UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1971
 Borító:
Alex Ichim: Merc Patrol
 Tartalom
Borító
Címoldal
KOMACU Szakjo: A CSŐD ELŐESTÉJE
Harry HARRISON: MARS-RENDŐRSZOBA
Poul ANDERSON: FORDULÓPONT
Szever GANSZOVSZKIJ: MENTSÉTEK MEG A GYEKABRÁLO-
KAT!
Clifford D. SIMAK: A „SZKUNK-AKCIÓ”
Karen ANDERSON: A TARTESSZOSZI SZERZŐDÉS
 KOMACU Szakjo:

A CSŐD ELŐESTÉJE

– Igazgató úr, mit tegyünk, mit parancsol? – a atal könyvelő va-

lósággal zokogott a telefonba. – A hitelezők szétfeszítik az iro-
dát. Még egy gombostűt sem lehet leejteni… A pénzt követelik,
öt közülük azt mondotta, hogy nem megy el, amíg nem kap va-
lamit… Mások azzal fenyegetődznek, hogy hordárbandát hoz-
nak, és széthurcolják az irodát…
– Honnan telefonálsz? – kérdezte izgatottan Maruyama. – Re-
mélem, nem az irodából?!!
– Hogy is képzeli!? Csak kísérelném meg, hogy az irodából be-
széljek, ronggyá tépnének! Hogy is ne! Tudom, hogy hol van a
főnök, és eltagadom!… A szomszédos tra kból beszélek…
– Na… a… i-igen… – Maruyama töprengett. – Mondd nekik,
hogy jöjjenek holnap. Mondd meg, hogy holnap biztosan meg -
zetjük adósságaink egy részét…
– De, hogyan is mondhatnám ezt? Hiszen annyiszor ígértük
már a holnapot. Engem már meg sem akarnak hallgatni. Jönne
be önmaga, és mondaná meg ön, de egyre csak rejtőzik…
– Nem rejtőzködöm. Beszaladgálom az egész várost, pénzt aka-
rok mindenáron felhajtani, hát tényleg nem érted meg?… Maru-
yama elhallgatott, és bánatosan nézte az olcsó teaházat, amely-
ben üldögélt. Jól van, mindjárt jövök, és beszélek velük magam.
Az év vége volt. Az esztendő vége mindig kellemetlenségekkel
terhes, de most nem csupán kellemetlenségektől bűzlött, ha-
nem egyenesen katasztrófa lógott a levegőben. Ilyen kétségbeej-
tő, reménytelen helyzetben még sohasem volt. A kis- és közép-
vállalkozók csődjei ijesztő méreteket öltöttek. A „Maruyama és
Co”, a kicsiny fémfeldolgozó gyáracska is azt a pillanatot várta,
amikor ebben a csődciklonban elkerülhetetlenül eléri a végzete.
Még a hatalmas cégek is nehézségekkel küzdöttek. Holnap
összeomlik. Igen, igen – holnap. Ma a csőd előestéjét éli. De reg-
gel, amikor benyújtják a sok-sok váltóját, hogy zessen…
A gyáracska nem sokáig éldegélt. Maruyama a szó szoros ér-
telmében morzsánként építgette fel. Még csak éppen kezdett
lábra állni, és máris itt a vég… A feleségét és a gyerekeket az
asszony szüleihez kell küldenie, hiszen már táplálni sem tudja
többé őket. A munkásai csak fenyegetésre dolgoztak: de hát ki
görnyed szívesen a munkapad fölé, ha semmi biztonsága sem le-
het a holnapi napban, és a gazda már néhány hónapja nem zeti
ki a teljes bért?… Az utolsó időkben Maruyama valósággal elsor-
vadt, legkevesebb hét kilót vesztett. Nem adták ingyen a pénz
utáni szaladgálást, és a hitelezőkkel való szembekötősdit.
Nem év vége, hanem a hagymázos álmok kezdete: senki sem
fogadja el az általa kibocsátott váltót, az a bank, amely kimon-
dottan a kis- és középvállalkozók nanszírozására specializálta
magát, egyszerre kereken megtagadta tőle a hitelt. Még az uzso-
rásoktól sem tudott pénzt szerezni. De hát az irodáját degeszre
tömő hitelezők ugyanolyan kisvállalkozók, mint ő. Szegények…
A számukra egyenesen élet-halál kérdése, hogy kapnak-e tőle
pénzt…
Maruyama sohasem tartozott a legbátrabb emberek közé, de
ettől a gondolattól egyenesen rosszul lett. Az irodáját sem látta
többé irodának, hanem tüzes pokolnak. És ekkor elhatározta,
hogy kétségbeesetten fog hazudni. Megkísérli azt a hazugságot,
amely legalább a holnapi napig lélegzetvételhez juttathatja.

– Üdvözlöm önöket, uraim! – minden bátorságát összeszedve,

barátságosan mosolygott a hitelezőkre. Ahogyan átlépte az iro-
da küszöbét, a hitelezők szemében vérszomjas tűz lángolt fel,
mint egy kiéhezett farkasfalka, úgy meredtek rá. – Becsületsza-
vamra mélységesen fájlalom, hogy ennyiszer kénytelenítettem
önöket idefáradni. Attól félek, hogy fáradalmat okoztam, s tán a
lábuk is kárát vallotta… De most végül is sikerült valamit elin-
téznem, és…
– És mit akar cserébe adni a fáradalmainkért, azért, hogy a lá-
bunk kisebesedett – kérdezte az egyik élesen, hitetlenkedő pil-
lantással mérve végig Maruyamát. – Hányszor csapott már be
minket hasonló módon!?
– Nem, nem, most szó sincs becsapásról! – Maruyama csecse-
mőártatlanul mosolygott. – Vannak még jó emberek a világon.
Egy igen tiszteletre méltó, és nagyon-nagyon jól szituált úriem-
ber megígérte, hogy holnap délután tisztességes summát ad át
nekem… Nem kívánok hazudni, az összeg nem akkora, hogy
azonnal és teljesen ki zethessem az adósságaimat, de azért az
adósság egy jó részét mindenkinek vissza tudom majd zetni.
– Személyesen?
– Természetesen, hogy személyesen. Ebben ne is kételkedje-
nek. Ha akarjak, nyomban felhívom, hogy hadd erősítse meg ő
maga – Maruyama a telefon felé nyúlt.
– Nem, nem szükséges. Hiszünk önnek. És köszönetet mon-
dunk a fáradozásáért. Hála uraságodnak, nem maradunk rizs
nélkül az újévre…
A hitelezők felálltak, és menni készültek.
– Tehát, holnap ebéd után? Ez biztos?
– Tökéletesen. Jöjjenek háromra. Egyébként, hogy ne kelljen
várniuk, jobb lesz, ha négyre lesznek itt.
Amikor a hitelezők elmentek, a könyvelő megkérdezte:
– Maruyama-szan, ezt komolyan mondta?
– Hát hogy is képzeli? Sikerült valamit felhajtanom. Egy kis
pénzt gyűjtöttem. Nem valami sok, természetesen, de az első -
zetésekre elég… És te is menj haza. Eleget ültél itt… Pihenj. Ha-
lálosan kifáradtál, valósággal belezöldültél. Menj, menj!…
A könyvelő hazament. Maruyama, amikor egyedül maradt az
üres irodában, töprengeni kezdett.
 A csőd előestéje… Holnap a „Maruyama és Co.” fémfeldolgozó
gyáracska a pokolba megy. Milyen különös érzés! Még egy éjsza-
kája maradt. Ha valamit lehetne tenni!?… De… nem, semmit
sem lehet kigondolni. Talán kísérelje meg az elrejtőzést?…
A telefon csöngött.
– Bocsásson meg, de gyelmeztetjük, hogy már négy napja
tartozik a telefonszámlával – a telefontársaság pénzbeszedőjé-
nek hangja szárazon, tompán koppant. – Ha holnap sem zeti ki,
akkor, engedelmével, kikapcsoljuk a telefont.
– Ne nyugtalankodjék, kérem, holnap biztosan ki zetem…
Ismét telefon. Váltóinak egyik elfogadója. Azok a váltók van-
nak a kezében, amelyek holnapra értéktelen papírrongyokká
válnak.
– Maruyama-szan, remélem, nem vezetett félre? Holnap van a
váltók lejárata, holnap benyújtjuk a váltóit a banknak…
Holnap… Holnap már nem lesz itt. Nem! Nem szándékozik
öngyilkosságot elkövetni. De el kell bújnia. A felesége szülei biz-
tosan magukhoz veszik. Gyötörni fogják éjjel-nappal, minden
falatját a szemére hányják, de azért mégsem űzik el…
A padlón hirtelen valami szürke surrant tova. Patkány! Fúj, te
féreg! Önkéntelenül lépett egyet, és sikerült a sarkával letipor-
nia az állat farkát.
– Aj-ajaj! E-engedj! Fá-áj!! – visította a patkány.
Maruyama meglepődésében megremegett, és meglepődve né-
zett a beszélő állatra. Kiderült, hogy ez egyáltalán nem patkány,
hanem valami furcsa szerzet, amely patkányszínű, és akkora,
mint egy jól megtermett as patkány!
– Mi az ördög? – motyogta Maruyama, és elöntötte a hideg ve-
rejték. – Te… Te ki vagy?
– Az ördög, az ördög vagyok! Hát valóban nem érted? – visítot-
ta a lény. – Mondtam, hogy fáj! Engedj!
– Ah, ördög?! – üvöltött Maruyama magából kikelten. – Ami
igaz, az igaz: nekem semmi sem sikerül, hát nem sikerül!! Nem
elég tán a saját keserűségem? És akkor itt még holmi tisztátalan
szellem is randalíroz! Tehát miattad kell csődbe kerülnöm?
És Maruyama lángoló dühében el akarta taposni a szürke fér-
get, de az ördög felvisított:
– Irgalmazz! Teljesítem a kívánságodat!
– Bármilyet?! – Maruyama sehogyan sem tudott megnyugod-
ni, a harag úgy viharzott a lelkében, mint a cunami az óceán
partján. – Csak ne locsogj! Láttunk már ilyeneket! Menj – bár-
mely kívánságot!
– Igen, nem hazudok, nem hazudok! Kérj valamit, és magad is
meglátod!
– Akkor csinálj valamit a holnapi nappal. Ma a csődöm előes-
téje van… És holnap a váltóim lejárati napja lesz…
Maruyama reszketni kezdett, ahogy a holnapi napra gondolt.
Az izmai elgyengültek. Az ördög élt a pillanattal, és kihúzta a
farkát fogva tartója sarka alól, és szélsebesen száguldott a sarok
felé, de mielőtt a lyukba becsúszott volna, megfordult, és odaki-
áltotta Maruyamának:
– Tartom a szavam! Valamit teszek a holnapi nappal!
–…Igazgató úr, mit tegyünk, mit parancsol? – a atal könyvelő
valósággal zokogott a telefonba. A hitelezők szétfeszítik az iro-
dát. Még egy gombostűt sem lehet leejteni… A pénzt követelik…
öt közülük azt mondotta, hogy addig nem megy el, amíg nem
kap valamit… Mások azzal fenyegetődznek, hogy hordárbandát
hoznak, és széthurcolják az irodát…

Kicsiny, piszkos teázó. Maruyama úgy kapaszkodik a kagylóba,

hogy az ujja bütykei is kifehérednek. A torkát csomó szorítja
össze. Hisztérikus kitörés határán áll.
Igen, az ördög megtartotta a szavát. Megígérte, hogy tesz a
holnapi nappal valamit. És tett. A holnapi nap, az adósságok -
zetésének napja nem következik el Maruyama életében.
 Ma ugyanaz a dátum áll a naptárban, mint tegnap – a csőd elő-
estéje. És holnap, meg holnapután is… És egész életében a csőd
előestéjét éli…

(Komacu Szakjo novellája nyomán:

„Vokrug Szveta”)
 Harry HARRISON:

MARS-RENDŐRSZOBA

A hatalmas faládát már csak úgy szemre is becsülhettük vagy

egy tonnásra. Egy tucatnyi teherhordó taszította be a rendőrőr-
szoba ajtaján, és nyomban el is párologtak. Az ablakból kiáltot-
tam utánuk:
– Az ördögbe is, minek nekünk ez a vacak?
– Honnan tudhatnánk? – felelte egyikük, miközben beült a te-
herkocsi kormányához. – Nincsen röntgenszemem, nem tudom
átvilágítani. A reggeli rakétával érkezett a Földről. Semmi mást
nem tudok – és beletaposott a gázba.
– Tréfacsinálók – morogtam. – Az egész Mars valósággal hem-
zseg a tréfamesterektől.
Amint a láda felé közeledtem, hogy megvizsgáljam, megjelent
a főnököm, Craig kapitány. Egymás mellett állva törtük a fejün-
ket, hogy mi is lehet a ládában.
– Mit gondol, bomba? – kérdezte Craig.
– Mit nem gondol, miért törnék magukat ennyire?! Túlságo-
san hatalmas bombácska… Miért cipelnék ide egyenesen a Föld-
ről?
Craig a helyeslése jeléül bólintott, és körbejárta a ládát. A fel-
adó címét nem sikerült felfedeznünk. Végül is feszítővashoz kel-
lett folyamodnunk, és felfeszítettem a láda tetejét.
Ekkor pillantottuk meg első ízben Nedet. Mozdulatlanul fe-
küdt, és mintha gyelt volna bennünket.
– Robot! – jegyezte meg a kapitány.
– Ügyesen eltalálta, nyomban meglátszik, kinek van rendőra-
kadémiai nevelése.
– Jól van, jól van. Tanulmányozza, és tudja meg, hogy mit kell
vele tenni.
 Igaz, én semmiféle akadémiát sem jártam ki, de a levelet
nyomban megtaláltam. Egy külön e célra szolgáló kis vasdoboz-
ban feküdt a láda belsejében. Craig elvette a levelet, és látható
elégedetlenséggel olvasta végig.
– Még csak ez hiányzott! A „United Robotics” éleselméjűen azt
írja, hogy „meghatározott szférában felhasználva, a robotok fel-
becsülhetetlen szolgálatot tesznek majd a rendőrségnek”. Köte-
lesek vagyunk ellenőrizni, hogy a cégnek valóban igaza van-e…
„Az önökhöz szállított robot a legújabb modell, értéke 120 000
hitelegység.”
A robotra meredtünk, és mindketten egyre gondoltunk. Nem
lett volna okosabb, ha pénzt küldenek a ládában a robot helyett?
A kapitány homlokát ráncolva még egyszer elolvasta a levelet,
miközben ajka hangtalanul mozgott. Én pedig azt latolgattam,
hogy miként emelhetném ki a ládájából ezt a hatalmas vas fa-
jankót.
Meg kell mondanom, a robot kellemes benyomást tett rám.
Látni való, hogy megéri azt a pénzt, amelyet értékének jeleztek,
ráadásul úgy hasonlított egy rendőrre, hogy már jobban nem is
hasonlíthatott.
Csupán nem volt szolgálati érméje, és hiányzott az oldaláról a
pisztoly. Ahogy nézem, egyszer csak fel gyeltem rá, hogy sze-
mének lencséi villognak. Eddig a pillanatig nem is gondoltam
arra, hogy bekapcsolt állapotban is lehet. Vesztenivalóm nem
volt, elhatároztam: próbát teszek.
– Mássz ki a ládádból – parancsoltam.
A robot úgy ugrott ki a ládából, mintha rakéta lenne, fél mé-
ternyire tőlem megállt, és tisztelgett.
– Ned rendőr-robot, szériaszáma XPO-456–934 B. Szolgálatra
jelentkezik, Sir.
A hangja könnyedén remegett, nekem egyenesen úgy tűnt,
hogy szinte azt is hallom, hogy a belsejében megvonaglanak a
kábelek. Acélból, félvezetőkből és még valamikből állították
össze, és isten tudja, mégis úgy tűnt, hogy egy tipikus öreg
rendőr áll előttem. És az a tény, hogy velem egy magasságú, két
keze és két lába volt, s rendőrruhát viselt, csak még erősítette
ezt a benyomást. Csak éppen össze kellett a szemed hunyorítani,
és máris ott állt előtted Ned, az eleven közrendőr, aki éppen
most fejezett be egy speciális tanfolyamot, és ég a vágytól, hogy
dolgozhassék. Megráztam a fejem, csak hogy megszabaduljak
ettől a látomástól. Végső soron is előttem csak egy 180 centis
gép állt, amelyet a tudósok és a mérnökök a saját gyönyörűsé-
gükre gondoltak ki.
– Pihenj! Ned! – adtam ki a parancsot, mivel még mindig vi-
gyázzállásban állt előttem. – Pihenj. Mert még megszakadsz az
igyekezettől. Különben is én csak őrmester vagyok. A főnök az,
aki ott áll.
Ned sarkon fordult, és villámként száguldott a főnökhöz. Az
pedig látható elképedéssel bámult rá.
– Érdekes, vajon ez a darab tud valami mást is a tisztelgésen
kívül? – mormogta a kapitány, végigmérve a robotot.
– A mellékelt használati utasításban a 184–213. oldalakon ta-
lálja meg a rendőr-robot felhasználási lehetőségeit. – Ned hang-
ja mintha fátyolozott lenne. A ládájába hajolt, és kihúzta az em-
lített használati utasítást. – A különböző részleteket pedig az
1035–1267. oldalakon találják meg.
Craig, akinek idegeire mentek ezek a „csínyek”, úgy vette el a
jó tizenöt centi vastag könyvet, mintha mérges kígyóval kínál-
gatnák. A kezében mérlegelte a kötet súlyát, és az asztalomra
hajította.
– Foglalkozzon vele – parancsolta. – És a robottal is. Adjon neki
valami munkát.
Értetlenkedve lapozgattam a könyvet. A világ minden dolga
közül éppen a robotok érdekeltek a legkevésbé. Csak annyit tud-
tam róluk, amennyit mindenki más is tudott. Lehet, hogy még
annál is kevesebbet. A könyv megszámlálhatatlan oldalai telve
voltak aprón szedett szöveggel, képletekkel, vezérlési vázlatok-
kal, színes diagramokkal. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy a
helyzet magaslatán állnék. Becsaptam a könyvet, és ránéztem a
nineporti rendőrség új szolgálatosára.
– Ott áll a söprű az ajtó mögött. Tudod, hogy mit kell vele csi-
nálni?
– Pontosan, Sir.
– Akkor seperj ki, de lehetőleg ne verd fel a port.
Kifogástalanul végezte a munkát.
Én pedig gyeltem, amint ez a 120 000 hitelegységet érő ma-
sina egy halomba gyűjti a csikkeket és a port, és azt kérdeztem
magamtól, hogy miért éppen ide, Nineportba küldték. Bizonyá-
ra azért, mert az egész Naprendszerben nem találni még egy
olyan jelentéktelen rendőrségi kerületet, mint a miénk. A mér-
nökök nyilván úgy vélték, hogy egy ilyen robot számára a legsi-
keresebb tevékenységi területet itt találhatják meg. Még ha ez a
játékszer felrobbanna is, akkor sem hullatna utána senki egyet-
len könnyet sem. De az is lehetséges, hogy egy szép napon valaki
mégiscsak megjelenik, hogy ellenőrizze a kísérleti robot ered-
ményeit. Ami igaz, igaz, ügyesen kikeresték a legmegfelelőbb
helyecskét. Nineport valamivel még az Isten háta mögöttnél is
messzebb van. Éppen ezért vagyok én is itt. Egyébként én va-
gyok itt az egyetlen virtigli rendőr. Én is azért vagyok itt csu-
pán, hogy megmutassák, a rend, az rend. A főnököm, Alonso
Craig, másból sem él, csak amit megvesztegetésként adnak neki.
Még két rendőrünk volt. Az egyik öreg, és a leggyakrabban ré-
szeg, a másik meg annyira atal, hogy még a pattanások sem
tisztultak le az arcáról. Én a Földön az egyik nagyváros rendőr-
ségén tíz évig szolgáltam. Hogy miért jöttem el onnan, az senkit
sem érdekelhet. Minden elkövetett hibámért kamatostul meg -
zettem a nineporti szolgálatommal.
Nineport nem város, hanem csak egy hely, ahol néha megálla-
podnak egy időre az emberek. Állandó lakói csak a kiszolgáló
személyzet. A szálló tulajdonosa, a vendéglős, a játékosok, a
prostituáltak, a csaposok stb.
Kozmoportja, azaz űrkikötője van, de csak teherrakéták száll-
nak le rajta. Azokból a bányákból szállítják az ércet, amelyeket
még nem zártak be. Azt is mondhatnánk, hogy Nineport – vá-
ros, amely lekésett a saját születéséről. Száz év múlva ellepi a ho-
mok, és senki sem lesz, aki megmondaná, hogy hol is állott haj-
danában. De én akkor már nem leszek, ezért ez már nem is érde-
kel.
Visszatértem az asztalomhoz. A kamrában öt részeg van. Az
éjszakai időt tekintve, a megszokott szám – normális helyzet.
Amíg a letartóztatottakat listába vettem, megjelent Fatty, be-
hurcolva a hatodikat.
– A repülőtér mosdójába bezárkózva, ellenállást tanúsított a
letartóztatásakor – jelentette.
– Részegség, a viselkedési normák megsértése – pontosítot-
tam. – Vágd a többihez!
Fatty behurcolta a részeget a kamrába. Sohasem szűntem meg
csodálkozni azon, hogy ez a Fatty milyen fürgén kutatja fel a ré-
szegeket, hiszen jómaga rendszerint sokkal részegebb volt, mint
amazok. Életemben egyszer sem láttam Fattyt sem abszolút jó-
zannak, de igazán holtrészegnek sem. Csak arra volt alkalmas,
hogy üveges tekintettel álljon őrségen, vagy a részegeket vezes-
se elő. Ezt aztán igazán értette. Egyre ment, hogy milyen odú-
ban bujkáltak, vagy hogy hova kapaszkodtak fel. Mindig megta-
lálta őket. Bizonyára a közös ösztön segítette.
Fatty bevágta az ajtót a hatodik után, és ingadozva közeledett.
– Hát ez micsoda? – kérdezte, a robotra meredve.
– Robot. Azt elfeledtem, hogy a gyárban milyen számot adtak
neki, egyszerűen Nednek hívom. Nálunk fog dolgozni.
– No, az remek! Majd kitakaríthatja a kamrát, ha kiengedjük
ezeket…
 – Ez az én dolgom – szólalt meg Billy, az ajtónyílásban megáll-
va.
Mogorván meredt ránk sapkája ellenzője alól. Billyt nem
mondhatnám abszolút fatuskónak. Csak éppen az izomzata job-
ban kifejlődött, mint az agya.
– De ez ezután Ned dolga lesz, mert te előléptél. Nekem fogsz
segíteni.
Billyt azért erre-arra használni lehetett, és nem akartam, hogy
elhagyja a szolgálatot. A közlésem megörvendeztette, leült Fatty
mellé, és érdeklődéssel nézte Nedet.
…Elmúlt egy hét. Ned söpört, port törölt, és a körlet csakha-
mar műtőre kezdett hasonlítani. Craig egyszer csak rájött: a ro-
bot talán arra is képes, hogy az ő szobájában felhalmozódott
vagy másfél mázsányi jelentést és körlevelet szétválogassa. A
robotot állandóan munkával tömtük, és már annyira hozzá-
szoktunk, hogy szinte észre sem vettük. Láttam, hogy a ládáját
bevitte a mellékhelyiségbe, és kényelmes robot-hálóhelyet ren-
dezett be magának. A többi engem nem érdekelt. A Nedhez való
használati utasítást tartalmazó kézikönyv az asztalomon he-
vert, de bele sem néztem. Ha ezt tettem volna, akkor legalább
felkészülhettem volna rá, hogy hamarosan nagy változások elé-
be nézhetünk. Ned eközben egy házmester és egy irattáros kivá-
ló kereszteződésévé fejlődött, és ez irányban fejlődhetett volna
örökké. És semmi új tevékenységi lehetőség sem rémlett volna
fel az agyában, ha a főnökünk nem ilyen világ lustája. Ezzel kez-
dődött minden.
Este kilenc körül járt, amikor felriasztott bennünket a telefon-
csöngés. Craig felemelte a kagylót, és szó nélkül ismét visszatet-
te.
– Greenback bárjából. Ismét megtámadták. Azonnal a hely-
színre kell mennünk.
– Ez aztán újság! Az ilyen támadásról rendszerint vagy egy hó-
nappal később szerzünk tudomást. Hát miért zeti a járadékot,
ha a Maláj Joe még csak nem is oltalmazza? Mi az oka a sietés-
nek?
Craig az ajkát vonogatta, kínszenvedést jelentett neki, ha vala-
miben döntenie kellett.
– Az lesz a legjobb, ha személyesen odamegy, és megtudja,
hogy mi a helyzet.
– Rendben van – mondottam, és feltettem a sapkám. – De ak-
kor itt nem marad senki, és meg kell várnia, amíg visszatérek.
– Az lehetetlen – nyögte. – Éhen halok.
– Engedje meg, hogy én teljesítsem a parancsot – szólalt meg
Ned tisztelegve.
Craig eleinte nem akart hinni a fülének. Álomnak tűnt az
egész. – Hát egyáltalán javasolhat egy bádogdoboz valami ha-
sonlót?
– Hát valóban teljesíteni akarod ezt a parancsot? – kérdezte,
mintha csak azt kívánta volna megmutatni a bádogdoboznak,
hogy hol a helye. Ám a sértő szándékú mondat kérdés formájá-
ban hangzott el, ezért aztán csak magát tekintheti hibásnak a
történtekben. Ned három perc alatt kifejtette a főnöknek a tá-
madások és a rablások idejére előírt általános viselkedés rendjét.
A főnök tágra meredt szemét, üveges pillantását látva megértet-
tem, hogy mennyivel alaposabb Ned tudása, mint az övé.
– Állj! – Craig zavarában köhögni kezdett. – Ha mindent tudsz,
miért hallgattál?
Úgy éreztem, hogy az ismert kérdésnek hallom a másik vari-
ánsát: „Miért nem vagy milliomos, ha ilyen okos vagy?” Mindig
így tréfálkoztunk gyerekkorunkban. De Ned szó szerint értette a
főnök szavait.
– Parancsolja, hogy jelentést tegyek az eseményről?
– Igen – mondotta a főnök, csak hogy megszabaduljon tőle; és
a kék hát ezzel már el is tűnt az ajtó mögött.
– Okosabb, mint amilyennek látszik – jegyeztem meg. – Még
csak azt sem kérdezte, hogy Greenback bárját hol is találja.
 A főnök bólintott, és ekkor ismét csengett a telefon. Craig fel-
emelte a kagylót. Néhány másodpercig hallgatott, s azután úgy
elfehéredett, mintha a vérét csöppenként kiszívták volna.
– A támadás folytatódik – szólalt meg rekedten. – Greenback
segédje telefonál. Arról érdeklődik, hogy miért késlekedünk. Az
asztal alatt ül, a hátsó helyiségben…
Nem tudta végigmondani, amit akar, már ugrottam is ki az
utcára, és beültem a gépbe. Ha Ned korábban érkezik meg, mint
én, Isten a tudója, hogy mi történhet. És mindenért a rendőrsé-
get hibáztatják majd. Ki eszelte ki, hogy robotot küldjön maga
helyett?! Hibáztassák csak a főnököt (hiszen ő küldte ki Nedet),
de azért az én helyzetem sem lesz rózsás. Nem beszélhetünk ar-
ról, hogy a Marson különösen forró lenne a klíma, de azért en-
gem mégiscsak kivert a verejték.
Nineportban tizennégy szabálya van az utcai közlekedésnek, s
én egytől egyig mindet megsértettem, amíg a bár utcájába ér-
tem. De akárhogyan siettem is, Ned korábban a színhelyen ter-
mett, mint én. A sarkon befordulva, még láthattam, amint ki-
nyitotta Greenback bárjának az ajtaját, és azt is, hogy belépett a
szalonba.
A támadók ketten voltak. Egyik a pultnál állt, a másik a
kasszánál. Fegyvert nem láttam náluk. De csak annyi kellett,
hogy Ned megjelenjen az ajtóban, máris, egy szemvillanás alatt
a kezükben termett a revolver. Én is a magamé után kaptam, azt
várva, hogy az ablakból fémtöredékek alakjában kiszórják a ro-
botot.
Ned elképesztően határozott volt. Úgy tett, ahogyan az igazi
robotnak viselkednie kell.
– Dobják el az ócskavasakat, letartóztatom magukat!
A hangszóróját természetesen a legnagyobb teljesítményre
kapcsolta, a fülem is belefájdult, úgy üvöltött. A támadók reak-
cióját előre kiszámíthattam. Mindketten tüzet nyitottak, a go-
lyók fütyülve nyírták a levegőt. A pokoli dörgés alapján megál-
lapítottam, hogy a revolverük kalibere legalább ötvenes. Az
ilyen golyó úgy hatol át egy emberen, mint a vajon.
De Nednek ez meg sem kottyant. Csak egyszerűen lezárta a
szemnyílásait szemhéjpajzsával. Azután utána vetette magát az
első támadónak.
Azt már tudtam, hogy gyorsak a reakciói, de ilyen gyorsaságot
még én sem vártam el tőle. Mialatt átszelte a szobát, két golyót
kapott, de a harmadik lövést már nem tudta leadni a bandita,
mivel Ned egyik acél mancsa présbe fogta a csuklóját, a másik-
kal pedig kitépte az elgyengülő ujjak közül a revolvert, s nyom-
ban eltüntette a zsebében. És abban a pillanatban már elő is
kapta a bilincset, és a bűnöző csuklójára kapcsolta.
A másik nyakába kapta a lábát, már-már azon voltam, hogy jó
fogadtatásban részesítem, de erre nem volt szükség. Megjelent
mellette Ned. Összeütköztek. Ned egy milliméternyire sem tért
ki a helyéből, a másik pedig rémülten hőkölt vissza. Félájult volt,
amikor a robot rákapcsolta a „karperecet”.
Bementem, és elvettem Nedtől az elkobzott fegyvert, és mint
feljogosított személy, letartóztatásba helyeztem mindkettőjü-
ket. Greenback már csak ezt látta, mivel ekkor lépett a szobába,
és jó is volt, hogy a szoba képe kötötte le minden gyelmét. A
padló vastagon behintve üvegcserepekkel, bokáig gázolhatott
benne, csak úgy áradt az alkoholszag, mintha a legutolsó lebuj-
ban lettünk volna. Greenback sírva és siránkozva kezdett takarí-
tani a teremben. A telefonhíváshoz egyébként ugyanúgy viszo-
nyult, mint én, ezért azután a sápadt, sovány legényt, Green-
back segédjét hallgattam ki.
Félreértés volt az egész. A legény csak néhány napja szolgált
Greenbacknél, és az még nem tudta felvilágosítani, hogy megtá-
madtatásuk esetén nem a rendőrséget kell felhívni, hanem a
másik bandához tartozó patrónusukat. Megparancsoltam Gre-
enbacknek, hogy világosítsa fel kellően a segédjét. Majd mindkét
támadót a géphez vezettem. Amikor megjelent mellettük Ned,
remegve bújtak össze.
Az őrszobára visszatértünkkor a főnök még mindig ugyan-
azon a helyen ült, ahol hagytuk, és halálsápadt volt.
– Letartóztatták őket? – suttogta. Még meg sem tudtam ma-
gyarázni semmit, amikor az egyiket üvöltve mellen ragadta: A
Maláj Joe bandájából való vagy?!
A ckó elkövette azt a hibát, hogy megpróbált tagadni, mire
Craig hatalmas pofont kevert le neki. A főnök megismételte a
kérdését.
– Nem ismerek semmiféle Maláj Joe-t. Csak ma keveredtünk
ebbe a városba.
– Ah, tehát önállóskodás – sóhajtott fel Craig, mint akiről kő-
szikla hengeredett le, és leült a székre. – A kamrába velük! És vé-
gül is mondja el, hogy mi is történt!
Becsaptam a ckók mögött az ajtót, és Nedre mutattam.
– Íme, a hős – jelentettem. – Egyedül birkózott meg velük. Iga-
zi robot-őrangyal, jó tündér, ebben a szerencsétlen városkában.
És ráadásul golyóálló – ezzel végighúztam kezem Ned mellén. A
lakk egy kicsit lepergett, de a fémen nyoma sem látszott a go-
lyóknak.
– Ó, bajok lesznek, de még milyenek! – vonaglott meg Craig.
Tudtam, hogy a védelmező-banditákra gondol. Nem szeret-
ték, ha az engedélyük nélkül bárkit is letartóztattak. Ámde Ned
úgy vélte, hogy valami más nyugtalanítja a főnökünket. És kere-
pelni kezdett:
– Nem lesznek bajok. A robottechnika egyetlen törvényét sem
szegtem meg, ezt automatikusan ellenőrzi a vezérlő berendezé-
sem. A felfegyverzett fér ak viszont mind az emberi törvénye-
ket, mind a robottechnika előírta törvényeket megszegték. Nem
sebesítettem meg őket. Csak feltartóztattam. Egyetlen szavát
sem értette a főnök. Én abban az ábrándban éltem, hogy min-
dent értek. Igaz, különösen az keltette fel az érdeklődésemet,
hogy milyen körülmények között válhattak a robotok, vagyis a
masinák törvényalkotóvá. Ned ezt is megmagyarázta.
– A robotokat már régen új funkciók betöltésére használják.
Hát vajon nem gépekkel állapítják-e meg, hogy az utcai közleke-
dés rendjét megsértők bűnösök-e? Egy robot gyorsabban képes
megállapítani a letartóztatott részegségi fokát, mint egy rendőr.
Megkíséreltem másik oldalról megkerülni a kérdést.
– De a robot nem helyettesítheti a rendőrt. Ez még az emberek
számára is bonyolult munka.
– Természetesen. Ám a robot-rendőr megalkotásának éppen-
séggel nem az emberek kiszorítása a lényege. Az én feladatom –
mindenfajta kisegítő munka elvégzése, és mindig készenlétben
kell állnom. Ráadásul…
Felemeltem a kezem, hogy érveinek áradatát megszakítsam.
Nedet pukkadásig teletömték mindenféle számokkal, tényekkel,
és nem voltam biztos, hogy ki kerül ki győztesen ebből a vitából.
Amikor Ned a két támadóval elbánt, nem sértett meg egyetlen
előírást sem. Ez napnál világosabb. De hiszen vannak törvé-
nyek…
– Abban biztos lehetsz, hogy ez az ügy a Maláj Joe-nak nem fog
tetszeni – jegyezte meg a főnök.
„Éppen erről van szó – gondoltam. – Az ököljog. Erről egy szó
sincs a büntetőjogban. De Nineportban ez az első számú tör-
vény. A város telis-tele van mindenféle játékbarlanggal, táncos
mulatóval és más hasonló intézményekkel. Valamennyi Maláj
Joe égisze alatt áll. Még a rendőrség is. Mindannyian az ő marká-
ban voltunk, azt is mondhatnánk, hogy a javadalmazásunkat is
ő zette. De hogyan magyarázhatnánk meg ezt egy robotnak?
Igen, Maláj Joe-nak ez nem…”
Először arra gondoltam, hogy hangosan gondolkoztam, de
nyomban észrevettem, hogy valaki belépett az ajtón. Egy bizo-
nyos Alex. Hat láb magas, széles vállú és olyan izmos ckó, mint
egy súlyemelő. Olyan képpel vigyorodott rá a főnökre, hogy az
megremegett.
– Maláj Joe azt szeretné tudni, hogy miért kaptok el olyan em-
bereket, akik békésen iddogálják a maguk whiskyjét. Az pedig
végképp felbosszantotta, hogy még az üvegeket is szétlövitek.
Elege van belőletek, mától kezdve ő…
– A hatályban levő törvény 46. paragrafusa 19. pontjának
megfelelően letartóztatom…
Ezeket a szavakat Ned mondotta, és mi csak megkövülten bá-
multunk.
A szemünk láttára letartóztatta Alexet, ez pedig annyit jelen-
tett, hogy aláírta a halálos ítéletünket.
Alex nem késlekedett. Körülnézett, s hogy a megsértőjét meg-
leckéztesse, előkapta a revolverét, de lövésig el sem jutott. Ned
egy szemvillanás alatt kitépte a kezéből a fegyvert, és egyidejű-
leg a csuklójára kattintotta a bilincset. Mi csak szájtátva álltunk,
míg Ned, legalábbis nekem úgy tűnt, önelégülten fogott a jegy-
zőkönyv kiállításához.
– A letartóztatottat – alias Pieter Bamast, más néven Alexet
vagy Baltát Canal-City rendőrsége fegyveres támadás és gyil-
kossági kísérlet miatt körözi, azonkívül körözést adott ki ellene
Detroit, New York és Manchester rendőrsége, azzal a váddal…
– Takarítsátok el ezt a vackot! – üvöltötte Alex.
Lehetséges, hogy megmenthettük volna a helyzetet, ha Benny
Bag nem lép be a körzetbe. Bedugva a fejét az ajtón, villámgyor-
san felmérte a kialakult helyzetet.
– Alexet!… Megkötözték Alexet!…
És egy pillanat alatt eltűnt. Joe emberei mindig párosával jár-
tak. Tíz perc múlva már mindenről tud a főnöke is.
Ekkor motyogva megjelent Fatty. Ujjával az ablak felé bökött,
és megkérdezte:
– Mi történt? Szemközt szaladt a Tökmag Benny. Úgy rohant,
mintha egy falka veszett kutya hajtaná.
 Fatty ekkor pillantotta meg az Alex csuklóját díszítő karpere-
ceket, és egy pillanat alatt kijózanodott. A pillanat töredéke elég
volt ahhoz, hogy döntésre jusson, egyenes tartással, tántorgás
nélkül odalépett a főnökhöz, és az asztalára hajította a szolgálati
érmét.
– Öreg ember vagyok, és túlságosan is sokat iszom ahhoz,
hogy rendőr lehessek. Kilépek a szolgálatból. Ha az ott, a bilincs-
ben, Alex, akkor én egy napig sem maradhatok életben a rendőr-
ségnél.
– Patkány! – sziszegte fogai között a főnök. – Futsz a süllyedő
hajóról?! Patkány!
– Marhaság – legyintett Fatty, és kiment a szobából.
A főnök teljesen közönyössé vált. Még a szemöldökét sem rán-
totta fel, amikor az érmet felvettem az asztaláról. Ned miatt koz-
másodott el így a kásánk, és én azt akartam, hogy velünk együtt
kanalazza ki ő is. Ned mellkasán két gyűrűcske látszott, és nem
is csodálkoztam, amikor az érme pontosan beilleszkedett az
egyikbe.
– No, ettől kezdve igazi rendőr vagy – mondtam nyílt gúnyoló-
dással. Ámde tudnom kellett volna, hogy a robotok érzéketlenek
a gúnyra. Ned is komolyan vette, amit mondottam.
– Ez igen nagy megtiszteltetés. Nemcsak nekem, hanem vala-
mennyi robotnak az. Minden erőmmel azon leszek, hogy teljes
mértékben megfeleljek a bizalomnak.
Ifjú hős, tetőtől talpig kék lakkal borítva! Hallottam, hogy mi-
lyen örömtelien zúgtak fel kis motorjai, amikor Alexszel foglal-
kozott.
Ha a helyzet nem lett volna ennyire fenyegető, talán még örül-
tem volna is. Ned többet tudott, és többre volt képes, mint a ni-
neporti rendőrség egész állománya együttvéve. A mellén levő
egyik ajtócska mögül előhúzta a hengert és a festéket, s ügyesen
ujjlenyomatot készített Alex kezéről. A letartóztatottat kartávol-
ságra tartva, egyet-kettőt csettentett. Az oldalán levő nyílásból
pedig két pillanatkép hullott ki. A képeket az ujjlenyomatos la-
pocskára ragasztotta, és felírt rá minden tudnivalót. Folytatta a
műveleteit, de én már nem gyeltem tovább. Sokkal fontosabb
gondjaim is voltak.
Például az: hogyan mentsem meg a saját életemet.
– No, főnök, kigondolt már valamit?
A válasz csupán nyüszítő sóhaj volt, és én nyugton hagytam
Craiget. Megjelent Billy. Közöltem vele, hogy mi történt. Úgy ha-
tározott, hogy marad. Nem tudom, a bátorsága vagy a butasága
késztette e lépésre. De azért büszke voltam rá. Ned bezárta a
kamrába a letartóztatottat, és nekikezdett a takarításnak.
És ekkor megjelent Maláj Joe.
Noha tudtuk, hogy képes ilyesmire, a megjelenése mégis meg-
lepetésként ért bennünket. Az ajtón egy futballcsapatnyi cinko-
sa tolongott be a nyomában. Maláj Joe állt legelöl, a kezét keleti
ruházatának széles ujjába rejtette. Az arcán egyetlen izom sem
rándult. Úgy határozott, hogy nem fecsérli hiába az időt. Egy
kézmozdulattal előreparancsolta a legényeit.
– Szórjátok ki az egész csürhét. Hamarosan megérkezik az új
rendőrfőnök. És miért keserítenénk el azzal, hogy néhány ügye-
fogyott hulláját lássa meg elsőnek?
Elfogott a dühös harag. Tekintet nélkül az itt uralkodó korrup-
cióra, azért mégiscsak rendőrnek éreztem magam. És azonkívül
érdekelt ez a Maláj Joe is. Sőt még egy kicsi nyomozást is megkí-
séreltem utána, de eredménytelenül. Ámde most elhatároztam,
hogy megtudom az igazságot.
– Ned, nézz csak egy kicsit erre a köpenyes malájra, és mondd
meg, hogy miféle.
Ned valóban remekbe készült. Pompás masina! Nem késleke-
dett a válasszal:
– Nem maláj. És egyáltalán nem Keletről származik. Kihasz-
nálva bőrének természetes sárgásbarna színét, plasztikai műté-
tet végeztetett, a szemrését megszűkíttette, amit a halántékán
látható hegek is bizonyítanak. Ráadásul még meg is változtatta
bőrének árnyalatát. Kétségtelen, mindezt azért tette, hogy el-
tüntesse a nyomait. Fülének, orrának és állának méretei alapján
úgy vélem, ő az egyik legveszedelmesebb bűnöző, aki a bolygó-
közi rendőrség köröző listáján csak szerepel. Igazi neve…
Joe erre dühöngeni kezdett. És nem alaptalanul. A história
kezdett csiklandóssá lenni.
– Adjátok meg ennek a vacaknak!… Ennek a pimasz vas rádió-
nak! Indíts!!
A banditák szétugrottak, és a padlóra vetették magukat. Az
egyikük pedig az ajtónál letérdelve a rakéta-gránátvetővel vaca-
kolt.
Csak annyi időm maradt, hogy elgondoljam – „tankelhárító
gránátok”. És mindent elborított a füst.
Lehetséges, hogy ezek a gránátok tankok leküzdésére pompá-
sak. De a robotokkal szemben… Legalábbis robot-rendőrökkel
szemben mit sem érnek. A lövés elhangzása után Ned úgy röp-
pent a gránátvetőhöz, mintha csak fecskévé vált volna, szinte
úszott a padló fölött. Második gránát már nem követhette az el-
sőt. Ned megragadta a gránátvetőt, és úgy meghajtotta a csövét,
mintha alumínium tűzpiszkáló lett volna. A szoba hátsó falában
azonban hatalmas lyuk ásított…
Billy úgy határozott, hogy rendez a maga számára egy kis szó-
rakozást, és dolgozni kezdett a fütykösével. Én ugyancsak saj-
náltam volna, ha elszalasztom a mulatságot. Nedet egyébként
nem is láttam, de miatta nem nyugtalankodtam – ez a hajcihő
alighanem meg sem kottyant neki.
Néhány lövés hallatszott, valaki elfúló hangon felkiáltott. Az-
után senki sem lőtt többé – túlságosan is egy halomba szorul-
tunk össze. Később egy Eddie nevű bandita revolveraggyal fejbe
kólintott…
A további események már csak ködlöttek. Arra azért emlék-
szem, hogy egy ideig még eltartott a dulakodás.
 Amikor a köd szétfoszlott a szemem elől, láttam, hogy egye-
dül állok talpon. Pontosabban mondva, a fal tartott fenn… Sze-
rencsére az egyik falunk épen maradt.
Az ajtóban ekkor jelent meg Ned, magával vonszolva az alapo-
san elkent Eddie-t. Ned akkurátusan lefektette őt is a banda töb-
bi tagja mellé. A legnagyobb megrökönyödésemre hajszálra egy-
forma bilincseket láttam csillogni valamennyin. Érdekes, vajon
Ned a szükségletnek megfelelően gyártja-e őket, vagy meghatá-
rozott készlettel látták el?
Egy szék állt mellettem. Leültem, s megkönnyebbültem vala-
melyest.
Ned ekkor kihúzta a kupacból Billyt. A ú eszméletlen volt, de
az ajkán mosoly ült, és még most is gyengéden ölelte keblére
összetört fütykösét. Néhány embernek igazán nem sok kell a
boldogsághoz.
– Joe és egy másik elszökött, autóval – jelentette Ned.
– Ne búsulj, Ned! – vigasztaltam. – Máris olyan rekordot állí-
tottál fel, amit nem szárnyalhat túl senki.
Csak most vettem észre, hogy a főnökünk ugyanabban a póz-
ban ül, mint ahogyan ennek a kis pokolnak a kezdetén ült. Oda-
léptem hozzá, s csak akkor láttam, hogy Alonso Craig, a nine-
porti rendőrfőnök halott.
Egyetlenegy lövés érte. Kisöbű pisztolyból. Egyenesen a szívé-
be. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ki tehette ezt. Az ilyen kis
revolver igen kényelmesen elrejthető a széles ujjú keleti köpeny
redőiben…
Többé nem voltam fáradt. Csak dühöt éreztem. A főnök nem
volt a világ legokosabb és legbecsületesebb embere. De azért
nem szolgált rá ilyen halálra. Egy sarokba szorult gengszter ke-
zétől pusztult el.
Világossá vált, hogy fontos döntés előtt állok. Billy segítségére
nem számíthattam, Fatty kiugrott a játékból, így azután én ma-
radtam az egyetlen rendőr Nineportban. Igaz, hogy legyinthet-
tem volna az egészre, elég lett volna, ha kimegyek a helyiségből
és becsapom az ajtót. Akkor már biztonságban érezhettem volna
magam.
Ned vágtatott el mellettem, felemelt a padlóról két banditát,
és behurcolta őket a kamrába.
Lehet, hogy éppen ez a látvány volt az oka döntésemnek, de az
is lehet, hogy egyszerűen a gyomrom kavarodott fel a szégyen-
teli megfutamodásnak még a gondolatától is. Mindenesetre el-
határoztam magam. Óvatosan elvettem Craigtől az aranyos ér-
mét, és a felső zsebemre tűztem.
– Nineport új rendőrfőnöke – jelentettem ki a semminek.
– Úgy van, Sir – felelte Ned, elhaladva mellettem. Az egyik
banditát leejtve, tisztelgett, majd ismét a dolga után látott. Én
ugyancsak tisztelegtem.
Átgondoltam a dolgokat. A válasz világos volt. Sőt, nagyon is
világos. Olyan gonddal vizsgáltam meg a fegyveremet,
amennyire csak képes voltam.
– Ned, készíts új bilincseket. Megyünk.
Ahogy jó rendőrhöz illik, most sem kérdezett semmit. Az ajtót
kívülről bezárva, átadtam neki a kulcsokat.
– Fogd. Úgy tűnik, ma este rajtad kívül erre senkinek sem lesz
szüksége.
A Maláj Joe háza felé hajtottam, de amennyire lehetséges, las-
san haladtam, azon töprengve, hogy esetleg más megoldást is
találhatok. De más kiutam nem volt. A gyilkosság az gyilkosság,
ezért le kell tartóztatnom Joe-t.
Megállva a sarkon, beavattam Nedet a tervembe.
– Ez a bár – annak az embernek a tulajdona, akit mindaddig
Joe-nak nevezünk, amíg el nem mondod, hogy tulajdoniképpen
kicsoda. De ennek még nem jött el az ideje. Be kell hatolnunk
oda, és élve kell elfognunk Joe-t. Megértettél?
– Természetesen – felelt Ned szokott éles hangján. – De nem
lenne egyszerűbb letartóztatni még az autójában, mint arra vár-
ni, hogy visszatérjen?
A gépkocsi, amelyről beszélt, éppen akikor kanyarodott be az
utcácskába. Elöl a sofőr ült, mellette Joe testőre, míg Joe maga a
hátsó ülésre telepedett.
– Megállítani! – kiáltottam.
Ned meg is állította őket. Hiszen hallotta a parancsomat. Ki-
dugta fejét a kocsink ablakán. Most már megértettem, hogy mi-
ért montírozták valamennyi berendezését a törzsébe. Természe-
tesen az agyát is ott helyezték el. A „fejében” egyszerűen nem
maradt hely: abban egy kisebb löveg volt.
Hátrasiklás nélküli 75-ös löveg. Azon a helyen, ahol az orrá-
nak kellett volna lennie, félretolódott egy kis lemez, és kibuk-
kant a fejből a fegyver csöve. Ha meggondoljuk, nem bolond
gondolat. A szemnyílások között ágaskodott elő, így igen ké-
nyelmesen lehet célozni.
Egy lövés hallatszott. Természetes, hogy Ned mesterlövész-
nek bizonyult. Ha elektronikus agyam lenne, én sem lennék
rosszabb. Két lövéssel mindkét hátsó gumit kilőtte, a gép megin-
gott, megállt. Én lassan léptem ki a kocsiból, míg Ned egy szem-
pillantás alatt Joe kocsijához rohant. Amikor megpillantották a
fegyver még füstölgő csövét Ned orra helyén, egyszerűen meg-
bénultak. A robotok mindig nagyon meggondoltan cseleksze-
nek, így Ned is tudta, hogy mit csinál, amikor nem húzta vissza
fejébe a fegyvercsövet. A robotiskolában alighanem még pszi-
chológiára is oktatták.
Mindhárman magasba emelték a kezüket. A gépben igen sok
olyan apróságot találtunk, ami érdekelt bennünket. A szemle
után a banditák fejüket lehorgasztva vánszorogtak a nyomunk-
ban.
Joe csak a fogát csikorgatta, amikor Ned elmesélte nekem,
hogy igazi neve Strenger, és hogy Almirában villanyszék várja.
Én megígértem Joe Strengernek, hogy még aznap elküldöm a
Földre. A helyi hatalmi szervekben nem nagyon bízhattam. A
többieket azonban Canal-Cityben állítják a bíróság elé.
Ezen a napon alapos munkát végeztünk.
Ettől kezdve némileg nyugalmasabb lett az élet. Billy vissza-
tért a kórházból, és most ő hordja az én őrmesteri rangjelzései-
met. Fatty is ismét nálunk dolgozik, bár, ha előfordul, hogy jó-
zan – igaz, ez ritka esemény –, akkor szégyell a szemembe nézni.
Nincs sok munkánk, hiszen városunk nemcsak nyugodtabb lett,
hanem tisztességes is.
Éjszakánként Ned őrjáratban rója a város utcáit, míg nappal az
irattár rendezésével foglalkozik. Az lehetséges, hogy a rendőrök
szakszervezete ellenezné az ilyen kizsákmányolást, de Ned nem
panaszkodik. Mindennap ragyogóra subickolja az érmét. Bár
nem tudom, képesek-e a boldogságra vagy a bánatra a robotok,
de a véleményem szerint Ned boldog.
Néha megesküdnék arra is, hogy hallom, amint csöndben du-
dorászik, de ezek csupán a motorocskái.
És még egy: elhatároztam, hogy elutazom ebből a városból.
Nincs mit tennem a rendőrségen… És lesznek, akiket meglep
majd az új rendőrfőnök személye…

(Harry Harrison novellája nyomán:

„Iszkatyelj”)
 Poul ANDERSON:

FORDULÓPONT

– Mister, megkérhetném arra a szívességre, hogy megvendégelje

cracknellel a dromatheriumomat?
Ilyen hétköznapi mondat jelölte azt a pillanatot, amikor a tör-
ténelem folyama új mederbe áradt.
A kocka el van vetve… E jelben győzni fogsz… És mégis fo-
rog… Adjatok egy pontot, hol megtámaszkodom, és kifordítom
sarkaiból a Földet.
Amikor egy képzelőtehetséggel megáldott embernek hasonló
történelmi frázisok jutnak az eszébe, a hátán is végigfut a hideg.
De ezek a szavak, amelyekkel a Földünktől több ezer fényévnyire
fekvő magányos szigeten fordult hozzám egy kislány?…

Ez a bolygó, amúgy, látszatra, mindenben megfelelőnek tűnt. És

mégis a kezdet kezdetétől olyan tünetekkel találkoztunk, ame-
lyek azt sugallták: veszedelmes helyen járunk. Még ha gyelem-
be vesszük is, hogy a bennszülöttek hangképző szervei rendkí-
vül hasonlítanak az emberi beszédszervekhez, azt azért mégsem
vártuk, hogy néhány hét alatt oxfordi angolsággal csevegjenek.
Ráadásul mind egy szálig. Szemmel láthatóan, még gyorsabban
is tudtak volna tanulni, mi azonban meggondolt szisztémával
tanítottuk őket. A megszokott gyakorlatot követve, a bolygót Jo-
rilnak (Dzsoril) neveztük el, a földet jelentő helyi szó alapján, de
azután kiderült, hogy ez nem egyszerűen föld, hanem Föld,
nagybetűvel írva. A bolygó lakossága egyébként már korábban
heliocentrikus csillagászatot fejlesztett ki. Különös népség. Ah-
hoz túlságosan is udvariasak voltak, hogy háborgassanak ben-
nünket, noha a szó legszorosabb értelmében égtek a kíváncsi-
ságtól, és a legkisebb lehetőséget is kihasználták, hogy el-
árasszanak minket a legbonyolultabb kérdésekkel. Nem mond-
hatjuk, hogy érthetetlen lényeknek tekintettek volna minket.
Miután az új helyen való berendezkedésünk első lázas napjai
elmúltak, és már gondolkodni is jutott időnk, kiderült, hogy va-
lami olyanra bukkantunk, amely méltó a leg gyelmesebb tanul-
mányozásra. Elhatároztuk, hogy mindenekelőtt felderítünk és
ellenőrzünk még néhány területet, hogy meggyőződjünk róla,
vajon a dunnicari kultúra – nem egyszerűen csak a természet
szeszélye. Hiszen végül is a Földön a majáknak kiváló csillagá-
szaik voltak a neolitikumban, és a földművelő Görögország lakói
az alsó-vaskorszakban elsőrendű és magas színvonalú lozó át
dolgoztak ki.
A bolygó körülrepülése során összeállított térképet megnézve,
Barlow kapitány kiválasztott egy magányos szigetet vagy 700
kilométernyire keletre Dunnicartól. Felszereltük a graviplánt és
öt emberből álló legénységgel útnak indítottuk.
A pilóta – Jacques Lejeunne. A repülőmérnök – én voltam. Ka-
tonai szakértő – Ernest Baldinger, a Naprendszer űr ottájának
kapitánya volt. A Szövetségi Hatalom képviselője – Walter Voen.
A kereskedelmi ügynök – Don Heresey. A két utóbbit számítot-
ták a fő fejeseknek, de a többi is mind kiváló szakemberré vált a
paleontológia egész sor ágában. Ha állandóan idegen világok-
ban dolgozol, akár akarod, akár nem, de azzá kell válnod.
Nyomban napkelte után indultunk, így azután szinte 18 óra
világos nappal várt ránk. Most is emlékszem, hogy milyen cso-
dálatosan szép látványt nyújtott a graviplán szárnya alatt elsu-
hanó óceán. Úgy ragyogott a Nap sugaraiban, ezüst fénnyel,
mint egy hatalmas, folyékony fémmel töltött tál, ahol a felhők
árnyékba borították, ott sötét topázszínekben pompázott. Majd
a láthatár mögül előúszott a sziget, buja sötét erdőség borította,
és a bíborszínű virágok mezői tarkították. Lejeunne a tágas öböl
partján heverő falucskától vagy egy mérföldnyire talált egy er-
dei tisztást, hetykén leültette oda a gépet. Ez a Lejeunne igazán
vakmerő pilóta.
– No, megérkeztünk.
Heresey kétméteres termetét jól kinyújtóztatta, de úgy, hogy
még az ízületei is pattogtak belé. Hatalmas termetű ember. Me-
rész vonású, karvalyorrú arca régi harcok nyomait őrizte. A Ke-
reskedelmi Misszió legtöbb alkalmazottja – gyakorlati gondolko-
dású, kegyetlen népség. A Szövetségi Hatalom irányító appará-
tusában való munka pedig megkövetelte a pszichológiai ki no-
multságot, és az embert érő külső impulzusokra való nagy -
gyelmet. Ez a beállítottság néha kon iktusokat szült.
– Megjöttünk, sétálgassunk.
– Csak ne olyan gyorsan – jegyezte meg Voen, egy sovány, át-
ható tekintetű atalember. – Ez a törzs még csak nem is álmodik
rólunk. Ha meglátták a graviplán leszállását, akkor a faluban
most pánik uralkodik.
– Hát akkor eloszlatjuk a rémületüket – vont vállat Heresey.
– Mindét nyomban? Ezt komolyan gondolta? – kérdezte Bal-
dinger kapitány, és némileg elgondolkozva még hozzátette:
– Igen. Látom, hogy nem tréfálnak. Márpedig mindenért én
vagyok a felelős. Lejeunne és Catkert, önök itt maradnak. A töb-
biek indulnak a faluba.
– Egyszerűen csak fogjuk magunkat, és menjünk? – méltatlan-
kodott Voen.
– Nos, tudna valami jobbat tanácsolni? – hangzott kajánul He-
resey viszontkérdése.
– Pontosabban szólva… – kezdte volna Voen, de senki sem
hallgatta meg. A szövetségi tisztviselők egyébként is megszok-
ták, hogy mindig a szabályzatokban lefektetett instrukciók
alapján cselekedjenek. Ráadásul Voen még újonc volt a felderítő
szolgálatban, és még nem tudott meggyőződni arról, hogy
hányszor kell az utasításoknak meghátrálniuk a valóság előtt.
Mindannyian türelmetlenül szerettünk volna kilépni a repülő-
gépből, engem az bántott legjobban, hogy maradnom kellett.
Bár az természetes, hogy valakiknek itt kellett maradniuk, hogy
ha bármi előadódik, segítségére siethessenek a bajtársaknak.
Lesiettünk a lépcsőn, és édes-fűszeres fahéjillattal telt magas
fűdzsungelban voltunk. A fejünk felett zúgtak a fák, dús lomb-
koronájuk határozottan vált el az ég sötétkék hátterétől. A lila
mezei virágokat, a bronzszínben ragyogó könnyű szárnyaikon
felettük lebegő különös rovarokat rózsás fény árasztotta el. Jót
szippantottam a friss levegőből, és elindultam, hogy Lejeunne-
nel ellenőrizzem, vajon a leszállóberendezésünk teljesen rend-
ben van-e. Mindenki nyáriasan öltözött, és csomag nélkül indul-
tak útnak. Csak Baldinger hurcolt a vállán egy impulzusvetőt, és
Heresey vitt magával egy olyan teljesítményű adó-vevőt,
amellyel Dunnicart is hívni tudta. Az adott helyhez viszonyítva
meglehetősen nevetségesnek tűnt mindkét felszerelési tárgy.
– Irigylem a jorilokat – sóhajtottam.
– Mégis miért – vágott szavamba Lejeunne –, bár lehetséges,
hogy a természetük talán még túlságosan is jó. Milyen serkentő-
ik lehetnek a további fejlődéshez?
– És miért kellene nekik ez a fejlődés?
– A lényeg nem is a tudatos törekvésekben van, öregem. Hi-
szen minden értelmes lény olyan állatoktól származik, amelyek-
nek hajdanában harcolniuk kellett a létükért, mégpedig olyan
elkeseredetten, hogy kénytelenek voltak kifejleszteni az agyu-
kat, mert csak így akadályozhatták meg a kipusztulásukat. Ben-
nünk is ott van a tökéletesedésre hajtó ösztön, még a legfélén-
kebb növényevőkben is él ez az ösztön. És előbb, vagy utóbb, de
meg kell találniuk a kiutat…
– IRGALMAS ISTEN…
Heresey kiáltása mindkettőnket arra késztetett, hogy ott-
hagyjuk a gépet. Néhány pillanatig úgy éreztem, hogy elvesztet-
tem az eszem. És csak lassanként értettem meg, hogy az a jele-
net, amit látok, nem is olyan meglepő… itt.
 Egy kislány lépett ki az erdőből. A földi értelemben úgy ötéves
lehetett. Nem volt még egy méter magas. A jorilok valamivel
alacsonyabbak és karcsúbbak, mint a Föld-lakók. Mint minden
bolygólakónak, ennek a kislánynak is hatalmas, boltozatos ko-
ponyája volt, amely csak még inkább fokozta a mesebeli elfek-
kel, az erdei tündérekkel való hasonlatosságát. Kalászszőke
hosszú fürtjei, kerek fülecskéi, arcának nom vonásai, amelyek
mindenben az emberi arcra hasonlítottak – kivéve a túlságosan
is magas homlokot és a hatalmas ibolyaszín szemeket, még csak
erősítették a belőle áradó bűvöletes erőt. A barnára sült testecs-
kéjén az egyetlen ruhadarab egy fehér ágyékkötő volt. Négy ujjú
kacsójával vidáman integetett felénk. Másik kezében pórázt tar-
tott, és a pórázzal egy víziló nagyságú sáskát vezetett.
Természetesen nem volt sáska. Ezt azonnal megállapítottuk,
amint a kislány közelebb ért. Az állat feje valóban a sáskáéra em-
lékeztetett, de a négy lába, amelyen járt, rövidebb és vastagabb
volt, mint holmi sáskaláb. Csonttalan függelékként néhány állá-
bacska tyegett az oldalán. Testét élénkszínű bőr borította, és
nem kemény páncél, mint ami a rovarokat fedi. Azt is meg -
gyeltem, hogy tüdővel lélegzik. Akárhogyan is, mégiscsak félel-
metes szörnyetegnek látszott, a rágói állandóan mozogtak,
mintha csak kérődzne. Szüntelenül rágott, és nyálazott hozzá.
– Szigeti endogén faj – jegyezte meg Voen. – Kétségtelen, hogy
ártalmatlan, különben nem lehetne… De a gyermek?! Milyen vi-
dáman és gondtalanul közeledik felénk, idegenekhez!
Baldinger elmosolyodott, és leeresztette fegyverét.
– A kisgyermekek mindig csodálatosaknak tűnnek – jegyezte
meg. – Egyébként jobb főnyereményre szert sem tehettünk vol-
na. Majd segít nekünk a felnőttekkel való megismerkedésben.
A kicsiny lány (ördögbe is sehogyan sem tudom másként ne-
vezni) már egy méterre közelítette meg Hereseyt, ráemelte ha-
talmas szemét, s tekintete végül is a kalmár kalózarcán állapo-
dott meg, és ellenállhatatlan mosoly kíséretében, elragadóan
csengő hangon így szólt:
– Mister, megkérhetném arra a szívességre, hogy megvendé-
gelje cracknellel a dromatheriumomat?

