Julian Holland, David Cargill - Nagy Pillanatok A Nyomozásban

JULIAN HOLLAND
DAVID CARGILL
A mű eredeti címe:
Julian Holland-David Cargill
GREAT MOMENTS IN DETECTION
Phoenix House, London ― Roy Publishers, New York 1959
Fordította: ÁRKOS ANTAL és KORÁNYI TAMÁS
HEGEDŰS ISTVÁN rajzaival
NAGY PILLANATOK A
NYOMOZÁSBAN
KOZMOSZ KÖNYVEK
1967
J. Holland – D. Cargill: Nagy pillanatok a nyomozásban
Felelős kiadó: Kováts Miklós

Felelős szerkesztő: Szabó Valéria
Képszerkesztő: Marosi Gyöngyi
Műszaki szerkesztő: Szák András
Műszaki vezető: Haas Pál
35 400 példány. 6 (A/5) ív,
MSZ 5601-59
6701338/1 ― Zrínyi Nyomda
Felelős vezető: Bolgár Imre igazgató
IF 747-c-6870
2
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET
AZ ELSŐ DETEKTÍV
MÁSODIK FEJEZET
AZ ELSŐ VONATRABLÓK
HARMADIK FEJEZET
A NAGY GYÖNGYRABLÁS
NEGYEDIK FEJEZET
A VARGA TŰJE ÉS AZ EZÜSTCSAT
ÖTÖDIK FEJEZET
SZOLGÁLATBAN
HATODIK FEJEZET
CSUPA SEMMISÉG
HETEDIK FEJEZET
A G-M AN, AKI JÓL TIPPELT
NYOLCADIK FEJEZET
A CSINOS HÖLGY
KILENCEDIK FEJEZET
A NYOMRA VEZETŐ ESŐKÖPENY
TIZEDIK FEJEZET
CSATA A REPÜLŐTÉREN
TIZENEGYEDIK FEJEZET
MIRE VALÓ AZ UJJLENYOMAT?
3
ELSŐ FEJEZET
AZ ELSŐ DETEKTÍV
Könyvünkben igaz történeteket beszélünk el. Egy dolog nagyon is

világosan kiderül belőlük, ez pedig az, hogy a valódi rendőrségi
nyomozásnak semmi köze a detektívregények kitalálásaihoz. A
detektívregény intellektuális szórakozás, akárcsak egy nehéz
keresztrejtvény. A valódi nyomozás ― ha egyáltalán hasonlíthatjuk
játékhoz ― inkább afféle „Ne nevess korán!". A detektív akkor ér célba,
amikor letartóztatja a bűnöst, addig azonban kemény, fárasztó utat tesz
meg, amelyen zökkenők, váratlan kudarcok és a megvilágosodás
pillanatai kísérik.
Az igazi detektívnek nincs helye vidéki úriház társalgójában,
szombat esti traccsparti közepette, egy hulla és fél tucat gyanúsított, a
plébános, a nagynéni, az ifjú pár, egy Új-Zélandból érkezett távoli rokon
és egy csinos elvált asszony társaságában. Az igazi detektívnek ott a
helye, ahol meglelte az áldozatot ― egy egyszobás lakásban, egy
rommá bombázott, lakatlan épületben, egy csatornában, egy facsoport
mögött, egy tóban. Nincs körülötte társaság, és soha sincs körülötte fél
tucat gyanúsított. Meglehet, hogy a nyomozás során rájön, ki a gyilkos.
De akkor még el is kell fognia, márpedig munkájának a tettes üldözése a
legnehezebb része. A gyilkos nem ül ott az asztalnál, hogy szivar és
konyak mellett hallgassa a detektív nagyszerű előadását arról, miként
történt a gyilkosság. Nincs ott, hogy egyetértőn bólingasson és
gratuláljon ördögi ügyességéhez, majd illő méltósággal felemelkedjék
székéből, elmosolyodjék, és a bilincsekért nyújtsa csuklóját. Az igazi
gyilkost meg kell találni. Talán itt van, talán ott... Talán máris bujkál, vagy
ha nem, bizonyára rögtön menekülésbe kezd, mihelyst megszimatolja,
hogy vadásznak rá.
Mindeddig csupán egyetlen detektívnek sikerült áthidalnia a valóság
és a regény közötti szakadékot. A maga idejében ez az ember olyan
legendává vált, hogy manapság azon tűnődünk: vajon a hőstetteiről
fennmaradt történetek némelyike nem egyéb-e, mint puszta kitalálás, s
nem éppen a legenda szülte-e őket.
Hősünket Francois Vidocqnak hívták. Mint olyasvalakinek, aki a
forradalom idején volt Franciaországban fiatalember, vidám, vad,
kalandos és veszélyes élete volt. Kalandjai hamarosan ― ha nem is
egészen igazságosan ― szembeállították a törvénnyel, és végül egy
gályán, a makacs és megrögzött bűnözők második otthonában kötött ki.
Vidocq azonban sohasem volt igazi bűnöző. Büntetéseit ennek
ellenére újra és újra meghosszabbították, mégpedig egyszerűen azért,
mert mint valami gyerek, képtelen volt belenyugodni, hogy börtönben
éljen. Akárhol csukták le, mindenhonnan megszökött, még a gályákról is.
Egyik ilyen szökése alkalmával történt, hogy Vidocq besétált a
párizsi rendőrfőnök hivatalába, és megpróbált üzletet kötni a nagy
hatalmú tisztviselővel. A bocsánatért cserébe néhány körözött bűnözőről
ajánlott információt. A francia alvilágban megélt kalandjai során Vidocq
sok olyan emberrel került érintkezésbe, akiket üldözött a rendőrség.
Voltak köztük néhányan olyanok is, akiknek az elfogásáról már le is
tettek. Jó néhány évbe telt, míg Vidocqnak megbocsátottak, de a
4
rendőrség addig is nagy hasznát vette: tőrbe csalta korábbi ismerőseit

(azt nem mondhatjuk, hogy társait). A gonosztevők elfogásában teljesen
egyéni módszereket alkalmazott, mégpedig olyan sikerrel, hogy a
szokásos rendőri tevékenységet szinte feleslegessé tette. Egyáltalán
nem csodálnivaló, hogy rengeteg ellensége lett. A hatóságok azonban
mindenkor megbecsülték.
Évekkel később munkáját hivatalosan is elismerték, sőt azt a
feladatot kapta, hogy alapítsa meg a párizsi Sûretét, amely most
Franciaországban az angol Scotland Yard és az amerikai Federal
Bureau of Investigation (az FBI) „társintézménye".
Vidocq egyik leghíresebb esete az 1821-es év vége felé történt.

Megbízták, hogy derítsen fényt egy Fontaine nevű mészáros kirablására,
akit éjszaka a néptelen országúton útonállók megtámadtak, amikor a
Párizstól 15 mérföldnyire levő corbeili vásárba tartott. Fontaine-nél 1500
frank volt, ami akkoriban 100 fontot ért. Vágómarhát akart venni a
pénzen. Egy éjszakai arra járó bukkant rá az út szélén, amint ott
fetrengett, és nyögött kínjában. A rablók bizonyára holtnak hitték, és
sorsára hagyták. Huszonnyolc mély, szúrt seb volt a testén, ráadásul
többször fejbe verték egy súlyos bunkóval. A mészárost rögtön kórházba
szállították. Két nap alatt eléggé összeszedte magát, s ekkor elmondotta
a rendőrségnek, miként esett a támadás.
Két emberrel találkozott az úton ― mesélte ―, akik ugyanarra
mentek, mint ő. Az egész napot együtt töltötték, és közben társalogtak.
A két férfi a közeledő sötétség miatt egyszer csak nyugtalankodni
kezdett. Elmondták, hogy elég sok pénz van náluk, és nagyon félnek,
mert az országúti rablások száma újabban erősen megnövekedett. De
miután egy kocsmában megittak egy palack bort, a három ember
megegyezett, hogy a sötétség ellenére is folytatja útját, mégpedig a
lehető leggyorsabb ütemben. Jobb, ha hárman mennek -, hangzott a két
idegen javaslata, s el is nyerte Fontaine tetszését.
Az egyik férfi mellette haladt a sötét úton, amikor a másik, aki
nyilván szándékkal lemaradt mögöttük, egy bunkóval hirtelen hatalmasat
csapott rá, úgy. hogy megtántorodott. Mielőtt azonban védekezhetett
volna, egy újabb ütés a földre terítette. Vadul küzdött, mint mondta, sőt
még arra is emlékezett, hogy mielőtt elvesztette volna az eszméletét,
sikerült úgy térden rúgnia egyik támadóját, hogy az a fájdalomtól üvöltve
ugrott félre a közeléből. Cinkosa azonban most tőrével esett neki a
mészárosnak, és addig szurkálta, amíg halottnak nem vélte. Ezután a
rablók elvették a mészáros pénzét, és az éjszaka meg az angyalok
gondjaira bízták.
A rablók személyére vonatkozólag nem volt semmiféle kiindulópont. A
rendőrség tehát nekikezdett a helyszín módszeres vizsgálatának. A
talajnyomok rögtön elárulták, hogy komoly küzdelem dúlt itt, és hogy
Fontaine nem adta oda egykönnyen a pénztárcáját. ― Különféle
gombokat találtak, lábnyomokat, néhány összetépett papírdarabot; az
egyiket a rablók arra használták, hogy letöröljék vele a késről a vért.
Mindez azonban nem látszott elegendőnek ahhoz, hogy valamiféle
értelmes irányt kapjon a nyomozás. Végül is hívták Vidocqot. Vidocqot
mindig akkor hívták segítségül, amikor már senki más nem tudta a
5
6
problémát megoldani. Egyébként is, a bűncselekmény nyilván szokásos

bűnözők műve volt, olyan embereké, akiket Vidocq vagy alvilági kémei
ismerhettek.
A papírdarabkák izgalomba hozták Vidocqot. Volt rajtuk írás, de az
ákombákomok szinte megfejthetetlennek tűntek. Az egyik darab
különösen nagy fejtörést okozott a Sûreté főnökének. Órákon át
kínlódott vele, míg végül is rá nem jött, hogy a papírszeletkén egy cím
töredéke van. Ezt betűzte ki:
A Monsieur Rao...
Marchand de vins,
Bar...Roche...
...Cli..
Most már nem került sok időbe, s Vidocq a cím hiányzó részét is
megfejtette:
Barriére Rochechouart,
Chaussée de Clignancourt.
Ez látszott a legvalószínűbb megoldásnak. De volt-e olyan

borkereskedő a Barriére Rochechouart-nál, a Clignancourt úton, akinek
a neve Rao-val kezdődött? A gyors tudakozódás tökéletesen kielégítő
eredménnyel járt. Valóban létezett egy borkereskedő, bizonyos
Monsieur Raoul, a Barriére Rochechouart-nál. Mi több, Raoul üzlete elég
kétes hírnek örvendett, őt magát csempészként tartották számon. Ez
ugyan nem feltétlenül jelentette azt, hogy Raoul volt az egyik rabló, de
szinte bizonyosnak látszott, hogy a gazfickók ismeretségben állnak vele.
Raoul üzletét azonnal rendőrségi megfigyelés alá helyezték. A
rendőrügynököknek az volt a feladata, hogy egy bicegő látogatóra
figyeljenek. Ha a mészáros pontosan írta le a verekedést, akkor az egyik
rablónak az elszenvedett rúgástól bicegnie kellett. Nem sokkal később
meg is érkezett a jelentés: egy bicegő férfi, felesége kíséretében
megjelent az üzletben; minden jel arra mutat, hogy a legjobb
barátságban van Raoullal; ráadásul, éppen olyan ruhát visel, amilyennek
a mészáros az egyik támadó öltözetét leírta. Amikor a pár kijött az
üzletből, az ügynökök nyomon követték őket; a rue Coquenard egyik
házában laktak az első emeleten. Megfigyeléseiket a rendőrügynökök
ezután jelentették Vidocqnak.
Másnap hajnalban Vidocq minden szem elől rejtve várakozott a ház
előtt. Elhatározta, hogy megfigyeli a bicegő férfit. Soká kellett
várakoznia, mert délután négyig a férfi nem merészkedett ki. Amikor
aztán előjött, Vidocq rögtön felismerte, hogy ezt az embert fegyveres
rablás vádjával korábban már letartóztatták. Court volt a neve. Úgy
látszik, megint régi disznóságaihoz folyamodott ― hümmögte Vidocq,
mialatt visszaballagott a prefektúrára.
Nem sok időbe telt, és megszerezte a parancsot Court meg Raoul
letartóztatására. Másnap reggel, amilyen korán csak lehetett, Vidocq
visszatért a rue Coquenard-ra. Ezúttal felment az első emeletre, és
kopogott Court szobájának az ajtaján.
7
― Ki az? ― kiáltotta egy álmos hang. Vidocq játékos hangulatban

volt. Raoul hangját utánozva azt mondta Court-nak, hogy keljen csak fel,
és nyisson ajtót.
― Mi történt? ― kérdezte aggódva Court, miközben
engedelmeskedett a felszólításnak, de pár pillanattal később torkán
akadt a szó. Fölismerte a Sûreté emberét.
Court-t és feleségét letartóztatták, és a rendőrségre szállították.
Szobájukat felkutatták, de nemigen találtak egyéb bizonyítékot, mint egy
egész arzenálra való pisztolyt és kést, valamint egy újonnan mosott
nadrágot: úgy tetszett, érdemes lesz majd megvizsgálni, vannak-e rajta
vérfoltok.
Ezután Raoulon volt a sor. Mivel Court és felesége ilyen gyorsan
horogra került, a rendőrség joggal számíthatott rá, hogy Raoul nem lesz
felkészülve Vidocq látogatására. Amikor azonban Vidocq az üzletbe
ment, Raoul még nem volt ott. Segédje szerint az éjszakát vidéki
házában töltötte, majd csak később jön. Már dél felé járt, amikor
megérkezett, de Vidocq még mindig ott várakozott, változatlanul játékos
kedvében.
― Nem is tudtam, hogy a politikába is belekotnyeleskedik ―
hangzott Vidocq rejtélyes üdvözlete, miközben a borkereskedő a lehető
leggondosabban igyekezett leplezni izgatottságát, amely a váratlan
látogató megpillantásakor elfogta.
― A politikába? ― kérdezte Raoul. ― Hogyhogy?
― Azt hallottam, hogy maga liberális ― folytatta Vidocq. ―
Feljelentés érkezett hozzánk, hogy a házában politikai gyűléseket
szokott tartani. Azt mondják, kormány- és királyellenes dalokat is
énekelnek itt. Sajnos, házkutatást kell tartanunk.
Raoul arca egészen felderült a megkönnyebbüléstől, hogy Vidocq
csak ezzel az ostoba és teljesen alaptalan zendülési históriával
gyanúsítja, de éppen ez a megkönnyebbülés győzte meg a detektívet
arról, hogy a borkereskedő bűnös. Már-már túlzott készséggel vezette
Vidocqot és társait a Montmartre-on levő lakására, átadta kulcsait is,
hogy szabadon kikutathassanak minden szobát, minden fiókot,
melyekben állítólag a lazító röpiratokat rejtegette.
Vidocqnak a röpiratokról szóló meséje jól bevált. Csak természetes
volt, hogy bele akar nézni Raoul íróasztalába. Raoul kiválasztotta a
kulcsot, és Vidocq kinyitotta az íróasztalt. Találomra kiemelt egy köteg
papírt. A köteg tetején egy boríték eltépett darabja hevert. Vidocq a
hiányzó részt képzeletében azzal a címtöredékkel pótolta, amelyet a
leütött mészáros mellett leltek. A két rész úgy összeillett, mint egy
kirakójáték darabjai. Ezt olvasta ugyanis:
…ul
...riére …chouart
Chaussée de ...gnancourt.
Raoulnak azonban halvány sejtelme sem volt róla, hogy a detektív

kezében most olyan bizonyíték van, amely vérpadra juttathatja. Csak
amikor Vidocq áthívta egyik rendőr kollégáját, hogy igazolja gyanúját a
levéllel kapcsolatban, akkor döbbent rá Raoul a dolog jelentőségére.
8
Hirtelen odaugrott az egyik fiókhoz, ahol megtöltve, készenlétben tartott

egypár pisztolyt. Vidocq társai azonban csak erre a mozdulatra vártak.
Másodpercek alatt karon ragadták, és ártalmatlanná telték.
Beszállították a börtönbe, de elválasztották Court-tól. Vidocq
vallomást akart, amely eldönti az ügyet, és tudta, hogy Court volt az
egyik tettes. Court-t azonban annyira meglepte gyors letartóztatása,
hogy először egy nagyobb bűnt vallott be, egy baromfikereskedő
meggyilkolását, amelyet Raoullal együtt követett el, és csak azután tért
rá a mészáros meggyilkolásának a kísérletére, illetve kirablására. A
tárgyaláson mindkettőjüket halálra ítélték.
Ekkor, a vérpadon, a két rabló életének utolsó perceiben történt az
alábbi dolog ― példázva azt a viszonyt, amely annyiszor jellemzi a
hivatásos ellenfeleket.
Vidocq éppen azt figyelte, amint Raoul és Court gyóntatójukat
hallgatták, amikor Fontaine, a mészáros ― ő is eljött támadóinak utolsó
perceihez ― féktelen örömujjongásba kezdett, hogy azok ketten a
fejüket vesztik. Megbocsátható a bosszúszomja, ha meggondoljuk, mit
tettek vele. Szent lett volna, ha nem érez így. De volt valami állatias és
utálatos abban, ahogy örömét nyilvánosan fitogtatta. Vidocq mindjárt
karon is fogta, s elvezette a vérpadtól, hogy a két rabló ne lássa, és ne is
hallja. Mielőtt a guillotin alá hajtották fejüket, biccentéssel köszönték
meg Vidocqnak ezt a végső előzékenységét.
9
MÁSODIK FEJEZET
AZ ELSŐ VONATRABLÓK
Száz évvel ezelőtt, a polgárháború végén, Indianában és a

szomszédos államokban gyakorlatilag nem volt kormány, s a becsületes
emberek ki voltak szolgáltatva a gonosztevők kényének-kedvének.
A kolóniák, az egyes államok, sőt az Unió alapítóinak legtöbbje úgy
érkezett ide, hogy anyaországa hatóságainak üldözése elől menekült,
tehát mind ők maguk, mind leszármazottaik azt tartották, mindenféle
kormányzat csak bajnak van. A bűnözők itt-ott bandákba tömörülve
fosztogatták a lakosságot, és nem csoda, hogy könnyen tettek szert
zsákmányra: a kormány kezében szinte semmiféle hatalom nem volt.
A helyzet olykor tűrhetetlenné vált, s a becsületes emberek
kénytelenek voltuk az önbíráskodáshoz folyamodni. Egyrészt
magándetektíveket alkalmaztak ― ilyen volt a Pinkerton Nemzeti
Detektív Ügynökség, amelyet Allan Pinkerton 1850-ben alapított
Chicagóban ―, továbbá a „gyorsáruszállító" cégekhez fordultak,
amelyek arra specializálódtak, hogy szállítás közben, különösen
vonaton, megvédjék az útba indított értékeket. Másrészt ― ez volt a
végső eszközük, amelyet az elkeseredés szült ― éjszakai őrt állókból és
lovas járőrökből egész csoportokat alakítottak, s ezek aztán kötéllel és
golyóval gyors igazságot szolgáltattak.
Most következő történetünk, a Reno-banda felvirágzásának és
bukásának históriája, Wilkinson Renoval kezdődik. Francia eredetű
család tagja volt, amely a 19. század elején telepedett le Indianában.
Reno egy farmot örökölt közvetlenül Seymour városa (Jackson megye)
mellett. Öt fia volt: Frank, John, Simeon, Clinton és William. A fiúk közül
egyedül Clinton választott magának becsületes megélhetést, ezért ő
nem is érdekel itt bennünket. Famíliája le is nézte, afféle anyámasszony
katonájának tartotta.
1856-ban egy tűzvészsorozat elpusztította a közeli Rockford

városát, és a Reno család 600 dollárnál valamivel többért megvásárolta
a romos telkeket. Ez volt az első kiruccanásuk az ingatlanüzlet
területére. Az egyik rokont elítélték gyújtogatásért.
Wilkinsont magát is tetten érték a tűznél, de mivel csak kisebb
jelentőségű vétségben találták bűnösnek, sohasem állították esküdtszék
elé. Ekkortájt alakult egy önkéntes közrendvédelmi bizottság. A Renók
annyira tapasztalatlanok voltak, bűnöző pályafutásuknak annyira az
elején álltak, hogy elmenekültek délre, s néhány év múlva tértek vissza,
hogy töltött revolverekkel grasszáljanak Seymour utcáin. Senki sem
látta, hogy pénzük fogytán lett volna, s arról sincs feljegyzés, hogy
kezüket munkával piszkították volna be. Johnt 1860-ban arany lopásért
letartóztatták, de valami módon lehetősége nyílt rá, hogy meglépjen a
törvényszék épületéből, ahova éppen tárgyalásra vitték. 1861-ben a
fivérek beléptek a Szövetségi Hadseregbe, és a háború végén a
becstelenség, a fosztogatás és a szökés bélyegével szereltek le.
Amikor visszatértek Seymourba, Indiana államban dühöngött az
anarchia. A bűnözők, magányosan vagy csoportokba verődve, azt tették,
ami kedvükre volt. A jelentősebb bandavezéreket konferenciára hívták
10
össze. Ennek eredményeként John Reno lett a feje az egyik

kompániának, amelyben egy zászló alá sorakoztak a törvény ellenségei
és a törvény fizetett védelmezői.
A bűnözés egyenértékűvé vált a tisztes üzlettel, és a politika és a
közigazgatás egyformán támaszául szegődött. 1866-ra ez a szervezet
kormányozta Jackson megyét. A seriffek, bírák és esküdtszékek vagy
szolgálatába álltak az összeesküvésnek, vagy rettegtek tőle. A banditák
elsősorban kasszafúrásra és rablásra specializálták magukat, s ezekből
gyakran lett gyilkosság is, noha nem vetették meg a csalást sem, mint
afféle jövedelmező mellékfoglalkozást. Október 1-én azonban John
Reno a világtörténelem első vonatrablásával új utat tört. A terv egyszerű
volt, a végrehajtás pedig minden várakozást felülmúlt.
John és Simeon Reno, bizonyos Franklin Sparksszal együtt
fölszálltak Seymourban egy vonat első kocsijába. Amikor már a városon
kívül jártak, kisétáltak a hátsó peronra, átmentek a következő kocsiba,
amely az Adams Gyorsáruszállító Társaság kocsija volt. Itt feltartóztatták
a kalauzt, meghúzták a vészféket, és 10 000 dollárnyi arannyal meg egy
pénzes kazettával elillantak az erdőbe. A kazettát végül is el kellett
hagyniuk, mert nem tudták feltörni.
Az Adams Társaság tájékoztatta a Pinkerton-céget, és Allan, az
alapító, hamarosan Seymourban termett. Olyan problémával került
szembe, amely nemigen hasonlít a modern detektív-rejtélyekhez.
Mindenki ismerte a bűnösöket, de senki sem tudott bizonyítékot
szolgáltatni, és még ha tudott volna is, esze ágában sem volt senkinek,
hogy letartóztatást eszközöljön. A legtöbb, amit Allan megtehetett, az
volt, hogy fortéllyal megszerezte John és Frank Reno fényképét, s ezt
körözte előzetes tájékoztatásként detektívjei között. Remélte, hogy eljön
a nap, amikor a Renók belesétálnak a csapdába.
A következő vonatrablás nem a Reno banda műve volt, hanem két
„független" bűnözőé, egy másik államból. A banda hallatlanul
felháborodott, s üldözőbe is vette a betolakodókat, elszedte
zsákmányukat, és így kifosztva át is adta őket a megye seriffjének. Egy
társaság, amely vörös flanellból készült álarcokat viselő férfiakból állt,
kísérletet tett, hogy a brownstowni börtönből kezébe kaparintsa őket
(akkoriban a vörös flanell volt az alsószoknyák hagyományos anyaga,
manapság az ápolónők köpenyét bélelik vele). Ez a kísérlet kudarcba
fulladt, de Jackson megye és a Renók egyaránt sokat hallottak a vörös
fianellról a következő hónapokban.
Amikor John és Frank átlépték a határt Missouri felé, és 22 000
dollárt loptak Gallatinban a megyei pénztárból, szemtanúk azonosították
őket a Pinkerton-féle fényképekről, de nem sok lehetőség látszott a
letartóztatásukra Seymourban, ahova természetesen visszatértek. Allan
Pinkerton azt tervezte, hogy egyet vagy kettőt amúgy félhivatalosan fog
elcsípni közülük Davies megye seriffjének a segítségével, valamint
annak az emberének — egy vendéglősnek — a közreműködésével,
akinek sikerült beférkőznie a Renók bizalmába, és akinek a fényképek
megszerzésében is része volt. Az említett seriff beszerezte a
letartóztatáshoz szükséges különleges bírói parancsot is. Erre olyan
esetekben volt szükség, amikor valakit egy másik államban elkövetett
bűnéért akartak letartóztatni. Lehet, hogy a Renók ― a hivatalokban ülő
11
12
cinkosaik révén ― mindenről tudtak, de ha tudtak is róla, valószínű,

hogy az egész készülődést buta viccnek tartották.
A terv többi része titok volt. Pinkerton egy bérelt vonattal és hat
tagbaszakadt emberrel várta a vendéglős híreit. Néhány nap múlva
érkezeti a hír, hogy egy bizonyos órában John Reno a seymouri
állomáson lesz. Pinkerton rögtön előkészítette a seriffel, és a vonatot
elindították Seymour felé. Reno ― láthatóan részegen, s mit sem sejtve
― az állomás peronján tartózkodott a vendéglőssel, akit barátjának hitt.
Mielőtt a két kocsiból álló vonat megállt volna, Pinkerton és hat erős
markú embere kiugrott, megragadta Renót, és betuszkolta az egyik
kocsiba. Csak amikor már biztonságosan megbilincselték, és a vonat
ismét elindult, akkor vették elő a letartóztatási parancsot.
A banda hamarosan értesült az eseményekről, lopott egy mozdonyt,
és a fogoly szállítmány üldözésére indult. Csakhogy az előny túlságosan
nagy volt, és John Gallatinban börtönbe került. Itt a seriff busásan
megjutalmazta magát energikus akciójáért. A börtön körül ugyanis
lincsre éhes tömeget szervezett, amelyet csak akkor volt hajlandó
szétoszlatni, amikor a fogoly nagyobb összeget adott át neki. Ezen a
helyen a törvényszék becsületes volt, és John Renót huszonöt évi
börtönbüntetésre ítélte; ezt Jefferson Cityben kellett letöltenie, Jefferson
állam fegyházában.
Frank Reno most átvette a banda vezetését. Vonatokat raboltak ki,
páncélszekrényeket fúrtak meg, általában azt tették, ami jólesett nekik.
Ha letartóztatták őket, barátságos tisztviselők mindig elrendezték a
szökésüket. Azt a leckét azonban nem tanulták meg, hogy csak saját
államuk határain belül tanácsos működniük. 1868 februárjában átléptek
lowába, és kirabolták Magnóliában Harrison megye pénztárát. William
Pinkerton, a detektívügynökség alapítójának a fia, egészen Council
Bluffsig üldözte a tolvajokat, itt azonban elvesztette a nyomukat. Olyan
módszerrel dolgozott, amelyet azóta is a legnagyobb eredménnyel
alkalmaz a világ minden rendőre, vagyis a körözött bűnözők minden
ismert társát gyanúba fogta s ellenőrizte. Frank Reno esetében ez a
fénykép alapján nem is volt olyan nehéz. Napokig tartó fáradhatatlan
kutatás után sikerült is fölfedezni egy másik vendéglőst, egy rovott múltú
férfit, aki éppen akkor költözött Seymourból Magnóliába. A detektívek
megkezdték a kocsma ellenőrzésének hatalmas munkáját. Nyomába
szegődtek mindenkinek, aki csak odajárt. Képzeljük csak el, menynyi
emberre, időre és türelemre volna szükség, ha mindezt egy angol
megyében, egy jól menő kisvárosi vendéglővel próbálná végigcsinálni a
rendőrség!
Nehéz munkájuk eredménnyel is járt, mert eljutottak Michael
Rogershez. Ennek az embernek nagy bűnlajstroma volt, de ő inkább
otthonába szállíttatta a szeszesitalt, mint hogy személyesen látogassa a
vendéglőt. Pinkerton úgy vélte, érdemes lesz megfigyelni a házát.
Hamarosan meg is látogatta Frank Reno a barátját. Elérkezett a
rajtaütés ideje. Négy embert tartóztattak le a Magnóliában rabolt pénz
törvénytelen birtoklásáért: Renót és Rogerst két másikkal, egy bizonyos
Ogle-lal és Perkinsszel együtt. A Council Bluffs-i börtönbe zárták őket,
de még ugyanazon az éjszakán meg is szöktek. Elfogóiknak mindössze
13
egy krétával írt üzenetet hagytak, amelyben emlékeztették őket, április

elsejét írt a naptár.
A következő hónap 22-én ezek négyen már ismét munkában voltak,
mégpedig ezúttal William és Simeon Renoval, Franklin Sparksszal és
hat másik fickóval, Moore-ral, Elliott-tal, Andersonnal, Roseberryvel,
Cliftonnal és Jerrellel egy társaságban. Az Indiana-beli Jeffersonville-ből
este 9.30-kor indult egy vonat. Közvetlenül a mozdony mögött gurult az
Adams Gyorsállító Társaság kocsija 96 000 dollárral.
Nem sokkal éjfél előtt Marshfieldnél állt meg a szerelvény, hegy
szenet és vizet vegyen fel. A masinisztát és a fűtőt a banditák leütötték,
a telefonkábeleket elvágták, és a vonat többi részét lekapcsolták a
Társaság kocsijáról, ezt pedig a mozdonnyal elvontatták, és kedvükre
kiürítették. Néhány mérföldnyivel távolabb a rablókat lovak várták,
melyeken aztán játszva elmenekültek. Frank Reno, Anderson, Perkins,
Ogle és Rogers a kanadai Windsorba, az amerikai bűnözők kedvenc
mentsvárába távozott, ahol a „szakmabeliek" kipihenték a régi bűnöket,
és lélegzetet vettek az újakhoz. Simeon és William Indianapolisban
rejtőzött el, a banda többi tagja azonban új rablást tervezett, s ez
vezetett a bukásukhoz.
Moore kiválasztott egy vonatot, és cinkosává tette a
mozdonyvezetőt. A masiniszta azonban valójában a Pinkerton-cég
ügynöke volt. Azt mondta Moore-nak, hogy vonata egy bizonyos
éjszakán 100 000 dollárt fog szállítani. Készséggel beleegyezett, hogy
megtámadják és gúzsba kössék, föltéve, ha valami „leesik" számára is a
zsákmányból. A várható nyereség káprázatos volt, a banda pedig
túlságosan kapzsi ahhoz, hogy számításba vegye a nyilvánvaló
veszélyeket. A rablótámadásra Shieldsnél került sor. Egy kis fa- és
vízfelvevő állomás ez Seymour és Brownstown között. Flanderst, a
vonatgépészt, annak rendje és módja szerint összekötözték, és a
mozdonyt a Társaság kocsijával együtt jó messzire vitték a lekapcsolt
szerelvénytől. Ahogy manapság minden valamirevaló, „korszerű"
gazember kocsin közlekedik, úgy értettek annak idején az alvilág fiai a
mozdonyvezetéshez. A gyorsáruszállító cég kocsiját addig vontatták,
míg vagy kétmérföldnyi távolságra nem kerültek Brownstowntól, de a
várt egy szál remegő kalauz helyett végül is állig fel fegyverzett
Pinkerton-detektívekkel találták szemben magukat. A tűzharcban Moore,
Elliott és Jerrell megsebesültek, az egyetlen áldozat azonban Flanders,
a gépész volt, aki halálos sebet kapott. Elliott mindjárt fogságba került,
Roseberry és Clifton pedig másnap, július 11-én délelőtt, miután a végre
bekövetkezett leszámoláson fellelkesedve az egész környék harcba
szállt a törvényes rend mellett.
A három banditát Cincinnatiban börtönözték be, mégpedig azzal a
céllal, hogy aztán Brownstownban állítják őket törvény elé. Nagyon is
várható volt, hogy majd történnek szabadítási kísérletek, és fogvatartóik
komolyan féltek is ettől. Július 20-án éjszaka azonban sikerült
fölcsempészniük egy vonatra foglyaikat, azt remélve, hogy ezzel
megelőzik a kiszabadítási kísérleteket. Helyettes seriffek és Pinkerton-
detektívek erős őrsége kísérte a szállítmányt. Bátor emberek voltak a
kísérők, de jó orruk is volt, és nagyon is valószínű, hogy jobban meg
voltak ijedve, mint „védenceik", akik váltig dicsekedtek, hogy hamarosan
14
szabadok lesznek. A seymouri állomáson a szerelvény megállt, itt

