tudni fo-
gok, akkor nyomban jelentem a rendőr bácsinak.
Clarissa nyolcesztendős volt, és imádta a hihetetlen gyanúkat,
gyanúsításokat.
– Clementina, Harold, Corina, Jimmy, Cyril – fordult Comstock
rendőr Willoughbyék öt kisebb csemetéjéhez. – Mi történhetett
– véleményetek szerint – a tűzoltóhidránssal?
– Az este valami bácsi kóborolt körülötte, biztosan az lopta el –
mondotta Clementina.
– De hiszen itt semmiféle hidráns sem volt! Véleményem sze-
rint valami marhaságért csapnak ekkora lármát, maguk, valami
semmiségért! – jegyezte meg Harold.
– Erről még hallani fog a városi tanács – fenyegetődzött Cori-
na.
– Én pedig tudom is – jelentette ki Jimmy –, de nem mondom
meg, juszt sem.
– Cyril! – kiáltott Comstock rendőr elrémítő hangon. Nem
mennydörgő, hanem ijesztő, borzalmas hangon. Egyébként is
borzalmasan érezte magát.
– Ezer ördög! A pokolba is! – kiáltott fel Cyril. – Mit akar tőlem,
hiszen én mindössze hároméves vagyok. Azonkívül, nem tu-
dom, hogy miért én lennék a felelős holmi hidránsért, még ha
az tűzoltó vízkivételi mű is.
– Clarence – mondotta Comstock rendőr.
Clarence görcsösen nyelte a nyálát.
– Mondd, te sem tudod, hogy hová lett a tűzoltóhidráns?
Clarence pofája felragyogott.
– Nem, Sir! Nem uram, nem tudom, hogy hová lett.
A természeti csapás helyén megjelent néhány magabiztosan
viselkedő ckó a vízművektől, akik néhány háztömbre szorítot-
ták össze a vizet, majd oda, ahol korábban a tűzoltóhidráns állt,
egy elfojtót helyeztek el.
– Életünk leghihetetlenebb jelentését kell megtennünk a fő-
nöknek – jegyezte meg valamelyikük.
 Comstock rendőr odébbállt, de nagy zavarban volt.

– Hagyjon békén a kandúrjával, Miss Manners. – El sem tudom

képzelni, hogy hol is keressem. Hiszen még a tűzoltóhidránst
sem vagyok képes megtalálni, és akkor maga a kandúrjával gyö-
tör.
– Van egy ötletem – szólalt meg Clarissa. – Isten tudja, de úgy
tűnik nekem, hogy a kandúr és a tűzoltóhidráns ugyanazon a
helyen tartózkodik. De jelenleg még semmivel sem tudom bizo-
nyítani ezt a sejtésemet.
Ossy Morphy koponyája tarfoltját mindig egy kis fekete sapká-
val takarta. Clarence szerkentyűjével a sapkára célzott, és ka-
csintott. A kis sapka eltűnt, és az öreg fér feje búbján keletke-
zett parányi karcolásból lassan szivárogni kezdett a vér.
– Én abbahagynám ezzel a vacakkal a játszadozást – jegyezte
meg Nocomis.
– De hát ki játszadozik? – kérdezte Clarence. – Én biz’isten iga-
zándiból csinálom.

Így kezdődött ebben a csöndes, ebben az eddig semmivel ki nem

tűnő környezetben a borzalom hét napja. A parkokból eltűnték a
fák és a lámpaoszlopok, mintha ott sem lettek volna. Wally Wal-
dorf a munkából hazatérve kilépett az autójából, becsapta az aj-
taját, a gép pedig eltűnt. Amikor Georg Molendorf a kövezett
úton a lakása felé indult, Pit, a kutyája megérezve a gazdi szagát,
örömteli nyüszítéssel eléje rohant. Két méternyire lehetett a fér-
től, amikor felugrott, gazdája keze felé lendült – és mintha elol-
vadt volna. Csak a csaholása hallatszott még néhány pillanatig,
a meghökkentően üres levegőből.
De azért a legrosszabb mégiscsak a tűzoltóhidránsokkal tör-
tént. A második vízkivevőt az első eltűnése után egy nappal állí-
tották fel. De nem állt a helyén nyolc percnél tovább, és ismét el-
kezdődött az özönvíz. A következő hidránst délre állították fel,
és három perccel később, már szökőkút jelezte hűlt helyét. Kö-
vetkező reggel felállították a negyediket.
A műveletnél jelen voltak: a vízművek főnöke, a városházi fő-
mérnök, a rendőrségi rohamosztag parancsnoka, a Szülők és Ta-
nítók Egyesületének elnöke, az egyetem rektora, a polgármester,
három úr az FBI-tól, egy lmoperatőr, tucatnyi kiváló tudós és
városi polgárok tömegestül.
– Nézzük csak, hogy most hogyan tűnik el – jegyezte meg iro-
nikusan a városi főmérnök.
– No, most tűnjön el! – jelentette ki a rendőrfőnök.
– No, meglátjuk, hogy most… Nini! Nézzék, hol van a hidráns?
– ámuldozott az egyik neves tudós.
A hidráns eltűnt, és mindenkit bőrig áztatott a friss gejzír!
– De legalább a kezemben tartom az év legszenzációsabb képe-
it – szólalt meg a lmoperatőr. Ám ebben a pillanatban a kamera
az összes tartozékával együtt eltűnt a kezéből.
– Állítsátok el a vizet, és tegyétek fel az elfojtót – adta ki a pa-
rancsot a vízművek vezetője. – És addig ne is rakjatok fel új hid-
ránst… Annál is inkább, mivel ez volt az utolsó vízikivételi csa-
punk.
– Hát ez azért mégiscsak túl sok – sóhajtott a polgármester. –
Az egészben csak az a jó, hogy a TASSZ nem tud a históriáról.
– Márpedig a TASSZ tud róla – jelentette ki egy pocakos ember-
ke, aki sietve csörtetett elő a tömegből. – Én vagyok – a TASSZ.
– Ha önök, uraim betérnek a „Görbe sarok”-ba, és megkóstol-
ják új koktélunkat, a „Tűzoltóhidráns”-t mindjárt jobb kedvre
derülnek. Ezt a remek keveréket kiváló gabonawishkyből, juhar-
cukorból és ennek a hidránsnak a vizéből mixeltem. Önöké az a
kitüntetés, hogy elsőként kóstolhatják meg.
E napon úgy ment az üzlet a „Görbe sarok”-ban, mint még
soha, de hisz ez érthető is volt, mivel éppen ennék a büfének
sarkáról tűntek el a tűzoltóhidránsok feltörő szökőkút kíséreté-
ben.
– Papa, én már tudom, hogy könnyedén meggazdagodhatnánk –
magyarázta néhány nap elteltével atyjának Clarissa. – A szom-
szédok azt mondogatják, hogy néhány tyingért is eladnák a
házukat, és ki is költöznének, amilyen gyorsan csak tudnak.
Gyerünk, szerezzünk sok pénzt, és vegyük meg a házakat. Majd
később eladhatnánk, és igazán gazdagok lehetnénk.
– Én pedig egy dollárt sem adnék értük – jelentette ki a papa,
Tom Willoughby. – Három ház már eltűnt, azok a családok pe-
dig, akik a megmaradottakban laknak, minden bútorukat kici-
pelték az udvarra. Mi vagyunk az egyetlenek, akik semmit sem
vittünk ki. Az is lehetséges, hogy reggelre csak az üres telkek
maradnák, és valamennyi ház eltűnik.
– Hát az is pompás lenne, Papa, vegyük meg az üres telkeket.
Amire a házak kezdenek majd visszatérni, mindennel készen le-
hetünk.
– Visszatérni. Hát hogyan jöhetnek vissza a házak? Valóban
tudsz valamit kislányom?
– Nem többet. Nem tudok biztosat, csak éppen gyanítok vala-
mit, de olyan határozottan, hogy az már-már a biztossal hatá-
ros. De azért még nem tudok semmit határozottan.

Három kiemelkedő tudós vitázott a szállodaszobában, amely a

benne uralkodó rendetlenség alapján leginkább egy részeg szul-
tán ágyasházára hasonlíthatott.
– Ez már minden meta zikumot meghalad. Ez határos – hatá-
ros a kvantumkontinuummal. Bizonyos értelemben még Bo ot
is megcáfolja – kezdte doktor Nagyfejeu.
– A legrejtélyesebb aspektusa – az intrasingedentitás kontin-
genciája – fejezte ki magát némileg ködösen Arpad Arkabara-
nan.
– Igen. – Sóhajtott Willy MacJilly. – De ki merte még csak gon-
dolni is, hogy ezt az egészet meg lehet oldani egy konzervdoboz
és két kartonlapocska segítségével? Az én kölyökkoromban eh-
hez zabpelyhes dobozt és színes krétát próbáltunk használná.
– Nem értem önt tökéletesen – mondotta doktor Nagyfejeu. –
Nem tudná világosabban kifejezni magát?
Eddig még egyetlen ember sem tűnt el, sőt, meg sem sebesült.
Vér sem folyt, leszámítva az Ossy Morphy feje búbjából kicsur-
rant néhány csepp vért, no meg ami Conchita fülcimpájából ser-
kent elő, amikor füléből eltűntek a legkedvesebb fülönfüggői, és
van egy megsérült ujj is, ez akkor sérült meg, amikor a tulajdo-
nosa az éppen eltűnő háza kapujának kilincsét fogta meg, és a
szomszéd úcskának ki camodott az egyik lábujja, amikor ép-
pen abba a konzervdobozba akart rúgni, amely éppen ebben a
kritikus pillanatban tűnt el. A járda köve idézte elő a camot. Az
egész nem több egy pintnyi vérnél, és csupán 3-4 unciára tehető
a megsérült szövetek tömege.
Most azonban megváltozott a helyzet. Hová lett Mr. Buckie, a
fűszerbolt tulajdonosa? Ez már komoly ügy.
A Willoughby-házat bizalmatlan személyiségek keresték lel a
városi rendőrségről. De a leggyanakvóbbnak és a legelviselhe-
tetlenebbnek a polgármester bizonyult. Rendszerint nem volt
ilyen rossz ember, de hát a városában már hét napja a rémület
uralkodott.
– A városban olyan hírek járnak – kezdte az egyik főnöknek
tűnő gyanús ckó –, amelyek bizonyos eseményeket a maguk
házával kapcsolnak össze. Mit tudnak erről?
– Én voltam az, aki e hírek többségét elterjesztettem – jegyezte
meg Clarissa –, de nem számítom a történteket borzasztónak.
Inkább rejtélyesnek. De ha igazán el akarnak jutni az igazsághoz,
akkor nekem tegyenek fel kérdéséket.
– Hát te okoztad mindezen tárgyak eltűnését? – kérdezte a
nyomozó.
– Ez nem az a kérdés – tiltakozott Clarissa.
– És tán vissza is tudod hozni őket?
 – Természetesen, tudom. Ezt bárki meg tudná tenni. Hát
maga nem képes erre?
– Nem tudom. Ha te képes vagy rá, akkor kérlek, hozzad vissza
őket minél gyorsabban.
– Némi dolgokra azért szükségem lenne ehhez. Először is egy
aranyórára meg egy kalapácsra. Azután menjen el a boltba, és
vegye meg azokat a vegyszereket, amik ezen a listán vannak.
Ezenkívül kell egy méter fekete bársony és egy font kandiscu-
kor.
– Hát erre mit szólsz? – kérdezte az egyik rendőr.
– Tegyétek meg úk, de gyorsan – parancsolta a polgármester.
Ez az egyetlen reményünk. Hozzatok ide mindent, amit a kis-
lány kért.
És minden ott is termett.

– Miért csak vele beszélgettek? – kérdezte Clarence. – Hát végül

is én késztettem eltűnésre mindent. Honnan tudná ez a taknyos,
hogy miként lehet mindent visszatéríteni?
– Igen, éppen ez az, amire rájöttem – kiáltott fel Clarissa, gyű-
lölködve pillantva a úcskára. – Igen, tudtam, hogy mindenben
ő a bűnös. A naplómból olvasta ki, hogy hogyan kell Eltüntetőt
készíteni. Ha én lennék az anyja, akkor úgy kiporoltam volna,
hogy örökre elment volna a kedve attól, hogy belekukucskáljon
a húgocskája naplójába. Hát lássák, mi is történik akkor, ha
megbízhatatlan kézbe kerül valami komoly dolog.
Clarissa a polgármester aranyóráját letette a padlóra, és fel-
emelt kalapáccsal mozdulatlanul állt.
– Néhány pillanatig még várnom kell. Az ilyen dolgokban nem
szabad sietni. Mindössze néhány másodperc.
A másodpercmutató kört írt le, s elérte azt az osztást, ami erre
a pillanatra még a világ teremtésekor előíratott. A kislány hirte-
len erőteljesen lecsapott kalapácsával a remek aranyórára.
 – Csak ennyi kell hozzá és kész! – mondotta. – Minden félel-
müknek vége. Nézzék, ott a járdán éppen most jelent meg
Blanche Manners kandúrja – pontosan ott, ahonnan hét nappal
ezelőtt eltűnt.
És a kandúr valóiban a járdán termett.
– És most induljunk a „Görbe sarok” felé, és nézzük meg, hogy
hogyan jelenik meg ismét az első tűzoltó vízkivevőcsap, miként
tér vissza.
Erre mindössze néhány percet kellett várniuk. A hidráns elő-
tűnt a semmiből s dübörögve végiggördült az úttesten.
– Most pedig megjósolom – jelentette ki Clarissa –, hogy min-
den eltűnt tárgy, eltűnése után pontosan hét nappal jelenik meg
újból.
A rémület hét napja véget ért. Az eltűnt tárgyak kezdtek
visszatérni.
– Honnan tudtad – kérdezte a polgármester a kislányt –, hogy
éppen hét nap elteltével térnek vissza?
– Mivel Clarence hétnapos Eltüntetőt készített. Én készíthet-
nék kilenc naposat, tizenhárom naposat, huszonhét naposat és
héteszendőset is. Jómagam éppen arra készültem, hogy tizenhá-
rom napos „Eltüntetőt” gyártsak, de ehhez a kartonkorongokat
egy kis ú szívéből vett vérrel kell megfesteni, és Cyrill minden
alkalommal, amikor mély vágást akartam rajta ejteni, elviselhe-
tetlen bömbölésbe kezdett.
– Valóban tudod, hogy miként kell elkészíteni ezeket a holmi-
kat?
– Természetesen. De még a hideg is kirázott arra a gondolatra,
hogy mi is történne, ha felelőtlen emberek kezébe kerülne ez a
titok.
– Én is remegek, Clarissa. De miért kellették neked a vegysze-
rek?
– A kémiai kísérleteimhez.
– A fekete bársony?
 – A babáim ruhájára.
– És a font kandiscukor?
– Hogyan merészelt beülni a polgármesteri székbe, ha még
ilyen egyszerű dolgot sem ért. Hát mit gondol, hogy kinek ké-
szül a kandiscukor?
– Utolsó kérdésem – jelentette ki a polgármester. – Miért kel-
lett kalapáccsal szétverned az aranyórámat?
– Ó-ó – felelte Clarissa –, hát a színpadi hatás végett!

(R. A. La erty írása nyomán:

„Szovremennaja Bibliotyeka Fantasztyiki”)
 Igor ROSZOHOVATSZKIJ:

AZ ÉLETELIXIR

Nem vagyok tolvaj. Nem a meggazdagodás kedvéért lopóztam

be ezekbe a barlangokba. Tiszteletreméltó uraságok fedezték fel
őket, azok a tudósok, akik engem és két társamat segítőnek fel-
fogadtak. Segítőjük azonban csak holnaptól leszek, ha megélem
a hajnalt. Ma viszont még a magam ura vagyok. A tiszteletre-
méltó uraságok hadd keressenek egy ideig engem – nem veszek
el semmi feleslegest, és semmit sem teszek majd tönkre. Sem
nekik, sem ügyüknek nem okozok kárt. Mentsen attól Allah!
Ha a legenda igaza bebizonyosodik, és ez valóban Ajramesz, a
királyok királya, a nagykirály sírjának bejárata, akkor ebben a
sírboltban hatalmas gazdagságnak, óriási kincsnek kell rejtőz-
nie. Én ebből jóformán semmit sem veszek el, a kevésnél is keve-
sebbet. Csupán csak annyit, amennyiből a városba vihetem a
gyermekeimet, és megmutathatom őket az orvosnak, igaz, még
egy kicsivel többet is el kell vennem. Annyit, amiből gyógyulá-
suk után Allah igazában jóltarthatom őket. Ha pedig valami
még megmaradna, azt odaadom a mullahnak, hogy bűneim bo-
csánatát Allahtól kikönyörögje.
Minden oldalról nyirkos kőfalak nehezednek rám, a sötétség-
ben valami csöndesen zizeg, suhog. Valami rosszat forral elle-
nem, s menedéket nyújt a velem ellenséges szellemeknek, meg-
engedi nekik, hogy elrejtőzhessenek benne, az őt borító sötét-
ben.
Félek tőlük, félek a kövektől és a sötétségtől. De ha meghátrál-
nék, a gyermekecskéimet ítélném könyörtelenül halálra. A be-
tegség olyan esendővé és csöndessé tette a kicsinyeimet, a sze-
müket pedig olyan hatalmassá és ékesen szólóvá. Még álmom-
ban is gyakran látom ezeket a szemeket, némán beszélnék ve-
lem, hol kérnek, könyörögnek, hol pedig követelődznek. És ak-
kor olyasmire is elhatározom magam, ami ellen protestál a lel-
kem.
A hátamra kötve cipelem a fáklyákat, ezekkel ablakot nyithat-
nék a sötétségbe, egy időre eloszlathatnám, a sarokba űzhet-
ném. De a fáklyát csak olyan esetben gyújtom meg, amikor el-
ágazik a barlangjárat, különben nem lesz elegendő világításom,
akkor, amikor igazán kellene. A legjobb az lenne, ha egyáltalá-
ban nem kellene használnom a fáklyákat. A sötétséget már rég
megszoktam, úgy, ahogyan sok mindenhez hozzászoktam már
életemben.
A barlang kiszélesedett. Könnyebben lélegzem, agyam is ki-
tisztul. Itt biztosan felszínre vezető kijárat van, vagy még in-
kább szellőző. Vajon miért vájták ki?
Az uralkodók kriptájában rendszerint sokféle csapda rejteget a
hívatlan vendégek számára halált.
Fáklyát gyújtottam. A lángja lobog – tehát nem tévedtem,
szellőzőnyílás van a közelben. Néhány kő emelkedik előttem a
magasba. A fogakra emlékeztetnek, amelyek készen állnak meg-
szorítani, szétnyomni az áldozatot. De miért látom ezeket a kö-
veket ennyire ijesztőnek, és mi az oka annak, hogy tekintetemet
egyetlen pont bilincseli le? Nem tudom levenni róla a szemem…
Igen, igen, már értem is, hogy mi benne a lényeges. Ott, a ha-
talmas kövek alatt szétlapított emberi csontváz, koponyája fe-
héren villog felém. Ahogyan rálépett arra a kőlapra, rázuhant
egy hatalmas kő. Én is ráléptem arra a lapra, de már nem várha-
tott reám. Már kapott egy életet zetségül, hűséges várakozásá-
ért jutalmul, alkalmasint ebbe a csapdába csak egyetlen áldozat
zuhanhat. A szerencsés siker bélyege van rajtam. De mennyi
csapda lehet még előttem? A leghatalmasabb nagykirály, a kirá-
lyok királya nem a nyomorultak, nem a szegények gyermekei
számára vitte magával gazdagságát a túlvilágra. És lehetséges,
hogy egy perc múlva már engem sújt a végzet. Vissza kell térni,
amíg még nem késő! Gyorsabban!
Úgy sietek, hogy a vállamat alaposan bevertem a kőbe. A gyer-
mekeim jutottak ekkor eszembe, elszégyelltem magam. Ha üres
kézzel lépek ki a barlangból, elpusztulnak. Most úgy látom őket,
olyan elevenen, mintha előttem állnának, testi valóságukban.
Hát nem csodálatos, hogy képesek vagyunk látni azt és azokat,
akik éppen távol vannak tőlünk? Az írástudók, a tanult emberek
tudnak erre magyarázatot mondani. Én is tanultam egy keve-
set, tudásom azonban csak annyira elegendő, hogy elcsodálkoz-
zam ezen a tényen. Ráadásul annak, aki szereti gyermekeit, egy-
általán nincs szüksége semmi tudásra. Ezért, hogy kigyógyítsa
őket…
De most már azt is tudom, hogy nem is a szeretet a lényeg.
Mert mit is ér a gyermekeim iránti szeretetem a nélkül a pénz
nélkül, amiből kigyógyíthatnám őket? Lehetséges, hogy a szere-
tet – az nagyon jó dolog, de önmagában csak a dalokban ér vala-
mit. Az életben még sok fűszer, sok körítés kell a szeretethez, s
ezek közül mind sokkal többet ér, mint a szeretet. Ezt az atyám,
a mullah és a feleségem anyja és sokan mások sokszor elmondo-
gatták nekem…
Eloltom a fáklyát – a sötétség birodalma tágas. Folytatom
utam a sír felé. Allah, a kezedbe, az irgalmadba adom magam!
Ha Allah nem menti meg az olyanokat, amilyen én vagyok, ak-
kor segítsen a Sátán! Ahhoz imádkozom majd, aki megment.
A testem már nem fáj, a kezem nem sajog. Elmúlt. És a fáradt-
ságot sem érzem többé. Az már bizonyos, ha megszámlálnám a
rovásokat, amelyekkel utamat megjelöltem, bizonyos, hogy már
száznál is többet számlálnék. Vajon képes leszek-e a segítségük-
kel megkeresni a kivezető utat?
Négykézlábra ereszkedem, kúszok… Valami azt súgja nekem,
hogy közel járok a célhoz. Karomat a mennyezet felé emelem,
felnyúlok, nem találom. Fáklyát gyújtok.
 Az árnyékom táncolni kezd, és minden irányban napfoltok
csillannak fel a fényre. De honnan került volna ide a Nap? Eh, te
nyomorult koldus, nem Nap ez, hanem arany. Mindenütt arany,
arany. Ládákban, arany karosszékek, kis gurák, ékszerek. Tö-
méntelen arany. A királyok királyának koporsóját aranylemezek
borítják, a koporsó tojás alakú. A lángnyelvek visszfénye sokszí-
nű tüzet lobbant fel. A legtöbb közöttük a sárga fénynyelv, a Nap
fénye és az aranyé. Sohasem láttam ilyen gazdagságot. Micsoda
boldogságot jelenthetett ennek birtoklása?
Nézem az arany ember gurácskákat és a szent állatok szobra-
it. Kezemet egy ládába merítem, és hallgatom, ahogy ujjaim kö-
zött a csengő-bongó eső átpereg.
Nevetést hallok, a kincsesházakban. Ki nevethet?
A láda mögé rejtőzködöm, hallgatózom… Csönd…
De most ismét felharsan a nevelés. De hiszen én nevetek! „Mi-
csoda szamár vagy! Hát vajon még sohasem hallottad a saját ne-
vetésedet” Nem, én sohasem nevettem még így!
„Állj! – mondom magamnak. – Térj észhez! Bolond, különben
véglegesen elmegy az eszed, eszelős bolond leszel. Vegyél annyi
aranyat, amennyire szükséged lehet, és fordulj vissza. Ne késle-
kedj! Semmit fel ne dönts, és ne szórj szét semmit. Nem enged-
heted meg magadnak, hogy – egy röfögő, tisztátalan állatra ha-
sonlítsál, amely sokkal többet pusztít, mint amennyit felfal. A
tudósok hadd találjanak meg mindent olyan állapotban, aho-
gyan volt. Álljanak úgy, ahogy álltak. Hiszen abban reményked-
nek, hogy egy olyan sírboltot fedeznek fel, amelyben nem jártak
előttük rablók. Hadd teljesüljenek a reménykedéseik!”
Körülnéztem. Hogy mibe is tegyem a ládából az aranyat? Ter-
mészetesen zsákot vagy tarisznyát nem hoztam magammal. Hi-
szen semmi sem bosszantja úgy fel a Sátánt, mint az emberi ma-
gabiztosság. Üres kézzel kell menni, mintha csupán ajándékot
várnál. Hiszen ha zsákot viszel magaddal, akkor nem találsz
semmit.
 A koporsó mellett közvetlenül egy kisebb edényt találtam.
Bőrfedél fedte. Levettem. Az edény torka öblös. Valamilyen söté-
tes folyadék fénylett benne. Bizonyara illatszer. A király testét
kenhették fel vele. De hát mit tehetek? A tudósok ezeket kényte-
lenek lesznek nélkülözni. A tiszteletreméltó uraságok ugyanis
annyi mindenféle illatos kenőcsöt láttak már életükben, a vesz-
teségük tehát kicsiny lesz.
Hova is önthetném, ezt a folyadékot? A tócsát észrevehetik.
Hiszen holnap sok ember tolong majd itt.
Az edény könnyű, és minden nehézség nélkül elvittem a legtá-
volabbi sarokba. Egy odút vettem észre – alighanem patkány-
lyuk. „Mi az ördögöt kereshetnek itt a patkányok? – nem tudom
miért, de ez az igazán fontosnak nem tekinthető gondolat for-
dult meg az agyamban. Hát persze: a királyok királya a túlvilági
életére sok-sok gabonát, búzát vihetett magával, biztosan egy
esztendő teljes termését. A patkányoknak pedig ez évszázadokra
is elegendő. De öntsük csak be a lyukba a kenetet, minél szapo-
rábban. Igyekezzünk visszamenni minél gyorsabban.” Az illat-
szert az odúba öntöm, azután megtöltöm az edényt aranypén-
zekkel, amelyek olyan örömet adóan csengenek…