A következő néhány pillanatra csak töredékesen emlékszem. Az

általános döbbenetbe fulladtak. Végül is arra ocsúdtunk, hogy
megyünk, mind az öten a napfoltos ösvényen. A kislány táncol-
gatva, repkedett közöttünk ide-oda. Szakadatlanul kerepelt. A
szörnyeteg pedig ügyetlenül döcögött mögöttünk, és vígan rág-
ta az éppen most kapott csemegét. Amikor a napsugár facettás
szemét érte, a szeme úgy ragyogott, mint egy maréknyi briliáns.
– Engem Miernának hívnak – jelentette ki a kislány –, a papám
különféle dolgokat csinál fából. Nem tudom, hogy miként kell
ezt nevezni angolul. Ah, ács! Köszönöm, önök igazán kedvesek.
A papám sokat gondolkodik. A mamám meg verseket ír. A
mama azért küldött el, hogy gyűjtsek lágy füvet, mert hogy de-
rékaljat kell készíteni a szülő nő számára. A papa második fele-
sége, a mamám segítőnője ugyanis hamarosan szülni fog. De
amikor megpillantottam a graviplánt, és láttam, hogy pontosan
úgy ereszkednek le önök, mint ahogyan azt Penguil elmesélte,
elhatároztam, hogy fűgyűjtés helyett inkább önöket keresem
meg, és elvezetem Taorába. Ez a falunk. Huszonöt háza van,
meg fészerek és csűrök is vannak benne, de a Gondolkodó terme
nagyobb, mint a rirai. Penguil azt mesélte, hogy a cracknel bor-
zasztóan jó ízű. Lehetséges lenne, hogy én is megízleljem?
A meghökkent Heresey átnyújtotta neki a crackneles dobozt.
Voen végül is lerázta magáról dermedt megdöbbenését, és
kertelés nélkül fordult a kislányhoz:
– Honnan tudod a nyelvünket?
– De hiszen nálunk Taorában mindenki beszéli. Attól kezdve
tudjuk, hogy Penguil idehajózott, és megtanított bennünket rá.
Három nappal ezelőtt érkezett. Úgy reménykedtünk, hogy ide-
repülnek. A riraiak mind megpukkadnak az irigységtől! De mi
megengedjük, hogy meglátogassanak bennünket, azalatt, amíg
önök itt vannak, de persze előbb szépen engedélyt kell kérniük.
Penguil… Tipikus dunnicari név – mormogta Baldinger. – De
hiszen nem is hallottak erről a szigetről, amíg meg nem mutat-
tam nekik a térképünkön! És törékeny pirogáikon nem szelhetik
át az óceánt! Hiszen főként keleti szelek uralkodnak, és a négy-
szögletes vitorlák…
– Ó, Penguil bárkája szél ellenében is tud haladni – kacagott
Mierna. – Magam is láttam. A faluból már mindenki hajókázott
rajta. És a papám már nekifogott az építésének, csak éppen job-
bat fog építeni.
– Miért hajózott hozzátok Penguil? – kérdezte Voen.
– Meg akarta nézni, hogy miként élünk itt. Falut városkából
való. Náluk Dunnicarban olyan mulatságos elnevezések vannak,
és a ruházatuk, nem igaz, nemde?
Falut… Igen, emlékszem – a táborunktól északra fekvő egyik
falvacska – gondolkodott fennhangon Baldinger.
– De hát a bennszülöttek csak nem kockáztatják a fejüket az is-
meretlen óceánon puszta kíváncsiságból? – buggyant ki belő-
lem.
– Ezek?! De még mennyire! – hápogott Heresey. Úgy töpren-
gett, hogy még a homlokán is kidagadtak az erek. Hatalmas ke-
reskedelmi lehetőségek rejlenek ebben a bolygóban, élelmet,
textilt és különösen ragyogó csecsebecséket adhatnánk el a
bennszülötteknek. És cserében…
– Nem! – kiáltott fel Voen. – Tudom, hogy mire gondol Heresey
kalmár. Semmiképpen nem engedhetem meg azt, hogy gépeket
cipeljenek erre a bolygóra!
Az óriás alig tudta türtőztetni magát.
– Ki mondta, hogy nem engedi?
– Én, a Szövetségi Hatalom teljhatalmú képviselőjeként mon-
dottam. – És biztos vagyok benne, hogy a Tanács helyben hagyja
a döntésemet.
A párás, fülledt levegőben csak úgy dőlt a víz Voenről.
– Soha nem kockáztathatjuk meg azt az őrültséget, hogy gépe-
ket adjunk nekik!
– Mi az a Tanács? – kérdezte Mierna. Arcocskáját a riadalom ár-
nyéka felhőzte be. És közelebb húzódott a szörnyetegéhez.
Bár én is nyugtalan voltam, mégis sikerült megsimogatnom a
fejét:
– Kicsikém, emiatt nincs miért aggódnod.
És hogy elvonjam e témáról gondolatait, és a saját gondolatai-
mat is eltereljem róla, még hozzátettem:
– Miért hívod ezt a gyönyörű állatkát dromatheriumnak? Ez
nem lehet az igazi neve?
– Természetes, hogy nem – a kislány nyomban elfeledte az ag-
godalmát. – Ez egy jao, ez az igazi neve… De egyébként „nagylá-
búnak, dülledt szeműnek, az állatok legerősebbikének” neve-
zem. Én gondoltam ki ezt a nevet, ő az enyém, és iszonyúan sze-
retem.
Ezzel megcibálta az állat egyik bajszocskáját, mire a jószág elé-
gedetten mordult egyet.
– Penguil mesélt nekünk a dromedárról, arról az állatról,
amely a Földön él. Az bozontos és félénk, és terheket cipeltetnek
vele, és ugyancsak folyton nyálazik, mint a jao. Ezért elhatároz-
tam, hogy a dromatherium pompás angol név lesz a számára.
Tán tévedtem?
– Nem, igazán pompás – nyögtem fátyolozott hangon.
– Ki beszélt a dromedárról? – kérdezte Voen.
Heresey a hajába túrt.
– Én – nyögte. – Tudjátok, hogy mennyire szeretem Kiplinget.
Valamelyik este felolvastam néhány költeményét a bennszülöt-
teknek. Lehetséges, hogy az egyik a dromedárról, a tevéről szólt.
És Kipling nyilván megnyerte a tetszésüket.
 – Annyira, hogy egyetlen hallásra már fejből tudják a költe-
ményt, és az egész partvidéken elterjesztették elsődleges alakjá-
ban! De most már átszelte az óceánt, és az egész sziget tudja e
poémát.
Voen valósággal fuldoklott az elképedéstől.
– De arról ki világosította fel őket, hogy a hatalmas ősállatok
neve gyakran végződött a földiek nyelvén a therium szóval,
vagyis az állat kifejezéssel? – kérdeztem.
Senki sem tudta, de az nyilvánvaló volt, hogy a természettu-
dósok közül valaki futtában megemlíthette ezt. Az ötéves Mier-
na pedig a kóborló tengerésztől átvette a szakkifejezést, és ab-
szolút szabályosan használta! Hiszen tekintet nélkül a csápokra
és a facettás rovarszemekre, a jao határozottan paleontológiai
képzeteket keltett.
Az erdőből néhány perc alatt kiértünk, és kiléptünk egy tágas
rétre, egészen a tengerpartig húzódott. Ragyogó hátterében sö-
téten rajzolódtak ki a falu körvonalai – a faházak hegyes, csú-
csos, fazsindelyes tetői vagy náddal fedett tetők. Bizonyos mér-
tékig más típusúak voltak ezek a házak, mint a Dunnicarban lá-
tottak, de ugyanolyan elegánsak és tetszetősek. A halászfelsze-
reléstől és a kötélzettől megszabadított csónakokat kihúzták a
partra, és a száradásra felaggatott hálók mellett pihentek. A part
közelében még egy bárka horgonyzott, majdhogynem hajó. Az
élénkszínűre festett törzs nemes formájú, a fedélzetén páros
kormányzó evező, szőtt vitorlák – minden olyan szokatlan volt
ahhoz, amit mi, szerencsétlen, hipermechanizált Földünkön
megszoktunk hajónak látni. A bárkát a hajózás művészetének
minden szabálya szerint szerelték fel ugyan, de a mélyen merü-
lő tőkegerendája miatt szemmel láthatóan nem lehetett partra
húzni.
– Így is gondoltam – mormogta az orra alatt Baldinger. – Ez a
Penguil jól meghányta-vetette a dolgot, és kigondolta a megfele-
lő körülményt a vitorlához. Igen praktikus konstrukciót adott a
bárkának. Egy ilyen hajón egy-két hét alatt átszelhetik az itteni
óceánt.
– És a hajózási törvényeket is kigondolta – tette hozzá Lejeun-
ne.
A falucska lakói, akik nem gyeltek fel a graviplánunk leszál-
lására, most otthagyták kezdetleges háztartási eszközeiket – a
mosódézsákat, a korsókat és a tálakat, a guzsalyokat, a fazekas-
korongot – és odarohantak hozzánk. Ugyanolyan egyszerűen
voltak öltözve, mint Mierna. Tekintet nélkül a hatalmas fejekre,
amelyek egyébként igazán nemesen formáltak voltak, az emberi
szem számára szokatlan kézfejeket és füleket, meg a némileg
más arányú testet, az asszonyok kellemes látványt nyújtottak.
Sőt, nagyon is kellemeset, ha meggondoljuk, hogy több mint
egy éve éltünk szerzetesi életet. A szakálltalan, hosszú hajú fér-
ak nem maradtak el szépségben az asszonyok mögött, és ezek
is, azok is olyan kecsesek voltak, mint a macskák.
Nem zajongtak, és nem tolongtak tolakodóan. Csönd volt, és
ünnepélyesség. A partról áradó kürtszó hangzott. Mierna egy
ősz fér hoz rohant, megragadta a kezét, és előrehúzta.
– Ez a papám – csacsogta örvendezve. – Most Szaratónak neve-
zik. Az előbbi neve azonban jobban tetszett nekem.
– Megunod, ha egész idő alatt mindig egyformán neveznek –
mosolyodott el Szarato. – Good Morning, földiek. Önök nagy…
lula… adtak nekünk. Bocsánatot kell kérnem, de erre nincs sza-
vam. Az önök látogatása – nagy boldogság számunkra.
A kézfogása – bizonyára Penguil mesélt nekik erről a szoká-
sunkról – kemény volt, és tisztelettel, de minden megalázkodás
nélkül nézett a szemünkbe.
Azt a kevés kormányzati feladatot, amelyre szüksége volt a
dunnicari közösségnek, szakemberekre bízták, akiket olyan el-
vek alapján választottak ki, amelynek lényegét nem tudtuk
megérteni. Itt, az általános helyzet alapján ítélve, még a legki-
sebb rendi megkülönböztetés sem élhetett. Itt, ebben a faluban
foglalkozás szerinti megoszlásra bukkantunk: vadász, halász,
zenész, próféta (amennyire a „nonalo” kifejezés értelmét meg
tudtam érteni), és így tovább. Akárcsak Dunnicarban, itt sem
találtunk semmiféle tabura. Ámde Taorában különösen ki no-
mult etikettszabályok uralkodtak, bár ezek gyelembevételét
tőlünk természetesen senki sem várta el.
Penguil – dunnicari szabású tunikába öltözött, hatalmas ter-
metű ifjú – üdvözölt bennünket. Abban, hogy éppen Taorába
jött, nem volt semmi szándékoltság: a falu majdnem pontosan
keletre feküdt szülőpartjaitól, és az egész szigeten itt volt a leg-
jobb horgonyzóhely. Égett a vágytól, hogy megmutassa nekünk
a bárkáját. Megértettem könyörgő pillantását, és odaúsztunk.
– Remekbe készült – jelentettem ki őszinte elragadtatással,
amikor felkapaszkodtunk a fedélzetre. – Csak egy megjegyzésem
lenne. A part menti hajózáshoz nem szükséges a mozdulatlan
tőke.
És leírtam neki az emelhető tőke berendezését.
– No, így – mondtam befejezésül –, akkor egészen közel lehet
menni a parthoz.
– Igen, Szarato már gondolt is rá. A saját hajóját már ezen az
elven építi. És még a kormányzó evezőket is el akarja hagyni, és
a tat közepére egy lapos deszkát kíván erősíteni. Helyes ez a
megoldás?
– Igen – feleltem, és csak nagy nehezen tudtam elrejteni meg-
döbbenésemet.
– No, én is így gondoltam – mosolyodott el Penguil. – A víz-
áramlat akkor ugyanolyan könnyen oszlik két ágra körülötte,
mint a légáramlat a gyorsan haladó test mellett. Mister Isichara
megmagyarázta nekem az erők összetevésének és elosztásának
törvényeit. Annak alapján jutott eszembe, hogy ilyen bárkát
építsek.
Visszatértünk a partra, és ismét felöltöztünk. Az egész falu
úgy zsongott, mint a felbolygatott raj, ünnephez készülődtek.
Penguil csatlakozott hozzájuk. Én szép csöndesen kiléptem eb-
ből a zűrzavarból, és barangolni kezdtem a kihalt parton. Túlsá-
gosan is izgatott voltam ahhoz, hogy egy helyben üldögéljek. A
tengert bámultam, és beszívtam sós aromájú levegőjét, amely
itt is olyan volt, mint a Földön a tengeri levegő, és zavaros töp-
rengésekbe merültem. A kicsiny Mierna szakította félbe gondo-
lataimat, odaugorva hozzám, miközben egy kicsiny taligát hú-
zott maga után.
– Hallo, Mister Catkert! – kiáltotta. – Elküldtek, hogy gyűjtsek
illatos hínárokat. Segítene nekem?
– Természetesen – feleltem.
El ntorodott.
– Örülök, hogy elkerülhetek mindent. Papa, Kuajja és a többiek
Mister Lejeunne-t a földi ma-te-ma-ti-ká-ról kérdezik. De én
még nagyon kicsiny vagyok ahhoz, hogy érdekeljenek a függvé-
nyek. Véleményem szerint jobb lenne, ha Mister Heresey beszél-
ne a Földről! Vajon valaha én is elrepülhetek oda?
Motyogtam valamit válaszként, ő pedig kezdte nyalábba gyűj-
teni a hullámverés által partra vetett lágy hínárfüzéreket.
– Korábban nem szerettem ezt a munkát – jelentette ki. – Min-
den nyalábbal be kellett menni a faluba. És azt sem engedték
meg, hogy a dromatheriumot magammal hozzam, mivel meg-
betegszik, ha benedvesíti a lábát. Bár megígértem, hogy majd
csinálok neki bocskorkát, de azért mégsem engedték meg. Most,
most azonban egészen más – ezzel… ezen… hogyan nevezik?
– Kis szekér, taliga. Korábban nem volt ilyen felszerelési tár-
gyuk?
– Nem, soha. Csak csúszókkal ellátott saroglya, amolyan tra-
voise-féle. Penguil mesélt nekünk a kerékről. Látta, hogy a Föld-
lakók hogyan használják. Huana ács nyomban nekifogott, hogy
kerekekkel lássa el a saroglyákat. Már csinált is néhány ilyen ta-
ligát.
 Lehajoltam, és alaposan megnéztem a kerék szerkezetét. Ré-
szekből volt összeállítva, művészien kifaragott fából és csontok-
ból, oldalról pedig valamilyen díszítés és írás haladt körbe rajta.
A kereket nem egyszerűen csak ráerősítették a tengelyre. Mierna
megengedte, hogy leszedjem az egyik agyfedelet, és kemény ke-
rek diók gyűrűjét pillantottam meg. Amennyire tudtam, görgős
csapágyakról vagy golyós csapágyakról Penguilnek senki sem
beszélt.
– Én pedig egyre töprengek, és töprengek – mondotta Mierna.
– De ha hatalmas taligát csinálnék, akkor azt a dromatherium is
húzhatná? Csak olyan ügyesen kellene odakötni, hogy ne okoz-
zon fájdalmat neki a húzás, és hogy irányítani is lehessen? Úgy
tűnik, hogy kigondoltam a módját…
Elhallgatott, és a homokba kezdett felvázolni egy lószerszá-
mot. Amennyire meg tudtam ítélni, a hám nagyon megfelelő le-
hetett.
A taligát alaposan megrakva a faluhoz görgettük. Egészen el-
ámultam a gerendákat és a házak párkányait borító művészi fa-
ragás láttán. Megjelent Szarato, aki abbahagyta Lejeunne-nel
folytatott eszmecseréjét a halmazelméletről (a bennszülöttek
ezt saját maguk már kidolgozták, úgyhogy tulajdonképpen a kü-
lönböző megközelítések összehasonlításáról volt csak szó). Meg-
mutatta nekem vulkanikus üvegdarabokból készült éles szer-
számait. Szarato elmondta, hogy az ilyen üveget a parti falvak
lakói a hegylakóktól csere útján szerzik, és arra kért bennünket,
hogy ajándékozzuk meg egy darab acéllal. És megkérdezte, len-
nénk-e olyan kedvesek, hogy megmagyaráznánk, miként lehet
vasat nyerni a földből?
Ahogyan vártuk is, a megvendégelésünk, a zene, a táncok, a
pantomimek és a bennszülöttekkel folytatott beszélgetéseink,
hogy többet ne mondjak, pompásak voltak. Remélem, hogy az
ebéd mellé beszedett élénkítő pirulák hatása ellensúlyozni tudta
komor hangulatunkat.
 Azzal azért mégis sikerült elkeserítenünk házigazdáinkat,
hogy hiába marasztaltak, de nem éjszakáztunk a faluban. Az
egész falu fáklyafénnyel kísért bennünket a graviplánig. Útköz-
ben különös dalokat énekeltek, amelyek nagyon bonyolult zenei
rendszeren épültek. A mi dodekafon zenénkhez hasonló lehetett
az ő zenéjük, és olyan istenien harmonikus összhangzatban
csendültek fel e dalok, hogy életemben sem hallottam szebbet.
Amikor elértük a rakétát, kísérőink nyomban visszafordultak.
Mierna a menet legvégén kocogott. Megállt, és még hosszasan
álldogált az egyetlen hatalmas hold rézszínű fényében, és kacsó-
jával vidáman búcsút integetett.

Baldinger poharakat rakott az asztalra, és egy üveg ír whiskyt.

– Okay – mondotta bevezetőként. – Azoknak a tablettáknak
már majdnem elmúlt a hatása, pedig még virrasztanunk kell
egy keveset. – Igen. – Heresey megkaparintotta az üveget.
– Érdekes lenne megízlelni, hogy milyen lesz a boruk, ha majd
feltalálják – jegyezte meg elgondolkozva Lejeunne.
– Csönd legyen – vakkantott Voen – ez nem sikerülhet nekik.
Rámeredtünk. A szűk kabint elöntő ragyogó lumineszkáló fény-
ben, szinte rángatózott ideges feszültségében.
– Vigye el az ördög, mire gondol? – kérdezte végül Heresey. –
Ha fele annyira jól megtanulják a borkészítést, mint amennyire
a többi dolgot megtanulták, akkor az a bor tíz kreditért kel el li-
terenként.
– Hát nem értette meg – üvöltött fel Voen. – Semmi közünk
sem lehet hozzájuk. Amilyen gyorsan csak lehet, szednünk kell
az irhánkat erről a bolygóról… Óh, istenem, miért is hoztál min-
ket ide?
És ügyetlenül kaparászott pohár után az asztalon.
– No, rendben van, ha így történt, hát így történt. – szóltam
közbe csillapító hangon. – Azok, akik képesek voltak kozmosz-
szinten gondolkodni, már régen világosan látták, hogy az em-
bernek valamikor elkerülhetetlenül találkoznia kell ilyesfajta
életformával. Ember… mi is az ember, hogy belőle teremtsék a
Föld közepét?
– Az biztos, hogy ez a csillag idősebb a Napunknál – bólintott
Baldinger. – A tömege kisebb, és ezért tovább tartózkodott a fő-
ágban.
– A lényeget egyáltalán nem abban kell keresni, hogy melyik
csillag az öregebb – mondottam. – Millió év, félmillió, mit számít
ez – ez az asztronómia és a geológia szemszögéből semmiség. De
az értelmes élet kifejlődésében…
– De hiszen primitívek – tiltakozott Heresey.
– Akárcsak az értelmes lények többsége, akikkel találkoztunk –
emlékeztettem. – Igen, és maga az ember is történelmének na-
gyobbik részét vadként, majomemberként, előemberként, majd
ősemberként élte le. A civilizáció – a természet szeszélye. Nem
jelenik meg spontán. Például a Földön azért sikerült minden,
mivel a Közép-Kelet, amikor a jégárak elvonultak, kezdett kiszá-
radni, a zsákmányolható vad megfogyatkozott, és valamit tenni
kellett. De a tudományra alapozott gépi civilizáció még nagyobb
véletlenség, a tökéletesen rendkívüli események összetevődésé-
nek eredménye. Miért lépnének tovább a neolitikumi techniká-
nál Joril lakói? Erre bolygójuk természeti viszonyai között nincs
szükségük.
– De akkor mi szükségük van ilyen agyra? Ha örökké a kőkor-
szakban élnek? – tett ellenvetést Heresey.
– És miért volt nekünk szükségünk nagy agyvelőre a mi kő-
korszakunkban? – riposztoztam. – Ahhoz, hogy egyszerűen csak
megéljünk, egyáltalán nem volt szükségünk rá. A Pithecanthro-
pus, a Sinanthropus, ezek az alacsony, csapott homlokú ckók
valóban remekül meg is éltek nélküle. Természetesen az evolú-
ció, a fajon belüli küzdelem, az ivari kiválogatódás, mindaz, ami
kifejlesztette az értelmet, folyamatosan taszította előre az em-
bert, amíg nem avatkozott bele a folyamatba valamiféle újabb
tényező, mint például a gép. Az okos joriloknak nagyobb a sú-
lyuk, és a társadalomban is magasabb helyet foglalnak el, na-
gyobb a gyékényük, és több a gyermekük és így tovább. De hát
az életviszonyaik nagyon is egyszerűek, legalábbis ebben a geo-
lógiai korszakban azok. Itt, amennyire megértettem, ismeretlen
fogalom a háború, amely a maga módján előrehajtotta volna a
technikát. Eddig az ideig egyszerűen nem volt lehetőségük arra,
hogy az egzakt tudományokkal foglalkozzanak. Ezért azután
csodálatos értelmi képességeiket a művészetben, meg a lozó -
ában és a társadalmi kísérletekben használták fel.
– Érdekes lenne megtudni, hogy milyen az átlagos „értelmes-
ségi indexük”? – suttogta Lejeunne.
– Értelmetlen kérdés – felelte Voen komoran. – A kidolgozott
skála valahol a száznyolcvannál megszakad. És egyébként is ho-
gyan tudnál megmérni olyan értelmi képességet, amely ennyi-
vel fölötte áll a saját képességeidnek?
Valamennyien némán hallgattunk. Most még az erdő zúgását
is meghallottuk, ahogy a graviplán falain halk neszként átszű-
rődött.
– Igen – mondotta eltűnődve Baldinger. – Mindig tisztában
voltam azzal, hogy valahol kell olyan lényeknek is élniük, akik
sokkal okosabbak nálunk. Csak éppen azt nem reméltem, hogy
még az én koromban találkozik velük az emberiség. Hiszen túl-
ságosan is mikroszkopikus részét tudtuk átkutatni a Galaktiká-
nak. És azután… Mindig azt gondoltam, hogy azoknak gépeik,
tudományuk és kozmikus közlekedési eszközeik lesznek.
– Mindez ezeknek is meglesz – mondottam.
– De ha most elrepülünk… – kezdte Lejeunne.
– Késő – mondottam. – Már odaadtuk nekik a legcsodálatosabb
játékszert – a tudományt. És ha elszökünk is, akkor majd legfel-
jebb néhány évszázad elteltével, ők maguk keresnek meg min-
ket. Ennyi időre lesz szükségük – legfeljebb.
Heresey öklével az asztalra csapott.
 – És miért kéne elrepülnünk? – mennydörögte. – Az ördögbe
is, mitől félnek? Kétlem, hogy ennek a planétának az egész la-
kossága meghaladná a tíz milliót. Míg a Naprendszerben, meg a
csillagbirtokon – tizenöt milliárd ember él. Rendben van, meg-
engedem, hogy a jorilok okosabbak. No és? Vajon eddig olyan ke-
vés okosabb ckóval találkoztam, mint jómagam? Ha sikerül ve-
lük jó üzletet kötni, köpök az egészre.
Baldinger megcsóválta a fejét. Az arca szinte acéllá keménye-
dett, a szeme összeszűkült, tekintete szúrt.
– Ez nem ilyen egyszerű – sziszegte. – A kérdés az, hogy ki fog
uralkodni a Galaxisnak ebben a részében.
– De mi rossz lenne abban, ha a jorilok? – kérdezte lágy han-
gon Lejeunne.
– Lehetséges, hogy semmi. Úgy tűnik, hogy igen megfelelő
népség. De… – Baldinger kiegyenesedett a karosszékében. – Nem
szándékozom, bármilyen nációnál is a háziállat szerepét játsza-
ni. Azt akarom, hogy a szülőbolygóm maga döntse el a saját sor-
sát.
Ezzel nem lehetett vitázni. Hosszan-hosszan üldögéltünk
hallgatagon, az átélteken töprengve.
A feltételezett szuperlények az elképzeléseinkben mindig va-
lahol a végtelenség legvégén éltek, és ezért is voltak veszélytele-
nek. Sem mi nem ütköztünk velük össze, sem ők nem találtak
ránk. Az emberek már hozzászoktak a gondolathoz: a közelben
nem élhetnek szuperokosok. És ezért sohasem avatkoznak be
egy olyan távoli galaktikus tartomány ügyeibe, mint amilyen is-
ten háta mögötti részén mi élünk csillagvilágunknak. De ez a
bolygó a nulltér-csatornában utazva mindössze egy havi útra
van a Földtől! Egy faj, amelynek átlagos példányai hozzánk ké-
pest zsenik, akkor a köztük is zseninek számítók – olyan lények,
amelyeket az ember ésszel már fel sem ér… Ezek sajnálkozás
nélkül elhagyják majd a világukat, és a kíváncsiságtól eltelve,
ráadásul olyan képességekkel felfegyverezve, amelyek lehetővé
teszik, hogy tíz év alatt többet tegyenek, mint mi évszázadok
alatt, energikusan rohannak majd a kozmoszba. Könyörtelenül
elpusztítják oly sok erőfeszítés árán teremtett civilizációnkat!
Mi magunk bontjuk le a falat, mint ahogyan a primitív népek el-
pusztították – a Nyugat sokkal fejlettebb civilizációjának hatá-
sára – saját gazdag civilizációjukat. Gyermekeink nevetni fog-
nak atyáik nyomorúságos, elavult győzelmein. Megrohannak
minket azzal a követeléssel, hogy a jorilokat akarják követni
vakmerő kezdeményezéseikben. És a sikertelenségektől leverten
térnek majd haza, hogy úgy éljék le az életüket, hogy egy idegen
élet hitvány másolatát teremtik meg, és ezt tekintik életformá-
nak, és közben szenvednek erőtlenségüktől és a remény telen-
ségtől. És ez történik majd a többi értelmes életformákkal is, ha-
csak a jorilok nem könyörülnek meg rajtuk, és nem hagyják őket
békében… Ámde igen valószínű, hogy irgalmasak lesznek… De
kinek kell ilyen részvét?
Valamennyien úgy láttuk, hogy csak egyetlen borzalmas ki-
utat találhatunk, de csak Voenban volt annyi bátorság, hogy
egyenesen ki is mondja.
– Hiszen vannak olyan bolygók, ahová technikát vinni tilos –
mondotta lassan. – Azokra a kultúrákra gondolok, amelyek túl-
ságosan is veszélyesek ahhoz, hogy modern fegyverekkel és be-
rendezésekkel lássuk el őket, az űrhajókról már nem is beszélve.
A jorilokra ugyancsak tilalmi határozatot hozhatunk.
– Most, amikor már megadtuk nekik a szükséges elképzelése-
ket a technikáról, maguk is mindent kitalálnak – jegyezte meg
Baldinger.
Voen arca gonosz grimaszba torzult.
– Nem csinálhatják meg, ha azt a két körzetet, amelyekben jár-
tunk, mindenestül elpusztítjuk.
– Irgalmas isten… – ugrott fel Heresey.
– Üljön le! – vágott a kalmár szavába Baldinger.
 Hereseyből csak úgy áradt a káromkodás, a szitok. Az arca
égett, mi pedig a fejünket lesunyva ültünk.
– Mintha éppen engem mondottatok volna olyannak, aki az
eszközökben nem válogatós – rikácsolta a kalmár. – Vonja vissza
ezt a javaslatot, Voen!! Ha nem akarja, hogy úgy verjem szét a
koponyáját, mint egy rothadt kókuszdiót. Vonassák vissza vele!!!
Én pedig közben mást sem láttam lelki szemeimmel csak az
atombombát, amely az ég felé hajtja azt a könnyű párafelhőt,
amely valaha egy Mierna nevű kislány volt, és keményen ki-
mondtam.
– Ellene vagyok.
– Egyetlen másik kiút – mondotta Voen, átható tekintetét nem
véve le hatalmas testű ellenfeléről – semmit sem tenni addig,
amíg nem válik szükségessé az egész bolygó sterilizálása.
Lejeunne a fejét rázta, egész teste fájdalmas görcsbe feszült.
– Ezt nem tehetjük. Nem így… Nem vehetünk magunkra halá-
los vétket azért, hogy életben maradjunk.
– Nem rólunk van szó. A gyermekeink életéért. A szabadságu-
kért – a büszkeségükért. Ezért kell megtennünk – fakadt ki Voen.
– De hát büszkélkedhetnek majd, ha megtudják az igazságot? –
szakította félbe Heresey a tirádát. Áthajolt az asztalon, és gallé-
ron ragadta Voent, és fél kezével a levegőbe emelte. A kereskedő
sebhelyekkel borított homloka vagy három hüvelyknyire izzott
a Szövetségi Adminisztráció halálsápadt arcú képviselőjének ar-
cától.
– Most majd én mondom meg, hogy mit kell tennünk – szi-
szegte. – Kereskedni fogunk, a tudásunkat kicseréljük, rokonok-
ká válunk azzal az egész népséggel, amelynek a sóját ettük! És
úgy fogadjuk a sorsot, ahogyan emberhez illik!
– Engedje el – parancsolta Baldinger.
Heresey szabad kezét ökölbe szorította.
– Ha megütöd, akkor leszámolok veled, nekem kell érte felel-
nem otthon. Engedd el, megmondtam!
 Heresey kinyitotta öklét. Voen megingott, és a földre ült. A ke-
reskedő lezökkent a karosszékbe, és arcát kezébe temetve igye-
kezett összeszedni magát.
Baldinger ismét felhajtott egy pohárral.
– No, uraim! – mondotta – alighanem zsákutcába kerültünk.
Benne vagyunk a csávában – de nyakig.
– Fogadnék, hogy a joriloknak még csak közmondásuk sincs
erre.
– Mennyit adhatnának nekünk!? – fakadt ki hevesen Lejeunne.
– Éppen ez az adni – Voen kínnal tápászkodott fel, és megállt
szemben velünk. – A lényeg éppen ez! Adni fognak! Természete-
sen, ha akarnak. De ez nem lesz a miénk. Az a valószínű, hogy
még csak meg sem tudjuk majd érteni alkotásaikat, nem tudjuk
használni őket, vagy… Azt mondom maguknak, egyáltalában
nem lesz a miénk!
Heresey megremegett. Egy percig moccanás nélkül ült, karos-
székének karfájába kapaszkodva, azután lassan felemelte hatal-
mas fejét, és hangosan felüvöltött.
– De miért nem a miénk?

