Professional Documents
Culture Documents
L. J. Shen - Mennyei Kísértés
L. J. Shen - Mennyei Kísértés
Hozzászólások (1937)
xxLaurenxx
Totálisan begolyózott a pasi. És totálisan dögös
is.
Pixie_lány
Öregem, háttérzene a McDonald’sban? Most
komolyan! Winslow legutóbbi albuma olyan béna volt,
hogy két hétig fájt a fülem, miután meghallgattam.
Cody1984
#SzálljatokLeAlexről
(Csak viccelek, valószínűleg konnektorba nyúlna,
vagy ilyesmi, ha nem figyelnek rá.)
James2938
A pasi egy szociopata. Jól látszik a zenéjéből
is.
BellaChikaYass
Egyetértek… bár akkor is dugnék vele. ;)
James2938
Az jó, mert ő nem az a fajta pasi, aki többet
tudna nyújtani egy gyors numeránál. Csak a baj van
vele.
SZÓ SZERINT.
Első fejezet
INDIE
Ismeretlen szám
Hali, Alex!
Én
Seggfotó/cickófotó/arcfotó.
Ismeretlen szám
???
Én
Megvan neked a számom. Ez azt jelenti, hogy
bárkitől kaptad is, elmondta, hogy nem szex-SMS-ezek
anélkül, hogy előbb csekkolnám a portékát.
Ismeretlen szám
Elsa vagyok a Brentwood Clubból. Meg kellene
jelennie ma egy az autizmus spektrum betegségben
érintett gyermekek részére szervezett adománygyűjtő
estélyen. Azért kerestem meg személyesen, hogy
kifejezzem hálámat…
Ú
Blake felállt, és az ajtóhoz vonult. Úgy nézett ki, mint aki
háborúba indul, minden izma megfeszült a kikezdett idegei miatt.
Blake és Jenna semmiben nem értettek egyet, én pedig soha nem
láttam annak értelmét, hogy rájuk kényszerítsem, játsszanak szépen.
Pusmogást hallottam a bejárat felől. Morgást, puffogást, és aztán
Jenna fémes kacagását, ami akkor tört fel belőle, amikor arcon akart
köpni. Néhány másodperc múlva mindketten bevonultak, mögöttük
pedig jött egy harmadik személy is.
Egy lány.
Egy számomra ismeretlen lány.
Egy újabb francos bébiszitter.
Belibbent a fényes, sötét padlójú apartmanba, könnycsepp
formájú arcát megvilágította a sok lámpa szőkés fénye, én pedig csak
arra tudtam gondolni, hogyan fogok mielőbb megszabadulni tőle.
Jól… nézett ki. Nem volt az én esetem. Jenna azokat választotta, akik
nem voltak annyira csinosak, hogy lelkesebben akarjam döngetni
őket egy üveg ketchupnál, de elég csinosak ahhoz, hogy megtűrjem
őket. Ez a csaj jelentősen kisebb volt egy átlagos emberi lénynél.
Hüvelykpanna méretű volt, a bőre olívabarna, a mellkasa lapos, az
orra kicsi és hegyes, a haja hosszú, jegeskék színű. Ha egy hipszterre
vágytam volna, választottam volna egyet a több ezer sikítozó
rajongóm közül, akik megpróbáltak beszökni a backstage-be. Abban
sem voltam teljesen biztos, mit viselt, de azt értelmetlenségnek
tartottam, hogy erre tényleg pénzt adott ki. Egy narancsszínű, trapéz
ujjú, virágos hímzéses vintage ruha volt rajta, ami alig takarta el a
csontos térdét. Felmerülhet a kérdés, honnan a faszból ismertem
ezeket a kifejezéseket. Onnan, hogy ez az én lelketlen fejem Armani
és Balmain reklámkapányokat vállalt, hogy finanszírozza a
kokainfüggőségét. Charlie Sheen hozzám képest csak egy kis
cserkésznek tűnt.
Üdv a felfordulásomban, új lány! Innentől kezdve elég rázós utad lesz.
Kortyoltam megint a kólámból, aztán megcsikorgattam a
fogamat. Az új lány egy hét alatt múlt idő lesz, ahogy a többi
bébiszitter is, akik előtte betöltötték ezt a pozíciót. Erről
gondoskodom. Már majdnem rányomtam a hüvelykujjamat Fallon
nevére, mielőtt szemöldökráncolva visszasüllyesztettem a hátsó
zsebembe a telefont.
Nem most.
Nem itt.
Nem ez előtt a sok balfasz előtt.
Jenna, a legtökösebb nő Észak-Amerikában, keresztbe fonta a
karját a melle előtt, és olyan jeges pillantással tüntetett ki, amitől
még a Pokol és annak környéke is befagyna.
– Helló, Al! Továbbra is a kanapén ülve folytatod a fingparádét,
vagy idejössz, és üdvözlöd az új alkalmazottadat?
Tiszteltem Jennát. Ő volt az egyetlen keménygalléros, aki soha
nem kért szexuális ellenszolgáltatást, fotózási lehetőséget vagy egy
kibaszott pónit a szülinapjára. Eleve ezért mentem bele, hogy dadát
fogadjon a „Túlvilági levelek” turnéra. Ezt a pozíciót elvileg már két
hónapja betöltötték, amikor kijöttem a rehabról, de persze muszáj
volt elérnem az előző kilencnél, hogy sírva mondjanak fel. Az
egyikük még másik államba is költözött, hogy minél messzebb
kerüljön tőlem. Reméltem, hogy a nyolcadikra Jenna felhagy az
egész ötlettel, csakhogy Jenna nem volt az a feladós típus.
Az a helyzet, hogy én is rohadtul csökönyös voltam.
Vonakodva, de felvakartam a seggem a kétszemélyes kanapéról,
és odasétáltam hozzájuk.
– A félreértések elkerülése végett – szívtam meg a cigimet, majd a
füstöt az orromon fújtam ki, mint valami dühös bika. – Alfie felelős a
kétes szagokért. Nem bírja távol tartani magát a mexikói kajától,
amikor L. A.-ben van.
– Bizony nem! – vihogott Alfie a kanapéról, egy böfögéssel
megtoldva a megszólalását. – Tacót a világbékéért! Indítanom kéne
egy alapítványt!
Kezet nyújtottam az új lánynak. Én 180 centi fölött voltam, ő 150
sem. Gyakorlatilag egy szemmagasságban volt az ágyékommal, ami
nagyon kényelmes lett volna, ha akartam volna bármit is ettől a
csajtól, de nem akartam. Lassan emelte fel a fejét, hogy a tekintetünk
találkozhasson. A szeme a hajánál sötétebb árnyalatú kék volt, és
vad. Mély, akár egy jól megírt riff.
Hát mégsem vagy teljesen szelíd. Jól van, kedves.
– Alex Winslow.
– Indie Bellamy.
– Indie-nek hívnak? – mértem végig a lábától kezdve. Apró,
izzadt tenyerével próbálta megszorítani az én nagy és hűvös
kezemet.
– Indigo. A szín után.
– Ettől nem lesz sokkal jobb – vágtam rá. Hivatalosan is
elveszítette a figyelmem. Kipöcköltem a még mindig égő csikket az
ablakon, és a falra könyököltem, miközben a gondolataimban
kutakodtam, mit is akartam kérdezni Jennától. Valami reklámmal
kapcsolatos volt, amit az év közepén forgatok majd. Versace vagy
Pepsi? Nem mintha számítana.
– Örülök, hogy így gondolja. Nagyon izgultam, hogy megtudjam,
mit szól a nevemhez – mondta Indie.
Még mindig itt volt.
Itt volt, és visszaszólt.
Mi a fasz?
Jenna megmozdult a látóteremben, kivette a mobilját a Hermès
táskájából, majd egyikünkről a másikunkra mutatott a készülékkel.
– Ti ketten! Ismerkedjetek meg, de ne túl közelről, és határozottan
maradjon rajtatok ruha közben! Telefonálnom kell. Máris jövök! – A
cipősarka hangosan koppant a padlón, amíg ki nem ért az erkélyig.
Indigo tekintete az arcomra tapadt. Egészen kiskutyaszerű volt.
Visszameredtem rá, mert egy kicsinyes pöcs voltam, és mert
látszólag a farkasszemnézés az egyik erősségem volt, az ötvenes,
alapítványi elnöknők SMS-ben zaklatása mellett.
– Hé! – hajoltam előre. Az ajkam az új lány füléhez ért. Nem
borzongott bele, ahogy a legtöbb dadus. Ez egy kicsit meglepett, de
annyira azért nem, hogy eltántorítson a küldetésemtől. – Akarsz
tudni egy titkot?
Az új lány nem válaszolt, úgyhogy ezt igennek vettem.
– Éjszakánként bepisálok. Minden… Éjjel. A turné körüli
izgalmak miatt jó alaposan telehugyozom az egész ágyat. Néha
belekeveredik a legutóbbi csajjal hempergőzés utáni ondó is.
Alkalmanként a csaj nedvei is. Mindig az asszisztenseimet kérem
meg, hogy cseréljék le a lepedőt, mert a hotelszemélyezettel
ellentétben nekik alá kell írniuk a titoktartási nyilatkozatot.
Szerinted megbirkózol ezzel, kicsike?
Felegyenesedtem, és az arcát tanulmányoztam. Ezen a ponton
kerekedett el a bébiszitterek szeme, esett le az álluk és sápadtak el. Ő
nem. Nem, az új lány mosolya napsugaras és kettes típusú
diabéteszt okozóan szirupos volt.
– Mr. Winslow, nagy örömmel vásárolok önnek egy csomag
felnőttpelenkát! Sőt, úgy hiszem, igencsak illene is önhöz,
figyelembe véve a viselkedését.
Hol találta Jenna ezt a csajt, és hogy küldhetném őt vissza abba a
pöcegödörbe, mielőtt felszállna velünk arra a repülőre szerdán?
Elvigyorodtam, továbbra is a falon könyököltem, és a hajamba
túrtam a bőrkeményedéses ujjaimmal.
– Van fogalmad arról, mibe keveredsz bele? – Ejtettem a jókedvű
hangszínt. A játszadozásnak abban a pillanatban vége szakadt, hogy
pimaszkodni kezdett.
– Igazából van. – Előrelépett egyet. – Kijuttatom magam egy
nagyon rossz anyagi helyzetből, ami azt jelenti, hogy a kis
húzásaival nem ér el nálam semmit. Szükségem van a pénzre.
Végigcsinálom ezt a három hónapot, és józanul tartom magát,
akármi történjék is.
– Fogalmad sincs, mit takar az az „akármi”, szóval én a
helyedben nem ígérnék semmit.
A pillantása látványosan megvillant, én pedig kezdtem
elveszíteni a türelmemet.
– Tessék, megígérem. Pereljen be, Mr. Winslow!
Kurvára ne kísértsd a sorsod, új lány!
Egy nagy lépéssel felszámoltam a kettőnk közötti távolságot, és
így az apró melle a hasamhoz ért. A szemében annyi elszántság
lobogott, amivel az egész szállodát felgyújthatta volna. Már
majdnem kilöktem őt az erkélyről puszta kézzel, amikor Szent
Lucas, alias Waitrose felbukkant mögülem, és felé nyújtva a kezét,
megmentette az életét.
– Lucas Rafferty vagyok, a dobos – villantotta rá csillogó, „Brad
Pitt kedves tesója” vigyorát. A csaj kordában tartott arckifejezése
azonnal mosollyá olvadt, és elengedte a kezem, hogy megfogja az
övét. Ekkor tűnt fel, hogy három percen át fogtunk kezet. Szóval az
új lány is őrült volt.
Szép húzás, Jenna. Karácsonyra egy szemeteszsákot és egy
szennylapbotrányt kapsz.
– Indie.
– Hippik voltak a szüleid? – Waitrose lágy kacaja valószínűleg
pillecukorként olvasztotta meg a csaj bensőjét. Lucasnak megvolt az
a képessége, hogy lebűvölje a bugyit még egy kurva tűzőgépről is, és
bár a szerelmi életét szokatlanul megtartotta magának, a nők
általában rávetették magukat. Ironikus volt, hogy Lucas nem
érdemelte meg ezeket a csajokat.
Indie vállat vont.
– A szemszínem miatt neveztek el Indigónak.
Pír kúszott fel a nyakán az arcán keresztül, és megállapodott a
hajvonalánál, akár egy korona. Megráztam a fejem, és az
étkezőasztalhoz ballagtam. Nekidöntöttem a csípőmet, és egy marék
sós kekszet tömtem a számba.
– A babák szemszíne egészen négyéves korukig változhat –
jelentette ki Lucas a hátam mögött. A világ legunalmasabb
beszélgetése díjért versengtek volna? Mert az tuti, hogy az én
szavazatomat megkapták.
– Gondolom, kockázatvállalók is voltak. – Torokból jövő nevetése
betöltötte a helyiséget.
– Voltak?
– Meghaltak. – Csend. – Autóbalesetben.
– Nagyon sajnálom! – Előkelő, magániskolázott hangjától csengett
a fülem, és friss adag dühvel töltött fel.
Lesújtottnak hangzott. Engem sem dobott fel különösebben a hír,
hogy az új lány árva volt, Lucast viszont az jellemezte, hogy ő
tényleg átérezte mások fájdalmát, ahogy a gyerekek szokták, mielőtt
felnőnek, és megkeményíti őket az élet. Ő volt a legvisszataszítóbban
őszinte ember, akit ismertem. Tudomásom szerint én voltam az
egyetlen, akit valaha átbaszott. Mondhatni, ez sokat elárult a
seggfejségem vagy szerethetőségem mértékéről. Vagy annak
hiányáról.
Jenna visszatért a teraszról, és a táskájába süllyesztette a
telefonját. A mosolya elárulta, hogy ha megpróbálok nemet mondani
az új lány alkalmazására, kirakja a szűrömet. Léteztek rajta kívül
nagy és befolyásos ügynökök, de csak egy olyan volt, aki óvadékot
tenne le hajnali háromkor, mert az idióta fejemmel csibefutamot
játszottam egy rendőrjárőrrel a csendes-óceáni sztrádán, és az
éjszakát egy adminisztrátor cickójának aláírásával fejeztem be. Nem
számíthattam rá, hogy a dobosom, a menedzserem vagy a
basszusgitárosom oldja meg helyettem a dolgaim, arra meg pláne
nem, hogy mellettem legyenek, amikor látványosan elbaszok
valamit. Úgy szerettem a barátaimat, ahogy a kisállatokat szokás:
szenvedélyesen, anélkül, hogy viszonzást vártam volna. A
családom… nos, az egy egészen más történet volt, amibe nem
akartam belemenni.
– Helló! – mondta Jenna. Válaszul biccentettem.
– Ez itt beszél, Jenna – böktem az állammal a lány felé.
– A legutóbbi nem tette, és négy napig bírta a munkát. Valami
mást kellett kipróbálnom – vonta meg a vállát az ügynököm, én
pedig megszívtam aznap már vagy az egymilliomodik cigimet, és
figyelmen kívül hagytam őt is meg az egész világmindenséget. Ez
volt a kedvenc időtöltésem, amióta kijöttem az elvonóról.
– Mondhatok valamit? – Jenna újrakente vérvörös rúzsát az arca
elé tartott piperetükörbe nézve.
– Az udvariasság nem illik hozzád. – A költői kérdések előhozták
belőlem a piszkálódós énemet.
– El kell kezdened a következő albumodon gondolkodnod, Alex.
A Szívás elég gyengén szerepelt, te pedig épp elég időt vettél ki,
hogy a jóllétedre koncentrálj. Meglepődve hallottam, hogy semmit
nem írtál, amíg rehabon voltál.
Oldalra billentettem a fejem, és felvontam az egyik szemöldököm.
– Voltál már rehabon, Jenna?
– Nem – csapta össze a kis tükröt.
– Lehet, hogy volt egy csomó holtidőm, de túlságosan is lefoglalt,
hogy a falat kaparjam, ahogy a Trainspottingban volt, miközben
megpróbáltam nem leszaggatni a húst a csontomról.
– A kokain nem vezet testi függőséghez – jelentette ki
szemrebbenés nélkül.
– Kokóztál már valaha, Jenna? – kérdeztem ugyanazzal a
hangszínnel, amivel az előző kérdést is.
– Nem.
– Ugyanaz a válasz.
Újra megszólalt a csengő. Blake ajtót nyitott megint, miután
elhaladt a csevegő Lucas és az új lány mellett. A zenekarom tagjai és
a menedzserem máris elismerték őt a táj részeként. Legalább volt
bennük annyi, hogy figyelmen kívül hagyják, mintha csak egy ronda
váza lenne, amit senki nem mer arrébb tenni. Waitrose-t kivéve,
persze, aki művészi szintre vitte az ünneprontást.
– Ki rendelt mexikóit? – kiabálta Blake.
– Hülye kérdés, haver! – kiáltott Alfie a kanapéról.
– Ó, ez gáz! De tényleg – mondta lassan Lucas, Alfie gyomrára
utalva, ami nem osztozott a gazdája szerelmében az étel iránt.
Megfordultam, és visszairányítottam a figyelmem Jennára.
– Szóval. Hol találtad a kis harcost? – masszíroztam meg
bársonyos fülcimpáját. A nők vajként olvadtak el a kezem alatt, és ez
az ügynökömre is igaz volt azzal a különbséggel, hogy ő soha nem
feküdne le velem, mert van elég agysejtje hozzá, hogy tudja, mi
lenne a dolog vége.
Jenna a körmét tanulmányozta, miközben beszélt:
– Tényleg számít? Csak annyit kell tudnod, nem bízom benne,
hogy józan tudsz maradni egyedül. Labilis vagy, keserű, és
haragszol a világra. Ő pedig túl sokat nyerhet és veszíthet, ha ez
nem úgy alakul, ahogy én akarom. Sajnálom, Al. Ez a lány kész
harcba szállni.
– Jenna – cöcögtem, miközben végighúztam a hüvelykujjam az
alsó ajkamon. – Ennek a lánynak köze sincs a háborúhoz. De még
egy kibaszott meccshez sincs.
