Egy nap brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság híre kavarja fel

az álmos kisváros, Lobo's Nod lakosságának mindennapjait. Egyesek

úgy vélik, hogy az alma talán nem is esett olyan messze a fájától, és a
történtekért a zárkózott, beilleszkedési nehézségekkel küzdő fiú a felelős.
Jazz a seriff határozott tiltása ellenére nyomozásba kezd, hogy
megakadályozza a további gyilkosságokat, és hogy mindenkinek
bebizonyítsa: ő nem olyan, mint az apja.
Mert ha sikerülne meggyőznie az embereket, talán végre ő maga is
elhinné…
 Fordította:
P. Simon Attila
BARRY LYGA

GYILKOSOKRA
VADÁSZOM

Alexandra
 Ez a könyv a képzelet szüleménye. A benne szereplő alakok, események és
párbeszédek a szerző képzeletének termékei, nem valósak. Minden élő, vagy
korábban létezett személyhez vagy eseményhez való hasonlóság a véletlen
műve csupán.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Barry Lyga: I Hunt Killers
Little, Brown and Company
Hachette Book Group
237 Park Avenue, New York, NY 10017

Copyright © Barry Lyga, 2012

Hungarian translation © P. Simon Attila, 2018

A fordító köszönetet mond Taylor O’Connornak a fordításhoz nyújtott
segítségéért.

A szövegben szereplő drámarészletek az alábbi fordításból származnak:

Miller, Arthur: Salemi boszorkányok, ford. Hubay Miklós.
= Uő: Drámák. Európa Kiadó, Budapest, 2008

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben
tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt
előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben,
borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2018

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrakiado.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Ferenczy Zsófia
 A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni nyomdászat
négy és fél évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Megjelent 24,09 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978-963-447-200-1
Alvinának, szó szerint.
Gyönyörű nap volt. Gyönyörű mező.
Leszámítva a holttestet.
 1 . FE JE Z E T

Amikor Jazz a városon kívül elterülő mezőhöz ért, már sárga

rendőrségi szalag volt mindenütt, ami karótól karóig feszülve
részeges, dülöngélő vonalú hatszöget rajzolt ki.
A mező tele volt rendőrökkel – állami rendőrök khaki
egyenruhában, egy csoportnyi körzeti megbízott kékben, és még
egy helyszínelő is farmerben, viharkabátban. Ez utóbbi
lenyűgözte Jazzt. Lobo’s Nod túl kicsi város volt egy saját,
hivatalos helyszínelő egységhez, ezért általában a körzeti
megbízottak gyűjtöttek bizonyítékokat a bűn-cselekmény
helyszínén. Az, hogy idehívtak egy valódi, eleven helyszínelőt
két várossal arrébbról – és ráadásul vasárnap reggel –, azt
jelentette, hogy tényleg komolyan veszik az ügyet. A körzetiek
közül néhányan négykézláb álltak, Jazzt pedig szórakoztatta a
látvány, ahogy az egyik srác közvetlenül a tett helyszínét jelző
szalag mellett előre-hátra lépked egy fémdetektorral. Egy állami
zsaru olcsó digitális kamerával a kezében nagy körültekintéssel
lépte ki a helyszín kerületét.
És az egész csődület mellett ott volt G. William Tanner, a
seriff, kissé félreállva, kezét kétoldalt az úszógumiján pihentetve,
és azt nézte, ahogy parancsára a beosztottja körbe-körbe
rohangál.
Jasper „Jazz” Dent nem akarta, hogy a rendőrök
észrevegyék. Az utolsó bő tíz méteren már hason kúszott a
bokrok alatt és a magasra nőtt fűben, türelmesen megkeresve
egy jó kilátást biztosító ponthoz az utat. Az öreg Harrison-
farmnak ez a része egykor végtelen szójababmező volt, mára
már csak régi, körülkerítetlen legelő maradt letört
növényszárakkal, gyommal, gyékénnyel és bozóttal. Tényleg
tökéletes fedezék. Jazz innen egészében beláthatja a
bűncselekmény helyszínét, amit egy körbefutó sárga szalaggal
tettek még feltűnőbbé.
– Lássuk csak, mi van itt! – mormolta magában Jazz, amikor
a videós úgy három méterre a holttesttől hirtelen felkiáltott. Jazz
túl távol volt ahhoz, hogy kivegye a szavakat, de tudta, hogy
valami jelentős dologról van szó, mivel hirtelen mindenki abba
az irányba fordult, és egy másik körzeti megbízott is odarohant.
Jazz a távcsövéért nyúlt. Három különböző volt neki,
mindegyik más-más célt szolgált, és mindegyiket ajándékba
kapta az apjától, aki különleges okokból adta őket a fiának.
Jazz megpróbált nem ezekre az okokra gondolni. Egyelőre
csak örült, hogy van nála távcső. Steiner 8x30-as – vízálló,
gumírozott markolattal, tömege épp csak fél kiló. De az igazán
nagy szó az objektív kék lencséje volt, ami szinte nullára
csökkentette a fények ragyogását és a tükröződést. Ami azt
jelentette, hogy az ellenség – például az alig húsz méterre álló
rendőrök – nem fogja észrevenni az üvegről visszaverődő
napfényt, és nem rángatja ki a bozótosból.
Por és növényi pollen csiklandozta Jazz orrát, de még meg
tudta állni a tüsszentést. Amikor terepen vagy, mondta neki
egykor a Jó Öreg Apu, akkor nagyon csöndben kell lenned, érted? A
legtöbb embernek van valami zajos szokása, amire soha nem gondol.
Neked ilyen nem lehet, Jasper. Teljesen csöndben kell lenned. Mint egy
halott.
A legtöbb dolgot utálta a Jó Öreg Apuban, de amit a
leginkább utált, hogy a Jó Öreg Apunak mindig igaza volt.
Arra az állami zsarura zoomolt, akinél a kamera volt, de a
többiek körülállták, és így nem lehetett látni, hogy mi hozta őket
annyira lázba. Jazz látta, amint az egyik a magasba emel egy
kicsi műanyag zacskót, olyat, amibe a bizonyítékokat teszik, de
mielőtt ráfókuszálhatott volna, a rendőr letette a kezét, a zacskó
pedig eltűnt a combja mögött.
– Valaki bizonyítékokat talált… – morogta a bajsza alatt Jazz,
majd az alsó ajkába harapott.
Ezek közül a legtöbb srác azt akarja, hogy elkapják, mondta több
alkalommal is a Jó Öreg Apu. Érted, amit mondok? Azt
mondom, hogy a legtöbbször azé kapják el őket, mer’ ezek ezt
akarják, nem azé’, mer’ valaki túljár az eszükön.
Jazz semmi rosszat sem csinált, csak feküdt ott hason, nézte,
ahogy a rendőrök végzik a dolgukat a helyszínen. De ha
rajtakapják, valószínűleg elviszik, és talán G. William kioktatását
is végig kellene hallgatnia, amit viszont nem akart.
Korábban, még reggel, otthon volt, jól becsukta a szobája
ajtaját, hogy ne kelljen a nagyanyja rendszeresen ismétlődő
zsörtölődését hallgatnia (ezek egyre rosszabbak és egyre
gyakoribbak lettek), amikor a rendőrségi adón tisztán
kivehetően bemondták a huszonkettő-tizenhármas kódot:
elhagyott testet találtak. Jazz fogta a felszerelését, amibe már jó
előre bekészített mindent, amire a felderítés során szüksége lehet
– és lemászott az ablak melletti csatornán. (így nem futott bele a
nagyiba az előszobában, aki így nem tartotta fel a szóáradatával.)
Egy holttest nem számított újdonságnak Lobos Nodban.
Legutóbb, amikor holttestek bukkantak fel, Jazz élete a feje
tetejére állt, és még mindig nem jött helyre. Bár évek teltek el
azóta, és már mindenki elfelejtette azokat az időket, mégis voltak
pillanatok, amikor Jazz félt, élete már sosem tér vissza a rendes
kerékvágásba.
Amíg a rendőrök összesereglettek G. William körül, Jazz újra
a testre fókuszált. Ahogy ki tudta venni ilyen távolról, nem volt
súlyos sérülés – például látható késnyom vagy lőtt seb.
Semmilyen nagy dolog nem tűnt fel neki, de nem is volt a
legjobb kilátást nyújtó ponton.
Két dologban volt meglehetősen biztos: nő volt és meztelen.
A meztelenségnek volt értelme. A meztelen testeket nehezebb
azonosítani. A ruhák sok mindent elárulnak az áldozatról, és ha
egyszer már azonosítottad, egy lépéssel közelebb kerülsz a
személy azonosításához, aki áldozatot csinált belőle.
Bármi, ami akár csak néhány perccel lelassítja őket, jó dolog, Jasper.
Azt akarod, hogy szép lassan tegyék a dolgukat. Lassan, mint egy
teknős. Lassan, mint a ketchup.
Távcsövén keresztül figyelte, ahogy G. William letörölte az
izzadságot a homlokáról egy kockás textil zsebkendővel. Jazz
tapasztalatból és megfigyelés alapján tudta, hogy a zsebkendőbe
a G. W. T. monogramot a néhai felesége hímezte bele évekkel
ezelőtt. G. Williamnek rengeteg gondosan kimosott, féltve őrzött
takonyfogó rongya volt. Ő volt az egyetlen ember a városban –
és talán az egész univerzumban –, aki tisztítóba hordta a
zsebkendőit.
A seriff jó ember volt. Első találkozáskor önmaga
paródiájának tűnhetett, de a BBQ-infúzión növesztett pocak és a
lecsüngő, mosogatólé színű bajusz alatt egy törvényvégrehajtó
zseni lakozott, ahogy ezt Jazz személyes tapasztalatból tudta.
Tanner az egész megyei seriffszolgálatot Lobos Nod-béli
irodájából üzemeltette, és kivívta nemcsak a megye, hanem az
egész állam tiszteletét. A fenébe is, az államiak nem küldenek ki
akárki miatt egy srácot kamerázni. Tannernek súlya van.
Jazz egy kicsit másfelé pásztázott, és szemügyre vette, amint
G. William a napfény felé emelte a bizonyítékot tartalmazó
zacskót. Egy pillanatra megállt a szíve, és nem hitte el, hogy amit
a zacskóban lát, tényleg valódi. De a seriff helyzete tökéletes,
távcsővel megtámogatott rálátást biztosított arra, amit tartott.
És ettől olyan erősen kezdett verni a szíve, hogy azt
gondolta, Tanner meg fogja hallani. A test a mezőn egy dolog. Ez
előfordul. Egy ámokfutó. Egy dühöngő őrült. Bárki. De ez… Ez
valami újat jelzett előre. Valami nagyot. És Jazznek az a rossz
előérzete támadt, hogy az emberek vádló tekintettel fognak
nézni rá. Csak idő kérdése, mondják majd. Előbb-utóbb meg kellett
történnie, mondják majd.
Úgyhogy lehetséges alibiken kezdett gondolkodni. A test
viszonylagos frissességéből úgy saccolta, hogy a nőt valamikor
az elmúlt hat órában ölték meg… és ő egész éjszaka ágyban volt
otthon… nagyi volt csak rajta kívül a házban. Nem a világ
legmegbízhatóbb tanúja.
Connie. Connie hazudna miatta, ha szükséges.
 Egy röpke pillanatra ez is megfordult a fejében. Egy
emelkedőn felkaptató jármű megjelenése hirtelen kizökkentette a
gondolataiból.
A mező majdnem vízszintes volt, de nem teljesen. Míg ott,
ahol a testet megtalálták, sík volt, addig úgy kilencven méterre
délre enyhén lejteni kezdett, észak felé pedig, talán kétszer olyan
távolra, egy kicsit meredekebben emelkedett. A dél felől
fölkapaszkodó jármű egy leharcolt Ford kombi volt azokból az
időkből, amikor még ólmot adtak a gázolajhoz. Az ajtajára a
LOBO’S NOD – ORVOSI VIZSGÁLAT feliratot stencilezték profi, bár
kissé hatásvadász módon. Ez azt jelentette, hogy…
Ahogy arra számítani lehetett, két rendőr közelített a test felé
egy lágyan lengedező hullazsákkal. Befejezték a helyszín
előzetes vizsgálatát.
Jazz nézte, ahogy az egyikük körültekintően becsomagolja a
holttest fejét, majd ugyanezt teszi a kezével és a lábával.
Mindig ellenőrizd a kezet és a lábat, suttogta a múltból a Jó Öreg
Apu. És a száját és a fülét. Meglepődnél, hogy mi minden marad
mögöttük.
Elhessegette a hangot, és nézte, ahogy beügyeskedik a halott
nőt a zsákba, majd becipzárazzák. Ahogy a zsákkal folytatott
küzdelemre szegezte tekintetét, valami megragadta a figyelmét a
szeme sarkából. Igyekezett nem foglalkozni vele. Olyasmi volt,
amit nem igazán akart észrevenni, de nem tudta megállni. Nem
olyasmi volt, amit ha egyszer már látta az ember, nem-látottá
tudna tenni.
Pontosabban egy rendőr volt, aki félreállt oldalra. Nem olyan
messze a testtől, hogy bárki is kétségbe vonhatta volna, hogy ő is
a tetthelyszínen van, de elég messze ahhoz, hogy senki se kérje
semmihez sem a segítségét. Csak állt ott, és akárki más számára
is úgy tűnne, hogy félreállt, nehogy útban legyen.
Jazz azt gondolta, hogy látásból ismer minden rendőrt Lobos
Nodban, és még a srácok legtöbbjét is a környező városokból. Ez
a srác Lobos Nod-i egyenruhát viselt, de idegen volt.
És kész volt. Csak így tudta leírni Jazz: kész. Sebezhető.
Könnyű. Idegesen mozgolódott, bal kezének két ujjával a
pisztolytáskáján, közel a gázspray flakonjához, egy durva,
kopott bőrdarabbal játszott kelletlenül.
Könnyű lett volna leteríteni. A kiképzése ellenére. A
fegyvere és a gázspray-je és a gumibotja ellenére. Jazz nagyon is
el tudta képzelni – látta közvetlenül a távcsövön keresztül,
mintha épp megtörténne.
Jazz jó emberismerő volt. Nem tanulta, ez olyan természetes
volt számára, mint a lélegzés. Olyan megszokott volt, mint
elolvasni egy közúti táblát az autópályán: nem igazán
gondolkozol a táblán, csak észleled, az agyad feldolgozza, és
ennyi.
Hosszan lehunyta a szemét, próbált Connie-ra gondolni,
kettejükre, ahogy összegabalyodnak a Kuckóban. Igyekezett arra
gondolni, hogy Howie-val kosarazik. Az anyjára próbált
gondolni, az utolsó dologra, ami az eltűnése előttről eszébe jutott
róla. Megpróbált bármi másra – bármi másra – gondolni, mint
hogy milyen könnyű volna megközelíteni ezt a rendőrt…
Készenlétbe állítani, elhitetni vele, hogy nyeregben van,
aztán…
Az övért nyúlni. A gázspray-ért. A gumibotért. A fegyverért.
 Olyan könnyű lenne.
Olyan könnyű volt.
Jazz kinyitotta a szemét. A test a kombiban volt. Még ilyen
távolról is hallotta az ajtócsapódást.
Jazz letörölte az izzadságot a homlokáról. G. William
óvatosan ment le a lejtőn az út és az autója felé. A többi rendőr
most még a helyszínen marad.
A bizonyítékos zacskó. Jazz nem állhatta meg, hogy rá
gondoljon. Konkrétan arra, hogy mit látott benne.
Egy ujjat.
Egy levágott ujjat.
 2 . FE JE Z E T

Jazz kihátrált a bokorból, és óvatosan közelített a régi, poros kis

út mellett elrejtett dzsipje felé. Az út a Harrison-birtokon ment
keresztül.
G. Williamhez fog menni. El kell mennie. Hogy megnézze a
testet. Szembe fog nézni a saját múltjával, és akkor majd
meglátja, milyen hatással van rá. Ha egyáltalán van. Talán
hidegen fogja hagyni. Vagy talán épp jó hatással lesz rá.
Bizonyíthat a világnak és önmagának.
Az egy dolog, hogy ott volt a holttest. De az ujj… az új volt.
Nem számított rá. Ez azt jelentette…
Az apja régi, lepukkant dzsipjén, a már alig létező
lengéscsillapítókon zötykölődve igyekezett nem arra gondolni,
hogy mit jelent, bár az ujj ott lebegett a képzeletében, mintha
egyenesen rá mutatna. Nem mintha nem látott volna még
holttestet. Vagy egy bűntett helyszínét. Jazz, mióta az eszét
tudja, rendszeresen látott ilyesmit, hála a Jó Öreg Apunak. A Jó
Öreg Apu számára a munkahely egész évben gyerekbarát volt.
Jazz úgy látta ezeket a helyszíneket, ahogy a rendőrök is
szerették volna: az elkövető szemszögéből.
Jazz apja, William Cornelius „Billy” Dent a huszonegyedik
század egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa volt. Az álmos kis
Lobo’s Nodban rendezte be otthonát, és a városban nagyrészt
kerülte is a bajt. Tartotta magát a régi közmondáshoz: „Ne
piszkíts oda, ahol eszel!” De az idő néha utolérte Billy Dentet. Az
idő és az uralhatatlan késztetései. Igaz, hogy mesteri gyilkos volt
– áldozatainak száma huszonegy év alatt három számjegyűre
nőtt –, néha mégsem tudott uralkodni magán. Két Lobos
Nodban talált holttesttel később G. William Tanner lefülelte és
megbilincselte. Billy Dent karrierjének szomorú és szégyenteli
vége volt ez. Nem egy FBI-ügynök kapta el, aki mögött ott van a
szövetségi kormány egész hatalma, hanem egy helyi, sörpocakos
rendőr egyetlen szolgálati autóval és erős tájszólással.
Igazából… lehet, hogy a Jó Öreg Apunak igaza volt. Ezek a
srácok talán tényleg azt akarják – beleértve Billy Dentet is –,
hogy elkapják őket. Különben miért lőtt volna házi nyálra? Miért
csinált volna oda, ahol evett?
Jazz beért a seriff irodájának parkolójába. Az iroda alacsony,
egyemeletes, betonblokkokból álló épület volt a központban.
Valamelyik városi tanácsos vagy megyei küldött minden
választási évben ígéretet tett, hogy „megszépítjük zord külsejű
bűnüldözési központunkat”, majd G. William minden választás
után csöndben átcsatornázta a pénzeket jobb felszerelésre és az
emberei magasabb fizetésére.
Figyelemre méltó volt, hogy Jazz kedvelte G. Williamet,
hiszen arra nevelték, hogy félje, de vesse meg a rendőröket, főleg
azt, aki aztán véget vetett Billy Dent legendás, több évtizeden át
tartó öldökléseinek és kínzásainak. Négy éve, mióta letartóztatta
a Jó Öreg Aput, G. William tartotta a kapcsolatot Jazz-zel,
mintha rosszul érezte volna magát, amiért elvitte az apját.
Azonban bárki, akinek csöppnyi esze is van, láthatta, hogy ez
volt a legjobb dolog, ami valaha is történt Jazz-zel. Szegény öreg
G. William és az ő régi vágású katolikus bűntudata!
Jazz alkalmanként a bizalmába fogadta G. Williamet.
Általában olyan dolgokat árult el neki, amiket Combénak és
Howie-nak már elmondott, de jól jött volna egy felnőtt
nézőpontja. Két dolgot kibeszéletlenül is értettek: G. William
nem akarta, hogy Jazz úgy végezze, mint Billy, Jazz pedig nem
mondott el neki mindent.
Egy valamit nem szeretett a seriffben: ragaszkodott hozzá,
hogy mindenki G. Williamnek szólítsa.
Az épületbe érve Jazz biccentett Lanának, a titkárnő-
diszpécsernek. Csinos volt és fiatal, Jazz próbált nem arra
gondolni, hogy az apja alkalomadtán mit tett volna vele.
– G. William bent van? – kérdezte, mintha nem tudta volna.
– Csak végigviharzott itt, mint egy tornádó – mondta Lana –
aztán egyenesen vissza. – A mellékhelyiségre mutatott.
G. William húgyhólyagja nem bírta túl sokáig az irodától
távol.
– Nem gond, ha megvárom? – kérdezte Jazz olyan
nyugodtan, ahogy csak tudta, mintha nem égett volna a vágytól,
hogy bejuthasson abba az irodába.
– Foglalj helyet – mondta Lana, és intett, hogy bemehet az
irodába.
– Köszi – mondta, aztán, mivel nem tudta megállni, elővette
reflektorragyogású mosolyát. „A Szívtipró”, Billy így hívta.
Újabb dolog, ami apáról fiúra szállt.
Lana visszamosolygott. Nem volt kihívás kicsikarni belőle
egy mosolyt.
 Az iroda ajtaja nyitva volt. Az íróasztalon egy papírlap
feküdt a sápatag fénycsóvában, ami egy régi, lámpa alakú
rozsdakupacból jött. Jazz visszapillantott a válla fölött, aztán
gyorsan megfordította a papírt, és így el tudta olvasni, ELŐZETES
FELJEGYZÉSEK, állt a lap tetején.
– a labornak azonosításra –
– kitörölt számok –
A bilincszörgés és G. William súlyos léptei figyelmeztették.
Visszafordította a lapot, majd ellépett az asztaltól, mielőtt a seriff
belépett.
– Szia, Jazz!
G. William az asztal mögé helyezkedett, kezét pedig az
előzetes feljegyzésekre tette mintegy védelemképpen. Nem volt
bolond.
– Mit tehetek érted? Csak gyorsan, mert most elég elfoglalt
vagyok.
Kitörölt számok, gondolkodott Jazz. Számok, többes számban.
Nem egyesben. Csak egy ujjat látott a bizonyítéktartó zacskóban.
Szükséged lehet egy késre. Még csak nem is egy jó darabra. Csak
élesre. Bevágod a kis trapézcsont és a kéz-középcsont között.
– Jaja – mondta Jazz. – Holttest a Harrison-birtokon.
– Bárcsak valaki betiltaná a rendőrségi adóvevőket! –
ráncolta össze a homlokát G. William.
– Tudod, hogy megy ez, G. William – mondta Jazz lazán. –
Ha törvényen kívül helyezed a rendőrségi adóvevőket, akkor
csak a törvényen kívülieknek lesz rendőrségi adóvevőjük.
G. William megköszörülte a torkát és leült, mire öreg széke
panaszosan megreccsent.
 – Tényleg elég elfoglalt vagyok. Nem lehetne, hogy máskor
viccelődjünk?
– Nem viccelődni jöttem. A holttestről akarok veled beszélni.
Vagyis, valójában a gyilkosról.
G. William erre felhúzta a szemöldökét és felhörrent. A
seriffnek masszív, pirospozsgás orra volt, olyasféle krumpliorr,
amit nagyivókon látni, jóllehet G. William csak nagyon ritkán
nyúlt a pohár után, már ha egyáltalán tett ilyet. Az orra a tiszta
genetika és harmincöt évnyi rendőri szolgálat kombinációja volt,
ütötték már arcon ököllel, puskaaggyal, deszkával és minden
egyébbel.
– Tudod, ki a gyilkos? Nagyszerű! Szeretnék hazamenni
meccset nézni, mint egy civil.
– Nem, de… – Jazz nem akarta bevallani, hogy megfigyelte a
helyszínt, vagy hogy beleolvasott G. William feljegyzéseibe, de
nem volt választása. – Nézd, a holttest egy dolog. De kitörölni
több számjegyet…
– Ó, Jazz – G. William közelebb húzta magához a papírját,
mintha ezzel valahogy kitörölhetné Jazz emlékezetéből az
olvasottakat. – Mit művelsz? Le kéne állnod ezzel a
megszállottsággal.
– Könnyen beszélsz. Nem rólad gondolja mindenki, hogy
majd te leszel a következő Billy Dent.
– Senki nem gondolja…
– De, elég sokan. Nem látod, hogyan néznek rám az
emberek.
– Ez csak a te fejedben van így, Jazz.
 Hosszú pillanatokig meredtek egymásra. Jazz a sajátjáéhoz
mérhetően eleven, bár más jellegű fájdalmat vélt felfedezni G.
William szemében.
– Halott kaukázusi nő – mondta Jazz szaggatottan. –
Bármitől bármelyik irányban legalább három kilométerre
találták meg. Meztelenül. Nincsenek látható horzsolások.
Hiányzó ujjak…
– Ezt mind ebből veszed? – rázta meg a levegőben a papírt G.
William. – Nem volt ennyire sok időd rá.
Ennyi volt. Túl sokat árult el. Jazz túl korán szólta el magát,
pedig tudható, hogy G. Williamet nem ejtették a fejére.
Hát igen. Akárhogy is, ezt talán el kellene ismernie…
Jazz megvonta a vállát.
– Figyeltem.
G. William ököllel az asztalra csapott, és fennhangon
káromkodott. Volt valami abban a bajuszban s a nagy, barna
szemében, ami miatt a káromkodás nem illett a képbe; Jazz úgy
érezte, mintha egy apácát látna sztriptízeim. G. William dús
bajsza remegett.
– Tudod, hogy nőttem fel – mondta Jazz halk és mély
hangon, miközben az asztal fölött egymásra szegezték a
tekintetüket. – A játszószoba. A trófeák. Az én dolgom volt, hogy
rendben tartsam őket. Ismerem az ilyen fickók észjárását.
Ilyen fickók. Sorozatgyilkosok. Nem kellett hangosan
kimondania.
G. William összerándult. Közelről ismerte Jazz
neveltetésének részleteit. Billy és Jazz (és Jazz eltűnt anyja) után
G. William tudta a legtöbbet arról, milyen volt Billy Dent mellett
felnőni. Többet tudott erről, mint a nagyi. Többet, mint Connie,
Jazz barátnője. Többet, mint Melissa Hoover, a szociális munkás,
aki beleártotta magát Jazz életébe, mióta Billyt letartóztatták.
Még Howie-nál is többet tudott, pedig ő volt az egyetlen, akire
Jazz barátként tekintett. Mindezeken túl G. William volt az, aki
megtalálta Jazzt azon az éjszakán négy évvel korábban, az estén,
amelyen Billy Dent rémuralma véget ért. Jazz a játszószobában
volt (átalakított spájz a ház hátsó részében, ahová csak az
alagsorban elrejtett lejárón keresztül lehetett eljutni), úgy tett,
ahogy az apja parancsolta: összeszedte a trófeákat, hogy így ki
tudják őket csempészni a házból, mielőtt a rendőrök átvizsgálják
a helyet.
Könnyű feladatnak kellett volna lennie – Billy nem
zsákmányolt nagy vagy bonyolult trófeákat. Egy iPod az
egyiktől, egy rúzs valaki mástól. Jól elrendezett, könnyen
mozgatható trófeák voltak. G. William mégis ott volt, mielőtt
Jazz végezhetett volna. És Jazz tényleg nem tudta, hogy végre
kellett volna-e hajtania az apja parancsait. Azzal töltötte a
gyerekkorát, hogy engedelmeskedett az apja minden
parancsának, de mivel Billy egyre kiszámíthatatlanabbá vált –
ámokfutása végül a két Lobo’s Nod-i holttesttel érte el
csúcspontját – Jazz kezdte lerázni apja láncait.
Szóval csak állt ott egy hatalmas hátizsákkal, benne egy híján
az összes trófeával, és az utolsó darabot bámulta: egy csinos,
szőke baltimore-i lány, Heidi Dunlop jogosítványát. Ebben a
pillanatban Jazz úgy érezte, mintha életében először ébredt volna
fel, mintha minden, ami megtörtént vele, nem is lett volna
valóságos, és most épp arra készült, hogy meghozza élete első
igazi döntését. Amint megpróbálta eldönteni, hogy elrejtse-e a
trófeákat… vagy fusson és rejtőzzön el… vagy átadja őket… a
végzet G. William formájában kivette a kezéből a döntést;
keresztüljutott a tolóajtón, nehezen lélegzett, de azért egyenesen
az egészen jelentéktelen, tizenhárom éves Jazzre szegezte az
univerzum legnagyobbnak tűnő pisztolyát.
– Hadd segítsek – erősködött Jazz. – Csak engedd meg, hogy
belenézzek az iratokba. Talán néhány perc a holttesttel.
– Ezen már túl vagyok. Nincs szükségem a segítségedre. És
egy kicsit korai még sorozatgyilkost kiáltani. Korán rajtolsz, öcsi.
Egy sorozatgyilkosnak hosszú idő alatt legalább három áldozata
kell, hogy legyen. Ennek a fazonnak egy van.
– Lehet több is – erősködött tovább Jazz. – Vagy több is lesz.
Ezek az arcok nem állnak le, és ezt te is tudod. Minden
áldozattal egyre rosszabb. És kísérleteznek. Ujjakat vágnak le…
Csak tágabb perspektívában kell szemlélni a dolgokat.
A seriff lemerevedett.
– Ezt egyszer már eljátszottam apáddal. Akkor sem
szerettem. És most sem tetszik a gondolat.
Billy Dent megtalálása nagy tehertétel volt G. Williamnek.
Amikor először bukkantak holttestre Lobo’s Nodban, még
mindig gyászolta az akkoriban elhunyt feleségét. Nagy hévvel
eredt Billy Dent nyomába, és amikor sikerrel járt, ép elméje is
majdnem Billy áldozatai közé került. G. William, miután
keresztüljutott a játszószoba tolóajtaján, rászegezte a revolverét;
Jazz emlékezett az akkori arckifejezésére. Mindazok után, amiket
élete során látott – a testek, a trófeák, az, amit apja szegény
Rustyval tett –, kevés dolog kísértette Jazz-t, de a seriff akkori
arckifejezése rémálmai visszatérő sztárja volt. Soha nem látott
még ennyire elkeseredett és feldúlt embert, a fegyver
sziklaszilárdan meredt rá, annak ellenére, hogy a hatalmas férfi
ajka beleremegett, amikor egy őrült fejhangján ordított: „Dobd
el! Dobd el! Krisztusra esküszöm, hogy lelőlek”. G. William
Tanner túl sokat látott. Jazz biztos volt benne, hogy ha ezen az
éjszakán nem ért volna véget Billy Dent karrierje, G. William
másnap saját kezével vet véget életének.
Négy év telt el, de G. William azóta is havi rendszerességgel
jár egy terapeutához.
A seriff végigsimította a bajszát bal keze hüvelyk és
mutatóujjával. Jazz elképzelte, milyen lehet levágni azt a
mutatóujjat. Nem arról volt szó, hogy bántani akarta volna G.
Williamet. Csak arról, hogy nem tudta. Megállni. Hogy arra
gondoljon. Néha azt érezte, hogy az agya egy gyorsított
lejátszásra állított hentelős film. Mindegy, hányszor nyomta meg
a kikapcsolás gombot, a film csak pörgött és pörgött, a
borzalmak folyamatosan ostromolták.
Elképzelni, hogy vághatták le azt az ujjat, olyan volt, mint
fejben felmondani a szorzótáblát. Nem került nagy erőfeszítésbe.
Sima ügy. Mit jelentett ez a gyilkosra nézve? Vajon azt, hogy
gyenge volt és félt? Vagy inkább azt, hogy magabiztos volt, és
tudta, az a legjobb, ha gyorsan szerez valamit?
Ha G. William látta volna a Jazzben spontán felötlött
gondolatokat, akkor…
– Hadd segítsek! – lcönyörgött Jazz. – Magamért.
– Menj haza, Jazz! Halott nő a mezőn. Tragikus, de semmi
több.
 – De az ujjak! Ne csináld már! Ez nem olyan nő, aki
kikecmergett éjjel, pucéran a mezőre, elesett és beverte a fejét. A
gyilkos nem Bunyós Pityu, aki elverte a csaját, aztán otthagyta
meghalni.
– Már volt egy sorozatgyilkosunk a városban. Elég durva
véletlen egybeesés lenne, ha felbukkanna még egy, nem
gondolod?
– Úgy becslik, hogy bármely pillanatban úgy harminc-
negyven sorozatgyilkos tevékenykedik az USA-ban – tett rá Jazz
még egy lapáttal.
– Azt gondolom – sóhajtott G. William –, hogy még sok
munka áll előttem, és te egyáltalán nem segítesz. Az összes
szokásos helyi nyavalyával együtt ki fogjuk deríteni, kié a
holttest – aztán intett Jazznek, hogy menjen.
– Legalább bejelentendő halálesetként kezeled, ugye?
– Persze. Holnap reggel az első dolog az lesz, hogy fogadom
a halottkémet, aki teljes boncolást végez, de dr. Garvin még ma
elvégzi gyorsan az elővizsgálatokat. Egy nő halála. Elég
komolyan veszem.
– De nem elég komolyan ahhoz, hogy a legapróbb részletekig
átfésüld a helyszínt. Vagy hogy levágasd a növényzetet, hátha
vannak nyomok. Vagy…
– Állj már le! – forgatta a szemét G. William. – Mit gondolsz,
mi ez? Milyen erőforrásaink vannak itt nekünk? Három várossal
arrébbról kellett államiakat és körzeti megbízottakat hívnom,
hogy átvizsgálják a terepet.
 – A rovarokat is meg kellene nézned, földmintát kéne
venned, és senkit sem láttam, aki lenyomatokat készített volna a
lábnyomokról, és…
– Egyáltalán nem voltak lábnyomok – szakította félbe G.
William ingerülten – vagy más dolgok… Igazságügyi
odontológusért, botanikai, antropológiai és rovartani
szolgáltatásokért az állammal kell kapcsolatba lépnünk. Kis
város vagyunk kis hatáskörrel. Ne hasonlíts minket a
nagyfiúkhoz. El fogjuk végezni a munkánkat.
– Nem, ha első körben nem tudod, hogy mi ez a munka.
– Egy sorozatgyilkos – mondta G. William a szótagokból is
csöpögő kétkedéssel.
– Hogyan találtátok meg a holttestet? – kérdezte Jazz
kétségbeesetten kutatva valami után, ami bizonyíthatja az
álláspontját. – Nem ti túrtátok fel az egész mezőt. Névtelen
bejelentés volt? Ha valaki betelefonált, az teljesen olyan, mintha
egy sorozatgyilkos akarna biztosra menni, hogy látni fogjátok a
keze munkáját. Ezt te is tudod, ugye?
Túl messzire ment: G. William sok mindent eltűrt, de azt
nem, ha hülyének nézték.
– Bizony, Jazz. Tudom. És azt is tudom, hogy a
sorozatgyilkosok szeretnek a helyszín körül ólálkodni és
figyelni, hogy dolgoznak a rendőrök.
G. William szavai nem voltak kevésbé fájdalmasan
mellbevágóak, mintha előhúzta volna szolgálati revolverét, és
beleeresztett volna két golyót. Jazz két dologtól, és csakis két
dologtól félt a világon. Ezek közül az egyik az volt, hogy az
emberek felnövekedése körülményei miatt természeténél fogva
elátkozottnak gondolják, aki arra rendeltetett, hogy
sorozatgyilkos legyen, mint az apja.
A második dolog… hogy hátha igazuk van.
És ki hibáztathatná őket az új holttest felfedezését követően?
Teljesen esélytelen, hogy két, egymástól független sorozatgyilkos
egy olyan pici városkát válasszon, mint Lobo’s Nod. Annyira
esélytelen, hogy komolyabban nem is volt érdemes agyalni rajta.
Billy Dent börtönben ül. Harminckét rendbeli életfogytiglan. Az
a vicc járta a város környékén, hogy még a halála után öt évvel
sem lesz jó egy feltételes szabadlábra. Teljesen be volt zárva:
napi huszonhárom órát töltött egy másfélszer két és fél méteres,
betonfalú cellában, és mindig is így volt, mióta betette a lábát a
fegyházba. És egész idő alatt csak az ügyvédje látogatta.
Ha az eredeti gonosz nem követhette el a bűntényt, ki a
következő gondolatod? A fia, természetesen. Ha Jazz nem tudta
volna biztosan, hogy nem volt érintett a gyilkosságban,
önmagára mutatott volna az ujjal (haha).
Teljesen logikusnak tűnt, hogy a helyi sorozatgyilkos fia
bárkit megölne. De az, hogy az elképzelés logikus volt, még nem
jelentette azt, hogy könnyű elfogadni.
– E-ez… – dadogott Jazz –, ezt nem kellett volna. Sokat
tanultam Billytől, és használni is tudom…
– Egy bűntett helyszínéhez lopakodsz, megfigyelsz engem és
az embereimet. Bejössz az irodámba és belegyalogolsz a
privátszférámba azzal, hogy elolvasod a jegyzeteimet – mondta
G. William az ujjain számolva a felsorolt pontokat.
Jazz nem állhatta meg, hogy a tiszta zacskóban lévő levágott
ujjra gondoljon, ahogy ott hever, mint valami uzsonnamaradék.
 – Biztosan felhozhatnék ellened valamilyen vádat, ha lenne
öt percem gondolkodni rajta. Azt kérni, hogy beleláthass az
ügybe, még akkor is megengedhetetlen lenne, ha történetesen
nem lennél gyerek, vagy ha nem lennél Billy Dent fia. –
Elvesztette a számolás fonalát, már a jobb kezén is nyitott volt a
tenyere. – Ezek az okok, Jazz, és még sok minden más. Mind azt
mondja, hogy nem fogom hagyni, hogy segíts.
– Ne már! Szakértőket hozatsz…
– Hirtelen szakértő lettél?
Jazz előrehajolt, az asztal fölött majdnem egymásnak
ütköztek. G. William bajsza és állkapcsa remegett.
– Tudok dolgokat – Jazz igyekezett a legerősebb hangját
használni.
– Túl sokat, és nem eleget – mondta lágyan a seriff, ami
teljesen váratlanul érte Jazzt.
– Mit mondasz?
– Azt mondom – mély levegő –, hogy sokat tanultál tőle. De
odafigyelsz, és nem csinálsz olyat, mint az apád, ugye?
Jazz szúrós tekintetet vetett rá, majd megpördült, kitrappolt
az irodából és becsapta maga mögött az ajtót.
– Hagyd, hogy így csináljam – kiáltott át a csukott ajtón G.
William. – Ez a munkám. A tiéd az, hogy megpróbálsz normális
lenni!
– Ööö, Jasper – mondta Lana idegesen, ahogy elvihar-zott az
asztala mellett. – Viszlát?
Csak akkor tűnt fel neki, hogy észre sem vette Lanát, amikor
indulatoktól forrva a terepjárójához ért. Nagyot rúgott a
lökhárítóba, ami fémes, csikorgó visítással válaszolt, s félő volt,
hogy leesik.
Majd én megmutatom neked, hogy mit tanultam az apámtól,
gondolta.
 3 . FE JE Z E T

Ha Jazznek valami kockázatos vagy netán illegális dolgot kellett

csinálnia, ragaszkodott ahhoz, hogy Howie is vele legyen. Ezzel
nem zárta magát Howie szüleinek szívébe, de szüksége volt rá,
ha annyira emberi szeretett volna maradni, amennyire csak
lehetséges: Howie közel tartotta Jazzt a biztonság és a
törvényesség határaihoz, mert Howie volt Jazz legjobb (és
egyetlen) barátja. És mert Howie annyira törékeny volt, hogy
Jazznek vissza kellett fognia magát a jelenlétében.
Howie Gerstennek A-típusú hemofíliája volt, vagyis már
attól is vérzett, ha valaki túl szúrósan nézett rá. Első
találkozásukkor még gyerekek voltak, és Howie-t épp három
idősebb kölyök sanyargatta. Nem voltak annyira buták, hogy
komoly sérülést okozzanak neki, de kiválóan szórakoztak azon,
hogy Howie védtelen karját bökdösték, aztán a sérüléseken
nevetgéltek, melyekből szinte azonnal kiserkent a vér. Howie
karja gyíkszerű kinézetet öltött az egymást érő kék és lila,
pikkelyszerű sebek miatt.
Jazz kisebb és fiatalabb volt, mint a többi gyerek, akik
háromszoros túlerőben voltak, de még így, tízévesen is alapvető
ismeretekkel rendelkezett az emberi test legfontosabb gyenge
pontjairól. Úgy zavarta el őket, hogy közben jól meg is kapták a
magukét: szem alatti kék foltok, feldagadt ajkak, valamint egy
kificamodott térd: ez még hónapokig fájni fog a gyereknek. Jazz
az incidens végén egy vérző orral és Howie soha nem múló,
odaadó barátságával lett gazdagabb.
Az igaz barát pedig onnan ismerszik meg, hogy veled tart,
amikor be kell surrannod egy halottasházba.
A rendőrkapitányság napi huszonnégy órában nyitva tartott,
mert itt volt a megye bűnüldözési tevékenységének gócpontja.
Éjjel azonban, órákkal azután, hogy Jazz bepöccent, csak az
alapvető funkciók ellátásához szükséges személyzet dolgozott,
ami egy szolgálatban lévő körzeti megbízottból és egy
diszpécserből állt. Lana még a pultban volt, vitte az éjszakai
műszakot. Jazz tudta, hogy nem lesz gond. Lana helyes fiúnak
gondolta. A lány épp csak elvégezte a főiskolát, kezdő volt,
szóval csak pár év választotta el őket.
– Én elterelem Lana figyelmét – mondta Jazz Howie-nak –,
addig te varázsolsz.
– Biztos, hogy le tudod foglalni?
Jazz forgatta a szemét:
– Most szivatsz?!
– Vágom, a nők szeretik a rosszfiúkat – mondta Howie, és
egy pillanatra keményfiús pózba vágta magát. – Én leszek a
bűvésztrükköd. Megtévesztés! – izgatottságában az ujjait
hullámoztatta. – Abrakadabra, hulla-hopp. Érted? – tette hozzá,
miközben az ajtó felé tartottak. – Hullahopp, érted?
Jazz sóhajtott.
– Igen, értettem, Howie.
Együtt sétáltak be az ezen a késő esti órán csöndes
rendőrségre. Lana fölpillantott, majd szája széles mosolyra
húzódott, amikor meglátta Jazzt.
 – Szia! – csiripelte.
Jazz a diszpécser pultjáig oldalgott, majd mindkét kezével
rákönyökölt a pultra:
– Szia, Lana!
– Mi szél hozott vissza? – kérdezte tágra nyílt szemmel; ez
egyszerűnek ígérkezik. – Délután úgy elrohantál.
– Csak szerettem volna…
Ebben a pillanatban ért oda hozzájuk Howie, és a torkát
köszörülte.
– Nem gond, ha veszek egy kólát? – kérdezte a hátsó
folyosóra mutatva, ahol a sötétségben egy régi, nagy ital-
automata körvonalai látszódtak.
– Menj csak – mondta Lana, s még csak rá sem pillantott,
amikor elsétált mellette.
– Csak bocsánatot szerettem volna kérni azért, ahogy
elmentem – mondta Jazz, és úgy tett, mintha csak Lanára
figyelne, és megvillantotta reflektorragyogású mosolyát. – El
sem köszöntem.
Amíg Lanával beszélgetett, aki biztosította arról, hogy nincs
miért bocsánatot kérnie, s hogy eddig sem neheztelt, Jazz
Howie-t nézte, amint a Lana mögötti sorban a második íróasztal
felé tart. Felpillantott Jazzre, aki gyorsan odabiccentett.
Kinyitotta az íróasztal felső fiókját, kutakodott, majd
visszacsukta. Egy pillanattal később visszatért Jazzhez és
Lanához.
– Végeztem – mondta Howie.
– Nos – mondta Jazz Lanának –, azt hiszem, mennünk kell.
Holnap iskola, tudod. Csak tudtam, hogy nem lennék képes
elaludni ma éjszaka, ha nem mondtam volna neked valamit –
újabb nagy mosoly.
Howie és Jazz már majdnem az ajtónál voltak, amikor Lana
utánuk kiabált:
– Hé, Howie, nem kóláért mentél?
Jazz Howie-ra pillantott, Howie pedig jámboran megvonta a
vállát:
– Kiderült, hogy nincs elég apróm.
Kint voltak, mielőtt Lana bármit mondhatott volna.
– Idióta – mondta neki Jazz.
– És aztán? Jól feltaláltam magam – a zsebébe nyúlt, és
megmutatta a viasztömböt, amit korábban Jazz adott neki. – Még
mindig idióta vagyok?
– Igen. – szólt Jazz, és megragadta a viaszt.
Howie az íróasztalfiókban megtalálta a halottasház kulcsát.
A viaszban ennek tökéletes lenyomata látszott.
– Szakszerű idióta.

Különösen hasznos, ha viaszlenyomat alapján tudsz

kulcsmásolatot készíteni, főleg, ha olyasvalaki vagy, aki betör
mások házába, hogy megölje a lakókat. Billy Dent fontosnak
érezte Jazzt megtanítani erre, és most az egyszer Jazz hálás volt
Billy leckéjéért. Nem telt sok időbe, hogy Howie viasztömbjéből
igazi kulcsot készítsen; szép gyűjteménye volt nyers
öntvényekből és vágószerszámokból, melyeket Billy adott neki a
tizenegyedik születésnapjára. Meg kell találni a lenyomatnak
megfelelő nyers öntvényt, aztán lereszelni mindent, ami nincs jó
helyen egészen addig, míg a rovátkák bele nem illenek a viaszba.
Egyszerű. Elvégre egész életében ezt csinálta.
A rendőrkapitányság épülete oldalt összeépült a Giancci
Temetkezési Vállalattal, rövid átjáró kötötte össze őket. Lobos
Nőd halottasháza az üzlethelyiség alagsorának felét foglalta el.
Howie-val az oldalán Jazz úgy lépett be a halottasházba,
mintha ott lakott volna, felkapcsolta a mennyezeti világítást,
mire a helyiséget elárasztotta a hideg, fehér fény. Mivel nem
voltak kintre néző ablakok, Howie-val aggodalom nélkül
mászkálhatnak majd.
– Igyekeznünk kell – mondta Jazz. – Egy éjjeliőr jár erre
óránként.
Howie a nyakát nyújtogatta, csak bámult körbe:
– Ez a hely egyáltalán nem olyan, mint a CSI-ban.
– Mire számítottál?
– Azt hiszem, arra, hogy olyan lesz, mint a CSI – mondta
Howie bosszúsan. – Különben miért mondtam volna...
Jazz kihúzott egy pár lila, bepúderezett latex kesztyűt az
egyik fémtálcán heverő nyitott dobozból. Odadobta Howie-nak,
akinek némi bénázás után sikerült elkapnia.
– Húzd fel. Ujjlenyomatok.
– Remélem, jók rám…
Végignézte, amint Howie túlméretezett keze kinyújtja a
kesztyűt, ami úgy tűnt, pattanásig feszül rajta. Howie testalkata,
akár egy NBA játékosé: nyakigláb, kötélvékonyságú, hórihorgas
alak nyúlánk végtagokkal, természetellenesen erős marokkal. De
a vérzékenysége miatt egészen biztos, hogy soha nem játszhat az
NBA-ben, sőt még a gyerekligában sem.
Howie mégis rajongott a kosárlabdáért. A statisztikák és a
tabellák megszállottja volt. Jazznek minden márciusban végig
kellett hallgatnia mindazt, amit Howie összehordott a legjobb
tizenhatról, a negyeddöntőről, a final fourról, stb. Mégis
megérte; nem sokan lógnának önszántukból a „Dent gyerekkel”.
Mielőtt Billyt letartóztatták és Művész néven kezdték emlegetni
(vagy még: Gyilkos Úr, Sátán Szeme, Kesztyűskéz vagy
Krampusz; tetszés szerint választhatsz a média által ráaggatott
becenevek közül), Jazz népszerű gyerek volt. Aztán jött a
letartóztatás, és Jazz pária lett.
Kivéve Howie szemében.
Howie volt az állandóság Jazz életében, és egyre inkább tőle
függött, hogy Jazz meg tudja-e őrizni az ép eszét, miközben a
világ azzal fenyegette, hogy valami Billy-féle őrületbe taszítja.
Amikor néhány hónapja randizni kezdett a barátnőjével, Connie-
val, kissé aggódott, hogy Howie-val esetleg eltávolodnak
egymástól. Végül épp ellenkezőleg, még szorosabb lett a
kapcsolatuk attól, hogy valami olyan elképesztően normális
dolgot csinált, mint hogy randizott egy lánnyal.
Howie az orvosi eszközök között matatott immár
kesztyűben, a zörgés visszahozta Jazzt a jelenbe.
– Hagyd abba! – szólt rá Jazz.
– Kesztyű van rajtam, tesó – integetett Howie
bizonyítékképpen.
Jazz fürdősapkát húzott Howie fejére.
 – Nem azért vagyunk itt, hogy a holmijaikra vesztegessük az
időt. Koncentrálj a feladatra! – mondta, majd a saját fejére is
sapkát húzott.
– Koncentrálj a feladatra – gúnyolódott Howie, de békén
hagyta az eszközöket, és inkább csatlakozott Jazzhez egy sornyi
meglepően modern digitális zárral ellátott fémajtó előtt.
A billentyűzeten 0-tól 9-ig sorakoztak a számok, valamint a
betűk A-tól F-ig. Howie felhúzott szemöldökkel nézett rá:
– Ez nem lesz egyszerű – mondta. – A CSI: Hicksville ma esti
epizódjában Dent és Gersten eddigi legkeményebb esetükkel
találják szembe magukat…
– Mennyiben akarsz fogadni, hogy elsőre kinyitom az ajtót? –
kérdezte Jazz.
Howie összepréselte az ajkát, gondolkodott.
– Legközelebb te fizeted a hamburgereket. És persze a
Grasser’sben eszünk.
Jazz húzta a száját. Utálta a kaját a Grasser’sben, a helyi
hamburgerezősre sokkal találóbb lett volna a Zsírosbödön név,
de Howie annyira odavolt a helyért, hogy az már az
irracionalitás határát súrolta.
– Rendben, legyen. És mi van, ha elsőre ki tudom nyitni?
Howie gondolkodott.
– Egy hónapig nem eszünk a Grasser’sben.
Teljes mértékben megéri.
– Nézd csak – mondta Jazz vigyorogva.
Odalépett az ajtóhoz, megfogta és elfordította a kilincset. A
fémajtó épp csak egyet nyikkanva nyílt ki.
 – Na, ne már! – tiltakozott Howie. – Nem ér! Nem is volt
bezárva.
– Az üzlet az üzlet.
Besurrantak egy kicsi, hűtött szobácskába, itt tárolták a
boncolásra, preparálásra vagy temetésre váró holttesteket. Most
csak egy hullazsákba (a helyszínen látott élénksárga volt, ez itt
fekete) csomagolt holttest volt a hűtőkamrában, egy kerekes
hordágyon feküdt.
– Ez ő? – Howie beleborzongott, kissé reszketett.
– Az – javította ki Jazz. – Egy ideje már nem „ő”.
A hűtőkamra falára műanyag irattartót csavaroztak,
amelyben egyetlen halványzöld mappa árválkodott. A címkén a
Jane Doe (1) felirat szerepelt, a név és a szám azt jelölte, hogy ez
az év első azonosítatlan holtteste. Talán egyben az utolsó is. Egy
New Yorkhoz hasonló helyen akár ezerötszáz azonosítatlan
holttest is lehet egy évben. Természetesen Nodban is találtak
már hullát, de végül mindig azonosították. És most egyetlen
névtelen valaki töri meg a hosszú ideje tartó szériát.
Jazz kivette az aktát a tartóból, és átfutotta a jelentést.
– A bárányok elhallgattak már, Clarice? – kérdezte hirtelen
Howie, tökéletesen utánozva Hannibál Lectert.
– Ezt hagyd abba!
– Hát, nem értem, miért kell megnézned a holttestet. –
panaszkodott Howie, és próbálta felmelegíteni magát. – Halott.
Levágták az egyik ujját. Ezt eddig is tudtad.
A jelentés rövid, és ahogy G. William utalt rá, csak előzetes
volt. Jazz visszalapozott az első oldalra, és olvasni kezdte.
 – Hallottál már a nyomkereszteződés elvéről? Locard neve
mond valamit?
– Naná – mondta Howie. – Ők voltak tavaly a Green Day
előzenekara. Állati volt – mondta, és közben léggitározott.
– Nagyon vicces – mondta Jazz faarccal. – Ez a Locard nevű
francia fazon azt mondta, hogy ha valaki érintkezésbe kerül
valamivel, akkor az egy oda-vissza kapcsolat. Mindenféle izé
kerül a főszerről a dologra: talán hajszál, bőrsejtek, korpa,
akármi, és a fószerra is kerül át mindenféle a dologról: mondjuk
por vagy festék, vagy ilyesmi. A dolgok cserélődnek. Érted?
– Francia arc. A dolgok cserélődnek. Értve – szalutált Howie,
aztán megint melengetni kezdte magát a hideg miatt.
– Tehát arra gondoltam, hogy a gyilkos hagyhatott
valamilyen bizonyítékot – folytatta Jazz, aztán felsóhajtott. – De
a jelentés szerint nem. Se rost, se hajszálak, se nedvek… Tiszta.
A helyszínről készült fotókat a mappa belsejéhez
gemkapcsozták. Jazz alaposan megnézte őket. Szinte kísérteties
volt, milyen tökéletes pózban feküdt. Természetellenes. A
hiányzó ujjakat leszámítva tökéletes, de még azokat is nagy
műgonddal „metszették le” (a rendőrségi jelentés steril
nyelvezete) a halál után. Vérveszteség nélkül. Fájdalom nélkül.
Ha a halált kegyetlenkedés előzte volna meg, kínzás,
vagdosás vagy csonkítás, akkor valahogy könnyebb lenne
elhinni, hogy valami, ami egykor élt, most halott. És a mostani
állapotára a halott valamiként mégis… pontatlannak tűnt.
– Föld Jazznek! Indulhatunk?
– Még nem.
 Jazz visszacsúsztatta a halottkém jelentését a tartóba, majd
nekilátott kicipzározni a zsákot.
– Hú, ember! – lépett hátra Howie. – Ma egyáltalán nem
vagyok hullanézős hangulatban.
– Kint is megvárhatsz, ha akarsz.
Egészen lehúzta a cipzárt, és egyszerre ott feküdt csukott
szemmel, viaszfehér bőrrel Jane Doe. A halál beállta után alig
negyvennyolc órával a bakteriális tevékenységtől zöldes
árnyalatot kap a bőr, ezért aztán Jazz úgy számolt, hogy
kevesebb, mint két nap telt el a gyilkosság óta, ezzel pedig az
előzetes jelentés is összhangban volt.
– Öcsém! – suttogott Howie a háta mögött. – Istenem! Nézd a
csajt!
– Ezt – emlékeztette megint Howie-t.
Tudta, hogy éreznie kellene valamit. Még a halottkémekben
is sajnálat támad egy pillanatra, amikor ilyen fiatal és életerős
valakit látnak maguk előtt kiterítve. De Jazz lenézett a holttestre
és… semmit sem érzett. Abszolúte semmit.
Jó, ez nem volt teljesen igaz. Egy apró része megjegyezte,
hogy Jane Doe-t nem lehetett nehéz elkapni. Könnyű célpont.
Egy gyilkos szemében a törékeny testalkat és a látható erő
hiánya határozottan vonzó. A rövid körmök azt jelentik, hogy
nem kell karmolástól tartani. A jelentés szerint Jane Doe, amíg
még képes volt állni, nem volt magasabb százötvenöt centinél.
Álomáldozat egy gyilkosnak. Egyéni rendeléssel sem kapnál
jobbat.
– Ember, ez szívás, nem? – suttogta Howie. – Olyan icike-
picike volt, aztán jött valaki, és…
 – Igen, szívás – szakította félbe Jazz. – Most csönd.
Dolgozom.
Se horzsolás, se vágás, se véraláfutás, se karmolás. Csak
felületesen vizsgálódhatott, és az adatok jelentős része már a
jelentésben is szerepelt. A boncolást lépések sajátos sorozatában
végzik: a test azonosítása, lefényképezése, bármilyen
bizonyítékul szolgáló nyom eltávolítása, a méretek és a
testtömeg megmérése, aztán a röntgen és a külsődleges
vizsgálat. Mivel csak az öreg dr. Garvin volt szolgálatban, ennél
nem jutottak tovább ma este. Az igazi igazságügyi orvosszakértő
holnap reggel érkezik, hogy felvágja a nőt, mikroszkóp alatt
megnézze a szöveteket és elkészítse a toxikológiai mintákat. A
rendőrök a jelentés szerint egész idő alatt arra gyanakodtak,
hogy a lányt megfojtották. Jazz szerint ebben volt valami. A
fojtogatás a gyilkolás viszonylag könnyű módja. Nem kellenek
hozzá fegyverek. Csak a kéz. Addig, amíg kesztyűt viselsz, nem
fogsz terhelő bizonyítékokat hagyni.
A jelentés szerint Jane Doe „18 és 25 közötti kaukázusi nő,
megkülönböztető tetoválás, anyajegy vagy sebhely nélkül”. Jazz
végigmérte. Egyetértett a megállapítással. Egy pillanatra
felnyitotta a szemhéjakat, undort keltve Howie-ban, aki hátrébb
is lépett. A világosbarna szem a semmibe meredt. Jazz tudta,
hogy a vörösvértestek még órákkal a halál beállta után is
mozoghatnak a retina környéki erekben. Az élet utolsó sóhaja
egy már halott testben. De a halott szem nem árulkodott
mozgásról, ezért ellenőrizte, amiért jött, amit tényleg a saját
szemével akart látni: a jobb kezet. Meg akart győződni arról,
hogy amit a jelentésben látott, helytálló volt.
 Az volt.
Három ujj hiányzott a jobb kézről: a mutató-, a középső-és a
gyűrűsujj. Csak a hüvelyk- és a kisujj maradt. „Nyugi, tesó”,
mutatta a kéz, míg a test rothadt valahol a földön.
De Harrisonék mezején a saját szemével és a Billytől kapott
távcsővel csak egyet látott eltenni, azt az egyet, amit a zacskóban
látott.
A másik kettőt megtartotta a gyilkos. A siralmasan rövid
beszámoló szerint a gyűrűs- és a mutatóujjat vitte el.
Howie megköszörülte a torkát.
– Ember, biztos vagy te ebben? Mi van, ha az egész csak
baleset volt? Mondjuk mi van, ha csak annyi volt, hogy két
ember kint volt a mezőn? És mondjuk szexeitek meg ilyesmik. A
nő meg beütötte a fejét vagy szívrohamot kapott, a srác megijedt
és elmenekült.
– És mi? A halála után véletlenül levágta három ujját? „Jaj,
ne, meghalt a barátnőm! Én ügyetlen! Amíg megpróbáltam
újraéleszteni, levágtam pár ujját! Azt hiszem, megtartom őket…
A csudába, hová lett a középső?”
Howie érezte, hogy szívatják.
– Hát jó. Akkor talán egy állat járt arra és…
– Nézd a metszés síkját!
– Metszés? – Howie felkapta a fejét, arca összerándult, és
rögtön hátrálni kezdett, amikor Jazz megfogta a nő csuklóját, és
felmutatta a megcsonkított kezet.
– A metszés síkja – ismételte meg Jazz, és kicsit megrázta a
kezet. – A vágás. Finom munka. Ha egy állat rágta volna le, a seb
széle roncsolt lenne, és látszanának a harapásnyomok.
 – De több ujj is hiányzik, szóval lehet, hogy egy állat megette
őket…
– Nem. A gyilkos vitte el őket. Trófeának.
– Miért az ujjakat? Apud soha nem tett el testrészeket. Mondj
róla, amit akarsz, de…
– Projektív identifikáció.
– Mi?
– Az az, amikor a gyilkos a legrosszabb tulajdonságait vetíti
rá az áldozatra, és utána ezekért öli meg. Szóval miért az ujjak?
Rábukkant valamire, amire nem számított? Valakire, akire nem
számított? Talán így bünteti magát?
– Engedd el – mondta Howie, Jazz pedig ráeszmélt, hogy
még mindig fogja a kezet.
Visszatömködte a zsákba. Howie ettől láthatóan
megnyugodott.
– Hát, rendben. De miért lenne sorozatgyilkos? Lehet, hogy
csak egyszeri eset.
Jazz a fejét ingatta:
– Nem. Az ujjak. Egy átlagos gyilkos nem csonkítja meg így a
holttestet. Különösen pedig: nem gyűjt trófeákat. De ennél is
többről van szó, arról, hogy egyet hátrahagyott. A középsőt
hagyta hátra.
– Most komolyan?
– Igen. Szó szerint a rendőröknek adta az ujjat. Azt mondja,
„gyertek és kapjatok el! Kapjatok el, ha tudtok!” Ez egy
sorozatgyilkos.
Egy pillanatra csend támadt, amíg Jazz a holttestre szegezte
tekintetét, Howie pedig Jazzre bámult.
 Jazz lepillantott a szemre, a halvány rózsaszín vonallá
összezáruló ajkakra. Amikor az emberek így látnak egy
holttestet, azt mondják, úgy néz ki, mintha aludna. Jazz szerint
ez hülyeség. Soha nem látott még olyan holttestet, ami alvó
emberre hasonlított volna. Soha nem látott még olyan holttestet,
ami ne épp annak tűnt volna, ami: egyszerűen testnek.
Porhüvelynek. Dolognak.
A nyaka köré fonódott a kezem – suttogott Billy Jazz elméjében.
– Csak szorítottam és szorítottam…
Jazz szemügyre vette a nyakat. Howie önkéntelenül is
kíváncsian közelebb hajolt.
– Megfulladt? – és olyan mozdulatot tett, mintha fojtogatna
valakit.
– Megfojtották, ez a helyes kifejezés – javította ki Jazz. –
Fulladás az, ha valami belülről elzárja a levegő útját. És, ja, azt
hiszem. De még nem vagyok benne biztos.
Egy kiadós fojtogatás nyomokat hagy. Az igazságügyi
orvosszakértőnek le kellett volna csapolnia az összes vért a
nyakból, utána lassan és aprólékosan, rétegenként le kellett
volna fejtenie a szöveteket, hátha talál apró, árulkodó
sérüléseket.
– Lehet esetleg ujjlenyomatot venni a nyakáról? El tudják így
kapni ezt a fazont?
– Ez a fazon nem amatőr. Valószínűleg kesztyű volt rajta.
– Honnan tudod, hogy nem amatőr, Sherlock?
– Sérülés található a bal kéz ujjpercein és mindkét kéz oldalsó
részén. Talán a jobbján is lenne, ha meglennének az ujjpercek.
– Megütötte – mondta Howie. – Visszatámadt.
 – És ez azt jelenti, hogy a fazon csinált már ilyet. Ha kezdő
vagy, nem akarsz puszta kézzel harcolni. Mögéjük lopódzol,
leütöd őket, aztán csak utána látsz hozzá a piszkos munkához.
Ha olyasvalakinek esel neki, aki eszméleténél van, akkor
kemény vagy.
– A küzdelem miatt éri meg- mondta Billy. Jazz becsukta a
szemét, igyekezett elhessegetni az apja hangját, de nem sikerült.
Billy nagyon elemében volt, ontotta magából az atyai
bölcsességeket, kimondta, ha valami eszébe jutott. Néha nem
tudnám megmondani, hogy valami élő-e vagy halott. Néha, amikor
ránézek egy csinos kislányra, azon gondolkodom, hogy élő, lélegző
valami-e. Vagy csak egy játék baba? Igaziak a könnyei? Igaziak a
sikolyok, melyek elhagyják a száját? És ez olyan, mintha köd
lepné el az elmémet, mintha mindent összekevernék, elrontanék
és összezavarnék, úgyhogy nekilátok dolgoknak. Az aprajával
kezdem, mint mondjuk a fül, az ajkak vagy a lábujj. Aztán áttérek a
nagyobb, véres dolgokra, úgyhogy tovább folytatom, és a kezem akkor
nedves és a számban melegség van, és csak folytatom, és akkor, Jasper,
igazi varázslat történik. Valami igazán varázslatos, különleges és szép.
Nézd, már nem mozognak. Már nem küzdenek. Vége szakad a harcnak,
s ekkor válik világossá számomra minden: halott. És ha halott, akkor az
azt jelenti, hogy élt. Így aztán tudom, hogy élő volt, igazi. Utána jó
érzés tölt el, mert a végére jártam.
Jazz hirtelen észrevette, hogy kesztyűs keze…
Ez a fazon nem amatőr. Valószínűleg kesztyű volt rajta.
… a nyak két oldalán nyugodott. Egy mozdulattal a kezei
közt lehetne…
Ez a fazon nem amatőr.
 …és érezte az izmokat és a légcsövet…
Ez a fazon…
Hirtelen felocsúdott, és elkapta a hordágy fémszegélyét,
hogy megkapaszkodjon.
– Igazad volt – mondta Howie-nak.
– Ööö, tényleg?
– Ja.
– Egy pont ide. Szép. De miben volt igazam?
– Amikor azt mondtad, hogy ő. És nem az. Mindig is „ő”
volt.
– Ja, így van.
– Ne hagyd, hogy valaha is azt mondjam rá, hogy „az” –
mondta Jazz. – Igazából, ne hagyd, hogy bárkire is azt mondjam,
hogy „az”, rendben?

Jazz befejezte a test vizsgálatát, amíg Howie átlopakodott a

temetkezési vállalat közeli irodájába fénymásolatot készíteni a
vérszegény előzetes jelentésről. Nem volt benne semmi lényeges,
de Jazz úgy gondolta, nem árt, ha van belőle egy másolat.
Ezenkívül pedig nem szerette volna, ha Howie a közelében van,
amikor megfordítja a holttestet.
Normál esetben az emberi test majdnem öt liter vért tárol, és
Jane Doe-nak, amikor meghalt, még elég vére kellett legyen
ahhoz, hogy az összegyűlt vérből sötétlilás, véraláfutáshoz
hasonló foltok keletkezzenek a halál beálltával. Háton fekve
találták, de elöl és az oldalán is voltak felgyülemlett vérre utaló
nyomok, melyektől foltos lett az alhas és a csípő bal oldala. Jazz
benyúlt a zsákba, egyik kezét a nő válla, másikat a farpofák alá
csúsztatta. Egy pillanatra megállt. Olyan furcsa volt. Megfogta
egy nő seggét. És ez minden szinten helytelen volt.
– Az emberek számítanak – suttogta magának.
– Az emberek számítanak. Az emberek igaziak. Emlékezz
Bobby Joe Longra!
Személyes, minden reggel elsuttogott mantrája. Emlékeztető.
Saját varázsigéje, mellyel pajzsot tartott saját démona ellen.
Nehéz volt megfordítani, mert még szétterjedőben volt
benne a hullamerevség. A merevség általában két órával a halál
után kezdődik. Előbb az arc és a kéz, vagyis a kisebb izmok,
aztán tizenkét óra alatt szétterjed az egész testen. Ha a nagyobb
izmai épp most fagynának le… Jazz gyorsan matekozott,
beleszámította a hajlékonyságát, amit akkor figyelt meg, amikor
a rendőrök elvitték a mezőről a holttestet, és arra jutott, hogy
legfeljebb egy vagy két órával azelőtt ölhették meg, hogy a
rendőrök a helyszínre érkeztek. Vagyis épp pirkadat előtt.
A bal oldalára fordította. A háta sápadt volt.
Ha a mezőn ölték volna meg és otthagyták háton fekve,
akkor a testében lévő összes vér a hátában és a farpofáiban gyűlt
Volna össze, lilára színezve és megduzzasztva őket. De a vér
máshol gyűlt össze a testben. Ez azt jelentette, hogy valahol
máshol ölték meg, majd átszállították, a vére minden elmozdulás
alkalmával úgy pergett benne, mint a szemek egy homokból
készült műalkotásban.
 A gyilkos tehát megölte… aztán elvitte… és azonnal hívta a
rendőrséget…
Bizony. Egyáltalán nem kezdő.
A gyilkos tényleg kemény csávó. Az, ahogyan eljárt, páratlan
magabiztosságról tanúskodik. Jazz nem tehetett róla, de egyfajta
csodálattal tekintett erre a fazonra.
Az emberek számítanak. Az emberek igaziak. Az emberek
számítanak…
A pont, ahol lerakták, nem olyasféle volt, amibe csak úgy
belebotlasz, amikor holttestet cipelsz. A gyilkos előre kiszemelte.
Jelentett ez számára valamit? És miért épp ez a pont? A holttestet
kockázatos, de szükséges volt odavinni. Ha távolságot akarsz
tartani a rendőröktől, akkor muszáj…
Fogd be, Billy, gondolta Jazz hirtelen.
– Óó – hallotta meg hirtelen Howie enyhe pánikról árulkodó
hangját a háta mögül. – Jazz!
Jazz megfordult, és látta, hogy Howie arcát vér borítja.
 4. FE JE Z E T

Jazz egy pillanatra azt hitte, hogy valaki megtámadta Howie-t,

de aztán Howie hátrahajtotta a fejét, és azt mondta:
– Jaj, ne! Basszus!
Howie kéthetente kapott injekciókat, hogy feljebb tornásszák
a véralvadási faktorát, de még mindig előfordultak véletlenszerű
orrvérzések. A mostani igazi áradat volt, vörös ikerpatakok
ömlöttek az orrából, döntötték a száját és az átlát. Howie egyik
kezében a beszámoló, másikban a fénymásolat volt, karjait
széttárva igyekezett elkerülni, hogy összevérezze őket. Jazz
odaugrott hozzá, kezét az állához tartotta, hogy feltartóztathassa
a vért, mielőtt padlót érhetne. Néhány, szinte tökéletesen kör
alakú csepp mégis a hideg csempére fröccsent.
Howie vére, különösen a fagyos hűtőkamrában, meleg volt.
Különleges melegség, mondta Billy, Jazz elfintorodott, majd szabad
kezével összecsippentette Howie orrlyukait és elállította a
vérzést.
– Göszi – mondta Howie.
– Mikor kaptad meg az utolsó adag dezmopresszin injekciót?
– Hád… csüdördököd?
– Biztosan a hideg miatt – állapította meg Jazz. – Menjünk át
a másik szobába. Az asztalon van törlőkendő.
Óvatosan lépdeltek ki a hűtőkamrából hátra az iroda felé.
Jazz egyik kezét még mindig Howie orrán, a másikat az álla alá
tartotta, s mindvégig figyelt, hová lép, nehogy széthordja a vért
és nyomokat hagyjon. A vér a hátrahagyható nyomok közül a
legrosszabb: tele van DNS-sel, és a legtöbb felületről szinte
lehetetlen tökéletesen eltávolítani.
Öt liter, gondolta végig újból. Öt liter. Milyen könnyű
néhány cseppnyi nyomot hagyni, és néhány csepp alkalomadtán
elég ahhoz, hogy eláruld magad.
Amikor már az irodában voltak, ledobták a papírokat, és
áttértek az égető problémára. Jazz nem mászkálhatott véres
kesztyűvel, és nem is dobhatta csak úgy el, ezért levette és
leöblítette a közeli mosogatóban, majd nézte, ahogy a
rozsdavörös víz kavarogva elfolyik. Hipnotikus volt, és ez
visszaröpítette abba az időbe, amelyre alig tudott
visszaemlékezni, mégsem tudta elfelejteni: saját gyermekkorába.
Saját gyermekkorába, és minden olyan időszakba, amikor
rozsdavörös víz folyt le.
Billy Dent apaként olyan volt, amilyen, s képességei e téren
inkább agymosásra hasonlítottak, mint szülői gondviselésre.
Ennek eredményeként Jazz csak apró részletekre emlékezett,
mint most is: vér fut a lefolyóba; penetráns bűze összesűrűsödik
az orrában; éles, vérpecsétes kés a mosogatóban. Nem bírta ezt a
látványt. Otthon minden alkalommal, amikor használt egy kést,
azonnal le kellett mosnia és eltennie egy fiókba vagy késtartóba:
ha meglátott egy kést a mosogatóban, reszketni és remegni
kezdett.
Szép munka, fiam… Szép, jó vágás. Tiszta…
– épp, mint a csirkehús –
 Erőt vett magán, és visszatért a jelenbe, megszárította a
kezét, a kesztyűket pedig a halottasház egyik orvosi
hulladékgyűjtőjébe dobta. Ezután segített Howie-nak
zsebkendőt tömni a felsőajka és az ínye közé: egy nagy ér fut itt
keresztül, amelyik ellátja vérrel az orrot, így nyomás alá
helyezése gyorsabban állítja el az orrvérzést, mint bármi más.
És Howie orrvérzése hamarosan tényleg mérséklődött, majd
teljesen elállt.
– Bocsánat – nyöszörögte Howie, miközben lehajolt a
papírokért.
Jazz gyorsan megelőzte:
– Ne aggódj emiatt! – De mélyen legbelül aggódott.
Annak ellenére, hogy elővigyázatosságból kesztyűt és sapkát
húztak, most azt kockáztatták, hogy beszennyezik a helyet
Howie DNS-ével.
– Dobd a kesztyűdet és a zsebkendőidet a tárolóba, utána
fogd a zsákot. Elvisszük magunkkal és elégetjük.
Új kesztyűt húztak, majd ismét munkához láttak. Jazz
feltörölte a vércseppeket a hűtőkamrában, majd a zsebkendőket
Howie többi szemetével együtt a hulladékgyűjtőbe dobta.
Zavarta, hogy nyomot hagyott. Oxigénes fehérítő nélkül a
vércseppek továbbra is kimutathatóak lesznek luminolos
vizsgálattal. Annak az esélye persze meglehetősen kicsi volt,
hogy valaki lefújja az egész halottasházat és UV-fényt kapcsol,
szóval ezt a nyomot valószínűleg soha nem találják meg vagy
használják fel. Mégis, Billy Dent Első Parancsolata ez volt:
„Magad után nyomot ne hagyj!”
 – Maradj kint! – mondta Jazz, amikor látta, hogy Howie
visszajön a kamrába. – Én itt befejezem. Nem akarom, hogy
megint vérezz.
Visszatette a jelentést, majd még egy utolsó pillantást vetett a
holttestre. Fiatal volt. Csinos. Önkéntelenül is eszébe jutott, hogy
Billy az ilyen áldozatokat kedvelte. Billy még azt sem bánta
volna, ha visszatámad. Ettől még nagyobb élvezet lett az egész.
Nagyobb kihívás.
Ellenőrizte, hogy a holttest ugyanabban a pózban legyen,
ahogy találta, visszazárta a zsákot, és visszahelyezte a
sötétségbe.
– Nem tudják, hogy ki – mondta Howie az ajtóból, ahol
gyorsan átfutotta a jelentés másolatát. Felsőajka még mindig
vérfoltos volt. – Miért nem vesznek tőle egyszerűen
ujjlenyomatot? – Megállt egy pillanatra. – Vagyis, a legtöbb
ujjáról.
– Nem vesznek tőle, amíg el nem múlik a hullamerevség. Ez
időbe telhet, talán még egy napba.
Jazz kijött a kamrából, becsukta az ajtót, s odafigyelt, nehogy
bezárja, mivel nyitva találták. Számítottak a részletek.
– És amúgy az is idő, amíg az ujjlenyomatokkal haladnak. Ha
nincs semmi az állami adatbázisban, elküldik a szövetségieknek.
És az ujjlenyomat csak akkor jó valamire, ha van valamid, amivel
össze lehet hasonlítani. Ha nincs a nyilvántartásban, nem kapnak
találatot.
Howie komolyan bólogatott.
 – Meztelen volt, amikor megtalálták – mondta halk és
komoly hangon. – Gondolod, hogy akárki is csinálta ezt…
Gondolod, hogy csinált vele ezt-azt?
Jazz nagyot nyelt. Tudta, hogy Howie Jane Doe-ról kérdezi,
de önkéntelenül is Billy áldozatai jutottak eszébe. Howie jól
tudott nem rákérdezni annak a részleteire, hogy mit csinált Billy
az áldozataival, vagy hogy milyen volt vele felnőni. De ha
részleteket akart, csak fel kellett keresnie valamelyik Billy
Dentnek szentelt weboldalt. Vagy egy véletlenszerű csatornára
kapcsolnia főműsoridőben, hogy megnézzen egy kétórás
dokumentumfilmet „Hentes Billyről” (úgy tűnt, mostanában ez
volt a legkedveltebb becenév). Mégis: egy dolog darabolásról,
vagdosásról, verésről olvasni. A dolog szexszel kapcsolatos
részét általában elkendőzték. Szexuális zaklatás volt a bevett
kifejezés, ami kellően semleges ahhoz, hogy a nézők fantáziája
beindulhasson anélkül, hogy a jólfésült, csillogó fogú
bemondóknak igazi leírásokkal kellett volna bepiszkítaniuk a
léghullámokat. Olyan bűnök sokaságát fedte le, melyektől
Howie elhányta volna magát.
– E szerint nem – mondta Jazz a beszámolót tartva. – Nincs
szexuális aktivitásra vagy hasonlóra utaló nyom.
– Hát, legalább ez – mondta Howie megkönnyebbüléssel a
hangjában.
Jazz elcsodálkozott: tényleg jobb, ha valakit szexuális erőszak
nélkül, de szörnyűséges módon gyilkolnak meg? Fájdalmak és
borzalmak között meghalni, meztelenül, levágott ujjakkal
végezni egy mezőn? De amíg nem erőszakolnak meg, hát, oké,
akkor minden rendben? Ezen a ponton tényleg számít?
 – Akkor miért hagyták ott meztelenül? – kérdezte Howie.
Jazz elgondolkodott. Nem az a kérdés, miért vette le a
gyilkos a ruháit, hanem az, hogy mit csinált velük. A trófeái,
vagyis az ujjak, már megvoltak. Vajon elégette a ruhákat? Vagy
elásta?
Arthur John Shawcrossra gondolt. Ha volt valaha igazán
beteg alak, akkor ő az volt. Megölt egy csomó embert New York
félreeső részein. Összehajtogatta az áldozatok ruháit és a
holttestük közelében hagyta. Néha az áldozatául esett nőkkel
hajtogattatta össze a saját ruháikat. Emiatt szerencsétlenek talán
arra gondoltak, hogy ha együttműködnek, egyszer majd még
újra felöltözhetnek. Készségesebbekké váltak attól, hogy azt
hitték, életben maradnak.
Vajon Jane is ezt gondolta? Vajon saját akaratából vetkőzött
le, tette félre a ruháit, azt gondolva, hogy túlélheti, ha elszenvedi
a nemi erőszakot?
Azok a sérülések a kezén… Nem. Ő nem. Jazz tudta, hogy
pokolian küzdött.
– Ezernyi oka lehetett – mondta Howie-nak, miközben
körbejárták a halottasházat, és ellenőrizték, mindent úgy
hagytak-e, ahogy találták. – Hogy hátráltassa a rendőröket.
Hogy megalázza az áldozatot. Talán utálta. Talán a nő
visszautasította, vagy úgy nézett ki, mint valaki, aki
visszautasította, és így állt bosszút. Vagy talán tenni akart
valamit vele, de nem sikerült, nem állt fel neki, és úgy döntött,
otthagyja meztelenül, így árt neki.
– Rendben – Howie kis szünetet tartott. – De hát, tudod, elég
hülye dolog.
 – Nyilván. De a legvalószínűbb, hogy csak nem akart
nyomot hagyni. Nézd a ruhád anyagát és a varrást. Még akkor is
gyűjthetnek róla nyomravezető jeleket, ha tisztának látod, mert
mindenféle dolgokat hordozhatsz benne. A fenébe is, óránként
három vagy négy hajszálad hullik ki. Ez elég sok nyom.
Howie a hajára emelte a kezét, mintha így a helyükön tudná
tartani a hajszálait.
– Apud ezért borotválta le néha a fejét?
– Aha. És hát azt is gondolta, hogy ez menő.
– Elnézést – szólalt meg egy idegen hang.
Howie úgy reszketett, mint a nyárfalevél, és még Jazz is
felugrott a hangra.
Az éjjeliőr! Nem létezik, hogy már egy órája itt vannak!
Hogyan…
Aki az ajtóban állt, minden volt, csak éjjeliőr nem. Igazi
nagyágyú volt: a rendőr, akit Jazz már látott korábban. Az,
amelyik a helyszínen félreállt oldalra. Elállta a halottasházból
kivezető egyetlen ajtót, kezét a pisztolytáskáján hagyta, és
egyáltalán nem tűnt sebezhetőnek.