Azért mégiscsak sikerült néhány órácskát aludnom, szürküle-

tig. A világítóablakon behatoló első napsugarak ébresztettek fel,
és többé nem tudtam elaludni. Halkan felkeltem, a lifttel le-
ereszkedtem, és kiléptem a tisztásra.
Körös-körül csend uralkodott. A csillagok már kihuny tak, de a
hajnali pirkadás még éppen csak kezdte egyre rózsásabbá feste-
ni a keleti égboltot. A hűvös erdőből kiáradtak a tisztásra az éb-
redő madarak első trillái. Levetettem a bakancsomat, és mezít-
láb sétálgattam a harmatos fűben.
Isten tudja, de nem is csodálkoztam, amikor az erdőből Mier-
na lépett ki, maga után vonszolva dromatheriumját. Elhajította
a kötőféket, és odarohant hozzám:
 – Hej, Mister Catkert! Úgy reménykedtem, hogy valaki már fel-
kelt önök közül. Még nem is reggeliztem.
– Valamit még meg kell gondolnunk.
Felkaptam, és a levegőbe dobálgattam, amíg csak sikongatni
nem kezdett örömében.
– Azután lehetséges, hogy egy kis sétát teszünk a graviplán-
nal. Mi a véleményed erről?
– Óh – az ibolyaszín szemek kerekre tágultak.
A kicsikét letettem a talajra. Sokáig gondolkodott, de végül
mégis kibökte:
– Egészen a Földig?
- Nem, attól tartok, hogy ez egyszer egy csöppecskét közelebb-
re. Hiszen a Föld olyan távol van.
– És valamikor más alkalommal? No, kérem!?
– Valamikor? Természetesen, kicsim. És már nem is kell olyan
sokat várnod.
– A Földre repülök! A Földre repülök!
Nyakába borult a dromatheriumnak, szorosan hozzásimult az
állathoz.
– Hiányozni fogok neked, nagy lábú, dülledt szemű, az állatok
legerősebbike. Ne nyálazz olyan szomorúan! Lehetséges, hogy
téged ugyancsak magukkal visznek. Magunkkal visszük Mister
Catkert? Olyan pompás dromatherium ez, becsszavamra eleped
a cracknellért.
– No… nem tudom. Lehet, hogy visszük, lehet, hogy nem –
mondottam. – De azt megígérem, hogy te repülni fogsz. És a
bolygó bármely lakója, ha fel akarja keresni a Földet, megteheti.
– „A többség biztosan akarja. Biztos vagyok abban, hogy a Ta-
nács jóváhagyja a tervünket. Hiszen ez az egyetlen értelmes le-
hetőség. Ezt nem lehet… Ha nem engedjük, hogy felülmúljanak
minket…”
Megsimogattam Mierna fejecskéjét.
 „Őszintén szólva, drága kicsikém, piszkos játékot akarunk ját-
szani veled! Csak gondoljuk meg – kiragadni téged ebből a patri-
archális vadságból, és belehajítani a forrongó civilizáció gigászi
kohójába! Elképeszteni érintetlen agyadat minden technikai já-
tékunkkal és hagymázos ideáinkkal, amelyeket az ember nem
azért gondolt ki, mert okosabb, hanem mert hosszabb ideje fog-
lalkozott ezzel, mint ti. Szétszórni a tíz millió jorilt a mi tizenöt
milliárdunkban!
Az természetes, hogy ráharaptok erre. Nem uralkodtok maga-
tokon, és a kísértés igen nagy. Amikor ti, végül is megértitek,
hogy mi történt, akkor már késő lesz a visszalépésre, a horgon
cánkoltok már. De nem gondolom, hogy ezért haragudni fog-
tok.
Földi kislány leszel. Természetesen, amikor érett nővé fej-
lődsz, azok között vár a helyed, akik a világot irányítják. Ko-
losszális munkát fejtesz majd ki a mi civilizációnk érdekében, és
élvezni fogod a megszolgált elismerést. Az egésznek az a lénye-
ge, hogy ez a mi civilizációnk lesz. Az enyém… és a tied.
Nem tudom, hogy vágyódni fogsz-e ezek után az erdők után, a
kis házacskák után az öbölben, a csónakok és a dalok, a régi me-
sék és végül a kedves dromatheriumod után? De egyben biztos
leszek, hogy szülőbolygód nagyon fog bánkódni utánad Mierna.
És én is.”
– Gyerünk – szólaltam meg végül. – Ideje elkészíteni a reggelit.

(Poul Anderson novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Szever GANSZOVSZKIJ:

MENTSÉTEK MEG A GYEKABRÁLOKAT!

Lentről tompítva hallatszott fel az elephantocerusok üvöltése és

köhögése. Pontosabban, nem is egészen lentről. Csupán a hang-
kutató automata tapogatódzott céltalanul körbe, elfogta ezeket
a hangokat, beárasztotta az átlátszó, tágas kabinba, a százméte-
res magasságba.
Andrej ültében kinyújtotta a kezét, és megnyomta a hangszó-
ró alatt levő karocskát, a hang mindjárt elnémult.
Minden rendben…
Feje fölött végtelen kupolaként feszült az esteledő venusi ég-
bolt. A zenitjén sápadt zöldes volt az ég, az az egészségtelen ár-
nyalatú szín öntötte el az eget, amelyet első ízben vagy ötven
éve gyeltek meg. A láthatár nyugati oldalán az ég zöldje sápadt
kékessé változott, majd kékké, ibolyaszínűvé vált, és az Einstein-
gerinc fölött bíborszínben izzott. A Nap egy mozdulatlan, gigá-
szi felhő mögé rejtőzött, de sugarai itt-ott szórványosan áttörték
a sűrű kárminszín tömeget, és lent, a talajon úszó félhomályból
ezek a sugárkévék ki-kiragadtak egyes lankákat, csúcsokat. A
hegyrendszer, a lejtők, a nyergek, a csúcsok, a gerincek kopárak,
élettelenek. Ködös volt ez a világ, a levegő mozdulatlan, nehéz.
A légkör néhány rétegemeletben halmozódott egymásra, és így
merevedett meg. Úgy tűnt, hogy tán kézzel is tapintani lehetne
ezt a mozdulatlanságot.
A domborzat fentről olyannak látszott, mintha összerágott,
gyűrt, sötét papirosból lenne a felszín. Csak a központtól öt kilo-
méternyire fekvő tó tükre verte vissza az eget, világos volt, fé-
nyes, és olyannak tűnt, mint a kohóból kicsurranó, lassan der-
medő folyékony fém. Ragyogó folt a szétszabdalt földek között, a
megkövesült mélységek és kiemelkedések zűrzavarában.
 Körös-körül minden úgy volt, ahogy megszokták, vagyis
rendben, és mégsem tudott szabadulni az aggasztó riadalom ér-
zésétől. Közeledő szerencsétlenség előérzete gyötörte. A rémü-
lettel küzdött, amely annál erősebb, minél kevesebb a logikusan
is elfogadható alapja. Az ügyeletes akkor arra gondolt, hogy bi-
zonyára a katonák is ilyesmit élhettek át a fronton: a front meg-
merevedett, egyetlen lövés sem dördült el, semmit sem tudnak,
de a csönd előre jósol…
Ismét körülnézett.
Igaz, hogy venusrengés bármely percben kezdődhet, de a Köz-
pont erre felkészült. A blokkok, a csigaművek és a daruk rend-
szere, az ezertonnás (de látszatra oly könnyed) azsúros szerkeze-
tek úgy egyensúlyozódnának ki a leghevesebb talajmozgások
közepette is, hogy mindenképpen megőriznék a tudományos-, a
lakó- és termelőblokkok épségét. Ez a központ már tucatjával
állta ki a venusrengéseket.
Egyébként is, és ha romba dőlne a Központ? Sokat az sem je-
lentene. Elhagyatott, szükségtelen, csakúgy haszontalan, mint
a többi központok és elhagyott városok. Az emberek elmentek,
elhagyták ezt a bolygót, csupán két ember maradt vissza őrség-
nek, ő maga, Andrej és Voszt (a második ügyeletes). Csak ketten
élnek a Venuson, és nyomban elpusztulnának, ha a bolygóren-
gés eltemetné őket. De ez nem fordulhat elő.
Andrej az átlátszó padlón át bámulta az elephantocerusok
csordáját. A silótornyok tövében, vagy 3 kilométernyire barna
tömegként zsúfolódtak össze. Az elephantocerusok megérkez-
tek, és nincs olyan erő, amely arra kényszeríthetné őket, hogy
kimozduljanak a helyükről. Felfalják a kúszófüvet. Bólogatnak
súlyos fejükkel, és kitépik a szárakat a talajból, elnyelik a földdel
egyetemben, és csak akkor kerekednek fel, és mennek újabb
legelőre, amikor itt már egyetlen szál növény sem marad. Pom-
pás állatok, jámborak, hatalmasak, de egyetlen hiányosságuk
mégiscsak van, mégpedig az, hogy nem félnek semmitől. A Föl-
dön, ha megijesztik, bármelyik állatot átűzhetnek egyik terület-
ről a másikra. De az elephantocerusokkal ezt nem lehet megten-
ni. Andrej tudta, ha le is ereszkedne, és behatolna a csorda kellős
közepébe, e hatalmas, erős lények kíváncsiskodva bámulnának
reá, néhányan oda is jönnének, hogy megszagolgassák, óvato-
san, de egyetlenegy sem rohanna el. Hadonászhat, kiabálhat,
akár gránátot is robbanthat fel az ember az elephantocerusok
ormánya előtt, tűzvészt is támaszthat, az állatok bennégnének,
de egy lépésre sem térnének ki. Ez előtt a nyugodt, magabiztos
egykedvűség előtt az ember erőtlenné vált. Ha az elephantoce-
rusok megérkeznek, akkor eljöttek, s kész. Nem marad más hát-
ra, mint nézni, hogyan nyomulnak előre, akárcsak a napfoltokat
bámulná valaki, amelyek megjelenésébe és eltűnésébe nincs be-
leszólás… Hajdanában az elephantocerusok még szaladtak, de
minden évvel lassabban mozognak. A főügyeletes nem is emlé-
kezett erre a hajdanra. Csak a bolygó első kutatóinak leírásaiból
ismerte a hatalmas csordák csodálatos szépségű száguldását.
Sohasem hallotta az orgonazúgásra emlékeztető, trombitáló
hangot, amellyel a vezér mozgásba lendítette fajtestvéreit. Az el-
ephantocerusok egyre bágyadtabbakká váltak, csököttek lettek,
valamilyen betegség tizedelte őket, és az orgonahangú trombi-
tálás ugyanúgy a múltba süllyedt, mint ahogy az erdők, ame-
lyek valamikor körös-körül beborították a hegyeket, hajdaniak-
ká váltak.
Andrej felsóhajtott: lehetséges, hogy nem is riasztó aggoda-
lom gyötri. Egyszerűen csak a bánat. Íme, eljöttek az elephanto-
cerusok, és a környéket az utolsó szál füvecskéig lekopaszítják –
maradéktalanul, visszahozhatatlanul –, úgy, hogy többé ezen a
vidéken már nem nő semmi. Azután továbbvonulnak. Csak a
halottaikat és a betegeiket hagyják maguk után. Továbbvánszo-
rognak, hogy más helyen irtsák ki a legelőt, és hogy ezzel még
jobban szűkítsék azt a térséget, amelyen egyáltalában még képe-
sek a létezésre.
 De hiszen az elephantocerusok még tegnap este jelentek meg,
de akkor nem tette csüggedtté a látványuk. Ellenkezőleg, érdek-
lődéssel gyelte közeledésüket. A csorda a tó fölött tört elő a
dombok közül. Egyenként jelentek meg, libasorban haladtak a
keskeny átjárón. Sötét foltok, mintha gyöngyök lennének hí-
mezve, összeolvadt, kékes árnyékuk fonalára. A messzelátóval
mindegyiket külön-külön is alaposan meg-megnézhette. A ve-
zér, büszke tartású állat, lépett elsőnek a völgybe. Ingadozott,
körülnézett, egyik lábáról a másikra helyezte súlyát átverhetet-
len szarupáncélja védelmében. A páncél tagozottsága némileg a
középkori lovagi páncélokra emlékeztetett. Majd odaléptek hoz-
zá a többi csordavezetők, úgy tűnt, mintha tanácskoznának. És
azután mindannyian a Központ védőbástyájához indultak…
Andrej megremegett. A rémület hulláma ismét elborította a
tudatát. Mi ez a pokoli gabalyodás?
Kinyújtotta a kezét, és a vezérlőfalon elforgatott egy karocs-
kát.
– Voszt…
– Mi van?
A válasz olyan pillanat alatt érkezett, mintha Voszt tudta vol-
na, hogy a főügyeletes hívni fogja, és várta volna is ezt a hívást.
– Mit csinálsz?
– Semmit… Az elephantocerusokat hallgatom.
A hang közvetlen közeléből áradt, mintha Voszt kétlépésnyire
üldögélne tőle, és nem kilométernyi távolban, egy ugyanolyan
átlátszó kabinban.
– Mondd, te is borzalmasnak érzed?
– Igen. Te szintén?
– Ahá!? Lehet, hogy így is kell lennie – a magány miatt. Az em-
ber elképzeli magának: a kiáltás és a hang így árad, csak árad a
fekete sivatag fölött, és senki sem hallgatja.
– De hagyd el! És így csak a bánat… Voszt elhallgatott, de azu-
tán még hozzátette: – Egyébként nem olyan borzalom fogott el,
mint ami a venusrengéseket előzi meg. Másként… No, rendben,
majd elválik.
Andrej bólintott, noha Voszt ezt nem láthatta. A karocskát is-
mét korábbi helyzetébe húzta vissza. Azután megfordult a ka-
rosszékével, és bekapcsolta az „Elpusztultak Könyvét”.
Tulajdonképpen nem is könyv volt, hanem magnetofonra
mondott feljegyzés. Fél évszázada a „Jupiter”-expedíciót szeren-
csétlenség érte. A hajónak körül kellett volna repülnie a bolygót,
de az történt, hogy a hatalmas gázgömb magához vonta a tehe-
tetlenné vált űrhajót. A legénység három tagja a kezdet kezdeté-
től tudta, hogy attól a katasztrofális pillanattól számítva,
amelyben megváltozott a pályájuk, csak kiszámított idő áll ren-
delkezésükre. A pusztulásuk felé száguldottak, és még hosszan
kellett repülniük az elkerülhetetlen végig. A történtekért senkit
sem hibáztathattak, és nem is hibáztattak senkit. Ez a három -
atal ember, telve energiával, halálra volt ítélve, az emberiség
millió és millió kilométeres távolságból nem tudott segítséget
nyújtani a kozmikus tér fekete poklában vergődőknek. Ez a há-
rom ember az egykedvű világmindenséggel került szemtől
szembe, és gondolataikat utolsó heteikben magnetofonhártyára
rögzítették, és csak úgy vaktában útnak indították az üzenetet.
A kapcsolatuk a Földdel megszakadt – a Jupiter leárnyékolta a
rádióhullámokat, és nem engedte át sem az üzenetet, sem a föl-
di hívást. Nem tudták, hogy híradásukból eljut-e bármi is az
emberiséghez. Ám a Ganymedes automatikus állomása adásuk
legnagyobb részét felvette, így került a világ klasszikus irodal-
mának kincstárába az „Elpusztultak Könyve”.
Nyugodtan, hivalkodás nélkül, megértve, hogy az elmondan-
dójuk már semmiképpen sem hathat a saját sorsukra, a három
ember végtelen objektivitással szólt a távolból, a határtalan ha-
tárokon túlról az emberiség sorsáról. Andrej különösen a Har-
madikat szerette – az elpusztult legénység tagjai a saját szövegü-
ket sem jelölték meg a nevükkel, bár később a gondos szöveg-
elemzések segítségével sikerült megállapítani, hogy egyik vagy
másik részlet tulajdonképpen melyikük alkotása. A feljegyzése-
ket egyébként úgy adták közre, ahogyan alkotóik elkészítették.
A beszélő kissé tompa hangja betöltötte a kabint.

„…Ma a tizenkettedik napunk. Számításokat tettünk, és világos,

hogy még tizennyolc napunk maradt. Ha, természetesen, sem-
mi sem történik korábban a számítottnál. Akkor mindegyikünk
arra gondolt, hogy jobb lenne, ha korábban és váratlanul történ-
ne, de egyikünk sem mondta ki ezt a gondolatot. Egyébként,
most már sajnálom, hogy úgy döntöttünk: a halál kérdését nem
vitatjuk meg, egyáltalában nem is teszünk említést róla. Ezt a
fogadalmat első felindulásunkban vállaltuk magunkra, és most
úgy gyötör minket, mint ahogy bármilyen más dogmatikus tila-
lom gyötörne. Hiszen azt kell színlelnünk, mintha nem is gon-
dolnánk a pusztulásra, bár az elkerülhetetlen. A képmutatás el-
gyötör bennünket, de mégiscsak mind csak egymásra nézünk,
és azt gondoljuk: »Én ugyan nem szegem meg a szavam, szegje
meg inkább ő«… Így vagy úgy, a hangulat »reggel« 6.00-kor,
nem volt éppen nom. Elhangzottak a számok, csönd lett, seho-
gyan sem tudtuk kigondolni, hogy miről beszélgessünk. És ek-
kor ismét a segítségünkre sietett a mókuskánk, Belk. Mindenki
felvillanyozódott. Belk felugrott a nyomásmérő paneljára, leült,
hasán összefogta parányi mancsait, és az egyik hátsó lábát elő-
renyújtotta. Olyan volt, mint egy kövér franciskánus barát,
mintha Rabelais vagy de Coster műveiből lépett volna elő. Ez a
barátocska olyan volt, mintha dús ebéd után ült volna le éppen,
és ravaszkásan, minden földi dolog bűnös voltán elmélkedne. A
mókusok sok pózt tudnak felvenni, de ilyen pózban még soha-
sem láttuk. A Harmadik rámutatott, és mindnyájan elmoso-
lyodtunk – rendben van, még mindig élünk.
Szinte különös, hogy milyen sokat adott már nekünk – ez a ki-
csiny, eleven gombolyag. Az állatka jelenléte állandóan arra em-
lékeztetett bennünket, hogy emberek vagyunk. Az bizonyos, ha
a kezdet kezdetétől fogva a Földön nem lett volna élőlény az em-
beren kívül, akkor sohasem vált volna Emberré, emberré, nagy-
betűvel. És ellenkezőleg, az az óra – ha eljön ilyen –, amikor az
emberen kívül nem marad más élőlény a Földön, az az emberi-
ség pusztulásának kezdő órája lesz. Hogy megérthessük, tulaj-
donképpen kik is vagyunk, ahhoz az szükséges, hogy állandóan
összevethessük magunkat azzal, ami nem azonos velünk.
Itt, a kozmosz végtelen mélységében, különös élességgel érti
meg az ember, hogy milyen értékes az a ki nomult, törékeny és
olyan ritka képződmény – az élet. Most, amikor már tudjuk,
hogy a Marson nem található, hogy a legközelebbi csillagoknak
nincsenek bolygóik, szinte magányosaknak tűnünk a világmin-
denségben. Valamikor a Földön hol ez volt a fontos, hol megint
más dolog, de most vitathatatlan, hogy az emberiség számára
az a legfontosabb, képes-e megmenteni és megőrizni az alaptő-
két, a fajoknak azt a gyűjteményét és az élőknek azokat az ár-
nyalatait, amelyeket mi, emberek megtaláltunk, miközben a
Naprendszer uraivá lettünk. Ez sorsszerű kötelességünk. Bizo-
nyos, hogy a jövőben ítélőszék elé kerülnek azok (szerencsétlen-
ségünkre, elkésve), akik termékeny földeket sivataggá változtat-
tak, elpusztították az erdőket, megmérgezték a folyókat, haj-
szolva a percnyi sikereket, és ezredévekkel előre megrabolták az
eljövendő generációkat. Egy százéves újságból jut eszembe egy
fénykép – egy angol lord –, vadász, trópusi sisakban, koponya-
halmon üldögél. Borzalmas! Az antilopot csak antilop szülheti,
és az orrszarvút – orrszarvú. Itt más utakon semmit sem lehet
tenni, és ha elpusztítják az utolsó pár orrszarvút, akkor többé
már soha nem lesznek orrszarvúk a Földön. Holmi bronthothe-
rosoktól származtak az orrszarvúk, az pedig a maga részéről va-
lamilyen paleotapirustól, és így tovább hatolhatnánk az idők
mélyébe, egészen az első élő őssejtig. De hiszen a fejlődés folya-
mata megismételhetetlen. Még amikor valami csodálatos művé-
szi alkotás pusztul is el, akkor is legalább részben rekonstruál-
hatjuk, vagy találhatunk valami hasonlót. De az állatok eltűnő
rendje egészen más. Ha a természetben valami eltűnik, akkor
örökre és visszahozhatatlanul tűnik el.
Ez az oka, hogy engem mindennél jobban nyugtalanít a Venu-
son kialakult helyzet.”