– Ha így van, ígérd meg, hogy tiszta maradsz. Lehet, hogy
pimasz, de nagyon fiatal.
– A tiszta nincs benne a szótáramban. – Még csak nem is
vicceltem.
– Ezt a tömérdek egyéjszakás kalandodnak mondogasd – forgatta
meg a szemét Jenna olyan hevesen, hogy az majdnem kiesett. A
vállával megérintette a mellkasomat, ahogy odatáncolt az ajtóhoz.
Indigo a nyomába szegődött, a háta akár egy karó.
Az ügynököm hátrafordult egy másodperccel azelőtt, hogy
távozott volna.
– Írj nekem egy albumot, Al! Legyen káprázatos! Egyenlítsd ki az
állást Will Bushell-lel.
Ölhetnékem támadt abban a pillantban, ahogy meghallottam a
nevét.
Szó sincs itt kiegyenlítésről. Egy rossz albumot adtam ki.
Mindenkinek volt olyanja, még a Bad Religionnek is. De persze nem
fogok nekiállni védekezni sem előtte, és pláne nem az egész
csapatom meg a kis törpilla előtt, akit Jenna berángatott a
barlangomba.
– Áll az alku! – kacsintottam, és az ujjaimmal pisztolyt formázva
felé intettem, aztán elfordultam, hogy ne láthassa az arcomra kiülő
haragot.
Becsukódott az ajtó.
Megragadtam Alfie mexikói kajáját, a falhoz vágtam, és
figyeltem, ahogy a babok lecsúsznak, és összepiszkítanak mindent.
A guacamole cementként tapadt a falra, ellenállva a gravitációnak.
Nyugtalan voltam, és azt sem tudtam biztosan, miért.
Az új album miatt? Az új turné miatt? Az új lány miatt?
Will Bushell miatt?
A dolgok változóban voltak, és ezúttal nem volt csodaszer, ami
eltompítja az érzékeket.
Harmadik fejezet
INDIE
ALEX
– Miafasz?
Felriadtam, ahogy egy könyök élesen az oldalamba fúródott. A
fekete kapucnis pulcsimon és a bőrkabátomon is keresztülhatolt,
úgyhogy biztos az a nyakigláb pöcsfej, Alfie volt az.
Morogva ültem fel. Az ipari motorok tompa moraja zúgott a
fülemben. Az ember azt hinné, hogy mostanra már megszoktam.
Spoiler: nem szoktam meg.
Alfie lebiggyesztette az ajkát, mint valami rajongólány, és a
homlokára csapta a kezét.
– Ó, Alexander! Miért nem szeretsz engem?
– Azért, mert farkad van csöcsök helyett, olyanokat fingasz,
mintha Amerika összes záptojását elfogyasztottad volna, és
szerinted Russell Brand vicces. Ez utóbbi, amúgy, szinte már
kriminális.
Alfie felnevetett, és megdobott valamivel. Egy kék pengető volt
az. Felszedtem az ölemből, és a hátsó zsebembe süllyesztettem.
– Mit akarsz?
– Már majdnem a reptéren vagyunk.
– Én azt hittem, már a repülőn vagyunk.
– Még mindig drogozol? Egy pokoli dugóban ülünk, és
csigalassan haladunk a repülőtér felé.
– Akkor mi ez az idegesítő hang? – fordítottam a fejem az ablak
felé.
– Ez volna L. A., Lord McKúrfi – vágta rá Blake, tekintetét a
telefonjára meresztve, mindig dolgozós módban.
Negyven perc múlva a reptéren voltunk. Blake végigpörgette a
menetrendet az iPadjén. Mindig a legtávolabbi hellyel kezdtük, és
visszafelé haladtunk az Államok felé. Először Ausztráliába mentünk
(Sydneybe és Melbourne-be), aztán Ázsia következett, majd Európa,
beiktatva egy egyhetes szünetet Angliában, hogy meglátogassuk a
családunkat, mielőtt a szabadság földjére léptünk volna.
A Túlvilági leveleknek gyerekjátéknak kellett volna lennie. Egy
legjobb válogatás volt tele olyan dalokkal, amiket fejből tudtam.
Nem volt új cuccom, amit nyomatni kellett volna. Kinyalom a
rajongóim seggét, és kurvára reménykedem, hogy a látvány, az
illatok és a kultúrák majd beindítják a kreatív folyamataimat.
Ezúttal a lemezkiadó „fülbemászó, jópofa, pezsgő” dalokat kért „rock
and rollos beütéssel”. De a lázadó énem persze egy csomó politikáról
és globális felmelegedésről szóló, tizennégy perces számot akart az
asztalukra pottyantani. Pedig még csak nem is szerettem a politikát,
de a lemezkiadómat még annál is jobban utáltam.
A reptéren simán áthaladtunk a biztonsági ellenőrzésen, és
egyenesen a VIP-váróba mentünk. A magángép készen állt, és ezt a
részt bántam a legkevésbé abban, hogy Alex Winslow vagyok. A
legnevetségesebb szarságok mind elérhetőek voltak számomra. Hét
évvel ezelőtt a gondolatra is csurgattam a nyálam, hogy repülőre
üljek, bármilyen repülőre, kurvára mindegy, hova tartott, vagy
milyen osztályon. Most meg azon zsörtölődtem, hogy van egy
sajátom.
– Csak nem a sárkányok anyja van itt! – hümmögött Blake,
miközben előszedtem Taniát, és a tokját nekitámasztottam az egyik
asztalnak. Blake gyakran mondta, hogy Jenna képes élve elégetni
azokat, akik nem engedelmeskedtek neki.
Kibújtam a bőrdzsekimből, és ellenőriztem, hogy az a kevés
értékem (a mobilom és a pénztárcám) megvan-e.
– És ezt azért mondod nekem, mert…?
– Mert nincs egyedül.
Felpillantottam, és néztem, ahogy az ügynököm a csinos,
háromezer dolcsis ruhájában közeledik felém. Magával hozta a tízes
számú bébiszittert is. Az új lány megáll előttem egy Reklámőrültek
stílusú sárga ruhában. Szűk volt, ráadásul egy egész napos
repülőúthoz nevetséges is. Kék haját fonattal díszített kontyba tűzte,
és úgy nézett ki, mint egy színvak tündér.
– Új lány! – kiáltottam fel tettetett lelkesedéssel, hogy Jenna azt
higgye, legalább megerőltetem magam, mielőtt kirúgtam volna.
Nem voltam hajlandó Indie-nek hívni, mert egy: ostoba neve volt, és
kettő: azzal emberszámba vettem volna, nem pedig hátráltató
tényezőnek. Kitártam a karom, és odasétáltam hozzá fesztelenül,
csupa mosollyal. – Izgatottak vagyunk, hogy csatlakozol hozzánk!
Az új lány mosolya félénkről bosszússá változott. Amikor a válla
köré fontam a karomat, hallottam, ahogy zajosan kifújja a maradék
reményét is arra, hogy ez az egész valami kulturáltra fog hasonlítani.
Jenna mellettünk állt, én pedig (ismét) éltem a lehetőséggel, hogy
az új lány fölé tornyosuljak, és a fülébe súgjam:
– Fuss, kedves! Ez az utolsó lehetőséged.
A teste megfeszült, de nem hátrált meg, és annyira nem utáltam
ezért. Legalább volt némi tartás benne. Eddig a korábbiaknál is
rosszabbul bántam vele. Mert a többiekkel ellentétben ő meg sem
moccant.
– Örülök, hogy jól kijöttök – méregetett Jenna. Minden egyes
kiejtett szavából gyanakvás áradt. Tudta, hogy itt valami bűzlik. Ám
ahogy a körülöttem lévők nagy többsége, ő sem akart
darázsfészekbe nyúlni.
Átkaroltam az új lány vállát, és magamhoz szorítottam.
– Komoly, legjobb barik leszünk – utánoztam a legnyávogósabb
kaliforniai csajos akcentust, ahogy csak tudtam.
Jenna a mellkasomra bökött manikűrözött ujjával.
– Írj nekem egy albumot, Al! Egy olyat, amiben nem szidod a fél
ipart. Legyen jó! Viselkedj! És csak hogy tudd, Bushell hasonló
turnén van. Az európai dátumaitok egybeesnek. Tartsd távol magad
tőle!
A fülem hegyeztem ennek hallatán. Valószínűleg szó szerint is.
Kíváncsi voltam, Kibaszott Fallon (aki azért kapta ezt a becenevet,
mert tönkretette az életem) is vele ment-e. Bushellt soha többé nem
akartam látni. Fallont viszont? Nos, ez már egy más tészta volt.
Jenna meglátta a kérdést az arcomon, mert gyorsan meg is
válaszolta.
– Hadd kíméljelek meg a gyötrelemtől! Fallon vele tart. Figyelj jól
még egyszer! Vele tart. Nem veled. Köztetek vége van, ha
megerősítésre volna még szükséged.
– Ne mondd… – kezdtem, mire ő a tenyerét a mellkasomra
csapta. Kilencvenkilenc százalékban biztos voltam benne, hogy a
legtöbb ügynök nem csapkodta állandóan a kliensét.
– Majdnem tönkretette az átkozott karrieredet! Majdnem halálra
kokóztad magad! Ha meg akarod ölni magad egy csaj miatt, aki
szemrebbenés nélkül átvonult az ágyadból a volt legjobb
barátodéba, csak nyugodtan! De ha bármi baromságot csinálsz a
Túlvilági levelek turnén, Istenre esküszöm, ezt a címet szó szerint
veheted, mert tényleg megöllek. – Elhallgatott, vett egy nagy levegőt,
majd egy botoxos mosolyt varázsolt magára. – Átvitt értelemben,
persze. Az ügyvédem azt mondta, ne fenyegessek meg többé
halálosan egy rocksztárt sem, amíg a malibui házat ki nem fizettem
teljesen.
Hátravetettem a fejem, és felnevettem. Igazi, jóízű, hangos, „pont
ezért fogadtam fel az őrült fejedet” nevetés volt ez. Persze
szükségem volt Jennára, de neki is ugyanannyira szüksége volt rám.
Továbbra is én voltam a legmenőbb szarság Hollywoodban. Még a
Szívás után is, ami bevallottan egy tömeggyártmány, „egy katolikus
iskolabáli Maroon 5 és Ed Sheeran duett” inspirálta album volt, elég
sztárerő maradt bennem ahhoz, hogy felvillanyozzam Vegast. Ha a
következő albumom megbukna, akkor talán, esetleg valamiféle
veszéllyel néznék szembe. Egyelőre azonban igyekeznem kellett, de
semmiképpen sem behódolni Jenna minden óhajának.
– Hiányozni fogok neked – kacsintottam az összeszorított szájú
ügynökömre, aki már meg sem forgatta a szemét.
Jenna felém taszította az új lányt.
– Segíts neki, amikor leszálltok Ausztráliában! Még soha nem
repült. Egy sürgős útlevelet kellett intéznünk neki.
Az új lány feje olyan gyorsan elvörösödött, hogy azt hittem,
mindjárt felrobban. Felszegte az állát, és még erősebben szorította a
táskáját. Nem kellett aggódnia. Egy pöcs voltam, de soha nem
gúnyoltam volna ki senkit, csak mert neki nem voltak ugyanolyan
lehetőségei, mint nekem. Nem telt el olyan sok idő azóta, hogy
számolgatnom kellett minden fillért, vagy bliccelni a metrón, ha el
akartam jutni valahova. Ettől még pokollá fogom tenni az életét, csak
hogy tisztázzuk. Nem alkalmaztam pozitív megkülönböztetést senki
esetében. Ahogyan hátrányosat sem. Nevezzenek csak szentnek.
– Még valami? – vettem elő egy cigit a csomagból.
– Van egy kézikönyv, ami Indigo munkáját listázza. Alaposan
olvasd át, és ne vitatkozz! Ez egy folyamat, Al! – csapta a
mellkasomra a mappát. Felvont szemöldökével azt üzente, ne merjek
vitatkozni.
– Te pedig! – dobott valamit Indie kezébe. – Ezen a telefonon két
névjegyet találsz, az enyémet és Hudsonét, Alex személyi
asszisztenséét. Nincs rajta inernet-hozzáférés, sem applikációk. Csak
egy dologra alkalmas, mégpedig arra, hogy visszajelezz nekem.
Mindennap bejelentkezel, érted?
Ezután Jenna megfordult, és elment, még csak el sem köszönt az
új alkalmazottjától. Az új lány előttem állt, arcán dac és elszántság
keveréke látszott.
– Mi a faszt bámulsz? – gyújtottam rá. Talán azt akartam, hogy
letartóztassanak. A börtön egyedüllétet jelentett, ami nem a
legrosszabb dolog a világon.
– A legrosszabb rémálmomat – pislogott, mint aki rá akarja venni
magát, hogy ne lásson.
Ha más nem is, legalább rohadtul őszinte volt. Tettem felé egy
lépést, hogy egészen közel legyünk egymáshoz. A cigimről a hamu a
hajába hullott, ahogy azt súgtam neki:
– Én nem a rémálmod vagyok, édesem. A rémálomból fel tudsz
ébredni. Én addig itt leszek, amíg le nem szállsz rólam. Értve
vagyok?
Időt sem hagytam rá, hogy összeszedje magát („A seggfejség
alapjai”, ezt a szart levédettem), megfordultam, és a munkaköri
leírását tartalmazó vaskos mappát kidobtam a kukába, ahogy a
hatalmas ablak mellett álló bőrfotelek felé mentem.
Az ő érdekében reméltem, hogy nem retteg a repüléstől, mert
egyedül kell majd gépre szállnia, miután kirúgtam a különc kis
seggét.
Sydney, Ausztrália
Ő
érintése meleg és kedves volt. Ő maga vonzó volt, amolyan lágy,
romantikus módon.
– Ja, az új lány – lepett meg Alex azzal, hogy hozzám szólt, és ő is
odanyúlt, hogy megszorítsa a térdemet. A szívem alávetette magát
az alhasamba az ő érintésétől, mire a fejbőröm lúdbőrözni kezdett.
Ez az egész rólad szól, úgyhogy légyszi, mondd el, hogy érzel azzal a
több száz emberrel kapcsolatban, akik igazából olyasvalakire
várnak, aki nem te vagy.
A türelmem, az a drága, törékeny türelmem arra sarkallt, hogy ne
húzzak be neki. Igaz, hogy szükségem volt a pénzre, viszont Alex
Winslow kezdett elég szorosan felzárkózni a pénzügyi gondjaim
mellé.
– Vehetek levegőt a szemét megjegyzéseid nélkül? – Lehámoztam
a kezét a combomról, és mellé ejtettem. Azt kívántam, bárcsak ne
nézne ki úgy, mint egy dühödt isten, és ne írna úgy, mint egy
meggyötört költő. Úgy annyival egyszerűbb lett volna utálnom őt.
– Csak akkor, ha csendben csinálod, és nem az én irányomba –
vágta rá ugyanolyan gyorsan Alex.
– Gratulálok, Winslow! Valahogy sikerült megkaparintanod A
világ legbunkóbb embere díjat – morogta Blake, továbbra is a telefonján
pötyögve.
– Elfogadom, de valószínűleg a díjátadó ceremóniára nem tudok
elmenni.
– Jó ötlet! Úgyis valószínűleg csak berobbannál a színpadra, és
ellopnád azokat a díjakat is, amik nem a tieid… – motyogtam, és
elkerekedett a szemem a döbbenettől, ahogy a szavak elhagyták a
számat. A világ egy pillanatra megállt.
Alfie törte meg a csendet, ahogy felhorkantott a hátsó sorból, és
hosszan, hangosan kifújta a levegőt.
– Hah! Helyetted is feláll nekem! Ha egyszer gyűlöletből dugtok,
arra első soros jegyet veszek!
– Alfie! – kapta hátra a fejét Lucas, megfeddő tekintettel.
– Mi van? Az első sorban csomó hely van. Te is láthatod őket.
– Elég! – zsörtölődött Blake, miközben zsebre dugta a telefonját,
és kinyitotta a tolóajtót. – Mindenki kifelé! Indie, kérlek, próbáld
kerülni a feltűnést. A mi cimboránk elég nyűgösen kezeli a Jenna
É
által neki kijelölt dadákat. Értsd meg, hogy huszonhét éves, és az
egyik leghatalmasabb celeb a világon. Nehéz lenyelnie, hogy itt
vagy.
Alfie felemelte a kezét, mint aki engedélyt kér a megszólaláshoz.
– De ha abban jó vagy, mármint a nyelésben, akkor lehet,
mégiscsak könnyíteni tudsz rajta!
Alex megfordult, és olyan erősen beleöklözött a vállába, hogy azt
mindenki hallotta.
– Ne jártasd tovább a szádat! Menjünk!
Kiszálltunk a kocsiból. Előrebotorkáltam, mert megvakított a több
tucat villogó fényképezőgép-vaku, miközben a lesifotósok kiabáltak.
Folyamatosan előremeredtem abban a reményben, hogy eljutok a
forgóajtóig anélkül, hogy látványosan eltanyálnék, vagy egy kínos
menstruációs foltot produkálnék. Nem is volt meg, de ez akkor is
olyasminek tűnt, ami velem megesne. A zaj, a vaku és a nevetés
halálos koktéllá álltak össze a fejemben. A végtagjaim cseppfolyóssá
váltak, és eluralkodott rajtam a klausztrofóbia.
Egy kéz nyúlt felém, és határozottan a karomra fonódott.
– Itt vagyok!
A bejárat felé siettem, akárki vezetett is. Csak akkor lélegeztem
fel, amikor egy vastag üvegfal elválasztott a kordon mögötti
emberektől. Megfordultam, hogy köszönetet mondjak annak, aki
még mindig fogta a kezem. Csalódottság öntött el, amikor
megláttam Lucast azzal a jófiús mosolyával.
– Köszönöm! – Úgy éreztem, mintha a szám vattával lenne tele.
– A szobáink készen állnak. Ez az egyik előnye annak, ha Alex
Winslow kíséretéhez tartozol – dugta zsebre a kezét, és a cipőjét
bámulta.
A francba!
– Hol van Alex? – Jenna határozottan arra utasított, hogy ne
tévesszem szem elől. Külön helyiségekben szálltunk meg, de Blake
osztozik a szobán Alex-szel, nehogy bármi hülyeséget csináljon.
Minden egyéb alkalommal nekem kellett mellette lennem. Alfie a
recepciós pultnak dőlve flörtölt az egyik recepcióssal. Blake
telefonált, és közben ugyanazt ismételgette:
– Nem érdekel, hogy az a legjobb hotel Párizsban, Európában
vagy a tejútrendszerben! Ha Alex meglátja őt, megöli!
– Odakint, mint mindig. – Lucas tekintete a rocksztár felé
vándorolt, a mozgását követte. – Megadja a rajongóinak, amire
vágynak. Szerinted miért vannak itt annyian? Számára ők a
legfontosabbak.
A tekintetem követte Lucasét. Alex a kordonon áthajolva dedikált
posztereket, hátizsákokat és melleket, miközben szelfizett a levegő
után kapkodó rajongókkal. Volt mögötte két akkora testőr, mint
Hulk, akik tehetetlenül bámulták a különc szupersztárt, és azt
kívánták, bárcsak felhagyna a tinilányokkal és veszéllyel való
flörtöléssel. A rajongói tényleg veszélyesen közel álltak hozzá, hogy
berántsák őt a tömegbe, és bekebelezzék, mint egy csapat zombi.
– El kell mennem érte – mondtam inkább csak magamnak, mint
Lucasnak.
– Nem mintha lenne esélyük drogot csempészni neki mindenki
szeme láttára.
– El sem hiszem, hogy tényleg kedves valakihez! – fordultam
Lucashoz. Azt sem tudtam elhinni, hogy ezt a dobosának és
barátjának mondtam.
Lucas behajolt a személyes terembe, de ettől valamiért nem
éreztem kényelmetlenül magam.
– Tudom, hogy elcsépeltnek hangzik, de tényleg az élet tette
ekkora nagy pöcsfejjé. Nem volt mindig ilyen. Szerintem meglátod
majd, hogy egy nagyszerű fickó. Most csak… dühös.
Mintha csak a bátyámról lenne szó, gondoltam.
Mindketten Alexet figyeltük, majd Blake újra felbukkant, és túl
közel állt hozzám, amitől Lucas felé húzódtam.
– Készen vannak a szobák. Ki a soros most, hogy kiszedje Alexet
a szexkarmok közül?
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést, bár nem
hittem, hogy engem egyáltalán lehetőségként számontartott volna.
Lucason kívül mindegyik srác úgy tett, mintha inkább megküzdene
egy éhes oroszlánnal, mint hogy kulturáltan elbeszélgessen velem.
– Alfie jön. Kivel beszéltél, haver? – kérdezte Lucas.
– Jace-szel, Will ügynökével. – Blake kifújta a levegőt, mire a
mellkasa megsüllyedt. – Fedésben lesznek Angliában és Párizsban is.
Anglia miatt nem aggódom, Bushell a nagyszülei sheffieldi házában
száll meg. Párizsban azonban lesz az a halloweeni jótékonysági est a
Chateau De Malmaison-ban. – Blake éles pillantást vetett Lucasra.
– Tettethetünk vészhelyzetet – vont vállat Lucas, munkahelyi
módba kapcsolva. – Bár, gondolom, ezzel kérdések merülnének fel,
pláne ilyen röviddel az elvonó után.
Blake bólintott, a nyakát dörzsölte.
– Van rosszabb is. Azt mondják, Will és Fallon jegyesek. Kedves
tőle, hogy nem említette ezt, amikor… – nem fejezte be a mondatot,
és volt annyi eszem, hogy ne feszegessem a témát.
Minden tekintet Alexre szegeződött ismét. A megismerkedésünk
óta most először tűnt boldognak, ahogy együtt fotózkodott két
fogszabályozós lánnyal.
– Alexnek ez jó kifogás lesz arra, hogy csíkokat szippantson. –
Lucas az öklével kocogtatta meg a combját.
Blake kibújtatta a vállát a szövetkabátjából.
– Nos, igen, nem adtam meg Jace-nek az örömet, hogy
kérdezősködjek, de ha így áll a dolog, akkor estére szétcsapja magát.
Jenna most beszél a bulvárhírcsatornás kontaktjával, igyekszik időt
nyerni, mielőtt közzétennék.
Fallon egyértelműen egy fájó pont volt Alex számára. Azt nem
tudtam, kicsoda, soha nem követtem a celebpletykákat, de azt
tudtam, hogy az utóbbi két évben Will Bushell és Winslow
ősellenségek lettek.
– Muszáj távol tartanunk az internettől meg a pletykalapoktól –
mondta Lucas, majd hozzátette –, és biztosítanunk kell, hogy sem a
lesifotósok, sem az újságírók ne férkőzzenek a közelébe.
– Ez utóbbi gyerekjáték lesz. Alex közismerten zárkózott figura.
De hogy mondod meg egy átkozott felnőttnek, hogy ne menjen fel a
netre?
– Olyan okot kell találnod rá, amivel nem tud vitatkozni. – Lucas
hangja a pánik határán táncolt, én pedig eszeveszettül igyekeztem
összekötni a pontokat ebben a beszélgetésben.
Blake eltúlzottan felsóhajtott.
– Néha olyan érzésem van, mintha egy csecsemőt nevelnék.
Emlékeztek a tamagocsikra? Alex olyan, mintha száz olyat aggattak
volna a nyakamba.
Öt perc múlva a brit tamagocsi besétált az épületbe, Blake pedig
átadta nekem az elektromos kulcskártyámat azzal az instrukcióval,
hogy legyek este hatkor a lobbiban. Általában volt egy csomó próba
is, magyarázta, ezúttal azonban csak egy mikrofonpróbára és egy
nagyjából józan énekesre volt szükség. Amikor beléptem a
lakosztályomba (az egész szintet Alex Winslow-nak és kíséretének
tartották fenn), az első dolgom az volt, hogy arccal előre
belezuhanjak a franciaágyamba, és visítva angyalkázzak rajta egyet.
Rámarkoltam a selymes szatén lepedőre, és felnyögtem. Minden
izmom feszes volt a hosszú repülőúttól, és annyi erőm sem volt,
hogy megcsodáljam a márványpadlót vagy a falon lógó,
aranykeretes, sivatagot ábrázoló festményeket. Másra sem vágytam,
csak hogy alhassak és három hónap múlva ébredhessek fel.
A telefonom megrezzent a kezemben. Hunyorogva bámultam rá,
mintha valami élőlény volna, akivel élénken vitatkozunk. Lucas
segített felcsatlakozni a hálózatra és az internetre. Nem mintha
számított volna. A magántelefonom kijelzője ugyanis összetört, és
nem láttam rajta semmit, még azt sem, hogy ki hívott. A fülemhez
nyomtam a telefont, és magamban azért fohászkodtam, nehogy a
hitelkártyások keressenek.
– Helló?
– Indie, Nat vagyok! Csak tudni akartam, hogy minden rendben
van-e – dalolta a vonal túloldalán. Hány óra volt Los Angelesben?
Úgy tippeltem, az éjszaka közepe lehetett. A hátamra fordultam, és a
magas, boltíves plafont bámultam azon töprengve, vajon miért
kerülnek ennyire sokba a gyönyörű dolgok a világon.
Ez a hotel.
A pénz, amit keresni fogok.
Alex látszólag nyomorúságos élete.
– Minden király. – A hangom felszaladt, és még egy mosolyt is
kierőltettem, csak hogy ő is hallja. A családomnak nem kellett tudnia
róla, hogy szinte már terrorizál egy rocklegenda. Nagyobb
dolgokkal kellett megbirkózniuk.
– Hallottál Winslow-ról? Hát, gondolom, erről beszéltek egész
úton… – puhatolózott Nat. Én összeráncoltam az orrom, és a szoba
túloldalán lévő minibárt méregettem. Az élet túl rövid ahhoz, hogy
ne egyek ki egy milliárdos rocksztárt a vagyonából.
– Nem, nem valami beszédes. Szerintem azt sem hozná szóba, ha
azt állítanák róla, hogy egy földönkívüli, aki azért jött, hogy
apácákból szívja ki az életet. Miért? Mi van?
– Dorongja, az van, csajszi! Egy hollywoodi csillagocska telefonját
feltörték, a francba, nem is emlékszem már, kiét, és persze pont el
volt mentve nála pár kép Winslow farkáról. Állítólag a lovak is
elbújhatnának a pasi mögött. Mutattak néhány kipixelezett fotót a
bulvárcsatornán, de felőlem akár a karja is lehetett volna.
Az öklömbe kuncogtam, és éreztem, hogy az arcom vörösen ég.
Klasszikus Nat. Mielőtt anya és feleség lett, egy vicces, gondtalan
pompomlány volt, mindig kapható egy jó kis pöcsfotóra.
– Szóval, mivel te is szingli vagy meg ő is az, és mindketten
dögösek vagytok, és a következő három hónapban együtt utaztok,
szeretnék egy megerősítést erről a pletykáról.
– Erre nem sok esélyt látok – motyogtam.
– Miért nem, Indie? Legalább fontold meg! Ha annyira szeretsz
nyeregbe pattanni a bringádon, csak gondolj bele, milyen lehet egy
celeben ülni!
– Köze nincs a kettőnek egymáshoz.
– Honnan tudod? Még soha nem ültél meg egy celebet sem!
Még soha nem ültem meg senkit, és rohadtul nem Mr. Öntelt
Rocksztárral fogom kezdeni. Nem azért, mert még szűz voltam.
Lefeküdtem tizenegyedikben az akkori és egyetlen pasimmal,
mielőtt… mielőtt elveszítettem volna a libidómat. A férfiak nem
álltak a fontossági lista élén, amióta a családom összeomlott.
A faliórára pillantva néztem meg az időt. Fél hat volt. Le kellet
zuhanyoznom, és leérnem időben a lobbiba, nehogy lemaradjak az
arénajáratról. Fogalmam sem volt, hogy a fenébe várták el Alextől és
a srácoktól, hogy koncertezzenek a hosszú repülés után. De persze
ők profik voltak, még ha soha nem is viselkedtek úgy.
– Mennem kell. Puszilom a fiúkat! És küldj e-mailben fotókat
Ziggyről! Előbb-utóbb szerzek egy laptopot. Máris hiányzik!
É
– Te is hiányzol neki. Érezd jól magad, és fotózz!
– Úgy lesz.
– A farkáról.
– Azt nem – vágtam rá.
– Legalább megpróbáltam. Menj, és sok sikert!
– Nagyon szeretlek, Miss Kanos! Ciao!
Ő
Megfagyott a vér az ereimben. Ők szivárogtatták ki azokat a
fotókat?
Aztán eszembe jutott a beszélgetés Lucasszal. Az elterelésről…
hogy offline tartsák Alexet. A Will Bushell-lel való találkozásról… te
jó ég!
– Figyelj! Figyelj… figyelj! A rohadt életbe, asszony! Akkora
tököd van, mint két görögdinnye. Tudod, ez mennyire visszataszító?
És mielőtt bármit mondanál, igen, tudom, nem az az életcélod, hogy
vonzó legyél nekem. Elég időt nyertünk ahhoz, hogy
újratervezzünk. Nem fogja megnézni, mert kurvára le se szarja. Egy
kicsit sem. A farka akár a Vogue címlapján is szerepelhetne
svájcisapkában és a makkjából kilógó cigarettával, és valószínűleg
még csak fel sem ismerné, ahogy elhalad az újságos mellett. Ő egy
rocksztár, Jenna. Nem egy valóságshow vesztese. Senki nem tudja. –
dörzsölte meg Blake az arcát, majd megfordult, és visszabámult rám.
A telefonja továbbra is a fülére tapadt, miközben azt mondta: – Nos,
ez nem igaz. A szitter tudja. Őt most lerendezem. Szex chat később?
A vonal megszakadt, abból következtetve, ahogyan Blake
felmordult. Annyira fel akartam pofozni, hogy konkrétan viszketni
kezdett a tenyerem, és azt sem tudtam, miért. Nem kedveltem
Alexet, de ez nem jelentette, hogy egyetértettem azzal, hogy a
csapata átveri. A pokolba is, még csak nem is akartam ennek a
bizonyos csapatnak a tagja lenni, mégis azt gondoltam, hogy ez egy
baromság. Az emberek, akikben megbízott, átverték. Miért akarnák
elárulni? A felépülését akarták szabotálni?
– Ez nem az, aminek látszik – emelte fel a két kezét, arca
grimaszba torzult.
– Úgy beszélsz, mint egy hűtlen férj, úgyhogy azt fogom
mondani, amit minden megcsalt feleség szokott: ez pontosan az,
aminek látszik. – A szavaim valahonnan a torkom mélyéről jöttek.
Rekedtnek, dühösnek hangzottak. – Hű! Ti… hálátlanok vagytok.
– Nem érted, mi minden forog itt kockán! Alex megszállottja
Fallonnak. Ha rájön, hogy a nőt eljegyezte az ősellensége, a
legrosszabb spirálba kerül bele. Elbukod a munkádat, a turnénak
pedig vége szakad, mielőtt elkezdődhetett volna. A karrierjének
valószínűleg lőttek, arról nem is beszélve, hogy több millió dollárt
kell kifizetnie a károkért és veszteségekért. Nem kérhetjük meg őt
csak úgy, hogy ne menjen fel a netre két és fél hónapon át minden
magyarázat nélkül. Megteszünk mindent, hogy segítsünk neki.
Mindenki benne van, akik törődnek vele. A családja, a barátai, a
zenekar tagjai. Mindenki. Ha elcseszed, esküszöm neked, Indie,
azzal rengeteg ellenséget szerzel magadnak Hollywoodban –
mutatott rám a telefonját tartó kezével.
Hitetlenkedve pislogtam azon töprengve, hogy most komolyan
beszél-e.
– Blake – léptem bentebb a helyiségben –, nem számít, hogyan
próbálod beállítani, akkor is hazudsz az ügyfelednek, a volt
lakótársadnak, a barátodnak. A világ végezetéig magyarázkodhatsz
itt, de akkor is te szivárogtattad ki a nemi szervéről készült fotókat,
hogy távol tartsd az internettől, és ez nem okés.
– Én nem. Az egyik egyéjszakás kalandja volt. Fizettünk neki, és
annak egy része jótékony célra megy, szóval ne kritizálj annyira.
– Megszégyenítetted a barátodat, és az, hogy nem érzi magát
meggyalázva, nem változtat a tényen, hogy igenis meggyalázták.
– Ne csinálj úgy, mintha szent lennél, Indigo! A munkád része az,
hogy besurranj vele mosdókba. Te is könnyen jutsz a pénzedhez,
kedves. Csak mert a te lelkiismereted kevésbé piszkos, még nem
jelenti azt, hogy tiszta.
Összehúztam a szemem.
– Elmondom neki – tapostam rá egy láthatatlan csótányra.
– Akkor mehetsz – vágta rá Blake. A tekintete egy szempillantás
alatt váltott szigorúvá elővigyázatosból és idegesből. Tett felém egy
lépést, felszámolva a köztünk lévő távolságot. Éreztem a fahéjas-
gyümölcsös rágót a leheletén. Olyan friss és könnyed illat volt,
amihez Alex eredendően túl férfias volt. – Abban a pillanatban, hogy
megtudja az igazat, mindent hátrahagyva rohan a drágalátos
kokójához. Ebben az esetben nem lesz többé szükség a
szolgálataidra. Ziggy nem kapja meg a tubusát, Craig továbbra is
egy boldogtalan alkoholista lesz. Gondolkozz, mielőtt valami
butaságot csinálsz, Indie! Mert nagyon könnyen rögös útra
terelheted az életed.
Csak bámultam Blake-re.
Felszegte az állát, és ugyanolyan határozottan nézett vissza rám.
Tudta. Tudott a családomról, az anyagi helyzetünkről és még a
tubusról is, amit Ziggynek terveztünk beszerezni a pénzből.
Honnan a pokolból tudja?
A HR-es személyiségvizsgálatot vett fel rólam. A pedikűrös csak
kétszáz kérdést tett fel, amiket brutális őszinteséggel válaszoltam
meg. Biztosan továbbadta. Most pedig Jenna és Blake fölénybe
kerültek. Talán Alex is. A pokolba is, talán az egész csapat tudott a
tengernyi adósságomról és az unokaöcsém egészségügyi
problémáiról.
Mivel éreztem, hogy a véremben az a fajta düh bugyog, amitől
képes lennék elhányni magam, megfordultam, és kiviharzottam
Alex öltözőjéből. Nem éreztem már sem az álmosságot, sem a jet
laget.
Éber voltam.
Vibráltam, akár a dadogó, forrongó szívem. Máglyaként
lobogtam, egészen elevenen.
Ötödik fejezet
ALEX
Melbourne, Ausztrália
ALEX
– Nem – zuhantam egy újabb ismeretlen ágyba, aminek megint
újfajta mosószer illata volt, miközben egy egész palack vizet
benyakaltam. – És ez a végső válaszom, úgyhogy kivonszolhatod
innen a szerencsétlen seggedet, és elmehetsz a szint másik végébe
nyalogatni a sebeidet, ahol nem látlak.
Blake és Lucas fölöttem álltak, az arcuk azt sugallta, hogy
észszerűtlenül viselkedtem, amikor igazából az észszerűség az én
oldalamon állt. Nem hibáztattam Lucast azért, hogy meg akarta
húzni Stardustot. Ő, mint kiderült, egész meghúzható volt. De ha
elronthatom az örömét, azt boldogan megteszem. Két éve, amikor
turnézni mentem, Fallon pedig Los Angelesben maradt, Lucas,
akinek munkát adtam, akit támogattam, akivel együtt nőttem fel,
akivel megosztottam a lakásomat, a kocsimat és néha még a
fogkefémet is, biztosította, hogy a barátnőm a lehető legközelebb
kerüljön Will Bushellhöz. Nem tudtam, miért, de úgy sejtettem, az
egésznek Laurához lehetett köze. Jóval azelőtt feküdtem le a csajjal,
hogy Lucas felfigyelt volna rá. Jóval azelőtt, hogy rendesen
megismerte volna. Gondolom, ahogy L. A.-be került az eljegyzése
romjaiból épphogy kilépve, tele volt bosszúvággyal és keserűséggel,
ezért úgy döntött, szerény személyemen tölti ki a dühét.
Így egy valóságos filmes gonosz módjára Lucas összebarátkozott
Fallonnal, az egyik legnagyobb bizalmasa lett, és mindennap egyre
inkább Will Bushell karjába lökte, amíg én távol voltam.
Lucas nem nyugodott, amíg Bushell meg nem kaparintotta őt
teljesen.
Ha belegondolok, Waitrose-nak egyáltalán semmi keresnivalója
nem volt ezen a turnén. Egy megtévesztő, kétarcú pöcs volt. Amikor
Will járni kezdett Fallonnal, az egész csapat szétesett, nekem pedig
az összes közös barátunkat a saját oldalamra kellett állítanom.
Úgyhogy igazából nem Lucasról szólt, hogy a közelemben
akartam tudni, hanem arról, hogy Willnek ne legyen kapcsolata se
vele, se senki mással, akivel együtt nőttünk fel. Ha megkefélhetném
Will anyját, és rávehetném, hogy tagadja ki őt, megtenném. De túl
sok erőfeszítésembe telne, ráadásul kedveltem Will apját, leszámítva
a furcsa, Manchester United iránti rajongását. Basszák meg!
Amúgy meg az volt a lényeg, hogy Lucas nem fogja megdugni a
dödámat (dögös dadámat).
– Miért nem? – kérdezte Blake.
Felnéztem. Mióta izgatta Blake-et bármi is a karrierem
menedzselésén és a farkát az ügynökömbe nyomásán kívül?
– Lucas tudja, miért – morogtam.
Ahogyan Blake is. Folyamatosan lebeszélt róla, valahányszor
spontán kedvem támadt volna kirúgni Waitrose-t.
– Valójában nem tudom – mondta Lucas, karba fonva a kezét
maga előtt, miközben az ajtónak vetette a vállát. – Kérlek, fejtsd ki!
– Arról van szó, hogy Will karjába lökted Fallont, hogy bosszút
állj rajtam Laura miatt!
– Le kell állnod ezzel a baromsággal! Fallon felnőtt nő volt! Ő
döntött Will mellett.
– Fallon függő volt! Ő amellett döntött, aki akkor éppen nagyobb
hasznára volt – vágtam vissza.
– Ezért akarod visszaszerezni? Mekkora fogás! Egy nő, aki ahhoz
megy, aki mellett jobbak a lehetőségei! – morogta Lucas. Pont
annyira tűnt dühösnek, mint én, vagy talán még annál is jobban.
– Megadtad neki Will telefonszámát, odavitted hozzá, amikor a
kocsija lerobbant, aztán szóltál Willnek, hol találja meg. A pokolba
is, amikor túladagolta magát az én lakásomban, te elmondtad
Willnek, melyik kórházban van, miközben én turnéztam. Ki tesz
ilyet? Ki?
– Egy rendes emberi lény? – pislogott Lucas tettetett
ártatlansággal. – Will támogatni akart egy rászoruló barátot. Te
éppen egy dél felé tartó buszon ültél, államokkal odébb. Figyu,
ennek semmi köze Indie-hez.
Felugrottam az ágyról, túlságosan sok energia száguldott bennem
ahhoz, hogy nyugton maradjak. A testem feszült volt a hosszú
autóúttól, és az, hogy kinyújtóztathatom azzal, hogy megverem
Lucast, a lehető legcsábítóbb dolognak tűnt.
– Ne erőlködj, Szent Lucas! Nem hiszek neked. Nem, nem
randizhatsz Indie-vel! Nem flörtölhetsz vele, nem udvarolhatsz neki,
és nem feküdhetsz le vele! Ő az enyém.
– Még csak nem is kedveled! – lökött meg Lucas, mire én is
visszalöktem. Mi a fasz köze volt ennek ahhoz, hogy kedvelem-e?
– Akkor is az enyém lesz! – bukkant fel az incselkedő vigyorom. –
De ne félj, tudatom majd, milyen íze van. Hiszen haverok vagyunk,
nem igaz?
Blake közénk ugrott mintegy végszóra.
– Na jó, srácok! Elég lesz mára a tesztoszteron egymásra
pisálásából!
– Meg fogom dugni – bámultam Lucasra, aki idegességében a
hajába markolt, és meghúzta. Üdv a random gonoszságok világában!
Pont olyan, mint a kedvességeké, csak pöcsfejek számára. Minden
izmom megfeszült, ahogy verekedésre készültem. Lucas fájdalma
valóságos volt, ami meglepett. Miért érdekelte annyira az új lány?
Alig ismerte. – Meg fogom dugni, és teljesen tönkreteszem őt neked.
Na, mit szólsz hozzá, Waitrose?
Hangosan szippantotta be a levegőt, aztán kiviharzott a szobából.
A fürdőkádig nevettem, és még csak bele sem akartam ölni
magam, amikor beleléptem. Ma nem.
Ma cigire gyújtottam, bámultam a plafont, és egy ide passzoló
dalra gondoltam.
Smoke on the Water.
INDIE
Jenna: Indigo! Jenna vagyok.
Jenna: ???
Jenna: INDIGO!
Hudson: Ez az alapbeállítása.
Jenna: Indigo?
Hudson: ÉGÉS!
ALEX
Tokió, Japán
A közönség őr-jön-gött.
Egy veterán előadó már kilométerekről kiszagolja a valódi
zsongást.
Van a szokásos zsongás. Az a „mindent szeretünk, amit csinálsz”
fajta izgalom. Aztán ott a promós zsongás, aminek fényes
prospektus, ceruzaszoknyás PR-os nők és az Ivy-ban elköltött, egy
menő rádióadóval nyélbe ütött zsíros kis üzleti brunch illata van.
Aztán ott a valódi zsongás. Ez a zsongás. Az ereidben zsibog, a
morfiumhoz hasonlóan, és elönti az egész testedet, amíg minden
lélegzetvétel úgy nem érződik, mintha feleseznél. Figyeltem a
rajongóimat a bakancsom alatt, ahogy majd kibújtak a bőrükből a
gyönyörtől. A biztonságiak körül ólálkodtak, arra vágyva, hogy
odajussanak hozzám, miközben ordítottak, sikítottak és
könyörögtek.
Még, még, még!
A villanások elvakítottak, miközben befejeztem a Használt
szerelem című dalt, amit azután írtam, hogy ott hagytam Stardustot a
folyosón. Kilenc perc huszonhárom másodpercnyi harag, frusztráció
és szenvedély.
Megcsókolhattam volna.
Egy másik pasas valószínűleg meg is csókolta volna.
De abban hol volt a szórakozás? Én szeretek a kajámmal játszani,
és ebbe beletartozott az is, hogy olyannyira az őrületbe kergessem őt,
hogy többé már ne bírjon magával. Azt akartam, hogy a pinája
benedvesedjen és belesajduljon a vágyba. Mert amikor végül
hozzáérek, tényleg csillagokat lát majd.
A színpadon járkáltam, és egy hamiskás mosolyt vetettem rájuk a
vállam fölött. Félmeztelen voltam, ez a jókedvem első jele. Általában
nem kedveltem az egész Justin Bieber-féle „nézd a hasizmom”
szarságot. Ez nem egy sztripklub, és ha már hagytad, hogy a
lemezcéged seggbe kúrjon, az a legkevesebb, amit magadnak
megtehetsz, hogy nem veszed le a rohadt ingedet. De úgy éreztem
magam, mintha egy máglya kellős közepén állva énekelném először
azt a dalt a közönségnek. Izzadság csurgott a felsőtestemen, és a
mögöttem lévő kivetítőn láttam, hogy az operatőr ráközelített a V
vonalamon lefelé leszaladó cseppekre. Kíváncsi voltam, mennyi
időbe telik, mire a videó felkerül a YouTube-ra, és melyik lenne a
sikeresebb: az új dalom vagy egy fotó rólam, ahogy azt a kis
színésznőt ujjazom, miközben a cickójára élvezek. Talán az utóbbi.
Elhatároztam, hogy egyszer ráguglizok. Nem mintha kurvára
érdekelt volna, mit mondanak rólam az emberek.
– Van még ott, ahonnan ez jött! – raktam vissza a mikrofont az
állványra, és végigsétáltam a színpadon.
A sikolyok egyre hangosabbak és eszeveszettebbek lettek. Na
igen, ez nem udvarias ösztönzés volt, hanem éhség, sürgető és
mohó. Bosszúszomjas voltam, bonyolult, és visszatértem. Baszki,
visszatértem! Tele voltam dalszövegekkel, amik csak úgy ömlöttek
belőlem. Fölösleges úgy tenni, mintha Stardustnak semmi köze nem
lett volna ehhez. Volt neki, én pedig megtartom őt addig, amíg az
utolsó csepp nagyság elő nem buggyant belőlem. Vagy belőle.
Akármelyikünktől származott is.
Lenéztem a rajongóimra, aztán fel a tintakék égre. Aztán a kettő
közötti területre, ahol a testek aranyló kipárolgása és a fények
összeporladtak a fejek fölött, és elmosolyodtam.
A mikrofonhoz tettem a szám.
A gitáromat pengettem, és elkezdtem játszani a Férfi és Holdat,
az egyik legelső dalomat. Amikor még nem volt szükségem rá, hogy
egy kék hajú lány megmentsen. Amikor még tinédzser voltam,
akinek tervei és kurva sok véleménye volt. Egy kissrác, aki nem
tudta, hol van a Chateau Marmont, és csak a filmekből ismerte a
kaviárt. A Férfi és Holdhoz Lucasék alagsorában Blake vette fel a
videóklipet. Egy Bejrút méretű pattanás volt aznap az államon, de az
anyag így is meghozta a várt nagy áttörést.
Alfie, Lucas és a másik gitáros becsatlakozott. Alig láthatóan
biccentettem a gitáros felé, akinek hitetlenkedésében elkerekedett a
szeme. A turné minden résztvevője tudta, hogy ez mit jelent. Két éve
nem csináltam ezt, de most eljött az ideje. Be kellett állnia helyettem,
amíg én felfeküdtem a tömegre.
Márpedig én most fel fogok feküdni a tömegre! Mert ma este
annyira igazinak és ideillőnek tűnt. Jó volt és nagyszerű.
Pont, mint a kokó.
Tizenegyedik fejezet
INDIE
ALEX
Három.
Kettő.
Egy.
A hang tompa volt, de létező. Az elkeseredettsége lángra gyújtott
bennem valamit. Éreztem a fájdalmát. Az ajkamon éreztem és úgy
ízlelgettem, mint a fűszeres mézet.
Belemosolyogtam a csókunkba hogyishívjákkal. Az
eszközömmel, a csalimmal. Ennek a leckének a kellékével.
Stardust végre kezdte felfogni ezt.
Minket.
Dugni fogunk. Az, ahogy az ajtóhoz verte a fejét, biztosított róla.
Lucas megfizet.
Megfizet azért, hogy kulcsot adott Willnek a lakásomhoz, amikor
turnéztam, Fallon pedig túladagolta magát. Ő talált rá.
Lucas megfizet azért, hogy megadta Fallonnak Will
telefonszámát, amikor elkérte, hogy megköszönje neki, hogy ő lett a
nap hőse. Megfizet azért, hogy segített neki kiosonni a három évvel
ezelőtti Grammy-átadón, ahova velem jött, de végül Will-lel dugott a
mosdóban.
Lucas a pénznél is értékesebb dologgal fog megfizetni mindenért.
A szívével.
Tizenkettedik fejezet
INDIE
Indie: VSH?
Indie: Aha.
Hudson: :-O
Szingapúr
A repülőút alatt Nattel és Ziggyvel skype-oltam az ablak melletti
szófán összegömbölyödve.
Alex napszemüveget és fekete, kapucnis pulcsit viselt, karját a
mellkasán összefonva egy kanapén elterülve aludt. A fülét bedugta,
és bár teljesen fel volt öltözve, úgy nézett ki, mintha egy női
pornóból szedték volna elő. Próbáltam meggyőzni magam, hogy jól
tette azt a dolgot Ginával. Ez rávilágított, hogy mik voltunk, és ami a
legfontosabb, mik nem voltunk egymásnak.
– Az éjszaka kellős közepén jött vissza – dörzsölte meg vörös
szemét Nat, miközben Ziggyt höcögtette a térdén. A haja egy merő
kóc volt. – Pokolian részeg volt, és hányástól bűzlött. Azt mondta,
egész nap a gyilkost kereste. Bekopogott emberekhez, leordította
őket. Érzed, mekkora őrültségnek hangzik ez? Segítségre van
szüksége, Indie. De gyorsan.
Igaza volt, persze. Kezdtem azt hinni, hogy a bátyámnak sokkal
többre volt szüksége egy munkahelynél. Elvonó kellett neki. Abból a
pénzből, amit kerestem, egy rendes helyre is tellett. Még több ok a
maradás mellett, meg hogy elviseljem Alexet. Megköszörültem a
torkomat, és körülnéztem, hogy biztos nem hall-e senki.
– Két és fél hónap – nyugtattam. – Tarts ki, Nat! Ígérem, gatyába
rázom, amint hazaérek!
– Mintha már nem is ugyanaz az ember lenne. Mármint én értem.
Még mindig fáj neki. De… egy vadidegenhez mentem hozzá. Egy
vadidegentől van gyerekem. Ránézek, és már nem azt a fiút látom
benne, aki az ablakom alatt szerenádozott nekem. Egy naplopót
látok, aki nem törekszik arra, hogy jobban legyen. Egy olyan
naplopót, akit az a srác utált volna.
Épp szólásra nyitottam a számat, amikor a légiutas-kísérő
belibbent szatén, babakék egyenruhájában, arcán a legszebb
ügyfélközpontú mosollyal, amit az utóbbi években láttam.
– Uraim, miss Bellamy! Leszálláshoz készülünk. Legyenek
szívesek bekapcsolni az övüket!
– Mennem kell – ráncoltam össze az orrom. Utáltam, hogy idő
előtt meg kell szakítanom ezt a beszélgetést.
Nat idősebbnek tűnt, mintha az utóbbi pár éjszakája évekig tartott
volna.
– Legalább mondd, hogy jól érzed magad ott! Ettől sokkal jobban
érezném magam.
– Persze! – mosolyogtam. – Nagyszerűen!
– Sikerült megpillantanod egy-két angol rocksztár kolbászát? –
Elkeseredett grimaszát buzdító szipogásra cserélte.
Istenem!
Alex lebiggyesztett ajka megrándult az alvás tettetése közben. Az
arcom elvörösödött egészen a hajvonalamig. Nat nem tudhatta, hogy
közvetlen a közelemben volt. A repülőre csend borult, a többiek
vagy aludtak, vagy filmet néztek.
– Nem – mondtam.
– Igen – jelentette ki Alex a kanapéjáról, majd egy közeli asztalra
hajította a napszemüvegét, és felállt. Elindult felém rettenthetetlen
vigyorával az arcán. A szívem már megint azt csinálta, hogy nem
engedelmeskedett az elmémnek, és ki akart ugrani Alex kezébe.
Mi a fenét művel Winslow?
– Ó, nagyon is látta a farkamat! – Mellém huppant a díványra, és
úgy közölte a hírt, mintha nemzetközi jelentősége lenne. A karját
mögém csempészte, az álla szinte a vállamon nyugodott. – Sőt,
megbámulta! Jó hosszan. Amitől felmerült bennem, hogy
megkérdezzem, hány farkat látott már élőben, de erre azóta sem
kaptam választ. Talán te felvilágosíthatnál. Cuki a gyerek, amúgy.
Natasha álla leesett, és ha Ziggynek nem sikerült volna
kiszabadulnia a karjából, hogy a konyha felé szökjön, addig ott ült és
bámulta volna Alexet, amíg vissza nem térünk Amerikába.
– Remekül nézel ki élőben – lehelte, tányérnyira kerekedett
szemmel.
– Nem igazán élőben, de elfogadom. – Alex széles, feszes válla
hozzám ért, mire felszisszentem, és elhúzódtam tőle. – Próbálom
meggyőzni Indie-t, hogy enyhüljön meg az irányomba. Szerinted
hogy érhetném ezt el?
Az ágyamba próbálsz bejutni – akartam kijavítani. – Íme az első
teendőd: ne kérj meg, hogy hozzalak össze random, Gina nevű csajokkal!
– Szeret bringázni! – Nat mosolya egyszerre baljós és édes volt, én
pedig ugyanolyan akartam lenni. Veszélyes, ugyanakkor szerény.
Ú
– Egész nap bringázna, ha megtehetné. Úgyhogy én ezzel
indítanék.
Alex bólintott.
– Jó ötlet, Natasha.
– Hűha! Tudod a nevemet.
– Odafigyelek, amikor beszél. – Az elbűvölő arcát mutatta.
Nagyszerű. Ennek senki nem tudott nemet mondani, beleértve
Natashát is.
– Megtartós – mondta a sógornőm, mielőtt lekapcsolta a kamerát.
Megráztam a fejem. Ő pont a megtartós ellentéte volt. Ő volt az a
pasi, akiről biztosra vettem, hogy otthagy majd. Lecsuktam a
laptopot, a szívem a torkomban dobogott. Alex előredőlt, az ajka a
lapockám közelében volt.
– Az enyém leszel – suttogta –, ragasztó.
Égett a szemem, és csak meredtem előre Alfie szőke fürtjeire,
ahogy lefelé nézett, miközben a Nintendóján játszott.
Hosszú idő óta először tudtam, hogy nagy bajban vagyok. És
nincs fölötte irányításom.
Mert Alex Winslow egy törött váza.
Én azonban nem a ragasztó voltam, hanem az ostoba takarítónő,
aki mindjárt felszedi a darabokat, hogy megpróbálja összerakni, és
óhatatlanul megvágja magát.
– Nem!
Magamban üvöltöttem a frusztráltságtól, de nem engedtem ki.
Csak halvány érdektelenséggel néztem őt.
– Nem?
– Csak a karomra írj! Vagy ami még jobb, a sajátodra! Az
vastagabb.
– Ott nincs elég hely, és muszáj bekezdésekre bontanom.
– Nem!
– Miért? – A szemhéjam már rángatózott. Biztosra vettem, hogy
ez nem jó jel.
– Mert valaki mással feküdtél le tegnap! – Úgy tűnt, meglepi,
hogy egyáltalán rákérdeztem.
Lassan megnyaltam az ajkamat, mielőtt megszólaltam volna.
Élveztem, ahogy a tekintete rátapadt.
– Nem feküdtem le Ginával.
– Hah?
– Nem is terveztem soha. Megcsókoltam, ez igaz. De csak azért,
hogy felbosszantsalak, és őszintén szólva nem is emlékszem már az
ízére, csak a te reakciódra, aminek a farkam kibaszottul örült. Az
egyetlen, akit most meg akarok dugni, az te vagy. Amint
meghallottam a folyosón át, ahogy a fejedet az ajtónak ütögeted,
átdobtam a csajt Alfie-hoz, és a fürdőszobába mentem gyorsan
kiverni. De ne sajnáld a mi kis Gina barátnőnket. Alfie megadta neki,
amire vágyott, sőt még annál is többet. Komolyan gondoltam, amit
mondtam, Stardust. Ki akarom kefélni belőled a szavakat. Csak
belőled. Amíg a turné véget nem ér, csak te vagy és én.
A közénk telepedő csendről eszembe jutott, hogy a csábítás olyan,
mint a Monopoly. Türelemre és tervezésre volt hozzá szükség, és az
ellenfeled olvasásának képességére. Az, hogy megütöttem a
főnyereményt, és tele volt a zsebem kamupénzzel, szart sem
jelentett.
Még mindig mondhatott nemet.
Még mindig megnyerhette a játékot.
Esélyt sem adva neki, hogy megtagadja a kérésemet, a hátához
emeltem a bőrkeményedéses ujjaimat, és lehúztam a cipzárt. Hagyta,
ha másért nem is, a megkönnyebbülés miatt, hogy nem feküdtem le
azzal az ausztrál bigével. Vagy lehet, hogy végre felfogta, mik
vagyunk. Hogy csak lebegünk a világban gyökerek, talaj és
gravitáció nélkül. Az én királyságomat tévedések, bűnök és hibák
építették fel. Minden másnak tűnt, mint otthon, így most hagyta,
hogy csak ma este ne önmaga legyen. Amikor a ruhája felső része
lecsusszant róla, Stardust gyorsan megfordult, és eltakarta apró,
hetyke cickóját, amit így nem láthattam.
A fogammal szedtem le a tűfilc kupakját, és elkezdtem írni a sima
hátára, miközben hatalmas öröm töltött el, amiért ez még napokig
látszani fog rajta. A filc a gerince mellett táncolt, én pedig minden
alkalommal nagyot nyeltem, amikor a testén borzongás futott végig
az élénk piros hegy érintésére. A farkam életre kelt, de most nem
neki jött el itt az ideje.
Moszkva, Oroszország
É
Felálltam, és otthagytam őt a földön. Évek óta most először
gondoltam, hogy ez jobb, mint az alkohol. Jobb, mint a pezsgő, amit
rejtegettem.
– Ne légy szigorú magaddal, kedves. Főleg, hogy amikor
legközelebb hozzád érek, térden állsz majd előttem.
INDIE
Abban a pillanatban, ahogy elmúlt a csúcspont hatása, rájöttem,
milyen mélyre süllyedtem.
És amint ez megtörtént, minden tisztábbá vált, mint a zuhanyzó
üvegfala, amiről felszáradt a pára. A lábfejemet mintha ezernyi
darázs csípte volna, egyszerre éreztem hidegnek és forrónak, és
közben csendben dideregtem.
Nem is igazán azt szégyelltem, hogy engedtem Alexnek, hogy
megujjazzon (megujjazzon!) a zuhanyzóban, habár ez nagyon nem
vallott rám. Mindketten szinglik voltunk, és ezzel senkinek nem
ártottunk. Inkább azt, hogy egy repülőn engedtem, hogy ezt csinálja
úgy, hogy odakint emberek voltak, akik mind megtudják majd, mi
történt idebent.
Ezt soha nem heverem ki! Még ha a barátait nem is érdekelte,
amiben biztos voltam, hiszen nem én voltam az első lány, akit Alex
Winslow csapdába csalt. Legendásnak született, és mindenható volt,
akár egy dühös isten. Kár, hogy ezt tudta is.
Alex letolta a farmerét, és a bakancsos lábával lerugdosta
magáról, aztán egy tiszta, száraz törülközőt csavart a derekára.
– Minden okés? – vetett rám egy lenéző pillantást, sűrű
szemöldökét összevonta.
Még mindig a jakuzzi szélén ültem, és remegő ujjakkal
fésülgettem a hajamat. Lehet, hogy karót nyelt, szentfazék meg prűd
voltam, ám az élettől tanultam valami fontosat, mégpedig azt, hogy
néha nem térnek vissza azok, akikhez kötődünk. A szüleim esetében
nem volt mit tennem, Alex esetében azonban igen, és így is
beengedtem. Először a gondolataimba, most meg a bugyimba.
– Persze. – Felálltam, hogy szárazra csavarjam a ruháimat. Ő az
ajtó felé fordult, nemtörődöm stílusban, ahogy mindig.
– A bal oldali szekrényben van egy hajszárító. Vedd le a ruhádat,
mielőtt megszárítanád, ha nem akarsz harmadfokú égési sérüléseket.
Megyek, és kimagyarázlak ebből.
– Szerinted beveszik? – haraptam megint az alsó ajkamba.
– Leszokóban lévő drogos vagyok. Ezen a ponton könnyebb
hazudnom, mint igazat mondanom.
– Ó – bukott ki belőlem. Úgy tűnik, nem én voltam a
legékesszólóbb ember ezen a földön, miután megujjazott egy
rocksztár. Mindig tanul az ember.
Kiment a helyiségből, én pedig azonnal az ajtóra tapasztottam a
fülemet, hogy halljak mindent odakint. Szánalmas volt, de nem
rosszabb annál, amit eddig ezen a turnén tettem.
– Törülköző van rajtad – állapította meg szenvtelenül Blake,
amikor Alex visszatért a fürdőből. – Mi a jó eget keres rajtad egy
törülköző?
– Stardust az ölembe öntötte a kávéját.
– Baszki! Miért? – szólalt meg most Alfie.
Elvigyorodtam magamban, a szívem hevesen zakatolt a
mellkasomban.
– Nem tudom. Ki tudja, mit miért tesznek a nők? Biztos megvan
neki.
– Az inged is eltűnt.
– Mert az én kávémat meg a fejemre öntötte.
– Azta, haver! Ez a csaj tényleg utál!
– Nyilvánvalóan. – Alex hangjából sütött a szarkazmus.
A szám elé kaptam a kezemet, hogy visszafojtsam a nevetést. Ez
volt az én bajom Alexszel, túlságosan is elbűvölő volt. A meggyötört
rocksztár kliséje alatt, aki megmenekült a drogok és a pia karmai
közül, és annyi tinta borította a bőrét, amiből az egész Háború és
békét ki lehetne nyomtatni, ő egy elveszett kisfiú volt. Egy
elképesztően szellemes, elveszett fiú, aki hihetetlenül szerethető,
még ha ezt ő nem is gondolta így.
– Amúgy hol van Indie? – Lucas hangja más volt, mint a többieké.
Bosszúsnak tűnt inkább, mint jókedvűnek.
– Tudtommal a fürdőben.
– Hogyhogy? – morgott Blake.
– Durva hasmenés jött rá. Nem kizárt, de nem is biztos, hogy
annak a marhahúsos rizsnek van köze hozzá, amit felszállás előtt
ettünk.
– Tudtam! Az én hasam is furcsán viselkedik – csapott Alfie a
combjára a hangok alapján.
Meg-fogom-ölni-Alexet.
Ökölbe szorítottam a kezemet, és minden csepp önuralmamra
szükségem volt ahhoz, hogy ne szambázzak ki innen, és ne üvöltsem
le őt annyira, hogy kiszakadjon a hangszálam.
Aztán folytatta:
– Szerintem elég hangos lesz odabent, úgyhogy azt javasoltam
neki, hogy kapcsolja be a hajszárítót.
Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy a méltóságomat
igyekszik megőrizni.
A maga kifacsart, visszamaradott és különösen műveletlen
módján.
– Durva – motyogta Blake.
– Baromság! – vetette oda Lucas.
Az ajtónak nyomtam a homlokomat, és összeszorítottam a
szememet. Az arcom belefájdult a hatalmas vigyorba. A szívem
egészen más miatt facsarodott össze. Bekapcsoltam a hajszárítót, és
hallottam, hogy odakint felnevetnek.
Menj a fenébe, Winslow!
Tizenhatodik fejezet
ALEX
INDIE
Lefogadtam volna, ha azt mondom Alexnek, Lucas engedte, hogy
nála csövezzek, vett volna nekem egy egész házat, csak hogy őt
bosszantsa. Egyértelmű volt, hogy akármi történt is közöttünk, abba
belejátszott, hogy megpróbált távol tartani a dobosától. Egy másik
lány talán kihátrált volna ebből, csakhogy az én életem egy akkora
romhalmaz volt a turnén belül és kívül is, hogy Alex jelentette a
legkisebb problémát.
Miután megvette nekem a laptopot (amit én nagyon nem akartam
elfogadni, de ő erősködött, hogy a turné után is hasznát veszem
majd), elmentünk kocsikázni. Moszkva hideg volt, szürke és öreg,
mint egy szigorú nagymama. Amikor visszaértem a hotelbe, azonnal
feltelepítettem a Skype-ot, és megpróbáltam felhívni Natashát, de
nem vette fel. Aztán a törött képernyőjű telefonomat szuggeráltam,
hogy csörögjön, miközben éreztem, hogy a remény úgy szivárog ki
belőlem, mint a vér egy nyílt sebből. Végül feladtam, és elkezdtem
dolgozni a párizsi ruhán. Bőven helyi idő szerinti este tizenegy múlt,
mire kezdtem lelazulni, ahogy a kis varrógép zümmögése feloldotta
bennem a Craig miatti szorongásomat. Már csak két hónap maradt
hátra, hogy visszatérjek, és gondoskodjak róluk. Már az is sokat
segített az otthoni dolgok rendezésében, hogy kéthetente kaptam
fizetést.
Ezt a bizonyos ruhát nehéz volt elkészíteni, mert egy vékony
hegyű tollal kellett írnom a foltokra. Kétszer olyan hosszú időbe telt,
de nagyon jól tudtam, hogy amit kemény munka árán szerzünk
meg, az mindig sokkal értékesebb.
Az ablakom a Vörös térre nézett, ahol a nap folyamán már jártam
Alexszel. Volt egy sofőrünk, amitől úgy éreztem magam, mint
valami hercegnő, de nem a jó értelemben. Amikor a Kreml felé
sétáltunk, Alex röviden elmesélte a hely történetét. Azt mondta, évi
kétszázezer dollárba kerül a múzeumnak, hogy Lenin testét
tökéletes állapotban tartsák, ami már száznegyvenhét éves volt.
– Én mondom neked, Stardust! Láttam fotókat. Egy perccel nem
néz ki idősebbnek ötvenhatnál. Egy kicsit viaszos, de nem jobban,
mint egy átlag hollywoodi színésznőjelölt.
Alex elmesélte, hogy már háromszor járt Moszkvában, és ha nem
lett volna ennyire sűrű a turnéprogram, szívesen körbevezetett
volna. Egyáltalán nem hittem neki, hiszen tudtam, hogy hazudós, de
azért jólesett, hogy ezt mondta. Amikor sötétség telepedett az orosz
fővárosra, Alex megkérte a sofőrt, hogy vigyen el minket „a világ
legcsúnyább és legmenőbb dolgához”. Felnevettem, ahogy
befészkeltem magam a Renault Duster hátsó ülésére, miközben
próbáltam visszafojtani a gyomromban hullámzó izgalmat. Alex
olyan közel húzódott, hogy a bőrömön éreztem a leheletét megint, és
önkéntelenül összeszorítottam a combomat, amikor eszembe jutott,
amit legutóbb mondott nekem, hogy előtte fogok térdelni.
– Elég sötét van odakint. – Igyekeztem úgy hangzani, mint akit
nem érdekel, hogy együtt töltjük az időt. Alexnek igaza volt,
döntöttem el, miközben magamba ittam Moszkvát, mint a papírtörlő
a keserű kávét. Újnak nézett ki a felhőkarcolóival, a karbantartott
parkjaival meg a szmogos levegőjével. Egy gyors tempójú nagyváros
ismertetőjegyei. Ugyanakkor réginek is látszott a kilométerekre
elterülő, a szovjet múltban tömegesen emelt épületek garmadájával.
Akkor tudtam meg, miről beszélt Alex, amikor az autó lehúzódott
egy rakpartnál. A sofőr leállította a motort, és hátradőlt. Az
emlékművet nem lehetett nem észrevenni, mert szörnyetegként
tornyosult Moszkva fölött. Winslow ismét nem tévedett. Ez a valami
hatalmas volt, kimunkált és… ijesztő. Igen. Egyszerűen
hátborzongató, mintha a Trónok harcából szedték volna. Egy férfi
egy hajón. Az alak a kezében tartott valamit, és a messzeségbe
nézett.
– Hát ez… – kezdtem.
– A tizedik legrondább építmény a Virtual Tourist szerint –
fejezte be a mondatot helyettem Alex. A fejét odadugta a vállamhoz,
és elvigyorodott, ahogy megpillantotta ő is a szobrot. – Nagy Péter
orosz cár. Nemcsak az az ironikus, mennyire ronda a szobor, de az
is, hogy Nagy Péter még csak nem is szerette Moszkvát!
Szentpétervárra helyezte át az ország fővárosát, mielőtt visszatették
volna ide. Íme, az emberi logika!
A sofőrünk SMS-ezni kezdett, szinte láthatatlanná vált. Könnyű is
volt megfeledkezni arról, hogy nem voltunk egyedül.
– Honnan tudsz ennyi mindent? – kérdeztem.
– Szeretem a történelmet.
– Miért?
– Mert ezáltal jobban megérthetem a jövőt.
Bólintottam. Alex nem volt sem leereszkedő, sem fecsegős. Egy
újabb ritka alkalom adódott az ismeretségünk során, hogy őszinte
érdeklődést mutatott valami iránt, és azt meg is osztotta velem.
Megrémített a gondolat, hogy nyílt és őszinte is lehet. Mert csak az
tartott egyben, hogy Alex Winslow igazából egy szeterotípiákból
összefércelt perszóna volt, akire ő maga sem ismert már rá. Minden
tételt kipipált a listán: rocksztár, problémás, drogfüggő, tetovált.
Kínosan ismerős volt.
Ismét az ablak felé kaptam a fejem.
– Visszamehetnénk a hotelbe?
– Miért?
Mert túl akarlak élni téged.
– Szeretném felhívni a családomat.
Alex megvonta a vállát, amolyan „ilyenek a nők, mit lehet tenni”
stílusban, majd elkapta a sofőr tekintetét a visszapillantóban, aki
viszonozta ugyanazt a gesztust.
Elindultunk.
Lágy kopogás rántott ki a gondolataimból. Összehúztam a
szemöldököm, és kikapcsoltam a varrógépemet, amit a behúzott
függönyök mellett állítottam fel. Felkeltem, és tudtam, hogy ez nem
lehetett Alex. Ő soha nem volt szelíd, mindig durván és szemét
módjára viselkedett, és talán ezért kezdett zakatolni a szívem,
valahányszor meghallottam, hogy valami akár csak leesik a másik
szobában. Kinyitottam az ajtót, és Lucasszal találtam szemben
magam.
– Hahó, álomszuszék! Merre jártál? – villantott rám Lucas egy
puhatolózós mosolyt.
Tettem oldalra egy lépést, meghagyva neki a döntést, hogy be
akar-e jönni vagy sem. Egyáltalán nem érdekelt Alex
figyelmeztetése, de azt nem tudtam, Lucas hányadán áll a főnökünk
fenyegetésével. Amúgy is talán azért jött, hogy visszakérje a
laptopját. Megfordultam, hogy felvegyem az asztalról, de Lucas
elkapta a csuklómat.
– Elmondanál nekem valamit?
Felnéztem rá. Az arca angyali volt még feszülten is. Nyílt és üde.
Egyidősek voltak Alexszel, de benne nem volt meg ugyanaz a belső
nehézség, amitől valahogy sokkal fiatalabbnak nézett ki. Alex
tévedett. Kizártnak tűnt, hogy Lucas rossz vagy bosszúszomjas
legyen. Én úgy olvastam az arcokat, mint a könyvmolyok a kedvenc
bekezdéseiket: áhítattal. Tudtam, hogy bármit tett is Lucas, megvolt
rá az oka.
– Talán – feleltem. – Először tudnom kell, mi az. Megnyalta az
ajkát.
– Ha eljön az a pont, amikor Alex túl sok lesz neked, és ezzel most
nem arra kérlek, hogy mondd el, mi van köztetek, mert ehhez semmi
közöm, szólsz majd? Lehet, hogy úgy tűnik, utáljuk egymást, ő meg
én, de hidd el, már elég régi az ismeretségünk.
Kifejezéstelen tekintettel bámultam rá.
– Csak aggódom.
– Kiért? Értem vagy érte? – kérdeztem.
– Mindkettőtökért, máshogyan. Te erős lány vagy, ő meg olyan,
akár egy fekete madártoll. Nem olyan ellenálló, mint amilyennek
látszik.
Ú
Csend. A lábamat bámultam. Úgy tűnt, Lucas nem akarja, hogy
együtt legyünk, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy talán Alexnek jó
oka van azt hinni, hogy a barátja/ellensége akart engem.
– Mindegy – rázta meg a fejét Lucas. – Csak szólj, ha szükséged
lenne rám! Ő azt gondolja, a bugyidba akarok beférkőzni, és basszus,
lehet, hogy te is, de hidd el, csak melletted akarok lenni – mondta.
A szemöldököm erre majdnem összeszaladt. Talán ez a turné arra
szolgált, hogy megtaláljam a bennem rejlő cinizmust.
Luc gyorsan hozzátette:
– Egy csomó, korábban ismeretlen hapsival vagy összezárva, és a
főnököd állandóan szívat. Bármi van is a családoddal otthon L. A.-
ben, biztosra veszem, hogy nem könnyű neked.
– Nem az – vallottam be.
– Azért vagyok itt, hogy segítsek – nyújtotta felém a kezét.
Ezúttal megfogtam anélkül, hogy tudatában lettem volna annak,
milyen láncreakciókat indít majd be ez.
Anélkül, hogy tudatában lettem volna a titkoknak, amiket a
kezünkben tartottunk.
Tizenhetedik fejezet
ALEX
Hudson: A francokat!
Hudson: Nem!
Indie: …
Jenna: Nem.
Jenna: De lefeküdtünk.
Jenna: ???
Indie: Jól.
Jenna: Bővebben!
Jenna: Bővebben!
ALEX
Az a baj a világgal, hogy amikor jól érzed magad, a napok mintha
összecsomósodnának, de amikor pocsékul és egyedül vagy, minden
nap egy év, egy sziget, egy gumiszoba, ahonnan nem tudsz kijutni.
Három nap telt el azóta, hogy bejutottam Indigo Bellamy
bugyijába. Három nap, ami alatt tettem róla, hogy minden
pozícióban, szögben és London minden pontján belé nyomuljak.
Dugtunk a jakuzziban (kétszer), zuhanyzás közben (háromszor),
az ágyban (négyszer) és egy fekete taxiban is (egyszer), amikor egy
„Ügyeljen a peronon!” feliratú pólót kellett tömnöm a szájába,
miközben rajtam ült a hosszú ruhájában. Elmentünk várost nézni, és
ellátogattunk a claphami környékre, ahol régen laktam. De olyan is
volt, hogy csak a szobánkban maradtunk, keféltünk, vagy a
Zooniverzum – Állati kert! meg az egyik vicces vetélkedő ismétlését
néztük. Indie mindkettőt nagyon élvezte. Fallon mindig hülyeségnek
tartotta a kedvenc tévéműsoraimat.
Bár be kell vallanom, hogy Fallon aggasztott a legkevésbé
Londonban. Évek óta most először szórakoztam jól. Még Blake
telefonjait is fogadtam, ugyan rövidre zártam a beszélgetést, és a
munkára szorítkoztam. Egyik nap Alfie is beugrott hozzánk afgán
kajával felszerelkezve, amit a földön ülve ettünk meg, miközben
megnéztük a Haláli hullák hajnalát. Nem tudtam haragudni a
marhára. Annyi társas tudatosság szorult belé, mint egy ajakírbe.
Aztán a negyedik nap Indie megbökött.
– A szüleid. Meg kell látogatnunk őket. Igaz.
Nem tudtam, mi zavart jobban. Az, ahogy magát is belevette a
látogatási tervbe (miért ne tenné, te barom? Ő a bébiszittered! Ez
szigorúan munkaügy), vagy az, hogy tényleg találkozna a csődtömeg
családommal. Aznap reggel felhívtam az anyámat, amíg Indie
zuhanyozott, és persze odáig volt a hírtől.
– Láttam azokba a magazinokba, hogy Angliába vagy, édes.
Kíváncsi vótam, felhíssz-e vagy se. Örülök, hogy igen. – A fülembe
pukkasztotta a rágóját.
Azon el sem merengtem, ő miért nem vette a fáradságot, hogy
felhívjon annak ellenére, hogy tudta, itt vagyok. Amíg időnként
megdobtam a családomat pénzzel, és nem avatkoztam a dolgaikba,
nem izgatta őket a létezésem. Hangosan kifújtam a levegőt, az ágyra
hanyatlottam, és a csillárt bámultam.
– Nem egyedül jövök – figyelmeztettem. Én így jeleztem neki,
hogy a változatosság kedvéért viselkedjen normálisan. A szüleim
folyamatosan megcsalták egymást. Annyira szokványos dolog volt
ez, hogy talán nem is a megcsalás a jó kifejezés rá. Legalább hat
olyan esetet fel tudtam hozni, amikor anya és apa kiteregették a
szennyesüket (szó szerint is) az egész szomszédság előtt, az utcán.
Egy ikerházban laktak Watford egyik forgalmas utcájában, ahol
mindenki ismert mindenkit. Imádtak torkuk szakadtából üvöltözni
egymásra, miközben az emberek a párkányuk, ajtajuk közelébe
húzódtak, vagy kikukucskáltak az ablakukon. Ha valaha is felmerült
volna a kérdés, milyen emberek mentek el Ricki Lake, Jerry Springer
és Jeremy Kyle műsorába… hát, az én szüleim félék. Olyanok.
Ráadásul az a legrosszabb, hogy helyiekkel csalták meg egymást,
úgyhogy az egyész egy nagy, középkorú emberekből álló felfordulás
volt, akik mind úgy néztek ki, mintha soha egyetlen fogászati
szűrésre sem mentek volna el életük során.
– Az a hölgyike barátod, akit az újságba láttunk? – kérdezte anya
hiénaszerű félkacajjal. Mi volt olyan vicces? Talán az, hogy Indie
szöges ellentéte Fallonnak. A magas, formás Fallonnak, aki úgy
nézett ki, mint az utóbbi öt év összes Victoria’s Secret modelljének
másolata. Indie-nek kék haja volt, furcsa ruhái, és annyi személyiség
szorult abba a sovány kis testébe, ami száz Fallon megtöltéséhez is
elegendő lett volna.
– Ja – morogtam a szememet összehúzva –, ő.
– Egy kissé fura, nem? – Hallottam, ahogy reszelni kezdi a
rózsaszínre festett körmét, miközben újabb rágóbuborékot
pukkantott a fülembe.
Íme, hölgyeim és uraim! Hát ezért fordultam én a
narkotikumokhoz az emberek helyett.
– Elvárom, hogy viselkedj, amikor ott lesz! – figyelmeztettem. A
szavaimból csak úgy áradt a ridegség.
– Ne beszélj úgy hozzám, mintha te lennél itt a szülő! – kiáltotta,
majd hozzátette. – Át kéne hívjam Carlyt meg a kicsiket.
Szerettem a nővérem gyerekeit. Magamra és George-ra
emlékeztettek. Hihetetlenül okosak és jó megfigyelők voltak.
Dwayne egy kis égedelem, de jó ritmusérzékkel rendelkezett, és
talán remek gitáros lehetne belőle, ha kapna egyszer egy gitárt (kap
is majd, fogadtam meg). Én nem olvasatok el vele ötszázszor egy
könyvet, mielőtt odaadom neki. Chayse aranyos volt, és érzékeny,
kábé olyan, amilyen én lehettem volna, ha a szüleim nem
nyomorítanak meg ennyire. Bentley egy igazi humorista, már
zsenge, nyolcéves korában is. Az egyetlen, ami ebben az egészben
nem tetszett, hogy találkozzak az anyjukkal, Carlyval, aki a
nővérem.
– Ja – mondtam ennek ellenére, és figyeltem, ahogy Indie kijön a
fürdőből egy szál törülközőben. A tekintetemmel követtem minden
mozdulatát. – Persze, jó lenne látni őt. Most hívok taxit, szóval… –
Rakj rendet abban a disznóólban! – Készüljetek fel, okés?
– Okés – nevetett anya, aztán lerakta.
– Készen állsz? – mosolygott rám Indie.
– Soha.
Nem tudom, miért nevetett. Ebben semmi vicces nem volt.
Huszonnegyedik fejezet
INDIE
Indie: Miért?
Hudson: Miért?
Jenna: ???
Indie: ???????
Jenna: Szomorú.
Jenna: Űrhajós.
A fekete taxi egy piros ajtó előtt állt meg.
Hamish és Harry komoran bólintva köszöntek el tőlünk. Alex úgy
gondolta, nincs szükségünk kíséretre, mivel csak a családjához
mentünk. Watfordba menet még a taxiban megtárgyaltuk a
látogatásunk időtartamát.
– Három óra, Stardust. Ha egy perccel tovább tart, a hajadnál
fogva rángatlak ki. – Kinézett az ablakon, lábával a földön dobolt, a
fekete napszemüvegétől pedig még inkább seggfejnek tűnt.
– Szerintem nagyon is szeretnél a hajamnál fogva kirángatni –
jegyeztem meg egy divatmagazint lapozgatva. Elképesztő volt,
mennyi színt hoztak az életembe apróságok. Soha nem vettem volna
meg a Vogue-ot Los Angelesben. De most már volt zsebpénzem.
Ráadásul Blake-nek nagyon ment, hogy az üzleti hitelkártyáját a
pénztáros elé tolja, valahányszor fizetni próbáltam a cuccaimért a
reptéri újságárusoknál.
– Naná, de nem terveztem vacsora előtt csinálni – mondta.
Felnevettem. Akkorát tévedett, ha azt gondolta, nem szerethető.
Alex nagyon is szerethető volt.
A Winslow család elhanyagolt udvarát csupasz foltok és a gyér
fűben szétszórt sörösdobozok tarkították. Néhány pillanatig még a
taxiban ültünk, mielőtt Alex kinyitotta volna az ajtót. Kiszálltam
utána, aztán mindketten elindultunk a kabátunkba burkolózva. A
ház lehangolóan nézett ki. Minden vagy mállott, vagy leszakadt róla.
Megkíméltem ettől az észrevételtől. Én sem éppen egy palotában
laktam.
– Tetszik az a kis templom a túloldalon – böktem hátra a
hüvelykujjammal a vállam fölött. Bármit megtettem volna, hogy egy
kicsit is komfortosabban érezze magát. Arrafelé hunyorgott, az a
gyönyörű arca megrándult. Ez a pasas bennem volt – a szívemet
melegség járta át a gondolatra, akármilyen ijesztően is hangzott –, és
szerintem egy részem meg őbenne.
– Ott fogdosott meg John tiszteletes. – A száját rosszallóan
elhúzta. A szemem elkerekedett a vallomásától, mire megforgatta a
szemét, és a fenekembe csípett.
– Látnod kéne az arcodat!
Ú
– Úgy beverném az arcodat!
– Maradjunk annyiban, hogy az arcomra ülsz. Ma este. Most
pedig gyere, essünk túl rajta!
Alex szülei, Louisa és Jim úgy néztek ki, mint a fiuk idősebb,
dagadtabb verziója. Az apja sápadt, orra rózsaszín, mint azoknak,
akik mindig tartanak egy üveg töményet a kezükben, viszont az ő
arcvonásai is élesek voltak. Az anyja teste ráncos, barnított és széles,
de vörösesbarna szeme huncutul és ellenállhatatlanul csillogott.
A lakást betöltötték a dolgok, a haszontalan, telemarketing-
csatornákról rendelt cuccok. Alex nővérének, Carlynak melírcsíkos
haja volt, rágógumi-rózsaszín rúzst és ahhoz passzoló melegítőalsót
viselt, négy és kilenc év közötti gyerekei pedig annyira különböztek
egymástól, hogy könnyen megjegyeztem a nevüket.
Az ebédlőasztalnál ültünk, és bolti krumplipürét ettünk sült
hússal. Louisa megmikrózta az egész fogást, és le is köhögte,
miközben felszolgálta nekünk. Felbontottak néhány doboz sört,
amitől legszívesebben elsírtam volna magam Alex miatt.
Valahányszor valaki ivott egy kortyot, a kezem ökölbe szorult, és
megpróbáltam kilélegezni a fájdalmamat.
– Szóval… Indigo. – Az apja úgy forgatta a szájában a nevemet,
mint valami rossz viccet.
Kihúztam a hátamat, és felszegtem az államat. Nem hagyom,
hogy a nevem miatt gúnyoljanak. Nem én választottam, de őszintén
szólva soha nem is változtatnám meg. Ez volt az egyik legfontosabb
emlékem a szüleimtől. Ráadásul a kék egy fantasztikus szín.
Különösen, ha sötét és mélységes. Akárcsak a nevem. Akárcsak az ő
fiuk.
– Összekavarod a munkát az élvezettel, igaz-e? A mi fiacskánk
aztán tényleg ért hozzá, hogy csábítson el egy lányt – nevetett az
apja, és szétpermetezte a szájából a krumplipürét, miközben oldalba
könyökölte Alexet, aki mellette és velem szemben ült. Alex
összehúzta a szemét, mint mindig, amikor mérges, és a könyökével
ellökte az apját.
– Hagyd már! – sziszegte. A hangja mély és rideg volt, amitől
megborsódzott a hátam.
– Jaj, má’! Csak viccel! – szólt közbe Louisa, miközben egy újabb
adag krumplit pakolt Alex tányérjára. – Na, és mi újság? Hogy
vannak a srácok? Alfie-nak elég jól megy. Vicces, nem? Ő volt az
egyetlen, akinek soha nem jött össze a kufirc, akárhogy erőlködött is.
– Ez egy nagyszerű észrevétel a gyerekek előtt – jegyezte meg
Alex szárazon.
– A szex természetes dolog – vágott vissza az anyja.
– A vacsoraasztalnál beszélni róla… az már annyira nem. – Alex
kissé sápadtnak tűnt.
Csend. Köhögtem, és azt kívántam, bárcsak valaki mondana
valamit. Akármit.
– Alfie legalább tesz ki képeket az Instagramra, hogy tudjuk, mi
van vele – bosszankodott Carly, miközben véget vetett egy
kajacsatának Bentley és Chayse között. Bentley felpattant a székéről,
és trágárságokat kiabálva a nappaliba rohant. Alex apja hangosan
felböfögött, és ha nem tévedtem, direkt csinálta. Kezdett úrrá lenni
rajtam a bűntudat, amiért megkértem Alexet, hogy jöjjünk ide.
Eléggé önteltség volt a részemről, hogy azt hittem, tudok valamit,
amit ő nem. Kényelmetlenül érezte itt magát. És megértettem, miért.
Kinyújtottam a lábamat az asztal alatt, és az övéhez simítottam. Ettől
egy kicsit megnyugodott, azt hiszem, mert a széles válla megrogyott,
de még mindig úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban képes
lenne tüzet okádni, leégetve ezzel az egész házat.
– A srácok jól vannak – vágta oda Alex, és végighúzta a villáját a
tányéron, idegtépő hangot produkálva ezzel. A tekintetét az állott
krumplipürén tartotta.
– És Fallon? Két hete felhívott, hogy felköszöntsön a
szülinapomon. És többet beszélgetett velem a kötelező öt percnél. –
Az anyja sokatmondó pillantást vetett rá, és éreztem, eljött a pillanat,
hogy elsüllyedjek szégyenemben, és eltűnjek az asztaltól.
Fészkelődtem a széken, mire véletlenül Louisa vállához ért a
vállam.
– Te többet beszélsz vele, mint én. Kérdezd meg magad! –
motyogta Alex, és végighúzta az ujját a tányérja közepén, így
szétválasztva a krumplit és a szaftot a hústól. – Nem is. Én már nem
beszélek Fallonnal. Egyáltalán.
– Nem? – szólt közbe Carly.
Levegőnek néztek ott a konyha közepén. Ez a terv elég csúnyán a
visszájára sült el.
– Ja. Azóta nem igazán beszéltünk, hogy kúrt az egyik legjobb
barátommal, és eladta a tőlem kapott eljegyzési gyűrűjét, hogy új
mellekre költse az árát.
– Alex, a gyerekek! – nyögött fel Carly.
– Mi van? – vigyorgott Alex oldalra biccentett fejjel. – Azt hittem,
azt mondtátok, a szex természetes dolog. Fallonből meg elég is lesz.
– De biztos összefuttok Párizsba! Szeretnélek újra együtt látni
titeket! Csodás pár voltatok – erősködött az anyja. Az arcán gonosz
vigyor díszelgett. Alex mosolyára emlékeztetett, amikor
szemétkedett valakivel, csakhogy az anyja beszólása… nekem szólt.
Alex arckifejezéséből lejött, nem tetszik neki, hogy most ő volt a
céltábla.
– Hé, anya, nincs valami szaftos pletykád, amit megoszthatnál
velünk, ami nem az én életemmel kapcsolatos? Elvégre az én életem
unalmas. Olyannyira, hogy leszámítva azt, amikor két hónapja
pénzre volt szükséged, egyszer sem csörögtél rám, amióta kijöttem
az elvonóról. Na, gyerünk! Tudom, hogy megy ez neked. Mesélj
valami jót! Kavartál mostanában valami új, ladbrokes-i
semmirekellővel? Rajtakaptad apát egy új bigével az ágyban? A
lehetőségek kimeríthetetlenek! Ó, tudom már! Lehet, hogy Carly újra
terhes! Az milyen klassz lenne, nem?
Az egész asztaltársaság elhallgatott, minden szem Alexre
szegeződött. Ő felállt, fogta a tányérját, és berakta a mosogatóba az
emeletre menet. Én is szabadkozva felálltam, és már indultam volna
utána, amikor a telefonom zizegni kezdett a táskámban. Elővettem.
Ha Craiggel kapcsolatos a hívás, arról nem szerettem volna
lemaradni. Nem akartam, hogy Alex azt gondolja, nem állok
mellette, de Craig helyzete most fontos volt.
– Kimegyek ezzel – intettem a telefonnal a kezemben, és a bejárati
ajtóhoz kocogtam. Amikor a fülemhez nyomtam a készüléket, a
tüdőmből egy visszafojtott, aggodalmas sóhaj szakadt fel.
– Itt van, és semmi baja – szipogott Nat, hallhatóan könnyek
között.
Megdörzsöltem az arcomat, ahogy oda-vissza sétáltam a
Winslow-ék bejáratához vezető kis ösvényen.
– Ki találta meg?
– Hudson. Épp most hozta vissza. A bátyád megint ivott, de
szerencsére nem bántott senkit, és nem is erőszakoskodott. A
pártfogó felügyelője már úton van, de biztosra veszem, hogy el
tudjuk simítani a dolgokat. Hudson felhívta azt a kedves ügyvédet,
aki a múltkor segített, úgyhogy szerintem…
– Add át Craignek a telefont! – vágtam a szavába. Talán Alex
családjának piszkálódása okozta, de konfrontálódós hangulatban
voltam. Évekig sajnáltam Craiget, és elnéztem a dolgait az
elszalasztott lehetőségei és a meghiúsult álmai miatt. Hát, többé már
nem. Sajnáltam az odaadó feleségét, a gyönyörű gyerekét és a húgát.
Magamat.
– Indie…
– Add. Oda. Neki. A. Telefont! – nyomtam meg minden szót,
ahogy Alex szokta, amikor azt akarta, hogy hülyének érezzék
magukat az emberek. Amit gyakran csinált.
Néhány másodperccel később meghallottam a vonal túlsó végén a
nehézkes légzést, ami azokra jellemző, akiknek túl sok adrenalin (és
alkohol) kering az ereikben, majd vettem egy kissé ingatag levegőt,
hogy lenyugtassam a szívverésemet.
– Craig Bellamy, egy seggfej vagy! – mondtam. Amikor erre nem
válaszolt, folytattam. – Annyi lehetőséget kaptál a rövid, noha
stresszes utadon ezen a földön, és mindet elszúrtad egytől egyig.
Nem baj. Nekem nem tartozol semmivel. De tényleg. A feleségednek
viszont? Neki a világgal tartozol! Ő nem erre szerződött, amikor
hozzád ment! És a fiad? Annyival többet érdemel! Megérdemli, hogy
ott legyen neki a szerető apja, aki gondoskodik róla, megtanít neki
dolgokat, elviszi helyekre, könyveket olvas fel neki. Megérdemli azt,
amiben neked is részed volt! Te viszont nem ezt adod neki. Annyira
haragszom rád! – Két dologra jöttem rá, ahogy ezeket az utolsó
szavakat kiejtettem. Az első az volt, hogy sírtam, ami újdonság volt.
Általában nem sírtam. Inkább az az „addig tartom bent, amíg ki nem
robban belőlem” típusú lány voltam. A másik dolog, amit
észrevettem az, hogy nem voltam egyedül. Egy fekete kabátos,
baseball-sapkás pasas ólálkodott az utcasarkon. Telefonált éppen, és
valamit tartott a kezében. Rámeredtem, hogy tudja, tisztában voltam
vele, hogy figyelnek.
– Mióta vagy te a főnök, Indie? A fejedbe szállt, hogy a híres
haverjaiddal lógsz. Ne hidd, hogy nem láttam, hogyan parádézik
körbe veled! Mintha valami vigaszdíj lennél az igazi menyasszonya
után. Tévedésben élsz, ha azt hiszed, hogy…
Nem foglalkoztam már tovább Craig kirohanásával. A táskámba
dobtam a telefonomat, előrementem néhány lépést, és nekidőltem a
Winslow-ház törött kapujának. Onnan figyeltem, ahogy három
másik, ugyanolyan ruhát viselő férfi osont be a környékre. Percről
percre egyre többen lettek, és még az utca túloldalán lévő park meg
templom közelében is gyülekeztek jó páran.
Lesifotósok.
A gyomrom kis csomóba ugrott össze, és majdnem elborult az
agyam, akkora erőt vett rajtam a késztetés, hogy kimasírozzak az
utcára, és megmondjam nekik a magamét. Meg is tettem volna,
rohadtul meg, mert Alexnek most nagyon nem volt szüksége erre.
Ugyanakkor tudtam, hogy ha nekik megyek, az felérne egy
robbanásig feszülő PR-rémálommal. Ha szembesíteném őket, az
egészet rögzítenék, és feltöltenék az összes létező médiafelületre.
Ami aztán még több felfordulást okozott volna Alex Winslow már
így is káoszos világában. Ökölbe szorítottam magam mellett a
kezemet, mély levegőt vettem, és bementem. Alex családja még
mindig a konyhában ült. A szülei hangosan vitatkoztak, miközben
Carly a gyerekekkel kiabált. Felmentem a lépcsőn, ami egy szűk,
foltos szőnyeggel és sárga tapétával fedett közlekedőre vezetett.
Alex szobája mágnesként vonzott. Az ajtaja résnyire nyitva állt. Az
ajtófélfának dőltem, és néztem őt a régi ágya szélén ülni.
A szobája egy kicsi, tiszta négyzet volt. Az egyszemélyes ágyát
(ami túl rövid és túl keskeny volt a hatalmas termetéhez) a falhoz
tolták. A fejvég fölött egy Morrissey-poszter lógott, a régimódi
számítógép-monitor és az olcsó íróasztal mellett meg egy Cure-
poszter függött. Ott árválkodott még egy gitárállvány is, üresen és
csupaszon, ami sejtésem szerint Alex kedvenc tárgyáé, a néhai
Taniáé lehetett. A tarkóját dörzsölve nézett fel rám.
– Most boldog vagy?
A szívem fájdalmasan összefacsarodott, különösen a következő
szavaim miatt:
– Ne nézz ki az ablakon!
Odament a kis ablakhoz, nem törődve a kérésemmel, és üres
tekintettel pásztázta végig a környéket.
– Ó, bassza meg!
Nem tudtam jobban összegezni a helyzetet.
– Nem tudom, honnan tudták meg. Odafordult hozzám.
– Én igen. A szüleim egy szép csekket fognak kapni ezért a kis
húzásukért.
Ezután minden annyira gyorsan történt, hogy szinte a lélegzetem
is elállt. Alex lerobogott a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, én
pedig rohantam utána, és kiabáltam, hogy álljon meg, gondolkodjon, ne
reagáljon. Ami elég ironikusan hangzott, tekintve, hogy engem soha
nem árultak volna el ennyire a családtagjaim, még akkor sem,
amikor Craig elviselhetetlenül viselkedett.
– Te pöcs! – mordult fel Alex, miközben berontott az eleve zsúfolt
konyhába, és az egyik falhoz szegezte az apját a nyakánál erősen
fogva. A gyerekek felsikítottak, én pedig gondolkodás nélkül
megfogtam a kezüket, és kitereltem őket a helyiségből.
– Tessék! Játsszatok ezzel! – ürítettem a táskám tartalmát a
dohányzóasztalra. A pénzem, a telefonom, a rágcsák mind
szétszóródtak előttük, én pedig csak néztem, ahogy teli torokból
kiabálva kitépték a pénztárcámból az öt- és tízfontos bankókat.
Visszasiettem a konyhába, ahol Alex az apja fölött állt, és úgy
sziszegett rá, mint aki mindjárt megöli.
– Te rohadék! Elárultál! Megint!
– Az anyád tehet az egészről, fiam! Új csöcsöt akar karácsonyra.
Olyant, mint Fallonnak van. Anyakomplexus, mi? – vihogott az apja,
mintha ez az egész egy vicc lenne, amit Alexnek nem kéne olyan
komolyan vennie.
Louisa megpróbálkozott a szétválasztásukkal, bár nem igazán
erőltette meg magát, nehogy letörjön a rózsaszín körme.
– Nyugodj le! Csak add meg nekik, amit akarnak, aztán mennek
is, Alex. Néhány csók az asszonkával a kamerába. Pont, mint a
Sztárom a páromban.
– Honnan szedted ezt, hogy az életem egy kibaszott romantikus
vígjáték? Ki a fasz engedte, hogy hazavigyél, miután
szerencsétlenségemre megszültél? A rohadt életbe! – Alex elengedte
az apját, és a nagy kezével a hajába túrt.
– Ne beszélj így az anyáddal! – mondta Jim.
– Te sokkal rosszabbul beszélsz vele – közölte Alex.
– Hát, én a férje vagyok. Nekem szabad.
Alex elhallgatott, és úgy bámult rá, mintha ő maga lenne felelős
az eboláért. Gúnyosan elvigyorodott.
– Disznó vagy.
– Te se vagy különb. Igazából csak annyival, hogy te egy pénzes
disznó vagy, úgyhogy jobb puncikat kapsz.
Alex ökle azonnal Jim orrának csapódott, én pedig odaugrottam,
hogy elhúzzam tőle. Megragadtam a karját épp, amikor egy második
ütésre lendítette a kezét, és biztosan rohadtul vitte a lendület, mert a
könyöke eltalálta a szememet. Az éles fájdalomtól hátratántorodtam,
és a fenekemre estem, miután nekiütköztem a falnak. Azonnal a bal
szememhez kaptam, és felszisszentem. Rohadtul fájt. Éreztem, hogy
záporoztak a könnyeim, de nem az érzelem, inkább az ütés miatt.
Minden elmosódott a látóteremben, de azt ki tudtam venni, hogy
Alex mellém guggolt. A vállamra tette a kezét.
– A francba! Basszus! Jól vagy?
– Ühüm – bólintottam, habár ebben nem voltam teljesen biztos. –
Megvagyok.
– Hadd nézzem meg!
– Ó, nincs gond.
– De van, Indie! – lefejtette az ujjaimat a szememről, az ő tekintete
pedig villámokat szórt, ahogy megpillantott. Az arckifejezéséből azt
szűrtem le, hogy nem magazinba való a látvány.
– Monokli – morogta.
– Tényleg? Máris? – kérdeztem inkább lehangoltan, mint
mérgesen. A szemem lezsibbadt, de még mindig szúrt. Mintha a
szempilláim visszafordultak volna a szemgolyóm felé.
– Hozok jeget – mondta Louisa.
– Sajnálom, kincsem – vigasztalt Jim.
– Kurvára gyűlöllek mindkettőtöket! – fortyogott Alex, miközben
kikapta a felé nyújtott fagyasztott hasábburgonyát az anyja kezéből,
és a szememhez nyomta. – Ez most rohadtul fájni fog, de erre
szükséged van.
Ezt veled kapcsolatban is mondhatnánk.
Bólintottam. Minden másodperccel egyre erősödött a fájdalom,
miközben a hideg zacskó a felhevült bőrömhöz ért. Alex elővette a
telefonját, és megparancsolta Sirinek, hogy hívja fel Blake-et.
– Kell egy taxi a szüleim házához, ami visszavisz a hotelbe. Most!
Volt némi szünet, mielőtt azt mondta volna:
– Száz? Kurvára viccelsz!
A válla fölött a vállukat vonogató szüleire vetett pillantásból
tudtam, hogy Blake nem viccelt. Száz fotós várakozott odakint. A
szülei biztos a világon mindenkinek elmondták, hogy Alex
idelátogat. Carly leült az asztalhoz, és a kezét bámulta. Kíváncsi
voltam, neki mi köze volt mindehhez. Egyszer sem próbált
beleavatkozni az öccse és a szüleik összetűzésébe. A tekintetem
visszavándorolt Alexre, aki a szemöldökét ráncolva bámult rám
elkeseredettséggel vegyes csodálattal.
– Hát, én csak egy kurva hullazsákban vagyok hajlandó Jim és
Louisa lakásában tölteni az éjszakát, úgyhogy találj ki valamit!
Jim és Louisa. Már nem is nevezte őket apának és anyának. Azta,
de szarul éreztem magam, amiért ráerőltettem ezt az egészet!
Megráztam a fejemet, és a karjára tettem a kezemet. Azonnal ellazult
az érintésemtől, mintha valami megerősítésre várt volna, hogy nem
egy totális szörnyeteg, amiért behúzott nekem. Nem is volt az. Nem
tudta, hogy mögötte vagyok.
– Ha itt kell maradnunk, maradunk – mosolyogtam rá halványan.
Jaj! Belefájdult az egész terület a szemem alatt.
– Nem gondoltuk, hogy ekkora gond lesz – motyogta végül Carly
az asztal mellől. Továbbra is a kezére meredt. – Mindig elbánsz
velük. Azt hittük, ez is csak egy átlagos munkanap lesz neked.
Blake mondott valamit a vonal túlsó végén, Alex pedig
felsóhajtott, és letette a telefont. Megadóan biccentette előre a fejét.
– Ez rendben van? – fonta a tenyerét a térdemre, és
hüvelykujjával ráérős köröket rajzolt rá. Nem tudtam, ezt most arra
mondja-e, hogy hozzám ért, vagy arra, hogy a szüleinél töltsük az
éjszakát, amíg tiszta nem lesz a terep, nehogy meglássák a
monoklimat.
– Persze.
– Harry és Hamish holnap reggel hatkor itt lesznek értünk a ház
előtt. Addigra a lesifotósok is eltűnnek.
Ez logikusnak tűnt.
Louisa újra szólásra nyitotta a száját, de Alex közbevágott,
miközben felrántott, hogy álljak elé.
– Kímélj meg a kifogásaidtól, Louisa! Ez az utolsó, hogy átbasztál!
Huszonötödik fejezet
ALEX
Te.
Nekem már befellegzett, Mire megtaláltad mindenemet.
Felkerestél, és otthagytál, Hogy foglalkozzak a lánnyal,
akivé nem hittem, hogy egyszer válhatok.
Te.
A szívembe vésted a nevedet.
Kibelezted, akár egy döglött halat.
Aztán a markodban fogtad.
És hagytál megfulladni.
Te.
Fogtad a szívem, és a fogad közé vetted.
Aztán csókolóztunk. Aztán összevesztünk.
Aztán kibékültünk.
Te.
Azt mondtad, szereted nézni, ahogy lángolunk.
Úgyhogy fogtál egy gyufát, És lángra gyújtottál bennünket.
És most már örökké égünk.
Párizs, Franciaország
Jenna: Szia!
Jenna: Indie!
Jenna: INDIE!
Jenna: INDIGO!
Indie
A kis hercegre utalt, és valamiért így még jobban fájt. A kis herceg
a kettőnké volt. Egy dalt is írtam róla neki, ő meg ellenem fordította.
Rájöttem, hogy abban a párizsi hotelben, ami ugyanúgy nézett ki,
mint az összes többi, mégis nagyon más volt, végre megtaláltam őt.
A lányt, aki megérte az összes dalt, amit írtam. Aztán elveszítettem
őt. A lányt, akinek az életét tönkretenni én is segítettem.
Volt fény a létezésem rideg, sötét alagútja végén. Azt még én is
tudtam, hogy nem mondhatom le a Túlvilági levelek turnét. Jenna le
is tépné a tököm, és megetetné velem, ha csak megemlítem neki ezt
az eshetőséget. A biztosító a nyakamban lihegett, ráadásul egészen
jól alakult a visszatérésem, kezdett izgalom kialakulni a következő,
még cím nélküli albumom körül. Mellesleg a barátaim is számítottak
rám. A barátaim, akiknek tartoztam, bármennyire is meg akartam
ölni őket. A kapcsolatunk zűrös és abnormális volt, totál
elmebetegség. Folyamatosan elárultak, miközben vissza akartak
rántani az életbe. És sikerült.
Eddig.
Megígértem magamnak, hogy nem számít, hogyan végződik ez a
szar, teszek majd róla, hogy Fallon helyesen cselekedjen. Stardust és
a családja érdekében.
A konyhaszigetnél álltam a lakosztályomban, és úgy szorítottam
azt az üzenetet, hogy majdnem eltört az ujjam. Az orromat még
mindig betöltötte Indie illata, ott volt a párnámon és a kibaszott
zsigereimben is. Kinyílt mögöttem az ajtó. Húsz perce próbáltam
betépni a fürdősótól, amikor Lucas bejött, és becsukta maga után az
ajtót.
Ja, megint használtam. Vagy legalábbis próbáltam. Basszus, még
a drogosság sem ment. Milyen gáz volt ez már?
– Eszedbe se jusson! – szipogtam, miközben próbáltam
meggyújtani az apró sókristályokat. Hogy a francba lehet betépni
ezzel? Új barátokra volt szükségem. Új, fiatal, lúzer haverokra, akik
megtanítanak szánalmas dolgokkal betépni. Pedig még nincs is négy
órája, hogy Indie elment. Rossz volt belegondolni, hova jutok egy
hét múlva. Heroinig, crackig, Riverdale-ig? Belehalok, ha azzá válok,
amit gyűlölök.
– Mi ne jusson eszembe? – hallottam Lucast mozogni mögöttem,
de nem fordultam meg.
– Semmi. A válaszom nem, bármi legyen is az. Ne szólj hozzám!
Ne kérj bocsánatot! Ne nyilváníts részvétet! Utoljára mondom: még
azelőtt dugtam meg Laurát, hogy találkoztatok volna! Semmi
szükség nem volt rá, hogy elszard az egyetlen komoly
kapcsolatomat, kétszer egymás után. – Frusztráltan dobtam a pultra
a fürdősót, és gyakorlatilag egyenesen belesétáltam ebbe a
beszélgetésbe. Idióta. Az voltam. Az énem egy része (habár elég
apró és jelentéktelen része, amit elnémított a fejemben kavargó
általános szarság) tudta, hogy megérdemeltem mindent, ami történt
velem. Hogy Indie elhagyott, hogy Fallon egy őrült picsaként
viselkedett. Hogy a barátaim és az ügynököm bébiként kezeltek,
hazudtak nekem, minden egyes lélegzetvételemet beosztották, a
szerelmem tárgyától kezdve a lemezeimen, lemezszerződéseimen
keresztül az általános egészségemig. Lucas mellettem termett, és a
karjával lesöpörte a márványpultról a részben égett kristályokat a
földre.
– Szerinted ez Lauráról szól? – üvöltötte az arcomba. – Normális
vagy? Mi bajod van? Nem Lauráról szól, és nem is Fallonról! Még
csak nem is Indie-ről! Rólad szól, te seggfej! Beléd vagyok szerelmes!
– Reszketett, miközben az arcomba köpte a szavakat.
Egész testtel felé fordultam. A szavak úgy szivárogtak be, mint az
eső egy mennyezeti repedésen. Lassan, de biztosan. Bárcsak fel
tudtam volna fogni őket.
– Hö?
Fogta a karomat, és meghúzta. Hagytam neki, mert túlságosan is
ledöbbentem ahhoz, hogy összefüggő mondatot alkossak. Az arcunk
pár centire volt egymástól, de elég messze ahhoz, hogy lássam,
milyen kifejezés ül rajta. Meggyötört, majdnem, mint nekem.
– Szerelmes vagyok beléd. Így érzek az utóbbi… hmm, lássuk
csak, nem is tudom, tizenkét éve? Mindenki tudja. Annyira
egyértelmű mindenki számára. Miattad kezdtem el dobolni, bassza
meg! Dobosra volt szükséged, nem találtál egyet sem (senki nem
akar dobos lenni, mert magányos és elszeparált meló), úgyhogy én
megtettem. A közeledben akartam lenni, te meg zenekart akartál
alapítani, szóval megtanultam játszani egy hangszeren. Aztán a te
hangszereddé váltam. Aztán összeszedtem utánad a maradékot,
Laurát, az idióta barátnődet, Fallont, és mindenki mást is körülötted,
hogy még több darabkám legyen belőled. Még több Alex
„Kibaszott” Winslow drágalátos darabkáiból, a pasiból, akiben
sajnos megvolt az. A karizma, a tehetség, az egyéniség, az a szempár.
Az az átkozott szempár, Alex! – Elengedte a karomat, és a szeme elé
tette a kezét, miközben elkeseredetten rázta a fejét, és járkálni
kezdett a szobában.
Rá akartam gyújtani, hogy kezdjek valamit a számmal (az biztos,
hogy nem éreztem magam beszédre képesnek), de túlságosan is
ledöbbentem ahhoz, hogy megmozduljak. Mindenki tudta?
Egyáltalán ugyanabban az univerzumban éltem én a barátaimmal?
Úgy tűnt, egy csomó mindent eltitkoltak előlem.
– Nem azért választottalak el Fallontől, mert kedveltem Willt
vagy őt, hanem mert szeretlek. Az pedig azzal jár, hogy teljes
mértékben figyelmen kívül kell hagynom a saját vágyaimat és
szükségleteimet. Fallon miatt egyre többet drogoztál, egyre
depressziósabb lettél. A csaj mérgező volt rád nézve, úgyhogy
kirúgtam a képből. És megtenném újra. Egy szempillantás alatt.
Ölnék érted, Winslow. Indie viszont épp az ellenkezőjét tette. Ő
újjáépített. De persze legszívesebben mindennap felakasztottam
volna magam, amiért azt kellett néznem, ahogy kavartok. Szinte
belehaltam a tudatba, hogy én löktelek titeket egymás karjába. És
mégis megtettem. Miattad.
Lucas a fekete bársonykanapéra vetette magát, és az egyik
párnába fúrta az arcát. Én magamban azon merengtem, miféle
seggfej éli úgy az életét, hogy fogalma sincs róla, az egyik legjobb
barátja szerelmes belé. Énféle. Én voltam az a seggfej.
– Meleg vagy – mondtam elég ostobán, és megdörzsöltem az
izzadt halántékomat. Nem tudtam biztosan, miért izzadtam meg
ennyire, de ahhoz köze lehetett, hogy annyira letompultam, hogy
észre sem vettem, milyen kurva meleg volt abban a szobában.
Túlságosan is lefoglalt, hogy megpróbáljak betépni és elfeledkezni
Indie-ről. Mindkettőben csúfos vereséget szenvedtem.
– Amilyen meleg csak lehetek. És légyszi, csak semmi Alfie-s vicc!
– Lucas elkezdte húzogatni a bőrdzsekije cipzárját. Fel, le, fel, le.
Furcsa volt róla beszélni, amikor az életem romokban hevert.
Csakhogy többé nem engedhettem meg magamnak, hogy szar barát
legyek, és ennek beismerése jó kezdet volt. Ráadásul Lucas úgy
nézett ki, mint egy duzzogó gyerek. Szomorú volt, bosszús és
legyőzött. Lezuhantam mellé a fotelbe, és meglöktem a vállát a
sajátommal.
– Sajnálom! – Abban sem voltam biztos, miért kértem bocsánatot.
Hogy nem voltam meleg? Hogy Hollywood női lakosságának felét
felvonultattam előtte a Chateau-ban? Hogy egy évtizeden keresztül
tündérkeresztanyát játszattam vele? Hogy akaratlanul is egy
kibaszott dobos sorsára juttattam?
– Ne sajnáld. Már majdnem harminc vagyok, és még mindig nem
vállaltam fel teljesen a másságomat. Évekig hazudtam neked. Szinte
biztosra veszem, hogy kvittek vagyunk – Lucas a kézfejével törölte le
a taknyát az orráról, és a földet bámulta.
Nem hittem volna, hogy a szívem képes még jobban összetörni
Indie után, de ez történt. Meghasadt Lucasért. Magamhoz rántottam
egy ölelésre.
– Hé! – mondtam, az előttünk lévő falra koncentrálva. Semmi sem
volt rendben, és mégis biztosítanom kellett erről, mert Indie-nek
igaza volt. Meg kellett keresnem a lelkemet, és megmutatni a
körülöttem lévőknek. – Nézz rám!
Újra szipogott egyet, aztán felnézett.
– Mikor jöttél rá, hogy farokpárti vagy?
– Amikor tizenkét évesek voltunk? Talán tizenhárom. Nem
tudom biztosan. Csak arra emlékszem, hogy régebb óta vágytam a
szívedre, mielőtt a farkadat kívántam volna. Egy januári estén
történt. Kiszúrtalak, ahogy Taniával a hátadon járkálsz fel-alá az
utcán, és azt kiabáltad a csukott ablakoknak, hogy „tudja valaki,
hogy kell gitárt hangolni?”. Én meg azt gondoltam… ennek a
kurafinak egy nap tele lesz a fürdőszobája Grammykkel. Egy lúzernek
tűntél, de annyira elmélyedtél abban, amit csináltál, hogy nem
lehetett nem csodálni érte. Épp akkor mutáltál, és az álladon volt
vagy egy tucat pattanás. Emlékszel rá? – nevetett. – Istenem, egy
kész vicc voltál!
– Még mindig az vagyok – vigyorogtam. Emlékeztem arra a
napra. Apám haverja, Duncan végül belement, hogy behangolja
Taniát, és megtanította a Smoke on the Water első néhány akkordját.
– Csak az van, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy még
mindig vicces-e viccnek lenni.
– Határozottan vicces vagy még – mondta Lucas, és megcsapta a
mellkasomat. Ezt még soha nem csinálta. Lehet, hogy mindig is
akarta, csak nem tudta, hogyan reagálnék. A gondolat lehangolt.
– Kérlek, ne ess vissza! – Lucas újra komoly volt. Csakhogy
elkésett. Aznap este nem téptem be, de biztosra vettem, hogy meg
É É
fog történni. És hogy megbánom majd. És hogy legalább a
Stardusttal történtek miatt érzett fájdalom egy részét letompítja
majd.
– Kérdés – tereltem el a témát. Kivettem a fogammal egy cigit a
dohányzóasztalon heverő csomagból, továbbra is a vállát átkarolva,
mintha a kisöcsém lenne. – Ha együtt lennénk, én felül vagy alul
lennék?
Lucas még jobban nevetett a könnyein át.
– Mindig én vagyok felül! Erre azt mondtam:
– Baromság!
Ő meg:
– Látod? Még mindig vicces vagy – nyomta az orromra a
mutatóujját, miközben fájdalmasan mosolygott.
Még mindig Indie-re gondoltam az egész beszélgetés alatt.
Kíváncsi voltam, mit szólt volna mindehhez.
Huszonkilencedik fejezet
ALEX
Alex!
Azt azért meghagyom neked, hogy amikor már nem voltunk barátok, és
versenytársak lettünk, mindig te kerültél fölénybe. A tiéd volt a jobb csaj, a
jobb album és az értékesebb Grammy. Te kerültél a Rolling Stone és a New
Musical Express címlapjára, míg nekem jutott a Billboard szarság. Még
mindig menőnek számítottál a hipszterek körében még úgy is, hogy betörtél
a mainstreambe, míg engem Countryzene díj-ra jelöltek.
Ezt a szarságot komolyan nem hiszem el, Stardust! Hogy bírsz nem válaszolni?
Hogyhogy nincs szükséged rám úgy, ahogy nekem van rád? Hol igazságos ez, hogy
rád találtam, te meg rám, és nagyon is jól tudjuk mindketten, mennyire ritkaság az,
ami köztünk van, és mégis elengedsz?
Én hogyan engedlek el téged? Hülye kérdés. Sehogy.
Még két hét. Elmegyek érted. Tudod, hogy megteszem. A tiéd (még ha szerinted
nincs is rám szükséged):
A
Címzett: Indiebell1996@gmail.com
Tárgy: Írtam egy dalt
Így hangzik:
Válaszolj!
Válaszolj!
Válaszolj!
Válaszolj!
Minden és mindenki szétesik. A chicagói koncert egy kalap szar volt. A szövegek
nagy részét elfelejtettem. Ne kérdezd, miért, Stardust! Tudod.
Hudson csatlakozott hozzánk, hogy megakadályozza, hogy elszarjam, ami a
karrieremből megmaradt, mert Blake visszament L. A.-be, hogy apukásat játsszon.
Szerintem Lucasszal kavarnak. Mármint Lucas és Hudson. Nem Blake. Remélem,
hogy így van. Ez jó, nem? Hogy jó dolgokat kívánok jó embereknek.
Ó, egy széljegyzet: Lucas meleg.
Címzett: Indiebell1996@gmail.com
Tárgy: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy herceg…
Emlékszel arra, amikor A kis hercegben a róka azt akarja, hogy a fiú megszelídítse,
hogy mindig együtt lehessenek? Azt hiszem, te pont ezt tetted velem.
Megszelídítettél. Szükségem volt rád, te pedig visszaeresztettél a vadonba úgy, hogy
háziasított voltam és a TIÉD, és most nem igazán tudom, mi a francot tegyek a
túlélésért. Ami elég ironikus, szerintem ezzel te is egyetértenél, mindent figyelembe
véve.
Egy turnébuszon ülök Chicagóból Oklahomába menet. Tetszett volna neked.
Letiltottuk Alfie-t a mexikói kajáról. Egy csomót gondolok rád. A polaroidjainkra
verem ki. Senkihez nem értem hozzá, amióta elmentél. Megfogtam egy cickót, amikor
egy rajongóval fotózkodtam, de csak mert épp szülinapja volt, és új mellet csináltatott.
És nem is élveztem, egyáltalán.
Annyira furcsa itt lenni, ezt csinálni, és nem menni utánad, amire minden
porcikám sarkall. Blake szerint időt kell adnom neked, de mégis mit tud ő a
kapcsolatokról? Ők Jennával egy rakás szerencsétlenség.
Láttam ma egy mókust. A farka le volt vágva. Ugyanúgy szőrös volt, csak… rövid.
Láttál már közelről mókusfarkat? Elég pazar. Sajnáltam a mókust, de aztán
emlékeztettem magam, hogy a mókusnak fogalma sincs róla, hogy rövidebb a farka.
Aztán rájöttem, hogy én vagyok a kibaszott mókus, Indie.
Én vagyok a kibaszott mókus, aki fél farokkal ment a dolgára, és senki nem szólt,
szóval édes tudatlanságban éltem. Aztán jöttél te, majd le is léptél, és tudod, mi van?
Most már tudom. Tudom, hogy nem vagyok teljes, és a lelkem, amiről azt hittem,
haldoklik, igazából Los Angelesben van, egy francia bringát hajt egy nevetséges
ruhában.
Tudom, hogy rólam szól ez az egész, és tudom, hogy most egy csomó szarságon
mész keresztül, de gondolom, ilyenek a függők.
Én pedig függő vagyok. Újra.
Négy nap, Indie! Te, én, mi. Örökké.
Ú
– Úgy érted, megveszed a hallgatásomat, hogy ne adjam ki a
sajtónak, Alexnek köze volt az ügyhöz – mosolyogtam vissza
édesen. Valamikor a turné során kissé cinikussá váltam. Craig
szerint ez jó dolog volt. Azt mondta, szükségem volt erre a
növekedéshez.
Blake összevont szemöldökkel oldalra billentette a fejét.
– Egyáltalán nem. Soha nem beszélt nekem erről, folyamatosan
rólad beszél. Egy dolgot tudnod kell, Kék! Szeret téged a maga
elcseszett, működésképtelen módján. De tényleg. Ez a turné
megváltoztatta. Sokkal jobban ott volt fejben, mint bármikor az
elmúlt hét évben, amióta befutott. Nem azért jöttem, hogy
megváltoztassam a véleményed, a pokolba is, abban sem vagyok
biztos, hogy meg kéne tenned! Ő egy drogfüggő, és a felszín alatt
egy elcseszett lélek. De egy percig se bánd, ami ott történt. Valóságos
volt, Indie. Ebből lesznek a nagyszerű lemezek.
Megmondtam neki, hogy nem fogadhatom el a csekket.
Aztán azt, hogy szerintem nagyszerű apa lesz belőle, ő pedig
elpirult (Blake igazából elpirult), aztán halkan elmesélte, hogy vett
egy gyűrűt. Elmosolyodtam. Egy gyönyörű, olajozottan működő,
elképesztően összeszedett család lesz belőlük.
Mindenkit megöleltem (különösen Hudsont, őt többször is),
mielőtt elmentek volna.
Amikor Lucas magához szorított, a fülembe súgta:
– Tudom, hogy nem lehet az enyém, úgyhogy nem zavar, ha a
tiéd igen. És ha valaha is visszafogadod őt, kérlek, tedd boldoggá!
Megmondtam neki, hogy soha nem fogadom vissza Alexet, Lucas
pedig lehúzta a mutatóujját a szemétől a szájáig, mint aki sajnálja. Én
is sajnáltam.
Miután elmentek, felvettem a telefonomat (egy újat, nem a
töröttet, mert már nem bírtam ránézni semmi töröttre), és felhívtam
Craiget. Már régóta meg akartam tenni, de a srácok látogatásával
rászántam magam.
– Helló? – köhögött a telefonba Craig.
– Alex visszajött Los Angelesbe. – Reszketegen szívtam be a
levegőt. Craig aludt, amikor három napja Alex meglátogatott, én
pedig megkértem Natet, hogy ne szóljon neki, csakhogy őt a hűség a
bátyámhoz kötötte. Mindig hozzá.
– Tudom. A levegő máris öntelt pökhendiségtől bűzlik.
– Nem akarom, hogy bármi hülyeséget csinálj! – figyelmeztettem.
– Már késő. Tényleg azt hitted, hogy nem keresem fel? Nekem is
ugyanakkora fájdalmat okozott, mint neked. Nat tudta, hogy jogom
van tudni.
Ebben tévedett, de most már fölösleges volt vitatkozni vele.
– Jesszusom, Craig! Mit tettél?
– Egy kicsit összevertem. De ne aggódj, a kis szerelmed túléli.
Miért hívsz, Indie? – Ridegnek hangzott. Tárgyilagosnak.
Kipislogtam a könnyeimet, és felnéztem a teraszra, a bokrokra, a
világ szépségére. Érted teszem ezt, Craig. És épp most könnyítetted meg a
döntésemet.
– Pakolj össze! Hétfő reggel első dolgod lesz elvonóba menni.
– Ki szerint? – horkantott fel, de nem vitatkozott. Tudtam, hogy
már eljátszott a gondolattal. Nat mesélte. De azt is tudtam, hogy
Craignek kellett, hogy rákényszerítsem. Lázadnia kellett ellenem,
csak úgy.
– A lány szerint, aki kirúg a lakásból, amit nem lesz hajlandó
fizetni többet, ha nem józanodsz ki. Aki én vagyok!
ALEX
1. A kis herceg
2. Aszteroidák nyomában
3. Sötétebb ég alatt
4. Talán te vagy az
5. Megérte?
6. Tökre paranoiás
7. Ó, de te vagy
8. Másmilyen szerelem
9. Ölőcske
10. Miért most?
11. Bolondulok érted
12. Éjfélkék
VÉGE
Köszönetnyilvánítás
„Minden könyvnek lelke van, mert ott él benne az író lelke, és
mindazoké, akik olvastak vagy álmodtak róla.”7
(Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma)
L
Megjegyzések
[←1]
R ón ay G yörgy fo rdítása
[←2]
Z iggy S tardust D avid B o wie előadóialteregója 19 7 2–7 3-ban
[←3]
R ón ay G yörgy fo rdítása
[←4]
(latin ) a végtelen ségig
[←5]
R ón ay G yörgy fo rdítása alapján
[←6]
R ón ay G yörgy fo rdítása
[←7]
L ato rre Á gn es fo rdítása
Tartalom
Lejátszási lista
Előszó
Első fejezet
INDIE
Második fejezet
ALEX
Harmadik fejezet
INDIE
ALEX
Negyedik fejezet
INDIE
Ötödik fejezet
ALEX
Hatodik fejezet
INDIE
ALEX
INDIE
Hetedik fejezet
ALEX
Nyolcadik fejezet
INDIE
Kilencedik fejezet
ALEX
INDIE
Tizedik fejezet
INDIE
ALEX
Tizenegyedik fejezet
INDIE
ALEX
Tizenkettedik fejezet
INDIE
Tizenharmadik fejezet
ALEX
Tizennegyedik fejezet
INDIE
Tizenötödik fejezet
ALEX
INDIE
Tizenhatodik fejezet
ALEX
INDIE
Tizenhetedik fejezet
ALEX
Tizennyolcadik fejezet
INDIE
Tizenkilencedik fejezet
ALEX
Huszadik fejezet
INDIE
Huszonegyedik fejezet
ALEX
Huszonkettedik fejezet
INDIE
Huszonharmadik fejezet
INDIE
ALEX
Huszonnegyedik fejezet
INDIE
Huszonötödik fejezet
ALEX
Huszonhatodik fejezet
INDIE
ALEX
Huszonhetedik fejezet
INDIE
Huszonnyolcadik fejezet
ALEX
Huszonkilencedik fejezet
ALEX
Harmincadik fejezet
INDIE
ALEX
INDIE
Utószó
ALEX
INDIE
Köszönetnyilvánítás