Jazz és Howie összebilincselve ültek a temetkezési vállalat

folyosóján egy padon. A bilincsek túl szorosak voltak, Howie
vérzékenysége rögtön elő is jött, és véraláfutás kezdett
szétterjedni a csuklóján. Howie szokás szerint sztoikus
nyugalommal viselte:
 – Anyám ki fog nyírni – siránkozott. – Komolyan. Meg fogja
látni ezt a véraláfutást, és rá fog kérdezni, hogy hol szereztem.
Aztán el kell neki mondanom, hogy hagytam magam rábeszélni
erre a hülyeségre, és utána…
Jazz mindezt elengedte a füle mellett, inkább a rendőrt
figyelte, aki csak járkált körbe a halottasházban, még épp
látóhatáron belül. Megbizonyosodott arról, hogy semmi sem
hibásodott meg vagy hiányzott. Már a jelentésről készült
másolatot is elkobozta Jazztől.
Hogyan ismerhette ennyire félre? A helyszínen még
idegesnek, nyugtalannak tűnt. Most meg rendben volt.
A rendőr kijött a halottasházból.
– Srácok, elég nagy bajban vagytok – mondta. –
Elmozdítottad a holttestet, ugye?
Jazz vállat vont.
– Tudja, hogy kivel beszél? – kérdezte Howie.
– Tudom, bizony – mondta a rendőr. – Elvettem a
pénztárcátokat, amikor megbilincseltelek titeket. Emlékszel?
– Ó, tényleg.
A rendőr vigyorgott.
– Ne gondold, hogy csak azért, mert a haverod helyi celeb,
majd könnyen megússzátok.
Jazz felnevetett. Helyi celeb? Most jellemezték így először.
– Szerinted ez vicces? – A rendőr Jazzre fordította a
figyelmét. – Ez itt elég komoly ügy. Betörés, illetéktelen
behatolás. Bizonyítékok beszennyezése. Lopás. Mit gondoltatok,
mit csináltok itt?
 Mit csinál maga itt? – szerette volna megkérdezni Jazz.
Sohasem rossz taktika védekezésre kényszeríteni valakit. Egy
rendőrnek sem kellett volna a halottasház körül ólálkodnia
éjszaka.
Mielőtt Jazz megszólalhatott volna, a folyosó túlsó végén
kinyílt az ajtó, és G. William fordult be. Farmer és régi
viharkabát volt rajta, a haja ágas-bogas madárfészek.
– Nagyszerű – motyogta Howie.
A rendőr felnézett, aggodalommal vegyes megkönnyebbülés
futott végig az arcán.
– Elnézést, seriff, hogy ilyesmiért kellett kikelnie az ágyból.
De ez az első napom, és nem akartam rögtön túl nagy hatáskört
tulajdonítani magamnak. Főleg, mivel tudom, hogy… – habozott
egy pillanatig – Nos, hogy kapcsolatban áll az egyik sráccal.
G. William csípőre tett kézzel állt Jazz és Howie elé.
– Lám-lám. Úgy tűnik, máris összetalálkoztatok Erickson
körzeti megbízottal. Nemrég helyezték át az államon kívülről.
Lindenbergből, ugye, Erickson?
– Igen, uram. Épp az államhatár mellől.
G. William a fiúkra vigyorgott.
– Egyenesen halad afelé, hogy a parancsnokhelyettesem
legyen. Baromi jó rendőr, nem gondoljátok?
– Szerencsés, inkább szerencsés – mondta Jazz.
Erickson vonásai megkeményedtek.
– Nem fülelt le minket – világított rá Jazz. – Nem sejtette,
hogy valami történik a halottasházban. Csak erre járt, és
meglátott minket. Arról nem is beszélve, hogy miért…
 – Félreérted a helyzetet, Jazz – szakította félbe G. William. –
Arról van szó, hogy nem érdekel, hogyan és miért kapott el. Az a
fontos, hogy elkaptak titeket. Most pedig meg fogom kérdezni,
hogyan jutottatok be ide, és ha nem tetszik a válaszod, akkor
megkérdezem Howie-t, mert tudom, hogy Howie az igazat fogja
mondani. Ugye, Howie?
Howie nyelt egy nagyot.
Jazz gyorsan végiggondolta. Nem volt értelme belekeverni
Lanát azzal, hogy elmondja, hogy az orra előtt csempésztek ki
egy kulcsot.
– Már egy hónapja lemásoltam a kulcsot – mondta Jazz. –
Amikor itt volt az autóbaleset áldozata. Kíváncsi voltam.
G. Williams összehúzta a szemét, Jazzről Howie-ra pillantott,
majd vissza. Aztán:
– Erickson, vigye fel Howie-t, és kezdjék el a papírmunkát.
Figyeljen oda a betegsége miatt.
– Rendben.
– Jazz, mi pedig beszélünk.
Jazzt a halottasházba vezette, amíg Erickson elvitte Howie-t.
Jazz igyekezett kivonni magát Howie sebesült kiskutya-
tekintetének hatása alól. Közelibb gondjai voltak.
– Szóval csak kíváncsi voltál a múlt havi holttestre, mi? –
kérdezte G. William, amikor már a halottasházban voltak. – És
kielégítetted a kíváncsiságodat?
– Igen.
– Tényleg? Olyan közelről megnézted, amennyire csak
tudtad?
Nyilván, miért ne?
 – Igen, G. William. Láttam. Azon gondolkodtam, hogy…
G. William felnevetett és a combját csapkodta.
– Elmondok neked valamit, Jazz. Életem legnagyobb
részében rendőr voltam, szóval sokan hazudtak nekem. És
voltak köztük igazi profik. De kölyök, te vagy a legjobb, akit
valaha volt szerencsém rajtakapni.
– Én nem…
G. William leintette.
– Nem, nem, ne erőlködj. Tényleg. Elkaptalak, Jazz. Teljesen
meggyőző vagy, és be is vettem volna, egy dolgot leszámítva. A
baleset áldozata a múlt hónapban? Ortodox zsidó volt. A család
kívánságának megfelelően hívtunk egy rabbit, aki egész éjszaka
a test mellett ült, addig, amíg egy zsidó temetkezési vállalattal el
nem szállíttattuk.
Jazz panaszosan sóhajtott.
– Goldstein rabbi már nem mai gyerek, de bizonyára
észrevette volna, ha a holttest körül sündörögsz, nem igaz?
– Howie-nak nem kéne bajba kerülnie – vágott közbe Jazz. –
Én vettem rá, hogy jöjjön. Mindig azt csinálja, amit mondok neki.
Tégy velem, ahogy jónak látod, de nem jófejség Howie-n elverni
a port.
Ettől G. William ellágyult.
– Mindig meglepsz.
– Mit jelentsen ez? Hogy talán nem leszek olyan, mint az
apám?
– Nem ezt mondtam – szólt határozottan G. William,
miközben zömök ujját Jazzre szegezte. – Ne adj szavakat a
számba! Te vagy az, aki a városban mászkál, és úgy viselkedik,
mintha… mintha arra rendeltek volna, hogy olyan legyél, mint
Billy, amikor felnősz. Én soha nem vádoltalak ezzel. De el kell
ismernem – folytatta, és körbepillantott a halottasházban –,
betörni ide éjszaka, ez nem áll valami jól a „normális srác”-
skálámon.
Ideje volt tisztázni a dolgokat, akár akarta Jazz, akár nem.
Amíg G. William elégedett, nem kell tartania attól, hogy Howie-t
belekeverik a történetbe, és Jazz nem akart Howie anyukájával
foglalkozni, aki kiakadna azon, hogy az ő kisfiát letartóztatták.
És elsősorban persze nem szerette volna, ha Howie-t
letartóztatják.
– Meg akartam nézni, hátha nem vettetek észre valamit Jane
Doe-n – ismerte el. – A saját szememmel kellett látnom.
– És ha már itt voltál, szereztél magadnak egy másolatot az
előzetes jelentésből.
Jazz vonogatta a vállát.
– Nem mintha lett volna benne bármi fontos.
– Bizony nem. A betöréssel holnap estig várnod kellett volna,
amíg kész a teljes boncolás. Türelmetlenkedtél, mi?
– Ez egy sorozatgyilkos, G. William. Hinned kell nekem…
– Annyit kell tennem, hogy reggel felkelek, este pedig
lefekszem. Minden más opcionális. Gyerünk! – intett neki, hogy
kövesse, és kivezette a halottasházból, föl egészen a rendőrségig.
Howie elég siralmasan nézett ki, ahogy ott ült egy széken
Erickson asztala mellett megbilincselve. Erickson épp ki akart
deríteni valamit a számítógépen, Lana mögötte állt, és a
képernyőre mutatott.
 Amikor Jazz belépett, a lány riadtnak tűnt, pedig Howie
jelenlétéből számíthatott volna rá is. Jazz megvillantotta „A
Szívtiprót”, és Lana bizony visszamosolygott annak ellenére,
hogy Jazz is bilincsben volt.
– Szia, Lana!
– Ööö, szia, Jasper!
– Elég a locsogásból – mondta G. Williams –, elengedjük
őket…
– Ez az! – kurjantott Howie.
– Hogy mi? – értetlenkedett Erickson.
– Ahogy mondtam – majd a közbeszólás fölött érzett
bosszúságát rosszul leplezve megismételte –, elengedjük őket.
Figyelmeztetéssel. És elkobozzuk a kulcsukat.
– De seriff… – Erickson felpattant a székéből, és
gyakorlatilag felborította Lanát. – Betörtek! Bizonyítékot vihettek
volna el, vagy…
– Elkapta őket, Erickson. Megállította őket. Nekem ez elég.
Ahhoz, hogy valaki jó rendőr legyen, a saját érdekében tudnia
kell, ha valami nem éri meg az erőfeszítést. Vegyük rendőrségi
jegyzékbe – mutatott rá Jazzre –, és higgye el nekem, hogy a jövő
héten mást sem csinálunk, mint Billy Dent fiával kapcsolatos
kérdésekre válaszolunk a sajtónak. Nincs időnk ilyen
ostobaságra. Olyasmire főleg nem, ami egyszerűen gyerekes
csíny. Hagyjuk őket elmenni.
– Köszi, G. William – mondta Jazz halkan.
– Nem érted teszem, kölyök. A saját nyugalmamért.
Hazamegyek. – Megállt az ajtóban, és visszafordult. – Ó, és Jazz!
Howie! Ha még egyszer valami gyanús dolgon kaplak titeket,
akkor nem ússzátok meg ilyen könnyen. Értve vagyok?
– Igen, uram – mondta Jazz.
– Igen, uram, igen! – mondta Howie keményen, és közben
szabad kezével szalutált.
Lana visszatért az asztalához (természetesen nem
mulasztotta el, hogy lopva Jazzre pillantson), Erickson pedig
morgolódott, miközben levette Howie-ról a bilincset.
– Óvatosan! – mondta Howie. – Figyeljen oda!
Csuklója foltos volt a bilincs és Erickson okozta
véraláfutásoktól.
– Bocs – vetette oda a rendőr, s ez mindennek tűnt, csak
bocsánatkérésnek nem.
Erickson peckesen lépkedett Jazz felé, a fiú pedig odatartotta
a csuklóját. Erickson Jazzre szegezte a tekintetét, és volt valami a
rendőr szemében, amitől a fiúban félelem támadt, de elnyomta a
reszketést. Az a felkavaró érzése volt, hogy Erickson szembeszáll
Tannerrel és megtagadja a bilincs leoldását.
Hogyan ítélhettem meg ilyen rosszul ezt a fazont? – gondolta
Jazz. – Elszigeteltséget és gyengeséget láttam, de igazából… mi is volt
ez? Az első nap drukkja? Valami más?
Tekintetük hosszú másodpercekre összeakadt. Jazz még soha
nem félt az apján kívül másik emberi lénytől, és nem most akarta
bővíteni a névsort.
Erickson dörmögött, de végül levette a bilincset.
– Ezt nem fogom elfelejteni – mondta.
Jazz csak vigyorgott rá, mert tudta, hogy idegesítő. Én sem.
 5 . FE JE Z E T

– Ez – mondta Howie, miközben beszálltak a dzsipbe – meleg

helyzet volt. Amúgy mit csinált odalent ez az arc?
– Nem tudom – mondta Jazz. – Most nem is érdekel.
Menjünk ki a mezőre. Szeretném látni éjszaka is, úgy, ahogy a
gyilkos…
– Hülye vagy? – bámult rá Howie. – Menj egyedül! Én innen
már csak haza megyek. Nem hallottad Tannert? Elég komolyan
beszélt.
– Az a munkája, hogy komoly legyen. Azért kell, hogy velem
gyere, mert…
– Á-á. Kizárt. Vigyél haza. Már elmúlt éjfél, és szükségem
van a szépítő alvásomra.
Jazz tényleg vissza akart menni a mezőre megnézni úgy,
ahogy a gyilkos látta: a pirkadat előtti sötétben. De újból
szüksége lesz Howie segítségére, ezért jobb hagyni, hogy előbb
megnyugodjon.
Hazavitte Howie-t, majd ő is hazafelé vette az irányt. Nagyi
mélyen aludt. A nappaliban aludt el, a kanapén, ahogy
ekkoriban gyakran megesett vele. A tévé még ment, teljes
hangerőn ordított. Korábbi tapasztalataiból megtanulta, hogy ha
lehalkítja vagy kikapcsolja, akkor nagyi hirtelen felébred és
pokolian lehordja Jazzt, ezért úgy hagyott mindent, és
ellopakodott az alvó, horkoló öregasszony mellett.
 Hogyan lehet, hogy G. William nem látta azt, amit Jazz igen?
Hogyan mehetett el mellette? Vajon amiatt az ezernyi banális
apróság miatt nem vett tudomást a nyilvánvalóról, ami miatt jó
rendőr lesz valaki? Vagy valami mélyebb dolog miatt?
Összefüggés-vakság: ez volt a szakterminus arra, amikor a
bizonyítékok ellenére a rendőrök nem hajlandóak elfogadni,
hogy két vagy több eset között kapcsolat lehet. Olyan súlyos,
nyomasztó és rémisztő a gondolat, hogy esetleg egy
sorozatgyilkossal van dolguk, hogy ezért egyszerűen nem
hajlandóak meglátni az összefüggéseket. Ebben az esetben csak
egy áldozat volt, de Jazz egy valamit biztosan tudott: a
gyilkosnak ez nem az első, és nem is az utolsó áldozata. Ha G.
William ezt nem látta, akkor Jazznek a saját kezébe kell vennie a
dolgokat.
És honnan tudod mindezt, Jazz? – kérdezte magától. Kerülte,
hogy fogmosás vagy mosakodás közben magára nézzen a
tükörben. Bizonyos időszakokban attól félt, hogy Billy fog
visszanézni rá a tükörből, és most ilyen időszak volt.
Nem. A félelem rossz kifejezés volt. Jazz nem félt: meg volt
győződve.
Biztos volt benne, mert túl gyakran hallotta mostanában Billy
hangját a fejében: idővel pedig egyre hangosabb lett, mintha a
börtönben töltött idővel Billy hangja is egyre erősebbé vált volna
a fejében. Meg volt győződve, mert képtelen volt nem egy újabb
sorozatgyilkost látni Nodban, még ha a bizonyítékok száma
csekély is volt.
Mi az összefüggés-vakság ellentéte? Mi írja le azt, ha valaki
bizonyos valamiben bármiféle bizonyíték hiányában?
 Amint belehuppant az ágyába, Jazz rájött: a hit ez a szó.
Hogy épp ebben hiszek… gondolta, és lassan álomba merült.

Álmában volt egy kés.

Egy kés egy mosogatóban.
Mindig egy kés egy mosogatóban.
És egy hang.
És egy kéz.
A kéz a késen.
Néha azt gondolta…
(nem)
…azt gondolta…
(nem, ne ne ne, ne menj és)
Könnyű, mondja a hang. Finoman. Mintha csak csirkét aprítanál.
Egy másik hang azt mondja:
(nem)
Minden rendben. Minden rendben. Azt akarom...
És néha azt gondolja (nem)
Egy kés.

Jazz levegő után kapkodva, reszketve ébredt fel, mintha

áramütés érte volna. Rápillantott az órájára: kevesebb, mint egy
óra telt el, mióta eldőlt az ágyában. Már teljesen fel is ébredt, az
elméje pörgött. Ez nevetséges. Aludnia kell egy kicsit. Reggel
iskola.
Az álom. Az álom. A kés. Aztán a hangok. Aztán minden
más… Legalább ezúttal felébredt, mielőtt…
Jazz hánykolódott és forgolódott az ágyban, vissza akart
aludni, de nem tudott. Jane-t látta elvonulni lelki szemei előtt, és
Billy suttogó hangját hallotta. Ötleteket adott. Követelődzött.
Emlékeztette dolgokra. Az emberek számítanak. Az emberek igaziak.
Sosem fogok ölni, ismételgette némán Jazz a magának tett ígéretet.
Egyszer, egyetlenegyszer már az apjának is mondta. Billy
nevetett, és azt mondta: Gondold továbbra is ezt, Jasper. Ha ez kell
ahhoz, hogy átvészeld az éjszakát, gondold továbbra is ezt. Billy
egészen biztos volt, hogy Jazz egy nap majd folytatja a családi
vállalkozást.
Valami nem hagyta nyugodni Jane-nel kapcsolatban. Vajon a
jelentésben volt valami? Nem: a jelentés használhatatlan volt. G.
Williamnek igaza volt: várnia kellett volna még egy napot, amíg
több információ érkezik be. A teljes boncolásból. Az
ujjlenyomatokból.
Megfordult, és halkan szitkozódva a párnájába bokszolt.
Micsoda egy idióta volt, hogy betört ma éjjel a halottasházba.
Még egy nap, legfeljebb kettő, és a teljes boncolási jegyzőkönyv a
rendelkezésére állt volna. Ha még vár egy kicsit, minden
információval rendelkezne, amivel a rendőrség is.
De nem. Türelmetlen volt. Kapkodnia kellett. Hülye! Csak
egy hülyegyerek követ el ilyen hibát. És most már sehogy sem
juthat vissza, G. William reggel ki fogja cseréltetni a zárat, és az
újakra oda fognak figyelni. Jazz sohasem fogja látni a végleges
boncolási jegyzőkönyvet, és csak magát hibáztathatja. Ha ezt
fogja csinálni, ha tényleg ezt fogja csinálni, akkor nem követhet el
több ilyen buta hibát.
Jane Doe természetesen nem az igazi neve, gondolta,
miközben a plafont bámulta. Vajon az igazi neve adna
támpontokat? Nem maga a név számít, hiszen az csak az
emberek számára azonosítja. De a név árulkodik a személyről és
a kapcsolatairól. A lány nem önmaga miatt volt fontos.
Klasszikus viktimológia: nem a tulajdonságai miatt ölték meg.
De még csak nem is azért, aki valójában volt. Inkább azért, amit
szimbolizált vagy jelentett a fickó, a gyilkos számára.
„Fickó”, hiszen a gyilkos természetesen férfi lesz. A legtöbb
sorozatgyilkos az. És ha az áldozat vonzó, fiatal nő, akit
meztelenül találnak meg… Ráadásul bele kell számítani a helyet:
nem voltak keréknyomok a holttest körül, ami azt jelenti, hogy a
gyilkos úgy cipelte az áldozatát. Kevés nő rendelkezik kellő
erővel még olyan aprócska testhez is, mint amilyen Jane-é, és
nem voltak arra utaló nyomok, hogy a földön húzta volna.
Tehát egy férfi. Valószínűleg harmincas vagy idősebb, mert,
és erről Jazz meg volt győződve, nem kezdő. Fehér: a
sorozatgyilkosok hajlamosak a saját etnikai csoportjukban
vadászni (kísérletezni, Billy kifejezésével élve). Valószínűleg
okos.
Jazz sóhajtott. A kort, rasszt és az intelligenciát viszonylag
könnyű megjósolni. A motivációt nehezebb.
Holnap kimegy a mezőre. Nem kérdés. Megnézi, ami fölött a
rendőrök elsiklottak. Mert tudta, hogy valami fölött elsiklottak.
Érezte.
 Több hit. Jazz úgy érezte, egy egész papi szemináriumhoz
elegendő hittel rendelkezik. Bizonyítékokra volt szüksége.
Fejben végigpörgette a jelentést és a helyszínen látottakat.
Újra visszaemlékezett arra, ahogy a megcsonkított kezet nézi a
halottasházban, amikor az álmosság végül mögé lopakodott,
köré fonta karjait és ezúttal álmok nélkül magával ragadta.
 6 . FE J E Z E T

Az Impresszionista – ezt a nevet választotta magának egy elég jó

hármas listáról – Jazzék házával átellenben maradt, és Jazz
hálószobájának sötét ablakát nézte. Csekély erőfeszítéssel, mégis
azon gondolkodott, hogyan alszik Billy Dent fia éjszaka. Jasper
Dent vajon holttestekről és vérről, vagy mint minden más
tinédzser, nőkről, autókról és a jövőről álmodik?
Az Impresszionista követte a holttestet a rendőrségre/
halottasházba. Erre nem volt különösebb oka, semmi sem
kényszerítette rá. De amikor annyira meghitt viszonyba kerültél
valakivel, hogy már láttad a szemében pislákolni, majd kihunyni
a fényt, hallottad az utolsó, halk lélegzetét… Néha nehéz
elengedni. Szóval leparkolt az épülettömbnél, hogy megnézze,
ahogy az öreg, rozoga kombi beáll a parkolóba.
Legnagyobb meglepetésére a parkolóban álló terepjáró nem
másé, mint Billy Denté volt. Úgy állt ott, mint bármelyik másik
autó. Az Impresszionista felismerte a 60 perc egyik részéből.
Vagy a 20/20-ból; ezeket mindig összekeverte. Mindegy,
melyikből. Az számított, hogy kétségtelenül Billy Dent
terepjárója, ami azt jelentette, hogy a kölyök, aki aztán kijött a
rendőrségről és belerúgott a lökhárítóba, nem lehetett más,
csakis Jasper Dent.
 Az Impresszionista pedig távolról követte Jaspert a
rendőrségtől. Azon az estén előbb a halottasházba, majd ide,
haza.
Az „utca”, ahol Jazz élt a nagymamájával, csak névleg volt
utca. Inkább hosszú kocsifelhajtó a jó kilométernyire található
hatalmas és furcsa tüzépbarokkos épülethez, repedezett
útburkolat és porladozó kavics egymásutánja. Denték háza, egy
roskadozó, elhanyagolt, gyarmati stílusú épület, úgy feküdt az
út mentén, mint valami megkésett gondolat, egyenlő
távolságban a másik háztól és a főúttól. A házról minden azt
mondta, hogy „ó, persze, most már emlékszem”, de maga a ház
mintha lassan a nemlétbe felejtette volna át magát. Ha nem
tudnád, hogy ki lakott benne, sohasem gondolnád, hogy Billy
Dent több évtizeden keresztül innen hozta a frászt Amerikára.
De e szerény falak között egy legenda született. Billy Dent itt
nőtt fel, s most a fia is itt lakik: a ház és a hagyomány úgy
adódott tovább, mint a bot a váltófutásban. Egyszerű, lepukkant
és jelentéktelen ház. Pont itt, Közép-Amerika közepén született
meg, élt anyja emlőin és cseperedett fel a pokol.
Az Impresszionista vigyorgott.
Egy sorozatgyilkos legfontosabb képessége az elvegyülés.
Pont, mint ez a ház: aki elhajt mellette, nem gondolná, hogy mi
nőtt fel itt, és senki sem gondolná, mi növekszik itt éppen. Billy
Dent hibátlanul elvegyült, meggyőzte a barátokat, szomszédokat
és ismerősöket, hogy „csak egy a sok közül”. Nyaranta grillezés.
Három évig edzősködött egy Little League1-ben szereplő
baseballcsapatnál. Önkéntesként bizonyos hétvégéken az
ÉtelHordó autóját vezette. És senki sem tudta. Senki sem
gyanakodott. Idióták!
Nem, nem. Nem idióták.
Reménykedők.
Az Impresszionista is elvegyült. A halott nő a mezőn: ő sem
sejtett semmit, amikor először közelített felé annál a
gyorsétteremnél, messze az autópályától, épp Lobo’s Nob
határában. Késő éjjel egy átlagos külsejű férfi megkér, add
kölcsön a mobilodat. Három kilométerre bedöglött az autó,
tudja. Fel kéne hívnom az Autóklubot, ha nem bánja. A picsába
(és egy gyors bocsánatkérés, amiért egy hölgy előtt káromkodik:
bevette), vissza kell, hogy hívjanak, amikor már az autónál
leszek, így meg tudom nekik adni az alvázszámot.
Kölcsönvehetném ismét a telefonját? Vagy… ha velem tudna
jönni, és rögtön visszaadom, amint végeztem.
Túl egyszerű volt, tényleg.
Belesóhajtott a hideg októberi éjszaka levegőjébe, lehelete
rögtön szétfoszló párafelhő.
Az Impresszionista tudta, hogy Dent fiával elkerülhetetlenül
keresztezni fogják egymás útját. Perverz módon várta, habár
szabályként megfogadott valamit: nem fog kapcsolatba lépni
Jasper Denttel. És holtbiztos, hogy nem bántja.

1Fordítói megjegyzés: Non-profit szervezet az USA-ban, 5 és 18 év közötti korosztály

számára szerveznek baseballversenyeket világszerte.
 Meglátjuk, gondolta az Impresszionista. Felemelte a
telefonját, végigpörgette a rajta tárolt fényképeket és videókat.
Mindet ma készítette a mit sem sejtő Jasper Dent életéről.
Amennyire meg tudta mondani, Jasper Dent esetében az
elvegyülés tökéletes. Senki sem gyanakodott arra, hogy gyilkos.
Még maga Jasper sem.
 7 . FE JE Z E T

… ébresztő, Jasper fiacskám…

Jazz kényszerítette magát, hogy felkeljen apja hangjának
foszlányai közepette. Éberen feküdt a reluxán rézsűt besütő
napfényben.
… ébresztő, ébresztő...
Az emberek számítanak, ellenkezett. Az emberek igaziak.
Arra az esetre, ha elfelejtené, számítógépe képernyővédőjén
ott volt: Emlékezz Bobby Joe Longra!
Felöltözött, és elindult a Coff-E-Shopba, ahol szinte minden
reggel találkoztak Howie-val iskola előtt. Az asztalok több
generáció értékes karcolásait és firkáit hordták magukon, és
minden felület csúszós volt a zsírtól, ami látszólag közvetlenül a
levegőből alvadt rájuk, de mindez nem akadályozta meg a
vendégsereget, hogy minden reggel elárassza a helyet.
Jazz ért ide előbb, és szerzett maguknak egy asztalt az ablak
mellett. Úgy egy hónapja elhívta Connie-t is, hogy csatlakozzon
reggeli rituáléjukhoz, ám a lány finoman elutasította.
– Nektek, fiúknak is szükségetek van egy kis traccs-partira.
Nem szeretném, ha csak azért kezdenéd hanyagolni szegény
Howie-t, mert épp barátnőd van.
Reggelente általában Helen dolgozott, és a mai nap sem volt
kivétel. Megpillantotta Jazzt a kávézó másik végéből, látta, hogy
egyedül van, és biccentett felé, ami azt jelentette, hogy Ott leszek,
amint Howie megérkezik. A kisvárosi élet egyik előnye.
Howie néhány pillanattal később lépett be. Jazz végignézte,
ahogy átslisszol a kávéjukra várók hosszú során, s hogy a
sérüléseket elkerülje, lehetőleg senkihez sem ért hozzá.
– Howie, a barbár – mondta Howie, amint az asztalhoz ért –
újra ügyesen kerüli el az életére törő pogány hordákat, és
karcolás nélkül érkezik meg.
– Anyukád mondott valamit a csuklódon lévő sérülésről?
– Ma hosszú ujjút húztam, nem vagyok hülye.
– Mit hozhatok ma, Howie? – kérdezte Helen az asztalukhoz
suhanva. Jazzt nem kellett megkérdeznie, mivel mindig feketén
itta a kávéját kevéske cukorral. Howie ellenben úgy tekintett a
kávérendelésre, mintha vetélkedő lenne, ahol csak akkor kapsz
pontot, ha nem ismétled önmagadat.
– Hmm… – ütögette az ujjával az ajkát. – Hmm… Mihez is
van ma kedvem?
Jazz a csuklóját mutatta, így Howie láthatta az óráját.
– Húsz percen belül iskola!
– Nem sürgetheted a kreatív szellememet a köznapi
aggodalmaiddal – mondta Howie.
– Köznapi? Komolyan?
– Azt akartam mondani, hogy világi, de ez a szó olyan…
világi.
– Más asztalok is várnak… – emlékeztette őket Helen.
– Azt hiszem, ma – jelentette be Howie – megkóstolom a
sovány macchiatót dupla adag karamellel, sok habbal és a tetején
tejszínhabbal.
 Helen tolla egy pillanatra megállt a papírtömbje fölött.
– Hab és tejszínhab?
Howie úgy tett, mintha nagyon mélyen elgondolkodna.
– Aha.
– És soványat kérsz, de legyen a tetején tejszínhab?
– Bonyolult ember vagyok bonyolult ízlelőbimbókkal.
Mielőtt Helen egészen eltávolodhatott volna, Jazz megállította.
– Elkészítenéd mindkettőt elvitelre?
– Persze, Jasper.
– Mi a… – fakadt ki Howie. – Ó, értem. Szemétriadó.
Meglátta, amit Jazz kicsit korábban már észrevett: nem más ült a
Coff-E-Shop pultjánál, mint Doug Weathers, a megyei szennylap
újságírója. Amikor Billyt elkapták és letartóztatták, Weathers
volt az első riporter a helyszínen, és mivel ismerte a piszkos
részleteket is, rögtön nyeregben érezte magát. Ismerte a
legfrissebb áldozatok családjait. Ismerte a környéket. Ismerte
Billy barátait és munkatársait. Néhány évvel korábban
valamelyik helyi politikai funkcionáriusnál még találkozott is
egyszer Billyvel.
Amikor elérkezett az idő, Weathers minden bőrt megpróbált
lehúzni az ügyről. Hirtelen megnőtt iránta mint „helyi szakértő”
iránt a kereslet, az arca mindent ellepett a CNN-nél, a Fox
Newsnál és az összes nagyobb tévécsatornánál. Hónapokig nem
tudtál úgy bekapcsolni egy tévét, hogy ne Billy Dentet lásd… és
rögtön utána Doug Weatherst.
Szintén Doug volt a felelős a Jazzről készült képekért,
melyek előbb az újságokban, majd a tévében is felbukkantak.
Jazz biztosra vette, hogy vannak, akiket jobban utál Doug
Weathersnél, de ugyanilyen biztos volt, hogy nagyon rövid a
listájuk. Le akart lépni a kávézóból, mielőtt Weathers…
Késő. Weathers megfordult a bárszéken, és meglátta őket.
Zavaros, barna szeme elkerekedett, és azonnal lecsusszant a
székéről.
– Ó, nagyszerű!
– Szia, Jasper – Weathers megfogott egy széket, hogy
csatlakozzon a fiúk asztalához. – Öröm veletek itt összefutni.
– Ja, igazi öröm – morgott Howie. – Mindenki tudja, hogy itt
szoktunk kávézni. Mennyit várt ránk?
Weathers vigyorgott. Harmincas éveiben járó, közepes
termetű férfi, arca még akkor is szomorkás volt, amikor
mosolygott. Kint ragyogó, tiszta nap, de rajta csak azért is
ballonkabát volt, valószínűleg azért, mert egyszer valaki azt
mondta neki, hogy a riporterek ilyet hordanak.
– Hé, Gersten! Ha híres akarsz lenni, én el tudom intézni.
Győzd meg Jaspert, hogy adjon nekem exkluzív interjút, szemtől
szembe. Manó a manó, ahogy a torreádorok mondják. Az
oldalsávban rólad is írok majd, mint a legjobb barátról, aki átélte
az őrületet.
– Hű, Jazz! – füttyentett Howie hamis elismeréssel. –
Oldalsáv. Megjelenhetek az oldalsávban!
– Kopjon le – mondta Jazz Weathersnek. – Tizedszerre sem
érti meg?
– Figyelj, kölyök. Együtt…
– Vagy amikor hatszor megírtam e-mailben?
– … közzétehetnénk a te részedet a történetből…
– Vagy azt a csomó SMS-t?
 – …és az nagyot szólna – Weathers úgy karattyolt tovább,
mintha Jazz semmit sem mondott volna. – Gyerünk! Egyetlen
interjú. Készen állsz, hogy később meglátogasd apádat a
fegyházban? Ez még jobb! Jó hangulat. Szerzek fotóst, és
elmegyünk együtt. Egy apró interjú. Senkinek sem árt, és
megváltoztatja az életedet.
A szeme golyózott az izgatottságtól.
– Megváltoztatja a maga életét. Visszaállítja a reflektorfénybe.
Tényleg ennyire hiányzik a CNN?
Erőtlenül nevetett, miközben szeme égett a hírnév utáni
vágytól.
– Hát, biztos vagyok benne, hogy majd szükség lesz rám és
az éleslátásomra. Ilyen ez a játék…
Helen végre megérkezett a kávékkal. Elvitelre. Rögtön
felkapták őket.
– Ez nem játék, gyökér! – mondta Jazz.
– Ja, és ha az lenne – mondta Howie –, kajakra béna lenne
benne.
Eliszkoltak a Coff-E-Shopból. Jazz utoljára még
visszapillantott a válla fölött. Weathers továbbra is az ablakban
lévő asztalnál ült, mereven nézte őket, szeme egyszerre volt
élettelen és lángoló. Amikor Billyt letartóztatták, megpillantotta
a Nodon túli világot, és bármit megtenne, hogy élete hátralévő
részét ott töltse.
De Jazzen keresztül aztán nem fog odajutni.
Távol az utcában egy kutya ugatott. Jazz Rustyra gondolt.
Nagyszerű. Előbb belefutnak Doug Weathersbe, most meg
Rustyra gondol. Tudta, hogy ez egy rossz nap lesz.
És valóban: az iskola kínzás volt.
Jazz semmi mást nem akart, csak visszamenni a mezőre.
Minden eltelt órával – minden eltelt perccel – a mező egyre
jobban visszaáll eredeti állapotába, és eltűnnek a még meglévő
nyomok. Ha Howie tegnap nem rezelt volna be...
De már nincs értelme ezen agyalni. Ki akart menni a mezőre
körülnézni, legjobb esetben a napkelte előtti órákban, hogy
megnézze a mezőt úgy, ahogy a gyilkos látta.
De az iskola visszatartotta.
Jazz nem szeretett iskolába járni, de nem a szokásos
kamaszpanaszok miatt. Ugyanazért nem szeretett iskolába járni,
amiért azokat a helyzeteket sem szerette, ahol más emberek
vették körül.
– Ez ilyen – magyarázta egyszer Connie-nak. – Ha valaki
adna neked egy szál rózsát, örülnél, ugye?
Jazz autójában ültek a közeli nemzeti parkban. Connie
zavarodottságot színlelve nézett a kesztyűtartóba, majd
megfordult, hogy a hátsó ülést is megnézze.
– Nem látok rózsát. Itt nincs boldogság.
– Rendben – folytatta –, most képzeld el, hogy valaki tízezer
rózsát ad neked.
– Az egészen sok rózsa – mondta. – Túl sok.
– Jó. Túl sok. Ráadásul így minden egyes rózsa elveszti a
különlegességét, ugye? Így nehéz kiválasztani egyet, és azt
mondani, hogy ez a jó. Ezért aztán csak meg akarsz tőlük
szabadulni, mert most már egyik sem tűnik különlegesnek.
Connie-nak elkerekedett a szeme.
– Azt akarod mondani, hogy amikor iskolában vagy, meg
akarsz szabadulni mindenkitől?
Nem ezt akarta mondani. Jó lett volna, ha el tudja
magyarázni. Nem az emberölés volt a lényeg. Csak amikor sok
volt az ember, olyan, hát, jelentékteleneknek tűntek. Valakinek
tényleg feltűnt volna, ha a Lobo’s Nod-i gimi ezerötszáz
tanulójából eltűnik néhány? Minél többen voltak körülötte, annál
kevésbé tűntek személyeknek. Annál kevésbé tűntek igaziaknak.
Az emberek számítanak. Kemény lecke volt: épp az ellentettje
annak, amit Billy Jazznek tanított egész életében. Ezek az emberek,
szokta mondani Billy meccs közben, egy parkban, moziban vagy
a plázában. Ezek az emberek nem igaziak. Nincs igazi életük. Nincs
szívük. Nem számítanak. Csak te számítasz.
– Sokaknak volt elcseszett gyerekkoruk – mondta neki
egyszer Connie. – Néhányan még úgy is nőnek fel, mint a
sorozatgyilkosok, mégsem lesz belőlük sorozatgyilkos. Nincs
használati utasítás, amit ha követsz, gyilkost faraghatsz egy
gyerekből.
– Ha valaki, akkor Billy tudja, hogyan kell összerakni egy
szociopatát – mondta Jazz.
– De te nem akarsz embereket ölni – mondta Connie
ellentmondást nem tűrő hangon, és ezen a ponton hagyta elhalni
a beszélgetést, mert az egyetlen őszinte válasz ez lett volna:
Nem arról van szó, hogy akarok vagy sem. Csak… Tudok. Tudnék.
Ez olyan… Úgy képzelem, olyan ez, mint nagy futónak lenni. Ha
nagyon gyorsan tudnál futni, nagyon gyorsan futnál, ugye? Ha séta
közben leragadnál valahol, ugye kioldanád a féket, és futnál, ahogy
bírsz? Így érzek.
Ahelyett, hogy ebből bármit kimondott volna, hagyta a
dolgot, és másnap küldött Connie-nak egy csokor vörös rózsát,
melynek közepén egy ritka, kék rózsa volt. Nem igazán
engedhette meg magának, de szükségesnek tűnt. A kártyán ez a
felirat állt: „Mindig a különleges rózsám leszel.” Nem tudta,
hogy ez baromi romantikus vagy csöpögős volt-e (erős volt a
gyanúja, hogy az utóbbi), de Connie-nál bevált, és mivel a
gesztus célja az volt, hogy örömet szerezzen neki, Jazz
győzelmet könyvelt el.
A programja néha elég jól szimulálta az emberi érzelmeket.
Néha saját magát is meggyőzte, hogy egyáltalán nem program
volt.
Hétfőnként, matek és biológia között volt ötpercnyi holtideje,
öt perc, amikor az órarendje egybeesett Connie-éval. A
történelemterem előtt találkoztak, ahogy hétfőn mindig. Ezen a
napon a lány farmert és rózsaszín pólót viselt, melyen melle
táján a 0% műanyag felirat feszült. Odalépett hozzá egy gyors
szájrapuszira.
– Dent! – szólt rá Gomez tanár úr. – Ezt otthon!
Jazz átkarolta Connie vállát.
– Ne már, Gomez tanár úr! – mondta kellő csibészséggel a
hangjában. – Hát ön ellen tudna állni?
Jazz jó emberismerő volt, és erős volt a gyanúja, hogy Albert
Gomeznek – minimum – 18-as karikás fantáziái vannak egyes
lányokkal az osztályból. Ezért nyíltan nem vádolta semmivel,
csak épp érzékeny pontjára tapintott.
Gomez tanár úr idegesen köszörülte a torkát – zene Jazz
füleinek –, és letörölt néhány képzeletbeli izzadságcseppet a
felsőajkáról.
– Csak figyelj oda, jó? – mondta, és hirtelen talált valami
mást, hogy elterelje a figyelmét.
– Ez aljas volt – mondta Connie, amint találtak egy pontot a
falon, aminek nekitámaszkodhattak, és beszélhettek. – Nem
rossz arc.
Ja, nagyszerű.
– Csak őszinte voltam. Hogyan állhatna ellen bárki is?
Közben kezét már majdnem végigfuttatta hajfonatain, de
aztán visszakozott, mert eszébe jutott, mi történt, amikor egyszer
megpróbálta: Connie kioktatta a tizenegyedik parancsolatból.
Kezeddel ne illesd fekete barátnőd haját. Soha. Inkább
megcsókolta újból, gyorsan és a random tanár-drónok
látótávolságán kívül.
Hmm. Drónok. Nem jó. Az emberek számítanak.
Különösen Connie. Connie a puha ajkával, gonosz
vigyorával és sötét szemével, mely ugyan nem látott a lelkébe,
mégis összerezzent, amikor tekintete felé tévedt. Haja, melyet
nem érinthetett meg, de más érzékei számára adott volt,
elbűvölte: szurokfekete, vállig érő, rugóra emlékeztető,
csipetnyit fahéjillatú bongyor fürtök, a tincsek végén a gyöngyök
összeütődve csilingeltek, amikor sétált. Olyan volt, mintha
végtelen erőt kötött volna a fonatokba, s nem tudta elképzelni,
milyen volna, ha szabadjára engedné. A bőre tapintása puha
volt, a színe…
Hát, kit érdekel a színe? Connie-színű volt. Szép.
Ami Jazzt illeti, tudta magáról, hogy jóképű. De nem a
tükörből, abba amúgy is ritkán nézett. Abból tudta, ahogy az
iskolában a lányok néztek rá: amikor elment mellettük,
titokzatos vonzerejétől műholdakká válva Jazz körüli pályára
álltak. Ha a figyelmet úgy lehetne mérni, mint a Doppler-
effektust, akkor a lányok masszív vöröseltolódást produkáltak
volna a jelenlétében. Az előző év környékén még idősebb nők
fürkésző tekintetére is figyelmes lett: tanárok, pénztárosok a
boltban vagy futárok, akik a csomagokat hozták házhoz. Ami
egykor anyai volt a tekintetükben, mára méregetésbe fordult.
Szinte hallotta a gondolataikat: Még nem. De nemsokára.
Neveltetése és apja aljassága ellenére is megnézték. Vagy
talán pont ezért. Howie-nak talán igaza volt a rosszfiúkkal
kapcsolatban.
Mindez nem számított, kivéve, hogy így jóval könnyebben
érte el, amit akart. A legtöbb fiút megijesztette, a legtöbb nő
vonzódott hozzá. Amíg ki tudja aknázni, addig könnyű lesz
neki.
Az áldozatjelöltek nekem és neked vannak, Jasper. Ezért léteznek,
érted?
– Howie elmondta, mit csináltatok tegnap éjjel – mondta
Connie, elhallgattatva Billy hangját a fejében. – Nem oké.
– Tudtam, hogy ki kellett volna nyírnom a srácot, amikor
lehetett volna – mondta könnyedén Jazz, de nyomban megbánta,
amikor látta Connie arckifejezését. – Nem vicces? – kérdezte.
 – Nem, ha te mondod. Nem tudod, hogy kell ezzel viccelni. –
Elgondolkodott egy pillanatra, meleg, sötét szeme kutatott… de
mi után? Jazz nem tudta. – Valószínűleg sohasem kéne ezzel
viccelned.
– Rendben. – Connie mindig jó leckéket adott abból, hogy
hogyan kell embernek lenni. – De meg kellett tennünk. Oda
kellett mennünk.
Connie meglapogatta Jazz mellkasát, és összehúzta a
szemöldökét.
– Nem. Nem kellett. Hadd nézzem a pénztárcádat!
Megilletődve tette a pénztárcáját Connie kinyújtott kezébe, s
a lány kinyitotta.
– Igen – mondta, s közben a nő fényképét nézte, amit Jazz a
tárcájában hordott –, jóféle nő, de… Nem. Nem látom, itt sem.
– Mit?
– A jelvényt, amit Tanner adott, amikor kinevezett rendőrnek
– mondta, és a fiú mellkasának dobta a pénztárcát. – Ne csinálj
hülyeséget, Jazz. És ne akard, hogy a „pszicho barátnőd” legyek.
Én sem akarom, de megteszem.
Megszólalt a csengő, és Connie berohant az osztályterembe.
Jazz visszaügyetlenkedte a pénztárcát a zsebébe, majd elrohant
bioszra.

Jazz nem látta viszont Connie-t a nap végéig, amikor a

színházteremben találkoztak próbán. Az új drámatanár, Davis
tanárnő (valójában ragaszkodott hozzá, hogy a tanítványai
Ginnynek hívják) a Salemi boszorkányokat keltette életre Lobos
Nod iskolai színpadán, Jazzt pedig Connie „bátorította”, hogy
menjen el a meghallgatásra. Az eredmény: most aztán ott
szenved minden délután a próbákon egy csapat gyerek között,
akik egyáltalán nem érdeklik, és el kell játszania egy szerepet –
Hale tiszteletesét –, ami szerinte bosszantó és céltalan. A
reménytelen naivitást nem is említve. A darab elején van egy
pillanat, amikor Halé – a boszorkányság „szakértője” –
fennhéjázón meglengeti a könyvét, és kijelenti, hogy „Ez a könyv
mérlegre teszi, osztályozza és meghatározza az egész láthatatlan
világot”. Mintha az ennyire egyszerű lenne.
Connie már nem volt mérges rá, amikor kicsengetés után
újra találkoztak. A tanórák és a próba közti negyedórát lázas
smárolással és tapizással töltötték a színfalak, egy régi Grease-
előadásról megmaradt matt festmény mögött. Vagy talán
egyáltalán nem is haragudott rá, gondolta. Néha nem igazodott
ki Connie érzésein. Talán ez olyan fiú-lány dolog.
Remélte, hogy csak erről van szó. Mi van, ha vadász-áldozat
dolog? Valami emberi? Mi van, ha fokozatosan elveszíti a
kapcsolatot vele? Istenem, ne hagyd, hogy ez megtörténjen!
Connie azon kevés emberek egyike volt, akik vasmacskaként
tartották lehorgonyozva a józan eszét. Bármelyikük elvesztése
nagy csapás, de Connie-é, ezt jól tudta, katasztrofális lenne.
– Jól vagy? – kérdezte Connie, és megcirógatta Jazz arcát.
– Jól.
– Csak mert olyan, mintha nem is itt lennél. A nyelved is
megállt.
– Bocsánat. Elgondolkodtam.
 Újból megcsókolta, ezúttal kizárt közben minden gondolatot.
A normális emberek így csókolóznak. Gondolkodás nélkül.
– Mindenki a színpadra! – kiáltotta Ginny a nézőtérről. –
Gyerünk, most!
Jazz és Connie a színpadon csatlakozott a szereplőgárdához.
Ma a darab utolsó jeleneteit veszik át, ezért Connie-nak, aki
Titubát játszotta, nem kellett egész idő alatt jelen lennie, mégis
mindig minden próbán végig ott maradt. Kettejük közül Connie
volt oda a drámákért, és még akkor is megnézte volna a
próbákat, ha ő maga nem szerepel a darabban. Most az első
sorban ült Ginnyvel, Jazzt nézte, aki épp egy darab végéhez
közeli jelenetben játszott. Hale tiszteletes Danforth bíróval
vitatkozik, s amellett érvel, hogy engedjék szabadon és ne
végezzék ki a hősies John Proctort. A darabban Hale a salemi
boszorkányperek egyik legfőbb támogatójaként kezdi, később
azonban megbánja, hogy szerepet vállalt bennük. Ahogy a darab
és John Proctor élete a végéhez közeledik, Hale beszédet mond a
börtönben, s könyörög Danforth bírónak, hogy gondolja át újra
Proctor ügyét, s kímélje meg az életét, így nem fog azokhoz
csatlakozni, akik már így is a puritánok kezei közt pusztultak el.
Ha Proctor élhet, akkor talán Hale is bűnbocsánatot nyerhet.
– Az ő vérük az én fejemre hull! – kiáltja Hale Danforthnak.
Nem csupán Proctor életét fogja megmenteni, mondja, hanem az én
lelkemet is! – Hát nem látja kegyelmességed, hogy az én fejemen
vér van?
Nagy pillanat volt ez, Jazz és Eddie Viggaro (a fiú Danforth
szerepében) most ennél a résznél felemelték a hangjukat, s
először zengtek igazán. Danforth mozdulatlanul, sziklaarccal
állt, lepillantott a közönségre, miközben Hale idegesen rángó
arccal és bűntudattól hevülten felszántotta a színpadot, kiabált,
mentegetőzött, végül Danforth lábához vetette magát.
– Nagyszerű voltál ma, Jasper – mondta Ginny, amikor
végeztek. – Tényleg átéreztem. Remek volt! Többiek! – és tölcsért
csinált a kezéből – Hé, többiek! Jövő hétre kívülről kell tudni ezt
a jelenetet. Kérjetek tanácsot Denttől, és jegyezzétek meg azokat
a sorokat, jó?
– Óriási vagy – mondta később Connie, és karját Jazz karjába
fonta, amíg a terepjáróhoz mentek.
Jazz megvonta a vállát. Tettetni, hogy ő valaki, aki valójában
nem volt… Nem ilyesmiben szeretett volna óriási lenni. De úgy
tűnt, Connie örül, hogy Jazz részt vesz a darabban.
– Nem akarom elhinni, hogy Titubát játszod – mondta a
lánynak. – Ginny nem tudott volna más szerepet adni neked?
– Titubát akartam játszani. Nagyszerű szerep.
– De rabszolga – kinyitotta az ajtót, és segített beszállni
Connie-nak. – Ez nem zavar?
– Kellene, hogy zavarjon?
– Hát, fekete vagy…
– Az vagyok? – Connie a kézfejét nézte, és megdöbbenést
színlelt. – Jó ég, igazad van! Az vagyok!
– Haha. – Jazz becsukta az ajtót, és beszállt a sofőr oldalán.
– Nem érdekel Afrika – mondta hirtelen.
– Mi?
– Afrika – magyarázta. – Nem érdekel.
Jazz rábámult. Az arcára ülő kifejezés alapján Jazznek úgy
tűnt, hogy hosszan és keményen gondolkodott azon, amit
mondott. Ezért arra jutott, jobb kitérni előle, és hagyni, hogy
mondja.
– Úgy értem – folytatta –, foglalkozom azokkal, akiknek
rossz arrafelé. A háborúk. A népirtás. Az éhezés. Ez érdekel. De
nem jobban, mint a más kontinenseken élő szenvedők. És nem
törődök a rabszolgasággal sem. Tudom, hogy kellene. Tudom,
hogy mérgesnek kéne lennem emiatt, ahogy apám az is. De azzal
foglalkozom, ami most van, Jazz. Azzal, ami van és lesz. Nem
érdekel a múlt. Érted?
Nem volt biztos abban, hogy hová akar ezzel kilyukadni, de
a kifejezés a lány arcán arról árulkodott, hogy a nyilvánvalón túl
valami mást is mondani akar.
Türelmesen várt, amíg Jazz gondolkodott. Leckék arról,
hogyan legyünk emberek. Mondott magáról valamit, és most
rajta volt a sor, hogy...
– Szóval azt mondod, hogy talán el kéne felejtenem a
múltamat, és nem kéne, hogy apámon és sorozatgyilkosokon
járjon az eszem, és csak élnem kéne az életemet?
Connie vigyorgott, és megcirógatta az arcát:
– Na látod? És még azt mondták, hogy jó pasi vagy, csak
egybites. Pedig…
Épp ebben a pillanatban, amikor Jazz elfordította volna a
kulcsot, egy férfi tűnt föl a terepjáró előtt, és emiatt teljesen
kiment a fejéből mindenféle rassz, Connie, a Salemi boszorkányok
és a vér Hale tiszteletes fején. Ha nincs ez a kivert kutya póz és
az évek a szemében, Jazz nem gondolta volna negyvennél
idősebbnek. De kudarcok terhe alatt görnyedő tartása miatt
hatvannak nézett ki. Összetörte a világ, maga az élet.
 Pont a dzsip előtt állt, nem mozdult. Jazzre meredt, mintha
nem hitt volna a szemének.
Jazz célzásként elindította a motort: Mozgás, haver!
A férfi remegő kezét a motorháztetőre tette, s ott is hagyta,
miközben az első sárvédő mentén lassan Jazz ablakához lépett,
és megragadta a visszapillantót.
Sóhajtva, de Jazz engedelmeskedett, amikor a férfi jelezte
neki, hogy tekerje le az ablakot.
– Jasper Dent, ugye? – kérdezte bizonytalan, remegő hangon.
– Téged kereslek.
Most, hogy szemtől szembe megnézhette, Jazz látta, hogy
fakóbarna, a szivárványhártya körül vörös szeme mélyen ül,
mintha túl sokat látott volna, és most annyira visszahúzódott a
koponyába, amennyire csak lehetséges. Szeme alatt pedig súlyos
táskák: ennek az emberek legalább egy hét alvásra lenne
szüksége.
Az eddigiek alapján nem volt riporter, Jazz ebben biztos volt.
Sok tapasztalata volt a sajtóval, mely messze túlmutatott az
olyan keselyükön, mint Doug Weathers. Mindenféle riporter
megfordult Lobo’s Nodban, helyiekkel interjúztak, és mindegyik
megpróbálta megkaparintani az öldöklés-pornó-újságírás Szent
Grálját: egy interjút Billy Dent egyetlen gyerekével. Jazz
mostanra már a legvadabb álmait meghaladó gazdagságra
tehetett volna szert, ha elfogadja valamelyik szennylap vagy
bulvárshow ajánlatát, esetleg egy nagy New York-i kiadó
hétszámjegyű ajánlatát az emlékirataiért. („Szerzünk neked
szellemírót – ígérték. – Az egyetlen dolog, amit le kell majd
írnod, az a neved lesz a csekken”)
 – Téged kereslek – mondta újból a férfi, majd egy pillanatra
megakadt. – Csak ma érkeztem a városba. Nem gondoltam…
Hogy ilyen hamar…
Mintha csak beugrott volna a férfinak, mit kell tenni, ha
találkozik valakivel, kezét nyújtotta az ablakon keresztül. Jazz
vetett egy pillantást Connie-ra, aki csak bámulta a szeme előtt
kibontakozó jelenetet. Sóhajtott, majd kezet ráztak.
– Jeff Fulton vagyok. Jó napot, kisasszony – mondta, mintha
először látná Connie-t. – Elnézést. Nagyon sajnálom. Nem
akarlak feltartani titeket. Én csak… Harriet Klein a lányom…
volt.
Jazz nagy levegőt vett, és elkapta a kezét. Harriet Klein. Billy
hivatalos kronológiájában a nyolcvanharmadik áldozat
(Jazzében a nyolcvannegyedik). Fehér. Huszonhét éves.
Amolyan észrevétlen szépség: nem állnál meg az utcán, hogy
megnézd, de ha egyedül maradnál vele egy szobában, éreznéd a
vonzerejét.
Önkéntelenül képek villantak fel a szeme előtt: a rendőrségi
fénykép egy pennsylvaniai templom plafonjára meztelenül
felszögelt nő holttestéről („Ejha, ez egész éjszakás volt!” –
hetvenkedett Billy győzelemtől és büszkeségtől ittasan.), a feje
lefittyedt, a végtagok alig bírták megtartani a súlyt. Mire a
holttestet megtaláló tiszteletes kihívta a rendőrséget, a bőr és az
izmok már ellazultak. Az igazságügyi orvosszakértő épp az előtt
érkezett meg, hogy a bal keze levált volna a falról. Négy
rendőrnek kellett felmászni egy állványzatra megtartani a testet,
s így lehozhatták, mielőtt a többi végtag is elválik és az amputált
torzó a földre zuhan.
 Pokoli munka volt.
– Én nem… Nem tudok önnek segíteni – mondta Jazz.
És nem tudott. Nem először férkőzött a közelébe egy áldozat
családja. A Billy Dent lebukását és letartóztatását követő
hónapokban családtagok sereglettek Lobo’s Nodba riporterekkel
együtt, hogy futó pillantást vessenek a gyilkosra, nyomokat
keressenek, és, mind közül ez volt a legbizonytalanabb, hogy
sebeik begyógyuljanak.
Jazz nagyrészt sikerrel kerülte el az ehhez hasonló személyes
találkozásokat. Másként volt ez az e-mailekkel és a
telefonhívásokkal: mindegy, milyen óvintézkedéseket tett,
mindig akadt valaki, aki a nyomára bukkant, és akkor a zaklatás
megint kezdődött elölről. Néhányan a lelkére beszéltek.
Néhányan megindítóak voltak. Néhányan egyenesen
fenyegetőztek, mint az a nő, aki részletes e-mailt küldött neki
arról, hogyan akarja elrabolni, hogy a „felbérelt börtöntöltelékek
azt csinálják veled, amit az apád tett a lányommal. Meglátjuk,
vajon tetszik-e, ha senki nem jön megmenteni”. Jazz ezt jelentette
a rendőrségnek.
Az eset, ami felidéződött benne… A legrosszabb volt mind
közül...
Elment, hogy kiváltsa nagyi gyógyszereit, amikor egy
számára ismeretlen gyerek – egy idegen – lépett közel hozzá,
szemében azonosíthatatlan érzések kavarogtak.
Védekezésre készen hátralépett, és már a kisfiú gyenge
pontjait kutatta.
De a gyerek nem volt mérges. Vagy támadásra kész. Ehelyett
sírni kezdett, és könyörgött:
 – Miért nem állítottad meg? Miért nem állítottad meg? –
mondta újból és újból, amíg a gyötrődéstől összerogyott, és a
családja a segítségére sietett, hogy felvegyék a földről és
elvigyék.
Mit kellett volna tennem? Jazz szerette volna megkérdezni a
gyerektől, az egész világtól. Meg kellett volna ölnöm álmában? Ez
lett volna az egyetlen mód a megfékezésére. Megölni a saját apámat?
Mégis, talán ezt akarta a világ.
Jazzt bosszantotta, hogy soha nem tett semmit Billy
megfékezéséért. Azon a napon azonban jobban zavarta a saját
reakciója: ahogy védekezésre készen rögtön azt nézte, hogyan
bánthatná a gyereket, aki viszont nem volt mérges vagy
bosszúszomjas. Megsebzett, sérült és gyásszal teli volt.
És Jazz nem volt képes különbséget tenni.
– Azt hiszem, tudnál segíteni – mondta most Fulton. – Csak
beszélni akarok veled.
– Nem. Nem, bocsánat. Nem tudok segíteni.
– Kérlek!
Fulton szorosan megmarkolta a visszapillantót, az ujjpercei
elfehéredtek.
– Csak öt percet adj az idődből! – Hangja elcsuklott az
érzelmektől. – Csak szeretném… Csak szeretném megérteni…
– Hagyja békén, legyen szíves! – monda Connie az
anyósülésről halkan, de erőteljesen. – Nem ő ölte meg a lányát.
Harriet Klein. Vöröses haj. Az aktája szerint zöld szem, ami
természetesen már nem volt a helyén, amikor a rendőrség
megtalálta a holttestet. Aggódtam, hogy kiesik, amiért ott lóg egész
éjjel. Úgyhogy kiszedtem, mielőtt otthagytam.
 (A történetnek ezen a pontján Billy megállt és a plafonra
nézett, egyik ujját az állára helyezte, amit gyakran csinált,
amikor erősen gondolkodott.)
Harriet estire járt, hogy jogi diplomát szerezzen: a
diákigazolványa Billy trófeagyűjteményében végezte a
játszószobában.
– Csak szeretném megérteni – mondta Fulton most már
leplezetlenül könnyezve. – Az anyja, az exem, egyszerűen kizárt
mindent. Újra férjhez ment, két gyereke lett azóta, mintha
kicserélhetnéd egyiket a másikkal, mintha ennyire egyszerű
lenne – egyik kézfejével megtörölte a szemét, a másikkal
továbbra is görcsösen szorította az autót. – Tudnom kell, hogy
miért! Miért az én kislányom? Miért…
– Nem tudja magának megmondani – szólt Connie most már
némi felindultsággal. – Jazz, menjünk. Indíts!
Jazz egész testében megrázkódott, mintha rémálomból
ébredt volna. Elmerült a Harriet Klein körüli gondolatokban,
emlékezetébe idézte a fényképeket, a történetet, amit Billy mesélt
el neki, a diákigazolványt, amit az évek során oly sokszor fogott
a kezébe.
Bepöccintette a motort figyelmeztetésképpen.
– Mennünk kell – mondta Fultonnak, majd elhadarta az
elmúlt négy évben sokat ismételt mondatát sajnálom, hogy
elvesztett valakit, és bocsánatot kérek mindenért, amit az apám
tett.
Sebességbe tette az autót.
Fulton arcára kiült a letaglózottság: tudta, hogy nem fog
tovább jutni, és csak elkeseredettebb lett.
 – A városban maradok néhány napot – mondta, aztán előtúrt
a zsebéből egy névjegyet, és Jazz kezébe nyomta. – Ha
meggondolod magad, itt van a mobilszámom. Kérlek. Bármikor.
Nem számít, tényleg bármikor.
Jazz nem nézett rá többször: egyenesen előremeredt és gázt
adott. Fulton hagyta, hadd menjen.
– Ez szívás volt – mondta Connie.
Jazz belenézett a középső visszapillantóba, amikor
kigördültek az iskola parkolójából. Jeff Fulton még mindig
ugyanott állt, s nézte őket. Aztán, amint kifordultak a főútra,
végtelen lassúsággal csoszogott el, míg el nem tűnt a
visszapillantóból.

Jazz kitette Connie-t a házuknál.