azonban semmiféle kísérlet sem történt, a vonat továbbment. Az őrség
egy kissé nyugodtabban lélegzett fel, a foglyok azonban tovább
bizonykodtak, hogy a rajtaütésre minden pillanatban sor kerülhet.
Seymourtól hárommérföldnyire ez be is következett, ha nem is
éppen azzal az eredménnyel, amelyre a foglyok számítottak. A
mozdonyvezető elöl vörös fényeket látott, és rögtön fékezni készült, arra
gondolva, hogy tehervonat rostokol előtte a vonalon. Miután nagyot
döccenve megálltak, több mint száz, vörös flanell álarcot viselő férfi vette
körül őket, néhányan lóháton, a többiek gyalogosan. Kabátjaik ki voltak
fordítva, néhányan krétával írt számokat viseltek rajtuk ― ők voltak a
csoportok vezetői. A detektívek belátták, hogy az ellenállás hiábavaló:
kénytelen-kelletlen átadták a foglyokat, és távoztak a helyszínről. A
három banditát az álarcosok azonmód felakasztották egy bükkfára, s ezt
a helyet még ma is Hóhér-kereszteződésnek nevezik. Hajnalban talált
rájuk egy farmer.
Sokat hallani a Scotland Yard nyilvántartási osztályáról vagy
másként „gonosztevő-arcképcsarnokáról". Nos, a Pinkertonok hamar
rájöttek az adatgyűjtő rendszer előnyére, és nem feledték el azt a
tanulságot, hogy minél többet tud valaki egy bűnözőről, annál
valószínűbb, hogy belebotlik valami olyasmibe, ami aztán elfogásához
vezet majd. Moore, Sparks és Jerrell megúszták a brownstowni csatát.
Az azonban már nem volt titok, hogy Jerrell egy louisville-i lánnyal
barátkozik. Megfigyelés alá vették hát a lány házát, és egy szép napon
észrevették, hogy a postás levelet hoz neki. A lány írástudatlan volt,
ezért a levelet az egyik szomszéddal olvastatta fel. Mi sem volt
egyszerűbb ezután, mint hogy a szomszéd bemondja a Pinkerton-cég
embereinek Jerrell rejtekhelyének címét, sőt elárulja álnevét is, amely
alatt rejtőzött. A fentiek alapján Jerrellt és három társát az illinoisi
Aetnában letartóztatták.
Egy éjszakát töltöttek az indianapolisi börtönben, azután
Brownstownba küldték őket, de társaikhoz hasonlóan az ő sorsuk
könyvében sem az volt megírva, hogy megérkezzenek. Éjszaka utaztak
egy speciális vonaton, de az egész utazás során rejtélyes késések
történtek, minduntalan javítgatták a mozdonyt, vagy akadályokat
hárítottak el a pályáról. A bűnözők megvoltak róla győződve, hegyezek a
késések kiszabadításuk titkos előkészületeihez tartoznak. Az őrség is
ugyanezt gondolta, amikor a vonat 10.30-kor érkezett meg Seymourba,
és így másfél órával késte le a csatlakozást, amely az út utolsó
szakasza lett volna. Mivel a kísérők tisztában voltak vele, hogy innen
mielőbb el kell menniük, egy marhavagonnal indultak tovább. A foglyok a
vagon szalmával borított padlózatán utaztak, míg az őrök kiegyenesedve
a padokon ültek; készenlétben tartott puskával, s a vidéket kémlelve.
Seymourtól hárommérföldnyire, ahol az út keresztezte a vasutat, a
szerelvény végleg lelassult, lépésbe váltott át, majd megállt. Egyszer
csak több mint száz vörös álarcos lovas vette körül őket. Csupán
egyetlen őrnek volt rá ideje, hogy fegyverét előkapja, de még mielőtt
tüzelhetett volna, leütötték. A többiek tudták, hogy át kell adniuk
foglyaikat, és ― így szólt a parancs ― vissza kell térniük Seymourba,
mégpedig anélkül, hogy hátrapillantanának.
15
A Hóhér-kereszteződésnem volt messze. Jerrellt, Moore-t és

Sparkst ugyanarra a bükkfára akasztották, amelyen öt nappal előbb
barátaik végezték. Tehetett aztán vallomást, aki akart, bizonygathatta,
hogy éjszaka patkócsattogást hallott, vagy hogy szomszédja valami
okból szokatlanul későn állított haza ― vallomása nem került bele
semmiféle rendőri jelentésbe.
Hat bandita került a törvény kezére, ahonnan mind a hat a
törvénytelenség kezébe esett. Amikor egy másik Pinkerton-megbízott
Indianapolisban letartóztatta a két Renót, Williamet és Simeont, a
foglyokat New Albany erődített fegyházába zárták, s nem utaztatták őket
ide-oda az állam területén. Körülbelül ugyanekkor tartóztatták le a
kanadai Windsorban Frank Renót és Charles Andersont.
Költségmegtakarítás végett olyan értelmű döntés született, hogy
egyelőre elhalasztják William és Simeon tárgyalását, legalábbis addig,
míg ki nem adják Kanadából a többieket. Márpedig ez elég
hosszadalmas ügyletnek bizonyult. Ami akkoriban nem volt mindennapi
jelenség, Őfelsége kormánya a sarkára állt. Közben két kísérlet is történt
a dologban eljáró Pinkerton meggyilkolására; a kanadai főkormányzót
hatalmas összeggel akarták megkenni ismeretlen személyek; egy
magas rangú szövetségi tisztviselő viszont mindent megmozgatott, hogy
megakadályozza a kiadatást; a vontatóhajó, amelyen Pinkerton
megpróbálta foglyait átszállítani a folyón, elsüllyedt, a detektív azonban
megmentette a foglyokat ― bilincsestül ― a hullámsírtól, hogy aztán
még rosszabb sorsra szánja őket. A rossz előjelek ellenére ugyanabban
a New Albany-i börtönben helyezte el foglyait, amelyben William és
Simeon Reno is volt, és Fullenlove seriff gondjaira bízta őket. A derék
rendőr kijelentette, hogy az „erkölcscsőszök" részéről itt semmi veszély
sem fenyeget. Akiket őrségként rendeltek melléje, azokra ő vigyáz majd
― fogadkozott.
Angliában legfeljebb négy hónapba telhet, amíg egy gyilkosságért
letartóztatott bűnöst elítélnek. Amerikában ez alig képzelhető el tizenkét
hónapon belül, és nagyon szerencsétlen gyilkos az, akit az ítéletet
követő két éven belül ki is végeznek. A bűnözők kiadására 1868
októberében került sor. Decemberig nem sok előrehaladás történt
elítéltetésük ügyében.
Ugyanennek a hónapnak 11. napján ― holdfényes este volt,
fogcsikorgató hideg ― az Indiana állambeli Seymour állomása körül állig
felfegyverzett vörös álarcos férfiak gyülekeztek. Nemrég még csak
századnyi erőt képviseltek, ezen az estén azonban aligha lehettek
kevesebben egy zászlóaljnál. A vonat befűtve várta őket, s csendben
beszálltak. Délnek utaztak, Jeffersonnak, s az ötvenmérföldes utazás
alatt egyetlen szó sem hangzott el.
Itt éppen indulófélben volt a menetrendszerű vonat; miután a
személyzetet biztos helyre zárták, az utasokat meg felszólították, hogy
keressenek maguknak egyéb lehetőséget, a szerelvényt hatalmukba
kerítették. Ha valakinek panasza volt emiatt, ám várhatott, ameddig
akart, akár a rádió feltalálásáig, a telefonvonalakat ugyanis szokás
szerint elvágták. A vonat hajnali három órakor érkezett New Albanyba.
Az álarcosok leszálltak, felsorakoztak, közben azonban kisebb
csoportokat küldöttek szerteszét speciális feladatok elvégzésére,
16
úgymint a telefonösszeköttetés megszakítására, a lézengők őrizetbe

vételére, valamint arra, hogy megbizonyosodjanak, senki sem ólálkodik
a közelben.
A társaság vezére az Egyes Szám nevet viselte. Mielőtt elvonultak

volna, utoljára még beszédet intézeti társaihoz, amit ezzel a latin
mondással fejezett be: Salus populi suprema lex. Talán nem is olyan
meglepő, hogy a bandavezér tudott latinul.
Az a hír járta róla, hogy orvos vagy netán ügyvéd, egyszóval olyan
ember, aki mesterségénél fogva sokakkal érintkezhetik bizalmasan,
mégpedig anélkül, hogy feltűnést keltene. Ennél talán csak az volt
figyelemre méltóbb, hogy olyan testület élén állt, amelynek tagjairól
joggal feltételezhette, hogy értik, amit mond.
„A nép üdve a legfőbb törvény." Ennek a jelszónak a fedezete alatt
érkeztek a vörös álarcosok New Albany börtönéhez.
Fullenlove seriff hálóingben botorkált elő, miután betörték az ajtókat,
a kulcsok átadását azonban megtagadta, sőt elrohant, hogy
megkondítsa a vészharangot. Tucatnyi lövés szállt felé, az egyik el is
találta. Elzuhant, mert megsebesült a karján. Ekkor visszacipelték
irodájába, és megfenyegették, hogy elevenen megégetik. Miközben
mindezek történtek, valaki megtalálta a kulcsokat a seriff
mosdóasztalának a fiókjában, és a börtön megnyílt. A négy rablót
kivonszolták celláikból.
Frank Renót nagy hirtelenséggel az emelet korlátjára akasztották,
nemsokára mellette függött bátyja, William is. Simeon lassú kínhalállal
halt meg: úgy kötötték fel cellájában, hogy lába ujja közben a földet érte,
ezért aztán félig megfulladva majdnem egy óra hosszat élt még.
Anderson nyakán az első kötél elszakadt, de aztán egy másodikkal
lassan megfojtották. Ezek után az éjszakai látogatók rendben
visszavonultak az állomásra. Az utolsó pillanatokban előkerült
segédseriffektől ― mialatt a vonat kipöfögött az állomásról ―
ugyanazzal a latin jelszóval búcsúzott a társaság: Salus populi suprema
lex.
A rendezett gyülekezet néhány mérföldre New Albanytól szétoszlott.
Jóval pirkadat előtt több száz békés polgár tért meg ágyába, felesége
mellé, s az asszonyok bizonyára megesküdtek volna rá, hogy a férjek
egész éjszaka ott voltak mellettük. Ott voltak körülöttük békés
szomszédaik is, akiknek tudniuk kellett volna, ha polgártársaik
elkódorognak.
Bármennyire nevetségesnek is tűnik manapság, Nagy-Britannia
kénytelen volt magyarázatot követelni az Egyesült Államok kormányától,
mivel nem gátolta meg olyan személyek meggyilkolását, akiket államközi
szerződés alapján szolgáltattak ki neki. Amerika szemforgató módon
bocsánatot kért, amit aztán Nagy-Britannia ― bár elég hűvösen ―
tudomásul is vett.
17
HARMADIK FEJEZET
A NAGY GYÖNGYRABLÁS
Nyomozás közben nem csupán a rendőrség alkalmaz tudományos

módszereket. Regények tették otthonossá számunkra a magándetektív
figuráját, a saját szakállára dolgozó magányos kopóét, aki általában nem
is ellenlábasa a rendőrnyomozónak. Ellenkezőleg, a legtöbb
magándetektív rendőr volt valamikor; munkájuk javarészt hétköznapi
feladatok elvégzéséből tevődik össze ― eltűnt személyek felkutatásán
fáradoznak, vagy éppen válóperhez hajtanak fel bizonyítékokat.
Van azonban a „kopóknak" egy olyan testülete is, amelynek tagjai
ugyan kívül esnek a rendőrség hatáskörén, de akik azért nem kevésbé
szakemberei mesterségüknek. Igaz, létezésükről nem sokan tudnak: a
biztosítótársaságok nyomozóiról van szó. Ezeknek a munkája gyakran
kerül összeütközésbe a rendőrségével. Nem csoda, hiszen legtöbbször
céljuk is egészen más.
Tegyük fel, hogy valahol elloptak egy ékszerdobozt. A károsultak
értesítik a rendőrséget. A rendőröknek az a céljuk, hogy elfogják a
tolvajokat. A biztosítónak azonban meg kell térítenie a kárt, tehát
egészen másként „áll hozzá" a dologhoz. A biztosítótársaságokat nem a
tolvaj, hanem az ellopott ékszerek érdeklik. Ha vissza tudják szerezni az
ékszereket, sok ezer fontot takarítanak meg maguknak. Valahányszor
nagy biztosítási kockázatról van szó, speciális magánnyomozókat
alkalmaznak.
Minden idők egyik leghíresebb ékszerrablása ― amely mint a „nagy
gyöngyrablás" vált ismertté ― rendkívüli nyomozást vont maga után. A
munkát a Lloyd biztosító cég megbízott nyomozói végezték. A biztosító
egy vagyont vesztett volna, ha az ékszereket nem találják meg.
Az ellopott gyöngyök Max Meyeréi voltak. Meyer szegény emberként
kezdte. Kölcsönkért pénzből vetette meg vagyona alapját, és vált
gazdag és jelentős kereskedővé. Üzlethelyiségei Londonban, a Hatton
Garden 88. alatt voltak. A föld legbájosabb és legpáratlanabb
drágaságai, a gyöngyök szakértőjének számított. Azért is foglalkozott
ezekkel a kincset érő ékességekkel, mivel tolvajok számára szinte alig
értek valamit. A néhány szóba jöhető vevő ugyanis azzal a maroknyi
szakértővel volt azonos, akik a nyugati félteke valamennyi fontos
gyöngyét első pillantásra felismerték volna, sőt elmondták volna
történetüket is.
1913-ban Meyer birtokában volt egy hatvanegy gyöngyből álló
nyaklánc. A gyöngyök tökéletesen egymáshoz illettek, és nagyság
szerint voltak összeválogatva. Valamennyi rózsaszínben játszott.
Néhány a portugál királyi házé volt, a többivel hosszú évek során át
egészült ki a gyűjtemény. Meyer 123 000 fontot fizetett a láncért, de
remélte, hogy nagy haszonnal adhatja majd tovább.
1913 júliusában, Meyer párizsi ügynökénél, Henri Salomons-nál
érdeklődtek a nyaklánc iránt. Meyer három különálló gyönggyel együtt a
láncot postán küldte el ügynökének. Az üzletből azonban nem lett
semmi, és július 15-én Salomons az ékszert a nyaklánc számára
készített plüssel bélelt kazettába tette, majd a kazettát egy fadobozba
helyezte. A dobozt ezután kék papírba burkolta, s a csomagot
18
19
lepecsételte egy pecséttel, amelyen kettős „M" betű volt kivésve (Max
Meyer jelölésére). Salomons a csomagot a rue de Provence-i
postahivatalban, ajánlva adta fel, Meyer londoni címére. Egy külön
borítékban levelet is írt Meyernek, s értesítette a nyaklánc elküldéséről.
Másnap reggel a Hatton Garden 88. alatt Meyer megbízottja több
küldeményt vett át a postástól, aláírt néhány elismervényt, és az egészet
a páncélszekrénybe tette. Nem volt még reggel nyolc óra.
Meyer 9 óra 30-kor érkezett az irodába. A postai küldeményeket,
ahogy ez szokásban volt, kivették a páncélszekrényből, és Meyer
jelenlétében felbontották. Az egyik tisztviselő felvágta a csomagon a kék
papírt, de a pecséteket érintetlenül hagyta. Majd kinyitotta a fadobozt.
A következők voltak benne: a plüssel bélelt kazetta egy darab
összegyűrt újságpapír (az Echo de Paris július 3-i számából) és tizenegy
darab hosszúkás francia kockacukor. Maga a plüssel bélelt kazetta üres
volt. A gyöngyök eltűntek.
Azonnal értesítették a rendőrséget. Az üggyel Ward főfelügyelőt
bízták meg. A Lloyd Biztosító Társaság azonban ― ez felelt a
gyöngyökre kötött óriási biztosítási összegért ― egy bírósági hites
szakértőkből álló céget mozgósított a maga oldalán. Frank Price, a Price
és Gibbs-cég társtulajdonosa csatlakozott is Ward felügyelőhöz a Hatton
Garden 88-ban.
Feladataik kezdettől fogva nagyon különböztek egymástól. Ward
felügyelőnek elsősorban a tolvajokat kellett megtalálnia. Price-t azonban
egyedül az ékszer érdekelte. Eleinte tudtak együtt dolgozni, később
azonban összecsaptak az érdekeik.
Mindkettőjük számára nyilvánvaló volt, hogy a gyöngyök kivételekor
a csomag egyik végét fölnyitották, s azután visszapecsételték. A pecsét
― a kettős M-mel ― ügyes készítmény volt, bár kétséget kizáróan
kiderült róla, hogy hamisítvány. Hét ízben vették igénybe, noha ― mint
később kiviláglott ― Salomons csak két pecsétet helyezett el a
csomagon.
Hamarosan kiderült az is, hogy a rablás nem történhetett
Franciaországban. A francia újságot és cukrot pusztán félrevezetés
végett tették bele a csomagba. Az angliai nyomozás hasonlóképpen
egyértelmű eredménytelenséggel zárult. A rendőr- és magánnyomozók
egyaránt kudarcot vallottak. Úgy döntöttek, hogy újsághirdetést kell
feladni, és Price attól sem riadt vissza, hogy az ékszer megtalálójának
tízezer font jutalmat kínáljon: hirdetésében a lehető legrészletesebben
leírta a gyöngyöket.
A hirdetés mindjárt eredményezett valamicske információt,
mégpedig a hamis pecséttel kapcsolatban. Bizonyos Victor Gordon nevű
vésnök készítette egy ismeretlen férfi számára. Ugyanennek az
embernek vésett egy tokot és egy medált is. A kapott adatok azonban
sem Wardot, sem Price-t nem juttatták előbbre.
Az ügy már reménytelennek látszott, amikor egy augusztusi napon
megjelent a színen Samuel Brandstatter, fiatal párizsi
gyémántkereskedő. Brandstatter augusztus 4-én Antwerpenbe utazott,
hogy ott értékes köveket adjon el. Ott tartózkodása során találkozott
egyik távoli rokonával, bizonyos Leisir Gutwirth nevű osztrák polgárral,
aki Londonban afféle utcai gyémántárusként működött.
20
Képzeljük csak el Brandstatter meglepődését, amikor az idegesnek

és izgatottnak látszó Gutwirth egy csodálatos gyöngy nyakláncot ajánlott
rokonának 1 500 000 frankos áron (60 000 font). Gutwirth elismerte,
hogy az ár magas, de az értéktárgyak sokkal többet érnek, mondotta,
majd kijelentette, hogy ötszázalékos ― 3000 fontos ― jutalékot ad.
Brandstattert nagyon érdekelte az üzlet. Tudta ugyan, hogy valami
nem egészen „stimmel", és amikor visszaérkezett Párizsba, már azt is
tudta, hogy mi nem „stimmel". Látta Price hirdetését. Világos volt, hogy a
reklámáron kínált nyaklánc azonos az eltűnt darabbal. Esze ágában sem
volt, hogy lopott gyöngysort vásároljon, de aztán fejébe ötlött, hogy ha
ügyes, igényt tarthat a hatalmas jutalomra, amelyhez képest Gutwirth
jutaléka szegényesnek tűnt. Igen ám, csakhogy ahhoz, hogy a jutalmat
megkaphassa, elő kellett kerítenie a nyakláncot, márpedig ez nem
látszott olyan könnyűnek.
Augusztus 12-én levelet írt Gutwirthnak, s közölte vele, hogy tud egy
vevőt. Gutwirth azonnal válaszolt. Brandstatter elhatározta, hogy
Londonba utazik. Bizalmába avatta unokaöccsét, Myer Quadratsteint,
aki szintén gyémántkereskedő volt, és augusztus 15-én ketten együtt
utaztak Londonba. Gutwirth házában egy Joseph Grizard nevű férfival
találkoztak, aki nyilvánvalóan fontosabb személyiség volt, mint Gutwirth.
Úgy tűnt, nemigen kételkedik a nyaklánc iránti érdeklődésük őszinte
voltában, s másnapra újabb találkozót beszéltek meg a holborni Lipton-
féle kávéházban.
Itt, a zsúfolt teázóban, Grizard leült az egyik asztalhoz, szivart vett
elő, és egyik társától tüzet kért. Egy gyufaskatulyát dobtak feléje.
Kinyitotta. A skatulyában volt három darab az ellopott gyöngyökből,
köztük a sorozat legnagyobb példánya.
Ezen a ponton könnyű lett volna letartóztatni a tolvajokat. A két
párizsi fiatalember azonban nagyobb tétben játszott. Azt mondták
Grizard-nak, hogy meg vannak elégedve a gyöngyök értékével, és
visszamennek Párizsba a vételár összegyűjtése végett.
Ehelyett azonban Londonban maradtak, és Price-t keresték fel. Price
nagyon óvatosan adta elő terveit. Amíg nem volt tökéletesen biztos
benne, hogy valamennyi gyöngyöt visszaszerzi, nem engedhette meg,
hogy a bűnözők a legkisebb gyanút fogják a két párizsival kapcsolatban.
Grizard és társai nézzék csak őket továbbra is nagyvonalú vevőknek,
akiket nem érdekel az ékszer eredete. Nem volt könnyű szerepe
Brandstatternek és Quadratsteinnek, akik most Price „előőrsei" lettek.
Különösen egy olyan dörzsölt kereskedővel szemben, mint amilyen
Grizard volt...
Az volt a tervük, hogy készpénzért megvásárolnak néhány gyöngyöt,
s úgy tesznek, mintha részletre megvennék a többit is, aszerint, ahogy
majd pénzhez jutnak. Felbiztattak egy Spanier nevű embert, hogy az
játssza el az igazi vevő szerepét. Spanier párizsi gyöngykereskedő volt,
de Brandstatter és Quadratstein úgy mutatták be Grizard-nak és
embereinek, amikor legközelebb, augusztus 25-én találkoztak, mintha
lopott ékszerek orgazdája volna a kontinensen.
A találka hétfői napra esett. A „First Avenue" hotelben találkoztak.
Spanier négyezer fontot hozott magával Price pénzéből. De az üzlet
nem jött létre. Miután együtt elsétáltak a földalatti „Holborn" állomásáig,
21
az egyik ember ― Silverman ― megváltotta a jegyeket a „Golder's

Green" állomásig. Azt mondta, menjenek el egyik barátjához, s ott
kössék meg az üzletet, de Quadratstein ragaszkodott hozzá, hogy
Spanier ne menjen magánházhoz, így aztán Silverman visszavette a
jegyekre kiadott pénzét, és elbúcsúztak ― a következő napig. Kedden
azután, a „First Avenue" hotel 197-es számú szobájában végre az egész
nyaklánc előkerült.
Megkezdődött az alkudozás. Végül Spanier 4000 fontért
megvásárolta a két legjobb gyöngyöt. Az összeget száz darab
ezerfrankos bankjeggyel fizette ki. Price tudta a sorozatszámokat.
A találkozónak ezzel végeszakadt, miután szívélyesen megígérték
egymásnak, hogy ismét találkoznak, amint több készpénzük lesz.
Spanier ezután kerülő úton Price-szal találkozott. A biztosítási
szakértőnek most kézzelfogható bizonyíték volt a kezében. Elérkezett a
pillanat, hogy értesítse a rendőrséget.
Ward elég jól ismerte Grizard-t, aki negyvenhat éves, közepes
magasságú, erős termetű férfi volt; szőke bajuszt viselt, és szinte szünet
nélkül szivarozott. Grizard nem volt közönséges orgazda, hanem
bűnszervező, olyan főnök, aki lojális, szavahihető és bőkezű társaival
szemben, színes egyéniségű és híres dicsekvő. A Hatton Garden
környéke volt a vadászterülete, és rendszerint egyik vagy másik helyi
kocsma előtt őgyelgett, mint afféle utcai drágakő-kereskedő, törvényes
üzletei után járva.
Simons Silverman gyémántkereskedő, aki ― mint Gutwirth ―
szintén osztrák volt, a Hatton Garden 101. alatt az egyik emeleten tartott
fenn egyszobás irodát. Egy másik férfi leírásából Ward megsejtette,
hogy az ügyben James Lockett-tel, egy már egyszer elítélt betörővel is
dolga lesz.
Spanier augusztus 27-ére, szerdára újabb találkozót beszélt meg
Grizard-al, mégpedig ismét a „First Avenue" hotelben. Ward különféle
álöltözetekbe bújtatott rendőrökkel vette körül a szállodát. Mások egy
közönséges teherautóban rejtőztek el, amely a főbejárat elé állt.
Elsőként Silverman érkezett meg. Találkozott a „vásárlókkal":
Spanier-rel, Brandstatterrel és Quadratsteinnel. Együtt mentek be az
épületbe. Tíz izgalmas perc telt el, s ekkor megjelent Grizard, szájában
szivarral, jól vasaltan és nyugodtan a ragyogó napsütésben. Az utca
túlsó felén egy őgyelgő lézengett, őgyelgése szinte már túlzott volt.
Grizard az épület homlokzatát nézegette, és néhány percig annak a
teherautónak a motorházfedele fölé hajolt, amelyben a detektívek
rejtőztek. Azután megfordult és elballagott. Egy negyed órával később
Silverman is kijött. A csapda kudarcot vallott. Grizard megismert egy
detektívet a szálló előtt.
Most tehát figyelmeztetést kapott, hogy a rendőrség a nyomában
van. Furcsa módon mégsem kételkedett soha Brandstatter és
Quadratstein megbízhatóságában, sőt éppen ő biztatta a két fiatal
párizsit másnapi találkozójukon, hogy a rendőrség csak azért van a
nyomukban, mert Spanier-től nagy mennyiségű francia pénzt vettek fel.
Adja vissza Spanier a pénzt a bankba, érvelt Grizard, lépjen ki az
üzletből, és akkor néhány hét múlva ismét megkezdődhetnének a
tárgyalások.
22
Mielőtt a két párizsi elbúcsúzott, Quadratstein tíz fontot kért kölcsön.