Andrej ajkába harapott. És nemhiába aggasztotta azt, azt a Har-

madikat. Az emberiségnek olyan katasztrófát kellett átélnie,
amely mellen eltörpültek Dzsingisz kán támadásai és a hitleriz-
mus borzalmai is. Olyan tragédiát éltek át, amely beárnyékolta
néhány nemzedék életét. És az oka az volt, hogy valamit elhibáz-
tak a Venus esetében.
Az első osztagok virágzó világra találtak itt. Az ég ragyogott, a
kúszófű egyik lankáról a másikra kúszott, az erdők lassan, ké-
nyelmesen vándoroltak, az egyik helyen kihaltak, a másikon új-
jászülettek. Itt minden mozgásban volt, minden mozgott – a nö-
vények is, az állatok is. Megszámlálhatatlan csordákban kóbo-
roltak az elephantocerusok, és a csordákat kicsiny, kedves, ba-
rátságos természetű patások kísérték, a földi lámákra emlékez-
tettek leginkább. A láthatártól a láthatárig elborította az eget a
fehér pillangók falkája, és csak úgy hemzsegtek a különböző ál-
latok a kontinensek partját nyaldosó tengerekben. Az első felfe-
dezők átvágták magukat a sűrűségen, és bővizű folyó partjára
értek. Kolumbusz és Magelhaes ideje tért vissza, a csipkés ormú
hegyeket borító bozótosok szinte táncoltak, kékes színű délibá-
bok remegtek a levegőben. És az embert elfogta a vágy: mi lehet
ott a távolban? És az ösztöne űzte előre, nézd meg! Az embereket
valósággal megsiketítette, megdöbbentette a színek orgiája és a
bőség. A fű meghökkentően sűrű volt, olyan, mint a kefe, úgy
állt. Az ideiglenes utakat néha egyenesen a fák csúcsához kellett
lerakni. Az erdő rákúszott a felépült házakra, mégpedig olyan
tempóban, hogy fel sem tudtak ocsúdni az ott lakók. Mintha va-
lami szuper organizmus lenne, a bolygó élővilága egészségesre
nyalta a saját sebeit, növények és állatok ármádiáját küldte a le-
kopasztott helyekre. Itt, a Naphoz közelebb, esténként még in-
kább, mint a Földön, minden szélességen megszűnt a munka, az
emberek elnémultak – olyan volt az alkonyi ég csodája. Határo-
zottan, élesen lépett jogaiba a szürke, a vörös harcolt, és vissza-
verődött, és szorongatta az arany, a narancssárga és a lila színö-
zön. A napsugarak belefúródtak a felhőkbe, és elhaltak az éjsza-
kai kékségben. Az az órányi gyönyörködés, amelyet ez a végtelen
méretű harc nyújtott, elfújta a fáradtságot. Az idegek gyógyul-
tak – olyan volt ez az óra, mint a mesebeli éltető vízből ivott
korty. És csak egy baj volt, az idilli szépséget kezdetben megza-
varták a gyekabrálok. Félelmetes állatok voltak ezek, utolsó em-
berig elpusztították az első expedíciókat. A karmaik gyémántke-
mények, és ha futniuk kellett, akkor a karmok patává szorultak
össze. Kegyetlenek, vérszomjasak, ravaszak, jól tudtak lopakod-
ni, de remekül ugrottak is. A gyekabrálok még a fémmel is meg-
birkóztak. Velük szemben reménytelen lett volna védőöltözetről
beszélni. A bolygón a békés elephantocerusok és a ragadozók kö-
zött millió- és millióéves versengés dúlt. Az elsők egyre erőseb-
bé tették szarupáncéljukat, a másikaknak viszont élesebbek és
erősebbek lettek a fogaik és kardokra emlékeztető karmaik. A
gyekabrálok úgy hasítottak bele a békés óriások csordájába,
mint a kard, levágták a gyengéket, a nem eléggé mozgékonya-
kat, feltépték az áttörhetetlennek tűnő páncélokat, sőt még a
legremekebb példányoknak is nehézségükbe került a menekü-
lés. Az ember pedig erőtlennek bizonyult ezzel a mindent legyő-
ző dühöngéssel szemben. A kolonialistáknak különleges láng-
pisztolyokkal kellett felfegyverkezniük.
Senki sem oldotta le az övéről ezeket a fegyvereket. A gyekab-
rálokat azután olyan gyorsan irtották ki, hogy még a tanulmá-
nyozásukra sem maradt idő. És nem is igen volt lehetőség a ta-
nulmányozásukra. Hiszen kinek jutna eszébe azt a villámot ta-
nulmányozni, amely éppen a nyílt mezőn sújtja halálra. Márpe-
dig ez az állat leginkább a villámra hasonlított. Senki sem látta
másként, csak támadás közben, sőt még a fényképeken is csak
halálra égett gyekabrálokat lehetett látni. Csak évtizedekkel ké-
sőbb, a nyomok és az elbeszélések alapján kezdték kutatni a bio-
lógiájukat és az életmódjukat. Az egyik tudós megállapította,
hogy a gyekabrálok koponyája gazdag és ki nomult mimikára
képes izomzatról tanúskodik. Rádöbbentek, hogy talán vala-
mely értelmes lény fejlődhetett volna belőle? De nem, a gyekab-
rálok túlságosan is specializálódott testűek voltak ahhoz, hogy
ilyen evolúciós utat megtehessenek. Zsákutca. Oldalág volt ez,
amelynek az lett volna a sorsa, hogy elkorhadjon talán egymil-
lió év múlva, átadva a helyét másoknak… Sokáig csodálkoztak
azon, hogy valamennyi elejtett állat hím volt. Azután felfedez-
ték, hogy a gyekabrálok nőstényei tulajdonképpen azok a ked-
ves, jámbor természetű állatocskák voltak, amelyek együtt kó-
boroltak az elephantocerusokkal. A teljes eltérés, a tökéletes sze-
xuális dimor zmus tévesztette meg az embereket – a nőstények
növényevők, a hímek ragadozók. A kicsiny lámák maguk tizenöt
evvel később haltak ki, és ismét csak későn gyeltek fel arra,
hogy az első jelentések, amelyek arról szóltak, hogy az elephan-
tocerusok nemhogy nem bántották a kecses növényevőket, ha-
nem védelmezték is őket a csorda sűrű, nehéz tömegében, he-
lyesek voltak.
Az áttelepülők csak úgy áradtak a Venusra, hiába volt olyan
nehéz az átszállításuk. Új világ nyílt meg előttük. A biológiai
élet ciklusa itt eleinte sokkal egyszerűbb volt, mint a Földön. Kú-
szófű – a sarjak az öreg gyökerektől félméternyire eresztettek új
gyökeret, az öreg gyökérzet azután elhalt. Előremozgó erdők és
az elephantocerusok. Természetes, hogy még sokféle élőlény
volt ezeken kívül is, állatok és növények, de ez az első három té-
nyező bizonyult az alapvetőnek. Később, évek múltán a kép né-
mileg megváltozott. Nem arról volt szó, hogy a Venuson hiány-
zott a földi élet bonyolult volta, hanem egyszerűen tudomásul
kellett venni azt, hogy ez az élet más. Valamiféle idegpotenciál,
bioradiációs kapcsolat egyesített itt minden élőt, és a civilizáció
behatolása valamit átvágott ebben az életben. Ezt nem vették
észre nyomban. A meghódítás ősi korszakában éltek, és ennek
rohanó tempójában nem vették észre a részleteket, az apróságo-
kat. A Föld maga sem volt akkor még az Egyesült Föld, ami ma,
országok és országok csoportosulásai vetélkedtek egymással.
Valami rendkívül noman felépített rombolódott le itt a Ve-
nuson. Ismeretlen okok miatt kezdtek az elephantocerusok is
pusztulni. A tenger egyik kontinensről a másikra zúdult. Olyan
eset is előfordult, hogy a Pavlov-tenger mentén elrepülő repülő-
gép pilótája milliós tömegű halódó elephantocerus-gyülekeze-
tet látott – a hullabűz száz kilométernyi körzetet árasztott el. A
fű fokozatosan megszűnt kúszni, az új gyökerek egészen a régi-
ek tövében hatoltak a talajba, és kizsarolták azt. Az első felfede-
zők idejében a fűszárak egészen embermagasságig emelkedtek,
mint sűrű fal, de Andrej már csak gyenge bokrocskákra emléke-
zett. A síkságok és a hegyek lejtője lekopaszodott, a bolygó szem-
látomást sivatagosodott. Heteken át dúltak a porviharok, egy íz-
ben egész várost borított el a por. A légkör összetétele is kezdett
megváltozni, az ég sápadttá vált. A csodálatos alkonyok meg-
szűntek, a hőség növekedett, és elviselhetetlenné lett.
Az emberek először elhagyták az egyenlítő vidékét, de aztán
kezdtek elhúzódni a mérsékelt égövről is.
És végül – ez már Andrej idejében történt – a Világ Tanács ha-
tározatot hozott a kiürítésről. A kísérlet nem sikerült. Hatvan év
alatt mindent elpusztítottak, amely a Venuson ötvenmillió év-
század alatt épült fel, tönkretették a bioszférát…
Közben a hang, amely szándékoltan személytelen és érzelmek
nélküli volt, tovább áradt a mikrofonból:
„…Ma elbúcsúztunk a fokföldi ibolyától. Pusztulásának okát ne-
héz lenne megállapítani. Már áthaladtunk a hideg rétegeken, a
külső atmoszféra most körülbelül 200 fok. A kabinban hőség
uralkodik, és a hőmérséklet napról napra emelkedik. Pedig a nö-
vényt fokozott páratartalmú levegőjű búra alatt tartottuk, és a
higanyoszlop sohasem mutatott többet 25 foknál. De azért a le-
vélkéi mégis elhalványultak, és lehullottak. Ez a virág két éven
át élt velünk, a barátunkká vált, és ezért ünnepélyes temetést
rendeztünk a számára. Kiemeltük minden kis gyökerével egye-
temben a földből, és ráhelyeztük az elektromos kályha korongjá-
ra, elhamvasztottuk. A Második bekapcsolt valami Mendels-
sohn-zenét és annak hangjai kíséretében, mindaz, ami az ibo-
lyából megmaradt, elhamvadt. Bocsássanak meg, de némileg
szentimentálisak lettünk. Szomorúak vagyunk. A Második azt
mondotta: »Mégiscsak bátor darabkája volt az életnek. Milyen
messzire jutott el.«
És ez igaz. Most már 500 000 000 kilométernyire vagyunk az
életadó fénytől – a Naptól. A kabinunk még ellenáll a külső at-
moszféra egyre növekvő nyomásának, valamit talán még meg-
láthatunk ebből a világból, ebben nem is kételkedünk. 15.00-
kor harmadízben kerültünk átlátszó, megvilágított zónába. Fan-
tasztikus tájkép. A metángőzök itt élénken világítanak – vörös
és barna színben. Más fény alulról ver felfelé, mintha a bolygó
centrumából törne elő: hogy ott mi fénylik, azt nem tudjuk. Né-
hány órán át, mintha rojtos falú alagútban száguldottunk vol-
na, azután kitárult a térség, és végtelen vörös tenger fölött talál-
tuk magunkat. Lentről kicsit szürkés partok és bíbor hullámok
tűntek elő. Balra a végtelenségbe veszve, barna fal állott, és ezt
az a hatalmas tömegű hidrogén alkotta, amely, ahogyan közele-
dünk a bolygóhoz, úgy válik egyre tömegesebbé. Jobbra szivár-
ványok íveltek – de nem egyetlen, hanem néhány. És egymást
keresztező ívek – és ezek még csak hangsúlyozták az elektromo-
san töltöttség méreteit. És fentről az égből sztalaktikok függtek,
amelyek szemünk láttára alakultak át szörnyetegek kezévé, fejé-
vé. Az egyik kéz növekedni, terjedni kezdett, elsötétítette a szi-
várványt, egészen lehatolt a tengerig, és szétoszlott.
Kár, hogy ezt senki sem láthatja úgy, ahogyan mi látjuk.
Ugyanakkor megkeseredik bennünk minden attól a gondolattól,
hogy mindez értelmetlen, hogy sem az anyagtömegek, sem a ti-
táni mozgások nem tudnak magukról, hogy évmilliárdok alatt
sem szült ez a mozgó anyag semmi értékeset. Általánosságban
szólva a csodálatos ragyogások, a ködök, a távoli napok koroná-
ja, csodálatos, de mégis olyan világ, amely a kíváncsiskodásra
nem válaszol a saját érdeklődésével. Minden mozog és változik
itt, de minden halott és közönyös.
Ismét elkezdtünk gondolkodni az élet ritka voltán. Az egész
Naprendszer gáz, plazma, kő, a mi szülőbolygónk és a Venus a
szerencsés kivétel, amelyeken a pokoli hideg határán létrejött az
élet vékonyka hártyája. Itt, a közömbös, halott világ fényében
különösen érezhetővé válik születésének véletlen volta. Millió
csodának kell milliárdnyiszor megismétlődnie, hogy valami bo-
gárka kialakuljon, és mi még a mai napig sem tudjuk, hogy mi-
ként ismerhetnénk meg ennek a lénynek noman kiegyensú-
lyozott szerkezetét igazán…
Három órával később ismét elnyelt bennünket a sötétség, hív-
tam a mókuskát – az orrával megbökte a kezem. Igen, az biztos,
hogy a nagy felfedezések korában nem véletlenül vittek mindig
kutyákat is magukkal a hosszú hajóutakra az emberek. A kutyák
nem tudtak bánni a vitorlákkal, de valami igen fontos dologban
mégis képesek voltak segítséget nyújtani. Az embernek értelme
van, az állat valami mással rendelkezik, de enélkül a más nélkül
a Föld és a világegyetem üresebb, unalmasabb, remény telenebb
lenne. És egyébként is, az élők fejlődése nyilvánvalóan függ a
bioszférától, attól a biokémiai, elektroradiációs és végső soron
erkölcsi anyagcserétől, amely a különböző fajta élőlények között
lezajlik…
 Mintegy nyolc napunk maradt a végig.”

Andrej fészkelődni kezdett karosszékében. Íme, ezek ötven évvel

ezelőtt pusztulásuk felé száguldottak. És arról gondolkodtak,
hogyan lehetne megóvni az életet. A Földdel kapcsolatban már
minden rendben van. Az utolsó kőolajcsöppök az 1970-es évek-
ben hullottak a tengerbe. 1980-tól kezdve a természet megron-
gálását a legsúlyosabb bűnténynek tekintették.
De az Esthajnalcsillaggal mégis baj történt.
Feltekintett. A Nap már lehanyatlott az Einstein-hegylánc
mögé, megkezdődött a világos venusi szürkület. Andrej elfor-
gatta a hangkereső karját, és a kabinban ismét felhangzott az el-
ephantocerusok köhögése. A bolygó egyik legutolsó csordája.
Most már tudják, és meg is értették, hogy a fű növése éppen
ezektől a páncélba öltözött gigászoktól függ – az elephantoceru-
sok mozgásuk közben valamiképpen megtermékenyítették a
mozgó növényeket, de csakis abban az esetben, amikor maguk is
mozogtak. De a mozgással, az előrehaladással felhagytak. És az
embereknek sehogyan sem sikerült kimozdítani a helyükből
őket. Semmivel sem lehetett elcsalogatni vagy elijeszteni a jám-
bor óriásokat. Itt másként volt, mint a Földön. Az elephantoce-
rusokból hiányzott a fájdalomközpont, fájdalomérzékelő recep-
toraik sem voltak, legalábbis sem ezt, sem azt nem sikerül felfe-
dezni rajtuk. Amíg a lábuk alatt füvet találtak, addig legelték, és
kész.
Andrej maga elé képzelte az elhagyott városokat, amelyek ott,
távol, a kopárrá vált dombok mögött vannak. Sivatagok húzód-
nak ott, ahol a szülei idejében még erdők zúgtak a napfényben.
Most pedig szinte már holdbéli a táj – por és kő. Lehetséges,
hogy az emberek ismét eljönnek ide, ha a távoli jövőben a Hold
nyersanyagforrásai kiapadnak. De már nem úgy, ahogyan a XX.
század végén tették. Búrákat állítanak majd föl, amelyek védel-
met nyújtanak a hőség és a porviharok ellen. Gépek mély akná-
kat vájnak a mangán-, nikkel-, rézrétegekhez. A Venusból gazda-
gító gyár lesz, de többé nem lesz a szépségről alkotott álom meg-
testesülése.
Ismét elfogta a szerencsétlenség közeledtét hirdető szorongó
előérzet.
– Mi ez? Honnan?
Talán mégiscsak kolosszális Venus-rengés várható. Egy, na-
gyon erős mozgás nemrégen zajlott le, de ez nem ok arra, hogy
ne kövesse nyomban egy második. Ugyanakkor mégsem olyan
érzése volt, mint amit ilyenkor szokott érezni. Ez gyengítő érzés,
és nem mobilizáló. Andrej visszaemlékezett, hogy az apja mit
mesélt arról az érthetetlen rémületről, amely az embereket a
gyekabrál eljövetele előtt elfogta. De ördögbe is! A ragadozókat
tökéletesen kiirtották. Hamarabb találkozhatna az ember a
Moszkva környéki ligetekben mammuttal, mint gyekabrállal itt.
Az ügyeletes felállt, néhányszor végiglépkedett a kabinon, és
azután a vezérlőfalon megkattantotta az átkapcsolást.
– Voszt!
– Igen.
– Figyelj, én egyszerűen nem tudom. Nem tudom, hogy mi
történik velem. Képtelen vagyok egy helyben üldögélni.
– Ugyanígy vagyok.
– Gyerünk, menjünk le.
– Gyerünk.
Andrej gyorsan kilépett a teraszocskára, és beült a liftbe. Lefe-
lé suhant. Az ajtó, a gyors kézmozdulattól döndülve csapódott
be.
Körülnézett.
Körös-körül minden olyan különös és szokatlan lett. A bástya
támaszai mintha csak a ködből nőttek volna ki. Néhány szalag-
lámpának a fénye harcolt a sötétedéssel. Az elektromos erőmű-
vet és az elhagyott házakat titokzatosság vette körül. Andrej hir-
telen úgy érezte, hogy nem is tudja, mi is van a blokkok mögött.
Azoknak a kopár hegyeknek kell ott lenniük, de most mégis, va-
lami ismeretlent rejtenek a hegyek.
Voszt az egyik sztafometriai kunyhó közelében állott.
– No?
– Nem tudom. – Voszt hangja rekedt volt. – Azt mesélték, hogy
a gyekabrál elől akartak ilyenformán futni.
– Mit keresne itt a gyekabrál?! A legvalószínűbb, hogy egysze-
rűen a magány. Emlékezz rá, az ember nem lehetett magányos a
Földön. Még egy lakatlan szigeten sem. Mindenképpen körülvet-
te a bolygó élő atmoszférája.
– Az utasítás szerint – Voszt hirtelen suttogásra váltott –, ha
Venus-rengés veszélye fenyeget, akkor a kabinban kell tartóz-
kodnunk.
A köd sávokban ülte meg a világot, sűrűsödött.
A másodügyeletes megragadta Andrej kezét:
– Hallgasd.
Különös hang hördült fel, közeledett. Valami lódobogásra ha-
sonló hallatszott.
– Ló?… Bár? Miféle ló lehetne itt?
Fürkészve nézték a ködsávokat. Minden elcsendesült. Csak a
két átlátszó sztafométerház nyitott ajtaján szűrődött elő a mé-
rők halk tiktakolása. Fáradhatatlanul jelezték a bolygó mélyében
harcoló erőket.
Valami sötét árnyék jelent meg a teljes homályban, hatalmas,
magas, és mindkettőjüknek egyformán összeszorult a szíve. Fe-
nyegető volt ez a lény, himbálódzó járásával, hosszú pofájával,
törzse mellett csüngő izmos mellső lábával.
Gyekabrál!… Valóban gyekabrál.
Az állat vaktában ment, megbotlott. Hatalmas szeme, amely
egyidejűleg volt fájdalmas és kegyetlen tekintetű, üresen me-
redt a lélegzetét is visszafojtó két fér ra, Vosztra és Andrejre. A
tekintet üres volt, vak, és nem látta meg őket. Az alig érezhető
szellő a rothadás, a mocskos szőr szagát hozta, és valami meg-
foghatatlan bánatot.
– Az emberek elmentek, és ő megjelent – suttogta Voszt. –
Megszimatolta, hogy elmentünk.
A gyekabrál úgy viselkedett, mintha ittas lenne. Olyan részeg,
aki magányosan dülöngél, s váratlanul ismeretlen helyen találja
magát. A külvárosból éjszaka a Központba kódorgott. S itt min-
den körös-körül érthetetlen, nincs sehol egy lélek, akitől meg-
kérdezhetné, hogy merre kell mennie. Nézett, de nem látott,
nem tudta felfogni, hogy mi is van körülötte. Andrejtől tíz lé-
pésnyire mellső lábára ereszkedett – a karmai patává zárultak –,
ugrott, de ügyetlenül, sután. Ismét felemelkedett, és elmerült a
ködben. Lépteinek zaja fokozatosan távolodott, jobbra fordult, a
lakóblokkok felé tartott.
– Vak – mondotta Voszt. – Lehet, hogy lángpisztollyal kiéget-
ték a szemét.
Andrej fejét rázta.
– Nem! A gyekabrál egyszerűen nem lát a mesterséges fény-
ben – ezt már az első találkozások alkalmával kiderítették. De
ezt a gyöngeségét fejlett hallásával és szaglásával képes ellensú-
lyozni. A kezdeti idők gyarmatosítóinak sehová sem sikerült
előlük elrejtőzniük. A ragadozó a függőleges falon is felmászott,
gyorsan és fürgén, akárcsak a pók, a legkisebb egyenetlenségbe
is megkapaszkodott karmaival. Betörte az ablakot, még a fémrá-
csok sem állították meg. Ha valamire vadászni kezdett, azt bizo-
nyosan megölte, hacsak előzőleg őt magát el nem pusztították.
A patacsattogás ismét közeledett, de most a másik oldalról.
– Most majd megszimatol bennünket – mondotta Andrej. – A
szél felőlünk fúj.
A gyekabrál ismét felmerült a ködből, egészen közel, és Andrej
nem is tudta megérteni, hogy mit is tesz, máris a liftfülkében
találta magát. Becsapódott az ajtó, és alig kezdett zörögni az
emelő, amikor az ember meghallotta a lentről közeledő recse-
gést. A gyekabrál az armatúrán kezdett kapaszkodni felfelé.
Andrej egy pillanatig arra gondolt: „Feljutok a csúcsra, azután
ismét le. És így utazom majd. Voszt ugyancsak elszaladt, és min-
den rendben lesz.” De nyomban eszébe jutott, hogy az obszerva-
tórium építésénél hogyan pusztult el a szerelő, aki hasonlókép-
pen akarta elkerülni az elkerülhetetlen halált. Az állat átrágta a
kötelet, és a kabin lezuhant.
Andrej egészen a csúcsig emelkedett (a fekete, bozontos tö-
meg mindössze harminc méternyire maradt el mögötte), és vé-
gigszaladt az állványhídon, a padozat résein át a lába alatt elvil-
lantak a raktárak tetői, de egészen parányinak tűntek. A távol-
ban a tó felszíne elsötétült, összeolvadt a dombokkal, az ég elfe-
ketült, csak a hegygerinc fölött maradt világos terület.
A mérőtérig szaladt, és megértette, hogy nem tudja, hová me-
hetne tovább.
– Hej, gyorsabban! – Voszt hangját hallotta.
Az emelődaru húszméteres karjának vége Andrej felé közele-
dett a levegőben. Úgy ugrott, mint egy akrobata a cirkuszban, és
megragadott egy tartót, érezte, hogy viszik. Felhúzta magát a
gerendára, és a szerelvényre kapaszkodott, négykézláb gyorsan
mászni kezdett.
Voszt lihegve suttogta:
– Rejtőzzünk a sztafométerekbe. Ezek erősek. Átvészeljük.
Mindketten bepréselődtek a második lift fülkéjébe, és leeresz-
kedtek.
Mintha a százméteres futás olimpiai számában versenyezné-
nek, úgy száguldottak a házikóhoz. Voszt bemászott az egyikbe,
Andrej pedig a mellette levőbe. Ezek a házikók voltak a legszilár-
dabb építmények a központban. A számítások szerint akkor is
épségben kell maradniuk, ha több száz tonnányi talaj zúdulna
rájuk. Az ajtó zárjai még akkor készültek, amikor a Központ sze-
mélyzete családostul, gyermekestül élt itt. A készülékek és a fal
között azonban nagyon kevés hely volt – csupán egyetlen ember
fért el, az is nehezen.
Andrejnek eleinte úgy tűnt, hogy a gyekabrál teljesen elvesz-
tette a nyomukat. De az állat lekapaszkodva a toronyról, szima-
tolni kezdett. Ismét elvakult, ahogyan a mesterséges világítás
fényébe került. Hátsó lábaira állt, és bizonytalanul odacammo-
gott a sztafométerhez. A lámpaoszlopba ütközött, félreugrott, és
feldühödve, vadul hadonászni kezdett karmos mancsával. Az
oszlop kidőlt, és a világító szalag elszakadt. A térségen sötétebb
lett, de a gyekabrál számára előnyösen változott meg a helyzet.
Most már látott. Kiegyenesedett, és határozott mozgással ahhoz
a házikóhoz ment, amelyben Andrej rejtőzött.
Átkarolta karmos mancsával a házikót, és farkasszemet nézett
az emberrel. Csupán a három centiméter vastag, átlátszó fal vá-
lasztotta el egymástól őket.
Voszt fészkelődni kezdett a szomszéd házikóban, valamit kiál-
tott. De a főügyeletes a fejét sem fordította felé. A gyekabrált
nézte, és most már megértette, hogy az első telepesek miért ne-
vezték majom és farkas keverékének.
A mellkasa, a hatalmas, széles vállak és a nyaka önkéntelenül
is a gorillát juttatták az ember eszébe. Viszont a pofáját hosszú
állkapocs ékesítette, negyedméteresre táthatta, ha akarta. A sze-
me átlátszó, hatalmas, hosszúkás, ferde vágású volt. A fülek he-
gyesen meredtek a lapos homlok fölé.
A gyekabrál egy percig mozdulatlan maradt. „Gondolkodik-e?
– kérdezte önmagától Andrej. – Nem, aligha. Sőt, még csak meg
sem lepődik semmin. Eljöttek az emberek, szétrombolták egész
régi világát, felépítették az építményeiket. De neki nincs elkép-
zelése arról, hogy a bolygója milyen volt millió évvel korábban:
hiszen a szülői erről semmit sem mondtak el neki. Állat, és ezért
az adott helyzetből indul ki. Itt élelem van, de az élelmet valami
elzárja előle. Csak magára gondol, a tulajdonsága az önállóság,
hiszen csak a »mostanban« és az »ittenben« él, s nem komorítja
el sem a múlt, sem a jövő.”
Mindez így volt, és mégis ugyanakkor a gyekabrál tekintete,
úgy tűnt, hogy cáfolja mindezt. A pillantásában bánat izzott,
annak átérzése, hogy már csak maradvány, reliktum a bolygón,
amelyet az a sors vár, hogy élettelen kővé, sivataggá kell változ-
nia. Annak a fájdalma izzott a tekintetében, hogy lehetetlenség
eljutnia az értelemig, addig, hogy megértse, és kimondja a meg-
értett dolgokat. Mintha a tekintetével felelt volna Andrejnek,
megpillantván az ember szemében azt az információt, amely
nem a szavak útján, hanem azon a tudati szinten áradt, amelyen
hajdan talán a Naprendszer minden élőlénye képes volt megér-
tetni magát. És a rémület ellenére is, Andrej képtelen volt nem
érezni az állat büszke, vakmerő erejét, nem tudta érdeklődő te-
kintetét levenni a gyekabrál mancsáról, e mancsok hatalmasak,
masszívak és ugyanakkor hajlékonyak s „idegesek”, az inak, az
erek és minden izom élesen kiugrott rajtuk, határozottan. És ez
a mancs másodpercenként változtatta kidomborodásait és fe-
szültségét.
A gyekabrál váratlanul panaszosan felüvöltött, mellével az
üveghez tapadt, Andrej pedig visszahőkölt.
Voszt a házikójában ismét kiáltott valamit, és hadonászott is.
És ekkor Andrej érezte, hogy valami elhagyja. Az állat Voszt-
hoz ugrott. De szinte nem is ugrott, mivel maga a mozdulat nem
is volt látható. Egyszerűen a gyekabrál előbb még az egyik he-
lyen volt, majd nyomban a másikon jelent meg. A két akció kö-
zött jóformán nem is futott le idő.
A gyekabrál átölelte a másik házikót, és megrázta. De az szilár-
dan állt. Azután felemelte a mancsát, és valami élesen recsegni
kezdett. Andrej rémületében az ajkába harapott, mivel látta,
amint a kristályosított üveg engedni kezdett, öt vékony forgács
– mindegyik karom alól egy-egy – pattant a levegőbe, egy villa-
násra megállt, és széthullott, lezuhanva. Ismét egy csapás, és
mintha csak vízsugár lenne, amely váratlanul fölszökött, és alá-
hullott. Az állat mindkét mancsával dolgozni kezdett. Úgy ásta
és kaparta az üveget, ahogyan a kutyák szokták a földet ásni.
Néhány másodperc elteltével már lyukat fúrt az ajtóban. Andrej
látta, hogy Voszt mint igyekszik háttal a készülékhez szorulni.
A gyekabrál megkísérelte, hogy a mancsát bedugja a nyílásba,
de még nem fért be. Ismét nekifogott a kaparásnak. Maga a ter-
mészet tanította erre: hiszen az általa elpusztított elephantoce-
rus húsához is csak úgy juthatott, ha előbb kikaparta az acélke-
ménységű páncél alól.
A sztafométer számlálója Andrej tarkója szintjében hirtelen,
váratlanul, hangosan, türelmetlenül felhördült. De a főügyele-
tes nem hallotta meg a jelzést. Az agyában gondolattöredékek
kergetődztek. „Itt van mellette Voszt. Mindjárt elpusztul… Hadd
pusztuljon. Hiszen, amióta ketten maradtunk itt, egész idő alatt
veszekedtünk. Még egy kabinban sem tudtunk ülni. Valamikor
barátkoztunk, remek ckó volt, de most elviselhetetlen a jelen-
léte. Minden szónál belevág a szavamba. Hát lehet így?…”
Megnyomta az ajtó zárját, kirúgta az ajtót, és kiugrott a házi-
kóból.
– Hej, te! Engem falj fel!… Ná-á…
A sztafométer e pillanatban zörögni, pörögni kezdett. Valami
sűrűsödött a levegőben, tapinthatóvá, tömörré vált. A talaj dü-
hösen megvonaglott, a Központ fémszerkezetei megremegtek,
felcsendültek. Egyik ütés, másik… Andrej érezte, hogy valami
felemeli.
A bolygórengés első lökésére a gyekabrál gigászi ugrásokkal a
nyílt térre vágtatott. Leült, mint egy kutya, mellső lábával a ho-
mokba támaszkodott, pofáját felemelve hallgatódzott.
A talaj még egyszer megingott, Andrej alig tudott talpon ma-
radni.
A sztafométer mormolt egyet, és elhallgatott. Csönd lett. A tá-
volból, a tó felől, ahol az elephantocerusok letelepedtek, rekedt
köhögés hallatszott.
A főügyeletes a gyekabrálra nézett. Az nyakát kinyújtva hall-
gatódzott. Felemelte mancsát, és megkaparta a keblét. Egyet
fordult a helyén, és ismét elcsöndesedett.
És a köhögés, alig hallhatóan, de ismét felhangzott a távolból.
A gyekabrál teljes magasságában kiegyenesedett, egyszerre
nagyon hasonlóvá vált egy emberhez. Majd négy lábra ereszke-
dett, és határozott galoppal eltávozott.
A patacsattogás még egy ideig hallatszott, és gyorsan elhal-
kult.
Andrej mélyet sóhajtott. Egészen elerőtlenedett. A talajra ült.
A másik házikó ajtaja feltárult. Voszt kijött, tántorgott. Néhá-
nyat lépett, mintha céltalanul tenné, oldalra nézett. Megállt, a
csípőjéről letépte a pisztolyt, és a sztafométer házikójára célzott.
Fényes, vakító, ötméteres láng csapott ki, a szíve fehéren iz-
zott, a szélei kéken. Hőség sugárzott, a házikó megolvadva fer-
dült el. Voszt a pisztolyt a lámpaoszlopra irányította. Kisülés – a
lámpaoszlop elferdült.
Azután a második ügyeletes elhajította a pisztolyát, odament
Andrejhez, és leült mellé a homokba.
– Megértetted, hogy mit kiáltottam neked?… Azt, hogy ne lőj!
– Én nem is lőttem volna – mondotta Andrej.
– Én sem tettem volna – bólintott Voszt. – Még akkor sem, ha
felfalt volna téged. És ha azután velem, magammal végzett vol-
na.
Körös-körül már egészen besötétedett.
A Venus sivatagjai, hegyláncai a homályban pihentek. És vala-
hol, egy ismeretlen menedékben ott éltek a gyekabrálok utolsó
mohikánjai. Az emberek elhagyták a bolygót, és egyik ősi gazdá-
ja kijött a rejtekből, hogy felderítse a helyzetet.
– Az lehetetlen, hogy ő maradt volna csupáncsak meg – szólalt
meg Andrej. – Harminc éve nem láttak egyetlenegyet sem, de hi-
szen rövidebb ideig élnek. Tehát valahol megmaradtak.
 Voszt már kinyitotta a száját, éppen felelt volna, amikor ismét
megérezték a talajmozgást. Ámde a sztafométer most hallgatott
a házikóban. Ez nem bolygórengés, hanem valami más volt. Ott
– a bástya és a tó között – útnak eredtek a súlyos testű elephan-
tocerusok. A gyekabrál ősi ösztöne nem változott meg. Betört a
csordába, nyomorékká tette és megölte a gyöngéket. Kiűzte a
hatalmas állatokat, amelyek úgy fejlődtek az évmilliók során,
hogy csupáncsak tőle féltek. A félelmük mozgásra késztette
őket, márpedig e bolygón az élet kerekét éppen az ő mozgásuk
hajtotta.
Andrej és Voszt összenéztek, azután mindketten előrehajol-
tak, hallgatództak.
– Elment.
A távolból, mindenen áthatolva, kezdetben alacsonyan és fo-
kozatosan mind magasabbra emelkedve, harsogott az orgona-
hangú basszustrombitálás. Az elephantocerus-csorda vezére
harcra és futásra szólította alattvalóit.
Voszt megragadta barátja kezét:
– Ó, ha mégiscsak!…
Andrej csak kézszorítással felelt.
Ó, ha megmaradt volna néhány tucatnyi a gyekabrálok kedves
kis nőstényeiből és a vérengző hímekből! Ha még nem irtották
volna ki gyökeresül ezt a fajt! Akkor a bolygó életének újból fel-
húzódó rugója megtenné a magáét. A fű ismét növekedne, a he-
gyek erdőpalástba öltöznének, és kavargó viharként keveregné-
nek a légben a fehér lepkék. És az emberek már egészen más kö-
rülmények között térnének ide vissza. És ismét kéklő ég boríta-
ná az Esthajnalcsillagot. Andrej felugrott.
– Szaladjunk! Rádiózni kell a Földnek – Mindenkinek, Minden-
kinek, Mindenkinek! Tudja meg nyomban az egész Világ!…
A vezér orgonahangú hívásához csatlakoztak a többi hímek.
És megremegtek a halmok…
(Szever Ganszovszkij novellája nyomán:
„Tri saga k opasznosztyi”)
 Clifford D. SIMAK:

A „SZKUNK-AKCIÓ”

Vityillóm bejáratában üldögéltem, jobb kezemben a puskát tar-

tottam, a balban – egy palackot. A sugárhajtású gépet vártam
éppen, amikor a kunyhó sarkánál bolondozni kezdtek a kutyák.
A csaholásuk alapján tudtam, hogy a kutyák szkunkot szorí-
tottak sarokba, pedig a szkunk már a sugárhajtású gépektől is
rettegett, mi értelme volt az állat szükségtelen zaklatásának?!
Fel kellett tehát állnom. De azért az üvegből még sikerült
egyet hörpintenem. Azután megragadtam a seprőt, és átléptem
a sövényt ott, ahol már majdnem kidőlt, és kikukucskáltam a
kalyiba sarka mögül. Három kutya keringett az orgonabokor kö-
rül, míg a negyedik – a recsegés-ropogás alapján ítélve –, már át-
furakodott a bokron. Tudtam, ha nyomban nem vetek véget en-
nek a szórakozásnak, akkor egy pillanat múlva már lélegezni
sem tudunk. Mégiscsak bűzösborzról van szó!
Szerettem volna észrevétlenül odalopakodni a kutyákhoz, de
üres konzervdobozok és üvegek kerültek zörögve a lábam alá.
Újból meg kellett ígérnem önmagamnak, hogy holnap az egész
udvart kitakarítom.
A kutyáknak természetesen sikerült elszelelniük, egy kivéte-
lével, ez belekeveredett a bokrokba. Ezt aztán nagy gyönyörű-
séggel elkentem a söprűvel, de alaposan. Felüvöltött, és úgy ug-
rott ki a bokorból, mintha puskából lőtték volna ki. Egyenest a
lábam alá rohant. Nem tudtam talpon maradni. Alaposan meg-
ütöttem magam, a világ is elsötétült előttem a fájdalomtól.
És ekkor az orgonásból kilépett a szkunk, s habozás nélkül oda
jött hozzám. Megkíséreltem, hogy elűzzem, de nem sikerült,
nem hagyta magát elzavarni. Csóválta a farkát, mintha valami-
nek örülne, egészen szorosan mellém lépett, s hangosan dorom-
bolva kezdett törleszkedni hozzám.
Az ujjamat sem mozdítottam. Úgy gondoltam, ha meg sem
moccanok, akkor lehet, hogy elmegy. A kunyhóm alatt egyéb-
ként már három éve szkunkok élnek. Remekül kijövünk egy-
mással, de az még sohasem történt meg, hogy bizalmaskodtunk
volna egymással. Nem tudom másként mondani. Én nem bán-
tottam őket, ők pedig békén hagytak engem, és így mindannyi-
an elégedetten éltünk.
Ám ennek a kis vidám féregnek, szemmel láthatóan az fészke-
lődött a fejébe, hogy a barátja vagyok. Lehetséges, hogy az ami-
att érzett hála feszíti, mivel elűztem a kutyákat?!
Körülsétált, a pofájával megböködött, azután felkapaszkodott
a keblemre, és az arcomba bámult. És eközben olyan önfeledten
dorombolt, hogy egész testében remegett. Hol halkan, hol han-
gosan, máskor gyorsan, majd pedig álmosítóan lassan. A fülét
hegyezte, mintha csak azt várta volna, hogy feleletül én is do-
rombolni fogok, eközben barátságosan csóválgatta a farkát, fá-
radhatatlanul.
Végül is kinyújtottam a kezem (nagyon óvatosan), és megci-
báltam a szkunk fejét, úgy tűnt, nincs kifogása ellene. Így üldö-
géltünk elég hosszú ideig, én simogattam az állatkát, ő pedig do-
rombolt.
Lassan annyira felbátorodott, hogy megkíséreltem letaszítani
magamról.
Két-három sikertelen kísérlet után valahogy mégiscsak fel-
kecmeregtem a földről, és a tornác felé indultam, a szkunk pedig
a nyomomban sündörgött.
Ismét leültem a lépcsőre, és az üveg után nyúltam, hogy érde-
me szerint foglalkozzam vele, amikor a fák mögül feltűnt a re-
pülőgép, a „birtokom” felett húzott a magasba, és körös-körül
minden tárgy felugrott egy-két méternyire.
 Kiejtettem a palackot, és megragadtam a puskát, de a repülő-
gép még azelőtt eltűnt a látóteremből, mielőtt elránthattam vol-
na a fegyver ravaszát.
Letettem a fegyvert, és éktelen káromkodásba törtem ki.
Éppen tegnapelőtt gyelmeztettem az ezredest, hogy ha vala-
melyik sugárhajtású még egyszer ennyire alacsonyan húz el a
vityillóm fölött, akkor lelövöm, és ezt egyáltalán nem szántam
tréfának.
– Ez gyalázatosság – mondottam az ezredesnek. – Az ember
épít magának egy kunyhót, és csöndben, békében él, senkit sem
háborgat. De nem, a kormányzatnak éppen az ő házától két mér-
földnyire méltóztatott repülőbázist építtetnie. Milyen béke és
nyugalom lehet ott, ahol ezek a sátánfajzat repülőgépek majd-
nem beleakadnak az ember házának a kéményébe?
Egyébként az ezredes udvarias volt hozzám, nem mondom.
Emlékeztetett arra, hogy milyen fontosak a repülőbázisok, és
hogy az életünk mennyire ezektől az itt elhelyezett repülőgé-
pektől függ, és hogy ő, mármint az ezredes, igyekszik majd úgy
megszabni a gépek útvonalát, hogy a legkevésbé se nyugtalanít-
sák, zavarják a bázis közelében élő békés lakosságot.
Azt is elmeséltem neki, hogy ezek a sugárhajtású repülőgépek
mennyire megrémítik a szkunkokat. Nem hahotázott, hanem
együttérzéséről beszélt, és arra is visszaemlékezett közben,
hogy kis ú korában hogyan állított csapdát a bűzösborzoknak.
Megmagyaráztam, hogy nem foglalkozom szkunkvadászattal,
hanem ha szabad így kifejezni magam, együtt élek velük, és
hozzájuk szoktam, s éjszaka nem tudok aludni, hanem azt hall-
gatom, ahogyan fel-alá járkálnak s szaglálódnak a kunyhóm
alatt, és amikor hallom a mocorgásukat, akkor tudom, hogy
nem vagyok egyedül.
De mivel mégsem tett ígéretet, hogy a repülőgépek felhagy-
nak a lakásom feletti röpködéssel, akkor megfenyegettem, hogy
a fejem felett megpillantott első repülőgépet lelövöm. Erre ő az
íróasztala ókjából kihúzott egy könyvet, és felolvasta, hogy a
repülőgépekre való lövöldözés törvénytelen dolog, bűncselek-
mény. De ettől egyáltalán nem rémültem meg.
És most ez az átkozott sugárhajtású akkor haladt el felettem,
amikor éppen a askóval foglalkoztam, ráadásul a aska is fel-
borult, amikor a fegyver után kaptam.
Amikorra az üveget felemeltem, addigra már az utolsó csöpp
is kicsorgott belőle. A sötétből ekkor előlépett a szkunk, felka-
paszkodott a lépcsőn, és leült mellém. Megsimogattam, ő pedig
dorombolt, és már nem is bánkódtam többé az üveg miatt.
– Te igazán érdekes szkunk vagy – mondottam. – Soha életem-
ben sem hallottam doromboló szkunkról.
Így üldögéltünk. Elmeséltem neki minden bajomat és keser-
vemet, amit a sugárhajtású gépek okoznak, úgy ahogyan elme-
séli az állatnak a baját-jaját az ember akkor, amikor már nincs
kinek elmondania, sőt még akkor is, ha akadna ember, aki meg-
hallgassa.
Már egy csöppet sem féltem, és arra gondoltam: milyen pom-
pás, hogy végül is az egyik szkunk megbarátkozott velem. Vajon
nem kíván a kalyiba alól áttelepedni a szobámba?
Azután azt gondoltam, hogy most aztán akad mit elmesélnem
a úknak a kiskocsmában. De azt is tudtam, hogy akárhogyan is
esküdözöm, egyetlen szavamat sem fogják elhinni. Ekkor elha-
tároztam, hogy magammal viszem az eleven bizonyítékot.
Karomra emeltem a barátkozó szkunkot, és azt mondtam
neki:
– Elkocsizunk. Meg akarlak mutatni a úknak.
Nekimentem a fának, és belebonyolódtam az udvaron heverő
öreg dróthálóba, de azért végül is kikecmeregtem a ház elé, oda,
ahol Betsy néni álldogált.
Betsy nem volt a legújabb, és nem is volt a világ legjobb masi-
nája, de olyan hűséges, amilyenről egy fér csak álmodhat. Sok
mindent átéltünk már együtt, és félszóból is megértettük egy-
mást, amolyan alkufélét kötöttünk egymással: én mosdattam és
etettem őt, ő pedig elszállított oda, ahová kellett, és haza is ho-
zott. Többet egyetlen értelmes ember sem követelhet egy autó-
tól.
Megpaskoltam Betsy sárhányóját, és üdvözöltem, majd a
szkunkot lefektettem az első ülésre, és magam is bemásztam a
kocsiba.
Betsy az istennek sem akart indulni. Alighanem jobban szere-
tett volna itthon maradni. Én igazán szépen beszéltem vele,
mindenféle hízelgő, kedveskedő szót mondottam neki, mire vé-
gül is felzúgott, megremegett, pöfögött, és a sárhányói is csö-
römpölni kezdtek.
Kuplungoltam, majd kigördültünk az útra.
– Csak ne iramodj meg – gyelmeztettem az autót –, valahol itt
leselkedik a közlekedési fegyelem megsértőire az autófelügyelet.
Betsy lassan és simán szállított el a kocsmáig, én pedig a
szkunkot a hónom alá fogva beléptem a terembe.
Charley ott dolgozott a pult mögött, a terem tömve volt – Jerry
Ashland, a Csontváz Patterson, Jack O’Neil és vagy még fél tucat
legény.
Letettem a szkunkot a pultra, az meg nyomban a úk felé in-
dult, mintha csak barátkozni akart volna velük, de azonnal.
Alighogy megpillantották, tüstént a székek és az asztalok alatt
teremtek. Charley pedig nyakon ragadott egy askát, és a sarok-
ba hátrált.
– Ose – üvöltötte –, azonnal takarítsd el ezt az ocsmányságot!
– Csak ne izgasd magad! – nyugtattam a csapost –, ez a vendég
nem okoz botrányt.
– Botrányt okoz, vagy sem, kihajítlak vele együtt!
Megértettem, hogy a vitában nem győzhetek, ezért felkaptam
a szkunkot, és odavittem Betsyhez, s megparancsoltam neki,
hogy üljön a helyére.
 A kocsmában el kellett mesélnem mindent aprólékosan. A
úk alattomos kérdéseket tettek fel, és csak úgy szórták a tréfá-
kat, de senki sem engedett zetni az italért.
Kilépve a kocsmából nyomban megpillantottam Betsyt, de
nem mentem tüstént oda hozzá – előbb még irányt is kellett
vennem. Tisztes idő ment el rá, de lavírozgatva, végül is oda
kecmeregtem.

Meglehetősen nehezen jutottam be a kocsiba, az ajtaja valahogy

nem úgy nyílt, mint rendesen, és beülve, sehogyan sem tudtam
megtalálni a slusszkulcsot. Amikor végül is megtaláltam, akkor
is nyomban kiejtettem a kezemből, és míg utána kaparásztam,
elhasaltam az ülésen. Szörnyen kényelmesnek találtam, és úgy
határoztam, hogy bolond dolog lenne felülni, ha az ember fek-
het is. Itt éjszakázom, és punktum!
Amíg így feküdtem, Betsy motorja felbőgött. Ha! Betsy úgy
látszik duzzog, és elhatározta, hogy hazamegy sofőr nélkül is.
Ilyen a mi gépünk! Mire kellene még egy asszony is?!
Hátramenetbe kapcsolt, megfordult, és az autóút felé indult.
Az útnál megállt, körülnézett, hogy nincs-e mozgás, majd kigör-
dült az országútra, s csöndesen elindult haza.
Egyáltalán nem idegeskedtem. Tudtam, hogy Betsyre támasz-
kodhatom. Sok mindent átéltünk már, és igazán okosnak bizo-
nyult, noha korábban sohasem indult haza öntevékenyen.
Feküdtem, és csak csodálkoztam azon, hogy az autó korábban
még nem gondolt erre. Miért? Nincs gép, amely közelebb lenne
az emberhez, mint egy autó. Az ember megtanulja, hogy meg-
értse a kocsiját, de az is megtanulja megérteni az embert, és idő-
vel igazi kölcsönös ragaszkodás fejlődik ki közöttük. Teljesen
természetesnek éreztem, hogy egyszer eljön majd a napja, ami-
kor egy autóban ugyanúgy megbízhat az ember, mint a kutyá-
ban vagy a lóban.
 Így tűnődtem, remek hangulatban, míg Betsy ezalatt befor-
dult a dűlőútra.
Alighogy a kalyibámnál megálltunk, fékcsikorgás hallatszott
mellettünk.
Megpróbáltam felállni, de még alig moccantam egyet, amikor
valaki felrántotta az ajtót, bedugta a kezét, és galléron ragadva
kicibált a kocsiból.
Az ismeretlen az autófelügyelők állami egyenruháját viselte, a
második autófelügyelő valamivel távolabb állt, és mellette ott
ácsorgott a villogó piros lámpájú rendőrautó. Én egyszerűen
csak ámuldoztam, hogyan is nem vettem észre, hogy hajkurász-
nak bennünket, de akkor eszembe jutott: egész úton ott hasal-
tam az ülésen.
– Ki vezette az autót? – vakkantott az a zsernyák, aki a graban-
comat fogta. Még a számat sem tudtam kinyitni, amikor a má-
sodik zsaru belenézett Betsybe, majd fürgén elugrott tőle, és
vagy tízlépésnyire futott. – Slyd! – üvöltött fel. – Egy szkunk van
benne!
– Csak tán nem akarod azt mondani, hogy a szkunk ült a kor-
mánynál? – hökkent meg Slyd.
A másik tiltakozott:
– De a szkunk az legalább józan.
– Hagyjátok békében a szkunkot – gyelmeztettem őket. – ő a
barátom. És senkinek sem okoz bajt.
Megiramodtam, Slyd keze lecsúszott a galléromról. Betsy mel-
lettem volt. Mellel az ülésnek ütődtem, belekapaszkodtam a kor-
mányba, és megkíséreltem, hogy valahogy bemásszak a kocsiba.
Hirtelen felüvöltve, Betsy maga indult el, és a kerekei alól úgy
spricceltek a kavicsok, mint a gépfegyverből a sorozat, bele a
rendőrautóba. Betsy előreiramodott, és a kerítést áttörve, a bok-
rokon át kiszáguldott a műútra. Én itt kizuhantam a kocsiból, ő
pedig száguldott tovább.
 A bokrok között hevertem, és gyeltem, hogyan ér ki a főútra
Betsy. „Úgy igyekezett, amint csak tudott – vigasztaltam ma-
gam. – Igyekezett kihúzni a csávából, nem az ő bűne, hogy nem
tudtam beülni. És most iszkolnia kell magának is. Ezt láthatóan
remekül oldotta meg. Úgy száguld és úgy dübörög, mintha egy
sorhajó motorja dolgozna benne.”
Az autófelügyelők beugrottak a kocsijukba, és üldözni kezdték
Betsyt, én pedig azon kezdtem töprengeni, hogyan is kecmereg-
jek ki az orgona-bokorból.
Végül sikerült megoldanom, odamentem a kunyhóhoz, és le-
ültem a tornác szélére. Betsy miatt nem nagyon aggódtam. Biz-
tos voltam benne, hogy helytáll magáért.
És ebben igazam is volt, mert a zsaruk kis idő múlva visszatér-
tek.
– És Betsy hol van? – kérdeztem.
– Mi a családneve? – kérdezte vissza Slyd.
– Betsy – a gép – magyaráztam.
Slyd káromkodott.
– Meglógott. Fényszórók nélkül száguld, és százmérföldes se-
bességgel. Én, ne legyek én, ha bele nem vágódik valamibe.
Tiltakozva ráztam a fejem.
– Ilyesmi Betsyvel nem történhet meg. Minden utat ismer, öt-
ven mérföldes körzetben.
Slyd úgy vélte, hogy kiröhögöm őket. Zavarban volt, és mást
tenni nem tudott, megrázott, mint Jézus a vargát, és talpra állí-
tott.
– Ezért felelned kell! – S a másik autófelügyelő felé taszított, az
pedig szinte röptében kapott el. – Hajítsd a hátsó ülésre Ernie, és
gyerünk.
Úgy tűnt, hogy Ernie sokkal kevésbé dühöng, mint Slyd. Ezt
mondta:
– Ide gyere, tata.
A gép megérkezett a rendőrségre.
 Bementünk egy irodaszerű helyiségbe, ahol íróasztalok álltak,
székek és padok. Az asztal mögött egy ember ült.
– Mi történt magukkal? – kérdezte.
– Átkozott legyek, ha magam is tudom – felelte Slyd olyan dü-
hösen, mint egy sátán. – Attól tartok, hogy nem hisz majd ne-
künk, kapitány.
Ernie a székhez vezetett, és leültetett:
– Megyek, és hozok neked egy kávét, tata. Tárgyalnunk kell ve-
led, és ezért kívánatos, hogy kijózanodj.
Úgy gondoltam, hogy a ckó igazán kedves.
Jókora adag kávét felhajtottam, a szemem kitisztult, és a körü-
löttem levő megkettőzött és táncoló tárgyak szépen megálltak.
Rosszabb volt, amikor végül is elkezdtem gondolkozni. Az, ami
előzőleg a legmagátólértetődőbbnek tűnt a számomra, most
igen különösnek látszott – például az, hogy Betsy önmagától ha-
zairamodott.
A kapitány valósággal elárasztott kérdéseivel, ki vagyok, mi-
kor születtem, hol lakom, de lassan ízért mégis elértünk ahhoz,
amire ők gondoltak.
Nem titkoltam el semmit. Beszéltem nekik a sugárhajtású re-
pülőgépekről, a szkunkokról és az ezredessel folytatott beszélge-
tésemről is. Meséltem a kutyákról, meg a hízelkedő kezes
szkunkról és arról is, hogy Betsy miként sértődött meg, és ment
haza a saját akaratából.
– Mondja csak Mister Baies – kérdezte a kapitány –, nem mér-
nök ön? Tudom, hiszen elmondotta hogy napszámos, és alkalmi
munkából él. De azt szeretném kideríteni, hogy nem szokott-e
szabad idejében autót javítani – idegen kocsikat vagy a sajátját?
– Kapitány – feleltem becsületesen –, hiszen még azt sem tu-
dom, hogy melyik végén kell megfogni a csavarkulcsot.
– Tehát a Betsyjén sem bütykölt sohasem?
– Egyszerűen, csak becsületesen ápoltam.
– És más valaki dolgozott rajta?
 – Puskalövésnyire sem engedtem megközelíteni senkinek.
– Ebben az esetben, meg tudná magyarázni, hogy ez a gép ho-
gyan mozoghat önállóan?
– Nem uram. De hiszen Betsy olyan okos…
– Biztosan emlékszik arra, hogy nem ült a kormánynál?
– Nem ültem…
A kapitány dühösen az asztalra hajította a ceruzát.
– Megadom magam.
– Még egy tényező van – fordult Ernie Slydhoz, amikor a kapi-
tány befejezte a kihallgatást – a szkunk…
– Nos, és mit kezdhetünk a szkunkkal?
– A szkunkok nem csóválják a farkukat – jelentette ki Ernie. –
A szkunkok nem dorombolnak.
– Ez a szkunk pedig ezt is, azt is tette – jegyezte meg maró
gúnnyal Slyd. – Ez más volt, mint a többiek.
– Daliák, akad maguknál egy kis rum? – kérdeztem. – Kezdem
nagyon rosszul érezni magam.
– Természetesen – felelte Ernie. Ezzel a sarokban álló szek-
rénykéhez lépett, s előhúzott onnan egy palackot.
– Csak el ne ragadtassad magad, tata – tanácsolta. – Gondo-
lom, nem akarsz újból beszívni, nemde?
Nem ittam sokat. Másfél pohárkát szoptam le, és kész.
A telefonnál ülő Slyd váratlanul elüvöltötte magát:
– Hej!
– Mi történt? – kérdezte Ernie.
– Egy farmer felfedezte a gépet – jelentette Slyd. – A kutyáját
lőtte le.
– A gép… a kutyát? – kérdezte dadogva Ernie.
– A ckó azt állítja. Éppen a teheneit hajtotta ki. Kora reggel
történt. Egy keskeny zugoly végén, amelyet három sövény alko-
tott, megpillantotta a gépet, és azt hitte, hogy valaki éppen ott
hagyta el.
– De mi van a lövöldözéssel?
 No, gyelj. A kutya odaszaladt a kocsihoz, és ugatni kezdte. A
gép hatalmas szikrát lövellt belé, majd egy másodikat is. A ckó
azt meséli, hogy a kutyának égési sebei támadtak.
Slyd az ajtó felé indult, ránk kiáltott:
– No, ti ott, igyekezzetek.
– Még szükségünk lehet rád, tata – mondotta Ernie.
Kiszaladtunk az utcára, és kocsiba ugrottunk.
– Hol van ez a farm? – kérdezte Ernie.
– A repülőbázistól nyugatra – felelte Slyd.
A farmer gazdasági udvara kapujában várt minket.
– A gép még ott van – jelentette. – A szemem sem vettem le
róla.
Senki sem szállt ki belőle.
– És más úton sem lehet onnan kijönni?
– Sehogyan sem.
Slyd megelégedetten mordult. A zsákutca kezdetéhez vezette
a rendőrségi kocsit, és elfordítva azt, elállta vele a kijáratot.
Egy kissé előrementünk, és megpillantottuk Betsyt.
– Az én gépem – mondottam.
– Gondolkozzunk egy kicsit – javasolta Slyd. – Kitelik tőle,
hogy belénk enged egy sorozatot.
Kikapcsolta a pisztolytáskáját.
– Ne merészkedjen a kocsimra tüzelni – gyelmeztettem, de
elengedte a füle mellett.