– Tehát igazam volt – mondotta munka közben az egyik tudós a

másiknak, amikor a lelet kiváltotta izgalmuk már némileg csil-
lapodott. – A legenda igazolódott, Ajramesz sírboltja és kincsei
nem csupán mesék világában léteztek.
Beszélgetésüket ásók tompa koppanása kísérte. A barlang be-
járatát szélesítették a munkások.
– Csak félig van igaza – kezdte nyugodt hangon a másik a vi-
tát, és hosszú ujjú, ügyes kezével tovább folytatta a leletek osz-
tályozását. – Hiszen a legnagyobb kincset, a legfontosabbat – az
„életelixírt” hiába kerestük. A legenda pedig azt mondja: „De
minden gazdagságnál nagyobb kincse volt a rettegett Ajramesz-
nak az élet itala, amellyel az ormok emberei ajándékozták meg
az uralkodót. Egyetlen csöppje elég ahhoz, hogy a csata fáradal-
mai eltűnjenek, egyetlen korty – meggyógyítja a betegséget és
begyógyítja a sebeket, egyetlen csészényi – elegendő ahhoz,
hogy öt évvel meghosszabbítsa a roskadozó agg életét. Ennék az
italnak köszönhette a királyok királya, a legnagyobbak legna-
gyobbika, a legtündöklőbb nap a napok közül, a szeplőtelen Aj-
ramesz, hogy háromszáz meg harminc esztendőt élt meg. És, ha
nem unta volna meg az életet, akkor még ma is a dicső és híres
Ajramesz uralkodna…”
A kutató odalépett hozzá, és beszélgetőtársára nézett:
– Ezt a legendát is ismerem. Meglehetősen eredeti. Hiszen más
királyok a csatamezőn halnak el, ez pedig „megunta az életet”…
– És ha valóban így történt! – mosolyodott el a hosszú kezű,
ügyes ujjú, nézegetve a nem mindennapi szépségű briliánst,
amint felszikrázott a napfényben. – Képzeld el magadnak: há-
romszázharminc esztendő, és valamennyit – csatában, hadjárat-
ban, győzelmi menetekben, hatalomért vívott harcban és más
képtelenségekben kellett eltöltenie. És ismét, győzelmi mene-
tek, csaták… Hát nem lehet halálra unni az ilyen életet? Aho-
gyan a legendában van: „…És mondotta bánatosan az angyal:
»Miben reménykedtem? Sokaknak akartam hasznot hozni, pe-
dig csak egyetlen szörnyetegnek és zsarnoknak hosszabbítot-
tam meg évszázadokkal életét. Nem kaphatok bocsánatot.« De a
másik angyal így vigasztalta: „Ne keseregj, vérem. A zsarnok-
nak nem lesz öröme zsarnokságából. És eltelnek évszázadok, és
egy szeretettel telt szívű szegény ember találja meg az élet italát.
Az ital majd gyógyulást hoz neki és gyermekeinek…”
– Tehát még mindig azt állítja, hogy létezett az ital? Hisz az
életelixírben?
– Bizonyosan valami nagyon erős stimulátor volt. Ajramesz
életrajza alapján, ahogy azt a krónikák megőrizték, a király csa-
ládjában sarlósejtes vérszegénység dúlt, ez pedig öröklődő be-
tegség. A király vérei és nővérei kiskorukban elhunytak, de ő,
ha még elvetjük is a háromszázharminc esztendőt, megfelelően
hosszú ideig élt. Hiszen a felsorolt hadjáratok és hódítások időt
követeltek meg…
A tudós tökéletesen nyugodtan válaszolt, szándékosan gyel-
men kívül hagyva beszélgetőtársa gúnyos mosolyát. De az nem
tudta szótlanul várni a válasz végét.
– De hát ki lehetett az, aki olyan stimulátort hozott neki, ami-
lyent még a modern tudomány sem ismer? És kik lehettek ezek
az „ormok emberei”? Tán más bolygóról jött űrhajósok? Ez jelen-
leg divatos állítás – kérdezte vitriolos hangon.
– A divatos – még nem jelent hamisat – felelte végül is a lele-
tekről felnézve a tudós. – Egyébként papok is lehettek. Hát vajon
az ősi civilizációkról mindent tudunk? Minél többet megtudunk
róluk, egyre inkább elcsodálkozunk tudásukon. Képzelje el ma-
gának, hogy micsoda szenzáció lesz az Akadémiában, amikor
holnap jelentést teszek a leletekről…
Valaki ekkor megérintette a tudóst. Az egyik vezetőjük állt
előttük s félénken kérdezte:
– Uram, ön azt mondotta, hogy holnap a városba utaznak.
Nem vihetne magával engem és a acskáimat? Már mondtam
önnek…
– Igen, igen, emlékszem. Az orvoshoz kell menned. Rendben
van, magammal viszlek.

Jobb lett volna, ha nem utazom a városba. Hiszen addig volt re-
ményem – reménykedtem a legnagyobban, amiben ember csak
reménykedhet. Semmi az, hogy a reményem megcsalt – hiszen
ebben a csalárd világban mindenben csalatkozunk. De most
már reményem sincs. Az igaz, hogy az orvos ottfogta a aimat a
kórházban. Attól félek, hogy nem tudott ellenállni az aranynak.
Jól megjegyeztem a szavait, és különösen azt, ahogyan mondot-
ta őket: „A sarlósejtes vérszegénységgel szemben az orvostudo-
mány még erőtlen. Mindent megteszek, amit tudok. De nem va-
gyok isten.”
A homok csikorog lábaim alatt. A zsebemben megtapogatom
a pénzt. Ez minden, ami reményeim aranyából megmaradt.

A megdöbbentő patkányokat annak a falunak a lakosai fedezték

fel elsőnek, amelyek közelében egy esztendővel az előtt Ajra-
mesz sírboltját felfedezték. Ezek a rágcsálók szokatlan mozgé-
konyságukkal és falánkságukkal tűntek ki.
A zoológusok expedíciója azután kiderítette, hogy legalább öt-
ször hosszabb ideig élnek, mint a közönséges fajtársaik, sokkal
gyorsabban szaporodnak, és ezek a körülmények igazi csapássá
változtatták ezeket a patkányokat.
Megsemmisítik a vetést, megmarják és széttépik a háziszár-
nyasokat, még a kecskéket és a juhokat is megtámadják. Az ál-
lattan-szakértők hosszan vitáznak azon, hogy vajon válfajnak
tekintsék vagy sajátos új fajként kategorizálják-e ezeket a patká-
nyokat.

Igor Roszohovatszkij írása nyomán:

„Iszkatyelj”
 Vlagyimir RIBIN:

SZIMBIÓZIS

A szerkezetet hivatalosan Brjanov mérnök vibrogravitronjának

nevezték. Azonban a csillagközi űrhajón mindenki így becézte:
„Vibrocska”. Ezt az új készüléket, amit Brjanov már a csillagközi
expedíció folyamán konstruált, egyre többször vettek elő a „régi
jó öreg” rakéta-hajtóműves bolygójáró helyett. Túlságosan is ha-
talmas előnyöket nyújtott a „Vibrocska”: rendkívül nagy való-
színűséggel mindig a veszélytelen zónában, annak valamely
meghatározott pontjában függött. De még ennél is fontosabb
volt, hogy sem leszálláskor, sem felröpüléskor nem égette ki
maga alatt a bolygót. Az igaz, hogy a légkörben ultrahanghullá-
mokat kiváltó vibrációs tere megrémített minden bennszülöt-
tet, legyen az értelmes lény vagy csak állat, de senkinek és sem-
minek nem okozott bajt, sérülést…
Ez alkalommal is úgy döntöttek, hogy a „Vibrocská”-val vég-
zik a kutatást. A hatalmas csillagjáró űrhajó a bolygó stacionári-
us pályájára állt, naponta egyszer futotta meg útját, és ezért
egész idő alatt a fölött a térség fölött tartózkodott, amelyet a
„Vibrocska” majd megvizsgál. A „Vibrocska”, mintha csak űrlift
kötelén függne, függőlegesen ereszkedett alá a csillagjáróból.
Éjszakai sötétség borította az idegen, ismeretlen bolygót.
Maga Brjanov javasolta az éjszakai leszállást, és ki is tartott el-
gondolása mellett, azt állítva, hogy így veszélytelenebb. Usz-
tyancov, a mikrobiológus helyeselte is a tervet. És csak a legény-
ség harmadik tagja – Nyina Szuliko nyilatkozott úgy, hogy saj-
nálja a bolygó lakóit, akiket biztosan álmukból ver fel a repülő
vibrograviton zaja. Nyina pszichológus volt és csak azért került
az expedíció tagjai közé, mert kollégái ezt makacsul követelték.
A pszichológusok azért voltak e mellett, mert Nyina nemrégi-
ben veszítette el a kislányát – a csöppnyi Szonyecskát – és Nyi-
nát – érveltek –, ez biztosan megszabadítaná attól a sokktól,
amelyet az átélt események okoztak.
Amikor a vibrograviton háromszáz méter magasan függött a
felszíntől, eloltották a világítást. Az idegen bolygón hegyes szta-
lagmitok meredeztek a magasba, minden irányban elágazások
húzódtak a sztalagmitoktól. Valamiféle kemény és merev, össze-
fonódott, tömör korallképződményekre emlékeztető pókhálót
alkottak, pedig tulajdonképpen egy erdőség volt ez, eleven és
növekvő. Az elemző robotok szerint élettel telt erdőség ez.
Megkerestek egy nagy tisztást és újabb kétszáz métert eresz-
kedtek le, hogy közelebbről is megtekintsék a leszállás helyét. A
tisztást magas, rugalmas, hullámzó fű borította, és a fűből a vib-
rograviton által halálra rémített lények, madarak vagy holmi
hatalmas fura pillangók röppentek elő.
Brjanov megvárta, amíg a tisztás kiürült, majd lágyan leszállt
a géppel. A „Vibrocska” nyolc karcsú szétterpesztett lábára állt.
Ismét bekapcsolták a világítást, az űrrepülők pedig szinte odata-
padtak a világítóablakokhoz. Az ablakok mögött, átláthatatlan,
mozdulatlan volt az éjszaka, a hajnal még messze volt. Nyolc óra
múlva kel fel az itteni nap.
– Alvás, mindenkinek – adta ki a parancsot Brjanov. – A nappal
itt hosszú, sok munka vár ránk.
Befüggönyözték az ablakokat, bekapcsolták az elektromos al-
tatóberendezést, majd vízszintes helyzetbe döntötték a karos-
székek támláját. De azért így sem tudtak elaludni: izgatta őket
az idegen bolygóval való találkozás, az első találkozás, annyi sok
évvel a szülőbolygótól való búcsú után. Igaz, ezek alatt az évek
alatt a csillagjáró a kozmosz mérhetetlen távolságait szelte át, s
ezernyi ember szülőotthonává vált, ahonnan e pillanatban is
száz és száz szempár gyeli a „Vibrocská”-t, és még sokkal-sok-
kal több készülék.
 Nyina úgy érezte, hogy mégiscsak elaludhatott, mivel, amikor
felpillantott, Brjanovot látta, amint könnyű védőruhában a kijá-
rati nyílásnál állt.
– A nyomás 202 650 pa-nál kevesebb – magyarázta bűntuda-
tos hangon Brjanov –, a levegő összetétele majdnem olyan, mint
a földié. Valamennyi veszélyelemző abszolút biztonságot mutat.
A veszély értéke: zéró.
– Egy parancsnok nem szegheti meg az előírások parancsát –
hallotta, ahogy Usztyancov Brjanovot korholta.
– Szó sincs szabályzatsértésről – hárította el a vádat Brjanov
nyugodtan, vidáman és szinte játékosan. – Az égvilágon nem
sértek meg semmi regulát. Először is, bizonyos esetekben lehe-
tővé teszik a parancsnoknak is, hogy saját belátása szerint el-
hagyhassa az űrhajót, ha úgy látja szükségesnek. Másodszor,
nem én vagyok, hanem te leszel a parancsnok, mivelhogy he-
lyettem te maradsz itt.
– Ha így áll, nem engedélyezem…
– Ej, ej, várj csak. Te majd akkor leszel parancsnok, ha én már
kiléptem a „Vibrocská”-ból.
– Ha így áll, akkor ha kiléptél, majd megparancsolom neked a
visszatérést, rögtön, ahogy elhagytad a gépet.
– Várj csak – nyögte zavartan Brjanov, akit ez a megzavarha-
tatlan formalitásáradat meghökkentett. – Jobb lenne, ha a védel-
mező robotokat gyelnéd, ne engedd, hogy holmi kicsinységek
miatt szétszóródjon a gyelmük.
A zsilipajtó „vérszomjasat” cuppantott, miután kiengedte
Brjanovot. Halk sziszegés, s a légnyomás kiegyenlítődött. Azu-
tán zajtalanul leereszkedett a külső borítás egy része, és az egyik
lábnál megnyílott egy ovális nyílás. Csengő zajjal kifordult belő-
le a szétnyíló lépcső, majd a láb mellett a sűrű fűbe zuhant a
vége. A nyolc lábat csak gyengén világította meg a lépcső fénye.
A lépcső ingadozott és csikorgott, mialatt Brjanov leballagott
rajta. Egy másik nyílásból kábelen kiesett egy szabálytalan ezüs-
tös gömb, a lépcső aljánál megfordult, s lenyomva a füvet, két
félgömbbe hullott, és fonákjára fordult. Máris ott állt egy anten-
náktól és sugárvetőktől tüskés robottestőr.
– Az analizátorokkal mi van? – kérdezte Brjanov.
– Nincs változás – dörmögött fülébe Usztyancov hangja.
– Ne bámészkodj el parancsnok, ha valamit találsz!
Brjanov felnevetett, de maga is meglepődött rajta, önkéntele-
nül visszaemlékezett „A boldogság bolygó”-jára, a gyermekme-
sére, amelyről az űrhajósok – állítólag – sehogy sem akartak tá-
vozni.
Térdig állt a fűben, várt, amíg szeme megszokta a sötétséget.
Most már látni kezdte az erdőnek a csillagos ég hátterében kiraj-
zolódó gerincét. Az erdőben időről időre itt és ott különböző szí-
nű gyenge fényecskék villantak fel. Arrafelé indult, amerről
több fényecskét látott, és füle elkapott valamit, ami tán lélegzés,
tán sóhaj lehetett. A tüzecskék kezdték szaporán kialudni, majd
hirtelen, egyszerre valamennyi kihunyt. Ámde a robot narancs-
szín jelzőfénye nem pislogott, megbízhatóan jelezte az utat.
Brjanov erre továbbhaladt, s úgy érezte, hogy egészen földi
módra dörzsölődik a lábához a magas fű.
– Ne kezdj lelkesedni – hallotta Usztyancov gyelmeztetését.
– A lelkesedés az ember megkülönböztető jegye – felelte szelí-
den Brjanov. De azért megállt. És a robot ugyancsak megállt, de
mindjárt gyorsabban mozgatta antenna-füleit, nagy gyelem-
mel tanulmányozva a teret. Ez a mechanikus testőr mindenre -
gyelmeztetni tudott: az elektromos töltések veszélyes tömörülé-
sére, a talaj olyan feszültségére, amely földrengéssel vagy hegy-
omlással fenyeget, sőt még arról is beszámolt, hogy bármilyen
állat mennyire van támadó kedvében. Hiszen a bioenergetikai
potenciálok megváltozásában az agresszivitás minden etapja
megnyilvánul.
Volt ebben valami testet-lelket eltöltő, elragadó öröm, így ma-
gányosan álldogálni egy idegen bolygó felszínén. Semmi sem
történt, de azért mégis telve volt a lelke csodálkozással, ő volt az,
aki először állt szemben a bolygóval, s az első kutatónak ezt az
érzését Brjanov semmivel sem cserélte volna fel.
És ekkor váratlanul felnevetett valaki, a legközönségesebb ne-
vetést hallotta, csöndeset, talán még feszélyezettet is. Így kun-
cognak a lányok, akik már a felserdülés titokzatos erejének ha-
talmába kerültek ugyan, de még félnek teljesen átadni magukat
ennek az érzelemnek.
Állati bömbölés, kisülés száraz zöreje, a természeti elemek
üvöltése nem ijesztette volna meg Brjanovot annyira, mint ez a
halk, alig hallható kacaj. A félelmetesre készen állott, de ez a ne-
vetés mintha valahonnan, valakinek a legvédtelenebb és legrej-
tettebb érzéseiből tört volna elő. Mintha valami titokzatos köl-
csönkapcsolat lépett volna fel. Valaminek fenyegető előérzete
fogta el, a nyugtalanság behatolt a tudatalattijába.
– Mi történt? – kérdezte nyugtalankodva Nyina. – Az elem-
zők…
– Semmi különös – vágta el az asszony nyugtalan kérdezőskö-
dését Brjanov. – Csupán valaki nevetett.
– Mit csinált?
– Kuncogott – válaszolta tettetett dühvel Brjanov. Ismerte ma-
gát, jól tudta, hogy „lelki pánikjától” csak úgy tud szabadulni, ha
alaposan felmérgesíti magát.
Azután csönd lett. Brjanov még ment előre egy keveset és is-
mét megállt, a sötétséget fülelte. Valahogy természetellenes
volt a helyzet egy ilyen hatalmas bolygó esetében: se egy hang,
se egy szellő.
Aztán ezt a csöndet megtörte egy hang, egy alig hallható
hang, nem is sírás, nem is nyögés hangja. Valahonnan a háta
mögül hallotta. Brjanov megfordult. A vibrogravitron bosszú lá-
baival holmi fénylő potrohú hatalmas pókra emlékeztette. A
nyögés onnan, a készüléktől hallatszott.
– Mi van veletek? – kérdezte.
 – Nem történt itt semmi – felelte Usztyancov.
– Valaki sír.
– Sír? Valamiféle madár röpült ide nemrég. Lehetséges, hogy
az a síró?
A robot sugárzóit legyezőszerűen mozgatva a vibrograviton-
hoz siklott.
– Megállj! – adta ki a parancsot a maga nyugodt modorában
Brjanov és saját maga indult a berendezéshez, lassan lépegetve a
fűben. Annyira vonzotta az a gondolat, hogy a madarat nem
szabad elijeszteni, hisz ez lesz az első élőlény, amit a határtalan
űrben tett sok-sok esztendős utazás után megpillanthat.
Hamarosan meg is pillantotta. A madár az egyik támasz mel-
lett vergődött, hol egész testével hozzátapadva, hol meg nyögve
fel-felreppent a gyengén megvilágított kijárati nyílás irányában.
A vergődésből valami törvényszerű, logikus cselekvés sugárzott.
Amikor közelebb ért, alaposan meg is nézte azt a lényt: a ma-
dár nagy testű volt, széles pillangó-szárnyakkal. Amikor szár-
nyait összehajtogatva kihúzta magát a támasz mellett, akkor
meglepően hasonlított egy félméteresnél alig nagyobb plasztik-
babára.
– Légy szíves – utasította Brjanov Usztyancovot –, emeld fel
egy kicsit az ötödik támaszt, összenyomtuk a fészkét.
Amikor a támasz megremegett, a madár elugrott, de nem re-
pült el, hanem továbbra is ott állt egy kissé elhúzódva, szárnyát
felemelve és mancskezecskéit a mellén összetéve, és feszülten
nézte, hogyan kúszik ki a talajból az a ragyogó hosszú szonda.
Azután a gödröcskéhez rohant, és görcsös erőlködéssel kapa-
rászni kezdett benne, majd hirtelen hangos, kétségbeesett kiál-
tással Brjanovhoz rohant. Brjanov nem tudott elugrani, sőt még
arra sem maradt ideje, hogy rágondoljon, hogy el kellene ugra-
nia, amikor a robot bénítósugárral már le is ütötte a madarat. A
robot azután odagördült a talajban maradt lyukhoz.
 – Fészek – mint mindig, most is idegennek tűnő, szenvedély-
mentes hangon szólt. – Üres fészek.
– Üres? – csodálkozott Brjanov.
A robot semmit sem felelt, mivel sohasem ismételte meg azt,
amit már elmondott.
A madár a hátán feküdt, szárnyát széttárva. Egyik szárnya -
camodottan hevert, és szemmel láthatólag el is tört. Ahogy fölé-
hajolt, Brjanov már tudta, hogy ez a valami sem nem madár,
nem is pillangó, hanem valamilyen csupasz rózsás bőrű lény,
amely meglepően hasonlít egy bábura, csak éppen szárnyai is
vannak, nemcsak karjai, olyan, mint egy kicsiny kerub. Ilyene-
ket eddig csak a régi földi festmények reprodukcióján látott.
Gyengéd, lágy arcocskája leginkább egy gyermekére emlékezte-
tett.
– Hozzad, hozzad! – hallotta meg Nyina izgatott sürgetését.
– Miért?
– Hozzad be – ismételte az asszony makacsul. – A szárnya eltö-
rött, meg kell gyógyítanom.
És ezzel a fedélzeti nyílásból már elő is zuhant a teheremelő
platform. Brjanov óvatosan karjába emelte ezt a különös lényt;
meglepően könnyűnek bizonyult. Ráfektette az emelőlapra.
Megvárta, hogy a lap eltűnjön a fedélzeti nyílásban, és csak azu-
tán kezdett ráérősen fellépkedni a lépcsőn.
Miután átment az egészségügyi kezelésen és megszabadult az
űrruhától is, végül átléphetett a berendezés magas küszöbén.
Most látta meg, hogy Nyina védőruhába öltözötten már az elkü-
lönítőben van s az asztalra terített madár fölé hajol.
– Csak gondold el – kezdte magyarázni Nyina –, egészen gyer-
mek még. Majdnem olyan, mint az én Szonyecskám…
Simogatta a hártyás szárnyacskákat, a parányi kezecskéket és
zokogott.
A madár kinyitotta szemét, riadtan körülpillantott, remegni
kezdett. Nyina visszatartotta, kedveskedve simogatta a fejét,
gyöngéden lenyomta az asztalra, a madár fejét lágy rőtes ne-
mezre emlékeztető valami borította. Nagyon értelmesen nézett
és gyengén, de rémülten csipogott.
– Engedjetek el – szólalt meg váratlanul a robot.
– Mit akar ez? – csodálkozott Brjanov.
– Ne faljatok fel. Sok-sok rózsaszín gyümölcsöt hozok cserébe.
– Hát te mit fecsegsz?!
És akkor agyába villant, hogy lám, a robotba beépített sok-sok
képesség között a rapid nyelvanalizáló-készség is ott van. Az ex-
pedíció sok évtizedes munkája alatt ezt használni még egyetlen-
egyszer sem kellett. Hiszen sok bolygón találtak élőlényeket, de
még sohasem bukkantak értelmes lényekre.
– Tehát őt is megérted?
– Ugyanúgy, mint magukat…
E pillanatban a madár ismét vergődni kezdett, kitépte magát
Nyina kezéből.
– Meg tudnád mondani neki, hogy nem kell félnie tőlünk?
A robot látható élvezettel kezdett csicseregni. A madár felha-
gyott a vergődéssel, és meglepődve bámult Nyinára fejét forgat-
va, mert nem tudott rájönni, hogy ez a hang honnan is jön. Azu-
tán csöndesen felcsipogott, panaszkodva, dallamosan. A robot
egy pillanatig hallgatott, fütyörészni kezdett, s ezt Brjanov csak
altatódalnak tudta értelmezni. A madár válaszként ugyancsak
fütyörészett. Egy percig, kettőig, háromig, így duettben fütyö-
résztek.
– No? – Brjanov nem tudta szótlanul kivárni a robot magyará-
zatát.
– Mindent megmagyaráztam neki – felelte a robot.
– Most légy szíves és magyarázd meg nekünk is.
– Azt gondolja, hogy uhák vagyunk.
– Kik?
– Pontosabban mondva uhhák – azok, akik felfalják az ajokat.
– Képes vagy emberien megmagyarázni nekünk a helyzetet?
 – A robotok mindent tudnak.
– Akkor légy szíves.
– Éspedig mit?
– Elmesélni – robbant ki a türelmetlenség Brjanovból –, hogy
miről beszél ez a madár.
– Attól fél, hogy megesszük. Az uhhák, ahogyan a zzumik,
vagyis a zümmögők mondják, megeszik a beteg ajokat, és emiatt
örömben élhetnek az ajok.
– Hát ezek a zzumik vagy zzumok, vagyis zümmögők mifélék?
– Odúlakók, holmi szolgafélék. A zümmögők lágy odúcskákat
készítenek az ajok számára, és kedves dalocskákkal altatgatják
őket. Míg az ajok hálából a fák csúcsáról rózsaszín gyümölcsöket
hoznak a zümmögőknek.
– Kérdezd meg tőle, hogy vajon hasonlítunk-e mi azokra az
uhhákra?
A robot csicsergett egyet, a madár felelt, és megint hosszan
magyarázkodtak egymás között, mintha csak egymásnak éne-
kelgettek volna.
– Egyetlenegy aj sem látott még uhhákat. Csak a zümmögők
ismerik őket – magyarázta végül a robot az embereknek.
Brjanov végiglépkedett a lágy padlón, és elgondolkodva állt
meg a világítóablak előtt, amely mögött már kezdett fehérleni a
hajnali szürkület köde. Mennyit álmodoztak az idegen értelem-
mel való kapcsolatfelvételről?! Képeket festettek az ünnepélyes
találkozásról, amint egy stacionárius szputnyikpályán két űrha-
jó összekapcsolódik, és mesebeli városokat is megálmodtak a
festők. És minden alkalomra kidolgozták az idegenek esetleges
agressziója elhárításának módozatait. Amint látjuk, messzire el-
tértek ezek az álmodozások az első sci- írók fantáziálásától, a
világok harcáról, de a szerető és szerelmes Aeliták képétől is el-
távolodtak.
És most – vajon örülhetnek-e az idegen értelemmel való talál-
kozásuknak. Örülni? Nem hozott örömet. Értetlenséget és meg
nem értést hozott, és hiába a rengeteg utasítás, amelyeket ha-
sonló esetekre dolgoztak ki, most mégsem lehet tudni, hogy mit
is kéne tenniük. A szabályzatok tiltják, hogy bármiféle bajt
okozzanak a bennszülötteknek. De már a leszálláskor szétrom-
bolták az egyik aj odúját vagy másként fogalmazva: otthonát,
azután, a lényeget nézve túszként tartják fogva. Igaz, ezt a ma-
darat valóban nem engedhetik el azonnal, előbb helyre kell hoz-
ni a szárnyát. És azért is tartani kell, mert hírét viheti szétzúzott
fészkének: ez pedig azt a primitív társadalmi értelmet tekintve,
ami ezeknél a beszélő madaraknál kifejlődött, egyáltalán nem
veszélytelen. Ráadásul a bennszülöttek kezdetleges értelme –
Brjanov megkockáztatta ezt a gondolatot –, jogot ad ahhoz, hogy
ne ceremóniázzon, és hogy arra is felhasználja a túszt, hogy mi-
nél többet megtudjon erről a különös közösségről: ajok–zümmö-
gők–uhhák…
– Hadd aludjon egy keveset – javasolta Usztyancov. – Alszik és
megnyugszik. Mi pedig addig körülnézünk. Már pirkad.
Az elektromos altató monoton suttogása egy pillanat alatt el-
altatta a madarat. Nyina határozottan megtagadta, hogy magá-
ra hagyja védencét, ezért Brjanov és Usztyancov együtt mentek
ki a „Vibrocská”-ból. A hajnal egy ifjú művész fölényes nemtörő-
dömségével rkálta tele az eget. Egymásba olvadtak a buja szí-
nek, és valahogy furán pislogtak, örömteli, de nyugtalan érzése-
ket váltva ki. A hajnalban aztán az is kiderült, hogy az itteni dús
fű nem zöld, hanem sápadtszürke. A sztalagmitfák a kezdődő
hajnal sugaraiban az erdő alján szivárványszínben játszottak,
mintha csak belülről lennének kivilágítva.
Ahogy az előírás megszabta, a „Vibrocská”-t az előttük szaladó
robot nyomában lépkedve körüljárták. A másik robot, Usztyan-
cov hűséges dajkája zárta be a menetet. Utóvédként.
A tisztás üres volt. A fű között sok odút láttak. Belül lágy ne-
mez bélelte ki őket, nyilvánvalóan az ajok otthonait látták, a tu-
lajdonosaikat azonban elűzték a gravitációs tér pulzációi. Egy
helyütt az elöl szaladó robot mozdulatlanul állva maradt, an-
tennáit felemelve. Azután lassan, oldalazva megindult előre.
Egy fekete, szinte kiégett foltot kerülgetett a fűben. Brjanov a si-
sakjába montírozott parányi képernyőre pillantott, és már látta
is azt, amit a robot nézett: a fekete foltocska közepén egy tölcsé-
res nyílás volt, az alján egy odú tűnt elő. Az odú mellett két ha-
talmas fekete bogár szorgoskodott, mintha csak selyemszövők
lennének, a mozdulatlan ajt gyorsan bábburokkal szőtték be. Az
aj élt, sőt, úgy tűnt, hogy tetszik neki ez a mesterkedés: a gyer-
mekes lehunyt szemű arcocskán mosoly bujkált.
A bogarak, megpillantva a robotot, egy pillanat alatt betaszí-
tották az odúba a bábot, és eltűntek.
– Nohát, ezek az uhhák – jelentette ki Usztyancov.
– Aligha – oldalról továbbra is a kis képernyőt nézve Brjanov az
odúhoz ment. – Aligha – ismételte – az uhháktól félnek, de ez
itt…. Láttad az arcát?
– Így alszik…
– Vagy hipnotizálták.
– Csak azt ne mondd, hogy elvarázsolták…
– Hogy az ember mit él át a halála előtt? A holtak erről nem
mesélnek, az élők pedig nem tudhatják. Egy azonban biztos: az
ember, ha haldoklik, nem örvend. Ez pedig…
– Honnan veszed, hogy a bábburokba kerülés itt a halál?
– Valóban – lepődött meg Brjanov. Most ugyanolyan értelmet-
lennek tűnt számára ez a gondolat, mint korábbi magabiztossá-
ga. Miért is gondolt éppen erre? Analógia alapján? És az aj kedve-
sen mosolygó arcának miért éppen a gyönyört kellett volna kife-
jeznie?…
„Minden érthetetlennek riadalmat kell keltenie” – ezt mondta
az űrhajózás egyik alapparancsolata. A nyugtalankodás arra ser-
kent, hogy keressük a magyarázatát. Brjanov azonban nem ér-
zett semmiféle riadalmat. Csupán egyetlen érzés töltötte el – az
örömteli kíváncsiság. Mint a gyermekkorban, amikor még nem
született meg az emberben az izgalom, amikor csak egyetlen
vágy tölti el – mindent megérinteni, megsimogatni, kipróbál-
ni…
Az odú közönséges odú volt, semmi különlegességet nem
ígért. Vártak egy kis ideig, ezalatt a robot talajmintát vett, és to-
vábbhaladtak az erdő felé.
Az erdőaljig nem maradt csak háromszáz méter, amikor ezek-
nek a meghökkentő fáknak hirtelen felragyogott a koronája, és a
szivárvány minden színében tündökölni kezdett. Brjanov körül-
nézett és megpillantotta a közeli látóhatáron a hajnal málna-
színpiros gombáját: már felkelt a nap. Amikor ismét az erdőt
nézte, a lebegő madarak távoli pontjait pillantotta meg a fák ko-
ronája fölött. Abban a mértékben, ahogy a nap emelkedett az
égen és jobban megvilágította az erdőt, egyre több madár röp-
pent fel.
– Nini, nézzed csak – kiáltott fel Usztyancov. Az erdő fehérlő
falára mutatott, valahová a megvilágított csík alá. És akkor Brja-
nov maga is megpillantotta az ajok tucatjait, akik úgy gubbasz-
tottak a fák ágas-bogas lombos ágain, mint a Földön a baglyok
szokták.
Megálltak és várni kezdtek. A robot előbb előregördült, majd
egy helyben topogott, antennáit mozgatva, azután ismét lassan
előrenyomult. A fán ülő ajok nézték, de nem mozdultak, nem is
moccantak. Brjanov alig várta, hogy a nap jobban megvilágítsa
őket, hogy közelebbről is szemügyre vehesse az ajokat. De amint
az egyenes sugarak végigcsúsztak azokon az ágakon is, amelye-
ken az ajok ültek, a madarak nyomban megmozdultak, és egy-
más után, mintha csak katapulttal lőtték volna ki őket, kezdtek
felröppenni. Széles szárnyukkal csapkodva, egyre magasabbra
szárnyaltak, bukfenceket hánytak a levegőben, örömtelien cir-
pegtek, mint a tücskök, és csicseregtek, csipogtak, rá se hederít-
ve az emberekre.
 Ekkor Brjanov riasztó zümmögésre gyelt fel: a csillagjáró ke-
reste a szputnyikpályáról a vibrogravitron parancsnokát.
– Mi történt? – hallotta Toman, az ügyeletes rádiós kormányos
kérdését.
– Itt minden rendben.
– A „Vibrocska” eltűnt!
– Hogyhogy eltűnt? Ott áll.
– Te látod, én azonban nem.
– Nyomban tisztázzuk.
A parancsnok Nyinát hívta, aki a „Vibrocská”-ban maradt,
ámde Nyina nem válaszolt. Ez különös volt, mivel testőr-robot-
jának minden körülmények között válaszolnia kellett volna.
A szabályzat úgy írja elő ilyen esetekben, hogy bármilyen
munkát is végeznek az űrhajósok, abba kell hagyniuk, és min-
den asztronautának haladéktalanul vissza kell térnie a helyére.
De isten tudja, hogy miért, sem Brjanovban, sem Usztyancov-
ban nem ébresztettek a történtek nyugtalankodást. Csak össsze-
néztek, és kényelmesen odabaktattak a „Vibrocská”-hoz, és a
kapcsolat különös megszakadásán tűnődve, közben próbálták
megfejteni, hogy mi is történhetett.
Csak miután már bejutottak a vibrogravitron belsejébe, s be-
zárták a fedélzeti nyílást, akkor kezdtek megijedni, saját eddigi
nyugodtságuk miatt. Gyorsan felülvizsgálták a készülékeket:
minden a helyén volt. Csak Nyina meg a robotja hiányzott. És a
madár is eltűnt. A karanténrészleg mindkét ajtaja tárva-nyitva,
ezt pedig szigorúan tiltja a szabályzat.
Néhány percig vártak, amíg a robotok becsúsztak a saját fedél-
zeti nyílásukba, és a vibrogravitron felhúzva a támaszait, fel-
emelkedett, és vagy fél kilométernyi magasban függött a tisztás
fölött. Felülről jól megszemlélték az egész mezőt. De sem Nyi-
nát, sem a robotját nem látták sehol. És ami különösen megdöb-
bentő volt, egyáltalán nem tudták észlelni a működő robot kisu-
gárzását.
 Brjanov bejelentette az űrhajónak Nyina eltűnését, és azt is el-
mondta, hogy bármilyen furcsa is, de az történt, hogy őbelőle
magából is eltűnt a nyugtalanság, az aggodalom érzése. Egysze-
rűen nem is tudja, hogy mitévő legyen, beszállni és átkutatni a
tisztást értelmetlennek tűnt, míg Nyina nélkül teljességgel lehe-
tetlen a visszatérés.
– Függjél! – adta ki Toman a parancsot. – Képes vagy rá?
– Ameddig csak kell. De mit várhatunk ettől?
– Még előbb elemeznünk kell a készülékeitek küldte anyagot.
Várjál.
A napsugarak fényében a rét egyenetlennek és tarkának tűnt.
Sok-sok fekete kopár folt tarkította, a közepén tölcsérrel. És
ugyancsak sok alacsony, gömbölyű halmocska is emelkedett
mellettük, akkorák éppen, mint a tar foltok. A tölcsérek és a
dombok összetételében valami törvényszerű érződött, de hogy
milyen törvényszerűségnek engedelmeskedve alakult így a
helyzet, azt Brjanov nem tudta megérteni.
– Négyszáztizenhét tölcsér – súgta a robot –, és pontosan
ennyi a domb. Egyenletesen oszlanak el, egyetlen dombpár
azonban kivétel, azok, amelyek a mező keleti szélén láthatók.
– A nagyságuk? – kérdezte Brjanov.
– Egyformák. Megint csak az a pár a kivétel…
Azon a képernyőn, amely az űrhajóval tartott kapcsolatot
szolgálta, megjelent Toman arca, s már hallották is, amint ma-
gyarázta, hogy Nyinával láthatólag nem történt semmi vesze-
delmes dolog, nem fedezték fel stresszállapotot. Robotját a belső
kapcsolattartásra állította, még az előtt, hogy elhagy ta volna a
„Vibrocská”-t. Saját akaratából ment ki…
Ez a magyarázat Brjanovnak nem adott semmi felvilágosítást.
Ha a saját akaratából ment ki az asszony, akkor ugyan miért
hagyta nyitva az elkülönítőt?… Csak egy vigasztalta, az emb-
erőrző robot, a robottestőr, veszély esetén, sőt már a legkisebb
élettani elváltozás esetén is, a kapcsolatkeresés minden fajtáján
jelentkezik.
Tehát várni kell?! Várni, mindaddig, amíg Nyinát tényleges
veszély nem fenyegeti! Brjanov képtelen volt megbékélni evvel a
helyzettel.
– Úgy gondolom, ki kell ugranom a „Vibrocská”-ból, és a foná-
lon leereszkednem a talajra – mondotta Usztyancovnak.