Silverman kivette pénztárcáját, és két ötfontos bankjegyet adott át.
Gyűltek a bizonyítékok Grizard és emberei ellen. A rendőrségnek
sikerült visszafelé nyomon követnie az egyik ötfontos útját: annak az
ezerfrankos bankjegynek ellenértékeként kapták Silvermanék, amelyet
Spanier fizetett a többivel együtt a két gyöngyért. Ez azonban még nem
bizonyította kézzelfoghatóan, hogy Grizard-nak vagy valamelyik
emberének köze van a lopáshoz. Csupán annyit lehetett tudni róluk,
hogy lopott értékek vannak a birtokukban, és az egyetlen kísérlet, hogy
rajtakapják őket, már akkor kudarcot vallott, amikor még el sem
kezdődött.
Ward felügyelő most arra utasította Quadratsteint, hogy sürgősen
beszéljen meg egy újabb találkozót. Kioktatta: utasítsa el Grizard
javaslatát, hogy várjanak néhány hetet, „amíg a rendőrség kifárad".
Két nap múlva Quadratstein egy másik találkozót szervezett,
amelyen Gutwirthet látta viszont. Ragyogó ötletet adott elő, amely
szerint egy indiai rádzsa nagyon szeretné megvásárolni az egész
nyakláncot, mégpedig nagyon sürgősen, mielőtt még visszatérne
szülőföldjére. Quadratstein Gutwirthnek nagyobb titkos jutalékot ígért.
Gutwirth nagy izgalmában valamit el is kotyogott, mégpedig két
postásról, akiket 200 fonttal vesztegettek meg. De hamarosan
összeszedte magát, és semmi többet nem volt hajlandó mondani.
Szerencséjére, mert egy perccel később Silverman csatlakozott
hozzájuk. De mégis megint Silverman volt az, aki további szállal
szaporította a tolvajok köré szövődő hálót.
Quadratstein újabb kölcsönért folyamodott, Silverman két további
ötfontos bankjegyet adott át neki. Néhány órán belül ezt a pénzt is
sikerült lenyomozni.
Ward felügyelő most már megelégedett, mert elegendő bizonyíték
volt a kezében. Elhatározta, hogy letartóztatja a társaságot. A nyaklánc
megtalálását a véletlenre bízta, pedig hát erre aligha lehetett számítani
az adott esetben.
A tengeren túli üzlet eszméje nagyon kedvére való volt a bandának.
Szeptember elsején a tolvajok és a vásárlók a Holborn étteremben
találkoztak. Rövid vita után elhalasztották a dolgot, és ugyanaznap
délután negyed négyre egy második találkozót beszéltek meg, amikor is
majd az „Old British Museum" állomáson, a High Holbornon jönnek
össze. Ismét álruhába öltözött detektívek nyüzsögtek a találkozóhely
környékén, de mint kiderült, ez is csak hiábavaló felhajtás volt. Az első
ijedtség óta Grizard erősen óvakodott, nehogy tetten érjék, mégis úgy
látszott, hogy meg van elégedve, és egy további találkozót szervezett
ugyanazon a helyen másnap délelőtt 10.30-ra.
Ward alaposan meg volt fogva. A földalattiban való letartóztatás
minden bizonnyal a gyöngyök megtalálásának csaknem valamennyi
esélyét szertefoszlatta volna. És noha Ward elsősorban az emberekre
vadászott, a gyöngyökre ― mint bizonyítékokra ― azért csak szüksége
lett volna. Grizard jól tudta, milyen nehéz valakit eredményesen
megfigyelni a földalatti vasúton, és milyen lehetetlenül nagy erőt igényel
néhány bűnözőnek a letartóztatása, akik esetleg fegyveresek, sőt
23
erősítést is kaphatnak a rendőrség számára ismeretlen, látszólag

ártatlan járókelők közül.
Grizard terve egyszerű és megbízható volt. Biztosította, hogy nem
fogják letartóztatni a gyöngyökkel. Miután a vásárlókkal az állomás
bejáratánál találkozott, földalattin utazott volna tovább velük, majd
gyalog mentek volna egy előre meghatározott kocsma ivójába. Ha aztán
érkezésükkor meggyőződött felőle, hogy minden rendben van, egy
másik társa az ivóba vitte volna a gyöngyöket, és az üzletet
megköthették volna.
Ward rendőrökkel vette körül az állomást. Egy egyenruhás rendőr
előírásos sebességgel rótta őrútvonalát, semmi látható veszélyt nem
jelentve azok számára, akik nem tudták, hogy valójában ő is egy
álruhába öltözött detektív.
Silverman 10.30-kor érkezett. Találkozott az ott várakozó
Brandstatterrel és Quadratsteinnel. Beszélgetve álldogáltak hármasban,
s az egyenruhás rendőr időközönként elment előttük, egészen 10.50-ig,
amikor maga Grizard is megjelent. A következő vonattal érkezett
Lockett: Ward felügyelő vele kapcsolatos sejtése nem volt alaptalan.
Grizard az Oxford Circusig váltott jegyeket (ez azonban nem
jelentette szükségszerűen azt, hogy ott le is akart szállni), és az öt férfi
beszállt az állomás belsejébe vivő liftbe. Amint az ajtók bezáródtak, a
melléklépcsőn egy tömeg rendőr rohant le. Az öt embert a nyugatra
vezető vasútvonal peronján találták.
Ward elhatározta, hogy megkockáztatja a gyors letartóztatást, annak
halvány reményében, hogy az egyik tolvajnál vannak a gyöngyök. Jelt
adott, és mielőtt azok tudhatták volna, hogy mi történik, Grizard-t,
Silvermant és Lockett-et megbilincselték. A Bow Streetre vitték őket,
ahol mindannyiukat megmotozták. Nyomon követhető bankjegyeket
találtak Silvermannál és Lockettnél, de amint Price és Ward is tartottak
tőle, a nyakláncot egyiküknél sem találták meg. De nem találták
Gutwirthnél sem, amikor a Halton Garden közelében őt is elcsípték, és
nem sikerült meglelni egy nyolcvanéves öregembernél sem, akire a
közeli kocsmában bukkantak, és akit azzal a gyanúval tartóztattak le,
hogy feltehetően ő a közvetítő.
Ténylegesen azonban mégis kifizetődön Ward hazardírozása.
Silverman irodájában találtak egy spirituszlámpát, ezenkívül pecsétviaszt
és egy kis merőkanalat. De még terhelőbb volt az a tok és érem,
amelyet Gordon vésett az ismeretlen férfi számára, aki a kettős „M"
mintát rendelte. Ward kezében voltak a bűnözők, valamint egy sor
bizonyíték; éppen elegendő elítéltetésükhöz.
Price és a Lloyd biztosító azonban üres kézzel álltak, és arra
készültek, hogy teljesítsék kötelezettségüket...
Szeptember 16-án azonban megtalálták a nyakláncot. Nincsen rá
megbízható adat, hogy hogyan és ki által került arra a helyre, ahol
felfedték, de amikor a Lloyd-cégnél ezen a napon kétszer kondult meg a
híres Lutine-harang, hogy összehívja a biztosítókat, nem kellett többé
kétségbe vonniuk szerencséjüket. Ez volt az első eset, hogy a harang
egy nyaklánc miatt szólalt meg. Rendszerint hajók ügyében használták.
Délelőtt 8.15-kor egy Horné nevű zongoratok készítő haladt az
észak-londoni Highburyn keresztül munkahelye felé, amikor hirtelen egy
24
barna papírcsomagot pillantott meg a csatorna rácsán a templommal

szemben, a St. Paul's Roadon. Egy külföldinek látszó férfit és egy
feketébe öltözött nőt is észrevett, amint egy 44-es buszra szálltak fel
éppen ott, ahol a csomagot felvette. A „Hattyúhoz" címzett kocsmába
tért be, hogy felbontsa. Egy Bryant és May-féle gyufásdobozt talált
benne, tele golyókkal, melyeket rózsaszín márványnak nézett. Három
pennyt és egy szivart kért egy gyöngyért, de elzavarták. A Globe-on túl,
a St. James Road közelében, egy shillingért kínálta eladásra a talált
kincset, de ez sem járt sikerrel. Az egyik ember azt mondta, hogy éppen
az imént vásárolt gyerekének egy jobb nyakláncot hat és fél pennyért.
Nem gondolná, hogy ilyen közönséges dolgot vegyen a gyereke
nyakára. Horné kivett egy kétezer font értékű gyöngyöt, és felajánlotta
egy pofa italért. De harmadszorra is visszautasították. Nem maradt más
hátra, elvitte a dobozt a Caledonian Roadra, a rendőrőrsre, és egy
ötvenhat „gyöngyutánzatról" szóló elismervény ellenében átadta a
hatóság embereinek.
Meleg reggel volt, és George Horné további „folyadékfelvételnek"
érezte szükségét. A Hornsey Roadon a „Vasúthoz" címzett kocsmába
tért be, ahol több barátjával találkozott, és mutatta nekik a zsebében
maradt egyik „márványgolyót". Tréfálkozva felajánlotta cserébe egy
rundó italért. Többen azt tanácsolták, dobja csak ki az ablakon, így is
történt. Ez a gyöngy örökre elveszett. Közepes darab volt, mindössze
néhány száz font értékű.
Közben a rendőrőrszobáról egy őrmester elvitte a gyöngyöket a
közelben levő ékszerészhez, aki azonnal felismerte, hogy valódiak és
nagyon nagy az értékük. A nap folyamán sikerült is tisztázni eredetüket.
A négy tolvaj a hírhedt londoni törvényszéken, az Old Baileyn került
Lawrence bíró elé. Szemtanúk adták elő a történetet, amely most már
világosan kibontakozott, a száz darab ezerfrankos bankjegy átadásával
kapcsolatos elmarasztaló részletekkel együtt. Az egyik rendkívüli tanú
egy postás ― bizonyos Neville ― volt, akit iszákosságáért már
figyelmeztettek, és később amiatt el is bocsátották.
Neville kötelessége volt, hogy a reggeli postát a Hatton Garden 112-
től 84-ig ebben a sorrendben kézbesítse. A 101-es számban fölment a
lépcsőn, mert az egyik emeleti iroda tulajdonosa azzal a szokatlan, de
jogos írásbeli kéréssel fordult a főpostához, hogy leveleit személyesen
neki adják át, nem pedig a lent tartózkodó megbízottnak.
Ez a tulajdonos volt Silverman. Az ő irodájában találták a viaszt, a
lámpát, a merőkanalat és a pecsétet. A 101-es számból Neville folytatta
körútját, amely magába foglalta Meyer irodáját a 88-as szám alatt, és a
84-es számnál véget ért.
A tárgyaláson Neville tagadta, hogy a csomagot, mielőtt a 88-as
szám alatt kézbesítette, átadta volna Silvermannak. Nem helyezték vád
alá, sőt ezúttal szabadon bocsátották. Azt azonban sohasem tagadta,
hogy postazsákját is fölvitte a gyöngyöt tartalmazó csomaggal együtt
Silverman irodájába. Az pedig vitathatatlan, hogy Silvermannál voltak
azok az anyagok, amelyekkel a lopás után a csomagot rendbe hozták.
Mindenesetre a vádlottnak nem sok lehetősége maradt, hogy megússza
elítéltetését.
25
Grizard-t és Lockett-et hét-hét évi börtönbüntetésre ítélték. Silverman

öt évet töltött börtönben, Gutwirth tizennyolc hónapot. Ezek ketten
külföldiek voltak, és miután büntetésüket letöltötték, kitoloncolták őket.
A 10 000 fontos jutalmat a következőképpen osztották meg:
Brandstatter 4400 fontot kapott, Quadratstein 3900-at, Horné pedig 500
fontot. Spanier annyit kapott, hogy kiadásait bőven fedezhette belőle. A
rendőrtisztviselők, akik az ügyben eljártak, szép ajándékokban
részesültek.
26
NEGYEDIK FEJEZET
A VARGA TŰJE ÉS AZ EZÜSTCSAT
Az FBI nyomozóinak bűnüldöző munkájához hasonlóan, a Kanadai

Királyi Lovasrendőrség embereinek sem az a legfőbb problémájuk, hogy
felfedjék a bűncselekményt: a tettest kell megtalálniuk és elfogniuk. A
két testület nehézségei csupán a színhely miatt különböznek egymástól.
Az FBI nyomozói, a rettegett G-manek (a szó a Government-man ― „a
kormány embere" ― kifejezésből ered, lévén az FBI-nyomozók egy
központi hatóság tagjai) főként sűrűn lakott városokban kutatnak a
törvény megszegői után, míg a lovas rendőröket az északnyugati
területek puszta, hóborította vidékeire szólítja hivatásuk. A pusztában
éppoly nehéz fellelni valakit, mint a zsúfolt városban. Emitt csak a
látóhatár mögé kell tűnnie a bűnösnek, amott elég, ha befordul a sarkon.
Aligha vitatható, hogy a lovas rendőrök számára általában
mégiscsak egyszerűbb feladatot jelent a bűnüldözés, mint az FBI vagy a
Scotland Yard nyomozóinak. Olyan területen, ahol hegyeken és
sziklákon keresztül, hómezőkön és erdőkön át mérföldek százait
róhatjuk anélkül, hogy egyetlen emberrel találkoznánk, a gyanúsítottak
száma ― bármilyen bűn esetében -meglehetősen korlátozott. Gyakran e
téren nincs is semmi kétség. A lényeges kérdés a bűnöző megtalálása.
Innen származik a Kanadai Királyi Lovasrendőrség népszerű mottója (a
hivatalos mottó: Maintenir le droit ― Védeni a jogot): „A lovas rendőrök
mindig megtalálják a maguk emberét."
Mégsem mondhatjuk, hogy a lovas rendőrök egyszerűen
emberbőrbe bújt vérebek. Komoly kiképzést kapnak, és ha meg kell
oldani valamit, akkor éppoly fürgén gondolkodnak, mint nagyvárosi
társaik. Ilyen volt Anderson őrmester ― egy tagbaszakadt izlandi ―
észjárása is, aki az első világháború után rendőrként szolgált az
Edmontontól északra fekvő indiánlakta területeken. Őrjárati útvonala
több ezer négyzetmérföldre terjedt ki, s így az Athabaska folyótól,
valamint a Kis-Rabszolga-tótól nyugatra egészen a Sziklás-hegységig
eljutott.
Vessünk egy pillantást a nyugat-kanadai területek térképére.
Láthatjuk, hogy a Kis-Rabszolga-tó Edmontontól, Alberta fővárosától
egyenesen északra, mintegy 150 mérföldnyire terül el. Az Athabaska
folyó a Sziklás-hegységtől északkeletre folyik, és megkerüli a Kis-
Rabszolga-tó déli oldalát. 400 mérföldnyivel távolabb beomlik az
Athabaska-tóba. A Kis-Rabszolga-tó északnyugati partjának a
közelében van egy indián település ― a Sucker Creek rezervátum
―,ahol cree indiánok laknak. Anderson őrmestert egy napon a cree
indiánok főnöke kérette a rezervátumba. Be akart számolni neki egy
titokzatos eltűnési históriáról: egy „sápadt arcúról" volt szó, aki néhány
nappal előbb a rezervátumban táborozott társával.
Az indián főnök elmondta Andersonnak, hogy egy nap két férfi állított
be a táborba. Az egyiket Charlie-nak hívták, ez zömök volt és hajlott
tartású, a másik magas, fekete szakállú és övén nagy, fénylő
ezüstcsatot viselt. Néhány ló is volt velük, ezenkívül jókora
csapdafelszerelést is hoztak. Enni is adtak az indiánoknak, és általában
barátságosan viselkedtek. Főként a magas férfi keltette fel a fiatal indián
27
harcosok érdeklődését: szájtátva figyelték, amint egy bőrpárnát varrt

puskájának a tusára. Ugyan miért? Megbízhatóbban már úgysem
lőhetett a fegyver. Olyan vastag tűvel varrta a bőrt, amilyet azelőtt soha
nem láttak, kezén pedig ujjatlan kesztyűt viselt.
Ezeket az összefüggéstelen tényeket jegyezték meg az indiánok két
látogatójukról. A kép nem volt egészen olyan, amilyet egy fehér ember
festene társairól, de mégis tartalmazta a lényeget, amelynek alapján fel
lehetett ismerni a leírt embereket.
A történet folytatódott. Két nap múlva a magas, fekete szakállas férfi
váratlanul eltűnt. Három napra rá pedig a másik férfi, Charlie is
ellovagolt, a lovakat is magával vitte, és csak a tábortűz hamvait hagyta
hátra. Elsőként a tűz keltette fel az indiánok gyanúját. Barmaik furcsán
reagáltak a még meleg hamvakra. Az indián pónik nyerítettek és
köhögtek, amit csak olyankor tesznek, ha valami baj van.
Anderson egyenesen a táborhelyre ment. Letérdelt, és turkálni
kezdett a ― nyár lévén ― meglepően nagy mennyiségű hamuban.
Mihez kellett ekkora máglyát rakni? Nemsokára egy csontdarabot emelt
ki. Gyorsan átgereblyézte a hamut, és még több csontra bukkant. Abban
persze még semmi vészjósló nem volt, hogy egy tábortűz hamvai között
néhány csontot talált. A férfiak nyilván ettek, márpedig ha húst ettek, mi
sem volt természetesebb, mint hogy a lerágott csontokat a tűzbe dobják.
De volt valami szokatlan abban, hogy egy vargának való tű törött vége
és egy zekére való csat zörgött az edényben, amikor a hamut finom
hálóval átszitálta.
A vörös kabátos lovas rendőr maga köré gyűjtötte az indiánokat, és
alapos kutatást végeztetett velük a tábor körül, de más fontos dolog nem
került napvilágra. Megkérdezte az indiánokat, hogy a hajlott tartású
ember mondott-e valamit, merre megy. Igen, a közeli településre.
Hallották, amikor egy félvér vadász nevét említette.
Kevés olyan jelentős momentum akadt, amely elkerülte volna az
indiánok figyelmét.
Anderson őrmester búcsút vett tőlük, és ellovagolt a tóparti település
kunyhóihoz. Megtalálta a vadászt. Bódéja tele volt csapdákkal. Igen,
mondta, egy bizonyos Charlie King időzött nála egy darabig, míg meg
nem jött a gőzhajó, hogy Athabaskába vigye. A csapdák is Charlie
Kingéi. Hamarosan vissza fog térni.
A lovas rendőr letáborozott, hogy megvárja.
Charlie King kis idő múlva meg is érkezett, és habozás nélkül
válaszolt Anderson kérdéseire. Elmondta, hogyan találkozott egy
Leaman nevű férfival és hogyan táboroztak együtt a cree
rezervátumban. Milyen volt Leaman? Magas, fekete szakállt viselt, és
volt egy korcs kutyája Hogy most hol van? A rezervátumot kétnapi ott-
tartózkodás után hagyta el, azt mondta, érc után kutat. King nem kísérte
el, mert ő északnak tartott.
Charlie King elbeszélése eléggé hihető volt. Sőt, még ha nem is volt
igaz, aligha volt cáfolható. Anderson azonban nem feledkezett meg a
varga tűjének darabjáról és a csatról, melyet a tábortűz hamujában talált.
A központba visszatérve, Anderson őrmester elhatározta, hogy
utánanéz King elbeszélésének. Ha Leamant ― vajon ez volt-e a valódi
neve? ― megölték, mialatt északnak tartott, de miután otthagyta Charlie
28
Kinget a cree rezervátumban, akkor valakinek látnia kellett őt útközben

is. Az indiánok igen nagy területen szétszóródva éltek ahhoz, hogy
összebeszélhettek volna egy gyilkos fedezése céljából. Ha valaki látta
Leamant, nem tudva róla, hogy azóta meggyilkolták, akkor aligha
tagadná meg a tájékoztatást... különösen egy lovas rendőrtől.
Ennek megfelelően Anderson kiküldte egyik emberét arra az
útvonalra, amelyet Leamannek is követnie kellett. A rendőr négy napig
volt távol, és hírei megerősítették az őrmester gyanúját Charlie Kinggel
kapcsolatban. Egyetlen ember, sem indián, sem félvér vagy fehér nem
látta a magas, fekete szakállas idegent az úton. Anderson biztos volt
benne, hogy a cree rezervátumban, a tábortűz mellett lelte halálát.
Mégis dilemmában volt. A hajónak minden pillanatban megint jönnie
kellett, hogy felvegye az Athabaskába igyekvő utasokat. Ha nem gátolja
meg, akkor King hajóra száll, ha pedig hajóra száll, akkor hétnapos
egérutat nyer, mert legközelebb csak egy hét múlva indul hajó.
Andersonnak csak igen gyatra bizonyítékai voltak King ellen... aligha
voltak elegendők arra, hogy gyilkosság vádjával jogosan letartóztassa.
Vajon biztos lehetett-e abban, hogy megszerzi a szükséges bizonyítékot
King elítéltetéséhez? Ha letartóztat valakit, és azután nem tudja igazolni
a vádat, akkor meglehetős bajba kerül felettesei előtt. A központtól
kapott információ semmi terhelőt nem tartalmazott Kingre nézve.
Mindazonáltal Anderson őrmester elhatározta, hogy előérzete
szerint cselekszik. Amikor a hajó a tó mentén közeledve kürtölni kezdett,
majd a kikötőhídhoz siklott, Anderson a partra sietett, és letartóztatta
Charlie Kinget. King persze ártatlanságát hangoztatva tiltakozott ez
ellen. Anderson őrmester azonban nem hallgatott rá. Más volt a dolga.
Több bizonyítékot akart szerezni.
Első lépésként azonnal visszatért a cree indiánok rezervátumába.
King és Leaman táborhelyének a közelében volt egy mocsár ―
eszményi hely a terhelő bizonyítékok elrejtésére. Meg volt győződve,
hogy itt meg fogja találni a King elítéltetéséhez szükséges bizonyítékot.
Munkába állította az indiánokat, és lecsapoltatta velük a mocsarat. Amit
a fenekén találtak, az arra még nem volt alkalmas, hogy bizonyítékul
szolgáljon Kinggel szemben, de igazolta Anderson önkényes tettét.
A mocsárból előkerült az ezüst övcsat, amelyet mindenki észrevett
Leamanon, ha eltűnése előtt az utolsó néhány nap során találkozott
vele. A vízből került elő egy pár csizma is, éppen olyan, amilyet Leaman
viselt. Az egyik csizma könnyen azonosítható értéktárgyakat tartalmazó
kisebbfajta csomagot rejtett magában. Olyan tárgyak voltak ezek,
amelyeknek az ellopását a gyilkos ostobaságnak tartotta volna: egy
pénzesdoboz, egy arany óralánc és egy arany nyakkendőtű. Volt itt
azonban valami más is. Egy apró fémtárgytöredék. A földön csillant
meg, amikor az átázott rongyból kiesett, amellyel bekötötték a batyut.
Anderson letérdelt és felemelte. Talán már tudta is, mit lelt. Zsebéből
elővette a foltozóvarga tűjének a törött darabját, azt, amelyet a hamuban
talált. Összeillesztette a két fémdarab törött végeit. Tökéletesen
összeillettek. Megtalálta hát a tű másik felét.
Nem volt oktalan ezek után feltételeznie, hogy a mocsárban talált
tárgyak azé az emberé voltak, akinek a maradványait megtalálta a
tábortűzben (egy szakértői jelentés megerősítette, hogy az
29
elszenesedett csontok embertől származtak). Ha Anderson most meg

tudja jelölni a csat, az óralánc és a nyakkendőtű tulajdonosát, mindjárt
jóval közelebb kerül a rejtély megoldásához.
Edmontont gyorsan átkutatták a tulajdonos nyomai után. De
Edmonton már azokban a napokban is nagy település volt, mondhatni
túlságosan nagy ahhoz, hogy ilyen mindennapos tárgyak tulajdonosának
a nyomára bukkanhattak volna. A lovas rendőrök mindent megpróbáltak.
Elmentek az ékszerészekhez, azt remélve, hogy megállapíthatják, hol és
ki vásárolta az értéktárgyakat. Lézengtek a kocsmákban, s mellékesen
különböző kérdéseket tettek fel egy magas, fekete szakállas idegennel
kapcsolatban. Egy ideig úgy látszott, nincs szerencséjük. Egy napon
azonban találtak egy foltozóvargát, aki emlékezett rá, hogy eladott egy
varrókesztyűt (mert ez volt az a mulatságos kesztyű, amely annyira
elképesztette a cree indiánokat) egy férfinak, aki ősszel két vagy három
napot töltött Edmontonban, és akinek a személyleírása egyezett
Leamanéval. Hogy tovább erőltették, az időpontot augusztus közepében
jelölte meg a varga.
Szorult a hurok.
A következő nyomot egy kereskedő szolgáltatta, aki emlékezett rá,
hogy ősszel eladott egy férfinak egy medvecsapdát. Medvecsapda iránt
roppant kicsiny volt a kereslet, egyetlen kereskedő sem adhatott el
ilyesmit úgy, hogy ne emlékezett volna rá.
A kereskedő utánanézett az ügyletnek számlakönyvében, és
megtalálta ott az eladás pontos napját. Ez augusztus 14-e volt. A vevőt
Edward Haywardnak hívták. Csekkel fizetett a csapdáért. A lovas
rendőrök gyorsan átnézték a kereskedő számláit, elismervényeit és
sztornírozott csekkjeit. Meg is találták Hayward csekkjét. Most tehát a
kezükben volt a magas, fekete szakállas idegen aláírása. A hurok még
jobban megszorult.
Vajon hol lakott Hayward Edmontonban? Vele volt-e Charlie King?
Átvizsgálták a szállodákat. Az egyik szálloda lajstromában a lovas
rendőrök megtalálták Charlie King és Edward Hayward nevét. A
bejegyzés augusztus 14-én történt. Szorosabb már nem is lehetett a
hurok...
Lassan összeállt Edward Hayward története. Korábban matróz volt,
de felhagyott a tengerészettel, mert a favágás munkája inkább
kifizetődött. Egy egész sor csekk ― amelyek mindegyikén ugyanaz volt
az aláírás, mint az edmontoni kereskedőén ― az észak-kanadai
őserdőkön és fakitermelő vidékeken vezette nyomról nyomra a lovas
rendőröket. Egymás után akadtak össze emberekkel, akik valamennyien
emlékeztek a magas, fekete szakállas férfira: nyakkendőtűjére, pénzes
dobozára, arany óraláncára. Mielőtt véglegesen befejezték volna az
eljárást, és terheltté nyilváníthatták volna Charlie Kinget, vagy száz tanút
gyűjtöttek össze. Ezek a tanúk össze tudták állítani Edward Hayward
élettörténetét a bíró és az esküdtszék számára egészen addig, amíg
augusztus 13-án találkozott Charlie Kinggel az Edmontonba tartó
vonaton.
Úgy látszott: a két férfi megegyezett abban, hogy együtt fognak
vadászni. Haywardnak volt pénze a szükséges felszerelés
30
megvásárlására, King viszont ismerte a csapdakészítés módját és

Edmonton környékét.
A King-ügy ― amely a cree rezervátumban talált törött tűvel
kezdődött ― nagyon is jól volt dokumentálva ahhoz, hogy a vádlottnak
bármiféle kibúvót hagyott volna. Az Anderson őrmester és társai által
összegyűjtött bizonyító anyagnak minden egyes pontja Charlie King
ellen szólt. Hidegvérrel megölte Edward Haywardot, testét elégette,
személyes tárgyait elrejtette, lovait, csapdáit és pénzét ellopta. Az
esküdtszéknek nem volt sok időre szüksége, hogy kimondja: bűnös.
31
ÖTÖDIK FEJEZET
SZOLGÁLATBAN
1927. szeptember 26-án este két férfi indult útnak a dél-londoni

Claphamből, a Northcote Road 7/a számú ház kis hátsó udvaráról. Az
udvart egyikük, név szerint Frederick Guy Browne még júniusban vette
bérbe a szomszédos mozi tulajdonosától, és rögtön neki is látott, hogy
berendezze garázsnak. Amikor társa, William Henry Kennedy, néhány
héttel később kijött a börtönből, azonnal „beállt" Browne vállalkozásába.
Browne negyvenhat éves volt, Kennedy pedig harminchét,
mindketten rovottmúltúak voltak, nem kevés időt töltöttek már börtönben.
Browne sötét hajú, zömök alkatú férfi volt, tömött kefebajuszt viselt,
hírhedt kötekedőnek számított, és szeretett parancsolgatni. A liverpooli ír
származású szőke Kennedy, aki nemcsak katona volt, de
katonaszökevény is, ez az óbégatós részegeskedő később azt állította,
hogy Browne terrorizálta, amit bátran el is hihetünk neki... Az viszont
már kétséges ― amit Kennedy ugyanilyen határozottan állított ―, hogy
részt vett volna a húszas évek elején az írországi zendülésben, meg
hogy állítólag nem is egy „fogdmeg"-et (értsd: a rendfenntartó angol
csapatok tagját) tett el láb alól. Tény azonban, hogy sokat és
becsületesen dolgoztak, míg felépítették a garázst, mint ahogy az is
igaz, hogy egyebek közt arra használták, hogy lopott kocsikat tartsanak,
rejtegessenek és pofozzanak át benne.
Ezen az estén az essexi Billericay felé tartottak, hogy ellopjanak egy
Raleigh-kocsit, amelyet az idősebbik szemelt ki. Miután odaérkeztek,
előbb meggyőződtek felőle, hogy a kocsi szokásos helyén garazsíroz-e,
majd elrejtőztek az egyik üres ház kertjében, hogy megvárják, amíg a
Raleigh tulajdonosai aludni térnek. Nem sokkal tizenegy óra után
Browne otthagyta társát rejtekhelyén, és átment a garázshoz. Teljesen
sötét volt már, az alacsonyabb részeken nyirkos köd gomolygott.
A Raleigh tulajdonosa nem tartott kutyát. De volt ott egy másik
kutya, amely éjszakánként szívesen csavargott a környéken, a szemetes
kannákban turkálva, és most a garázs ajtajának a közelében véletlenül
összetalálkozott a két martalóc. A kutya ugatni kezdett, egyre csak
csaholt, s még akkor sem hagyta abba, amikor Browne már
visszahúzódott. Dühöngve tért vissza Kennedyhez:
― Itt nem megyünk semmire. Másutt kell megpróbálni ― szólt.
― Jobb, ha visszamegyünk vonaton ― felelte Kennedy, aki sohasem
lelkesedett túlságosan a vállalkozásért, és a várakozás órái sem tették
lelkesebbé.
― De nincs már vonat ― mondta Browne. Együtt ballagtak
visszafelé a londoni úton a sűrű sötétben, miközben az út jobb oldalán
szemüket meresztve figyelték a házakat és a garázsokat, időnként meg-
megállva egy alkalmasnak tetsző hely előtt, míg aztán a Mountnessing
Roadhoz nem értek. Nem sokkal messzebb, úgyszintén a jobb oldalon,
egy telefonfülkét találtak.
Az a ház, amely előtt a fülke állt, dr. Lovell otthona volt, s
hevenyészve épített garázs tartozott hozzá. Néhány percig vártak a
kapu nélküli bejáratnál, figyelték a vidéki éjszaka sajátos zajait,
32
megbizonyosodtak, hogy egyetlen hang sem utal virrasztó emberre vagy

éber kutyára.
Ezután Browne egy kis feszítővasat vett elő a zsebéből ― amiben
volt még egy Webleyféle katonai revolver is, méghozzá töltve ―, és
felosontak a sóderral beszórt kis emelkedő keskeny, füves szélén.
A garázs zára könnyen és csöndesen engedett. Lassan kinyitották
az ajtót; ezt a tevékenységüket csak igen csekély nyikorgás kísérte. Egy
sötét Morris-Cowley kocsi állt odabent, tartálya csaknem tele benzinnel.
Most következett a hadmozdulat legkényesebb pillanata, ugyanis a
kavicsos lejtőn ki kellett tolniuk a kocsit, mégpedig hátrafelé, a
Mountnessing Roadra. Egyszer-kétszer megroppant talpuk alatt a kavics
― Browne halkan káromkodott ―, de végül is biztonsággal befejezték a
műveletet, és a kocsit (orrával északnak) ráfordították az országúira.
Csak miután vagy száz yarddal följebb tolták, próbálták meg begyújtani
a motort. A motor kissé lusta volt a hűvös-nyirkos őszi éjszakán, a zaj
pedig elegendőnek bizonyult, hogy felébressze a doktor egyik
szomszédját. Ez a szomszéd megjegyezte, hogy az eset éjszaka fél
háromkor történt. A kocsit Browne vezette, mellette ült Kennedy, és
Mountnessingnél nemsokára elérték a Chelmsford felé vezető
országutat. Browne azonban nem akart főútvonalat igénybe venni, így
hát hamarosan északnak fordult, hogy mellékútra térhessen. A
kereszteződéseknél időnként megálltak, és a fényszórók segítségével a
jelzőtáblákat kémlelték. Többször is előfordult, hogy elkeveredtek.
Amikor elérték a romford-ongari utat, azon északnak tértek.
George William Gutteridge Essex megye rendőre volt. Stapleford
Abbotsban teljesített szolgálatot, és Townley Coitages-ban lakott
feleségével. Gutteridge szeptember 26-án este hat órától volt
szolgálatban. Másnap, 27-én hajnalban három órakor kellett találkoznia
egy rendőrtársával. Sidney Taylorral, a Grove House előtt, a romford-
ongari úton. Az előre meghatározott hely közelében találkoztak is, és
együtt ballagtak tovább. Egészen 3.25-ig beszélgettek. Akkor Taylor
északnak fordult, Gutteridge pedig délnek ment Townley Cottages
irányában. Még egyelőre mindketten szolgálatban voltak, és arról szó
sem lehetett, hogy igyekezzenek minél előbb pihenőre térni. Kiszámított
lassúsággal haladtak, minden lépésnél alaposan figyelve... Taylor
huszonöt perc alatt két mérföldet tett meg. Gutteridge majdnem fél óra
alatt csak 640 yardot haladt, amikor megpillantotta egy autó lámpáit. A
kocsi Romford irányából, a rendőr otthona felől közeledett.
Gutteridge semmi gyanúsat nem vett észre, csak mint tapasztalt
rendőrnek eszébe jutott, hátha körözik a járművet. Meglengette hát
zseblámpáját, és az út közepére állva, megálljt jelzett a kocsinak.
― Egy zsaru ― mondta Kennedy.
― Az ám, hogy az a!...
― Föl fogja írni a rendszámot. ― Éppen akkor értek egy
magasságba, s mindössze néhány ujjnyira kerülték el a rendőrt. ― Álljt
jelzett! Állj meg, jó?
Browne általában nem sok ügyet vetett a kapott tanácsokra, ezúttal
azonban megállt az út bal szélén, mégpedig egészen a padkánál, alig
néhány lépésre Gutteridge-től. Már előbb csökkentenie kellett a
sebességet, még mielőtt belátta volna Kennedy érvelésének igazát. A
33
rendőr közelebb lépett és megszólította. Hat láb (kb. 180 cm) magas
volt, és le kellett hajolnia, hogy egyáltalán beszélni tudjon a kocsi
vezetőjével.
― Jó reggelt, uram!
― Jó reggelt, biztos úr! Mivel állhatok a szolgálatára?
Még a legmegátalkodottabb törvénygyűlölő is, aki inkább heteket tölt
magánzárkában, semmint közmunkát végeztessenek vele, és aki
elleneszegül minden lehetőségnek, amellyel börtönidejét csökkenthetné,
csakhogy ne kelljen szabadult fegyencként jelentkeznie a rendőrségnél,
nos, még az effajta ember is okosabb annál, semhogy épp akkor
gorombáskodjék, amikor blöffölni próbál...
― Szeretném tudni, merre tart, uram, és azt is, honnan jön, ha nincs
ellene kifogása.
― A Lea Bridge garázsból jövünk ― mondta Browne. ― Meg kellett
csináltatni valamit.
― Lea Bridge? Bizonyára van önnél egy névjegy, uram? ― Nincs
abban semmi csodálatos, hogy az öreg tolvajfogó szagot kapott. Száz
meg száz csirkefogóval találkozott már, s minden találkozás hagyott
valami emléket. Mindenesetre, Lea Bridge-től hosszú út vezetett idáig.
― Nincs nálam. Nem hordok magamnál ilyesmit éjnek idején.
― Hát akkor hajtási engedély? ― „Gazemberek ezek, ez már
bizonyos" ― gondolta.
― Az sincs nálam, nincs.
― Tulajdonképpen honnan jönnek?
― Hát... ahogy mondtam, a Lea Bridge garázsból jövünk.
― Öné a kocsi?
― Nem. Az enyém ― jött a váratlan segítség Kennedytől, de ekkor
Gutteridge a vezető és az utas arcába világított lámpájával.
― Bizonyára tudja a rendszámot? ― kérdezte.
― Maga is megtudhatja, ha megnézi. ― Browne most ismét a
magabiztos vagány volt, készen arra, hogy egy kínálkozó lehetőségnél
azonnal vissza vágjon, még ha ez a saját vagy Gutteridge életébe kerül
is, na meg természetesen Kennedyébe, föltéve persze, ha az ilyesmi
egyáltalán számít valahol...
― Megnézhetem ― mondta a rendőr -, de hát az a lényeg, hogy
maga tudja-e.
― Én tudom ― szólt Kennedy. ― TW 6120.
― Nagyon helyes ― mondta Gutteridge. ― Most mégis néhány
személyi adatot kérnék. ― Zseblámpáját a nadrágzsebébe tette, s
elővette ceruzáját és noteszét. Ahogy a kocsi szerelvény falának
lámpájához hajolt, aránylag elég jól látott.
― A teljes nevét kérném, uram.
Piff-puff... Két pisztolylövés hangja törte meg a hajnali csöndet.
Taylor most már otthon volt, s éppen egy csésze kakaót készített
magának. Gutteridge hátratántorodott, és a jobb oldali padkára bukott.
Ülő helyzetben maradt, lába az útra ért.
― Mit csináltál? ― kérdezte Kennedy, noha nagyon jól tudta, miről
van szó. Azt is sejtette már, hogy ezen a világon többé nem lesz
nyugalma.
34
― Kifelé, de gyorsan! ― Browne kinyitotta az ajtót, és kezében a

