UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1959
 Borító:
Stephan Martiniere: Prospero
 Tartalom
Borító
Címoldal
Robert Moore WILLIAMS: THOMPSON MACSKÁJA
Viktor SZAPARIN: AZ ÉGI KULU
Valentyina ZSURAVLJOVA: A 768-AS KÍSÉRLET
Anatolij DNYEPROV: RÁKOK A SZIGETEN
Sol GALAXAN: A SAS ÚTJA
Valentyina ZSURAVLJOVA: TÉVEDETT-E TAGGART?
Arkagyij és Borisz SZTRUGACKIJ: SPONTÁN REFLEX
Georgij GUREVICS: AZ INFRA SÁRKÁNY
Raymond Z. GALLUN: ÚJ VILÁG SZÜLETIK
Kirill SZTANJUKOVICS: AZ EMBER, AKI LÁTTA…
Alfred COPPEL: CSAPDA
 Robert Moore WILLIAMS:

THOMPSON MACSKÁJA

– Halott világba kerültünk! – szólalt meg Thompson, és a hang-

jában félelem bújkált.
Bár tudta, hogy semmi baj sem történhet vele és társaival eb-
ben az idegen világban – valami mégis nyugtalanította. Kurkil
ott állt mellette az épület lapos tetején és suttogva tette fel a
kérdést, amelyre egyikük sem tudott válaszolni:
– Mitől pusztult el?
Thompson idegesen vállat vont. Nem szerette ezt a kérdést.
Tekintete önkéntelenül is az épület előtti téren álló űrhajójukra
esett. Nagyot sóhajtott. Az ő hajója volt az, ő volt a parancsnok,
neki kellett felderítenie, hogy a Tejút-rendszernek e zugában tu-
lajdonképpen mi is történt.
Büszke volt a hajójára és büszke volt a sikeres útra. Hatalmas
távolságot tettek meg, elhagyva az otthont, a jó Naprendszert,
amíg ide kerültek, erre az ismeretlen bolygóra, ahol volt élet,
mégpedig nagyon is fejlett élet, de most nincs semmi, de sem-
mi, csak az elmúlt élet különös nyomai. Végigpillantott a nagy
kiterjedésű, teljesen kihalt városon, a sugárutakon, az épülete-
ken, amelyek csendesen feküdtek a lábánál.
Mintha csak aludna minden. Érintetlen és élettelen az egész.
És a félelmet ismét a torkában érezte.
Megpróbált feleletet találni Kurkil kérdésére.
Ez a hely valamikor város volt. És ha azt tekintjük, hogy a há-
zak még mindig állnak, az épületek, otthonok, amelyekben vala-
mikor emberfélék pihentek meg a munka és a szórakozás után,
ha azt tekintjük, hogy a széles utak, amelyeken valaha bizonyá-
ra élénk forgalom lüktetett, épek – akkor azt mondhatjuk, hogy
most is város. De ha tekintetbe vesszük, hogy egy város legfon-
tosabb kelléke, hogy eleven lakossága legyen, amely élettel tölti
meg –, akkor bizony ez a hely nem érdemli meg a város nevet.
Körös-körül minden teljesen kihalt volt.
– Nem tudom, mitől pusztulhatott el a lakosság – mondta
Thompson. Mielőtt leszálltunk, körülrepültük a bolygót. Leg-
alább egy tucat olyan várost láttunk, mint ez itt. Valamennyi
halott volt, az emberi élet legcsekélyebb jele nélkül! Utaikat fel-
verte a gaz, a kövezetet a növények gyökérzete emelgeti, az épü-
letek omladozni kezdenek az időjárás viszontagságaitól. A váro-
sokat ugyan utak kötik össze, ezek azonban ugyanolyan kihal-
tak, mint maguk a városok. A földeket egyre inkább ellepik az
erdők. Sehol sem láttuk sem repülőtérnek, sem légi kikötőnek
mégcsak a nyomát sem. A nép, amely egykor ezt a bolygót lakta,
még nem tanulta meg a repülést.
A ház tetejéről, amelyen álltak, csak két élőlényt láttak: az
egyik Grant volt, az űrhajó rádiósa, a másik a kapitány macská-
ja. Mindketten az űrhajó átlátszó műanyagból készült ablakából
nézelődtek.
– Nem tetszik nekem ez – szólalt meg Kurkil. Nem kellett vol-
na kikötnünk. A halál van körülöttünk.
Rácsapott a kezére.
– Mi történt? – kérdezte Thompson.
– Valami megcsípett.
Megdörzsölte a kézfejét, amelyen apró csípés nyoma látszott.
– Valami rovarféle lehetett.
Ennek nem volt semmi jelentősége a számukra. Valamennyi-
üket beoltották még az elutazás előtt minden elképzelhető kór-
okozó és vírus ellen, mindenféle betegség ellen biztosítva voltak
tehát. Szervezetüket ezenfelül előkészítették a különböző nyo-
másviszonyok és megrázkódtatások elviselésére. Valamilyen vé-
letlen baleseten kívül semmi sem fenyegethette őket.
– Megvizsgáltuk a levegőt, mintát vettünk a talajból és a nö-
vényzetből. Semmi olyat nem találtunk itt, ami veszélyes lehet-
ne az emberre – mondta Thompson nyugodtan.
– De mi történhetett a bolygó lakóival?
– Nem tudom.
Az épület, amelynek a tetején álltak, irodaház lehetett. A város
ismeretlen lakói itt bonyolíthatták le üzleteiket, itt folytathat-
ták tárgyalásaikat. Civilizációjuk még nem lehetett túlságosan
fejlett, nem találtak egyetlen könyvelőgépet vagy más irodagé-
pet sem. Sok kézzel írt könyvet és feljegyzést találtak; az írást
természetesen nem tudták elolvasni. Tulajdonosaik mindent a
legnagyobb rendben hagytak hátra, dúlásnak nyoma sem volt.
Mintha csak tegnap hagyták volna el a dolgozók az épületet.
Csak éppen vastag por lepett be mindent.
– Még állat sem maradt itt életben – jegyezte meg Kurkil.
– Látom!
– Mi történhetett? Egy nép, amely ilyen nagy várost épített,
nem pusztulhatott el úgy, hogy még csak valami jelzést sem ha-
gyott hátra, hogy mitől halt ki?
– Úgy látszik, mégis ez történt!
– De ez lehetetlen!
– Mégis!
– De…
– Itt jön Ne ! – és Thompson három alakra mutatott. Ne ,
Fortune és Ross közeledett az utcán. Ne magas volt és sovány,
Fortune gömbölyded, mint valami labda, Ross pedig szögletes és
erőteljes, mintha egyetlen kőtömbből faragták volna ki.
Ne megpillantotta őket a háztetőn és izgatottan integetett
feléjük.
– Ezek találtak valamit!
Thompson és Kurkil gyorsan lesiettek az érkezők elé.
– Mi van?
– Nézd meg! – Ne arca sápadt volt. Fortune és Ross hallgatott.
A szemben levő épület egykor lakóház volt. Beosztása és be-
rendezése ugyan különbözött attól, amit a Földön valaha is lát-
tak, de az épület célja nyilvánvaló volt. Itt valaki élt.
– Itt, hátul! – és Ne a ház mögé, egy kis kertféle helyre vezette
őket.
Három csontváz feküdt ott, egy emelvény előtt. A helyzet két-
séget kizáróan olyan volt, mintha az emelvény valami oltár-féle
lett volna, és a három halandó lény talán éppen istenéhez kö-
nyörgött, amikor a halál utolérte őket.
A csontvázak alapján ezek az élőlények testük felépítését te-
kintve nagyon hasonlíthattak az emberre. Egy magas, egy kö-
zéptermetű és egy kis csontváz feküdt ott.
– A kicsi egy gyermek lehetett – mondta Ross –, ez bizonyára
egy család volt.
– Látom – válaszolt Thompson. – Találtatok máshol is csont-
vázat?
– Sokfelé! És a legkülönbözőbb helyzetben! Mintha az emberek
menekülni vagy elrejtőzni akartak volna valami elől.
– Mi okozhatta a halált? Találtatok valami jelet?
– Semmit! Nyilván hirtelen haltak meg. A lakosság azonban
kaphatott valami gyelmeztető jelzést, mert ahhoz képest, hogy
milyen nagy ez a város, mégis elég kevés csontvázat találtunk. A
lakók nagy része úgy látszik korábban elköltözhetett vagy elme-
nekülhetett.
– Úgy! – suttogta Thompson. De mi fenyegethette őket? És mi
gyelmeztethette őket? Mit gondoltok, mi lehetett? – tűnődött
félhangosan.
– Háború talán? – vonta fel vállát hitetlenkedve Ross.
– Itt nem volt háború. Annak semmi nyoma – állapította meg
Ne .
– Hm! – Thompson csak ennyit szólt.
A négy ember kényelmetlen érzéssel nézett ismét körül, és va-
lamennyien megkönnyebbültek, amikor Thompson kiadta a pa-
rancsot: visszatérünk a hajóra!
 Grant amikor közeledni látta őket, kinyitotta a levegőzsilipet,
és ők beszálltak.
– Mi történt? – kérdezte, amikor arcukon meglátta a zavart.
– Nem tudjuk. Semmit sem tudunk – válaszolt Thompson, mi-
közben macskáját simogatta, amely beléptekor azonnal a karjá-
ba ugrott. – Majd még gondolkodunk rajta. Talán jobban tudunk
gondolkodni, ha kissé távolabbra kerülünk ettől a helytől!
Az emberek arcán megkönnyebbülés látszott.
– Hazamegyünk? – kérdezte mosolyogva Kurkil.
– Haza! Nemsokára hazamegyünk!

A HALÁL ÜZENETE

Az űrhajó felemelkedett, és néhány kilométer magasban lebe-

gett a holt város fölött. A csoport összeült, hogy megbeszéljék a
tennivalókat.
– Azt javaslom – mondta Grant –, hogy vizsgáljuk ki alaposan
a dolgot. Itt egy nép élt. Valami történt velük. Ki kell vizsgál-
nunk, hogy mi történt velük…
– Nyilván vírusok pusztították el őket, de az nem lehet veszé-
lyes a Földre, mert a távolság számukra leküzdhetetlenül nagy –
jegyezte meg Kurkil.
– A távolság nem túl nagy, mi is ide tudtunk jönni – vetette el-
len Fortune.
– A logika itt nem segít – vélte Thompson. Adatokra volna
szükségünk… Az egyetlen adat, amit tapasztaltunk, amit ti is
láttatok…
Thompson mindig hirtelen határozott. Így tett most is.
A vizsgálatot egyelőre befejeztük. Megyünk haza. Ezt a boly-
gót megjelöljük a csillagtérképen azzal, hogy felderítésére to-
vábbi vizsgálat szükséges.
Valamennyien boldogan sóhajtottak fel. A hazatérés gondola-
ta elűzte rossz érzéseiket, amelyek a kihalt bolygón annyira
meglepték őket.
Szétoszlottak, és csakhamar feldübörögtek az űrhajó motorjai,
s egyre gyorsuló ütemben repültek – hazafelé.
Thompson a kabinjában ült, és az utazással kapcsolatos szá-
mításokat ellenőrizte. A macska a párnáján szundikált. Egyszer
csak felpattant a fekvőhelyéről, és mintha csak egerészne, ját-
szani kezdett. Végül be is kapott valamit: a szája mozgott, és
nyelt egyet.
Thompson hitetlenkedve bámulta.
– Megbolondultál? – szólt rá nevetve. Vagy talán azt álmodtad,
hogy egér került az űrhajóba?
A macska nyávogott egyet, és már vissza is ugrott a párnájára.
Elégedetten dorombolt, majd megint szundikálni kezdett.
Thompson ismét az iratokba mélyedt. Mindent rendben talált.
A hangszóróból lágy gongütés hallatszott. Ez azt jelentette,
hogy fel kell készülni, a hajó hamarosan szuper-gyors repülésbe
kezd. Thompson belebújt a védőruhába. Újabb gongütés.
Thompson visszafojtotta a lélegzetét, megfeszítette has- és
mellkas-izmait. Egy perc, és meg is történt az ugrás. Újra léle-
gezhetett. A hajó most már óriási sebességgel, de egyenletesen
haladt tovább. A macska jól bírta a gyorsulás-változást, neki
meg se kottyant az ilyesmi.
A kapitány kibújt a védőruhából, az asztalhoz ült, olvasni kez-
dett.
És ekkor egy rémes, mindent átható kiáltás hasított át a ha-
jón.
A hideg szaladt át tőle Thompson hátán. Feltépte a kabin ajta-
ját és a társalgóba rohant. Éppen akkor ért oda Fortune is.
Szörnyű látvány tárult a szemük elé. A szoba közepén Kurkil
őrjöngött. Letépte magáról a ruhát, és látszott, hogy a bőre hir-
telen világoszöld színűvé változik. Görcs rázta egész testét.
Fortune feléje rohant.
 – Ne nyúlj hozzám! Te is megkapod! – ordított rá kétségbeeset-
ten Kurkil.
És abban a pillanatban össze is esett. Bőrének színe egyre söté-
tebb zöldre változott, néhány kiáltás hagyta még el ajkát – és
vége volt.
Jeges csend borult a szobára.
– Úgy látszik, mégsem tudtak minden fertőzéstől megóvni
bennünket – szólalt meg Fortune, és kezével tétován a Föld irá-
nyába mutatott.
– Mi történt?
– Itt ültünk a szobában – szólalt meg Ross, akit csak most vet-
tek észre. Úgy láttam, szundikál. Egyszer csak felugrott, egy ré-
meset kiáltott, és elkezdte tépni a testéről a ruhát. Segíteni akar-
tam, de… az egész pillanatok alatt zajlott le!
Thompson gondterhelten nézett két társára. A halott nem
maradhat a hajón… Van egy kidobó zsilip.
– Hozzatok egy zsákot – szólalt meg rekedten.

ÚJABB ÁLDOZAT

Később összegyűltek az ebédlőben, hogy megbeszéljék a teendő-

ket. Ne is feljött a gépteremből, a hajót most az automatika ve-
zette. Ha valami rendellenesség van, úgyis kapnak jelzést.
Hallgatagok, szomorúak voltak. Csak a macskát nem izgatta
semmi.
– Kétségtelen: magunkkal hoztuk a fertőzést a hajóra – állapí-
totta meg Thompson.
A megállapítás vitathatatlan tényről szólt. Mindannyian hall-
gattak.
– Lehetséges, hogy még valaki, esetleg valamennyien fertő-
ződtünk.
Újra, továbbra is néma csend. Csak a macska dorombolása hal-
latszott a szobában.
 – Mit tehetünk?
– Hogyan tudnánk megállapítani a betegség okát?
– És ha meg is állapítjuk, mit tehetünk ellene? Azok sem tud-
tak ellene semmit sem tenni! – szólalt meg végre az egyik.
– Az a tény, hogy azok nem tudtak a betegségnek ellenállni,
nem jelent semmit. Mi más faj vagyunk, más anyagcserénk
van…
– Kurkil közülünk való volt, és mégis… – jegyezte meg Ross.
– Megteszünk minden lehetőt – mondta Thompson.
– Van orvosi könyvünk – szólt Ross.
– Igen – vágott közbe Fortune –, de abban csak balesetek és sé-
rülések ellátásáról van szó. És különben is: még ha meg is tud-
nánk állapítani, hogy milyen betegség támadott meg bennün-
ket – nincs ellene gyógyszerünk!
Ismét csend borult a szobára, csak a macska dorombolt.
– Mindenesetre fertőtlenítjük a hajót – rendelte el Thompson.
A tevékenység mindenkit felvillanyozott. Azokat a ruhákat,
amelyeket a kiszálláskor viseltek, kidobták a hajóból. A bútoro-
kat lemosták, majd mindent, a falakat, a padlót is fertőtlenítővel
permetezték be.
A rossz hangulat oszladozni kezdett, bár bizonyos feszültség
azért még érezhető volt a levegőben. Hiszen senki sem tudhatta,
mennyi a betegség lappangási ideje. Kurkil halála a fertőzési le-
hetőségektől számítva órák alatt következett ugyan be, de más
emberben esetleg napokig, vagy hetekig is lappanghat a kór.
Előfordulhat az is – töprengett magában Thompson –, hogy
valamennyien meghalunk, mire az űrhajó a Föld fölé ér. Az au-
tomatikus berendezések akkor lefékezik a nagy sebességű repü-
lést, és körpályára irányítják a hajót. A földi meg gyelő szolgálat
radarberendezései azután felfedezik a Föld körül keringő űrha-
jót és mentőhajót küldenek ki érte, hogy behozza a kikötőbe.
Felnyitják a hajót… megtalálják a halott legénységet… és
ugyanakkor a titokzatos, halált hozó kór is rászabadul a Föld la-
kóira…
Ennek nem szabad megtörténnie! Thompson a vezérlőszobá-
ba lépett.
– Az űrhajó röppályáját megváltoztatom! Az új irány adatai:
HX-16, CN-8. Erre állítsa be a vezérlőművet.
– De kapitány… – vetette ellene halálsápadtan Grant –, amikor
a röppályaelemzőbe nézett – ez lehetetlen… ez azt jelenti… ezt
nem tehetjük…
– Tegye, amit mondtam. Tudom, hogy mit teszek! Ez a röppá-
lya óvintézkedés arra az esetre, ha egyikünk sem érné el élve a
földet.
– De…
– Hajtsa végre! Ez parancs!
– Igenis!… és az isten irgalmazzon nekünk, ha három órán be-
lül nem állítjuk vissza a röppályát.
Thompson kilépett a vezérlőszobából, a macskája mögötte
ballagott. Ebben a pillanatban velőtrázó ordítás hallatszott az
ebédlőből.
Ross volt az áldozat.
Mint Kurkil, ő is letépte magáról a ruhát, az ő bőrének színe is
zöldre változott. És amint összeesett, már meg is halt.
Amikor Thompson megállt a zöld holttest mellett, az volt az
érzése, mintha rebbenő szárnycsapásokat hallana… surrogó
szárnyak zaját, mintha csak az elszálló lélek rebbenése, surrogá-
sa volna.
A gépteremből Ne közeledett.
– Valami kiáltást hallottam… vagy úgy!? – a szája még tovább
mozgott, de nem jött ki több hang a torkán. A félelemtől der-
medten nézte a halottat.
Fortune is odaérkezett.
– Úgy látszik, a fertőtlenítés nem használt – jegyezte meg ko-
moran.
 – Talán még a holt városban fertőződött – vélte Thompson, és
arra törekedett, hogy meggyőző erő csengjen a hangjában. Hoz-
zatok egy zsákot!

A MACSKA BEAVATKOZIK

Thompson visszament a kabinjába és karosszékébe roskadt.

Fortune és Ne követte.
A macska nyávogott és gazdája ölébe ugrott. Thompson szóra-
kozottan simogatta, vakargatta a hátát.
– Azt hiszem, semmi értelme annak, hogy tovább ámítsuk ön-
magunkat – szólalt meg Fortune.
– Nem értem, mire gondolsz?
– Ej, nagyon is jól tudod, kapitány, hogy mire gondolok! Vagy
mindannyian máris megfertőződtünk, vagy a vírus behatolt a
hajóba, és meg fogunk fertőződni. Nem tehetünk mást, mint
várjuk, ki lesz a következő áldozat. Szeretném tudni, ki fogja az
utolsó embert kidobni az űrbe?
– Nem tudom – komorodott el Thompson.
– Egyáltalán elképzelhető, hogy valamit tehetnénk? – vetette
fel Ne .
– Lehet, hogy tehetnénk valamit, de nem tudom, hogy mit…
mi az ördög…!
Thompson ez utóbbi megjegyzése a macskájának szólt, amely
hirtelen leugrott az öléből. Kinyújtott karmokkal, villogó szem-
mel vetette magát „zsákmánya” után. Felugrott, a levegőbe ka-
pott, mintha valami repülő dologra vadászna.
És Thompson nagyon halkan, nagyon homályosan ismét hal-
lotta a repülő szárnyak suhogását.
A vadászó macska látványa és a láthatatlan szárnyak suhogá-
sa megborzongatta. Érezte, amint a veríték végigcsurog a hátán.
De ebben a pillanatban a macska megint magasan a levegőbe
ugrott és valamit elkapott. Ugyanabban a szempillantásban
Thompson is felugrott és megragadta a macska fejét, nehogy le-
nyelje azt, amit megragadott. Egyik kezével szorosan összeszorí-
totta a macska állkapcsát, a másik kezével az asztalán álló üveg-
harang után nyúlt. Az üvegharang nom műszerek pormente-
sen tartására szolgált valamikor, most a levélnehezék vagy dísz-
tárgy szerepét töltötte be Thompson asztalán.
Az állat fejét az üvegharang alá szorította és szétfeszítette a
száját. Ezután hirtelen kirántotta a macskát a harang alól.
Az méltatlankodva fújt, szemmel láthatóan dühös volt, ami-
ért megfosztották zsákmányától. Ne és Fortune megdermedve
gyelték a jelenetet. Megbolondult a kapitány? De Thompson
nem is törődött velük.
Az üvegharangot gyelte. És nem látott alatta semmit!
De tudta, hogy az üveg alatt valami van, ami repül. És való-
ban, időnként hallotta, amint ez a valami nekiütődik a harang
falának. Valahányszor a halk koppanást hallotta, az üvegfal egy
pontján zöldes színű uoreszkáló fény villant fel.
– Mi… mi az ördögöt fogtál? – suttogta Ne .
– Nem tudom… de azt hiszem, megfogtam a vírus hordozóját,
a fertőzés forrását.
– Mi?
– Figyeljetek csak!
– Nem látok semmit!
– Én sem látok semmit, de hallom, hogy valami van az üveg-
harang alatt. És látom felvillanni azokat a helyeket, ahol az a va-
lami nekiütődik a falnak. Valami van a harang alatt, valami,
amit csak a macska lát valamennyiünk közül.
– De mi?
Thompson az üvegre mutatott:
– Lehet hogy csak egynéhány, lehet, hogy nagyon sok ilyen va-
lami surrant be az űrhajónkba akkor, amikor ki- és beszálltunk a
holt város területén. A légzsilipen át, velünk együtt bejöhettek
ők is. Nem láttuk őket, nem tudtunk a létezésükről. De a macska
látta őket. Egyet már el is fogott ebben a kabinban. Én meg azt
hittem, hogy csak játszik, vagy egérrel álmodik… Lehet, hogy
valami láthatatlan rovarféléről van szó? Hiszen valamennyien
tanultuk; amikor még járványok pusztították az emberiséget,
nagy szerepük volt a járványok terjesztésében a repülő rovarok-
nak. Talán valami ilyesmi van az üvegbúra alatt?
Thompson lélegzetét visszafojtva gyelt.
Az üvegfalhoz való ütközések ritkultak, majd megszűntek. És
az asztal lapján fokról fokra kezdett kirajzolódni valami. Szár-
nyak vergődtek, szárnyak, amelyek a szivárvány színeiben tün-
dököltek. És amikor megszűnt a szárnyak vergődése, láthatóvá
vált az állatka teste is. A teste, amely rendkívül nom, teljesen
áttetsző szövetekből épült fel. Körülbelül akkora volt, mint egy
kolibri.
A szobára csend borult. Mindannyian a halott állatkára sze-
gezték a szemüket.
– Élve egyáltalán nem volt látható – suttogta Fortune. – Ami-
kor megdöglött – láthatóvá vált. Vagy egy órával ezelőtt Ross ar-
ról panaszkodott, hagy valami megcsípte…
Amint Fortune e szavakat kiejtette, szinte egy pillanat alatt
összeilleszkedett Thompson agyában az a mozaik, amely a rej-
tély megoldását jelentette:
– És Kurkil! Hiszen Kurkilt is megcsípte valami, amikor kint
voltunk a városban!
Ismét néma csend. Egymásra néztek.
– Téged? Téged?
Ne is, Fortune is tagadóan rázta a fejét.
– Akkor ez megoldja a kérdést. Ez az élőlény hordozza a vírust
vagy a mérget, szóval azt, amitől az ember meghal. Ha el tudjuk
kerülni azt, hogy megcsípjen bennünket, akkor elkerüljük a ha-
lált! Megtaláltuk az okot, és megtaláltuk a megoldást is.
Thompson megtörölte izzadó homlokát, de ez már a meg-
könnyebbülés verejtéke volt. Leült a karosszékébe. A macska pe-
dig felugrott az asztalra, és elvesztett zsákmányát nézte az üve-
gen keresztül.
– Kettőt is megfogott ebben a kabinban – suttogta maga elé a
kapitány.
Megborzongott. Valóban közel volt a halálhoz – és még csak
nem is sejtette a veszélyt. A macska mentette meg.
– És ha még több ilyen állat van a hajón? – tette fel a kérdést
Fortune.
– Megvan a megoldás. Az űrruhák. Mindenki vegye fel az űrru-
hát. És most, hogy már tudjuk, mire vadászunk, ki tudjuk tisz-
togatni a hajót. A macska fog segíteni.
– Űrruhák! – alighogy meghallotta ezt a szót, Fortune elrohant
az űrruhákért. Hamarosan visszatért három űrruhával. Gyor-
san felvették.
– No, ezen át ugyan nem tud megmarni bennünket ez az átko-
zott – állapította meg elégedetten Ne . De mi van Granttal?
Gyorsan vigyünk neki is egy ruhát!
– Igen, Fortune, vigyél…
De Fortune már nem is volt ott, szaladt Granthoz a vezérlőszo-
bába, hogy őt is űrruhába bújtassa.
Thompson pedig kapcsolta Grantot a hírközlőn.
– Grant?
– Igen!
– Megtaláltuk a titokzatos betegség okát és a védekezés mód-
ját!
– Remek! Nagyszerű! Hiszen ez maga az élet! Már erősen köze-
ledünk a Naphoz! Megváltoztathatom a röppályát?!
– Igen, természetesen, azonnal változtasd meg a röppályát!
Néhány másodperccel később az űrhajó érezhető ívben tért el
eddigi pályájától. Thompson fellélegzett. Észrevette, hogy Ne
gyeli.
– Mire vonatkozott az, amikor Grant azt mondta: erősen köze-
ledünk a Naphoz?! Miféle röppályán haladtunk?!
 – A Nappal való összeütközés pályáján! – felelt a kapitány.
– Mi? Azt akarod ezzel mondani, hogy a hajónkat a Napba irá-
nyítottad?
Thompson csak bólintott.
– Meg kell értened, Ne . Nem tehettem ki a Földet egy olyan
vésznek, amely egy másik bolygó lakosságát már elpusztította.
Halkan, csendesen beszélt, hangjában olyan ember szilárdsá-
ga érződött, aki tudja, hogy mit kell tenni a veszély idején. Ne
csak kerekre nyílt szemekkel bámulta.
A macska megunta az asztalon a kíváncsiskodást, és egyetlen
ugrással gazdája ölében termett. Thompson vastag kesztyűjével
óvatosan megsimogatta a macskát, az barátságosan dorombolni
kezdett.

(Robert Moore Williams írása nyomán:

„Science Fiction Monthly”)
 Viktor SZAPARIN:

AZ ÉGI KULU

Loo a rémülettől négykézlábra ereszkedett.

Jól tudta, hogy az ilyesmiért a horda kiközösítéssel büntet. De
amikor a felhős égből kibírhatatlanul éles fénysugár tört elő és a
felhők közül kibukkanva egy alacsony dombba ütközött, Loo
minden tilalmat elfelejtett, lába megingott és kézre esett.
Dübörgés töltötte be a tájat, sokkal erősebben, mint bármely
mennydörgés, amelyet Loo életében hallott. Amikor Loo, borzal-
mas félelmével küszködve, végül is felemelte a fejét, látta, hogy
a felhők közül egyenesen a száraz dombtetőre ereszkedett egy
nagy, csillogó és lángot vető valami.
Többet nem látott. Addig kúszott hátrafelé, míg a rémületes
látványt el nem takarta a bozót. Négykézláb mászott, teljesen
megfeledkezve arról, hogy kétlábon könnyebben és gyorsabban
mozoghatna.
Csak akkor tért magához, amikor az esőtől csúszós lejtőről a
vízbe zuhant.
Fújtatva úszott a távoli földsáv felé. Loo és rokonai nem úsz-
tak rosszabbul, mint ahogy a szárazon jártak. Máskülönben ne-
héz lett volna a hazai tájakon mozogniuk, ahol a felülről szaka-
datlanul ömlő és a lábak alatt csobogó víz és süppedős sár mint-
egy a fő természeti elemet jelentette. A végtelenségbe húzódó
sűrű, szinte áthatolhatatlan bozót olyan nehezen leküzdhető
akadály volt előttük, hogy amikor gyorsan és messze kellett
mennie, Loo, mint mindnyájan, inkább a vízi utat választotta. A
tavat átúszva kimászott a partra és megrázta magát, sűrű szőr-
zetéről szanaszét repültek a vízcseppek.
A Nagy Barlangokig kerülő úton kellett mennie, és miközben
áttört a bozóton, egy kissé megnyugodott. Nehéz lett volna
megmondania, mi volt az, ami a nemrégen látottakból a legjob-
ban megdöbbentette. Elsősorban a látvány érthetetlensége volt
az ijesztő. Természetesen a mennydörgés is ijesztő, a villámlás
is, de mindezt már régen megmagyarázták, az égi kouk harago-
sak, és verekednek egymással a zsákmány elosztásán. Csák az a
fontos, hogy ne kerüljön a feldühödött kou kezeügyébe az em-
ber.
Az égi kouk láthatatlanok, mondja az öreg Hak. Magasan a fel-
hők fölött laknak és sohasem ereszkednek a szárazföldre. Csak
néha dobják le az ételmaradékokat lakomájukból. Ezeket az étel-
maradékokat Loo népe összegyűjtötte és gondosan őrizte a
Szent Barlangban – nehéz, kemény darabok voltak, amit az égi
kouk fogad nem morzsoltak szét, erősebb a kőnél. Csak egy kö-
vet – a talahut – lehet keménységben az égi kouk ételmaradéká-
val összehasonlítani. A legjobb vadászok a „repülő fulánkok” he-
gyeit készítik a talahuból.
De az égi kouk még sohasem hagyták el felhők fölötti lakhe-
lyüket és nem ereszkedtek le a kétlábúakhoz.
Az öreg Hak azt mondta, hogy ilyen még sohasem volt.
Ha azonban mégis erre határoznák el magukat, akkor annak
körülbelül úgy kell történnie, mint ahogy Loo látta.
Loo még ugrott is egyet, annyira meglepte a saját gondolata.
Óh, Loot nemhiába tartják a legokosabbak egyikének a hordá-
ban.
Futni kezdett, hogy minél előbb közölhesse rokonaival a felfe-
dezését.
– Égi kou, égi kou! – kiáltotta a Nagy Barlangok felé szaladva. –
Az égi kouk a Nagy Víz mellett leszálltak!
Odaérve látta, hogy mindannyian hallgatnak és rémültem
néznek az öreg Hakra. A horda gyűlést tartott. Csak ketten-hár-
man fordították fejüket a kiabáló Loo felé, de azután ismét
visszafordultak s a vezért gyelték. Az az öklét rázva kiáltotta:
 – Kétlábúak voltak! Kerek a fejük és sima a bőrük, mint a ku-
lué. Kicsiny gyenge nép, csak az egyik volt rendes növésű, de az
is kisebb, mint a horda tagjainak legtöbbje.
Hak megmutatta, milyen magasak a kerekfejűek. Felemelte a
földről a tagu zöld gyümölcsét, és azt magyarázta, hogy ilyen a
fejük az érdekes lényeknek. Nem valószínű, hogy jól tudnak úsz-
ni, hiszen egészen kicsiny lábfejük van, egyenesek és vastagok,
mint a fatörzs.
Hak tudtára adta az összegyűlteknek, hogy az általa látott lé-
nyek, a fejlődés igen alacsony fokán állnak, sakkal alacsonyab-
ban, mint a Ho hordájabeli kétlábúak, akik nem tudnak „repülő
fulánkot” készíteni és nem tudnak kulura vadászni, ezért abból
élnek, amit az erdőben találnak.
– Rosszul tudnák járni – mondta Hak.
Látta, hogyan estek el a sík terepen. Sőt (Hak hangjában mély
megvetés érződött) négykézlábra állnak és úgy másznak, mint-
ha nem is kétlábúak volnának. Ő maga látta. De mindenesetre a
jövevények kétlábúak, csak nagyon vadak. Elvitték a „repülő fu-
lánkot”, amit a kulu testéből húzlak ki. Úgy forgatták a fejüket
(Hak utánozta az érdekes lények mozgását), hogy – Hak habár
nem tudhatta mit beszélnek – megértette: nagyon csodálkoz-
nak. Ez azt jelenti: nem tudnak „repülő fulánkot” készíteni.
– Hah! – hallatszott a megvető felkiáltás a horda sűrűjéből.
– Tudjátok, hogy a mi népünk a legerősebb – folytatta a bátor
Hak –, a legfér asabb, legravaszabb.
Indulatosan gesztikulált, verte a mellét, pózokat vett fel, mu-
tatva az erőt, fér asságot, ravaszságot.
Senki sem tudja azonban, hogy honnan kerültek elő ezek a ke-
rekfejűek.
Itt valamilyen erő meglökte Loot és előre szaladt. Amikor az
öreg Hak az érdekes jövevényekről beszélt, Loo egyik lábáról a
másikra állt. Egyszerre ennyi esemény! Amikor a vezér megve-
tően mondta, hogy a kerekfejűek négykézláb másznak, Loo el-
bújt az összegyűltek háta mögé. Eszébe jutott, hogy ő is meg-
szegte a tilalmat. De hamarosan megfeledkezett róla. Amikor a
vezér azt mondta, nem tudja honnan kerültek elő a jövevények,
Loo előre szaladt.
– Égi kouk – kiabálta –, égi kouk.
Ő, Loo látta, amint leereszkedtek a felhők közül.
Loo rosszul beszélt – nem úgy, mint az öreg Hak, aki sok szót
tudott és meg is tudta mutatni azt, amit szavakkal nehéz volt
kifejeznie.
Loo fejében összekeveredtek a gondolatok. Soha még ilyen so-
kat nem töprengett. Azt akarta mondani… Mit is akart monda-
ni? Maga sem tudta, amit mondani akart.
Kezével hadonászott és azt motyogta:
– Égi kouk.
Egy helyben topogott, égő és könyörgő szemét végighordozva
a hordán.
Eleinte mindannyian hallgatva várták, mit fog mondani. Azu-
tán a vezér felemelte kezét és a mellét kezdte verni.
– Hak tudja mit kell csinálni! – kiabálta. – Hak tudja! Hallgas-
satok Hakra!

A MEGVADULT ÓRIÁS

Ngarroba világoskék űrruhájában lábát szélesen szétterpesztve

futott, hogy el ne essen a híg sárban, de a távolság közte és a ta-
utolon között mégis egyre csökkent.
A hátsó lábain kacsaszerűen mozgó esetlen állat nevetséges
lett volna, ha más helyzetben történik az eset.
Méreteit és körvonalait tekintve a két-háromemeletes házak
szerelésénél használt darura hasonlított kissé, mintha annak ju-
tott volna hirtelen eszébe szökdécselni. Súlyos teste hatalmas
lábaira és jó fatörzs vastagságú farkára támaszkodott. Felfelé a
törzs fokozatosan vékonyodott és majdnem váll nélkül ment át
a hosszú, egyre keskenyedő nyakba. A nyak nevetségesen ki-
csiny – kígyóéhoz hasonlatos – fejben végződött. A törzs felső ré-
szén gyenge mellső lábai lógták, melyek az ugrások ütemére te-
hetetlenül himbálództak.
Karbisev heves mozdulattal nyitotta ki zsebének pneumati-
kus szelepét. Természetesen megbocsáthatatlan könnyelműség
volt négyük számára csak egy pisztolyt hozni. De hiszen az elő-
ző expedíciónak, amely a Vénuszon járt, mint ismeretes, egyál-
talán nem kellett fegyver. Most pedig, Karbisev kínzó nyugta-
lansággal azon töprengett: vajon idejében elő tudja-e húzni a
pisztolyt, még mielőtt a tautolon utolérné az Afrikai Tudomá-
nyos Akadémia alelnökét – és mi történik akkor, ha elkésik?
Ngarroba abban a pillanatban esett el, amikor Karbisev meg-
nyomta az elsütő billentyűt. Kék villám vágott a gumiszerűen
sima bőrű, rőtszínű testbe. A tautolon összerogyott, hátsó része
a hatalmas támasztólábakkal és a farokkal mintegy bénultan
helyben maradt, a nyak és a fej pedig a földre zuhant.
Most avatkozott bele az eseményekbe Garghi és Szun Lin is.
Garghi, aki sárga űrruhájában is vékony és elegáns volt, gyorsan
Ngarrobához futott. Szun Lin segített neki az afrikai fejét fel-
emelni. Az átlátszó sisakon keresztül Ngarroba elszürkült arca
látszott. Ajkait mozgatta, de nem lehetett kivenni, mit mond.
Egyiküknek végre eszébe jutott, hogy kiegyenesítse az elgörbült
antennát Ngarroba sisakján.
A heves afrikai visszanyerte a hangját.
– Mi történt ezzel az ökörrel? – kiáltotta oldalt tekintve. – Meg-
veszett, vagy mi a fene?
– De tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Szun Lin. – Olyan
hirtelen bukkantál elő a bozótból! Ez a csoda is rögtön kiugrott
és utánad rohant. Felingerelted talán valamivel?
– Minek ingereljek egy ilyen bolond jószágot – dörmögte Ngar-
roba. – Hiszen tudod, hogy ennek az ormótlanságnak alig van
valami agya. Másrészről viszont az egész világ tudja – és ezt a
Vénuszon járt összes előző expedíciók jelentései is megírják –,
hogy a tautolonok sohasem támadnak rá az emberre.
– Lehetséges, hogy ez a jószág nem olvasta a földi expedíciók
tudományos munkáit – jegyezte meg ironikusan Garghi. – Való-
színűleg egyszerűen nem jutott hozzájuk.
– Dehát mégis mi történt? – kérdezte halkan, de kitartóan
Szun Lin.
Ngarroba felállt és gépies mozdulatot tett, mintha végig akar-
ná húzni kezét a homlokán. Futólag rápillantott a rőt csoda-
szörny mozdulatlan testére.
– Egy tóhoz értem – kezdte. – Egészen közönséges tó volt.
Olyan képet láttam, amely erre a planétára jellemző, legalábbis
arra a részére, amelyet már felfedeztek. A vízben elszórva a Vé-
nusz ismert óriási vízililiomának bimbói ringatóztak, közülük
pedig két vagy három ilyen teremtménynek a feje látszott. Hi-
szen tudod, hogy ezek a lépegető ekszkavátorok könnyedén mo-
zognak a mocsárban és kedvelt foglalkozásuk leülni a tó feneké-
re, miközben buta kobakjukat felnyújtják a víz színe fölé. Ezek
az óriások mindenféle apróságokkal – rákocskákkal, bogarakkal
és más egyéb vackokkal táplálkoznak.
– Mondj hálát azért, hogy nem esznek utazókat – jegyezte meg
Karbisev. – Általában nem lehet a Vénusz hibájaként felróni,
hogy itt nem élnek sem hatalmas krokodilok, sem kardfogú tig-
risek, sem más nagy ragadozók.
– Igen, természetesen. De kiderül, hogy az ilyen rákocskafalók
is veszélyesek lehetnek. Ugyanúgy, mint például a megbolon-
dult traktor.
– Tovább – jegyezte meg türelmesen Szun Lin.
– Nyugodtan nézem az elém táruló képet. Hirtelen látom,
hogy közvetlenül felettem megjelenik ennek a kedves csöppség-
nek a feje, a bokrok kezdenek hajladozni testének nyomása alatt.
Én olvastam mind a hét Vénuszon járt expedíció munkáit, és jól
tudom, hogy a tautolonok a világ legártalmatlanabb lényei. Ép-
pen ezért félelem nélkül, mintegy húsz lépésre kitértem az útjá-
ból – ott egy tisztást találtam – és folytattam a meg gyelést. De
ekkor ez a szépség méltóztatott letekinteni három emeletnyi
magasságából és úgy rámrontott, mintha giliszta, vagy csiga
lennék.
– Ez a torok – rázta meg a fejét Karbisev – nem képes akkora
fér t elnyelni, mint te, még akkor sem, ha a tautolon valamiféle
alkalmas tápláléknak nézett volna.
– Ki tudja, mi jutott eszébe? Egészen egyszerűen agyonnyom-
hatott volna anélkül, hogy észreveszi. Hallottatok valaha is ar-
ról, hogy a tautolonok ilyen gyorsan futnak? Hiszen én közepes
távolságokon nem számítok rossz futónak. Ma pedig rekordot
állítottam fel – igaz, itt valamivel kisebb a vonzóerő mint a Föl-
dön, úgy hogy ezért nem vették volna gyelembe. De ez a lajhár
még nálam is gyorsabban fut.
– Csak egyedül ő tudja, mi történt vele – mondta elgondolkoz-
va Garghi. – Mikor tér magához?
Karbisev az órájára nézett.
– Az egész töltetet belé eresztettem. Három ilyen vadállatra is
elég lett volna. De azt hiszem, úgy tíz perc múlva elmúlik a sokk
és meginterjúvolhatjátok.
– Azt hiszem, jobb lenne ennél a jelbeszédre szorítkozni és mi-
nél messzebb menni tőle – javasolta Garghi. Elég egy kaland
mára. Hiszen az expedíciónk még csak most kezdődött… Mégis-
csak nevetséges volt ez a kép – nevette el magát hirtelen. – A ha-
talmas vadállat fejét előrenyújtva, dülöngélve rohan, mintha
botozás elől szökne. Ngarroba barátunk pedig előtte száguld.
– Szökne? – ismételte lassan Szun Lin. – Hanem tudjátok, ez
nem is rossz gondolat. Lehetséges, hogy valójában senkire sem
akart rátámadni.
– Dehát felém rohant! – vágott közbe indulatosan az afrikai. –
Bár én nem is álltam az útjában.
 – Azt mondtad, hogy egy tisztás felé mentél? Oda rohant a ta-
utolon is. Valami elől futott, ami a bozótban rejtőzött. Aha, ma-
gához tért!
Az állat testén remegés futott végig. Azután a kicsiny fej fel-
emelkedett és néhány ingadozó mozdulatot tett. Nyaka kétszer-
háromszor görcsösen megrázkódott és hirtelen kiegyenesedett,
mintha levegővel pumpálták volna fel. Az összeesett léggömb-
höz hasonló test megelevenedett.
A négy űrruhás ember gyelemmel követte az állat mozdula-
tait.
– Ki ijeszthette meg? – mondotta elgondolkozva Karbisev. –
Hiszen – mint a megjelent munkák írják – a Vénuszon nincsenek
ragadozók. Mi ejthette rémületbe ezt az ormótlan állatot?
Garghi vállat vont.
– Teljesen felderítetlen földrészen vagyunk. De mit csinálsz?
Ngarroba!!!
– Hova mégy? Állj meg! – kiáltotta Karbisev is.
De az afrikai már teljes erejéből futott a tautolon felé.
Az állat hatalmas és rugalmas hátsó lábain, melyek olyanok,
mint egy száztonnás vagon rugói, himbálódzott. Mindjárt ugra-
ni fog!
– No, ez a forrófejűség már felesleges! – Garghi elsápadt.
Karbisev gyorsan a zsebébe nyúlt a tartalék töltényt keresgél-
ve. A beszélgetés közben elfelejtette, hogy a pisztolyt nem töl-
tötte újra.
Azonban közbeavatkozni már senki sem tudott.
A világoskék űrruhás alak egyenesen a megélénkült ormótlan
állat farkára ugrott, egészen a tövére, ahol egy hordó vastagsá-
gát is elérte. Ngarroba keze felnyúlt, éppen úgy, mintha meg
akarná cibálni, vagy hátba akarná verni az állatot. A következő
pillanatban a tautolon hátraugrott, s Ngarroba vagy tizenöt lé-
pésnyire elrepült és háttal egy mély tócsába zuhant.
 Az óriás egyik oldaláról a másikra dülöngélve a távolban fel-
csillanó víz felé iramodott.
– Most már értem, miért üldözött ez az állat – mondta az in-
dus, amikor térdig belement a tócsába és kezét nyújtotta az afri-
kainak. – Te támadtál rá a szegényre! De kapaszkodj csak ebbe a
botba – honnan vetted ezt? Így ni!
– Töröld le a sisakját – mondta Karbisev.
Amikor letörölték a sárral összemázolt átlátszó gömböt, látha-
tóvá vált az Afrikai Tudományos Akadémia alelnökének arca is.
Olyan széles és ünnepélyes mosoly ragyogott rajta, amilyent a
barátai még sohasem láttak.
Tetőtől talpig piszkosan – egy vékony, nádra vagy sásra emlé-
keztető másfél méteres „botot” fogott.
– Ha nem húztam volna ki ezt az utolsó pillanatban a barátom
hátából, elvitte volna magával. Íme, ez késztette arra, hogy ész
nélkül kirohanjon a bozótból…
– Tövisre hasonlít – mondta Garghi. – Találtatok már valaha
ilyen méretű tövist?
– Nem, – hagyta helyben Szun Lin. – A Vénusz növényvilágá-
nak egyetlen leírásában sem találkoztam vele.
– Tehát még egy felfedezés?
– De még mekkora! – kiáltott fel hirtelen Karbisev. Rendkívül
izgatott volt. – Nézd meg gyelmesebben!
– Nem értem – vont vállat Garghi.
– Vedd kézbe!
Garghi kézbe vette a „botot”, amelyet Ngarroba átadott neki és
két ujját végighúzta rajta. A „bot” elkeskenyedett és nagyon ke-
mény hegyben végződött.
– Ez… ez… – mormogta izgatottan.
– Hajítódárda – mondta Szun Lin. Szemei izgatottan csillogtak
az átlátszó sisak alatt.
– Ez aztán felfedezés! – kiáltott fel Ngarroba, majdnem táncra
perdülve. – Nemhiába estem bele kétszer a sárba… Milyen sze-
rencse, hogy az útjába kerültem ennek az állatnak!
– Igen, barátaim – mondta ünnepélyesen Karbisev – a mi expe-
díciónk valószínűleg felfedezte egy értelmes lény jelenlétét a Vé-
nuszon…
– Amely olyan fejlődési fokon van, hogy már egyszerűbb fegy-
vereket tud készíteni – fejezte be Garghi.
– Reméljük, hogy csak vadászat céljából. – Szun Lin kivette a
hajítódárdát Garghi kezéből és szemügyre vette a végét.
Az utazók egymásra néztek.
– Töltsd meg már végre a pisztolyod! – mondta Garghi.
– Az elektromos pisztoly – jegyezte meg Karbisev – mint tudjá-
tok, csupán önvédelmi eszköz, és ezért csak nagyon kis távol-
ságra hat.
De azért elővett egy kicsiny hengert és a pisztolyba helyezte.
Ngarroba a hajítódárdáért nyúlt.
– Adjátok csak ide!
Úgy tartotta kezében a fegyvert, mintha el akarná hajítani.
– Azt hiszem, barátaim, ennek a játékszernek a segítségével
közülünk senki sem tudna átütni olyan páncélt, mint a tautolon
bőre.
– A ml könnyű űrruhánkat azonban könnyedén átüti – jegyez-
te meg Szun Lin. – Ez a könnyű szövet legalább olyan jól megvéd
minket az apró fullánkos rovaroktól, mint a tautolont a vastag
bőre. És ezenkívül nagyszerűen megvéd a fő ellenségtől – a bak-
tériumoktól. De a hajítódárdával szemben…
Karbisev, valami hirtelen érzéstől sugallva megfordult. Háta
mögött senki sem volt. Csak a bozótban ingott mintegy ötven
lépésnyire tőlük két-három vékony fatörzs.

