Duncan Shelley

Fagypont
Amnézia II.
 Copyright © 2014 Duncan Shelley & Weith Katalin
Felhasználási jog: Balogh Ottó
A könyv bármely részének sokszorosítása, akár elektronikus,
akár mechanikus úton - ideértve az információtároló- és visszakereső
rendszereket is - a kiadó írásbeli engedélye nélkül tilos! Kivételt képeznek a
sajtóértékelés vagy ajánlás céljára idézett rövid részletek!

ISBN 978-615-5310-11-9

www.brookskiado .hu
www.duncanshelleycom

Borító: Bordás István

Kiadó: Brooks Kiadó és Menedzser Kft.
Igazgató: Weith Katalin
Nyomda: Multiszolg Bt.
 TARTALOM

ELSŐ FEJEZET
1.
2.
3.
4.
5.
MÁSODIK FEJEZET
1.
2.
3.
4.
HARMADIK FEJEZET
1.
2.
3.
4.
NEGYEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
ÖTÖDIK FEJEZET
1.
2.
3.
HATODIK FEJEZET
1.
2.
3.
HETEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
NYOLCADIK FEJEZET
1.
2.
3.
KILENCEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
TIZEDIK FEJEZET
1.
2.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
TIZENHARMADIK FEJEZET
1.
2.
3.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
1.
2.
3.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
1.
2.
TIZENHATODIK FEJEZET
1.
2.
3.
Aki elfelejti a múltat, arra kárhoztatik, hogy megismételje azt.
 ELSŐ FEJEZET
1.

Felébredt. Azonnal felült, nehogy visszaaludjon. Lassú fejkörzésbe

kezdett, roppant a nyaka, ami szinte kéjes érzéssel töltötte el. Vett néhány
mély lélegzetet, és kinyitotta a szemét.
Teljes sötétség vette körül, melyet egyetlen aprócska fénypont sem
kísérelt meg eloszlatni. Nézte a fénytelen, árnytalan semmit, és próbált
igazán magához térni.
Önkéntelenül a fejéhez nyúlt, hogy hátrafésülje a haját, de csak a csupasz
bőrt érintette. Egykedvűen konstatálta magában, hogy kopasz. Úgy érezte,
csak nemrég óta az, és még nem szokta meg, hogy nincs haja.
Megmasszírozta a tarkóját, csinált egy fejkörzést jobbra, azután egyet
balra.
Mi van ma?
Az emlékezetében kutatott, hogy rájöjjön, mit ígért mára, mikorra, hová
kell mennie, mit kell elintéznie. Semmi nem jutott eszébe, annyira le volt
lassulva, hogy úgy érezte, még mindig alszik.
Éhség mardosta. Megtapogatta a hasát, biztatásként, hogy mindjárt kap
valami finomat.
Hm…
Valamilyen vastag anyagból készült felső volt rajta. Meglepően
kényelmes érzés volt hozzáérni.
Arra gondolt, talán berúgott, de nem fájt a feje, nem szédült, nem kínozta
hányinger. Valójában eléggé jól érezte magát fizikailag, leszámítva az
éhséget.
A keze lejjebb csúszott. Vastag, erős anyagból készült nadrág, bakancs.
Így aludtam?
Másnaposságot nem érzett, ahogyan fájdalmat, fáradtságot sem.
Megérintette a homlokát, hátha forró, de láza sem volt.
Gondolatai visszatértek a programjára. Mit ígért meg mára? Kivel kell
találkoznia? Mit kell csinálnia?
 Még mindig semmi. Egyszerűen nem jutott eszébe.
Ekkor fogta fel, hogy nincs teljesen sötét, halvány fény derengett valahol
a közelében.
Felemelte a kezeit, hogy kitapogassa, mi adja ki a fényt, amikor meglátta,
hogy a bal csuklóján világít valami. Nagyon gyenge, kékes fény. Mi ez?
Közelebb emelte a karját az arcához. Valamit a csuklójára szíjaztak,
aminek volt egy körülbelül 8x6 centiméteres képernyője, azon egy felirat,
amit alig tudott elolvasni, annyira kevés volt a fény.
„Hallgatózz! Nézz körül! Biztonságban vagy? Ha nem, hárítsd el a
veszélyt! Ha igen, nyomd meg a gombot a képernyő mellett.”
A férfi azonnal eltakarta a képernyőt, majd lehasalt az ágyra, maga alá
húzott kezekkel, ugrásra készen.
Biztonságban vagy?
Veszély…
Koncentrált a hangokra, a lélegzetét is visszafojtotta.
Fülsértő csend.
Kapkodta a fejét erre-arra, erősen figyelt, kitágult pupillával, hogy a
legkisebb fényt is észrevegye.
Teljes sötét.
Várt egy kicsit, majd megszólalt.
− Hogy s mint?
Halkan beszélt, megjátszva, hogy lát ebben a fénytelen veremben.
Semmi válasz, egy pisszenés sem.
Kockáztatnia kellett, nem hasalhatott itt az idők végezetéig.
Felült, felemelte a bal karját, és megnyomta a gombot a képernyő mellett.
A fény felerősödött, most már tisztán látta a szöveget, és volt elég fény
ahhoz, hogy körbevilágítson.
Ablaktalan, fémfalú helyiség, benne egyetlen ágy, azon egy matrac,
semmi más. A földön, az ágy mellett csomag, hátizsák, meg egy hosszúkás
tok.
Csak ő egyedül, senki más.
Újra a képernyőt nézte.
 „Ha tudni akarod, ki vagy és mi történt, nyomd meg a gombot a képernyő
mellett.1’
Megnyomta.
„A neved: Garrett, a szakmád: nyomozó. Amnéziád van. Az emlékeid
nem fognak visszatérni, ne erőlködj. Nyolc napig minden rendben lesz,
azután elalszol majd, és úgy ébredsz fel, mint most: nem emlékszel
semmire. Az alvás ilyenkor ájulásszerű, nem lehet megakadályozni. Ez
van.”
Emésztette a szöveget, az esze tiltakozott ellene, de valahogy mégis
érezte, hogy amit olvas, az igaz.
Automatikusan eltűnt a szöveg, és megjelent egy másik.
„Nem vagy egyedül, társaid vannak.”
Újra váltott a kép, megjelent egy brutális arcú férfi fotója, mellette
néhány sornyi adat.
„Ó Marcus, a csapat parancsnoka. Rutinos nyomozó.”
Újabb kép: rövid hajú, izmos fekete fickó.
„Ó Iceman, a csapat közelharcszakértője. Többszörös profi ketrecharc-
világbajnok.”
A következő képen egy gyönyörű nő nézett komolyan.
„Ő Josie, rendőrségi pszichológus. A társad.”
Ennek a hírnek igazán örült.
Újabb kép, csinos nő, halvány mosollyal az arcán.
„Ó Lola, orvos.”
Kezdett megnyugodni. Nincs egyedül, társai vannak, tagja egy csapatnak.
Ez mind jó dolog, jó érzéssel töltötte el.
Ekkor új felirat jelent meg, és elkomorodott.
„A hátizsák tetején van egy lámpa, tedd a fejedre. Vedd fel a hátizsákot.
A tokból vedd ki a fegyvert, rakd össze. Használnod kell.”
Garrett leugrott az ágyról. A monitor fényében megtalálta a fejlámpát,
feltette és bekapcsolta. Éles, fehér fény vágott a sötétbe. Hátára lendítette a
zsákot, becsatolta a derékhevedert, ami pont a méretére volt állítva. Kézbe
vette a tokot, ami a fegyvert rejtette.
 Körülbelül hatvan centi hosszú lehetett, húsz centi széles, nyolc centi
vastag. Nem találta könnyűnek, de kicsit nehezebbre számított. Kemény
műanyagból készülhetett, gumival borítva.
A tok az egyik végén nyílt, csupán egy vastag bőrcsíkot kellett leoldani
róla. Az ágyra rázta a tartalmát.
Még így szétszedett állapotban is azonnal felismerte, hogy mi az.
Egy íj.
Valamilyen fejlett, modern ötvözetből készült, három darabra szétszedett,
csigás vadászfegyver, mellette egy kulcs az összeszereléshez, húr, tegez, és
tíz nyílvessző, szintén szétszedve.
A nevére sem emlékezett, fogalma sem volt, hogyan néz ki, mégis tudta,
mit kell tennie, minden olyan logikusnak látszott: fogta a kulcsot,
összecsúsztatta az íj részeit, ráerősített a szerszámmal, és addig húzta a
feszítőcsavarokat, amíg teljesen meg nem feszült a húr. Összerakta a
nyílvesszőket: menet mutatta, mit hová kell illesztenie és csavarnia, a két
darabra szedett alumíniumtesteket középen egymáshoz rögzítette, végül a
fejre felrakta a háromágú, borotvaéles hegyet. Megtöltötte a tegezt, a vállára
vette, egy vesszőt felrakott az íj húrjára.
Nézte a monitort, amit a csuklójára szíjaztak, de nem történt semmi.
Megnyomta a gombot. Váltott a kép.
„A hátizsák bal zsebében bicska, azzal távolítsd el a lapot az ajtóról.”
Garrett elővette a bicskát, kikattintotta a pengét, és megvizsgálta az ajtót.
Ott, ahol a kilincs lehetett, fedőlap takart valamit. Leszedte a késsel.
Alfanumerikus kódzár.
Megnyomta a gombot a készüléken.
„A kód: 1212RT34U66. Ha kinyílt, törj ki, és találd el a célt!”
Garrett felkészült, beütötte a kódot, a zár kattant, és az ajtó résnyire nyílt.
Felrántotta, és felajzott íjjal kilépett a folyosóra.
Keskeny fémfolyosó, ajtó, ablak sehol. Három emberalakú céltábla a
távolabbi végén, körülbelül húsz méterre.
Garrett arra gondolt, hogy ez valami teszt vagy kiképzés. Az izgatottsága
csökkent, de ez nem lassította le. Gyors egymásutánban kilőtt három
nyílvesszőt. Két alakot fejen talált, egyet nyakon.
 Elindult a táblák felé, kiszedegette a nyílvesszőket, és visszarakta a
tegezbe. A céltáblák mögött újabb alfanumerikus kódzár. Megnyomta a
karjára szíjazott készüléken a gombot, és megjelent újra ugyanaz a kód.
Beütötte, kattant a zár, és résnyire tárult az ajtó.
Garrett egy nagyobb helyiségbe jutott, ahol fotelok voltak egymás
mellett, asztal, rajta tányérok, poharak, étel, ital, a falakon feliratok, és egy
képernyő.
Egy ajtó vezetett tovább, melyen kilincs volt, nem kódzár. Az ajtóra
kirakott táblán felirat virított: „Együtt menjetek ki!”. Az ajtóval szemközti
oldalon rövid folyosó: hét kódzáras cella egymás mellett. Feltételezte, hogy
innen jönnek majd a társai.
Garrett visszatért a szobába. Éhes volt, az asztalra rakott választék
hívogatta, mégsem engedett a csábításnak. Mérgezett is lehetett. Még
mindig nem tudta, hogy hol van. A falra szerelt képernyőhöz ment,
melynek oldalán néhány gomb sorakozott. Az egyik lenyomásával elindult
egy film. Valaki kézikamerával járt végig egy hatalmas tankhajót, közben
egy felirat látszott a képernyő alján: „Itt vagy. Ez az otthonod.”.
Garrett nézte egy darabig, majd levette a zsákját, és elkezdte átvizsgálni a
felszerelését. Váltás ruha, kés, balta, szerszámok, nyílvesszők, étel, ital,
térkép, telepek, lámpák, jegyzetfüzet, toll…
A folyosó felől zajt hallott, arra kapta a fejét.
Egy brutális arcú, nagydarab férfi jelent meg, hátizsákot cipelt, kezében
csigás vadászíjjal, ugyanolyan fekete ruhában.
− Marcus?
− Garrett?
Egyszerre bólintottak. Elindultak egymás felé, félúton találkoztak, kezet
fogtak.
− Nem először van a kezedben − bökött Marcus a kopasz íjára. Garrett
felemelte a fegyvert, végignézett rajta.
− Én is így gondolom − a monitorra mutatott a falon. − Itt vagyunk, ha
minden igaz.
− Semmi sem igaz − mordult fel Marcus. Végignézett az asztalra kirakott
kínálaton, összefutott a szájában a nyál, de nem nyúlt semmihez.
 Újabb kattanás, majd egy Marcusnál is magasabb, fekete bőrű
izomkolosszus lépett a szobába. Vigyorgott. Minden oka megvolt rá, hiszen
nemrég tudta meg, hogy a ketrecharc többszörös nehézsúlyú profi
világbajnoka.
− Iceman! − üdvözölte Garrett. A megtermett fickó azonnal szimpátiát
ébresztett benne.
− Garrett! − integetett a bajnok. − Marcus! Kezet ráztak.
− Tudod, ide nekem az van írva, hogy én vagyok a főnök, nem te − nézett
Iceman a brutális arcúra, és a csuklójára szíjazott apró képernyőt
kocogtatta.
− Aha − szólt oda Marcus minden érdeklődés nélkül, és a hajóról készült
filmet nézte.
A fekete nevetett, majd ő is a falra szerelt monitorhoz fordult.
− Szeretem a hajókat − mondta. − Á! Ez kell nekem! − az asztalhoz ült,
és mosolyogva falatozni kezdett, a mérgezés lehetősége fel sem merült
benne.
Garrettnek épp eszébe jutott Josie, amikor a nő megjelent a folyosón.
Úgy nézett ki az íjjal a kezében, mint egy harcos amazon. Nagyot dobbant a
szíve, ahogyan meglátta. Érezte, hogy van közös múltjuk, nem közömbösek
egymásnak.
− Josie! − intett oda, és önkéntelenül mosolygott.
− Szia, Garrett! − intett vissza a szépség, és ő is elmosolyodott. Marcus
csak bólintott egyet a nő felé, aki visszabiccentett.
Iceman a hátizsákját az egyik üres fotelba dobta, az íját a másikba, egy
tányért a harmadikba, a negyedikre feltette a lábát.
− Az a két másik fotel rossz, nehogy beleülj valamelyikbe! Már csak itt
van hely! − mutatott az ölébe.
Josie nem vette a lapot, öntött magának kávét, majd leült az egyik
„rossz” fotelba, ami a legközelebb volt Garretthez.
− Inkább ne − szólt a kopasz.
Félbe maradt a szépség mozdulata.
− Nem tudjuk, hol vagyunk, nem tudjuk, miért van ez itt, és mi van
benne − sorolta Garrett az érveit.
 Josie gyorsan letette az asztalra a poharát, nem ivott belőle.
Iceman is abbahagyta a falatozást, hirtelen eléggé hülyének érezte magát,
mert ő nem gondolt erre, és mert neki nem szóltak.
− Ugyan már! Hullák lennénk, ha azt akarták volna! − mondta végül, és
evett tovább. Lelkesedése senkit nem ragadt magával.
Eltelt tíz perc, a film újraindult. Josie már aggódott Lola miatt. Kiment a
folyosóra, ahonnan jött, hallgatózott az ajtók közelében.
− Megnézhetnénk, hogy mi van Lolával − szólt a szépség. − Már nagyon
sok ideje bent van.
A kopasz a többiek felé fordult, és beszélni kezdett.
− Felébredtem egy sötét helyiségben, amiben csak egy ágy volt, a
zsákom, meg az íjam. A csuklómon lévő képernyőről megtudtam, hogy ki
vagyok, ti vagytok a társaim, azután összeraktam az íjamat, a kóddal
kijöttem a helyiségből, lőttem három céltáblára, és azután beléptem ide.
− Ugyanez − bólintott Marcus.
− Ja, nálam is − mondta Iceman.
− Velem is ez történt − erősítette meg Josie.
− Feltételezem, hogy Lolával is, vagyis nem sérülhetett meg, inkább
elakadt valahol, például az íj összerakásánál − érvelt Garrett.
− Nekem sem ment könnyen, sokat kellett gondolkodnom rajta −
emlékezett a szépség.
− Én lettem kész elsőnek − füllentett Iceman.
− Azért volt itt Garrett előttem − jegyezte meg Marcus.
Josie-nak tetszett, hogy a kopasz volt az első.
− Ööö… igen… meri… ööö… még nem volt kedvem jönni − vigyorgott
az izomkolosszus. − Lenyomtam pár fekvőt. Nem számoltam, olyan ötszáz
lehetett.
Ekkor kattant a zár, és feltárult az egyik ajtó a folyosón, Josie közelében.
− Ezt a baromságot! − csattant fel Lola, és a földhöz vágta az íját.
− Doki, te nem vagy egy vadász típus! − kiabálta Iceman.
− Orvos vagyok, baszd meg, kit érdekel ez a szar? − mérgelődött Lola.
Josie megölelte, amitől rögtön elszállt a dühe.
 2.

A reggel délelőttbe hajlott. A tanker fedélzetén, magas konténerek

takarásában asztalokat állítottak fel, melyeket bőségesen megraktak étellel
és itallal. Körülbelül száz ember ült a székekre, és látott hozzá az evéshez.
Néhányan beszélgettek, néhányan a csuklójukra rögzített készülék
képernyőjén olvasták saját feljegyzéseiket.
Lola, Josie és Iceman nevetgélve cseverésztek, Marcus és Garrett
olvastak. A kopasz végigböngészte az összes feljegyzését, mígnem eljutott
egy oldalra, amely jelszót kért. Azonnal azt a kódot próbálta, amivel kijött a
kabinból, ahol felébredt, de nem működött. Más jelszót nem talált a
korábban olvasott szövegekben. Arra jutott, hogy a jelszó valami nagyon
fontosat véd, amit mindenáron látnia kell.
Újra átlapozta az oldalakat, figyelve, hátha feltűnik valami, hátha valami
a belépőkód lehet. Az apró komputer aljából vékony műanyag lapot lehetett
előhúzni, amin szám- és betűbillentyűk kaptak helyet, így lehetett
információt bevinni a memóriába. Kipróbált néhány ötletet, hasztalan.
Előhalászta a zsebéből a jegyzetfüzetét, amit korábban a hátizsákjában
talált. Végigpörgette a lapokat, amik megerősítették, hogy van némi közös
múltja a többiekkel. Húsz különböző tippet próbált meg, de egy sem jött be.
Jelszó… Arra számítottam, hogy ki tudom találni. Azt sem tudom, hány
karakter lehet.
Garrett újra a jegyzetfüzetet nézte, majd a készülék szöveges oldalait
tanulmányozta. Ellentmondásokat keresett, de nem talált.
Végül arra jutott, hogy ha csak a jegyzetfüzet van, ha nincs másik füzet,
nincs másik feljegyzés, akkor a nyolcnapos ciklusokat szem előtt tartva,
valójában nem tudhatja biztosan, hogy ő ki, hogy mi a neve, mi a
foglalkozása, és azt sem, hogy kik a többiek. Nem tudhat mást, mint azt az
információt, amit magára hagyományoz a korábbi időszakból. De azt
honnan tudja? Hol került be a rendszerbe, és miért? Mióta adja át saját
magának, és mennyire volt biztos információ első alkalommal?
Beírt néhány ötletet:
„Nem tudom, ki vagyok.”
„Ki vagyok?”
„Mi a nevem?”
 „Kik a többiek?”
„Nem tudok semmit.”
„Nem tudunk semmit.”
Semmi.
Hirtelen eszébe jutott valami, és beírta:
„Nem vagyok Garrett.”
Ez volt a jelszó.
A saját feljegyzéseit olvasta: „Láttam az aktámat, ami egyetértésemmel
törlésre került. A személyazonosságom bizonyos. A Homeland Protection
Agency terepügynöke voltam, fedett akciókat hajtottam végre, 68 embert
öltem meg. A legfontosabb tanács, amit magamnak adhatok: ha baj van,
hallgass az ösztöneidre. Szörnyeteg vagyok, de a jó oldalon állok.”.
Uralkodott az érzelmein és az arcvonásain, kívülről semmi nem látszott
rajta. Újra megnyomta a gombot a képernyő mellett, és az oldal visszaugrott
a korábbira, ami a jelszót kérte. Újabb gombnyomás: eltűnt a szöveg, a
készülék alaphelyzetbe állt.
Tudta, hogy fontos, ha ennyire elrejtette, és most, hogy elolvasta, már
értette. Eszébe jutott, hogy jó lenne kitörölni a zárolt szöveget, de arra
jutott, hogy nem tudja, mióta olvassa ezt minden ébredés után, és milyen
megfontolások miatt nem törölte még. Valamiért tudatni akarta magával.
Talán azért, hogy merjen kockáztatni, merjen veszélyes szituációkba
belemenni, mert van esély rá, hogy megoldja.
− Öt ciklust húztunk le itt a hajón, ez a hatodik − fordult Marcushoz. −
Megerősíted?
A brutális arcú férfi bólintott. Töltött magának vizet.
− Soknak tűnik. Biztosan van központi nyilvántartás, ahol vezetik, ki
mikor jött, érdekes lenne belenézni − mondta.
− A megfogalmazásból arra következtetek, hogy a feljegyzéseink egy
része standard, és szóról szóra megegyezik mindnyájunknál, egy része
pedig személyes, ami eltérő − Garrett remélte, hogy így van, és nem olvasta
mindenki, hogy ő egy veszedelmes pszichopata. − Öt ciklus az negyven
nap, sok minden történhetett ennyi idő alatt.
− Ugyanazt a tesztet csináltuk végig, ez sem véletlen − Marcus kissé
megvetően hordozta végig a tekintetét a cseverésző, eszegető embereken,
akik ellepték a fedélzet elkerített részét. A legtöbbjük kezébe erőlködve sem
tudott íjat képzelni.
− Egyetértek. Kiképeznek. Tesztelnek. Felkészítenek egy küldetésre.
Valamit akarnak tőlünk − fejtegette a kopasz, és eszébe jutott valami, amit
az egyik személyes jegyzetében olvasott a komputerében. − Felírtam
magamnak, hogy a nyilvántartás szerint senki nem jutott el olyan messziről
ide a hajóra, mint mi. Négyen hatósági személyek vagyunk, régóta együtt
dolgozhatunk, Iceman a világ legjobb ketrecharcosa, és nyilvánvalóan
csapattag, nyilvánvalóan betokozódott a hierarchiába, és elfogad téged
főnöknek. Bármikor kezdődött is ez az egész amnéziás valami, elég rég
lehetett az eleje ahhoz, hogy Iceman ne sztárként éljen, ami bizonyára
kijutott neki az előző világban.
Marcus is kissé visszafogott hangon beszélt, pedig érződött rajta, hogy
nem szokott hozzá a halk önkifejezéshez. Egymás mellett ültek, Iceman,
Lola és Josie cseverésztek, ahogyan majdnem mindenki az asztaloknál,
másnak esélye sem volt, hogy elcsípjen valamit a bizalmas társalgásukból.
− Ja, de még nem elég régen, még nem elég fegyelmezett, ami azt
mutatja, hogy nem kapott formális képzést, nem volt eleve a csapat tagja −
mondta Marcus. Valami megmagyarázhatatlan módon az izomkolosszus
nem volt szimpatikus, a kopaszt viszont használható embernek érezte. −
Valamikor hozzánk csapódott.
− A jegyzeteim szerint Nevadában már velünk volt, ami azt mutatja,
hogy értékes társ − hűtötte le Garrett. − Most elmegyek, infókat kell
szereznem. Azután bővítem a jegyzeteimet, hogy a következő ébredés után
többet tudjak.
A kopasz felállt, amit Josie észrevett, odafordult felé, és így szólt:
− Elmész?
Garrett annyira aranyosnak találta, ahogyan nézett rá, meg egyáltalán azt,
hogy megkérdezte. Most különösen hiányolta, hogy a jegyzetei közt nem
talált semmilyen magánjellegű megjegyzést a szépségről. Eldöntötte, hogy
ez legközelebb nem így lesz.
− Körbejárok − válaszolta. − Nem teljesek a jegyzeteim, sok műiden
hiányzik. Nem tudom, mikor kezdődött ez az egész, mióta…
− Hét éve − tájékoztatta Iceman.
 Lola összerezzent. Nem hitte volna, hogy ilyen régóta, szerette volna azt
hinni, hogy két hónapja sincs, hogy rátámadt a világra a feledékenység.
− Hét éve? − csodálkozott el Garrett. − Biztos vagy benne? Én valamiért
nem jegyeztem fel magamnak.
− Szép és okos, ez vagyok én! − ünnepelte magát Iceman, aztán nagyot
nevetett. − Jó, hát csak ugratlak, fogalmam sincs, mióta!
Lola megkönnyebbülten kacagott, Josie mosolygott, mintha jó poén
lenne. Marcus szeme szikrákat szórt, elkönyvelte magában, hogy az
izomkolosszus egy barom. Garrett nem érezte magát elég frissnek ehhez a
tréfálkozáshoz, komoly maradt, úgy mondta:
− Vannak dolgok, amivel nem lehet viccelni.
− De miért nem? Dehogynem! − vigyorgott Iceman, aztán észrevette a
kopasz és Marcus komolyságát, és végre eljutott a tudatáig, hogy hol
vannak. − Oké, rendben, sajnálom! Még… nem rázódtam bele! Csak most
találkoztam magammal − az utolsó mondat végéhez odatett még egy
kacsintást, hogy jelezze, azért ó minden körülmények közt egy vidám fickó,
és ezt erénynek érzi.
Garrett ki akart préselni magából egy halvány mosolyt, hogy tudassa
Icemannel, minden rendben, csak vannak szabályok, de felfigyelt rá, hogy
az egyik konténer mögül három egyenruhás matróz fordult be, egyenest
odasétáltak egy fickóhoz, aki az ételt osztotta, mutattak neki valamit egy
hasonló készüléken, mint amilyen az ő csuklójára is fel volt szíjazva, majd
elindultak az asztalok felé. Egyikük kiszúrta Garrettet, jelzett a két társának,
és határozott léptekkel indultak el felé.
Garrett betette a székét, ellépett az asztaltól, hogy tudjon mozogni, ha
szükséges. Marcus észrevette a kopasz változását, felállt, és azonnal
kiszúrta a három matrózt. Egy krákogás elég volt ahhoz, hogy Iceman is
észbe kapjon. Felpattant, kissé talán túlságosan is kihívóan, és
szembefordult a közeledőkkel.
Josie és Lola összenéztek, majd kissé zavartan Marcus felé fordultak, aki
némán nemet intett a fejével, ezért maradtak ülve az asztalnál.
− Garrett? − kérdezte az egyik egyenruhás.
− Igen − bólintott a kopasz. − Ki kérdezi?
− Az Informatikus beszélni szeretne önnel!
 Garrett emlékezett, a jegyzeteiben állt néhány sor az Informatikusról.
Nem sok, de amit felírt magának róla, az mind nagyon pozitív volt: jókat
beszélgettek, okos fickó, és tenni akar valamit a világért.
− Hol?
− Az anyahajón − jött a válasz.
Mindig ott találkoztak, ez is benne volt a jegyzetben.
− Rendben, menjünk! − egyezett bele Garrett. − Ismerem az urat, órák
óta nem találkoztunk.
Marcus értette, elernyedtek az izmai, hátrébb lépett, hogy utat engedjen a
kopasznak.
− Ez jó ötlet? − kérdezte Iceman.
− Igen, az − nyugtatta a kopasz. Josie-ra nézett, majd ment a három
matrózzal.
− Úgy látszik, tudja, kiról van szó, mert én nem − foglalta össze Lola. −
Jöhetne még a sajtból, rohadtul fincsi!
Marcus és Iceman is visszaültek a helyükre, és lassan Josie is felengedett.
A szíve hevesen vert, ezen elgondolkodott. Szinte semmit nem írt fel
magának Garrettról, mégis így reagált arra, hogy elment. Másfél órája,
amikor a férfi rászólt, hogy ne igyon, mert mérgezett lehet, és észrevette,
hogy Iceman nagyban falatozik, nem érzett olyan aggodalmat, mint most.
Érzett egy keveset az izomkolosszus iránt, de csak egy keveset. Eldöntötte,
hogy az elkövetkező nyolc napban készít feljegyzéseket Garrettról, és nem
így fog felébredni legközelebb.
Legközelebb…
Sokkolta a gondolat, hogy pár nap múlva újra emlékek nélkül kel majd
fel.

3.

A hullámok rendesen megdobálták a motorcsónakot, de Garrett élvezte.

Az arcába csapó vízpermet megnyugtatta. Homeland Protection Agency...
Az elnevezés katonai vagy félkatonai nemzetvédelmi hivatalra utalt.
Semmit sem írt a szervezetről magáról, minden bizonnyal azért nem, mert
nem is tudott róla semmit. Ha ezek ellenére feljegyezte a nevét, akkor ki
akarta deríteni, hogy pontosan mivel foglalkozik, mi a feladata, vagy mi
volt, amikor még emlékeztek a múltra.
A matróz, aki a csónakot vezette, húsz méterre a USS Miller anyahajótól
manőverbe kezdett. Nulla állásba tolta a gázkart, amitől a propeller forgása
megállt. Ettől érezhetően lelassult a csónak, de a lendület miatt biztosan
beleütközött volna a hajótestbe. A huszonéves fickó élesen balra rántotta a
kormányt, majd sebességbe kapcsolt, a propeller felpörgött, tolóerő
képződött, a csónak meglódult, és a találkozó elmaradt: a gumicsónak a
matrózokkal és az egyetlen utassal, fokozatosan lassulva siklott a létrához,
amin át az alsó fedélzetre lehetett jutni.
Garrett felfigyelt a manőverre, és elismerően nyugtázta magában a férfi
vezetői tudását. Eszébe jutott az íja, amit azonnal, érzésből összerakott,
miután felébredt, pedig a nevére sem emlékezett. Leszűrte a tanulságot.
Ami készséggé vált, nem veszik el az amnéziában. A test emlékezik arra,
amit az elme elfelejtett.
A tengerész, aki a kopasz mellett ült, felállt, felnyúlt és megmarkolta a
létrát, megállítva ezzel a csónakot.
− Fent már várják! − mutatott felfelé.
Garrett fellendült, és gyorsan felmászott a körülbelül húszméteres
magasságba, a fedélközi kilátó erkélyére.
− Köszöntöm a USS Milleren! − tisztelgett egy hófehér, tengerésztiszti
egyenruhát viselő férfi. − Terence Walter már várja!
A kopasz nem tisztelgett vissza, nem volt katona, emiatt nem érezte
volna udvariasnak a mozdulatot.
− Újra itt − mondta mosolyogva, és üdvözlésképpen biccentett.
A tiszt szövevényes folyosórendszeren át a hadihajó idegközpontjába
vezette Garrettet, ahol egy másik tiszt gondjaira bízta. Két szűk folyosón
vágtak át, majd az egyenruhás férfi megállt, előre mutatott.
− A folyosó végén! Nem tévesztheti el, nincs több ajtó erre! − igazította
útba.
− Nem fogom, köszönöm − mondta Garrett, és elindult a folyosón.
A tiszt becsukta az ajtót mögötte. A kopasznak eszébe jutott, hogy
minden ajtót csukva tartottak, biztosan előírás lehetett. Ha nyitva hagynak
bizonyos ajtókat és ablakokat, huzat keletkezhet, és talán egy ekkora hajót
is megdobhat a tenger, valami becsapódik, aztán ki tudja, mi lesz abból.
Garrett a folyosó végén megállt, bekopogott az egyetlen ajtón. Nem jött
engedély, várt egy kicsit, majd belépett. A kabinban összetolt, monitorokkal
megrakott asztalok alkottak pultot, előttük két szék, oldalt kisebb asztalok,
mindenhol könyvek, füzetek, tollak, odébb az asztalok mellett stócban
magazinok és könyvek. Két billentyűzet között tálcán két pohár limonádé.
A kopasz elmosolyodott, amikor meglátta azokat.
− Garrett vagyok! − szólalt meg.
Nem kapott választ. Benézett a pult mögé, ahol polcok sorakoztak
könyvekkel megrakva, és egy ajtó is állt ott, rajta egy stilizált férfialak,
amiből a kopasz arra következtetett, hogy mosdó. Kicsit közelebb ment, és
némi kellemetlen szag csapta meg az orrát. Visszatért a pulthoz, leült az
egyik székbe, beleszagolt a limonádéba, ivott egy kortyot, majd a jegyzeteit
olvasgatta.
Lassan elfogyott a limonádé fele, de az Informatikus nem került elő.
Garrett nem aggódott, alig százötven perce tértek magukhoz, emlékek
nélkül, természetes, hogy ilyenkor mindenki próbálja magába szívni a
munkája végzéséhez szükséges tudást, hogy folytatódhassanak a
mindennapok, hiszen az élet nem állhat meg.
A személyes adatbázisnak volt egy egészen hosszú része, amit Garrett az
elmúlt ciklusokban rakott össze, és folyton bővített. Százharminc oldalnyi
anyag, amolyan műveltségi gyorstalpaló a világról: egy kis földrajz, egy kis
politika, egy kis gazdaság, egy kis történelem. Mindent elolvasott, amihez
hozzáfért, több könyvet, magazinokat, de különös módon a jelenről vagy a
közelmúltról nem talált semmit. Mintha a világ is felejtene, nemcsak az
emberek.
Már a limonádé háromnegyede elfogyott, amikor Garrett kezdte
határozottan azt érezni, hogy az Informatikus nincs az irodájában, nincs a
mellékhelyiségben, hanem valahol kint jár, talán eligazításon ül éppen, és
jegyzeteket készít. Már érezte a limonádé és a reggeli közben elfogyasztott
víz hatását. Kinézett a folyosóra, de nem volt ott senki, visszacsukta az
ajtót, és elsétált a vécéig. Bekopogott.
− Itt vagy? − kérdezte. Nem érkezett válasz.
− Akkor bemegyek!
 Várt néhány másodpercet, majd benyitott.
Az Informatikus ott volt.
Ott feküdt. A földön.
Vérbe fagyva, átvágott torokkal.
Garrett már mozdult is, de megtorpant, félúton a kabin ajtaja felé.
Elkésett. Mindennel.
Legalább húsz percet töltött el az irodában, túl sok időt. Húsz percet volt
együtt egy halottal, ki fogja elhinni, hogy most talált rá, és semmi köze
hozzá? Csapda!
Valakik idehozták, csak azért, hogy rákenjék a gyilkosságot… Garrett
visszatért a mosdóba, megállt a nyitott ajtóban, és nézte a halottat.
A feljegyzései szerint a barátja volt, mégsem érzett semmit. Határozottan
voltak előnyei az amnéziának.
Hogyan bizonyítsa be, hogy nem ő tette? Ki fogja elhinni? Most ébredtek
fel, nem emlékeznek semmire, nem ért senki a törvényszéki orvostanhoz, ha
valakinek vannak is jegyzetei, mennyi idő alatt fogja megérteni azokat? Mit
tesznek majd vele? Elzárják az idők végezetéig? Vagy kivégzik? Ez egy
hadihajó, tele fegyveresekkel…
Talán kitoloncolják, mert az a legnagyobb büntetés. A kopasz leguggolt a
halott mellé, ügyelve arra, hogy ne lépjen a tócsába.
A vér már megalvadt. Mennyi idő kell ahhoz? Ebben a ciklusban ölték
meg? Vagy az előzőben? Ha az előző végén, akkor talán a gyilkos sem
emlékszik arra, amit tett.
A limonádé…
Megmérgeztek…
Garrett átugrott a hulla felett, a vécéhez lépett, az ujját lenyomta a torkán,
és hányt.
Úgy érezte, tett már ilyet, nem először mérgezték meg.
Másfél perccel később már nem tudott mit kiöklendezni. Megnyitotta a
csapot, ivott, amennyit bírt. Eltelt még néhány perc, de nem jött rosszullét,
leszámítva az iszonyatos stresszt. Visszament a kabinba, a falnak
támaszkodva gondolkodott. Innen látta a halottat is és a kabin ajtaját is.
 Ha méreg, még nem dőlt el semmi. Hogy lehettem ilyen óvatlan? Nincs
biztonság! Sehol!
Ha ez csapda, akkor mindjárt jönnek, ez világos. Valakik majd
„véletlenül” rányitnak, és amit találnak, azt nem lehet kidumálni. Aztán
esetleg azonnal tüzet nyitnak.
Ha nem csapda, akkor is kell egy terv.
Lassan fél órája van bent, és legalább tíz ember tanúsíthatja, hogy az
Informatikushoz jött. Már nincs lehetősége szólni a holttestről, mert ennyi
idő elteltével senki nem fogja elhinni, hogy nincs köze a gyilkossághoz.
Emlékezett a feljegyzéseire, a titkos, jelszóval védett információkra,
arról, hogy ki ő valójában. Vett egy nagy levegőt, érezte, ahogyan a
nyugalom szétárad a tagjaiban. Belépett a mosdóba, becsukta maga után az
ajtót.
Mi történhetett itt? Harcnak nincs nyoma, nem tört el semmi, nincs
rendetlenség, nincs kosz. Talán kitakarítottak, elrendezték a helyszínt?
Lehetséges. Hozzáértő ember tette. Olyan, mint én.
Én…
Én tettem?
Nem, biztosan nem, akkor valamit felírtam volna magamnak. Valamit. ..
amit csak én értek, ami nem leplez le. Biztosan nem engedtem volna, hogy
csak úgy besétáljak ide, és kompromittáljam magam.
Mennyi idő alatt alvad a vér? Nem tudom. Talán egyetleii törvényszéki
tankönyv sincs a kolónián. Ha most tette valaki, ebben a ciklusban, akkor
nagyon g)vrsan játszódott le, és akkor ez csapda. Ha az előző ciklusban,
akkor…
Nem tudom, ?ni volt az ügymenet korábban. Bekísértek ide, megálltak az
ajtónál, vag)> csak azt mondják, aira menj, és ennyi? Nem jegyeztem fel
Néni tudtam, hogy fontos részlet lehet. Minden fontos!
Miért engedtek be? Már ismertek? Ez aztjelmti, hogy fel vagyok írva,
hogy jövök? Hogy bejárásom van ide? Miért hoztak át? Az Informatikus
kérte őket, hogy menjenek el értem? Még az előző ciklus végén? És most
csak megtették, és nem kérdeztek rá, hogy még mindig akarja? Ebben a
ciklusban kellett megtörténnie.
Gyilkos van a kolónián.
 Garrett visszatért a pulthoz. Fogalma nincs a számítástechnikáról, ha a
gépeken van valami, nem tudja megtalálni, ha fel van jegyezve, akkor talán,
de mennyi ideje van még? Meddig lehet itt?
Valahogyan ki kell jutnia, és elvinnie magával mindent, amit lehet. Az
Informatikus füzetekbe írt, mert attól tartott, hogy az áramkimaradás miatt
elszáll minden feljegyzése a gépekkel együtt. A füzetei stócokban álltak,
száz teleírt füzet, vagy még több.
Garrett lekapta a legfelsőt, és elkezdte lapozgatni, hátha talál valamit,
ami nyomra vezetheti. Nem talált. A következő füzet sem adott olyan
információt, amivel tovább mehetne.
Magához vette a felső öt füzetet, meg még ötöt, amiket érzésre húzott ki
a többi közül. A falra szögelt térképet is leszedte, összehajtogatta és ledobta
a füzetek mellé.
Körbenézett. Mi lehet még fontos?
Visszament a mosdóba, átvizsgálta a hulla zsebeit. Semmit nem talált.
Megnézte a férfi körmeit, mert úgy érezte, az majd ad valami támpontot.
A körmök nem töredeztek le, nem szorult alájuk semmi.
Ez is jelent valamit: azt, hogy nem küzdöttek. Tehát az Informatikus
ismerte a tettest, és bízott benne.
Vagy nem vette észre, hogy ott van…

4.

Hatvannyolc perccel az után, hogy Garrett belépett az Informatikus

irodájába, kilépett onnan. Négy füzetet hozott csak magával, mert úgy
érezte, több már feltűnő lenne. A térképet összehajtogatta olyan kicsire,
hogy belefért az egyik füzetbe, és pár percig ugrált rajta, hogy elég lapos
legyen, ne szúrjon szemet. A holttestet elrejtette, amennyire lehetett:
könyvek, magazinok, füzetek és adathordozók mögé tette. Nem ért sokat,
de talán az a plusz néhány perc, amíg megtalálják, ha keresik, az életet
jelenti majd. Neki. Vagy valakinek, akit menekülés közben ölne meg.
− Végeztek mára? − nézett fel a tiszt, aki elkísérte a folyosóig.
− Igen, ma már nem jövök − felelte a kopasz. Még mondani akart
valamit, de inkább várt, és érdeklődve nézett körbe a többségében tiszti
egyenruhás férfiakon, akik a munkájuk ellátásához szükséges ismereteket
próbálták elsajátítani a saját maguk által saját magukra hagyományozott
információk által, melyeket leírtak, felmondtak vagy egy kamera
segítségével mutattak meg.
− Nem tartózkodhat a hajón, mennie kell! Hívom a csónakot! − jelentette
be határozottan a tiszt, és a falra szerelt telefonhoz lépett.
Garrett két perccel később már mászott le a létrán a motorcsónakba.
Amikor leült az egyetlen szabad helyre, gondolatban kipipálta a következő
tételt a listán: Elhagyni a USS Millert.
A matróz nem várt, azonnal sebességbe rántotta a gázkart, és egy éles
fordulóval irányba állt a tanker felé. Állandó rádiócsend volt érvényben,
rövidesen olyan messze jártak, hogy csak lámpával jelezhettek, esetleg
kürttel, ha megkockáztatták, hogy a hangja tíz kilométerekre eljusson a víz
felett.
Marcus érdeklődve figyelte a felső fedélzetről a csónak érkezését. A
távolban az anyahajón nem villantak fények, nem csapott kürthang a
csendbe. A kopasz lendületesen felmászott a tankéira, a motorcsónak
azonnal megfordult, és ment vissza a bázisra.
Garrett nem feltűnő sebességgel, kissé ráérősen sétált a kabinjaik felé,
remélve, hogy talál ott valakit, aki eligazíthatja arról, hogy a többiek hol
vannak. Minden lépéssel újabb gondolatot söpört félre. A USS Milleren
még egyszerűbbnek látszott a helyzet, mint most. Ha felfedezik a halottat,
vízbe ugrik, és átúszik a tankhajóra, ami két kilométerre horgonyzott, de
innen hogyan tovább? Ötszázhetven kilométerre van a part, és ha volt is
köztük valami, arról nem tudott semmit. Úszva esélytelen, még egy
csónakkal is majdnem az.
Úgy érezte, rövidesen bűzleni fog a hulla, és akkor is rátalálnak, ha nem
csapda, és nem jutna eszükbe, hogy bemenjenek megnézni, mi van az
Informatikussal. Talán kár volt elmozdítania, kihozni a mosdóból, ott
tovább megmarad a szag, és végső esetben mondhatja, hogy oda nem ment
be.
Most már mindegy! Ki kell innen jutni, azonnal! Most azonnal!
Eszébe jutott, hogy legrosszabb esetben megpróbálhatná átvenni a
hatalmat a tanker felett, ami nagyon rossz ötlet, de végső esetben, talán…
Elvetette. Nem fog ennyi embert veszélybe sodorni, és tényleg nem tett
semmit.
 Vagy nem emlékszik rá.
Az jutott eszébe, hogy talán azért nem írt fel semmit az Informatikusról,
azért írta, hogy jóban vannak, lehet vele beszélgetni, barátok, hogy ezzel is
elterelje magáról a figyelmet, egy esetleges vizsgálaton. Érezte, hogy képes
lenne erre.
Még harminc méter volt hátra a lakókabinok részlegétől, amikor Marcus
utolérte.
− Mi történt? − kérdezte. − Kaptunk valami munkát?
Garrett csak a szemébe nézett egy pillanatra, és a brutális arcú azonnal
megértette, hogy baj van.
A kabinjukba mentek, ahol nem volt senki. Marcus becsukta az ajtót,
majd követte a kopaszt, aki egyenest az ablakhoz sietett, kinyitotta, hogy a
szél elnyomja a hangját. Azt nehéz volt elhinni, hogy minden kabinba
kamerát raktak fel, de egy-két poloska belefért a kolónia életébe.
Háttal az ablaknak támaszkodtak, a kopasz az egyik füzetet lapozgatta,
mintha azt akarná megmutatni a társának, közben eltakarta a száját az egyik
kezével, ügy mondta el, mi történt, nagyon halkan.
− Aki a boss ezen a kolónián, az a világ ura − jegyezte meg Marcus,
ugyanolyan halkan, mint Garrett. − Ez a két hajó a remény, miért is lepne
meg, hogy hatalmi harcok folynak a háttérben? Aki veszélyezteti a tervet,
annak vége. Nem biztonságos itt maradni. Ki kell jutnunk a partra!
− Igen, csak nem tudom, hogy hogyan. Azt felírtam, hogy egy teherhajó
ingázik a kolónia és a part között, és minden ciklus hatodik napján…
Garrett elhallgatott. Mintha villám csapott volna belé.
A teherhajó az ébredés utáni negyedik napon indul el, mert ennyi ideig
tart megtanulni újra az irányítását és a navigációt annyira, hogy eltaláljanak
a kolóniáig. Az út egy nap, teljes sebességgel. Azután mit tesznek? Azonnal
visszafordulnak, hogy újra lehorgonyozhassanak a part közelében, mielőtt
elfelejtenek mindent.
Garrett megrázta a fejét. Csak egy ötlet, de nem jött be.
− A teherhajó már régen a helyén van, sok száz kilométerre innen −
suttogta. − Öt nap múlva ér ide.
− Az sok. Nincs öt napunk − mordult Marcus. − Ma mennünk kell,
méghozzá azonnal!
 − Van térképem − Garrett egy pillanatra kinyitotta azt a füzetet, ami az
Informatikus irodája falán lógó térképet rejtette. − A csomagunkban van
tájoló, amit megtanulhatunk használni, nem tűnik bonyolultnak. A térkép
segítségével nagyjából irányban tudunk maradni, és eljuthatunk a partig.
Valahol Los Angelesnél fogunk megérkezni. Vagy, ha eltévedünk… valahol
Kaliforniában. De ötszáz kilométer az óceánon…
Nyomós érv volt, sokáig csendben gondolkodtak, közben Garrett
szórakozottan lapozgatta az Informatikus füzeteit, amikben nem talált
semmi érdekeset. Egyszer csak megdermedt, mert eszébe ötlött, amit
megértett.
− A készségek nem vesznek el − mondta ki halkan.
− Azok nem − helyeselt Marcus.
− A USS Milleren van több repülőgép és helikopter, amit senki nem tud
irányítani, mert nem tudják megtanulni nyolc nap alatt! De mi van akkor, ha
valamelyikünk ért hozzá? Ha pilóta volt egyikünk, csak elfelejtette?
− Biztosan van néhány ilyen a Milleren, mégsem tudott felszállni senki −
hűtötte le Marcus.
− Ez nem biztos! − vetette ellen Garrett hevesen, kicsit felemelt hanggal,
amit azonnal észrevett, és csendesebben folytatta. − Rengeteg típus létezik,
talán nem ismeri ezeket senki, vagy nem merte megpróbálni senki.
Néhányan felébredtek a hajón, emlékek nélkül, a többiek valamikor
bekerültek a körforgásba, és egy ideje, néhány ciklus óta matrózok, de kik
voltak előtte? Lehetséges, hogy nincs köztük pilóta.
− Oda kellene menni a gépekhez, és végignézni mindegyiket. Talán fel
sem lettek tankolva. Sőt, biztosan nem! Sőt, valószínűleg nincsenek is a
fedélzeten, nehogy egy vihar lesodorja őket, vagy a villámlás felrobbantsa
az üzemanyagot vagy a fegyvereket! Át kellene mennünk oda, együtt, teljes
felszereléssel, aztán rátenni mindent egy lapra, hátha bejön!
− Nem voltam a fedélzeten − ingatta a fejét a kopasz. − Nem tudom,
hogy kint vannak-e a gépek. Igazad lehet abban, hogy valahol a fedélközi
hangárokban őrizhetik őket, leeresztett tartályokkal.
Megint hallgattak egy darabig, közben lázasan gondolkodtak.
− Valamit tenni kell − szólalt meg Garrett. − Méghozzá azonnal. Marcus
bólintott.
A kopasz felsóhajtott.
 − A másik lehetőség az, hogy elviszem a balhét, még akkor is, ha nem én
tettem. Túl nagy a kockázat. Még ha valamelyikünk el is boldogul egy
repülőgéppel, abba csak egy vagy két ember férne el, ha egy helikopterrel,
abba beférünk, de kitart-e a partig az üzemanyag? Akkor is több óra az út,
és lehet, viharba kerülünk, lehet, meghibásodik valami, amihez a készség
ellenére sem értünk, és ami a véget jelenti.
Garrett elrugaszkodott a faltól, megfordult, becsukta az ablakot.
− Pár órája ébredtem, le vagyok lassulva, el vagyok tompulva, a tudásom
elveszett − állapította meg. − Hibákat követek el sorozatban. Megpróbálok
beszélni a kapitánnyal, ez a legjobb, amit tehetek.
Marcus nem tudott mit mondani, csak gondolkodott tovább. Most
valóban nem volt jobb ötlet. Előbb-utóbb megtalálják az Informatikus
hulláját, és akkor elszabadul a pokol. Közel hatszáz kilométerre van a part,
csónakkal nem jutnak el oda.
Garrett épp kinyitotta a kabin ajtaját, amikor befutott Iceman, Josie és
Lola kíséretében.
− Hová mész? − kérdezte Josie.
A kopasz megállt, nem tudta, mit mondjon, aztán csak mosolyra húzta a
száját. A nő jelenléte elfújta az elméjére telepedett ködöt, és hirtelen rájött,
mit kell tennie.
− Bűntény történt, megöltek valakit a USS Milleren − jelentette be,
furcsán, hivatalos hangnemben.
A szépség arcán aggódás jelent meg, Lola összeráncolt homlokkal
figyelt. Iceman is elkomolyodott.
− Bassza meg! Lehet tudni, hogy ki a tettes? − kérdezte az
izomkolosszus.
Marcus már értette, ment a felszereléséért.
− Még nem. Mi nyomozunk az ügyben − mondta határozottan. −
Öltözzetek át, minden felszerelés legyen nálatok, átmegyünk az anyahajóra!

5.

A tanker kapitánya Wolfge Harrisnak hívta magát, és kissé ideges lett a

gyilkosság szó hallatán. Marcus felhatalmazást kért, amit Harris nem
adhatott meg, hiszen bármilyen nagy ember volt is a tankhajón, a USS
Milleren egy senki. Végül lefirkantott egy megbízólevelet, amelyben az állt,
hogy megbízza a csapatot a gyilkos kézre kerítésére és az ügy
felgöngyölítésére, a Princton Helix személyzete és utasai kötelesek
együttműködni a nyomozásban.
Ezután Garrett, Marcus, Iceman, Josie, Lola, két matróz és egy tiszt
beültek a legnagyobb motorcsónakba, és megindultak az anyahajó felé.
Fekete-fehér kockás zászlót terítettek a csónak orrára, ezzel jelezve, hogy
hivatalos ügyben járnak el. A rádiócsend többet jelentett a rádiózás
tiltásánál: a ködkürtöt és a villanólámpát sem lehetett használni, a csónak
volt az egyetlen eszköze a kommunikációnak a két hajó között.
Garrett a csónak elejében ült, nyugalmat erőltetett magára, de minden
pillanatban azt várta, hogy rálőnek azért, amit nem tett. Figyelt arra, hogy
az arca keménynek és hivatalosnak látszódjék, sőt vádlónak, mintha minden
pillantásával ráhúzná valakire a vizes lepedőt. Már majdnem elérték az
anyahajót, amikor rádöbbent, hogy mit csinál. Úgy gondolkodik, mintha
bárki jogosan vádolhatná. És ez nem igaz. Nem ő tette, nem ő gyilkolta meg
az Informatikust, a tettes elbújt, jelenleg nem tudják, kicsoda, de ettől még
nem fogja megúszni, és nem fogja tönkretenni az ő életét.
Mire átugrott a létrára, és elkezdett felfelé mászni, ugyanott és ugyanúgy,
ahogyan néhány órával korábban, már kellően hangulatba jött, és alig várta,
hogy konfrontálódjon valakivel.
− Üdvözlöm önöket a USS Milleren! A fegyvereiket el kell kérnem! A
hajó belsejébe nem léphetnek be, amíg maguknál van! − parancsolta egy
középkorú, kisportolt férfi, tengerésztiszti egyenruhában, ellentmondást
nem tűrő hangon, amikor a fedélközi kilátóra tették a lábukat.
− Most nem − mordult Marcus, és átnyújtotta a tanker kapitányának
megbízólevelét, tudván, hogy az itt fabatkát sem ér.
A tiszt gondosan elolvasta az írást, közben négy keménykötésű matróza
csak a szavára várt.
− Ez itt nem érvényes − nyújtotta vissza a levelet. − Miért jöttek ide?
Mennyiben érint minket az ügy? Esetleg segítséget kérnek a nyomozáshoz?
− A gyilkosság itt történt, a USS Milleren − jelentette be Marcus drámai
hangon.
Meg is lett a hatása, a tiszt kissé megzavarodott, matrózai egymásra
tekintgettek.
 − Ki… az áldozat?
− Terence Walter − válaszolta Marcus.
− Az Informatikus − tette hozzá Garrett.
− Várjanak itt, azonnal jövök! − szólt a tiszt, megfordult, bólintott a
matrózainak, akik nem mozdultak, majd elsietett.
Négy perccel később tért vissza, hozott magával egy rohammellényes,
zord arcú fickót, aki állig fel volt fegyverezve. A fegyverei tokban és a
hátán pihentek.
− Az úr Thomas ezredes! − mutatta be a férfit.
− Marcus Jefferson, FBI, rangidős tiszt − mondta Marcus. Erőteljes
hangja betöltötte a teraszt, visszaverődött a fémlapokról.
− Amikor meghallottam, hogy Terence meghalt, azt hittem, viccelnek, de
most úgy látom, maguk nem olyan fajta! Tehát félreértés áldozatai lettek! −
harsogta Thomas. − Bárki últette fel magukat, menjenek vissza, szedjék elő
és vonják kérdőre! Nem akarok udvariatlan lenni, de ennyi időm volt
magukra, most visszatérek a gyakorlathoz, amibe belekezdtúnk!
Az ezredes esélyt sem adott senkinek arra, hogy kérdést tegyen fel vagy
reagáljon az elhangzottakra, azonnal elviharzott, eltűnt a legközelebbi ajtó
mögött.
Garrett előrelépett Marcus mögül.
− Ma itt jártam néhány órája, az Informatikus meghívására, ennek a
ténynek utána tud nézni, biztosan benne van a nyilvántartásban. Holtan
találtam az irodájában. A testet elrejtették, sokáig nem is gyanakodtam,
csak vártam rá, majd aggódni kezdtem, és körbenéztem: ekkor találtam rá a
tetemre. Nem kezdtem nyomozásba egymagam, szükségem volt az egész
csapatra és a felszerelésünkre. Most itt vagyunk, hogy elkezdjük a munkát.
Kérem, ne akadályozzon benne!
A tiszt arcán végigsuhant néhány érzelem, majd ismét határozottság és
kimértség költözött a szemébe.
− Miért nem tett bejelentést? − kérdezte.
− Nem emlékszem itt senkire, odasétálhattam volna a gyilkoshoz is −
válaszolta a kopasz. − Ezt nem kockáztathattam, ahogyan azt sem, hogy
ellepik a helyszínt, és elpusztítják a nyomokat!
 − Nem értem magát! Ez most vicc? Vagy teszt? Az ezredes megmondta,
hogy Walter él és virul! − vágott vissza a férfi agresszívan.
− Szembesítést kérek! − jelentette ki Garrett felemelt hangon.
Iceman a matrózokat nézte, akik ugrásra készen várakoztak a tiszt
mögött. A jelenléte feszélyezte őket, de látszott rajtuk, hogy ezek ellenére
mozdulni fognak, ha parancsot kapnak rá, vagy ha elfajulna a helyzet.
Iceman nem érezte magát valami jól, utálta a fegyvereket, és ezen a hajón
volt belőle elég. Az jutott eszébe, hogy ennyi fegyverrel egy háborút meg
lehetne nyerni.
− Hazugnak nevezi az ezredest? − ordított a tiszt, aki még mindig nem
mutatkozott be, bár névtábláján a H. Kopt nevet viselte.
− Nem mondtam ilyet − hárította el Garrett a vádat. − Ne beszéljen
mellé! Gyilkosság történt! Az ügyet ki kell vizsgálni! Nem vagyok őrült,
tudom, mit láttam, és nem érdekel az ezredes véleménye!
− Az ezredes nem a véleményét osztotta meg magukkal, hanem a
tényeket!
− Zárjuk rövidre ezt a beszélgetést! Kísérjen minket a tett helyszínére, ott
minden kiderül − szólt közbe Marcus.
− Nem járkálhatnak a hajón, nem érti? Ez egy hadihajó! Itt nem olyan
lazák a szabályok, mint odaát maguknál! Az elmúlt órában már volt
létszámellenőrzés, nem jelentettek hiányt, senkit nem kellett keresni, és
nem történt bűntény! De tudják, mit gondolok? Azt, hogy maguk valami
mást akarnak! Idejönnek ezzel a mesével, hogy beléphessenek a belső,
lezárt területekre! Nem gondolhatok másra, mint arra, hogy maguk kémek!
És most felszólítom önöket, hogy hagyják el a hajót! Mostantól kezdve nem
kívánt személyek a USS Milleren!
Az ordibálás megtette a hatását, az egyik ajtó felpattant, és hat fegyveres
matróz jelent meg. A tiszt feltartott kezére megálltak.
Icemannek nagyon mehetnékje támadt, remélte, hogy Marcus sem
hőzöng ebben a helyzetben. Lola és Josie megszeppenten néztek egymásra.
Ók álltak leghátul, a terasz korlátjának dőlve.
− Úgy látom, azt hiszik, hogy meg tudják oldani maguk! − mordult
Marcus, felismerve, hogy ebből a helyzetből nem lehet többet kihozni
áldozatok nélkül. − Ha szükségük van a szakértelmünkre, a tankeron
megtalálnak minket!
 − Hogyne! − vetette oda H. Kopt. Már nem volt beszédes kedvében.
Garrett éppen helyet foglalt a motorcsónakban, amikor rádöbbent, hogy
nem tudta volna azonosítani az Informatikust. Nem emlékszik rá, hogy
hogyan néz ki, nincs róla fotója és személyleírása. Újabb hiba, megint
valami, amire nem gondolt.
− Ott vagyunk, ahol voltunk, amikor felébredtünk − szólalt meg Lola,
elnézve a csónak mellett tajtékzó vizet. Lett volna kedve úszni egyet, de
nem volt biztos benne, hogy tud úszni.
Josie kérdőn nézte a kopaszt, várta, hogy mondjon valamit. A csónak
tömve volt, nem beszélhettek egészen nyíltan, de valami megnyugtató jól
esett volna.
− Valakit megöltek − mondta Garrett halkan. − Ki kell jutnunk a partra.
Dolgunk van.
− Mi? − kérdezte Lola. Nem szívesen ment volna a partra, de az előbbi
incidenstől elment a kedve a hajókázástól is.
− Még mindig nem tudjuk, mi történt a világgal − foglalta össze Garrett.
− És a mi feladatunk ezt kideríteni? − szállt be Iceman a faggatózásba. −
Vannak erre a feladatra alkalmasabbak is.
Marcus visszanézett az egyre kisebbé váló USS Millerre.
− Kik lennének azok? − lehelte maga elé.
− Még öt nap, mire megjön a teherhajó, és kimehetünk vele a partra.
Aligha fognak visszaengedni minket az előzőek után, hogy megnézhessük a
helikoptereket − mosolyodott el Garrett. − Mit csináljunk addig? Itt már
semmi dolgunk nincs.
− Biztos vagy benne, hogy hulla volt? − Lola nem akart ebben
udvariaskodni, és remélte, hogy a férfi nemet mond, és minden visszaáll az
eredeti állapotába. Szeretett volna megint semmiségekkel foglalkozni egész
nap.
− Biztos − bólintott rá a kopasz. − A földön feküdt, vértócsában, mélyen
átvágott torokkal − még bizalmasabbra vette a hangját, a társainak közelebb
kellett hajolnia, hogy értsék a szavait. − Megmozdítottam, már beállt a
hullamerevség − megint eszébe jutott valami. − Nem vagyok biztos benne,
hogy az Informatikus volt az, abban sem, hogy az ő irodájában jártam, mert
lehet, hogy véletlenül vagy szándékosan máshová kísértek. Nem találnék el
Walter irodájába, nem írtam fel erről semmit. Nem biztos, hogy jó helyen
jártam. Csak az biztos, hogy valakit megöltek.
 MÁSODIK FEJEZET
1.

Garrett nem tudott elaludni, folyton járt az esze. Valami megváltozott a

kolónián, vagy nem változott meg, mindig is ilyen volt, ő csupán eddig nem
látott bele. Lehet, hogy nem kellett volna visszamenni a USS Millerre, és az
volt a hiba, azzal hívta fel magára igazán a figyelmet. De ezt nem hitte
igazán, az alibi miatt kellett, hogy megváltoztassa a pozícióját, és ebből a
szempontból biztosan volt értelme. Ha nem teszi meg, csak védekezhetne,
ha ráverik a vádat, hogy tett valamit, holott nem tett semmit. Így most jobb,
mert átment aktivitásba, támadásba; ha mást nem is ért el vele, annyit
biztosan, hogy összezavart pár embert.
Ahogyan átgondolta az elmúlt napot, az első napot az amnézia után, arra
jutott, hogy túl sok hibát követett el. Igaz, hogy törlődtek az emlékei,
valami miatt, igaz, hogy úgy érzi magát, mintha egy csecsemő elméjével
rendelkezne, meg egy felnőtt testével és igényeivel, valamit mégis ki kellett
erre találnia. Nem mehet így tovább, ennyi hiba egyszer az életébe kerülhet.
Vagy mások életébe.
A kabinban hat ágy volt elhelyezve, három a helyiség egyik oldalában,
három a másik oldalában. Mivel senkiben nem tudtak megbízni igazán, a
nők és a férfiak együtt aludtak, a kabin ablakhoz közeli részében Josie és
Lola, az ajtóhoz közelin Garrett, Marcus és Iceman. Szemérmességből és
udvariasságból senki nem vetkőzött neki, tréningruhában bújtak a takaró
alá, úgysem volt valami nagy meleg, miután lement a nap.
A kopasz a szépségre gondolt, és érezte, hogy vele kapcsolatban
valahogy megváltozik, nem tud tárgyilagos maradni. Tagadhatatlanul
hatással van rá. Ahogyan felidézte az elmúlt napot, arra jutott, hogy a nő
sem közömbös iránta. Nem ugyanúgy viselkedett vele, mint a többiekkel.
Szinte mindig mosolygott, amikor ránézett. Vagy mindig. Talán egy pár
voltak az előző ciklusban? Vagy nagyon régen, még abban a korban, amikor
az emberek tovább emlékeztek nyolc napnál?
Ahogyan arra gondolt, hogy kialakul valami közte és Josie között,
melegség járta át, és úgy találta, hogy ezt igazán szeretné. A nő nagyon
szép volt, de a puszta fizikai adottságai nem adtak magyarázatot a hatásra,
amit kiváltott. Voltak a hajón más szép nők is, egy-kettő, de egyik sem
érdekelte.
Biztosan van közös múltunk.
Vajon Josie tudta valamikor, hogy ki Garrett valójában? Ő is az volt?
Munkatársak voltak, amiből valami más is lett?
Lola felriadt, köhögött egy sort, majd visszaaludt. Garrett őt érezte
egyedül kissé furának, távolinak, pedig nem viselkedett vele hűvösen, sőt
többnyire eléggé normálisan viselkedett. Vagy káromkodott. Vagy félt.
Jópofizott, dühöngött, megijedt, ez a három minta ismétlődött benne.
Nem egy összetett személyiség. De ártalmatlan.
Iceman a tipikus megszállott sportember, aki akkora edzésmunkát végzett
el a nap folyamán, aminek már a látványa is elfárasztja a kevésbé edzett
embereket. Garrett nem volt kevésbé edzett ember, ő is lenyomott néhány
fekvőtámaszt, csinált pár felülést, guggolást, ugrókötelezett egy keveset, de
fizikumban sehol nem volt a ketrecharcoshoz képest.
Iceman olyannak tűnt, akire lehet számítani, akkor is, ha baj van. Bár, az
nem kerülte el a figyelmét, hogy a fegyverek jelenlétében kissé elveszíti az
önbizalmát. De ez is csak megerősítette, hogy sportember, és nem katona.
Marcus… Többször is összedolgoztak a nap folyamán, szavak nélkül,
egyszerűen csak tudták, hogy mikor mit akar a másik. Ez egy érdekes
tapasztalat. A brutális arcú férfi senkit nem vett komolyan, ez lerítt a
viselkedéséről, csak Garrettet. Vagy kollégák voltak valamikor régen, vagy
hasonló kiképzésen és tapasztalatokon mentek keresztül. Marcus nem volt
edzésben, kissé megereszkedett itt-ott, de egyértelmű volt, hogy ha
szükséges, rövid időre komoly erőt tud kifejteni.
Nem edzett, akkor sem, amikor a lányok is tornázni kezdtek, Iceman és én
pedig nyomtuk a fekvőket. Ráférne. Valami oka van annak, hogy nem
fejleszti magát, abból gazdálkodik, ami már megvan.
Garrett az ablak felé fordult, látta a sötét eget, az apró fénypontokat, a
csillagokat. A Hold nem látszott innen. A kabinban majdnem teljesen sötét
volt, nem látta az ágyakat, csak hallotta, ahogyan a társai levegőt vesznek.
A hangokból ítélve Josie és Lola biztosan aludtak, Iceman is, Marcus talán,
vagy próbált, de lekötötték a gondolatai.
Kezdek álmosodni. Sokat kivett ez a nap. Főleg az, ahogyan elkezdődött.
Vajon lesz folytatása?
 Nem akart ezen rágódni újra, mivel egész nap ekörül járt az esze.
Aludnia kellett, aztán holnap kitalálni valamit, hogy ne kelljen kivárni még
négy napot a teherhajó érkezéséig.
Lola krákogva felült az ágya szélére, majd a papucsába lépett, és
feltornázta magát. Ásított, az elemlámpáját kereste, tapogatózott maga
körül, amikor hirtelen abbahagyta, és így szólt:
− Baszd meg! Rohadt takarékoskodás! Semmi kedvem a sötétben
elbotorkálni a vécéig, nem jönne velem valaki?
Garrett majdnem rászólt, hogy ne terheljen ezzel másokat, de visszafogta
magát, mert tudata mélyén szörnyű balsejtelem kezdett éledezni. Lolával
ellentétben, ő elrendezte maga körül a felszerelését, neki nem kellett fény
ahhoz, hogy bármit megtaláljon, és memorizálta a kabint, tudta, mi hol van,
és tőle milyen messze. Kiugrott az ágyból, puha léptekkel az ajtóhoz lépett,
keze azonnal rátalált a villanykapcsolóra.
Mielőtt elfordította volna, már tudta, mit vett észre Lola. A kulcslyukon
át nem szűrődött be fény. Pedig szabályzat volt, hogy a balesetek elkerülése
végett a belső folyosókon mindig égjen egy lámpa egész éjjel.
Garrett elfordította a villanykapcsolót.
Semmi.
Újra, majd újra, és a biztonság kedvéért még egyszer.
Nem volt áram.
− Lola! Feküdj vissza! Most! Ne mozdulj! − utasította a nőt suttogva,
amitől az szó nélkül azonnal megtette, amit mondott.
Garrett a késéért nyúlt, majd belelépett a cipőjébe.
Neszt hallott Marcus ágya felől.
− Jönnek értünk − suttogta bele a sötétbe.
− Készüljünk! − suttogta vissza Marcus. Kikelt az ágyból, nyúlt a
tűzoltóbaltáért.
Garrett felvillantotta a lámpáját, majd átszelte a kabint, és felrázta
Icemant, azután Josie-t.
− Jönnek értünk − ismételte meg halkan. − Fegyvereik lesznek, éjjellátó
szemüveg a fejükön, és nem adnak esélyt!
− Bassza meg! − káromkodott Iceman fojtott hangon.
 − Ha áramtalanították a folyosót, másodperceink lehetnek hátra − tette
még hozzá a kopasz, majd mutatta, hogy Josie és Lola hová bújjanak, hogy
a leginkább védve legyenek.
Láttam az aktámat, ami egyetértésemmel törlésre került. A
személyazonosságom bizonyos. A Homeland Protection Agency
terepügynöke voltam, fedett akciókat hajtottam végre, 68 embert öltem meg.
A legfontosabb tanács, amit magamnak adhatok: ha baj van, hallgass az
ösztöneidre. Szörnyeteg vagyok, de a jó oldalon állok.
Garrett betűpontosan emlékezett a rejtett, jelszóval védett szövegre, amit
ő maga jegyzett fel, ki tudja, mikor. Próbált bízni magában, a
képességeiben, abban, hogy képes lesz kezelni egy ennyire kilátástalan
helyzetet.
Marcusnak eszébe jutott az íja: ott volt szétszedve az ágya alatt. Arra
nincs ideje. Felkapta a takaróját, és a baltával ment a helyére.
Iceman feltette a fejlámpát a fejére, majd levette, nem akart célpontot
mutatni. Ráhurkolta a pántot a csuklójára, hogy lássa, hová üt, ha majd
felkapcsolja. Most nagyon lett volna máshol, bárhol máshol. Az ablak felé
fordult, talán átférne rajta, de nem, mégsem. Amikor kezdett sötétedni,
kívülről egy vastag műanyag lapot engedtek le az ablaksorra, nehogy a fény
elárulja a tanker helyzetét. Még azt is át kellene törnie, vagy felemelnie…
Garrett az ajtó mellett lapult, a falnál, összegörnyedve. Rácsodálkozott,
hogy milyen béke szállta meg, hogy leállt a gondolkodása, kitisztultak az
érzékei. Tudta, hogy mi következik: megnyílnak a pokol kapui.
A gyenge zár kiszakadt a keretből, amikor a folyosóról belerúgtak egy
nagyot. A kopasz semmit nem látott a vaksötétben, csak érezte, hogy valaki
belép. Nem várhatott, biztosra vette, hogy a támadó lát a sötétben, és
azonnal lőni fog, amint célpontot talál. Mélyen szúrt, a felsőcomb és az
ágyék magasságában, hogy elkerülje a rohammellényt, ha van az
ellenségen.
A férfi nem fogta fel azonnal, hogy megszúrták, a kabin másik végében
lévő ágyakra célzott, közben ment előre, hogy a társai is bejöhessenek
utána. Már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor rájött, hogy van valaki a
fal takarásában, és kést vágott a heréjébe.
Ettől elvesztette az eszét, már csak ölni akart, bárkit, bármilyen áron.
Fordult a fal felé, hogy láthassa a rohadékot, aki ezt tette vele, és kivégezze.
 A rohadék még mindig összegörnyedten szúrt előre, mélyen, a
feltételezett mellény alatt. Közben felemelte a kezét, és sikerült ráfognia a
támadó karjára. Megrántotta, húzta maga felé, közben felegyenesedett, és
fejmagasságban döfött a késsel, háromszor, amiből kettő halálos volt.
Marcus a kitárt ajtó mögött állt, felkattintotta az öngyújtóját, és
begyújtotta vele a takarót. Eközben bejött egy újabb ember, kétszer lőtt az
ágyak felé, amiken nem feküdt senki, de dolgozott benne az adrenalin, nem
vette észre, hogy az üres fekhelyeket lyuggatja.
Iceman a felvillanó lángra felkapcsolta a karjára csavart fejlámpát, hogy
lásson végre. Egy éjjellátó szemüveget viselő, kisportolt, hangtompítós
pisztolyt maga elé tartó fickót vett észre, aki a fényre reagálva fordult felé,
de ebben a pillanatban még oldalt állt neki. Elrugaszkodott, rárúgott a pasas
fegyvert tartó karjára, ami reccsenve tört el a könyöknél, majd egy
taposórúgással a térdét is kifordította az ízületből.
Jött be a harmadik és a negyedik fegyveres, ők már jobban átlátták a
helyzetet: tudták, hogy az első két társukat támadás érte, az egyiket a
nagydarab fekete intézte el, aki épp a földön vonagló áldozatára világít, a
másik valahol bal oldalon, a földön fekszik, de nem mozdulatlan, tehát él és
viaskodik az ellenséggel.
Tévedtek. Az, aki elsőként lépett be, halott volt, Garrett a földön feküdt,
a holttestet használta pajzsként, már elvette tőle a pisztolyát, és célra tartott.
Iceman földre irányuló lámpájának és az ajtó takarásában egyre jobban
lángoló takarónak a fényében jól látta a két alakot, tüzet nyitott rájuk,
egyikük azonnal összecsuklott, fél pillanattal utána a másik is.
Iceman kivilágított a folyosóra. Két sötét öltözetű alak jelent meg, az
izomkolosszus azonnal elugrott az útból. Néhány .45-ös lövedék süvített be
a szobába, felszakították az ágyakat, a falat, az egyik kilyuggatta az ablakot.
Garrett nem tudott lőni, mert pozíciójából nem látta őket.
Ekkorra már majdnem az egész takaró égett, Marcus meglendítette és
kidobta a folyosóra. Ennek hatására kisebb pánik tört ki, mert a két
fegyveresnek lángra lobbant az arca és a haja, egyik kezükkel lőttek, a
másikkal hadonásztak, hogy leszedjék magukról azt a valamit, ami hirtelen
beborította őket. A nagy tombolásban egyikük oldalba lőtte a társát, aki
hangosan ordított.
 Garrett lelökte magáról a hullát, az ajtó elé gurult, és lőtt, kettőt-kettőt
mindegyik fegyveresbe. Az üvöltözés abbamaradt.
Marcus és Garrett éjjellátóval a fejükön, pisztollyal a kezükben kinéztek
a folyosóra. Sehol senki. Vártak néhány percet, újabb támadó nem bukkant
fel. Úgy tűnt, az első merénylet visszafelé sült el.

2.

Marcus levonta a tanulságot: Garrett a leghasználhatóbb ember, ha baj

van; Iceman is beveti magát, amikor szükséges, és ha megteszi, akkor ott
valaki vagy nyomorék lesz, vagy meghal; Josie képes nyomás alatt
fegyelmezni magát, Lola kevésbé, de ó sem esett pánikba, legalábbis nem
kezdett el eszelősen sikoltozni.
Hat fegyveres támadóból egy élte túl, a másik ötöt a kopasz ölte meg, az
elsőt késsel, a többit pisztollyal. A túlélő kétszeres nyílt töréssel vinnyogott
a kabin padlóján, a jobb könyöke és a jobb térde tört el, a csont mindkét
esetben átszúrta a bőrt.
− Ezt nem tudjuk használható állapotba hozni − mordult Marcus. Még
hozzátehette volna, hogy a hangoskodásával nyakukra hoz még valakit, de
ezt már nem mondta ki. Szó nélkül kétszer fejbe lőtte az egyik zsákmányolt
pisztollyal, amitől azonnal beállt a csend. Csak Lola visszafojtott szipogását
lehetett hallani.
Icemanben forrt a düh. Valakik meg akarták őket ölni. Csak úgy, mintha
az ő életük semmit sem számítana. A biztonságosnak hitt kolónia csak a
cukormázas felszínen volt olyan biztonságos, a felszín alatt ugyanolyan
farkastörvények uralkodtak, mint kint a parton.
− Tűnjünk el! − suttogta Garrett. − Fogjuk a felszerelésünket, és menjünk
el innen! Legalább ne tudják, hogy hol vagyunk!
Senkinek nem kellett bizonygatni, hogy ez egy jó ötlet. Összekapták a
csomagjaikat, a zsákmányolt fegyvereket, és csendben, éjjellátó
szemüveggel a fejükön elhagyták a kabinjukat.
Garrett ment legelöl, néhány lépéssel utána Marcus. A nagyobb
csomagokat Josie és Lola cipelték, hogy a férfiak harcolhassanak. Iceman
volt a hátvéd, és most az egyszer elismerte, hogy jó, ha van nála pisztoly.
 Eljutottak a lépcsőig, ami a fedélzetre vezetett. Útközben nem találkoztak
senkivel, egyetlen ember sem járt a folyosókon, lámpa sehol nem világított.
A lépcső tetején, a dupla ajtó előtt mindig őr állt éjszaka, hogy megállítsa
azokat, akik fel akarnak menni a felszínre, nehogy fény jusson ki belülről,
és valaki felfigyeljen rájuk. Most nem állt ott senki. Garrett hallgatózott,
majd feltolta a fejére az éjjellátót, és felvillantotta a lámpáját. Néhány
másodperc elég volt ahhoz, hogy megértse, még nagyobb bajban vannak,
mint gondolta.
Josie, Lola és Iceman maradtak a lépcsőn, Marcus és Garrett a fedélzetre
vezető ajtóhoz léptek, Marcus elfordította a hatalmas kart, amely a
zárnyelvet mozgatta, és résnyire nyitotta a fémajtót.
A kopasz kilesett, és három felfegyverzett férfit látott, akik éjjellátó
szemüveget viseltek. Ketten az ajtó felé néztek, a harmadik a hangra
hátrafordult. Garrett azonnal lőtt.
Marcus félig kinyitotta az ajtót, hogy ő is lássa, mi történik kint: ketten
összeestek, egy még állt, azt kétszer mellbe és egyszer arcon lőtte.
Nem mozdultak, nem tudták, kik vannak még kint, és pontosan hol vettek
fel pozíciót. Ha most kisétálnak, az öngyilkossággal érhet feL
Eltelt egy perc, és nem történt semmi, csak a lágy szél bujkált a ponyvák
alá, amiket éjszakára kifeszíttek a konténerek közé. Menniük kellett, mert
félő volt, hogy hátulról bekapnak egy másik csapatot, akik letarolják Josie-t,
Lolát és Icemant. Garrett és Marcus tárat cseréltek, majd kiléptek a
fedélzetre. Gyors célváltásokkal néztek szét, ellenség után kutatva. Senkit
nem láttak.
A kopasz a korláthoz sietett, és lenézett a fekete vízre, hogy lássa,
ringatózik-e ott egy csónak, ami a USS Millerről hozta a támadókat. Ha
nincs ilyen, az azt jelentette, hogy helyi erők állnak az akció mögött.
Egy katonai csapatszállító gumicsónak várakozott a fedélzetre vezető
létránál. Két matróz vigyázott rá, várták vissza a társaikat. Garrett lehasalt,
megtámasztotta a fegyverét, gondosan célzott, majd két-két gyors lövéssel
kiiktatta az őröket.
Marcus közelebb ment, lenézett, hogy lássa, mi történt. Meglepődött a
komoly csónak láttán. A kopasz puha léptekkel rohant vissza a lépcsőhöz,
intett a többieknek, hogy jöjjenek. Közben Marcus elnézegette a két zárt,
viharbiztos mentőcsónakot, ami körülbelül huszonöt méterre várakozott az
állványon, arra az esetre, ha katasztrófa történne, és el kellene hagyni a
tankert. Elgondolkodott azon egy pillanatig, hogy vajon képes lenne-e vízre
bocsátani valamelyiket, de nem volt idő töprengeni, és nem is bízott benne.
Abban annál inkább, hogy egy ilyen csónakban komoly készletet helyeztek
el.
Míg Garrett lemászott a csapatszállítóba, vízbe lökte a hullákat és
szemügyre vette a műszerfalat, megérkezett Josie és Lola is. A két nő
lepakolta a csomagokat, majd leültek, ahová a kopasz mutatta.
Marcus megragadta Iceman karját, aki épp átlendült volna a korláton. Az
izomkolosszus kérdőn nézett rá, a brutális arcú a mentőcsónakok felé
mutogatott, majd még súgva hozzátette:
− Onnan hozunk élelmet!
Iceman bólogatott, és követte a csapat vezetőjét. Lassú futásban tették
meg a távolságot, közben folyamatosan a környéket pásztázták ellenség
után kutatva.
Marcus biztos volt benne, hogy egy ilyen kapszula formájú,
elsüllyeszthetetlen, zárt mentőcsónakban rengeteg víz és élelem van, csak
arra kellett rájönnie, hogy hogyan nyílik az ajtó. A pisztolyt az övébe dugta,
majd felkapaszkodott az állványra, és átlendült a csónak tetejére. Onnan
lenyúlva próbálta kinyitni a hátsó ajtót, de az nem engedett. Lefogadta
volna, hogy valami egyszerű szerkezet védi a víz és az illetéktelenek
bejutásától, és pillanatokon belül rá fog jönni arra, hogyan működik.
Iceman egy nagy gombos kart látott az állvány oldalán, csak tippelte,
hogy azzal lehet leereszteni a csónakot a vízre. Rácsapott a gombra. Nem
erősen, csak játékosan. Azt várta, hogy nem mozdul meg. Azt gondolta,
hogy ez a kar fékezi meg a fogaskerekeket, amiket valahol egy
kormánykerékszerű eszközzel lehet működtetni, és lassan, nem kis
munkával, egy csörlórendszer segítségével lágyan vízre bocsátani a
mentőcsónakot.
Az elgondolás nem volt teljesen elhibázott, de az ilyen kapszulákat
másképp használták. Az állvány recsegni kezdett, majd megemelkedett, a
csónak pedig megindult a víz felé.
− Baszd meg! − káromkodott Iceman visszafojtott hangon.
Marcus csak annyit tehetett, hogy megmarkolta a csónak tetején lévő fém
létrakeretet, és szorította, ahogyan csak bírta.
 A közel héttonnás szerkezet óriási csobbanással érkezett a vízre,
huszonhat méter magasból. Marcus úgy érezte, kiszakad a karja, minden
erejével azon volt, hogy ne engedje el a létrát, mert akkor elmerül a sötét
óceánban, és talán arra sem jön rá, merre van a felfelé. A víz teljesen
ellepte, süllyedt egyre mélyebbre, kattogott a dobhártyája, majd végre
megállt a merülés, és émelyítő sebességgel indult el visszafelé.
Marcus gyorsan vett egy mély levegőt, és összeszorított szemekkel várta
az újabb merülést, de nem jött újabb, a kapszula ringatózása is lassan
alábbhagyott. Körbenézett, de csak a sötétséget látta, az éjjellátója valahol a
fenék felé tartott.
Garrett is megzavarodott egy pillanatra, amikor a hatalmas csobbanás
meglepte. Hirtelen elképzelni sem tudta, mi történhetett.
Iceman megérkezett a létra aljára, beugrott a csapatszállítóba.
− Bassza meg, nem így képzeltem! Bocs, ez nem szándékos volt! −
hadarta. Érződött a hangján, hogy tényleg sajnálja.
Garrett nem ért rá kérdezősködni, menniük kellett. Eloldotta a kötelet a
létráról, és az izomkolosszussal ellökték a gumicsónakot a tankertól. A
kopasz próbálta kiismerni magát a kezelőfelületen. Kipróbált valamit, de
semmi nem történt, azután megint valamit, majd megint, és a negyedik
ötlete végre működött, beindult a két csónakmotor. Óvatosan előretolta a
gázkart, éles fordulóba kezdett, hogy a kapszula mellé manőverezhessen.
− Kötél! − mutatott a csapatszállító végébe, ahol két dobozban hatalmas
guriga hajókötél volt felcsévélve. Azokkal kötötték ki a csónakot, vagy
hozzá valamihez akció idején.
Iceman fogta az egyik végét, átugrott a kapszulára, és a mentőcsónak
orrában lévő vontatógyűrűre hurkolta.
− Bocs, öreg! Minden rendben? − kérdezte Marcust.
− Nem tudom − nyögte a brutális arcú. A kapszula tetején hasalt,
görcsösen markolva a létrakeretet.
Garrett gázt adott, a kötél megfeszült és megrándult, ahogyan
megmozdította a vontatott súlyt. A kapszula elfordult, szinte keresztbe.
Iceman azonnal megértette, visszaugrott a csapatszállítóba, fogta a másik
dobozban lévő kötél végét, és azt is ráhurkolta a kapszula orrában lévő
gyűrűre. Ez segített, a mentócsónak szépen siklott a katonai csónak mögött
a vízen.
 Mentek bele a sötét éjszakába, maguk mögött hagyták a fénytelen
kolóniát.

3.

A sötétzöld Zodiac típusú csapatszállító 20 csomós sebességgel haladt

előre, vontatva a héttonnás, élénk narancssárgára festett zárt,
kapszulaformájú Noreq mentőcsónakot.
A Zodiac kormánya körül magas fémkeret futott, a tetején erős
reflektorral; nyolc katonának volt hely, akik ülhettek, vagy célra tartott
fegyverrel, hasalhattak, hogy kis célpontot mutassanak; mindemellett volt
hely fegyvernek, víznek, tartalék üzemanyagtartálynak. A Noreq húsz
személyre volt méretezve, meg ennyi embernek víz és élelem három napra,
rádió, orvosi felszerelés, túlélőkészlet, jelzőpisztoly.
A nap még a láthatár alatt járt, de már jól lehetett látni. Mostanra
világossá vált, hogy senki nem követi őket. Nem a haláluk volt a lényeg,
hanem az, hogy ne legyenek láb alatt.
Josie a Zodiac kormánya mögött ült, figyelte a műszerfal mellett lévő
félgömb formájú iránytűt, hogy korrigálhasson, ha szükséges. A kormányt
rögzítették, mégsem hagyhatták magára.
Iceman a Noreqben kutatott, talált egy hatalmas, orvosi felszereléssel
megrakodott ládát, ami megvolt vagy hatvan kiló, és láthatóan nem arra
szánták, hogy mozgassák. Kézbe vette, és az orrban lévő ajtón át kivitte a
kapszula orrába. A feje fölé emelte.
− Hé! Orvosi cuccok! − kiabálta.
Garrett feltápászkodott az egyik padról, ahol a jegyzeteit olvasgatta, és
lejjebb vette a sebességet, majd lassan leállította a motort. A két csónak
siklott még közel kétszáz métert, majd annyira lelassultak, hogy a kopasz és
az izomkolosszus a vontatókötelek segítségével összehúzták a két járművet.
Iceman átadta a ládát, Garrett letette két pad közé.
− Ennek van súlya − jegyezte meg.
− Én olyan tíz kilónak tippelem − mondta Iceman vigyorogva.
− Igazad van, biztosan van benne olyan is, ami csak tíz kiló −
mosolyodott el Garrett.
 Iceman visszabújt a kapszulába kutatni. A kopasz kinyitotta a ládát,
elkezdte nézegetni a tartalmát. Lola megállt mellette, lenyúlt, kivett néhány
fecskendőt, vattát, alkoholt, antibiotikumot, gumikötelet. Marcushoz ment,
aki a csapatszállító orrában feküdt, két pad között. Elég rossz bőrben volt.
− Azt hiszem, már csináltam ilyet párszor − mondta Lola nagyon komoly
hangon.
Feltűrte Marcus ruhaujját a jobb karjáról, a könyék fölé, a gumikötelet a
felkarjára kötötte, jó erősen. Összerakta a fecskendőt, egy darab vattával és
alkohollal fertőtlenítette a megjelenő véna környékét a könyökhajlatban.
Gyakorlott mozdulattal letörte az ampulla tetejét, és felszívta a tartalmát az
egyik fecskendőbe. Megpöckölgette, hogy a légbuborékok kimenjenek
belőle, kispriccelt egy keveset a levegőbe, majd beadta a brutális arcú
vénájába.
Josie és Garrett összenéztek egy pillanatra.
− Orvos vagyok − fordult feléjük Lola.
− Én nem emlékszem semmire − csóválta a fejét a szépség.
A Noreq mentőkapszulát eredetileg arra tervezték, hogy tengeri
fúrótornyok személyzetét mentsék vele, ha tűz ütne ki, vagy a viharban
megdőlne a torony: az emberek beszállnak, beülnek a helyükre, majd a
mentőcsónakot egy szerkezet segítségével több tíz méteres magasságból
beleejtik a vízbe. Úgy lett kialakítva, hogy az utasok sérülés nélkül
átvészeljék ezt. Bent, a hajótesten belül, speciális székekben, előírásos
testtartásban.
Marcust eléggé megviselte a zuhanás, kiakadtak a vállai; Garrettnek
kellett helyretolnia az ízületeket, ami nem kevés fájdalommal járt. A csapat
vezetője olcsón megúszta a zuhanást nyolc emelet magasságból: néhány
húzódás, ficam, kisebb bevérzések. Hányingerrel küszködött, amit Lola
szerint az agyrázkódás okozott, és belázasodott, amire a doktornő azt
mondta, hogy ez a megsérült ízületek és izmok helyreállításának része.
Marcus nézte az eget, és gyűlölte ezt a helyzetet, amiért gyenge és
gyengének látják. Úgy érezte, sok munka lesz innen visszaszereznie a
tekintélyét. Iceman többször is bocsánatot kért tőle, ami nem nagyon
vigasztalta, hiába volt véletlen, de nagyon haragudni sem tudott az
izomkolosszusra, hiszen szükségük lett volna a kapszulára, és meg is
szerezték.
 Garrett ismét felgyorsított, lassan, fokozatosan, míg el nem érték a 20
csomós sebességet. Iceman tovább kutakodott a Noreqben, volt mit
átnéznie. A kopasz távcsővel körbekémlelt, sem hajót, sem szárazföldet
nem látott, leült a helyére, és újra a jegyzeteit olvasgatta.
− Ne kímélj − szólalt meg Marcus.
− A Csendes-óceánon vagyunk, ami a Föld legnagyobb óceánja. Az
amerikai kontinens közelében az áramlatok déli irányba haladnak, és Latin-
Amerika magasságában kivisznek a nyílt óceánra − mondta Garrett. − Most
a kaliforniai partok felé tartunk, az áramlatok még nem kaptak el, és
dolgozik a motor. Ez egy csapatszállító katonai motoros gumicsónak,
partraszálláshoz használják. Körülbelül húsz kilométert tehettünk meg,
szerintem lassan elfogy az üzemanyag. A part innen még olyan 550
kilométer. A Noreq rendelkezik saját motorral, amivel eljuthat talán ötven
kilométerre, annál többre biztosan nem, hiszen ez nem hajó, hanem
mentőcsónak, amiben túlélhetjük a tüzet és a viharokat.
− Tehát legjobb esetben is legalább 500 kilométert kellene eveznünk −
foglalta össze Marcus.
− Bassza meg! − sóhajtott Lola. − Az mennyi idő?
− Majdnem egy hét, ha nem pihenünk − válaszolta a kopasz.
45
Josie elnevette magát, kínjában, annyira eszelősen hangzott. Lola azt
hitte, ez valamiért tényleg vicces, ő is kacagott egy sort, majd
elkomolyodott.
− Ezt nem tudjuk megcsinálni, ugye? − kérdezte.
− Nem − ingatta a fejét Garrett. − Az egyetlen jó hír: nem valószínű,
hogy meghalunk. Az áramlatok délre sodornak, nem északra, ahol
befagyhatnánk, és ahol nehéz horgászni. Túléljük a tűző napot, a viharokat,
az esőt, védve vagyunk a cápáktól. Mármint, addig, amíg a kapszula nem
süllyed el. Induljunk ki abból, hogy nem fog, mert vigyázunk rá. Itt fogunk
körözni a Csendes-óceánon, sodródva az áramlattal, sodródva a széllel,
ciklusról ciklusra, amíg fel nem vesz minket egy hajó. Hacsak nem találunk
ki valamit.
Lola leroskadt a csónak fenekére, két pad között. Összeborzolta a haját,
mintha kezdene megőrülni a kilátástalanságtól.
− Mi a készlet? − kérdezte Marcus.
 Garrett már összeírta, elővette a jegyzetfüzetét, abból olvasta fel.
− Öt íj, százötven nyílvessző, hat .45-ös kaliberű pisztoly, huszonegy tár,
öt éjjellátó szemüveg, balta, kések, néhány váltás ruha, távcsövek,
jelzőpisztoly, huszonnégy rakétával, fehér, piros és kék fénnyel, térkép,
tájoló, egy csáklya, horgászbotok, damil, horgok, csalik, víztisztító,
vízlepárló, napelem, orvosi felszerelés, takarók, élelem ötünknek körülbelül
három hétre, talán többre. Van néhány vízhatlan ponyva, amit
kifeszíthetünk, néhány szerszám a kapszulában, amivel faházat építhetünk,
ha partra vetne minket a víz. Meg még pár apróság.
Néhány percig gondolkodtak, majd Iceman kiabált, hogy talált még
üzemanyagot.
− Akkor már csak 490 kilométert kell eveznünk vagy úsznunk −
mosolyodott el Garrett. A két nő nevetett.
− Visszatalálsz? − kérdezte Marcus.
− A tankerra? − kérdezett vissza a kopasz, pedig tudta a választ.
− Elvben igen. Talán. Nem tudom biztosra mondani.
− Lelőnek minket, ha meglátnak − mondta Lola szórakozottan.
− Nem a tanker a lényeg, hanem a teherhajó, ami ötnaponta jön, vagyis
még négy nap, és itt van. Az nagyobb esély, mint körözni az idők
végezetéig − fejtegette Marcus. − Nekem cél kell, tettek, amik felé
vezetnek, nem várakozás! Én nem fogok nézni ki a fejemből, és
reménykedni!
Hallgattak. Lola nem találta volna olyan nagy problémának, ha egy ideig
csak csónakázgatnak, már úgyis kiszemelte Icemant, azt képzelte, jól
eltesznek a kapszulában, elég nagynak néz ki, biztos van benne hely. Még
nem nézett be, nem tudta elképzelni, milyen a berendezés, hogy minden
köbméternyi hely maximálisan ki van használva, és a kényelem nem volt
kritérium a tervezésnél.
− Nem tudnak megvédeni minket? − szólalt meg Josie. − A kapitány
rendesnek látszott.
− Az őrposztokon nem volt senki, és vér sem volt sehol − tájékoztatta
Garrett. − Ez azt jelenti, hogy vagy benne van, vagy alárendelt a USS
Miller kapitányával szemben. Nekünk mindegy, melyik, az anyahajón van
elég fegyver, senki nem fog packázni vele.
 A szépség bólogatott, hogy érti, majd elfordult, elnézte a vizet, hogy ne
látszódjon, mennyire csalódott.
− A teherhajó a legjobb esélyünk. Látótávolságban várakozunk, ha
felbukkan, megtámadjuk és visszafordítjuk, nem engedjük eljutni a
kolóniáig − rendelkezett Marcus határozottan. Bízott benne, hogy addigra
teljesen felépül.
− Kicsik vagyunk, mi messzebbről látjuk őket, mint ők minket −
nyugtatgatta a kopasz a két nőt. − A cél megvan, tervezzük meg. Fegyver a
teherhajón is van, ez biztos! Nem hibázhatunk!

4.

Beesteledett, lassan véget ért a második nap. Marcus is jobban lett,

szerencsére nem szenvedett komolyabb sérüléseket. A két csónakot
egymáshoz kötözték, majd bebújtak a kapszulába, becsukták az ajtókat, és
letakarták az ablakokat, nehogy a fény felhívja rájuk valaki figyelmét. Lola
gyorsan megértette, hogy ebben a zsúfoltságban nem lesz romantikázás.
Iceman kiszedett a helyéről néhány széket, hogy kinyújtózhassanak, és
aludhassanak. Garrett elsőre visszatalált a tankerhoz, ami még ót is
meglepte. Körülbelül tizenkét kilométer távolságban álltak meg,
viszonyítva a hajótest oldalához, arrafelé, ahonnan a teherhajónak kellett
jönnie, három nap múlva. Olyan messze voltak a tankhajótól, hogy
távcsővel is alig találták meg, arra nem láttak reális esélyt, hogy a hajóról
valaki kiszúrja őket, egy aprócska pontot a végtelen óceán közepén.
Lola vacsorát készített, ínycsiklandó illatok töltötték be az egyébként
inkább benzinszagú mentőcsónakot. Hús, zöldség és rizs volt a menü, amit
mindenki nagyon várt.
− Egy fárasztó nap végén jól bevacsizunk, utána pedig… − Iceman
ünnepélyesen felmutatott egy üveg rumot. − Az egyik ládában találtam!
Akárki állította is össze az étrendet, hálám neki! Persze, csak három
üveggel van, de egy ideig kitart.
Marcus mondani akart erre valamit, hogy ez még mindig az FBI, és még
mindig szolgálatban vannak, de inkább nem mondta. Ó maga is szívesen
ivott volna néhány ujjnyit, ha többet nem is. Az biztos, hogy itt senki nem
fog berúgni. Még nem volt százszázalékos, de a modora már visszatért.
− Na, elkészült a mű! − fordult Lola a többiek felé nevetve.
 Iceman félretette az üveget, majd összedörzsölte a kezét, mint aki alig
várja már, hogy kibonthassa az ajándékot. Segített Lolának tányérra szedni
az ételt.
Kényelmesen elhelyezkedtek, és hozzáláttak az evéshez. Nagyon ízlett
nekik. Az óceán nevéhez híven csendes volt, alig mozgott, el lehetett
felejteni, hogy hol vannak.
− Még három nap? Ugye, annyi? Aha! − bólogatott az izomkolosszus. −
Ki lehet bírni! Most már minden rendben van, minden a helyén, mindent
átnéztünk, lajstromba vettünk, most jön a kiképzés.
− Mire gondolsz? − kérdezte Garrett. Egy pillanatra összenéztek Josie-
val, és mindketten önkéntelenül elmosolyodtak. A férfinak nagyon tetszett a
szépség figyelme.
− Mindenki taníthatná, amihez ért. Én testedzést, erőnlétet, közelharcot,
te késhasználatot meg íjászatot, Marcus lövöldözést, Lola orvosi
ismereteket, és ételkészítést, Josie pedig adhatna sminktippeket!
Mindenki nevetett, csak Marcus nem. A brutális arcú a kapszulához járó
túlélő kézikönyvet lapozgatta. Fel sem nézett, úgy mondta.
− Ez jó volt, de most már ideje visszatérni a valóságba! Nyolcnaponta
mindent elfelejtünk, ehhez kell időzíteni mindent, amit teszünk. Az ötödik
napon jön a hajó, felmegyünk rá és visszafordítjuk, a hatodik napon
megérkezünk Los Angelesbe, marad két napunk. Kiszállunk a partra, és
keresünk egy helyet, ahol berendezkedünk. Ott vészeljük át az amnéziát. Az
első nap végén útra kelünk.
− Miért nem maradunk a hajón? − kérdezte Lola.
− Mert ott veszélyben vagyunk − nézett fel Marcus. − Bármi lehet, akár a
rádiócsendet is megtörhetik, vagy sosem volt valójában érvényben, csak az
utasoknak.
− Mi a cél? Van cél? Vagy csak kockáztatjuk az életünket valamiért, amit
nem is tudunk, hogy mi? − értetlenkedett Iceman.
− Cél mindig van − nézett Marcus a kopaszra.
− Az elmúlt ciklusokban egy küldetésre készültünk fel, ezért ébredtünk
egy cellában, ahol össze kellett raknunk az íjat… tudjátok -vette át a szót
Garrett. − Több célunk is van. Meglátogatjuk a Los Angeles Times
szerkesztőségét, és átkutatjuk. Amikor elkezdődött ez az egész, biztosan
repkedtek a hírek, és olyan dolgokat tudtak még akkor, amit mára senki
nem tud. Mert mindenki elfelejtette. Az első ciklusban, de talán a
másodikban is, még működtek a hírközlő berendezések. A második cél
megkeresni a kormányzó hivatalát, ami Los Angeles legnagyobb hatalmú
emberének volt a hivatala. Biztosan megpróbálták megfelelően tájékoztatni,
esetleg kimenteni.
− Kimenteni? − szólalt meg Josie, és végigfutott a hátán a hideg.
− Igen, kimenteni − nézett a szemébe Garrett. − Talán az elején még
tudták, ki az ellenség.
 HARMADIK FEJEZET
1.

Az ébredés utáni első napon Garrett talált egy holttestet, ami miatt halálra
ítélték őt, Marcust, Icemant, Josie-t és Lolát. A második napon
elmenekültek a tankerról. A harmadik és negyedik napon felkészüléssel és
tervezéssel telt az idő, és Garrett átolvasta az összes jegyzetét, a lexikont is,
és az Informatikus irodájából elhozott füzeteket is.
Az ötödik nap reggelétől a teherhajót lesték. Leosztották a
megfigyelendő területet, és minden percben valaki a távoli horizontot leste.
Délután fél három előtt néhány perccel bukkant fel a hajó a távolból,
néhány fokkal odébb, mint ahol a kopasz várta.
A csapatszállítót már felkészítették, mindent átrakodtak a kapszulába,
ami nem volt fontos, hogy megszabaduljanak némi súlytól, a kapszula
tartalék üzemanyagtartályát leeresztve csurig töltötték a tankot. Garrett
bejelölte a térképen, hogy hol van a Noreq, ha netalán vissza kellene térniük
érte. Megfelelő műszerek és szakértelem híján csak hozzávetőlegesen tudta
meghatározni a helyzetüket, ami némi támpontot adhatott a keresésnél.
Marcus elnézte a teherhajó foltját a távolban, majd a tanker zöldes alakját
figyelte néhány percig, azután leeresztette a távcsövet, és hagyta a
nyakában lógni. Teljesen felépült mostanra, szétfeszítette a tettvágy.
− Induljunk! − adta ki az utasítást.
Garrett előretolta a gázkart, a csónak lassan elindult előre, fokozatosan
egyre jobban felgyorsított, mígnem az orra kiemelkedett a vízből, és szinte
siklott az óceán felett.
Harmincnyolc percbe telt eljutni a teherhajóig. Marcus fellőtt két rakétát
a jelzőpisztolyból, hogy felhívja a kormányos figyelmét. A hajó nem állt
meg, de a tat jobb oldalán leeresztették a kötélhágcsót. Garrett mászott fel
elsőnek, utána Iceman, mert ők ketten voltak a leggyorsabbak, majd
Marcus, Josie és Lola.
Érdeklődő és néhány ijedt arcot láttak. Két férfi várta őket.
− Marcus Jefferson vagyok, a kolóniáról! Kísérjen a kapitányhoz!
Vészhelyzet van! − mordult Marcus ellentmondást nem tűrő hangon.
 − Portland Or vagyok, rádiósként szolgálok itt a hajón − mutatkozott be
az egyik férfi, a másik nem szólalt meg. − Kövessenek!
A teherhajó kapitánya, egy Jules nevű, negyvenes évei végén járó, kissé
kövérkés, szakállas fickó fogadta őket. A tekintetéből cinizmus sugárzott,
amiből Garrett arra következtetett, hogy nehéz dolguk lesz a meggyőzéssel,
Marcus meg arra, hogy valószínűleg össze kell majd vernie, hogy
hallgasson a szép szóra.
A brutális arcú átadta Wolfge Harris tankerkapitány felhatalmazását,
amely szerint gyilkossági ügyben joguk van nyomozást folytatni A
felhatalmazás nem tért ki arra, hogy hol, de igen hivatalosnak látszott, még
le is volt pecsételve.
− Nem tudok bűnesetről − adta vissza a levelet Jules.
− A USS Milleren történt bűncselekmény − mondta Marcus, és a
kapitány olyan képet vágott, hogy legszívesebben összerugdosta volna a
padlón. − így kezdődött öt nappal ezelőtt. Az előző ciklus végén
meggyilkoltak egy magas rangú tisztet a hadihajón, a hullát az új ciklus
elején találták meg. A fejetlenséget a futótűzhöz hasonlítanám. Valaki
biológiai fegyvert vetett be. Talán tudta, mit tesz, talán nem, nincs
jelentősége. Lépfene-baktérium szabadult el. Halálos áldozatok voltak,
karantén alá vonták a USS Millert, és nem engedtek a fedélzetre minket
többé. A tanker ugyancsak megtagadta ezt.
− Ezt most nem értem − emelte fel az ujját Jules. − Hol voltak, amikor
kitört a járvány?
− A USS Milleren vizsgálódtunk, amikor robbanás történt. Mivel nem
vagyunk az állomány tagjai, eltávolítottak bennünket a hajóról, majd jöttek
a hírek, hogy biológiai fegyvert vetettek be. Csónakba szálltunk, mentünk
vissza a tankerra, ahol már fegyverrel fogadtak, és nem engedtek minket
felszállni. Az anyahajóról villantóval megüzenték, hogy karantént rendeltek
cl. Mi pedig épp onnan jöttünk, ezért azt hitték, fertőzöttek vagyunk.
Nemigen hitték el, hogy nem kerültünk kapcsolatba az anyaggal.
Jules szemei elkerekedtek, felugrott a székéből, és védekezőn maga elé
emelte a kezeit.
− Micsoda? Idehozták nekem ezt a szart? − csattant fel.
Portland is elhátrált, látszott rajta, hogy halálra rémült.
 − Nézze meg a dátumot a papíron! − utasította Marcus, amit a kapitány
gépiesen meg is tett. − Láthatja, hogy öt nappal ezelőtt történt! Azóta a
gumicsónakban dekkolunk, mert nem szállhatunk fel egyik hajóra sem!
Tehát veheti úgy, hogy mi is karanténban voltunk, és átmentünk a teszten. A
lépfene tünetei hat óra alatt megjelennek, a késleltetett hatású, elnyújtott
lappangási idejű baktériumtörzs, amit diverziós merényletekhez használnak,
huszonnyolc óra alatt. Nincsenek tüneteink. Nem fertőződtünk meg.
Jules a felét sem értette Marcus szakkifejezéseinek, de ráhagyta.
− Akkor? Nem értem! Miért nem mentek vissza a hajóra? − tette fel a
kérdést.
− A USS Miller bezárkózott, semmire nem reagálnak, a tankerról meg
ránk lőnek, ha közel megyünk! A félelmük túlzó, de végül is érthető −
Marcus elhallgatott, hagyta, hogy Jules eméssze az elhangzottakat, és
kérdezzen, ha akar.
A kapitány sokáig nem szólt semmit, csak járkált fel-alá, és
gondolkodott. Végül a rádiósához, Portlandhez fordult.
− Van valamilyen adás? Vészjelzés, ismétlődő üzenet, akármi?
− Semmi, teljes csend van az éterben − mondta a rádiós. Rádiócsend volt
érvényben, de hallgatózni lehetett.
− Azt akarják, hogy az ezen a héten összeszedett emberekkel forduljak
vissza, és hajózzak ki Los Angeles partjaihoz? − fordult Jules Marcushoz.
− Hány embert szedtek össze? − kapcsolódott a beszélgetésbe Garrett.
− Hányat… − ízlelgette a szót Jules, és azon gondolkodott, joga van-e
tudni ennek az ismeretlennek a létszámot. Aztán arra jutott, hogy nincs oka
eltitkolni a létszámot. − Huszonegy.
− Az nem sok − húzta el a száját a kopasz. − Menetrendszerűen járnak,
minden héten?
− Ingázunk oda-vissza. Miért?
− Felébrednek, négy napig tart megtanulni irányítani és navigálni a hajót,
az ötödik napon eljönnek ide, leteszik az utasokat, majd visszafordulnak, és
visszamennek oda, ahonnan jöttek − foglalta össze Garrett. Olvasta a
jegyzeteiben. − Amikor minket hoztak, hat ciklussal ezelőtt, el sem
mondhattuk volna, mennyire hálásak voltunk. A kolóniát menedéknek
láttuk, otthonnak, biztonságnak. Ez kitartott az elmúlt ciklusokban, amíg öt
nappal ezelőtt nem találtam egy halottat, majd azután valaki nem robbantott
fel egy biológiai gránátot, hogy védje magát. A felszín szép, de ami alatta
van, az rohadt. Talán van mentség rá. De akkor is az, ami. Az elmúlt
hetekben szisztematikusan felkészítettek minket egy expedícióra,
gyakoroltunk éjjel-nappal, mert ami készséggé válik, az megmarad az
amnézia után is. A test nem felejt. Az izmok, az idegpályák emlékeznek.
Volt egy barátom, akit úgy ismertek, az Informatikus, ő alá osztottak be,
azért készültünk fel, hogy felkutathassuk Los Angeles kormányzóját, aki
biztosan rendelkezik olyan értesülésekkel, adathordozókkal,
memorandumokkal, ami segít kibogozni mindazt, ami a világgal történt.
Sajnos a felkészítést nem fejezhettük be, mert valaki megölte. Hogy miért?
Nem tudom. De dolgunk van, ami…
− Terence meghalt? − kérdezett közbe Portland. − Megölték?
− Elnyisszantották a torkát − fordult felé Marcus, és várta a hatást.
A rádiós elsápadt.
− Akkor tényleg nagy a baj − mondta elcsukló hangon. − ő volt a
szellemi vezetője a kolóniának. A barátomnak mondhattam… Nagy
veszteség!
Portland leült, bár a kapitány nem engedte meg. Alig volt erő a lábában,
nem tudott tovább állni. Szomorúan nézte a padlózatot.
− Kapitány, kérem, hogy forduljunk vissza, tegyen ki minket a parton,
segítse ennyivel a küldetésünket − kérte Garrett Jules-t.
A kapitány elgondolkodott, úgy tűnt, hajlik rá, de hirtelen eszébe jutott
valami.
− Nekem meg kell győződnöm arról, hogy amit mondanak, az igaz! Ne
vegyék ezt magukra! Ez nem bizalom, hanem felelősség kérdése.
− Teljesen egyetértek − mordult fel Marcus. Előhúzta a pisztolyát, csőre
töltötte, és a csövet Jules homlokának nyomta.
Három perccel később a teherhajó visszafordult Los Angeles felé.

2.

Hajnali fél ötkor kötött ki a csónak Los Angeles partjainál, a Burton W

Chace Park egyik mólójánál. Garrett és Marcus körbepásztáztak
távcsöveikkel, túlélőt, ellenséget, állatot kerestek. Amit láttak, nem
nyugtatta meg őket: sehol semmi, sehol senki.
Marcus néhány perc nézelődés után úgy döntött, hogy ideje kiszállni.
− Menjünk! − adta ki az utasítást. Felvette a hátizsákját, majd
lendületesen kilépett a móló foltos deszkapadlójára.
Iceman kiszökkent, utána kisegítette Lolát, majd Josie-t.
− Ha találunk valamit, ami értékes, jelentkezünk − fordult Garrett a
csónakoshoz.
− Remélem, sikerrel jártok − mondta a matróz őszintén.
Kezet fogtak, a kopasz elhagyta a motorcsónakot, a férfi azonnal indított,
és éles kanyarral visszafordult a tíz kilométerre horgonyzó teherhajó felé.
− Azért a hajón jobb volt − jegyezte meg Lola szomorúan.
− Itt nem akarnak megölni minket − szólalt meg Josie halkan. Még
mindig nem tudta feldolgozni, ami történt. A teherhajón sem volt felhőtlen
az élet, hiszen Marcus fegyverrel és néhány ütéssel vette rá a kapitányt,
hogy azonnal forduljon vissza, ezért Jules személyében olyan ellenséget
szereztek, akivel állandóan törődni kellett, nehogy elkezdjen szervezkedni
ellenük.
− Jobb lett volna, ha Garrett nem találja meg a hullát − sajnálkozott
tovább Lola.
− Nekem mondod? − kérdezte a kopasz, választ nem várva.
− Merre? − érdeklődött Marcus, miközben ismét szeméhez emelte a
távcsövet.
Garrett leterítette a térképet a pallóra, és bejelölte, hogy hol vannak, majd
a tájoló segítségével a jegyzetei közt talált adatok alapján nagyjából
bejelölte, hogy hol lehet a garázs, amit egy korábbi ciklusban az
Informatikustól hallott, és feljegyzett.
− Körülbelül itt van − mutatott a térkép egy pontjára, amire nagy x-et
rajzolt tollal. Nem utcatérkép volt, hanem domborzati térkép, annak igen
pontos. − Sík terület, annyit jegyeztem fel, hogy egy nagy lapos épület van
a közelében, amire ki van írva, hogy Mark Twain. Attól északnyugatra, két
utcára, egy ázsiai étteremtől jobbra, egy irodaház alagsorában, a garázsban
van néhány autó. Expedícióknak tárolták őket, mi lettünk volna az elsők,
akik benyomulnak a belső területekre. Innen olyan két kilométer lehet, talán
kicsivel több.
− Na, akkor lépjünk ki! − próbált lelkesedni Iceman. Egy jó kocsinak
örült volna, mégis, ma kissé nyomottnak érezte magát. Úgy vélte, azért,
mert veszélyben vannak, fegyveres őrültek és kannibálok lesik őket.
Olvasott néhány sort erről, még a tankeron. Meg abban sem volt biztos,
hogy megtalálják a garázst, ha pedig mégis, lehet, hogy nem lesz benne
semmi.
Összerakták az íjakat, és fejenként tíz nyílvesszőt, borotvaéles
vadászhegyekkel. Marcus hozott egy Benelli M4-es sörétes puskát a
hajóról, három doboz lőszerrel, abban jobban bízott, mint az íjban, de
tisztában volt vele, hogy bizonyos esetekben az íj csendje dönthet élet és
halál közölt. Úgy gondolkodott, hogy ha ki kell vágniuk magukat
valahonnan, akkor jöhet a sörétes, ha van rá mód, akkor az íj vagy a
hangtompítós pisztoly. Hat pisztolyuk volt, mindenkinek jutott, de Iceman
hányingert kapott tőle, inkább berakta a hátizsákja aljára, a tárakkal együtt.
Elindultak a célállomás felé. Marcus ment elöl, mellette Garrett,
mögöttük Josie és Lola, hátvédnek Iceman. Az izomkolosszus nem nagyon
örült a kijelölt posztnak, de belátta, hogy a két nő mögé kell valaki.
Nem sokat beszélgettek az úton, inkább figyeltek és hallgatóztak.
Senkivel nem találkoztak, amit nem is bántak. Benne jártak már a
délutánba, mire rátaláltak a Mark Twain feliratra egy lapos épületen. Mark
Twain Middle School. Azután tovább bolyongtak a környéken, mire
kikeveredtek egy irodaház elé, a Palms Boulevardon. Többször is elmentek
előtte, mivel az irodaház szóról nem egy háromemeletes lakóépületnek
látszó épület jutott eszükbe, amiben két jogász vállalat bérelt helyiségeket.
− Ha a garázs a föld alatt van, akkor honnan mennek be oda? − tűnődött
Iceman. Csak egy hétköznapi kaput látott, amin két ember ugyan befért
volna, de autó nem. − Vagy nem ez az a hely? Vagy a másik oldalán van a
garázsajtó? Az a következő utca.
− Meglátjuk. Bemegyünk! − rendelkezett Marcus. − Garrett! A többiek
figyeljenek!
Iceman nem szövegelt többet, fogta a távcsövét, elnézett mindkét
irányba, a széles, teljesen kihalt boulevardon. Lola a kapu közelébe
húzódott, onnan leskelődött. Nem akart az úton állni. Josie követte, mintha
elválaszthatatlanok lennének. Közben fél szemmel a kopaszt nézte, hogy
lássa, mit csinál.
Marcus megpróbált bejutni, de a kapu zárva volt. Erre számított. Ha
nyitva lenne, már szétloptak volna itt mindent. Garrett alaposan
megvizsgálta a zárat, próbálta a zsebkését becsúsztatni a két szárny közötti
résbe, hátha sikerül elmozdítania a zárnyelvet, de itt ez nem működött.
− Csak erővel jutunk be − foglalta össze. − Vagy felmászunk az egyik
ablakhoz.
− Belülről akkor sem tudjuk kinyitni − mordult Marcus.
− Szerintem sem − helyeselt a kopasz. − Befelé nyílik, az izomember
betörhetné − bökött állával Icemanre.
− Hé! − szólt oda a brutális arcú, amire a fekete kolosszus hátrafordult. −
Törd be! − mutatott a kapura, majd a kopasszal félreálltak az útból.
Iceman vigyorgott, úgy érezte, ez neki való feladat, ez a két nyápic nem
képes arra, amire ő. Körülbelül öt méterre állt a kaputól, ami elég komoly,
megerősített, vastag fa nyílászárónak tűnt, akinek pedig van pénze és
igénye ilyen kaput feltetetni, az a zárral sem fog spórolni.
Iceman kilőtt, mint a rakéta, nekirontott a háznak, és jobb lábbal teljes
erőből belerúgott a kilincs mellett a fába. A zár kiszakadt, valami még be is
repült az előcsarnokba és csörömpölve esett a kőre.
Marcus hangtompítós pisztollyal és elemlámpával a kezében azonnal
benyomult a sötéten ásító kapualjba. Azonnal felmérte, hogy itt nincs senki,
és valószínűleg az egész épület üres. Vastag por lepte a földet, lábnyomok
pedig nem voltak, csak a sajátjai. Vagy a másik oldalon lévő kaput
használják. Ha így van, ezt a robajt minden bizonnyal hallották, és
rövidesen jönnek megnézni, hogy mi történt. Feltéve, hogy van valaki
itthon.
− Te egy állat vagy! − mosolygott Lola, amikor szemügyre vette, mit
művelt Iceman.
− Csak most jöttél rá? − csodálkozott az izomkolosszus. − Azt hittem,
okos vagy…
Ez tetszett a nőnek, meg az is, amit ez a hatalmas ember művelt a vastag
kapuval.
 Garrett csettintéssel hívta fel a többiek figyelmét, majd mutatta, hogy
ideje eltűnni az utcáról.
Iceman behajtotta a kaput, hogy ne tűnjön fel első ránézésre, hogy be
lehet menni. Marcus és Garrett éjjellátó szemüveget húztak, és pisztollyal a
kezükben elindultak felfelé a lépcsőházban. Közel negyven percbe telt
átkutatni minden helyiséget. Mindent belepett a por, amit csak lehetett,
régen elvittek, akik itt húzták meg magukat, nem akartak hátrahagyni
semmi értékeset. Néhány összetört számítógép és monitor mutatta, hogy
egykor itt komoly munka folyt. Látszott, hogy nem vandálok verték szét a
gépeket, hanem valakik tudatosan és módszeresen tönkretették azokat.
A földszintre visszatérve, Iceman és a lányok maradtak őrizni az
előcsarnokot, a brutális arcú és a kopasz nekivágtak az alagsornak, remélve,
hogy a garázst tényleg itt találják. Hamarosan meg is lett az ajtó, melyen
ráfestve felirat díszelgett, mutatva, hogy mi van, vagy mi volt mögötte. A
zár gyorsan megadta magát. A két férfi elindult lefelé a lépcsőn, halkan
mozogva, figyelve a legkisebb neszre is. Körülbelül öt méterrel mélyebben
valóban ott volt a garázs. Gyorsan körbejárták, majd Garrett visszatért a
földszintre a többiekért.
− Gyertek! − szólt oda a lépcsőházból.
− Van kocsi? − érdeklődött Iceman, reménykedve, hogy igen a válasz.
− Nem fogjátok elhinni! − mosolygott a kopasz.
− Ez tetszik! − kacsintott Iceman, és már ment is lefelé a lépcsőn.
− Gyorsan megtaláltátok − gratulált a szépség Garrettnek.
− Igen − bólogatott a férfi. Ahogyan a nő elment mellette, egy pillanatra
összeért a válluk, ami Garrettet nagyon jó érzéssel töltötte el.
Lola szaladt az izomkolosszus után, végül Garrett is lement az alagsorba.
− Azt a kurva! − szisszent fel Iceman, amikor elé tárult a látvány.
− Hú! − hagyta el önkéntelenül Josie száját.
− Visszük mindet? − kacarászott Lola. Örült, hogy végre valami tényleg
jó.
A garázsban két sorban álltak az autók, az egyik sorban öt, a másikban
három, ránézésre kifogástalan állapotban lévő kocsi várakozott. Három
Chrysler, két Mercedes, két Toyota Land Cruiser terepjáró, meg egy Ford
lakóautó.
 − Szép gyűjtemény! − ismerte el Iceman. − Hiba lenne egyet vinni!
− A döntés előtt nézzük meg, hogy mi jöhet számításba! − mordult
Marcus. − Lehet, hogy egyik sem működik!
− Ez már negatívizmus − jegyezte meg Lola. − Elveszed a kedvünket!
Marcust nem izgatta a nő véleménye, elkezdte megvizsgálni az egyik
Mercedest. Néhány perccel később már tudták, hogy mindegyik jó
állapotban van, az üzemanyagtartályok pedig teljesen, vagy majdnem
teljesen feltöltve.
− Öreg, nem tudom, ki csinálta ezt itt, de respekt! − mondta Iceman a
kopasznak.
− Sokat köszönhetünk neki. Vagy nekik − értett egyet a kopasz.
− Visszük a lakóautót és ezt a Toyotát − mutatta Marcus, hogy mi mellett
döntött.
Senkinek nem volt kifogása.
Beletelt egy kis időbe, mire rájöttek, hogyan kell vezetni, és sikerült
kinyitniuk az épület másik oldalán nyíló garázsajtót.
Marcus úgy találta ki, hogy a Toyota terepjáróban ő ül, meg
leghasználhatóbb embere, Garrett. Iceman, Lola és Josie a Ford buszban
rendezkednek be. A kéttagú konvojban a Land Cruiser megy elöl, kicsivel
utánuk a lakóautó. Ezzel a döntéssel sikerült kizárnia minden zavaró
tényezőt, ha pedig nehéz terepre érnének, a Toyotával továbbmennek, a
buszt hátrahagyják. Amíg ez nem történik meg, a Ford lesz a teherszállító.

3.

A Los Angeles Times szerkesztősége a West lst Street és a Spring Street

sarkán állt. Cím és utcatérkép híján este lett, mire megtalálták. Az egész
épülettömböt két vállalat irodái foglalták el, egyik oldalról a Times, másik
oldalról a Bank of America.
A Toyota terepjárót Garrett vezette, Marcus a hátsó ülésen ült, középen,
hogy bármelyik oldalon ki tudjon szállni. Mindketten éjjellátó szemüveget
viseltek, a lámpákat nem kapcsolták fel. Lépésben haladtak előre, a kopasz
megkerülte a tömböt. Néhány kiégett autóroncs rohadt az út szélén, az
épület kapuit leszaggatta valami, a körülötte látható omlás és szétfutó
repedések alapján Marcus arra következtetett, hogy robbanás okozta a kárt.
 − Úristen… − sóhajtott Lola, rátapadva a lakóautó vezetőfülkéjének bal
oldali ablakára.
− Bent még rosszabb lehet − suttogta Josie. Próbált inkább a műszerfalon
találni valami érdekeset, mintsem a kinti romokat nézegetni.
Iceman követte a vezető kocsit, közben átkozódott magában, amiért így
adódott, mert lehetne sokkal jobb is, ünnepelhetnék a tankhajón, messze
minden rossztól, ahelyett hogy itt kockáztatna mindent. Néha a pokolba
kívánta a kopaszt, amiért ennyi bajt hozott a nyakára, néha viszont arra
gondolt, hogy ő is rátalálhatott volna a hullára, de akárhogy is, az nem
elfogadható, hogy valakik megpróbálták a szó szoros értelmében kivégezni
őket a tankeron.
A vezető kocsi megállt, az izomkolosszus is rálépett a fékre. Előrehajolt,
éjjellátóval a fején próbálta kitalálni, miért álltak meg.
− Ha kint hagyjuk a kocsikat, elviszik, mire visszajövünk értük. Ha itt
hagyunk valakit, hogy vigyázzon rá, mire megy egyedül egy komolyabb
támadással szemben? Ha dudál nekünk, mennyi idő alatt érünk ide az épület
másik végéből? Lehet, nem is halljuk meg néhány tucat válaszfal mögött,
vagy nem találunk vissza időben, mert valahol rossz felé fordulunk, és
eltévedünk. Nem két perc egy ekkora kőhalmot érdemben átkutatni,
felületesen átnézni meg nincs értelme. Ha beállunk valahol a kocsikkal,
felkeltjük azok figyelmét, akik bent tanyáznak − ismertette Marcus a
dilemmáját. − Fogadásom lenne rá, hogy van bent valaki, nem kevés
emberrel! Aki ellenőrzése alatt tartja a tömböt a falakon belül, az
biztonságban lehet, tehát elég élénken fog reagálni az idegenekre. Azok
pedig mi vagyunk.
Garrett elnézte a szerkesztőség magas falait, a sötéten ásító ablakokat.
Sehol egy fénypont, sehol egy villanás.
− Ha van bent valaki, aki uralja az épületet, nem amatőr, nem idegbeteg,
hanem érti a dolgát. Fegyelmezett, és bárkik is állnak mellette, ők is azok −
elmélkedett csendesen. − Szerintem vállalható a kockázat.
Marcus is hajlott erre, már csak az volt a kérdés, hogy hol menjenek be.
Az egykori méretes, kétszárnyas kapun beférnek, ha azon át hajtanak be, az
előcsarnokba jutnak, ahonnan elmehetnek bármerre, a folyosókon és a
lépcsőkön, feltéve, hogy bent nem romhalmaz minden.
 Garrett megállt néhány méterre a kapu helyétől, majd Marcus-szal
kiugrottak a kocsiból, és berohantak az előcsarnokba.
− Ezek meg hová mennek? − kapta fel a fejét Iceman. Lefékezett, már
szállt volna ki, amikor a társai kirohantak az utcára, integettek neki, hogy
menjen utánuk, autóba szálltak, és behajtottak a Los Angeles Times
szerkesztőségi épületébe.
A terepjáró a tágas előcsarnokban balra fordult, és elindult előre azon a
széles folyosón, melyen a liftek, a lépcsőház, étterem, kávézó és
mellékhelyiségek kaptak helyet. Körülbelül tizenkét méter után Garrett
lefékezett, leállította a motort. Lendületesen kiszállt, integetett, mutatta,
hogy Iceman mellettük parkoljon le, ne mögöttük.
A Ford éppen elfért a Land Cruiser mellett, a két kocsi ajtajai között
körülbelül hét centiméter távolság maradt, a terepjáróból csak jobbra, a
lakóautóból csak balra, vagy hátul lehetett kiszállni.
− Azt mutatja, hogy maradjunk − mondta Josie, a kopasz kézjeleit
figyelve. − Beszáll hozzánk!
Lola észrevette, hogy a szépség mintha egy kicsit túl lelkesen reagálna
arra, hogy a kopasz mindjárt beszél velük, ő csak kíváncsi volt rá, hogy mit
akar mondani.
Garrett a lakóautó hátsó ajtaján ugrott be, íjjal a kezében.
− Átkutatjuk az épületet − suttogta. − Sokat várunk tőle, ezért alapos
munkát kell végeznünk, nehogy bármi elkerülje a figyelmünket. Ez eltart
egy darabig. Mint láttátok kívülről, ez egy rohadt nagy tömb, itt ezer ember
is dolgozhatott, amíg működött, és nekünk tényleg mindent át kell
vizsgálnunk! Nem tudom, mennyi ideig leszünk itt, de sokáig.
− Jól vagy? − kérdezte Josie, a helyzethez nem illően. Kicsit zavarba is
jött tőle, ezért még sietve hozzátette. − Veszélyben vagyunk?
− Nem tudom − felelte Garrett őszintén, és egy pillanatra kínzó
vágyakozás suhant át rajta a nő iránt. − Feltehetően egy ekkora irodaház
nem üres.
− Kannibálok? − kérdezett rá Iceman. Olvasott egy s mást róluk, a saját
jegyzeteiben, és nem szívesen találkozott volna velük. Abban nem
kételkedett, hogy párat el tud intézni, de a jegyzeteiben az állt, hogy
hordában járnak, amiben több százan is lehetnek. Száz kannibállal meg mit
kezdene?
 − Nem valószínű − nyugtatgatta a kopasz. − Azok elég hangosak, nem
maradnának egy helyen, vándorolnak, élelmet keresnek. Pár ember
behúzódhatott ide, ez lehet az otthonuk. Talán. Az is elképzelhető, hogy
teljesen üres.
− Mert mindenki meghalt − jegyezte meg Lola elcsukló hangon, és
beleborzongott.
− Lehetséges − vont vállat Garrett, majd Icemanhez fordult. − Te értesz a
legjobban a kocsikhoz, el tudod rontani úgy, hogy senki ne vihesse el, de ha
mi megyünk, másodperceken belül tudjuk használni?
Az izomkolosszus elgondolkodott.
− Be kell néznem a motorház alá, így most hirtelen nem tudok mondani
semmit.
Amíg Iceman a kérdésen törte a fejét a motorháztetőt felnyitva, Lola és
Josie felszerelkeztek, hátizsákot vettek fel, hátukra íjat, tegezben néhány
nyílvesszővel, kezükbe hangtompítós pisztolyt fogtak. A fegyver hideg
acélját mindketten gyomorforgatónak találták, főleg most, hogy úgy
érezték, jó eséllyel használniuk kell. Az óceánon töltött napok során kicsit
megtanultak lőni, de az csak céllövészet volt, fenyegetettség nélkül.
Marcus vállára lendítette a sörétes puskáját, kicsit gyakorolta, hogy a
lehető leggyorsabban lekapja onnan, és célra tartsa, majd még egyszer
utoljára ellenőrizte a felszerelését, azután sürgetőn meredt a fekete
izomkolosszusra, aki még mindig a lakóautó motorjával tökölt.
Iceman mintha megérezte volna, hogy mindenki rá vár, rájött, hogy ha
kiszedi a motor jobb oldalán futó két kábelt összekötő adaptert, akkor a
kocsiban semmi nem működik. Fogalma sem volt, hogy mi az a valami,
amit a kezében tartott, de a célt elérte vele.
A Toyota Land Cruiser és a Ford ajtajait bezárták, és útnak indultak a
sötét épületet felderíteni.
Marcus és Garrett mentek elöl, mögöttük Josie, mellette Lola, Iceman
zárta a sort. A szépség a kopaszhoz sietett, megragadta a karját, hogy az
megálljon, majd a fülébe súgta.
− Még két nap, és mindent elfelejtünk!
Garrett fájdalmat érzett. Ügy gondolt elvesző emlékeire, mint a halálra.

4.
 Elképzelésük sem volt arról, hogy hajdan a Times milyen borzalmakról
tudósított, de nem maradtak kétségeik afelől, hogy e falak közt megnyíltak
a pokol legmélyebb bugyrai. Elégetett, lefejezett, szétlőtt, agyonvert, félig
felfalt emberi tetemek borították az alsóbb emeletek folyosóit, és szörnyű
bűz terjengett.
A füst miatt arcmaszkot rendszeresítettek ahhoz a kényelmes, erős
anyagból készült, vízhatlan ruhához, amit elsődlegesen viseltek, és ennek
most nagy hasznát vették. Nem fordulhattak vissza, törtek előre egyre
feljebb.
Garrett azon csodálkozott, hogy semmi problémát nem okoz neki a
tetemek látványa és szaga, sőt, furcsán kényelmesen érezte magát a
jelenlétükben, apró jelekből olvasott, fél pillantással megállapította a halál
okát. Marcus keményen tartotta magát, de voltak nehéz pillanatai. A
többiek ellenben kifejezetten rosszul voltak, főként Lola, aki vissza akart
menni, és a lakóautóban várakozni.
Az utolsó két emeleten egyetlen hullát sem találtak, a harcok nyomai is
megritkultak. Mintha védelmeztek volna valakit, vagy valakiket, és az
utcáról beözönlő kannibálhordákkal lejjebb ütköztek meg.
A legfelső emeleten Iceman betörte egy iroda zárt, belülről eltorlaszolt
ajtaját, és behatoltak. Sehol senki, az egyetlen ablak nyitva, kintről az esti
szél fújt be.
− Egy család lakott itt? − kérdezte Josie, ahogyan végignézett a
felhalmozott tárgyakon, gyerek- és felnőttruhákon, tisztálkodási
eszközökön, tányérokon, játékokon.
− Akkor hová lettek? − nézelődött Iceman. − Van egy titkos ajtó valahol?
Garrett nem szólt semmit, csak az ablakra mutatott. Érdeklődését egy
páncélszekrény keltette fel, ami a sarokban állt.
− Kimásztak? − kérdezte döbbenten az izomkolosszus, majd felfogta. −
Ugrottak…
Lola teljesen kikészült, összekuporodva zokogott és hányt. Josie, aki
szintén rosszul lett, próbált abba menekülni, hogy a barátnőjét nyugtatgatta,
és áttételesen persze magát is.
− Na, jó, kezd nagyon elegem lenni ebből az egész szarból! − emelte fel a
hangját Iceman.
 − És mit teszel ellene? − mordult Marcus. − Ha harcolni akarsz, nagyon
jó, de menj le az utcára üvöltözni! Amíg itt vagy, próbálj meg férfiként
viselkedni! Ha nem bírod idegileg, kérd meg Josie-t, hogy vigasztaljon
téged is.
Az izomkolosszus majdnem nekiment. Nem is értette, miért nem tette.
Talán felfogta, hogy zajt csapni nem biztonságos, ő meg gyakorlatilag
kiabált.
− Figyeljetek ide! Mindenki figyeljen! − szólalt meg Garrett, higgadt,
barátságos hangján, ami kicsit észhez térítette őket. − Koncentráljunk a
feladatra! Valahogyan ki kell nyitnunk ezt a páncélszekrényt. De hogyan?
65
Marcus kézben tartott pisztollyal kiment a folyosóra, hátha valaki
felfigyelt az iménti szóváltásra.
Iceman nézegette a széfet, majd feltolta a homlokára az éjjellátó
szemüveget, és megdörzsölte a szemét.
− Ezt nem lehet felfeszíteni − suttogta.
− El tudjuk vinni? − kérdezte a kopasz.
A kolosszus elhúzta a száját, de visszahúzta szeme elé a szemüveget, és
megpróbálta. Meg sem mozdult, hiába erőlködött.
Lola magához tért egy kicsit, szipogva beszélt.
− A nyitója… talán itt van valahol.
− Igazad lehet − bólogatott a kopasz. − Nézzünk szét! Mi értelme lenne
kihajítani az ablakon a kulcsot?
− Ne beszélj, kérlek az ablakról − könyörgött Lola sírós hangon.
− Bocsánat − mondta Garrett. Elnézett a folyosó irányába, az ajtóban épp
feltűnt Marcus.
− Ór mindig kell − jelentette be. − Az is lehet, hogy nem azok zárták be,
akik itt húzták meg magukat.
− Bárkik voltak is, sokan harcoltak értük, ami azt jelenti, hogy sokra
értékelték őket − mondta a kopasz, hangosan gondolkodva. − Könnyen
meglehet, hogy egyikük a Times főszerkesztője volt, vagy tulajdonosa…
− Már bocs, de miért adná az életét bárki a főnökéért? − szólt közbe Lola
ingerülten. − Itt hagyták volna őket a fenébe, ha már kizártak minden… −
abbahagyta a szóáradatot, mert kihúzta az íróasztal egyik fiókját, kiemelt
belől egy lapos, műanyag valamit, amin volt egy gomb, és megnyomta.
A páncélszekrényen felvillant egy kék lámpa, majd elaludt, és az ajtaja
résnyire nyílt.
− Te egy zseni vagy − nevetett Iceman.
Lola elmosolyodott. Arra gondolt, hogy végül is orvos, nem lehet buta.
Garrett kipakolta a széf tartalmát a földre, Iceman, Lola és Josie is köré
gyűltek. Marcus is ment volna, mert nagyon érdekelte, de inkább kiment a
folyosóra őrködni. Magában szentségeit, amiért a kopaszon kívül nincs
egyetlen épkézláb embere sem.
A széfben két akta lapult. Az akták műanyag, vízhatlanul zárható, lapos
kis dobozok voltak, bennük kinyomtatott oldalak.
Az első aktában talán szerkesztőségi jegyzetek lettek összegyűjtve, vagy
cikkek az újságból. A második aktában napló, melyet egy James nevezetű
oknyomozó riporter írt.
A kopasz olvasni kezdte, és megakadt a szeme az egyik bekezdésen.
Felolvasta:
− 2044. január 22. Amnézia! A befutó hírek szerint az egész világra
kiteljed. Úgy ébredtünk, hogy nem emlékezünk semmire. A berendezések
még működnek, de meddig még? Istenem, mi történik velünk?
 NEGYEDIK FEJEZET
1.

Az épület tetején kilátó, apró park, szökőkút és egy kávézó várta a

lazítani vágyó alkalmazottakat. A szökőkút nem működött, a korlát egyik
sarkán oszlopra távcsövet szereltek, a kávézó személyzeti helyiségeiben
pedig nem volt ablak, így végre levehették az éjjellátó szemüvegeket, és
felkapcsolhatták a lámpákat.
Iceman nekiállt ételt készíteni, Lola és Josie elhelyezkedtek a székeken,
és csajkákat, evőeszközöket raktak ki, Marcus a földön ült és még mindig
az aktákat olvasta. Garrett visszatért.
− A külső ajtó nyitva, meghalljuk, ha jön valaki − jelentette. − A tetőajtót
bezártam és eltorlaszoltam, azon hangtalanul senki nem jut át.
− A város? − kérdezte Josie. A kopasz a távcsővel nézelődött, hosszú
perceken keresztül.
− Teljesen kihalt − tájékoztatta Garrett. Szomorú volt, amiért ilyen rossz
hírt kell közölnie a nővel.
− Lehet, hogy csak mi élünk − jegyezte meg Lola, fel sem nézve abból,
amit csinált éppen. Próbált magában egy nyugodt, érinthetetlen kis pontot
találni, ahová elbújhat a külvilág elől.
− Sok mindent falak takarnak ki, sokan házakba húzódhattak, vagy csak
fény nélkül közlekednek − vélekedett Garrett, olyan arckifejezéssel, mint
aki nem szívesen reagál egy ennyire komolytalan felvetésre. Az éjjellátó
szemüvegét összecsomagolta, eltette a hátizsákjába. Sokáig bírta volna
még, de most nagy kedve volt ejtőzni egy kicsit, és enni valamit, ami finom,
tápláló és sok.
Iceman gyorsan elkészült az étellel, melyet a kávézó apró tűzhelyén
melegített meg. Csendben ettek, Garrett és Marcus néha kinézett, hogy
minden rendben van-e a tetőn. Csak szúrópróbaszerűen, nem azért, mert
valamit hallottak volna.
Iceman leterítette a földre a hálózsákját, lefeküdt, a hátizsákját használta
párnának. Nagyon komoly arccal meredt maga elé, majd krákogott egyet, és
beszélni kezdett.
 − Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek ezen jár az esze, csak
én vagyok az első, aki kimondja. Tulajdonképpen mit csinálunk, és miért?
Mi a célunk? Én már nem is tudom…
− Rájönni, hogy mi történik − válaszolt a kopasz. − Ha már tudjuk, akkor
majd kitaláljuk. Én nem fogadom el, hogy tehetetlen vagyok, és soha nem is
fogom.
Iceman nevetett, olyan arccal, mint aki inkább sírt volna.
− Ne őrülj meg! Öreg! Nézd… gondolkodj már! Garrett… − az
izomkolosszus hevesen gesztikulálva hadart. − Öten vagyunk! Oké? Ezt
érted? Öten! Ennyien! Félóráig… vagy mit tudom én, meddig bámultad a
várost a távcsővel! Láttad, mekkora kiterjedésű a baj? Láttad! Egy szeletét,
egy morzsáját, egy… − a szavakat kereste. − Apró kicsi porszemét, egy… −
legyintett, nem érdekelte tovább a hasonlat. − Mi a faszt akarunk mi
csinálni így öten?! A dossziéban azt írták, hogy az egész Földre kiterjedt!
Mi nem vagyunk istenek! Öreg, vedd már észre! Nincs értelme! Annak van
értelme, hogy keresünk egy helyet, ami biztonságos, kényelmes, élhető, és
ott eléldegélünk. Nem sok… ez szar… − Icemannek elcsuklott a hangja,
ahogyan arra gondolt, milyen élete volt az amnézia előtt. − Nem tudunk mit
tenni, érted? Csak annyit, hogy amennyire lehetséges, emberi életet
alakítunk ki magunknak. Emberi élet… ebben a szar világban… Bassza
meg! − felült, a falnak támaszkodott, mert egyre jobban elöntötte a düh és a
kétségbeesés. − Dögöljön meg, aki ezt tette velünk! Biztosan valamelyik
politikus volt, a kurva anyját! A kurva anyját! − kezdett igazán
nekikeseredni. Nem akart sokat, csak jó életet, de az esélyt arra, hogy ezt
elérje, valaki elvette tőle.
Garrett várt, hogy hátha valaki megszólal, de senki nem szólt. Ez sokat
elmondott neki a többiekről.
− Iceman… megértelek. Bárki legmélyebb álmából ébredve is ki tudna
találni ennél ezerszer jobbat. A fejünk felett dőlt el minden, ez az egész
csak úgy ránk szakadt néhány hónappal ezelőtt. Sajnálom. Hiányoznak az
emlékeim, mint egy szeretett nő… Nekem is fáj, hidd cl.
Josie úgy érezte, a férfi róla beszél. Odament hozzá, és megölelte.
Iceman hitt a kopasznak. A tenyerébe temette az arcát, hogy ne lássák a
szemében remegő könnyeket. Bármit odaadott volna azért, hogy
visszakaphassa a régi életét, de tudta, hogy soha nem jön már vissza.
 Marcus elfordult, nem akarta ezt látni. Magában megjegyezte, hogy Josie
a legveszélyesebb része a csapatnak, mert képes kiütni Garrettet.
A kopasz egyszerre boldog volt, amiért a szépség hozzá bújt, és zaklatott,
mert kezdték elönteni az érzelmek. Az pedig ebben a világban nagyon
veszélyes.
Lola elindult Iceman felé, és leült mellé. Csak hogy ott legyen. Összeért a
válluk. Szerette volna, ha a bajnok felnéz, és magához húzza. Nagyon
szerette volna.
− Jönnek a kannibálok − mordult fel Marcus.
Josie és Garrett szétvált, Iceman talpra ugrott, Lola összehúzta magát a
földön.
− Hol? − kapkodta a fejét az izomkolosszus.
− Nem hallom őket! − fülelt a kopasz. Még mielőtt a csapat vezetője
megszólalt volna, már rájött, miért mondta.
− Mert nem jönnek − vetette oda Marcus.
Iceman megértette, hogy mi történt, most igazán felmérgesedett.
− Mi a fasz bajod van neked? − csattant fel, és vádlón meredt a brutális
arcú férfira. − Elmentek otthonról, baszd meg?! Állandóan az eszedet
játszod, hogy te vagy a parancsnok, meg a kurva kemény ember, akinek
semmi nem számít, aki nem érez semmit! Beteg vagy, te szerencsétlen
barom! − kicsit visszafogottabb hangon folytatta. − Tudod, mit gondolok?
Azt, hogy belül nagyon sajnálod, hogy ilyen vagy, és irigyelsz minket,
amiért mi nem.
Marcusnak dobolt az ér a halántékán. Ezt nem hagyhatta megtorlás
nélkül. Iceman szemébe nézett, és megvetően csak ennyit mondott:
− Ki vagy rúgva! Többé nincs helyed a csapatomban! Takarodj innen!
− Te nem rúghatsz ki senkit! − vágott vissza a bajnok. − Lola, Josie,
Garrett, javaslom, hogy Marcus ne legyen többé a csapat tagja! Nemcsak
vezetőnek nem alkalmas, még embernek sem! Ki szavaz igennel?
Iceman felemelte a kezét, hogy jelezze, hol áll, bár az egyértelmű volt.
Lola is felemelte a kezét.
− Soha nincs senkihez egy jó szavad sem, folyton bántod Icemant ok
nélkül, ezt nem lehet csinálni! − hadarta Lola, ugráló hangszínnel. −
Sajnálom, de ez most már nem mehet így tovább!
 − Mindketten takarodjatok! − mordult rájuk Marcus.
− Ezt nem te mondod meg! − ordította a bajnok. Garrett és Josie felé
fordult. − Szavazzatok! Garrett, legyél te a vezetőnk, én elfogadlak
vezetőnek!
− Én is! − vágta rá Lola.
− Én is − szólalt meg Josie.
Ez nem úgy alakult, ahogyan Marcus remélte, valamit azonnal tennie
kellett, még mielőtt a kopasz rájön, hogy nem is rossz az a pozíció, amit
megszavaztak neki.
− A nagy mártírok! − köpte ki gúnyosan. − Fogalmatok sincs, milyen
nehéz vezetni egy ennyire hasznavehetetlen csapatot! Én vagyok a főnök,
nem más! Senki más nem alkalmas rá! A nagy bajnok rinyál, mint egy
kislány, vagy ócska poénokkal fáraszt! A nagy orvos folyton be van szarva!
A nagy bombanő meg abban leli örömét, ha kikészíti Garrett-tet, aki
legnagyobb sajnálatomra elérzékenyül tőle, mint egy hősszerelmes! Így
nem lehet vezetni! Ahhoz keménynek kell lenni, akármi is történik!
− Rosszul gondolod, Marcus, nem kell ilyennek lenned − szólalt meg
Lola. − Inkább megértő lehetnél. Az érzelmek fontosak, törődnünk…
− Szánalmas emberi roncs vagy! − emelte fel a hangját Marcus. − Én
nem barátnő vagyok, baszd meg! Nekem nem az a dolgom, hogy fogjam a
kezed, meg kisírhasd magad a vállamon! Én életben tartalak téged, mert én
vagyok kemény helyetted is, én küzdök helyetted is! Próbát akarsz? Akkor
menj és sétálj egyet egyedül az emeleteken! Képes vagy rá? Nyilvánvalóan
nem!
Ezt nem kellett Lolának bizonygatnia, ő is tudta.
− De Garrett képes rá! − mondta ki hangosan. Ebben sem voltak kételyei.
Ahogyan másnak sem.
− Garrett nem vezető! Vezetett valaha? Nem! Ha tudni akarjátok, ki ő,
szívesen megmondom, csak, hogy ne legyenek illúzióitok vele
kapcsolatban! − fenyegetőzött Marcus, amire a kopasz felkapta a fejét. Ó is
olvasta? − Igaz, azt jegyeztük fel, hogy nyomozó, de nem az! Egy profi
gyilkos! Elfelejtettétek?
Garrett úgy érezte, valamit mondania kell, hogy elterelje magáról a
gyanút, de mielőtt megszólalt volna, a brutális arcú férfi folytatta.
 − Azt hiszitek, vele jobban járnátok, mint velem? Hatalmas tévedés! Én
vezető vagyok, egyenes vagyok, mindig tudjátok, hányadán álltok velem,
mint most is, ebben a pillanatban! De mi van Garrett-tel? Ő nem mondott
semmit! Nem tett semmit! Nem szavazott! Csak ott áll higgadtan, mintha ez
az egész meg sem történne! Nála két viselkedés van: vagy barátságos, vagy
öl, átmenet nélkül! Nála nincsenek köztes lépések! Ó csak barátságosan azt
mondja, Iceman, tedd meg ezt meg azt, aztán Iceman nem teszi, majd kap
egy gotyót a fejébe, vagy kést a bordái közé! Ja, nektek ez kell? Ezt nem

vettem észre! De, tudjátok mit? Nem is bánnám! Mert én is megtenném,

meg bizony, mindegyikőtökkel! Csak én vezető vagyok, nem gyilkos, mint
ő!
Iceman kissé megzavarodott attól, amit Marcus a kopaszról mondott,
mert bizony, abban volt valami: amikor rájuk támadtak, gond nélkül kinyírt
öt embert, meg se kottyant neki. Aztán eljutott a tudatáig, hogy az önjelölt
főnök mivel is zárta a mondókáját.
− Mi van? − meredt Marcusra, olyan szemekkel, mint aki nem is biztos
abban, hogy ez a fickó létezik, és előtte áll. − Mit mondtál? Hogy megölnél
minket? Ezt mondtad? Tényleg ezt mondtad?
− Annyira be vagy szarva, hogy már a hallásod se jó? − vicsorgott
Marcus.
Lola elsírta magát.
− Te tényleg őrült vagy − mondta remegő hangon.
− Így van − bólintott Iceman, majd lépett egyet Marcus felé, megállt, és
az ajtóra mutatott. − Szavaztunk, takarodj!
Josie kétségbeesetten fordult Garretthez, azt várta, hogy majd mond
valamit, amitől ez az egész képtelen helyzet hirtelen megszűnik, és minden
rendben lesz. De Garrett nem tudta, mit mondjon. Valahová állnia kellene,
de hová? Ha akarná, Marcusnak mennie kellene, de mi lenne abból? Marcus
volt a leghasználhatóbb ember a csapatban. Igaz, hogy nem egészen
normális, de ebben a világban ez erény. Ha arcukba robban a veszély, nincs
más, aki cselekedni tud, mint ők ketten. Iceman kitér, menekül, Lola és
Josie védelemre szorulnak.
A brutális arcú is lépett egyet Iceman felé, majd még egyet, mutatva,
hogy nem tart tőle. Megállt, karnyújtásnyira tőle.
 − Neked kell menned! − mordult rá undorodva. − Én azért gyűlöllek
mindennél jobban, mert megvetem a gyávaságodat, te pedig azért gyűlölsz
engem mindennél jobban, mert átlátok rajtad! Százhúsz kilónyi reszkető
hús, egy gyáva szar!
Icemannek elborult a feje, a földre döntötte Marcust, ráült a karjaira és a
mellkasára, ujjai a nyaka köré fonódtak. Nem volt biztos benne, hogy meg
akarja ölni, inkább csak meg akarta neki mutatni, hogy miért nem ő a
főnök, hogy miért egy senki a szemében.
Garrett előhúzta a pisztolyát, a falba lőtt, ami csak egy pukkanás volt,
Marcus és Iceman észre sem vették, majd a lövéstől felforrósodott
torkolatot az izomkolosszus fülébe nyomta. A bőr megpörkölődött a
hangtompító nyomán, a csőből áradó hő elolvasztotta a dobhártyát.
Iceman felnyögött, leugrott Marcusról, aki már alig volt öntudatánál a
levegőhiánytól. Az izomkolosszus a falig menekült a hirtelen rátörő éles
fájdalomtól. Ahogyan a válla felé fordult, látta, hogy vér folyik a fejéből,
felemelte a kezét, az is véres volt. A füle rettenetesen fájt: mintha valami
beleállt volna az agyába.
Már nem tudott gondolkodni, vicsorogva talpra ugrott.
Garrett egyenesen rá célzott a pisztollyal, amitől Iceman még jobban
összezavarodott. Ekkor a látása perifériáján megmozdult valaki.
Josie volt az, kifeszített íjjal, Iceman hasára célzott. Megállt Garrett
mellett. Nem akart lőni, esze ágában sem volt, hogy kárt tegyen a
bajnokban, csak hatni szeretett volna az izomkolosszusra, hogy az
lecsillapodjon. Olyan nehéz volt ráemelni a fegyvert a társára, hogy
remegett a keze, és patakzottak a könnyei.
Iceman zihált, nem tudta, mit tegyen, kettőjüket nem intézi el, ezzel
ebben az állapotában is tisztában volt.
− Tegyétek le a kurva fegyvert! − üvöltötte Lola hisztérikus hangon. −
Tegyétek már leee!
Pisztoly volt a kezében, a csöve Josie-ra irányult. Nem volt szándékos,
nem célzott rá, csak fenyegetőzött.
Garrett gondolkodás nélkül lelőtte.
Eddigre Marcus is magához tért, előhúzta a .45-öst, és tüzet nyitott
Icemanre.
 2.

Marcus feltápászkodott, remegő lábakkal kiegyenesedett. A nyakát

markolászta, amin foltok éktelenkedtek: Iceman ujjainak nyoma. Elindult a
földön heverő izomkolosszus felé, és megállt mellette. A fekete férfi sípoló
tüdővel vette a levegőt. Marcus felemelte a pisztolyát, a haldokló fejére
célzott.
− Ne merd megtenni − hallotta Garrett hangját a háta mögül.
A brutális arcú férfi nem húzta meg a ravaszt. Meglepte, hogy a kopasz
szembe szállt vele, főleg az után, hogy szó nélkül agyonlőtte Lolát.
− Agonizál − vetette oda a válla felett. − Jó neki, ha kap egy
kegyelemlövést.
− Majd, ha mindent megtettünk érte, amit tudunk, eldöntjük, hideg fejjel
− mondta Garrett. Nem úgy tűnt, mint aki kész vitát nyitni erről a kérdésről.
Marcus leeresztette a fegyvert. Nem nézett a kopaszra. Gondolkodott.
Most kiszolgáltatott helyzetben van, ha megpróbálná fordulásból lelőni
Garrett-tet, az jó eséllyel nem sikerülne, és valószínűleg inkább ő halna
meg.
Arra jutott, hogy később kell megölnie Garrettet. Azután megerőszakolja
a szépséget, majd vele is végez.
Mintha Garrett olvasna a gondolataiban, megszólalt:
− Megpróbálhatsz megölni minket, most vagy később. Most kockázatos,
tehát később. Mondjuk, hogy sikerül. És akkor? Egyedül leszel, egyedül az
egész világ ellen, kannibálhordák ellen, fegyveres túlélők ellen, akik nem
kérdeznek, csak lőnek. Miért kockáztatnál? Ha azt hiszed, egyedül jó
neked, akkor egyszerűen csak menj el. Vidd el az egyik kocsinkat.
Amelyiket akarod. És próbáld meg egymagad. Nos? Tetszik?
Marcus nem válaszolt, és még mindig nem fordult a kopasz felé. Az
egyik embere szembeszállt vele, és ha nem hátrál meg, belehalhat, ha meg
kitér, elveszíti a tekintélyét. Mindezt még tetőzte, hogy amit Garrett
mondott, annak tagadhatatlanul volt értelme. Nem akart egyedül lenni. És
Garrett volt az egyetlen használható embere. Kiút kellett. Támadt egy
ötlete.
− Josie? Tudni akarom a véleményed erről az egészről.
 A szépségnek már égett a válla, leeresztette az íjat, majd összeszedte
magát, és ismét megfeszítette. A nyílvessző borotvaéles hegye a boss
lapockáját vette célba.
Mondani akart valamit, de nem tudott megszólalni. Legszívesebben sírva
ráborulna Lola hullájára, hogy elbúcsúzzon tőle, de erre még nem volt
lehetősége.
Garrett látta a nő küszködését.
− Fordulj felénk − szólt Marcusnak, aki megtette, amire kérte. További
megjegyzésre nem volt szükség, a brutális arcú látta, hogy mindketten rá
céloznak.
− Értem − mondta Marcus. − Akkor egy kis emlékeztető, azért talán még
nem öltök meg. Iceman elvesztette a fejét, rám támadt, meg is ölt volna, de
leszerelted. Lola fegyvert fogott rátok, te megölted. Iceman ettől nem állt le,
nem kapott észhez, sót, épp ellenkezőleg. Lelőttem, hogy ne tomboljon
tovább. Mi lett volna a helyes lépés, szerinted? A százszoros nehézsúlyú
profi ketrecharc-világbajnokkal állnál le dulakodni? Észre sem veszed, és
megölt! Az ilyen vadállat ellen fegyver kell, mással nem állítod meg!
− Az egészet te kezdted el — beszélt Garrett, még mindig kemény
hangon, ami tőle szokatlan volt, ahogyan az is, hogy nyíltan fellép valakivel
szemben. − Miért provokálsz egy labilis embert? Milyen céllal teszed ezt?
Mire számítottál, mi fog kijönni ebből?
− Ez egy ösztönlény, a rohadt életbe! − emelte fel a hangját Marcus.
− Te talán nem vagy az? Ha tudod, hogy labilis, miért nem tudtad
megállni, hogy provokáld? Azért nem, mert ösztönlény vagy. Nem tudsz
parancsolni a késztetéseidnek.
− És te? Megölted Lolát.
Csend támadt, a falak közt visszhangoztak Marcus szavai.
Josie leeresztette az íjat, és sírva összecsuklott.
− Igen − suttogta Garrett. Elöntötték az érzelmek, de félresöpörte őket. −
Tudom, hogy nem akart rosszat. Tudom, hogy nem akart lőni. De túl nagy
volt a tét, és nem bírtam kockáztatni. Csak három milliméter… Csak ennyit
mozdult volna az ujja, és… Szándékosan vagy nem szándékosan… az
mindegy. Már az óceánon fel kellett volna lépnem, hogy elrendezzem a
konfliktust közted és Iceman között, akkor ez nem történik meg. Sajnálom,
hogy nem tettem meg. Nagyon sajnálom.
 Josie odamászott Lola holttestéhez, lefeküdt mellé, és átölelte. Úgy
érezte, minden kifolyik a szemén keresztül belőle. Értette, hogy a kopasz
miért tette, értette, hogy őt védte, de akkor is elviselhetetlenül fájt.
− Hibáztunk − foglalta össze Marcus, megváltozott hangon. − Most két
választásunk van. Az egyik, hogy mentjük, ami még menthető, és folytatjuk
tovább, amit elkezdtünk. A másik, hogy véglegesen elrontunk mindent. Én
az elsőre szavazok. Menjünk le, hozzuk fel az orvosi felszerelést. Tudásunk
nincs, de talán kitalálunk valamit.
Marcus új vezetői stratégián dolgozott magában, amivel újra
egyértelműen a csapat kapitánya tud lenni, egy kicsit más elvek mentén,
mint korábban. Nem szívelte Icemant, de bizonyos helyzetekben szükség
volt rá.
− Mentsük, amit még lehet − értett egyet Garrett.
Marcus bólintott, elindult az ajtó felé, kiment a tetőre, és a lépcsőház
ajtajához sietett.
Garrett Josie mellé lépett, letérdelt mellé. Szerette volna megérinteni, de
úgy érezte, nincs hozzá joga.
− Sajnálom… − suttogta.
A szépség mondani akart valamit, amit mindennél nehezebb volt
kimondani, mert még Lola halálánál is jobban égette belül. Erőlködött,
hogy hang jöjjön ki a száján.
− Holnap… este… elfelejtjük…

3.

Sokat küzdöttek Iceman életéért, és nagy erő kellett hozzá. A magukkal

hozott elsősegélycsomagok, a lakóautó és a terepjáró csomagtartójában
talált orvosi felszerelés, az anatómiai és sebészeti kézikönyv teljes
képzetlenséggel párosult. A felszerelés nem volt alkalmas műtét
elvégzésére, főleg nem egy háztetőn, a földön fekvő súlyos sérülten,
elemlámpák fényében. Garrett volt az egyetlen, aki kellő idegekkel
rendelkezett ahhoz, hogy tegyen valamit, ehhez még Marcusnak sem volt
gyomra, ő csak némán tartotta a lámpát, ahogyan a kopasz kérte. Josie csak
ritkán világított, többnyire kiment a tetőre, mert nem bírta elviselni, ami
bent folyik. Garrett a józan paraszti észre és a megérzéseire hagyatkozva
improvizált, így vette ki Iceman hasából a lövedéket, tisztította ki a sebet, és
varrta össze a felvágott belet, izmot és bőrt.
Bár mindent elkövettek, amit tudtak, kissé meglepődtek azon, hogy
Iceman túlélte. De hogy meddig marad életben, az kérdéses volt, és
megtippelni sem tudták.
Marcus elvitte Lola holttestét, nem mondta meg, hogy hová, és mit tett
vele, csak az volt a lényeg, nehogy Josie meglássa. Iceman mélyen aludt,
részben a traumától, részben a beadott erős fájdalom- és lázcsillapítótól. A
sebláztól feldagadt a hasa, mintha nőtt volna még egy gyomra, vagy mintha
belebújt volna valami. Infúziót kötöttek az egyik karjába, és bíztak a
csodában, abban, hogy véletlenül mindent jól csináltak. Mást már nem
tehettek.
Sűrű sötét burkolta be a várost, a Hold is eltűnt a felhők mögött. A
percek lassan vánszorogtak éjfél felé. Josie aludni látszott, mindenkitől
elfordulva feküdt a hálózsákján. Marcus evett, Garrett a gondolataiba
mélyedt, az éhség nem érdekelte.
Josie egyszer csak megmozdult, felkelt, elhelyezkedett a hálózsákon, és a
bal alkarjára csatolt komputeren kezdett el csinálni valamit. Felnézett,
észrevette, hogy a két férfi értetlenül nézi őt.
− Üzenetet kell hagynunk magunknak − magyarázta. − Kérlek titeket, ne
írjátok le, hogy mi történt… Lolával. Az lenne a legjobb, ha…
kitörölnénk… − elsírta magát. − Amikor majd felébredünk… majd
gondoljuk azt, hogy nem is volt velünk…
− Rendben − mondta ki Garrett nehezen, uralkodnia kellett magán, hogy
tiszta legyen a hangja. Azután eszébe jutott valami. − Talán. .. lehet, hogy
sok mindenkit töröltünk már ki, hogy ne cipeljük magunkkal a terhet.
Senki nem válaszolt. Marcust kissé idegesítette a szépség sírdogálása, de
nem tette szóvá, nem akart újabb nyílt konfliktust a kopasszal.
Garrett belépett a számítógépe egyszerű és letisztult kezelőfelületére,
kiválasztotta az „Üj bejegyzés” menüpontot, és elkezdte leírni az első
mondatot. Ekkor megremegett a képernyő, és egyetlen felirat jelent meg a
közepén:
„ÍRD BE A JELSZÓT!”
Nem volt ideje hosszasan csodálkozni ezen, mert Josie megszólalt.
− Mi a jelszó? − kérdezte.
 − Nekem is jelszót kér − mutatta fel Garrett a karját.
Marcus félretette a vacsoráját, és megnézte, nála mi a helyzet.
Ugyanaz.
− Ez kurva jó! Mekkora ötlet! − mordult fel.
− De ezt most honnan szerezzük meg? Mi a jelszó? A nevünk? −
kérdezte Josie idegesen.
Garrett emlékezett: az első napon talált egy feljegyzést, amit jelszó
védett. A feljegyzés pedig kissé megváltoztatta a személyiségét.
Beírta: Nem vagyok Garrett.
Ez volt a jelszó.
A kopasz felsóhajtott.
− Figyeljetek… Ezt-azt nem mondtam el nektek − kezdte, ami olyan
feszült figyelmet váltott ki Marcusból és Josie-ból, hogy a légy
szárnycsapásait is hallani lehetett volna, ha élnek még legyek. − Az első
napon találtam egy fájlt, amit jelszó védett. Amit mögötte olvastam, az a
valódi személyazonosságomról szólt. Ezt a szöveget ugyanaz a jelszó
nyitotta. Nem tudom, mi ez, de ha készen álltok, megmondom a jelszót, ami
a ti aktátokat nyitja meg.
− Én tudni akarom − mondta ki Marcus kisvártatva.
− Én is − bólintott rá Josie elszántan.
− Nem vagyok Josie. Ez a jelszavad − fordult felé a kopasz. − Nem
vagyok Marcus. Ez meg a tiéd − nézett a brutális arcúra.
− Akkor ki vagyok? − nézelődött Josie furcsa tekintettel, hol az egyik,
hol a másik férfira. − Akkor te ki vagy, Garrett?
A kopasz felsóhajtott, de csak ennyit mondott:
− Olvassatok.
Mindkét jelszó működött, de nem személyi akták nyíltak meg, hanem
valami egészen más.
Garrett az alkarjára szíjazott komputer képernyőjére koncentrált.
„Ha új információkat akartál bevinni a memóriába, akkor ez azt jelenti,
hogy nem vagy a hajón. Úton vagy valahol, és közeledik a ciklus vége. Én
az Informatikus vagyok. Mi történt velem?”
A léptetésnél nem a következő oldal nyílt meg, hanem ismét jelszót kért.
 Garrett beírta: „Meghaltál”.
Nyílt a következő oldal.
− Megint jelszót akar − mordult fel Marcus.
− Meghaltál − szólt oda a kopasz, fel sem nézve az olvasásból.
Marcus és Josie is továbbjutottak a következő oldalra.
„Sokáig azt hitte mindenki, hogy a ciklusok 8 naponta váltják egymást.
Ez sajnos nem igaz. Találtam egy kamerát, és elkezdtem felvenni a
ciklusaimat, hogy elég legyen csak magamban beszélnem, ahhoz, hogy
rögzíthessem a gondolataimat és a megszerzett tudásomat. Miután
felébredtem, átfutottam a nyolcnapnyi felvételt, és kivettem belőle, ami
érdekes. Véletlenül vettem észre: a ciklusok nem ugyanolyan hosszúak
voltak.”
Véget ért az oldal, Garrett a következőre ugrott.
Amikor ezt a szöveget írom, már hét ciklusról vannak adataim. Minden
ciklus rövidebb az előzőnél. A csökkenés soha nem ugyanannyi, mint
korábban, változó, hol ennyi, hol annyi, nem fedeztem fel semmilyen
törvényszerűséget. Amióta mérem az időtartamokat, 423 perccel lett
rövidebb a ciklus.”
Garrett felpislantott, hogy lássa a többiek reakcióját. Josie láthatóan
kétségbe volt esve, Marcus is megdöbbent. A baj sokkal nagyobb, mint
gondolták.
A kopasz ugrott a következő oldalra.
„Ha ez a csökkenés nem fejeződik be, nem áll meg vagy fordul vissza,
eljutunk majd oda, hogy megszűnik a ciklus. Másképpen szólva: csak ciklus
lesz. Ez azt jelenti, hogy egy határon túl soha többé nem lesznek emlékeink.
A történelem megfordult, megyünk visszafelé, egyre kevésbé tudjuk
felfogni mindazt, ami körbevesz minket, és majd megérkezünk az őskorba,
és azután az állati sorba, ahonnan soha nem lesz visszaút.”
Josie most először gondolt arra, hogy talán Lola jobban van, mint ők. Túl
van az egészen, ezen a rettenetes feszültségen, ezen az elviselhetetlen
nyomáson.
Garrett ismét lapozott.
„Egyetlen embernek mondtam el, hogy mit fedeztem fel. A USS Miller
kapitányának. Most már tudom, hogy nem kellett volna. Az életem nem tart
már sokáig. Ha sértem az érdekeit azzal, amire rájöttem, akkor erre nekem
csak egy magyarázatom van. Ő nem felejt. Úgy nem, mint mi. El tudjátok
képzelni, hogy micsoda hatalmat jelent az emlékezet egy olyan világban,
amiben egyre kevesebb az emlék? Egy ember, aki emlékezik, aki nem felejt
semmit, számunkra felfoghatatlan dolgokra képes.”
A kopasz ugrott a következő oldalra.
„Találjatok valakit, aki nem felejt! Ez a legfontosabb! Derítsétek ki a
titkát! Lennie kell megoldásnak! Ha nincs megoldás, akkor lennie kell
immunitásnak! Egy könyvben találtam: nem létezik olyan kórokozó, ami
mindenkire hatna. Soha nem találtak ilyet. Ha megoldás nincs, de
immunitás van, akkor szedjétek össze azokat, akik képesek emlékezni,
védjétek meg őket egy elszigetelt kolóniában, hogy az emberiség ne haljon
ki. Nincs semmi, aminek megengedhetitek, hogy megállítson titeket! Nincs
semmi, ami túl nagy ár lenne ezért! Nincs semmi, ami érne annyit, hogy
fennakadjatok rajta, és feladjátok!”
Már csak egyetlen oldal volt hátra:
„És még valami. Garrett, te érteni fogod. Én vagyok az Informatikus, és
ezer arcom van.”
Garrett értette. Nevetni kezdett.
Marcus és Josie azt hitték, elment az esze.
 ÖTÖDIK FEJEZET
1.

Elkezdődött az utolsó nap. Los Angeles egyetlen összefüggő, sötét

masszának látszott a Times Building tetejéről. Az egykor fényárban úszó
metropoliszban nem működött a közvilágítás, ha villant is valahol fény lent
az utcán, vagy a fekete házakban, nem volt elég erő benne ahhoz, hogy
észrevegyék.
Josie a tető szélén állt, nekidőlt a korlátnak, és hagyta, hogy a szél
kétcentis hajával játsszon. Emlékek híján nem tudta, hogy egy
kannibálhordával folytatott közelharcban veszítette el a haját, és időbe telt,
mire elkezdett visszanőni, ezért különféle téves elképzeléseket alakított ki
arról, hogy miért vágatta ennyire rövidre. Azt tartotta leginkább
valószínűnek, hogy szeret sportolni, és a hosszú haj zavarná ebben.
Az elmúlt óra annyira felkavaró volt, hogy egy időre elfelejtette, hogy
Lola nemrég meghalt. Garrett azt monda, hogy az Informatikus feltehetően
nem csekély előnyre tett szert saját szakmájában a többiekkel szemben,
mert rögzítette a ciklusokat, és visszanézte azokat, ezáltal gyorsabban tudott
tanulni, mivel a legkisebb részletek is megmaradtak a felvételen. Amikor
pedig rájött, hogy rossz embernek mondta el a felfedezését a ciklusok
rövidüléséről, személyazonosságot váltott: kicserélte a központi
nyilvántartóban a fényképét, meg mindenhol, ahol az megtalálható volt.
Ezek híján senki nem tudta azonosítani. Még Garrett sem.
Tehát az Informatikus él. Valahol a USS Milleren vagy a tankeron bujkál,
ismeretlen személyazonosság mögé rejtőzve, miközben senki nem tudja,
hogy nem ő halt meg. Bárki lehet. Bárki.
Josie-nak az a hátborzongató gondolata támadt, hogy akár itt lehet most
is, velük, a csapatban. Mivel az Informatikus képes volt belenyúlni az
adatbázisokba, semmiben nem lehetnek biztosak. Lehet, hogy Garrett az
Informatikus. Vagy Marcus. Vagy Iceman. Vagy Lola.
Vágyén…
Josie nem sokat tudott a fickóról… vagy nőről… csak annyit, hogy7
velük volt, velük van, a kopasz összebarátkozott vele, és nagyon okos
ember. Érzelmileg nem tudott különösebb viszonyulást kialakítani a
személye iránt, csupáncsak pozitívnak érezte, hogy valaki, aki ennyire
intelligens, a szövetségesük. Illetve, azon is érdekes volt elmélkedni, hogy
mi van akkor, ha ő az Informatikus.
És ha Lola az?
Megint a barátnőjén járt az esze, és elszorult a torka.
Megijedt, amikor Lola pisztolyt fogott rá, de szinte fel sem fogta, Garrett
már le is lőtte.
Haragudni akart a kopaszra, de nem tudott, aztán Icemanre, és rá már
könnyebb volt, de Marcusra még inkább.
Félt tőle.
Félt attól, hogy valamit forgat a fejében, és csak az alkalomra vár.
És ha eljön az alkalom, vajon mit fog tenni?
Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy az életükre tör. Le kellene lőni.
Az lenne a legjobb.
Ahogyan elképzelte, hogy visszamegy a kávézóba, és rálő a brutális arcú
férfira, hányingere támadt.
Azt szeretné, ha nem lenne itt, de azt nem, hogy neki kelljen megölnie.
Ha Garrett elmegy vele valahová, és megöli, az nem baj, csak ne tudjon
róla.
M ég néhány óra…
Rövidesen elfelejtenek mindent. Azt is, hogy Lola létezett, azt is, hogy
mit tett Marcus, Iceman és Garrett.
A szépség magában számolt. Az Informatikus szerint 7 órával rövidebb a
ciklus, mint 24 óra, tehát elvileg az utolsó nap már nem 24 óra, hanem csak
17, azaz délután öt órakor vált a ciklus, és kitörlődik minden. De csak
elvileg, gyakorlatilag a ciklus mindig rövidebb, vagyis most is rövidebb
lesz, így már délután öt óra előtt elvesztik az emlékezetüket.
Ha ez így van, és a feljegyzéseik szerint így van, megjósolhatatlan, hogy
mikor áll be az amnézia. Meglehet, hogy a nap még fel sem kel, és már a
nevükre sem fognak emlékezni.
Garrett megnézte Icemant, ellenőrizte az infúziót, a hőmérsékletét, és a
pulzusát. Az izomkolosszus mélyen aludt. Ahhoz képest, hogy mi történt
vele, amennyire a kopasz meg tudta állapítani, viszonylag jól volt. Nem
tudta eldönteni, hogy a magas láz jó-e vagy rossz, hogy kell-e a testnek,
vagy szenved tőle. Újra beadott Icemannek egy injekciót, hogy lejjebb
húzza egy kicsit a lázát. A vizes borogatást jobbnak találta volna, de nem
volt elég víz hozzá.
Emlékezett arra, hogy Lola hogyan adta be az injekciót Marcusnak az
óceánon, úgy csinálta ő is.
Lola…
Sírni tudott volna, annyira sajnálta, hogy megölte. Egy szempillantás
alatt elromlott minden. Hibázott Marcus, hibázott Iceman, hibázott Lola, és
hibázott ő is, amiért nem vetett véget már az óceánon a brutális arcú és az
izomkolosszus közötti konfliktusnak.
Marcus a földön ült, hátát a kávézó személyzeti irodája oldalfalának
vetette, és azon gondolkodott, mit jegyezzen fel, mi az, amit tudatni akar
magával a következő ciklusban. Közben újra rátalált az Informatikus
üzenetére, és elkezdte átolvasni, hátha észrevesz valamit, ami addig
elkerülte a figyelmét.
Josie lépett a helyiségbe. Arcán rettegés, szemei elkerekedve. A két férfi
felnézett rá.
− Ti… voltatok? − nyögte remegő hangon.
− Nem mozdultunk el innen − állt fel Garrett, és már nyúlt is a
pisztolyáért.
− Valaki… jár kint…
Marcus is feltápászkodott. A csomagjához ment, előhúzta a sörétes
puskát a tokból, közben feszülten hallgatózott.
− Mi történt? − ment közelebb Garrett. Suttogva beszélt.
− Hangokat hallottam − nyögte ki a nő, és megremegett.
− Milyen hangokat?
− Nem tudom… lépések…
Garrett és Marcus összenézett. Feljegyzéseik szerint a kannibálok nem
lopakodnak, hanem rikácsolnak.
− Túlélők? − kérdezte Garrett, egyszerre mindenkitől és senkitől. Eszébe
jutott az Informatikus üzenete, amelyben említi, hogy szerinte a USS Miller
kapitánya nem felejt.
− Az emlékező − lehelte Marcus.
 Lekapcsolták a lámpákat, és felvették az éjjellátó szemüveget. Csendben
várakoztak, remélve, hogy Josie tévedett, és csak az idegei játszottak vele.
Most mindhárman meghallották.
Nagyon halk, alig észrevehető nesz, nem is lehetett beazonosítani, hogy
mi adhat ki ilyen hangot.
Marcus és Garrett elindult a kávézóban, a lecsavarozott asztalok között, a
kijárat felé. Minden lépésnél körbepásztáztak, nehogy valaki meglepetést
okozhasson. Josie maradt Iceman közelében. Elővette az íját, remegő kézzel
nyílvesszőt illesztett az idegre.
A tetőre lépve a két férfi szétvált, Garrett a torlaszhoz ment, Marcus a
tető széléhez.
A kopasz a tetőajtó előtt emelt barikádnál megállt, feszülten fülelt.
Képzeletben kilépett a testéből, átsuhant az asztalokon, padokon, székeken,
az ajtón, és a vaksötét lépcsőházba érkezett meg. Újra meghallotta.
Határozottan az ajtó mögül jött. Majdnem kimondta: Lola?
Nem, a nő nem lehetett. Meghalt, biztosan. Az arcába lőtt, a kisagyba,
nehogy megránduljanak az izmai, és véletlenül lelője Josie-t.
Vagy…
Aki meghal, abból kannibál lesz?
Garrett megrázta magát, elhessegette ezeket az őrült gondolatokat, és
tovább hallgatózott.
Marcus már a tető szélénél járt, amikor hirtelen megperdült, visszarohant
a kávézóba, felkapta a hátizsákját, és visszatért a tetőre.
A kopasz nézte, mit művel. A brutális arcú felemelte a puskát, és lőtt. A
levegőbe. Azután újra és újra.
Josie idegességében elejtette az íját. Leguggolt érte, felvette, a keze még
jobban remegett, még nehezebben illesztette a húrra a nyílvesszőt. Icemanre
tévedt a tekintete. Milyen jó lenne, ha hirtelen felkelne, egészségesen, ereje
teljében, és segítene. De ez nem fog megtörténni.
Garrett felfogta. Ezért nem ölte meg Marcust, mert képesek voltak
kitalálni egymás gondolatait, amikor baj volt, és mert használható embernek
bizonyult, nem egy esetben.
Lecsavarta a hangtompítót a pisztolya csövéről, és a levegőbe lőtte az
egész tárat, majd újat dugott a helyére, és rohant a kávézóba.
 − Josie! Szedj össze minden éghetőt, és gyere! Gyújts meg, amit csak
tudsz, és dobáld le a tetőről!
− Kannibálok? − ugrott fel a szépség rémülten. Most, hogy volt feladata,
már nem félt annyira, a remegése is csökkent.
− Rosszabb − mondta Garrett drámai hangon, majd még hozzátette. −
Azt akarjuk, hogy a kannibálok felfigyeljenek ránk!
A kopasz visszatért a tetőre, sietett a torlaszhoz, és most már hallotta,
folyamatosan, hogy valakik matatnak a lépcsőházban.
Emlékezett: több barikádot is emeltek a lépcsőn és a folyosókon, és úgy
tűnt, épp azokat távolítják el, hogy feljöhessenek hozzájuk.
Marcus újra megtöltötte a puskáját, kettőt a levegőbe lőtt, majd letépte
hátáról a táskáját, kinyitotta a száját, és kirázta belőle a tartalmát. Előkerült
a Noreq mentőkapszulából hozott jelzőpisztoly, meg tíz rakéta. A többi a
terepjáró csomagtartójában pihent, sok emelettel mélyebben.
Garrett épp a kötélért ment, Josie már jött is ki néhány szakadt terítővel,
függönnyel, ruhával, amikor sziszegve megindult az első rakéta az égbe.
Mindketten nézték a piros csíkot, majd a robbanást, ami vörösre festette az
ég egy sávját.
Marcus a tető szélén állt, a következő rakétát onnan lőtte ki, le az utcára.
A töltet az utcakövön robbant fel, túlvilági vörös fénybe vonva a Spring
Streetet a szerkesztőségi épület előtt.
Mielőtt kialudt volna a fény, mintha néhány mozgó alakot látott volna.
Marcus még két rakétát lőtt ki, a másodiknál már tisztán látta a rohanó
alakokat lent az utcán. Nem szívesen lett volna ott.
Josie újabb összegöngyölt textilt készült meggyújtani, amikor Marcus
megragadta a csuklóját, amitől a nő megijedt.
− Most már elég! Mindent… − mordult Marcus, de nem fejezhette be,
mert a tetőajtó felől reccsenő hangot hallott. Odakapta a sörétest, és hármat
ellőtt a torlasz felé, hogy tudassa azokkal, akik odaát vannak, hogy
észrevették őket. Visszafordult a nőhöz. − Mindent, ami éghető, vigyél a
barikádhoz, és ha szólok, gyújtsd meg!
Josie nem tartotta túl jó ötletnek, hiszen valakik épp onnan akartak
feljönni a tetőre. Körbenézett, hogy megszerezhesse a kopasz támogatását,
de a férfit sehol nem látta.
 Garrett azt az ablakot kereste, amelyen át a halálba menekült a család,
akik a páncélszekrényes irodába zárkóztak be. Üveget nem akart törni,
tartott tőle, hogy azt meghallják, és rájönnek, mi készül. Végre megtalálta a
feketén ásító ablakot, lejjebb ereszkedett a házfalon, és bemászott rajta az
irodába.
Halkan mozgott, mint egy macska, lassan, lopakodva haladt előre,
kezében hangtompítós pisztollyal, hátán íjjal és tegezzel, oldalán késsel. A
folyosóra kilesve azonnal észrevett két feketébe öltözött férfit: automata
fegyverrel a kezükben őrködtek. Nem támadta meg őket, csak figyelt.
Hallotta, hogy kicsivel odébb valakik erőlködnek, majd egy parancsszó is
elhangzott.
− Robbantás! Felkészülni! Fegyvert szegezz!
Garrett nem várhatott tovább, kilépett a folyosóra, és lelőtte mindkét őrt.
Sprintelt hozzájuk, hogy megszerezhesse a fegyvereiket, mire észreveszik,
hogy baj van. A terve bejött, nyomult előre, felbukkant az első cél, vállhoz
rántotta a gépkarabélyt, és meghúzta a ravaszt.
A hátulról felugató automata fegyver összezavarta az egységet.
Néhányan visszatértek a lépcsőházból a folyosóra, hogy feltartóztassák a
támadókat, a többiek nekifeszültek a tetőajtónak, és sikerült résnyire
nyitniuk. Üvöltve hőköltek hátra a lángoló torlasztól. Arra nem vezetett út,
robbantásra már nem volt se idő, se lehetőség.
Garrett ellőtte az egész tárat, leterített négy embert, majd visszavonult,
útközben kivette a másik halott őr kezéből a fegyvert, az üreset pedig
eldobta.
Rohant végig a folyosón, és visszahúzódott a szobába, ahonnan kijött.
Ekkor hallotta meg a rikácsolást.
Lentről, sok emelettel lejjebb valami történt.
Kannibálok százai özönlöttek be az épületbe.
Az utóvéd néhány fegyverese elkeseredetten próbálta megállítani a
megállíihatatlant.

2.

Mire a kannibálhorda feljutott a legfelső emeletre, Garrett, Marcus és

Josie az emeleten található minden mozdítható bútorból és leszerelt,
leszaggatott ajtóból torlaszt emelt, melyet reményeik szerint nem fognak
tudni áttörni. A munka végeztével visszavonultak a tetőre, kiékelték és
eltorlaszolták a tetőajtót, majd bevették magukat a kávézó személyzeti
helyiségeibe, ahol csendben meghúzódtak.
Iceman állapota nem változott, a rikácsolás nem ébresztette fel. A
kannibálok rohamai a legfelső emelet lezárt ajtaja ellen néhány percig
fokozódtak, majd lassan elhaltak.
− Ügy tűnik, hangok alapján tájékozódnak − szűrte le a tanulságot
Garrett. − Ha szaglás alapján keresnék az ételt, akkor nem adnák fel.
Suttogva beszélt, néhány méterről már nem lehetett hallani.
− A látásuk is nagyon jó, fény nélkül célirányosan mozognak az
épületben − tette hozzá Marcus.
A kopasz bólogatott, és feljegyezte a komputerébe, amire rájöttek. Kissé
különösnek találta, hogy ezek az információk eddig még nem álltak a
rendelkezésére, magyarázatként arra jutott, hogy a korábbi találkozásaik
során nem tudtak tiszta fejjel harcolni, mint most, mert sem a terep, sem az
eszközeik, sem a lehetőségeik nem tették lehetővé egyfajta fölény elérését,
amire most képesek voltak.
Az egyik asztalon fegyverek sorakoztak, egy másikon lőszer és egyéb
felszerelés. A legfelső emeleten Garrett kilenc emberrel végzett, akiket
sejtésük szerint a USS Miller soha nem felejtő kapitánya küldött utánuk.
Azt nem tudták, hogy az utóvéd hány emberből állhatott, de velük nem is
kellett számolniuk, mivel őket letarolták a kannibálok. Kilenc ember
felszerelése volt a zsákmány, ezt szortírozták, hogy elkészíthessék a leltárt.
− Az arzenálunk kiegészült néhány hasznos darabbal − szólalt meg
Marcus, ő is suttogva, ami kissé nehezére esett. − Négy kézigránát, kilenc
automata fegyver, harminc tár, kilenc kés, kilenc rohamsisak, kilenc
rohammellény − kezébe vette az egyik gépkarabélyt. − 6 millis, Wesson
M404 A3. Semmit nem jegyeztem fel róla.
− Sajnos én sem − ingatta a fejét Garrett. Perceken keresztül a jegyzeteit
és az adatbázisát lapozgatta, hátha valahol talál valami kis infót; nem
emlékezett erre a névre, de a biztonság kedvéért belenézett a jegyzeteibe.
− Akkor teszteknek kell alávetnünk − szögezte le Marcus. Beírta a
komputerébe, a lista mellé.
 Josie nem érezte jól magát a katonai felszerelés közelében, de már
megtanulta az értékét. Egy ilyen nehéz, rossz szagú valami jelentette az
életet ebben a kihalt, kannibálok uralta városban. Akart belőle. A tárban
negyven halál lapult. Ha jól csinálja, negyven kannibált vagy Marcust
küldhet a másvilágra, hogy mentse magát, Garrettet vagy Icemant.
− Biztos, hogy a kapitány küldte őket? − kérdezte remegő hangon.
Marcus csak sötéten bólogatott, szemeiben a bosszú tüze égett, számára
annál fontosabb, mint hogy kioltsa a USS Miller kapitányának életét,
jelenleg nem volt. Még úgy sem, hogy nem áltatta magát, nem sok esélyt
adott annak, hogy valaha is teljesülhet ez a vágya. Még mindig dolgozott
magában az új vezetői stratégián, ami ismét egyértelművé teszi, hogy ő a
vezér, és a többieknek szükségük van rá, mert nélküle életképtelenek. Eddig
arra jutott, hogy többet kell kommunikálnia az embereivel, amihez nem volt
nagy kedve, de szükségesnek látta. Ha az emberei nem eléggé pallérozottak
ahhoz, hogy azonnal felismerjék a valóságot, el kell mondani nekik, hogy
megérthessék, vezető nélkül elvesztek.
− Vegyük úgy, hogy hoztak nekünk felszerelést, amire eleve szükségünk
lett volna, de nem fértünk hozzá a USS Miller fegyverraktárához − folytatta
Marcus, tőle szokatlanul informatívan.
− Mindvégig a nyomunkban voltak, ami azt jelenti, hogy nagyon jók.
Azután vártak, lesben álltak, majd amikor azt hitték, hogy elbíztuk
magunkat, támadtak.
− Én ebben nem vagyok biztos − szólalt meg Garrett, távolba révedő
tekintettel.
Marcus azt hitte, azonnal felrobban. A kopasz megint nyíltan
szembeszállt vele.
− Miért nem? − kérdezte kissé feszülten.
− Az óceánon nem követtek minket, mert azt észrevettük volna −
magyarázta Garrett, majd kissé megrázta magát, és a brutális arcú felé
fordult. − Ha mégis, nagy távolságból, ahonnan nem feltűnő, de akkor is
elvesztettek volna bennünket a parton. Habár…
− Garrett ismét a távolba révedt, mintha máshol járna. − Talán mégsem
így történt. Elég volt azt tudniuk, hogy felszálltunk a teherhajóra, amiből
már tudták, hogy hol fogunk kikötni, és mire eljutottunk odáig, lesben álltak
és vártak. Rajtunk voltak az első lépésektől. Tisztes távolságból követtek
minket. Városban ez nem nehéz, mert nem látunk messzire a falak miatt.
− Ha meg akartak ölni, miért vártak eddig? − kérdezte Josie.
− Jó kérdés − húzta mosolyra a száját a kopasz; nem volt igazi mosoly,
csak olyan kényszeredett. − Egy kis utcában tiszta célpont lettünk volna,
ránk lőnek az automatákkal, repül egy-két gránát, és kész. Esélyünk nem
lett volna.
− Lehet, hogy nem is akartak minket megölni? − faggatózott tovább
Josie. Tekintete végigsiklott az asztalra kirakott fegyvereken, és azok mást
súgtak neki.
Marcus és Garrett szinte egyszerre nekiálltak lecsatolni alkarjukról a
komputert. Josie kezdett pánikba esni.
− Miért csináljátok? Ezek az emlékeink!
− Talán nem is minket követtek − szólalt meg Garrett. − Hanem ezt. A
jeladót, ami benne van.

3.

A komputer túl értékes volt a számukra ahhoz, hogy csak úgy egy
feltételezés miatt megszabaduljanak tőle. A szétszedéséhez, a benne
elrejtett esetleges jeladó megtalálásához és eltávolításához szakértelem és
megfelelő szerszámok kellettek, melyek közül egyik sem állt a
rendelkezésükre. Végül abban maradtak, hogy csendben figyelnek, hogy
lássák, felbukkan-e még valaki.
Ahogyan kezdték megszokni, hogy nem zaklatja őket senki, súlyosabb
problémák felé fordultak. Josie magába erőltetett egy kis ételt, de az
gyorsan vissza is jött, ahogyan eszébe jutott Lola, és ismét megeredtek a
könnyei a barátnője halála miatt. Marcus az általa lelőtt Icemant nézte,
mellette állva.
− Csak érzéketlennek hangzik, amit kérdezek, valójában teljesenjózan
kérdés. Mit teszünk akkor, ha Iceman nem tér magához? Ha nem tér
magához, vagy magához tér, de nem épül fel? Meddig maradunk még itt? A
ciklusnak ma vége, ma, valamikor. Van célunk, amit követnünk kell, a
történtek ellenére is. Vagy kifejezetten a történtek miatt − Marcus nem állt
meg, hogy ezt megmagyarázza, sőt gyorsan folytatta is tovább, mivel
csupán a hatás miatt mondta, mögöttes tartalmat nem kapcsolt hozzá. −
Eltöltünk itt még egy ciklust? Ha igen, mire használjuk? Ha sokáig nem
mozdulunk innen, azzal magunkra húzunk-e valakit, akit nem kellene?
− Ha a mozdulatlanságunkat nem tulajdonítják annak, hogy meghaltunk
− szólalt meg Garrett, inkább csak hangosan gondolkodva. − De, folytasd,
muszáj döntést hoznunk ezekben a kérdésekben!
− Tekintsünk el attól, hogy mi történt, mert az csupán vádaskodáshoz
vezet, ami nem konstruktív − vette vissza a szót Marcus. − Hagyjuk itt
Icemant? Ha ezt tesszük, életben maradhat? Legyen ez a központunk, ahová
visszatérünk? Maradjon itt vele valaki? Van annak értelme? Ha jön egy
támadás, mit fog tenni? A többiek folytassák a küldetést, megfogyatkozva,
és ezzel kisebb eséllyel a sikerre?
Marcus elhallgatott, részben azért, mert várta, hogy más is
bekapcsolódjon, részben meg azért, mert nagyon nem érezte megfelelőnek
ezt a stílust. Ő a vezető, nem az a dolga, hogy szavazásra bocsásson
kérdéseket, hanem az, hogy döntsön, és kivételes érzéke folytán a tökéletes
döntéseket hozza meg, amiket legfeljebb az emberei nem értenek, de az
lényegtelen. A kopasz szembeszállt vele Iceman miatt, és rá szüksége volt,
nem hagyhatta ott valahol, és még a szépségre is figyelmet kellett
fordítania, mert Garrett meg a nő nyilvánvalóan össze lett láncolva
érzelmileg, amit nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni.
− A cél a kormányzó palotája − szólalt meg Garrett, emlékeztetve
mindnyájukat. − Kellene egy utcatérkép, az nagyban felgyorsítaná a
mozgásunkat! Rengeteg időt veszítünk a bolyongással. Meg szerzünk
néhány ősz hajszálat − hirtelen eszébe jutott, hogy kopasz. − Mármint,
akinek van haja.
Josie csodálkozva nézett rá, majd felkelt a székből, odasétált Garretthez,
és megérintette a feje tetejét. Nem szeretetteljesen, nem is úgy, mintha
akarna valamit egy férfitól, hanem elgondolkodva, kicsit megdöbbenve,
értetlenül. Garrett zavarba jött a nő viselkedésétől, Marcust különösképpen
dühítette ez az évődés. Arra gondolt, ez most élete legnagyobb próbatétele.
− Nekem egyre hosszabb a hajam − jelentette be Josie. − Most hosszabb,
mint amikor felébredtem. A fényképemen a komputeremben, sokkal
rövidebb volt. Neked miért nem nő?
 − Biztosan kihullott valamitől − mondta Garrett olyan hangon, mint aki
képtelen érdeklődést kicsikarni magából egy ennyire lényegtelen témával
kapcsolatban.
Josie a férfi arcát is végigsimogatta. Marcus kénytelen volt felállni, mert
ez már tényleg sok volt neki.
− Borostád sem nő − állapította meg a nő.
− Hát… lehet… − nyögte ki Garrett. Josie végre visszatért a székéhez, és
leült.
− Szerintem nőnie kellene, mindennap nőnie kellene valamennyit, és ha
nem vágjuk le, akkor az amnézia sem fogja megállítani, és egyre hosszabb
lesz − magyarázta Josie, és nem értette, miért nem vette észre eddig, vagy a
többiek miért nem olyan izgatottak emiatt, mint ő. − Felírtam, hogy kopasz
vagy, és borotvált az arcod, a fényképeden is ilyen vagy. De soha nem
vágod a hajad, nem borotválkozol.
A brutális arcü töltött magának a nemrég készített teából, és ivott belőle
néhány kortyot.
− Térjünk vissza a tárgyra − mordult fel. − Nagyon fontos, hogy dűlőre
jussunk ezekben a kérdésekben. Adnunk kell egy határ…
− De ez is fontos − vágott közbe Josie, még mindig furcsa, távoli
szemekkel nézve a kopaszt.
Marcus a falhoz vágta a papírpoharat, amit az egyik szekrényben talált. A
tea nyomán sötét folt jelent meg a falon, néhány csepp elindult lefelé, a
padló irányába.
− Nem, egyáltalán nem fontos, mert kurvára teljesen lényegtelen! −
emelte fel a hangját. Dobolt az ér a halántékán, de még kontrollálta magát,
igyekezett nem nagyon hangosan beszélni.
− Nem érted − nézett rá Josie nagy szemekkel. − Régóta éreztem, hogy
valami furcsa Garrettben, de csak most jöttem rá, hogy mi.
Garrett emlékezett, hogy mintha lett volna valami feljegyzése a
lexikonjában a hajról. Felemelte a karját, hogy írhasson a számítógépbe, és
megnyitotta az adatbázist.
Marcus felfigyelt a kopasz mozdulatára, és bízott benne annyira, hogy
leálljon. Továbbra sem értette, mi a probléma azzal, ha valaki kopaszodik,
de nem foglalkozott vele tovább. Visszaült a székére, vetett egy pillantást a
változatlan állapotú Icemanre, majd azon gondolkodott, amit fontosnak
tartott: hogyan tovább?
− A haj háromnaponta nő egy millimétert − olvasta fel Garrett. − Egy
ciklus alatt az körülbelül két és fél milliméter − megsimogatta a feje tetejét,
majd az oldalát. − Amikor felébredtem, már ilyen voltam, és nem
borotváltam meg a fejem, vagy az arcom. Nyolc napja vagyok ébren, azóta
nem változott semmi.
− Ugye, hogy ez furcsa? − kérdezte Josie, és nagyon várta a kopasz
dicséretét, amiért észrevett egy rejtélyt, amit a többiek nem.
− Igen, mindenképpen − bólogatott Garrett. − Talán beteg vagyok?
Vagy… valami más oka van? Feljegyzem magamnak, hogy ne felejtsem el,
hogy ezt még meg kell vizsgálnom.
− Kihullott az összes szőrszálad, na és? − mordult fel Marcus. − Le vagy
gyengülve? Szédelegsz? Nem tudsz koncentrálni? Nem vettem észre. Ha
kihullott, kit érdekel? Nem zavar bele semmibe. Ellenben fogy az időnk,
nem tudjuk, mikor zárul ez a ciklus, használjuk ki, ami még hátravan
belőle.
− Én maradok Icemannel, és vigyázok rá − vágta rá Josie.
Marcus azonnal egyetértően rábólintott, mintha csak erre várt volna.
− Jó, akkor ez rendben van − mondta. − Garrett meg én elmegyünk a
kormányzó palotájába, ahol…
− Nem értek egyet − szólt közbe a kopasz. − Mit tennél akkor, ha valaki
fel akarna ide jönni? Pár száz kannibál, vagy a kapitány újabb emberei,
vagy akárki? − fordult a szépséghez.
Josie-nak tetszett, hogy a férfi aggódik érte.
− Iceman ciklusokon át lábadozhat, ha… mondom, ha, túléli, és ha
felépül! − emelte fel a hangját Marcus újfent. − Ezt nem tudjuk kivárni,
sürget az idő, kövessük a tervet! Ha magára hagyjuk, biztosan meghal!
Garrett megértette, hogy Marcus úgy gondolkodik, hogy ha Iceman és
Josie itt marad, azzal két legyet üt egy csapásra, mert egyiküket sem érzi
fontosnak. Elismerte magában, hogy a brutális arcú férfi hatékony a
harcban, és tagadhatatlanul vannak bizonyos kvalitásai, mégis, egyre
biztosabb volt benne, hogy az lenne a legjobb, ha végezne vele.
− Én nem akarok több veszteséget − szögezte le Garrett határozottan.
 − Én sem − csatlakozott Josie.
− Épp ezért annyira fontos, hogy ne akadjunk fenn a nehézségeken! -
jelentette ki Marcus. − Nézzünk szembe a tényekkel! Nem értünk az
orvostanhoz, senki nem ért hozzá, sehol nincs egy kibaszott kórház, ahol
segítenének! Mennyi az esélye annak, hogy Iceman felépül? Van? Én nem
hiszem, hogy van! Hozzá nem értő emberek, azaz mi műtöttük meg, a
mocskos földön, szar felszereléssel! Halálos sebet kapott, az is csoda, hogy
még él!
− Akkor is kegyetlenség a sorsára hagyni! − vágott vissza Garrett.
− Josie miatt kell a sorsára hagynunk! − mutatott Marcus vádlón a nőre.
− Miattam? − mutatott magára döbbenten a szépség. − Te lőtted le!
− Mert veszélyt jelentett mindhármunkra! Elfelejtetted, mi történt?
Fegyvert fogtatok rá, te is, és Garrett is! Te is, Josie, pontosan rá céloztál!
− Nem akartam benne kárt tenni! Csak azt akartam, hogy ijedjen meg, és
vegye észre magát! − hadarta Josie az idegességtől egyre magasabb hangon.
− Nem volt valami hatékony elképzelés! Egy ketrecharcos profi
világbajnok dühöngő őrültté változott! Mire egyet pislantasz,
mindkettőtöket megölt volna! Nekem köszönhetitek az életeteket!
− Ez nem igaz! Megtorpant, gondolkodott! Azért lett annyira ideges,
mert provokáltad!
− Csak azért provokáltam, hogy vegye észre magát! Ugyanazt tettem,
amit ti, de elfajult! − Marcus már majdnem kiabált, de hirtelen megijedt a
saját hangjától, és csendesebben folytatta. − Ha már itt tartunk, Lola sem
akart kárt tenni senkiben, csak azért fogta rád a pisztolyt, mert azt akarta,
hogy ne fenyegessétek Icemant! Aztán Garrett lepuffantotta, mert ha rólad
van szó, nem tud tiszta fejjel gondolkodni!
− Ez nem igaz! Te vagy az oka az egésznek! Csak te fenyegetsz minket!
− Josie elsírta magát.
Abbahagyták, mindketten Garrettre néztek, tőle várták, hogy kimondja
azt, ami fontos.
A kopasz felsóhajtott, úgy tűnt, mint aki elgondolkodik és keresi a nagy
megoldást.
− Tegyük félre az érzelmeinket − szólalt meg vontatott hangon. Majdnem
semmi… − megrázta a fejét. − Nem. Semmi esélye annak, hogy Iceman
életben marad. Nem hagyhatjuk sorsára, és segíteni sem tudunk rajta. Én
nagyon kedveltem, mégis ez az, amivel szembe kell néznünk. Csoda, hogy
még él. Az emberség nem azt mondja, hogy hosszabbítsuk meg a
szenvedését vagy a magatehetetlenségét, bármilyen áron, hanem azt, hogy
vessünk ennek véget.
Garrett elhallgatott, lehajtotta a fejét.
Marcus elégedett volt, Josie döbbenten meredt a kopaszra.
− Ezt… nem mondhatod komolyan… − dadogta. Forgott körülötte a
világ. Kezdte úgy érezni, hogy a kopasz sem különb a másiknál.
Garrett figyelte magát, külső szemlélőként nézte, mit tesz, és mire készül.
Vajon meg tudja védeni Josie-t a brutális arcú és az izomkolosszus nélkül
is?
Marcus úgy tett, mintha nehezére esne kimondani, pedig semmire nem
vágyott jobban.
− Megteszem.
A szépség összeroskadt, a földön zokogott. Már mindennek vége, semmi
értelme a folytatásnak.
Garrett és Marcus egymás szemébe nézett.
A brutális arcú a puskájáért nyúlt, aztán meggondolta magát, nem tudta,
mikor lesz ismét utánpótlás, inkább hagyta, ahol volt, és előhúzta a kését.
− Jobb, ha most kimentek − mondta fakó hangon.
Garrett tudta, hogy az érzelmeire hallgat és nem az eszére, mégis hagyta,
hogy megtegye.
Előrántotta a pisztolyát, Marcus fejére célzott.
Nem akart tovább együtt lenni ezzel a rohadékkal. Majd megfizeti az árát
ennek a döntésnek.
Az impulzus elindult az agyából a kar felé, hogy meghúzza a ravaszt.
De soha nem ért oda.
 HATODIK FEJEZET
1.

Felébredt. Azonnal felült, nehogy visszaaludjon. Lassú fejkörzésbe

kezdett, roppant a nyaka, ami szinte kéjes érzéssel töltötte el. Vett néhány
mély lélegzetet, és kinyitotta a szemét.
Egy földre fektetett elemlámpa világította a falat. Valamilyen
konyhaszerű helyiségben volt, három másik emberrel együtt. Két férfi és
egy nő. Mindannyian a földön aludtak, ruhában.
Önkéntelenül a fejéhez nyúlt, hogy hátrafésülje a haját, de csak a csupasz
bőrt érintette. Egykedvűen konstatálta magában, hogy kopasz. Úgy érezte,
csak nemrég óta az, és még nem szokta meg, hogy nincs haja.
Megmasszírozta a tarkóját, csinált egy fejkörzést jobbra, azután egyet
balra.
Mi van ma?.
Az emlékezetében kutatott, hogy rájöjjön, mit ígért mára, mikorra, hová
kell mennie, mit kell elintéznie. Semmi nem jutott eszébe, annyira le volt
lassulva, hogy úgy érezte, még mindig alszik.
Éhség mardosta. Megtapogatta a hasát, biztatásként, hogy mindjárt kap
valami finomat.
Ekkor vette észre a pisztolyt a földön.
Felkapta, ellenőrizte, hogy rendben van-e, és meglepetten tapasztalta,
hogy csőre van töltve, ki van biztosítva. Tűzkész állapotban hevert a földön
mellette…
Erre a képtelenségre egyetlen válasza volt.
Felpattant, és összegörnyedten az ajtóhoz sietett, majd kilesett a félfa
takarásában.
Étterem?
Este volt, alig látott, abban sem volt biztos, hogy eltalál a kijárati ajtóig
anélkül, hogy orra buknak. Visszabújt a fal takarásába, és észrevett egy
fekete tokot, ami olyan ismerősnek tűnt. Görnyedten odasietett hozzá,
kinyitotta, kivette, ami benne volt.
 Rutinos mozdulatokkal illesztette a fejére, és kapcsolta be az éjjellátó
szemüveget.
Visszatért az étterembe, most már mindent a szürkéskék különféle
árnyalataiban látott. Gyorsan felmérte, hogy az étteremben nincs senki. Az
ablakokon át lesett ki, kiélezett érzékekkel, készen a tüzelésre.
Hol vagyok? Mi történt?
Kisöpörte tudatából a kérdéseket, nehogy a gondolatai miatt fáziskésésbe
kerüljön egy hirtelen elé robbanó támadásban. Az ajtón kilépve balra
fordult, néhány lépés után észrevette a torlaszt. Fogalma sem volt, ki elől
menekültek, de nagyon veszélyes ellenség lehetett, ha ekkora torlaszt
emeltek miatta, és tűzkész állapotban tartott fegyverrel maga mellett aludt
el.
Garrett a tető széléhez sietett, és lenézett. Meglepte, hogy ennyire
magasan vannak. A homlokára tolta az éjjellátót, és úgy nézett körbe. Csak
egy sötét masszát látott, fény sehol nem villant, az égen a Hold felhők mögé
bújt.
Visszahúzta a szemüveget a szeme elé, és az étterem felé fordult. Két
alak mozdult, célra kapta a pisztolyt. Az egyiknél puska, a másiknál íj.
Rájött, hogy az egyik férfi és a nő, akikkel együtt aludt. Menekültek,
túlélők, akárcsak ő. A férfi elindult felé, összegörnyedten, rutinosan
mozogva. A nő kissé ügyetlenül követte.
− Nincs itt kint senki − suttogta a kopasz, amikor félúton találkozott a
társaival.
− Elmúlt a veszély? − kérdezte a nő izgatottan, ő is suttogva.
− Nem tudom, talán − Garrett a torlasz felé mutatott, amit innen nem
láttak. − Ott jöttünk fel a tetőre, mindent odahordtunk elé, vagyis lentről
jöttek utánunk, és nem tudták áttörni. Mire emlékeztek?
− Én… − kezdte Josie, majd zavartan elhallgatott. − Nem tudom. .. olyan
nyomottnak érzem magam.
A férfi a puskával már a tetőajtó felé sietett, a kopasz és a szépség
követték.
Marcus várt egy kicsit, közben mindvégig vállához szorította a sörétes
puskát, majd közelebb ment, a barikád előtt megállt, és fülelt. Semmit sem
hallott. Visszatért a tető közepére, majd elment a szélére, és lenézett a halott
városra.
A többiek felé fordult, intett, hogy menjenek be az étterembe. Sietve
visszatértek oda, ahol felébredtek.
Iceman ijedten pislogott rájuk.
− Nincs kint senki − mondta Garrett, és elrakta a fegyverét, majd az
éjjellátót visszadugta a dobozába.
Az izomkolosszus kissé megnyugodott. Megpróbált felülni, de fájdalom
hasított belé, ezért visszahanyatlott. Csak most fogta fel, hogy infúzió
csatlakozik a könyökhajlatába. Összezavarodottan kapkodta a fejét, semmit
nem értett.
− Ez… kórház? − maga sem hitte, hogy az, de úgy túnt, hogy komoly
sérült, vastag kötések vannak rajta, infúzió a karjában, de a földön fekszik,
takarókon, és fegyveresek veszik körbe.
− Én nem tudom − ismerte el Josie. Letette az éjjellátóját a földre, majd
az íját is, és leült oda, ahol felébredt, mintha az az ő helye lenne.
Garrett megjegyezte magában, hogy milyen szép a nő.
− Ostrom − szólalt meg Marcus. A szemüvegével és a puskájával
bajlódott, majd odament az egyik asztalhoz, melyen automata fegyverek
sorakoztak. − Baszd meg!
A kopasz észrevette, hogy az alkarjára csatolt komputer képernyője
halványan világít. Az arca elé emelte, hogy elolvashassa, ami rá van írva:
„Hallgatózz! Nézz körül! Biztonságban vagy? Ha nem, hárítsd el a
veszélyt! Ha igen, nyomd meg a gombot a képernyő mellett.”
Már körülnézett, tudta, hogy nincs közvetlen fenyegetés. Megnyomta a
gombot. A fény felerősödött.
„Ha tudni akarod, ki vagy és mi történt, nyomd meg a gombot a képernyő
mellett.”
Megnyomta.
„A neved: Garrett, a szakmád: nyomozó. Amnéziád van. Az emlékeid
nem fognak visszatérni, ne erőlködj. Nyolc napig minden rendben lesz,
azután elalszol majd, és úgy ébredsz fel, mint most: nem emlékszel
semmire. Az alvás ilyenkor ájulásszerű, nem lehet megakadályozni
semmivel. Ez van.”
 A kopasz a többiekre nézett, azt akarta kérdezni, hogy van-e nekik is
olyan, mint neki, de látta, hogy van.
Marcus leült, elkezdett olvasni, Josie is ezt tette.
− Nekem miért nincs? − kérdezte Iceman. Égett a füle, fájdalom nyilallt a
fejébe, amitől grimaszba rándult az arca.
Josie szétnézett, és talált egy alkarra csatolható komputert az egyik
hátizsák tetején, azt adta oda az izomkolosszusnak.
− Talán ez a tiéd!
− Köszönöm, baby! − vette át Iceman. A képernyő nem világított, hiába
nyomkodta a gombot. Arra jutott, hogy talán fel kellene raknia a karjára,
hátha akkor elindul, és igaza is lett.
Garrett emésztette a szöveget, az esze tiltakozott ellene, de valahogy
mégis érezte, hogy amit olvas, az igaz.
Automatikusan eltűnt a szöveg, és megjelent egy másik.
„Nem vagy egyedül, társaid vannak.”
Újra váltott a kép, megjelent egy brutális arcú férfi fotója, mellette
néhány sornyi adat.
„Ó Marcus, a csapat parancsnoka. Rutinos nyomozó.”
Újabb kép, rövid hajú, izmos fekete fickó képe látszott a monitoron.
„Ő Iceman, a csapat közelharcszakértője. Többszörös profi ketrecharc-
világbajnok.”
A következő képen egy gyönyörű nő nézett komolyan.
„Ő Josie, rendőrségi pszichológus. A társad.”
Ennek a hírnek igazán örült.
Újabb kép nem jött, Lolát kitörölte, amire természetesen nem emlékezett.
− A nevem Garrett − emelte fel a fejét. − Josie… Iceman… Marcus −
nézett a társai szemébe.
− Szia − mosolygott rá a szépség, ami nagyon jólesett a kopasznak.
Mondani akart valamit, de Iceman felnyerített.
− Olvastátok? − tekintgetett fel csillogó szemekkel. − Világbajnok
vagyok!
− Én meg a főnök − mordult Marcus.
 − Ööö… nálam az áll, hogy az én vagyok − kacsintott Iceman a
szépségre, majd visszanézett a bossra. − Hozzá1 már egy kávét, öreg!
Marcus szóra sem méltatta, olvasott tovább.
Mindenki visszatért saját feljegyzései tanulmányozásához, mivel az
eddigiek, bár fontosak voltak, semmit nem mondtak el a jelenlegi
helyzetükről.
Egyre súlyosabb információk jelentek meg a képernyőkön, néhány oldal
után már Icemannek sem volt kedve mosolyogni hajdani sportolói sikerein.
Olvastak a céljukról, az Informatikusról, a USS Miller soha nem felejtő
kapitányáról, a kannibálhordákról, és arról, hogy a kapitány feltehetően
csapatokat küldött utánuk.
Loláról semmi, az ostromról semmi.
Garrett rátalált a jelszóval védett oldalra, és némi gondolkodás után
megfejtette a jelszót, és elolvashatta, amit titokban akart tartani saját
magáról.
„Láttam az aktámat, ami egyetértésemmel törlésre került. A
személyazonosságom bizonyos. A Homeland Protection Agency
terepügynöke voltam, fedett akciókat hajtottam végre, 68 embert öltem
meg. A legfontosabb tanács, amit magamnak adhatok: ha baj van, hallgass
az ösztöneidre. Szörnyeteg vagyok, de a jó oldalon állok.”
Most is, mint már annyi ciklus elején, azon járt az esze, hogy eddig miért
nem törölte ezt ki.
− Hát ez szar − foglalta össze Iceman szomorúan. Nagyot sóhajtott, majd
újra végignézett saját magán. − Ezt a kapitány gorillái csinálták, vagy a
kannibálok?
− Szerintem ez lövés − mutatott Marcus a kötésre az izomkolosszus
hasán. − Négyen vagyunk, mindenkinél íj, stukker, ott meg kilenc katonai
fegyver. Nyilván kinyírtuk az összeset − az asztalhoz sétált, felvette az
egyik gépkarabélyt, kiszedte a tárat, kinyomott belőle a tenyerébe egy
hosszúkás lőszert, és odamérte a tár oldalához. − Saccra olyan negyven
lehet egy tárban. Ezzel lehet kaszálni. Kurva jók vagyunk, ha csak egy
sérültünk van, az se súlyos!
Marcus nem tudta, hogy súlyos-e a seb, de abból, hogy Iceman
mentálisan rendben volt, fizikailag nem panaszkodott fájdalomra és
rosszullétre, arra tippelt, hogy nem komoly. Meg egyébként sem akarta
pátyolgatni szegény sebesültet. Attól hányingere lett volna.
Láthatóan az izomkolosszus megnyugodott a kijelentéstől, hogy az
állapota nem súlyos. Úgy tekintette, hogy csak annyi a dolga, hogy pihen,
aztán ettől felépül, és minden rendben lesz.
Garrett megnézte az infúziót, és látta, hogy az már teljesen lefolyt.
− Ezt kiveszem − térdelt le Iceman mellé, és eltávolította a
könyökhajlatából a tűt. − Estig mindenképpen maradj fekve, majd akkor
meglátjuk, hogy mit okoz, ha felülsz.
− Oké, öreg, nagyon kösz! − mosolyodott el Iceman. Úgy érezte, a
kopasz jelenléte biztonságot jelent.
− Értesz hozzá − jegyezte meg Josie.
− Inkább… azt érzem, hogy olyan ismerős ez az egész. A fegyverek is,
az éjjellátó, a kés… Közel állnak hozzám, csak egy érzés.
Marcus visszatette az asztalra a gépkarabélyt, majd elgondolkodva a
tetőajtó irányába fordult.
− Az ott katonákat huzamosabb ideig nem állított volna meg. Az alsóbb
emeletek tele lehetnek kannibálokkal.
− Gyűlölöm a fegyvert, de most jól jönne egy pisztoly − szólalt meg
Iceman idegesen. − Ilyen állapotban nem tudok verekedni!
Az elrendezés alapján Marcus megtippelte, hogy melyik zsák lehet az
izomkolosszusé, odasétált hozzá, kibontotta, belenyúlt, tapogatózott, majd
megtalálta a .45-ös kaliberű kézifegyvert. Átdobta a tulajdonosának.
− Nem izgat, hogy utálod, most már nem a nagy bajnok vagy, hanem
katona, tehát viselkedj is úgy! − mordult fel. Kissé gúnyosan ejtette a „nagy
bajnokot”. − Ezek ellen szart se ér a tudományod! − mutatott az asztalra
kirakott arzenálra.
− Hidd el, öreg, hogy én ezt nem élvezem! − nézegette Iceman a pisztolyt
tanácstalanul. − A korábbi életem sokkal jobb volt ennél a rakás szarnál!
− A korábbi életed soha nem tér vissza − vetette oda Marcus, majd
elfordult.
− Tudom… − lehelte maga elé a bajnok, és elszorult a torka.
Josie letérdelt mellé, kivette a kezéből a pisztolyt, és megmutatta, hogyan
működik, hogyan kell tűzkész állapotba hozni, tárat cserélni, ellenőrizni,
hogy van-e lőszer a töltényűrben.
− Köszi, baby − suttogta Iceman. Hangosabban nem akart megszólalni,
mert elcsuklott volna a hangja.
− Nincs mit − mosolygott rá Josie kedvesen. − Én is inkább ülnék a
nézőtéren, és drukkolnék neked, minthogy lövöldözzek. Sajnálom, hogy ez
lett a világból. Az a dolgunk, hogy valahogyan visszacsináljuk. Ha lehet.
Garrett ismét kiment a tetőre, hogy körülnézzen. Hallotta, hogy Marcus
kiadja az utasítást a szépségnek, hogy csináljon nekik bőséges ételt, amire
Iceman megjegyzi, hogy nem kellene ezt a hangnemet használnia Josie-val
szemben.
A kopasz körbejárt a tetőn, ellenőrizte a torlaszt, majd a város sötét
masszáját nézte a korlátnak támaszkodva.
Ha nappal lett volna, meg egy jó távcső lenne a kezében, és emlékezett
volna Lolára, a ruhájára, az arcára, észrevehette volna, hogy ott hever a ház
mellett, az utcakövön, szétzúzva, ahová Marcus az ablakon át ledobta.

2.

A Nap az ég tetején ragyogott, fénnyel árasztva el a halott várost. Garrett

a tetőn üldögélt, hátát a korlátnak vetve, és a jegyzeteit olvasgatta, melyet
lexikonok és magazinok alapján írt meg a hajón töltött ciklusok alatt.
Onnan, ahol ült, látta a torlaszt, és az étterem ajtaját is.
Josie nem bírta már tovább elviselni Marcus és Iceman veszekedését, a
hátizsákjából előhalászott egy doboz rostos kekszet, amit még a Noreq
mentőkapszula élelemkészletéből hozott magával, és kiment a kopaszhoz.
− Kérsz? − telepedett le a férfi mellé, és odatartotta elé a kinyitott dobozt.
− Köszönöm − mosolyodott el Garrett. Vett egy kekszet, és eszegetni
kezdte. A szépség is vett egyet, majd a többit lerakta kettejük közé. − Már
megint áll a bál?
− Igen − bólogatott Josie kedvetlenül. − Jó lenne valamit tenni, nehogy
elfajuljon.
− Felnőtt emberek, majd megoldják − vélekedett a kopasz. − Ha Iceman
jobban lesz, és elmegyünk innen, majd lesz mire figyelniük, lesz elég
dolguk, és akkor abbahagyják.
 − Remélem, igazad van. Azért sajnálom, hogy nem olyanok, mint te − a
szépség zavarba jött attól, amit mondott, de a férfi gyorsan kimentette.
− Kopaszok? Még lehetnek.
Ezen nevettek. Garrettnek eszébe jutott, amit az utolsó ciklus végén
jegyzett fel.
− Tegnap felhívtad a figyelmemet arra, hogy a te hajad nő, az enyém
nem, és ezzel valami baj van − mondta. Azt gondolta, hogy a nő is
feljegyezte.
− Tényleg? − csodálkozott rá a szépség. − Ennyire udvariatlan voltam?
Bocsánat!
− Nem, ez nem udvariatlanság, hanem egy rejtély. A haj háromnaponta
nő egy millimétert, ciklusonként két és felet, ami már látszik szabad
szemmel is, és érezni is lehet, de az én fejemen és arcomon nem nő semmi.
− És szerintem már magasabb sem leszel − fordult Josie komoly arccal
Garrett felé.
Megint nevettek.
− Lehet, hogy tényleg nincs jelentősége a hajamnak − váltott témát a
kopasz. − Az Informatikus szerint a USS Miller kapitánya soha nem felejt.
Ha ez igaz, olyan előnyben lehet a többiekkel szemben, amit képtelenség
behozni. Ha nyolcnaponta elfelejtünk mindent, sőt, az a nyolc nap sem
teljes nyolc nap már, egy határon nem juthatunk túl a környezetünk
megismerésében, és valaki, aki soha nem felejt, nekünk egy isten lehet.
− Mindent feljegyzünk magunknak, ezzel felfrissíthetjük az
emlékezetünket − mondta Josie elgondolkodva. Érezte, hogy ez valahol
sántít.
− Ez működik egy határig, de amikor már annyi a feljegyzés, hogy a
következő ciklus egészét felemészti, hogy megtanuld újra, akkor ott a határ,
aminél nem lehet messzebbre jutni! Ma már senki nem lenne képes
felépíteni egy ilyen házat − tette le a tenyerét Garrett a tetőre, majd a
komputerére mutatott. − Vagy összerakni egy ilyet, ami nyilván sokkal
bonyolultabb, mint a ház. Az amnézia előtti világban felépítettünk egy
civilizációt, egy ipart, mezőgazdaságot, technikát, tudományt, és ennek
nagy részét már soha nem érthetjük meg, mert nincs rá időnk.
Sokáig hallgattak, szomorúan eszegették a kekszet.
 − Nem tudnánk gyorsabban tanulni? − kérdezte Josie.
Garrett felkapta a fejét.
− Ez jó ötlet! − mondta, és bejegyezte a komputerébe.
Josie örült, hogy tetszett a férfinak, amit kitalált. Marcust nem kedvelte,
Icemant egy kicsit igen, mert ő normálisnak tűnt, de igazán csak Garrett-tel
érezte jól magát. Ó is feljegyezte valamikor, hogy a kopasszal társak voltak
a régi világban, de egy kicsit úgy érezte, hogy többek is annál.
Garrett hirtelen megdermedt, majd talpra ugrott. Josie megrémült,
gyorsan felállt ő is.
− Hogy lehetek ilyen ostoba? − csapott a fejére a kopasz. − Le vagyok
lassulva, mintha aludnék még… Látod, ez is, ébredés után nem vagyunk jól,
és lehetséges, hogy sosem heverjük ki a felejtést, és soha nem gyorsulunk
fel annyira, mint amilyenek régen voltunk!
Garrett visszasietett az étterembe, a szépség rohant utána a
kekszesdobozzal a kezében. Kezdett összezavarodni, nem tudta, hogy mi a
probléma.
− Mi a helyzet a táskákkal? Átkutatta azokat valaki? − kérdezte Garrett,
ahogyan betoppant a személyzeti helyiségbe, ahol a tábort rendezték be.
− Én nem − Iceman a füléhez ért, amiben fájdalom lüktetett. − Azt
mondtad, ne keljek fel!
Marcus nem szólalt meg, csak némán fogta a hátizsákját, és kirázta a
tartalmát a földre.
Josie a helyére ment, követte a brutális arcú férfi példáját, aztán észbe
kapott, és Iceman kezébe adta a csomagját, hogy ne kelljen felkelnie.
− Te vagy a legjobb, baby − hálálkodott az izomkolosszus.
Garrett is nekilátott a zsákját átvizsgálni. Megtalálta a jegyzetfüzetét,
amiben sokkal több név volt, mint amennyit feljegyzett. Kés, élelem, kisebb
szerszámok, kézigránát, lőszer. A füzet volt igazán érdekes.
− Mit keresünk? − kérdezte Josie, ahogyan hátizsákja kipakolt tartalmát
nézegette.
− Nem tudom − szólt Garrett fel sem nézve, a jegyzetfüzetét lapozgatva.
− Hátha valami közelebb visz a megértéshez, vagy önmagunk
megismeréséhez.
 Marcus csomagjában főleg lőszer, némi élelem és öngyújtók voltak,
feljegyzés, személyes tárgy nem.
Josie sem talált semmit, ami tovább vitte volna őket.
Iceman egy lapos kis dobozkát nézegetett, majd félrerakta, aztán tovább
kutatott, és talált még egy hasonló apró dobozt.
− Mi a fene ez? − szólalt meg, remélve, hogy valaki tud válaszolni.
Marcus odament hozzá, elvette az egyiket, forgatta a kezében.
− Mindkét oldalán csatlakozó, kábelt lehet beledugni − mondta
hangosan. − Nem tudom, mi a szar ez. Hol van a kábel?
− Nálam olyan nincs! − ingatta a fejét Iceman, majd a füléhez kapott,
mert ismét égni kezdett. Úgy érezte, mintha vér folyna belőle, de nem folyt
semmi.
Marcus körbenézett, hátha van még csomagjuk, amit nem vizsgáltak át.
Nem talált ilyet. A saját ruháját tapogatta végig, belenyúlt a zsebeibe. Josie
és Iceman is ugyanezt telték.
− Van kocsink? − kérdezte Marcus magától, amikor előkerült az egyik
zsebéből a terepjáró kulcsa.
− Kettő! − élénkült fel Iceman, amikor a nadrágzsebében rátapintott a
lakóautó indítókulcsára.
− Toyota és… − Marcus közelebb hajolt az izomkolosszushoz, hogy lássa
a kezében tartott kocsikulcsot. − Ford. Van két autónk, ez jó! De hol
lehetnek?
− Hát nem itt fent! − vigyorgott Iceman, majd hirtelen elkomorodott. −
Az utcán!
Marcus bólogatott, hogy tényleg ott lehet. Tehát le kell menniük, és ha
lent vannak, akkor elkezdeni kutatni, körülöttük meg kannibálok és a
kapitány gorillái. Felsóhajtott, de napirendre tért felette, más választásuk
úgysincs.
− Rengeteg csomagunk lehet még a kocsikban − mondta Josie, elrévedő
tekintettel.
Marcus a kopaszhoz fordult, mert le akarta küldeni szétnézni, de még
mielőtt beszélni kezdhetett volna, Garrett elgondolkodva felnézett.
− Ki az a Lola?
 3.

Kezdett esteledni, és egész nap senki nem zaklatta őket. Ha voltak is

kannibálok az épületben, csak az alsóbb szinteken, vagy már rég feladták,
hogy hozzájuk férjenek. A nap nagy részében gyakorlatoztak, Iceman meg
közben jobb híján csak feküdt, és Garrett komputerén olvasta az adatbázist.
A jegyzetfüzetben volt egy lista:
Marcus Jefferson, gyilkossági nyomozó, FBI-ügytlök, csapatvezető.
Garrett Kennedy, gyilkossági nyomozó, FBI-ügynök.
Josie Ointon, pszichológus, FBI-ügynök.
Lola Washington, pszichológus, FBI-ügynök.
Iceman Lincoln, terrorelhárító, FBI-ügynök.
Amikor kitörölték Lola nevét az alkarra rögzíthető számítógépekből,
elfeledkeztek arról, hogy egyéb feljegyzéseik is lehetnek, és miután a
kopasz megtalálta a nevet a füzetében, a rejtély feladta nekik a leckét.
Végül arra jutottak, hogy a füzet régi, hiszen sok egyéb mellett, nem
tartalmazta, hogy Iceman világbajnok ketrecharcos, ami azonban teljesen
biztos volt, mivel a bajnok komputerén volt felvétel az egyik meccséről,
melyen éppen megvédte a címét. Úgy gondolták, hogy Lola minden
bizonnyal valahol elhagyta a csapatot, talán a hajón maradt, vagy talán
meghalt. Amikor arról beszéltek, hogy talán meghalt, egyikük sem érzett
fájdalmat vagy szomorúságot.
Josie vacsorát készített, rizs, borsó, csirke, ezekből volt még náluk.
Marcus a katonai felszereléssel volt elfoglalva, akkurátusan szétszedett egy
Wesson gépkarabélyt, majd összerakta, ösztönösen, nem tanácstalanul
pislogva, hogy mi hová való, vagy hogyan kell odatenni a helyére. Garrett a
jegyzetfüzetbe írt, összefoglalta, amit a komputerben talált, arra az esetre,
ha valami probléma lenne a számítógéppel. Iceman még mindig olvasott.
− Nagyon jó dolgokat írtál össze, öreg − szólalt meg az izomkolosszus,
felmutatva a kopasz személyi komputerét, amiben órák óta olvasgatta az
adatbázist. − Megkaphatnám ezeket valahogy? Olyan, mintha… közelebb
kerülnék a világhoz. Politika, tudomány, vallás, filozófia, földrajz…
Tetszik!
− Nem is gondoltam, hogy egy ilyen nagy bajnoknak, mint te, ennyire
sokoldalú az érdeklődése − nézett fel Josie az ételkészítésből. Mosolygott,
de nem volt éle a hangjában.
− Nagyon ritkán születik olyan ember, aki egyszerre szép, erős és okos −
kezdte Iceman vigyorogva.
− Mint Garrett? − kérdezte a szépség. Viccnek szánta, egy kicsit azért
zavarba jött attól, hogy megkérdezte.
Ezen nagyot nevettek, Marcust leszámítva, aki ügyet sem vetett rájuk.
− Ha van rá mód, hogy átvegyünk anyagokat egyik gépről a másikra, én
nem tudom, mi az − mondta Garrett, hogy megválaszolja Iceman kérdését.
− Örülök, hogy érdekel, amiket feljegyeztem.
− Vajon olvastam én ilyeneket régen? − tűnődött Iceman. − Biztosan.
Vagy van olyan, hogy valaki… hirtelen elkezd érdeklődni valami iránt, ami
soha életében nem foglalkoztatta?
− Miért ne lenne? − szólalt meg Marcus. − Megbetegszel, és elolvasol
mindent a betegségedről.
− Ez azért más. Olvastam a buddhizmusról, a taoizmusról, és nagyon
érdekes volt − magyarázta Iceman.
− Az ilyesmi akkor érdekli az embert, ha fél − reflektált Marcus.
− Én nem félek. Most biztosan nem, mert most jó. Izgalmasnak találom a
filozófiát. Gondolkodni az élet nagy kérdésein… lehetséges, hogy a félelem
is motiválja ezt, de nem csak és nem minden esetben.
Josie elkészült a vacsorával, és a csajkákba szedett az asztalnál. Az
egyiket odavitte Icemannek, letette mellé a földre.
− Te vagy ennek a csapatnak a lelke − mosolygott az izomkolosszus.
Ez tetszett Josie-nak, jókedvűen tért vissza az asztalhoz.
Garrett feltápászkodott, és még mielőtt Iceman kézbe vehette volna a
csajkát, elkapta előle, és letette az asztalra. Azután visszafordult a
bajnokhoz és az egyik székre mutatott.
Iceman emlékezett, hogy abban állapodtak meg: este megpróbál felállni,
hátha sikerül. Már a füle is kezdett elviselhető lenni, és nem érzett fájdalmat
a testében. Félrerakta a kopasz komputerét, és felkészült a mutatványra.
Ez most Marcust is érdekelte, mivel most dőlt el, használható-e az egyik
embere, vagy le kell írnia. Még egy napot nem volt hajlandó azzal tölteni,
hogy üldögél meg járkál a tetőn, mint egy ketrecbe zárt állat.
 Icemannek az jutott az eszébe, hogy hirtelen felpattan, felemeli a lábát,
majd vállból kilöki magát állásba. Aztán elvetetette, felesleges hősködésnek
érezte. Hasba lőtték, ami nem hangzott jól. Ellátták, pihent valamennyit, jól
van, ha elkezd pattogni, meglehet, hogy attól sérül meg igazán, és talán
belehal.
Lassan felült. Eltorzult az arca a fájdalomtól.
− Nem annyira rossz − mondta a többieknek. − Olyan, mintha… brutális
izomlázam lenne!
− Ha úgy érzed, hogy korai, akkor ne erőltesd − tanácsolta Garrett.
Josie-nak tetszett, hogy van benne emberség.
Iceman kitámasztotta magát ültében, és addig-addig kereste a megfelelő
pozíciót, míg rátalált arra a kissé oldalra csavart testhelyzetre, amiben nem
érezte a fájdalmat.
Újra erőt gyűjtött, és térdelésbe tornázta magát, majd nagyon lassan,
óvatosan felállt. Megszédült, ami miatt küzdenie kellett az egyensúlyával,
rángtak az izmai, hogy kiegyenesítse magát. Tett néhány kicsi, totyogó
lépést a falig, és nekitámaszkodott. Újra a megfelelő testhelyzetet kereste,
amit sikerült megtalálnia, és újra elmúlt a fájdalom.
Iceman kifújta a levegőt, majd odasétált az asztalhoz, és leült. Most nem
tudta elérni, hogy ne fájjon. Felállt, elment a falig, ahol támaszkodva
megtalálta a fájdalommentes pozíciót.
− Most jó − vigyorgott. − Én itt eszem inkább állva.
Josie odavitte a bajnoknak a csajkáját és az evőeszközt. Iceman azonnal
falatozni kezdett, ami hihetetlenül jóleső érzés volt.
− Reggelre menetkész leszel? − kérdezte Marcus, mint egy folyton
türelmetlen kiképző őrmester.
− Azon vagyok − felelte az izomkolosszus.
− Akkor reggel erre visszatérünk − Marcus otthagyta a fegyvereket, és
leült az étkezőasztalhoz, Josie és Garrett közé. − Mi ketten reggel
szétnézünk a házban, megkeressük a két kocsit, ha még megvannak −
rendelkezett, a kopaszhoz fordulva.
− Rendben − egyezett bele Garrett. − Elvben le tudnánk ereszkedni a ház
oldalán kötéllel, de ezt meg kell gondolnunk, mivel ha Iceman járóképes is
lesz reggelre, azért leereszkedni ilyen magasból, egy kicsit tülzás. Meg
szerintem Josie sem szeretne a ház falán lógni.
− Nem igazán − helyeselt a szépség két falat között.
− A lépcsőházban megyünk − jelentette be Marcus, örülve, hogy nem
kell köteleznie, mert magát sem tartotta képesnek arra, hogy ilyen
magasságból lemásszon az utcára, de ezt nem akarta szóvá tenni.
− Javaslom, hogy a torlaszt ne bontsuk meg, hogy legyen hátországunk −
folytatta Garrett. − Inkább ereszkedjünk le az alattunk lévő emeletre, és
majd visszamászunk a kötélen, ha átvizsgáltunk mindent. Ha futnunk kell, a
torlasz megállítja őket, kötelet mászni meg nem hiszem, hogy tudnak.
Mármint a kannibálok, a USS Miller kapitányának gorillái biztosan. De
őket is feltarthatja egy ideig, amíg rendezzük a sorainkat.
Marcus kénytelen-kelletlen elfogadta. Belátta, hogy az emberének igaza
van, és remélte, hogy nem fog szétloccsanni az utca kövén.
− Biztos, hogy még vannak gorillái? − kérdezte Josie ártatlan szemekkel,
de ez egy nagyon jó kérdés volt.
Garrett elmosolyodott.
− Lehet, hogy egy sem maradt, lehet, hogy üres az egész ház, mi meg a
saját képzeletünktől félünk.
− Reggel kiderül − zárta rövidre a témát Marcus. Befejezte a vacsorát,
teát töltött az egyik kulacsába, és visszatért a fegyverekhez. − Ketten
mindig őrködünk, négy órás váltásban. Én kezdem Josie-val!
− Ööö… mit tegyek? − nézett Josie a brutális arcúra. Nem akart vele
őrködni.
− Semmit, csak ne aludj el, ha szólok, járj egyet a tetőn, nézd meg a
torlaszt, hogy ép-e, hallgatózz, hogy nem akarják-e kifeszíteni az ajtót
mögötte, menj el a korlátig, nézz szét, nézz le az utcára, ennyi. Ha látsz
vagy hallasz valamit, azonnal szólsz!
− Jó, rendben − mondta Josie, bár úgy érezte, hogy nem kell
beleegyeznie, mivel Marcus a főnök, ő mondja meg, mi van, kivéve, ha
Garrett ellentmond neki.
Iceman és Garrett is befejezték a vacsorát. Iceman álldogált még egy
kicsit, majd visszafeküdt a helyére olvasni. Nem volt álmos. Garrett
fekhelyet készített magának, és leheveredett.
 − Olyan jó emlékezni valamire − szólalt meg Iceman néhány perc múlva.
− Ezért szeretek olvasni. Ahhoz, hogy bajnok legyek, a sportra kellett
fókuszálnom, nem sok időm és energiám maradt a napi edzések mellett.
Biztosan nem tudtam elmélyedni ennyi mindenben − emelte fel a kopasz
komputerét, utalva az adatbázis rengeteg szócikkére és témájára. −
Lehetséges, hogy alapvetően sok minden érdekelt, de elmélyedni nem
tudtam semmiben. Fontosak az emlékek. Táplálnak minket. Bizonyos
értelemben.
− Igazad van − hajtotta le a fejét szomorúan Josie. Sajnálta, hogy szinte
semmire nem tud emlékezni. − Olyan jó lenne emlékezni mindenre! −
sóhajtott fel fájdalmasan.
− Felfalják az emlékeinket − szólalt meg Garrett. Csukott szemmel
feküdt, aludni látszott.
− Öreg, ez… eléggé hátborzongatóan hangzik! − kapta fel a fejét a
bajnok.
A kopasz kinyitotta a szemét, és a mennyezetet nézte. Hangosan
gondolkodott.
11 f.
− Amikor eljön az idő, elveszítjük az eszméletünket, ugyanabban a
másodpercben, az egész Földön, minden ember. Amikor felébredünk, nem
emlékszünk semmire. Az ébredés majdnem ugyanakkor történik, apró
eltérések itt már lehetnek. Tudom, hogyan hangzik. Én azt hiszem, valami
megette a Földet.
 HETEDIK FEJEZET
1.

Garrett ellenőrizte, hogy megfelelően van-e felcsatolva a komputere az

alkarjára, és elégedetten nyugtázta, hogy mindent jól csinált. Iceman fel-alá
sétálgatott az étteremben, kerülgette az asztalokat, és koncentrált, hogy
elmúljon a fájdalma. Olyan érzés volt, mintha izomszakadása lenne, de
határozottan folyamatosan javult. Josie aggódva figyelte az előkészületeket.
Tudta, hogy nincs más választásuk, nincs jobb ötlet, jobb lehetőség, de
akkor is utálta, ami következett. Marcus a tűzoltóbaltát vette a hátára,
madzagból készített hozzá hordszíjat. Úgy érezte, szükség lehet rá.
Garrett a tető szélén, a korláthoz rögzítette a kötelet, majd átlendült a
peremen, és pillanatok alatt, rutinos mozgással leereszkedett a legfelső
emeletre: annak az irodának az ablakán mászott be, ahol a széfben érdekes
információkat találtak.
Marcus bátran átlépett a korláton, és belekapaszkodott a kötélbe.
Émelygett, ahogyan lenézett a mélységbe. Ha ebből a magasságból leesne,
esélye nem lenne a túlélésre. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy
leeressze magát az ablakhoz, de bemászni már nem tudott, ahhoz szüksége
volt a kopasz segítségére.
A boss bosszúsan sóhajtott fel, amikor már biztonságban állt az ajtó
közelében, bent az irodában. Eljátszotta, hogy a hátán lévő gépkarabély,
balta és sörétes puska elcsúszása miatt nem volt képes egymaga bejutni ide,
de valójában a fizikuma nem volt elég jó ahhoz.
Garrettet nem érdekelte a dolog, elővette a hangtompítós pisztolyt, és az
ajtóhoz lapulva hallgatózott.
Csak fegyvert és lámpát vittek magukkal, más csomagot nem.
Mindkettőjüknél akadt elég lőszer egy kisebb ütközet megvívásához.
− Lefelé átkutattunk mindent − suttogta Marcus, és a széfre mutatott,
melynek ajtaja ki volt tárva.
Garrett bólogatott, majd a brutális arcúra nézett, várta, amíg az kézbe
veszi a sörétes puskát, azután lenyomta az ajtó kilincsét, résnyire nyitotta,
és kilesett.
 Sehol senki.
A kopasz kilépett a folyosóra, Marcus követte. Amikor látta, hogy nincs
senki, a puskát a vállára vette, átváltott a ,45-ösre.
Néhány perc alatt átfésülték az emeletet, kannibáloknak nem volt nyoma,
kilenc holttestet találtak, kilenc katonai ruhát viselő, fegyvertelen férfi
hevert elszórtan a folyosókon és a tetőre vezető lépcsőn.
− Ezeket mi intéztük el − súgta Marcus, és ujjával az egyik tetem fejére
mutatott, melyen két lövedék ütötte lyuk tátongott. − Tőlük van a Wesson
gépkarabély!
− Egyetértek − mondta Garrett. − Kilenc hulla, kilenc automata,
egyértelmű.
Marcus rábólintott.
Visszatértek a lépcsőházhoz, a kopasz ment előre, macskaléptekkel
haladt lefelé a lépcsőkön, annyira koncentrálva a külvilágra, hogy
gondolkodni is elfelejtett. Marcus kicsivel lemaradva követte, kicsivel
hangosabban.
A következő emeleten nem találtak semmit és senkit. Főleg potenciális
ellenségeket kerestek, hogy megtisztítsák a házat, és ne kapjanak be senkit
se a hátukba, de figyeltek arra is, hogy mit tudnának elvinni, aminek később
hasznát látják. Garrett elsősorban utcatérképet keresett, pillanatnyilag azt
tartotta a legértékesebbnek. Sok fegyvert és élelmet adott volna érte, ha
valaki felkínálja.
Újra a lépcsőházban, le a következő emeletre, majd ki a folyosóra.
Néhány lépés után Garrett szuszogó hangra figyelt fel. Három
másodperccel később már Marcus is hallotta.
A kopasz konstatálta magában a tévedését: arra nem is gondolt, hogy
lehetnek túlélők alattuk. Ahogyan közeledtek a hang forrásához, ez egyre
kevésbé tűnt lehetségesnek, mert ez a szuszogás furcsa zörejekkel társult,
ami súlyos beteg vagy sérült emberre utalt, esetleg nem emberre.
A folyosó fordulójához érve, egyértelművé vált a helyzet. Három alak
hevert a földön, aludni látszottak, ők adták ki azt a furcsa hangot. Garrett
rávillantott a lámpájával az egyikre, a fejére, az arcára, vagyis arra, ami
maradt belőle.
Kannibálok…
 A kopasz mutatta Marcusnak, hogy maradjon, ahol van, majd egyik
kezében késsel, a másikban pisztollyal kilépett a sarkon, és elindult az alvók
felé. A kíváncsiság vezette.
Elment mellettük, eljutott a folyosó végére, belesett két helyiségbe,
melyekben nem talált senkit, majd visszatért.
Késsel végzett velük, sorban mindegyiket szíven szúrta.
Lámpafényben, közelről néhány fényképet készített az arcukról. Később
elemezni akarta az arcvonásaikat.
− Fedezz! − pislantott fel a brutális arcúra. − Közelebbről megvizsgálom
őket, hátha rájövök valamire.
− Csináld! − Marcus úgy helyezkedett, hogy belássa mindkét
folyosószakaszt, azt is, amelyiken a kopasz tevékenykedett, meg a másikat
is.
Garrett kesztyűt húzott, azután az egyik kannibálról lerángatta a
foszladozó ruháját. Valamikor hatvanas férfi lehetett, a testalkatából ítélve
ülőmunkát végzett, a mozgásszegény életmód és a túl sok étkezés hatására
felszedett vagy tíz kiló felesleget. A teste megváltozott, az állandó
izomfeszültség hatására meggörnyedt, az ujjai karmokká merevedtek, a
szája lefittyedt a folyamatos vicsorgástól. Sok foga hiányzott, a legtöbb
kitört, letöredezett. Nem ahhoz az igénybevételhez szoktak, aminek
kannibálként voltak kitéve.
Az egykori férfi haja csomókban hullt, láthatóan kiszaggatták azokat. A
bőre csupa heg, karcolás, rászáradt vér. Letört körmei alatt vastagon kosz.
Az arc nem egy ember arca volt, nyoma sem látszott rajta értelemnek. Bárki
volt is egykor ez a férfi, úgy vált kannibállá, hogy teljesen megőrült előtte.
Garrett fényképezett, és feljegyezte, amire rájött.
Az őrület az első jele annak, hogy valakiből kannibál lesz? Ha ez igaz, mi
okozza? Valamilyen fertőzés? Vagy a stressz?
Marcus nézte, ahogyan a kopasz felvágja a kannibált, és fotókat készít.
Láthatóan szakértő gyilkos a fickó, ebben nem kételkedett. Gátlásai
sincsenek. És észnél van. Az egyetlen használható embere, az egyetlen
lehetséges konkurencia. Nem adta jelét annak, hogy vezető akarna lenni, de
még eljöhet az idő.
Mentek tovább. A következő emeleten már húsz kannibál aludt, hangos
szuszogásuk visszhangzott a falak között. A kés itt már nem kaphatott
szerepet, lőni kellett. Nem jött össze, amit terveztek, néhányan felébredtek,
ordibálni kezdtek, és lentről megindult a horda felfelé, éktelen rikácsolást
hallatva.
Garrett és Marcus közel ötszáz lövedéket szórt szét, mire leküzdötték a
kannibálokat. A gépkarabélyok bírták a strapát, a csövek felforrósodtak, de
a mechanika nem sült be, tökéletesen vizsgázott. Az utolsó tárak alján
maradt csak néhány lőszer, mire megtalálták a szétszaggatott utóvédet, és az
autóikat.

2.

Az utóvéd hét halott katonájától további fegyvert és némi lőszert

zsákmányoltak, egyiküktől egy GPS-t, ami körülbelül 1 méteres
pontossággal megmutatta, hogy hol vannak. A berendezésben megtalálták
Los Angeles utcatérképét, aminek Garrett nagyon örült. Csak be kellett írni,
hogy „Los Angeles városháza”, és máris mutatta a térképen, hogy az hol
van, és az ő aktuális helyzetükhöz képest merre található.
Josie és Iceman lassan lesétáltak a földszintre, a bajnok egyre jobban
volt, alig érzett fájdalmat. Körülbelül fél órába telt, mire rájöttek, hogyan
tudják beindítani a Toyota Land Cruiser terepjárót és a Ford lakóautót, ami
egyben magyarázattal is szolgált arra a kérdésre, hogy mi volt az a két
furcsa kis doboz, amit Iceman talált a hátizsákjában.
Marcus rendelkezett: ő és Garrett mennek a terepjáróval, Iceman és Josie
a lakóautóval. A Fordban találtak még némi élelmet, lőszert, orvosi
felszerelést, kötelet és ruhákat. Női ruhákat is, amik túl kicsik voltak Josie-
ra. A kopasz kérésére mind a négyen beültek a lakóautóba beszélgetni.
− A kapitány elég komoly haderőt küldött utánunk. Tizenhat katona,
komoly fegyverzettel! Úgy tűnik, hogy ennyien voltak. Amiben persze nem
lehetünk biztosak. Bárhonnan és bárhogyan is követtek minket, biztosan
nem gyalog tették ezt. Mivel jöttek? Hol álltak meg? Magára hagyták volna
a járművüket? Ha tudták, hogy a tetőn vagyunk, lehetséges, hogy egy-két
utcával odébb parkoltak, hogy ne halljuk őket.
− Ha egy járgánnyal jöttek mind a tizenhatan, akkor nem lesz nehéz
kiszúrnunk − vakarta a fejét Iceman. A sofőrülésben ült, megtámasztva
magát a karfán, hogy a felsőteste súlyát ne engedje rá egészében a
hasizmaira.
 Marcus átgondolta, egy terv körvonalazódott benne.
− Ha kimegyünk, megtámadnak minket? − szólalt meg Josie aggódva.
Senki nem válaszolt rá, ami eléggé beszédes volt.
− Itt van mögöttünk a Bank of America, hol tudunk átmenni? − kérdezte
Marcus a kopasztól.
− Az ötödiken, ha kimászunk az ablakon − Garrett becsukta a szemét,
felidézte az épülettömb háromdimenziós képét, és mutatta, hogy merre van
a másik ház. − Valahol ott, azon az oldalon… − hirtelen elgondolkodott,
majd folytatta. − Valószínűleg a kapitány hozta őket ki a partra, végig a
felhők felett repülve, majd visszatért, vagy tankolt és visszatért a hajójára.
Valahol lehet egy raktár, amiben komoly felszerelés van elrejtve, arra az
esetre, ha a szárazföldön kellene valamit csinálni, vagy itt kellene kolóniát
építeni. Az egészen biztos, hogy nem a hajóról cipelnek ki mindent.
Jelentős hadifelszerelés lehet valahol a környéken. Egy támaszponton,
katonai bázison. Jó lenne megtalálni.
Iceman a fejét csóválta.
− Nem tetszik ez nekem. Ekkora értéket nem hagynak magára!
− Szerintem is, túl kockázatos! − kapcsolódott be Josie. − Menjünk a
kormányzó palotájába, hátha van ott valaki! Kezdünk kapzsivá válni! Nem
kell mindent megszereznünk!
Marcus jobb szeretett volna néhány tökös harcost, akik mindig tettre
készek, nem rinyálnak, nem keresnek kifogást. Három Garrett jobb lenne.
De vajon három Garrett elfogadná őt vezetőnek?
− Kezdjük azzal, hogy… − szólalt meg Marcus, de eszébe jutott valami,
és meggondolta magát. − Először is vizsgáljuk át az autóinkat, hátha van
bennük meglepetéscsomag. Mondjuk, bomba. Vagy jeladó, Vagy akármi.
Iceman és Josie összenézett egy pillanatra. Most inkább kiszálltak volna.
− Első lépés: kocsik átvizsgálása, részletesen, tetőtől talpig. Második
lépés: Garrett és én szétnézünk a környéken, hátha vannak orvlövészek −
sorolta Marcus.
Kiszálltak a lakóautóból, nekiláttak a Ford és a Toyota átnézésének.
Motor, alváz, kábelek, üzemanyagtartály, csomagtér, csomagok. Amennyire
intuitívan lehetséges volt, alapos munkát végeztek. Mindkét járművet
tisztának találták.
 Garrett be akarta írni az alkarjára csatolt komputerbe, hogy elindulnak a
kormányzó palotájába, de félbeszakadt a mozdulat. Átkozta magát, amiért
ilyen lassú a gondolkodása.
− Kilenc fent, hét lent, az tizenhat − jelentette be, mintha ezzel bárkinek
valami újat mondott volna. − Csak fegyver, éjjellátó és lámpa, semmi más!
Víz, étel, jegyzet és komputer nem! Ez egy bevetési csapat! Ami azt jelenti,
hogy van egy bázisuk, itt a közelben, ami lehet autó, vagy… még inkább,
egy helikopter!
− Ha helikopter, akkor itt a kapitány is − tette hozzá Marcus
elgondolkodva, és megfeszültek az izmai. − Hajói taktikázunk, kinyírhatjuk
a mocskot, aki az életünkre tört! Be kellene ide csalni.
− Igen, valószínűleg itt van a közelben valahol − helyeselt Garrett. −
Hacsak… nem sokkal egyszerűbb vezetni egy ilyen helikoptert, mint
gondoljuk, és pár nap alatt meg lehet tanulni. Ha ez így van, akkor még
néhány napig itt lesz valahol, ami azt jelenti, hogy megtalálhatjuk, és…
Rotor kelepelés hangja hallatszott a magasból.
− Maradjatok! − utasította Marcus Josie-t és Icemant, majd a kopasszal
rohantak ki az utcára.
Egy fekete helikopter húzott el a fejük felett, legalább kétszáz méter
magasan. Marcus vállhoz rántotta a gépkarabélyt, és a reddot irányzékon át
célozva ellőtte az egész tárat.
Garrett ezt értelmetlennek találta, nem hitte, hogy ilyen távolságból le
lehet szedni egy helikoptert kézifegyverrel, meg veszélyes is volt ekkora
zajt csapni.
Marcus egyetlen lövése sem talált. Dühöngve cserélt tárat. Garrett
elkönyvelte magában, hogy a brutális arcú férfi képes arra, hogy elveszítse
a fejét, és átgondolatlanul cselekedjen.
Marcus vissza akart térni a Los Angeles Times épületébe, de Garrett
megállította.
− Túl nagy volt a zaj, sokak figyelmét felkelthettük, most már körbe kell
járnunk!
− Baszd meg! − köpte ki a szavakat Marcus, és belátta, hogy a kopasznak
igaza van. − Menjünk!
 Futólépésben elmentek a sarokig, ott fedezékben körbepásztáztak,
különös figyelmet fordítva a házak tetejére.
A West lst Streeten fekete tömeg jelent meg, egyenest feléjük
hömpölygött.
− Ideje lelépni − mondta Marcus. Most már lehiggadt, de magában
átkozta ostobaságát.
Visszatértek a szerkesztőségbe, és azonnal útnak indultak a kormányzó
palotája felé. Garrett vezette a Toyota Land Cruiser terepjárót, Marcus a
hátsó ülésre ugrott, középre, hogy bármelyik oldalon kiszállhasson, attól
függően, hogy mit kíván a helyzet. Iceman a Ford lakóautó sofőrülésébe ült,
Josie mellette lesett ki az ablakon.
Rákanyarodtak a Spring Streetre, hogy elkerüljék a kannibálok rikácsoló
hordáját.

3.

Alig negyven perc alatt megérkeztek a kormányzó palotájához, melyet

magas kerítés övezett. A kerítést több helyen bedöntötték; az utcáról befelé,
jelezve, hogy egykor itt feldühödött, vagy emberi mivoltából kifordult
emberek tömegei özönlöttek be.
Garrett körülbelül százhúsz méterre állt meg a kerítéstől, ez volt a
legtávolabbi pont, ahonnan rá lehetett látni az épületre.
− Kemény lesz − jegyezte meg Marcus, hangsúlyok nélkül. Ellenőrizte a
Wesson gépkarabélyban a tárat, majd a ravaszbiztosító elfordításával
tűzkész állapotba hozta. − Ha van értelme egyáltalán.
Garrett távcsővel vette szemügyre a palota oldalfalát, a tetejét, a birtokot
belül, a füvet, a kockakövet, amely a kocsibeállóig vezetett a széles
főkaputól. Az egykor hófehérre festett, gyönyörűen díszített,
háromemeletes palota teljesen elfeketedett a tűztől, ami valamikor benne
pusztított. Nem látott egyetlen talpalatnyi füvet sem, amely ne égett volna
feketére. A kockakövet vastagon belepte a mocsok, még a kerítés egy része
is sötéten hirdette egy kataklizma emlékét.
− Biztosan van bunker a föld alatt, ahová visszavonulhattak − szólalt meg
a kopasz. − Nem tudom, hogy hányan vannak, vagy élnek-e még, én
szeretnék bejutni oda.
 − Nézzünk szét! − értett egyet Marcus. − Csináljuk ugyanazt, amit a
szerkesztőségnél, egyszerűen hajts be az épületbe. A kapu itt is kitört,
ahogyan látom. Ha van bent valaki, megütközünk. Ennyi katonai
felszereléssel, mint ami nekünk van, nekem az offenzív taktika áll kézre!
Garrett még gondolkodott egy keveset, azt mérlegelte, hogy vajon ha
bent vannak emberek, fegyveresek, akik felfigyelnek rájuk, amint
behajtanak a palota előcsarnokába, mit tennének? Két napja vannak
emlékeik, a tudásuk nem sok, elsődlegesen az ösztöneik működnek. Végül
arra jutott, hogy ennyi rom, ekkora tűz, ennyi pusztulás és halál láttán a
fajtársaikat nem ellenségesen fogadnák.
− Érdemes kockáztatni − foglalta össze Garrett a gondolatmenetét.
Elindult, a Ford követte, lassan araszoltak a kerítés felé.
− Hú, be akarnak menni? − csodálkozott Josie a lakóautóban.
− Úgy tűnik − sóhajtott Iceman gondterhelten.
− Bízom Garrettben. De Marcusban nem.
− Én is így vagyok vele. Csak ki irányít kit? − kérdezte az
izomkolosszus, választ nem várva.
Sem túlélővel, sem kannibállal nem találkoztak. Garrett a lépcsőn
felkaptatott a kapuhoz, majd behajtott a szétrombolt, feketére égett
előcsarnokba, és balra, a liftek előtt állt meg, pontosan úgy, ahogyan
korábban a Los Angeles Times épületében. Marcus és ő kiszálltak a
kocsiból. A boss mutatta Icemannek, hogy hol álljon meg.
− Jó ötlet ez? − érdeklődött a bajnok, ahogyan kilépett a lakóautóból.
− Meglátjuk − mondta Garrett hetykén.
− Vedd ki azokat a… adaptereket… − kereste a szót Marcus. − A
motorból! Amik miatt nem tudták elvinni!
− Ja, tudom − bólogatott Iceman, és már ment is a motorházhoz.
Gyorsan kiszedte a Toyotából és a Fordból a motorelektronika
összekötőegységét, közben rájött, hogy alig érez fájdalmat. Ez tetszett neki,
szeretett volna újra formában lenni, és azzal visszanyerni korábbi
önbizalmát.
Mind a négyen Wesson gépkarabélyt fogtak, elindultak felderíteni a
hatalmas épületet. Josie jobban bízott benne, mint az íjban, úgy
ragaszkodott a nehéz fegyverhez, mintha hozzánőtt volna, Iceman irtózott
tőle, de ennyire lerobbanva nem utasította el, hogy kézbe fogjon egyet.
Remélte, hogy nem kell használni, és remélte, hogy ha mégis kell, nem fog
teketóriázni.
− A bunker valahol a föld alatt van, feltételezem, hogy az alagsorból
vagy a pincéből nyílik. Az is lehetséges, hogy volt egy lift, ami levitte oda a
menekülőket − találgatott a kopasz. − Ha lift, akkor az emeleten is lehet.
− De ésszerűbb a pince − mondta Marcus.
Garrett csak bólogatott, hogy ezzel egyetért.
Lementek az alagsorba, majd a pincébe. Találtak egy vastag páncélajtót,
amelyen a Válságstáb felirat volt látható. Természetesen zárva volt.
− Ez lenne az, ha tippelni akarnék − szólalt meg Garrett. − Vagy pont
nem ez, és csak felkelti az érdeklődést, elterelve a figyelmet valódi ajtóról.
− Jó lenne mögötte lenni − ábrándozott Josie. Szeretett volna már egy
kicsit felengedni.
Csak a kopasz hallotta meg, már perdült is, és vállhoz rántotta a
gépkarabélyt. Marcus, Iceman és Josie kérdés nélkül tették, amit ó.
− Nagyon okos − mondta valaki, aki nem mutatta magát. − Kérem,
tegyék le a fegyvert!
− Ki maga? − kérdezte Marcus, közben lassan elindult a hang felé. Úgy
sejtette, a folyosó fordulóján túl áll egy idősebb férfi, ő beszél.
− Meg fogja tudni, de kérem, tegyék le a fegyvert!
− A vállunkra vesszük, nem tesszük le − szólt Garrett. − Azután lépjen
elő, hogy láthassuk!
− Ez elfogadható alkunak tűnik − mondta az idegen.
Garrett tűzkész állapotban a vállára vette a gépkarabélyt. Josie rögtön
követte, Iceman kicsit habozott. Marcus nem szívesen tette meg, végül a
hordszíjat átvetette a vállán, és ráfogott a fegyverre úgy, hogy egy pillanat
alatt lőhessen vele, ha kell.
Egy hatvan körüli, ősz hajú férfi lépett elő a sarok mögül, edzőcipő és
elegáns tréningruha volt rajta.
− Maga a kormányzó? − kérdezte Garrett.
− Oh, nem, sajnos, csak egy titkár − mosolyodott el a férfi. − A nevem
Hansfeld. George Hansfeld.
 − Garrett Kennedy, gyilkossági nyomozó, FBI − mutatkozott be a kopasz.
A többiek a társaim. Mr. Jefferson, a csapat vezetője! Mr. Lincoln, a
rohamcsapat parancsnoka! És legfőképpen, Miss Clinton, az FBI
pszichológusa.
− Igen veretes neveik vannak − mosolygott Hansfeld. − Örülök, hogy
embereket látok, nem őrülteket! Kérem, jöjjenek velem!
− Köszönjük! − hálálkodott Garrett.
A folyosó végén rejtekajtó nyílt, melyet igen trükkös zárszerkezet védett.
Egy keskeny, álcázott folyosóra vezetett, melyen Iceman csak oldalazva fért
el. Néhány méter után létra vezetett lefelé körülbelül tizenkét méter mélyre,
majd vastag páncélajtóval védett lépcsőház, melyen szemlátomást
semmilyen kannibálhorda nem jutna át. A lépcsőház tizenöt méter mélyre
vitt, ahol újabb páncélajtó akadályozta meg a bebocsátást. A titkár a
páncélozott kamerába mosolygott, és az ajtó kinyílt.
Egy külön világba csöppentek, a kétszintes bunker lakókörleteit úgy
rendezték be, hogy kellemes villának is beillett: pácolt, szépen vágott
tölgyborítás a falakon, kényelmes fotelok, hatalmas konyha, ebédlő kézzel
festett porcelánkészlettel, hatalmas fürdőkád, légkondi, bársarok.
Egy magas, vézna férfi közeledett feléjük, hasonló tréningruhát viselt,
mint Hansfeld. A kezét nyújtotta.
− Elnézésüket kérem az öltözetemért − mentegetőzött. − A nevem Tom
Meyer, én vagyok Los Angeles kormányzója. Vagy talán, én voltam!
Köszöntöm önöket a bunkeromban! Addig maradnak, amíg kedvük tartja!
 NYOLCADIK FEJEZET
1.

A huszonöt fősre méretezett bunkert kilencen lakták: a kormányzó, a

felesége, a fia, három testőr, egy titkár, egy nemzetbiztonsági és egy
gazdasági tanácsadó.
Meyer hajdanán sebészként dolgozott, mielőtt átnyergelt volna a
politikára, és még hatvanévesen is megvolt benne a sokéves kórházi
gyakorlat során felszedett szakértői hozzáállás az emberi test sérüléseihez.
Szavakba önthető tudása elveszett, de a készségei nem: lehetőségeihez
mérten megvizsgálta Icemant, majd lecserélte rajta a kötést.
Susan, a kormányzó felesége, a bunker egyetlen női lakosa, elkísérte
Josie-t a női részlegbe, ahol a szépség végre belemerülhetett egy forró
vízzel töltött fürdőkádba, és átadhatta magát a nyugalomnak.
Megkönnyezte, ahogyan a felgyülemlett, mérhetetlen feszültség lassan
eltávozott belőle.
Marcus és Garrett alaposan átvizsgálták a lakosztályukat, amit kaptak.
Tiszta ruhát vettek, mely alatt elrejtettek egy pisztolyt, egy kést és egy
elemlámpát, a biztonság kedvéért. Ezután leültek a kormányzóval
beszélgetni a könyvtárszobába, amelynek polcain hatezer kötet roskadozott,
és további kétszázezer könyv volt meg digitálisan, e-book formában,
valamint filmek, zenék, beszédek, előadások, sokféle témában. Meyer
mindegyikhez szabad hozzáférést adott vendégeinek.
− 2044. január 22-én kezdődött el ez az egész − jelentette ki a kormányzó
határozottan. Konyakot szopogatott vastag pohárból, és úgy ült
házikabátjában a bőrfotelon, mintha csak egy vidéki földbirtokos lenne.
− Mennyire biztos az információ? − kérdezte Marcus.
− Teljesen, Mr. Jefferson! Ez a bunker arra az esetre épült, ha
terrortámadás érné a kormányzói palotát, vagy ha valamilyen megszálló erő
átvenné a hatalmat a városban, és teljesen megbénítaná annak
infrastruktúráját. A nap 24 órájában futott egy informatikai háttérrendszer,
amely folyamatosan rögzített minden híradást, letöltötte bizonyos internetes
csomópontok teljes adatforgalmát, melyet percenként frissített, a palota
működését jegyzőkönyvezte, elraktározva a biztonsági kamerák felvételét
is, két hétre visszamenően. Évente egyszer, gyakorlat keretében lejöttünk
ide, és egy teljes napon át innen vezettük a várost, illetve az államot, ezt
leszámítva, csak karbantartó munkákat végeztek itt lent, és feltöltötték a
készleteket, amikor a szavatossági idő kezdett lejárni. Mégis, ez a bunker az
irodám duplikált mása volt, bármikor, bármelyik percben leköltözhettünk
ide, és a legcsekélyebb fennakadás nélkül folytathattuk tovább a
kormányzói munkánkat. Illetve, túlélhettünk, amíg bevonul a hadsereg, és
rendet tesz. Minden felvételt megnézhet, mindent elolvashat, Mr. Jefferson!
Marcus elégedett volt, végre valami biztos.
− Mi a mai dátum? − kérdezte.
− 2044. április 18. Alig három hónapja kezdődött − adta meg a választ
Meyer. A poharával játszott. − Azt nem tudjuk, hogy mi történt pontosan.
Azt sem, hogy mi ez. Mi az oka? − széttárta a karját. − Semmit nem tudok
róla.
− De feltevéseik vannak − szólalt meg Garrett. − A Los Angeles Tünés
épületéből jövünk, ott is ezt a dátumot találtuk meg. Az egész világon egy
időpillanatban bukkant fel az amnézia, és mindenki ugyanakkor felejtett el
mindent. Ezt meg tudja erősíteni?
− Abszolút! − mondta Meyer. − Több feltevés is született. Egy
befejezetlen titkos fejlesztést teszteltek valahol, és kicsúszott a kezükből a
kontroll. Valaki létrehozott egy ismeretlen természeti törvényekre épülő
fegyvert, amit bevetett. Kezdetben a Szovjetunióra gyanakodtak, amely
újfent a szétesése határán táncol, mint a múlt század kilencvenes éveinek
elején, és ezzel a fegyverrel akarta stabilizálni birodalmi státuszát.
Csakhogy, ott is ugyanaz a helyzet, ami itt, nálunk, vagy máshol.
Mindenhol − Meyer kört írt le a kezével a feje felett, szimbolizálva a
Földet. − De… voltak más felvetések is. Tudományos kísérlet, ami előre
nem látott eredményt hozott. A részecskegyorsítók az ismert világ határait
feszegették. Nem vagyok fizikus, és ha az lennék, se tudnék erre mit
mondani, mert elfelejtettem mindent, amit tanultam. Járvány. Elszabadult
valami, amit még nem ismertünk korábban. Talán laborban készült, onnan
jutott ki. Elérkezett a végítélet. Ennek az elképzelésnek elég szép tábora
alakult ki januárban és február első hetében, amikor még működött a
távközlés. Meg a marslakók! Ók is! Jöttek a kicsi zöld emberkék, és jól
odavágtak nekünk. Katonailag, gazdaságilag, kulturálisan, civilizációsán,
tudományosan… mindenhogyan, évszázadokkal vetettek minket vissza.
Vírussal vagy energiahullámokkal, elvették az emlékeinket. A saját
világunk felfoghatatlanná vált ennek következtében a számunkra. Prédák
lettünk. Ha jönnek, nem fogunk tudni tenni semmit.
Sokáig hallgattak, majd Garrett megtörte a csendet.
− Ha választania kellene a felvetések közül, melyiket tartja leginkább
hihetőnek?
Meyer megnyerő mosolyra húzta a száját.
− Túl sokat vár tőlem, kedves uram! Van egy mappám, amit
áttanulmányozok minden amnézia után, majd pedig azt követően,
kedvemtől függően, olvasgatok, nézegetek tovább, vagy elfoglalom magam
valamivel. Ezúttal nem volt kedvem további tudást magamba szívni, de
ígérem, ezt bepótolom, most, hogy itt vannak, mert megjött a kedvem
hozzá. Mindezzel csak annyit szerettem volna érzékeltetni, hogy a
gondolataimat néhány oldalnyi szövegre alapozom, ugyanis másra nem
tudom. Mit tartok leginkább lehetségesnek? Rosszabb pillanataimban az
isteni végítéletben hiszek, jobb pillanataimban a marslakókban.
Újra csend támadt, ezúttal rövidebb ideig.
− Mit gondol a kannibálokról? − kérdezte Garrett.
− Az vár ránk is. Ők már elfelejtettek mindent, azt is, hogy emberek
voltak − mondta a kormányzó, furcsa, szórakozott hangon. − Február
közepén jelentek meg. Távközlés akkor már nem volt, de futárok hozták-
vitték a híreket. Egészen pontosan február 21-én, este tíz óra után hat
perccel jöttünk le ide, és zártuk be az ajtókat. Akkor rohanták meg a palotát.
Körülbelül húszezren lehettek. Ha látni akarják a felvételt, megnézhetik.
Saját felelősségükre!

2.

Garrett nem akart udvariatlan lenni, sem azzal, hogy nem ül egy
asztalhoz a kormányzó családjával, sem azzal, hogy elvonultan esznek.
Köztes megoldást választottak, a konyhában ültek le enni, közben a
testőrökkel beszélgettek, majd elvonultak a lakosztályukba. Volt mit
átbeszélni.
Iceman leheveredett az egyik ágyra. Azzal, hogy Meyer lecserélte a
kötését, újra elkezdett fájni a hasa, jobban, mint korábban. Josie
lekuporodott az ágya mellé, Iceman közelében. Valahogy nem volt kedve
leülni a fotelba. A fürdés, a hajmosás, és egy kis rúzs után olyan gyönyörű
volt, hogy a három férfinak nehezére esett ránézni. Megfájdította a szívüket
a látványa. Marcus álldogált, néha tett néhány lépést valamerre, majd
visszatért ugyanoda. Garrett az ágya tetejére ült le, törökülésbe, hátát a
falnak vetve.
− Számba véve a lehetőségeket, nem nehéz eljutni arra a következtetésre,
hogy idegenek − jegyezte meg Marcus. Nem a szokásos hanghordozásával
beszélt, most sokkal emberibb volt. Az elmúlt órákban olyan dolgokat
látott, amik őt is megviselték. Az egyik felvételen húszezer kannibál rontott
rikoltozva a kerítésnek, ami másodpercek alatt megadta magát.
− Húszezer… − lehelte maga elé Iceman. Még mindig ezen volt
fennakadva. − Hat… vagy hét… ciklussal ezelőtt egy börtöncellában
ébredtünk fel, amit belülről zártunk magunkra − idézte fel a jegyzeteiből,
amit saját komputerén olvasott. − Hát értem. Csoda, hogy élünk. Tényleg
ezt gondolom. Ez egy nagy csoda. Nem akarok belegondolni abba, hogy
miken mentünk keresztül.
− Ha földönkívüliek, akkor milyen célunk lehet? − szólalt meg Josie,
nehezen beszélve. − Maradjunk itt. Most jó, nyugi van, nem érnek el a
kannibálok, nem lőnek ránk, nem keresnek a katonák… Most jó.
− Rendben, maradjunk egy darabig − egyezett bele Marcus. • Amíg
elolvasunk, megnézünk, meghallgatunk mindent. Azután kitaláljuk, merre
tovább. Ha jönnek az idegenek, ez a bunker nem fog megvédeni. Csak egy
rövid ideig tartó vihar előtti csend ez a nyugalom, semmi több. A bujkálás
nem oldja meg a problémánkat.
Josie kényszeredetten felkacagott, de rögtön el is hallgatott, majd tőle
nagyon távol álló módon, némi günnyal a hangjában szólalt meg.
− Már ne haragudj, de ez nevetséges! − fakadt ki. − Fényévek
messzeségéből idejöttek egy iszonyatos nagy űrhajóval, és azt hiszed, hogy
tehetsz ellenük valamit? Ez egyszerűen nevetséges!
Marcus a szemébe nézett.
− Amíg élek, addig ezt fogom gondolni − mondta. Nem a szokásos
agresszív vagy lesajnáló stílusában beszélt, hanem nagyon emberien és
őszintén.
 Garrett most csodálta ezt a brutális megjelenésű fickót, most megértette,
miért lett ő a vezető közülük.
− Nem vagy semmi, öreg − sóhajtott Iceman fektében. − Te tényleg
komolyan gondolod, én hiszek neked! Már értem, mi a különbség a harcos
és a bajnok között. Te harcos vagy, nem sportoló, én sportoló vagyok, nem
harcos. Nekem kell a rendszer, a tiszta szabályok, a világos cél, amit
hiszem, hogy elérhetek. Ha ez mind nincs, motivációm sincs.
− Nekem sincs − sütötte le a szemét Josie, majd Garrett felé fordult, hogy
lássa, neki mi a véleménye.
A kopasz a szépséget nézte, és érzett némi késztetést arra, hogy
egyetértsen vele, csak azért, hogy közelebb kerüljön hozzá, és majd egyszer
az ágyban kössenek ki.
− Mit gondolunk, mit tudunk, mit tudunk bizonyítani − kezdte a
mondókáját. − Ezek a szintek. Gondolni bármit lehet, tudni kevesebbet,
bizonyítani alig valamit. Csak gondoljuk, hogy idegenek.
Mindent csak gondolunk, tudni nem tudunk semmit, bizonyítani meg sem
próbálunk semmit! A saját rémképeinktől ijedünk meg. Az rendben van, ha
óvatosak vagyunk, éppen azért, mert nem tudunk semmit, és bármi igaz
lehet, de azért még ne feküdjünk le meghalni, mert gondoltunk valami
szörnyűre. Nekem ez a véleményem.
− Szerinted mit tegyünk? − kérdezte Josie, kissé nyugodtabban.
− Amit Marcus mondott: mindent nézzünk meg, hallgassunk meg, és
olvassunk el. A jegyzeteinket egészítsük ki. Azután eldöntjük, hogy mit
fogunk tenni, és mi lesz a célunk. Majd akkor. Ez egy információs
kincsesbánya, bányásszuk ki, amit csak tudunk! A kormányzó hozzáférést
adott mindenhez!
− Akkor most egy kicsit megnyugodhatunk? Valameddig mindenképpen
maradunk? − kérdezte Josie reménykedve.
− Persze! Ránk fér! − mosolyodott el Garrett.
Josie is megenyhült, most nagyon közel érezte magához a férfit.
− Amíg maradunk, minden a régi − szólalt meg Marcus. − Őrségben
vagyunk egész éjjel, ketten alszanak, ketten figyelnek.
− Nem bízol senkiben? − érdeklődött Iceman. Amikor megfordult a
fejében, hogy felteszi a kérdést, kicsit sajnálta a brutális arcút, de mire
kimondta, már nem is érezte olyan ostobának.
Marcus csak nemet intett a fejével.
− Megyek, megismerkedem a biztonsági rendszerrel − jelentette be,
példának szánva, hogy a többiek is elfoglalják magukat valami hasznos
tevékenységgel.
− Én elcseverészem mindenkivel, hogy lássam, kitől mire lehet számítani
− állt fel a kopasz.
− Én olvasgatok a könyvtárban. Lexikonokat fogok jegyzetelni, mint
Garrett − emelte fel a kezét az izomkolosszus.
Csak Josie nem mondott semmit, elgondolkodni látszott, majd felállt, és
így szólt:
− Nem az a legrosszabb lehetőség, ha az idegenek el akarják tőlünk venni
a Földel. Hanem az, ha Istennek lett elege, és ez a végítélet.
Marcus megtorpant az ajtóban, nem fordult meg, úgy beszélt:
− Akkor szövetkezem az ördöggel − mondta teljesen komolyan, és
kilépett a folyosóra.

3.

Josie és Iceman a könyvtárban lexikonokat olvasgattak, és feljegyzéseket

készítettek, amit mindketten nagyon izgalmas tevékenységnek találtak:
csapongva beleolvasni szócikkekbe, majd néhány nyomán elindulni egy
témában újabb és újabb leírások felé, és egyre nagyobbnak látni a világot.
Marcus a még ép páncélozott kamerákon át nézte a külvilágot, a
vezérlőben ülve, az egyik testőr mellett.
− Mi volt a legkülönlegesebb, amit láttatok? − kérdezte a harmincas,
kisportolt fickót, aki Patrick néven mutatkozott be.
− Legkülönlegesebb? − kérdezett vissza a testőr, csak azért, hogy közben
gondolkodhasson. A homlokát ráncolta, ahogyan próbált emlékezni az
amnézia óta eltelt időszakra, vagy az első napon átfutott felvételekre. −
Általában semmi mozgás nincs. Nagyon ritka, hogy valami mozog. Néha
olyan érzésem van, mintha egy állóképet néznék. Embert nem láttunk
március eleje óta, kannibálokat néhányszor, de ritkán. A
legkülönlegesebb… − az állát simogatta, mintha az segítette volna az
emlékezésben, vagy mintha attól elég bölcsnek érezné magát ahhoz, hogy
állást foglaljon ilyen komoly kérdésben. − Az volt a legkülönlegesebb,
hogy január vége óta nem láttunk állatot.
Marcus nem értette, miért olyan különleges ez, de azt tudta, hogy ennek
van jelentősége, ezért feljegyezte.
Garrett a kormányzó fiával, Joey-val beszélgetett, aki majdnem annyi
idős volt, mint ő, de egészen más személyiség.
− Vannak jó és rossz napok, majd… megélitek − mondta bátortalanul. −
Ugye sokáig maradtok?
− Még nem tudom, meddig − felelte Garrett. − Nagyon hálásak vagyunk,
amiért befogadtatok!
− Mi is, hogy jöttetek! − Joey hirtelen megijedt az érzelmeitől,
visszafogottabban folytatta. − Egyre több a rossz nap. A naplómban
olvastam! Naplót vezetek, régóta. Belefásulunk a napi rutinba, egymásba, a
saját pofánkba a tükörben… Rövidesen csak rossz napok lesznek. Akkor
majd elővesszük a pisztolyokat vagy a ciánt, és… Tudod. Nincs már miért
élni, mert miért? Vannak videóim, amiket majd megmutatok neked, a régi
életemről! Volt egy rohadt jó kocsim, amivel szedtem fel a csajokat! Most
nincs már kocsim − lehajtotta a fejét. − Nincsenek csajok sem − hirtelen
izgatottan meredt Garrettre. − Josie… az a csaj… Annyira kívánatos!
Annyira…— észbe kapott. − Bocsáss meg! Nem baj, ha így beszélek róla?
Ugye nem? Ha faragatlan vagyok, csak szólj rám!
− Josie-nak ez a végzete − mosolygott Garrett. − Nem tehetsz róla, hogy
tetszik. Ő már csak ilyen.
− Ügy örülök, hogy nem haragszol! − lelkendezett Joey, de újra megijedt
a saját érzelmeitől, és visszafogottabban folytatta. − Megkötözhetem?
A kopasz hirtelen nem is tudta, hogy jól hallotta-e. Ügy sejtette, hogy ha
Marcus itt lenne, most olyat leverne ennek a fickónak, hogy kifeküdne, de ő
inkább viccesnek találta. A szépség annyira nem illett ehhez az éretlen
pasashoz, hogy azt nehéz lett volna felülmúlni.
− Megkötözni? − kérdezett vissza.
− Aha! Nem akarlak megbántani… Csak kérdezem! Az annyira jó lenne!
Végignyalogatnám a testét, és a végbelébe is beleélveznék!
− Te egy kissé perverz vagy − nevetett Garrett, bár már egyre kevésbé
találta viccesnek.
 − Műidig erről álmodozom! − emelte fel a hangját Joey, majd egész
halkan folytatta. − Meg arra, hogy egy olyan modelltípusú csaj, mint ő, az
arcomra ül, és pisil! Nem akarlak megbántani…
− Engem nem bántasz meg − váltott komolyra Garrett. − De Josie-t talán
igen. Nem gondolod?
− Josie, Joey, érzed, mennyire hasonlít a két név? Ez nem véletlen! Isten
semmit nem csinál véletlenül! − sokadszorra megrémült attól, hogy nyíltan
kimutatta az érzéseit, a hangját lehalkítva beszélt tovább. − De a kaka ellen
sincs kifogásom.
− Na, jó, ezt hagyd abba − szólt rá a kopasz. − Kérlek, hogy ezt
semmiképpen se mondd el Josie-nak.
− Művész vagyok, olyanokra gondolok, amikre mások nem. Olyanokat
teszek, amiket mások nem − büszkélkedett a fickó.
Garrett elképzelte, mennyi gondot okozott az apjának ez az idióta.
− Josie közös tulajdon, ugye, jól látom? Észreveszem az ilyet.
Mindegyikőtökkel úgy viselkedik, olyan közel áll hozzátok, dörgölőzik,
látom! Rám is olyan szemeket mereszt, akarja, hogy végignyaljam a testét,
és az arcomra pisiljen! Látom! − a szája elé kapta a kezét. − Bocsánat, ha
megbántottalak… Anyám itt az egyetlen nő, őt nem kötözhetem meg, apa
nem szeretné, látom rajta. De szoktam néha gondolni rá. Talán egyszer
megteszem, mielőtt öngyilkosok leszünk.
− Josie nem közös tulajdon, azt teszi, amit akar, mind tisztelettel bánunk
vele, ahogyan bárki mással a csapatban − mondta Garrett. Voltak kétségei
afelől, hogy a fickó felfogja, amit mond.
− Nem… hm… − Joey elgondolkodott egy pillanatra. − Megvan, már
értem! Ti olyan buzik vagytok? Hát… az is jó. A testőröket szoktam lesni
zuhanyozás közben. Josie-t is meglestem, amikor fürdött az előbb, kivertem
közben a kezemre, és a végbelembe kentem. Igazából kísérletező típus
vagyok! Művész. Mondtam, ugye, hogy az vagyok? Fizetek Josie-ért.
Neked kell? Esetleg te meg én fürödhetnénk együtt, mit gondolsz? −
álmodozva révedt el a messzi távolba. − Jók vagytok mindannyian, örülök,
hogy jöttetek, ez nem véletlen! Hiszek Istenben, te is? A niggereket nem
szeretem, de ínséges időket élünk.
− Josie nem eladó, és nem vagyunk homokosok sem − mondta Garrett,
majd hirtelen gonosz hangulat szállta meg. − Csak Marcus. Neki mondd el
ezeket, amiket nekem!
− Marcus… szép név, erős, férfias − elmélkedett Joey. − Beszélek vele,
mindjárt. Régóta… Van kis hasa, de férfias, végignyalom a testét, és az
arcomra pisilhet. Biztosan szeretné…
− Láttad, hogyan nézett?
− Igen, persze! − élénkült fel Joey. − Láttam, ahogyan végigmért!
Tudtam, hogy mit szeretne, azonnal megéreztem! − újra megijedt az
érzelmeitől, csendesebben folytatta. − Olyan jó, hogy jöttetek, életet
hoztatok nekünk! Egyre több a rossz nap, egyre kevesebb a jó. Már
megszereztem a saját ciánomat, arra az esetre, ha már nem bírnám tovább,
de nem fog kelleni. Isten nem hagyta, hogy megtegyem, küldött inkább
titeket! Erős a hitem. Marcus éjszakára nagyon jó, már izgulok. Holnap egy
fürdő közösen, reggel? Josie-t nagyon akarom! Ószinte leszek, őt a
leginkább, ez az igazság! Mennyibe kerül? Ja, nem eladó, bocs. Kivel
alkudjak meg? Vele? Tudod… kicsit zavarban vagyok nőkkel, tényleg.
Beszélnél helyettem neki? Szólhatnál pár jó szót az érdekemben, mit
gondolsz? Ma Marcus, holnap te, aztán Josie. Vagy holnap Josie?
Megfizetem! Van pénzem, értékeim, tudok adni dollárt, vagy ékszert, van
aranyam is, ha kell. Azt szereted? Arany? Nem? Van egy festményem,
kedvencem, de beáldozom, most nem olyan fontos, Josie ér annyit. Na?
Nem? Akkor mi kell? Tudok egy puskát, na? Bomba? Az sajnos nincs,
vicceltem csak. Titkok? Számítógép? Na? Ruha? Sok ruha?
Garrett kezdett kicsit leereszteni ettől a beszélgetéstől, de most felkapta a
fejét.
− Titkok? − kérdezett vissza.
− Aha, titkok − bólogatott Joey szaporán. − Kigyűjtögettem a szemétből
az értéket. Na, titkok? Josie-ért titkok? Tudod, hogyan van az ilyen. A
futárok jöttek-mentek, hozták az üzeneteket, meg minden szirszart, amiket
aztán már senki se nézett, csak gyűlt egyre nagyobb kupacba. Van egy
jelszavam, nem tudom, mihez, de kétszáz… á, nem számoltam végig,
összefolyt, sok számból áll. Titok! Nem tudom, mire jó, de titok. Tetszik?
Nem? Indítókódom is van! Na? Titok! Ezt se tudom, mire jó, mit indít be,
de te okos vagy, te tudnád használni. Na? Mondjak mást? Van egy tudós,
aki nem felejt, mert rájött, hogyan maradjanak meg az emlékei. Na? Nem
mentem el hozzá, mert nem tudom, hol van, de ha tudnám, se mennék, nem
akarok emlékezni. Na? Titok! Josie-ért?
 KILENCEDIK FEJEZET
1.

Marcus akkor sem emlékezett volna arra, hogy mikor mosolyodott el

utoljára, ha nincs az amnézia. Amikor Joey a pincébe invitálta, és ott
bizalmasan előadta neki, hogy mit szeretne, mosoly terült szét brutális
ábrázatán. Joey ennek nagyon örült, aztán elvesztette az eszméletét. Meyer
kormányzó nem bosszankodott azon, hogy egyik vendége lefejelte a fiát.
Talán az amnéziában elveszett a kötelék közöttük, vagy feljegyezte azt is,
hogy mekkora barom.
Hajnal három felé járt az idő, de a csapat egyik tagja sem tudott aludni.
Többször is elolvasták a Joey-tól kapott futárküldeményt, amely február 22-
én érkezett, és amit soha más nem látott. Az üzenet szűkszavúan és
tárgyilagosan közölte a hírt:

Tárgy: emlékezés

Forrás: Thomas Colé, rendőrjárőr Iktatási dátum: 2044.

február 22. 15:44. Kézbesítési dátum: 2044. február 22. 19:00.
Futár: ATC futárszolgálat Iktatási szám: 2044222-00678-77.

Előzmény: 2044. február 22-én 24 órás szolgálatot látott el

Thomas Colé rendőrjárőr a Rio De Los Angeles State Parkban
felállított menekülttáborban. Itt kereste meg egy izgatott,
önmagát azonosítani nem tudó, 50 év körüli férfi. Átadta az
információt, megvárta, míg a járőr lejegyzi, és ellenőrizte,
hogy pontosan sikerült-e rögzíteni a szavait. A hír felzaklatta
Thomas Colé rendőrjárőrt, aki személyes ügyének tekintette,
hogy az eljusson a kormányzóhoz.

Státusz: Az információ bizonytalan, kivizsgálásra nem került

sor a kézbesítés dátumáig.

Információ: Owen Connor mérnök rájött, hogyan lehet elkerülni

a 10 naponta bekövetkező amnéziát. Január 22-én amnéziába
esett, de megtalálta a megoldást, azt követően többször nem
esett át amnézián. A mérnök a Fargo Street 41-ben lakik.
Segítségre van szüksége a kormányzótól.
 ÜZENET VÉGE.

A futárküldemény szavai sokként érték a csapatot. Kezdetben tíz napig

tartott egy ciklus, jelenleg hét teljes nap és még néhány óra. Ha az ütem
változatlan marad, és január 22. és április 18. között körülbelül 59 órával
lett rövidebb a ciklus, akkor év végére eljutnak oda, hogy minden másnap
vagy minden nap elfelejtik az összes emléküket.
− Ha tényleg idegenek… − mondta Garrett, és még egyszer utánaszámolt
magában. − Akkor jövő évben, valamikor 2045-ben, megérkeznek. Addigra
állatok leszünk mind, nem emberek. Lehet, hogy kiéheztetnek, vagy
levadásznak, vagy megesznek, vagy… nem tudom. Tehát… ha az
információ igaz, ha ez a mérnök megtalálta a megoldást… akkor… el
kellene terjeszteni, amivel visszaállíthatjuk a korábbi állapotokat, és talán…
ha azt látják, hogy nem jött be, nem lesz háború.
− Akkor elmennek? − kérdezte Josie reménykedve.
− Lehetséges − bólogatott a kopasz.
− Vagy bevetnek mást − tette hozzá Marcus.
− Igen − értett egyet Garrett. − De nem biztos. Nem véletlen, hogy ezt a
módját választották a támadásnak. Nem konfrontálódnak, kerülik az
érintkezést. Vagy azért, mert ez így a leggazdaságosabb nekik, vagy azért,
mert közvetlen harcban nem jók. Talán már annyira kifinomultakká váltak,
bizonyos értelemben, annyira függnek a technikától, hogy már nem tudnak
másképpen harcolni.
− Ha idáig eljöttek, nagyon kell nekik valami − dörmögte Marcus. Még
mindig nem váltott vissza szokásos stílusára, bár Joey bántalmazása jót tett
a hangulatának.
Iceman a GPS-ben lévő térképeket nézegette, kereste a Fargo Street 41-
et.
− Nincs messze − szólalt meg. − Szívesen ejtőztem volna itt pár ciklust,
legalább pár napot, de ez most tényleg fontos. Ha igaz… − a fejét ingatta. −
Én emlékezni akarok! Ez biztos! Tudni akarok mindent, amit elfelejtettem!
Ez az… elhülyítés… amit csinálnak velünk… − az érzelmeivel küzdött. −
Ez borzasztó…
 Néhány percig csendben gondolkodtak, Josie újra elolvasta a
futárküldeményt.
− Ha legyőzzük az amnéziát, nem jönnek vissza? − kérdezte a kopaszt.
− Én látok rá esélyt − mondta Garrett.
A szépségnek ennyi elég volt.
− Jó, akkor tegyünk meg mindent, amit lehet − jelentette ki.
− Én is így látom! − tápászkodott fel Iceman a fotelból.
Garrett csak rábólintott. A brutális arcúhoz fordult, már csak neki kellett
nyilatkoznia.
− Csináljuk − csatlakozott Marcus. − Ha mást nem is nyerünk vele, csak
annyit, hogy mi nem felejtünk tovább, már megéri.

2.

Nem vártak reggelig, felébresztették a kormányzót, és a

könyvtárszobában Marcus megmutatta neki a futárküldeményt, melyet
Joey-tól kaptak. Garrett nagy meglepetésére Meyer nem tűnt különösebben
érdeklődőnek.
− Nem tartja valószínűnek? − kérdezte a kopasz.
A kormányzó ivott egy kevés kávét, és elnyomott egy ásítást, azután
beszélni kezdett.
− Csak elkezdték kapiskálni a felszínt. Nem tudom egész pontosan, hogy
mennyi anyagunk gyűlt össze, de szerintem, ha napi tíz órában csak nézi a
felvételeket, hallgatja a telefonokat, a megbeszélések hanganyagait, és
olvassa a leveleket, a cikkeket, a tanulmányokat… szerintem, de ez csak
tipp… két-három ciklusra lesz elég tennivalója. De lehet, hogy kétszer
ennyi! Annyira sok az információ, hogy nem jutnak a végére, mert rég
elfelejtették az elejét, mire a közepére eljutnak. Megpróbálhatják
szintetizálni, kiírni a lényeget, amit tényleg képesek megtanulni minden
ciklus első egy-két napjában, és így feldolgozhatják a teljes
adatmennyiséget, de mi végre? Ha azt hiszik, csak egy életunt alak vagyok,
megmutatom azokat a tudományos jegyzőkönyveket és jelentéseket, amiket
mindenképpen át kell tanulmányozniuk ahhoz, hogy megértsenek.
Képzelhetik, hogy mi történt január végén, amikor egyszer csak
lenullázódott a memóriánk! Az első nemzetközi reakció a világbéke volt!
Az ellenségesség, a viszály, a konfliktus semmivé foszlott, a helyi háborúk,
zavargások azonnal véget értek, amint világossá vált, hogy valamennyi fél
érintett. A közös ellenség olyan egységgé kovácsolta a világot, amire talán
soha nem volt példa a történelemben. Akkoriban még működött a
civilizáció, a hírközlő hálózat, az energiahálózat, a teljes kormányzati,
rendőri, hadi, hírszerzési, tudományos infrastruktúra! A legnagyobb
koponyák dolgoztak ezen éjjel-nappal, és jöttek a jelentések, az elméletek, a
feltevések, az ötletek, javaslatok, megoldási próbálkozások! Gondolhatják,
mindenki ezzel foglalkozott! Semmi nem működött.
− Megengedi, hogy átvegyem a komputeremre? − kérdezte Garrett.
− Nyugodtan! Átvehet bármit, amit akar, tetszése szerint − engedélyezte
Meyer. − Patrick szokott az ilyesmikkel vacakolni, vannak mindenféle
kábelei, biztosan meg tudják oldani az átvételt!
− Köszönöm, beszélni fogok vele − ígérte Garrett. − Bocsánatot kérek, de
még mindig nem értem, hogy egy zseniális mérnök miért ne jöhetett volna
rá valamire, akárcsak véletlenül? Vagy egy kevésbé zseniális, akarata
ellenére.
− Nem hiszek a magányos hősökben, nem hiszek a kívülállókban −
válaszolt a kormányzó. Kiitta a bögréjét, töltött még magának a kancsó
frissen főzött kávéból. Marcus is kortyolgatott, rájött, hogy szereti a kávét.
− Az összefogásban hiszek. Ami már nem lehetséges. A bizalom sem
lehetséges. Nincs elég időnk megismerni a másikat. Éppen csak kezdjük
átlátni a másik személyiségét, és elfelejtjük a nevét is. Meg a saját
nevünket. Maga tizenöt-húsz évvel fiatalabb nálam, alkatát tekintve
sportember, olyan valaki, aki a tettek embere, a tekintetében is látom a
tüzet. Én is ilyen voltam fiatalon, még megvan néhány akkori beszédem!
Ha majd annyit él, mint én, megérik, és rájön, hogy nem mindig az a
célravezető, amit elsőre gondol. A tudatalatti nem felejt semmit. A
lenyomatok ott vannak benne, az amnézia azt nem törli! Emlékek nélkül is
lehet változni és érni. Vagy… − elhallgatott egy időre, mintha a megfelelő
szót keresné. − Valamit elveszíteni. Itt nálunk… itt lent, mint egy… kór
vagy járvány… Van valami… Van valami. Az első hetekben azzal kezdtem
minden ciklust, hogy mondtam egy beszédet a kamerának, mintha azt
akartam volna, hogy ezek egyszer bejárják a világot. Beszéltem arról, hogy
mit érzek, mit gondolok, mit kellene tenni, mi történt a világgal. Felkeltem,
a nevemre sem emlékeztem, és akartam beszélni a kamerának. Néhány hét
után felkeltem, és nem akartam már. Nem volt mondanivalóm. Kialudt a
tűz. Értik? Valami nem kezdődött újra az ébredéskor. Valamit hoztam
magammal az utolsó ciklusból. A tudattalant nem érinti az amnézia.
Találnak erről egy tanulmányt, amit két pszichológus írt.
Olvassák el! − megrázta magát, a tekintete is megváltozott, élesebb lett. −
De tudom, hogy hiába jártatom a számat, maga meg Marcus önfejű fajta,
aki csak fájdalomból tanul. Vagy abból se.
− Én nem vagyok az? − kérdezte Iceman. Úgy vélte, Meyer bölcs ember,
akire érdemes hallgatni, bár nem mindenben.
− Nem, maga fegyelmezett típus − mondta a kormányzó, ami mosolyt
csalt az izomkolosszus arcára. − Lojális és fegyelmezett. Az viszi bajba, ha
önfejű embereket követ.
Iceman arcáról lefagyott a mosoly. Meyer Josie-hoz fordult. De aztán
meggondolta magát, és tovább fordította a fejét Garretthez.
− Az üzenet szerint ez a mérnök segítséget kért tőlem, február 22-én.
Most április 19-e van. Nagyon sok idő telt el. Ha akkor sürgős volt neki,
gondolják, hogy még él, vagy számít bármit, ha találkoznak vele? Még ha
igaz is, hogy valamire rájött, amit nem tudok elhinni, az említett indokok
miatt, ahhoz valamiért az én segítségem kellett neki. Üzenetet küldött,
ahelyett, hogy jött volna. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy helyhez volt
kötve. Talán beteg volt, vagy megsérült, vagy amit kitalált, azt nem tudta
hordozni, mert rengeteg energiát igényelt, vagy ellenőrzött térben működött
csak. Vagy valami más oka volt. Talán már akkor sem élt, amikor a futár
elhozta ide az üzenetet attól a fickótól, aki beszélt a járőrrel.
Hallgattak. Amit Meyer mondott, annak volt értelme, ezt Garrett és
Marcus is belátta.
Josie nem tudta, mit akar, szívesen maradt volna, de úgy érezte,
támogatnia kell a kopaszt a tervében.
− Nincs messze − szólalt meg.
− Kocsival húsz perc − bólogatott Meyer. Kiitta a bögréjét. Nem öntött
újra, inkább visszament volna aludni. − Tudom, hogy mennek, nem is
jártatom tovább a szám.
A kormányzó felállt, mire a többiek is felálltak.
− Köszönöm, hogy elmondta a véleményét, a tudományos anyagot el
fogom olvasni − mondta Garrett.
 − Igazán nincs mit − mosolygott Meyer, és kinyitotta az ajtót. Már
majdnem kilépett a folyosóra, de a kopasz utánaszólt, amitől megállt.
− Ha mégis igaz, és megtaláljuk, elhozzuk önnek!
A kormányzó fájdalmas arccal fordult vissza.
− Inkább ne. Az én szakmámra nincs szüksége a világnak, nem is lesz
már soha. Így is túl sokat tudok arról, hogy mi minden veszett el. Nem
akarok még többet tudni. Nekem elég ennyi. Sok sikert!
Meyer kilépett a folyosóra, és becsukta maga után az ajtót.

3.

Huszonkét perc volt az út. A lakóautó maradt a palota előcsarnokában,

csak a Toyota terepjárót vitték. Garrett vezetett, fél szemmel a GPS-t nézve.
Marcus a sofőrülés mellett ült, kezéből egy pillanatra sem tette le a csőre
töltött gépkarabélyt, folyton az utcákat, a házakat, az emeleti ablakokat
figyelte. Josie a kopasz mögött foglalt helyet, csendben szorongva:
egyszerre kínozta félelem amiatt, hogy előbújtak a bunkerból, visszatértek a
frontvonalra, és reménykedett, tiszta szívéből, hogy tényleg van megoldás.
Iceman a szépség mellett olvasgatott. Kezdte megérteni a GPS működését,
és érdekesnek találta, hogy tudják használni.
− Ez a Fargo Street − jelentette be Garrett.
Marcus az órájára pillantott.
− Még nincs három, jól állunk − mondta.
Sok időt töltöttek a tudományos anyag olvasásával, majd aludni tértek,
hogy ne kialvatlanul, lelassult reflexekkel érkezzenek. Joey nagyon
szeretett volna menni, de úgy kellett nekik, mint púp a hátukra. Úgy tűnt,
annyira perverz lett, hogy nem bánta, amiért Marcus helybenhagyta.
− Csak húzzunk el a ház előtt, lássuk, felfigyel-e ránk valaki! −
rendelkezdett Marcus.
− Ha tényleg nem felejt, olyannak kell lennie, mint egy gurunak, bölcs
tanítónak, akit körbevesznek az imádói. Így képzelem − magyarázta
Garrett. − De nem látok egyetlen embert sem!
Elmentek a Fargo Street 41. előtt, majd az utca végén lefordultak az N.
Alvarado Streetre.
 − Állj meg valahol a közelben − mutatott Marcus a járdára. − Aztán
gyors kiszállás, hátha felfigyelt ránk néhány fegyveres!
− A kapitány? − szólalt meg Josie.
− Az is lehet − bólintott Marcus. Amint Garrett lefékezett, már kint is
volt a terepjáróból, és körbepásztázott a Wesson gépkarabéllyal.
A kopasz ugrott ki másodiknak, rögtön utána Josie, és kicsit megkésve
Iceman.
Garrett észrevette, hogy Iceman kezd megváltozni attól a rengeteg
információtól, amit olvasott. Nem edzett, amit kis jóindulattal betudott
annak, hogy még nem volt százszázalékos, de érezte, hogy többről van szó.
Elfutottak a Fargo Street sarkáig. Marcus a falnak lapulva kinézett az
utcára. Sehol senki. Visszapillantott, hogy lássa, mi a helyzet a csapatával.
Meg kellett állapítania, hogy Garrett szakképzett, Josie és Iceman nem, de
nem tehetségtelenek, ahogyan a falhoz lapulva várták, hogy mi a parancs.
Eldöntötte, hogy amint lesz idejük, gyakorolni fogják a mozgást veszélyes
terepen.
Összegörnyedten elrohantak a 41-es számú házig, ami néhány méterre
volt a saroktól. Josie a közeli sarkot tartotta szemmel, Iceman az utcát,
Marcus az emeleti ablakokat figyelte, Garrett pedig a kapuhoz lépett, hogy
megvizsgálja a zárat, és kitalálja, hogyan jussanak be a lehető
leggyorsabban és legcsendesebben egyszerre.
A kaput csak a biztonsági zár tartotta csukva, a zárnyelvet nem
fordították be, azaz nem zárták be, mindössze becsukták. A kopasz arra
gondolt, hogy ha valóban él valaki a falak mögött, akkor az zárna mindent.
Kivéve, ha nem tudja, vagy ha figyelemelterelésnek hagyta nyitva a kaput,
ő pedig kellően álcázta a saját rejtekhelyét, és kellően meg is tudja védeni
azt. Ez a védelem legfeljebb egy pincét jelenthetett, esetleg egy vermet,
amit abban ástak, bunkert biztosan nem.
Garrett a zsebkésével nyitotta ki a kaput. Kicsit meg is lepődött azon,
hogy ennyire könnyen ment, és csak megerősítette korábbi
gondolatmenetében.
Bevilágított elemlámpájával a sötét kapualjba. Drótszálat, zsinórt
keresett, csapdát, ami csak arra vár, hogy kioltsa az óvatlan behatoló életét,
vagy súlyosan megsebesítse. Nem látott semmi gyanúsat. Belökte a kaput,
és a falhoz simulva várta a hatást.
 Se hang, se mozgás.
Tíz másodperccel később Garrett és Marcus benyomultak a lépcsőházba.
Mindent vastagon lepett a por, lábnyomok sehol nem látszottak.
Iceman és Josie is bementek a házba, az izomkolosszus becsukta maga
után a kaput.
Mivel úgy sejtették, a pincében találják meg a mérnököt, ha még az
épületben van, az emeletekkel kezdték, nehogy a hátukba kapják a
támadást, ha lefoglalja valami őket ott lent.
Az épület valamennyi lakása nyitva állt, soknak az ajtaját se csukták be.
Néhányban rozsdás lábú kempingágyak, néhányban matracok, néhányban
különös, kézzel készült festmények borították a falat. A legfelső emeleten
lévő egyik lakásban nem kevesebb, mint huszonhat matracot találtak.
− Itt sokan laktak − foglalta össze Marcus. − Irány a pince!
A pincében a leghátsó két helyiségnek összenyitották a falait, és leástak
körülbelül két méter mélyre. Itt rendeztek be egy lakóhelyet valaki számára.
Néhány asztal, egy szék, tévé, monitorok, számítógépek. Semmi nem
működött, minden rohadt.
És negyvenhat hűtőszekrény.
Garrett nem látta át egészen, hogy mit és hogyan csináltak ezen a helyen,
de volt negyvenhat hűtőszekrény, melyek mindegyikének leszerelték az
ajtaját, a belsejük egyetlen pontra, egy ágyra irányult, ventilátorok, lavórok,
kiszerelt fürdőkádak szanaszét. Vastag, falból kihúzkodott kábelek,
hosszabbítók. Az egyetlen, ami biztos volt, hogy ez mind a középen
elhelyezett ágyra, asztalra és székre irányult.
− Mi a fasz ez? − ráncolta a homlokát Marcus. − Itt kínoztak valakit?
− Nem lehetett valami jó lefeküdni erre az ágyra − mutatott Josie a pince
egyetlen fekhelyére. Borsódzott a háta.
− Hazudnék, ha azt állítanám, hogy értem, de az egészen biztos, hogy ez
valami komoly dolog. Valamit vagy valakit le akartak fagyasztani. Valakit
itt tartottak, és neki volt szüksége az alacsony hőmérsékletre? − találgatott a
kopasz. Közben járkált, nézelődött, elkezdett fotókat készíteni.
− Lezuhant az egyik űrhajó, és a pilótája itt lakott? − kérdezte Iceman.
Josie majdnem rákiabált, hogy ne hozza rá a frászt.
− Bármi is volt itt, már rég elment innen − állapította meg Marcus.
 Garrett az ágyat vizsgálgatta, leguggolt, felemelte, hogy megnézhesse, mi
van alatta.
Egy szöveget véstek a kőbe, nem művészi igénnyel.
− Barátaim! Felmentem Alaszkába. Nem felejtek! Rájöttem, hogyan
kerülhetem el az amnéziát. A Mount McKinley-n megtaláltok! 2044.
március 8. Owen Connor − olvasta fel Garrett.
Iceman feljegyezte, hogy mindent elő kell keresnie a hegyről.
− Tehát igaz − mondta ki a kopasz. Képzeletben már a sarkkörön járt. −
Ez a fickó rájött valamire. A hideg a kulcs.
 TIZEDIK FEJEZET
1.

Visszatértek a bunkerba, és Garrett megmutatta Meyernek a felvételt,

melyet a mérnök házában készített. A kormányzó továbbra sem lelkesedett
fel, ugyanolyan kifejezéstelen, néha szórakozott arccal nézte a filmet, mint
ahogyan mindent csinált az életében. A kopasz mélységesen megvetette,
amiért ennyire megtört lelkileg. Szívesen megkérdezte volna, hogy mire
számít, hogyan képzeli el a jövőt? Van egyáltalán bármiféle jövőképe? Igaz,
a bunkert huszonöt fő elhelyezésére és ellátására tervezték, és csak kilencen
lakták, de a készleteik végesek, előbb-utóbb elfogy minden, kiürülnek a
raktárak, és eljön az éhezés. Akkor mi lesz? Akkor jön a cián? Ez egy terv?
Garrett szánalmas roncsnak tartotta Meyert, az elegáns öltözéke és a
kifinomult viselkedése nem tévesztette meg többé.
− Igen, érdekes − szólalt meg a kormányzó tétován. − Valamit csinált,
valami furcsa… dolgot. Nem is tudom, mi lehet ez a sok frizsider az ágy
körül. Biztosan melege volt. Ez azért nem jelenti azt, hogy tényleg nem
felejt. Mindenesetre elgondolkodtató.
Iceman már teljesen rendben volt fizikailag, amihez a felfedezés izgalma
is nagyban hozzájárult. A GPS Észak- Amerika-térképét nézegette.
− A Mount McKinley a Denali Nemzeti Parkban van − mondta. − A
távolság innen körülbelül nyolcezer kilométer. Piszok hideg van ott. A hegy
óriási. Megtalálni valakit, hát… erősen kétesélyes!
− Na, ez a másik! − csapott le Meyer a lehetőségre. − Hogyan tesznek
meg nyolcezer kilométert? Hatalmas távolság! Autóval, nem is tudom… két
hét? Két hét! Maguk nagyszerű emberek, eljuthatnak oda, elismerem, de
mit fognak tenni, ha ott vannak? Az a hegy, ahogyan Mr. Lincoln is mondta,
hatalmas! Hogyan találnak meg egy embert azon a hegyen? Ha él még
egyáltalán! Ha nem egy vicc az egész! Ha van értelme megkeresni! Ha nem
jönnek a marslakók, miközben autókáznak! Tételezzük fel, hogy minden
rendben megy, eljutnak a hegyre, megtalálják ezt az embert, aki ott
fagyoskodik. Hideg van, hó és jég, állandóan! Hogyan maradnak életben
egy olyan vidéken, ahol fagypont alatt van a hőmérséklet a nap huszonnégy
órájában, az év minden napján? Fűtés nélkül meghalnak!
 Josie kezdte azt érezni, hogy mégis jobb lenne a bunkerban maradni. Itt
minden olyan nyugodt és békés. Van ágy, kényelmes ágy, fürdőkád, forró
víz, finom ételek, igazi vécé, és nincs ablak, nem látja a külvilágot, ami
rendkívül fontos a biztonságérzet kialakulásában. Itt megfeledkezhet
minden rosszról.
− Igaza van − szólt Garrett, és Josie szívéről tonnás kövek estek le, aztán
a kopasz folytatta. − A felvetései jogosak. A megoldás viszont nem az,
hogy nem teszünk semmit, nem megyünk tovább ezen a nyomon, hanem az,
hogy tervezünk, és felkészülünk. Én azzal nem tudok mit kezdeni, hogy
törődjek bele.
− Sajnálom, hogy így érez, Mr. Kennedy! − sóhajtott fel Meyer. A fiára
nézett, aki kötéssel az orrán gubbasztott a könyvtárszoba másik végében. −
A megfontoltság, kívülről nézve néha gyávaságnak tűnik − visszafordult a
kopaszhoz. − De magam nem állnék az ár ütjába. Kérem, mondják meg,
miben segíthetek, hogy sikerrel járjanak!
Iceman elmosolyodott. Megértette a kormányzó viselkedését, és
értékelte, hogy felnőtt emberként kezeli őket.
− Köszönjük, hogy ilyen a hozzáállása − hajolt meg Garrett. Őszintén
gondolta, amit mondott, bár továbbra is megvetette a férfit a gyengesége
miatt.
Marcus már egy listán dolgozott, amikor befejezte, átadta Meyernek.
− Mi az, ami ebből a rendelkezésére áll, és segíteni tudja vele az ügyet? −
kérdezte.
− Hadd lám! − vette át a papírfecnit a kormányzó. − Fegyver és lőszer
témájában Patrick az illetékes, én nem foglalkozom vele! Lámpák, takarók,
ezekből van elég, vihetnek, amennyit csak akarnak! Téli hálózsák? Nem
tudom, talán Joey jobban képben van, ő az, aki töviről-hegyire átkutatta a
bunkert. Élelmiszer… Kérdezze a feleségemet, ez az ő reszortja. Egészen
biztos, hogy tudunk önöknek adni néhány napra élelmet, ha ezzel kisegítve
érzik magukat. Kötél… hm… körül kell nézni. Drót, sodrony, szerszámok,
vannak a műhelyben, egyeztessenek a titkárommal, ő szokott barkácsolni!
Ruhák… Van elég, csak alakítani kell, ebben is a feleségem az illetékes.
Tábori felszerelés, sátor, ponyva, kamuflázs, ezekről nem tudok, szerintem
ilyen nekünk nincs. Rádió… nos… igen, azt ne is kérjenek!
 Marcus csak rábólintott, hogy rendben, nem érezte, hogy meg kellene
köszönnie, inkább a kormányzónak kellene hálát éreznie, amiért mások
vásárra viszik a bőrüket, érte is.
Joey felállt, majd visszaült, azután ismét felállt, majd jelentkezett, és
leült. Az apja észrevette.
− Úgy sejtem, te is menni akarsz − mondta. Egyszerű ténymegállapítás
volt, kérdőjel nélkül.
− Igen! − vágta rá Joey. − Biztosan hasznomat látnák… látnátok! Sok
mindenhez értek! Azért is…
− Inkább ne − ingatta a fejét Garrett. Tőle udvariatlanságnak számított,
hogy valakinek a szavába vágott, ezzel is jelezte, hogy a vele egykorú
fickót tényleg nem tartja sokra. − Nem vagy edzésben, sem fizikailag, sem
mentálisan, mi viszont igen. Hónapok óta így élünk, most látunk először
bunkert, most vagyunk először nagyobb biztonságban. Mi ahhoz vagyunk
szokva, hogy őrködünk éjjel, fegyverrel a kezünkben alszunk, a legapróbb
neszre is felfigyelünk, minden pillanatban készen állunk a harcra. Nem
neked való.
− De én… szeretnék, akarok menni! Én… − Joey megijedt az
érzelmeitől, összehúzta magát a fotelban, halkabban folytatta. − Igazából
én… majd elmúlik… begyógyul az orrom és nem lesz ez a fránya kötés, és
akkor… megint úgy fogok kinézni, mint előtte, és… Tudom, hogy most
undorodtok tőlem a kötés miatt, és megértem, és… de elmúlik…
− A kötés lényegtelen − kapcsolódott be Iceman. − Az van, amit Garrett
mondott. Nem vagy edzésben, kikészülnél, mi pedig nem tudunk rád
figyelni, téged megvédeni és pátyolgatni. Ez az igazság, és ne haragudj,
hogy kimondom, nem akarlak bántani.
− Jó, de… − hebegte Joey, felugrott a fotelból, majd megijedt az
érzelmeitől, és visszaült. − Kemény vagyok igazából! Nem is zavar, hogy
Marcus bántott, mert kemény vagyok… Igazából…
− Nem jössz − jelentette be Marcus határozottan, és kisétált a
könyvtárból.
− De… ööö… én… − dadogta Joey Azután összekuporodott a fotelban és
zokogott.
Iceman sóhajtva kiment Marcus után. Josie sajnálta, hogy ennyire
kikészült a kormányzó fia. Megsimogatta, ahogyan elment mellette.
 − Ha engem kérdezel, szerintem te jársz jobban − mondta barátságos
hangon, majd ő is kiment a folyosóra. Megállt a fal mellett, nem követte a
társait.
− Mr. Meyer, köszönöm! − hálálkodott Garrett. − Ha az imént
megbántottam, elnézését kérem! Vannak reményeink, amik tettekre
sarkallnak minket. Ha nem megyünk, elsorvadunk, és annál nem tudok
rosszabbat.
− Ugyan, Mr. Kennedy, semmi nem történt! − legyintett a kormányzó
nagyvonalúan. − Nem mi választjuk a sorsunkat.
A kopasz elhagyta a szobát, becsukta maga után az ajtót. Josie csak rá
várt.
− Nyolcezer kilométer… hó és jég… egy hatalmas hegy… Biztosan jó
ez? − kérdezte kétségbeesett tekintettel.
Garrett látta rajta, hogy mennyire maradni akar. Ha nem féltette volna itt
hagyni ezekkel a roncsokkal, azt mondta volna neki, hogy maradjon.
− Megéri. A hideg megvéd a kannibáloktól. Ha jönnek az idegenek, jobb
olyan vidéken lenni, ahol nincs semmi.
A szépség kicsit nyugodtabb lett.
− De ugye nem most rögtön indulunk? − kérdezte reménykedve.
− Nem, még maradunk egy darabig. Felkészülünk. Nem a halálba akarok
menni, hanem a szabadságba.
Josie elmosolyodott, megölelte a férfit.
− Ez tetszik − súgta a fülébe.

2.

Marcus egész nap felszerelést válogatott, összeszedte, amit lehetett, és

amit nem, arra helyettesítőt próbált találni. Garrett ránézett, hogy halad, és
elégedett volt, a boss eléggé gyakorlatias szempontok alapján válogatott,
körültekintően. Csupán a felszerelés terjedelmével és súlyával voltak
problémák, ezért Garrett azt találta ki, hogy a földön halmozzák fel a
csomagjaikat, olyan elrendezésben, ahogyan azt a kocsiba is bepakolnák,
akkor nem fognak nagyon mellélőni. Marcus gyorsan elfogadta az ötletet, a
saját lakosztályukban alakította ki a Toyotába menő felszerelést, a nappali
hátsó részében pedig a Ford lakóautóba szántat.
 Meyeren látszott, hogy már alig várja a távozás pillanatát. Egyre kevésbé
volt kedves, ami nem udvariatlanságban nyilvánult meg, hanem
hallgatásban, félrevonulásban. Amíg nem szóltak hozzá, tudomást sem vett
senkiről.
Iceman a könyvtárban töltötte az idejét, és a digitális anyagok közül
válogatott, elsősorban lexikonokat és enciklopédiákat másolt át a
komputerébe. Túlélő kézikönyveket keresett, talált három polgárit és két
katonait, azokat is átvette az alkarjára rögzített gépére.
Josie az élelmiszerraktárban írta össze, hogy miből mennyi van. Nem
szívesen vitte el ezeknek a kedves embereknek az ennivalóját, de a
raktárban több tonna élelmiszer került felhalmozásra, ami hónapokig kitart
még.
Garrett a „klubnak” nevezett szoba nagy asztalára teritette ki az Amerika-
térképet, amely a könyvtárban volt összehajtogatva, várva, hogy valaki
rátaláljon és dísznek kitegye a falra. A GPS- ben lévő részletes utca- és
összekötőút-térképekkel összhangban tervezte meg az utat a Mount
MeKinley-re. Elég nagy munka volt, nagyon sok mindent kellett
figyelembe vennie. Mi van akkor, ha egyik-másik út járhatatlan, akkor mi
legyen az alternatíva? Ötödik napja voltak ébren, és ma már nem kelnek
útra: meddig jutnak el a rendelkezésükre álló idő alatt, hol legyen a tábor,
hol a legbiztonságosabb, és miért ott? Mi legyen a pontos szöveg, amivel
képbe hozzák majd magukat, amikor felébrednek? Mit érdemes magukra
hagyományozni, és mit felesleges?
És ott az utolsó nap. Ki tudja, mennyi ideig tart. Garrett arra jutott, hogy
az lesz a legjobb, ha úgy tekinti, a ciklus már csak hét nap, nem nyolc.
Este, a vacsora után, a térképszobának kinevezett klubszobában gyűltek
össze. Marcus, hogy példával járjon elő, elmondta, mit végzett az elmúlt
órákban.
− A felszerelés összeállt. Van tizenhat Wesson gépkarabélyunk, amiből
nyolcat viszünk el, a többit itt hagyjuk. Felesleges mindet vinni.
Mindannyiunknak van egy, plusz tartalék. Viszünk öt pisztolyt, mert több
nincs, abból egy tartalék lesz. Van egy sörétes puskánk, amit még a
teherhajóról hoztam. A testőrtől szereztem két hangtompítós géppisztoly, ha
csendben kell előrenyomulni. Ez is .45-ös lőszerrel működik, mint a
pisztolyok, ezért ebből a lőszertípusból volt némi készletük, aminek egy
részét visszük magunkkal. A Wessonhoz van hatszáz 6 millis lőszer, a
pisztolyokhoz és a géppisztolyokhoz ezer .45-ös lőszer, a söréteshez
negyven darab 12-es patron. Továbbá az íjaink, nyílvesszők, nyolc jó kés,
három tűzoltó balta, favágó fejsze, gránát, meg a jelzőpisztoly a
mentőcsónakból, ami nem fegyver. Öt éjjellátó szemüveg, a tankerról. Van
szerszámkészletünk, két áramfejlesztő, húsz elemlámpa, tartaléktelepek,
teleptöltő, napelemes töltőből kettő. Néhány váltás ruha, néhány melegebb
kabát, étkészlet, három ötvenliteres és hat tízliteres kanna. Ami nincs: kötél,
mászófelszerelés, jégcsákány, sátrak, téli hálózsákok, meg még egy rakás
egyéb felszerelés.
− Mennyi lehet ez mind súlyra? − kérdezte Iceman, aki az autóik
karbantartójának tekintette magát.
− Nem tudom pontosan − ismerte el Marcus. − Egy tonna biztos, másfél
alatt.
− Az elfér − bólogatott Iceman, majd felmutatta a komputere
képernyőjét. − Ezt találtam! Ez egy Unimog teherautó, amit nehéz terepekre
gyártottak! Hat kereke van, a motor mind a hatot hajtja. Látjátok, milyen
magasan van az alváz? Azt írják róla, hogy néhányan az egész Földet
megkerülték ilyennel, megbízható, elnyűhetetlen. Ilyet kellene szerezni,
ezzel eljuthatnánk egészen a hegyig!
− És honnan a faszból szerezzünk ilyet? − mordult fel Marcus.
Álmodozni ő is tud, ahhoz nem kell nagy ész.
− Az év elején volt egy expedíciós kiállítás Seattle-ben, az egyik
magazinban olvastam róla, ez a kép onnan van. Útba ejthetnénk.
Marcus felállt, odament Icemanhez, és megnézte közelebbről is a képet, a
komputere monitorán.
− Ha nem esik nagyon messze az útvonalunktól, akkor beugrunk −
rendelkezett. Josie-hoz fordult. − Az élelem is van pár mázsa.
− Igen − helyeselt a nő. − Rengeteg tartós élelmiszer van, meg víz,
persze, 210 liter víz, vagy ennek egy része tea, ha akarjátok. Vagy kávé −
tette még hozzá gyorsan, mert emlékezett rá, hogy Marcus és Iceman
előszeretettel kortyolgatta.
− Legyen kávé és tea is, a teát csináld meg előre két tízliteres kannában, a
kávét majd útközben − mondta Marcus.
− Intézem − ígérte Josie.
Már csak Garrett maradt. A sok rossz hírrel.
 − Gyertek ide az asztal köré − kérte a többieket; Iceman, Marcus és Josie
odaálltak mellé. A térképen több jelzés is volt, melyet a kopasz tollal
vezetett fel a papírra, majd néhány információt betáplált a GPS-be. − Ez itt
Kalifornia − mutatta a térképen, majd az ujjával követte a vonalat. −
Oregon, Washington, itt át Kanadába, Brit-Kolumbia, aztán át Alaszkába, és
ott fel északra, a Denali Nemzeti Parkba. A Mount McKinley ott található.
Nagyon kemény út, és nagyon hosszú. A domborzati térképek szerint a
terep Kanadában és Alaszka nagy részén nehéz, az utak rosszul járhatók.
Karbantartás valószínűleg nincs, hiszen ki csinálná azt, milyen
munkagépekkel? Tehát nincs! A lakóautót le kell cserélni az Unimogra,
amint lehet! A terepjáró jó lesz, amíg nem válik nagyon meredekké a hegy,
amíg elférünk az úton egyáltalán, mert onnantól gyalog kell folyatni.
Nagyon komoly téli ruházatra és felszerelésre lesz szükségünk! Meghalunk,
ha hiányosságaink vannak! Nem túlzóm el, ez teljesen komoly.
− Akkor lehet, hogy a mérnök sem él már? − kérdezte Josie.
− Nem felejt − jegyezte meg Iceman, és úgy érezte, ezzel mindent
elmondott. De látta, hogy a szépség nem nyugszik meg, ezért folytatta. −
Sokat olvashatott, főleg kezdetben, amikor még működött az internet, a
média, és ő már tudta, hogy tartalékolnia kell információt a nehezebb
időkre. Az is lehet, hogy eleve hobbimászó volt, és neki nem olyan nagy
dolog a hegy odaát Alaszkában!
− Értem − bólogatott Josie.
− Lehetséges, hogy a hideg égövön egy másik világ fogad minket −
folytatta a kopasz. − A természet megállítja a kannibálokat, mert
megfagynak. Ez azt jelenti, hogy talán nem volt ott akkora pusztulás, mint
itt. Vagyis sokkal több túlélő lehet arrafelé, mint délen. Sőt, tovább megyek
− Garrett tartott egy kis hatásszünetet, majd kimondta: − Ha a kulcs a
hőmérséklet, ha a hidegben valamiért nem felejtünk, nem jön az amnézia,
akkor… talán… csak talán… ott fent… nem felejtett el senki semmit…
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
1.

Két órába telt felhordani az összes felszerelést a bunkerból, és elpakolni a

Toyota Land Cruiserbe és a Fordba. Iceman és Josie a lakóautóba szálltak,
Garrett a terepjáróba. Marcus még egyszer átvizsgálta mindkét kocsit,
mindent kinyitott, mindenbe beletúrt, még az alvázakra is ránézett. Joey
hajnali fél ötkor eltűnt, az egyik testőr szerint felment, Marcus azt gondolta,
hogy valamiképpen megpróbál rájuk akaszkodni, ezért volt olyan alapos a
vizsgálata. Azon nem gondolkodott sokat, hogy mit fog tenni, ha valahol
útközben mégis megtalálja: golyó a fejbe, hulla az út szélén.
Joey nem lett meg. Marcus beült a kopasz mögé, becsukta az ajtót.
− Menjünk − mondta.
Garrett indított, gázt adott, kikanyarodott a folyosóról, és irányba állt a
leszakadt főkapu felé. Még intett egyet Patricknek, aki visszaintett, majd
eltűnt a pincében.
− Áldás az ilyen gyerek − mordult fel Marcus.
Garrett elmosolyodott. Leereszkedett a lépcsőn, ki az utcára, elindult a
bekötőút felé.
− Az apja se semmi − jegyezte meg.
− Ha gyenge vagy, a nyomástól beomlasz − jelentette ki Marcus. A hátsó
ülésen ült, kezében Wesson gépkarabéllyal, és az utcákat figyelte.
− Ez jó! − ismerte el Garrett.
− Mi?
− Amit mondtál! Ha gyenge vagy, a nyomástól beomlasz − ismételte a
kopasz. − Nagyon igaz! Ha megtörténik, nehéz visszajönni. Talán nem is
lehet − Garrett elgondolkodott. − De, azt hiszem, lehet.
− Én nem − lehelte maga elé Marcus. Ó e szerint élt. A legkisebb
gyengeséget sem engedhette meg magának, mert azt hitte, ha beférkőzik a
szívébe a kímélet, vége a dalnak.
Josie a lakóautóban nagyot ásított, hátrafordította az ülést, és felállt.
− Aüg aludtam valamit. Kérsz kávét? − kérdezte.
 − Jöhet! − intett Iceman. Egészen jól érezte magát, ami nem kis
mértékben annak volt köszönhető, hogy a kormány mögött ült, és nem
kellett az utcákon küzdenie a túlélésért.
Josie hajnalban főzött kávét, de úgy ítélte, hogy a forró ital nem fog jót
tenni a kannának, ezért körbenéztek termosz után, és talált is két ötliteres
hőálló tartályt, amilyet a palota biztonsági őrei használtak egykor, kis
csappal az alján. A szépség töltött körülbelül négy-négy decit két kulacsba,
majd visszaült a helyére, az izomkolosszus mellé, és az egyiket odaadta a
férfinak.
− Köszi, baby! − hálálkodott Iceman. − Szeretem ezeket a kis
apróságokat. Megadják a hangulatot.
− Igen, én is − bólogatott Josie. Ivott néhány kortyot a még meleg
kávéból. − Sokat öntöttem, szerintem estig kitart.
− Eliszogatjuk, mint két jó barát − nevetett a bajnok.
A szépség is jót derült ezen, de gyorsan elszomorodtak.
− Lesz valaha olyan, mint rég? − kérdezte Josie. − Nem is tudom, milyen
volt az… Csak érzem.
− Nézzük csak! Én nagy bajnok voltam, biztosan összebunyóztam pár
millió dolcsit, kényelmesen éltem, megtettem, amit akartam, bármi is volt
az − ábrándozott Iceman. A Toyotát követte, körülbelül tíz méterrel
lemaradva. − A te életed se lehetett semmi! A férfiak a lábaid előtt
hevertek! A fél világ a kegyeidet kereste!
Josie hangosan nevetett. Jó volt erről álmodozni, bár abban nem volt
biztos, hogy olyan nagyon szeretné ezt, vagy szerette, amikor ez volt az
élete.
− Szerinted Garrett és Marcus milyen életet éltek? − kérdezte.
− Garrett barátunk teljesen rendben van, tudja, mit akar, okos, jól
gondolkodik. Benne lehet bízni. Rá lehet hagyatkozni. Az meg napnál
világosabb, hogy nem közömbös neked, meg te sem neki.
− Mi? − pislogott Josie zavartan, majd gyorsan elterelte a szót.
− Társak voltunk. Vagyunk. Mármint… mint… a munkában! És
Marcusról mi a véleményed? Bevallom, tartok tőle egy kicsit.
Iceman nem akarta kikényszeríteni, hogy a szépség bevallja, amit ő
igaznak tartott, és a brutális arcú férfi felhozása eléggé érdekes téma volt
ahhoz, hogy beszéljenek róla.
− Van valahol egy cikk, amit lementettem − emelte fel a karját, hogy a nő
lássa rajta a felcsatolt komputert. − A vitorlázásról szól. Sportemberek
átkelnek az óceánon egy vitorlással, a viharokban küzdenek az elemekkel.
Elég kemény. A cikkben egy pasas beszélt, aki rengetegszer kelt át az
Atlanti-óceánon. Azt mondta, hogy az első vihar a vízválasztó, akkor válik
el, hogy ki kicsoda valójában, így fogalmazott: ,Akkor kiderül, hogy ki
hová tartozik, a legénységhez, vagy a poggyászhoz”. Marcus nehéz ember,
de nem a poggyász része.
− Igen, ez igaz − bólogatott Josie. Mindkettővel egyetértett.
− Szerencsétlen gyereket rendesen lecsapta − idézte fel Iceman a
negyvenes Joey fejét. − Nem tudom, mit mondhatott neki, ami miatt így
bekattant. Ez azért túlzás volt!
Josie tenyerébe temette az arcát, most tényleg elpirult.
− Rosszat mondtam? − csodálkozott Iceman.
A szépség alig tudott megszólalni, rázta a nevetés.
− Huh… ha ezt meghallod… − leeresztette a kezét. − Garrett elárulta, mi
történt pontosan!
− Erre kíváncsi vagyok!
Josie megint eltakarta az arcát, zavarban volt, de közben szerette volna
elmondani, hogy az izomkolosszus is nevessen.
− Joey azt mondta… lehívta Marcust a bunker alsó szintjére, és
négyszemközt… − a szépség megint eltakarta az arcát, és röhögött egy sort,
majd újra leengedte a kezét. − Azt mondta… hogy… − újra felkacagott,
mint egy kislány. − Szeretné végignyalogatni Marcus testét! Meg…
pisiljen… hogy pisiljen az arcára!
Iceman döbbenten nézte a nőt, aztán akkorát nevetett, hogy alig bírta
úton tartani a lakóautót.
− De megnéztem volna Marcus fejét!
A nagy vidámságban el is felejtették egy rövid időre, hogy hol vannak,
mi veszi őket körbe, és mi felé tartanak. Egy kis sziget voltak, ahol
átmenetileg minden rendben volt.
Joey tervet eszelt ki: elmegy a csapattal, és majd együtt harcol velük a
kannibálok ellen, meg lesz a szexrabszolgájuk. Olyan jól kitalálta. Aztán
fent az utcán rossz autóba bújt el, és elaludt. Annyira titkosra tervezte az
akciót, hogy nem vitt magával lámpát, kicsit eltévedt, és bebújt egy
kormányrendszámú, kiégett roncsba.
Garrett bekanyarodott a benzinkúthoz, megállt. Marcus lendületesen
kiugrott, átnézte az épületet, majd megvizsgálta az összes kutat, melyek
csontszárazak voltak. Kampóval felnyitotta a föld alá süllyesztett tartály
fedelét, hátha ott még van valami, csak a kutak csapjait zárták el. De
tévedett, egy csepp üzemanyag sem volt.
− Menjünk! − ült vissza a kopasz mögé. − A következő északra lesz, pár
sarokkal feljebb!
Garrett indított, mögöttük a lakóautó ment utánuk.
− Az államhatár közelébe nem jutunk el, ha nem találunk benzint! −
mordult fel Marcus. − A végén még ezen csúszik meg az egész terv!

2.

A Topanga Nemzeti Parkban jártak. A városban két tucat benzinkutat

vizsgáltak át, már egészen olajozott rutinjuk alakult ki erre. Egyikben sem
találtak egyetlen cseppnyi üzemanyagot sem. Marcus azt tervezte, hogy
gyorsan megtölti a tankot, és a tartalék kannákat, azt nem kalkulálta bele,
hogy ennyire nehéz lesz. Végül arra jutott, hogy hiba volt a városban bízni,
hiszen feltehetően, amint kitört a pánik, elhordták az összes benzint, és aki
tehette, nekivágott a világnak, hátha valahol máshol jobb lesz. A lakott
területektől távoli kút több reménnyel kecsegtetett.
Garrett az Entrada Roadon vezetett, magas fák között. Marcus
előremutatott, és felkiáltott.
− Ott! Egy kút, bassza meg!
− Meg pár kannibál is − tette hozzá a kopasz egykedvűen. Nem
idegeskedett, összesen öten lehettek, a tűzerejükkei szembeállítva semmit
nem jelentettek.
Megállt tizenöt méterre az út szélén. Marcus kiugrott hátulról, vállhoz
rántotta a Wesson gépkarabélyt, és leszedte a kannibálokat.
− Nézzük, van-e itt valami! − kiáltotta, és elindult a kút épülete felé.
A kopasz lépésben gurult mellette.
 Marcus benézett a házba, itt talált egy kannibált, fejbe lőtte, és már ment
is. A két kút egyike sem adott semmit. Felnyitotta a föld alá süllyesztett
tartályt a kampóval, és beugrott a tetejére. Lecsavarta a csatlakozófedelet,
amin keresztül a tartálykocsik feltöltötték a kutat. Bevilágított. Néhány
rozsdafolt, semmi más.
− A kurva életbe! − dühében hirtelen azt sem tudta, mit tegyen.
Megállt mellette a lakóautó, Josie és Iceman szállt ki. Erre Garrett is
kilépett a terepjáróból.
Marcus visszamászott a tartály tetejéről az útra, és tovább szitkozódott.
Josie odament mellé, a karjára szíjazott komputert mutatta.
− Nézd! Ezt találtam! − mondta. − Abban az adatbázisban volt, amit én is
megkaptam! Iceman rakta össze.
− Ez New York, bazd meg! − üvöltött Marcus. − Az több ezer
kilométerre van innen!
− Igen, tudom, de nézd meg! Ez egy rendőrkapitányság alaprajza −
mutatta Josie.
− Az egyik lexikonból − tette hozzá Iceman, mintha az fontos információ
lenne.
Marcus majdnem félreütötte a nő kezét, de megakadt a szeme az egyik
szón.
„Üzemanyagtartály.”
Most már figyelt, megnézte az alaprajzot, és rájött, miért mutatja neki
Josie.
− A kapitányságoknak van saját kútjuk − foglalta össze lehiggadva.
Hátrasimította rövid haját. − Kevésbé kézenfekvő, amikor jött a pánik,
aligha oda mentek be tankolni, ezért ott nagyobb eséllyel találunk valamit.
A járőrök cikáztak fel-alá… Nem tudom, érdemes megnézni.
− Ha van a kapitányságokon, lehet a tűzoltóságokon is, a
támaszpontokon egészen biztos − folytatta Garrett. A GPS-t nézte. − Négy
kilométerrel hátrébb van egy nagy seriffiroda, amit nemrég elhagytunk!
− A parkolójában elfér vagy húsz kocsi! − mondta Iceman. − Kút meg a
közelben nincs, ezt leszámítva! − észbe kapott. Négy kilométer nem
távolság autóval, a kút olyan közel van, hogy könnyen meglehet, ez az őrs
nem kapott saját benzinkutat.
 − Vissza a kocsikba! − rendelkezett Marcus, és már ugrott is be a
Toyotába.
− Szép volt! − gratulált Garrett Josie-nak, aminek a nő nagyon örült.
− Igyekszem! − mondta.
Néhány perccel később a kopasz beállt az őrs parkolójába. Most tényleg
nagynak tűnt, korábban nem is fordított rá figyelmet. Marcus lendületesen
kiszállt a hátsó ülésről, vállhoz emelt fegyverrel körbepásztázott, majd
figyelmesebben ránézett a parkoló felőli ablakokra.
Garrett leállította a motort, kilépett a kőre. Kivette a Wessont, és
kibiztosította. Néhány méterre tőle Iceman lefékezett. Feléjük fordult,
mutatta, hogy maradjanak.
Marcusszal bementek az egyemeletes, széles házba. Valamikor ötven
ember dolgozott itt, ez volt a környék talán legnagyobb rendőrségi épülete.
Az alagsorban két húszfős zárka, nyolc magánzárka.
− Lehetett itt forgalom − jegyezte meg a kopasz.
Marcus nem mondott semmit. Némi lőszernek örült volna, de a
fegyverszobát kifosztották rég.
− Mélygarázs? Ha van, a másik oldalon lehet, vagy a börtönrészleg
mellett − gondolkodott hangosan Garrett. − Ott lehet műhely, ahol
karbantartották a kocsikat, meg benzin, ha van. Néhány kannára számítok.
A mélygarázs a börtönrészleg mellett volt, csak kívülről lehetett bejutni,
de a külső kapu nem működött, áram híján a vastag fémkapu meg se
mozdult, fel kellett feszíteni. Volt műhely, szervizakna, valamikor egész
komoly javításokat végezhettek itt, akár motorcserét is.
És volt kút, kettő is, egymás mellett.
Egyikből sem jött semmi.
− Miért is gondoltam mást − lehelte maga elé Marcus.
A tartályt kint találták meg a parkoló közelében. A brutális arcú remény
nélkül rántotta le a kampóval a fedelet. Leugrott, lecsavarta a csatlakozócső
tetejét.
Világítania sem kellett, megütötte az orrát a benzinszag. Elmosolyodott,
majd gyorsan rendezte az arcvonásait, mert úgy érezte, a vidámság nem
illik hozzá, és csak idiótáknak való.
− Hozd a kocsiból a kéziszivattyút! − szólt fel Garrettnek.
 − Hozom − mondta a kopasz, és nevetett.
A szivattyúval gyorsan csurig töltötték a terepjáró és a lakóautó tankjait,
a Toyota két húszliteres maimonkannáját, és a Ford négy ugyanakkora
kannáját. A mélygarázsban találtak hetven darab hegesztőpákát, huszonkét
körfűrészlapot, amiket bepakoltak a Fordba. Marcus úgy érezte, vétek lenne
otthagyni.
Mentek tovább az erdei úton, a Land Cruiser vezette a sort, mögötte, tíz
méterre lemaradva a lakóautó.
− Ezzel bőven eljutunk Oregonba − szólalt meg Marcus pár száz méterrel
később. − Maradjunk a part közelében, nem baj, ha elkerüljük a városokat.
− Egyetértek − helyeselt Garrett. A tükörbe nézett, remélte, hogy látja
Josie-t a lakóautó szélvédője mögött. Szerette nézni. − Még nagyon messze
vagyunk Alasz…
Nem folytatta tovább, rálépett a fékre, aztán újra a gázra taposott,
bekormányozta a Toyotái a fák közé, majd kiugrott, és a Wessonnal rohant,
hogy fedezze a Fordot.
Marcus nem vett észre semmit, csak azt tudta, hogy baj van, és futott a
kopasz után.
Iceman is a fák közé kormányozta a kocsit, aztán összegörnyedten
kiszállt. A háta mögül lövés dörrent, majd még egy, és még egy. Fogalma
sem volt, hol csapódhatott be, ösztönösen a földre vetette magát, szinte
belefúrta az arcát a talajba, és mászni kezdett a legközelebbi vastag törzs
felé.
Josie nem mert kiszállni, lefeküdt a pedálokhoz, összehúzta magát,
amennyire tudta.
Garrett tüzelt, majd megindult előre, a következő fáig, ahol újra lőtt.
Marcus figyelt, célt keresett, de nem talált. Visszamászott a terepjáróhoz,
behasalt alá, onnan keresett célpontot.
Nem látott senkit.

3.

Közel negyven percre megdermedt a világ. Marcus maradt a Toyota alatt,

Josie a Ford pedáljai mellett, Iceman a lakóautó közelében a földön hasalva
egy fa tövében, Garrett néhány méterrel előrébb, szintén egy fa
fedezékében. Az ellenség közel háromnegyed órája nem adott le lövést és
nem mutatta magát.
Garrett az utolsó néhány percben egyre inkább azon gondolkodott, hogy
a támadók már meghaltak, amikor találomra viszonozta a tüzet, mert
véletlenül telibe kapta őket. Nehezen hihető elképzelés, de akár meg is
történhetett.
Azután arra gondolt, hogy az ellenség erősítést vár, és ez sokkal
valószerűbbnek túnt, mint a másik ötlet.
Garrett nagyon lassan elkezdett visszafelé kúszni, ügyelve arra, hogy a
gyér aljnövényzet mozgása ne árulja el. Amikor végre rá tudott nézni
Marcusra, kivárta, amíg a brutális arcú férfi észreveszi, majd mutogatással
tudtára adta, hogy mit kellene tennie.
Marcus jelezte, hogy rendben. Kigurult a terepjáró alól, felrántotta az
ajtót, a kormány mögé ugrott, indított, és rátaposott a gázra.
Josie semmit nem értett, senkit nem látott onnan, ahol volt. Azon járt az
esze, hogy vajon a kopasz cserbenhagyná-e, és nem tudta elhinni.
Icemanben is kételkedett. Marcusban nem, úgy vélte, ő gond nélkül
cserbenhagyná, hogy magát mentse.
A Land Cruiser körülbelül százharminc méter távolságban lefékezett a
kétsávos erdei út közepén. Marcus nem a sofőr oldalon ugrott ki, hogy ezzel
is megzavarja az ellenséget, hanem a másik oldalon, majd felhasalt a
motorházra, féüg a szélvédőre, és a Wesson gépkarabélyt megtámasztotta a
terepjáró tetején. Ez egy nagyon stabil lőállás volt, viszonylagos védettség
mellett.
Garrett csak annyit akart, hogy a boss elinduljon, és ezzel magára vonja
az ellenség figyelmét, akik végre megmutatják magukat, a többit már
Marcus találta ki.
Vártak körülbelül öt percet, és nem történt semmi.
A kopasz ismét mozdult, lassan a lakóautó felé kúszott, majd egy fa
mögé húzódva megállt, és várt fél percet. Sehol semmi mozgás.
− Iceman! − suttogta, majd megismételte. − Iceman!
− Itt vagyok! − súgta vissza a bajnok.
− Készülj fel, mert mozognod kell! Ha szólok, felugrasz, beülsz a
Fordba, és azonnal indulsz! A Toyota után állj meg, körülbelül ötven
méterrel! Húzódj le az útról, hogy takarásban legyél! Érted?
− Igen! − jött a válasz.
− Készülj! − Garrett a Wesson red-dot irányzékán át nézte a világot,
lassan mozdította a csövet, és leírt vele egy ívet, majd visszatért a
kiindulópontra. − Rohanj!
Iceman felpattant, bevetette magát a lakóautóba.
Josie megrémült, még jobban összegömbölyödött.
− Menj innen! − rivallt rá Iceman visszafojtott hangon. − Menj már!
A szépség végre észbe kapott, felnézett, látta, hogy az izomkolosszus
indulni akar, és miatta nem fér a pedálokhoz. Odébb húzódott, amennyire
bírt, de nem akart visszamászni az ülésébe.
A bajnok indított, rátaposott a gázra, és kifordult az útra. Már látta, hol
van a terepjáró, felgyorsított, amennyire bírt, elsuhant mellette, majd úgy
hetven méterrel mögötte, rájött, hogy már le kellene állnia, fékezett, és
bekormányozta a kocsit a fák közé, az út szélén.
Lejjebb csúszott, a tükörben nézte, mi folyik mögötte. Kitapogatta a
gépkarabélyt az ülés mögött, magához húzta, kibiztosítva az ölébe vette.
Gyűlölte ezt az egészet. Garrett figyelt, minden idegszálával.
Eltelt néhány perc, újra elárasztotta az érzés, hogy az ellenség az
erősítésre vár. És ezek nem kannibálok, meg nem meglepetésből megtámadt
katonák, akiket harapófogóba szorítottak egy épületben!
Katonák…
Látta elszállni a helikoptert, talán követték őket páran, vagy a
komputerben jeladó van, és jó lenne megszabadulni tőle.
De az alkarjukra csatolt számítógép volt az élet. Amíg nem bizonyosodik
be, hogy jeladó van benne, nem dobhatják el.
Ki tette volna bele?
Az Informatikus üzenete arra utal, hogy az Informatikus volt az utolsó,
aki valamit kezdett vele. Ó miért tett volna bele jeladót? Vagy nem ő tette?
Szét kellene szedni! Mekkora a hatótávolsága? Garrett döntött: lassan
elindult hátrafelé, az autóik felé. Körülbelül húsz métert tett meg így, majd
egészen összegörnyedten felállt, és gyors, kacskaringós futásba kezdett,
amit meg-megtört azzal, hogy egy vastagabb törzs takarásába vetette magát.
Senki nem lőtt rá.
 Öt perccel később beugrott a Toyotába, Marcus legördült a kocsi orráról,
és beült hátra. Garrett indított, villogott, és integetett, hogy Iceman
észrevegye. Egy pillanatra megállt mellette.
− Menjetek! Lesz egy éles kanyar, addig ti mentek elöl!
− Megyek! − kiabált vissza a bajnok.
Rettenetes vánszorgásnak tűnt, ahogyan a rendesen megpakolt lakóautó
végre elindult, kifordult az útra, és felgyorsított. A terepjáró sem volt
valami fürge, de a Fordhoz képest gyorsnak számított.
Két kilométerrel lejjebb Garrett előzött, onnantól ő vezette tovább a
konvojt. Iceman alig tíz méterre lemaradva követte.
Josie a lakóautó végében kuporgott, és távcsővel figyelte az utat.
− Kik voltak ezek? − mordult fel Marcus. − Az a faszszopó már megint?
Nem érdekel, mi az ára, de megölöm és elsüllyesztem a rohadt bárkáját az
óceán fenekére!
− Nem tudom, kik voltak − mondta a kopasz. − Csak azt láttam, hogy
három fegyveres kirohan a fák közül, és ránk céloz. Oké, most már
lenyugodtam − Garrett figyelte magát, érezte, hogy már teljesen kiment
belőle minden feszültség. − Nem, ezek nem katonák voltak. Egy banda
inkább. Nem tudom. De azt igen, hogy a felszerelésünk hiányos!
− Rohadtul kell rádió! − jelentette ki Marcus. − Valami kis hatótávolságú
technika kellene, amit nem tudnak műholdról lehallgatni! Ha van ilyen.
− Az is kell − bólogatott Garrett. − De még annál is jobban: pár komoly
távcsöves puska! A red-dot irányzék 1,5-szörös nagyítása nem ér sokat
nagyobb távolságon!
− Szart se ér! A szememet kinéztem, és nem láttam semmit! −
bosszankodott Marcus. − Valamit ki kell találnunk! Ez így nem lesz elég.
Ha létezik a sportember teherautója, azt egy mozgó erőddé kell
alakítanunk!
Garrett csak bólogatott. Felemelte a karját.
− Ez a legfontosabb − bökött állával a komputerére. − Ki kell derítenünk,
hogy van-e benne jeladó! És ha van… akkor kell alternatíva!
− Hát basszuk ki a francba! − javasolta Marcus, és már nyúlt is a saját
alkarjára szíjazott géphez.
 − Nem lehet − ingatta a fejét Garrett. − Az egész emberi kultúra ott van
rajta! Túl értékes ahhoz, hogy csak úgy eldobjuk.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
1.

Garrett a Toyota hátsó ülésén aludt, Marcus a kormány mögött ült, és

vezetett. Most ő volt a soros. A lakóautót Josie vezette, és Iceman durmolt a
falról lehajtható ágyon. 1.674 kilométer volt a hátuk mögött, melyet
megállás nélkül tettek meg, felváltva ülve a volán mögé. Pontosabban
kétszer álltak meg a hosszú út során, néhány percre, mert a terepjáróban ülő
férfiakat nagydologra hívta a természet.
Marcus lefékezett, és leállította a motort. Josie két méterrel mögötte állt
meg.
A brutális arcú tenyérrel kétszer a kocsiszekrény tetejére csapott.
Garrett megrázta magát, és felébredt. Már nyúlt a fegyveréért.
− Oregon? − kérdezte.
− Igen, ez a határ − felelte Marcus. − A tank kezd kiszáradni, megtöltjük
a kannákból, aztán átcsorgunk, és keresünk egy helyet, ahol bevárjuk a
ciklus végét.
Garrett kilépett a földre. Fejére tette az éjjellátót, és körbenézett.
Valamikor ez egy pihenő volt, ahol megálltak az autósok, vettek valamit
enni, majd letelepedtek a lecsavarozott faasztalokra, és kipihenték az út
fáradalmait. A határ innen alig száz méter: hatalmas, fából ácsolt keret, és
azon tábla jelezte, hol ér véget az egyik állam, és hol kezdődik a másik.
Josie kiszállt a Fordból, és elindult a kopasz felé. Garrett nagyon
aranyosnak találta a gépkarabéllyal a kezében. Előbújt Iceman is, nagyokat
ásított.
− Ez itt az oregoni határ − mutatott Marcus előre, amikor körbeállták az
emberei a két autó között. − A kannákból megtöltjük a tankot, azután
átgurulunk a határon. Úgy tíz kilométer után letérünk az útról, és a Chetco
River partján letáborozunk. A GPS szerint ez, amit kinéztem, egy nagy nyílt
terület, nem fognak tudni meglepni minket.
Marcus befejezte, nem óhajtott tovább szövegelni, már ment is a Land
Cruiserhez, kinyitotta a hátsó ajtót, kivette az egyik marmonkannát, majd
beleöntötte a tartalmát a kocsi üzemanyagtartályába. Iceman pillanatok alatt
feltöltötte a lakóautó tankját, eközben Josie pihent egy kicsit, Garrett a
környéket figyelte, nehogy valaki meglepje őket.
Az 1.674 kilométeres út során háromszor tűnt úgy, hogy valaki a
nyomukban van, de mindig elveszítették, az utolsó bő 800 kilométer alatt
viszont egyszer sem jelent meg senki a hátuk mögött. Vagy elhagyták
azokat, akik üldözőbe vették őket, vagy óvatosabbak lettek.
Az üres kannákat visszapakolták a kocsikba, és már mentek is tovább.
Egy percen belül áthajtottak Oregon államba.
Marcus nagyon gyorsan vezetett, le akarta tudni a távolságot a folyóig, és
végre tábort verni, mivel bármelyik percben rájuk törhetett az amnézia.
A folyót könnyedén megtalálták, kopár dombok közt kanyargott. Egy
sekélyes részen átkeltek a másik oldalra, majd még feljebb mentek közel
két kilométert, és egy domb tetején megálltak. A Toyota és a Ford háttal a
folyónak, hogy a hátsó ablakokból lőhessenek, ha szükséges.
A két kocsi előtt gyűltek össze.
− Két ember a lakóautóban alszik, kettő a Toyotában őrködik, vagy a
terepjáró mellett, alatt figyel távcsővel! Ötóránként váltás! Most vacsora,
azután kezdődik a váltás, Josie alszik, mert most ó volt talpon, én is alszom,
mert én vezettem utoljára. Garrett és Iceman őrségben! Hajnalban váltjuk
egymást. Ha valaki akar még üzenni magának, akkor sürgősen tegye meg,
mert bármelyik percben elfelejthetünk mindent! − rendelkezett Marcus.
Senkinek nem volt kifogása, kérdése vagy kérése. Iceman elkészítette a
vacsorát, amit a Fordban elfogyasztottak, az ablakokon át szüntelenül a
környéket figyelve. Azután az izomkolosszus és a kopasz átmentek a
Toyotába, és elkezdték az őrséget.

2.

Felébredt. Azonnal felült, nehogy visszaaludjon. Pontosabban, csak felült

volna, mert alig húsz centiméteres emelkedés után koppant a feje.
Úgy érezte, vér szivárog a sebből.
Kinyitotta a szemét, és rácsodálkozott a szürkéskék világra.
Pillanatok alatt felmérte, hogy hol van: a földön fekszik, alatta kő, egy
autó van felette, ami nem mozdul.
 Az első gondolata az volt, hogy elgázolták, de nem érzett más fájdalmat,
csak a fején, és észrevette, hogy fegyver van a kezében.
A szeme elé kapott, mintha a döbbenettől meg akarná azt dörzsölni, de
valami takarta a szemét, egy különös formájú, vaskos, szemüvegszerű
eszköz.
Lehúzta a fejéről, és rájött, hogy éjjel van, sűrű sötét veszi körül.
Visszaigazgatta a szeme elé, hogy újra lásson.
Támpontokat keresett, hogy lokalizálja magát.
Egy domb tetején feküdt a földön, kezében fegyver, felette autó, egy
folyó csörgedezett előtte, hat-hét méter távolságra. Tőle jobbra állt egy
másik, nagyobb autó, embert vagy állatot sehol nem látott.
A fegyver nagyon ismerős volt a számára. Rácsodálkozott, hogy
mennyire otthonosan érzi magát a gépkarabéllyal a kezében, hogy nem vált
ki belőle rossz érzést. Ahogyan eddig eljutott a gondolatmenetében,
automatikusan tette a dolgát: vállhoz húzta a fegyvert, a kocsi alól, annak
fedezetében körbepásztázott, először gyorsan, hogy felmérhesse a
környezetét, majd lassabban, elidőzve egy-egy gyanúsnak ítélt ponton.
Neszt hallott fentről, úgy vélte, valaki van az autóban, és megmozdult.
A hallására koncentrált, hogy még többet kideríthessen arról a valakiről,
aki a kocsiban van.
Ekkor vette észre az alkarjára csatolt komputert, és rajta a feliratot:
„Veszélyben vagy? Nézz körül, és hárítsd el a veszélyt, ha fennáll! Ha
nincs veszély, nyomd meg a gombot!”
Megnyomta.
„Tudod a neved? Tudod, hogy hol vagy? Tudod, hogy mit csinálsz? Ha
bármelyikre nem a válaszod, nyomd meg a gombot!”
Hét perccel később már ott ültek a lakóautóban, és forró teát iszogattak.
Közben olvasták a feljegyzéseiket, a saját magukra hagyományozott
információkat.
− A mai dátum: 2044. április 23. A pontos idő: 22 óra 19 perc −
ismertette Garrett. − Volt egy bejegyzésem, ami a mai napon, délelőtt, 11
óra 48 perckor félbeszakadt. Ez azt jelenti, hogy akkor estünk amnéziába.
Nem száz százalék, de jó eséllyel ez lehet az igazság. Ha ez így van, akkor
mintegy tíz órát töltöttünk alvással. Én lent a fedezékben, őrségben, a
Toyota alatt. Ha ez Alaszkában történik, ha elalszunk ennyi időre kint a
szabadban, nem fogunk felébredni, mert halálra fagyunk.
− A nyolcadik napon nem tesszük ki a lábunkat − szögezte le Marcus. −
Ez az üj szabály!
Kérdés nélkül elfogadták. Iceman nyújtózkodott, majd felállt. A feje
érintette a lakóautó tetejét.
− Csinálok valamit regg… − ezen elgondolkodott. − Vacsorára.
− Rendben, valami tápláló, de nem nehéz étel megfelelő lesz − mondta
Marcus.
− Bízd ide! − mosolygott az izomkolosszus.
− Eszünk, utána átnézzük az autókat, és már húzunk is innen tovább −
rendelkezett a brutális arcú férfi. − Valahol kell szereznünk benzint, mert a
washingtoni határig eljutunk, talán, de Alaszkáig nem. Bemegyünk a
városba, útba ejtünk egy benzinkutat. Vagy párat.
− Szerintem óránként váltsunk sofőrt, hogy aki nem vezet, az
olvashasson − javasolta Josie. − Estére mindannyian képbe kerülhetünk így.
Szerintem.
− Elfogadva − bólintott rá Marcus.
Josie elmosolyodott. Összetalálkozott a tekintetük Garrett-tel.
− Jó ötlet − gratulált a kopasz. Fájdalmasan gyönyörűnek találta a nőt,
remélte, hogy van némi közük egymáshoz. − Ha tehetnénk, én egész nap
csak olvasnám a jegyzeteimet. Rengeteg anyag van felvéve!
− Felolvasni? − nézett fel Iceman, miközben előpakolta a vacsorához
valókat a hűtőből. − Vagy… ez még jobb… Csinálhatnánk felolvasásokat,
mármint, hogy én felolvasom magamnak a jegyzeteimet, és később, csak
meghallgatom, és közben tudok mást csinálni! Zseniális ötlet, nem? −
vigyorgott a többiekre elégedetten. − Tud hangot rögzíteni a komputerünk?
− De most miért rám nézel? − csodálkozott a kopasz.
− Mert te olyan okosnak látszol! − kacagott Josie.
− Ez igaz − bólogatott Garrett. − De nem tudok többet a
számítógépünkről, mint ti, még nem mélyedtem el a használatában. Ha tud
rögzíteni hangot, akkor ez is jó ötlet!
− Igen, de én mondtam előbb a jó ötletet! − viccelődött a szépség.
 − Ez igaz, de engem inspirált, és továbbfejlesztettem! − nevetett Iceman.
Marcus eddig bírta. Felállt, fogta a Wessont, majd az ablakhoz ment,
hogy szétnézzen. Erre mindenki elhallgatott és elkomolyodott.
− Láttál valamit? − állt fel Garrett, és nyúlt a fegyveréért.
− Nem vagyunk biztonságban! − mordult Marcus. − Figyelni kell, mert
elég egy hiba, és vége a dalnak!
Fél órával később Garrett a Toyota Land Cruiser kormánya mögé ült,
becsukta az ajtót, és indított. A motor engedelmesen életre kelt. Marcus
még vetett egy pillantást a környékre, majd beugrott a terepjáróba, a hátsó
ülésre, középre, hogy bármelyik oldalon ki tudjon lépni, helyzettől függően.
− Húzzunk innen! − adta ki az ukázt. − Sok a dolgunk! Van egy
bevásárlólistánk, láttad? Fegyveroptika, rövid hatótávolságú rádió, sátrak…
meg a többi.
− Olvastam − mondta Garrett. Elindult, a tükörben figyelte, ahogyan jön
utánuk a lakóautó. Látta Josie-t Iceman mellett, az ülésén ülve. Azt
gondolta, hogy Josie és az izomkolosszus egy pár, és ez nagyon kellemetlen
érzéssel járt.
− Csapdát kell állítanunk annak a mocsadéknak − gondolkodott hangosan
a boss. Gyűlölettel köpte ki a szavakat.
− Mocsadék? − kérdezett vissza a kopasz. Nem ide figyelt, hirtelen nem
is tudta, mi a téma.
− A USS Miller soha nem felejtő kapitánya, az a görény, aki az életünkre
tört már párszor − tájékoztatta Marcus indulatosan. − Egy halott ember!
Csak még nem tudja.

3.

Másnap éjféltájt érkeztek Seattle-be. Egész nap nyomták a gázt, felváltva

vezettek és olvastak, vagy vezettek és aludtak. Nagy sebességgel suhantak
át a kihalt utakon és utcákon, ahol lehetett, elkerülve a városokat. Kétszer
láttak tábort az út mellett, mindkettőből néhány ember integetett feléjük, de
nem álltak meg, mert nem volt mit venniük vagy cserélniük. Az
Oregon−Washington határ közelében egy meggyűrődött, ablaktalan
Mercedes ment el mellettük, a sofőr fel sem nézett.
 Dél felől csorogtak be Seattle-be. Ahogyan törtek előre a kiállítás felé,
ahonnan reményeik szerint elköthetik az expedíciós Unimog teherautót, arra
lettek figyelmesek, hogy felszaporodtak a kiégett, kifosztott autóroncsok,
néhány utcán áthajtani sem lehetett, mert a tragacsok elzárták az utat.
− Páncélozott kocsi kellene − sóhajtott Marcus. A Toyota hátsó ülésén
ült, éjjellátóval a fején, kezében a csőre töltött Wesson gépkarabély. −
Készülj, mindjárt elkezdődik!
Garrett közelebb húzta magához a fegyverét. Nagyításra állította az
éjjellátó szemüveg jobb oldali lencséjét, a másikat meghagyta nullán, hogy
biztonságosan tudjon vezetni, és kiszúrja a mozgást is.
Behajtott egy utcába, amin láthatóan nem voltak roncsok. A
visszapillantó tükörben látta, ahogyan a lomha lakóautó is követi. A
fényszórók nem égtek, Iceman is éjjellátóban vezetett.
Újabb utca, jobbra, és megint ott voltak a roncsok.
− Csendesebb motor is jól jönne − szólt hátra a kopasz.
Marcus csak mordult egyet, jelezvén, hogy szerinte is kellene.
Lelki szemei előtt egy hangtalanul suhanó, gyors, fürge, erősen
páncélozott autó jelent meg. Nem tudta, hogy létezik-e ilyen, de azt igen,
hogy neki kellene.
Garrett visszatolatott, elindult egy másik utcán, ahonnan lefordulva újabb
roncsot pillantottak meg az út közepén, előttük, körülbelül harminc
méterrel.
Marcus káromkodott.
Garrett ránézett a GPS-re.
− Itt lesz balra mindjárt a Cal Anderson Park − mondta. Feszülten figyelt.
− Szerintem ez nem csapda. Inkább… támpontok.
− Terelnek minket? − kérdezte Marcus, de nem várt választ, tudta, mire
gondol a kopasz. − Hová?
− Nem a park felé, kicsit tovább. Kövessük, meglátjuk, hová vezet −
javasolta a kopasz.
− Van két kifogástalan autónk, egy rakat felszerelésünk, meg egy
csinibabánk, vagyis kincsekkel megrakodva hagyjuk, hogy tereljenek
minket? − Marcus nem tudott felengedni és bízni.
 − Óvatosan − szólt hátra Garrett. − Itt valami komoly méretű kolónia
lehet, gyűjtőközpont, talán nagyobb értékekkel, mint ami nálunk van.
Szándékosan fogalmazott úgy, hogy náluk, és nem úgy, hogy velük.
Igazat adott a brutális arcú férfinak, Josie értékes árucikk ebben a világban,
és gyámoltalan, ha nem védik meg.
− Az meglehet, de ki uralkodik felette? − kérdezte Marcus. − Valaki
biztosan, és az a valaki nem feltétlenül fog kedvelni minket. Ha te lennél a
kiskirály, nem ezt tennéd?
− Nem. De különbözőek vagyunk. Ha nem jön be a kiskirály modora,
megöljük és elvesszük, ami kell − Garrett már olvasta a zárolt, jelszavas
jegyzetét, tudta, hogy kicsoda, és sejtette, hogy mire képes.
Marcusnak tetszett az ötlet.
Elgurultak a Cal Anderson Park mellett, ráfordultak a keresztbe futó E
Denny Way-re. Az úton mindkét irányban roncsok álltak.
− Megérkeztünk − jegyezte meg a kopasz. − Az az utca lesz ott,
merőlegesen, a… − a GPS-t nézte. − llth Ave E.
− Menj tovább, én kiszállok! − Marcus már nyitotta az ajtót, de Garrett
megállította.
− Ne! Már célba vettek minket! Csak nyugodtan, békésen, barátságosan.
A boss visszahúzódott a terepjáróba, és becsukta az ajtót.
− Nem tetszik − mordult fel.
Garrett megértette, kissé kiszolgáltatott helyzetben voltak.
Befordult a llth Ave E-re. A térkép szerint az első keresztutca északra az
E. John Street. A sarok előtt roncsok álltak keresztben. Ahogyan gondolta.
Nagyjából az utca közepén fékezett le, itt jobb kéz felől állt egy olyan
épület, amit alkalmasnak ítélt kolóniának. Kiszállt a kocsiból, felemelte a
kezét, és várt.
Fény sehol nem villant. A kolónia központjának tartott épület magas
fémkapuját láthatóan megerősítették, az összes utcára néző ablakot fém
lapokkal fedték le. Vele szemben téglaház meredt üres, sötét ablakokkal az
utcára. Garrett úgy vélte, ott van az őrség: néhány puskás fickó a tetőn és az
emeleteken.
Eltelt három perc. Marcus már majdnem felrobbant, Josie és Iceman
feszülten nézték a társukat, aki csak egyszer fordult feléjük, és intett, hogy
maradjanak.
− Honnan jöttök? − szólalt meg egy hang, valahonnan az első emeletről,
Garrett háta mögül.
− Los Angeles − felelte a kopasz. Megfordult, nekitámaszkodott a
Toyotának. Felnézett arra az ablakra, ahonnan a hang jött. Senkit nem látott.
Aki beszélt hozzá, az ablaknyílás alatt rejtőzött, a fal takarásában.
− Mi a cél?
− Kanada. Fel a sarkkörön túlra.
− Annak meg mi értelme? − kérdezte a hang.
− Reményeink szerint ott nincsenek kannibálok − mondta Garrett. −
Megfagynak.
− Nem rossz gondolat. Ám odafent életben maradni nem könnyű.
− Az biztos.
− Miért jöttetek ide?
− Láttuk a jeleket − válaszolt Garrett. − Szállást keresünk. Ha lehet
kereskedni, szeretnénk kereskedni.
A férfi az ablak alatt nem válaszolt azonnal. Gondolkodott, vagy talán
egyeztetett valakivel.
− Bejöhettek. Teljes védelmet kaptok, a cuccaitok biztonságban lesznek.
Cserélhettek, kedvetekre. Ennek ára fejenként és óránként egy porció étel,
vagy egy tár lőszer, vagy egy liter valami. Esetleg ruha, fegyver, bármi,
amit beszámítunk. Ennek egy részét mindenképpen ki kell fizetnetek, egy
részét ledolgozhatjátok.
Garrett benézett a terepjáróba, Marcus intett, hogy rendben.
− Köszönjük, élünk a lehetőséggel!
− Pár perc! − ígérte a hang, és nem szólalt meg többé.
Körülbelül tíz perc telt el, mire kinyílt a vastag fémkapu a másik oldalon.
Garrett jól gondolta, az az épület volt a kolónia. Elemlámpás férfiak
jelentek meg, kettő mutatta az utat, a másik hat puskával nézelődött, próbált
félelmetesnek látszani.
Marcus megvetően nézte őket a kocsiból. Úgy gondolta, a kopasz és ő
lekaszálnák az egész brancsot.
 Garrett integetett a lakóautónak, majd visszaült a Toyotába, indított, és
begördült a kapun.
Iceman gázt adott, megindult előre.
− Remélem, itt olyan normálisak − szólalt meg Josie.
− Azt én is − bólogatott Iceman.
Befordult a kapu alá, amit már zártak is be utána. Figyelte, merre meg>’
a terepjáró, ment utána, ki a belső, fedett udvarra.
− Mi lehetett ez? Szálloda? − találgatott Josie. − Lakóház? Kórház?
− Majd megnézzük a GPS-ben, hátha van róla vala… − Iceman nem
tudott tovább beszélni, mert amint irányba állt az udvaron, meglátta a falnál
álló Unimog teherautót, amit annyira szeretett volna megszerezni. − Azt a
kurva! Ez kell! Látod, mekkora állat? Ezzel eljutunk akárhová!
Josie-nak is tetszett a hatalmas, hatkerekű expedíciós jármú. Eléggé
bizalomgerjesztő jelenség volt.
Egy középkorú, sportos fickó jelent meg, két nagydarab, fiatal pasas
kíséretében. A kezét nyújtotta.
− A nevem Josh! Hú, ez már komoly katonai cucc! − füttyentett
elismerően, amikor meglátta Garrett és Marcus fején az éjjellátót, kezükben
a Wesson gépkarabélyt. − Lehet rá alkudni?
− Mindent lehet − mosolygott a kopasz. A kezét nyújtotta. − Garrett!
Köszönöm, hogy befogadtatok!
− Már csak mutatóban van néhány ember, legyünk ellenségek? Azt nem!
− ingatta a fejét Josh, és kezet fogott Garrett-tel.
− Jó gondolat! − szólalt meg a brutális arcú férfi. A Wessont visszadobta
a kocsi hátsó ülésére. − Én vagyok a boss, a nevem Marcus! Zsaruk
voltunk, vagyunk… leszünk − megrántotta a vállát.
Josh vele is kezet fogott.
− Irigylésre méltó tudni, hogy ki vagy, ki voltál − mondta a férfi. − Én
vagyok a kolónia vezetője. Béke van nálunk, e falak közt nincs erőszak.
Összetartunk, a végsőkig. Nem erkölcsi vagy vallási megfontolásból. Ez
pusztán csak fajvédelem!
Morajlás futott végig a férfiakon, kerek, fókuszált szemek, merev nézés.
Garrettnek meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja, mi történt.
Most látták meg Josie-t.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
1.

A Nap még a láthatár alatt maradt, de a fénye már megérkezett. Marcus a

kolónia tetején állt, és távcsővel nézte a várost. Körülbelül három
kilométerre északra egy pick-up húzott el az utcán, majd eltűnt a szeme
elől. Amióta Los Angelesből útra keltek, ez volt a leginkább lakott város,
vagy ennek a lakói merészkedtek ki az utcára. Amerre jöttek a hosszú úton,
szinte senkivel nem találkoztak. Félelmetes volt.
Kinyílt a tetőajtó. Marcus hátrafordult, hogy lássa, ki az. Négyen
üldögéltek a tető hevenyészett kis parkjának padjain, és beszélgettek, három
fickó távcsővel folyton a környéket figyelte. Egy középkorú, kissé molett,
nagymellű, csinos arcú, barna hajú nő jelent meg. Tálca volt a kezében,
rajta bögre és termosz.
− Én Gina vagyok, szia! − köszönt oda három lépésről.
− Marcus − jött a reakció, köszönés nélkül.
− Hoztam kávét, mert úgy tudom, szereted! − mondta a nő vidáman, és
töltött a bögrébe a termoszban rejlő gőzölgő nedűből.
De kéne egy nő, gondolta Marcus. Ez a molett példány éppen megfelelne
a célra, és láthatóan még kapható is lenne az ilyesmire. Elhessegette a
gondolatot, mert érezte, hogy hormonális változások indulnak útjukra a
testében. Elég ijesztő volt, mintha a hormonok érkezésével távozna az esze.
− Köszönöm − Marcus átvette a bögrét, és beleivott. Az íze ugyanolyan
mennyei volt, mint az illata.
− Jó, ugye?
Marcus bólogatott, és kütta a bögrét. A nő újra megtöltötte.
− Mit szólnál hozzá, ha te meg én összebújnánk a szobámban? − kérdezte
Gina. − Mind a ketten jól éreznénk magunkat!
− Prosti vagy? − fordult felé Marcus. A hangjában nem volt sem vád,
sem lenézés.
− Aha − a nőnek nem okozott problémát bevallania. − Fogalmam nincs,
mi voltam korábban, de azt vettem észre, hogy szoktak kívánni a férfiak, és
én is őket. Azt tudnod kell, hogy bárkivel nem fekszem le, csak azzal, aki
tetszik. Te eléggé bejössz nekem, és úgy érzem, én is neked.
Gina alig észrevehetően lépett egyet előre, mintha bizalmasabban akarna
társalogni. A mellei Marcus karjához értek.
− Errefelé nehezen találnak utat a vágyak. Az a szép kis nádszálka nem
illik hozzád.
Marcus tudta, hogy Josie-ra gondol, annyira azért nem volt nádszálka, de
ez a nő tényleg jobban bejött neki.
− Fontos, amit csinálsz, ne hagyd abba. Néha biztosan csak te állsz az
öngyilkosság útjába − mondta Marcus. Meglepődött magán, hogy mennyire
gyengéd tud lenni.
− De te nem akarod − komolyodott el Gina.
− Nem. Az elmém épsége nem kérdőjelezhető meg, mert van célom.
− Értelek − súgta a nő. Talán így akarta elrejteni a hangjában megjelenő
csalódottságot. − Ugye nem bántottalak meg?
− Nem.
Gina megfordult és elindult a tetőajtó felé. Marcus tudta, hogy rájátszik,
hogy direkt riszálja így, mégsem tudta megállni, hogy ne szóljon utána.
− Talán majd később.
A nő megtorpant, megfordult, és szélesen mosolyogott, kivillantva fehér
fogait.
− Amikor csak akarsz, a tied vagyok − búgta, majd ment tovább, és
rövidesen eltűnt az épület belsejében.
Marcus átkozta magát, amiért ennyire őszinte volt egy ismeretlennel.
Gyengeséget mutatott, mintha neki szüksége lenne másokra. Pedig nincs.
Másoknak van szükségük rá. Nem fog lefeküdni ezzel a növel. Ha
megtenné, prédává változna. Magára figyelne, nem figyelne a környezetére,
elkaphatnák. Meg kiadná magát, a legbelső vágyait. Talán uralkodni sem
tudna az érzelmein, ami maga a végső vereség. Nem, eszébe sem jut ágyba
bújni vele. Legrosszabb esetben majd kielégíti magát. Aztán arra gondolt,
hogy hülye, ha kihagyja a lehetőséget. Aztán megint arra, hogy a nő lábai
közt kiszolgáltatottá válik.
Garrett leült a másodikon lévő étkezőben, ahol ilyenkor osztották a
reggelit. Ha már étellel fizettek azért, hogy itt lehessenek, gondolta,
megnézi, mit adnak. Körülbelül ötven ember jelent meg, mindenki
ráköszönt, voltak, akik barátságosan megveregették a vállát.
A reggeli egy szelet kenyér, egy kis paprika, egy kis sajt és víz volt. Az
emberek jóízűen eszegették, közben beszélgettek, nevetgéltek. Garrett
otthagyta őket, ment tovább. Az emeleten talált még egy tornatermet,
fürdőszobát egyetlen fürdőkáddal, raktárat, amiben fahasábok voltak gúlába
rakva, és néhány helyiséget, amikben valamit dolgoztak. Az egyikben
egyértelműen varrtak, ruhákat igazítottak, szabtak át. A másikban
fémhulladékból készítettek fegyvert. A többi rendeltetését nem ismerte fel.
Előkerült Josh, aki két emberével láthatóan a kopaszt kereste.
− Hogy tetszik? − kérdezte vigyorogva.
− Itt mit csinálnak? Bevallom, nem jöttem rá − mutatott be a kopasz az
egyik szobába, ahol dézsákban rohadt valami.
− Alkoholt − adta meg a választ a kolónia vezetője. − Ne becsüld le a
jelentőségét!
Garrett nevetett.
− Nem tennék én olyat!
− Gyere, tárgyaljunk − invitálta Josh, és ment előre, nyomában a két
testőrrel.
− Nem én vagyok a boss, hanem Marcus − szólt Garrett, de ment a férfi
után.
− Tudom, Marcus az. Josie a báj, Iceman az erő, Marcus a hideg akarat.
Te meg az értelem vagy.
A kopasz tudta, hogy az, de udvariasság is volt a világon.
− Ez igazán kedves − mondta affektáló hangon.
Josh vette a lapot, jót nevettek. A földszinten ültek le egy félreeső kis
bokszba beszélgetni. Ez valamikor egy kicsi szoba volt, talán csak
takarítóeszközöket tartottak benne, majd levették az ajtaját, kipakolták, és
betettek két fotelt meg egy asztalt, bizalmas beszélgetésekhez. A két testőr
kint maradt az ajtónyílás két oldalán.
A kopasz biztosra vette, hogy ha szükséges, el tudja intézni a három
fickót. Volt nála kés, és pisztoly is, úgy érezte, érti a dolgát annyira, hogy ne
okozzanak gondot. Azért elbízni nem fogja magát.
 − Remélem, nem veszed zokon − intett Josh az ajtó felé, utalva a
gorilláira.
− Nem, dehogy. Csak nem világos, hogy miért kell neked. A helyedben,
ha valaki veszélyeztetne engem, vagy a rendet, azt kihajítanám innen
azonnal.
− Jaja, így is van − a férfi keresztbe tette a lábát, ami kissé
elgondolkodtatta Garrettet. − Itt könnyen felzaklatja magát az ember. A
világ végét éljük éppen, minden kapaszkodó elveszett, nmes más, mint a
belső tartás. Az meg inog, folyton inog.
− Jobb megelőzni a bajt − mondta ki a kopasz, azt, amire Josh próbált
utalni.
Csak bólogatás volt a reakció.
− Térjünk a tárgyra. Ti nem olyanok vagytok, mint a többiek, olyanok
sem, mint én. Nem bánom, hogy itt vagytok, jól jön az is, amit fizettek, de
nem vagyok nyugodt felőletek. Ugye, megérted?
− Nem egészen − ingatta a fejét Garrett. Bár nem volt nehéz észrevennie,
hogy elütnek az itteni felhozataltól.
− Enged meg, hogy megmagyarázzam − kezdte Josh. − Itt mindenki
megpihenni jött ide, és azért van itt. Ti nem. Ti nagyon akartok valamit. Ez
megzavarja a rendet. Pontosabban, a rendszert, ami működik a kolónián.
− És azt akarod, hogy elmenjünk − vitte tovább Garrett a
gondolatmenetet. Teljesen nyugodt volt, nem állt szándékában hosszasan
időzni.
− Ez üzlet. Most csak az. Itt most csak az játszik, hogy nektek mire van
szükségetek, és nekünk mire van szükségünk. Hallgatlak! − Josh
abbahagyta, hátradőlt, türelmesen várta, mit mond a másik.
− Akkor sorolom. Kellenek téli sátrak, téli ruházat, téli hálózsákok,
mászófelszerelés, fegyver, lőszer, kocsi.
Josh-nak felszaladt a szemöldöke.
− Fegyver? Kocsi? − kérdezte meglepetten. − Katonai fegyvereitek
vannak, ami nekünk nincs! Pár tragacsunk van csak, meg az a böhöm nagy
monstrum ott lent! Az Unimog. Azt akarjátok?
− Katonai fegyvereink vannak, de nekünk vadászfegyverekre van
szükségünk, mivel nem harcolni akarunk, hanem elélni a jégmezőn, amihez
távcsöves puskák kellenek − adta meg a választ a kopasz.
− Vadászfegyver katonai fegyverért? − vetette fel Josh.
− Benne vagyok! − bólintott Garrett.
− Jó, megalkuszunk − nyújtotta a kezét a férfi, és a kopasz belecsapott.
− Az Unimog is kell. Működik?
− Tudtommal semmi baja − mondta Josh némi gondolkodás után. − Nem
vesszük sok hasznát, mivel túl nagy, túl sokat fogyaszt, annyit meg nem
szállítunk, hogy kelljen. Ja, és nem is szállításra való!
− Mit szállítotok? − csapott le Garrett.
− Nézd, nem fog szépen hangzani, amit mondok, de ez van.
Gyakorlatilag leraboljuk a várost magunk körül, egy egyre nagyobb körben.
Először csak ezt az utcát fosztottuk ki, aztán a környező tömböket, majd
egyre messzebb mentünk zsákmányért, és összeszedtünk mindent, aminek
láttuk bármi hasznát. Nem hiszem, hogy lenne alternatíva. Visszatértünk a
gyűjtögető életmódhoz.
Josh keserűen mosolyra húzta a száját. Aztán hagyta végre a kopaszt
beszélni.
− A lakóautót felkínálhatom, meg néhány Wesson gépkarabélyt, némi
lőszert, és az egyik éjjellátó szemüveget − sorolta Garrett, a
beszélgetőpartnere nagy örömére.
− Josie a fekete nője? − váltott témát Josh.
− Iceman a neve. Nem az övé, esak így lettünk elosztva a kocsikban, és a
lakóautó a kényelmesebb.
− Jól éreztem. Nem úgy viselkedtek egymással, mint akik dugnak −
bólogatott a kolónia vezetője elrévedő tekintettel. − De ahogyan hozzád
ért… A te nőd. Ugye?
− Igen − hazudta Garrett. Ügy érezte, ezt kell mondania, mert így tudja a
leginkább megvédeni a szépséget. És azért is, mert annyira jó érzés volt.
− Bocsáss meg, barátom, nem áll szándékomban megbántani téged, de
muszáj megkérdeznem. Van rá bármi esély, hogy… bármiért cserébe… vele
tölthessek egy órát? Félórát?
− Nincs − ingatta a fejét Garrett, ami elszomorította Josh-t, aki nagyot
sóhajtott. − De tudod, bárhová megyünk, mindenhol ez van. Mindenki őt
akarja.
 Josh elfordult, majd amikor visszanézett, kissé más hangnemben beszélt,
mint addig.
− Egy ilyen nő az előző világban is aranyat ért. Most… amikor a kínálat
zéró, vagy… ahhoz közelít, egy ilyen nő értéke annyira magas, hogy azt…
te azt nem tudod elképzelni, mert a te nőd − Josh elhallgatott egy pillanatra,
majd folytatta. − Egyszer miatta fogtok meghalni mind. Egyszer valaki
háborút indít majd érte.

2.

Amikor Gina megérkezett a kolóniára, kissé felkavarta az állóvizet azzal,

hogy kora és alkata folytán rég nem érzett vágyakat ébresztett a férfiakban,
hiszen azok a nők, akik előtte már ott éltek, vagy akár azok, akik érkezése
után csatlakoztak, sokkal inkább voltak anyák vagy feleségek, mint nők. A
tabu légköre lengte őket körbe, ami még ebben a pusztuló világban is
tiltásként hatott, mivel a civilizáció kis szigetén éltek, ahol számítottak a
régi értékek, mint a modor, az erkölcs és a barátságos légkör. Gina vágyakat
ébresztett, és készséggel kielégítette ezeket a vágyakat.
Josie-t udvarlók hada ostromolta, akik azzal szembesültek, hogy a
közelükben van egy gyönyörű nő, aki elérhetetlen, és bármit tesznek, az is
marad. Ez elkezdte módosítani, árnyalni a vágyakat, új utakra terelni, és
olyan feszültségek keletkeztek a falak között, amik még soha nem vertek ott
tanyát.
És Josie még egy napja sem volt a kolónián.
Késő délutánra Marcus a stressztől kezdett szétesni. Képtelen volt
meghozni a döntést Ginával kapcsolatban, és azután lezárni magában az
ügyet. Ha úgy döntött, hogy nem fekszik le a nővel, egy hang ott üvöltözött
benne, hogy egy idióta, amiért kihagy egy ilyen lehetőséget, ami
valószínűleg soha nem adatik meg többé. Ha úgy döntött, hogy ágyba bújik
vele, a hang idiótának nevezte, amiért kiszolgáltatott helyzetbe hozza magát
a vágyai miatt.
Iceman folyton az Unimog körül lebzselt, befeküdt alá, felmászott a
tetejére, beült az ülésekbe, átnézte a hátsó lakrészt és a csomagteret.
Képtelen volt betelni vele. Úgy érezte, ezzel a járgánynyal eljutnak a Denali
Nemzeti Park szívébe. Sőt, messzebb is! A masszív építésű teherautónak fél
méter magasra emelték az alvázát, mindhárom pár kerekét külön lehetett
kormányozni, sütött róla, hogy mostoha terepre álmodták.
Iceman megtalálta a kézikönyvet, amely az egyik rekeszben lapult, a
teherautó vezetőfülkéjében. Megtudta belőle, hogy a hatkerék-meghajtású
Unimog X 6000 6x6 típusú járművet egyaránt lehet használni dzsungelben
és jégmezőn. Mosolyogva olvasta el újra és újra a kézikönyvet. Közben
kezdett megszületni benne a vágy, hogy ha nem kapják meg ezt a
gyönyörűséget, akkor elveszi.
Garrett el sem mozdult Josie mellől. Már érezte a veszélyt, érezte, hogy
ez a hely lassan felrobban. Ráadásul Marcus hosszú időre eltűnt, majd
amikor előkerült, úgy nézett ki, mint aki az őrület határán áll.
Az Unimogba ültek be beszélgetni, mert az nem volt feltűnő,
mondhatták, hogy alkudni akarnak rá, ezért nézegetik annyit, és itt bent, a
vastag ajtókat becsukva, úgy érezték, hogy maguk lehetnek.
− Ez kell! − jelentette ki Iceman, és szeretetteljesen megsimogatta az
ágyat, amit keresztben helyeztek el a lakrész hátuljában, és olyan hosszú
volt, hogy ő is elfért rajta a két méterével. − Ennél jobb nem lesz! Mit
kérnek érte?
− Még nem tudom, csak beszélgettünk az igényekről, de az árakról még
nem − tájékoztatta a többieket Garrett. Marcushoz fordult. − Josh
kifejezetten velem akart előtárgyalni a cserékről, elmondta, mit akar, én
meg azt, hogy nekünk mi kell. Nem tudtam, merre vagy, nem tudtam szólni.
Marcus ügy nézett ki az ablakon, mintha nem is hallotta volna. Aztán
észbe kapott.
− Jó − mondta furcsán. Nem akadt ki azon, hogy Josh nem őt kereste
meg, és azon sem, hogy a kopasz nélküle beszélt. − Odébb kell állni. Vág)’
betokozódni.
− Maradni akarsz? − csodálkozott el Josie. − Mi történt? Olyan más
vagy…
Marcus megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és próbált a régi
önmaga lenni, de nem sikerült teljesen.
− Nem tudom. Talán az lenne a legjobb, ha elindulnánk, amint lehet.
Fáraszt ez a hely. Olyan álmos itt minden.
− Vagy alszanak, vagy Josie-nak csapják a szelet − nevetett Iceman.
 − Jaj − sóhajtott a szépség. − Ez olyan szörnyű! Miért nem értik meg? Az
a fickó, aki azzal a két dagadékkal jár mindenhová… aki vezeti ezt az
egészet… a Josh, megkérdezte, hogy ki a pasim, mert ő is lenne.
− És mondtad, hogy én? − viccelődött Iceman.
− Persze! − kacagott Josie. − Azt mondtam, hogy Garrett.
Garrett is nevetett, majd megvallotta, hogy ő is hasonlóképpen
nyilatkozott a szépséggel való viszonyáról. Ez a helyzet most nagyon
tetszett neki, minden rosszat elfelejtett, mert itt nevettek, és mert Josie
csakúgy őt nevezte meg, mint a párját.
Bárcsak igaz lenne!
− Titeket is bekóstolt ez a Gina? − kérdezte a bajnok, amire Marcus
felkapta a fejét.
− Téged is? − szaladt ki a száján, amivel teljesen kiadta magát, és ezt
azonnal megbánta. Ha itt lenne a nő, szájba verné. Csak most fogta fel,
hogy a nő üzletelt vele, semmi más nem történt, ő meg eszelős módon
elkezdett mást is beleszőni.
− És megvolt? − kacsintott Iceman. − Egy ideje nem láttam a csajt, akkor
már értem, gondolom, nem tud járni!
− De akkor Marcus nem vágna ilyen képet − mutatott rá Josie. − Inkább
dolgozik, nem? Vagy alszik? Biztos éjszakás!
Garrett, Iceman és Josie jót nevettek ezen. A kopasz értette, mi zajlik a
brutális arcú férfiban. Nem ítélte el, átérezte, hiszen ő hasonlót élt át Josie-
val kapcsolatban, csak jobban tudta kezelni. Észrevette, hogy Marcus
mindjárt felrobban, mert azt hiszi, hogy kinevetik.
− Nincs ebben semmi − komolyodott el a kopasz, hogy elejét vegye a
boss tombolásának. − Függetlenül attól, hogy mi történt, hogy mivé lett a
világunk, emberek vagyunk, és a vágyaink nem változtak meg. Sőt, talán
felerősödtek. Nem akartam mondani, de inkább mondom. Josh finoman
ugyan, ám arra kért minket, hogy miután megalkudtunk, távozzunk. Azt
mondta, mi nem olyanok vagyunk, mint a többiek, mi nem akarunk
megállapodni, megpihenni, céljaink vannak, és ez megijeszti.
− Engem meg a céltalanság ijeszt meg − jegyezte meg Iceman, gúnnyal a
hangjában.
 − Ne legyünk a terhükre − állt fel Josie. Láthatóan bántotta, amit a
kopasz mondott.
− Maradjatok együtt − rendelkezett Marcus, közben a szépségre és az
izomkolosszusra nézett, majd a kopaszhoz fordult. − Keressük meg Josht,
zárjuk le az üzletet, aztán húzzunk innen! Nehogy olyanok legyünk, mint
ezek!
Az utolsó két szót megvetően köpte ki. Érezte, hogy megint megszállja
az erő, a keménység, és kiveszik belőle az a másik, amit Gina felébresztett a
bájaival.
Garrett és Marcus elmentek megkeresni a kolónia vezetőjét, Iceman és
Josie beültek a lakóautóba, és csak figyeltek.
Josh aludni próbált, de két vendége érkezése és az üzlet ígérete kiverte
szeméből az álmot. Ugyanoda ültek le, ahol pár órával korábban már
beszéltek a kopasszal. Kissé nevetséges volt, ahogyan két túlsúlyos gorillája
támasztotta a falat előttük, mintha bármenynyi ellenállást ki tudtak volna
fejteni a kopasszal és a brutális arcúval szemben, ha elszabadulna a pokol.
− Van bármi akadálya annak, hogy úgy álljunk fel innen, hogy
megalkudtunk? − kérdezte Marcus.
− Abszolúte semmi − húzta el két kezét egymás felett Josh, jelezvén,
hogy sima ügy lesz. − Elmondom, mink van. Ott az Unimog, nekünk nem
kell, vihetitek. Két Remington vadászpuskát tudunk adni, .357 Holland &
Holland Magnum lőszert lőnek, amiből van három doboz összesen, azaz
hetvenöt lőszer. Elég jó a fegyvertávcső is, nagyon éles a képe. A puskákat
1996-ban gyártották, de jó állapotúak. Mi egyáltalán nem használtuk. Ezek
a lőszerek akkorák, hogy szerintem bármilyen medvét kifektetnek. A
pontosságáról se tudok mondani semmit. Pontatlan puskára nem tesznek
távcsövet, nem? Öt alpinista sátrat tudunk adni, négy téli hálózsákot is.
Kabátok vannak, prémbélésű csizmák is, kesztyűk, pár nadrág is akad, de
Icemannek alakítani kell. Megoldjuk, nem gond. Vannak jégcsákányok,
kötél, asszem, más nincs. Nem tudom, mi kell még a mászáshoz! Étel,
benzin, ezekből nagyon szűkösen vagyunk, nem tudunk adni egyikből sem!
Amiből annyi van, mint a fene, az az evőeszköz, abból olyan mennyiséggel
szedtünk össze, hogy már leállítottam a beszerzését. Étkészlet, ilyenek.
Amikor az emberek tovább mentek, vagy… ja, akkor ez nem volt fontos,
úgy látszik. Meg van egy rakás kés, amiket mi gyártunk fémvackokból.
Abból vihettek néhány tucattal, ha kell. Egyik sem műremek, de élesek és
használhatóak, valameddig. Megfelel?
− Igen, ezt mind meg akarjuk venni tőled − mondta Marcus, majd
pontosított. − Néhány kés is jöhet, legyen húsz, a jobb darabok.
− Nem tőlem, hanem tőlünk! Mi vagyunk, én nem vagyok. Nem vagyok
fontos − helyesbített Josh. − Én csak a nevükben beszélek, és próbálok
rendet tartani.
− Mi az ára? − gördítette tovább a beszélgetést Marcus, mert nem akarta
hallgatni az ömlengést.
− Katonai fegyver, és lőszer, amennyi lehet, amennyi van. Abból
bármennyit át tudunk venni! Elemlámpából bármennyi jöhet! Élelmiszerből
és benzinből úgyszintén! Éjellátó is kell! A lakóautó és a terepjáró is kell!
Asszem, más nem. Mit gondoltok?
Marcus magában kalkulált, miből mennyi van.
− Benzint és élelmet mi sem tudunk adni − mondta Garrett sajnálkozva.
Josh elfintorodott, megértette.
− Két Wesson, katonai automata fegyver, száz lőszer, egy éjjellátó
szemüveg, hat elemlámpa, és a Ford lakóautó − ajánlotta Marcus.
Josh átgondolta. Kissé szűkösnek érezte, de nem akarta kihasználni a
helyzetet.
− Százötven lőszer, és megalkudtunk − vetette fel.
Marcus elgondolkodott. Ez még belefért, még így is maradt náluk elég.
Felállt, a kezét nyújtotta.
Josh is felállt, és belecsapott a kinyújtott kézbe.
− A puskákat ki kell próbálnunk − szólalt meg Garrett.
− Ez csak természetes! − értett egyet a kolónia vezetője. − Ahogyan a
katonai cuccot is nekünk.
Már majdnem elváltak, hogy menjenek összepakolni az árut, amikor
Marcusnak eszébe jutott valami.
− Gondolom, az Unimog tankja csontszáraz.
− Sajnos igen − ismerte el Josh. − Miután rájöttünk, hogy nem igazán
akarjuk használni, leszívtunk belőle minden csepp benzint. Valami
expedíciós kiállításon volt kitéve, már nem tudom, pontosan hol. Jó boltot
csináltok vele, ha északnak mentek.
Marcust nem lepte meg, hogy üres a tank, majd átszivattyúzzák a benzint
a lakóautóból. Kapnak egy száraz üzemanyag-tartályos kocsit, és adnak érte
egy másikat.
− Josie? − kérdezte még Josh, reménykedve.
− Nem fog menni − ingatta a fejét Garrett.
− Nem eladó − tette hozzá Marcus kemény hangon.
− Megértem − sütötte le a szemét Josh, majd még halkan hozzátette. −
Pedig lenne egy kis meglepetés. Érte. Csak érte.

3.

A nagy meglepetés egy erős, víz- és tűzálló táskába csomagolt,

hordozható műholdas kommunikátor volt, parabolaantennával, több sávos
rádióközponttal, és sokfunkciós telefonnal. Bekapcsolni soha nem merték,
féltek, hogy beméri az ellenség, akárki is az. Igen komoly eszköznek
látszott, expedíciós vagy katonai felszerelés. Garrett átvizsgálta,
bekapcsolta, de nem használta, csak látni akarta, hogy működik-e, épek és
töltöttek-e a telepek. Kifogástalannak tűnt.
− Ez kell nekünk − mondta Garrett. − De Josie nem eladó. Tudunk fizetni
mással is, valamivel, ami elég értékes.
Ez a felvetés Marcus érdeklődését is felkeltette, de nem tette szóvá.
Bízott annyira az emberében, hogy ráhagyja.
− És… mi lenne az? − érdeklődött Josh különös szemekkel. Csalódott
volt, de a nagy értékek, amik ebben a világban azok, nagyon felcsigázták.
− Információ − adta meg a választ Garrett.
Marcus majdnem közbe szólt, mert azt hitte, a mérnökről fog valami
elhangzani, de a kolónia vezetője megelőzte a kérdésével.
− Ezt nem igazán tudom elképzelni. Sőt, ki merem jelenteni, hogy
semmiféle információra nincs szükségem − elgondolkodott egy pillanatra,
majd hevesen megrázta a fejét. − Nem, semmi nem kell, amit tudok, az már
így is túl sok. Hogy úgy fogalmazzak, alkalmas a nyugalom megzavarására.
− Ez valami egészen más − mosolygott Garrett. Odaállt Josh mellé, és
bekapcsolta az alkarjára rögzített komputert. − Van egy könyvtáram,
lexikonok, szakkönyvek, amikből tanulni lehet, összefoglalók, néhány
regény, néhány magazin. Két számítógépetek is van, mindkettő működik, de
ahogyan láttam, csak naplóvezetésre és pasziánszozásra használjátok.
Higgy nekem, egy könyvtár értéke egy kolónián felbecsülhetetlen!
Lefoglal, tanít, életképesebbé tesz, még ebben a szétcsúszott világban is!
Garrett pörgette a listát, mutatva, hogy mennyi minden van a
könyvtárában. Néhol megállt, belenézett, lapozott néhány oldalt egy
albumban, majd egy regényben, majd egy lexikonban, azután két
képregényben, egy túlélő kézikönyvben.
Joshnak csillogott a szeme. Tetszett neki a dolog, nem is sejtette, hogy
ilyesmi létezik. Azért Josie bársonyos bőrének érintését, vérlázító illatát és
idomait nagyon sajnálta. Felemelte a bőröndöt, amely a kommunikátort
rejtette.
− Megegyeztünk! − jelentette ki, és átnyújtotta a táskát.
Amíg Iceman, Josie és Garrett kipakolták a lakóautót, leszívták a benzint
a tankból, elhelyezték a felszerelést az Unimog teherautóban, előkészítették
a csereárut, megtisztították a két Wesson gépkarabélyt, feltöltötték az
éjjellátó telepét, Marcus eltűnt.
A boss kavargó gondolatokkal, zúgó fejjel közeledett Gina szobájához a
legfelső emeleten. Le akarta rendezni ezt az ügyet, mert tudta, hogy
képtelen lesz kiverni a fejéből, ha most nem zárja le. Várt, amíg mindenki
eltűnik a közelből, majd bekopogott.
Néhány másodperccel később Gina kinyitotta az ajtót. Csábosán
mosolygott, és eligazgatta a felsőjét, hogy a dekoltázs még többet mutasson.
− Gyere csak! − invitálta a férfit, és félreállt.
Marcus belépett, becsukta maga után az ajtót.
− Mindjárt indulunk − szólalt meg.
− Ilyen gyorsan?
− Dolgunk van.
A nő nem várt tovább, átölelte Marcust, hevesen csókolgatta, egyik
kezével magához húzta, a másikkal a nadrágját markolászta.
Marcus próbált ellenállni, de nem tudott, elvesztette az önuralmát,
elragadta a vágy. Visszacsókolt, megmarkolta Gina fenekét, felemelte a nőt,
az meg átfonta a lábait a derekán.
 Marcus arra eszmélt, hogy a nő előtte térdel a földön, és szopja a
péniszét. Újra zuhant vissza a semmibe, a mámorba, a vágyba. Küszködött
az érzés ellen, aminél nem ismert jobbat.
Úgy küzdött az öntudata utolsó darabkáiért, mint egy fuldokló a
levegőért, mint a fagyhalál határán egyensúlyozó alpinista az ébren
maradásért. Rettenetes erővel húzta magához ez a boldog mámor, és úgy
érezte, nem tud fölé kerekedni.
Gina abbahagyta, felegyenesedett, ledobálta a ruháit, majd újra
leereszkedett a férfi előtt.
Marcus megragadta a haját, azután térddel arcon rúgta.
A nő eszméletlenül terült el a földön.
A boss összegörnyedten ellépett az ajtó elől, a fal mellé lapult. Még
mindig küzdött a vággyal, de már képes volt gondolkodni.
Ez csapda! Ez csapda!
Eltelt néhány másodperc, és semmi nem történt. Már lecsillapodott. Járt
az esze. Mikor támadhatnak? Akkor, amikor már közeledik az
orgazmushoz, mert akkor a legsebezhetőbb: nem tud figyelni a külvilágra.
Nem várhatott tovább, betolta Ginát az ágy alá, majd kinyitotta az ajtót,
és kinézett a folyosóra.
Ott állt Josh két gorillája.
Vagy csak hasonlítottak rájuk, de ott állt két testes fickó, és felé
fordultak.
Marcus feldühödött, főleg magára, amiért ilyen amatőr módon besétált a
csapdába.
Az egyik pasast tökön rúgta, az azonnal összerogyott, és vinnyogva
tekergőzött a földön. A másikat állon vágta, majd az arcába rúgott, amikor
földre került. Fejbe rúgta a hangoskodót is. Körbenézett, sehol senki. A két
ájultat behúzta Gina szobájába, majd sietett a lépcsőházba.
A fedett belső udvaron még javában folyt a munka, amikor Marcus
megérkezett. Garrett az Unimogban pakolászott, fellépett hozzá, már nyúlt
is az egyik Wessonért.
− Megtámadtak! − jelentette ki.
Félbemaradtak a kopasz mozdulatai.
 − Kik? Josh? Miért? − sorolta a kérdéseit. Az egésznek nem volt értelme.
− Talán nem hiszel nekem? − rivallt rá Marcus, és csőre töltötte a
gépkarabélyt.
− Azt nem mondtam! Josh fél tőlünk, ez látszik rajta, és joggal! Tudja,
hogy nem győzhet, ha betámad minket. Magánakció lehetett inkább. Nem?
− Garrett a pisztolyát húzta elő, majd mindketten kiugrottak a földre.
− Az nekem rohadtul mindegy! − mordult fel Marcus.
− Mi történt? − kérdezte Josie ijedten, miután felfigyelt a változásra.
− Siessetek! − mondta Garrett. − Amint lehet, megyünk! Csak legyen
minden berakodva, majd útközben elrendezzük!
Iceman befejezte az Unimog feltankolását, összehúzott szemekkel nézett
körbe. Furcsamód csak ők voltak az udvaron.
− Mi a szar ez? − kérdezte. Feldobta a szivattyút és a kannákat a
teherautó tetejére.
− Na, most jön! − mordult Marcus, és a teherautó közelében fedezéket
keresett.
Garrett is lelapult a földre. Josie-t kereste, aki ott állt a teherautó
ajtajában.
− Mássz be! − szólt neki fojtott hangon.
A szépség beugrott, és behúzta maga után az ajtót. Lelapult a földre.
Elöntötte a félelem, de volt már annyira kemény, hogy ezek ellenére képes
legyen gondolkodni és cselekedni. Előszedte a saját fegyverét, és csőre
töltötte.
Semmi nem történt. Eltelt négy perc, aztán öt, majd hat, és semmi.
Kijött az udvarra két idősebb nő, és elkezdtek takarítani. A napi rutin
része lehetett. Közben semmiségekről cseverésztek.
Marcus feleszmélt, arra jutott, hogy jó eséllyel még nem fedezték fel a
három ájult alakot, tehát még lehet egy kis idejük.
− Fejezzük be! − egyenesedett fel. − Én figyelek, mindenki más
dolgozzon!
1Q7
Tizenkét perc múlva a Toyota Land Cruiser és az Unimog elhagyta a
kolóniát. Garrett és Marcus mentek elöl a terepjáróval, mögöttük Josie és
Iceman a hatalmas, hatkerekes teherautóval.
Néhány perccel később egy baseball pálya mellett haladtak el, és Marcus
kiszúrt egy üres trélert a kerítés túloldalán. Megálltak, átvágták a kerítést,
kihúzták az útra a trélert, rögzítették az Unimog hátsó vontatóhorgához, és
ráállították a Toyotát.
Mindannyian a teherautóban ültek, magasan, jó rálátással a
környezetükre, és volt egy tartalék járművük is, szükség esetére, vagy
felderítésre.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
1.

Már a 6. napban jártak, április 28-át írt a naptár. A hőmérséklet -14

Celsius-fokon állt. A hó szitált, a szél a sark felől hozta a hideget. Garrett az
Unimog tetején üldögélt, távcsővel nézte a havas tájat. Ez volt a Denali
Nemzeti Park. Innen látszott a Mount McKinley égbe törő sziluettje.
Iceman felmászott a teherautó tetejére a hátsó létrán, és leguggolt a
kopasz mellett.
− Hát… − kezdte sóhajtozva. − Térképen láttam, hogy nem kicsi, de ez
felülmúlja minden elképzelésemet! Ez a hegy baszott nagy! Hogy találjuk
meg Owen Connort?
Garrett leeresztette a távcsövet, és átnyújtotta a bajnoknak, aki
felegyenesedve nézett körbe, hogy még magasabb pontja legyen.
− Ha azt akarja, hogy megtaláljuk… − mondta Garrett, de elharapta a
folytatást. − Akkor is rohadt nehéz lesz. Ki kell találnunk a gondolatait.
Visszabújtak az Unimog fűtött utasterébe. Megszerették a teherautót, ami
kényelmet és biztonságot nyújtott nekik, a legnehezebb terepen is.
− Van ez a nap, meg a holnap − jegyezte meg Josie, aki minden nap
kezdetén bejelentette, hogy hol járnak, mint egy naptár. − Hogyan találjuk
meg? Mi lesz, ha nem találjuk meg?
− Mi van akkor, ha már nem él? Mi van akkor, ha nem is létezik? −
mondott Marcus is néhány kérdést. − Megpróbáljuk megtalálni.
Felmegyünk a hegyen olyan magasra, amilyen magasra csak lehet, és egy
szélvédett helyen tábort verünk.
− Ez a táborunk! − mutatott körbe Iceman. Nem értette, mint akar a
brutális arcú férfi.
− Egy kolónia alapjainak letételére gondolok − folytatta Marcus. − Ha
meg tudjuk oldani az élelmezést, és a fűtést, ennél jobb helyet nehezen
találnánk. Ide nem jön senki, itt nem maradnak meg a kannibálok. Ha
elmegyünk felfedezőútra, lesz hová visszatérnünk.
− Fa van bőven − nézett ki Josie az ablakon. Fenyves erdő vette körül
őket, sok tízezer fával.
 − Itt igen, de a hegy nagy része kopár − tájékoztatta Garrett. − A
táborhoz is kelleni fog fa, de nem gond, megállunk valahol, kivágunk párat,
megpakoljuk a trélert, az Unimog tetejét, akár az oldalára is felfogathatunk
egy-két törzset. Néhány tonnát simán elviszünk. Pár forduló elég lesz.
− Tudunk házat építeni? − csodálkozott a szépség.
− Van olyan könyvünk, ami ad ehhez segítséget − vágta rá Iceman.
Olvasgatott, amikor csak lehetett, nagyon élvezte.
− A táborral nem lesz gond, a kérdés az, hogy hogyan leljünk Owen
Connor nyomára − mondta Garrett, hogy visszaterelje a szót a lényegre. −
A hegy brutálisan nagy, benne van a pakliban, hogy soha nem találjuk meg.
Még akkor sem, ha nem rejtőzködik, és akarja, hogy megtaláljuk. Ha
rejtőzködik, és nem akarja, hogy rátaláljunk, akkor… − nem fejezte be a
mondatot, nem kellett. − Valamilyen szisztémát kell kialakítanunk, ami
alapján nekimegyünk a hegynek. A hideg miatt jött ide, de azért szüksége
van melegre és fedélre, mert ezek nélkül meghal. Nem hiszem, hogy neki is
van Unimogja, tehát aligha a csúcson vagy annak közelében lesz, inkább a
fás sávban, esetleg annak legfelső részében. De még így is óriási területet
kell bejárnunk.
Marcus a GPS-t nézegette.
− Van domborzati térkép. Az egész Mount McKinley-t fehér masszaként
mutatja ez a szar! − bosszankodott.
− A fás sáv látszik? − kérdezte Garrett.
− Azt mutatja − olvasta le Marcus. − Tudjuk rögzíteni, hogy milyen utat
tettünk meg. Jobb a semminél, de elég gyatra.
Marcus már visszanyerte régi önmagát, figyelme csak néha kalandozott
el Gina idomaira. Olyankor mindig megijedt, és próbálta kitépni magát a
vágy karmaiból. Néha az jutott eszébe, hogy semmi rosszat nem akart a nő,
és nem lett volna szabad fejbe rúgnia. Talán nem akarta csapdába csalni
senki, talán csak egy idióta, amiért kihagyta a lehetőséget.
− Azt mutatja, hogy kocsival meddig lehet felmenni? − szólalt meg Josie
ártatlan szemekkel.
− Még a lábnyomokat is mutatja − mordult Marcus. Eszement egy kérdés
volt.
− Ha arra gondolsz, hogy mutatja-e a GPS a hegy minden részéről, hogy
hány fokos az emelkedő, és mennyire nehéz a terep, sajnos ilyen részletes
információkat nem − sajnálkozott a kopasz.
− Nem, dehogy! Arra gondoltam, hogy megkereshetnénk a kocsiját,
hátha abban van üzenet, mint a lakásán is volt! − fejezte be a szépség.
Elkerekedtek Garrett szemei, összenéztek Icemannel, és hangos
nevetésben törtek ki.
− Ennyire hülyeség? − konyult le Josie szája széle. Nehezményezte, hogy
a kopasz így viselkedik.
− Egyáltalán nem! Ez egy zseniális ötlet! − nézett rá Garrett.
− Akkor jó! − nevetett Josie.
Marcusnak is tetszett a felvetés, de ennek nem adott hangot.
− Jó, akkor vegyük úgy, hogy a mérnök biztosan létezik, vegyük úgy,
hogy valami tragaccsal elautókázott idáig, majd itt hátrahagyva, mászott
egyet. Hol tenném le, hogy biztosan megtalálják? − Marcus a térképet
nézegette a GPS képernyőjén. − Nem is biztos, hogy a hegyen. Bár… miért
gyalogolnék többet a kelleténél? A hegyen tenném le, ott valahol. Amit nem
lehet eltéveszteni.
− Kereszteződés, turistaház, pavilon, szobor, központi nagy épület −
sorolta Iceman, ami eszébe jutott.
Marcus rábökött egy pontra a térképen, és felmutatta a GPS-t.
− Ha az elgondolás igaz, akkor itt lesz − mondta.

2.

Volt egy pihenő a hegy lábánál, a délnyugati oldalon. Két lapos épület állt
itt, egy panzió és egy vegyeskereskedés. A panzió háta mögött garázs,
abban szerelőakna, egy kéziszivattyús benzinkút, a kisebb szerelésekhez és
feltankoláshoz. Még egy busz is járt erre néhanapján, igénytől függően.
Minden négyzetmétert alaposan átkutattak, zsákmányoltak huszonhat
zacskó sós mogyorót, tíz doboz húspástétomot, néhány ruhát, síszemüveget,
ágyneműt, és százharminc liter benzint. Négy asztalt, nyolc széket és három
ágyat is felpakoltak az Unimogra, volt hely rá, és könnyedén elbírta.
− Tévedtem − sóhajtott Josie szomorúan.
− Nem biztos − mondta Garrett. − Ha csak úgy itt hagyja, elvihetik. Én
elrejteném a helyében! Hol lehet a közelben, vagy viszonylagos közelben
jól elrejteni egy kocsit?
Fél kilométeres körben sík terep vette őket körbe, déli irányban vissza
lehetett térni az erdős területre, északra és nyugatra a hegy magasodott
előttük, keletre befagyott patak.
− Mikor indult el? − kérdezte Marcus. Ilyen részletekre már nem
emlékezett.
− Március 8-án − felelte Garrett. − Ma április 28-a van. Nyomok sehol
nem lesznek.
Marcus csak bólintott, pont ezért kérdezte. Nem tudott hinni benne, hogy
ennyire egyszerű lenne, de remélte, hogy mégis.
− A fák közé rejtette, vagy felment valameddig a hegyre, és ott hagyta −
gondolkodott hangosan Iceman. − Én a hegyet választanám.
− Akkor nézzük meg − mondta Garrett.
− Adjuk meg az esélyt − csatlakozott Marcus.
Beültek a teherautóba, ezúttal Marcus akart vezetni, eddig még nem
próbálta meredek emelkedőn, úgy érezte, itt az alkalom.
A nehéz Unimog rendületlenül haladt felfelé, a közel 40 fokos, meredek
emelkedőn. A hat kerék, a hatkerék-meghajtás remekül vizsgázott. Iceman
még mindig lelkesedett a teherautóért.
Közel egy kilométert tettek meg az úton, amikor Marcus leállt, behúzta a
kéziféket, és kikapcsolta a motort.
− Nem hiszem, hogy ennél magasabbra lett volna értelme feljönnie, ha
azután nem is erre akart tovább menni − mordult fel. − Bárhová rejtette is
el… ha helyes az elmélet… biztosan félrevezető helyen tette ezt, ami
semmiben nem utal arra, hogy hová tartott.
− Miért gondolod, hogy félt? − kérdezte Josie.
− Nem mondtam, hogy félt, de az életösztön nem hagyja, hogy olyan
nagyon megbízzunk akárkiben − válaszolt Marcus, kissé kioktató
hangnemben.
Egy ideje nem fűtötték a teherautót, hogy ne használjanak el rá töltést az
akkumulátorból, a szigetelésre és testük kigőzölésére bízták a benti
hőmérsékletet. Ez elég volt ahhoz, hogy ne kelljen kabátot venniük, de a
sok ki-be szállás miatt már bent is közeledett a nulla fokhoz a hőmérséklet.
 Garrett felvette a kesztyűjét, arcába hűzta a kapucniját, fogta a távcsövét
meg az egyik Remington vadászpuskát, és kiszállt. Nem hívott senkit, és
senkinek nem volt nagy kedve kimenni a -14 fokba.
A kopasz felmászott az Unimog tetejére, azután módszeresen elkezdte
felderíteni a környéket. Arra gondolt, ha sokáig kell így nézelődnie, az
arcára fagy a távcső.
De nem kellett sokáig, mert alig fél perc alatt észrevette. Fehér H4-es
Hummer, egy mélyedésbe lett leállítva, úgy százhetven-száznyolcvan
méterrel lejjebb, az úttól jobbra, attól körülbelül negyven méterre.
Garrett leugrott a földre. Keményen becsapódott, utólag nem találta jó
ötletnek, de fűtötte a lelkesedés. Résnyire nyitotta a hátsó ajtót, és bekiabált.
− Megvan! Megyek oda!
− Megyek én is! − pattant ki Marcus a kormány mögül, majd Josie-ra és
utána Icemanre nézett. − Maradjatok! Ne minket figyeljetek, hanem a
környéket, hátha nem vagyunk egyedül!
A boss vitte az egyik Wesson gépkarabélyt, és igyekezett a kopasz után.
Nem rohantak oda amatőr módjára, alaposan felderítették a térséget
távcsővel. Csak miután vagy tíz percig figyelték, és mindent
elfogadhatónak találtak, közelítették meg a Huminert.
A széles építésű jármű teljesen épnek látszott.
− Nem úgy néz ki, mint ami nem bírta volna tovább − állapította meg
Garrett.
Marcus megkerülte a terepjárót, majd benézett a kocsi alá. Garrett
lábnyomokat kereseti a környéken, hátha mostanában járt valaki erre, de
semmit nem talált.
Átkutatták a Hummert. A hátsó ülések mögött volt egy Mount McKinley-
térkép, melyre piros filctollal rárajzoltak egy x-et, alá pedig odaírtak négy
szót: „Ne jelöld be GPS-en!ü”.
Marcus rájött, hogy még soha nem gondolkodott el azon, hogy hogyan és
miért működik a GPS. Amikor megjelenik a berendezés képernyőjén a
pontos elhelyezkedésük, akkor az hogyan történhet meg… Kissé ostobának
érezte magát.
− Kapcsold ki − szólt a kopaszra, aki azonnal meg is tette, amire kérte,
mivel maga is éppen arra jutott. − Eltalálsz oda tájolóval?
 − Persze − bólintott Garrett. − Ez majdnem a csúcson van. Olyan 4500-
5000 méter magasan. Jó pár óra, mire elvergődünk oda. Ha pedig nagyon
sok időbe telik, mire megtaláljuk a megfelelő utat, amin fel tudunk menni…
ki tudja?
Marcus körbekémlelt a távcsővel, majd ismét a kopaszhoz fordult.
− Mit gondolsz? − állával a térképre bökött. − Mennyire veszed
komolyan?
− Már a fickó pincéjében komolyan vettem. Negyvenhat hűtőszekrény!
Ez a fickó vagy őrült, vagy valamire tényleg rájött − Garrett elgondolkodott
egy pillanatra, ránézett a Hummerra, majd a térképére, a feliratra, és nemet
intett a fejével. − Ez a fickó nem őrült.

3.

A Toyotát és a trélert háromezer méter táján el kellett hagyniuk, mert

nehézséget okozott az emelkedőkön. Az utolsó körülbelül ötven méter
szintkülönbséget volt a legnehezebb leküzdeni, kerülőt kellett tenniük, hogy
enyhébb emelkedőt találjanak, kétszer még a csörlőre is szükségük volt,
amit, fák híján, mélyre levert karóra rögzítettek.
A térképen megjelölt hely egy alig hatszáz négyzetméteres kis völgy volt,
melyet csak a pereméről lehetett látni. Tökéletes helyszínnek látszott.
Amint az Unimog átküzdötte magát a peremen, és az orra átbillent a
völgy felé, döbbenetes látvány tárult eléjük.
Egy férfi állt ott, a völgy legalján, egyedül, mezítláb, rövidnadrágban.
Más ruha nem volt rajta, felszerelés sem látszott nála.
− Mindjárt megfagy! − szólalt meg Josie aggódva. − Segítsünk neki!
− Mi történt vele? − kérdezte Iceman, mintha valamelyikük tudhatná a
választ. − A kapitány? Kitették ide megfagyni?
− Szerintem ez ő − mondta Garrett.
− Húsz méterre állj meg! − mutatott előre Marcus. − Garrett és én
megyünk, ti maradtok, és felkészülve várjátok a parancsomat! Ha csapda,
akkor nincs irgalom!
Iceman lefékezett, a férfitól körülbelül húsz méterre. A kopasz és a boss
kiszálltak a teherautóból, és szétválva, eltávolodva közelítették meg.
Marcusnál Wesson gépkarabély, Garrettnél Remington vadászpuska volt.
 − Jól van? − kérdezte Garrett, amikor megállt a fickó előtt, egy lépésnyi
távolságra. Marcus még körbejárt, nem is nézett feléjük.
− Fogós kérdés − szólalt meg a férfi. Vékony volt, inas, átlagos
magasságú, rövid hajú, negyven-ötven éves lehetett, pontosabban nehéz lett
volna megtippelni, mivel a hideg különös nyomokat hagyott a testén.
− Nem akar beszállni? − mutatott Garrett az Unimogra.
− Köszönöm, de nem. Miért jöttek ide?
− Keresünk valakit. Los Angelesben lakott, a Fargo Street 41- ben. Nem
ismeri, véletlenül?
− Egy mérnökre gondol? Valamilyen Connor, ha jól emlékszem −
mondta a férfi, kifejezéstelen arccal, a hidegtől remegő hangon.
− Owen − válaszolt Garrett.
− Valóban.
A kopasz levette a kesztyűjét, a kezét nyújtotta.
− Garrett − mutatkozott be.
− Owen.
Kezet fogtak.
− Nagyon hideg a keze − állapította meg a kopasz. − Engedje meg, hogy
segítsek.
− Segítsünk egymásnak − javasolta a mérnök. − Maguk Los Angelesből
eljöttek idáig, és megtaláltak. Gratulálok! Kiváló eredmény ez a
feledékenyektől!
− Feledékenyek? − ízlelgette a szót Garrett, és önkéntelenül
elmosolyodott. − De maga nem az, ugye?
− Én nem. Semmit nem felejtek el. Nincsenek ciklusok.
− A hidegnek köszönhető?
− A kristályosodás határán élek, azon egyensúlyozom, hogy a vérem
éppen ne fagyjon meg. Ha jégkristályok jelennek meg benne,
visszafordítom a folyamatot, mielőtt a fázisátalakulás kiterjedté válik, mert
ha az megtörténik, meghalok − magyarázta Owen.
− Ez nem fáj?
− De, nagyon.
 − Mire van szüksége?
− Egy laborra − vágta rá a mérnök. − Kutatóintézetre. Egy kellően
felszerelt épületre, ahol tudok dolgozni. Ahol állandó értéken tudom tartani
a hőmérsékletet. Ahová nem jön senki, hogy vallásalapítót vagy szentet
lásson bennem. Tervezőasztalokra, táblákra, számítógépekre, energiára,
hidegre és nyugalomra van szükségem. Néhány asszisztensnek tudnék
munkát adni. Az ellenszert megtaláltam már, csak nagyon kényelmetlen.
− Megteremtjük a feltételeket, megígérem − fogadta Garrett.
Owen hitt neki.
− Köszönöm − mondta szárazon.
− Mi köszönjük − reflektált a kopasz. Eszébe jutott valami. − Olyan öt-
hatszáz kilométerre a Los Angeles-i partoktól van egy anyahajó, a USS
Miller, a kapitánya feltehetően szintén nem felejt. Lehetséges ez? Lehetnek
más módjai az emlékezet megőrzésének? Vagy, előfordulhat, hogy valaki
immúnis?
− Menjünk sorban. Igen, lehetséges. Egy anyahajón jók a feltételek, van
hűtőkamra, hűtött raktárak. Van számítógépes rendszer. Irigylem.
Találkoztak vele?
− Valaki rájött, hogy nem felejt, ezért az életére tört. Amikor mi
rájöttünk, hogy valami baj van, ránk küldte a katonáit. Los Angelesben is
megtaláltak, majdnem odavesztünk a harcban. Helikopterrel menekült el −
mesélte Garrett.
− Furcsa − gondolkodott el Connor. − Ezek szerint nem egy tudóstípus,
és az emlékezésben a hatalmat látja. És az is. Ha egy világban néhány
naponta mindenki elfelejt mindent, az, aki nem felejt semmit, olyan
magasságokba juthat a tanulásban, amit a környezete felfogni sem képes.
Mágiának látják azt, ami szimpla gyakorlati tudás vagy technika. Ha volt
helikopter, azt a hajóról irányították, a kapitányuk biztosan nem bújt elő. Ez
egy helyhez kötött élet. Számomra kínszenvedés volt az út idáig, úgy, hogy
megőrizzem az emlékezetemet. Majd egyszer elmesélem. Az imént
kérdezett az immunitásról. Létezik olyan, igen. Maguk azok, immúnisak.
Én is az vagyok.
Garrett úgy érezte, mintha megállt volna az idő.
− Nem az amnézia a cél? − kérdezte döbbenten. − Az a lényeg, hogy
kannibálok legyünk?
 − Igen, jól látja − mondta Owen. − Az amnézia eszköz, amivel állattá
teszik az embert. Ez a cél. Mivel a vér megfagyásának határmezsgyéjén
nincs semmilyen hatás, arra kell következtetnem, hogy van valami a
testünkben, ami ezt csinálja. Tehát ez nem elektromágneses hullám vagy
mező, ahogyan korábban feltételeztem, hanem inkább vírus. Vagy
nanorobotok. A kettő között nincs igazán különbség, csupán a megvalósítás
elvi háttere más.
− Mi ez az egész? − tette fel a legégetőbb kérdést Garrett. Nem volt
biztos benne, hogy Owennck van válasza, de nem felejt hónapok óta, annyi
minden összeállhatott már benne, amire neki esélye sem volt.
A mérnök nem válaszolt azonnal. Talán gondolkodott, hogyan
fogalmazza meg érthetően egy feledékeny számára.
− A civilizáció darabjaira hullott szét, a technika értelmezhetetlenné vált.
Ez az előkészítő fázis. A háború csak ezután jön. Ez egy invázió, egy
invázió első lépcsője.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
1.

Garrett bemutatta Owent Marcusnak, Josie-nak és Icemannek. A mérnök

nem volt túlságosan érdeklődő. Vagy csupán a fájdalmai miatt tűnt
érdektelennek. Még arra sem volt hajlandó, hogy beüljön az Unimogba. A
völgy szélén állt a sátra, amely teljesen beleolvadt a környezetébe. Abban
volt minden felszerelése: poharak, tányérok, láda az élelmiszernek, fejsze,
egy-két lenge nyári ruha, főzőedény, serpenyő, szikravető, takaró, amire
feküdt alvás közben, jegyzetek, íróeszközök, napelemes töltő és hordozható
komputer.
Owen elvonult néhány órára, mert kezdett megfagyni, és fel kellett
melegítenie magát. Ehhez bevett valamit, ami epilepsziás rohamokat idézett
elő. Még nézni is szörnyű volt az Unimog ablakain át.
− Akkor már inkább felejtek − jegyezte meg Iceman elszörnyedve. Már
visszakapcsolták a fűtést, mivel azt tervezték, hogy hosszabb időn keresztül
nem mozdulnak innen, a bajnok azonban még így is fázott, forró teát
kortyolgatott, és nem sokáig bírta nézni a mérnök szenvedését. − Sajnálom
ezt az embert. Ehhez már fanatizmus kell.
− Nem fogad el semmit? − kérdezte Josie újra. Aggódott a férfiért.
− Semmit − mondta Garrett. − Azt mondta, epilepsziás rohamokhoz
hasonló állapotot vált ki valamivel, és részben amiatt nem fagy meg, a
többit nem árulta el. Valóban fanatikus, de szerintem jó oka van rá. A
kényelem értéktelen, ha valami olyannal vetjük össze, ami elég fontos.
Marcus szedett még magának a csirkehúsos levesből, amit Josie készített,
és leült az ablakhoz enni. Közben járt az esze. Mérlegelt, próbált rájönni,
hogy mi mennyit ér, mi mennyire fontos. Minek van egyáltalán értelme. A
háttérben zajló beszélgetésre nem figyelt. Csodálta Owen Connort. Ilyen
elszánt emberekkel, mint ő, már lehet eredményt elérni. Nem volt benne
empátia, nem volt fogékony az emberi szenvedés iránt, úgy gondolta,
mindenki magának keresi a bajt. De a mémök önként vállalt hősiessége
mély hatással volt rá.
− Hogyan tovább? − kérdezte Josie.
 − Találnunk kell valahol egy megfelelő kutatóintézetet, azután elvisszük
oda − mondta a kopasz. − Meg is kell védenünk. Rengeteg energia kell a
hűtéshez, a számítógepek miatt a fűtéshez, ha nem olyan éghajlaton van, az
asszisztensek ellátásához. Segítenünk kell neki, mert ő is segít nekünk.
− Olvastam valamelyik könyvben arról, hogy Alaszka és Kanada
sarkvidéki részein vannak meteorológiai kutatóállomások. Kereshetnénk
egy ilyet, és akkor esetleg azt átalakíthatnánk − javasolta Iceman.
− Jó ötlet − fogadta el Garrett.
− Tudom, hogy szörnyű ilyet mondani, de nem lehetséges, hogy az
idegenek megharagszanak ránk, ha segítünk neki? − kérdezte Josie. Még
nem heverte ki az invázió hírét.
− Az idegenek már eléggé haragudnak ránk! − jelentette ki Iceman
határozottan. − Kannibálok leszünk, és felfaljuk egymást, mire megjönnek!
Ez nem egy szerelmi vallomás!
− Elbújni sem tudunk?
− Hová? Már bennünk van! − vetette oda Iceman ingerülten.
Megdörzsölte a szemét. − Bassza meg! − csattant fel, majd Josie-ra nézett.
− Sajnálom.
A szépség csak megérintette a bajnok karját, mutatva, hogy semmi baj.
− Nekem ez tetszik − szólalt meg Marcus. Még mindig az ablakon át
nézte a mérnök szenvedését, és még mindig kanalazta a levest.
− Mi tetszik? − emelte fel a fejét Iceman. − A mérnök? Vagy mi? Az, ami
lett a Földből?
− Az, hogy nincs kibúvó − tájékozatta Marcus.
− Hogy nincs hová menni? Hogy nem tudsz elbújni? Hogy nincs kiút? −
sorolta az izomkolosszus egyre ingerültebben.
− Nem tudsz nem részt venni benne. Nekem ez tetszik. Nem teheted meg,
hogy gyáva féreg módjára elbújsz valami lukba, és kivárod, míg a többiek
megoldják helyetted, aztán odaszólsz valami „hála istennek” strófát, és
leszarod az egészet, azokat is, akik mindent vállaltak, hogy a férgeknek is jó
legyen − Marcus csevegő hangnemben mondta, ami kölcsönzött egy kis
beteges hangulatot a szólamnak. − Én azt hiszem, hogy a régi világ ilyen
lehetett. Néhányan mindent feláldoztak a gyáván reszkető senkiháziak
tömegeiért, akik leszarták őket. Az ösztönök nem vesztek el, azok
ugyanazok, amik voltak, mert nem az emlékektől függnek. És mit súg az
ösztön? Akivel csak találkoztunk, behúzta fülét-farkát, és próbálta ráhagyni
másokra a melót. Nekem nem hiányzik ez a világ. Én biztosan az voltam,
aki mindig az első sorban ment, mert hajtotta a kötelesség, a sok gyáva
szarember meg elbújt, és csak röhögött azon, hogy mindent feláldozok
értük. Nézzétek meg Owen Connort, mit vállalt fel! Meyer, meg Josh, meg
a többi faszszopó mit vállalt fel? A depressziót? − Marcus gúnykacajt
hallatott. − Nekem nem hiányzik az a világ, amiben az ilyen Meyer-félék
hozták a szabályokat. Sajnálom, hogy amikor lehetőségem volt rá, nem
lőttem keresztül, mint egy kutyát. Több esélyt nem szalasztók el!
− Jól értem, hogy ha túlélőkbe botlunk, te majd megölöd őket? −
kérdezte Iceman, remegő arcizmokkal. Legszívesebben szétverte volna a
brutális arcú férfi fejét.
− Ha csak bujkálni akarnak, meg elbaszni az időt, akkor igen − mondta
Marcus, olyan hangnemben, mintha valami teljesen hétköznapi dologról
beszélne.
Iceman csak meredt rá, mint aki nem hiszi el ezt az egészet.
− Te beteg vagy, öreg − jelentette ki. − Én nem hiszem, hogy ezt meg
fogom neked engedni.
Josie segélykérő szemekkel kereste Garrett tekintetét, aki a komputerébe
írt, azzal volt elfoglalva.
− Csak bátran − vetette oda Marcus, és kanalazta tovább a levest.
Iceman szeme elé vörös köd ereszkedett, de nem mozdult. Próbált
lenyugodni. Annyi mindent olvasott már, annyi fontos és értékes
információval lett gazdagabb az elmúlt napokban, hogy úgy érezte, meg
kellene próbálnia ezeket használnia, ha meg nem jönnek be, akkor még
mindig leütheti Marcust.
− Josie, Garrett, szeretnék szavazásra bocsátani egy kérdést − szólalt meg
némi gondolkodás után. − Indítványozom, hogy Marcust tegyük ki a
csapatból, mivel a nézetei elfogadhatatlanok, és ellentétesek az emberi
normákkal. Ki szavaz arra, hogy Marcus hagyja el a csapatunkat?
Iceman feltette a kezét. Josie tétovázott, majd ő is feltette. Aztán
visszavonta, majd megint felemelte a kezét. Garrettre várt, aki még mindig
írt.
Marcus félretette a csajkáját, és Iceman felé fordult.
 − Azt érted, te szerencsétlen, hogy ha Owen Connor, meg én, meg a
hozzánk hasonlók is ugyanúgy nagy ívben leszarnának mindent ebben a
kurva életben, mint Meyer, mint Josh, mint te, akkor nem változna semmi?
− most már volt érzelem a hangjában, szinte üvöltött a hosszú mondat
végére.
Iceman majdnem felpattant, de újfent visszafogta magát.
− Nincs jogod önkényesen embereket ölni! − jelentette ki végül.
− Nem ezt kérdeztem − emlékeztette Marcus. − Van bátorságod
válaszolni a kérdésemre? Van vagy nincs?
A bajnok hallgatott, nagyon sóhajtott. Fájt a feje ettől a fickótól.
− Ebben igazad van, Marcus, de mégis, mit akarsz? − szólalt meg Josie.
Abban reménykedett, hogy ha a boss nekiesik, Garrett figyelni fog.
− Látod, neki nem probléma sem felfogni, amit mondok, sem elfogadni a
jogosságát − köpte ki a szavakat Marcus Iceman felé. − Szeretnék
szavazásra bocsátani egy kérdést. Indítványozom, hogy tegyük ki Icemant a
csapatból, mert beszariságával veszélyezteti a küldetésünket és a csapat
életét!
Megrándultak Iceman izmai, egy pillanatra majdnem elveszítette a fejét.
− Én is azt hiszem, hogy a régi világ ilyen volt − szólalt meg Garrett
végre. − Az ösztönök működnek. Üss vagy fuss. A legtöbben futnak.
Néhányan ütnek. Még kevesebben pedig nem teszik egyiket sem, mert
egyik sem vezet sehová.
Ez az utolsó mondat kissé megzavarta Marcust, de aztán megértette, mire
utal a kopasz.
− Owen az eszét használja, és teszi, amit az esze diktál, lényegtelen, hogy
az mivel jár, és mekkora áldozatot kíván − folytatta Garrett. − Én is ilyen
vagyok. Vagy szeretném magam ilyennek látni. Máshonnan is
megközelíthetjük azt a kérdést, amit Marcus felhozott. Néhányan miért
vállalnak aránytalanul többet, mint mások? Nyilván azért, mert különbek.
És nem azért, mert balekok. A legjobbak mindig egy szűk réteget
képviselnek, mert nem lehet másképp. A sportban is így van. Senki nem
tudott annyiszor világbajnok lenni, mint Iceman. Miért? Mert megfizette az
árát, és senki más nem fizetett annyit, mint ő. De szerintem élvezi az
eredményeit, és azt is, hogy különb másoknál.
 Iceman és Garrett összenéztek, majd a bajnok lassan félmosolyra húzta a
száját.
− Persze! − mondta ki könnyedén.
− Lehetne ez a megközelítésünk. Mi azért tesszük, amit teszünk, mert
minket nem elégít ki a bujkálás. Mert olyan eredményeket akarunk, ami
nekünk kihívás. Én ebben nem látom a másokért való áldozathozatalt. Nem
Meyer kormányzóért vagyok itt, hanem magam miatt. Bár nem értek egyet
Marcus konklúziójával, azt el kell ismernem, hogy én nem találkoztam
egyetlen olyan emberrel sem, akiért hajlandó lettem volna kockáztatni,
leszámítva Josie-t, Icemant és Marcust, meg azt a mindenre elszánt zsenit
ott kint. Szerintem az előző világ messze állt a tökéletestől, de jobb volt
ennél a mostaninál − fejezte be Garrett a mondandóját.
Marcus felállt, fogta a csajkáját, és újra szedett a levesből.
− Végre valami, aminek van értelme − szólalt meg, anélkül, hogy hátra
fordult volna.
Iceman és Josie összenézett. Iceman felsóhajtott, majd a kopaszhoz
fordult.
− Nem szeretném, ha Marcus bárkit megölne, mert nem akar velünk
jönni, és azt sem, hogy ellenségesség legyen közöttünk.
− Szerintem Marcus csak szimbolikus volt − mondta Garrett, bár ebben
nem volt biztos.
Kopogtak a teherautó oldalán.
Marcus kinyitotta a hátsó ajtót.
− Beszeljünk − mondta Owen vacogva. Egy szál rövidnadrágban állt a
havon.
− Rendben − bólintott rá Marcus. Visszaöntötte a levest a fazékba, vette a
kabátját és a fegyverét, és kiugrott a földre.
Garrett követte.

2.

Owen Gonnor jó ötletnek tartotta egy nagyobb sarkvidéki meteorológiai

központ átalakítását. Nem szívcsen ment volna olyan éghajlatra, ami
beletaszítaná az amnéziába, ha az energia megszűnik. Egyszer már
majdnem megtörtént, hajszálon múlt, hogy nem kezdett el felejteni.
 − Nem elég az utolsó órákban vagy az utolsó napon fagyoskodni? −
kérdezte Marcus. Azt még be tudná vállalni.
− Sajnos nem. Ez egy életforma − felelte a mérnök. − Körülbelül egy
hétig tart, mire a test eljut abba az állapotba, amiben lennie kell ahhoz, hogy
a váltáskor ne veszítse el az eszméletét.
− Értem − Marcus csalódott volt, ezt nem fogja elvállalni, amíg van jobb
ötlete, és amíg nem lesz létfontosságú, hogy megmaradjanak az emlékei. −
Nem volt asszisztense korábban?
− Volt, az elején. De ha olyanra gondol, aki velem tartott volna a fagyba,
olyan nem volt egy sem.
− Nem volna egyszerűbb, ha valaki követné? Egy… nem tudom, ki bírja
ezt elviselni… egy fakír, vagy jógi? − kérdezte Garrett.
− Az attól függ. Ha eléggé elszánt, kreatív, szakképzett, fegyelmezett,
akkor talán, de ha nem, akkor csak hátráltat. Így jó − foglalta össze Owen. −
Gondolkodtam a hajóskapitányon, akit említett.
Soha nem dolgoztam a hadiiparban, affinitásom sincs hozzá, ezért nem
tudom, mire számítsak. Egy gátlástalan embernél minden a képességen
múlik. Megtippelni sem tudom, mire képes a rendelkezésére álló
technikával egy repülőgép-anyahajón. A GPS működik, mert a
műholdrendszer ép. Elvben megfigyelésre is használhatók, ha valaki a
megfelelő tudás és berendezések birtokában van. Feltételezem, hogy a
kapitány képes rá. Lehetséges, hogy jelenleg is megfigyel minket. Vagy épp
keres minket. A hatalom motiválja, nem a megértés, nem a helyreállítás. Az
amnéziában a hatalma kiteijesztését látja. Nem hiszem, hogy túlzásba esek,
ha azt gondolom, hogy akár világuralmi terveket is dédelgethet. Ha az
amnéziás ciklus időtartama nem fogyna, jó esélye lenne megvalósítania a
célját, hiszen egy anyahajó parancsnoka.
Marcus önkéntelenül az eget kémlelte.
− Nekem ez az egész nem áll össze! Azt még megértettem, hogy a hajón
ránk szállt, mert azt hitte, hogy rájöttünk a titkára. De utána? Annak már
nem volt semmi értelme! Minek támadott ránk Los Angelesben? Már
semmilyen módon nem fenyegettük az érdekeit! − Garrett elgondolkodott,
majd folytatta tovább. − Attól félne, hogy visszatérünk a hajójára? Nekem
az is nagy kérdés, hogy az Informatikus hol van, és mit csinál most? Ha tud
személyazonosságot váltani, akkor valakinek átadhatta a
személyazonosságát, akit megöltek, vagy… valami ilyesmi. És elrejtőzött
egy olyan személyazonosság mögé, ahol biztonságban van − Garrett
megrázta a fejét. − Túl bonyolult!
− Ez az amnézia hatása, nem tud elég információt fejben tartani ahhoz,
hogy bonyolultabb kérdések végére jusson − Owen megértőn nézte a
kopaszt, úgy érezte, most egy kicsit megérti, hogy miért hajlandó a fagyban
élni. − Ahogyan rövidülnek a tiszta időszakok, egyre kevésbé bonyolult
kérdések is megválaszolhatatlanok lesznek.
− Bosszúálló típus − szólalt meg Marcus. − Ezért jött utánunk Los
Angelesbe. Én is ilyen vagyok. Van egy befejezetlen ügyünk kettőnknek, és
bármire hajlandó vagyok, hogy eljussak a USS Miller kapitányához, és
megöljem.
− Ne vesztegesse az idejét erre − nézett rá a mérnök. − A hatalom hajtja,
nem a megértés, nincs semmi esélye arra, hogy megkettőzze magát, talán
nem is akarja, nem is meri megpróbálni. De még ha valamiért úgy is dönt,
hogy megosztja a sorsát valakivel, annyi a változás, hogy akkor már ketten
lesznek a hűtőházban. Ha kimennek onnan, elkezd felmelegedni a vérük, és
elkezdenek felejteni is. Tehát bármit tesz, előbb vagy utóbb, egy rakás
kannibál fogja körülvenni, és nem lesz senki más. Az amnézia állandósulni
fog. Amikor elkezdődött, tíz napig tartott, amíg jött az új törlődés, most
gyakorlatilag hét napig. A nyolcadik napból órák maradtak, de az is lehet,
hogy a mostani váltásnál el sem indul a nyolcadik nap. Egyszer nullázódik
az egész folyamat, és soha nem rögzülnek többé emlékek. Az eredmény egy
kannibál. Kezdetben olyan hírek jöttek, hogy zombik lepték el a városokat,
de ez ostobaság. Nem élőholtak, hanem állatok, akiket csak az alapvető
ösztönök hajtanak.
− Ennyire minden az emlékezéstől függne? − kérdezte Garrett. Nem
nagyon tetszett neki ez az elmélet. − Az választana el az állatvilágtól, hogy
vannak emlékeink?
− Igen. Vezesse le! − szólította fel Owen, de inkább megtette ó. −
Képzelje el, hogy belecsöppen egy ismeretlen világba, amiről semmit nem
tud. És soha nem fog tudni róla semmit. Mivel képtelen információt kivonni
a környezetéből, képtelen koncepciókat felépíteni, képtelen tudásra szert
tenni, azaz nem alakul ki a gondolkodás maga. A tanuláshoz megértés kell,
a megértéshez konklúzió, a konklúzióhoz gondolati modellezése egy
problémának. Ezek hiányában csak az állati elme áll rendelkezésre, amely
benyomások alapján tájékozódik. Csak ösztönök maradnak. Az állat elméje
nem tartalmaz gondolatokat, tudatos emlékei nincsenek. Nem szintetizál,
nem kalkulál, nem kutatja a lehetőségeket és a működési hátteret. Csak az
ösztönei kielégítésével foglalkozik, mással nem, a legalapvetőbb ösztön
pedig a táplálkozás.
Connor hagyta, hogy a két férfi megeméssze, amit mondott.
− Még mindig nem világos, hogy egy ember, aki már állat, miért
embereket eszik? − értetlenkedett Garrett. − Nem lenne egyszerűbb másféle
táplálékhoz hozzájutni?
− Találkozott állatokkal?
− Nem − mondta a boss. − Mindet megették?
Ez elég eszelősen hangzott.
− Növények vannak! − jött rá Garrett. − Nem esznek növényeket?
− Egymást miért nem falják fel? − bombázta Marcus is a mérnököt egy
újabb kérdéssel.
− Induljanak ki abból, hogy csak mi jelentünk fenyegetést az inváziós
flotta számára a Földön. Nem ismerjük az igényeiket. Ha kell nekik ez a
bolygó, akkor nagyjából megfelel az elvárásaiknak, ami a biológiát illeti.
Talán nem kellenek nekik állatok, vagy a saját fajaikat akarják betelepíteni,
esetleg kiónozni minták alapján. Bárhogyan is, mi vagyunk az ellenség a
szemükben, és csak mi − fejtegette a mérnök. − Az első hullám
gyakorlatilag maga a háború. Ha nem lennénk érintettek…
Connor nem folytatta, mert óriási fény villant fel valahonnan délnyugat
felől, majd rettenetes csattanás is kísérte a fényt. Innen nem látták, hogy mi
történt, mindhárman rohantak a peremre, hogy megnézhessék.
A tűzgömb már ritkult, mire felkaptattak az emelkedő tetejére, a szálló
jég is takart belőle valamit, már nem bántotta annyira a szemet, bár a sötét
éjszakában izzó golyó még fényesebbnek tűnt a kontraszt miatt. A
gombafelhő kilométer magasságba tört fel, mintha egészen az űrig akarna
kúszni.
Mindhárman visszahúzódtak a szikla takarásába.
− Ez atombomba! − ordította Marcus. − Húzzunk el innen!
Felugrott és rohant az Unimog felé, Garrett a nyomában.
Néhány tíz méter után mindketten összeestek, és nem mozdultak többé.
 TIZENHATODIK FEJEZET
1.

Felébredt. Azonnal felült, nehogy visszaaludjon. Lassú fejkörzésbe

kezdett, roppant a nyaka, ami szinte kéjes érzéssel töltötte el. Vett néhány
mély lélegzetet, és kinyitotta a szemét.
A csillagos égboltot látta maga felett. Tiszta ég, sehol egy felhő. Szépnek
találta, és egy pillanatra elidőzött a gyönyörködésben. Ekkor felfogta, hogy
fázik, rettenetesen fázik.
Körbetapogatózott, kesztyűjén át érezte, hogy egyenetlen talajon fekszik,
valahol a szabadban. A felsőtestéhez nyúlt, vastag kabátot érintett, majd a
fejéhez, melyet kapucni védett, és végül az arcához, amely égő fájdalmat
okozott.
Lendületesen felült. Megszédült, majdnem visszazuhant, de megtartotta
magát. Nem érzett fájdalmat, csak elgémberedett. Az arca fájt, a bőre
kezdett megfagyni.
Sötét éjjel volt, csak kontúrokat látott, hegyet, kicsit odébb valamilyen
sötét tömeget.
Megvizsgálta magát, hogy lássa, mi van nála. Az első, amit észrevett,
hogy távcsöves puska hever mellette a havon. Ez veszélyt sejtetett. Kézbe
vette, csőre töltötte, majd tovább kutatott lámpa után. Kabátja egyik mély
zsebében talált egy fejlámpát, melyet felhelyezett a kapucnijára, eügazgatta
a homlokánál, és felkapcsolta.
Egy másik férfi hevert a földön, a hátán, tőle körülbelül tizenöt méterre.
Még messzebb egy hatalmas, hatkerekű teherautó állt, melynek nem járt a
motorja, nem világítottak a fényszórói.
Megfordult. Megrémült attól, amit látott, majdnem felnyögött.
Egy férfi ült előtte a földön, kétlépésnyi távolságra. Rövidnadrágot viselt,
semmi mást. A bőre beteges kékesfehér színt vett fel. Szemei feketén
csillantak a lámpafényben.
− Menjen, melegedjen meg − mutatott az Unimogra. − Vegye le a
kabátját, van az alkarjára rögzítve egy kis eszköz, ami segít emlékezni. Az
én nevem Owen Connor.
 − Connor… − ismételte az ébredő bambán. Úgy érezte, neki is be kell
mutatkoznia, de képtelen volt rájönni, hogy mi a neve.
− Garrett, így hívják magát. A ciklus már csak hét nap. Menjen,
melegedjen meg, és olvasson! Meg fogja érteni!
Garrett feltápászkodott, fogta a puskáját. Körbenézett, először gyorsan,
hogy lássa, fenyegeti-e valamilyen veszély, majd lassabban, alaposabban.
Semmi különös. Fagyott, kihalt táj. A másik beöltözött férfi épp felült.
− Ó Marcus − szólt Connor. − Segítsen neki!
Garrett a férfihoz sietett, megállt mellette. Látta a földön a gépkarabélyt.
Katonák vagyunk?
Marcus felnézett a fényre. Eltakarta a szemét.
− Menjünk a teherautóba melegedni! − mondta Garrett.
−jó…
Garrett belekarolt Marcusba, segített neki felállni. Sietős léptekkel
mentek az Unimoghoz, hátul szálltak be.
Amint kinyílt az ajtó, felkapcsolódott a teherautó belső világítása. Egy
gyönyörű nő és egy hatalmas termetű fekete férfi pislogott rájuk.
− Kik vagytok? − kérdezte Iceman kissé rémülten.
− Jöttünk melegedni − mondta Garrett, mintha ez válasz lenne a kérdésre.
Marcus felmászott az Unimogba, nem kért engedélyt rá. A kopasz ment
utána, becsukta maga mögött az ajtót. Letették a fegyvereiket, majd levették
a kabátjukat. A teherautóban kellemes meleg uralkodott, kezdtek feléledni.
Szinte egyszerre vették észre az alkarjukra rögzített komputert. Leültek
olvasni, átvenni saját maguk örökségét.
Negyedórával később Garrett már eléggé képben volt ahhoz, hogy
kimenjen Owenhez, és megkérdezze, nem akarna-e beülni hozzájuk, de a
mérnök nem akart. Kérte, hogy olvassanak tovább, és beszéljenek egy
órával később.
Garrett egy órával később visszatért, teát is hozott, amit Owen nem
fogadott el. Röviden elmondta neki, amit már elmondott előző nap este, a
vér megfagyásáról és a memória megőrzéséről.
− Sok mindent nem jegyeztem le − mondta Garrett. − Hol tartottunk?
Marcusszal ketten magával beszélgettünk, majd elindultunk az Unimog
felé, és elájultunk, mert véget ért a ciklus.
− Így történt. A ciklus már csak hét nap. Nem teljes hét nap, mert éjfél
előtt néhány perccel jött az amnézia. Ezt feltétlenül jegyezze fel! − javasolta
a mérnök.
Garrett letette a teát a földre, felhúzta a kabátja ujját, és beírta a
komputerébe. Azt már olvasta, hogy csökken a ciklus hossza, most először
írta be, hogy egy nappal rövidebb. Vérfagyasztó érzés volt.
− Írja be azt is, hogy rakétatámadás ért minket − diktálta Connor.
Garrett megdermedt, majd leeresztette a karját.
− Mi? Rakétatámadás? − visszafordult a teherautó felé, de nem látszott
rajta sérülés.
− Ha ide csapódik, hamu lenne belőlünk. Néhány kilométerrel lejjebb
történt. Nukleáris robbanófej. Fogadásom lenne rá, hogy a USS Millerről
lőtték ki − elmélkedett a mérnök.
− Mi? − döbbent meg Garrett. Fájdalmasan le volt lassulva, csak úgy
cikáztak az információk, amiket nem tudott hová kötni. − Nukleáris
robbanófej? Akkor… mi most…
− Nincs miért aggódnia, messze volt − nyugtatgatta Owen. − Nagyon
okosan megtalálták a kocsimat, abban volt egy térkép, bejelölve, hogy hová
kell jönniük, és a felszólítás, hogy ne használják a GPS-t. Miután
kikalkulálták, hogy hol lehet az autóm, betáplálták a GPS-be a
koordinátákat, hogy gyorsan odataláljanak, és e koordináták alapján ment a
rakéta. Pontosan oda, ahol néhány órával korábban voltak.
− Akkor ideje összetörni a GPS-t − sóhajtott Garrett.
− Vagy csapdát állítani.
A kopasz erre felkapta a fejét.
− Szét akar lövetni valamit?
− Nem gondoltam még többre, csak egy ötlet − mondta Owen. − Öt órán
át voltak kiütve, addig elmélkedtem ezen-azon. Olvasta az Informatikus
üzenetét? A feljegyzéseit a USS Miller kapitányáról? A Los Angeles-i
támadásról?
− Igen, elolvastam az összes feljegyzésemet a „Sürgős” mappából,
amikkel képbe hozom magam ébredés után. A kapitány vadászik ránk, mert
rájöttünk a titkára.
 − Ez nem áll össze. Az egész nem áll össze! − jelentette ki Owen. Voltak
érzelmei, de elrejtette őket, már csírájukban megállt parancsolt nekik, és a
gesztusait is visszafogta. A fagyás határán ezek a tényezők fontosak voltak.
− Lehetséges, hogy a kapitány a szívére vette, befejezetlen ügynek tekinti,
de ez már régen túlnőtt ezen a kereten. Valami másról szól.
− Jutott valamire? − kérdezte Garrett. Újra felemelte a komputerét, hogy
beírja az új információkat.
− Csak egy ötlet − kezdte a mérnök. Nála minden csak egy ötlet volt. −
Átgondoltam több oldalról is, végigjártam néhány lehetőséget, egyik sem
működött. Vagyis, egy igen. Az, amelyik a leginkább elrugaszkodott. Arra
jutottam, hogy a USS Miller kapitánya nem ember. Vagyis, talán inkább a
kapitány áll kapcsolatban egy idegennel, akit a hajóján rejteget. Nem
tudom, hogy nézhetnek ki. Nem tudom, hogy egy ruha és egy maszk
elrejtheti-e az idegenségüket.
− Többször is találkoztam már ezzel az elképzeléssel, hogy idegenek
támadták meg a Földet − mondta Garrett. − Lehetséges. Ez talán a
legijesztőbb koncepció mind közül. Gyakorlatilag már győztek.
− Hacsak nem állítjuk helyre az emlékezetet − szólt közbe Owen.
− Igen! Tehát azt mondja, hogy megtámadtak minket, eljöttek ide,
ledobtak egy bombát, vagy… valamiféle tartályokat, amik spórákat szórtak
szét… És lezuhantak? Vagy lezuhant az egyik űrhajó, aminek az egyik
túlélője a USS Milleren rejtőzik?
Owen elnézett a kopasz mellett, látta, hogy kiszáll a teherautóból Marcus,
és elindul feléjük, hátán Wesson gépkarabéllyal. Bizalmatlan embernek
találta, igazi túlélőtípusnak.
− Tudom még fokozni − fordult vissza a kopaszhoz. − Képzelje el, hogy
egyetlen ember egy géppuskával elmegy valahová az istenháta mögé,
valami rendkívül elmaradott, kőkorszaki faluba. Mit tudna tenni? Bármit. Ó
lenne élet és halál ura, egymaga. És ha visz egy bombát? Vagy ül valahol,
kezében távirányítóval, ezer kilométerekre elvezet egy elront, melynek
rakománya hidrogénbomba? Érti? Egy ember elpusztíthat egy várost, ha
olyan fejlett technika áll a rendelkezésére.
− Azt akarja mondani… − szólalt meg Garrett a megdöbbenéstől
elkerekedett szemekkel. − Egyetlenegy… idegen lény… csinálta az
egészet?
 − Miért is ne? Valahol szert tett erre a fegyverre, aztán akart egy saját
bolygót. És a Földet választotta.

2.

Kora reggelre a csapat már felkészült az útra. Iceman ült a kormány

mögé, mert ő bizonyult a legtehetségesebb sofőrnek közöttük. Marcus
mellette foglalt helyett, mögöttük Josie és Garrett. Owen Connor nem akart
beülni az Unimogba, mert még akkor is túlságosan magas volt a
hőmérséklet, ha nem kapcsolták be a fűtést, és kinyitottak minden ablakot,
ó a teherautó tetejére ült, ott alakítottak ki számára olyan helyet, ahonnan
nem fog leesni, akkor sem, ha a kocsi megdől, vagy átbillen egy akadály
peremén.
Tizenhat fok volt az utastérben, Josie mégis megremegett, ahogyan
felnézett a tetőre, melyen túl ott utazott a fejük felett a mérnök.
− Én nem tudom, hogyan bírja ezt elviselni, mintha nem is emberi lény
lenne − mondta együtt érzőn.
Icemant kirázta a hideg ettől a mondattól, ő már korábban is nehezen
viselte Owen közelségét, amire nem tudott magyarázatot találni.
Marcus hátrafordult, és előbb Josie-ra, majd a kopaszra nézett.
− Most ébredtünk fel, alig van információnk, amivel gondolkodhatunk,
ezért fogadjuk el, hogy ő képes erre? − kérdezte, de nem várt igazán
választ, mert neki már megvolt a válasza.
− Pengeélen tancolunk − mondta Garrett halkan, mintha attól tartana,
hogy az utasuk meghallja.
Marcus visszafordult, nézte az utat. Bólintott egyet, mintha némán
mondaná, hogy tudja.
Iceman felkaptatott a völgy peremére, majd lassan átbillentette a
teherautót. Úgy nézett ki a szélvédőn, mintha azt várná, hogy Owen
lezuhan. De nem történt meg.
− Nem úgy értettem − szólalt meg Josie. Rémült szemekkel nézett a
kopaszra, próbált abba menekülni, hogy nem tulajdonított jelentőséget
annak, amit mondott, de ha mégis, akkor csak olyan elismerésféle
értelemben.
 − Attól még lehetett intuitív mondat, de jobb lenne, ha nem lenne az −
Garrett gondterhelten felsóhajtott. − Szellemileg az orromig látok csupán. A
saját korábbi gondolataimra sem emlékszem. Owen mondott valamit,
amikor még az éjjel kimentem hozzá, hogy teát vigyek neki, amit persze
nem fogadott el. Azt mondta, hogy talán csak egy idegen van a Földön, aki
valahol szerzett egy fejlett fegyvert, és akart egy saját bolygót.
− Nem érted meg, hogy rohadtul idegesít ez a téma? − fordult hátra
Iceman zaklatottan. − Ne beszéljünk erről, kérlek!
− Muszáj.
A bajnok elkeseredetten rácsapott a kormányra.
− Alaszka legészakibb, legelhagyatottabb vidékre tartunk − emlékeztette
a többieket, kicsivel nyugodtabban.
Marcus kézbe vette a gépkarabélyt. Nem csinált vele semmit, csak úgy
érezte, jobb, ha a keze ügyében van.
− Figyeljetek, ha tévedünk… − Garrett szándékosan hagyta nyitva a
mondatot. − Lehetséges, hogy ő az utolsó esélye az emberi fajnak. Ha nem
ér célt, mindennek vége, és mi magunk is kannibálokká leszünk év végére.
Ha idegen, még akkor sem biztos, hogy rossz szándékú! Ez az ügy nagyon
bonyolult lehet, amit esélyünk sincs itt és most kibogozni! Tehát lehetséges,
hogy minden rendben van, és amit teszünk, az a legjobb, amit tehetünk. És
persze… lehetséges, hogy segédkezet nyújtunk az emberiség
elpusztításához. Talán a USS Miller kapitánya az igazi emlékező, aki az
idegenre vadászik, vagyis, a kapitány, akit ellenségünknek tartunk, maga a
földi ellenállás. Ezért annyira fontos neki, hogy megőrizze a titkát, nehogy
az idegenek rájöjjenek, hogy valaki átverte őket.
Néhány percig nem szólt senki. Iceman lassan elverekedte magát egy út
féleségig, ami az Unimog számára könnyű terepnek számított.
Marcus hátrafordult, Garrett szemébe nézett.
− Te vagy az ész, találj ki valamit! Sürgősen! − mondta ellentmondást
nem tűrő hangon.
Garrett egyáltalán nem örült ennek a kitüntető bizalomnak, de tudta,
hogy valamit tenni kell, és rajta kívül kinek lenne esélye kitalálni bármit is?
Iceman ideges, Marcus dühös, Josie fél. Csak ő maradt egyedül.

3.
 Garrett elkezdett naplót vezetni a komputerében, hogy legyen elég
információja a következő ébredésnél, és hogy minden kis részletet meg
tudjon jegyezni. Felírta a dátumot, a pontos időt, és az eltelt napok számát:
„2044. május 1. 20:00., Ez a 2. nap.”.
Az elmúlt nap tényszerű összefoglalása gyorsan ment.
„A Teshekpuk-tó Obszervatóriumba tartunk, melyet elérni
előzetes számításaink szerint másfél-két teljes ciklusba kerül.
Nagy út, nehéz terepen.
A térkép jelöli az obszervatórium helyét, ami arra utal, hogy
jelentős tudományos központ lehet.
Vannak kétségeink: vajon eléggé biztonságos-e egy térképen
feltüntetett helyen megállapodni? Talán majd elhordjuk a
felszerelését, meg amit tudunk mozdítani, és valahol máshol
épitjük fel a labort, kellő távolságra tőle.
A Denali Nemzeti Parkot magunk mögött hagyva, a Yukon-folyó
állta utunkat. Sem gázlót, sem hidat nem találtunk, átkelni nem
sikerült. A folyó gyakorlatilag keresztben átszeli Alaszkát,
megkerülni csak Kanadán át lehet. Ebbe nem akartunk
belenyugodni, lennie kell átkelőnek valahol, hiszen az emberek
nemcsak repülővel közlekedtek az államban. Némi töprengés után
kelet felé vettük az irányt, hogy útba ejtsünk egy nagyobb
várost, Fairbankset.
Több indokom is volt a város kiválasztása mellett. Először is
igazolni akarom a feltevésemet: a kannibálok nem tudnak életben
maradni a nagy hidegben. Másodszor, egy gondolat nem hagy
nyugodni: annak ellenére, amit Owen mondott, talán a nagy hideg
elég ahhoz, hogy az emberek ne felejtsenek. Harmadszor:
szembesíteni akarom Owent az emberekkel.
Most itt állunk egy domb tetején, alattunk Fairbanks.
A város ki van világítva, autók közlekednek, emberek járnak
az utcákon.
Bemegyünk a városba.”
Garrett mentette az írást, visszaolvasta, majd kilépett a programból. Josie
mellette izgatottan nézte az alatta elterülő várost, és láthatóan már nem félt.
Úgy tűnt, szereti az embereket. Marcus távcsövön át tanulmányozta az
utcákat és az épületeket. Gyerekeket is látott, meg nőket, akik jöttek ki egy
boltból. Azt kérdezte magától: ilyen egyszerű lenne a megoldás, csak fel
kell menni északra?
Iceman vigyorogva fordult hátra, és a kopasz szemébe nézett.
− Én úgy látom, vége a rémálomnak!
 − Majd kiderül − mondta Garrett. Hangjában nyoma sem volt
cinizmusnak, valóban kíváncsi volt arra, hogy mi lesz.
Marcus leeresztette a távcsövét.
− Menjünk − adta ki az utasítást. − Ki a világ legkevésbé éber embere?
Az, aki azt hiszi, hogy biztonságban van. Mi nem hisszük azt! Nem válunk
szét, fegyvert nem teszünk le!
Iceman indított, ment lefelé a dombról.
− Te egy ünneprontó vagy! − jegyezte meg vidáman.
− Te meg egy hullajelölt − mordult a boss. − A mérnököt szemmel
tartani! Nehogy eltűnjön! Ha értékes, meg kell védenünk, ha ellenséges,
akkor meg kell akadályoznunk, hogy kárt tegyen!
Iceman a várostábla előtt megállt egy pillanatra, hogy mindenki
leolvashassa a szöveget.
„Fairbanks. Az Aranyszív Városa. Lakosság: 27.455 fő.”
− Nem egy kicsi város! − szólalt meg Josie. Izgatottan nézett ki az
ablakon, kezdte megtalálni a nyugalmát. Egyre biztosabb volt benne, hogy
itt tudna élni.
A bajnok ment tovább, a széles úton, a város szívébe. Másfél kilométer
után lefékezett, hogy mindenki elolvashassa a kivilágított táblát az út felett,
melyen nyilak mutatták, hogy merre van a nemzetközi reptér, merre az
egyetem, merre a légi támaszpont, merre a polgármester hivatala, merre a
bevásárlóközpont.
− Hová óhajtják a fuvart? − kérdezte bohóckodva.
− Bevásárlóközpont − mondta Marcus.
− Jó választás!
Mentek tovább. Kisebb utcákon hajtottak át. Az emberek kezdtek
felfigyelni rájuk. A hatkerekű Unimog nem keltett nagy feltűnést, de a
rövidgatyás fakír a teherautó tetején annál inkább.
− Állj meg a járőr mellett! − mutatott előre Garrett. − Csak én szállok ki,
maradjatok! − a puskát hagyta az ülés mögött, csak a pisztolyát töltötte
csőre, majd visszadugta a tokba.
− Ne cseszd el, kérlek! − nézett rá Iceman könyörgőn.
 − Lehet, hogy egy idegen van a tetőn − mutatott a kopasz felfelé. −
Lehet, hogy az egyetlen esélyünk. Legyetek készen mindenre!
Ez a bejelentés végre komollyá tette a bajnokot, amit Marcus igazán
díjazott, mert már kezdett az idegeire menni a kislányos lelkesedésével.
− Vigyázz magadra − mondta Josie, és megérintette Garrett vállát.
A férfi rámosolygott. Nagyon jólesett neki, hogy a szépség így törődik
vele.
− Vigyázok − ígérte.
Iceman megállt a rendőrautótól négy méterre, nem akart közelebb menni
a hatalmas monstrummal, nehogy az egyenruhás fenyegetve érezze magát.
Garrett felkapta a kabátját és kiugrott a járdára. Egyenest a rendőrségi
Bronco-hoz sétált. Közeledtére kinyílt az ajtó, seriffruhás, ősz férfi szállt ki.
Revolver volt az oldalán, de nem nyúlt arra.
− Jó estét, uram! − köszönt Garrett, és kezet nyújtott.
− Magának is − üdvözölte a férfi, és megfogta a felé nyújtott kezet.
Gyorsan el is engedte, mintha zavarba jött volna ettől a barátias gesztustól,
ami fenyegette hivatali tekintélyét.
− Garrett Kennedy. FBI.
− FBI? − csodálkozott el a seriff. − John J. Clark! Őrmester. Fairbanksi
rendőrség! Mi járatban?
− Beülhetnénk? − kérdezte a kopasz. − Bizalmas.
Clark körbenézett, látta, hogy már vagy harmincan bámészkodnak, és
mutogatják az Unimog tetején üldögélő jelenséget.
− Hozzám − mondta. Visszaült a Bronco-ba.
Garrett megkerülte a terepjárót, beszállt a másik oldalon.
− Tud mutatni hivatalos okmányt? − kérdezte a seriff.
− Csak ezt − a kopasz átnyújtotta a tanker kapitánya által irt levelet, bár
tudta, hogy nincs errefelé értéke, volt egy hivatalos hangvétele.
Clark elolvasta, majd a szélével játszadozva gondolkodott egy pillanatig.
− Ugye megérti, hogy ezen az alapon nem tudom FBl-ügynökként
kezelni?
− Természetesen! − bólintott Garrett. − Csupán információkat szeretnék
kérni öntől.
 − Mivel kapcsolatban?
A kopasz nagyon különösnek találta, ahogyan a seriff viselkedik. Mintha
ide nem jutott volna el a híre semminek.
− Mit tud? − kérdezte, hogy kicsit felrázza a fickót.
− Mivel kapcsolatban? − kérdezte Clark újra.
Garrett elképzelte, hogyan alakulna ez a beszélgetés, ha nem ő lenne itt,
hanem Marcus. Ügy döntött, hogy stílust vált.
− Ön a bolondját járatja velem − állapította meg. − A kérdés az, hogy
miért. Mi az oka?
− Nem értem, mire akar kilyukadni, Mr… Ööö… Mr. Kennedy!
− Az amnéziára − mondta Garrett, és kezdte sajnálni, hogy Marcus nincs
itt. − A világra, ami pusztulóban van. Azt megértem, hogy a kannibálok itt
nem maradnak életben, ezért nem halt ki a város, de ott a reptér, a légi
támaszpont, van áram, van energia, az emberek láthatóan nem éheznek.
Elfogadom, hogy szerencsés fekvése miatt ez a város épen maradt. De azt
nem, hogy nem hallott semmit! Mikor járt erre repülőgép utoljára? Mikor
ment innen utoljára? Mit írnak a lapok? Mi megy a rádióban? Van
tévéműsor? Miről szólnak a hírek?
A seriff visszaadta a papírt a kopasznak. Nézett kifelé, nézte a
járókelőket, a fényeket. Olyan szemeket meresztgetett, mint aki elmebeteg
emberrel találkozott, és épp most fogta fel, hogy a másik micsoda.
− Nézze… Mr… Kennedy… − fordult vissza a kopasz felé. − Ez… ez
valami vicc? Mi ez a papír egyáltalán? Kik maguk?
− Először Nevadából mentünk Los Angelesbe, majd onnan fel Oregonba,
azután Washingtonba, majd Alaszkába, át több városon, és minden teljesen
kihalt, a kevés túlélő elzárt kolóniákban húzódott meg, reménytelenül.
Kannibálhordák őrjöngnek Los Angelesben, katonákat téptek szét! A
Denali Nemzeti Parkban nukleáris töltetű rakéta csapódott be! Hét napig
tart egy ciklus, ez a második nap, tegnap tanultam meg a nevem újra, ki
tudja, hányadszoira. 2044. január 22-én az egész világon amnézia állt be.
Onnantól fogva ciklusok vannak, rövid, tiszta időszakok, majd teljes
törlódés. Azt akarja mondani nekem, hogy minderről nem is hallott
semmit? Ha ez mind újdonság magának, akkor Fairbanks az x-dimenzióban
van, nem a Földön!
 Clark némán nézte a kopaszt, legalább fél percen át a szeme sem rebbent,
egy szót sem szólt. Azután lassan, mintha felfogta volna, mi a helyzet,
elmosolyodott, majd felnevetett.
− Maga valami sci-fi író? − kérdezte. − Jó kis fantáziája van, hallja!
Garrett is nevetett, közben csinált egy fejkörzést, hogy kiroppanjon a
nyaka, ami szinte kéjes érzéssel töltötte el. Közben lopva körbenézett.
− Micsoda kópé maga! − nevetgélt a seriff tovább. − Milyen néven ír?
Ismerhetem?
A kopasz nem válaszolt, csak belevágta a kést a férfi törzsébe, lentről
felfelé, a bordák alatt beszúrva a szívbe.
Megtámasztotta a seriffet, hogy ne dőljön el, ha majd kiszáll.
Visszaült az Unimogba.
− Na? − kérdezte Iceman vidáman. − Minden rendben, ugye? Itt
letelepedhetnénk!
Garrett nem mondott semmit, csak előreadta a kését. Marcus átvette.
− Ez meg mi? − nézte a bajnok értetlenkedve.
− Ez olaj? − kérdezte Josie. Nem értette, miért van olaj a kés pengéjén.
Marcus megszagolta.
− Ez nem olaj − állapította meg. Azonnal tudta, mi történt. − Ez a vére.
Iceman úgy érezte, menten megőrül, érzelmek suhantak át rajta, egyik a
másik után jelent meg, majd tűnt tova, mintha nem tudná eldönteni, hogy
melyik illik a helyzethez. Végül megmerevedett az arca, mint egy maszk,
de a szeméből könnycsepp csordult ki.
− Elhoztuk az emberiség egyetlen reményét egy megszállt városba? −
kérdezte olyan hangon, hogy ha nem látják, nem ismerték volna fel, hogy
hozzá tartozik.
Josie csak most kezdte megérteni. Megrázta a fejét. Legszívesebben
üvöltött volna. Elfordult, kinézett az ablakon.
Kint alakok.
Óket nézték.
Mosolyogtak, nevetgéltek.
Egyre többen gyűltek köréjük.
Mostanra két-háromszázan lehettek.