Webleyvel, a haldokló férfihoz lépett, aki még rángatózott egy kicsit, és
nyögött. ― Majd elintézem ― mondta Browne.
A rendőr szeme nyitva volt. ― Mi a csodát bámulsz rám? ― Lehajolt,
és teljesen megfontoltan, néhány ujjnyi távolságról belelőtt a rendőr
mindkét szemébe. ― Gyorsan, vissza a kocsiba! ― szólt Kennedyhez.
Olyan közel voltak az út széléhez, hogy egy kicsit hátrafelé kellett
menniük, mielőtt újra elindulhattak volna. Browne átadta társának a
revolvert.
― Töltsd meg! ― mondta.
Kennedy az egyik kilőtt hüvelyt leejtette a kocsiban, a másik hármat
azonban kidobta az útra. Az első bal oldali elágazásnál befordultak, és
Abridge, illetve Chigwell irányában folytatták útjukat. A köd most még
sűrűbb volt, és egy ízben ― ha nem is erősen ― nekiütköztek egy fának
is. Kennedy a töltött revolvert az ülésre tette, kettőjük közé. Chigwellből
Buckhurst Hill irányába hajtottak. Browne most már nem próbálkozott
kerülő utakkal, egyenesen London felé hajtott, áthaladt Stratfordon és
Bow-n, majd pedig a London Bridge-en át végiggördült az „Elephant and
Castle" köröndjén. A köd ellenére elég gyorsan haladtak, hiszen a
brixtoni Foxley Roadot 5 óra 30-kor érték el, és a kocsit a 19-es és 21-es
számú házak közé ékelődött kavicsos benyílóban hagyták. Villamossal a
Northcote Roadra mentek, mindketten egy-egy szatyrot vittek, amelyben
dr. Lovell műszerei voltak, s 6 órakor megérkeztek a garázsba. Amikor
Browne másik segédje, Dyson 8 órakor bejött, egyáltalán nem
csodálkozott, hogy már munkában találja őket.
William Ward motorszerelő volt, de Romford és Abridge között több
helyre mellékesen a postát is kiszállította. Szeptember 27-én reggel 5
óra 40-kor az első postazsákot Havering-atte-Boweren hagyta, a
következőt pedig a Townley Cottages közelében levő postahivatalban
adta le. Amikor útját folytatta, és a How Greennél jobbra fordult, meglátta
a holtan fekvő Gutteridge-t. A jó 200 méterre levő legközelebbi házból
odahívott egy másik embert. Ismerték egymást, és mindketten ismerték
a rendőrt is. Világos volt, hogy nem egyszerű halálesetről van szó,
hanem gyilkosságról. Figyelmüket nem kerülték el a vérnyomok, a
lehullott sisak, a rendőr kihűli kezében a ceruza és a holttest mellett
heverő notesz. Csak annyira mozdították el a halottat, hogy az éppen
induló reggeli forgalomban valami kocsi át ne hajtson a lábán. Ward
továbbindult Stapleford Tawney felé. és telefonált a romfordi
rendőrségre.
Essex megye rendőrfőnöke azonnal intézkedett, és segítséget kért a
Scotland Yardtól. A nyomozás irányításával James Berrett főfelügyelőt
bízták meg.
Ugyanez nap reggel 9 óra 30 körül dr. Lovell jelentette, hogy eltűnt a
kocsija. Fél nyolckor bizonyos McDougall ― aki a Foxley Road 21. alatt
lakott ― felfedezte a Morris-Cowleyt az ő háza és a szomszéd ház
közötti benyílóban, és azt is megjegyezte, hogy a hűtő még meleg volt.
De már ezekben a napokban sem volt szokatlan, hogy a kocsi
tulajdonosok otthagyták kocsijukat, ahol éppen tetszett, nem törődve a
közelben lakók bosszúságával. McDougall nem is gyanakodott, de
35
36
miután este hatkor hazaérkezett, és a kocsit még mindig a benyílóban

találta, jelentette a dolgot a rendőrségnek. Huszonnégy óra sem telt el
Gutteridge halála óta, de Berrett máris sok fontos tény birtokában volt.
1. Amikor meggyilkolták a rendőrt, éppen írni akart, mert a kezében
ceruzát tartott, és a notesza mellette hevert.
2. Zseblámpája a zsebében volt. Nyilván más fényforrást akart az
íráshoz igénybe venni, és ez nemigen lehetett egyéb, mint egy autó
lámpája.
3. Sípja elöl volt. Vagy fütyült, vagy éppen fütyülni készült.
4. Az út közepén vértócsát találtak, ahonnan további vérnyomok
vezettek ahhoz a helyhez, ahol a rendőr feküdt.
5. Bal arcán két seb volt, mindkét szemét kilőtték; a lövedékekből
három megkerült. Az elsőt egy l-es típusú katonai revolverhez való
töltényből, mégpedig fekete lőporral lőtték ki; a második ugyancsak l-es
volt, de ennek a kilövéséhez lőgyapotot használtak; a harmadikról az
derült ki, hogy IV-es. Mindkét lőszerfajtát nehéz volt beszerezni,
használatukat a hadsereg még 1914-ben megszüntette.
6. Dr. Lovell kocsijának jobb oldali hágcsóján embervér nyomai
voltak; az elülső lökhárítón fakéreg darabokat találtak; a bal sárhányó
oldala behorpadt; az ülés alatt egy üres töltény hüvely hevert. „R. L. IV."
jelzés volt rajta, ami azt jelentette, hogy a IV-es típusú töltény a
woolwichi Királyi Laboratóriumból (Royal Laboratory) származott.
7. Minthogy dr. Lovell feljegyzést vezetett a fordulatjelző állásáról,
nagyjából meg lehetett állapítani, hogy kocsija körül-belül 43 mérföldet
haladt azon az éjszakán, amikor ellopták.
Billericaytól Brixton ― Stapleford Abbotson és Abridge-en keresztül
― a legegyenesebb úton mintegy 37 mérföldnyi távolságra van. Ha nem
ezen az egyenes útvonalon haladt a kocsi, akkor nem valószínűtlen,
hogy Gutteridge gyilkosa használta.
8. Gutteridge 3 óra 30-kor még élt, de 6 óra előtt már halott volt. Dr.
Lovell kocsiját 2 óra után lopták el.
9. A kocsiban nem voltak ujjlenyomatok, és egyetlen idegent sem
figyeltek meg Billericayban, pedig az olyan város, ahol az ismeretlen
lézengők feltűnnek. Ez a két tény ugyan semmit sem bizonyított. Berrett
tapasztalt fülébe mégis azt súgta, hogy „hivatásos bűnözőkről" van szó.
Mindent egybevetve, huszonnégy órával Gutteridge halála után
kollégáinak világos képe volt arról, hogyan történt a gyilkosság. Hogyan
állította meg Gutteridge ― miután elvált Taylortól ― a lopott kocsit, és
hogyan lőtték le a kocsi utasai, amikor fel akarta őket írni. Hogyan
tántorodott hátra, fő nyakerén megsebesülve, hogy szinte spriccelt a
vére a kocsira, s egész vértócsát hagyott azon a helyen, ahol állt,
vérnyomot vonva az úttesten maga után egészen összeesése helyéig;
hogy néhány ujjnyi távolságból mindkét szemébe belelőttek oly közelről,
hogy a lőpor kitörölhetetlen nyomot hagyott a bőrén. Ténylegesen
mindent tudtak, kivéve az autótolvajok nevét, és ehhez pillanatnyilag
semmi nyomuk sem volt.
Minden fegyver egyedi darab, megvannak a maga jellemző vonásai,
és ezek a jellegzetességek meghagyják a nyomukat minden kilőtt
lövedéken és minden hüvelyen. A vontcsövű fegyvernek ― ilyen volt ez
37
a revolver is ― az a jellegzetessége, hogy csövének belső falán spirális
barázdák futnak. Ezek a barázdák arra valók, hogy a célja felé induló
lövedéket hossztengelye körül megforgassák. A barázdákat olyan
szerszámmal készítik, amely egy kicsit mindig megváltozik, megkopik,
valahányszor használják. Ezért ― mondhatni ― minden fegyvercső eltér
egy kissé a többitől. Ha a rendőrségnek birtokában van egy lövedék, és
az a gyanú, hogy ezt egy bizonyos fegyverből lőtték ki, akkor más
lövedékeket is kilőhetnek ugyanabból a fegyverből, és mikroszkóp
segítségével összehasonlíthatják az így keletkezett nyomokat az eredeti
lövedéken talált fegyvernyomokkal. Éppen olyanok ezek, mint az
ujjlenyomatok. Ha a „kísérleti lövedéken" és a „tettes lövedéken"
azonosak a jegyek, akkor a „tettes lövedéket" a szóban forgó fegyverből
lőtték ki. Hasonlóképpen egyedi minden fegyver csövének hátsó vége is,
mert azt kézzel, reszelővel alakítják ki. Ennek következményeként a cső
egyedi jegyeket hagy minden kilőtt hüvely fenekén. Igen ám, csakhogy
addig nem vizsgálhatunk meg egy fegyvert, amíg nincs birtokunkban, és
Berrett esetében ez volt a helyzet. Hacsak más nyom nem vezeti a
bűnösökhöz, akkor soha nem fogja megtalálni a fegyverüket, hiszen
ahogy múlnak a napok, egyre nagyobb a veszélye, hogy ― föltéve, ha
van egy csöpp józan eszük ― örökre túladnak rajta. Közben Browne
38
továbbra is a londoni Sisters Road 33/a szám alatt éldegélt feleségével.

Majdnem minden reggel a garázsba ment. Máskor vidéken tartózkodott,
és csaknem bizonyos, hogy különböző rablásokat követett el.
Egy Vauxhall kocsit, amelyet eredetileg a londoni Tooting-ból loptak
el, később Sheffieldben elcseréltek egy Angus-Sanderson kocsiért és
100 fontért. A nyomozás során kiviláglott, hogy a Vauxhallt Browne
„dobta piacra"; mellesleg annyira megváltoztatta a külsejét, hogy később
saját tulajdonosa sem ismerte fel.
Január közepe táján elhatározták Browne letartóztatását, de ekkor
történetesen nem volt otthon. Január 18-án a devoni Yelvertonba ment,
hogy egy barátjával találkozzék, akit ez időben bocsátottak szabadon a
dartmoori börtönből. Browne azt gondolta, hogy az illető 19-én szabadul,
valójában azonban 20-án jött ki. Ezen a napon együtt utaztak vissza
Devonból. Miután Browne a Temzétől északra letette barátját, a
garázsba sietett. Az irodául szolgáló bódéban ott találta még feleségét.
Este 7 óra 50 volt, s az asszony biztosra vette, hogy most már előbb-
utóbb megjön. Néhány perce beszélgettek csak, amikor Barker
detektívfelügyelő vezetésével több rendőr lépett be a helyiségbe, és
Brownet a Vauxhall kocsi ellopásáért letartóztatták. Ezt a bűnt Browne
tagadta. Amikor meghallotta, hogy meg fogják motozni, kérte, hogy
engedjék ki az illemhelyre. Mielőtt kiengedték volna, megmotozták.
Farzsebében tizenkét darab l-es típusú revolvertöltényt találtak.
― Ezzel aztán megjártam ― mondta Browne. ― Mindent
megtaláltak, most aztán végem. ― Nagyon ostoba megjegyzés volt ez,
mivel engedély nélküli lőszertartásra csupán pénzbírságot szab ki a
törvény. Amikor a motozást befejezték, egy másik nyomozó lépett a
szobába. Kezében egy Webley revolvert tartott és másik hat töltényt.
― Éppen most találtam ezt megtöltve ― mondta ― az Angus-
Sanderson kocsi jobb oldali csomagtartójában.
― Ó, hát megtalálta? Végem van! ― mondta Browne, és
hozzácsatolt vérpadjához még néhány deszkát. Az irodában további
tizenhat darab töltényt találtak. Felkutatták lakását is, és ott egy kis 22-
es revolverre bukkantak, továbbá egy 45-ös „Smith and Wesson"
pisztolyra. Mindkettőhöz egy halom tartalék lőszert is leltek. A töltények
közül néhány abból a két ritka fajtából való volt, amelyeket Gutteridge
meggyilkolásakor használtak. Az Angus-Sanderson vezetőülésének
tasakjában még egy negyedik revolvert, egy másik töltött Webleyt
találtak, a garázsban, a lakáson és Browne-nál magánál számos orvosi
műszert és egyéb holmit, köztük ércsipeszeket és egy ampulla
érzéstelenítő etükloridot. Dr. Lovell az utóbbiakról kijelentette, hogy
azokhoz a tárgyakhoz hasonlítanak, amelyeket akkor vesztett el, amikor
ellopták kocsiját.
Mindeddig senki sem közölte, tulajdonképpen miért vette gyanúba a
rendőrség Kennedyt. Browne-hoz hasonlóan először a kocsi ellopásáért
vették őrizetbe, és csak később hallgatták ki a gyilkosság miatt.
Ténylegesen azonban semmi bizonyíték nem volt ellene, sem az egyik,
sem a másik bűncselekménnyel kapcsolatban, míg végül is ő maga
szolgáltatott adatokat. Liverpoolból tért vissza Londonba, néhány nappal
Browne letartóztatása előtt. Január 18-án megházasodott, és a
Huguenot tér 2-es szám alatt vett ki lakást, ahol valamikor maga Browne
39
is lakott. Amikor január 21-én a garázshoz közeledett, látta, hogy az ajtó

be van zárva, és férfiak állnak előtte. Látnivalóan nyomozók voltak.
Miután nagy ravaszul egy nem létező rokon betegségéről tudósító
táviratot küldetett magának, elérte, hogy visszakapja lakbérét, így aztán
feleségével együtt visszatérhetett Liverpoolba. Itt a Copperas Hill 119.
alatt lakott. Január 25-én e ház körül gyülekezett a rendőrség. Nem
sokkal éjfél előtt már jött is Kennedy. Felöltőjének a gallérját föltűrte,
kalapkarimáját lehajtotta, de nyilván rosszat sejtett, mert továbbment,
„egyenletes, de gyors léptekkel" befordult a St. Andrew's Streetre.
Mattinson detektív elvált a csoporttól, és nyomába szegődött. Körülbelül
140 métert haladhatott, amikor beérte Kennedyt s megszólította:
― Gyerünk csak, Bill, most aztán gyerünk! ― Kennedy megfordult.
Nemcsak a detektívek ismerik a bűnözőket, a bűnözők is ismerik a
detektíveket. Kettejüknek ugyanaz a keresztnevük volt.
― Lépj le, Bill ― szólt vissza -, vagy lelőlek. ― Jobb kezét kihúzta a
zsebéből, és Mattinson bordái közé nyomta a revolver csövét. Kattanás
hallatszott. A detektív ekkor öklével Kennedy nyakára vágott, másik
kezével pedig megragadta a revolvert.
Kennedy már meghúzta a billentyűt, de szerencsétlenségére a
pisztoly nem volt „kibiztosítva". Mattinson társaiért kiáltott, hogy
segítsenek neki letartóztatni Kennedyt, a fegyvert azonban még
odaérkeztük előtt birtokába vette.
Kennedyt másnap Londonba szállították, s egyelőre csak azzal
gyanúsították, hogy autólopásban részes. De még aznap este felkereste
őt Berrett a Scotland Yardon, és faggatni kezdte, nem tud-e valamit
Gutteridge haláláról. Az ír néhány percig hallgatagon ült, arcát tenyerébe
temette.
― Láthatnám a feleségemet? ― szólalt meg aztán.
Nemsokára bevezették a szobába Kennedynét. Férje felállt, hogy
megölelje, és karjai között tartva feleségét, beszélni kezdett hozzá.
― Tudod, édes ― mondta -, amikor tegnap Liverpoolban
letartóztattak, már mondtam neked, hogy azt hiszem, komoly dologról
van szó. A dolog csakugyan komoly. Ezek a tiszt urak itt az után a
rendőr után érdeklődnek, akit meggyilkoltak Essexben.
― Miért, csak nem te ölted meg?
― Nem, nem én öltem meg, de ott voltam, és tudom, hogy ki tette ―
majd még mindig átölelve feleségét, tovább magyarázta, hogy ha
rábizonyítják a gyilkosságot, akkor fel fogják akasztani, és felesége
özvegy marad. Ha pedig bűnrészességben találják bűnösnek, akkor
hosszú időt lesz kénytelen börtönben tölteni. — Várni fogsz rám? —
kérdezte.
― Igen, szerelmem, várni fogok rád, bármeddig.
― Mit tegyek akkor?
― Mondd el ezeknek az uraknak az igazságot, mondd el nekik, mi
történt.
― Rendben van, elmondom ― felelte, és miután figyelmeztették
jogaira, és terheltté nyilvánították, gondosan és aprólékosan kötötte
nyaka köré a kötelet egy olyan vallomásban, amelynek csupán leírása
több mint három órát vett igénybe. Hogy ezen a szeptemberi éjszakán
mi történt, azt főként az ő története alapján tudjuk. Noha
40
keresztkérdésekkel sohasem tették próbára, s noha Browne tagadta

Kennedy állításait, ez annyi egyéb bizonyítékkal vágott egybe, hogy a
vallomás nagyobb részének igazságában nem kételkedhetünk.
A két férfit autólopásért tartóztatták le. A szakemberek azonban
alapos vizsgálatnak vetették alá a revolvereket és a lőszert. Vizsgálataik
annyira meggyőzők voltak, hogy végül jelenthették: kétségtelenül az
egyik Webleyből lőtték ki a dr. Lovell kocsijában talált hüvelyhez tartozó
lövedéket, a gyilkosság színhelyén talált három lövedéket, amelyek
közül egyet Gutteridge agyvelejéből emeltek ki. Február 6-án a foglyokat
a Lavender Hill-i őrszobára szállították, ahol Berrett most már formálisan
is gyilkosság vádja alá helyezte őket. A vizsgálóbíró eljárása április 3-ig
folyt, ekkor átadta őket a Központi Büntetőtörvényszéknek, elrendelve
esküdtszék elé állításukat. Tárgyalásuk Avory bíró előtt április 23-án
kezdődött az Old Bailey-ben, és 27-én, pénteken délután fejeződött be.
A védők mindkét fogoly nevében külön tárgyalást javasoltak. Ezt a
kérést azonban sommásan és kommentár nélkül elutasította a bíróság.
Az elutasítás pillanatától fogva a vádlottak máris halottak voltak. Browne
azzal védekezett, hogy a sorsdöntő éjszakán egyáltalán nem is volt
Essexben, és hogy az orvosi műszereket becsületes úton szerezte, a
Webleyt pedig Kennedytől kapta egy másik pisztolyért cserébe, jóval
szeptember 27-e után. Minden állítását bizonyította valamivel, az utolsót
kivéve. Nem is lett volna könnyű kimondani a bűnösségét, de a két ügy
összevonása eleve meghiúsított minden védekezési kísérletet. Kennedy
ugyanis aprólékosan részletezett vallomásában Browne-t vádolta a
bűnnel, és ezt a vallomást felolvasták a törvényszéken. Sőt Kennedy a
vádlottak padján is kitartott vallomása mellett: ezúttal egy egyszerű, nem
eskü alatt tett nyilatkozatban, anélkül, hogy mint tanút
keresztkérdéseknek vetették volna alá. Ha Browne számára
engedélyezték volna a külön tárgyalást, Kennedy említett vallomását
sohasem olvasták volna fel, mert a törvény szerint ezt csak Kennedy
ellen lehetett volna felhasználni, Browne ellen azonban nem fogadhatták
volna el bizonyítékul. A bíró figyelmeztette ugyan erre az esküdtszéket,
és kijelentette, hogy mialatt végiggondolják Browne ügyét, figyelmen
kívül kell hagyniuk Kennedy vallomását. Csakhogy ez ugyanaz volt,
mintha azt kérte volna tőlük, hogy miközben a füst eredetén
töprengenek, felejtsenek el mindent, amelyet azzal kapcsolatban
hallottak, hogy a füstöt tűz előzte meg. Ezek után mindkét vádlottat
halálra ítélték.
Aligha kételkedhetünk benne, hogy helyes ítéletet hoztak. A törvény,
amelynek négy hónapra volt szüksége, hogy kinyomozza az ügyet, és
másik háromra, hogy bíróság elé állítsa a bűnösöket, most
könyörületesebb gyorsasággal működött, mert miután május 22-én
elutasították fellebbezésüket, 31-én már fel is akasztották őket. Browne-t
Pentonville-ben, Kennedyt pedig Wandsworthben.
Egy dolog azonban nem világos. A feltételezés úgy szólt, hogy
valamennyi lövést Browne adta le, és Kennedy mint bűntárs került
akasztófára. Berrett főfelügyelő azonban mindmáig meg van győződve
róla, hogy az első lövést a vezető melletti ülésről Kennedy adta le.
Berrett azzal érvel, hogy Gutteridge idejében meglátta volna a fegyvert,
ha az annál lett volna, akivel éppen beszélt, vagyis Browne-nál.
41
HATODIK FEJEZET
CSUPA SEMMISÉG
Mrs. Annie Louisa Kempson, ötvennyolc éves özvegyasszony, az

oxfordi St. Clement Streeten lakott egy ikerházban, amelynek „The
Boundary" volt a neve. Ezen kívül is volt valami ingatlana, sőt némi
pénzecskéje is, amelyet ismerősei szerint lakásán tartott. Ez a híre
okozta a halálát.
1931. augusztus 1-én lakója, Miss Williams a szokásos negyedévi
„hosszú hétvége" alkalmából elutazott. Az idő nyolc óra körül járt. Mrs.
Kempson már felvette fekete ruháját és épp reggelizni készült. Az volt a
terve, hogy a víkendet londoni rokonainál tölti, és már meg is váltotta
autóbuszjegyét. Minthogy nem érkezett meg, rokonai táviratoztak neki,
választ azonban nem kaptak. Mindjobban hatalmába kerítette őket az
aggodalom, mígnem aztán hétfőn végre érintkezésbe léphettek Mrs.
Kempson fivérével, aki az oxfordi Jesus College-bán volt inas. A fivér
fiával együtt el is ment a házhoz, és bekopogott a kapun. A látogatók
egy idő múlva létrát szereztek, és miután betörték az egyik emeleti
hálószoba ablakát, behatoltak az épületbe. A földszinti ebédlőben rá is
bukkantak az özvegy kegyetlenül elcsúfított holttestére, amint ott hevert
egy gyékényszőnyeg és több díványpárna alatt.
Az oxfordi rendőrség nem vesztegette az időt, hanem azonnal
segítséget kért a Scotland Yardtól. Még ugyanennek a napnak estéjén,
zuhogó esőben, meg is érkezett Horwell detektív-főfelügyelő. Noha
mindössze két hétbe került, míg a gyilkost kezébe kaparintotta,
nyomozása klasszikus példája a hagyományos detektívmunkának.
1. A nyomozócsoport rögtön megértette a problémát, és igen okosan
használta fel a néhány értékes nyomot.
2. Az orvos-szakértő hallatlanul pontosan dolgozott.
3. A gyanúsítottat a lehető legszélesebb körben keresték, szép
számmal foglalkoztatva rendőröket, akik napokig szinte szünet nélkül
kutattak minden adat után, amely akár a legcsekélyebb mértékben is
előrevihette a nyomozást.
4. Semmiféle tényt, adatot és tárgyat nem tartottak eleve
értéktelennek.
5. Nagy hasznát vették a Scotland Yard nyilvántartásaiban
felhalmozódott „kollektív emlékezetnek".
6. Együttműködtek a területen kívüli rendőri erőkkel is.
7. Végül szerencséjük is volt, amely azonban rendszerint csak
azoknak a nyomozóknak jut osztályrészül, akik éjjel-nappal dolgoznak,
miközben evésre is alig jut idejük.
A ház fenekestül fel volt forgatva. A mód, ahogy ezt csinálták,
gyakorlott tolvajra vallott, aki nem hagy maga után ujjnyomot, noha még
így, módszeres kutatással sem tudta felfedezni Mrs. Kempson arany- és
bankjegykészletének rejtekhelyét. De mert három üres pénztárca is ott
hevert, valószínűtlennek tűnt, hogy a rabló üres kézzel távozott volna.
Az asztalon egy reggeli maradékai csúfoskodtak, s az özvegy ágya sem
volt bevetve, márpedig a vizsgálat folyamán világossá vált, hogy az
özvegy olyan asszony volt, aki azonnal elvégezte a szükséges
42
házimunkát. Szokott napirendje ― sőt valójában élete is ― feltehetően

szombaton reggel, nem sokkal kilenc óra után szakadt félbe.
A legfontosabb bizonyíték maga a holttest volt, és Bemard Spilsbury
hamarosan meg is érkezett Oxfordba, hogy megvizsgálja, miközben a
főfelügyelő ott állt oldala mellett. A vizsgálat részletei nem a
leggusztusosabbak, de hát a detektívmunkának kevés részlete az
manapság. Mrs. Kempson gyomrában tojást, vajat és kenyeret leltek, s
az asztalon heverő maradékok arra utaltak, hogy mindez reggelijéből
származik. Kiderült, hogy az asszony pénteken este paradicsomot evett,
amelyet az emésztő-csatorna további szakaszában jól fel is lehetett
ismerni. Holttestének általános állapota azt sugallta, hogy Mrs. Kempson
legalább negyvennyolc órája halott volt. Az orvos-szakértői vizsgálat
végül is azzal az eredménnyel zárult ― amit egyéb bizonyítékok már
valószínűvé tettek -, hogy az asszonyt szombaton reggel gyilkolták meg,
nem sokkal azután, hogy Miss Williams elhagyta a házat. Fején több seb
is mutatkozott, melyeket kalapáccsal ejtettek, ezek közül a
legsúlyosabbat ― feltehetően ez volt az első ütés ― hátulról mérték rá.
Az ütések következtében nyilván eszméletét vesztette, és néhány óra
múlva bizonnyal meghalt volna, de valószínűleg adott még életjeleket,
mert a gyilkos ― hogy végezzen vele ― megsebezte a torkán is. Erre a
célra valamilyen éles eszközt kellett használnia, mivel szabályszerűen
kettévágta a nyaki ütőeret, ami természetesen azonnali halált okozott.
Horwell mindebből azt a következtetést vonta le ― ami a továbbiak
folyamán helyesnek is bizonyult ―, hogy Mrs. Kempson ismerte
támadóját. Ha ugyanis nem ismerte volna, akkor elegendő lett volna,
hogy a támadó a rablás idejére eszméletlenné tegye, de mivel ismerte,
nem kockáztathatta, hogy netán eljárjon a szája. A padlón és a falon
talált nyomok arra mutattak, hogy az asszonyt az előszobában ütötték le,
majd az ebédlőbe vonszolták, és ott, annak a padlóján végeztek vele.
Noha a gyilkos a pincétől a padlásig felforgatta a házat, munkája
szinte semminek tűnt ahhoz a kutatáshoz képest, amelyet Horwell és
detektívjei véghezvittek. Bőséggel találtak névjegyeket, leveleket és
címjegyzékeket, amelyeket mind megvizsgáltak eredetükre nézve, s az
előforduló személyekről ― sok esetben az ország legtávolabbi
részeiben ― beszerezték a szükséges információt. Minden nyugtát és
számlát vállalóra fogtak. Köztük, a többihez hasonlóan fontosnak vagy
kevésbé fontosnak tűnve, előkerült egy elektromos porszívó nyugtája is.
A fegyvereknek azonban, amelyeket a gyilkos használt, semmi nyoma
nem volt.
A nyomozás következő szakasza, amely végül is a döntő
útbaigazításhoz vezetett, jól érzékelteti az „erő" szó jelentését, ahogy ezt
a rendőrséggel kapcsolatban alkalmazzuk. Olyan „nyomozati
tevékenység" volt ez, amelyet csak nagyobb rendőri erővel, vagyis nagy
számú hozzáértő ember segítségével lehet végrehajtani.
Rendőrök keresték fel a környék minden házát, és sorra kérdezték a
lakókat, nem láttak-e a mondott napon vagy annak táján gyanús
személyeket, nem vettek-e észre valami olyan dolgot, amely eltért a
szokásostól. Több kiindulóponthoz hozzájutottak így, s ezek mindegyikét
megpróbálták hasznosítani, míg tudományuk végéhez nem értek. Ha
egy házat üresen találtak (augusztusban mindig sok az üres ház), nem
43
nyugodtak addig, míg nyomára nem bukkantak lakóinak, és ki nem

kérdezték őket. A vizsgálódások Mrs. Kempson háza körül már
egymérföldes körzetben folytak, a döntő adat azonban egész közelről,
egy olyan özvegyasszony révén jutott a rendőrség tudomására, aki tíz
perc járásra, a Gypsy Lane nevű utcácskában lakott. Az asszonyt a
kilencedik napon fedezték fel. Neve Mrs. Andrews volt.
Két évvel korábban Mrs. Andrews egy Seymour nevű férfitól vásárolt
egy porszívót. Seymour még három ízben kereste fel a hölgyet, aki
ezután hosszú ideig nem is látta, egészen július 31-e délutánjáig, amikor
azzal a történettel állított be, hogy kirabolták. A hölgy négy shillinget és
hat pennyt kölcsönzött neki, mire a férfi eltávozott, de 10 óra 30-kor
visszatért, mert ― mint mondta ― lekéste a Thame-be vivő utolsó
autóbuszt. A hölgy megengedte, hogy az éjszakát házában töltse.
Reggel ― azon a napon, amikor Mrs. Kempsont meggyilkolták ―
Mrs. Andrews korán kelt. Az előszobafogason egy barna papírcsomagot
pillantott meg, és azonnal észrevette, hogy egy új kalapács meg egy
véső van benne, mert a véső éle feltépte a csomagolópapírt. Seymour 8
órakor jött le hálószobájából, és azt mondta, hogy elmegy borotválkozni.
Később visszatért, megreggelizett, és kb. 10 perccel 10 előtt ment el
ismét, miután a csomagot esőkabátjának a zsebébe dugta. A hölgy nem
jegyezte meg, merre ment. Augusztus 5-én aztán levelet kapott,
amelyben Seymour megköszönte kedvességét, és mellékelt egy 10
shillingre szóló postai pénzesutalványt. A postabélyegző tanúsága
szerint a levél Brightonból érkezett, de feladó nem volt rajta.
Újra „lábmunka" következett, amely azonban ezúttal jóval több
reménnyel biztatott. A kopók nem halványuló nyomot követtek, hanem
― épp ellenkezőleg ― olyat, amely egyre világosabban mutatta, hogy
nemsokára célba érhetnek. Most vasüzleteket kellett végiglátogatni:
szerencsére nem volt túl sok belőlük. Valaki látott ugyanis egy embert,
amint július 31-én, pénteken délután az egyik headingtoni vasüzlet felé
szaladt; később a rendőrség nyomára bukkant egy Albert Foulkes nevű
vaskereskedő-segédnek, aki ugyanezen a napon, épp zárás előtt,
eladott egy kalapácsot és egy vésőt egy férfinak. A szerszámok 4
shillingbe kerültek, és Horwell mindjárt vásárolt is belőlük néhány
darabot, hogy alkalomadtán összevethesse majd őket a gyilkos
szerszámaival.
Mrs. Andrews elmondta a főfelügyelőnek, hogy Mrs. Kempson, távoli
rokona, porszívót vett Seymourtól, akinek oxfordi volt a felesége, és aki
ugyanitt volt alkalmazásban mint ügynök. Valószínűnek tetszett, hogy a
környéken több más volt ügyfele is lakik, így hát nem volt más hátra,
mint hogy mind megkérdezzék, hátha látta valamelyikük a környéken
Seymourt. A tudakozódások egy kivételével eredménytelennek
bizonyultak, de ez az egy megérte a fáradságot. Egy asszony találkozott
Sey-mourral szombaton délelőtt 11 órakor az egyik headingtoni
buszmegállónál. Úgy látta, a férfi ideges volt, és majd kiugrott a bőréből;
megfigyelte azt is, hogy karján összehajtott esőkabátot tartott. (A
rendőrség könnyen kitalálhatta, miért nem vette fel...) Seymour azt
mondta az asszonynak, hogy a londoni buszra vár, és hogy Londonból
majd Brightonba utazik tovább.
44
A „rendőrségi erők" kifejezés nem csupán emberekre vonatkozhatik.