Azután mi négyen szétszéledve kezdtünk Betsy felé lopakodni,

mintha ellenségünk lenne, és váratlanul rajtaütéssel kellene el-
fognunk. Külsőleg olyan volt, mint mindig – közönséges, olcsó
tragacs, de igen okos és hűséges.
És ekkor hirtelen ránk támadt. Orral a zsákutca záró sövénye
felé állt, és ezért hátramenetben kellett haladnia, de ez nem aka-
dályozta abban, hogy ránk támadjon.
 Könnyedén felberregett, és teljes sebességgel száguldott fe-
lénk, a sebessége másodpercről másodpercre nőtt, és ekkor meg-
pillantottam, hogy Slyd kihúzta a revolverét.
Az út közepére ugrottam, és integettem. Ezt nem bízhattam
Slydre. Attól féltem, hogy ha Betsy nem engedelmeskedik neki,
akkor kilyukasztja.
Betsy gyorsabban mozgott, mint ahogyan az egy ilyen ócska
határtól elvárható lett volna.
– El az útból, kretén! – üvöltötte el magát Ernie. – Elüt!
Oldalra ugrottam, de ebbe az ugrásba nem dobtam bele min-
den erőmet. Azt gondoltam: „Ha már odáig fajult a dolog, hogy
Betsy el akar ütni engem, akkor minek is éljek még?” – ám meg-
botlottam valamiben, s hasra estem, zuhanás közben azért még
láttam, hogy Betsy elszakadt a földtől, mintha csak arra készült
volna, hogy átugorjon. És ekkor nyomban megértettem, hogy
Betsy a kezdettől kezdve, nem is akart elütni.
Betsy egyenesen az ég felé repült. A kereke egyre forgott,
mintha csak hátramenetben kapaszkodna fel egy meredek lej-
tőn.
Hátamra fordultam, felültem, és csak bámultam rá, s volt is
mit nézni rajta. Pontosan úgy repült, mint egy repülőgép. Csak
az ördög a megmondhatója, hogy milyen büszke voltam rá.
Slyd állt, állkapcsa le ttyedt, és azt is elfelejtette, hogy pisz-
tolyt szorongat.
Betsy már a fák koronája fölött száguldott, és a napsugárban
ragyogott, valósággal felszikrázott – nem múlt még két hete,
hogy alaposan megtisztítottam –, és arra gondoltam: milyen
pompás, hogy repülni is megtanult.
És akkor megpillantottam a sugárhajtású gépet – szerettem
volna odakiáltani Betsynek, hogy vigyázzon, de a szájam is ki-
száradt, mintha timsót szopogattam volna, és…
Azután fémdarabok röpültek szerteszét, mindenfelé az égen, a
repülőgép füstölögni kezdett, és kényszerleszállást végzett a ku-
koricás táján.
Az út közepén ültem – a kezem és a lábam mintha csak rongy-
babáé lettek volna –, de a tekintetem nem vettem le azokról a tö-
redékekről, amelyek még nemrégiben a Betsym egyes részeit al-
kották. A szívem is összeszorult a látványra.
A gép töredékei dübörögve zuhantak a földre, de Betsy egyik
darabkája nem zuhant le olyan sebesen, mint a többiek. Mintha
siklórepülést végezne.
Egyre csak gyeltem, és nem értettem, hogy ez miért száll sik-
lórepüléssel, amikor a többi darabok már régen lehullottak. Ek-
kor vettem észre, hogy ez a sárhányó, s fel-alá ringatódzik, mint-
ha ugyancsak le akarna zuhanni, de valami ebben akadályozza,
nem engedi.
A sárhányó az erdőszélen ereszkedett le a talajra. Valami kiug-
rott belőle, megrázkódott, és ugrálva, eliramodott az erdőbe.
A kezes szkunk.
Erre az időre már mindenki úgy rohangált, mint az eszeve-
szett. Ernie a farmer háza felé rohant, hogy a repülőbázisnak je-
lentést tegyen a repülőgépről, míg Slyd a farmerrel a kukoricás-
hoz vágtatott, ahol a gép akkora rendet vágott a kukoricában,
mint amilyen hajdan egy vontatott gabonás hajó nyomában
maradt volna.
Felálltam, és odacsámborogtam, ahová valami darabját lát-
tam lezuhanni az autónak. Egyeseket megtaláltam – a lámpát
(még az üvegje sem tört el), az eltorzult és összetekeredett kere-
ket, a radiátor fémdíszét. Megértettem, hogy hiábavaló a kuta-
tás. Betsyt már soha senki sem rakhatja újból össze.
Amíg bánatosan ott álltam, a kezemben egy darab krómozott
fémmel, a kukoricásból visszatért Slyd és a farmer. Közöttük
baktatott a pilóta. Mintha csak megháborodott volna. A lába ro-
gyadozott, a tekintete üveges.
Az utacskához érve, a kísérői többé nem támogatták a pilótát,
mire nehéz zuhanással a földre bukott.
 – Mi az ördög – kérdezte –, tán már repülő autókat is gyárta-
nak?!
Senki sem felelt neki. Ám Slyd nekem rontott:
– Hej, tata, hagyd békén a roncsokat! Ne merészeld megérinte-
ni őket!
– Ez az én gépem – tiltakoztam.
– Meg ne érintsd! Itt valami nem tiszta. Lehetséges, hogy ez az
ócskavas megmutatja, hogy mi bűzlik itt, de csak akkor, ha nem
érinti meg senki idő előtt.
Negyedórába sem tellett, és az egész bázis megindult. Elsőnek
a mentőkocsi jött meg.
A nyomában a tűzoltókocsi, és azt követte az ezredessel egy te-
repjáró. Az ezredes terepjáróját mások követték, és három-négy
teherautó. A kocsik tömve katonákkal. Még csak hunyorítani
sem tudtunk, amikorra már az egész környéket ellepték.
Az ezredes képe bíborszínben játszott – látható volt, hogy za-
varban van. És miért is ne lett volna? Hiszen először fordult elő,
hogy a repülőgép a levegőben összeütközik egy autóval.
Az ezredes dübörgő léptekkel rohant Slyd felé, és ráüvöltött,
Slyd pedig válaszul az ezredesre üvöltött. Én meg csak csodál-
koztam, hogy miért dühöngenek úgy egymásra, de kiderült,
hogy semmi különös sem történt, csak ilyen emelt hangon be-
szélnek, amikor izgatottak.
Az ezredes befejezvén a Slyddal folytatott beszélgetést, hoz-
zám lépett.
– Tehát a magáé volt a gép – mondotta olyan hangon, mintha
mindenben én lennék a ludas.
– Igen, az enyém, és beperelem magukat kártérítésért. Első
osztályú kocsi volt.
Az ezredes úgy nézett rám, mintha legszívesebben nyomban
megölne, de akkor felismert.
– Hej, várjon csak! – kiáltotta. – Nem ön volt nálam a napok-
ban?
 – Eltalálta. Még meséltem is önnek a szkunkjaimról. Az egyik
éppen most is az öreg Betsy nénében ült.
– Folytassa tovább, barátom – kérte az ezredes –, de ne keve-
redjen bele.
– Betsy néne – ez a gép –, magyaráztam. – És a szkunk benne
üldögélt. Amikor a repülőgép belevágódott, akkor a szkunk a
gép sárhányóján szállt le a földre.
– Azt akarja mondani, hogy a szkunk… hogy a sárhányó…
hogy…
– Mintha leszállt volna abban – fejeztem be.
– Tizedes – fordult az ezredes Slydhez – valami komoly bűntet-
tel is vádolják ezt az embert?
– Csak ittassággal – felelte Slyd. – Csekélység.
– Magammal akarom vinni a bázisra.
– Nagyon hálás vagyok önnek – felelte halk, gyenge hangon
Slyd.
– Akkor gyerünk – mondotta az ezredes, és én követtem dzsip-
jéhez.
A támaszponton az ezredes leült az íróasztalához, és intett,
hogy üljek a karosszékbe. Azután hátravetette magát a széken,
és tanulmányozni kezdett engem. Óh, mennyire örültem, hogy
semmi rosszat nem követtem el, különben biz’ isten nem visel-
tem volna el épségben a tekintetét.
– Sok képtelenséget hordott össze – kezdte az ezredes. – He-
lyezkedjen csak el kényelmesebben a székben, és mindent me-
séljen el a legelejétől, de egyetlen apróságot se hagyjon el.
Én mindenféle részletet elmondottam, közbe se szólt, csak ült,
és hallgatott. Sohasem volt ilyen pompás hallgatóm.
Amikor végül is befejeztem, az asztalra tett egy jegyzettömböt
meg egy ceruzát.
– Gyerünk, rögzítsük a legfontosabb tényezőket – mondotta. –
Azt állítja tehát, hogy a gép korábban sohasem hajtott végre ön-
hatalmú cselekedetet?
 – Amennyire tudom, nem tett ilyet – feleltem tiszta lelkiisme-
rettel. – De természetesen előfordulhatott, hogy a távollétem-
ben gyakorolt.
– És eddig sosem repült?
Fejemet ráztam.
– És, amikor ezt is, azt is megtette, akkor benne üldögélt a
szkunkja?
– Tökéletesen igaza van.
– És azt állítja, hogy a szerencsétlenség után a szkunk siklóre-
pülést hajtott végre a gép sárhányójában üldögélve?
– A sárhányó felfordult, és a szkunk elfutott az erdőbe.
– Nem tűnt önnek különösnek, hogy a sárhányó siklórepülés-
ben szállt le, amíg a többi töredék egyszerűen lezuhant a földre?
Egyetértettem vele, hogy ez valóban csodálatos.
– Most pedig beszéljünk a szkunkról. Azt állítja, hogy dorom-
bolt.
– De még hogy!
– És a farkát csóválta?
– Akárcsak egy kutya.
Az ezredes eltolta a jegyzettömböt, és hátradőlt a széken.
– A személyes tapasztalataimból kiindulva, amelyeket akkor
gyűjtöttem, amikor gyerekkoromban csapdával fogtam szkun-
kokat, kijelenthetem önnek, hogy soha egyetlenegy szkunk sem
volt, amely dorombolt és a farkát csóválta.
– Tudom, hogy mire gondol – jelentettem ki –, de annyira
azért nem voltam részeg. Csak azért ittam egy-két kortyot, hogy
gyorsítsam az időt, amíg megjelenik a repülőgép. A szkunkot
pedig a saját szememmel láttam, és tudom, hogy szkunk volt, és
nem valami más, és emlékszem, hogyan dorombolt. Hízelkedő
volt, mintha tetszettem volna neki, és ő…
– Okay – mondotta az ezredes. – Minden rendben.
Ültünk, és néztük egymást. Még csak el sem mosolyodott.
 – Tudja – mondotta meglepően váratlanul –, eszembe jutott,
hogy szükségem van egy segédtisztre.
– Önkéntes nincs – feleltem nyíltan. – Engem egy negyed mér-
földnyire sem tud közel vinni a sugárhajtású gépekhez. Még ak-
kor sem, ha kezem-lábam összekötik.
– Szerződéses segédtisztnek. Háromszáz dollárért egy hónap-
ra, és teljes ellátással.
– Egész életemben arról ábrándoztam, hogy katonák között
szorongjak.
– És annyi ital lesz, amennyit csak kíván.
– Hol kell ezt aláírni? – kérdeztem.
Így lettem az ezredes segédtisztje.
Prímán megvoltunk az ezredessel, jobban sem kellett, de azért
valamiben mégsem értettünk egyet. Az egész azzal a buta köve-
telésével kezdődött, hogy nem hagyhatom el a támaszpontot.
Botrányt csináltam, de az ezredes nem engedett a negyven-
nyolcból.
– Kilépsz a kapun, és kezded a locsogást – hajtogatta. – Nekem
pedig az kell, hogy tartsd a szád. Hát mit gondolsz, miért fogad-
talak a szolgálatomba?

Azért nem éltem olyan rosszul. Senki sem követelt tőlem mun-
kát. A koszt tűrhető volt, szobát és ágyat adtak, s az ezredes az
ital tekintetében is tartotta a szavát.
Egy ízben felkerestem az ezredest, hogy üdvözöljem. De alig,
hogy a küszöbre léptem, a szobába bejött egy őrmester a kezé-
ben egy papírköteggel. Mintha rosszul lenne.
– Íme, sir, a jelentés arról az automobilról – szólalt meg.
Az ezredes fogta a papírköteget, és átfutott néhány lapot.
– Őrmester, sehogyan sem tudom kiismerni magam.
– Én magam sem, sir.
– Az automobilokban nem szoktak számítóberendezések len-
ni.
 – Sir, éppen ezt mondottam én magam is. De mi megtaláltuk
azt a helyet, ahol a motorba volt erősítve.
– Hozzáerősítve? Hozzáforrasztva?
– Nem, nem egészen hozzáforrasztva. Mintha a motor részévé
vált volna. Mintha együttesen öntötték volna ki őket. A hegesz-
tésnek semmi nyomát sem találtuk.
– De abban biztos, hogy ez számítógép volt?
– Connelly is így állítja, sir. Márpedig ő a számítógépeket iga-
zán érti, a kisujjában van az egész. Azt mondotta, ha nem gya-
núsítanák fantazmagoriálással, akkor ezt a berendezést értel-
mesnek is nevezné.
– Mit ért ezen a kifejezésen, hogy „értelmes”?
– Connelly azt állítja: lehetséges, hogy az ilyen darab önálló
gondolkodásra is képes.
– Uram Isten! – az ezredes csak ennyit nyögött ki.
Egy percig ült, mintha valamin gondolkozna. Azután fordított
egyet, és valahová odabökött.
– Ez egy másik szerkezeti egység, sir – mondotta az őrmester. –
A szerkezeti egység műszaki rajza. Hogy ez a szerkezet mire
szolgált, nem tudjuk.
– Nem ismeretes?
– Soha hasonlót nem láttunk, sir. Fogalmunk sincs róla, hogy
milyen feladata lehetett. A hajtóművel állt kapcsolatban, sir.
– És ez?
– A benzin kémiai analízisének eredménye. A benzinnel vala-
mi elképesztő történt, uram. Megtaláltuk a tartályt, egészen el-
temetődött, és nem is hasonlított saját magára, de mégis meg-
maradt benne a benzin. Nem…
– És miért gondolták, hogy az analízisét is meg kell csinálni?
– Hiszen ez nem benzin, uram. Ez valami más. A tartályban
korábban benzin volt, de megváltozott, sir.
– Ez minden, őrmester?
Amennyire megítélhettem, az őrmesternek melege lett.
 – Nem, sir, valami még van. A jelentésben mindent leírtunk.
Sikerült a töredékek nagyobb részét megtalálnunk. Csak néhány
kisebb alkatrész hiányzik. Jelenleg az összeszerelésén dol-
gozunk. Helyesebb lenne azt mondani, sir, hogy az összeragasz-
tásán…
– A gép menni fog valaha?
– Aligha, sir. Alaposan megrongálódott. De ha sikerülne töké-
letesen összeraknunk, akkor a világ legjobb autóját láthatnánk.
A kilométermérő alapján a gép 80 000 mérföldet tett meg, de az
állapota olyan, mintha most gördült volna le a futószalagról a
gyárban. Ráadásul olyan ötvözetből készült, hogy csak elképed-
ni tudtunk.
– Igen… – mondotta az ezredes. – Elmehet, őrmester.
Az őrmester sarkon fordult.
– Egy pillanatra – kiáltott rá az ezredes.
– Jelen, sir.
– Nagyon sajnálom őrmester, de sem önnek, sem az alegység-
nek, amelyet a géphez vezényeltek, nem engedhetjük meg, hogy
a bázis területét elhagyja. Nem engedhetem meg, hogy bármi
kiszivárogjon a tapasztaltakból. Ezt közölje az embereivel. Ha
valamelyik mukkanni mer, azzal majd én beszélek.
Amikor az őrmester kilépett, az ezredes így szólt hozzám:
– Ose, ha valamit tudsz, de eltitkolod, és ha ez azután kiderül,
meg az is, hogy bolondot járattál velem, kitekerem azt a vékony
nyakadat.
– Süllyedjek el – tiltakoztam.
Nagyon furcsán nézett rám.
– Tudod, hogy mi ez a szkunk?
– Ez egyáltalán nem szkunk – folytatta. – Úgy vélem, hogy a
mi kötelességünk kideríteni, hogy tulajdonképpen mi.
– De hiszen nincs itt. Az erdőbe futott.
– El lehet fogni.
– És ezt mi ketten?
 – Miért nekünk kettőnknek? Kétezer katona van a bázison.
– De…
– Arra gondolsz, hogy nem lesz ínyükre a szkunkvadászat?
– Éppen erre. Lehet, hogy kimennek az erdőbe, de nem fognak
hajszolni semmit. Arra törekszenek, hogy meg se találják.
– De mennyire megnő a kedvük, ha jutalmat ígérek a megtalá-
lónak, ötezer dollárt.
Rámeredtem – hát végleg meghibbant?!
– Hidd el – mondta az ezredes –, ér ennyit. Az egész pénzt az
utolsó centig…
…Az ajtó reccsenve tárult fel, és az őrjárat két katonája zuhant
be rajta. Nem voltak olyan állapotban, hogy az előírásoknak
megfelelően tudják üdvözölni az ezredest.
– Ezredes úr – mondotta az egyik, lélegzethez jutva. – Ezredes
úr, megtaláltuk. Még csak el sem kellett fogni. Füttyentettünk
neki, és jött szépen utánunk.
A nyomukban, farkát csóválva és dorombolva, bejött a
szkunk. Nyomban hozzám futott, és kezdett törleszkedni a lá-
bamhoz. Amikor lehajoltam, és a karomra emeltem, olyan han-
gosan kezdett dorombolni, hogy attól féltem, nyomban megsza-
kad.
– Ez az? – kérdezte tőlem az ezredes.
– Igen, ő maga – állítottam.
Az ezredes felemelte a kagylót.
– Kössön össze Washingtonnal. Pentagon? Sanders táborno-
kot kérem.
Intett:
– Menjenek ki!
Az arcán olyan boldogság ült, mint annak az embernek, aki-
nek éppen most adták hírül, hogy hajnalban mégsem végzik ki.
Sarkon fordultunk, és kimentünk az ezredes irodájából.
Az ajtónál kezükben puskával négy, gengszterre emlékeztető
egyén topogott.
 – Egyáltalán ne gyelj ránk, barátom – szólt hozzám az egyik.
– Csupán a testőreid vagyunk.
És valóban a testőreim voltak. Egyetlen lépésre sem maradtak
el tőlem. Ahová én mentem, oda mentek ők is. És velünk ment a
szkunk is. Őmiatta ragadtak hozzám. Én amolyan „jelző fény”
voltam a számukra. A szkunknak adták a testőrséget.
A szkunk pedig úgy hozzám tapadt, mint tapéta a falhoz. A
sarkamban volt, és a cipőim közé simult, ha üldögéltünk, de leg-
többnyire azt kívánta, hogy a karomon hurcoljam, vagy ültes-
sem a vállamra. És egész idő alatt dorombolt. Vagy mert kitalál-
ta, hogy igazi barátja vagyok, vagy azért, mert mamlasznak vélt.
Az élet nehézkessé vált. A szkunk velem aludt, és a szobámban
éjszakázott a négy testőr is. A félreeső helyre a szkunkkal és egy
őrrel mentem, míg a másik három a közelben ácsorgott. Egyet-
len pillanatra sem maradtam egyedül. Azt mondtam, ez mégis-
csak illetlen. Tiltakoztam, hogy ez alkotmányellenes. Semmi
sem segített. Sehová sem menekülhettem. Kiderült, hogy az őr-
ség tizenkét tagú, és három váltásban dolgoztak, nyolc órán át
egy-egy parti.
Az őrség Bűzöskének nevezte a szkunkot. Állítom, hogy ez rá-
galom volt. Mivel semmi szaga sem volt – a legjobban nevelt és
legkiegyensúlyozottabb állatok egyike volt, amellyel életemben
csak találkoztam. Azt mondtam az őrségnek, hogy igazságtalan-
ság így nevezni, de csak nevettek, és hamarosan az egész bázi-
son ismerték ezt a nevet, és bármerre is jártunk, mindenünnen
kiabálták: „Hej, Bűzöske!” A szkunk láthatóan nem tiltakozott
ellene, sőt gondolatban már én is csak Bűzöskének neveztem.
Egyszer-kétszer elmentem az ezredeshez, de az őrmesterek és
a hadnagyok nyomban elűztek, és így nem is láttuk egymást.
Megharagudtam, és elhatároztam, hogy addig, amíg nem hívat,
be nem teszem az irodájába a lábam.
Egy szép napon aztán hívatott. Elmentem, és látom, hogy az
irodája tömve van főfejesekkel. Az ezredes meg egy sasorrú
egyénnel beszél. Az öreg mókusnak ádáz képe, villogó fogakkal
telt pofája van, a váll-lapján pedig csillagok.
– Tábornok – mondotta az ezredes –, engedje meg, hogy bemu-
tassam önnek Bűzöske legközelebbi barátját.
A tábornok kezet nyújtott. Bűzöske egyet dorombolt neki, a
vállamon ülve. A tábornok alaposan megbámulta Bűzöskét.
– Ezredes – mondotta –, szívből remélem, hogy nem tévedett.
Ellenkező esetben, ha valami híre megy a dolognak, akkor a légi-
erő renoméjának vége, ráadásul magunk ástuk a csapdát… A
hadsereg és a tengerészet rajtunk mulat, amíg csak élünk, a
kongresszus pedig elhúzza a nótánkat.
Az ezredes görcsöset nyelt:
– Biztosítom, uram, hogy nem tévedtem.
– Nem is tudom, hogyan adhattam rá a fejem – morgott a tá-
bornok. – Még csak nyikkanni sem mert soha senki ilyen hóbor-
tos tervről.
Még egyszer megnézte Bűzöskét.
– Véleményem szerint a szkunk csak egy közönséges szkunk.
Az ezredes egy csoport ezredesnek is bemutatott, meg egy
csomó őrnagynak, ha egyáltalán voltak ott kapitányok, hát
azokkal nem vesződött, és egyre fogta a kezem, Bűzöske pedig
szépen dorombolt nekik – nagyon hangulatos volt az egész.
Az egyik ezredes karjára kapta Bűzöskét, az azon nyomban
kétségbeesett kapálódzásba kezdett, és kiszabadítva magát, ro-
hant hozzám.
A tábornok megjegyezte:
– Úgy tűnik, hogy éppen az ön társaságát részesíti előnyben.
– A barátom – magyaráztam.

A lunch után az ezredes a tábornokkal eljött értem és a Bűzöské-

ért, s együttesen elindultunk a hangárba. Ott nagy rendet csi-
náltak addigra, és csupán egyetlen repülőgép állt az épületben.
Egész tömeg várt minket – katonák is voltak, de a legtöbb a civil-
ruhás szakember vagy a durva munkásruhába öltözött gura.
Néhányan készülékeket tartottak a kezükben, vagy olyasmit,
ami készüléknek látszott, bár olyan furcsának, hogy álmomban
sem láttam még olyat. És mindenfelé berendezések meredeztek.
– Most pedig, Ose – mondotta az ezredes –, mássz be Bűzöské-
vel együtt ebbe a repülőgépbe.
– És mit kell ott csinálnom? – kérdeztem.
– Semmit, egyszerűen csak üldögélned kell. De meg ne érints
semmit. Különben összezavarod az egész képet.
Úgy éreztem, hogy itt valami bűzlik, és ezért ingadoztam.
– Ne féljen – nyugtatott a tábornok. – önt semmi sem fenyege-
ti. Lépjen be bátran, és üljön le.
Így tettem. Felkapaszkodtam oda, ahol a pilótának kellett vol-
na ülnie, és beleültem a karosszékébe: bolond látványt nyújtott
ez a helyecske. Mindenféle kusza dolgok ágaskodtak, holmi ké-
szülékek, és soha el sem képzelt tárgyak. Moccanni sem mer-
tem, annyira féltem, hogy hozzájuk érhetek – és csak az Úristen
tudja, hogy akkor mi történhet.
Bementem tehát, leültem, és egy időt azzal töltöttem, hogy
bámultam ezeket a különös dolgokat, és találgattam, mire is
szolgálhatnak…
Végül is vagy százszor megnéztem mindent, és egyre azon tör-
tem a fejem, hogy még mit is csinálhatnék – halálosan untam
magam. De akkor arra gondoltam, hogy mennyi pénzt gyűjtöt-
tem össze, és mennyi ingyen itókát kaptam, és arra is, hogy
mindezért csupán egy karosszékben kell gubbasztanom, hát is-
ten neki.
Bűzöske rá sem hederített a furcsaságokra. Elhelyezkedett a
térdemen, és elszunnyadt – legalábbis nekem úgy tűnt, hogy
aluszik. Nem hajszolta magát, az biztos. Csak időnként nyitotta
fel a fél szemét vagy mozdította meg a fülét.
Néhány órát üldögéltünk így, majd azt mondották, hogy ki-
mászhatunk.
 Így indult el a „Bűzöske”-akció. Így nevezték ezt az egész buta-
ságot. Kész nevetség, hogy milyen elnevezéseket képes kigon-
dolni a légierő.
Néhány napon át folyt ez a „munka”. Reggel Bűzöskével
együtt felkeltünk, néhány óra hosszat üldögéltünk a repülőgép-
ben, ebédszünet jött és ismét visszatértünk néhány órára. Bű-
zöske, mintha nem is tiltakozott volna ez ellen. Számára igazán
mindegy volt, hogy hol üldögél. Gombolyagba tekeredett a tér-
demen, és öt perccel később már aludt is.
Amennyire meg tudtam ítélni a helyzetet, az ügy egy lépést
sem haladt, de a tábornok, az ezredes és a hangárt elárasztó
szakemberek napról napra mindinkább tűzbe jöttek. Látható
volt, hogy valósággal meghalnak a fecsegési vágytól, de fogták a
pofájukat.
Az szemmel látható volt, hogy a munka nem fejeződött be az-
után, hogy mi Bűzöskével együtt elmentünk. Esténként a han-
gár lámpafényben úszott, mindenféle szakértők dolgoztak, és
hatalmas őrség vigyázta őket.
Egy szép napon a hangárban új gépre cserélték ki a repülőgé-
pet, és minden kezdődött ismét elölről. Ismét nem történt sem-
mi. Ám a hangár légköre olyan feszültté vált, hogy attól féltem,
nyomban felrobban.
Fel sem tudtam fogni, hogy mi is történik itt.
Ez a feszültség lassanként elöntötte az egész bázist, és valami
egészen hihetetlen történt. Építőbrigád érkezett, és újabb épü-
lettömböt építettek.
Ahogyan az épületek elkészültek, nyomban megrakták őket
gépekkel. Egyre újabb emberek érkeztek, és a bázis mihamar fel-
bolydult hangyabollyá változott.
Egy alkalommal sétálni mentem (az őrség mellettünk haladt),
és olyasmit láttam, hogy csak a szememet tudtam mereszteni.
Négyméteres kerítéssel vették körül az egész bázist. A kerítést
szögesdrót koronázta.
 A kerítésnek a belső oldalán is annyi volt az őr, hogy szinte
egymás sarkát taposták.
Egészen megrémülve tértem vissza a sétáról, mert a látottak
alapján értettem meg, hogy valami rendkívül hatalmas és fon-
tos dologba keveredtem akaratom ellenére.
Az egyik kifutópálya kellős közepén ebben az időben hatalmas
árkot ástak. Amikor egyszer odamentem, hogy megnézzem, hát
csak ámuldoztam. Pompás, sima kifutópálya volt, egy vagyonba
kerülhetett, most meg gödröt ásnak bele. Tán csak nem éppen
itt akarnak fürdőmedencét létesíteni? Faggattam ezt is, azt is, de
azok, akikhez fordultam, vagy maguk sem tudtak semmit, vagy
ha tudtak is, akkor sem mondottak egy értelmes szót sem.
Mi, Bűzöskével csak üldögéltünk a repülőgépekben. Már a ha-
todikban unatkoztam órák hosszat.
Egyik este az ezredes az őrmester útján közölte velem, hogy
látni akar. Bementem, és leültem a megszokott karosszékembe.
Bűzöskét pedig ráültettem az íróasztalra. Elhevert a fényezett
tetőn, és hol engem, hol az ezredest bámulta.
– Ose! – mondotta az ezredes –, véleményem szerint minden
remekül megy.
– Azt akarja mondani, hogy elérte a célját?
– Kétségtelen fölényre tettünk szert a levegőben. A többi or-
szágot tíz évre, de lehet, hogy százra is – attól függően, hogyan
sikerül a dolgokat elsajátítanunk – megelőztük. Most senki sem
érhet utol minket.
– De hiszen a Bűzöske mást sem tett, csak aludt!
– És csak így – folytatta az ezredes – minden repülőgépet át-
konstruált. Egy sor esetben teljességgel érthetetlen elvek alap-
ján dolgozott, de a fejem hagynám levágatni, ha meg nem ért-
jük. Más esetekben az általa végrehajtott változtatások olyan
egyszerűek és magától értetődőek voltak, hogy csak az a meg-
hökkentő, hogy mi magunk nem gondoltunk rájuk.
– Ezredes, mégis miféle szerzet ez a Bűzöske?
 – Nem tudom – felelte.
– De valamire csak gyanakszik?
– Természetesen. De ez csak feltevés, nem több. Egyenesen
szégyenkezem, amikor erre gondolok.
– Én nem szégyenkezem ilyen könnyen.
– No, ebben az esetben… – A Bűzöske semmi földire sem ha-
sonlít. Úgy tűnik, hogy más bolygóról való, de az is lehetséges,
hogy más csillagrendszerből jött. Véleményem szerint űrutazást
tett, és így került hozzánk De hogy mi módon és miért, azt el-
képzelni sem tudom. Az is lehetséges, hogy katasztrófa érte a
csillaghajóját, Bűzöske mentőrakétába ült, és a Földre repült.
– De, ha rakétája volt…
– A környéken minden négyzetmétert átfésültünk sok kilomé-
teres körben.
– És semmiféle rakéta?
– Semmiféle – mondotta az ezredes.
Nem könnyű az e éle gondolatot megemészteni, de megbir-
kóztam vele. Azután másról kezdtem töprengeni.
– Ezredes – szólaltam meg végül –, az ön szavai szerint Bűzös-
ke megjavította a repülőgépeket, és azok még jobbak is lettek,
mint az újak. De hát hogyan tudta ezt csinálni, amikor nincsen
keze, és csak aludt, és még csak hozzá sem ért semmihez?
– Véleményed szerint hogyan tehette? – kérdezte az ezredes. –
Egy csomó talányt hallgattam végig. De csak egyetlenegy van,
amelyben valami értelem is rejlik, de azt is csak macskakörmök
között lehet elfogadni – telekinézissel.
– És ez mit jelent, ezredes? – Szerettem volna a úkat elképesz-
teni ezzel a szóval, ha az életben még egyszer eljutok a Charley
kocsmájába, és szerettem volna értelmesen használni a kifeje-
zést.
– A tárgyakat a gondolkodás erejével elmozdítani – magyaráz-
ta az ezredes.
 – No, de hiszen semmit sem mozdított el – próbáltam ellen-
kezni. – Betsyben is és a repülőgépekben minden új alkatrész
egyenesen bentről került elő, és senki semmit sem rakott be.
– A telekinézissel ez is lehetséges.
Elgondolkodva ingattam a fejem:
– Nekem egészen másként tűnik.
– Kezdd – sóhajtott az ezredes. – Meghallgatom a te elmélete-
det. Nem tudom, hogy miért éppen te lennél a kivétel.
– Véleményem szerint, Bűzöskének, ha szabad ezt így monda-
ni, aranykeze van a gépekhez – mondottam –, amolyan szeren-
csés keze, ahogyan néhány embernek olyan a keze, hogy csak
hozzáér a veteményhez, és máris zöldell minden, nohát neki
is…
Az ezredes hosszasan vizsgálgatott szúrós tekintetével.
– Megértettem, hogy mire gondolsz. Az új szerkezeti egységet
és alkatrészeket senki sem rakta be, vagy rakta át, hanem kinőt-
tek.
– Valami ilyesmire. Lehetséges, hogy képes elevenné tenni a
gépeket, és arra késztetni őket, hogy tökéletesedjenek, és alkat-
részeket növesszenek magukban.
– Meglehetősen bután hangzik, ahogyan kifejtetted – jegyezte
meg az ezredes, de sokkal több gondolat van benne, mint a min-
denféle meggondolásokban. Az ember a gépekkel – a jelenlegi
gépekről beszélek – mindössze száz vagy legfeljebb kétszáz éve
dolgozik. Ha tízezer vagy millió éven át lesz dolga a gépekkel,
akkor nem is tűnik majd olyan ostoba gondolatnak, amit mond-
tál.
Hallgatva üldögéltünk. Besötétedett, és bizonyára mindketten
ugyanarra gondoltunk. A fekete végtelenségre, amely a Föld ha-
tárain túl ásít, és arra, hogy Bűzöske hogyan szelte át ezt a vég-
telenséget, és hogy mi késztette arra, hogy a Földön keressen
menedéket.
 És természetesen mindketten arra gondoltunk, hogy a sors
milyen iróniája hozta arra a bolygóra, ahol olyan reá rendkívül
hasonlító állatok élnek, de amelyektől mindenki igyekszik me-
nekülni.
– Amit nem tudok megérteni – törte meg a csöndet az ezredes
–, az az, hogy milyen okai vannak a cselekedeteinek. Miért teszi
meg mindezt a számunkra?
– Nem értünk teszi, hanem a repülőgépekért – feleltem. – Saj-
nálja őket.
Az ajtó kinyílt, és dübörgő léptekkel bejött a tábornok. Diadal-
mámorban úszott. A szobában félhomály volt, és aligha vett
észre engem.
– Az engedélyt megadták! – jelentette örömmel. – A hajó hol-
nap megérkezik. A Pentagon nem tiltakozik.
– Tábornok – mondotta az ezredes –, mi nagyon is siettetjük az
eseményeket. Ideje lenne, hogy lerakjuk az alapokat a lényeg
megértéséhez. Csak azt ragadtuk meg, ami a felszínen hevert.
Ezt az állatkát felhasználva, kolosszális eredményekhez jutot-
tunk…
– No, de még mindig nem ahhoz, amire szükségünk van! –
mordult a tábornok. – Eddig csak kísérletekkel foglalkoztunk.
Az A-hajókról még nincsenek információink. Pedig elsősorban
arra lenne szükségünk.
– Legalább ennyire szükséges lenne megértenünk ezt a lényt.
Megérteni, hogy milyen módon hajtja végre mindezt. Ha lehető-
ségünk nyílna arra, hogy beszélgessünk vele…
– Beszélgetni? – a tábornokot majdnem megütötte a guta.
– Igen, beszélgetni! – az ezredes nem ijedt meg. – A szkunk
egész idő alatt dorombolt. Lehet, hogy ez az ő számára a közlési
eszköz, a nyelv. A katonák, akik megtalálták, csak füttyentettek
neki, és már jött is a nyomukban. Ez kommunikáció volt. Ha
csak egy csöppnyi türelmünk lenne…
– Olyan luxusra, mint a türelem, nincs időnk, ezredes.
 – Tábornok, nem szabad így… egyszerűen kifacsarni. Valami-
vel legalább zessünk neki. Hiszen egész idő alatt milyen türel-
met tanúsított… várt, amíg kontaktusba léptünk vele, és re-
ménykedett abban, hogy valamikor talán meglátjuk benne az
értelmes lényt!
Üvöltöztek egymásra, és az ezredes, lehet, hogy elfeledkezett
arról, hogy én is jelen vagyok. Kényelmetlenül kezdtem érezni
magam. A Karomat kinyújtottam Bűzöske felé, és ő nyomban
rám ugrott. Lábujjhegyen kiosontam a kabinetből.

Azon az éjszakán az ágyamban feküdtem, Bűzöske pedig össze-

gömbölyödve a lábamnál hevert a takarón. A szobában négy őr
ült, csöndben, mint az egérkék, ha közel a macska.
Elgondolkoztam azon, hogy az ezredes miket is mondott a tá-
bornoknak, és Bűzöske felé fordult a szívem. Elképzeltem, mi-
lyen borzalmas lenne, ha az ember váratlanul a szkunkok vilá-
gába kerülne, akik megvetéssel húzódnának vissza tőle. De
olyan mély és sima falú odúkat tud ásni, amilyeneket a szkun-
kok még sohasem láttak, és olyan sebesen, mint a villám. Ezért
az embernek odúkat kellene ásni, tömegével, és a szkunkok so-
hasem törekednének megérteni ezt az embert, beszélni vele,
vagy kiszabadítani a fogságból.
Feküdtem, és sajnáltam Bűzöskét, ám szívfacsarodva vettem
tudomásul, hogy semmivel sem tudok a segítségére lenni. Ek-
kor felkapaszkodott a fejemig a takarón, és bebújt a takaróm alá.
Kiszabadítottam a kezem, és szorosan magamhoz öleltem, ő
meg szépen dorombolt. Így szunnyadtunk el.
Másnap megjelent az A-hajó. Ez volt az utolsó a három elkészí-
tettből, de azért mégiscsak kísérleti darabnak számított. Egysze-
rűen elképesztő látványt nyújtott. Tiszteletteljes távolban áll-
tunk az őrök láncától, és néztük, hogy ügyesen manőverezve,
hogyan ül le az óriási hajó függőlegesen az alapjára, a vízzel telt
gödörbe.
 A hajó legénysége lesietett a lépcsőn – hetyke atalemberek
bandája. Motorcsónak sietett értük. Reggel aztán elindultunk a
hajóhoz. A tábornokkal és az ezredessel együtt ültem a motor-
csónakban, és amíg a csónak a lépcsőnél ringatódzott, ismét
csak veszekedtek.
– Most is kockázatosnak vélem a dolgot, tábornok – fakadt ki
az ezredes. – Egészen más dolog egy sugárhajtású géppel szóra-
kozni, mint egy atomhajóval. Ha Bűzöskének eszébe jut a reak-
torral szórakozni…
A tábornok a foga között sziszegte:
– Megéri a kockázatot.
Az ezredes vállat vont, és felmászott a lépcsőn. A tábornok jelt
adott, és én szintén felkapaszkodtam, Bűzöskével a vállamon.
Minket a tábornok követett.
Korábban Bűzöskével kettecskén üldögéltünk a repülőgépek-
ben, de itt egész technikus-brigád várt már a hajóban. Hely volt
elég, és csak így tudják kideríteni, hogy mit csinál Bűzöske a
„munka” órái alatt. Ahogy az A-hajó került sorra, megparancsol-
ták a teljes felderítést.
Beültem a pilóta karosszékébe. Bűzöske a térdemen helyezke-
dett el most is. Az ezredes egy ideig velünk maradt, de hamaro-
san távozott, és kettesben maradtunk.
Idegeskedtem. Az, amit az ezredes a tábornoknak mondott,
értelmesnek tűnt. De a nap telt, és semmi sem történt, már
kezdtem arra a gondolatra hajlani, hogy az ezredes tévedett.
Így folytatódott négy napon át, és már hozzá is szoktam. Már
nem idegeskedtem. Bűzöskére számíthat az ember, erősítgettem
magamban. Semmi bajt nem okoz nekünk.
Annak alapján, ahogyan a technikusok viselkedtek, és hogy a
tábornok állandóan vigyorgott, megértettem, hogy Bűzöske be-
váltotta a reményeiket. Az ötödik napon, amikor a hajóhoz csó-
nakáztunk, az ezredes kijelentette:
– Ma befejezzük.
 Örömmel hallottam ezeket a szavakat.
Már éppen azon voltunk, hogy ebédszünetet tartsunk, amikor
hirtelen megkezdődött. Nem tudom pontosan elmondani, ho-
gyan történt ez, és azt sem, hogy mi is történt – a fejemben min-
den összekuszálódott.
Azt tudtam, hogy mindjárt-mindjárt valami borzalmas törté-
nik. Ezt belülről éreztem. Megértettem, hogy nyomban szedni
kell az irhámat az A-hajóról. Elfogott a rémület, az értelmetlen
félelem. És képtelen voltam arra, hogy legyűrjem. Felugrottam a
karosszékből, a térdemről leejtettem Bűzöskét. Az ajtóig értem,
alig tudtam kinyitni, de visszafordultam.
– Bűzöske! – hívtam, és indultam felé, hogy magammal vi-
gyem, de fél útig sem értem, olyan rémület zúdult rám, hogy
sarkon fordultam, és hanyatt-homlok elrohantam, nem is válo-
gatva az utat.
Valósággal lebukfenceztem a lépcsőn, de lentről is léptek zaját
és rémült emberek üvöltését hallottam.
Amire elértem a fedélzeti nyílást, a belőle kivezető lépcső már
telve volt.
Teljes sebességgel száguldottak a tűzoltók és a mentőkocsik a
vízzel telt medencéhez, míg az operáció tiszteletére készült épü-
letek felett úgy üvöltött fel a sziréna, mint a macska, ha a farká-
ra lépnek.
Ránéztem a körülöttem levőkre. Mindnek sápadt volt az arca,
feszült a tekintete, és akkor értettem meg, hogy legalább annyi-
ra rémültek azok is, mint én. Ki tudja miért, már nem vesztet-
tem el jobban a lelkinyugalmamat, sőt majdnem meg is nyu-
godtam.
Az emberek pedig csak rohantak lefelé a lépcsőn hanyatt-
homlok, és a vízbe vetették magukat, szentül hiszem, ha valaki
stopperen mérte volna a tempót, akkor meggyőződhetett volna
arról, hogy csak úgy záporoztak a világrekordok.
 A kijáratnál vártam a soromra, amikor ismét eszembe jutott
Bűzöske, kiléptem a sorból, és rohantam, hogy megmentsem.
De amikor a lépcső felére értem, nyomok sem maradtak a bátor-
ságomból, és nem mertem megkockáztatni, hogy továbbmen-
jek. A legnevetségesebb az volt az egészben, hogy nem tudom
megmagyarázni, mitől is gyávultam el.
A legutolsók között ereszkedtem le a lépcsőn, és befurakod-
tam az induló motorcsónakba. Annyira túlterhelt volt, hogy alig
tudott átvánszorogni a partig.
Mindenfelé katonaorvosok nyüzsögtek, azt követelve, hogy az
úszókat nyomban szállítsák a nyugtatóhelyre, mindenütt embe-
rek száguldoztak, és üvöltöztek, a tűzoltókocsik berregő motor-
ral álltak, és szakadatlanul vijjogott a sziréna.
– Vissza! – kiáltott fel valaki. – Fussatok! Vissza mindenki!
Természetesen szétszaladtunk, mint egy juhnyáj, amelybe vil-
lám csapott. Akkor leírhatatlan üvöltés hallatszott, és mind
megfordultunk.
A medencéből lassan kiemelkedett az atomhajó. Forrt és ör-
vénylett a víz. A hajó lassan emelkedett a levegőbe, kecsesen,
egyetlen lökődés, rezdülés nélkül. Egyenesen az égbe tört, egy
szempillantás, és eltűnt.
Hirtelen felfogtam, hogy halálos csönd van körülöttem, moc-
canni sem mert senki. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Csak
álltak, és le nem vették tekintetüket az égről.
Valaki megérintette a vállam. A tábornok volt.
– Hát a szkunk? – kérdezte.
– Nem akart utánam jönni – feleltem, és úgy éreztem, utolsó
söpredék vagyok.
A tábornok sarkon fordult, és a repülőtér másik vége felé in-
dult. Én nyomába eredtem, de magam sem tudom, hogy miért.
Úgy törtünk be a parancsnoki épületbe, mint a vihar, és kette-
sével-hármasával ugráltuk át a lépcsőfokokat, hogy elérjük a -
gyelőpontot.
 A tábornok elvakkantotta magát:
– Bemérték?
– Igen, sir, most is kísérjük.
– Jól van – nyögte a tábornok szuszogva. – Remek. Akárhogyan
is, de le kell lőni. Adják meg a koordinátákat.
– Merőlegesen felfelé. Még egyre felfelé tör.
– Mennyit tehetett meg?
– Mintegy ötezer mérföldet.
– Lehetetlen! – üvöltött fel a tábornok. – Nem repülhet a koz-
moszban!
Megfordult, és nekem esett.
– Takarodjon! – És dübörgő léptekkel leviharzott a lépcsőn.
Nyomába tartottam, de az épületet elhagyva, más útra tér-
tem. Elhagytam az adminisztrációs épületet. Ott állt mellette az
ezredes. Nem akartam megállni, de rám kiáltott.
– Ez jól sikerült! – szólt az ezredes.
– Igyekeztem magammal hozni – kezdtem a magyarázkodást
–, de az istennek sem akart követni.
– Mi az hogy! A véleményed szerint mi volt az, ami megijesz-
tett bennünket?
Még egyszer átgondoltam a történteket, és csak egyetlen fele-
letet találtam.
– Bűzöske?
– Természetesen. Kivárta, hogy végül valami olyasmi jusson a
mancsába, mint az A-hajó, és azt átalakította űrutazáshoz. De
először tőlünk kellett megszabadulnia, és ezért űzött ki bennün-
ket a hajóból.
– Tehát mégiscsak rokonságban van a szkunkokkal?
– Vagyis? – sandított rám az ezredes.
– Sehogyan sem tudtam megbékélni azzal, hogy Bűzöskének
nevezték. Úgy éreztem, hogy ez igazságtalan: semmiféle szag –
és ilyen gúnynév. De, amint látható, mégiscsak volt szaga – azt is
mondhatnánk, hogy a gondolatok illata – és olyan erős volt ez,
hogy mindenki elmenekült a hajóról.
Az ezredes bólintott:
– Akárhogyan is történt, örülök, hogy sikerült neki. – Az égre
meredt.
– Én is – bólintottam.
Az igaz, hogy mégiscsak megsértődtem Bűzöskére. Legalább
elbúcsúzott volna. A Földön senki sem volt jobb barátja nálam,
és egyenesen arcátlanságnak tűnt, hogy a többivel egy sorban
űzött ki.
De ma már másként látom az esetet.
Még ma sem tudom, hogy melyik végén kell megfogni a csa-
varkulcsot, de új kocsim van, amelyet a légi bázison keresett
pénzen vettem. És magunk között maradjon, ez a gép önállóan
is tud futni, pontosabban, képes erre, de csak a csöndes falusi
utakon megyünk így. Élénk utcai forgalomban nyomban meg-
áll. A szegény öreg Betsynek még a tetejével sem ér fel.
Egyébként okosabbnak vélem, ha kétarcúan viselkedem, hogy
rendbe hozzam a dolgaimat. Attól az időtől kezdve gondolko-
dom így, amióta a kocsi átugrott egy útjában heverő rönkön.
Igen. Bűzöske mégiscsak hagyott rám valamit emlékül – én, pél-
dául bármilyen kocsiból készíthetek repülő masinát. Csak éppen
vigyázok, hogy kivel is barátkozom. Egyáltalán nem szeretném,
ha úgy bánnának velem, mint a Bűzöskével tették.

(Cli ord D. Simak novellája nyomán:

„Znanyije Szila”)
 Karen ANDERSON:

A TARTESSZOSZI SZERZŐDÉS

Iratszabaal patáit bronzpatkók ékesítették, ahogyan az a főnö-

köt megilleti. Világos vöröspej hajzatának sűrű fürtjeit arany-
hajtűk tartották össze a feje búbján. A reggeli küzdelemben fa-
hajtűket szúrt a hajzatába – az aranytűk alig-alig maradtak meg
loboncos sörényében. Az ünnepélyes esemény tiszteletére bö-
lénybőr palástot öltött, amelyet festőcsülleng kék levővel ékesí-
tettek. Kovácsolt vas bula tartotta össze a vállán a palástot. Az
emberek táborához közeledve Iratszabaal magasan a feje fölé
emelte a kopjáját, hogy mindenki láthassa a bronz kopjahegy-
hez kötözött zöld ágacskát. Megjelenését mélységes csönd fo-
gadta, és csak egy árpalepényt rágcsáló őr morgott valamit kel-
letlenül, és bökött ujjával a királyi sátor irányába.
Kinphidiosz a sátra előtt állva rosszindulatúan mérte végig a
kentaurt – fésületlen bozontjától, amelyben aranyhajtűk szik-
ráztak, egészen a hátsó bal csűdjén éktelenkedő szennyes köté-
sig. Azután bosszúsan megrándította a vállát, eligazította ten-
geri bíborral színezett palástjának redőit. A palást alatt fehér
kelméből készült vékony khitónt viselt.
– Üdvözlet néked, nemes Iratszabaal! – köszöntötte a jöve-
vényt meghajolva. – Nem jönnél be a sátramba?
A kentaur ügyetlen meghajlással válaszolt.
– Örömmel, nemes és legdicsőbb Kinphidiosz – felelte, és az
ember némi csodálkozással döbbent rá, hogy a kentaur csak két
ujjnyival magasabb nála.
A sátorban sötétebb volt, mint ott kint, noha – igazi fény űzés!
– három mécses is világított benne.
– Remélem, hogy ebéded gazdag volt és jóllakató. Kívánsz va-
lamit harapni nálam? – kérdezte Kinphidiosz illő udvariasság-
gal, de meglehetős rettegéssel várva a beleegyező választ. A ken-
taur nem szokott árpalepényt enni, ami meg a bort illeti… sem
a táborban, de még a környéken sem lehetne egyetlen csöppet
sem találni. És rosszul járna az, aki arra vetemedne, hogy mégis-
csak találjon itókát.
– Igazán szívélyes, vendégszerető ember vagy. De jóllaktam –
hárította el Iratszabaal a kínálást. – Az ütközet után találtunk
két döglött… e… vadtulkot, és torkig ettük magunkat a húsuk-
ból.
Kinphidiosz elkomorodott. Tehát újabb pár igásökröt veszítet-
tek el. De ha a Kenyértermesztő Magna Mater, a Nagy Anya irgal-
mas lesz, akkor a háború hamarosan véget ér. Lehetséges, hogy
még ma este…
– Nem óhajtasz… e… leülni? Vagy lefeküdni? Helyezkedjél el,
ahogyan a legkényelmesebbnek találod.
Iratszabaal leereszkedett a földre, maga alá húzta lábait, Kin-
phidiosz pedig megkönnyebbülten ült le a bőrhátú székre. Már
attól félt, hogy a tárgyalásokat elejétől végig állva kell lefolytat-
nia.
– Ki kell jelentenem, hogy ma kiválóan küzdöttetek, noha
mégiscsak hitványkák vagytok – mondta a kentaur. – És máskor
sem verekedtetek rosszabbul. Ha nem tudunk megegyezni, te
meg én, az egész azzal végződhet, hogy kiirtjuk egymást.
– Mi is így gondoljuk – felelte az ember. – Minden tartesszoszi
király, és minden faluközösség egészen Thrákia határáig azzal
bízott meg engem, hogy tárgyaljam meg veletek az értelmes
megegyezési elveket. Vajon kezeskedni tudsz-e itteni kentaurja-
id viselkedéséért?
– Többé-kevésbé – Iratszabaal farkával a kötésre csapott, hogy
elűzze a legyeket. – Majdnem minden földet én kormányzok egé-
szen Gojkokoa Etcseáig – a Pireneusi-hegyekig, ahogyan ti em-
berek mondanátok. Míg, a másik oldalon – egészen a Belső-ten-
gerig. Az enyémen kívül még öt törzs nomadizál e földön, de en-
gedelmeskednek nekünk – s ha kell, játszi könnyen érvényesít-
jük a megállapodást. No, mondjuk, az akrocerániaiak nem enge-
delmeskednek nekem, de jól ismernek, és én azt tanácsolom
majd nekik, hogy egyezzenek bele, ha nem akarnak egyszerre az
én harcosaimmal és a ti harcosaitokkal szembe kerülni. Csak-
hogy erre nem kerül majd sor, gondoskodom arról, hogy a szá-
mukra is jó területet hasítsunk ki.
– Egyet azonban ne felejtsél el: ha a faluközösségeknek nem
tetszik a megegyezés, amelyet a nevükben kötök, akkor nem
fogják teljesíteni a megállapodást – mondta az ember, és megsi-
mogatta hullámos, gesztenyeszín szakállát. – „Ráadásul, milyen
undorítóan bűzlik ez a kentaur! Mint egy ócska lópokróc, olyan
szagot áraszt. Ha már egyszer nem akarja elvégezni a megtisztí-
tó szertartást, akkor legalább a testét kente volna meg balzsa-
mos kenettel!”
– Mindenekelőtt meg kell vizsgálni ennek a háborúnak az oka-
it – tette hozzá szavaihoz, de már fennhangon. – Azután azokat a
módokat, amivel a viszálykodást el lehetne simítani.
– Én ezt így látom – kezdte a kentaur. – Ti, emberek egy helyen
telepedtek meg, és kijelentitek, hogy az egész ottani föld – a tié-
tek. Mi pedig nem tudjuk megérteni, hogy az a föld hogyan is le-
het bárkinek a birtokában.
– A háború – kezdte Kinphidiosz megfékezve haragját és
bosszúságát –, azokból a veszekedésekből született, amelyek a
lakodalmi ünnepségen lángoltak fel.
– Ez már csak az utolsó csöpp volt – vetette ellene Iratszabaal.
– Hiszen már korábban is sok kisebb csetepaté zajlott le. Sok
összecsapás volt. Emlékszem, hogy magam hogyan szaladtam a
tölgyesben egy esős napon, arra gondolva, hogy jó lenne szar-
vaspecsenyével elverni az éhem, és szimatolgattam azokat az il-
latokat, amelyek megtöltik a levegőt, ha körös-körül minden
nedves. Még csak észre sem vettem, hogy hogyan kerültem az
irtásra, amelyet bevetettek azzal a fűvel, amit enni szoktatok. A
patámra nyomban ráragadt a sár, a ti szelídített farkasaitok pe-
dig azon nyomban a lábam után kapkodtak. Alig tudtam kisza-
kítani magam a fogaik közül – no és egy páracskát kinyi antot-
tam közülük, de akkor meg az emberek szaladtak oda, kopjákat
hajigáltak, és valamilyen soha nem hallott nyelven azt üvöltöt-
ték: „takarodj!”. Nyilván azt képzelték, hogy ekuari nyelven be-
szélnek.
– Őrző kutyákat és felfegyverzett őrséget kell tartanunk a föl-
dek mellett, különben nem lenne mit learatnunk.
– Csöndesebben, csöndesebben! Hiszen csak azt magyarázom
neked, hogy ennek a háborúnak sokkal komolyabb okai vannak
annál a verekedésnél, mint amit az a pár lerészegedett szamár
agyalt ki a lakodalmon. De nem is részegedtek volna le, ha nem
teszitek a közelükbe a bort. Ebben ti sem vagytok kevésbé hibá-
sak, mint mi.
Az ember dühösen felugrott, de idejében visszahőkölt. A há-
borút be kell fejezni, és tilos ismét felszítani.
– No akárhogyan is volt, nehéz együtt élnünk. Az emberek és a
kentaurok túlságosan is elütnek egymástól.
– Ti is, mi is más-más oldalról nézzük a dolgokat – helyeselt
Iratszabaal. – Számotokra elegendő, hogy megpillantsatok egy
erdei tisztást, s máris arra gondoltok, hogyan is szánthatnátok
fel. Míg a mi szemünkben ez a tisztás – szarvaslegelő, olyan hely,
ahol fácánok fészkelnek, és ahol a nyulak ássák a vackaikat. Ott,
ahol megjelennek a szántóföldek, eltűnik a vad.
– De hát miért is nem tudtok valahol a szántóföldektől távol
vadászni? – kérdezte Kinphidiosz. – Hiszen táplálnunk kell a csa-
ládunkat – a kicsiny gyermekeket és a roskatag aggokat. Annyi-
ra sokan vagyunk, hogy csak vadászatból nem tudnánk megél-
ni, még akkor sem, ha kétszer annyi lenne a vad, mint jelenleg.
– De hol is vadászhatnánk? – vonta meg a vállát a kentaur. –
Hiszen vándorolunk, és amikor egy régi helyre visszatérünk,
minden alkalommal kiderül, hogy máris többet szántottatok fel
a völgyekből, mint hajdan, és a fákból is többet vágtak ki, és a
szántók is egyre feljebb kúsztak a lankákon. Még a Gojkokoa Et-
cseában, a törzsem szülőhazájában is kezdenek megjelenni ki-
csiny parcellák – a mécsesekből szálló kékes füsttől a kentaur
megvetően ntorgott. – „Juhfaggyú! A réteken most nem szar-
vasok, hanem juhok legelnek, úcskák sipognak furulyájukon,
és körös-körül ott ügetnek a kutyák.”
– Ha valamilyen területet magatokénak mondanátok, a föld-
művelők nem mennének oda – mondotta Kinphidiosz. – De az
már nem tartozik a szokásaink közé, hogy szántatlanul hagy-
junk egy földet csupán azért, mert valaki ott vadászni szándéko-
zik, amikor majd elérkezik a következő ősz.
– Bár Gojkokoa Etcsea hatalmas, de azért nem tud egész évben
táplálni minket! Tízszer nagyobb térségre van szükségünk – de
ha gyelembe veszed Szkithiát és Illyriát is, akkor százszorosra.
– Magam Thesszáliában élek – mondotta Kinphidiosz –, és ter-
mészetes, hogy gondolnom kell Illyriára is. Mi emberek azt sze-
retnénk, hogy ti, kentaurok, egészében költözzetek el Európából
Ázsiába vagy valahová máshová. Miért nem települtök át Sar-
matiába vagy még távolabbra kelet felé. Az ottani pusztaságo-
kon, sztyeppéken senki sem él.
– Sarmatia! Lehetséges, hogy a földművesek ezt puszta, lakat-
lan földnek látják, de én hallottam egy és mást róla a szkíta ken-
tauroktól. Odavonultak az akheiaiak – igazi óriások, és mindnek
húsz lova van, és mibe sem kerülne nekik, hogy reggelire felfal-
janak engem vagy téged. Ezek az akheiaiak egész éjjel képesek
vágtatni lovaikon, és harcolni álló nap. A közelükbe se akarok
menni. Einkóra esküszöm.
– De Afrikában aztán már igazán nem él senki. Akkor költözze-
tek oda – javasolta az ember.
– De még ha át is telepednénk oda…
– De hát mi is lehetne az akadály? Vannak hajóink. Ahhoz,
hogy átszállítsunk benneteket, igaz legalább két év kellene, de…
 – De ha át is telepednénk oda, nem tetszene nekünk az ottani
élet. Nem alkalmas hely a kentaurok számára. Hőség, szárazság,
kevés a vad. Nem, ebből nem kérünk. De valami más helyre haj-
landók vagytok átszállítani bennünket?
– Igen, bármelyikre! Természetesen az ésszerűség határai kö-
zött. Nevezd meg!
– Mielőtt ez a háború fellángolt volna, volt egy barátom – egy
ifjú, aki részt vett az egyik olyan utazáson, amelyre szakadatla-
nul hajókat szereltek fel. Elmesélte, hogy volt olyan helyeken,
ahol csak úgy hemzseg a sokféle vad, és ahol még szent galócák
is nőnek.
– Mérges gombák? Hogy mérget főzzetek belőlük? – kiáltott fel
Kinphidiosz, és a keze akaratlanul is megérintette gondosan be-
kötözött sebét az oldalán.
– Mérget!? – Iratszabaal lehajtotta a fejét, és sűrű, pejszín sza-
kállába nevetett. – A galócából mérget? Ezt jól kigondoltátok.
Megenni szoktuk a galócát. A Hold-tánc ünnepén ugyanúgy fel-
hevíti a vérünket, ahogyan a ti véreteket felhevíti a bor. Seho-
gyan sem tudom megérteni, hogy miért isszátok azt a mocskot,
amelytől másnap reggel úgy fáj a fejetek, hogy majd szétszakad.
– Tudni kell kinek-kinek a saját mértékét, és akkor majd nem
fáj a feje az embernek – mondotta oktatóan Kinphidiosz. – De tu-
lajdonképpen milyen helyre gondolsz?
– A barátom azt mondotta, hogy az embereknek alig felelhet
meg az a föld, de annál jobban tetszenek a kentauroknak. Csak
hegyek vannak ott és a lejtőiken hegyi rétek, és egyáltalában
nincs ott síkság. Ezt az árpátokat sehol sem lehet ott elvetni. Ad-
játok át nekünk ezt a földet, hiszen úgy sem tudnátok bevetni.
– Várj csak! Csak nem Küpriosz utolsó hajózásáról beszélsz?
– Igen, a barátom az ő hajóján utazott.
– Nem, esküszöm a Kenyéradó Nagy Anyára! Hogyan is enged-
hetnénk át nektek ezt a földet? Szinte még semmit sem tudunk
róla. És ha ott annyi ónt és borostyánt találunk, hogy többet
nem kellene Thuléba hajóznunk értük? De az is lehet, hogy ott
gyöngyök vagy bíborcsigák is vannak? Hiszen még azt sem tud-
juk, hogy mit adunk át nektek!
– No de lehetséges, hogy egyáltalában semmi gazdagsága
sincs e földnek! Vajon Küpriosz arról beszélt, hogy ott ónt vagy
gyöngyöt látott? A matrózai nem hallottak ilyesmiről. Mi vagy
oda megyünk vagy sehova – ez az utolsó szavam. Hiszen csak
bólintanom kell, és a háború újból elkezdődik.
Az ember felpattant. Még az ajkai is elfehéredtek a dühtől.
– Tehát kezdd csak a háborút! Igaz eddig nem győztünk, de ve-
reséget sem szenvedtünk.
Iratszabaal felpattant a földről.
– A harcokban nem maradtatok mögöttünk, ezen nem vitá-
zok. De ide gyelj! Másként is tudnánk ám harcolni. Éjjel letipor-
hatjuk a földjeiteket, nappal pedig lesből támadunk. Csak nyíllö-
vésnyire közelíthetitek meg az erdőket. Addig hajszoljuk a föld-
jeiteken juhaitokat, amíg terméketlenekké nem válnak, míg a
földeken egyetlen kalász sem marad. Egyetlen magocskát sem
takarítotok be róluk azokon kívül, amit sikerül letépnetek, és fu-
tás közben megenni. Kinphidiosz, vajon telve vannak a magtá-
raitok? Vajon kihúzzátok-e a következő tavaszig és a következő
vetésig, meg tudjátok őrizni a magvakat?
Az ember visszazuhant a székre.
– Megtaláltátok a sebezhető pontunkat. Egy ilyen háborút
nem tudunk elviselni. De hogyan tudnám odaígérni azt a földet,
amely nem az enyém? Azzal csak az rendelkezhet, aki hajót
adott Küpriosznak.
– Fizessetek neki azokkal a magokkal, amelyek érintetlenül
maradnak a földjeiteken. Vagy gondoljatok ki valami mást. Mi
egyáltalán nem akarunk nektek felesleges nehézségeket okozni,
és ha kell, készek vagyunk vadbőröket és tulokbőröket is adni,
amennyi csak kell.
Kinphidiosz felemelte a fejét.
 – Rendben van Iratszabaal – mondotta fáradtan. – Átadjuk
nektek Atlantiszt.

(Karin Anderson novellája nyomán:

„Iszkatyelj”)