– Szeretnél bejönni? – kérdezte.
Látta, hogy a lány apja már otthon van, hatalmas SUV-ja
útzárként parkolt a kocsifelhajtón.
– Nem, minden rendben.
Connie apja utálta Jazzt. A rasszal kapcsolatos dolgok, amik
nem érdekelték Jazzt és Connie-t, a lány apját annál inkább
foglalkoztatták. Jazz el tudná hadarni az érveket, bár sosem
tudta őket megérteni. A történelem során ebben az országban a fehér
férfiak azt csináltak a fekete nőkkel, amit akartak, mondta neki
egyszer Connie apja alig leplezve kitörni készülő haragját.
Gyerünk, olvass Thomas Jeffersonról. Olvasd el, mit szoktak csinálni
Amerikában a fehér férfiak a fekete nőkkel.
Jazz ezt már unalomig ismerte. Én nem ilyen srác vagyok,
szerette volna mondani. Nem vagyok rossz ember. Ez az egész régen
történt.
De ki ő, hogy így beszéljen a múltról, vagy hogy azt állítsa,
hogy jó ember?
Miért nem állítottad meg? – kiáltotta a kisfiú.
Ki kellett volna vennie a kést a mosogatóból, és meg kellett
volna ölnie, meg kellett volna ölnie Billyt. Ezt akarta a világ.
– jó fiú, jó fiú –
A kocsiban Connie félreértette Jazz hallgatását, az apja miatti
aggodalomnak vélte. Egyszerűen vállat vont, amikor meglátta,
hogy a SUV-ot nézi.
– Nem tenne semmi hülyeséget. Bejöhetsz.
– Csak gondolkodnom kell egy kicsit – mondta. – Kissé
felkavartak a történtek.
Connie lágyan szájon puszilta, majd kicsit közelebb
húzódott, hogy hosszabban megcsókolja. Jazz egy pillanatra
önkéntelenül is arra gondolt, ami ebben a dzsipben történt
régebben. Miután Billy beismerte a bűneit, a lefoglalt
bizonyítékok nagyrészt visszakerültek, és Jazz nem engedhetett
meg magának egy új autót. De vajon hány gyilkosságot tervelt ki
ebből az ülésből? Hány áldozatot követett titokban e kormány
mögül?
De aztán engedett, és megadta magát a csóknak, a puha ajak
lágy követelésének, a nyelv melegének, a haj ismerős, jellegzetes
illatának. Amikor elváltak, Connie felhúzta a szemöldökét, és
elég hiteles jamaicai akcentussal megkérdezte:
– Biztos ön abban, hogy nem óhajt bejönni, Hale tiszteletes?
Jazz felnevetett.
– Kösz, Tituba, de mérlegre kell tennem, osztályoznom és
meghatároznom a láthatatlan világot.
Újból csókot váltottak – ezúttal egy gyors szájrapuszi –, majd
Connie kiszállt a dzsipből, de előtte még hozzátette:
– Ne csinálj semmi hülyeséget, rendben?
Egy pillanat alatt átvillantak rajta az előző éjszakai
kiruccanásuk képei a halottasházból.
– Miért csinálnék hülyeséget? – kérdezte.
Ettől Connie felvidult, pedig ez sem beleegyezés, sem
hazugság nem volt.
 8. FE JE Z E T

Rosszabb napjain Jazz azon töprengett, vajon ugyanúgy

jelképesen is átvette-e apja helyét, ahogy a kormány mögött szó
szerint is. Ez lenne a sorsa? Billy Dent nem titkolta, hogy mit
tervezett Jazzel: Te leszel a legnagyobb, Jasper. Soha nem fognak
elkapni. Te leszel az új zsákos ember, akivel a szülők ijesztgetik a
gyerekeket. Mindenkivel elfeledteted majd Specket, Dahmert és még azt
az istenverte Hasfelmetsző Jacket is. Az én fiam. Az én fiam!
De a mai nap nem volt rossz. A próba jól sikerült, Connie
megbocsátotta neki, hogy rajtakapták, amint besurrant a
halottasházba. Egy része arra vágyott, hogy le tudjon tenni a
Jane gyilkosa utáni nyomozásról. Hogy egyszerűen csak egy
normális srác legyen. Hogy a jövő, és ne a múlt felé nézzen.
Talán hogy a darabra koncentráljon. Az iskolára. Arra, hogy
Howie-nak jobb barátja, Connie-nak jobb párja legyen. Hogy
bizonyítsa Connie apjának, hogy igenis összeillenek a lányával, a
világnak, hogy ő nem lesz az új Billy.
Mindez elég jó lenne.
Ja, nyilván. Howie meg lehet, hogy a következő szezonban
centert fog játszani a Pistonsban.
Ahogy nagyanyja háza a látómezejébe ért, ismerős látvány
fogadta: egy új típusú szedán parkolt a felhajtón. Hangosan
felnyögött, aztán széles mosolyt varázsolt az arcára. Könnyű
volt, reflexből jött: egy ideje már tévedésben tartotta a szedán
tulaját.
Leparkolt az autó mellé, és kiszállt. Az egyetlen személy volt
ott, aki Doug Weathersnél is jobban idegesítette: Melissa Hoover,
a szociális munkás ült a tornác lépcsőjén. A megyének dolgozott,
és mióta Billyt lecsukták, egyetlen célja volt az életben: hogy
kiszabadítsa Jazzt a nagyanyja házából, és utána vagy
nevelőotthonba, vagy Samantha nagynénjéhez juttassa.
Samantha. Aki soha még csak nem is találkozott Jazz-zel. Aki
tizenöt éve nem beszélt Billyvel. Aki megesküdött, hogy maga
nyomja meg a gombot, ha a kormány végre „észhez tér”, és
kivégzik a testvérét.
Na, nyilván. Az aztán nagyszerű lenne.
Jazznek egyikhez sem fűlt a foga, vagyis azzal töltötte
napjait, hogy még épp annyira ellássa a nagyit, hogy
alkalmasnak ítéljék unokája felügyeletére.
Több mint négy évvel ezelőtt, Billy letartóztatását követően,
egy hétig a szociális szerveknél volt, melyből négy napot
nevelőotthonban töltött. Felocsúdva az első sokkból, amit az
okozott, hogy Billyt lekapcsolták és kirángatták a házából, Jazz
visszatért azokhoz a készségekhez, amiket még Billy tanított
neki: színjátszás, mások átverése, annak tettetése, hogy normális.
Könnyen elhitette a szociális munkásokkal és a nevelőszülőkkel,
hogy rendben van. (Amikor lopott pillantást vetett az aktáira, ez
a mondat jött szembe: „Lenyűgözően kiegyensúlyozott”) Épp
csak annyit színlelt, amennyi elég volt ahhoz, hogy elhiggyék:
rajta van az „ügyön”, s miután elengedték, a legközelebbi élő
hozzátartozója, a nagyanyja gyámsága alá helyezték.
 De igazság szerint nem tudta, mik is a problémái. Tudta,
hogy fél a saját erejétől és képességeitől, de ez a saját démona
volt, amivel meg kellett küzdenie. Senki a világon nem értheti
meg, mi mindenen ment keresztül, hogy milyen volt így felnőni.
Hogyan tudna hát bárki is segíteni neki? Csak magára
számíthatott.
És mindezt itt tehette, a házban, amelyben Billy felnőtt.
Nagyi háza szó szerint az utolsó megmaradt otthona volt: Jó
Öreg Apu egyik tehetős áldozatának apja egy aukción megvette
a Dent-házat, és ledózeroltatta, porrá égette a bontási hulladékot
és törmeléket. Jazz a tévében nézte, ahogy gyerekkori otthona
hamuvá válik az összegyűlt tömeg legnagyobb örömére.
(Ugyanez a tehetős apuka később kapcsolatba lépett Jazz-zel,
és felajánlotta, hogy kifizeti neki egy szabadon választott
főiskola tandíját, s egy tízoldalas levélben fejtette ki, hogy
„semmi szükség arra, hogy Billy Dentnek még valaki áldozatul
essen”. Jazz udvariasan visszautasította az ajánlatot.)
Odaballagott Melissához, aki felállt és leporolta a szoknyáját,
amint közeledett felé.
– Nagyi begurult, amikor meglátta, hogy jön? – kérdezte.
– A shotgunért ment.
Dent nagymama soha nem volt teljesen épelméjű. Először is
tele volt a feje avítt, kiforgatott vallási dogmákkal, ütődött
összeesküvés-elméletekkel, és nyilvánvalóan valami
nemzedékről nemzedékre öröklődő gond volt vele. Mostanra
már nemcsak kellemetlen, hanem egyenesen veszélyes volt.
Kerülte az orvosokat, ezért senki sem lehetett biztos benne, de
Jazz még diagnózis nélkül is biztosra vette, hogy nagyi egyenes
úton halad Alzheimerországba. Ezt a véleményét azonban nem
hangoztatta. Bármilyen rossznak is tűnt az állapota a külvilág
számára, Jazz tudta, hogy ennél sokkal, de sokkal rosszabb a
helyzet.
Gyűlölködő, rosszindulatú és kergébb, mint egy tornádóba
került szélzsák, de családtag.
– Mindkét csöve el lett dugaszolva, és az ütőszegcsúcsot
levágták – nyugtatta meg Jazz Melissát. – Nem próbálja meg
lelőni, csak magára akarja hozni a frászt. Tudja, abból a
nemzedékből való, amelyik nem bízik a kormány embereiben.
– Tudom, Jasper. Amikor ilyen hangulatban van, inkább
elkerülöm.
– Talán ez a legjobb megoldás – Jazz rátett még egy lapáttal a
mosolyára. – Csinos ma. Tetszik ez a szoknya.
Melissa felsóhajtott, és rosszallóan nézett Jazzre.
– Hízelgéssel nem sokra mész.
De a fiú már így is elérte, amit szeretett volna. Karnyújtásnyi
távolságon belül volt Melissától. Átlagos nő volt: nem csúnya, de
nem is szép. Csak átlagos. Harmincas évei végén még nem volt
férje, és valószínűleg ez már így marad: egy munkamániás,
kiöregedőben a gyermekvállalásra alkalmas korból. Jazz ismerte
ezt a típust. Mindent áttanulmányozott Melissa Hooverrel
kapcsolatban, amit csak tudott, mikor kiderült, hogy őt rendelik
az ügyéhez.
Egy napon át még követte is, és bevetette az összes hasznos
képességét, amit Billy hagyott rá. Tudta, hogy szívós nő, hogy
gondját viseli a rábízott gyerekeknek, akár akarják azok, akár
nem. De nem hagyhatta, hogy rájöjjön, nagyi milyen rossz
állapotba került, mert akkor elvihetné a háztól.
– Nem tudom, miért jár ide ilyen kitartóan – mondta Jazz –,
de el kell ismernem, jó látni magát.
Melissa nem dőlt be neki, de nem szólt, amiért Jazz ilyen
közel állt hozzá. Ha meg akarta volna ölni, most már elég közel
volt. Elég közel ahhoz, hogy ne tehessen semmit a
megfékezésére. Bármilyen erős is volt, bármilyenek is voltak a
képességei, az élete most már Jazz kezében volt, és még csak
nem is tudott erről.
Az emberek számítanak… Még azok is, akik felforgatják az
életemet.
– Beteg öregasszony, és nem javul az állapota – mondta
Melissa. – Szerintem kezd szenilissé is válni. – Hajaj, ha tudná! –
Nagyszerű srác vagy, nagyszerű fiatal férfi, előtted az egész élet.
– Szóval meg kéne szabadulnom tőle?
– Nem ezt mondom. De gondolnod kellene magadra.
– Ha önmagamra gondolok, az az antiszociális
személyiségzavar egyik diagnosztikai ismérve – válaszolta Jazz.
– Örülnie kéne, hogy valaki másra gondolok. Talán ez azt jelenti,
hogy nem vagyok szociopata, mint Billy.
– Azért maradsz vele, mert azt hiszed, ha gondját viseled a
nőnek, akitől ez az egész indult, talán valahogy megválthatod őt
és az apádat, és megőrizheted a saját… Figyelsz te rám, Jasper?
– Persze – mondta hízelgőn. – Nézze, tizenhét éves vagyok.
Egy éven belül a saját lábamra állok.
– Ebben a mérgező közegben akár egy év is…
 – Mérgező? – Az álarc lehullt, és látszani hagyta haragját. –
Maga szerint ez mérgező? Hol volt a kilencedik szülinapomon,
amikor Billy megmutatta, hogyan oldjak fel testrészeket égetett
mészben?
Melissa hátralépett, szeme elkerekedett, kezét a retiküljére
tette. Basszus! Túl messzire ment. Könnygáz? Valószínűleg
könnygáz. A nőknél szinte mindig könnygáz van. De Jazz nem
nézné ki Melissából, hogy könnygázt hordana magánál. Vagy
egy apró, csajos kis derringert. Nem lepődne meg, ha egy
méretes Glock vagy Magnum kerülne elő abból a retikülből.
Jazz megfogta a csuklóját, széles mosolyt villantott és
gonoszkásan forgatta a szemét.
– Ne már, Melissa! Csak viccelek! Ha ezzel nem viccelhetek,
akkor mivel? Fekete humor. Jó a léleknek.
Jazz a leglehengerlőbb elveszett kiskutya-nézését vetette be:
garantáltan mindig bevált.
– Segíteni próbálok neked – mondta Melissa. – Tudom, hogy
nem szeretnéd, de szükséged van rá, és nem mondok le rólad.
Most még elmegyek. De csak mert a nagymamádnak rossz napja
van. Visszajövök, Jasper. Segíteni fogok neked, akár akarod, akár
nem.
Jazz nézte, ahogy Melissa kimegy a kocsifelhajtóhoz,
kipréselt magából egy könnyed integetést, miközben a nő
elhajtott, de belül forrongott. Ez volt a legrosszabb, legsötétebb
átok, amit Billy Dent örökül hagyott neki: a nők. Tudta, hogy a
nők nem jobbak és nem is rosszabbak a férfiaknál, de csak
távolról, ahogy egy tudós, aki anélkül, hogy valóban látná, tudja,
hogy a fotonok mozognak. Neveltetése, zsigeri megérzése,
minden kiáltó gondolata azt mondta neki, hogy a nők egyszerre
különlegesek és haszontalanok. Hogy hajtják, lelkesítik, de végső
soron jelentéktelenek. Helyettesíthetőek. Pár dologra jók, de nem
sokáig.
Billy Dent százhuszonhárom (vagy százhuszonnégy, attól
függ, hogyan számoltad) áldozata közül közel száz nő volt. Férfi
áldozatai majdnem fele alkalom szülte áldozat volt. A nők –
főként bizonyos típusú nők – nem voltak többek
áldozatjelölteknél.
Billy Dent szerint való evangélium.
Jazz ezt gyűlölte önmagában. Utálta azt a részét, amelyik azt
nézte az olyan erős nőkben, mint Melissa Hoover, hogy miként
tehetné őket gyengékké és elkeseredettekké, mielőtt végül…
Nos, mielőtt végül ez a gyengeség és elkeseredettség
érdektelenné válna.
Connie-ra gondolt. Connie más volt. Connie volt az egyetlen
lány – igazából nő –, akivel önmaga lehetett. „Önmagának lenni”
egy csomó mindent jelentett: jót, rosszat, furcsát. Connie
elfogadta mindet, és ami mindennél fontosabb, Jazz megengedte
neki, hogy ezeket elfogadja. Ilyesmit azelőtt senkivel sem csinált
életében. Ez azt jelenti, hogy van számára remény? Remény azon
túl, amit Billy Dent eltervezett számára?
Csüggedten ült a tornác lépcsőjére, lába remegett, képtelen
volt megtartani a testsúlyát. Néha a remény lehet a legijesztőbb
dolog a világon.
Amikor sikerült összekapnia magát, lábra állt és bemerészkedett.
Az előszoba sötét volt. Nagyi lekapcsolta a világítást, és a
sötétítőket is elhúzta.
– Nagyi! – hívta. – Hahó, nagyi! Itt Jasper. Egyedül vagyok.
Semmi.
Felkapcsolta a villanyt, és bement a helyiségbe, amit nagyi
kitartóan szalonnak nevezett, miközben nem volt több egy
zsúfolt kis társalgónál néhány poros, régi kanapéval és néhány
kis szekrénykével. Nagyi a kanapé egyik végében kuporgott,
lábait a mellkasa alá húzta, csontos testét foszladozó
háziköntösbe bugyolálta. Gyér haja úgy futott körbe a feje körül,
mint egy szürke vattacukor-tornádó.
Tág, vad szemekkel fogta rá a shotgunt.
– Szia, nagyi!
– Lelövöm! – üvöltötte nagyi. – Rajtad is átlövök, ha kell!
– Nem jött velem, nagyi. Egyedül jöttem. Tényleg.
Újabb lépést tett felé.
– Ne hidd, hogy nem foglak lelőni. Megteszem. Apádat is le
köllött vóna lőnöm. Le köllött vóna lőnöm rögtön, amikor kijött
belülem. Vagy amikor még bennem vót. Az is jó lett vóna.
– Ebben nem tudok veled vitatkozni, nagyi.
Újabb lépés. A fegyver ártalmatlan volt, de ha nagyi
meghúzta volna a ravaszt, rájött volna, hogy mennyire az. És
kétszer ennyire ki lett volna akadva.
– Nem volt mindig rossz, tudod. Rendben nőtt föl. Amikor
találkozott vele, akkor romlott el minden.
Billy Dent nyolcéves kora óta kínzott és ölt meg kisebb
állatokat, de Jazz meghagyta nagyit az ő téveszméiben. Szerette
azt hinni, hogy Billy Jazz anyja miatt lett szociopata gyilkológép,
és mivel anyu rég halott volt, nem árthatott őt meghagyni ebbéli
különös, sajátos hitében.
– Pont, mint te! – üvöltötte, és a fejére célzott a shotgun-nal,
miközben Jazz közelített felé. – Mint te! Tudom, mire készülsz!
Pont, mint az a pipogya alak! Felszedni a kurvákat! Beléjük tenni
a micsodádat! Innen ered a romlottság, fiam!
Jazz belülről ráharapott az arcára, hogy el ne nevesse magát.
Épp az imént fájlalta a nők miatti folytonos küzdelmét és
szorongásait? Hát itt az eredőjük! Nagyiról a szociopata Billy
Dentre szálltak, és róla tovább Jazzre. A való élet ritkán produkál
ilyen közvetlen értelmezési közeget egy problémához. Kinek van
szüksége terápiára, ha nagyi mindent megmagyaráz?
– Arra gondoltam, sajtos makarónit készítek vacsorára –
mondta Jazz, most már csupán centiméterekre a shotguntól. – A
tetején fokhagymás kenyérkockákkal, ahogy szereted. És ha még
van a romano sajtból, teszek belőle a cheddarhoz. Na, hogy
hangzik?
– Le kéne röpítenem azt a bolond fejedet – vicsorogta nagyi.
– És az a csöves nudli sem kell.
– Rendben. Kinek kéne? Csokornyakkendő tésztából fogom
készíteni. Mit szólsz?
– A csokornyakkendő tészta jó. Arra emlékeztet, hogyan
találkoztam nagyapáddal. Olyan fess volt abban az
egyenruhában – sóhajtott. – Azt hiszed, ha főzöl nekem vacsorát,
nem lőlek le?
– Hát, vacsora után is lelőhetsz. Ha vacsora előtt lősz le, ki
fog neked főzni?
 Nagyi úgy bandzsított, mintha több számjegyű osztást
próbált volna elvégezni azok mögött a fagyos kék szemek
mögött. Szinte pontosan Billy szeme volt. Jazzé mogyoróbarna.
Az anyja szeme. „Őrült szemként” gondolt rá.
– Fokhagyma! Kenyér! Kocka! – mondta zsörtölődve,
nyomatékosításként pedig előrenyomta a puskát.
Finom, lassú mozdulattal kivette a kezéből a shotgunt.
– Igen, fokhagyma. Egy vámpír sem fog a százméteres
körzetbe jönni, ha ezt megeszed.
Nagyi hirtelen nagy levegőt vett, és kezét összefonta a
mellkasán.
– Nincsenek vámpírok. Csak szörnyetegek.
Jazz ezt nem vitatta. Visszaadta nagyinak a shotgunt, aki úgy
nézett rá, mintha új játék lenne, majd unottan a kanapé mellé
fektette. Ha mostanra már nem vált volna Jazz számára ez az
egész jelenet rutinná, viccesnek vagy épp rémisztőnek találta
volna.
Talán viccesnek.
Jazz gyorsan összedobta a sajtos makarónit, ahogy
megígérte. Vacsora után a mosogatónál állt, mosogatott, és csak
bámult ki a hátsó ablakon, az elhagyott madárfürdetőt nézte,
amikor nagyi hirtelen ott termett mögötte, és hátulról fejbe
csapta.
– Ezt azért, amiért visszabeszéltél! – visította.
Jazz megragadta a mosogató szélét, és azt mondogatta
magának, hogy nem fordul meg, nem üt vissza. Gyenge
öregasszony. Ő erős, fiatal férfi. Egyetlen ütése
megnyomoríthatná, ha meg nem ölné.
 Egy újabb ütés. Jazz tovább mosogatott. Nagyi ütései
kellemetlenebbek voltak minden másnál. Hagyta, hadd
csapkodja a csontos kezével egészen addig, míg fáradtan hátra
nem tántorgott, hogy nekidőljön a konyhaasztalnak, kezét
mellkasára szorította és szaggatottan lélegzett. A mellkas
szorítása új volt. Most rögtön szívrohama lesz?
Jazz nem tudta, mit is érez ezzel kapcsolatban. Senki sem
könnyezte volna meg nagyi halálát. Halála után nem lett volna
több egy újabb holttestnél a Dent család listáján. Élve azonban,
ahogy Melissa mondta, nagyi iránti törődése talán valamiképpen
megváltást jelentene az öregasszonynak. Vagy az apjának. Vagy
önmagának. Talán eközben megfigyelhetne valamit,
megtudhatna valamit a vérvonaláról, valamit, ami bepillantást
engedne apja és saját neveltetésébe. Bármit. Valamit, amiből
kiderülhetne, hogyan kerülje el egyszer majd azt a jövőt, ami
elkerülhetetlennek tűnik. A véres jövőt.
Vagy talán sokkal valószínűbb…
– Pont, mint az apád – zihált Nagyi, miközben egy széken
kotorászott, s úgy tűnt, eldöntötte, hogy nem fog meghalni. –
Pont olyan vagy, mint az apád.
Na ez fájt. Jobban, mint ahogy egy ütés valaha is fájhatna.

Miután megmosdatta és ágyba dugta nagyit, Jazz engedélyezett

magának egy kis pihenőt. Át kellett gondolnia még a bűntett
helyszínére tervezett kiruccanást. Felmérte a terepet a Google
Earth-ön is, bár elég jól ismerte. Utána gondosan bepakolt
minden olyasmit a túratáskájába, amiről azt gondolta, hogy
szükségük lesz rá.
Elfelejtett valamit? Hátradőlt a székében és gondolkodott,
nézte a falat, ahová régen képeket ragasztott fel apja
áldozatairól: százhuszonhárom, újságból kivágott, az internetről
nyomtatott vagy G. William aktáiból lopva kimásolt fénykép.
Emlékeztetőként gondolt rájuk. Emlékeztető, hogy mi történhet,
ha egyszer elveszti az irányítást.
A halottak listáján volt egy százhuszonnegyedik fénykép, ezt
Billy nyolcvanadik és nyolcvanegyedik hivatalos áldozata közé
ragasztotta. Úgy saccolta, hogy Billy ekkor ölte meg a fényképen
látható nőt, Jazz anyját.
A fotó volt minden, ami megmaradt belőle. Ez, valamint
néhány hiányos emlékkép abból az időből, amikor Jazz még
sokkal fiatalabb volt: Rusty, a kutya, amit kölyökkorában tőle
kapott; a sütőben készülő muffinok és a házi készítésű citromos
sütemény mindent átható illata. Ez volt minden. Csak
homályosan emlékezett rá, de nagyi megjegyzései és Billy tettei
alapján egyetlen észszerű következtetés volt: az anyja volt az
egyetlen jó dolog az életében, és bár néhány értékes emléke volt
csak erről a jó dologról, képes lett volna ölni vagy meghalni,
hogy megtartsa őket.
A rendőrség nem találhatott bizonyítékot arra, hogy Billy
ölte meg anyut. Senki sem találhatott. Hivatalosan eltűnt
személy volt, nyoma veszett, mint egy hógolyónak az első
meleg, tavaszi napon. Jazz csak annyit tudott, hogy egyik nap
még az élete része volt, másnapra pedig már eltűnt. Nyolcéves
volt, és amikor megkérdezte Billyt, hogy hol van anyu, Billy
egyszerűen megvonta a vállát, és azt mondta, hogy elment. Billy
ennyit mondott, nem számított, hogyan kérdezi Jazz.
Könyöröghetett és érvelhetett: „elment” Könnyezve és üvöltve:
„elment” Fenyegetőzve és dühösen: „elment.”
Csak félig elfelejtett darabkák maradtak a gyerekkorából.
Volt már olyan, aki teljesen tisztán emlékezett a gyerekkorára?
Jazz ebben nem volt biztos, viszont a sajátjáról csak zajos és
ködös emlékképei voltak. Billy leckéi természetesen
megmaradtak. A nap, amikor először találkozott Howie-val.
Ami Rustyval történt. De sok minden más egyszerűen… zavaros
volt. Piszkos, szennyezett képek, gondolatok, érzések folyója,
amiből senki nem ihatott undorodás nélkül.
És az az emlék. Vagy álom. Vagy mindkettő. Nem tudta,
melyik volt. De olyan valósnak hatott. A kés. A hang. Tudta, hogy
Billy hangja azt mondja neki, hogy fogja meg a kést. Billy keze
vezette a kezét, majd újra Billy hangja…
Egy kés…
Kés és hús és húsdarabok és érzi az ellenállását és honnan tudja?
Honnan ismeri a hús ellenállását?
Egy másik, fájdalomba merült hang, elakadó lélegzet.
Billy összes áldozata közül egyedül a Janice Dentről szóló
vallomást tagadta meg. Ahogy várható volt. A sorozatgyilkosok
úgy tesznek, mintha vallanának, de egészen a régi idők óta
valójában sohasem az igazat mondják. Még a tizenkilencedik
században H. H. Holmes azt vallotta, hogy huszonkilenc nőt ölt
meg a chicagói Világkiállításon, de a rendőrség meg volt
győződve arról, hogy száznál is több áldozata lehetett.
 Jazz ismerte a gyilkosok észjárását. Billy úgy tanulmányozta
a múlt sorozatgyilkosait, ahogy a festők a reneszánsz mestereket.
Tanult a hibáikból. Megszállottjukká vált. És a tudását átadta a
fiának. Jazz aztán szerencsés volt: ezekre emlékezett a
gyerekkorából.
A gyilkosok mindig elhallgattak valamit. Nem
szolgáltathatták ki magukat.
Billy titka Jazz anyukája volt.
A százhuszonnégy áldozat képén kívül egyetlen fotó volt a
szobában, valakié, aki még élt. Fekete-fehér fénykép egy szép,
karcsú tizenévesről csinos ruhában, kerek kalapkával a fején,
apró retiküllel a kezében. Egy templom előtt állt, és a kamerába
mosolygott.
A nagymamája fiatalkorában. Évekkel azelőtt, hogy szörnyet
hozott volna a világra.
Jazz végigkövette Billy karrierjének időrendjét, s közben az
áldozatok nevét sorolta:
– Cassie Overton – kezdte. – Farrah Gordon. Harper McLeod.
Végül visszatért nagyi régi fényképéhez.
– Egyszer majd… – dörmögte. – Egyszer majd lecsapok.
Apám fia vagyok. Megtörténhet. És amikor eljön a nap, amikor
meglesz az első áldozatom… még akár te is lehetsz.
Önmagát is meglepte, amikor sírni kezdett, de nem volt
biztos benne, hogy a nagymamája vagy önmaga miatt. Nem
szeretett arra gondolni, hogy megöli őt, de nem tudta megállni:
jó érzés volt. Rettenetes személy volt: ő adta a világnak a
Művészt, a Krampuszt, mindegy, hogy Jó Öreg Apu melyik
becenevét használjuk. Ki akarta deríteni, mi motiválta nagyit, de
azt is szerette volna, hogy eltűnjön a föld színéről. Akkor talán –
talán – nem érezné ennyire bűnösnek magát.
Azonban tudta, hogy ez nem igaz. Mindig bűnösnek fogja
érezni magát. Még a saját anyját sem tudta megvédeni. Nem volt
képes segíteni annak a gyereknek, aki a gyógyszertárban a lába
előtt csuklott össze. Évekkel korábban, álmában kellett volna
Billyt megölnie. Isten látja, hogy tudja, hogyan kell megtenni:
amikortól elég idős volt ahhoz, hogy járni tudjon, Billy a
gyilkolás véres mesterségének minden csínját-bínját
megtanította neki. Tudott bánni késekkel, lőfegyverekkel,
kalapáccsal… Billy egy fúrót tartott a konyhaszekrényben, és
Jazz bele tudta volna állítani egyenesen az apja agyába, amíg
alszik. Megtehette volna, és megmenthette volna a világot az
utána következő, hátborzongató gyilkosságoktól.
Az emberek azt mondták neki: Tizenhárom éves voltál. Meg
tudtad különböztetni a jót a rossztól. Tudtad, hogy amit csinált, az
rossz. Miért nem állítottad meg?
Azt azonban sohasem érthették meg, hogy a gyilkolás csak
mások számára volt rossz. Billy számára nem. És Jazz számára
sem. Így nőtt fel: agymosottan, befolyásolhatóan. Mindegy,
melyik szót akarod használni. Ez volt…
Megfordult az ágyban, és amint a falat nézte, megakadt a
szeme Harriet Klein képén. Zöld szem, ahogy emlékezett rá.
Nem lehet visszahozni Harriet Kleint. És semmit sem
mondhatott Jeff Fultonnak, ami jobbá tehette volna annak a
szerencsétlen embernek a szomorú, nyomorúságos életét. De
Jazz tudta, hogy van mód arra, hogy apja és saját bűneiért
vezekeljen.
 Jane Doe gyilkosa még mindig odakint mászkál.
– Elkaplak – suttogta Jazz. – Megtalállak, nem számít,
mekkora őrültség, nem számít, mennyire őrülök bele.
Meg végső soron inkább így legyen őrült, mint úgy, ahogy a
nagyanyja.
 9 . FE JE Z E T

Felhívta Howie-t, halkan beszélt, s így nagyi, akit csak egy

vékony fal választott el tőle, nem ébredt fel.
– Indulhatunk – mondta, amikor Howie felvette. Rápillantott
az ágya melletti órára: 23:20. Hosszú még az éjszaka.
– Szórakozol velem? – kérdezte panaszosan Howie. – Colbert
műsora úgy tíz perc múlva kezdődik. Ezenkívül a halottasház
után azt hittem, nem játszod többet a Szuperzsarut.
– Először is: néhány órán belül indulunk, nem azonnal. Hogy
olyankor nézzük meg, amikor a gyilkos is ott járt. Másodszor:
kizárt. Harmadszor: ha azt akarod, hogy megbocsássak, amiért
elárultad Connie-nak a halottasházban tett látogatásunkat,
megteszed.
– Na, ne már!
– Nem hiszem el, hogy elmondtad neki! Mi történt a spanok
a csajok előtt elvével?
– Van benne egy kiegészítés, miszerint ha Span Egy beijedt,
mert már attól is elered az orra vére, ha Span Kettő barátnője
csúnyán néz rá, akkor a csajokat a spanok elé veheti. Inkább ezt a
kiegészítést alkalmaztam, mert a barátnőd egy állat.
– Howie, szeretném, ha végiggondolnád: kitől félsz jobban,
Connie-tól vagy tőlem?
Howie elhallgatott egy pillanatra.
 – Őszintén? Néha mindkettőtöktől ugyanannyira. De hé, ha
vissza akarsz menni a terepre, számíthatsz rám. Egy feltétellel.
Jazz sóhajtott. Howie hangjából meg tudta mondani, hogy mi
ez a feltétel.

Jazz aludt néhány órát, majd kiosont a házból. Howie-nak nem

okozott gondot kiosonni túlságosan aggódó édesanyja mellől, és
már várta Jazzt a szokásos találkozóhelyükön: bolondosan
nyúlánk árnyék a holdfényben.
– Most a bal váll jön – mondta Howie, miközben beszállt a
terepjáróba. – Lángoló kosárlabda lesz. Úgy értem, egy olyan,
ami tényleg lángol, érted? Várj, várj – mondta, mielőtt Jazz
közbeszólhatott volna. – Hadd lássam, mi volt eddig, hogy
biztos lehessek benne.
– Most? – kérdezte Jazz. – Itt?
– Kell a segítségem vagy nem?
Jazz morgott, de aztán parkoló módba tette a váltót, levette a
pólóját, s így láthatóvá vált három tetoválása: a jobb vállán egy
stilizált CP3 Chris Paul, Howie kedvenc kosarasa miatt. Széles
hátizmán Rissz-Rossz Sam képe húzódott, mindkét kezében
fegyverrel. Jobb bicepsze körül koreai karakterekből fekete
szalag. Howie megesküdött, hogy a jelentése: „Erős és hatalmas
vagyok a szélben”, de Jazz attól tartott, valójában azt jelenti,
hogy „Megint egy fehér hülyegyerek ázsiai tetkóval, LOL”.
 Howie még tavaly szerette volna magára tetováltatni az első
tetkót, Paul mezszámát, de a szülei és az orvosa túlságosan
kockázatosnak ítélték a dolgot Howie hemofíliája miatt. Jazz egy
gyenge pillanatában, amit most megbánt, közbelépett, és azt
mondta Howie-nak, hogy majd ő viseli helyette a tetoválást, és
bármikor megnézheti, amikor csak akarja.
Egyik dolog vezetett a másikhoz.
– Ja – mondta Howie, amikor Jazz elfordult az ülésben, és így
jobban láthatta a tetkóit. – Bal váll. Egy lángoló kosárlabda.
Megrajzoltam a vázlatot.
Egy papírlap után kotorászott a zsebében, de Jazz ellökte a
kezét.
– Nem akarom látni. Nem érdekel, hogy néz ki. Jövő héten
elmegyünk az archoz, aki nem kér személyit, és elintézzük, jó?
– Király – Howie úgy ragyogott, mint kisgyerek a halloweeni
cukor-túladagolástól. – De ha ez az Erickson megint felbukkan a
semmiből, hogy letartóztasson minket, akkor nagyon ki fogok
akadni.
– Ja, hát én is.
Ericksonról a rendőr előző esti tekintete jutott eszébe, amivel
halványan azt a benyomást keltette, hogy nem fogja levenni róla
a bilincset. Jazz tudta, hogy Erickson élvezte a pillanatot: Billy
mindig azt mondta, hogy csak hajszálnyi különbség van a
rendőrök és a gyilkosok között.
A mező felé autózva Howie így szólt:
– Tudod, mit?
– Na?
– Úgy gondolom, hogy a pokol csatamezőire is követnélek.
 – Ez kedves.
– De mégis megkérdezhetem, hogy ugyan miért megyünk a
pokol csatamezőire?
– Hát jó.
Howie-val beszélgetni néha extrém türelemedzés volt.
Türelem, mint olimpiai sport. Csak beszélt körbe, körbe,
karikába, míg örvény nem lett a beszélgetésből.
– Amit mondok, az az, hogy veled megyek ma este.
Számíthatsz rám. Mégis meg kell kérdeznem: miért gyötröd
magad ezzel?
– Mondtam már neked tegnap: szerintem ez egy
sorozatgyilkos.
– És? Ha az, akkor a rendőrök előbb-utóbb elkapják.
– És addig sokan halhatnak meg.
– Emberek halnak meg az egész világon. Épp most is.
Mindenhol. És tudod, hogy meghalnak: ez egyáltalán nem
elméleti. Szóval miért koncentrálsz annyira erre a teljesen
képzeletbeli, talán nem is valós sorozatgyilkosra?
Jazz összeszorította az ajkát, mintha ezzel fizikailag
megakadályozhatta volna, hogy beszélnie kelljen. De egy
részének el kellett mondania, mi következik, és ez a része
felülkerekedett.
– Mert – mondta halkan – ha elkapom a gyilkosokat, talán az
azt jelenti, hogy én nem vagyok az.
Howie felhördült.
– Egyáltalán nem vagy sorozatgyilkos. Be tudom bizonyítani.
– Jó lenne. Csak rajta, dr. Freud!
Howie élénk mozdulatokkal kísérve kezdett rá.
 – Figyu. A sorozatgyilkosok általában a gyengéket szemelik
ki, ugye? Azokat, akik nem tudnak visszatámadni. Szóval ki
gyengébb nálam, ember? Már egy kés látványától is vérzek. Attól
is elvérezhetek, ha hozzám vágnak egy kanalat.
Ez mind igaz.
– De te vagy a legjobb barátom, és sohasem bántottál. Ez
mindent elmond arról, amit tudnod kell.
Howie összefonta karját a mellkasán és biccentett, mintha
megoldotta volna a hidegfúzió problémáját.
Szép gondolat volt, és Jazz tényleg, igaziból szerette volna,
ha azt jelenti, amit Howie akart vele mondani. De még a
sorozatgyilkosok is képesek kötődni. Egyszer olvasott egy angol
párról. A férj a legkülönfélébb nőket kínozta és ölte meg, többek
közt a saját lányait is, de a feleségét sohasem bántotta.
Még húsz perc volt a mezőig, ahol Jane-t megtalálták.
Csöndesek maradtak erre az időre. Howie az ablaknak
támaszkodott, bámult kifelé a sötétségbe, ahogy kifordultak egy
közvilágítás nélküli bekötőútra. Csak a hold nyújtott némi
világosságot, de fényét a fák koronái csíkokra vágták. Amint
Jazz leparkolt az út mentén (másfél kilométert kellett
gyalogolniuk a pontig, ahol megtalálták, hogy ne hagyjanak
keréknyomokat), Howie megszólalt.
– Mi is a második keresztneved?
– Hogy mi?
– A második keresztneved. Nem emlékszem rá.
– Miért akarod tudni?
– F-fel kezdődik, ugye?
– Nem tökmindegy? – kérdezte Jazz, amint kiszálltak.
 Kinyitotta a csomagtartót, hogy kivegye belőle a kicsi,
telepakolt túratáskát.
– Minden sorozatgyilkosnak három neve van – mondta
Howie. – Kíváncsi vagyok, a tiéd milyen.
– Szerintem ezek a bérgyilkosok. John Wilkes Booth. Lee
Harvey Oswald.
– A sorozatgyilkosok is – erősködött Howie, miközben
elindultak a bűntett helyszíne felé. – Mint John Wayne Gacy.
Bobby Joe Long. Jeremy Bryan Jones.
– Túl sok időt töltöttél velem, ha ismered ezeket az arcokat.
– És még többet is! William Cornelius Dent. A texasi
láncfűrészes gyilkos.
– Most már nevetséges vagy. Az utolsó nem is…
– Egész éjszaka nevetséges tudnék lenni.
– Remek. Francis. Francis a második keresztnevem.
– Jasper Francis Dent – ízlelgette Howie.
Még néhányszor elismételte más-más hanghordozással és
hangsúllyal.
– Jasper Francis Dent. Jasper Francis Dent – végül a fejét rázta.
– Nem, ez így nem jó. Nem hangzik jól. Nem hiszem, hogy
sorozatgyilkos lennél.
Óvatosan átvágtak a magasra nőtt gyomok és a szójabab
elhalt szárai között. Jazz mormogott:
– Ettől aztán megkönnyebbültem.
De mélyen, legbelül meglepte, hogy mennyire hálás volt
Howie kijelentéséért.
Végül felkaptattak a dombra, ami arra a helyre nézett, ahol a
holttestet megtalálták. A bűntett helyszínét jelző szalag még
mindig kacskaringós hatszöget rajzolt ki. Egyetlen elfeledett, a
lágy szellőtől zizegő műanyag zászló jelölte a helyet, ahol a test
közelében megtalálták a levágott ujjat. Jelzőpóznák sora futott
föl a dombra, mindkét irányból szalagot feszítettek ki közéjük,
hogy szorosan egymás mellett négyszögeket formáljanak. G.
William tehát legalább utasította az embereit, hogy az alapvető
keresési eljárásokat hajtsák végre. Ez jó volt.
Mielőtt továbbmentek volna, Jazz fürdősapkákat és
kesztyűket húzott elő.
– Hát már megint? – zsörtölődött Howie. – Miért kell itt
lennem?
Jazz kuncogott: minden irányban három kilométerre voltak a
civilizációtól, és Howie suttogott.
– Lehet, hogy meg kell mérnem bizonyos dolgokat. És sosem
árt, ha van valaki, aki őrködik.
– Minek? – nézett körbe Howie.
A holdfényben a mező tompa szürke fényben derengett
fekete pöttyökkel, mint a patina.
– Félsz, hogy jönnek a pockok, és megzavarnak?
– Nem. De ez a fazon talán még nem tudja, hogy a rendőrök
megtalálták a holttestet. A sorozatgyilkosok közül többen
szeretnek visszajárni és megnézni a hullát ott, ahol hagyták.
Hogy újra átéljék a történteket.
– Ez durva!
– Néha még ki is verik – vigyorgott Jazz.
 Howie úgy tett, mintha ledugná az ujját a torkán.
– Kösz, hogy ezt megosztottad velem. Lejárattad nálam a
maszturbálást. Miért nem tudtad inkább Connie-t elhozni?
– Connie nem szereti, amikor Billyt játszom.
– Ó, és én szeretem?
– Te elviseled. Csak őrködj!
Jazz guggolva ment le a dombról, és közben pásztázta a
lejtőt, ami finoman lejtve vezetett a helyszínhez, ahol Jane-t
hagyták és megtalálták. Howie elhallgatott, mozdulatlanul
magasodott mögötte, mint a világ leghatástalanabb
madárijesztője.
Nem mondta el Howie-nak a másik okot, amiért nem
Connie-t hívta: amikor piszkos ügyekre kerül a sor, a spanok a
csajok előtt elve megszűnik cuki mottónak lenni, és az életet
meghatározó szabállyá válik: még csak néhány hónapja
randizgat Connie-val, viszont Howie-val már évek óta barátok.
Howie talán kiadná a részleteket Connie-nak, de egy felnőttnek
sosem szólna a kiruccanásukról. Nem lehetett biztos abban, hogy
ugyanez igaz Connie-ra.
Nem mintha nem bízna benne, csak Howie iránti bizalma az
elmebetegséggel volt határos. Howie végig ott volt, végig
barátként. Jazz barátja volt, amikor Billy még otthon tettette,
hogy csak egy apuka, aki egyedül, munka mellett neveli a
gyerekét. És Howie ott volt, amikor letartóztatták Billyt, és ott
volt a letartóztatást követő megrázó napokban.
És a legfontosabb, hogy Howie a barátja maradt a rá
következő sötét napokban: a kihallgatások és a bírói tárgyalások
alatt, amikor a tudósítók elárasztották Lobo’s Nodot, amikor a
tévécsatornák különkiadásokkal jelentkeztek. Amikor senki még
csak nem is akart Jazz felé nézni. Jazz bűnösnek érezte magát,
amiért soha nem mondta el Howie-nak, hogy mivel foglalkozik
igazából az apja, és hogy soha nem fedte fel előtte
gyerekkorának sötét titkát, mielőtt a világ tudomására jutott. De
mint az alkoholisták gyerekei és az erőszak áldozatai, ő is képes
volt arra, hogy élete egyik szeletét teljesen leválassza a másikról.
S ez, Billy folyamatos agymosásával és kontrolljával kombinálva
azt jelentette, hogy soha egy mukkot sem szólt erről senkinek.
Howie sosem hagyta, hogy ez közéjük álljon. És ez jelentett
valamit. Jazz számára ez jelentett mindent.
A mező holdfényes félhomályába bámult. A hold csak egy
csipetnyit volt kisebb annál, amekkora akkor lehetett, amikor a
gyilkos ide dobta Jane-t. Jazz úgy nézte a helyszínt, ahogy a
gyilkos nézte, ami fontos volt.
Rajtunk kívül soha senki sem látja így, mondta Billy. Az
alkalom Jazz hetedik születésnapja volt, és Jó Öreg Apu úgy
döntött, hogy elviszi fiát a munkába. Jazz a dzsipben ült, amíg
Billy végzett a harminckilencedik áldozatával, egy Gail Clinton
nevű tanárnővel egy nyilvános park elhagyatott épületében a
wisconsini Madisonban. Utána, amikor már végzett a test
feldarabolásával (a harmincötödik és a negyvenkettedik áldozat
között Billy olyan időszakon ment keresztül, amikor szerette
újrarendezni a testeket úgy, hogy a végtagok érdekes és
változatos helyzetekben legyenek, s ez az ízületeknél történő
leválasztást tette szükségessé), odavitte Jazzt, és végigkísérte
azon nyomok eltüntetésének kritikus pontjain, melyek a
rendőröket („a fattyú rendőröket”, ahogy Billy mindig hívta
őket) elvezették volna hozzá. Soha senki nem látja így,
magyarázta. Megpróbálják elképzelni, hogyan látjuk, de nem
engedhetjük meg. Úgyhogy néha hamis nyomokat hagyunk. És soha
nem engedjük be őket a fejünkbe. Vágod? Mer’ a fejünk hozzánk
tartozik, hozzánk és senki máshoz. Most pedig legyél jó kisfiú, és add
oda apunak azt a szemeteszsákot.
Nem voltak hamis nyomok. Egyáltalán nem voltak nyomok.
A rendőrök legalább egy kilométeres, négyzetekre osztott
mintázatban végigjárták a helyszínt nyomok után kutatva. Üres
kézzel tértek vissza. Locard okos volt, de kint; egy ilyen mezőn a
nyomkereszteződés egy cérnaszálat is jelenthet a tettes
nadrágjáról, ami beleakadt egy fűszálba, és eltűnt a gazban.
Rosszabb volt, mint tűt keresni a szénakazalban.
– Elmondanád, hogy mit keresel? – kérdezte Howie. – Talán
segíthetek.
– Próbálok úgy gondolkodni, ahogy a gyilkos – ismerte el
egy pillanat múlva, és kissé frusztrálta, hogy nehezére esett
elismerni. – A legfontosabb kitalálni, hogy a fazon hogyan lépett
a helyszínre, és hogyan hagyta el. Ha okos, ugyanazon az úton
jött és ment. Így könnyebb elkerülni, hogy nyomot hagyjon.
– Nézd! – Howie izgatottan mutatott egy pontra: – Egy
lábnyom! Úristen, még egy!
Jazz a fejét rázta.
– Azok a rendőröktől vannak. Próbáltak óvatosak lenni, de a
talaj puha volt, amikor itt jártak.
– Akkor talán a gyilkos is hagyott lábnyomokat – mondta
kissé duzzogva Howie.
 – A rendőrök nem véletlenül nem találtak. Itt lehetett már
napkelte előtt. Az évnek ebben az időszakában a talaj éjszaka túl
kemény lehet a hidegtől.
Illusztrációként arra mutatott, ahonnan jöttek: nem voltak ott
a lábnyomaik.
Howie fintorgott.
– Hát jó, ha annyira hideg van, akkor a holttest már itt lehet
napok vagy hetek óta.
– Nem, annyira azért még nincs hideg. Az állatok és a
baktériumok egy hónap alatt felfalhatnak minden darabka húst.
De rajta még legyek sem voltak. Friss volt. Szóval éjszaka jött –
folytatta Jazz hangosan gondolkodva. – Ha éjszaka jönnél, te
melyik irányból jönnél?
Howie egy irányba mutatott:
– Onnan, ahonnan mi is. Vagyis… ez a legkönnyebb út.
– Igen, de csak azért a legkönnyebb, mert mi tudunk róla. A
környéken nőttünk fel, ezért tudunk a bekötőútról.
– Azt mondod, hogy nem jöhetett onnan?
Jazz megvonta a vállát.
– Azt mondom, hogy nem állíthatjuk. De ha onnan jött, az
elárul róla valamit. Azt, hogy vagy helyi, vagy hosszan
megfigyelte Lobo’s Nodot és a mezőt, mielőtt ezt csinálta.
– Hű! Szerinted valaki a városból? Akit ismerünk? Mekkora
esélye van ennek?
Természetesen annak az esélyére gondolt, hogy egy Lobo’s
Nod nagyságú városban két helyi sorozatgyilkos legyen. Jazz
nem volt matekzseni, de úgy képzelte, hogy úgy csillió az
egyhez, szakszerűen fogalmazva. Jazz egy pillanatra kizárta
Howie-t, és addig araszolt a sötétben, míg meg nem találta a
pontot, amit keresett. Hátrapillantott a válla fölött: csak húsz
méterre abban az irányban, amerre most nézett, bújt el és nézte a
rendőröket egy nappal korábban. Pontosan ott állt, ahol akkor
Erickson, nem tudva arról, hogy Jazz figyeli. Csak most értette
meg, hogy Ericksonnak volt a legjobb rálátása a helyszínre, amíg
a nyomozók dolgoztak.
– Talán csak felderítette a terepet – mondta Jazz.
– A bekötőút nincs rajta a térképeken, de talán a Google
Earth-ön rajta van, vagy ilyesmi. Eddig még nem vettem észre, le
kell majd ellenőriznem.
– Senki sem ismeri a nőt, tehát nem a környékről való –
mondta Howie. – Valahol máshol ölte meg, aztán csak ledobta
itt Nodban. Arra van az autópálya – mutatott bal felé. – És arra a
farmház – most jobbra mutatott –, vagyis tudjuk, hogy nem
onnan jött. Szóval úgy volt, hogy erre hajtott az autópályán,
meglátta ezt a szép, üres mezőt, és azt gondolta, hogy Király: itt
fogom hagyni a holttestet. Így van?
Jazz hunyorgott. Hát persze! Hülye volt. A válasz végig ott
volt az orra előtt!
– A dombon jött fel – suttogta.
– Mi?
Még mindig guggolva a lejtő felé mutatott, el a sík rész
mellett, ahol a holttestet megtalálták, a kicsit meredekebb lejtőre,
ami a csalitig ereszkedett le.
– Ez a fazon nem kezdő. Tudta, hogy a zsaruknak két
feltevésük lesz, mint neked, azaz hogy az autópálya vagy a
bekötőút felől jött. Nézd: innen láthatod, hol végeztek keresést a
rendőrök. Épp csak feljöttek a dombon balra felénk. Mert erre
vannak az utak, és erre könnyebb. A legkisebb ellenállás útja.
Amikor holttestet cipelsz, akkor a dombon fel vagy le akarod
cipelni?
– Személy szerint? – kérdezte Howie. – Általában lefelé
viszem az összes holttestet. Könnyebb a hátnak.
– Rendben. Ez olyan, mint a Helyszínelés kezdőknek: a
hullaszállítók hegynek lefelé mennek. De ez a fazon… – Jazz
felállt és összeütötte a tenyerét. – Garantálom neked, hogy a fák
közül fölfelé jött a dombon, mert tudta, a rendőrök nem fognak
arra gondolni, hogy oda is benézzenek. Gyere!
Lapulva lopóztak le a dombon körkörös nyomvonalon, hogy
ne szennyezzék be a helyszínt.
– Nem tudom elképzelni, hogy valaki felhoz egy holttestet
ezen a dombon – siránkozott Howie. – Én egyszerűen elégettem
volna. Miért nem égette inkább el?
– Hülyéskedsz? Egy krematórium két órán keresztül
ezerötszáz fokon működik, a csontok és a fogak mégis
megmaradnak. Billy a saját kárán tanulta meg. Megpróbálta
elégetni a tizedik áldozatát. Nem ment jól.
– Mi van a meszes cuccal? Feloldja.
– Az égetett mész? Sok idő. És sok kell belőle. Közben
ráadásul dehidratálódhat a test, és végül tartósítva végezheti,
nem feloldva. A legtöbb, amit tehetsz, hogy eltüntetsz mindent,
ami veled hozható összefüggésbe.
– Most már tudom, kit hívjak, ha majd meg akarok
szabadulni egy holttesttől – mondta Howie. Megállt a domb
alján, és a fák felé nézett. – Ez így értelmetlen. Először is, hogyan
jutott be a sűrűbe? Nincs út. Nincs…
– Nem tudom, hogyan – mondta Jazz, s hangja magasabb lett
az izgalomtól, amint nekilendültek, és futni kezdtek, keresztül a
mezőn a holdfényben. – Csak megcsinálta. Tudom, hogy
megcsinálta!
A szíve nemcsak a futás miatti erőkifejtéstől kalimpált,
hanem valami mélyebbtől. Valami ősibbtől. Nem tudta, mi ez,
még nem, de tetszett neki.
Pillanatokon belül átlépték a bozót határát. Jazz
figyelmeztette Howie-t, hogy legyen óvatos, és zseblámpáját
először a földre, majd föl, a fatörzsekre irányította. Howie addig
panaszkodott, hogy Jazz adott neki is egy zseblámpát, s
hamarosan már ketten lopakodtak keresztül a fák között, ahol
gyökerek, mohatelepek és sűrű bozót került a zseblámpájuk elé.
Jazz hirtelen megdermedt, és intett Howie-nak, hogy álljon meg.
– Psszt, ne mondj semmit!
– Nem is mondtam semmit! – vágott vissza Howie.
– Épp most mondtál valamit.
– Igen, mert te mondtad…
– Csak fogd be, és hallgasd!
Jazz heves mozdulatokkal nyomatékosította, amit mondott,
és Howie elhallgatott. Mindketten feszülten figyeltek.
– Hallod? – suttogta Jazz.
– Mit? Csak a patakot hallom. Te mit, Csupafül?
– Pont ez az. A patak.
Vigyor húzódott végig Jazz arcán. Howie arcára világított,
így láthatta arckifejezését, amikor a tények összeálltak a fejében.
 – Hová vezet a patak?
– Vezet? – ráncolta a homlokát Howie.
Mint a legtöbb gyerek Nodban, kiskorában ő is sokat játszott
a környéken.
– Nem vezet sehova. Keresztülvág a farmon és nyugatnak
tart… Ó. – Howie-nak leesett az álla. – Basszus! Az autópálya
felé vezet!
A szóban forgó patak, ami kevesebb, mint harminc méterre
folyt attól a ponttól, ahol álltak, kelet-nyugat irányban folyt át a
farmon, áthaladt az autópálya alatt, majd egy érbe folyt bele. A
gyilkos az autópálya mellett hagyhatta az autóját késő éjjel,
amikor Lobo’s Nodból senki sincs az utakon, majd Jane-t
keresztülcipelte a patakon egészen a bozótig, föl a dombon, hogy
aztán ott ledobja. A patak a legmélyebb pontján sem volt
mélyebb harminc centinél. Könnyű lehetett? Egyáltalán nem. De
a sorozatgyilkosok általában elszántak és maximalisták. A
patakon átvágva kevesebb szagot hagynak a kutyáknak (ha a
rendőrök eljutnának eddig), a nyomokat pedig elmossa a víz,
vagy feloldódnak. Csak beteszi Jane-t egy műanyag zsákba, és
egy picit még úsztathatja is anélkül, hogy vizes lenne.
Ugyanazon az úton mehetett vissza, mint amelyiken jött. Jól
kigondolt terv volt.
– Ez aztán összeszedett gyilkos! – mondta Jazz, miközben
sétáltak. – Mindenre gondolt. Semmit sem hagyott hátra, amit
nem a rendőröknek szánt.
– Tehát semmit nem tudhatunk meg róla.
– Mindig megtudhatunk valamit. Ha nincs semmi, az is
árulkodó. A figyelmetlen gyilkosok berezelnek, és mindenféle
nyomokat hagynak, ezért feltételezhetünk róluk dolgokat. Az
összeszedettek nem hagynak nyomot, de ez elárul valamit a
személyiségükről. Mint ez a fazon. Nagyon összeszedett.
Valószínűleg elsőszülött vagy egyke. Valószínűleg rendes
kapcsolata van az apjával. Stabil. Jó volt az iskolában, de
valószínű, hogy lemorzsolódott.
– Úgy hangzik, mintha az apádról beszélnél – mondta
Howie.
Jazz nevetett.
– Tuti, hogy Jó Öreg Apu még lakat alatt van. Szerintem
hallottunk volna róla, ha nem így lenne.
Jazz nem volt hajlandó szóba állni Billyvel, de G. William
minden hónapban telefonált a biztonság kedvéért, hogy Billy
lakat alatt van-e még a fegyházban.
Elérték a patakot, és sietve kutatták végig a partjait. Jazz nem
volt annyira naiv, hogy lábnyomokat reméljen a víz melletti
puhább talajban, de azért végignézett két-három olyan helyet,
ami úgy nézett ki, mintha levelekkel vagy ágakkal végigsöpörték
volna. Vajon a gyilkos e pontok egyikét, vagy akár többet is
használt arra, hogy be- vagy kilépjen a vízből, majd befedte a
nyomokat?
A hevesebb szívverése azt súgta Jazznek, hogy igen. Így
történt.
De nem volt más látnivaló. Jazz, annak ellenére, amit Billy
tanított neki, tudta, hogy nincs tökéletes bűntett vagy tökéletes
helyszín. Mindenki hagy valamilyen nyomot vagy jelet, valamit,
amin el lehet indulni. Valamit. A rendőrök talán elsiklottak
fölötte, de ez még nem jelenti azt, hogy nincs ott. Jazznek
mégiscsak volt valamije, ami a rendőröknek nem. Valami még
azon túl, hogy képes úgy gondolkodni, ahogy a gyilkos.
A legtermészetesebb dolog a világon, suttogta az apja hangja a
múltból. Káin Isten szeme láttára megölé Ábelt. Azon emlékek
egyike, melyek nem mentek ki a fejéből, akárhogy próbálkozott
is. Rusty, szegény Rusty már régóta halott volt. Anyu, szegény
anyu már rég nincs köztünk. Csak Jazz volt és Billy, és a
rendszeres leckék arról, hogyan öljünk. Tizenkét éves volt és jó
tanuló, megtanulta a vérfoltok mintázatait, tanult anatómiát,
megtanult késsel és húrokkal és kalapácsokkal és
csavarhúzókkal és más eszközökkel bánni.
Tökéletesen mozdulatlanul állt, mély levegőt vett, és
megpróbálta a gyilkos szemével nézni a helyszínt. Ahogy Billy
látta volna. Nem esett nehezére.
Egy jó rejtekhely. Akkor is, ha nappal van: egy rejtekhely a sűrűben
valahol a távolban, és kicsi az esélye, hogy észrevegyenek. Kínszenvedés
fölcipelni a dombon, akármilyen könnyű is, mégiscsak holtsúly, de
megéri, hogy a rendőröket félrevezesse. És mielőtt elmész, eldobod a
középső ujjat, odadobod a rendőröknek, de a másik kettőt megtartod,
mert… Mert kicsik. Hordozhatóak. Dugj zsebre egy ujjat, és senki sem
fogja észrevenni. „Mondd csak, az egy levágott ujj a zsebedben, vagy
csak örülsz, hogy látsz?” Hahaha. De miért tartott meg kettőt?
Miért…
– Jazz! – mondta Howie némi kíváncsisággal a hangjában.
Jazz a hang irányába fordult, zseblámpáját a forrására
irányította. Howie bizonytalanul egyensúlyozott néhány nedves,
vízből kiálló sziklán, mélyen előrehajolt, hogy megnézze a vizet
a lábánál. Jazz az alsó ajkába harapott, és igyekezett nem
elképzelni, ahogy Howie megcsúszik és szétzúzza a koponyáját.
– Hé, figyelj oda, rendben?
Nem akarta elképzelni, hogy Howie milyen gyorsan vérezne
el.
– Amikor azt mondtad, hogy nyomok – folytatta Howie,
fittyet sem hányva Jazzre –, valami ilyesmire gondoltál?
A lehető legrosszabb, legbutább dolgot csinálta, amikor
kihúzta két szikla közül, miközben Jazz kiabált:
– Ne nyúlj semmihez!
De már késő volt.

Howie zavart kifejezéssel az arcán egy csillogó valamit nyújtott

felé.
– Mit? Mit csináltam rosszul? – kérdezte.
– Már nem számít – mondta Jazz a szükségesnél valószínűleg
mogorvábban.
Alkalmanként még tapasztalt rendőrök is hibáznak, és
elfelejtik, vagy csak teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a
megfelelő bizonyítékkezelési eljárást. Keresztülvágott a puha
sáron és a csúszós sziklákon, és Howie kezére világított. Egy
gyűrű volt benne. Azzal vigasztalta magát, hogy a víz
valószínűleg amúgy is lemosott volna minden nyomot vagy
ujjlenyomatot. Mégis szívás, hogy az első igazi áttörése az
ügyben visszavonhatatlanul beszennyeződött.
– Egy gyerek gyűrűjének látszik – mondta Howie.
 – Túl kicsi.
– Nem gyereké – mondta Jazz. Kinyújtotta a kezét, és hagyta,
hogy Howie a tenyerébe ejtse a gyűrűt.
– Ez a nőé. Fogadok, hogy a lábujj gyűrűje.
Howie mormogott.
– Szexi! – aztán eszébe jutott, kié volt a gyűrű.
– Basszus! Pfuj! Felejtsd el, hogy ezt mondtam.
Jazz új szögből világított. A gyűrű egy vékony, kissé tompa
fényű aranykarika volt két, csatorna foglalatba helyezett kővel
ékítve. Rubint vagy gránát is lehetett… vagy vörös
műanyagdarabkák. Most rögtön nem lehetett megmondani.
– Mit jelent a vörös? – kérdezte izgatottan Howie.
– Azt mondtad, hogy meg kell értenünk az áldozatot, ugye?
Szóval mit árul el a vörös szín?
– Valószínűleg semmit. Talán a születési köve volt. Vagy
valaki számára fontos embernek a születési köve. Vagy talán
csak szerette a vöröset.
Ellenállt a késztetésnek, hogy a gyűrűt visszadobja a
patakba. Nyom volt, ez igaz, de teljesen használhatatlan.
– Írás van rajta – mondta Howie.
Másik szögből látott rá a gyűrűre.
Egészen bizonyos volt, hogy betűket gravíroztak a gyűrű
belső felébe. Jazz és Howie együtt olvasták ki őket, s közben úgy
döntötték oda és vissza a zseblámpájukat, hogy kivehetőek
legyenek a részletek.
– F – G – kötőjel – D – R.
Előbb egymásra néztek, majd újból a gyűrűre.
 – Hát – mondta Howie hosszú csönd után. – Ez mindent
megmagyaráz, ugye?
 1 0. FE JE Z ET

Az Impresszionista elővett a zsebéből egy papírlapot, amit

mindig magánál hordott. A jobb első zsebében. Mindig. Így
mindig tudta, hol van a lap.
Nem igazán volt már szüksége rá. Már rég tudta fejből a
tartalmát, nemcsak a szavakat a helyes sorrendben, de magának
a kézírásnak a különlegességeit is: az „o” betű karikáját, az f-ek
és a t-k szabálytalan ferde vonalait. Biztos volt benne, hogy ha
megkérnék, reprodukálni tudná a papír tartalmát egészen a
„mező” szóban lévő apró recékig, a recéig, ahol a toll szinte
észrevehetetlen tintafoltot hagyva a papíron megtorpant egy
pillanatra, mielőtt még egyszer vékony vonalat húzott volna.
A papíron az Impresszionista utasításai álltak. Szentek
voltak számára. Mindegy, milyen jól tudta ezeket az
utasításokat, sohasem dobta volna el a papírt.
Mind ez idáig pontosan, betű szerint követte az utasításokat.
Egy kivétellel, persze.
A fiú.
Jasper Dent.
Másnap reggel – kedd reggel – az Impresszionista a Lobos Nod-i
főutcán ült a Coff-E-Shopban, és farkasokról, bárányokról és
báránybőrbe bújt farkasokról gondolkodott. A trójai falóról.
És a következő áldozatáról is.
Azon tűnődött – céltalanul, mivel nem sokat számított,
akárhogy is volt –, hogy a fiú megtalálta-e már a gyűrűt. Épp
eleget követte ahhoz Jaspert, hogy összeálljon a kép: a fiú saját
nyomozást folytat a seriffel párhuzamosan. Az Impresszionista
nem aggódott, hogy kettejük közül bármelyik tényleg elkapja. Ez
egyszerűen nem fog megtörténni. De tudta, hogy a seriff soha
nem találná meg a gyűrűt. Tanner kiégett, miután elkapott egy
sorozatgyilkost, és nem volt benne elég spiritusz, hogy elkapjon
egy másodikat. Jasper megtalálhatja a gyűrűt, de utána mi lesz?
Képes lesz időben megfejteni a jelentését?
A következő áldozata itt él a városban. Valójában most is
könnyedén magához hívhatná, és egyetlen ujját felemelve így is
tett.
Odalépett hozzá a felszolgáló, gyors, begyakorolt mosolyt
villantott. A Helen név szerepelt a kitűzőjén. Biztosra vette, hogy
Helen nem gondol többre a kávéja újratöltésénél. Később talán
visszahúzódik a konyhába, hogy szusszanjon egyet, mielőtt
felveszi a rendelést három főiskolás korú kölyöktől, akik épp
csak beestek az ajtón, s láthatóan heves, gyötrő éhségtől
szenvednek.
– Köszönöm – mondta a pincérnőnek nagy komolysággal az
Impresszionista.
Begyakorolt mosolya valami eredetibbé szélesedett: talán ez
a pasas több borravalót hagy, mint a szokásos olcsójánosok.
 A maga részéről az Impresszionista viszonozta a mosolyt,
aztán a nőt nézte, ahogy újratölti a kávéját, nézte az alkarjában
megfeszülő inakat, a meghajló csuklót.
Nézte a hosszú, vékony ujjakat a kiöntő fülén.
Az ujjait.
Csak feltűnt neki.
 1 1. FE JE Z ET

Ugyanazon a reggelen Jazz mindössze öt óra alvás után folytatta.

Howie-val és az iskolában is benyomott egy kávét, hogy aztán
visszatérjen a seriff irodájába. Már majdnem nyolc óra volt, de
Lana még nem jött be a reggeli műszakra. Csak egy megbízott
ült a sarokban egy asztalnál, valamit nézegetett a neten. Erickson
még sehol, aminek Jazz jobban örült, mint amennyire szerette
volna beismerni.
Elsétált az üres recepciós pult mellett, egyenesen vissza G.
William irodájába, ahol mindig a korán kelő seriff volt az első, és
a mai nap sem volt kivétel.
– Hol az új ember? – kérdezte, miközben kopogás nélkül
belépett. – Azt hittem, ő is már korán reggel kukorékol,
összecsipegeti a gilisztákat, meg minden.
– Még a megbízottaknak is van szabadnapjuk, Jazz – mondta
G. William. – Amúgy meg fogadni mernék, hogy nem az
embereim beosztása miatt jöttél.
– Megfejtettem – jelentette be Jazz.
Műanyag uzsonnászacskót dobott G. William asztalára:
ragasztószalaggal zárta le, egy címkén pedig az szerepelt, hogy
hol és mikor találta a lábujjgyűrűt.
G. William vetett rá egy pillantást, aztán félretolta.
– Korán van még a gyanús ügyekhez, Jazz. Megfelel, ha
előbb megiszom a kávémat?
 – Megfejtettem, hogy ki Jane Doe – hüledezett Jazz, és
követte G. Williamet az iroda ősrégi kávégépéhez, ami több
évnyi megégett kávétól bűzlött. – Nem érdekel?
G. William, miközben a nap első kávéját öntötte a bögréjébe,
semmit sem mondott. Semmit sem mondott az első korty alatt,
amibe még a bajsza is beleremegett. Utána visszament az
irodájába, és letelepedett az asztala mögé. Még mindig hallgatott,
miközben tovább kortyolgatta a kávét, s végül felemelte a
zacskót, hogy futó pillantást vessen a gyűrűre.
– Nem akarom azt hallani, hogy visszamentél a helyszínre –
mondta G. William. – Igazából, ha elmondod, hivatalos dolgokat
kell tennem, érted?
Jazz idegesen matatott egy pillanatig, s amikor megszólalt,
hangjából nem tudta visszatartani a gőgös megvetést:
– A pataknál voltam. A Harrison-telken. Az tulajdonképpen
nem a bűntett helyszíne. Bár kezdettől annak kellett volna
lennie.
A seriff összehúzta a szemét.
– F. G. a monogramja – mondta Jazz, elhatározva, hogy
bebizonyítja G. Williamnek, hogy tudja, mit csinál. – A
gravírozás a gyűrűn. Időbe telt, mire rájöttem, de végül sikerült.
Egy kódnak tűnik. Howie szerint olyan, mintha egy robot neve
lenne, de ez egy dedikáció. „F. G.-nek D. R.-től”. Azt hiszem,
fura gravírozott lábujjgyűrűt kapni, de hát ízlések és pofonok,
nem? Összevethetnéd az államok adatbázisaiban szereplő,
azonos monogramú eltűnt személyek…
– Fiona Goodlingnek hívják – szakította félbe G. William
egyenletes hangon. – Két hete tűnt el Atlantában. A barátja Doug
Reeve. Alkalmanként, ha használhatjuk a kezünket és a
zseblámpánkat is, mi szegény, szánalmas zsaruk, akár még a
saját seggünket is megtaláljuk.
Jazz érezte, hogy szégyenében fülig pirul.
– Ó! – csak ennyit tudott mondani.
– Nyaranta gyerekeket tanított úszni a Fiatalok Keresztény
Egyesületénél, ezért ellenőrzésen ment keresztül, ujjlenyomatot
vettek tőle meg minden. Tegnap éjjel otthon hívtak fel az
ujjlenyomatosok. Épp a nő családját készültem hívni.
Jazznek még mindig semmi sem jutott eszébe, hogy mit is
mondhatna. Teljesen meg volt győződve, hogy jobban tudja a
rendőröknél, hogy mi történik, s hogy ő az egyetlen, aki meg
tudja oldani ezt az ügyet.
És most úgy érezte… megsemmisült G. William tekintetétől.
Ha te vagy az egyetlen remény, akkor az egy dolog, hogy
szembeszállsz a seriffel, behatolsz a bűntett helyszínére és
hátráltatod a nyomozást. Az egy teljesen más dolog, ha az, amit
csináltál, csak megerősítette, amit a rendőrök már tudtak.
G. William úgy nézett rá, mintha beszédre bátorítaná.
És Jazz elhatározta, hogy nem fél G. Williamtől.
– Az atlantai rendőrség felállít egy külön alakulatot? Benne
kell, hogy legyél. Te…
– Jazz – mondta G. William nem épp barátságtalanul. – Tele
van a fejed sorozatgyilkosokkal, megértem, de ez nem
sorozatgyilkos.
– Ujjakat levágni…
– A sorozatgyilkosok – folytatta G. William, mintha Jazz meg
sem szólalt volna – jól körülhatárolt komfortzónán belül
gyilkolnak. Egyetlen sorozatgyilkos sem fog megölni egy nőt
Atlantában, hogy aztán elkocsikáztassa a holttestét egészen
idáig, és kidobja. Túl messze van a hazai pályától. Túl
kockázatos.
– Billynek USA méretű komfortzónája volt – mondta Jazz
mogorván. – Sőt világméretű. Tudhatnád. Főleg te.
A seriff ábrázata megkeményedett. Bármennyire is
rokonszenves volt számára Jazz, ilyesfajta feleseléshez még ez is
kevés volt.
– A családja értékelni fogja, hogy ezt visszakapja – bökött a
gyűrű irányába. – És figyelmeztetlek: maradj távol a műveleti
területeimtől!
– A nyilvánossághoz kéne fordulnod. Meg kéne lebegtetned,
hogy valaki látott valamit. Rá kéne kényszeríteni a fazont, hogy
bejöjjön, és valami magyarázatot adjon, hogy miért láthatták ott.
Így…
– Ne mondd meg, mit tegyek! – förmedt rá G. William, s a
székéből is fölállt. Kevesebb, mint egy másodperc alatt a feje
fehérből vörösre, majd lilára váltott. – Ne merészeld
megmondani! Főleg amikor erről beszélünk!
Jazz az ajtóig húzódott vissza.
– Több gyilkosság lesz – mondta olyan sötéten, amennyire
csak tudta.
Billy Dent fiától ez elég sötét volt. G. William láthatóan kijött
a sodrából.
– Figyelmeztettelek. Vedd tudomásul! És nem az iskolában
kéne lenned?
 Jazz szólásra nyitotta a száját, de tudta, bármit is mond,
lepereg G. Williamről, ezért inkább távozott.

Már túl voltak az első óra felén, amikor Jazz megérkezett az

iskolába. Megpróbálta meggyőzni a segédtanárt, hogy probléma
volt az autójával, s ezért nem ért oda időben. Általában ki tudta
vágni magát minden helyzetben, de ezen a reggelen nem ment.
És a táskák a szeme alatt elárulták: a segédtanár megjegyezte,
hogy szép próbálkozás volt, majd beküldte a második órára
(közben már csöngettek) azzal a figyelmeztetéssel, hogy „ne
maradjon fent és bulizzon egész éjszaka”. Ha tudta volna, hogy
Jazz valójában mit csinált előző éjszaka…
Meglátta Howie-t a folyosón, és elújságolta neki, hogy G.
Willlamnek Jane már nem volt újdonság.
– Ember, csak azt akarom tudni, hogy mikor lesz meg az új
tetkóm.
Ó! Rendben. Jazz bőre már a gondolattól kiütéses lett.
– Elég elfoglalt vagyok most, Howie. Talán jövő héten.
Dúlt-fúlt, ahogy végigment az iskolán. Connie próbálta
megnyugtatni, de nem sikerült.
– G. William lekörözött a nyomozásban – mondta neki ebéd
közben. Már kint voltak az iskola előtti udvaron, egy fa alatt
bújtak össze, hogy árnyékot leljenek az őszi napsütésben. Késő
október volt, ahhoz már elég hűvös, hogy kevesen legyenek az
udvaron, s így kettesben tudtak lenni.
 – Már ez is épp elég. De még mindig nem hiszi el nekem,
hogy ez egy sorozatgyilkos.
– Először is – mondta Connie, miközben szőlővel kínálta,
amit el is fogadott – fogd fel úgy, hogy mögötte van az egész
bűnüldözés, mögötted viszont csak Howie, mégis tartod velük a
lépést. Másodszor: mégis szét fogom rúgni a seggedet, amiért
kimentél és ilyen hülyeséget csináltál, miután azt mondtad, hogy
nem teszel ilyet. Három: talán igaza van. Talán korai azt
gondolni, hogy sorozatgyilkos. Ami tökéletesen rendben van –
tette hozzá. – És négy – mondta végezetül –, szétrúgom a
seggedet, amiért kimentél, mint az előző éjszaka, pedig azt
mondtad, hogy nem fogsz.
– Ezt kétszer mondtad.
– Akkor kétszer rúgom szét a seggedet.
Akkor azonban igazából is mérges lett, amikor Jazz
megmondta neki, hogy nem mehet próbára. Az iskolának elég
szigorú szabályzata volt: a tanulók, akik egy napot vagy a nap
egy részét kihagyták elfogadható indok nélkül, aznap nem
vehetnek részt az órák utáni foglalkozásokon. Jazznek
megtiltották, hogy részt vegyen a próbán.
Ginny az órák után elkapta a folyosón, és sarokba szorította.
Apró termetű volt, alig másfél méter magas, de a színészi
képzettsége miatt túlméretezett volt a kisugárzása.
– Jasper! Emlékszel a meghallgatások első napjára?
– Ööö, igen – körbenézett, hátha talál egérutat. Hiába. – Jól
sejtem, hogy Connie köpött be?
 – Ne próbálj meg kizökkenteni. Emlékszel, direkt mondtam,
hogy a darabban való szereplés elköteleződés. Elköteleződés
felém, a színésztársaid és magad felé.
– Persze, emlékszem.
Jazznek homályos emlékei voltak.
– Akkor ma miért hagytál cserben? Miért hagytad cserben a
színésztársaidat? És legfőként: miért hagytad cserben magadat?
Jazz sóhajtozott magában. Ritkán lehetett benne bűntudatot
kelteni, de tudta, mit várnak el tőle, és eljátszotta a maga részét.
– Nagyon sajnálom – mondta. – De nézze: régebb óta tudom
kívülről a szövegem, mint bárki más. Nem maradok le semmiről
mától holnapig.
– Nem erről van szó, Jasper. Arról van szó, hogy megtartod-e
a szavadat. Arról van szó, hogy ott vagy-e a többieknek, akik
számítanak rád.
– Igazán sajnálom – ismételte meg Jazz, ez alkalommal több
őszinteséggel.
Fontosabb dolga is volt annál, mint hogy szembeszálljon
Ginny Davisszel és icurka-picurka haragjával. Annyira komikus
figura volt, hogy Jazz már-már fel akarta emelni a derekánál
fogva, hogy föl-le hintáztassa a levegőben, és gügyögjön neki:
Jaj, hát ki ez a kis méregzsák! Na, ki ez a kis méregzsák?
– Nem fordul elő többet – miközben ezt megígérte, a
legkomolyabb, leglegyőzöttebb, legsebzettebb kifejezését vette
elő az arzenáljából.
Tanára egy pillanat alatt elolvadt, és a karját nyújtotta. Jazz
lefagyott. Olyan a világon nincs, hogy hagyja magát megölelni.
 És akkor Ginny kihasználta a pillanatnyi előnyt, karját
szorosan köré fonta és magához ölelte.
És érzett…
Mindent.
Különösen a szorítására és teste jelenlétére figyelt fel, göndör
hajára, ami csiklandozta az orrát, pici, kemény, előrenyomuló
melleire, melyeket mellkasa alsó részénél érzett.
Az illatára.
Ami ennél is több, a gyengeségére is felfigyelt. A
törékenységére. Elképzelte, ahogy kesztyűs keze Fiona Goodling
nyaka köré fonódik, a gyilkos kesztyűs keze, Billy kesztyűs keze,
a trófeák és az ujjak és a kések.
Rettegett a szextől.
Persze, mint minden tizenéves fiú, ő is teljesen rá volt
kattanva, és annyit akarta csinálni, amennyi emberileg
lehetséges, és amilyen hamar csak emberileg lehetséges, de a
többi tizenévestől eltérően ő nem engedhette el magát. Már a
gondolatára is megdermedt. A hozzá hasonlók számára a szex
olyan volt, mint olaj a tűzre. Connie biztonságban volt, mert...
Nos, Connie biztonságban volt, de Ginnyt melegnek,
tökéletesnek és sebezhetőnek érezte…
– Bocsánat, de gorombának kellett lennem veled – mondta
hátralépve, és egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy mit
tett Jazz-zel. – Holnap ne késs el, rendben?
Kiszabadulva az iskolából – és Ginny Davis szorításából –
Jazz néhány percig a parkolóban állt, kiszellőztette a fejét,
mielőtt autóba mert ülni. Miközben hazafelé tartott, fejben
végigpörgette teendői listáját. Meg kell találnia a módját, hogy
bebizonyítsa G. Williamnek, hogy Fiona Goodling (és milyen
furcsa érzés volt, hogy többé nem Jane Doe-ként gondolt rá) egy
sorozatgyilkos áldozata.
Nem tudta megmagyarázni, hogy mitől és miért volt ebben
ennyire biztos: csak biztos volt. A hiányzó ujjak… Az otthagyott
középső ujj. A többit magával vitte… Úgy hangzott, mintha Billy
állt volna elő valamivel. Szemtelen dolog volt. Vad.
Jazz hirtelen rátaposott a fékre. Szerencsére még korábban
letért egy kihalt bekötőútra, így nem volt senki a környékén.
Kivéve a sarkon bujkáló krapekot.
Jeff Fulton.
Jazz nem hitte el, hogy ez véletlen egybeesés, és Fulton a
terepjáró vezető oldala felé futott, s közben úgy integetett,
mintha egy sugárhajtású gépet próbálna letenni jelzőzászlókkal.
Lelépjen? Maradjon? Jazz a féken tartotta a lábát, de sebességben
hagyta a terepjárót, így gyorsan eliszkolhat.
Mikor letekerte az ablakot, hallotta, ahogy Fulton levegőért
kapkod.
– Örülök, hogy elcsíptelek – mondta. – Itt vártam,
gondoltam, erre fogsz hazafelé menni az iskolából. Tudom, hogy
minek tűnhet…
– Maga követ engem, Mr. Fulton?
Az elképzelés egyszerre rémítette meg és szórakoztatta Jazzt.
– Hogy? Nem! Istenemre nem!
Fulton egész arca furcsa grimaszba rándult a bűntudattól és
a döbbenettől, mintha már magától a gondolattól is újra átélte
volna minden citrom ízét, amibe életében beleharapott.
– Csak beszélnem kell veled. Kérlek, Jasper! Könyörgök!
 – Mr. Fulton, tényleg nem tudok magának segíteni.
– De van egy weboldal. Apád áldozatairól. A kommentek
között valaki azt írta, hogy egy pletyka szerint apád el szokott
neked mondani mindent. És nekem csak egy, egyetlenegy
kérdésem van. Nem tudod, milyen sokat számítana nekem.
Kérlek!
Jazz hirtelen mintha karót nyelt volna. Tudott az oldalról –
www.dentedlives.com –, ahol az áldozatok csoportjai, családjai
osztottak meg részleteket, információkat, haragot és
együttérzést. A megállapodás részeként, melynek köszönhetően
megmenekült a halálbüntetéstől, Billy Dent beleegyezett, hogy
szigorúan megszabott időközökben információkat osszon meg
áldozatairól, habár azt nem kötötték ki, hogy melyik áldozatokról
fog beszélni ezen alkalmakkor. Ennek eredményeképpen
hathavonta hirtelen posztok és hozzászólások borították el az
oldalt, amint napvilágra kerültek Billy perverz cselekedetei.
Az természetesen még rosszabb volt, hogy Billy tényleg sokat
mesélt Jazznek az áldozatairól. A történetek összemosódtak az
elalvás előtt elmondott esti mesével: szomorú történet a két
lányról, akik megpróbáltak elmenekülni. A fiú, aki túl hamar állt
meg. Nő késsel, amit nem használt. Ezek és más mesék – száznál
is több volt belőlük –, mint egy kötetnyi beteg tündérmese,
zsúfolásig megtöltötték Jazz agyát gyerekkorában. Csak épp a
lapokat tépkedték össze és ragasztották újból egybe
véletlenszerűen úgy, hogy Jazz gusztustalan képek
hömpölygését, egy életre elegendő vérontást és elme-betegséget
tudjon csak felidézni, nagyrészt azonban kontextus nélkül. A
pszichiáter, aki a Gyermekvédelmi Szakszolgálaton töltött rövid
időben megvizsgálta, a poszttraumatikus stressz szindróma egy
sajátos változatát diagnosztizálta nála. Vissza tudott emlékezni
arra, amikor hétévesen emberi fogakat talált az apja
éjjeliszekrényében, de nem emlékezett arra, hogy honnan
kerültek oda. Csak az maradt meg benne, hogy megtalálta őket,
és – egy gyermek ártatlanságával – játszani kezdett velük, mint a
dobókockákkal, s még csak nem is ismerte fel, hogy valami gond
van velük, mintha átmehetne egy barátjához, és ott is találhatna
ilyesmit bármelyik szekrényben vagy fiókban.
Ráadásul Billy nem mondta el neki gyilkosságai minden
részletét, különösen gyilkos vágyainak mélyebb, szexuális
aspektusait. Kétségtelen: Billy Dent nem pusztán meggyilkolta
áldozatait. Meg is kínozta őket. Megerőszakolta, meggyalázta
őket. De megvolt a maga elképzelése arról, hogy Jazznek ebből
mennyit kell tudnia. Bizonyos dolgokban, állította, Jazz nem
szorult útmutatásra: „Ki kell tapasztalnod, hogy neked mi a jó,
fiam. Meg kell találnod a magad útját.”
Az újságok és a tévécsatornák rendszeresen elárasztották
ajánlatokkal, hogy mondja el „az ő történetét”, hogy mutassa
meg a világnak „az ő nézőpontját”. De Jazznek nem volt
„nézőpontja”. Csak rendesen elrontott gyerekkora és
összekutyult emlékei voltak, amelyek nem segítenének senkinek.
– Nem tehetek önért semmit, Mr. Fulton. Tényleg.
– Csak egy kérdést, kérem! Pénzre van szükséged? Adhatok
pénzt. Nem sokat, de…
– Fejezze be, Mr. Fulton! Kérem!
 Még csak nézni sem tudta ezt a szánalmas látványt: a hátsó
tükörbe nézett, hátha valaki megáll mögötte és rádudál, s el kell
indulnia, de a mellékutca üres maradt.
– A rendőrségi jelentés szerint kipeckelték a száját – mondta
Fulton megint álló helyzetben, majd olyan mélyen hajolt be az
ablakon, hogy Jazz érezte a leheletét a nyakán. – De a halottkém
szerint a pecket eltávolították, mielőtt meghalt. Úgyhogy csak
azt mondd meg, kérlek, hogy az apád… elmondta valaha az
utolsó szavait? Csak tudni szeretném.
Ó, istenem!
Jazz szorosan lehunyta a szemét. Megőrült ez az ember? Volt
fogalma, bármi fogalma arról, hogy mi a legvalószínűbb válasz
erre a kérdésre? Valami olyasmi, hogy
Óistenemnekéremnejézuskéremneneneneeeeeeeeee!
– Nem tudok segíteni önnek – suttogta.
Ez volt az igazság: fogalma sem volt Harriet Klein utolsó
szavairól, és tippelni sem akart.
– Billy vezetett naplót vagy valamit? Bármit, amit nem
mutatott meg a rendőrségnek? Megígérem, megígérem a lányom
sírjára, hogy nem mondom el senkinek. Csak látni szeretném.
Látni.
Jazz mély levegőt vett és lassan kifújta. Fulton felé fordult,
akinek a szemei még mélyebbre húzódtak, arca még ráncosabb
lett.
– Mr. Fulton, nem tudok önnek segíteni. Hagyjon békén,
kérem. Most gázt fogok adni, ezért kérem, lépjen hátra.
 Fulton a kudarctól megszeppenten lépett hátra. Amikor Jazz
feltekerte az ablakot, mégis mondott még valamit, valamit, ami
úgy hasított Jazzbe, mint az északi szél.
– Te még soha nem vesztettél el senkit? – Fulton kiköpött,
hangja kínnal és gyötrelemmel volt tele. – Valakit, aki számított?
Akár egy háziállatot? Soha nem törődtél senkivel?
Jazz padlógázzal indult tovább az úton.