A Scotland Yardnak nem kevés osztálya van, s ezek közül is a
nyilvántartási osztály egyike a leghasznosabbaknak.
Itt minden bűnöző jellemzése fellelhető ― akár elítélték már, akár
nem -, mégpedig száz meg száz kartotékcím alá rendezve. Ha egy férfi,
aki bajuszt visel, enyhén biceg, rendszerint szövetsapkát hord, s
többnyire Williams vagy Jackson néven mutatkozik be, azzal csapott be
lelkészeket, hogy mint tengerész nagy nélkülözésen ment át, akkor a
következő címszavak alatt találhatók majd róla feljegyzések: Bajusz,
Bicegés, Szövetsapka, Williams, Jackson, Lelkész, Csalás, Tenger.
Fényképe, ujjlenyomatai ― életrajzával együtt ― ugyanitt
beszerezhetők. Az igazi detektív ezzel a rendszerrel pótolni tudja
regénybeli kollégái csodás szimatát.
Amikor Horwell Henry Dániel Seymour felől keresett információs
anyagot, nem kellett soká kutatnia. Seymour az adatok szerint negyven
év körüli férfi volt, tizenegy esetben ítélték el különféle
bűncselekményekért, úgymint betörésért, okirathamisításért, lopásért és
testi sértésért. Körülbelül egy évvel korábban gyilkosság kísérletével
gyanúsították, de aztán megszüntették az eljárást ellene. Az áldozat egy
magányos nő volt. Seymourt kétévi próbaidőre szabadlábra helyezték,
mégpedig azzal a feltétellel, hogy két éven belül fizessen tíz font
kártérítést a hölgynek. A határidő aznap telt le, amikor Mrs. Kempsont
megölték. Lehetséges ― töprengett Horwell ―, hogy Seymour azért
gyilkolt, mert pénzt akart szerezni korábbi áldozata számára, és így
akarta elkerülni a büntetést, ami akkor fenyegette, ha nem tartja magát a
szabadlábra helyezéskor kikötött feltételekhez?
A fáradságos rutinmunkának azonban még korántsem volt vége. A
számtalan rendőr türelmes nyomozása újabb fordulóhoz érkezett,
amikor — a Headingtonból Londonba vezető út mentén működő száz
meg száz buszsofőr, vendéglős és szállodás kikérdezése után ― híre
jött, hogy találtak egy férfit, aki megfelelt Seymour személyleírásának, és
aki augusztus 1-én, Wheatleyben, a „King's Arms" nevű kocsmában
délelőtt fél tizenkettő tájban két gint és egy gyömbérlimonádét ivott. Nos,
Seymour előző nap még tökéletesen „le volt égve", és kénytelen volt
kölcsönkérni négy és fél shillinget; aztán négy shillinget szerszámokra
adott ki, hat pennyt (egy fél shillinget) pedig borotválkozásra. S most
meg egyszerre ― föltéve, hogy ugyanarról a férfiról van szó ―
buszjegyet vesz és iszik?
A Buckinghamshire megyei rendőrség az aylesburyi Greyhound
Hotelból szerezte az értesülést. Egy Seymourhoz hasonló férfi lakott itt
július 22-től 31-ig, amikor is fizetés nélkül távozott, bőröndjét pedig
otthagyta. Augusztus 1-én délután visszament ugyanebbe a szállodába,
és észrevétlenül belopódzott volt szobájába. A szállodás véletlenül
benyitott az ajtón. Felelősségre vonta eltűnt vendégét, mi keresnivalója
van itt, és miért nem fizette ki a számláját. A férfi azt válaszolta, hogy a
borotva-felszerelését keresi, de azt a választ kapta, hogy amíg
tartozását meg nem fizeti, nem kaphatja vissza. Végül azt mondta, hogy
előbb elmegy ebédelni, s majd aztán rendezi adósságát, többé azonban
nem mutatkozott.
45
46
Ne gondoljuk, hogy ebben a felfedezésben valamiféle szerencse

játszott közre. Képzeljük csak el, hány kocsmát látogatott végig a helyi
rendőrség nyomozója, mindenütt csak annyit mondva, hogy: „Egy kis
rutinvizsgálat, uram. Megnézhetem a bejelentő könyvet? Semmi
szokatlan nem történt az elmúlt napokban? Nem, köszönöm, uram, majd
máskor, ha nem veszi rossz néven..." Csapatnyi detektív és rengeteg
más rendőr csinálta ezt napokon át több megyében. Kérdéseik közül
azonban egyedül a Greyhoundban feltett kérdés járt eredménnyel, és a
főfelügyelő azonnal fel is kereste a szállodát. A bőröndben egy
kalapácsot találtak, amely pontosan olyan volt, mint amilyet Oxfordban
vásárolt Seymour, mindössze azzal a különbséggel, hogy címkéje
hiányzott ― nyílván lekaparták róla. Remélve, hogy további nyomokra
lel. A főfelügyelő végigkutatta a hotelt, s a kereskedelmi utazók
szobájában még az itatóspapírt is megvizsgálta.
Ami azonban mégis továbbjuttatta, az csak a bőröndben volt. Egy
kitépett újságpapírszeletke ötlött a szemébe: kitöltött keresztrejtvény volt
rajta, „Harvey" aláírással és egy címmel. A cím így hangzott: Loder
Road, Brighton.
A bőrönd ezenkívül néhány pizsamát, toalettcikkeket, több
cigarettacsikket és használt gyufaszálat, valamint némi pelyhet és egy
kevéske ropogós, kenyérmorzsára emlékeztető anyagot tartalmazott. A
minden apróságra kíváncsi felügyelő a rejtélyes valamivel nem tudott mit
kezdeni, aztán hirtelen elhatározással vízbe dobta: a morzsácskák
rövidesen egy címke darabjaivá nyíltak szét. Miután Horwell gondosan
összeillesztgette az egyes darabokat, csaknem hiánytalanul az a címke
alakult ki a leletből, amely a kalapácsról hiányzott. A szállodavendég
talán épp akkor kaparta le nyitott bőröndje fölött, amikor a
hoteltulajdonos bejött, és a számla felől kezdte faggatni.
A főfelügyelő ezután Brightonba ment. Augusztus 15-e volt, és Mrs.
Kempson éppen két hete halt meg. Végigkutatta „Harvey" szálláshelyén
a hálószobát. A háztulajdonos itt is egy özvegyasszony volt, mégpedig
egy bizonyos Mrs. Belmore. Horwell elsősorban a vésőt szerette volna
megtalálni, s e célból el kellett mozdítania helyéről a szőnyeget és a
linóleumot. A véső nem került elő, viszont a padlóba fúrva két lyukat
látott, melyek révén a mennyezeten keresztül szemmel lehetett tartani a
hölgy hálószobáját. Valamicske faforgácsot is lelt: a forgács
keletkezhetett olyanfajta vésőtől, amilyet Seymour vett magának, és
Spilsbury szerint épp egy ilyen véső okozta Mrs. Kempson halálos
toroksebét.
Seymour július 9-től e hó 22-ig lakott a házban, majd tartozásával
odébbállt, ami ― úgy látszik ― szokása volt. Augusztus 1-én este
azonban visszatért: érkezését táviratilag jelentette be Victoria állomásról.
Jobb halántékán horzsolás nyoma látszott. Megérkezése után azonnal
kiment vásárolni, s egy csomó ennivalót hozott. A háztulajdonos
hölgynek átadott egy fontot törlesztés címén. Seymour egészen
letartóztatásáig ki sem mozdult a házból. Hosszú órákat töltött a
fürdőszobában, ilyenkor mindig jól lehetett hallani a víz zubogását.
Őzbarna esőkabátján ugyan később sem voltak találhatók vérnyomok,
az azonban látszott rajta, hogy alaposan kimosták. A háztulajdonos
hölgy észrevette a figyelőlyukakat, és hamar megsejtette, hogy
47
kémkednek utána. Seymour képtelen volt magyarázattal szolgálni,

viszont további huszonkét és fél shillinget törlesztett adósságából. A
hölgy nem mondott fel neki, mégpedig nyilván azért, mert nem volt
bátorsága hozzá.
Horwell a brightoni rendőrparancsnokságra vitette Seymourt, aki itt
végül is alibivel hozakodott elő: megadta mindazoknak a nevét és a
címét, akiket a kérdéses időben állítólag meglátogatott. Ezek közül egy
sem erősítette megállítását. Horwell ezután nem tétovázott, hanem
gyilkosság miatt terheltté nyilvánította.
Az ügy tárgyalását az oxfordi időszaki törvényszék Swift bíró
elnökletével október 20-án kezdte meg. A nyomozás több olyan
személyt, illetve tanút produkált, akik állításuk szerint Mrs. Kempsont a
végzetes nap délelőttjén, 11 óra után még életben látták. Ezek a
következők voltak: egy kereskedő, két bolti kiszolgáló, egy kőműves és
egy háziasszony. Mindannyian tanúsították, hogy bevásárló-körútján
találkoztak Mrs. Kempson-nal. Sőt, arra is volt tanú, hogy W. G.
Woodward üzletében, amely csaknem átellenben volt házával, szombat
dél és déli 1 óra között egy font (kb. fél kiló) vajat vásárolt. Mindennek
ellenére a rendőrség csak igen kevés vajat lelt a házban, amikor nem
sokkal a gyilkosság után átvizsgálta. Mi történt a vajjal?
Ha a tanúk igazat mondtak, akkor Seymour ártatlan volt, mert ez idő
tájt már Aylesbury felé tartott, vagy már túl is haladt rajta. Megint mások
azt közölték, hogy látták, amint Mrs. Kempson szombaton este egy
levelet adott fel, az állítólagos címzett azonban nem jelentkezett.
A közvetett bizonyítékok nagy súllyal estek a latba. Spilsbury-nak az
volt a véleménye, hogy a véső igenis okozhatta a nyaksebet, a kalapács
szerepében azonban először egyáltalán nem volt biztos, mivel a
szerszám a fejsebhez képest túl kicsinek tűnt. Hallgatott azonban a
tanácsokra, és kipróbálta puha fán, mégpedig úgy, hogy a kalapács fejét
különböző vastagságú szövetanyagba burkolta. S valóban, az így
„preparált" kalapács már ejthette az ismert nagyságú sebet... Mindezt
még inkább alátámasztotta, hogy Spilsburynak sikerült mikroszkópja
segítségével gyapjú- és gyapotszálacskákat felfedeznie, amelyek
eredetileg a kalapács feje és nyele közé voltak szorulva.
Az esküdtszék mindössze 38 percig tanácskozott, mielőtt
nyilatkozott volna a vádlott bűnösségéről. Az esküdtek végül is úgy
döntöttek, hogy elfogadják a közvetett bizonyítékokat, s arra az
álláspontra helyezkedtek, hogy a többi tanú nyilván tévedett, amikor látni
vélte a szombati nap folyamán Mrs. Kempsont... És ez nyilván így is volt.
Seymourt gyilkosság bűntettében találták bűnösnek, és az oxfordi
börtönben került akasztófára.
48
HETEDIK FEJEZET
A G-MAN, AKI JÓL TIPPELT
Az Egyesült Államok igazságügy-minisztériuma alá rendelt

Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) főnöke, J. Edgar Hoover állította össze
az alábbi statisztikát. A lista az USA-ban 1957. során elkövetett
bűncselekményeket összegezi.
Minden 11. másodpercben elkövettek egy súlyosabb
bűncselekményt.
Naponta 37 ember esett gyilkosság áldozatául.
Naponta 272 embert támadtak meg.
Naponta 4775 lopást követtek el.
Naponta 801 gépkocsit loptak el.
Naponta 172 rablás és 1620 betörés történt.
Ha viszont azzal vetjük össze ezeket a megdöbbentő számokat,
hogy milyen mérvű volt a bűnözés az Egyesült Államokban három
évtizeddel korábban, a felsorolt adatok tüneményes javulásról vallanak:
a húszas években ugyanis az országot szó szerint elárasztotta a
banditizmus.
A nagyvárosok olyan gengsztereknek voltak kiszolgáltatva, mint
John Dillinger, „Szépfiú" Klutas, Dutch Schultz, Al Capone, Little Augie,
Lucky Luciano, Frank Nash, Verne Miller, Waxey Gordon és társaik. A
rendőrség erőit egyenesen megbénították a korrupt politikusok, akik
választási költségeikre pénzt fogadtak el a banditáktól. Ezen az áron
aztán szemet hunytak a nagyszerűen profitáló „üzletvédő" bandák
(gengek, amelyek busás fizetség ellenében „megvédtek" a szerződő
üzletembereket a rivalizáló bűnözőcsoportoktól) machinációi és egyéb
bűncselekmények felett.
Az akkori helyzet megértéséhez tudni kell, hogy az egyes államok
vezető rendőrtisztjeit gyakran a helyi politikai választások eredményei
szerint cserélgették. De amikor aztán 1924-ben ― huszonkilenc éves
korában ― J. Edgar Hoovert kinevezték az FBI igazgatójává, olyan
komoly kampány indult meg a bűnözés ellen, hogy 1940-re az Államok
valamennyi jelentős gengsztere vagy a sírba vagy a rács mögé került.
Hoover munkáját kezdetben eléggé megnehezítették az ország
törvényei. Ezek ugyanis nem adtak rá jogilag lehetőséget, hogy az FBI
olyan ügyekbe is beavatkozzék, amelyek alkotmányosan a helyi, vagyis
állami rendőrhatóságok illetékessége alá tartoztak. Az FBI mindössze
akkor kapcsolódhatott bele egy nyomozásba, amikor ― például
valamely bűnöző szökése esetén ― a bűncselekmény legalább két
államot érintett, így aztán a bűnözők nyugodtan elkövethettek valamilyen
bűncselekményt egy „idegen" államban: ha sikerült „szót érteniük" saját
államuk rendőrségével, elkerülhették a büntetést.
1932-ig a gyermekrablás kizárólag a helyi hatóságok hatáskörébe
vágó bűncselekménynek számított. De aztán a Lindbergh bébi elrablása
és meggyilkolása annyira felháborította a közvéleményt, hogy a
rendelkezést meg kellett változtatni: ettől kezdve, ha a gyermekrabló
egyik államból a másikba szökdösött áldozatával, már joga volt eljárnia a
szövetségi bűnüldöző szervnek is. A törvényt eleve úgy fogalmazták,
hogy hét nap múlva mindenképp be lehessen avatkozni; „feltételezték",
49
hogy ennyi idő múlva a tettes már átlépte áldozatával az államhatárt. (Az
állam szó mindig egyes államot ― pl. Illinois ― jelent!)
Ahogy gyarapodott az FBI hatalma, úgy nőtt a nagy bűnök ellen
indított irtóháború eredményessége. Az FBI ügynökeit ― az un. G-
maneket ― nagy gonddal, személyes képességeik alapján válogatták
össze. Sokuk jogvégzett ember volt, de valamennyien kiváló fizikai
felépítéssel rendelkeztek. Sokuknak volt valamilyen speciális ismerete a
kriminalisztika egyik vagy másik ágában, viszont kivétel nélkül
valamennyien értettek a fegyverforgatáshoz.
Értelmes, fáradhatatlan férfiak voltak egytől egyig. De erre szükség
is volt. A rendőri tevékenységnek ugyanis az Egyesült Államokban van
egy lényeges jellemzője, amely a brit rendőrségre kevésbé vonatkozik.
Gondoljuk csak el: az USA területe nem kevesebb, mint hárommillió
négyzetmérföld! A rendőrségnek és az FBI-nek itt nem az a
legnehezebb feladata, hogy felfedezze és „azonosítsa" a
bűncselekményt, hanem ― miután kilétére fény derült ― , hogy
megtalálja a tettest. Elfogása hónapokba kerülhet, s ez aztán a törvény
emberébe sajátos intuitív készséget olt; ha azt akarja, hogy menekülését
nyomról nyomra követhesse, magáévá kell tennie a bűnös észjárását,
bele kell képzelnie magát a bűnöző helyébe.
Ez azonban még nem elég. Nemcsak azt kell kitalálnia, mi lesz a
bűnöző következő húzása, de elébe is kell kerülnie... Az FBI-
ügynököknek ez a sajátos „jól tippelő" képessége juttatta terítékre 1932
végén az USA bűnügyi históriájának legravaszabb zsarolóját. (Nem
pontosan a magyar fogalmaknak megfelelő zsarolásról ― inkább pénz
kicsikarásáról van szó. ― A fordító megjegyzése.)
A történet 1932 novemberének egyik reggelén kezdődik. Joseph
Cannon, az amerikai politika ismert alakja, a New York-i Life Insurance
Company (életbiztosító társaság) igazgatója, az Észak-Karolinái
Egyetem kurátora, egy nagy gyapotfeldolgozó üzem gazdag tulajdonosa
„személyes felbontásra" jelzéssel levelet kapott irodájában. Több más
levéllel együtt bontotta fel; a borítékból egyetlen darab papír hullott ki. A
szöveget zöld tintával írták, helyesebben elég durván, nyomtatott
betűkkel körmölték a papírra. Az aláírás mindössze ennyi volt: M.4.
Küldője 20000 dollárt követelt, ellenkező esetben ― mint írta ― Cannon
fiát és leányunokáját el fogja rabolni és meg fogja ölni... Joseph Cannon
azonnal a rendőrséghez fordult.
Az effajta „pénzkicsikarás" a szélhámosság legegyszerűbb módjai
közé tartozik. Tulajdonképpen nem is kell csinálni semmit. Fölösleges
fáradság volna kitervelni, pontosan időzíteni és gondosan, minden
részletre ügyelve végrehajtani egy valódi emberrablást... Csupán
fenyegetőzni kell, hogy ez és ez lesz, ha a címzett nem fizet. Kis
szerencsével ― és természetesen föltéve, hogy sikerült alaposan
megijeszteni az áldozatot ― csak fel kell venni a pénzt, ami ― ugye ―
nem került többe, mint egy levél megírásába. A valóságban persze nem
ilyen egyszerű a dolog. A legtöbb ember ugyanis, akit efféle levéllel
megfenyegetnek, rögtön a rendőrséghez fordul. A rendőrség aztán ―
miközben megfelelő védelmet nyújt az áldozat számára a megígért
„akcióval" szemben ― mindjárt hozzákezd, hogy kinyomozza a levél
szerzőjét vagy szerzőit. Ha megtalálják, régen rossz neki, mivel azzal
50
aligha védekezhetik, hogy csupán ártatlan levelet írt. Az Egyesült

Államok törvényei alapján maximálisan húszévi börtönt is kiszabhatnak
azokra, akik a postát arra használják, hogy fenyegetéssel pénzt
csikarjanak ki valakiből.
Cannon fia és leányunokája Amerika két leggazdagabb
csemetéjének számított abban az időben. Csak az apa tudta, milyen
hatalmas vagyont örököl majd utána ifj. Joseph Cannon. Az unokára,
Anne Cannon Smithre, aki már gyermekként is gazdag volt, saját
apjának vagyonából 20.000.000 dollár várt, mihelyst elérte
huszonegyedik életévét, így vagy úgy, Anne Cannon Smith és ifj. Joseph
Cannon pénze hatalmas összegre rúgott, és aligha fenyegethettek volna
meg elrablással két gazdagabb ifjú embert.
A rendőrség azt tanácsolta id. Cannonnak, hogy kövesse a zsaroló
utasításait, és a követelt módon lépjen vele érintkezésbe, vagyis adjon
fel apróhirdetést a helyi újságba. Ezzel Cannon kifejezte azt a
készségét, hogy hajlandó tárgyalni. Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy
M.4.-nek ― akár csak egy pillanatra is ― elő kell lépnie a jótékony
homályból, hogy felvegye a pénzt. A pillanat, még ha oly rövid lesz is,
alkalmat adhat a rendőrségnek a beavatkozásra.
Néhány nap múlva egy második levél érkezett Cannon irodájába. A
rendőrség szúrópróbát csinált a postahivatalban, hogy nem lehet-e
nyomára bukkanni a levél eredetének, de a vizsgálódás nem járt
sikerrel. Maga a levél semmit sem árult el. Csak arra utasította Cannont,
hogy szerezze be a szükséges készpénzt, és utazzék vele a georgiai
Atlantába. Cannon követte az utasítást. Feltehető volt, hogy „M.4."
követni akarja, és egy alkalmas pillanatban felzárkózik majd kocsija
mellé, hogy átvegye a pénzt. De „M.4." nem tűnt fel. Cannon hazahajtott,
és további levélre várt.
Ez nemsokára meg is érkezett. Ezúttal Cannon azt az utasítást
kapta, hogy vigye el repülőgépen a pénzt Atlantába. A rendőrség úgy
vélte, hogy M.4. csupán a repülőtéren veheti át a pénzt, mivel a gépben
való átvételt nem „reszkírozhatja". Körülvették tehát a repülőteret,
szerelőnek álcázott detektívek szállták meg a helyszínt, és titokban
felülvizsgálták a repülőtér személyzetének adatait. De túllőttek a célon.
A zsaroló észrevette a megnövekedett tevékenységet a repülőtéren,
megsejtette, hogy mi történt, és Cannon bottal üthette a nyomát, miután
megérkezett. A csapda kudarcot vallott.
Cannon hazatért, és várta az elmaradhatatlan levelet. Amikor
megérkezett, világossá vált, hogy „M.4." észrevette a rendőrség
csapdáját. Büntetésül a követelt összeget 50.000 dollárra emelte, és
utasította Cannont, hogy állítsa le a rendőrséget, vagy ― fenyegetőzött
― „M.4." elrabolja a fiát, és levágja egyik kezét. A kétségbeesett apa
ekkor az FBI-hez fordult.
A helyi FBl-nyomozó egy Conroy nevű férfi volt. Kezdetben a
rendőrség taktikáját folytatta. Azt mondta Cannonnak, teremtse meg
ismét a kapcsolatot a zsarolóval, mintha kész volna fizetni. Ezután a
meghiúsult „randevúk" fantasztikus sorozata következett, ami azt a
benyomást keltette, hogy „M.4."-nek esze ágában sincs megkísérelnie a
pénz átvételét. Először kiküldte Cannont egy Atlantán kívüli főútvonalra,
aztán az egyik atlantai szállodába rendelte. Másnap a város egyik
51
félreeső utcáján kellett volna találkozniuk, aztán ismét a főútvonalon,

ahol ezúttal el kellett ásni a pénzt. „M.4." azonban az utolsó pillanatban
mindannyiszor „beijedt", mert egyetlenegyszer sem tett semmiféle
kísérletet a pénz átvételére.
Közben Conroy lassan kialakította magában „M.4." képét, sőt azt is
kezdte sejteni, merre lehet. Egy kivételével valamennyi levél a repülőtér
közelében levő helyre utalt. Amikor egyszer Cannont telefonon hívták, a
rendőrség azonnal megállapította a hívás helyét: a fülke a repülőtéren
volt. Legfontosabb észrevétele magukból a zsaroló levelekből adódott
Conroynak; megállapította, hogy a randevú céljára kiválasztott helyek
körforgásszerűen váltakoznak. Az út... a repülőtér... a szálloda... egy
ház... félreeső utcák... ismét az út... Vajon meg tudná-e jósolni a
következő találkozás helyét, mielőtt maga „M.4." javaslatot tenne rá?
Vaktában való találgatás volt ez, de mégis az egyetlen járható útnak
látszott, hogy felülkerekedjenek „M.4." rendkívüli óvatosságán.
Nyilvánvaló, hogy valamennyi találkozás helyét figyelemmel kísérte,
mégpedig attól a pillanattól kezdve, hogy a Cannonnak elküldött
levélben javaslatot tett rá. Következésképp minden szokatlan
tevékenységet megfigyelhetett a környéken, és tudhatta, mikor és hol
vár rá a rendőrség. Conroy terve az volt, hogy embereit ―
természetesen álruhában ― még azelőtt küldi el a legközelebbi randevú
színhelyére, mielőtt „M.4." megjelöli, tehát még mielőtt figyelni kezdené.
Gondosan áttanulmányozta a leveleket. Semmi kétsége sem
maradt, hol lesz a következő találkozás. Egyik levelében a város külső
kerületében levő üres, kiadó házat már említette a zsaroló, de azóta
még egyszer sem tért vissza rá. Most kellett tehát következnie!
Embereit feltűnés nélkül elhelyezte a házban. A járókelők mit sem
vettek észre, miközben a detektívek jól szemmel tartható hatalmas
csapdává alakították át a házat. Valamennyi szobában mikrofont
helyeztek el, s a kábeleket a szomszédos házba vezették, ahol Conroy
és emberei ― a tulajdonosok engedélyével ― egy hangszóró mellett
helyezkedtek el. Az üres házban egér sem moccanhatott úgy, hogy
Conroy és emberei meg ne hallották volna. A házon kívül, a közeli
kertekben egy sereg géppisztolyos detektív és rendőr rejtőzött. A
rendőrparancsnokságra közvetlen telefonvonal vezetett, hogy szükség
esetén erősítést kérhessenek. Ha a zsaroló egyszer belekerül a
csapdába, szabadulásról nem is álmodhat többé. Most már csak az
maradt hátra, hogy szívességet tegyen Conroynak, s a Cannon-nal való
legközelebbi találkozó céljára ezt a házat jelölje ki.
S lám, néhány nap múlva meg is jött a várva várt és annyira remélt
levél! Azt az utasítást tartalmazta, hogy a pénzt az üres házban, egy kis
beépített faliszekrényben helyezze el Cannon. „M.4." jó helyet választott.
A házban egész nap ki-bejártak a lakásnézők. Nemigen lehetett volna a
zsarolót megkülönböztetni a többi embertől, hiszen nem egy gyanútlan
lakásnéző bolyongott az épületben. Sőt még a szekrény is eléggé el volt
rejtve ahhoz, hogy valódi lakáskeresőknek szemet szúrhasson. Idegen
semmi esetre sem fedezhette volna fel a pénzt, ez a veszély ki volt
zárva. Az az előnye is megvolt, hogy ― hacsak valaki nincs éppen akkor
a helyiségben ― M.4.-et nem lehetett tetten érni, amikor a pénzt kiveszi.
52
Ha mégis van ott valaki akkor, legfeljebb továbbmegy, s nem nyúl

hozzá...
„M.4." értette a dolgát. Arra azonban nem számított, hogy a saját
maga választotta találkozó helyén, mielőtt még egyáltalán megjelölte
volna, mikrofonokat szereljenek fel.
Alighogy Cannon megkapta a levelet, azonnal tájékoztatta Conroyt,
majd egy 50.000 dollárnak megfelelő nagyságú papírcsomagot vitt a
házba, s gondosan elhelyezte azon a kioldó szerkezeten, amelyet a
szekrény felső polcába építettek bele. Abban a pillanatban, amikor a
pénzt felemelték, megszólalt egy vészcsengő a szomszéd házban, és
Conroy és emberei mindjárt tudták, hogy a csapda megfogta az egeret.
Napok teltek el így, gyötrő várakozásban. Ahány autó elhaladt a ház
előtt, mindnek feljegyezték a rendszámát. A szomszédos repülőtérre
érkező utasok személyi adatait gondos vizsgálatnak vetették alá. Ahány
ember csak elhaladt a ház előtt, mindnek figyelemmel kísérték további
útját. És mint szüleink és nagyszüleink, akik a kristálydetektoros
rádiókészülék hangjára lestek, úgy bújtak össze Conroy és emberei a
hangszóró körül, fülelve minden hangra, amely a szomszéd házból jött.
Furcsa kis rádiózás volt ez, de ezzel telt el két hosszú nap. Volt,
amikor azt hitték, hogy megbolondulnak.
„Ez biztos a gyerekszoba..."
„Micsoda vétek, hogy a konyha ilyen messze van az ebédlőtől..."
„Bizony, ebben a szobában éppen csak hogy elfér a
hálószobabútorunk..."
Két napon át semmi egyebet nem hallottak, csak az üres házban
járkáló lakáskeresők fecsegését. Időnként egy-egy csattanás vagy
nyikorgás hangzott, ahogy valamelyik ajtót vagy ablakot próbálgatták a
bérlőjelöltek. A vészcsengő azonban csendes maradt. Micsoda benső
részleteit hallgatták ki idegenek családi életének a két nap alatt! Apró
intrikákat, amelyek oly sokat jelentettek a beszélgetők, s oly keveset a
hallgatózók számára... De a várva várt hang csak nem jött.
Egész éjszaka őrködtek, nehogy „M.4." a sötétség leple alatt
kísérelje meg a csomag elvitelét. Már csaknem eltelt a harmadik nap is,
amikor valami olyasmi történt, ami az őrzőket hirtelen riadóztatta.
Kora este egy fiatal nő fordult be feltűnő határozottsággal az utcáról
a felvezető ösvényre, és megállt a bejárati ajtó előtt. Megpróbálta
kinyitni. Nyitva kellett volna lennie, mivel az ingatlanügynök csak
betámasztotta, hogy az emberek bemehessenek, és megnézhessék a
házat. Az utolsó látogató azonban akaratlanul rácsapta a zárat; az ajtó
bezárult. A fiatal nő most követte el a hibát. A bizonytalanság legkisebb
jele nélkül azonnal az oldalbejárathoz lépett, és azon át egyenesen
bement a házba.
A hangszórónál Conroy feszülten figyelte a mozgását. Az összes
mikrofon ebbe az egyetlen hangszóróba volt bekapcsolva, így aztán
nem lehetett megállapítani, hogy éppen melyik szobában tartózkodik a
nő. Lépéseinek ritmusa azonban határozottságról tanúskodott. Világos
volt, hogy tudta, merre kell mennie. Vajon a szekrényhez megy-e?
Hirtelen megállt. Szünet... Ez már majdnem több volt, mint amennyit
a várakozó rendőrök idegei egyáltalán kiállhattak, hiszen a két álmatlan
éjszaka elnyűtte őket. Hol lehetett a nő? Mit csinált?
53
„Brrr!" Végre megszólalt a vészcsengő. Körös-körül mindenünnen

