UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1980
 Borító:
Ptitvinc: Fatherly Love
 Tartalom
Borító
Címoldal
Kir BULICSOV: VISZONTSZERELEM
Eric Frank RUSSELL: TANÚSKODOM
Bertram CHANDLER: A KALITKA
Isaac ASIMOV: RÉGI, NAGYON RÉGI MÓDSZER
Jurij KASURIN: AUSZTRIA, LICHTENSTEIN ÉS FÉL SVÁJC
Kir BULICSOV: LJOSENYKA-LEONARDO
 Kir BULICSOV: VISZONTSZERELEM

Misa Sztendal igazán szégyenkezett miatta, hogy ott rejtőzik Al-

jona Visnyak ablaka alatt, de nem tudott mást tenni. Nem tudta
legyőzni vágyait. Már felkelt a hold, és néma őrjáratot tartott
Nagy-Guszljar felett; hol elmerült az áttetsző felhőkben, hol le-
dobta magáról, mintha csak fátylat vetne el, s megint ezüstös
mezítelenségében tündöklött a világ színe előtt. Kutyák felelget-
tek egymásnak városszerte. A kerítésen belülről a harapós szu-
kának, Antarktisznak, Aljona nagynénikéje házőrzőjének egyen-
letes szuszogása hallatszott. A kutya szerette volna átszuszakol-
ni pofáját a rácson, s egyre azon mesterkedett, hogy Misa kezébe
marjon.
Az ablak nyugtalanító narancsszín fényt vetített a bokrokra. A
narancsszín fény okozója az asztal fölött mélyre csüngő lámpa-
ernyő volt. A nagynéni háttal ült az ablaknak, és teázott. Aljona
olvasott. Amikor egyet-egyet lapozott, a homlokába hulló fürtöt
is megigazította, Misa pedig gyönyörködött a lány mozdulatá-
ban, hajfürtje színében. Egy ízben Aljona elgondolkodva az ab-
lak felé fordult, s Misának úgy tűnt: tekintetük találkozott.
Nyomban elgyengült, s a kerítés után kapott. De még sikerült el-
rántania a kezét – Antarktisz foga csupán összecsattant.
A nagynéni megmozdította fejét. Nyilván mondott Aljonának
valamit. A lány tenyerével végigsimított a könyvön, hogy be ne
csukódjon, azután felkelt, s az ajtóhoz sétált. Misa egy lépést
hátrált. Ajtócsapódás. Aljona a küszöbre lépett, a vödör füle
megcsörrent. Antarktisz vonított, s három ugrással a küszöbön
termett. Misa kihallotta a kutyavonításból a pletykálást és a pa-
naszkodást, de Aljona nem értette meg a kutyát. S csak ennyit
mondott:
– Elkísérsz a kútig?
 Míg a szeretett sziluettet nézte, Misa forró érzései erős fonadé-
kával kötözte magát a lányhoz. Megértette, hangulata elérkezett
ahhoz a kritikus pillanathoz, amelyben kész lenne arra is, hogy
odamenjen a lányhoz és vallomást tegyen. A harapós kutya je-
lenléte azonban zavarta, mert tudta: a kutyától nehezen szaba-
dulhatna.
És mialatt Misa így tűnődött, Aljona már a kapunál termett,
elhúzta a reteszt, árnyéka megjelent a négyszögletes narancs-
szín foltban. Antarktisz pedig, nem késlekedett, ahogy az ajtó
kinyílt, nyomban kiugrott az utcára, egyetlen ugrással elérte
Sztendalt, a kabátujjába kapaszkodva, odahurcolta Aljonához. A
kutya szorosra zárt foga között morgott. Misa ellenkezett. Aljo-
na, amikor látta, hogy kit hurcol magával Antarktisz, így szólt:
– Maga az Misa? Egy kicsit megijedtem. Mit csinál itt ilyen ké-
sőn?
Misa kényelmetlennek találta, hogy nyíltan, huzakodjon a ku-
tyával. A karját rángatta, de óvatosan, hogy a zakója el ne sza-
kadjon, s így válaszolta:
– Csak éppen erre jártam.
A kutya hangosabban mordult, hogy leleplezze a hazug Misát.
– És hová indult? – kérdezte Aljona.
– Ide, a szomszéd házba. Egyszerűen sétáltam.
– Engedd el, Anka – mondta Aljona a kutyának. – Egyszerűen
csak sétált.
Aljona már az utcai kútnál volt. A kutya nem bocsátotta el Mi-
sát, hanem úrnője után vezette. Akkor Misa úgy határozott:
folytatja a beszélgetést.
– Magát akartam látni – mondotta. – Megálltam az ablaka
alatt.
– De hiszen illetlenül viselkedik – jelentette ki Aljona. – Tegnap
is zavarba hozott a pillantásaival.
– Bocsásson meg – mondotta Misa. – Nem szándékosan tet-
tem. De nem tudtam levenni magáról a szemem.
 – Nem adtam önnek erre semmi okot – mondotta Aljona. Ezzel
a kút szájara akasztotta a vödröt, s nekifogott a víz szivattyúzá-
sának.
– Engedje meg, hogy segítsek – szólalt meg Misa kérőn, el is fe-
ledkezve a kutyáról.
– Ahogy akarja – mondotta Aljona, és kiegyenesedett, helyet
adva Misának. Misa nyomta, nyomta a kút karját, de a kutya
egyre csak zavarta, hiszen nemcsak a vizet kellett pumpálnia,
hanem a karján függő kutyát is emelgetnie kellett közben. Aljo-
na a holdat nézte.
– Vágyódott már a holdra? – kérdezte.
– Legyen szíves és parancsolja meg a kutyának, hogy engedjen
el.
– Ó, milyen mulatságos – jelentette ki Aljona. – Anka hányszor
kell elmondani neked egy és ugyanazt? Láthatja, nem engedel-
meskedik nekem. Nyilván nekem kell befejeznem a munkát ön
helyett!
– Á, a vödör már réges-régen megtelt – jelentette ki Misa. –
Csak azért pumpálgatok, hogy ne menjen még haza.
– Csodabogár – kacagott Aljona. – Nyugodalmas jó éjszakát. És,
kérem szépen, ne zaklasson engem. Ha a nénikém erről tudo-
mást szerez, kieszközli, hogy elbocsássák az állásából.
– Szamárság – tiltakozott Misa. – Nem gondoltam, hogy zakla-
tom.
Visszasétáltak a kertkapuhoz. Misa egyik kezében a vödröt
vitte, másik karján, a kutya csüngött.
– És még egyszer nyugodalmas, jó éjszakát – búcsúzott Aljona
–, ne feledje, hogy Anka ugyan házőrző, de bulldogfogású kutya,
s a következő alkalommal lehet, hogy torkon kapja magát.
– Maga nélkül szomorú az életem – felelte Sztendal.
A kutya elengedte Misát, s fürgén szaladt be a kapun.
Misa kivárta, míg Aljona eltűnt az ajtó mögött, majd hazafelé
indult. Elhatározta, hogy most azonnal elmegy Glumuskához.
 Glumuska a fűrésztelepen túl, a régi vágás szélén élt egy ház-
ban, amely a forradalomig az erdészé volt. Idővel az erdész, az
erdő után menve vagy tíz kilométernyire költözött a várostól, a
ház alkalmi gazdái váltották egymást, míg végül is sorsára
hagyták az öreg házat. És akkor telepedett meg benne Glumus-
ka.
Honnan került ide, hol és mit dolgozott korábban, senki sem
tudta. Már második éve élt ebben a romhalmazban, szegényes
élelmen. Templomba, temetőbe nem járt, a szombati kirándulók
által szétszórt palackokat összegyűjtötte az erdőcskében, és le-
adta a gyűjtőállomáson, a piacon.
Eleinte senki sem vette észre Glumuskát. Egy ízben egy
asszony kereste fel a Társadalombiztosítótól, hogy tudakozzon a
nyugdíjáról, de Glumuskának nem volt alapja a nyugdíjra, Glu-
muska azt mondotta, hogy az unokaöccse Vologdából küld neki
pénzt minden hónapban, ez azonban hazugság volt. Glumuska
szeretett az erdőben csavarogni, s messzire eljutott, Konopatov-
kán, sőt még a Szidorovói-mocsáron is túlra. Gyógyfüveket meg
gombákat gyűjtött. Egyszer kigyógyította Milovidov tehenét,
pedig arról már az állatorvos is lemondott. Azután meg itt volt
az az eset, amikor bement a fűrésztelep irodájába, s megmondta
az őrnek, hogy az éjszaka folyamán majd valakik megkísérlik,
hogy deszkát lopjanak teherautóval. Az őr nem hitt neki, de
azért mégiscsak idegesítette egy kissé a hír, ébren maradt, és el-
kapott egy másfél tonnás kocsit, deszkával megrakva. Ezért ju-
talmat kapott, majd a feleségének is beszélt Glumuskáról, s az
asszony, amikor egy ízben találkozott az úton Glumuskával,
megkérdezte a boszorkány tól, hogy a vagy lánya születik-e
majd a lányának. Kétnapi gondolkodást kért tőle Glumuska, s
megmondta: az unoka ú lesz. A út Jurának nevezték el, az őr
felesége pedig egy tucat tojással kedveskedett Glumuskának.
Így gyarapodott az öregasszony hírneve. Ezt a hírnevet nem
egyformán fogadták, és bizonytalan is volt, mivelhogy Glumus-
kának tehetsége csodálóival együtt ellenségei, irigyei is szapo-
rodtak, meg a hitetlenkedő szkeptikusok is. Különösen akkor
erősödtek meg az ellentétek, amikor híre kezdett járni, hogy egy
ide látogató nőt rávett arra, hogy menjen feleségül Sztolipinhez.
Pedig az ide utazott nőnek Arhangelszkben vőlegénye volt. Szto-
lipin, a fűrésztelep sofőrje azonban tagadta, hogy varázsfüvet
kapott volna Glumuskától, de mennél makacsabbul tagadta, an-
nál kevésbé hittek neki. Márpedig a atalasszony bolondulásig
belehabarodott.
Áruházi eladólányok, tizedik osztályos tanulók, magányos
öregasszonyok és háziasszonyok is el-elszaladtak Glumuskához.
Az éj leple alatt pedig fér ak kopogtak be az ablakán. Glumuska
egy kissé megbabonázta Nagy-Guszljart titkos varázslatával, de
tetten kapni holmi vétségben, senkinek sem sikerült. Amikor
például az ateista kör két aktivistája kereste fel azzal a kívánság-
gal, hogy zetségért készítsen olyan szert, amivel a helybeli pó-
pától megszabadulhatnánk, így felelt nekik:
– Hiába törekedtek. Nem vagyok varázslónő és még kevésbé
javasasszony. Biz’ isten, szégyen ilyen ajánlatot hallani kultu-
ráltnak látszó emberek szájából. Takarodjatok, mert feljelentlek
benneteket a munkahelyeteken.
Az aktivisták kénytelenek voltak elszelelni.
Misa Sztendal természetesen az öregasszony képességeit dí-
csérő mendemondákkal szembeni szkeptikusok táborába tarto-
zóit. Sőt, egy ízben, még azzal a javaslattal is fordult a városi új-
ság szerkesztőjéhez, hogy közöljenek leleplező anyagot erről a
sarlatánról, de a szerkesztő felnézett, szép, nagy fejét felemelve,
s eltanácsolta. Kifejtette, hogy az öregasszony nem jelent társa-
dalmi veszélyt, s az újság nem ereszkedhet le odáig, hogy vén-
asszonyos fecsegésekben próbáljon igazságot tenni. Misa nagy
kíváncsiságában barátian kikérdezte ismerőseit, s talált is egy
olyan középkorú asszonyra aki azt állította, hogy Glumuska bé-
kítette ki a férjével. Ez az asszony a folyami hajózási technikum
könyvtárosa volt, s nem lehetett azzal gyanúsítani, hogy túlsá-
gosan is babonás lenne.
Glumuskát elfeledték. A tudat mélyére húzódott. És az is le-
hetséges lett volna, hogy Misa Sztendal, az újság irodalmi mun-
katársa tán hosszú-hosszú ideig nem is gondol rá, ha nem érke-
zik a városukba Aljona Visnyak a nagynénikéjét meglátogatni.
Aljona szőke, fekete szemű szépség, teniszező, a Szovjetunió női
páros bajnoka. Sztendal ugyanis viharosan és reménytelenül be-
lehabarodott a lányba. Sztendal sporttal nem törődő fér ú volt,
sőt még a strandra sem szívesen, járt, mivel feszélyezte fehér
bőre és lágy, kövérkés pocakja. Ráadásul szemüveges volt, és
Gribojedov atalkori képeire hasonlított.
Misa néhány kísérletet tett, hogy Aljonához közeledjék, még
egy teniszkönyvet is elolvasott, sőt elő zetett a „Tenisz” című
lapra is. Interjút is készített a lánnyal, igaz nem jött le a lapban,
mivel a gyomirtás és a kaszálás, no meg a futball-világbajnok-
ság kiszorította. Misa az utcán, nyilvános helyeken egyre Aljona
nyomában járt, étvágytalan lett, s szembeszökő dolgokat kevert
össze tudósításaiban. Misa, ez a művelt értelmiségi, a Leningrá-
di Egyetem diplomása, akiben még gondolat sem élt a másvilág-
ról, egy vastag füzetet teleírt rossz versekkel, lesoványodott s
kétségbeesett, végül elhatározta, hogy felkeresi Glumuskát, bár
jól tudta, hogy mennyire szégyellendő és mennyire illogikus ez
a lépése. De az életben vannak olyan pillanatok, amikor az érte-
lem meghátrál az érzelem előtt. És Misa életében éppen ilyen
pillanatok jöttek.

Még egyszer benézett a narancsfényű ablakon, majd levette

szemüvegét, megtörölte zsebkendőjével, idegesen nézegetve el-
indult a fűrésztelep felé, azt tettetve, hogy sétálgat, de lelkében
Aljona holdfényben fürdő arcát melengette. A lány arcán a fel-
hők árnyékai suhantak át, a szeme feketének és végtelenül
mélynek, feneketlenül mélynek tűnt, fogai azonban úgy ragyog-
tak, mintha holdfényből készültek volna.
Az aszfaltos út a fűrésztelepnél véget ért. Tovább egyenetlen,
göröngyös, a tavaszi esőzések idején mély kátyúkkal eléktelene-
dett út vezetett. A kátyúk mélyében megmaradt a víz, s minden
apró pocsolyáján ott ragyogott a hold. A város legszélső házacs-
kái már aludtak, és sötét ablakszemeikkel vakon meredtek az
úton járóra. Az utcai lámpák nagy távolságokban követték egy-
mást, és Misa, árnyéka képtelenül hosszúra nyúlt, majd megket-
tőződött, eltorzult, s annak arányában rövidült, ahogyan a kö-
vetkező lámpához közeledett. A kerítések mögött felriadtak a
kutyák, s dühödten ugatva követték Misát birodalmuk határáig.
Egy kissé félelmetes volt a helyzet, nem is a magányosság miatt,
hanem inkább azért, mert mégiscsak találkozhat valakivel, vala-
kivel a megszokott, mindennapi ismerősök közül, márpedig
ezen a helyen…
Az utolsó házak után le kellett térnie a fenyveshez vezető út-
ról. A hold még mindig fennjárt, és remekül látszott a Glumuska
házikójához vezető ösvényke. Misának minden alkalommal si-
került átlépnie az útját álló gyökereken. Anélkül, hogy észrevet-
te volna, meggyorsította lépteit, s a boszorkány kunyhójához
vezető utolsó métereket ügetve tette meg, mintha indulóban,
levő vonat után futna. Majd megállt.
A tisztásra került. Glumuska háza megroggyant, egyik sarka
lesüppedt. Öregségtől megszürkült fazsindelyes teteje felragyo-
gott a holdfényben. Különböző karókból álló kerítése nyugovóra
tért harcos osztag letűzött kopjáira emlékeztetett. Az ablaktáb-
lák zárva álltak ugyan, de bánatos fény szűrődött ki rajtuk. Glu-
muska tehát ébren van. De vajon fogadja-e? És ha látogatója
van? Misa már-már látta is, hogy ez a látogató az újságtól jött.
Úristen, akkor borzalmas következményei lesznek a látogatásá-
nak. Misa helyben lépett egyet, úgy, ahogyan a magasugrók is
helyben járnak egy keveset, mielőtt az ugróléc felé száguldva ki-
számított léptekkel felgyorsítanák rohamukat. De Misa nem
száguldott, hanem lábujjhegyen osont, először ugyanis szeretett
volna beleselkedni az ablaktábla résén, hogy meggyőződjön ar-
ról, bemehet-e.
Az ablak alatt sűrű gyomtenger, csalános. Amikor lépett, sike-
títően ropogtak talpa alatt a gallyak, majd térdig esett egy észre
nem vett gödörbe, kényelmetlen tartásban mozdulatlan ma-
radt.
Az ajtó kinyílt.
– Jöjjön be – hívta egy hang. – Minek ácsorog az ablak alatt?
Misa kikecmergett a gyomtengerből, s a küszöbre lépett. Pi-
szok rosszul érezte magát. Végül is, miért kellett éjnek éjszaká-
ján ehhez a kétes hírű kunyhóhoz lopakodnia? Ki kényszeríti
erre? Ez az érzés, szégyenteljes volt. Mivelhogy megrontotta Al-
jona Visnyakhoz fűződő érzései tisztaságát.
A nyitott ajtó mögött nem volt senki, csak egy alacsony, csu-
pasz pitvar, amelyet pislákolva világított meg egy mennyezetről
aláfüggő meztelen körte.
– Törölje meg a lábát – szólt a hang.
Misa engedelmesen megdörgölte talpával a lábtörlőt.
Több utasítás nem érkezett, s Misa belökte a szobaajtót. Az
ajtó lágyan és hangtalanul kinyílt. Egy egészségügyi intézmény
ragyogó fénye csapott az arcába a szobából. Misa egy viszonylag
nagy szobába jutott, falai akkurátusan fehérlettek, a falak men-
tén padok húzódtak. A padon ülők az újonnan érkező felé for-
dultak.
– Jó estét – mondotta egy bekötött arcú fér , akiben Misa Kor-
nyelij Udalovot, az építőiroda főnökét ismerte fel. – Hogyan ke-
rül ide? Üljön mellém, akad itt hely. Milyen sorszáma van?
– Én… nekem nincsen – motyogta Misa. – Megyek is. Majd eljö-
vök holnap.
– Arról ne is álmodozzék – mondotta Udalov. – Holnap nem fo-
gadják. Én magam is három napig álltam sorba, hogy feliratkoz-
zam.
Udalov kinyitotta öklét, a tenyerén vegyi irónnal írt hatalmas
szám ékeskedett: 28.
– Üljön le – mondotta. – Ha az ajtó nyitva volt, akkor fogadják.
Már csak kevesen maradtunk.
És mivel Misa Sztendal utolsónak érkezett, s a jelen levők kö-
zül senkinek sem volt a vetélytársa, így ezért más páciensek is
csatlakoztak Udalovhoz.
– Üljön le – hangzott a padocskákról. – Gyorsan fogadja majd.
Misa leült a pad sarkára.
A váróban hat embert látott. Különbözőek voltak, nyilván az
okok is különbözőek voltak, amelyek ide vezéreltek őket. Uda-
lovnak a foga fájt.
– Magának is? – kérdezte Udalov Misát.
– Nem – tiltakozott Misa.
– Három éjszakán át nem aludtam. Elmentem a poliklinikára,
de a doktornő azt mondta, hogy ki kell húzni őket. A feleségem
ekkor azt mondotta nekem: „Kornyelij, Glumuska ért a ráolva-
sáshoz. Az udvarunkból is így tett valakivel. Pogoszjanának rá-
olvasott a fogára. És még az idegeket sem kellett elölni.” Hát
ezért vagyok itt.
– És ezzel mi van? – kérdezte csöndesen Misa.
– Nem ismerte meg? A meteorológiai állomásról.
– A meteorológiai állomásról?
– Miről suttognak? – szólalt meg a mélyen szembe húzott kala-
pú és feltűrt gallérú fér , aki szemben ült velük. – Kérem, ki ne
kürtöljék.
– Világos – helyeselt Udalov. – Mi mind titokban vagyunk itt.
Csak a bolond kételkedhet ebben. Az ismerősöm csupán csak ér-
deklődött önről. És azt mondtam neki, hogy a meteorológiai ál-
lomásról jött. Még a famíliáját sem neveztem meg.
– A maga ismerőse azonban a városi újságnál dolgozik, s lehet,
hogy feladattal jött ide – felelte a szembe húzott kalapú fér . –
Nem bízhatunk meg benne.
– Az újságtól? – kérdezte egy kövér ember, aki egy kecskét tar-
tott kötőféken. – Jobban tenné, ha eltakarodna. Egyáltalán nincs
kedvünk tárcában olvasni magunkról. Maga nélkül is van ba-
junk elég. Nekem van tekintélyem.
A kecske a kövér ember felé fordította szakállas pofáját, s
könnyedén felágaskodva hátsó lábára, a mellső patácskáival a
fér térdére támaszkodva megnyalta a kövér fér állát.
– Menjen csak el – mondotta egy szürke kendős kicsiny
asszony, mialatt a kövér eltaszította magától a kecskét.
– Nem az újságtól jöttem – kezdte magyarázni Sztendal. – Be-
csületszavamra. Saját kezdeményezésemből jöttem.
A fekete viaszosvászonnal borított szobaajtó kitárult, és a túl-
só szobából egy hátizsákos szakállas fér lepett ki. Boldogan
mosolygott, észre sem vette a jelenlevőket.
A meteorológiai állomásról jött fér felugrott, sürgölődött, az
ajtóhoz szaladt és beszólt:
– Bemehetek, vagy hívni fog?
– Vegye le a kalapját – válaszolt a szobából egy öregasszonyos
hang –, és jöjjön be. Mégsem foglalkozhatom hajnalig a maguk
fogadásával.
– És ez mégis miért jött ide? – kérdezte Misa Udalovtól, amint a
váróterem elcsöndesült.
– Prognózist készít – felelte Udalov. – Már panaszkodott. Tíz
hibája volt az elmúlt két hét alatt. Az időjárás jelenleg igen elku-
tyult – meteorológiai mesterséges holdak ide vagy oda, semmi-
féle megbízhatóság nincs a járásában.
– És ebben Glumuska mit segíthet?
– Azt mondják, hogy erre is képes. A meteorológus már min-
den reményét elvesztette. A parasztok már halálra gyötörték:
kaszáljanak vagy még várjanak? És mit is válaszolhatott nekik?
– Különös – jelentette ki Misa.
 – De mégis – kezdte a nyaggatást Udalov –, maga milyen ügy-
ben jár itt? Azt remélem, hogy nem holmi leleplező feladatocska
ügyében jött ide?
– Személyes ügyem van – bizonygatta Misa. – És nagyon fáj a
foga?
– Most nem. Mindig úgy történik, ha a poliklinikán vagyok,
egyszeriben megszűnik a fogfájásom.
– Az idegektől van – jegyezte meg a kecskés ember. A kecske a
kötőféket húzta, szeretett volna már kimenni.
– És a fogfájás általánosságban is idegbetegség – támogatta a
kövér véleményét a szürke kendős asszony. – A gyomorfekély
ugyancsak.
– Hát magának fekélye van? – kérdezte Misa.
– Nem – mondotta az asszony. – A lányom férjhez akart menni.
A út pedig, ősszel elviszik katonának. Milyen családi élet ez?!
Tehát nem az újságnál dolgozik?
– Általában az újság küld ki valahová, de most nem az újságtól
jöttem – magyarázta Misa.
– Ha szívfordító varázsfűre, varázsitalra van szüksége – kezdte
a kecskés ember –, akkor azt tanácsolom, legyen végtelenül óva-
tos.
– Ugyan, hogy képzeli – jelentette ki Misa elvörösödve.
– Az már világos, hogy nem az újság küldte – szólalt meg egy
eddig hallgató napszívott szemöldökű és szempillájú, termetes,
vadászcsizmás, pufajkás fér . – Szerelmes. Nézzed Ivan, ez vala-
kibe beleszeretett.
A szomszédja, a tűzoltó, aki tűzoltósisakban szendergett a -
kuszosdézsához támaszkodva, felébredt, és helyeselt neki.
– Az ördögbe is, de nyugodt – mondotta a pufajkás a tűzoltó-
ról. – Ötödször jött el. Már megszokta. Én azonban képtelen va-
gyok erre.
– Ötödször? – csodálkozott Udalov. – De miért, miért?
 – Elvesztette a fecskendőcsövet – magyarázta a pufajkás. –
Gyakran tűnnek el a tűzoltófelszerelések.
– És ő megtalálja?
– Egész biztosan – mondotta a pufajkás. – Glumuska az utolsó
alkalommal három tűzoltókészüléket keresett meg a számára.
Remek ember ez az asszony. Szíve van. Engem az orvvadászok,
gyötörnek. A vadcsapásokat ismerik. És most az öregasszonyt
szeretném megkérdezni a csapásokról. A halvédelemtől jöttem.
A meteorológus kilépett, és gyors mozdulatokkal tekerte fel a
szinoptikus térképet.
– No, mi lesz? – kérdezte tőle a pufajkás.
– Holnaptól kezdve csapadéktalan idő! És egészen a hét végéig.
Az, amit én mondtam nekik! – A meteorológus kalapja homloká-
ról átvándorolt a tarkójára, arca verejtéktől csillogott. – Segejda
nem vette gyelembe az Antilláknál uralkodó anticiklont.
Mondtam neki – megsértődött. – Ugyan – az messze van. Pedig
számításba kellett volna vennie!
Következőnek a szürke kendős asszony tűnt el az ajtó mögött.
És csak éppen hogy eltűnt, amikor a dolgozóból mormogás hal-
latszott, de hirtelen felhangosodott. Szaggatott, éles hangon
kérdések: röpködtek. Az ajtó mögött veszekedtek, vitáztak. Egy
pillanattal később az asszony kiszaladt, kebléhez szorítva a Glu-
muska ajándékait tartalmazó batyut.
– És ne jöjjenek hozzám tisztességtelen ajánlattal – kiáltotta
utána a varázslónő. – Elragadná az emberektől a boldogságukat?
Igen? Ez azonban nem sikerül magának.
– Én – anya vagyok! – kiáltotta a távozó asszony. – Panaszt fo-
gok tenni!
– A következőt – mondta Glumuska.
Misa sehogyan sem tudta megpillantani – az ajtó befelé nyí-
lott, így csupán a zsémbes hangot hallotta.
– Ivan, téged hívtak – mondotta a pufajkás.
 – Mit vesztett el? – kérdezte Glumuska, az ajtót is nyitva hagy-
va.
– A fecskendőcső tűnt el valahová. A hadnagy azt mondta –
„Szidorenko, az utolsó csövet tartottad a kezedben. Keresd meg”
– mondotta.
– Holnap fél kilencig megtalálod – biztatta Glumuska. – A kö-
vetkezőt.
– Most rám került a sor – jegyezte meg a pufajkás. A tűzoltó is-
mét szunnyadni kezdett a kusz mellett.
Az itt látott jelenetek meglepő volta elterelte Sztendal gyel-
mét szerelmének tárgyáról. A sötét kunyhó meg kemencén ülő
fekete kandúr s a fűszerek és gyógyszerek súlyos és fűszeres illa-
ta helyett kuszos váróterem fogadja. És szinoptikus meteoroló-
gus. Meg Ivan a tűzoltócsővel. Amikor a varázslónőhöz tartott,
Sztendal megvetette magát, s átkozta Aljonát, mivel erre az elke-
seredett cselekvésre kényszerítette. Bár éppen a viszonzatlan, a
kilátástalan szerelem olvadt össze képzeletében a varázslóhoz
menés bűnös és természetellenes voltával. Itt pedig egy polikli-
nika fogadta. Nem hivatalos, de hétköznapi, s a körzeti poliklini-
kától csak a páciensek panaszai különböztették meg. És, nagy
rémületére, hirtelen megértette, hogy csak itt tudnak segíteni
rajta, s már azt sem tudta, hogy vajon kívánja-e, hogy megsegít-
sék.
– És akkor azt mondom neki… – jutott Sztendal fülébe a kecs-
kés kövér ember hangja. – Vagy belém szeret, vagy kény telen le-
szek a bírósághoz fordulni. Kilátástalan helyzet.
– Igen – mondotta Udalov. – A helyzet kilátástalan.
– Varázsitalt kapok tőle…
– Végül – szakadt ki Sztendalból.
– Mi?
– Csak úgy magamnak mondtam.
Sztendal pedig azt gondolta: végül is akadt itt egy ember, aki
nem slagot vesztett el, nem a ciklonok útja iránt érdeklődik, és
nem orvvadászokat akar elfogni. Egy ember, aki szerelmes lett, s
viszonzást vár.
– Megkaptam a varázsitalt, és nyomban odarohantam. Az a
nőszemély azonban fenyegetésekkel fogadott. Akkor az maradt
a gondom: hogyan is itassam meg ezzel a főzettel?
Az ajtón kilépett a pufajkás, elmélázva fütyörészett. Meglökte
a tűzoltót s elmentek. A rendelőben most Udalov foglalta el a
helyüket. A kövérnek már csak Sztendal maradt hallgatóság-
ként, és azt kérdezte Misától:
– Folytassam az elbeszélésemet?
– Hát persze – mondotta Misa. – Nekem is ilyen gondom van.
– Szintén egy asszony?
– Igen. Csak nem hallottam történetének elejét. Ha nincs elle-
ne…
– Természetesen megismétlem. Már csak azért is, mert maga
is ugyanilyen bajban van. Takarodj! Takarodj félre! Nem bírlak
el!
Az utolsó szavakat a kecskének szánta, amely hízelgő kutyus-
ként törleszkedett a kövér térdéhez.
– Tehát van egy szomszédnőm, Aidának hívják. Bestia, ami-
lyent a világ nem látott. Vénlány, száraz, mint a kóró és így to-
vább. Gyűlölöm, márpedig nem könnyű belőlem gyűlöletet ki-
csiholni. Az utóbbi hónapban kétszer is betörte telkeink közös
kerítését, a mosogatólét csakis az én ablakaim alá döntögeti, s
még a megvetésével is meggyötört. Kígyó.
– Hát így vélekedik róla? – kérdezte Sztendal.
– Természetesen, hogy csak róla lehet szó, vinné el az ördög.
Megértettem, még egynapi ilyen gúnyolódás, és vagy a bolon-
dok házába kerülök, vagy bíró elé állítanak miatta, sőt még testi
sértésre is vetemedem. És ráadásul még ez az átkozott kecske is!
A kövér a kecskére mutatott, a kecske pedig addig ügyeskedett
nyakát meghajtva, amíg hosszú, érdes nyelvével hízelkedve meg
nem nyalta a fér mutatóujját.
 – Ezt a kecskét rendszeresen ráengedte a kertemre, hogy felfal-
ja fáradozásom minden gyümölcsét. Mindent. Mi több, elsősor-
ban az értékes növények gyenge, zsenge hajtásait. És akkor el-
mernem ehhez a Glumuskához, s kaptam tőle varázsfőzetet.
Szívfordítót. Hazaértem s azon törtem a fejem, hogy miként
itassam meg a szomszédasszonyt a varázsitallal, ami arra kény-
szerítené, hogy végül emberien viselkedjen velem, és véget ves-
sen ennek a hosszú villongásnak…
Az ajtón Kornyelij Udalov lépett ki, a kezében kis kötést szo-
rongatva, amelyből összenyomott vatta esett ki.
– Szépen köszönöm doktor – mondotta a varázslónőnek. – Már
attól féltem, hogy ki kell húzni. De már eddig is három hidam
van.
Kornyelij Udalov nyomában egy kicsiny, ráncos öregasszony
lépett ki a várószobába, szürke háziszőttes ruhában, papucsban.
Az öregasszony egyenes tartású volt, és éles szeme ragyogóan,
célratörően csillogott, ősz hajat kékes kendőcske rejtette.
– Ketten maradtak? – kérdezte.
– Ketten – felelte Misa, és végigfutott rajta a hideg a legköze-
lebbi jövő gondolatára.
– Akkor mindketten jöjjenek be. A maguk gondja hasonló –
mondotta Glumuska.
– Misa, majd szépen megvárlak itt – szólt utánuk Udalov. –
Nincs miért sietnem, s egyedül menni unalmas.
A szobába elsőnek a kecske lépett be, és utána a kövér fér ,
majd Misa.
– Üljenek le – szólalt meg az öregasszony. – Alaposan kifárad-
tam a mai napon. Hamarosan eljön értem az adófelügyelő. Íme,
mire vezet a jóság.
A varázslónő leült a tintapacás, teleírt, telerajzolt tetejű öreg
íróasztal mögé, a kövér szemben ült le vele. Misa meg a kemen-
cénél helyezkedett el.
 A szoba tisztara söpört s majdnem üres volt. Csupán egy ko-
pott futószőnyeg szelte át átlósan, s az ablakot zárta el két cse-
rép geránium. Az ablaknál üveges szekrényke állt. A szekrény-
ben papírcímkés üvegek, palackok. A kemencén pedig füvek
száradtak.
– Ön, kedves barátom, a napokban már járt nálam – kezdte
Glumuska. – Valami nem sikerült?
– Bizony nem – ismerte el a kövér.
– Mesélje el – parancsolta Glumuska. – Csak röviden.
– Hazamentem – kezdte a kövér. – Már várt. Kiáltozva, mintha
a kötélről leloptam volna a fehérneműjét. Azt gondolom: csak
elviseljem ezt a feszültséget, és sikerüljön belopni az ételébe a
varázsfőzetet. És nem láttam az útját. A vénlány őrjöngött. Estig
tűrtem a mártíromságot…
– Rövidebben – mondotta Glumuska.
A kecske topogott. Nem tetszett neki a varázslónő hangja.
– Rövid leszek – mondta a kövér. – Amikor besötétedett, odalo-
pakodtam az ablakához, és a teáskannájába beöntöttem a főze-
tet. A teáskanna a párkányon állt. És azután láttam, hogy teázni
készül, leemelte a kanna tetejét, beleszagolt, és hangosan így
szólt: „Ez a tea öreg, poshadt. Újat kell főzni.” És a moslékosvö-
dörbe öntötte az egész főzetet, a vödröt pedig kirakta. Mielőtt
bármit tehettem volna ellene, kétségbeesésemre, kártékony s
engem gyűlölő kecskéje odament a vödörhöz, s jót ivott a mos-
lékból. Reggel pedig már ott várt az udvaromban, hogy kifejezze
szerelmét. És ettől kezdve úgy jár a nyomomban, mintha hoz-
zám lenne kötve. Már igyekeztem elrejtőzni előle, autóbuszon
utaztam, bezárkóztam a házamba, de az ablakon át is bemá-
szott, míg Aida összekiabálta az utcát, én pedig… Uramisten,
milyen szerencsétlen vagyok.
– Érdekes – jegyezd e meg az öregasszony. – Azt mondja, hogy
a kecske magába habarodott?
– Hát nem látható?
 – Más az anyagcseréje – jegyezte meg a varázslónő. – Nem is
tudom, hogy mivel segíthetnék magán… Maga pedig, atalem-
ber, hagyja abba a vihogást. Nincs ebben semmi nevetséges. En-
nék az embernek nem sikerült.
– Nem vihogok – jelentette ki Misa, de sehogyan sem tudta ar-
cáról elűzni az idiótán bamba vigyorgást. – Ez hihetetlen.
– Nem, megértem én, hogy nevetséges vagyok – mondta a kö-
vér könnyes hangon. – Szükségem lenne arra, hogy az az
asszony szeressen, nem kapzsiságból, hanem a béke, a nyuga-
lom és kertem zsenge hajtásainak kedvéért.
– A hajtásokat most már semmi sem fenyegeti. A kecske ma-
gának nem okozhat bánatot.
– Ah, meg ez a kecske is! – a kövér hangja elcsuklott, s fejét az
íróasztalra hajtotta.
„Hát – gondolta Misa. – Hat a varázsital, a szívfordító! Holnap
én is kipróbálom.” Egyszerre volt borzalmas és vidám a helyzet.
És ismét úgy látta maga előtt Aljona arcát, ahogy a holdfény
fürdeti. De az ajkai valami kedveskedőt susogtak, és amíg Szten-
dal a látomásában igyekezett kiismerni magát, a kövér elkoco-
gott a mellette győzedelmeskedve ugráló kecskével, Glumuska
pedig megkérdezte Misát:
– Maga, atalember, kibe szeretett bele?
– Egy lányba – kezdte Misa. – Aljonába. Ide utazott, és a nagy-
nénjénél lakik. Bocsásson meg, kérem, a zavarásért.
– Semmiség, semmiség, ez a kötelességem – mondotta Glu-
muska. – Milyen végzettsége van?
– A Leningrádi Egyetemen végeztem. A lológián. És most az
újságnak vagyok irodalmi munkatársa. Hálás leszek.
– Nagyon kellemes. Ha nem szégyelli ön, atalember, hogy
egy elmaradott vénasszonyhoz menjen varázsitalért. Üljön ide
az asztalhoz, nincs értelme a szoba egyik sarkából a másikba ki-
abálni.
 Misa átült, s kezdte kényelmetlenül érezni magát az átható
öregasszonyos pillantás közelsége miatt. Mintha vizsgázna vagy
a személyzeti részlegen lenne.
– A atal Gribojedovra hasonlít – mondotta elgondolkodva az
öregasszony.
– Ezt már mondták nekem – helyeselt Sztendal.
– A szenvedély váratlanul lepte meg, vagy valami esemény
már előkészítette a megjelenését?
– Kérem szépen, váratlanul – felelte Sztendal. – Megláttam –
több nem is kellett.
– Figyelmeztetni kívánom – mondotta Glumuska. – A mester-
séges szerekkel kivívott viszontszerelem, idővel eltűnhet, s ez
tragikus következményekhez vezethet.
– Értem. De tovább nem tudom elviselni a megvetést meg azt,
hogy semmibe sem vesz. Ön, bizonyára sohasem volt szerelmes.
– Én? Bizony voltam – felelte Glumuska.
– Bocsásson meg. Nem akartam megbántani.
– De mégiscsak tán okosabb lenne, ha a sokkal konzervatívabb
eszközökhöz folyamodna? – jegyezte meg a javasasszony. – Ta-
lán ha gyelmes lenne a lánykához, ha gondos lenne, ha fér as-
nak mutatná magát, becsületes embernek? És akkor beleszeret-
ne magába.
– Mikor? – tiltakozott Sztendal. – Tíz nap múlva elutazik Kalu-
gába egy gyűlésre. És én többé nem láthatom.
– Maga akarta így – mondotta Glumuska. – Én gyelmeztet-
tem. Először meg kell csinálni az ön fényképet, és vérképelem-
zést kell készíteni.
– Nem, nem szükségesek a formalitások. Adjon nekem varázs-
italt.
– Ha-ha-ha – kacagott nagyot sóhajtva az öregasszony. – Hát
ön, a kulturált ember valóban hisz az ilyen szamárságban? Hát
csak nem?
 – De hát akkor mégis mi történt? Hiszen láttam az eredmé-
nyét.
– Badarságot fecseg, Sztendal. Tán azt akarja mondani, hogy
Nagy-Guszljar városától két kilométernyire egy valóságos va-
rázsló, másként kifejezve egy igazi boszorkány él?
– De hát minek nevezhetném önt? Hogyan is nevezhetném
másként?
– Aminek akar – kísérletezőnek, emberbarátnak, egy szomszé-
dos csillagrendszerből jött vendégnek, aki elmaradt az űrhajójá-
tól, és végül nevezhetne genetikai Nobel-díjasnak.
– De hiszen nem tagadja, hogy ön, Glumuska, a varázsló?
– Semmi megnevezésre sem tartottam igényt. Álljon a falhoz,
mindjárt bekapcsolom az átvilágítót. Most egy kicsit balra. Sem-
mire sem tartottam igényt. Csöndben éltem, egyes meg gyelé-
seket tettem, összegyűjtöttem az erdőben az üres palackokat, s
tizenkét kopejkáért beadtam őket.
A többi már egészen véletlenül történt. Készen vagyunk, leül-
het. Most nyújtsa a bal kezét, a középső ujját. Hova tűnhetett az
alkohol? Nem tudja, hogy a patikába érkezett-e vatta? Igen, mi-
nél is hagytam abba? Igen, a többi egészen véletlenül történt.
Megszerettem ennek a városnak lakóit. És nem tudtam megta-
gadni tőlük kisebb szolgálatokat. Ha én többet tudok, mint ők,
ha többre vagyok képes náluk, akkor segíteni tudok a bajukban.
Hát lett volna erkölcsi alapom ahhoz, hogy ezt megtagadjam tő-
lük? Ne rángassa az ujját. Kénytelen vagyok még egyszer meg-
szúrni. Nem szégyelli magát, felnőtt ember, reménytelenül sze-
relmes, s fél egy egyszerű tűtől.
– És miért van szüksége a véremre? – kérdezte Sztendal.
A varázslónő kiszorított néhány csöpp vert, s felfogta a próba-
csőbe, a kémcsövet vattával bedugta, megrázta és átvilágította.
– Második csoport – mondotta. – Második csoport, normális-
nál valamivel több leukocitával.
– Semmit sem értek – nyögte Sztendal.
 – És nem is kell értenie. Az emberek elhitték, hogy én sötét
személyiség, tán igazi boszorkány vagyok. Nem vitatkoztam ve-
lük. A vére pedig azért kell, hogy elkészítsem azt, amit maga va-
rázsitalnak, főzetnek nevez. Ez a főzet magában hordja az ön ge-
netikai karakterisztikáját, és ha az ön vonzalma tárgyának ételé-
be ezt bekeveri, azzal némileg átépíti a lány idegrendszerét. Más
szavakkal kifejezve, némileg vérazonos ikrekké válnak – nem, ez
nem pontos megfogalmazás. Önök lelki rokonokká válnak.
Önöknél, vagyis nála ugyanolyan fajta szimpátia ébred ön iránt,
mint önben őiránta. Ezt képletekkel részletesebben is megma-
gyarázhatnám, de ön, az ön humán képzettségével egyetlen be-
tűt sem értene belőle. Istenem, hogyan hiányzik számomra egy
intelligens, képzett ember! Már ön előtt is kezdem kitárni a lel-
kem. Nem, ideje, hogy elmenjek innen. Ideje.
– Hát ez mégiscsak varázslat?
– Nesze neked. Magyarázod neki, magyarázod, ő meg ismét a
magáét fújja. Varázslat nincs, és nem is lehet. Ez kémia. Ké-mi-a.
De miért sok a fehér vérsejtje? A fogai nem nyugtalanítják?
– Szinte nem. De hogyan is volt az a história a fűrésztelep tol-
vajaival? Vagy a tűzoltó holmijainak megkeresése? Hát Udalov
fogával mi történt? Hogy van az? Ez is kémia?
– Maga nem hisz nekem. Természetesen ne is higgyen. A tűz-
oltóval – közönséges detektor. Az a kemencémen áll. A tolvajok-
kal – telepatikus lokátor. Az igaz, hogy ez már eltört. Nincsen
hozzá alkatrész. Mindez olyan egyszerű, hogy szinte még beszél-
ni is szégyen róluk. Az igaz, hogy telepatikus lokátor nélkül
megnehezült a munka. És vettem magamnak azt a jogot, hogy
csak azokon segítsek, akiknek a szándékai tiszták és nemesek.
Bizonyos mértékig persze. És hogyan lehetek bizonyos abban,
hogy a telepata-lokátor nélkül nem tévedek?
– De hiszen nekem a legtisztább szándékaim vannak.
– Kétséges. Egy ártatlan kislány fejét akarja megzavarni. Rend-
ben van, én így is, úgy is elmegyek.
 Glumuska különböző méretű üvegeket, lombikokat rakott
szét asztalán, valamiféle folyadékokat összekevert, és az üveg-
lombikokban sziszegést és színváltozást idézett elő.
– Azt gondoltam, hogy megkérem, látogasson meg még egy-
szer, de tartok tőle, hogy erre már nem merészkedne. Elszégyell-
né magát. Hiszen nem várta, hogy ilyen pacientúrát talál itt? Ne
nyugtalankodjon, öt perc múlva megkapja a szert.