Fulton hangjának és dühödt tekintetének emléke ott körözött a

terepjáró kasznijában, miközben Jazz vezetett. Soha nem törődtél
senkivel? Soha nem törődtél senkivel?
De törődtem! Zengett Jazzben a gondolat. De törődtem!
Olyannyira foglalkoztatta a dolog, hogy legelőször azt
fontolgatta, annyi áldozattal veszi fel a kapcsolatot, amennyivel
csak lehetséges. Jótékonysági szervezet vagy a károsultakat
segítő alap létrehozására is gondolt, ahol névlegesen ő lehetne a
vezető, s így vonzaná az adakozókat. Valamiféle jó cselekedettel
bizonyíthatná magának és a világnak is, hogy ő nem a jövő
szörnyetege.
De Billy is mindig tett valami jót. Ugyanígy John Wayne
Gacy és még sokan mások. Nem számított. A megtévesztés része
volt. Jazz rájött, hogy még a legnemesebb indíttatásaiban sem
bízhat. Nem lehetnek igaziak. Csak álcáznak valamit.
 Élete egyetlen jó cselekedete is, amikor Howie-t kimentette a
bántalmazói közül, álságos volt. Billy teljesen kiakadt, amikor a
bántalmazók szülei gyerekeik sérülései miatt panaszkodtak neki.
– Ki kellett volna nyírnod őket, fiam. Megszabadulhattunk
volna a holttestektől, és akkor most nem kellene ezzel
foglalkoznom. Kinyírod őket, aztán kukába velük. De nem. Oda
kellett menni összeverni őket, hogy aztán szaladjanak anyucihoz
sírni, úgyhogy most vehetem elő a civilizált arcomat, hogy
megbékítsem ezeket a boszorkányokat.
És voltak késztetések. Érzések. Emlékek. Dolgok, amiket
megtanult, aztán elfelejtett, de ott ólálkodtak valahol agya
alagsorában, kitörésre készen, mint lopakodó árnyak az
éjszakában. A szakszolgálat agyturkásza azt mondta Jazznek,
hogy készüljön fel „előugró emlékekre”: elfeledettnek gondolt
emlékekre, melyek hívatlanul, figyelmeztetés nélkül bármikor
újra felszínre törhetnek.
Ha az emlékek újra felszínre törhetnek… akkor más dolgok
is? Szükségletek? Késztetések? Vágyak?
Belső kényszerek?
Technikai értelemben túl korai volt tizenhét évesen valakit
antiszociális személyiségzavarral diagnosztizálni. A
pszichiáterek ezzel szerették megvárni a tizennyolcat, tehát Jazz
elméletileg még nem lehet szociopata. De tudta, hogy nincs
varázskapcsoló, amit megnyomnak a tizennyolcadik
szülinapján, hogy meghatározzák, ki és mi ő. Nem a kor számít:
egy Craig Price nevű srác tizenhárom évesen kezdte
sorozatgyilkosi pályafutását. Tizenhárom évesen már gyilkolt,
jóval kevesebb felkészítés után, mint amiben Jazz részesült.
 A kocka már el volt vetve, a lapokat megkeverték és
kiosztották. Az volt, ami volt, ha tudott már róla, ha nem. Talán
csak egy srác egy őrült apával, mint más srácok őrült apákkal.
Vagy talán valami más.
 1 2 . FE JE Z ET

Tudta, hogy haza kéne mennie, nagyi várni fogja, de Fulton

bogarat ültetett a fülébe, amitől mérgezőnek érezte magát.
Radioaktívnak. Nem állhatta mások közelségét ebben a
pillanatban, ezért inkább elszáguldott a városból, és a Kuckóba
hajtott.
Az egyik előnye annak, hogy egy, a fénykorát évtizedekkel
korábban megélt kisvárosban nőtt fel a semmi közepén, az volt,
hogy rengeteg elhagyatott birtok volt, amiből hasznot húzhatott.
És ezt, el kellett ismernie, Billytől tanulta. Végül is Billy megölt
Lobo’s Nodban két helybélit, és hat hónapon keresztül sikerült
kívül maradnia G. William látóterén, mielőtt a seriffnek végül
össze nem állt a kép, és le nem vonta az elkerülhetetlen
következtetést, ami a Dent-házhoz vezette. Billy jól kiigazodott
Nod rejtett ösvényei és elfeledett tájai között, és fiának is
megtanította a jelentőségüket.
Jazz egy évvel korábban bukkant a Kuckóra, egy öreg,
rogyadozó, eldugott, ránézésre legalább nyolcvan-éves
kunyhóra. A szerencsének köszönhetően elhanyagolt fenyők
sűrűjében állt, így egész évben rejtve maradt annak ellenére is,
hogy fél kilométerre sem volt a legközelebbi úttól. Jó helynek
tűnt, ahol egyedül lehet és gondolkodhat, ezért néhány
ötletszerű javítást eszközölt, majd a saját, különbejáratú
rejtekhelyének minősítette. Mivel nem volt mobilja, itt annyira
elvonulhatott, amennyire csak lehetett anélkül, hogy
kutyaszánra kellett volna pattannia, és elzúznia egészen az
Északi-sarkig.
Nagyjából hat hónapja jutott arra a rémisztő felismerésre,
hogy mindez olyan volt, mintha a sorozatgyilkosok
nagykönyvéből vette volna: „Első lecke: keress egy lepukkant
kunyhót az erdőben, ahol kitervelheted a gyilkosságaidat, és
ahová elviheted az áldozataidat anélkül, hogy bárki tudomást
szerezne róla.”
Ezért szólt róla Connie-nak, aki alkalmanként eljött vele, és
ettől kevésbé érezte magát… Billynek.
Most lóhalálában ment oda, szüksége volt egy kis
egyedüllétre. Bent nem törődött azzal, hogy felkapcsolja a
villanyt, vagy hogy felhúzza a reluxát, inkább a sötétben ült. A
Kuckó átmérője nem volt nagyobb három méternél, falait durván
megmunkált kőből emelték, a réseket szurokkal töltötték ki,
hogy kint tartsák az esőt és a bogarakat. Jazz még az előző
nyáron hozott néhány régi bárszéket és egy babzsákot, és most
lehuppant az utóbbira.
Kinyitotta a pénztárcáját. Elővette Connie fényképét, az
előző havi iskolai bálon készült képet, amin Howie hosszú
karjaival átöleli Connie és Jazz vállát. A fényképezőgépbe
mosolyogtak. Jazzt minden alkalommal megdöbbentette, amikor
boldognak látta magát.
Ezenkívül egyetlen, az anyjáról készült kép volt csak a
pénztárcájában.
Igen, Mr. Fulton. Igen, elvesztettem valakit. És igen, szomorú
voltam.
 Ez volt az eredeti: hálószobája falán, a nyolcvanharmadik
helyen egy kinagyított másolat volt. Miután anyu
elment/eltűnt/elpárolgott/gyilkosság áldozata lett, Billy átfésülte
az egész házat, összegyűjtött minden anyura utaló nyomot, és
elégette egy hatalmas máglyán. Ez a kép, amit Jazz
gyerekkorában a párnája alá dugva tartott, megmaradt. Ez volt
mindene.
A szociopaták magukon kívül senkivel sem törődnek,
legalábbis ezt mondja a szakirodalom. Ha törődött az anyjával
(vagy legalább az emlékével) és törődik Connie-val és Howie-
val, akkor ez nem azt jelenti, hogy…?
De nem. Ez nem ennyire egyszerű. A szociopaták tarthatnak
kisállatot, és elég jól is bánhatnak velük. Akár még meg is
házasodhatnak, és pontosan másolhatnak egy érzelmi alapú
kapcsolatot. (A sorozatgyilkosok gyakran tartanak patkányokat,
ezt próbálta kizárni Jazz, amikor a Kuckó körül felhalmozott régi
szemétkupacra gondolt.)
Számára ez volt a kérdés: vajon tényleg törődik Connie-val
és Howie-val, vagy csak ezt gondolja? A könyvben ez volt a
legrégebbi filozófiai kérdés: honnan tudhatom, hogy amit én
kéknek látok, és amit te kéknek látsz, ugyanazok a dolgok?
A válasz: nem tudhatjuk. Hiszünk benne.
Egy igazi szociopata aggódna ilyesmik miatt – már
amennyiben aggodalma igazi? És aggódna amiatt, hogy aggódik
emiatt? Erre nem volt válasza, de azt is tudta, hogy a szociopaták
sok minden miatt aggódnak. Billy különösen arra ügyelt
megszállottan, hogy a gyep mindig szépen le legyen nyírva, s
meg volt győződve, hogy az egész város róla pletykálna, ha a fű
kicsit is gondozatlan lenne. Jazz nem tudta, hogy az az ember,
aki megölt százhuszonnégy ártatlant, miért törődik a kisvárosi
pletykákkal. De ez még nem állította meg Billyt.
Jazz a babzsákon ült, és több mint egy órán át a fényképet
nézte, s nem vett tudomást az idő múlásáról. Egy kinti zaj miatt
ugrott fel, pont abban a pillanatban, amikor Connie résnyire
nyitotta az ajtót, és bekukucskált.
– Gondoltam, hogy itt leszel – mondta.
– Haragszol még? – kérdezte, amint a lány belépett.
– Nem – s közben megölelte. – Megbocsátva.
– De nem elfelejtve.
– Nem felejtek el semmit. Nem tudom, hogy csinálom.
Biccentett. Ez így korrekt.
– Csak segíteni akartam a rendőröknek. Még mindig azt
gondolom, hogy ez egy sorozatgyilkos. G. William téved. És még
többen fognak meghalni.
– Nem a te dolgod, hogy ezzel foglalkozz, hanem az övé.
Hagyd, hadd végezze a dolgát. Ez mi? – kérdezte, és hátralépett,
amikor Jazz pénztárcája, ami még mindig a kezében volt,
hozzáért.
– Semmi. Csak…
Újból elvette tőle, és amint kinyílt, meglátta Jazz anyjának
képét. Connie a legmegsemmisítőbb tekintetével nézett Jazzre.
Jazz engedett, de nem a tekintet miatt, hanem mert
egyszerűbb volt. Elmesélte a második találkozását Fultonnal.
– És erről… eszembe jutottak dolgok – fejezte be ügyetlenül.
– Milyen dolgok?
 Ekkorra már mindketten a babzsákba süppedtek, Connie
Jazz ölébe hengeredett, fejét a fiú mellkasán pihentette. Haja az
orrát csiklandozta. Érezte, hogy a lány fejének súlya mellkasán
olyan reakciót vált ki belőle, amilyet minden tizenéves fiúból
kiváltana.
– Tudod, a szokásos dolgok.
Aztán, nem tudná megnevezni az okokat, hogy miért, de
olyasmiről kezdett neki beszélni, amiről korábban soha. Beszélt
neki az álomról, a rémálomról. A késről. A hangokról.
Jazz tudta, hogy a legtöbb lány kiakadt volna. Kiszaladt
volna az ajtón. Connie csak szorította a kezét, és szüntelenül őt
nézte.
– Nem kell, hogy ez bármit is jelentsen. Ez egy álom.
– Mindig ezzel álmodom.
– Azok után, ahogy felnőttél, az is csoda, hogy ez az álom
ennyire visszafogott.
Jazz habozott picit, majd elmondta, mi az, ami valójában
aggasztja.
– Mi van, ha ez nem csak egy álom?
A lány kifejezéstelenül nézte.
– Úgy értem… – összeszorította a száját, de aztán folytatta. –
Úgy értem, mi van, ha olyasmivel álmodom, ami igaziból
megtörtént?
– Jazz…
– Mi van, ha apám tényleg kést adott a kezembe? Mi van, ha
kivette a mosogatóból…
– Jazz…
– …és a kezembe adta, és kényszerített...
 – Jazz, ez nem…
– …kényszerített, hogy feldaraboljak valakit, és azt mondta,
olyan, mintha csirkét vágnék fel, és...
– Ne csináld ezt magaddal! Fejezd be!
De nem tudta befejezni. Túl sokáig tartotta vissza, és most
nem fog megállni az áradat. Eltalált valamiféle memóriaartériát,
és a vér szétspriccelt mindenhová.
– Mi van, ha az anyám volt? Mi van, ha az ő hangja volt, és
apám feldaraboltatta velem a saját anyámat? Megölette velem…
– Fejezd be! – Connie két tenyere közé fogta a fiú arcát. –
Fejezd be! Ez nem történt meg, hallasz? Nem történt meg.
– Akkor honnan tudom, hogy milyen érzés? – kérdezte Jazz
elkeseredetten. – Az álomban tudom, hogy milyen feldarabolni
valakit. Ha soha nem csináltam volna ilyet, akkor honnan
tudhatnám annyira, hogy milyen érzés, hogy megálmodjam?
Connie szeme egészen elkerekedett, miközben gondolkodott.
– Az emberek olyasmiről álmodnak, amit sohasem csináltak.
Mint a repülés. Vagy hogy lefekszenek egy szuper-modellel.
Vagy versenyautót vezetnek, vagy akármi. Talán ez olyan, mint
ahogy a hang mondja. Talán olyan ez, mint darabokra vágni a
csirkét. Csak ezen jár az eszed, ennyi.
Tartott tőle, hogy kioltja a lány szemében felcsillanó reményt,
mégis folytatta:
– Szerintem nem csak ennyi, Con.
– És ha nem csak ennyi? Ha tényleg feldaraboltál valakit?
Hirtelen megcsókolta. Keményen. Vad. Mintha ajka
elűzhetné a démonokat. Jazz hagyta, hadd söpörje el.
 Connie biztonságban volt. Biztonságban volt. Nem olyan,
mint a többi lány. Biztonságban volt, mert...
– Ha feldaraboltál valakit – folytatta –, nem a te hibád. Nem a
saját akaratodból tetted. Valaki ezt tetette veled. Billy ezt tetette
veled. Nem a te ötleted volt. Te nem vagy pszichopata.
– Szociopata. Nem ugyanaz.
– Bocsi, csávó. Nem úgy gondótam – mondta legjobb Tituba-
akcentusával, s közben egyik szemöldökét felhúzta.
Önkéntelenül is nevetett: Connie mindig meg tudta
nevettetni. De a jókedv csak pillanatokig tartott. Akkor is
problémáktól sújtott srác, ha kiderülne róla, hogy nem
hidegvérű gyilkos, mint Jó Öreg Apu. Egy napon Connie-nak
elege lesz belőle, beleun a problémáiba, és elhagyja. Úgyhogy mi
értelme…
Úgy vágott közbe, mintha tudott volna olvasni a
gondolataiban:
– Azt gondoltad, hogy amikor először találkoztunk, nem
tudtam, ki vagy? Csak mert új voltam a városban? Azt hitted,
fogalmam sincs? Tudtam, hogy ki vagy, amikor először
találkoztunk. Tudtam, hogy ki vagy, amikor először csókol
óztunk. És nem tántorított el, és nem is fog.
Újból a fiú mellkasára hajtotta a fejét, fenekét pedig azon a
kellemes-fájdalmas módon nyomta a fiú lágyékához, ahogy csak
a megfelelő lány tudja odanyomni a fenekét.
Connie biztonságban van…
– Minél többet aggódsz valami miatt, annál rosszabb lesz.
Hagyd az egészet! Engedd el! – közben hosszú, elegáns ujjaival
úgy tett, mintha a tündérmesék varázsporát hintené a fiúra.
 – Ez nem ennyire egyszerű.
– Tudod, mit kéne csinálnod?
– Ne mondd ki!
– El kéne menned meglátogatni apádat.
Istenem…
– Nem most mondtam, hogy ne mondd ki?
Connie mélyen a szemébe nézett.
– Hallgass ide: ez jó ötlet. Ez a Fulton nevű fickó
megkönnyebbülést vár, ugye? Ezen te nem tudsz segíteni, de az
ötlet jó. És Billy könnyíthet rajtad. Azokért a dolgokért, amiket
veled gyerekként műveltetett. A dolgokért, amiket láttál.
Jazz nem mesélt neki részletesen arról, hogy milyen volt az
élet a Dent-házban, de épp elég részletet árult el ahhoz, hogy a
lány tudja, nem szívecskékről és virágokról szólt ott az élet.
Kivéve a mellkasokból alkalmanként kivágott szíveket. És a
temetésekre küldött virágokat.
Olyan finoman hámozta le magáról a lányt, ahogy csak
tudta. Már annyira elzsibbadt, hogy a merevedése is elmúlt.
– Nem érted – mondta, és a Kuckó egyetlen ablakához ment.
Nem volt ablaküveg, csak egy karcos, tejszínű műanyag,
amit Jazz úgy kapcsozott a helyére. Hunyorított, és amennyire
tudta, a kinti fákat nézte, melyek megóvták ezt a kis oázist a
világ többi részétől.
– Billy nem fog könnyíteni a lelkemen. Nem jellemző rá.
Csak azért kezdte megosztani a részleteket az áldozatairól, mert
az ügyvédei meggyőzték, hogy csak így kerülheti el a
halálbüntetést, és Billy Dent számára nincs fontosabb a világon,
mint, hát igen, Billy Dent. Senki kedvéért nem engedné, hogy
halálos injekciót adjanak be neki. De nem fog bocsánatot kérni
tőlem azért, amit tett, vagy ilyesmi. Nem így van bedrótozva.
– Nem kell bocsánatot kérnie – Connie Jazz mögé lépett, és
köré fonta a karjait. – Csak mondd el neki, milyen hatással volt
rád…
– Kizárt – Jazzt már a gondolattól is kirázta a hideg.
– Az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy kimutassam a
gyengeségemet előtte. Soha. Soha nem tudnék elmenni hozzá
beszélőre. Ha megtenném, már önmagában az előnyhöz juttatná.
Ha a legkisebb gyengeséget mutatod egy sorozatgyilkos előtt,
utána beléd költözik.
– Már így is benned él – suttogta Connie, hangjában
megbánással. – Mert nem tudod elengedni.
– Elengedni? – felpattant és megfordult. Connie hát-raugrott.
– Elengedni? Megölte az anyámat!
– De ezt nem tudhatod biztosan.
– Ó, nagyon is tudom. Egyik nap még ott volt. A következő
nap: puff! Elment. És az összes holmija: eltűnt. A képek:
eltűntek. Mintha sohasem létezett volna. Kiradírozta, Con. Mintha
egy hiba lett volna egy jegyzetlapon. Ennyit jelentett számára.
Puff.
– Megtalálhatták…
– Semmit sem találhattak volna – mordult fel Jazz.
– Hidd el nekem! Vannak módjai annak, hogy rendesen
eltüntess egy holttestet, és Billy ismeri ezeket. Általában eltart
egy darabig, de ha van időd, meg lehet csinálni. Anyuval lehetett
ideje. Nem volt családja: senki sem hiányolta Billyn kívül. Billy! –
egyszer még utoljára kimondta, aztán újból az ablak felé fordult,
teljes erőből beleütött, mielőtt felfoghatta volna, mit tesz.
A műanyag és a tűzőgépes megoldása kitartott. Ujjperceinek
panasza rohamtempóban lüktetett végig a karján.
– Mérges vagy – mondta Connie halkan. – Anyudra.
Rá? Az anyjára? Az egyetlen jó dologra az életében?
– Nem. Nem vagyok rá mérges…
– De az vagy – mondta magabiztosan. – Mérges vagy az
anyádra, mert elhagyott.
– Megölték.
– Ez is azt jelenti, hogy elhagyott.
Jazz nevetett, hangja bántotta a fülét.
– Néha arra gondolok, hogy elment. Jó, nem gondolom
komolyan, de szeretem elképzelni. Elképzelem, hogy egy napon
rájött, hogy Billy mi is valójában, és elmenekült.
– Látod? – mondta Connie diadalmasan. – Mérges vagy. Azt
gondolod, hogy nélküled menekült el.
– Á. Ettől nem leszek mérges. Ez büszkeséggel tölt el.
– Büszke vagy arra, hogy elhagyott egy kisfiút?
Hülyéskedsz?
Jazz megvonta a vállát.
– Ha tényleg elmenekült, akkor jó neki. Ő az egyetlen, akinek
valaha is sikerült. A legtöbb házas sorozatgyilkos sohasem
támad a hitvesére, de anyám ezt nem tudhatta. Úgyhogy
elmenekült. És komolyan nem vagyok rá mérges, amiért nem
vitt magával. Meglátta a lehetőséget. Elmenekült. Talán
túlságosan félt… De ezt csak elképzelem néha. Mélyen belül
tudom az igazságot. Anyám halott. Egész idő alatt halott volt –
Jazz közben bepólyálta sérült kezét. – És semmi sem maradt
belőle.
– Kivéve téged – mondta Connie. – Ez az, amiért
megbocsátok, de nem felejtek. Amikor elfelejtesz valakit, a
megbocsátás nem jelent többé semmit. Szóval mondjuk inkább
azt, hogy elhagyott. Rendben. Megbocsátod neki. Jó. De soha
nem felejted el.
Jazz tudta, hogy ez igaz. Még akkor is, ha voltak napok,
amikor azt kívánta, bárcsak el tudná felejteni!
 13 . FE JE Z ET

Helen gyorsan körbepillantott, arra tért magához, hogy egy férfi

beszél hozzá. Ráeszmélt, hogy egy oszlophoz láncolták. A
szájába tömött ronggyal kipeckelték a száját. Úgy tűnt,
valamiféle kocsiszínben vagy melléképületben van: a napfény
porszemcsés nyalábjai rézsútosan törtek be a gerendák közti
réseken. Tehát még nappal van. Az igazán rossz dolgok, az
igazán borzalmas, förtelmes dolgok nem fényes nappal
történnek az emberekkel.
Ugye?
A férfi még mindig beszélt, amikor felállt a régi, ütött-ko-pott
székről.
– Aggódsz? – kérdezte, s közben közelebb lépett. – Félsz?
Helen nem tudta, mitévő legyen. Még mindig kába volt:
homályos emlékei voltak arról, hogy kivitte a Coff-E-Shop
szemetét a sikátorba. És egy férfi… Odalépett… Felajánlotta a
segítségét…
Aztán egy apró tűszúrás…
– Félsz? – kérdezte újból őszintének ható érdeklődéssel.
Bármilyen drogot is használt, még mindig homályosan látott.
Próbált a lehető leggyorsabban gondolkodni: mi, vajon mi lehet a
legjobb válasz? A barátnője, Marlene egyszer azt mondta, hogy
emberinek kell mutatkozni az erőszaktevő előtt. Legyél igazi
személy, és onnantól nem fognak tárgyként kezelni. Ez működni
fog?
Ez volt az egyetlen esélye. Bólintott egyet röviden, szinte félt
elismerni, hogy fél.
– Shhh – csitítgatta a férfi immár karnyújtásnyira. – Ne félj!
A zsebébe nyúlt, ahonnan elővett és széthajtogatott egy
kopott papírdarabot. Gyorsan átfutotta.
– Tudod, megtanultam kívülről – mondta csipetnyit
kedélyesen –, de biztosra akarok menni, hogy nem tévesztem el.
Tudod, milyen ez.
Jól láthatóan, egyetértően bólintott. Bármit, ami a jobbik
felére hathat. Most, hogy közelebb volt, és a látása is kitisztult,
szemügyre vehette. Átlagos. Unalmasan átlagos. Talán ismerős
valahonnan, de napi szinten rengeteg arcot lát a kávézóban…
Ó, istenem! Látta az arcát! Nem szokták megölni azokat, akik
látták az arcukat?
– Tudom, mire gondolsz – mondta nyugtató hangon, arcán
félénk vigyor jelent meg. – Arra gondolsz, hogy mivel megláttad
az arcomat, meg kell, hogy öljelek, ugye? – Nyelvével ciccegve
megjátszotta, hogy csodálkozik. – Emiatt ne aggódj. Elég átlagos
arcom van. A saját anyám is folyton elhagyott az áruházban.
A férfi kuncogott, Helen szeretett volna vele kuncogni, sőt
égett a vágytól, hogy vele kuncoghasson. De a rongy kitöltötte a
száját.
– De most térjünk a tárgyra – mondta, s még egyszer
megnézte a papírt. – Helen Myersonnak hívnak, igaz? – mielőtt
válaszolhatott volna, előhúzta a pénztárcáját a válltáskájából. –
Ne feledd, hogy megnézhetem a jogosítványodon, úgyhogy ne
hazudj! Helen Myerson?
Bólintott.
– Pincérnő vagy, ugye?
Újabb bólintás.
– Kitűnő! – rámosolygott, még barátságosan pislogott is,
majd újra összehajtogatta a papírt és visszacsúsztatta a zsebébe.
– Most eltávolítom a pecket, és azt a piszkos rongyot is kiveszem
a szádból. Nem játszom el azt a részt, amikor azt mondom, hogy
„Ne kiabálj, különben megbánod”. Mert tudod, mit, Helen?
Gyerünk, kiabálj, ha akarsz! Egyáltalán nem fog zavarni, és senki
sem fogja meghallani, úgyhogy nem érdekel. Ha tehát jobban
érzed magad ettől, csak gyerünk.
Arra gondolt, a szemébe vágja, hogy blöff, és ordít, ahogy a
torkán kifér, amint eltávolítja a pecket és kiveszi a rongyot, de
túlságosan rémült volt ahhoz, hogy kiáltson.
– Tényleg? – mondta. – Semmi? Semmi kiáltás? Hát jó.
Ahogy érzed.
Sóhajtott, kezét zsebre tette, és úgy nézett rá féloldalas
mosollyal az arcán, mintha nem igazán lenne biztos abban, mit is
csinál itt, vagy hogy Helen mit keres itt, vagy egyáltalán, hogyan
kerültek ide.
– Tudod, mi egy utánzó, Helen? – kérdezte hirtelen.
Ajka kiszáradt, megnedvesítette, mielőtt megszólalt.
Saját hangja meglepte: mély volt és idegennek hangzott.
– Az egy… ugye… – Mély levegőt vett. Őrültség, de talán ha
válaszol a kérdéseire, akkor elengedi. Hallott már nagyobb
hülyeségekről. – Valaki, aki más embereket utánoz. – A férfi
szótlan maradt, ezért hozzátette: – Ugye?
A férfi vigyorgott és összecsapta a tenyerét.
– Hahh! Remek! Igen. Igen, tulajdonképpen. De tudod,
Helen, hogy ez egyfajta csalás, ugye? „Az utánzó az, aki
utánoz.” Mintha azt mondanád, hogy „A színész az, aki
színészkedik.” Vagy „Egy dolgozó az, aki dolgozik.” A
definícióban használod a definiálandó szót. De semmi gond.
Adok neked… mondjuk fél pontot. Mert ez az elvárt válasz fele
volt. És ez rendben van. Ne aggódj! Nem igazán számít ennek a
kvíznek az eredménye.
Ezután hóbortosan egy bal oldalon álló asztalhoz lépett, egy
félig rothadt deszkákból összetákolt deszkakupachoz. Épp úgy
volt elhelyezve, hogy Helen nem igazán láthatta, mit csinál a
férfi.
– Mit… – kezdte, majd hirtelen magállt. Okos dolog ez? Nem
tudta, de képtelen volt visszafogni magát. – Mit fog csinálni? Mit
fog velem csinálni?
– Nem kell aggódnod emiatt – mondta, s hangja megint
megnyugtató volt.
Az asztalon kotorászott: Helen összeütődő fémek
csilingelését hallotta.
– Emlékszel, hogy megkérdeztem, félsz-e? És hogy azt
mondtad, hogy igen?
– Igen.
Visszatért az asztaltól, kezét összefonta maga mögött, mintha
csak az utcán sétálgatna.
 – Nos, Helen, aggodalomra semmi ok. Egyáltalán semmi.
Tudod, miért?
Helenben megnyugvás áradt szét. A férfi ismét mosolygott.
Aggodalomra semmi ok. Egyáltalán semmi. Pontosan ezek voltak a
szavai.
– Mert el fog engedni? – kérdezte.
– Bizonyos értelemben – mondta. – De nincs ok az
aggodalomra, mert végül fikarcnyit sem fog segíteni.
Közel hajolt, elővette addig hátul összekulcsolt kezét. Helen
egy világoskék folyadékkal teli fecskendőt látott, s ekkor elállt a
lélegzete.
– Helen, őszinte leszek hozzád. Ez fájni fog. Ez nagyon fájni
fog.
Helen ekkor sikítani kezdett. A férfit, szavaihoz hűen,
egyáltalán nem érdekelte.
 14. F E JE Z ET

Jazz tudta, hogy kis idő múlva el kell indulnia, függetlenül attól,
hogy mennyire csábító volna Connie-val örökre a Kuckóban
maradni. Nagyi várni fogja.
Sietve ment haza, hogy aztán nagyit a padlón elnyúlva találja
a régi, leharcolt tévé előtt, amint a Teleshopot nézi, és teli szájjal
röhög, mintha csak a legújabb szitkom menne.
– Négy kifizetés, mindegyik 18,99 dollár értékben! Ó, Uram!
Uramisten! – egyik oldalára fordult, fogta az oldalát, és csak
nevetett, nevetett és nevetett. – Azt mondják, hogy a készletek
korlátozottak! Jasper, hallottad? Ó, Uram!
– Ez a legviccesebb dolog, amit mostanában láttam – ismerte
el, miközben nagyi úgy kacarászott, mint egy tizenéves. – Mit
szólnál egy vacsorához?
– Már ettem – mondta két lélegzetvétel között.
– Az a nő hozott nekem olyan rántott csirkét, amilyet
szeretek. A KFC-ből.
A nő? Jazznek rossz előélete támadt, ami be is igazolódott,
amikor kiment a konyhába, és ott találta Melissa Hoovert, amint
mosogatott.
– Szia, Jasper! – mondta a válla fölött. – Egy perc, és végzek!
Ismét beugrott, és most jobb hangulatában találta nagyit. A
rántott csirkével (minél ropogósabb és olajosabb, annál jobb)
sikerült megvesztegetnie. Elég okos volt ahhoz, hogy valahol az
út végében parkoljon le, és onnan sétáljon, hogy nagyi ne hallja
meg a motorzajt, ne nézzen ki az ablakon, és ne legyen ideje a
shotgunért menni. Okosabb, mint Jazz feltételezte. A fenyegetés
szintjéhez igazította viselkedését.
Ez azt jelentette, hogy nincs több jópofizás. Nem fogja
hagyni, hogy a szakszolgálat kiebrudalja a saját házából, és ha
Melissa Hoover keményebb, mint amilyennek gondolta, akkor
itt az ideje, hogy ő is bekeményítsen.
– Mit képzel, mit csinál? – csattant fel, és a hatás kedvéért
rácsapott a hűtőre.
Melissa Jazz örömére felugrott. Tényleg felugrott a
döbbenettől és a félelemtől, megpördült, a csap továbbra is folyt,
kezét hab borította.
– Azt hiszi, hogy csak így bejöhet ide? – Jazz színpadiasan
suttogott, hangját halkra és félelmetesre vette. – Egy beteg nő
van itt. Fél a változástól, az emberektől.
– Jól volt – bizonygatta Melissa. – Olyan barátságos volt…
– Persze hogy barátságos volt. Hozott neki egy vödörnyi
szívrohamot – horkant fel gúnyosan Jazz, és feldöntötte a vödröt,
ami a konyhaasztalon állt. Egy csirkecomb gurult ki belőle.
– Semmit nem fog ártani, ha csak egyszer…
– Hol lesz ma este, amikor gyomorgörcsre fog panaszkodni,
mert megetette vele ezt a szart? Itt marad, hogy kicserélje a
lepedőt és lemosdassa, amikor hasmenése lesz?
Melissa összefonta a karját a mellkasán.
– Ennyire rossz a helyzet? Mit titkolsz még előlem? A
legutolsó jelentés szerint elég jó volt az egészsége. Ő hamisítja
meg a papírokat? Vagy te?
 Jazz próbált olyan önelégülten nevetni, ahogy csak tudott.
– Ugyan, kérem. Csak öreg. Az időseknek bélproblémáik
vannak.
– Ezzel az én álláspontomat bizonyítod. Nem kéne ebben a
házban lenned. Tizenhét éves vagy. Élned kéne az életedet, nem
pedig a nagymamádról gondoskodni.
Jazz valahol mélyen tudta, hogy igaza van. Még mélyebben
tudta, hogy ez nem számít.
– Miért foglalkozik velem ennyire, Melissa? Biztosan vannak
még gyerekek, akik nálam rosszabb helyzetben vannak. Menjen
és varázsoljon nekik!
– Segíteni próbálok neked, amit észre is vennél, ha nem
lennél ilyen önfejű.
– Az idejét vesztegeti. Jól vagyok. Kilenc hónapon belül
betöltöm a tizennyolcat, és utána nem akadályozhat meg, hogy a
gondját viseljem. Csak mert magának nem lehet saját gyereke,
még nem jelenti, hogy az anyám kell, hogy legyen.
Puff. Ez volt a legaljasabb, legkegyetlenebb dolog, amit csak
mondhatott neki. Épp ilyen alkalomra tartogatta, amikor arra
volt szüksége, hogy Melissát elvakítsák az indulatai.
És működött. Melissa viselkedése teljesen megváltozott,
előbb agresszív lett, aztán döbbent, végül megsebzett. Jazz
dühösen bámult rá, majd elszámolt magában tízig, mielőtt még
dühösebben nézett volna. Nem volt kihívás: a legjobbtól tanulta
mások megfélemlítését.
– Jó – mondta egy nyugtalanító pillanat után. – Jó – felkapta
a tárcáját a székről. – De azért ne hidd, hogy ezzel vége.
Visszajövök. Tudom, hogy mi a jó neked, és az a dolgom, hogy
elintézzem.
Gyors, dühödt léptekkel a hátsó ajtóhoz masírozott. Jazz
elkapta a csuklóját, mielőtt a régi, szoruló ajtót feltéphette volna.
– Melissa – mondta olyan bűnbánóan, ahogy csak tudta.
– Mi az? – mérges volt és egy kicsit rémült, de nem rántotta
ki a kezét.
– Sajnálom, nagyon… kimerültem. Nem kellett volna
felemelnem a hangomat. Nem kellett volna azt mondanom, amit
mondtam.
Amikor Melissa a válla fölött visszanézett, Jazz
szégyenkezve szegezte földre a tekintetét.
Hallotta a lélegzetét.
– Olyan dolgokon mész keresztül, amiken senkinek sem
kéne. Főleg nem egyedül – mondta, és megsimogatta szabad
kezével a kezét. – Pihenj! Majd még beszélünk.
Hagyta elmenni, és nézte, amint keresztülhalad a bokrok
között, melyek nagyi házának oldalát takarták. Látod, Ginny,
igazán nincs szükségem a külön próbákra színjátszásból. Amikor
Melissa erre a találkozóra fog gondolni később – és bizonyos,
hogy még gondolni fog rá, talán egyedül, otthon, az icipici
garzonlakásában a calvertoni vegytisztító fölött –, akkor nem a
haragjára fog koncentrálni: sokkal jobban fog emlékezni a
bocsánatkérésre, mint bármi másra. Ha át tud hatolni a
keménységén és meg tudja törni, befolyásolhatóvá tudja tenni,
akkor szövetséges lesz. Melissa megkönnyíthetné az életét.
Ennek csak annyi az ára, hogy megtörje a lelkét.
 Nagyi betoppant a konyhába a másik szobából. Még mindig
nevetett.
– Azt hiszem, bepisiltem. Egy kicsit. Talán. Azt hiszem – s
felcsillant a szeme. – Nahát, nézd! Csirke! Kentuckyból!
– Üsd ki magad, nagyi – mondta Jazz, miközben felé
fordította a vödröt.
Nagyi mindkét kezében egy-egy csirkeszárnnyal
visszaszaladt a tévé elé. Annak ellenére, amit Melissának
mondott, nagyinak, már amennyire meg tudta ítélni, mindent
kibírt a gyomra. Az agya csak kihagyásokkal működött, de a
belei olyan szabályosan működtek, mint egy metronóm,
függetlenül attól, hogy mit evett. Koleszterin? Zsír? Jazz arra
gondolt, hogy nagyi túlélt nyolcvankét évet a Földön, – ebből
negyvenet úgy, hogy Billy Dent volt a fia. Megérdemelt némi
zsírt és koleszterint.
– Hé, nézd! – kiabált nagyi, s közben egy falatnyi panír
pottyant ki a szájából. – Apád van a tévében!
Jazz nem akarta megnézni, de tudta, nagyi addig fogja
nógatni, amíg megteszi. Csatornát válthatott. Egy „hírcsatorna”
egy jellegtelen „dokumentumfilmet” adott Billy Dentről, olyan
felvételekkel, amelyek mindenkinek megvoltak: Billy Dent
megbilincselve, ropogós, szürke rabruhában és ügyvédek
gyűrűjében megy föl a bíróság lépcsőjén.
A vészjósló hangalámondás bejelenti:
– Dr. Perry Shinkeski szerint Dent új típusú sorozatgyilkos,
amit „szupersorozatgyilkosnak” hív.
 A videó egy egérszerű, szövetkabátos férfira vált. Szemüvege
hatalmas és apró, önelégült vigyor jelenik meg az arcán,
miközben íróasztala mögül beszél.
– A, ööö… legtöbb sorozatgyilkosnak – mondta Shinkeski –
ööö… egyszerű az identitása és a szignója, amire, ööö…
támaszkodik. Dent az ööö… metamorfózisai során, évek alatt
ööö… egyikből a másikba és megint a másikba ööö… alakult,
mindegyik magas fokon szervezett, és sok mindenre képes.
Vágás után egy hidrogénszőke, túlságosan is dekoltált
riportert mutatnak.
– És ez tipikus, doktor úr?
Vissza Shinkeskihez.
– Ez ööö… egy új fajta ööö… pszichopatológia, amit csak
most kezdünk ööö… megérteni. Ezeknek az ööö…
szupersorozatgyilkosoknak nincs ööö… „esetük” – és itt az
ujjaival is mutatja az idézőjelet –, hanem ööö… inkább
mindenkit az „esetüknek” tekintenek.
– Hallottad ezt? – zihált nagyi. – Apád egy szuperhős!
Jazz legszívesebben a falba verte volna a fejét. Vagy még
jobb: keresztül a tévén. De inkább otthagyta a csirkével és a
tévével, beslisszant a helyiségbe, ami dolgozószoba volt, míg a
nagyapja élt. Manapság sötét és poros, dobozokban tornyosultak
benne papi ruhái és könyvei, mindaz, amitől nagyi nem volt
hajlandó megszabadulni. Ez a pofazacskó-gén.
A szobába telefonvonalat is kötöttek, amit egy régi
készülékhez csatlakoztattak. (Nagyi nem fogadott
hangüzeneteket, mert állítása szerint a telefonos cég
meghallgathatja, majd új, felkavaró üzenetekké alakíthatja őket.)
A világítás pislákolt. Egy csomó üzenet Doug Weatherstől.
– A te élményeid, az én szavaim: aranyat ér, Jasper!
Mindketten híresek leszünk. A legjobb dolog, ami errefelé
történhet, ezt te is tudod.
Ezek Melissa üzeneteivel váltakoztak, s a legutóbbi így
végződött:
– Nos, akkor hát átmegyek.
Nagy esély volt arra, hogy Melissa ma este vissza fogja hívni,
ezért levette a telefont a tartóról, felment vele és az ágyába
dobta. Csak pihenni akart egy kicsit, s bár még kilenc óra sem
volt, rögtön elaludt.

Arra ébredt fel, hogy szüntelenül dörömbölnek a bejárati ajtón,

és nagyi kiabál:
– Itt vannak! Itt vannak! Megtaláltak minket! Billy! Jón!
Fogjátok a fegyvereket! Fogjátok a fegyvereket, és durrant -sátok
szét a hülye fejüket, mielőtt elvisznek!
„Jon” Dent a nagyapja volt, nagyi szinapszisain kívül húsz
éve halott.
Jazz legördült az ágyról. Tizenegy múlt az ébresztőórája
szerint, a lentről hallatszó dörömbölés pedig nem szűnt meg. Ki
dolgozna még ilyenkor…
Weathers. Hát persze. Ez volt az egyetlen válasz.
 Ez az, gondolta Jazz sötéten, amikor botladozva a hallba ért,
majd lement a lépcsőn. Megvan az első áldozatom.
Nagyi nagypapa régi órájának árnyékában rejtőzött el, jó
öreg shotgunja készenlétben az ajtóra szegezve.
– Isten töltényét használom! – kiabálta. – Jézus pokoltüzével
lyuggatom ki a seggedet!
Jézus pokoltüze. Ez új volt.
– Elintézem – nyugtatta meg Jazz.
– Légy figyelmes, Billy – mondta Nagyi tágra nyílt szemmel,
fogínye megereszkedett, s miközben beszélt, a száján potyogott
ki a csirke. – Hozz egy puskát! És apádat!
Nagyszerű! Egyszerűen imádta, amikor Billynek hitte.
– Rendben lesz – mondta. – Mindet kinyírom a
gondolataimmal.
Nagyi vihogott.
– Halljátok ezt? – közben folytatódott a dörömbölés. – Kinyír
titeket a…
Jazz már készen állt, hogy Weathersre zúdítson egy sor
lélekölő szitkot, amikor feltépte az ajtót. De ehelyett G. Williamet
látta az ajtóban: ökle a magasban, hogy újból dörömböljön, még
mindig stabilan, hátrahúzott vállal állt.
De a szeme…
Volt valami ködös és hideg a szemében.
Ó, gondolta Jazz, és lesújtotta a felismerés, amikor G.
William elmondta:
– Igazad volt. Sorozatgyilkos. Van egy újabb áldozat.
 1 5. FE JE Z ET

Jazz bevezette G. Williamet a házba. Nagyi kikukucskált

nagyapa órája mögül, látta, hogy a seriff az, és remegve rácélzott
a fegyverével. G. William erőltetetten vigyorgott, és ezt mondta:
– Hogy van, asszonyom? Nem tudtam, hogy egy hölgy is
jelen van. Elnézést – és levette a kalapját.
Nagyi vihogva szaladt be a hálószobájába.
G. William felhúzta a szemöldökét.
– Egyre rosszabbul van, Jazz.
– Mi? Á, elég stabil mostanában. Most kicsit megingott, mert
már késő van, ez minden.
G. William csak morgott.
A seriff Billy letartóztatása után nagyon sokat járt ide, így
Jazznek nem kellett megmutatnia, hol a konyha. Jazz felsóhajtott,
amikor meglátta nagyi ételének szétszórt maradékát. A zsíros
vödörbe kotorta a maradékot, majd a mosogatóba dobta.
– Kávét? – kérdezte G. Williamet, aki közben leült.
– Már annyit ittam, hogy egy armada is elúszna rajta, Jazz.
Nem, kösz – majd sóhajtott. – Nem örülök.
Jazz nagyszerűen érezte magát: igaza volt. Fiona Goodling
nem egyszeri eset volt. Valaki odakint vadászik. Valaki
vadászik, és Jazz ezt mindenki másnál korábban látta, előbb
tudta. Tanner valamiért Parris tiszteletesre emlékeztette a Salemi
boszorkányokból: elszánt, hogy tegyen valamit a városért, de nem
hajlandó elhinni, hogy a valódi gonosz van odakint.
Elsőre. Aztán végül rájött. Rá kellett jönnie.
Az összefüggés-vakság gyakori volt a bűnüldözőknél, de G.
William esetében egy adag reménykedéssel párosult. Annak
idején, amikor Jó Öreg Apu megszegte saját legfőbb szabályát, és
úgy döntött, hogy Lobos Nodban vadászik, G. William megtört
ember volt. Felesége, akivel harminchét éve éltek együtt, épp
csak meghalt, miután egy évig küzdött petefészekrákkal, ami
olyan kegyetlen és hosszan elhúzódó volt, hogy maga Billy is
elismerte volna. A következő választásokon vesztésre állt egy
felkapaszkodott, fiatal calvertoni-val szemben, aki alig palástolt
öregellenességgel nyomult, a szlogenje szerint „Utat az újnak!”
Felesége halott, egy élet munkájával felépített karrierje félig a
sírban, G. Williamnek nem is volt jobb dolga, mint Cara
Swinton, a Lobos Nod-i gimnázium frissen eltűnt pomponlánya
miatt gyötrődnie. A posta mellett, egy bokorban megtalálták
néhány hajszálát és szvettere egy kiszakadt darabját. Mindenki,
még Cara szülei is azt hitték, hogy elszökött New Yorkba (Cara
arról álmodott, hogy modell lesz), de G. William valami mást
érzett a levegőben.
És amikor Samantha Reedet – egy másik csinos szőkét – egy
héttel később holtan találták egy vízelvezető csatornában, G.
William tudta, hogy itt valami van. A gyilkosságokat
összekötötte Billy két, tíz évvel korábban elkövetett
gyilkosságával; pedig úgy követte el őket, hogy biztosra vette,
soha nem találják meg a kapcsot. G. William Tanner mégis
összekötötte őket, és rájött, hogy a Művész, a Krampusz és a
többi név ugyanazé, mint aki most Lobos Nodban működik.
Özvegyember. Majdnem kiszavazták a szolgálatból.
Magánéletének terhe és Billy lekapcsolása majdnem elpusztította
G. Williamet. Jazz megértette, miért nem akarja a seriff, hogy
megint egy sorozatgyilkos után kelljen nyomoznia.
– Egész éjjel próbáltalak hívni – mondta G. William –, de
nem tudtalak elérni. Elhatároztam, hogy nem zargatlak, viszont
nem tudtam elaludni. Rájöttem, hogy el kell mondanom, hogy
igazad volt.
Ha Jazz bocsánatkérést remélt, akkor még jó ideig kellett
volna várnia. És ez az idő nem fog eljönni. G. William
nézőpontjából Jazz azzal, hogy behatolt a bűntett helyszínére,
odáig ment, hogy már nem bízhattak meg egymásban.
Jazz lehuppant a seriffel átellenben lévő székre.
– Mondd el, hogy mi történt.
Vállrándítás.
– Minden azzal kezdődött, hogy rábukkantunk a legújabb
esetre ugyanazzal az ujjlevágós szokással.
– Ez nem szokás – mondta Jazz. – Ez a védjegye.
Azon nyomban ráharapott az ajkára, de már késő volt.
G. Williamet nem most kéne kioktatni.
De a seriff csak fáradtan biccentett.
– Jó, jó. Tudom – mondta szemrehányás nélkül. – Akárhogy
is, egy holttest került elő három napja Lindenbergben, épp csak
az államhatáron innen. Két levágott ujj, ebből egy hátrahagyva.
A középső.
– Csak kettő? Csak egyet vitt el? Ez biztos?
 – Elég jól megtanultunk tízig számolni, Jazz.
– És azonosították már? Van bármi köze Goodlinghoz?
– Nincs. Legalábbis nem tudunk róla. A neve… – G. William
oldalra döntötte méretes testét, és előhúzta a telefonját a
farzsebéből. Lefelé kezdett görgetni. – A neve Carla O’Donnelly.
Az állami egyetemre járt. Goodlinggal nem találtunk
kapcsolatot.
G. William visszatette a telefont, majd kezével olyan
mozdulatot tett, mintha egy bűvésztrükkel – tá-dámm – meg
tudná változtatni a világot.
A trükk nem működött.
– Nem tudom, hogy készen állok-e erre, Jazz – mondta,
hangja remegett az érzelmektől. – Én csak…
Ujjai remegtek, miközben a halántékát nyomkodta. Jazz úgy
érezte magát, mintha rányitott volna valakire szex közben: furán
és kínosan G. William miatt, és egyszerre szégyenkezett is maga
miatt. Kicsit talán össze is zavarodott. Mégsem állhatta meg,
hogy ne nézze. Hogy ne figyelje meg. Hideg, klinikai fele – talán
ugyanaz, amelyik miatt olyan jól illett Halé tiszteletes szerepébe
– rögzítette G. William reakcióit, mozdulatait, szavait. Ilyen,
amikor valaki el van havazva, gondolta. Ilyen, amikor valaki az ereje
végére ér. Hale szavai illettek ide: „Sötét hatalmak esküdtek össze
a salemi gyülekezet ellen. Mernének ebben kételkedni?”
Hale… Színjátszás…
Mi van, ha mindez színjáték? Az éjszakai látogatás. A
bukáshoz közeli állapot. Jazz nem szerette volna ezt gondolni, de
kénytelen volt. Felelőtlenség lenne nem ezt gondolni.
Mi van, ha a gyilkos nem más, mint G. William Tanner?
 Mindenki azt mondta, hogy a seriff majdnem beleőrült Billy
üldözésébe. Mi van, ha ez a „majdnem” nem volt része az
egyenletnek? Mi van, ha G. William becsavarodott, és azzá vált,
amit üldözött? Lehetséges ez?
Nem.
Nem. Jazz nem hagyja, hogy ezt gondolja. Nem mindenkiben él
gyilkos. Nem mindenki olyan, mint én.
A seriff hangosan köszörülte a torkát, és ujjaival dobolt maga
előtt az asztalon.
– Amúgy nem megfojtották, mint Goodlinget, hanem
megfulladt. A Lindenbergből küldött jelentés szerint talán
zacskót húztak rá. Elküldték e-mailben az egészet, de még nem
néztem végig. Nem tudjuk, miért változtatott az ujjak számán. –
Nem…
– Számol – szakította félbe Jazz. Ugyanúgy villant be neki,
mint a felismerés, ami azt mondta neki, hogy Fiona Goodlinget
egy sorozatgyilkos ölte meg, még amikor csak Jane Doe-ként
ismerte. – Számolja az áldozatait. Goodling volt a második.
O’Donnely az első. Elvesz egy ujjat minden áldozattól, így
számol. Egyet pedig hátrahagy, hogy beintsen. Ez az aláírása.
– Ja, valószínű. Ennek látom értelmét.
Íme az egész láthatatlan világ…
Jazz előrehajolt.
– Szükséged van rám ebben az ügyben, G. William.
Hasznomat vehetnéd. Hadd nézzem meg a jelentést! Mindkettőt:
Goodlingét és O’Donnellyét is. Kezdettől igazam volt, és
segíthetek.
 Jazz egy pillanatra azt hitte, hogy G. William végül engedni
fog, de aztán a pillanat elmúlt. Egy határozott és kérlelhetetlen
fej rázás.
– Nem. Ki van zárva. Például: belekerülsz, aztán kiszivárog
valami. Akkor aztán a nyakamon lesz az egész sajtó, és most ez
az utolsó dolog, ami hiányzik. Különösen az a hülye Doug
Weathers. Meg fogja lovagolni az ügyet a hírnévért és a pénzért,
ahogy apád ügyével is tette.
– De…
– Nem. Nem hagyom, hogy belekeveredj ebbe a
képtelenségbe. Ahogy múltkor megmondtam: a te dolgod az,
hogy normális legyél. Az a dolgod, hogy gyerek legyél, aztán
felnőjél, és rendes életed legyen. Így is eleget láttál már.
– Ahogy te is.
A seriff arcán sötét mosoly villant át.
– Tudod, mi a különbség köztünk, kölyök? Én ezért kapom a
fizetésemet.
Jazz vállat volt.
– Rendben, rábeszéltél: még a fizetésemből is engedek.
G. William az asztalt csapkodva röhögött.
– Szép próbálkozás, Jazz! Szép próbálkozás. De azt hiszem,
egy éjszakára már így is épp eléggé visszaéltem a nagyid
vendégszeretetével. Bocsánat, amiért feldühítettem.
Jazz elsétált vele a bejárati ajtóig.
– Nem tudtam volna mit kezdeni magammal, ha szép,
nyugodt, csöndes estém lett volna.
 G. William erre dörmögött valamit diplomatikusan, de
együttérzően, miközben kinyitotta az ajtót. Fejébe csapta a
kalapját.
– Csak maradj nyugton, Jazz. És figyu, szép volt.
Jazz tudta, hogy ez volt egy bocsánatkéréshez legközelebbi
dolog, amit kaphatott.
– Ugye tudod, hogy több is lesz még? – kérdezte Jazz. – Előre
számol, nem vissza.
G. William semmit sem mondott. Csak biccentett, és amikor
kilépett az ajtón, Jazz arra gondolt, hogy az imént egy halott
embert látott kimenni az éjszakába.

És egy álom.
És egy kés.
(egy kettő)
Mindig ott volt egy kés a mosogatóban.
És most a kezében.
(valami új)
És a hang.
(Billy hangja)
És a kéz.
(az én kezem)
Egy kéz a késen.
Finoman. Csak finoman. Mintha csirkét aprítanál. És egy másik
hang azt mondja:
(egy kettő)
 Rendben. Rendben. Szeretnék…
Ahol a kés behatol, vér fakad.
Jó fiú. Jó fiú.
(egy vágás, két vágás)
Csak így, szépen. Csak így…
(egy kettő)

Jazz ezen az éjszakán már másodszor riadt fel. Ezúttal azonban

senki sem dörömbölt az ajtón. Nagyi falon áthallatszó horkolását
leszámítva minden csöndes volt.
Felült, az imént még aludt, mint a holtak, majd a másodperc
tört része alatt teljesen magához tért, elméje zsongott és
szikrázott. Alvás közben valahogy rájött a kapcsolatra. A
számolásról szólt. Az ujjak. Tudta… De egyáltalán lehetséges?
Felkapcsolta a villanyt, és a neten rákeresett Fiona
Goodlingre. Néhány pillanatig élvezte a gúnyt, amivel
megállapította, hogy Doug Weathers posztolta a történetet az
összes fontos információval a nő holttestének megtalálásától az
azonosításáig. Megfojtották. Kezek a nyaka körül. Igen.
Határozottan. De mi más? Tudta, hogy volt barátja. Mi van a
korával?
Weathers linkelte a gyászjelentést a nő szülővárosának
lapjából, amiben benne volt a kora: huszonhét. Jazzt egyszerre
elöntötte a hideg verejték. Ez egyszerűen nem történhet meg…
És mi van Carla O’Donnellyvel? Főiskolás. Valószínűleg
tizennyolc és húsz között. Az újabb keresés kidobta a
lindenbergi riportokat, amelyek azután születtek, hogy a
rendőrség megtalálta a holttestet. Egy vasúti munkás bukkant rá
a mellékvágány közelében. A srác épp cigiszünetet tartott. Soha
nem vette volna észre, ha nem rúg bele egy kőbe, és nem lepődik
meg, hogy milyen hangot ad, amikor a magasra nőtt gazban
landol. Egy pillanattal később odanézett… és az élete
megváltozott.
Állj! Álljunk meg egy pillanatra. Lindenberg? Nem onnan
jött Erickson? Nem onnan helyezték épp át? De. De bizony.
Minden bizonnyal ő is ott volt.
De a lap nem közölte a rendőrök nevét, akik ott voltak a
helyszínen, ahol Carla O’Donnelly holttestét megtalálták.
Viszont közölt információkat arról, hogyan ölték meg a nőt.
Megfulladt, írta az újság, és a legvalószínűbb, hogy egy
zacskóval fojtották meg, amit zsinórral a nyaka köré kötöttek.
Tizenkilenc éves volt.
Úristen, gondolta Jazz, s izzadságot törölt le a felső ajkáról.
Nem hiszem el…
A válla fölött gyors pillantást vetett apja áldozatainak
fényképeire. Úgy tűnt, őt bámulják. Mire vársz? – mondták. Miért
ücsörögsz? – mondták.
Csak néhány napja, hogy kirohant G. William ellen, amiért
összefüggés-vakságban szenved? Na! Jazz is végig ettől
szenvedett, mint kiderült.
Az ujjak: az ujjak tévesztettek meg. Azt hittem, ez a védjegye, de
nem. Ez valami egészen más. Számol, de nem csak számol.
Jazz előkotorta a telefonját, és G. William mobilját tárcsázta.
Az üzenetrögzítő jelentkezett. Amíg a terjengős bejelentkezőt
hallgatta – „G. William Tanner seriffet hívta. Ha vészhelyzetről
van szó, tegye le, és hívja a 911-et. Különben tudja, mit kell
tennie, úgyhogy lásson hozzá” –, végiggondolta, mit akar
mondani. A sípszóra mély lélegzetet vett. Mindent ki akart adni
magából, amit tudott, de leginkább higgadtnak kellett maradnia,
így G. William megértheti.
– Helló, G. William, itt Jazz.
Nyugalom. Nyugi. Okosan. Belül a vére forrt, a lelke kiáltott.
– Rájöttem. Több áldozat lesz. A következőről azt tudom,
hogy…
 1 6. FE JE Z ET

Az éles, ősz reggeli fényben Jazz már nem volt ugyanolyan

biztos, mint előző este. Kétszer is ellenőrizte a gondolatmenetet,
de nem talált hibát. Kivéve azt, hogy az elmélete teljes őrültség
volt. De talán G. William látna benne potenciált.
Gyorsan belapátolta a reggelijét, nagyit pedig leültette
kedvenc székébe a tévé elé. A reggel volt a legjobb időszak, így
általában napközben sem akadt gond, amíg Jazz iskolában volt.
Délután három vagy négy körül mozgolódni kezdett, többek
között ezért várta Jazz annyira, hogy néhány héten belül
bemutassák a Salemi boszorkányokat. És ezért nem volt soha, és
nem is lehetett volna iskola utáni munkája.
Howie-val találkozott a Coff-E-Shopban, ami most jóval
kaotikusabb volt, mint máskor a reggeli csúcsidőben. Ezen a
reggelen a legjobb barátja egy méretes monoklit viselt állkapcsa
bal oldalán. Úgy nézett ki, mintha arcon csapták volna egy
aprópénzzel teli zoknival.
– Mi történt? – kérdezte jazz.
– Az orvosi rendelők veszélyesek – mondta Howie. – Azok az
ajtók, ember. Odacsapnak, mint egy nindzsa. Jegyezd meg, amit
mondok: figyelj oda a mosdóban, vagy úgy végezheted, mint én.
Milyen lehet ilyen törékenyen leélni egy életet? – merengett Jazz.
Örült, amiért soha nem fogja megtudni, de félt, hogy Howie
humora egy nap majd elfogy. Vagy legalábbis nem takar eleget
ahhoz, hogy elrejtse a mindig egyre nagyobb sebeket,
horzsolásokat és zúzódásokat.
– Szép csomagok – mondta Howie hirtelen a semmiből, és
Jazznek csak pillanatok múlva esett le, hogy a szeme alatti
táskákról beszél.
– Ja, nem aludtam túl sokat.
Mesélt neki G. William előző éjszakai látogatásáról és a
felfedezésről, miszerint határozottan egy sorozat-gyilkos
tevékenykedéséről lehet szó.
– Ez igen! – Howie diadalmasan emelte levegőbe az öklét,
majd észbe kapott, hogy egy sorozatgyilkos keze munkáját
ünnepli. – Úgy értem, „ez igen”, amiért igazad volt, nem pedig
„ez igen”, amiért… igazad… volt…
Fokozatosan elhallgatott, majd egy pillanatig csöndben
bámultak egymásra.
– Mi tart ma ilyen sokáig? – kérdezte Howie, miközben
körbenézett. Helent sehol sem látta, a személyzet többi része
pedig fel-alá rohangált, hogy tartani tudja a lépést.
Mielőtt Jazz válaszolhatott volna, meglátta Doug Weatherst,
aki keresztülverekedte magát az ajtón és a tömegen. Állhatatos.
Mint az aranyér.
– Lépjünk le – mondta Jazz, és egy másik ajtó felé taszította
Howie-t.
– De szükségem van koffeinre! És ma meg akartam kóstolni a
dupla sütőtökös lattét vaníliasziruppal, szegfűszeggel és…
– Gyerünk! Majd iszunk kólát az iskolában.
Már külön osztálytermekben voltak az iskolában, amikor
Jazz rájött, hogy elfelejtette kölcsönkérni Howie mobilját. Fel
akarta hívni G. Williamet és kideríteni, mit gondol az
elméletéről. Ebédidőben Jazz figyelmét sikeresen elterelte Howie
kérése, hogy csináltassák meg a tetoválást ezen a hétvégén.
Valójában sikerült egész nap megfeledkeznie az ügyről
egészen a próba feléig, amikor a terem bejárata olyan zajjal
vágódott ki, mint egy elhangolt harang. Ginny megfordult a
nézőtér közepén álló székében, és apró termetéhez képest
mókásan nagy hangon kiabált:
– Csöndet kérek! Próba van!
– Elnézést, amiért megszakítom – mondta Erickson olyan
hangon, amiből nyilvánvaló volt, hogy ennél kevésbé nem
érdekelhetné a dolog.
Ledübörgött a színpadhoz vezető folyosó feléig, ott szilárdan
megállt, és egyenesen Jazzre mutatott:
– Te! Most!
Jazz Tituba és Proctor között állva a színpadon úgy nézett
körbe, mintha boszorkánysággal vádolták volna.
– Én? Mi?
– Kirángatlak innen, ha kell – mondta Erickson.
Egy sietős bocsánatkérés Ginny felé, egy biztató kézszorítás
Connie-tól, majd lehuppant a színpadról, s elindult fölfelé a
széksorok között. Erickson meg sem várta: sarkon fordult, és
már ki is lépett az ajtón, amikor Jazz még csak félúton járt.
A folyosó üres volt, a tanítás egy órája ért véget, és Erickson
a trófeatartó vitrin előtt állva a saját tükörképét nézte. Az iskola
utáni foglalkozások mind más-más termekben zajlottak, Howie
talán a könyvtárban lebzsel, ahol szerette stírölni a helyes
főiskolás lányt, aki gyakornokként a könyvtárosi diplomáját
készült megszerezni, és tovább bent maradt, hogy
visszarendezze a könyveket. (Howie-ban hirtelen
ellenállhatatlan vágy fejlődött ki E. E. Cummings művei iránt,
mivel a Cummings-művek polcai mellől lehetett a legjobban
rálátni a könyvtáros pultra.)
Jazz megállt Erickson mögött.
– Kinek képzeli magát…
Nem jutott tovább. A megbízott olyan gyorsan fordult meg,
hogy Jazz csodálkozott, amiért nem esett el. Erickson összehúzta
a szemét, megragadta Jazz karját, kisétált vele a parkolóba, és
betuszkolta a rendőrautó hátuljába.
És ez elég volt. Jazznek elege volt Ericksonból.
– Jogaim vannak, baromarcú! – rivallt rá Jazz. – Nem
ráncigálhat ki csak úgy, hogy aztán bármit megtehessen velem!
– Fogd be! – mondta Erickson unottan.
Szabadulás. Ez volt Jazz legjobb lehetősége: kiugrani, mielőtt
az autó felgyorsul. A kilincsért nyúlt, de aztán gyorsan
megtanulta a leckét, ami kezdettől fogva egyértelmű kellett
volna, hogy legyen: a rendőrautókban hátul nincs kilincs. Persze,
hogy nincs.
Amint Erickson kihajtott az iskola parkolójából, a félelem
pici, fagyos tüskéje szúrt Jazzbe. Csapdába került. Ericksonnál
fegyver van, és ő irányítja az autót. Akárhova elvihetné Jazzt, és
akármit csinálhat...
Egy gondolat merült föl és követelte Jazz figyelmét.
Valójában gondolatok sorozata volt, kezdve onnan, ahogy
Erickson elhelyezkedett a helyszínen, ahol megtalálták Fiona
Goodlinget. Aztán még ugyanazon az éjszakán a halottasházban
is felbukkant. És aztán… Eredetileg Lindenbergből származott,
ahol Carla O’Donnellyt megölték. G. William egyengette a
pályáját… Hozzáfért vajon a seriff hangpostájához? Tudta, amit
Jazz tudott, a feltételezéseit?
Nem számított, hogy tiltakozott és kérdezősködött Jazz,
Erickson semmit sem mondott, amíg a rendőrség épülete felé
hajtott, ahol kiengedte az autóból, beráncigálta, elhaladt vele
Lana mellett, akinek a csodálkozástól tátva maradt a szája.
Egy héten belül már másodszor látta Lana, amint behozzák a
rendőrök. Jazz megeresztett felé egy mosolyt, csak hogy
mutassa, minden sínen van. Lana önkéntelenül
visszamosolygott, ám csak egy pillanatra.
– Itt van – jelentette be Erickson, és belökte Jazzt G. William
irodájába. A seriff épp telefonált, biccentett és krákogott egyet.
Gyors kézmozdulattal hessegette el Ericksont. Jazz jót mulatott a
megbízott arcán megjelenő sértettségen és dühön.
Erickson kifelé menet olyan erősen csapta be maga mögött az
ajtót, hogy a falon lógó bekeretezett fotók is beleremegtek. G.
William, úgy tűnt, észre se vette.
– Ülj le – mondta Jazznek, amikor már letette a telefont.
– Nem – Jazz állva maradt és karját összefonta a mellkasán. –
Mi folyik itt? Nem rabolhatsz el az iskolából, hogy aztán…
– Mi a francra készülsz, Jazz? – sziszegte G. William.
– Miféle beteges játékot űzöl?
– Játék? Nem játszom én semmi…
G. William előkapta a telefonját, és pár pillanatig babrált
rajta, majd Jazz a saját hangját hallotta:
 – Helló, G. William, itt Jazz. Rájöttem. Több áldozat lesz. A
következőről azt tudom, hogy huszonöt év körüli. Barna hajú.
Pincérnő. Úgy fogják megölni, hogy beinjekciózzák
lefolyótisztítóval. A holttestet térdelő helyzetbe állítják majd,
összekötik a kezét a csuklójánál, hogy úgy tűnjön, mintha
imádkozna. Négy ujja fog hiányozni, de a középső a helyszínen
lesz. H. M. lesz a monogramja. Ez minden.
G. William visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és Jazzre
szegezte tekintetét. Jazz nem tudta, mit gondoljon. Nem
számított rá, hogy a seriff ennyire felhúzza magát egy buta
hangüzenet miatt.
– Bocsánat, G. William. Azt hiszem, nem gondoltam...
A seriff a székre mutatott. Jazz ezúttal leült.
Egy pillanat múlva G. William egy mappát dobott neki.
– Magyarázd meg – mondta, s úgy harapta el a szót, mintha
egy kukac lett volna, amit az almájában talált.
Jazz keze remegett, alig tudta megfordítani a mappát az
ölében. A címkén az állt: Myerson, Helen.
A torka lehetetlenül kiszáradt.
– Helen Myerson – mondta G. William, megspórolva Jazznek
a fáradságot, hogy ki kelljen nyitnia a mappát.
– Huszonöt éves. Fönt a Coff-E-Shopban dolgozik
pincérnőként. Valószínűleg korábban az ő asztalánál ültél, Jazz.
Te és a barátaid. Barna haj. Ma reggel találták meg a nyugati
városrészben a régi, üres kocsiszínben, tudod? – Nem várt a
válaszra. – Biztosan. A halál oka, hát igen, még várunk a
laboreredményekre, de nekem egészen biztosan szívrohamnak
tűnt. És a holttesthez közeli asztalon volt egy tű és egy flakon
lefolyótisztító arra az esetre, ha elsőre nem jönnénk rá. A
holttestet pedig képzeld, úgy helyezték el, mintha imádkozna.
Úgyhogy Jazz – G. William az asztala szélére ült, és egészen
közel hajolt Jazzhez –, van bármi, amit el akarsz mondani
nekem?
Istenem, igazam volt! Jazz a döbbenettől egy pillanatra nem
jutott szóhoz, majd arra gondolt, hogy G. William a bűnösség
jelének veszi majd a hallgatását.
– Nem én voltam – bökte ki hirtelen. – Nem én voltam!
G. William arckifejezése dühösből dörzsölt kíváncsiságra
váltott.
– Miért mondod ezt? Nem vádoltalak bűnrészességgel.
Még mielőtt elkapták volna, Billyt számos alkalommal
kihallgatta a rendőrség a gyilkosságaival kapcsolatban, azonban
mindig tanúként vagy járókelőként. Billy élvezte, hogy nézhette
az ellene folyó nyomozás belső munkálatait, és mindaddig
együttműködött, amíg az igazság még nem derült ki. Egy dolgot
Jazz fejébe vert: Soha ne mondj többet a rendőröknek, mint amennyit
kérdeznek. Soha, de soha!
Jazz megszegte a szabályt.
– Nem én voltam – mondta újból, beleesett egy gödörbe, és
most nem tudta, hogyan másszon ki belőle. Amivel rendelkezett,
azt „bűnös tudásnak” nevezik. Olyan tudással rendelkezik,
amilyennel csak a gyilkos vagy egy szemtanú rendelkezhetne, és
meg kell magyaráznia, honnan tud ilyesmit, különben a
rendőrök azt fogják gondolni, hogy ő a gyilkos… és Jazz nem
hibáztathatta őket. Mennyivel kellett tovább gondolkodni, hogy
valaki arra jusson, hogy a világ leghírhedtebb
sorozatgyilkosának a fia egy nap majd lecsap?
– Ha van mondanivalód, akkor itt az ideje, hogy kibökd –
mondta G. William, miközben testsúlyát áthelyezte az asztalra. –
Csak mi ketten vagyunk. Megoldhatjuk közösen, vagy egyedül
is rájöhetek.
G. William már nem az a bizonytalan, agyonstresszelt,
szánalmas alak volt, mint tegnap este. Magabiztos volt. Biztos a
dolgában. Ő volt az, aki kibogozta Billy Dent utolsó két
gyilkosságát, majd szembeszállt vele a saját házában. Jazznek
bevillant, amikor legelőször látta G. Williamet, a kép
végérvényesen az agyába égett: a seriff berobban a
játszószobába, a lehetetlenül nagy kézifegyver egyenesen Jazz
felé mutatott. Dobd el! Dobd el! Krisztusra esküszöm, hogy lelőlek!
– Nem én voltam! – mondta újból Jazz. – Az apám volt. Billy.
 17 . FE JE Z ET

– Oké, rendben. Igen, köszi. Neked is! – mondta G. William a

telefonba. Hátradőlt a székében, az asztal fölött Jazzre bámult,
aki Helen Myerson mappájával az ölében még rnindig vele
szemben ült. Myerson. Több százszor szolgált fel neki kávét, és
mégsem tudta soha a vezetéknevét. Próbált visszaemlékezni,
mikor látta utoljára. Pár napja… Weathers volt ott, akit hosszú
idő óta először látott Jazz. Szóval ő és Howie megkapták a
kávéjukat elvitelre. Hagyott Jazz borravalót? Nem emlékezett, de
hirtelen hihetetlenül fontossá vált.
G. William végzett a telefonálással. Mindössze néhány
percbe telt megerősíteni, amit már amúgy is tudtak.
– Billyt még mindig gondosan lakat alatt tartják – mondta G.
William. – Warden azt mondja, hogy épp ott van, ahol lennie
kell. Egész éjjel, egész nappal és megint egész éjjel. Pont mint az
elmúlt négy évben. Nem megy sehová, és nem is ment sehová.
Szóval apád, hacsak nem találta fel a teleportálást, vagy a módját
annak, hogyan osztódjon ketté…
Jazz a fejét rázva nézett lefelé a Myerson-mappára. Minden
klappolt. Előző este, amikor O’Donnelly és Goodling halálának
körülményeit nézte, majd Billy áldozatainak képeire pillantott,
rájött, hogy mi a mintázat. És ráillett Billy Dentre.
– Billy első áldozata – magyarázta percekkel korábban G.
Williamnek – egy Cassie Overton nevű nő volt. Az élete, a kora,
a megjelenése és a halála: mind ugyanolyan, mint O’Donnelly-é.
A második áldozata Farrah Gordon volt. Megegyezik a koruk, a
munkájuk és a hajszínük Fiona Goodlingéval. Megfojtották,
aztán meztelenül egy mezőn hagyták, ahogy Goodlinget. És
most a harmadik áldozat. Ugyanaz a monogramja, mint
Helennek. Harper McLeod. Pincérnő. Huszonöt éves. Barna haj.
Bumm! Billy ezen a ponton kezdte élvezni. Lefolyótisztító-
injekciók. Izomgörcsöt okoz. Heves fájdalmat. Aritmiát.
Esetenként szívrohamot. Ekkor kezdte különböző pózokba
helyezni az áldozatokat. És kapta a „Művész” becenevet.
– Nem apád volt – mondta kedves hangon G. William.
Jazz feltételezte, hogy ezt megnyugtatásnak szánta, de
képtelen volt annak venni. Nem tudta eldönteni, melyik a
rosszabb: az, hogy Billy valahogy kiszabadult, és elhatározta,
hogy újrajátssza a legnagyobb slágereit, vagy...
– Talán valaki utánozza – mondta G. William csak úgy
magában, mintha Jazz a szobában sem lett volna. – Valaki a
lehető legjobban le akarja másolni Billy Dentet?
És ott volt a „vagy…”, ami igazán aggasztotta. Egy utánzó.
Valaki, aki jól ismeri Billy bűnügyeit.
De mindenki azt feltételezné, hogy az utánzó nem más, mint
ifjabb Billy Dent, más néven Jasper Francis Dent. Howie
tévedhetett: talán mégiscsak jó név egy sorozatgyilkosnak.
Jazz megnedvesítette az ajkát. Majdnem egy percig tartott,
mire újból levegőhöz jutott, hogy aztán olyasmit mondjon, amit
nem akart. De el kellett mondania.
– Nem gondolod, hogy én tettem, ugye, G. William?
– Nem akarom ezt gondolni.
 Úgy hangzott, mintha a seriff meg akarna győzni valakit.
Magát? Vagy Jazzt?
– Ez… nem igazán válasz a kérdésemre.
G. William ültében kiegyenesedett, és miközben gondolatban
teljesen máshol járt, a pillanathoz egyáltalán nem passzoló
könnyed kis ritmust kopogott az asztalon.
– Sokan tudnak sok mindent apád bűntetteiről, Jazz. A
gyanúsított-listámnak eléggé a végén szerepelsz.
Aha.
– De még rajta vagyok.
G. William bosszúsan fújt egyet.
– Ha anyám még élne, ő is rajta lenne a listámon, amíg
tisztázni nem tudom. Tudod, hogy megy ez, Jazz.
Igen, Jazz tudta, hogy megy, de ettől még nem érezte magát
jobban. Nem engedhette, hogy a rendőrségi eljárás részletei,
szeszélyei gyanúba keverjék. G. William véleménye világos volt,
de mindez hamarosan túl fog nőni Lobo’s Nod seriffjén.
Speciális egység és riporterek érkeznek majd. Előbb vagy utóbb
– valószínűleg előbb, valószínűleg túl korán ahhoz, hogy
lecsillapodjanak a dolgok – valaki azt fogja mondani: Tudod, mit?
Miért pazaroljuk az időnket arra, hogy egy rejtélyes embert keresünk,
amikor a legesélyesebb jelölt itt van a középiskolában, úgy öltözik, mint
egy puritán, és azt kiabálja, hogy vér van a fején?
Nem volt ebben valami? Hogy Jazz végül megtört, és úgy
döntött, hogy Jó Öreg Apu nyomdokaiba lép?
Jazz küzdött, hogy arckifejezése természetes maradjon, de
valami átvillanhatott rajta, mert G. William újból így szólt
rosszindulat nélkül:
 – Jazz, ne aggodalmaskodj. El fogjuk kapni ezt a fickót. Már
eldőlt. Nem menekül előlünk, hallasz?
– További gyilkosságok lesznek – mondta Jazz. – Billy akkor
jött bele igazán, amikor végzett a harmadikkal, és további
hármat ölt meg gyors egymásutánban. Meg kell majd…
– Hallgass ide – szakította félbe G. William. – Hallgass! Nem
másolja a pályafutását. Lehet valaki, akit inspirált, ez biztos, de
ez nem jelenti, hogy szó szerint követni fogja. Az első két
gyilkosság átlagos volt. Műanyag zacskó. Fojtogatás.
– De Billy pontosan így csinálta!
Jazz nem akarta elhinni, hogy G. William nem veszi
komolyabban az ügyet.
– És – mondta nyugodtan a seriff – ezer másik is pont így
csinálta. Nincs abban semmi egyedi, hogy valaki megfojt valakit
egy zacskóval vagy a puszta kezével.
– De a monogramok… Az áldozatok… És a legutóbbi…
Gyakorlatilag ugyanaz a nő!
G. William hátradőlt a székében.
– Tudom, hogy segíteni próbálsz, de ilyen esetekben van
rosszabb az összefüggés-vakságnál.
– Igen? Mint például? – Jazz igyekezett mindezt gúny nélkül
mondani. Igyekezett és elbukott.
– Ennél több furfangra van szükség, Jazz, ha el akarod kapni
ezeket az alakokat. Semmi sem az, aminek látszik. Képzelem, ezt
jobban tudod, mint bárki más. Az összefüggés-vakságnál
rosszabb a túlzott magabiztosság. Azt hiszed, hogy megvan,
hogy megoldottad, mielőtt tényleg megoldottad volna.
Gondoltál már arra, hogy ez félrevezetés is lehet? Hm? Hogy a
fazon játszik velünk?
Jazz megvonta a vállát. Biztosan lehetséges… De nem tudta
elhessegetni az elméje mélyén lappangó nyugtalanító gondolatot
és a hozzá tartozó zsigeri érzést, ami azt mondta neki, hogy ez
nem valószínű.
– Ha azt akarnám, hogy a zsaruk elveszítsék a nyomomat –
folytatta G. William –, tudod, mit csinálnék? Úgy tennék, mintha
egy adott listát követnék. Szóról szóra követném. Aztán, amikor
azt hiszik, tudják, mi a következő lépés, elküldeném őket
gyufáért.
– Nem is tudom.
– Nem becsülheted alá ezeket az alakokat. Ez a fazon, oké,
olyan, mint az apád. Összeszedett. Nagyon okos. Tudod, hogy
találtuk meg Helent? Elmondom: névtelen bejelentés. Valaki egy
városon kívüli fülkéből hívta a 911-et. Ugyanúgy, mint
Goodlingnél. Mit gondolsz, ki adta ezeket a tippeket?
– A gyilkos. Természetesen.
G. William elégedetten mosolygott.
– Helyes. Ő kellett, hogy legyen. Félrevezet minket. Úgy tesz,
mintha Billy útját járná. És hogy így nézzen ki a dolog, biztosra
kell mennie, hogy minden nyomot megtaláljunk. Úgyhogy
„segít” nekünk. De tudod, milyenek ezek, Jazz. Nem nyújtják a
kezüket, hacsak nincs a másikban egy megtöltött, kibiztosított
fegyver, amivel a fejedre céloznak. Megpróbál becsapni minket.
És ezt nem fogom engedni.
– De…
 – Nézd, utána fogunk járni. Megvizsgáljuk minden szögből,
minden nézőpontból. Billy nézőpontját is ideértve. Talán a
szövetségieket is bevonjuk, amint ki tudjuk tölteni azt a
nyamvadt ViCAP kérdőívet, és megerősítik, hogy Goodling és
O’Donnelly gyilkosa ugyanaz. Szóval ne aggódj: el fogjuk kapni
– biccentett hozzá komolyan. – El fogjuk kapni, Jazz. Nem jön el
megint apád ideje. Ez a fazon még két számjegy közelébe sem
fog eljutni, oké?
Jazz erőltetetten bólintott.
G. William feltápászkodott a székből, ehhez az asztalt
használta támasztéknak és segítségnek.
– Menjünk! Visszaviszlek az iskolába.