detektívek és rendőrök tűntek fel hirtelen, hogy körülvegyék az üres
házat ― zord arccal, kezükben lövésre kész géppisztollyal. Éppen
szoros gyűrűbe fogták a házat, amikor a fiatal nő a főbejáraton át
egyenesen karjaik közé rohant. Meg sem kérdezték, betuszkolták egy ott
várakozó autóba, s egyenesen a rendőrparancsnokságra hajtottak vele.
A kocsiban megmondta a nevét. Mrs. Boylesnak hívták. Férjével
távolabb, az út mentén kellett volna találkoznia ― mondotta. Nem volt
nehéz megtalálni a várakozó férfit. Conroy melléje hajtott kocsijával. A
férfi beismerte, hogy a nő férje, s ő is a rendőrparancsnokságra ment
velük. Nagyon gyorsan rá kellett jönnie, hogy elvesztette a játszmát, és
ha őt nem is kapták rajta, a feleségét igen, így aztán mire a rendőrségre
értek, bevallotta, hogy ő küldte a zsaroló leveleket.
Boylest, a repülőtéri munkást azzal vádolták, hogy „pénz kicsikarása
céljára használta fel a postát", bűnösnek találták, és 15 évi börtönre
ítélték.
54
NYOLCADIK FEJEZET
A CSINOS HÖLGY
A jó bankjegyhamisítvány nagy ritkaság. Olyan hamis bankjegyet

sem könnyű azonban készíteni, amely legalább rossz világításban
„elkel", vagyis egy általában gyatrán megvilágított falusi palackozott-
italáru üzletben, egy kis édességboltban vagy egy félreeső, aprócska
postahivatalban, egyszóval olyan helyen, ahol a tulajdonos nem retteg
szüntelen bűnözőktől, mert az az elve: a legkevesebb baj abból
származik, ha feltesszük, hogy az emberek alapjában véve
becsületesek. Az efféle jámbor halandót egyszer, kétszer, sőt akár
többször is be lehet csapni hamis pénzzel, de aztán előbb-utóbb csak
elviszi bankjegyeit a bankba, és akkor a hatóság mindjárt felfedezi, hogy
valami nincs rendben.
Előfordulhat, hogy a bankhivatalnok, akihez a pénz kerül, még fiatal,
és nincs nagy gyakorlata, de mivel mégiscsak ezrével kerülnek a kezébe
az összefogdosott papírszeletkék, lassan kezdi kitapintani őket. Lám,
miután néhány szót váltott tapasztaltabb kollégájával, máris indul a
cégvezető irodájába...
― Sajnálom, hogy zavarom, uram ― mondja ― , de nem vagyok
egészen biztos, vajon valódi-e ez a bankjegy.
― Nem biztos benne, azt mondja? ― A cégvezető megtapintja a
bankjegyet, a világosság felé tartja, aztán ismét megtapogatja, mert
tapintási érzéke vezeti leghamarabb „nyomra" a gyakorlott pénzembert.
― Nos, én sem vagyok benne biztos. Ki fizette be?
― Nem merném határozottan állítani, uram. Elképzelhetetlennek
tűnik számomra, hogy bárkit is gyanúsítsak.
― Ettől ne tartson. Úgy értem, attól, hogy valakit gyanúsítania kell.
Nem a hamisító fizette ám be ezt a bankjegyet! De még csak nem is
valamelyik társa! Ezt ők nem kockáztatnák.
― Gondolja?...
― Azt gondolom, hogy olyasvalakinél „sütötte el", aki mit sem sejtett.
Ha nem tévedek, így mondják a rendőrök, ha egy hamisítónak sikerül
forgalomba hoznia a gyártmányát.
― Szóval, aki befizette, jóhiszeműen tette? Azt hiszem Mrs. Watkins
volt az, uram, a „Rózsa és koroná"-ból. Egy halom bankjegy meg egy
csomó ezüst és bronz volt vele. Valami nagy muri volt tegnap este a
kocsmájában.
― Maga gyorsan megszámolta a bankjegyeket, méghozzá
gondosan, igaz? Aztán lemérte az érméket, és aláírta Mrs. Watkins
befizetőkönyvét. Gondolom, sokan várakoztak.
― Igen, uram, a busztársaság küldött a fizetésekért. A szokásosnál
nagyobb összegről volt szó a túlórák miatt. Kitty Hedge volt még itt,
szokás szerint a perselyével. Kilenc shilling négy pennyje gyűlt össze ez
alkalommal, csaknem két shilling csupa félpennysekben. Bizonykodott,
hogy kilenc shilling nyolc pennyjének kell lennie.
― Kitty tíz év múlva egyik legtekintélyesebb ügyfelünk lesz. Tehát
újból átszámolta a „Rózsa és korona" pénzét...
55
― Háromszor is, uram. Aztán valami azt súgta, hogy ezzel a

bankjeggyel nincs minden rendben. Mr. Partington mondta, hogy jöjjek
önhöz, uram, máskülönben nem merészkedtem volna zavarni.
― Mr. Partingtonnak tökéletesen igaza volt ― szólt a cégvezető. ―
Mindjárt felhívom a rendőrséget. Jobb, ha itt marad, és hallja, amit
mondok.
Így tehát máris riasztották a rendőrséget, és ahogy a bűnöző tovább
próbálkozik, a riadó egyre többfelől szólal meg. Bankjegyeket lehetetlen
tucatjával „elsütni", mert az olyan emberek, mint pl. a fogadóirodák
tulajdonosai, akik nagy mennyiségű pénzzel dolgoznak, rögtön
észreveszik a hamisítványokat. Csak úgy lehet tőlük megszabadulni, ha
valaki kiskereskedőknél, mégpedig csupán egy ízben, valamely áruból
csekély mennyiséget vásárol, de még így is hamarosan tele lesz az
egész kerület hamis pénzzel. Mivel pedig kereskedők százai fizetik be
bankszámlájukra a hamis pénzt, az első megjegyzést ― „Nem tetszik
nekem ez a pénz, felügyelő úr" ― ilyen és ehhez hasonlók követik:
„Megint három bóvli, az egyik a Browne-féle üzletből, egy meg a Vörös
Szirom teázóból, a harmadik az Új Vendéglőből. Fogalmuk sincs róla,
kitől kapták." Jó csomó hamisítvány cserélt gazdát, s bizony jókora
mennyiségű ezüst gyűlhetett össze értük a hamisító zsebében, de a
hajsza megindult; a nyom friss, és csak úgy vonzza maga után az
üldözőket.
1935 júniusában konferenciát hívtak össze a Scotland Yardon, hogy
figyelmeztessék a megyék és a főváros rendőri illetékeseit: nagy
mennyiségű hamis egyfontos bankjegy kerül forgalomba Londonban és
az angol megyékben, különösen az East Enden, valamint Essexnek
abban a részében, amely közvetlenül a főváros közigazgatási határai
mellett terül el. Nem voltak ugyan jó hamisítványok, de kis üzletekben
egy fiatal nő minden nehézség nélkül el tudta „sütni" őket. Ez a nő „a
csinos hölgy" néven vált ismeretessé, mert így írták le többször is
áldozatai, noha egyiküknek sem adott második lehetőséget a
találkozásra.
Az essexi Bűnügyi Nyomozó Hatóság (C.I.D.) főfelügyelője,
Totterdell, a konferenciáról visszatérve, azonnal kidolgozta tervét a
hamisítók csapdába ejtésére. Számtalan kiskereskedőt keresett fel,
mégpedig olyanokat, akiknek a diszkréciójában megbízott, megmutatott
nekik több hamis bankjegyet, és kérte őket, jól nyissák ki a szemüket, ha
valaki a szóban forgó pénzzel akar fizetni. Nem kell mindjárt lármát
csapni, csak azt jegyezzék meg, hova ment az illető, és aztán
tájékoztassák a rendőrséget. Ez a taktika azonban nem vált be, mert a
hamis bankjegyek továbbra is csak úgy áradtak a bankokba a
figyelmeztetett üzletekből, és a főfelügyelő önéletrajzi írásában
elmondja, hogy próbaként szándékosan hamis bankjeggyel fizetett egyik
kereskedő barátjának, akiről joggal tételezte fel, hogy észre fogja venni.
December 10-én azonban az egyik thundersleyi boltos jelentette,
hogy hamis bankjegyet kapott, noha fogalma sem volt róla, miképpen
jutott hozzá, és csak akkor vette észre, amikor záráskor megszámolta
bevételét. Vevői cigarettát, egy-egy darab szappant vagy nagyobb
mennyiségű fűszerárut vásároltak; vásárlóinak egy részét ismerte,
mások idegenek voltak; senki olyanra nem emlékezett, aki megfelelt
56
volna a „csinos hölgy" leírásának. Úgy tűnt, a többihez hasonlóan ez az

akció is befulladt, mielőtt elkezdődött volna. De miután eddig jutott az
ügy, Totterdellre hirtelen rámosolygott a szerencse. Hadd tegyük hozzá:
az effajta szerencse csupán azokra mosolyog rá, akik örökké résen
állnak.
A rendőrt arra tanítják, hogy minden szokatlan esemény fontos
lehet, bármilyen jelentéktelennek tűnjék is első látásra. Ha valaki hajnali
négy órakor tér haza, ezt nyilván okkal teszi, és egyáltalán nem biztos,
hogy ez a tette törvénysértéssel egyenlő. Nem is feladata a rendőrnek,
hogy ártatlan polgárokat szükségtelen kérdésekkel zaklasson. Ha a
rendőrrel őrjárati útvonalán találkozunk, legfeljebb barátságosan köszön
― „Jó éjszakát, uram!" ―, de ezzel még nem fejeződik be számára a
dolog. Ha legközelebb bemegy az őrszobára, rövid jelentést ír az
eseményről az „eseménynaplóba", és ezzel rögzíti a tényt. Éjszakai
vándorlásaink az említett rendőrőrszem számára esetleg semmit sem
jelentenek, de egy másik őrszemnek, netán egy nyomozónák már
érdekes lehet, hogy kik azok, akik ekkor és ekkor éjszaka az utcán
voltak. A rendőr tehát jelentést ír az eseményről, akár fontosnak látszik a
dolog, akár nem, és sok bűnözőt éppen azért fogtak el, mert néhány
látszólag értéktelen információt egy kötelességtudó rendőr lejegyzett, és
egy detektív észrevett később. Ez a bizonyos rendőri „aprómunka" volt
az, amelynek révén Hannon őrszemes rendőr „beszerezhette" a
hamisítók leleplezését szolgáló bizonyítékot. Ha Totterdell nem is adott
volna külön utasítást a fokozott éberségre, Hannon akkor is elkészítette
volna jelentését, mégpedig egyszerűen azért, mert ez hozzátartozott
napi munkájához.
Egy kocsit látott parkolni egy falu közepén. A rendszámtábla piszkos
volt, sőt annyira piszkos, hogy a betűket nem is tudta leolvasni, csak a
számot: 397. Egy decemberi este, 6 órakor történt ez, és Hannon azt is
megjegyezte, hogy a stoplámpa alig pislogott. A dolog egyszerű
gépjármű-kihágás volt, vagyis olyasmi, amellyel sokak szerint
fölöslegesen foglalkozik a rendőrség, igazi bűnözők üldözése helyett.
Hannon átsétált a gyepen, s éppen figyelmeztetni akarta a kocsi
tulajdonosát, amikor egy nő jött ki az egyik üzletből, beült a kocsiba, és
elhajtott. Nem tudta tehát figyelmeztetni, és mivel több száz olyan
betűkapcsolat lehetett, amelyeket az említett számmal kombinálhattak,
semmi remény nem volt rá, hogy a kihágás elkövetőjét valaha is meg
lehet majd büntetni. Valóban papír- és tintapocsékolásnak látszott, ha
erről a semmiségről jelentést ír, de Hannon tudta, mi a kötelessége,
tudta, hogy engedelmeskednie kell a kapott parancsnak.
Másnap reggel Totterdell elrendelte, hogy külön vizsgálatnak kell
alávetni minden olyan szokatlan eseményt, amely Thundersley
közelében történt, mire azonnal értesült is Hannon jelentéséről. Egy nő
jött ki az üzletből ― ahol ugyanez idő tájt hamis bankjeggyel fizetett
valaki ―, és elhajtott annak a sok száz kocsinak az egyikén, amelynek
397-es volt a száma. Elég gyenge nyom volt ez, mégis döntőnek
bizonyult, s ezt az egyetlen adatot egy közönséges bobby szerezte, aki
tudta, hogy ha felettesei minden eseményről feljegyzést kívánnak, akkor
talán mégsem egészen bolondság a kívánságuk.
57
Körülbelül ugyanekkor egy detektív Brentwoodban iktatott egy

információt, amely éppoly kevéssé látszott fontosnak, mint Hannoné. Két
fiatal nő hagyta el a várost néhány hónappal ezelőtt, most meg híre jött,
hogy visszatértek. A lányok nem voltak bűnözők, sőt bűnözők társai
sem, már amennyire tudták róluk, de olyan nők voltak, akiknek életmódja
a rendőrség tapasztalata szerint vonzza a tolvajok társaságát. Egy AEV
258-as rendszámú kocsi állt a ház előtt, ahol ezek a nők laktak. A
rendőrség meg akarta tudni, ki a gépkocsi tulajdonosa, noha ―
gondolhatná valaki ― ennél okosabb dologgal is foglalkozhatott volna. A
kocsi egy garázstulajdonosé volt, de csak nemrégen került a birtokába,
egy új kocsit adott érte, sőt némi pénzt is kapott. Emlékeztetnünk kell rá
az olvasót, hogy a detektív ekkor még nem volt kapcsolatban a
bankjegyhamisítási ügy nyomozásával. Afféle kíváncsiskodónak is
tarthatjuk, aki különös előszeretettel gyűjtötte olyan emberekről az
információkat, akik ilyen vagy olyan módon kapcsolatban állhatták
közelebbről meg nem határozott bűnözőkkel.
Az apró részletek iránti érdeklődés ismét gazdag eredményt hozott.
Annak a kocsinak a száma, amelyet a leányok vendége mostani
kocsijáért elcserélt, CPU 397 volt. Ezek után igazán nem tűnt nagy
fáradságnak, hogy a kocsi tulajdonosát felkutassák. Elég egyszerű dolog
volt ez, minthogy minden, engedély kiadására jogosított hatóság
(rendszerint megye vagy megyei város tanácsa) vezeti a rendszámok
listáját, a tulajdonosok nevével és címével együtt. Különben is, a CPU
essexi kombináció volt, ami azt jelentette, hogy nincs szükség
hosszadalmas kutatásra.
A kocsi Gerhardus Johannes Boddeusé volt, aki a thundersleyi
Dawsheathben, a Morncroft Avenue-n lakott, egy Sunnyside nevű
házban. Boddeus holland ember volt, nem volt brit állampolgárrá
nyilvánítva, s ez azt jelentette, hogy a külföldieket ellenőrző hatóság
bővebb tájékoztatást adhatott róla. 1935 óta élt Thundersleyben
feleségével és leányával. Fényképész volt. Ez megint csak nem látszott
jelentéktelen adatnak, hiszen az Angol Bank szakértői feltételezték, hogy
a bankjegyek hamisítása során valamilyen fényképészeti eljárást
alkalmaztak.
Ezen a fokon Boddeus még csak gyanús volt, és természetesen
semmi ürügy nem volt arra, hogy akár csak kihallgassák, házkutatásról
nem is beszélve. De még ha lett volna is lehetőség bármelyik
intézkedésre, okos dolog egyik sem lett volna, mert ameddig Boddeus
nem tudta, hogy gyanúba került, nagyobb volt az esélye, hogy további
adatok érkeznek be a hollandról. Fáradságos és hosszadalmas helyszíni
figyelés következett, miközben éjjel-nappal, rossz és jó időben egyaránt
szemmel tartották házát. Boddeus a negyedik nap estéjéig nem is
mutatkozott: ekkor megérkezett CPU 397-es rendszámú kocsiján, és az
egész éjszakát házában töltötte.
Újabb közlés jött időközben: a gyanúsított távolmaradásai alkalmával
hol szállodában lakott, hol ismeretlen helyen szállt meg. Amikor reggel
elment, egy rendőrségi kocsi tisztes távolból követte, míg a Mile End
Road forgalmában szem elől nem vesztette. A házat továbbra is
figyelték, de csak Mrs. Boddeust lehetett látni. Boddeusné azonban
58
cseppet sem úgy festett, mintha ő volna a „csinos hölgy", akit annyira
keresett a rendőrség.
Boddeus néhány nap múlva visszatért, éjszaka otthon tartózkodott,
aztán ismét elment, egy rendőrségi kocsi megint üldözte, de a londoni
East End forgatagában újra csak elvesztette.
Filmen már éppen eleget láttuk, milyen az, amikor egy rendőrségi
autó üldöz valakit. Különösen Amerikában „nagy szám" ez, ahol szirénák
sivítanak, fékek csikorognak, és mindkét fél megdöbbentő dolgokat
művel pisztolyával, amelyben kimeríthetetlen mennyiségű töltény van.
De eléggé izgalmas ez Angliában is, amikor feje tetejére áll az utca,
lovak lódulnak neki tejeskocsikkal, tyúkok repdesnek és kárálnak
eszeveszetten. Egy tetten ért közismert bűnöző üldözése azonban
egészen más valami, mint amikor titkon üldöznek egy olyan személyt,
aki még csak gyanúsított, és akinek a bűne csak akkor válhatik
bizonysággá, ha nem tud róla, hogy a nyomában vannak, és saját maga
vezeti el a rendőrséget arra a helyre, ahol törvénytelen mesterkedései
testet öltenek.
Ilyen esetben a rendőrségi autó semmiben sem különbözhetik az
úton közlekedő többi kocsitól. Nemcsak az fontos, hogy ugyanúgy
hasson, mint a többi, de ugyanúgy is kell viselkednie. Ha bármivel is
megszegi a közlekedés szabályait, vagy szemmel láthatóan túlzottan
kíváncsi a vadra, amelyre cserkészik, a vad hamarosan megretten. Két
rendőrségi autó máris túl nagynak találta ezt a hátrányt a stepneyi erős
forgalomban, és nagyon sokáig nem lehetett halogatni az akciót.
Thundersleyben ― ahol az volt a híre, hogy Boddeus Londonban
dolgozik ― nem maradhatott sokáig észrevétlen a bármennyire is
észrevétlen figyelés, és nem tarthattak készenlétben rendőrségi kocsit
anélkül, hogy közben valamiféle megjegyzés el ne hangozzék, amely
aztán ― árukihordó kereskedelmi alkalmazottak vagy kifutófiúk révén ―
előbb-utóbb biztosan a megfigyelt fülébe jutott volna.
Más módszerekhez kellett folyamodniuk. Ez röviden annyit jelentett,
hogy rendőrök egész tömegét állították fel ― megfigyelőhelyeket alkotva
― a szokásos útvonal mentén, sőt még az esetleg számba jöhető
kitérők, mellékutak mentén is. Akármerre ment Boddeus, a posztok
azonnal jelentették áthaladását a Sootland Yardnak, valamint az essexi
rendőrség chsimsfordi központjának.
Ez a rendszer eredménnyel járt. Boddeust nyomon követték
Essexből Londonba és vissza Essexbe; ezúttal azonban nem
Thundersleybe ment, hanem Billericaybe, ott töltötte az éjszakát a
Norsey Roadon, egy Hazeldene nevű házban. A megfigyelők
Thundersleyben maradtak, Hazeldene közelébe viszont újakat rendeltek
ki, s közben detektívek kérdezősködtek a helyi ingatlanügynökök és
kereskedők körében. Megtudták, hogy augusztus óta bizonyos Wilson
bérelte a házat feleségével és lányával. Senki sem tudta, hogy Wilson
miből él, de a háromtagú családot gyakran látták együtt sétálni.
Január 16-án reggel Boddeus elhagyta a Hazeldenet. Mrs. Wilson
kísérte ki: a fiatal nő tökéletesen megfelelt a „csinos hölgy"
személyleírásának. A hollandus az éjszakát Thundersleyben töltötte, de
másnap ismét útnak indult Billericaybe. Ezúttal nem tért be a
Hazeldenebe, hanem megállt a főutcában, a High Streeten, ahol Mrs.
59
60
Wilson szállt be mellé a kocsiba. Együtt hajtottak Laindonba, ahol a

rendőrség szem elől vesztette őket, de Totterdell hamarosan ismét
biztató hírek birtokába jutott. A nő Laindonban „elsütött" egy hamis
bankjegyet, ami nem jelentett kevesebbet, mint hogy a bűnözők a
legkevésbé sem gyanítják, mi történik körülöttük. Amikorra a főfelügyelő
érintkezésbe lépett a Hazeldenet figyelő embereivel, addigra „Mr. és
Mrs. Wilson" már el is dugták a kocsit. Elérkezett a lecsapás pillanata.
Két órába telt, amíg a rendőrség megszerezte az engedélyt mindkét
ház átkutatásához. Totterdell fölhívta a Scotland Yardon Horwell
főfelügyelőt; megállapodtak, hogy annak a két detektívfelügyelőnek,
Spashnek és Stevensnek veszi igénybe a segítségét, akik a nyomozást
Londonban megkezdték. Egy essexi felügyelő vette gondjaiba a
thundersleyi házat, de semmi fontosat nem talált. Mrs. Boddeus
elmondotta, hogy férje egy wickfordi klub gondnoka, és hogy munkája
folytán gyakran kénytelen ott aludni. Ugyanekkor Totterdell már
közelgett a billericayi házhoz, a Scotland Yard két emberének a
kíséretében. A frissen hullott havat taposva, átvágtak a téli szürkületben
derengő hátsó kerten. Az ajtó nyitva volt, és úgy léphettek be a nappali
szobába, hogy közeledésüket észre sem vették. Ha voltak még
fenntartásaik a detektíveknek, az eléjük táruló jelenet minden kétséget
eloszlatott.
Boddeus ült az asztalnál, jobb keze ügyében egy kétpintes
sörösüveggel. Szemén ékszerésznagyító villogott. Egy finom ecsettel
éppen egy lemezt retusált. Lánya mellette ült, kezében egy csomó
hamisított bankjegyet tartott. Egy másik nő szemben ült vele, és kötött.
Ő volt a „csinos hölgy", a harmincéves Miss Florence Gilbey, aki Mrs.
Wilson néven bérelte a Hazeldene-t.
― Rendőrtisztviselők vagyunk ― mondta Totterdell. Ez az előírásos
mondat sok sikeres pálya végére tett pontot. Totterdell figyelmeztette a
három embert, hogy ezentúl minden kijelentésüket ellenük fogják
felhasználni, majd őrizetbe vette őket. Mindhármukat vizsgálóbíró elé
állították, aki annak rendje és módja szerint esküdtszék elé utalta őket.
Tárgyalásuk az Old Baileyben zajlott le. Boddeus nem is
próbálkozott vele, hogy bűnét tagadja, de megpróbálta magára vállalni
az egész felelősséget, hogy legalább társait megmenthesse a
büntetéstől. Mind a két nőt bűnösnek mondották ki, de csak az idősebbet
ítélték el. Boddeus hét év fegyházbüntetést kapott, Miss Gilbey pedig
kétévi börtönt. A bíró figyelembe vette, hogy a fiatal Grace Boddeus
apjának befolyása alatt állott, ezért aztán nem kellett börtönbe vonulnia.
Ügyében az ítélet meghozatalát a következő ülésszakra halasztották,
majd büntetését próbaidőre felfüggesztették, őt magát pedig szabadon
bocsátották.
A bankjegyhamisítók hat éven át működtek, és több ezer hamis
bankjegyet hoztak forgalomba. A rendőrség ismét megkapta annak
jutalmát, hogy egyetlen eseményt sem tekintett semmiségnek, amelyre
ne lett volna érdemes felfigyelni. Amikor aztán a szorgalmasan
gyűjtögetett „jelentéktelenségek" maguk kezdték mutatni a helyes irányt,
már csak a tervszerű végrehajtás hiányzott, hogy a győzelem teljes
legyen.
61
KILENCEDIK FEJEZET
A NYOMRAVEZETŐ ESŐKÖPENY
A bűnözők nem éppen előzékeny emberek. Törvényellenes tetteiket

nem szívesen követik el nyilvános helyen, itt ugyanis
bűncselekményeiknek mindig akadhat egy vagy több tanúja, aki viszont
nemcsak a történteket kísérheti szemmel, de magukat a tetteseket is
alaposan szemügyre veheti, s megfigyelheti, merre vettek egérutat.
Bűnözők mindenkor és mindenütt a lehető legnagyobb titokban
valósítják meg gonosz szándékaikat, s nem tartanak igényt mások
jelenlétére, így aztán a rendőrség legtöbbször kénytelen megelégedni az
un. közvetett bizonyítékokkal, amelyeket sok ember (mert nem
szemtanúktól származnak) tévesen csaknem értéktelennek ítél. A
valóságban a szemtanúk vallomásai gyakran használhatatlanok, sőt
olykor egyenesen félrevezetőnek bizonyulnak; túlságosan nem szabad
bízni bennük, mivel ártatlanok bűnhődéséhez és bűnösök
szabadulásához vezethetnek. Ezzel szemben a „közvetett" bizonyíték ―
pl. egy szál gyapjúfonal a gyilkos kabátjából, a kilőtt lövedéken fellelhető
jegyek, egy bizonyos gumiabroncs nyoma ― kevésbé drámai hangon,
de annál megbízhatóbban és hatásosabban beszél. Alec de Antiquis
meggyilkolásának esete legalábbis erre vall.
Antiquis ― hat gyermek apja ― harminchat éves volt, s a Surrey

megyebeli Collier's Woodban tartott üzemben egy autójavító műhelyt.
Legalább huszonhét szavahihető ember látta, amint 1947. április 29-én,
fényes nappal, egy londoni utcán lelőtték. Több tanú a közelben
tartózkodott, nagyon távol azonban egy sem, sőt jó néhány keveredett
közülük tettleges harcba az eseményt megelőző vagy követő percekben
Antiquis gyilkosaival. Mégsem a szemtanúk bizonyították rá a bűnt a
bűnösökre, hanem több élettelen tárgy „közvetett" bizonyítéka, olyan
tárgyaké, amelyek halkan, hangsúlytalan meggyőződéssel beszéltek, de
amelyeknek a vallomását nem lehetett tagadni. Ennek a nyomozásnak
Fabian főfelügyelő volt a felelőse. A kiindulás, ahogyan a problémát
közrefogta, s a további lépések, melyek során végül is eljutott a
megoldásig, mind-mind tanulságos példái a kínosan gondos, minden
feltűnést kerülő rendőri munkának.
Ha a térképvázlatra pillantunk, könnyen magunk elé képzelhetjük,

ami azon a keddi délutánon ½3 és 3 között történt. A Charlotte Streeten
― a Sohóban ― egy autó lassan gördült észak felé. A kocsi egy
Vauxhall 14-es volt, s nem sokkal előbb lopták. Közvetlen azután, hogy
elhaladt a Scala Színház előtt, behajtott balra a Tottenham Streetre,
majd a jobb oldali járda mellett, a Jay-féle ékszerbolt földszintes épülete
előtt megállt. A boltba két ajtó vezetett. A bal oldali ajtó azoknak a
klienseknek szólt, akiket zálogkölcsön érdekelt. Amint megállt a kocsi,
egy férfi ugrott ki belőle. Két másik követte. Arcukon kendő volt,
kezükben pisztoly, s a bal oldali ajtón mindhárman berontottak az
üzletbe.
62
Az egyik férfi átugrott a pulton, Alfréd Stocks, a cég hatvanéves

igazgatója elé, aki egy nyitott páncélszekrény mellett állt. Stocks még be
tudta zárni a páncélszekrény ajtaját, de revolveraggyal fejbe verték, s
lebukott a földre. Keatest, a hetvenéves cégvezetőt, a támadók
megfenyegették, és utasították, hogy adja át kulcsait. Az öregember egy
széket dobott feléjük. Abraham Buckner, az egyik segéd, megnyomta a
vészcsengőt. Lövés dörrent. A lövedék átlyukasztotta az üvegajtót, de
anélkül, hogy valamiféle kárt tett volna, megállt az ajtófélfában. A csengő
hangjára több segéd rontott be az üzlet másik részéből. A betolakodók
ekkor ― közös elhatározással vagy vezetőjük parancsára ― úgy
döntöttek, hogy lemondanak tervükről, és zsákmány nélkül
visszavonulnak. Szándékukról nem akartak bizonyítékot maguk ellen.
Előreszegzett fegyverekkel hátráltak. A bolt egyik alkalmazottja az utcáig
üldözte őket, miközben ezt kiáltozta: „Rendőrség! Fogják meg!"
A kudarcot vallott rablók visszatértek kocsijukhoz, ketten mindjárt a
járda felől beszálltak, egyikük viszont megkerülte a motorházat, hogy a
kocsiút felől szálljon be. Ebben a pillanatban egy teherautó állt meg a
Vauxhall előtt. Menekülésük el volt zárva. Álarccal a fejükön és
fegyverrel a kezükben mindhárman otthagyták a kocsit. Egyik a másik
után, libasorban rohantak a Charlotte Street irányába. A sarkon, az
63
üzlettől húsz lépésnyire, menekülésüket megszakították. A Tottenham