– Meg kell kérdezni előbb az űrhajót.
– És ha megtiltják?! Akkor így függünk majd, és örökéletig így
várunk?!
Brjanov jól tudta, hogy amit tenni akar, az önkényeskedés. Sőt,
még azt is világosan tudta, hogy egyáltalán nem nyugtalanko-
dik a viselkedése miatt. Pedig már ennek egymagában is fel kel-
lett volna ébresztenie a veszély érzetét. De valahogy agyának
minden sejtjét elhomályosította ez a különös és nagy-nagy lelki
nyugalom. Az érzései – az értelem hűséges segítőtársai és ser-
kentői – „elernyedt apátiában úszkálták”, úszkálnák valahogy
úgy, ahogy a konzervált élő szervezetek lebegnek az édes tápol-
datban.
– Először azért még küldjük ki csak a robotot – javasolta Usz-
tyancov. – Aztán majd meglátjuk.
A robot, minden végtagját szétterpesztve, akárcsak a pók a
pókszálon repült lefelé, maga után gombolyítva a vékony, szinte
láthatatlan szálat. A fűbe ereszkedve egy helyben topogott egy
kicsit, majd spirált leírva futott, egyre szélesebb körben kerülve
meg a tisztást, útközben bekukkantott minden tölcsérbe, és
megállt a dombocskákon is, nevetségesen ugrálva rajtuk, hogy
így jobban szondázhassa a talajt. Most olyan kis úra hasonlí-
tott, aki megszabadulván a felnőttek gyámkodásától, siet minél
többet megtudni a világról, mielőtt vissza nem rendelik. Min-
dent, amit négy szemével látott, amit lokátorainak sugaraival és
jelzőreléivel megtapogatott, amit csak elemzett, az mind ott lát-
szott a „Vibrocska” sok-sok képernyőjén, rengeteg műszerének
displayéin.
Brjanov a képernyőfal előtt állt, szemét sem vette le róla. Usz-
tyancov látszólag közönyösen ült mellette. Mindketten hallgat-
tak, saját érzéseiket elemezték, hogy majd erre az elemzésre
építve, felébresszék önmagukban a nyugtalankodás érzését. A
készülékeken impulzusok száguldottak, a jelzőnyilak ide-oda
lengtek, mutatók fénylettek fel, de semmi sem utalt arra, hogy
bármi eltérés is lenne a normális helyzettől. Mintha még a ké-
szülékeket is megfertőzte volna ez az idiotizmusig menő lelki
nyugalom. Csak a polidisplay emlékezősejtjeiben úsztak és vál-
toztak a képek.
Az erdő felett ajok lebegtek, ezek a pillangókra hasonlító ma-
darak, fel sem gyelve a mezőn szaladó robotra. De a robot most
az erdőhöz közeledett, és egyik aj a másik után röppent az erdő-
szélhez. A robot meghátrált, és erre a madarak maguk mintegy
parancsra elrepültek, nyomban elvesztve a robot iránti előbbi
érdeklődésüket. Ez volt az első felfedezés: van egy láthatatlan
vonal, amely mögött az ajok területe kezdődik. A robot cikcakk-
ban futkosott az erdőszélen, ellenőrizve, hogy vajon mindenütt
létezik-e ez a vonal? Az egyik kis képernyőn, azon, amely az
egész mezőt ábrázolta, kirajzolódott egy szinte egyenletesen
futó fényes sáv. A következő felfedezést maga Brjanov tette meg,
fel gyelve arra, hogy ezen a sávon túl nincs egyetlen tölcsér és
egyetlen domb sincs. Ez csak egyet jelenthetett, éspedig azt,
hogy a réten határvonal van: az erdő és a hozzá vezető megköze-
lítő út – az ajok területe, a mező – a fekete bogaraké.
Brjanov megszokta, hogy bármiféle információt nagyra be-
csüljön, úgy vélve, hogy szükségtelen információ egyszerűen
nincs is. Most azonban nem akármiféle információra volt szük-
sége, hanem olyanra, amely Nyina megtalálásában segítségére
van.
 – Menj az erdőhöz – sürgette a robotot. – Kíséreld meg az ajok-
kal való beszélgetést.
A madár-pillangók, amint a robot átlépte a „tiltott övezetet”,
az erdőszélhez tódultak. Egyesek a virágoktól szakadtak el, má-
sok az ágaktól, és siklórepülésben suhantak lefelé, majdnem
megérintve a robot magas antennáját.
– Mi más világból jöttünk – csicseregte bevezetőül a robot. – Jó
szándékaink vannak, nem okozunk önöknek bajt…
– Uhhák, uhhák – sápítoztak, a pillangó-madarak visszarepül-
ve. – Az uhhák is azt mondják, hogy nem akarnak rosszat tenni
velünk!…
Brjanov és Usztyancov összenéztek. Még a robot monoton for-
dításából is kiérződött, hogy az ajok mennyire félnek az uhhák-
tol.
– Nem vagyunk uhhák – fütyörészte nyugodtan a robot a vá-
laszt –, de hiszen láthatják, hogy nem vagyunk uhhák.
– Az uhhákat senki sem látta – hangzott a válasz. – Akik mégis
meglátták őket, azok meg is haltak. Csak a szolgáink, a zzum-
mok, a zümmögők pillanthatják meg őket, anélkül, hogy a halál-
tól kellene félniük.
– De hisz valamennyien élnek még, noha látnak engem. – A ro-
bot a legkézenfekvőbb ideába kapaszkodott. – Tehát mi nem va-
gyunk uhhák.
Az ajokat szemmel láthatóan meghökkentette ez az egyszerű
logika. Nyugtalankodva röpködtek az erdőszél fölött és fülsike-
títő zavaros fütyörészésbe fogtak. Végül egyikük odarepült, és
félelem nélkül leszállt a robot sugárvetőjének csövére.
– Ha önök nem uhhák, akkor miért nem bántották magukat a
zzummok? Hiszen senkit sem engednek erre a rétre.
– De hiszen önöket is odaengedik.
– De csak éjszakára. Ilyen a törvény. Éjszaka azokban az odúk-
ban alszunk, amelyeket a zzummok készítettek, és ők védelmez-
nek minket az éjszaka vadászó erdei vadállatoktól. Az uhhák pe-
dig hajnalban érkeznek, és mindenkit elhurcolnak a barlangja-
ikba, aki meghalt, mindenkit, aki nem repült el.
– De hisz ez nagyon érdekes – énekelte a robot, az űrhajósokat
meglepve, a gépekre annyira nem jellemző diplomata viselkedé-
sével. – Egy más alkalommal, igazán nagyon szívesen beszélge-
tek majd önökkel erről a témáról. De most szeretnék találkozni a
törzsfőjükkel, a törzsfőnökkel.
Az ajok nem értették, hogy mit is akar. Csicseregtek, egymás-
nak fütyülgettek.
– Mi is az a törzsfőnök?
– De hát csak van maguknál olyan, akit a legfőbbnek, akit az
elsőnek tartanak, akinek mind engedelmeskednek?
– Mi mindenkinek engedelmeskedünk, mindenkit meghallga-
tunk.
– Nem meghallgatnak, hanem, akire hallgatnak önök. Akinek
a szava a maguk számára szent, vagyis törvény.
– Csak egyetlen törvény van – élni, énekelni, szeretni, éjszaka a
lágy odúkban aludni és reggel elröpülni az erdőbe.
– „Élni, énekelni, szeretni!” – utánozta őket a robot. – És nincs
semmiféle kötelességük?
– Mi az a kötelesség?
– Olyasmi, amit muszáj megcsinálni.
– De igen, kötelesek vagyunk a zzummoknak a fák csúcsáról
édes gyümölcsöket hozni. De hiszen táplálnunk kell a szolgáin-
kat. Aki többet hoz, annak lágyabb lesz a feje alja…
– Minden világos – mondotta Brjanov. – Degenerálódó értelem.
– Miért éppen degenerálódó? – kérdezte felelet helyett Usz-
tyancov.
– Kötelezettségek nélkül degradálódik az értelem. Ez a szimbi-
ózis az ajok és a zzummok között, amelyet az előbbiek általános
boldogságnak vélnek, a vég kezdete. Az értelem ösztönné degra-
dálódik…
 – Mi újság? – kérdezték a csillaghajóról. Most a fő pszicholó-
gus, Bolsakov arca tűnt fel a képernyőn.
– Nyina robotja még hallgat? – kérdezte válasz helyett Brjanov.
– Hallgat.
– Tehát még mindig nincs közvetlen veszély.
– De ha valamilyen módon semlegesítették a robotot?
– Akkor is le tudta volna adni a segélykérő vészjelzést. Minden
körülmények között le tudta volna adni.
– Ti pedig csak függtök és vártok?
– A madarakkal folytatunk tárgyalásokat.
– No és hogyan áll a helyzet? – Bolsakov hangja ironikus volt.
– Amit megtudunk, azt közöljük – felelte Brjanov, és tüntetően
hátat fordított a csillaghajóval való összeköttetést szolgáló kép-
ernyőnek.
A robot egyébként eközben tovább kérdezősködött a zzum-
mokról. Kiderült, ezek azok a négylábú fekete bogarak, amelye-
ket az űrhajósok reggel véletlenül láttak is. A bogarak bábszöve-
dékbe burkolják az elhalt ajokat, és azután ezekért a bábokért
előmásznak az uhhák. Arra a kérdésre, hogy a zzummok miért
is végzik ezt a munkát, a következő választ kapták: mert félnek
az uhháktól és szolgálják őket.
Az idő pedig könyörtelenül szaladt. A nap egyre magasabbra
emelkedett, felforrósítva a tisztás felett a levegőt. A robot, mi-
közben az ajokkal beszélgetett, lassan átkúszott az erdő árnyéká-
ba, ez, megjegyzendő, nem váltotta ki az ajok nyugtalankodását.
Úgy tűnt, hogy általánosságban véve semmitől sem féltek, és el-
ragadó őszinteséggel beszéltek magukról, és a zzummokról. De
ők maguk semmit sem kérdeztek. A robot egyenesen megkér-
dezte, hogy nem látták-e, a berendezésből kilépett ember hová
lett. A robot erről hosszan faggatta őket, így is, úgy is feltéve a
kérdést, arra törekedve, hogy az ajok meg is értsék, mit is akar,
hogy helyesen értsék meg a kérdését. Feleletet nem kapott.
 Ezt a monoton fütyörészgetést hallgatva Brjanov a soksejtű
képernyőre sandított. Minden változatlan volt rajta: a nap suga-
raiban ragyogó kemény erdőgerinc, a repkedő madár-pillangók,
a rét, amit benőtt a kemény fű és a rétet tarkító tölcsérek meg
dombocskák. És ugyanakkor mégis úgy érezte, hogy azért vala-
mi mégiscsak megváltozott közben ezen a réten. Brjanov újból
és újból végigfutott tekintetével a képernyősejteken, és hirtelen
észrevette, hogy mintha méreteiben megnőtt volna az egyik
dombocska, és a fű, ami benőtte, úgy lengedezett, mintha szél
fújná.
Ekkor hirtelen szétvágódott ez a domb. Függőlegesen feltört
belőle az űrhajósoknak olyan ismerős narancsszín plazmasugár-
láng. És ennek nyomán, nyomban felhangoztak szünet nélkül a
veszélyjelző jelek is.
Az ajokkal beszélgető robot a felpu adt domb felé rohant. Az
ajok a másik oldalra, az erdőbe repültek, és úgy ülték meg a fák
ágait, mint a nézők a színházban a padsorokat. Látható érdeklő-
déssel nézték az eseményeket. Úgy tűnt, hogy a láng egyáltalán
nem rémítette meg őket, és csak egyetlen dologtól rémültek
meg. Annak a láthatatlan vonalnak átrepülésétől féltek, amely a
tölcsérek és dombok meg az erdő közti határvonalat jelentette.
A láng lassan lelohadt. De még a kialvása előtt valami formát-
lan dolog emelkedett ki a dombból, és a rét közepe felé tartott.
Cafatokban hullottak le róla a fekete fűcsomók. Hamarosan fel-
ismerhetővé vált egy testőrrobot. Nemezes fehér pókháló borí-
totta, ez csüngött a sugárvetőjéről és az antennáról is, ahogy
előrehaladt, a pókháló úgy vonszolódott utána. Kinyújtott ma-
nipulátorain egy nagy fehér bábot cipelt. A második robot, egy
pillanat alatt kihullva a „Vibrocská”-ból odarohant hozzá, és für-
gén elkapta a bábot, majd egymás nyomában fürgén odagördül-
tek ahhoz a helyhez, ahol a felszíntől néhány méternyi magas-
ságban az a sárga jelzőfény hunyorgott, amely a fonal végét je-
lezte.
 A „Vibrocska” egy kissé leereszkedett, amikor a két robot rá-
csimpaszkodott a fonálra, majd hintázva megindult lassan fel-
felé, magába húzva nehéz terhét.
– El akarsz távolodni a géppel? – kérdezte Usztyancov, amikor
már jó kilométernyire felemelkedtek.
– Majd visszatérünk – felelte Brjanov.
– Nem gondoltam sietésre. Tisztázzuk, hogy mi is történt Nyi-
nával…
– Nyina alszik. Bebábozva alszik. – Ezzel az asszony személyes
ellenőrzőpultjára mutatott, ahol most minden olyan műszer
fénylett, amely a légzést, a hőmérsékletet, a vérnyomást mutat-
ta.
– Túlságosan nyugtalanul alszik, lázálmai vannak. – Usztyan-
cov ezzel egy kicsiny, málnaszín fényt árasztó műszerre muta-
tott – a pszichométerre. – És a mezőt is gyelnünk kell. Másik
ugyanilyen eset biztosan nem lesz.
Brjanov összevonta szemöldökét s egyensúlyi helyzetbe hozta
a gépet.
Egy negyedóra elteltével átvágták a bábburok pókszövedékét.
Nyina felébredt, és nyomban meredeken növekedni kezdtek
szervezetének ziológiai paraméterei: légzése szaporább lett,
sőt, testének hőmérséklete is megemelkedett.
– Milyen borzalom! – kiáltott fel Nyina. – Megeszik őket!!
– Ki? – kérdezte Brjanov, akit meglepett, hogy Nyina könnyű
védőruhája teljesen ép maradt, és hogy az űrruha kommuniká-
ciós berendezésének pókhálós nyálkával lepett antennái kifo-
gástalanul dolgoznak.
A robotok a pókháló elemzésével foglalkozták, még a nyálkát
is megvizsgálták, ellenőrizték a helyiségben levő levegő állapo-
tát, míg Brjanov gondosan megtisztogatta Nyina sisakjának át-
látszó, plasztik arcvédőjét, hogy végül is megláthassa az asszony
arcát.
– Kik, kit esznek meg? – kérdezte újból.
 – A zzummok az ajokat – sóhajtotta undorodó grimasszal Nyi-
na.
– Az uhhák?
– Uhhák pedig nincsenek, egyáltalán nincsenek. Ez kitaláció.
– Kié? – mosolyodott el Brjanov. Nem érzett semmiféle nyug-
talanságot, és a szokatlan nevek – ajok, zzummok, uhhák – ki-
mondottan szórakoztatták.
– De hiszen ezek… emberevők.
– Emberevők?
– Hát mi másnak nevezhetők?!
– Minden a legnagyobb rendben – nyugtatta az asszonyt Brja-
nov. – Közönséges szimbiózis az egész. Egyes szervezetek vala-
mit adnak a másikaknak és valamit elvesznek tőlük.
– Ez nem szimbiózis! – kiáltotta Nyina. – Ez becsapás!
– Nyugodjál meg. – Brjanov megsimogatta az asszony vállát. –
Mindent tanulmányozunk majd, és végül mindent meg is érthe-
tünk.
– Nem! Ebbe bele kell avatkoznunk.
– Beavatkozni? Mibe?
– A kölcsönös kapcsolatukba, a köztük levő viszonyba.
– Csak így, egyszerűen, azonnal beavatkozni…
Végül sikerült megtisztítania a sisakot, és megpillantotta Nyi-
na szemét. Hatalmasra tágult, szinte őrjöngő szempár tekintett
rá. És most kezdett első ízben nyugtalankodni, de milyen külö-
nös, hogy nehézkesen, kínzóan, szinte mintha csak álmodna,
úgy tört elő a nyugalom kérgéből a nyugtalankodás.
– Miért is mentél el a „Vibrocská”-ból? Méghozzá úgy, hogy
mindent tárva-nyitva hagytál? – kérdezte. – Hová mentél?… Fel-
világosítást tudsz adni?…
– Tudok – válaszolta Nyina kelletlenül, és utána hosszan hall-
gatott.
Brjanov türelmesen várt. A robotok kopogtak, toporogtak, si-
etve dolgoztak sok-sok feladatuk teljesítésén. A „Vibrocska”
gyakran zúgott, lüktető zúgást hallatott, ez jelezte a gravitációt
kompenzáló működést.
– Tudok – ismételte meg az asszony. – Ez a… a Szonyecskára
hasonlító… kérte, hogy vigyem el az erdőbe… Úgy zokogott…
– No és hogyan?!
Brjanov azt akarta mondani, hogy ez nem felvilágosítás, hogy
őt nem a külső okok érdeklik, hanem az űrhajósok számára ter-
mészetellenes cselekvések belső motívumai.
– De hát te nem sajnáltad volna meg? – előzte meg a fér t Nyi-
na. – Hát te nem sajnáltad volna meg, amikor szívettépően zo-
kog, és azt mondja, ha nappal a réten marad, akkor elragadják az
uhhák? Hát vajon teljesen kihalhat belőlünk a jóság – az alapve-
tő emberi jótevőkészség? Hát vajon nem a jóindulattal viseltetés
az űrhajósok első parancsolata?
– De eközben nem szabad megbontani a rendet, kockáztatni…
– Semmit nem kockáztattam.
– Kockáztattál! És nem csupán magadat döntötted veszede-
lembe.
– De hiszen minden rendbe jött…
– Ezt még nem tudni. Ezt a bolygót nem ismerjük kellően. A
„Vibrocská”-ra az elkülönítő, a karantén vár.
– És tán félsz a magányosságtól? – kérdezte játszi tréfával Nyi-
na. – Még velem is?…
– Mi nem élünk önmagunkban – szakította félbe Nyinát Brja-
nov. – Mi egyetlen szervezetet képezünk, és senkinek sincs joga
ahhoz, hogy a közös megegyezés nélkül akár saját magát is koc-
kázatos körülmények közé taszítsa.
– Ha minden vágyunkat előbb még megszavazgatjuk, akkor
kihalásra kárhoztatjuk az űrhajó népességét.
– Ne túlozd el a dolgokat – szakította félbe Brjanov. – Ennek a
bolygónak, úgy látszik, a nagylelkűség a legfőbb fertőző ágense.
Ez beszél belőled.
 – De akkor miért nem beszél tebelőled is? Hiszen te is kimen-
tél a „Vibrocská”-ból.
– Ez biz’ velem is megesett. De most már halványul. Most már
kezdem megérteni: ezen a bolygón megbénul a veszélyérzékelé-
sünk. De szerencsére, ez a baj láthatólag elmúlik…
– Kár – sóhajtotta az asszony. – Egész életünk nem más, mint
az öröm keresése. Hiszen még a távoli expedíciók is erre töre-
kednek. Annak örömét keresik, hogy tovább repülhessenek,
minthogy az is öröm, ha új világokat fedezünk fel…
– De itt van még a kötelesség is.
– De hisz’ a kötelességérzés alapja maga is az öröm, de nem
egyéni, hanem a kollektív öröm. Valami társadalmi ösztönféle.
– Legyen úgy – mondotta haragosan Brjanov. – Még lesz időnk
a vitára. De most felelj a konkrét kérdésre: hogyan történt az,
hogy ebbe a bábburokba kerültél?
– Vittem „Szonyecská”-t – kezdte komolyabbra fogva Nyina. –
Nem Szonyecskát, természetesen, hanem ezt a… madarat. Bele-
estem egy gödörbe. És ott voltak a bogarak. Olyan nevetséges
bogarak… Futkosnak, zümmögnek. És ez a zümmögés olyan
örömmel tölti el a lelket. Szonyecska, vagyis a madár, behuny ta
a szemét és összevonta a szárnyát. Felhajítottam, mire elrepült.
Magam pedig lehevertem a fűbe…
– Miért?
– Olyan jól éreztem magam, úgy örültem, hogy a madarat el-
röppentettem és magam miatt is, és mindannyiunkért, akik vé-
gül is megtaláltuk a boldogság bolygóját.
– De azután?
– Azután elszunnyadtam. És már itt ébredtem fel… Olyan
örömteli volt számomra minden.
– Örömteli? De hiszen lidérces álmaid voltak.
Az asszony arcát, hirtelen, mintha csak most jutna eszébe,
ami történt vele, a rémület grimasza torzította el.
 – Igen, igen – hadarta. – Ezek…, őket…, mint kiderül, meg-
eszik. Az elevenekből szívják ki a vért. És engem is készültek fel-
falni.
– Kik?
– A zzummok. Ezt már mondottam.
– I-gen. Nesze neked! Ezek a „nevetséges bogárkák”
Brjanov kezdte megérteni a lényeget.
– Maguk eszik meg az ajokat és az egészet a nemlétező uhhák-
ra kenik?
– Hát igen!…
– Az ajok pedig azt gondolják, hogy ez így van rendjén. Úgy vé-
lik, ők a gazdák, míg a zzummok önkéntes szolgáik. A valóság-
ban az egész fordítva igaz. A bogarak a gazdák, akik holmi bar-
moknak tekintik az ajokat. A zzummok legeltetik őket, istállót
készítenek számukra, hogy éjjeli pihenőhelyük legyen, azzal ér-
velve, hogy állítólag így megvédelmezik őket a lehetséges viha-
roktól, az éjjeli ragadozóktól, de tulajdonképpen azért teszik ezt,
hogy módjuk legyen válogatva felfalni gondozottaikat. És felté-
telezhetjük, de joggal, hogy egyáltalán nem a betegeket, hanem
éppen az egészségeseket, sőt a gyermekeket választják ki. Így
már világos: nem zúzhattuk össze a madár ókáját, mivel a tá-
masz alá került fészek már üres volt…
Nyina tágra nyitott szemmel, rémülten nézett a fér ra. A
könnyelmű öröm fertőzése közben már nyilván eltűnt lelkéből.
Nyina nyugtalankodva simogatta kezével a sima asztalt, igyeke-
zett felállni. Ez végül sikerült, felállt, és hirtelen rémült hangon
sikított. Brjanov odatekintett, ahová az asszony szeme meredt,
és ő maga is megremegett a meglepetéstől: a világítóablakon
egy gyermek kerek, pufók arcocskája nézett be.
– Ez ő… iderepült – kiáltott fel örvendezve Nyina. És hirtelen,
könnyedén felugrott az asztaltól, a felső fedélzeti nyílás felé ro-
hant.
 A mancs-kacsójával mulatságosan kapaszkodva a kilincsbe, a
karfába, a nyíláson át három fehér lény kúszott be az elkülönítő
kamrába. Három madár. Nyina egymás után felemelte őket, s az
asztalra állította. Egyáltalán nem különböztek egymástól, de
Nyina valami módon mégis megismerte azt, akit „Szonyecská”-
nak hívott, karjába kapta, ringatta.
– Ezek a barátaim – csicseregte „Szonyecska”. – Megkértek,
hogy vezessem el őket önökhöz.
– Tessék, parancsoljanak velünk – hajolt meg játékosan Usz-
tyancov.
– Várj csak! – Brjanov nem teketóriázott, és odébb tolta bajtár-
sát, majd az asztalhoz lépett. – Úgy tűnik, hogy nem egyszerű
udvariassági látogatást kívánnak itt tenni.
„Szonyecska” riadtan hátrált, míg a barátai (vagy barátnői –
hogyan is tudhatná ezt az ember?) mozdulatlanok maradtak.
Egy kissé magasabb termetűek voltak, és a szárnyuk is sötétebb,
keményebb.
– A maguk madara – a beszélő kerek szemecskéivel alaposan
végigmustrálta a válaszfalakat, a készülékeket, a „Vibrocska” vi-
lágítóablakait – ez a maguk madara megijeszti az ajokat.
– Hamarosan elrepülünk – mondotta engesztelő hangon Brja-
nov. – Nem fogjuk önöket nyugtalanítani.
– Nem! Nem!! – csicseregte türelmetlenkedve az aj. – Ne repül-
jenek el!!
– De hisz megijesztjük önöket.
– Éppen ez a jó! Erre van szükségünk!!
– Nem értem – mondotta kedveskedően Brjanov. – Remélem,
egyetértenek velem abban, hogy tudnunk kell, mit és miért is
teszünk.
– Az ajokat ijesztgetni kell.
– De miért?
– Hogy ne éjszakázzanak a zzummok odúiban.
– Igen! Igen! – szólt közbe Nyina. – A zzummok becsapják őket.
 A robot lefordította Nyina szavait, és az ajok nyugtalankodva
kezdtek mocorogni.
– Becsapnak, becsapnak – csipogták.
– De úgy tűnik, hogy az odúkban kényelmesebb az élet – ma-
gyarázta Brjanov. – Ha, mondjuk, vihar tör ki, akkor az erdőben
lehet menedéket találni?
– Kényelmesebb, kényelmesebb. Semmit nem kell építeni,
semmi miatt sem kell nyugtalankodni. Gond nélküli élet. De mi,
az erdőben élő ajok megértettük: a gondtalan élet – pusztulást
hoz az ajokra. Valamikor az ajok baráti kolóniákban éltek és dol-
goztak is. Azután megjelentek a zzummok, és az ajok kezdtek el-
különülten élni, elfeledték, hogy mint is kell dolgozni. Repked-
ni, szeretni, lágy fekhelyen pihenni – íme, ez, amit az ajok e pil-
lanatban tudnak. Csak kevesen értik meg, hogy ez az elfajulás, a
kihalás útja. Azok, akik éjszaka is az erdőben élnek. Nehezebb a
sorsuk, mint azoknak, akik a zzummok odúiban éjszakáznak. De
azért nekik is van egy előnyük: azokat, akik az erdőben éjszakáz-
nak, nem eszik meg az uhhák…
– Uhhák pedig nincsenek, becsapják magukat! – szólt közbe is-
mét Nyina.
– Ezt eddig is sejtettük. De hogy lehet megtudni az igazat?
– Én tudom. Magam is voltam a bábburokban.
Az ajok szemében felvillant a rémület: még nem fordult elő,
hogy életben maradhasson az, aki egyszer bekerült a bábba.
– Ott voltam – ismételte meg Nyina. – Hallottam, amint a buta
ajokról beszélgettek, akiknek csak az kell, hogy minél lágyabb
helyen alhassanak, és akiket olyan könnyű becsapni. Az uhhák
nem léteznek. A zzummok pedig megisszák az ajok vérét, és erre
a célra egyáltalán nem a betegeket és öregeket válogatják, ha-
nem a atalokat és egészségeseket. Különösen az egészen kicsi-
nyeket, amilyen az ő gyermeke volt…
Az asszony elhallgatott. A robot nyomban kihasználta a szü-
netet, gyorsan csicseregve lefordította, hogy mit is mondott
Nyina. „Szonyecska” zokogott. Legalábbis ráncos arcocskája
mélységes bánatot árasztott. A két másik aj megkövülten állt, a
hallottak megdöbbentették őket.
– Ijesztgessetek, ijesztgessetek, ne engedjetek bennünket az
odúkban éjszakázni – fütyülte csöndesen az egyik aj. És elhall-
gatott, ijedten meredve szemecskéjével a világítóablakra. Az ab-
lak mögött, mélyen lent, ezüstösen fénylett a mező, és fekete
légörvény emelkedett a magasba.
Brjanov a vezérlőpulthoz lépett, és a nagy képernyőre vetítette
a légörvényt, a képet közelítette, és mindannyian látták, hogy
bogarakból tevődött össze. Parányi kemény szárnyacskáikkal
szaporán verdesve egyetlen tömegként közeledtek a „Vibrocs-
ká”-hoz.
– Érdekes lenne megtudni, hogy mit is akarnak – mondotta
Usztyancov.
– Nem kockáztathatunk.
Brjanov megfogott egy fehér fogantyút, és a „Vibrocska” sebe-
sen kezdett emelkedni, a „légörvény” nyomban szétesett, fekete
esőként záporoztak alá a bogarak.
– Érdekes lenne tudni, hogy mire képesek. Tán meg akartak
támadni minket?
– Erős állkapcsuk van, képesek átrágni az antennát – mondot-
ta a robot, és közben tovább fütyörészgetett az ajokkal.
– Úgy gondolom, más fegyverük van. Ha ebben a tömegben el-
érték volna a „Vibrocská”-t, akkor arra törekedtek volna, hogy
akaratunktól fosszanak meg minket, és jámbor idiótákká alakít-
sanak át mindannyiunkat.
– Igen, alighanem. A második leszállás nem lesz egyszerű do-
log. A bolygón sikerült ellenségekre szert tennünk.
– És barátokra!
– Rövidre fogva a beszédet, a kezdet megtörtént – nevette el
magát Usztyancov.
– A kezdet pedig sohasem szokott egyszerű lenni…
 Brjanov a mozdulatlan ajokra nézett, és arra gondolt, hogy sok
és összeforrottan cselekvő ellenséget szereztek, míg barátot –
csak ezt a hármat, akiknek még valahogyan el is kell jutniuk az
erdőjükbe.
– És a zzummok nem tudják elkapni önöket? – kérdezte nyug-
talankodva az ajokat Brjanov.
– A zzummok rossz repülők.
– Majd az erdő felett bocsátjuk ki önöket…
– Ne repüljenek el! – Szinte kórusban fütyörésztek, csicsereg-
tek az ajok. – Az ajoknak nem szabad többé az odúkban éjszakáz-
niuk. A készülékük megijeszti őket, és ezért az erdőbe repülnek.
És azután sokan majd megértik, hogy lehetséges és szükséges is
megélni a zzummok szolgálatai nélkül. Ne repüljenek el!…
– A szabályzat nem engedi… – kezdte Brjanov.
– Nem lényeges, hogy mit enged, mit nem – robbant ki Nyiná-
ból. – És tulajdonképpen nem fogunk közbeavatkozni. Csak ép-
pen repülni fogunk… Egyébként is karanténban vagyunk…
Ezzel leemelte az asztalról az ajokat, akik a „Vibrocská”-ban se-
hogyan sem tudták volna kitárni szárnyukat, és engedélyt sem
kérve Brjanovtól, kinyitotta előttük a zsilipkamra nyílását.
Brjanov nem tiltakozott. A világítóablakon át nézte, hogy az
ajok egymás után hogyan zuhannak ki a „Vibrocská”-ból, és zu-
hannak kőként alá. A ködös mélységben aztán széttárták szár-
nyukat, és szűk, de táguló spirálisokban az erdő felé suhantak.
És hirtelen eszébe villant e három bennszülött különös félelmet
nem ismerése. Ráadásul kijelentették, hogy a vibrogravitációs
tér megrémíti az ajokat. Vajon ők miért nem ijedtek meg, és le-
küzdve félelmüket és talán fájdalmukat is, iderepültek a „Vib-
rocská”-hoz. Miért? És már nem is tűnt olyan nagy, olyan hatal-
mas beavatkozásnak egy idegen bolygó belső ügyeibe, amit ten-
ni szándékoztak – repülni, repülni a mező felett, nem engedni az
odúkban szunnyadozni ezeket a jámbor madarakat.
(Vlagyimir Ribin novellája nyomán:
„Iszkatyelj”
 Clifford D. SIMAK:

A HOLMI

A holmira akkor bukkant a sűrű szedresben, amikor az elbitan-

golt üszőket kereste. Már az erdőbe szűrődött a sötétség. A ma-
gas jegenyefák koronája sötét árnyat vetett, s ezért nem tudta
alaposan megnézni, hogy mi is lehet az a holmi. És az is igaz,
ideje sem volt a nézelődésre: Ab bácsi borzalmasan haragudott,
amikor megtudta, hogy két üszője eltűnt, és ha ő túlságosan sok
időt tölt a keresésükkel, akkor biztosan nem ússza meg verés
nélkül. És ráadásul éhesen kellett elindulnia a jószágok keresé-
sére, mivel elfelejtett vízért menni a forráshoz, s ezért nem ka-
pott vacsorát. Em néni pedig egész nap szidta, mondván: lassan
és hanyagul gyomlálja a veteményeskertet.
– Életemben sem láttam ilyen semmirevaló úcskát! – kezdte
visító hangon a „hegyi beszédet”, majd arra fordította a szót,
hogy az ember azt gondolná, ez a kölyök majd egész életében há-
lás lesz Ab bácsinak meg Em néninek, csókolja a kezüket, azért,
mert magukhoz vették az árvaházból. De nem – ez a taknyos
mindent érez, csak hálát nem, és minden pillanatban valami
ocsmány csínyt várhat tőle az ember. Annak aztán a mestere, és
lusta – köszönet nincs benne, amit ímmel-ámmal megtesz, és ő,
Em néni – isten látja! – még elgondolni is retteg, hogy mi lesz eb-
ből a csirkefogóból.
Az üszőket a legelő legtávolabbi sarkában találta, a mogyorós
mellett, és most újból, istenem már hányszor, gondolt arra,
hogy nem kellene-e megszöknie ebből a házból, de azt is tudta,
hogy erre sohasem meri elhatározni magát, mivel nincsen hová
mennie. Noha, mondotta magában, sehol sem lehet annál
rosszabb a sora, mintha itt marad Em nénivel és Ab bácsival,
akik tulajdonképpen nem is igazi nagybácsija és nagynénije, ha-
nem egyszerűen csak a menhelyből vették magukhoz.
Amikorra maga előtt hajtva az üszőket belépett az istállóba,
addigra Ab bácsi már befejezte a fejést, és még mindig azon
mérgelődött, hogy ezek az üszők hogyan bitangolhattak el a
csordától.
– Te nyomorult – kezdte Ab bácsi –, végül is miattad kellett két
ember helyett fejnem, és ezt csak azért kellett tennem, mert
nem számoltad meg a jószágot, pedig örökké ezt rágom a szád-
ba, te ügyefogyott barom!! Na most aztán kifejheted ezt a kettőt,
amit most hajtottál be. Jó leckét adnak majd.
Johnny szótlanul fogta a háromlábú fejőszéket, meg a sajtárt,
s munkához látott. „Üszőt fejni – a kezed szakad belé.” Fáradsá-
gos munka ez, ráadásul még szeszélyesek is… a vörös üsző pél-
dául hátrasandított és a trágyalécsatornába taszította a fejő-
székről Johnnyt. A sajtár felborult, a tej pedig kiömlött.
Ab bácsi, ennek láttán lekapta az ajtó mögül a szíjat, és jó pá-
rat végigvágott vele Johnnyn, hogy megtanítsa a lusta kölykét:
legyen óvatosabb és elővigyázatosabb, hiszen a tej drága kincs –
pénzecskét, centecskét ér. Majd ráparancsolt a úra, igyekezzen
gyorsan befejezni a fejést.
Azután hazaindultak. Ab bácsi útközben egyre csak morgott,
dünnyögött, hogy ezzel a kölyökkel több az idegeskedés, mint
amennyi hasznot hajt. Em néni a kapuban fogadta őket, és rápa-
rancsolt Johnnyra, hogy jól mossa meg a lábát, mielőtt lefekszik,
mert lesz nemulass, ha összekeni a tiszta fehér lepedőt.
– Em néni, nagyon szeretnék valamit enni – kezdte Johnny.
– Nem adok – szakította félbe az asszony a úcskát, szigorúan
összezárva ajkát. – Éhesen mész lefeküdni, majd ez megjavítja az
emlékezőtehetséged.
– Csak egy darabka kenyeret – könyörgött Johnny. – Vaj nélkül,
csak pusztán – csak legalább egy falatka kenyeret…
 – Fiatalember – förmedt rá Ab bácsi –, hallottad, hogy mit
mondott a nénikéd. Moss lábat, és mars az ágyba!
– De aztán úgy mosd meg, ahogyan kell – tette hozzá Em tanti.
Így is lett. Lefeküdt, csak már az ágyban jutott eszébe ismét az
a holmi, amit a szedresben talált, és arra is gondolt, hogy senki-
nek nem szólt egy árva szót sem arról, hogy mit is talált, igaz,
erre ideje sem akadt: – Ab bácsi és Em néni egész idő alatt úgy
gyötörték, piszkálták, hogy emlékezésre sem maradt lehetősége.
És ekkor nyomban megmásíthatatlan elhatározásra jutott: a
világ minden kincséért sem beszél arról, mit is talált, hiszen
nyomban el is vennék tőle, ahogyan mindig mindentől meg-
fosztották eddig is. És ha nem is vennék el, akkor is valamit
olyat csinálnának, hogy végül is ne legyen ebből a holmiból
semmi öröme, semmi gyönyörűsége.
Az egyetlen tárgy, ami az övé, és csakis az övé, egy öreg zseb-
kés, egy letört kis pengéjű kés. És semmire sem vágyott úgy az
égvilágon, mint arra, hogy ehelyett a kés helyett egy másik kés-
hez juthasson. Egy ép kés után sóvárgott, most azonban még
csak gondolni sem merne arra, hogy ilyesmit kérjen – nagyon is
jól tudta, hogy a kísérlet mivel is végződne. Egyszer már elre-
begte ezt a kérést, és akkor Ab bácsi és Em néni napokon át szid-
ták, azt hangoztatva, hogy hálátlan, pénzsóvár ckó ő, akit ők
jóformán az utcáról szedtek fel, és neki minden kevés, most pe-
dig azt vette a fejébe, hogy jó sok pénzt dobjanak ki a kedvéért,
holmi vacak zsebkésért… Johnny sokáig nyugtalankodott, és se-
hogyan sem tudta megérteni, hogy mint is szedhették fel az ut-
cáról – amennyire tudta, sohasem hentergett az utcán, semelyi-
ken.
Ágyából a csillagokat nézte az ablakon át, és most azon igye-
kezett, hogy eszébe hozza, mit is látott a sűrűben, a szedresben,
de sehogyan sem tudta jól maga elé képzelni, mivel sietett, s
egyáltalán nem tudta alaposan megnézni, és nem is volt lehető-
sége rendes vizsgálatra, az ottmaradásra. Márpedig ott valami
nem volt rendjén, és mennél erősebben törte a fejét, annál erő-
sebben fogta el a vágy, hogy alaposabban megnézze azt a tár-
gyat.
„Reggel – töprengett –, majd megnézem, ahogy csak kell. Reg-
gel – ahogyan erre alkalmam adódik.” De aztán rájött, hogy reg-
gel úgysem adódik semmiféle olyan alkalom, hiszen Em néni
kora reggeltől majd a veteményest gyomláltatja vele, és egész
idő alatt a sarkában lesz, így aztán nem osonhat el.
Egy keveset még töprengett, majd megértette, hogy ha meg
akarja tudni, hogy az, amit talált, miféle dolog, akkor most, éj-
nek éjszakáján kell ismét odamennie.
Hallgatta a szomszéd szobából harsogó horkolást, ez azt jelez-
te, hogy Ab bácsi és Em néni mélyen alszanak, ezért felkelt
ágyából, gyorsan magára kapta ingét és a nadrágját, s lopakodva
leosont a lépcsőn, óvatosan átlépve azokat a fokokat, amelyek
csikorogni szoktak. A konyhában felkapaszkodott a székre, hogy
elérje az öreg tűzhely vállán levő gyufásdobozt. Először egész
maroknyi gyufát vett ki a dobozból, de meggondolta magát, ás
majdnem mindet visszarakta, és csak öt szálat tartott meg. At-
tól félt, hogy Em tanti majd észreveszi, ha túlságosan sokat vesz
el.
A fű nedvessé vált a harmattól, fel kellett tűrnie a nadrágja
szárát, nehogy benedvesítse. Kissé vacogva átsietett a legelőn,
majd az erdőbe indult.
Az erdő félelmetes – hiszen ott, ahogyan mondogatni szokták,
kísértetek járnak –, de azért mégsem félt nagyon, csak úgy,
ahogy mindenki félni szokott. Az éjszakai erdőben járva alig
akad ember, aki legalább egy kicsit nem gyáváskodik.
Végül is elért a szedres bozótjához, és elgondolkodva megállt,
azon töprengett, hogy miként is tud majd úgy átmenni a bokro-
kon, hogy a sötétben ne tépje el a ruháját, és mezítelen lábát ne
szúrják meg a tüskék. És egyre azon töprengett, hogy vajon az a
holmi még mindig ott fekszik-e a helyén. Nyomban azt is tudta
már, hogy ott van, mert megérezte, hogy meleg barátságosság
sugárzik felé. Csak a tárgyból sugározhatott. Mintha azt mon-
dotta volna neki valami, hogy – igen, itt van, és nem kell félnie.
Most már nem is érezte a helyet ijesztőnek – csak egyszerűen
egy kissé izgult, mivel nem szokott ahhoz, hogy barátságosan
viseltessenek iránta. Egyetlen barátja volt – Benny Smith, egy
korabeli kis ú, de vele csak az iskolában találkoztak, és nem is
naponta, mivel Benny gyakran betegeskedett, és időnként egész
heteket hiányzott. A szünet idején pedig egyáltalán nem talál-
koztak, mivel Benny az iskolai körzet túlsó szélén lakott.
A szeme lassanként megszokta a bozótos sötétségét – és most
már látta is a tárgyat, a bozótosnál is sötétebb volt. Igen, ott van
egy kicsivel távolabb. És azon kezdett töprengeni, hogy hogyan
képes áradni ebből a tárgyból a barátságosság. Johnny ugyanis
szentül hitte, hogy csak egyszerű vastárgyat lát, olyasmit, mint
egy targonca vagy silórakó, és egyáltalán nem holmi eleven
lényt. „Ha kiderülne, róla, hogy eleven – gondolta magában –,
akkor biztosan isten igazában megijednék tőle.”
A tárgy azonban szakadatlanul sugározta a barátság meleg
hullámát. A ú kinyújtotta kezét, és küzdeni kezdett a bokrok-
kal, hogy megérinthesse, megtapogathassa azt, amit talált,
hogy megtudhassa: tulajdonképpen mi is az. „Közelebb kellene
jutnom hozzá – gondolta –, akkor meggyújthatnám a gyufát, és
mindent megtehetnék, úgy, ahogyan kell.”
– Állj meg – mondotta a Barátság, és a ú megtorpant e szava-
kat hallva, noha egyáltalán nem volt biztos benne, hogy való-
ban hallotta is azokat.
– Nem szabad minket megnézned – mondotta a tárgy, Johnny-
hoz fordulva. – És Johnny őszintén elcsodálkozott ezen, mivel
még semmit sem nézett meg –, legalábbis nem nézett meg ala-
posan.
– Rendiben van – mondta. – Nem fogom nézegetni önöket. – És
azt gondolta magában: „lehetséges, hogy ez játék csupán, olyas-
mi, mint amit az iskolában is szoktak játszani – például szembe-
kötősdi, bújócska.”
– Ha majd összebarátkozunk – folytatta a tárgy Johnnyhoz for-
dulva –, akkor majd megnézhetjük egymást, hiszen akkor la kül-
sőnk már nem jelent semmit, mivelhogy mindannyian tudjuk,
hogy milyen is a barátunk belsőleg, és ezért nem is látjuk majd
egymás külsejét. A barátok külseje mit sem számít.
Johnny arra gondolt: „milyen borzalmasnak tűnhetnek ezek,
ha nem akarják, hogy lássam őket.” És a tárgy nyomban így vá-
laszolt: „A te szemedben mi borzalmasan torzak vagyunk. De a
ml számunkra te is ugyancsak szörnynek látszol.”
– Akkor lehetséges, hogy az a jó, hogy én a sötétben nem látok
– mondotta Johnny.
– Nem látsz a sötétben? – kérdezték tőle, és Johnny megerősí-
tette, hogy ez így van. Ekkor beállt a csönd, noha Johnny meg-
érezte, hogy azok – ott – mennyire meglepődtek: hogyan is le-
hetséges ez – nem látni a sötétben.
Azután kérdezgették, hogy vajon képes-e valamit megtenni…
ami ilyen. Hogy mit is, azt nem tudta kitalálni, noha ösztönöz-
ték, hogy találja ki, mit is várnak tőle. Végül is úgy tűnt, megér-
tették, hogy ő semmi hasonlóra sem képes.
– Te rettegsz – mondotta a tárgy. – Pedig egyáltalán nem kell
félned tőlünk.
Johnny megmagyarázta, hogy egy csöppet sem tőlük fél, akár-
milyenek is, mivel barátokként viselkednek vele, de azért vala-
mi mégiscsak félelmes a számára, az, hogy mi történik akkor, ha
Ab bácsi és Em néni rájönnek arra, hogy csöndben kilopódzko-
dott a házból. És akkor csak úgy záporoztak a nénire, no meg az
Ab bácsira vonatkozó kérdések, és ő megkísérelte becsületesen
megmagyarázni, hogy mire is hasonlítanak, de a beszélgetőtár-
sak az egészből sem értettek semmit, vagy legalábbis úgy értel-
mezték, hogy a ú holmi elöljárósággal való kölcsönös kapcsola-
tairól mesélt nekik. A ú igyekezett megmagyarázni, hogy mi a
dolog lényege, de végül is meggyőződött arról, hogy akik beszél-
gettek vele, az égvilágon semmit sem értettek a dolgokból.
Végül is azon igyekezve, hogy minél udvariasabb legyen, hogy
senkit meg ne sértsen, azt mondotta nekik, hogy már mennie
kell, és ha még hosszabban elidőzne, mint ahogy számította, ak-
kor szaladnia kellene hazáig.
Szerencsésen bejutott a házba, és belebújt az ágyába. Tulaj-
donképpen minden jól ment volna, ha reggel Em néni, ahogy
szokta, nem kutatja ki a zsebét, s nem találta volna meg a gyufa-
szálakat, és aztán szidta, korholta cefetül, azzal vádolva, hogy a
ú a gyufával játszott. Ez borzalmasan veszélyes dolog, mivel
felgyújthatta volna a tehénistállót. Hogy a jóra nevelje a ú ér-
telmét, lábát vesszővel verte, éspedig olyan kegyetlenül, hogy
Johnny, noha igyekezett mindent fér asan elviselni, fájdalmá-
ban mégis csak ugrált és kiáltozott, mivel Em néni teljes erejéből
verte őt.
Késő estig gyomlálta a veteményest, de sötétedés előtt elin-
dult, hogy összegyűjtse a teheneket.
Nem is kellett elcsavarognia, hogy elérje a szedrest, mivel a te-
henek éppen ott legeltek, de a ú jól tudta, hogy mindenképpen
eljött volna ide, mivel egész napon át az a barátságosság melen-
gette, amivel itt találkozott.
Most nem volt olyan sötét, mint az éjjel, az est még éppen csak
készülődött leszállni, és ezért most már látta, hogy az a bizonyos
holmi, akármi is, de egyáltalán nem eleven, hanem egyszerűen
egy fémdarab, két mélytányérra hasonlító, ha azokat összete-
szik. A közepén éles perem futott, és még – siralmas látványt
nyújtott, mintha sokáig hentergett volna a szabad ég alatt, és
ezért csupa rozsda lett, ahogyan ez mindig is megtörténik a vas-
sal, ha újra meg újra elveri az eső.
A tárgy egész vágást fúrt a szedresbe, és vagy hat méter
hosszú mély barázdát szántott a gyepbe. És tekintetével abba az
irányba nézve, ahonnan a tárgy iderepülhetett, megpillantott
egy törött csúcsú jegenyét. Biztosan a tárgy vitte el a csúcsát,
amikor beleütődött.
Ismét szavak nélkül beszélgettek vele, akárcsak tegnap, barát-
ságosan és bajtársiasan, noha Johnny ezeket a kifejezéseket nem
ismerte, mivel a tankönyveiben egyetlenegyszer sem találkozott
velük.
– Most már egy kicsit ránk is nézhetsz… – mondották neki –
Gyorsan pillants ránk és fordítsd el a szemed. Ne nézzél ben-
nünket merően. – Egy pillantás – és kapd el a tekinteted. Így las-
sanként megszoksz minket. Egy kicsikét.
– De hol vannak önök? – kérdezte Johnny.
– Előtted vagyunk – hangzott a válasz.
– Ott benn? – kérdezte Johnny.
– Igen, itt benn – felelték amazok.
– De hisz akkor nem láthatom önöket – mondotta Johnny –, hi-
szen a vason nem vagyok képes átlátni.
– Nem képes átlátni a fémeken – mondotta egyikük.
– És semmit sem lát, amikor a csillaguk a látóhatár alá süllyed
– jegyezte meg a másik.
– Tehát nem tud látni bennünket – mondották kettesben egy-
szerre.
– Hát jöjjenek ki onnan – javasolta Johnny.
– Nem tudunk – felelték. – Ha kimegyünk, meghalunk.
– Tehát sohasem láthatom önöket…
– Sohasem láthatsz meg minket, Johnny…
És ekkor a ú iszonyatosan magányosnak érezte magát, aho-
gyan ott állt, mivel sohasem lesz módjában az, hogy ezt a két ba-
rátját testi valóságában láthassa is.
– Sehogyan sem tudjuk megérteni, hogy te ki vagy – mondot-
ták amazok. – Magyarázd meg nekünk, hogy ki vagy?
És mivelhogy olyan jók és barátságosak voltak hozzá, elmesélt
nekik magáról mindent, azt hogy árva volt, és Ab bácsi és Em
néni magukhoz vették nevelésre, noha lényegében ez a két em-
ber sem nem a nénikéje, sem nem a bácsikája. Nem kezdett arról
panaszkodni, hogy miként verik és szidalmazzák, hogy vacsora
nélkül ágyba zavarják, de azok, ott bent, saját maguk is mindent
megértettek, és a Johnnyhoz való kapcsolatuk már több volt,
mint egyszerű barátság, mint egyszerű bajtársiasság. Megjelent
az együttérzés is, és még valami, ami egyenértékű lehetett az
anyai szeretettel.
– De hiszen ez egy úcska csupán – beszélték egymás között.
Vonzódtak a úhoz. Úgy tűnt, hogy gyengéden átölelik, erő-
sen magukhoz szorítják Johnnyt, és Johnny észre sem vette, de
térdre hullott, s kezét a szétnyomott bokrok között heverő tárgy
felé nyújtotta, és zokogott, mintha valami olyan lenne előtte,
amit átölelhet és tarthat – egy kevés becézést és melegséget ka-
pott, amiből mindig ínséget érzett, valami olyat, ami felé min-
dig törekedett és végül is megszerzett. A szívében olyan szavak
zokogtak, amelyeket sohasem tudott kiejteni, és valamiért zsib-
badó ajkaikkal könyörgött, és feleltek is neki.
– Nem, Johnny, nem hagyunk el. Nem tudunk téged elhagyni,
Johnny.
– Ez igaz?…
Most közös hangjuk egy kissé elkeseredetten csengett:
– Ez nem egyszerű ígéret, Johnny. A gépünk elromlott, és nem
tudjuk megjavítani. Egy bajtársunk már haldoklik, és ez a sors
minket is hamarosan elér.
Johnny ott térdelt, a szavaik pedig lassan behatoltak a tudatá-
ba. Elfogta az elkerülhetetlen végzet érzése, és úgy tűnt a szá-
mára, hogy ez több mint amit elviselni képes – két igazi barátot
talált, és most haldokolnak…
– Johnny – szólították csendesen.
– Igen – válaszolt Johnny, azon törekedve, hogy ne zokogjon.
– Akarsz velünk cserélni?
– Cserélni?…
 – Nálunk így barátkoznak. Te adsz nekünk valamit, és mi
ugyancsak ajándékozunk neked valamit.
– De hiszen, nekem semmim sincs – habozott Johnny.
És nyomban eszébe jutott, hogy ez nem igaz. Hiszen van egy
zsebkése! Természetesen nem holmi pompás jószág, és a kés
pengéje is törött, de mégis ez volt minden vagyona.
– Ez aztán remek – mondották amazok. – Hiszen éppen ez kell
nekünk. Tedd le a földre, minél közelebb a géphez.
Kivette zsebéből a kis kést, és lefektette a gép mellé. És bár me-
rően bámulta a kést, hogy semmit el ne mulasszon, az egész
olyan gyorsan történt, hogy semmit sem látott, de akárhogyan
is történt, a kése eltűnt, és valamiféle tárgy feküdt a helyén.
– Köszönjük neked, Johnny – mondották amazok. – Milyen
pompás, hogy cseréltél velünk.
A ú kinyújtotta kezét, felvette a holmit, amit amazok neki
ajándékoztak, és ez a tárgy rejtett tűzzel felragyogott a homály-
ban. Ujjai között forgatta, úgy látta, drágakőféle, a fény a belse-
jéből áradt, sokszínű tűzként szikrázott.
És csak miután látta, hogy az ajándékból milyen ragyogás
árad, akikor jutott eszébe, hogy mennyire besötétedett, és hogy
már annyi idő eltelt. Amikor erre rádöbbent, lélekszakadva ro-
hanni kezdett, még csak el sem köszönt.
Ahhoz már túlságosan sötét volt, hogy a teheneket keresse, és
csak abban reménykedhetett, hogy azok maguktól is hazaindul-
tak, és hogy utolérheti őket, és úgy tesz, mintha ő hajtaná őket
haza. Majd azt mondja Ab bácsinak, hogy az üszők áttörték a sö-
vényt, és elkódorogtak a legelőről, és neki keresnie kellett őket,
hogy visszavigye a csordába a két haszontalant. Azt mondja Ab
bácsinak… azt mondja… azt mondja…
Johnny kifulladt a rohanástól, a szíve kalapált, úgy érezte,
egész kis testét összerázza a szívdobogás, azok után, amik koráb-
ban történtek, azután, hogy elfeledkezett a forrásra menni a ví-
zért, és hogy tegnap elveszítette a két üszőt, azok után, hogy a
zsebében megtalálták a gyufaszálakat, megülte a félelem…
A teheneket nem érte utol. Már az istállóban voltak, és azt is
látta, hogy már megfejték őket, és megértette, hogy ott a bokrok
között, borzalmasan hosszú ideig maradt el, és hogy a büntetése
még sokkal borzalmasabb lesz, mint amilyennek elképzelte.
Az ösvényen rémülettől reszketve ment fel a házig. A konyhá-
ban világosság volt, és ebből tudta, hogy várnak rá.
Amikor belépett, a két ember az asztalnál ült az ajtó felé for-
dulva, igen, őt várták. A lámpa fénye rájuk hullott, és ezek az ar-
cok olyan szigorúak voltak, hogy leginkább sírkövekre emlékez-
tettek.
Ab bácsi felemelkedett, úgy magasodott fel, mint egy torony, a
feje egészen a mennyezetig ért, feltűrt ujjú karján csak úgy fe-
szültek az izmok.
Johnny felé mozdult, és a ú igyekezett volna oldalra surran-
ni, de az erős ujjak összezáródtak a nyakán, átfonták a torkát. Ab
bácsi felemelte út és megrázta – hallgatagon és dühösen.
– Majd én megmutatom neked – sziszegte fogán át Ab bácsi. –
Megmutatom neked! Megmutatom neked!…
Valami a padlóra hullott, és a sarokba gördült, tűzfátyolt
hagyva maga után.
Ab bácsi felhagyott a ú rázásával, és egy-két másodpercig
mozdulatlanul állt, a úcskát a levegőben tartva. Aztán lehají-
totta a padlóra.
– A zsebedből esett ki? – kérdezte Ab bácsi. – Hát ez mi?
Johnny hátrált, fejét rázva.
A világ minden kincséért meg nem mondja nekik… Soha!
Akármit is tesz vele Ab bácsi, nincs, amiért megmondaná! Még
ha megölik, akkor sem…
Ab bácsi lábával megállította a gördülő követ. Gyorsan leha-
jolt és felemelte. A követ az asztalhoz vitte, a lámpa alá helyezte,
és elbűvölten kezdte nézni a tüzek játékát.
 Em néni is felemelkedett a székéről s előrehajolt, hogy alapo-
sabban megnézze, mi is ez a holmi.
– Uram, istenem – suttogta.
Egy pillanatig mindketten mozdulatlanok voltak, a drágakőre
néztek, a szemük tüzesen ragyogott, a testük megfeszült, s csak
zihálásuk hallatszott a csöndben. Ha a világ vége jött volna el e
pillanatban, még azt sem vették volna észre.
Azután mindketten kiegyenesedtek s Johnnyra néztek, elfor-
dultak a kőtől, mintha többé már egyáltalán nem érdekelné
őket. Mintha valamilyen hatást kellett volna rájuk gyakorolnia a
kőnek, és ahogy teljesítette feladatát, minden jelentőségét el is
veszítette nyomban.
– Bizonyosan megéheztél, acskám? – kérdezte Em néni
Johnnyt. – Mindjárt melegítek vacsorát. Akarsz rántottát?
Johnny izgalmában félrenyelt, és csak bólintani tudott.
Ab bácsi leült a székre, egyáltalán rá sem nézett a kőre.
– Nohát, nézzük csak, ilyen a helyzet – kezdte… – A napokban
egyébként láttam egy olyan kést, amilyet szerettél volna…
Johnny alig hallotta, hogy mit is mondott Ab bácsi.
Ott állt és a barátságra meg a szeretetre gyelt, amelyek, úgy
tűnt, hogy csendben ott dudorásznak ennek a háznak a falai kö-
zött.