Csöndben kocsikáztak, G. William csak egyszer szólalt meg,

hogy bocsánatot kérjen, amiért Erickson olyan durván kirángatta
a próbáról.
– Semmi gond – mondta Jazz.
– Volt néhány rossz napja. Ő volt ott először, ő találta meg
Myerson holttestét. És Goodlingnál is ő volt ott elsőnek – G.
William kínjában nevetett. – Szerencsétlen idekerült
Lindenbergből, és az első néhány napjában hullák egymás
hegyén-hátán… Úgyhogy elég feszült. Tudod, hogy megy ez.
– Tényleg semmi gond.
 A próba még mindig tartott, amikor megérkeztek: Jazz
felismerte néhány színésztársa autóját a parkolóban, és ott volt
még Ginny lepusztult Kiája is.
– Végeztél, Jazz – mondta G. William, amíg kiszállt az
autóból. – Kiszálltál a nyomozásból, rendben? Ha valami
eszedbe jut, hozzám jössz, jó?
– Naná.
Elköszönésképpen intett G. Williamnek, és megindult befelé,
ahol épp véget ért a próba. Connie és Ginny kivételével
mindenki meglepettnek tűnt, amiért találkoztak vele, mintha
arra számítottak volna, hogy eddigre már rácsok mögött lesz. És
erre számítani talán nem volt butaság. Nehezen tudta volna
hibáztatni őket.
– Nem hiszem el, hogy csak így kirángatott innen – füstölgőit
Ginny a próba végeztével.
A társulat tagjai kitódultak az autóikhoz, és Jazzt a
színpadon hagyták Ginnyvel és Connie-val.
– Hívni akartam a nagymamádat, de Connie azt mondta,
hogy ez nem lenne túl jó ötlet.
– Valószínűleg nem – megszorította Connie kezét, aki nem
engedte el az övét, mióta belépett az ajtón. – Koszi.
– Arra készültem, hogy ügyvédet hívok. A bátyám ismer
valakit…
– Félreértés volt – nyugtatta meg Jazz, rázúdítva sármját.
Arcizmait ellazítva lazán vigyorgott, amolyan „nincs az
égegyadta világon semmi gond, szivi” típusú vigyorral, amitől
mindenki megnyugszik. Billytől tanulta, és messze több volt,
mint hatásos. Felölteni is egészen egyszerű volt.
 Talán mert az előadóban voltak a Salemi boszorkányok
díszletei között, de Jazz nem tudta megállni, hogy ne ugorjon be
neki Hale egyik mondata: „A hittan a mi erős várunk, s csak ép
falú vár állhat ellene az ellenségnek.” Saját lelki békéjével
kapcsolatban ugyanígy érzett. A legkisebb repedés, a legkisebb
gyengeség elvezethet…
Ginny megsimogatta a karját.
– Csak szólj, ha tudok segíteni. Ha szeretnéd, hogy írjak egy
levelet vagy valami…
Jazz elfojtotta kibuggyanni készülő nevetését. Levelet írni.
Isten áldja Ginny Davist a nevetséges fürtjeivel és az Y-
generációs hippiségével.
Connie csöndes maradt, amíg Jazz autójához értek.
– És most? – kérdezte, habár arckifejezése és kézszorítása azt
súgta Jazznek, hogy már tudja a választ.
– Úgy jutottam ilyen messzire, hogy figyelmen kívül
hagytam G. Williamet – mondta Jazz. – Nézzük meg, meddig
jutok legközelebb.
 1 8 . FE JE Z ET

Mivel a nagyanyja nem pusztán szenilis, veszélyes vén liba volt,

hanem egy rasszista, szenilis, veszélyes vén liba, Jazznek
előkészületeket kellett tennie, mielőtt Connie átjöhetett volna
hozzá. Hosszas agyalás után csak az jutott eszébe, amit Billy
egyszer „a szegény ember nyugtatójaként” írt le, amit csak akkor
használnak, ha nincs más kéznél. Dobott egy kis Benadrylt nagyi
levesébe, majd a tévé előtt vacsoráztatta meg. Csupán percek
kellettek, hogy a feje lekókadjon és a kopottas, állítható támlájú
széknek dőljön, ami már akkor is öreg darab volt, amikor Billy
megszületett. Kanala csörömpölve esett a tányérba, és majdnem
magára borította a maradék levest, de Jazz, aki mindvégig
figyelte, időben ott termett, és elkapta, mielőtt kicsúszott volna
nagyi májfoltos kezéből.
Ellenőrizte a pulzusát. Rendben volt. Órákig mélyen fog
aludni. Könnyedén a karjába vette, nagyi csont és bőr és gyűlölet
és őrület volt: a gyűlölet és az őrület súlytalan. Végigterítette a
kanapén, majd szólt Howie-nak, hogy tiszta a levegő.
Húsz percen belül már a szobájában voltak Howie-val és
Connie-val: Howie az asztalnál lustálkodott, Connie
törökülésben ült az ágyon, Jazz az ölébe hajtotta a fejét.
– Ez morbid – mondta Connie már milliomodszor a Jazz
falán lévő áldozatokra utalva.
 – Segített megfejteni, hogy a fazon milyen mintát követ –
mondta Jazz.
– Ettől még nem lesz kevésbé morbid.
– Morbid, baromorbid – játszott a szavakkal Howie. – Ez
egyszerűen csak hátborzongató – egy kinyújtott befőttesgumival
a huszonhetes számú áldozatot, Marsha Van Hornt találta el a
szeme között. – Hoppá!
Jazz a szemét dörzsölte. Egy befőttesgumi a homlokán volt
Marsha legkisebb problémája.
– A végére kell járnunk – mondta. – Srácok, a segítségetekre
van szükségem.
– Szolgálatra jelentkezem – mondta Howie szalutálva.
Connie hátrasimította Jazz haját a halántékából.
– Ellenben én azt mondom, hogy nyugodj le és felejtsd el ezt
a képtelenséget.
– Nem megy – mondta Jazz.
– Ha tökös vagy, nem tökölsz – dünnyögte közbe Howie
valószínűleg a világ legrosszabb John Wayne-utánzatát. – Szíjra
teszed azt a hatlövetűt, és…
– Senki nem hord hatlövetűt – mondta Jazz; nem is kellett
Howie-ra néznie, tudta, hogy csüggedt képet fog vágni. – De
meg kell tennem. Be kell bizonyítanom, hogy többre vagyok
képes, hogy Billy tanításaival nem csak bajt tudok okozni. Jóra is
használhatom.
Connie homlokon csókolta.
– Tanner rajta van az ügyön. Ő kapta el apádat: el tud kapni
valakit, aki apádat utánozza.
 – G. Williamnek szerencséje volt, amikor elkapta Billyt –
mondta Jazz. – Lehet, hogy másodjára nem lesz mákja. Ráadásul
nincs száz százalékban meggyőződve arról, hogy a Billy-féle
mintát fogja követni.
– Mi az a minta? – kérdezte Howie megpördülve a székkel,
majd előrehajolva, hogy jobban lássa az Áldozatok Falát. – A
numero négyes…
– Numero cuatro – javította ki Connie bőszen.
– …Vanessa Dawes volt. Háh… V. D. A Vágy Dildomosa –
játszott a szavakkal Howie.
– Nőj fel – mondta Connie.
– Színésznő volt – mondta Jazz mindkettejüket figyelmen
kívül hagyva, miközben a plafont bámulta.
Nem kellett belenéznie az aktákba, ha információ kellett Billy
valamelyik áldozatáról: örökre belevésődött az emlékezetébe.
– Boise-ból jött, Idahóból...
– A Nagy Krumpli hazájából!
– …és tizenkilenc évesen került New Yorkba – folytatta Jazz
még mindig figyelmen kívül hagyva Howie-t. – A barátaival
utazgatott, tehervagonokra kapaszkodtak fel a Keleti Parton,
amikor Billy találkozott vele. Egy csemegeboltban történt. Sózott
marhahúsos szendvicset rendelt a lány.
Jazz nagyon nyelt. Hirtelen mintha ott lett volna, úgy élte át,
ahogy Billy leírta. Emlékezett az apja szemében felcsillanó
obszcén fényre, miközben elmesélte, hogyan tett úgy, mintha
felismerte volna Vanessát, majd kért bocsánatot túláradóan,
amikor „rájött”, hogy nem…
 Még azt is mondtam neki, hogy „Biztosan azt gondolod, valami
őrült vagyok”, mondta Billy. És majd’ kibújt a bőréből, hogy
elmondhassa, erről szó sincs, és hogy teljesen megérti, vele is
sokszor...
– Reklámokban szerepelt – mondta most Jazz. – Nem volt
nagy cucc. Semmi országos. Csak helyi és regionális. De épp elég
ahhoz, hogy Billy tőrbe csalja, és elhitesse vele, hogy ártalmatlan.
Aztán már csak meg kellett hívnia egy italra, hogy egyedül
maradjon vele.
– És bumm: nővérke, két köbcenti lefolyótisztítót kérnék!
– Howie! – csapott Connie az ágyra. – Emberek haltak meg!
Howie visszafordult a székével Jazz asztala felé, és lustán
játszadozott a számítógép egerével.
– Billy ugyanabban a városban ekkorra már megölt egy
pincérnőt. Három hétig maradt ott. Megölte Vanessát, majd két
másikat, mielőtt olajra lépett.
– Tehát azt gondoljuk, hogy meg fog ölni még három embert
Lobo’s Nodban, mielőtt továbbáll?
Jazz felállt, bólintott. A falat bámulta, különösen Vanessa
Dawes képét.
–A másoló összes áldozata megfeleltethető Billy
áldozatainak: ugyanaz a foglalkozás. Ugyanaz a hajszín.
Ugyanaz a monogram. Megegyező életkor. Szóval olyasvalakit
keresünk Lobo’s Nodban, aki fekete hajú, V. D. a monogramja és
huszonkét éves.
Howie újból felhorkant, de nem folytatta, mintha érezte
volna, hogy Connie szeme halálos sugarakat lövell a tarkójára.
 – Nod nem épp Hollywood – mutatott rá Howie. – Nincs túl
sok színésznő a városban. Mégis, hogyan találjuk meg őket?
– Mi van, ha kicsit távolabbra megy? – kérdezte Connie,
mély hangjában enyhe, gondterhelt bizonytalanság éreződött.
Jazz a lány felé fordult.
– Hogy? Mire gondolsz?
– Lehet, hogy semmiség. – Jazzről Howie-ra pillantott, aki
ismét megfordult a székével. – Talán…
– Mondd el! – mondta Jazz a legkomolyabb hangjából egy
tizednyit hozzáadva.
– Reel Life – vágta rá azonnal. – Tynan Ridge fölött. Tudod,
ahová folyton színészek járnak.
A fiúk szinte teljes összhangban ingatták a fejüket.
– Színitanoda. Valaki… Nem emlékszem a nevére. Abban a
bugyuta műsorban szokott szerepelni, amiben egy majom
bűnügyeket old meg…
– Connie – mondta Jazz „folytasd már” tónusban.
– Akárhogy is, megalapította ezt a színésziskolát. Nyári
táborokat szervez, meg ilyesmiket. A szüleimmel megnéztük,
amikor ideköltöztünk, de túl drága volt. De lehetnek színészei
mindenfelől. Nodból is.
Jazz biccentett. Igen, jó felvetés. Mégis...
– Mi van a Salemi boszorkányokkal? – kérdezte Howie, mintha
Jazz gondolataiba látott volna. – Itt, Lobo’s Nodban is vannak
színészek.
– Túl fiatalok. Még középiskolások – mondta Jazz. – De egy
huszonkét éves… Talán van valaki, aki középiskolában
színészkedett, aztán lediplomázott úgy négy-öt éve, és még a
városban él. Utána kell néznünk.
Kipattant az ágyból, és parancsokat kezdett osztogatni.
– Connie, te fogod Howie autóját, és elmész a Reel Life-hoz.
Keresd meg ezt a majmos színész csávót, és nézd meg, hátha
felvett valakit, aki megfelel a feltételeinknek. Jártál már ott,
szóval ismerni fog az arc. Én elmegyek Howie-val az iskolába, és
megnézzük a színjátszó kör és az elmúlt pár év darabjainak
névsorát.
– Egyszerűen csak hívnunk kéne a seriffet – mondta Connie
kétkedve. – Ez az ő területe, nem a miénk.
– Ja – mondta Howie –, de ami ennél fontosabb: miért kell
elvinnie a kocsimat?
Mivel mindkettejük részéről ellenállásba ütközött, az
egyetlen dolgot tette, amire gondolhatott: megállt egy pillanatra
és úgy tett, mintha a gondolatait mérlegelné. Utána beszélni
kezdett; megállt; lenézett a padlóra, mintha szégyenkezne.
– Srácok – mondta tétován, miközben azon gondolkodott,
hogy el-elakadó hangja vajon hatásos lesz-e.
Amikor felnézett, mindketten rászegezték várakozó,
megigézett tekintetüket, ő pedig jólesőn émelyítő izgalmat érzett
a gyomrában. Már most nyert ügye volt, pedig még a felénél sem
járt.
– Ez tényleg fontos nekem – suttogta fojtottan, mintha a
könnyeivel küszködne. – Ti nem értitek. G. William amúgy sem
fog ránk hallgatni. Így talán szilárd bizonyítékot szerezhetnénk
és megmutathatnánk neki. És talán… Talán tisztára moshatom a
Dent nevet, hogy a változatosság kedvéért valami jót jelentsen.
 Amikor Connie átölelte, tudta, hogy megvette őket.
Pillanatokkal később az autók felé igyekeztek.

Jazz nem volt büszke magára, amiért manipulálta a barátnőjét és

a legjobb barátját...
Nem. Állj! Ez nem volt teljesen igaz. Őszintén szólva el
kellett ismernie, hogy énje egy része elégedetten nyugtázta, hogy
milyen ügyesen vette rá Connie-t és Howie-t arra, hogy
segítsenek. Arra, amire kellett. Szükségszerű volt, mondta
magának. Hátráltatták, a világ viszont taszította előrefelé. Nem
volt választása.
Ezenkívül jó szórakozás volt használni ezt a különleges
tehetséget. Nem ártott senkinek, ugye? Csak egy kis
adrenalinfröccs, és egész lényét elöntötte a tiszta igen! érzés.
Nem ölt meg senkit. Nem ártott senkinek.
Gyorsított, kicsit beletaposott a gázba az iskolához vezető
úton. Sötét volt, Lobo’s Nod utcái gyakorlatilag üresek. Jazz tíz
kilométerrel átlépte a sebességhatárt. Gondos megfigyelései
alapján tudta, hogy a Lobos Nod-i rendőrök ritkán állítanak meg
bárkit, hacsak nem lépték át tizenöt vagy több km/h-val a
sebességhatárt.
– Tényleg így kell ezt csinálni? – kérdezte Howie. – Mármint
az igazi zsaruk is így csinálják? Hogy a gyilkos helyett az áldozat
kilétét találják ki?
– Néha csak ezen tudsz elindulni – mondta Jazz.
 – Mi van, ha már van elméletem arról, hogy ki a gyilkos?
Jazz kétkedve vigyorgott. Ez biztosan jó lesz.
– Csak tessék.
– Szerintem ez a görény Weathers az.
Jazz kinyitotta a száját, hogy darabjaira szedje Howie
elméletét. Aztán megint becsukta.
– Ez – mondta lassan – nem teljesen őrültség.
– Ez az! Köszi, csodákat művelsz az önbecsülésemmel.
– Ismeri Billy gyilkosságait. És azt akarja, hogy a média
megint felkapja Nodot.
– Ugye? Ugye?
Jazz Weathersre és az egójára gondolt. Gonosz volt, amikor
korábban G. Williamet gondolta bűnösnek, és sokkal
valószínűbb, hogy Weathers lehetett. Már a feltételezés emléke
miatt is feszengett a bűntudattól.
– Lehetséges – ismerte el. – De a legjobb lehetőségünk az, ha
megtaláljuk a következő áldozatot. Ez majd egyenesen elvezet
minket a fickóhoz, ha Weathers az, ha nem.
Howie kitette a kezét az ablakon, kezével a széllökéseken
szörfölt.
– Nem hiszem el, hogy rábeszéltél – panaszkodott.
– Igazából mégsem. Visszaszívom. Teljesen el tudom hinni,
hogy rábeszéltél. Amit viszont nem hiszek el, hogy Connie-t
rávetted erre.
– Hárman meg fogjuk oldani az ügyet – mondta Jazz. –
Ennek az arcnak annyi. Csak még nem tudja.
– Faterod hány embert ölt meg?
 – Százhuszonnégyet – mondta Jazz. Mint mindig, édesanyját
most is hozzáadta a hivatalos számokhoz.
– És szerinted meg fogjuk állítani ezt a fazont három után?
– Azt akarja, hogy elkapják. Billy egyszer azt mondta, hogy
az összes ilyen arc azt akarja, hogy elkapják. Ez meg, hallod,
gyakorlatilag fehér zászlót lobogtat, hogy megadja magát.
Howie felhorkant.
– Ha ez bejön…
– Ember, ha ez mind bejön, akkor két tetkót is vállalok.
Howie kurjantott és az öklét rázta.
– Igen, Virginia, van Mikulás!
Jazz vigyorgott és ingatta a fejét.
– Te túlságosan is…
Elharapta a szót, és egyenesen előrebámult.
– Basszus! – mondta.
– Jazz! – kiabált Howie, ahogy a torkán kifért, Jazz pedig
oldalra pillantott, és még időben balra rántotta a kormányt, hogy
elkerülje az ütközést a sarkon beforduló autóval. Rátaposott a
fékre, és a terepjáró egy kereszteződés közepén állt meg. A többi
autós idegesen dudált, ami süvítéssé változott, amint
felgyorsítottak mellettük, majd eltűntek a látóhatárról.
– Piros volt! – mondta Howie. – Pirosabb a pirosnál! Piros,
mint a karácsony! Ember, nézd! – kinyújtotta a jobb karját, amin
zúzódás volt ott, ahol beverte az autó szélébe.
– Elnéztem.
Jazz meglepetten tapasztalta, hogy a szíve semmivel sem ver
gyorsabban, és a légzése is teljesen normális. A terepjáróval
majdnem teljes sebességgel belecsapódott egy másik autóba, és
az eredmény nem lett volna szép.
A terepjáró túl régi volt ahhoz, hogy légzsákok legyenek
benne, tehát a kormány valószínűleg beleállt volna Jazz
mellkasába, és Howie… Hát, a biztonsági öv rántása miatt a
belső vérzés valószínűleg végzett volna vele.
– Megpróbálsz megölni minket?
– Virginia – mondta Jazz. – Azt mondtad, hogy Virginia,
ugye?
– Na és? – lármázott Howie. – Nem tudtam, hogy ez a szó
annyira kellemetlenül érintett, hogy megpróbálsz majd…
– Mennünk kell – Jazz rátaposott a gázra, miután rükvercbe
tette a kocsit. A kerekek csikorogtak, a jármű meg-pördült, majd
abba az irányba mentek tovább, ahonnan jöttek.
– Hová mész? Az iskola arra van!
– Tudom. Nem az iskolába megyünk, hanem Ginnyhez.
– Ginny? Úgy érted, Davis tanárnőhöz? Miért?
Jazz az útra figyelt, és most már jóval több mint tíz
km/órával lépte túl a sebességkorlátot. Howie nem volt hülye. Ki
fogja találni.
– Hű, haver – mondta Howie egy pillanattal később. – Ginny.
Virginia Davis. És fekete hajú színésznő...
– Nem tudom, hány éves, de nemrég diplomázott. Fogadok,
hogy huszonkettő – mondta Jazz ráhajolva a kormányra, és úgy
szorította, mint egy autóversenyző, és úgy adott gázt, mint egy
gázos. – Mit csinálsz?
Azért kérdezte, mert látta, hogy Howie előhalászta a mobilját
a zsebéből.
 – Hívom a seriffet, ember. Ez az ő területe. Mármint szó
szerint.
Jazz kockáztatott, és amíg kikapta a kezéből a telefont, egy
kézzel fogta a kormányt.
– Hé! – reklamált Howie.
– Ha felhívod G. Williamet, két dolog töltet. Egy: nem hisz
nekünk, és akkor ott vagyunk, onnan indultunk. Kettő: hisz
nekünk, és kiküld egy rendőrautót, és elijeszti ezt a fazont.
– Elijeszteni a fazont, az nem jó dolog? – kérdezte Howie a
telefonért nyúlva, de Jazz az ülésre ejtett a lába közé.
– Nem. Egy lépéssel előtte akarunk maradni, az kell, hogy
ugyanazon az úton maradjon. Érted?
– Szóval ha azt hiszi, nem tudunk Ginnyről…?
– Odamegyünk. Megkérdezzük, tapasztalt-e mostanában
bármi furcsát. Például követte-e valaki: Ha igen, akkor elmondjuk
G. Williamnek, amit gondolunk, és akkor ráállíthat pár
titkosrendőrt, vagy ilyesmi. Ha nem, még mindig
megkérdezhetjük, ismer-e az ő monogramjával színésznőket a
városban. Gyorsabb, mintha besurrannánk az iskolába átnézni
az plakátokat.
– Áhá, most már értem, miért engem hoztál Connie helyett –
zsörtölődött Howie. – Ha valami illegális, mindig ott van a jó
öreg Howie.
Jazz rávigyorgott.
– Az életed unalmas lenne nélkülem, és ezt te is tudod.
– Ja, hát igen, ha nem akarod elijeszteni a fazont, akkor talán
lassíthatnál. Ha úgy állunk meg Davis tanárnő parkolójában,
mint egy denevér, akkora azt fogja gondolni, hogy valami
készül.
Jó észrevétel. Jazz fékezett, és mire Ginny házához értek, a
terepjáró úgy tötymörgött, mint bármelyik másik autó.
A Salemi boszorkányok válogatójának végeztével Ginny az
egész csapatot meghívta a lakásába egy oldott, átolvasós-
ismerkedős összejövetelre. Jazz a konyhában lapult, mert
kényelmetlenül érezte magát, amiért a pici lakásban olyan sok
másik gyerekkel van együtt. Connie-t figyelte, aki könnyedén
repkedett egyik társaságtól a másikig, és az este végére rájött,
hogyan tudja kellően jól mímelni ezt a viselkedést ahhoz, hogy
elvegyüljön. Az az este így tiszta haszon volt számára, s most
dupla haszon, mert pontosan tudta, hol lakik Ginny: egy kicsi,
háromemeletes háztömbben, ami úgy állt egy vegytisztító és egy
autómosó között, mint egy rossz helyre illesztett legókocka.
Amikor megérkeztek a parkolóba, Jazz a szélvédőn keresztül
mutatta:
– Az autója – mondta Howie-nak. – Otthon van.
Leparkolt. Gyorsan végigfuttatta szemét a terepen.
Semmi furcsát nem látott a parkolóban. Nem volt másik
államból származó rendszámtábla. Sem nagyobb furgon vagy
négyajtós, amiben könnyen el lehetne vinni egy holttestet.
– Csak legyünk túl ezen is – mondta Howie olyan idegesen,
hogy Jazz majdnem elnevette magát.
Jazz visszaadta Howie mobilját és leállította a motort.
– Gyerünk!
 Ginny a harmadikon lakott. Nem volt lift; Howie virtusból
lepipálta Jazzt a hosszú lábaival, amikkel hármasával szedte a
lépcsőfokokat.
– Nyertem! – nevetett diadalmasan, majd kopogtatott.
– Mit nyertél pontosan?
– Elégtételt.
Jazz ezt ennyiben hagyta. Várták, hogy Ginny ajtót nyisson.
Semmi.
– Valószínűleg nem hallotta – mondta Jazz. – Kopogj
hangosabban.
– Könnyen megsérülök – mondta Howie, mintha Jazzt
emlékeztetni kellett volna.
Jazz finoman félretolta Howie-t az útból, és kopogott: három
gyors, kemény koppanás, amit nem lehetett nem hallani bentről.
– Talán nincs itthon.
– Az autója a parkolóban áll. Ööö… Várj!
Jazz az ajtóra tapasztotta a fülét.
– Mi az?
– Pszt! – csöndre intette Howie-t és koncentrált.
A lakásból hallott… valamit.
– Hallom…
– Jön már?
Jazz hátralépett, tekintete lefelé siklott. A kulcslyukra. A
gyomra összerándult. Vajon tényleg visszaverődő fényt látott?
Előrehajolt, és megszagolta a gömbkilincset, Howie-ra pedig,
aki meg akarta tudni, mi a fene történik, nem figyelt.
Ragasztó. Pillanatragasztóval töltötték ki.
 Időt szeretnél nyerni, hogy egyedül legyél? – Súgta Billy hangja a
múltból. – Külön és zavartalanul töltenél el egy kis időt? Akkor
először is gondoskodnod kell arról, hogy ne zavarjanak meg, érted, mire
gondolok? Zárd be az ajtót. Zárd be az ablakokat. Csináld meg olyanra,
hogy más ne tudjon bejutni. És hé… bónusz! Amikor jönnek a zsaruk,
be kell törniük, ami felfordulást okoz, és a felfordulás a barátunk, Jasper.
A bizonyíték elvész a felfordulásban. Az emberek összezavarodnak a
felfordulásban.
Jazz szíve zakatolt. Füle sípolt.
– A gyilkos itt van – suttogta.
 19 . FE JE Z ET

– Mi? – Howie úgy bámult Jazzre, mint kisgyerek az

óriáskeréken.
Jazz elkapta Howie nyakát, fülét pedig a szájához nyomta:
– A gyilkos. Itt van.
– Szent szar!
– Fuss, Howie! Tűnj el az épületből! Hívd a rendőröket!
Figyeld a sikátort, hátha meglép a tűzlépcsőn keresztül!
Howie maga elé meredt, félelem és döbbenet reszketett a
szemében. Jazz taszított rajta egyet:
– Menj! – sziszegte olyan hangosan, ahogy csak merte.
– Most!
Howie szaladt lefelé, ahogy csak bírt.
Jazz nem gondolkodott. Nem engedte meg magának, hogy
gondolkodjon. A gyilkost hallotta odabent, ebben biztos volt.
Talán még nem túl késő.
A szíve már nem zakatolt. Légzése lelassult és könnyűvé
vált, úgy tűnt, a világot sziruppal öntötték le: minden
vontatottan mozgott. A világ összes ideje a rendelkezésére állt.
Ebben a furcsa, zavart állapotban hátralépett a szűk folyosó
másik oldala felé, nekirugaszkodott, jobb lábával előrefelé
rúgott, és az ajtót épp a gömbkilincs magasságában találta el;
épp úgy, ahogy Billy tanította neki. Az ajtó beleremegett.
Fájdalomhullám rezgeti végig Jazzen, föl egészen a lágyékáig.
Olyan érzés volt, mintha kalapáccsal a combjára ütött volna,
ráadásul cserébe csak egy kis horpadás keletkezett a gömbkilincs
körül.
Bentről a fürge lépések összetéveszthetetlen hangja, amint az
idő visszanyerte rendes folyását, Jazz szíve úgy kalimpált,
mintha az üstdobos kezébe görcs állt volna, lélegzete csípős,
forró szélként hatott torkában.
– Ne merj elfutni! – üvöltött Jazz. – A rendőrök már
körbevették a helyet!
És felülkerekedett a lábában érződő, lüktető fájdalmon; újból
nekilendült: meglepődött, amikor az ajtó kivágódott, a gömb és a
zár a padlón csörömpölt.
Húzta a lábát, mégis futott, ahogy csak bírt, és berobbant
Ginny előszobájába. A lakás sötét volt, de a fény négyszögeket
rajzolt a padlóra a rövid folyosó felénél. Emlékezett a nappalira.
Jazz befordult a helyiségbe vezető nyitott, boltíves folyosóra.
Nem igazán volt ideje, hogy a szeme megszokja a fényt, mielőtt a
látvány elé tárult volna: a kanapét, amin Connie-val ült, és
fogták egymás kezét, most az ablak alá, a falhoz tolták, teljesen
elütött a szoba többi részétől, és egy alak mászott fel rá. Egy
másik, apró valaki a vörös-fehér mintás rongyszőnyegen feküdt.
A férfi a kanapén most hátrafordult. Fekete, szemnél nyitott
símaszkot viselt. Tekintetük pusztán egy pillanatra találkozott.
Kék szem. Őrült szem.
Aztán a gyilkos elfordult, mintha napba nézett volna, egyik
kezét felemelte, hogy védje vele az arcát, miközben kiugrik az
ablakon.
 Jazz a kanapé felé mozdult, de megállt, amikor érezte, hogy a
szőnyeg tocsog a lába alatt. A rongyszőnyeg nem vörös-fehér
mintás volt. Csak fehér.
Egy pillanatra megdermedt. Még mindig átjuthatott volna az
ablakon, talán elkaphatta volna a gyilkost, visszatarthatta volna,
amíg a rendőrség kiérkezik…
De Ginny.
A rongyszőnyegen reszketett, miközben a rostok felitták a
vérét, ami a jobb kezén lévő öt klinikai, majdnem sebészi
csonkból spriccelt ki. Szeme fönnakadt.
Jazz nem tudott megmozdulni. Lebénult. Ginnyt bámulta.
Ez volt hát az. Ez volt a pillanat, amiről oly sokat hallott. A
pillanat, amit Billy dicsőített.
Azt mondják, hogy a fény kihuny a szemükben, amikor meghalnak,
suttogta Billy Jazz elméjében, emlékezetében. De ez még nem
minden. Van egy hang, Jasper. Egy halk hang. Szép és békés és szent és
sérthetetlen. Közel kell hajolnod, hogy halld, amikor távozik.
Az árulkodó tűszúrás, mintha Jazznek segítségre lett volna
szüksége, mindent elmondott. Lefolyótisztítót fecskendezett
belé, ahogy Myersonba, és ahogy majd a következő két
áldozatba. A lefolyótisztító szétroncsolta a szívizmait. Mintha a
sokk nem lett volna elég, amiért levágta az ujjait, még rettenetes
fájdalmai is voltak, és épp erős szívrohamon esett át.
Jazz remélte, hogy Howie hívta a 911-et. Lerázta a kábulatát,
és térdre vetette magát Ginny mellett. A vér látványa és szaga,
az érzés, amint átszivárgott farmerján, zavarba ejtette. Olyan sok
volt belőle; levágod az áldozat öt ujját, amíg még él és küzd, és
valószínűleg felnyitsz egy vagy két artériát. Amikor először
vágtam artériát, mondta Billy, nem hittem el, mennyi…
Jazz leállította a hangot. Érezte a vért. Szeretett volna többet
belőle. Szerette volna végigfuttatni a kezét a szőnyegen. Egyiket
sem akarta. Futni akart.
Nem! Nem futhatsz! Segíts neki! Segítened kell neki!
Ginny felismerte vajon? Vagy már túl messze járt? Nem
tudta. Arckifejezése merő pánik volt, minden pórusát, húsának
minden centijét átitatta a rettenet. Ha felismerte, mit
gondolhatott? Vajon azt, hogy: Köszönöm, istenem, ez fasper?
Vagy: Ó, istenem, ne, bárki, csak Jazz ne!
Úgy érezte, hogy mondania kéne valamit neki, de nem bízott
a hangjában. Semmijében sem bízott. Ebben a pillanatban csak
előre akart hajolni, kezébe venni a nyakát, és...
Istenem! Az isten verje meg! Verje meg az isten Billyt is és a
fiát is! Könnyek gyűltek Jazz szemében. Ginny haldoklott. Az
orra előtt haldoklóit, mégsem bízott magában annyira, hogy
segítsen neki, mert nem bízott abban, hogy a keze nem fejezi be
inkább a munkát.
– Csak csináld! – üvöltött magának, hangja nyers volt és
zord. – Mentsd meg, te haszontalan sza...
Nem fejezte be. Miközben nézte, Ginny légzése előbb
nehézzé vált, zihálni kezdett, majd leállt. A szíve nem vert,
haldoklott.
Jazz nem gondolkodott. Nem gyötörte magát. Hátrahajtotta
Ginny fejét, és a légzését hallgatta. Semmi. Egy pillanatnyi
intenzív gyönyör futott át rajta, amit olyan émelyítő ellenérzés
követett, hogy majdnem kivetette magát fejjel előre az ablakon.
 Még nem. Még nem halott.
Ginny feje még mindig hátrahanyatlott, Jazz
összecsippentette az orrát, majd száját a szájára tapasztva addig
fújta belé a levegőt, míg mellkasa meg nem emelkedett. Aztán
újból.
Ginny még mindig mozdulatlan.
Ujjaival kitapogatta Ginny mellkasán a kard nyúlványt.
Megkezdte a mellkasi kompressziót, harmincszor pumpált, majd
hátraereszkedett a sarkára. Semmi. Újból levegőt fújt a szájába, a
mellkas megemelkedett és visszaereszkedett, de aztán megint
mozdulatlan maradt, amikor újból nyomni kezdte a mellkasát.
– Ne csináld ezt, Ginny! – mondta. – Ezt ne add meg neki! És
nekem se!
Könnyek csorogtak végig az arcán. Nem tudta, miért. Nem
tudta, hogy elkeseredése miatt, hogy megmentse Ginnyt, vagy
haragja miatt, amiért egyáltalán megpróbálja. Egy hang a fejében
– nem Billyé volt, Jazz attól tartott, hogy a sajátja – azt suttogta,
hogy ha meghal, Jazz legalább itt lesz. Legalább a szemtanúja
lesz.
Befújás, befújás. Aztán kompresszió. Befújás, befújás. És
kompresszió. Olyan volt, mintha örökké tartana. Olyan érzés
volt, mintha éveket öregedett volna, miközben megpróbálta
Ginnyt életben tartani, a karja és a válla égett, a szája kiszáradt és
kicserepesedett. Az ujjaiból folyó véráram lelassult majd elapadt.
Már megalvadt? Vagy leállt a szíve, és már nem pumpált vért
sehová? Nem tudta eldönteni, melyikről van szó. De nem is
akarta tudni.
 Végül visszaereszkedett a sarkára, még mindig Ginny
vérében térdelt. Ginny már eltávozott. Semmit sem tehetett.
Talán már több perce halott volt.
És azt érezte, hogy…
Nem tudja. Nem tudta, mit érez. Egy része rettegett a naptól,
a pillanattól, amikortól majd a legelső gyilkosságát kell
számítania. Félt, hogy ez felébreszt benne valamit, ami addig
nagyrészt szunyókált. De számított is rá, várta is. Tudta, hogy
így vagy úgy, de választ fog adni a kérdésre: vajon ugyanúgy
lelkesedik a halálért, mint az apja?
És itt van hát. Itt térdel egy kiszipolyozott, tönkretett élet
előtt. És semmi.
Megpróbálta megmenteni, nem? Jelent ez bármit is? De
Ginny nem az ő áldozata volt. Talán csak azért próbálkozott,
mert ő nem volt vétkes Ginny halálában. Vagy talán igazából
meg akarta menteni. Nem tudta.
Megpróbálta, de nem sikerült. Elég keményen próbálkozott?
Visszatartotta egy része? Vagy azért csinálta, hogy foghassa,
miközben haldokolt? Minden olyan súlyosnak tűnt most
számára, az újraélesztés mozdulatai ízléstelen, visszataszító
színezetet kaptak a fejében: az ajka az ajkán, a keze a mellkasán,
azok között a mellek között, amelyek nem is olyan régen
hozzányomódtak…
A csönd felülkerekedett. Billynek igaza volt. Amikor
meghalt, valamiféle hangot adott ki. Az egyik pillanatban még
ott volt belőle valami, valami Jazz saját sziszegő lélegzetével és
erőlködésével együtt, miközben mozdulatlan mellkasát nyomta.
A következő pillanatban pedig már halott volt és hangtalan. A
csöndet hallgatta. Az érzelmek értelmetlenül futottak végig rajta:
félelem, remény, bánat, öröm és gyönyör. Ugyan nem Billy
érzései voltak, de nem is egy normális emberéi.
Mi a franc vagyok?
A csönd olyan gyorsan ért véget, ahogy elkezdődött: távoli,
de közeledő szirénázás hangzott fel. Howie végül is hívta a 911-
et.
Mennyi idő telt el, mióta Howie elsietett? A gyilkos kiugrott
az ablakon, de milyen messzire jutott? El lehet még kapni?
Jazz felugrott, és az ablaknál lévő kanapéra mászott. Lefelé
nézett, miközben a szirénázás egyre hangosabb lett.
Lent, a sikátorban egy hórihorgas alak feküdt egyre terjedő
vértócsában, az autómosóból érkező fények megvilágításában.
Howie!
 2 0 . FE JE Z E T

Jazz nem gondolkodott: kiugrott az ablakon, és úgy mászott

lefelé a tűzlétrán, mint egy bemetamfetaminozott majom, az
utolsó hat lépcsőfokról már úgy ugrott le a sikátor piszkos
járdájára, ahogy a gyilkos is tehette. Mennyi idő telhetett el?
Meddig küzdött Ginnyért?
A lába ugyanabban a pillanatban ért talajt, amikor az egyik
sziréna is elhallgatott, és egy mentő hirtelen lefékezett előtte. Két
rohammentős gyakorlatilag kiesett a kocsiból, az egyiknél fekete
zsák volt.
Jazz előttük ért Howie-hoz: még lélegzett, arccal lefelé feküdt
az aszfalton. Honnan jött ez a sok vér? Nem akarta elmozdítani
Howie-t, nehogy rontson a helyzeten, de tudnia kellett. A
háttérben egy másik szirénát is hallott: egy rendőrautó hajtott be
a parkolóba. Ginny közelebb élt – valaha, emlékeztette magát
Jazz – a kórházhoz, mint a rendőrséghez.
– Howie, hallasz? Howie! Gyerünk, ember! Howie!
– Kiugrott? – kérdezte futtában az első rohammentős, és a
tetőtől számított távolságot méregette. – Mi a franc? A hívásban
harmadik emeletről volt szó...
– Nincs erre időnk! – mondta Jazz megához ragadva az
irányítást. – A-típusú vérzékenysége van…
– Várj csak – mondta a második mentős. – A harmadik
emeleti esethez hívtak minket. Ez ugyanaz…
 – A nő a harmadikon már halott – mondta Jazz olyan
érthetően, ahogy csak tudta, ami igazából nagyon, nagyon
érthető volt. – Ő itt A-típusú vérzékeny. Szüksége va…
– Nincs hemofíliás karkötője – mondta az első, aki már
Howie mellett térdelt. Megérintette a nyakát. – Gyenge a
pulzusa.
– VlII-as véralvadási faktorra van szüksége – mondta Jazz.
Érezte, hogy tocsog a vérben: korábban Ginnyében, most
Howie-éban. A második mentős kétkedőén állt félre, és Jazz
nadrágjára mutatott.
– Ez a te véred? Mi történik itt?
– Kérem!
Howie már így is sok vért veszített, és még többet fog, ha
ezek a barmok nem kapják össze magukat. Öt liter. Összesen öt
liter vére volt, és úgy ömlött belőle, mint egy vízágyúból. Mintha
csak meg akarná nehezíteni a dolgokat, egy Lobo’s Nod-i rendőr
ért a sikátorba, belemorgott a vállmikrofonjába, egyértelműen
egy másik, az épületben lévő társával beszélt. Egy pillanat múlva
egy újabb követte: Erickson volt civilben, inget és farmert viselt.
Nagyszerű. Ő honnan a pokolból került ide?
Jazz nem foglalkozott vele. Csak Howie számított.
– Kérem, csak adjanak be neki egy adag…
– Fiam, a srácon nincs egészségügyi karkötő, és nem fogok
neki beadni...
– Folyton elfelejti – mondta nekik Jazz.
A második mentős ekkorra már úgy döntött, hogy Jazznek is
orvosi ellátásra van szüksége, és vérnyomásmérőt akart a karjára
tenni. Jazz lerázta.
 – Mindig elfelejti a karkötőt. Bízzanak bennem, el fog
vérezni, ha nem…
– Tudjuk a dolgunkat. Ki a francnak képzeled magad,
kölyök?
Jazznél elszakadt a cérna.
Nála nem úgy szakadt el, ahogy egy normális embernél
történt volna. Egy normális ember hadonászna, toporzékolna,
üvöltene, fel az égig, ahogy a csövön kifér. Egy normális ember
ilyenkor lehet, hogy sírna.
Jazz elhallgatott. Hirtelen megragadta annak a mentősnek a
csuklóját, aki próbálta megmérni a vérnyomását, közel húzta
magához, és mélyen a szemébe nézett.
Egy pillanat alatt kizúdított magából minden cseppnyi Billy
Dentet.
– Ki vagyok én? Megmondom neked! Én vagyok a helyi
pszichopata, és ha nem mented meg a legjobb barátom életét,
mindenkit levadászok, aki csak számított neked életedben, és
végignézetem veled, ahogy olyat csinálok velük, hogy a végén
azért könyörögsz majd, hogy öljem meg őket. Ez vagyok én.
Ez nevetséges volt. Abszurd. És mégis… Egészen hihető.
Jazz nem hagyott kétséget a férfiban afelől, hogy ígéretét
pontosan be tudná, és be is fogja váltani. Ráadásul afelől sem
hagyott kétséget, hogy minden pillanatát élvezné.
– Azt, ő… – nyelt nagyot a mentős – mondtad, hogy A-
típusú?
– Igen.
 – Hát, nincs VlII-as véralvadási faktor a kocsiban, de
adhatunk neki dezmopresszint, hogy kitartson, amíg a kórházba
érünk.
– Akkor csinálja! – parancsolta Jazz, és ellökte magától a
mentőst.
Erickson, aki végignézte az egészet, egy pillanatra
megdermedt, majd közelebb lépett Jazzhez, és figyelmeztetés
nélkül megbilincselte.
 2 1. FE JE Z E T

Erickson a falhoz lökte Jazzt, és ismertette vele a jogait.

Bármennyire is ellenszenves volt neki Erickson, mégsem
hibáztathatta. Megfenyegette a mentőst, a helyszínen lévő többi
rendőr pedig arról számolt be mikrofonján, hogy a harmadikon
berúgták a lakás ajtaját, az ablak nyitva, és egy halott nő fekszik
a padlón. Valószínűleg Jazz is előkapta volna a bilincset fordított
helyzetben.
– Megértetted a jogaidat? – kérdezte Erickson, amikor
befejezte. – Nos?
– Nyilván megértettem. Hallja, mindig hord magánál
bilincset szolgálaton kívül? – gúnyolódott Jazz. – A barátnője
szereti?
– Fogd be – mondta Erickson, miközben gyorsan, de
alaposan megmotozta. Jazz néma maradt, amíg a rendőr a
combjai között végigfuttatta a kezét. Howie-nak lett volna
valami fárasztó megjegyzés a tarsolyában, de Jazznek semmi
sem jutott az eszébe.
Erickson megfordította, Jazz pedig kapott az alkalmon, hogy
Erickson szemébe nézzen. Kék.
Vajon ugyanaz a kék, mint a gyilkosé? Jazz nem lehetett
biztos benne. A megvilágítás nagyon más volt, mint Ginny
lakásán. Szinte hallotta, ahogy G. William azt mondja: a szemszín
nem épp bizonyíték, Jazz.
 – Fényképezd le – morgott Erickson, amiért Jazz bámulta. –
Tovább kitart.
– Épp erre járt szolgálaton kívül, Erickson? – kérdezte Jazz
szarkasztikusan. – Mint amikor maga volt ott először Carla
O’Donnellynél és Helen Myersonnál?
– Nem tudom, mire akarsz kilyukadni, kölyök. Két
háztömbnyire lakom.
– Miért tartóztatott le? – kérdezte Jazz.
Látta, hogy Erickson mögött a mentősök hordágyra emelik
Howie-t. Az infúziós tasakot is felakasztották. Gyorsan
mozogtak, rövid, többnyire számokból és rövidítésekből álló
mondatokban beszéltek. Howie értékei. Howie gyógyszerei.
Howie orvosi szakzsargonra egyszerűsített élete.
– Lényegében bármiért, ami csak eszembe jut – mondta
Erickson.
Intett egy másik rendőrnek, aki már visszaért a sikátorba.
– Vidd be a kapitányságra ezt a kölyköt. Hamarosan én is ott
leszek.
– Mi a vád? – kérdezte a rendőr.
– Én is épp ezen gondolkodtam – szúrta közbe Jazz.
– Fogd be! – dörrent rá újból Erickson. – Ebben a pillanatban
az, hogy az agyamra mész. Majd írok valami hivatalosat, ha
visszaértem. Most csak vidd a szemem elől!
– Várjon! – kiáltott Jazz. – Figyeljen, ne vigyen még el! Hadd
menjek Howie-val a kórházba!
– Megőrültél? Az alapján, amit tudok, te ölted meg.
– Megöltem? De nem is…
– Vidd innen! – mondta Erickson.
 Jazz küzdött, miközben a rendőr elrángatta. Hallotta, hogy a
mentőautó ajtaja becsapódik és felpörög a motorja. A sziréna
megszólalt. Jó. Ha Howie halott lenne, nem bajlódtak volna a
szirénával.
Amint kiértek a sikátorból Ginny házának parkolójába, már
látta, hogy az éjszakája siralmas helyett rémálomszerű lesz. A
parkolóban nem más állt, mint Doug Weathers. Ő mit csinál itt?
Weathersnek néhány másodpercbe telt, mire rájött, hogy mi
történik, de Jazz látta a számítást a szemében, amint kezdte
megérteni az előtte zajló jelenetet: Jazz megbilincselve. A
rendőrség a helyszínen. Szirénázó mentősök. Mindez egy nagy
sztorit jelentett neki, a sztorit, amit lcöny-nyedén
összekapcsolhat Billy Dent történetével, ami újból rá irányíthatja
a CNN és más tévétársaságok szatellitjeit.
Weathers gyorsan előkotorta zsebéből a mobilját és
szemmagasságba emelte. Ó, nagyszerű. Fényképezni fog, amint
Jazz elég közel kerül.
Jazz nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen.
– Hé, Jasper! – kiáltotta oda Weathers leplezetlen örömmel a
hangjában. – Mosolyogj!
Mielőtt Weathers bármit is tehetett volna, Jazz a fejét
előrehajtva kitört és megszabadult a rendőrtől. A keze hátra volt
bilincselve, így nekiütődött Weathersnek, vállával bele-szállt a
riporter gyomrába, kibillentette az egyensúlyából, a telefon
pedig a földre zuhant. A rendőr üvöltött mögötte, de Jazz ment
előre; Weathers hanyatt esett és a fenekére érkezett. Jazz oldalra
billenve a telefonra lépett, ami megfelelően reccsent.
 – Hé! – kiáltotta Weathers, és felpattant. – Hé! Ezt nem
teheted!
A rendőr megragadta Jazzt és elrángatta. A telefon úgy
nézett ki, mintha valaki rálépett volna egy hatalmas, high-tech
csótányra, a kusza belső részek szanaszét meredeztek a törött
tokból.
– Az anyád…! – Weathers fenyegetően belehajolt Jazz arcába.
– Magántulajdont tettél tönkre, kölyök. Be foglak perelni! Le
fognak tartóztatni…
– Már letartóztattak – mondta Jazz nyugodtan. – És nem
perelhet be, amiért ügyetlen voltam.
– Ügyetlen? – Weathers szeme annyira elkerekedett, hogy
Jazz csodálkozott volna, ha a férfi szemüregében marad. –
Ügyetlen? Megtámadtál!
– Á, megbotlottam, ember. Csak balfék vagyok. Bocs. Majd
veszek egy új telefont.
Weathers hirtelen Jazzre vetette magát, aki próbált kitérni, de
beszorult a riporter és a rendőr közé. Jazz felmordult, amikor
Weathers gyenge ütést mért a vállára.
– Le fogja csukni testi sértésért? – kérdezte Jazz a rendőrt.
– Ó, Jézus! – dörmögte a rendőr, amikor Weathers újból
hadonászni kezdett.
Ezúttal mindhárman egy kupacban a földre kerültek. Jazz az
oldalára esve összerezzent.
– Ügyetlen! – mondta vehemensen Weathers. – Majd én
megmutatom neked, te kis…
Erickson jött futva és kiabálva. A dulakodók közé állt,
leszedte Jazzről Weatherst és félrelökte a fiút, hogy kiszabadítsa
a másik rendőrt. Könyörtelen hatékonysággal és csöndes erővel
mozgott, könnyedén lökte odébb Weatherst, mintha a férfi nem
nyomott volna többet egy csomag cukornál. Jazz rugdalózott és
egy kicsit rángatózott, hogy megnehezítse Erickson dolgát.
Hirtelen egy fénycsóva ragyogása vakította el. Kezét nem
tudta maga elé tartani, ezért inkább becsukta a szemét, és
elmerült a ragyogóan vörös világba a szemhéja mögött. Az autó
közel állt meg; az ajtó kinyílt.
Egy hang ezt mondta:
– Mi a franc folyik itt?
Jazz még soha nem volt ennyire hálás, hogy G. William
hangját hallja.

Jazz csuklója még fél óra múlva, a kórházban is fájt: Erickson

túlságosan megszorította rajta a bilincset. Most, hogy levették
róla, a Lobos Nod-i kórház várótermében ült, és felváltva próbált
életet lehelni a csuklóiba.
G. William azonnal beszámolót kért Ericksontól, aki
lepörgette neki mindazt, amit tudott, beleértve azt is, hogy
Howie épp úton van a kórházba. G. William felmérte a helyszínt,
beleértve a teljesen kiakadt Doug Weatherst, és megparancsolta
Ericsonnak, hogy biztosítsa a környéket, amíg Jazzt beviszi a
kórházba.
Jazz a kórházba menet csak keveset beszélt G. Williammel.
Egy része – egy ösztönös, csöndes része – azt súgta neki, hogy
figyelmeztesse G. Williamet, ne bízza Ericksonra a bűntett
helyszínét. Nagyobb része azonban Howie-ért aggódott. Attól
tartott, ha vitába keveredik a seriffel, akkor később érnek a
kórházba.
Howie még a műtőben volt, amikor Jazz megérkezett.
Jazz tudta, hogy ha G. William végez a helyszínnel Ginny
lakásánál, akkor olyan szitkokat fog tőle kapni, hogy azt nem
teszi zsebre. Még rosszabb, hogyha majd Howie szülei
kitöltötték a biztosítási papírokat, akkor tőlük is megkapja a
magáét. Howie anyukája soha nem helyeselte, hogy a fia Jazz-zel
lóg, és soha, de soha nem hagyja majd, hogy ezt elfelejtse, akkor
sem, ha Howie életben marad.
Nyikorogva nyílt ki az ajtó, és Connie rohant be kifulladva,
hajfonatai csak úgy repültek utána. Jazz karjába vetette magát,
amikor a fiú felállt a székéről.
– Mi történt? Jól vagy? Howie jól van? Mi történt?
Félúton volt Tynan Ridge felé, amikor Jazz elkérte G.
William mobilját, és SMS-t írt neki, hogy megkérje, jöjjön a
kórházba.
Az események rövid változatát mondta el neki: Ginny, a
gyilkos, Howie.
– Úgy tűnik, akkor vágták meg, amikor elcsípte a fickót a
sikátorban – fejezte be Jazz. – És aztán…
– Ginny? Ginny halott?
Connie majdnem összecsuklott, és Jazznek minden erejére
szüksége volt, hogy megtartsa és a székre ültesse, amiről épp az
imént állt fel. Szép lassan odavezette.
– Nagyon sajnálom – mondta. – Ez…
 Connie zokogni kezdett: heves, mellkasrázó zokogás,
melytől összegörnyedt. Jazz előtte állt, zavarban volt, nem tudta,
mitévő legyen. A filmekben és a könyvekben a férfiak mindig
átölelik a síró nőket, de soha nem értette, hogy ez mire is jó, és
most sem volt számára világos.
Mégis, általában működött, így aztán átkarolta, ölelésével
betakarta, s így Connie sírása eltompult, ritmusa fura és keserű
kórusa volt szívverésének.
– Minden rendben lesz – mondta, és emiatt hülyén érezte
magát.
Semmi sem lesz rendben. A leghatározottabban nem lesz
rendben. Ginny halott. Howie a műtőben. És ami a legrosszabb,
a gyilkos még szabadon. Ez a pontos ellentéte annak, amikor
minden rendben van.
Az ajtó épp ekkor szisszent meg újból azzal a különös,
sziszegő hanggal, ami csak a kórházi ajtókra jellemző. Howie
szülei úgy estek be a váróba, mintha mindkettőt meglőtték
volna. Mr. Gersten arca olyan hamuszürke volt, mint Howie-é a
sikátorban; Jazz nem láthatta Mrs. Gersten arcát, mert
beletemette férje vállába.
– Talán kellene… – kezdte Connie, de aztán megállt, mert
eszébe jutott, hogy Howie szülei sohasem kedvelték igazán
Jazzt.
Amikor Gerstenék elértek a kanapéhoz, úgy zuhantak rá,
mint egy fura sziámi ikerpár. Föntről egy hang bemondta, hogy
„Dr. McDowellt várják az onkológián. Dr. McDowellt várják az
onkológián”, amikor pedig abbahagyta, csak két ember sztereó
sírása töltötte be a levegőt.
 – Mi van, ha nem… – mondta Mrs. Gersten.
– Pszt! Túl fogja élni. Erős – mondta a férj, hangja Jazz
számára a történelem legkevésbé meggyőző hangjának tűnt.
– Dehogy erős! – sikította a feleség. – Ő az erős ellentéte!
Még… – aztán kifogyott a szavakból, és csak sírt, csak sírt.
Jazz nagy erőfeszítések árán tartotta rajtuk a szemét, és
tekintete összetalálkozott Mr. Gerstenével. Egy pillanatra így
maradtak, mintha tisztelték volna egymást és ezt a sztoikus hím
szerepet, amit ebben a drámában játszottak, de aztán Mr.
Gersten is megtört, és könnyek csorogtak végig az arcán.
– Kezdődik… – mormogta Jazz arra gondolva, hogy ez lesz a
pillanat, amikor Mr. Gersten odalép hozzá és legalább szóban
bántani fogja, de a fizikai bántalmazás is teljesen érthető lenne.
De Gerstenék még akkor sem mozdultak meg vagy bámultak rá,
amikor Mrs. Gersten végül fölnézett férje válláról kisírt
szemével, amit úgy hálóztak be az erek, mint térképet az utak.
Amikor viszonylag bizonyossá vált, hogy nem támadnak
rájuk, Jazz egy nagyobb székhez vezette Connie-t, és mindketten
leültek.
– Akarod hallani, hogy mi történt? – kérdezte olyan lágy
hangon, hogy biztosan nem törte át a váróterem templomi
csöndjét.
Connie megtörölte a szemét és bólintott.
– Nem lesz egyszerű végighallgatni – mondta Jazz, s közben
fejben már ki is válogatta az eseményeket: Connie-nak nem kell
mindent tudnia. – Eszünkbe jutott, hogy Ginny igazi neve
Virginia, és ezért tökéletesen alkalmas következő áldozatnak –
kezdte Jazz, majd elmondta, mi történt ezután, de Ginny
halálának leghajmeresztőbb részleteit és saját furcsa reakcióját
kihagyta.
Az időnek nem volt igazi jelentése a váróban: Jazz, bár biztos
volt benne, hogy órákon át beszélt Connie-hoz, mégis meg volt
győződve, hogy semennyi idő sem telt el. Végül egy orvos lépett
elő egy másik sziszegő ajtó mögül, és odalépett Gerstenékhez.
– Mr. és Mrs. Gersten? Dr. Mogelof. Én láttam el a fiukat.
Jazz érezte, hogy Connie mellette megmerevedik, de az
orvos testbeszéde és hanghordozása mindent elárult Jazznek,
amit tudnia kellett, még mielőtt az orvos kimondta volna:
– A fiuk sokkal, de sokkal jobban viselte a beavatkozást, mint
amire számítottunk. Állapotához és az elszenvedett sérüléshez
mérten remekül van. Azt gondolom…
De a doktornő nem jutott tovább. Mrs. Gersten férje karjába
omlott, ezúttal az örömtől sírt. Mr. Gersten lelkesülten szorította
meg az orvos kezét, akinek az arcán most megjelent eddig
visszatartott széles, megkönnyebbült mosolya.
– Most még lábadozik, és amíg alszik, egyedüllétre van
szüksége, de rendben lesz. Életben marad.
Connie megkönnyebbülten sóhajtott, miközben Gerstenék
visszasüppedtek a kanapéra. Jazz számára olyan volt, mintha a
víz alatt ragadt volna egy befagyott tóban, és őrjöngve, a vastag
jeget ütve oda-vissza úszott volna, hogy találjon egy repedést,
egy lyukat. Látta a jégen átszűrődő napfényt, a szabad levegőt,
de nem lélegezhette be, a levegő már kifogyott a tüdejéből, és
nem másodpercek, hanem csupán meghatározhatatlan
hosszúságú pillanatok maradtak az életéből. Mintha a tó és saját
halálának feketesége kacsokként fonnák körbe, és azzal
fenyegetnék, hogy az élet utolsó cseppjeit is kiszorítják belőle:
amikor kutató keze hirtelen rést talált, amin keresztül feltört, és
kinyitva a száját az édes, édes…
Jazz hirtelen mély álomba zuhant Connie karjában.

Egy kéz gyengéd lökdösése keltette fel álmából.

– ébresztő, ébresztő, Jasper fiacskám –
és felriadt Connie-t is felkeltve, aki vele együtt pilledt el.
Gerstenék már nem voltak ott, és G. William állt fölötte.
– Hallasz, Jazz? Felébredtél?
Jazz bosszúsan dörmögött, felült és letörölte a kínos
nyálcsíkot az áliáról. Nem a megszokott, késes álma volt. Ezúttal
Rustyt látta. Kipislogta a nehéz álmot a szeméből.
– ébresztő –
– Felébfedtem. Howie…
– Magánál van. Az intenzíven. Dr. Mogelof szerint ma
éjszaka nem látogatható, de a körülmények miatt kivételt tesz.
Beszélnem kell veletek. Időrendbe kell állítanom az éjszaka
történéseit. – G. William az órájára pillantott.
– Tulajdonképpen tegnap éjjel.
Connie kibontakozott Jazz karjából, és felállt.
– Menjünk!
– Bocsánat – G. William bocsánatkérése igazinak hatott.
– Csak a család lehet ott. Jazzre rendőrségi ügy miatt van
szükségem, téged viszont nem fognak beengedni. Talán holnap.
 Connie erre is úgy reagált, ahogy általában arra szokott, ha
valaki megmondja neki, mit nem tehet meg: karját összekulcsolta
a mellkasán, és csípője bal felét megemelte – ezt hívta Pimasz
Póznak – és azzal a tekintettel méregette a seriffet, amit Jazz már
jól ismert.
Jazz közéjük szökkent, mielőtt még Connie veszekedni
kezdhetett volna a seriff-fel.
– Con, minden rendben lesz. Haza kéne menned. Pihend ki
magad rendesen. Holnap mindketten visszajövünk, és együtt
meglátogatjuk Howie-t, jó?
– De ő az én barátom is – mondta állkapcsát megfeszítve,
dühösen villogó szemmel.
– Tudom.
Jazz megölelte, bár a lány nem tárta szét a karját. Így tartotta,
amíg meg nem enyhült, majd Connie gyors puszit nyomott az
arcára, és elment anélkül, hogy kedvesen pillantott volna a seriff
felé.
G. William megigazította a kalapját és vigyorgott.
– Ez a lány gatyába fog téged rázni, Jasper Francis. Ne
veszítsd el!
Megveregette Jazz vállát, majd átvezette egy ajtón, és lefelé
mentek. A kórház csöndes volt, még az ápolók lépéseit is
eltompította cipőjük gumírozott talpa. Jazz úgy érezte, mintha
egy álombéli folyosón menne lefelé, ahol nem létezhetnek
hangok. Hangok, és talán élet sem.
Megtörve a nyugtalanító csendet így szólt:
– Meg kell kérdeznem… Hülyeségnek fog tűnni, de… Ginny.
Davis tanárnő. Ő tényleg…
 – Sajnálom, Jazz. Tudom, hogy mindent megpróbáltál. De
igen.
– Rendben. Gondoltam, hátha szerencsénk volt, és tévedtem,
hogy rossz helyen kerestem a pulzusát vagy…
– pont ide tedd az ujjad és ellenőrizd, Jasper, de alaposan, mert az
utolsó dolog, amit szeretnél, hogy a holttest talpra álljon, és elmondja a
világnak, hogy mit tettél –
Nem volt esély. Persze, hogy nem volt. De reménykedett.
– Gyorsan le akarom tudni – mondta menet közben G.
William. – Fogadok, hogy aggódtál a nagyid miatt. Szeretnélek
hozzá hazavinni.
Nagyi. Az egész felfordulástól meg is feledkezett róla,
teljesen elvesztette az időérzékét. Még abban sem volt biztos,
hogy milyen nap van, vagy melyik év. Az idő rugalmas,
formálható és nyúlékony lett.
Nagyinak az éjszaka volt a legrosszabb, de a Benadryl miatt
talán még ki van ütve. Inkább el se képzelte, mit tenne, ha
egyedül ébredne fel. Minden lehetséges volt, de tényleg, egészen
addig – és még ezt is beleértve –, hogy kitalálja, Jazzt elrabolták,
és a legközelebbi házban előadja a kommandósok rajtaütéséről
szóló történetét.
Most már nem lehetett ezzel mit csinálni. Segítenie kell G.
Williamnek, aztán…
– Itt vagyunk – mondta G. William egy ajtóra mutatva.
Ez valahogy nem volt korrekt. Az ajtó mögött Jazz legjobb
barátja feküdt, a legjobb barát, akit bajba sodort, a legjobb barát,
akit majdnem olyan könnyűszerrel öletett meg, mintha csak a
saját kezében lett volna a kés. És még az ajtó is ugyanúgy nézett
ki, mint bármelyik másik a folyosón. Semmi különös nem volt
benne, pedig kellett volna, hogy legyen.
– Készen állsz? – kérdezte G. William
Nem állt készen, mégis bólintott, G. William pedig kinyitotta
az ajtót.

Közel sem volt annyira rossz a helyzet, mint amitől Jazz tartott.
Ami azt jelentette, hogy még így is elég rossz volt.
– Ha nem lenne balszerencsém, semmilyen szerencsém sem
lenne – mondta Howie, amint meglátta Jazzt, és egy vigyort is
megeresztett.
Egyszerre volt Howie és nem Howie: a legjobb barátja egy
kórházi ágyon feküdt, fehérbe hajlóan halványkék takaró
borította a mellkasáig. Alatta a pálcikavékony Howie még
vékonyabbnak tűnt: egy sor gyűrődés a textilen, ami csak
jelzésszerűen mutatta, hogy ott egy test fekszik. Bőre sárgás volt,
szeme masszív táskák mögé süllyedt, melyek úgy ereszkedtek
lefelé az arcán, mintha jókora monoklik lennének. A karjain
végigfutó véraláfutások azokból a pontokból indultak, ahová
csöveket kötöttek be.
A csövek.
Jazz megszámolta, három volt belőlük. Egy fiziológiás oldat
hidratáláshoz. Egy csövön még mindig zajlott a vérátömlesztés.
És a harmadik. Az valami más…
 – Vacsoraidő – viccelődött Howie, és egy tasakra mutatott,
mintha a levegőből, mint egy rádiójelből, ki tudta volna olvasni
Jazz zavarának okát.
Dextróz. Jó. Howie órák óta nem evett, és valószínűleg még
nem kaphat szilárd ételt, ami a sérüléssel és az érzéstelenítővel…
Howie mellkasa és az ágya melletti monitor között is
ernyedten lógott egypár kábel. Az EKG-vonal stabilan, lassan
emelkedett meg percenként hatvanszor. Elfogadható.
– Úgy látszik – mondta Howie derűsen –, hogy nem talált
létfontosságú szervet, és csak egy eret sértett fel. Te valószínűleg
felugrottál volna, és elkapod a fazont. De én? Arccal a földön
feküdtem a saját véremben. Hip-hip hurrá az alacsony
véralvadási faktornak! Legközelebb téged kell, hogy leszúrjanak.
– Nem szúrtak le – mondta Jazz egy pillanatnyi tétovázás
után. – Megvágtak. Ez különbség.
– Rendben, bármi is legyen – grimaszolt Howie, miközben
elhelyezkedett az ágyban. – De legalább megvizsgálhatjuk a
sebemet úgy, mint a CSI-ban, hogy megnézzük, milyen kés volt,
aztán ez alapján lenyomozzuk az arcot, és kommandós stílusban
szétrúgjuk a seggét, ugye?
Mielőtt Jazz megtehette volna, G. William válaszolt:
– Ez nem így megy. Bocs. A hasított sebek, hát, semmit nem
árulnak el a pengéről. Ez csak szúrt sebeknél működik. Ha
inkább beléd szúrt volna, akkor talán az orvosszakértő… – G.
William rájött, hogy elkalandozott, ezért fokozatosan
elhallgatott, majd krákogott, és leült az ágy melletti székre. –
Mindegy is, a dokumentumok szerint rendbe fogsz jönni. Ennek
örülök.
 Jazz még mindig az ajtóban toporgott, képtelen volt közelebb
menni. A bűntudat hulláma csapott át fölötte, mikor ráismert
Howie-ra az ágyban, és e hullám erejétől nem tudott odalépni
hozzá. A bűntudat, legalábbis ez a fajtája, ismeretlen volt
számára. Bűntudat, amiért manipulált embereket? Nyilván.
Állandóan. De elhessegette azzal, hogy természetes, hogy ez az
ára annak, amit csinál. De ez most más volt. Majdnem megöltek
valakit miatta.
Valakit megöltek miatta.
Howie felemelte a kezét, bár látszott, hogy nagy
erőfeszítésébe kerül, és intett Jazznek, hogy jöjjön közelebb.
– Egész éjszaka az ajtóban fogsz őrködni? Nem akarod
megnézni a varrataimat? Elég durvák.
Örömtől remegő hangon mondta ki azt, hogy „durvák”.
Jazz az ágyhoz lépett, és G. Williammel szemben állt meg.
Erős késztetést érzett, hogy megérintse Howie-t, szinte be akarta
magának bizonyítani, hogy ez a papírvékony, átlátszó bőrű
dolog az ágyban tényleg a legjobb barátja, és nem hallucináció.
Howie olyan közel hajolt, amennyire csak a csövek és a
gyengesége engedték. Az amúgy is halk hangja semmit sem
erősödött, amíg beszélt.
– El kell mondanom, haver, hogy még nem nézheted meg a
sebeimet. Le vannak ragasztva, és géz van rajtuk.
Jazz úgy tett, mintha belemenne a játékba.
– Marad majd heg?
Howie erre összehúzta a szemöldökét.
– Egy kicsi. Szép nagyot akartam, de senki nem kérdezett
meg, mivel épp eszméletlen voltam. El tudod ezt hinni?
 – Állatok – mondta erősen intonálva Jazz, majd megtette:
kinyújtotta a kezét, és Howie takarón nyugvó karjára tette.
Valami ebben a kapcsolatban, valami ebben a bezáródó
áramkörben, talán Howie bőrének sebezhetősége, az érintkezés
valósága, valami eltört valamit mélyen Jazzben, és azon kapta
magát, hogy beszél, mielőtt gondolkodhatna.
– Az egész az én hibám – suttogta. – Az én hibám, hogy
meghalt.
– Dehogy!
– De. Te már az autóból hívni akartad G. Williamet, és ha…
– Ha hívtuk volna – Howie hangja gyengén, de határozottan
áradt az ágy felől –, minden ugyanúgy történt volna. A cimbink
épp akkor vette el az életét.
– Howie-nak igaza van, Jazz – mondta lágyan G. William.
Megdörzsölte hatalmas, behorpadt orrát. – Ha telefonáltál volna,
akkor sem érünk oda előbb. Közben pedig eltérítetted a tervétől.
Megzavartad. Megijesztetted. Általában a halál beállta után
vágja le az ujjakat. Ezúttal akkor vágta le őket, amikor Ginny
még életben volt.
– Hurrá! – a keserűség súlyosan nehezedett Jazz nyelvére. –
Győzelem! Ginny biztosan örülni fog, ha meghallja. Ó, várj, igaz
is: már halott.
G. William hagyott egy pillanatot, hogy Jazz kiadja magából
a dühét és a lelkiismeret-furdalását, majd megköszörülte a
torkát.
– Srácok, tudnom kell, pontosan mit csináltatok és láttatok.
Fel is veszem, jó? – előhúzta az okostelefonját, és rájuk
irányította a kamerát.
 Beleegyeztek, hogy felvétel készüljön, majd Jazz odahúzott
egy széket Howie mellé, belesüllyedt, egyik kezét pedig hagyta,
hogy barátja kezéhez érjen, mintha meg akarna győződni arról,
hogy nem megy sehova. Egymás közt felidézték a
gondolatmenetet, ami elvezette őket Ginny lakásához, majd a
későbbieket. Jazz önmagát is meglepte azzal az érzelemmentes
hanggal, amivel felidézte és leírta Ginny halálát, és amint
felsorolta a tényeket, ezek már egyre kevésbé nyugtalanították.
A gyász helyébe harag lépett: haragudott önmagára, amiért nem
járt sikerrel, de arra az emberre is haragudott, aki az apja
szerepét alakította.
– …hívtam a kilenctizenegyet – mondta Howie –, és utána
hallottam valamit a sikátorban, úgyhogy visszamentem, és –
Howie köhögött –, és bátran rátámadtam a késére a beleimmel,
de nem segített.
– És láttad a támadót? Le tudnád írni?
Howie halványan mosolygott.
– Ja. Kábé ilyen hosszú volt – felemelte a kezét, és tíz
centiméterre tartotta őket egymástól –, vékony és fémből készült.
Hegyes. Éles.
Jazz akarata ellenére is vigyorgott.
– És te, Jasper?
Jazz a fejét ingatta. Próbálta felidézni a gyilkos arcát, a
szemét, bármit. De csak az az egy pillanata volt, mielőtt a férfi
eltűnt volna az ablakon keresztül, hogy átgázoljon az utcán és
Howie-n. Azok a kék szemek.
 – Csak annyit tudok elmondani, hogy fehér, amit, azt
hiszem, eleve feltételeztünk. Úgy egy-nyolcvan, egy-nyolcvanöt
magas – közben jobbra-balra ingatta a kézfejét. – Kék szemű.
G. William megköszönte nekik, és felállt, hogy távozzon,
Jazznek is jelezte, hogy ideje magára hagyni Howie-t, hadd
pihenjen. De Jazznek tudnia kellett:
– Találtatok nyomot? Ginny lakásán?
A seriff hezitált, majd bólintott.
– Ja. Egy játék íjat és játék nyilat, meg még néhány dolgot.
Érted.
Amikor Billy Művész néven futott, az áldozatait bizonyos
pózokba állította. A negyedik áldozatát olyan pózban hagyta,
mintha az íját meghúzó Cupido lenne, és a keresztneve
kezdőbetűje, a V is passzolt a Valentin-naphoz. Billy első,
tucatnyi gyilkosságát még Jazz születése előtt követte el, ezért
nem tudta, hogy miért így csinálta. Valószínűleg azoknak a
kiemelkedően sikeres figyelemelterelő taktikáknak az egyike
volt, melyeknek köszönhetően a rendőrök évtizedekig nem
bukkantak a nyomára.
– Tehát igazam volt – mondta Jazz.
– Úgy tűnik. Határozottan másolja Billy pályáját.
– Mi van az ujjakkal?
– Nem a halál után, hanem előtte vágta le őket, de ezt eddig
is tudtad. Nem feltételezzük, hogy ez változás lenne az elkövetés
módjában. Csak hallotta, hogy jöttök, és gyorsan kellett
cselekednie.
 Gyorsan… Nem telt el egy percnél több aközött, hogy Jazz
kopogott és betörte az ajtót. A fickónak rekordidő alatt kellett
levágnia Ginny ujjait.
– A középső ujjat hagyta ott, szokás szerint. A kanapé alatt
találtuk meg.
Jazz azon morfondírozott, vajon nem ő rúgta-e oda, amikor
beszaladt a szobába.
– Tudod, mit kell tenned – Jazz G. Williamre szegezte
tekintetét.
A seriffnek meg sem kellett néznie a telefonját:
– Billy következő áldozatát Isabella Hernandeznek hívták.
Szobaasszony volt egy hotelben. Harmincöt éves. Reggel az lesz
az első dolgunk, hogy felvesszük a kapcsolatot az összes
környékbeli hotellel, és megkérdezzük őket, van-e I. H.
monogrammal alkalmazottjuk.
– Reggel? Miért nem most?
– Ha Billy nyomán ténykedik, akkor három napunk van,
mielőtt újból lecsapna. Jobb, ha hagyom az embereimnek, hogy
nappal vessék bele magukat a munkába.
– És mi van az őt követő áldozatokkal? Ismered Billy
karrierjének egész időrendjét. Elkezdhetnéd felkutatni az
összeset, nem csak a következőt.
G. William a fejét ingatta.
– Jazz, nem csinálhatom így. A legközvetlenebb fenyegetésre
kell koncentrálnom az összes munkaerőt – s feltartotta a kezét,
hogy megállítsa Jazzt, mielőtt még közbevághatna. – Hogy
éreznéd magad, ha a feleséged lenne a következő áldozat,
megölnék, és rájönnél, hogy a rendőrök nem tettek meg minden
tőlük telhetőt, hogy megvédjék?
Jó érv.
– Mi van a szövetségiekkel? Be kell vonnod őket, nem?
G. William felhorkant.
– Még nem. Még mindig a ViCAP-kérdőívet állítjuk össze. –
Gyorsan, mielőtt Jazz közbeszólhatott volna, hozzátette: – Ez egy
tizenhárom oldalas dolog, Jazz. Száznyolcvanvalahány
kérdéssel. És nem éri meg vesződni vele, ha nem csináljuk meg
rendesen. És ebben a pillanatban nincs semmi meggyőző. Még
csak a mintázatot látjuk, de nincs meg a profil, az aláírás…
– A mintázat az aláírás! – Jazznek ekkor már elege volt, és
felállt a székéből. – Istenem, G. William!
– Jazz, most még nincs döntő bizonyíték. Titokban
telefonáltam néhány szövetséginek, de az első gyilkosságnál
nem volt elég egyedi jellemző…
– Egy levágott ujj nem…
– Hé!
Abbahagyták, és lenéztek Howie-ra, aki kimerülten,
elcsigázottan feküdt közöttük.
– Ez a beszélgetés kicsit zavar a lábadozásban. Már kajakra
bekészültem az ütős gyógyszertől, amit egy csinos nővér adott.
Teljesen hazavágott – vigyorgott lustán Howie. – És már nem
bírom sokáig, amúgy. Teljesen elálmosodtam.
– Bocs – G. William úgy krákogott, mint egy fuldokló gyerek.
– Hagyunk pihenni – és fejével úgy intett az ajtó felé, hogy abból
nyilvánvaló volt: nem tűr ellentmondást.
– Még egy pillanat – mondta Howie.
 Jazz visszafordult az ágy felé. Howie intett neki.
G. William kiment a folyosóra, Jazz megállt Howie mellett.
– Szükséged van valamire? – kérdezte Jazz. – Több
gyógyszer? Egy kis víz? Egy dögös nővérke és egy rúd?
Howie kuncogott, aztán összerezzent.
– Ne nevettess! Egy héten belül bevasalom rajtad azt a
nővérkét és a rudat. De most ezt akartam neked odaadni.
Előbb kotorászott kicsit az éjjeliszekrény fiókjában, aztán
odaadta Jazznek a mobilját.
– Egy darabig nem lesz rá szükségem. Úgyhogy lehet nálad.
– Hát, köszi – és Jazz a kütyüre bámult. – De…
Howie megragadta Jazz csuklóját teljes erejével, ami nem
volt sok. Olyan volt, mint egy baba szorítása, mintha
Howie valószerűtlenül hosszú ujjai egy csecsemőhöz
tartoznának. Mégis, Howie igyekezete és a szemében tükröződő
sürgetés megragadta Jazz figyelmét.
– Kapd el a fickót – suttogta Howie minden maradék erejét
összeszedve. – Szükséged lesz egy mobilra, hogy lenyomozd.
Vedd el!
– Howie, haver, én kiszálltam. Hallottad G. Williamet: nála
van a gyeplő. Rajta van az ügyön.
– De G. William nem azonos veled. Te vagy a faszagyerek. Te
vagy az egyetlen.
– Nem.
– Tedd meg értem.
– Howie, kiszálltam. Komolyan. Ez sok volt. Te majdnem… –
Ekkor elrántotta a kezét. – Kiszálltam.
 – Azt gondolod… – Howie nehezen nyelt, úgy tűnt, örökké
fog tartani. – Azt gondolod, hogy be kell fejezned, mert van
néhány varratom? Mert vesztettem némi vért? – visszanyomta a
telefont Jazz kezébe, mintha az élete múlna rajta. – Haver, ezért
kell… – hosszú, lassú pislantás. – Ezért kell… – kuncogott. – Hű,
ez aztán elég ütős...
Puff. Ki volt ütve.
Jazz mély levegőt vett, megsimogatta a legjobb barátja kezét.
Zsebre dugta a telefont és elment.
 2 2 . FE JE Z ET

Howie autója még mindig Connie-nál volt, ezzel ment haza, így
Jazz nehéz helyzetbe került, mivel a terepjáróját Ginny lakásának
parkolójában hagyta. G. William elfuvarozta Jazzt, bár Ginny
lakásának lakótömbje volt az utolsó épület a világon, amit látni
szeretett volna.
Az utcáról nem lehetett volna megmondani, hogy történt ott
valami. Két járőrautó volt a parkolóban, de világítás nélkül, és a
motort sem járatták: lehetett volna két járőröző rendőr, akik
megálltak kicsit csevegni vagy fánkrecepteket cserélni. A
sikátorban időnként vakuvillanás játszott a falon. Zajlott a
helyszínelés: megnézték, hátha hagyott valamilyen nyomot a
gyilkos. Lábnyomokat talán. Talán elejtette a kést, amivel...
Nos, mindenesetre nyomok után fognak kutatni. Jazz egy
része égett a vágytól, hogy csatlakozzon, de azt mondta Howie-
nak, hogy kiszállt. És komolyan gondolta. Kiszállt a
profilozásból.
Jane Doe esete absztrakt, figyelmet érdemlő és, el kell
ismernie, mókás volt, de Ginny a kezei között halt meg. Talán ő
préselte ki belőle az utolsó leheletet. És Howie is olyan könnyen
meghalhatott volna, hogy…
– Minden rendben? – kérdezte G. William.
 Jazz habozott. Igaz, hogy kiszállt a profilozásból, de egy
része még mindig arra késztette, hogy segítsen. Mintha a
rendőrök soha nem tudnák maguktól megoldani.
De ki ő, hogy azt gondolja, meg tudja oldani az ügyet? A
profilozás művészet, nem tudomány. Persze azt hitte, hogy
kiismerte a gyilkost, de még 2002-ben a rendőrök is azt
gondolták, hogy kiismerték a beltway-i orvlövészt. Úgy tudták,
hogy fehér, fiatal és gyermektelen. El lehet képzelni a
meglepettséget, amikor elkapták John Allén Muhammadot:
fekete, negyven körüli, és Jazzhez hasonló korú gyermeke volt.
– Jazz! Azt kérdeztem…
– Ja – hozta meg egy másodperc töredéke alatt a döntést. –
Jól vagyok. Köszi a fuvart.
Kicsit gyorsabban hajtott haza, mint amit a törvény még
elnézett volna. Most, hogy tudta, Howie rendben van, a másik
emberért kellett a gázra lépnie, aki szintén élete része és
szüksége volt rá: nagyiért. Mennyi időre hagyta magára? Gyors
pillantás a műszerfalra: te jó ég! Több órára, mint amennyire
gondolta volna.
Jazz aggódott, hogy nagyi nem csinált-e valami őrültséget.
Nem tett-e kárt magában. Vagy valaki másban. Valamit, ami
megkönnyíti Melissának, hogy intézetbe dugja. Ha a Benadryl
hatása nem is múlt el, attól még legurulhatott a kanapéról, és
eltörhetett valamije.
Csöndes és sötét volt a ház, amikor kinyitotta a bejárati ajtót.
Általában égve hagyott egy lámpát, így nagyinak nem kellett a
sötétben tapogatóznia, de most elfelejtette, amikor Connie-val és
Howie-val évmilliókkal korábban elhagyták a házat. Egy
pillanatra megállt az előszobában, a zár halk kattanását hallgatta,
miközben visszacsukta az ajtót. Valami hideg motoszkált a
levegőben, amitől Jazzt rossz érzés fogta el.
Olyan érzése volt, hogy valaki figyeli.
Hogy valaki van még a házban.
Persze, természetesen van valaki a házban. Nagyi…
Még nem is ért a gondolat végére. Abszurd. Megpróbálta
racionalizálni a félelmét.
A félelem oké, mondta neki egyszer Billy. Jazzt ez meglepte,
hiszen apja mindig arról beszélt, hogy a félelem valami komikus,
az életben maradásra tett elkeseredett és haszontalan kísérletben
megmutatkozó ígéret. A félelem összes gyönyörű, áldozatonként
változó formája kinevetni való dolog. A félelem életben tarthat.
Annyi a trükk, hogy nem szabad hagyni, hogy felülkerekedjen. Hogy
irányítson. Ha félsz, akkor a világegyetem próbál elmondani neked
valamit. Tűnj el onnan! Ne fuss, ne ess pánikba! Csak szedd a
sátorfádat, és sétálj el a lehető legnagyobb nyugalommal. A pánik
elbutít.
Hívnia kéne G. Williamet? Végül is szokatlan, de
megnyugtató téglaként ott volt a zsebében Howie telefonja.
Nem. Nem, ez nevetséges. Senki sincs a házban.
Belopódzott a nappaliba. Nagyi a kanapén aludt, és
könnyedén horkolva vette a levegőt. Közelebb osont hozzá, és
észrevette, hogy betakarták.
Nem volt rajta takaró, amikor elment itthonról.
Lassan körbefordult, szeme épp megszokta a sötétet,
miközben a szoba homályát vizslatta. Üres.
 Lehet, hogy ő takarózott be. A takaró eredetileg néhány
méterre volt a széktől. Lehet, hogy csak felkelt, fázott, tántorogva
felkapta a takarót és betekerte magát, mielőtt visszaaludt volna.
Senki nincs a házban. Csak az idegeid játszanak. Mindazok után,
amin keresztülmentél ma éjszaka, ez érthető.
Vigyorgott. Itt áll ő, a világ leghírhedtebb sorozatgyilkosának
a fia, és fél a sötétben. Mi lesz a következő? A mumus?
Vécészörny? Gonosz manók az ágy alatt?
Úgy lopakodott a házban, mint egy betörő, a lámpákat
leoltva hagyta, és csöndesen mozgott, csak a tapintására és az
emlékezetére támaszkodott. Ha valaki van a házban, akkor nem
akarta elárulni, hogy tud róla. El akarta kapni a behatolót.
Leellenőrzött minden szobát a fölszinten, a biztonság kedvéért
még a spájzba is benézett. Ha nem lettek volna adottak a
körülmények, a paranoia azon pillanata még vicces is lett volna,
melyben benézett a mosogató alá, s azt képzelte, hogy a gyilkos
kitörésre készen befészkelte magát, mint egy remeterák. Alul
azonban csak egy halom szivacs, néhány guriga papírtörlő,
különböző tisztítószerek és egy üres szivarosdoboz lapult,
melyhez nagyi ragaszkodott.
Bejárta a fölső szintet, egy-egy fekvőtámasszal nézett be az
ágyak alá, átfésülte a kisebb helyiségeket, majd lement az
alagsorba, megbökdöste a kazán és a vízmelegítő mögötti
részeket (pókháló, por, kiszáradt pókok és egy kupac
egérürülék, ez utóbbi miatt fejben hozzáadta teendői listájához,
hogy egércsapdákat kell venni). Még oda is bebújt, amit nagyi
„üzekedős pincének” nevezett: egy régi tároló a lépcső alatt, ami
egykor Billy gyermekkora és tinédzserkora elejének
archívumaként szolgált: iskolai füzetek, évkönyvek,
újságkivágásokkal teli dobozok, egyetlen trófea úszásért (Arra
gondoltam, miért ne, mondta Billy vállrántva) és a többi. Az
egészet elkobozták a vizsgálatok idején. Jazz visszakaphatta
volna, ha egyszerűen aláír néhány papírt, de nem kellett neki. És
a terepjárótól eltérően szüksége sem volt rá.
Kikecmergett a tárolóból, s megengedte magának, hogy
hangosan kinevesse saját magát. Megvagyunk! Most már lefekhetsz,
te gyáva?
Visszasétált az emeletre. Még egyszer ránézett nagyira.
Tényleg ki volt ütve. Az tűnt a legjobbnak, ha a kanapén hagyja.
Reggel kicsit zavart lesz, de inkább reggel foglalkozik vele ilyen
állapotban, mint az éjszaka közepén. Úgyhogy fölment.
Felkapcsolta a lámpát, megmosdott és fogat mosott.
Felsóhajtott, amikor a hálószobájában meglátta, mennyi az
idő. Hajnali háromnegyed négy. Kevesebb, mint három óra
múlva kell kelnie, hogy iskolába menjen. Az alváshiányon túl
még ott volt, hogy végig kell majd sétálnia a folyosókon, miután
mindenki megtudta, mi történt Ginnyvel… miközben szárnyra
kap a szóbeszéd, hogy Jazz ott volt… Tudta, hogy működik a
középiskolai pletyka: a nap végére az iskola fele meg lesz
győződve arról, hogy igazából Jazz ölte meg Ginnyt, majd
eltüntette a nyomokat. Az apja… Tudod, az apja tanította meg neki,
hogyan kell az ilyet megúszni…
Az apja meg is tanította neki, hogyan kell az ilyet megúszni.
Ez volt a legrosszabb az egészben.
Levetette a ruháit, Howie telefonját az éjjeliszekrényre tette
és ágyba bújt. A plafont, a fekete és szürke kimért mintáit
bámulta, amit a távoli hold fénye karcolt oda az ablakrácson
keresztül.
Vajon jól döntött, amikor kiszállt? Igen. Erről meg volt
győződve. Ideje hagyni G. Williamet, hogy elintézze. A seriff
több, mint pusztán alkalmas. És ha Jazz tanácsára kíváncsi,
akkor majd örömmel ad neki tanácsot. De csak ha kéri.
Jazz álmosan sóhajtott, majd a fal felé fordult: egy pillanattal
később kipattant az ágyból, már nem volt álmos, gyorsan a
villanykapcsoló után kutatott, az adrenalin olyan hevesen és
gyorsan öntötte el, hogy előbb fel-, majd le-, majd megint
felkapcsolta, mielőtt megállt volna.
A fal.
Billy áldozatainak fala.
Valaki vörös filccel írta rájuk, hogy „1, 2, 3, 4”, és a szemüket
is démoni fényűvé színezte.
Az ötödik képét – Isabella Hernandezt – vékony, vörös,
sietős és remegő karikákkal jelölték meg. Isabella mosolygós arca
fölött a következő felirat állt

Hamarosan…
Az Impresszionista jóvoltából
 2 3 . FE JE Z ET

Napkeltekor a rendőrök a helyszín (vagy, ahogy Jazz gondolta, a

háza) átkutatásának végéhez közeledtek.
Jazz hívására G. William késlekedés nélkül, és semmit sem
bízva a véletlenre, személyesen vitt egy egységet a házhoz.
Részletesen átvizsgálták a házat, lehallgatókészülékek után
kutattak, végigkopogtatták a környéket, kikérdezték a
legközelebbi szomszédokat (biztosan nagyon örültek, hogy
hajnali ötkor felkeltették, és „arról a Dent-házról” kérdezték
őket), és kiszórtak durván egy tonna ujjlenyomat-port az összes
szóba jöhető felszínre.
Semmi.
Jazz a konyhában ült, egy csésze extraerős, a több energia
érdekében nagyon durván megcukrozott kávét szürcsölgetett.
Nagyi még a rendőrök érkezése előtt felébredt, kába volt, de
valamelyest magához tért. Úgy döntött, hogy 1957-ben van, a
középiskolai banketten. Hálóingben parádézott, szemérmesen
rebegtette a szempilláit a rendőrökre, akik az egészet jó
humorral fogadták, egyikük még egy gyors charlestont is eljárt
vele.
Most az emeleti szobájában pepecselt, biztosan ruhát cserélt
– és talán évszámot. A rendőrök összepakolták a szerkezeteiket,
amikor G. William csatlakozott Jazzhez a konyhában.
– Ami azokat a képeket illeti a falon…
 Jazz sóhajtott. Tudta, hogy G. Williamnek el kell koboznia az
első ötöt, amelyekre az „Impresszionista” ráírt.
– Mióta vannak kint?
– Egy éve, azt hiszem.
– És a képernyőkímélő a számítógépeden? „Emlékezz Bobby
Joe Longra”. Ő valamiféle sorozatgyilkos volt, ugye? Mit
jelentsen ez?
– Nem ő tette. Mindig is ott volt. Én állítottam be. – Jazz
megvonta a vállát. – Gyilkos volt, ja, de egy áldozatot futni
hagyott. Lisa McVey-nek hívták a lányt. Tudta, hogy el fogja
vezetni hozzá a rendőröket, mégis hagyta elmenni. Nem bírta ki,
erre volt késztetése. Azt hiszem, én csak… – újból vállat vont –
szeretem tudni, hogy a késztetések néha a másik irányba is
terelhetnek. Hogy talán a jóra is lehet ösztönzés.
G. William úgy csettintett a nyelvével, hogy attól Jazz
legszívesebben keresztülrepült volna az asztalon, és kitépi azt a
nyelvet. Jazz kezdett kijönni a sodrából. Betörtek hozzá. Nem volt
olyan hangulatban, hogy bárki – akár G. William –
fölényeskedjen vele.
– El kell engedned, Jazz. Billy az Billy, nem pedig te. Hagyd!
– Van ennek bármi köze az archoz, aki betört ide? – morogta
Jazz.
– Ez nem rólad szól. Ne szívd mellre!
– Már hogyne szólna rólam? Persze, hogy mellre szívom!
Bejött a házamba. Bejött a szobámba. Üzenetet hagyott az én
falamon. Ez mind rólam szól.
 A seriff úgy nézett, mintha mondani akarna valamit.
Habozott. Aztán meggondolta magát, és az okostelefonját
nézegette.
– Nincsenek ujjlenyomatok. És úgy néz ki, hajszálak sem,
pedig kiporszívóztuk az egész átkozott helyet. Persze eltart egy
darabig, amíg átvizsgáljuk. Úgy tűnik, a szokásos eszközökkel
törte fel a zárat: találtunk karcolásokat, de semmi egzotikus vagy
érdekes. És ez minden.
– Nem, most már van neve.
– Az Impresszionista – G. William kihúzta a hátát, pocakja
úgy nyomult előre, mintha terhes lenne. – Igen, azt hiszem, ez
érthető.
– Meg kell találnod, G. William. Vagy őt, vagy a következő
áldozatát. I. H.
– Már ráállítottam embereket, hogy készítsenek listát minden
hotelről, motelről, fogadóról és panzióról húsz kilométeres
körzetben. Nem lesz meg az ötödik áldozata, Jazz. ígérem.
Jazz szerette volna ezt hinni. Az Impresszionista egy lépéssel
végig előttük volt még akkor is, amikor már tudták, milyen
mintát követ. Biztos volt benne, hogy valamit kifelejtett. Valamit,
amit az Impresszionista már megtett vagy meg fog tenni, amitől
minden előkészülete hiábavaló lesz.
– Ma nem kéne iskolába menned. Pihenj!
– Neked is pihenned kéne, nagyfiú – mondta Jazz.
G. William szeme alatt akkora táskák voltak, mint Howie
szeme alatt a kórházban. Istenem, Howie! Úgy tűnt, rég járt nála,
pedig csak pár órája volt.
 – Majd durmolok egy kicsit az irodában. Hagyok itt egy
járőrautót, szóval…
– Uhh – nyögött Jazz, és a kezébe temette az arcát – Ne!
Kérlek, ne. Az emberek szerint ez a ház már így is olyan,
mintha… mintha egy indián temetkezési helyre épült volna. Ha
kint hagysz egy járőrt, mindenki azt fogja gondolni, hogy
csináltam valamit. „Ez az őrült Dent kölyök”…
– Egyszer már itt járt ez az alak – mondta G. William
ellentmondást nem tűrő hangon. – Visszajöhet, de nem hagyom,
hogy úgy jöjjön és menjen, ahogy neki tetszik. Neki talán játék,
de nekem nem. Érted?
Mielőtt válaszolhatott volna, meghallotta a bejárati ajtó
nyílását, és egy pár magas sarkú összetéveszthetetlen kopogását
az előszoba keményfa padlóján. Ki lehet…?
G. Williamre pillantott, aki ártatlanságot színlelt, amikor
Melissa megszólalt:
– Jasper, Jasper, hol vagy?
– Őt te hívtad? – kérdezte.
– A nagyid egyre rosszabbul van.
– Mindig is kicsit…
– Ja, kicsit mindig is. Most meg nagyon.
– Szerinted intézeti felügyeletre van szükségem? Tényleg?
– Nem az én tisztem eldönteni. Ez Melissa terepe.
Egy pillanatra csöndben néztek egymásra, mígnem ismét
Melissa szólította őket.
– A konyhában vagyunk – válaszolta G. William.
Pillanatok múlva Melissa lépett be a konyhába, biccentett a
seriffnek (aki lovagiasan megemelte a kalapját), majd az asztalra
tette a mappáját. Bár még csak hajnali öt óra volt, Melissa már
teljes sminkben, munkahelyi zakóban és szoknyában volt. A
saját, személyes páncélzatában.
– Szeretnél érveket hallani?
Túl fáradt volt a szokásos vitákhoz és fenyegetőzésekhez,
ezért csak vállat volt.
Melissa összeszorította az ajkát. Szeretett volna valamilyen
reakciót kicsikarni belőle. Szüksége volt valamilyen reakcióra. De
Jazz nem adta meg neki ezt az örömöt.
Míg azt nem mondta, hogy...
– Jasper, hétfőn az lesz az első dolgom, hogy véglegesítem és
iktatom a beszámolómat. Szerettelek volna figyelmeztetni.
Különösen annak fényében, hogy mi történt itt. Ez a környezet…
Javasolni fogom, hogy téged állami otthonban helyezzenek el,
nagymamádnak pedig keressenek egy idősotthont. Ha szeretnéd
a saját leveledet hozzáadni a beszámolóhoz, hogy ellensúlyozd a
mondandómat, nincs akadálya, de hétfő estig meg kell lennie.
Megvan az e-mail-címem, ugye?
Mindezt úgy hadarta el, mintha attól félt volna, hogy Jazz
félbeszakítja. De nem maradt ereje küzdeni. Most nem.
Az emberek számítanak. Az emberek igaziak. Az emberek
számítanak. Nem tudta meggyőzni magát.
– Tedd, amit tenned kell – mondta, s közben még csak fel
sem nézett, inkább az előtte lévő kávéscsészébe bámult. –
Mindegy.
– De tényleg azért, hogy a legjobb…
– Ha végeztél, elhagyhatod a házamat – mondta.
 A konyha olyan csöndes lett, hogy Jazz azt képzelte, Melissa
véráramának hangját hallja. Melissa sarkon fordult, felkapta a
mappáját és kisétált a konyhából. Egy pillanat múlva kinyílt és
becsukódott a bejárati ajtó.
– Tudom, hogy mérges vagy…
– Hagyjuk ezt, G. William.
– Tudom, hogy mérges vagy – próbálkozott újra a seriff –, de
ezt igazán nem érdemelte meg. Fel kéne hívnod, hogy
bocsánatot kérj.
– Bocsánatot kérni? – felugrott a székéről, ami nagy
csikorgások és döccenések közepette csúszott végig a
linóleumon. – Bocsánatot kérni? Valami nevelőintézetbe fog
dugni, a nagymamám meg napi huszonhárom órában leszíjazva
végzi valami lepukkant öregek otthonában. És még nekem kéne
bocsánatot kérni?
G. William megvonta a vállát.
– Bocs, Jazz. Tudom, hogy nem ez az ideális, és tudom, hogy
nem ezt akarod, de talán igaza van, érted?
Jazz erre nem tudott mit mondani.

Miután a ház ismét kiürült, Jazz felhívta Connie-t, hogy

elmondja neki a történteket, és hogy aznap nem megy iskolába.
Délutánra találkozót beszéltek meg és látogatást Howie-nál.
Connie azt mondta, hogy ne aggódjon a nevelőotthon miatt.
 – Jól is elsülhet – mondta. – Kikerülsz abból a házból. Végre
magaddal törődsz, nem a nagymamáddal. És talán nem
nevelőotthon lesz belőle. Talán a nagynénéd…
– Ja, és Billy nővére úgy ötszáz kilométerre lakik. Ehhez mit
szólsz, Con? Velünk mi lesz?
Nem volt válasza, és Jazz halványan – de csak halványan –
bűntudatot is érzett, amiért így lehurrogta. Elege volt abból,
hogy mindenki meg akarja mondani, hogy mi jó neki.
Úgy tervezte, hogy pihenni fog a szabadnapján, de
napközben nagyival lenni olyan volt, mintha egy csecsemőre
vigyázna, aki szerint a mókák netovábbja, ha percenként a
nyakára jár. A rendőrök távozása után húsz percen keresztül
hevesen pánikolt, amiatt aggódott, hogy valahogy megbántotta
őket (még mindig az hitte, hogy egy táncmulatságon van az
ötvenes években), és a szemét is kisírta, mint egy fiatal lány.
Majd megállt a konyhában, kikiáltott az ablakon át az
elhagyatott, magányos madáritatónak, s lehordta, amiért nem
vonzza a madarakat.
– Szánalmas vagy madáritatónak! – üvöltötte. – Láttam már
madáritatót tucatnyi madárral, több száz, sőt több ezer madárral!
Nem is szabadna madáritatónak mondanod magadat!
Madárijesztő vagy! Miért gyűlölöd a madarakat?
Fogta a shotgunt, kiment vele, és azzal fenyegette a
madáritatót: üvöltözött, hadonászott a nehéz fegyverrel, amíg el
nem fáradt. Utána bement a szalonba.
– Jól van, Billy – mondta, és végigsimította Jazz arcát száraz
tenyerével. – Jó fiú – mondta, majd száraz, hosszú csókot
nyomott Jazz homlokára. – Jó fiú vagy, amiért vigyázol anyádra.
 Jazzt kirázta a hideg.
Az emeleten megpróbált szunyókálni, amíg nagyi egy
vetélkedőt nézett. Elpilledt pár percre, de e percek alatt végig ott
kísértett a kés, a hangok, a hús. Mintha csirkét aprítanál, suttogta
Billy a múltból vagy talán a képzeletéből. Mintha csak aprítanád...
És Jazz Rustyra gondolva
– ébresztő, ébresztő –
ébredt fel, s most két álma keveredett, micsoda öröm, milyen
bájos, milyen csodálatos! A falon lévő üres helyekre bámult, ahol
azelőtt Billy első áldozatai voltak. Új képeket nyomtatott és a
helyükre tűzte őket, majd bámult, mintha csak órák telnének el.
Kinek a húsát aprítom? Az álomban. Vagy kinek a húsát aprítottam
fel? Anyuét? Billy felapríttatta…
Nem. Nem megy el megint idáig.
Végül még mindig álmosan lekódorgott a lépcsőn. Nagyi
elhagyta a szokásos helyét a tévé előtt. Pánikba esve nézett ki az
ablakon, és meglátta, hogy a rendőr még mindig ott van.
Rendben, legalább még bent volt.
Abban a helyiségben bukkant rá, ami régen hivatalosan
ebédlő volt. Évek óta nem evett itt senki, és a vitrines szekrény is
hasonlóan hosszú ideje majdnem üres volt. Nagyi keresztbe tett
lábakkal ült az öreg ebédlőasztalnál, hálóinge felgyűrődött a
vékonyka combjain, kezét az ölébe ejtette. Jazzre bámult, szeme
egyszerre volt jéghideg és tüzes.
– Anyu – mondta megkönnyebbülten. – Mit csinálsz a…
– Miért hívsz „anyunak” – kérdezte, hangja halk volt, mély
és rekedt. – Futkározol a ház körül, mint egy fránya kisbaba, és
sírsz anyuci után. Szánalmas gyerek.
 Ó!
– Anyu – jajgatott gonosz vigyorral az arcán. – Anyu, hol
vagy? Anyu! Anyu!
– Rendben, nagy…
– Anyu! Anyu! Na! Emlékszem, amikor kisfiú voltál, kis
Jasper. Úgy követted anyádat, mint egy kiskutya. El se
mozdultál a szoknyája mellől.
Jazz nagyot nyelt.
– De anyuci nincs többé, fiacskám. Anyuci lelépett. Hallod?
Lelépett. – Vihogott, majd gonosz vigyora még szélesebbre
húzódott. – Lelépett, lelépett, lelépett! Hála istennek, lelépett!
Jazz megfeszítette az állkapcsát.
– Anyád rettenetes nőszemély volt. Az ő hibája, ami apáddal
történt. Apád rendben volt, amennyire csak lehetett, amíg anyád
a képbe nem jött, és érted… – Ekkor nagyi kissé hátradőlt, a
hálóinge még följebb húzódott, Jazznek ettől felfordult a
gyomra. – És felemésztette gonoszságával, befeketítette a lelkét
és tönkretette.
Ez nem volt igaz. Még távolról sem, és Jazz nem hagyhatta
annyiban.
– Vigyázz, mit mondasz anyámról, nagyi! – figyelmeztette.
Nagyi megnyalta az ajkát.
– Anyuci kisfia! Megmondtam. Maga volt a gonosz. Apád
miatta lett gonosz. És te is az ő gonoszságából születtél. Mit
gondoltál, hogy miből vagy?
Jazzben felment a pumpa, és összezárt öklökkel indult meg
nagyi felé.
 – Gyerünk, Jasper, folytasd! – súgta szemében ravasz
fénnyel. – Most megütsz. Folytatod és megteszed. Azt hiszed, ez
az első, hogy elvernek? Tényleg?
Jazz felmordult, megpördült és teli tenyérrel inkább a
vitrines szekrényre csapott. Az egyik megmaradt tál eldőlt és
összetört.
Nagyi nevetett.
– Anyuci kisfia! – kacagott diadalmasan. – Ahhoz sem vagy
elég tökös, hogy megüss, mi? Egyetlen gyógymód van anyuci
fiának, Jasper.
Jazz megfordult és kiviharzott az ebédlőből, de nagyi hangja
egészen az előszobáig követte:
– Egyetlen gyógymód van! Olyannak kell lenned, mint
amilyen az apád! Ez az egyetlen reményed! Az apáddá fogsz
válni…
 2 4. FE JE Z ET

Jazz a nap jó részét azzal töltötte, hogy elképzelte, miként

gyilkolná meg nagyit: a képzelete által lehetővé tett
legszörnyűbb, leghátborzongatóbb részletekig kitalálta.
És kiderült, hogy a képzelete elég sok mindent lehetővé tesz.
A nap fennmaradó részében újból és újból arról győzködte
magát, hogy ne tegye meg.
Nagyi legtöbbször annyira ostoba és gyerekes volt, hogy
könnyű volt megfeledkezni arról, hogy bolondságának
alattomos vonásai is vannak. Ismerte Jazz gyenge pontjait.
Tudta, hol fáj neki a legjobban. És amikor a megfelelő
szinapszisok rossz sorrendben tüzeltek, akkor kegyetlenül ki is
használta. És még élvezte is.
Mire Connie szabad lett aznapra, nagyi ismét elővette a fiatal
lány személyiségét, és enyhén selypítve kérdezte Jazztől (akit,
úgy látszott, valamiféle papnak gondolt), hogy ehet-e pudingot,
hiszen annyira jó kislány volt, és elmondta mára az összes
miatyánkot. Jazz ellenállt a kísértésnek, hogy megfojtsa. Volt
némi joghurt a hűtőben, és csupán pár percig telt meggyőzni
nagyit, hogy az igazából puding.
A kanapén a takarójával és egy régi plüssmackóval
bebugyolálta nagyit, bekapcsolta neki a Nickelodeont, ő pedig
bepattant a terepjáróba, hogy fölszedje Connie-t. A lány
becsusszant az anyósülésre, és hosszan megcsókolta, ami
egészen megmelengette Jazzt.
– Minden rendben? – kérdezte, amikor egy kis szünetet
tartottak, hogy levegőhöz jussanak. – Az előző este és ez után a
reggel után és…
– Megvagyok – mondta magát is meglepve.
Ez még akár igaz is lehetett volna, de nem volt biztos benne.
A világa változott meg annyira, hogy még nem érthette. A Salemi
boszorkányokban Hale tiszteletes mondja egy ponton: „Emlékezz,
a Sátán kedves volt Isten előtt a mennyben, még egy órával
bukása előtt is.” Éles váltás volt.
Jól érezték magukat a kórházba menet, de megdöbbentek,
amikor meglátták, hogy Doug Weathers várja őket a folyosón.
– Hé, kölyök, az előző estéről: nincs harag, jó? Nem tudtam,
hogy Gersten volt az. Örülök, hogy már jobban van.
– Nincs hozzáfűznivalóm – mondta Jazz.
Weathers nevetése olyan eltúlzott és hamis volt, hogy erre a
regisztrációs pultnál ülő nővér is összeráncolta a homlokát.
– Nézd, beszéljünk erről a Helen Myersonról. Hallottál róla?
Ezzel a nővel, a tanároddal és a másik nővel, akit vasárnap a
Harrison-birtokon találtak, megint történik valami a városban.
– Emberek haltak meg, idióta! – mondta Connie.
– Hohó – emelte fel Weathers a kezét védekezőén. – Én csak
a szituációt írtam le, ez minden. Mi van, ha ezek a gyilkosságok
valahogy összekapcsolódnak? – közben a fény úgy vonaglott a
szemében, mint egy olcsó sztriptíztáncos. – Hát nem lenne
érdekes történet?
– Mire céloz? – kérdezte Jazz.
 – Csak annyit mondok: talán írnék valamit. Talán
hozzászólhatnál. A téma szakértőjeként, érted? – megnyalta az
ajkát. – És mindenki megkapja, amit akar.
Jazz a legkevésbé sem volt elragadtatva az ötlettől, és érezte,
hogy mögötte Connie nyugtalansága is nő. Kész volt faképnél
hagyni Watherst, amikor a férfi ezt mondta:
– Még a cimbidnek is jut némi dicsőség. Jegyzet a fiúról, aki
szembeszállt a gyilkossal, és emiatt megvágták.
Jazz megállt a lift felé félúton, és Weather felé fordult.
– Mit mondott? Azt mondta, „megvágták”? Honnan tudja,
hogy vágás volt, és nem szúrás?
Weathers vigyorgott.
– Ugyan, Jasper, megvannak a forrásaim. Nem fedhetem fel
őket.
Jazz Weathers szemébe nézett: halványszürke barna
foltokkal.
– Kontaktlencsét visel? – kérdezte a riportertől.
– Mi?
– Figyelni fogom – mondta Jazz olyan fenyegetően, ahogy
csak tudta, majd kézen fogta Connie-t és beszálltak a liftbe.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Connie, amikor
becsukódtak az ajtók, és egyedül maradtak.
– Semmi. Talán. Nem tudom. – Megrázta a fejét. – Csak
látogassuk meg Howie-t. Most csak ez számít.
Howie a szobájában hol elaludt, hol felébredt, erősen
begyógyszerezték és furcsa volt. A szülei az ágya mellett
virrasztottak. Egyikük sem tűnt úgy, mintha készen állna az
indulásra. Connie felajánlotta nekik, hogy hoz valami ennivalót,
így Jazz egyedül maradt velük, s a sarokban próbált beleolvadni
a környezetbe, és várta, hogy egyikük, vagy mindketten felé
forduljanak, és szidalmak sor-tüzét szórják rá.
De ez nem történt meg. Túlságosan megkönnyebbültnek és
kimerülteknek tűntek ahhoz, hogy mérgesek legyenek. Jazz
azonban tudta, hogy el fog jönni az alkalom.
Howie vacsora körül rövid időre felkelt, megfogta édesanyja
kezét, és kért egy pohár vizet. Észrevette Jazzt, rákacsintott, majd
ezt mondta:
– Ember, ezek a gyógyszerek elképesztőek!
Pillanatnyilag ilyen mértékben tudott csak beszélgetni, ezért
Jazz és Connie kimentek szendvicsért a büfébe, és leültek egy
boxban egymással szemben.
– Hallottál valami újat a rendőrségtől? – kérdezte Connie,
miközben a legropogósabb sült krumplit keresgélte. – Bármit,
ami nyomra vezetne?
– Nem, még semmit. Szerintem értesíteni fognak, amint lesz
valami. Vagy nem. Nem tudom.
A szendvicsének enyhén romlott íze volt: már elsőre is
feltűnő volt, de az íz minden harapással erősödött.
– Milyen volt ma az iskola?
A lány megdermedt, miközben a szívószálával szürcsölt.
– Durva volt. Páran látták a neten a híreket Ginnyről, és
pletykálni kezdtek a nagyelőadóban. Részleteket költöttek
hozzá, és csak fecsegtek. Egy csomóan nem is voltak biztosak
abban, hogy tényleg megtörtént, amíg be nem mondták a
hangszórókon. Sokan sírtak, borzasztó volt, Jazz. Tényleg
borzasztó.
 Connie kettejük közé, az asztalra tette a kezét. Jazz csak nézte
néhány pillanatig, mire rájött, hogy a lány azt szeretné, ha
megfogná a kezét. Gyöngéden megszorította.
– Az egész társulat összegyűlt ebédkor. Próbáltuk kitalálni,
mit tehetnénk. Mármint megemlékezésként, érted? – az újonnan
előbukkanó könnyeket törölgette. – Szeretnénk valamit csinálni.
Megemlékezés. A gondolattól Jazz kényelmetlenül érezte
magát. Nem ugyanaz, mint a sorozatgyilkosok trófeái, és
egyáltalán nem ugyanaz, mint amit Billy vett el az áldozataitól.
De elég közel volt hozzá. A holtak megjelölése elég érzelgős
dolog. Rögeszmés. De az emberek ezt teszik. Megjelölik a
halottakat.
– Ki fogtok találni valamit – mondta. – Mindannyian.
– És te – erősködött Connie. – Te is a társulat része vagy.
Senki sem tudja, hogy ott voltál – tette hozzá gyorsan, mert
tudta, hogy Jazz mit készül mondani. – Senki sem tudja, hogy
láttad meghalni.
– De tudni fogják.
Fel fog kerülni valami a netre, előbb-utóbb a tévébe is több
részlet fog bekerülni egy fiatal, csinos és népszerű tanár
meggyilkolásáról. Beszámolnak majd arról, hogy szemtanúk
látták elmenekülni a tettest. Hogy az egyikük megsérült. És
Howie a kórházban volt, és Lobo’s Nodban az emberek tudják,
hogyan kell egyet meg egyet összeadni: minden alkalommal arra
jutnak, hogy kettő.
– Mehetünk? – kérdezte.
A jobb halántékába nyilalló fejfájás kezdte próbára tenni
érzékeny idegeit.
 – Alig nyúltál a szendvicsedhez.
– Hagyd csak. – Pénz után kutakodott, és néhány bankjegyet
hagyott az asztalon. – Menjünk!

Nagyi kárpótolta a korábbi elfogadhatatlan viselkedéséért: mire

Jazz hazaért, már eszméletlenül feküdt a földön a tévé előtt (amit
valamikor átkapcsolt a Speed adóra), és lágyan horkolt, a
plüssmaci pedig ideiglenes párnaként szolgált.
Lenézett rá, és azon gondolkodott, hogy egy ilyen békésnek,
elégedettnek tűnő nő hogyan lehet mégis eszelős szörnyeteg.
Hogyan adhatott életet a tiszta gonoszságnak, hogyan
szoptathatta és hogyan formálhatta a saját, tökéletességről
alkotott groteszk képére?
A padlón hagyta, mert nem volt ereje fölcipelni. A rendőr
még mindig a ház előtt parkolt – jól tudta, hogy ez egy újabb
részlet, ami bekerül majd a helyi pletyka-adatbázisba –, mégis
ellenőrizte a bejárati ajtót, a konyhaajtót és az összes ablakot,
mielőtt fellopódzott az emeletre. A fejfájása közben befejezte a
próbát, és úgy döntött, komolyan belecsap. A feje egyik oldalát
elöntötte a fájdalom.
Mégis sok tennivalója akadt. Már majdnem hétvége volt.
Melissa hétfőre kitölti a beszámolóját, Jazznek pedig csatolnia
kell a cáfolatát levélben. Nem hagyhatja, hogy akármeddig is
válasz nélkül maradjon a beszámoló, ha a házban akar maradni.
 Közben számítógép-képernyőjén átlebegett az Emlékezz Bobby
Joe Longra felirat.
– Biztosan a házban akarsz maradni? – motyogta magában,
miközben lehuppant az asztalhoz, a számítógép képernyője
fájdalmasan harsány volt ahhoz, hogy közvetlenül ránézzen. – A
nevelőotthon talán kikapcsolódás lenne. Samantháék háza talán
áldás lenne.
Csábító volt így gondolni erre, de tudta, hogy ha egyszer
elkerülne otthonról, a rendszer részeként nem lenne visszaút.
Becsapta a Gyermekvédelmi Szakszolgálatot, elhitette velük,
hogy az elmúlt négy évben a nagyanyja a gondját viselte,
miközben az ellenkezője közelebb volt az igazsághoz. És soha
még csak nem is találkozott Samantha nagynénjével. Nem is volt
rá garancia, hogy egyáltalán akarja őt. Most ki kell találnia
valamit, hogy legalább húzza az időt, amíg be nem tölti a
tizennyolcat. Utána azt csinál, amit akar, és senki sem állíthatja
meg.
Azt csinálok, amit akarok, mondta egyszer Billy a
trófeagyűjteménye előtt vigyorogva. Egyik kezével egy
nyakláncot cirógatott, amit az egyik áldozatától vett el. A
másikkal Jazz haját simogatta. És senki sem állíthat meg. Én
vagyok az ő Istenük. Én mondom meg, hogy élnek-e vagy
meghalnak. A leghatalmasabb érzés a világon.
Jazz ujjai megremegtek a billentyűzeten. Talán hagynia
kellene, hogy elvigyék. Talán ez lenne a legjobb.
 2 5. FE JE Z ET

Az Impresszionista háttérzajnak bekapcsolva hagyta a tévét,

amíg átnézte a következő akciója terveit. Minden készen állt:
nem kellett több előkészületet tennie. Csak végre kell hajtania a
tervet.
Valami a képernyőn egy pillanatra megzavarta: egy reklám,
amiben két marionettbábu játssza el, hogy átfut egy mezőn.
Elgondolkodott egy pillanatra. A marionettekről.
Arról, hogyha valakit irányítanak.
Az Impresszionista jól tudta, hogy mindenkit irányít valami:
házastárs, szülő, főnök, saját késztetések, tereljék akár a sötét,
akár a világos oldal felé.
Mindenki valaminek a marionettbábuja.
A legtöbben nem látják a zsinórjaikat, ez minden. Így pedig
nem hiszik el, hogy elsősorban bábuk.
Az Impresszionista látta a zsinórjait. Tudta, milyen
hosszúak. Ismerte a szakítószilárdságukat. Hogy meddig
húzhatja őket.
Tudta, hogy ki rángatja őket.
De elcsodálkozott.
Elcsodálkozott azon, hogy van olyan bábu, amelyik tud a
saját zsinórjairól.
Eltűnődött… Mi van, ha egy bábu elvághatja a saját
zsinórjait?
 A fizika és a logika azt diktálta, hogy a bábu élettelenül fog
összerogyni.
De mi van, ha nem ez történik?
Mi van, ha a bábu elvágja a zsinórjait, és a szembeszegülés és
az ellenállás e megnyilvánulásától valóban életre kel? Ha a saját
bábjátékosává válik?
Tényleg, ilyenkor mi van?
Az Impresszionista nem szándékozott Jasperrel foglalkozni.
Megszegte a szabályt.
De nem tudta megállni. Erős akaratú személynek gondolta
magát, de amikor Jasper Dentre került a sor… Minden racionális
része azt kiáltotta, hogy kerülje a fiút. De valami mélyebb,
alapvetőbb vitte előre, s arra késztette, hogy Dent felé rohanjon.
Eltűnődött: Vajon ilyen lehet szerelmesnek lenni? Ezt tapasztalják
azok, akik szerelmesek?
Végigpörgette a telefonját, amíg talált egy képet Dentről.
Elgondolkodott, hogy mások mit látnak, amikor meglátják
Jasper Dentet. Talán csak egy tizenévest. Egy fiút. Egy iskolást.
Nem tudják – tényleg nem –, hogy mi jár közöttük.
Azt csinálunk, amit akarunk, gondolta az Impresszionista. És
senki sem állíthat meg minket.
 2 6 . FE JE Z ET

Az iskola másnap gyakorlatilag néma volt. Nyoma sem volt a

szokásos lármának és zsibongásnak a nagyterem előtti hallban: a
beszélgetés zsivaját felváltotta az el-elcsukló sírás.
Jazz eltűnődött, hogyan éreznék magukat, ha tudnák, hogy
Ginny halála, bármennyire is lesújtó volt számukra, csak egy
gyöngy volt egy véres tengerparton. Két napon belül egy nő I. H.
monogrammal meg fog halni. Szexuális erőszak, vaginális és
anális behatolás áldozata lesz, majd beinjekciózzák
lefolyótisztítóval (az utolsó előtti áldozat, akit így injekcióznak
be), és szögek, valamint horgászzsinórok rendszerének
segítségével úgy erősítik oda, mintha a hotel zuhanyzójában
mosna. Még Művészként tette ezt Billy, és az Impresszionista is
betű szerint ezt fogja tenni, annyival megtoldva, hogy a beteges
okokból levág hat ujjat.
A teremben az első csengetésre várva Jazz új oldalon nyitotta
ki a füzetét, és neveket, tényeket kezdett írni arra számítva, hogy
a keze kitalálja, amit az agya nem tud. De semmi sem állt össze.
Semmi sem működött.
Két igazi gyanúsítottja volt: Erickson és Weathers. Akár
mindkettő is lehet, de igazán egyikük sem passzol. Még G.
William nevét is leírta, s az arca egy pillanatra megint elpirult,
amiért a seriffet gyanúsította.
 Jeff Fultonra, Harriet Klein apjára is gondolt, de gyorsan
kizárta. Elméletben lehetséges volt, hogy a férfi a gyászban
összeroppant, de a gyász általában nem ölt ilyen formát. Ha
Fulton elméje ennyire elborult volna, sokkal valószínűbb lenne,
hogy Jazzt vagy Billyt próbálná megölni, s nem Billy
gyilkosságait másolná.
Ráadásul arra is rájött, hogy nem feltétlenül olyasvalaki a
gyilkos, akit Jazz ismer: nagy valószínűséggel teljesen idegen.
Ami azt jelenti, hogy nagyon sok információja van, de nincs
következtetése. Mint mindig.
– Az összes osztálynak – robbant ki az igazgató hangja a
hangosbemondóból –, kérem, hogy tartsunk egy perc néma
csöndet Davis tanárnő emlékére.
Az elfojtott sírás hangját leszámítva Jazz osztályterme
egészen elnémult.
Két nap. Két nap a következő gyilkosságig. Az
Impresszionista Lobo’s Nodban ólálkodik, és Jazz semmit sem
tud kitalálni, hogy megállítsa. Jazz a pad alatt, titokban küldött
SMS-t G. Williamnek Howie telefonjáról – valami hír???? –, de az
egy perc csönd véget ért, és az órák kezdetéig sem kapott
választ.
Így ment ez egész nap. Megszállottan nézegette a telefont,
biztos volt benne, hogy nem vett észre valamilyen értesítést,
mivel nem ismerte ezt a kütyüt, de akárhogy is nyomkodta,
böködte, ütögette vagy rángatta, semmilyen üzenet nem jelent
meg G. Williamtől.
Aznap csöndben és magányosan szenvedte végig az iskolát,
a szokásosnál is jobban bezárkózott, kerülte a szemkontaktust.
Mostanra már mindenki tudta, hogy jelen volt Ginny halálánál.
Ahogy várta, egyik napról a másikra levonták a
következtetéseket, és tovább is adták. Csak azt nem tudták, hogy
Ginny halála összefügg másokéval. G. William még mindig
várta, hogy az FBI visszaküldje a ViCAP-beszámolót. Ez
hivatalosan is összekapcsolná az első, lindenbergi gyilkosságot a
többivel, s így nyilvánosságra lehetne hozni. A rendőrök
egyelőre úgy tettek, mintha a mezőn talált holttestnek, a halott
pincérnőnek és a halott tanárnak semmi köze sem lenne
egymáshoz.
Sok volt ez gyilkosságból a kicsi Lobos Nodban. S ez gyanút
keltett.
Jazz egész nap érezte magán e gyanú terhét.
Hülyeség volt azt gondolni, hogy lehet egyszerűen egy
normális fiú. A lehető legrosszabb módon csapta be magát az
elmúlt négy évben. Először, amikor Billyt letartóztatták,
együttéreztek vele. Utána ez elpárolgott, mára csak a gyanú
maradt.
Ez soha nem fog megváltozni. Soha nem múlik el. Az
emberek nem bíznak benne, soha nem is fognak, és ezért aligha
hibáztathatja őket. Tudta, hogy más megmenthette volna Ginny
életét. Vagy legalábbis másoknak nincs beteges énjük, ami
élvezte volna a halálát…
Természetesen nem volt próba, mióta Ginny meghalt. De
Connie elrángatta Jazzt Eddie Viggaróhoz rögtön iskola után a
társulat és a személyzet találkozójára. Végig egy sarokban állt,
nem szólalt meg, s biztos volt abban, hogy a szobában senki sem
tűri el a jelenlétét.
 Hosszú időbe telt, mire valaki meg tudott szólalni: túl sok
volt a könny. Jazz szeretett volna csatlakozni hozzájuk. Szeretett
volna sírni. Bárcsak valahogy elmondhatna nekik mindent
Ginny utolsó perceiről úgy, hogy segítsen nekik, és ne tűnjön
morbidnak.
– Meg kell neki adnunk a tiszteletet – mondta Connie –,
olyan sokat jelentett nekünk.
Mindenki egyetértett, és a könnyek átadták helyüket az
elkeseredettségtől és a gyásztól űzött szavaknak.
– Egy emléktábla – javasolta valaki, mire Jazz akaratlanul is
összerezzent.
– Ez béna – gúnyolódott az Abigailt játszó lány. – Szobrot
kéne állítanunk…
Jazz idegesen mocorgott. Emléktábla. Szobor. Trófeák.
– Talán egy egész szoborsorozatot – mondta a Giles Corey-t
játszó fiú. – Mondjuk, az összes szerepnek, amit eljátszott a
főiskolán, vagy ilyesmi.
Az ötlet izgatott fecsegést generált a társulatban, ami csak
akkor szűnt meg, amikor egy erős hang közbevágott:
– Tényleg meg akarjátok tisztelni az emlékét?
Mindenki meglepetten nézett Jazzre.
Nem akart beszélni, de nem tudta visszafogni magát. És
most már folytatnia kellett, mert mindenki őt nézte.
– Nézzétek – mondta előbb habozva, de később szóról szóra
nőtt az önbizalma –, ha tényleg meg akartok emlékezni róla,
akkor azt nem… nem egy dologgal teszitek. Az élet nem erről
szól. Az élet nem – kesztyűről, iPodról, jogosítványról, ajakrúzsról –
az általunk birtokolt dolgokról szól. Ha meg akarsz tisztelni
valakit, akkor azt nem tárgyakkal teszed. Hanem cselekvéssel.
Még mindig őt nézték, de a tekintetekből eltűnt a
meglepettség. Kíváncsiak voltak.
Elmondta nekik az ötletét.

Gyertyafényes virrasztás volt az iskola focipályáján

napnyugtakor és éjjel. Connie ragaszkodott hozzá, hogy Jazz ott
legyen, bár a legutolsó dolog a világon, amit a fiú szeretett volna,
egy olyan élet miatti gyász volt, amit nem sikerült megmentenie.
Hátborzongatónak és álszentnek érezte.
– Engem néznek – suttogta a lánynak, miközben elfoglalták
helyüket a tömegben.
Úgy tűnt, mintha körülöttük mindenki, aki él és mozog,
majdnem némán összegyűlt volna és helyet keresne. Nem csak
gyerekek voltak: a város fele kijött virrasztani.
– Nem vetted észre?
– Senki sem néz.
– De néznek.
– Mert tudják, hogy megpróbáltad megmenteni. Mert tudják,
hogy te találtad meg.
– Engem hibáztatnak – mondta Jazz.
– Senki sem hibáztat.
Pedig kellene, gondolta, de nem mondta ki.
 – Az ötleted briliáns – mondta a lány, s közben közel
húzódott hozzá és megölelte. – Olyan büszke vagyok rád.
– Sok munka lesz vele – figyelmeztette. – Meglátjuk, hogy
sikerül-e.
– Sikerülni fog. Tudom, hogy… Ó, kezdenek.
A virrasztás elején Jeffries igazgató tett néhány észrevételt
arról, hogy milyen volt felvenni Ginnyt, mekkora kockázatnak
tűnt ez a fiatal, dinamikus tanár, aki frissen került ki az
egyetemről, és tele volt a feje őrült elképzelésekkel a tanításról.
De végül a valódi kockázat az lett volna, állította, ha nem veszik
fel…
Hosszú, monoton beszéd volt. Jazz elgondolkodott, hogy mit
akarhat mondani. Az, hogy elmondta, Ginny milyen nagyszerű
volt, arra szolgálhatott, hogy ne érezze magát olyan rosszul a
halálával kapcsolatban? Ennek nem volt semmi értelme.
Körülötte mindenütt könnyek és leplezetlen sírás. Gyerekeké
és felnőtteké egyaránt.
Jeffries igazgató megnyitotta a pódiumot mindenki számára,
aki beszélni szeretett volna. Néhány diák motyogott a
mikrofonba. Ginny egyik főiskolai barátja mondott néhány szót.
Aztán, Jazz meglepetésére, ott volt Jeff Fulton.
– Elnézést. Remélem, nem zavarom meg a városuk gyászát.
Kicsit úgy érzem, mintha Isten okkal vezetett volna ide. Tudják,
néhány éve egy Lobo’s Nod-i férfi megölte a lányomat, Harrietet.
– Fulton nem mondta ki Billy nevét: nem kellett. – És amikor az
ügyeim a városuk közelébe hoztak, úgy éreztem, ide kell jönnöm
megnézni a helyet, ahol a gyerekem gyilkosa lakott. Nem tudom,
miért. Talán úgy éreztem, hogy vigaszra lelhetek – nevetett fel
bánatában. – „Vigasz.” Igazán népszerű szó, igaz? Ezért jöttem
ide, és arra jöttem rá, hogy végig ott volt a saját szívemben. Nem
tudok megbocsátani az embernek, aki megölte a lányomat, de el
tudom érni, hogy ne ő irányítsa többé az életemet. Tovább tudok
lépni. És ezt kell tennem. És mindannyiuknak azt akarom
mondani, hogy tegyenek így. Ön, és ön és ön – mutatott ki a
tömegre. – Mi, emberek képesek vagyunk egymáson kitölteni a
haragunkat. De képesek vagyunk arra is, hogy túléljük a
borzalmakat. Tudják, nem volt akkora szerencsém, hogy
ismerhessem a maguk Davis tanárnőjét. De hallgatva a
beszédeket, azt gondolom… – itt habozott, egy pillanatra úgy
tűnt, el is sétálhat a mikrofontól. De inkább megragadta a
pulpitust, és folytatta. – Azt gondolom, hogy jó barátok lettek
volna az én Harrietemmel – könnyek csordultak végig Fulton
arcán, és a hangja elakadt. – Szóval most már talán
mindkettőnek van új barátja a mennyországban. Köszönöm.
Köszönöm mindenkinek.
Fulton letántorgott az emelvényről, hogy tapsoljon. Connie
arca egészen nedves volt, és megváltozott a pislákoló
gyertyafényben. Megszorította Jazz kezét, miközben a szónokok
egymás után dicsérték az egykori Virginia Davis erényeit és
csodáit. Jazz igyekezett együttérezni, de az igazság az volt, hogy
a sírástól és a jajgatástól eltompult. Tudta, hogy a sírás
haszontalan. Fontos lecke, amit nagyon fiatalon tanult meg…
– ébresztő, ébresztő, Jasper fiacskám –
Majd:
Ma Rusty a soros. Nem kell segítened, de végig kell nézned.
 Rusty volt Jazz társa élete első nyolc évében, egy tökéletesen
karamellszínű cocker spániel-retriever keverék. Szertelenül
játszottak a hátsó kertben, a világról megfeledkezve nézték a
tévét a kanapéról, és egy este Jazz végignézte, ahogy Billy élve
kibelezte és megnyúzta.
Visszatekintve sokkolta, hogy milyen sokáig húzta szegény
jószág ilyen fájdalmak közepette, de akkor csak azt tudta, hogy a
kutyája haldoklik, hogy bántják, és semmit sem tehet ez ellen.
Csak sírt, hosszan és erősen sírt, miközben Billy a késeivel
türelmesen vágta ki az életet Rusytból.
Amikor Rusty rendesen és igazán halott volt, s csak egy
kupac nedves, nyálkás izom és csont maradt belőle, és a
sarokban egy másik kupac hús és csillogó bél, akkor Billy
letérdelt az üvöltő kisfia mellé. Jazz köré fonta a karját, és addig
suttogta nyugtató, atyai hangon, hogy „Jól van, jól van”, míg
Jazz eléggé elhalkult, hogy meghallgassa és megértse, amit apja
ezután mondott:
– Most tovább sírsz. Csak sírsz. És ez rendben van.
Jazznek nem kellett több bátorítás. A könnyei csak jöttek, vég
nélkül ömlöttek, mint egy föld alatti forrás, ami a nyomástól a
világba lövelli tartalmát. Az apjához bújt – igen, ő volt a gyilkos
és aki megkínozta Rustyt, de ő volt Jazz apja, és valamiféle
biológiai késztetés okán a jelenléte megnyugtatta –, és Billy ezt
mondta:
– Hunyd be a szemed.
És Jazz megtette, de még mindig sírt, a könnyek
kiszivárogtak csukott szemhéján, és Billy tartotta őt, és amikor
Jazz zokogása enyhült, Billy szinte kedves hangon mondta:
 – Most ki kell nyitnod a szemedet, fiam. Látnod kell valamit
– és Jazz megtette, gyerekes, bűvös gondolatai voltak, de aztán
csak a két kupacot látta, majd Billy kedélyes, ám baljóslatú
hangon mondta: – Látod, Jasper? Mit értél el a sírással? Semmit.
És semmit.
Körbenézett a focipályán. Minden szem az ötvenyar-dos
vonalnál felállított rögtönzött emelvényre szegező-dött. Még
Ericksont is megérintették a vallomások, s a láthatóan
megrendült Jeff Fulton közelében állt az egyik oldalon.
Egy valaki azonban nem oda nézett.
Jazz nem hitte el: Doug Weathers volt ott, és egyenesen Jazzt
nézte. Most pedig elindult felé, át a tömegen.
Istenem, ez mindenhol ott van! Hát ennek semmi sem szent?
Egyáltalán semmi?
Jazzben olyan erős harag bugyogott fel, amilyet azelőtt még
sosem érzett. Rettenetes, kimondhatatlan dolgokat akart csinálni
Weathersszel, olyasmiket, hogy a végén a saját haláláért
könyörögjön. Hagyta, hogy képzeletében szabadon
szétterjedjenek ezek a képek, és ez jó érzés volt.
Jazz tudta, hogy a sorozatgyilkosok gyakran elmennek
áldozataik temetésére és a gyászszertartásokra. Billy is több
alkalommal tett így, s mindig ügyelt rá, hogy álcázza magát.
Sokuknál egyfajta kényszer volt, így meg tudták hosszabbítani
az áldozat birtoklásának érzetét még a gyilkosság után is.
– Au – súgta Connie. – Jazz!
Majd’ összeroppantotta a lány kezét. Meglazította a
szorítását, és suttogva bocsánatot kért, majd teljesen elengedte a
kezét, és bénán motyogott valamit arról, hogy friss levegőre van
szüksége. Átpréselődött a tömegen, egyenesen a kijárat felé.
Weathers irányt változtatott, keresztülverekedte magát a
tömegen Jazz nyomában. Jazz hamarosan kiért a gyászolók
sokaságából, és a terep egyik széléhez ért. Nem volt messze a
focipályáról kivezető járattól.
De nem ért el odáig. Helyette G. Williamet és két rendőrt
látott feltűnni a kijáratnál. A seriff előbb nem hitt a szemének,
majd egyenesen felé ment.
Jazz hátrapillantott a válla fölött. Weathers felszívódott.
Nagyszerű!
– Jazz – szólt G. William –, baj van. Holttestet találtunk. Két
nappal a vártnál korábban találtunk egy holttestet.
 2 7 . FE JE Z ET

Irene Heller a neve – vagy csak volt, Jazz nem volt biztos benne,
hogy melyik a helyes: a név túléli a halált? Jazz a testet nézte,
egy zuhanyzóban találták meg, pontosan, ahogy megjósolta.
Nem mozdították el vagy érintették meg, mióta rátaláltak.
G. William átadott neki egy fotót a helyszínről, ahol Isabella
Hernandezt találták meg, persze nem mintha kellett volna. A
zuhanyzófülkéket, valamint az Isabella és Irene közti
nyilvánvaló különbségeket leszámítva akár ennek a helyszínnek
a fényképe is lehetett volna.
– Nem szobaasszony volt – mondta síri hangon G. William. –
Mindegyiket leellenőriztük. Főállású anya. A gyerekek már
iskolások, és napközben házakban takarít, hogy kiegészítse a
férje fizetését.
– Gyakorlatilag szobaasszony – mormogta Jazz.
Csak kicsit lepte meg, hogy a holttest látványa nem zavarja.
Alaposan megvizsgálta, hátha talál valamilyen nyomot, ami
elvezetheti az Impresszionistához. Részben már beállt a
hullamerevség: órákkal korábban ölték meg és állították ebbe a
pózba.
A halálosan fáradt G. William megkérdezte Jazzt, hogy
elmenne-e megnézni az új helyszínt.
 – Kész vagyok szinte bármit megpróbálni – vallotta be a
kijáratnál. – Eredetileg nem akartalak belerángatni, de… Nézd,
nem tudom, hogy tudsz-e segíteni vagy nem, de megpróbálnád?
Jazz természetesen igent mondott. Howie telefonjáról
felhívta Connie-t, elmondta neki a történteket, és követte G.
Williamet Lobo’s Nod keleti részén, közvetlenül a főút mellett
egy lelakott, de tiszta környéken található pici ikerházba. És
most ott voltak G. Williammel Irene otthonában, a
fürdőszobában, ahol a férje a munkából hazaérve megtalálta a
holttestet. Elég ironikus, de a gyerekei egy órák utáni
foglalkozásról egyenesen virrasztani mentek Ginny Davisért.
– Semmilyen különbséget sem látok a között, amit az
Impresszionista művelt itt, és a között, amit Billy tett
Hernandezzel – mondta Jazz. – Kivéve az ujjakat, persze.
Irene Heller jobb kezén nem voltak ujjak, mint ahogy
Ginnyén sem. A bal kéz középső ujja a zuhanyzó padlóján
feküdt, közel a vízelvezetőhöz.
– Nemi erőszak történt? – kérdezte.
G. William krákogott.
– Nehéz megmondani, amíg a boncasztalra nem tesszük. De
a doki szerint történt. Viszont nincsenek szemmel látható
testnedvek.
– Nem is lennének. Billy mindig odafigyelt. Óvszert használt.
De… – Jazz leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a
helyszínt. – Nem is tudom. Valami azt súgja, hogy igazából nem
erőszakolta meg. Nem a saját… na, érted. Fogadok, hogy egy…
egy… tudod, olyan szexuális segédeszközt használt.
– Miért?
 Jazz vállat vont. Nyeregben volt. Hatalmasnak és
magabiztosnak érezte magát. Talán mert G. Williamnek
szüksége volt rá. Még valószínűbb, hogy azért, mert olyasmit
csinált, amiben jó volt.
– Ez az arc Impresszionistának hívja magát. Billy
gyilkosságait utánozza. Semmi eredetiség, semmi személyes.
Nincs személyisége. Valaki másnak a lenyomata. Billy azért
erőszakolt meg nőket, hogy kimutassa: ő a domináns, ő irányít.
És mert jó móka, Jazz, suttogta Billy hangja. Ne felejtsd el ezt a
részét. Egy napon majd megtudod.
Jazz egész testében remegni kezdett. G. William észbe
kapott, és a kezénél fogva felállította.
– Gyerünk, kölyök, menjünk…
– Nem, nem, jól vagyok – rázta le magáról G. Williamet, és
közelebb hajolt Iréné Hellerhez. – Ez az arc… nem irányít. Őt
irányítják. Az egész személyiségét alárendelte annak a képnek,
ami Billyről él a fejében. Bálványozza Billy emlékét és örökségét.
Úgy értem, hogy mindent áttanulmányozott Billyről, amit lehet.
Még azt is gondolhatja, hogy ő Billy, bizonyos szinten.
A seriff dörmögött, Jazz szünetet tartott, de G. William
biccentett, hogy folytassa.
– Valószínűleg impotens – folytatta Jazz. – Nem ugyanazok
az indítékai, mint amik Billynek voltak. Vannak, akarom
mondani. Billynek erős késztetése volt a nemi erőszakra. De az
erőszak nem olyasvalami, amit csak úgy megteszel. Nem
könnyű dolog. Ez az arc… Szeretné, ha képes lenne a nemi
erőszakra, de nem az. Mert csak színleli, hogy ő Billy. Akkor sem
tudta volna megerőszakolni a saját péniszével, ha fegyvert
tartasz a fejéhez, és megfenyegeted, hogy megölöd. Valami mást
használt.
G. William krákogott és az okostelefonján jegyzetelt.
– Még valami?
Jazz körülnézett az apró fürdőszobában.
– Gyorsít a tempón. Billynek két nappal több kellett, hogy
megölje Isabella Hernandezt. Az Impresszionista gyorsabb.
Tudhatja, hogy a sarkában vagyunk. Úgy gondolja, hogy el kell
kezdenie halomba rakni a holttesteket – Jazz elgondolkodott egy
pillanatra. – A következő a hatodik lesz. Meglepne, ha itt
megállna.
– Hát, ha az ujjakhoz ragaszkodik, akkor csak kilencig mehet,
mivel egyet mindig hátrahagy. De a hatodik egybe fog esni Billy
utolsó gyilkosságával, amit még Művészként követett el –
gondolkodott el a seriff –, mielőtt átváltott volna, ő…
– Krampusszá – segítette ki a seriffet.
Jazz G. William felé fordult. A seriff úgy tűnt, mint aki
teljesen leeresztett, mintha valaki kihúzott volna egy szelepet a
hátán, és hagyta kiáramlani belőle az összes levegőt és életet.
Nagy, piros orra volt az egyetlen színfolt egyébként halvány,
elgyötört arcán.
– Gondoskodom róla, hogy kapj egy másolatot a végső
jegyzőkönyvről – mondta Jazznek –, feltéve, hogy szerinted ez
segít.
– Igen, tégy így – mondta Jazz zavarodottan.
Egy gondolat kezdett formát ölteni az elméje mélyén, nem
hagyta nyugodni, és átrágta magát a tudattalan és a tudat közti
határon. Próbált nem odafigyelni rá, próbálta elhessegetni. Nem
használt. Csak jött. Akár akarta, akár nem.
– Majd még gondolkodom rajta – mondta Jazz.
Amint elhagyták a fürdőszobát és beléptek a nagy
hálószobába, Jazz ismerős hangot hallott. Fölnézett, és meglátta
Ericksont, aki épp az egyik helyszínelőt utasította, hogy vegyen
ujjlenyomatot a szoba ablakáról. Amikor észrevette, hogy Jazz őt
nézi, megvetően mosolygott.
Jazz nem akarta ennyiben hagyni.
– Hé, Erickson! Véletlenül pont megint maga volt az első a
helyszínen?
Az egész szoba elnémult. A szobában minden zsaru Erickson
felé fordult. Erickson élénkvörös lett, az ádámcsutkája fel-le
ugrált, az ajka mozgott, de nem jött ki rajta hang.
G. William elkapta Jazz könyökét, és kirángatta a folyosóra.
Jazz még hallotta, hogy Erickson kiabál, hogy „Nekem nem
muszáj végighallgatnom ezt a…”, mielőtt a seriff becsapta az
ajtót.
– Mi a franc volt ez? – kérdezte, és megrázta Jazzt. –
Ericksont gyanúsítod? Erre akarsz kilyukadni? Csak hogy tudd,
nem ő ért ide elsőnek ma este, hanem Hanson.
Nyilván, persze. Jazz a saját szemével látta Ericksont a
Ginnyért rendezett megemlékezésen. Ezúttal nem lehetett első a
helyszínen.
Jazz egyenesen G. William szúrós, dühös szemébe nézett.
– Sajnálom. Csak hullafáradt vagyok. És egyszerűen irritál.
– Az egész világ irritál téged, Jasper Francis.
– Oda kéne mennem bocsánatot kérni?
 Már magától a gondolattól is összeszorult a gyomra.
– Nem, nem, felejtsük el – G. William a bejárati ajtó felé
vezette. – Bocs, egy kicsit erőszakos voltam bent.
– Semmi gond.
– Sokat melózom. És el kell, hogy mondjam… Jazz,
próbáltam féken tartani a dolgot, de már nem megy. Holnap
reggel a szövetségiek küldenek pár embert Quanticóból, és az
atlantaiak is küldenek valakit. Fel fog állni egy kapitányságközi
különítmény. És sajtótájékoztatót kell tartanom. Ma este. A
srácok már elkezdték előkészíteni. Be kell jelentenem.
Figyelmeztetni kell a következő áldozatot, bárki is az.
A következő áldozat… Szőke, huszonhat éves. Titkárnő. A
monogramja: B. Q. Ismét lefolyótisztító-injekció, ismét nemi
erőszak, aztán a konyhában helyezi majd el...
– Megértem – mondta Jazz.
– A rendőrautót a házad előtt hagyom. Arra az esetre, tudod,
ha csúnya dolgok történnének.
Fordítás: arra az esetre, ha az igazságosztó tömeg úgy
döntene, hogy Billy Dent bűneinek visszatértét csakis Billy Dent
utódának eltávolításával lehet elűzni. A régi Dent-ház elég jól
égne.
– Értettem.
– Ott akarsz lenni? A sajtótájékoztatón.
Jazz úgy bámult G. Williamre, mintha kékké változott volna,
és harmadik mellbimbó nőtt volna a homloka kellős közepén.
– Elmondhatom, hogy nem vagy a gyanúsítottak listáján. És
hogy segítesz nekünk.
– Nem, igazán nagyra értékelem, G. William, tényleg. De…
 A reflektorfény. A figyelem középpontjában. Még egy dolog,
amiben osztozott Billyvel: idegenkedett a nyilvánosságtól.
– Oké, Jazz, megértem. Megteszem, amit tudok, hogy féken
tartsam az indulatokat.
Kezet fogtak. A seriff szorításában nem erőt, hanem
reménytelenséget érzett. Ezek után behuppant a terepjáróba.
Egyedül akart maradni a gondolataival.
A Kuckóba hajtott.
 2 8. FE JE Z ET

A terepjáró rádióján a helyi hard rock-csatorna szólt. Félúton a

Kuckó felé megszakították az adást a hírekkel, s ekkor Jazz
meghallotta G. William hangját. Elképzelte a seriffet, ahogy a
kutyafuttában összeeszkábált pódiumnál áll a hivatala előtti
lépcsőn, s annak ellenére, hogy közel sincs meleg, valószínűleg
törölgeti a homlokáról az izzadságot valamelyik különleges
textilzsebkendővel. Vakuk villannak, a jelen lévő riporterek
fecsegnek, miközben G. William bejelenti:
– … a nyugtalanító hírek, melyek szerint a legutóbbi Lobo’s
Nod-i gyilkosságok, valamint az egyik államon kívüli gyilkosság
meggyőzően összekapcsolható...
Jazz az ajkába harapott. Most még több fény jön a
kamerákból. A fecsegés izgatott morajlásba vált át. Tényleg
kimondja…?
– …úgy véljük, mindezek egyetlen, „az Impresszionista”
néven ismert ember művei. Az Impresszionista az eredetileg
évekkel korábban, William Cornelius Dent által elkövetett
gyilkosságokat másolja…
És itt vége. A tömeg, ahogy mondani szokták, megvadul. A
vakuk vég nélküli villogása, a bekiabált kérdések
hangrobbanása, pontosításra irányuló kérések, G. William
küzdelme, hogy ne csak meghallják, hanem meg is értsék ebben
a hirtelen kitört lármában. Doug Weathers diadalmasan nevetve
a tömeg élén, már el is képzelte magát, ahogy ismét megjelenik
az országos tévén, leporolja a Billyről szóló anekdotáit, talán
hozzá is tesz valamennyit abból, amikor dulakodott Billy frissen
megbilincselt fiával.
Jazz durván rávágott a gombra, és kikapcsolta a rádiót.
Ennyi. Eldőlt. Megemlítették Billy Dent nevét, és mint egy régi,
poros könyvből felolvasott varázsigére, megidéződtek a modern
történelem legaljasabb sorozatgyilkosa által elkövetett
pusztítások képei. A tudósítások démonai és a tömeg figyelme át
fogja vinni a varázslat hatását a valóságba, és Jazz élete – ami,
kezdjük ott, soha nem volt normális – megint a feje tetejére áll.
Nem tudta, hogy ezúttal elég erős lesz-e, hogy kibírja.

Miközben keresztülhajtott a terepjáróval a fák között, melyek

elválasztották a földes utat a Kuckótól, Jazz kicsit odébb
megpillantotta Howie kicsi, ciánkék Hondáját. Ez nem lehet
Howie: Connie-nak kell lennie, aki még mindig kihasználja,
hogy Howie kocsija nála van.
Leparkolta a terepjárót, és néhányszor mély levegőt vett.
Irene Heller holttestének képe a zuhanyzóban, a figyelmesen
elrendezett ellensúlyok és alig látható fonalak segítségével
beállított és megtámasztott végtagjai: nem fogja elfelejteni. Az
egész teste vád volt.
Sokkal rosszabbat is látott már életében. Való igaz, hogy az
Impresszionista gyilkos volt, de a helyszínt gondosan elrendezte,
szinte kicsinosította. Tűszúrás a nyakon, ahová beinjekciózta a
lefolyótisztítót. És a levágott ujjak. Más sérülés nem volt a
holttesten. Bizonyára fájdalmas volt, de gyors is. Tiszta. Jazz úgy
ítélte meg, hogy ha már egy sorozatgyilkos öl meg valakit, akkor
nem a legrosszabb eset, ha az Impresszionista a gyilkosa.
Különösen, ha nyitott koporsófedelet szeretnél a temetésedre.
Mégis. Irene Heller. Meztelenül a zuhanyzóba állítva.
Nem a te hibád volt, mondta neki korábban G. William, és Jazz
egy pillanatra elhitte neki.
De nem volt igaz. Ha Jazz okosabb vagy éleslátóbb vagy…
vagy… sokkal valamilyenebb, akkor Irene Heller nem lenne
halott, és a férje nem mondaná a két gyereknek, hogy hé,
tudjátok, mentetek arra a virrasztásra azért a tanárnőért: Hát,
vicces, ki nem találjátok: most már van valami közös a mamiban
és abban a tanárnőben.
Lassan kimászott a terepjáróból, és bement a Kuckóba.
– Szia, drágám! Megjöttem! – jelentette be hamis mosollyal.
Connie törökülésben ült a babzsákon. Csak az egyetlen
ablakon lévő tejszínű műanyagon jutott be fény. A sötétben úgy
nézett ki, mint egy diófából faragott szobor.
Mellkasán összefonta a karját, és őt nézte.
– Beszéljünk róla!
Jazz mosolya nem lankadt.
– Miről? Nincs mit megbeszélni. Hé, ha Howie állapota
hirtelen rosszabbra fordul, szerinted a szülei megengedik, hogy
megtartsd a kocsiját?
Connie álla leesett ettől a kegyetlen humortól.
– Mit mondtál?
 – Csak hangosan gondolkodtam – mondta komolytalanul.
Connie felállt a babzsákról, és lekevert neki egy pofont,
mielőtt reagálhatott volna. Egymásra bámultak.
– Sajnálom – mormogta Jazz, s közben a lány köré fonta a
karjait, és közel húzta magához. Megcsókolta a homlokát, és
előre-hátra ringatta. – Seggfej vagyok – suttogta.
– Nem, nem vagy az – mondta a lány, hangját a fiú mellkasa
tompította.
– De, az vagyok.
– Nem, te egy… – megfeszítette az izmait, majd ellökte
magától. – Nem vagy seggfej – suttogta, de arckifejezése mást
mondott. – Nem vagy seggfej – ismételte meg, s újból
összekulcsolta a karját a mellkasán védekező állásban. – Csak
úgy viselkedsz, mint egy seggfej. Megbillyzel!
– Con…
– Na igen, nem vagyok Con-plett! Szórakozol velem!
Annyira kiakasztottál a kis vicceddel, hogy nem tudnék a tegnap
este történtekre gondolni! Jézusom!
– Sajnálom!
Connie-ért nyúlt, de a lány kitért előle.
– Nem hiszem el, hogy így átejtettél! Korán eljöttem a
virrasztásról, és itt ültem, vártalak, mert tudtam, hogy feldúlt
leszel a nő halála miatt, és itt akartam lenni neked, te meg úgy
viselkedsz, mintha egy… mintha egy… egy… melyik szót
használta erre? Áldozatjelölt lennék, és megbillyzel. Engem!
– Nem volt szándékos – mondta. – Reflexből jött.
– Csak itt akartam lenni neked – mondta. – Mi a francért
kellett ezt ellenem fordítanod?
 – Tudom – újból széttárta a karját, és most odalépett Connie.
Jó érzés volt, amikor hozzábújt: érezte a testén a melegségét,
a szívdobogását, amikor magához szorította.
– Tudom – mondta, és ajkát a feje tetejéhez nyomta,
gondosan kikerülve a haját, amikor megcsókolta a fejbőrét a
szövevényes hajfonatok között. – Nem akarlak megbillyzni –
mondta, s végül a lány viszonozta az ölelést.

Szorosan egymás mellett ültek a babzsákon, Connie pedig

olykor-olykor megremegett. Jazz köréfonta a karját, odahajolt, és
a fülébe súgta:
– Tutira fel tudnálak melegíteni.
Connie felé fordult, hogy ránézzen.
– Jó próbálkozás, bájgúnár, de ezek a lábak zárva vannak –
hogy ezt nyomatékosítsa, helyzetet változtatott, és összezárta a
lábát.
Jazz biztos volt benne, hogy meg tudná győzni. Mielőtt
Connie megjelent az életében, veszélyesen közel került ahhoz,
hogy ledumálja néhány lányról a bugyit, néhányról, akik közül
páran idősebbek voltak nála. Például Lanára gondolt. Simán
elment volna vele, és nem lett volna ebben semmi olyan, amit ne
tett volna meg bármelyik tizenéves fiú.
De Jazz nem bármelyik tizenéves fiú volt. Billy Dent tanította
ki, és olyan előnye volt, ami más tizenévesnek sohasem lehetne:
egy szociopata képessége, hogy bármilyen érzelmet teljesen
meggyőzően tudjon szimulálni. Az utolsó percben mindig
kihátrált, sohasem volt biztos benne, hogy miért, míg egy napon
össze nem állt a kép, és meg nem értette, hogy a kihátrálás
önvédő ösztön volt. A szex számára borzalmakhoz vezethet, és
ezt nem kockáztathatta. E felismerés óta mindig óvatos volt.
Szűz maradt, mint sok más fiú, holott kétségbeesetten szeretett
volna nem az lenni. Sok más fiútól eltérően szüzességének
elvesztése megrémítette.
Connie biztonságos volt. Connie-val mások voltak a dolgok.
Félelem nélkül lehetett vele, mert nem érezte Billy derengő
jelenlétét. Mert…
Tudta, hogy miért. Kellemetlen volt elismerni, de talán
Connie miatt. Talán nem azért nem győzte meg, hogy tegye szét
azokat a lábakat, mert félt a szextől, hanem mert a lány, volt egy
ilyen sanda gyanúja, szereti, bár sohasem használta ezt a szót.
Ódzkodott attól, hogy rádumálja szüzessége elvesztésére.
Vagy ennél is egyszerűbben: azért, mert ő szereti Connie-t?
Nem volt benne biztos. Csak azt tudta, hogy nem akarta
semmi olyasmire rábeszélni, amire nem volt még kész,
függetlenül attól, hogy ő maga mennyire akarta.
Jazz felnevetett. Legalább ebben az egyben normális
tizenéves volt: bármelyik Connie-val összebújó hetero fiú
kétségbeesetten vágyna arra, hogy az a nadrág lekerüljön.
– Mi olyan vicces? – kérdezte.
– Semmi.
– Ki vele!
Jazz kotorászott, és talált egy izolációs fóliát, amit még a
közelgő hideg miatt hozott ide.
 – Tényleg semmi.
Connie hagyta egy pillanatra, amíg maguk köré igazgatták a
takarót, majd ezt mondta:
– Mesélj a nőről!
Jazz sóhajtott.
– Irene Hellernek hívták…
Mindent elmondott neki, amit tudott: amiket G. William
mondott neki a házban, és amikre magától jött rá, miközben
megfigyelte az Impresszionista munkáját.
Connie kinyújtotta a nyakát, és megpuszilta az állát.
– Nem hibáztathatod magad. Nem tudhattál róla.
– Jobban is csinálhattam volna. Jobban is leszűkíthettem
volna a listát. Meggyőzhettem volna G. Williamet, hogy adjon ki
figyelmeztetést a médiának…
– Akkor csinálj valami hasznosat. Hagyd abba a
panaszkodást, és oldd meg. És ha nem tudod megoldani, akkor
ismerd fel, hogy nem a te hibád: senki nem nevezett ki Lobos
Nod főmuftijának.
Jazz hagyta, hogy a lány megcsókolja a nyakát. Az ajka lágy
volt és bársonyos. Becsukta a szemét, s ekkor nem csak Iréné
Hellert látta, hanem apja áldozatainak egész sorát, s
mindegyikük őt vádolta: Miért nem mentettél meg minket, Jazz?
Tudtad, hogy apád micsoda. Miért nem mentettél meg minket?
– Gondold végig logikusan – folytatta Connie. – Ki lehet az?
Van ötleted?
Felidézte magában az összefirkált jegyzetlapjait.
– Több is, de egyik sem kristályosodott ki eléggé. Még nem.
És a neheze – itt habozott egy pillanatig –, azt hiszem, ami
igazán aggaszt, az az, hogy csak olyanokat vettem számításba,
akikről tudok. Ami rendben volna, de tudod, nincs semmilyen
szabály, vagy ilyesmi, ami alapján a gyilkosnak olyasvalakinek
kell lennie, akit ismerek vagy akivel már találkoztam. Még egy
Nodhoz hasonló kisvárosban is sok ember él, akit nem ismerek.
És az átutazók. Akárki lehet a gyilkos. Jobban kell csinálnom –
mondta, s közben már megszületett egy ijesztő gondolat a
fejében. – Meg kell állítanom…
– Jazz – Connie maga felé fordította Jazzt, s így most szemtől
szemben voltak. – Fejezd be! Nem a te hibád. Nem te ölted meg
azt a nőt. Nem te ölted meg Ginnyt.
– Én is lehettem volna.
– Ez…
– Nem, nem, figyelj. Ha meg tudnám állítani, de nem teszem,
akkor az olyan, mintha én magam öltem volna meg, ugye? Igaz?
– De nem tudtad megállítani. Te…
Jazz a plafont nézte.
– Mi van, ha meg tudtam volna, Con? Mi van, ha többet is
tehettem volna, de valami belül, a billys énem, nem tette? Mi
van, ha hagytam meghalni?
Connie megcirógatta a karját, megnyomkodta a vállát, majd
le egészen a csuklójáig; nyugtatgatta.
– Ez nem így működik. Te mondtad, hogy nem akármelyik,
véletlenszerűen kiválasztott embert ölik meg. Minden
sorozatgyilkosnak megvan a maga esete, ugye?
Jazz meghátrált. Ezt nem akarta végigvenni. Igen, tény, hogy
minden sorozatgyilkosnak van egy meghatározott típusa, akinek
a meggyilkolására késztetést érez. Billyt azért volt olyan baromi
nehéz elkapni, mert az áldozatok profilja túl széles és tág volt:
mindenféle nő beleillett, egyetlen kivétellel: nem volt
afroamerikai áldozata.
Jazz Connie-ra nézett, a ragyogó bőrére. Nem árulhatta el
neki, akárhogy is érzett most iránta. Eredetileg azért kattant rá,
mert azon kevés lányok egyike volt, akik esetében biztos lehetett,
hogy Billy nem programozta a meggyilkolásukra.
Azért zúgott bele, mert amennyire meg tudta mondani,
Connie biztonságban volt.
– Van zsánerük – mondta végül. – De Billy sok ilyen szabályt
megszegett. És ő… – Dr. Shinkeskire gondolt a tévéműsorból, aki
immár nem tűnt szánalmasnak és röhejesnek. – Mi van, ha új
típusú sorozatgyilkos vagyok? Billy mindig azt mondta, hogy
szeretné, ha valami új lennék. Valami különleges.
– Ne beszélj így! Több vagy annál, mint amit apád akar, hogy
legyél. Te te vagy. Nem irányít téged.
Jazz szerette volna, hogy ez igaz legyen. Connie briliáns volt,
csodálatos és együttérző, de nem számított, milyen elbűvölő,
mert nem érthette meg, milyen is volt Billy Dent gyerekeként
felnőni. Billynek nem voltak természetfeletti képességei,
amelyekkel irányíthatta volna az embereket, de úgy érződött,
mintha rendelkezne ilyesmivel. Áldozatai számára csábító erő
volt, nyilvánvalóan a megértés és a jóság forrása, aki segítséget
és támogatást ígért, hogy aztán pokoli Kerberosszá változzon.
Húsevő növény volt, aki édes ígéretekkel csalogatta az
áldozatait, de csak hogy felfalja őket.
És a fia…
 A fia számára egy isten volt. A háború istene, a szeretet
istene, a kettő egybefonódása egy beteges hibridben. Billy Dent
remekül váltogatta a nyers erőt és a gyöngéd szeretetek majd a
kettőt annyira elvegyítette, hogy Jazz azt hitte, ha az apja
vérfoltokat töröltet fel vele, az a szeretet kimutatásának
természetes módja. Rusty halála csak olyasmi volt, amit az apja
meg akart mutatni neki, nem több.
Mintha csak csirkét aprítanál.
De nem Rusty volt az álomban. Valakit darabokra vágott az
álmában. Emberi hús volt. Emberi vér. Billy parancsára. És Jazz
mégis szerette az apját. Valahogyan.
Mégiscsak természetes volt, hogy a fiúk bálványozzák az
apjukat. És ha a kérdéses apa egy karizmatikus sárkány, aki azt
tanítja a gyerekének, hogy rá nem illenek a társadalom szabályai,
hogy a többi ember az ő rabszolgája vagy zsákmánya, és hogy a
világ csak kettejük számára készült, és senki másnak…
A legrosszabb fajta irányítás volt: agymosás, amitől csak
akkor sikerült megszabadulnia, amikor letartóztatták Billyt.
Amíg maga a világ le nem leplezte Billyt, aki azzal hitegette,
hogy a világ törvényei nem számítanak, addig Jazznek úgy tűnt,
nincs segítsége a neveltetése elleni lázadáshoz. Később lassan,
baromi lassan jött rá, hogy az apja sátán, nem isten.
– Ő tett azzá, ami vagyok – mondta Jazz. – A jó és a rossz
hasonlóak. Ezt nem tagadhatod, Con.
– És engem is az én szüleim tettek azzá, ami vagyok. Na és?
Kapunk dolgokat a szüléinktől, de a körülöttünk lévő világtól is.
A körülöttünk lévő emberektől. És a nap végén mi mi vagyunk –
Connie felkönyökölve Jazz fölé emelkedett, a hajfonatai
himbálóztak. – A fiúk nem azonosak az apjukkal. Sem a jók, sem
a rosszak. A fiúk kapnak egy második esélyt. Nem kell, hogy az
legyél, ami az apád. – Connie olyan sokáig meredt rá, hogy Jazz
már azt gondolta, valamiként hipnotizálta Connie-t a
tekintetével. – Azt mondtad, utáltad a szemét. Jégkék, mint a
nagymamádé. De a tiéd nem. Nem az ő szemét örökölted, és
nem kell az ő életét élned – Connie hirtelen összerezzent a
karjában. – Hallottad?
– Mit?
– A hangot – Connie készültségben volt. – Valaki van
odakint.
– Mosómedvék – mondta. – Folyton kotorásznak.
– Biztos?
– Meg foglak védeni a nagy, gonosz rágcsálóktól – mondta
Jazz.
Connie kuncogott, és szorosan hozzásimult.
– Meg fogsz, ugye?
– Naná. Még magamtól is.
– Arra nincs szükségem – kacarászott.
– Ne mondj ilyet!
A bordái közé bökve mondta:
– Nem félek tőled. Ismerlek.
– Nem akarlak bántani – suttogta Jazz.
– Nem fogsz.
– Nem tudod. Nem tudhatod.
– De tudom.
Akkor két csónakban evezünk. Jazz szorosan behunyta a szemét.
Nem akarta elmondani, hogy mi jár a fejében, de nem állhatta
meg. Tartozott ezzel Connie-nak. Tartozott neki ennyi
őszinteséggel.
– Tudod, hogy meg tudnálak ölni, ugye? – mondta halkan,
kimért és nyugodt hangon. – Most rögtön meg tudnám tenni. És
semmit sem tudnál tenni ellene. Akkor sem, ha előre
elmondanám.
Connie még mindig ellentmondott neki.
– De nem fogod megtenni.
Jazz kirobbant.
– Honnan tudod? – tolta el magától a lányt. – Honnan?
Jézusom!
A semmiből jöttek elő a könnyei, megdöbbentették, ahogy
folytak lefelé az arcán. Nem tudta, hogy mi a francért jelentek
meg ezek a friss könnyek, és nem is érdekelte: tenyerével
lesöpörte őket, beledörzsölte hirtelen kimelegedő bőrébe.
– Miért nem futsz? Miért nem rémültél meg? Honnan tudod,
Connie? – suttogta. – Még én sem tudom, hogy nem foglak
megölni. Akkor te honnan tudhatod?
Jazzt minden ereje elhagyta, és Connie felé dőlt. A lány
habozás nélkül átfogta, magához húzta, s fejét mellébe fúrta,
miközben a zokogás rázta a testét.
– Tudom, mert…
– Az istenit! – Jazz hirtelen ellépett, és kiszabadult a lány
öleléséből. – Az istenit, Connie! Ne dőlj be ennek a szarnak!
Segíteni próbálok neked!
Lassan járkált a Kuckóban, teste remegett a dühtől és a
félelemtől. Ömlöttek belőle a szavak, úgy esett keresztül egyik a
másikon, mint földrengéskor a szaladó emberek.
 – Mi így csináljuk. A jóindulatodra, az együttérzésedre
támaszkodva elcsalogatunk, megszívatunk. És ha szerencséd
van, akkor halott vagy, mielőtt feleszmélnél. És mi… Mi…
Kifogyott a szavakból. Állt a sötétben, zihált, s lenézett
Connie-ra, aki a falhoz húzódott az izolációs fólia alatt, s ez a
fólia most idegennek és túl fényesnek tűnt a Kuckó falai között.
A modern világ egy darabja volt, nem illett ide, ahol minden
csak ősi késztetésekre, bibliai haragra és középkori kínokra utalt.
Az ember természetes és eredeti állapotára: a vadságra.
Connie fel fog állni. El fog menni. Fel fogja hívni G.
Williamet, még mielőtt az autóhoz érne. Jazz minden idegszála
azért kiáltott, hogy turkáljon a szociopata bűvészzsákjában, hogy
becsapja, hogy babusgassa és maradásra bírja. Mert ha már
elment és elmondja G. Williamnek, hogy miket mondott, akkor
mindennek vége. G. William nem fogja többet elfogadni a
segítségét a nyomozáshoz, és az Impresszionista tovább fog
gyilkolni, és Jazz, lelke utolsó darabjai után kutatva a
kipárnázott cellában, egy intézetben fog kikötni.
De egy része…
Egy része arra vágyott, hogy a lány elmenjen. Hogy
elmeneküljön.
Ebben a pillanatban ismerte fel, hogy szerelmes Connie-ba.
Mert életében először valaki fontosabb volt önmagánál.
A lány felállt.
Rámeredt.
– Akkor tedd meg – s ez a nyugodt, magabiztos hév
majdnem, majdnem megijesztette. – Annyira elegem van már
ebből – folytatta, hangja egyre tüzesebb és zaklatottabb lett. –
Annyira elegem van már az állandó önsajnálatodból. Szeretlek, te
gyökér! Próbálok támogató és megértő lenni, de állandóan úgy
viselkedsz, mintha nem értenélek meg. És folyton rám akarsz
ijeszteni, el akarsz lökni magadtól!
– Con…
– Kuss! Most én jövök! Ha el akarsz hallgattatni, akkor meg
kell ölnöd; te állítottad, hogy meg tudnád tenni. És elmondom
még egyszer: tedd meg! Ne csak fenyegess, ne csak nyafogj,
hanem tedd meg! De ha nem, akkor kussolj erről és hagyd, hogy
ott legyek neked, és hagyd, hogy segítsek. Mert ha nem, akkor
tényleg nyert a hülye apád, és az én hülye apám is megkapja,
amit akar, és nem randizok többet a fehér sráccal. Akárhogy is,
oldd meg a szarodat és ne zúdítsd rám!
Jazz dermedten állt. Volt fogalma arról, hogy miről beszél?
Hogy mit provokál?
– Én…
– Á! – s felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Jól gondold
meg, Jazz, mit fogsz mondani! Mert ha továbbra is ezt a „Túl
veszélyes vagyok neked” szófosást nyomod, akkor lehet, hogy
én ölöm meg magam, hogy megszabaduljak ettől. És akkor mi
lenne veled?
Jazz a levegőbe emelte a kezét, iszonyatosan meg akart ütni
valamit vagy valakit, fájdalmat akart és kellett okoznia, és
fájdalmat akart és kellett éreznie. De csak Connie állt előtte, és
míg egy része – igazán nagy része – pontosan tudta, mit
csináljon vele, s pontosan hogyan, közben egy másik (kicsi, de
erős) része tusakodott vele és az apja benne élő hangjával.
 Dühtől és reménytelenségtől ordítva viharzott ki, a tisztás
széléig rohant, ahol térdre rogyott egy halom falevélben és
szétszórt fűben, s elméjében Connie és az Impresszionista
áldozatainak összekeveredett képei örvénylettek: Connie a
mezőn, Connie Heller zuhanyzójában, Connie Ginny egykor
fehér szőnyegén, s folyik ki a vére és az élete, miközben Jazz
ajkát a lányéra tapasztja, csakhogy ezúttal kiszívja az utolsó
lélegzetét, belélegzi a lelkét is.
Ez volnék én? Ez kell, hogy legyek? Vagy úgy van, ahogy Connie
mondja? Mindez csak színjáték? Honnan tudhatom? Hogyan
deríthetem ki?
Ott térdelt a hideg földön az elméjében dübörgő képekkel,
amíg meg nem hallotta, hogy kinyílik a Kuckó ajtaja, és a lány
léptei ropogni kezdenek a száraz leveleken.
Várta, hogy Connie megálljon mögötte és megérintse a vállát.
Várta a hajbalzsam édeskés illatát, ami mindig követte.
És várt.
Amíg meg nem hallotta, hogy Howie kocsija elindul.
Igen. Lehajtotta a fejét. Pontosan ezt érdemelte.
Hosszú ideig maradt ebben a pózban. Azt gondolta, hogy
talán örökké így tudna maradni.
Ha hirtelen meg nem jelenik előtte Irene Heller képe.
A szemhéja, amit az Impresszionista csukott le, mintha
aggódott volna, nehogy sampon menjen a szemébe.
De tudta, mi van az alatt a szemhéj alatt. Ismerte a halottak
üres tekintetét.
Látta az apja áldozatai szemében. Fiona Goodlingében.
Ginny Davisében.
 Olyasmi, amit soha nem tudna elfelejteni.
Senki sem fogja a karjában tartani ma este Irene Hellert.
Senki sem öleli majd Irene-t, és valahol valakinek ez
hiányozni fog.
Connie-nak igaza volt. Nem róla és a problémáiról, a
múltjáról szól. Hanem Irene-ről, Fionáról, Carláról és szegény,
szegény Ginnyről. Mindent, amit csak tud, meg kell tennie, hogy
megbosszulja őket.
És volt még valami, amit megtehetett.
Felállt, és fölnézett az éjszakai égboltra. Mély levegőt vett,
majd hosszú, bágyadt felhő formájában kifújta.
Aztán hangosan mondta bele az éjszakába, önmagának.
Hogy igazi legyen.
– Látnom kell az apámat.
 2 9 . FE JE Z E T

Connie sem aznap éjjel, sem a következő reggel nem hívta. Nem,
mintha Jazz igazán számított volna rá. Kétségbeesetten szerette
volna felhívni, de minden alkalommal, amikor keze elkóborolt a
telefonért, visszahúzta. Mit mondana?
Nagyi sikítófrászt kapott, amiért riporterek gyűltek össze
lejjebb a kocsifelhajtónál, a telekhatáron, ahol a közút és a saját
birtoka érintkezett. Nem sajtosokként tekintett rájuk: megvolt
győződve, hogy ellenséges harcosok serege, akik azért jöttek,
hogy kifosszák és felégessék a házat, majd megerőszakolják, és
katonák új nemzedékét kelljen megszülnie. Nem oszlatta el a
félelmeit, hogy néhány fekete és latin riporter is volt a
csődületben.
Melissa Hoovernek épp kapóra jönne, ha láthatná most
nagyit.
– Lehet, hogy jobban járnál, ha elrabolnának, mint a
riporterekkel – morogta Jazz, és egy félrehúzott függöny mögül
nézte őket.
Neheztelt a sajtóra, amiért az életéből látványosságot
csináltak.
– Legalább gyorsan túl lennénk rajta.
– Jönnek! Ó, jönnek! – Nagyi hason kúszott végig a konyha
padlóján, hosszú, hegyes húsvillával az egyik kezében és halálos
csillogással a szemében. Ha ebben a pillanatban nem
emlékeztette volna olyannyira az apjára, akkor nevetett volna.
– Azt hiszem, mostanra visszavonultak – közvetített Jazz.
Ahogy várni lehetett, Doug Weathers a tömeg élén volt.
Elsőként érkezett, igazából a Tynan Ridge-ből érkező tévés
csapatot is megelőzte jó fél órával. Most mindenki a házra
koncentrált, de Jazz tudta, hogy hamarosan megunják a
várakozást. És ekkor szokott elkezdődni az az őrület, hogy
egymást interjúvolják meg egy olyan eseményről, amiről
semmilyen tényszerűt nem tudnak. Weathers repdesne az
örömtől.
G. William megígérte, hogy küld néhány járőrt, hogy
segítsenek annak a szegény rendőrnek, aki a kocsifelhajtónál
ragadt, és a helyén tartotta a sajtót. Eddig senki sem lépett
magánterületre, de ez csak idő kérdése volt. Sorozatgyilkos
Lobo’s Nodban? Megint? Bonusz az első szemétládának, aki
lefényképezi a helyi szociopata fiát!
– Korcs csecsemőket fognak belém erőszakolni! Korcs
csecsemőket, hogy fehéreket öljenek! Aztán AIDS-szel fognak
megfertőzni, hogy kinyírjanak! – hadováit nagyi.
Jazz sóhajtott és homlokát továbbra is az ablaknak
támasztotta. Ki kell jutnia innen.
Nagyinak erős nyugtatót írtak fel. Jazz utálta használni
(igazán erős cucc volt, és bár nagyit rengeteg gyűlölet és őrület
hajtotta, mégiscsak törékeny, idős nő volt), de ezúttal nem sok
választása maradt. Nem hagyhatja itt, amíg Billyhez megy
látogatóba. Így nem, hogy a sajtó kint van. Valószínűleg egyszer
csak rájuk támadna a hatástalanított shotgunnal, vágtatna lefelé
az úton, kiabálna, s közben a hálóinge denevérszárnyként
csapdosna körülötte…
Úgyhogy egy nyugtatót pottyantott a reggeli zabkásájába
húsz perccel korábban. Nem tudta, mennyi időre megy el, és a
sajtóval a ház előtt nem akarta a Benadrylra bízni a dolgot. Ki
akarta ütni.
Néhány percnyi félrebeszélés után úgy aludt el fokozatosan
a padlón, hogy még szorította a húsvillát. Jazz kiszedte az ujjai
közül, és a tévé tetejére tette, majd a karjába vette nagyit, és
felküzdötte magát az emeletre. Ellenőrizte, hogy minden sötétítő
be legyen csukva, a függönyök pedig behúzva, majd óvatosan
betakarta az ágyban. A nap nagy részére ki lesz ütve.
Látnom kell az apámat, mondta az előző éjszaka. A napfény
semmit sem változtatott ezen.
Sajnos.

A legsötétebb napszemüvegét és a legjellegtelenebb ruháit vette

fel, majd kisétált egyenesen a bejárati ajtón, és a terepjáró felé
sétálva csak maga elé nézett. A sajtó hiénái megőrültek.
– Hé, Jasper!
– … nézz ide…
– … kölyök, nem teheted…
– Jasper!
– … kommentár?
– Mr. Dent!
 – … gondolod, hogy az apád…
– … pont ide, a kamerába, jó?
– Adnod kell egy…
– … kell, hogy legyen mondandód!
– … mondja, hogy nem vagy gyanúsított, de…
– … ide!
Bepattant a terepjáróba, beindította a motort, és kihajtott a
kocsifelhajtóról. Az egyedüli zsaru mindent megtett, hogy
eltávolítsa a riportereket az útról, Jazz fenyegetően felpörgette a
motort, s ez elintézte a többit. Riporterek nyomódtak a
terepjáróhoz, miközben elgurult közöttük. Kamerák villogtak.
Pörgött a videoszalag. Egyszer valaki össze fogja kötni, hogy
Billy Dent gyereke ugyanazt a járművet vezeti, amit egykor
maga a szörny is vezetett, miközben embereket ölt, és ez a
felvétel fog vég nélkül ismétlődni a tévében és az interneten.
Jazz ellenállt a csábításnak, hogy bemutasson nekik, hogy
letekerje az ablakot és rájuk üvöltsön. Még azt sem engedte meg
magának, hogy rájuk nézzen. Bár nagyon szerette volna
megtalálni Doug Weatherst, de nem bízott magában, hogy nem
hajtana át rajta. Átnyomakodott a tömegen, és elhajtott, mielőtt
valakinek eszébe jutna, hogy autóba pattanjon és kövesse.
Úti céljánál is hasonló volt a helyzet: a seriff irodáját négy
sorban riporterek és híradós stábok vették körül. Jazz ravaszul a
szomszédos temetkezési vállalat elé parkolt, és besurrant az
összekötő folyosón, mielőtt bárki felismerhette volna.
G. William otthonos kis irodája úgy nézett ki, mint egy őrült
jelenet a Wall Street-i kereskedelmi központból. Öltönyös
idegenek (Jazz fogadni mert volna, hogy az FBI) osztogattak
parancsokat szóban és telefonon. Több járőr és állami rendőr
gyűlt össze egy helyen, mint amennyit Jazz valaha is látott,
szűkösen osztozkodtak az asztalokon lévő helyen, és a nagy,
fehér táblák elhelyezésén veszekedtek. Lana mindent megtett,
hogy megelőzze a tiszta káoszt, de olyan volt, mintha teflonnal
bevont tigrissel birkózna. A dohos, megégett kávé csípős szaga
testszaggal és fegyverolaj szagával elkeveredve lepte el a termet.
A telefonok folyamatosan csörögtek, s így az egyes csöngések
egyetlen lármává olvadtak össze.
Senki sem vette észre Jazzt, kivéve Ericksont, aki a sarokban
állt, természetesen egyedül, és egy vaskos iratgyűjtőt
lapozgatott. Szemével követte Jazzt, arcáról semmit sem lehetett
leolvasni. Még Jazz számára is kifejezéstelen maradt.
Jazz mindent megtett, hogy figyelmen kívül hagyja
Ericksont, miközben átvergődött a rendőrök összevisszaságán.
Elnézést, gondolta. Bocsásson meg. Utat a sorozatgyilkos gyerekének.
G. William irodája a normalitás oázisa volt az őrület
sivatagában. Az egyetlen változás egy nagy, az Impresszionista
különféle helyszínein készült fotókkal teleaggatott parafa tábla
volt az asztala mögött.
– Hogy tetszik a cirkuszunk? – kérdezte a seriff fesztelenül,
amikor Jazz belépett és becsukta az ajtót.
– Több bohóc kéne.
– Van belőlük egy rakás. Akarod hallani a híreket?
– Naná.
– Megérkezett Helen Myerson toxikológiai jelentése: időbe
telik, tudod.
 Lobo’s Nod túl pici volt egy saját, teljesen felszerelt bűnügyi
laborhoz, ezért a legtöbb tesztet máshol kellett megcsináltatni.
Ami időigényes. Nem úgy ment, mint a tévében, ahol az
eredmények pár óra múlva meg is vannak.
– A biztonság kedvéért ellenőriztük a vérét és a máját. Nem
nagy meglepetés, de a lefolyótisztító most már biztos. A
helyszínelők hajszálakat is gyűjtöttek Heller lakásán, ezek sem
az övével, sem a férje hajával nem egyeznek meg. Lehet a
gyilkosé, de…
– De nem jelentenek semmit, ha nincs mivel
összehasonlítani.
– Ha egyszer lesz gyanúsítottunk, akkor legalább tudni
fogjuk, hogy járt Hellernél, de ennyi. Mégis, most először
hagyott nekünk egyáltalán bármit. Ez már valami. Legalábbis ezt
gondolom.
Kimondatlan volt köztük a tény, hogy Jazz miatt még
kevesebb bizonyítékuk akadt, hiszen miatta szinte lehetetlen volt
bármi érdemlegeset gyűjteni. Az áldozat vérében sétált,
széthordta mindenfelé, a szőnyegen minden lehetséges
lábnyomot tönkretett, megérintette a holttestet és azokat a
felületeket, amelyeket a gyilkos is…
G. William szomorkásan mosolygott és a szemét dörzsölte.
– Minek köszönhetem ezt a látogatást? Mit tehetek érted,
Jazz?
Arra számított, hogy G. William vitatni fogja az ötletét, de a
seriff inkább megértőén bólogatott, hátradöntötte a fejét, a
plafont nézte és pukkanó hangokat adott ki az ajkával, amíg
gondolkodott. Aztán felkapta az asztalán lévő telefont.
 – A telefonhoz kérethetem a parancsnokot, és elintézem,
hogy délután láthasd Billyt.
Jazz alig hitte el.
– Nem te mondtad nekem négy éven át, hogy felejtsem el,
nincs semmi közöm hozzá, és csináljak úgy, mintha halott lenne?
G. William a telefonkagylóval mutatott rá.
– Hé, Jazz! Ha ez csak rólad és a jóllétedről szólna, a
kisujjamat sem mozdítanám, világos? Manapság a legnagyobb
problémád az kellene, hogy legyen, hogy melyik egyetemre
menjél, és hogyan kapard össze a pénzt az autód biztosítására.
De ez nagyobb nálad vagy nálam, vagy akárkinél. Egy
elmebeteg embereket öl. Ha tökéletesen követi apád mintáját,
újból lecsap Lobos Nodban, aztán eltűnik három hónapra, és
valahol máshol bukkan fel teljesen más modus operandival és
védjeggyel. Így soha nem fogjuk elkapni. Ez az egy esélyünk
van. Mindent tudunk a következő áldozatáról, azt leszámítva,
hogy kicsoda. Kiküldtem a leírásokat és a figyelmeztetéseket.
Van egy munkacsoportom, nyolcvan kilométeres körből az
összes szőke titkárnő pánikolva hívja őket. Úgyhogy igen, ha az,
hogy beszélsz apáddal, bármi használhatót eredményez, akkor
benne vagyok.
Jazz semmit sem mondott. Mit is lehetne mondani?
G. William telefonált. Jazz leült, és nézte, amint a seriff pár
percig bájcseveg a parancsnokkal. Amikor letette, zord kis
mosoly jelent meg bozontos bajsza alatt.
– Billy fogad. A parancsnok elintézi erre a délutánra. Szerzek
egy járőrkocsit, ami majd szirénázva elvisz Wammaketbe.
 – Csak ne Ericsksont – mondta Jazz talán túl gyorsan. G.
William félrehúzta a száját, de nem kérdezett semmit.
Csak biccentett, és teli torokból elordította magát:
– Hanson!
– Előbb meg kell állnom a kórháznál – mondta Jazz.
G. William biccentett.
– Ja, úgy teszel, ahogy tenned kell.
Hanson megbízott bedugta a fejét az irodába.
– Mizu, főnök?
– Először is: hányszor kell elmondanom, hogy seriff vagyok,
nem főnök? Másodszor, vidd el Jaspert az itteni a kórházba,
aztán Wammaketbe. Végig szirénázva. Ez fontosabb, mint az
asszony és a kislányod, Hanson.
Hanson csak nézett, majd fejben összeadta Jazz jelenlétét és a
Wammaket Állami Fegyházat, és eljutott az egyetlen kézenfekvő
megoldásig.
– Hű, nahát! – suttogta.
– Ezt tartsd meg az emlékirataidnak, Hanson! Indulás!

Jazz szerette volna látni Howie-t, mielőtt elmegy a

Wammaketbe. Nem tudta megmondani, miért, csak fontos volt
neki, hogy lássa, hogy van a legjobb barátja.
Három meglepetés várta a kórházban. Először is: Howie
szülei kiugrottak ebédelni.
Másodszor: Connie Howie szobájában ült, ő volt a társasága,
amíg a szülei ebédeltek és pihentek. Harmadszor: Howie felült
az ágyban, és önmaga (még) halványabb változatának tűnt: de
legalább hasonlított magára.
– Az orvosok azt mondják, hogy ma este hazamehetek –
mondta Jazznek. – Lazára kell vennem a figurát, de ez mikor
nem volt így?
Jazz őszintén örült, hogy ezt hallja.
– Ez nagyszerű, ember! – és fogott egy széket.
– Mostantól próbáld belül tartani a véredet, rendben?
– Megteszem, amit lehet. Jössz nekem egy rakás tetkóval
– Howie hátrahajtotta a fejét, és elgondolkodott. – Mi van
amúgy veletek?
Jazz és Connie röviden összenéztek.
– Hogy érted? – kérdezte Connie.
– Vérzékeny vagyok, nem idióta – mondta Howie. – És azt
hiszem, hogy a gyógyszerek, amikkel telepumpáltak, még
magasabb tudatszintre juttattak. Ti balhéztatok.
– Nem, mi nem – mondta Connie Jazzt is meglepve.
– Nem?
– Na, ez jó lesz – mondta Howie.
Connie figyelmen kívül hagyta Howie-t:
– Nem, te idióta!
– De otthagytál tegnap este…
– Kiakadtam. Nem jutottunk semerre. Úgyhogy ja, leléptem.
Nem a világvége. Mondtam neked tegnap este, hogy szeretlek.
Egy kis veszekedés nem változtat ezen.
Jazz nem tudta, mit mondjon. Howie szerencsére kitöltötte
az űrt.
 – Haver, emeld meg a seggedet, és dugd le a nyelvedet a
torkán!
Hosszan szájon csókolták egymást. Howie 8,5-re értékelte.
Most, hogy Connie kezét fogta, hirtelen erősebbnek érezte
magát, s képes volt elmondani azt, ami miatt idejött.
– Srácok – nagy levegőt vett –, találkozni fogok apámmal.
– Hú, haver, biztos vagy benne? – kérdezte Howie olyan
akcentussal, ami az utca nyelvén, írül vagy valami kettő közöttin
is lehetett volna.
– Ja, megyek. Most. G. William elintézte.
Howie gyengén nevetett:
– Mondd meg a faterodnak, hogy csá.
– Komolyan?
– Istenem, dehogyis! Hülyéskedsz? Mondd neki, hogy már
meghaltam. Hogy mindig is halott voltam – mondta remegve.
Óvatosan összeérintették az öklüket, aztán Connie
csatlakozott hozzá, és a folyosón elköszönt Jazztől.
– Tényleg megteszed? – kérdezte.
– Csak ezt nem próbáltam még.
– Azt hittem, félsz beengedni őt a fejedbe.
– Ja, hát, tegnap este azt mondta nekem valaki, hogy oldjam
meg a szarságaimat, és kiprovokálta, hogy erősebb legyek a
szokásosnál, és jól sült el. Úgyhogy, érted… – mosolygott rá.
– Büszke vagyok rád – mondta a lány. – Komolyan.
– Hatalmas kockázatot vállaltál – mondta Jazz.
– Tegnap este. Azzal, amit mondtál.
– Tudom. Végül kifizetődött – és megvillantotta káprázatos
mosolyát.
 – Nézd – mondta Jazz. – Nem tudom, hogy meghülyültem-e,
vagy mi, de meg kell ígérned nekem, hogy elkerülöd Doug
Weatherst, amíg távol vagyok.
Connie meglepettségében hunyorított.
– Kezdjük ott, hogy miért mennék akár csak a közelébe
annak a söpredéknek?
– És maradj távol az új megbízottól, Ericksontól is. Ha
rendőrt kell hívnod, hívd közvetlenül G. Williamet, jó? És ne
hagyd, hogy Ericksont küldje!
A lány megérintette Jazz arcát.
– Mi folyik itt? Szerinted Erickson és Weathers...
– Nem tudom, mit gondoljak – ismerte el. – Véletlen
egybeesés is lehet. Valószínűleg tévedek, de jobb félni, mint
megijedni.
– Szerinted az egyikük… – nem akarta hangosan kimondani.
– Talán. Ezt gyanítom – szünetet tartott. – Vagy talán
mindkettő. Együtt.
Connie-nak tátva maradt a szája.
– Úristen!
– Biztosan tévedek. Úgy értem, ahogy mondtam már, a
gyilkos nem feltétlenül olyasvalaki, akit ismerek. Erre nincs
szabály. Csak vigyázz magadra, jó? Elég hamar visszajövök.
– Biztosan látni akarod apádat? – kérdezte ismét, s közben
átölelték egymást.
– Te mondtad, hogy így kéne tennem, emlékszel? Régebben,
még amikor ez az egész kezdődött.
– Arról beszéltem, hogy lezárhatnál vele dolgokat, nem arról,
hogy tépj fel régi sebeket.
 – Ha a Jó Öreg Apuról van szó, nem lehet lezárni dolgokat.
De talán megtudok valamit, vagy kiszedek belőle némi
információt. Valamit, ami megmenti a következő áldozatot.
Valamit, hogy megállítsam az Impresszionistát.
– Tényleg ezt gondolod?
Gyűlölte darabokra törni Connie reményét, de őszintének
kellett lennie.
– Nem, nem igazán. De legalább meg kell próbálnom.
 3 0 . FE JE Z ET

A Wammaket Állami Fegyház pokolbéli cementgyárként

magasodott a horizonton. A birtokot két sor, három méter magas
kerítés vette körül, tetejükön pengés drótból hurkok, melyek
bájosan és veszélyesen csillogtak a napfényben. Egy évvel
korábban néhány fogoly egy kinti munka során felgyújtotta az
aljnövényzetet, az épület külseje még mindig sávokban foltos
volt, és a villódzó árnyak beleszenesedtek a külsejébe; tarka,
középkorias megjelenést kölcsönözve neki.
Bár Hanson minden sebességhatárt átlépett, hogy kiengedje
a benne élő Schumachert, s végig szirénázott, mégis két óra volt
az út Lobos Nodtól Wammaketig. Nem volt közelebbi börtön,
ami meg tudott volna birkózni egy Billy Dent kaliberű
bentlakóval.
Billy számos megállapodást kötött az ügyészekkel. A
legtöbbjüknek vissza kellett tartaniuk az állami vagy a
szövetségi kormányt attól, hogy megtorlásként az elkövetett
bűntetteiért halálos mennyiségű vegyszert fecskendezzenek a
véráramába. De az utolsó megállapodása garantálta, hogy
börtönben tölti a büntetését, s öregen, rácsok között fog
meghalni Wammaketben, a Lobos Nodhoz legközelebbi
fegyházban.
– Így a fiam meglátogathat – mondta az ügyvédeknek.
Jazz nem nyugtalankodott. De most…
 – Szóval – mondta Hanson, most szólalt meg először, mióta
eljöttek G. William irodájából. Wammaket egyre emelkedett,
egyre nőtt előttük. – Hát, izé.
Jazz nem volt dumcsizós hangulatban.
– Velem akar jönni? – kérdezte Hansont.
– Jézus, dehogy! – bökte ki a járőr. Aztán összeszedte magát,
és azt mondta: – Öö… úgy értem, hogy valószínűleg nem jó
ötlet.
A fegyházon kívül egy háromfős csoport, két nő és egy férfi
állt tiltakozó táblákat tartva, s lábukkal ütemesen dobogtak.
Amikor Hanson közelebb vitte az autót, Jazz akkor vette észre,
hogy a trió pólóin ugyanaz a felirat állt:

SZABADSÁGOT BILLY
DENTNEK!

Itt voltak hát a futóbolondok, akik azt hitték, hogy Billyt

felültették, a vallomásait kikényszerítették. Jazz olvasott már
róluk a neten, de még sohasem látta őket. Úgy látszott, hogy
országos mozgalom. Jazz hálás volt, amiért egyszerre csak
három idiótát tudtak összegyűjteni.
– Barmok – dörmögte magában Hanson.
A börtönőr integetett a kerítések mögül, és egy kicsi
parkolóba irányította őket a betontömbökből álló fal mellé,
amely még mindig magán viselte az előző évi tűz füst-
tetoválását. Egy másik börtönőr fogadta őket a bejáratnál, és
Hansonnak megmutatta a várótermet. Jazzt egyenesen a
parancsnok irodájába kísérték.
 – Biztos vagy benne? – kérdezte a parancsnok.
Magas, erős felépítésű ember volt, Jazznek valamiért egy
orrszarvú jutott róla eszébe. Úgy tűnt, mintha folyamatosan
megfeszült volna minden izma. Folytonos készültségben.
Gyanakodva nézte Jazzt. Vajon azt gondolta, hogy Jazz
összejátszott Billyvel és az Impresszionistával? Vagy csak
túlélési gyanakvásról volt szó, mivel nap mint nap az állam
legveszélyesebb emberei között volt?
– Biztos – mondta Jazz.
A parancsnok a fejét ingatta.
– Billy még egyetlen látogatásba sem egyezett bele a négy év
alatt, amióta nálunk van. Az egyik ügyvédje volt az utolsó
ember, akit látott. Nem gondoltam volna, hogy akár téged is
fogadna, de meglepett. Nem tarthatlak vissza a találkozástól, de
mindent megtehetek, hogy figyelmeztesselek.
– Billy nem fog bántani – mondta Jazz nagyobb
magabiztossággal, mint amit valójában érzett.
Őszintén szólva nem tudta, hogy Billy mit tehet majd.
Ráadásul Billynek a fizikai bántalmazáson túl is voltak eszközei.
Érintés nélkül is tudott fájdalmat okozni.
– Óvatosnak kell lenned a közelében – mondta a parancsnok.
– A manipulálás mestere, hazugságban az egyik legjobb, akit
valaha láttam. A kamuzás doktora, pörög az agya, mint a
trágyaszóró, vágod?
Ha Jazz jobb hangulatban lett volna, értékelhette volna a
gondolatban rejlő komikumot, hogy a parancsnok minden ember
közül épp Billy Dent veszélyeire figyelmezteti.
 – Ha Billy Dent csak a nevét mondaná – folytatta a
parancsnok –, azt is ellenőrizném a születési anyakönyvi
kivonatában.
Annyi ideig meredt Jazzre, ami a legtöbb embert
megijesztette vagy megrémisztette volna. De Jazz nem volt a
„legtöbb ember”. Egyszerűen visszabámult. Vonakodva, de
tisztelettel ismerte el, hogy a parancsnok nem visszakozott. Jó
Öreg Aputól tanulta meg állni a tekinteteket, és csak kevesen
bírták volna sokáig anélkül, hogy legalább nyugtalanná ne
váljanak.
– Megint megkérdezem: biztos, hogy ezt akarod csinálni,
kölyök?
Jazz lazán megvonta a vállát. Magában tartotta a rettegés és a
borzongás koktélját: már a gondolattól is kirázta a hideg, hogy
újra látnia kelljen az apját, viszont valamiként élőbbnek is érezte
magát tőle. Ezt érezhetik az ejtőernyősök, mielőtt kioldják az
ernyőt. De nem akarta, hogy ezt bárki megtudja, különösen nem
a parancsnok.
– Jó. Akkor csináljuk – horkant fel a parancsnok.

Pillanatokkal később Jazz egy kicsi, szürke szobában találta

magát a parancsnokkal és néhány börtönőrrel. Egy fémasztalnál
ült, amit a betonpadlóhoz csavaroztak. Észrevette, hogy a
székeket is lecsavarozták. A falak festetlen betonblokkokból
voltak. Jazznek eszébe jutott, hogy olvasott börtönökről, ahol a
falakat pasztellszínekre festették abban a reményben, hogy
megnyugtatja a bentlakókat.
A bentlakók inkább lekaparták a festéket. És megették.
Két ajtó volt a szobában, nehézkes fémalkalmatosságok az
egymásra merőleges falakban. Jazz az egyiken keresztül jött be,
és tudta, mi fog átjönni a másikon.
Egyetlen szűk, rácsozott ablak engedte volna be a napfényt
föntről, a plafon közeléből, ha az idő nem lett volna felhős és
szürke. Ehelyett az egyetlen fényforrás egy, a magas plafonról
lelógó csupasz villanykörte volt. Jazz gyorsan felmérte: ha
felállna az asztalra, valószínűleg el tudná kapni a körtét. Vajon
eltörve használható fegyverré tudná alakítani, mielőtt bárki
megállíthatná?
Azt gondolta, hogy igen.
Baromira biztos volt abban, hogy igen.
Jazz még jobban kezdte szorítani az asztal szélét, egészen
addig, hogy a vér kiment az ujjaiból. Nincs szükséged fegyverre,
mondta magában. Nincs szükséged…
– ébresztő, ébresztő –
– tedd meg! –
– Ne idegeskedj, kölyök – mondta a parancsnok, mert Jazz
elfehéredett ujjait az idegesség, nem az önuralom jelének vélte.
– Az embereim garantálják, hogy biztonságban leszel.
– Jól vagyok – válaszolta. – Mindig elkíséri a fogvatartottjai
vendégeit?
A parancsnokból kirobbant a nevetés: egy ilyen nagy,
figyelemre méltó emberhez képest magas és remegő volt a
nevetése. Jazz azon kapta magát, hogy ki akarja tépni a férfi
gégéjét. Ki akarja nyírni ezt a csajos nevetést.
De inkább a legjobb, legudvariasabb mosolyát vette elő, s
úgy tett, mintha nem akarná megölni a pasast.
Megszólalt a sziréna. A második ajtón szemmagasságban
lévő rácsos résen keresztül Jazz meglátta az őr fejét.
– Fogoly! – morgott az őr.
A parancsnok biccentett, és az egyik őr kinyitotta az ajtót.
Aki az előbb morgott, belépett és félreállt.
Jazz négy év óta először pillantotta meg hús-vér valójában az
apját.
Billy Dent…
Boldognak látszott.
Arcán savanyú vigyor jelent meg, tágra nyílt szemében tűz,
melyet néhányan – a szobában lévők közül senki – huncutságnak
véltek volna. Lazán, fesztelenül mozgott, mintha bármelyik
pillanatban felharsanó zenére számítana, s próbálta volna
eldönteni, táncoljon-e vagy sem. Világos narancssárga nadrágot
és hozzá színben passzoló, kigombolt inget viselt, alatta tiszta,
fehér pólót.
Jazz arra számított, hogy Billy koszos lesz. Szutykos. Hogy
majd korom, hamu és por borítja. Ehelyett azt látta, hogy Billy
úgy néz ki, mintha csak a zuhany alól lépett volna ki tiszta
ruhákért. Homokszőke, tiszta haját, melyet már nem borotvált,
és ami most kicsit hosszabb volt, mint ahogy Jazz valaha is látta,
hátrafésülve hordta.
 – Üdv, Billy – mondta a parancsnok gúnyosan. – Ez a
látogatóterem. Gondolom, be kell mutatnom, mivel nem sokszor
jártál erre.
Billy becsoszogott. Keze-lába bilincsben, a csuklói között alig
volt tíz centi mozgástere, a bokái között talán tizenkettő. A
lábaira kattintott bilincsek között hosszabb lánc futott keresztül,
de ahhoz elég rövid volt, hogy pár centit előre kelljen
görnyednie. Zörgött és csörgött. Egy másik őr állt mögötte. Kettő
jött be vele, kettő már itt volt, plusz a parancsnok. Öt ember volt
köztük, de Jazz még mindig úgy érezte, hogy Billy uralja a
termet. Az apja egyenesen rászegezte a tekintetét, mosolyától
még mindig ferde volt a szája, a szemében a fény nem
halványodott.
– Mondd el neki, merre hány méter – mondta a parancsnok a
vezető őrnek, és elhagyta a termet.
– Móka van, Billy – mondta az őr ellentmondást nem tűrően.
– Egyszer mondom el, úgyhogy figyelsz, világos? Az lesz, hogy
beleülsz ebbe a székbe, aztán az asztalhoz bilincsellek. Az
embereim és én annak az ajtónak a túloldalán leszünk – mutatott
az ajtóra.
Jazz az apja szemét nézte. Egyáltalán nem mozdult. Billy
még mindig őt bámulta. Mintha Jazz lett volna az egyedüli
személy a teremben.
– Az ajtót nem zárjuk be. Úgy teszel, mintha egy láthatatlan
kerítés lenne az asztal felénél. A kellős közepén. Ha hozzáérsz a
kerítéshez vagy kicsit előrébb hajolsz, mi már jövünk is az ajtón,
és az fájni fog, Billy. Most nem gumibotokra vagy a sokkolóra
gondolok. Nagyon fog fájni, Billy. Csúnya lesz. És sokáig fog
tartani. A fiad már otthon lesz az ágyikójában, és még mindig
tartani fog, értem? Próbálom az eszedbe vésni, hogy milyen
komolyan fog fájni. Értjük egymást?
Anélkül, hogy a tekintetét levette volna Jazzről, Billy Dent
egyet bólintott.
A vezető őr ismét Jazzre nézett.
– Biztos vagy ebben, kölyök?
Jazz hirtelen nem bízott a hangjában. Pont úgy bólintott,
ahogy az apja, majd amikor észbe kapott, másodszor is bólintott,
csak hogy különbözzön, majd átkozta magát, amiért gyengének
mutatkozott Jó Öreg Apu előtt.
Az őrök leültették Billyt, bilincsét az asztalhoz lakatolták.
Billy keze Jazz előtt fonódott egybe.
Később Jazz egyedül maradt az apjával, egymást nézték az
asztal fölött. Félméternyi üres tér és egy képzeletbeli kerítés
választotta el őket egymástól.
– Máris apák napja van? – kérdezte Billy kedélyesen, mintha
semennyi idő sem telt volna el, mintha nem telt volna el négy év.
Jazz gondosan mérlegelte a szavait. Billy Dent ostobának,
bunkónak mutatkozhat, de semmi sem lehet távolabb az
igazságtól. Az IQ-ja kiakasztotta a skálákat; s eddig két
pszichiáter (egy az FBI-tól, egy az áldozatok jogait képviselő
csoporttól) hagyta el miatta a pályát. A ragyogó elmeél és a tiszta
gonosz egybecsomagolva, és jaj annak, aki erről megfeledkezik,
miközben vele beszél.
– Szerinted vicces? – kérdezte Jazz egyenletes, nyugodt
hangon. – Jól szórakozol?
Billy balra, majd jobbra hajtva a fejét kiropogtatta a nyakát.
 – Az élet szórakoztat, Jasper. Amíg még tart – vigyorgott. –
Ha vidám fickó vagy, mindenhol találsz szórakozást. Még itt is.
– Egy agyturkász egyszer azt mondta a tévében, hogy
valószínűleg megölöd magad a börtönben – mondta Jazz
rezzenéstelenül.
Billy felnevetett.
– Megölni magam? Elpusztítani mindezt? – megbilincselt
kezével nem tudott gesztikulálni, ezért a fejével mutatott körbe:
a szobában, az államban, az univerzumban.
– Mégis meglep, hogy egyben vagy. Azt hittem, megy a
kakaskodás a börtönben.
– Megy ám! – dőlt hátra Billy hahotázva. – Ó, pokolian megy!
És a Jó Öreg Apud a domb tetején kapirgál. Ha három számjegy
van a neved mellett, akkor itt király vagy. Mint a dámában,
értesz?
– Azt gondoltam, hogy valaki majd lezúz, hogy bebizonyítsa,
ő a nagyember, aki kiütötte Billy Dentet.
– Hát – Billy beszéde még vontatottabb lett –, nem mondom,
hogy nem voltak, hogyishívják… szóváltások az elmúlt néhány
évben. Határozottan volt olyasmi, amit betörési periódusnak
neveznék.
Most úgy mosolygott, amiben bárki más őszinte melegséget
látott volna. Jazz arról az éjszakáról emlékezett erre, amikor Billy
megmutatta neki, hogyan fűrészeljen át egy térdízületet öt perc
alatt. (Először átmész a térdkalács alatt, amit a dokik meg az ilyenek
patellának hívnak, látod?)
 – De most már jól kijövünk a srácokkal. Ők értenek engem,
és én is őket. A börtön nem olyan rossz hely a magunkfajtáknak,
Jasper.
Túl késő volt. Jazz próbálta elnyomni, hogy kirázza a hideg a
megjegyzéstől, de már megtörtént, és Billy meglátta; látta, hogy
megborzongott. A fiú visszatartotta a feleletét (Nem vagyok a te
fajtád), mert tudta, hogy Billy már kész a válaszcsapásra.
– Örülök, hogy jól vagy – mondta végül, és úgy tett, mintha
komolyan gondolná.
Billy próbálta eldönteni, hogy elhiggye-e vagy sem.
– Amúgy nem hiszem, hogy a halálomat akarod. Tudod, mi
indított a kísérleteimre? A saját apám halála. Istenem, szerettem
azt az embert. Amikor meghalt, akkor csak fogtam magam, és
csináltam, amit akartam. Sokunkkal megesik: Gein és Speck és
de Rais. És én. És talán te. Mit szólnál hozzá? Nem adná meg a
kezdő lökést, ha teljesülne a kívánságod, és meghalnék, és… –
elcsöndesedett és bámult. – De elég ebből a morbid beszédből –
mondta mosolyogva. – Ha az ember elvégezte élete munkáját, és
jól végezte el, Jasper, akkor boldog emberként mehet nyugdíjba.
Jazz prüszkölt a nevetéstől. Billy lódíthat, hogy ő csak
nyugdíjba akart menni, de mindketten tudták, hogy az öreg
végtelenül boldogabb lenne kint. Kísérletezgetve.
– Szóval ezt jelenti számodra? Nyugdíjat? Kicsit korábban
jött, mint ahogy vártad, nem?
Billy arcán ismét meleg, gyilkos mosoly terült szét.
– Valóban?
Hosszú pillanatokig néztek egymásra az asztal fölött és a
képzeletbeli kerítésen át. Billy szétterpesztette az ujjait, és öklét
az asztalra tette. Ujjain Jazz megpillantott egy börtöntetkót:
kinézetéből ítélve friss. Nyers.
M-E-R-Sz volt a jobb öklén. F-É-L-Sz a balon.
– Szép tetkó – mondta Jazz.
Vállrándítás.
– Tök új. Örülök, hogy tetszik. Nézd: nem kell attól tartanod,
hogy itt bárki megöli apudat, Jasper. Nem történhet meg.
Garantálom. Itt tisztelnek. Beszéltél a kakaskodásról. Nos, itt
nem csipkednek. Azt megtartják az igazi barmoknak. Én például
nem bántottam gyerekeket.
Jazz dühbe gurult. Ezt a hazugot! A képmutató!
Valószínűleg pontosan erre a reakcióra számított Billy, de Jazz
nem tudta megállni. Nem érdekelte, milyen elmejátékot játszik
Billy Dent, ezt nem hagyhatta szó nélkül.
– Gyerekeket nem? És mi van George Harperrel?
– George Harper… – Billy a plafont nézte, mintha nem tudná
hová tenni a nevet, miközben fotografikus memóriája volt és
mindenre emlékezett. – Á, igen – mondta egy-két másodpercnyi
szerepjáték után. – Basszus, fiam: az a srác simán kinézett
tizenkilencnek, sőt húsznak. Láttad a képeket. Tudod, hogy nem
tizenötnek nézett ki – rázta a fejét, s egyértelműen örült a
reakciónak, amit kiprovokált Jazzből. – Olyan gyorsan nőnek föl,
érted? Ahogy te is, Jasperkém. Gondoltál már arra, hogy
legyenek gyerekeid, Jasper? Hogy unokám legyen? Hogy
élhessek valamiért? Tudom, hogy van egy köteg életfogytigom,
de ahogy a tudomány halad, még megérhetem. Mit gondolsz?
Jazz rosszul lett a gondolattól. Továbbadni azt a genetikai
hibát, amit a nagyanyja őrülete, az apja és a saját őrülete jelent…
Nem. Nem fog megtörténni. Nem hozza létre a következő
generáció Billy Dentjét.
– Fogadok, hogy tudom, mit gondolsz, Jasper – mondta Billy
mély, megnyerő és tudós hangon.
Tökéletes szociopata hang volt, és Jazz utálta, mert annyira
hasonlított az övére. Hallotta magát, miközben így beszélt
tanárokkal, akiket meg kellett győznie. G. Williammel és Melissa
Hooverrel. Fenébe is, beláthatná, hogy mindenkivel. Olyan
természetes volt, mint a pislogás vagy az elalvás.
– Azt gondolod, hogy nem adsz több Dentet a világnak.
Megértem. De nem mindig te döntesz. Szeretnéd beverni a kis
farkincádat? Egy olyan jóképű, nagydumás srácnak, mint te,
Jasper, nem tudnak ellenállni azok a kislánykák. Sorban állnak,
hogy megízleljék a farkadat, ugye? Ugye?
Jazz megrázta a fejét, mielőtt észbe kapott volna. A fenébe!
Megfogadta, hogy nem ad meg az apjának semmilyen örömöt
vagy információt, s most egyetlen mozdulattal feladta
mindkettőt.
– Szóval nem a sort nézed. Jó. Egy csajod van. Egy
különleges csaj. Helyes, Jasper. A magunkfajták szeretik a
következetességet, ha érted, mire gondolok. Így kevesebb a
meglepetés. Ha sok földet felszántasz, soha nem tudhatod, hol
akadsz kőbe. Ha egy földön leszúrod a karódat, azt kiismered.
Kiismered, hol vannak a kövek, a kitaposott utak, az üregek. De
van itt valami, Jasper. Fogadok, hogy rendes, felelősségteljes srác
vagy, mert így neveltelek, de mindig te veszed a gumit? Hm?
Vagy tablettát szed? Mert nem bízhatsz meg bennük mindig,
Jasper. Jó közelről megnézed azokat a gumikat? Látod, amikor
beveszi a tablettát? A fenébe is – nevetett harsogva –, mit
gondolsz, te hogyan születtél? Na jó, rendben – folytatta, s
közben annyira előrehajolt, hogy Jazz szerint biztosan átlépett a
képzeletbeli kerítésen, át kellett lépnie, de az ajtó csukva maradt,
és senki sem jött a megmentésére. – Te voltál életem legnagyobb
meglepetése, Jasper. Annyira mérges voltam anyádra! Eleinte.
Nem mondom el, hogy miket terveztem csinálni vele, mert
biztosan felzaklatnálak, és ilyet nem tennék veled. Tudom,
milyen érzékeny vagy. De aztán megszülettél, Jasper. Csak úgy
kicsusszantál, nem okoztál fájdalmat a mamádnak, erőlködnie
sem kellett. Gyakorlatilag a karjaimba csusszantál, kisfiam,
fiacskám, jövőm! Úgyhogy megbocsátottam a mamád csalását.
– Mit tettél anyuval? – kérdezte Jazz visszafojtott hangon,
összeszoruló torokkal.
Eredetileg nem akarta megkérdezni. Nem akarta feltenni ezt
a kérdést, de tehetetlen volt, ugyanúgy belegabalyodott Billy
hálójába, ahogy Billy összes többi áldozata, mert Jazz minden
bizonnyal ugyanúgy áldozat, mint a többiek. Biztosan így van?
– Tettem? Mit tettem anyáddal? – vállrándítás. – Semmit.
– mintha csak csirkét –
– jófiú –
– Mire kényszerítettél? – suttogta Jazz.
Billy vigyorgott.
– Mire vettél rá? Megöletted velem az anyámat?
Billy nevetett.
– Nem emlékszel?
Nem emlékezett. Képtelen volt rá. Az emlékezete: szegényes,
becsapott, töredékes emlékezet. Emlékezett arra, ahogy Billy
megnyúzza Rustyt, az égetett meszes leckékre, annyi borzalomra
tudott visszaemlékezni, de a legfontosabbra egyáltalán nem.
Nem emlékezett…
– csináld! –
– vágd –
a kés
Anyu volt. Feldaraboltam anyut a késsel. Billy vett rá.
Jazz érezte, hogy a szoba forogni kezd vele. Őrület volt.
Hiba. Óriási hiba. Elment az esze, hogy idejött. Billy Dent, a
manipuláció mestere nemcsak a fegyház királya volt, hanem az
apa-fiú közti lelki kapcsolatoké is. Jazz saját elméjét is uralta.
Végső soron nem ő építette ezt az elmét? Nem ő nemzette,
nevelte, formálta és vezette Jazzt, ahogy a világon bármelyik apa
tette volna? Jazz nem az apja teremtménye volt?
Billy. Billy a múltban, ahogy sürgeti Jazzt. Billy a jelenben,
még mindig vigyorog, s most suttog:
– Mi a neve, Jasper? Mondd el a Jó Öreg Apunak a kis punci
nevét. El akarom képzelni, milyen boldog lehetsz, és szükségem
van hozzá egy névre. Mondd el szépen a nevét.
Connie, gondolta Jazz, de nem engedte magának, hogy
kimondja. Nem szennyezheti be a nevét azzal, hogy Billy Dent
füle vagy agya közelében megemlíti. Ki nem állhatta volna, ha
Billy Dent tudja ezt a nevet, s még kevésbé, ha hangosan ki is
mondja.
– Mondd meg a nevét, fiam!
Connie…
És ez eszébe juttatta, amit korábban mondott neki a lány.
Arról, hogy nem kell, hogy olyan legyen, mint az apja, és hogy
miként emelkedhet fölül a neveltetésén. A fiúk nem azonosak az
apjukkal. Sem a jók, sem a rosszak. A fiúk kapnak egy második esélyt.
Nem kell, hogy az legyél, ami az apád. Nem az ő szemét örökölted, és
nem kell az ő életét élned.
– Szűz vagyok – mondta Jazz.
Billy felhorkant az undortól és hátradőlt. Jazz úgy érezte,
mintha a terem hirtelen megtelt volna tiszta oxigénnel: most már
sokkal könnyebben lélegzett.
– Nem. Nem, nem vagy az. Ha hazudsz nekem, akkor nincs
megbeszélnivalónk – mondta Billy.
Nem érdekelte, hogy Billy szerint hazugság. Nem számított.
Az volt a fontos, hogy megtörte a varázst, és Jazz újból képes
volt gondolkodni.
Újból a képzeletbeli kerítés Jazz felőli oldalán volt az erő.
– Sajnálom – mondta olyan bűnbánóan, amennyire csak
tudta. – Nem kellett volna hazudnom. Nem vagyok szűz. A
neve: – Heidi Linda Rae Delores Juanita Chelsea Tonya – Tonya.
– Tonya? – ráncolta a homlokát Billy. – Egyszer megöltem
egy Tonya nevűt. Tökéletes kis csöcsök. Festett vörös. Utáltam.
– Emlékszem – mondta Jazz. – Emlékszem a trófeára.
Billy elégedetten dőlt ismét előre.
– Mondd el!
– Bőrkesztyű – mondta Jazz. – Gyerekkesztyű. Olyan barnák,
hogy már majdnem vörösek. Olyan finomak és lágyak voltak.
Emlékszem, elképzeltem, hogy biztosan ilyen lehet egy nő is.
Billy kuncogott.
– Az én emlékezetemet örökölted, ez tuti, Jasper. De úgy
beszélsz, mint anyád. A fenébe is, hiányzik.
 – Fel szoktam húzni a kesztyűket. A játékszobában. Soha
nem mondtam neked, mert azt hittem, megharagszol.
– Játszottál apukád játékaival.
– Fel szoktam húzni a kesztyűket, és meg szoktam érinteni
velük az arcomat. Az ajkamat. Elképzeltem, hogy ilyen lehet…
– Lefeküdni egy nővel – fejezte be Billy a mondatot forgó
szemmel. – És most? Most, hogy már voltál nővel? Olyan, mint
amilyen a kesztyűvel volt?
– Nem. Jobb. Jobb, de nem olyan jó, mint amilyen lehet.
Tudom. Abból emlékszem rá, amit tanítottál nekem. Néha,
amikor – Connie-val – Tonyával vagyok, látni akarom azt, amiről
beszéltél: a félelmet.
– Meglesz az, fiam – suttogta Billy. – Idejében meglesz.
Megígérem.
Hosszú-hosszú másodpercekig néztek egymásra az asztal
fölött. Jazz elcsodálkozott, hogy milyen hosszú ideig tudja állni a
tekintetét. Vajon meddig tudja megjátszani, hogy Billy
alávetettje? Meddig tud úgy tenni, mintha izgatnák ezek a
gondolatok? És a legrosszabb: vajon tényleg megjátszotta? Igazán
meg lehet ezt játszani?
– Amúgy, Jasper – mondta Billy, megtörve a várakozást –,
örülök, hogy végre megmártottad valakiben a farkadat. Már rég
kellett volna hoznom neked egy lányt. Ez hanyagság volt
részemről, és bocsánatot kérek. Ezért, és semmi másért.
– Semmi gond.
– Mi szél hozott erre, kölyök? – Billy, amennyire csak tudott,
hátradőlt. Bár hozzábilincselték az asztalhoz és a saját bokáján
lévő lánchoz, mégis ellazultnak és békésnek mutatkozott. – Úgy
neveltelek, hogy először és utoljára, és mindig magadra gondolj.
Tehát biztosan akarsz tőlem valamit.
– Így van.
– Ki vele!
– Én…
Helyes volt ezt tenni? Az elmúlt néhány percben sikerült
egyfajta kapcsolatot kiépítenie Billyvel. Amint a segítségét kéri
az Impresszionista elkapásához… nem fog rájönni, hogy
becsapta? Dühében nem fog átnyúlni az asztalon, nem törődve a
képzeletbeli kerítéssel?
Talán. Ebben az esetben Jazz látni fogja, ahogy az apját
péppé verik. Csak nyerhet az ügyön.
– A segítségedre van szükségem. Hogy megtaláljak valakit.
– Tényleg? – Billy valóban érdeklődőnek tűnt. – Kit?
– Kissé furcsán hangozhat, úgyhogy hallgass végig, jó? Hát,
próbálok elkapni egy sorozatgyilkost.
Jazz kitörő nevetésre vagy fogcsikorgatásra számított. Billy
vigyora csak kiszélesedett.
– Nem mondod!
– Nézed itt egyáltalán a híreket? Tudsz az
Impresszionistáról?
– Az Impresszionista – mondta Billy lassan, végtelen
szótagokra nyújtva a nevet. – Nem hinném.
– Az első gyilkosságaidat másolja. Egészen a lefolyótisztítóig.
Egészen az áldozatok monogramjáig.
Jazz figyelmesen nézte apja reakcióját, de Billy arca, mint egy
szociopatáé, békésen mozdulatlan maradt.
Lassan ingatta a fejét.
 – Miért keresed ezt az úriembert?
Hogy megmentsem a lelkemet. Ha van egyáltalán.
– Őszintén? A zsaruknak segítek.
Na most jön a harag.
– Érdekes – tűnődött Billy. – Nagyon érdekes.
– Ez minden mondanivalód? Próbálok segíteni a zsaruknak,
hogy elkapjanak valaki hozzád hasonlót, és szerinted ez
érdekes?
– Nem. Ez a része unalmas. Teljesen természetes, hogy meg
akarod nézni az egyenlet másik oldalát. Tökéletesen helyénvaló.
A fenébe is, amikor egy kicsit idősebb voltam, mint te, három
hetet töltöttem a rendőrakadémián, Jasper. Megértem.
– Igen?
Jazz kényszerítette magát, hogy csak szokásos, egykedvű
érdeklődést mutasson, miközben belül füstölgőit. Billy próbálta
kikutatni a rendőrök titkait. Jazz valami teljesen mást csinált:
próbálta kideríteni, hogyan működik egy sorozatgyilkos elméje.
Próbálta kideríteni, hogy ugyanolyan-e, mint az övé.
– Az az érdekes, hogy nem mondod el a teljes igazságot.
Nem azért csinálod, hogy segíts a yardoknak. Le se szarod őket.
Magadért csinálod. Hogy megismerd magad. Hogy rájöjj, mi
mozgat.
– Nem.
– Sokkal fontosabb, Jasper, hogy azért csinálod, mert
csinálnod kell. A kutyának vadásznia kell, fiam. Fogj egy
háromlábú ír szettert, vidd ki vadászni, és látni fogod, hogy
hasra fog esni, csak hogy megtalálja a madarat. És egészen
biztosan így lesz minden alkalommal. Vadász vagy, annak
nemzettek és annak születtél. Ott van a bogár a füledben.
Vadászni akarsz, fiam. Kísérletezni. Szükséged van rá.
– Nem.
– Vár rád belül. Lappang, érted? Vár, becserkész, mint egy
nagymacska, és amikor a legkevésbé számítasz rá, hátulról
támad. Ne áltasd magad! Kezdettől ott van. Ott van, csak vár.
– Nem vagyok gyilkos.
– Biztosan az vagy. Csak még nem öltél meg senkit.
– Segítesz nekem, vagy nem?
– Hát, üres kézzel kell, hogy elengedjelek. Az én kezemet
senki sem fogta, hogy megtanítson, hogyan kell játszani. Nem,
uram. De tudom, milyenek a mai gyerekek. A szülők meg kell,
hogy csináljanak helyettük mindent. Helikopterszülők, ugye? –
nevetett kárörvendően. – Olvass utána a Newsweekben, van róla
cikk a képemmel. Úgyhogy igen, segíteni fogok neked, Jasper.
De te is segítesz nekem.
Jazz érezte, hogy elönti a kétségbeesés. Egy szociopata nem
ad semmit ingyen, és Jazz nem szabadíthatja rá a világra Billy
Dentet.
– Felejtsd el! – mondta, s a megbánás keserűsége minden
szótaggal egyre gyűlt a szájában. – Nem segítek neked, hogy
kijuss innen. Nem megyek bele.
– Ki beszélt ilyesmiről? – Billy már a feltételezéstől is
sértettnek tűnt. – Mondtam, Jasper: itt király vagyok. Miért
mondana le a király a trónjáról és az alattvalóiról? Nem megyek
sehová. Nos – elmélázva szünetet tartott –, kivéve talán egy
hullazsákban, de szerintem az még odébb van.
 – Akkor mit akarsz? Nem csempészek be neked ide
semmit…
– Nem erről van szó.
– Akkor miről? – Jazz a levegőbe emelte a kezét
idegességében. – Mit akarsz?
És Billy elmondta.
 3 1. FE JE Z ET

Jazz annyi információt mondott el az apjának az

Impresszionistáról, amennyit csak tudott, egyetlen részletet sem
hagyott ki. Figyelmesen nézte Billyt, kétkedett reakciója
őszinteségében. Talán hízelgő volt számára, hogy valaki így
„tiszteleg” előtte, de mérges is lehetett, amiért egy másik
sorozatgyilkos merészelt a nyomdokaiba lépni. Mindkettő
meglehet.
De Billy semmilyen jelzést nem adott, hogy milyen hatással
voltak rá a hallottak. Egyszerűen hátradőlt, amennyire a bilincsei
engedték, behunyta a szemét, halvány, szinte boldog mosoly
jelent meg ajkán, mosoly, mely egy mikronnyit sem halványult,
amíg Jazz beszámolt a múlt hét eseményeiről.
Amikor befejezte, Billy mély lélegzetet vett, és kifújta
kiszélesedő orrlyukain, szeme még mindig csukva volt.
– Hát igen – mondta halkan –, biztosan érdekes dilemma. És
biztosan érdekes úriember – szemei ekkor felpattantak és ásított,
mintha csak nyugtató, frissítő szunyókálásból ébredne. – Viszont
nem biztos, hogy bármit is tehetnék érted.
– Tudod, vannak csodálóid odakint – Jazz a Wammaket falai
előtti SZABADSÁGOT BILLY DENTNEK! összeesküvéselmélet-
hívőkre gondolt. – Szociopata-rajongók. Rákattantak a cuccra.
Tudom. Nők akarnak hozzád menni. Weboldalakat szentelnek
neked. Az emberek rajongói leveleket küldenek.
 – Persze, hogy küldenek – helyeselt Billy. – A legtöbbet nem
olvasom el. Folyton ugyanaz a szemét: „Billy, minden este
hozzád imádkozom, hogy adj erőt, hogy megtegyem, amit te
tettél.” „Mr. Dent, a vérem az öné.” „Ó, Billy, te vagy az egyetlen
igazi férfi a bolygón!” A fenébe is, tudom. Nincs hozzá
szükségem levelekre. Néhányan azt mondják, olyanok
szeretnének lenni, mint én. Hogy tanulni akarnak tőlem. A
tanítványaim akarnak lenni. De tudod, mit? Nekem nem kell
tanítvány. Már van egy: te.
Jazz ez utóbbit elutasította.
– Nyilvánvalóan az egyik rajongód. Ha belenézhetnék
azokba a levelekbe…
– Kidobtam őket. Ahogy mondtam: nem érdekelnek.
Jazzben forrtak az indulatok, de nyugalmat erőltetett
magára.
– Talán emlékszel az egyikre név szerint…
– Garantálom, hogy nem voltunk kapcsolatban – Billy a bal
kezével simogatta az állát. – Azt gondolja, hogy önálló. Hogy
hogyishívják, témákat és variációkat játszik. Mint a jazz-
zenészek, ugyanazt a dallamot játsszák, de a saját hangjukon.
– Mint a rapperek, amikor régi rockszámokból építkeznek?
Billy fújt egyet.
– Bármi is kell, hogy fölfogd. Igen, mint azok a hip-hop
idióták. És jól csinálja. Senki sem menekült meg. Tudod, nem
könnyű. A legtöbb tökfilkó, olyanok, mint Gacy, Bundy vagy
még az a faszfej Dahmer is egy ponton elengedtek valakit. Akár
szándékosan, akár véletlenül, de valaki elszabadul, és akkor
kezdődik a bukás. De én nem – szeme, a világ leghidegebb
zafírja csillogott. – Én nem. Soha nem engedtem el egyet sem.
Soha nem csesztem el.
– Ahogy ez az arc sem – mondta Jazz, visszaterelve a
beszélgetést az eredeti témához.
– Hát, csak most kezdte. Akármelyik bolond meg tud ölni
mondjuk öt embert, és fel tud szívódni. Ha megüti a százat,
aztán még húszat vagy harmincat, és még mindig kint van, na
akkor gyere nekem ezzel. Akkor kellően le leszek nyűgözve.
Sütök sütit, vagy ilyesmi – Billy felélénkült. – Itt a válaszod,
Jasper. Nem kell elkapnod a pasast. Csak várj. Egyszer hasra esik
a saját lábában, és akkor meglesz.
– Nehezen elfogadható megoldás – mondta Jazz nyugodtan.
Billy vállat vont:
– Miért nem? Öt halott, tizenöt halott, ötven halott…
Mindenki meghal. Ez tény. Az időzítés részletkérdés.
– Nem akarom, hogy még többen meghaljanak.
– Tényleg? – Billi előrehajolt, ismét majdnem hozzáért a
képzeletbeli kerítéshez. – Tényleg, Jasper? Mondok én neked
valamit. Szerintem te nem igazán foglalkozol ezekkel az
emberekkel. És tudod, honnan tudom?
– Áruld el – mondta Jazz semleges hangon, pedig belül a
szíve felpörgött a gondolattól, hogy az az ember elemezze a
lelkét, aki a legjobban ismeri.
– Onnan, hogy ezek az emberek… ezek a mitikus emberek
valahol „odakint”, akiket még nem ölt meg… Nem ismered őket,
Jasper. Számodra semmik. Miért törődnél azzal, ha megöli őket?
Ebben a pillanatban is meghal valaki – Billy halkan koppantott
az öklével, a MERSZ felirat le-, majd felfelé mozgott. – És most. –
Megint koppanás.
– És most. – Koppanás. – Egy koldus Indiában, egy mexikói a
határon, egy lány New Yorkban, aki modell akart lenni, de végül
csak kurválkodott. Mindannyian meghalnak most – koppanás –,
és most – koppanás –, és most – koppanás –, és most – koppanás –, és
mit törődsz vele? Mit törődök vele?
– Csak mert absztraktak, még nem jelenti azt, hogy ne
számítanának – mondta Jazz, visszafojtva hangja remegését,
reszketését, vagy bármit, ami érzelmet árulhat el.
Billynek igaza van. Egy fokig. Emberek halnak meg
folyamatosan. Nem ismeri őket, s még csak nem is tud róluk.
Tehát számítanak?
Az emberek számítanak. Az emberek igaziak.
– Nem az áldozatjelöltek megmentésével törődsz. Hanem
magaddal. Hogy senki se higgye, hogy benne voltál. Hogy
bebizonyítsd, te is lehetsz rendes polgár, mint mindenki más.
Ezzel törődsz, Jasper.
Ez volt az igazság: nem az, amit hallani akart, de mégiscsak
az igazság. De talán nem a teljes igazság. Talán több volt az
igazság Billy cinizmusánál.
– Nem számítanak az indítékaim – mondta Billynek.
– Beleegyeztél, hogy segítesz. Akkor most segítesz vagy
nem?
Billy csettintett a nyelvével.
– Milyen türelmetlen! Évek óta nem láttam a fiamat.
Hibáztatnál, amiért megpróbálom kicsit elnyújtani? – mondta ezt
olyan angyali vigyorral, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak,
hogy sütit csen.
Jazz nem akart belemenni ebbe. Csak meredt az apjára.
– Ó, rendben – mondta Billy belesüppedve a székébe. – Nem
viccelsz. Nézd, meg kell tanulnod a pasas fejével gondolkodni.
Neked nem lehet nehéz, Jasper. Úgy gondolkodik, mint én, és te
a részem vagy. Ő csak utánoz. Tudsz valamit az utánzásról?
Jazz ingatta a fejét.
– Mit tanítanak hát manapság az iskolában? – adta elő Billy
az aggódó szülő legjobb paródiáját; közben Jazznek az volt az
érzése, hogy ha tehetné, Billy megölné a tanárokat mind egy
szálig Lobos Nodban, csak hogy bizonyítsa az igazát. – Az
utánzás nem arról szól, ami van. Hanem a dolgok által keltett
benyomásról, érted? Az impresszióról, amit valami kelt a
szemen, nem a pontos részletekről. Követsz?
– Azt hiszem.
– Na most ez a legutóbbi szegény áldozat, ez a szegény Mrs.
Heller… – Billy elfogadhatóan adta a szomorút a halála miatt. –
Nem pont szobaasszony volt, de valami olyasmi, érted? Neki ez
volt fontos.
– És túl korán ölte meg. Nálad volt némi szünet a negyedik
és az ötödik áldozat között.
– Tehát? Néha menj el múzeumba, fiam, és nézz meg egy
Monet-t. Menj olyan közel, amennyire csak engednek, és mondd
el, hogy az öreg Claude melyik napon vitte fel az egyik
ecsetvonást a másikra. Az időzítés nem számít. Ennek az arcnak
nem. A hatás egésze érdekli.
 Értelmes magyarázat, de nem oldotta meg a legfőbb
problémát.
– Hogyan segít ez kideríteni, hogy ki lesz a következő
áldozata?
Billy sóhajtott és az ég felé nézett, mintha az Urat kérdezné,
hogy miért kell mindent magának csinálnia.
– Fiam, nézd meg, hogyan tudja elferdíteni a részleteket úgy,
hogy az összkép megmaradjon. Mint a tanárod: nem pont színész
volt, de olyasmi. Ugyanígy: nem egy irodaházban dolgozó
szőkét fog keresni, hanem a Rotary Club titkárnőjét vagy épp a
csajt, aki kávét főz az SZMK találkozóin.
– De…
– Semmi de! – mondta Billy, s most először mutatott ki
indulatot. – Ez a fickó alapos, Jasper. Nem pontos. Kinyírt valami
filléres felszolgálónőcskét a helyi zsírbüfében. Az én csajom, na ő
felszolgáló volt egy menő bisztróban a tengerpart közelében.
Tele turistákkal. Többet jattoltak neki egy éjszaka alatt, mint
amennyit ennek a főszernek a nője egy hét alatt keresett.
Billy úgy beszélt, mintha birtokolta volna az áldozatait.
Bizonyos értelemben birtokolta is. Az Impresszionista iránti
megvetése hirtelen nagyon is nyilvánvalóvá vált.
– Megöltem Vanessa Dawest. Szépséges Vanessa – sóhajtott,
s olyan arckifejezéssel dőlt hátra, mintha egy ínyencfogásra
emlékezne. – Színésznő volt. Épp csak belekezdett, de már
szerepelt a tévében, ígéretes volt. Ez az arc, ez kit ölt meg? A
drámatanárodat? A drámatanárodat? És ez ugyanaz a dolog akart
lenni? Hülyéskedsz?
 Jazzen egyszerre szaladt végig az izgatottság és a düh, s
küzdött, hogy egyiket se mutassa ki. Itt volt hát: amit egész
eddig keresett. Mindvégig látnia kellett volna: az
Impresszionista Billy bűneinek szellemében cselekedett, a
részleteket a saját szükségleteinek megfelelően kicserélte.
Minden áldozata annyira hasonlított Billyéhez, hogy Jazz nem
látta a különbségeket. Ez hogyan kerülhette el a figyelmét?
– Találd meg az áldozatot, és megtaláljuk az
Impresszionistát.
– Talán. De azt is ki kell találnod, hogyan tudod azonosítani
a pasast. Ő is része a kis városkánknak, fiacskám – vigyorgott
Billy. – A CofF-E-Shopban reggelizik, és valószínűleg könyveket
nézeget a könyvtárban. Lobos Nodban kényelmes neki. Ennyit
gyilkolni itt… Ja, kényelemben van.
Egy gondolat futott végig Jazz elméjén.
– Szerinted idevalósi? Valaki a városból, aki ismer téged?
Vagy a környékről?
Billy ismét vállat vont.
– Nem igazán számít. Az a fontos, hogy beilleszkedett. Nem
lóg ki. Ez a legnagyobb és legjobb képességünk, Jasper,
miközben az emberek azt hiszik, hogy az, hogyan darabolj fel
egy testet, vagy hogyan csábíts be egy csinos lányt az autódba.
De nem. Hülyeség. Ezt meg lehet tanulni az internetről. Az igazi
képességünk az elvegyülés. Ebben vagyunk jók – villantotta meg
vigyorát. – Soha nem tudják, hogy jövünk, fiam, mert úgy
nézünk ki, ahogy ők. Embernek.
Jazznek pörgött az agya. Ez volt az: a kulcs, hogy elkapja az
Impresszionistát.
 Rögtön el kell mondania G. Williamnek. Felállt.
– Már végeztünk is? – kérdezte Billy sértetten. – Nem is volt
időm megkérdezni, hogy állsz a Little League-es meccseiddel és
a fociedzésekkel.
Jazz lenézett apja kezére, MERSZ, FÉLSZ.
– Mennem kell – majd nehezen hozzátette: – Köszönöm a
segítségedet. Igazán értékelem.
Az ajtóhoz hívta az őrt.
– Ne felejtsd el a megállapodásunkat, Jasper – mondta az
apja, amint az őr belépett. – Ne merd elfelejteni.
– Nem fogom – ígérte meg Jazz.
Amint az ajtóhoz ért, az őr eloldotta Billyt az asztaltól, és a
könyökénél fogva felsegítette.
– Jasper!
Jazz az ajtón túl volt, de visszafordult, hogy rápillantson a
megbilincselt apjára, akit kiképzett és felfegyverzett emberek
vettek körül. És mégis egészen a helyzet ura volt.
– Igen?
– Ahogy idejöttél… Páncélt viselve, mint a legmenőbb
faszagyerek a környéken. Ahogy egyetértettéi velem dolgokban.
Ahogy előadtad azt a dumát a gyerekkesztyűkről meg minden.
Manipuláltál engem. És baromi jól csináltad.
A szavak és a bennük lévő őszinteség úgy futott végig Jazz
gerincén, mintha egy jégcsap fúródott volna a csigolyái közé.
– Nem vagyok te.
– Jobb vagy – mondta Billy.
– Én nem vagyok gonosz.
 Bárki másnak, bármilyen más körülmények között mondva
túlzásnak tetszett volna. Itt és most és Billynek azonban
elégségesnek tűnt.
Billy szája önelégült vigyorra húzódott.
– Akarod tudni a különbséget a jó és a gonosz között, Jasper?
– Meg sem várva a választ felemelte a jobb kezét, – MERSZ – és
csettintett. – Ez az, kölyök. Ez a különbség. Nem is fogod tudni,
hogy átlépted a határt, amikor már rég a visszapillantódban lesz.
– Elég ebből, Billy – morgott az egyik őr, és elrángatták Billyt
a másik ajtótól.
Ha Jazz arra számított, hogy az apja még odaszúr valamit
búcsúzóul, akkor csalódnia kellett: Billy Dent eltűnt, csöndben
tűnt el a Wammaket Állami Fegyház mélyén, leszámítva láncai
csörgését és csörömpölését.

Hanson semmit sem szólt hazáig, ismét hagyta, hogy gázt adó
lába és a sziréna beszéljen helyette. Az állandó zúgás és harsogás
kiadós fejfájást okozva pörölyként csapott Jazz koponyájára.
Próbálta kizárni, és inkább arra koncentrált, hogy G. William
hallja, amit Howie telefonján mond neki.
– … és szerinte nem olyan lesz, mint amit hagyományos
titkárnőnek gondolunk – folytatta –, talán még csak nem is olyan
munkakörben, amit titkárnak hívnak, hanem olyasmiben, amit
titkárkodásként is fel lehet fogni.
G. William megkönnyebbülése még telefonon keresztül is
nyilvánvaló volt.
 – Most baromi sok munkát adtál nekünk – mondta Jazznek
de olyan meló, ami mögé oda tudok állni.
Jazz becsukta a szemét, és próbálta elűzni Billy jelenlétének
szellemét, de a sziréna ritmusa valamiként egybeolvadt Billy
hangjával, s újból és újból üvöltötte:
Szerintem nem igazán foglalkozol ezekkel az emberekkel.
Nem is fogod tudni, hogy átlépted a határt, amikor már rég a
visszapillantódban lesz.
Nekem nem kell tanítvány. Már van egy.
Biztosan az vagy. Csak még nem öltél meg senkit.
Jazz nagyokat nyelt. Talán azt jelentette, hogy nem ölte meg
a saját anyját.
Vagy lehet, hogy Billy csak játszott vele. Emlékezett arra,
amit Connie-nak mondott: Ha a legkisebb gyengeséget mutatod egy
sorozatgyilkos előtt, utána beléd költözik.
Mikorra Hanson az őrsre ért és beosont vele a hátsó
bejáraton, az ég már bekékült, mint egy friss monokli. Jazz
benézett G. Williamhez, aki túl elfoglalt volt, hogy beszéljenek:
teljesen új munkát koordinált, hogy megtalálják az
Impresszionista következő áldozatát. Kislisszant a temetkezési
vállalaton keresztül, hogy elkerülje a sajtót, majd hazaindult.
Megkönnyebbülés áradt szét benne, miközben vezetett.
Megcsinálta. Meghúzta az oroszlán, a sárkány bajszát a
barlangjában, és nemcsak hogy élve jött ki, hanem értékes
kincset hozott magával: az információt, ami megállíthatja az
Impresszionistát. Jazz újból élőnek érezte magát. Mint egy
teljesen új emberi lény az előtte álló teljesen új élettel.
 Észrevett valamit a terepjáró műszerfalán, és a piros
lámpánál érte nyúlt. Jeff Fulton névjegye volt. Jazz felsóhajtott,
amint Fulton Ginny gyászszertartásán tartott szenvedélyes
beszédére gondolt. Tényleg ártana bárkinek is, ha eltöltene vele
öt percet? Jazz nem szeretett volna precedenst teremteni azzal,
hogy beszél apja áldozatainak gyászoló családjaival, de nem volt
oka, hogy ne mutasson némi kedvességet a férfi iránt. Reggel
felhívja Fultont. Ilyesmit egy sorozatgyilkos soha nem tenne, és
egy szociopata nem is gondolna rá. Már a gondolattól is jól
érezte magát.
Hazaérve meglepődött, mert a riporterek hada már elment.
Egyetlen rendőr ült egy járőrautóban a kocsifelhajtónál. Jazz
odament megkérdezni, hogy mi történt a csődülettel.
– Tanner átküldött néhány srácot pár órája. Mindenkinek
elmondták, hogy te és a nagyid védőőrizetben vagytok, mert
fenyegetéseket kaptatok.
– Tényleg?
– Nem tudom – a rendőr láthatóan kényelmetlenül érezte
magát a beszélgetéstől. – Akárhogy is, mindenki lelépett. Üdv
itthon!
Jazz bement és bezárta az ajtót. Ránézett nagyira, aki még
mindig Álomországban járt, talán azt álmodta, hogy épelméjű. A
gyomra forgott és korgott, ekkor jött rá, hogy egész nap nem
evett semmit.
Lent a konyhában csak jégkristályokat növesztett jégkrémet
és két pocsék kinézetű csirkecombot talált, utóbbit Melissa hozta
nagyinak egy nappal korábban. Leült az asztalhoz a
csirkecombokkal, és hidegen megette őket, majd lekaparta a
jégkrém tetejét és az alján lévő íztelen, de még ehető részt
megette.
Evés közben kibámult a konyhaajtón nagyi hátsó kertjére.
Tavasszal és nyáron bogáncs- és gyomrengeteg volt, a túlnőtt fű
egyhektárnyi területet borított el. De most, ősszel, csak halott
volt és lapos egészen a szerszámos viskóig.
Kivéve a madáritatót.
Nem volt semmi különös a madáritatóban. Töredezett
betonalapzat. Középen halszobor, a szájából vizet köpött az itató
medencéjébe. Néhány héten belül túl hideg lesz, és Jazz majd
lekapcsolja a vízhálózatról.
De most ott áll, boldogan csörgedezik. Madártalanul.
Úgyhogy igen, mondta Billy, segíteni fogok neked, Jasper. De te
is segítesz nekem.
Akkor miről?! Jazz emlékezett rá, hogyan emelte magasba a
kezét frusztráltságában. Mit akarsz?
Felállt az asztaltól, a maradék jégkrémet a kukába hajította,
és kisétált a madáritatóhoz.
Ott van a régi madáritató anyám hátsó kertjében, tudod, melyik
az?
Ja. Ja, tudom. Mit...
Fogd be és hallgass, Jasper! Én is meghallgattalak, most te hallgatsz
meg engem. Az a vacak… megvan neki gyerekkorom óta. És negyven
évig mondogattam neki: azért nem jönnek rá a madarak, mert rossz
helyre tette.
Mi? Ennek mi köze a…
Mondom, fogd be és hallgass, Jasper! Billy első alkalommal tűnt
zaklatottnak. Nem volt ura a helyzetnek.
 Egy madáritató miatt.
Nyugati fekvéssel helyezte el. Érted? Reggel nem süt rá a nap,
pedig a madarak ezt akarják. Át kell tenni a gyep túlsó oldalára.
Próbáltam rávenni, de soha nem hallgatott rám. Aztán meg picsog és
panaszkodik, hogy nem nézheti napközben a madarakat.
Szóval… Jazz alaposan végiggondolta. Szóval a segítségedért
cserébe… mi? Azt akarod, hogy meggyőzzem nagyit, tegye arrébb...
Nem. Nem akarom, hogy bármiről meggyőzd. Csak tedd odébb azt a
vackot. Menj ki, amikor alszik, és akkor csináld. Tudod, oda, ahol az a
nagy, öreg platán áll. Ha meglátja a kis tollas barátait, nem fogja
érdekelni, mit tettél. És ha panaszkodik vagy kérdez, mondd neki, hogy
mindig is ott volt. Már úgyis bolond, nem fog emlékezni.
És ez, mondta Jazz hitetlenkedve, ez az ára a segítségednek?
Billy sóhajtott, és a MERSZ-et a félsz fölé helyezte.
Nézd el az öregednek, Jasper. Te vagy az egyetlen, aki gondját viseli
az anyámnak, mióta itt ülök a sitten.
Jazz végül is egyetértett, és most a madáritató felé ment.
Ez az egész nevetséges. Őrültség.
Jó Öreg Apu is.
Billynek mégis igaza volt. Nagyi mindig panaszkodott,
amiért nem voltak madarak, amiket nézhetne. És az itató
elmozdítása valószínűleg segítene.
Leválasztotta a vízvezetékről, és megdöntötte az itatót.
Könnyebb volt, mint amire számított: úgy nézett ki, mintha az
egész betonból lenne, de csak az alapzat volt abból.
Azt gondolta, hogy biztosan nem lehet ilyen egyszerű a
dolog. Billy biztosan elrejtett valamit alatta.
 De amikor megdöntötte az itatót, alatta csak elhalt,
halványbarna füvet látott, ami mindig is ott volt.
Hát… Miért ne?
Nyögve fordította az itatót a betonalapzat szélére. Nem volt
túl nehéz, de nem volt rajta fogás, és elbirkózott vele egy ideig,
amíg az új helyre került. Nem érne el idáig a cső, ezért be kellett
mennie egy hosszabbért. Újra összeszerelt mindent, és az itató
újból csobogni kezdett.
– Azt hiszem, reggel meglátjuk, amit meglátunk – mondta az
itatónak.
Bent épp a csörgés végét csípte el, ami Howie
konyhaasztalon fekvő telefonjából jött.
Addig nyomogatta és bökdöste a kijelzőt, míg megtalálta a
seriff SMS-ét:
asszem megtaláltuk, kösz még lx a segítséget, gwt
Jazz vigyorgott. Most, hogy a zsaruk szeme elé került a
következő áldozat, követhetik, és megvárhatják, amíg felbukkan
a gyilkos. Egynapi munkának nem rossz. Egyáltalán nem rossz.
Minden képzeletet felülmúlóan fáradt volt, amikor felment a
szobájába. A számítógépére ragasztott cetli emlékeztette, hogy
dolgoznia kell a Melissa ajánlását cáfoló szövegen, de az
alvásmegvonástól szenvedő agya még csak foglalkozni sem
tudott a gondolattal. Holnap, ígérte meg magának. Holnap
megírom. Mindent elintézek. Holnap.
Bár már így is korán volt, azért boxerre vetkőzött, és
bemászott az ágyba.
Mióta megtalálták Fiona Goodlinget a Harrison-birtokon,
most először szenderülhetett zavartalan, álomtalan álomba.
 3 2 . FE JE Z ET

Az Impresszionista magában szitkozódott, és gyorsan hátrébb

lépett egy fa mögé. Sötét volt, a közvilágítás elromlott, ezért sűrű
volt az árnyék.
És sűrűn voltak a zsaruk is.
Zsaruk!
Brenda Quimby. Harmincöt körüli. Szőke. Férje havi
szabadkőműves találkozóin vezeti a jegyzőkönyvet. Ami miatt,
amennyire az Impresszionistát érdekelte, titkárnő volt a
szemében, annak ellenére, hogy egy számítógépes
ügyfélszolgálatnál adatelemzőként dolgozik.
Időbe telt, mire rátalált, és napokon át megfigyelte. Ezen az
éjszakán akarta elrabolni és megalkotni a következő művészi
remeket, az utolsó tisztelgést a Művész néven futó Billy Dent
felé, mielőtt személyes fejlődése a következő szakaszba lép.
De a lakását rendőrök vették körül.
Ó, ezek a bizonyos rendőrök okosnak hitték magukat. Azt
hitték, hogy majd bedől a közönséges látványuknak, az
álcájuknak.
Az Impresszionista nem volt hülye. Átlátott a szitán.
Honnan tudták? Hogy találták ki? Hogyan előzhették meg?
A válasz hirtelen megvilágosodásként jött: a Dent gyerek. A
Dent gyerek kellett, hogy legyen. Nem volt más lehetséges
válasz, más lehetőség. Az Impresszionista alábecsülte az ifjabb
Dentet. Ez volt az egyetlen hiba, amit eddig Lobos Nodban
elkövetett.
Nos, ez lenne egyben az utolsó is.

Az Impresszionista nyugodtan lépdelt a kocsifelhajtón a Dent-

ház felé. A nap már lement, az éjszaka fekete volt és csillagtalan.
Egy rendőrautó állt ott, és a benne ülő férfi már észrevette. Az
Impresszionista mosolyogva intett. Látod? Aggodalomra semmi ok.
Miért, ha sorozatgyilkos lennék, nem hívnám fel magamra a figyelmet
integetéssel, ugye?
Végigment az autó mellett, és előrehajolt, hogy a letekert
ablakon keresztül a rendőrre nézzen.
– Valami történt, biztos úr? – kérdezte aggodalmat színlelve,
miközben hangtompítós pisztolyt húzott elő a zsebéből, és
keresztüllőtte a rendőr halántékát. A pisztoly hangja köpésre, a
rendőré visszafojtott csuklásra hasonlított. Jól hangzottak együtt.
Hát ez könnyen ment.
 3 3 . FE JE Z ET

Jazz a csengő hangjára ébredt. Az éjjeliszekrényen lévő óráján

épp csak kilenc múlt. Csak fél órát aludt.
Újból megszólalt a csengő.
– Pillanat! – kiabált Jazz, és kigurult az ágyból. Tapogatózott
a sötétben, tapogatózva kereste meg a farmerját és a pólóját, és a
lépcső felé menet felöltözött. Mielőtt lement, bekukkantott nagyi
szobájába. Még aludt. Jó. Ki lehet az amúgy? Nem lehet riporter:
ha minden kötél szakad, ott van még a rendőr a felhajtom
Talán G. William hozott személyesen jó híreket.
Száguldott lefelé a lépcsőn és feltépte a bejárati ajtót.
Ó!
– Helló – mondta kissé bosszúsan, de furcsa módon hálásan.
– Épp magára gondoltam.
– Tényleg? Bejöhetek?
– Persze.
Jazz félreállt és bekísérte Jeff Fultont a házba.
 3 4. FE JE Z ET

Az Impresszionista bevonult az előszobába. Volt már itt, de

akkor sietett. Most igazán beveheti az épületet. A ház, ahol Billy
Dent felnőtt. Valahogy többet várt. Összehúzta a szemöldökét.
– Azt hiszem, nem ideális – mondta a fiú –, de hálás vagyok,
hogy beugrott. Reggel fel akartam hívni.
– Az üzleti ügyeim a vártnál kicsit tovább tartottak itt –
mondta az Impresszionista. – De hamarosan távozom.
Vigyorogni akart; nagyon erős vigyoroghatnékja támadt, de
inkább Jeff Fulton gyötrődő, depressziós kinézetét erőltette
magára továbbra is.
– Hozhatok kávét? Vagy valami mást?
– Egy kávé nagyszerű lenne – mondta az Impresszionista.
Billy Dent gyereke kávét készül neki felszolgálni! Milyen
csodálatos nap!
Követte a fiút a konyhába: lepergett festék a konyha-
szekrényeken, régi, aranysárga és sötétzöld alkalmatosságok.
Hátramaradt dolgok Billy Dent gyerekkorából. Billy Dent talán
ahhoz a hűtőhöz rohant délután uzsonnáért. A fagyasztóban
tarthatta a halott macska levágott fejét.
A fiú hátat fordított az Impresszionistának, és levette az
egyik szekrényen lévő kávésbögrét.
És az Impresszionista a kabátzsebébe nyúlt.
Jazz érezte, hogy Jeff Fulton mögé lép, jóval közelebb, mint
ahogy az általános korrektség vagy illem diktálná. Egyetlen
pillanatig nem fogott gyanút a közelsége miatt.
De ez az egyetlen pillanat is sok volt.
Mielőtt megfordulhatott volna, mielőtt egyáltalán
megmoccanhatott volna, nyaka hátsó részén
összetéveszthetetlen gyűrű alakban hideg pisztolycsövet érzett.
– Mi… – kezdte, de félbeszakította, hogy nyaka oldalán
valami vékony, hegyes dolgot érzett, ami át is hatolt a bőrén.
– Ne aggódj! – mondta Fulton olyan hangon, amit Jazz
szerint megnyugtatónak szánt.
Nem volt az.
Fulton valószínűleg még mást is mondott, de Jazz már nem
hallotta.
 3 5. FE JE Z ET

Jazz feje lüktetett, füle zúgott. Azt hitte, hogy hall valamit a
zúgáson kívül, azon túl, de nem lehetett benne biztos.
neee aaaggggóóóóggy
Koncentrálni próbált.
nneeem leefoolyóóótiisztntóóó
Szemhéját ólomtömbök húzták lefelé, vagy legalábbis úgy
érződött. Meg sem próbálta kinyitni a szemét. A gonosz zúgáson
átszűrődő szavakra koncentrált (ha egyáltalán szavak voltak):
olyóótiisztíítóóó
Észrevette, hogy megkötözték. Végtagjai eddig a pillanatig
érzéketlenek voltak, de most visszatért beléjük az élet, és úgy
érződött, hogy megbilincselték. És milyen kellemes meglepetés,
kipeckelték a száját.
Nem volt választása. Ki kellett nyitnia a szemét.
éééérteeeesz?
Résnyire kinyitotta a szemét. Örökkévalóságnak tűnt. Vagy
legalábbis hosszabbnak, mint amennyinek kellett volna. Pontok
táncoltak előtte, szikrafény villódzott a levegőben, és félig arra
számított, hogy Billyt látja majd maga előtt Rusty pórázával a
kezében.
Egy alak ült előtte, könyöke a térdén, és előrehajolt. Az ajkak
lassítva mozogtak, Jazz próbálta összepárosítani a látványt azzal,
amit egy másodperccel később meghallott.
 Begyógyszereztelek. Én…
– … értesz? – kérdezte Jeff Fulton. – Azt mondtam, hogy ne
aggódj, nem lefolyótisztító volt. Csak enyhe nyugtató.
Jazz gyorsan pislogott, kitisztult a kép. Hirtelen felismerte a
szobát: a saját hálószobájában volt. Csuklójánál egy székhez
bilincselték. A bokái is bilincsben. Leesett neki, hogy úgy
kötözték meg, ahogy Billyt egy nappal korábban. Fulton az
íróasztal szélén ült.
– Most felkeltél, he? – érdeklődött Fulton. – Jó, jó – felállt és
Jazzhez lépett. – Leveszem a pecket. Ha úgy érzed, hogy
üvölteni vagy ordítani kell, csak tessék. Egyáltalán nem fog
zavarni. Senki nincs a környéken, aki meghallhatná. A
legközelebbi ház… hát, feltételezem, tudod, hol van, ugye? És a
zsaru kint… khm, most nem igazán figyel.
Lehúzta a pecket. Jazz hatalmas levegőt vett. Torka
szakadtából üvölteni akart, de tudta, hogy Fulton igazat beszélt.
Ezért üvöltés helyett azt kérdezte:
– Mit akar?
Fulton szeme felcsillant. Rosszindulat nélkül beszélt.
– Hogy mit akarok? Ó, nagyon-nagyon sok dolgot, Jasper
Francis Dent. Először is: szeretném, ha az a csinos kis barátnőd
halott lenne. Szeretném kibelezni, és az orrod előtt kupacba
rakni a belsőségeit.
Jazz megfeszítette az állkapcsát.
– Hát erről szól ez az egész? Bosszú a lányáért? Megöli
Connie-t, megöl engem, hogy Billy megfizessen? Ez nem hozza
vissza a lányát.
Fulton meglepettnek tűnt.
 – A lányom? Mi a ...? Ó – s leesett neki. – Ó, ó – nevetgélt. –
Pompás! Még mindig azt hiszed, hogy Fulton vagyok. – Elővett
egy zsebkendőt, és letörölte az arcát, szétkent némi színházi
sminket, amitől kicsit fiatalabbnak, kipihentebbnek tűnt. Majd a
szeme körül matatott, és eltávolított egy pár kontaktlencsét. Új
szemmel meredt Jazzre, ez volt az a világoskék szempár.
Jazz pislogott néhányat gyors egymásutánban, elhessegette a
homályt, ami a gyógyszer hatása miatt még megmaradt. Ismerte
ezt a szempárt. Látta már egy futó pillanatra, amikor az
Impresszionista felugrott Ginny kanapéjára, és az ablak felé
indult.
Az Impresszionista újból, érdes hangon felnevetett.
– Tudod mit, Jasper? Nem voltam száz százalékig biztos
benne, hogy egyáltalán működni fog. Még a lencsékkel sem.
Biztosra vettem, hogy át fogsz látni rajtam. Te, ha más nem. De
miután először találkoztunk, tudtam, hogy megvagy. Mert alig
tudtál rám nézni. A homlokomra tetováltathattam volna, hogy
az Impresszionista, akkor sem vetted volna észre. Istenem –
folytatta –, minden esélyt megadtam neked. Miattad közel
repültem a Naphoz. Amikor a színpadon beszéltem annak a
nőnek a gyászszertartásán… – Mélyen, elégedetten vett levegőt.
– Amikor a gyászszertartáson beszéltem, Jasper: Istenem, azt
hittem, ott helyben felrobbanok. Azt gondoltam, hogy
kigyulladok a színtiszta élvezettől. Mindenki rám nézett. De
senki sem tudta. Dicsőséges pillanat volt. Dicsőséges.
Jazznek összeszorult a gyomra, és egy veszélyes
másodpercig azt gondolta, hogy összecsinálja magát, mint egy
csecsemő. Az Impresszionista végig az orra előtt volt. Játszott
vele. Manipulálta. Jazz csődje teljes volt: Fiona Goodling után
megállíthatta volna a gyilkost, ha egyszerűen megnéz egy képet
Fultonról a neten.
Az Impresszionista visszasétált a székéhez, most jóval
magabiztosabban ült; mintha álcája eltüntetésével Jeff Fulton
szomorú, sárba tiport személyiségének terhét is letisztította
volna.
– Most már érted? – kérdezte. – Megértetted?
– Ja – mondta Jazz, s közben erősen gondolkodott. Fizikai
értelemben korlátozták, ezért csak a pszichológia maradt az ő
oldalán. Ismerte a szociopaták észjárását. Az apját utánzó
Impresszionistáét különösen.
– Próbál letaszítani a trónról. Azt hiszi, Billynek azért nincs
szüksége tanítványra, mert ott vagyok neki én. És ha
megszabadul tőlem, elfoglalhatja ezt a helyet.
Az Impresszionista ezen már nem nevetett. Csak morgott.
– Egyáltalán nem érted. Gőzöd sincs, miről szól ez az egész.
Nem használod a fantáziádat. Billy Dent fia vagy, a törvényes
örökös, és még egyetlen embert sem öltél meg. Még egy állatot
sem.
Felállt, és Jazz felé közelített, majd mögé lépett. Jazz
összerezzent, emlékezett a nyakához tartott pisztolyra és a tűre.
De az Impresszionista egyszerűen fölé hajolt, ajka közel volt Jazz
füléhez, és suttogott:
– Lemondtál a születési kiváltságodról. Úgy döntöttem,
gondoskodok róla, hogy elfogadd, Jasper Francis Dent. Azért
vagyok itt, hogy megtanítsam a vér és a csont útját.
Jazz becsukta a szemét. Nem fogja neki megtanítani.
 – Tudom, hogy akarod – duruzsolta lágy hangon az
Impresszionista. – Mindig is akartad.
– tedd meg –
– Mélyen legbelül mindig olyan akartál lenni, mint apu.
– jó kisfiú, jó kisfiú –
– Hagyja abba – mondta Jazz szinte némán. – Hagyja abba!
– Sok volt? – kérdezte az Impresszionista. Átment Jazz bal
oldalára, és újból az asztalra ült. – Túl sok? Tudom. Nehéz,
ugye? Elsőre, amikor rájössz… Nem könnyű.
– És maga mi? – kérdezte Jazz.
Rájött, hogy hagynia kell beszélni az Impresszionistát. Amíg
beszélteti, megmarad az esély, hogy elárul valamit, valami
gyengeséget vagy jellegzetességet, amit Jazz kihasználhat.
Az Impresszionista vigyorgott.
– Hogy mi vagyok? Szerintem arra gondoltál, hogy mi mik
vagyunk. Te és én ugyanolyanok vagyunk. Testvérek is
lehettünk volna, Jasper. Elmondom, mik nem vagyunk: nem
vagyunk birkák. Nem vagyunk pusztán emberek. Nem vagyunk
áldozatjelöltek. Ó, nem. És nem vagyunk uraságok, királyok
vagy császárok. Istenek vagyunk, Jasper – előrehajolt Jazz felé,
arca mámortól fénylett. – Istenség gyermeke vagy. Tudod, azért
jöttem, hogy a magam módján tisztelegjek apád előtt. Soha nem
akartam beszélni vagy találkozni veled, de nem bírtam ki. Ki
állhatna ellen annak, hogy találkozzon Billy Dent gyerekével? –
Úgy simította végig Jazz állát, mint egy kisgyerek, aki először
tapasztalja meg egy nyuszi puhaságát. – Ki tudna ellenállni? –
hirtelen felháborodva és sértődötten ugrott fel az asztaltól. –
Képzeld el, mekkorát csalódtam benned! Képzeld el! – üvöltötte.
– Úgy tenni, mintha egy lennél közülük! Megjátszod, hogy olyan
vagy, mint bármelyik másik gyerek, és lemondasz a téged
megillető gyilkosok királya címről; de én tudom, hogy ez
színjáték. Hát, mindez meg fog változni. Nem nézhetem végig,
hogy botladozz egész életedben, mint egy pelenkás. Ó, nem.
Arra a világra segítelek, amit bőven megérdemelsz.
Jazz asztala felé fordult, ahol a fiú zsebeinek tartalma hevert:
pénztárca, kulcsok, Howie mobilja.
– Ezekre nem lesz szükségünk – mondta az Impresszionista,
és karjával mindet a földre söpörte. – Ez, mégiscsak… – És az
asztalra tette nagyi egyik konyhapultjából a legnagyobb kést.
Beteges mosollyal mondta: – Erre határozottan szükségünk lesz.
Jazz nagyot nyelt.
– Nem ölhet meg – mondta.
Harsogni akarta, kiabálni, üvölteni, de tudta, hogy az emberi
gyengeség afrodiziákumként hat az olyan szo-ciopatálcra, mint
az Impresszionista.
– Ha megpróbálja, elbukik. Billy Dent fia vagyok. Engem
nem lehet megölni.
Blöff. Őrült blöff, őrült blöff, amit senki sem venne be, akinek
van egy csöppnyi józan esze, de az Impresszionista őrült, aki
istennek képzeli magát. Szóval…
Az Impresszionista pislogott, és beteges arckifejezése egy
pillanat alatt olyan nyomorúságos ártatlanságra váltott, hogy
Jazz egy másodpercig bűntudatot érzett, amiért egyáltalán
megvádolta.
 – Megölni téged? Ugyan miért… Ezt gondolod? Hogy meg
akarlak ölni? Nem! Persze, hogy nem! Soha… – térdre rogyott
Jazz előtt, és komolyan a szemébe nézett.
– Fejleszteni akarlak. Azt akarom, hogy úgy lépj erre a földre,
mint a gyilkos isten, aminek szántak; olyan lényként, akit az
apád meg akart teremteni. Nem öllek meg. Segíteni fogok neked.
Segítek, hogy véghezvidd az első gyilkosságodat.
Ezzel pedig az Impresszionista úgy fordította Jazz székét,
hogy láthassa az ágyát.
A nagyanyja feküdt rajta.

Még élt: Jazz hallotta halk szuszogását. A nyugtató, amit beadott

neki, órákra kiütötte, és ki tudja, hogy az Impresszionista adott-e
neki a saját okosságából egy adaggal?
– Tizenöt évesen megöltem a saját apámat – mondta az
Impresszionista. – Hidd el nekem, Jasper, amikor azt mondom,
fogalmad sincs, milyen felszabadító szó szerint elvágni azt, ami a
múlthoz köt. Dicsőséges dolog.
– Nem fogom megtenni – mondta Jazz.
– Naná, hogy megteszed. Ha Billy Dent itt lenne, azt akarná,
hogy tedd meg. Örömmel hagyná, hogy őt magát megöld abban
a tudatban, hogy az elindítana a dicsőség felé vezető úton.
Jazz Billyre gondolt a börtönben, aki, amikor rákérdezett,
miért nem lett öngyilkos, az univerzumra mutatott, és ezt
mondta: Elpusztítani mindezt?
 – Semmit sem tud az apámról – mondta, majd a pánik és a
félelem és a bűntudat és a… nem akarta elhinni, fiúi büszkeség
furcsa egyvelege kerítette hatalmába, és hirtelen kibukott belőle:
– Semmit sem tud róla! Maga csak egy pszichopata gruppi, egy
lúzer, akinek úgy kell tennie, mintha az apám lenne, hogy
értelmet adjon az életének. Egy senki! Maga nem isten. Csak egy
senki. Még felállítani sem tudta, hogy megerőszakolja Irene
Hellert.
Telitalálat. Az Impresszionista bal szemhéja megrándult,
arca többi része viszont még akkor is nyugodt maradt, amikor
visszakézből akkorát lekevert Jazznek, hogy nem lett volna
meglepve, ha elvesztette volna az egyik zápfogát.
– Nem félek tőled – mondta közel hajolva az Impresszionista.
– Tisztelhetlek, de soha nem fogok félni tőled. Érted?
Kettejük közé tartotta a kést. Jazz megpillantotta a
tükörképét a pengén, és megdöbbent, amiért csöppet sem
látszott rémültnek.
– Akkor egy-null ide – mondta Jazz, miközben feje még
forgott a pofontól és saját vérének ízétől. – Mert én sem félek
magától, és soha nem fogom tisztelni.
Az Impresszionista, miközben szabad kezével megragadta
Jazz gallérját és előrefelé rángatta, visszafojtottan üvöltött. De a
póló vékony volt és régi: a rángatás erejétől középen szétszakadt.
Az Impresszionista nevetett, darabokra tépte a pólót, ami így
három nagy cafatban lógott le Jazz dereka körül.
– Ettől indul be? – gúnyolódott Jazz. – Ezért nem tudta
megerőszakolni Irene Hellert?
 De az Impresszionista nem figyelt rá. Kiszúrt magának
valamit, és a nyakát nyújtogatta, hogy Jazz mögé nézzen.
Megkerülte a széket, és így rálátott Jazz hátára.
– Rissz-Rossz Sam? – csodálkozott. – Nem gondolod, hogy
ideje lenne felnőni?
Lehetett volna rosszabb is. Howie SpongyaBob Kockanadrágot
akarta, de rábeszéltem valami kevésbé gagyira.
– Remekül szórakoztunk – az Impresszionista ismét Jazz-zel
szemben állt. – De még sok a tennivalónk ezen az éjszakán. Most
neki kell állnunk.
Az Impresszionista Jazzhez lépett, aki minden izmát
megfeszítve várta a késpengét. De a férfi csak eloldotta a bokáját
a széktől, majd gyorsan összebilincselte. Ugyanezt tette a
kezével: előbb eloldotta a jobb csuklót a széktől, majd
hozzábilincselte a balhoz, mielőtt az utóbbit eloldotta volna a
széktől.
Jazz felállhatott. Hogy bicegve járjon. El tud szökni?
Lehetetlen. Egyszerre nem tud tizenöt centinél többet
megtenni. A kezei gyakorlatilag össze voltak ragasztva.
Az Impresszionista kihúzta a székből, és félig sétálva, félig
cibálva odavitte nagyihoz. Forgott vele a világ. Még mindig kába
volt a nyugtatótól.
Érezte, hogy kést nyomnak a kezébe…
– fogd szorosan –
…és rászorítják a markát. Az Impresszionista
figyelemreméltóan erős volt. Egyik kezével szorosan ráfogta Jazz
kezét a markolatra, és megakadályozta, hogy beledöfje a kést.
Egy kés.
 Egy másik kés.
Olyan hasonlók.
És ebben a pillanatban Jazz tudta: nem csupán álom volt.
Emlék.
Korábban már fogott kést. Pont, mint most.
Pontosan úgy, mint most. Kéz a kezén. Vezetik.
De a saját keze volt a markolaton. Pont, mint korábban.
Az Impresszionista másik keze Jazz hátán volt, azzal
manőverezte, közelebb nyomta az öntudatlanul szortyogó és
néha megránduló nagyihoz.
– Ez az első – mondta az Impresszionista –, úgyhogy
szeretném, ha könnyű dolgod lenne. Nem fog felébredni
egyhamar. A fenébe is – kuncogott –, nem ébred fel, és pont.
Úgyhogy: gyerünk!
A megfelelő helyzetbe állította Jazzt, aki nagyi felé hajolt, a
kés hegye pedig gödröcskét képezve nyomódott a
megereszkedett mellek közötti részbe.
– Csak rá kell nehezedned – suttogta az Impresszionista. – A
kés épp a szegycsont alatt fog becsusszanni a szívébe. Öreg.
Gyenge. Törékeny. Gyorsan meglesz. Nem is igazán fogja érezni,
ha emiatt aggódsz. Utána sokkal jobb lesz neked is. Aztán
következhet a barátnőd.
– Nem – suttogta Jazz.
Volt egy nagyon sötét, nagyon zavart és nagyon valós oldala,
ami szerette volna, ha a nagyanyja meghal, de átkozott lesz, ha
hagyná ennek az embernek, hogy belekényszerítse ebbe.
Átkozott lesz, ha hagyja, hogy így történjen meg.
– Nem fogom megtenni!
 – De bizony – suttogta az Impresszionista, és hangja egy
szirénénél is csábítóbb volt. – Meg akarod, és meg is fogod tenni.
– Fülében érezte meleg, lágy leheletét és gyöngéd szavait. –
Megteszed. És ha nem…
És ha nem…
Ha nem, nemsokára akkor is meghal. Idős nő. Gyenge az
egészsége. Az agya alig működik. Az unokája az egyetlen
segítsége, aki gyakran begyógyszerezi, és felügyelet nélkül
hagyja.
Tényleg ártana bárkinek, ha megtenné? Ha eltávolítaná a
föld színéről? Kinek hiányozna? Senkinek.
Melissa Hoovernek és a Gyermekvédelmi Szakszolgálatnak
köszönhetően Jazzt épp el akarják tőle venni. És nagyi inkább
meghalna, mint hogy öregek otthonába kerüljön.
Ugye?
– mint a csirkét, mintha csirkébe vágnál, ez minden, mintha csirke
–
Eszébe jutott, hogy hamarosan úgyis meghalna. És ha már
megölte, az Impresszionista levenné a bilincseit, megbízna
benne, és akkor Jazz…
És akkor Jazz…
Előnyt kovácsolna a bizalomból. Megtartaná a kést. Hagyná,
hogy az Impresszionista azt gondolja, hogy győzött. És aztán...
Megöli az Impresszionistát.
Igen. Jazz szívverése felgyorsult, mintha valaki a szívéhez
kapcsolt gázpedálra lépett volna. Igen, menni fog. Már látta is.
Nagyi még el sem fog vérezni, amikor az Impresszionistára
támad, aki nem számít rá, és pont úgy csinálja majd, ahogy Billy
tanította: egyetlen gyors szúrás a szívbe. Aztán megforgatja
balra. Vagy ha rossz a szög, ott vágja át a nyaki ütőeret, ahol
bőven és dúsan pulzál a nyak oldalán: olyan csábító, olyan
könnyű, ahogy Isten akarja, hogy elvágjuk, szokta mondani Billy.
Hogy…
Nem. Vadul pislogott, amíg már nem egy haszontalan
öregasszonyt látott maga előtt, hanem inkább a nagymamáját.
Mi történt vele? Nem. Nem!
Tényleg azt fontolgatta (képzelte el előre, élvezettel!), hogy
percek alatt két gyilkosságot is elkövet?
– Nem – Jazz inkább magát próbálta meggyőzni, mintsem az
Impresszionistát.
– Ha te nem, Jazz, akkor megteszem én – most kemények
voltak a szavai, az egykor lágy lélegzet felgyorsult és durva lett.
– Hagyni fogom, hogy felébredjen, és a szeménél kezdem. Neki
én leszek a Művész és a Krampusz és a Gyilkos Úr és a
Kesztyűskéz egy személyben, és meglátjuk, nagyi meddig
húzza, amikor elkezdek róla levágni ezt-azt, ugye?
Ekkor Jazz meglátott valamit. Valamit, amit az
Impresszionista nem láthatott, mert Jazzt nézte.
Árnyékok.
Az ajtó alatt a folyosóról beszüremlő fényben árnyékok
mozogtak.
Valaki volt kint.
– Segítség! – kiáltotta, mielőtt meggondolhatta volna magát.
– Segítség!
Az Impresszionista röhögött.
– Már mondtam: senki sem…
 Elakadt a hangja, amikor valaki kintről rávágott az ajtóra.
– Mi a franc? – Az ajtóra nézett, keze még mindig szorosan
Jazzen, s nem hagyott neki helyet a manőverezésre.
Aztán egy ismerős hang szólalt meg teljesen bepánikolva:
– Próbáld meg még egyszer!
Jazz épp eléggé el tudott fordulni. A kés hegye beleakadt
nagyi ruhájába, és amint elfordult vele, elvágta és az szétnyílt,
ám végül kiszabadult a penge. Az Impresszionistát ugyan
elvétette, de sikerült két kézzel állon ütni, amitől
hátratántorodott.
Jazz hátraszökkent, jobb szöget keresett a vágáshoz, de
megbotlott a saját lábában és elesett, a kés csörömpölve esett ki a
kezéből, egyszer még visszapattant, és pár méterre landolt tőle.
A láncait megfeszítve, hernyószerű mozgással igyekezett a kés
felé, már épp kinyújtotta mindkét kezét, amikor az
Impresszionista megragadta Jazzt és a szőnyegre szorította.
– Meg se… – kezdett bele az Impresszionista, de a
fájdalomtól hirtelen felüvöltött, amikor Jazz kinyújtotta a nyakát
és mélyen beleharapott a férfi csuklójába. A foga csontot ért, és a
vér íze elöntötte a száját.
Újból döngött az ajtó, majd kivágódott. Jazz Connie-t és
Howie-t látta berohanni a szeme sarkából. Howie-nál, hihetetlen,
de egy shotgun volt, és a világ legvalószínűtlenebb akcióhősének
nézett ki.
Az Impresszionista még mindig össze volt gabalyodva Jazz-
zel. Kirántotta a kezét a fiú szájából. Spriccelni kezdett a vér. Az
Impresszionista elfordult és a késért nyúlt.
Connie odébb rúgta.
 Aztán Howie hirtelen föléjük magasodott, rezzenéstelenül
tartotta a shotgunt az Impresszionista fejéhez.
– Észszel, ember – dörmögte Howie. – Ha nem vigyázol,
teljesen összevérezlek.
Jazz nem tudta megállni: nevetni kezdett.

Jazz a csuklóját és a bokáját dörzsölte, hogy visszatérjen beléjük

az élet. Connie törülközőt hozott a fürdőszobából, és betekerte
vele az Impresszionista sebét, akit ugyanahhoz a székhez
bilincseltek, amihez korábban ő bilincselte Jazzt, és ugyanazokat
a bilincseket használták. A férfi közömbösen nézett maga elé.
Howie őrt állt a shotgunnal.
– Erősen vérzik – mondta Connie. – Megint hívnunk kellene
a kilenctizenegyet, és szólni, hogy mentő is kell.
– Hagyjuk elvérezni – mondta Howie olyan jéghideg
hangon, amilyet előtte Jazz soha nem hallott tőle.
– Őrizzétek – mondta Jazz az ajtó felé menet. – Szeretnék vele
néhány percet, mielőtt a zsaruk ideérnek.
Jazz eltűnt a folyosón, bement a fürdőszobába, vizet
szürcsölt a csapból, majd kiköpte. Mindegy volt, mit csinál,
akkor is érezte az Impresszionista húsának és vérének ízét a
nyelvén. Azon tűnődött, vajon mennyi ideig tart, hogy elmúljon
az íz. Úgy érezte, megfertőzték.
Visszament a szobába. Howie és Connie még mindig az
Impresszionistát őrizték, aki egyszerűen maga elé bámult.
 – Amúgy hogy kerültetek ide?
Connie vállrándítva lépett hátra az Impresszionistától,
mintha tudta volna, hogy a tessék-lássék kötés nem volt a
legjobb, de nem igazán érdekelte.
– Howie otthon nem tudott aludni. Felhívott, és rávett, hogy
elmenjek érte. Azt mondta, különben egész úton gyalogolna.
– Ideértünk, és a rendőr… – Howie elnémult, és nagyot nyelt.
– Nem végezte valami jól a munkáját – mondta az
Impresszionista.
Howie, Jazz legnagyobb meglepetésére, vadul odacsapott a
shotgunnal. Gyengén célzott: elvétette a gyilkos arcát, helyette a
vállát találta el, de határozott ütés volt, az Impresszionista
majdnem székestül eldőlt.
– Kuss! – kiabált Howie. – Kuss! Megölted! Engem is
majdnem megöltél!
– Legközelebb mélyebbre vágok, te kis nebáncsvirág!
Jazz kikapta a kezéből a shotgunt, még mielőtt Howie
kómásra verhette volna a férfit. Élve volt szüksége rá. Egyelőre.
Howie átment a szoba túlsó felébe, nehezen lélegzett.
– Próbáltuk G. Williamet, de nem értük el. Ezért a
kilenctizenegyet hívtuk – mondta Connie elfoglalva
Howie helyét azt ígérték, sietnek, de a diszpécserszolgálat
bedöglött, és mindenki készen van.
– A speciális egység miatt – folytatta Howie. – És mert
mindenki azért tülekedett, hogy a következő áldozat házánál
kapják el a csávót – fejével az Impresszionista felé bökött.
– Igen. Szóval bejöttünk…
– Megtaláltuk a shotgunt…
 – Épp a nagypapád órája mellett – bólogatott Connie.
Jazz vigyorgott. Az Impresszionista nem tudta, hogy
hatástalanított fegyverrel tartották kordában.
– És észrevettük, hogy itt vagy – mondta Howie most már
nyugodtabban –, aztán berúgtuk az ajtót.
– Hogy érted azt, hogy berúgtuk? – kérdezte Connie.
– Akarom mondani, Connie berúgta. Én felügyeltem.
– Én csak meg akartalak erősíteni – mondta az
Impresszionista hunyorítva. – Erről szól az egész. Hogy erős
legyél. Hogy méltó legyél a nevedre.
A férfi a székén mocorgott, és a mozgásában valami Jazz
eszébe juttatta, hogy pillanatokkal ezelőtt még a földön
küzdöttek. Valamihez hozzáért, ebben biztos volt. Túlságosan
lefoglalta, hogy az életéért küzdött, de most…
– Mit csinált az ujjakkal? – kérdezte az Impresszionistát. –
Mire volt az jó?
– Nem szabad megtudnod – kiabált az Impresszionista
rémülten. – Nem tudhatod meg! Még nem vagy rá felkészülve!
Az Impresszionistán bő golfpóló volt, tökéletesen illett a Jeff
Fulton-álcájához. Senki sem gyanakodna. De Jazz most valami
másra gondolt. Tűnődött valamin.
Ügyet sem vetve Howie-ra és Connie-ra, akik nem értették,
mit csinál, odament az Impresszionistához.
Valami azt súgta Jazznek, hogy ne emelje fel a pólót, de erre
sem hallgatott.
Az Impresszionista összerándult, mocorgott, de nem tudta
megakadályozni Jazzt, hogy felhúzza a pólóját.
Várjunk csak. Ó, te jó ég!
 Szép tetkó.
Howie mobiljának csengőhangja távolinak és idegennek tűnt.
– Halló! – szólt bele Howie, miközben Jazz az
Impresszionista fedetlen felsőtestére meredt.
– Mi a… – hüledezett Connie.
Egy öv volt. A pólója alatt, a csupasz testén övét viselt:
vastag bőrszíj, amiről az Impresszionista áldozatainak levágott
ujjai, trófeái lógtak. És mindegyik ujjon...
Ó, istenem!
– Szép tetkó – mondta Jazz.
Vállrándítás.
– 7 ok új. Örülök, hogy tetszik.
– Hé, Jazz – mondta Howie. – A seriff az. Azt mondja, fontos.
Jazz megfogta a mobilt, de képtelen volt levenni a szemét az
Impresszionista derekán lévő övről, a róla lógó ujjakról.
Mindegyik ujjon elnagyolt tetoválás volt az ujjperceknél, melyek
összeolvasva szavakká álltak össze. Összesen tizenöt ujj, így a
szavak ismétlődtek.
– Jazz! – szólt G. William. – Jazz, te vagy az?
MERSZ VOLT AZ EGYIK, FÉLSZ A MÁSIK.
– Ó, istenem – suttogta Jazz.
– Jazz, haver, nem igazán tudom, hogyan mondjam el –
folytatta G. William, hangja papírvékony volt. – De apád…
Apád néhány órával ezelőtt megszökött a börtönből.
– Tudom – mondta Jazz.
 3 6 . FE JE Z ET

Billy Dent négy év óta először volt szabad, de csak egy órára volt
szüksége, hogy megtalálja és megölje első áldozatát. A seriff két
autót küldött a Dent-házhoz: egyet, hogy biztosítsa az
Impresszionistát, és hogy felügyeljen nagyira; a másikat azért,
hogy felvegye Jazzt, Connie-t és Howie-t. A második autó húsz
perc alatt a gyilkosság helyszínén volt velük.
Melissra Hoover holtan feküdt a dohányzóasztalon a saját
nappalijában. Alig lehetett felismerni, hogy ő az, vagy hogy
egyáltalán egy nőnemű emberi lény.
Jazz rápillantott a helyszínre, majd sarkon fordult, és kitolta
Howie-t és Connie-t az ajtón.
– Jazz!
– Ezt nem láthatjátok – mondta. – Rémálmaitok lesznek
életetek hátralévő részében!
Billy étvágya kielégítetlen maradt a letartóztatása után és a
börtönévek alatt. Melissa Hoover volt a díszvacsora, amit Billy
rögtön el is pusztított. Sokat látott rendőrök voltak a helyszínen,
szövetségiek és helyiek egyaránt, akiket G. William erre a
feladatra válogatott ki, de mindegyikükön több látszott a
rosszullétnél. Mintha kísértetet láttak volna.
Jazz úgy képzelte, hogy egyfajta megvetéssel nézik, amint
járkál köztük, s azt kérdezték maguktól, hogy Billy keze
munkája mellett meddig lehetséges eltűrni a közelben
olyasvalakit, mint Jazz. Legalábbis remélte, hogy csak képzeli.
Erickson a szobában volt, szokásához híven félreállt. Jazz
első alkalommal látta meg benne az embert. Amit
ellenségességnek és hitványságnak vélt, valójában az afölött
érzett mély fájdalom volt, hogy egyre-másra kellett értelmetlen
gyilkosságokkal szembesülnie. Épp csak áthelyezték egy
nyugodtnak gondolt kisvárosba, de csak vérfürdő várta. Jazz
úgy érezte, tartozik neki egy bocsánatkéréssel mindazért, amit
gondolt, vagy amivel kimondatlanul gyanúsította.
Talán később. Most fontosabb teendői voltak.
Melissa elképesztően idegesítő volt, de azt nem érdemelte
meg, amit Billy tett vele. Jazz tudta, hogy épp ez volt a dolog
lényege. A testét szétroncsolta. A környezetét a fájdalom és a
roncsolás katedrálisává alakította. Tudta, hogy könyörgött,
esedezett az életéért. Billyt nem érdekelte.
– Még próbáljuk összerakni a történteket – mondta G.
William, amint Jazz vigyázva, nehogy elmozdítson valamit vagy
zavarja a rendőröket, keresztüljutott a helyszínen. – Billy
felvágta a saját nyakát, hogy a betegszobára vigyék. Tudta, mitől
fog csúnyán kinézni, de természetesen nem volt súlyos. Úgy
tűnik, a tiltakozók közül is benne voltak néhányan. Hárman
haltak meg a tűzharcban, amíg Billy kiszabadult, és úgy
gondoljuk, nem volt egyedül. Ez még nem biztos. Azt gyanítjuk,
hogy valaki kívülről tartotta vele a kapcsolatot. A rajongói
levelekbe rejtett kóddal kommunikált vele, információval látta el.
Azt nem tudjuk még, hogy hogyan válaszolt. Soha nem írt, nem
telefonált senkinek.
 Jazz a szívességre gondolt, amit Billynek tett. Odébb tette a
madáritatót. Ez volt a jel?
Néhány órával azután, hogy megtette, Billy szabad volt.
Nem lehetett véletlen egybeesés. Billy biztosan jóval előre
kiötlötte a szökési tervét.
Aztán Jazz beindította a folyamatot.
– Mikor? Mikor történt? – kérdezte Jazz.
– Ma hajnali kettő körül szökött meg.
Jazz a karórájára pillantott. Öt múlt. Órákon át volt
begyógyszerezve az Impresszionistával.
– Tehát nem az Impresszionista tette. Végig velem volt.
– Biztos, hogy vele is dolgozott, és nem csak inspirálta őt
Billy?
– Börtöntetkók voltak az ujjakon, G. William – mondta
reszketve Jazz. – Tegnap óta vannak meg Billynek. Valamiféle
kommunikáció, vagy…
Új gondolata támadt. Új kapocs. Nem akart erre gondolni;
elhessegette, agya mélyére száműzte. De nem tűnt el a
sötétségben. Ott világított benne.
G. William még mondott néhány részletet, de Jazz már nem
tudott odafigyelni. A részletek amúgy sem voltak fontosak. Ami
számított, az a hirtelen megvilágosodó gondolat volt, amit nem
tudott kizárni: Billy minden bizonnyal már azelőtt kitervelte az
egészet, mielőtt börtönbe került volna. És voltak kint rajongói.
Bolondok, szerte az egész országban, akik tisztelték. Bármilyen
társulásuk létrejöhetett Billyért.
 A Wammaket előtti tüntetőkre gondolt. Egy országos
mozgalomra. Mennyi igazi hívője lehet? hiányán segítenének az
apjának?
– A fegyház naplózott minden beérkező levelet – mondta G.
William –, de sok van belőle. Más nyomozók is segítenek
nekünk, de el fog tartani egy darabig.
Jazz az alsó ajkába harapva bólogatott. Az egyik rendőr adott
neki egy széldzsekit, melynek hátuljára a rendőrség feliratot
nyomták, hogy takarja a meztelen felsőtestét. Most szorosabbra
húzta magán, miközben nézte, hogyan topognak a helyszínelők
a házban.
Billy mindenféle nyomot hagyott: hajszálat, szövetet,
ujjlenyomatot. És persze némi nyálat. És valószínűleg ondót,
miután végzett az erőszakkal.
Nem mintha sokat számítana.
– Megjelölte – mondta Jazz. – Szó szerint.
G. William bólintott.
– Ja. Eléggé. Tudja, hogy tudjuk, hogy ő volt. És nem fontos.
Nem érdekli. Nem próbálja rejtegetni.
Az összes felvett személyiség (a Művész, Krampusz,
Kesztyűskéz és Gyilkos Úr) közül ez, a tiszta Billy rémítette meg
a legjobban.
– Szétverte a számítógépét, elpusztította a fájlokat.
Te vagy az egyetlen, aki gondját viseli az anyámnak, mióta itt ülök
a sitten, mondta Billy. És most elintézte, hogy az egyetlen ember,
aki elvehette volna Jazzt nagyitól… ne tudja.
– Ezt is itt hagyta.
 G. William felemelt egy műanyag zacskót. Egy papírlap volt
benne, rajta olvashatatlan írás. Jazz átvette a serifftől.
Közelről egy véres ujjnyomot is látott rajta.
A levélpapíron a Melissa Hoover asztaláról felirat állt. Az
ASZTAL SZÓT ÁTHÚZTÁK, ÉS HELYETTE EZ ÁLLT: HALÁL.
A levél így szólt:

Kedves Jasper!

El sem tudom mondani, mennyire örültem a látogatásodnak

Wammaketben. Olyan nagy és erős fiatalember lettél! Nagyon
büszke vagyok arra, amit el fogsz érni az életben. Már most
tudom, hogy nagy dolgokra vagy hivatott. Azokról a dolgokról
álmodom, amiket együtt fogunk csinálni. Egy napon.
Most azonban csak ezt hagyom neked. Soha ne hagyd, hogy azt
mondják, az öreged nem tudja, hogyan fizesse meg az adósságát.

Szeretettel:
Jó Öreg Apu

Utóirat is volt, a tartalmától azonban Jazz inkább megölt

volna mindenkit a szobában, magát is beleértve.

ui. Talán e napok egyikén összeülünk és átbeszéljük, mit tettél

anyáddal.
A rendőrök ragaszkodtak ahhoz, hogy nagyi kórházba kerüljön,
az orvosok pedig benntartották megfigyelésre. Jazz vele maradt.
Tudta, hogy alvásra van szüksége, de nem tudott elaludni.
Felelős volt Billy szökéséért. Egy börtönőr haláláért és két másik
sérüléseiért. A Melissa Hooverre zúduló iszonyatért.
És, ha hihet Billynek, akkor a saját anyja haláláért.
G. William rákérdezett a levél adósságról szóló részletére.
Jazz a pillanat törtrésze alatt döntötte el, hogy nem beszél G.
Williamnek a madáritatóról. Nem tudta, miért, egyszerűen csak
tudta, hogy nem bírta volna ki, ha G. William kioktatja. Azt
állította, hogy nem tudja, és G. William a helyszín miatt
feldúltan ezt elfogadta.
Végül a kimerültség erőt vett Jazzen; legyőzte őt. Fel-
felriadva aludt egy széken nagyi ágya közelében.
Arra ébredt, hogy a nagymamája teli torokból üvölt, azt
kiabálja, hogy a fiatal latin ápolónő megpróbálta kiszívni a lelkét
a sóoldatos kanülön keresztül.
Tehát megint minden rendben.
Aztán Jazz teljesen felébredt, és eszébe jutott, hogy az apja
kint van a börtönből. Szabadon.
Semmi sincs rendben. Semmi sem lesz többé rendben.

Mindenki arra számított, hogy Billy az ellene tanúskodókat veszi

célba. És a bírót. És az agyturkászokat, akik megvizsgálták.
Testőröket fogadtak, rendőri őrizetet fizettek túlórában, majd
dupla túlórában. Az államban mindenki, akinek valaha bármi
köze volt Billy Denthez, magas fokú készültségben állt.
Lobo’s Nodban G. William Tanner, a seriff ragaszkodott
Connie, Howie és családjaik rendőri védelméhez. Az
Impresszionista tudott Connie-ról, és talán valamiként Billy is.
Jazz tudta, hogy ez csak időpocsékolás. Billy egy nap lehet,
hogy eljön Connie-ért és Howie-ért, de nem mostanában.
A legvalószínűbb, hogy soha nem kapja el az ügyészt, a
bírót, a szemtanúkat vagy akár G. Williamet, az egyetlent, aki
túljárt az eszén. Persze azt akarta, hogy mindenki ezt higgye.
Hogy kiszámíthatónak gondolják. Hogy időt és erőforrásokat
pazaroljanak olyan emberekre, akikhez hozzá sem nyúlna.
Közben Billy szabadon kószálhat. Elvegyül a világban.
Visszatér a társdalomba.
Keresi a következő áldozatát.
Kísérletezik.
 3 7 . FE JE Z ET

Amikor Jazz még aznap a seriff irodájához ért, majdnem

vacsoraidő volt. Zavarodott volt, de elszánt.
Átverekedte magát az Impresszionista miatt felállított egység
maradékán G. William irodájáig, ahol teljesen leégette magát
azzal, hogy könyörgött, esedezett neki öt percért.
– Nem több – ígérte. – Pontosan öt perc. Esküszöm!
G. William végül engedett, de csak miután alaposan
megmotozta Jazzt, amiben benne volt, hogy egy húsos kéz
kellemetlenül közel került a legbecsesebb testrészéhez. Jazz
sztoikusan viselte. Szüksége volt erre az öt percre.
G. William kinyitotta az ajtót, és beengedte Jazzt a zárkába.
A Lobo’s Nod-i Városi Rendőrség épületében három cella volt,
ebből kettő üres. Az Impresszionista nyugodtan henyélt a
priccsen, és a plafont bámulta. Felnézett, amikor Jazz belépett, és
a padló felé mozdította a lábát.
– Öt perc – mondta G. William. – És nem dugod át a kezedet
vagy bármi mást a rácsok között. Egyikőtök sem.
Utána kiment.
Jazz az Impresszionistára nézett. A gyilkos visszanézett. Jazz
felfigyelt arra, hogy nem egy személyt néz, hanem valamit, ami
személynek tetteti magát. Olyan tekintet volt, amilyet éveken át
látott Billy arcán, de elfelejtette az erejét és az intenzitását, amint
nem látta többé, ahogy az étel csípősségére is emlékszik az
ember, de nem élheti át újra, hacsak nem eszik belőle ismét.
– Helló, Jasper – mondta az Impresszionista. – Vagy… várj,
jobban szereted a Jazzt, ugye? És most azt fogod mondani, hogy
csak a barátaid hívnak Jazznek. De mi, te és én, sokkal közelebb
vagyunk egymáshoz, mint a barátok. Az összes szabályomat
megszegtem miattad. Elvágtam a saját zsinórjaimat. A saját
marionettbábum lettem.
Mi a bánatról beszél?
– Maga üres – mondta neki Jazz. – Egy semmi. Formázandó
agyag, és Billy formálta. Olyan, mint bármelyik másik
szociopata: belül semmi.
Semmi, kivéve talán némi információt.
Az Impresszionista semmitmondóan kuncogott.
– Szeretnéd ezt gondolni. Megtagadtam magam érted.
Mindezt azért, hogy jobbá tegyelek. Gyilkolhattam volna tovább.
Olyan sikeres lehettem volna, mint az apád. De letértem az
utániról. Mert ígéretet láttam benned. És még mindig látok –
hajolt közelebb. – Semmit sem mondok neked. Semmit, kivéve,
hogy fogadd el a sorsodat! Én megtettem, és semmit sem bánok.
Akkor sem, ha végül itt kötöttem ki.
Elég ebből a kamupszichológiából.
– Volt egy levél a zsebében – mondta Jazz. – A rendőrök
megtalálták, amikor átkutatták.
Elővette a fénymásolatát, amin rajta volt minden áldozat
profilja. És a vége így szólt:
 Semmilyen körülmények között nem mész
a Dent fiú közelébe.
Békén hagyod.
Nem foglalkozol vele.
Jasper Dent kívül esik a határokon.

Az Impresszionista vállat vont.

– Nem a maga kézírása, és nem is Billyé. Valaki más is van
itt. Tudom, hogy apámnak vannak beteg rajongói. Mondja el,
hogy kivel dolgozott együtt! Ki segített neki megszökni? Hányán
vannak? Hány beteg barom van még, aki őt másolja?
Semmi.
Jazz, mint mindig, hallotta az apja hangját: Nem is fogod tudni,
hogy átlépted a határt, amikor már rég a visszapillantódban lesz.
Talán.
– Kapcsolatba tud lépni az apámmal? – kérdezte Jazz. – Nem,
várjon, nem fontos. Ne válaszoljon! Csak hazudtam.
Még mindig semmi. Igazi hívő. Igazi rajongó. Az
Impresszionista inkább meghalna, mintsem elárulja Billyt.
– Figyeljen – mondta Jazz a rácsnak dőlve, és a szíve
izgatottan dobbant egyet, amikor látta, hogy az Impresszionista
hirtelen félelmében hátrébb húzódik. – Jól figyeljen! Ha
kapcsolatba tud lépni az apámmal, azt akarom, hogy adja át neki
az üzenetemet. Mondja meg neki, hogy a nyomában vagyok.
Hogy üldözöm. Mondja meg neki, hogy minden trükköt be
fogok vetni, amit tanított, hogy nem nyugszom, amíg meg nem
találom. És ezt is mondja meg neki: egyszer azt mondta, hogy
már gyilkos vagyok, csak még nem öltem meg senkit. Hát,
mondja meg neki, hogy ha egyszer elkapom… akkor ölni fogok.
 3 6 . FE JE Z ET

EGY HÉTTEL KÉSŐBB

– Mikor kapom meg az enyémet? – nyafogott Howie.
– Később – mondta Jazz, és leült. – Rendben, elkezdheted.
– Biztos vagy benne, ember? – kérdezte a tetováló.
– Ja.
– De senki sem tudja majd elolvasni. Hacsak nem tartanak
tükröt föléd.
– Senki másnak nem szól – mondta Jazz. – Csak nekem.
Hogy emlékeztessen.
A tetováló rápillantott Howie-ra és Connie-ra, mintha a
beleegyezésükre lenne szüksége. Howie összefonta a karját a
mellkasán, és másfelé nézett. Connie sóhajtott, és lemondóan
biccentett.
A művész hozzálátott a munkához. Jazz sziszegve szívta be a
levegőt, és olyan sokáig tartotta bent, amilyen sokáig tudta,
miközben a férfi varrt rá.
Később végzett. Összesen tizenkilenc, öt centi magas gótikus
betű, végig a kulcscsont V-jén. A betűk fordítva voltak, de
amikor Jazz a tükörbe nézett, el tudta olvasni:

Gyilkosokra vadászom
 U tósz ó

ÖT HÉTTEL KÉSŐBB
Épp hálaadás előtt, miután a Billy Dent szökéséről és az
Impresszionista elfogásáról szóló címlaphírek elég távol voltak,
Lobo’s Nod közössége összegyűlt a középiskola azon termében,
amit egy napon majd Virginia F. Davis Emlékteremnek fognak
keresztelni. A Salemi boszorkányok első és utolsó előadására jöttek
össze, amit Jazz javaslatára maguk a diákok rendeztek és
valósítottak meg, s melyet a tanárnő emlékének ajánlottak és a
tiszteletére adtak elő.
A nézőtér leghátsó sorában ballonkabátot és baseballsapkát
viselő alak állt ott, ahol az árnyak kellőképpen keresztezték
egymást. Nézett, kezét mélyen a kabátzsebébe dugta.
A darab tetőpontja felé Hale tiszteletes kiáltott a gerendák
felé, miközben a hátul lévő alak nézte:
– Az ő vérük az én fejemre hull! Hát nem látja
kegyelmességed, hogy az én fejemen vér van?!
És vér volt a fején.
Ó, és mennyivel több lesz...
 KÖ SZ Ö NE T NY IL VÁ NÍT Á S

Mint mindig, most is millió köszönet az ügynökömnek, Kathy

Andersonnak, amiért foglalkozott azokkal a cuccok-kal, amikhez
nem volt (és nem is lesz) eszem.
Koszi a csapatnak Little-ben, Brownnak, amiért örömmel
fogadta ezt a mocskos, véres történetet, és amiért jót mulatott
rajta, és különösen Alvina Lingnek, Megan Tingley-nek, Jennifer
Huninak, Connie Hsunak, Andrew Smithnek, Victoria
Stapletonnak, Alison Impey-nek és JoAnna Kremernek. És külön
hatalmas ováció Bethany Stroutnak, Amy Habayebnek és Allison
Moore-nak.
A korai olvasóim extraspeckó köszönetet érdemelnek: Eric
Lyga, Mary Kole, Lisa McMann és a fantasztikus Libba Bray.
Végül, de nem utolsósorban, köszönet dr. Deborah
Mogelofnak, aki válaszolt a sürgősségi betegellátással és a
vérzékenységgel kapcsolatos kérdéseimre. Kérem, ne őt
hibáztassák az irodalmi licenciákért, melyeket én hívhattam
életre.