Streeten egy motorkerékpáros hajtott keletnek, vagyis éppen arra,
amerre a menekülők futottak. Ez a motorkerékpáros volt Alec de
Antiquis, akinek intelligenciája és gyors felfogóképessége bátorsággal
és lélekjelenléttel párosult. Látta, amint a férfiak elhagyták az üzletet,
gyanította, hogy menekülő bűnözők, és amikor utolérte őket,
motorkerékpárjával elébük kanyarodott. A rémülten rohanó kis csoport
harmadik és egyben utolsó tagja pisztolyt rántott és lőtt. Antiquis
homlokán megsebesülve felbukott, motorbiciklije ráesett. A banditák
továbbmenekültek.
Hogy ezután mi történt, arról csak zavaros tudósítások vannak. Az
egyik férfi nyilvánvalóan balra kanyarodott a Charlotte Streeten,
végigment rajta, azután jobbra fordult a Chitty Streetre, majd balra a
Whitfield Streetre, s azon északnak tartva, eltűnt. A másik kettő
keresztezte a Charlotte Streetet, s a Tottenham Streeten szaladt tovább,
a Tottenham Court Road irányába. Bizonyos Grimshaw nevű férfi látta,
amint kirohantak a Jay-féle üzletből, és azt is látta, amikor Antiquis
összeesett. Ő a Tottenham Street északi oldalán tartózkodott, éppen a
Charlotte Mews bejáratánál. Egy ott álló autó mögé hátrált, megvárta,
hogy a menekülők beérjék, majd kilépett, elgáncsolta a másodikat, és
amikor az terjes hosszában elbukott, rávetette magát. Míg Grimshaw a
második rablóval viaskodott, az első visszatért, hogy segítsen társának.
Addig ütötte Grimshaw fejét, míg csak nem engedett a szorítása, mire
foglya fölugrott, megmarkolta a földre esett pisztolyt, majd azt kiáltotta:
„Ne bántsd! Gyerünk tovább!" A két férfi valószínűleg a Charlotte
Mewson folytatta menekülését, egészen a Chitty Streetig, ezen futottak
a Whitfield Streetig, majd a Whitfield Gardens kis parkján át tértek rá a
Tottenham Court Roadra. Itt eltűntek a szemek elől.
Antiquist a közeli Middlesex kórházba szállították, ahol még aznap
este meghalt. Amikor Fabian először vette elő a gyilkosság kontóját, s
összeadta a pluszokat és mínuszokat, kiderült, hogy több a veszteség,
mint a haszon. Több mint húsz szemtanú akadt, s ezek húsz különböző
módon írták le a banditákat: hogy alacsonyak voltak meg magasak;
szőkék meg feketék; nem viseltek kalapot, meg kalapot illetve sapkát
viseltek; esőköpenyben voltak, vagy csak melegítő volt rajtuk... Egyedül
abban egyeztek meg a vallomások, hogy a bűnözők férfiak voltak, és
hárman voltak. Viszont Fabian birtokában volt az autó, és a harc az
üzletben eltartott néhány percig. Elképzelhető volt, hogy egyik vagy
másik szolgál majd valamiféle kiindulóponttal, de a detektíveknek ismét
csalódniuk kellett. Az üzletben nem volt egyetlen ujjlenyomat, sem gomb
vagy ruhafoszlány, sem egy gyapjúszál vagy bármi más, ami rendszerint
ott marad a helyszínen, ha több ember elkeseredetten verekszik. A
lopott kocsi sem ígért semmit.
A rendőrség ellenőrizte az ismert erőszakos bűnözők mozgását, és
egyik fényképalbumot a másik után mutatta meg a szemtanúknak, de
még nem ért véget a hét, amikor egy taxisofőr jelentkezett a Scotland
Yardnál, méghozzá lényegbevágó bizonyítékkal. A taxisofőrt Grubbnak
hívták. A végzetes kedden délután három órakor a Tottenham Court
Roadon hajtott végig, és éppen bekanyarodott a Torrington Place-re,
amikor kocsijának a lépcsőjére felugrott egy férfi. Grubb jelezte, hogy
64
van már utasa. A férfi le is ugrott, és átment az úton, a Brook House

kapujához. Ez egy irodaháztömb a Torrington Piacé és a Tottenham
Court Road sarkán. A kapuban egy másik férfi állt, és bement azzal a
férfival, aki Grubb utasa lett volna. Mindketten megkötött kendőt viseltek
nyakuk körül. Másnap korán reggel Fabian kikérdezte az irodaház
portását. Az egyetlen szokatlan esemény, amelyről jelentést tehetett, az
volt, hogy egy slusszkulcsot talált, amikor a lépcsőt söpörte. Nem volt az
irodaházban dolgozó emberek közül senkié. Hamarosan kiderült, hogy
az ellopott Vauxhallba illik.
A nyom hasznosnak látszott, de aztán egy Brian Cox nevű
küldöncfiú még izgalmasabb újsággal szolgált. Kedden délután három
óra körül a főbejáratnál állt, és egy teherautósofőrrel beszélgetett,
amikor két férfi igyekezett el mellette, s felment aztán a lifttel. Fiatalok
voltak, az egyikük esőköpenyt viselt. Az irodákban gyakran láthatók
idegenek, és nem is a legifjabb alkalmazott kötelessége, hogy bárkit
faggatni kezdjen, mi dolga van a házban. A fiú azonban másodszor is
látta őket, amikor lefelé jött. Az egyik egy ablakpárkányon ült, a másik
pedig egy korláton könyökölt. Ezúttal úgy látszik szükségét érezték,
hogy azt a hatást keltsék, mintha valóban valami dolguk volna az
épületben, mert egyikük egy bizonyos „Mr. Williams" iránt érdeklődött,
akiről a fiú viszont semmit sem tudott. Cox nem gyanakodott
különösebben, de megjegyezte, hogy most egyikük sem viselt
esőköpenyt. Percy Skinner, a teherautó sofőrje, megerősítette a fiú
történetének első részét.
Hamarosan kiderült, hogy mi történt az esőköpennyel. Az egyik első
emeleti szobát festették. Reginald Hayam, a festők munkavezetője, egy
használaton kívül helyezett pult mögött egy esőköpenyt, egy csomóra
kötött kendőt, egy pár kesztyűt és egy sapkát talált.
A ruhák valami módon mindig el tudják mondani a maguk történetét.
Monogrammal látják el őket vagy legalább címkével, amely elárulja a
készítő vagy a kereskedő kilétét. Lehet, hogy mosodába vagy
száraztisztítóba küldték valamikor, és akkor rajta vannak azok a
speciális jelek, amelyeket az ilyen helyeken használnak. A Brook House-
ban „felejtett" holmik hallgatást esküdtek, mert minden szokásos jelet
eltávolítottak róluk, s ez még inkább meggyőzte Fabiant arról, amit már
eddig is sejtett: nem alkalmi banditákkal van dolga, hanem képzett, jól
tájékozott, hivatásos bűnözőkkel.
Szerencsétlenségükre a detektív is hivatása magaslatán állott.
Tudta, hogy a ruhakészítők a csalás könnyű céltáblái, és a maguk
módján védekeznek is ellene. Sok ruházati cikk, de különösen
esőköpeny megy tönkre, ha hosszú ideig raktározzák. Idővel például a
vízhatlanság is hatástalanná válhat, s egy kabát, amely évekig a
raktárban lógott, a viselés során végül is használhatatlannak bizonyul. A
vásárló panaszkodik a kereskedőnek, a kereskedő a nagykereskedőnek,
aki esetleg maga a készítő is. A becsapást megelőzni, panasz és csalás
között különbséget tenni legjobban úgy lehet, ha pontosan tudják, mikor
hagyta el valamelyik ruhadarab a műhelyt, de nem lényegtelen annak
ismerete sem, vajon az áru a panasz megtételekor még az eredeti
vásárló kezében van-e.
A ruhakészítők egy különleges raktári jellel védik magukat.
65
66
Ez nem egyéb, mint egy darabka szövet, amelyen különböző titkos jelek
vannak. Megoldásuk a cég könyveiben található: a jelek rövid
„történetét" adják az egyes cikkeknek. A szövetdarabkát persze nem
mindjárt látható helyre varrják, hanem elrejtik a kabátujj bélése alá, a
nadrágszárba vagy a gallérba, tehát olyan helyre, ahol nemigen
találhatja meg véletlenül valaki. Vita esetén a készítő persze azonnal
megleli a szövetdarabkát, és a jeleket a cég könyveinek segítségével
lefordítja. Fabian ismerte a ruhakészítőknek ezt a trükkjét. Amikor az
esőköpeny semmi nyomot nem adott, kibontotta, kifordította a bélését,
amíg egy kis szövetdarabot nem talált, amelyet a ruhaujj szegélyébe
varrtak be, és ez elegendő volt ahhoz, hogy megismerje a kabát
történetét.
A nyom annyira fontos volt, hogy egy rendőrségi autót küldtek
Leedsbe, ahol hamarosan kiderült: három londoni üzlet egyikének adtak
el ilyen kabátot. A három közül a deptfordi High Streeten levő Montague
Burton-féle üzlet volt a legígéretesebb. A cégvezető elő tudta adni
azoknak a listáját, akiknek esőköpenyt adtak el. Amikor Fabian a
nevekre pillantott, Thomas Kemp nevénél úgy felkapta a fejét, mint a
csatámén, amikor megfújják a kürtöt. Nem is maga a kabátvásárló hozta
ki a sodrából, hanem inkább a család jutott eszébe, amelybe Kemp
benősült.
Kemp 1946 novemberében vásárolta kabarját. London S.E. 16.
kerületében, Park Place 160 alatt lakott, egy bermondseyi
bérlakástömbben. Míg munkában volt, lakását detektívek keresték fel,
feleségével beszéltek, aki az újra előkerült esőköpenyről kijelentette,
hogy a férjéé, de elmondta azt is, hogy férje néhány héttel ezelőtt egy
vendéglőben hagyta. Elbeszélése közben kicsit tétovázott, mintha zavart
volna, de a detektívek udvariasan tudomásul vették a hallottakat, és
továbbmentek, otthagytak azonban a közelben egy detektívet, hogy
figyelje, mit tesz az asszony, egy másik pedig azt a megbízást kapta,
hogy tartóztassa fel Kempet, amikor munkájából hazafelé tart.
Mrs. Kemp rövid időre elment hazulról, miközben meglátogatta
családját, amelynek néhány tagját a rendőrség már ismerte. 1944-ben
Londonban a City egyik ékszerüzletében rajtaütéses támadás történt.
Egy Ralph Binney nevű tengerészkapitány próbálta megállítani a kocsit,
amelyben a tolvajok menekültek, de elgázolták, a kapitány beleakadt az
alvázba, és a London Bridge-en át egészen Southwarkba, a St.
Thomas's Streetig vonszolták. Binney három órával később a Guy
kórházban meghalt, a kocsi sofőrjét pedig gyilkosságért halálra ítélték,
bár később megkegyelmeztek neki. Társa, Thomas James Jenkins,
nyolcévi börtönbüntetést kapott.
Ez volt az idősebb fiú a Jenkins családban, Mrs. Kemp bátyja. Volt
azonban egy másik fivére is, Charles Henry Jenkins, aki Harry néven
volt ismeretes; huszonhárom éves, szőke, jóvágású, népszerű
fiatalember, jóban-rosszban természetes vezetője társainak. A
körülmények folytán ― vagy jellemhibából ― mindenesetre Harry inkább
csak rosszban volt a vezetőjük, és mindössze április 23-án bocsátották
szabadon a sherwoodi javítóintézetből, alig egy héttel előbb, hogy a
Charlotte Street-i gyilkosság megesett. A Weller House-ban lakott, egy
bérlakástömbben az Abbey Streeten, szintén Bermondseyben. Tudták
67
róla, hogy a javítóintézetben hűséges barátja volt a Liverpool Roadon

lakó Chripstopher James Geraghty. Finsbury ― akit az előző év
novemberében bocsátottak el Sherwoodból ― az állomáson találkozott
vele, éppen akkor, amikor szabadon bocsátották, mire nagy murit
csaptak egy londoni vendéglőben. Geraghty csak húszéves volt. A
negyedik cimborát, akinek lelkiismeretét mindössze néhány kisebb
botlás terhelte, Terence Peter Roltnak hívták, s mindössze tizenhét
esztendős volt.
Amikor Kemp befejezte a munkát, egy detektív felszólította, hogy
menjen a Tottenham Courí Roadon levő rendőrőrsre. Kemp nem
tagadta, hogy az esőköpeny az övé, de azt mondta, hogy néhány hete
egy moziban vesztette el.
― A felesége szerint egy vendéglőben hagyta ― mondta Fabian.
Ha valaki azt tudva hazudik, hogy úgysem hiszik egyetlen szavát
sem, az már butaság: semmi értelme.
― Feleségem a fivérének, Harry Jenkinsnek adta kölcsön ― mondta.
Fabian két detektívvel kiment, hogy megkeressék, és behozzák
Jenkinst. Azt akarták tőle megkérdezni, mit csinált azon a délutánon,
amikor Antiquist meggyilkolták. A fiatalabb Jenkins nem készült föl
valamilyen történettel, és első vallomásának túlzott köntörfalazásával
helyrehozhatatlan kárt okozott magának, ami aztán az esküdtszék előtt,
a tárgyaláson bosszulta meg magát.
― Pontosan tudom, hol voltam 29-én ― mondta ―, de most nem
fogom megmondani. Nem akarom, hogy bolondnak higgyenek,
márpedig, azt hiszem, bolondnak néznének.
Délelőtt ő is fölvonult egy csoport férfival a „parádéra". Társai alkalmi
járókelők voltak, akiket találomra szedtek össze az utcán. Egy sorban
álltak, és a huszonhét szemtanú lassan sétált el előttük. A fölvonulás
több mint egy órán át tartott. A tanúk egymás után léptek el a sor előtt,
és egymás után tértek vissza, értetlenül és aggódva, hogy elmondják:
nem tudnak felismerni senkit a három férfi közül, akiket a gyilkosság
idején láttak. Talán becsapta őket Jenkins tapasztalt ravaszsága, mert
éppen a felvonulás előtt kiküldött valakit egy déli újságért, s az ―
véletlenül ― kikandikált kabátjának a zsebéből. Mindenkit, aki ezt a régi
fegyenctrükköt nem ismerte, meggyőzött arról, hogy őt csak az utcáról
hozták be, hogy a felsorakozáshoz meglegyen a létszám. Aki már több
mint fél napja egy cella foglya volt, nemigen tarthatott magánál friss
lapot...
Fabiannak most már semmi oka nem volt rá, hogy Jenkinst továbbra
is visszatartsa. Kénytelen volt elbocsátani. A fiatal férfi hencegő és öntelt
volt, kis tréfákat engedett meg magának a detektívek rovására. Furcsa
magatartás ez egy ártatlan ember részéről, még akkor is, ha nem
egészen szokatlan számára a rendőrséggel való találkozás... Ráadásul
olyankor, amikor ilyen komoly ügyről van szó! Közben Fabian kikérdezte
Geraghtyt és Roltot. Az utóbbit a rendőrök otthonról hozták el, az előbbi
maga jelentkezett, amikor üzentek neki. Mindketten alibivel hozakodtak
elő, vagyis erősen állították, hogy másutt voltak, amikor Antiquist halálos
lövés érte a Charlotte Streeten. Őket is elbocsátották, és Jenkins egy
vendéglőben talált rájuk. Itt a három jómadár aggodalmas, halk
beszélgetésbe kezdett.
68
A „félsz" hatalmas fegyver a rendőrség kezében. Fabian hagyta:

tegye meg a félelem a magáét a következő huszonnégy óra során. A
három férfit szoros gyűrűbe fogták a figyelő detektívek, akiknek szerepét
nem mindig lehet, de nem is mindig kívánatos leplezni. Nemsokára
ismét letartóztatták Jenkinst, és nővérének jelenlétében hallgatták ki.
― Ez Tom kabátja ― mondta Harry Jenkins ―, kölcsönadtuk Bill
Walshnek. Most Southenden van egy leánnyal, egy pincérnővel.
Az állítás, hogy egy másik személy az esőköpeny utolsó
tulajdonosa, azt jelentette, hogy Jenkins azt a személyt vádolja a
gyilkossággal. A meglehetős vonakodással tett feljelentés Jenkinstől,
tehát egy rablótól, banditától és útonállótól származott; Jenkins azonban
olyan férfi volt, aki még egyetlen társát sem árulta el. Ha a vallomás
semmi egyebet nem mondott Fabiannak, annyit biztosan megtudott
belőle, hogy komoly haragnak kell lennie Jenkins és Walsh között.
Elindult hát Southend felé, a londoni „kisebb biznisz" tisztes
üdülőhelyére, ahova azonban a londoni kisember is ki-kiruccant, ha nem
is többre, mint egy-egy görbe napra. Brightonhoz hasonlóan a fővárosi
gonosztevők akaratlan menedéke volt Southend, ahova olyankor
mentek, amikor a Scotland Yard leheletét már túl közelről érezték
tarkójukon. Szép számmal voltak itt Walsh-hez hasonló emberek, pl. idő
előtt szabadult foglyok, akik itt gyűjtöttek erőt korábbi foglalkozásuk
folytatására. Hamarosan kiderült, hogy nem sokkal előbb Walsh is,
Jenkins is, Geraghty is együtt voltak Southenden, de aztán szétváltak
útjaik, mivel a két cimborát a harmadik alaposan átrázta: Walsh a rabolt
zsákmány illetéktelenül nagy részével odébbállt. Walsht három nappal
később találták meg és tartóztatták le.
Az az ember, akit komoly bűnnel vádolnak, természetesen hazudik,
hogy elkerülje a büntetést. De amikor „nagy ügyről" van szó, arról, hogy
kivégzik, akkor buzgón beismer bármilyen más bűnt, csak hogy
megmeneküljön a halálos bűn gyanújától. Walsh is beszélt, méghozzá
fontos céllal. Ő, Geraghty és egy másik férfi kirabolt egy ékszerüzletet a
bayswateri Queensway utcában április 25-én, és az ötezer font értékű
zsákmány idézte elő a bandában az egyenetlenséget. Ő is együtt volt
Jenkinssel, Geraghtyval és egy másik férfival, amikor
„szemrevételezték" a Jay-féle boltot az elkövetkezendő rablás céljából.
Walsh ― szerencséjére ― nem vett részt az akcióban. Fabian
következő lépése Geraghty letartóztatása volt.
Bizonyára emlékeznek rá olvasóink, hogy ez a fiatalember korábban
már egyszer ott volt a Tottenham Court Road-i rendőrőrszobán. Nem
volt letartóztatva, de rettentően megijedt, a lakásán hagyott üzenetre jött
be. Akkor még megúszhatta a dolgot, most azonban nagyon is az
akasztófa árnyékába került. Elmondott egy történetet, s a maga módján
igazat is beszélt. Jenkinsről nem akart beszélni, csak saját magáról és
Roltról, aki fiatal volt még ahhoz, hogy felakaszthassák. A „történet"
Geraghtyról, Roltról és „egy másik fickóról" szólt. Mint mondta, ők
hárman az Union Streeten, Southwarkban, április 26-án, szombaton
betörtek egy puskaműves üzletébe, és vasárnap délben pisztolyokkal és
lőszerrel megrakodva jöttek ki. 29-én, kedden, „Whitechapel" földalatti
állomáson találkoztak, és a vasúttal „Goodge Street" állomásig utaztak,
valamennyien állig felfegyverkezve. A Jay-féle üzlet volt a céljuk, és
69
ennek a közelében ebédeltek. Geraghty ment az üzlethez, hogy

meghatározza, alkalmas-e az idő a betöréshez. A felderítés negatív
eredménnyel zárult: az idő nem látszott alkalmasnak. A rablótámadást
mégsem lehetett elhalasztani, Rolt és a „másik fickó" ugyanis már
elindult, hogy ellopjon egy autót.
Találtak is egy megfelelő gépet, és a „másik fickó" visszaballagott az
üzlethez, miközben Rolt a Charlotte Streeten hajtott végig, be a
Tottenham Streetre, és éppen akkor állt meg a Jay-féle bolt előtt, amikor
Geraghty azt tanácsolta barátjának, hogy le kellene mondani a
vállalkozásról, minthogy köröskörül túl sok ember van, és a boltban túl
sok a segéd. Roltnak az autóban kellett volna maradnia, de mert fiatal
volt és ideges, egyenesen bement az ajtón, mindkét kezében fegyverrel.
Nem volt más hátra, segíteni kellett neki. Rövid küzdelem következett,
majd páni visszavonulás, aztán pedig a felfedezés, hogy autójukkal nem
tudnak menekülni. Geraghty bevallotta, hogy ő adta le a végzetes lövést.
Ez volt a története, és ez elégnek is bizonyult ahhoz, hogy felakasszák.
A bűnözők és különösen a felfegyverzett gyilkosok ellen folytatott
háború nem valamiféle társasjáték, amit ostobán udvarias szabályok
szerint játszanak. Egy letartóztatás veszélyes dolog lehet, ha a keresett
ember tud róla, és barátainak a társaságában tartózkodik. Ezért csap le
a rendőrség gyakran éjszaka, amikor „embere" ágyban van, távol
védőitől. Persze nem kérdéses, hogy halálra rémítik, és azt remélik,
hogy bevádolja saját magát, mielőtt észhez térne. Roltot hajnali fél
háromkor tartóztatták le, háromkor érkezett a rendőrség épületébe, s
miután megmondták neki, hogy Geraghty őt terhelő vallomást tett, ő is
megtette a magáét, amely pontosan egyezett Geraghtyéval, csupán
abban térve el tőle, hogy vádolta Jenkinst is. Jenkinst aznap este találták
meg. Május 19-én este 7,15 órakor mindhármukat gyilkosság miatt
nyilvánították terheltté. A tárgyalás június 21-től 28-ig tartott. Jenkinsnek,
akit Russel Vick királyi tanácsos védett, rengeteg mondandója volt saját
védelmében: percenként közel kétszáz szó. Tagadta, hogy része lett
volna a bűnesetben, több tanút hozott, hogy bizonyítsák: Clerkenwellben
keresett munkát, amikor a cselekményt elkövették. Ha már első
kihallgatása alkalmával ezzel védekezett volna, talán jobban hitt volna
neki az esküdtszék, amely végül is valamennyi letartóztatottat bűnösnek
mondotta ki. Geraghtyt és Jenkinst halálra ítélték, Roltot pedig
meghatározatlan időre szóló börtönre. Szeptember 19-én, pénteken,
Geraghtyt és Jenkinst felakasztották a pentonville-i börtönben. Roltot
1956-ban, elítélése után kilenc évvel bocsátották szabadon.
70
TIZEDIK FEJEZET
CSATA A REPÜLŐTÉREN
Bizony unalmas volna az élet alkalmi ismeretségek nélkül! Egy

vonat- vagy autóbuszutazás, egy útmenti étkezdében elköltött magányos
ebéd gyakran egészen kellemes lehet, ha közben néhány szót váltunk
valakivel. Sose láttuk azelőtt, és nem valószínű, hogy valaha is látni
fogjuk... Ha jól megismerhetnők egymást, talán hamar kiderülne, hogy
nem ülünk össze, de így, fél vagy akár másfél órára tökéletesen
megfelelünk egymásnak, az idő meg csak jobban telik, ha csevegünk.
Csupán az a bökkenő, hogy olykor még ez a látszólag ártalmatlan
időtöltés is ― azaz, hogy barátságosan szóbaelegyedünk idegenekkel
― igen komoly bajokhoz vezethet.
George, aki rakodóként dolgozott a Heath Row-i, nagylondoni

repülőtéren, munka után egy este betért egy kocsmába. George-nak
nevezzük hősünket, mert valószínűleg él még, és becsületes munkával
keresi a kenyerét. Az igazságnak tartozunk vele, hogy megemlítsük:
soha eszébe sem jutott, hogy valami törvénybe ütközőt kövessen el, hát
még hogy elszánt és gátlástalan bűnözők bandájába szegődjék.
Legalábbis ez volt a véleménye róla az ügyésznek, aki a tárgyaláson
vádat emelt ellene, sőt így vélekedett a bíró is, aki szigorúan
megbüntethette volna, de aztán mégis úgy döntött, hogy erre nincs
semmi szükség.
A lokálban néhány férfi beszélgetésbe elegyedett George-dzsal.
Nem ok nélkül tették. Italt rendeltek, és George nyilván nem vonakodott,
hogy hozzájáruljon a költségekhez. Remekül érezték magukat, és a
társaság tagjai be-betévedő barátaiknak mindig rögtön bemutatták
George-ót. Nem volt ez szabályos „asztaltársaság", mely minden este a
kocsmában ül, és ahol a szokásjog alapján egy teljes sarkot birtokol.
Amikor már ketten vagy többen voltak a helyiségben, egymás közelébe
húzkodták a székeket, és így beszélgettek meg iddogáltak.
Részegeskedésről szó sem volt, inkább „vidám baráti együttlétnek"
nevezhetnők ezt a fajta időtöltést, amely Angliában, illetve angol
kocsmákban mindig is dívott; az ilyesmi háború vagy valamilyen nagy
katasztrófa után egyenesen népszokássá válik, hiszen sok ember
legalább annyira meg van lepve, mint amennyire örül annak a különös
szerencséjének, hogy egyáltalán életben maradt, így volt ez 1948-ban
is.
George barátai minden gátlás nélkül beszéltek ― ha nem is mindig
a valóságnak megfelelően ― otthonukról, családjukról és
foglalkozásukról, de ugyanígy szóba került kedvenc sportjuk, hobbyjuk,
a kertészkedés, sőt néhanapján a politika is, egyszóval mindaz, amiről
férfiak társalogni szoktak, ha összefutnak. Ha George beszélt is olykor
saját munkájáról, ezt fölötte óvatosan tette, mivel jól emlékezett nagy
fokú felelősségére, s nem akarta, hogy kifecsegjen valamit. A biztonsági
tisztek többször felhívták erre a figyelmét. A repülőgépek, amelyeknek
ki- és berakodásánál közreműködött, értékes fuvart szállítottak, s a
rakományok gyakran elérték a több százezer vagy éppen millió fontos
értéket. A szállítmányokat legtöbbször rögtön erős kíséret mellett,
71
felfegyverzett kocsikon vitték tovább a repülőtérről, bár volt rá eset, hogy

órákig vesztegeltek a vámraktárakban. A repülőtér és a raktárak
személyzetének már szinte vérévé vált, hogy a gépek érkezése-
indulása, a repülőtér munkarendje dolgában a legnagyobb fokú
óvatosságot tanúsítsák. Hat háborús esztendő után ez nem is esett
túlságosan nehezükre, hiszen akkor még régi, bizalmas barátaik előtt is
hallgatniuk kellett.
Egy kicsit azért mindnyájan büszkék vagyunk munkánkra. Az
ápolónő például, még ha csak feleútján tart is kiképzésének, boldogan
ad tanácsot betegápolással vagy akár orvosi dolgokkal kapcsolatban
gépírónő ismerőseinek; szó sincs arról, hogy bírálni akarná barátnői
orvosát, de hát a kórházban, ugye, csak másképp megy minden...
Ugyanígy a fiatal riporter is csak úgy ontja a szakmai zsargont, amikor a
„ziccről", a „lapzártáról" vagy éppen a mettőrről tart előadást egy
kívülállónak. Nos, egy repülőtéren sincs másképp. Ha egy ismerős
megkérdez bennünket, mondván: „Holnap el kell hoznom egy csomagot.
Ide meg ide kell mennem, igaz?", akkor nem jut eszünkbe, hogy
megtudakoljuk tőle, miért érdekli a dolog, hisz nyilvánvaló, hanem rögtön
válaszolunk neki:
― Nem. Ide meg ide kell menni.
― Jaj de jó, hogy megkérdeztelek! Gondolom, mindig van ott valaki,
nem?
― Hat után nincsen senki. Jóval hat előtt ott kell lenned.
Efféle kérdéseket egy jó barát nyugodtan feltehet, teljesen
szabályosan és tökéletesen ártatlanul, és az ilyen kérdezősködés eléggé
szabályosnak és ártatlannak is látszik ahhoz, hogy különösebb
lelkiismeret furdalás nélkül ― anélkül, hogy az okot és a célt tudakolná
― meg is válaszolja az ember. Ha netán gazember volna a kérdező,
bizonyára jóval többet kérdezne.
Igen ám, csakhogy George új barátai tényleg gazemberek voltak, de
annál több eszük volt, mint hogy ajtóstul rontsanak a házba. Szép
számú információra tettek szert segítségével, s noha önmagában ezek
mindegyike elég csekélyke értékű volt, annyit azonban értek, mint egy
kirakójáték darabjai. Türelmes munkával néhány hét alatt még ennél is
több adathoz jutottak hozzá egyéb forrásból. Ez a forrás állandó
megfigyelők hiánytalan láncolatából állott, akik közül egyesek csupán
egyetlen alkalommal jelentek meg a helyszínen, mint teherautósofőrök,
munkakeresők vagy mint olyan apa, aki az út felől a repülőgépeket
mutogatja gyerekeinek, míg megint mások ügyesen módját ejtették,
hogy huzamosabb időt tölthessenek a repülőtér szomszédságában, és
tetszésük szerint többször is ki- s be járhassanak.
Nem volt ez éppen olcsó mulatság, de hát megérte: nagy tét forgott
kockán. A banda ugyanis azt remélte, hogy legalább egy negyedmillió
font birtokába jut majd, és megengedhette magának, hogy több
embernek tömje be a száját előleggel. A bűnszövetkezetet egy férfi
vezette, akit úgy emlegettek, mint főparancsnokot ― az illető kilétére
hivatalosan soha nem derült fény, s ha a rendőrség valaha is
közelférkőzött hozzá, az nem emiatt a bűncselekmény miatt történt. A
főparancsnok különböző ― akkor is és ma is virágzó ― londoni
gengekből válogatta össze legénységét. Minden embere pontosan tudta
72
feladatát, és ezek be is szerezték a szükséges kis vagy nagy