FELDERÍTŐ ÚTON

Garghi odament a hatalmas, kaporhoz hasonlító fához. A tör-

zsét sűrű, rövid tűlevelek fedték.
 – Sehogyan sem tudok hozzászokni az itteni órához – mond-
ta az indus –, bár értem, hogy a növényzet miért fejlődik olyan
gyorsan. Azt szeretném tudni, miből csinálják a hajítódárdái-
kat? Kétlem, hogy ebből a fából, habár, ha a felső ágakat vág-
nánk le…
– Hogy miből készítik a hajítódárdát, majd annak idején meg-
állapítjuk – vetette ellen Szun Lin. – Fontosabb lenne azt meg-
tudni, mi az a kő, amiből a hegye van. Ezt a kőzetet nem isme-
rem.
– Itt általában nincsenek hegyek, vagy a felszínen kibukkanó
sziklák. Nézzetek körül!
Tavakkal tarkított síkság terült el körülöttük. A tájat egyik ol-
dalról sűrű, bozótos erdő keretezte, összefüggő kékes sűrűje fe-
lett egyes gigantikus fák emelkedtek ki, szétterpesztett ujjakhoz
hasonló ágakkal. Minden „ujj” újabb ágcsomóban végződött.
Keleten egy pár alacsony, lágy, elmosódott vonalú domb lát-
szott.
Az utazók néhány fényképfelvételt készítettek, majd elindul-
tak a rakétához.
A beszélgetés a hajítódárda és a Vénusz embereivel való lehet-
séges találkozás körül forgott. Mivel fog végződni?
– Tulajdonképpen – mondta Ngarroba – nekünk is van fegyve-
rünk! Megszorította a kezében levő hajítódárdát. – Éppen olyan,
mint az övék…
– Először is, ez csak egyes számban van – vetette ellen Garghi.
– Másodszor pedig, nem fogod használni – jegyezte meg Szun
Lin.
– Igen, valóban – egyezett bele az Afrikai Tudományos Akadé-
mia alelnöke. – Legfeljebb a végső esetben.
Karbisev elővette a töltött pisztolyt és kinyitotta a biztosítót.
– Csökkenti a töltetet?
– Nem akarom megölni őket. Mit gondoltok, a huszad része
annak, amit a tautolon kapott, elég lesz?
 – Az egy bikának való adag.
– Nem tudjuk, lehet, hogy a Vénusz lakói erősebbek.
– Minél gyorsabban át kell kutatni a planétának ezt a felét! Hi-
szen az expedíciók ez ideig főként az egyenlítői és a sarki zónák-
ban szálltak ki. A középső szélességeket csak két esetben látogat-
ták meg. A hatodik expedíció pedig sikertelenül végződött.
Thompson megbetegedett – és mindenkinek vissza kellett tér-
nie.
– Pihenünk egyet a bázison – és útrakelünk.
– Egyikünknek – jelentette ki Karbisev – állandóan a rakétá-
ban kell maradnia.
– Csak ne én legyek – mondta gyorsan Ngarroba.
– Akinek szerencséje lesz. Húzzunk sorsot.
– Valójában kinek is lesz szerencséje – nevette el magát Szun
Lin.
– Annak, aki őrjáratra megy, vagy annak, aki esetleg elviszi a
hírt a Földre, hogy az őrjárat elveszett.
– A rakétát elő kell készíteni a starthoz. Úgy, hogy egy ember is
elindíthassa – jegyezte meg Karbisev.
Beszélgetésbe merülve lépkedtek a csúszós, süppedős talajon,
kerülgetve a tavakat, tócsákat és az öblök végtelen sarát. A se-
kély tócsákban mindenféle lény nyüzsgött. Hol élő zsemlyére,
hol úszó sörétre, hol zöld színű hópelyhekre emlékeztettek.
Hat óra múlva elérték a dombot, amelyen a törzséből kiálló lá-
bakon vízszintes helyzetben pihent a rakéta.
– Pihenő – adta ki a parancsot Karbisev.
A rakéta kajütje száraz és kellemes volt. Az utazók elégedetten
vették le űrruhájukat és lefeküdtek a puha fotelágyakba.
„Reggel” – a földi órák szerint, amelyek a rakétában az időt
mérték – a reggeli után eljött az ideje, hogy eldöntsék, ki menjen
járőrbe.
Karbisev elővett egy megsárgult elefántcsont kockát, az ókori
Róma játékkockáját, egy múzeumi ritkaságot, amelyet, a leánya
adott neki emlékbe. Dobott.
– Négy – jelentette Szun Lin a kockára tekintve.
Ngarroba sokáig rázta a kockát, míg végül a sima asztalra dob-
ta.
– Öt! – kiáltotta. – Öt!
A kínai is dobta a kockát. Hármast mutatott.
– Nos hát – nyújtotta a kezét Garghi.
– Kettes, – konstatálta nyugodtan Szun Lin.
– Utasítás? – kérdezte belenyugodva Garghi.
– Tíz lépésnél messzebb ne menj el a rakétától.
– De hát nem lopják el!
– A rakétát – nem. De téged – esetleg. A legkisebb gyanús jelen-
ség esetén menj be a rakétába és onnan folytasd a meg gyelést.
A radar üzemképtelenné vált, a meg gyelő ablakot kell használ-
nod. A leszállásunk őszintén szólva nem volt a legragyogóbb. A
járőr működésének ideje – huszonnégy óra. Ha nem térünk
vissza, ne hagyd el a rakétát. Várj még tizenkét órát. Ekkor légy
különösen elővigyázatos. A következő tizenkét óra elmúltával
startolj a Föld felé.
Az expedíció résztvevői előkészítették a rakétát a starthoz.
Ngarroba működésbe hozta a lábakat mozgató emelőket, amíg a
rakéta ferde helyzetbe nem került. Garghi a számolóberendezés-
sel foglalkozott. Szun Lin pedig az irányítóberendezés progra-
mozását végezte el.
– A gombot e szerint az óra szerint nyomd meg – mondta. – Öt
percre rá kapcsolj. A start automatikus lesz. Úgy biztosabb…
Semmihez se nyúlj, amíg a Földről nem érkeznek a jelzések. Ez
csak a harmadik napon következik be. Akkor megkezdheted a
közlemények leadását a Földre. Előbb úgysem lesz rádióössze-
köttetés, zavar a Nap és…
– Tudom…
– Nos, nyugalmas ügyeletet kívánok.
 – A járőr fél óra múlva indul! – gyelmeztetett Karbisev, a fa-
lon levő órára tekintve. – Felvenni az űrruhákat.
Az expedíció résztvevői egyenként mentek a kijárati zsilipbe,
felvették az űrruhát és a nyíláson át a leeresztett hágcsón ki-
másztak.
– Indulás!
Rövid kézfogás, és a három űrruhás alak eltocsogott a sárban.
A negyedik a felállított rakéta mellett maradt.

A TÁMADÁS

A ferdén álló rakétában kényelmetlen volt a mozgás, bár a be-

rendezés és a padló egy része bármilyen helyzetben automati-
kusan vízszintes helyzetet vett fel.
A látóhatáron – kissé hullámos vonal a dombok alig kiemelke-
dő domborulataival – Garghi semmiféle mozgó alakot sem vett
észre. A legrosszabb az volt, hogy az eltávozott járőrrel nem le-
hetett rádión keresztül kapcsolatot tartani. A rakéta falai nem
engedték át a rádióhullámokat, a kívül levő antenna pedig már
át volt kapcsolva a földről érkező jelek vételére. Az utasítás meg-
tiltotta, hogy hozzányúljon ezekhez a berendezésekhez és bár-
mit is megváltoztasson a starthoz előkészített rakétán. Hogyan
gyelmeztesse barátait?
Miután vagy tíz percig gyelte a látóhatár ismert, már rég
megunt vonalát, visszatért fő meg gyelőhelyére. A karosszék-
ben ülve a meg gyelőablakból látta a domb barnás lejtőjét, ame-
lyen vagy két-három tucat hajítódárda hevert elszórva. A múze-
um számára szép kis kollekciót szedhetett volna össze, ha ki-
mászhatott volna a szabadba.

Az ostrom már jó két órája tartott.

 A rakéta álláshelyét körülfogó bozótban rejtőzködő lények va-
lószínűleg valamilyen eddig nem látott fajú tautolonnak gon-
dolták a rakétát. A Vénusz emberei a méretekkel nemigen rémít-
hetők el – megszokták az állat- és növényvilág óriásait. El tudtak
bánni a tautolonnal is, hajítódárdák felhőivel árasztva el az óri-
ást.
Persze a rakétát a kőhegyű lándzsa meg sem karcolja. A hajító-
dárdák lecsúsznak róla, valószínűleg bámulatba ejtve a vadászo-
kat. De… Garghi az órára tekintett. A járőrnek már egy órával
ezelőtt meg kellett volna érkeznie. Ismét átment az ellenkező fa-
lon levő ablakhoz. Bármennyire is fontosak legyenek a tudo-
mány számára azok a meg gyelések, amelyeket a karosszékéből
tett, nem feledkezhet meg a legfontosabbról – az őrhelyéről.
A domb lejtője ezen az oldalon kopár volt és ugyanilyen nyílt
terep húzódott a látóhatárig. Igen, erről az oldalról nem közelít-
hető meg észrevétlenül a rakéta.
„Lehetséges, hogy a Vénusz lakói már találkoztak a járőrrel és
a velük való összecsapás után jötték ide?” – gondolta Garghi.
Ezt hangosan mondta, órák óta mindent hangosan mondott,
minden lépését kommentálva, kimondva minden gondolatát –
a hangírónak mindent fel kell jegyeznie az űrhajó naplójába.
Garghi megremegett. A látóhatáron sötét alak tűnt fel. Garghi
állított a meg gyelőablak fókuszálásán. Az alak közelebb lát-
szott, de így sem volt kivehető. Mintegy tíz percig látszott a tá-
volban, azután hirtelen eltűnt. Valamilyen repedésbe zuhant?
Vagy egy csúszós lejtőn csúszott le? Várt, de az alak nem jelent
meg.
Akkor a látóhatáron új alak jelent meg. Világoskék! Ngarroba?
Akkor az első Szun Lin volt? Neki van fekete űrruhája. Hol van
Karbisev?
A világoskék alak egyedül haladt az alacsony halmokkal tele-
szórt terepen, Garghi látta, hogy Ngarroba hogyan kerüli meg a
kicsiny tavakat. Hirtelen eltűnt.
 Hova tűnnek el? Garghi szerette volna látni, mi van a felfede-
zők útjában. De ekkor ismét megjelent a látószögében a fekete -
gura. Azon a helyen állt, ahol nemrég eltűnt és folytatta útját a
rakéta felé.
Az indiai tudós nyugtalansága fokozódott, mert Szun Lin fe-
kete űrruhája hirtelen ismét eltűnt és a terep teljesen kihalt lett.
Elmúlt egy perc, kettő, három… Ismét meglátott egy emberi
alakot, de ez nem Szun Lin volt, hanem Ngarroba – azon a he-
lyen jelent meg. ahol korábban eltűnt. Most csak egyedül Ngar-
roba jött a rakéta felé.
Garghi már nem csodálkozott, amikor fél kilométer után
Ngarroba is eltűnt. Várta, hogy ismét Szun Lin tűnjön fel a sze-
mei előtt. Rövidesen meglátta.
Az indus mindent megértett. A járőr tagjai egyenként, lépcső-
zetesen térnek vissza, nehogy útközben váratlanul csapdába es-
senek.
De hol van a harmadik? Az expedíció vezetője?
Mit kell most tennie? A járőr Garghi szeme láttára éppen abba
a veszélybe rohant, amelyet el akart kerülni.
Garghi közben jobban átgondolta a helyzetet és látta, hogy
nem kell semmit sem csinálnia. A vénuszbeliek a másik oldalán
vannak a dombnak, amelyen a rakéta áll, és nem látják azt, amit
ő a meg gyelőablakból lát. Csupán arra van szükség, hogy a
visszatérők a domb lábánál, vagy még közelebb, egészen a raké-
ta közelében gyülekezzenek, azután pedig egyetlen lendülettel
ugorjanak be a rakéta nyílásán azon rövid idő alatt, amíg azt ve-
szélytelenül ki lehet nyitni. Jó lenne erre az időre valahogyan el-
vonni a támadók gyelmét.
De mindenekelőtt azonnal értesíteni kell a veszélyről a vissza-
térő járőrt. Kénytelen lesz kinyitni a nyílást, nem tehet mást.
Garghi odament a kijárati ajtóhoz, levette a biztosítót és meg-
nyomta a gombot. A zárak zajtalanul kinyíltak, a nehéz ajtó el-
szakadt légmentesen záró reteszeitől és lassan kinyitotta torkát.
 Az ajtóberendezések nem voltak különösebb sietségre szer-
kesztve. Garghi alig bírta kivárni, hogy az ajtó annyira kinyíljon,
hogy át tudjon csúszni a kijárati zsilipbe. Most meg kell várni,
amíg az ajtó bezárul. Csak akkor lehet kivenni az űrruhát a lég-
mentesen záródó szekrényből.
Az űrruhát magára öltve Garghi körülnézett a kijárati zsilip-
ben. Bár egy emberre volt méretezve, szükség esetén kettő is el-
fért benne. De három? Maga elé képzelte Ngarroba hatalmas
alakját és megcsóválta a fejét. De hárman lesznek-e? Még csak
kettőjüket látta.
Az űrruha rajta volt. Most az utolsó – a kijárati nyílás. Azonnal
kinyílik. És akkor a saját adóberendezésével beszélhet már…
A tető még masszív sarokvasán lengett, amikor Garghi már ki-
dugta a fejét. A nyílás a rakéta alsó részén volt, amelyet a domb
mindkét lejtőjéről látni lehet. Arrafelé tekinget, ahonnan a hají-
tódárdák repültek, amikor észreveszi, hogy az elől jövő fekete
űrruhás alak már majdnem a domb lábánál van.
Szun Lin a „Vigyázat” szóra földre dobja magát és a többi köz-
leményt fekve hallgatja. Ngarroba természetesen szintén hallja,
és valószínűleg Karbisev is, hacsak…
A nyílás ajtaja, amely mögött Garghi kapaszkodik, megremeg
és törött végű hajítódárda hull alá a barnás talajra.
Ösztönszerűen meggyorsítja a beszédet, de azért igyekszik,
hogy tisztán érthető legyen.
A második hajítódárda a vállát éri. A szövetben levő szakadás
azonnal önmagától záródik, de jó lenne megtudni, hogy a kő-
hegy az űrruha mindkét rétegét átszakította-e, vagy csak a fel-
sőt? Garghi szinte érzi, hogy a lyukon keresztül, létezésének rö-
vid pillanata alatt a mikrobák serege tört be, amelyek veszélye-
sebbek a Föld lakói számára, mint a hajítódárdákat dobáló em-
berek. Behúzza fejét a nyílásba, csak az antennát hagyja kívül.
A harmadik hajítódárda az orra előtt süvít el. Vajon azok, akik
a dárdákat hajították, kijöttek-e már a bozótból, vagy még min-
dig ott lapulnak, láthatatlanul?
Kész! Garghi visszahúzódott. Csak Szun Lintől kapott választ.
Nyomás a karon – az ajtó becsapódott. Amikor az ajtónyílás au-
tomatikusan bezáródott, Garghi bekapcsolta a fertőtlenítő be-
rendezést. Most tíz egész percen keresztül egymást keresztező
sugarak és cserélődő levegő zuhanyozza és fújja. Az időt nem
kell mérni, minden készülék önműködően kikapcsol, amikor a
procedúrának vége van. A műveletet meggyorsítani sajnos szin-
tén nem lehet. Amíg az ellenőrző műszerek meg nem állapítják,
hogy minden rendben van. a kijárófülkéből a rakéta belsejébe
vezető ajtó nem nyílik ki.
Na végre, minden elcsendesedett. Garghi leveszi a fertőtlení-
tett és megszárított űrruhát és beteszi a szekrénybe. A fülkeajtó
lassan kinyílik.
Munkához! Be kell kapcsolni a rakéta orrában levő piros jelző-
lámpát. De ehhez ki kell nyitni a karosszéket, le kell feküdni, le-
szíjjazni magát a felfújható vastag párnákkal és szíjakkal – csak
akkor kapcsolható be a lámpa gombja. Ez a start jel: azt jelenti,
hogy a személyzet készen áll az indulásra. Részben jó, hogy a Vé-
nusz-expedíció részére már kipróbált, berepült modellt válasz-
tottak, de másrészt ez a régies jelző és biztonsági rendszer elég
nevetséges és időt rabló. Garghi úgy fekszik a karosszékben,
mint egy banditatámadás után a megkötözött pénztáros – ha le-
het hinni a régi lmeknek, melyeket a televízióban néha bemu-
tatnak. A gomb a jobb kéz mutatóujja alatt van.
Megnyomja. Egy, kettő, három! Hadd villogjon a rakéta orrán a
rubin színű fény, amely még a Vénusz hosszú napjának szét-
szórt fényében is éles és észrevehető. Így hamarabb magára von-
ja a Vénusz lakók gyelmét. Hiszen a bozótban levő búvóhe-
lyükről az egész rakétát láthatják. Hadd emeljék fel a tekintetü-
ket a „földről” feljebb, az ég felé.
Garghi kikapcsolta a bejárati nyílás záróberendezését. A nyi-
táshoz most már elég, hogy a fedélnél levő gombhoz hozzáérje-
nek. Meglehetősen kockázatos dolog, hiszen a gombot a vénusz-
lakók is elérhetik… Fekvőhelyéről nem látja a meg gyelő abla-
kot. Előtte csak a nagy óra van. Négyszögletes számlapján vilá-
gítanak a számok: a piros – az órák, zöld – a percek, sárga – a má-
sodpercek. Ha minden úgy megy, ahogy kell, akkor Ngarroba és
Szun Lin most szaladnak a bejárati nyíláshoz.
Garghi ütemesen nyomkodta a gombot. Igyekezett nem gon-
dolni rá, hogyan fog beférni a három (még jó ha – három) ember
a kijárati zsilipbe. Az első könnyedén befér. A másodikat a kezé-
nél fogva húzza be, a harmadik… Ki lesz a harmadik? Egy pilla-
natra élesen maga előtt látja, hogy a harmadik lába, amelyet az
űrruha legvastagabb és legerősebb része, a „csizma” borít, ho-
gyan lóg ki a nyílásból. A kapálódzó csizmákhoz meztelen, szőr-
rel borított lények futnak oda, hatalmas fogószerű kezeikkel
megragadják, húzzák, bemásznak a nyíláson…
A nagy számlap egykedvűen világít… Tulajdonképpen már
nem is kellene a gombot nyomnia. De Garghi tovább fekszik és
jelez. Mit lehet tudni, hátha a hunyorgó fény mágikus hatást
gyakorol a Vénusz lakóira.
Az Idő múlt. A zöld számok könyörtelenül és feltartóztatha-
tatlanul váltogatták egymást. Még egy perc. Még, még és még…
Garghi érezte, hogy homlokát verejték lepi el.
Az ajtó hirtelen elmozdult helyéről. Az indus meglepően vilá-
gosan maga elé képzelte, hogyan jelenik meg a nyílásban egy
szőrös kéz.
Lázasan kezdte kibontani a karosszékbe szorító szíjakat.
Az ajtón túl egy sötét meztelen kéz látszott,
– U ! – fújtatott valaki.
Garghi felpattant.
A meg gyelőablakban egy borzas, kiálló szemöldökű, lógó
hajú fejet pillantott meg, a szeme kicsiny, majdnem szemhéj
nélküli volt, de élesen gyelte a tudóst.
– Felvevő! – kiáltotta majdnem gépiesen az indus.
 A meg gyelőablakkal szemben felállított lmfelvevőgép
azonnal működni kezdett. Teljesen zajtalanul működött, csak az
orsón elhelyezett nyíl mozgásáról volt észrevehető, hogy egyál-
talán működik.
Az ajtó már egyharmadára kinyílott, de senki sem jelent meg.
A kijárófülkéből csupán kétségbeesett szuszogás hallatszott.
Garghi két lépést tett az ajtó felé és meghallotta a hangot,
amely úgy zengett fülébe, mint a legszebb muzsika:
– Az ördögbe, micsoda szűk hely!
Ez persze, Ngarroba…!
Garghi az ajtóhoz ugrott, de még akkor is, amikor az ajtó telje-
sen szétnyílt, lehetetlen volt megtalálni Ngarrobát a kapálódzó
kezek és lábak rengetegében. Garghi hozzáfogott, hogy megszá-
molja a kezeket és lábakat. Amikor az ötödikhez ért, meg-
könnyebbülten felsóhajtott. Mind megvannak. A csomóból első-
nek Ngarroba kászálódott ki és esett be. Egyenesen Garghi ölelő
karjaiba zuhant.
– U ! – fujtatott Ngarroba. – Még egy perc – és meghaltam vol-
na. Alig bírtuk levenni az űrruhánkat! Most már értem, mit
érezhet a dobozba préselt szardínia.
– És ezt olyan ember mondja, aki a kijárófülkének háromne-
gyed részét elfoglalja – mondta Szun Lin, aki másodiknak jelent
meg. – Tudod – fordult Garghihoz – Karbisev mégis kénytelen
volt a pisztolyát használni. Fedezte a beszállásunkat. Igaz, hogy
csak a levegőbe engedte a villámot… De – mi van vele?
Most, amikor Ngarroba és Szun Lin elhagyták a kijárófülkét, a
nyitott ajtón keresztül egy elterült alak vált láthatóvá. Karbisev
egyik kezének összeszorított ujjai között kitépett, rőtszínű szőr-
pamacsot tartott, a másik keze a teste alatt volt. Kékesre sápadt
arca élettelennek látszott.
– Gyorsan! – kiáltotta Szun Lin.
A hidegvér most először hagyta el a kínai tudóst.
 Ngarroba karjaiba kapta Karbisevet, és a karosszékbe fektette,
melyről az előbb Garghi adta a jelzéseket.
Szun Lin gyorsan levetkőztette Karbisevet. Elektromos késsel
levagdosta a ruháját.
Az expedíció vezetőjének testét hatalmas kék foltok és véralá-
futások borították. Különösen sok folt volt a kezén és a lábán.
Bal felső karján négy hatalmas ujj kék nyoma látszott. Sötét folt
volt a nyaka körül is.
– Injekciót! – mondta Szun Lin.
Garghi megnyomta az injekciós fecskendő gombját.
– Elektro stimulátort!
Ngarroba a faliszekrényből kábelével együtt egy csillogó be-
rendezést húzott oda. A sisakot Karbisev fejére téve, bekapcsolta
az áramot.
A vezetékekbe és műszerekbe bonyolódott Karbisev élettele-
nül feküdt.
Csák tizenhat perc múlva mozdult meg alig észrevehetően a
szemhéja.
– Él! – mondta megkönnyebbülten Szun Lin. – Csak egy csepp-
nyi erő legyen benne… Most a legnagyobb elővigyázat!
Kikapcsolta az elektromos készüléket.
Karbisev még egy negyedóráig feküdt mozdulatlanul Azután
kinyitotta a szemét.
– Mindenki épségben van? – kérdezte, miközben végighordoz-
ta tekintetét a bajtársak arcán.
Arca pirosodni kezdett. Felemelte a fejét.
– Jól kikészítettek! – mondta Garghi.
– Az Ngarroba volt – tréfálkozott Karbisev, nehezen mozgatva
sápadt ajkait. – Úgy összepréselt, hogy a testem térfogata most
fele a normálisnak, de azért elfértem a kijárófülkében. Köszö-
nöm, Ngarroba!
– Nem, ez nem az én munkám – tiltakozott Ngarroba – miköz-
ben a Karbisev testén levő véraláfutásokat fehér, illatos ke-
nőccsel kenegette. A kék és barnás foltok azonnal halványodni
kezdtek.
Karbisev megpróbált felülni.
– A csontjaim épek – ezért is köszönet! De ilyen erőt én még az
életben nem láttam…
– Hol van a pisztolyunk?
– Hm…
Sem a kijárófülkében, sem az űrruhában nem volt.
– Nem emlékszem… Mintha álmodtam volna! Ezek a borzal-
mas lények egészen szorosan körülfogtak. Vadállati pofák. A ke-
zükön négy ujj van, közöttük az ujjak tövénél hártya feszül, az
ujjaik hosszúak… Minden oldalról előrohantak, elkaptak. Aztán
Ngarroba behúzott a létrán! Úgy tűnik, hogy leszakították a hág-
csót… Többre nem emlékszem.
– No tessék – csóválta meg a fejét Garghi –, úgy látszik felfegy-
vereztük az ellenséget.
– Nem szeretném ellenségként kezelni őket – intett a fejével
Ngarroba a meg gyelőablak felé.
Ott még mindig látszott a kerékszemű, bozontos fej.
A távolban még néhány vénuszbeli járkált. A tautolon vadá-
szok úgy látszik megértették, hogy a rakéta nem tud sem ugrál-
ni, sem elmozdulni a helyéről, habár sok lábon áll. Lehetséges,
hogy a három járőrtárs eltűnése a rakéta belsejében, amikor
egészen a nyílásig üldözték őket, valamilyen gondolatokat éb-
resztett bennük. Egyszóval, bátrabbak lettek.
– Ne ijesszétek el – gyelmeztette őket Szun Lin.
De valami miatt a benéző oldalt ugrott. Lehetséges, hogy csak
a saját félelme volt az, ami erre késztette.
A lmfelvevőgép rövidet dudált.
Garghi odaugrott, hogy kicserélje a lmorsót.
– Kár lenne elmulasztani ilyen felvételt.
A vénuszlakó most mintegy tíz lépésre állt a meg gyelőablak-
tól és teljes nagyságában látni lehetett. A magas, nagyon kidom-
borodó mellkasú, hatalmas lábfejű, hosszúkarú, rőtszínű szőrrel
borított lény erő és vadság benyomását keltette.
– Nem valami szép – jegyezte meg Garghi. – Legalábbis, persze,
a mi elképzeléseink szerint. De amint látható, nagyon erős.
– Figyeljétek meg a koponyáját – mondta Szun Lin. – Valami-
lyen keverék a neandervölgyi… és becsületszavamra ilyen, vagy
legalábbis majdnem ilyen koponyát láttam a Földön a múzeu-
mokban. Valószínűleg fejlettebb az agya, mint ahogy ezt a külső
benyomás alapján elképzeljük. A hatalmas mellkasra pedig itt
természetesen szüksége van. Hiszen nincs űrruhája és a tüdejé-
nek sok, oxigénben szegény levegőt kell feldolgoznia. Nézzétek
csak, a mellkasa majdnem a teste felét elfoglalja.
– Mindenesetre ezek a lények már régen elfelejtették, mikor
jártak négykézláb – vetette közbe Ngarroba. – A járásuk esetten –
de ez a test szerkezete miatt van –, mégis magabiztos!
Hirtelen elnevette magát.
– Min nevetsz? – kérdezte Garghi.
– Nagyon mulatságos a helyzet. Jó huszonnégy órán át keres-
tük ezeket a lényeket és egyetlenegy sem került a szemünk elé.
Te pedig, aki itt maradtál ügyeletet tartani a rakétánál, mindjárt
az egész hordát fogadhattad.
– Szóval senkivel sem találkoztatok?
– Láttunk egy tautolont, amely úgy ki volt rakva hajítódár-
dákkal, mint a sündisznó tüskékkel. Ezután minden olyan kí-
vánság eltűnt belőlünk, hogy ezeknek a hajítódárdáknak gazdá-
ival tolmács nélkül beszélgessünk.
– A vadászatot valószínűleg hirtelen megszakították – tette
hozzá Szun Lin.
– Megértettük, hogy a rakétát felfedezték. Mert mi más ejthet-
te olyan erős csodálkozásba, vagy ijeszthette meg őket? Ekkor
elhatároztuk, hogy visszatérünk. De azért, hogy ne kerüljünk a
kezük közé, bizonyos elővigyázatossági rendszabályokat tet-
tünk. Tulajdonképpen emiatt késtünk.
 – Hol van a hajítódárdád? – kérdezte Garghi.
– Eldobtam – jelentette ki Ngarroba. – A beszállásnál nagyobb
gondom is volt… A rakéta körül egy egész csomó feküdt és azt
hittem, hogy te már eleget összeszedtél…
– Nem volt időm – mondta sajnálkozva Garghi. – Váratlanul
tűntek fel. Gyorsan beugrottam a hágcsón a rakétába. Azután
kezdtek a hajítódárdák hullani. Lehetséges, hogy engem észre
sem vettek. A rakétát rohamozták.
– Nekem olyan benyomásom volt, hogy élve szerettek volna
elfogni minket – jelentette ki Ngarroba. – Hiszen mi még érthe-
tetlenebb lények vagyunk az ő részükre, mint ők a mienkre. Le-
hetséges, hogy közelebbről akartak minket tanulmányozni?
– Eltávoznak – jegyezte meg Garghi, kinézve a meg gyelő ab-
lakon.
– Vagy ismét elbújnak a bozótban – vetette ellen Szun Lin –
Úgy hiszem, nem szüntetik meg az ostromot.
A Vénusz lakói egymás után elhagyták a rakéta körüli teret.
Egyesek a rakéta körül elszórtan heverő hajítódárdákat szedték
össze.
– Elviszik az utolsó tárgyi bizonyítékokat is – kiáltott fel Garg-
hi. – Nem maradt semmi a kezünkben a lmfelvételen kívül.
Még azt sem tudtuk meg, mi az a kőzetfajta, amiből a hegyeket
készítik.
– Pár darab még hever ott.
– De ez a kicsi vigyáz rájuk.
Valóban a rakéta belsejébe benézegető vénuszlakó szemmel
láthatólag nem szándékozott elmenni. A közelben mászkált.
– Hadd őrködjön! – jelentette ki hirtelen határozottsággal
Ngarroba.
– Ez nem zavar minket!
– Ki akarsz menni? Hajítódárdákért?
– Hajítódárdák? – Ngarroba felállt a helyéről. Kinyújtotta atlé-
ta karjait és megfeszítette izmait. – Én… Persze ez a legény erő-
sebb nálam. – Ngarroba fejével a meg gyelőablak felé intett. –
De nem hiszem, hogy ismerné a szabadfogású birkózás fogásait,
amellyel az ő korában én foglalkoztam.
– Úgy gondolod, hogy ez még atal?
– Természetesen. A támadók között volt egy nagyon ráncos,
valószínűleg a vezér, aki oldalt állt és csak hosszú kezével hado-
nászott. Vele összehasonlítva, ez a kicsi elég atal lehet.
– Engedj meg egy kérdést, mi jutott eszedbe? Szeretnéd…
– Te nem?
– Igen, ilyen tudományos zsákmányt vinni… – mondta álmo-
dozva Garghi.
Karbisev felemelte a kezét, mint aki akar valamit mondani, de
Szun Lin arckifejezése megállította.
– Nem bírnánk el vele – jegyezte meg nyugodtan a kínai tudós.
– Bízzátok csak rám – Ngarroba teljes magasságában kiegyene-
sedett.
– Ő legalább háromszor olyan erős, mint te – erősködött Szun
Lin.
– Nézd meg az izomzatát. Olyan izomzata van…
A bozontos alak fejét lehajtva, a domb lábnyomokkal borított
lejtőjén járkált, miközben néha egy-egy éles pillantást vetett a
rakéta felé lelógó üstöke alól. Széles és hajlott hátán minden
mozdulatára kidomborodó vastag izomcsomók ugráltak.
– Ne akarjatok lebeszélni – mondta az afrikai. – Elvégre mi né-
gyen vagyunk. Nekünk nyolc kezünk van és ennek is van valami
jelentősége. Ha pedig nem tartjuk be a sportszabályokat – itt pe-
dig úgy sincs rájuk szükség – és négyen egyszerre rohanunk rá,
legyűrjük.
Szun Lin olyan mosollyal nézett Ngarrobára, mint a gyerekre.
– Az eset nagyon is csábító – kezdett egyetérteni Garghi is.
– Mit is tud csinálni?
– A kezében van a pisztolyunk!
– Nem emlékszel rá, maradt még benne töltet?
 Karbisevnek nem volt ideje válaszolni.
A pisztoly csövéből rövid kék villám csapott ki. A bozontos
alak a földre zuhant. Hatalmas, kidomborodó mellkasa alig
mozgott.
– Jó alkalom, hogy a vénuszlakó szervezetének ellenálló képes-
ségét ellenőrizzük – jelentette ki nyugodtan Szun Lin. – Érdekes
lesz, vajon hány perc múlva tér magához.
– Kifelé! – kiáltotta Ngarroba és az ajtóhoz rohant.
– Állj meg! – kiáltott élesen Karbisev.
– Be kellene hozni, amíg nem tér magához – türelmetlenkedett
az afrikai.
– És mi lesz akkor, ha magához tér? – kérdezte jelentőségtelje-
sen Karbisev.
– Mindent összezúz itt – mondta Garghi.
– Hát… el kell altatni!
Ngarroba fellángolása azonnal kihunyt, leült a karosszékbe és
idegesen kezdett dobolni a karfán. Azután végignézett a rakéta
belsején. Az utazókat a legérzékenyebb műszerek, a legmaga-
sabb fokú technika termékei vették körül. Az idegesen ugráló
mutatók, számlapok, égő jelzőlámpák, végtelen szalagokat húzó
automatikus jelzőkészülékek, állandóan működő levegőanalizá-
ló berendezések, vezérlőberendezések… A rakéta bonyolult mes-
terséges szervezet volt, amely mintegy önálló életet élt. Ez a
szervezet az indítógomb nyomásának engedelmeskedett.
Ngarroba mélyen felsóhajtott és odament a meg gyelőablak-
hoz. A Vénusz ifjú lakója, a vad lény, aki még a ruhát sem ismeri,
a bolygó barna színű, puha talaján feküdt.
– Hiszen ez ember – mondta ki Szun Lin azt, amire mindnyá-
jan gondoltak.
– Fér as, bátor ember – tette hozzá a kínai tudós. – Az egész vi-
selkedése erre mutat.
– És ez az ember, amely még annyira hasonlatos az állathoz,
nem volt még soha életében szolgaságban – jelentette ki hosszú
szünet után Karbisev. – A bolygó itteni, mindig meleg zónájá-
ban, ahol szinte egyáltalán nincs évszakváltozás, lehetséges,
hogy már sok ezer év óta ilyen meztelenül, szőrrel benőtten jár-
kál. De, drága barátaim, feltalálta a hajítódárdát, tehát van esze!
Ő a gazdája, igen, igen, a gazdája a Vénusznak. Bár nem is érti és
nem is ismeri a világot, amelyben él…
– És íme egy másik bolygóról emberek repülnek ide – fejezte be
lágy mosollyal Szun Lin –, emberek, akik a fejlődésnek mérhe-
tetlenül magasabb fokán állnak, és az első amit tesznek – elfog-
ják a Vénusz szabad, sajátságosan szabad emberét és fogolyként
viszik a Földre.
– Mit javasoltok? – kérdezte Ngarroba. Nagyon kényelmetlenül
érezte magát a sportszenvedélye miatt.
A lmfelvevőgép rövidet dudált.
– Orsót! – kiáltotta Ngarroba. – Mindjárt felébred.
Hangjában még mindig a sajnálkozás halvány árnyalata érző-
dött.
Garghi kicserélte a lmorsót.
Mindannyian a meg gyelőablakhoz gyülekeztek.
A Vénusz emberének mellkasa emelkedni kezdett.
– De hát mit javasoltok? – ismételte Ngarroba.
– Mi, földi emberék – mondta Karbisev – istenek helyzetébe ke-
rültünk, akiknek eszétől és akaratától függ a Vénusz lakóinak
sorsa. Nem tudom, van-e mitológiájuk? De mi – többek va-
gyunk, mint az ő isteneik. Mindenhatóbbak. Tőlünk függ. hogy
helyesen befolyásoljuk a Vénusz embereinek fejlődését és annyi-
ra meggyorsítsuk, amennyire csak lehetséges. És egy bizonyos
fokon, amikor már állandó érintkezés lesz közöttünk, és a Vé-
nusz lakosságának már valamilyen elképzelést tudunk nyújtani
a Földről, akkor meghívjuk őket, hogy látogassák meg a mi boly-
gónkat.
– Ezt a tervezetet a Föld lakossága elé kell terjesztenünk elbírá-
lásra – mondta Szun Lin.
 – Méghozzá sürgősen – tette hozzá Karbisev.
– Tulajdonképpen a rakéta indulásra készen áll és a megadott
órában elrepülhet – emlékeztetett Garghi. – Csak egy kicsit kell
várni és megnyomni a gombot.
– Bármit mondjatok is, mégis kár – mondta Ngarroba – ilyen
hamar elválni a bolygótól. Hiszen még csak először vagyok a Vé-
nuszon… Nézzétek, feláll…
A atal legény rőt testén remegés futott végig. Kinyitotta éles,
kerek szemét és néhány pillanatig feszülten nézett a meg gye-
lőablak felé. Látta vajon az embereket? Hirtelen felugrott és fut-
ni kezdett. De azután megállt és egyáltalán nem sietve ment to-
vább, dülöngélő járással és folyton körülnézve. Még egy pillanat
– és eltűnt a sűrű bozótban…
– Szimpatikus legény! – nevette el magát Ngarroba, – Méghoz-
zá, úgy látom, jellemes…

A KULU FELSZÁLL

Loo előreszaladt a sok-sok lábon álló kulu felé, maga sem tudva,
miért teszi ezt. Valami húzta ehhez a hatalmas, mozdulatlan
testhez, amely a domb tetején állt. Az a rémület, amely akkor el-
borította, amikor a sugár áttört a felhőkön, valahogyan eltűnt.
Loo nem tudta volna biztosan megmondani, hogy az a tárgy,
amely a felhők közül bukkant elő és őt annyira megrémítette, és
ez a ferdén álló, mondhatni ugrásra kész test – egy és ugyanaz.
De… izgalom fogta el, ahhoz hasonló, mint amit akkor érzett,
amikor a horda előtt a mennyei koukról akart beszélni.
Loonak nem lett volna szabad kijönnie a bozótból. A vezér ter-
ve szerint a horda kéttucat emberével együtt, lesben kellett vol-
na állnia.
De ő előrefutott, mintha valami erő hátulról előre lökte volna.
Meglátta a ferdén álló kulu hatalmas szemét, amelyben csillo-
gott valami. Az összes lényeknek, amelyekkel Loo életében talál-
kozott, kifejezéstelen, kimeredő szemük volt és sohasem futott
rajtuk semmi sem át, mégcsak olyan sem, amely halvány ár-
nyékra emlékeztetne is. Csak a kétlábúaknak volt olyan szemük,
amellyel különbözőképpen tudtak nézni.
Loo közelebb futott és a kulu szemét kezdte nézni, amely
olyan nagy volt, mint a Tüzek Barlangjának bejárata.
Az, amit látott, felizgatta. A szem belsejében kétlábúak voltak!
Igen, igen, kétlábúak! Hak mindig mondta, hogy azok a lények,
amelyek nem négykézláb járnak és nem ugrálnak, mint a kuluk,
azok – kouk, kétlábúak. Csak a kouk járnak egyenesen. Azok a
kouk, akiket Loo látott, nem hasonlítottak az ő hordájának két-
lábúira és Ho hordájának kétlábúira sem. De – Loo tágranyílt
szemmel bámulta őket – két lábon jártak és a kezükkel majdnem
úgy mutogattak, mint a Loo hordájabeli kouk, amikor beszélget-
nek. Ráncos, szőr nélküli bőrük volt, a lábuk túl hosszú – általá-
ban visszataszító lényeknek látta őket. De értelmével és még va-
lamivel érezte: ezek a lények – kouk.
Hak idegesen hívta. A kerekfejűek elleni sikertelen támadás
után már mindannyian visszatértek a bozótba. Egyedül Loo ma-
radt a nagy kulu mellett. Sehogyan sem tudott elszakadni tőle.
Hova tűntek a kerekfejűek? A kulu elnyelte őket a szájával,
amely a hasán van? A kulu szemében levő kouk nem hasonlítot-
tak a kerekfejűekre. Loo fejének volt mitől szédülnie…
Egyszer csak Loo egy fényes csontot látott a lába előtt heverni.
Majdnem rálépett. Felvette és tapogatni kezdte. Egy ütés, mely a
fejét érte, leverte a lábáról.
Amikor kinyitotta a szemét, táncolt előtte a nagy kulu. Erősen
odanézett – a kulu megnyugodott. Egyszerre rémület fogta el.
Olyan rémület, mint akkor. Felugrott és futni kezdett. De a ré-
mülete hamarosan elmúlt. Most már nyugodtan, visszanézeget-
ve ment – a kulu ránézett a szemével, amelyben ismét csillogott
valami.
 Hak mindenkinek parancsot adott, hogy rejtőzzenek el a bo-
zótban és az orrukat se dugják ki. A vezér azt hitte, a kerekfejűek
ismét kijönnek. Akkor azután a vadászok elkapják őket. A kerek-
fejűek nyugtalanították a vezért. Nem tudta miféle horda ez,
ilyen nem volt a környéken. Természetes ösztönei nyugtalan-
ságra késztették. Ha érzését szavakkal ki tudta volna fejezni, azt
mondta volna: az ismeretlen mindig valami veszélyt is rejteget
magában. Orrcimpáit tágra nyitva szomjasan szívta a levegőt.
Loo a fedezékből gyelte a nagy kulut. Mozdulatlanul állt
vagy ült – nehéz volt pontosan megérteni, hogy mit csinált.
Csak a szeme élénkült meg időnként és kezdett világítani, mint
némely állaté éjszaka.
Hosszú idő telt el így. Semmi sem történt.
Hirtelen éles tűzsugár tört elő a kulu testéből és végigfutott a
domb lejtőjén.
Loo lábai remegni kezdtek.
A kulu hangosan kezdett üvölteni, Loo előtt világossá vált, ez
a Mennyei Kulu. Csak a mennyei lények dörögnek az egész vilá-
gon hallhatóan, amikor egymással beszélgetnek. A kulu valaki-
nek kiáltott az égbe.
Azután elkezdte az orrát felfelé emelni és a lábai is eltűntek –
felhúzta, vagy behúzta őket, amint a tócsákban mászkáló lények
teszik.
A kulu most már egyenesen, mint a fatörzs ült a dombon és
üvöltött. Egyszer csak felemelkedett. No, természetesen, most
felmegy az égbe – hiszen ez a Mennyei Kulu. És a kouk, amelye-
ket a kulu szemében látott – mennyei kouk. A kulu lassan, egé-
szen lassan kezdett az ég felé emelkedni. Olyan dübörgés hallat-
szott körös-körül, hogy semmit sem lehetett tőle hallani. A kulu
hirtelen gyorsan emelkedni kezdett és eltűnt a sűrű felhőkben.
Csak a sugár, mint átlátszó farok maradt utána egy ideig, de
mind halványabb lett és végül az is eltűnt.
Loo fejét hátrahajtva állt és az ég felé nézett.
 Nem tudta, hogy ott, a Vénusz egén, ahová a mennyei kouk el-
repültek, a távoli bolygón, amelyet nem lehet látni a vastag fel-
hőréteg miatt, el fogják dönteni sorsát és egész rokonságának
sorsát. Soha nem kell Loonak és utódainak megismernie a szol-
gaságot, a háborút, az elnyomatás bármilyen formáját. Az égi
kou kezét nyújtja vad testvérének és az értelem és szabadság vi-
lágába vezeti, megkerülve a fejlődés azon fokait, amelyeket neki
magának le kellett küzdenie.
Loo minderről semmit sem tudott. Nézett az ég felé, míg az
égi kulu végképp eltűnt…

(A „Vokrug Szveta” cikke nyomán.)

 Valentyina ZSURAVLJOVA:

A 768-AS KÍSÉRLET

Be kell látnia, hogy négy év szabadság nélkül – ez nagyon is sok!

Ezt mondtam a geológiai igazgatóság vezetőjének, amikor expe-
díciónk anyagának feldolgozását befejeztük. Az igazgató felsó-
hajtott, de szabadságkérelmemet aláírta.
A következő reggelen megkezdtem a nyaralóhely keresését, de
csak a harmadik napon találtam meg, amire gondoltam. Egy ju-
harfaliget közepén kis, egyemeletes nyaraló állt. Tiszta, frissen
festett, csinos külseje önkéntelenül is magára vonta a gyelmet.
Sajnos a nyaraló nem látszott üresnek. A földszint egyik nyi-
tott ablakán át idősebb nőt pillantottam meg, amint éppen fő-
zött. Valahol a közelben fér hang számolt: „Hetvenhat… het-
venhét… hetvennyolc…”
– Tetszik?
A váratlan kérdéstől megrezzentem, s megfordultam. Szokat-
lanul magas, negyven év körüli fér állt előttem. Ruházata
mindössze barna sortból és fehér, ujjatlan trikóból állt. Simára
borotvált feje csillogott a napfényben. Szeme, a vastag szem-
üveg mögül, gyelmesen és mintegy fontolgatva nézett rám. Az
ismeretlen kezében ugrókötél volt.
– Igen! – feleltem.
– Gyönyörű nyaraló – helyeselt ő is. – De nekem, egyedülálló-
nak egy kissé drága. Akarja társas alapon? A földszint közös, az
emelet felesben. Na? Még hozzá – teljes ellátás. Szólok Darja
Makszimovnának. A költség…
Nevetségesen kis összeget mondott.
– Trah – mondta azután az ismeretlen.
– Bocsánat – mondtam határozatlanul –, de milyen értelem-
ben „trah”?
 – Egyenesen – nevette el magát. – Ez a nevem. Nyikolaj Andre-
jevics Trah. A Bach nevet mindenki ismeri, de a Trah valahogy
szokatlan…
Elhallgattunk. Valamin gondolkozott
– Tudja mit – mondta végül –, menjen el a holmijáért. Gye-
rünk!
Estére mindent elintéztünk. Trah megmutatta a szobámat –
minden várakozásomat felülmúlta. A falak világos színűek vol-
tak. Az ágy fölött Ajvazovszkij „A Merkur brigg” című képének
reprodukciója függött. Ez szintén megtetszett nekem. Kellemes
volt arra gondolni, hogy amikor felébredek, a tengert, a töré-
keny hajót és a távolba tűnő felhőket fogom látni…
Este dominóztunk Trahhal. Tizenegy órakor mentem aludni.
– Jó éjszakát – mondta búcsúzóul. – Jegyezze meg, amit álmod-
ni fog. Azt mondják, hogy az új helyen álmodott álom megvaló-
sul.
Levetkőztem, lefeküdtem, és azonnal elaludtam.
És csodálatos álmot láttam. Valahogyan azonnal kezdődött,
hirtelen felmerülve a nemlét sötét szakadékából. Soha még
ilyen reális álmom nem volt. Úgy tűnt, mintha a való élet lenne.
…A holdsugár átsiklott a Volga felett. A meredek lejtőn am -
teátrumként feküdt a város. Ismerős dal hangjai szálltak hal-
kan. A fények aranyos sugarai szétszóródva verődtek vissza a sö-
tét vízen. … Gorkij… Egy hatalmas uszály beúszik a betonkam-
rába. A víz gyorsan apadni kezd, és látható, amint az uszály tes-
te erős acélabroncsokon nyugszik… Megfordul… Úgy tűnik, az
uszály azonnal leesik – fel akarok kiáltani… de az abroncsok erő-
sen tartják a hatalmas fekete testet. Az uszályt felfordították, és
szabaddá tett nyílásaiból a csúszdára ömlik a gabonafolyam…
Mind közelebb, közelebb jön… Mindjárt elborít engem… Felkiál-
tok… és felébredek.
– Ohó! – mondta Trah, gyelmesen rám nézve, amikor a reg-
gelinél megjelentem. – Fogadni mernék, hogy valami csodálato-
sat álmodott.
Néhány szóval elmondtam, amit láttam.
– Á, Konsztantyin Petrovics! – fenyegetett meg hosszú ujjával
Trah. – ön tréfál. – A Volgát – elhiszem. Gorkijt – elhiszem. De a
felfordított uszály – ez már nekem is sok! Az „Ipari-gazdasági
Közlönyben” olvasta. Ismerje be…
– De hiszen már több hónapja nem is láttam ezt az újságot!
Fejét hitetlenül ingatva kiment a verandára, majd egy csomó
régi újsággal tért vissza.
– Hát ez micsoda? – kérdezte, kinyitva az egyiket.
Odanéztem és becsületszavamra nem tudtam mi történt ve-
lem. A negyedik oldalon a „Jövő technikája” cím alatt egy cikk
volt a hatalmas uszály-fordítókról, melyeket a gorkiji folyami
kikötő részére terveztek.
– Ismerje be, hogy tréfált – mosolygott Trah. – Dokumentum-
lmek léteznek, de dokumemtumálmok nem.
Valamiért nem akartam vele egyetérteni, és elmeséltem, hogy
egyszer azt álmodtam: az egyik fogam kiesett. Egy hét múlva
valóban fájni kezdett a fogam, és fogorvoshoz kellett fordul-
nom.
– Azt hiszi, csoda! – nevette el magát Trah, s vállat vont. Nap-
pal ezernyi ügy foglalja el, nincs ideje a szervezet jelzéseire -
gyelni – különösen ha ezek a jelzések gyengék. Más a helyzet éj-
jel. A megbetegedett szerv továbbra is impulzusokat küld az
agyba, és ilyenkor nem nyomják el őket a külső érzékszervektől
érkező erősebb impulzusok. Innen ered az álom…
– Mivel foglalkozik ma? – kérdezte hirtelen beszédtémát vál-
toztatva.
– Lemegyek a folyóhoz.
– Nos, én pedig az ugrókötéllel ugrálok. Minden jót!
El kell ismerni, ez az ember felkeltette a kíváncsiságomat. Ki is
tulajdonképpen? Mivel foglalkozik? Minek neki az ugrókötél?
 Egész napon át a folyónál voltam, elfáradtam, és ezért rendkí-
vül mélyen aludtam. De reggel valamilyen belső lökés felébresz-
tett. Csak megnéztem az órám – hét óra volt, és már ismét álom-
ba merültem,
…A látomás a sötétségből merült fel, és az első pillanatban
szürke füst borította. Azután feltűnt a Nap tányérjának széle, és
én megláttam a tengert, a fenyőkkel és bükkösökkel borított he-
gyeket. Valamilyen hang azt súgta: „A napfelkeltét látod az Aj-
Petri csúcsáról.” Hiszen akkor ez a Krím déli partja! Feszülten
nézegettem a szőlőket, parkokat, kerteket, a szanatóriumok fe-
hér épületeit…
A látomás most megváltozott.
Sötét tűlevelű fák, pelyhes mimózák, legyezőpálmák koronája,
megnyírt babérfák sapkái vettek körül. A növényzet közötti ré-
seken fehér épületek ismerős körvonalai látszottak, és én meg-
értettem: ez Jalta. De ebben a pillanatban egy ismeretlen erő fel-
ragadott, és a repülés félelmes érzését keltve bennem, emelt fel-
felé. Jalta valahol messze lent maradt, és megláttam egyik olda-
lán Livagyiját, Oreandut, Miszhort, Alupkát, Szimeizt, a másik
oldalon Gurzufot, Alustát, Szudakot. Leereszkedtem, majd is-
mét felemelkedtem. Ismerős vidékek úsztak el előttem. Gurzuf
utcáiról gyönyörködtem a Medvehegyben, Szudakban pedig lát-
tam a középkori erőd romjait… Az álom folytatódott, és a titok-
zatos erő ragadott a krími partvidék felett… Azután minden el-
tűnt. Csak virágzó akácokat láttam, fürödtem a fehér szirmok
tengerében, magamba szívtam fűszeres illatukat…
Amikor felébredtem, nem jutott eszembe rögtön megnézni az
órát, és amikor odapillantottam, már hét óra húsz percet muta-
tott. Az álom utolsó pillanataiban fellépő frissesség és valami-
lyen szokatlan kellemes hangulat egész nap megmaradt ben-
nem.
Trah kérdéssel várt:
– Nos, milyen álmot kell ma eltalálnom?
 Röviden válaszoltam:
– Krím.
Hosszú kezével csapkodva, hangosan felnevetett.
– Maga is jól adja! Szép kis álom! No, mesélje el.
Igyekeztem, hogy közömbösen vidám hangon kezdjem el az
elbeszélést, Trah minden ceremónia nélkül közbevágott:
– Mindent értek, ön járt már a Krímben, és erről álmodott.
Valóban jártam már Jaltában, Gurzufban és Alustában, de
Szudakot és a Kara-Dag hegyeket még nem láttam. Amikor ezt
megmondtam neki, vállat vont:
– Láthatta a moziban, vagy végtére is fényképen.
Ez józan gondolat volt. Bizonytalanul próbáltam közbevetni:
– Nem emlékszem ilyen esetre.
– Butaság! – felelte nem valami udvariasan. – Egyszerűen elfe-
lejtette. Megtörtént egyszer a következő…
Delayage francia tudós egyszer azt álmodta, hogy a lépcsőkön
levő egyik dísz-üveggömb helyén más áll – egy rézből készült fe-
nyőtoboz. Amikor felébredt, és lement a lépcsőn, fel is fedezte a
réztobozt. Csoda volt ez talán? Egyáltalán nem. A díszítést há-
rom nappal előbb kicserélték, de a gondolataival elfoglalt Dela-
yage nem gyelt fel rá. Csupán a látás – amely automatikusan
működik – közvetítette az új képet az agyba. Az álom közben a
kép azután feltűnt. Így volt ez önnél is, valahol mégiscsak látta a
kara-dagi hegyeket.
Haszontalan lett volna vitázni.
– Mondja – kérdeztem –, ön nem szokott álmodni?
Trah arca rémületet fejezett ki.
– Én? Hogy gondolja! Gyűlölöm az álmot! Napjában nyolc órát
alszunk – ez az élet egyharmada! Húsz év a hatvanból. Az egész
emberiséget arra ítélték, hogy élete egyharmadát álomban, ön-
tudatlanul töltse. Több, mint kétmilliárd ember él a Földön, és
mindegyikük átlagban nyolc órát alszik… Tizenhat milliárd óra
csupán egy nap alatt! Mennyi kihasználatlan idő. mely alatt fel-
fedezni, feltalálni, alkotni lehetne… Még a legnagyobb járvá-
nyok, a legborzalmasabb betegségek is század-, ezredannyi idő-
be kerülnek az emberiségnek… Az ember egy hónapig képes
élni étel nélkül, tíz napig víz nélkül és csak öt napig – alvás nél-
kül. Az, akinek sikerülne csupán egy órával megrövidíteni a
szükséges alvás idejét, hatalmas szolgálatot tenne az emberiség-
nek…
Egész nap nem tudtam elfelejteni ezt a beszélgetést. Érdekes
szomszédom pedig, bár mint mondta, gyűlöli az alvást, mégis
majdnem folyton aludt. Az alvás és az ugrókötél – más foglalko-
zást nem is ismert. Reggeli után bezárkózott a szobájába, és a
nyitott ablakon át messze hangzott hangos, fütyülésszerű hor-
tyogása. Tizenkettőtől négyig az ugrókötéllel szaladgált. Amikor
megebédelt, ismét lefeküdt aludni, és hétnél előbb nem került
elő. Legnagyobb csodálkozásomra sohasem látszott kialudott-
nak. habár legalább tizennégy órát aludt naponta.
Este megkérdezte tőlem:
– Miről akar ma álmodni?
Azt feleltem, ami hirtelen eszembe jutott:
– A Hawaii-szigetekről.
Gondolkozott, azután azt mondta:
– No, rendben, a rendelést elfogadom.
Mindketten elnevettük magunkat.
…Ezúttal az álom a szokottnál korábban jött. Nyugodtan -
gyeltem „az örök tavasz szigeteit”, mintha ebben semmi külön-
leges sem lenne… Méltóságteljesen emelkednek a hullámok. Szi-
porkáznak a csillagok, tükröződésük végigfut az óceán egyenet-
len felszínén, és kialszik a hajó testéről visszacsapódó habok-
ban. Elöl – a szigetvilág legnagyobb szigetének – Hawaiinak vul-
kánikus csúcsa látszik. Távolabb, a félhomály ködös világában,
elmosódottan rajzolódnak ki a másik sziget – Maui – körvona-
lai… Figyelmesen nézek, és a sötétségből még egy sziget úszik
elő, melyet Jack London leírása alapján ismerek. A leprások szi-
gete – Molokai.
Közeledik az éjszaka. Jobbról hajók sötét árnyképeit látom. Fel-
ismerem – Honolulu kikötőjében vagyunk. És azonnal bekö-
szönt a reggel. A parton, egészen közel, magas torony áll. Egy
hang azt mondja: „Ez az »Alohe« világítótorony, melyet a világ
minden országának tengerészei jól ismernek…”
A kacskaringós és csipkeszegélyhez hasonló keskeny út felfelé
vezet. A magas hegy lejtőjéről Oahu szigetét látom. Körvonalai
kétszeresen is élesen meghúzottak: egyszer – a hullámverés fe-
hér vonalával, másodszor – a magas kókuszpálmák zöld láncola-
tával… A látomás egy pillanat alatt szétfoszlik, azután a tenger
valamiért sárgává válik, és úgy tűnik, oázisban vagyok, körülöt-
tem pedig a végtelen pusztaság… Arra fordulok, ahol a sziget fe-
hér-zöld határát megszakítják a szállodák, bankok, hajózási tár-
saságok hatalmas épületei… Honolulu… És ott van a széles sáv-
ja azoknak a nyomorúságos viskóknak is, melyben a kanakák
laknak… És, mintha gondolataimat hallgatná meg, egy látha-
tatlan erő elvisz a múzeumba – a kanakák kihaló kultúrájának
utolsó menedékébe. Tekintetem egyik tárgyról a másikra siklik
– bennszülöttek készítette csónakok, fegyverek, edények, vala-
milyen ékszerek – és megáll egy lekerekített szélű, fényesített,
vastag deszkán. A fény kialszik, és a sötétségen át angol felirat
jelenik meg: „Páli, hawaii főnök úszódeszkája. Uiliuili fából ké-
szült. Hossza 14 láb 6 hüvelyk, szélessége 20 hüvelyk, vastagsá-
ga 5¾ hüvelyk. Súlya 148 angol font.” Ismét eltakar mindent a
sötétség, azután újra megjelenik a felirat… Valaki a kezemnél
fogva húz… De én a szépen írt betűket nézem…
– Ébredjen már fel, vigye az ördög!
Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Trah ült mellettem, iz-
gatottan, és mintegy feldúltan.
– Látta a deszkát?! – kérdezte majdnem ordítva.
– Deszkát?
 Gépiesen intettem a fejemmel.
– Mi volt ráírva?
– …főnök… …főnök úszódeszkája.
– Páli – mondta türelmetlenül Trah.
– Igen, Páli… Azután a fáról… uili… uiliuili fából van.
– Kitűnő! – Trah felugrott. – A méretei! Milyenek a méretei?
– Hossza 14 láb…
– Ó! – Trah arcára nyílt öröm ült ki. – Tovább, tovább!
Igyekeztem visszaemlékezni, de a számok egyre inkább elmo-
sódtak. Úgy tűnt, mindjárt eszembe jutnak… és nem jutottak.
Trah arca hol örömet, hol csüggedést fejezett ki.
– Nem, nem tudom – ismertem el.
Csak most jutott eszembe a jogos kérdés: honnan tud Trah az
álmomról?
– Hallgasson ide, Nyikolaj Andrejevics – mondtam véglegesen
felébredve –, hogyan találta ki az álmomat? Az ördögbe is?!
Vagy… hipnózis? Igen? Hipnózis?
Levette a szemüvegét, majd ismét feltette, és gyelmesen né-
zett rám.
– Barbár.
Felindulásomat rejtve mondtam:
– Nagyon jó lenne, ha értékes gondolatát valamivel pontosab-
ban megmagyarázná.
– Megmagyarázom.
Mélyet lélegzett, valamit mormogott. Azután valahogyan
ijesztően közömbös hangon kezdte:
– A ház, amelyben tartózkodik nem nyaraló, hanem a Kísérleti
Fiziológiai Intézet óklaboratóriuma. Én vagyok a laboratórium
vezetője. Kutatásaim fő célja – az álom problémája. Sajnos, mind
ez ideig csak olyan emberekkel végeztem kísérleteket, akik tud-
ták, miről van szó. Ez a kísérletek eredményeire negatívan ha-
tott, zavarta a kutatás objektivitását. Éppen ezért hív tam meg,
amikor megtetszett önnek a nyaraló. A kísérletek teljesen ve-
szélytelenek, és a szokásos szabályoktól eltérően elhatároztam,
hogy a beleegyezése nélkül hajtom végre azokat. Sajnos, a kísér-
letnek nem volt meg a kívánt eredménye: ön azonnal elfelejtette
a tájékoztató megadott számait…
Az újdonságok áradata mintegy levert a lábamról. Valamit
összefüggéstelenül mormogtam.
Trah gyelmeztetően emelte fel a kezét.
– Ne vágjon közbe. Először hallgasson meg… A munkát azzal
kezdtem, hogy igyekeztem megrövidíteni a szükséges alvás át-
lagidejét. Négyéves munkám megmutatta, hogy ez nem volt a
helyes út. Fiziológiai tudásunk mai színvonalán még gondolni
sem lehet olyan hatásos eszközökre, melyek az alvást megrövi-
díthetik. Akkor más úton indultam el… Nyolc órát alszunk, de
nem nagyon mélyen. Fokozatosan alszunk el, és fokozatosan éb-
redünk. Az éjszaka folyamán az alvás többször is megszakad.
Vagyis, az alvásidő kihasználásának együtthatója átlagban nem
több, mint nyolcvanhárom százalék. Azonnal felmerült bennem
egy elgondolás: arra lenne szükség, hogy az emberek mintegy
„teljes kapacitással”, megszakítások nélkül aludjanak.
– Altató porok? – kérdeztem.
– Ostobaság! – vágott közbe Trah. – Az altatószerek rendszeres
használata káros. Amit az egyik oldalon nyerne az ember, elve-
szítené a másikon. Én más eszközt találtam – az elektromos al-
vást.
– Elektromos… alvást?
– Igen. Már a múlt században sikerült megállapítani, hogy az
egyenáram rövid impulzusai az élőlényeknél bizonyos körülmé-
nyek között az alváshoz hasonló állapotot hoznak létre. Olyan
generátort szerkesztettem, amely másodpercenként százhárom
áramimpulzust fejleszt. Ha ezeket az ember szemhéjaihoz és
tarkójához vezetjük, néhány perc múlva mély alvás kezdődik.
De ez még nem csökkenti az alvás idejét. Hiába aludt például az
ember nappal két órán át „elektromos alvással”, éjjel mégis át-
alussza a maga nyolc óráját. A természetes alvásnak és az „elekt-
romos alvásnak” a mechanizmusa teljesen különböző. Van ciga-
rettája?
Odanyújtottam a dobozt. Rágyújtott, néhányszor mélyet szip-
pantott, köhögni kezdett.
– A következő három év is eredménytelennek bizonyult – foly-
tatta.
– Berendezésem legutóbbi modellje vezeték nélkül, három mé-
ter távolságra hatott. Azonban fő célomhoz egy lépéssel sem ke-
rültem közelebb… Hét év – a siker leghalványabb nyoma nélkül.
Még rosszabb, hogy nem tudtam mit csináljak a továbbiakban.
Eltelt még egy év, mielőtt megtaláltam volna a helyes utat. Az
alvás időtartama nem csökkenthető – ebbe bele kell nyugod-
nom. De az alvás kihasználható, ha megtanuljuk az álom irányí-
tását.
– Azt akarja mondani…
– Igen, igen, éppen azt akarom mondani – vágott közbe Trah. –
Az álomnak átgondoltnak, összefüggőnek és irányíthatónak kell
lennie.
– Irányíthatónak?
– Igen, igen. Különösnek találja? Saját maga győződhetett meg
róla. Egyébként mutatok magának valamit.
Felemelkedett, lábujjhegyre állt, és könnyedén levette a képet.
Legnagyobb csodálkozásomra egy, a falba vágott négyzet alakú
nyílás tűnt fel, amelyből, mint egy erőd lőréséből kinyúló gép-
puskacső, valamilyen berendezés csőszerű nyúlványa meredt
elő.
– Innen eredtek az ön álmai – mondta Trah, rámutatva a gép-
re.
– Olyan mintha… vetítőgép lenne.
– Úgy van! – hagyta rá Trah. – Az is, vetítőgép. Csak a gyorsa-
ságban különbözik tőle. Nem huszonnégy képet vetít másodper-
cenként, hanem ötszázat. A képeket rendkívül gyors elektromos
jelek sorozatává változtatja. Ezek a jelek a berendezés központi
részébe, a neuron generátorba kerülnek be. Itt az elektromos
rezgések frekvenciája és formája megváltozik úgy, hogy az ideg-
szöveteinkben keletkező impulzusokhoz válnak hasonlóvá. Az
átalakított impulzusok egy rádióadó irányított antennájára ke-
rülnek. Világos?
…Egész nap a szobámban ültem. Az üvegen hangosan kopog-
tak az esőcseppek. Az erős szél meghajlította a fák ágait, tépte a
leveleket.
A gondolataim összekeveredtek, a gyelmem egyik tárgyról a
másikra ugrált, egyre jobban kezdett fájni a fejem. Végül is azt
mondottam magamnak: „Barátom, te az ostoba eszméddel nem
egészen normális emberbe botlottál. Gondolkozz, és számold fel
logikusan ezt az eszmét.”
Trah, láthatólag várt. Amikor bementem a szobájába, nem
csodálkozott, és nyugodtan a karosszékre mutatott.
– Mondja, Nyikolaj Andrejevics – kérdeztem végül –, az álom
nem valamilyen külső okból kifolyólag keletkezik?
– Ugyan, miféle külső okból?! Az álom – az agy különleges vi-
szonyok közötti tevékenységének eredménye. Természetesen
csak arról álmodunk, amit valamikor már a valóságban is lát-
tunk. Mint Szecsenov mondja, az álom – valóságos benyomások
valószínűtlen összetétele. Kikérdeztem a vakokat. Álmukban
azokat a tárgyakat és azokat az embereket látják, amelyeket a lá-
tásuk elvesztéséig ismertek, a vakon születtek pedig egyáltalán
nem látják az álmot – hanem hallják őket, az embereket a hang-
jukról ismerik fel…
Trah belemelegedett, és hadonászva beszélt. Itt volt az ideje,
hogy bezárjam a csapdát. A legtermészetesebb hangon mond-
tam:
– Ebben az esetben, mégis, mi haszna van az irányított álom-
nak? Az ember csak arról álmodhat, amit már korábban látott.
Újat nem láthat. Ha pedig nincsen új, nincs haszna sem.
 Csodálkozásomra Trah elnevette magát.
– Eh, Konsztantyin Petrovics, ön azt ismétli, amit én már sok-
szor hallottam. És – természetesen – téved. Emlékszik, amikor a
harmadik álmában a fehér akácvirágokat látta? Úgy tűnik, eb-
ben a látványban nincs semmi újdonság? Azonban nagyon fris-
sen, jó hangulatban ébredt fel, és ez a jó érzése megmaradt egész
napon át. Amint látja, újdonság nélkül is van haszna a helyesen
megválasztott álomnak.
Hallgattam.
– De nem is ez a fő – folytatta Trah. – ön alapjában téved. Vagy
talán megfeledkezett a Hawaii-szigetekről?
Ezt az érvet előre láttam.
– Nem, nem felejtettem el. De láthattam Hawaiit a moziban,
fényképen, festményen…
Trah visszautasítólag intett a fejével.
– Páli főnök deszkáját szintén látta már régebben? Az uszály-
fordítókat, amelyekről fogalma sem volt? Álmában tehát sok új-
donságot is láthat. Emlékezetünkben olyan mennyiségű benyo-
mást tárolunk, hogy az teljesen elegendő a legváratlanabb és
legeredetibb kombinációkra. Ön látta a Kaukázust és az Urált,
látta a Fekete- és a Kaszpi-tengert, látta a pálmákat és a hullám-
verést és megmutattam álmában a Hawaii-szigeteket…
– Tegyük fel, hogy igaza van – egyeztem bele. – Az álmok le-
hetnek újak és hasznosak. De az új álmok új benyomásokat is je-
lentenek.
– Helyes!
– Ez pedig azt jelenti, hogy az agy az ilyen álmok közben mű-
ködik. De az alvás azért van, hogy az agy pihenjen.
Trah felugrott a székről, azonnal megértettem, hogy a csapás
célba talált.
– Ostobaság! – kiáltotta felindultan. – Az agykéreg milliárdnyi
sejtből áll. A nap folyamán nagyon egyenetlenül terhelődnek
meg. Egyesek működnek, mások semmit sem csinálnak. Itt van
például: én most vitázom önnel. Az agykérgemnek csak azok a
részei vannak felgerjesztett állapotban, amelyek a beszédfunk-
ciót irányítják, a gondolkodást végzik. Azután zenét fogok hall-
gatni – és az agykéreg más részei kezdenek működni. Kiderül,
hogy egyes sejteknek a nap folyamán száz százalékos a megter-
helése, másoké ötven százalékos, egy harmadik csoporté még
kevesebb, és így tovább. A szokásos álomnál az agykéregnek a
legjobban felgerjesztett, tehát következésképpen a legjobban el-
fáradt részei működnek. Az irányított álomnál viszont azok a ré-
szek fognak működni, amelyek nappal majdnem semmit sem
csináltak.
Trah logikája szétzúzta ellenvetéseimet.
– De ez még nem minden – mondta magabiztosan. – A legfon-
tosabb, hogy az álom sebessége igen hatalmas. Álmában néhány
másodperc alatt annyit láthat, amennyihez a moziban órákra
lenne szükség. Emlékezzen vissza az álmaira. Reggeltájban látta
őket, és nem zavarták meg az éjszakai pihenését…
Ez teljes vereség volt. Már csak egyetlen érvem maradt.
– Az álom eltávolodás a valóságtól. Mintegy az ópiumszívók
látomásaihoz hasonló. Nem jó…
Trah elkomorodott, arca haragossá vált.
– Lám, lám! Már ezt is többször hallottam. A valóságtól csak a
szokásos zűrzavaros álmoknál távolodunk el. Ezekben valóban
van valami közös az ópiumszívók látomásaival. A programozott
álom azonban egyáltalán nem szakad el a valóságtól, pontosan
olyan mértékben helyettesíti, mint a televízió a mozit, a színhá-
zat…
Több ellenvetésem nem maradt. Valósággal elsöpört. Azonban
mégis maradt bennem valami belső ellenállás nem akartam
megadni magam. Végül Trah, felém sem fordulva, csendesen
beszélni kezdett:
– Negyvenegyben Leningrádban voltam. A századunk Pulko-
vo alatt verekedett. Négy hónapig olyan volt a helyzet, hogy
nem tudtam eljutni a városba… Amikor végre sikerült… Szóval
elvesztettem a családomat.
Nem gyújtottuk fel a villanyt. A szobában már régen sötét
volt, és ettől Trah hangja különösen szomorúnak tűnt.
– Egyszer hirtelen rájöttem, mi is az alvás. Emlékeztem a
frontra, vagonokra, pályaudvarokra, az egymás mellett alvó em-
berek ezreire… Eszembe jutott a járókelők fáradt arca… Először
értettem meg, milyen adót zet az emberiség. Azt, ami azután
volt, ismeri már. Csak nyolc év után találtam meg a helyes utat.
De ez is göröngyös, nehéz… És a legfontosabb – nagyon távoli.
Az a kísérlet, amelyet Önnel hajtottam végre, a hétszázhatvan-
nyolcadik az utóbbi három év alatt. Mint látja, sikertelen…
Trah elhallgatott. Sötét árnyéka élesen kirajzolódott az ablak
hátterén. Fejét lehajtva állt, és nehéz lett volna megmondani,
mit fejez ki ez a tartás – elszántságot vagy reménytelenséget.
Csendesen elhagytam a szobát.
…Ezen az éjszakán semmit sem álmodtam – Trah generátora
nem működött. Későn ébredtem fel, kinyitottam a szemem… és
azonnal hunyorogni kezdtem. Az ablakon olyan éles napsugár
esett be, mintha a tegnapi eső lemosta és fényesre csiszolta vol-
na. Feküdtem, ahogyan a sportemberek szoktak, az izmokat el-
ernyesztve. Pihentem és gondolkoztam. Elutazhatom… ittma-
radhatok. Másfél hónap áll a rendelkezésemre. El kell utazni! De
tulajdonképpen miért is kellene? Már hogyne! Hiszen ez labora-
tórium és nem nyaraló. Ha esetleg én is dolgoznék… Lehetsé-
ges? Nem. Nem és nem! Nem vagyok kísérleti nyúl. Nem aka-
rom.
Ezt mondtam magamban, és éreztem, hogy izmaim mint hú-
zódnak össze, valami ellenállás fejlődött ki bennem ezzel a dön-
téssel szemben. „Nyugodtan, ne idegeskedj!” De ideges voltam.
Eszembe jutott Trah arca, amikor magáról beszélt, és Hawaii
azúrkék ege. A világ, amely feltárult előttem, új, felfedezetlen
világ volt. A jövő megérintett szárnyaival, én pedig… „Barbár”?
Nem. Nyúlszívű? Nem. A nyúl fél az érthetetlentől. Az ember
azonban szereti az ismeretlent.
A kísérletek tervét nagyon gyorsan összeállítottuk. A napiren-
dem percre be volt osztva. Aludtam, szökdécseltem az ugróköté-
len, segítettem Trahnak behangolni a generátort. Naponta ti-
zenöt-húsz álmot kellett látnom. Láttam Tibetben a magas Er-
lansan hágót, utaztam a Hoanghón, megmásztam az Elbruszt,
lementem a szénbányákba, úsztam a Kaspi-tengerben… Álma-
im fokozatosan bonyolultabbak lettek, megszoktam, hogy meg-
jegyezzem a felmerülő látomások részleteit és egymásutánját.
Este nyolc óra után tértünk nyugovóra. Én a sezlonon foglal-
tam helyet, Trah pedig a verandán járkált, és valamit beszélt.
– Az emberiség a nagy földrajzi felfedezések korszakával kezd-
te! – kiáltotta hangosan, miközben hatalmas léptekkel méreget-
te a verandát. – Azután jött az ipari forradalom. A tizenkilence-
dik század az elektromosság, a vegytan és a zika százada. A hu-
szadik – a rádióé és az atomenergiáé.
Mit hoz a huszonegyedik század? Bizonyos vagyok benne,
hogy a nagy élettani felfedezések korszaka lesz. A kémia, a zika
és az elektronika sikerei előkészítették élettani ismereteink ha-
talmas fordulatának minden feltételét, és ez a fordulat be fog
következni. Az emberek felfedik az agy – a legmagasabb szerve-
zettségű anyag titkát. Meg fogják tanulni a gondolatok távközlé-
sét, harcolni fognak a most még gyógyíthatatlan agybetegsé-
gekkel szemben.
A huszonegyedik századról nem vitáztam vele. Sikertelensé-
geinkből ítélve a huszadik században nem volt előrelátható a si-
ker. A három hónap folyamán csupán egyetlen felfedezést tet-
tünk: az álom folyamán bizonyos esetekben hangképzetek is fel-
lépnek. Például, amikor Gorkij városáról álmodtam, hallottam a
„Nyitány három orosz dal témájára” című művet – pedig Balaki-
rev Nyizsnyij-Novgorodban született és élt, s én emlékeztem is
erre. Ugyancsak nem sikerült állandó, színes képhatást elér-
nünk: a színek gyakran összekeveredtek, mellékszínekkel cseré-
lődtek fel, vagy váratlanul egészen eltűntek…
Trah időnként megszakította a kísérleteket, szétszedte a gene-
rátort. A városból megérkeztek munkatársai. Horgászbottal sze-
reltem fel magam, és kimentem a folyóra. Azután a generátort
ismét összeszerelték, és minden kezdődött elölről.
Így múlt el a nyár. A szabadságom már a végéhez közeledett.
Az utolsó estén a szeszélyes természet zivatarral lepett meg.
Hallgatagon álltunk a kivilágított verandán, hallgattuk a
mennydörgést és az eső zúgását.
– Itt az ideje – mondta végül Trah.
Visszatértünk a szobába.
Darja Makszimovna kitett magáért – búcsúvacsora várt min-
ket. A nyár folyamán először, egy üveg bor is előkerült.
Hallgatva vacsoráztunk. Mindegyikünket a saját gondolatai
foglalták el. Trahnak borús kedve volt. De én tudtam, hogy reg-
gel újra nekifog kísérleteinek, ismét szétszedi, és összeszereli a
generátort… Sikerrel fog-e járni? Ha igen, mikor? Ki tudna vála-
szolni ezekre a kérdésekre? Csak egyben voltam bizonyos: Trah
nem ijed meg a nehézségektől, nem adja meg magát. Olyan em-
ber ült előttem, aki soha sem vonul vissza.

(Valentyina Zsuravljova novellája nyomán:

„Tyehnyika Mologyozsi”)
 Anatolij DNYEPROV:

RÁKOK A SZIGETEN

– Óvatosabban, legények! – kiáltott Kukling a matrózokra, akik

övig vízben ládákat cipeltek a csónakból a partra.
– Szörnyű hőség van! Mintha kemencében égnénk! – hápogott,
miközben tarka zsebkendőjével kövér, vörös nyakát dörzsölget-
te. Majd átizzadt ingét a homokra dobta.
– Vetkőzzék le, Bad, itt nyoma sincs a civilizációnak.
Csüggedten néztem a „Galamb” felé. Csak húsz nap múlva jön
újra értünk.
A matrózok csónakba ugrottak, és a hajóhoz eveztek. A hajó
felszedte horgonyát… Egyedül maradtunk az óceán közepén. De
miért?… Mérhetetlen düh fojtogatott.
– Mi az ördögnek jöttünk ebbe az izzó pokolba ezekkel az isten-
verte ládákkal? – kérdeztem, mert már nem tudtam magamon
tovább uralkodni.
– Ha így tűz a nap, holnapra akár szögre akaszthatjuk az ir-
hánkat.
– Jól tűz! Csak hadd süssön! – Ez kell nekem! Lám csak, dél van
és a nap pontosan a fejünk fölött áll.
– Még szép, hogy tudja – morogtam –, ezt már az elemiben is
tanultuk.
Nem bosszankodott, inkább lázasan sürögni kezdett.
– Fogjuk meg a dolog végét, Bad – sürgetett. – Nem győzöm to-
vább türelemmel!…
De én tudni akartam, hogy mit, és miért csinálunk.
– Előbb mondja meg, miért jöttünk ide – méregettem gyana-
kodva – Már a Tengernagyi Hivatalban észrevettem, hogy egyet
s mást nem akar az orromra kötni. De most már nem kell tovább
titkolóznia.
 Kukling ntorgatva bámulta a homokot.
– No nem, persze hogy nem… elmondhatom éppen… már az
előbb is akartam, de nem volt még rá idő…
Napnál fényesebb volt, hogy hazudik. Nem is rtattam to-
vább. Grimaszokat vágva vakargatta kövér kezével a tarkóját.
Így csinált mindig, amikor hazugságon törte a fejét.
– Mulatságos kísérletről van szó, Bad. Annak a hogy is hívják-
nak… annak a minek nevezzem… na, szóval annak a Darwin-
nak az elméletét fogjuk ellenőrizni…
Méregbe jöttem.
– Ne nézzen engem idiótának, Kukling! Azt hiszi, nem tudom,
ki volt Darwin? Ne hazudozzon nekem összevissza, hanem
mondja el szaporán, mit keresünk az óceán közepén ezen a szik-
lás homokszigeten.
A hadmérnök műfogait mutogatva vigyorgott.
– Igazi tök lkó maga, Bad, a végén mégis meglátja majd, hogy
Darwin elméletét fogjuk ellenőrizni.
– Ezért cipeltünk ide tíz láda vackot? – kérdeztem, alig-alig
türtőztetve magam, amint erre az izzadságtól csöpögő hájtö-
megre néztem.
– Ezért – válaszolta elkomolyodva. – Magának pedig kötelessé-
ge felbontani az egyes számú ládát, és kipakolni belőle a sátrat, a
vizet, a konzerveket és a többi láda felnyitásához szükséges szer-
számokat.
Parancsoló hangon beszélt velem, ugyanúgy, ahogy első talál-
kozásunkkor a lőtéren. Úgy látszik harcias kedvében volt. No, én
sem különben.

Kezdődik a kísérlet

Két óra múlva a parton állt a nagy sátor. Elhelyeztük a lapátot, a

feszítővasat, a kalapácsot, a csavarhúzót és az egyéb lakatos-
szerszámokat. Sorba raktunk körülbelül száz konzervdobozt és
ásványvizes üveget. Még nem voltam egészen készen, amikor a
„Galamb” eltűnt a látóhatáron.
Vacsora után a második láda kicsomagolásához fogtunk. Két-
kerekű talicska volt benne.
Már éppen a harmadik ládához mentem, amikor Kukling
megfogta a kezem.
– Előbb nézzük meg a térképet. A többi láda tartalmát külön-
böző helyekre kell széthordanunk.
Csodálkozva néztem rá.
– A kísérlet így kívánja – magyarázta.
A sziget szabályosan köralakú volt, északi részén lapos domb
állott. Körös-körül mintegy ötven méter szélességű alacsony ho-
mokpart, közepén naptól aszott cserje húzódott.
Az egész parányi sziget átmérője nem volt több három kilomé-
ternél.
A térképen itt-ott piros jelzéseket gyeltem meg. Eszerint kel-
lett széthordanunk a többi láda tartalmát.
– Mi van bennük, mérőkészülékek? – kérdeztem.
– Türelem, apuskám, türelem – veregetett vállon, és vihogott.
Utálatos szokása volt ez. Mindenkor vihogott, ha olyasmit tu-
dott, ami előtt mások tanakodva álltak.
A harmadik láda szörnyűségesen nehéz volt. Szentül hittem,
hogy valami gyári munkapad kerül majd elő belőle. Annál na-
gyobb volt a meglepetésem, mikor csak különböző méretű fém-
kockák hullottak ki a forgács alól.
– Kockázni fogunk? – érdeklődtem, hogy bosszantsam.
– Aligha – dörmögte, és a következő láda kibontásához fogott.
A tizedik kivételével minden láda hasonló fémdarabokkal volt
tele. A fémkockák színe háromféle volt: szürke, vörös és ezüstös.
Rögtön megállapítottam hogy vasból rézből és cinkből valók.
Amikor a tizedik ládát akartam felfeszíteni, Kukling megállást
parancsolt.
– Majd akkor, ha már végeztünk a széthordással.
 A következő három napon egyre csak a fémdarabokat talics-
káztuk, és a térképen megjelölt helyeken kisebb-nagyobb cso-
mókba raktuk őket. Némelyik fémdarabot csak leszórtuk a föld-
re, egyik-másikat Kukling utasítására elástuk.
Mikor mindezzel elkészültünk, a tizedik láda felnyitásához
fogtunk. – Rajta! De óvatosan! – vezényelt Kukling.
Ez a láda sokkal kisebb és könnyebb volt a többinél. Durva ne-
mezbe burkolt csomagot találtam a sok faforgács között. Saját-
ságos csodaszerkezet került napvilágra belőle. Először óriási,
rákra emlékeztető fém gyerekjátéknak véltem. Ez azonban nem
volt egyszerű rák. Hat óriási ízelt lábán kívül elöl még két vé-
kony csáp-párral is rendelkezett, amelyek dróthuzalban végződ-
tek. A huzal egy résbe vezetett, amely egy szörnyeteg félig nyi-
tott szájához hasonlított. A rák hátán sekély mélyedésben no-
man csiszolt fémből készült parabola-tükör fénylett sötétvörös
kristállyal a közepén. A játékrákokkal ellentétben ennek elöl-há-
tul két pár szeme volt.
Szájtátva meredtem a csodára.
– Tetszik? – kérdezte fürkészőn Kukling.
– Úgy látszik, igazam volt – vontam vállat –, játszani jöttünk a
szigetre.
– Veszedelmes kis játék, mondhatom – jegyezte meg a had-
mérnök öntelten. – Mindjárt meg fogja látni. Tegye csak a ho-
mokra.
A rák nem tűnt három kilogrammnál nehezebbnek.
A homokba ültünk, és onnan gyeltük, mit csinál.
Két perc múlva a hátán levő tükör lassan a nap felé fordult.
– Ahá! – kiáltott a mérnök – úgy látszik, feléled a kicsike!
Amikor a közelébe mentem, árnyékom véletlenül a rákra
esett.
Gyorsan elhagyta az árnyékot, szinte kereste a napot. Hirtelen
hátraugrottam,
 – Mi az, kisöcsém, megijedtünk a játéktól? – csúfolódott Kuk-
ling.
Végigtörültem izzadt homlokomat.
– Az isten szerelmére, árulja már el: mi lesz itt, mit akarunk
itt, miért jöttünk ide? – tört ki belőlem.
Kukling mellém jött, és most már komolyan mondta:
– Darwin elméletét fogjuk ellenőrizni.
– Jó, jó – morogtam –, csakhogy az biológiai elmélet… a termé-
szetes kiválasztódás, az evolúció… és így tovább…
– Éppen erről van szó. Nézze csak, hősünk vizet iszik a tenger-
ből.
Meglepve láttam, hogy eközben a játékszer a tenger felé má-
szik, csápjaival vizet szív magába, majd újra a napsütésre húzó-
dik, és mozdulatlanul napozik.
Félelemmel vegyes undorral vizsgálgattam ezt a kis gépezetet.
Ez a kis szörny éppolyan undorító volt, mint a feltalálója.
Undorító, de érdekelt… Hason csúszva közelítettem hozzá,
hogy jobban lássam. A rák háta félgömbhöz hasonlított, ame-
lyen sekély barázdák húzódtak előre-hátra. A hát alatt lapos kör-
alakú formát vettem észre, ez a has, amelyből három-három pár
nagy és két pár kisebb csáp nyúlt ki.
De a rák belsejét nem tudtam meg gyelni.
Gondolataimba merülve feküdtem a homokon. A nap alábu-
kott. A száraz cserje árnyékot vetett a rákra. Ebben a pillanatban
megmozdult, és újra a napra húzódott. Így folytatódott nap-
nyugtáig. A szörny valósággal menekült az árnyék elől. Valami
okból szüksége volt a fényre.
Lassan követtük a gépezetet. Körüljártuk vele az egész szige-
tet, míg a nyugati oldalra nem érkeztünk. Egy-két napja itt, egé-
szen a part közelében helyeztük el az egyik fémkupacot. Mikor a
rák tíz lépésnyire lehetett tőle, mintha hirtelen megfeledkezett
volna a napról, gyorsan a fémhalomhoz sietett.
Kukling megérintette a kezemet.
 – Menjünk aludni. Holnap reggel érdekes dolognak leszünk a
tanúi.
A sátorban némán vacsoráztunk. Könnyű anellpizsamában
tértünk aludni. Az volt az érzésem, Kukling nem bánja, ha nem
kérdezek tőle semmit. Félálomban még hallottam, amint forgo-
lódik és vihog. Tehát olyasvalamit tudott, amit rajta kívül senki
sem.

Egy helyett kettő…

Kora reggel megfürödtem a tengerben. A víz meleg volt. Sokáig

úszkáltam benne, és gyönyörködtem a hajnali fényben. A sátor-
ban már nem találtam a hadmérnököt.
– Biztosan a szörnyetegével szerelmeskedik – gondoltam, és
felnyitottam egy ananászkonzervet. De bele se foghattam…
Előbb messziről, majd egyre közelebbről hallatszott Kukling sür-
gető kiabálása.
– Hé, hadnagy! Ide gyorsan! Már megkezdődött!
A bokrok közti emelkedésen hadonászott szuszogva. A nap
már magasan állt, amikor a tegnapi helyre, a fémhalomhoz ér-
keztünk. A vakító fényözönben alig tudtam kivenni két vékony
füstcsíkot és a rák formáját. Azaz…, és itt gyökeret vert a lábam:
a rákok formáját.
Mert a tegnapi szörny helyén kettő állt, két teljesen egyforma
géprák.
Talán csak nem került a csomagoláskor tegnap az egyik a fém-
halom alá? – kérdeztem hitetlenkedve.
Kukling a vállát Vonogatta, és vigyorogva dörzsölgette a kézét.
– Ugyan ne játssza meg az idiótát! – förmedtem rá. – Honnan
vette a másik rákot?
– Honnan vettem volna? Született! Az éjjel megszületett!
Fogaimat összeszorítva közeledtem a rákokhoz. Először azt
hittem, hallucinálok… A két rák egymás mellett állt, és szorgal-
masan dolgozott.
Igen, dolgoztak. Gyorsan mozgatták elülső csápjaikat, ame-
lyek a fémhez hozzáérve elektromos ívfényt hoztak létre, és
megolvasztották a fémet. Az olvadt fémet aztán sürgősen el-
nyelték. Belsejükből zümmögés hallatszott. Torkukból időnként
sistergő szikra csapott ki, a másik pár csáp pedig kész alkatré-
szeket emelt ki a szájadékból.
Ezekből az alkatrészekből a szemünk előtt formálódott ki a
harmadik és negyedik szörny teste, az előbbi kettőnek pontos
mása.
Egyik ámulatból a másikba estem.
– Hiszen ezek csak úgy ontják a magukhoz hasonlókat! – kiál-
tottam.
– Úgy van. A masina célja az, hogy minél több magához ha-
sonló szerkezetet gyártson – válaszolt Kukling.
– De hogy lehet az? – kérdeztem.
– Semmi csoda sincs benne! Minden esztergapad képes ugyan-
olyan alkatrészeket gyártani, mint amilyenekből ő maga áll. Er-
ről jutott nekem is az eszembe, hogy olyan automatát szerkesz-
tek, amely folyamatosan újra gyártja önmagát. Ennek a modell-
je ez a rák.
Elgondolkoztam a mondottakon. Ebben a pillanatban az első
rák szája újra kinyílt, hosszú fémszalagot bocsátott a szerelő pla-
tóra, és máris kirajzolódott a megszületendő új ráknak a háta,
nemsokára csápok forrtak a testhez, és készen állt egy új ször-
nyeteg, ugyanolyan háttükörrel és vörös kristályszemekkel,
mint „testvérei”.
Az „anyarák” „gyermeke” végül a saját lábára állt. Észrevet-
tem, amint a hátán levő tükör lassan a nap felé fordult. A rák
csekély erőgyűjtés után a tengerhez mászott, vizet ivott, majd
újra a napra húzódott, és mozdulatlanul sütkérezett a verőfény-
ben. Azt hittem, álmodom.
 – Kész a negyedik is – hallottam Kukling hangját. Odafordul-
tam, és láttam, hogy amíg a harmadik rák megszületését szem-
léltem, azalatt a másik is elkészítette a maga „gyermekét”. A két
anyarák ekkor újra a fémhalomhoz ment, habzsolni kezdte a fé-
met, és kezdődött elölről az egész.
A negyedik rák is lemászott a tengerhez
– Mi az ördögnek isznak ezek annyit? – kérdeztem.
– Ez az akkumulátor feltöltéséhez szükséges. Amíg a nap süt, a
tükör és a szilícium elem összegyűjtötte energia elektromos
energiává változik. Éjjel az akkumulátor által nappal összegyűj-
tött energia táplálja a gépet.
– Ezek az alakok tehát éjjel-nappal dolgoznak?
– Éjjel-nappal szüntelenül.
A harmadik rák megmozdult, és a fémcsomóhoz mászott.
Most már hárman habzsolták a fémet, míg a negyedik a napon
gyűjtötte az energiát.
– De hiszen a szilícium elem számára nem hoztunk utánpót-
lást! – jegyeztem meg, mert mindenáron meg akartam érteni e
csodálatos, önmagukat gyártó szörnyek konstrukcióját.
– Nem is szükséges – válaszolta Kukling. Szórakozottan rug-
dosta a homokot. – A homok nem más, mint szilíciumoxid. A
rák belsejében elektromos úton szilíciummá változik.
Estére tértünk vissza csak a sátrunkba. Addigra már hat rák
serénykedett a fémhalomnál, kettő pedig sütkérezett.
– De mire való mindez? – szegeztem Kuklingnak a kérdést.
– Háborús célokra. Ezek a rákok rettenetes erejű diverziós
fegyverek – mondta nyíltan.
– Nem értem.
Kukling párolt húst tömött a szájába, és nagy kényelmesen
válaszolt:
– Képzelje el, mi történik, ha ilyen masinákat csempészünk az
ellenség területére.
– Na, mi történik?
 – Ismeri a számtani haladványt?
– Sejtem.
– Tegnap egy rákkal kezdtük. Ma már nyolc van belőlük. Hol-
nap már hatvannégyen lesznek, holnapután ötszáztizenketten,
tíz napon belül több, mint tízmilliónyian. Ehhez harmincezer
tonna fémre van szükség. A lélegzetem is elállt ekkora számok
hallatára.
– Ezek a rákok rövid idő alatt felfalják az ellenség teljes fém-
készletét: elpusztítják tankjait, puskáit, repülőgépeit, munka-
padjait, berendezéseit, mechanizmusait. Egy hónap alatt képe-
sek a földkerekség összes fémjét rákká alakítani. Ne felejtse el,
háborúban a legfontosabb stratégiai anyag: a fém.
– Ezért érdekelte a Tengernagyi Hivatalt ennyire a maga masi-
nája! – morogtam.
– Pontosan ezért! Ez azonban csak az első modell. Egyszerűsí-
teni akarom a szerkezetét, és ezáltal meggyorsítom a szaporo-
dást. Mondjuk: két-háromszorosára. A szerkezetet szilárdabbá,
ellenállóbbá teszem. Mozgékonyabbá. Ezzel ezek a csinos kis
szörnyetegek háború idején a pestisnél is veszedelmesebbé vál-
nak. Azt akarom, hogy az ellenség két-három nap alatt elveszít-
se a fémpotenciálját.
– Igen ám! Csakhogy, amikor a rákok az ellenség összes fémjét
felzabálják, a mi területünkre is eljönnek.
– Ez már más kérdés. Az automaták munkája rejtjelezhető. A
kulcs birtokában munkájukat félbe is szakíthatjuk. Mindeneset-
re, az ellenség fémje ily módon áthozható a mi oldalunkra.
…Lidérces álmaim voltak. Fémrákok mászkáltak rajtam ke-
resztül-kasul, félelmetes hátakból keskeny füstfonal kígyó-
zott…

Harc a létért
Kukling automatái négy nap alatt elárasztották a szigetet. Több
mint négyezer darab volt belőlük.
Ahol csak napsütés volt, ott felcsillanó hátukat láttuk. Amikor
egy-egy fémcsomó elfogyott, ide-oda barangoltak a szigeten,
míg csak újra nem akadtak.
Az ötödik nap este szörnyű jelenet tanúja voltam: két rák
összeverekedett egy kis darab cinken.
Ez a sziget déli részén történt, ahol néhány cinkdarabot beás-
tunk a földbe. A különböző helyeken dolgozó rákok gyakran ide-
szaladtak, hogy cinkszükségletüket kielégítsék. És most az tör-
tént, hogy mintegy húsz rák verődött össze, és mindegyik cin-
ket akart. Valóságos háború tört ki köztük. Az automaták egy-
másnak estek. Különösen egy rák verekedett hevesen. Ez na-
gyobbnak és erősebbnek tűnt a többinél. De biztosan tévedtem.
Társait szétverve, a legázoltak hátára kapaszkodva igyekezett
a fémdarab felé. Már éppen a céljához ért, amikor zsákmányát
egy másik rák elkaparintotta az orra elől. Vad dulakodás kezdő-
dött. Az erősebbik kitépte a másik csápját. A sérült automata
azonban semmiképpen sem mondott le zsákmányáról, váratla-
nul ellenfele hátára ugrott, és elülső lábait társa szájába nyomta.
A többiek ügyet sem vetettek a jelenetre, pedig élethalálharc
folyt. A társán fekvő rák most hirtelen a hátára fordult. A hasán
levő fémlap elcsúszott, ezzel mintegy szabaddá tette az automa-
ta belsejét. Ebben a pillanatban a győztes elektromos szikrát
pattantott ellenfele testébe. A szörny darabokra robbant, mire
legyőzője mohón felfalta áldozata maradványait, s azonnal el-
kezdte egy új rák alkatrészeit termelni, s néhány perc múlva a
homokon állt az új rák.
Mikor Kuklingnak elmondtam mi történt, a hasát csapkodta
nevettében.
– Ez kell, éppen erre van szükség.
– ??
 – Mondtam már magának, hogy tökéletesíteni akarom a masi-
náimat.
– Szép kis tökéletesítés! Az egyik felfalja a másikat. Mire jó ez?
– Hiszen ezt magyaráztam magának eddig is! Csak a legtökéle-
tesebbek maradnak meg!
– A legtökéletesebbek? Hiszen teljesen egyformák! És ahogy
látom, tökéletes másukat hozzák újra létre.
– Ne vicceljen! Lehet egyáltalán tökéletes kópiát alkotni? Lá-
tott már két teljesen egyforma golyóscsapágyat? Minden új rák
némileg elüt „szülőitől”. Végül is olyan szerkezetek jönnek létre,
amelyek az általam szerkesztett elsőhöz nem is nagyon hasonlí-
tanak.
– Akkor viszont előfordulhat, hogy nem töltik be eredeti ren-
deltetésüket, és nem hoznak létre újabb utódokat.
– Annyi baj legyen! Akkor elpusztulnak, és alkatrészeikből a
többiek gyártanak új egyedeket. Azok lesznek az igazán sikerült
automaták, amelyekben véletlenül egyesülnek az életrevalósá-
got jelentő tulajdonságok, azaz erősebbekké, gyorsabbakká, egy-
szerűbbekké kell válniuk. Ez a folyamat feltétlenül bekövetke-
zik, csak ki kell várnunk, hogy a szigeten minden fém elfogyjon,
és meginduljon köztük a testvérháború. Akkor egymást falják
fel, s új egyedeket hoznak létre, végül is olyan automaták terem-
tődnek, amilyenekre éppen szükségem van.
Ezen az éjszakán sokáig ültem a sátrunk előtti homokban. El-
gondolkozva fújtam a füstöt… Vajon nem az egész emberiség
romlását készítjük-e elő ezen az elhagyott szigeten?
Amíg gondolataimba merültem, néhány automata mászott
mellém. Az egyik nekem jött, mire undorodva ellöktem magam-
tól. Felborult. A többiek abban a pillanatban szétrobbantották
elektromos szikráikkal. Megborzongtam. Bementem a sátorba.
Kukling már horkolt. Kezembe vettem a feszítővasat, csendesen
megközelítettem a rákcsoportot, és teljes erőmből rávágtam az
egyikre.
 Azt gondoltam, hogy ez majd megijeszti őket. De nem így tör-
tént. Az általam szétvert szerkezeteket elárasztották szikráikkal,
alkatrészeiket pedig felhabzsolták.
Tovább törtem-zúztam őket, de ez mit sem használt, egyre
több elektromos szikra pattogott körülöttem, egyre több szörny
mászott elő a sziget különböző részeiből.
A sötétben csak a nyüzsgő alakok körvonalait láttam, de így is
úgy tetszett, mintha egyikük különösen hatalmas lett volna. Fe-
szítővasammal rácsaptam. Ám ahogy a szörny hátához értem,
felkiáltottam meglepetésemben, és messze el kellett ugranom:
áramütés ért. A szerkezet valami módon az egész felületén fe-
szültség alatt állott.
Ez az evolúció következtében létrejött „védőberendezés” – ci-
kázott át az agyamon. Egész testemben reszketve óvatosan kö-
zeledtem a szörnyhöz, hogy fegyveremet visszavegyem tőle. Er-
ről azonban szó sem lehetett. Az elektromos szikrák fel-felvilla-
nó fényénél láttam, amint feszítővasamat darabokra tépik. A
legnagyobb buzgalommal az óriásszörny dolgozott.
Megfordultam, és a sátorba tértem. Megpróbáltam elaludni…
Rövid lidérces álomba merültem. Arra ébredtem, hogy valami
hideg és súlyos mászik át rajtam. Felugrottam. Nem álmodtam:
a sátor mélyében felvillant az elektromos szikra.
Ez az átkozott rák most már nálunk kutatott fém után.
Felráztam Kuklingot, és elmagyaráztam, miről van szó.
– Minden konzervdobozt a tengerbe! – vezényelte.
Sietve kihordtuk minden élelmiszerünket, ivóvizünket és
szerszámunkat a tengerbe olyan messzire, ahol a víz övig ért.
Vizesen, fáradtan, álmosan ültünk a parton, és vártuk a reg-
gelt. A mérnök alig bírt szuszogni. Nekem némi elégtételt nyúj-
tott, hogy ez a gyűlölt alak is szenved a saját „teremtményei”
miatt. Semmi jót nem kívántam neki.

Formák és fajták
Nem tudom, mennyi időt tölthettünk már a szigeten, mikor
Kukling egy szép napon ünnepélyesen kijelentette:
– Most következik a legérdekesebb rész, a szigeten nincs már
egy fémtömb sem.
Annál több rák hemzsegett mindenütt. Ügyesekké és gyorsak-
ká váltak, akkumulátoruk teljesen feltöltődött. Cél nélkül mász-
káltak a bokrok között, lépten-nyomon egymásba és belénk üt-
közve.
Jól megnéztem őket, és rájöttem, hogy Kuklingnak igaza volt.
Már egyáltalán nem voltak egyformák. Különböző nagyságúak
voltak, különbözőképpen mozogtak, nem voltak egyformák a lá-
baik és csápjaik sem. Belső szerkezetük valószínűleg még jobban
elütött egymástól.
– Nemsokára megindul köztük a testvérháború – jegyezte meg
Kukling. – Csak egy kevés kobaltot kell megetetnünk velük. A
konstrukciójuk olyan, hogy ettől vadul fogják gyűlölni egymást.
Másnap tengeri „raktárunk” készleteiből megreggeliztünk,
majd Kukling négy súlyos kobaltdarabot emelt ki a vízből. Fel-
emelt kézzel vitte a partra. Néhány szörnyeteg azonnal feléje
tartott. Nem lépték ugyan át testének árnyékát, de észrevehető
volt, hogy az új fém megjelenése felizgatja őket.
– Látja-e már, hogy nem egyformák? – mutatott rájuk Kuk-
ling. – És ebben a háborúban, amelyet most indítok el köztük,
csak a legerősebbek maradhatnak meg, majd ezek hozzák létre a
még tökéletesebb utódokat. Ezzel a kobaltdarabokat a bokrok
közé dobta.
Leírhatatlan keveredés támadt. A rákszörnyek egymás he-
gyén-hátán igyekeztek a kobalt felé, és tépték, marták egymást,
ahol érték. A rákhegy egyre nőtt, a nyüzsgés egyre fokozódott.
Amint egy-egy darab kobaltot lenyeltek, félelmet nem ismerő
vadakká váltak, dühödten támadtak egymásnak.
A harc első stádiumában azok a rákok győztek, amelyek ko-
balthoz jutottak. Ezek apró darabokra robbantották a sziget
minden részéből elősiető társaikat. Felfalva tetemeiket haladék-
talanul ontani kezdték az új rákgenerációt. A kép azonnal meg-
változott, amint az újszülött szörnyek kezdtek verekedni. Érde-
kes generáció volt ez! Kisebb, de sokkal fürgébb egyedekből ál-
lott, mint szülőik, ezeknek nem volt szükségük az akkumulátor
tradicionális feltöltésére. Elegendő volt számukra a napsugár,
amelyből jóval nagyobb tükrük segítségével gyűjtötték az ener-
giát, mint elődeik. Hihetetlenül agresszívek voltak. Egyszerre
több társukra vetették rá magukat, és egyszerre kettőt-hármat
is képesek voltak szétrobbantani.
Kukling boldog vigyorral állt a vízben, és a kezét dörzsölte.
– Nagyszerű, valóban pompás! Mi lesz még itt!
Ami engem illet, félelemmel vegyes borzalommal és nagyfokú
undorral néztem ezt a marakodást, és szerettem volna kitalálni,
milyen lesz a mechanizmusok következő generációja.
Délre a sátrunk előtti domboldal valóságos csatatérré válto-
zott. A háború nagyban tombolt.
Az új generáció legtöbb egyede kicsi és mozgékony volt, de
egyszerre új formák is jelentek meg. Ezek az új típusú rákok ha-
talmasak és erősek voltak. Lassabban mozogtak ugyan, mint
apró unokatestvéreik, de sikerrel harcoltak a törpék ellen.
Amikor a nap lejjebb szállt, a kis mechanizmusok a nyugati
szigetfélre húzódtak, és mozgásuk egyre lassúbbá vált.
– Az ördög vigye őket! – dühöngött Kukling. – Ezek halálraítél-
tek. Nincs akkumulátoruk. Mire a nap lemegy, végük van.
A nap lement, a kis szörnyek megdermedtek. De rögtön ott
termettek az óriási, most már fél ember magasságú szörnyek; és
egyre falták társaik „hulláit”. „Gyermekeik” még az ő méreteiket
is meghaladták.
Kukling arca elkomorodott. Ez már sehogy sem volt ínyére. Az
ilyen hatalmas és lassú rák nem jó diverziós fegyver az ellensé-
ges hátországban!
 A sziget északi részére indultam. Szó nélkül követett. Végig-
nyúltunk a meleg homokon. Rögtön el is nyomott az álom…

Az üldözött vad

Vérfagyasztó üvöltésre ébredtem. Talpra ugrottam. Sehol sem-

mi. Csend, a tenger tükörsima, csillagok.
Újabb kiáltás a tenger felől, de mintha ez már halkabb volna.
Most vettem észre, hogy Kukling eltűnt mellőlem. Futva indul-
tam a hang felé. Mintha a tenger nem is lett volna olyan sima…
Onnan, ahová ivóvíztartalékunkat és élelmiszerkonzerveinket
raktuk, kétségbeesett vergődés hallatszott.
Rögtön tudtam, hogy Kuklingot ott találom.
– Hát maga mit csinál ott? – kérdeztem.
– Erre, erre! – nyöszörgött – nyakig vízben állok.
– Elment a józan esze? Mit keres a vízben?
– Semmit! Semmit! Ide kergettek!
– Oda kergették?! Dehát kik?
– Hát a rákok!
– Nem lehet az! Utánam egy se jött!
– Magam sem értem – panaszolta. – Míg aludtam, az egyik au-
tomata rám támadt… azt hittem, véletlen, elfordultam tőle, de
utánam mászott, és csápjával az arcom felé nyúlkált. Felálltam,
és elindultam, de követett… futni kezdtem, szaladt utánam…
még egy csatlakozott hozzá, majd még egy…. már egész falka ül-
dözött, míg ide nem menekültem…
– Furcsa. Ez még eddig nem fordult elő – gondolkoztam han-
gosan. – Ha az evolúció következtében embergyűlölőkké váltak
volna, nem kíméltek volna engem sem.
– Nem tudom – dadogta Kukling. – Tény az, hogy félek kimen-
ni a partra.
– Ostobaság! – válaszoltam, és kézenfogva kihúztam a partra. –
Menjünk a part mentén északra. Majd én megvédem magát.
 – De hogyan? De hogyan? – aggodalmaskodott.
Kiválasztunk valami súlyos tárgyat a raktárból, pl. kalapá-
csot…
– Fémet ne, az istenért! Csak fémet ne!… – rebegte. Inkább va-
lami deszkát, vagy bármilyen fatárgyat…
Hirtelen erős csobogást hallottam a víz felől, és a mechaniz-
musok jellegzetes rágcsáló hangját.
A rákok élvezettel falták tengeri raktárunk kincseit: az egyik
konzervdobozt a másik után.
– Végünk van, Kukling! – kiáltottam. – Megették az egész élel-
miszerkészletünket.
– Jaj! Jaj! – óbégatott. – Mit tegyünk? Most már mit tegyünk?
– Most már jajgathat! – vontam meg a vállam. – Ránk szabadí-
totta ezt a diverziós fegyvernemet, most már csak egye meg,
amit főzött.
Az „éléstár” közelébe mentem, és megmentettem néhány füs-
tölt húsdarabot és ananászt. Egyetlen konzervdoboz sem ma-
radt meg. Se láttam, se hallottam, úgy dolgoztam mintha meg-
szállott lennék, amikor újabb üvöltés térített magamhoz.
– Segítsen! Az istenért, ne hagyjon el! Újra megtámadtak! –
Odaszaladtam. Jobbra-balra taszigáltam a támadó rákokat.
Ügyet sem vetettek rám.
– Vajon miért nem szeretik magát? Hiszen, ha jól meggondol-
juk, maga a papájuk?!
– Nem tudom – reszketett kétségbeesetten. – Az isten szerel-
mére, hajtsa el őket innen, Bad. Ha még nagyobbak születnek,
végem van!
– Kellett magának evolúció!
– Inkább azon gondolkozzon, hogyan semmisíthetjük meg
ezeket a férgeket?
– Néhány nappal ezelőtt még használt volna, ha eltörjük a tük-
rüket, vagy kiszedjük az akkumulátorukat. Most már nem tu-
dom… Kísérletezni kellene.
 – Menjen a pokolba a kísérleteivel! – morogtam, és ellódítot-
tam egy rákot, amely újra közel merészkedett, és csápjaival a
mérnök arca felé kapkodott.
Mikor a nap kisütött, az összes rákok kimásztak a vízből és na-
pozni kezdtek. Köveket kaptam fel, és vagy ötvennek eltörtem a
háttükrét. Egy sem mozgott tovább.
Ez azonban mit sem változtatott a helyzeten. A többiek azon-
nal munkába álltak, felfalták társaik „hulláit”, és bámulatos
gyorsasággal gyártódott az új generáció. A szilícium elemüket
nem tudtam tönkretenni. Egyik-másiknak a hátára másztam,
de annyira telítve voltak elektromossággal, hogy ezzel a kísér-
lettel felhagytam.
A rákok között kiújult a harc, és megfeledkeztek a vízben re-
megő Kuklingról. Gyorsan a sziget túlsó felére húzódtunk. A
mérnök úgy kimerült a hosszú fürdőtől, hogy vacogó fogakkal
terült el, és megkért, borítsam be forró homokkal.
A megmentett élelmiszert akartam sátrunkba vinni, de ott is
csatateret találtam. A szörnyetegek felzabálták szerszámkészle-
tünket, sőt a sátor vaskarikáit is. Nagy nehezén megmentettem
ruháinkat. Ezek sem maradtak érintetlenül. Az összes fémgom-
bok és csatok eltűntek róluk.
A rákok csatája ekkor a sziget közepén tombolt. Észrevettem,
hogy a bokrok között már embermagasságnyi gurák vereked-
nek. Érdekes látvány lett volna, csakhogy én már végképpen
torkig voltam velük. Így hát lassan elindultam Kukling felé.
Iszonyúan tűzött a nap. Többször is bementem a vízbe.
– Egy biztos! A Tengernagyi Hivatal számításai csődöt mond-
tak. Sok tökéletes miniatűr-készülék helyett gigászi, de lassú
mozgású szörnyetegek jöttek létre. Katonai szempontból egy
lyukas garast sem érnek.
Már majdnem ahhoz a halomhoz értem, amely alatt a kény-
szerű éjszakai fürdőzéstől halálra fáradt Kukling aludt, amikor
egy óriási méretű rákot láttam feltűnni.
 Sokkal magasabb volt nálam, lábai óriásiak voltak, és rendkí-
vül erőseknek látszottak, lomhán, furcsán mozgott. Elülső csáp-
jai valószerűtlenül hosszúak voltak, a homokot seperték. Óriási
„szája” a felét foglalta el testének.
Az „ichthyosaurus” – ahogy magamban elneveztem, lassan
haladt előre, meg-megállt, ide-oda forgolódott, mintha keresne
valamit. Az oldalába kerültem, és egy vitorlavászon sátorlappal
terelgetni kezdtem, mint ahogy a tehenet szokás. De nem hede-
rített rám. Többszöri forgolódás után egyszerre megállt, majd
nyílegyenesen Kukling felé tartott. Csápjai a mérnök arca felé
kúsztak.
A rák vékony csápjai körülfogták hájas nyakát, magasra emel-
ték testét, és a rettenetes száj felé húzták. Kukling tehetetlenül
vergődött.
Bár egész lelkemből gyűlöltem ezt a hájtömeget, nem enged-
hettem meg, hogy egy értelem nélküli gépszörny áldozata le-
gyen. Hirtelen a rák mellé szaladtam, és megragadtam hórihor-
gas lábát. De akár földbevájt fémoszlopokat döngettem volna.
Az „ichthyosaurus” meg sem moccant. A hátára másztam. Egy
pillanatra egy magasságban voltam Kukling arcával.
– A fogai! – villámlott át rajtam. – Kuklingnak fémfogai van-
nak!
Ekkor öklömmel teljes erőmből a háttükörre ütöttem… Bezúz-
tam!
A szörny egy helyben kezdett forogni. Kukling elkékült arca,
kidülledt szemei már az óriási száj magasságában voltak. És ek-
kor rettenetes dolog történt. Elektromos szikra ugrott a mérnök
halántékára. Vége volt. A csápok meglazultak, és a vasszörny el-
terült a homokban.

*
Kuklingot vitorlavászonba csavarva temettem el a sziget köze-
pén. Nem tehetek róla, nem tudtam sajnálni.
Ezután napokon át a homokban fekve lestem a látóhatárt, mi-
kor tűnik fel a „Galamb”? Sem ételem, sem italom… Gondolata-
imba merültem. Arra gondoltam, hogy sok-sok tudós még ma is
arra használja eszét, tehetségét, hogy másoknak ártson vele. Itt
van ennek a Kuklingnak a találmánya is. Biztos vagyok benne,
hogy becsületes célokra is felhasználható lenne. Ha másra nem,
fémek bányászására. Úgy lehetett volna a rákok evolúcióját irá-
nyítani, hogy erre váljanak alkalmasakká…
Hatalmas szörnyek mászkáltak körülöttem… Álmodtam,
vagy hallucináltam?
A hajón tértem magamhoz. Heil kapitány megkérdezte,
hozzuk-e a hajóra a parton álldogáló csodaszörnyet.
Nemmel válaszoltam. Maradjon csak az elátkozott szigeten.

(Anatolij Dnyeprov novellája nyomán:

„Znanyije-Szila”)
 Sol GALAXAN:

A SAS ÚTJA

Furcsák az emberek. Olyan könnyen felejtenek! Megszokták ko-

runk csodáit, és azt hiszik, hogy mindig így volt. Alig telik el
egy-két évtized – mindent belep a feledés pora. Már a nevére
sem emlékezünk azoknak, akiknek jólétünket köszönhetjük. És
akik közül oly sokan életüket áldozták a második évezred hajna-
lán. Azokban az években, amikor a kozmosz megismerésének
hősi időszakát éltük!
Például, amikor a New York-Melbourne között száguldó sztra-
to-gépben bóbiskolsz, és elvonul alattad Észak-Afrika buja zöld
vidéke, vajon gondolsz-e arra, hogy ezt a tájat valaha Szahara si-
vatagnak nevezték? És gondolsz-e arra, kiknek köszönhető,
hogy ma már nincsenek a Földön sivatagok? Hogy a sivatagokat
sikerült átalakítani a Föld éléskamráivá? Tízet teszek egy ellen,
hogy Te sem emlékszel már Kendóra, akit mi „Denevér” Kendó-
nak neveztünk.
Jó barátom volt. Még a XX. század végén ismerkedtem meg
vele és társam volt a „Sas” azon nevezetes útján, 2002-ben…
– Óh, az öreg Morely kapitány megint valami régi históriával
hozakodik elő – tudom, erre gondoltok.
Hát igen!… Az én történeteim korántsem olyan érdekesek,
mint a ma zajló élet, mint a mai kalandok. Hiszen akkor még
csak a kezdet kezdetén tartottunk. De azért kérlek, ne nevesse-
tek ki –, és hallgassatok meg. Amit elmondok – az már történe-
lem.

Indulás a Vénuszra

Az űrhajózás azokban az években „állt át” a folyadékhajtóanya-

gú rakétahajtóműről az atomenergiára. Mindaddig lehetetlen
volt az atomenergiát az űrhajózáshoz hasznosítani, amíg fel
nem találták az imperviumot, ezt az alumíniumnál könnyebb,
acélnál szilárdabb – és az atomi sugárzás számára áthatolhatat-
lan ötvözetet. Az atomhajtóművek árnyékolásához addig vas-
tag, nehéz fém- és betonszerkezetek voltak szükségesek –, ez le-
hetetlenné tette az atom-űrhajó építését. Márpedig csakis az
atomenergia tette lehetővé, hogy nagyobb távolságra – először
persze „csupán” a Naprendszerbe – kimerészkedjünk. A vegyi
energiával működő hajtóművekkel csak a Holdig mehettünk,
hiszen a bolygóközi repüléshez fantasztikus mennyiségű folyé-
kony hajtóanyagot kellett volna magunkkal vinni. Ennyit egyet-
len űrhajó sem bírt el.
És akkor jött az impervium, és nyomában az atommeghajtású
űrhajók. Az új évezred első évében tért vissza a Vénuszról, erről
a kellemetlen bolygóról az első telepeseket szállító űrhajó. A
Marssal persze már régebben élénk kapcsolatot építettünk ki. De
hiszen mindezt ti is jól tudjátok… ezeket igazán felesleges volt
elmondanom. De hát valahogy bele kell melegednem a dologba.
2002 őszén történt. Pokoli rossz kedvem volt, amikor belép-
tem a holdbéli Foy City (amely már a XXI. század első éveiben is
élénk forgalmú kikötőváros volt) egyik bárjába.
– Sört! – vetettem oda kurtán a pincérnek, és leültem az egyik
asztalkához.
Még meg sem ittam a sörömet, amikor „Denevér” Kendo belé-
pett. Ferde metszésű szeme álmos pillantással söpörte végig a
helyiséget. Lassan odajött hozzám, és szó nélkül leült. Vagy fél
percig hallgatott, azután kibökte:
– Szomorú vagy, öreg medve!
Kendo furcsa ckó volt, valósággal belelátott az emberbe. De
talán nem is ez volt benne a legkülönösebb, hanem az, ami mi-
att „Denevér” Kendónak neveztük. A „Denevér” előnév egy sa-
játságos tulajdonságára utalt… egy olyan tulajdonságára,
amellyel mi, „közönséges” emberek nem rendelkeztünk. Kendo
a sötétben is látott, helyesebben nem látott, hiszen nem a fény-
sugarakat érzékelte. Valami olyanforma érzékszerve lehetett,
mint a denevéreknek, akik a sötétben is tudnak tájékozódni.
Kendónak volt egy speciális agyhulláma, amelyet radarként
használhatott. Ennek segítségével tájékozódott a sötétben, sőt
úgy látott vele, mint ahogy manapság látunk a legtökéletesebb
radarkészülékeinkkel.
Mindezt megállapították az orvosok, a ziológusok. Csak ép-
pen az okát nem tudták felderíteni. Úgy mondták, Kendo saját-
ságos mutáció volt, és ennek oka talán származásában keresen-
dő. Kendo apja az utolsó világháborúban még gyermek volt, és
radioaktív sugárbehatás érte Hiroshimában. Látszatra teljesen
egészséges volt akkor is, amikor a 70-es években egy szovjet
atomkutatónővel kötött házasságot. Ha jól emlékszem a 80-as
évek elején halt meg. Nem, nem atombetegségben… Nem em-
lékszem miben, de ez nem is fontos.
Nos, ebből a házasságból származott Kendo. A ziológusok
szerint talán mindkét szülő csírasejtjeit ért radioaktív hatás kö-
vetkeztében keletkezett az a sajátságos tulajdonsága, amely
Kendót megkülönböztette tőlünk.
Én már akkor évek óta ismertem, és tudtam, hogy még egy
csodálatos tulajdonsága van: nem ismertem még egy embert,
aki annyit ivott volna mint ő, és akin annyira nem látszott az al-
kohol hatása. A Föld és a Mars között nem volt olyan valamire
való bár, ahol ne ismerték volna, és ahol ne hozták volna számá-
ra megrendelés nélkül is a mintegy fél literes Kendo-koktélt,
amint belépett a helyiségbe. így történt most is.
– Szomorú vagy, öreg medve! – ismételte meg előző szavait,
miután egy slukkra leeresztette a koktél felét.
– Hogy a nyavalya törje ki ezt az átkozott világmindenséget! –
feleltem keresetlenül.
– Mi történt veled?
– Elbocsátottak.
 – Mi az, tán nem vagy jó azokra a tragacsokra?
Kendo tudta, hogy akkor már egy éve teherszállító űrhajón
róttam az utat a Hold és a Föld között. Az uránérc-bányából szál-
lítottam az ércet a Földre, visszafelé meg élelmiszert és egyéb
szükséges dolgokat fuvaroztunk. Unalmas mesterség volt, nem
is zették valami tisztességesen. Nemrégen tettem le a másod-
tiszti vizsgát, és reméltem, hogy majd csak jobb beosztást ka-
pok. Én is szerettem volna a bolygóközi térben hajózni! És ekkor
történt a baleset…
– Képzeld, micsoda pechem volt!
– Mi történt?
– A múlt héten, amint ereszkedem lefelé a tragacsommal a
Mare Imbriumba (amint tudjátok, annak idején ez a poros hold-
kráter volt a központi teherkikötő), az egyik sugárhajtóművem
hirtelen bedöglött. A hajó megbillent, és vagy száz méterről le-
zuhant. Ha a másik hajtómű nem fékez valamennyire, és ha ez
nem a Holdon történik, ahol a gravitáció csupán egyhatoda a
földinek, bizony nem ülök most itt. A ladik persze kikészült. En-
gem meg kirúgtak.
– Sose bánd, Morely. Gyere velem… Nemsokára indulunk a
„Sas”-sal a Vénuszra. Egy kis zöldséget hozunk onnan.
– A „Sas”-sal? – kérdeztem csodálkozva.
– No igen, átépítették atommeghajtásosra.
Ismertem a „Sas”-t. Hatalmas, régi típusú 500 tonnás teher-
szállító űrhajó volt. Az arcomon nem nagy lelkesedés tükröződ-
hetett, mert Kendo megnyugtatóan mosolygott.
– Előbb nézd meg a gépet, úgyis csak azután kell aláírnod a
szerződést!
És ez igaz is volt. Annak idején az űrhajózás még nem volt
olyan biztonságos, mint manapság. A személyzet jelentkezése
önkéntesség alapján történt. Mindenkinek joga volt alaposan
megvizsgálni a hajót, amelyre szerződött.
– Gyerünk!
 Felhörpintettük italunk maradványát, és kiléptünk.
A kikötőben ott állt hatalmas lábain a „Sas”. Orra, teste magán
viselte a sok-sok meteorit nyomát, amelyekkel évtizedes pálya-
futásán találkozott. De a hajtóműve vadonatúj volt. Csillogtak
az impervium-csövek, és a belső gépi berendezése is a legkorsze-
rűbb volt. A legénység 20 főből állt, a hajó kapitánya a tapasztalt
Bentley volt. Kendo gépmesterként szolgált, és másodkapitányt
kerestek. Kendo bemutatott Bentleynek, aki megvizsgálta irata-
imat, és hajlandó volt alkalmazni. Nekem is tetszett a dolog, hi-
szen a Vénuszra repülni akkor még nagyon vonzó dolog volt.
Aláírtam a szerződést.
– Szombaton indulunk, addig napi négyórás szolgálatot telje-
sít a hajón, Morely – mondta Bentley, miközben melegen meg-
rázta a kezem. Ha sikerül a 100 tonna zöldséget hazahoznunk,
prémiumot is kapunk. És miért ne sikerülne?
– Zöldséget? – juttatta eszembe a furcsa fuvart a kapitány de-
rűs hangja. Miért kell nekünk a Vénuszról hozni zöldséget?
– Nézze, Morely, mindenki tudja, hogy a Föld lakossága milyen
mértékben szaporodott az utóbbi fél évszázadban. Európában és
Észak-Amerikában, Indiában és a Távol-Keleten már igen sokan
vagyunk. Régen túlhaladtuk a 3 milliárdot. Bőség van ugyan, de
az élelmiszerkutatók szerint ideje valami új dolognak utánanéz-
ni. És a Vénuszon állítólag valami olyan növényt találtak, amely
egy csapásra megoldja az élelmiszerproblémát. A telepesek már-
is tanulmányozzák ezt a növényt, és úgy hírlik, hogy – oké! Nos,
ebből hozunk egy rakományt.
2002. szeptember 11-én startoltunk a Mare Imbriumból. Mint
másodkapitány, én vezettem a gépet. Mindössze 2 g gyorsulásra
kapcsoltam, és a hajó egyenletesen gyorsult. Újra és újra élvez-
tem az atomhajtómű nagy előnyét. Nem volt szükség arra, hogy
nagy gyorsulásokkal haladjunk, mert nem kellett takarékoskod-
nunk az idővel. A magunkkal vitt 30 kiló tórium elegendő akár a
Centaurusig és vissza!
 A régi típusú, vegyi energiával működő gépeknél a leg-
rosszabb mindig is az volt, hogy rendkívül rövid idő alatt kellett
nagy gyorsulást elérni, hogy az űrhajó rátérhessen a röppályájá-
ra. És a nagy gyorsulások okozta émelygés, hányinger még a leg-
tapasztaltabb űrhajósokat is megviselte. Ez mind megszűnt az
atoműrhajózás korszakának beköszöntésével.

A zöldség

A Nap tűzgolyóként tündökölt a koromsötét égbolton, és a Vé-

nusz egyre növekedni látszott. Bentley kapitány kiváló asztro-
navigátor volt, nagyon értette a csillagászati hajózást. Biztosan
vezette a gépét a cél felé.
Az úton alig láttam „Denevér” Kendót. Többnyire a gépterem-
ben tartózkodott. Szolgálat közben vele is, a legénység többi tag-
jával is rádióösszeköttetésben voltunk.
Az utazás három hétig tartott, és akkor felvettük a kapcsola-
tot a telepesekkel.
A Vénusz légköre szinte áthatolhatatlanul sűrű ammóniák,
formaldehid és egyéb gázokból áll. Az ember csak pár méternyi-
re láthat. A kikötést tehát vakon kell végezni, részben a telepe-
sek jelzéseit, részben a saját ultrarövidhullámú radarunkat fel-
használva. Bizony, kivert a hideg veríték, amikor űrhajónk ebbe
a vaksötét páratömegbe merült, és csupán radarunkkal „tapoga-
tózva” kerestük meg a telepet és a kikötőt. A kikötés nagy óva-
tosságot igényelt, hiszen a Vénusz felszínét több ezer méteres
hegyek és csúcsok szabdalják. Nagyon kellemetlen lett volna va-
lamelyikbe beleütközni.
Gépeink azonban megbízhatóan működtek, és egyre lejjebb
ereszkedtünk. A homály végül is kissé ritkulni kezdett, és meg-
pillanthattuk a kikötőt. Sugárhajtóműveink bömbölni kezdtek,
teljes erővel dolgoztak, hogy lefékezzék a zuhanást, majd elhall-
gattak. A gép a talajra ért. A lábai vagy fél méternyire süppedtek
be az iszapos földbe. Ingoványos talaj, magas, kékeszöld növény-
zet, távolabb egy buja őserdő körvonalai, balkéz felől néhány
épület – a Vénuszon voltunk.
Venusberg akkor még nem volt az a nagy város, mint amilyen-
nek ma ismeritek. 2002-ben mindössze néhány épületből állt a
telep, és mindössze 60 ember élt ott. Fizikusok, biológusok, me-
zőgazdasági szakemberek, kutatók és vagy 30 segéderő, akik a
növénytermesztési kísérleteket végezték. A telep mögött terült
el az ültetvény, a vége beleveszett a párás, sűrű légkörbe. Szabá-
lyos sorokban díszlett a húsos levelű növényzet, a „zöldség”.
Kiszálltunk. Addigra már a telepesek is körénk sereglettek, és
miközben az épületek felé mentünk, valósággal záporoztak a
kérdéseik. Nem csoda. Akkoriban még ritka vendég volt az űr-
hajó a Vénuszon, mivel csak földközel idején indítottak egy-egy
hajót, ez pedig másfél évenként volt. Mint említettem, a telepe-
sek maguk is az előző járattal érkeztek, másfél évvel ezelőtt.
Bennünket persze elsősorban a növények érdekeltek – a külö-
nös zöldség, amelytől oly sokat vártak a Földön, hogy indulá-
sunk előtt három tudós ismertette a hajó legénységével részlete-
sen az expedíció fontosságát. Azt mondták: nekünk kell meg-
menteni az emberiséget az éhségtől.
Szóval itt vagyunk, és előttünk sötétlik az a növény, amely
megmenti majd az emberiséget az éhségtől. Az agronómusok
részletesen ismertették a különös növény sajátosságait. El-
mondták, hogy hihetetlen életerő rejlik a duzzadt, húsos levelű
növényben. A Vénusz mostoha légköréből is ki tudja választani
a növekedéséhez szükséges vizet, nitrogént és más egyéb eleme-
ket. A gyökérzete és a szára egyéb elemekben, fehérjében és
szénhidrátokban gazdag, és mindezt a légkörből felvett anya-
gokból szintetizálja a levele. Ebből az következik, hogy bármi-
lyen talajon, bármilyen mostoha viszonyok között megél, mert a
légkörből maga választja ki mindazt, amire csak szüksége van.
Különösen mohón szívja magába a vízpárát, és így valósággal
függetleníti magát a klímától.
– Éppen ezért neveztük el klíma-növénynek, mivel saját maga
gondoskodik magáról, teljesen függetlenül a klímától – fejezte
be előadását az agronómus. A Földön, a Vénusztól eltérő körül-
mények között – tette még hozzá – bizonyára még csodálatosabb
sajátosságai bontakoznak majd ki!
Másnap megkezdtük a berakodást, és néhány nap alatt meg-
töltöttük az űrhajó raktárait.
2002. május hó 23-án indultunk vissza – vénuszbeli időszá-
mítás szerint. A telepesek összegyülekeztek elbúcsúztatásunk-
ra, és ez alkalomból Kendo nem mulasztotta el, hogy bámulatba
ne ejtse őket különös képességével. A vaksötétben 300 lépésről
megmondta, hogy a kísérleti célra kiszemelt telepes mit csinál,
hogy tartja a karját stb. Nem magyaráztuk meg a nézőknek:
alapjában véve miről van szó, hogy Kendo tulajdonképpen egy
nagyon pontosan működő emberi radar –, és így annál nagyobb
volt a meglepetésük.
Három óra múlva a rakodó darukat eltávolítottuk a „Sas” ol-
dala mellől, a légzsilipeket elzártuk. Megnyomtam az indító-
gombot, és a gép lassan felemelkedett. A csövekből egyre erőtel-
jesebben zúdult ki a lángcsóva, és az űrhajó egyre fokozódó se-
bességgel fúrta be magát a Vénusz szinte folyékony légkörébe.
Néhány perc múlva már túl is voltunk rajta, és gépünk orrát az
új cél felé fordítva száguldott velünk és értékes rakományával az
űrben.

A katasztrófa

A második héten hagytuk el a „fordulópontot”, vagyis kikerül-

tünk a Vénusz vonzóköréből, és a Föld vonzási zónájába érkez-
tünk. Most már a mi barátságos szülőbolygónk volt a vezércsil-
lagunk, az hívogatott, az vonzott maga felé…
 Mintegy 19 órányira voltunk a Földtől. Én ültem a vezetőfül-
kében, amikor hirtelen Kendo izgatott hangját hallom a hang-
szóróból.
– Morely! Vigyázz! Valami közeledik felénk… gyorsan… ér-
zem, hogy jön valami…
– Mi… micsoda… kérdeztem zavarodottan, de már nem is tud-
tam befejezni, nem is tudtam megkérdezni, hogy hogyan tudja
érezni a közeledő valamit az űrhajó fémtestén át, amikor a mű-
szertáblán veszett villogással jelzett riadót a radar.
A műszertáblán kigyulladt a „meteor-raj” jelzés, de idő sem
volt a meteorok távolságának és irányának bemérésére, a hajót
hatalmas lökés, valóságos robbanás rázkódtatta meg. Eszmélet-
lenül terültem el a vezetőfülke padlóján. Tudatom utolsó felvil-
lanásával érzékeltem, hogy a műszertábla fényei kialszanak, és
hallottam az űrhajó fémtestén szakított réseken kiáramló leve-
gő sziszegését.
Vagy fél óráig heverhettem eszméletlenül, és ájulásomat nem
is annyira az összeütközés okozta lökés, mint a légnyomás hirte-
len csökkenése okozhatta. A teljes megsemmisülést megakadá-
lyozta az űrhajó automatikusan záródó második burkolata, de
levegőnk nagy része mégis elillant, és a légnyomás átmenetileg
alacsonyra zuhant. Csend volt. Fájdalom hasogatta a testem. És
ekkor a világítás újra pislákolni kezdett, majd egyre jobban erőre
kapott. A „Sas” tehát élt, gépei működtek.
Feltápászkodtam, és kapcsolatot kerestem a hajó többi részé-
vel. Először a géptermet hívtam. Ha a reaktor dolgozik, akkor
nincs baj – ez volt az első gondolatom.
A gépterem jelentkezett.
– Morely! – hallottam Kendo ziháló hangját. Az egyik cső és az
üzemanyagtartály leszakadt. Három ember meghalt. Csak annyi
üzemanyagunk van, amennyi a második és a harmadik csőben
maradt. Megsérült az impervium-burkolat is…
 Ez azt jelenti – villant át az agyamon –, hogy a gépteremben
veszélyes radioaktív sugárzás van. A sugárzásmérőre pillantot-
tam. A jelzőkészülék erős radioaktivitást jelzett a gépteremből.
– Azonnal gyere fel! – ordítottam a mikrofonba. Kapcsold be az
automatikát, és azonnal hagyd el a géptermet!
Kendo nem válaszolt.
– Denevér! Te őrült! Azonnal hagyd el a géptermet! Parancso-
lom!
Kapcsold át automatikára!
– Nem lehet, Morely, nem lehet!
– Miért?
– Nagyon jól tudod, hogy az automatika csak 30 percig műkö-
dik… a tartalékból nem futja…, nem érünk így haza. És nekünk
haza kell érnünk! Hiszen mondtam, hogy leszakadt az üzem-
anyagtartály. És haza kell érnünk…, a rakomány… Nem veszít-
hetünk most egy percet sem…
Elhallgattam.
Kapcsoltam a kapitányt. Nem válaszolt. Vagy meghalt, vagy
súlyosan megsebesült és eszméletlenül fekszik a szobájában. A
hajó vezetésének minden felelőssége tehát rám hárult. Az egyik
helyiséget a másik után kapcsoltam, hogy megállapítsam, mi-
lyen kárt szenvedtünk. Éppen eleget. A radar és négy főből álló
kezelőszemélyzete is elpusztult.
A fájdalmam lassan szűnőben volt. A műszertábla mutatta: a
legfontosabb készülékek működnek. A hajó tehát lényegében
üzemképes maradt, csak az üzemanyagunk nagyon-nagyon ke-
vés… Szegény Kendo… Hogyan is ütközhettünk meteor-rajba?
Hiszen a radar-lokátor jól működött! Egy-egy kis meteor ugyan
beleütközhet a hajóba, de az nem csinál különösebb bajt. A nagy
meteorokat, sőt meteor-rajokat azonban automatikusan kikerü-
li a lokátor-irányítás segítségével…
Ekkor váratlanul Kendo hangja szólalt meg.
 – Morely, az ördögbe is… egy meteordarab itt hever a gépte-
remben… és olvad!!
Olvad!! Jég!! Víz!!
Mint a villám hasított belém a felismerés: a „zöldség”! A 100
tonnányi klíma-növény, amely oly mohón szívja magába a lég-
kör nedvességét, mint a mágnes a vasat, úgy vonzotta a jég-me-
teor rajt az űrhajóhoz! Ezért nem tudott a lokátor-automata mű-
ködni! És a jég az űr -273 fokos hőmérsékletén olyan kemény,
akár a kőszikla, természetes, hogy átütötte az űrhajó falát, hogy
szétzúzta az egyik csövet, az üzemanyagtartályt.
Az egyik felismerést követte a másik –, és mintha egy látha-
tatlan kéz a gyomromat csavarta volna össze. Mi lesz velünk a
Föld légkörében, amely bőven tartalmaz vízpárát? Valóságos fel-
hő képződik majd körülöttünk –, és a radar, amely a vak-leszál-
lást lehetővé tenné, nem működik!
Tizenhét óra múlva az ionoszférába érkeztünk.

Az utolsó áldozat

Műszereim azt jelezték, hogy az atommáglyában még egy óra tíz

percre való üzemanyag van. Ez talán elég is lesz. A radar, az
tönkrement. De az értékes rakománynak semmi baja. Csak ho-
gyan fogunk kikötni? Mindenesetre elhagyatott helyet kell ke-
resnem: ha esetleg baleset következne be, a radioaktivitás ne ve-
szélyeztessen embertömegeket.
Kinéztem az ablakon. A hideg végigszaladt a hátamon – bár a
látvány nem ért teljesen váratlanul. Amitől tartottam, kezdett
bekövetkezni. Már a nagy magasságban is vékony felhőréteg,
vízpára burkolta be a gépet. Mintha ritka ködben haladnánk. A
klíma-növény szorgalmasan vonzotta maga köré a vízpárát –,
noha a pára nem hatolhatott át a hajó testén, a növény nem
használhatta fel. Az agronómusnak igaza volt, ez növény maga
alakítja majd ki a nedves, párás mikroklímát maga körül. Ezt a
Vénuszon nem tehette, mert ott nagyon kevés a vízgőz a levegő-
ben, és a formaldehid bizonyos mértékig gátló hatású is. De itt
nincs a levegőben formaldehid, viszont annál több a vízpára.
Ahogy lejjebb értünk, a köd, a felhő egyre sűrűsödött. Átko-
zott dolog! Pár száz méterrel arrébb teljesen tiszta a levegő, és mi
most azért fogjuk összetörni magunkat, mert pont az űrhajót
burkolja be egy elűzhetetlen felhő, ami lehetetlenné teszi a lá-
tást!
Lassítottam a leszállást, és megnyomtam a vészjelzőt. Meg-
próbálunk radar nélkül, vakon leszállni. Mindenki készüljön fel
az összeütközésre…, nem látunk semmit…, már csak öt kilomé-
terre vagyunk a Földtől, és nem látunk semmit…
Nem látunk semmit?
– Kendo! Kedves barátom, Denevér! Nem látsz semmit? – kiál-
tottam a mikrofonba.
Kendo rögtön megértette: mire gondolok.
– Nem látok. A gépterem fémfala árnyékol. De adass egy űrru-
hát. Kibújok a hajóból, és kívülről irányítok majd.
Hangja halk volt, fájdalom csengett benne. Alighanem na-
gyon rossz állapotban lehet…
– Nekem végem… – folytatta. Átállítom automatikára a gépet,
a fél óra elég a leszálláshoz… majd én kívülről irányítok…
– Rendben van, barátom – a hangom remegett.
Kendo átkapcsolta a gépet automatikára, ezzel a vezetőfülké-
ből lehetett a két megmaradt cső működését szabályozni. Feljött
a gépteremből, és a légzsilipbe ment beöltözni. Az űrhajóval
4000 méter magasságig ereszkedtem, majd 3000 méterre. Itt
meg kellett állnom, mert a mágneses magasságmérő 3000 mé-
teren alul már nem pontos. A bolygó nagy tömege miatt nem al-
kalmas a nomabb mérésre. Itt kellene a radarnak átvennie a
szerepét. És most helyette Kendo fogja átvenni az irányítást.
A képernyőn látom, amint a légzsilipben felveszi az űrruha si-
sakját, az övére kapcsolja a drótkötelet, és kinyitja a légzsilip
külső ajtaját. Mindannyian tudtuk, hogy amit tesz – öngyilkos-
ság. Az űrhajó ugyanis talppal lefelé közelíti meg a kikötőhelyet,
a két csőből kiáramló gázsugár csóvája a Föld felé lövell ki, így
fékezi a zuhanást. Ugyanakkor a Föld vonzóereje a drótkötélen
függő űrhajóst is lefelé húzza, és így óhatatlanul a gázsugár kö-
zelébe kerül. Még ha egészen rövidre veszi is a kötelet, hogy a
hajótest mellett maradjon, az űrhajó a gázsugár által forróra he-
vített levegőoszlopban száll alá…
Kendo kilép a levegőbe, a drótkötél megfeszül… Tisztán hal-
lom utasításait… Lassan eresztem lefelé a gépet… 2000 méter…
1000 méter… a lángcsóva a sivatag homokját perzseli…
– Lassan… itt vagyunk… ereszd le… jaj!!
Csend. A gép is hallgat. Az üzemanyag kifogyott. Az utolsó tíz
méteren tehetetlenül zuhan az űrhajó. Recsegés. A lökhárítók
kivédték a zuhanás erejét, de a gép az oldalára borult…

Így került a Földre a klíma-növény. A „zöldség”, amely valóban

megoldotta az élelmezés problémáját.
Mindez régen történt. Talán nem is ismeritek Denevér Kendo
nevét, és talán sohasem hallottatok a „Sas” útjáról. De gondolja-
tok rá, ha a sztrato-gépben utaztok és zöldellő földeket láttok
magatok alatt elfutni ott, ahol azelőtt a sivatag homokja sárgál-
lott…

(Sol Galaxan novellája nyomán.

„Science ction monthly”)
 Valentyina ZSURAVLJOVA:

TÉVEDETT-E TAGGART?

Ebben az elbeszélésben minden igaz. Semmit nem tettem hozzá,

csak a puszta igazságot írtam le. Jackkel már 12 éve tartottuk a
barátságot. Igen, 12 éve, öt hónapja és három hete… ha nem
számítjuk ezt a tizenkilencezer-hétszáznegyvennégy évet… Na,
de erről majd később.
Mindenekelőtt bemutatom Jacket:
Nem volt festőművész a szó igazi értelmében. Ez tény. A nom
félárnyékok és perspektívák törvényei örökre titkok maradtak
számára. De egy igen nagy tehetséggel rendelkezett: mindig el
tudta adni szokatlan, szürrealista festményeit. És hogyan adta
el!?
Ha Jacknek valamivel több festőművészi ízlése, vagy valami-
vel kevesebb kereskedői ügyessége lett volna, elvesztünk volna
mindannyian: Jack, én és az időgép is.
Igenis az időgép – alapjában véve szerencsétlen elnevezés. A
matematika szempontjából a következőt mondhatjuk: a négydi-
menziós tér alfafunkciójának szinguláris depressziója. Névsze-
rint az alfa-funkció – bár Olaf Nielsen (maga mondta ezt nekem)
azt állítja, hogy csak véletlenül része Reicher képletének. Mégis
mindent világosan… Bocsánat, eltértem a tárgytól. Az időgép –
az időgép. Végeredményben ez már régi dolog.
Az időgép eszméje már akkor megszületett bennem, amikor a
nem eukleidészi geometriát tanulmányoztam. A megtervezése
három évig tartott, pedig éjszakánként is dolgoztam! Valaho-
gyan mindig maradt valamilyen kétségem.
Ezeket szerettem volna megvitatni Eberling professzorral, a
ringtowni egyetem matematikusával. Eberling… önök nem is-
merik?
 Apró emberke, kopasz, kecskeszakállas és éles, metsző hangja
van. A hallgatói csak „Gnóm”-nak nevezték, persze a háta mö-
gött. Eberling némán hallgatott végig, majd megfogta vékony,
törékeny kezével a kezemet, és azt csipogta:
– Bocsásson meg, mr. Hart, de mi nem bízhatunk ábrándos
fantaszták álmaiban. Öt évvel ezelőtt Mac Gill szintén ilyen ál-
mok áldozatául esett.
Ugyanekkor Jackben is felötlött a Hart, Barlow and Co. rész-
vénytársaság gondolata.
– Semmiség, ne búsulj! – vígasztalt Jack. – Nagyon sokszor ki-
nevették már ezt a szegény gépet. Remélem, nem haladja meg
egy repülőgép-anyahajó méreteit? Én szerzek pénzt, te megépí-
ted a gépet –, és a jövedelmet elosztjuk.
Arra a megjegyzésemre, hogy egy utazás a jövőbe vagy a
múltba, aligha hozna anyagi hasznot, Jack röviden válaszolt:
– Szamár vagy, Bob!
Legnehezebb az anticurium beszerzése volt. Ennek a csodála-
tos elemnek fél unciájára elment három hatalmas mázolmány
ára. De amikor végre megkaptuk – még maradt is egy kevés be-
lőle –, az üzemek is elfogadták a megrendelésünket, és leszállí-
tották a műszereket és a lökhárítókat.
Végül elkészült a gép! Az ördögbe is! Ez volt aztán a nagy nap!
Bár a londoni utcák elmerültek a nedves szeptemberi ködben, a
lelkemben májusi verőfény izzott. Még Jack is – akinek pedig
semmi hajlama sem volt a lírához – lelkendezve mondta: – Gon-
dold csak el, egy fordítás ezen az emeltyűn, és a gép máris sodor
minket az idő hullámain!
Amint látszik, Jack nem volt egészen járatos a matematiká-
ban. Mit keresnek itt a hullámok? A négydimenziós tér szingulá-
ris depressziója nem tekinthető a természet hullámainak!
Ebben egy véleményen vagyunk Olaf Nielsennel.
A gép majdnem elfoglalta a fél szobát. Könnyed körvonalait
akármilyen modern autó megirigyelhette volna. A műszerfal a
maga tizenkét skálájával még a házigazdánk szemében is tiszte-
letet parancsoló volt.
– Nos Jack – mondtam –, a munka kész. Indulhatunk.
– All right, Bob – felelte Jack. – Egy kis próbaút, mi?
– Pontosan, barátocskám! – kiáltottam. – Vagy száz évvel előre.
És megnézzük: mit szól majd hozzá Eberling!
– Azt fogja mondani: te szamár, és igaza is lesz – fogta meg a
vállamat Jack. – Száz évvel előbbre? Tök lkó! Milyen volt Anglia
száz évvel ezelőtt?! És milyen most?! És milyen lehet száz év
múlva? Nálatok a matematikában ezt úgy hívják, hogy extrapo-
láció. De egyszerű nyelven szólva hanyatlás. Száz év múlva min-
denki olyan okos lesz már, hogy a taknyos kis elemi iskolás köly-
kök adnak majd nekünk szemüveget, amivel száz évre előre lát-
hatunk. A jövőbe való utazást nem helyeslem.
Én annyira bátortalan voltam Jack határozott viselkedésével
szemben, hogy nem is gondoltam ellenkezésre.
– A múltba repülünk! – adta ki a parancsot Jack. – És lehetőleg
messzire. Mondjuk, húszezer évvel ezelőttre. Ismereteink sze-
rint ősemberekkel fogunk találkozni. Megtanítjuk őket a tűz
használatára és főzőedények készítésére. Az akkori fegyverek
nem voltak jók sem a mammutok, sem az orrszarvúak ellen…
– De hiszen én matematikus vagyok! Csak matematikus! A po-
litika, és ez… ez a gazdaságtan – nem az én specialitásom! – En-
gedtem Jacknek, és csak arra ügyeltem, hogy nem hibázik-e a
húszezer évvel kapcsolatban? Talán száz, de az is lehet, hogy öt-
ezer évvel?
– Ne beszélj ostobaságokat – legyintett Jack. – Kinek nézel te
engem? Én elolvastam, és újra elolvastam a „Kolónia alapító”-t,
az öreg George Mac Taggarttól. Csodálatos könyv! Nagyjából ez a
témája: korunkbeli emberek ősemberek közé kerülnek, és meg-
szerveznek ott egy kitűnő telepet. Mikor elolvastam, felötlött
bennem a gondolat: megismételni az egészet, csak itt-ott kicsit
módosítva…
 Jack körülnézett és azt mondta: – Mit gondolsz erről a kolónia-
alapításról? Visszarepülünk húszezer évet, létrehozunk egy ko-
lóniát, visszajövünk és bejelentjük: A Hart, Barlow and Co. cég
kiárusítja. Hiszen valódi, húszezer évvel ezelőtti telep! Nos, mi a
véleményed, Bob?
Mint önök már tudják, én nem értek a kolóniákhoz, de azt
megmondtam Jacknek határozottan, hogy a múltba repülés
helytelen kifejezés. Egészen más terminust kell alkalmazni,
mert a második egyenértékű alfafunkció, levezetve a makrolen-
sorból…
– Nézd át a gépünket, Bob – vágott közbe Jack. – Nem szeret-
ném, ha elromlana az úton. Megyek a felszerelésért. Egy óra
múlva repülünk!
Segítettem becsomagolni neki az „Éjszaka az óceán mélyén”
című képét. Negyven perc múlva visszatért… s hozott magával
egy pár tizenkétlövetű Wickers-pisztolyt és egy új magnetofont.
– Mit jelent ez, Jack? – kérdeztem.
– Egész pontosan: harcot! – felelte Jack, átnyújtva nekem az
egyik pisztolyt. – És itt a tartaléktár. A magnetofon szintén
szükséges. A primitív lelkivilágú vadak biztos nem állnak ellent
ilyen ízléses dolognak. Gondolom, istenként fogják imádni. És
bennünket is! Nos, mi van? – kérdezte.
Azt feleltem: – minden rendben van.
– Nagyon jó! Ebédig ráérünk egy gyors oda-visszautazásra,
ugye?
– Természetesen, hiszen az időgép sebessége az első megköze-
lítő képletben tisztázódott…
– No és majd az út maga is tisztázódik – vágott közbe Jack. –
Engem az ilyen számítgatások, képletfélék nem érdekelnek. Ne
nagyon késlekedjünk, mert ma Horsley lordhoz vagyok hivata-
los. Ne húzzuk az időt.
Elfoglaltuk a helyünket.
 – Figyelj ide, Jack – mondtam Barlow-nak. – Ezzel a készülék-
kel beállítom azt az időt, amelybe utazni akarunk. De tudnom
kell a helyet is, ahova megyünk. Ezt a gépnek pontosan meg kell
magyaráznunk.
– Hát ha kell, magyarázzuk meg – egyezett bele Jack hirtelen.
Kilépett a gépből és az ágyról elvett egy kis kopott könyvet.
– Taggart regénye: A „Kolóniaalapító” – magyarázta. – A száz-
harmincadik oldalon pontos helyrajzot ad. Íme, parancsolj!
– Egy pillanat – feleltem. – Kapcsolom a mikrofont.
– Kapcsold, olvasom: „A Nap fölemelkedett a atal Föld fölé.
Sugarai egy tisztásra estek. Lenge szél simogatta az erdő fáinak
törzsét. A mezőt megkerülve, csendesen csörgedezett egy pa-
tak…”
– Elég, köszönöm. Nos, Jack…
Elfordítottam az emelőt, és a szobát többé nem láttuk, valami-
lyen sötét fátyol takarta el. Semmit sem éreztünk. Sem lökése-
ket, sem rázásokat, sem a rohanást. Bekapcsoltam a kabinvilágí-
tást. A műszereket és Jacket világosan láttam, de a gép körül tel-
jes sötétség uralkodott. A környező világgal együtt eltűnt min-
den külső hang is. A gép abszolút sötétségben és síri csendben
száguldott. De a száguldása úgy csökkent, ahogy a mutató a mí-
nusz 20 000 felíráshoz közeledett. Amikor elérte, elforgattam a
második emelőt is, a gép erősen megrázkódott, és a sötét fátyol
azonnal eltűnt. Szemeim lassan szoktak hozzá a nappali fény-
hez. A gép egy tisztás közepén állt, melyet minden oldalról sűrű
őserdő vett körül.
– Fju-ju! – füttyentett Jack. – Tökéletes! Pontosan olyan, mint
az öreg Taggartnál!
Kiléptünk a gépből, és körülnéztünk. A nap sugarai megvilágí-
tották a fák csúcsait. Valahol patak csörgedezett. Egy pillanatig
azt hittem, talán csak álmodom.
– Mi, Robert Hart és Jack Barlow – mondta Jack, és remegett a
hangja –, az emberiség történetében elsőkként átszeltük a hatal-
mas Időóceánt, és ma, szeptember ötödikén, ezerkilencszáz…
– Halló, uraim!
Ha az égből isteni szózat hallatszott volna, akkor sem lepőd-
hettünk volna meg jobban…
Mintegy ötven lépésre tőlünk megrezdültek a bokrok, és a
tisztásra kilépett egy ember. Nyugodt léptekkel jött felénk. Az
egész öltözéke mindössze a dereka köré kötött kis cserzetlen
prémből állt. A vadember jobb kezében egy furkósbot, a balban
pedig egy kopja volt.
Szóval vadember volt, körmehegyétől az álláig. De csak az ál-
láig. Ugyanis az orrán egy csíptető ült, hosszú haját pedig egy
valamikor jobb napokat látott nemezkalap fedte.
Összenéztünk. Jack egyet lépett. Keze a pisztolytáskát markol-
ta.
– Nehogy lövésre gondoljanak! – szólt a vadember bosszúsan.
– Hiszen önök itt vendégek. Meg aztán nem messze tőlünk kóbo-
rol egy vurr. Veszélyes dolog a gyelmét felkelteni.
– Az ördögbe is, egy kukkot sem értek! – dadogta Jack. – Hol
vagyunk? Ki ez a madárijesztő?
– Válogassa meg a szavait, kedves vendég – mondta a vadem-
ber méltóságteljesen. – Önök előtt Richard Crowley professzor
áll, a New-Deal akadémia tiszteletbeli tagja és tizenegyek levele-
ző tagja…
– Crowley professzor! – kiáltottam, – A Magyarázatok a Ri-
eman-féle geometriához című mű szerzője?
– Szolgálatjára, sir – bólintott a professzor. – S önök kicsodák?
Bemutatkoztunk.
– Nagyon örülök – mosolygott kedélyesen Crowley professzor.
– Feltételezem, hogy önök csak…
– Igen, de mi még mindig nem értjük…
– Csak sorjában, uraim. Önök megérkeztek az i. e. huszadik év-
ezredbe. Pontosabban: ez az év az i. e. tizenkilencezer-nyolcszáz-
negyvenedik esztendő. Valószínűleg ismerik Taggart regényét?
 – Eltalálta, professzor! – bólintott Jack és elkezdte: Sugarai egy
tisztásra estek. Lenge szellő…
– …lágyan simogatta a hatalmas fák törzsét – fejezte be a pro-
fesszor Taggart: „Kolóniaalapító” című regénye 105-ik oldalát…
– …130-ik – helyesbítette Jack, belenézve a könyvbe.
– Nem, százötödik – ellenkezett a professzor. – Hm. Úgy lát-
szik, egy korábbi kiadást olvastam.
– Ön azt állítja, hogy szintén időgépen érkezett.
– Természetesen – felelte Crowley.
– És kérem, ön miért nem tért eddig vissza? – kérdeztük kórus-
ban.
A professzor megrázta a fejét, megvakarta bozontos haját, és
gúnyosan kérdezte: – Miért, önök talán a visszatérésre gondol-
nak?
– Szeretném tudni, ki akadályozna meg minket ebben! – kiál-
tott fel Jack, revolvertáskájára téve a kezét. – Ma lord Horsley-vel
ebédelek.
– Ezt önök nem láthatták előre – felelte nevetve Crowley. – A
gépük alja megsérült.
Megfordultunk, és csak most vettük észre, hogy a gépünk bi-
zony alaposan megsínylette a leszállást. Az áramvonalas burko-
lat alsó része megrepedt, és a sérült lökhárítókból vékony sugár-
ban ömlött a dluketil. Két ugrással a gép mellett teremtem…
– Nos, mi a baj, Bob? – kérdezte Jack.
– Úgy látszik, jól belemásztunk a csávába, de azért nem kell
idegeskedni – próbáltam megnyugtatni. – A gépet meg kell javí-
tani. De…
– Micsoda? – ordított fel Jack. – De hiszen megmondtam, én
ma délre Horsley lordhoz vagyok hivatalos!
– Legyen türelemmel! – csitította Crowley rokonszenvesen. –
Kivárja azt a potom tizenkilencezer-nyolcszáznegyvennégy
évet, és gép nélkül is részt vehet az ebéden.
– De nekem két órán belül a lordnál kell lennem!
 – Hát akkor nincs más választás, majd velünk fog ebédelni.
– Hogyan, professzor? – kérdeztem. – Csak nem azt akarja
mondani, hogy nem ön az egyetlen itt…
– Pontosan ezt akarom mondani! Legelőször Olaf Nielsen ért
ide, már nyolc évvel ezelőtt.
– Kicsoda? A negyedik dimenzió teóriájának megteremtője,
aki…
– Igen, igen, ő még az első kiadást olvasta. Akkor a 95. oldalon
állt a leírás. Három évvel később megérkezett Mac Gill is.
– Mac Gill Ringtownból?
– Igen, éppen ő. Vele jött Blackwell lord, a közismert sportem-
ber és golfbajnok. A következő évben megérkezett Jacques Etiéz
és Giacomo Marili. Én két évvel ezelőtt érkeztem.
– És eddig, még senki sem tért vissza?
Crowley nem felelt. Mozdulatlanná dermedve gyelt valami-
lyen távoli üvöltést. Jack megismételte a kérdést.
– Ez a vurr, uraim! Ha kedves az életük, akkor siessenek!
– Mit mondott? Mi ez? – kérdeztem.
– A vurr! A barlangi medve! – felelte Crowley még mindig a tá-
voli üvöltést gyelve. – Sietnünk kell! Jöjjenek!
Vállára vetette bunkóját, és elindult a bokrok felé.
– Jönnöd kell, Jack! – mondtam a barátomnak.
Egy órája mehettünk. A faágak arcunkat verdesték, ruhánkat
szaggatták, lábunk alatt ingoványos mocsár süppedezett.
Az erdő élte a maga életét, a fákon ismeretlen madarak csicse-
regtek, és időnként felénk sodorta a szél a medve üvöltését.
– Gyorsabban, gyorsabban! – biztatott minket a professzor. –
Ez nem a City és nem is a Hyde-park!
– Ide gyeljen Crowley! – Jack nem bírta már tovább. – Miért
kell nekünk szaladni? Hiszen vannak pisztolyaink is!
– De mire ön kiereszt egy tár töltényt, addig a medve régen fel-
falja. Mozgás, mozgás!
 Szerencsére az erdő hamar véget ért. Fáradtan, átnedvesedve
értünk ki egy kövezett útra.
– Az önök gépe is antirádiummal működik? – kérdezte a pro-
fesszor.
– Nem – feleltem – anticuriummal!
– Nos, akkor az önök helyzete nem is olyan kétségbeejtő! Mi
antirádiumot használtunk. Ennek az anyagnak bomlási ideje
négy év… Nem hoztuk mindjárt rendbe a gépünket – és vége. Az
antirádiumból semmi sem maradt. Cigaretta van önöknél? Majd
ajándékozzák oda Ug-Nornak, a törzsfőnöknek.
– Hogyan? Itt valóban… – kiáltottam fel.
– Pontosan – ráncolta a homlokát bosszúsan a professzor –, mi
nála élünk. Majd bemutatom önöket neki, és ő elküldi harcosait
a gépért, és idehozzák a barlanghoz.
…A most következő dolgok nagyon hasonlítottak egy sokszor
látott lm kockáihoz. Első kocka: közeledünk a hordához, bronz
bőrű emberek futnak felénk, állatbőrbe öltözve.
Második kocka: Crowley bemutat minket Ug-Nornak. A magas
termetű vezér szívélyesen bólint. Fején zöld, sárga és kék tollak-
ból álló dísz.
Egy kis kavarodás, és máris új kép következik:
A barlangból emberek kúsznak elő négykézláb, felismerem
köztük Olaf Nielsent, a híres matematikust…
Mondanak nekünk valamit, válaszolunk is valamit, de én se-
hogy sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ez az egész
egy rossz álom.
– Rendben van – mondta végül Nielsen –, hagyjuk békén
őket… Fiatal emberek, majd megszokják.
És az öt tudós a XX. század tudományának büszkeségei ott ül-
nek a tűz körül, és húst sütnek a parázson.
Mi csak ültünk a sziklán és némán szemléltük környezetün-
ket.
 – Nem tetszik nekem ez az egész história – szólalt meg hosszú
hallgatás után Jack. – Taggart könyvében egészen másképp fest
ez a találkozás: „…a színes semmirekellők a fehér emberek láttá-
ra azonnal a földre vetették magukat”.
Eközben tizenkét harcos meghozta a gépünket. Ide állították a
barlang elé, és szó nélkül elmentek.
– Láttad? – kérdezte izgatottan Jack. – Még a fejüket sem bic-
centették meg.
– Minek az ilyen ceremónia? – kérdeztem. – Neked talán szük-
séged van rá?
– Mindig mondtam, hogy szamár vagy! – dörmögte Jack
bosszúsan. – Talán elfelejtetted, hogy miért jöttünk ide?
Civódásunknak Nielsen vetett véget.
– Halló, atalemberek! – kiáltotta. – Fáradjanak az asztalhoz!
Asztal – szorosabb értelmében véve – nem is volt. Leültünk a
földre, és kezünkkel tépve, szakítva a sült húst, ettünk. Asztalte-
rítőt Nielsen hozott. Előttem ismeretlen fák levelét. Ezt terítet-
tük a földre.
A tudósok csendben falatoztak.
Borotválatlan arcuk teljesen hasonlóvá tette őket egymáshoz.
Csak hosszabb meg gyelés után állapítottam meg, hogy Crow-
ley és Etiéz nem sokkal öregebbek, mint mi, míg Nielsen és Mac
Gill már jóval idősebbek.
Marili életkorát nem tudtam megmondani, mert az itáliai tu-
dós arcát olyan sűrű szakáll borította, hogy csak a szeme világí-
tott ki belőle. De mind az öten – öregek és atalok – vidámak és
egyetértők voltak.
– Nos, barátaim – mondta Nielsen, megtörölve száját egy le-
vélben –, menjünk aludni.
– Ha nem tévedek tisztelt professzor úr – szólalt meg fagyos
hangon Jack –, ön a barlangba hív minket.
– Persze, hogy oda. A Grand Hotel Ritz itt még ismeretlen.
 – Hát még mit nem? – kiáltott Jack. – Ez nem méltó egy fehér
emberhez!
– Pontosan ezt mondta annak idején lord Blackwell is – szólt
csendesen Nielsen. – Elkészített magának egy függőágyat éjsza-
kára két közeli fa között. Jáa, a negyvenlábnyi óriáskígyó elnyel-
te őt. Reggelre csak a botja meg egy darab zsineg maradt belőle.
A történetet befejezve, Nielsen a barlanghoz lépett, és bemá-
szott a nyíláson. A többiek követték.
– Jack, gyere, menjünk mi is! – hívtam. – Ne maradj kint éjsza-
kára.
Jack némán bemászott a barlangba, mely belülről nem is volt
olyan rossz. Crowley hatalmas sziklákkal elzárta a bejáratot,
majd a barlang közepén lobogó tűz mellé ültünk beszélgetni.
– Mondja kérem, mr. Nielsen – kérdezte Jack –, miért járnak
önök állatbőrben? Nincs önöknél rendes ruha?
– De van – mutatott Nielsen a barlang egyik távoli zugába. –
Csak eltettük, hogy legyen miben visszatérnünk. Azonkívül
ilyen körülmények között a textilből készült ruha nem is prakti-
kus. Két-három séta az erdőben, és már el is rongyolódott.
– De mi lesz a vadak véleménye önökről? – kiáltotta Jack.
– Semmi – volt a válasz. – ők is ugyanígy öltöznek.
Jack sóhajtott, és elhallgatott. Lefeküdtünk illatos szénaágya-
inkra, de én olyan fáradt és nyugtalan voltam, hogy sokáig nem
tudtam elaludni. Önök pontosan megérthetnek engem: ilyen
esemény végre is csak egyszer történhet az ember életében! Ter-
mészetesen ez a megállapítás nem a múltba való utazásra vo-
natkozik, hanem arra, hogy Olaf Nielsen itt fekszik mellettem,
kétlábnyira tőlem.
Reggel az eső zuhogása ébresztett fel.
– Ez sokáig fog tartani! – mondta Etiéz.
És tényleg, az eső napokig nem állt el. Jóformán ki sem men-
tünk a barlangból. Csak az örökké fáradhatatlan Crowley tűnt el
néhány órára, hogy friss hússal és gyümölccsel térjen vissza.
 Tüzelőnk volt elég. A tűz mindig égett. Csakhogy borzasztóan
füstölt. Könnyesre marta az ember szemét. De köztünk ült Olaf
Nielsen – maga Olaf Nielsen! – és én élveztem a vele való beszél-
getést. A négydimenziós matematika természetéről beszélget-
tünk. Olyan szerencsés voltam, hogy az egyenértékek viszonyá-
ról magától az elmélet feltalálójától hallottam először, – Olaf Ni-
elsentől.
Jack azonban félrevonult, és örökké a vadak nyelvét tanulta a
Crowley összeállította szótár segítségével…
Az eső csak esett, és esett. Úgy látszik, a vízözön csak megis-
métlődött. Legalábbis Jack így mondta. Éppen estére lesz ötödik
napja, hogy a derült eget nehéz felhők takarták el.
Jack egész nap fel-alá járkált a barlangban, majd hozzánk lé-
pett, és igen ünnepélyesen azt mondta: – Uraim! Én rendkívül
fontos dolgot akarok mondani önöknek!
– Lóduljon odébb, Jack! – szólt rá Crowley, miközben rőzsét do-
bott a tűzre.
Jack gyilkos pillantásokat vetett a professzorra, majd jelentő-
ségteljes hangon elkezdte:
– Uraim, az egész civilizált világ nevében benyújtom önöknek
a vádiratomat!
Mindnyájan Jackra néztünk. Crowley is abbahagyta a tűzra-
kást.
– Szénmonoxid – mormogott Mac Gill – mondtam már, hogy
ki kellene szellőztetni ezt a… ezt a helyiséget!
– Önök mind olvasták Taggart regényét – folytatta Jack. – Az ő
gondolata ez: a fehér embereket a színeseknek istenként kell te-
kinteniük, hatalmasoknak és félelmeteseknek kell a fehéreknek
látszaniok. De önök elfeledkeztek magas küldetésükről. Önök
egyenlőnek tartják magukkal a vadakat. Önök elfeledkeztek ar-
ról az alapvető tételről, amivel mindent kezdeniük kellett volna:
bevezetni ezeket a bálványimádó vadakat a keresztény vallásba.
 – Ide hallgasson Barlow! – Crowley nem tudott tovább hallgat-
ni. – Miért kellene nekik azt a Krisztust tisztelni, aki majd csak
18 000 év múlva fog megszületni?
– Ne tegyenek fel ostoba kérdéseket! – felelte Jack élesen. – Mu-
száj nekik! Muszáj!
– És önök alapítottak egy kolóniát, amely…
– Most már elég! – kiáltotta haragosan Nielsen. A barlangban
hirtelen mély csend lett.
– Egyes dolgokban úgy látom, felvilágosításra van szüksége –
folytatta Nielsen. – Egyben önnek igaza van, mr. Barlow. Mi
csakugyan iderepültünk Taggart regényének színhelyére. De
nem azért, mintha ez a regény nagyon megtetszett volna ne-
künk. Ellenkezőleg! Mi lázadók voltunk! Azért jöttünk ide, hogy
anyagot gyűjtsünk egy cáfolathoz, mert elszomorodva láttuk,
hogy azt a fajvédő förmedvényt milliók olvassák! Érthető ez?
Nielsen valószínűleg nagyon izgatott volt, különben nem
használt volna ilyen pontatlan kifejezést, hogy iderepültünk.
Olaf Nielsen mondta ezt, aki még soha nem engedett meg magá-
nak ilyen pontatlanságot! Emlékszem, ezen annyira elcsodál-
koztam, hogy néhány pillanatig nem is gyeltem. Marili basszu-
sa térített vissza a valóságba.
– Mondja, Barlow – szólt közbe az olasz –, ezek a vadak talán
azokra az emberekre hasonlítanak, akikről Taggart írt? És talán
készek azonnal arcraborulni előttünk?
– Meg kell őket tanítani a tűz használatára – folytatta Jack. – Ez
majd fogalmat nyújt nekik a mi erőnkről!
Az öt tudós valósággal vonaglott a kacagástól.
– Barlow, maga azt hiszi, hogy mi egy gyufagyár egész évi
készletével rendelkezünk? – mondta végre Crowley. – Nielsen-
nek volt egy doboz gyufája, de a második napon kint hagyta az
esőn. A vadak tanították meg őt a tűzgyújtásra. Itt van a kovakő,
és ha akarja megmutathatom, hogyan működik! Pedig mi mi-
lyen messze megelőztük a vadakat!
 – Ebben az esetben önöknek kötelességük lett volna bemutat-
ni a tűzfegyverek erejét – Jack csak nem akarta megadni magát.
– Néhány lövés hangjára arcra kell, hogy boruljanak!
A tudósok újra hemperegtek a nevetéstől.
Crowley vidáman folytatta:
– Ide gyeljen, Jack! – mondta. – ön valóban feltételezi, hogy az
emberek, akik szemtől szembe harcolnak a barlangi medvével,
megijednek a füstnélküli lőpor durranásától? Az oroszlán és
mammut ordítása talán nem hangosabb a pisztolylövésnél? És
ők megölik az oroszlánt is, a medvét is!
– Önöknek… talán… meg kellett volna tanítani őket agyag-
edények készítésére… – mondta Jack, immár nem olyan egész
magabiztosan.
– Vajon ön tudna ilyet csinálni, mr. Barlow? – kérdezte nagyon
udvariasan Etiéz.
– Ön, mr. Barlow – mondta Nielsen – az ön nevelésével, szoká-
saival, tudásával, ismereteivel felvértezve esetleg létrehozhatna
egy társadalmat. Ebben a társadalomban – a saját társadalmá-
ban – ön valami vezetőféle lehetne. De ebben a társadalomban,
ami most itt virágzik, ön senki. Ezek az emberek alkalmazkod-
tak ahhoz a környezethez, amely körülveszi őket. És ön? Gyar-
matosító tervéről látszik, hogy csupán ábrándozik…
– Elég! – Napóleonszerű pózban fonta össze karját a mellén
Jack. – Holnap bebizonyítom önöknek, hogy Taggart mégis iga-
zat mondott!…
Reggel nagy lármára ébredtem. A vadak kimásztak a barlang-
jukból, üdvözölni a napot.
Én a gépünkhöz siettem. Szerencsére az eső csak lemosta, a
műszerek, kabintető és az áramvonalas burkolat a megérkezé-
sünkkor tapasztalt sérülésen kívül ép volt.
– Jó reggelt, Bob! – hallottam a hátam mögül Crowley hangját.
– Nos, hogy áll a gépe? A lökhárító? Ühüm… Hát ez semmiség.
Mac Gill majd segít a szerszámaival. Könnyen kijavíthatják a re-
pedést.
A reggeli csendben múlt el. Mindenki Jacket gyelte.
– Uraim, az elkövetkező órákban megmutatom önöknek: mi az
igazság a vadakat illetően – hirdette ki Jack, befejezve az evést.
Mindenki Jack után ment, én is elindultam, de mindenesetre
távolabb maradtam. Nem szeretem a barátok közötti kon iktu-
sokat.
Ug-Nor vezért 300 lépésnyire találtuk barlangunktól. Egy
sziklán ült, emberei vadászati előkészületeit gyelte. Jack köze-
ledett Ug-Norhoz. Mi valami 30 lépésnyire megálltunk.
– Ide hallgass, Ug-Nor – kezdte Jack ünnepélyesen, – és ti is
hallgassatok ide, ti, a törzs tagjai. Én, a hatalmas szellem, le-
ereszkedtem hozzátok az égből. Nektek tisztelnetek kell engem.
Crowley fordította szavait, pontosan, szóról szóra.
De én magam is kitaláltam volna, hogy miről beszélt. Az egész
ugyanis nagyon hasonlított egy rossz színdarabra. Jack közben a
kezével hadonászott, ugrándozott, a fejét forgatta. Társaságunk
ugyancsak furcsa látványt nyújtott. Nielsen és Crowley állatbő-
röket viseltek. Ami a többieken pompázott, az valamikor Mac
Gill bőrkabátja lehetett. Csak Ug-Nor nyújtott méltóságteljes lát-
ványt. Eszébe se jutott felállni, mikor Jack elkezdte a beszédet.
De úgy látszott, hogy ez Jacket egyáltalán nem zavarta.
– Neked, a horda vezérének, elsőnek kell elismerned a mi ha-
talmunkat – mondta Jack, még mindig hadonászva. Hogy miért
csinálta így, máig sem tudom. Valószínűleg azt hitte, hogy így
jobban megértik.
– Állj fel, Ug-Nor! – üvöltötte Jack. – Állj fel! – Hiszen tisztelned
kell engem, mint hatalmas és nagy szellemet!
És Ug-Nor felállt! Crowley füttyentett. A harcosok abbahagy-
ták munkájukat és gyelni kezdtek. Én, mindenesetre, néhány
lépéssel hátráltam.
 Ezt megérthetik önök, hiszen tudják, hogy matematikus va-
gyok, és nem szeretem a politikát, különösen ilyen helyzetben
nem.
Ug-Nor egy fejjel magasabb volt Jacknél, kétszer szélesebb
vállban, és kezében kőbaltát tartott. Jack szemrebbenés nélkül
ordított tovább.
– Jól van – mondotta végül Ug-Nor. – Mi tisztelni fogunk téged
mint hatalmas és félelmetes szellemet.
Jack győzelemittasan nézett ránk. Crowley köhintett.
– Nos – folytatta –, Ug-Nor, mutasd meg nekem a te hatalma-
dat.
Ug-Nor felkapta íját, belehelyezett egy kőhegyű vesszőt.
– Ide nézz!
Pendült az íj húrja, és Ug-Nor lába elé esett egy nyílvessző át-
verte madár. A harcosok elismerően morogtak.
– A madarak repülnek – mondta Ug-Nor –, mi pedig várunk.
Jack elővette a revolvert. Azonban a tizenkét lövés közül egyik
sem hozott le még csak egy tollpihét sem. Jack nem jött zavarba.
Abbahagyta az üvöltözést és a hadonászást.
– Az én harcosaim ismerik a mammut, az orrszarvú, az orosz-
lán és a medve, a sakál és a hiúz nyomát – folytatta Ug-Nor. – Az
én harcosaim gyorsabbak a szarvasnál is. Bármelyik közülük ké-
pes egész nap cipelni az elejtett vadat. Mondd csak, jövevény, a
te harcosaid erősebbek?
Jack hallgatott.
– Az én harcosaim képesek tüzet gyújtani, tudják, hogy hol ta-
lálhatnak ehető gyökereket. Nem félnek sem a hidegtől, sem a
melegtől. Éles a szemük, mint a csíkos tigrisé! Mondd, jövevény,
mit tudtok ti?
Jack hallgatott.
Ug-Nor megfordult, és bement az erdőbe. Mögötte hosszú sor-
ban vonultak a harcosai.
Látni kellett volna Jack arcát ebben a pillanatban.
 – Nos, milyen eredményt ért el? – érdeklődött udvariasan Ma-
rili.
Jack felemelte a fejét.
– Ez az önök bűne! – válaszolta hidegen. – Rögtön beléjük kel-
lett volna oltani a fehérek iránti félelmet és tiszteletet… Most
már nem pótolhatjuk. De az ördögbe is! Van itt még olyan törzs,
amely nem hallott rólunk! Elmegyek hozzájuk, és majd meglát-
ják, hogy igazam van!
Félóra múlva Jack a magnetofonnal, valamint az azt tápláló
galvánelemmel és egy tár pisztolytölténnyel odalépett hozzánk,
elbúcsúzni.
– Én csodálom az önök történelem előtti felelőtlenségét. Elme-
gyek, és létrehozok egy királyságot. Taggart nem tévedett! Re-
mélem, meg gyelték, hogy Ug-Nor olyan tolldíszt visel, ami-
lyent Taggart ír le a regényében?
– Természetesen – felelte Crowley. – Ezeket én mutattam Ug-
Nor-nak. Egy év kellett, amíg megszokta. Mindig akadályozták a
vadászaton. Elég ostoba ötlet volt Taggarttól.
Jack szeme megvillant.
– Rendben van, uraim. Meglátjuk, kinek lesz igaza. A pogányok
méltányolni fogják az én szent beszédeimet, és boldogan alakul-
nak át királyi alattvalókká.
Jack végre is a barátom, nem tudtam megállni, hogy ne gyel-
meztessem.
– Te, Jack – mondtam –, az igaz, hogy igen élelmesen sütötted
el mindenkor a mázolmányaidat, de hogy királyságot alapíts…
Jack megfordult, és elindult az ösvényen, bal kezével magához
szorítva a napfényben meg-megcsillanó magnetofont.
Még egyszer megfordult, és ezt kiáltotta:
– Taggart most írja a regény folytatását! Továbbra is hirdeti a
mi fajunk felsőbbrendűségét!
– Barlow! Figyeljen! – kiáltotta utána Crowley. – Eszébe ne jus-
son a hegyekbe menni, mert ott emberevők laknak!
 Felelet nem érkezett…
*
A vadak felfalták Jacket, de a magnetofon valóban a vadak
kultikus tárgya lett. Az oltárukat díszíti. Ug-Nor egyik élessze-
mű harcosa látta.
Kijavítottam a gépet, és egy délben visszarepültünk a XX. szá-
zadba. Bocsánat, azt mondtam „visszarepültünk”, holott az alfa-
funkció második…
Igaz, igaz, már beszéltem erről.
De megérthetik, hogy kizökkentett a rendes kerékvágásból
Olaf Nielsen viselkedése… Mikor visszatértünk a XX. századba,
egy kis beszédet tartott. Azt vártam: majd az elméletéről fog be-
szélni. De ő azt mondta: „George Mac Taggart tartsa meg a véle-
ményét magasabbrendű fajunkról!”
Ezt két olyan meghatározással egészítette ki, melyek ismeret-
lenek a matematikában. Ezeket feleslegesnek tartottam ismer-
tetni.

(Valentyina Zsuravljova novellája nyomán:

„Tyehnika Mologyozsi”)
 Arkagyij és Borisz SZTRUGACKIJ:

SPONTÁN REFLEX

Urm unatkozott.
Igaz, az unalom, mint a helyzet egyformaságára és egyhangú-
ságára való reagálás, vagy saját magunkkal szembeni elégedet-
lenség, az élet iránti érdeklődés elvesztése csak az emberre és
néhány kivételes állatfajra jellemző. Ahhoz, hogy unatkozzunk,
rendelkezni kell, hogy úgy mondjuk az unatkozás képességével
– nom és magas fokúan szervezett idegrendszer szükséges eh-
hez.
Urmnak nem volt idegrendszere a szó szokott értelmében, és
nem tudott gondolkodni sem. Tehát érezni sem tudott. Csupán
befogadott, megjegyzett és cselekedett. Mégis unatkozott.
A lényeg az volt, hogy a Gazda távozása után körülötte nem
maradt semmi új, amit megjegyezhetett volna. Az új benyomá-
sok gyűjtése volt a fő ösztönző erő, amely Urm tevékenységét
irányította, és ami tevékenységre serkentette. Szomjas kívánság
viharzott benne, hogy minél több benyomást fogadjon be, és je-
gyezzen meg. Ha ismeretlen tényezők és jelenségek nem voltak
körülötte, meg kellett találnia őket.
De a jelenlegi környezete a legkisebb részletekig ismert volt.
Ezt a tágas, négyzet alakú helyiséget, szürke érdes falával, ala-
csony mennyezetével és vasajtajával létezésének első pillanatá-
tól fogva ismerte. Valahonnan felülről alig kivehető halk züm-
mögés hallatszott –, az emberek különleges műszerek nélkül
nem is hallották, de Urm kitűnően hallotta. Bár a mennyezet
alatt függő napfénylámpákat kioltották, Urm mégis jól látta a
szobát.

URM ELINDUL
Tehát unatkozott, és elhatározta, hogy új benyomások felkeresé-
sére indul. A Gazda távozása óta fél óra telt el. Tapasztalatból
tudta, hogy az ember nem tér vissza hamarosan. Ez nagyon fon-
tos volt, mert amikor egyszer parancs nélkül sétát tett a szobá-
ban, a Gazda meglepte ezen foglalatosság közben, és olyasmit
csinált, hogy utána Urm még arra is képtelen volt, hogy az an-
tennáját megmozdítsa. Most előreláthatólag nem kellett ettől
félnie.
Megmozdult, és nehézkesen előre lépett. A cementpadló csak
úgy döngött vastag gumitalpa alatt. Egy pillanatra megállt,
hogy hallgatózzon, sőt még egy kissé előre is hajolt. De a vibráló
cement kisugározta hangokban nem volt semmi ismeretlen,
ezért ismét a szemközti fal felé tartott. Egészen közel ment hoz-
zá, és megszagolta. A falnak nedves beton és rozsdás vas szaga
volt. Semmi új. Megfordult, miközben éles acélkönyökével meg-
karcolta a falat, majd átlós irányban keresztülment a szobán, és
megállt az ajtó előtt.
Az ajtót nem volt egyszerű kinyitni, és Urm nem is jött rá
azonnal, hogy hogyan kell csinálni. Majd bal kezének fogóját ki-
nyújtotta, ügyesen megfogta a zár fogantyúját, és elfordította.
Az ajtó gyengén elnyújtott csikorgással kinyílt. Ez érdekes volt,
és néhány percet azzal töltött el, hogy hol lassan, hol gyorsan ki-
nyitotta és becsukta az ajtót, miközben hallgatózott és megjegy-
zett. Aztán átlépett a magas küszöbön, és máris a lépcső előtt
volt.
A lépcső keskeny kőlépcső volt, és meglehetősen magas. Az
első pihenőig, ahol a lámpa égett, tizennyolc fokot számolt meg.
Sietség nélkül elindult felfelé. A pihenőtől újabb lépcső vezetett
tovább, ennek tíz, fából készült foka volt. Jobbra széles folyosót
látott. Egy kis tétovázás után jobbra indult. Nem tudta miért. A
folyosó sem volt érdekesebb, mint a lépcső. De lehet, hogy nem
nagyon tetszett neki a falépcső.
 A folyosóról meleg levegő áradt, nagyerejű infrafény világítot-
ta meg. Az infrafényt rovátkolt hengerek sugározták. Urm még
sohasem látta a gőzfűtés fűtőtesteit, ezért a rovátkolt hengerek
felkeltették érdeklődését. Odahajolt, és megfogott egyet mind-
két fogójával. Tompa reccsenés, fémtörés hangja hallatszott,
majd sűrű, forró gőzfelhő tört a mennyezet felé. Urm lábánál su-
gárban buggyant elő a forró víz. Felemelte a hengert, gyelme-
sen nézegette, meg gyelte a cső szakadozott széleit, azután fél-
redobta, és keresztülcsoszogott a vizen.
A folyosó végéhez ért. Egy alacsony ajtó felett piros felirat
gyulladt ki: „Vigyázat! Védőöltözet nélkül ne lépj be!” – olvasta.
Ismerte a „vigyázat” szót, de tudta azt is, hogy ez mindig az em-
bereknek szól. Számára ennek a szónak semmi értelme sem volt.
Kinyújtotta karját, és benyitott az ajtón.
Igen, itt sok érdekes és ismeretlen jelenség akadt. Széles, fém-,
kő- és műanyagtárgyakkal teli terem bejáratában állt. A terem
közepén egy lapos tömbre hasonlító, vas- vagy ólomlemezzel
borított méternyi magas kerek betonépítmény állt. Rengeteg ká-
bel szaladt belőle a márványlapokkal burkolt falak felé. A fala-
kon fényes műszereket és kapcsolókarokat látott. A betontöm-
böt rézhuzalból készült háló vette körül, a mennyezetről fényes,
csuklós karok lógtak le. A karok ugyanolyan fogókban végződ-
tek, mint Urm keze.
Urm hangtalanul lépkedve a rézhálóhoz közeledett, és körül-
járta. Aztán megállt egy kicsit, és még egyszer körüljárta. A há-
lón nem volt átjáró. Ekkor megindult, és különösebb megerőlte-
tés nélkül átgázolt a hálón. A rézháló szakadozott darabjai a vál-
láról lógtak le. De még két lépést sem tehetett a betontömb felé,
amikor megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Kerek,
iskolai földgömbre emlékeztető feje óvatosan forgott jobbra és
balra, az akusztikai receptorok ebonitkagylói tágra nyíltak, és
mozogtak, remegtek a lokátorantennák. Az ólomtömb olyan
erős infrafényt sugárzott, amelyet még ebben a meleg helyiség-
ben is észlelni lehetett. De ezenkívül még valamilyen ultra-su-
gárzás is áradt belőle. Jól látta a röntgen- és gamma-sugarak se-
gítségével – mintha csak a fedél átlátszó lett volna –, hogy alatta
keskeny, feneketlenül mély kút van, amit világító por tölt meg.
Emlékezetének mélyéből felködlött egy parancs: azonnal távoz-
ni! Nem tudta, mikor és ki adta ezt a parancsot. Urm már való-
színűleg úgy jelent meg a világban, hogy ezt tudta, mint aho-
gyan sok mást is eleve tudott. De nem engedelmeskedett a pa-
rancsnak. A kíváncsiság erősebbnek bizonyult. A tömb fölé ha-
jolt, előrenyújtotta fogóit, és kis erőlködéssel felemelte a fedelet.
A gamma-fény zuhataga szinte megvakította. A márványla-
pokon riadtan gyulladtak ki a vörös fények, felüvöltött a sziré-
na. Kezének átlátszó sziluettjén át egy pillanatra meglátta a be-
tongödör belsejét, azután visszadobta a fedelet, miközben mély
rekedt hangon mondta:
– Veszély! Opasznoszty! Gefahr!
A teremben tompa visszhang szaladt végig, és elhalt. Urm tes-
tének felső részét száznyolcvan fokkal elfordította, és sietve el-
indult a kijárat felé. Ellenőrző műszerei idegessége, amit a radio-
aktív részecskék özöne váltott ki, elhajtotta a betontömb közelé-
ből. Természetesen a legkeményebb sugárzás, a részecskék leg-
erősebb özöne sem árthatott neki, még a reaktor aktív zónájá-
ban való tartózkodás sem fenyegette komolyabb következmé-
nyekkel.
De amikor gazdái létrehozták, belehelyezték azt a törekvést,
hogy tartsa magát minél távolabb a nagy intenzitású sugárzás-
forrásoktól. Kilépett tehát a folyosóra, és átlépve a gőzfűtés bor-
dás hengerén, ismét a lépcsőpihenőn találta magát. Ott egy em-
bert látott lefelé sietni a falépcsőn. Ez az ember sokkal alacso-
nyabb termetű volt, mint a Gazda. Világos, bő ruhát viselt, a
haja szokatlanul hosszú és aranyos színű. Ilyen embereket még
sohasem látott. A levegőben a fehér orgona ismerős illata
úszott. Néha hasonló, de sokkal gyengébb illata volt a Gazdának
is.

ÉRDEKES TAPASZTALAT

A lépcsőpihenőn félhomály uralkodott, és a lefelé siető lány

nem látta meg azonnal Urm hatalmas alakját. Amikor meghal-
lotta a lépteket, megállt, és bosszúsan kiáltotta:
– Ki az?! Maga az Ivasev?
– Jó napot! Hogy van? – mondta halkan Urm.
A lány felsikoltott. A félhomályból kidülledt üvegszemű fé-
nyes fej, rendkívül széles páncélozott vállak, vastag csuklós ka-
rok közeledtek felé. Urm rálépett a falépcső alsó fokára, és a lány
ismét felsikoltott. A gépember zavarban volt, még egyszer sem
történt meg vele, hogy az ember ne válaszolt volna az ő köszöné-
sére. De ez a rémült, magas, éles, átható és kétségtelenül artiku-
látlan hang nem felelt meg azoknak a szabványválaszoknak,
amelyeket ismert. Az érdeklődő Urm határozottan lépdelt a ri-
adtan hátráló lány nyomában. A falépcsők recsegtek a súlya
alatt.
– Vissza! – kiáltotta a lány.
Urm megállt, és hallgatózva előrehajtotta a fejét.
– Vissza, te szörny!
A „vissza” vezényszót jól ismerte. Erre teste felső részét meg
kellett fordítania, és néhány lépést kellett tennie ellenkező
irányban, amíg a „stop” vezényszó el nem hangzik. De a paran-
csokat általában a Gazdától kapta, és különben is – ismerkedni
akart. Tovább ment felfelé, végül egy kicsiny, fényes szoba bejá-
ratához ért.
– Vissza! Vissza! Vissza! – kiabálta a lány.
Urm nem állt meg, habár lassabban ment, mint tudott volna.
Érdeklődését felkeltette a szoba – két íróasztal, székek, rajztábla,
szekrény könyvekkel és vastag dossziékkal. Amíg kihuzigálta a
 ókokat, kibontotta a dossziék kötését, és hangosan olvasta a
rajzok fekete tussal szépen kihúzott feliratait, a lány kiosont a
szomszéd helyiségbe, elbújt a dívány mögött, és felkapta a tele-
fonkagylót. Urm látta ezt, mert a tarkóján is volt optikai recep-
tora, de a kicsiny, hosszú hajú ember már nem érdekelte. A pad-
lón szétszórt papírokon végiglépkedve újabb felfedező útra in-
dult. Háta mögött a lány kiabált a telefonba:
– Nyikoláj Petrovics! Nyikoláj Petrovics, én vagyok – Gálja!
Nyikoláj Petrovics, Urm betört hozzánk! A maga Urmja! Urm!
Betűzöm: Uljána – Róbert – Mama… Hallotta a szirénát? Igen!
Nem tudom… Akkor találkoztam vele, amikor kijött a nagy re-
aktor terméből… Igen, igen, a reaktor helyiségében volt… Ho-
gyan? Valószínűleg nem… A központban már tudják?…
Urm nem hallgatta végig. Kiment az előtérbe, és ott megállt,
mintha földbe gyökerezett volna a lába, erőltetve mozgatta a lo-
kátorok antennáit. A szemközti falon valami nagy fényes és hi-
deg lógott. Szürke áthatolhatatlan négyszögnek tűnt az infra-
fényben, és csillogott, a szokásos sugaraknál jobban villogott De
ez nem döbbentette meg. Az érdekes négyszögben sötét és külö-
nös lény állt mozgó csápokkal a fején, mely gömbölyű volt, mint
egy iskolai földgömb, és Urm nem tudta megérteni, hogy hol áll
az illető.
A vizuális távolságmérő azt jelentette, hogy az ismeretlen
tárgy tizenkét méter és nyolc centiméter távolságban van tőle,
míg a lokátor megcáfolta ezt a közlést.
„Semmiféle tárgy nincs ott. Sima, majdnem függőleges felület
van, melynek távolsága… hat méter és négy centiméter.”
Urm eddig még sohasem látott semmi hasonlót, és még soha
nem adott a lokátor és a vizuális receptor ennyire ellentmondó
közlést. Azonban olyannak alkották, hogy mindent végigcsinál-
jon, amihez hozzáfog.
Határozottan előreindult, miközben leszögezte és megjegyez-
te a kiderített törvényszerűséget: „a vizuális távolságmérő sze-
rinti távolság egyenlő a lokátor mérte távolság kétszeresével…”
Nekiment a tükörnek.
Az üveg szilánkokra tört, és Urm a falnak ütközve megállt.
Úgy látszik itt már nincs mit csinálni.
Megkaparta a vakolatot, megszagolta, megfordult, és ügyet
sem vetve a falfehér ügyeletes rendőrre, aki a riadójelre jelent
meg, az üvegcserepeken taposva a kijárati ajtó felé indult. Kilé-
pett. Hó- és szélvihar vette körül.

MEGKEZDŐDIK A VADÁSZAT

Amikor Nyikoláj Petrovics ledobta a kagylót, Piszkunov már az

előszobában volt, és sietve bújt a bundájába.
– Te hová mész?
– Természetesen, oda…
– Várj csak… el kell dönteni, mit tegyünk. Ha ez a robot elkezd
hancúrozni az atomerőműben…
– Még jó, ha csak az erőműben – szakította félbe Rjabkin. – Hát
a laboratóriumok? A raktárak? És ha benéz ide a városba?
Nyikoláj Petrovics feszülten gondolkozott. Piszkunov türel-
metlenül állt az ajtónál, a kilincsen tartva kezét.
– Fussunk oda valamennyien – javasolta egy kissé meggondo-
latlanul Kosztyenko. – Meg kell találni, és… el kell fogni!
Piszkunov csak a szemöldökét vonogatta, Rjabkin pedig, aki a
fogason keresgélte a szőrmebundáját, hamarosan kiáltotta:
– Szép dolog – elfogni!? És hogyan parancsolja? Nadrágjánál
fogva? A súlya fél tonna, ökölcsapásának élőereje – háromszáz
kiló…
– Szóval – szólalt meg végül Korolev – én azonnal telefonálok a
szállásra, riasztom az őrséget. Te, Rjabkin szaladj a garázsba…
Oh, az ördögbe is, hiszen valószínűleg mindannyian a klubban
vannak… Mindegy, szaladj, keress meg legalább három gépko-
csivezetőt. Ki kell hozni a lánctalpas bulldózereket… Helyes?
 – Igen, igen, és minél gyorsabban. Csak…
– Te, Piszkunov eredj az Intézethez. Derítsd fel, Urm hol tar-
tózkodik, és azonnal telefonálj a garázsba. Kosztyenko, eredj ve-
lük. Világos? Csak kívül ne kerüljön ez az ördög a kapun!
Kirohantak. A kegyetlen szél súlyos hófelhőket űzött, keserve-
sen zúgott, üvöltött a magasfeszültségű vezeték oszlopai között.
Az épület ablakaiból megtört, sárga fénycsíkok hullottak a hófú-
vásra, minden más elmerült az áthatolhatatlan sötétségben.
– No, én rohanok a garázsba – mondta Rjabkin. – Vigyázzatok
barátaim, ne kockáztassátok hiába a fejeteket.
Megcsúszott, és egy percig ingadozott a hófúvásban, károm-
kodva szidta az átkozott hóvihart, a disznó Urmot és általában
mindent, aminek csak köze volt az eseményekhez. Majd világos
szőrmebundája elmerült a táncoló hófergetegben.
Piszkunov és Kosztyenko egyedül maradt. Kosztyenko dider-
gett.
– Nem értem – szólalt meg. – Minek kellenek a lánctalpas bull-
dózerek?
– Mit javasolnál? – érdeklődött Piszkunov.
– Nem, én egyszerűen nem értem… Tán szét akarjátok rom-
bolni Urmot?
Piszkunov mélyet sóhajtott.
– Urm – különleges gép, a Kísérleti Kibernetikai Intézet alkotó
beszámolója az utóbbi néhány év munkájáról. Érted? Hogyan is
kívánhatnám a pusztulását?
Feltűrte a szőrmebunda gallérját, és elindult a hófúvásban. A
csodálkozó Kosztyenko utána. Előttük a behavazott mező, azon
túl az országút. Az országút másik oldalán emelkedett az erőmű
épülete.
Hogy az utat megrövidítsék, letértek az országútról, és átvág-
tak a mezőn. Itt még az ősz folyamán elkezdték egy épület ala-
pozását. Kosztyenko hallotta, amint Piszkunov valamit mormog
magában, miközben a jeges téglarakásokon és vasszerelvény
halmazokon botladozik át. Nehéz volt előrejutni. A hóvihar füg-
gönye szinte eltakarta az Intézet fényeinek ritkás láncát.
– Várj… – szólalt meg rimánkodva Kosztyenko. – Nagyon ne-
héz. Pihenjünk egy kicsit.
Piszkunov elgondolkodva megállt. Majd ő is Kosztyenko mellé
guggolt. Mégis, mi történhetett? Úgy ismerte Urmot, mint az In-
tézetben senki más. Az ő kezén ment át minden csavarocskája,
minden elektródja, minden lencséje ennek a hatalmas, nagysze-
rű szerkezetnek. Azt hitte, ki tudja számítani, és előre meg tudja
mondani minden mozdulatát, bármilyen körülmények között
legyen is a gép. És tessék! Urm „önkényesen” elhagyta szobáját,
és ott sétálgat az atomerőműben. Miért?
Urm viselkedését az „agya” határozza meg, ez a rendkívül bo-
nyolult és nom berendezés. Alapanyaga: germánium-platina
hab és ferrit. Míg a szokásos számológépnek alig néhány tízezer-
nyi triggere van, amelyek felveszik, tárolják és továbbítják a jel-
zéseket, addig Urm „agyában” már körülbelül tizennyolc millió
ilyen sejt van. Ezekre rengeteg helyzetet, a körülmények válto-
zásának különböző helyzeteire történő reakciót programozták
be, valamint a legkülönbözőbb műveletek végrehajtásának a le-
hetőségét. Mi hatott az „agyra”, a programra? Az atomhajtómű
kisugárzása? Nem, a hajtóművet megfelelő védőberendezés ve-
szi körül cirkóniumból, gadolíniumból és bóracélból. Gyakorla-
tilag ezen a védelmen nem törhet át egyetlen neutron, egyetlen
gamma-kvantum sem. Tan a receptorok? Nem, a receptorok az
este még teljesen rendben voltak. Tehát a jelenség lényege az
„agyban” van. A program. A bonyolult, új program. Piszkunov
maga vezette a beprogramozást, és… Beprogramozás… Megvan!
Piszkunov lassan felállt:
– A spontán re ex – mormogta. Hát persze, a spontán re ex!
Bolond!
Kosztyenko ijedten nézett rá.
– Nem értem…
 – Én értem. Érthető… De ki gondolhatott rá? Minden jól
ment…
– Odanézz! – kiáltott hirtelen Kosztyenko, s felugrott.

ÖTEN EGY ELLEN

A szürkésfekete eget az Intézet felett kékes színű villanás reme-

gő fénye ragyogta be, és ebben a világosságban rendkívül élesen
rajzolódtak ki a hóviharból a sötét épületek körvonalai, de mint-
ha valahogy nem lettek volna igazi épületek. Az Intézet keríté-
sét jelző ritka fénylánc hunyorgott, és kialudt.
– A transzformátor! – mondta rekedten Piszkunov, – Az alállo-
más éppen a reaktortoronnyal szemben van! Urm ott van… És
az őrség…
– Fussunk! – javasolta Kosztyenko.
Szaladni kezdtek. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni.
A szembefújó szél leverte a két fér t a lábáról, hóval borított
gödrökbe botlottak, feltápászkodtak, ismét elestek.
– Gyorsan, gyorsan!…
A villanást, úgy látszik, a városkában is észrevették. A város
szélén riadtan felüvöltött egy sziréna, világosság gyúlt az őrség
épületében, a mezőn egy re ektor vakító fénye suhant végig. Ki-
szakította a sötétségből a hóbuckákat, a magasfeszültségű táv-
vezeték rácsos oszlopait, végigkúszott az Intézetet körülvevő
kőfalon, és végül megállapodott a kapun. A kapunál apró, sötét
alakok nyüzsögtek.
– Kik azok… ott? – kérdezte zihálva Kosztyenko.
– Az őrség. A rendőrség, valószínű… – Piszkunov megállt,
megtörölte a szemét, hangja elakadt. – A kaput… bezárták. De-
rék úk! Tehát… Urm még ott van.
Riadó! Most már nem egy, hanem három re ektor sugara
pásztázott az Intézet fala mentén. Láthatták, amint a hóförge-
teg a kékes fényben táncol. A szél üvöltését legyőző kiáltások
hallatszottak, valaki dühösen káromkodott. Végül feldübörög-
tek a motorok, a lánctalpak zörgése hallatszott. A hatalmas bull-
dózerek elindultak a garázsból.
– Figyelj, Kosztyenko – mondta Piszkunov, – Nagyon gyelj. Az
emberiség történelmének legszokatlanabb hajtóvadászatán ve-
szünk részt. Nagyon gyelj, Kosztyenko!
Kosztyenko a szeme sarkából Piszkunovra tekintett. Úgy tűnt,
mintha a mérnök arcán könnyek csorognának. Persze, lehet,
hogy a széltől.
A lánctalpak csattogása már nem a hátuk mögül, hanem jobb-
ról hallatszott. A traktorok kiértek az országútra. Már megkü-
lönböztethették re ektoraik remegő fényét is. Öt pár fénysugár
volt látható.
– Öten egy ellen – suttogta Piszkunov. – Neki pedig egyetlen
ütőkártyája sincs. A spontán re ex itt nem segít.
Hirtelen valami megváltozott körülöttük. Kosztyenko nem is
értette mindjárt, hogy tulajdonképpen mi is. A hóvihar ugyan-
úgy tombolt, ugyanúgy kavarogtak a föld felett a hókristályok,
ugyanolyan fenyegetően zúgtak a motorok. De a fényszórók ké-
véje már nem siklott végig kutatva a mezőn. A kapura szegeződ-
tek mozdulatlanul. A kapu tárva-nyitva állt, és nem volt a köze-
lében senki sem.
– Mi az ördög? – suttogta maga elé Kosztyenko.
– Csak nem…
Piszkunov nem fejezte be, és anélkül, hogy összebeszéltek vol-
na, futni kezdtek az Intézet felé. A kapuig már csak mintegy két-
száz méter volt hátra, amikor az elöl szaladó Piszkunov egy pus-
kás emberbe ütközött. Az rémülten felüvöltött, és oldalt akart
kerülni, de Piszkunov megragadta a vállát, és megállította.
– Mi történt?
Az ember idegesen forgatta fejét, káromkodott, és végül ma-
gához tért.
 – Kitört – mondta –, kitört. Kidöntötte a kaput, és kiment. Ma-
kejovot majdnem agyontaposta. Én a városba megyek segítsé-
gért…
– Merre ment?
A rendőr bizonytalanul intett balra.
– Azt hiszem, arra… Az országútra…
– Tehát mindjárt találkozik a bulldózerekkel. Gyerünk.
Az, ami a következő pillanatban történt, egész életünkre emlé-
kezetes maradt. A kavargó hófergetegből váratlanul valami ha-
talmas, formátlan tűnt elő, a szeme helyén piros és zöld fények
égtek, és éles, hangsúlytalan hangon megszólalt.
– Jó napot, hogy van?
– Urm, állj! – kiáltott fel kétségbeesetten Piszkunov.
Kosztyenko látta, mint ered futásnak a rendőr, hogyan emelte
fel a karját és rázta meg az öklét Piszkunov, azután a párafelhőbe
burkolózott gigászi alak, a gonosz bábú, elhaladt mellette, ma-
gasra emelve gerendavastagságú lábát, és eltűnt a hóviharban.

TALÁLKOZÁS A RENDŐRÖKKEL

Sietve becsukta maga után az ajtót. Egyet lépett, és megállt. Kö-

röskörül minden hangokkal, mozgással, sugárzásokkal volt tele.
Az éjszaka a rádióhullámok valóságos kaleidoszkópja volt. Min-
den sugárzott. Előtte, harminc és fél méterre alacsony épület
állt, széles ablakait vasrácsok védték. Falai élénk infrafényt su-
gároztak. Az épületből erőteljes, tompa zúgás hallatszott. A leve-
gőben milliónyi hópehely keringett. Urmra hullva, egy pillanat
alatt elolvadtak, elpárologtak.
Fejét körülforgatta, és úgy döntött, a legérdekesebb és legkö-
zelebbi kutatási tárgy csakis a szemben levő alacsony épület le-
het. A bejáratot azonnal megtalálta. Az épületet alacsony fenyők
vették körül, és egy pillanatra megállt, hogy az egyiket letörje,
és megvizsgálja. Azután kinyitotta az ajtót, és bement.
 A két ember, aki a szűk, keskeny szobában az asztalnál ült, fel-
ugrott, és rémülten meredt rá. Urm becsukta maga mögött az aj-
tót (sőt, még a reteszt is rátolta), megállt előttük.
– Hogy vannak? – mondta.
– Piszkunov… elvtárs? – kérdezte ijedten az egyik ember.
– Piszkunov elvtárs elment. Átadjak neki valami üzenetet? –
érdeklődött Urm egykedvűen. Az emberek nem érdekelték. Fi-
gyelmét egy kicsiny bundás lény keltette fel, amely a sarokba
húzódott. „Meleg, élő, erős szaga van, nem ember” – állapította
meg Urm, és felé fordult.
– Jó napot, hogy van?
– Hr-r-r… – válaszolta remegő elszántsággal a lény, kimutatva
éles fehér fogait, és még jobban a sarokba húzódott.
Urmot teljesen lekötötte a kutya, és ügyet sem vetett arra,
hogy közben a rendőrök gyorsan elbarikádozták magukat az
asztallal és a szekrénnyel, és előhúzták a pisztolyukat.
A kutya szűkölve és farkát behúzva próbált elosonni Urm mel-
lett, de Urm sokkal fürgébb volt a kutyánál. Gyorsabb volt még a
legfürgébb élőlénynél is a világon. Felsőteste villámgyors és
hangtalan félfordulatot csinált, és hosszú, periszkópszerűen ki-
nyúló karja derékban kapta el a kutyát. Ebben a pillanatban lö-
vés dörrent: Az egyik rendőr idegei nem bírták tovább. A golyó
zengve csapódott Urm hátpáncéljára, és onnan a falba vágódott.
A vakolat lehullott.
– Szidorenko, állj! – kiáltotta a másik rendőr.
Urm elengedte a szűkölő kutyát, és az emberekre meredt, akik
sápadtak, de nagyon határozottak voltak, s a fegyverüket lövés-
re készen tartották. Kedvtelve szaglászott. A levegőben a füst
nélküli lőpor ismeretlen szaga terjengett. A kutya a rendőrök lá-
bai közé menekült, de Urmot már nem érdekelte. Megfordult, és
egy ajtó felé indult, amelyen egy táblán koponya és keresztbe-
tett csontok voltak vörös villámmal áthasítva. A rendőrök elcso-
dálkozva gyelték, hogy fogószerű ujjai hogyan tapogatták ki a
zár szerkezetét. Az ajtó kinyílt. Ekkor mindketten magukhoz
térve, hozzárohantak:
– Állj! Vissza! Tilos!
Mindenről megfeledkezve Urm páncélozott oldalába kapasz-
kodtak, csak arra gondolva, hogy mit művelhet a transzformá-
torral ez a vas csodabogár. De Urm észre sem vette őket. Erőfe-
szítésük nem tett rá semmiféle benyomást. Ugyanilyen sikerrel
azt is megpróbálhatták volna, hogy egy mozgó traktort megál-
lítsanak. Ekkor egyikük, bajtársát félretolva, közvetlen közelről,
alulról felfelé Urm fejébe lőtte a tár egész tartalmát. Az alállo-
mást lövések döreje verte fel…
Urm megbotlott. Darabokra törve repült szét a jobboldali
akusztikai receptora ebonitkagylója. Leszakadt, és a huzalon
lógva lengett a lokátor elgörbült csápja. Megcsendült a mennye-
zetablak eltört üvege.
Urmot még sohasem érte támadás. Hiányzott belőle az önvé-
delem ösztöne, és nem volt tapasztalata az ember elleni harc-
ban. De képes volt arra, hogy elemezze a tényeket, logikus követ-
keztetéseket vonjon le, és a biztonságát maximálisan biztosító
viselkedéssel reagáljon az eseményekre. Mindezekre a gondolko-
dási műveletekre a másodperc töredékére volt csak szüksége. A
következő pillanatban megfordult, és az emberek felé indult, fe-
nyegetően előrenyújtva rémületes fogóit. A rendőrök szétugrot-
tak. Az egyik az elosztófal mögé menekült, a másik a legközeleb-
bi transzformátor tömör acélburkolata mögé, gyorsan újratölt-
ve pisztolyát.
– Szidorenko! Fuss! Fuss az ügyeletes szobába, telefonálj, ria-
dóztass! – kiáltotta.
De Szidorenko sehogyan sem tudott az ajtóig futni. Urm sok-
kal gyorsabban mozgott, mint az ember, és ha a rendőr csak az
orrát dugta is ki, máris előtte termett. Ekkor a rendőrök elhatá-
rozták, hogy mindketten egyszerre futnak ki. Nem sikerült:
Urm a gyorsvonat sebességével száguldott a tábla és a transzfor-
mátor között. Az elosztótábla Urm egy vigyázatlan lökésétől
kettérepedt, a golyó lyukasztotta ablakon és üvegmennyezeten
át besüvített a szél.
Végül is Urm megelégelte ezt a játékot, és elhatározta: béké-
ben hagyja az embereket. Hirtelen megállt a transzformátor
előtt, és határozott mozdulattal benyúlt a burkolat alá. A rend-
őrök kihasználták ezt a pillanatot, és hanyatt-homlok rohantak
az ügyeletes szobába. Ugyanebben a másodpercben fülsiketítő
csattanás hallatszott, mindent vakító, kékes villanás borított el,
és a fény kialudt. Égett fém, füst, égett lakk éles szaga ömlött a
teremből. A megsüketített rendőrök nem jöttek rá azonnal, mi
történt. Azután az ügyeletes szoba felé közeledtek a nehéz lép-
tek, és egy éles hang így szólt a sötétségben:
– Jó napot, hogy vannak?

A KITÖRÉS

Csattant a retesz. Csikorogva nyílt ki az ajtó, a szürke keretben

egy pillanatra megjelentek a félelmetes vascsoda körvonalai, és
az ajtó ismét becsukódott.
Urm az Intézet területén ment, besüppedve a hóba, magasra
emelt lábakkal lépdelt. Az Intézet sötétségbe borult, és itt még
Urm infravörös látása is csak keveset segített. Csupán saját hasa
és lába körül vett ki egy gyenge fénysugárzást. Néhány ember
gyengén foszforeszkáló sziluettje suhant el az épületek között.
Urm nem gyelt rájuk. Ment, miközben a lokátor adatai alapján
tájékozódott, bár a lokátor egyik csápját szétlőtte a golyó, és
ezért a távolságot nem tudta pontosan meghatározni.
Érdeklődését felkeltették a városka távoli fényei, amelyek alig
láthatóan hunyorogtak a hóviharban. Aztán felvillantak a ref-
lektorok élénk kékes fényei. Elment a falig, egy kis ideig habo-
zott, majd balra fordult. Nagyon jól tudta, hogy a falakon min-
dig vannak ajtók. Hamarosan a kapuhoz ért. Nagy, vasból ké-
szült kapu volt. Azonban az volt a legfontosabb, hogy zárva volt.
Túl rajta riadt emberi hangok hallatszottak, a réseken élénk kék
fény tört át.
– Jó napot – mondta Urm, és nekidőlt a kapunak.
A kapu nem nyílt. Erős volt. Valahonnan messziről fémcsör-
gés hallatszott. Ott kint valami nagyon érdekes történhetik!
Urm erősebben megnyomta a kilincset, aztán hátrahúzódott,
majd nekirohant a kapunak páncélozott mellével. A kapun kí-
vüli hangok elhallgattak, majd valaki bizonytalan hangon ezt
kiáltotta:
– Vissza! Hé, vigyázzatok, ne lőjetek erre az ördögfajzatra!
– Jó napot, hogy vannak? – mondta Urm lendületet véve, és is-
mét a kapunak rohanva.
A kapu megingott. A zár erősebbnek bizonyult a betonfalba
süllyesztett csuklópántoknál, és a zárt kapuszárnyak hídként
dőltek a hóra. Végigment rajtuk a szétugró rendőrök között, és
eltűnt a nyílt mezőn dühöngő hóviharban.
Lépkedett, de alig tudta fenntartani egyensúlyát a feltúrt föl-
dön, melyet a laza hó valóságos tengere borított. Egyszer csak
üresség nyílt meg a lábai alatt, és elesett. A hó csikorgott alatta.
Még sohasem esett el, de már a következő pillanatban cseleke-
dett, karjával a földre támaszkodott, teljes hosszában kinyújtot-
ta, és lábát maga alá húzta.
Amikor felemelkedett, megállt, nézelődött. Előtte a házak fé-
nyei hunyorogtak. Balra egészen közel három emberi alak im-
bolygott, távolabb rajvonalban közeledő gépek dübörögtek. Bal-
ra fordult. Az emberek mellett elmenve köszönt nekik, egyikük-
ben a Gazdára ismert. A Gazda megfoszthatja mozgási lehetősé-
gétől. Urm nagyon jól tudta ezt, és ezért meggyorsította lépteit.
A Gazda elmaradt a kavargó hóviharban.
Lapos, sima helyre ért. Éles fény világította meg tetőtől talpig.
Maguk előtt nehéz pajzsot vivő, hatalmas fémcsodák közeledtek
felé, és dühösen prüszkölve megálltak.
 Öt lépésre állt az első bulldózertől, lassan forgatta kerek fejét,
és ismételgette:
– Jó napot, hogy vannak?

URMOT ELFOGJÁK

Nyikoláj Petrovics Korolev leugrott a bulldózerről. A vezető ijed-

ten kiáltott fel:
– Hová megy mérnök elvtárs?
Ebben a pillanatban az országúton feltűnt Piszkunov. Csap-
zottan, összekuszált hajjal (sapkája valahol a mezőn maradt),
kezét mélyen a kigombolt bunda zsebébe süllyesztve, megkerül-
te a bulldózert, és megállt Urm előtt. Legfeljebb öt lépés válasz-
totta el őket egymástól. Urm úgy magasodott a mérnök fölé,
mint valami torony, csiszolt oldalai csillogtak a fényszórók fé-
nyében, párolgó hasa csöpögött a nedvességtől, kerek feje a nagy
üveg szemekkel, a receptorok szétálló füleivel, és a lokátor csáp-
jaival valamilyen ijesztő és nevetséges, tökből készült álarcra
hasonlított, amelyekkel falun a legények a leányokat ijesztgetik.
Feje egyenletesen ingott, szeme Piszkunov minden mozdulatát
követte.
– Urm! – szólt hangosan Piszkunov.
A fej mozdulatlanná dermedt, a csuklós karok a testhez simul-
tak.
– Urm, hallgass a parancsomra!
Urm azt felelte:
– Igenis!
Valaki idegesen elnevette magát. Piszkunov előre lépett, és
kesztyűs kezét Urm mellére tette. Ujjai sietősen csúsztak végig a
páncélon, tapogatva a legfontosabbat – a kapcsolót, amely
összeköti Urm agyának számoló-analizáló berendezését az
atomhajtóművel.
 Ekkor váratlan dolog történt – váratlan mindenki részére,
Piszkunovon kívül, aki ettől félt a legjobban. Urm emlékezeté-
ben valószínűleg megmaradt a képzettársítás, amely a Gazda e
mozdulatát az utána hirtelen következő cselekvésképtelenség-
gel kapcsolta össze. Alig értek Piszkunov ujjai a kapcsolóhoz,
amikor Urm megfordult. A páncélkéz erőteljesen suhant el Pisz-
kunov feje felett, akinek alig volt ideje hirtelen lehajolni. Urm
pedig sietség nélkül visszafelé indult az országúton. Korolev
tért elsőnek magához.
– Hé, úk! – kiáltotta. – Ketten kerüljetek a bulldózerekkel
jobbra és balra! Vágjátok el az útját… Piszkunov! Hé, Piszkunov!
– De Piszkunov semmit sem hallott. Amíg a bulldózerek szét-
másztak az országút két felére, ő Urm után szaladt.
– Állj! Urm! Állj! – kiáltotta magas, elfúló hangon. – Állj, ba-
rom! Vissza! Vissza!
Kifulladt. Urm mind gyorsabban ment, és a távolság egyre nö-
vekedett közöttük. Végül Piszkunov megállt, kezét a zsebébe
süllyesztette, fejét a válla közé húzta, és Urm távolodó alakja
után nézett. Korolev és Rjabkin hozzáfutott. Utolsónak Kosz-
tyenko ért oda.
– Hát te meg hova igyekszel? – mondta szemrehányóan Koro-
lev.
Piszkunov nem válaszolt.
– Nem engedelmeskedik – szólalt meg. – Érted, Kolja? Nem en-
gedelmeskedik. Világos, ez a spontán re ex!
Korolev bólintott.
– Én is úgy gondoltam.
– Az áldóját! – kiáltott fel Rjabkin. – Ezzel az erővel rábízhat-
nánk a vonatokra, hogy ők válasszák meg az indulás idejét, és az
útvonalát…
– Mi ez a – spontán re ex? – kérdezte Kosztyenko.
Nem válaszoltak neki.
 – De mégis, bárhogyan van is, ez kitűnő. – Korolev kifújta az
orrát, belső zsebébe tette a zsebkendőjét. Nem engedelmeske-
dik?! Azt kellene…
– Gyerünk! – mondta határozottan Piszkunov.
Addigra a bulldózerek félkörbe fejlődtek, és kezdték összevon-
ni a kört Urm körül, aki kényelmesen lépegetett az országúton.
Az egyik bulldózer előtte mászott ki az országútra, a másik há-
tulról érte utol, a többi három oldalról közeledett – kettő balról,
egy jobbról. Urm természetesen már régen észrevette, hogy be-
kerítik, de valószínűleg nem tulajdonított ennek jelentőséget.
Ment az országúton, amíg csak mellével a bulldózernek nem ért.
Megnyomta, a traktor egy kissé megingott, a vezető feszült arc-
cal kapott a kormánykarok felé. Urm hátrált, és nekifutott. Vas
csattant a vason, és láthatták, amint a havas homályt a fényszó-
ró egyenes kévéje alatt élénk szikrák hasították át. Ebben a pilla-
natban a hátsó bulldózer pajzsa Urm hátához szorult. Urm moz-
dulatlanná dermedt, csak a feje forgott a tengelye körül, ponto-
san úgy, mint az iskolai glóbusz. Jobbról és balról még két bull-
dózer ért oda, és teljesen elzárták a még meglevő visszavonulási
utat is. Urm fogságba esett.
– Mérnök elvtársak! Piszkunov elvtárs! Mit csináljunk most? –
kiáltotta az első bulldózer vezetője.
– Piszkunov elvtárs elment. Mit adjak át neki? – mondta gépie-
sen Urm. Lendületet vett, és a pajzsra ütött. Aztán még egyszer
és még egyszer. Egyenletesen ütött, mint valami bokszoló a tré-
ningen. Minden ütésnél kissé hátrahajolt, és acélökle alól patto-
gó szikraeső hullt.
Piszkunov Korolev, Rjabkin és Kosztyenko kíséretében felésie-
tett.
– Gyorsan tenni kell valamit, máskülönben tönkreteszi magát
– mondta izgatottan Rjabkin.
Piszkunov némán felmászott a bulldózer lánctalpára, de Rjab-
kin elkapta, és visszahúzta.
 – Miért? – kérdezte Piszkunov ingerülten.
– Te vagy az egyetlen ember – mondta Rjabkin –, aki Ürmöt a
legapróbb részletekig ismeri. Ha odacsap neked… Valaki más-
nak kell mennie.
– Helyes – mondta sietősen Korolev. – Én megyek. – Az egyik
munkás, aki a mérnök mellett állt, beleavatkozott.
– Nem lehetne közülünk valakit? – Fiatalabbak, ügyesebbek
vagyunk…
– Én – mondta komoran Kosztyenko.
– Az nem jó – vetette ellen Nyikoláj Petrovics, majd határozot-
tan hozzátette: – Piszkunovot ne engedjétek. – Ledobta bundá-
ját, és felmászott a traktorra. Ekkor Piszkunov ki akarta tépni
magát Rjabkin öleléséből.
– Engedjen, Rjabkin.
Rjabkin nem válaszolt. Kosztyenko a másik oldalára került, és
szorosan megfogta Piszkunov vállát.
Urm tombolt. Testének alsó részét a bulldózerek teljesen be-
szorították, de a felső szabadon mozgott, és villámgyorsan for-
gott egyik oldalról a másikra, nagy lendülettel ütve acélökleivel
a vaspajzsokat. Párafelhő gomolygott felette a havas homály-
ban. „Ökölcsapásának élőereje – háromszáz kiló” – jutott Kosz-
tyenko eszébe.
Korolev a fogát összeszorítva guggolt a bulldózerek között
Urm lábánál, és a megfelelő pillanatot várta. A csattogástól és
dübörgéstől szinte megsiketült. Tudta, hogy Urm észrevette –
üvegszemei óvatosan hunyorogva felé fordultak.
– Csendesebben, csendesebben – suttogta a szája szögletéből
Korolev. – Urm, galambocskám, csendesebben! Csendesebben, te
gazember!
A csapások közben valami új hang hallatszott, valami megre-
pedt – vagy Urm acélökle, vagy a bulldózer pajzsa. Nem lehetett
tovább várni. Korolev átbújt Urm karja alatt, és az oldalához si-
mult. Ekkor Urm ismét csodálatba ejtett mindenkit. Karja leha-
nyatlott. A dübörgés abbamaradt, ismét hallható volt, mint
üvölt a hóvihar a mező felett, és hogyan prüszkölnek a traktorok
motorjai. A sápadt és izzadt Korolev kiegyenesedett, és Urm
melléhez nyúlt. Tompa csettenés hallatszott. Urm fején kialud-
tak a piros és zöld fények.
– Kész – mondta rekedten Piszkunov, és behunyta a szemét.
Az emberek azonnal, és rendkívül hangosan kezdtek beszél-
getni. Tréfálkozás, viccelődés hallatszott. A vezetők segítettek
Korolevnek kikászolódni Urm alól. Piszkunov megölelte és meg-
csókolta.
– Most pedig – mondta szaggatottan – az Intézetbe. Dolgozni
fogunk. Szükség lesz egy hétre, vagy esetleg néhány hónapra…
Ki kell verni belőle a bolondozást, és mégis csak Urm-má kell
tenni – Univerzális Robot Mechanizmussá. Géppé, de engedel-
mes géppé.

A JÖVŐ TERVEI

– Mégis mi történt Urmmal? – kérdezte Kosztenyko – és mi az a

spontán re ex?
Korolev az álmatlan éjszaka után fáradtan, és kimerülten
mondta:
– Tudod, Urmot a Bolygóközi Közlekedés Igazgatóságának a
megrendelésére szerkesztették. Éppen ebben különbözik más,
akár a legbonyolultabb kibernetikai géptől, hogy olyan viszo-
nyok közötti munka a rendeltetése, amelyet nem tud pontosan
megjósolni még a legzseniálisabb programozó sem. Például a
Vénuszon. Ki tudja, milyen viszonyok vannak ott? Lehet, hogy
óceánok borítják. De lehet, hogy sivatagok. Vagy őserdők. Embe-
reket küldeni úttörőnek lehetetlen – túlságosan veszélyes. Ur-
mokat fognak küldeni, tucatnyi Urmot. De hogyan programoz-
zák őket? A probléma az, hogy a kibernetika mai színvonalán
még nem lehet megtanítani a gépet az elvont gondolkodásra…
 – Vagyis?
– A gép számára például nincs kutya „általában”. Neki csak
egyik, másik, harmadik kutya van. Ha negyedikkel találkozik,
amely nem hasonlít az előző háromra, a gép már nem tudja, mit
csináljon. Durván szólva, ha Urmot csupán a házőrző kutyával
kapcsolatos valamilyen reakcióra alkalmas programmal látták
el, akkor nem reagálhat ugyanúgy egy mopszlira. A példa egy-
szerű, de azért azt hiszem, értesz. Éppen ez a legfőbb különbség
a legokosabb gép és a legbutább ember között. Így hát Piszkunov
igyekezett ezt a hiányosságot oly módon kiküszöbölni, hogy ön-
programozó gépet hozott létre. Urm „agyába” re exláncot épí-
tettek, amelynek a lényege az, hogy az üresen hagyott emlékező
sejteket önállóan használja fel. Piszkunov arra számított, hogy
„benyomásokat szerezve” Urm képes lesz emberi segítség nélkül
megválasztani minden új esetben a viselkedés legcélszerűbb
módját. Ez lett volna a világ legtökéletesebb tudatos modellje.
De az eredmény váratlan volt. Vagyis Piszkunov elméletileg fel-
tételezte ugyan ezt a jelenséget, azonban gyakorlatilag… Rövi-
den szólva, az új re ex tucatnyi másodlagos, a programozók ál-
tal nem számított re exet váltott ki. Piszkunov spontán re e-
xeknek nevezte el őket. Ezek megjelenése után Urm már nem a
fő programja szerint ténykedett, hanem önállóan kezdett tevé-
kenykedni.
– Mit fognak most csinálni?
– Más úton fogunk haladni. – Korolev nyújtózkodott és ásított.
– Tökéletesíteni fogjuk az „agy” elemzőképességét, a receptor-
rendszert…
– És mi lesz a spontán re exszel?
– Hohó! Piszkunov már kigondolt valamit… Egyszóval a felde-
rítetlen bolygókon és az óceánok ismeretlen mélységeiben az
első úttörők az Urmok lesznek. Nem kell az embereket kockáz-
tatni… Hallod-e, Kosztyenko, gyerünk aludni! Nálunk fogsz dol-
gozni, és mindent megtudsz, szavamat adom rá.
(A. és B. Sztrugackij novellája nyomán:
„Znanyije Szila”)
 Georgij GUREVICS:

AZ INFRA SÁRKÁNY

Fekete kör úszik a csillaggyöngyös égen – homályos szélű, tom-

pa színű tányér. Az egyik szélén a csillagok kihunynak, hogy fél-
óra múlva a másik szélén újra szülessenek. Az ismert csillagké-
peket látjuk, csak itt fényesebbek, és mintájuk bonyolultabb, -
nomabb. Csupán az egyikben – a „Repülő hal” csillagképben –
van egy felesleges csillag, a legragyogóbb az égen, a leghatalma-
sabb –, a mi életet adó Napunk.
De nem nézzük a Napot, nem gyönyörködünk a csillagkárpit-
ban sem. Tekintetünk a fekete körre mered, bár az áthatolhatat-
lan sötétségben semmi sem vehető ki – sem szabad szemmel,
sem a teleszkóppal. Hatan vagyunk. Az űrhajó egész személyze-
te: az öreg Csarusin, az expedíció vezetője – mi Nagyapónak ne-
vezzük –, a Varencov házaspár, a Juldasev házaspár és én, Ragyij
Blohin.
– Nos hát? – kérdezi Csarusin nagyapó – tovább menjünk?
– Nem tehetünk mást – mondja Tolja Varencov, a főmérnö-
künk. – A rakétát szárazra történő leszálláshoz tervezték, itt pe-
dig víz van, egész óceán. A gépet nehezen tudnánk átalakítani.
Kevesen vagyunk. Egy évig is elkínlódhatnánk, amíg valahogy
megcsináljuk –, és ha a leszállásnál elsüllyedünk? Nem szabad
kockáztatni.
– Az üzemanyag is éppen hogy a visszatéréshez elég – teszi
hozzá Rahim Juldasev.
– Hiszen kiszámoltuk. A leszállás esetleg több évi veszteséget
jelent. Talán az oxigénkészletünk sem volna elegendő. Az életko-
runk is…
És ekkor megszólalt a kilencven éves Csarusin:
– Az életet cselekedetekkel és nem évekkel mérik.
 Látogatás az öregnél

Ugyanezeket a szavakat hallottam tizenhét évvel ezelőtt is a

Nagyapótól. Emlékszem az első látogatásomra. Késő ősz volt.
Nedves, átható szél… Zümmögő hátizsákhelikopterem ledőlt
füvű fekete mezők, csupasz fák, a Kujbisevi-tenger ólmos hullá-
mai fölött vitt. Még most is látom Csarusin zöldeskék áttetsző
üveg téglákból épített kis házát. Ott húzódott meg az agyagos
szakadéknál. Őt magát is sokszor úgy látom magam előtt, ahogy
ezen az első látogatáskor elém lépett. Szintetikus prémből ké-
szült meleg rövid bundában, mintha hosszú haja és szakálla is
szintetikus anyagból lenne. Meglepetésemben az árokban értem
földet.
– Jöjjön átöltözni. Aztán majd bemutatkozik – mondta kezet
nyújtva.
Így ismerkedtem meg Pavel Alekszandrovics Csarusinnal, az
ismert űrhajós-kapitánnyal, az első Venus repülés részvevőjével,
a Jupiter holdjainak felfedezőjével, a Saturnusra, Neptunra in-
dult első expedíciók parancsnokával és így tovább… és így to-
vább…
– Itt a Kujbisev-tenger partján élte dicső öregkorát.
– Nekem csak közvetve volt közöm a csillagokhoz. Képzettsé-
gem szerint építészmérnök vagyok, a Bolygóközi Főpályaudvar
építkezésén dolgoztam a Kilimandzsaro hegyen, Kelet-Afriká-
ban.
A szakembert, aki más területre téved, sokszor elragadja a
vágy, hogy mindent a maga elgondolása szerint rendezzen át.
Ezen felül atal voltam és elbizakodott. Kidolgoztam például a
többi között a naprendszer rekonstrukciójának a tervét. Abban
az időben – a XXI. század elején – már világos volt, hogy nap-
rendszerünk bolygói alkalmatlanok arra, hogy benépesítsük
őket, és mind haszontalanok a mi számunkra. Azt javasoltam
tehát, hogy „keverjük össze” őket. A Venust és a Marsot he-
lyezzük át a Föld keringési pályájára. Ezenkívül a Marsot lássuk
el mesterséges légkörrel, a Venus atmoszféráját pedig tisztítsuk
meg a szénsavtól. Még azt is javasoltam, hogy a Saturnust, az
Uranust és a Neptunt aprítsuk darabokra, hogy ezzel csökkent-
sük e bolygókon a vonzóerőt, a darabokat pedig atomrobbantá-
sok segítségével egyenként szállítsuk közelebb a Naphoz. A Tri-
tonon elgondolásom szerint kutatótelepet kellett volna létesíte-
ni, és elküldeni az egészet egy csillagközi útra. Számításaim sze-
rint potom ezerszáz év alatt bejárhatná az összes környező csil-
lagrendszereket. Még azt is elterveztem, hogy a legjobb lenne, ha
a gyermekeket a Jupiteren, a fokozott vonzóerő viszonyai között
nevelnénk, mert így a atal csontrendszer és az izomzat meg-
erősödne –, és a Földön ennek eredményeként csak rendkívül
erős emberek élnének.
Határtalan csodálkozásomra ezeket a hatalmas tervezeteket
véglegesen és visszavonhatatlanul elvetették! Nem adtam meg
magam, kitartóan folytattam az intézmények és az ismertebb
szakemberek ostromát. Így kerültem Csarusinhoz is, és nem
voltam rest elrepülni hozzá a Kujbisevi-tengerhez.
Sokan keresték fel abban az időben: atal emberek, akik arról
álmodtak, hogy majd a Kozmoszban dolgozzanak, könyvek szer-
zői, kezdő tudósok és képviselői kerületének lakói. Az újságok-
ban egyre-másra jelent meg a neve. Aláírása ott volt a Nemzetek
Végleges Lefegyverzéséről szóló szerződésen. A világbéke ünne-
pén a kínaiakkal, amerikaiakkal és németekkel együtt Csarusin
tolta az első csillaggéppuskát és aknavetőt az atomkemencéhez
beolvasztásra. Nem kétséges, hogy korunk egyik legismertebb
embere volt.
Jóindulatúan fogadott, s szavaira ma is emlékszem:
– Az ön baja Ragyij Grigorjevics az, hogy túlságosan előre sza-
ladt. Nem kell nekünk mindenütt szétszóródni az egész nap-
rendszerben. Nekünk a Földön is kényelmes és tágas. Foglal-
kozzunk inkább a jelen problémáival!
 Nem értettem egyet az öreggel, de nem sértődtem meg. Is-
mertetőt szerettem volna róla írni, és a gyermekkora után kér-
dezősködtem, de leintett:
– Nem én érdeklem az embereket drága barátom, hanem a tet-
teim! Ha már űrhajós lettem, arról kell írni, hiszen mi vagyunk
a XXI. század kedvencei, régen a tengerészek, motorosok, repü-
lők, írók, feltalálók voltak azok, most, a mienk az elsőség! Én
csak szerencsés ember vagyok, mert véletlenül épp a nagy koz-
mikus felfedezések korszakának hajnalán születtem. A Holdat
gyermekkoromban hódították meg. Fiatal emberként elrepül-
tem a Venusra, felnőttként találkoztam a Jupiterrel, s öreg vol-
tam már, amikor egy szerencsés repülésem révén az öreg Nep-
tunnal együtt bekerültem a világsajtóba.
Kortársaimmal együtt elrepültem egészen a naprendszer szé-
léig, előttünk állt a csillagközi térség, és ezen a hatalmas terüle-
ten nem találtunk magunkhoz hasonló, ésszel rendelkező test-
véreket. Megtettünk a csillagközi térben 4 fényórai utat, de a
legközelebbi csillag 4 fényévre van… Mostani űrrepülő sebessé-
günk mellett azokig a Napokig, amelyek más naprendszerekben
ragyognak, talán sohasem érünk el, s a fotonrakéta tervei azt hi-
szem egyelőre csak tervek maradnak. A kozmikus felfedezések
kora valószínűleg 3–4 évszázadra megszakadt…

Egy új ötlet

Kezdtünk beletörődni, hogy nyugalomban fogjuk leélni öregsé-

günket – kis házikóban unokák között, amikor közbejött egy vá-
ratlan gondolat: Lehetséges, hogy infranapok vannak elérhető
távolban tőlünk… e gondolat az én agyamban villant fel. Ám va-
lójában bizonyos mértékig ő adta nekem az elgondolást, mivel
sehogy sem akart belenyugodni, hogy nincs tovább hová repül-
ni.
 Hogyan gondoltam én?

A naprendszer határáig négy fényóra, a legközelebbi csillagig

négy fényév! Az űr hihetetlen óceánja. De vajon biztosak lehe-
tünk-e abban, hogy ott valóban üresség van? Csak annyit tu-
dunk: ebben az óceánban nincsenek fényes csillagok, mert ak-
kor láthatók lennének. De lehetséges, hogy találhatunk nem fé-
nyes, hanem sötét testeket. Lehet, hogy a mi csillagtérképeink is
csupán a „csillag-városokat” tüntetik fel, és kihagyják a „csillag-
falvakat”.
S a távolban milyen csodálatos színekben sziporkázó kettős
csillagok tündökölnek. Alfa Centauri, Sirius, Procyon… és
ugyanabban a térségben hány gyenge halvány csillag pislog, a
vörös törpék, a szubtörpék, a fehér törpék. Vannak, amelyeket
csak a távcső kereső lencséje ér el… másokat még az sem, de va-
jon a sok erősebb fényű és halványabb csillag között nem kerin-
genek-e alacsonyabb hőmérsékletű, láthatatlan fekete napok?
Hiszen hatszáz foknál alacsonyabb hőmérsékleten a testek csak
láthatatlan infravörös sugarakat bocsátanak ki! És ha vannak,
mondjuk, olyan fekete bolygók, melyeknek felszíni hőmérsékle-
te 30 fok –, nos, akkor egy eddig ismeretlen világot fedeztünk
fel: a sötét, de belülről melegített, meleg bolygók világát! És csu-
pán azért nem találták meg őket eddig, mert nem keresték. Ez
ugye világos?
Hiszen a Föld maga is infravörös sugarakat bocsát ki, infravö-
rös lángok tengerében élünk. E lángokban élve talán nem is ve-
hetjük észre a távoli infravörös csillagocskák gyenge fényét?
Szakadozottan adtam elő elképzeléseimet az öreg Csarusin-
nak. De megleptem, határozottan megleptem vele, s bár vártam
elgondolásaim logikus szétzúzását, ő csillogó szemmel ragadta
meg a kezem.
– De hiszen ez érdekes, Ragyij!! – kiáltott fel. – Belülről melegí-
tett bolygó… Fordított világ… Minden másképpen van, mint ná-
lunk… Van ott élet, mit gondolsz?… És növényzet… És állatok?
Előfordulhatnak magasabb formák az örök sötétségben?
Hirtelen elnevette magát, s a vállamra ütött:
– Lehetséges, hogy mi még együtt száguldunk a Kozmoszban,
Ragyij! Nos, repülünk, megkeressük az infráidat?
Hát ez volt az előzménye indulásunknak. A kutatás szédületes
tempóban haladt… Mire elkészültünk a rakétákkal, a Központi
Hold-obszervatórium már közölte az első infra felfedezését.
Csarusin tombolt örömében, nem találta a helyét.
A jelentések egymást érték: infrákat találtak a Nyilas, a Lyra, a
Kis Medve, a Tukán és a Teleszkóp csillagképekben… A legköze-
lebbi, s a számunkra legérdekesebb a Sárkány csillagzatban volt.
Felületének hőmérséklete: plusz 10 fok. Távolsága pedig „mind-
össze” 7 fénynap. „Csak negyvenszer” van messzebb a Neptun-
nál. Mi az nekünk?
Az indulás előtti éjszakán nem aludtunk az izgalomtól. Mégis,
majd hogy nem éppen mi maradtunk le! Csarusint az öreg kora,
engem meg a atalságom miatt nem akartak felvenni a rakéta-
űrhajóba: Minket? Az ötlet szülőit! Hallatlan! Természetes, hogy
harcoltunk, nem hagytuk magunkat… és repültünk… Azt, hogy
11 évig fogunk repülni, mert ennyi a mi sebességünkkel a „cse-
kélyke 7 fénynap”, csak az úton vettük fontolóra, de akkor már
mindegy volt…

A repülésről nem akarok sokat beszélni, hiszen már nem újság…

Kezdetben olyan volt, mint bármilyen bolygóközi utazás… Az-
tán egy hosszabb, de fárasztó kirándulásra kezdett hasonlíta-
ni… Majd börtönné vált az űrhajó, csend… csend…
Mindenfelé csillagok… Asztal, ágy, műszerek… Lebegés a tár-
gyak között… Séta a tartályok mellett, vagy űrruhában lebegés a
térben, hogy el ne ernyedjünk… Börtön… A végtelen börtöne…
Harc a frisseségért… Beszélgetés és rádiózás… A búskomorság
ellen csak egy gyógyszer van: a munka… Csillagászati meg gye-
léseket állítottunk össze, megjelölve, melyik csillag hány fény-
évnyire van a másiktól… őrjítő foglalkozás… Sakkparti a végte-
lennel – vagy a semmivel… Évekig repülünk egyformán… Éve-
kig nem érzünk egy zökkenést, pedig minden pillanatban bekö-
vetkezhet a katasztrófa. Hiszen a világűr nem egészen üres…
Meteoritok, gázfelhők… Úgy vágódunk beléjük, mint a vízbe…
Sűrűbb zónákat is találunk, melyeket még nem ismer a tudo-
mány. Amikor beléjük hatolunk, minden megmozdul, a mel-
lünk összeszorul… Miért?… Nem tudjuk. A meteorpor szétron-
csolja a burkolatot, a fém elfárad, kóboráramok jelennek meg…
így fokozatosan romlik körülöttünk minden… Mire rendbe-
hozzuk, elfolyik a levegő, vagy a vezérlés megy tönkre. Évekig
semmi… Nem történik semmi… Aztán hirtelen… Ezért valame-
lyikünk feltétlenül ügyeletet tart.
Ezek a legunalmasabb időszakok… Magányosan bámulni a fe-
kete örök éjbe, nézni a csillagok őrületesen vibráló lámpásait.
Közel és távol mást sem látni, s az ember közben a Földre gon-
dol… Szeretne zöld mezőn, virágok közt sétálni, felhőket nézni,
és hallgatni a pacsirták dalát… Érezni a kamilla illatát, vagy jó
lenne a sokaságban a metrón lökdösődni… két könyökkel is,
hogy érezzük; sokan vagyunk… Vagy nagygyűlésen kiabálni…
felvonulni zászlók alatt. Mindent, mindent, csak nem ezt a halá-
los csöndet, ezt a magányt érezni, függőágy, asztalka, szék, szek-
rény, az ablakon túl csillagok és sötétség…
A nagy csalódás
Tizenegy évre terveztük az utat, s már 14 éve száguldunk az
űrben. Száguldunk egy kitűzött cél, egy megadott pont felé… A
csillagokat eltakaró fekete kör felé. Már látjuk, helyesen adták
meg a helyét a csillagászok. De valamit nem vettek észre: az Inf-
ra Sárkány nem egy, hanem két fekete nap… A és B. Az A a ki-
sebb, a B valamivel nagyobb.
 Reggel fékezni kezdtünk. Megjelent a fent és a lent. A levegő-
ben felejtett tárgyak a padlóra estek. A nap közepe táján az Infra
sötét pontja észrevehetően növekedni kezdett, egyik csillagot a
másik után takarta el. Végül előttünk függött, mint egy fekete
tányér. Megálltunk. Az Infra A ideiglenes kísérőjévé váltunk.
Képzeljék csak elkeseredésünket. Csillagászaink egy kissé té-
vedtek. A felület hőmérsékletét plusz 10 fokban állapították
meg. Kiderült, hogy mínusz 6!! A légkörben mérgező gázok: me-
tán és ammónia, mint a Jupiteren, szénsavgáz, mint a Venuson,
sok hidrogén és vízpára, sűrű összefüggő felhők. Alattunk befa-
gyott óceán, jég, hómezők és jégtorlaszok. A jég vastagsága 10 és
100 kilométer. Robbantásokkal határoztuk meg.
Tizennégy évig kellett repülnünk, hogy felfedezzünk egy kö-
zönséges sarki éjszakát!
Csarusin egészen elkeseredett. Az utolsó kísérlet sem sikerült!
Nem valósult meg élete álma.
Ekkor született meg az elhatározás: látogassuk meg az Infra B-
t is. Első pillantásra mi sem természetesebb… Itt vagyunk, mi-
ért ne látogatnánk meg? Valójában majdnem egy évig szágul-
dottunk az egyik Infrától a másikig. A sötét folt ismét növeke-
dett, és szénfekete körré változott. Megint lefékeztünk.
Ideiglenes holdként keringünk, automata felderítőt küldünk a
sötétségbe. Magunk is látjuk: a sötétség nem áthatolhatatlan.
Villanások jelentkeznek… Vihar dúl a légkörben… A radarer-
nyőn láthatók a felhők körvonalai, megjött a jelentés az automa-
tától: a hőmérséklet plusz 24 fok. Lehetséges, ezért tévedtek a
földi csillagászok, mert nem tudták elválasztani a jeges Infrát
ettől a viharostól. Átlagosan plusz 10 jött ki. Közel áll a valóság-
hoz.
A távolbalátó ernyőjén felhőket látunk… sőt esőt… de nem
ferdén zuhog, hanem lassan és egyenesen hull, hiszen még a
vízcseppek is nehezebbek az Infrán. És tenger, újra… Mindenütt
tenger… Sehol egy szigetecske… Az egyenlítőn éppúgy óceán
hullámzik, mint a sarkokon. Jég sehol. Ez érthető, hiszen az Inf-
ra belülről kapja a melegét. Az éghajlat mindenütt egyforma. S
mennyi váratlan dolog van a világon… Mi arra számítottunk,
hogy az Infrán is lesznek szárazföldek… Most hogyan szálljunk
le? A mi csillaghajónkat szilárd földre történő leszálláshoz ter-
vezték.

Csarusin hőstette

Íme fekete kör úszik a csillaggyöngyös égen… homályos szélű

tompa színű tányér… Az egyik szélén a csillagok kihunynak,
hogy félóra múlva a másik szélén újra szülessenek.
– Nos hát? – kérdi Csarusin apó – tovább menjünk?
Mindnyájan habozunk.
– Akkor hát – mondja az öreg –, én leereszkedem a búvár-
gömbben…
Ajsa hevesen tiltakozik, magam is indulatba jövők, és próbá-
lom megmagyarázni a makacs öregnek:
– A búvárgömb mindörökre ott marad, és benne az ember…
De Nagyapó vállat von.
– Azt hiszitek gyermekek, az embernek csak végelgyengülés-
től van joga meghalni? Nekünk, űrhajósoknak más az életünk
számítása. Mi tettekkel és nem évekkel mérjük.
– Szükségtelen áldozat! – kiáltja Rahin. – Jelenteni kell vissza-
térve a földre, és a következő expedíció különleges felszerelések-
kel… felkészül, és majd tanulmányozza az óceán fenekét…
– A következő?!… Mikor?… Harminc év múlva?!
Tolja Varencov magát akarta javasolni, én saját jelölésem mel-
lett kardoskodtam.
Az elhatározás megvan – mondta Csarusin. – Nem húzzuk az
időt üres fecsegéssel! Megparancsolom: kezdjük meg az előké-
születeket a leereszkedéshez!
 S az acélgömb leereszkedett a viharos infraóceánra. Most már
csak öten vagyunk. Hallgatagon, összeszorított szájjal állunk a
rádió előtt. Szaggatott recsegés, fütyülés, sistergés, ropogás hal-
latszik belőle. Az infra légköre elektromossággal telített, légköri
zavarok…
Végre! Csarusin nyugodt hangja, ismert recsegő basszusa hal-
latszik.
– Kikapcsoltam a fényszórót – mondja – a sötétség nem abszo-
lút… Állandó felvillanások és villámok, rövidek és szerteága-
zók… A felhők laposak, mint a takarók, a szélükön bodrosak,
mint a Jupiteren… A levegő sűrű, és erős szélviharok tombol-
nak… Hihetetlen erős a vonzóerő, még a nyelvemet is nehéz for-
gatni… Majd örvendező felkiáltás: – Madarak, világító mada-
rak!… olyanok, mint a mi repülőhalaink… de, magasan repül-
nek…
Erős csattanás! Szünet.
– Zajt hallottak? Akkor estem a vízbe… A gömb merül… Ki-
kapcsolom a világítást… Lassan süllyedek, másodpercenként
két métert. Ismét bekapcsoltam a fényszórót. Az ablakon túl tü-
zes fergeteg. Aztán mindenféle apróság, a rákjainkhoz hasonlí-
tanak leginkább. Minél mélyebbre szállok, annál inkább nyü-
zsögnek. – Fordítva, mint nálunk. Természetes is, hiszen itt a
mélység a meleg, a hő alulról árad.
– Hát ez mi? Hosszú sötét alak, fej és farok nélkül. Cet? Bálna?
Oldalán világító pontok… elúszik, mint egy gyorsan suhanó
tengeralattjáró. Mindenesetre jelzek a fényszóróval: Kettő, ket-
tő… – négy-kettő, három-hat, kettő-kettő-négy…
– Nem gyeltek fel rá, jobbra tűntek. Nem látni már őket.
– Már megint valami csodaszörny! A nyolclábúnak és a polip-
nak keveréke, teknősbékaháttal, de a valóságban csak ötlábúak,
illetve öt tapogatójuk van, vagy mi… tyű, a végükön szívóko-
rong is, a szemei meg mozgó száron ülnek, teleszkóp szemek…
Nyugtalanító, ahogy néznek, szinte emberi a pillantásuk. A
fényszóró a feneket világítja meg… Valamilyen csomós gyöke-
rek vannak itt, és tengeri liliomra hasonlító növények, de fordít-
va, tányérjukkal lefelé néznek, egyenesen a fenékbe fúródnak.
Persze, az infravörös fény alulról árad. Megakadtam… Egy vas-
tag szem nélküli hal eszi az indákat…
Éles csikorgás… A búvárgömb a fenékre ért… – A fenék ferdén
lejt… A növényzetnek nincs se vége, se hossza… és érdekes…
Szabályos sorokba rendeződnek, mintha gyümölcsös kertben
lennénk. Valami hatalmas lassan közeleg, egész bokrokat vág ki.
No ez aztán falánk egy csodalény, így nyeli a bokrokat. Rosszul
látok… Valahol oldalt mászik ez az élő kombájn. Elöl sziklavonu-
lat. Átúsztunk. Feneketlenség. A búvárgömb lejjebb ereszkedik.
A nyomás növekszik, minden jót! Üdvözlet a Földnek!
Másodpercnyi szünet. Hirtelen kiáltás, majdnem jajgatás:
– Repedés!!!!
Csengő ütések hallatszottak, mind gyakrabban. Valószínűleg
a víz tört be a gömbbe.
Ismét Csarusin hangja, fuldokolva, mint aki mindent el akar
mondani:
– A szakadék fenekén építmények vannak… Város… Megvilá-
gított utcák… Kupolák, gömbök, tornyok… Valamilyen érdekes
lények… Mindenütt ők vannak… Talán ezek az… az…
Dübörgés. Fájdalomkiáltás. Bugyborékolás.
És a zavarok éles, ünnepélyes, elnyújtott, élesen fütyülő sü-
völtése.
Öt ember mélyen hallgatva nézi a fekete korongot, habár sem-
mit sem lehet kivenni, sem szabad szemmel, sem távcsövön át.
– Harminc év múlva visszajövünk – mondja Tolja Varencov,
expedíciónk mostani vezetője. Gálja pedig halkan énekelni kezd:
Lehet, hogy az örökkévalóság kell, míg mind felkutatjuk a
Végtelent, a nagy utat mi győztesen megjártuk, de a célnál kapi-
tányunk elveszett. Ám bármikor hív újabb hősi munka, támad-
nak újra bátor emberek…
Georgij Gurevics novellája nyomán:
„Znanyije-Szila”
 Raymond Z. GALLUN:

ÚJ VILÁG SZÜLETIK

Az új találmány – óriás hatósugárra tervezve – kipróbálásra ké-

szen állott. Tiszteletre méltó ősapja, az I. hidrogénbomba kis ví-
zipisztollyá törpült a „nagy lövedék” mellett. Rövid néhány órán
belül eldől, vajon rettenetes ereje elsöpri-e a Saturnus egyik
holdját – a Titant –, vagy új, csodálatosan virágzó paradicsom-
má varázsolja?
A Saturnus és gyűrűjének parázsló fényében sértetlenül állott
a Titanra telepedett gyarmatosítók öt űrcsarnoka. A csarnokok
óriási, rugalmas műanyagból készült épületek voltak. Itt földi
légnyomás uralkodott. A hatodik csarnok azonban váratlanul
összeomlott. A leroskadt, és fémrudakkal sebtében alátámasz-
tott tető alól vagy féltucatnyi ember igyekezett kimenteni a sze-
rencsétlenül jártakat, bár életben maradásukhoz már semmi re-
mény nem volt.
Az összedőlt csarnok szerelőműhely volt. A soros éjszakai mű-
szak az előre gyártott házak összeállításával foglalkozott éppen.
A szokásnak megfelelően – hiszen a munkát veszélytelennek
tartották – űrruha nélkül dolgoztak. A műanyag-kupola egyik
hegesztése azonban egy helyen váratlanul széthasadt, és a benn
dolgozókat meglepte a légnyomás hirtelen zuhanása, valamint a
Titan éjszakájának dermesztő hidege.
A mentőcsapat egyik tagja, Bert Kraszkov, a lábánál fekvő
alakra pillantott. Szinte hihetetlennek tűnt előtte, hogy ez az el-
torzult arcú halott pár órával előbb még életvidám, atal ú
volt.
– Ugye az öcséd, Bert – szolt oda halkan Lawler, a levegőkondi-
cionáló-szerelő az űrruhájába szerelt mikrofonon át. – Nemigen
lehetett több 20 évesnél, mi?
 – Tizennyolc – sóhajtott a mikrofonjába Bert, majd lehajolt, és
letakarta öccsét egy kabáttal.
Ott könnyezett mellettük az öreg Kraszkov, Bert és Niok atyja.
A többi halottat is körülvették a megdöbbent gyászolók. Elkese-
redetten, csendben álldogáltak. Már e szörnyű szerencsétlenség
előtt is szinte félőrültek voltak a honvágytól; a hidegen fénylő
csillagok kétségbeejtették a napfényt áhítozó embereket. Lawler
törte meg elsőnek a csendet.
– Átkozott, ócska vacak – szitkozódott. – Már a lehellettől is
szétesik. Bizony az öreg Lauren idejében ez nem fordult volna
elő. Akkoriban az Űrtelepeseket Felszerelő Társaság rendes,
megbízható árut készített. Dolgoztam én azokkal a Marson, meg
a Jupiter holdjain. Most aztán nézhetik, mivé lett a vállalat a fö-
lötte tevékeny ú, Trenton kezében. Félt, hogy valaki megelőzi
egy új találmánnyal. Még arra sem vett fáradságot, hogy a le-
gyártott felszereléseket rendesen ellenőriztesse. Az ördögbe is!
Hol van ez a fráter?!
E kitörést egy pillanatig tartó halálos csend követte. – Csak
fesd az ördögöt a falra… – motyogta valaki.
Kraszkov az irodai csarnok felé pillantott, és meglátta a felé-
jük közelgő Trentont, ezt a 35 év körüli, jóvágású fér t. Trenton
szemében – amint végigpillantott a szótlanul, mogorva arckife-
jezéssel álló embereken – félelem tükröződött. Felvillant benne a
gondolat, hogy az összesereglettek bizony őt is könnyen az itt
fekvő halottak sorsára juttathatják.
– Mélyen megrendített ez a szerencsétlenség – szólalt meg
Trenton Lauren. – Azonban minden új űrvállalkozás kockázattal
jár. Az Űrtelepeseket Felszerelő Társaság felszereléseivel azon-
ban életbiztosítás is jár. A halálos balesetkor ki zetendő tízezer
dollár komoly összeg. A Társaság több mint negyven éve első-
rendű árut gyárt. Veszélyes, újonnan kiagyalt találmányokkal
nem próbálkozik. Az űrélet azonban kockázatos vállalkozás. A
váratlanul bekövetkező balesetek sajnos elkerülhetetlenek. Ez-
zel mindnyájan tisztában vagyunk. Üzlet – élet – minden szeren-
csejáték.
Bert összeráncolt szemöldökkel, komoran gyelte Laurent.
Keze ökölbe szorult, és minden erejével igyekezett magán ural-
kodni. Laurennel vitatkozni értelmetlen dolog volna, esetleg
még el is szólná magát a vita hévében, felébreszthetné benne a
gyanút. Nekiugrani – bár ezt tette volna a legszívesebben – el-
ronthatná a további lehetőségeket.
– Apám! Lawler! Csend! Ne beszéljetek! Ne avatkozzatok bele! –
súgta Bert.
Ebben a pillanatban ért oda Alice, Bert Kraszkov felesége. Az
egyik űrcsarnok felől jött. Ott volt a lakásuk. A nagy jövés-me-
nésre ébredt fel, és amikor megtudta a lárma okát, gyorsan ma-
gára kapta az űrruháját, s a többiekkel együtt a helyszínre sie-
tett. Lauren szavait jól hallotta, de férjének gyelmeztetését –
mivel az elég távol állott tőle – nem hallhatta meg. Heves termé-
szetű lévén, nem bírta szó nélkül megállani:
– Igen, Mr. Lauren – szólalt meg élesen –, mi mindnyájan sze-
rencsejátékosok vagyunk. Ebben igaza van. De ön már akkor is
csalt, amikor még nem állt vesztésre a kártyája. Azt hiszem: ide-
je volna, ha erről is beszélnénk.
Lauren Trenton elfehéredett, de észrevette, hogy két űrrendőr
közeledik feléje. Mosolyt erőltetve válaszolta:
– Mrs. Kraszkov, azt hiszem, eltaláltam szavai igazi értelmét.
Dacolni akar a törvénnyel. Van itt valaki önök között, aki azt a
hírt várja a Földről, hogy a Gyártmányokat Engedélyező Hivatal
egy egészen újfajta találmányt fogadott el. Erre soká várhat.
Minden túlzás nélkül merem állítani: egy ilyen új találmánynak
rendkívül veszélyes hatása lehet. Hát ha van ilyen bolond, akkor
csak menjen az útjára: használja a halált hozó és látványos újí-
tást a szakértők jóváhagyása nélkül.
Lauren szavai Bert gyanúját igazolták. Ez az ördög mégiscsak
kiszimatolt valamit. Vajon ez egy úttal ellenintézkedést is je-
lent?! Egyre jobban égett a vágytól, hogy Laurent a két űrrendőr
szemeláttára leüsse. De uralkodott magán, hiszen ezzel még in-
kább elrontaná a dolgokat. Nyugalmat erőltetett magára, oda-
ment a feleségéhez, és karonfogta:
– Gyerünk Alice.
Majd Laurenhoz fordult. – A vitából egyelőre ennyi elég. Sze-
retném öcsémet eltemetni. Fiúk, áthoznátok Nick holttestét a
lakásomra?

SZÖKÉS A TITANRÓL

– Megálljon csak Kraszkov – szólt rá gúnyos mosollyal Lauren. –

Valamilyen formában maga is belekeveredett ebbe az ügybe.
Tudok róla, hogy megszegte a törvényt, mivel egy űrhajóval
anélkül szállt le a Titan pusztaságába, hogy erről jelentést tett
volna. Méghozzá alapos okom van feltételezni, hogy annak az
űrhajónak a rakománya halált okozó anyag. Mint közveszélyes
egyént őrizetbe vetetem. A formaságoktól eltekinthetünk. Itt
katonai törvények uralkodnak. Aki veszélyezteti a vállalkozást,
ártalmatlanná kell tenni.
Majd a rendőrökre kiáltott: – Fogják el!
A rendőrök az első pillanatban meglepődtek, és nem kísérel-
ték meg azonnal a parancs végrehajtását. Bert Alice-szal együtt
kifelé indult a csarnokból. Lauren eléje ugrott, hogy ne vegyül-
hessen el a tömegben.
Elég értelmetlen dolognak látszott űröltözetet viselő emberre
ököllel támadni, de Bertnek mégis sikerült olyan hatalmas ütést
mérnie Laurenre, hogy az mukkanás nélkül elterült. Bert a tor-
kát fojtó dühtől elvesztette fejét, és ezzel a tettével végérvénye-
sen számkivetett lett.
Alice és Bert áttörtek a tömegen, és amint kiértek, szaladni
kezdtek. A futók mögött összecsukódó tömeg miatt a rendőrök
nem használhatták fegyvereiket. A menekülők csak messziről
hallották a magához tért Lauren dühös ordítását. – Fogják meg
őket!
Egy fémből készült fészerbe rohantak. Az ott levő kis űrgép
mellett már várt rájuk Lawler, aki jól sejtette Bert következő lé-
pését.
– Kételkedni kezdek a nagy lövedékben, Bert – mondotta Law-
ler. – Hátha igaza van Laurennek, hogy olyan nagyon veszélyes.
Hiszen nagy arányban sohasem csináltak vele kísérletet. És
mégiscsak 200 ember él a Titanon… Na, te tudod, hogy mi a te-
endőd. Ha majd odaértek a „Prométheusz”-hoz, mondjátok meg
Kramer doktornak, hogy…
Lawler hangja mind panaszosabban hangzott. Bert ugyan-
ilyen érzésekkel küzdött, de hát vissza nem fordulhatott…
– Ah csudát! – mosolygott Bert. – Emlékezz vissza, maga Lau-
ren mondta, hogy mindannyian szerencsejátékosok vagyunk.
De tudod mit, öregem? Szedd össze az embereket, szálljatok be
mindnyájan a nagy űrhajóba, és lebegjetek tisztes távolságban a
Titántól mindaddig, amíg teljes bizonyságot nem nyerünk a kí-
sérlet kimenetele felől. Mennem kell. Lauren emberei bármelyik
percben nyomomra akadhatnak!
– A feleségeddel? – kérdezte Lawler.
– Természetesen. Alice remekül bánik a fegyverrel.
Tíz másodperccel később felszálltak. Mindketten Kramer dok-
torra gondoltak, az alacsony kis orvosra, aki a sivatagban várja
őket a „Prométheusz” űrhajó félelmetes, de egy úttal csodálatos
rakományával együtt.
Bertnek eszébe jutott az új vállalattal kötött megállapodása.
Az új űrhajó a görögök tüzet élesztő félistenétől, Prométheusztól
kapta a nevét. Bertet titokban fogadták fel, hogy fáklyavivője le-
gyen az új irányzatnak.
– Bert – szólalt meg Alice, miközben egyre a látóhatárt nézte –,
tudod, arra gondolok: Lauren talán nem is bánja a szökésünket,
mert abban reménykedik, hogy a rendőrüket a „Prométheusz”
rejtekhelyéhez vezetjük. Bár egyelőre még nincsenek a nyo-
munkban.
– Egy percig sem kételkedem abban, hogy ránk bukkannak. Én
csak egytől félek, hogy esetleg Lauren emberei közül valaki már
rá is talált a „Prométheusz”-ra. Dehát ezt majd meglátjuk, most
nem tehetünk mást, várunk.

A „PROMÉTHEUSZ”

Ekkor egyszerre megjelent a látóhatáron a Nap. Valamikor, év-

milliókkal ezelőtt, amikor a Saturnus még elég hőt sugározva
pótolta a távolról jövő napsugár melegét, az alattuk sivatagsze-
rűen elterülő dombos területet zöld növényzet borította.
Bert egy kiszáradt folyó medrét követte. Hamarosan megpil-
lantották azt a sziklát, amelynek tövében rejtőzött a „Prométhe-
usz”. Végre meglátták az ott veszteglő űrhajót, de…
Alice halkan felsikoltott. Egy másik gépet is megpillantottak,
amely szép lassan az űrbe emelkedett. Leszálltak, és óvatosan,
gyalog folytatták az útjukat, kesztyűs kezükben fegyverüket
szorongatva.
Minden baj nélkül elérték a „Prométheusz”-t. Légzsilipje sza-
bályszerűen bezárva. Alaposabb vizsgálat után látták, hogy va-
laki megkísérelte a gép erős, hőálló burkát felrobbantani. A fém
még izzott.
– Gazemberek – morogta Bert. – Éppen jókor érkeztünk még,
hogy elijesszük őket. Jaj…
Az egyik szikla árnyékában ott feküdt Kramer doktor. Aludni
látszott. Erőszaknak semmi nyoma. De halála okának megálla-
pítására most nem volt idő.
– Öcséd halálát legalább nem előre kitervelt gaztett okozta –
szólalt meg Alice, és szeme könnybe lábadt –, de Kramert megöl-
ték!
 – Hm! Csakhogy ezt a gyilkosságot nehéz bebizonyítani, Gye-
rünk. Itt úgysem tudunk már segíteni.
Űrruhája hátsó zsebéből elővett egy kulcsot. Felnyitotta a hajó
légzsilipjét, és beléptek a belsejébe. Gondosan átkutatták, de
nem találtak semmi gyanúsat.
A léghajó belseje komor volt. A legcsekélyebb tér is, amelyet
nem foglalt el gépezet vagy üzemanyag, szabadon heverő fekete
ötvözettel volt megrakva. Ennek nagy része hasítható fém volt,
amely – bár most teljesen ártalmatlannak látszott – megfelelő
gyutacs alkalmazására pokoli energia kifejtésére alkalmas. Öt-
ezer tonna, földi súlyban mérve!
Keskeny kis folyosón jutottak el egy különös fülkébe. Egy óri-
ás bombarekesznek felelt meg. Ott hevert a szörny. Óriási, me-
chanikusan működő karmok markolták. Bomba, vagy bármi
más névvel illethették: a már elavult hidrogénbomba utóda.
Vagy 35 méter hosszú és 10 méter vastag, kúp alakú henger.
Láttára Bert háta borsózni kezdett. Megsimította kezével a tö-
mör fémburkolatot, és a bomba belsejének bonyolultságára gon-
dolt.
– Szegény kis doktorunk nincs már – sírta el magát Alice. –
Még az ő szaktudásával is kockázatos a „nagy lövedék” használa-
ta. Hiszed, hogy egyedül is véghez tudjuk vinni, Bert? Helyesen
cselekszünk? Biztosnak érzed magad?
Sötét szeme megnyugtatásért könyörgött. Bert felsóhajtott.
Bármenynyire eltökélte, hogy mindennel dacolva véghez viszi a
szándékát, a kísérlet végeredménye aggasztotta. Hiába ismerte
Kramer laboratóriumi kísérleteit. Most mégis egy egészen új és
felelősségteljes feladat előtt állt.
– Nem, Alice, nem vagyok egészen biztos a dolgomban. De hát
különben is csak a kísérlet adhat megfelelő választ. Szegény
doktor egy eszmény áldozata lett, mely ha sikerrel jár, óriási je-
lentőségű mindazok számára, akik az űrben akarnak élni. Első-
sorban feltaláló volt. Hűek maradunk hozzá. Megtesszük Nic-
kért és mindazokért a szerencsétlenekért, akik erőszakos halál-
lal haltak ezeken a félholt világokon. Lauren nem akadályozhat-
ja meg tetteinket. Rádió útján érintkezésbe lépünk a többiekkel,
és gyelmeztetjük őket: mindannyian azonnal hagyják el a Tit-
ant.
Alice férje elszántságából erőt merített. Halványan mosolyog-
va mondta: – Jól van, Bert. De amit teszünk, azokért a szeren-
csétlenekért is tesszük, akiket a honvágy és az égbolt komor sö-
tétsége elkeserít. Most pedig gyerünk.
Az ülésekhez kötözték magukat. Bert megnyomta az indító
gombját. Előbb kicsit nehézkesen, majd őrült sebességgel halad-
va vetette magát a gép az űrbe. A távolban kutató ernyőjén kiraj-
zolódtak a mögöttük száguldó űrhajók kék fényjelei; leszállást
parancsoltak. Bert, közel tizenhatezer kilométerrel a Saturnus e
kiszáradt és élettelen holdja felett a szükséges pályára állt a
„Prométheusz”-szal. Ezzel az űrhajó elkezdte keringését a kis
hold körül.
Alice megkezdte a gyelmeztető üzenet közlését: – Halló! Hal-
ló! Figyelem! Titan tábor telepesei! Figyelem! Hagyjátok el a Tit-
ant! Az űr biztonságot ad! Használni fogjuk a „nagy lövedéket”!
Telepesek a Titan táborában! Figyelem! Siessetek! Rendőrőrjára-
tok, ne avatkozzatok a dolgunkba!
Alice most vételre kapcsolt: – „Prométheusz”, az űrrendőrség
parancsolja: szánjatok le, vagy felrobbantunk benneteket! – hal-
latszott. Egyszerre csak Trenton Lauren hangja reccsent fel: – A
Felszerelő Társaság hívja az űrrendőrség egységeit! Küldjétek
azonnal segítséget a Titanra! Egy őrült, Bert Kraszkov felszállt a
„Prométheusz”-szal. Egy óriás bombát szándékozik ledobni. Ez
feltehetőleg Emil Kramer találmánya. Ez a renegát tudós, az Űr-
telepeseket Felszerelő Társasággal ellenséges viszonyban levő
Társaság vezetője. A találmányhoz fűzött remények túlzottak, és
alaptalanok. Siessetek, űrrendőr egységek! Segítség! Semmisít-
sétek meg a „Prométheusz”-t! Különben a Titán elmerül a radio-
aktív árban! Siessetek!… Siessetek!…
A „Prométheusz” megingott. A rálövellt sugarat ugyan nem
láthatták, de jól tudták, hogy a hajó burkolatán apró, izzó pon-
tocskák láthatók. Ha a rendőrgépeknek sikerülne néhány má-
sodpercig egy helyre irányítani e sugarakat, akkor a hatalmas
kísérlet, még mielőtt megindulhatott volna, erőszakkal véget ér.
Alice a bonyolult célzó szerkezettel bajlódott.
– Ne törődj velük. Majd én távol tartom őket egy-két jól irány-
zott robbantással. Nem hiszem, hogy olyan nagyon lelkesedné-
nek azért, hogy ők robbantsák fel a „nagy lövedéket”.

A „NAGY LÖVEDÉK” HATÁSA

A rádiót rég kikapcsolták. Bert fokozta a rakétamotorok teljesít-

ményét. A Titan körüli útról azonban nem tért le. Most majd-
nem a tábor felett haladt el. A szándéka tulajdonkeppen az volt,
hogy a bombát a táborral ellentétes ponton engedje útjára.
A teljes sebességgel száguldó „Prométheusz” hamarosan elér-
te a célt. Bert lerántotta az emelőkart. A bombarekesz ajtaja ki-
nyílt. Ujját ráhelyezte a bombakioldó gombra. Szemét behuny ta,
és megnyomta a gombot.
Az űrhajó a hirtelen súlyveszteségtől megingott. Néhány pil-
lanatnyi küzdelemmel sikerült csak a gépet egyensúlyba hozni,
és visszaállítani pályájára. Ezután csökkentette a sebességet.
– Hát mégiscsak elindult az útjára – sóhajtotta Alice –, hogy ja-
vítson… vagy romboljon… Feladatunk felét teljesítettük.
Jó időbe tellett, míg a fémóriás megtette az utat a Titan kiszá-
radt, élettelen hegyeiig. A „Prométheusz” addigra szerencsésen
túljutott a robbanás közvetlen hatókörén.
Újra vételre kapcsoltak, de csak recsegés hallatszott. Az űr-
rendőrség gépei is eltűntek.
 – Fejezzük be a kísérletet – szólt Bert. – Először is szereljük fel
űrruhánkra a rakétákat.
Alighogy a szerkezetet magukra erősítették, a látóhatáron óri-
ási villanást gyeltek meg. A „nagy lövedék” felrobbant. A Titan
körvonalai feketén rajzolódtak ki a fehéren izzó tűzből, amely-
nek fénycsóvái napfáklyákhoz hasonlóan nyúltak a csillagok
felé. A látvány felséges volt. A robbanás hangját természetesen
nem hallhatták. Puszta űr vett körül mindent.
Bert Kraszkov előtt tisztán álltak az események. Először az óri-
ási fellobbanás. Majd a kolosszális tömeg elképzelhetetlen ké-
kesfehér izzással egyre mélyebben hatol be a gigászi kráter falá-
ba. Most láncreakciós folyamat indult el a Titan szilikát kérgé-
ben. Pokoli színjáték kezdődött el.
Lelki szemével látta, miként esnek szét az elemek, hasadnak
az atomok, majd új alakot öltenek, mialatt a neutronok cikáz-
nak, és száguldanak összevissza. Ha kisebb méretekben is, de
olyasvalami Játszódott le, mintha egy csillag született volna.
Végre Bertnek is megjött a hangja. – A „Prométheusz” elkezdi
röptét a Titán körüli ívpályán Alice. Az időzített gyutacs 30 perc
múlva működni kezd. Közeledünk a tábor felé. Itt kell kiugra-
nunk.
Mindketten lezárták sisakjukat, és egyszerre ugrottak ki a gép-
ből. A rakétameghajtású szerkezet segítségével megkezdték a Ti-
tan szomorú, kiaszott vidéke felé vezető útjukat.
Az erős mágneses kisugárzás miatt rádiótávbeszélőjüket alig
tudták használni. – Hol a nagy űrhajó? – ordította torkaszakad-
tából Alice. – Remélem meghallották a gyelmeztetésünket? Hi-
szen akkor még teljesen tiszta volt az adás. Valószínűleg sikerült
nekik felrepülni. Figyeld csak! Mintha valaki érintkezést keresne
velünk! Hallod?
Egyszerre csak a rettenetes recsegés közepette ismerős hangot
véltek hallani.
 – Bert… Alice… Itt Lawler… Űrhajónk rakétagyújtása nem
működik… Így… nem… a tábort… Két űrőrjárat… nővel elhagy-
ta… Titánt… Túl kicsi… Néhány utas… Legtöbben… megfene-
kelve… Bert. mi van?… Azt hiszem… Lauren…
A többi már végképp recsegésbe fulladt.
Bertet ájulás környékezte.
– Nem lehet véletlen, hogy éppen most romlott el az űrhajó.
Félek, hogy Lauren rontotta el a rakéta gyújtását, és a saját gé-
pén eltávozott. Majd ő referál a „nagy lövedékről”, s rólunk is
mint őrült gonosztevőkről. Sajnos, ilyen körülmények között
szinte elkerülhetetlen a szerencsétlenség. A telepesek a veszé-
lyeztetett körzetbe szorultak. Félek, hogy elveszítik a fejüket, és
végzetes hibát követnek el.

ÚJRA A TITANON

– Nem tehetünk mást, igyekezzünk mennél előbb elérni a tá-

bort. Gyorsítsuk az iramot, Bert.
A robbanás irányából fénylő gőzök szálltak fel. Mielőtt elérték
a Titán felszínét, forró homokvihar homályába kerültek. Óriási
erejű szél tombolt.
Csökkentették a sebességüket. A sűrű ködben nem látták a tá-
bort. Körülbelül a tábortól másfél kilométernyire értek földet.
Nekiütődtek a talajnak, néhány métert gurultak. Végül össze-
szedték magukat, és szédelegve lábra álltak. A tomboló széllel
küszködve haladtak a tábor felé. A széllökések gyakran olyan
erősek voltak, hogy feldöntötték őket.
Bert elővette a Geiger-számlálót. Megszokott ketyegését felvil-
lanó fények helyettesítették. Halálos erősségű radioaktív mező
közepében voltak. A körülöttük tomboló szél gázai részben a ké-
reg vegyületeiből, de nagyobbrészt a Titán kérgét képező elemek
átváltozása folytán szabadultak fel. Minden sugárzott.
 – A kísérlet úgy folyt le, ahogy vártuk, Alice – szólt mikrofon-
jába Bert, olyan hangon, mintha saját magát is meg akarná erről
győzni.
Átkarolta az asszonyt, hogy ingadozó lépteit támogassa. Végre
a sűrű gáz- és porfelhőn át homályosan feltűnt a tábor. Az űr-
csarnokok összeomlottak. Embert sehol sem láttak.
– Az emberek az űrhajón lesznek – kiáltotta Alice. – Ha nem is
tudtak vele felszállni, azért kellő védelmet nyújt így is. Ott van
ni! Teljesen épnek látszik!
– Ah – sóhajtott megkönnyebbülten Bert, de egy úttal érezte,
hogy igen törékeny szalmaszálba kapaszkodik.
Alice-nak hirtelen eszébe jutott a „Prométheusz”. – A mi űrha-
jónk ezalatt izzó gömbbé olvadt össze. De a Titán körüli pályáját
így is megtartja.
Hogy a hajóval tulajdonképpen mi történt, nem látták, mivel
a „Prométheusz” a látóhatáron túljutott már. De majd láthatóvá
lesz megint, ha Titán körüli útján visszatér.
Mindketten igyekeztek megnyugtatni önmagukat. Bert gon-
dolatban már újra az előtte álló problémákat latolgatta.
Az űrhajó farán levő, csak ritkán használt légzsilip felé köze-
ledtek. Azt remélték, hogy Lawlert ott találják, és elmondja a
történteket.
Felnyitották a zsilipet, és beléptek. Nem csalódtak. Lawler va-
lóban ott várakozott rájuk. Ujját a szájához emelve csendet in-
tett. Hamar ledobták magukról radioaktivitással fertőzött űrru-
hájukat.
– Hát milyen a szétterjedő gázok összetétele? – kérdezte hal-
kan Bert.
– Teljesen megfelelnek a számításoknak. Sok a nitrogén. Cse-
kély hélium, sok hidrogén és még több oxigén. A hidrogén elég
ugyan, és vízgőzzé válik, de még mindig bőven marad szabad
oxigén. Pillanatnyilag természetesen olyan erős a radioaktivi-
tás, hogy egy negyed szippantás is halálos lenne. Csak az idő
fogja kideríteni, vajon a doktor számításai helyesek voltak-e?
Hol van Kramer? Miért nem jött veletek?
– Halott! Meggyilkolták!
Lawler összeráncolta homlokát, de nem látszott meglepett-
nek.
– Hm – mormogta. – A sugárhajtómű gyújtásának szándékos
megrongálását sem tudjuk bizonyítani. Amikor be akartuk
gyújtani, pezsegni kezdett, és nem történt semmi. De – villant
egyet a szeme – éreztem én előre, hogy valami disznóság készül,
és ezért enyhe kezelésben részesítettem Lauren gépét is: ő sem
tudott startolni. Hisztérikus rohamokat kapott, amikor kisült,
hogy az űrőrjárat gépein nincs már számára hely. Végül is a mi
gépünkbe húzódott, és mindenkit börtönnel fenyeget.
– Hogyan fogadták a telepesek az eseményeket?
Lawler vállat vont.
– Sem jól, sem rosszul. Ahogy vártuk. Rengeteg az újonc. Ez
már maga is eleget mond. Egypár gyanús haláleset, Lauren or-
dítozása. Nem mondhatnám, hogy túlságosan rajonganának ér-
tünk!
– Sérülés történt?
– Nem, nincs semmi baj. Akarod látni őket?
– Hát persze – válaszolta Bert.

EGY KIS KONFLIKTUS

Bert megindult az űrhajó közepén levő helyiség felé. Mögötte

Alice ment Lawlerrel. Itt tartózkodtak majdnem valamennyien.
Lauren dühtől tajtékozva fogadta.
– Itt van! Gondom lesz rá, hogy életének további részét lakat
alatt töltse. Egy őrjárat már elindult a Marsról, hogy őrizetbe ve-
gye magát! Könnyen lehet, hogy lógni fog! Tízmillió dollárnál is
értékesebb felszerelés volt a táborban – cégem tulajdona –, és ez-
zel a szabotázzsal mind tönkretette. Sőt, több évszázad tartamá-
ra elpusztított egy egész világot. Megfertőzte! Nincs kizárva,
hogy mindannyian itt pusztulunk! Érti, Kraszkov?! Itt pusztu-
lunk!
Minden szem Bertre szegeződött. Ő pedig szép nyugodtan ha-
ladt előre, nem törődött senkivel. Mikor Laurenhez ért, ütésre
lendült a keze. Tompa pu anás hallatszott. Lauren összecsuk-
lott. Bert gyelemre sem méltatta, s gyors egymásutánban két
ütéssel elintézte a Lauren mellett álló őröket is. A támadás oly
váratlanul érte őket, hogy nem is gondolhattak védekezésre,
máris gazdájuk mellett hevertek.
Percekbe telt, míg magukhoz tértek. Bert nyugodtan nézte
őket, és mielőtt Lauren annyira összeszedhette volna magát,
hogy száját szólásra nyissa, Bert ráordított: – tűnjön el a sze-
mem elől! Ha folytatni kívánja, kaphat még egyet!
Ezzel Bert és Alice otthagyták Laurent. Lawler ottmaradt,
hogy szemmel tartsa a tőkést és embereit.
– Senki sem sérült meg közülünk – szólt Bert a közelében ál-
lókhoz –, bár nem úgy történt minden, ahogyan terveztük.
Nincs más lehetőségünk, mint szép nyugodtan megvárni az űr-
hajóban a további fejleményeket.
Bert körültekintett. Érezte, hogy az emberek érdeklődés nél-
kül hallgatják. Nem haragudott rájuk. Mindannyiukra szinte el-
viselhetetlenül sok borzalmas benyomás zúdult. Saját maga
sem volt ment ettől az érzéstől. Ő is érezte a félelemmel vegyült
idegfeszültséget. Egy óriást engedett szabadjára. A számítások
és a laboratóriumi kísérletek szerint jótékony óriás lesz. De ezt
még igazolnia kell.
Odakinn még mindig tombolt a vihar. Még az óriás űrhajót is
meg-megrázta. A „nagy lövedék” izzása vörösre festette a boron-
gós eget. Múltak az órák, de változás nem történt. A tájra hol sö-
tét éjszaka borult, hol vörösen izzó ég. Később kissé homályos
nappali fényben úszott a környék, Ez a szokottnál jóval világo-
sabb volt.
 Lawler odalépett Berthez. – Lauren és társai kiszálltak, és
összefoldozták a gépüket – jelentette. – Szemmel tartottam őket.
Meglehetős kontármunkát végeztek, de azt hiszem, tartani fog.
Most szálltak fel.
A radarernyőn gyelhették, mint tűnik el a gép az űrben.
A következő percben érte a hajót a szerencsétlenség.
A robbanás zaját szinte elnyomta a szél üvöltése. Az űrhajó
törzsén egy félméteres lyuk keletkezett. A nyíláson beáramlott a
forró, radioaktivitással telített szél. Az önműködő biztonsági aj-
tók sem zártak rendesen. Lehet, hogy ez is Lauren lelkén szá-
radt!
A telepesek legtöbbje űrruhát viselt. Csak a sisakot kellett le-
csukniuk, hogy teljes biztonságban legyenek. Bert, Alice és Law-
ler, amikor beléptek, ledobták magukról fertőzött ruhájukat, és
eszükbe sem jutott, hogy másikat vegyenek fel, noha az űrhajó
falain mindenütt találtak volna friss ruhát. Bert Alice-nak igye-
kezett segíteni, de az rászólt: – Magaddal törődj, egyedül is bol-
dogulok!
De sem Bert, sem Lawler nem törődtek saját magukkal. Mind-
ketten a szakadás helyére rohantak, és saját testükkel zárták el a
rést. Hiszen pillanatokon múlhat minden. Védtelen testüket
érte a most már ugyan valamivel hűvösebb, de még erősen ra-
dioaktív szél. Mégis kitartottak. Beszélni – de még lélegezni is
alig mertek. De a végzetes veszély megsokszorozta erejüket. Bert
ekkor egy fémlemezt talált, amely használhatónak látszott a
szakadás elfedésére. Lawler a kezeügyébe eső tárgyakkal oda-
szorította, majd a széleit sűrű ragasztóanyaggal rögzítette az űr-
hajó burkolatához. Ezután visszatámolyogtak a csarnokba, s
mindketten összeestek. Súlyos sugársérülést kaptak.
Bert szinte félájultan érezte, hogy Alice ölébe veszi a fejét, és
biztató szavakat suttog. De minden egyre messzebb tűnt, és vé-
gül már csak halálát érezte közelinek.
 A TITAN LÉGKÖRT KAPOTT

Jó néhány Föld-napig feküdt eszméletlenül. Majd további hetek

múltak el, s még mindig csak sejtelemszerűen érzékelte a dolgo-
kat. Tudta, hogy az űrhajó betegszobájában fekszik. Azt is tudta,
hogy soha sincs egyedül. Hallotta hangjukat, anélkül, hogy a
szavak értelmét felfogta volna. Alice gyakran ült az ágya mel-
lett. Többször úgy rémlett, hogy esőcseppek dobolnak az űrhajó
falán.
Végre magához tért, és megtudta, hogy mi történt a szeren-
csétlenség után. Szerencsés megmenekülése sejtetni engedte,
hogy valami új folyamat lépett fel.
– Minden úgy történt, ahogyan Kramer doktor kiszámította –
mesélte Alice –, a legnehezebb probléma is megoldódott.
Most már felfogta ennek jelentőségét. Minden atomfolyamat
veszélyes radioaktivitást termel. Ez elpusztíthatja az életet. Ezt a
problémát kellett Kramernek megoldani: atomhasadást előidéz-
ni, az elemi részecskéket új elemekbe rendezni, éspedig úgy,
hogy a tartós atomváltozékonyság – azaz radioaktivitás – ne
tartson évekig, hanem gyorsan szűnjön meg.
– A Titán levegője tiszta és belélegezhető, Bert – folytatta Ali-
ce. – A radioaktív fertőzés, mely téged, Lawlert és még másokat
is súlyos beteggé tett, hamar felszívódott. Sajnos, két telepes
mégis elpusztult.
Lawler is Kraszkovékhoz csatlakozott. Kiléptek az űrhajóból
anélkül, hogy kényelmetlen űrruhába kellett volna bújniuk. Egy
űrrendőr unatkozott a közelben, Bertet gyelte, de az szinte
meg sem látta.
Felettük a megszokott, fekete űr és hidegen sziporkázó csilla-
gok helyett bárányfelhős, kék ég ragyogott. A levegő ritka, de
oxigéndús volt. A szellő hűvös és frissítő. Fejük felett egy máso-
dik nap sugárzott, jóval nagyobbnak látszott, mint a naprend-
szer távoli, központi égiteste. A „Prométheusz” összeolvadt, izzó
gömbje volt. A számítások szerint tíz évig elegendő meleget és
fényt ad a Titánnak.
A telepesek a most már végleg feleslegessé vált nagy űrcsar-
nokok roncsait takarították el. Mindenki igyekezett a saját kis
házát megépíteni. Még mindig értetlenül bámulták a csodát,
mely lehetővé tette számukra, hogy végre otthonosan rendez-
kedjenek be. Távolabb a völgyben nagy tó tükre ragyogott. A le-
csapódott vízpárából keletkezett.
Lawler elégedetten nevetgélt.
Bertnek kóválygott a feje. Hiszen ezt a kísérletet mindegyik
bolygón, a félhalott Marson, a Jupiteren és négy nagyobb hold-
ján, a Mercuron, a Saturnuson, és valamennyi mellékholdján
megismételhetnék.
– Egyetlen dolog fáj – komolyodott el Bert –, hogy szegény Kra-
mer doktornak, Nicknek és még néhány telepesnek áldozatul
kellett esnie. Szegény doktor.
– Van-e valami hír a Gyártmányokat Jóváhagyó Hivataltól,
Alice? – kérdezte Lawler.
– Nincs semmi különösebb újság – felelte Alice. – A legutóbbi
üzenet is azonos az előzőekkel. Bizonyos fokig lelkesednek
ugyan, de azt mondták, hogy a Kramer-eljárás alkalmazását
mindaddig függőben tartják, amíg a lehető legrövidebb időn be-
lül ki nem vizsgálják az ügyet. Nem vehetjük tőlük rossz néven.
Elővigyázatosnak kell lenniük.
Közben a többi telepes is köréjük sereglett. Egy rendőr is köze-
ledett.
– Kraszkov és Lawler: űrhajónk öt óra múlva indul a Földre.
Készüljenek fel az indulásra. Bizonyára emlékszik, hogy Trenton
Lauren vádat emelt ön ellen, ön életveszélyes, és jóvá nem ha-
gyott kísérletet végzett. Úgy hiszem, tudja, hogy ezt a kérdést
tisztáznia kell. Nagyon sajnálom. De nekünk, rendőröknek ez a
kötelességünk. Biztosra veszem – mivel a kísérlet sikerült –, a ki-
hallgatás pusztán formaság lesz.
 Bert mogorván hallgatta a rendőrt, de arckifejezése megeny-
hült, amikor látta, hogy az mosolyog.
– Aggódsz? – kérdezte Alice mosolyogva.
– Aggódom – felelte Bert. – Bár miért is veszítenénk e szeren-
csejáték utolsó fordulójában, amikor az összes adu a kezünkben
van? Még egy kis szabadságot is eltölthetünk a Földön.
– És mit hoztok nekem a Földről? – mosolygott egy idős bácsi.
Az öreg Kraszkov volt.
– Hej, apám! – kiáltotta boldogan Bert. – Mit hozzunk neki, Ali-
ce?
– Madarakat! Apu mindig szerette a madarakat. Nélkülük a vi-
lág hiányos.
Bert észrevette, hogy a tábor kertjei, amelyeket hetekkel ez-
előtt még az űrcsarnokok védelme alatt létesítettek, most már a
szabadban, szabadon zöldellni kezdtek.
Így kezdődött el a Titan új élete.

(„Science ction monthly” cikke nyomán)

 Kirill SZTANJUKOVICS:

AZ EMBER, AKI LÁTTA…

A pamíri havasi emberről sok elbeszélést lehet hallani. Van-e

egyáltalán havasi ember? Erre a kérdésre csak a tudományos
kutatás adhat választ, vagy pedig… egy véletlen találkozás a Pa-
mír tetején.

– Micsodát?
– A szegesbotomat.
– Nem, köszönöm, megszoktam a magamét.
– És a hálózsákom? Finom pehelyből van. Vigye magával,
könnyebb, mint az öné.
– Köszönöm, de semmire sincs szükségem.
– Hihetetlenül könnyelmű ember!
– Jó, jó, ne beszéljünk erről!
– De miért ne? Éppen ellenkezőleg! Feltétlenül beszélnünk kell
róla! Ön műveli a bolondságot, és én felelek érte.
– De hiszen nem felelős értem.
– De igenis, felelős vagyok! Végezetül is nem szabad elenged-
nem magát!
– Ostobaság! Ezt már megtárgyaltuk. Ne kezdjük elölről! Ön
nem felelős értem, különben is szabadságon vagyok!
– Mindegy! Nem szabad elmennie: veszélyes és céltalan. Sem-
mit sem fog találni.
– Én másképpen nézem a dolgot. Lehet, hogy nem találok
semmit, de kutatni fogok utána.
– Kár a szóért. Igazság szerint el kellene vennem a szegesbotját
és a hálózsákját.
– Azt nem teheti. Sajátjaim, nem kincstáriak.
 – Ön is tudja, hogy havasi ember csak a fantáziában él. Egy-
szerűen nincs!
– És a nyomok? Láttam azokat a furcsa nyomokat. Sőt nem-
csak én láttam…
– Közönséges medve volt…
– Tudja mit, drága főnököm? Most már nagyon elegem van
magából!
– Ez azt jelenti, hogy mégis elmegy?
– El, hát!
A parancsnok kiment, és bevágta maga után az ajtót.
A másik, aki a havasi embert készült felkutatni, akkurátusan
pakolni kezdett egy óriási hátizsákba: konzerveket, cukrot, ciga-
rettát, patront. Végül többször megemelte a megtömött hátizsá-
kot, mintegy súlyát méregetve. Majd rágyújtott, és bánatosan
maga elé meredt. Szemmelláthatóan azon tűnődött, hogy ekko-
ra súllyal nem juthat messzire. Majd leküzdve pillanatnyi meg-
torpanását legyintett, felállt, a zsák tetejére szíjazta a hálózsá-
kot, vállára vette a puskáját, fejébe vágta a sapkáját, és elindult.
A bejáratnál ott állt a parancsnok.
– Könnyelműség – mondta szinte könyörögve. – Maga egysze-
rűen olyan csökönyös, mint egy öszvér.
– Mint egy öszvér! – mormogta. Vállat vont. Megigazította há-
tizsákját és puskáját. Kezébe vette a szegesbotot, és elindult a
hegyoldalon. 20 lépést ment, s visszafordult. Vörös! – kiáltotta,
és füttyentett egyet. Az állomás épülete mögül remek juhászku-
tya ugrott elő. Mosolygott és megsimogatta. A parancsnok még
mindig határozatlanul bámult maga elé. A hátizsákos ember az
ösvény hajlatánál megfordult, és búcsút intett. A parancsnok
vállat vont, és befordult a házba.
A „csökönyös ember” pedig kitartóan haladt a maga elé tűzött
úton. Csak akkor állt meg, amikor a völgy hajlása végleg eltakar-
ta előle a kis állomást. Leült egy kőre, és rágyújtott. Majd tovább
haladt az alig látható ösvényen. Egyre feljebb kapaszkodott a
hegy oldalán. Csak akkor állt meg, amikor szinte már lélegezni
sem tudott, ment egy darabot, s újra pihent a szegesbotjára tá-
maszkodva.
Itt a havasokban már érződött a tél. Nappal még nem volt hi-
deg, de a hó már nem olvadt el. Az éjszakai fekete égboltot óriási
fényes csillagok lepték el, és úgy tűnt, mintha ezek a csillagok
záporként hullanának a földre, s mindent csikorgó jégpáncélba
kovácsolnának. Egyszóval nem volt éppen a legjobb kiránduló
idő.
Volt azonban valami, amit nyáron hiába keresne – pedig sokat
segíthet. Ha élnek ezek a titokzatos havasi emberek –, ha létezik
a galub-javán, ha csak egy is járkál a havas lejtőkön, nyomok
maradnak utána. A tél elején, amikor mindent friss hóréteg bo-
rít, s a galub-javánnak óriási területeket kell bekóborolnia, hogy
táplálékot találjon, nem lehet nehéz a nyomok megkeresése. Ép-
pen ilyenkor a legnehezebb elrejtőznie, tehát most van a legtöbb
remény a találkozásra.

HASZTALAN KERESÉS

Az első éjszakát vándorunk 4700 m magasban, egy hágó közelé-

ben töltötte. Leterítette hálózsákját a kövek közé, és teát főzött
magának. Vacsora után hálózsákjába bújt, és azonnal mély
álomba merült. Éjszaka néhányszor arra ébredt, hogy fázik. Hi-
degen ragyogott fölötte a csillagos ég, a kutya nyugodtan hevert
az oldalán.
Reggel nem evett. Nagyon hideg volt. Kínlódva gyömöszölte
be hátizsákjába a felszerelést, összecsavarta a hálózsákot, és el-
indult a hágó felé.
A hideg szinte vágott. Amire elérte a hágót, a nap már egy kis-
sé felemelkedett. Sütkérezett, és jó étvággyal megreggelizett.
Ezen a napon a hátizsákos ember semmi érdekeset nem ta-
pasztalt. Hiába vizsgálgatta a vakító hótakarót. Talált ugyan
nyomokat, a pamíri juhét, kőszáli kecskéét, és közvetlenül a há-
gón hópárducét. Ő azonban nem ezt kereste. A hátizsák majd le-
húzta a vállát. Kibontotta, és szétválogatta a holmiját: mi az,
ami nélkülözhető, mi az, ami okvetlenül fontos. Félretolta a töl-
tények és a konzervek felét… gondolkozott rajta – aztán mégis
csak félretolt tíz csomag cigarettát is. Nehezen vált meg tőle.
– Nem baj, nem baj – vigasztalta magát először csak dünnyög-
ve, majd fel is kiáltott: – Nem baj!
Majd rágyújtott, és nagyokat gondolkozott. Közben azt a hegy-
oldalt bámulta, amelyet meg akart mászni. Aztán újra felvette a
hátizsákot, és megindult.
Alaposan átkutatta az összes lejtőket, de semmi érdekeset
nem észlelt. A keresett nyomokat sehol sem találta. Erre leeresz-
kedett a völgybe.
Egészen estig egy patak völgyében kapaszkodott felfelé. A pa-
tak völgye egyre szűkült. Azon az oldalon, ahol haladt, a hegyol-
dal köves, sziklás volt, a bokrok egyre ritkultak. Amikor megállt
éjjeli pihenőre, csak nagy fáradsággal sikerült elég rőzsét gyűjte-
nie, hogy tüzet gyújtson. Vizet forralt, majd kását készített, és
újra vizet forralt teához. Mikor a hálózsákba bújt, elfogta a vágy:
cigarettát szeretett volna. Sehogy sem tudott elaludni. Az oldala
mellett heverő Vörös, meglepetten hegyezte a fülét, amikor a
zsákból kimászó ember így kiáltott: Nem baj! Nem baj! Megle-
szünk dohány nélkül is!
Másnap a patak mentén egy másik hágóhoz is eljutott. Majd a
hegy gerincéről újra a völgybe szállt, végül ötödnapra elérte azt
a csúcsot, amelynek tövében a csak általa ismert völgy terült el.
Az előző évben itt látta a titokzatos nyomokat.
A leereszkedés nagyon nehezen ment. Már este volt, mire a
völgy aljára érkezett. Azonnal felkereste a rejtekhelyét. Ta-
vasszal egy kis élelmiszerkészletet helyezett itt el. Időközben
megkönnyebbedett hátizsákját újra megtöltötte. Ezután újra el-
indult, és szakadatlanul kutatta a havas lejtőket.
 A keresett nyomokat azonban sehol sem találta.
Egyre tovább haladt… sziklákon, kőgörgetegeken át, olyan he-
lyeken járt, amelyeket még nem taposott emberi láb…
Amikor hetedszer bújt már hálózsákjába, a kutya újra hallot-
ta, amint önmagát biztatja: „Nem baj! Nem baj!”
…A második hét elején történt. A hátizsákos embert a sok na-
pos gyaloglás, a vég nélküli egyhangú kapaszkodások és völgybe
ereszkedések kimerítették. Leült a földre, nekitámaszkodott egy
kőnek és nézte-nézte a tiszta, kékes színű vizet. Tisztán látszot-
tak a folyó medrének a fenekén a sötét, kerek kavicsok. A csörge-
dező vizet a part mentén már jég szegélyezte. A víz által sodort
apró jégdarabok neki-nekiverődtek a partnak, és megcsendül-
tek. A folyó partján alacsony fák és sűrű bokrok nőttek.

NYOMON

Vörös szokása szerint a bokrok közt csatangolt, és szaglászott.

Hirtelen megállt, fülét hegyezte, majd szokatlanul izgatottan
ugatni kezdett. Gazdája magához hívta, megfogta nyakörvét,
próbálta megnyugtatni. A kutya azonban kitépte magát gazdája
kezéből, és ugatott, mintha valami különös, soha nem tapasztalt
veszélyt érzett volna.
És ekkor az ember meglátott egy parányi alakot – alig pontnyi-
nak tűnt –, amint gyorsan kapaszkodott fölfelé a szemben levő
hegyoldalra. Hogy mi ez a pont tulajdonképpen, ilyen távolság-
ból nem volt megállapítható. Mégis felugrott, ránézett a napra, s
a bakancsát se dobta le, úgy gázolt a patakba. A patak sekély volt
ugyan, vize azonban pokolian hideg. Itt, az emberektől távol, eb-
ben a magasságban tüdőgyulladást kapni egyenlő lehet a halál-
lal.
És most vad hajsza kezdődött.
A kutya egész idő alatt a nyomokat követte. Gazdája már ré-
gen nyomot vesztett volna, mivel a völgy tele volt vad csapások-
kal, a völgy aljáról a hó pedig szinte teljesen eltűnt. A hátizsákos
ember estére teljesen kimerült, s már-már ott tartott, hogy
azonnal visszafordul. Kimerítette a gyors iram, amellett nem is
volt meggyőződve arról, hogy tulajdonképpen milyen nyomot is
követ. Ha ez medve vagy borz, egyszerűbb lenne csak a kutyát
utána küldeni. Vörös hamar utolérte és megállította volna az ál-
latot. De ha a menekülő valóban a galub-javán? Vörös szokatla-
nul erős, igazi farkasűző, a havasi embert egyszerűen darabokra
tépte volna.
Alkonyatkor, amikor a nap éppen lebukni készült: a hátizsákos
ember meglátta a hóban a keresett nyomokat, örült is, de meg is
ijedt. Ezek azok a nyomok voltak.
Leült, lehúzta a bakancsát, harisnyáját és a lábát vizsgálgatta.
Fehér hólyagokat látott, egyik-másik már fel is fakadt. Majd a lá-
bát bekötötte, óvatosan felhúzta a bakancsot, s felállt a szeges-
botra támaszkodva. Már készen is volt bármeddig követni a nyo-
mot.
Sokáig, egészen a besötétedésig ment.
Éjjel nagy hó esett. Értelmetlen lett volna elindulni.

ÜLDÖZÉS

A következő napokon azonban újra kitartóan követte a nyomot.

Ahol eltűnt, a kutya vezette. Az üldözött és az üldöző közti tá-
volság fogyni kezdett. A galub-javán más körülmények között
természetesen egérutat nyerhetett volna. Azonban éhes volt, és
ereje fogytán. Meg kellett volna állnia, hogy gyökereket ásson ki,
nyulat ejtsen, vagy a jég alól halat fogjon magának.
Azonban alig fogott hozzá, máris meglepte az ember, és így
kénytelen volt elmenekülni.
A galub-javán felkapaszkodhatott volna a hegygerincre, ott
azonban laza és mély a hó, ám ő félt a laza hótól –, abban olyan
nehéz menni. És ezért továbbra is a völgyben maradt, az ember
pedig egyre inkább beérte. A hátizsák és a hálózsák, amelyek ed-
dig megnehezítették az ember mozgását, most hasznot hoztak:
élelmet és alvást jelentettek számára.
Az üldözés harmadik napján az ember meglátta közelről is a
galub-javánt. A galub-javán szemmelláthatóan el akart rejtőzni,
és egy oldalt fekvő sziklanyílásba húzódott. A sziklák azonban
itt olyan meredekek voltak, hogy még ez a majomember sem tu-
dott rájuk felmászni.
Szemtől szembe kerültek. Az ember határozatlanul megállt. A
kutya ugatott, és ki akarta tépni magát az ember kezéből. A ga-
lub-javán egy kissé előrehajolt, megrázkódott, és öklével a mel-
lét verte. Majd rekedten elbődült. Az ember pedig félre állt, és
utat engedett a galub-javánnak a völgy felé. Az kirohant a szaka-
dékból. Meghajolva, kezével erősen hadonászva szaladt.
Tulajdonképpen most nézte meg az ember legelőször ezt a
csodálatos teremtményt.
Termete alacsony, inkább egy úcskáé, mint felnőtt fér é,
görnyedt tartású, rövid, görbe lábú, hosszú kezű volt, szürkés-
vöröses még leginkább egy világos színű teve szőréhez hasonló
szőrzet borította. Csak a tenyere csupasz, sötét, piszkos. Arca is
szőrtelen, de nem egészen, alacsony homlokából hosszú hajfür-
tök lógtak, arcán és állán gallérszerű, sűrű, durva, sörteszerű
szőr. Arca sötétbarna, ráncos. Látszik, hogy nem atal. Állán és
mellén sok az ősz szál.
Ettől az időtől a vadász már nem a nyomot követte. Úgyszól-
ván állandóan szemmel tarthatta azt, akit követett.
Éjjel hálózsákjába bújt, és gondolataiba merült. Körös-körül
hó, sötétség, mellette a csörgedező patak. A csupasz bokrokat
zörgette a szél. Az ember nyitott szemmel feküdt, és azon törte a
fejét, hogyan kellene megfogni a titokzatos élőlényt.
300 méternyire az embertől, kövek mögött, a homokon ott fe-
küdt a galub-javán. összehúzta magát, és reszketett. Éjszaka
többször is felkelt, belemeredt a sötétségbe, előrelopakodott, kö-
zeledtére azonban a kutya felvonított.
A galub-javán fejében lassú gondolatok motoszkáltak. Borza-
lommal töltötte el az ember közelsége, ugyanakkor vonzotta is.
Rettenetesen magányos volt ez a félig ember, félig majom.
Hajnal felé fűzfakérget rágcsált. Gyökereket keresni és kiásni a
fagyott földből a sötétben lehetetlen volt. Azután felkapaszko-
dott a hegyoldalon, de észrevette, amint a kutya nyomon követ-
te. Dühös morgással egyik követ a másik után gördítette le a lej-
tőn, míg az egyik össze nem zúzta a kutya mellkasát.
Ezen az éjszakán majdnem elpusztult az ember is. Nyugtalan,
lidérces álomból arra riadt fel, hogy egy sötét alak hajlik föléje.
Gyorsan felkapta fegyverét, és a levegőbe lőtt, mire az árnyalak
eltűnt.

KUDARCBA FÚLT BARÁTKOZÁS

Az ember, miután félelme eltűnt, és heves szívdobogása csilla-

pult, még sokáig hevert, és gondolkodott. Arra gondolt, milyen
rettenetes, milyen tragikus ennek a félig embernek, félig állat-
nak a helyzete. Arra gondolt, a galub-javán élete alapjában véve
borzalmas. Nem ismeri sem a meleget, sem a jóllakottságot,
éhező csavargóként hidegtől és félelemtől reszket szüntelenül.
Fél a párductól, fél a farkastól, rémülettel tölti el az ember közel-
léte. Egyre rója a járhatatlan, sivár, havas hegyeket, völgyeket,
egyik év a másik után múlik, és ő egyre jár, hogy valami sanyarú
táplálékra leljen.
A kutató nem tudta, él-e a Pamíron még más ilyen teremt-
mény is. Lehet, hogy ez a bolyongó lény különös vad fajtájának
utolsó képviselője? Ezt azonban a galub-javán maga sem tudta
biztosan. Csak régi, bizonytalan emlékeket őrzött a hozzá hason-
lókról. Régen, sok téllel ezelőtt látott olyan lényt, mint ő maga.
Akkor még atal és erős volt, és együtt vadászott egy másik,
öreg és gyenge galub-javánnal. Egyszer mormotát fogott. Fiatal
volt, nagyon éhes, és gyenge rokonának még a zsákmány felét
sem akarta odaadni. Összeverekedtek. A atal győzött, elkerget-
te az öreget, és maga falta fel az egész mormotát. Aztán elment,
és többé sohasem találkozott az öreg rokonnal. És azután… azu-
tán mindig csak egyedül járkált. Néha felébredt benne a vágy,
hogy találkozzék valakivel, aki olyan, mint ő, olyankor átkutatta
a hágókat, a hegyek gerincét, kutatva bámulta a messzeséget,
beleszimatolt a szélbe. De hiába.
…És másnap újra útnak eredt a galub-javán is, az ember is. A
hideg egyre fokozódott. A folyó üvöltésébe új hangok vegyültek,
állandó dörzsölődés, csengés: a jégzajlás hangja.
Egymás mögött mentek. Az ember szinte állandóan látta a ga-
lub-javánt.
Este sokáig ültek egymás közelében. Az ember egyre azon
gondolkodott, mit tegyen, hogy a galub-javán megszokja, és ne
féljen tőle. Az pedig nyugtalanul nézett hol jobbra, hol balra, a
hegyoldalakat kémlelte, az embert azonban egy percre sem té-
vesztette szeme elől, de gyorsan elfordította tekintetét, mihelyt
az ember odanézett. Időnként halkan dörmögött… a cukorká-
hoz, a kétszersülthöz és húshoz, amit az ember eléje tett: nem
nyúlt, bár erősen izgatta az élelmiszer illata, és alig tudta a te-
kintetét elfordítani róla. Állandóan kutyához hasonlóan szaglá-
szott.
Ez a vég nélküli hajsza a magas hegyekben, ahol még a léleg-
zetvétel is nehéz, és nagy erőfeszítés kell minden mozdulathoz,
rettenetesen kimerítette az embert. Ha gyorsabban ment, leve-
gő után kellett kapkodnia, és lába remegett, alig bírta majdnem
üres hátizsákját. Sajnálta már, hogy egyedül kezdett kockázatos
vállalkozásához.
Ráébredt, hogy egy percet sem vesztegethet tovább. Meg kell
fognia a csodálatos teremtményt. Meg kell fognia, enni kell adni
neki, nem szabad megengednie, hogy éhen pusztuljon.
 Ezen a napon majdnem lehetővé vált, hogy az ember elhatáro-
zását beváltsa. Sikerült a galub-javánt megközelítenie, amint
egy keskeny sziklanyelvre felkapaszkodott. A sziklát rohanó, je-
ges, zúgó folyó vette körül. A galub-javán a szikla legszélén állt
háttal a folyónak.
A tudós azt remélte, hogy a folyó rettenetes árjától való féle-
lem legyőzi a galub-javán félelmét.
Minél közelebb ért az ember, annál inkább látta, mennyire szá-
nalmas az ellenfele.
Sokkal alacsonyabb volt nála, apró jégdarabokkal borított sző-
rös lába remegett. Furcsa és sajnálatra méltó volt, ahogyan lá-
bát, amely inkább kézhez hasonlított, felváltva emelgette, és a
másikhoz dörzsölgetve melengette.
Egészen a földnyelv szélén állt, közben el-elbődült, de ebben a
hangban már valamiféle szónak homályos nyomait lehetett fel-
fedezni.
Az ember közeledett. Ment, és szinte hízelegve beszélt a galub-
javánhoz kedves, szeretetre méltó hangon, minden igyekezetét
összeszedve, hogy szavaival, hanglejtésével, közeledésével és a
kinyújtott kezében tartott kétszersülttel baráti szándékát tudtá-
ra adja a majomembernek.
Az ősi őszön azonban – úgy látszik – erősebb volt, mint a félig
ember, félig majom gondolatai. A galub-javán kétségbeesetten
felemelte a fejét, mikor az ember már csak három lépésnyire
volt tőle. Először merészkedett az ember szemébe pillantani,
hogy kikutassa tulajdonképpen mi is fenyegeti őt. És ezekben a
kimerültségtől gyulladt szemekben számára érthetetlen erőt és
elszántságot látott. A galub-javán ekkor a szikla szélére lépett, és
a vízbe vetette magát.
A víz a parton majdnem a derekáig ért. Óriási erőfeszítéssel
mozgott az árral szemben, szétterjesztett karjával tartva az
egyensúlyt. A teste körül tajtékzó fehér hab játékán látszott, mi-
lyen sebes a víz folyása. Egy alkalommal hátrapillantott. Abban
a pillanatban vagy a lába csúszott félre, vagy elvesztette az
egyensúlyát: felbukott, és a víz máris tovasodorta.
Látszott, ahogy karjával a folyó közepén meredező jeges kövek
után kapkod, ujjai azonban lecsúsztak róluk, és az ár egyre so-
dorta tovább.
A feje már majdnem eltűnt a folyó kanyarulatánál, amikor az
ember lerohant a partra. Kőről kőre ugorva szaladt, hogy utolér-
je, szíve a torkában dobogott, majd megszakadt. Néhány perc
alatt utolérte a galub-javánt, akinek a feje hol elmerült, hol fel-
tűnt a habok között. Még néhány tüdőt-szívet megerőltető perc
és rohanás. Az ember ekkor meggondolatlan kétségbeesésében
és elszántságában a folyóba ugrott. Szinte nem is érezte a víz ha-
sító jegességét. Hatalmas ugrással a kapálózó galub-javán mellé
került. Az ár elkapta, és ettől kezdve minden ugrása egyre na-
gyobb erőfeszítésébe került. Szinte észre sem vette, hogy a me-
redek partok közé szorított kanyarba sodródott. Kissé lejjebb a
folyó vízesést képezve zuhant a mélybe.
Az ember egy másodperccel előbb ért oda, mint a fulladozó
galub-javán. Kezük egy pillanatra találkozott. Az ember óriási
erőfeszítéssel megőrizte egyensúlyát. Néhány másodpercig
minden erejét megfeszítve harcolt a zuhatag szélén, kínosan
ügyelve arra, hogy a fél kézzel megragadott szerencsétlen galub-
javánt az ár el ne sodorja.
Az átkozott magasság azonban megtette a magáét. Az ember
tüdejéből sípolva tört ki a levegő, percről percre gyengült, egyre
jobban remegett a térde.
De a görcsös szorításból még mindig nem engedett. Nem
akarta sorsát elszakítani a galub-javánétól, pedig a menekülés
csak egy módon látszott kivihetőnek: ha haladék nélkül semmi-
vel sem törődve – magát menti – jobban mondva megpróbálja
magát menteni.
De nem ezt tette.
Néhány másodpercig még küzdött az árral, de az elsodorta.
 A folyó néhány percig körbe forgatta őket, és az ember érezte a
keze mint tapintja a galub-javán síkos szőrzetét.
Egy hatalmas hullám azonban kitépte a kezéből. Csak azt érez-
te, hogy a kövek között vergődik, szája megtelik vízzel, most
mindjárt vége…
Azután – a továbbiakra már csak homályosan emlékszik. Úgy
rémlik neki, mintha egy kőbe kapaszkodott volna, és akkor ész-
revette, hogy a part nincs messze tőle. Végső erőfeszítéssel arra-
felé indult, csodával határos módon a partra ért, és teljesen ki-
merülve a kövek közé roskadt. Azonban nem maradt így sokáig,
mert vizes ruhája egy-kettőre ráfagyott. Rettenetesen fázni kez-
dett.
Akkor nagy nehezen feltápászkodott, reszketve és szipogva
vonszolta magát a parton, míg meg nem találta a hátizsákját.
Kivett belőle egy üveg pálinkát, és majdnem a felét lehajtotta.
Majd levetkezett, ruháit reszkető kézzel kifacsarta, a kövekre te-
rítette, és a hálózsákjába bújt. Amikor kissé dideregve felébredt,
nem eszmélt rá rögtön, mi történt vele, és fogalma sem volt róla,
mennyi időt töltött hálózsákjában az élet és halál határán: né-
hány percet, órát, vagy esetleg napot is? Az órája megállt. Vagy a
víz tette tönkre, vagy hozzáütődött valamihez. Világos volt, de
komor hófelhők takarták a napot.
Mikor végre lassan minden eszébe jutott, legyőzte az egész
testét uraló tompa fájdalmat, és megpróbált rőzsét gyűjteni,
hogy tüzet rakhasson. Akkor vette észre, hogy mindkét doboz
gyufája elázott. Így tehát hideg konzervet evett, majd lassan le-
felé indult a parton. Három napon át kutatta a folyó partját,
hátha nyomokra akad, amiből megtudhatja a sorsát a titokzatos
élőlénynek, amelynek felkutatására annyi zikai és lelki energi-
át pazarolt.
De semmit sem talált.

*
Egy napfényes, zúzmarás napon a Meteorológiai Állomás felé
vezető ösvényen furcsa alak tűnt fel. Nehézkes, szinte gépies
léptekkel haladt, teljes súlyával egy szögesbotra támaszkodva.
Piszkos, rongyokban lógó ruhája csontvázzá soványodott testet
takart. Teljesen szétszakadozott bakancsait rongyok erősítették
a lábához…
Az állomás vezetője most is az ajtófélfát támasztotta, ponto-
san úgy, mint egy hónappal azelőtt…
Amikor az ember odaért, szótlanul kinyitotta előtte az ajtót.
Ez belépett, kiengedte a kezéből a botot, és az ágyra zuhant.
Társa odaugrott hozzá, és vetkőztetni kezdte.
Néhány percnyi kínzó hallgatás után a parancsnok megtörte a
nyomasztó csendet:
– Nos, megtalálta?…
– Képzelje, meg…
– Vagyis létezik ilyen élőlény?
– Lehet, hogy létezik…

(Kirill Sztanjukovics elbeszélése nyomán:

„Vokrug Szveta”)
 Alfred COPPEL:

CSAPDA

A második, Mars-Föld közötti háború három hete dúlt. A otta

parancsnoka szemlét tartott az űrhajók felett, és az „Árnyék”
nevű rombolót szemelte ki zászlóshajójául. A romboló tisztjei
nem lelkesedtek túlságosan azért, hogy a parancsnok választása
éppen az ő űrhajójukra esett. Természetesen helyet kell biztosí-
tani a kísérete számára is; öt fülke átengedése pedig annyit je-
lent, hogy még szűkebb lesz az amúgy sem tágas hajó.
Scott kapitány és emberei tehát meglehetős hűvösen fogadták
Hartnett parancsnokot. Hartnett igazi katona. Húsz évet töltött
az űrben. A Marssal folytatott első háborúban is részt vett. 50
körüli, magas, cserzett bőrű fér , ragyogó uniformisban, renge-
teg kitüntetéssel a mellén.
Nevét mindenki ismerte. Nagy szerencsejátékos, aki mindig
nyer. Bátran mondhatjuk: az űrháborús sikerek, az ő sikerei vol-
tak.
A bemutatkozás elég gyors volt, hiszen a legtöbben már az in-
dulás előtt találkoztak Hartnett-tel a klubban.
Amikor Blake-t bemutatták, Hartnett csak annyit jegyzett
meg: „tartalékos?” És bár barátságosan mondta, Blake mégis el-
vörösödött a méregtől.
Scott kapitány észrevette Blake zavarát:
– Mr. Blake, azonos azzal a Charles Blake-kel, aki tavaly meg-
nyerte az egyszemélyes kis űrhajó-sportversenyt – magyarázta.
– Szép sport a kishajó-versenyzés, Mr. Blake – jegyezte meg
Hartnett.
Blake arca felderült:
– A legszebb – mondta lelkesen.
 AZ INDULÁS

Hartnett is bemutatta kíséretét, majd miután a Hold Bázison az

utolsó tennivalókat is elvégezték, Hartnett megjegyezte: „Scott
kapitány, ha önnek is megfelel, indulhatunk.”
– Parancsára!
Chavez másodkapitány tovább adta a parancsot, és az „Ár-
nyék” simán startolt. A parancsnoki szoba képernyőjén látható-
vá vált a három kísérő űrhajó: a „Lysander” és „Árgusz” karcsú
körvonalai, valamint a némi iróniával elnevezett „Artemisz”
idomtalan alakja.
Ez az „Artemisz” – gondolkodott el Hartnett – a otta gyenge
pontja. Régi, atomhajtásra átalakított gép, amelyet csak kény-
szerűségből vettek igénybe. A másik három modern űrhajó volt.
Az „Artemisz”-szel csak 5–6 G gyorsulás érhető el, és így a töb-
bi gép is kénytelen lesz hozzá alkalmazkodni. Felszerelése, pán-
célzata is gyengébb a szabványosnál. Ha pedig összeütközésbe
kerülnek a marsbeli erőkkel, nem sok esélye lesz, mivel sokkal
lassúbb mozgású az ő űrhajóiknál.
Scott kapitány szemét a műszerfalra szegezve parancsokat
osztogatott. Hartnett nagyon megelégedett volt az indulással.
Látta, hogy Scott érti a dolgát.
A felszállás a Hold Bázisról megszokott dolog volt. A raj négy
gépe 3 G gyorsulással emelkedett a magasba. Radioaktív láng-
csóva maradt mögöttük. Egy pillanatig még látszottak az égen
tovasuhanó űrhajók árnyai, majd ismét csend honolt a Hold Bá-
zison.

VÁRATLAN HÍRADÁS

A felszállást irányító tiszt a Hold Bázis parancsnoki tornyában

éppen a váltásra készülődött. Azon gondolkodott, hogy a 24
órás szabad idejét hogyan töltse el a legkellemesebben, amikor
hirtelen felrántották az ajtót. Egy kifulladt híradó érkezett, pa-
pírcsíkkal a kezében.
– Felszállt már a „Kék Flotta”? – kérdezte lihegve – a rejtjelzés
küldte ezt számukra.
– Tyű! Már messze vannak! Miért nem siettél jobban!
A radarernyőn még látható volt a négy gép – távoli kis pontok.
– Negyven másodperc alatt értem ide, gyorsabban már nem
bírtam futni.
– A csuda vigye! Most ultrarövid-hullámon kell közölni az üze-
netet. Hírszerzőink pedig arra gyanakszanak, hogy a marslakók
rájöttek a rejtjelkulcsra.
Leült, és megkezdte az alábbi távirat leadását:
„C. Hartnett parancsnoknak, az »Árnyék« fedélzetén, »Kék
Flotta«. Nagy mennyiségű X-R izotóp veszélyben a 6589–3 me-
tallurgiai állomáson. Elfoglalása mindenáron megakadályozan-
dó. Marsbeli űrhajók tartanak feléje. Közöttük feltehetőleg egy
szupertípusú ciklotron-ágyús űrhajó is. Az X-R-nek nem szabad
az ellenség kezére kerülni. Ha szükséges, elpusztítandó. A hír-
szerzés gyanítja: a rejtjel-kulcsot a marslakók is ismerik. Vételt
ne igazolják. Aláírás: Toran Long kapitány, Hold Bázis. Végez-
tem.”
A parancs leadása után Long a székre rogyott. Az volt az érzé-
se, hogy Hartnették a biztos halálba mennek. A marslakók űrha-
jói és a feltételezett szupertípusú gép a „Kék Flottá”-nál lényege-
sen nagyobb erőt képviselt. Ha csak valamivel előbb érkezik ez
az átkozott távirat, a Holdon állomásozó űrhajókkal kiegészít-
hették volna a rajt. De hát az űrben találkát adni lehetetlen, és
így nincs semmi értelme erősítést küldeni utánuk. Az izotópál-
lomás három szakemberének megmentését és az X-R izotóp el-
pusztítását vagy megvédését Hartnettnek egyedül kell megol-
dania.
A marslakók nem ismerik az X-R izotóp előállítását, éppen
azért mindenáron meg akarják szerezni. Hamarosan meg fogják
találni az állomást. Long felsóhajtott, átadta leváltójának az
ügyeletet, és egyenesen a szállására sietett. Nem érdekelte már
semmi, a „Kék Flotta” sorsa aggasztotta csupán.

A HADIHELYZET

Hartnett a parancsnoki fülkében ült, és gyelte Scott kapitányt,

amint a vezérlő táblán dolgozott.
– Sajnálom, hogy ilyen kényelmetlenséget okoztunk, kapitány.
– Szóra sem érdemes. Örülünk, hogy velünk van.
Amint kimondta, már rá is jött, hogy milyen hülyén hangzott,
amit mondott. Hiszen a parancsnok és kísérete miatt túlzsúfolt-
ság van a hajóján, és az is világos mindenki előtt, hogy senki
sem örül annak, ha a saját gépén csak másodparancsnok.
Hartnett is mosolygott a válaszon. Szegény, mit is felelhetett
volna. Ekkor megszólalt a hangszóró.
– Itt az irányító tiszt. Jelentem: a 2335 övezet belső zónahatá-
rához értünk.
Scott Hartnettre pillantott:
– Parancsol valamit?
A parancsnok a fejét rázta.
– Csak annyit: az űrhajók tartsák a látótávolságot, elsősorban
az „Artemisz”. A „Lysander” hátvédnek maradhat. A fülkémbe
megyek. Ha bármi történik, ott megtalálhat. Különben ebédnél
találkozunk. Jó munkát, kapitány.
Kabinjába érve ott találta segédtisztjét, Wardot, egy körülbe-
lül Blake-kel egyidős atal gyereket, aki a táskáját csomagolta
ki, és közben a Földről érkező híreket hallgatta. Elég szaggatott
volt a vétel, de az kihámozható volt, hogy az Uranus körzetében
folyó harcokról számoltak be.
– Nem tetszik nekem a dolgok állása, parancsnok úr – szólalt
meg Ward.
 Hartnett sem volt túlságosan elragadtatva a helyzettől, de ezt
nem közölte vele. A hírek meglehetősen aggasztóak voltak.
– Nem lesz rád szükségem egy ideig. Menj nyugodtan, és is-
merkedj meg a hajó tisztjeivel.
A segédtiszt tisztelgett, és eltávozott. Hartnett leült, és gondo-
lataiba mélyedt. A rádió továbbra is szólt, és a földi űrhajók ne-
héz helyzetéről beszélt.
Az első Mars-háború ugrásszerű fejlődést hozott az űrharc te-
rén.
Az első háborúban a Mars és a Föld a naprendszer bolygóinak
elfoglalásáért harcolt. Fejhosszal győzött a Föld, hála jobb
anyagismeretének. A háború elején még kémiai erővel működő
gépeket és bombákat használtak, a háborút azonban az atom-
meghajtású gépek és proton-ágyúk megjelenése döntötte el.
Hartnett élénken emlékezett a háború első éveire. A Földön
már régóta használtak atommeghajtású gépeket, de csak az űr-
háború harmadik éve után sikerült egy olyan módszert kidol-
gozni, amely az atommeghajtást az űrhajózásban is hasznosí-
totta. Ma már egészen más a helyzet.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és Ward lépett a fülkébe:
– Üzenet a Hold Bázis parancsnokságától. Ultrarövid-hullá-
mon érkezett, rejtjelzéssel.
A parancsnok lassan átolvasta a táviratot, majd halkan
füttyentett.
– Scott kapitány! – szólt a mikrofonba.
– Parancsnokság, Scott kapitány – hangzott a válasz.
– Készüljön fel, az útirányt megváltoztatjuk. Azonnal ott le-
szek.
Egy pillanatig meghökkent csend.
– Igenis – hangzott végül.

ÚJ TERVEK
Hartnett az „Árnyék” tisztikarát és saját kíséretét az ebédlőbe
hívatta össze. A raj már megváltoztatta útirányát, és most egye-
nesen a Napnak tartott.
Hartnett minden bevezetés nélkül ezt kérdezte:
– Scott kapitány, mit tud a marslakók új szupertípusú űrhajó-
járól?
– Nagyon keveset… De úgy hallom: az űr legnagyobb hajója.
Nem hinném, hogy egyelőre egynél több volna üzemben.
– Milyen a fegyverzete? – kérdezte a raj tüzérségi parancsnoka,
Wilson.
Scott vállat vont.
– Erről igen keveset tudunk. Horowitz, a felderítőnk talán töb-
bet mondhatna erről. Azt hallottam, valami új fajtájú ciklotron-
ágyúval szerelték fel.
– Helyes, kapitány úr – szólt közbe Horowitz – valóban ciklot-
ron-ágyújuk van; nem tudom pontosan megmondani, hogy mi-
képpen működik, de a sejtésem az, hogy az atommeghajtású gé-
pek üzemanyagában maghasadást idéz elő.
– Hatótávolság? – kérdezte Orsov.
– Nem tudjuk pontosan… nem gondolnám, hogy 80 kilomé-
ternél távolabb is vinne, bár igen keskeny sávú a sugár. Túl nagy
a feszültségcsökkenés.
– Mr. Blake, valóban olyan kiválóan ért a kis űrhajó kezelésé-
hez? – kérdezte Hartnett.
Blake egy kicsit zavarba jött, de azért némi büszkeséggel vála-
szolt, hogy meglehetősen jó versenyzőnek tartották.
– Állítását megerősítem – szólt közbe Scott.
– Jó – felelte Hartnett – majd meggyőződünk róla, ha a metal-
lurgiai állomás közelébe érünk. Gondolja, hogy le tud ott szállni,
és három utast felszedni anélkül, hogy a marslakók észreven-
nék?
– A kis hajót csak három emberre méretezték, parancsnok úr,
négy ember már túlságosan nagy súlytöbbletet jelent – tiltako-
zott Blake.
– Pedig meg kell oldania. Ha rendes űrhajóval mennénk oda, a
körzetben tartózkodó összes marsbeli űrhajó a nyomunkba sze-
gődne. Vagy a kicsi, vagy…
– Ha leszerelnénk minden felesleges alkatrészt, talán megkoc-
káztathatnánk? – vélte Orsov mérnökkari tiszt. – Mi a vélemé-
nye, Blake?
Blake nagyot nyelt. Orsov javaslata azt jelentette, hogy min-
den páncélzatától és fegyverétől megfosztják a hajót.
– Én… hm… – felhúzta vállát, és tanácstalanul mosolygott. –
Azt hiszem lehetséges – jelentette ki végül.
– Jó.
– Hol van az állomás, parancsnok úr? – kérdezte Morse.
Hartnett válasz helyett irányító tisztjéhez fordult:
– Emlékszik az Oberon felületének az elemzésére?
– Halványan. Az Uranusnak mind a négy holdja uránium és
rádium tartalmú és más hasonló ércekből tevődik össze. Nehéz
ércek.
– Mit tud még róla?
– Hát… az Oberon kicsiny, átmérője körülbelül 8–900 kilomé-
ter.
– Uraim – szólt komolyan Hartnett – tíz marsbeli rendes és egy
szuper-űrhajó közeledik az Oberonhoz. Gondolom, időközben
rájöttek arra, hogy a keresett állomás az Oberonon van. A kapott
parancs szerint az ott tartózkodó három szakembert meg kell
mentenünk, és az X-R izotópot, ha megmentésére nincs lehető-
ség, meg kell semmisítenünk. Tudtommal az X-R igen reakció-
képes plutónium izotóp. Ha valamiképpen sikerülne a marsla-
kók ottáját az Uranus-rendszerben elpusztítani, ez rendkívüli
módon megkönnyítené a háború sikeres befejezését.
Scott végig nézett emberein, és leplezetlen csodálkozást olva-
sott le arcukról. A túlerőben levő Mars-raj elpusztításáról beszél-
ni négy, aránylag kicsi hajó birtokában őrültségnek látszott.
 – Az állomás személyzetét – szólalt meg szinte válaszképpen
Hartnett
– Blake-nek kell megmenteni. És… ha tervem sikerül, az ellen-
séges raj elpusztításához… elegendő egyetlen hajó.
Körültekintett, és ajkán halvány mosoly játszott. Scott kapi-
tány felé intett.
– Eltalálta, kapitány úr, az „Artemisz”.

EGY KIS ELŐKÉSZÜLET

Scott kapitány dühösen mesélte a történteket Chavez-nek.

Hartnett megőrült?! Chavez csendesen szívta pipáját,
– Ki tudja? – mondta.
Scott tátott szájjal bámult rá:
– Úgy látszik, itt már mindenki megőrült. Hiába, egy bolond
százat csinál. Én már csak azt remélem, hogy sikerül az „Ár-
nyék”-ot visszavinnem a Hold Bázisra.
– Gondolom, vissza fogunk térni, Scott kapitány – szólalt meg
mögöttük egy hang. Hartnett lépett be a parancsnoki fülkébe.
Leült Chavez mellé.
Chavez és Scott zavartan hallgattak. Néhány percnyi csend
után Hartnett szólalt meg.
– Scott kapitány, a rajnak le kell szállni a Hüperionra, hogy bi-
zonyos dolgokat elintézhessünk. Gondoskodjék róla, hogy a töb-
bi űrhajó is értesüljön a parancsomról.
Ezzel felkelt és eltávozott.
60 óra múlva a „Kék Flotta” a légtelen Hüperion egy kis völ-
gyében kötött ki. Űrruhás fér ak az „Artemisz” személyzetét át-
költöztették a többi hajóba. Az „Artemisz”-be viszont mindenfé-
le különleges műszert szereltek be. Drew, az „Artemisz” pa-
rancsnoka szomorúan gyelte miképpen alakul át hajója.
Végre elkészültek, és mindenki megkönnyebbült, amikor vég-
re megint felszállhattak. Bizony, kellemetlen lett volna, ha a
marslakók rájuk akadnak. Bár az atombomba már régen elavult-
nak számított, de ez esetben egyetlenegy is bőven elegendő lett
volna, hogy a ottát teljesen elpusztítsa.
Chavez és Scott kapitány az „Árnyék” parancsnoki fülkéjében
találgatták, hogy vajon mi volt Hartnettnek mindezzel a célja?
Vagy 1000 méterrel elmaradva követte a hajókat az „Arte-
misz”, mintha csak pórázon vezetnék. Az „Árnyék” fedélzetéről
irányították mozgását.
A „Kék Flotta” négy hajója átsuhant a marsbeli légierők határ-
sávján. Sikerült az űr végtelen mélységében észrevétlennek ma-
radniuk.

BLAKE KÜLDETÉSE

Blake hátán önkéntelenül is végigszaladt a hideg, amikor az „Ár-

nyék” légzsilipe becsukódott kis hajója mögött. Egyedül érezte
magát a végtelenségben. Egy pillanatig még látta az anyahajó-
ját, de hamarosan eltűnt, és ő csak zuhant a titokzatos metallur-
giai állomás felé. Közel 30 000 km távolságra volt ekkor az Obe-
rontól. Teljesen hátradőlt ülésén, és a sebességet állandóan fo-
kozva eszeveszetten száguldott célja felé. Az őrült sebességtől
teljesen elszédült. Kavargott körülötte az egész mindenség, a
csillagok táncoltak.
Már vagy 30 perce haladt ilyen vadul száguldva, de a marsla-
kóknak még se hírük, se hamvuk. A nemrég még csöppnyi pont-
nak látszó Oberon egyre nőtt. Már az állomás gomba formájú
épületeit is látta. Olyan hirtelen fékezett, hogy majdnem elájult,
de sikerült a kis géppel simán leszállnia, bár a leszállás sebessé-
ge háromszorosa volt a szokásosnak.
Meg sem várta, hogy a felkavart por elüljön, kiugrott gépéből,
és bukdácsolva igyekezett az épületek felé. Három ember sza-
ladt feléje. Visszaintette őket, és rádiótelefonján utasításokat
adott nekik. Válaszul az emberek sisakján levő infravörös lám-
pák fénye villogott. Majd mindannyian eltűntek a raktárépület-
ben, és lázas munkába kezdtek.

EGY VÁRATLAN PARANCS

Az „Árnyék”-on csak a parancsnoki fülkében égett a lámpa. A

hajó az Uranus-pályán körözött. A többi gép engedelmesen kö-
vette. Ezt a pályát mindaddig, amíg Blake vissza nem tér három
kísérőjével, nem hagyhatják el. Mindenki szorongva várta a to-
vábbi fejleményeket.
Hirtelen feltűnt Hartnett alakja; táviratot tartott a kezében.
– Scott kapitány! A rádióleadási tilalmat megszegi, és azonnal
továbbítja ezt az üzenetet. A szokásos 2-es jelkulccsal.
Meglepetésükben szinte kővé meredtek. Eddig sikerült a por-
tyázó marslakókat kikerülni. De most… ezzel…!
– Csak nem úgy érti, hogy azalatt szegjük meg a leadási tilal-
mat, míg Blake az űrben tartózkodik? – kérdezte ijedten Scott.
Hartnett nyugodtan csak annyit mondott:
– Ez a parancsom, kapitány úr!
Scott elvörösödött. Vinné az ördög ezt a szerencsejátékost! –
gondolta magában. Szájaszélébe harapva a rádiószobát kapcsol-
ta.
– Itt a rádiószolgálat!
– Kapcsoljon adásra!
– A szokásos hullámsávon – tette hozzá Hartnett.
Scott magában káromkodott.
– Adásra készen – hangzott a rádiós izgatott hangja.
Scott beolvasta a táviratot. Hangja egyre nagyobb csodálko-
zást árult el.
„Toran Long, parancsnok, Hold Bázis. Oberon szomszédságá-
ban tartózkodom, készülök az Artemisz-re, az X-R izotópot át-
rakni. Ellenséggel nem találkoztunk, veszteségünk nincs. Az
»Orion« egyik hajtóműve begyulladt. Sürgős javításnál a »Jupi-
ter« és a »Minerva« segédkeznek. Légikikötő készüljön fel az
»Orion« rendbehozatalára. Hartnett ottaparancsnok. Végez-
tem.”
Scott azon tűnődött, hogy vajon Hartnetten hirtelen elmeza-
var lett-e úrrá? Hiszen a marslakók ismerik a rejtjelzést! Szép kis
meghívót küldtek a marsbeli űrhajóknak! Lesz itt hamarosan
haddelhadd!
Hartnett faképnél hagyva a töprengő Scott kapitányt, az irá-
nyító fülkébe sietett. Drew készenlétben állt az „Artemisz”-t ve-
zérlő táblánál. Most minden másodperceken múlik – gondolta
magában Hartnett.
– Engedje le… de gyorsan.
Drew és emberei munkába kezdtek. Az „Artemisz” kivált a
sorból, és az Oberon felé közeledett. Kisvártatva feltűntek a
marslakók gépei, és az „Artemisz” után vetették magukat.

A DÖNTŐ CSAPÁS

Blake és az izotóp-állomás három embere összezsúfolódtak a kis

gépben, és az „Árnyék” felé igyekeztek. Rémülten látták feltűnni
a távolban a marslakók szuper-űrhajóját. Az szerencsére gye-
lemre se méltatta őket. Személyzete nyilván abban a hiedelem-
ben volt, hogy az Oberon környékén folyó csata életben mara-
dottjai menekülnek. Az óriás gép láttára Blake elsápadt. Ezzel bi-
zony még az „Árnyék”-nál jóval nagyobb gép számára is kilátás-
talan volna a harc.
De feltűnt az „Árnyék” is, és Blake lassítva hajója röptét, besik-
lott a légzsilipbe. Kiugrott a kis gépből, és a parancsnoki szobába
sietett, hogy jelentést tegyen Hartnettnek.
Hartnett felpillantott a munkájából.
– Sikerült?
– Igen! – felelt boldog mosollyal Blake – az egész ott levő anya-
got a repülőtér alatti raktárba helyeztük.
 – Nagyon jó – a telefonba szólt – Chavez, legyen gondja arra,
hogy a raj legalább 40 000 kilométerre maradjon az Oberontól.
– Az „Artemisz” teljesen szabályosan leszállt – jelentette Drew.
Hartnett a képernyőre pillantott. Az „Artemisz” valóban szép
nyugodtan pihent az Oberon repülőterén, az állomásépületek
közvetlen közelében. Megelégedetten bólintott. Eddig simán és
tervszerűen ment minden. A leszálláskor nem robbant fel az
anyag.
A képernyőn jól meg gyelhette, amint két marsbeli cirkáló
egész alacsonyra ereszkedett föléje, a többi, valamint a szuper-
hajó is ott keringett felette. Talán már 20 perce tartott ez a ma-
nőver, amikor az egyik cirkáló hirtelen kivált a csoportból, és
lassan lefelé ereszkedett. Hartnett nagyot káromkodott. Ezek
megkísérlik a leszállást. Ez így nem vág a tervbe. Az „Artemisz”
egyik proton-ágyúja azonban szerencsére az „Árnyék”-ról is mű-
ködtethető volt. Remélhetőleg, ez elegendő lesz.
Hartnett maga vette át a vezérlést. Az „Artemisz” ágyújának
csövét a legalacsonyabban cirkáló gépre irányította. Megnyomta
a gombot. Lángnyelvek csaptak fel. A cirkáló azonnal feljebb
szökött, és saját ágyúit is működésbe hozta. A többi cirkáló is tü-
zet nyitott. És Hartnett szíve nagyot dobbant, amikor meglátta,
hogy a szuper-hajó ciklotron-ágyúja is működésbe lép.
Ezután mindazok, akik a képernyőn gyelték az eseményeket,
szemtanúi lettek a világegyetem egyik óriási, de mesterséges
kataklizmájának.
Az Oberon gömbje fehéren felizzott, és tíz kilométeres láng-
oszlopok törtek elő belőle. Minden megtelt rádióaktivitással. A
Geiger-számlálók még 40 000 kilométerről is hírt adtak az ott
lejátszódó rettenetes eseményekről.
A „Kék Flotta” gépei teljes sebességgel elindultak a kiinduló
bázisuk felé!
Még mielőtt a Hold Bázisra értek volna, az „Árnyék”-on tartóz-
kodók összegyűltek az ebédlőben. Blake tette fel azt a kérdést,
amely mindnyájukat foglalkoztatta. Tulajdonképpen mi is tör-
tént?
Hartnett mosolygott.
– A tervet Horowitz dolgozta ki. Én magam csak a kivitelezője
voltam. Tudtuk, hogy az X-R izotóp nagyon könnyen hasítható,
és láncreakciót indít meg a környező anyagban. Blake és az állo-
más személyzete a megfelelő helyen halmozta fel az izotópot.
Pontosan a szegény, öreg „Artemisz” alá.
– Maguk mind túlságosan is atalok ahhoz, hogy a földi had-
viselésre emlékezzenek, így rám maradt, hogy kigondoljam, ho-
gyan lehet csapdát vetni az ellenségnek. A csalétek az „Arte-
misz” volt. A táviratot egyenesen a marslakóknak szántam, ez-
zel csaltam őket a helyszínre…
– Tehát egy kis szerencsejáték volt a manőverben. Bár az esé-
lyünk kicsi volt, de a kilátások mégis biztatóak voltak. Közis-
mert, hogy a marslakók mennyire sietnek új találmányaikat
mentül előbb kipróbálni. Így minden valószínűség amellett
szólt, hogy alig várják új ciklotron-ágyújuk főpróbáját. Bíztam
benne, hogy nem fogják elszalasztani az első kínálkozó alkal-
mat. Így is történt.
– Ha csak proton-ágyúkkal tüzeltek volna, akkor csak az „Ar-
temisz”-t pusztították volna el, és megszerezhették volna az X-R
izotópot. Elképzelésem azonban helyesnek bizonyult. A ciklot-
ron mélybe hatoló sugara elindította az X-R láncreakcióját.
– Nem csodálkoznék, ha a most lejátszódott események hatá-
sára a Mars fegyverszünetet kérne. Persze fogalmuk sincs arról,
hogyan pusztult el ennyi gépük egyszerre. Ez még soká fogja a
fantáziájukat izgatni.
– Így tehát a saját találmányú ágyújukkal robbantották fel
magukat? – Scott kapitány hangjából csodálkozás csengett.
Hartnett elgondolkodva bólintott.
– Hm… ez körülbelül így történt. Természetesen megfelelő kö-
rülményeket kellett teremteni. Vagy úgy is mondhatnánk: fel
kellett állítani a csapdát…

(A „Science Fiction Monthly” nyomán)