(Cli ord D. Simak írása nyomán:

„Iszkatyelj”)
 Hodzsiakbar SAJHOZ:

AZ ÖRÖKSÉG

– „Abur-Raihán”! „Abur-Raihán”! – Az Első vagyok – jelentke-

zem. Jól hallotok? Vétel!
– Első! Első! „Abur-Raihán” vagyok! Jól hallom önt. Mi újság?
Vétel.
– A fénylő pont eltűnt.
– Hogyhogy eltűnt? Mikor?
– Néhány perccel ezelőtt, amikor beléptem a bolygó légkörébe.
Közvetlenül a pont fölött függtem, betájoltam a hajót, és meg-
kezdtem a leszállást. Nem tudtam kétszáz méternyit sem eresz-
kedni, mivel a folt addigra eltűnt.
– Mi van most ön alatt?
– A hajót tömött felhőréteg burkolja.
– Első! Legyen óvatos!
– „Abur-Raihán”! A hajóm áttörte a felhőzetet. A magasság ti-
zenötezer méter. Látom a bolygó felszínét. A vörös, a bíborszín
és a barna árnyalatok uralkodnak. Lélegzetállító. A bolygó felszí-
nét sűrű növénytakaró borítja…
– Első! Első! Mi van önnel? Mi van önnel? Miért hallgatott el?
Sahboz Muratov felderítő pilóta izgatottan kiáltott.
– „Abur-Raihán”! Mesterséges építményt látok, igen nagy ma-
gasságú mesterséges építményeket látok!
– Nyugalom, Első, nyugalom! Írja le őket.
– Egy város fölött vagyok! Egy valódi más bolygóbeli város!
Szabályos hengereket látok, amelyek vagy kilométer magasra
emelkednek. A hengerek holmi épülettörzseknek tűnnek, még-
pedig az alapjuknál 600–700 méteres átmérőjű épületek törzsé-
nek. A függőleges törzsből különböző magasságokban vízszin-
tes ágak nőnek ki, 150-200 méter hosszúak. Az ágak homorú
csészékre emlékeztető kiszélesedésekben végződnek. Ezek az
ágak a törzs alapjától spirálisan egészen, a tetőig tartanak. Min-
den csoport közepén más formájú építményeket látok, gömb
alakúak, prizmásak, szögletesek, kockák, téglák. Mindent elle-
pett a növényzet, még a falakat és az épületek tetejét is elborí-
totta. Feltehetőleg parkok és kertek.
– Első! És a fénylő folt helyén mit lát?
– Szabályos alakú fekete kört, átmérője 2–3 kilométer. Úgy tű-
nik, hogy a belátható területen ez az egyetlen növényzettől
mentes terület. Ah, az ördögbe is?
– Elnézést kérek! Kiszaladt. A magasság 2000 méter. A legkö-
zelebbi épületeken sérülések világos nyomait látom.
– Milyen jellegű sérülésekét?
– Közelebb kell mennem az épülethez. Bekapcsolom az oldal-
hajtóművet.
– Első! Maximális óvatosságot! Még egyszer ellenőrizze a védő
erőteret.
Kisebb szünet után ismét Muratov izgatott hangját hallották,
de most nyugtalankodó hangok is társultak a felindultsághoz.
– „Abur-Raihán”! Első vagyok! – Jelentkezem. A spirális épület
közelében vagyok. Az épületet sűrű, vad növényzet fogja körül.
Sem parkok, sem kertek nincsenek itt. Sok repedése van… A sar-
kok és falnyílások beomlottak…
– Első! Feltételezhető, hogy a sérülések háborús tevékenység
nyomait mutatják?
– Nem! – felelte határozottan Muratov. – Nem! Az a benyomá-
som, hogy alighanem az idő okozta az épület tönkremenetelét.
Mindenütt sok esztendős vastag porréteg. A megjelenésemre va-
lamiféle kicsiny állatok futottak szót a repedésekből és odúkból.
A szomszédos épület ugyanilyen állapotban van. És ha ez így
van, akkor a város halott…
– Első, közöld, hogy mi lehet a fekete kör?
– Egy percet.
 – Első! Első!
– „Abur-Raihán”! Itt az Első! A kör fölött vagyok. A kör közön-
séges talaj, amelyről eltűnt a sűrű növényzet. Nem érthető, hogy
vajon miért nem nőtték be a fák ezt a terecskét.
– Nincs rajta valamiféle építmény?
– Nincs.
– Rönkök, kidöntött fák?
– Semmi, de semmi. Puszta talaj. Mintha nemrég felszántották
volna a földjét.
– Barázdák vannak?
– Nincsenek. De a talaj omlós. Parancsnok elvtárs, adjon enge-
délyt a leszállásra. Ha a kör középpontjára szállok le, akkor kivá-
ló kilátásom lesz, és ha olyasmi történik, ami fenyegető, akkor
fel is tudok szállni. Az elemzőim már megvizsgálták a levegőt.
Abszolút normális, sugárzás nincs.
A rövid szünetet az „Abur-Raihán” csillaghajó parancsnoká-
nak, Zsukovnak energikus hangja törte meg.
– Rendben van, Sahboz. Engedélyezem a leszállást!

A Corey csillagról érkező első jelet a Pluto térségében dolgozó

egyik űrszonda fogta fel. Az első nyomában érkezett a második,
azután egyenlő időközökben futottak be a többiek. Egyre több.
Minden arra vallott, hogy ezek a jelek mesterségesek.
A szimbólumok, amiket a jelek hordoztak, határozottan két
csoportra bomlottak. Az első csoport megfejtése egy olyan nap-
rendszerről adott hírt, amelynek öt bolygója volt. A koordináták
alapján meghatározható volt a kiléte is. Azután feltehetőleg az
élőlények megnevezése következett. Láthatólag a második boly-
gó volt lakott, néhány kémiai elem megjelölése, majd egy sor
matematikai függvény futott be.
 A jelzések második csoportja szinte pontos másolata volt az
elsőnek. A jelek ugyanabban a sorrendben következtek, válto-
zatlanul azonos időközökben. Egy különbség azonban volt: a
második csoportból az értelmes élőlényekre való utalás hiány-
zott.
Ezt csak azzal tudták magyarázni, hogy a tudósok bizonyosan
összekevertek valamit. Láthatólag meg kell változtatni a szim-
bólumcsoportok helyét, vagyis fordítani kell a mátrixon. Ebből
az következik: a Corey-civilizáció arról akart hírt adni, hogy a
naprendszer második bolygóján alakult ki.
A nyelvészek ez ellen határozottan tiltakoztak. Szerintük a
mátrixot csak egyetlen módon lehet összeállítani. Úgy, ahogyan
elkészült. A megfordítása, sőt az elfordítása is teljes értelmet-
lenséget szülne, mivel ekkor minden jel megváltoztatná a he-
lyét, és a kép széthullana. A mátrix alakjáról nem szabad vitat-
kozni, hanem a már megkapott eredményt kell ellenőrizni, kide-
ríteni, hogy mi is ott a helyzet.
Egyébként az egészben a legfontosabb az, hogy a Föld-lakók
végül meggyőződhettek arról; nem magányosak a világegye-
temben.
Éppen három évszázada, hogy az emberiség kitört Naprend-
szerének határai közül. A Nappal szomszédos legközelebbi csil-
lagok környezetét is megvizsgálták már. Új módjait találták ki az
űrben való helyváltoztatásnak. Az ember merészen tört a távoli
napok felé.
Ahogyan az egyes ember nem képes anélkül élni, hogy hírt ne
adjon magáról a hozzá hasonlóaknak, az embereknek, ugyan-
úgy a civilizációk is fejlődésük meghatározott stádiumában sür-
gető szükségét érzik annak, hogy kölcsönös kapcsolatokra lépje-
nek más civilizációkkal. Az emberiségnek már szűkek voltak vi-
lágának régi határai, ezért legfőbb vágya volt betörni a lakott vi-
lágegyetembe.
 Ezért fogadták az emberek a Coreyről érkezett jeleket olyan
hatalmas lelkesedéssel. Hamarosan elkezdődött a csillagközi ex-
pedíciót előkészítő munka.
Ezért tartózkodik az „Abur-Raihán” csillaghajó a Corey kör-
nyezetében, és ezért lép ki a atal taskenti űrhajós-felderítő,
Sahboz Muratov, az idegen bolygó talajára.
Mielőtt a csillaghajóról a felderítő „űrhajócska” startolt volna,
fénylő pontot fedeztek fel a bolygón – a sűrű erdőségben mutat-
kozó egyetlen tájékozódási pontot.
– Hová is tűnhetett el?

– „Abur-Raihán”! Itt az Első! – jelentkezett Muratov néhány perc-

cel azután, hogy leszállt –, valami mozgás kezdődött az erdőben.
– Első! Pontosítsa!
– A fatörzsek között homályosan látható árnyak mozognak,
meg-megremegnek az ágak… Lépések zaját is hallom… mintha
a lehullott avaron valakik járnának… Ahá, most! Valami szürke
tömeg kúszott elő a sűrűből. Lassan közeledik felém.
– Első! Készüljön fel a rendkívüli felszállásra. Növelje a védő-
erőtér feszültségét!
– Megtörtént! A tömeg mozgása megszűnt… De egy keskeny
patakocska elvált tőle és a hajóm felé folyik… meglehetősen
gyorsan közeledik. Ahá! Úgy nézem, hogy nem homogén. Most
már megkülönböztetem… Igen, egész menet közeledik, han-
gyákra vagy bogarakra emlékeztetnek…
– Írja le őket részletesebben!
– Az első bogár már vagy 40 méterre közelítette meg a hajót. A
háta gömbszerű, határozottan látni rajta három fehér kört. Hat
mancs vagy láb segítségével jár. A fej helyett egy kisebb félgömb
van, amelyből hosszú bajuszok meredeznek…
– Milyen nagy ez a bogár?
 – Hosszában alig lehet rövidebb egy méternél. A magassága
negyven centiméter, de járás közben magasabbnak tűnik…
Igen, nem mászik, hanem jár. Lépked, és nagyon gyorsan. A tör-
zse szürke, a mancsai feketék.
– Tehát bogarak. A bolygót hatalmas rovarok lakják, így van?
– Hm… Nem gondolnám, hogy ezek rovarok…
– Miért?
– A bolygó légköre után ítélve a hatalmas viharok nem tartoz-
nak a ritkaságok közé. Tehát a rovarok és általában az itteni élő-
lények jól ismerhetik a villámot és azt a veszélyt, amit a villám-
csapás jelent. Biztosan félnek a villámtól, félnek a tűztől, ugyan-
úgy, mint bármelyik szerves élő. Én pedig a fékező hajtóművet
használtam a leszálláskor, vagyis lángvihar volt alattam. Nem
gondolom, hogy akadhat olyan állat vagy rovar, amelyben a kí-
váncsiság legyőzhetné a tűztől való ösztönös félelmet. Ráadá-
sul… és azt is gyelembe kell venni, hogy tisztán szubjektív
megítélésem alapján, de úgy tűnik nekem, hogy ezeknek a boga-
raknak nagyon racionális a mozgásuk. Az állatok nem képesek
ilyen kiszámított pontossággal felhasználni az energiát előreha-
ladásukhoz.
– Csak nem akarja azt mondani…. hogy értelmes lények van-
nak ön előtt?
– Nem, nem gondolom. Vagyis hát ezeknek a szürke rovarok-
nak még csak esetleg elfogadhatnám értelmes voltukat, de ak-
kor hogyan magyarázzuk az elhagyott várost? És miért lenne
bogaraknak szükségük a spirális óriásépítményekre?
– Nem túlságosan meggyőző, de azért van benne, amivel egyet
kell érteni. És akkor mi marad?
– Annak feltételezése, hogy ezek gépek. Kibergek.
– Hm… Hatlábú kibergek?
– De hiszen egy ilyen felszínű bolygón csak ilyen gépek alkal-
masak. Ha látná az itteni sűrűségeket! Egy ilyen bozótosban ke-
rekeken közlekedni lehetetlen. Csak lépkedő kibergek képesek
áthatolni a sűrűségen. Márpedig egy lépkedő mechanizmus ese-
tében, az ideális támaszpontszám a hat.
– Így hát ön úgy gondolja, hogy valaki úgy hozta létre ezeket a
bogár-kibergeket, hogy előre látta: a bolygót majd elborítja az
őserdő?
– Ezt nem állítom. De miért nem tételezhetünk fel egy ilyen
változatot: az emberek által egykor megalkotott kibergek elfa-
jultak, és váratlanul, egy csapásra megsemmisítettek az emberi-
séget? Akkor minden stimmelne: az elhagyott város, a bozó-
tos…
– Mi stimmelne? És a jelek? Meg a fénylő folt? Hiszen nemcsak
úgy égett néhány óra hosszat. Hiszen az szemmel látható volt,
már a létéből is, hogy valaki azt akarta: vegyünk tudomást róla.
Hát az a kör, amibe leszállt?
– Más elképzelésem nincs.
– Sajnos, nekünk sincs. De reménykedünk, hogy az ön segítsé-
gével, hamarosan újabb elképzelésekre juthatunk. Ezt az elmél-
kedést majd máskor folytatjuk. Mit csinálnak a bogarak?
– A legelső a hajótól 20 méterre mozdulatlanul áll. A többiek
két szálacskába rendeződtek egészen az erdőig, és ugyancsak
mozdulatlanok.
– Le ne vegye a szemét róluk, állandóan gyelje őket. Mit mu-
tat a talajelemző?
– Közönséges, első osztályú talaj. Homokos agyag…
– És a kémiai összetétele? Valami magyarázattal szolgál a kör
nemrégiben észlelt fénylésével kapcsolatban?
– Tán tűzvész volt?
– De hogyan…
– Figyelem! A szürke tömeg ismét mozgásba jött. – Ez – rova-
rok tömörülése. Az a halk zörgés, zizegés, amit eddig hallottam,
recsegésbe és zajba csapott át. De mi ez?! A szürke tömeg, bele-
mart az erdőbe, és maga mögött fekete sávot hagyott… Átjárót,
folyosót készítenek…
 – Első! Első! Folytassa!
– Elképesztő, hihetetlen! A folyosó néhány perc alatt olyan
mélyre hatolt az erdőbe, hogy már nem is látom a végénél a fá-
kat. A szürke tömeg eltűnt. A bogarak két sorfala, amely a tér-
ségben állt, úgy rendeződött át, hogy a soraik éppen a folyosó
két oldalát folytassák… Most a folyosóban, az erdő mélyén fel-
tűnt valami hatalmas tárgy… Félém közeledik… Már itt van a
téren… Úgy tűnik, vendégségbe hívnak… Úgy tűnik, hogy egy
légpárnás emelvényféle jött értem. „Abur-Raihán!”…
Választ nem kapott.
– „Abur-Raihán”! „Abur-Raihán”! – Muratov még néhány per-
cig makacsul kiabált a mikrofonba.
De választ nem kapott. A kapcsolat megszakadt.

Az első rovarok mozgásba lendültek. A mozgó emelvényhez se-

reglettek, keskeny folyosót képezve.
– Mi történhetett? – tűnődött Muratov, manővereiket gyelve.
– Az „Abur-Raihán”-nal természetesen semmi nem történhetett
–, nyugtatta meg önnönmagát. – A csillaghajó kellő távolságban
van a bolygótól, és ráadásul a védőtere szuperteljesítményű. A
magyarázat hihetőleg a felhőkben keresendő. Ezek hirtelen leer-
nyőzték a rádióhullámokat…
Elfordult a műszerektől, felállt, és átment a keskeny kabinon.
Az is lehetséges, hogy az összeköttetés éppen a legjobbkor sza-
kadt meg. Hiszen ebben a helyzetben joga van az önálló döntés-
re. Három évszázadon át, három hosszú évszázadon át kereste
az ember az űrben értelmes testvéreit. És most az is elképzelhe-
tő, hogy csupán a zsilipkamra választja el az értelem képviselői-
től. Lehet, hogy csak ki kellene lépnie a hajóból, és a Föld képvi-
selői számára megtörténne a vágyott találkozás?
 Muratov kereste, de nem találta magyarázatát annak, amit lá-
tott. Azt azonban érezte, hogy a fénylő folt és a sűrű felhőzet,
meg a különös bogarak – mind összetartoznak.
Az emelvény a hajó mellett állt, és nyilván őt várta.
Sahboz még egyszer megkísérelte a kapcsolatfelvételt:
– „Abur-Raihán”! „Abur-Raihán”! Az Első!… – Válasz nem érke-
zett.
Előbb ellenőrizte űrruhája légmentességét, és a magnetofonra
feljegyzett néhány mondatot, közölve elhatározását. Majd a re-
lén át az adóhoz kapcsolta a magnetofont, s határozott léptekkel
elindult a zsilipkamra felé.

A talajt lágynak érezte, könnyedén benyomódott és rugózott tal-

pa alatt. Sahboz megkísérelte, hogy valami ünnepélyeset, a pil-
lanathoz illőt mondjon, és ekkor önmagának is váratlanul, gye-
rekesen ezt kérdezte:
– Ej, ti! Ugye nem haraptok!
A rovarok némán hallgattak, mozdulatlanul álltak az emel-
vény vagy inkább a targonca körül.
Amikor Sahboz kinyitotta a szemét, félhomályban találta ma-
gát, még mindig a targoncán feküdt, belemerülve a fehéres ho-
mályba. A targonca egy keskeny és hosszú folyosóban állt. Falait
szürke kockák borították. Minden kocka felszínén mátrix alakjá-
ban csoportosult sok-sok rést látott. Néhány résből bíborfény
áradt. Sahboz nem látta a mennyezetet, de mégis úgy érzékelte,
hogy zárt helyiségben tartózkodik.
Hirtelen felemelkedett és a padlóra ugrott. Valahonnan fent-
ről nyomban kellemes, enyhe fény áradt. A targonca pedig tova-
gördült a folyosóban. Mély, halk hang szólította meg.
– Ne nyugtalankodjon. Teljes biztonságban van.
– Hol vagyok?
 – A Kibernetikai Központ fő irányítópultján.
– Ki beszél velem?
– A Kibernetikai Központ hangképző modulátora.
– Honnan tudja a nyelvünket?
– A Központnak ahhoz, hogy az önök nyelvét elsajátítsa, ele-
gendő volt a csillaghajóval folytatott beszélgetésének rögzítését
elemezni.
– Mi történt a csillaghajóval? Miért szakadt meg a kapcsola-
tunk?
– A csillaghajó biztonságban van, de a legénysége néhány óra
hosszat még nem kap önről hírt. Majd később megmagyarázom,
hogy miért.
– Ki szakította meg a csillaghajóval tartott kapcsolatomat?
– A Kibernetikai Központ.
– Miért beszél folyton a Kibernetikai Központról? Hol vannak
az embereik?
– A bolygón nincsenek emberek. Az utolsó szálig kihaltak.
– Hogyan… kihalták?
– Kihaltak a Nagy Halál Évszázadában!
– Kihaltak… a Nagy Halál… Évszázadában?!
– Igen.
– Az utolsó emberig?… Hát lehetséges ez?
– Mindjárt meglátja a saját szemével.
A lágy, kékes fény, amely valahonnan fentről áradt, kihunyt,
de nyomban felvillant egy fényes, vakító, rubinszerű fény. Sah-
boz szilárdan állt a szürkés padlón, a kockák réseiben villódzó
fényeket nézve, de egyidejűleg olyan érzés fogta el, hogy egy sö-
tét alagútban repül szélsebesen.
És ekkor váratlanul… váratlanul ismét előtte volt a város, lát-
ta a spirális tornyokat és gömböket, de nem a halott és elhagyott
várost látta, hanem virágzó, élettel és fénnyel telt metropolist.
Az egyes épületcsoportokat széles utak kapcsolták össze, ame-
lyeken csöpp alakú autók száguldoztak. Az égen sok-sok repülő-
készüléket látott. Sahboz meg gyelte, hogy ezek a készülékek
azokba a csészékbe szállnak le, amelyekben az épületek vízszin-
tes ágai végződtek.
Kitalálta, hogy ezek az ágak Corey lakóinak otthonai. Minden
lakásba el lehetett jutni autóval a függőleges törzsön át, liftek és
szállítószalagok egész rendszere segítségével. És ezenkívül min-
den lakásnak láthatólag megvolt a helikopterekre emlékeztető
készülékek számára készült fészke is.
De bármennyire érdekes is volt ez a szokatlan város, Sahboz -
gyelmét nem az kötötte le.
Sok emberi alakot látott lent, a henger tövében. De távol vol-
tak, és nem sikerült alaposabban megnéznie őket.
Ha közelebb kerülhetnék!
Még csak végig sem tudta gondolni, amikor szemtől szembe
állt a coreyiakkal.
Az állcsúcs felé megnyúlt, hosszúkás fejük volt. A szemük –
két egymástól távol álló, kidudorodó ovális. Ez a szempár hihe-
tőleg szinte teljes körlátást biztosított a gazdájának. A száj nagy
volt és ajkatlan. Az orr széles, ellapított, a bőr – vöröses színű,
csupasz. Az itteniek igazi óriások voltak, termetük vagy négy-
méteres.
A maguk módján mégis szép és harmonikus lények voltak.
Természetesen nem a földi mérték szerint. De az egyik coreyit
elnézve, Sahboz megértette, hogy az alaktökéletesség sokarcú
jelenség, és büszkének érezte magát, amint a kozmosz emberisé-
gére gondolt, hiszen csak rá kell nézni a Corey bolygó népére, és
az ember biztos abban, hogy az értelem és az erő birtokosával áll
szemben. Ez csak úgy sugárzott róluk.
De hiszen mégiscsak kihaltak! – villant az agyába. – Ezeket a
négyméteres óriásokat hiába keressük a világmindenségben! Mi
is történhetett velük?
Nyomban ott találta magát a hatalmas, prizma formájú épü-
letben. Azt is látta, hogy egy tudományos laboratóriumba ke-
rült. Műszerek és átlátszó edények, lombikok sokaságát pillan-
totta meg, különböző színű anyagokkal voltak tele.
Egy ijesztő képű coreyi lombikfélét kevergetett. Majd egy át-
látszó lemezkét vett elő, és a lombik anyagából ráöntött egy
csöppecskét. Az egész preparátumot mikroszkóp alá tette. Né-
hány percig mozdulatlanul nézett, a szemlencsébe. És amikor
végre otthagyta a mikroszkópját, az előbb még ijesztő arckifeje-
zésének nyoma sem maradt. Kacagott, azután úgy ringatta tes-
tét, mintha táncolna. A helyiségbe többen is beléptek. Megle-
pődve nézték kollégájukat, körülfogták…
– Az Orvostudományi Akadémia tudósainak egy csoportját
látja – hallotta Sahboz a már megszokott halk hangot. – Azon ör-
vendeznek, hogy most első ízben sikerült tiszta állapotban kivá-
lasztaniuk egy bizonyos antigént, egy olyan preparátumot kap-
tak meg, amely az emberek életét ezer évre megnyújtaná. De, ez
a felfedezés sajnos, nem hozott boldogságot…
Sahboz szeme előtt újabb látományok úsztak el.
A bolygó belső információs rendszere útján mindenki tudo-
mást szerzett az antigén felfedezéséről, kiválasztásáról. A co-
reyiakat meghökkentette és megdöbbentette az a távlat, amit e
felfedezés megnyitott előttük. Ezer évnyi élet?! Mennyi mindent
tehet egy ember egy évezred alatt?!
És még egy képet látott Sahboz.
Az orvosi intézményekben megindult az antigénnel való oltás.
Íme az első szerencsések! Az első coreyiak, akik majd ezer évig
élnek!
Az antigénes oltás mintha felkorbácsolta volna a coreyiak
energiáit. Fiatalabbnak érezték magukat. A jövőre a legvakme-
rőbb terveket is eltervezhették. Idejük mindenre futja. A bolygót
elárasztotta a lelkesedés és öröm részegítő hulláma.
Ámde, ekkor a szociológusok riadót vertek. Kimutatták:
amennyiben a jelenlegi szaporodási ráta fennmarad, a lakosság
már néhány évszázad alatt eléri a kritikus nagyságot, és akkor a
bolygó minden erőforrása kimerül.
A Corey népe kialakulása során az éhezésnek, a háborúknak, a
járványoknak minden stádiumán átment, és most végre kihar-
colta, hogy jogot kapjon a hosszú és boldog életre. És ekkor – is-
mét borzalmas kilátások ködlöttek fel…
Lehetséges, hogy az antigén felfedezése idő előtt történt. Ha a
coreyiak már kitörtek volna naprendszerük határain, és még in-
kább elkezdték volna más világok magukévátételét, akkor lehet-
séges, hogy nem ütköztek volna bele a határolt erőforrások adta
gondba. De sajnos! Az űrrepüléseket még éppen csak elkezdték.
Az antigén felfedezésének pillanatáig a coreyiak még csak a leg-
közelebbi bolygószomszédjaikig jutottak el, és meggyőződhet-
tek arról, hogy azokon nem lehet élni. Ezeket a halott kozmikus
testeket élőbb meg kellene hódítani, mielőtt beszélni lehetne ar-
ról, hogy tömegesen áttelepüljenek rájuk.
Vajon néhány évszázad alatt képesek-e végrehajtani a coreyi-
ak ezt? Hiszen a szociológusok csak néhány évszázados jólétet
garantáltak. És ezután – korlátozottság, tilalmak, éhség, haldok-
lás…
Az öreg bolygó régen nem tapasztalt ilyen dühödt vitákat, az
ellentétes nézetek ilyen harcát. A helyzetet még csak bonyolul-
tabbá tette az, hogy a lakosság jelentékeny része már megkapta
az oltást. A további injekciózás eltiltásáról ilyenformán szó sem
lehetett.
– Több napon és éjszakán át tanácskozott Corey Legfelsőbb Ta-
nácsa. Végül kidolgozták a keletkezett probléma „megoldásá-
nak” alapelveit.
– Senki nem kaphat arra jogot, hogy erőszakkal korlátozza az
emberi élet hosszúságát.
Az életkor hirtelen megnövekedésének nem szabad visszatük-
röződnie a coreyiak szükségleteinek kielégítettségén.
Mindezeket csak a születések korlátozásával lehet elérni.
 A Tanács ezekre az alapelvekre támaszkodva hozta meg hatá-
rozatát:
„Az antigéninjektálást haladéktalanul végre kell hajtani min-
den idősebb emberen.
Az Orvostudományi Akadémiának három esztendő alatt ki
kell dolgoznia egy időleges sterilizáció veszélytelen módszereit.
Az elkövetkező időkben az antigén oltásokkal egyidejűleg a
bolygó minden lakosán végre kell hajtani az időleges sterilizáci-
ót.”
Úgy tűnt, hogy ez a döntés mindenkit kielégít. Az igaz, hogy
időnként gyelmeztető hangok is hallatszottak, de azokat szinte
meg sem hallották. Az a remény, hogy hosszú és boldog életet
élhetnek, minden ellenvéleményt úgy vert vissza, és tett teljes-
séggel hatástalanná, mint a védőernyő a sugárzást.
Két esztendőn át az egész bolygó az Orvostudományi Akadé-
miáról érkező híreket leste. Két esztendő – a tudósoknak ponto-
san annyi kellett ahhoz, hogy az eléjük kitűzött feladatot meg-
oldják.
Az Akadémián becsületes és tapasztalt coreyiak dolgoztak, de
siettek, mivel őket is szinte hipnotizálta az ezeréves élet mesés
lehetősége.
És eljött az az ünnepélyes pillanat is, amikor az utolsó polgárt
is beoltották az antigénnel. Ezt a napot, Corey történelme egyik
legnagyobb ünnepének tekintették. Voltak olyan javaslatok,
hogy ettől a naptól kezdjék az időszámítást is.
De múltak az évek, a lelkesedést és az örömet más érzések vál-
tották fel. Valami baj történt a coreyiak lelki életében.
Óvatosakká, lassúakká és rendkívül körültekintőekké váltak.
Egyre nagyobb gyelmet szenteltek az egészségi állapotuknak,
és a legkisebb eltérésnél riadót vertek. Gyakoribbá váltak a hir-
telen dühkitörések, az értelmetlen sértődések, veszekedések.
Rohamosan csökkent azok száma, akik részt akartak venni a kí-
sérletekben. Megritkultak a felsőfokú iskolák hallgatói. Senki
nem akart kockáztatni. Az űrhajósok, a tengerészek, a repülők, a
búvárok elhagyták munkájukat, és a lakóhelyükhöz közel keres-
tek maguknak nyugalmasabb professziót. Az utolsó században
mindössze néhány repülőszerencsétlenség történt, de ez is ele-
gendőnek bizonyult ahhoz, hogy a coreyiak szinte felhagyjanak
az utazásokkal, a bolygó korábban oly egységes népessége elszi-
getelt egyedekre hullott szét, akik bezárkóztak családjuk szűk
világába.
De a legborzalmasabb még hátra volt.
Az időleges magtalanítás ideje már réges-régen lejárt, de a ter-
mékenység nem újult meg. Eleinte azt gondolták, hogy a sterili-
záció láthatólag tovább hat, mint ahogy a számításokban felté-
telezték. De az évek múltak és múltak, az évtizedek követték
egymást, és a coreyiak kezdték elfeledni, hogy miként sír fel egy
újszülött.
És cikkor kezdtek észbe kapni, rádöbenni, hogy a sterilizálást
bizony sietősen hajtották végre, és isten igazában nem is vizs-
gálták meg a sterilizáló és az antigén kölcsönhatásait. E kettő
együttesen minden bizonnyal teljes terméketlenséget szült.
A coreyiak faját ily módon a teljes kihalás veszélye fenyegeti.
Azt persze megértették, hogy hiába is keresnék a vétkest. Az ol-
tások idején nem volt olyan ember, aki nem kívánta megülni az
ezredik születése napját. És senki sem gondolta át, hogy mi lesz
az utódokkal, még kevésbé gondoltak arra, hogy egyáltalán lesz-
nek-e utódaik…
A coreyiakat ráadásul hihetetlen fáradtság fogta el. Évszáza-
dok óta megszokták, hogy századokban számolják a dolgaikat.
Természetesen hosszú ideig akartak élni. De ezer évig?! Ahogy a
szomjazó álmodozásában úgy képzeli, hogy képes kiinni az óce-
ánt is, a gyakorlatban pedig még egy vödör víz is túlságosan
soknak bizonyul számára. Ilyen mérhetetlenül soknak bizo-
nyult a coreyiak számára az, hogy ezeréves életet élhetnek. Nem
voltak kellően megérve rá. A coreyiakat kifárasztotta az élet.
 A halálfélelmük azonban megszűnt. Ismét repültek, úsztak,
hajóztak, kísérleteztek, néha különlegesen veszélyes kísértetek-
be is fogtak, de kielégülést nem találtak. Meggyűlölték az időt.
A közös veszedelem ismét összehozta a bolygó népét, új és
friss erőt ébresztett bennük. A tegnapi egoisták, az utódok életét
elfecsérlők, most altruistákká váltak. Új cél jelent meg a szá-
mukra. A még nem oly régen üresen tátongó előadótermek du-
gig megteltek, milliók foglalkoztak ismét a tanulással. Nem volt
hiány a laboratóriumokban dolgozni óhajtókban. Az egész boly-
gó kereste a magtalanság megszüntetésének titkát. A coreyiak
szerették volna kijavítani azt a hibát, amit elkövettek. De már
túlságosan is késő volt…
– És kezdtek elhullani az első „halhatatlanok”. A bolygón las-
san kihunyt az élet.
Akkor a Legfelsőbb Tanács a legmerészebb és legtapasztaltabb
tudósokat gyűjtötte egybe. Csak egyetlen feladatot kaptak, vizs-
gálják meg, hogy milyen lesz a bolygó élete, ha az utolsó coreyi is
behunyja a szemét.
A coreyiak nem magányosak a világegyetemben – vélték a tu-
dósok –, ha elhunynak is, ez nem jelenti azt, hogy a millió és mil-
lió lakott bolygón ugyancsak megszűnik az élet. Hát akkor jöjjön
majd el egy más, egy méltó civilizáció Coreyra…
Így hát elhatározták, hogy mindent megtesznek a Kiberneti-
kai Központjuk modernizálására, automata robotokat alkotnak,
akik még akkor is képesek lesznek fogadni a más civilizációk
küldötteit, ha az utolsó coreyi is elhunyt már. Olyan robotokra
gondoltak, amelyek képesek lesznek véleményt alkotni az idege-
nekről, és ha kiállják a vizsgát, akkor feltárják előttük Corey tit-
kait.
Minden változatot gyelembe kellett venniük, és minden le-
hetséges helyzetet, még azt is, hogy agresszív természetű jöve-
vények repülnek ide, akik előtt a titoknak meg kell maradnia ti-
toknak.
 És Corey tudósai belefogtak életük utolsó munkájába…