értesüléseket arról, miként folyik a munka a repülőtéren és mi történik a
különösen értékes szállítmányokkal. Nem telt bele csak néhány hét, és a
főnöknek máris elég alapos ismeretei voltak az itteni munkarendről.
George persze fontos személy maradt számukra továbbra is. A
bűnözőknek ugyanis tudniuk kellett, mikor érkezik majd valami
különösen nagy értékű szállítmány, amely megérné a fáradságot, hogy
rajtaüssenek. Való igaz, egy egyszerű szállítómunkást az illetékesek
nem szoktak bizalmukba vonni, de hát még egy rakodónak is lehetnek
használható elképzelései: például észre kell vennie, ha megszigorítják
az óvórendszabályokat, ami mindig megelőz egy-egy szállítmányt.
George csaknem végig gyanútlan maradt új barátaival szemben, de
mikorra megérett a tervük, és már csak az volt hátra, hogy az akció
időpontja felől döntsenek, és mind közelebbről, mind egyértelműbben
kezdték faggatni, mégiscsak gyanút fogott. Miután megvádolta őket,
hogy becstelen szándékaik vannak, feltette a kérdést:
― És mi lesz, ha most értesítem a rendőrséget?
― Nem élnél sokáig ― hangzott a válasz. ― Szépen darabokra
szabdalnánk, mégpedig hamarosan.
Senki sem lelkesedne a gondolatért, hogy összemetéljék borotvával,
George is azonnal elnémult ijedtében ― már ami a rendőrséget illeti. A
bandának viszont elmondta, amit tudott, s a bűnözők nekiláttak, hogy
most már „napra" kidolgozzák tervüket. Körülbelül hat hét telt el azóta,
hogy George a kocsmában összeakadt két barátságos idegennel.
Szerencsére azonban nemcsak bűnözők rendelkeznek azzal a
képességgel, hogy ábrát tudjanak összeállítani egy kirakójáték
darabjaiból. A rendőrnek az a hivatása, hogy kisebb-nagyobb
értesüléseket szedjen össze, s ezek leginkább apró, színes
mozaikkövekhez hasonlíthatók. Forgatja, nézegeti őket, megfigyeli
alakjukat, színüket, nagyságukat, aztán vagy beleillenek valamilyen
éppen kialakuló vagy jövőbeni képbe, vagy hosszabb-rövidebb fejtörés
után eldobhatja valamennyit.
Nagy vállalatok ― és ilyen a londoni repülőtér is ― külön biztonsági
tiszteket alkalmaznak, akiknek az a feladatuk, hogy egy alájuk rendelt
apparátus segítségével megelőzzék az alkalmazóik kárára elkövethető
bűncselekményeket. Értékes szállítmányokat kell megvédeni az
ellopástól, bizalmas dokumentumokat az eltüntetéstől, és vannak
gonosz vagy esztelen emberek, akik szívesen férkőznének akár
bosszúból, akár pénzéhségből vagy egyszerűen butaságból
repülőgépek közelébe... Aranytól és nem egyszer száz- meg százezer
fontot érő drágakövektől eltekintve, sok olyan, jóval csekélyebb értékű
dolog is megfordul itt, amelyet érdemes volna ellopni, és amelyre talán
nem is vigyáznak olyan gondosan. A biztonsági tisztnek és
beosztottjainak szüntelenül nyitva kell tartaniuk a szemüket. Ritkán
fordul elő, hogy mindjárt a teljes kép birtokába juthatnak, ― rendszerint
úgy kell összerakniuk apró darabokból, és ez nem kevés fejtörést
igényel. Ezek az emberek többnyire rendőrök voltak valamikor, nem
csoda tehát, hogy soha nem tévesztik szem elől a rendőri munka
legfőbb szabályát, vagyis nem hagynak figyelmen kívül semmi szokatlan
73
jelenséget, ha mégolyán jelentéktelennek tűnik is, hiszen előbb-utóbb

csak lehet fontossága.
Például, ha egy munkás jóval többet költ annál, mint amennyire
fizetését és kötelezettségeit ismerve képesnek tartanok, erre a legtöbb
esetben meg is van az elfogadható ártatlan magyarázat ― szép
összeget nyert a totón, örökséghez jutott egy elhunyt rokona révén;
lehet, hogy feleségének is megvan a maga szakmája, sőt talán többet is
keres a férjénél, így aztán könnyedén vállalhatja a kiskocsi árának ráeső
részét, segítségével pazarlóbb zsebpénz is kerül, sőt esetleg külföldön
tölthetik szabadságukat. Ha ilyen okok játszanak közre, a dolog
hamarosan kiszivárog, hiszen az emberek többsége nemigen titkolja
magánügyeit. A biztonsági tiszt még néhányszor megforgatja a
mozaikkövecskét tenyerében, majd elhajítja... Néha azonban nem akad
ilyen magától értetődő magyarázat, amiből a biztonsági tisztnek arra kell
következtetnie, hogy X. Y. „valami stiklit" csinálhatott. A „stikli" nem
feltétlenül jelent mindjárt törvénybe ütköző dolgot, és meglehet, hogy a
munkahelynek semmi köze hozzá. Ha viszont ― a munkahelyet ugyan
nem érintő ― törvénybe ütköző dologról van szó, érdemes lesz egy-két
szót szólni felőle a volt rendőrkollégáknak. Az is előfordulhat azonban,
mint ahogy esetünkben is történt, hogy a „stikli" közvetlenül érinti a
munkahelyet.
Hamarosan észrevették, hogy George-nak új barátai vannak, és sok
időt tölt társaságukban. Azt könnyű volt megállapítani, hogy idegenek
voltak, nem környékbeliek. Kérdéseik közül néhányat kihallgattak a
vendéglőben. Csaknem bizonyosnak látszott, hogy valami készülőben
van. Miután a biztonsági tisztek kapcsolatba léptek a Scotland Yarddal,
tapasztalt detektívek állítottak be itt is-ott is a környékbeli kocsmákba.
George új társaságában olyan férfiakat ismertek föl, akikkel már
korábban volt alkalmuk találkozni: kihallgatáson, a rendőrbíró előtt, egy-
egy bírósági ülésszak vagy törvényszéki tárgyalás alkalmával. Amikor az
említett férfiakat követni kezdték, ezek elvezették a detektíveket
másokhoz, akik közül többen szintén régi ismerőseik közé tartóztak.
Figyelés, és ahol lehetséges volt, hallgatódzás segítségével a rendőrség
összerakta a mozaikköveket, s miután lassan kialakult a kép, előbb
tudták, mint maga George, hogy a banda a repülőtér nagyszabású
kirablását tervezi. Július közepére két csoport készült, hogy vadászatra
induljon, s nagy zsákmányt ejtsen: az egyik oldalon a banda, a másikon
a rendőrség.
A rendőrség „lehetővé tette", hogy kiszivárogjon a hír: a tengerentúli
területekkel kapcsolatban álló repülőtársaság ― a BOAC ―
vámraktárait az 1948. július 28-ról 29-re virradó éjszakán valóban
érdemes volna kirabolni, mert ekkor ténylegesen több mint
háromszázezer font értékű drágaságok lesznek a páncélszekrényben.
Ez volt a csalétek. Nagyon kockázatos lett volna, ha túl sok embert
avatnak be, és csak „megjátsszak" az ügyet. A valóságos dolgot kínálták
föl és kudarc esetére valóságos értékek elvesztését kockáztatták.
Természetesen minden lehető óvintézkedést megtettek, hogy a kudarc
csaknem lehetetlenné váljék. Az előkészületek vezetésével Chapman
szuperintendánst bízták meg, Róbert Lee főfelügyelővel az „R-csoport"-
tól és Roberts körzetfelügyelővel.
74
75
A banda tudta, hogy az értékeket legalább három ember őrzi a

vámraktárban. Azt is tudták, hogy éjfél táján egy teherautó jár körbe a
repülőtéren, s teát visz az éjszakai műszaknak. Azt tervezték, hogy
valami ürüggyel megállítják az autót, és kábítószerrel töltött teát raknak
föl, mielőtt a kocsi a vámraktár őrségéhez érne. Ezt sikeresen végre is
hajtották: a teherautó sofőrjének a figyelmét elterelték. Rejtőző
megfigyelőik jól látták, amint a kanna érintetlenül megérkezett a
vámraktárba, ahol egy egyenruhás férfi ― a BOAC repülőtársaság
uniformisában ― vette át. Egy óra múlva ő és társai békésen aludni
fognak. Belül azonban a dolgok nem egészen úgy zajlottak tovább, mint
ahogy látszott. A három repülőtársasági alkalmazottat eltüntették,
helyükre pedig detektívek kerültek, akik egy idő elteltével lefeküdtek a
padlóra, és kábultságot színleltek. Tíz másik rendőr a ládák mögé
rejtőzött, megint mások a helyiségen kívül helyezkedtek el, míg a
nagyobb erősítés kissé távolabb, a kocsifeljárókon, sétautakon és
benyílókban, olyan autókban várakozott, amelyeken avatott szem sem
fedezhette fel, hogy a rendőrséghez tartoznak. Jelre vártak, amely majd
rádión keresztül jut el hozzájuk alig néhány másodperccel azután, hogy
a vámraktárban valaki éppen csak felemelte a telefonkagylót.
A rendőrök gumibottal a kezükben várták a „támadás" pillanatát, a
három „elkábított", repülőtársasági egyenruhás detektív azonban
teljesen fegyvertelen volt. Közvetlenül egy óra előtt egy nagy teherautó
haladt át a főkapun. Sofőrje tudta, mit kell mondania, hogy elkerülje a
kérdezősködést. A vámraktár homlokzata előtt megfordult, aztán
óvatosan az ajtóhoz farolt. Egy férfi lépett ki belőle, s óvatosan kinyitotta
a kisajtót. Senki sem lépett közbe. Benn felkattintotta zseblámpáját, és
rögtön látta, hogy minden rendben van: a padlón hárman feküdtek, a
nagy páncélszekrény szemben állt. Minden eshetőségre számítva, a
felderítő vasdorongot tartott a kezében. A szemle megtörténtével
visszament a teherautóhoz, és emberei kiszálltak. Botokkal, dorongokkal
és egyéb fegyverekkel voltak felszerelve, fejükre női harisnyákat húztak,
amelyeknek szabad vége úgy lógott előre, mint valami mesebeli,
rózsaszín pofájú elefánt ormánya. Ha valaki kíváncsi rá, hogy milyen
kísérteties látványt nyújt egy ily módon elváltoztatott ember, húzzon a
fejére egy selyem- vagy nylonharisnyát, és álljon a tükör elé.
Gyorsan és szakértőhöz illően bántak el a feltételezett őrséggel,
megkötözték őket, szájukat ragasztószalaggal betapasztották, és akiről
úgy látszott, hogy nem alszik eléggé, az kapott egy ütést a fejére, amitől
aztán valóban eszméletlen lett. A három fekvő ember közül az egyik
detektív Hewitt törzsőrmester volt. A páncélszekrény kulcsai az ő
zsebében voltak. Az egyik bandita kivette a kulcsokat, és a
páncélszekrényhez lépett.
Ebben a pillanatban Lee főfelügyelő felkiáltott: „Rendőrtisztviselők
vagyunk, maradjanak ott, ahol vannak". Felemelték a telefonkagylót,
hogy jelt adjanak a tartaléknak. Miközben a környékről egymás után
érkeztek meg az autók, a rablók és a rendőrök között a vámraktárban
éles és véres küzdelem alakult ki. Az egyik fél gumibotokat, a másik
egész arzenált használt. Lee-t egy vasdoronggal megsebesítették a
fején, az egyik tisztnek betört az orra, egy másiknak a karja törött el, de
több bandita is megsebesült. Eléggé kiegyenlített küzdelem folyt a
76
sötétben, de a motorok és futó lábak zaja arra intette a bandát, hogy

lehetőleg meneküljön. Már éppen menekülni kezdtek, amikor a
rendőrségi erősítés hátba támadta őket; egyiket a másik után gyűrték le,
és bilincselték meg. Tíz zűrzavaros, vészes perc leforgása alatt hónapok
tervei estek kútba. A Heath Row-i csatát egyesek elvesztették, mások
megnyerték. George nem volt a betolakodók között, de őt is
letartóztatták, és a banditák mellett foglalt helyet a vádlottak padján,
amint ott álltak lehorzsolt képpel, bekötözve.
A csatának csak egyetlen következménye lehetett. Ez érkezett el
szeptember 17-én a Központi Büntetőtörvényszéken, az Old Baileyben.
Nyolc férfi állt szemben Sir Gerald Dodsonnal, London főbírájával.
Először nem vallották magukat bűnösnek, de hamarosan rájöttek, hogy
hetyke viselkedéssel úgysem nyerhetnek semmit, így aztán
megváltoztatták magatartásukat, bűnösnek vallották magukat, és
ítéletüket is megkapták. Egyet tizenkét évi fegyházra, egyet tizenegy
évre, megint egyet tíz évre és egy másikat kilenc évre ítéltek. Hárman
kaptak nyolc évet, és egy ― akinek korábban nem volt bűne ― öt évvel
úszta meg. S most végül George-on volt a sor. Ügyvédje külön
tárgyalást kért, mert ügye különbözött a többiekétől. A kérelemnek helyt
is adtak. A törvényszéken még visszhangzottak az igazságos, de
kemény ítéletek szavai, amikor a vádlottak padjára lépett, hogy bevallja
hibáját, és meghallja a rászabott büntetést. Az ügyész felállt, és szólt
„erről a szerencsétlen emberről". A bűnözőkkel való együttműködése
büntetendő ugyan, de nem volt szándékos, mondotta, s nem túl szigorú,
de megérdemelt büntetést kért.
George ügye a brit igazságszolgáltatást a legjobb oldaláról mutatja
be, vagyis hogy szigorú a javíthatatlan bűnözőkkel szemben; kemény
azokkal szemben, akik súlyosan botlanak, noha korábban nem követtek
el bűnt; viszont, amennyire lehetséges, kegyes azokhoz, akik akaratlanul
sértették meg a törvényt, és akiknél nem valószínű, hogy ismét
megszegik. George két év felfüggesztett börtönbüntetést kapott, ami azt
jelenti, hogy ha ebben az időszakban jól viseli magát, akkor
megmenekül az egész büntetéstől, de ha egy másik bűnt követ el, akkor
nemcsak azért, hanem a korábbiért is megbüntetik. Miután a valódi
bűnösöket lakat alá tették, George szabadlábra került.
77
TIZENEGYEDIK FEJEZET
MIRE VALÓ AZ UJJLENYOMAT?
„Annak a valószínűsége, hogy két ujjlenyomat azonos legyen,

kisebb, mint egy a hatvannégy milliárdhoz. Kizárt dolog, hogy két
személy két vagy három, sőt tíz ujjának a lenyomata pontosan
egyezzék."
Így tájékoztatta Sir Francis Galton azt a szakbizottságot, amelyet
1893-ban azért állítottak föl, hogy megtalálja a lehető legalkalmasabb
módozatokat a megrögzött bűnözők személyének azonosítására.
Alkati mérések ― bármily részletesek legyenek is ― nem adnak
elegendő támpontot emberek megkülönböztetéséhez. Emlékezetes
azoknak a hármas ikreknek az esete, akiknek egyedüli külső
megkülönböztető jegyük eltérő ujjlenyomatuk volt. Hogy ez az egyedi
emberi tulajdonság mióta ismert, vagy legalábbis mióta sejtik létezését,
azt bizonyosan nem tudjuk, de az első ujjlenyomat használata, mint a
személyazonosság meghatározásának a módszere, kétségkívül Sir
William Herschelnek, az Indiai Közszolgálat funkcionáriusának nevéhez
fűződik.
Sir William Herschelt már hosszabb idő óta foglalkoztatta az

ujjlenyomati sémák szemmel látható végtelensége, amikor 1860-ban
Bengália tartományban abból a célból hasznosította tudományát, hogy
megkísérelje megakadályozni a csalást és a személycserét a rengeteg
írástudatlan között, akik a kormánytól az 1857-58-as véres eseményeket
követően járadékot kaptak. A járadékosok legtöbbje nem tudta aláírni
nyugtáit, következésképp a személycserének és csalásnak tág
lehetősége nyílt. Sir William úgy vetett gátat a csalásoknak, hogy aláírás
helyett ujjlenyomatot vett. Meg kell jegyezni, hogy célja nem nyomozás
vagy bűnözők nyilvántartása volt ― manapság erre a két célra
használják az ujjlenyomatokat ―, mindössze arra törekedett, hogy
elvegye a csalók kedvét, és megelőzze a bűncselekményeket.
Edward Richard Henry ― ugyancsak az Indiai Közszolgálattól ―
volt az, aki sok évvel később a rendőrség főparancsnokaként
rendszerbe foglalta Herschel tapasztalatait, és olyan átfogó osztályozó
módszert alakított belőlük, amelyet a bűnügyi nyomozásban is jól fel
lehetett használni. 1897-ben rendszerét az indiai kormány el is fogadta,
példáját más országok is követték. Angliában a Bűnügyi Nyomozó
Hatóság Ujjlenyomat Osztályát 1901 júliusában alapították, egy
hónappal azután, hogy Henryt a Scotland Yard helyettes vezetőjévé
nevezték ki.
Egész esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végül is első ízben
szolgáltassanak ujjlenyomati bizonyítékot egy bűneset kapcsán brit
ítélőszék előtt. A bírák azonban nem fogadták el az ujjlenyomatot
kétségtelen bizonyítékként. Az első olyan gyilkossági esetnél, ahol az
ujjlenyomatot mint bizonyítékot vették igénybe, a bíró, Mr. Chanell,
elfogadta a figyelemre méltó hasonlatosságot az egyik vádlott
hüvelykujjának a lenyomata és a között a nyomat között, amelyet a
bűncselekmény színhelyén találtak, de azt javasolta az esküdtszéknek,
hogy ne csak ennek a bizonyítéknak az alapján nyilvánítson véleményt.
78
Az eset Thomas Farrownak és feleségének a meggyilkolása volt, akiket

a londoni deptfordi High Streeten levő üzletükben öltek meg. A
gyilkosság 1905. március 27-én, körülbelül reggel hét órakor történt.
Farrow valakit gyanított a földszinten, s ezt akarta megnézni, amikor
halálosan megsebesítették. Feleségét az emeleten gyilkolták meg. Egy
kis pénzesdobozt találtak, üresen, az alatt az ágy alatt, amelyen az
asszony feküdt. A gyanú két fivérre, Alfréd és Albert Strattonra
terelődött, és a tárgyaláson be is mutattak egy hüvelykujjlenyomatot,
amelyet a pénzesdobozon fedeztek fel, s amely megegyezett Alfréd
Stratton jobb hüvelykujjának nyomával. A fivéreket bűnösnek mondották
ki és felakasztották.
Fontos és messzemenő következményekkel járó ujjlenyomat
azonosítási demonstráció során a tárgyaláson tizenegy hasonlósági
pontot mutattak ki az összevetett ujjnyomok között. Manapság az
esküdtszék számára rendszerint tizennyolc egyező vonást mutatnak ki,
noha a szakember már nyolc egyezés alapján is biztos a dolgában.
Érdekes kísérlet, ha magunktól vagy barátunktól veszünk
ujjlenyomatot. Számos könyv van, amely részletezi az ívek, hurkok és
csigák egész rendszerét, amelyeket a bőr hajszálvékony dudorai
alkotnak. Jó ujjlenyomatot könnyebb készíteni sűrű folyadékban, pl.
festékben, mint tintában, amely könnyen szétszalad, és kivétel nélkül
elmázolt foltot eredményez.
Az un. szokásos bűnözők megélhetése szempontjából az
ujjlenyomat új tudománya komoly fenyegetést jelentett. Egyesek arra
vetemedtek, hogy a legszörnyűbb módon megcsonkítsák ujjuk hegyét,
hogy ezzel lehetetlenné tegyék a nyilvántartásba vételt, amelyet a
rendőrség máris elkezdett. Csakhogy az ujjlenyomatok mélyebbről
erednek, a sémák pontosan úgy térnek vissza, mint amilyenek korábban
voltak, hacsak egész mélységében el nem pusztítják a bőrt.
Az Egyesült Államokban nemcsak az ismert bűnözőkről vesznek
ujjlenyomatot. Ha turisták látogatják meg az FBI washingtoni központját,
fel szokták őket szólítani, hogy vetessenek ujjlenyomatot a nem bűnözők
nyilvántartása számára. A látogatók legtöbbje erre készségesen
vállalkozik is, mert a nem bűnözők ujjlenyomatai nagy segítséget
nyújthatnak csökkent emlékezet vagy csonkítás eseteiben. Mindenki, aki
hozzájárul a nyilvántartásba vételhez, mutatós névjegykártyát kap
ajándékba, amelyen rajta vannak ujjlenyomatai is.
A század első éveiben az Egyesült Államokban csak a Sing-Sing
börtön használta az ujjlenyomatot, mint az azonosítás eszközét. Az
ország többi részében a fényképezést és a fizikai méréseket használták
a bűnözők azonosítására. 1903-ban az egyik kansasi börtönbe egy
elítélt négert szállítottak be. Will West volt a neve. Mialatt a börtönőrök a
tolómércékkel és a villanófényekkel foglalatoskodtak, egyikük hirtelen
megkérdezte, hogy West testi felépítésének adatait miért veszik fel
másodízben. Will West kitartott amellett, hogy még soha életében nem
volt börtönben, és az sem ingatta meg, amikor a börtön nyilvántartásából
fényképeket és mérési eredményeket hoztak elő, amelyek nyilvánvalóan
az övéi voltak. Az adatok egy régi elítéltre vonatkoztak, akit William
Westnek hívtak, és a 2626-os börtönszámot viselte.
79
Próbaként elkezdték keresni a 2626-os számú elítéltet, hátha

valóban nem ő az, aki itt áll a börtönfelügyelők irodájában. Végül meg is
találták az egyik börtönműhelyben.
A két embert egymás mellé állították. Azonosak voltak. Lehetetlen
volt megkülönböztetni őket egymástól. A szinte hihetetlen hasonlóságot
még csak fokozta, hogy nevük is egyezett. Nyilvánvalóvá vált, hogy az
azonosítás addigi rendszere a gyakorlatban tökéletlennek bizonyult. A
börtön felügyelősége elhatározta tehát, hogy kipróbálja az azonosítás új
módszerét. Ujjlenyomatot vettek a két férfitól. A köztük levő
hasonlatosság itt véget ért. A két ujjlenyomat-sorozat között nem volt
hasonlóság. Az ujjlenyomatvétel újabb nagy csatát nyert az elismertetés
útján.
Negyvenöt évvel később ― Angliában ― az ujjlenyomatvétel addig

legnagyobb sikerét aratta. Olyan nagyszabású alkalmazására, mint
1948-ban Blackburnben, még nem volt példa. A négyéves June Anne
Devaneyt meggyilkolva találták Blackburn külvárosában, a Queen's Park
kórház kertjében. June Devaneyt, a kórház kisdedosztályának betegét
ágyacskájából emelte ki 1948. május 15-én, nem sokkal éjfél után, egy
ismeretlen betolakodó, majd megkínozta, meggyilkolta, és holtan hagyta
a hosszú fűben, egy kőhajításnyira a kórház épületétől. Úgy tetszett,
hogy a tettes nyomára mindössze az a néhány kéznyom vezethet,
melyeket egy desztillált-vizes palackon leltek, a kislány ágya alatt.
Azonnal kihívták a rendőrséget a kórházba. Az első lépés az volt,
hogy mindenkinek megtiltották a kórház elhagyását vagy az oda való
belépést, mielőtt részletesen le nem fényképezik a helyszínt. A falakat,
ajtó- és ablakkereteket, ablakokat, ajtókat, ágyakat, asztalokat és a
székeket mind a kórteremben, mind azon kívül gondosan
végigvizsgálták ujjlenyomatok végett, majd az így talált nyomokat
összevetették a kórház alkalmazottainak ujjlenyomataival. Miután ezzel
végeztek, rá kellett jönniük, egyvalami rejtélyes módon hiányzik: a
vizespalackon talált ujjnyom, hüvelykujjnyom és tenyérnyom. Ezeket a
nyomokat következtetésképpen csak a gyilkos hagyhatta hátra.
A nyomatokat megküldték a világ minden ujjlenyomat-irodájának, de
nem sok remény volt rá, hogy a gyilkost ilyen módon megtalálhatják.
Nem olyan típusú gyilkosság volt ez, amelyet egy szokásos bűnöző
követett volna el. Valószínű volt, hogy June Devaney gyilkosa korábban
még nem volt a rendőrség kezén.
Abból, ahogyan June Devaneyt elrabolták, bizonyosnak látszott,
hogy az orgyilkos kiismerte magát a kórházban, de ezzel minden beteg
vagy látogató így lehetett, aki egyszer is járt már ott. Mindazonáltal
ésszerű volt az a következtetés, hogy a gyilkos helyi lakos volt, és ebből
a feltevésből származott az a határozat, hogy tizenhat és hetven év
között ujjlenyomatot vegyenek Blackburn egész férfilakosságától.
Gigantikus feladat volt ez. Hasonlóval azelőtt még csak nem is
próbálkoztak. Azt jelentette, hogy több mint negyvenezer ujjlenyomatot
kell venni, mégpedig önkéntes alapon. Eltekintve azoktól az emberektől,
akik semmilyen körülmények között sem vették volna tudomásul
személyi szabadságuk ilyen megsértését, nyilván nem kevés ember
akadt Blackburnben, akinek „hivatási" meggondolásai voltak, s ezért
80
nem is igen örülhetett az ujjlenyomatvétel gondolatának. Mégis

elhatározták, hogy megkísérlik a tömeges mintavételt.
Detektívcsoportok jártak házról házra, és vettek ujjlenyomatokat,
miközben a lakosságot a szavazólista, valamint az élelmezési hivatal
által kiadott élelmiszerjegyek alapján ellenőrizték. Azokat a férfiakat sem
felejtették ki, akik nem régen éltek Blackburnben: a tengerészeket,
katonákat, utasokat stb. is sorra vették. A rendőrség listáján rengeteg
olyan ember is szerepelt, aki a városon kívül lakott, dolgozni azonban
Blackburn-be járt, vagyis ismerhette a környéket.
A munka tíz héten át tartott, s meglepően kevesen utasították vissza
a közreműködést. (Persze az ilyenek ellenőrzésére is megtalálták azért
a megfelelő módot...) De miután látnivalóan elvégezték a feladatot,
egyetlen olyan ujjlenyomatot sem találtak, amelyet összevethettek volna
azokkal, amelyeket a gyilkos hagyott a vizes palackon. Ismét
megvizsgálták a listákat, hogy nem csúszott-e valaki keresztül a hálón.
Az üggyel foglalkozó tisztviselők legnagyobb meglepetésére a júliusban
kiadott új élelmiszerjegy-füzetek azt mutatták, hogy vagy 800 tizenhat és
hetven év közötti blackburni férfit kifelejtettek.
A csoportok, bélyegzőpárnástul és ujjlenyomatkártyástul, ismét
kivonultak tehát. Augusztus 11-én a Birley Street 31. szám alatt kértek
ujjlenyomatot Peter Griffithstől, egy huszonkét éves volt walesi
gárdistától. A rendőrség már korábban is járt ebben a házban, de akkor
másvalakit keresett: James Brennant, egy lánynak az apját, aki
ugyanabban az időben volt a kórházban, mint June Devaney.
Másnap délután a hivatalban, ahol az elmúlt két és fél hónap során
mintegy 46 000 kártyát vetettek össze a gyilkos ujjlenyomataival, valaki
hirtelen felkiáltott: „Megtaláltam! Itt van!" Griffiths ujjlenyomatai
megegyeztek a gyilkoséival.
Ez volt Peter Griffiths vége. A rendőrségen vallomást tett, és noha a
tárgyaláson nem vallotta magát bűnösnek, az eredmény alig lehetett
kétséges. A védelem azzal az állítással próbálkozott, hogy Griffiths
elmebeteg, de az esküdtszék kétségbevonta ezt az állítást, vagyis hogy
a gyilkos, aki éjfélkor lopta ki a kórházi ágyból a négyesztendős
gyereket, ne lett volna eszénél. Bűnösnek találták, s mint olyat, aki nem
méltó a kegyelemre, november 19-én felakasztották.
E fejezet vége előtt szólnunk kell valamit a tenyérlenyomatról is.
Évek óta elfogadott dolog, hogy a tenyér éppoly egyedien jelzett, mint az
ujjbegy, de raktározási és hivatali szempontból nyilván célszerűtlen
volna, ha az ujjlenyomatok gyűjteményét tenyérlenyomatokkal is
szaporítanák.
1955-ben a fentihez hasonló szenzációs eset történt, amely viszont
tenyérlenyomattal volt kapcsolatban. Április 29-én fél kilenc körül Mrs.
Elizabeth Curell útnak indult, hogy kis walesi kutyáját a helyi golfpályán,
Barnetban, megsétáltassa. Egy órával később a kutya egyedül tért
vissza, és az asszony férje, egy teherautósofőr, kiment, hogy
utánanézzen feleségének. Minthogy nem találta, jelentést tett a
rendőrségen. Némi kutatás után meg is találták a holttestet, mégpedig a
golfpálya tizenhetes számú startpontjának a közelében. Ott volt a fémrúd
is, amely a pontot jelöli, és amelyet szemmel láthatóan fegyverként
81
használtak fel. A rúdon véres tenyérlenyomat éktelenkedett: a gyilkos

egyetlen nyoma.
Három hónapon át gyanúban állt a környék egész férfilakossága. A
rendőrség emlékezett a néhány év előtti blackburni sikerre, és
elhatározta, hogy tömeges tenyérlenyomat-vételt kísérel meg. Mind a
8989 férfilakostól tenyérlenyomatot vettek. A 4605 számú próba
egyezett a starthelyet jelző rúdon talált nyommal. A tenyérnyom a helyi
tanács pénzügyi osztályán dolgozó egyik gyakornoké volt. A fiatalembert
Michael Queripelnek hívták. Amikor gyanúba vették, beismerte
bűnösségét, de minthogy a gyilkosság idején még nem volt tizennyolc
éves, nem ítélték halálra. Börtönbüntetést kapott.
Vannak olyan esetek, amikor az ujjlenyomatok segítségül szolgálnak
ártatlan embereknek, és megelőzik, hogy téves azonosítás miatt elítéljék
őket.
Egy alkalommal egy védőügyvéd a londoni Old Bailey
törvényszéken visszautasított egy tanút, mert ― mint mondotta ― elítélt
tolvaj. Sőt, az asszonyt még az egyik rendőr is felismerte, s azt mondta,
hogy jelen volt az elítéltetésénél, és a tolvajlás áldozata is azt állította,
hogy a nő követte el a bűncselekményt.
Ugyanazt a szokatlan nevet viselte, mint a tettes, sőt nyilván erősen
hasonlított is hozzá. Csupán ujjlenyomatai alapján sikerült kideríteni,
hogy nem azonos a tolvajjal.
82

Julian Holland, David Cargill - Nagy Pillanatok A Nyomozásban

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Julian Holland, David Cargill - Nagy Pillanatok A Nyomozásban

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

JULIAN HOLLAND

Felelős kiadó: Kováts Miklós

Könyvünkben igaz történeteket beszélünk el. Egy dolog nagyon is

rendőrség addig is nagy hasznát vette: tőrbe csalta korábbi ismerőseit

Vidocq egyik leghíresebb esete az 1821-es év vége felé történt.

problémát megoldani. Egyébként is, a bűncselekmény nyilván szokásos

Ez látszott a legvalószínűbb megoldásnak. De volt-e olyan

― Ki az? ― kiáltotta egy álmos hang. Vidocq játékos hangulatban

Raoulnak azonban halvány sejtelme sem volt róla, hogy a detektív

Hirtelen odaugrott az egyik fiókhoz, ahol megtöltve, készenlétben tartott

Száz évvel ezelőtt, a polgárháború végén, Indianában és a

1856-ban egy tűzvészsorozat elpusztította a közeli Rockford

össze. Ennek eredményeként John Reno lett a feje az egyik

cinkosaik révén ― mindenről tudtak, de ha tudtak is róla, valószínű,

egy krétával írt üzenetet hagytak, amelyben emlékeztették őket, április

szabadok lesznek. A seymouri állomáson a szerelvény megállt, itt

A Hóhér-kereszteződésnem volt messze. Jerrellt, Moore-t és

úgymint a telefonösszeköttetés megszakítására, a lézengők őrizetbe

A társaság vezére az Egyes Szám nevet viselte. Mielőtt elvonultak

Nyomozás közben nem csupán a rendőrség alkalmaz tudományos

Képzeljük csak el Brandstatter meglepődését, amikor az idegesnek

az egyik ember ― Silverman ― megváltotta a jegyeket a „Golder's

Mielőtt a két párizsi elbúcsúzott, Quadratstein tíz fontot kért kölcsön.

erősítést is kaphatnak a rendőrség számára ismeretlen, látszólag

barna papírcsomagot pillantott meg a csatorna rácsán a templommal

Grizard-t és Lockett-et hét-hét évi börtönbüntetésre ítélték. Silverman

Az FBI nyomozóinak bűnüldöző munkájához hasonlóan, a Kanadai

harcosok érdeklődését: szájtátva figyelték, amint egy bőrpárnát varrt

Kinget a cree rezervátumban, akkor valakinek látnia kellett őt útközben

elszenesedett csontok embertől származtak). Ha Anderson most meg

megvásárlására, King viszont ismerte a csapdakészítés módját és

1927. szeptember 26-án este két férfi indult útnak a dél-londoni

megbizonyosodtak, hogy egyetlen hang sem utal virrasztó emberre vagy

― Kifelé, de gyorsan! ― Browne kinyitotta az ajtót, és kezében a

miután este hatkor hazaérkezett, és a kocsit még mindig a benyílóban

a revolver is ― az a jellegzetessége, hogy csövének belső falán spirális

továbbra is a londoni Sisters Road 33/a szám alatt éldegélt feleségével.

is lakott. Amikor január 21-én a garázshoz közeledett, látta, hogy az ajtó

keresztkérdésekkel sohasem tették próbára, s noha Browne tagadta

Mrs. Annie Louisa Kempson, ötvennyolc éves özvegyasszony, az

házimunkát. Szokott napirendje ― sőt valójában élete is ― feltehetően

nyugodtak addig, míg nyomára nem bukkantak lakóinak, és ki nem

A „rendőrségi erők" kifejezés nem csupán emberekre vonatkozhatik.

Ne gondoljuk, hogy ebben a felfedezésben valamiféle szerencse

kémkednek utána. Seymour képtelen volt magyarázattal szolgálni,

Az Egyesült Államok igazságügy-minisztériuma alá rendelt

aligha védekezhetik, hogy csupán ártatlan levelet írt. Az Egyesült

félreeső utcáján kellett volna találkozniuk, aztán ismét a főútvonalon,

Ha mégis van ott valaki akkor, legfeljebb továbbmegy, s nem nyúl

„Brrr!" Végre megszólalt a vészcsengő. Körös-körül mindenünnen

A jó bankjegyhamisítvány nagy ritkaság. Olyan hamis bankjegyet

― Háromszor is, uram. Aztán valami azt súgta, hogy ezzel a

volna a „csinos hölgy" leírásának. Úgy tűnt, a többihez hasonlóan ez az

Körülbelül ugyanekkor egy detektív Brentwoodban iktatott egy

Wilson szállt be mellé a kocsiba. Együtt hajtottak Laindonba, ahol a

A bűnözők nem éppen előzékeny emberek. Törvényellenes tetteiket

Antiquis ― hat gyermek apja ― harminchat éves volt, s a Surrey

Ha a térképvázlatra pillantunk, könnyen magunk elé képzelhetjük,

Az egyik férfi átugrott a pulton, Alfréd Stocks, a cég hatvanéves

üzlettől húsz lépésnyire, menekülésüket megszakították. A Tottenham

van már utasa. A férfi le is ugrott, és átment az úton, a Brook House

róla, hogy a javítóintézetben hűséges barátja volt a Liverpool Roadon

A „félsz" hatalmas fegyver a rendőrség kezében. Fabian hagyta: