1

BÁRCZI FÜZETËK
I.

KÖZNYELVI KIEJTÉSÜNKÉRT
WACHA IMRE, BOLLA KÁLMÁN, FODOR KATALIN
SZENTE IMRE, CSABAI LÁSZLÓ
ÍRÁSAI

Tudományos tanácskozás
Bárczi Géza nyelvész akadémikus (1894–1975)
születésének 110. évfordulója alkalmából

Apáczai Kiadó Budapesti Központja

1085 Budapest (VIII.), Józsëf körút 63.

2003. novembër 19.

Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány

Budapest, 2004

Bárczi Füzetëk
Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány
A Bárczi Füzetëk sorozatában
köznyelvi kiejtésünkhöz és nyelvi műveltségünkhöz kapcsolódó alkotásokat közlünk időről időre.
Tervezëtt kiadványaink: forrásművek, elméleti tanulmányok, gyakorlati és oktatási anyagok.

Köszönetët mondunk mindënkinek, aki alapítványunkat bármilyen módon támogatta és támogatja:

a kezelő testület korábbi és jelënlegi tagjainak; a szellemi és anyagi támogatóknak!
Külön köszönjük mindën kis-magyarországi, Kárpát-medëncei és külhoni nyelvész, tanár és diák
barátunknak, hogy pályázatukkal, szakmai munkájukkal segítëtték, segítik igényës kiejtésünk ügyét!

A Bárczi Alapítvány kezelő testülete

Az I. Bárczi Füzetët Buvári Márta szërkesztëtte.
Felelelős kiadó: Mészáros András
Az alapítvány jelképe Nagy Éva Ilona munkája.
Készült a Bárczi Alapítványnál.
ISSN 1785-9476
ISBN 963 86560 0 X

TAR TALO M
1. MÉSZÁROS ANDRÁS: Az igényës köznyelvi kiejtésért. Előhang a Bárczi Füzetëkhëz

Tudományos tanácskozás
2. MÉSZÁROS ANDRÁS: Mëgnyitó
3. WACHA IMRE: A helyes kiejtés tanításának gondjai és a Kazinczy-versenyek tapasztalatai
4. BOLLA KÁLMÁN: A zárt és nyílt <e> problematikája tágabb összefüggésekben vizsgálva
5. FODOR KATALIN: Néhány gondolat nyelvjárási e-féle hangjaink variánsairól, hatásukról és helyükről a
magánhangzórendszerben

Függelék
6. SZENTE IMRE: A tizënötödik magyar magánhangzóról
7. CSABAI LÁSZLÓ: Ëgy születëtt pesti találkozása a “zárt ë”-vel
8. BÁRCZI GÉZA KIEJTÉSI ALAPÍTVÁNY: Állásfoglalás a 15. magyar magánhangzóról

------------------------------------------------------------------------------------------
1.

Az igényës köznyelvi kiejtésért

Előhang a Bárczi Füzetëkhëz
Immár az idén ősszel lësz ötödik éve, hogy gondoltunk ëgy nagyot, és a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány
keretében újfajta nyelvápolásbba fogtunk a követkëző céllal: “az igényës magyar köznyelvi kiejtés ápolása és
fejlesztése, különös tekintettel a 15. magánhangzó (a “zárt e” = ë hang) mëgőrzése a társalgás, a fëlolvasás
és a különféle előadások hangzó nyelvében A magyar helyësírás szabályainak 11. kiadásának (Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1984) 90. szabálya alapján” [részlet a Bárczi Alapítvány 1999-ben kelt alapító okiratából)]
Látszólag “kiszakítjuk” 15. magánhangzónkat hangzó nyelvünk egészéből. Ebbéli igyekëzetünket keményen
mëg is bírálta például Sander Liivak tartui nyelvész barátunk, ëgyúttal a magyar irodalom máris kiváló
fordítója (Ungari keele viieteistkümnenda vokaali sônastik = A magyar nyelv tizenötödik magánhangzójának
szótára. Keel ja Kirjandus, XLIII. 2000/6. 444-447. o., Tallinn). Pedig fordítva áll a dolog; eddig
nyelvművelésünk zárta ki a közép e hangot, legalábbis bëtűjét: az ë-t az olvasmányokból és gyakorlatokból.
Nekünk először vissza këllëtt fogadnunk a zárt ë hangot (vö. Gy. Gömöri Jenő: A magyar helyesírás
kitagadottja. Magyar Nemzet, 1949. február 27.; Lőrincze Lajos: ,,A magyar helyesírás kitagadottja”. Nyelv
és élet. Művelt Nép Könyvkiadó, 1953!). Két jelölőpályázatunk és kifejezésgyűjtő versënyünk bizonyította
(2000-2001-ben), hogy Sepsiszentgyörgytől Komáromig, Kézdivásárhelytől Győrig, Sarkadtól Pápáig,
Becsétől és Zëntától Balassagyarmatig, Szigetvártól Tiszacsegéig él a zárt ë, s ami mëgdöbbentő vagy inkább
örvendetës: a több évszázados jelöletlenség ellenére szinte töretlen ëgységben. Alapítványunk
munkatársainak sikerült mëgalkotniuk az eë-s köznyelvi mércét (Buvári Márta: Kiejtési útmutató és szótár
15 magánhangzóval. Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány, Budapest, 2001). A mérce eltérést, változatot csupán
60 szónál vësz figyelëmbe, ebből is csak néhány gyakoribb: a nëm-nem tagadószó, a nemës-nëmës melléknév
és főnév, az amely-amëly névmás, a szërkeszt-szerkeszt ige és szócsaládjaik. (Az első változat az ajánlás.)
Kodály énekës műveinek sok évtizedës alkalmazása és a mi kiadványaink bizonyítják, hogy sëmmiféle
zökkenőt sëm jelënt a zárt ë jelölése a szöveghasználó számára.
Ugyan mi szükség ilyen “apróságokkal” bajlódni? Mert nyelvünk változik. Természetës az a folyamat, ha
nyelvünk szókincse, a nëm alapszókincshëz tartozó szórétegëk többé-kevésbé fokozatosan átalakulnak:
életkörülményeink módosulásához kapcsolódva gazdagodnak. Viszont azt ëgyáltalán nëm mondhatjuk
kívánatosnak, hogy e gyarapodás az idegën szavak tömegës beözönlésével történjék. Ugyancsak
kiszámíthatatlan követkëzményëkkel járna, ha köznyelvi kiejtésünk végérvényësen átalakulna. Több
tudományos elemzés tanúskodik a köznyelvi beszélők kiejtésének változásáról (túl laza hangképzés; a
magánhangzók torzulása, vagyis a gyëngehangúság [az úgynevezëtt svá-hangok]; a hibás és hiányos
hangsúlyozás, hanglejtés; általában a fölgyorsult, hadaró beszéd stb.]. A kiejtési hibákat immár nap mint nap
hallják a tanárok, a nyelvészëk, anyanyelvünk igényës használói.
A változásokat mindënképpen romlásnak këll tekintenünk akkor, ha a kiejtés torzulása zavarja a mëgértést.
Hosszabb-rövidebb idő alatt helyësírásunk szintén e változássor kárvallottja lëhet. Az elnyomorodó kiejtés
akár mëg is szakíthatja a magyar művelődés folyamatosságát, több évszázados fejlődését.
Az okok mindën bizonnyal összetëttek. A nyelv belső folyamatait érzékëlve bizton kijelënthetjük: a magyar
embërëk életformájának átalakulása, az átmëneti társadalmi viszonyok veszélyëztetik hagyományos
értékeinket. Ezért a magyarság életminőségének javítása elsőrëndű cél, amelynek véghëzvitele nëm
nyelvészeti, hanëm szélësebb szakmai és társadalmi tényëzőkre tartozik.
De a nyelv életét, fejlődését szabad és këll is befolyásolnunk. Mivel nëm létëzik hivatalosan elfogadott
kiejtési mérce (norma), fontos ennek rögzítése. A szakirodalom földolgozta a helyësejtés egészét (Balogh
Lajos, Bolla Kálmán, Buvári Márta, Dëme László, Elekfi László, Fekete László, Ferenczy Géza, Kelemën
Józsëf, Wacha Imre és sokan mások). Tëhát nincs akadálya az igényës köznyelvi mérce mëgállapításának.
Manapság már műszërëkkel is mérhető a kiejtés. Úgyhogy a mai számítógépes világban az (akár többféle)
hangminta kiválasztása sëm okozhat gondot. A mércébe bele këll hogy tartozzék a zárt ë mint ajánlás, mint
szëbb és gazdagító változat. Mëgtanulni, gyakorolni mëg csak a lëírt hangot, szót, szövegët lëhet (akár
hangzó anyaggal kiegészítve). Tëhát a kétpontos ë kiejtési segédjelre szükségünk van. Alkalmazását në
helyësírás-módosításnak fogjuk föl, hanëm a kiejtésgondozás këllékének!
Szërëncsére már nyelvművelőink is tudják, hogy helyësírásunk védelmezése nëm ëlëgendő. Tévedés azt
gondolnunk: ëlég őrizni kivont szablyával a helyësírást, olykor bogarászni-csiszolgatni kicsit, a többi mëg
halad szépen a maga útján… A helyësbeszéd, szépbeszéd ápolása immár fontos fëladat az
anyanyelvápolásban, köszönhetően Péchy Blankának, Dëme Lászlónak, Kerekes Barnabásnak és másoknak.
Sëmmiképpen sëm nyugodhatunk bele az igényszint csökkenésébe. Nëm fogadhatjuk el, hogy az
idegënnyelv-tanulás és a szakmai képzés mellett már kevés az idő vagy alkalom anyanyelvünk igényës
gyakorlására. Mit is üzen nekünk Kodály Zoltán? Íme:
“Ha valaki elhatározza, hogy mëgtanulja a helyës magyar kiejtést, csak idő és szorgalom kérdése. Bizonyos,
hogy aki nëm kapta örökségül, kemény munkával këll mëgszërëznie. A mëgtartása nëm kisebb munkát jelënt.
Aki erre elszánja magát, këll, hogy ezt a nyelvet mindën másnál jobban szeresse. Hogy inkább szégyëllje a
magyar, mint az angol kiejtése hibáit.” (Kodály Zoltán: Vessünk gátat kiejtésünk romlásának! Rádióadás
1938. szeptembër 18-án. Újabb kiadás: Kodály Zoltán: Vessünk gátat kiejtésünk romlásának (1938). A zene
mindenkié, Zeneműkiadó, 1975)
Javaslatként a követkëző öt szëmpontot, elvet rögzítëm a jövendő kutatás, a nyelvművelés és oktatás
számára. I.: A szerves fejlődés és továbbépítkëzés elve alapján – a kutatás szabadságát tisztëletben tartva – a
magyar nyelvtudomány eddigi eredményeit në tekintsük nëm létëzőnek. II.: A kiejtés gondozása, védelme
nëm azonos a helyësírás védelmével (mégha szoros is a kettő közötti kapcsolat); e térën az eddiginél jóval
több erőfeszítésre van szükség. III.: A kiejtésjelölésben használatos jelek között polgárjogot këll hogy
nyerjën az ë bëtű (s persze nagybëtűje, az Ë). IV.: A zárt ë nëm nyelvjárási hang, él a beszélt köznyelvi
változatokban. (Jelën helyësírásunk történeti okokból nëm jelöli.) Természetësen kiejtésünk egészébe
beágyazva këll gondoznunk. V.: A szëbb és gazdagabb kiejtési változat mëgőrzése, tekintélyének
helyreállítása ugyan hosszútávú, de lëhetségës fëladat; a siker célirányos, összefogott munkánktól függ.
A mintëgy kétezër-ötszáz, háromezër évre visszanyúló szóbeli és a jóval több mint ezër évre visszamënő
(latinbëtűs, korábban pedig rovásjelekkel rótt) írásbeli magyar nyelvi műveltség kötelez bennünket.
Engedjük mëg hát magunknak ezt a “fényűzést”, hogy elmélyedjünk anyanyelvünk szép kiejtésének
tanulmányozásában és féltő gondozásában. Ugyanis más nép nincs arra hivatva, hogy helyëttünk elvégezze e
fëladatot.
Alapítványunk célját ugyan a zárt ë-re gondolva határoztuk mëg, de ez a célkitűzés egész kiejtésünk ápolását
magában foglalja. Természetësen elfogadjuk a tudomány legújabb eredményeit is. Így ha a tudomány tényleg
arra a fëlismerésre jut, hogy a nyílt e mëgőrzése a fő fëladat, akkor ehhëz igazítjuk a további munkálkodást.
S szërény lëhetőségeinket továbbra is fëlajánljuk mindën szakembërnek és érdëklődőnek.
Bicske, 2004. május 22-én
Mészáros András

2.
MÉSZÁROS ANDRÁS

MËGNYITÓ
A Bárczi Alapítvány kezelő testülete nevében tisztëlettel és nagy szeretettel köszöntöm mindën kedves
vendégünket, különösen mëghívott előadóinkat. Ünnepi alkalomból, de munkára gyűltünk össze.
2004. január 9-én lësz 110 éve, hogy mëgszületëtt Bárczi Géza nyelvtörténész és nyelvművelő akadémikus,
alapítványunk névadója. 1965. október 22-én a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnökeként ő nyitotta mëg
a nagy fontosságú egri kiejtési konfërënciát a többi között ezëkkel a szavakkal:

“Mindën művelt nyelv kialakította a beszédnek, a nyelv hangzásának normáit.” … “Nálunk a XVI.
században, amikor a művelődési viszonyok këllőleg mëgértek, magyarnak mondható királyi udvar és
hatalom, valamint mindënt összefogó művelődési központ a mohácsi vész után nëm maradt, ezért az
ëgységësülés az írott nyelvben indult mëg, és ott is valósult mëg,…”
“…mindënkitől, aki a nyilvánosság előtt szót kér, mëg lëhet kívánni, hogy irodalmi nyelvünkhöz méltó,
ëgységësen szabályozott, szép magyar kiejtéssel beszéljën.”

(Helyës kiejtés, szép magyar beszéd. Az egri kiejtési konfërëncia anyaga [1965. októbër 22-23.].
Tankönyvkiadó, 1967. Szërkesztëtte Grétsy László és Szathmári István)

A kiejtési norma azóta sëm készült el, újabb kiejtési konfërënciát sëm tartottak. Bárczi Géza Kodály
Zoltánnal ëgyütt szorgalmazta az úgynevezëtt “zárt ë” hang (középzárt e, közép e) elismerését mint a
köznyelvi mérce (norma) részét. Az ő emlékére az ő méltatlan utódaiként hívtuk össze ezt a mai tanácskozást
a kétféle e hang mai esélyeiről.
E tanácskozás gondolatai, hiszëm, segíteni fogják az elméleti tisztázást, s új támpontokat nyújtanak jövőbeli
cselekvésünkhöz, a szëbb, igényësebb magyar köznyelvi kiejtés mëgóvásához, fejlesztéséhëz.
Követkëzzenek tëhát a nyelvtudomány jelës művelői!

---------------------------------------------------------------------------------

3.
WACHA IMRE
A HELYES KIEJTÉS TANÍTÁSÁNAK GONDJAI
ÉS A KAZINCZY-VERSENYEK TAPASZTALATAI

Engedtessék meg, hogy az igényes és helyes kiejtéstől szólva egy meghökkentő gondolattal és némileg
távolabbról elindulva és a gondokra is kihegyezve fejtsem ki mondandómat.

1. A kiejtés, a helyes kiejtés is csak forma, nem lényege a beszédnek és általában a kommunikációnak,
hanem alázatos “szolgáló leánya” az információt, gondolatot, mondandót hordozó “szövegnek”,
“közleménynek”. A nyelvnek és a gondolatnak – látható, írott megjelenési formája mellett – hallható és
ugyanakkor röpke életű megjelenési formája.

2. Mi a nyelv?
Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című munkájában így vall róla: “A nyelv, gondolataink, érzelmeink
kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb
tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető legnagyobbrészt, hogy az egymást felváltó nemzedékek
tapasztalatai halmozódhatnak, s az utódokra átszállhatnak; hogy a természet közömbös vagy éppen
ellenséges erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak elölről kezdenie, sőt minden egyes
embernek külön elszigetelten megvívnia. [...] S “a nyelv” mindenki számára elsősorban az anyanyelv [...],
melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket,
fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk tartalmát is meghatározza.”
Jeles írónk, Sánta Ferenc, némileg megváltozott formában megismétli Bárczi gondolatait, s hozzáteszi: “[a
nyelv] maga ösztökél arra, hogy többet ismerjünk meg a világból: több dolognak adjunk nevet. Vagyis több
dolgot érintsünk meg a gondolatunkkal. Mert a nyelv gondolat: az tehát, ami egyedül képes birtokunkba adni
a világot.” Azzal a gondolatsorral folytatja, hogy a nyelv gyönyörködtet is, ha helyesen használjuk, szabaddá
is tesz, mert “ez ad lehetőséget képességeinknek kibontására, s annak gyakorlására is, ami leginkább
megkülönbözteti az embert az élővilágban – hogy ítélkezik. Megismer és ítélkezik. S ez az, ami az egyes
ember szabadsága is.” Végül ezt írja: “Ő [a nyelv] általa él valamely nemzet. Magunk magyarok is. [...] ha a
nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét
veszélyezteti.” (A nyelvről – iskolásoknak)
Ha egy kicsit továbbgondoljuk Bárczi Géza és Sánta Ferenc gondolatsorát, mondhatjuk: a nyelvben és a
nyelv használatában is ott él – bár gyakran elrejtve – a múltunk, a jelenünk, a jövőnk. A nyelv ugyanis a
nyelv használói által és a nyelvhasználatban él.
De lépjünk tovább.

3. Mi a nyelvhasználat?
A gondolatnak, mondandónak – vagy a gondolattalanságnak, a mondandó elrejtésének – a nyelv segítségével
való megjelenési formája. És ebben az “életében” – mind írott, mind beszélt (hangzó) változatában és
formájában “tükröz”, ábrázol és jellemez is. Hordozza, közvetíti hangzásában is, írott formájában is azt a
gondolatot, mondandót, szándékot, melyet általa és vele ki akarunk fejezni.
A gondolat, mondandó megfogalmazási módja, nyelvi formája – stílusa –, hangzásformája által tükrözi és
egyúttal jellemzi: a beszélő (író) személyét, személyiségét (jellemét); pillanatnyi lelkiállapotát, annak
esetleges változásait; a tárgyhoz és beszédpartneréhez való viszonyát; a beszédhelyzetet és egyúttal azt a
szűkebb vagy tágabb közösséget is (családot, munkahelyi együttest, vidéket, nemzetet), amelynek a beszélő
vagy író a tagja vagy annak a tájnak a közösségét, ahol él.

4. S most térjünk át a gondokra!

4.1. A nyelvet, nyelvhasználatot – noha a beszéd, a beszélés képessége “bele van írva génjeinkbe” – először
mindnyájan “beletanulókként” tanuljuk különféle mintákat eltanulva, ellesve, átvesszük elődeinktől:
szüleinktől; azután a szűkebb majd a tágabb környezetünktől. Később azután mi is tanítjuk – jó vagy rossz
példát, mintákat (is) adva – a körülöttünk lévőknek, az utánunk következőknek.
Nézzük ezek után – bár eléggé elnagyoltan – az anyanyelv és a nyelvhasználat tanulásának és tanításának
különböző köreit, melyek bizony egymást fedik, többnyire segítik is egymást, de példájukkal, gyakorlatukkal
bizony sokszor gátolják is a pozitív hatásokat.

4.1.1. Az első kör a szűkebb és tágabb értelemben vett család: a szülők, nagyszülők, testvérek, a közelebbi és
távolabbi rokonság, és hozzájuk kapcsolódva a baráti kör, valamint a közvetlen lakóhelyi és a kissé nagyobb
táji környezet.
Ebben a körben az eszmélő gyermek tanulja – és egyúttal bizonyos mértékig be is gyakorolja – a beszédet, a
beszédmagatartást, a nyelvhasználatot. Az otthonában kapott minták alapján sajátítja el a beszédet, az első
beszédhangoktól, szómondatoktól a kevésbé tisztán artikulált szavakon, mondatokon át az értelmes beszédig,
itt kapja meg az élettel kapcsolatos legfontosabb ismereteket. A szülő, a rokonság, baráti kör pedig (sok
egyéb hasznos ismeret, tudnivaló mellett) tanítja neki anyanyelvét: nyelvhasználatával, beszéd- és
magatartásával mintát ad, mércét nyújt számára nemcsak a nyelvi kommunikáció terén, hanem sok egyéb
másban is, például életkorához, szűkebb és tágabb családon belüli helyzetéhez is szabva tanítja a
gondolkodást, a társadalmi illemet. Identitástudatot is ad neki stb. Ha jó a szülő és a családi környezet, neveli
és nem csak növeli a gyermeket.

4.1.2. A második kör az oktatási intézmények köre. Szerepük és hatáskörük kettős. A különböző oktatási
intézményekbe bekerülő gyermekek részben egymástól tanulnak beszéd- és magatartáskultúrát (vagy -
kulturálatlanságot) a hazulról, a szűkebb és tágabb családból hozott minták alapján, részben az őket oktató
(jó, ha nevelő) pedagógusoktól – a tőlük kapott-látott minták és a tananyag, az iskolában tanultak alapján.
Fontoljuk meg Babits szavait: “[A stilisztika és a retorika] Egy oldalról gondolkodni, más oldalról beszélni
tanít, a szó legtágabb értelmében. [...] Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben
megjelölni egész középiskolai tanításunk célját. [...] Gondolkodni és beszélni: voltaképp egy. Gondolkodás
nem képzelhető el beszéd nélkül és megfordítva. [...] »A gondolat hangtalan beszéd, a szó a megtestesült
gondolat« – mondja egy híres nyelvtudós. Ezért a retorika, amely gondolkodni s a stilisztika, amely beszélni
tanít, voltaképp egy tudomány. Elválhatatlanok, mint a test és lélek: a gondolat a lélek, a kifejezés a test.”
(Irodalmi nevelés)

4.1.2.1. A bölcsőde, de az óvoda is ma már kevés szerepet játszik: megfogyatkozott a bölcsődék és az óvodák
száma is, de még jobban az óvodába kerülő gyermekek száma. Részben a születések, a gyermekek számának
csökkenése, részben gazdasági okok miatt, részben pedig azért, mert sok fiatal édesanya a gyesnek és a
gyednek köszönhetően három-négy éves koráig otthon neveli gyermekét.
Mindazonáltal érdemes elgondolkoznunk azon, amit jó néhány évtizeddel korábban Déry Tibor írt egy
amerikai bölcsődének beszédnevelő és a családnak embernevelő és a “világba beletanító” szerepéről: “Még
rossz családi körülmények között is egészségesebben fejlődnek a csecsemő érzékszervei, beszédképessége,
értelme, sokszorosabban több élménye van, könnyebben ismerkedik össze a világgal, mint azokban a
bölcsődékben, ahol jó, ha tíz gyermekre egy anyahelyettes – gondozónő jut, bármily lelkiismeretesen
végezze is ez munkáját. Hogy tudna például segítségére lenni a kétéves gyermeknek oknyomozó
munkájában, megfelelni a »miért«-ek özönére, amikor már másik kilenc gyerek várja, hogy kicserélje nedve
pelenkáit? Kérdéseire nem kapván választ, a gyermek hamarosan elnémul, s a maga kezdetleges módján
magyarázza a világot, egy elferdült, irreális képet épít fel magában a valóságról.”
Hasonló gond merülhet fel az óvodában, nagyon sokszor az iskolában is, hiszen egyre nő a tananyag, egyre
kevesebb idő jut a nevelésre, a növekvő gyermek, a saját gondjaival küszködő kamasz világnézeti,
világszemléleti kérdéseinek megválaszolására. Még egyetemi hallgató tanítványaim is panaszkodtak, hogy
az egyetemeken nincs idő a beszélgetésekre. Egyetemi oktató és egyetemi hallgató csak az előadásokon,
szemináriumokon találkozik, ezeken az alkalmakon csak a tananyaggal kapcsolatos kérdésekről esik szó.
Nincs mód, lehetőség bizalmasabb beszélgetésekre, emberi találkozásokra. A kredit-rendszer következtében
még állandó csoportok sem alakulhatnak ki, vagy csak nagyon ritkán. Ezért sokszor az egyetemi hallgatók
egymással sem nagyon tudnak olyan baráti kapcsolatokat kialakítani, amelyekben akár a tananyagot, akár
más gondjaikat megbeszélhetnék.

4.1.2.2. Az általános és a középiskola – szülőként, nagyszülőként és pedagógus gyermekeim szüleiként is

mondhatom – egyre inkább oktatási intézménnyé válik; egyre inkább háttérbe szorul a nevelés, és ha
amerikai mintákat követünk, az iskolai oktatásból lassan el is tűnik a nevelés. Nem szólva arról, hogy ma
már lassan több joga lesz a diáknak, mint a pedagógusnak. Egyre kevesebb szó esik arról, hogy a diáknak –
főleg az egyetemi hallgatónak – kötelessége is lenne. Nem szólva arról – pedagógusi körökből tudom, s aki
újságot olvas tisztában van ezzel –, hogy különböző formákban – szinte világviszonylatban – a korszerűsítés
jelszavával folyik a hagyományos oktatási és nevelési rendszernek a szétverése. Pedig nyugati ismerőseim
szerint Angliában pedagógusi körökben arról beszélnek, hogy azt az oktatási-nevelési rendszert kellene
átvenni, ami korábban nálunk volt. Tegyük hozzá: a pedagógusi pálya nem kellő megbecsülése és
túlterheltsége miatt Anglia már pedagógusi “behozatalra” szorul.
Hozzájárul mindehhez, hogy miközben egyes szaktárgyakból megnövekednek a követelmények, másokból –
a humán tárgyak egy részére és az anyanyelvi képzésre gondolok elsősorban – az új ismeretek nagyon
megkésve jutnak be a tananyagba, ha egyáltalán bekerülnek.

4.1.2.3. A felsőfokú oktatásban (egyetemeken, főiskolákon) elsősorban szakmai képzés folyik. Az oktatás
“támogatása” következtében (fejkvóta) és a felsőfokú tanintézetek kapuinak kitárása, az oktatógárda
megnyirbálása következtében egyre inkább csökkenő színvonallal és követelményekkel. Nagyon sok esetben
(felsőfokú tanintézmények oktatójaként mondom) a hallgatók jelentős részének célja – főleg a levelező
szakokon – nem az ismeretek, a tudás bővítése, hanem a “papír” megszerzése, azzal a felkiáltással:
“befizettem a tandíjat, tehát jár a diploma”, “ha nem kapom meg a diplomát, elvesztem az állásomat”,
“munka mellett nincs időm tanulni is”.

4.1.2.4. Külön gondot jelent ezen belül a pedagógusképzés, amelyben a leíró jellegű ismeretek mellett még
nyelvszakokon sem kap elég teret az anyanyelvi ismeretek gyakorlása. Az idő szűkössége és a technikai
felszereltség hiányosságai miatt nem kap, nem kaphat elég súlyt a kommunikáció szakokon sem az
anyanyelvhasználat, főleg az interpretatív és a spontán beszéd gyakorlása, beleértve ebben a műfaji
ismereteknek, a szerkesztéstannak, a fogalmazástechnikának – stíluseszközöknek – és a hangoztatásnak
(beszédtechnikának) a gyakorlását. S különösen kevés teret kapnak a tananyagban, pontosabban nagyon
megkésve jutnak be oda a kutatások újabb eredményei.
Természetesen vannak szívvidámító kivételek is. Vannak kiválóan tanuló diákok, akik középiskolában
kemény követelményrendszerű országos versenyek győztesei, olyan egyetemi, főiskolai hallgatók, akik már
“diákként” is tudományos kutatásban vesznek részt, szakcikkeket adnak közre. Ők azonban a kevés számú
kivétel.
S ha az iskolai oktatás csupa jó mintát ad(na) is, ellenpontozza, gyakran lerontja ezt az utca, a közélet és
bizonyos elektronikus médiumok mintája.
5. Az utca és a közélet “mintáiról”, etikai, erkölcsi és beszédmagatartásáról nem szólva – nagyon messze
vezetne a magatartásban, a szövegben és hangzásban egyaránt megfigyelhető általános eldurvulás elemzése –
pár szóval érintsük az elektronikus médiumokból felénk áradó beszédet. (Erről – mind a közszolgálati, mind
a kereskedelmi rádiók beszédéről, stílusáról – többször is olvashattunk kritikát a Magyar Nemzetben Hanthy
Kinga tollából.)

5.1. Szokás szidni a közszolgálati vagy közszolgálati jellegű rádiók és televíziók nyelvhasználatát, kiejtését
(Kossuth, Petőfi, Bartók adó, MTV, m2, Duna tévé, Hír tévé, PAX, Spektrum, NatGeo). Hadd állítsam: üde
színfoltok és követendő jó minták – még hibáikkal együtt is – a kereskedelmi adókból elhangzó beszédhez
viszonyítva. Persze a műfaji kötöttségek és a megszólalók (hivatásos beszélők, külső szakértők, különböző
műveltségű riportalanyok) beszédképessége következtében még ezeknél is rétegezett a nyelvhasználat
szövegben is, hangzásban is. Ráadásul ez utóbbiak is gyakran kénytelenek engedményt tenni igényességük
rovására a közönség megnyerésére a kereskedelmi adókkal folytatott “harc” miatt.
5.1.1. A hivatásos rádiósok és tévések közül a közszolgálati adóknál a bemondók, hírolvasók beszéde –
olykor még a kereskedelmi adók többségénél is – szinte mintaértékű. A műsorvezetők is jó mintát adnak az
igényes beszédre. A riporterek, riporter-műsorvezetők többségének beszéde (többnyire spontán élőszó,
gyakran vágással “gyógykozmetikázva”) szintén elfogadható, kevés kivételtől eltekintve szinte mintaértékű.
Kevésbé az a kereskedelmi adóknál, nem annyira a tévé-, mint inkább a rádióadóknál.

5.1.2. A nyilatkozók, szakértők beszéde többnyire példaértékű, szaktudásuk általában együtt jár nyelvi
igényességükkel is. Persze akad nagyon vitatható megnyilatkozás is, még ha rövidítésekkel, a nyögések,
hibák kivágásával “szépítve” van is a beszéd. Hogy milyen a meghívott szakértők beszéde, az sokban függ a
beszédhelyzettől, a megnyilatkozók fogalmazási készségétől, anyanyelvi műveltségétől, szaktudásától. A
tartalmában, nyelvi és hangzásformájában példamutatótól a “flott” semmitmondáson át a teljes üresjáratig
olykor a már érthetetlen hadaró kiejtésig széles a skála.

5.1.3. A “gyalog” riportalanyok, az interaktív műsorokban betelefonálók beszéde – szövegformában is,

hangzásában is “olyan, amilyen”. Tükrözi a beszélő gondolati összeszedettségét, személyiségét, műveltségi –
olykor műveletlenségi – fokát. Hála a rádiók, tévék szerkesztőinek, viszonylag ritkán kerül adásba
“beszédképtelen” megszólalók beszéde.

5.1.4. Baj van azonban – főleg a tévékben – a tudománynépszerűsítő filmek, tévéadások “alámondásával”.
Sokszor még a hivatásos beszélőknek sincs fogalmuk arról, mit is olvasnak fel: szövegmondásuk egysíkú,
unalmas, tele van értelemtorzító hangsúlyozással, rossz dallamvezetésű mondatokkal. Hangzásbeli
sztereotípiákkal. Érezhető, hallható, hogy nem tanulmányozták át a megszólaltatandó szöveget: blattolnak,
hangsúlyozási, hanglejtési kliséket alkalmaznak. Szerencsére a látvány, a film képanyaga sok mindent
“eltakar” és a helyére tesz.

5.2. Sokkal nagyobb a gond a kereskedelmi adóknál, elsősorban a kereskedelmi rádióknál.

5.2.1. Bár a hírolvasók beszéde többnyire elfogadható, mégis meg kell említenünk beszédüknek egy, nem
éppen szimpatikus tulajdonságát. Tempójuk túlságosan, olykor a pontos artikulációt is károsítóan gyors,
inkább csak tempója van, semmint lendülete és ritmusa, dallamvezetése többnyire egysíkú, emelt fekvésben
monoton “zsinórbeszéd”. Mert állítólag ez a “modern”. Nem hallunk igazi, értető szövegmondást. Ez azért
káros, mert a hallgatót is gyors, dallamtalan beszédre ösztönzi.

5.2.2. A tartalmas és igényes beszéd szempontjából gyakran erősen negatív minta a műsorvezetők beszéde. A
kereskedelmi televíziók adásaiban főleg az ifjúságnak szánt műsorok szereplőinek “ál-fiatalos” beszéde. A
könnyűzenei témákban a műsorvezetők nagy jártasságot árulnak el, csak éppen a nem magyar zeneszerzők és
együttesek, énekesek nevét mondják túlzottan “tökéletesen” idegenes kiejtéssel, többnyire már
“hipertökéletes” és ezért érthetetlen angolsággal. Műsorvezetői “csevegésük” is gyakran csak fecsegés:
teljesen magánjellegű témákról is “társalognak”. Nincs igazi mondandójuk. A “konferáló szövegek” tempója
is túlságosan fel van pergetve, beszéddallamuk is gyakran idegenszerű; állítólag ez a korszerű. Nehéz
elfogadtatni, hogy a nyugati (francia, olasz, spanyol) adók gyors ritmusú beszéde nyelvük jellegéből adódik:
több szóval kell kimondaniuk azt, amit a magyar, ragozó nyelv lévén, egyetlennel is ki tud fejezni.

5.2.3. Náluk sokkal problematikusabb a kereskedelmi rádiók bizonyos állandó és felkapott, sztárolt
szereplőinek a beszéde. Némelyiküknek “szövegelése” – kissé megváltoztatva József Attila szavait –
“kecstelenül oktalan, sőt ostoba fecsegés”. Témáik, stílusuk gyakran triviális, sőt gusztustalan, otromba.
Szövegformájában is, hangzásában is. Mivel a kereskedelmi adók – éppen zenei anyaguk miatt – a
leghallgatottabb rádiók közé tartoznak (távolsági autóbuszokon, taxikban, magánautókban, üzletekben
mindenütt a kereskedelmi csatornák zenéjét lehet hallani), mind a helyes magyar beszédre, mind a
megfogalmazás és gondolkodás módjára, sőt nem egyszer az erkölcsi magatartásra is – állítom – rossz,
romboló mintát adnak. Mintha némely kereskedelmi adó műsorvezetője a vélemények, nézetek
kimondásának szabadságát, a szólásszabadságot összetévesztené a nyelvhasználat szabadosságával. A
szólásszabadság ürügyével megengedi magának a megnyilatkozásbeli alpáriságot.

5.2.4. Az úgynevezett interaktív műsorok egy részében a betelefonáló rádióhallgatók részben jókívánságukat
fejezik ki, részben zeneszámokat kérnek. E műsoroknak tematikus részében a megszólalók gyakran saját
gondjaikat mondják el, ezekhez kérnek tanácsokat. Máskor közérdekű témákat próbálnak megbeszélni.
Megnyilatkozásaik, beszédük olyan, amilyen személyiségüket, kulturális színvonalukat, igényszintjüket
tükrözi. Spontán élőszóval megnyilatkozók ők, a spontán élőszóra jellemző, olykor ijesztő szövegalkotási
pontatlanságokkal. Nagyobb baj, hogy ezeket a tematikus beszélgetéseket vezető-irányító, rendszerint fiatal
“műsorvezetők”, az adott rádió munkatársai is többnyire rendkívül felkészületlenek. Nincs – életkoruk miatt
sem lehet – valódi tapasztalatuk a felvetett vagy adott témával kapcsolatban, olykor még igazi mondandójuk
sincs. (Például az egyik kereskedelmi rádiónak egyik egyébként igényes, jó beszédkészségű és
kommunikatív képességű fiatal, nőtlen, gyermektelen, szülőszobát nem látott munkatársa beszélgetett a
hallgatókkal a párválasztásról és az apás szülésről). Ennél nagyobb baj: nem áll mögöttük olyan szakértő
sem, aki segítségére siethetne a műsorvezetőnek, és valódi tanácsokat adhatna a betelefonáló és tájékozatlan,
gyakran segítséget kérő hallgatóknak. Ennek hiányában a beszélgetés nem több a problémák
meghallgatásánál, és – mellébeszélésnél. Lényeglátó, összeszedett gondolkodásra nem nevel mintájával. A
közszolgálati adók interaktív műsorainak többségében a műsorvezető-szerkesztőn kívül olykor két szakértő
is segítségére siet a betelefonáló hallgatóknak.

6. A kereskedelmi rádióknak és tévéknek nyelvi magatartása rendkívül fontos (lenne) az általános műveltség
és a beszédkultúra fejlesztése szempontjából, ha ezek a rádiók, tévék szolgálni és nem csak kiszolgálni
akarnák célzott hallgatóikat. A kereskedelmi rádióadók adásait rendkívül sokan hallgatják, noha az ilyen
adók többsége célzott hallgatósághoz: korosztályokhoz és rétegközönséghez szól. Mivel “a rádiónak”,
minden rádiónak és minden tömegtájékoztató orgánumnak nagy a hitele és tekintélye, az átlagos műveltségű
hallgatók e rádiók nyelvi magatartását tekintik, vagy legalábbis fogadják el beszédmintának.
De még ha nem fogadnák is el – a rádiók iránt kétségtelenül meglévő tekintélyt legyőzve – a kereskedelmi
csatornákból állandóan hallott beszéd mondandójával, tematikájával együtt (gondoljunk csak a
reklámhatásra) észrevétlenül “belesulykolódik” nyelvi tudatukba. Hiszen a zeneszámok, zenei blokkok
között megszólaló beszéd tartalmával, hangzásformájával akkor is hat, ha nem figyelünk rájuk. (A gyerekek
mennyire tudják a reklámszövegeket!)
A kereskedelmi rádióadók interaktív műsoraiban – ha figyeljük a műsorokat, azt tapasztaljuk – többnyire
azok a hallgatók, nézők szólalnak meg, s ők az igazi közönség, akik gondjaikkal, kérdéseikkel nem tudnak
vagy röstellnek máshoz fordulni. A magukra maradtak, a “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát
mindenkinek” emberek, fiatalok. (Ezért volt fontos annak idején Csiszár Jenő műsora, az “Apukám világa”,
mert ezeket a hallgatókat szólította meg, az ő gondjaiknak adott megnyilatkozási lehetőséget. S mit kaptak
ott, és mit kapnak itt válaszul, egyben mintául? Felszínes beszélgetést, félválaszokat (kevés a társalgásra
fordítható idő), legtöbbször megértést sugalló mondatokat, ezt is gyakran nyelvileg, tehát logikailag is
rendezetlen formában.
Érdemes elgondolkozni azon, amit Umberto Eco mond a televízióról. Érvényes az a rádióra is: “Egy időben
mindenki trágárul beszélt, iskolában, munkahelyen, ágyban. Később nyilvános helyen már vigyázni kellett,
ezért aztán az őstévé [...] illedelmesen beszélt. A független televíziók viszont azt akarják, hogy a közönség
magára ismerjen, és azt mondja: »Ezek mi vagyunk.« Így aztán a komikus színész vagy a műsorvezető –
miközben egy nő ülepét bámulva adja fel a rejtvényt – trágár szavakkal és célzásokkal halmoz el bennünket.
A felnőttek otthonosan érzik magukat, a képernyő végre olyan, mint az élet. A gyerekek meg tudomásul
veszik, hogy nyilvános helyen így kell viselkedni; így is képzelték.” (Umberto Eco: Az új középkor. Európa
Könyvkiadó, Bp. 2002. 83–4.)

7. Sajnos az utcákon, némely rádióadásban, tévécsatornán hallható igénytelen beszédet alig-alig tudja
ellensúlyozni az iskolai anyanyelvi oktatás és a Péchy Blanka alapította Kazinczy-díj meg a belőle kinövő
mozgalmak, pedig ez utóbbiak többsége éppen az iskolai anyanyelvoktatás erősítését célozza.
A Kazinczy-díj Alapítvány jóvoltából most már három “generáció” tagjai vehetnek részt az országos
Kazinczy-versenyeken, a példamutató beszéd versenyein. 1966 óta a középiskolai diákok, 1968 óta a
pedagógusjelöltek, az 1970-es évek második fele óta az általános iskolások (előbb csak megyei szintű
versenyeken, 1999 óta országos döntőkön is).
A Kazinczy-versenyek mozgalmának és a belőle (is) kinövő és a mintájára megszaporodó anyanyelvi
versenyeknek és mozgalmaknak rendkívül fontos szerepük van – határainkon túl is – a beszéd és a kiejtés
művelésében. Így az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenynek, a Beszélni nehéz! körök
mozgalomnak, a Kazinczy-táboroknak, az Anyanyelvápolók Szövetsége anyanyelvi táborainak, a különböző
retorikai versenyeknek (például a Kossuth-szónokversenynek, a Lőrincze Lajos-nyelvhasználati
versenyeknek, a Verseghy-napoknak, határainkon túl Erdélyben az Aranka György-versenyeknek,
Szlovákiában a kassai Kazinczy-napoknak, a Vajdaságban az adai Szarvas Gábor-napoknak stb. Ezek a
versenyek és mozgalmak egyrészről mind-mind a helyes nyelvhasználatra nevelték a versenyzőket és a
mozgalom résztvevőit, másrészről tudatosították bennük a helyes, példamutató nyelvhasználat fontosságát.
Ugyanakkor azonban a Kazinczy-versenyek, az Édes anyanyelvünk versenyek és a többi hasonló jellegű
mozgalom és verseny országos felmérésnek is tekinthető a “betanuló nemzedék” három generációjának
kiejtési és a beszédállapotáról, magatartás-kultúrájáról. Az országos döntőkbe azonban csak a legjobbak
jutottak el. Hogy az alatt mi van, azt szülőként, pedagógusként, utcai közlekedőként tapasztaljuk.
Természetesen ezeken a versenyeken nem volt egyívű a fejlődés, a javulás.
Az Édes anyanyelvünk versenyek első napján írásos feladatlap kitöltésével nyelvhasználati kérdésekre kell
válaszolniuk a versenyzőknek. A második napon meghatározott műfajban és meghatározott közönség
számára (vázlat alapján) élőszóban kell elmondaniuk gondolataikat egy-egy megadott témáról. Korábban
bizony számos versenyző nem tudta gondolattal és szóval meg- és kitölteni a rendelkezésére álló időt, három
percet. Olykor a felét sem. Ma már kerek jól megfogalmazott “kiselőadásokat” tart a versenyzők többsége.
De gyakran ma sem megfelelő a beszéd hangzásformája: a versenyzők jelentős hányada hadaró, kapkodó
tempóban, ritmusban, elkent, tisztátalan hangképzéssel szól. Eltűnt beszédükből az az “artikulációs ritmus”
mely korábban a magyar beszédre oly jellemző volt, és visszaszorultak a magyar nyelv hangzását oly
kellemessé tevő – a regionális köznyelvekre – jellemző, enyhén nyelvjárásias ízek is. Mintha ezeket, köztük
a nyílt e és a zárt ë hangot csak az országhatáron túlról, Erdélyből és a Vajdaságból érkező versenyzők
mernék használni. (Ők is többször megkérdezték: nem baj-e, ha nyelvjárásias íze van beszédüknek.) Noha e
két hang és a regionális köznyelv hiányát évről évre szóvá tesszük, a mintegy 120 hazai versenyző
beszédéből szinte eltűnt ez a két hang is, mely az ország területének nagyobb részén él a spontán beszédben.
Némileg egyenletesebb fejlődést tapasztalhattunk a Kazinczy-versenyeken, a többi kiejtési versenyeken,
valamint a vers- és prózamondó versenyeken. Ezeken – a kiejtési versenyek többségén – a résztvevőknek
általában egy általuk hozott “szabadon választott” szöveget és egy “kötelező” szöveget kell értő/értető
módon megszólaltatniuk. Ez utóbbit 20-30 perces felkészülés után. Az első években a tiszta hangképzés
jelentette a legnagyobb gondot. Később a mondatfonetikai eszközök használatára kellett nagyobb mértékben
ügyelni. Mára már eljutottak a versenyzők a szövegegész értő/értető és a műfajnak is megfelelő
megszólaltatásáig. Legfeljebb a “hangvétel” jelent vissza-visszatérő gondot. Persze ezeken a versenyeken is
voltak “hullámvölgyek”: visszatérő hibák. Ma már egyre kevesebb az értelemtorzító, hangsúlyozási és
hanglejtési forma. A hangképzést, a szűkebb értelemben vett kiejtést azonban még mindig jellemzi az
ejtésváltozatok “elszürkülése”. Ezeken a versenyeken is ritkán halljuk a nyílt e és a zárt ë hangot, az enyhén
regionális ízt, noha minden versenyen szó esett hiányáról. Csak egy-két Délnyugat-Dunántúlról vagy Kelet-
Magyarországról származó versenyzőnél. Ezeken a versenyeken is azt tapasztaljuk, hogy főleg az erdélyi és
vajdasági versenyzők őrzik nyelvi színeiket mind beszédüknek hangállományában, mind dallamvilágában.
Éppen felmérés jellegükkel és a versenyen “kibukkanó” gondokkal, problematikus megoldásokkal ezek a
versenyek és mozgalmak minden évben “feladták a leckét” mind a tudományos kutatásnak, mind az iskolai
oktatásnak. Azokat a gondokat, kérdéseket, melyek ezeken a versenyeken (és tegyük hozzá a közélet
fórumain) felbukkantak, az iskola és a közélet gyakorlata számára meg kellett válaszolnia a tudományos
kutatásnak, és az alkalmazott tudománynak.
Többnyire meg is válaszolta, és a “válaszok” valamilyen közlemény formájában meg is jelentek.
Az egri kiejtési konferencia határozatai között szerepelt, hogy mielőbb el kellene készíteni a “magyar kiejtési
kézikönyv”-et. Noha ez a munka teljes egészében még mindmáig nem készült el, számos “előtanulmánya”
már napvilágot látott. Megjelent a hangképzésről1, a szűkebb értelemben vett kiejtésről2, a hangkapcsolódási
szabályokról3, a mondatfonetikai eszközök használatáról4 szóló tanulmánykötet, és számos kisebb-nagyobb
“apró” cikk, tanulmány a szakmai folyóiratokban és egyéb kiadványokban. Részben készült el a
szövegfonetikával foglalkozó rész, de ennek “előmunkálataiként” több cikk, tanulmány is megjelent. A
szomorú az, hogy ennek ellenére az “új” ismeretek alig-alig mentek át az oktatási “köztudatba”, alig-alig
kerültek be tankönyvekbe.
Egyetlen példát hadd hozzak:
Amit Elekfi Lászlóval 2003-ban közreadott könyvünkben, Az értelmes beszéd hangzása címűben a
mondatfonetikai eszközök használatáról megírtunk, az részben kutatási eredményeket közlő publikációk,
részben a Kazinczy-versenyekről szóló beszámolók formájában tudományos szakfolyóiratokban, oktatási
segédkönyvekben, nyelvművelő és egyéb kiadványokban az elmúlt harminc évben már mind megjelent
nyomtatásban.5
Anyaguk mégis alig-alig került át a “közoktatásba”, a tankönyvekbe, sőt a szakemberképzésbe, például az
előadóművész- és színészképzésbe, s főleg nem a hivatásos beszélők beszédtudatába. Egy kiválóan és
tudatosan beszélő, anyanyelvileg is nagyon művelt rádiós kolléga említette a minap, hogy kezébe véve most
megjelent a könyvünket azonnal a beszédritmus fejezetet kezdte el olvasni, mert az itt tárgyalt kérdésekről
mindmáig még csak nem is hallott. Bizony nemcsak tanároknak, hanem hivatásos beszélőknek és az őket
képző beszédtanároknak a tudatában is élnek olyan, a 20. század elejéről származó kiejtési babonák, hogy
‘minden szó első szótagját hangsúlyoznunk kell’, hogy ‘a magyar mondat hanglejtése az elejétől a végéig
ereszkedő dallammenetű’ (ez él a neki ellentmondó ‘vesszőnél megállunk, felvisszük a hangot, pontnál
megállunk, leeresztjük a hangot’ kiejtési babona ellenére is). Ugyanígy ‘a jelző mindig hangsúlyos’ tévtan is,
és az a téves gondolat is, hogy ‘a hangsúlyozás az értelem, a hanglejtés az érzelem eszköze’. Mint ahogy
szinte kiirthatatlanul tovább él a -va/-ve határozói igenév és a létige használatának helytelenítése is, noha
régen tudjuk ősi eredetét. De még nyelvész körökben is találkozunk olyan nézettel, hogy a -va/-ve és a létige
használatát a hivatásos nyelvművelők helytelenítik. Bizony szinte kiirthatatlan az a felfogás is (sokszor a
kabarék hatására), hogy a nyelvjárás és a nyelvjárási ízű kiejtés az igényes beszédben kerülendő. Ennek
egyik “eredménye” hogy a kiejtésben egyre inkább háttérbe szorul a nyílt e és a zárt ë hang megkülönböztető
ejtése.
Bizony az általános iskolákban az alsóbb osztályokban az olvasás, felolvasás tanításakor – nagyobb
figyelmet lehetne fordítani a szűkebb és tágabb értelemben vett kiejtésre (az előbbiben a például a tájnyelvi
ejtés értékeinek megóvására), a felsőbb osztályokban, középiskolákban ezen kívül az értő/értető
szövegmondás, a helyhez, alkalomhoz, beszédpartnerekhez illő kommunikáció tudatosítására – de nemcsak a
magyarórákon a feleléskor, a szemléltető bemutatáskor, a versmondáskor.
Nem sorakoztatom tovább a példákat és a lehetőségeket.

8. Helyette a tennivalókról szólok néhány szót, most már kissé a kiejtésre, az igényes beszédre
összpontosítva, de ismételten hangsúlyozva, hogy a kiejtés “csak” a megjelenési forma kérdése.
Segítségül Illyés Gyulát hívom. Ő a következőket írja: “a jó magyar beszéd és írás tanítását a helyes
gondolkodás tanításával kell kezdeni” (Magyar beszéd – elemistáknak. A kiemelések tőlem. W. I.). Illyés
szava többfelé vág.

8.1. Így – az alapoknál kezdve – a beszéd formájára, a hangzásában érthető, tiszta beszéd fontos szerepére.
1
Molnár József: Magyar beszédhangok atlasza (Tankönyvkiadó, több kiadás) és Bolla Kálmán: Magyar hangalbum (MTA Nyelvtudományi Intézet,
Bp.,1980)
2
Elekfi Lászó: Magyar ragozási szótár – Dictionary of hungarien inflections (MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp., 1994). Ugyancsak Elekfi László
munkája A magyar nyelv értelmező szótárá-nak hét kötetében az egyes szavak alapalakjánál kiejtés jelölése. Ld. még: Fekete László Kiejtési szótára
és a Bárczi Alapítvány kiejtési szótárainak adatait!
3
Elekfi László: A magyar hangkapcsolódások fonetikai és fonológiai szabályai (MTA Nyelvtudományí Intézet. Bp., 1992.)
4
Elekfi László–Wacha Imre: Az értelmes beszéd hangzása – Mondatfonetika kitekintéssel a szövegfonetikára (Szemimpex Kiadó, Bp., 2003.)
5
Részletesen szólt erről Deme László több helyütt is a nyelvművelő mozgalmak és a kiejtési versenyek hozadékát tárgyaló cikkeiben. Magam is írtam
erről részletes, bibliográfiát is tartalmazó cikkekben. Sok tapasztalatot közöltek az Egyetemi Fonetikai Füzetek és a győri Kazinczy Ferenc
Gimnázium kiadványai, például A Kazinczy-versenyek története (Győr, 1978); A Kazinczy-versenyek huszonöt éve (Győr, 1991); “Mondd és én
hallom...” (Győr, 2000).
Ugyanis egyre terjed a hadaró, kapkodó elnagyolt, tisztátalanul artikulált beszéd. Ebben azonban nem csak a
felgyorsult élettempó következtében felgyorsult beszédiram a ludas. A gyors beszéd is érthető, ha a beszélő
tisztán artikulálja, jó ritmusban mondja ki a hangokat, szavakat, mondatokat, ha helyes hangsúlyozással,
hanglejtéssel szólaltatja meg a szöveget. (Rátonyi Róbert gyors beszédét mindenki értette). A “gyors”, a
“hebre” beszéd kiváltója, a fegyelmezetlen, kapkodó gondolkodás, és a partner figyelembe nem vétele. (Az
okokat, következményeket tessék továbbgondolni! Esetleg tessék azt is meggondolni: van-e időnk,
türelmünk meghallgatni egymást a családon belül is és a családon kívül is. Pedig ez is fontos lenne, hiszen
mint Pilinszky mondja: “a beszéd csenddel kezdődik. Hallgatással, meghallgatással.” Ezen túlmutatva: van-e
időnk (energiánk) akár a családon belül is arra, hogy még a tiszta kiejtésre is ráneveljük a beszélni tanuló
emberpalántát, még ha a kezdetben ügyetlen (de bájos) szavakból ki tudjuk következtetni, mit is akart
mondani a beszélni tanuló gyermek?
Az artikulációjában is tiszta beszéd műveltség és identitástudat és igényszint kérdése is. Erről nem szólok,
gondolom a zárt e szerepével és más “nyelvjárási” hangok szerepével kapcsolatban ma még esik szó róla.

8. 2. Az értelmes/értető beszéd tekintetében – ennek művelése a fő célja például a Kazinczy-versenyeknek –

sok a tennivaló a reproduktív-interpretatív beszédben, azaz más által írt gondolatok megszólaltatásában.
Bizony fontos volna, hogy tanítványainkat (ifjakat és felnőtteket egyaránt) megtanítsuk a szövegnek több
szempontú (tartalmi, szerkezeti, nyelvi) elemzésére, a szövegben-mondandóban való gondolkodásra: mi a
szöveg mondandója, milyen “útvonalon” fejti ki gondolatait, mondandóját a szerző, milyen a szöveg
szerkezete, a belső egységrészeken belül mint kapcsolódnak a szövegmondatok, mi bennük az újságoló rész,
mik az úgynevezett szövegkohéziós eszközök, milyenek a mondatszerkezeti viszonyok stb. S hogy milyen
mondat- és szövegfonetikai eszközöket kell-lehet felhasználni az értő/értető és egyben igényes
tolmácsoláshoz.

8. 3. Ugyancsak az értelmes/értető beszéd kérdéseinél maradva, de most már a spontán beszédre és a saját
magunk által írt szövegre gondolva, már az iskolában is, a sajtó és az elektronikus tömegtájékoztatás
munkatársainak pedig kiváltképpen tanítani kellene: miben azonos és miben különbözik (például mondat és
szöveg szerkesztésében) az olvasónak, illetve a hallgatónak szánt szöveg, s mik a követelményei ez utóbbi
megszólaltatásának.

8. 4. Folytathatnám.
Helyette azonban – összefoglalásul és továbbgondolásul is – hadd idézzem ismét Illyés Gyulát (némileg
módosítva): “Jól beszélni és írni magyarul (hozzáteszem: minden anyanyelven) ez ... igazándiból:
jellemkérdés.”

--------------------------------------------------------------------------------------------

4.
BOLLA KÁLMÁN

A ZÁRT ÉS NYÍLT <E> PROBLEMATIKÁJA

TÁGABB ÖSSZEFÜGGÉSEKBEN VIZSGÁLVA

0. Célkitűzés
Mondandómat tartalmilag hét, látszólag egymástól távol eső, de a címben jelzett probléma megítéléséhez
mindenképpen figyelembe veendő kérdéskörre bontottam. Ezekben részben elméleti ismeretekkel
foglalkozom, részben módszertani kérdéseket vetek fel, részben tényanyagot közlök. A célom az volt, hogy
egyrészt rávilágítsak a zárt és a nyílt <e> vizsgálatának általam képviselt és részben általam kidolgozott
szakmai logikájára, összefüggéseire, másrészt felvillantsak néhány gondolatot elméleti vonatkozásban,
bemutassam a téma kísérleti-fonetikai kutatásában elért eredményeimet, és végül vitára ingerlő
megállapításokat tegyek arról, hogy merre tart a magyar helyesbeszéd. Jóslásokba nem bocsátkozom, de a
dolgok természetes logikájából fakadó prognózissal megpróbálkozom.

I. Bevezető gondolatok az <e> hangok nyelvi státuszának a megítéléséhez

Ahhoz, hogy egyáltalán valamiféle véleményt nyilváníthassunk e szóban forgó kérdéskört illetően, több
alapvető nyelvészeti, nyelvelméleti, felfogásbeli problémát kell tisztáznunk. Ezek mindegyikében vagy
erősen megoszlanak a nyelvészek vélekedései, vagy egyszerűen, megkerülik, nem létezőnek tekintik őket.
Témánkhoz közülük a legszorosabban a nyelvi norma – kiejtési sztenderd problémaköre tartozik. De ebben
sem alakítható ki reális álláspont, ha előzetesen nem tisztáztuk a nyelv és beszéd, a nyelv és nyelvhasználati
formák: fonikus (azaz hangzó) forma, vagyis beszéd és grafikus (azaz írott) forma, írás lényegét, egymáshoz
való viszonyukat általában, elméleti szinten; és a nyelvi kategóriák, nyelvhasználati formák változatosságát
érintő kérdéseket: mint például nemzeti nyelv, köznyelv, irodalmi nyelv, regionális nyelv, nyelvjárás,
rétegnyelvek bonyolult s nehezen megválaszolható kérdéseit. Állásfoglalásunk attól is függ, hogy világosan
látjuk-e egyrészről a nyelvi hang, fonéma, másrészről a beszédhang, vagyis a közösségi nyelvhasználat
szintjén általánosított hangtípus, továbbá a beszélő hangja, vagyis tipikus individuális sajátságokat is
hordozó hang, s végül a konkrét, egyedi hangrealizációk közötti különbségeket, vizsgálati szinteket. A
gyakorlatban ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk-e az érzékszerveinkkel szubjektíve felfogott egyedi
hangjelenségek többszintű, más-más aspektusból történő értelmezésére, azaz nyelvi, nyelvészeti
szempontból való általánosításokra, a konkréttól eljutni az absztrakt entitáshoz. Vajon elmondhatjuk-e hogy
mindazok, akik ma megfellebbezhetetlen véleményt mondanak az <e> hangok nyelvi felhasználását,
szerepét, funkcióját illetően, ismerik-e például a helyesbeszéd és szépbeszéd (ortoépia és ortofonia)
szakkifejezések lényegi eltéréseit.
A most tárgyalt kérdéskörben a vélemények aszerint is megoszlanak, hogy ki milyen módszerrel,
metodológiai alapállásból vizsgálódik. Nem szólva a nyilvánvalóan tudománytalan, laikus és dilettáns
megnyilatkozásokról, két egymással szembenálló irányzatot említek. Az egyikre az jellemző, hogy a
tényekből, a beszédben megnyilvánuló, kifejeződő, nyelvileg hiteles, mindenkor ellenőrizhető, bizonyítható
adatokból kiindulva vizsgálódik, építkezik, jut el nem megfellebbezhetetlen következtetésekre, tesz
valószínűsíthetőnek vélelmezett megállapításokat. A másik kívülről bevitt rendező elvek, formális logikai
szabályok szerint próbál valamiféle szabályrendszerbe foglalt nyelvleírást adni. Ezt a módszert nevezik
“hókuszpókusz” módszernek, vagy finomabban fogalmazva spekulatív megközelítésnek. Általában nem is az
emberi gondolkodás, gondolatformálás, gondolat- és érzelemkifejezés, humán kommunikáció érdekében,
hanem valamilyen alkalmazott nyelvészeti célt (például gépi fordítást, mesterséges beszéd-előállítást stb.)
szolgálva kutatnak – természetesen ezek is hasznos kutatások, amelyek kimondatlanul is kénytelenek a
tényfeltáró, objektív kutatási eredményekkel számolni. Megint csak mellőzöm a számos öncélú,
magamutogató, mindenáron “újat”, mást akaró, elméletieskedő törekvéseket.

II. A nyelvi funkció megítélése

Fonológiai szempontból vizsgálva az <e> hangok nyelvi státuszát megint csak nyelvelméleti problémák
vetődnek fel. Mi a nyelv és mi a hangok nyelvi szerepe? Nem bocsátkozhatok részletes kifejtésbe, hiszen
nem ez a feladatom, csupán az álláspont érzékeltetésére jelzésszerűen említem, hogy számomra a nyelv egy
sajátos humán jelzőrendszer. Ahogy Bárczi Géza megfogalmazta: jeleknek, jelszerű és jelszerűtlen
kapcsolatoknak bonyolult rendszerhálózata. A jelek, jelkapcsolatok realizálása, kifejezése és
megkülönböztetése a hangalak révén lehetséges. Lényeges mozzanat e felfogásban az, hogy a
nyelvhasználatban a jelek teljes hangtestét hozzuk létre és a jelfelismerésben is a teljes hangtestet állítjuk
szembe a hasonló formákkal. Nem hangokból építjük fel, rakjuk össze, mint ahogyan azt az íráskép alapján
gondolhatnánk. Csupán a hangszerkezet tudományos vizsgálata mutatta ki a hangtest strukturáltságát, s
benne e legkisebb nyelvileg releváns szerkezeti összetevőt, a hangot. A hang nyelvi szerepe a jelek
hangtestének a kifejezése, realizálása, továbbá a jelfelismerés és jelelkülönítés (a megkülönböztethetőség)
biztosítása. E funkció alapján a fonéma az a legkisebb hangelem (hangszerkezeti összetevő), mely
kontrasztképzésre alkalmas, s ezzel a nyelvi jelek hangtestének szembeállítását (oppozícióját),
megkülönböztetését, a jelek felismerését, azonosítását teszi lehetővé. Lássuk ezt a gyakorlatban is! Vegyünk
három hangelemből álló hangalakokat <é> magánhangzóval!
kéz, kész, szék, kés, kék, pék, pép, kép, fék, fém, kém, kén, kéj, jég, géz, gém, még, méz, mész, mér, rém, vér,
rév, gyér, vész, szén, vét, (tév-), vég, név, vén, szél, széf, fél, hét, tél, lét, tét, légy, héj, hév, bél, cél, léc, rés, tér,
rét, dér, dél, nyél, lény, csép stb. stb.

Most cseréljük ki a magánhangzót

<ö, ő>-re:
köz, kösz, köp, gőz, Győr, föl, -től, -ből, tör, rőt, dől stb.
<i, í>-re:
szik, kín, visz, víz, szív stb.
<á>-ra:
kán, gáz, máz, már, vár, gyár, váz, zár, ráz, szám, szán, vág, vám, szál, tál, lát, hát, lágy, háj, bál, rác, cár, tár,
nyál, lány, rács, zsák, csáp, Vác stb.
<a>-ra:
gaz, szak, kas, pap, kap, kan, mag, mar, var, van, fal, hat, tat, haj, bal, csal, tar, dal, nyal, csap stb.
<o, ó>-ra:
kos, sok, kosz, pók, mór, szól, tol, tót, -ból stb.
<u, ú>-ra:
púp, kúp, kun, rum, gyúr, szúr, túl, rúzs, rút, dúl, túr, nyú, stb.

Próbáljuk meg < ε, e > behelyettesítéssel!

mez, vet, szel, heg
hegy, tesz, vesz, gyes,

ken, mer, szesz, hely

begy, dzsem, szem, sem,

tej, ver, fej, szeg

szeg stb.

csepp, csekk stb.

Keressünk olyan jelpárokat a háromelemű hangstruktúrában, ahol az [e–ε] különbségnek van

jelmegkülönböztető funkciója: Ilyen a szeg - szeg (szög). Megállapíthatjuk, hogy a többi magánhangzóhoz
képest kicsi a háromelemű hangalakokban csak az [e] – [ε] hangminőségen alapuló megkülönböztetés. Más
esetekben is eléggé marginális, annak ellenére, hogy számos példát hozhatunk, ahol e hangalaki eltérés
jelentésbeli különbséget fejez ki, például a mentek, mentεk, mεntεk, mεntek; éltem féltem; éltεm, féltεm.
Lehúnyta szemét a szεmét.
Fontos a hangtörténeti fejlődés szempontjából is végigkísérni és alaposan megvizsgálni, hogyan is alakult ki
a jelenlegi nyelvállapot.
A nyelvhasználatban nemcsak a fonológiai kontraszt játszik szerepet a jelfelismerésben, megértésben, hanem
más tényezők is, mint például a kontextus, előfordulási gyakoriság, jelentés stb. Ez azonban egy másik
dimenzió, s nem szabad belekeverni a fonológiai értékelésbe.
Hány magyar nyelv van? Egy magasabb általánosítási szinten, ahol a rendszer legfontosabb, meghatározó
alkotórészeit, a rendszerspecifikus jegyeket, jellemzőket vesszük alapul, akkor mindenképpen csak egy
magyar nyelvről beszélhetünk (határainkon belül és kívül egyaránt), amelynek a gyakorlati felhasználásában,
működtetésében a lényegét megtartó számos változatával számolhatunk. Így van ez más nyelvek esetében is.
Az alapváltozatot, más szóval a magyar köznyelvet abból a nyelvváltozatból szűrjük le, amelyet a legtöbben
használnak, ennélfogva a legcsiszoltabb, a leggondozottabb. Ezt tanítják az iskolákban, ezt állítja példaként
elénk a rádió, televízió, színház, mozi, ezt használjuk a publikus szerepléseinken. A rendszer működését
ebben a változatban zavarják a legkevésbé rendszeridegen elemek.
Ezek után feltehetjük a kérdést: Hány /e/ fonéma van a magyar nyelvben? A válaszom: egy. De ezzel nem
zárható le a vita. Van a rendszerben olyan tényező, összetevő, elemi részecske, amely a nyelvfejlődés során
veszített súlyából, csökkent a kihasználtsága, vagy egy új fejlemény nem tudott kiteljesedni, félben maradt,
megszakadt a térhódítása.
(Ez nemcsak a hangrendszerre érvényes. Vegyük például az ikes igeragozás mai helyzetét!) Ilyen köztes
helyzetű most a magyar magánhangzórendszerben a palatális illabiális sorban a középső és alsó nyelvállással
képzett hangok oppozíciója. A szembeállás elterjedését számos körülmény akadályozta/ /akadályozza.
Mindenekelőtt a magyar helyesírás egységesítését említem. A magyar közbeszéd mintaadó, nagyhatású
eszközei, mint a rádió, televízió stb. szintén gyengítő hatással vannak a zárt és nyílt e megkülönböztetésére.
A magyar köznyelvben az /e/ fonéma széles sávban szóródik, a középső-felső nyelvállástól az alsó,
esetenként az alsó-legalsóig terjedően realizálódik. Az e hangok sokfélesége fonetikai minőségük szerint
szociolingvisztikai oldalról is alátámasztva háromféle típusba sorolható be: [é e ε]

III. A magyar magánhangzórendszer

A hangtani munkákból és nyelvleírásokból ismert magánhangzókból az alábbi rendszer rajzolódik ki:
Palatális Mediális Veláris
illab. lab. illab. lab.
ií üű uú felső
ée öő oó középső
ε a alsó
á legalsó
A hangminőségjegyek alapján a következő sajátságok, rendszerjellemzők mutathatók ki:
1. Zártság-nyíltság tekintetében egy négyfokozatú nyitott rendszer, amely az <a> és <ε> meglétének
köszönhető. A legalsó nyelvállással tudjuk az <á>-t az <a>-tól minőségében is markánsan elválasztani.
2. A nyelvmozgás és nyelvhelyzet szerint differenciáltabb, nagyobb a hangok közötti artikulációs távolság,
ami markánsabb hangminőségbeli különbséget eredményez. Az ε hang megléte szimmetrikussá és teljesebbé
teszi a rendszert palatális–veláris viszonylatban.
3. Az elöl képzett magánhangzók aránya és előfordulási gyakorisága nagyobb a velárisokénál, ami
világosabb, szebb hangzással jár.
4. A labiális–illabiális megkülönböztetés előnyösebb a palatálisoknál, mint a velárisoknál, az ajakkerekítés
mélyíti a hangzást, így szerencsésebb, ha a magasat mélyítjük s nem a mélyet.
5. Magánhangzóinkat artikulációjuk, a hangsorba való beágyazottságuk tekintetében hosszú tiszta fázis és
rövid átmeneti szakasz jellemzi, ami a könnyebb, jobb, biztonságosabb felismerést segíti.

6. Az időtartam szerinti oppozíció, rövid-hosszú váltakozás nemcsak differenciáló tényező, de a hangzás

zeneiségét, ritmusosságát is növeli.
7. A magánhangzók a magyar beszéd domináns elemei, szemben az úgynevezett konszonantikus nyelvekkel
(orosz, lengyel).
A fentieket támasztják alá a következő hangstatisztikai adatok is:
magánhangzó- mássalhangzó arány: 43% – 57 %
rövid és hosszú magánhangzók aránya: 78% – 22%
labiális-illabiális magánhangzók aránya: 46% – 54%
palatális-veláris magánhangzók aránya: 52% – 48%
zöngés és zöngétlen mássalhangzó viszonylatban is a zöngések vannak túlsúlyban: 64% – 36%.

IV. A rendszer átalakulására utaló tünetek

Ha tüzetesebben figyelemmel kísérjük a mértékadó intézmények fonikus nyelvhasználatát, akkor az alábbi
megállapításokra jutunk:
1. Folytatódik az [ε] hang visszaszorulása.
2. A rövid-hosszú megkülönböztetés elmosódottabbá válik, ami a hosszú magánhangzók eltűnéséhez
vezethet; ez pedig gyökeresen megváltoztatja az egész fonetikai-fonológiai rendszert.
3. A képzés zártabbá válik, összébb szűkül a hangok közötti távolság, romlik a felismerhetőségük, gyengül a
magánhangzó-dominancia.
4. A labiális artikuláció elvesztésével tovább egyszerűsödik a rendszer, amit információelméleti
megfontolásból lehet előnyösnek ítélni, de e fontos megkülönböztető képesség elvesztése (gondoljunk a
szájról olvasókra is) a nyelv számára mindenképpen szegényedést jelent.
5. A palatális labiálisok átcsúsznak a mediális illabiális zónába, ami megint csak a rendszer gyökeres
átalakulásának kedvez, s efféle rendszer alakul ki:
i i ω
ε ω θ
a э
6. A beszédtempó erőszakolt gyorsítása petyhüdtebb, pongyolább, renyhébb artikulációhoz vezet, s csökkenti
a hangok tiszta fázisát, növeli az átmeneti szakaszokat.
7. Ha nyelvjárási hatásra még az <a> is <o>-ba menne át, hét magánhangzóra zsugorodna a rendszer.
Végeredményben eltűnnek azok a tulajdonságok, amelyek a magyar beszédet a kiemelten jóhangzású,
zeneiségével kellemes benyomást keltő nyelvek közé emelték. Vokalikusból konszonantikussá alakul.
Ebbe a változási folyamatba ágyazottan vizsgálva az [e э] problémáját, határozottan állíthatom, hogy a
megtartására irányuló törekvések mindenképpen csökkentik a nem kívánatos tendenciák felerősödését,
gátolják a terjedését, még ha megállítani, még kevésbé megfordítani nem is tudják.
Az sem elhanyagolható szempont, hogy általa az egyébként is magas funkcionális terheltségű <e> hang
kétféle minőségben jelenik meg, s ezzel növeli a beszéd hangzásának a szépségét. Ortofónia szempontjából
pozitív szerepet játszik. Magánhangzóink közül az <e> előfordulási gyakorisága messzemenően a
legnagyobb, 11,22%. Hozzá legközelebb az <a> áll 10,09%-kal. Az <o> gyakorisági mutatója már csak
4,82%, az <i>-é 4,69%, az <é>-é pedig 3,26%. A többi magánhangzó gyakorisága 1% körül mozog, vagy
mélyen alatta van, mint például az <ü ű>: 0,4% és 0,2%.

V. A zárt és nyílt <e> megítélése a hangminőség figyelembevételével

A valóság itt is kissé más, mint amilyennek hisszük és mutatjuk. Máskor is előfordul ilyesmi, például
egyesek a geminátákat (e sajátos hangkapcsolatot) és a hosszú hangokat egyaránt hosszúnak tekintik. Melyik
hangunk is van nagyobb veszélyben a zárt [e] vagy a nyílt [ε], azon túl, hogy az oppozíció megszűnése a
legnagyobb kára a magyar nyelvnek? Véleményem szerint a nyílt [ε]. Az egy <e>-t használók [e] hangja
közelebb áll a zárthoz, mint a nyílthoz. Ha kétféle <e>-t akarunk használni, akkor a nyílt ejtését kell
szorgalmaznunk. Ennek bizonyítéka nemcsak személyes szubjektív tapasztalatom, hanem a hangminőség
objektív műszeres vizsgálata is. Zárt [e]-zők azt érzékelik, hogy a “pestiek” a nyílt [ε]-jüket zártan ejtik, és
nem azt, hogy a zártat ejtik nyíltabban. Nem azt mondják, hogy [pεstiεsεn bεszélnεk], hanem hogy [pestiesen
beszélnek]. Az egy <e>-vel beszélők pedig a zárt [e]-t érzik elütőnek, megkülönböztető különbségnek. Innen
a zárt [e]-zés értelmezésében tapasztalható félreértés. Ha a fonetikailag nagyobb különbség helyett a kisebbre
fókuszálunk, a nyílt [ε] visszaszorulását, a kontraszt megszűnését segítjük elő.

VI. Palatális illabiális magánhangzók fonetikai minősége interlingvális egybevetésben

Az alábbi adatok megértéséhez a fonetikai kísérletről szükséges elmondani, hogy: 1. Hét nyelv
beszédhangjait vizsgáltam kinoröntgeno-grafikus felvételeken anyanyelvi kísérleti személyek (nők és
férfiak) beszédében. 2. A vizsgált hangokról 5-5 metszetben rajzoltam ki a hangképző szervek kontúrját. 3.
Az artikulációs helyzet további számítógépes feldolgozása céljából 32 mérőpont koordináta-adatait mértem
ki. 4. A toldalékcső röntgensémáján öt részterületet jelöltem ki: L = labiális, P = palatális, V = veláris, F =
faringális és N = nazális teret. Kiszámíttattam a toldalékcső nagyságát kifejező összterületet, és ennek %-
ában a részterületek nagyságát. Ezen arányok jól tükrözik a hangok fonetikai jellemzőit, minőségjegyeit és
objektív összehasonlításokra alkalmasak.

A) MÉRÉSI ADATOK A KÉPZÉS TISZTA FÁZISÁBAN

hang L P V F N Szóban
FONETIKAI HANGSZABVÁNY (ETALON)
[i] 2,3 7,6 24,1 65,7 0,3
[e] 3 15,4 25,7 55,7 0,3
[ε] 3,9 26,3 25,5 44,1 0,3
[æ] 5,1 30,2 23,8 40,9 0,3

magyar (ffi)
[i:] 4 11 18 66 0 hív
[i] 4 14 19 64 0 hit
[e:] 4 17 20 59 0 kép
ˆˆ
[e] 4 31 19 46 0 egy
[ε ] 5 28 20 47 0 seb
[ε] 5 33 21 40 0 ebbe
magyar (nő)
[i:] 4 12 19 64 0 hív
[i] 5 13 17 64 0 hit
[e:] 8 20 14 57 0 név
[e] 11 38 14 37 0 per
[ε ] 9 37 16 38 0 el
[ε] 11 39 16 34 0 mer

hang L P V F N Szóban

finn (ffi)
[i:] 2 13 15 69,7 0,3 tiili
[i] 1,4 12,8 13,6 71,9 0,3 tili
[e] 1,2 21,1 15,7 61,6 0,4 pesä
[ε] 2 27,3 18,3 51,8 0,6 väli

orosz (nő)
[i] 1,7 14 11,7 72 0,5 p’it’
[e] 2,3 23,3 11,7 62,2 0,5 d’en’
[e] 2,2 18,5 12,4 66,2 0,7 d’elo
[ε] 2,8 28 11,3 57,8 0,2 poet

lengyel (ffi)
[i] 2 15 24 59 0 bigos
 [e] 4 24 19 53 0 miec¢
[e] 4 28 27 41 0 bek

német (ffi)
[i:] 0,9 12,7 20 66,1 0,3 Bibel
[i] 1,2 15 21,1 62,6 0,1 Idee
[e] 1,4 21,1 22,3 54,9 0,4 Elefant
[ε] 2,5 27,9 22,8 46,5 0,3 Ebbe

brit angol (ffi)

[i:] 12,3 17,2 5,1 65 0,4 key
[i] 9,5 24,2 4,7 61,1 0,4 it
[ε] 9,4 31 14,3 45,1 0,3 men
[æ] 10,7 40,9 14,4 33,6 0,4 hat
brit angol (nő)
[i:] 1,6 16,9 26,8 54,2 0,6 key
[i] 3,1 18,9 23 54,9 0,1 it
[ε] 3,5 28,8 25,3 42,1 0,4 men
[æ] 3,9 45,9 19,4 30,4 0,4 hat

amerikai angol (nő)

[i:] 2,4 13,8 18,1 65,3 0,4 key
[i] 1,8 20,4 17,1 60,2 0,6 it
[ε] 2,9 31,1 16,8 48,9 0,3 men
[æ] 2,9 37,1 19,1 40,7 0,3 hat

olasz
[i:] 5,7 13,1 17,7 63,3 0,3
[i] 5,7 18,6 22,2 52,8 0,7
[ε] 6,6 23,6 16,1 53,2 0,4
[ε] 8,9 30 16,3 44 0,3

B) A palatális illabiális magánhangzók interlingvális egybevetése fonetikai minőségjegyek szerint

A mérési eredmények és számítási adatok csak akkor tekinthetők nyelvileg releváns viszonyok kifejezőinek,
ha jól választjuk meg a cél elérésére vezető módszert. Mihez mérten állítható ez vagy az a tulajdonság, és
milyen fokúak a különbségek illetve eltérések. Egyik megoldásnak egy fonetikai etalonhoz való hasonlítás
kínálkozott. Másik megoldás a különböző nyelvek adataiból képzett átlagértékhez való hasonlítás lett volna.
Én egy harmadikat választottam. A vizsgált nyelvek minimum és maximum értékei közötti szóródási sávot
négy részre osztottam, s mindegyikhez egy-egy szimbolikus jelet társítottam. Ezek a legkisebbtől indulva: –
x + #. Így tudtam egységes összehasonlítást adni a hangminőséget meghatározó sajátságokról, és mátrixos
formában kifejezni a nyelvileg releváns fonetikai jellemzőket.

HANG L P V F N

Fonetikai hangszabvány (Etalon)

[i] – – # + * orális
[e] – – # # *
[ε] x x # x *
[æ] x + # x *

magyar (ffi)
[i:] x – + + *
[i] x x + + *
[e:] x – x # *
[e] x + x x *
[ε] x x + x *
[ε] x + + x *
(nő)
[i:] x x + + *
[i] x x + + *
[e:] + – – # *
[e] # + – – *
[ε] # + – – *
[ε] # # x – *
finn (ffi)
[i:] – x x # *
[i] – x x # *
[e] – – x # *
[ε] – x x + *

orosz (nő)
[i] – x x # *
[e] – x – # *
[e] – – – # *
[ε] – x – # *

lengyel (ffi)
[i] – x # x *
[e] x x x + *
[e] x x # x *

HANG L P V F N

német (ffi)
[i:] – x + + *
[i] – x + + *
[e] – – + + *
[ε] – x + x *
brit angol (ffi)
[i:] # + – + *
[i] # # – x *
[ε] # + – x *
[æ] # # – – *
(nő)
[i:] – + # – *
[i] – + # – *
[ε] x x # x *
[æ] x # + – *
amerikai angol (nő)
[i:] – x + + *
[i] – # + x *
[ε] – + x + *
[æ] – + + x *
olasz
[i:] x x + + *
[i] x + # – *
[ε] + x x + *
[ε] + + x x *
VII. Konklúzió
Nem szerencsés és nem is vezet a kívánt eredményre zárt és nyílt <e> megtartását, s netán elterjedését a
rendszerből, a szerves kapcsolatokból kiragadva, a hangállomány más elemeitől elszigetelten szorgalmazni,
hiszen az egész magánhangzórendszerre kiható változások ennek oly mértékben ellene hatnak, hogy
szélmalomharcnak bizonyul minden erőfeszítésünk, erőlködésünk nevetségessé válik, s eleve kudarcra van
ítélve. Adja Isten, hogy tévedjek!
----------------------------------------------------------------------------------------------
5.
FODOR KATALIN

NÉHÁNY GONDOLAT NYELVJÁRÁSI E-FÉLE HANGJAINK VARIÁNSAIRÓL,

HATÁSUKRÓL ÉS HELYÜKRŐL A MAGÁNHANGZÓRENDSZERBEN

A jelenlévő és előadó kutatók körében én azon kisebbséghez tartozom, amely ugyan maga nem zárt ë-ző, de
a zárt ë-zést felismeri és – talán – ismeri is. Jómagam nem éltem huzamosabban nyelvjárási környezetben,
többé-kevésbé a köznyelvet beszéltem mindig, családi kapcsolataim pedig a jelenlegi határokon belül az
egyetlen nem zárt ë-ző, északkeleti nyelvjárási régióhoz kötnek. Tekinthető akár hiányosságnak is ez a nyelvi
rendszeremben jelentkező sajátosság, de felfogható úgy is, hogy ezért – kissé kívülről szemlélődve –
objektívebben tudom megítélni mások nyelvhasználati jellemzőit.
Az ë felismerése számomra különösebb gondot nem jelent és jelentett, és több évtizedes egyetemi oktatói és
kutatói munkám során folyamatosan volt alkalmam az e-féle hangok fonetikai tulajdonságait, azok
régiónként mutatkozó eltéréseit, illetve azoknak a nyelvi rendszerben megnyilvánuló hatásait megfigyelni. A
következőkben e kérdéskörrel összefüggő gondolatomat szeretném közreadni.
Tudom, hogy a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány irányítói nem tekintik nyelvjárási hangnak a zárt ë-t, az én
tapasztalataim, megfigyeléseim azonban elsősorban a dialektusokra terjednek ki, tehát engedjék meg, hogy a
továbbiakban a példáimat, majd következtetéseimet is a területi nyelvváltozatok köréből vegyem, illetve
azokra vonatkoztassam.
Az első, amire fel szeretném hívni a figyelmet, bár nyilvánvalóan nem mondok vele sok újat, hogy a
határokon belül egyre nagyobb számban találkozni – főleg a fiatalabb korosztályban – olyan, gyakran kis
faluból jött magyar anyanyelvű beszélőkkel, akiknél rendszerszerű zárt ë-zésről már nem lehet beszélni.
Magyar szakos, első éves egyetemi hallgatók körében egyre többen vannak azok, akik határozottan állítják,
hogy a környezetükben semmiféle nyelvjárásiasság nem fordul elő, kiemelve a zárt ë-zést (ez mutatja, hogy
magáról a jelenségről tudnak). Szinte megmagyarázhatatlan, de valóban többször beszéltem mostanában Vas,
Zala, Győr-Sopron megyei diákokkal, akiknél nyoma sincs az ë-zésnek. A legtöbben közülük nem is ismerik
fel az ë-zést. Vannak azonban természetesen még jó néhányan, akik – ha visszakerülnek eredeti nyelvjárási
környezetükbe, esetleg a hasonló nyelvjárást beszélőkkel kommunikálnak – váltani tudnak, náluk kialakult
a standard és a nyelvjárás közötti diglosszia. Mindeddig általában az volt tapasztalatom, hogy a határon túli
magyarok beszédében kevésbé érvényesül a sztenderdizáció, éppen ezért meglepődtem a rádióban egy
sepsiszentgyörgyi középiskolások részvételével folyó beszélgetést hallgatva – semmi nem utalt arra, hogy
nem budapesti 14-18 évesek szólaltak meg. Ebben a körben nem tűnik szentségtörésnek, ha azt mondom,
sajnálom az eltűnt erősen nyílt e-ket, zárt á-kat, amelyek számomra olyan egyértelműen mutatták mindig a
keleti székely nyelvjárás jelenlétét. Gyakran találkozni viszont olyan véleménnyel, hogy az a jó, ha a nyelvi
egységesülés az egész magyarságon belül úgy érvényesül, hogy a nyelvjárásiasság a határon túli magyarok
nyelvhasználatából is eltűnik. Ennek a tökéletes tükröződését mutatta a sepsiszentgyörgyi diákok steril
“pesties” kiejtése, amelyben nyoma sem volt a zárt ë-zésnek.
De lehet, hogy nem is a zárt ë-ből kellene kiindulnunk? Inkább arról van szó, hogy legtöbben a kétféle e
hangszínt, illetve azok fonológiai különbségét nem ismerik fel. A zárt ë-zés fonetikai nézőpontból sokkal
összetettebb, hiszen azáltal, hogy a XVI. század óta lényegében az írásbeliségben csak elvétve jelenik meg
az ë, az egyes nyelvváltozatokban csupán a szóbeliség viszi tovább, lényegében az egyes régiókon belül
alakul ki, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a különböző nyelvállású e-hangok. Az egyes nyelvjárási
régiókban élő, az ottani nyelvváltozatot beszélő emberek a mások nyelvében felhangzó e-féle hangokat
eltérő módon értékelik. Néhány példa, adalék ehhez: A 70-es években IMRE Samu jegyezte meg egy
alkalommal, hogy nem érti, miért tanítják az egyetemen a köznyelvi e-t nyílt e-nek, amikor az
tulajdonképpen zárt ë. KISS Jenő említi, hogy Mihályiban kinevetik a pestieket, mert é-vel beszélnek. A
napokban egy taxisofőr – aki Győr mellől származik – jegyezte meg, hogy nagyon nehéz volt megszoknia a
pesti nyelvet, mert a pestiek mind énekelnek, é-vel beszélnek. Azaz valamennyien úgy érzékelték, hogy a
pesti nyelvben minden e zárt, ott is, ahol nyílt e-t kellene ejteni, ë-znek. Az ő nyelvhasználatukban az alsó
nyelvállásúnál nyíltabb, legalsó nyelvállású e-hez képest még az ún. nyílt pesti e is zártnak tűnik.
Ugyanakkor a tiszántúli vagy délvidéki e-hez képest az alsó nyelvállású e valóban nyílt, hiszen ezek a
középső nyelvállású magánhangzók jól érzékelhető kontrasztot alkotnak azokkal az e-féle hangokkal is,
amelyek a nyugati régióban már – csupán hangszínük alapján – zárt ë-nek minősülnek. Teljesen
egyértelműnek csak a tiszta zárt ë megítélése tűnik, hiszen az valamennyi nyelvváltozatban azonos. Az
erősen nyílt e-ző és a magasabb nyelvállású e-t tartalmazó nyelvváltozatokban ugyanaz a köznyelvi e hang
lehet fonémaként zárt, illetve nyílt e is.
A lejegyzett szövegek sem mindig vannak segítségünkre a tájékozódásban, hiszen – mivel az abszolút mércét
csak ritkán használjuk, és az átíráskor inkább az adott nyelvjárási rendszeren belül maradunk – többnyire
nem a teljes magyar hangrendszerben gondolkodunk, és így az egymáshoz való viszonyításnak nincs meg az
alapja. Azok a kutatók pedig, akiket anyanyelvjárásuk köt egyik vagy másik régióhoz, önkéntelenül is annak
hangtani rendszeréből indulnak ki, tehát ab ovo eltérően ítélik meg egyik vagy másik hang hangszínét. Ez
magyarázza, hogy ugyanazon e jellel jelölik a dunántúli és délvidéki e-ket, amelyek között pedig
nyilvánvalóan jól hallható a differencia.
A hangszínkülönbségek pontos megfigyelése azonban azért nagyon fontos, mert a más-más rendszerben
megjelenő hangminőségek fonológiai szempontból válhatnak jelentőssé. Ez nyilvánvalóan elsősorban a
nagyon nyílt, legalsó nyelvállású e-re igaz. Közhelynek számít a magyar nyelvészek számára, hogy az ä és
az a fonetikailag nagyon közel esik egymáshoz, így nincs olyan dialektus, nyelvváltozat, amelyben mindkét
hangminőség fonológiai funkciót kaphat. A különböző rendszerek találkozásakor azonban a fonémák
“értelmezési tartománya” között van átfedés, és ez megértési problémát okozhat. A dunántúli ember számára
az ä egyértelműen e-vel, a köznyelvi vagy kelet-magyarországi beszélő számára viszont az a-val azonos –
ismerjük a nyelvi tréfát: á, mint Elemér. Egy adott nyelvi rendszeren belül azonban az ilyen félreértések
mindenképpen elkerülendők – ez eredményezi, hogy a sztenderdétől eltérő lesz a fő fonémavariánsok
hangminősége. A legtöbb esetben jellegzetes, a nyelvjárást meghatározó hangszínekkel találkozunk, de –
jobb kifejezés híján mondva – azonos értelmezési tartományon belül maradva. Természetes tehát, hogy
minden a-t tartalmazó nyelvjárásban szükségszerűen jelentkezik a zárt á-zás, néha bizony szinte már a palóc
a-t közelítő hangszínnel (az egyetemi hallgatók e két hangszínt ismerik fel elsősorban a dunántúli és keleti
székely, illetve csángó nyelvjárásokban), az á palatális irányba történő eltolódása viszont nyilvánvalóan
azokban a nyelvjárásokban következik be, amelyekben nincs legalsó nyelvállású palatális magánhangzó. A
zárt á mellett azután gyakrabban jelenik meg a köznyelvinél zártabb a is, míg ez a “lazább” veláris sorral
rendelkező nyelvjárásokban kevésbé valószínű. Ez eredményezi, hogy például azok az egyetemi hallgatók,
akik először találkoznak nyelvjárási szövegekkel, sokszor mondják, hogy a dunántúli beszéd sötétebb,
velárisabb jellegű, mint a tiszántúli.
Mindez a nyelvváltozatok színességét bizonyítja, bár ezek az említett különbségek – mint már említettem –
csupán a szóbeliségben jelennek meg. A moldvai csángók nyelvjárási és nyelvhasználati sajátosságait
vizsgálva azonban egy olyan jelenséggel találkoztam, amely a magyar nyelv, illetve az adott nyelvjárás
fonotaktikai szabályainak a fentebb ismertetett fonetikai sajátosságokkal összefüggő megváltozására mutat.
A moldvai nyelvjárások közül az északi csángó nem, a déli csángó és a moldvai székely, korábban székelyes
csángónak nevezett nyelvjárás erősen nyílt e-ző. A hangsorban ez a magánhangzó mindig palatális volt, a
tőváltozatokban egyértelműen mindig ä-é hangmegfeleléssel találkoztunk (Klézsä, de Klézsét). A csángók
helyzetére, kétnyelvűségére itt nem kívánok részletesebben kitérni, egyetlen momentumra hívom fel a
figyelmet: tudniillik hogy a csángók, ha egyáltalán részesültek valamilyen oktatásban, az román nyelvű volt,
de évszázadokon keresztül leginkább a teljes, esetleg funkcionális analfabetizmus volt az általános körükben,
anyanyelvüket és a többségi nyelvet is csak szóbeliségben használták. A hivatalos román írásrendszerrel
írottakat többnyire nem olvasták, az nem hatott a nyelvhasználatukra. A kötelező közoktatás elterjedése, az
általános írni-olvasni tudás azonban megváltoztatta ezt az állapotot, megnőtt a jelentősége annak, hogy
hogyan jegyzik le a magyar személy- és helyneveket. Ha megfigyeljük a romániai magyar helységnevek
román elnevezését, azt látjuk, hogy a nyílt e-k mindenütt a-val vannak átírva, érthetően, hiszen a román
nyelvben nincs nyílt e, különösen nem olyan nyílt e, mint a dunántúli, székely és moldvai nyelvjárásokban.
Ezeket a magánhangzókat a románban is jellemző, indoeurópai a-val azonosítják (Aghires, Aiud stb.), s az
iskolában is az a szemlélet érvényesül, hogy csak a magasabb nyelvállású e-k minősülnek e
fonémavariánsnak, az ä a veláris a-val azonos. A csángó származású egyetemi hallgatóinkat nagyon nehéz
meggyőzni arról, hogy saját nyelvjárásukban kétféle e van, s ennek megdöbbentő eredményéről nap mint nap
meggyőződhetünk: a hangrend, illetve az illeszkedés mutatja, hogy nyelvi tudatukban milyen erősen
gyökeret vert az a értékének megváltozása. Legtöbbjük nagyon nyílt ä hangja eltűnőben vagy legalábbis
“emelkedőben” van (ti. nyelvállás tekintetében), de a romános íráskép, illetve a “csak egy e van” vélemény
hatására általánosan a Klézsa olvasatot fogadják el, amit a Klézsát, Klézsáról toldalékolás igazol. A
családnevekben is ugyanígy: Demsa, Demsával. Ez a jelenség pedig már lényeges, a nyelvi rendszerre kiható
változás.
A román írásrendszer hatása a ma már viszonylag szélesebb körben elterjedt csángó népi írásbeliségben is
érezteti hatását. Mivel Moldvában nagyon keveseknek nyílt alkalmuk magyar iskolába járni (a Groza-
korszakban működtek magyar iskolák a nagyobb településeken), a csak románul író-olvasó csángók
anyanyelvükön, anyanyelvjárásukon is csak e rendszerben tudnak írni. A betűk hangértékének
meghatározása, illetve a hangokhoz rendelendő betűk kiválasztása elsősorban a nyelvérzék, a román
analógiák felismerésének kérdése. Mindenesetre – sok-sok levél, egyéb személyes használatra szánt írásmű
vizsgálata alapján – számomra egyértelműnek tűnik, hogy ebben a rendszerben kiemelkedő, meghatározó
szerepe van a fent leírt jelenségnek, tudniillik a legalsó nyelvállású e meglétének, illetve a-val való
jelölésének. A birtokomban lévő adatok azt mutatják, hogy az a jel ebben a rendszerben mindig a nyílt e-t és
az á-t jelöli (az időtartamot a románnak megfelelően nem jelölik). Kettőnél több fonéma megjelenítésére
ugyanaz a jel már nem lehet alkalmas, ezért a magyar írásmód szerinti a (nyilván azért is, mert a nyílt e-zés -
zárt á-zás - zártabb a-zás következtében az a-t valóban a román o-hoz érzik közelebb állónak) helyén o áll,
az o pedig gyakran (a hosszú ó szinte mindig) szintén feljebb csúszik, és u-val jelölt. Ez az íráskép pedig
időnként megdöbbentően hasonlít a középkori magyar írásgyakorlatra (Sul a cocos moit mag vireot),
különösen, ha az egyéb hangjelölési sajátosságokra is felfigyelünk (például a palatális labiálisok jelölése).
Mindez azonban már tovább vezethet mai témánknál, s a nyelvtörténet számára is felhasználható és
feldolgozható kutatási téma lehet.

FÜGGELÉK

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

6.
SZENTE IMRE

A TIZËNÖTÖDIK MAGYAR MAGÁNHANGZÓRÓL

A zárt ë kiközösítése és a cselédlépcsőre utasítása akkor kezdődött, amikor régi nagy íróink, ëgy Pázmány,
ëgy Zrínyi, akik beszédükben mindën valószínűség szërint éltek vele, írásban nëm tartották szükségësnek
mëgkülönböztetni nyílt párjától. Igaz, hogy helyësírásunk még nëm állandósult akkor, s így ëgyéb
beszédhangjaink jelölése sëm. Ennek csak később, a nyelvújítás korában jött el az ideje. Sorsüldözött
hangzónk pëchjére a nyelvszabályozás és nyelvtanírás központja nëm a Dunántúl lëtt, hanëm Debrecën és
Zëmplén, ahol ő nëm volt otthonos még a népnyelvben sëm, s így Kazinczy sëm tekintëtte szívügyének,
hogy átemelje az irodalmi nyelvbe, hisz még az ë-ző Dunántúl poétája, Bërzsënyi is az e hangok
mëgkülönböztetése nélkül írta neki leveleit. Sokakat terhel tëhát mulasztás, a régieket is, nëmcsak a maiakat,
a vidékët is, nëmcsak Pestët. Még kiváló nyelvészëket is, akik nyilatkozataikban buzdítottak s ma is
buzdítanak ugyan a zárt ë használatára az élőbeszédben, de nëm szorgalmazták írásban való jelölését.
Márpedig az íráskép támogatása nélkül hangzónk tavaszi jég gyanánt olvad el az e hangok árjában. Nëm
tanítható, nëm adható át jövő nemzedékëknek, nëm óvható mëg a kopástól, a nyíltabbá válástól.
Hogy nëmcsak holmi nyelvjárási sajátság a zárt ë, hanëm nyelvünk ősi öröksége, amire jobban këllëtt volna
vigyáznunk, s kezdettől fogva, vagy legalább a nyelvújítás óta külön bëtűvel jelölnünk, ahogy a finnëk tëtték,
azt számos példán kimutatható jelëntés-mëgkülönböztető funkciója bizonyítja. A “mentek" bëtűsor négyféle
ejtését szëmléltesse ez a versike:

Míg én itt ëgy hangzót mentëk,

ilyen gondoktól ti mentek
maradtok, ha arra mëntëk,
merre Kazinczyék mëntek.

“Látott egy oroszlánt mentében” – az anëkdota szërint ezt olvasván ëgy Afrika-utazó könyvében, Arisztid
arra a követkëztetésre jutott, hogy az oroszlán magyar állat, minthogy mentét visel. Persze mëntében, azaz
mënet közben látta azt az oroszlánt az utazó.
“Kifestettük: a lakást” – kétértelmű mondat; nëm derül ki, hogy a család maga végezte-ë a munkát, vagy
fëstőre bízta. Ëgyértelművé válik a pontocskák kitételével: kifëstëttük (mi magunk) – kifëstettük (fëstővel).
Ez sëm világos közlés: “Vetőmagot vetettem”. Ha így ejtëm ki: vetëttem, azt jelënti, hogy a földbe ültettem
vagy szórtam. Ám ha így: vëtettem, akkor vásároltattam az értelme.
A magyar nyelvtanírás is mëgsínyli a zárt ë kitagadását, ha úgy tësz, mintha a -nak/-nek ragpárban (várnak,
kérnek) és a háromalakú -tok/-tëk/-tök ragban (vártok, kértëk, ültök) ugyanaz a nyílt e volna. Valójában csak
az a-nak lëhet nyílt e a párja, az o-hoz és ö-höz csak zárt ë társulhat. Tëhát: házban, kertben, de: házhoz,
kerthëz, tűzhöz.
Ësztétikai érv is támogatja a zárt ë mëgőrzését. Petőfi két szép sora: “Levetette szép ruháit / csendesen
levetkezett” (Itt van az ősz, itt van újra) mekëgéssé válik, ha írás szërint ejtjük. Mennyivel szëbb így:
“Lëvetëtte szép ruháit, / csëndesen lëvetkëzëtt”! Mëg vagyok győződve róla, hogy a költő is így szándékolta,
vagyis hogy ismerte s használta a zárt ë-t. “Hírös város az aafődön Kecskemét”-kezdetű verse bizonyítja,
hogy hibátlanul ö-zött; véletlenül sëm írta volna “Köcskömét”-nek a város nevét. Tudnivaló ugyanis, hogy
csak a zárt ë-nek felelhet mëg ö az ö-ző nyelvjárásokban, például “Szögedön” – ezért lőttek bakot
minduntalan a népieskëdni akaró pesti riportërëk: “ömbör, györök” – ilyenëket írtak, holott a köznyelvi
embër, gyerëk csak embör, gyerök lësz “Szögedében”.
Szép, szép, vethetné ellen korunk magyarja, elismerve, hogy jót tënne nyelvünknek a zárt ë mëgmentése.
“Nyelvművelésünkre soha szëbb fëladat nëm várt, sőt talán nëm is várhat” – írta Bárczi Géza úgy fél
évszázaddal ezelőtt – s történt-ë valami? Gyakorlatilag sëmmi új. A buzdítás, hogy beszédében ë-zzën bátran,
aki tud, nëm sokat ér, ha a többség már nëm tud, s a tudók utóhada is fogyatkozóban. Az ëgyetlen út: kivívni
az írásbeli közlés jogát ë-ző termékëk számára újságokban, folyóiratokban. Mint az Új Kévé-ben írtam: nëm
këll ettől félteni “helyësírásunk prësztizsét”: előreláthatólag nëm sokan élnek majd ezzel a joggal. Ha
ëgyáltalán mëgadja nekik a vaskalaposság...
A hazai malmok lassan őrölnek ugyan, de annyi történt már, hogy létrejött a BÁRCZI GÉZA KIEJTÉSI
ALAPÍTVÁNY, melynek éppen a zárt ë mëgőrzése a fő célja....
Ëgyetérthet-ë céljaikkal az is, aki, más környezetben nevelkëdvén, nëm tudja mëgkülönböztetni az e-ë
hangokat, s ha mëgpróbálná, alighanëm úgy járna, mint az ë-zéssel a pestiek? Általánosan elterjedt vélemény
szërint aki nëm születëtt bele, annak lëhetetlen mëgtanulni, mëgtanítani. Nincs füle hozzá, nëm igazodík rá a
nyelve. Ezt cáfolja azonban a tapasztalat, hogy debrecëniek is mëgtanulják idővel a kifogástalan finn kiejtést.
Persze ehhëz segítségët kapnak az írásképtől, az ä-e mëgkülönböztetéstől. Amit magyar anyanyelvükben
nëm kaphatnak mëg: íme, a “mëgtanulhatatlanság” oka. Mihelyt bevezetnék a kétféle írást, úgy Iëhetne
tanítani az iskolában, mint helyësírásunk ëgyéb buktatóit, s unokáink már játszva mëgtanulnák.
Ëgy ilyen helyësírási rëformot azonban nëm lëhet máról holnapra bevezetni. Az ë-zés sohasëm volt
ëgységës; mint ëgyebekben, itt is voltak s vannak nyelvjárási különbségëk, sőt, az immár ezër éves
jelöletlenségből s keverëdésből fakadó ëgyéni eltérésëk is. Lőrincze Lajos lëhetetlennek tartotta ëgységës
norma kialakítását s elfogadtatását. Érdëmës-ë mëgpróbálni a lëhetetlent is? Az első lépést bízvást
mëgtehetjük mindën norma nélkül is: az ë-zők: lépjenek a nyilvánosság elé, a nëm ë-zők adjanak ehhëz
lëhetőségët. Íme ëgy buzdító versike gyermëkeinknek s unokáinknak címëzve:
Ha mekëgsz, tëdd azt is szépën:
mekëgjél kétféleképpen.
Mëkët is mondj,në csak mekët!
Így szërëzhetsz érdëmëket
beszédëd szëbbé tëhetëd.

Hadd számoljak be saját “ëe-zésëm” viszontagságos történetéről.... Mivel írni-olvasni már a beszélt nyelv
birtokában tanultunk mëg, nëm is tudatosult bennünk, hogy ugyanazt az e bëtűt kétféleképpen ejtjük, hol
nyíltan, hol zártan.... Visszapillantva rá be këll látnom, hogy már akkor is mutatkoztak apró jelek,
amelyekből a bëtűkkel alátámasztott norma hiányának veszélyeire követkëztethettünk volna. Szókincsünk
ugyanis ëgyre bővült, olyan szavakkal is, melyekkel elemista korunkban nëmigën találkoztunk. Itt van
mindjárt ez a mely. amely névmás. A népnyelv nëm használja, az alantabb köznyelv së nagyon. Petőfi “mely
nyelv…” kezdetű mondata nálunk így hangzana: “mëlyik nyelv” vagy “milyen nyelv merne vërsënyëzni
véled?”. A népnyelvben: “mëllik, millen”. Mármost az a furcsaság állt elő, hogy a mëlyik nyomán már
ismerős amëlyik névmást zárt ë-vel mondtuk ki, az ugyanakkor használatba vëtt amely-et azonban nyílt e-vel
“tisztëltük mëg”. Én máig így ejtëm, így szoktam mëg. .... Hasonló okokból távolodott el a szerte
határozószó a szër főnév népes családjától kiejtésünkben: habozás nélkül zárt ë-vel mondtuk, hogy szërszám,
szërëlő, ëgyszër, de nyílt e-vel azt, hogy “világszerte, szerteszéjjel”. Ugyancsak a nyílt ejtés mellett döntött
magára hagyott nyelvérzékünk a csecsemő és a sertés szavakban. Az előbbinek előtagját nëm azonosítottuk a
csëcs szóval, hiszën azt Vas mëgyében csöcs alakban ismerik; a sertést pedig disznónak mondta mindënki, s
importált “finomabb” nevében nëm fëdëztük föl a sörte szó származékát. A genus jelëntésű nem főnevet
ugyanügy ejtëttük, s nyilván ma is úgy ejtik Vasban, mint a tagadószót, tëhát zártan. A Petőfi-vers címét így:
“A magyar nëmës”, hasonlóképpen azt, hogy a “nëmëk harca” vagy “nëmi élet”. Máig képtelen vagyok
nyíltan ejteni, egész valóm bërzënkëdik tőle. Pedig hát be këll látnom, hogy nëm valami logikus, ha a nëmës
nemzet jelzős szërkezetben a jelzőt zártan, a jelzëtt szót nyíltan ejtëm, holott alapszavuk ugyanaz, továbbá
hogy a nyílt ejtést nëmcsak a nemzet szó támogatja, hisz már a Halotti Beszéd is elkülöníti a nem főnevet a
tagadószótól, az utóbbit num alakban írva, míg a főnevet a mai írásképpel. Voltak kiejtésünkben a jelölés
hiányából eredő alkalmi bizonytalanságok, követkëzetlenségëk. is. Ismertük a këgyetlen, këgyelëm szavakat
és zártan ejtëttük első szótagjukat, helyësen követkëztettünk ebből még a számunkra szokatlanabb këgyes,
këgyesség szavakra is. Mégis amikor az Égi Lantból – így hívták a bencés diákok énëkëskönyvét –
rázëndítëttünk arra, hogy “Këgyességgel hívsz, ó Jézus...”, nyílt e-vel nyújtottuk az első szótagot, s a
másodikra ruháztuk rá a zárt ejtést, így: “kegyësséggel”. Ehhëz hasonló követkëzetlenség az is, hogy
nyelvtanórán a ragozásból felelve a -tok/-tek/-tök, -hoz/-hez/-höz középső tagját így, nyílt e-vel mondtuk fël,
amit sohasëm tëttünk, ha szóhoz ragasztva példán szëmléltettük: “néztëk, nézitëk, néztétëk; kézhëz,
kezemhëz” stb.
Mindebből az a tanulság, hogy a jelöletlenség miatt nëm tudatosodott bennünk, hogy az e bëtű két
magánhangzót takar, s hogy mi azt kétféleképpen is ejtjük. Vagyis öntudatlanul “ëe-ztünk”, s így arra sëm
ébredhettünk rá, hogy ez a “kincsünk”, ha nëm is az elvesztés, de a kopás veszélyének van kitéve. Mëg
voltunk ëlégëdve beszédünkkel, azt tartottuk a helyës magyar beszédnek. Azóta kissé már mëgingott
ifjúkorom magabiztossága: már nëm tartom tévedhetetlennek a mi vasi kiejtésünket, nëm ragaszkodom
hozzá, hogy egészében azt tëgyük az “ëe-zés” normájává, ha ëgyáltalán rákerülhet még a sor ily norma
elfogadására s főleg elfogadtatására...
Igazi mëglepetést, mondhatnám döbbenetnek is, okozott a pesti nyelvvel való első találkozásom. Nëm këllëtt
Pestre utaznom érte: helyembe szállította az újtelepi Badics Sanyi, aki pár hónapos ott tartózkodás után újra
mëgjelënt a faluban, de úgy kikupálódva, hogy alig ismertünk rá. Az utcasarkon talákoztunk össze, négyen-
öten tíz-tizënkét éves fiúk, körülcsodáltuk a pár évvel idősebb pëpitazakós, nyakkendős, hullámosra
frizírozott fiatalembërt, akiből a kölniillatnál is áthatóbban s bódítóbban áradt a duma, kétségtelenül magyar
nyelvën, hisz mindën szavát értëttük, csak éppen úgy eltorzítva, hogy elválásunk után nëm győztünk ëlëget
nevetgélni rajta. Nëm volt nehéz utánozni “ëzt a pëstiës bëszédët”, hiszën csak az e hangokat këllëtt
“kihëgyëzve”, ëgyforma zártsággal ejteni. Tudtunk mi ennél nehezebb beszédtorzításokat is: “tuvudsz ívígy
beveszévélnivi?” ... Be is ugrattuk a kisebbekket, “v-nyelvën” mondatva velük azt, hogy “nëm të”, s nevetve
bosszúságukon, amikor rájöttek, hogy azt mondták: “nevem teve” – igaz, hogy “pëstiësën”, csupa zárt ë-vel,
de ezën az apró szépséghibán túltëttük magunkat. Íme, ëgy újabb bizonyíték arra, hogy a jelöletlenség miatt
az “ëe-zők” sëm tartják: oly nagynak a két e hang közti különbségët, mint a mélyhangú mëgfelelőik, az o és
az a közöttit.
Mikor érëttségi után magam is fëlkerültem Pestre, tapasztalhattam, hogy Sanyi “pëstiëssége” messze
fölülmúlta az ottlakókét, dicséretükre lëgyën mondva. Tulajdonképpen csak a mindënkori tévé- és
rádióműsorokban, no mëg a magyar és a magyarra szinkronizált filmëkben találkoztam Sanyi barátunk művi
mekëgésével, súlyosbítva az á hangot is e hangok felé torzító bégetéssel. Úgy látszik, keveset forogtam
“ëcht” polgári körökben, inkább a magamfajta vidékiek társaságát kerestem. Így is mëgesëtt azonban, s nëm
is ritkán, hogy valaki fölkapta a fejét, ha mëgszólaltam szülőmëgyém ízës nyelvén, azt is tudták némëlyek,
honnan szalajtottak. Kicsit viszolyogtam az ilyen fëltűnéstől; az embër könnyen Göre Gáborrá válik Pestën.

(Részletëk Szente Imre SZABAD SZEMMEL című kötetében [Stockholm, 2003] mëgjelënt írásából)

-------------------------------------------------------------------------------------------
7.
CSABAI LÁSZLÓ

ËGY SZÜLETËTT PESTI TALÁLKOZÁSA A “ZÁRT Ë”-VEL

Talán azokon a meleg fénnyel múltba vesző zalai nyaraimon kezdődött, amikor szüleim pesti gyerëkként
több hónapra lëadtak ottani rokonainkhoz, hadd szívjak ëgy kicsit szabadabb, tisztább levegőt a magyar
tájban. Az, hogy pesti gyerëk, akkoriban, abban a kis faluban mëgkülönböztető bélyëgëm volt, gyakorta
mëgszólításom is. Volt annak némi kis irigységgel átszőtt, elismerő fëlhangja, de főképpen a természetközeli
talpraesëttségnek híjával lévő, messziről jött ficsúrnak kijáró lëkezelésëm is. Embëre és helyzete válogatta,
de a napok, hetek múltával, mindinkább valami összetartozás-hangulatú, elnéző csipkëlődéssé szëlídült bántó
éle is. A kortársaimmal ëgyütt töltött idő, az időnként bizony durva mëgméretésëk, közös játékok, kószálások
és titkok segítëtték elfogadásomat. Ennek az évről-évre ismétlődő folyamatnak mëghatározóan lényegës
része volt természetës nyelvi és kiejtési idomulásom is mindkét irányban. Igen, így mondták: lëadnak
Zalába. Bizonnyal tëttën érhető ebben a fővárosiak vidékieket érintő, talán nëm is tudatos lëkezelése. Na, én
aztán mëg is kaptam mindën évben kétszër. Zalába mëgérkezve rëndszërint – jobbik esetben – némi
idegënkëdés, de előfordult, hogy a mestërkélten furcsának kijáró élcëlődés fogadta beszédëmet. Pestre
visszaérkëzve mëg parasztos beszédëm adott okot szüleimnek a pironkodásra, társaimnak a gúnyolódásra.
Be- és visszailleszkëdésëm ëgyik legfontosabb eleme volt a teljes kiejtési, nyelvhasználati azonosulás.
Bennem mindkét esetben fëlhorgadt valami sajátomat védelmező dac. Pesties beszédëm bántása éppúgy
rosszul esëtt Zalában, mint vidékies beszédëm bántása Pestën.
A szabad nyarak szép emléke, a táj, a föld, az állatok mëgélt közelsége, de elsősorban az ott élők
életrevalóságra nevelőn meleg embërsége egész életëmet mëghatározóan kísér el az évek távolából is.
A másik mëghatározó szál az irodalommal való iskolai összefonódásomból indul. A napi fëladatkényszërëk
nyűgétől szabadult emlékeim csak szépet, értékët terëmtő és tartó rácsodálkozást, hangulatot és elmélyülést
őriznek. Sokat köszönhetëk tagozatos zenetanárnőmnek is, aki elvezetëtt a népzenéhez, mely a zenei
anyanyelv alapjaként, az ízlés-szekértáborokat összefogóan ősforrása mindën mai irányzatnak. Ez ësmént azt
a mëggyőződést mélyítëtte tovább bennem, hogy az önazonosságunkat mëgőrző fontos különbségeink a
dolgok mélyén nëm elválasztanak, hanëm összekötnek mindënkit. A tárgyi és viselkedéskultúrára is ugyanez
vonatkozik. Nem különben a nyelvre, hiszën legféltëttebb érzéseink, gondolataink és titkaink foglalataként
is, időnként elmérgesëdő nézeteltéréseink fegyvereként is, és mindënnapjaink sokak által öntudatlan
eszközeként is közös kincsünk.
Az, hogy a hazai tájnyelv ezër színe nëmcsak a kifejezésformák formai eltéréseit fëdi, mindig is érdëkës tény
volt számomra. Mindënféle hozzáértés vagy rëndszërëző alaposság nélkül csodálkoztam rá elém került
változataira. Az azonban, hogy a formai eltérésëk jó része a magyar beszédkultúra részeként még manapság
is fontos jelëntés-mëgkülönböztető szerepët hordoz, csak a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány ez irányú
ismertető anyaga tëtte tudatosan ëgyértelművé számomra. Ez akkor történt, amikor Vërësëgyházán az Anyám
Fekete Rózsa versmondó találkozó országos döntőjének szërénytelen résztvëvőjeként olvashattam
figyelëmfëlhívásukat. Valami fëlismerés ízű örömet érëztem, hogy a lassan múltba kopó tájnyelv ëgy része
ezën önálló tartalmi, jelëntés-megkülönböztető szerepe által méltán mëgőrződhet. Nëm valami mással is
helyettësíthető, szabadidős elfoglaltságnak, zárványérdëkësségnek érzëm az ebben való közreműködésëm,
hanëm csekély hozzájárulásnak tekintëm ëgy méltó ügyhöz.
Mëghatározóan fontos élményëm volt Szente Imrével való találkozásom is. Az ő Kalevala-fordításának
viszonylag szűk körben tartott ismertetésén részt vëhettem, és ennek során mindën eddigi tartózkodásom
köddé vált az ëposszal kapcsolatban. Jelölt fordítása ugyanis a különös tagolású mű mindën ízét átszövően,
szépen archaikus magyar nyelvi átszövéssel közvetíti a finn nemzeti ëposz tartalmi és formai sajátosságait.
Ez mëgjelënik a kifejezésbeli változatosság ezërnyi színében és a fordító jelölésnek mëgfelelő, anyanyelvi
gyökerű olvasatában is. Kétségët kizáróan a nyelvi tiszta forrás mëgőrző és mëgtermékënyítően új erőt adó
fëlszínre törése pillanatainak lëhettem tanúja.
A jelölt versëket kézben tartva, a magnót hallgatva követtem azok helyës kiejtését. Ennek kiegészítéseként a
jelölt versëk némelyikét számítógépre vittem és aláhúzással kiemeltem a másként ejtendő e hangokat. Sőt
kinyomtatás után még színës kihúzóval is igyekëztem fëltűnőbbé tënni őket. A mindënnapos
beszédhelyzeteim hátterében is mind gyakrabban előtűnik, ízlelgetve, helyét mérlegëlve a zárt ë. Kétség
esetén a kérdésës e hangot ö-re váltva könnyebb értenëm, hiszen ha értelmét így is fülnek nëm sértőn
mëgtartja a szó, akkor ott a helye a zárt ë-nek.
Ebbéli igyekëzetëm ëgyre javuló eredményei ellenére is mindig bennem maradt valamiféle módoltság-érzet.
Ez a kapott-ismétëlt biztatások tükrében nëm vëtte el a kedvem a további gyakorlástól. Az ily módon
mëgtanult versëkkel azután versmondó versënyëkre is elmerészkëdtem. A korábban említëtt Kalevala ëgyik
számomra különösen kedves részletét pedig ëgy nyelvészeti konfërëncián és ëgy alapítványi rëndëzvényën
Szente Imre nagyon mëgtisztëlő jelënlétében is előadhattam.
A közel sëm szokványos választású, jelölt Kalevala-részletët a vërësëgyházi versmondó találkozón is
elmondtam. Az, hogy ez különösebb visszhangot nëm váltott ki, természetësen nëm a mű hibája. A
résztvëvők ëgyik kötetlen találkozóján azonban ëgyik, finnországi kapcsolatokat tartó versmondó társam úgy
vélte, finn származású vagyok (!?). E találkozó végén jóleső elismerésként mëgkaptam a Bárczi-harangot.
(2004. március 12.)

--------------------------------------------------------------------------------------------
8.

Állásfoglalás a 15. magyar magánhangzóról

Tekintettel alapítványunk névadójának, Bárczi Géza akadémikusnak, Kodály Zoltánnak és ëgy évvel ezelőtt
elhunyt tisztëletbeli elnökünknek, Bodolay Géza kandidátusnak nyilatkozataira, valamint a jelën
tanácskozáson elhangzottakra, a Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány a követkëző állásfoglalást tëszi közzé:

1. A magyar nyelvben 15 magánhangzó van, csak a nyílt e és a középzárt ë különbsége a nyelvközösség ëgy
részénél elmosódott. Hogy e két hang szerves része a magyar nyelvnek, ugyanúgy, mint az a és az o
különbsége, az mëgmutatkozik mind a hangtani rëndszërben (alsó, középső, fëlső nyelvállás párhuzamai),
mind a toldalékolási rëndszërben, amely csak ezzel követkëzetës (például -on/-ën/-ön; -an/-en).
A mëgkülönböztetés ëgyéb előnyei:

- változatosabb hangzás (köztudomású, hogy a magyar nyelvben nagyon sok az e, még az ë nélkül is);
- jóval kevesebb azonosalakúság, félreérthetőség.

2. Az Egri Kiejtési Konfërëncia célkitűzése, a kiejtési norma mëgállapítása azóta sëm történt mëg. A
gyakorlatban a köznyelvi kiejtésnek kétféle változata van, az “e-ző” és az “ë-ző”. Ezt bizonyítja, hogy
nagyon sok, nagyvárosban élő értelmiségi is mëgtartotta “ë-ző” kiejtését, anélkül, hogy más nyelvjárási
jelenségëk mëgnyilvánulnának beszédében. A szaktekintélyëk többsége elismeri, hogy az utóbbi
nyelvváltozat szëbb. Mégis a köztudatban az ëgyféle e-t használó beszédët tekintik köznyelvinek. Kívánatos,
hogy a majdan remélhetőleg mégis elkészülő kiejtési norma, Bolla Kálmán kifejezésével a “helyësbeszéd”,
rögzítse a kétféle e hang elismerését.
3. A manapság köznyelvinek tekintëtt kiejtésből nëm ëgyértelműen a zárt ë hang hiányzik, hanëm a tiszta
nyílt e is, az e-féle hangok lebegnek a kettő képzési helye között. Ezért az ë-zés kifejezés helyett a jövőben a
Szente Imre által ajánlott eë-zés kifejezést használjuk.
4. A nyílt e hang (a mély, ajakkerekítéses a mellett) legjellegzetësebb hangunk. Az e-ë szëmbenállás egész
hangrëndszërünket veszélyëzteti. Az e helyére előrecsúszik az á, elveszti mély (vëláris) jellegét, nyújtott e-
féle hang lësz (bégetés, rikkancsnyelv) az a pedig az á mëgüresëdëtt helyét foglalja el. Ezért az Alapítvány a
jövőben kiterjeszti tëvékënységét az egész kiejtés ápolására, bár tëvékënységének súlypontját továbbra is az
e-ë szëmbenállás jelënti, mivel ezt sënki más nëm vállalja föl.
5. Általában is több figyelmet këll fordítani fëlsőoktatási és közoktatási intézményeinkben a helyës magyar
kiejtés oktatására. Ennek keretében föl këll hívni a figyelmet a kétféle e hang létëzésére, s hogy ez nëm
lëvetendő “tájszólás”, főként nëm hiba, ellenkëzőleg, ez az igényësebb változat.
6. A kiejtési, vers- és prózamondó versënyëk vidéki szereplőinek figyelmét fël këll hívni arra, hogy nëm
hátrány, hanëm inkább előny, ha kétféle e-t használnak. Ezt már a versënykiírásban célszërű lënne fëltüntetni.
Csak ilyen “pozitív diszkriminációval” lëhet elérni, hogy në szokjanak lë róla, ha fëllépésre készülnek.
7. Helyësírásunk sajnálatos történeti okokból nëm jelöli az e és az ë különbségét. Mivel az utóbbi
évszázadban az írás elsődlegëssé vált az élőbeszéddel szëmben, erősen terjed az ëgyféle e-s kiejtés. Ezt a
változási irányt erősíti Budapest tekintélye, továbbá a rádió és a tévé, amely szintén ezt terjeszti. Ennyi
romboló hatással szëmben a biztatás, hogy aki tudja, tartsa mëg, kevés.
8. Nëm az esélyëgyenlőség, csak az esély némi javítása érdëkében méltányos és elvárható, hogy a hangos
tájékoztató eszközökben minél több eë-ző bemondó, riportër lëgyën, lëhetőleg a magyar népesség
összetételének mëgfelelő arányban.
9. A helyesírás nëm föltétlenül esik ëgybe a helyës kiejtéssel. Méltányos, hogy az értékësebb,
hagyományőrző normát tudatosító ë bëtű legalább bizonyos mértékig mëgjelënjën az írásban. Nëm
helyësírási jelként, hanëm kiejtési segédjelként, tudatosítás céljából, és főleg hangos elmondásra szánt
szövegëkben. (Mivel ugyanaz a bëtű van mellékjellel ellátva, nëm változtatja mëg zavaróan az írásképet.)
10. Az írásban való jelölésnek nëm akadálya, hogy ëgyes szavakat vidékënként másképpen ejtenek. Ilyen
mértékű ingadozás más jelënségekben is van, például a hosszú í-t, ú-t, ű-t a Dunántúl nagy részén nëm ejtik,
a helyësírás mégis ëgységësen szabályozza ezëket. Az ë-zés köznyelvi normáját nëmcsak lëhetségës
mëgterëmteni, hanëm lényegében készen van. “Kiejtési szótár és útmutató 15 magánhangzóval” címën 2001-
ben mëgjelent a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. (További csiszolás természetësen
lëhetségës.)
11. Az iskolai magyar nyelvtankönyvekben mëg këll jelënnie az ë-nek ott, ahol a nyelvi rëndszër csak ezzel
követkëzetës (a toldalékokban, például -hoz/-hëz/-höz; -tok/-tëk/-tök stb.), valamint a hangtan tárgyalásánál –
a korábbi gyakorlatnak mëgfelelően.
12. Aki nëm eë-ző vidékről származik, arra nëm kívánjuk ráerőltetni ezt a gazdagabb nyelvváltozatot, de aki
mégis érdëklődik iránta, annak – több élő példa bizonyítja – nëm lëhetetlen mëgtanulni, ha mëgfelelő írásos
és hangzó segédanyag rëndëlkezésre áll. (Terveinkben szerepël az utóbbi is.)
13. Az ly hang kiveszëtt az íráskép ellenére is. (Bizonyára nëm volt rá különösebben szükség, hisz a j hang
az ly-jel együtt sëm nagyon terhelt.) Az ë jelentősége mérhetetlenül nagyobb, éppen ezért évszázadokon
kërësztül mëgmaradt írásjel nélkül is. Lëhet, hogy végül mindën erőfeszítésünk ellenére el fog sorvadni (nëm
is föltétlenül a középzárt ë, inkább a nyílt e), de ebbe csak akkor nyugodhatunk bele, ha mindënt mëgtëttünk
a pusztulást elősegítő hatások ellensúlyozására. Kodály szavaival: “hit kell”, és mint Bárczi Géza mondta:
“mëg këll szabadulni mindën »úgyis mindëgy« hangulattól”.

Budapest, 2003. novembër 19-én, a IV. Bárczi Géza Emléknapon

Mészáros András elnök

Buvári márta alapító
Dr. Fehér Bence titkár

A Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány kezelő testülete nevében