Sahboz ismét a keskeny, hűvös folyosón találta magát, amelyet

tompa fény árasztott el, és amelynek falán a szürke kockák vil-
logtak.
– Tehát, amikor az első jelzést küldték a világűrbe, a bolygó
már halott volt? – kérdezte láthatatlan beszélő társától.
– Gyakorlatilag – igen. Arra az időre már csak néhány ezer em-
ber élt. Mire a harmadik jelzést küldtük, addigra már az utolsók
is elhunytak.
Sahboz, akit megráztak a hallottak, sokáig hallgatott. Azután,
a legközelebbi kiberghez fordult és megkérdezte:
– Mikor mérték be a csillagjárónkat?
– Coreytől három parszek távolságra – hangzott a válasz vala-
honnan fentről –, odahelyeztük ki az őrszondáinkat. Amikor pe-
dig megtudtuk, hogy csillagjárójuk bolygó körüli pályára állt, és
hogy egy bolygókutató repülőgép közeledik felénk, úgy döntöt-
tünk, hogy a négyes változatot alkalmazzuk. Ez számításba ve-
szi, hogy a bolygójáró a Kibernetikai Központ közelében száll, le,
és a legénységét hipnotizált állapotban ideszállítjuk a fő irányí-
tópultba. Azok a robotok, amelyeket ön bogaraknak nevezett, el-
pusztították az erdő egy részét, és így kerek térséget hoztak lét-
re, ahonnan, megfelelő rendben elhelyezkedve fényjelzéseket
küldtek az ön hajója irányába, ön bemérte ezt a sugarat és a ha-
jóját a körhöz kormányozta. Tizenötezer méter magasban egész
sor védőréteg helyezkedik el, amelyek mindegyike egy-egy meg-
határozott hullámfajtát képes ernyőzni. A Központ úgy döntött,
hogy a rádió-összeköttetését érintetlenül hagyja, mivel ellenke-
ző esetben ön megváltoztathatta volna az elhatározását, és nem
szállt volna le.
 Azonban a leszállás után, amikor már elegendő elemzendő in-
formációhoz jutottunk, a rádióhullámokat is ernyőzte a Kiber-
netikai Központ. Ezt az óvatossági rendszabályaink írták elő…
A Központ úgy számította, hogy a felderítő pilóta kellően bá-
tor és okos ember lesz ahhoz, hogy az így kialakult helyzetben
elhagyja a hajóját. Ez a számítás bevált.
Föld küldötte! Agyad bioelektromos terét tanulmányozva, és
elemezve a csillagjáróval folytatott beszélgetésedet, valamint a
mi pusztulásunkkal való megismerkedésed során átélt érzései-
det, a Központ arra a következtetésre jutott, hogy az a civilizá-
ció, amely ideküldött, humánus és barátságos, békeszerető, Co-
rey bolygó az ő birtokába kerül majd…
Sahboz hallgatott. És hirtelen heves vágyat érzett, hogy leg-
alább az utolsó coreyit láthassa.
És nyomban úgy érezte, hogy egy félhomályos, keskeny helyi-
ségbe került.
A coreyi lágy fotelban üldögélt. Az arca meglehetősen atalos-
nak tűnt, csak végtelenül fáradt tekintete árulkodott az ezeréves
bánatról. Maga elé meredt. Érezte, hogy ez az ember most a vég-
sőkig feszíti magát.
Amikor megtudta, hogy ő maradt utolsónak a bolygó lakói kö-
zül, megremegett.
Valamiféle dobozkát forgatott a kezében, Sahboz eleinte fel
sem gyelt a dobozra. A coreyi sápadt volt, valamit suttogott, és
hirtelen egyet fordított a doboz kapcsolóján. Nyomban kékes
fénylés töltötte meg a helyiséget. Amikor eloszlott, a karosszék
helyén nem volt semmi…
Sahboz ismét a folyosón találta magát.
Az egyik kockán vörös nyilacska izzott fel.
– Földlakó! Jöjj ide! – hallotta a modulátor hangját.
Sahboz odalépett a kockához, és egy nyílást pillantott meg,
amelyből kis fehér lemez csúszott elő. Sahboz megértette, hogy
ezt kézbe kell vennie. A lemez szivárványozó fémből készült. Az
egyik oldalán jelek látszottak.
Sahboz nézegette őket, és noha a jelek ismeretlenek voltak a
számára, mégis úgy érezte, hogy érti az értelmüket. A lemezkét
a szeméhez emelte, és olvasni kezdte:

„Végrendelet!
Testvérünk az értelemben!
Mi egykoron büszke és boldog, most pedig mélységesen szerencsét-
len nép vagyunk, hozzád fordulunk utolsó óránkban.
A civilizációnk még atal. Sokat meg tettünk, és még többet meg-
tehettünk volna a jövőben. Volt erőnk, energiánk, akaratunk.
De az önzés elpusztított bennünket.
Minden született lény halandó, csupán a társadalom halhatat-
lan!
Erről az igazságról feledkeztünk el. És most meg zetünk érte.
Minket már nem menthet meg semmi. Elmegyünk.
De itt marad utánunk szépséges bolygónk, amely alkalmas arra,
hogy életet dajkáljon.
Lépjetek a helyünkbe, és éljetek itt!
A Kibernetikai Központ átadja nektek a tudásunkat és minden
energiaforrásunkat.
Éljetek boldogan a bolygónkon!
Gondoljatok vissza néha azokra is, akik előttetek éltek itt, és soha
ne ismételjétek meg a mi hibánkat!
Szeressétek a bolygónkat!
És ne engedjétek, hogy élettelen, hideg égitestté váljék.
Testvérünk az értelemben!
Az időnk elszaladt!
Ég veletek!

A hálátokban és nemeslelkűségetekben hívő coreyi elöljárók.”

 – Földlakó! – hallotta nyomban a modulátor hangját. – A felhő-
takaró eloszlott, a rádióhullámok ernyőzése véget ért. A robotok
megkezdték a csillagjáró számára szükséges leszálló tér építését.
Add át véreidnek az itt kapott információkat.
Siess! Sok munka vár rátok.

(Hodzsiakbar Sajhoz írása nyomán:

„Zagadka Renais”)
 Hodzsiakbar SAJHOZ:

AZ ELSŐ PRÓBATÉT

A „Raduga” 2578 kora tavaszán startolt a Fekete Cetus csillag

irányában a Föld egyik mesterséges űrbázisholdjáról. A hajó sa-
ját idejében számítva huszonöt éves utazás várt az űrhajósokra.
Az űrhajó a Mirra bolygórendszere mellett száguldott éppen,
amikor legénysége egy fővel megszaporodott: Muratovéknak, az
űrhajós házaspárnak kicsinye született. A kislányt Sahnozának
nevezték el. Ennek a parányi lánykának bizony sok-sok eszten-
dőt kell a világűrben eltöltenie. Csak azt tanulhatja meg, amit a
szüleitől megtanulhat. Pedig sok szakmára kell megtanítaniuk,
többek között az űrhajózásra is. Vajon képes-e két ember meg-
birkózni e feladatokkal: vezetni az űrhajót és azonkívül még a
kislányuk minél sokirányúbb nevelésével is foglalkozni? Ebben
biztosak lehetünk, hiszen 2578-at írunk.
A csillaghajót alaposan megtömték mindenféle berendezés-
sel, „okos” gépekkel, műszerekkel és robotokkal. Így azután a
hajó kiszolgálását teljes egészében a műszerek vállalják maguk-
ra – az emberekre csupán a műszerek ellenőrzése maradt.
Az űrhajón még automata dajka is akadt, meg miniiskolai osz-
tályterem, automata tanító, lmtár, könyvtár, kamaszok számá-
ra elektromos számítógép és sok más igazán érdekes holmi. Így
azután az apának és anyának nem volt hiányuk segítőtársak-
ban.
A kislány gyorsan növekedett. A gyerekek a világűrben egyéb-
ként is igen gyorsan fejlődnek; Sahnoza már féléves korában
járt, egyéves volt, amikor már beszélt. És nem sok idő elteltével
már kezdett segíteni a szüleinek egyszerű háztartásukban, min-
dennapi életükben. Egyébként is a háztartási munka nehezét a
robotok végezték el.
 Sahnozának barátai, játszótársai azonban nem voltak, a kis-
lány mégsem unatkozott. Ahogy felébredt, elvégezte a reggeli
tornát, majd sétált egyet, kenyérmorzsákkal etette az aranyhala-
kat, kis locsolóból megöntözte a virágokat és a fácskát. A mama
megtanította olvasni. A papa a legfontosabb tudomány, a mate-
matika alfájára és omegájára tanítgatta. Sahnoza tehetséges és
gyelmes tanulónak bizonyult.
Vacsora után a mama mindig a szülőföldjéről mesélt – a Föld
nevet viselő kék bolygóról, az emberekről, a kislánykákról és -
úcskákról, akikből olyan sok van a Földön, hogy összegyülekez-
nek, és különböző játékokat játszanak. Közösen nézik a mozit,
olyan lmeket csodálhatnak meg, amelyeket a Földön vettek fel.
Sahnozából mindig csak úgy záporoztak a kérdések. Egyszer
azt kérdezte:
– Ugyan miért nincsenek a hajónkon más emberek?
– Nézzed csak, kislányom – felelte a papa, s némileg zavarban
érezte magát –, ahhoz, hogy a csillaghajót célba juttassuk, ele-
gendően vagyunk mi hárman is. A feladatunk a következő:
olyan bolygót kell keresnünk a Fekete Cetus csillag bolygórend-
szerében, amely alkalmas az emberi élet fenntartására. Lehetsé-
ges, hogy soha nem gondolt nehézségek és veszedelmek várnak
eközben ránk. És minél kevesebb űrhajós tartózkodik az űrhajó-
ban, annál kisebb következményekkel járna, ha bekövetkezne
az… – és az apa elharapva a mondat végét, elhallgatott.
– Papa, ezt megértettem. Tehát mi olyan helyre repülünk, ahol
még egyetlen más ember sem járt? A legeslegelsőkként repü-
lünk oda.
Sahnoza tűnődött egy keveset, majd folytatta:
– Úttörőként?… Papa, és amikorra a Fekete Cetushoz érünk,
addigra én már felnőtt leszek?
Az apa csak bólintott.
– Igen, kislányom. Addigra megnősz.
A kislány elmosolyodott, vidám fények szikráztak szemében.
 – Jaj, csak minél hamarabb érjük el ezt a csillagot.
Sahnozát a hatodik születésnapján vitte el apja első ízben a
Főirányító pultra, vagy ahogy becézték: a Főpultra. Ez a beren-
dezés egy kupola alakú helyiségben állt, a térség legnagyobb ré-
szét panelok tömege foglalta el. A kislány száz és száz műszert
látott, különböző színű gombokat, kapcsolókat.
– Istenkém, milyen szép!
Az apa egy hatalmas csillag képére mutatott.
– Hát ez a Fekete Cetus. Oda repülünk. A számítások azt
mondják, hogy hét bolygója van, és lehetséges, hogy közülük
kettőn élet is van.
– Tehát ott emberek vannak? Olyanok, mint mi?
– Igen, lenniük kell embereknek is. De hogy olyanok-e, mint
mi? Nem tudom. Lehetséges, hogy egyáltalán nem is hasonlíta-
nak ránk. Az értelmes lények külseje egészen meglepő is lehet.
De ez nem számít – ha értelmesek, ők is emberek.
– De mégis, akkor kikre hasonlíthatnak majd?
– A Godveaux bolygón szervetlen életet találtak. Ott kövekre
hasonlítanak az értelmes lények. A Novogapeuson tizenkétlábú-
ak élnek. És koponyájuk bőre színének változtatásával beszél-
getnek egymással. Már gondolkodó óceánra is akadtak.
– Jaj! De érdekes ez!
– Igen, az élet mindenütt érdekes. Ráadásul, kislányom, még
nem is tártuk fel minden rejtélyét. Ki tudja, tán a mi osztályré-
szünk az lesz, hogy valami újjal ismertessük meg az emberisé-
get.
Mire hétéves lett a kislány, lényegében a legénység önálló tag-
jává fejlődött, tudott feladatokat adni a robotoknak, és meg -
gyelni is tudta, feladatukat miként teljesítik.
Egy ízben sokáig ült a könyve mellett, majd megkérdezte aty-
ját:
– Papa, és amikor majd visszatérünk a Földre, akkor hány éves
leszek?
 – Ha az űrhajónk saját idejében számítjuk – huszonöt éves le-
szel kislányom.
– Tehát a gyermekkoromat és az ifjúságomat a hajón töltöm
el.
– Igen.
– És ha ezt nem akarom?
Az apa tudta, hogy Sahnoza előbb vagy utóbb erről is beszél
majd. De most mégis zavarban volt.
– Kislányom – kezdte, gyengéden átölelve Sahnoza vállacská-
ját –, a mama és az én szívem egy kis darabkája vagy te. Ezért
döntöttünk úgy, hogy jogunk van magunkkal hozni téged.
– De miért kell ezen a szűk és kicsiny űrhajón eltöltenem hu-
szonöt évet? Nincsenek barátaim, nem fürödhetek a tengerben,
nem szállhatok körhintán, és nem játszhatok klasszikus zenét.
Az apa lehajtotta fejét. Igen, Sahnoza ilyen atalon is érett em-
berré vált. Vajon helyesen nevelték-e a mamával közösen? Nem
hagytak valamit gyelmen kívül? Vajon nem válik majd ebből a
kislányból igazi egoista?
– Ha tudnád, kislányom, hogy a Földön mennyi kis ú és kis-
lány álmodik arról, hogy bár csak a helyedben lehetne! Hány
gyermek álmodik arról, hogy majd űrhajós lesz?
– Ezt értem, papa. De mégis úgy érzem, hogy az egész időm a
semmibe szalad. Sétálgatok, lmeket nézek, tanulok. Márpedig
én szeretnék komolyan segíteni nektek.
Nem, az apa természetesen eltúlozta a dolgokat, amikor ön-
zéssel gyanúsította a lányát: Sahnoza egyszerűen nem akart
mást, mint tisztázni szerepét ebben a repülésben.
– Légy egy kicsit türelemmel, kislányom. Az időd még nem
jött el.
És amikor ezt mondotta, álmodni sem mert volna arról, hogy
Sahnoza milyen gyorsan átmegy majd az első komoly próbaté-
ten…
 Váratlanul zúdult rájuk a veszedelem. Sahnoza éppen a virá-
gokat öntözte, amikor anyja rémült kiáltására riadt fel. A hajó
pedig azon nyomban remegni kezdett.
– A védőteret! Azonnal kapcsold be a védőteret! – parancsolta
az apa a robotkormányosnak kiáltva, miközben az anyához ro-
hant, aki, ahogy mondogatta, éppen arra készült, hogy Sahnozát
hamarosan egy szép öcsikével ajándékozza meg.
Most kell elmondanunk, hogy energiatakarékossági célokból a
védőteret az út jelentős részében nem hívták létre a hajó körül.
Sahnoza érezte, hogy a feje szédül, ezért leült.
E pillanatban megjelent az átjáróban a robotkormányos. A ka-
pott parancs ellenére bizonytalankodva lépdelt, támolygott.
Majd hirtelen megtántorodott és dübörögve zuhant a padlóra.
Az apa ezt a jelenetet már nem látta. A hajó pedig továbbra is el-
viselhetetlenül vibrált.
„Hát akkor ki kapcsolja be a védőteret?” – tűnődött aggódva a
kislány. Valami veszedelem fenyegeti a hajót, s védőtér nélkül
nem birkózhat meg vele.
És ekkor a kislány megérezte, hogy egész testében remegni
kezd. Nagyon megrémült. Ráadásul azt látta, hogy a robotkor-
mányos valamiféle szörnnyé kezd hirtelen átváltozni: egész tes-
tét elborítja a fekete szőrzet, a fején hosszú szarvaik nőnek, ke-
rek szeméből gonosz tekintet áradt, s magához próbálta csalni a
lánykát.
A kislány felsikoltott, behunyta szemét. – „Nem! Nem, nem
szabad a robot felé néznie! Hanem, ahogy az apja parancsolta,
minél gyorsabban be kell kapcsolnia a védőteret.”
Sahnoza remegve, falhoz simulva lassan megindult a Főpult
felé. Rettenetes volt ez az út, a hajó egyre erősebben remegett. A
kislány többször is padlóra zuhant a könyökével és térdével a
falnak ütődve, ráadásul úgy érezte, hogy az a torzonborz szörny
mögötte felemelkedett, és most nyomon követi. Gyorsabban,
gyorsabban a pulthoz! Nem mert szétnézni. Nehézkes lépteket
hallott maga mögött. A rémülettől félholtan ért a Főpulthoz. E
pillanatban a hajó még erősebb rázkódásba kezdett. A kislány
fejjel a panelba csapódott. Iszonyúan fájt az ütés. A földre csepe-
gett valami. Sahnoza tenyerét végighúzta homlokán. Homloka
nedves volt, véres.
Sahnoza tekintetét végigfuttatta a pulton. Mennyi gomb van
rajta! Melyiket kell megnyomnia ahhoz, hogy a védőtér bekap-
csolódjék? Lehetséges, hogy ezt – a feketét vagy azt a másikat – a
zöldet?
Minden gomb alatt felirat volt, és Sahnoza olvasni kezdte őket.
Lábujjhegyre kellett ágaskodni, a hajó pedig egyre erősebben re-
megett, a homloka iszonyúan tüzelt.
Hol lehet ez a gomb? Álljunk meg, álljunk meg! Hiszen a papa
egyszer elmagyarázta, hogy minden műszernek és berendezés-
nek, amelynek veszély idején kell bekapcsolódnia, piros a színe.
Tehát egy piros gombot kell keresnie!
És ekkor már egyenesen a háta mögött hangzottak a léptek. A
lompos szörnyeteg egyre közeledett. A hajó ismét megremegett,
Sahnoza a padlón tért észhez. A szeme előtt piros és rózsaszín
körök úsztak. A kislány kacsójával megdörgölte a szemét, és…
egyenesen maga fölött megpillantott egy piros gombot, amely
alatt nagy betűkkel e felírás állt: „Védő erőtér”.
A szeme sarkából hátrafelé sandított, és látta, hogy a szörnye-
teg már mellette áll. Milyen iszonyatos! Mint a Piroska és a far-
kas mesének félelmetes farkasa.
De ha nem áll talpra, ha enged a gyengeségnek, akkor senki
sem akad, aki az erőteret bekapcsolná. Elpusztul a mama, a
papa, elpusztul a hajó! A kislány minden erejét összeszedve fel-
ugrott, és megnyomta a gombot. Egyenletes zúgás hangzott fel,
de Sahnoza ezt már nem hallotta, eszméletlenül zuhant a padló-
ra.
Amikor magához tért, az ágyacskájában fekve találta magát.
Mellette ült az anyja.
 – Jaj!! Mamukám – kezdte suttogva Sahnoza –, mennyire meg-
rémültem! Milyen borzalmas szörnyeteg üldözött!
– Nyugodj meg, kislányom. Már nincsen itt a szörny.
– De hol van?
– Megpróbálom megmagyarázni neked. Nézzed csak, olyan
tárgyak, olyan égitestek is előfordulnak a kozmoszban, amelyek
infrahanghullámokat bocsátanak ki. Amikor majd nagyobb le-
szel, és zikát tanulsz, akkor majd megtudod, hogy milyen kü-
lönböző infrahangok vannak. Most csak annyit mondhatok ne-
ked, hogy ezek a hullámok láthatatlanok, és szabadon áthatol-
nak a fémen, a fán, a műanyagokon. És még egy tulajdonságuk
van ezeknek a hullámoknak, hatnak az emberek pszichikumára
is, és rémületet, félelmet ébresztenek bennük. Legkülönbözőbb
borzalmak kezdenek feltűnni az ember előtt, látási hallucináci-
ók gyötrik.
– Tehát, csak úgy képzeltem a szörnyeteget?
– Igen.
– És valójában nem is volt?
– Nem volt, madárkám.
– És mi már átrepültünk ezeken az infra… infrahanghullámo-
kon?
– Nem, a nyalábjuk most még erősebb.
– De hát akkor miért nem félünk?
– Azért, mert most védelmez bennünket védőtér. Az infra-
hanghullámok nem tudnak áttörni az erőtéren, kénytelenek kö-
rülfolyni a hajónkat. És ezt a védelmező erőteret te kapcsoltad
be. Hiszen a papa nem tudta, hogy a robot váratlanul elromlott.
És amikor rájött erre, már késő volt. Nem tudott volna elfutni a
pultig, és bizony mindannyian – ha te nem vagy olyan bátor –
néhány perc alatt elpusztultunk volna, mivel a hullám frekven-
ciája olyan értékre emelkedett, hogy néhány perc alatt tönkrete-
hette volna a hajót velünk együtt. A műszerek erről regisztrátu-
mot őriznek.
 – Mama, a Földön is előfordulnak ilyen hullámok?
– Néha, vihar idején keletkeznek ilyenek az óceánok fölött. A
régi időkben, ahogy ezt feljegyezték, az ilyen hullámok annyira
megrémítették a tengerészeket, olyan pánikba estek, hogy átve-
tették magukat a fedélzetkorláton, elpusztultak, az elhagyott
hajó pedig még sok évig szántotta az óceán térségeit. Így kelet-
kezhetett a Bolygó hollandi legendája is.
– A papa most a pultnál van?
– A pultnál. A papa azt mondja, hogy ugyan kicsi vagy, de te
vagy a mi igazi hősünk.
A kislány szégyenkezni kezdett a dicséretre:
– Nem, mama. A hősök bátrak, én pedig iszonyúan megijed-
tem. Én gyáva vagyok.
Az anya nagy komolyan válaszolt:
– Nem az a bátor ember, aki semmitől sem fél – ilyen emberek
nincsenek is, igazán bátor az, aki képes a félelmét legyőzni.
És gyengéden megsimogatta Sahnoza bekötözött homlokát.

(Hodzsiakbar Sajhoz írása nyomán:

„Zagadka Rene”)