Udalov, aki félt magányosan átbaktatni az éjszakai városon,

majdnem a lakásáig kísérte Misát. Udalovot megszállta a kelle-
metlenségtől éppen szabadult ember fecsegő kedve.
– Hát az, az a kecskés – kezdte. – No, az egyszerűen meghök-
kentő. Ekkora szerelem egy büdös állat részéről. Ő pedig egyál-
talán nem is nyúlt a számba, hanem valamit az arcomhoz fekte-
tett, és azt mondta, hogy a csatorna megtisztult, és hogy napon-
ta kétszer öblögessek meleg szódabikarbónás vízzel. Érted, szó-
dabikarbónával, azt mondta, de én nem tudom elviselni a szó-
dabikarbónát. Az én fantáziám úgy működik…
A hold lement, a lámpák teljes fénnyel égtek. Amikor Aljona
háza mellett mentek el, Misa igyekezett rá sem nézni a lány ab-
lakára. A varázsitalos üveget izzadó kézzel szorongatta a zsebé-
ben, nehogy véletlenül kiessen vagy kiömöljön.
– Nos – folytatta közben Udalov, feltekintve Sztendal arcára. –
Meglepő ez a história, hogy mi a huszadik század második felé-
ben élünk, a rakéták és az elektronika korának kortársai va-
gyunk. És itt mellettünk, mintha a távoli múltból maradt volna
itt, éldegél egy anyóka, aki egyes csodák megtételére képes. Soha
el nem hittem volna, ha magam is meg nem látogatom. Egyik
oldalról a babonásság, a másikról – az emberi pszichikum még
fel nem derített jelenségei. De hiszen nem véletlenül hittek az
emberek a varázslásban. A múltban, a cári uralom idején. És
még most is akadnak, akik hisznek. Az elektronika századában.
 – Lehetséges, hogy az elektronika segítségével gyógyította
meg önt is – vágott közbe Misa.
– Ha-ha, igazán nevetséges. Elektronikával. És magának meg
varázsfőzetet, szívfordítót adott? Én ezt megértem. És a kecskét
ugyancsak az elektronika segítségével?
– És meddig folyhat ez? – mondta Sztendal.
– Maga magának szerezte? Beleszeretni. Milyen kedvesen bele-
szeretni. Előfordult már ilyen önmagába való szerelmesedés?
– Az anyókára gondolok. Nincs keresnivalója városunkban.
– No, ez aztán háládatosság – sértődött meg a varázslónő mi-
att Udalov.
– Tárcát akar írni?
– Már milyen tárcát?
– No, azért. Itt a lakása. Kívánok szerelmi boldogságot.
Udalov a saját házukhoz sietett, amely egy sarokkal odébb állt.
Sztendal szabad kezével óvatosan kikereste a kulcsát, s lassan
betolta a kulcslyukba, nehogy felébressze a főbérlőjét, a házi-
asszonyát.
Az éjszakát nyugtalanul töltötte, gyakran felébredt, lidércnyo-
más gyötörte, amelyekben Glumuska arra kényszerítette, hogy
mindenféle kotyvalékot igyék, és magánjogi perekkel fenyeget-
te.

Reggel napsugaras, derült ég fogadta. Sztendal sokáig nézte a fő-

zetes üvegcsét, egészen addig, míg az éjszakai látogatás minden
részlete fel nem elevenedett az emlékezetében.
– Ilyesmi nem lehetséges, hiszen nem reális, s holmi lázálom-
ra hasonlít – mondotta hangosan, és már-már ott tartott, hogy
kihajítja az üvegcsét az ablakon, amikor megpillantotta Aljonát,
aki a bevásárlótáskával a piacra igyekezett. Aljonából olyan su-
gárzás áradt, hogy Sztendal az üvegcsét markába szorítva a für-
dőszobába rohant, hogy minél gyorsabban végezzen az öltözkö-
dés reggeli formaságaival, és sietett a piacra a lány után.
 Azonban nem találkoztak, egészen kétségbeesetten kereste az
utcákon, és már arra készült, hogy a lány lakásához rohan, még
a harapós Antarktisszal való találkozást is megkockáztatva,
amikor Aljona feltűnt az élelmiszeres üzlet kirakata mögött.
Sztendal berontott az üzletbe és elgyávult.
A legtöbb ember a borosrészlegnél állt. Sztendal odarohant,
beállt a sorba, és egy hatalmas termetű ember háta mögé rejtőz-
ve egészen a pulthoz lopakodott. Aljona eközben megvette a saj-
tot meg a vajat, Sztendalt pedig észre sem vette.
– Fiatalember, mire van szüksége? – kérdezte az eladónő.
– Egy doboz mangólére – válaszolta Sztendal.
– A gyümölcsrészlegben van – felelte meglepődve az eladónő.
– Nem látja, hogy én alkohollal kereskedem, legyenek átkozot-
tak ezek az italok.
– Igen, igen látom – felelte Sztendal. – Remekül látom.
Aljona feléje pillantott, és Sztendal majdnem leült.
– Ennek nincs ki minden kereke – mondották többen is a sor-
ból.
– Normálisabb, mint önök – felelte váratlan ingerültséggel az
eladónő. – Azért kíván természetes terméket inni.
Sztendal megroggyant lábakkal vánszorgott át a gyümölcs-
részlegbe. Aljona közben távozott az üzletből. Misának végül ne-
hézség nélkül sikerült mangólét vásárolnia.
Poharat az önkiszolgáló vendéglőből lopott, az inge alá rejtet-
te, és mintha csak bosszantani akarná az élet, egyik kollégája kö-
zeledett feléje, a levelezési részlegből, hogy kora reggel üdvözöl-
je. Misa hasán kidudorodott az ing, s a munkatárs nem is üdvö-
zölte. Együttérzéssel sóhajtott, s udvariasan elfordult, „Uramis-
ten – gondolta elkeseredetten Sztendal, miközben a tálcák kö-
zött lavírozva a kijárat felé sietett –, az egészhez még csak az
kell, hogy a munkahelyemen híre keljen, hogy alkoholista va-
gyok, s ráadásul enyveskezű.”
 És kint az utcán, Sztendal azt is megértette, hogy minden eről-
ködése haszontalan volt. Aljonát sehol sem látta. És vajon miért
is kellene éppen reá várnia a lánynak?
Sztendal végigviharzott a Puskin utcán, bepillantott a Vörös
Hadsereg útjára, egy pillanatig a könyvesbolt kirakatához si-
mult. Aljona úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
És ekkor Sztendal egyik kezében a mangóleves dobozt szoron-
gatva, a másikban a lopott poharat, vaktában elindult.
A lába magától a városi parkba vitte. A fasor a reggeli nap-
fényben fürdött, az öreg hársak árnya fekete foltokkal tarkázta
földjét, s üres volt. Sztendal kikeresett egy árnyas fa alatt rejtőző
padot, leült rá, és szomorkodott. Minden olyan remekül kezdő-
dött, s oly dicstelenül fejeződött be. Az étkezőbe vissza kellett
volna mennie, és visszavinnie a poharat, azt is megkockáztatva,
hogy újabb munkatársával találkozik.
Bár nem, előbb a poharat rendeltetésszerűen használnia kell.
Szomjasnak érezte magát.
Sztendal előhúzott a zsebéből egy bicskát, s két lyukacskát
ütött a dobozba, de amikor már-már nekifogott, hogy megitassa
magát az egzotikus itallal, léptek zajára gyelt fel.
Felemelte a fejét.
Aljona közeledett a padocskához. Könnyedén vitte a megra-
kott szatyrot, és nyugodt pillantású gesztenyebarna szemével
Misára nézett.
– Inni akart? – kérdezte, mire Sztendal keze önkéntelenül is a
háta mögé igyekezett rejtőzni dobozostul, mintha valami szé-
gyenletes dolgon kapták volna.
– Hát ön?
Aljona úgy magasodott Sztendal fölé, mint egy görög istennő,
a napsugarak áttűztek dús haján, megaranyozták arcán a pihé-
ket. És ekkor Sztendal önuralma visszatért. Megértette, hogy
nem fél a gyönyörű Aljonától, hogy a lány ma már nem gúnyo-
lódik rajta, és nem is nézi le…
 – A szatyrom a padra tettem – mondotta Aljona. – De honnan
szerzett poharat? Hazulról hozta?
– Elloptam – jelentette ki Sztendal.
– Igazán helytelen – jegyezte meg Aljona. – Megvendégel? Ke-
gyetlenül elpilledtem.
– Természetesen – örvendezett Sztendal. A zsákmány maga
adta kezébe magát. – Hiszen éppen magára vártam.
– Rám?
Feszélyezett hallgatás következett. Aljona hunyorított, és a
napra nézett, mintha bármely pillanatban fel akarna állni s el-
menni, de sehogy sem tudott erőt gyűjteni, olyan pompás és si-
mogató volt a reggeli napsütés. Sztendal elfeledkezett a főzetről,
csak az elragadó arcélt nézte, még lélegezni iS alig mert.
– Engedelmével, én megyek – mondotta hirtelen Aljona. – El-
feledkezett rólam.
– Várjon – kiáltott fel Sztendal. – Miért? Magára gondoltam.
– Akkor teljesítse ígéretet.
– Ígéretemet?
– Ide gyeljen Sztendal. Nagyon különösen viselkedik. Inni
szeretnék, maga pedig a mancsában szorongatja a dobozt, mint-
ha sajnálna tőlem egy pohár közönséges mangólét.
– Igen, igen – nyöszörögte Sztendal, s megdöntötte a dobozt. A
sűrű sárga sugár nem talált a pohárba, Aljona kezét nyújtotta,
hogy segítségre legyen. A keze meleg volt.
Sztendalnak eszébe jutott a főzet. A pohárba kellene öntenie,
de úgy, hogy Aljona észre ne vegye.
– Ebből elég – mondotta Aljona. – Nekem elég. Hiszen magá-
nak nem marad semmi.
– Mindjárt. – mondotta Sztendal, letéve a padra a dobozt, és a
poharat tartó kezét elhúzta, szabad kezével az üvegcsét próbálta
kinyitni a zsebében.
Aljona látva ügyetlen mozdulatait, felkacagott, s az egész park
úgy csengett, zengett, mintha ezüst csengettyűk csilingelnének
a fák között.
– Nézze csak! – szólalt meg Sztendal, a lány válla fölé pillantva.
– Gyorsabban!
Aljona megfordult.
Sztendal előhúzta az üvegcsét, s a pohárba öntötte tartalmát.
– Mi történt? – Aljona ismét Sztendalra nézett.
Az üvegcse azonban már a pad mögé repült. Sztendal össze-
szedte magát.
– Olyan mulatságos galamb volt – mondotta. – De már elre-
pült.
Aljona, miután kiitta a mangót, a poharat odaadta Sztendal-
nak. Az a pohárba öntötte a mangólé maradékát és kiitta, s egy-
re csak Aljonát nézte. A lé kicsordult az ingére, de ezt nem is vet-
te észre. Sietett, félt, hogy Aljona elmegy, megsértődik, s akkor
nem hat a szer, amelyben Sztendal már egyébként sem hitt.
– Elég – mondotta Aljona. – Ide tartanak. Remek ckó maga,
Misa. Csak ne félne tőlem. Egyáltalán nem úgy érzek ön iránt,
ahogyan gondolja.
„Megkezdődött” – gondolta remegő szívvel Sztendal.
– Én félénk lélek vagyok, csak most merítettem annyi bátorsá-
got, hogy megmondjam önnek. Amikor tegnap elment, írtam
magának egy levelet. Nem haragszik meg érte?
– Tegnap este? – kérdezte bárgyún Misa.
– De hát mi van ezen meglepő?
– Tegnap – ismételte bambán Misa.
– Meggondoltam magam… Adjon még egy kis mangót. Hiszen
úgy viselkedem, mint egy kislány.
Aljona kiitta a lét, a poharat letette a padra. Sztendal közelebb
csúszott, a doboz leesett, s a mangó maradéka kiömlött a földre.
– Fogja – mondotta Aljona, és átnyújtott egy kék borítékot Mi-
sának.
Ezzel felkapta szatyrát, s szaladni kezdett a fasorban.
Misa kinyitotta a borítékot.
 „Misa, bocsásson meg, hogy zavarom, de, az bizonyos, hogy
buta és túlontúl őszinte vagyok. Ilyeneket nem szabad egy alig
ismert fér nak írni. De amikor először megláttam, s megérez-
tem, hogy milyen okos, s láttam mennyire hasonlít a atal Gri-
bojedovra, akkor nyomban megértettem, hogy már jó néhány
esztendeje éppen önnel szerettem volna találkozni… Ne hara-
gudjon, hogy olyan goromba voltam magához, sőt még lenéző
is, de féltem, hogy megsejti igazi érzelmeimet…”
Misa megborzongott, ahogy elolvasta a levelet, a boldogságtól
és a szégyentől szinte meggörnyedve. Ó, én vaksi fatuskó!… A
verebek és más madárkák gyűltek rajokba Sztendal lábához, és a
kiömlött lé maradványait szürcsölgették. Misa meg azon gyöt-
rődött, mi történne, ha a két azonos hatás negatív eredményt
adna? És az ital éppen kiábrándította volna?
Misa felugrott a padról, és vágtatni kezdett a fasoron át, igye-
kezett utolérni Aljonát, hiszen magyarázkodnia kell. Olyan
gyorsan rohant, hogy az emberek elugrottak előle, s dühösen
szidták, míg a madarak, amelyek éppen belebolondultak Misá-
ba, a feje fölött röpködtek, s a vállára igyekeztek telepedni, hogy
így fejezzék ki érzelmeiket.
Misa közvetlenül a házuk előtt, a kútnál érte utol Aljonát.
Hosszan álldogállak ott, mialatt Antarktisz a kerítés mögött
dühöngött. Nemcsak Misa bosszantotta, hanem a mangólétől és
a szerelemtől megrészegült madarak is. Misa beszélt, egyre csak
beszélt. Aljona jóságos barna szemével meg nézte, nézte, arról is
elfeledkezve, hogy milyen nehéz szatyrot szorongat a kezében.

Este Misa rábeszélte Aljonát, hogy sétáljanak egyet a fűrésztele-

pen túlra. Mint a gyilkost a gyilkosság színhelye, úgy vonzotta
őt most a fűrésztelep. És bár Aljona tudott arról, hogy Misa az éj-
szaka felkereste a varázslónőt, nem haragudott meg érte, kaca-
gott, s azzal rémítgette Misát, hogy ő, Misa maga is ivott a főze-
tes léből, és ezek után saját magát sokkal jobban szereti majd,
mint bárki mást, s Aljona sem lesz kivétel. Misa ennek lehetősé-
gét tagadta, s elkeseredetten küzdött az önimádat ellen. Ez a
szerelem megvolt, sőt erősödött, és arra csábította, hogy járul-
jon a tükör elé, és bámulja saját vonzó arcát.
– Nem tesz semmit – jelentette ki Aljona –, végső soron leg-
alább most már nem lesz olyan félénk, mint korábban. Csak se-
gítségére lesz az életben.
– Az életünkben – helyesbítette a lány szavait Sztendal. A fű-
résztelep mögötti erdőcskébe mentek. Ismét holdfényes este
volt, s Aljona arca újból kétszer olyan szépségesnek és rejtélyes-
nek tűnt, mint a józan napfényben.
– Ez a kunyhó – szólalt meg Sztendal. – Ott, most is biztosan
sorállás van. Meg kellene köszönni Glumuskának.
– Miért kellene köszönetet mondani? – csodálkozott Aljona.
– Mindenért. A jóságáért. Az is előfordulhatott volna, hogy
észre sem veszel.
– Csirkefogó – mondta Aljona, de nem őszinte haraggal. – El
akartad lopni az érzelmeimet, elhódítva a varázsméreggel.
Nem, a lány nem haragudott. Sőt még hízelgett is néki, hogy a
atal újságíró az ő kedvéért még a varázslóhoz is elment.
– Jó, nincsen fény – szólalt meg Sztendal. – Hát lehetséges,
hogy nem fogad?
A tisztás szélén álldogáltak, a fenyők árnyékában. Az ajtó zaj-
talanul kitárult, és Glumuska ugyanabban a ruhában s kendő-
ben kisurrant, fürgén bal fele szaladt, a patakhoz. Sztendal már-
már nyitotta volna a száját, hogy az öregasszony után kiáltson,
de Aljona könyökével megtaszította.
– Hallgass – suttogta.
A varázslónő megállt a parton, s a kebléből egy fekete tárgyat
húzott elő, mire éles keskeny fénycsóva csapott az égre.
– Különös anyóka – suttogta Aljona.
Eltelt egy perc… kettő… Valami felszikrázott az égben, s lá-
gyan leereszkedett egy hatalmas repülő csészealj. A föld fölött
lebegett, és egy kötélhágcsó tekeredett alá belőle.
Glumuska ledobta magáról ruháját, kendőjét, parókáját, és
ugyanolyan kétlábú kecses lénnyé alakult át, mint az, aki a kö-
télhágcsón szállt alá a földre.
– Végre! – mondotta Glumuska.
A jövevények valamit csicseregtek feleletül és siettették Glu-
muskát, hogy szálljon be a hajóba.
– Nem – mondotta Glumuska, s a házacska felé mutatott.
A kétlábúak odaszaladtak, és segítettek Glumuskának átszállí-
tani néhány ládát és tekercset.
– Köszönöm – mondotta az egyik jövevény Glumuskának. A
nyelvük egyetlen földi nyelvre sem hasonlított, de Aljona és
Misa remekül megértették őket – a hangokat a saját agyukban
észlelték. – Köszönöm. Hiszen egy idegen bolygón, ahol nehéz
helyzetbe került, ott sem feledkezett meg a tudomány érdekei-
ről. És e két esztendő alatt felbecsülhetetlenül nagy néprajzi
anyagot gyűjtött össze. Remélem, hogy senkinek sem árulta el
igazi személyiségét? És semmivel sem mutatta meg emberfölöt-
ti képességeit s tudását?
Glumuska egy kicsit késlekedett a válasszal. De szilárdan vála-
szolt:
– Nem, kapitány.
A hajó ugyanolyan hangtalanul repült el a saját csillaga fele,
mint ahogyan megjelent.
Aljona kézen fogta Misát, és visszaindultak a városba.

(Kir Bulicsov novellája nyomán:

„Csugyesza v Guszljare”)
 Eric Frank RUSSELL:

TANÚSKODOM

A világközvélemény még soha egyetlen ítélethozatalt sem kísért

ilyen feszült gyelemmel. Hat tévékamera kísérte nyomon a
méltóságteljesen helyükre vonuló fekete vagy bíbor taláros jo-
gászcsillagokat. Tíz mikrofon röpítette a Föld két féltekéjére a ci-
pők csikorgását, a papírok zizegését. Az erkélyt kétszáz újságíró
és különtudósító tömte meg, ide csak ők léphettek be. Az
UNESCO negyven képviselője szemlélte a terem túlsó végén ülő,
náluk kétszerte több kifejezéstelen, hosszúkás arcú diplomatát
és állami hivatalnokot.
A hagyományokat elvetették. Ez az eljárás semmiben sem volt
azonos a megszokottakkal – sajátos bírói eljárás volt ez, teljesen
sajátos, igazán példátlan ügyben folytatták le. Az egész techni-
kát úgy készítették fel, hogy megfeleljen a tökéletesen rendkí-
vüli, a semmire sem hasonlító vádlottnak. S a bírák magas rang-
jai, címei még csak aláhúzták a helyzet színpadias jellegét, s az
ügy példátlan fontosságát.
Ebben a percben nem voltak esküdtek, viszont bíróból öt is
volt. És a polgárok milliárdjai, akik a pert otthonukban a televí-
ziójuk mellett gyelték, készen álltak, hogy biztosítsák a játék
igazságos szabályok szerint való folyását. Ámde az a kérdés,
hogy mit kell tekinteni „igazságos játéknak”, annyi variációt rej-
tett magában, amennyi láthatatlan néző kísérte gyelemmel az
eseményt, és ezeknek a változatoknak a többségét nem az érte-
lem szabta meg, hanem az érzelmek diktálták. A nézők elenyé-
sző kisebbsége a vádlott életének megőrzéséért száll síkra, a
többség viszont szenvedélyesen kívánta halálát; voltak ingado-
zók is, akik beleegyeztek volna számkivetésébe – mindenki – a
per alapján szerzett benyomásainak megfelelően – végül is
hosszú és fanatikus agitációval harcolt az általa igazságosnak
hitt bírói ítélethozatalért.
A bíróság tagjai bizonytalankodva foglalták el helyüket, hi-
szen olyan emberek voltak ők, akik túlságosan öregek és bölcsek
ahhoz, hogy így lépjenek emelvényre a közönség elé. A terem-
ben csönd volt, csak a bírák feje fölött függő nagy falióra ütése
törte meg. 1987. május 17-e, reggel 10 óra. A mikrofonok útján
az egész világ meghallotta az óra ütését. A tévékamerák közvetí-
tették a bírák képét, s végül azét is, aki e percben az egész embe-
riség gyelmének gyújtópontjában állt: a vádlottak padján ülő
lényét.
Hat hónap telt el attól a naptól, amikor ebből a lényből a szá-
zad szenzációja lett, amikor azzá a pontocskává változott,
amelyben az emberiség igazán elenyésző őrült reménykedése és
mérhetetlenebbül több – őrjöngő félelme összpontosult. Ezt kö-
vetően olyan gyakran jelent meg a televízió képernyőjén, a fo-
lyóiratok és az újságok hasábjain, hogy láttára a meglepődés ér-
zése eltűnt, de a reménykedések és a félelmek megmaradtak. Fo-
kozatosan kezdték holmi karikatúrának, torzképnek tekinteni, s
gúnynevet is adtak neki: Kaktusz; egyesek kezdtek iránta úgy vi-
seltetni, ahogy a reménytelenül torz bambákkal szokás, mások
pedig – egy még nála is álnokabb nem-földi civilizáció álnok
ügynökét látták benne megtestesülni. Ilyen módon a vele való
közelebbi megismerkedés megvetést szült, de nem olyan erőset,
hogy a félelmet elölhette volna.
Matnak nevezték egyébként, s a Procyon-rendszer egyik boly-
gójáról érkezett. Mintegy egy méter magas lény volt, rikító zöld
párnalábacskákkal és csonkkezekkel, testén kinövésekkel, fan-
tasztikus szempillákkal, az egész lény telve volt tüskékkel és ki-
dudorodásokkal, valóban olyannak látszott, mint egy jól kifej-
lett kaktusz.
Csak éppen szeme is volt. Nagy, aranyszín szeme, amely nai-
van nézett az emberekre abban reménykedve, hogy majd irgal-
masak lesznek hozzá, gyelembe veszik, hogy e lény soha senki-
nek sem okozott bajt. Varangyosbéka, közönséges elbánatoso-
dott varangy, de a fején drágaköveket hord.
A fekete taláros titkár nagy dagályosan elkezdte.
– Az Amerikai Egyesült Államok igazságszolgáltatásának égi-
sze alatt összehívott különleges bírói kollégium ülését megnyi-
tottnak nyilvánítom. Figyelmet!
A középen ülő bíró kollégájára nézett, megigazította szemüve-
gét, komor pillantást vetett a „Varangy”-ra vagy „Kaktusz”-ra,
ahogyan azt még nevezni szokták.
– Procyoni Mat, tudomásunk van arról, hogy ön nem képes
sem hallani, sem kimondani a szavakat, de telepatikusan meg-
ért minket, és írásos formában válaszolni is tud.
A tévékamerák nyomban megmutatták, hogyan fordul Mat a
táblához, amelyet a vádlottak padja mögé állítottak, s krétával
egyetlen szót ír rá: „Igen”.
A bíró folytatta.
– Azzal vádolják, hogy törvénytelenül került a Földnek neve-
zett világba, pontosabban – abba az országba, amelyet Amerikai
Egyesült Államoknak neveznek. Elismeri bűnösségét?
Ámde Mat nagy fehér betűkkel ezt írta a táblára: „De mi más
módon, kerülhettem volna ide?”
A bíró komoran ráncolta szemöldökét.
– Legyen olyan jó, és válaszoljon a kérdésemre.
– Nem vagyok bűnös.
– Ön mellé védőt rendeltünk ki. Van kifogása a védője ellen?
– Légy áldott, békeangyal.
Néhányan szellemes tréfának tekintették ezt. A többség pedig
úgy értelmezte, hogy most maga a Sátán idézi a Bibliát.
A bíró sóhajtott, megtörölte szemüvegét, s a karosszéke tám-
lájához dőlt.
Ekkor felállt az ügyész, s megigazgatta vállán a talárt. Magas,
hosszú arcú, átható pillantású, apró szemű ember volt.
 – Kérem az első tanút!
Egy törékeny emberke lépkedett előre, ügyetlenül leült a ta-
núk székére, nyugtalanul malmozgatott ujjaival.
– Neve?
– Samuel Noll.
– Az ön farmja Danville közelében van?
– Igen, sir. Én…
– Ne „sir”-ezzen engem. De csak a kérdésekre feleljen. Ez a lény
az ön farmjának területén szállt földre?
– Tisztelettel, de tiltakozom! – emelkedett fel helyéről a védő-
ügyvéd, egy rendkívül kövér és vörös arcú fér ú, lerítt róla,
hogy igen szangvinikus egyéniség. – A védencem – jogi személy,
és nem holmi lény. Ezért „vádlottnak” illik nevezni.
– A tiltakozást elutasítom! – vágott közbe a középen ülő bíró. –
Folytassa, ügyész úr.
– Tehát, ez a lény az ön farmjának területén szállt földre?
– Igen – felelte Samuel Noll, büszkén tekintve a tévékamera
objektívjébe. – Úgy zuhant le, mint egy lavina, és…
– Csak a kérdésre feleljen. A leszállását komoly rombolás kísér-
te?
– Igen.
– Mi károsodott?
– Két fészer és a termés nagyobb része. 3000 $ a károm.
– Eközben a megbánásnak bármiféle jelét is mutatta a lény?
– Semmifélét – Noll haragosan mérte végig tekintetével a ter-
met. – Úgy viselte magát, mintha semmit sem tett volna.
Az ügyész leült, gúnyosan mosolygott testes ellenfelére.
– A tanút a védelem rendelkezésére bocsátom – mondotta.
Az ügyvéd felállt, jóindulattal nézett Nollra, és megkérdezte.
– Mondja, kérem – az ön fészerei – nyolcszögű tornyok, redő-
nyös falakkal s barométerrel vezérelt tetőzettel?
Noll felrántotta szemöldökét és csak ámuldozni tudott.
– Mik?
 – No, rendben. Hagyjuk ezt, de feleljen e kérdésre: a termése
pedig bizonyára fuzlin és kétszínű marcins volt?
– Árpa volt, kérem, érett árpa – nyöszörögte kétségbeesetten
Noll.
– Uram Isten! Árpa – még mi nem! És egyáltalán ismeri ön a
fuzlint és a marcinst? Megismerné őket, ha látná?
– Engedelmével, nem – mondotta nagyon is nem akarva Noll.
– Engedje meg, hogy megjegyezzem, önnek egyszerűen nincs
meg a kellő szellemi képessége – fejezte be éles hangon az ügy-
véd. – És én ezt végtelenül sajnálom, elhiheti. Remélem látja az
arcomon, hogy mennyire elkeserít ez?
– Nem látom – felelte Noll, érezve, hogy a tévékamerák előtt
álló trónja ijesztő gyorsasággal szögekkel kivert fakírággyá vál-
tozik át.
– Másként megfogalmazva, ön nem is venné észre a megbá-
nást, ha az az arcomról lerína is?
– Tiltakozom! – mennydörgött a hol pulykavörös, hol mészfe-
hér ügyész. – Tilos szándékosan összezavarni a tanút…
Megállt, észrevéve, hogy ellenfele leült, majd gyorsan össze-
szedve magát így folytatta:
– A következő tanút!
A második tanú testes, erős, tetőtől talpig kék ruhába öltözött
fér ú volt. Magabiztosan viselkedett, mint az olyan ember, aki
régóta ismerős a bíróságokkal, és az unalmas bírósági formalitá-
sokat is megszokta.
– Neve?
– Joseph Higginson.
– A danville-i rendőrség tisztje?
– Pontosan.
– Ön volt az, akit az első tanú a farmjára kihívott?
– Igen.
Az ügyész a következő kérdés feladása közben mosolygott, hi-
szen teljes magabiztossággal érezte, hogy tökéletesen uralkodik
az eseményeken.
– Látván a történteket, ön nemde igyekezett kiismerni magát
az okokban?
– Igen, hát persze.
Mr. Higginson megfordult, s haragos pillantást vetett a vád-
lott könyörgő nézésű aranyszín szemére.
– És akkor mi történt?
– Egyetlen pillantásával megbénított.
Ekkor közbeszólt a bal oldali bíró:
– Ön, úgy tűnik, meggyógyult. Milyen erős volt a bénulása, és
mennyi ideig tartott?
– Teljesen megbénított, kegyelmes uram, de két óra elteltével
megszűnt.
– És ez alatt az idő alatt e nem földi bűnözőnek sikerült meg-
lépnie? – kérdezte az ügyész.
– Igen – válaszolta komoran a tanú.
– Foglaljuk össze a tényeket: a lény gyelembe sem vette a
szolgálatát teljesítő rendőrtisztet, rátámadt, és megszökött a le-
tartóztatás elől, így van?
– Igen – helyeselt szívből Higginson.
– A tanút ezennel a védelem rendelkezésére bocsátom.
Az ügyész önmagával rendkívül elégedetten ült le.
Az ügyvéd felkelt, ujjait mellényzsebe szegélyébe dugta, s le-
fegyverző kedvességgel fordult Higginsonhoz.
– Ön mindig felismeri rendőrkollégáját, ha találkoznak?
– Természetesen.
– No, ez pompás. A közönség között itt a teremben egy rendőr
is ül. Legyen olyan jó, és mutassa meg a bíró uraknak, hogy ki a
rendőr.
Higginson gyelmesen nézegette azt a néhány jelenlevőt, akik
itt a bírósági teremben képviselték a nagy televíziós közönséget.
A bírók, az újságírók, a tömegkommunikációs riporterek, az ál-
lami hivatalnokok – valamennyien mind arra néztek, amerre ő.
 – Biztosan civilben van – jelentette ki Higginson, feladva a ke-
resést.
A középen ülő bíró sietve beleavatkozott.
– A bíróság aligha tekinti bizonyítéknak azt a megállapítást,
hogy a tanú nem képes felismerni a civil ruhás rendőrt.
– Természetesen, én is úgy gondoltam, kegyelmes uram – he-
lyeselt az ügyvéd.
Arcára kiült a reményvesztés kifejezése, hogy legalább ezzel
örvendeztethesse meg gyelmes ellenfelének szívét. Amikor
már megelégedett azzal, hogy az ügyész a kötelesség magasla-
tán érezheti magát, akkor hirtelen felragyogott, és teketória nél-
kül a mélybe taszította:
– No de kérem, az említett rendőr nem civil ruhát, hanem
egyenruhát visel.
Az ügyész arca elváltozott, mintha új álarcot öltött volna ma-
gára. Higginson majd nyakát szegte, úgy tekergette fejét, s új kí-
sérletet tett, hogy megkeresse a nézők között ülő rendőrt.
– Az a zöldesbarna egyenruhájú, a vörös lampaszokkal – súgta
a kétségbeesett rendőrnek az ügyvéd. – A marsall az, a katonai
rendőrség főnöke.
– De hiszen erről nem is beszélt nekem – fakadt ki sértődötten
Higginson.
– Hát ön akkor, ott a farmon, megmondta a vádlottnak, hogy
ön rendőrtiszt?
A tanú elvörösödött, kinyitotta száját, becsukta, s könyörögve
nézett az ügyészre.
– A kérdésre feleljen – követelte a bíró.
– Nem, ezt nem mondtam neki.
– Miért?
Higginson zsebkendőjével törölgette homlokát, majd hirtelen
elrekedten ezt nyögte:
– Nem tartottam szükségesnek: véleményem szerint ez látha-
tó volt. És az ön véleménye szerint?
 – Kérdezni csak én kérdezhetek, ön meg csak feleljen rájuk. Mi
az ön véleménye, a hadi rendőrség marsallja is „így látható”?
– Tiltakozom! – kiáltotta hadonászva az ügyész. – A vélemény
nem számít bizonyítéknak.
– A tiltakozást elfogadom! – jelentette ki a középső bíró, a
szemüvege fölött nézve az ügyvédre. – A bíróság azt a tényt is -
gyelembe veszi, hogy a vádlott bármiféle információt képes te-
lepatikus úton felvenni, és ezért a tanúnak nem is kellett fenn-
hangon bemutatkoznia neki. Folytassa a tanú kihallgatását.
Az ügyvéd ismét Higginsonhoz fordult.
– Írja le, kérem, részletesen, hogyan viselkedett abban a pilla-
natban, amikor megbénították.
– Akkor éppen céloztam.
– Lőni szándékozott?
– Igen.
– A vádlottra?
– Igen.
– A szokásai közé tartozik – előbb lőni, és csak azután kérdez-
getni?
– A tanú szokásai nem tartoznak az ügyhöz – jelentette ki a kö-
zépső bíró, s Higginsonra nézett: – Joga van arra, hogy ne vála-
szoljon a feltett kérdésre.
Higginson, a rendőrtiszt megelégedetten vigyorgott, és sem-
mibe se vette az ügyvéd kérdését.
– Milyen távolságról szándékozott lőni? – folytatta a kihallga-
tást az ügyvéd.
– Ötven vagy hatvan méterről.
– Ilyen messziről? Jó lövő ön?
Higginson óvatosan bólintott, az igaz, hogy némi büszkeség-
gel. „Ezt a kövért határozottan nem ejtették fejre” – gondolta.
– Hány órára szándékozik hazaérni vacsorára?
Erre a váratlan manőverre a tanú megzavarodott, meglepeté-
sében száját is kitátotta, s így szólt:
 – Éjfélre, természetesen.
– A felesége bizonyára nagyon örül majd ennek a hírnek, hogy
ezt megtudhatja. Ha nem lenne rádió és televízió, akkor aligha
lenne önnek módjában ezt közölni vele, átadni élőszóval.
– Nem szándékozom olyan hangosan üvöltözni, hogy Danvil-
le-ben is meghallják – pimaszkodott Higginson.
– Természetes, hogy nem szándékozik. A rádió és a televízió
segítsége nélkül az emberi hang nem tud ilyen távolságot áthi-
dalni. – Az ügyvéd megtörölte állát, egy kicsit gondolkodott,
majd váratlanul felkiáltott: Hát telepatikusan „üvölteni” ötven-
hatvan méterre azt tud?
Kérdésére nem jött válasz.
– Mert akkor az ön telepatikus képességei felülmúlják a vád-
lottéit, aki közölte velem, hogy az ő képességei 25–30 méteres
határok között működnek.
Higginson összevonta szemöldökét, de semmit sem válaszolt.
– Ön maga sem ismeri a saját ilyen képességeit?
– Nem ismerem.
– Kár! – szakította félbe az ügyvéd, s megcsóválva a fejét, leült.
A harmadik tanú – olajzöldes bőrű, sötét személyiség – komo-
ran bámulta cipőjét, amíg az ügyész el nem kezdte kihallgatását.
– A neve?
– Dominic Lollordo.
Olyan halkan beszélt, mintha azt szerette volna, hogy a tévé-
nézők ne is lássák, de ne is hallják őt.
– Ön a halkülönlegességeket kínáló étterem igazgatója?
– Igen.
– Megismeri azt a lényt a vádlottak padján?
Lollordo odasandított.
– Igen.
– Milyen körülmények között látta őt utoljára?
– A falatozómban, a zárás után.
 – A helyiségbe közvetlenül a zárás előtt lopakodott be, és ön
abban a pillanatban ébredt fel, amikor a rablást elkövette, nem-
de?
– Így van.
– Nem igyekezett elfogni őt?
Lollordo arcán undorodó grimasz.
– Én, ezt? Elfogni? Hát csak nézzen rá!
– De hiszen, ha azt látja, hogy éppen a kirablásán fáradoznak,
akkor a tolvaj külseje aligha állíthatja meg önt? – tette fel a kér-
dést sokat sejtetően az ügyész. – Természetesen még valami
volt, még történt valami.
– Az ablakba mászott – foly tatta Lollordo, már hangosabban,
mint ahogy előzőleg beszélt. – Egyenesen az ablakba mászott, és
azon a körvonalainak megfelelő nyílást vágott. És pontosan
ugyanilyen úton távozott – egyszerűen még egy hasonló rést vá-
gott az ablakba. És semmiféle eltört üveg, egyetlen szilánk sem
maradt utána – semmi. Az én helyemben ön mit tett volna egy
zöld színű lidércnyomással, amely úgy mászik be az ablakába,
mintha semmiféle üveg sem állná az útját?
– Amikor a lény kinyilvánította természetfölötti képességeit,
akkor segítségért rohant?
– Hát mit is tehettem volna?!
– De a segítség túlságosan későn jött? Akkor, amikor a lelkiis-
meretlen rablónak már híre-hamva sem volt?
– Igen.
Az ügyész egy mozdulattal adta tudtul, hogy befejezte, és az
ügyvéd folytathatja a kihallgatást.
– Azt állítja, hogy megrabolták. Mit raboltak el öntől?
– Semmiséget.
– Ez nem válasz.
– Valóban? – Lollordo tettetett közönnyel ásított.
A középső bíró fenyegetően vonta össze szemöldökét, s előre-
hajolt.
 – Tán büntetést akar a bíróság iránt tanúsított tiszteletlensége
miatt?
– Néhány homárt és osztrigát lopott el – felelte vonakodva, de
mégis sietve Lollordo.
– Más szóval egy jó ebédet, igen? – kérdezte az ügyvéd.
– No, ha így akarja…
– Nem gondolta, hogy a vádlott pokolian éhes lehetett?
– Még hogy gondolkodásra lett volna időm? Ránéztem és nya-
kamba szedtem a lábam.
– Így tehát, még ha a vádlott el is tudta volna olvasni az ön
arra vonatkozó gondolatait, hogy bűntényt követ el, számára
így se, úgy se maradt volna idő bocsánatkérésre vagy arra, hogy
megtérítse az ön kárát?
A kérdésre nem kapott választ.
– Hátha azok a gondolatok, amiket ön kisugárzott magából,
végtelenül ellenségesek voltak?
– Igen. De hát érthető, hogy nem vallhattam neki szerelmet –
jegyezte meg a tanú.
Az ügyvéd a bírákhoz fordult.
– A tanú nem szolgálta meg a bizalmat. A további kihallgatá-
sát céltalannak tartom.
A bírák tanácskoztak, s a középen ülő hidegen közölte a dön-
tést.
– Őrizetbe kell venni, és a bíróságon tartani ítélethirdetésig.
Lollordo eltopogott, dühös pillantásokat vetve maga körül.
– A negyedik tanút!
Az emelvényt egy energikus, középkorú fér foglalta el – a l-
men ilyennek ábrázolják a szolid bankelnököket vagy a híres bí-
rákat. És minden valószínűség szerint bármelyiket remekül tud-
ta volna alakítani e két szerep közül.
– Neve?
– Winthrop Allan.
– A zoológia professzora, nemde? – kérdezte az ügyész.
 – Pontosan.
– Felismeri ezt a lényt?
– Hát hogyne ismerném fel. Néhány hónapon át a legszoro-
sabb érintkezésben álltam vele.
Az ügyész türelmetlen mozdulattal kérdezte.
– Milyen körülmények között ütközött össze vele első ízben?
Erre a kérdésre nyilvánvalóan nem is kellett volna válaszolnia
a professzornak: az egész világ ismerte ezeket a „körülménye-
ket”. Széltében-hosszában megtárgyalták őket, és mindenféle
vonásokkal gazdagították a történteket.
De Allan mégis válaszolt.
– Két órával a zárás után jelent meg az állatkertben. Hogy mi-
ként jutott oda, nem tudom.
– Mindenhová beütötte az orrát, mindent megnézett, amit lát-
ni lehetett, és mindent megjegyzett?
Allan kétkedve válaszolt.
– Hát így is lehet mondani…
– Körös-körül mindent megnézett, igen vagy nem?
– Mielőtt az őrök felfedezték, természetesen sok mindent meg-
láthatott az állatkertben, de…
– Kérem, professzor, feleljen csűrés-csavarás nélkül. – Most pe-
dig – szólt közbe szigorúan az ügyész – folytassuk: annak a hihe-
tetlen és viharos érdeklődésnek köszönhetően, amelyet ennek a
lénynek a Földre érkezése váltott ki, és az ezt követő események-
nek hála, az ön alkalmazottjainak nem volt nehéz felfedezniük
őt?
– Természetesen. Nyomban jelentették.
– És akkor ön mit tett?
– Magam foglalkoztam ezzel az üggyel. Találtam számára egy
meleg és kényelmes helyiséget a hüllők pavilonjának egyik ré-
szében. A bírósági teremben mindenki – beleértve a tévékame-
rákat is – mély tisztelettel tekintett a szakemberre, aki ezekben a
rendkívüli körülményekben ilyen hidegvérrel tudott cselekedni.
 – De hogyan történt, hogy önt eközben nem érte bénulás, és
senki meg nem semmisítette, s egyáltalában, hogyan lehet,
hogy nem esett a természetfölötti végzet áldozatául? – kérdezte
savanyú pofával az ügyész. – Vajon ön e pillanatban nem a leg-
szívbőljövőbb hívogatást sugározta felé?
A tanú szárazon felelte.
– Az már bizonyos, hogy ezt sugároztam ki.
– Tegye el a jobb időkre, professzor a viccecskéit, azok itt nem
helyénvalók – szakította félbe komoran a professzort az ügyész.
– Akárhogyan is volt, a bíróság azt is megértette, hogy ezt a li-
dércnyomást okozó lényt klasszi kálva ön a hüllők osztályába
sorolta, s így a megfelelő helyet biztosította számára.
– Marhaság! Egyszerűen azt történt, hogy a hüllők pavilonjá-
ban volt szabad hely, ami kényelmes is volt, és ezért ezt használ-
tuk. A vádlott kilóg a mi klasszi kálásunkból.
Az ügyész megvető gesztust tett, s folytatta.
– Bizonyára nehezen tudná megmagyarázni a bíróságnak,
hogy milyen eszközökkel győzte le a fenyegető erőket, és hogyan
csalta csapdába ezt a lényt.
– Nem fogtam el őt. Megértettem, hogy értelmes lény, akivel
szemben állok, és a megfelelő módon viselkedtem vele szem-
ben.
– Ha gyelembe vesszük az előző tanúk vallomásait, akkor ön-
nek pokoli mázlija volt – jelentette ki csípősen az ügyész. – Mi
volt az oka annak, hogy ez a torzszülött a többiekkel ellentétben
önnek megengedte, hogy kapcsolatba lépjen vele?
– Egyszerűen megértette, és tudta is, hogy az értelmem meg-
szokta, hogy nem emberi formájú élettel foglalkozzon. Ebből lo-
gikusan jutott arra a következtetésre, hogy sokkal könnyebb
kapcsolatot építeni velem, mint bárki mással.
– Logikusan jutott arra a következtetésre – ismételte meg az
ügyész a professzor szavait, és a bírákhoz fordult. – Arra kérem
önöket, tisztelt uraim, hogy fordítsanak komoly gyelmet e sza-
vakra, számításba véve, hogy az adott tanú különleges helyzet-
ben van. – És ismét Allanhez fordult. – Ilyen módon ön úgy vél-
te, hogy ez a lény értelmes?
– Feltétlenül!
– Önnek néhány hónapig módja volt, hogy tanulmányozza e
nemkívánatos agresszor értelmét. Milyen intelligencia quoti-
ense van az ön véleménye szerint e lénynek?
– Olyan, mint az öné, csak éppen más, értelmi szintje egyálta-
lán nem hasonlít a miénkére.
– Ön faja teljes értékű képviselőjének számítja ezt az egyént?
– Nincs alapom arra, hogy mást gondoljak.
– Vagyis a faja – értelmileg – egyenrangú a miénkkel?
– Nagyon is meglehet. – Allan professzor megdörgölte állát,
egy pillanatig tűnődött. – Igen, azt mondanám, hogy egyenran-
gú, ha egyáltalában lehetséges lenne ilyen egymáshoz nem is
hasonlító jelenségeket összehasonlítani.
– De tán az is lehetséges, hogy meghaladnak, hogy felülmúl-
nak bennünket, és nem csupán értelmileg, hanem számban is? –
tartott ki makacsul a saját vonala mellett az ügyész.
– Nem tudom. Kételkedem.
– De vajon kizártnak tekinthető-e ez a lehetőség?
– Ilyen erőszakolt eszmefuttatást nem tudok kielégíteni, s
ezért én…
– Ne térjen ki a válasz elől! Van-e annak lehetősége, akárcsak a
legkisebb is, hogy az az életforma, amelynek ez a szörnyeteg
képviselője, az emberi nemet fenyegető legborzalmasabb ve-
szély, amivel történelme során csak találkozott?
– Ha valaki nagyon akarja, bármit kinevezhet fenyegetőnek,
de…
– Fenyegetés – igen vagy nem?
A középső bíró ekkor közbelépett.
– Nem lehet azt követelni, hogy a tanú határozottan feleljen
hipotetikus elképzelésekre épített kérdésre.
 Az ügyész nagy nyugodtan meghajolt.
– Pompás a megjegyzés, kegyelmességed, most tehát másként
teszem fel a kérdést. A kihallgatást pedig folytatom. Vajon ön
mint szakember úgy véli-e, hogy az adott életforma képviselői-
nek intellektuális potenciálja kellően magas ahhoz, hogy az em-
beriséget, ha megtámadják, legyőzzék és leigázzák? Ha ezt akar-
nák, megtehetnék-e?
– Nem tudom.
– Ez minden, amit elmondani szándékozott?
– Attól tartok: igen.
– De már ez is teljesen elegendő – összegezte az ügyész, jelen-
tőségteljesen nézve a tévé-kamerákon át a sok milliós láthatat-
lan esküdtszékre. – Tehát ön megengedi, hogy létezik a veszély,
a hallatlanul nagy veszély?
– Ilyesmit nem mondtam – tiltakozott Allan.
– De az ellenkezőjét sem bizonyította – védte ki a csapást az
ügyész, magabiztos és elégedett tekintettel ülve le. – Befejeztem.
Az ügyvéd kicsit húzta az időt, mielőtt a kihallgatáshoz kez-
dett volna.
– Allan professzor, az ön sok jelentése, amelyet a vádlottról
adott, milyen megvilágítást kapott a sajtóban?
– Mindet kivétel nélkül durván eltorzították – felelte komoran.
Allan, fagyos pillantást vetve az újságírók nagy csoportjára,
akik feleletként gőgösen mosolyogtak.
– A vádlottat nem egyszer kémnek nevezték, akivel szemben,
hogy elkerülhessük a legrosszabbat, a leghatározottabb intézke-
déseket kell megtenni. Azoknak a tapasztalatoknak alapján,
amelyeket szerzett, támogatja ezt a verziót?
– Nem.
– És hogyan határozná meg a vádlott társadalmi helyzetét?
– Emigráns – felelte Allan.
– A vádlott szándékait nemde nem lehet az emberi nemmel
szemben ellenségeseknek tekinteni?
 – Semmi lehetetlen nincs – jelentette ki Allan professzor, aki a
becsületesség eleven megtestesülése volt. – Még a legravaszabb
embert is be lehet csapni. De nem gondolom, hogy engem most
becsaptak. Akárhogyan is van, ez a véleményem.
Az ügyvéd sóhajtott.
– Ahogyan engem már korábban gyelmeztettek, a vélemény
– még nem bizonyíték. – Ezzel leült a székre, orra alatt morogva:
– Rosszabb már nem lehet! Milyen szerencsétlenség!
– Ötödik tanú!…
– Tizedik tanú!…
– Tizenhatodik tanú!
A vád lajstromában a tizenhatodik volt az utolsó. A tanúk szá-
ma ötször annyi is lehetett volna, de ennyi is több mint elegen-
dő volt! És volt mit javasolniuk a végleges ítélethez. Volt javasla-
tuk, ami ha nem is a józan észnek, de legalább az előítéletek
mértékének megfelelt – teljesen meggyőző, meggondolt javasla-
tuk volt arra, hogy miként is viseltessenek az élet nomadizáló
formájával: tűrjék őt, billentsék faron, vagy tegyenek valami
olyat vele, amely még ennél is rosszabb. Most a társadalmi biz-
tonság kérdéséről kellett dönteniük, és annak eldöntésére, hogy
vállalni kell-e a kockázatot, nem volt elég a bírói döntés, ehhez
maga a közvélemény is kellett. Ezt gyelembe véve a vádnak
mind a tizenhat tanúja fenyegető bűnlajstromot állított össze a
különös aranyszemű vádlott ellen, nemcsak a szabadsága, ha-
nem az élete ellen is törtek.
Az ügyész a helyzet urának érezve magát, győzedelmeskedő
pillantást vetve a vádlottra, megkezdte kihallgatását.
– Butáskodás nélkül – miért repült a Földre?
„Menekülnöm kellett a saját világomból.”
– És azt gondolja, hogy ezt elhisszük?
„Semmit sem gondolok – írta nagy kínnal a táblára Mat. – Egy-
szerűen reménykedem.”
– Miben reménykedik?
 „A jóságban.”
Az ügyész zavarba jött. A megfelelő szarkasztikus felelet kere-
sése közben egy percre elhallgatott, amíg végre új lehetőséget
talál a kihallgatás folytatásához.
– Tehát a saját világa önt nem elégítette ki? Mi volt az, ami
nem tetszett önnek benne?
„Minden.”
– Vagyis maga ott hitehagyott volt?
„Igen.”
– Hát a mi világunkat olyannak látta, mint ami megfelel arra,
hogy olyan renegátok szemétdombja legyen, mint amilyen
maga?
Mat nem válaszolt.
– Úgy vélem, hogy ez a maga elidegenedése – csak üres fecse-
gés, s az egész históriája, amit feltálal – mese. Feltételezem, hogy
a maga megjelenése nálunk mélyebb okokból történik, s elíté-
lendőbb, mint ahogyan számunkra beállítani törekszik. Tovább-
megyek, és azt mondom magának, hogy maga nem is a Procyon
körzetéből jött ide, hanem sokkal közelebbről, például a Marsról.
Mat akárcsak az előbb, most is hallgatott.
– És tudja meg, hogy mérnökök – interplanetáris űrhajóink
tervezői hosszan és alaposan megvizsgálták hajótörést szenve-
dett űrhajóját, és jelentést készítettek róla.
Mat teljesen nyugodtan állt, üres tekintettel a távolba meredt,
és semmit sem írt.
– És tudja-e ön, hogy noha a véleményük szerint a maga hajója
minden olyat felülmúl, amelyet e téren csináltunk, hogy képes-
nek tartják arra, hogy a Naprendszer határain messze túlrepül-
jön, de azért arra nem tartják megfelelőnek, hogy elérje a Pro-
cyont, szerintük még a Kentaurus alfáját sem érhetné el?
„Ez igaz” – írta a táblára Mat.
– És továbbra is kitart amellett, hogy a Procyon-rendszerből
érkezett?
 „Igen.”
Az ügyész értetlenkedve tárta szét kezét.
– Kegyelmes uraim, olvashatták, hogy mit írt ez a lény. A hajó-
ja pedig nem képes arra, hogy a Procyonról a Földig repüljön.
Fantasztikus következetlenség ez, akár azért, mert gyengeelmé-
jű, akár azért – és ez, nyilvánvalóan sokkal hihetőbb –, mert
ügyetlenül hazudik. Ezért úgy érzem, hogy aligha célszerű a to-
vábbi…
„A hajóm és én egy aszteroidán utaztunk” – írta macskakapa-
rásos betűkkel a táblára Mat.
– No, lássák! – Az ügyész nagy gúnyosan a táblára mutatott. –
A vádlott egy kisbolygón utazott! Igazán könnyen megtalálta a
maga alkotta zsákutcából a kivezető utat – egy aszteroidán, sem
többön, sem kevesebben! – Összeráncolta szemöldökét, a vád-
lottra nézett. – Óh, és hosszú utazást szándékozott így megten-
ni?!
„Igen.”
– Tehát űrhajóját leszállította az aszteroidára, és ezen repült
sok millió kilométernyit, ilyen módon alaposan megtakarítva az
üzemanyagot? Soha nem hallott a valószínűség-számításról,
amely szerint aligha lehetséges a világűr valamely régiójában
szabadon úszó aszteroidát találni?
„Ez valóban rendkívül ritka jelenség” – helyeselt Mat is.
– És maga mégis egy pontosan ilyen aszteroidát fedezett fel,
amely magával egyetemben éppen ide tartott? A legmeglepőbb
űrhajó, nemde?
„Az egész idevezető utat nem hajtotta végre. Csak az út nagy
részét.”
– No, rendben, elfogadom – helyeselt könnyed megvetéssel az
ügyész.
– Kilencvenkilenc milliót, a száz vagy amennyire szüksége lett
volna helyett. Ezért ez mégiscsak meghökkentő.
 „Ráadásul – folytatta egyre magabiztosabban az írást Mat –,
egyáltalán nem volt holmi speciálisan kiválasztott aszteroida,
amelynek éppen ide kellett szállítania engem. Az első utamba
esett aszteroida volt, amely bárhová elhurcolhatott volna. Az
űrbe való repülés volt az egész. Nem volt meghatározott célom.
Vaktában tett utazás volt, a sorsnak kénye-kedve szerint repül-
tem, a sorsom felé.”
– Tehát, ha egy másik aszteroidára szállt volna, az valahová
máshová hurcolhatta volna el, igen?
„Vagy egyáltalán sehová – írta remegő kézzel Mat. – A sors ke-
gyes volt hozzám.”
– Ebben ne legyen olyan biztos.
Az ügyész a mellénye zsebébe akasztotta ujjait, s haragosan
nézett a vádlottra.
– Ha az ön igazi céljai, ha az igazi motívumok legalább némi-
leg hasonlítanak arra, amit a mi örökké éber újságíróink magá-
nak tulajdonítanak, akkor a védőbeszédnek, amit az érdekében
elmondanak, kifogástalannak és meggyőzőnek kell lennie.
Azonban az ön által előadott variáns abszolút megalapozatlan-
nak tűnik. Alaptalan állításokon kívül, egy torzszülött külföldi
állításain kívül, akinek szándékai ismeretlenek maradtak, mi, a
bíróság semmit sem kaptunk magától. – Felsóhajtott, és így fe-
jezte be: – Tud-e valami, valami lényegesebbet elmondani a bíró-
ságnak, hogy annak alapján ítéljen, mint ez az itt feltálalt fan-
tasztikus históriája?
„Nem tudom, hogyan harcoljak a hitetlenkedéssel! – Írta Mat
lassan, fáradtan. – Csak hittel.”
Az ügyész élesen és könyörtelenül kérdezett tovább:
– Hány önhöz hasonló lény tartózkodik jelenleg a mi vilá-
gunkban, és valósítja meg alávaló terveit, mialatt maga a hírnév
dicsfényétől övezve megzavarja a fejünket?
Hasonló gondolat eddig még senkinek sem jutott eszébe – sem
azoknak, akik a teremben voltak, sem a termen kívül levőknek.
Most legalább féltucat újságíró szidta némán magát, azért, hogy
ezt az értékes gondolatot nem ő szülte meg, és ezért nem is élt
vele. A kezdet kezdetétől azt feltételezték, hogy a bolygónkra
csak egyetlen jövevény érkezett, és az biztos kezekben van. Már-
pedig valóban, hol a garancia arra, hogy tucatnyi vagy száz meg
száz másik nem rejtőzik-e a sötétben a cselekvés idejére várva?
Az emberek egymásra néztek, nyugtalankodva húzták össze
magukat.
„Rajtam kívül senki sem volt a hajóban” – írta krétájával a táb-
lára Mat.
– Igaz. Engedje meg, de ez az első olyan tanúskodása, amely
nem támaszt kételyt. Hiszen a szakértők a jelentésükben is bizo-
nyították, hogy a hajó, amelyen érkezett, egyszemélyes volt, így
ez szemmel látható, hogy egyedül élt benne. De hány hajójuk
szállt le körülbelül azonos időben?
„Egyetlenegy sem.”
– Szeretnék hinni magának – mondotta az ügyész, s a szavai-
val ismét nyugtalanságot keltett a hallgatók soraiban. – Az ön
bolygóján nyilvánvalóan sok hajó van, és sokkal több férőhelye-
sek, mint a magáé, igaz?
„Sok – helyeselt Mat. – De azok nem gyorsabb járatúak, mint az
enyém, és nem tudnak sokkal nagyobb távolságra repülni. Csak
nagy terhet tudnak szállítani.”
– Honnan volt magának saját űrhajója?
„Lopott volt.”
– Tán maga lopta el? – húzta fel szemöldökét az ügyész gúnyo-
san. – Tehát maga tolvaj, aki magántulajdon elleni bűntény el-
követésével vádolható! – Itt olyan képet vágott, mintha hirtelen
egy eszme szállta volna meg: – De hiszen azt mindenki tudja,
hogy sokkal okosabb elismerni egy lopást, mint egy kémkedést.
– Hagyta, hogy ez a gondolat gyökeret verjen a hallgatókban,
mielőtt a másik csapást elindította volna. – Lenne olyan jó, hogy
elmesélné nekünk, még hány bátor és vakmerő hon társa áll
készen vagy készülődik arra, hogy kövesse az ön példáját a vilá-
gunk meghódításában?
Az ügyvéd felkelt, és ezt mondta:
– Kliensemnek azt javaslom, hogy e kérdésre ne válaszoljon.
Ellenfele türelmetlen gesztussal parancsolta az ügyvédnek,
hogy üljön le, majd a bírákhoz fordult.
– Kegyelmes uraim, készen állok, hogy kifejtsem a vád verzió-
ját.
A bírók az órára néztek, egymással tanácskoztak, majd enge-
délyt adtak.
– Kezdje el!
Az ügyész beszéde ragyogó, hosszú, a védelmet ízzé-porrá
zúzó volt. Ismét felsorakoztak benne a bűntény súlyosságát alá-
támasztó bizonyítékok és olyan megjegyzések, amelyek még ko-
morabb gondolatokra ingerelték a láthatatlan hallgatóságot.
Nem mondható, hogy az ügyész igazi gyűlöletet vagy félelmet
érzett volna a hívatlan vendéggel szemben – nem tett mást, csak
ragyogóan hajtotta végre hivatalos kötelességét.
– Ez a per, ez a rendkívüli, páratlan per – mondotta az ügyész –
a jog és a törvényhozás történelmébe kerül. Olyan precedens ez,
amelynek megfelelően fogjuk kiépíteni a jövendőben érkező űr-
béli jövevények iránti viselkedésünket. És önöknek, akik a köz-
véleményt képviselik, döntő szerep jut e kapcsolatok kialakítá-
sában; önöknek és csakis önöknek jutott osztályrészül, hogy
akár learassák a más civilizációkkal kötött szövetség gyümöl-
cseit, akár… – szünetet tartott, és utána kegyetlenül folytatta: –
Vagy a vállaikra veszik egy más bolygóbéli intervenció minden
borzalmát. És engedjék meg, hogy gyelmeztessem önöket, a
szövetség gyümölcsei egészen jelentéktelenek lehetnek, egy in-
tervenció borzalmai viszont felmérhetetlenek.
Megköszörülte torkát, ivott egy korty vizet, és ismét dolgához
látott.
 – És íme, hogy a legjobban döntsék el ezt a kérdést, hogy he-
lyes következtetésre jussanak, nem marad más önöknek, mint
azokból a tapasztalatokból kiindulni, amit az ezzel a fantaszti-
kus alakkal folytatott tárgyalásunk adott, akit az önök feladata
elítélni.
Ezzel Mat felé fordult, s egész beszéde alatt többé nem is vette
le róla a szemét.
– Ezt a lényt nem eskettük meg, mivel nem tudjuk, mire is es-
kethetnénk. Az ő etikája – ha egyáltalában létezik ilyesmi – az az
ő etikájuk, és semmiben sem lehet közös a miénkkel. Mindent,
amit tudunk róla, csak a szavaiból tudjuk, csak abból az igazán
ékesszólóan kifestett fantasztikus históriájából tudjuk, amely
emberi fül számára annyira hihetetlen, hogy aligha lehetne bár-
kit is – közülünk azért elítélni, ha lelkiismeretlen hazugnak tart-
ja ezt a lényt.
E szavakra Mat hatalmas szeme a fájdalomtól és szenvedéstől
bezáródott, de az ügyész határozottan, elszántan folytatta.
– Ha még nyíltnak is tekinthetjük e lény őszinteségének kér-
dését, néhány más aspektusban – például a magántulajdon tisz-
teletében, a törvények tiszteletében –, a vád akkor is tényekre
épült. De hiszen a mi civilizációnknak éppen ezek a sarkkövei,
évszázadok alatt születtek meg, s nem engedjük megingatni
őket, még akkor sem, ha emiatt a legrendkívülibb, legszokatla-
nabb jövevényekkel kell is megküzdenünk!
Itt egy kicsivel többet markolt, mint akart: hiszen az nagyon
is világos volt, hogy ez a kicsiny, nagy szemű lény nemigen al-
kalmas a civilizáció szétrombolójának szerepére. De azért mégis
ezrek és milliók véleményét kell formálnia az általa felrajzolt
perspektívának. Ha azok még mindig kételkednek, akkor a leg-
jobb biztosra menni.
– Ez a ckó – tolvaj. Mi több, olyan ember, aki maga is elismer-
te, hogy tolvaj. Nemcsak minket lopott meg, hanem a saját hon-
társait – folytatta támadását az ügyész, észre sem véve, hogy
már nem semleges nemben beszél a jövevényről, hanem ékes
angolsággal hímnemben, és nem „lénynek”, hanem „embernek”
nevezi. – Pusztító és emellett értelmes pusztító, s lehetséges,
hogy pusztítók egész tömegének előőrse. Azt gondolom, hogy
ott, ahol egy ember elmegy, elhaladhat egész ármádia is! – És
nem terhelve magát azzal a kérdéssel, hogy hol lehet annyi asz-
teroidát találni, hogy a jövevények egész ármádiáját ide szállít-
hassák, még megtoldotta: – Száz ármádia!!!
Hol felemelte hangját, hol meg a mélységben dübörgette, hol
kihívóan, hol durván, hol meg lágyan és behízelgően beszélt,
úgy játszva orgánumával, ahogyan az orgonista játszik az óriási
orgonán, hallgatói érzelmein, földi patriotizmusra buzdítva, kí-
mélve a korlátoltságot, igazolva az előítéleteket, rémületet kelt-
ve – önmagunk iránt, mások iránt, a szokatlan formák iránti ré-
mületet, és ijesztve a jövendővel, rémisztve az előre nem látha-
tóval. Beszéde magas röptű volt, a gunyoros hang keveredett az
ünnepélyessel, majd a szarkasztikussal.
– Ez a ckó, ez a szemtelen huligán – mondotta az ügyész Mat-
ra mutatva –, azt kéri, hogy a mi világunk polgárának számít-
sák. Fogadjuk el mindenféle butáskodásával, természetfölötti
képességeivel és titkos vágyaival együtt, amelyek lehetséges,
hogy akkor válnak majd nyíltakká, amikor már túlságosan késő
lesz! Hát nem lenne-e jobb – legyen ez az ember lényegében
olyan tiszta és ártatlan, amilyennek elhitetni kívánja magát –
nem lenne-e jobb, igazságosan megbüntetni őt, egymagát,
minthogy tömegesen végtelenül nagy veszély kockázatának te-
gyünk ki másokat?
Kihívóan meredt hallgatóságára.
– Tételezzük fel, hogy elfogadjuk menekültnek. De ki ad neki
fedelet, otthont? Ki akar együtt élni egy olyan lénnyel, amely
annyira idegen az ember számára? – Gúnyosan mosolygott. –
Egyébként vannak ilyenek, akik szomjúhozzák a társaságát.
Akármennyire hihetetlenül is hangzik, akadtak emberek, akik-
nek ez a fér szükséges.
A feje fölé emelt egy levelet, hogy mindenki lássa, s így szólt:
– Ez az ember otthont ajánl neki. Azt írja, hogy a nyolcadik
megtestesülésekor, amikor a Procyonon volt, ő maga volt a kita-
szítottság helyzetében… – Ezzel a levelet az asztalra hajította. –
Köztünk is akadnak elmebajosak. De szerencsére az emberiség
sorsát a kiegyensúlyozott, értelmes polgárok döntik majd el, és
nem a krónikus elmebetegek:
Még fél órán át áradt belőle a szó. Így fejezte be szavait:
– A mi törvényeink szerint az emberi kémre gyors vég vár, az
olyan embertől, akit kémkedéssel gyanúsítanak, könnyen meg-
szabadulunk. Nem látom okát, hogy egy más bolygóbeli kém
enyhébb eljárást érdemelne meg, mint egy ember, ha kémkedés-
re vetemedik. Íme itt van előttünk egy lény, a legjobb esetben
egyszerűen nem kívánatos, a rosszabb esetben – egy fenyegető
ellenség első felderítő ügynöke. A vád úgy véli, hogy az általá-
nos biztonság érdekében az ítéletnek csak két lehetséges válto-
zata van: halálos ítélet vagy a vádlottnak a világűrbe való azon-
nali kihajítása, menjen oda, ahonnan jött. Bűnösségének bizo-
nyítékai súlyosak, más alternatívánk nincs. Nem hagyhatják -
gyelmen kívül azt a tényt, hogy minden tanú, aki itt fellépett, a
vád tanúja volt. Hát nem nagy jelentőségű az a tény, hogy nem
akadt egyetlen tanú sem a védelmére? – Várt addig, amíg az ál-
tala mondottak értelme eljut a hallgatóságig, és megismételte: –
Egyetlenegy sem! – ezzel végleg a szégyenfához szögezte a vád-
lottat.
Még egy korty víz, s leült, akkurátusan eligazítva nadrágja
élét. – Most úgy tűnt, senkiben sem maradt aziránti kétség: ez a
Mat – piszkos gazember.
Az ügyvéd némi csodálkozást, sőt szenzációt keltett, amikor
felállva kijelentette:
 – Kegyelmes uraim, a védelem eltekint saját verziója kifejtésé-
től.
A bírók úgy néztek az ügyvédre, mintha tízszerte fantasztiku-
sabb lényt látnának, mint saját ügyfele. A papírjaikkal zörögtek,
egymást közt suttogtak.
Kis idő múltán a középső bíró ezt kérdezte:
– Ez azt jelenti, hogy ön teljes mértékben aláveti magát az ál-
talános szavazás verdiktumának?
– Végső fokon a legtermészetesebben, kegyelmes uram, de
még nem most. Szükségem van pótlólagos kihallgatás tartására,
és azután építhetem fel a verziómat, amely erre az anyagra tá-
maszkodik.
– Kezdjen hozzá – engedélyezte a bíró, szemöldökét kétkedve
összeráncolva.
Az ügyvéd Mathoz fordult.
– Az ön bolygójának minden lakosa olyan, mint ön, vagyis te-
lepata, és nem rendelkezik a hangos beszéddel?
„Igen, mindenki.”
– Közös idegközpontjuk van, vagy egyszerűbben kifejezve, kö-
zös agy segítségére szorulnak?
„Igen.”
– Írjon a bíróknak a szüleiről.
Mat behunyta szemét, s néhány pillanatig gondolataiba,
visszaemlékezéseibe merült.
„A szüleim nem olyanok voltak, mint a többiek. Torzszülöttek
voltak. Annyira eltávolodtak az idegközponttól, amíg majdnem
elvesztették kapcsolataikat a többiekkel.”
– A többiektől távol pusztultak el?
„Igen” – hosszú szünet után, lassan, bizonytalanul, remegő,
vékony vonalakkal írta fel ezt a táblára Mat keze.
– És ön nyilvánvalóan teljesen elkeseredett?
„Igen. Kétségbe estem.”
Az ügyvéd a bírákhoz fordult.
 – Szeretnék még néhány kérdést feltenni a negyedik tanúnak.
A bírák engedélyt adtak, és Allan professzor ismét a tanúk he-
lyére lépett.
– Professzor, legyen olyan jó mint szakértő és ember, aki
hosszú időn át személyesen tanulmányozta védencemet, mond-
ja meg, kérem, hogy atal-e vagy öreg?
– Fiatal – felelte tétovázás nélkül Allan.
– Nagyon atal?
– Meglehetősen atal – mondotta Allan. – Még nem érte el a mi
fogalmaink szerinti érett kort.
– Köszönöm. – Az ügyvéd lágy s őszinte tekintettel nézett vé-
gig a termen. Telt, jóindulatú arcán semmi sem jelezte a közelgő
vihart. Csöndes hangon tette fel a következő kérdést: – Fér ez
vagy nő?
– Nő – felelte Allan professzor.
Az egyik riporter leejtette jegyzettömbjét. Néhány pillanatig
csak a blokk koppanásának hangja volt az egyetlen, amely meg-
törte a csöndet. Azután általános sóhaj hallatszott, a lmfelve-
vők zörögni kezdtek, siettek megörökíteni Matot, a meglepődés
hangjait vissza-vissza verték a terem falai.
Fent az erkélyen a modern karikaturisták legelmésebbje dara-
bokra tépte utolsó alkotását, amelyen a vádlottat úgy ábrázolta,
hogy egy rakéta farkához kötve áll, és a rakéta indul a Holdra. Az
aláírás pedig ez volt: „Kaktusz útnak indult.” De most mire lehet
ezt használni? Hogy is nevezzék a ckót, nem, a nőt… sőt kis-
lányt: „Hölgykaktusznak”. Csak a tarkóját vakarta, új téma kere-
sése közben, de egyidejűleg azt is tudta, hogy most bármilyen
lehet is majd a téma, a kicsiny, magányos asszonyt nem rajzol-
hatja.
Az ügyész összeszorított szájjal ült, egész lénye olyan fatalistá-
ra emlékeztetett, akinek lába alól minimum a talaj nyolcvan szá-
zaléka kicsúszott. Olyan jól ismerte ezt a közönséget. A közvéle-
mény reakcióját legalább tízezredes pontossággal tudta értékel-
ni.
Most mindenki csak Mat aranyos szemébe nézett. Azok most
is óriásiak voltak, mint előzőleg, de most lágyabbnak tűntek, és
mintha fényesebben ragyogtak volna. Most, amikor már tudottá
vált, hogy nő, mindenki úgy látta, hogy valóban van benne va-
lami nőies. És valami különös, érthetetlen módon hirtelen ellá-
gyultak a szem körüli ráncok, és feltűnt bennük valami, ami tá-
volról az emberre hasonlított.

Éjfél. Nagy kőpince fémrácsokkal, asztal, ágy, két szék, a sarok-

ban rádió. A kamrában ketten tartózkodnak: Mat és a kövér ügy-
véd. Beszélgettek, tanulmányozták a levelezést, az órát nézték.
– Általánosságban szólva a vád ezekkel a levelekkel kínos hely-
zetbe került – mondotta a védő: egyáltalán nem tudta megszok-
ni, hogy a gondolatait nem kell hangosan kifejeznie, noha na-
gyon jól tudta, hogy beszélgetőtársa a gondolatait hallja és nem
a szavait. Az éppen elolvasott levélcsomagon dobolt vastag mu-
tatóujjával. – Semmibe sem került volna, hogy két vállra fektes-
sem, kijelentve, hogy egy héttel ezelőtt az ön címére küldték
ezeket a leveleket. De mit adott volna ez? Csupán azt bizonyítot-
ta volna feleslegesen, hogy az emberek különbözőképpen gon-
dolkodnak.
Sóhajtott, nyújtózott, ásított, századszor bizonyosan, majd új-
ból az órára nézett, s előhúzta a következő levelet.
– Íme, hallgassa.
És kezdte hangosan olvasni.
„Tizenhárom éves am állandóan azzal a kéréssel nyaggat,
hogy tegyek ajánlatot a védencének arra, hogy esetleg töltsön el
a házunkban rövid időt. Lehetséges, hogy ezt butaságnak tartja,
hogy mi mindenben támogatjuk a kölyköt, de így könnyebb ne-
künk, és ha az ön védence tiszta, és a fürdőnapokon nem fél a
gőztől, akkor akad szabad szobánk.”
 Az utolsó szót érthetetlenül csak úgy a foga között olvasta fel,
egy ásítás közben.
– Feltételezik, hogy az általános szavazásnak reggel hatra be
kell fejeződnie. No de biztosíthatom, hogy nyolc előtt vagy még
inkább tíz előtt nem végeznek vele. Az ilyen dolgok sohasem zaj-
lanak le az elképzelt időre. – Összébb kuporodott a kemény szé-
ken, hiába törekedve arra, hogy kényelmesebben helyezkedjen
el. – Bármi is lesz az ítélet, akárhogy is zajlik le a dolog, én önnel
maradok az utolsó percig. És ne gondolja, hogy egyetlen barátja
én vagyok. – A levélkötegre csapott. – Nézze mennyi, magának
csak választani kell közülük.
Mat egész idő alatt az írások olvasásával foglalkozott. Különö-
sen egy olyan írással, amelyet bizonytalanul, girbegurbán írtak.
Azután a ceruzáért nyúlt, és felírta:
„Allan nem minden szót magyarázott meg nekem. Mi az, hogy
»veterán«?” – Amikor az ügyvéd megadta a magyarázatot, ezt
írta: „A legjobban ez tetszik nekem. Sérülése van. Ha szabadláb-
ra helyeznek, akkor az ő meghívását fogadom el.”
– Nocsak, mutassa. – A kövér fér fogta a levelet, elolvasta,
hümmögött, és visszaadta. – Ahogy akarja. Egyébként van vala-
mi közös ön és ő közötte, mivel egyikük sincs összhangban ezzel
a bolond világgal. – Ismét az órára nézett, s morgott: – Vajon
egyáltalában jár ez az óra? Vagy egész hetet kell várnunk addig,
hogy reggel legyen?
Valaki zörgött egy kulcscsomóval, kinyílt az ajtó, a kamrába az
ügyész lépett be. Mosolygott ellenfelére, s így szólt:
– Ej, ön annyira igazán rabnak érezte magát, hogy még attól a
kevés kényelemtől is megfosztotta magát, amit a börtön mégis-
csak nyújt.
– Éspedig mitől?
– Hát a rádiótól!
Az ügyvéd megvetően prüszkölt.
 – Pokolba a rádióval! Abból csak zaj árad. A levelek olvasásával
foglalkoztunk a csöndben és nyugalomban… – Telt arcán hirte-
len bizonytalanság tükröződött. – Vajon elmulasztottunk vala-
mit meghallgatni, közöltek valamit?
– Az utolsó híreikben, éjfélkor. – Az ügyész a szék támlájára kö-
nyökölt, egyre csak mosolygott. – A szavazást befejezték.
– Lehetetlen! – Az ügyvéd arca lángolt a dühtől, felállt. – Hi-
szen a világmegegyezés szerint az ítélet…
– Lehetséges… az ismeretes körülmények között – szakította
félbe az ügyész. – De a körülmények úgy alakultak, hogy a sza-
vazatoknak számlálhatatlan áradata a védence mellett szólt, és
ez szükségtelenné tette a további szavazatszámlálást. – És Mat-
hoz fordult: – Ez azonban maradjon szigorúan közöttünk, drá-
gám: soha életemben így nem örültem még a vereségemnek.

Korán őszült, hosszú, vékony ujjú, középkorú ember a rádiót

hallgatta egy távoli szobában, amikor a kapucsengő megszólalt.
A szobában nem volt televízió, csak a rádióból áradt a lágy poli-
néziai melódia. A csengetés áttört a zenén, a gazda kikapcsolta a
rádiót, s felemelkedett. Nagyon óvatosan átszelte a szobát, ki-
nyitotta az ajtót, és megindult a folyosón.
Különös. Nem volt senki, aki ebben az alkonyi órában csönget-
hetett volna. Ide soha senki nem jött. A postás rendszerint reg-
gel érkezett, napközben néhány kereskedő, ha idevetődött. De
későbben…, nagyon ritkán jelent meg bárki, rendkívül ritkán.
És ma már senki látogatását sem várta. Nem, senkit sem várt.
Csöndesen – a vastag szőnyeg elnyelte a léptek zaját, a fal
mentén tapogatódzva végigment a folyosón a főajtóhoz.
Valami rendkívüli volt ebben a késői látogatásban. Annak
mértékében, ahogyan közeledett az ajtóhoz, a lelkébe meglepő
érzés lopakodott – mintha jó előre tudná, hogy ki vár rá ott kint.
A tudatában egy kép rajzolódott ki, még homályos, mintha vala-
ki általa ismeretlen módon közvetítené, hogy ki áll a reményt
megtestesítően ott, az ajtó mögött. Egy nagy termetű, telt, jóin-
dulatú fér t látott, aki egy parányi zöldes-aranyos lényt kísért.
Noha keserves megpróbáltatásokon és bajokon ment át – ezek
miatt olyan, amilyen – az idegeivel nem volt baj, és semmi esetre
sem tartozott azoknak az embereknek típusához, akiknek kü-
lönböző képtelenségek rémlenek, és egyáltalában nem volt haj-
lamos a hallucinációra. És ezért nyugtalanították, sőt ingerelték
ezek a nem tudni, honnan jövő látomások. Soha ezelőtt nem is-
merte ezt a kövér fér t, akinek a képe most tisztán kirajzolódott
a tudatában, sohasem látta, még a legjobb idejében sem. A kísé-
rőjéről pedig már szólni sem lehet…
Akadnak persze emberek, akiknek rendkívül érzékenyek az ér-
zékszerveik, és rendkívülien fejlettek, meglepőek a képességeik.
Neki is voltak képességei – hiszen a sors a szenvedők iránt kö-
nyörületes, és igyekszik kompenzálni a veszteségeiket. És na-
gyon nehéz lett volna ezek nélkül a képességek nélkül élnie. De
ez valami új, ismeretlen volt.
Ujjai, amelyek rendszerint olyan érzékenyek és ügyesek vol-
tak, most nem engedelmeskedtek neki, amikor az ajtó zárját ta-
pogatta, mintha egy időre elfelejtette volna, hogy hol is van. Vé-
gül kitapogatva a zárat, lenyomta a kilincset, és nyomban meg-
hallotta a nom hangocskát, mintha madárdalt hallana, amely
egyenesen az agyában csendült fel, tisztán, mint a csengettyű:
– Kérem, nyissa ki, én leszek az ön szeme.

(Eric Frank Russell írása nyomán:

„Nyitocska k szerdce”)
 Bertram CHANDLER:

A KALITKA

Azért kellett leszállni az ismeretlen bolygóra, mert az elektroni-

kus vezérlőberendezések kezdtek szeszélyeskedni, a „Szerencsés
csillag” a világegyetem egyik még nem kutatott körzetébe sod-
ródott. A bajokat csak tetőzte, hogy amikor az űrhajó a bolygó
felszínére leereszkedett, atomhajtóműve is tönkrement. A kapi-
tány megparancsolta Hockinsnak, a másodkapitánynak, hogy
sietve vezesse el az utasokat, ő maga néhány gépésszel ottma-
radt a hajón, hogy amennyire lehet, rendbe hozzák.
Alig sikerült az utasokat és a legénységet biztonságos távol-
ságba elvezetnie Hockinsnak, amikor hatalmas detonációt hal-
lottak. Ott, ahol e pillanatig még a karcsú „Szerencsés csillag”
magasodott az ég felé, gigászi kráter ásított.
Az életben maradt utasok és a legénység mihamar megszűn-
tek civilizált embereknek látszani. A bolygó légköre szerencsére
lélegzésre alkalmas volt, de forró és fullasztó volt ez a világ. Az
égből szakadatlanul meleg eső szemerkélt. A levegő szó szerint
hemzsegett a gombaspóráktól. Az itteni gombák nagylelkűen
nem támadták meg az eleven húst, de annál szívesebben falták
a ruházatot. A fémtárgyak némileg kevésbé ízlettek nekik.
Az élelemszerzés gondjaival meglehetősen gyorsan megbir-
kóztak. Néhány éhségtől hajszolt önkéntes ráfanyalodott, hogy
megkóstolja a hatalmas, páfrányszerű fák törzsét elborító nedv-
dús gombákat, és meglepően ízletesnek, táplálónak találta.
Amikor kiderült, hogy a gombakóstolók közül nem akad görcs-
ben fetrengő, a gombák kezdtek fő táplálékká válni.
Az emberek egy kisebb domb tetején állandó települést hoztak
létre – a bolygón nem találtak hegyet. A dombtetőn a növényzet
kevésbé volt buja, és a talaj is sokkal szilárdabb, mint másutt. A
páfrányszerű fák ágaiból építették meg primitív kunyhóikat.
Mivel a megszokott társadalmi berendezkedésről nem tudtak
és nem is akartak lemondani, a telepesek tanácsot választottak,
elnöknek megtették Boyle-t, a hajóorvost. Hockinst – legna-
gyobb meglepetésére – csak egyszerű tagnak választották. Az
utasok többsége nyilvánvalóan a jelenlegi szerencsétlen helyzet
kialakulásában az egyik főbűnösnek őt tartotta.
Az első tanácsülést egy kimondottan e célra berendezett
kunyhóban tartották. A tanácstagok körben ültek. Boyle, az el-
nök méltóságteljes lassúsággal állt fel, Hockins gúnyosan elmo-
solyodott a doktor méltóságteljes póza láttán. Lám, az öreg hogy
dicsekszik magas rangjával, pedig az sehogyan sem állt össz-
hangban piszkos, összeragadt fürtű ősz hajával, gondozatlan, fé-
sületlen szakállával, teljes ádámkosztümjével.
– Hölgyeim és uraim – kezdte Boyle. – A sors arra jelölt ki ben-
nünket, hogy ezen az isten háta mögötti bolygón az emberiséget
képviseljük. Azt javaslom, vitassuk meg, milyen lehetőségeink
vannak a fennmaradásra – nem egyedekként külön-külön, ha-
nem fajként…
– Meg szeretném kérdezni Mr. Hockinstól, van-e remény a
megmentésünkre? – kiáltotta a két tanácstag hölgy közül az
egyik, helyéről fel sem állva, pedig már kacér levélszoknyácskát
fabrikált magának.
– Egész jelentéktelen a lehetőségünk – felelte Hockins. – Mi-
előtt a kényszerleszállást végrehajtottuk, még tudtunk ugyan
segélykérő jeleket sugározni, de ettől nem sokat remélhetünk – a
koordinátáinkat sem tudtuk megadni, nem tudtuk meghatároz-
ni. Ráadásul abban sem reménykedhetünk százszázalékosan,
hogy bárki is meghallhatta kérésünket…
– Miss Taylor – szakította félbe sértődötten Hockinst doktor
Boyle. – Engedje meg, hogy arra emlékeztessem, én vagyok a vá-
lasztolt tanácselnök. Ön akikor kap szót, ha azt szükségesnek
tartom. Ahogy ezt már önök közül sokan megsejtették – folytat-
ta –, ez a bolygó körülbelül ott tart a maga fejlődésében, ahol a
Föld a kőszén korszakban tartott. Arra az időre, amikor a többé-
kevésbé értelmes lények megjelennek itt, a mi utódjaink már az
egész bolygón szétterjednek. Kötelességünk a lehető legkedve-
zőbb életviszonyokat biztosítani nekik… S rájuk hagyjuk a nyel-
vünket…
– Köpök a nyelvre, doktor! – szakította félbe Mary Hart, egy
határozott arcú, karcsú, alacsonyka, szöszi lány az elnököt. – En-
gem mindenekelőtt éppen az utódokra vonatkozó kérdés izgat.
Én képviselem a tanácsban a szülőképes korú asszonyokat, öt-
venhárman vagyunk itt, fér ak és nők vegyesen. A tíz házas-
párt ki kell zárnunk. Maradt harminchárom ember, akik közül
húsz fér . Húsz fér és tizenhárom nő. Előre látom a komoly bo-
nyodalmakat, amelyek az elkerülhetetlen féltékenység talaján
megjelennek, s ennek bármelyikünk áldozatul eshet, márpedig
ez megengedhetetlen!
– És mit javasol, Miss Hart? – érdeklődött Boyle.
– Ha két fér ban ugyanazon nő iránt lángol fel a szenvedély,
akkor döntsék el becsületes párharcban, hogy a faj továbbfoly-
tatója tisztségére melyikük a méltóbb.
– No, rendben van, ez igazán sajátos természetes kiválogató-
dás – mormogta a doktor.
A halom tetején volt egy kis horpasz… természetes aréna. A
nézők a peremén helyezkedtek el. Dr. Boyle vállalta magára a
versenybíró szerepéit. Egyben, ha úgy adódik, a versengés részt-
vevőinek elsősegélyt is nyújthatott. A fődíj: Mary Hart volt.
Hockins megnézte a párharcra készülődő szakállas verseny-
társakat. Mindkettőjüket jól ismerte: Funnett gyakornok volt a
„Szerencsés csillag”-on, míg Clemens, aki legalább hét évvel idő-
sebb volt ellenfelénél – eddigi életében kereskedelmi utazóként
tevékenykedett.
 – Ha volna mivel fogadnunk, akkor Clemensre tennék – jelen-
tette ki a testes fér , aki Hockins mellé telepedett. – Ez a tejfö-
lösszájú gyakornok nem tarthatja magát sokáig. Az ő nemzedé-
ke nem tud birkózni, míg Clemens ismeri az ökölvívás minden
fogását.
– Funnett jobb formában van – vágott vissza Hockins. – Egy
pillanatig nem ült munkátlanul, míg Clemens csak a gombát
falta, s a füvön hentergett. Nézze meg, milyen pocakja van!
– Az egészséges jóltápláltság még senkiben sem tett kárt – vá-
gott vissza sértődötten a kövér, megsimogatva saját kiugró po-
cakját.
– Tilos a harapás, a szemkikaparás! – adta meg az utasítást
Boyle, a versenybíró. – Győzzön az erősebbik!
Funnett megremegett, határozatlan mozdulattal előrelépett, s
öklével Clemens védtelenül maradt arcába csapott. Az ütés nem
sikerült igazán erősre, de láthatólag fájdalmas volt. Clemens or-
rához nyúlt, s értetlenül meredt az ujjaira csöpögött vérre. Meg-
értve a történteket, elbődült, mint egy sebzett bika, s előreug-
rott, arra törekedve, hogy egyetlen csapással kiverje ellenfelét…
Valami arra késztette Hockinst, hogy feltekintsen. Aligha va-
lami hangra gyelt fel, hisz a nézők úgy üvöltöttek, ahogy a pro-
öklözők utolsó meneténél szokták. Ami azt illeti, az embereket
nem is volt nehéz megérteni. A hajó pusztulása után most első
ízben volt szerencséjük egy kis szórakozáshoz. Azonban, ahogy
már mondtuk, Hockins felemelte fejét, és… valósággal megkö-
vült a megdöbbenéstől. Az aréna fölött egy helikopter keringett.
Valamiféle alig kivehető részletei a gépnek vagy valami sajátos-
sága azt súgta Hockinsnak, hogy ez nem földi gép. Hirtelen sá-
padt fémháló ereszkedett alá a helikopter ragyogó hasából,
egyenesen az egymásba kapaszkodó versenytársakra zuhant, és
egy úttal a versenybíró-doktort is elkapta, valamint Mary Hartot
és az egyik legizgulóbb nézőt, aki egészen a viaskodók közelében
ugrált, Miss Taylort. És amikor Hockins felugrott, hogy Miss
Taylor segítségére siessen, a háló, mintha csak eleven lenne, át-
fogta a bokáját, s hátratekerte a kezét…

Azok a körülmények, amelyekben a foglyok börtönökben éltek,

előnyösen különböztek volna az általuk elhagyott világtól, ha a
hajó gazdái nem viseltettek volna irántuk felesleges jósággal és
gondossággal. A ketrec, amelybe a három fér t dugták, meglepő
pontossággal utánozta annak a bolygónak éghajlati viszonyait,
amelyen a „Szerencsés csillag” hajótörést szenvedett. A tetőnyí-
lásokon át szakadatlanul szemerkéltek az undorítóan meleg víz
csöppjei, s a két ványadt páfrányszerű fa ez ellen nem nyújtott
védelmet. A ketrec ajtaja naponta kétszer kinyílt, és a foglyok-
nak ugyanolyan gombákat adtak takarmányul, mint amilyene-
ket az elhagyott bolygón ették.
Jobbra és balra más ketrecek álltak. A jobb oldaliban Mary
Hart üldögélt, a fér ak csak jelek útján tudtak érintkezni vele. A
ketrecek falának anyaga tökéletes hangszigetelőnek bizonyult.
A balra levő szomszédos ketrecet egy soha nem látott ismeret-
len szörnyeteg foglalta el. Egy gigászi kalamájóra, vagyis egy
kalmárra emlékeztetett. A széles folyosó túloldalán is ketrecek
álltak, de a lakóikat nem tudták felismerni.
Hockins, Boyle és Funnett a nedves padlón üldögéltek, s bör-
tönőreiket bámulták a vastag üvegen át, azok a maguk részéről
őket nézegették.
– Ha legalább humanoidok lennének – sóhajtott a doktor. –
Akkor megkísérelhetnénk a velük való kapcsolatteremtést, s be-
bizonyíthatnánk nekik, hogy értelmes lények vagyunk.
– Sajnos, nem humanoidok – jelentette ki Hockins. – Egyéb-
ként, ha mi lennénk az ő helyükben, akkor minket is nehéz len-
ne meggyőzni arról, hogy ezek a hat tapogatókarral rendelkező
söröshordók – értelmes véreink… Kísérletezzen még egyszer a
Pitagorász-tétellel – fordult a gyakornokhoz.
 Az ifjú minden lelkesedés nélkül összemesterkedett ágacskák-
ból egy háromszöget a padlón, a befogókon és az átfogón a meg-
felelő négyzetekkel. Az őrök látható közönnyel nézték lapos sze-
mükkel Funnett mesterkedését.
– Próbáljuk meg elemezni a szituációt – javasolta a doktor. –
Tehát, társadalmunk hat tagját hálóval elfogták azon a bolygón.
A helikopter a felderítőgépre szállított bennünket, amely a mé-
reteiben láthatólag nem haladja meg a földi csillaghajókat. Ebbe
az állatseregletbe suvasztottak be bennünket. Eleinte humánu-
san bántak velünk, gyakran adtak gombát és vizet. Azután két
börtönőrünk a ketrecbe bedugott póznákat, és hálóval kihalász-
ta Clemenst és Miss Taylort. Őket többé nem láttuk. A következő
napon elválasztották tőlünk Mary Hartot.
– Csak nem végeztek rajtuk élveboncolást? – kérdezte remegő
izgalommal Funnett. – Sohasem szerettem Clemenst, de…
– Attól félek, hogy a legkeservesebb sors érte embertársainkat
– sóhajtotta Boyle. – A boncolás lehetővé tehette az idegen boly-
góbélieknek, hogy a nemek közötti különbségeket meglássák.
Az élveboncolás azonban arra nem adott lehetőséget – sajnos –,
hogy az értelmük fejlettségéről is ítéletet alkothassanak.
– Aljas férgek! – a gyakornok nem tudta türtőztetni magát.
– Valahol azt olvastam – mélázott el Hockins –, hogy az ember-
ré válás története azoknak az állatoknak a története, amelyek
megtanultak, tüzet gyújtani, szerszámot készíteni és használ-
ni…
– Akkor gyújtson tüzet – javasolta a doktor. – És készítsen va-
lami fegyvert számunkra.
– Ne tettesse magát ilyen egy ügyűnek. Maga is jól tudja, hogy
semmink sincs. Még protézisünk sincs. De ha lenne… Hockins
elgondolkodott. – Amikor én szolgáltam gyakornokként, minket
még megtanítottak az ősi mesterségekre: a kötélverésre és a ko-
sárfonásra. A személyszállító űrhajókon kosarakat fontunk, tar-
kára festettük őket, és úgy adtuk el az utasoknak, mint az el-
pusztult Arkturusz bolygóról hozott igazi emléktárgyakat.
– Mit akarsz ezzel mondani? – szakította félbe a doktor.
– Mindjárt megértitek. Megtanítlak benneteket kosárfonásra,
és az idegen bolygóbéliek nyomban rájönnek, hogy értelmes lé-
nyek vagyunk.
– Lehetséges… – mormogta a doktor tűnődve. – Lehet, hogy
beválik. De azért ne feledjétek el, hogy a hódok nagyon bonyo-
lult várakat építenek, és hogy egyes madarak a dürgés idején
fészkeket szőnek, kunyhót építenek, hogy magukhoz csábítsák a
partnerüket…

A főfelügyelőnek láthatóan ugyancsak nem voltak ismeretlenek

az olyan állatok, amelyeknek szokásai a földi madarak nászjáté-
kaira emlékeztették. Háromnapi lázas kosárfonás után, amely-
ben az egész almot és a páfrányszárakat is felfonták, a három
fér t megjutalmazták a munkáért – berakták hozzájuk Mary
Hartot. Amikor a boldogság idegkitörése elmúlt, s Mary meg-
tudta, mi váltotta ki áthelyezését, még sokáig méltatlankodott.

Jó, hogy Mary velünk van, gondolta Hockins már félálomban.

Egyrészt még néhány napi magánzárka, s a lány értelme elho-
mályosodhatott volna. Másrészt Mary jelenléte a közös ketrec-
ben, meghatározott kötelességeket hárított a másodkapitányra.
Alaposan szemmel kellett tartania a atal Funnettot. És Boyle-t
sem téveszthette szem elől. – „Az öreg kecske is!…”
Mary felvisított.
Hockins szempillantás alatt felébredt, felugrott, s a lányhoz
rohant.
– Mi történt?
– Ne-nem tudom. – dadogta Mary. – Valami kicsiny, hegyes
karmú… Odaszaladt hozzám.
– Ó – mosolyodon el Hockins – ez csak Joe.
 – Miféle, kiféle Joe? – kérdezte értetlenül a lány.
– Úgy tűnik, a helyi egérpótlék – mondta a doktor, aki ugyan-
csak felébredt. – Éjszakánként előmászik a padló valamilyen
lyukából. Megpróbáltuk megszelídíteni…
– Ilyen férget akartok itt tenyészteni? – támadt a fér akra
Mary. – Akárhogyan is, de fogjátok meg, és öljétek meg. Azonnal!
– Holnap – mondotta Hockins.
– De most! – visította Mary.
– Holnap – jelentette ki határozottan Hockins.

Joe elfogása nem volt nehéz ügy. A csapdát két lapos kosárból
készítették, amelyeket olyanformán erősítettek össze, mint
ahogy az osztrigateknők kötődnek össze. A belsejébe csalétket
tettek – egy darab gombát. A ravaszul beállított pöcöknek a leg-
enyhébb érintésre le kellett esnie, amint a csalétket megérintet-
te valami. Hockins éberen virrasztott az átnedvesedett fekhe-
lyen, csapódást hallott, amely elárulta, hogy a csapda műkö-
dött. Joe méltatlankodó vinnyogása és az hallatszott, ahogy a
parányi karmok kaparásznak a kosarak falán.
– Elfogtuk Joe-t.
– Öljétek meg, mire vártok? – szólalt meg álmos hangon a lány.
De Joe-t nem pusztították el. A fér ak már túlságosan is meg-
kedvelték. Hajnalban Joe-t áttelepítették egy kis kalitkába, ame-
lyet a találékony Hockins mesterkedett össze. Még Mary is meg-
enyhült, amikor meglátta a parányi szőrmecsomócska tarka ge-
reznáját, és azt is látta, hogy milyen fáradhatatlanul mászkált a
ketrecben, és hallotta hangos tiltakozását, amit szabadsága el-
vesztése miatt hallatott. Mary makacsul kitartott amellett, hogy
csak ő etetheti az állatkát, és ujjongva tapsikolt, amikor a gyen-
géd fogókarok első ízben határozatlanul, de mégis elvették a te-
nyeréből a gombadarabkát.
Három napon át egyre csak kedvencüket bámulták. A negye-
dik napon a ketrecbe bejöttek a felügyelők, elhurcolták Hoc-
kinst, és magukkal vitték Joet-t.

– Attól félek, hogy őket sem látjuk többé – jelentette ki Boyle. –

Őt is az a sors éri…
– Kitömik, és kiállítják zoológiai múzeumuk egyik diorámájá-
ban – mondotta komoran Funnett.
– Nem – jelentette ki határozottan Mary. – Nem merészelik.
– Már miért ne merészelnék – mondotta keserű gúnnyal a dok-
tor.
A ketrec ajtaja hirtelen feltárult. Mielőtt a foglyok a sarokba
húzódhattak volna, felhangzott az ismerős hang.
– Minden rendben. Én vagyok.
A ketrecbe Hockins lépett be. Tisztára borotváltan, arca
bronzszínűre barnult. Az egykori másodkapitányon nadrág dí-
szelgett, élénkpiros szövetből készült, de vitathatatlan nadrág
feszült rajta.
– Gyertek ki! – kezdte. – Házigazdáink őszintén bocsánatot
kérnek tőlünk, s sokkal kényelmesebb lakosztályokat ajánlanak.
Amikor minden készen lesz, akkor repülünk embertársainkért.
– Álljon meg, Hockins. Ne ilyen gyorsan – könyörgött a doktor.
– Honnan értették meg, hogy értelmes lények vagyunk?
Hockins arca elsötétedett.
– Csak értelmes lény képes arra, hogy élő állatokat ketrecbe
zárjon!

(Bertram Chandler írása nyomán:

„Vokrug Szveta”)
 Isaac ASIMOV:

RÉGI, NAGYON RÉGI MÓDSZER

Ben Esthes tudta, hogy hamarosan meghal, s egy jottányival

sem érezte jobban magát attól a tudattól, hogy tulajdonképpen
már évek óta állandóan útitársa a halál. A csillagok aranyásói-
nak már csak ilyen az életük. Ez az élet sohasem szokott könnyű
lenni. Rövid életre – majdnem bizonyossággal számíthatnak,
ami a hosszú és boldog életet illeti: majd, ha fagy!
Természetesen mindig reménykedhetnek abban, hogy valami
érdekeset sikerül kikaparniuk, sőt még az is lehetséges, hogy
drágakőmezőre vagy nemesfémek lelőhelyére bukkan az ember,
és így sikerül biztosítania magának a nyugodt öregkort, de
ilyesmi ritkán fordul elő, nagyon ritkán. És az, amivel most ő,
Ben ütközött össze, az biztos, hogy holttestet farag belőlük.
Harvey Funarelli halkan felnyögött a fekhelyen, és Esthes un-
dorítóan recsegő izmaiban nyilalló fájdalomtól száját összeha-
rapva megfordult. Hát bizony, nagy nehézségekkel küzdenek,
bizony nehéz helyzetbe kerültek. Azt, hogy ő, Ben nem sérült
meg ugyanolyan súlyosan, mint Harvey, csak a véletlennek kö-
szönheti. Egyszerűen Funarelli volt közelebb a csapáshoz, és
majdhogy lepénnyé vált. Ben mogorva együttérzéssel nézett ba-
rátjára s megkérdezte:
– No, öreg, hogy érzed magad?
Funarelli ismét felnyögött, s azon volt, hogy feltápászkodjék.
– Úgy tűnik, minden ízületem kifordult – mordult Funarelli
egyet. – Nem lepődnék meg, ha ezután csak térddel hátrafelé
tudnék járni. Mi az, amibe belevágódtunk?
Esthes sántikálva ment oda barátjához.
– Ne kelj fel Harvey, nem szükséges! – mondta barátjának,
amikor látta: a másik azon igyekszik, hogy letegye a fekhelyről a
lábát.
– Semmiség – felelte, köhécselve Funarelli. – Úgy vélem, fel tu-
dok állni. Add csak a kezed. Ó! Vigye az ördög, ez fájt! Az biztos,
hogy a bordám eltört. Tapogasd csak itt meg, de óvatosan. De
mégis, mi történt velünk, Ben?
Esthes a fővilágítóablak felé intett. Funarelli barátja vállára
támaszkodva nagy kínnal odavánszorgott az ablakhoz és kiné-
zett. Körös-körül csillagmilliárdok ragyogtak, sziporkáztak, de
az űrhajós, rájuk sem hederített, még csak futó pillantást sem
vetett az égi lámpásokra. Ami érdekelte, az sokkal közelebb volt,
és nem volt más, mint kőtömbök halmaza, amely a térben úsz-
káló, álmos, lusta méhek rajára emlékeztette. Egészen különbö-
ző nagyságú kövek, úszkáltak a hajó körül.
– No, no! – jelentette ki Funarelli. – Ilyesmit még sohasem lát-
tam. Mit csinálnak ezek itt?
– Úszkálnak a maguk akváriumában, mi mást csinálnának?
Biztosan egy hatalmas aszteroida szilánkjai. Láthatod, hogy
még mindig a körül az égitest körül keringenek, ami a kisboly-
gót egykor szétzúzta. És most velük együtt mi is ott keringünk.
– Miféle égitest ez?
– Nézzed csak, ott, azt! – Esthes kezével arrafelé mutatott, ahol
a vaksötétben nagy ritkán kékes szikrácskák villantak fel.
– Semmit sem látok.
– Nem csoda. Ez egy „fekete lyuk”.
Funarelli rémülten nézett barátjára.
– Isten bizony megőrültél öreg! – kiáltott fel, s hangja reme-
gett.
– Egy csöppet sem. De hiszen tudod, hogy egészen különböző
méretűek lehetnek a „fekete lyukak”. Ennek a tömege, például
nagyjából egyforma lehet egy nagy kisbolygóéval. Legalábbis
feltételezem. Hiszen úgy keringünk körülötte, mintha kötélre
lennénk fűzve. Márpedig a kozmoszban a „fekete lyukakon” kí-
vül nincsen más olyan égitest, amely képes lenne nagy tárgya-
kat keringési pályán tartani és eközben még láthatatlannak is
maradni.
– De hiszen erről semmiféle jelentés…
– Tudom. Ezt a szemetet csak az fedezheti fel, aki szétzúzódik
rajta. Ilyen módon sikerült felfedeznünk a világmindenség első
„fekete lyukát”, amellyel az ember megkísérelte, hogy közvetlen
kölcsönkapcsolatba lépjen. Fogadd a gratulációmat. Csak hát a
babérkoszorú érkezését aligha várhatjuk ki. Hacsak nem a halá-
lunk után…
– Mondd el végre, hogy mi is történt!
– Túlságosan közel repültünk el mellette, s a dagályhatás
összenyomott bennünket.
– Még hogy holmi dagályhatás?
– Tudod, hogy nem vagyok csillagász, ezért csak úgy tudom
megmagyarázni, ahogyan magam is értem, igaz?
– Hát magyarázzad…
– A lényeg itt a gravitációban van. Még ha az ilyen tárgynak,
mint ez, kicsiny is az összvonzóereje, túlságosan közel menni
hozzá tilos, mivel komollyá válhat a tömegvonzás. Ennek ereje a
távolsággal olyan gyorsan nő, hogy az űrhajó orra jobban meg-
nyúlik, mint a fedélzeti részek, s a hajó szinte széthúzódik. Mi-
nél közelebb kerül és minél nagyobb a tárgy, a hatás annál erő-
sebb lesz, világos? Hiszen még az izmaid is – széthúzódtak. Noha
a csontjaid istennek hála, épek…
– Ebben egyáltalán nem vagyok biztos – mormogta Funarelli,
s szétzúzódott arca el ntorodott. – No, és még mivel örvendez-
tetsz meg?
– Az utolsó csöppig minden üzemanyagunk elment a szuper-
erős fékezésre. A hajónk, igaz, hogy egy kissé eltávolodott a
„lyuktól”, de azért mégis hozzáragadtunk, örökre.
– És nem tudunk segítséget kérni?
– Nem tudunk. Hírközlő-berendezésünk összetört.
– No, és most mit tehetünk?
 – Várhatunk. Várhatjuk a halált, barátocskám. Mást nem tehe-
tünk.
– I-igen… jó kis helyzet.
– Tablettánk egyébként van – jelentette ki némi tűnődés után
Esthes. – Így aztán megtehetjük, hogy ne várjuk ki, amíg magá-
tól eljön. Ez, természetesen, nem is olyan nehéz… A rossz csak
az, hogy így senkinek nem tudunk jelentést küldeni erről a do-
logról.
– A „lyukról”?
– Igen. Márpedig egy ilyen „lyuk” a Naprendszernek ebben a
részében komoly veszélyt képvisel. Noha, a Nap körül kering,
egyáltalán nincs biztosíték arra, hogy a pályája stabilis is. De ha
stabilis is, mégiscsak tágulni fog ez a szemét.
– És népek tömegét nyeli el…
– De még mennyire. Látod, hogy miként szívja be a kozmikus
port. Mintha csak örvény lenne.
Néhány pillanatig mindketten némán nézték a világítóabla-
kot. Majd Esthes folytatta a beszélgetést:
– Ha a úk egyenesen ide tudnának irányítani egy nagyobb
kisbolygót a Földről, megfelelő pályán vezérelve, s arra késztet-
hetnék, hogy elhaladjon a „lyuk” mellett, akkor meg lenne a re-
mény, hogy kilendítsék a pályájáról. A kisbolygó vonzásával ki-
vontathatná a Naprendszerből, ha, sikerülne találni valamit,
amivel hátulról taszítani lehetne rajta… Ha minden úgy marad,
ahogyan most van, akkor annyira megnövekedhet, hogy min-
dent elnyel, kezdve a Napon, befejezve a Plútóval.
– Az az érdekes, hogy miért nem fedezték fel eddig?
– Azért, mert nem is próbálták meg. Kinek jutott volna eszébe,
az Aszteroida-övezetben keresni egy „fekete lyukat”? Észrevenni
pedig nehéz. A tömege még kicsiny, a sugárzása gyenge. Az
egyetlen módszer a felfedezésére, ha az ember beleütközik, és
betöri rajta az orrát, ahogyan ezt mi tettük.
 – Biztos vagy abban, hogy semmiféle hírközlő eszközünk
nincs, Ben?
– Halálosan.
– És mennyire vagyunk a Vestától? Talán tőlük kaphatnánk
segítséget? Hiszen mégiscsak az a legnagyobb bázisunk…
Esthes csak a fejét csóválta.
– Nem tudom, hogy a jelen pillanatban hol van a Vesta – bökte
ki mogorván. – A számítógépnek is kampec.
– Uramisten – nyögte Funarelli néhány perces néma hallgatás
után –, az lehet, hogy nem tudjuk pontosan a Vesta hollétét, de
abban biztosak lehetünk, hogy két-három millió kilométernél
távolabb nem lehet. Ha sikerül kigondolnunk valamilyen jelzési
módot, akkor már egy hét alatt megjöhet az automata mentőűr-
hajó.
– A pilótanélkülire gondolsz? Hm. Lehetséges…
Ez valóban meglehetősen egyszerű lett volna. A pilótanélküli
űrhajó olyan sebességgel repülhet, amely háromszorosan meg-
haladja azt a maximális sebességet, amivel egy legénységgel
megrakott űrhajó száguldhat. A vasnak és a műanyagnak nincs
félnivalója a gyorsulástól meg a gyorsulási túlterheléstől.
– Lehetséges… – mondta töprengve Esthes. – Csak hát seho-
gyan sem tudunk jelzést küldeni! Egyszerűen nincs rá módunk.
Még a kiáltás is haszontalan, mivel körülöttünk csak a világűr
van.
– Ha alaposan meghányjuk-vetjük a dolgot, ha megmozgatjuk
az agyunkat, akkor biztosan találunk rá módot – makacskodott
Funarelli. Nem hiszem, hogy semmit sem tudsz kigondolni. Kü-
lönösen, ha ez az életed ára.
– Nemcsak az enyémé Harvey. Hanem az egész emberiségé is
ettől függ, mégpedig a közeli jövőben. De ez nem változtat sem-
min, öreg ú. Próbálkozzál; lehet, hogy valami az eszedbe jut.
Funarelli nagy kínnal felállt, a falikapaszkodóba fogódzva.
– Már megpróbáltam – mondotta.
 – Mondd el.
– Miért nem kapcsoljuk ki a gravitációt? Akkor takarékoskod-
hatnánk az energiával.
– Igen, ez nem is olyan rossz ötlet…
Esthes felállt, s odalépett a műszerfalhoz, kikapcsolta a gravi-
tációébresztőt. Funarelli tehetetlenül függött a levegőben, bána-
tosan sóhajtott s morgott:
– Még mindig fáj minden tagom, öregem. Ha ez így megy to-
vább, le kell nyelnem a piruláidat, az ördög vigye őket!
– Hej!
– No mi van?
– Figyelj csak, úgy tűnik, megtaláltam a kiutat. Meg kell kísé-
relnünk magát a „lyukat” arra késztetni, hogy értünk dolgozzék.
– És ezt milyen módon gondolod?
– Na, hát így. Amikor valamilyen tárgy belehullik, akkor in-
tenzív kisugárzás tör elő a lyukból…
– Állj! Hát biztosan hiszel abban, hogy a Vestán bemérik?
– A Vestán aligha, de hogy a Földön megteszik, azt majdnem
szentül hiszem. Ott van olyan állomás, amely állandóan lesi a
sugárzási változásokat a világűrben. Még az igen gyenge ré-
szecskeáramot is elfogják.
– Akkor minden rendben, Ben! Negyedóra, és a Föld felfedez
bennünket. Még tizenöt perc, s máris száguld a Vestára a rádió-
parancsuk, hogy derítsék ki, miről is van szó. Maximálisan két
óra elteltével már indítják is a mentőhajót!
– Bár csak én is ilyen biztos lennék benne. De nincs semmink,
amit bedobhatnánk ebbe az ördögi „lyukba”. Még rakétáink,
szondáink sincsenek. Egyébként… És, ha a hajónkat küldenénk
a „lyukba”? Mi ugyan megdöglünk, de a Földön tudni fogják…
Noha, nem, ez így nem lesz jó. Egyetlen kitöréssel semmit sem
lehet elérni.
– Tudhatnád, hogy nem vagyok alkalmas gura a hős szerepé-
re – mondotta hadarva Funarelli. – De egy ötletem támadt. Kö-
rülöttünk egész felhője úszkál a különböző köveknek. Ha-
lásszunk ki vagy kettőt, s szereljük rájuk az űrruhák hajtóműve-
it, s küldjük őket így a „lyukba”. Akkor egyetlen helyett két kitö-
résünk lesz. És, ha ezeket egynapos időközben lökjük a lyukba, a
Földön biztosan kíváncsiak lesznek arra, hogy miért lépett fel ez
a jelenség?
– De ha mégsem lesznek kíváncsiak? Azonkívül, nagyon kétel-
kedem abban, hogy a gránitsziklához hozzá lehet szerelni a haj-
tóműveket. Ami az űrruháinkat illeti, az megint más… Érdekes
lenne megnézni, hogy épek-e?
– Szeretnéd felhasználni a rádióadójukat?
– Tréfás ckó vagy! Ezek hatósugara nem haladja meg a né-
hány kilométert.
– Akkor minek neked az űrruha?
– Azt gondoltam, hogy majd sétálgatok egyet.
Esthes odaúszott a csomagrekeszhez, és kihúzott két űrruhát:
– Nézzed csak, épek!
– Épnek épek, csak éppen miért tartod szükségesnek az űrsé-
tát?
– Magad mondottad, hogy jó lenne, ha akadna néhány raké-
tánk.
– No és? Hiszen egyetlenegyünk sincs…
– Hát akkor, miért is ne helyettesítenénk kövekkel a rakétá-
kat?
– Nem tudlak megérteni, sehogyan sem. Először arról be-
szélsz, hogy ez lehetetlen, azután meg azt ajánlod…
– De hiszen ez egyszerű, Harvey! Abszolút űrben vagyunk. A
„lyuk” meglehetősen távol van, és a vonzása még nem ijesztően
nagy a számunkra. Én nem ütöttem meg magam túlságosan, s
képes vagyok mozogni. A súlytalanság állapotában az elhajított
tárgy akármilyen nagy távolságot berepül, így van? Ha pedig
így van, akkor nem okozhat nehézséget, hogy néhány követ ha-
jítsak a „lyukba”. Csak a lehető legjobban kell célozni, hogy ma-
gába a torokba kerüljenek. Ahogy a kő oda esik, ahová kell, ak-
kor a „lyukból” sugárnyaláb tör elő, és azt a Földön megmérik.
– Azt gondolod, hogy menni fog?
– Menni fog, ha nem ékelődött be a kijárati nyílás.
– No, próbáld meg. Csak attól tartok, hogy elveszítjük a leve-
gőnk egy részét.
– Akárhogyan is lesz, valahogyan kihúzzuk majd vele két hé-
tig.
– Jól van, próbáljuk meg, hátha a véletlen szerencse a kezünk-
re jár. Vesztenivalónk úgy sincs.
Valamennyi csillagjáró aranyásó előbb-utóbb olyan helyzetbe
kerül, amikor ki kell mennie a nyílt űrbe. Néha a hajót kell javí-
tania, és akkor a legénység egyik tagjának magára kell vennie a
szkafandert és elindulni, hogy rendbe hozza a külső csomópon-
tot vagy valamelyik berendezést. Néha magában az űrben akad
olyan érdekes tárgy, amiért az aranyásó megint csak felvértezi
magát a könnyű és megbízható ruhával, tantálhálóval felfegy-
verkezve kilép, s összehalássza ezeket a tárgyakat, ha azok pár-
huzamosan és az űrhajóval egyenlő sebességgel repülnek. A koz-
moszba való kilépés igazi ünnep a legénység számára, mert vál-
tozatossá teszi a repülést, és megtöri unalmas egyhangúságát.
De Esthes ezen a napon nem érzett valami különösebb elra-
gadtatást. Az örömteli fellelkesülés helyett nyugtalanság és ré-
mület töltötte el. Az elképzelése – lényegét tekintve – kezdetle-
ges volt, és már szinte sajnálta is, hogy kimondotta.
Kilépett a feneketlen fekete térségbe. Körülötte csillagok ezrei
sziporkáztak, és a szétzúzott kisbolygó szilánkjai, amelyek
olyasféle gyűrűt alkottak a „fekete lyuk” körül, mint a Saturnus
gyűrűje, homályosan csillogtak a távoli Nap gyenge sugaraiban.
Esthes tájékozódott. Tudta, hogy az űrhajó, akárcsak a kis-
bolygó töredékei, lassan mozog abban az irányban, amely éppen
ellentétes a csillagok körforgásával. Ha a csillagok mozgásával
párhuzamosan hajítja valaki a követ, akkor a „fekete lyukhoz”
viszonyított mozgásának egy része semlegesítődik. Minden at-
tól függ majd, hogy mekkora ez a rész, és milyen pontosan sike-
rül kiszámítani a dobás erejét. Úgy kell hajítania a követ, hogy a
„lyukat” olyan távolságra közelítse meg, amely már biztosítja,
hogy az árapályhatás a kis tárgyakon is megnyilvánuljon. Akkor
a lyuk beszippantja, és intenzív radioaktív emisszió következik
be.
Tantálhálójával manipulálva Esthes nekilátott, hogy gondo-
san kiválogassa az alkalmas köveket. Csak kicsinyekre volt szük-
sége, öklömnyinél nem nagyobbakra. Istennek hála, az űrruhá-
ban szabadon mozoghatott, és Esthes hálálkodva gondolt a ru-
házat megalkotóira.
Miután elegendő követ gyűjtött össze, gondosan célozva hají-
totta el őket, egyiket a másik után. A kő felszikrázott a gyenge
napfényben, és eltűnt a homályban. Esthes még csak közelítőleg
sem tudta, hogy mennyi időre van szüksége a kavicsnak, hogy a
célig érjen, és ezért hatszázig számolt, s csak azután dobta el a
másodikat, majd a harmadikat, negyediket. Végül a távolban va-
kító kitörés szikrázott fel. Most már tudta, hogy célba talált. Ek-
kor Esthes még két tucat követ szedett össze, és egymásután
küldte őket a „fekete lyuk” torkába. Most majdnem minden do-
bása célt ért. Nyilvánvaló, hogy a „lyuk” tulajdonképpen na-
gyobb, mint ahogy vélte, ez azonban azt jelentette, hogy a kez-
detben lebecsülte a veszélyt. De a veszély megnövekedtével
megnőttek menekülésük esélyei is, mivel a célba találás pontos-
ságát sokkal könnyebb volt biztosítani. Esthes egy kicsit kifújta
magát, s megkettőzött energiával kezdte hajigálni a köveket a
telhetetlenül éhes fekete pofába.
Végül teljesen kimerülten tért vissza a hajó kabinjába. A jobb
válla egészen elmerevedett az állandó megfeszítéstől, karizmai
tompán sajogtak. Funarelli segített levetni barátjának az űrru-
hát, és Esthes kimerülten terült el a priccsen.
 – Ez aztán tűzijáték volt – mondotta elragadtatással Harvey. –
Még meg is rémített.
– És gondolod, hogy én nem féltem? Imádkoztam, hogy a
szkafander eléggé ellenálljon ennek az ördögi sugárzásnak!
– Azt gondolod, hogy észrevesznek bennünket a Földön?
– Bizonyosan. Ha erre nem, hát akkor mire gyelnek fel? Le-
hetséges, hogy némileg elcsodálkoznak, hogy a fejüket törik, és
azután hazamennek. Valami olyat kell kigondolnunk, amiért
okvetlenül hajót küldenek értünk. Azt hiszem, támadt egy gon-
dolatom. Csak egy kicsit pihennem kell, hiszen alig állok a lába-
mon…
Egy óra múltán magára vette a második űrruhát. A telepeket
újra feltölteni az elsőben értelmetlen dolog lett volna.
Esthes ismét egy egész hálónyi követ gyűjtött össze, és nekifo-
gott, hogy a „fekete lyuk” felé hajigálja őket. Most még könnyeb-
bé vált a célba találás, mivel minden kő kiváltotta a válaszreak-
ciót, jelentősen megnövelve a „lyuk” méreteit. Esthes rosszul
érezte magát. Hirtelen úgy tűnt, a „lyuk” könyörtelenül közele-
dik felé, és hamarosan elnyeli a hajót. A rémület egyetlen pilla-
natra sem hagyta el, és noha Esthes tudta: csak a képzelete ját-
szik vele, mégis hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor a
kövei elfogytak. Tökéletesen kimerült és elcsigázott volt, alig tu-
dott elvánszorogni a bejárati nyílásig, és szinte csak bezuhant a
hajó belsejébe.
– Ez minden – mondotta nehezen forgó nyelvvel, amint kimá-
szott az űrruhából. – Ez minden, Harvey. Többet nem tudok ten-
ni.
– Az, amit megtettél, annak elégségesnek kellett lennie – igye-
kezett bátorítani barátját Funarelli. – A kitörések olyanok vol-
tak, mintha gépfegyverből tüzelt volna ez a lyuk.
– Egészen bizonyos, hogy észreveszik, öregem. Most csak vár-
nunk kell. Egyszerűen várnunk kell. Ide kell repülniük…
– Komolyan hiszel ebben, Ben?
 – Azt gondolom, hogy kötelességük, igen, ide kell repülniük.
– Miért?
– Azért, mert kapcsolatba léptem velük – felelte szinte vidá-
man Esthes. – Kapcsolatba léptem velük, érted? Nemcsak az első
emberek vagyunk, akik összeütköztünk egy „fekete lyukkal”,
Harvey. De abban is az elsők vagyunk, akik kitalálták, hogy mi-
ként használhatnák hírközlő eszközként. Érted ezt, vagy nem?
Most már lehetséges lesz szinte energiafelhasználás nélkül köz-
léseket küldeni egyik galaxisból a másikba! És lehetővé válik az
is, hogy annyi energiát merítsen az emberiség ebből a „fekete
lyukból”, amennyit csak akar, csak azt kell megtanulniuk, hogy
miként kell köveket hajigálni belé. Elképzeled, hogy milyen fel-
fedezést tettünk, te meg én?
– Nem nagyon…
– Nagyon-nagyon elévült hírközlési mód volt, amivel éltünk,
de azért még emlékeznek rá, Harvey. Ezt használtam fel, noha
már vagy száz esztendeje nem alkalmazzák. Korábban a hírköz-
lésre a kábelekben futó áramot használták…
– Világos! Tehát arra gondolsz… hogy’ is hívják…
– Telegráf, Harvey! A – mi kitöréseinket rögzítik és felírják. El
tudod képzelni, hogy micsoda felfordulás támad, amikor azt lát-
ják a Földön, hogy a röntgensugárforrás segélykérő jelzéseket
ad? Hiszen a köveket meghatározott ütemben hajítottam, érthe-
tő? Hármat gyors egymásutánban, azután hármat nagy időkö-
zökben, és megint három gyorsat! Márpedig, ha egy „fekete
lyuk” kezd segítséget kérni, akkor okvetlenül iderepülnek. Ok-
vetlenül!
Most már csak várniuk kellett. Az összetört és kimerült bará-
tok fekvőhelyükhöz szíjazták magukat, és mély, de nyugtalan
álomba merültek.
A pilótanélküli mentőűrhajó pontosan öt földi nap elteltével
érkezett meg.
(Isaac Asimov novellája nyomán:
„Vokrug Szveta”)
 Jurij KASURIN:

AUSZTRIA, LICHTENSTEIN ÉS FÉL SVÁJC

1.

Az éjszaka ránk zúdult hóvihar elsöpörte a téli szálláshoz vezető

szánnyomokat, elvágta a rénszarvastenyésztő szállást, a kolho-
zokat és a falvakat a kerületi központtól, s én sem tehettem
mást, kénytelen voltam a „gazikomat” beállítani a garázsba s va-
lamely felénk tartó megbízhatóbb közlekedési eszközt kellett ke-
resnem, hogy minél előbb haza kerüljek.
A vegyes boltnál, ahol mindig ott láttam ücsörögni a geológu-
sok terepjáróit, most egyetlenegy sem volt, csak egy hosszú szán
elé fogott kutyafogat várta a gazdáját. A kutyák rám sandítot-
tak, majd ismét kinyújtott mancsuk közé dugták pofájukat. Egy
termetes, szakállas fér jött ki a boltból, s odalépett a fogathoz.
– Ide hallgass, barátom, nem tartasz éppen lefelé?
– Lefelé.
– Megtennéd, hogy Atkáig elröpítesz?
– Ülj fel – mondta morogva.
A kutyaszán gazdája komor, szófukar embernek bizonyult. Ha
beszélgetni kezdtem is, nem folytatta. Ezért hallgatva utaztunk.
Ez láthatóan kielégítette, ráadásul jómagamnak is volt min gon-
dolkodnom. A kerületi kapitányságon éppen most ért véget az
operatív tanácskozás, azon egy Kijevből érkezett tájékoztatóval
ismerkedtünk meg. Az történt ugyanis, hogy Kijevben bélyege-
zetlen sarkiróka és cobolygereznák „úsztak elő”, s a szakértők
megállapítása szerint gazdáik éppen az én közigazgatási körze-
temben „futottak” valamikor. Valamit már tudtak az ügyről, de
nem sokat. A gereznák szállítója, akit jelenleg „Begyűjtő” fedő-
néven emlegettek, szőrmetolvajok szokatlanul ravasz hálózatát
hozta létre. Az operatív részleg munkatársainak már voltak ada-
tai azokról a szűcsökről, akik tőle kapták az árut, de magára a
Begyűjtőre sehogyan sem sikerült még rábukkanniuk. Az igaz,
hogy a térképtáskámban ott fekszik ennek az üzletembernek
frissen sokszorosított fotórobot képe, dehát nem vagyok éppen
újszülöttnek tekinthető, és már jó néhány napot dolgoztam a
rendőrségen, ezért megvan a saját véleményem az ilyen képek-
ről. Igen, és hogyan lehet felismerni egy eleven embert ez után a
megnyúlt pofázmányú és kacsacsőrorrú sematikus rajz után?
Hogy el ne unjam magam, kezdtem alaposan megnézegetni a
kutyákat. Már valamennyire megértettem ezeket a dolgos jószá-
gokat, nemrégen magam is vásároltam egy fogatot, s ezért érde-
me szerint tudom méltányolni akármelyik kutyát. A jobb oldali
első különösen magára vonta gyelmemet: látható volt, hogy
ebben a hat kutyából álló fogatban ő a legerősebb, a vitathatat-
lan helyzetű vezér. Az a kajur, akinek ilyen vezérkutyája van,
nyugodt lehet – út közben első segítőtársa ő. Az ilyen vezér saját
maga is tisztában van azzal, hogy melyik kutya hogyan viselke-
dik a fogatban, és saját kezdeményezéséből is megtépi a bűnöst.
Arra a kérdésemre, hogy hogyan nevezik ezt az okos, szürkefol-
tos kutyát, a hajtó kedvetlenül foga között odavetette: „Almaz”,
azaz gyémánt, és nyomban végig is vágott a kutyák hátán.
Dél felé magunk mögött hagytuk a tundrát, s rövid időre meg-
álltunk, hogy a kutyákat megetessük, s kutyaszánunk máris a
gyors folyású folyó jegén siklott, ahol sűrű fehér felhők páráztak
az ég felé, s valósággal száguldottak felénk a kisebb és nagyobb
lékekből előáradva. Amikor a szán belefutott egy ilyen felhőbe,
akkor körös-körül minden elfehérült, még a fogat első kutyáit
sem láthattuk.
Fittyet hányva a lépten-nyomon fenyegető veszedelemnek,
úgy száguldottunk, mint a megszállottak. Hirtelen majdnem a
szánunk alatt hangzott lel a repedő jég hangja. A víz felzajdult,
felcsobogott. A kutyák nyugtalankodtak. Almaz felvonított, és
még erőteljesebben rohant előre. Kiderült, hogy a szán parti jég-
re került, de az levált a parttól, s a gyors áramlás elsodorta a szi-
lárd földtől.
A kutyák megálltak. Előttünk a jég éles pereme mögött széles
tépett hasadék tátongott. A sötét, átlátszatlan víz heveset fordí-
tott az elszakadó jégtáblán. Az úszó szigetecske váratlanul meg-
dőlt, s még mélyebbre merült a vízbe. Még egy-két perc, és többé
nem számíthattunk volna menekülésre. De hirtelen egy gyenge,
alig érezhető lökés véget vetett a bizonytalankodásunknak. Ezt,
a lökést egyszerre éreztük meg valamennyien, s gyorsan hátra
fordultunk. A jégtábla másik pereme még mindig a parti jéghez
dörzsölődött.
Az első kutyákhoz rohantam és üvöltöttem:
– Almaz, utánam! – jómagam szaladva húztam le magamról az
anorákot, miközben a part felé rohantam. A kutyák a paran-
csomnak azonnal engedelmeskedtek, hirtelen megfordítva a
szánt, rohantak utánam. A fortyogó víz által feltépett rés, ahol
még át lehetett kelni, nem haladta meg a másfél métert. Neki-
futva ugrottam át a túloldalára, a nyomomban a szánhajtó. Al-
maz hevesen ugatva vonta maga után a többi kutyát, és felém
rohant. A jégtábla pereménél a két első kutya megtorpant, de a
többi kutya és a szán által nyomva, beugrottak a vízbe. A jégtáb-
la pedig, amit éppen csak hogy sikerült elhagynunk, darabokra
tört, és a gyors áradat a folyón húzódó jéghíd alá nyomta.
A kutyák a hidegtől remegve rázták magukról a vizet. Én is
felvettem az anorákomat.
– Erősen meg kell hajszolni a kutyákat, mert megfagynak –
morogta orra alatt a hajtó.
Beugrottunk a szánba, és az erős kutyák valóságos hóörvényt
hagyva maguk után ismét ott száguldottak a jégen.
A hajtó valamiért haragudott, és haragos dühét a kutyákon
töltötte ki.
 Nem adott nekik lélegzetvételnyi pihenőt sem. Nemsokára
feltűnt egy falu. A kutyák megérezték az állomást, nekifeszül-
tek, és még gyorsabban szaladtak. Almaz hirtelen felugatott, és
felvonított. A többiek füleltek, feljebb emelték pofájukat. A ku-
tyafogat erejét megfeszítve száguldott a vezérkutya után.
A szán sebessége eszeveszetté vált. Egyik oldalról a másikra
vetődött. Nehezen találtam ki a történtek okát: egy nyúl galop-
pozott előttünk.
Nem sikerült csökkenteni a sebességet. A fékezőpózna eltört,
és a hajtó állati dühbe jőve a tehetetlenségétől, egyre szitkozó-
dott, és mindegyre olyan parancsokat üvöltött, amelyeket csak
maga értett. Azután a jobb csúszótalpra állt, és az osztol marad-
ványával meg akarta dobni az első pár kutyát. A vezér észrevette
ezt, félreugrott, de nem állt meg. Az osztol maradványa a csú-
szótalp alá került, és abban a pillanatban, amikor a hajtó leha-
jolt, hogy felkapja a törött rudat, a száguldó szánt erős ütődés
érte a lejtőn, a hajtó helyéből feldobódott, s a hóba zuhant. Én
lovagló ülésben ültem a szánon, mindkét kezemmel az elülső
ívbe kapaszkodva.
A második lejtőn a szán megdőlt, én pedig oldalt estem, felfor-
dítva a szánt. A kutyák engem és a szánt egy kicsit még vonszol-
ták, majd megálltak.
Az állatian dühöngő hajtó odarohant hozzánk. A kezében a fé-
kezőrúd töredékén kívül még egy nagy kés is villogott. Odaro-
hant az ülő, heverő, alig megnyugodott kutyákhoz. A fékezőrúd
maradványával püfölte, lábával taposta, rúgta, fülüknél fogva
hajigálta félre őket. Nyögött, káromkodott és sziszegett.
Váratlanul Almazhoz ugrott, megragadta a kutya füleit, és
egyetlen késcsapással lekanyarította őket. Almaz felvinnyogott,
forgolódott, és mintha csak fájdalmát akarná lerázni, mellső lá-
baival kezdte dörzsölgetni véres fejét.
A hajtóhoz rohantam.
– Mit csinálsz, te féreg!
 Szeme szikrázott, bundájába törölte a kést, és szép lassan a hü-
velyébe dugta, majd a szán felé indult.
– Ülj fel. Megyünk.
A falumba későn értem. A háziasszony tudva, hogy valaminek
történnie kellett az úton, hallgatagon megmelegítette a teát,
majd behúzva maga után az ajtót, lefeküdt. Én egyre csak a ku-
tyafülek szürke csomócskáit láttam, meg azt a mogorva szakál-
las arcot. Valami különös, ismerős volt benne. De hol? Hol lát-
hattam azelőtt?
Leszálltam az ágyról, villanyt gyújtottam. Az órám éjfélt mu-
tatott, s csak távoli kutyaugatás zavarta meg a csöndet. Kilép-
tem, és a szállóhoz mentem.
Az a kutyaszán – amelyen utaztam –, nem volt ott, ahol hagy-
tam. Felmentem a tornácra, s bekopogtam a szálló gazdasszo-
nyának ajtaján. Az ajtó mögül zörgés hallatszott, a keskeny ab-
lak hirtelen felfénylett.
– Ki akar még valamit?
– Vera Ignatyevna, én vagyok. A körzeti rendőr.
Tolózár csörrent, s a fénysávban a küszöbön, feltűnt a gazd-
asszony alakja.
– Az este jött ember hol van?
– Az, aki a kutyákkal jött?
– Igen, az.
– Már elutazott. Vagy két órája, hogy útra kelt – felelte komó-
tosan Vera Ignatyevna. – De milyen gonosz, dühös volt ez az em-
ber. Az egyik kutyája elszökött, átrágta a szíjat, azt gondoltam,
hogy a többit mind agyba-főbe verte.
– Mi a neve?
– A nyilvántartó könyvbe Dudarj Jetim Petrovicsnak írta be
magát. A geológusoknál dolgozik gazdasági vezetőként.
Hazamenet egész idő alatt igyekeztem megnyugtatni magam:
„No és mit jelent ez? Hát levágta a kutya fülét. De hiszen már év-
századok óta így büntetik a kutyákat. Nem ő az első, de nem is
az utolsó.”

2.

Már három hónapja, hogy Jakutiában élek. Nyomban azután ide

kértem magam, hogy elvégeztem a rendőriskolát Moszkvában.
Ha valaki megkérdezi, hogy miért tettem – nem tudok felelni…
Hiszen a fővárosban is körzeti rendőr voltam, s már ott volt két
csillagom. Az igaz, hogy valami különbség azért van: Moszkvá-
ban tucatnyi tízemeletes háztömb volt a körzetemben, míg itt…
Hosszú ideig méregettem a magam területét a politikai világtér-
képen, és kiderült, hogy elhelyezheted rajta Ausztriát és Lich-
tensteint. És odatolhatod hozzá még Svájcot is, de az már nem
fér rá, a szögleteivel már benyomul a szomszédos körzetekbe.
Néha elképzelem magamnak ezt a képet: egész Ausztriában
egyetlenegy egyenruhás ember… De itt ez nem számít, mintha
éppen így kellene lennie.
Szeptember utolsó napjaiban megkezdődött az igazi tél. A
fagy meghaladta a mínusz húsz fokot is, a magas, fehéres égbol-
ton nincs egyetlen viharfelhő, és mindenütt hó, fehér, fehér hó.
Ez bizony még különös is, hisz ha belegondolok Moszkva kör-
nyékén most van a legkellemesebb idő, a napocska melengetően
süt, itt pedig…
Br-r… Hideg van. Kezdetben azt gondoltam, hogy ez a hó még
elolvad. Ahogyan nálunk Moszkvában: hétszer leesik, és csak a
nyolcadik havazás marad meg, és hever a földön tavaszig. De itt
másként van. Lehullott és megmaradt, olvadás, csatak nélkül.
Egy nagy gerendaházban az öreg Matrjona anyónál lakom. Ko-
rábban sohasem éltem ilyen kunyhóban. Moszkvában a szüle-
imnek kétszobás főbérleti lakása van fürdőszobával és fűtött vé-
cével, de azért tetszett nekem az itteni élet. Reggelenként fel-
kelsz, és lazítási gyakorlatként néhány fekvőtámaszt csinálsz a
hidegben, azután serpenyőben sült húst eszel, és minden rend-
ben. Nemrégiben megnéztem magam a tükörben, és nem ismer-
tem magamra: most egy sötét szobában akár vaku nélkül is fel-
vételt lehetne készíteni az arcomról.
Az első napokban kiadták az egyenruhámat. Hazahurcoltam,
szétraktam az ágyon, s gyönyörködtem benne, de ekkor odalé-
pett hozzám Matrjona Pavlova. Megállt, nézegette a javaimat,
nyelvével csettintett, s elment. Este azután egy igazi jakut kuhl-
jankával tért vissza.
– Na acskám, ezt viseld. A magad ruhácskáit pedig rejtsd el
tavaszig. Azokban hamarosan megfagynál.
A háziasszonyom jobban gondoskodott rólam, mint tíz gazda-
sági főnök. Üldögélek egy ízben az irodámban. Váratlanul bejön
Matrjona anyó és egy hatvan körüli jakut. Az anyó ujjával rám
mutat, s így szól:
– No, ez ő.
Az öreg megáll, tipródik, s azt mondja:
– Kétszázötven, Matylona. És így is igen-igen kevés.
Nézek az anyóra. Ő pedig rám. És kérdezi:
– No mi lesz, megveszed?
– Mit? – csodálkoztam.
– Még, hogy mit? – bámult rám csodálkozva az anyó. – Kutya-
fogatot szánostul. Vedd meg, Nem bánod meg.
Az öreg jakutra nézek, öregségtől könnyes szemét behunyva
bólogat.
– Vedd, vedd, főnök. Lemek fogatocka, és a sán is lemek. A -
amnak taltogattam, de az beleszeletett a válosba. Egész kiszele-
lett a tundlából. O-ho-ho. Nekem még egy van.
– De minek kellene nekem a maga kutyaszánja? – nem tudtam
visszanyelni a kérdést.
– Hát hogyhogy minek? – ámuldozott az anyó. – Hát min fogsz
télen utazni?
– Gépkocsin.
 – He-he! De hiszen a te masinádon, amikor a havacska igazá-
ból leesik, legfeljebb csak a boltig utazhatsz. De a kutyaszán, a
narta, Vaszilka, az mindenhová elmegy, és mindenen átmegy. A
kutyácskák akármilyen purgából, akármilyen hóviharból kihúz-
nak.
Hát így vásároltam meg az öreg jakuttól a fogatot. A kutyák
egyetlen harapási kísérlet nélkül engedték befogni magukat, és
kezdtek engedelmeskedni nekem, s most kuhljankába burko-
lódzva beutazhatom a magam átfoghatatlan részlegét a könnyű
kutyaszánon a Begyűjtőt keresve.

A már elnyugvóban levő hóvihar estefelé ismét teljes erővel fék-

telenkedett. Üvöltve, fütyülve keringett, és táncolt körös-körül
minden.
Kutyáim, több mint nyolcvan kilométert megtéve, alig tudták
már vonszolni a szánt. Már nem futottak, és nem nézegettek
visszafelé, hanem lassú kis léptekkel mentek, majdnem földig
horgasztották fejüket. A kutyák ösztönére hagyatkoztam, már
nem is kormányoztam őket, csak igyekeztem megkapaszkodni a
szánon, nagy kínnal küzdve le a fáradtságot és az álmosságot. A
szemem lecsukódott.
– Üdvözöllek, Vaszilij, üdvözöllek barátom! – mintha álmom-
ban hallanám, úgy érzékeltem a hangot.
– Üdvözöllek, barát, üdvözöllek – egyre makacsabbul hangzott
az ismerős hang.
Valaki megrángatta a vállamat, a karomat, s egyre csak azt
hallom: „Üdvözöllek, üdvözöllek, üdvözöllek…”
Parfen Jegorovics Usakov, a vadász – a „Varvarinka” állatte-
nyésztő szovhoz önkéntes rendőre. Alig múlt negyvenéves.
Nyugodt és tartózkodó fér . Kevés szavú. A szájában állandóan
ott a pipacsutora. Hozzá vittek tehát a kutyáim.
– Fiatal, buta… – mérgelődött Parfen. – Hányszor mondtam
neked, hogy vésd eszedbe a jeleket. Ha a tundrában melegszik az
idő – akkor készülj a purgára. Akárhová is siettél legény, a tund-
ra nem szereti a tréfát. Az nem tréfál.
Usakov előhúzott egy pálinkáspalackot. A markába öntött be-
lőle.
– A kezed érzed?
– Igen.
– Akkor jól van – és nem bírta tovább a szigorú hangot, fülig
vigyorodott. – Hozzám indultál.
– Hozzád. Volna egy feladat, Jegorics.
És eszembe jutott Usakovval való első találkozásom. Akkor a
rendőrségi „gazik”-on érkeztem a Varvarinkába, hetykén fékez-
tem a helyi hatóságok hatalmas bevakolt háza mellett. És akkor
szigorú parancsot adtam, hogy vezessék hozzám Parfen Jegoro-
vics Usakov önkéntes kerületi rendőrt, akit az elődöm listáján
találtam. Egy félóra múlva megjött egy tagbaszakadt fér , né-
mán szájába dugta a pipáját, amúgy rám sandítva végigmért, s
megkérdezte: „Hadnagy soká akar a mi vidékünkön tartózkod-
ni?” – „Sokáig” – feleltem szigorúan. „No, ha hosszú ideig akarsz,
akkor tanuld meg az embereket becsülni. Én abban a kunyhó-
ban lakom legény. Gyere oda, ott nálam majd megismerkedhe-
tünk.” És otthagyott. Megvakartam a tarkóm, a gőgömet elűz-
tem – és mentem a nyomában. Így barátkoztunk össze.
Elhatároztam, hogy nem dicsekszem Usakovnak a Begyűjtő-
vel, és nyomban a tárgyra tértem.
– Jegorics, a mi körzetünkből sok gerezna folyik el. Nem tudod,
hogy ki foglalkozhat ezzel?
A vadász abbahagyta a kenyérvágást, gyelmesen rám nézett.
– Í-így. Kettőt-hármat nyomban megnevezhetnék, de ezek
csak kicsinyben kereskednek. De már, aki nagyban… – Elhallga-
tott. – Figyelj, legény. Az ilyenek nemcsak vadászok lehetnek.
Nálunk a szőrmebegyűjtőt nem kerülik meg. Mi azt nem tehet-
jük. Próbálj a rénszarvastenyésztő brigádoknál kérdezősködni.
Az ő acskáik is állítanak csapdákat a sarkirókára, és az is lehet-
séges, hogy akad köztük, aki nem az államnak adja le a gereznát.
Utazz a „Hajnal” kolhozba. Ott van egy pásztor, Gamo nevű.
Megbízható ember. Vele beszéljél. Én pedig körülnézek a saját
embereim között.
– Hát Beznoszov?
– Ivan?… – Usakov megfújta a gőzölgően forró teát, s cukrot
ropogtatva, kortyolgatta a nagy zománcozott bögréből. – Nem
tudom. Más vagyok én, és más ő. De alaposan bevertem a pofáját
azért a cobolyért. Jobb lesz, ha Litkinhez utazol, ne félj, már vár
téged.

A „Varvarinka” települési tanács képviselője, Fjodor Litkin való-

ban már várt engem. Felkelve asztalától keményen megrázta a
kezem, kissé ferde vágású szeme mosolygott.
– Még nem nősültél meg?
– Nem szeretnek – adtam vissza a tréfát.
– Ha! – csapott tenyerébe Litkin. – Ha akarod, bemutatlak a nő-
véremnek. Hogy az milyen lányzó, Vaszilij!…
Hallgattam Litkint, s közben arra gondoltam, hogy bizony a
körzeti parancsnokság vezetője nem véletlenül ajánlotta, hogy a
nyomozás során elsősorban is a települési tanácsok képviselőire
támaszkodjunk. A kicsiny falvakban, ahol mindenki mindenki-
nek még a titkos gondolatait is ismeri, a legméltóbb embereket
választják ki erre a tisztségre, olyanokat, akikhez nehéz pillana-
tokban fordulni lehet.
– Beznoszov most a faluban tartózkodik? – szakítottam félbe
Litkint.
Fjodor felhagyott a nővéréről való mesélgetéssel, és a jóindu-
latú mosoly lehervadt az arcáról, miközben megkérdezte:
– Most azonnal vezesselek hozzá?
– Igen, most. – Bólintottam. Tegnap este, amikor végigcsen-
gettem valamennyi falusi tanácsi képviselőt azzal a kéréssel,
hogy nevezzenek meg olyan személyt, aki Kijevvel levelezik, s
prémesállatokra való orvvadászattal is foglalkozik, és hajlamos
gereznák eltulajdonítására, akkor Litkin nyomban így válaszolt:
„Egy ilyen akad nálunk. – Helyesebben volt. Most dolgozik, mint
mindenki. Jól dolgozik.”
Litkin vállamra tette a kezét.
– Csak arra kérlek, hogy Beznoszovval légy, no… – zavarba jött
– lágyabb… Ivan jó ember, és nem hiszem, hogy ismét a régi fog-
lalkozásához tért volna vissza. Nagyon kérlek.

Beznoszov kunyhója tágas, tiszta. Szinte nem is hinné az ember,

hogy a határtalan Jakutiában, az isten háta mögött van, ahol a
szovjet hatalom eljövetele előtt a füstös csumokban, a kúp alakú
nomád sátrakban szorongott a nép.
Az ajtó megcsikordult, Szargilana, a vadász felesége lépett be.
Zavartan eresztette le inas, kidolgozott kezét, és elmosolyodva
leült a szék legszélére.
– Teáznának?
– Köszönjük, éppen most keltünk fel az asztaltól.
Szargilana elhallgatott, majd hirtelen aggodalmaskodva né-
zett a szemembe.
– Történt valami? Akkor mondják meg nyomban, a lelket nem
szabad gyötörni! – kérdezte és kérte halkan.
Még nem is tudtam felelni, amikor a pitvarból ajtócsapódást
hallottunk, a küszöbön megjelent egy középtermetű, zömök ja-
kut, mintegy harmincöt éves.
– De már itt van Ivan – sürgölődött Szargilana.
Beznoszov mogorván nézett a váll-lapjaimra, s kezdte némán
kioldozni kuhljankája zsinórját. Azután tekintetét az elnémult
asszonyra vetette, s röviden megparancsolta neki:
– Menj megetetni a kutyákat. Ma a téli szállásra utazom.
Amikor Szargilana kiment, rám sem nézve gyorsan így szólt:
– Hát egész életemben hurcolni fogom ezt az ügyet? Az előző
körzeti rendőr meglátogatott, most pedig maga… – Szemének
rését összehúzva rámpillantott.
– De az magától függ, hogy üldözi-e vagy sem. Most még te-
kintse úgy, hogy egyszerűen azért jöttem önhöz, hogy megis-
merkedjünk.
– Igen-igen, természetesen – bizonytalankodva nyújtotta fe-
lém kemény tenyerét. – Beznoszov. Ivan Beznoszov. – De utána
nyomban elkomorult, legyintett. – Hogy mire kellett nekem ak-
kor az a coboly – nem fér az eszembe!
Azt tudtam, hogy Beznoszovot megbüntették, és két évadra
elvesztette prémvadászati jogát orvvadászat miatt, de azt nem
tudtam, hogy konkrétan miért, és ezért megkértem:
– Mesélje, el, ha lehetséges.
– Miért is lenne lehetetlen. Az ördögbe, azt nélkülem is meg-
tudhatja. A mi tajgánkban valamikor tenyésztek cobolyok, de
azután kipusztultak. És most tizenöt évvel ezelőtt a tudósok is-
mét kezdték a telepítésüket. Úgy tűnt, hogy sikerrel: szigorúan
megtiltották a fogását. És akkor a téli kunyhóm közelében meg-
pillantottam a nyomát. I-ge-en. Amikor a gerezna a kezemben
volt, csak akkor kezdtem elgondolkodni: megfogni hát megfog-
tam, de hogyan adom el? Egy ismerős segítségével eladtam egy
szűcsnek Jakutszkba, de a szűcs után már nyomoztak, és így
mindkettőnket besepertek. Akkor engem lecsuktak orvvadásza-
tért. – Beznoszov úgy verte öklével az asztalt, mintha szöget
akarna beleverni. – Az egész életemre gyelmeztetőt csináltam
magamnak.
– Egészen lezárták, vagy még húzódik? – kérdeztem.
Beznoszov rám vetette tekintetét, összehúzta szemét. Úgy
mondta, hogy szinte nem is mozdította száját.
– Ha majd te, hadnagy, egy évig nem vadászol, amikor enélkül
élni nem tudsz, akkor majd megnézlek.

3.
Az öreg pásztorról, Gamóról már sokat hallottam, de most első
ízben került találkoznom vele. A csumban ültünk a vedlett rén-
szarvasbőrökön, és szívtuk a dohányt: én „Primá”-t szív tam,
Gamo pedig pipázott. A pásztor hallgat. Én is. Lassanként kez-
dem megismerni a helyi szokásokat, és most már tudom, hogy a
jól kiszívott pipa – ez már fél siker. Egy pár termetes dohánypak-
lit hoztam ajándékként az öregnek, most kóstolgatja.
– Lemek dohány. Flissz. A pipa lemekül füsztöl. – Gamo fel-
emelkedett a bőrről, s a fortyogó katlanba nézett, amelyben
nagy darabokra vágott hús főtt.
Hallgatok. Tudom, hogy ez még csak az előjáték ahhoz a be-
szélgetéshez, amiért ide utaztam hozzá. És arra a kérdésemre,
hogy gyanúsít-e valakit prémek eladásával? – sokkal később ka-
pom csak a feleletet.
– E-e-eh – búslakodik az öreg. – Egyébként, a megöregedett Ga-
mónak legjobb lenne meghalni. Mál leélte… Ahelyett, hogy
moszt a lénszalvaszok nyomában futna az összes fél akkal, a
bligádvezető a tábolban hagyta, mintha csak holmi fehélsze-
mély lenne. Hogy Gamo húszt főzzön.
Helyeslően bólintottam, és együttérzéssel csettintettem a
nyelvemmel.
– De mivel vagyok én losszabb, mint az a bligádvezető, a Glisz-
ka? Az igaz, hogy valamivel gyolszabban szalad a szalvaszok
után, de azélt mégisz… De emiatt még nem lett volna szabad a
központi majolba küldeni engemet.
A csumot betöltötte a frissen főtt hús illata. Nyomban meg-
jött az étvágyam. És együttérzően bólintva, szaglálódtam.
– Lehetséges, hogy aggódik magáért? Hiszen mégiscsak nehéz
lenne magának a rénszarvasok nyomában szaladni.
– Aggódik… – gúnyolt a pásztor. – Azon van, hogy Gamo minél
hamalabb meghaljon.
Indulatosan mérgelődve felállt, és ellökte a csum függönyét.
Én is kiléptem a nyomában.
 Kint remek az idő. A fagy csípi az arcot. Látom, ahogy jeges ké-
reg növi be az öreg ritkás bajszát és kicsiny szakállát. Egészen a
közelben, a bokrok mögött rénszarvasok legelnek, és hallani,
ahogy a kolompot zörgetik az anyák. Azt már mondották ne-
kem, hogy a pásztor valamennyi szarvast ismeri a csordából, de
itt vagy ezer fős a csorda.
A dérrel lepett bokor mögül egy ágas-bogas fej jelent meg.
– Mak-mak-mak.
A szarvas fel gyelt, mozdulatlanul megállt, de megpillantva a
gazdáját, odakullogott a pásztorhoz.
– Mak-mak-mak. – Gamo krákogva tűnt el a sátorfüggöny mö-
gött, és egy kis idő múlva megjelent egy erősen megsózott feke-
te kenyérvéggel. – Mak-mak-mak.
A rénszarvas pofáját az öreg felé nyújtotta, óvatosan vette el a
falatot ajkaival, ropogtatta, hatalmas nedves szemével közben
rám sandított. Majd ismét Gamo felé nyúlt.
– Menj, menj csak. No, nézd csak! – Az öreg pásztor megcibálta
a szarvas üstökét, és oldalba taszította. Nem fordult felém, de
csöndesen mondotta: – Ez a szalvasz is a balátom. Ugyancsak
öleg, akálcsak Gamó. Amikol az elmúlt évben nem tudott elme-
nekülni a falkaszok elől, Gamo mentette meg a mohó fogaktól.
Lassan felsétáltunk a halomra. Csenevész fácskák vettek körül
bennünket. Itt még nincsen tundra, hanem valami köztes:
tundra is meg tajga is egyidejűleg.
Innen kiváló körpanoráma nyílik. Ott valamik úgy dermedtek
be a fehér mozdulatlanságba, mintha kicsiny tavak lennének.
Ott pedig széles tisztások látszanak, amelyeket sok ezres rén-
szarvascsordák tapostak tisztára. A kolhoz elnöke elmondotta
nekem, hogy erre a télre sok rénszarvaszuzmó nőtt ki, és a hó
sem nagyon vastag; a rénszarvasok sokáig ellegelhetnek itt
anélkül, hogy át kellene őket hajtani új legelőkre.
A szikrázó hótól könnyezni kezdett a szem, és távoli hegyge-
rincek zsinórba húzódó fehér kolosszusai ködbe vesztek. Mögöt-
tünk megcsikordult a hó. A brigádvezető ugrott le a kutyaszán-
ról, vállas legény, egy kevéssel idősebb nálam. Az öreg tüntetően
elfordult, ahogy a brigádvezetőt megpillantotta, gyerekesen le-
biggyesztve ajkát. Látnivaló, hogy ez a ú igazán felbosszant-
hatta az öregembert.
A brigádvezető odalépett hozzám, dühösen a hóba dobva kisö-
bű puskáját.
– Gyerekjáték, ez nem puska! Csak nyúlijesztő. – Ügyesen rá-
dobta egy ujjas szőrmekesztyűjét a szánra. – A rénszarvasokra
rátörtek a farkasok. Éjszaka egy borjút még szét is téptek. – A
brigádvezető megfordult, Gamóhoz lépett. – No, mi van öreg?
Kész az ebéd? Különben megnézzük… A központi majorba küld-
lek, ha ezzel az asszonyi munkával sem bírsz meg. A helyedre
meg egy asszonyt hozok. Lehetséges, hogy szép atalt… – Rám
kacsintott. – Hm?
Az öreg hallgatott, és csak szeme szűkült még jobban össze, én
helytelenítőleg csóváltam a fejem.
– Mondja, miért viselkedik így… Gamo igazán érdemes pász-
tor.
A brigádvezető csengő kacajra fakadt.
– Én ezt nem értem. Egyetlen dolgot szeretnénk: legyen az
öregnek jobb dolga, engem pedig ezért majdhogynem szörnye-
tegnek tekintenek. Gamo öreg, már régen eljött az ideje, hogy pi-
henjen, már nem neki való a szarvasok utáni szaladgálás. A köz-
ponti majorban igazán emberi körülmények között élhetne, de
ráadásul sokkal több hasznot is hajthatna, mint itt.
Az öreg bánatosan nézte a hatalmas legyezőként szétszéledt
csordát, majd felém fordult.
– Szemmiszég, dogor (barátom). Úgy van, Gamo valóban öleg-
gé és tehetetlenné vált. De allól, amit megkéldeztél tőlem, allól
majd gondolkodni fogok. És mász bligádokban is megbeszélem
az ölegekkel.
 4.

Kutyafogatom első kutyája felugatott az udvaron. De nem igazi

ugatás volt ez, hanem valami kölykös vinnyogás, vonítás. Ma-
gamra kaptam a kuhljankámat, kiugrottam az udvarra. Bujan a
hátsó lábán állt, és rekedten hörögve vetette volna magát a kö-
zeledő fogatra. A kutyáim, amelyeket láthatóan ugyancsak meg-
hökkentett a vezér ilyen viselkedése, előmásztak az odújukból,
és határozatlanul vakkantgattak hol rám, hol Bujanra sandítva.
– Csiss, te! – legyintettem a kutyára. – Bujan, helyedre!
A szán eközben megtorpant a kapunál, és az egyik, szeméig
kuhljankába burkolózott utasban Usakovra ismertem.
– Jegorovics! – öleltem át a vadászt. – Ez aztán a vendég, mi-
csoda pompás vendég. – De Bujan mintha csak megveszett vol-
na. Tépte a láncot, vicsorgó pofával kapkodta a letaposott hó-
csomókat. Csaholása a nyakörv húzása miatt hörgéssé változott,
de a kutya egyre csak Jegorics kutyái felé rohant volna. Egy a-
tal szukácska, amely láthatóan élénken érdeklődött Buján iránt,
szinte hasmánt kúszott hozzám, és pofáját hirtelen égnek emel-
ve szűkölni kezdett.
Mivel nem értettem a történteket, ránéztem Usakov nyugod-
tan üldögélő kutyáira. Almaz! A fogat első kutyája a fületlen Al-
maz volt. Most már kezdtem megérteni Buján dühöngését. Né-
hány nappal később, hogy Almaz átrágta a hámjait, és megszö-
kött Dudarjtól, a falunk közelében elfogtam az éhes lesoványo-
dott kutyát, magamhoz vettem. Buján nyomban vetélytársnak
érezte Almazt, fellázította az egész fogatot, s azok nyomban rá-
vetették magukat Almazra, ahogy beléptem a házba. Nagy mun-
kával sikerült lecsöndesítenem a felbőszült kutyákat. A vérben
úszó Almazt bevittem a kunyhóba, de még azon az éjszakán be-
menekült a tundrába, ám búcsúzóul még úgy ellátta Bujánt,
hogy az sokáig nem tudott a szán elé állni. És most…
 Odamentem Almazhoz. Leguggoltam, kezembe fogtam a ku-
tya pofáját, s óvatosan megcibáltam fülei maradványát.
– Almaz…
A kutya mintha megértett volna, orra nedves gombjával meg-
böködte arcomat, és csöndesen, nagyon csöndesen felnyüszí-
tett.
– Tán a tied volt? – kérdezte Usakov.
Némán bólintottam.
Megvakarta tarkóját, és így folytatta:
– Mégsem adhatom oda neked, mivel magamnak sincs ve-
zérem, s egyébként is a tundrából hozták a úk hozzám, azt
mondták, úgy fogták. De cserélni cserélhetünk. Arra a bozontos-
ra – és Bujanra mutatott. – Annál is inkább, mert ezek nem men-
nének egy fogatban. A megbeszélést e témáról befejezettnek tar-
tom, s azt mondom: gyerünk legény a kunyhóba. Megállapod-
tunk. Egy parasztocskát hoztam neked.
A szánról még egy utas mászott le, s határozatlan léptekkel fe-
lém közeledett.
– Jó napot – mondotta csöndesen, kezét széttárva. – Íme. Itt
vagyunk.
Matrjona anyó már forralta is a teát, és befejezte állandó kész
ételének felvágását: felszolgálta a hideg füstölt tokhalat. Jego-
rics a küszöbnél ledobta kuhljankáját s vastag kesztyűit, intett
utasának.
– No ú, gyerünk csak, pakold ki, hogyan akartál meggazda-
godni a szovjethatalom rovására.
A „ ú” hatalmas, negyvenes paraszt, széles pofacsontú, de ki-
mondottan egyenes orosz orrú, félszegen huzakodta magáról
anorákját, és lerakta a padlóra. Előbb felém fordult, s csak utána
Usakovhoz.
– Jegorics, ugyan már… hiszen csak egyszer, ez volt az egész.
És ahogy megtudtam, nyomban hozzád mentem.
 – No nézd csak! Csupán egyszer. – Usakov megbökte ujjúval az
embert. – De ha közülünk mindenki csak egyszer csapja be az ál-
lamot?… Ne-em, ú, téged el kéne verni. Gyerünk, gyerünk, s
mindent mesélj el a hadnagy elvtársnak szép sorjában.
– De hisz mondtam, elvtárs – ezzel felém fordult. – A mohóság
megzavart. Az elmúlt évben egy ismeretlen ember jött a téli ta-
nyámra, s azt mondja: „eltévedtem, vérkém. A geológusoktól
vagyok, beengedsz éjszakára?” Hát akad-e olyan, aki megtagad-
ná az éjszakai szállást? Fogolyleveskét főztem, látom – butéliát
vesz elő, no… és összeismerkedtünk. És azután azt mondja: „Ba-
rátocskám, nem adnál el prémet? Hiszen olyan sok gereznád
van. Annyit zetnék érte, amennyit a szőrmebegyűjtő az első
osztályúért! Így aztán kapatos fejjel tíz gereznát tettem elé, bele-
csaptam a tenyerébe. Nyomban ki zette. Amikor útra kelt, meg-
ígérte, hogy ebben az évben is felkeres. Úgy gondolom, hamaro-
san jönni fog.
Jegorics értetlenül csóválgatta fejét, öklével az asztalt dönget-
te.
– Hát láttál már ilyen mákvirágot, Vaszilij! És még abban is
megegyezlek, hogy az idén is találkoznak. Gyerünk, gyerünk,
meséld tovább.
A „ ú” összehúzta magát a széken.
– De hát mit mesélhetnék tovább? Amikor Jegorovics összehí-
vott bennünket s a szőrmevásárlásról mesélt, nyomban eszem-
be jutott az az expedícióból jött ember. No, és amikor hazamen-
tem, mindent elmondtam a feleségemnek, eleinte ugyancsak
megijedt az asszony, de azután azt mondta: „Menj, Pantyelej-
mon, Usakovhoz. Noha veszedelmes ember, de keresztüllát min-
denen. Gyónj meg neki. Lehet, hogy nem visz a törvény elé.”
– Ügyeskedőcske… Előhúztam a térképtáskámból a Begyűjtő
számítógéppel készült robotképét. Még nem reménykedtem a si-
kerben, de azért odatettem elé a képet. Csöndesen megkérdez-
tem:
 – Ez az ember járt magánál?
A vadász óvatosan fogta a képet, hosszan nézegette, s bizony-
talankodva mondogatta:
– Lehet, hogy ő volt, de az is, hogy nem…
– Hol van a téli kunyhója?
Pantyelejmon tekintete végig futott a térképen, s eldurvult,
nehezen hajló ujjával a déli határra bökött.
– Úgy hiszem, itt.
Kimértem a távolságot – kétszáz kilométernyi lehet. Ez a ge-
reznakedvelő igazán messzire szórta szét a birtokait.
– Ott van, ott – bólintott Usakov. – A Medve-folyónál.
Pantyelejmon megrángatta kabátom ujját.
– Lehetséges, hogy mi ott őt… No, hadnagy elvtárs? Becser-
késszük, s elfogjuk, ha ismét bekéredzkedik a téli szállásra?
Matrjona anyó lépett be, az asztalra állította a teáskannát és az
evőcsészéket az étellel. Éneklő hangon kínálgatta:
– Egyenek kérem. – És kilibegett a konyhájába.
Usakov hosszasan nézett az anyó után, majd csöndesen így
szólt:
– Lehet, hogy ott igazán csapdát állíthatunk, no, Vaszilij?
Ez okos javaslat volt, de én hallgattam. Kockázatos volt. Embe-
reket sodorhatott veszélybe. Nem mehettem bele addig, amíg
betű szerint is minden apró részletében át nem gondoltam.
Pantyelejmon láthatóan megértette kétségeimet, ezért nyer-
sen csak ennyit mondott:
– Ne izguljon, elvtárs. Hiszen a párommal leszünk ott. És mit
tehet majd két karabély ellen?

Így tehát a Begyűjtő körül kezdett lassan szorulni a hurok. A ke-

rületi parancsnok helyben hagyta a döntésemet, s most állandó-
an megbízható emberek tartózkodtak Pantyelejmon téli szállá-
sán, hogy a csapdát a kellő pillanatban becsapják. Nekem pedig
elsőnek is fel kell dolgoznom valamennyi geológiai kutatócso-
portot, amelyek az én Ausztriámon szétszórtan dolgoznak. De
igazat szólva, kevéssé hittem az ötletben, annál is kevésbé mert
az olyan tapasztalt tolvaj, mint a Begyűjtő, sohasem nevezi meg
az igazi címét. Minden valószínűség szerint megbízhatóan be-
fészkelte magát valamelyik nagyobb településre, s onnan utaz-
gat, hogy szállítóitól begyűjtse a bőröket.

5.

Úgy tűnik az első sikert elértem. Harminc perc múlva a kezem-

ben lesz a Begyűjtő egyik szállítója!
Ah Litkin! Ah, Fegya! Mennyire bízott Ivan Beznoszov tisztes-
séges voltában! De tegnap este felhívott, s elkeseredetten mon-
dotta, hogy Beznoszov egy terjedelmes, de könnyű súlyú külde-
ményt vitt a postára Kijevbe címezve.
– Fegya, drága barátom! – kiáltottam örvendezve a telefonba. –
Tégy meg mindent, hogy ez a küldemény semmilyen körülmé-
nyek között se induljon útnak reggelig. Holnap nálad leszek.
Szerencsémre, a nyomozó, aki a Begyűjtő ügyét vezette, még a
részlegnél volt, s én elmagyarázva neki a helyzetet megkértem,
hogy szerezze meg az ügyészi engedélyt Beznoszov küldemé-
nyének felnyitására s megtekintésére.
És most a Mi-4-en rázkódtunk. Rajtunk kettőnkön és a pilótá-
kon kívül senki sincs a helikopterben, s szabadon „eljátszhat-
juk” az előttünk álló műveletet. A sebhelyes Guszev kapitány,
akinek bal arcát kés hasította meg, náthás hangon ad utasításo-
kat a csomag felnyitására.
A helikopter hirtelen jobb oldalára dől, s világító ablakban fel-
tűnnek a behavazott háztetők. Azután ismét normális helyzetet
vesz fel, s csöndesen remegve, lágyan leereszkedik a hótól meg-
tisztított terecskére.
A faluszovjet küldöttsége és egy gyerekbanda fogad bennün-
ket. A gyerkőcök a kutyákkal versengve szaladnak a helikopter-
hez. Hófehér lajkák és úcskák fogják körbe a pilótákat, mi pe-
dig üdvözöljük Litkint, s elindulunk a posta földszintes geren-
daépülete felé.
Fjodor igyekezett elhúzódni a kapitánytól, s gyorsan elmond-
ta:
– Igazat szólva, nem hittem ebben az ötletben: Ivant én tisz-
tességes únak tartottam, noha egyszer vétkezett, de azért még-
iscsak gyelmeztettem a postai felvevőnőt, hogy minden olyan
küldeményről értesítsen, amelyet Kijevbe küldenek.
– A felvevőnő – megbízható ember? – szakította félbe Fjodort a
kapitány. – Nem fecseghet ki valamit idő előtte?
– Ne-em. Hogy képzeli – gesztikulált hevesen Litkin. – Élmun-
kásunk. A lakásán ott függ az oklevele.
Örömömet alig tudtam türtőztetni, Litkin vállát veregettem.
– Szaladj csak Beznoszovhoz, s hívd meg ezt az Ivant a postára.
De egy szót se szólj neki. Mondd azt, hogy jönnie kell, de mást ne
mondjál.
Fjodor Beznoszov háza felé indult, mi pedig a postára men-
tünk.
A postahivatal főnökének irodájában meleg, sőt egyenesen
hőség volt. Otthonosan pattogtak a tuskók a kemencében, s az
éjszaka folyamán jégvirágossá lett három üveges ablakon olva-
dozott a jég, és jó felét láthattuk az ablakból a falunak. Termé-
szetesen az iroda gazdáját is meghívtuk, egy meglepően nyurga
termetű, ötven év körüli jakutot, meg a postáskisasszonyt is, aki
a küldeményről tudósított. A postafőnök meg a felvevőnő fe-
szült izgalommal hallgattak, mialatt Litkint és Beznoszovot vár-
tuk, míg Guszev kényelmesen elrendezte az asztalon a papíro-
kat, hogy jegyzőkönyvet készíthessen a csomag felnyitásáról.
Végre a bejárati ajtó hangosan csapódott, a folyosón léptek
zaja… a küszöbön megjelent Litkin és Beznoszov.
– No hát… Megjöttünk – mondotta halkan Litkin, s bizony ta-
lankodva topogott a küszöbön.
 Beznoszov szeme, ahogy engem és a kapitányt megpillantott,
elsötétült, a fér mogorván elfordult, nem is köszönt.
– Ez a maga csomagja, Beznoszov? – kérdezte Guszev, s a fehér
anyagba bevarrt terjedelmes küldeményre mutatott, amely
előtte hevert az asztalon.
– Az enyém.
– I-ge-en. Jól van. – A nyomozó farkasszemet nézett a va-
dásszal. – És meg tudja mondani, hogy mi van benne?
Beznoszov hallgatott, azután tompán, a foga között sziszegve
ennyit mondott:
– Nyissa ki, akkor megtudja.
Az addig hallgató postáskisasszony hirtelen felemelkedett a
székről, s gyengéden megfogta Beznoszov kuhljankájának ujját.
– Ne szájalj, Vanyusa. Minek sodornád magadat bajba? Mondd
meg, hogy mi van benne, s elengednek isten hírével.
Beznoszov hosszú ideig hallgatott, pofacsontján csak úgy vo-
naglottak az izmok, végül tompa hangon megszólalt:
– Három pár rénszarvasbőr csizma, három szőrmeharisnya, és
néhány darab kamusz, női sapkára való. Barátom van Kijevben,
együtt szolgáltunk, neki, a feleségének és a ának küldtem aján-
dékba. Ő is szokott küldeni ajándékot, ő is igazolhatja, bökött uj-
jával a felvevőnő felé. És a kamuszt vagyis a rénszarvas lába
prémjét a vérem adta. Ő szarvastenyésztő, és ezt a törvény nem
tiltja.
– Rendben van. Ha kamusz, hát legyen kamusz. Kár, hogy nem
akarod az igazat megmondani. – Guszev órájára nézett. – Fel-
bontjuk a küldeményt. Nevezze meg a családi nevét, a nevét és
az atyai nevét.
A kapitány gyorsan jegyzőkönyvbe vette az adatokat.
– Kérem felnyitni a küldeményt.
A postafőnök elővette zsebkését, s Beznoszovra rá sem pillant-
va kezdte gyelmesen felvágni a varrást. A vászon alól egy kara-
mellás doboz került elő, kinyitotta, s egyenként kiemelte a ben-
nelevőket az asztalra.
Én és Litkin nyakunkat nyújtogatva néztük a kemény, sima
prém növekvő halmocskáját, szőrmedarabkák, csizmák, szőr-
medarabkák. Kikészített rénszarvas prémek. De hisz ilyen pré-
mekben jár Jakutia, Evenkia és Csukotka egész fér és női lakos-
sága. És egyetlen coboly vagy sarkiróka szőrme sem volt köztük.
…Amikor elmentünk, meghúztam Ivan kuhljankájának ujjait,
s azt az egyetlen mondatot nyögtem ki, amit csak mondhattam:
– Bocsáss meg, Ivan.

6.

Még éppen csak elkezdtem a munkanapom, amikor asztalomon

megcsendült a telefon, s a telefonoslány álmos hangon ezt mo-
tyogta:
– Kapcsolom „Brusznyicsnaját”.
A telefon recsegett, köhögött, s egy távoli hang megkérdezte:
– Nyesztyerov hadnagy? Potapov beszél önnel.
– Miféle Potapov?
De rögtön eszembe jutott az az alacsony termetű, bozontos
hajú legény, akivel a komszomol körzeti bizottságában ismertet-
tek meg, amikor beszámoltattak.
– Brusznyicsnaja főgeológusa. Baj történt nálunk. Embert öl-
tek.
– Hogyan! Ki ölt?
– Dudarj, a gazdasági vezető. Tegnap este. Egy munkást, Moj-
szejevet.
Dudarj! Majdnem kiejtettem a kagylót a kezemből, igyekeztem
fékezni szívdobogásomat, s megkérdeztem:
– Becsukták a gyilkost?
Potapov hosszan hallgatott, aztán alig hallhatóan nyögte:
– Elrejtőzött.
 – Hogyan! Hogyan rejtőzhetett el?! – üvöltöttem. – Hol a rész-
leg főnöke?
– Elment sível a területre. Alighogy jelentették.
– A részleg hol van?
– A Jagodnij-pataknál. A torkolattól hét kilométerre.
„Dudarj! Ah, Dudarj” – sehogy sem hagyott nyugton ez a név.
Ismét szemem előtt állt a hosszú szánnyom, meg a vérbe fa-
gyott kutyafülek csomócskái a fehér havon. „A gazember! Elő-
ször kutyát, azután embert…”
Odamentem a falon függő térképhez, megkerestem a Jagod-
nij-patakot. Ettől nem messze állt a „Brusznyicsnaja” állandó
kutatóállomás tábora, piros ceruzával megjelöltem a helyét.
Légvonalban vagy 70 km.
A körzeti parancsnokságon már tudtak a történtekről, s most
csak a bűnügyi orvosszakértőre vártak, hogy a színhelyre repül-
jenek. A szakértő azonban csak egy nap múlva érkezhet vissza a
faluba, s ezért a körzeti parancsnok engedélyezte, hogy önállóan
utazzam a „Brusznyicsnajá”-ba. Dudarjra is gyelmeztették az
Aero ot minden pénztárát, az autóbusz-kirendeltségeket meg a
körzeti pénztárakat.
Jól ledöngölt úton 70 kilométer öt órai pompás utazás. Hogy a
kutyákat pihentessem, minden húsz percben leugrottam a
szánról, s a fogat nyomában szaladtam. A munkába belelendül-
ve széles mellkasú, bozontos munkásaim hálásan nézegettek, s
az élvezettől fel-felvonítva száguldottak a vezér nyomában. Al-
maz pedig jól végezte a maga dolgát. A megfeszült hámok útján
érezte meg, hogy lazítani akar-e valamelyik, a futásán nem is
lassítva, hirtelen hátrafordult, és vicsorított. A bűnös nyomban
befeküdt a hámba, s a szán felgyorsulva száguldott tovább.
A Jagodnijnál minden csöndes volt. Embereket nem lehetett
látni a feketéllő fúrólyukak közelében, amelyek himlőhelyes ra-
gyaként tarkázták a kúp lankás lejtőjét. És mintha a sebtében
összeácsolt kunyhó is, a homlokzatán levő kis ablakocskával ki-
halt lett volna. És csak a kékes füst, amely a kemence kéményé-
ből egyenes oszlopként emelkedett a magasba, árulkodott arról,
hogy itt emberek élnek. A kutyák megérezve a pihenőhelyet, va-
lósággal repültek az utolsó métereken, majd hirtelen megálltak
a szemétgödörnél, amelyről hófajdsereg rebbent fel. Beszúrtam
a hajtóbotot a jégkéregbe, és elindultam a gerendakunyhó felé.
Ez volt az első meggyilkolt ember, akit valóságban láttam.
Olyan negyvenéves lehetett, nem több. Hátán feküdt, arcának
kiéleződött vonásai arról árulkodtak, hogy a halál már régen be-
következett. Az orrától és a szája sarkától az arcán át megalvadt
vér fekete-vöröses csíkja futott. A padtól vagy két lépésnyire he-
vert az elhunyt, és kitárt jobb karja alatt egy szétfolyt, megal-
vadt feketés folt látszott, úgy a hónalja táján. A seb tépett szélei
arról árulkodtak, hogy apró söréttel lőttek rá négy-öt lépésről. A
meggyilkolt bizonyosan felemelt kézzel rontott Dudarjra, az pe-
dig nyomban lőtt. Szinte közvetlen közelről.
– Mi miatt történhetett ez? – bólintottam a hulla felé.
– Nem tudom. Becsületszavamra nem tudom. Ezt az embert
tegnap reggel vettem fel munkára. De este… – A részlegfőnök,
szélesvállú, kefefrizurás szőke legény, bűntudatosan tárta szét
karját. – Hát megtörténhet ilyesmi?
– De hogyan, hogy hogy este? Tehát nem is ismerték egymást?
– De hiszen éppen arról van szó, hogy ismerték. Ez az ember,
Mojszejev, reggel azzal jött, hogy a kutatórészlegben szeretne
dolgozni. Azt mondotta, hogy ott dolgozik egy ismerőse, a Du-
darj, és ezért ő is arra a részlegre szeretne menni. Én pedig oda
küldtem. És ekkor…
A hulla helyzetét a padlón krétával megjelölve, megengedtem,
hogy elvigyék egy kicsiny kunyhóba, a fúrómunkások fürdőjé-
be. A szemtanúk kihallgatását a részleg főmesterével kezdtem,
aki egész idő alatt komoran üldögélt a lócán.
– Még csak el sem tudom képzelni, hogyan is történhetett ez
meg – a fúrómester a padlón levő krétarajz felé bólintott. – Ebéd-
időben iderepült a „koptyerka”, s elhozta ezt, ezt az… újoncot. A
gyerekek éppen jöttek a fúrástól ebédelni. No, Dudarj pedig egy-
általán nem árulta el, hogy ez az ember az ismerőse. De ez, a
meggyilkolt, ez odament hozzá, a vállára csapott, s azt mondot-
ta: „Mi az, már meg sem ismered a barátodat?” Dudarj moso-
lyogni kezdett, kezet ráztak, azután elhúzódtak, s valamiről be-
szélgetni kezdtek.
– Mégis miről, konkrétan?
– Ne-em tudom. Nem hallottam.
– Hát így történt? – Abbahagytam a jegyzetelést, s az asztal kö-
zelében üldögélő részlegfőnökre néztem.
– Ez valami nagyon kuszált ügy – vonta meg a vállát a főnök.
De itt vannak nálam Dudarj személyzeti anyagai, a nyomozó
számára vettem magamhoz.
Térképtáskájából felébe hajtott irattartót húzott elő, s átnyúj-
totta.
A kis, ferdén felragasztott fényképről, amely a személyi anya-
gon volt, a Begyűjtő kissé összehunyorított szeme tekintett rám.
Ugyanez a hosszas arc, ugyanaz a kacsaorr, mint a robotfotón,
ugyanaz az erős áll és magas homlok. Csak itt a Begyűjtő élő em-
ber volt, a robotfotón – rajz.
Igyekezvén féken tartani örömömet, gyorsan olvasni kezdtem
a kérdőívet. Büntetlen. Nincs kitüntetése. Tudományos fokoza-
ta nincs. „No-no, galambocskám. Mégiscsak beleestél.”
– Nem vette észre, hogy Dudarj az alapmunkája mellett még
valami mással is foglalkozott volna? Mondjuk szőrmével.
– Ne-em.
– Maguknál állandóan gazdasági felelősként dolgozott?
– Őszintén szólva nem tudom, hogyan magyarázzam meg. A
fúrások alapjában télen folynak: októbertől májusig, ilyenkor
van szükségünk a legtöbb emberre. A nyári időszakban a vezeté-
sünk más helyeken készíti elő a munkát. Dudarj tavasszal min-
dig leszámolt, s elutazott az ország belsejébe. De télre ismét
megjelent. És ami igazán meglepő: ezért a munkáért jóformán
csak lléreket zetnek, s ő… egészséges fér létére eljön vagy
másfél száz kilométerről. Nem érthető.
– Volna egy kérdésem önhöz – fordultam a fúrómesterhez. –
Hogyan történt a gyilkosság?
A fúrómester, összehúzódott, főnökére nézett, aztán meg rám.
– N-nem tudom, hadnagy… elvtárs. Ebben az időben aludtam.
Azután lövést hallottam. Amikor felébredtem, akkor… az, a
megölt már feküdt.
– Igen, hadnagy, jobban tennéd, ha Jegort kérdeznéd meg –
hangzott a lócáról. – Az mindent tud.
Most Jegor ült előttem, széles pofacsontú jakut, harmincéves.
Láttam jakut vadászokat, halászokat, rénszarvastenyésztőket,
de fúró jakutokat – először. És ezért az a kérdés: „Mit dolgozott,
mielőtt az expedícióhoz csatlakozott?” – önkéntelenül hagyta el
az ajkamat.
– Vadász voltam. Jó vadász – mosolygott Jegor. – Mókust lőt-
tem. Sarkirókát fogtam.
– És hogy kerültél mégis az expedícióba?
– De hisz a főnök jól zet. Nagyon jól – a fúrós Jegor arca való-
sággal ragyogott. – A vadászat olyan, mint a kártya: egyes évek-
ben van állat, másokban – semmi.
– Í-így – megvakartam az orrom tövét: – És mit tud mondani a
gyilkossággal kapcsolatban?
Jegor mosolya eltűnt.
– Bolond dolog. Egészen rossz. A gazdasági főnök ezzel az
újonccal erősen összekapott. Az új ember rossznak mondotta a
gazdasági vezetőt, s egyre csak azt hajtogatta, hogy Dudarj az
életét köszönheti neki. Valamilyen pénzeket követelt. Azután a
gazdasági vezető leült az ágyára, az ágyfejnél pedig ott függött, a
fajdra töltött puskája. Az új ember még hevesebben kezdte szi-
dalmazni, akkor Dudarj leemelte a falról a puskát, és lőtt.
– Nem kísérelte meg, hogy megakadályozza?
 – Miért? – csodálkozott Jegor. – Egymással veszekedtek. Ami-
kor a gazdasági főnök megölte ezt, akkor én le akartam lőni a fő-
nököt, de elmenekült. A kutyácskáira ült – és elszökött…

7.

Soha ilyen fáradt még nem voltam mint most. Egy nap alatt kel-
lett megtennem száz kilométert, felmérhettem a magam
„Ausztriáját” hosszú szánnyomokkal meg a saját lépteimmel.
Hova tűnt el rólam a felesleges zsír? Már négy gyűlést tartot-
tam, a lakosságot értesítettem a bűntényről, a kutatásba bekap-
csoltam az önkéntes rendőröket, az állományon kívülieket, a
társadalmi munkásokat, de mintha a föld nyelte volna el Du-
darjt. A körzeti parancsnokság tegnap megkapta Moszkvából a
kért felvilágosítást. A gazdasági főnök ujjlenyomata alapján,
amelyeket megküldtünk a központi nyilvántartónak, megálla-
pították, hogy azok a kétszeresen elítélt Sztrizsevszkíj, Arkagyij
Jevgenyevics ujjlenyomatai. Első alkalommal hiánycikkekkel
való üzérkedés miatt ítélték el. Ezen a büntetőtelepen töltötte le
büntetésének első idejét Mojszejev is, rablásért. Kiszabadulása
után Dudarj Sztrizsevszkíj az Ohotszki partvidék aranyásóitól
való aranyvásárlásra kezdte specializálni magát, Grúziában adta
el az aranyat. Nem undorodott a vörös kaviártól sem, egyébként
éppen ezért vetették börtönbe két évre. Mojszejev az arany ügy-
letbe kapcsolódott be. A futár szerepét játszotta a Habarovszk-
Tbiliszi-Habarovszk vonalon. Amikor a bandát leleplezték, ad-
digra Dudarj már leülte a maga idejét a börtönben, és ez meg-
mentette a súlyosabb büntetéstől. Eltűnt Mojszejev szeme elől,
aki pedig alkalmasint az egyetlen volt, aki személyesen is ismer-
te. Kiszabadulása után Mojszejev, mivel tudomást szerzett a má-
sodik személyazonossági létezéséről, nyomára bukkant régi tár-
sának, s megtalálta, a hallgatásért – nyilvánvalóan – tisztes kon-
cot szeretett volna tépni a zsákmányból.
Éjszaka négykor Matrjona keltett fel.
– Vaszilka, Vaszilka –, rázta meg a vállamat. – Ébredj fel végre.
Kinyitottam a szemem, s bambán meredtem rá.
– Miért?
– Holmi jakut jött hozzád. Azt mondja nagyon kell. Mondha-
tom azt, hogy alszol?
– Nem. Mondd azt, hogy jöjjön be!
– „Jöjjön” – a háziasszonyom orrát ntorgatta, ajkát felhúzta. –
Még éjszaka sem engedik az embert aludni. – S levágott szárú
nemezcsizmájában elcsoszogott.
Belépett Gamo. Dühösen nézett Matrjona anyóra. Öregségtől
sorvadt, kiszáradt kezét felém nyújtotta.
– Üdvöz légy, dogor. – Haragosan biccentett háziasszonyom
felé. – Te pedig, asszonyszemély, menj innen ki. Fél aknak kell
beszélniük egymással.
Matrjona anyó szinte fuldoklott méltatlankodásában, és már-
már alaposan kiosztani készült a pásztort, de csak a szívéhez ka-
pott, s becsapta az ajtót.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Figyelj lám, dogor – nyugtalankodott az öreg. – Ma láttam
azt… akit olyan légóta keleszel.
Most rám került az izgulás sora. Az ágyra rogytam.
– És nem tévedsz?
A pásztor fejét rázta.
– Nem, dogor, nem tévedek. Ez ez volt, akilől az embeleknek
beszéltél. Moszt, hallgassz meg csak. Az utolszó hónapban falka-
szok töltek a szalvaszocskákra. Gliszka bligadélosz pedig csak
ezt mondta: „Csapdákat kell állítani.” Felállítottuk a csapdákat,
de azok kezdetben tolkoszbolzakat fogtak. A ravasz állat eltűnt,
a csolda után jált. Elhatáloztam, hogy túljálok ennek a lavasz ál-
latnak az eszén. Alighogy ellejtöztem a tisztáson, amikol hilte-
len hangokat hallok. Ketten jönnek felém a tábolunkból. Gamo
mál fel akalt állni, hogy a megszidja ezeket a bolondokat, amikol
meghallotta a Gliszka hangját. Előszen szitkozódott, és azt mon-
dotta, hogy az a mászik becsapta őt, és hogy ezek a plémecskék
szokkal többet élnek.
– Ki volt a másik?
– E-E… – Vaszja. Az a bizonyosz. Hosszú. A szakálla egészen
nagy. Kolábban nem láttam őt.
– Í-így há-át – félálomban lévén, még mindent nem tudtam el-
képzelni, hogy mi az, amit e percben tennem kell, s a pásztorra
bámulva igyekeztem magamhoz térni. – Régen történt ez?
Gamo megvakarta szakállkáját, némán mozgatva ajkait, szá-
molgatott.
– Vagy két ólája. Én a szalvaszon nagyon gyolszan utaztam.
Még az, a hosszú, még azt isz mondta, hogy meg kell etetnie a
kutyákat.
– Két órája… Mit gondolsz, melyik irányban utazhatott az az
ember?
– Melyikbe? – a pásztor ráncos arca elkomorodott. – Gamo lát-
ta, hogy ez az embel nagyon előszen szietett. Mondta Gliszká-
nak, hogy el kell élnie a lepülőgépet. Melegen volt öltözve. Na-
gyon melegen. Hosszú utazászkol öltöznek fel így.
– Világos. – Mezítláb oda mentem a rádió adó-vevő zöld ládiká-
jához. Csattant a kapcsoló. A láda zúgni kezdett, és felfénylett pi-
ros szeme.
– Sólyom. Sólyom. Az ötödik beszél. A Begyűjtő után mentem.
Két órával ezelőtt Grigorij Verhovij brigádjában járt. Árut vett
át. Az értesítés szerint rakománya teljes. Megkezdem az üldözé-
sét. Közöljétek a részleggel.

Hogy milyen értelmes jószágok ezek a szánhúzó kutyák! Még

csak a tornácról sem tudtam lelépni, hogy odadobjak nekik egy-
egy lazacot fejenként, hogy jóllakottan indulhassanak útnak,
amire már ott is voltak. Kimásztak az odújukból, és úgy néznek
rám, mintha ezek a széles szügyű ördög ak tudnák, hogy
nyomban jó munkácska vár rájuk.
Fagy, erősen csípi az ember arcát, én azonban kuhljankát vise-
lek, alá erősítem a pisztolytáskát a jól megkent „Makarov”-val.
Néhány tartalék patrontárat a zsebembe dugtam. Gamo, aki
könnyező szemmel gyelt, csettintett.
– Pompász, Pompász! Vaszilij. Moszt már nem haszonlítasz
egy atal és butuszka szalvaszla.

A Begyűjtőt akkor pillantottam meg, amikor a fehéres nap már

megtette rövid útjának felét, de a napfényben szikrázó hótól
megfájdult a szemem. Siettemben otthon felejtettem a sötét
szemüvegemet, és most kesztyűmmel szakadatlanul törölget-
tem patakzó könnyeimet.
Azt nem tudom, hogy a Begyűjtőn volt-e védőszemüveg, de
abban, hogy kutyái lassabban szaladnak, mint az enyéim, s
hogy utolérem – abban nem kételkedtem. Az a kis fekete pont,
amelyet félórája vettem észre a látóhatáron, minden percben
nőtt, és átalakult kutyákból és szánból álló kurtácska kígyóvá, s
határozottan láthatóvá vált a gyakran visszaforduló hajcsár is.
Az arcát még nem tudtam felismerni, de már abszolút biztosan
tudtam, hogy ez az „én” Dudarjom.
Még egy fél óra, s a köztünk levő távolság felére csökkent. Ki-
húztam a táskájából a pisztolyt, s átraktam a kuhljankám jobb
zsebébe. Mivel így megbízhatóbb. Nem tudom, hogy Dudarj
megérzett-e valamit, de idegeskedni kezdett: a hajtórúddal sza-
kadatlanul verte a kutyáit, néhányszor pedig leugrott a szánról,
így segítve fogatának, hogy gyorsabban futhasson a mély hó-
ban.
E tekintetben könnyebb helyzetben voltam, én a kutyáimmal
– az ő általa tört nyomon száguldottam. Almaz pedig mintha
megveszett volna. Még nem láttam így viselkedni befogva: pofá-
ját leeresztette, szőre égnek meredt, szeme vad gonoszsággal
égett, amikor a többi kutyára nézett. És az egész fogatot megfer-
tőzte a dühe.
Már csak kétszáz méter távolság maradt köztünk, amikor Du-
darj váratlanul megáll: nyilván maga elé akart ereszteni. A kuhl-
jankámban és kutyaszánommal egyáltalában nem emlékeztet-
tem rendőrre. A hirtelen fékezésre kutyái elégedetlenkedve vi-
csorítottak, s egyszerre felénk fordult valamennyi. Egész erőm-
mel megnyomva a fékezőrudat, lefékeztem a szánt, felálltam,
még mielőtt ötven méternél közelebb értem volna hozzá. Leug-
rottam a hóba, kezem zsebre dugva odamentem a Begyűjtőhöz.
Igen, Dudarj volt!
Nem tudom: megismert-e, de az, hogy a csonka fülű Almazt
felismerte, az világos volt. Egymásra néztek – a csonka fülű ku-
tya és az az ember, aki ilyenné tette őt.
Dudarj tekintetét rám emelte, szemét összehúzta, mikor rám
ismert.
– Á-á! A megbántottak védelmezője – vetette felém. – No, mi
az. Megtetszett a kitaposott nyomokon való utazgatás?
Hallgattam, s igyekeztem elnyomni térdem ideges remegését.
– Most, majd én utazom a nyomon, s neked kell majd dolgoz-
nod – folytatta a Begyűjtő.
Egyre csak hallgatva, felmértem testi lehetőségeit. Igen meg-
engedheti magának, hogy ilyen pimaszul beszéljen velem.
Nem maradt köztünk tíz méternél több, amikor szép lassan
előhúztam a zsebemből a „Makarov”-ot.
– Mancsokat fel, gazember – valahogy magamnak is rekedt,
idegen hangon kiáltottam.
– Ho-ogyan?… Eszelősen nézett a pisztolyra, a szánjához ro-
hant volna.
– Állj! – A levegőbe lőttem. Valamelyik atal kutyácska felvo-
nyított fogatjában. – Húsz lépésre menj el a szántól. Háromig
számolok. Figyelmeztetés nélkül a lábadba lövök. No!
 Szemét összehúzva, lassan felemelte karját. Elindult, lépett
egyet, kettőt, hármat.
Lassan, fennhangon számoltam lépéseit, közben meg lázasan
azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak ezután. A fogathoz
engedni nem szabad: elegendő, ha kihúzhatná a fékezőrudat,
amely most a fogatot rögzíti. A gazda kiáltására kutyái nyom-
ban rámvetnék magukat. Vagy hajszoljam a faluba az én szá-
nom előtt, az ő szánját itt hagyva?… Bocsássanak meg, de ez
szamárság. A kutyák a prémmel együtt eltűnhetnek. Egy ma-
radt: várni.
Átgondolva a helyzetet, megengedtem, hogy leeressze a kar-
ját. Nem lehet hosszú ideig felemelt karral állni.
Eltelt egy óra… Még egy.
És azután a fehér hókéreg fölött egy fekete pontot pillantot-
tam meg: a helikopter repült felénk a szánok nyomát követve.

(Jurij Kasurin írása nyomán:

„Iszkatyelj”)
 Kir BULICSOV:

LJOSENYKA-LEONARDO

– Honnan jöttél ilyen későn? Megint Scsegoléknál voltál?

Lozskin minden erejével igyekezett szerencsétlennek tűnni,
hogy leríjon róla, milyen éhes, elhagyatott, a sors kénye-kedvére
dobott szenvedő fér is ő.
– Hát tehet mást az ember? – sóhajtott a felesége, s máris sie-
tett a konyhába, hogy feltegye a teáskannát. – Segítségre van
szükségük. Nincsen rokonuk, senki más. Ma szakszervezeti gyű-
lés volt. Borja pedig, te is tudod, a helyi szakszervezeti bizottság
tagja, Klarának meg az önsegélyező pénztárba kellett mennie.
Kire hagyhatták volna Ljosenykát?
– De miért éppen neked kell ott ülnöd? Végül is a gyermeket
ők hozták a világra, érezniük kellene a felelősséget.
– Miért nem etted meg a buktát? Otthagytam neked a tálalón,
látnod kellett.
– Nem volt kedvem egyedül enni.
Lozskin felesége gyorsan megterített, s közben nagyon élén-
ken mesélte élményeit. Tulajdonképpen bűnösnek érezte ma-
gát, mert egy idegen gyermek miatt magára hagyta az urát.
– …Olyan vidámka, kedves, mosolygós. Ülj asztalhoz! Máris
készen van minden. Ma, amikor meglátott, ezt gügyögte: „anyó-
ka, anyóka!”
– Mennyi idős?
– Éppen betöltötte a harmadik hónapját.
– Eltúlzod a dolgokat. Ki hallott háromhónapos csecsemőt be-
szélni?
– Én magam is elképedtem. Mondtam is Klarának: „Hallod?”,
de Klara nem hallott semmit.
– Még hogy…
 – Hozom a buktát, a káposztásat főleg neked csináltam, tu-
dom, hogy kedveled. Ez a gyerek minden tekintetben nagyon
fejlett. Az anyja ma úgy bújt be a kabátkájába, hogy az kifordí-
tott volt, a gyermek meg rám kacsintott – mintha azt mondaná:
hát nem nevetséges, Dasa néni?
– Képzelődés – intette le az asszonyt Lozskin – üres, női képze-
lődés. Fantázia, de mennyire az!
– Nem hiszel nekem? Menj el, és megláthatod magad. Igazán
nem fog megártani neked, ha egyet sétálsz.
– El is megyek – mondotta Lozskin. – Holnap elmegyek hozzá-
juk. Hogy kiűzzem a fejedből a szamárságokat.

Csütörtökön, Lozskin, aki szótartó ember volt, elment az

asszonnyal Scsegolékhoz. Scsegolék, anyai ágról rokonai voltak,
s éppen moziba készültek.
– Már azt gondoltam, hogy elfeledkeztek rólunk – kezdte
szemrehányóan Klara. Ez az asszony értett is hozzá, hogy kérje,
meg szívesen is fogadta az idegen segítséget.
– Ma Nyikolaj Ivanovics vigyáz majd Ljosenykára – mondotta
Dasa anyó. – Nekem sok a dolgom otthon.
– Nem Ljosenykára, hanem Leonardóra – helyesbítette Scse-
gol, ügyesen megkötve közben a nyakkendőjét. – No és ön, Nyi-
kolaj Ivanovics, járatos abban, hogy miként kell a csecsemőkkel
bánni?
– Háromszor már vizsgáztam e tantárgyból – adta meg a fele-
letet önérzetesen Lozskin. – Fiókáim már szárnyra kaptak.
– A képzés, a nevelés – nem érv – nyilatkoztatta ki Scsegol. – A
képzést az állam adja. A csecsszopó az más kérdés. Olvassa el,
kérem a „Gyermekünk”-et, ott áll a polcon. Hiszen bizonyára
nem hallott semmit a csecsemők tudományos neveléséről!?
Lozskin erről valóban nem hallott. Az ágyacskájában fekvő
gyermeket nézte. A kicsiny elmerült gyelemmel nézte a csör-
gőjét.
 – Csecse baba – szólt hozzá Lozskin –, csecsécske.
– Csecse – mondta utána a gyermek, felelve az üdvözlésre.
– Borja, már csak tíz percünk maradt – kiáltotta Klara. – Hol
van a cukros vizecske, megtalálta? A pelenkák a komód felső -
ókjában vannak.
Nyikolaj Ivanovics egyedül maradt a gyermekkel.
Álldogált ágyacskájánál, gyönyörködött a úcskában, és az-
tán, önnön maga számára is meglepő volt, de megkérdezte:
– Ne olvassak fel neked valamit?
– Kérem – felelte a csecsemő.
– De mégis, mit olvassak?
– Az ezsü… ezüst, az ezüstlovacskát – válaszolta Ljosenyka. – A
néni már egyszer elmondta.
A csöppségnek még nem engedelmeskedett tökéletesen a
nyelve.
Ljosenyka-Leonardo kezét a szekrény felé nyújtotta, és meg-
mutatta, hogy hol is áll a könyvecske.
– Tán a répáról olvasnék? – kérdezte Lozskin kétkedve, de a
gyermek tagadólag rázta fejét, és letette a csörgőjét is.
Lozskin több mint egy órán át olvasott, elfáradt, sőt kimerült,
és saját maga itta ki a cukros vizet, de a csodálatos gyermek
egyetlenegyszer sem pisilt be, nem aludt el, nem sírdogált, el-
merülten hallgatott, nagy ritkán okos kérdésekkel meg-megsza-
kítva az olvasást: „De hát mi is az a hó? Hollandia – ez hol van?”
Az öreg Lozskin, ahogy tudta, kielégítette a csecsemő kíván-
csiságát, s percről percre egyre jobban rabul ejtette a gyermek
ragyogó személyiségének varázsa.
Amire a szülők hazatértek a moziból, az apóka már összeba-
rátkozott a úcskával, búcsúzóul Leonardo kacsóival integetett,
és ezt gagyarászta:
– Gyele el gyolsan, mál holnap gyele, papapa.
A szülők pedig nem is gyeltek a kicsi gügyörészésére, nem
hallották.
 E naptól kezdve Lozskin azon volt, hogy minél gyakrabban ő
vigyázzon a kicsire, ha csak lehetett, mentesítette az asszonyt,
valósággal átalakult dadává. Scsegolék nem tiltakoztak. Fiatal,
aktív emberek voltak, szerettek síelni, kirándulni, revüket néz-
ni, és nagyon szívesen fecsegtek el barátaikkal.
Ljosenyka két hónap alatt megtanult a kisszékben ülni, a nyel-
ve is engedelmeskedett akaratának, szókincse jelentékenyen
megnőtt. Ljosenyka sokszor panaszkodott a bácsikának, hogy
még olyan gyengék a lábacskái, és ezért nem mehet ki a házból,
és nem nézheti meg azokat a helyeket, amelyeket érdekesnek
gondol.
Lozskin ezen is hamarosan segített. Kocsiban tologatta Ljos-
enykát az utcán, a gyermek pedig mohón forgatta fejét jobbra-
balra, és időnként ilyesmiket kérdezett: a felhő miért nem esik le
a földre, mit csinál a kutya az oszlopnál, és az asszonyoknak mi-
ért nem nő bajszuk és így tovább. Lozskin, ahogy ereje és tudása
engedte, kielégítette a kicsi kíváncsiságát. Otthon olvastak, és
Lozskin néha történeteket mondott el hosszú életéből a gyer-
meknek, városokról és országokról, nagy emberekről és rendkí-
vüli foglalkozásokról mesélt.
Egy ízben Ljosenyka azzal fogadta az apót:
– Kérd meg Klara mamát, engedje meg, hogy megtanuljak írni.
Hiszen már hathónapos is elmúltam. Lev Tolsztoj az én korom-
ban már kigondolta a „Gyermekkor” históriáját.
– Kételkedem – motyogta Lozskin, Tolsztojra is, meg Klara ma-
mára gondolva. – De azért megpróbálom.
A konyha felé indult, ahol Klara, aki éppen hazatért egy láto-
gatásról, túrós palacsintát készített reggelire.
– Klara, volna egy dolog… nyögte az öreg. – Mit csináljunk
Ljosenykával?
– Mi történt? Beteg? Tüzel a homlokocskája?
Klara mama igazán mintaanya volt. Szerette a át, gondosko-
dott is róla, elalvás előtt mindig elringatta, bár ez, igaz, nem tet-
szett a gyereknek, mivel kizökkentette a komoly gondolataiból.
– A homlokocskája rendben van – nyugtatta meg az aggódó
mamát Lozskin. – Csak hát, én meg ő, azt gondoltuk, hogy tán
ideje lenne megtanulnia írni. Lehetséges, hogy az ő korában Lev
Tolsztoj már írt is.
– Öreg emberből könnyen lesz ismét atal – sóhajtotta Klara. –
Legjobb lenne, ha Kolja bácsi most hazamenne. De holnap? El-
jön, ugye? A munkahelyemen gyűlés lesz, ott kell lennem…
Igen, és egy úttal reggel korán menjen el a tejért és a ke rért az
ellátóba.
Klara nem szoptatta a kicsit, de Ljosenyka nem is nagyon kö-
vetelte a szopást. Kényelmetlennek érezte az ilyen módon való
táplálkozást.
Időnként Ljosenykát elvitték az orvoshoz, hogy megvizsgálja
és ellenőrizze a fejlődését. Minden a legnagyobb rendben levő-
nek tűnt, a úcska Lozskin tanácsát megfogadva, hallgatott, és
mosolygott fogatlan szájacskájával, de az orvostudomány fel-
keltette az érdeklődését – a poliklinika berendezése és az orvosi
műszerek is nagy hatással voltak rá.
– Tudod, nagypapa – mondotta Lozskinnak, miután hazaértek
–, hogy kedvem lenne az orvoskodáshoz. Ez nemes foglalkozás.
Azt tudom, hogy komolyan kellene tanulnom, de készen állok
rá. A következő hetekben Ljosenyka – Lozskin némi segítségével
– megtanulta a betűket, s az öreg egy zseblámpát ajándékozott
neki, hogy a takaró alá bújva olvashasson, amikor a szülei alsza-
nak.

No, de hogy is képzelhető el ez a helyzet? Hát hová tették a sze-

müket a szülők? Hát tényleg nem látták meg, hogy a kiságyban
lámpa ég, hát tényleg olyan vakok voltak, hogy nem látták meg
azt, ami egy idegen embernek, az öreg Lozskinnak olyan szem-
beszökő volt, hogy egy ízben Dasa anyó jelenlétében a követke-
ző, a hihetetlenségig meglepő, de jelentőségteljes szavakat
mondta:
– A Föld félezer éve várja következő univerzális zsenijét. A sors
jelét látom abban, hogy ezt a úcskát Leonardo Boriszovicsnak
nevezték el?
Egyébként távolról, kívülről minden jobban látható.

Az idő szaladt. A kilenchónapos „jubileuma” napján a papa aján-

dékot hozott a kicsinek – egy új csörgőt. Ljosenyka ekkor az
ágyacskájában üldögélt, és Lozskint hallgatta, aki Montaigne
esszéiből olvasott fel neki.
– Nézd csak, micsoda remek játékocskát hoztam – mondotta
Borisz. Mint mindig, most is sietett, és már fordult is, hogy el-
menjen, amikor Leonardo eltűnődve megszólalt.
– Akármilyen paradox is, de ez a csörgő a naprendszer térmo-
delljére emlékeztet.
Borisz felháborodott.
– Kolja bácsi, milyen marhaságokat olvas maga a kicsinek?
Úgy tűnik, hogy nem éppen megfelelő egy kisgyermeknek. A
tyúkocskáról meg a tojáskáról kellene olvasni. Magam vettem
azt a könyvet. Hová is tette?
Lozskin hallgatott, mivel Ljosenyka éppen ebből a tyúkocskás
könyvből gyártott repülőt, hogy a maga számára tisztázza a sik-
lórepülés elveit.
Borisz Scsegol elvette az öregtől Montaigne „Esszéi”-t, és ma-
gával vitte.
Néhány nappal később egy másik esemény történt, de most
Klara mama volt a szereplő. Egy tányér pürét hozott. Lozskin a
úcska előtt üldögélt, és egy vastag könyvben ujjával követve a
szöveget, olvasott.
– Mit morog ott? – kérdezte az asszony.
– Svédül tanulunk – magyarázta a helyzetet elvörösödve Lozs-
kin.
 – No, rendben van, csak játsszanak tovább – enyhült meg Kla-
ra.
Ljosenyka az öregember tenyerébe tette kacsóját: mintha azt
mondta volna: ne is gyelj rá.
Mindketten hallották, amint Klara a barátnőjének mesélte:
– A kicsikémet mindjárt behozom, olyan madárnyelven mo-
tyorog, olyan édes, hogy legszívesebben megenné az ember.
– Már beszél?
– Hamarosan elkezdi majd… Borzalmas, hogy milyen fejlett ez
a gyermek. És ami igazán meglepő: egy öreg szomszédunk jár
hozzánk, segít a háztartásban is, és megérti ezt a madárnyelvet
is.
– Az öregek gyakran a második gyermekkorukat élik – jegyezte
meg a barátnő.
Leonardócska felsóhajtott, és odasúgta Lozskinnak:
– Ne haragudjál érte. A szüleim lényegében véve jóságos és
kedves emberek. De néha olyan iszonyatosan kifárasztanak!
Az asszonyok bejöttek a szobába. A barátnő nekifogott az oho-
zásnak és ahozásnak és karattyolva, gügyörészve, egyre ismétel-
getve, hogy – milyen morzsácska és milyen tutujgatni való ez a
gyermek, eszem, a szentem.
– Mond: ma-ma.
– Ma-ma – mondta utána engedelmesen Ljosenyka.
– Ó, te kis gyönyörűségem. Hogy mennyire hasonlít rád, Klara!
Leonardócska kezdte elunni magát s Lozskinhoz fordult:
– Folytatjuk a foglalkozásunkat?
Az asszonyok nem hallották a úcska szavait. Már a maguk
dolgairól fecsegtek se látva, se hallva.
Amikor Ljosenyka már tudott járni, Lozskinnal egy rejteket
készített a padló alatt. Az öreg azután odarejtette az új könyve-
ket meg a tudományos folyóiratok legfrissebb számait. Leonar-
dócska, pedig hamarosan nekifogott, hogy megírja első cikkét
arról, hogy milyen okok eredményeként következett be a gyer-
mekek akcelerációja. Hogy szüleinek ne kelljen zavarba jönniük,
Lozskinnak diktálta, és egy úttal arra is rábeszélte az öreget,
hogy a saját nevét írja alá.
Olyan hároméves korában Lozskint igencsak meglepte, de Ljo-
sa váratlanul elhidegült a természettudományoktól, s áttért a
morális-etikai, irodalmi kérdések tanulmányozására. Leonar-
dócska gyermeki képzeletét valósággal megdöbbentette Freud.
– Mi történt veled? – értetlenkedett Lozskin. – Tán elfeledkez-
tél arról, hogy te arra vagy predesztinálva, hogy az új Leonardo
megtestesülhessen, és az emberiséget hatalmas felfedezésekkel
kell gazdagítanod, ez a kötelességed? Elfeledted, hogy te – a
Homo futurus – a jövendő embere vagy?
– Ennek lehetőségét megengedem – helyeselt bánatosan a
gyermek. – De el kell mondanom, hogy egy megoldhatatlan di-
lemmával viaskodom. Nem csupán az emberiség iránt vannak
kötelességeim, hanem a szüleim iránt is. Nem akarom megrémí-
teni őket azzal, hogy intellektuális torzszülött vagyok, önfenn-
tartási ösztönük tiltakozik a kivételességem ellen. Azt akarják,
hogy minden úgy legyen, ahogy az illik, no esetleg mutathatnék
valamit, ami némileg jobb az átlagosnál. Szeretnének büszkél-
kedni velem, de csak olyan mértékben, amit a barátaik még
megértenek. Ezért kénytelen vagyok eltitkolni a helyzetet, hi-
szen sajnálom őket. Minél tovább tudom ezt tenni, annál jobb.
– Mondd, és nem beszélhetnél velük nyíltan? Mondd meg ne-
kik, hogy így van, és kész.
– Hasztalan lenne – Leonardócska sóhajtott egy keserveset.

Amikor Lozskin a következő napon beállított Scsegolékhoz, a

hóna alatt egy kötet Spinozával, azt látta, hogy a úcska az apja
mellett ül az asztalnál, és olvasni tanul szótagolva.
– Ma-ma ká-sát ho-zott Má-sa – ismételte engedelmesen.
Ezt a látványt Lozskin már nem bírta elviselni.
 – Nem, ez lehetetlen. Nem tudok hallgatni! – kiáltott fel, Tolsz-
tojra gondolva. – A gyermekük arra pazarolja alkotóenergiáinak
felét, hogy olyannak tűnjék önök előtt, amilyennek látni szeret-
nék. Univerzális zseniből lassanként az álszenteskedés zsenijévé
válik:
– Nagyapó, nem kell! – Ljosenyka zokogásba fúló hangon kiál-
tott fel.
– Hogy magukat kielégítse, félredobta a tudományos munkát.
– Mit akarsz ezzel, Kolja bácsi? Gúnyolódsz? – kérdezte Scsegol.
– Hát lehetséges, hogy észre sem vettétek, hogy olyan könyvek
vannak az otthonotokban, amelyekből te, Borja, egy betűt sem
értesz? Nem, ez… ez… Megírom a Tudományos Akadémiának!
– Ó-ó megírod? – Borisz felkelt a székről. – Írni azt tud ön, min-
dent megírhat, amit akar. De hogy egy gyermekről hogyan kell
gondoskodni – azt nem kérdezi. És nem is kérdezzük magától.
Tanácsadók nélkül is megleszünk. Nem engedem, hogy nyomo-
rékká tegye ezt a gyereket.
– De csodagyerek!
– Ilyesmiről már hallottunk!
Lozskin szívéhez kapott, Borisz pedig megértette, hogy többet
mondott, mint amennyit szabadott volna.
– Nyikolaj Ivanovics – kezdte nyugodtabban –, ne avatkozzon
bele a családi életünkbe. Leonardócska közönséges tehetséges
gyermek, és én bizony büszkélkedem ezzel.
– Ne avatkozzál bele, apóka – jegyezte meg Ljosenyka. – Nem
származna belőle semmi jó. Erőtlenek vagyunk ahhoz, hogy át-
törjük a szülői sztereotípiák tehetetlenségét.
– De hiszen önök is híresek lesznek – hozakodott elő az utolsó
érvvel Lozskin. – Egy igazi zseni szülei mindig híresek. No, kép-
zelje azt, hogy önöknél született meg a műkorcsolya világbaj-
nok…
– Az más dolog – adta meg a választ Borisz. – Az mindenki
előtt világos. Ilyesmi előfordul.
 És ekkor Lozskin már tudta; hogy Scsegol már régen gyanak-
szik, hogy valami nincs rendben a úcska körül, de akarattal el-
fojtja gyanakvását.
– Ma már az ábécéből öt betűt tanultunk meg – szólt közbe
Ljosenyka. – És a papa hogy örül ennek. Morálisan nézve a dol-
gokat, ez számomra mégiscsak fontosabb, mint a pszichoanalí-
zis.
– Borja, hallotta ezt? Egy közönséges gyermek, az ő korában,
honnan tudhatna a pszichoanalízisről?
– Magától szedte – vágott vissza Borja. – És majd elfeledi.
– Elfeledem, apika – ígérte Leonardócska. Így telt el még há-
rom év.

A kis Leonardo hamarosan, iskolás lesz. Már meglehetősen

ügyesen olvas, és igaz nyomtatott betűkkel, de írni is tud. Lozs-
kin már nem jár Scsegolékhoz. Az öreg egy ízben az utcán talál-
kozott. Ljosával, oda akart rohanni hozzá, de a ú egy kézmoz-
dulattal megállította.
– Nem szükséges apóka – intette le az öregembert. – Várjunk
az Intézetig.
– És hiszel benne?
Ljosenyka vállat vont.
Tíz lépésnyire mögötte Klara tolta a gyermekkocsit. Egy olyan
háromhónapos kislány feküdt benne, és szép csendben énekel-
te: „Esteledik, alkonyodik, viharfelhő bodorodik…” Klara mama
megállt, elmosolyodott, mert valami mulatságosra gondolt,
gyengéden megsimogatta második gyermekét, és a párna alól
előhúzta a cumit, s határozott mozdulattal a kislány szájába
dugta.

(Kir Bulicsov írása nyomán:

„Himija i Zsizny”)