Testvéremnek, Susie-nak, aki az anyaság

inspiráló példaképe, és aki kedvesen válaszolt a

rengeteg kérdésemre a nevelőszülőségről.
Köszönöm, Suse, drágám!
 PROLÓGUS

– Álljanak fel!
Ahogy a bíró bejön a tárgyalóterembe – bár ez kissé
fellengzős név egy osztályterem-méretű, furnérasztalokkal és
műanyag székekkel telipakolt helyiségnek –, érzem, hogy
nyirkos a tenyerem. A szívem vadul ver. Egy pillanatig
csillagokat látok, és arra gondolok, talán elájulok. Végre eljött ez
a nap, és én nem tudom, mit érzek.
A vasszürke hajú és ehhez illően merev arcú bírónő
végigméri a termet, és a tekintete röviden és egykedvűen
megpihen rajtam, mielőtt a jegyzetei felé fordulna.
– Dylan McBride gyermek-elhelyezési tárgyalásának első
meghallgatása – jelenti be, a szavak a csendbe hullanak,
megköszörüli a torkát, az ügy aktáját nézi, tele jegyzetekkel és
dokumentumokkal, vádakkal és ajánlásokkal, hibáztatásokkal
és dicséretekkel.
Mély levegőt veszek, és Lisára, a kijelölt védőre nézek. Ott áll
mellettem, eddig összesen kétszer találkoztam vele. Olyan sok
múlik rajta, ezen a pillanaton, és persze rajtam is. Rajtam. Nem
tehetek úgy, mintha nem rólam szólna az egész, arról, hogy elég
jó vagyok-e. Elég erős vagyok-e. Eléggé anya vagyok-e.
Érzem magamon valakinek a tekintetét, erre a szilárd
pillantásra nem számítottam, odafordulok. És elkezdődik.
 1. FEJEZET

Beth

Egy zacskó gumicukor-pálcika miatt veszítem el a fiam. Persze

ez nem a teljes történet. Nem lehet. De amikor Susan, egy
barátságosnak tűnő nő, akiben megtanultam, hogy nem szabad
megbíznom, elvitte Dylant, miközben az rugdosott és sikoltozott
utánam, így éreztem. Egy rohadt zacskó Twizzlers.
Valójában így történt: benne voltam a rendszerben, és ha
benne vagy a rendszerben, rögzítik a hívásaidat, kijárnak
hozzád, és feljegyzik, rendetlen-e a lakás, fáradtnak tűnsz-e, és
akkor neked annyi. Ez a szomorú igazság.
Úgyhogy amikor Dylan kiborult egy drogériában, mert nem
vettem meg neki a második csomag Twizzlerst, egy nő a
szomszéd sorból gyanakodva, összehúzott szemmel méregetett
minket. Nézte, ahogy Dylan a földre veti magát és a padlóhoz
veri a fejét, és én ekkor már láttam, hogy ebből baj lesz.
Igyekeztem minél kevesebbet elvinni otthonról Dylant,
pontosan ezért. Elboldogulunk az ismert helyszíneken: a
parkban és a könyvtárban, a boltban, ha nincsenek sokan. Ha
kiborul, ami elég gyakran előfordul, próbálom gyorsan és
biztosan elvinni onnan, amennyire tudom. Megpróbálom, és
néha nem sikerül, ilyenkor a bűntudat a legrosszabb. Senkit
sem visel meg annyira, ha elvesztem a türelmem, mint saját
magamat.
Szóval ez történt a CVS drogériában: megmondtam Dylannek,
hogy nem kaphat még egy Twizzlerst, mert csak egy ötdollárost
hoztam magammal, és már elköltöttem. Nehéz volt már a reggel
is. Dylan háromkor felébredt, de hétig nem aludt vissza, és csak
azért jöttünk el ide, mert muszáj volt tampont vennem.
Szóval így álltam. Fáradt voltam, görcsölt a hasam, érzékeny
voltam, és azt kívántam, bár ne látta volna meg Dylan azt a
rohadt gumicukrot. Nem eszi meg sosem, csak szeret játszani
vele, mintha pipatisztító vagy filcpálcika lenne. Elég elképesztő
építményeket tud összehozni belőle.
De aznap nem volt pénzem két csomagra, és miután
megígértem neki, hogy majd később veszünk – amit így,
hétévesen nem igazán tud elfogadni –, elvesztettem a
nyugalmamat, amikor sikoltozni kezdett. Magas, éles, monoton
hangon, amit mások ijesztőnek tartanak, én meg ideges leszek
tőle. Hogy megbámulnak, hogy Dylan nem hagyja abba, és
kicsúszik az egész a kezemből.
Nem kellett volna kiakadnom, tudom. Persze, hogy tudom. De
ezt tettem, még ha csak kicsit is – bár mindössze annyi történt,
hogy Dylan nevét kiabáltam, megmarkoltam a karját, hogy
felhúzzam a földről. És akkor, amikor még észbe sem kaptam,
egy nő már a DCF-et hívta. A helyi gyermekvédelmi hivatalt, ha
valaki nem tudná. Én tudom.
Persze nem történik semmi abban a percben, amikor valaki
telefonál. Még a boltvezetőt is bele kellett rángatni. Aztán
kijöttek a rendőrök, és végül elvittek minket a Raymond Roadra,
a rendőrőrsre, miközben egy pocakos zsaru mindenkire rászólt,
hogy nyugodjon meg, bár csak Dylan volt kiakadva, és ő meg
nem hallgatott rá.
Átkaroltam a fiam, ő egyszerre ütött engem és bújt hozzám,
csendben maradtam, mert tudtam már, hogy ilyen helyzetben
nem jó ötlet semmit sem mondani. Csak ki akartam bírni az
elkerülhetetlen kérdéseket és megjegyzéseket, megadni a helyes
válaszokat, és hazamenni úgy, hogy a DCF leszállt rólam, mert
korábban mindig így történt.
De ezúttal nem.
Nem, mert már fent voltam a gyámügy radarján, ami tudom,
hogy gyanúsan hangzik. Még a leglazább liberális is kimértebb
lesz, ha meghallja, hogy a gyámügy is beszállt a történetbe.
Összehúzzák a szemöldöküket, és összeszorított foggal
megkérdezik, hogy „nos, mi történt valójában?”. Olyan hangon,
amiből érezni, bármit is válaszolsz, nem lesz elég ok arra, hogy
elvegyenek egy gyereket, mert ilyet csak szörnyetegekkel lehet
megtenni.
Hogy hogy történt? A DCF először Marco, Dylan apja miatt
telefonált. Dylan kétéves volt, ekkor kezdtek el jelentkezni nála
a tünetek – vagy mik, nem tudtuk, és azóta sem tudjuk. Akkor
még túl kicsi volt a diagnózishoz, hogy ez autizmus, ADHD, vagy
a homályos jelentésű pervazív fejlődési zavar, amikor nem
tudják eldönteni, mi a gond. Amikor másfél éves korában
elvittem gyerekorvoshoz Dylant, azt mondta, várjunk és
meglátjuk. És én boldogan így is tettem, megkönnyebbülten,
hogy majd később foglalkozunk a dologgal. De Marcónak elege
lett az álmatlan éjszakákból, az ok nélküli és időnként órákig
tartó hisztirohamokból, hogy sokféle mindennapi háztartási
tevékenység a fent említett sikítást eredményezte, és abból,
hogy Dylan folyamatosan rajtam lógott. Végül egy éjszaka piás
elkeseredésében felhívta a gyámügyet, és közölte, hogy
„lemondó nyilatkozatot tesz”. Megnézte az interneten, mi az: az
ember gyakorlatilag lemond a gyerekről.
Szerencsére, mivel én egyáltalán nem akartam lemondani
róla, és hála istennek ez nem így működik, senki sem vitte el
Dylant. De a DCF-nek akkor is be kellett szállnia, úgyhogy
kijöttek hozzánk párszor. Megvizsgálták az otthonunkat, egy
kicsi, ócska ikerházat Elmwoodban, és beutaltak minket a
gyerekpszichiátriára Middletownba, mert nem volt közelebb
West Hartfordhoz senki, aki elfogadta volna az állami
betegellátási csekket, és lett volna helye is.
Először elmentem, bár rettegtem tőle. Dylannek nem ment jól
a buszozás – Marco közölte, hogy kell neki a kocsi a munkába,
bár tudta, hogy pszichiáterhez kell mennünk. Utána egy órát
kellett várni, és ez, bár voltak könyvek meg játékok, még jobban
kimerített mindkettőnket. Dylan már úgy kapaszkodott belém,
mint egy kismajom, a vállamba fúrva a fejét. Mire bementünk a
rendelőbe, alig két perc választotta el az összeomlástól.
 És akkor megcsinálta. Földre vetette magát, miközben a
pszichiáter, egy szigorú, mély ráncokkal szántott arcú, dauerolt
hajú nő nézte és jegyzetelt, a tolla sercegésétől az idegességem
az egekbe szökött. Mit írhat… hogy milyen rémes anya vagyok?
– Azt hiszem, ez nem megy – mondtam, miközben egyszerre
próbáltam elkapni Dylan karját, hogy ne tegyen kárt magában,
és józan hangot megütni.
– Nem az számít, hogy Dylan milyen, amikor a lehető
legjobban viselkedik – közölte tanáros hangon. Előre hajolt,
elszánt arccal, nyugodtan beszélt. – Dylan, látom, hogy zaklatott
vagy és fáradt. Talán megijedtél, mert ez ismeretlen helyzet
neked. De nem rugdoshatsz, nem bánthatsz másokat, még akkor
sem, ha ezt érzed.
Dylan egy szót sem hallott ebből, nem mintha amúgy
megértette volna, hiszen csak két és fél éves volt. Semmi kétség,
egyenes idézet volt egy gyermeknevelési szakkönyvből vagy a
Pszichológia alapjai című kiadványból, és gyakorlatilag
értelmetlen egy ilyen pillanatban.
Nem mentem vissza. Hívott a DCF, megkérdezték, miért nem
mentem el a következő időpontra, aztán kijöttek hozzánk, de
akkor Dylannek szerencsére jó napja volt, úgyhogy békén
hagytak minket. Egy időre.
A második és utolsó alkalom, amikor a gyámügy radarjára
kerültünk, Dylan ötéves korában volt. Addigra már teljesen
lekapcsolódtunk a szülők hálózatáról: a játszócsoportok,
mesedélutánok, baba-mama foglalkozások mindennapjairól,
ahova a legtöbb szülő járt, a világuk a gyerek és egymás körül
forgott a rudacskákra vágott répával, a piknikekkel a parkban,
az anyukás borozásokkal. Láttam ezt a távolból, de mi teljesen
kihagytuk, maradtunk a magányos buborékunkban, mert úgy
tűnt, ez működik.
Kihagytam az éves gyerekorvosi ellenőrzéseket, mert túl
bonyolult volt, és Dylan csak két délelőttöt bírt ki az óvodában,
akkor is végig ott kellett ülnöm mellette, és halkan beszélni
hozzá, mire rájöttem, hogy ez sem fog menni.
 Marco Dylan hároméves korában hagyott el minket, és beérte
a rendszertelen látogatásokkal, amik egyre ritkultak, majd egy
évre rá teljesen elmaradtak, és mi Dylannel nem mentünk
sehova, csak a könyvtárba és a parkba, időnként, ha kellett,
bevásároltunk, és alapvetően olyan volt, mintha a külvilág
számára egyszerűen megszűntünk volna létezni.
Ezért volt meglepő, amikor másfél évvel ezelőtt jelentkezett a
gyámhivatal, hogy Dylant nem írattam be óvodába. Az a két
bent töltött délelőtt elég nyom volt, hogy leellenőrizzenek,
vélhetően mert már volt náluk valami feljegyzés rólunk.
Ideges voltam, féltem, és őszintén szólva teljesen elegem volt.
Mármint az ember olvas arról, hogy szülők meggyilkolják a
gyerekeiket, bezárják őket a szekrénybe vagy az asztalhoz
láncolják, a gyerek csupa csikknyom és seb, és őket valahogy
békén hagyja a DCF. Engem meg kerget, miközben mindenki
láthatja, hogy megteszem, amit csak tudok. Engem elővesznek,
és ahelyett, hogy tényleg segítenének, csak úgy tesznek,
ciccegnek az orruk alatt, mosolyognak és kérdéseket tesznek fel.
Ekkor találkoztam először Susannel és a kedves mosolyával.
Bekopogott, és olyan együttérzőnek tűnt, én meg épp annyira
nagyon egyedül éreztem magam, hogy alábbhagyott az
éberségem. Teát főzött nekem, amíg én a konyhaasztalnál ülve
sírtam. Nem akartam, még csak észre sem vettem, hogy erre
lenne szükségem. Azt hittem, többnyire, hogy jól vagyok. Jól
vagyunk Dylannel.
De Susan úgy kérdezte meg, hogy hogy vagyok, hogy azt
hittem, tényleg érdekli a válasz, aztán vigasztaló szavakat
mormolt, hogy milyen nehéz lehet ez, és valahogy kijött
belőlem. Hogy Marco elment. Hogy próbálok otthonról
dolgozni, mert az óvoda egyszerűen nem lehetséges. Dylan
szükségletei – elsősorban az, hogy folyamatosan rám van
szüksége, belém kapaszkodik, szorong mindentől, a félelmek,
amik úgy kötnek össze minket, mintha a csontjaink egybenőttek
volna. És bár el sem tudtam volna képzelni máshogy, és nem is
tudom, hogy akartam volna-e máshogy, azért időnként túl
soknak éreztem.
 – Sosincs vége – emlékszem, ezt mondtam, próbálva lenyelni
a zokogást. – Sosincs semmi szünet.
Susan gyengéden érdeklődött, hogy van-e segítségem, és be
kellett vallanom, hogy egyáltalán nincs. Anyám New
Hampshire-ben él a második férjével, aki biogazdaságot visz,
nincs rám ideje, Dylanre meg végképp semmi. Apám ma is ott
él, ahol felnőttem, Bloomfieldben, de nem érdeklem, ahogy
sosem érdekeltem. Barátok? Rég elvesztettem azt, aki volt.
Kollégák? Olcsó ékszereket készítek, és a Shopifyon eladom
abban a pár órában, amikor Dylan elfoglalja magát vagy alszik.
Nincsenek kollégáim.
– És a szomszédok? – kérdezi Susan azon a rettentő
együttérző hangján. Egy háromlakásos házban lakunk, a miénk
a földszinten. Elmeséltem Susannek, hogy Angela él felettünk,
egy jóindulatú, idősebb, alzheimeres asszony. Az évek során
egyszer-kétszer áthívott minket, de a lakása tele van apró
csecsebecsékkel, nem akartam, hogy Dylan véletlenül
összetörjön valamit.
A legfelső emeleten lakó férfi rengeteg sört iszik – a szelektív
kukából ítélve, ami tele van dobozokkal a bejárón – és a
plafonon átszűrődő zajok alapján agresszív videójátékokkal
játszik. Nem tudom, mi mást csinál, ha csinál bármit.
Úgyhogy, magyaráztam Susannek, gyakorlatilag nincs senki,
és tudom, hogy a legtöbben nehezen értik meg, milyen
tökéletesen egyedül lehet valaki akkor is, ha körülveszik mások,
mert a normális embereknek vannak szüleik meg testvéreik,
rokonaik, barátaik, egy támogató háló, ami nekem teljesen és
tökéletesen elérhetetlen. De akkor is ez a helyzet, mindig is ez
volt, legalábbis tizennyolc éves korom óta. Senki.
Úgyhogy Susan vigasztalt, és elmondta, hogy szerinte
segítségre lenne szükségem, javasolt is egy csoportot az
elmwoodi művelődési házban, ahova autista gyerekek szülei és
gondviselői járnak. Csak hogy Dylan nem autista, tudtam, hogy
nem az. Rákerestem a tünetekre, és neki egyértelműen nem
ilyenek vannak. A másik szemébe néz, nincsen „szenzoros
érzékenysége”, nem nyugtatja magát ismétlődő tevékenységgel,
hacsak nem számolom ide a legózást vagy a puzzle-t. Bár
gyakran csendes, nem azért, mert nem képes beszélni. Tud, de
úgy dönt, hogy nem akar.
Mégis, tudom, hogy az átlagos kívülálló autistának láthatja,
csak mert más, félénk, és kicsit ideges természet. Biztos voltam
benne, hogy Susan jót akar, még ha nem is értett semmit az
egészből.
Nem vihettem el semmilyen csoportba Dylant, még olyanba
sem, ahol megértőek az emberek, sok a puha plüssjáték, és
megnyugtató a légkör, meg minden. Dylan ideges lesz a
tömegtől, a legjobb esetben is úgy tapad rám, mint egy cellux,
még akkor is, ha ketten vagyunk. Csak a parkba megyünk meg a
könyvtárba, amikor az gyakorlatilag üres, azaz vagy rögtön
nyitáskor vagy zárás előtt.
És én sem mehettem volna el nélküle a csoportba, mert senki
sem vigyáz Dylanre rajtam kívül, amióta Marco elment. Marco
meg évek óta nem látogatja, bár itt lakik Bloomsfieldben, a
szomszéd városban. Susan erre is rákérdezett, elmondtam, hogy
Marco legfeljebb évente egyszer-kétszer látogatja a gyereket,
bár időről időre utal nekem némi pénzt.
Úgyhogy az elmúlt négy évben leginkább magunk voltunk,
Dylan meg én, minden egyes nap minden egyes percében, és ez
rendben is van így. Szeretek vele lenni. Ő is szeret velem lenni.
Többnyire boldogok vagyunk együtt. Szeretem a fiam, és olyan
napirendet alakítottam ki, ami mindkettőnknek működik.
Szintén többnyire.
Úgyhogy amikor Susan előjött a tökéletesen jó szándékú és
teljességgel lehetetlen javaslataival, mosolyogtam, és valami
határozatlan beleegyezésfélét mormoltam, de közben tudtam,
hogy egyáltalán nem fog tudni segíteni nekem.
És nem is tudott. Csak visszalökött a mókuskerékbe, hogy
kapok egy időpontot a pszichológiai rendelőbe, ahova
lehetetlen eljutni. De legalább egyszer megpróbáltam. Elvittem
Dylant a gyerekorvoshoz is, mert kétéves kora óta nem
vizsgálták meg. Egy rezidens fogadta, akivel még sosem
találkozott, ami rémes is lehetett volna, de végül nem lett.
 Az orvos fiatal volt és barátságos, és szerencsére úgy tűnt,
nem zavarja Dylan viselkedése, hogy végig az ölemben ült, nem
szólt egy szót sem, és a mellembe fúrta az arcát, ha az orvos
beszélni próbált vele.
Csodálatosképp Dylan az összes vizsgálaton megfelelt,
tökéletesnek bizonyult a hallása és a látása, rá tudott mutatni
egy-egy tárgyra, sorba tudott rakni dolgokat, és a végén az
orvos közölte, hogy szerinte nincs okunk fejlődési zavar miatt
aggódni – ez az autizmus kódja –, és az utunkra bocsátott
minket némi röhejes, de jó szándékú tanács kíséretében,
miszerint a gyerekek szociális fejlődése egyéni tempójú.
Ez hála istennek elég volt, hogy Susan békén hagyjon minket,
mondván, hogy majd fél év múlva jelentkezik.
Persze vissza is jött hat hónappal később, épp amikor Dylan
hatéves lett.
Persze nem vittem el több orvoshoz, és ezt Susan már tudta.
Körbement a lakásban, és kis megjegyzéseket meg pipákat
írogatott a jegyzettömbjére, amitől sikítani tudtam volna. Mit
látott? Mi a baj?
– Együtt alszik vele? – kérdezte közömbös hangon, ami
egyáltalán nem tűnt közömbösnek.
– Csak egy hálószoba van – nem gondoltam ezt olyan
furcsának, mint amilyennek tűnhetett, hiszen Dylan csakis
akkor volt hajlandó aludni, ha melléfeküdtem. Úgyhogy igen,
egy ágyban aludtunk. És amúgy meg az a rengeteg ember a
középkorban, akik mondjuk hatan aludtak egy ágyban? Az nem
volt fura, ugye?
Susan kijött a konyhába, és én is láttam, hogy rendetlenség
van. Általában a nap végén mosogattam csak el, amikor Dylan
már aludt. Kirázott a hideg arra, ahogy Susan mindent
végigmért: a mosogatóban tornyosuló koszos edényeket, az
asztalra kiömlött gabonapelyhet. Bűntudatom lett ettől, de
nyilván nem én vagyok az egyetlen olyan anyuka a világon,
akinek nem ragyog a konyhája.
– Hogy megy a munka? – kérdezte Susan kedvesen, és én azt
feleltem, hogy jól, bár nehezen szorítottam rá időt, hogy
gyöngykarkötőket meg ilyesmiket készítsek, miközben Dylan
ilyen gyakran igényelte a figyelmemet.
– És Dylan itthon tanul, nem jár iskolába? – kérdezte
ugyanazon a közömbös hangon, és visszajött a nappaliba, ahol
szintén kupleráj volt. Dylan elővett egy puzzle-t, azt próbálta
kirakni egyedül, reméltem, ez számít valamit. Imádta a puzzle-t,
és szerencsére olcsón be tudtam szerezni mindig párat a
leértékelésekkor.
– Igen – bár, gondolom, tudnia kell, mert már beadtam egy
kérvényt az egyéni tanrendre vonatkozóan a tankerületnek,
rögtön az előző látogatása után. Nem mintha tényleg tanult
volna otthon. Dylan még csak hatéves volt, és arra jutottam,
hogy a kirakók meg a könyvek megteszik, ebben a korban ez
elég elfoglaltság. Ismert pár betűt, le tudta írni a nevét.
Olvastam neki, és néha együtt színeztünk. Mi más kellene még
egy kisfiúnak?
Susan lassan bólintott. Még beszélt egy keveset arról, hogy
nem jelentem meg a rendelőben a megbeszélt időpontokban, és
bátorított, hogy menjek el a csoportba, aztán Dylanre
mosolygott, és közölte, hogy a nehézségek ellenére boldognak
látszik. És ekkor, hála istennek, elment.
Ez egy éve történt. És most itt ülök egy áporodott levegőjű kis
szobában a rendőrségen, egy olyan helyiségben, ahova a
bűncselekménnyel gyanúsítottakat viszik, Dylan meg az
ölemben alszik, mert ez az egész helyzet teljesen kimerítette. De
legalább már nem sikoltozik. Láttam, ahogy az ügyeletes tiszt
végigmér a szeme sarkából, azzal a néma, ítélkező tekintettel,
amihez már úgy hozzászoktam. Akkor szoktam ezt megkapni,
amikor Dylan nyilvános helyen borul ki, és az emberek azt
feltételezik, hogy béna, túl engedékeny szülő vagyok, akinek
fogalma sincs a fegyelmezésről, de ez sokkal rosszabb, hogy itt a
kapitányságon néz így rám egy rendőrtiszt.
Úgy, mintha verném a gyerekem, vagy szörnyen
elhanyagolnám, pedig ennél semmi sem állhat távolabb az
igazságtól. Az egész életem Dylan körül forog. Hogy ez jó vagy
rossz, azon lehetne vitatkozni, de az az igazság, hogy bármit
megtennék a fiamért, és feláldoztam az életemet, hogy ő boldog
legyen – mégpedig örömmel.
Igazából nem voltam mindig ilyen. Egy egészen másik életben
– azaz mondjuk tíz évvel ezelőtt – normális tizenéves voltam:
középosztálybeli vagy szinte középosztálybeli családdal, és a
Connecticut State-en akartam továbbtanulni. A Gapben
dolgoztam hétvégente, a West Farms plázában, csinosan és
vidáman hajtogattam a pulcsikat. Csendes lány voltam, nem
annyira félénk, mint Dylan, de nem is a buli középpontja. Azért
volt pár barátom, családom, normálisnak tűnt az életem.
Hogy hogyan juthattam el onnan ide, az már egy egészen
másik történet, és nincs is sok értelme ezen tűnődni, mert már
megtörtént – részben az én hibámból, és ma már nincs mit
tenni.
Most csak túl akarok esni ezen, és hazamenni Dylannel. Le
akarok dőlni a kanapéra, Dylan feje a vállamon, én átkarolom,
és felolvasom neki háromszor egymás után a dinoszauruszos
könyvet. És minél tovább várok itt, annál jobban félek, hogy ez
nem így lesz, vagy legalábbis nem egyhamar.
Vagy félórát vártam a szobában, mire bejött Susan kedves
mosollyal, és hozott nekem egy csésze teát. Még arra is
emlékezett, hogy iszom: tejjel és édesen. Önkéntelenül is
megfeszülök, egy kicsit túl részvétteli ez az egész, mintha épp
rossz hírekkel készülne.
– Beth… – szólal meg, a hangja csupa együttérző fájdalom.
Ne!
Nem válaszolok, mert úgy érzem, bármi, amit mondanék,
felhasználható lenne ellenem, és fel is használnák. Nem kell
felelnem, mint kiderül, Susan megrázza a fejét, és folytatja.
– Biztos látja ön is, hogy ez így nem működik.
És én nem kérdezem meg, mire gondol, mert persze, hogy
tudom én is. Rám gondol. Rám és Dylanre. Mi nem működünk,
és most először, úgy tűnik, a DCF tényleg csinál is valamit. És
bár nem bírom elviselni a gondolatot sem, de egészen
halványan, egy pillanatra megvillan bennem a
megkönnyebbülés. Végre, végre segít nekem valaki.
Mit tudtam én akkor.
 2. FEJEZET

Ally

Három héttel azután, hogy befejeztük a nevelőszülői

tanfolyamot, és túlestünk az összes ellenőrzésen és referencián,
megérkezik az első hívás.
A konyhaszigetnél állok épp, a csupa őszi tarkaság kertet
bámulom: rozsdaszín, vörös és arany. Csodaszép ezen az
október közepi, hűvös napon, amikor a levegő kristályszerű,
szinte ihatóan tiszta. Délelőtt otthonról dolgoztam, egy
barátommal ebédeltem, és húsz perc múlva indulnom kell, hogy
elhozzam Josh-t a terepfutó edzésről. Elégedettség és jóérzés tölt
el, bár hiányzik Emma, hiszen még csak egy hete, hogy elkezdte
az egyetemet Bostonban. A távolléte nyugtalan bánatként
motoszkál bennem.
Hasonló érzés – sőt, igazából pont ugyanilyen –, mint amikor
először hoztam fel az ötletet Nicknek, hogy legyünk
nevelőszülők, még áprilisban. A kanapén ült, egy pohár bort
ivott épp, Josh meg Emma fent voltak a szobájukban, tanultak
vagy a telefonjukon társadalmi életet éltek, sőt az a
legvalószínűbb, hogy egyszerre tették mindkettőt.
Felfoghatatlan képességük ez, hogy egyszerre tudtak iskolai
beadandót írni és szelfit posztolni a Snapchatre, három
másodpercenként. Megdöbbentett, de nem panaszkodhattam,
mert mindketten tiszta kitűnők voltak, Emmát épp most vették
fel a Harvardra, és mi tökéletesen el voltunk ragadtatva ettől
Nickkel, de úgy éreztük, ezt nem mutathatjuk ki. Az ember nem
rohanhatja körbe a szomszédokat, hogy elújságolja, felvették a
gyerekét az ország legjobb egyetemére, legalábbis West
Hartforban nem lehet ilyet, ahol mindenki udvariasan, de
gyilkosan komolyan veszi a felvételit. Csak annyit mondtunk
mindig, hogy Bostonba megy, de bizonyos rejtélyes hangsúllyal
megnyomtuk a „Boston” szót. Néha megkérdezték, néha csak
kicsit bosszúsnak tűntek, mert értették ennyiből.
Tudtam, hogy Emma nemsokára elköltözik, és úgy tűnt,
tizenhat éves korára Josh-nak sincs igazából szüksége ránk,
csak sofőrként – talán ezért jutott eszembe a nevelőszülőség.
Megnéztem a laptopomon egy dokumentumfilmet, egy
párperces Facebook-videót az amerikai nevelőszülői válságról,
hogy majdnem félmillió gyerek van állami gondozásban az
Egyesült Államokban, közülük sokan elhelyezésre vagy
örökbefogadásra várnak.
Az ilyesmit direkt úgy csinálják meg, hogy az embernek
összeszoruljon a szíve: traumatizált, könnyes szemű gyerekek
néznek egyenesen a kamerába, és persze működik.
Körbepillantottam a házunkban, láttam a ragyogó, gránittal
burkolt konyhát, amit pár éve újíttattunk fel, egy nyíló
tulipánokkal teli agyagkorsót a sziget közepén, a boldog
családról készült fotókat a falon, amikor a Berkshire-ben
kirándultunk, a kötelező orlandói úton voltunk vagy a Grand
Canyonban, és persze a mindenkinél felbukkanó képet, ahogy
mindannyian farmerban és fehér pólóban idétlenkedünk
szégyenlősen a kamera előtt.
Olyan szerencsések vagyunk. „Áldott” hashtag, és még csak
nincs is ebben irónia. Tudtam, és megköszöntem – talán
Istennek, vagy talán a kicsit kellemesen ködösebb sorsnak –,
amit kaptunk. Nem jött-e el az idő, hogy valamit visszaadjunk
ebből? Nem lenne jó, ha erre használnám a felszabaduló időmet
most, hogy Emma elmegy, és én csak húsz órát dolgozom egy
héten?
Még csak negyvenhat éves vagyok, gondoltam, fiatal az üres
fészek őrzéséhez, legalábbis itt, Connecticutnak ezen a részén. A
legtöbb barátom, akinek Emma-korú volt a gyereke, már
javában benne járt az ötvenes éveiben. Én fiatalnak éreztem
magam, és Emma költözése mintha nemcsak neki nyitott volna
új fejezetet, hanem mindannyiunknak. Valami mást akartam
kezdeni az életemmel, valamit, aminek van értelme.
Úgyhogy feldobtam az ötletet Nicknek, aki döbbentnek tűnt,
és nem úgy festett, mint aki el lenne ragadtatva, ami persze
érthető, hiszen még sosem hoztam fel ezt a házasságunk
huszonkét éve alatt.
– Nevelőszülők? De hiszen épp most kapjuk vissza az
életünket – elviccelte, de én tudtam, hogy komolyan mondja,
legalábbis részben.
– Már évek óta visszakaptuk – feleltem könnyedén. – Josh és
Emma már nem ovisok – nincs ránk szükségük nagyjából
tizenhárom éves koruk óta, csak taxinak kellünk, meg időnként
meg kellett hallgatnunk Emma érzelmi kitöréseit.
– Igen, de… Emma elmegy, Josh meg tizenhat éves… Mi is
elmehetnénk ketten – rángatja csábítón a szemöldökét. – Egy
romantikus New York-i hétvége?
– Nem hiszem, hogy itt hagynánk Josh-t – bíztam benne, de
azért ennyire nem. – És ezeket a gyerekeket nem örökre küldik
ide.
– Nem tudom, Ally… – Nick tekintete visszakalandozott a
tévére, amit lenémított, amikor beszélni kezdtem.
– Csak annyit kérek, Nick, hogy gondolkozz rajta. Olyan sok,
ami nekünk jutott, és kétségbeejtő helyzetben vannak azok a
gyerekek – elszorult a torkom, ahogy eszembe jutott az egyik
megrázó történet a videóból. Gyerekek, akik csak zacskós
croissant-t kapnak reggelire, három mérettel kisebb ruhát
hordanak, nem beszélve a rémes zaklatásos esetekről, azokra
gondolni sem bírtam.
– Igen, de… – Nick elhallgat, a pohár megáll felúton a
levegőben. – De ezek problémás gyerekek, ugye?
Ettől kicsit visszahőköltem, nem hittem volna, hogy ilyen
önző dolgot mondhat.
– Te sem lennél könnyű eset, ha úgy nőttél volna fel, mint
azok a gyerekek – be kell vallanom, tényleg úgy hangozhatott,
mintha szakértőként adnám elő magam azok után, hogy
megnéztem egy ötperces Facebook-videót, de valójában ennél
többet tudtam. A hirdetés a connecticuti családügyi hivatal
oldalára vezetett, és elolvastam jó pár cikket a
nevelőszülőségről, a képzésről, amit ehhez meg kellett csinálni,
a referenciákról, és hogy milyen rengeteget ad ez. Nem tudtam
sokat, még nem, de valamit azért igen.
– Tudom, tudom – nyugtatott meg Nick. – Pont ezt mondom.
Mindnek baja van. És nem hiszem, hogy mi fel lennénk rá
szerelkezve, hogy ilyesmivel elbánjunk.
– Felszerelkezve? Hogy érted ezt, mivel? – néztem körül
célzatosan a tágas konyhában, majd tekintetem az üvegajtón
keresztül – amit pár éve rakattunk be – a hatalmas, cédrusfa-
borítású teraszon díszelgő, csillogó grillhez vezetett. A házunk
nem volt hatalmas, de kényelmes volt, és imádtam mindazért,
amit jelentett és az emlékekért, amiket ígért és amiket őrzött.
Pár évvel ezelőtt Nick felvetette, hogy költözzünk be az egyik
hatalmas szörnyházba a Mountain Roadon, de én nem bírtam
volna. Tizenöt éve vettük ezt a húszas években épült, négy
hálószobás házat a Farmington Avenue-n, lassanként
felújítottuk és átalakítottuk, amíg nem lett pontosan olyan, mint
amilyet akartuk. Beleszerettünk az utcába, ami olyan volt, mint
egy Normal Rockwell festmény, vagy egy kisvárosi
szappanopera egyik epizódjának díszlete: fehér fatornácok,
hintaszékek, a járdán bicikliző és játszó gyerekek a nyári
estéken, miközben a szentjánosbogarak alacsonyan járó
csillagként szállnak elő. Pontosan ilyen gyerekkort akartam a
gyerekeimnek, és meg is adtuk nekik. Miért ne ajánlanánk ezt
másnak is, csak rövid időre akár, ha egyszer megtehetjük?
– Eléggé fel vagyunk szerelkezve – folytattam, amikor úgy
tűnt, Nick nem fog válaszolni. – Sikeresen felneveltünk két
gyereket – Emma harvardi felvételije ott lebegett célzásként a
levegőben –, és én részmunkaidőben dolgozom, itthonról – múlt
évben Nick átalakíttatta a garázs feletti helyiséget, irodát
építtetett belőle magának felülvilágítóval és Nespresso géppel. –
Meg tudnánk csinálni – de akkor nem, ha Nick nem akarja
annyira, mint én, bár biztos voltam benne, hogy akarná, ha időt
adnék neki, és óvatosan megpuhítanám.
– Honnan jön ez az egész? – kérdezte. – Mert most először
hallom tőled. És úgy mondod, mintha már tizedszerre kerülne
ez szóba köztünk. Mi történt, Ally?
Lehajtottam a fejem, kicsit zavarba jöttem, mert tényleg elég
hirtelen jött. Múlt héten arról beszéltem, hogy vegyünk ki
nyárra egy házat Provence-ban, mert láttam egy magazinban a
levendula- és napraforgómezőket, a távolban csillogó, azúrkék
tengerrel.
Kicsit ilyen vagyok: elkap egy-egy ötlet, és muszáj
elgaloppoznom, ha csak gondolatban is. Nick rögzít engem a
földhöz, ő tart a valóság talaján. Néha kicsit lelombozó, máskor
megkönnyebbülés.
De ott és akkor, ahogy néztem, amint a bort iszogatja, és fél
szemmel a baseballt nézi a tévében, ahogy azt szokta, arra
gondoltam, milyen könnyű lett az életünk, és nem éreztem
egyiket sem. Csalódott lettem. Azt akartam, hogy ő is akarja. Azt
akartam, hogy felcsillanó szemmel hajoljon előre, egy pillanatra
feledkezzen meg a Red Soxról, és azt mondja, hogy: „Tudod mit,
Al? Ez remek ötletnek hangzik. Én is valami hasonlóra
jutottam…”
– Tudom, hogy nem beszéltünk még erről – folytattam. – De
nem gondolkozhatnánk el most? Többet szeretnék az élettől.
Olyasmit akarok tenni, ami számít – hallottam, hogy remeg a
hangom az érzelmektől, és ez kicsit meg is lepett, mert eddig
nem vettem észre, hogy ennyire fontossá vált az egész. Talán
eleinte csak egy ötlet volt, ami megfogott, de most már
valóságosnak éreztem.
– Hogyhogy? – már ez az egyetlen szó is gyengéd korholás
volt. – Te vagy a szülői munkaközösség gyöngye. Folyton
önkénteskedsz…
– Az más – végigcsináltam mindenféle szülői munkaközösségi
feladatot, az általános iskolai buliktól az ajándékosztós
pénzgyűjtésekig, amikor az ember küszködve tartja távol a túl
lelkes többieket, hogy aztán eljussak a gimnazista tundrára,
ahol meg senki sem akar részt venni semmiben, és minden
egyedül kell megoldani. – Többet szeretnék – mondtam újra
Nicknek. – Olyasmit, ami nem csak kicsit korrigál az életünkön.
– Korrigál? – húzta fel a szemöldökét Nick az imádott,
féloldalas, csibészes mosolyával. – Na szép.
Karba tettem a kezem, próbáltam szigorúan nézni rá, de
végül elnevettem magam, mint amúgy mindig, és Nick
megadóan felemelte a kezét.
– Rendben, rendben. Megnézem. Milyen videó? A Facebook-
hirdetés, amit néztél?
– Nick! – ráztam meg a fejem, de még mindig nevettem. Olyan
jól ismer. – Nézz meg pár statisztikát az amerikai nevelőszülői
hálózatról, vagy csak a connencticutit – miután megnéztem a
videót, ennyit legalább megtettem. Megnyitottam pár oldalt,
ahol nevet és hangot kapcsoltak a lelketlen statisztikákhoz.
Gyerekek képeit, interjúkat velük.
Egyszerre volt szívettépő és rémes, ahogy az ember
végiggörgette a gyerekek fotóit és a nyúlfarknyi leírásokat.
„Jenny mindennél jobban szeretne egy családot. Juan jobban
érezné magát, ha nem lenne otthon más gyerek rajta kívül.
Drew-nak türelmes családra lenne szüksége, akik segítenének
neki helyesen dönteni.”
Arra emlékeztetett, amikor a menhely oldalán kutyát
kerestem – sosem lett kutyánk –, csak ez sokkal rosszabb volt.
Ezek itt emberek voltak, gyerekek, és családot akartak.
Biztonságos otthont, ahol szeretik és este betakargatják őket.
Ahol nem kell megalázkodni, lapulni, félni.
Minden egyes gyerekért fájt a szívem, biztos voltam benne,
ha Nick látná ezt az oldalt vagy bármelyik hasonlót, ő is így
érezne.
– Tudom, hogy ez hirtelen jött – ismertem el. – De adj esélyt!
Adj esélyt egy gyereknek.
– Ezt majd ráíratom egy pólóra vagy talán bögrére – tudtam,
hogy Nick szándékosan veszi ezt ilyen lazán, így szokta, ha
érzelmileg fontos dologról kellett beszélni. Most először jutott
eszembe, pedig már korábban is gondolhattam volna erre, hogy
ez talán kicsit túl közel állhat ahhoz, amit Nick egykor az
otthonának hívott.
Nem tudtam sokat a gyerekkoráról, nem beszélt róla, csak
nagy vonalakban és igencsak vonakodva. Azt tudtam, hogy
szegénységben nevelkedett New York állam északi részén, az
apja még kiskorában eltűnt, az anyja meg boldogult, ahogy bírt,
a pia mellett.
Egyszer találkoztam Nick édesanyjával, amikor a Cornellen
töltött utolsó évben eljegyeztük egymást, két optimista
matekszakos, akik úgy érezték, ott ragyog előttük az egész világ.
Két éve jártunk már ekkor, de még nem ismertem a családját.
Mindig hárított, ha felhoztam, azt mondta, higgyem el, nem
akarnék találkozni velük. Engem meg nem érdekelt annyira,
mert az én családommal töltöttük az időnket: anyukámmal,
apukámmal és a nővéremmel New Jersey-ben. Csendes
büszkeséggel töltött el, amikor hazaértem a szülővárosomba
mint a javított, új kiadás. A moorestowni gimi
matekstréberének új frizurája lett, új stílusa, és, ami a legjobb,
új pasija.
Amikor Nick megkérte a kezemet New Yorkban az egyetem
utolsó évének tavaszán, úgy döntött, itt az ideje, hogy
megismerkedjek az anyukájával. Ez az egyszeri látogatás
igencsak kellemetlen volt mindkettőnknek. Pillanatfelvételt
láttam Nick gyerekkorából, sajnáltam emiatt, és ő persze utálta
ezt.
Nick anyukája, Arlene, egy mocskos kis lakásban élt
Albanyban, ami bűzlött a cigarettafüsttől és a kétségbeeséstől. A
hangját is szétcigizte, mély volt és rekedt, ehhez passzoló,
dohányos köhögéssel. Minden jót kívánt nekünk, de lehettünk
volna valami ismerősök is, akiknek már elfelejtette a nevét,
amennyire érdekeltük. Nem kapcsolta ki a tévét, végig
fülhasogató hangerővel ment a Zsaruk egyik epizódja.
Utána szinte teljesen némán autóztunk vissza Ithacába, Nick
feszülten, elszánt arccal markolta a kormányt. Nem tudtam, mit
mondhatnék, úgyhogy nem mondtam semmit. Egy-két óra
múlva Nick egyszerűen kijelentette.
– Meg kellett csinálnom. De nem találkozunk vele többet.
– Soha? – ezen önkéntelenül is meghökkentem, bármilyen
nehéz is volt a látogatás. – Nick, ő az anyukád…
– Nem – közölte határozottan. – Nem az. Már régóta – tudtam,
hogy a legjobb barátjánál, Steve-nél és annak a családjánál
lakott tizenhat éves kora után. Steve volt a tanúja az
esküvőnkön. De nem tudtam, mi előzte meg ezt, és sosem
kérdeztem meg. Tényleg nem találkoztunk többet Arlene-nal. Az
esküvő körül felhívott, kicsit becsiccsentve, könnyek között, én
meg kötelességszerűen karácsonyi lapot küldtem neki, nem is
szóltam erről Nicknek. Emma féléves volt, mikor Arlene
meghalt tüdőrákban, és az azóta eltelt évek alatt Nick magától
sosem hozta szóba.
És most ott álltam a csodás konyhánkban, néztem, ahogy Nick
könnyedén vesz egy ilyen komoly dolgot, és arra gondoltam,
vajon azért teszi-e ezt, mert az egész nevelőszülőség a saját,
zaklatott gyerekkorára emlékezteti.
Tudtam, hogy nem kérdezném meg, legalábbis akkor még
nem. Minden házasságnak megvannak a maga tiltott zónái, és
Nick gyerekkora egyértelműen ez volt nekünk. Ritkán
beszéltünk róla, és olyan lehetetlenül távolinak éreztem, hogy
gyakran megfeledkeztem róla, és csak arra gondoltam, amilyen
férfivá lett mostanra: magabiztos, zseniális és sikeres.
– Kérlek, olvass utána! – kértem, ő meg hagyta a könnyed
hangnemet, és melegen, komolyan nézett rám.
– Rendben.
És így is tett. Másnap délután lejött a garázs feletti irodájából
– pénzügyi elemzőként dolgozott egy nagy hartfordi
biztosítónál, hetente egyszer-kétszer otthonról. Én épp
végeztem a munkámmal: részmunkaidőben könyveltem egy
pár helyi, független boltnak. Olyan komoly és fájdalmas volt az
arca, hogy azt hittem, valami borzasztó történt.
– Mi…
– Megcsinálom – mondta, én meg pislogtam, nem tudtam,
miről beszél.
– Mit csinálsz meg?
– A nevelőszülőséget. Megcsinálom – a fejét rázta, mintha
ezzel le is zárta volna a témát. – El kell menni valami
tanfolyamra, ugye?
– Igen. Tízhetes. Szerda esténként három óra – ezt úgy
mondtam, mint valami figyelmeztetést, mert tudtam, hogy
komoly elköteleződés és sok idő, ráadásul Nick gyakran
túlórázik, és én nem akartam, hogy túlságosan elragadjon.
Olyan hirtelen lett elszánt, hogy nem is tudtam, higgyem-e.
– Rendben – mondta Nick, és meg rámeredtem, nem vártam
ilyen azonnali megadást, mégis óvatos boldogságot éreztem.
– Biztos vagy benne? Mert tegnap este…
– Megcsinálom, Ally. Mondtam, hogy megcsinálom – egy kicsit
megemelte a hangját, ez jelezte, hogy kezd ideges lenni,
feldúltan túrt a hajába. Erőltetni akartam, talán vigasztalni, de
egyiket sem tettem. – Megcsinálom – ismételte, és visszament az
irodájába, ott hagyva engem tátott szájjal.
Többet kellett volna beszélnünk erről, persze, végig kellett
volna vennünk, milyen okból döntött úgy, hogy nekivág,
nemcsak a képzésnek, de a nevelőszülőségnek is, de abban a
pillanatban úgy éreztük, elég, hogy mindketten igent
mondtunk. Ráadásul Connecticut államának égető szüksége volt
nevelőszülőkre.
Június közepén kezdtük el a képzést, kilencen ültünk egy
levegőtlen szobában az elmwoodi művelődési házban hétről
hétre egy kedves, de szókimondó szociális munkással,
Monicával, aki elmondta, milyen kibírhatatlanul nehéz lesz ez.
Minden héten arra gondoltam, miért próbál ennyire elijeszteni
minket. A tanfolyam végére már csak öten maradtunk. Nickkel
nem beszéltünk sokat arról, amit a három óra alatt
megtudtunk, bár utána időnként elmentünk egy italra, és Pinot
Grigiót kortyolgattunk üres arccal, még kissé megrendülve az
esetektől, amiket végighallgattunk, egy-egy határozatlan
megjegyzéssel reagálva Monica szavaira.
 – Minden nevelőszülőknél elhelyezett gyereknek baja van az
étellel?
– Nem küldheted be őket pár percre a szobájukba, hogy
lenyugodjanak…
Egyszer felhoztam Nick gyerekkorát.
– Szerinted téged ez mélyebben érint? – kérdeztem óvatosan.
– A gyerekkorod miatt.
Teljes értetlenséggel nézett rám.
– A gyerekkorom miatt?
– Mármint… tudod… mert hogy olyan nehéz volt.
Nick úgy húzódott vissza, mintha valami sértőt mondtam
volna. Talán így is volt.
– Ally, a gyerekkorom egyáltalán nem olyan volt, mint amiket
itt végighallgatunk. Semennyire sem – éreztem, milyen heves a
hangja, és hogy inkább hagynom kellene.
És most itt állok, ugyanott, mint hónapokkal ezelőtt, és
Monica van a telefonban, épp közli, hogy egy elhelyezést
ajánlanak nekünk. Tényleg megtörténik.
– Egy fiú, hétéves, ő is West Hartfordban él. Nem tudok sokat
a helyzetéről, csak annyit, hogy ez lesz az első elhelyezése, és
valószínűleg hamarosan visszakerülhet az anyukájához, ez a
leginkább várható és legkívánatosabb eredmény, remélhetőleg
hónapokon vagy akár heteken belül.
– Rendben… – az agyamban egymást kergetik a gondolatok.
Valahogy hiába készülök tíz hete erre a pillanatra, nem állok rá
készen. Egy gyerek lesz a házunkban. Egy idegen. – És mikortól?
– Minél előbb. A legjobb az lenne, ha ma délután
odavihetném.
– Ma délután… – Ilyen gyorsan? Lenyelem a szavakat, mert
úgy érzem, nem lenne helyes. De el kell mennem Josh-ért húsz
perc múlva, és már pár napja nem vásároltam, a vendégszoba
meg nem igazán áll készen gyerekfogadásra, mert eddig az
egész nem tűnt valóságosnak. Most igen.
– Probléma lenne? – Monica hangja tárgyilagos, de érzem a
hűvösséget a hangjában, mintha arra számítana, hogy azt
mondom, igen, az, és én elképzelem, hányszor kellett már
megküzdeni a csalódottsággal és a kifogások végtelen sorával.
Bocsánat, most épp nem alkalmas… talán legközelebb… tényleg
jobb lenne egy év alatti gyerek, de nem drogos anyukától.
Ezt hallgattam végig a tanfolyam alatt, és nem akartam az
egyik olyan lenni, aki csak a könnyű esetet akarja.
– Nem, nem probléma – felelem, és csak egészen kicsit feszült
a hangom. – Természetesen nem – de tényleg beszélnem kellene
Nickkel és Josh-sal is. Nem volt elragadtatva, amikor elmondtuk,
hogy elmegyünk a tanfolyamra, de manapság épp csak oda-
odamordul nekünk egy-egy szót, úgyhogy nem is tudtam,
milyen reakcióra lehetne tőle számítani.
– Talán jó lenne, ha beszélne Nickkel – javasolja Monica
türelmesen, a gondolataimat visszhangozva. – Mindkét
nevelőszülőnek vállalnia kell az elhelyezést, mielőtt
továbblépünk.
– Igen… hogyne.
– Akkor esetleg hívjon vissza, ha beszélt a férjével, jó?
Mondjuk egy órán belül?
– Igen, rendben.
Monica leteszi a telefont, én egy pillanatig a semmibe
bámulok, az agyamban vadul száguld a feladatok listája. Tiszta
ágynemű a vendégszobába. Ki kell pakolni a szekrényből Nick
nyári ruháit. Vásárolni kell, mert nem hiszem, hogy lenne a
hűtőben bármi vacsorának való.
De először is felhívom Nicket az irodában, ma bent dolgozik.
– Máris? – ő is ugyanolyan meglepettnek hangzik, mint én. –
Hiszen még csak pár hete…
– Tudom, és nem hiszem, hogy ez hosszú lenne. Ez az első
elhelyezése, és Monica azt mondta, rövid távú.
Nick hallgat, hallom a lélegzését a telefonban. Várok, nem is
tudom, mit akarok, mit mondjon. Most, hogy eljött a pillanat,
nyugtalannak érzem magam. Felkészületlennek.
– Mit gondolsz? – kérdezem, mert már tudom, hogy azt
akarom, ő hozza meg a döntést.
Egy újabb ütemnyi csend, mielőtt válaszol.
 – Azt mondom, hogy megcsináljuk – jelenti ki határozottan. –
Ezért végeztük el a tanfolyamot is, nem igaz? Hogy
nevelőszülők legyünk. Nincs rá okunk, hogy elutasítsuk a
legelső elhelyezést.
– Nem, nincs rá okunk – értek egyet. De érzem magamban a
vonakodás szikráját, vagy talán csak ideges vagyok.
– Akkor visszahívod Monicát?
– Igen, gondolom.
– Megpróbálok korán hazamenni ma.
– Josh-ért is el kell menni…
– Elmegyek érte.
Nick azonnal tettrekész, én viszont furcsán dermedtnek
érzem magam.
– Rendben – mondom. – Akkor beugrok a Whole Foodsba,
bevásárolok, mielőtt Monica áthozza – ekkor fogom fel, hogy
nem is tudom a gyerek nevét. – Megcsináljuk – mondom, és
Nick szinte vidáman válaszol.
– Igen, megcsináljuk.
 3. FEJEZET

Beth

Elveszik tőlem Dylant. Susan az együttérző mosolyával

gyengéden azt javasolja, hogy tartsak egy kis szünetet, pont,
mint ahogy azt egy évvel ezelőtt mondtam. Mindezt úgy, mintha
egy Snickerst adna nekem, vagy elküldene wellnessbe, nem épp
elvenné a gyerekemet.
Ott ülök a levegőtlen kis szobában, Dylan meleg és nehéz az
ölemben, hitetlenkedve nézem Susant.
– Ezt nem így értettem sosem – felelem remegő hangon.
Susan szelídnek tűnik, a kezét összefonja az asztalon, a
mosolya megint nagyon együttérző, mégis hallom a tárgyilagos
kegyetlenséget a hangjában, és elborít a felfoghatatlan rettegés.
Ez nem történhet meg! Csak rákiabáltam és megmarkoltam a
csuklóját. Szeretem Dylant!
– Legalább annyira a maga érdekében javaslom ezt az
intézkedést, mint Dylanért – közli Susan. – Segítségre van
szüksége, Beth. Olyan segítségre, amihez nem jut hozzá, ha
Dylan elsődleges gondozója marad.
– Az anyja vagyok – remeg a hangom.
Susan egyetértőn bólint, ugyanolyan nyugodt marad.
– És azt akarjuk, hogy olyan jó anyukája legyen Dylannek,
amilyen csak tud. Gondoskodni akarunk arról is, hogy Dylan jól
legyen, biztonságban, a szükségletei szerint…
– Hogy ne lenne most jól és biztonságban! – az ölemben
alszik.
Susan oldalra biccentett fejjel rám villantja azt a fájdalmas
mosolyát.
– Tudja, hogy nem először fordulnak Dylan ügyében a
Gyermekvédelmi Hivatalhoz.
– Igen, a másik esetet Dylan apja jelentette be – csattanok fel,
gyakorlatilag odaköpöm. A felháborodás erősebb válasznak
tűnik, mint a mardosó félelem. – Én nem akartam. De ő már
kiszállt, mint azt maga is tudja, úgyhogy…
– Bejelentést tett az általános iskola, ahova Dylannek járnia
kellene.
– Engedélyezték az egyéni tanrendet.
– Igen – Susan felsóhajt, majd folytatja. – A Dylannel és
magával fenntartott kapcsolat alatt – választ meg minden egyes
szót idegesítő gondossággal – beszéltem pár emberrel, és ők is
jelezték az aggodalmukat.
– Pár emberrel? Kikkel? – most először hallok ezekről az
emberekről meg az aggodalmukról, remegek a haragtól és a
felháborodástól… meg a félelemtől. Ki ismerheti az életemet? Ki
árult be? – Gondolom, a szomszédaim – mondom ki kereken,
mert hát ki más lehetne. Barátaim ugye nincsenek.
– Nem hatalmaztak fel rá, hogy eláruljam, ki tett bejelentést,
de hallottam néhány kiabálós esetről.
– Nem szabad kiabálnom? – csattanok fel megint, bár talán
csak le kellene tagadnom. Nem mintha gyakran emelném meg a
hangom, és időnként minden szülő elveszíti a türelmét. – Ugye
tudják, hogy az egyik szomszédom demens, a másik meg
naponta megissza a testsúlyát sörben? Ezek a tanúi az
állítólagos kiabálásra? – minden egyes szó remeg az
érzelmektől, de legalább kimondtam, és a nyugalom egészen
halvány nyoma is megmaradt.
– Épp próbáljuk felmérni a helyzetet, Beth – Susan hangja
megnyugtatóra vált, arra jutok, hogy utálom ezt a hangot.
Tenyérrel felfelé fordítja a kezét, mintha agresszív lennék, és
meg kellene békíteni. Ezt a hangot használja az „eseteivel”, és a
nevemet is túl gyakran mondja ki. Biztosan valaki megtanítja
ezt a szociális munkás képzésen, és én minden egyes rezdülését
utálom. – Magát, Dylant, az életüket együtt. És attól tartok, hogy
komoly kérdéseket vet fel ez a helyzet, és hogy Dylan mennyire
van jól.
Elszánt kihívással szegem fel az állam, bár tudom, hogy ez a
hozzáállás nem működik. Csak fájni fog, Susan még inkább
elítél majd, és kipipál pár kockát a papírján. „Az anya
aggasztóan agresszív viselkedés jeleit mutatta.”
– Miből gondolja?
– Abból, hogy nem vitte el Dylant az elmúlt másfél évben
egyetlen alkalommal sem a pszichológushoz.
– A gyerekorvoshoz elvittem, ő azt mondta, Dylan jól van.
– Igen. Ez az ő véleménye.
– És ez nem elég? Hány orvoshoz kell elvinnem Dylant, hogy
maga elégedett legyen?
Susan nem válaszol a kérdésemre.
– Nyilvánvaló számomra – folytatja ugyanazon a nyugodt
hangon –, miután beszéltem magával és Dylannel is, és
felmértem a kettejük közös életét, hogy nagyon szeretik
egymást.
– És mégis el akarja venni tőlem – felelem keserűen, próbálva
visszatartani a szememet szúró könnyeket. Nem akarok sírni.
Nem lehetek ilyen gyenge. Erősebben szorítom magamhoz a
fiamat.
Susan arcán továbbra is ott a szelíd részvét, ahogy folytatja.
– Az idő során az is kiderült, hogy Dylannek nincsenek
kapcsolatai, barátai, senki sincs. Nem beszél vagy kommunikál
senkivel sem az édesanyján kívül. Ez nem egészséges, Beth.
Nem tesz jót Dylan szociális és értelmi fejlődésének. Biztos
vagyok benne, hogy maga is tudja, hogy ahogy nő, ez egyre
hátrányosabban érinti majd.
Hallgatok, mert tudom, hogy igaza van, de mégis mit
tehetnék? És amúgy miért ilyen fontosak a kapcsolatok? Ami a
barátokat illeti, nekem sincs egy sem, és jól megvagyok. De ezt
nem mondom ki, mert tudom, hogy valahogy ellenem szólna.
És azt is tudom, hogy az életem – Dylan élete – nem normális.
Nem jutottam még olyan mélyre, olyan távol a valóságtól, hogy
ezt ne lássam, hogy ne gondoljak erre minden áldott nap…
amikor ott guggolok Dylan mellett a boltban, és imádkozom,
hogy keljen fel a padlóról. Amikor a könyvtárban hússzor
elolvasom neki ugyanazt a könyvet, a könyvtáros meg kábán
bámul ránk. Amikor éjjel az ágyban fekve alig merek levegőt
venni, mert félek, hogy felébresztem.
A legtöbben nem élnek így, mégpedig jó okkal. Ez nehéz. És
magányos. Néha unalmas, és ha nem az, az még rosszabb. De
működik, mi így élünk. És tudom, hogy Susan ezt sosem értheti
meg vagy fogadhatja el. Nem is lenne értelme, hogy
megpróbáljam elmagyarázni neki, mert nem felelek meg a ki
tudja, milyen listának a papírján. Megoldásra váró probléma
vagyok, és ő csak ezt az egy lehetőséget látja, hogy elveszi tőlem
Dylant. De nem teheti. Nem engedhetem.
– Beth, azt akarom, hogy ne tartson az ellenségének – mondja
gyengéden Susan. – Tudom, hogy nehéz, de kérem, próbálja
megérteni, hogy nemcsak Dylan érdekében teszem ezt a
javaslatot, hanem a magáéban is. Azt akarom, hogy a lehető
legjobb anyukája legyen Dylannek, amilyen jó csak tud lenni, és
maguk ketten csodás családot alkossanak. Azért szállok most
bele így, hogy segítsek elérni ezeket a célokat.
Nem válaszolok, mert próbálok nem sírni, és az az igazság,
hogy az egyik, a kétségbeesett felem, hinni akar neki. Ha valaki
segíteni tudna nekem, tényleg segíteni, ha esélyt kapnánk
Dylannel a normálisabb életre és a beilleszkedésre, akkor azt
tényleg akarnám. Ki ne akarná?
De nem így. Így sosem.
– Beth… – Susan előrenyúl, a kezemre teszi a kezét. Meleg és
puha, mint egy nagymamáé, nem mintha tudnám, milyen az. A
nagyszüleim még a születésem előtt meghaltak. De emberi
érintés, és bár az ösztöneim azt súgják, húzódjak el, értékelem,
főleg mert gyanítom, hogy ez bizony ellentmond a
szabályoknak. – Hadd segítsek! – mondja Susan, én meg
ránézek. A szememet elfutja a könny, a fiam feje a vállamon.
Még alszik, vagy nagyon elfáradt, vagy ez a helyzet annyira sok
neki, hogy a teste egyszerűen kikapcsolt és leállt. Átkarolom,
érzem a melegét, a kicsit sós, fiús szagát, amit olyan jól ismerek.
Hogy a fenébe engedhetném el?
– Sosem vált még el tőlem – mondom, és a hangom ott remeg
felettünk mindenhol. – Hogy segíthetne rajta, ha idegenekkel él?
Nem fogja tudni elviselni – már az, hogy hangosan kimondtam,
egy ütés a gyomromba. Dylan nem bírja az idegeneket. Még
mindig retteg a postástól, pedig négy éve jár hozzánk minden
nap. Dylan egyetlen egy napot sem töltött még nélkülem. Nem
kezdheti el most ezt. Nem engedem, hogy elvigyék.
– Meglepődne, ha látná, milyen jól alkalmazkodnak a
gyerekek – jegyzi meg Susan gyengéden.
De Dylan nem alkalmazkodik. Sosem alkalmazkodik
semmihez, ezért ilyen az életünk, amilyen. Nagyjából mindenre
veszélyként vagy fenyegetésként tekint. Fél a csúszdától, a
keménykötésű könyvektől, a brokkolitól, a ruhacímkéktől. Ezek
bármelyike – hacsak nem kerüljük el gondosan vagy figyelünk
rá nagyon – elindíthatja a rémült hisztiroham felé.
De tudom, hogy Susan nem hinne nekem, ha próbálnám ezt
megértetni vele, ahogy azt is tudom, csap le rám az émelyítő
felismerés, hogy igazából nincs szavam ebben az ügyben, az
életem legfontosabb ügyében. Ez a beszélgetés legelejétől fogva
világos volt, bárhogy is próbálta Susan becsomagolni ebbe a
dumába, hogy rajtam segít. Már eldöntötte, és nem tehetek
semmit.
– Miért nem a gyerekgyilkosokat kergetik? – csapok le remegő
hangon, és elrántom a kezem a keze alól. – Vagy a stricikkel
foglalkoznak meg a gyerekprostituáltakkal a Berlin Turnpike-
on? Azok nem sürgetőbb ügyek, mint a fiam?
Susan nem mond semmit, de átsuhan az arcán egy kifejezés,
amitől azt gondolom, hogy ezt már ezerszer hallotta. Tudom,
hiszen én magam is mondtam ezt egy évvel ezelőtt, de most
sokkal-sokkal komolyabban gondolom, amikor épp
szétszaggatják, összetépik az életemet. Miért én, miért nem ők?
– Nos? – a hangom panaszosan elvékonyodik. – Miért nem?
– A gyermek- és családvédelmi szolgálat rengeteg különböző
esetben jár el – Susan halkan, határozottan válaszol, azt
sugallva, hogy ezt a mondatot már sokszor elmondta korábban
is. – Vannak súlyosabbak és kevésbé súlyosak. Egyiket sem lehet
a másikhoz hasonlítani, Beth. Senki sem mondta, hogy maga
rossz anya.
– Ó, persze. Mert a jó anyáktól veszik el a gyereküket –
felkacagok, de túlságosan úgy hangzik, mintha zokognék.
Tudom, hogy közel állok az összeomláshoz, és tényleg nem
akarom, hogy ez legyen. Erős akarok lenni, a fiamért.
– Engedje, hogy együtt dolgozzunk magával! – Susan nem
adja fel. – Együtt megtervezhetnénk Dylan gondozását, olyat,
ami magának is megfelel, és biztosíthatnánk, hogy amilyen
gyorsan csak lehet, Dylan visszakerüljön.
Lassan megrázom a fejem, de már érzem, hogy gyengülök.
Olyan nehéz egyedül harcolni, és amúgy is, mi értelme lenne?
Bárhogy tiltakozom, elviszik. A hatalmukban áll.
És ami még ennél is többet számít, a lelkem mélyén tudom,
hogy igenis segítségre szorulok, hiába félek ennyire elfogadni.
Tudom, hogy nem mehet így tovább, napról napra, évről évre,
elcsigázva, túlterhelve, egyedül. Mindvégig tudtam ezt, még
amikor annyira igyekeztem nem gondolni erre, akkor is, ha azt
remélem, hogy valahogy, csodálatosképp majd maguktól
megjavulnak a dolgok.
De attól félek, ha hagyom, hogy Susan elvegye tőlem Dylant, a
dolgok végérvényesen megváltoznak. Nem kapom vissza őt
soha többé, ha meg mégis, akkor utálni fog. Haragudni fog rám,
amiért lemondtam róla. És ha a gyermekvédelem az életem
végéig ott liheg majd a nyakamban ezért az egyetlen botlásért?
Ha az ember egyszer bekerül a rendszerbe…
– Félek – suttogom, és utálom magam, amiért nem bírom ki,
muszáj kimondanom.
– Tudom – bólint együttérzőn Susan. – Úgy érzi, nincs semmi
szava. Megértem, Beth, tényleg. De továbbra is Dylan életének a
része lesz, beleszólása lesz a gondozását érintő valamennyi
döntésbe. Láthatja a házat, ahol elhelyezték, találkozhat a
gondozóival. Az út valamennyi lépésénél ott lehet.
 Bólintok, lenyelem a könnyeket, próbálom összeszedni
magam. Tényleg arra gondolok, hogy beleegyezem? Mi más
választásom maradt? Az ölemben Dylan sóhajtva beszívja a
levegőt, közelebb bújik. Fizikai fájdalmat érzek, a mellemet tépi.
Infarktusom van? Próbálok nem lihegni.
– Megcsinálhatja, akár beleegyezem, akár nem – nyögöm ki
végül. – Igaz?
Susan hallgat egy pillanatig, mielőtt válaszol.
– Intézkedtem a vészhelyzeti befogadásról – vallja be végül. –
Ez kilencvenhat óráig tart. Utána bíróságra kell mennünk, ha
nem egyezik bele önként Dylan elhelyezésébe, ami nézetem
szerint a legjobb megoldás lenne a jelen helyzetben.
Marco pont ezt akarta, évekkel ezelőtt. Hogy mondjunk le a
gyerekünkről, mint valami tombolanyereményről. Hogy
tehetném meg most? Olyan árulásnak érezném Dylannel
szemben.
– Segíteni akarunk, Beth – mondja újra Susan. – Őszintén. És
van ideje végiggondolni. Átmehetek holnap, és
megbeszélhetünk mindent.
Holnap, amikor Dylan már talán nem lesz itt. Hangosan
szipogok, próbálok nem sírni.
– Hazaviszem most, jó? – veti fel Susan. – Bepakolhat
Dylannek, elmagyarázhatja neki, mi történik. Alá kell írni pár
papírt, és utána együtt elvihetjük a gondozóihoz. Már
intézkedtünk. Nagyon kedves család, várják Dylant,
gondoskodni fognak róla.
Már intézkedtünk. Egy hang szakad ki a torkomon, kínnal teli
nyögésféle. Homályosan látok – hogy a könnyektől vagy a
sokktól, hogy ez tényleg megtörténik, nem tudom. És akkor
egyszer csak azon kapom magam, hogy bólintok.
Susan gyorsan és magabiztosan hoz mindent mozgásba:
hazavisz minket, Dylant bekötjük mellém egy gyerekülésbe.
Már felébredt, figyel, a szeme riadtan tágra nyílik, csak azért
nem borul ki, mert fogom a kezét, a hüvelykujjammal
simogatom a tenyerét, ahogy tudom, hogy szereti. Nem bírom
elképzelni, hogy nagyon is hamarosan elmondom neki, hogy
elmegy tőlem. Hogy elhagyom. Hogy tudnám ezt elmagyarázni?
Otthon mintha egy egész élet telt volna el, mégis minden a
régi. Dylan gabonapelyhes tálkája a kakaótól barnára
színeződött tejjel még ott van a konyhaasztalon. Egy félig kész
puzzle a nappaliban a földön. Az ágyunk nincs bevetve, a
paplan gyűrött, a lepedő ráncos. Látom a rendetlenséget, de
megállapítom, hogy már nem számít. Már megtörtént a
legrosszabb. Már aligha kell jó benyomást tennem Susanre a
háziasságommal.
Dermedten, kábán megyek be a hálóba, nekilátok
összepakolni Dylannek. Ott áll mellettem, nézi, ahogy
előveszem a kis verdás hátizsákot a szekrényből. Csak ez van,
mellbe ver, milyen szánalmas és abszurd, hogy nincs egyetlen
bőröndöm sem. Még egy válltáska sem.
Ezt a hátizsákot az óvodára vettem, amikor még
reménykedtem benne, hogy Dylan járni fog. Együtt választottuk
ki a CVS-ben, pont ott, ahol ma reggel is voltam. Úgy simogatta,
mint egy kiskutyát, ringatta, mint egy csecsemőt. Teljesen
beleszeretett ebbe a kis hátizsákba.
Használtuk is azóta – nem az oviba, hanem ha a parkban
piknikeztünk, vagy ebben vittük a száraz kenyeret a kacsáknak
néha. Vagy a könyvtári könyveket tettük bele, váltás ruhát, ha a
vizes játszótérre mentünk nyáron. Most Dylan holmiját teszem
bele, hogy magával vihesse. Nem bírom elviselni, és mégis
pakolok, nyúlok egy zokniért. Dylan olyan csendes mellettem,
bízik bennem. Fogalma sincs, mi történik.
Alig öt másodperc alatt rájövök, hogy a kis verdás hátizsák
nem lesz elég a cuccainak, nem férnek bele a ruhái, a kedvenc
nyuszija, nem beszélve a mesekönyvekről, amiket minden este
szeret hallgatni. Vajon ezek az ismeretlen nevelőszülők
olvasnak majd neki? Tudni fogják, mit szeret Dylan? Elbánnak
majd a sikoltozásával és a félelmeivel? Nem fogják tudni, mitől
ijed meg. És ha türelmetlenek, vagy még ennél is rosszabb? Ha
kegyetlenek?
Ahogy ott állok, egy ujjamra akasztva a hátizsákot, amiben
egyetlen alsógatya hever, Dylan megrántja a felsőm ujját. A
szeme tágra nyílik a néma kérdéstől. Mit csinálsz?
Mély levegőt veszek, mellbe vág az egész lehetetlensége. Nem
hagyhatom, hogy elvigyék. És bárhova megy, az ottaniak nem
fogják tudni, hogy Dylan fél a tömegtől, a nyitott ajtóktól és a
szőlőtől. Mármint, milyen gyerek fél a szőlőtől? Ők nem fogják
megérteni ezt sosem, de én igen.
Dylan megint megrántja a pólóm ujját, a fejét rázza, amitől
csak még inkább darabokra törik az amúgy is széttört szívem.
Nem tehetem ezt vele. Nem.
És mégis muszáj. A nappaliból hallom, hogy Susan
megköszörüli a torkát, célzatos hangot adva ki.
Haladnom kell.
Hogyan?
Nem bírok Dylan szemébe nézni, ahogy keresek még egy
hátizsákot, ezúttal egy sima, kék vásznat veszek elő, amit még
gimiben hordtam. Ebbe teszem a ruháit, pár könyvét, játékokat,
a másikba meg az ütött-kopott, csálé fülű nyuszit, amivel alszik.
Dylan nézi, a fejét rázza, egyre gyorsabban és gyorsabban,
ahogy felfogja, mi történik. Nyilván kezd elszédülni.
Dylan szelektíven nem beszél már úgy hároméves kora óta.
Legalábbis erre a diagnózisra jutottam az interneten olvasottak
alapján. Tud beszélni, de ritkán szokott. Egy-egy szó időnként,
mintha ajándék lenne: kacsa, amikor a tónál vagyunk. Mama,
amikor elalszik. Mind kibírhatatlanul értékes.
Megtanultam a kéz- és lábmozdulatait, megértem ebből és az
egy-egy szóból. Akármennyire imádnám, ha beszélne, nem
engedem, hogy ez kiakasszon. Mégis tudom, hogy a legtöbben
furcsának találják ezt, és még most is, amikor tudnia kell, hogy
komoly a baj, Dylan nem beszél.
Akkor borul ki, amikor beteszem a nyuszit a hátizsákjába.
Egyetlen, éles hang tör ki a torkán, az, amit olyan
nyugtalanítónak érez mindenki.
Dylan felé fordulok, ráveszem magam, hogy az arcába
nézzek, pedig fáj… a szeme tágra nyílt, pánik ég a tekintetében.
 – Dylan…
A fejét rázza, és tovább sikít, a nyuszija fülét markolva.
– Dylan, ne csináld, letéped…
Késő, a nyuszi jobb füle leszakad, pár gombócnyi vattabélés
hullik puhán a földre, mintha havazna. Dylan egyetlen
pillanatra abbahagyja a sikítást, a rettenetes kárt nézi, amit mi
ketten okoztunk, és a padlóra veti magát.
Amikor bejön Susan, épp a földhöz veri a fejét, és ugyanott
vagyunk, mint reggel a drogériában, és csak nehezen bírom ki,
hogy ne zokogjak fel hangosan.
– Dylan… – letérdelek mellé, tudom, hogy nem szabad
ilyenkor hozzáérni, azt utálja. Meg kell várnom, amíg
megnyugszik, akkor a legjobb, leghosszabb ölelésre lesz
szüksége a világon. De így lesz most is? Mikor ölelem meg újra
úgy, hogy nem engedem el többé?
Elhessegetem ezt a gondolatot, ahogy próbálom kezelni a
helyzetet. Nem markolom meg a karját, ahogy reggel tettem.
Megmutatom Susannek, milyen gyengéd, gondoskodó,
következetes szülő vagyok valójában.
Csak hogy nem megy, mert Dylan nem hagyja abba, és ez az
egész olyan rémes, hogy önkéntelenül is azt gondolom, jogos,
hogy sír. Én is sírni akarok.
Tényleg sírok, könnycseppek csorognak végig az arcomon, a
hangom már túl kásás, hogy kimondjam a vigasztaló szavakat,
és persze ettől csak minden még rosszabb lesz.
– Azt hiszem – szólal meg Susan a halk, határozott hangján –
jobb lesz, ha elviszem Dylant a gondozó családhoz most.
– Micsoda? – nézek rá hunyorogva, az arcom csupa takony és
könny, fura, elcsukló hangok törnek fel belőlem. – Nem! Előbb
el kell magyaráznom neki.
– Szerintem már késő, Beth. Néha jobb egy gyors, tiszta
szünet.
Gyors, tiszta szünet? A gyerekemről beszél!
– Nem – mondom újra, de alig bírom kinyögni, annyira sírok,
és már tudom, hogy Susannek igaza lehet. Nem segítek
Dylannek, ha ilyen vagyok, és már túlságosan kikészültem, hogy
össze tudjam szedni magam.
Ráadásul nem is biztos, hogy akarom tudni, hova viszik. Most
nem, amikor ilyen vagyok, sebzett, összetört és nyilvánvalóan
alkalmatlan. Nem akarom látni a nagyobb házat, a jobb
embereket, akikkel lesz. Vagy ha nem ez a helyzet, ha más…
akkor a rosszabbat. Azt sem bírnám elviselni. Még nem.
– Vigye! – nyögöm fuldokolva. Levegő után kapkodok
zokogva, átkarolom a mellkasom, mintha így kellene egyben
tartanom magam. – Akkor csak vigye el.
Susan gyorsan, hatékonyan indul meg. Tudom, hogy már
sokszor csinált ilyet. Halkan, határozottan beszél, elmondja
Dylannek, pontosan mit csinál, ahogy felemeli, és úgy tartja,
hogy a gyerek ne tudja megütni vagy megrúgni.
– A hátizsákok – szól oda Susan nekem, én meg dermedten,
még mindig sírva fogom meg a táskákat. Felemelem a nyuszit,
amit Dylan a földre dobott, és próbálom visszarakni a fülét, de
hiába. Visszanyomkodok némi vattát, majd az egészet a többi
holmi tetejére teszem a verdás hátizsákba, és behúzom a
cipzárt. Nem hiszem el, hogy ezt teszem. Most már cinkos
vagyok.
Még akkor is sírok, amikor kimegyek Susannel és Dylannel az
autóhoz. Susan folyamatosan beszél Dlyanhez, nem törődve a
sikítással magyarázza neki, mit tesz éppen, ahogy kinyitja az
autó hátsó ajtaját és beköti Dylant a gyerekülésbe. És ahogy az
autóba kerül, Dylan döbbenetes módon abbahagyja, nem küzd
tovább.
Sokktól mereven nézem, ahogy a fiam elernyed, az
arckifejezése üres lesz, minden harci kedv elszáll belőle, a teste
mintha puha lenne, csonttalan. És bár tudom, hogy így
könnyebb Susannek, ez még rosszabb, mintha tovább harcolna.
Vagy feladta, vagy sokkot kapott.
– Dylan… – krákogom, de a kisfiam nem néz rám. – Dylan? –
próbálom újra, a hangom elcsuklik, és Susan neheztelve néz
rám. Ez nem segít, de nem érdekel. – Dylan!
Susan becsukja az ajtót, mielőtt a fiamért nyúlhatnék, én
végül ököllel verem az ablakot, olyan erősen, hogy fáj. Azt
akarom, hogy fájjon.
– Dylan! – már sikoltom a nevét, hörögve, a torkomat feltépve.
Ősi kiáltás ez, anyai ösztön, amire nagyon is szükség van ebben
a pillanatban.
Susan lesújtó pillantást vet rám, még rosszabb, mint az előző.
– Beth, hagyja abba, kérem. Tudom, hogy zaklatott, de ezzel
csak ront a helyzeten.
Már kinyitotta az autó ajtaját, hogy beüljön. Elmegy.
Megint az ablakot verem.
– Dylan!
És Dylan végre rám néz. Az arca sápadt, kísérteties az ablak
mögött, az üveg maszatos lett a kezemtől. Dylan arckifejezése
üres, mintha nem is látna, mintha fejben már máshol járna,
mivel a valóság túl sok neki, és nem tudja kezelni.
– Jelentkezem hamarosan, megígérem – mondja Susan. –
Beszélünk, elmagyarázom, mi történik.
Leengedem sebes, égő kezem az ablakról, hátralépek, teljesen
legyőzve, Susan meg becsukja az ajtót és indít. A tekintetem a
fiamra tapad, ahogy az autó kikanyarodik az útra, Susan elhajt,
és magával viszi az életemet.
 4. FEJEZET

Ally

Minden érzékem kiélesedik, ahogy ott állok az ajtóban és várok.

Túl ideges vagyok, hogy valami hasznosat csináljak, mondjuk
nekiálljak a vacsorafőzésnek vagy rendet rakjak. Másfél órája
hívtam vissza Monicát, és azóta, mint egy tébolyodott madár,
úgy repkedtem körbe-körbe, először kitakarítottam a
vendégszobát, ágyat húztam és kiürítettem a fiókokat. Miért
nem készítettem elő ezt a szobát korábban?
Nagyon szép kis szoba: tágas, van benne szekrény, és a kertre
néz, a fákra és a házakra mögöttünk. De ahogy végzek,
önkéntelenül azt gondolom, kicsit semleges, sőt steril, mint egy
szállodai szoba. Hozhattam volna pár játékot, könyvet, plüsst,
hogy jobban passzoljon egy gyerekhez, de mivel fogalmuk sem
volt, milyen korút vagy neműt küldenek végül, ez elég
hiábavalónak tűnt. Mégis, valami otthonos apróság jó lett volna.
Bármi.
Miután kitakarítottam, elrohantam a Whole Foodsba, vadul,
önfeledten hajigáltam be a kosárba mindent, kész dobozos ételt,
bio joghurtot, minirépát és egy csomag szőlőt. Levettem pár
gyerekeknek való természetgyógyász terméket is, Bach
virágesszenciát, néhány olajat, homeopátiás cuccokat, amikre
amúgy rá sem néznék.
Csak amikor fizettem, akkor jutott eszembe, hogy talán nem is
szabad ilyet adnom neki a szülei engedélye nélkül.
Neki. Még a nevét sem tudom. Csak azt, hogy hétéves, és most
vették el az anyukájától… hogy miért? Fogalmam sincs.
 Ezek a gondolatok átfutnak az agyamon mind, ahogy az
ajtóban állok, és várom, hogy megjöjjön ez a névtelen kisfiú.
Nick írt egy üzenetet, hogy késni fog, dugóba kerültek Josh-sal
a város déli részén, miután érte ment az edzésre. Úgyhogy
egyedül csinálom ezt az első lépést, egyszerre izgulok és
rettegek, minden, amit a tízhetes tanfolyamon tanultam,
mintha kihullana a fejemből. Azt hittem, figyeltem rendesen, de
pillanatnyilag egyetlen lényeges dolgot sem tudok felidézni.
Pár feszült, végtelen perccel később egy ütött-kopott Ford
Focus gurul végig lassan az utcán, majd beáll a házunk elé.
Monica jött, és ott van vele egy másik nő, akit nem ismerek, egy
ötvenes, nagymamás típus, csinos bubifrizurával és kedves,
fáradt arccal. Nem látok hátul senkit, de ott kell lennie… A
kisfiúnak.
Hallhatóan levegő után kapok, nem is tudom, nyissak-e ajtót,
vagy az túlzás lenne, túl sok. Természetes akarok lenni és
barátságos, de épp mindkettőt lehetetlennek érzem, olyan
vagyok, mint egy robot: fura és gépies.
Megint nagy levegőt veszek, kinyitom az ajtót, mosolygok.
Monica már száll ki az autóból.
– Ally! – kiált oda. – Szia! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan
készen állt a segítségre.
– Természetesen, nem gond.
Monica odabiccent a másik nőnek, aki most kinyitja az autó
hátsó ajtaját.
– Ő Susan. Hozzá tartozik Dylan ügye.
– Örvendek.
Gyors, fáradt mosolyt villant rám, majd a kocsiba hajol,
vélhetően azért, hogy kicsatolja Dylant. Dylan. Várom, hogy
megjelenjen, fogalmam sincs, mire számítsak.
Monica közben kinyitja a másik oldalon a hátsó ajtót, és
kivesz két kopott hátizsákot. Ez minden holmija? Továbbra is
barátságos és érdeklődő arcot vágok, próbálom nem kimutatni,
mit gondolok arról, hogy a gyereknek ennyire nincs semmije.
Emlékszem, Monica elmondta a tanfolyamon, hogy a nevelt
gyerekek gyakran csak egy pár, szemeteszsákba dobált ruhával
érkeznek, vagy néha semmivel.
– Ez itt a holmija – mondja most, és én elveszem a két
hátizsákot.
Susan már kisegítette Dylant az autóból, a kezénél fogva
vezeti felém.
Arra gondolok először, milyen nagyon kicsi… olyan vékony, a
szeme előtt sötét haj lóg. Lehorgasztja a fejét, nem látom az
arcát, és olyan közel lépked Susanhez, hogy az akár el is
botolhatna benne. Koszos póló és szakadt rövidnadrág van
rajta. Megint végigcikázik rajtam a felháborodás, ahogy
meglátom a rongyos öltözéket, az igazságért lobogó tűz ez, amit
nagyon is igyekszem eloltani. Most nincs itt az ideje az ilyen
gondolatoknak. Ennyit már tudok.
– Szia, Dylan! – szerencsére a hangom barátságos és normális,
megfelelő magasság, és nincs benne az a lekezelő, mániákus
vidámság, amit olyan könnyen elővesz az ember idegen
gyerekekkel. – Ally vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
Nem kapok választ, nem mintha tényleg vártam volna
bármilyet.
Kinyitom az üvegajtót, meleg, októberi nap van, és Nick még
nem cserélte le a szúnyoghálót a hófogókra.
Monica bátorító mosolyt villant rám, ahogy bejön Susannel,
aki még mindig fogja Dylan kezét.
Amikor bekerültünk a nevelőszülői programba, kijöttek,
felmérték és jóváhagyták a házunkat, most mégis ideges
vagyok, mintha valami nem stimmelne, mintha Monica vagy
Susan rámutathatna a kandallópárkányon álló kristályvázára,
vagy a PlaySationre a nappaliban, és közölhetné, hogy sajnos ez
szabályellenes.
De nem tesznek ilyesmit. Nyilván nem. Monica mormog
valamit, hogy milyen szép ez a ház. A konyhába viszem őket,
két lépcső vezet ide a nappaliból, amit tíz éve kibővítettünk.
Minden szép és rendes, épp most takarítottam, de nem tudom,
hogy tényleg elég hívogató-e. Játékok nincsenek.
– Akkor, Dylan…. – szólal meg Susan – Itt fogsz lakni egy kis
ideig.
Dylan nem válaszol, nem tudom, egyáltalán érti-e.
– Felvigyem a szobájába? – kérdezem, aztán elfog a bűntudat,
hogy úgy beszélek róla, mintha nem is lenne itt. Miért érződik
olyan veszélyesnek ez?
– Talán majd pár perc múlva – feleli Susan. – Kiviszem Dylant,
amíg Monica tájékoztatja a helyzetről, rendben? – sokatmondó
pillantást vet Monicára, az bólint.
– Ó, rendben. Persze – gyakorlatilag az üvegajtóra vetem
magam. – Csak kinyitom – motyogom, a kulccsal matatok, végül
sikerül. Félrelépek, Susan kivezeti Dylant a teraszra. Késő
délutánra jár, a napfény mintha folyékony arany lenne, a
levegőben még ott remeg az elfelejtett nyár melege.
Egy pillanatig nézem őket, megállapítom, hogy Susan folytatja
a határozott, vidám szövegelést, Dylan hallgat és nem
ellenkezik, szinte mintha egy kis zombi lenne, ahogy ott
sétálnak a körbekerített kertünkben. Pár lehullott levél
elhagyott ékkőként hever a füvön: bíbor, okker, arany.
Monica felé fordulok.
– Kérsz egy kávét? – váltok át tegezésre.
– Köszönöm, most semmit – feleli könnyedén. Az ablaknál álló
asztal felé int. – Üljünk le itt, és gyorsan elmondom, mi a
helyzet, jó?
– Rendben – úgy érzem magam, mint egy diák vizsga előtt.
Miért vagyok ilyen ideges? Ezt akartam. – Szóval Dylan…
kedvesnek tűnik – az ajkamba harapok, hogy ekkora
ostobaságot mondtam. – Csendes.
– Igen. Szelektív hallgatás a diagnózisa szerint – erre pislogok
egyet. – Tud beszélni – magyarázza Monica –, de gyakran úgy
dönt, hogy nem akar.
– Értem.
– Ma délután hozták el az édesanyjától, miután egy arra járó
látta, amint nyilvános helyen elveszíti a türelmét a fiával
szemben.
Elveszíti a türelmét? Ez arra valami kód, hogy bántalmazta?
Bólintok, nem tudom, mit mondhatnék, próbálom felfogni.
– Dylan anyukáját, Beth-t, már vagy öt éve ismeri a
gyermekvédelem. Egyedülálló, és őszintén szereti a fiát, de
nyilvánvalóan felmerültek olyan gondok a gyerek gondozásával
kapcsolatban, amit szeretnénk, ha kezelne valaki.
– Milyen gondok?
– Sajnos nem tudom a részleteket, de Dylan nagyon izoláltan
él. Nem járt iskolába, nem vitték orvoshoz vagy
pszichológushoz, nincsenek barátai vagy ismerősei.
Bólintok, nyelek egyet.
– Rendben.
– Az a cél, hogy képes legyen iskolába járni, el tudjon menni a
szükséges orvosi és egyéb kezelésekre, és remélhetőleg
diagnosztizálják a viselkedését. A hallgatás mellett szorongásos
nehézségei is vannak. Lehetnek egyéb problémák, de még orvos
nem erősítette meg. Reméljük, hogy Beth el fogja tudni fogadni
a felajánlott segítséget. Susan abban bízik, hogy önként
hozzájárul a gyermek elhelyezéséhez, ami azt jelentené, hogy
nem kellene bevonnunk a bíróságot, és újra együtt lehetnek,
amint az megfelelőnek értékelhető, ideális esetben három
hónapon belül.
Három hónap. Ez hirtelen igencsak hosszú időnek tűnik.
Megint bólintok.
– Ez úgy hangzik… – nem sikerül befejeznem a mondatot.
– Nem tudjuk, hogy reagál Dylan az itteni elhelyezésre – közli
Monica tárgyilagosan. – Sosem volt még távol az édesanyjától,
és Susan nagyon szeretné tudni, hogy viselkedik, ha nincs jelen
az anyukája.
Ez meg vajon mit jelent?
Csak bólintok. Megint.
Monica ugyanolyan fürge, üzleties hangon folytatja.
– Szóval először is azt szeretnénk, hogy Dylan illeszkedjen itt
be, utána irasd be iskolába, az lenne a legjobb, ha már jövő
héten. Susan majd megadja, hova kell vinni orvoshoz vagy
pszichológushoz, ha meglesz a lista, remélhetőleg mind itt lesz
Hartford környékén. Ha problémád vagy kérdésed van, bármi,
hívj a mobilomon, ha nem érsz el, hívd a DCF számát. Rendben
lesz ez így?
Monica ezzel már fel is áll, és én el sem tudom hinni ezt.
Teljesen rám hagy egy idegen gyereket öt perc tájékoztatással?
Ezt helytelennek érzem, bűnnek. Nem tudom, mire
számítottam, de az biztos, hogy ennél többre. Nyilván alá kell
írni papírokat, telefonszámokat kell kapnom. Nem kellene
adniuk valami dossziét Dylanről, vagy bármit, ezen a laza kis
beszélgetésen kívül?
– Igen, köszönöm – én is felállok. Mi mást mondhatnék? –
Rendben lesz.
A következő pár pillanat homályos. Susan bejön Dylannel, aki
még mindig nem szólalt meg, és nem emelte fel a fejét. Monica
ott áll az ajtóban, amíg Susan elmagyarázza a gyereknek, hogy
elmegy, pár nap múlva találkoznak, és akkor az anyukája is
meglátogatja. Elmondja neki, hogy én nagyon kedves vagyok, és
a gondját viselem majd, és ha bármiért aggódik, akkor szólhat
nekem, hogy telefonáljak, és akkor majd ő, Susan beszél vele
vagy meglátogatja.
Dylan erre egy szót sem szól, egyáltalán nem reagál semmit.
Arra gondolok, hogy talán sokkot kapott, vagy tényleg ennyire
félénk. El sem tudom képzelni, milyen rettenetesen sok lehet ez
neki, főleg, ha igaz, hogy sosem volt még távol az anyukájától.
Beth.
És ezzel el is mennek vidáman integetve, kedvesen
mosolyogva, és határozottan kattan mögöttük az ajtó. Egyedül
vagyok Dylannel. Nem is tudom a vezetéknevét, állapítom meg.
Persze, nyilván ki kellett volna tölteni papírokat. Úgy érzem, alá
kellett volna írnom valamit, egy szerződést, vagy kapnom
kellett volna Susantől vagy Monicától egy információs mappát,
bármit. Olyan sok mindent nem tudok. Allergiás valamire
Dylan? Milyen ételt utál? Ha szelektíven hallgat, akkor hogyan
kommunikáljak vele?
A konyha közepén áll, lehorgasztott fejjel, görnyedten, nem
néz rám. Ahogy bámulom a gyereket, hirtelen könny futja el a
szemem, mert el sem tudom képzelni, mit érezhet most, milyen
nagyon félhet. Még csak hétéves, és itt hagyták – gyakorlatilag
idehajították – egy idegen nő idegen házába. Most komolyan….
hogy a fenébe lehet ezt? Felháborodok Dylan nevében, bár nem
hibáztathatom Susant vagy Monicát, vagy bárkit a
gyermekvédelemnél. Ők teszik, amit tudnak a rettentően
kiszámított és korlátozott forrásaikkal. Nem hagyták volna itt
Dylant, ha lett volna más választásuk, vagy ha nem bíznának
bennem.
Emlékeztetem magam, hogy jártam képzésre, vannak
referenciám, képes vagyok erre. Ugyan talán idegen vagyok
ennek a kisfiúnak, mondom magamnak, de kedves is vagyok, és
csakis jót akarok neki. Mély levegőt veszek, és elkezdem.
– Szia, Dylan! Tudom, hogy ez most nagyon furcsa lehet, de
biztos vagyok benne, hogy rendben lesz gyorsan – barátságos a
hangom, de a szavaim mégis mesterkéltek. – Mit szólnál egy kis
nasihoz? Szereted a szőlőt?
Ekkor felnéz, ha csak kicsit is, a frufruja a szemébe csúszik,
ahogy árnyalatnyit megrázza a fejét. Akkor szőlőt nem.
– Rendben. És almát? Banánt? – kis szünet következik, ahogy
meggondolja, még mindig nem néz a szemembe, az egész
testtartása óvatos és védekező a beesett vállával és
lehorgasztott fejével, mint aki a lehető legkisebbre próbálja
összehúzni magát. Láthatatlanná akar válni. Aztán egészen
kicsit biccent, én meg majdnem elernyedek a
megkönnyebbüléstől.
– Szuper.
Képtelenül sok időt töltök el vele, hogy egyenletes, csinos
szeletekre vágjak egy almát és egy banánt. Közben fecsegek,
elmondom Dylannek, hogy Nick és Josh hamarosan itthon lesz,
és hogy majd megmutatom a szobáját, és hogy van itthon némi
játék meg puzzle, ha szeretné. Előáshatom a padlásról, és
egészen biztosan felmegyek ma az Amazonra, és veszek néhány
neki való játékot meg könyvet.
Ezalatt Dylan végig nem szól egy szót sem, és igazából még
mindig nem láttam az arcát. A tekintetét szilárdan a földre
szegezi, a haja előrehullik.
Odaviszem a tálkányi gyümölcsöt az asztalhoz, és vidáman
odaszólok Dylannek, hogy üljön le egy székre. Jön, lassan és
óvatosan, épphogy leereszkedik a szék szélére, mintha nem
bízna benne, hogy az megtartja.
Hátralépek, a siker fura, euforikus érzése borít el – Dylan
egészséges nasit eszik nálam! –, és hallom, hogy nyílik az ajtó.
– Hahó! – kiált Nick azon a vidám, tanáros hangján, kicsit túl
hangosan, mint aki épp egy tévés bohózatba sétál be.
– A konyhában vagyunk! – ugyanazt a kissé mániákus hangot
ütöm meg én is, pedig nem akarom. – Gyertek, ismerkedjetek
meg Dylannel!
Nick belép a konyhába, a nyomában ott csoszog Josh. Nem
tűnik lelkesnek, kissé gyanakszik, a hátizsákja félig lecsúszik a
válláról.
– Ő Dylan – csiripelem. – És Dylan, ő a férjem, Nick, és a fiam,
Josh. Kicsit nagyobb nálad. Ismerkedjetek meg, srácok! – tényleg
abba kell ezt hagynom, hogy úgy beszélek, mint egy buggyant
játékvezető.
– Szia, Dylan! – mondja Nick könnyed mosollyal,
nyugodtabban, mint én. – Örülök, hogy megismerhetlek.
Amikor Nick bedobja a bűbájt, káprázatos lesz. Ez vonzott
hozzá évekkel ezelőtt még a Cornellen, az erőfeszítés nélküli,
könnyed modora, ahogy az emberekkel beszélt, ami olyan
nagyon más volt, mint az én félénk, feszengős próbálkozásaim
akkoriban… De Dylan ezzel együtt rá sem néz, és látom, hogy
Nick kicsit elcsüggedt, bár igyekszik nem kimutatni ezt.
– Josh? – súgom várakozásteli tekintettel, mire ő felemeli az
egyik kezét.
– Szia!
És ott állunk mind, idiótán vigyorogva, és fogalmunk sincs,
hogyan tovább.
Dylan felvesz egy almaszeletet, majszolni kezdi.
– Hogy ment az edzés, Josh? – kérdezem, igyekezve
visszatérni valami normalitáshoz.
– Jól – vonja meg a vállát. – Negyvennégy perc alatt
megfutottam a tízet.
– Remek!
Josh az ajtó irányába csusszan, és a lépcső felé biccentve
hangtalanul megkérdezi.
– Elmehetek?
Bólintok, hálásan, hogy ezen elgondolkozott. Josh rendes
gyerek, tényleg, de azt a morgós, egyszótagos tinédzserfiú-
korszakot éli, legalább is ezt szokták mondani nekem azok a
barátaim, akiknek már nagyobb a fiuk. Az egyik legjobb
barátnőm, Julie, aki itt lakik az utcában, és a két fia már
huszonéves, közölte velem vihogva, hogy alig tíz év alatt
kinőnek ebből.
– Akkor, Dylan… – Nick barátságos mosollyal lép oda, amit
Dylan nem lát, mert a tálkája fölé hajol. – Szeretsz baseballozni?
Vagy focizni? Labdázhatunk kicsit kint a kertben, ha van
kedved. – Nick a fiú vállára teszi a kezét, a mosolya széles és
könnyed.
Ami ezután történik, az megdöbbent mindkettőnket: Dylan
megmerevedik, felkapja a fejét, az arca sápadt és csupa
rettegés. És sikoltani kezd, istentelenül, monoton, éles hangon,
ami egyre csak szól és szól, és legszívesebben a fülemre
szorítanám a kezem, ahogy elszörnyedve összenézünk Nickkel.
 5. FEJEZET

Beth

Nem tudom, meddig állok a járdán, és bámulok Susan autója

után. Már rég elmentek, de én nem bírok megmozdulni. A
lábam mintha az aszfaltba ragadt volna, és könnyek csorognak
az arcomon. Az utca másik oldalán egy öreg hölgy kijön a
tornácára, gyanakodva bámul engem, kezét csontos csípőjére
téve.
Szerény ikerházak utcájában lakom a Boulevard mellett,
némelyik épületben több lakást alakítottak ki, mint nálam,
mások megmaradtak családi háznak, ahol a lakók büszkék
csinos kertjükre és teli virágládáikra. Kicsit feszült keveredés
ez, ezt érzem is, ahogy a szomszédom tovább bámul.
Kétségtelenül látott mindent, a rémséges műsort, ahogy Dylant
betették az autóba, én meg ököllel vertem az ablakot.
Dylan. Elborít a gyász, a legkevésbé sem érdekel a túl kíváncsi
szomszéd. Vissza akarom kapni a fiamat. Vissza kell kapnom,
muszáj. Nem élhetek így, nélküle. Nem tudom, hogyan. Átölelem
magam, ahogy előrehajolok, és fuldokló zokogás tör fel belőlem.
Hallom az utca túloldaláról, ahogy csapódik a teraszajtó, és
tudom, hogy a nő bement a házba. Hányingerem van.
Léptek dobognak mögöttem, megállnak. Valaki gyengéden
megérinti a vállam.
– Jól vagy?
Lassan felegyenesedek, a futó arcába nézek: ápolt, harmincas
férfi, testhez tapadó ruhában. A homlokát ráncolva néz rám,
kiveszi a fülhallgatóját, ott lóg a nyakán.
 – Jól vagy? – kérdezi megint.
– Igen – nyögöm ki. Semmi szükség rá, hogy még többen
szerepeljenek ebben az ügyben. – Csak… – nem jut az eszembe
semmi magyarázat, megrázom a fejem, és elindulok vissza, az
ajtóm felé.
A férfi még mindig a homlokát ráncolva néz utánam, de
ahogy bemegyek, hallom, hogy elkocog. Igazából senkit sem
érdeklek.
Bent kábán járkálok a lakásban. Az agyam mintha egy
flippergép lenne, nem jutok el sehova. Nem bírok gondolkozni,
alig kapok levegőt. Hogy fogom túlélni ezt?
Aztán abbahagyom a járkálást, és nekiállok takarítani. Ez az
egyetlen hasznos dolog, ami az eszembe jut. Remegő kézzel
szedem le a reggeli edényeit az asztalról, elmosom őket.
Lehúzom az ágyneműt, és berakom a konyhában a mosógépbe,
bár egy hang a lelkem mélyén tiltakozik ellene. Igen, ki kell
mosni, de akkor mosóporszaga lesz, nem Dylan-illata.
Amikor a lakás már tiszta, leülök a munkaasztalomhoz a
nappali sarkába, itt szoktam ékszereket készíteni. Van pár
rendelésem, amit csak be kell csomagolni és feladni, ezeken
dolgozom, majd válaszolok két e-mailre, mindkettőben egyedi
készítésű darabokról érdeklődnek. Nem vagyok semmiféle
művész vagy zseni, drótot hajlítok és apró féldrágaköveket
fűzök. Nyakláncokat, karkötőket, fülbevalókat és gyűrűket, de
elég egyszerű mind, és nagyon olcsón adom őket.
Valaha az volt az álmom, hogy nyitok egy kézművesboltot,
ahova gyerekek is bejárhatnának ékszert készíteni, csuprokban
állna a sok színes gyöngy, virágokat festetnék a falra, és talán
lenne egy menő kis kávézó hátul, ahol sütiket is árulnék. Le
lehet jönni csak úgy, hogy jól érezd magad, kreatív tér lehetne
kicsiknek és nagyoknak együtt.
Persze semmi nem lett az álomból így, hogy ennyi mindent
meg kellett oldanom. Ez az, amit össze tudtam hozni: egy kis
oldal a Shopifyon, egy kártyaasztal a nappali sarkában, és egy
negyvendolláros ékszerkészítő szett az Amazonról.
Miután becsomagolom a rendeléseket, úgy döntök, elmegyek
a Boulevardra a UPS kis irodájába. El sem hiszem, milyen jól
haladtam, de tudom, ha megállnék és gondolkoznék, teljesen
szétesnék. Már mennék el, amikor meglátom, hogy elmúlt hat,
zárva lesz a UPS.
Az ajtóban állok, megpakolva a csomagokkal, és érzem, hogy
elborít a kétségbeesés. Az elszánt összpontosítás, amit az elmúlt
órákban összekotortam, elolvad, a nagy semmi marad csak.
Előttem az egész este, üresen és végtelenül. Nem hiszem, hogy
valaha ennyire egyedül éreztem volna magam, nem maradt
semmi, ami gátat szabhatna a gyásznak.
Normális esetben Dylannel tölteném az estét. Együtt
vacsoráznánk, aztán megfürdetném, amit imád. Ott térdelnék a
kád mellett, szappanos vizet meregetve a hátára, miközben a
fürdőjátékaival játszik – vettem neki egy háziállatos készletet a
dollárboltban. Elfelejtettem berakni a hátizsákjába, pedig
minden este ezekkel játszik. Hogy lesz így, a játékok nélkül? Fel
kellene hívnom Susant? Egyáltalán szabad telefonálnom?
Megint mellbe ver, hogy Dylan elment, és én nem tudom, hol
van.
Nem fogom megfürdetni ma este. Nem kuckózunk be a
kanapén, nem olvasok neki, amíg elálmosodik, és nem éneklek
neki altatókat, ahogy ott fekszem mellette az ágyon, míg ő végül
elalszik. Ez mind nem lesz ma.
Dylan nélkül az estém formátlan és céltalan. Az órák mintha
egyre nyúlnának, fogalmam sincs, mivel tölthetném meg őket.
Úgy érzem, nem vagyok erre képes.
Lassan visszamegyek az asztalomhoz, és leteszem a
csomagokat. Holnap adom fel őket, de az még mintha egy
örökkévalóság lenne.
A rám boruló ürességben nem tudok nem gondolni Dylanre.
Vajon hogy lehet most? Már eltelt pár óra, biztos megérkezett
egy ideje a nevelőszülők házába. Milyen lehet? Sír? Sikít? Ha
kiborul, hogy bánnak vele? Szeretik őt?
Lerogyok a kanapéra, a tenyerembe hajtom a fejem. Nem
bírok Dylanre gondolni egy idegen helyen, szomorúan és félve,
és csak idegenek tudják vigasztalni. Elképzelek két kemény,
szigorú szülőt, akik közlik vele, hogy hagyja abba, vagy
tudomást sem vesznek róla, mert úgy gondolják, csak
elkényeztetett. Hogy vihette el Susan? Hogy gondolhatta, hogy
ez jobb lehet, mintha velem van?
Kitör belőlem a zokogás, mint egy csuklás. Nem bírom. Nem
bírok egy éjszakát sem, bármit is gondol Susan, hogy mennyi
idő kell, mire Dylannel újra együtt lehetünk. Mielőtt
kiteljesedhetünk családként. Ki ez a nő, hogy megmondja, mit
jelent ez?
Beszélni akarok valakivel, el akarom mesélni, mi történt, de
nem tudom, kinek lehetne. Anyámnak? Ő még a leginkább
reális, de olyan egyértelműen nem érdekli, hallani a kis
sóhajaiból, a távoli hangjából, ahányszor csak hívom. Elhagyta
az apámat – és engem – tizenhét éves koromban, a gimi utolsó
félévében. Ha épp olyanom van, és néha bizony olyanom van,
őt hibáztathatom az összes bajomért, vagy legalábbis
megállapítom, hogy tőle eredtek.
Olyan hirtelen ment el, véglegesen, miközben könnyek között,
de határozottan magyarázta, hogy neki magának kell rátalálnia
a boldogságra, mielőtt az enyémet kereshetné. Ragaszkodott
hozzá, hogy ettől én is jobb ember leszek, hogy egy gyerek nem
lehet teljes egy boldogtalan anya mellett. Biztos volt benne,
hogy megértem. Nem értettem meg.
Rosszabbul tanultam, és végül az érettségi előtti májusban
elkaptak ittas vezetésért, amikor hazafelé jöttem a Gap boltból,
ahol dolgoztam. Hogy ez hogy történt, az külön történet, de egy
csomó minden következett belőle, és végül oda vezetett, hogy
megismertem Marcót, és persze ebből lett Dylan.
Így tényleg anyám tehet róla, hogy Dylan lett, úgyhogy nem
akarom semmiért sem hibáztatni.
De ki mást hívhatnék fel? Apámat még kevésbé érdekelné,
mint anyámat, igazából már egy éve nem beszéltünk.
Gyerekkoromban mogorván, de jelen volt, ám miután anya
elment, a kapcsolatunk teljesen szétesett. Most már sosem
találkozunk, és csak ritkán beszélünk.
Ami a középiskolai barátaimat illeti, vagy akiket akkor
ismertem meg, amikor egy ápolóotthonban önkénteskedtem,
ahol Marcóval is találkoztam… A száz óra közösségi szolgálat is
a büntetésem része volt. Nos, ők már rég nincsenek. Évek óta
nem beszéltem egyikükkel sem.
Eszembe jut, hogy felhívhatnám Marcót, elmondhatnám neki,
mi történt, de nem érdekelné annyira, mint szeretném – sosem
érdekli –, és most nem hívhatom fel, amikor ennyire összetört
és magányos vagyok.
Akkor kit? A válasz persze egyértelmű. Senkit.
Nincs kit felhívnom, nincs semmi dolgom, végül
megmelegítek egy kis levest, mert nincs erőm máshoz, és bár
üresnek érzem a gyomrom, nem vagyok éhes. Mégis
leerőltetem, csak a forma kedvéért, persze nem figyel rám
senki. De a fejemben már listát gyártok, hogy mutathatnám
meg Susannek, hogy alkalmas vagyok szülőnek. Hogy jó anya
vagyok. Látja, Susan? Vacsorát főztem.
Később próbálok haladni az ékszerekkel, de ügyetlenek az
ujjaim, és nem bírok odafigyelni, úgyhogy végül ócska
tévéműsorokat nézek pár órán át, próbálom kiüríteni az agyam,
mielőtt elbotorkálok az ágyig.
Tudom, sokan furának tartanák, hogy a hétéves fiammal
alszom, de Dylan meleg teste nélkül az ágy hideg és üres.
Meglepetésemre elalszom, mélyen és álomtalanul, ez nagy
megkönnyebbülés. Amikor felébredek, nem érzem kipihentnek
magam, de legalább tiszta a fejem. Ez a nap az életem hátralévő
részének első napja. Elcsépelt közhely, de azt akarom, hogy
fontos legyen, amit teszek. El kell kezdenem azon dolgozni,
hogy visszakapjam Dylant.
Úgyhogy lezuhanyozom, felöltözöm, ráveszem magam a
reggelire, és kilenc után elindulok a UPS-irodába, hogy
elküldjem a csomagjaimat.
Csodálatos, őszi nap van, friss és tiszta, minden körvonal éles,
a levelek épp elkezdtek megszínesedni. Céltudatos léptekkel
tartok a Boulevard felé. Átsuhan rajtam a hűtlen kis gondolat,
hogy milyen nagyon egyszerű ez Dylan nélkül, de elhessegetem.
Ezzel elárulom őt és mindazt, aki vagyok, egy másodpercre sem
engedhetem meg magamnak, hogy ezt gondoljam.
A UPS-iroda akkora, mint egy nagyobbacska szekrény, nincs
bent senki, csak Mike, aki legtöbbször viszi a boltot.
– Helló, Beth! – vigyorog rám, majd mulatságosan későn
reagálva meglepődik, hogy egyedül jöttem. – És hol van az én
barátom, Dylan?
Nyelek egyet, próbálok mosolyogni. Nem számítottam erre,
pedig azt hiszem, kellett volna. Valószínűleg Mike a
legközelebbi ismerősünk Dylannel. Mike és Sue, a West
Hartford könyvtár gyerekrészlegének főkönyvtárosa, aki
mindig türelmes Dylannel, sőt félreteteti azokat a könyveket,
amikről tudja, hogy tetszenének neki.
Ami meg Mike-ot illeti… lassan öt éve járok ide, mindig
Dylannel, és szinte mindig Mike áll a pult mögött. Felépült
köztünk valamiféle kapcsolat, csevegésnél alig több, de Dylan
kedveli Mike-ot, ő meg nem hőköl vissza a fiam hallgatásától és
félénkségétől, könnyedén beszél hozzá még akkor is, ha Dylan
elbújik mögöttem, és nem szól egy szót sem.
– Ő most… – elhallgatok, még mielőtt elkezdeném, mert nem
akarom elmondani Mike-nak, mi történt, és mert talán elsírnám
magam.
Mike aggodalmasan ráncolja a homlokát.
– Nem beteg, ugye? – kérdezi, és a hangja élesebb az
ijedtségtől. Nyilván látni rajtam, hogy kikészültem. – Baja lett?
– Nem. Azaz… – nem hiszem, de az az igazság, hogy nem
tudom. Aludt éjszaka? Sírt? Ért ebből bármit is?
– Beth? – Mike-on látszik, hogy már tényleg aggódik. – Mi
történt?
– Elvitte a DCF – látom az értetlenséget az arcán, tompán
megmagyarázom. – A gyermek- és családvédelmi hivatal.
Nevelőszülőkhöz vitték – egyszerre megkönnyebbülés és kín
kimondani ezt, mert nem akarom, hogy Mike úgy nézzen rám,
mint az a nő az utca túloldaláról, ahogy az orvosok mindig, ha
az ember elmagyarázza nekik, hogy a DCF is ott van a képben a
gyerek körül. A rosszul palástolt elítélés, a keskenyre húzott
szemek, az az árnyalatnyi görbülete az ajkaknak, a
mesterkélten egyesen áll, rajta a részvét vékony, ócska
patinájával.
De Mike nem így néz. Csak az látszik, hogy aggódik, és én
azon kapom magam, hogy sírok, könnycseppek folynak az
arcomon, leteszem a csomagokat a pultra, hogy megtöröljem.
– Bocsánat… – zokogom.
– Nem kell bocsánatot kérned. Mi történt?
– Kiborultam a drogériában, és valaki kihívta a gyámügyet. És
ők közölték, hogy elveszik tőlem Dylant.
– Micsoda? – Mike felháborodásában felfújja magát, a
mellkasa kidomborodik. Nagyjából egyidős lehet velem, a
húszas évei végén járhat, az arca kerek és barátságos, kicsit
zömök, de izmos alkat. Mindig azt gondoltam róla, hogy tényleg
kedvesnek tűnik, most meg valóban kedves is, és én nem bírom
ezt elviselni. – Nem tehetnek ilyet, ez…
– De megtehetik. És amúgy bonyolultabb ez, mint amilyennek
hangzik – nem akarom, hogy azt gondolja, ez egyszeri alkalom
volt, csak úgy jött a semmiből, hiszen nem volt az. Még ha
tökéletesen igazságtalannak is éreztem.
– Bonyolultabb? Miért?
Magam mögé pillantok, de nem jön senki a boltba.
Mike a pultra könyököl.
– Nekem elmondhatod, Beth.
De nem akarom, mert nem szeretném, hogy Mike rosszat
gondoljon rólam. És mégis olyan megkönnyebbülés lenne
elmesélni valakinek, mi történt. Úgyhogy kitálalom neki az
egészet, neki-nekikezdve újra, töredezetten, zűrös
történetdarabkákkal: hogy Marco felhívta a DCF-et, a
pszichiáteri rendelőbe megtett utat, aztán az egész sztorit az
iskolával, hogy a szomszédok mondtak ezt-azt, hogy Susan azt
gondolja, hogy ő segíteni próbál.
– Tegnap délután vitte el. Dylan sikoltozott, aztán olyan
csendes lett… – a szám elé kapom a kezem, hogy bent tartsam a
feltörő zokogást. Úgy érzem, képes lennék csak sírni és sírni,
abba sem hagynám sosem, de nem akarok, főleg nem itt, a UPS-
bolt közepén.
Mike lassan megrázza a fejét.
– Ez így nem lehet jogos. Mármint, úgy értem, jó anya vagy,
Beth. Mindig látom ezt, amikor bejöttök Dylannel. Imád téged,
és te is szereted őt. Remek anyuka vagy.
Most már másféle könnycseppek szúrják a szemem, a hála
könnyei. Olyan jó érzés, hogy ezt mondta, hogy tényleg így
gondolja azok után, ami tegnap történt. Amíg Mike nem közölte
velem ezt, észre sem vettem, mennyire kételkedtem magamban.
Hogy úgy éreztem, tényleg két lábon járó kudarc vagyok, mint
ahogy Susan éreztette velem.
– Vissza akarom kapni a lehető leggyorsabban – mondom
Mike-nak. – Nem is tudom, hol van.
– Ezt nem lenne szabad megtenniük – rázza a fejét megint
Mike, és olyan csodálatosan felháborodott a nevemben. –
Tényleg nem. Beszéltél már ügyvéddel?
– Nem.
Nem is tudnám, hol kezdjem.
– Pedig kell. Biztos vagyok benne, hogy ehhez jogod van, még
mielőtt elviszik. Nem ragadhatják el tőled csak úgy. Azaz, nem
hiszem, hogy megtehetik.
– Susan, aki az esetemet kezeli, azt mondta, van bírósági
határozata, de az csak kilencvenhat órára elég.
– És akkor utána visszakaphatod?
– Nem… nem tudom. Úgy volt, hogy Susan elmond nekem
mindent, de aztán olyan gyorsan elment.
– Ezt sem lehet.
– Nem, ez sem helyes – belém mar a felismerés, és egyszerre
mérges vagyok, és ez annyival jobb érzés, mint a kavargó
megsemmisülés, ami eddig volt. Ez így nem lehet helyes. Susan
azt mondta, alá kell írni papírokat, de én nem írtam alá egyet
sem. Most, hogy rendesen végiggondolom, nem magyarázott el
nekem semmit sem igazából. Csak elvitte a fiamat. – Nem
tudom, mit tegyek – mondom Mike-nak, és nézem, ahogy
felveszi a telefonját, és elhúzza a képernyővédőt.
– Rákeresek. Biztos fent van a neten.
Idegesen várok, tudom, hogy Mike-nak ez munkaidő, és ha
bejön valaki, kínos lehet neki. Rá kellett volna keresnem tegnap
este, de annyira dermedt voltam és üres belül, hogy nem
gondoltam semmire. De most igen.
Nagyjából ugyanazt tudjuk meg a jogi oldalról, amit Susan
elmondott nekem: a DCF kilencvenhat órára viheti el Dylant
bírósági határozat nélkül, de azután, hacsak nem járulok hozzá
a nevelőszülői elhelyezéshez, bírósági meghallgatást kell
elrendelni, és jár nekem az ügyvéd. Ez egyszerre megnyugtató
és félelmetes. Nem akarok bíróságra menni, de nem is akarom
csak úgy odaadni a gyerekemet, mint egy marék aprót.
– Szerintem bíróságra kellene menned – mondja Mike, és
visszacsúsztatja a telefont a zsebébe. – Lehetek a tanúd, ha kell.
Szívesen.
– Köszönöm – nem tudom, hogy az ilyen meghallgatásokra
hívnak-e az érintett jelleméről tanúskodókat, nem tudok
semmit az egészről. Félek ügyvéddel beszélni és beindítani az
egészet, de mi a másik lehetőség? Csak megadom magam,
teszem, amit Susan mond, elhiszek mindent?
Bejön valaki a boltba, félbeszakítja a beszélgetésünket, Mike
bevételezi a csomagjaimat. Fizetek és megyek, megígérve, hogy
tájékoztatom majd a helyzetről, amint megtudok valamit.
Elszánt léptekkel tartok hazafelé. Rákeresek majd otthon az
ügyvédekre, akik ilyesmivel foglalkoznak, gondolom, de aztán
eszembe jut, hogy nem engedhetek meg magamnak ügyvédet,
semmilyet sem. El kell fogadnom, akit a DCF kijelöl. Rendben,
gondolom, akkor ezt teszem. Felhívom Susant, és megmondom,
hogy nem mondok le a jogaimról – a gyerekemről –, ahogy ő azt
szeretné. Milyen anya tenne ilyet amúgy is?
De ahogy közeledek a lakáshoz, már tudom, hogy nem is kell
felhívnom, mert ott áll az ajtó előtt, engem vár.
– Beth – mosolyog rám. – Jó napot, örülök, hogy megjöttél –
próbál tegezésre váltani.
 Én nem mondhatom el ugyanezt, úgyhogy nem mondok
semmit. Megállok előtte, a kezemben a kulccsal.
– Miért jött?
– Át akartam nézni a papírokat, amiket tegnap nem tudtuk –
felhúzza a szemöldökét, kétségtelenül érzékeli a belőlem áradó
ellenséges hullámokat. – Most megfelel?
Komolyan azt gondolja, hogy majd azt mondom, nem, nem
felel meg, mert körmöt kell lakkoznom? Annyira dühös vagyok,
hogy szinte fuldoklom. Tegnap Susan manipulált engem,
rájátszott a félelmeimre és a bizonytalanságaimra. Most már
látom, és ma nem így lesz.
– Igen – felelem közönyös hangon, miközben ajtót nyitok. –
Most tökéletesen megfelel.
 6. FEJEZET

Ally

A sikoltás csak egyre tart, egyetlen, éles, kitartó hang, mintha

megállt volna az idő, mintha ugyanazt a másodpercet játszaná
le újra és újra ebben a rémséges árokban elakadt lemezjátszótű.
Nick döbbenten, rémülten mered rám, én visszabámulok rá,
Dylan pedig sikít. A szája nyitva, mint a Munch-képen: sötét,
ásító üreg a sápadt arcán. És így megy tovább, én érzem, hogy
megfagyok, és furcsa módon nem bírok uralkodni magamon,
bár egy helyben állok.
– Állítsd le! – szólal meg Nick, és én arra gondolok, milyen
abszurd és igazságtalan, hogy ez az én felelősségem lett, mintha
én képes lennék rá.
Fogalmam sincs, mit csináljak. De megpróbálom, inkább
Dylan, mint a férjem miatt.
– Dylan? – kinyújtom a kezem, hogy megfogjam a vállát, de
meggondolom magam, mert pont ez borította ki. Legalábbis azt
hiszem, ez volt az. Igazából erről sincs fogalmam. – Dylan –
mondom újra, amennyire csak tudom, gyengéd hangon, bár azt
sem tudom biztosan, hogy egyáltalán hall-e engem. Az arca
ijesztően üres, mintha a saját rémálmában esett volna
csapdába. – Minden rendben, Dylan. Nem bánt senki. Itt
biztonságban vagy. Megígérem, hogy biztonságban vagy. Nézd,
tessék, még egy szelet alma – kétségbeesetten nyújtom felé a
gyümölcsöt. Ennyi van a tarsolyomban, ha ez nem működik,
akkor tényleg nem tudom, mit tegyek.
Telnek a másodpercek, mind mintha egy-egy örökkévalóság
lenne. Josh is lejött, az ajtóban álldogál bizonytalan, savanyú
képpel. Nick is kővé dermedt, mint Dylan, aki még mindig sikít.
És akkor abbahagyja. Mintha egy csapot zárnának el, egyetlen
mozdulattal. A szobára ráborul a csend, én reszketve,
megkönnyebbülten felsóhajtok. Az egész testem feszes és
remeg, hideg izzadság szurkálja a hónaljamat és a hátamat a két
lapockám között.
Dylan elveszi az almát.
– Jól van. Ügyes vagy – nevetek kicsit, idegesen, kisöpröm a
hajam az arcomból, és megkönnyebbült, győzedelmes pillantást
vetek Nickre. Nem is tudom, pontosan mit érzek, de nagyon
örülök, hogy abbahagyta a sikítást.
Nick zsebre tett kézzel hátrébb lép.
– Nos… – kezdi, de aztán nem folytatja. Josh egyetlen szó
nélkül felmegy az emeletre. Mintha egy szakadék szélén
billegnénk, épp sikerült bizonytalanul hátralépnünk, de akkor
is ott tátong, mély, sötét és félelmetes.
Dylan tovább eszi a gyümölcsöt, szinte mintha nem történt
volna semmi. Megint lehajtja a fejét, nem látom az arcát. Nick
kicsit megtépázottnak tűnik, ahogy beletúr a hajába, még egy
lépéssel hátrébb lép, mintha el kellene távolodnia Dylantől.
Megpróbálkozom némi normalitással.
– Akkor csinálom a vacsorát. És utána, Dylan, felmész a
szobádba? – nem kapok választ, de nem zavartatom magam. –
Rendben – folytatom, mintha válaszolt volna.
– Van még egy kis munkám – közli Nick, bocsánatkérőn, de
félszívvel mosolyogva. – Csak pár percre megyek fel a
dolgozóba… – és már az ajtó felé araszol, én meg próbálok nem
bosszankodni. Máris lelép? Nem ül le mondjuk Dylan mellé, és
próbálkozik?
De aztán a sikításra gondolok, és arra jutok, hogy talán
tényleg el kellene mennie kicsit Nicknek, hogy Dylannek a
lehető legnyugodtabb, és amennyire lehet, legingerszegényebb
környezetet biztosíthassuk, mert úgy tűnik, erre van szüksége,
bár nem tudom pontosan, nem mondta el nekem senki.
 Dylan engedelmesen ül az asztalnál, én nekiállok a
vacsorakészítésnek. Egyszerű étel lesz, határozom el,
mélyhűtött csirkecsíkok – drága, szabadon tartott biocsirkéből –
és sült krumpli, azt a legtöbb gyerek szereti, azt hiszem. Ahogy
paradicsomot szeletelek a salátához, szinte normális minden.
Dylan továbbra is almát eszik, Josh szobájából leszűrődik a zene
lüktető basszusa.
Bár kívülről normálisnak tűnhet, én nem érzem normálisan
magam. Feszült vagyok és kiélezett, a kiborulás határán, és
borzasztóan vágyom egy pohár borra, de nem érezném
helyesnek, hogy Dylan előtt igyak. Tulajdonképp nem
emlékszem, mik a szabályok erről, egyáltalán szabad-e inni a
nevelőszülőknek. Vagy csak akkor nem, ha olyan gyereket kap
az ember, akinek a környezetében drogosok vagy alkoholisták
voltak? Akárhogy is, nem tudom, Dylan milyen háttérből jött,
úgyhogy inkább ott hagyom a bort a hűtőben, hadd hűljön.
Talán majd iszom egy pohárral, ha Dylan elmegy aludni, bár
most ezt nem bírom elképzelni. Először megvacsorázunk, aztán,
gondolom, fürdik, és valamiféle lefekvési rutint kell
csinálnunk… mind egy-egy megmászására váró hegy. Végtelen
hosszú este lesz ez.
Ahogy a paprikát vágom, és épp túl soknak érzem a fürdetés
feladatát, egyszerre felfogom, milyen tökéletesen nevetséges
vagyok. Dylan egy gyerek. Más, igen, és talán érzelmi
problémákkal küszködik a környezete miatt, de akkor is egy
hétéves kisfiú, és az már volt nekem.
Felneveltem két egészséges, kiegyensúlyozott gyereket
megfelelő határokkal, határozott szabályokkal és sok-sok
szeretettel. Meg tudom csinálni.
Olyan megkönnyebbülés ez, hogy szinte elernyedek.
Majdnem hangosan felnevetek. Igen, meg tudom csinálni. Dylan
nem földönkívüli vagy valami szörnyeteg, csak egy gyerek. Egy
kisfiú. Mindent rettenetesen túllihegtem, csak mert az egész
olyan nagyon idegen még.
Mély levegőt veszek, biccentek magamnak, és tovább vágom a
salátának valót. Meg tudom csinálni.
És ekkor érzem, hogy egy kis kéz megrántja a felsőm ujját,
odafordulok, Dylan ott áll mellettem, komolyan néz rám. Most
először látom rendesen az arcát, csodaszép. Hatalmas, sötét
szempár, mint az olvadt csokoládé, az orra körül aranyló
szeplők. Az ajka úgy görbül, mint egy kerubé. Komolyan néz,
kérdés látszik a szemében, de nem tudom, micsoda.
– Befejezted a gyümölcsöt, Dylan? – nézek az üres tálkára. –
Szuper. Fel akarsz menni a szobádba?
Bólint, és én már értem, hogy ezért rángatta meg a ruhám
ujját. Megint érzem, hogy eltölt a kitörő megkönnyebbülés, mert
meg tudom csinálni. Már csinálom is.
Megfogom Dylan kicsi kezét, ernyedt a kezemben, de hagyja,
hogy fogjam, ahogy felmegyünk a lépcsőn.
– Ez Josh szobája – mondom, továbbra is ösztönösen
megtartva a határozott, nyugodt hangot, mint Susan korábban.
– Ez itt meg Emmáé. A lányom, Josh nővére. Már nagylány,
tizennyolc éves – Dylanre mosolygok. – Elment egyetemre…
tudod, mi az? Ha nagyobb lesz az ember, elmegy oda tanulni. Ez
itt a mi szobánk Nickkel. És ez meg a tiéd.
Kinyitom az ajtót. Kicsit túl steril, csupa krémszín és bézs
árnyalat, de legalább barátságos. Magasra tornyozott szatén- és
selyempárnák hevernek a franciaágyon, a könnyű függönyök
elhúzva keretezik az ablakból nyíló kilátást: a kert és a házak
mögötte, a távolban az Avon-hegység sötét, göcsörtös
sziluettjével.
– Pakolj ki most! – javaslom Dylannek, aki habozik, majd
bólint. – Hozom a holmidat.
Lerohanok a lépcsőn, és pár másodperccel később már ott is
vagyok a két hátizsákkal.
Dylan kinyújtja a kezét, én pedig gondolkodás nélkül
odaadom neki a verdás hátizsákot, mintha új nyelvet találtunk
volna ki, néma szavakkal.
Kicipzárazza a táskát, és elővesz egy elnyűtt, sokat megélt
nyuszit. Az egyik fülét letépték, Dylan a lyukat tapogatja a
nyuszi fején, és olyan gyászos fájdalom ül ki az arcára, mintha a
szívemet megfogná és kicsavarná valaki a mellkasomban.
– Megvarrjam? – kérdezem. Látom, hogy a fül ott van a
hátizsákban némi vattabéléssel együtt, és nem bírok
belegondolni, miért is. Vajon veszekedtek az anyukájával – ezzel
a Beth-szel – a nyuszin? Dylan kétségbeesett, hogy elviszik
otthonról? Vagy Beth? Ő tette be a játékot a hátizsákba, remélve,
hogy a nevelőanya – azaz én – majd visszavarrja? – Meg tudom
javítani – folytatom. – Szinte olyan lesz, mint újkorában.
Dylan komoran bámul rám kicsit, látom, hogy a felajánlást
latolgatja. Aztán, szótlanul, mint mindig, odanyújtja a nyuszit.
– Rendben – mondom. – Hozom a varrókészletet.
Nem vagyok valami nagy tehetség az ilyesmiben, de a szüleim
ragaszkodtak hozzá, hogy megtanuljam az alapvető dolgokat:
fel tudok varrni egy gombot, ki tudok cserélni egy kereket. Most
leülök a konyhaasztalhoz, és nekilátok a varrásnak, mintha az
életem múlna rajta. Dylan a vállam mögött áll, nézi minden
egyes fájdalmas öltésemet.
Az utolsó napsugár süt be az ablakon, aranyfénnyel vonja be
a szobát. A konyha csendes, az egyetlen zaj a tű zörgése és
Dylan halk szuszogása. Hallom, ahogy pirul a krumpli a
sütőben. Olyan csendes pillanat, olyan eleven, hogy
legszívesebben megfognám, és betenném egy üvegbe.
Ehelyett tovább varrom a nyuszi fülét a fejére, egyik gondos
öltéssel a másik után, ki-be a megviselt, puha anyagba, közben
Dylan egyre nézi.
– Meg is van – bumszli csomót kötök a varrás végére, ennyi
telik tőlem. A fül kicsit előreesik, de legalább ott van a nyuszi
fején. Újra ép lett.
Odanyújtom Dylannek, ő csendben elveszi, és a melléhez
szorítja.
– Hogy hívják a nyuszit? – kérdezem, de nem kapok választ.
Még mindig eltölt a törékeny optimizmus, ahogy tálalom a
vacsorát.
Dylan a nagy gránitsziget mellett áll, engem néz, és én tovább
fecsegek vidáman. Már könnyebben megy, szinte
természetesen.
 – Szereted a sült krumplit? És a ketchupot? Emma a krumplit
imádja, a ketchupot utálja. Josh mindenhez ketchupot eszik,
még a mogyoróvajas-lekváros szendvicshez is – fintorgok, hogy
ez mennyire undorító szerintem, de Dylan arca továbbra is
kifürkészhetetlen és változatlan. – Az az igazság – ismerem el,
ahogy az asztalra teszem a salátát –, hogy azért ezt egy ideje
már nem csinálja.
– Olyan hatéves korom óta – szólal meg Josh a konyhaajtóban
állva, bizonytalanabb, mint amilyennek valaha láttam, ahogy
próbál Dylanre mosolyogni. A szívem csurig telik szeretettel.
– Inkább hét – vélem. – Annyi, mint most Dylan! – egyikről a
másikra nézek, de a kapcsolódás lehetősége, ha ez az volt,
elillan rögtön. – Josh, hívd le apád a dolgozójából!
Mire Nick leér a konyhába, már mind leültünk, és amikor ő is
helyet foglal, áldást mondok. Gyerekkoromban és amikor Josh
meg Emma kicsi volt, minden este elmondtam. Családi
szertartás volt, ahogy meghitten megfogtuk egymás kezét, és
emlékeztettük magunkat, hogy legyünk hálásak mindezért.
Nagyjából öt éve már, hogy félretettük, a gyerekek későn
értek haza az edzésről, a családi élet kiszámíthatatlan lett és
mindenki rohant a dolgai után, leszámítva a hálaadást és a
karácsonyt. De ma este valamiért, hogy megint lett gyerek a
házban, automatikusan visszatérek a szokáshoz.
– Köszönöm az ételt, amit adtál. Köszönöm a barátokat, akiket
megismertem. Köszönöm a madarakat, köszönök, Istenem,
mindent. Ámen – teljesen úgy beszélek, mint egy óvó néni a
vasárnapi iskolában.
Josh arcára kiül az unalom, Nick értetlenkedik.
– Nem csináltuk ezt már egy ideje – mondja, és vesz magának
a csirkéből.
– Hát, miért is ne tennénk – felelem vidáman. Megint kezdek
mániákusan viselkedni, szólok rá magamra. – Dylan, kérsz
csirkét? És sült krumplit?
Dylan szótlanul kivesz egyetlenegy krumplit a tálból, és a
tányérjára teszi.
A vacsora elég eseménytelenül telik, bár Dylan nem eszik
sokat, és még ennél is kevesebbet beszél. Tulajdonképpen nem
mond semmit, és Josh, amikor segít nekem a szemetesbe
kotorni a maradékot a tányérokról, hangosan suttogva
megkérdezi.
– Beszél egyáltalán? Vagy… néma?
– Szelektíven hallgat – felelem kissé feszülten, ügyelve rá,
hogy ne legyen éles a hangom. – Tud beszélni, de nem akar.
– Fura – morogja Josh a fejét csóválva, és nem hibáztatom,
hogy így gondolja, de azt kívánom, bár ne mondta volna ki
hangosan. Dylan talán szelektíven hallgat, de egészen biztosan
nem süket. Hall mindent, amit mondunk, és az a határozott
benyomásom, hogy minden szót ért.
Vacsora után Nick megpróbál visszaszökni dolgozni, de nem
hagyom neki.
– Csak nem kell most dolgoznod, kizárt – közlöm. – Miért nem
töltesz egy kis időt Dylannel? Meg is fürdethetnéd.
– Fürdessem meg? – Nick úgy fest, mint aki szinte megijedt az
ötlettől, de gyorsan leplezi egy mosollyal. – Mármint… persze.
Szabad?
– Persze, hogy szabad. Még csak hétéves – de ahogy
kimondom, rájövök, hogy igazából nem tudom. Túl sok a
szabály, és minden összekeveredik a fejemben. Meg szabad
fürdetnünk a nevelt gyereket, vagy csak annyi volt, hogy nem
szabad együtt fürdetni olyan gyerekeket, akik nem rokonok? –
Mindegy, biztos élvezni fogja – bár ki tudja? Lehet, hogy
Dylannek problémái vannak a fürdéssel, a vízzel vagy bármivel.
Talán az anyja megpróbálta megfojtani, vagy túl hosszan
felejtette a kádban. Vagy csak mániákusan fürdette, sikálta,
amíg a bőre kivörösödött. Fogalmam sincs.
– Dylan, akarsz fürdeni? – kérdezem, mire az egész arca
felderül. Most először látom mosolyogni. Bólint, és élesen
Nickre nézek.
– Remek – mondja Nick, igyekezve vidám hangot megütni. –
Szuper menő kádunk van, jacuzzis. Gyere fel, nézd meg!
Ahogy Dylan felmegy Nickkel az emeletre, kifújom a levegőt –
észre sem vettem, hogy eddig visszatartottam. A vállam beállt a
feszültségtől, és a hétköznapi rutin is kifáraszt.
Szinte luxusnak érzem, hogy egyedül rendet rakhatok a
konyhában. Itt lent áldott csend van. Ahogy kint lassan leszáll
az alkonyat, és violalila takaróként borul a kertekre és a
házakra, a földön árnyékok gyűlnek. Fentről Nick hangját
hallom és némi csobogást, megkönnyebbülten nyugtázom, hogy
úgy tűnik, minden rendben megy, a korábbi rémes epizód
ellenére.
Amikor a konyha már kész, Nick és Dylan hallhatóan még
mindig jól szórakoznak, úgyhogy öntök magamnak egy rendes
pohárnyi bort, és beviszem a dolgozómba, a konyhából nyíló,
sötét kis szobába.
Vacsora közben jutott eszembe, hogy nyilván rengeteg
segítséget kínálnak online nevelőszülőknek. Monica adott is
nekünk egy nyomtatott listát a honlapokról és a csoportokról a
kurzus végén, de eltettem valahova, és megfeledkeztem róla,
mert akkor nem volt rá szükség, és nem tűnt lényegesnek.
Most viszont begépelem a keresőbe, hogy „segítség
nevelőszülőknek”, és megkönnyebbülten felsóhajtok, ahogy ott
sorakoznak egymás alatt a linkek, honlapok, fórumok és
Facebook-csoportok, mind-mind a hozzám hasonlóknak szánva.
Pár percig klikkelgetek, mindenféle tanácsot találok. Még a
fürdetés kérdéséről is találok egy posztot, és megállapítom,
hogy igazam volt: szabad fürdetni, csak egymással nem
rokonságban álló gyerekeket nem szabad együtt.
De ami fontosabb, azt is látom, hogy viszonylag lazán kezelik
ezt az egészet. A rendszer, az ügyintézők végtelenül
túlterheltek, a nevelőszülők teszik, amit tenniük kell, nem
szólnak senkinek semmiről, ha nem érzik lényegesnek. Talán
nem kell ennyire óvatoskodnom végül. A szabályokat
nyugodtan szabadon lehet kezelni, csak nem szabad őket
megszegni.
Még mindig megkönnyebbültnek érzem magam ettől a
felfedezésemtől, és tompának a pohár bortól, amikor megszólal
a mobilom. Monica keres.
– Csak azért telefonálok, hogy minden rendben megy-e –
mondja, amikor felveszem. – Elnézést, hogy ilyen hirtelen
elrohantunk, sürgős helyzet volt. De mindegy, hogy van Dylan?
– Remekül – gyakorlatilag csiripelek. – Tényleg remekül.
– Ez csodálatos – feleli Monica némi meglepettnek tűnő csend
után. – Susan nagyon boldog lesz. Aggódott, de arra gondolt,
hogy talán jobban elboldogul Dylan, ha nincs vele az anyukája.
Szóval nem volt semmi gond?
A sikításra gondolok, de arra jutok, hogy nem érdemes szóba
hozni. Végül is túl vagyunk rajta.
– Nem, semmi gond. Ahogy mondtad, nagyon csendes, de
amúgy nincs baj. Próbáljuk kitalálni, mire lenne szüksége, és ő
tényleg figyel. Vacsoráztunk, most fürdik, minden oké – olyan
vagyok, mint akiben csak úgy buzog a jóindulat, és
pillanatnyilag így is érzem. Mi a fenétől féltem úgy? Ez könnyű.
És jó mulatság.
– Ez csodálatos, Ally – mondja Monica. – Hatalmas
megkönnyebbülés, főleg Susannek, és persze Beth-nek is. Egy-
két nap múlva jelentkezem, hogy megbeszéljük Beth
látogatását. Jó lesz így?
– Persze – akkor sem lehetne lelkesebb a hangom, ha direkt
megpróbálnám. Megy ez nekem.
Miután leteszem a telefont, kiiszom a maradék bort, és
mosolygok magamban, elképzelem, ahogy felmegyek az
emeletre, és meglátom Dylant frissen megfürödve, pizsamában,
babasampon- és szappanillatúan, készen az esti mesére.
Ahogy beteszem a borospoharat a mosogatóba, újra
meghallom a sikítást.
 7. FEJEZET

Beth

Ahogy bevezetem Susant a lakásba, az elhatározásom még

jobban megszilárdul. Nem adom harc nélkül a fiamat. Nagy
harc nélkül.
Susan nyilván megérzi, mi zajlik le bennem, mert
barátságosnak, de óvatosnak tűnik, ahogy leteszi a táskáját az
egyik székre a konyhában, és kihúz egy másikat, hogy leüljön.
Gyorsan körbenéz, elég biztos vagyok benne, hogy nyugtázza,
milyen rend és tisztaság lett, de nem kommentálja.
Az ajtóban állok karba tett kézzel, próbálok nem izegni-
mozogni.
– Szóval, Beth… – kezdi az egyik szokásos mosolyával –, akkor
hogy van ma?
– Úgy érzem, hogy vissza akarom kapni a fiamat – nem
akartam rögtön odavágni, de már késő. Mike szavait hallom, és
el sem bírom hinni, hogy engedtem Susannek, hogy elvigye
Dylant úgy, ahogy elvitte. Biztos vagyok benne, hogy ha
beszélnék egy ügyvéddel, az azt mondaná, hogy kényszerítettek
és manipuláltak. Nemcsak helytelennek tűnik, ami tegnap
történt, de törvénytelennek is, és az egyik felemmel azt akarom,
hogy Susan tudja, hogy tudom, még ha amúgy a másik felem
elhátrálna a nyílt konfliktus elől. Sosem megy ez annak, aki
ilyen helyzetben van, mint én. Susan bármit, sőt mindent
felhasználhat ellenem, ha eljön az ideje, és bármilyen
együttérzőnek tűnik most, biztos vagyok benne, hogy ezt meg is
teszi majd.
 – Én szintén ezt akarom, Beth – feleli óvatosan, a mosoly ott
marad az arcán. – Ezért jöttem ide. Hogy megbeszéljük, hogy
tudjuk ezt elérni.
– Miért kellene tennünk bármit is, hogy elérjük? – csapok le.
Nem tudom megakadályozni, agresszív a hangom, és a kezem
ökölbe szorul. – Azt gondoltam, hogy tegnap alá kellett volna
írnom valamiféle papírokat. Nem láttam, miféle végzés volt
magánál, ami feljogosította rá, hogy elvegye tőlem Dylant, pedig
nyilván kellett volna látnom. És most majd elmondja, mit kell
összeugrálnom, hogy visszakapjam a saját gyerekemet,
miközben talán eleve nem is volt hozzá joga, hogy elvigye?
A dühös kifakadásom alatt Susan végig szilárdan rám néz, a
kezét összekulcsolja maga előtt az asztalon. Nyugodtan tűnik,
de együttérzőnek is, arra gondolok, hogy a szociális
munkásoknak vajon ezt tökéletesen kell-e tudniuk a helyzettől
függetlenül, tanítják-e nekik.
– Látom, hogy felzaklatta, Beth, és ezt megértem.
– Felzaklatott? – ismétlem meg hitetlenkedve. – Sokkal több
ez, mint zaklatottság, Susan. Dühös vagyok. Ami tegnap történt,
az nem volt helyes.
– Ami tegnap történt, az sajnálatos volt – javít ki gondosan
Susan. – Biztos vagyok benne, emlékszik, hogy váratlanul el
kellett mennünk Dylan extrém reakciója miatt, ezért vagyok itt
most, hogy átnézzük a papírokat, amiket épp említett, és hogy
kérdezhessen tőlem, vagy megbeszéljük az aggodalmait. És
nyilván kíváncsi arra is, hogy boldogul Dylan.
Meghökkenve bámulok rá, hirtelen az izzó utálat tölt el ez
iránt a nő iránt, aki úgy tesz, mintha az én oldalamon állna.
– Kíváncsi?
Bólint, bocsánatkérés villan a tekintetében.
– Elnézést. Rosszul fogalmaztam. Biztos vagyok benne, hogy
nagyon aggódik Dylanért, hogy hogy sikerült beilleszkednie az
új helyen.
Susan továbbra is a szemembe néz, a nyugodt, rendíthetetlen
tekintet nem változik az elszólás ellenére sem, és én egyszerre
nem bírok tovább dühöngeni, nem forr már bennem az
igazságérzet okozta düh. Susan együttérző, olyan borzasztóan
megértő, és mégis, végül azt akarja, hogy a fiam valaki mással
legyen, ne velem, és megvan hozzá a hatalma, hogy ezt véghez
is vigye. Ha dühöngök, azzal nem érek el semmit.
Kihúzok egy széket, és lerogyok rá.
– Hogy van Dylan?
– Nagyon jól, Beth. Ally, az egyik nevelőszülő nagyon biztató
és lelkes volt, amikor tegnap este beszélt Monicával, a szociális
munkás kapcsolattartójával. Azt mondta, hogy Dylan remekül
beilleszkedett, fürdött, és épp megy aludni – Susan rám
mosolyog, mire könny futja el a szemem.
Tudom, hogy meg kellene könnyebbülnöm, és persze, ezt is
érzem, ugyanakkor belém mar a megbántottság, sőt talán a
gyász. Hogy szokhat meg Dylan valaki mást ilyen gyorsan?
Tényleg ilyen ócska anya vagyok, hogy amint valaki mással van,
máris alkalmazkodik? És mi van, ha Susan hazudik? Vagy
Monica vagy Ally? Talán ez az Ally egy székhez kötözte Dylant,
és bezárta a pincébe. Honnan a francból tudhatnám?
A nedves szememhez emelem a kezem.
– És most? – kérdezem tompán.
– Most el tudom mondani, mi következik ezután – Susan
gyengéden beszél, de hallom, hogy ott morajlik a hangjában az
elégedettség, sőt talán a diadal is, mintha valami drága motor
brummogna a háttérben. Azt gondolja, sikerült kezességre
bírnia, és talán ebben a pillanatban ez így van, de egyelőre még
nem írok alá semmit.
– Akkor mi következik?
Susan kényelmesebben elhelyezkedik a széken.
– Tegnap arról beszéltünk, hogy beleegyezik Dylan
elhelyezésébe. Ez azt jelenti, hogy maga hozzájárul, hogy a DCF
felügyeleti jogot kapjon Dylan felett, és továbbra is ennél a
családnál helyezze el. Magának ettől megmaradnának a szülői
jogai, és a fontos kérdésekben maga dönthet: vallásról,
iskoláról, orvosi kérdésekről például.
– De ha ezekben mind én dönthetek, akkor miért kell elvenni
tőlem? – egyenesen Susan arcába bámulok egy pillanatra, és
most először látom zavarba jönni, árnyékként villan meg a
szemében a bizonytalanság. Gyorsan eltünteti, megint
mosolyog, megint fészkelődik a széken, de én azon tűnődöm,
vajon mi járhat a fejében. Hogy mit nem veszek észre. Már
látom, hogy ébernek kell lennem, egyfolytában. Nem számít,
milyen együttérzőnek tűnik Susan, nem bízhatok benne. Sosem
bízhatok benne.
– Tegnap arról beszéltünk, hogy megkapná a szükséges
támogatást – folytatja Susan pillanatnyi szünet után. – És persze
Dylan is. Mindkettő kulcsfontosságú.
– Milyen támogatásra lenne szükségem? – kíváncsi vagyok a
válaszra, még ha bánom is, hogy feltettem ezt a kérdést. Miért
döntené el Susan, hogy nekem mire lehet szükségem? Tudom
pontosan. Arra, hogy visszakapjam a gyerekemet.
– Először is szeretném, ha részt venne a Pozitív
Gyermeknevelési Programunkon.
Leplezetlen gyanakvással nézek rá.
– Hogy min?
– Ezt olyan szülőknek tartjuk, akik kapcsolatba kerültek a
DCF-fel, de mások is részt vehetnek. Azt gondolom, hasznos
stratégiákat tanulhatna meg, hogy hatékonyabban tudja nevelni
Dylant, és ne zaklassa fel vagy ne égjen ki tőle.
Tényleg azt gondolja, hogy szar anya vagyok.
– Még valami?
– És szeretném, ha profitálna egy pszichológiai terápiából is –
veti fel Susan, és egyenesen rám szegezi a tekintetét.
– Pszichológus? – gyakorlatilag hörögve kérdezek vissza. –
Miért kellene nekem pszichológus?
– Gyakorlatilag mindenkinek jót tesz, Beth, és szerintem maga
egy ideje stresszes helyzettel néz szembe. A terápia segíthet,
hogy jobb anya legyen. Tudja, én is jártam. Sokan jártak, nincs
ezen mit szégyellni. Csak egy hatásos eszköz, hogy az ember egy
nehéz helyzetet kezelni tudjon.
A tenyerembe temetem az arcom, mert nem vagyok biztos
benne, hogy el bírok viselni ennél többet. Ez a beszélgetés
olyan, mint egy aknamező. Kell nekem valaki, aki
elmagyarázza, amit Susan mond, és emlékeztet arra, amit Mike-
kal beszéltünk.
Felemelem a fejem.
– Ügyvédet akarok.
Susan pislog egyet, majd bólint, vonakodva, de jóváhagyólag.
– Ha úgy dönt, hogy megtámadja az ideiglenes felügyeleti
jogot, a bíróság kijelöl önnek egy ügyvédet az előzetes
meghallgatásra. De tényleg remélem, hogy enélkül is meg
tudunk egyezni – előrehajol, a szeme körül ráncokba húzódik a
részvét. – Beth, nem változott meg semmi. Még mindig a maga
oldalán állok. Nem kell bíróságra vinnünk ezt az ügyet.
Az ügyvéd és a bíróság gondolata ijesztőnek tűnik, mert
egyáltalán nem ismerem. Egy kőarcú bírót képzelek magam elé,
és egy csapatnyi öltönyös jogászt, papírokkal matató, suttogó
hallgatósággal teli termet. Nem tudom, ilyen lesz-e, kétlem, de
az a lényeg, hogy nem tudom. Csak a Judy bírónőben meg az
Esküdt ellenségekben láttam ilyet.
– Ha önként elfogadom Dylan elhelyezését – teszem fel a
kérdést –, mikor kaphatom vissza?
Susan elhallgat, úgy fest, mint aki épp gondosan próbál
fogalmazni.
– Mivel önkéntes, Dylan bármikor visszamehet…
Előrevetem magam.
– Hogy tessék? – az egész jogi hókuszpókusz után el sem
hiszem, hogy robbantja ezt a bombát. Csak azt mondom, hogy
kérem vissza Dylant, és visszakapom? – Ezt miért nem mondta
eddig?
– Hacsak… – folytatja zavartalanul Susan, rémségesen
nyugodt arccal – hacsak a DCF nem dönt úgy, hogy ez az
áthelyezés nem szolgálná Dylan érdekeit, és jogi útra lép.
Erre összerezzenek, bár próbálok uralkodni magamon.
– És ezt tennék?
Susan összeszorítja a száját.
– Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni. De az önkéntes
elhelyezés legfeljebb kilencven napig tarthat, és harminc nap
után bírósági meghallgatásra hívják be. Az a szakmai
véleményem, hogy legalább hat hét elhelyezés előnyös lenne
Dylannek és magának is – mély levegőt vesz, majd folytatja. –
Arra fontos emlékeznie, Beth, hogy mindenki azt akarja, amint
csak lehet, Dylan kerüljön vissza magához. Mindenki – Susan
őszintén néz rám, és én azt gondolom, hogy hisz annak az
igazságában, amit mond, csak azt nem tudom, tényleg igaz-e.
– Szóval, ha ezt aláírom, Dylan legalább hat hétig
nevelőszülőknél marad, különben jogi útra lépnek velem
szemben – állapítom meg tárgyilagosan. – Így van?
Megint az az apró, árulkodó szünet.
– Azt hiszem, esélyt kellene adnia ennek. Biztosan nem tenne
jót neki, ha ide-oda rángatnák.
– Én nem akarom sehova sem rángatni. Azt akarom, hogy
maradjon velem. Ha bárki rángatja itt a fiam, az… – elhallgatok,
nem akarok agresszív lenni, de ott lebeg közöttünk az
egyértelmű célzás.
Susan nem válaszol, de én már megkaptam minden választ.
Senki sem fogja hagyni, hogy visszakapjam a gyerekemet most,
hogy náluk van. Olyan igazságtalan, hogy legszívesebben
sikoltoznék és dühöngenék, még ha épp azon küszködök is,
hogy ne sírjam el magam. Olyan egyedül vagyok ezzel.
Mármint, komolyan, ki is áll mellettem? Mike a UPS-ből? Olyan
röhejes, hogy az már fáj.
– Az lenne a legjobb – folytatja Susan –, ha szerződésben
megállapodnánk egy önkéntes elhelyezés időtartamában. És
akkor mindenki tudná, hogy áll.
Szerződés? Erről most először hallok.
– Akkor tényleg ügyvédre van szükségem.
Susan erre kicsit felsóhajt.
– Ha ügyvéd segítségére tart igényt, hogy az önkéntes
elhelyezés szerződésének részleteit kidolgozzuk, akkor igen, de
ilyen szolgáltatást sem a DCF, sem a bíróság nem nyújt.
Ajánlhatok önkéntes jogi segélyszervezetet, de ők nem mindig
tudnak azonnal küldeni valakit. És szeretném megint
hangsúlyozni, Beth, hogy én a maga oldalán állok, szívesen
elmagyarázok mindent, és biztosra megyünk, hogy mindent
pontosan értsen, mielőtt az aláírásra gondolna.
Fáj a fejem, a homlokomra szorítom a kezem. Nem bírok
többet ebből. Tényleg nem.
– Nem tudom – felelem, félig motyogva. – Egyszerűen nem
tudom.
– Igen, ez nehéz – morogja Susan. – Tudom.
De ő tényleg nem tudja, nem úgy, mint én. Lehet, hogy
ezerszer lefolytatta ezt a párbeszédet, de sosem volt még ezen a
térfélen. Még mindig nem bírom elhinni, hogy én itt vagyok.
Vissza akarom tekerni az időt huszonnégy órával – csak
huszonnégy órával! –, addig, amikor ott álltunk a CVS-ben a
polcok között. Dylan összeomlik a Twizzlers miatt, és akkor én
nem kiabálnék, nem ragadnám meg úgy a csuklóját, és ami a
legjobb, nem lenne semmiféle inkontinens jóakaró, aki felhívja
a gyermekvédelem sürgősségi számát. Bárcsak…
De nincs értelme erre gondolni. Csak fáj, és nekem az itt és
mostra kell összpontosítanom. Nem vesztegethetem az időt
megbánásra, amikor ilyen magas a tét.
– Talán az segítene, ha mutatnék egy mintaszerződést? –
ajánlja Susan.
Meg sem várja a válaszomat, elővesz egy köteg papírt a
táskájából. Leteszi az asztalra, az apró betűk elmosódnak
előttem. Alig fogom fel a legegyszerűbb mondatokat. Túl fáradt
vagyok, túl sok volt ez, és tudom, hogy hibázni fogok, olyan sok
az apró betű. És ez drága hiba lesz.
– Ügyvédet akarok, még mielőtt megnézem ezt – közlöm, és
Susan felé tolom a papírokat. – Tudom, hogy maga azt mondja,
jót akar, de valójában nem bízom magában, Susan, és nem áll
szándékomban szakértői vélemény nélkül aláírni, hogy
lemondok a gyerekemről – büszke vagyok erre a józan
beszédre, bár a hangom remeg, ahogy elmondom.
Susan egy pillanatra rám néz, a tekintete kifürkészhetetlen.
Végre leolvadt a mosoly az arcáról, már csak fáradtnak látszik.
Az ablakon beköszönő napsugárban megcsillannak Susan
csinos bubifrizurájában az ősz szálak, mély ránc árka fut az
orrától a szájáig. Arra gondolok, milyen nehéz munka lehet ez,
de nem engedhetem meg most magamnak az együttérzést.
– Rendben – mondja pillanatnyi szünet után. – Megadom a
jogsegély elérhetőségét, akiket említettem – a táskájában
kotorászik, elővesz egy névjegyet, odatolja elém.
– Köszönöm.
Susan visszateszi a papírokat a táskájába.
– Akkor jelentkezem, ha sikerült beszélnie egy ügyvéddel.
Hívjam holnap, Beth?
Bólintok. Holnap lesz negyvennyolc órája, hogy elvitte Dylant,
és csak kilencvenhat órájuk van, utána a DCF-nek vissza kell
adnia őt. Legalábbis azt hiszem, ez így megy, de az az igazság,
hogy nem tudom pontosan. Talán elő tudnak kapni valami
végzést vagy rendelkezést a rémséges varázskalapjukból, és
megtarthatják még tovább is. Örökké.
– Vannak gyerekei, Susan? – kérdezem hirtelen, és ő hallgat
egy pillanatig, mielőtt válaszol. Lehet, hogy van valami szabály,
hogy nem beszélhetnek a magánéletükről a hozzájuk tartozó
esetekkel. Nyilván valódi őrültekkel is dolgozik, de én nem
vagyok az.
– Igen – feleli. – Van egy lányom. Huszonegy éves, négyévesen
fogadtam örökbe.
– Ó! – nem tudom, mit gondolok erről. Mi történt a lány vér
szerinti anyjával? Susan egy olyan gyereket fogadott örökbe,
mint Dylan, akit beszippantott a rendszer? Már a lehetőségre is
eltölt a rettegés. Nem fogom elveszíteni Dylant, még egy pár
hétre sem, és örökre végképp nem.
Ahogy elköszönök Susantől, újra eltölt a céltudatosság.
Harcolni fogok.
De amikor felhívom a jogsegélyt, akiknek Susan megadta a
számát, közlik, hogy jövő hétig nem tudok beszélni senkivel,
mire elborít a bosszúság.
– Az már késő – mondom a monoton hangon beszélő
recepciósnak. – A DCF kilencvenhat órára elvette a gyerekemet.
Most lenne szükségem valakire.
– A kilencvenhat óra leteltével a DCF-nek be kell nyújtania
egy kérelmet az ideiglenes felügyeleti jogra – darálja.
– Tudom, és pont ezt akarom elkerülni…
– Ezen a ponton a bíróság ki fog jelölni önnek egy ügyvédet.
– Tudom – ismétlem, és már hallható a bosszúság a
hangomon. Olyan szorosan markolom a telefont, hogy fájnak az
ujjaim. – Azért akarok ügyvédet, hogy átnézze az önkéntes
elhelyezési engedélyt, mielőtt bíróságra kellene mennünk…
– Jövő héten lesz elérhető kollégánk.
Erre lecsapom a telefont, és arra gondolok, vajon ezt feljegyzi-
e valaki. A vádlott ellenséges stílusban vetett véget a
beszélgetésnek. Nem tudom, paranoiás vagyok-e vagy naiv, a
bizonytalanság kínoz és szétszaggat. Mindenben kételkedem,
amit teszek, mindenkire gyanakszom, aki körülvesz. Nem lehet
így élni, törvényszerű az összeomlás.
Arra jutok, hogy elmegyek sétálni, kiszellőztetem a fejem. A
központba megyek, fura, hogy egyedül vagyok, lóbálom a
karom, nincs ott Dylan keze a kezemben, az árnyéka nem topog
az árnyékom mellett.
West Hartford városközpontjában hemzsegnek a sétálók ezen
a szerda reggelen, ügyeket intéznek, kávéznak, vagy csak
bámulják a divatos boltok és független butikok kirakatait. West
Hartfordnak van valami csodás, történelmi bája, a hatalmas,
presbiteriánus templom óriási, fehér tornyával a közepén, és a
főutcát kettéválasztó, széles gyepsávval. A járdák is szélesek, a
boltok fölé gyakran barátságos árnyékolók nyúlnak, a kávézók
asztalokat pakolnak ki. Hiába jár már októberre, meleg van.
Általában, ha Dylannel sétálunk a városban, megtesszük a
szokásos körünket: könyvtár, bolt és utána, ha szép az az idő, fél
mérföldet gyalogolunk a Fernridge Parkig, ott megnézzük a
kacsákat, és Dylan hintázik.
De nem tudom, egyedül mihez kezdjek. Végigmegyek a
főutcán, és balra fordulok a Farmington Avenue-n. Minden
ismerős, de Dylan nélkül elveszettnek érzem magam, sőt,
mintha hiányozna egy végtagom vagy a tüdőm fele.
 Úgy döntök, leülök egy kávéra, csak mert megtehetem. Dylan
általában nem engedné, ezek a kávézók túl kicsik, túl sokan
vannak bent, és az egész túl félelmetes neki. Jegeskávét
rendelek, és kiviszem egy kisasztalhoz. Leülök, iszogatva
figyelem a járókelőket, közben végig feszült vagyok és
boldogtalan.
Elképesztően kellemes az egész: a szinte balzsamos levegő, a
mézpatakként a járdára csorgó napfény, a remek kávé.
Normális esetben nem adnék négy dollárt egy kávéért. Az utcát
szegélyező fák levelei épp elkezdtek rozsda- és aranyszínbe
fordulni. Gyönyörű, és mégsem tudom értékelni. A gyomrom
görcsöl, és még mindig nem tudom, mit csináljak.
Hívjam fel Susant, és mondjam meg neki, hogy nem tudtam
ügyvéddel beszélni? Talán felajánlja, hogy várhatunk a
szerződéssel, amíg át tudom nézni rendesen. Muszáj neki, nem?
Mármint, végül is ez önkéntes. De ha vár, akkor mi lesz
Dylannel? Marad ez a rohadt patthelyzet, amíg végül meg nem
adom magam Susan akaratának?
Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy egy bomba ketyeg, és
itt fog felrobbanni az ölemben. Hogy valami kimondatlan
határidőről lecsúszok, és elszalasztom az egyetlen lehetőséget.
Már el is tudom képzelni, ahogy Susan fájdalmasan rázza a
fejét.
Sajnálom, Beth, reggel kilenc óra előtt kellett volna aláírnia ezt
a papírt, különben Dylan állami gondozásba kerül. Már késő.
Biztos vagyok benne, hogy ilyen nem történhet, de talán
mégis. Olyan keveset tudok, és az online talált információ
összezavar. Csupa jogi zsargon, ezernyi törvény, amik mintha
csak néha lennének érvényesek.
Előveszem a telefonom, megnyitom a keresőt, hátha
beleakadok valami varázslatos megoldásba.
Egy Waterbury-ben praktizáló, családjogi ügyvéd oldalára
bukkanok rá. CONNspiracy, ez a neve, és hamarosan
megállapítom, hogy pont az ilyeneknek szól, mint én. Tanácsot
ad – rengeteget – olyan szülőknek, akiknek Connecticut
államának gyermekvédelmi hivatala elvette a gyerekét, vagy
akiket nyomozással fenyegetnek.
Ahogy olvasom, egyszerre tölt el a remény és a düh.
Megtudom, hogy semmibe sem kell beleegyeznem. Nem kellett
volna elmennem a rendőrökkel a CVS-ből, sőt be sem kellett
volna engednem Susant a lakásomba, egyszer sem – ezt nem
említette a váratlan látogatásai során.
Amerika bármelyik államában házkutatási parancsra van
szükség, hogy bárki bemehessen az ember otthonába. A DCF,
olvasom az oldalon, megkerüli ezt az úgynevezett sürgősségi
végzéssel, de mindig el kell kérni a végzést, mielőtt az ember
bárkit is beenged. Én nem láttam semmit.
És még tovább írja az oldal, hogy a szociális munkások
hízelegnek, trükköket vetnek be, gyakorlatilag hazudnak, hogy
megkapják, amit akarnak. Begyűrűznek az ember otthonába,
ráutaló kérdéseket tesznek fel a gyerekeknek, és közben
mindvégig azt állítják, hogy segíteni próbálnak. Pont, mint
Susan. De valójában el akarják venni a gyereket, ők akarnak
irányítani.
Azért annyira nem vagyok naiv, hogy ne lássam, hogy ennek
az ügyvédnek nyilván megvan a maga törlesztenivalója velük
szemben, de akkor is. Susan egy csomó mindent nem tehetett
volna meg, amit megtett, és ez céltudatossággal tölt el. Elég az
ügyvédekből, ez az én ügyem. Jogaim vannak.
Vakmerően és elszántan hívom Susan mobilszámát, most
rögtön. A második csengetésre felveszi.
– Beth?
– Susan – a hangom ugyanolyan ellenséges, mint reggel, talán
még inkább. – Szeretném tudatni, hogy nem írok alá semmiféle
önkéntes elhelyezési papírt – arra gondolok, hányszor
tolakodott be hozzám, és el sem mondta, hogy ehhez az
engedélyemre van szükség, és egy pillanatig beszélni sem
tudok, úgy elborít a harag és az indulat. És még azt mondta,
hogy az én oldalamon áll!
– Ezt szomorúan hallom, Beth – Susan halkan beszél,
csüggedten, mint aki számított erre.
 – Ebben biztos vagyok – krákogom. Olyan sok minden
akarnék mondani, de nem mondom, mert elteszem inkább a
bíróságra. A saját magam rohadt ügyvédje leszek, ha kell. –
Akkor kérvényezni fogják az ideiglenes felügyeletet? – próbálok
úgy tűnni, mintha tényleg tudnám, miről beszélek, de aligha tett
szakértővé, hogy pár percig olvasgattam egy oldalt. Igazából
nem tudom, most mi következik.
– Igen, azt hiszem, így lesz. Ha nem egyezik bele önként,
akkor tíz napon belül lesz az előzetes bírósági meghallgatás.
– Tíz nap! – gyakorlatilag ugatom ezt, elárulva a
tudatlanságomat. – Azt hittem, kilencvenhat órát tarthatják
távol.
– Utána végzést kell kérnünk. És Dylan a felügyeletünk alatt
marad a bírósági döntésig.
Nyelek egy nagyot, próbálom ezt megemészteni. Tíz nap az
nem hat hét, de akkor is jócskán túl hosszúnak tűnik. Miért nem
jöhet vissza hozzám, amíg a bíróság nem dönt? Miért a DCF-é
minden hatalom, és nekem, az anyjának miért nem jut semmi?
– Beth, tényleg nem kell ezt tennie – folytatja Susan. Inkább
fáradt a hangja, mint őszinte. – Ne feledje, hogy ha önként
lemond, bármikor elviheti Dylant…
– Nem vihetem el, mert mondta is, hogy a DCF jogi úton
megakadályozhat benne.
– Igen, de…
– Miért higgyek el bármit is, amit mond? – gyakorlatilag
köpködöm a szavakat. – Végig hazudott nekem.
– Nem hazudtam – feleli méltóságteljesen Susan, és én
annyira feldühödök ezen, hogy remegek.
– De igen. Mindvégig. Vagy elmondta nekem, hogy nincs joga
belépni a lakásomba?
– Mindig megkérdeztem, hogy bemehetek-e, Beth – Susan
hangja feszült, arra gondolok, talán aggódik, hogy panaszt
teszek. Talán nyomozás is lesz… Nem arról, hogy én milyen
szülő vagyok, hanem Susan eljárásáról szociális munkásként.
Elképesztően boldogító gondolat ez.
– Sosem mondta, hogy nem jöhetne be, ha nem engedem meg
– felelem hidegen. – Nem fogom csak úgy megadni magam, és
elfogadni ezt, Susan. Megtámadom a kilencvenhat órás
felügyeletbe vételt, és az ideiglenes felügyeletet is, bármivel is
próbálkozik nálam – egy másodperce elönt a diadal és a
hatalom érzése, beleszédülök. – Akkor találkozunk a bíróságon
– közlöm, és leteszem a telefont.
 8. FEJEZET

Ally

– Na és milyen?
A szomszédom és legjobb barátnőm, Julie elkerekedett
szemmel néz rám a borospohara mögül, miközben én
kortyolok, és elterülök a kanapéján. Három napja érkezett
hozzánk Dylan, és bár nem történt semmi szörnyűség, azért ez
az idő végtelennek tűnt. Hálás vagyok, hogy máshol lehetek,
nem otthon, Dylant lesve, tojáshéjakon lépdelve.
– Rendben van – felelem, mert ez az igazság. Nagyjából.
Amikor megint meghallottam Dylan sikolyát azon az első
estén, felrohantam az emeletre. Nick és Dylan a
vendégszobában, Dylanen csak egy törülköző volt, ami leesett a
földre, ahogy felrántottam az ajtót, amíg ő tovább sikított.
Nick szeme is majdnem olyan kerekre tágult, mind Dylané.
– Hé, nyugi, nyugi – mondta remegve, erőtlen próbálkozást
téve, hogy lecsillapítsa a fiút. – Minden rendben.
Felvettem a törülközőt, és szorosabban Dylanre tekertem.
– Gyere, keressük meg a pizsidet, Dylan! Tudod, hol van?
Nickre néztem, aki tehetetlenül vállat volt és széttárta a kezét.
– Minden rendben ment – mondta. – Fürdött. Imádta. Aztán
bejöttünk ide, és…
– Elég – tudtam, milyen nehéz lehet elkerülni, hogy az ember
úgy beszéljen, mintha Dylan nem lenne ott, de azt is tudtam,
hogy hozzá kell beszélnünk, nem róla. A hátizsákért nyúltam,
amit végül nem pakoltunk ki, mert elterelt a nyuszi megvarrása.
– Keressünk neked pizsamát, Dylan – ismételtem.
 Szerencsére abbahagyta a sikítást, ahogy előhalásztam a
rongyos, az Azúrkék nyomok tévéműsor alakjaival nyomott
pizsamát a hátizsákból. Rég kinőtte, de azért ráadtam, és
magamban odaírtam a fejben összeállított bevásárlólistámra
ezt a tételt is.
Az este hátralévő része nagyjából rendben ment, olvastam
Dylannek egy mesét, és jó éjszakát kívánva kijöttem. Nick
megint eltűnt, visszament a dolgozójába, és már láttam,
micsoda menekülőútvonal ez neki, hiszen ki kell mennem a
garázson át, ha vissza akarom hozni. Nyilván abban bízott,
hogy ekkora erőfeszítést inkább nem vállalok, és nem hagyom
egyedül Dylant.
– Szerinted mi a baj vele? – kérdezte Nick halkan, amikor már
aludni készültünk. Josh egész este a szobájában kuksolt, Dylan
meg hála istennek aludt azóta.
– Nincs vele semmi baj – éreztem, hogy ideges a hangom, és
nem is tudtam, miért. Nem tudtam eldönteni, neheztelek-e,
amiért Nick felment a dolgozójába, és rám hagyta egyedül
Dylant. Valahogy így egyszerűbb volt, de akkor is
igazságtalannak éreztem.
– Mármint… ez a… hogy is hívják. Szelektív némaság.
– Szelektív hallgatás.
Nick a szemét forgatta.
– Jaj, ne gyere itt nekem a korrekt kifejezésekkel! Ezt tartsd
meg a szociális munkásoknak!
– A szavak igenis számítanak, Nick – még a saját fülemnek is
szenteskedő vagyok, de nem bírom megállni. Hiába töltöttem
pár termékeny és megnyugtató órát rendrakással és
játékvásárlással az Amazonon, még mindig robbanásra kész és
feszült vagyok. Fogalmam sincs, mit hoz a holnap.
– Akkor mit gondolsz, miért hallgat szelektíven? – kérdezte
Nick, szükségtelenül hangsúlyozva az általam javasolt
megnevezést.
– Nem tudom. Talán így küzd meg a nehézségekkel.
– Szerinted bántalmazták? – Nick nyíltan nézett rám. –
Megnéztem a fürdőkádban, nem láttam rajta sérülést vagy
égésnyomot vagy ilyesmit.
– Ez szerintem jó – megráztam a fejem. Kimerült voltam,
olvasni akartam, és egy kicsit nem gondolni Dylanre. –
Reméljük, többet megtudunk, ha Monica majd kijön hozzánk
pár nap múlva.
Úgy tűnt, Nick elfogadta, hogy nem folytatjuk a beszélgetést,
ezután jött a szokásos, elalvás előtti húszperces olvasgatás, bár
Nick inkább a híreket böngészte a telefonján. Én próbáltam
belemerülni a havi könyvklubos könyvbe, egy elég mesterkélt,
jócskán túlírt kötetbe, de a gondolataim egyre elkalandoztak.
Fáradt voltam, de nem tudtam aludni. Nick szinte azonnal
álomba merült, én viszont csak mereven feküdtem az ágyon, és
próbáltam pihenni, közben füleltem, hallok-e bármi zajt. Josh
pár perc múlva kinyitotta a szobája ajtaját, aztán hallottam,
hogy öblít a vécé. Éppen elmúlt éjfél, már egy órája aludnia
kellett volna, de elfelejtettem szólni neki vagy ellenőrizni, hogy
megírta-e a leckéjét. Holnap erre jobban kell figyelnem, és
utána meg utána is. Ott vonultak el a szemem előtt a napok
egymás után, lehetetlen volt elképzelni is, nemhogy
végigcsinálni.
Egy újabb óra múlva el-elbóbiskoltam, a szemem mindig
csipás lett, mire újra kinyitottam. És ekkor, szinte mintha erre
vártam volta, és azt hiszem, valószínűleg tényleg vártam, Dylan
megint sikítani kezdett. Az éles hang fülsértőn hasított bele a
csendes éjszakába.
Nick összerezzenve ébredt, égnek álló hajjal, vad tekintettel.
– Mi a…
– Majd én.
Berohantam Dylanhez, közben elbotlottam az egyik
hátizsákban, és félig-meddig elterültem az ágyán.
– Minden rendben, Dylan, minden rendben – mondogattam,
és vakon felé nyúltam a sötétségben. Amikor megérintettem a
vállát, elrántotta magát. – Semmi baj, minden rendben –
kábultan kiegyenesedtem az ágy szélén ülve, és próbáltam
megnyugtatni, vagy legalább elérni, hogy abbahagyja a sikítást.
 Az éjszaka órái egybefolytak, nem emlékszem, mi mikor
történt pontosan, csak hogy Dylan valamikor abbahagyta a
sikítást, és én olyan borzasztó fáradt voltam, hogy a mellemre
bukott a fejem, ahogy vártam, hogy visszaaludjon, de mindig,
amikor azt hittem, sikerült, és amilyen csendesen csak tudtam,
felálltam, és lábujjhegyen elindultam kifelé, újra nyöszörögni
kezdett, és felém nyújtotta a kezét. Mintha megint egy
újszülöttet gondoztam volna.
Végül túl fáradt voltam, hogy ezt a hiábavaló próbálkozást
tovább folytassam, elnyúltam mellette és elaludtam. Amikor
felébredtem, már világosodott. A szürkés kora reggeli fény
beszűrődött a függönyökön. Kintről üvegcsörgést hallottam, épp
vitték el a szelektívet, amit elfelejtettünk kirakni. Az egész
testem sajgott, a fejem lüktetett, de legalább aludtam
valamennyit.
Az oldalamra fordultam, és láttam, hogy Dylan még alszik,
hosszú, sötét szempillája árnyékot vetett az arcára, ami sima és
kerek volt, mint az őszibarack. Egészen kicsit csücsörített, a
nyuszit a mellére szorította. Olyan kicsinek tűnt, olyan
ártatlanak, hogy a szívem megint belesajdult, hogy vajon mit
kellett végignéznie és kiállnia rövid kis életében. Azt akartam,
hogy a házunk szerető otthona legyen, ameddig csak lehet.
Kicsusszantam az ágyból, hálát adtam, hogy nem ébredt fel,
és lementem a nagyon is szükséges kávéért. Nick már épp főzte,
amikor bementem a konyhába, még pizsamában volt, kócosan,
csipás szemmel.
– Meddig sikított?
Erre felállt a szőr a hátamon, nem is tudtam, miért.
– Nem sokáig. Végül megnyugodott.
– Aludtál egyáltalán?
– Igen, kicsit – kinyitottam a szekrényt, hogy kivegyek egy
bögrét. – Nyilván felébredt éjszaka, és nem emlékezett rá, hol
van. Nem meglepő, hogy megijedt.
Nick az állát dörzsölve nyúlt a bögréért.
– Igen, gondolom.
– Eltart egy ideig, amíg megszokja itt.
 Nick furcsa hangot hallatott, és én éreztem, hogy elfog az
idegesség.
– Mi az?
Védekezve nézett rám, kicsit megbántva.
– Nem is mondtam semmit.
– Tudom, de gondoltál. Mit?
Rám nézett, én meg rá. Túl jól ismertük egymást a
mellébeszéléshez. Végül Nick felsóhajtott.
– Rendben, legyen. Nem vártam, hogy ennyire… fura lesz.
Mármint, azt hittem, fog tudni beszélni.
– Tud beszélni – Nick sokatmondón hitetlenkedő pillantást
vetett rám. – Nyilvánvaló, hogy tud. Csak még nem hallottuk.
– Tudod, hogy értem.
Igen, tudtam, de ettől még idegesített. Azt akartam, hogy
Nickben több részvét legyen, több türelem, hogy jobban
beszálljon. És azt akartam, hogy mindezt anélkül tegye, hogy én
mondanám.
– Ezek a gyerekek nem rendelésre készülnek – közöltem vele.
– Elkerülhetetlen, hogy legyenek gondjaik. Bizonytalanságok.
Ezért vannak velünk. Ezért segítünk nekik.
Nick megint sóhajtott, mintha pont azt mondtam volna, amire
számított.
– Tudom, Ally – felelte, és mindkettőnknek kávét töltött. A
beszélgetés mintha véget ért volna.
Az ezt követő pár napban beálltunk valamiféle ritmusra, de
nem voltam teljesen elégedett vele. Úgy terveztem, hogy
beiratom Dylant az iskolába, ahogy azt Monica javasolta, de
felhívott, és közölte, hogy Beth végül nem egyezett bele az
önkéntes elhelyezésbe, úgyhogy várnom kell az iskoláztatással
a jövő heti bírósági meghallgatásig.
– És ha a bíróság úgy dönt, hogy Dylan nála kell legyen? –
kockáztattam meg habozva a kérdést.
– Akkor azonnal visszakerül. De ha nem, akkor valamivel
hosszabb elhelyezésre számíthatunk. Inkább minimum és nem
maximum három hónapra.
Nem engedtem, hogy bármelyik lehetőségbe túl mélyen
belegondoljak. Inkább próbáltam végigcsinálni minden egyes
napot, és tényleg nem volt olyan nehéz. Dylan nagyon csendes
volt, és amikor elővettem pár régi puzzle-t a szekrényből,
órákon át elszórakoztatta magát, összerakta és újra szétszedte
őket.
De amikor csendben volt, még akkor is a tudatában voltam a
jelenlétének, és ettől ideges lettem, mert sosem tudhattam, min
borul ki. Egyik délután szőlőt adtam neki, mire megint sikítani
kezdett, és leverte a földre, összetörve a tálkát, az esküvőre
kapott porcelánkészlet egyik darabját. Hülyeség volt, hogy ezt
használtam, tudom. Csak miután feltakarítottam, akkor jutott az
eszembe, hogy nem szereti a szőlőt, de akkor is. Nem kellett
volna úgy viselkednie, mintha meg akarnám mérgezni.
Tudtam, hogy az ilyen gondolatok igazságtalanok, és
bűntudatom lett tőlük. Nem akartam ilyet gondolni. Nagylelkű
próbáltam lenni, szerető és türelmes, és többnyire, azt hiszem,
az voltam. De a fejemben továbbra is ott acsarkodtak a
kellemetlen gondolatok, amiket szégyelltem volna kimondani.
És végképp nem vallom be egyiket sem most Julie-nak, bár
látom az éber arckifejezésén és tágra nyílt szemén, hogy szaftos
részletekre vágyik.
– Csak rendben? – kérdezi, mire vállat vonok.
– Nem volt könnyű, de rémes sem. Nagyjából erre
számítottam – és közben annyira nem.
Julie bólint, iszik egy korty bort.
– És miért került nevelőszülőkhöz?
– Nem tudom – egyszer felhívtam Monicát, remélve, hogy
kicsit több információt kaphatok Dylanről, de nem vette fel a
telefont. Üzenetet hagytam, de nem hívott vissza, úgyhogy
továbbra is a sötétben tapogatózom, mint eddig.
– Szerinted bántalmazták?
– Tényleg nem tudom, Julie – szeretem, a barátnőm, de a
kérdezősködése, ahogy szégyentelenül kutakodik a részletek
után, kellemetlen és ízléstelen. Úgy kezeli Dylant, mintha egy
Jerry Springer-show vendége lenne, az élete nyílt lap,
analizálható és szétszedhető, majd újra összerakható.
 – És nem találkoztál még az anyukával? – nem vette az
elutasító hangot, vagy úgy döntött, nem törődik vele.
– Még nem – Monica írt, hogy a tervezett látogatást
elhalasztották, amit nem bántam.
– De fogsz?
– Majd igen, gondolom.
Julie végre mintha felfogná, hogy nem akarok erről beszélni,
felsóhajt, és hátradől.
– Nos, Ally, csodállak, tényleg. Nem sokan tennék, amit ti
most.
– Pont ez az egyik baj – iszom egy korty bort, egy pillanatra
lehunyom a szemem, és élvezem a bársonyos melegséget. Az
elmúlt pár napban a vénasszonyok nyara átadta a helyét az
évszakhoz illő hidegnek. Ma reggel vastag, fehér jégréteg fedte a
talajt, a nagy juharfáról lehullott skarlátvörös leveleket is fehér
keretbe foglalta.
– Igen, persze. Tudom, hogy több jelentkező kellene, de ez
hatalmas feladat, nem? Fáradtnak tűnsz.
Fáradt is vagyok. Az elmúlt három éjjel Dylan mellett
aludtam. Egyedül alszik el, de elkerülhetetlenül felébred az
éjszaka közepén, és én átmegyek hozzá. Akár szabad, akár nem,
nem érdekel. Működik.
Nick azt mondta, hogy hagyjam sikítani, hogy korlátokat kell
felállítanom, de a jó szándékú tanács csak idegesít. Az elmúlt
három nap során Dylan valahogy elsősorban az én felelősségem
lett, és én már tudom, hogy erre valószínűleg számítanom
kellett volna, de akkor is bánt.
Nickkel nagyjából mindig hagyományos volt köztünk a
munkamegosztás: ő viszi ki a szemetet, gondozza a kertet, intézi
a kocsikat meg az adót, én viszem a háztartást, mosok, főzök, és
intézem a gyerekek ügyeit meg a szülinapokat, karácsonyokat
és családi nyaralásokat. És most ehhez a listához hozzáírhatom
Dylant, amíg Nick beéri annyival, hogy ő fürdeti, és időnként
odaszól, hogy „hogy vagy, kishaver?”. Ezt nem érzem teljesen
igazságosnak.
Még ma este is, Nick mondhatjuk, hogy „elengedett”,
megjátszotta a nagylelkűt, mert otthon maradt a gyerekkel.
Dylan már aludt, amikor eljöttem, úgyhogy tényleg nem lehetett
terhes feladatnak hívni, és egyáltalán nem kellett, hogy egyedül
az enyém legyen.
Nem érzem mégsem úgy, hogy ebből bármit el szeretnék
magyarázni Julie-nak, bár már számos alkalommal
hasonlítgattuk össze a férjeinket és panaszkodtunk, cinkosok
lettünk, ahogy egyet értettünk, hogy igazából szeretjük a
házastársunkat, és tudjuk, milyen jó az életünk. De ez most
más: túl új, túl friss, és máris azt érzem, hogy elítélnek. Hogy én
elítélem magamat.
Az az igazság, hogy Dylan nevelése miatt újra kellett
értékelnem az életemet, az otthonomat. Az ő néma tekintete
minden apró részleten egyszerre idegtépő és mélységesen
nyugtalanító, és mintha lyukakat találnék ott, ahol azt
gondoltam, hogy sima, bűntelen takaró van, csupa áldás és
jólét.
Dylan jelenlététől már látom, milyen keveset beszélget velünk
Josh, mennyire kicsúszott a kezemből az ellenőrzés, hogy mikor
fekszik le és mennyit telefonozik, és én észre sem vettem.
Meglátom miatta, hogy Nickkel gyakran a banális párbeszédek
felszínes vizén vitorlázunk napról napra, és általában külön
töltjük az estéket a laptopunk előtt, külön szobában, nem is
azért, mert nem szeretünk együtt lenni, hanem mert
könnyebbnek tűnik egyedül netezni, mint egy másik ember
miatt megerőltetni magunkat. Dylan jelenléte miatt számolom a
napokat, és megállapítom, hogy Emma már egy hete nem hívott
fel. Az én boldog, #áldott családom mintha vesztett volna a
csillogásából, mindezt úgy, hogy Dylannek egy szót sem kellett
szólnia.
Ebből semmit sem mondok el Julie-nak. Akármennyire
szeretem, ekkora gyengeség és kétely bevallása olyan érzés
lenne, mintha kést adnék a kezébe, hogy vágja a bordáim közé.
Bár támogattuk egymást az évek során, azzal a biztos,
megingathatatlan tudattal tettük ezt, hogy sosem volt semmi
komoly panaszkodnivalónk.
 Inkább a gyerekeiről kérdezősködöm: Brian másoddiplomás
képzésre jár lent délen, Tyler meg idén tavasszal házasodik.
Julie boldogan elmeséli, milyen jól megy mindkettőnek, és én
elégedetten hallgatom, egy ideig valaki más boldog életével
foglalkozhatok.
Épp elköszöntem, puszit adtam jobbról-balról, és hazafelé
indulok az utcán, amikor megszólal a mobilom: Emma! Érzem,
hogy leesik a kő a szívemről.
– Emma, szia! Egész biztosan egy hullámhosszon vagyunk.
Pont arra gondoltam, hogy felhívlak – hallom a mosolyt a
hangomban, és érzem az arcomon is. Még két hónapja sincs,
hogy Emma elment, de rémesen hiányzik. Mindig nagyon jól
kijöttünk, még a legnehezebb tinédzseréveiben is boldogan
töltötte velem az időt, mindig szívesen eljött velem moziba vagy
lányos vásárolgatásra.
– Szia, anya! – kicsit levertnek hangzik, de végülis késő van,
ha nem is egyetemista mércével. Alig múlt tíz óra.
– Jól vagy?
– Én? Aha. Josh írt, hogy nevelőszülők lettetek, és lakik
nálunk egy gyerek?
– Igen, Dylannek hívják – belém szúr a bűntudat, hogy nem
mondtam el neki eddig. El akartam, de olyan gyorsan történt, és
valahogy sosem jött el a megfelelő pillanat. – Csak pár napja
van itt. Fel akartalak hívni, hogy elmondjam…
Amikor elkezdtük a nevelőszülői tanfolyamot még júniusban,
Emma alig vett tudomást róla. Akkor érettségizett, és
megszerzett egy gyakornoki helyet a városban egy ügyvédi
irodában. Épphogy hazajárt, dolgozott, a barátaival volt, teljes
bedobással élte az életét, mielőtt elment a Harvardra.
Azt hiszem, ráadásul nagyon felnőttnek érezte magát, mint
akinek nem kell törődnie vele, mi történik otthon. Fejben már
elment. Most ott remeg a hangjában némi kis aggódó
megbántottság, és én arra gondolok, bár szakítottam volna rá
időt, hogy felhívjam és elmondjam neki.
– És meddig lesz ott?
– Nehéz előre tudni. Lehet, hogy jövő héten elmegy, lehet,
hogy marad pár hónapig.
– Hónapokig? Hűha! – hallgatok, érzem, hogy van még
valami. – Akkor el tudtok jönni a családi hétvégére? – kérdezi,
és belém mar a fájdalom, ahogy hallom a hangjában a csupasz
sérülékenységet.
El sem hiszem, hogy teljesen megfeledkeztem erről a
rettenetesen fontos hétvégéről: ez volt az egész ősz fénypontja,
amikor majd elmegyünk a Harvardra, megnézzük az egyetemet
Emma szemével, eljárunk bulikba, koncertekre meg
fogadásokra, meg a nagy meccsre szombat délután. Nickkel
azonnal le is foglaltuk a szállást, amint Emmát felvették a
Harvardra. És mégis, amióta Dylan katapultált az életünkbe,
valahogy teljesen kiment a fejemből.
– Persze, hogy megyünk – felelem, mert nem mondhatok
mást. De mégsem látom pillanatnyilag, hogy fogom ezt
összehozni így, hogy itt van Dylan.
– És… őt is hozzátok?
– Dylant? Nem tudom. Engedélyt kell kérnünk, hogy átvigyük
az államhatáron – és az az igazság, nem hiszem, hogy működne,
ha elvinnénk. Minden olyan ismeretlen lenne neki, és már így is
van elég baja. Meg nem is akarom, hogy Emma hétévéje
Dylanről szóljon, nem Emmáról.
– És ha nem, akkor…?
– Van nevelési szünet – de ez sem tűnik helyesnek, ilyen kevés
idővel az után, hogy hozzánk került –, és az is lehet, hogy jövő
héten elmegy, ha a bírósági meghallgatáson az anyukája javára
döntenek – és én épp azt remélem, hogy így lesz. Olyan sokkal
könnyebb lenne úgy az élet. Ezek a gondolatok helyet keresnek
maguknak a fejemben, bűntudatossá tesznek, mert nem helyes
ilyesmit gondolni, de Emma meg mintha felvidulna erre.
– Ó, ha jövő héten el is megy…
– De talán nem. Nagyon helyes kisfiú, Emma. Szerintem
tetszene neked.
Hümmög, én megállok a kapu előtt, a homlokomat ráncolom,
számolom az ablakokat. Fent ég a lámpa, attól tartok, hogy
Dylan szobájában.
 – Akárhogy is, szóljatok majd – mondja Emma. – Mert ha jön,
neki is kell jegy.
– Rendben, szólni fogok – igen, a fény tényleg Dylan
ablakában világít, és a szívem kellemetlenül meglódul. –
Bocsáss meg, édesem, mennem kell. Holnap visszahívlak, jó?
– Óráim lesznek – Emma egészen kicsit mogorvának hangzik,
és tudom, hogy megbántottam. Nem szoktam félbeszakítani a
beszélgetéseinket.
– Akkor írj, ha jó! Tényleg tudni szeretném, mit csinálsz, hogy
megy minden. Kérlek – megint hümmög, én meg a fülemet
hegyezem, de nem hallok sikítást. – Csókollak – folytatom, kicsit
túl gyorsan. – Beszélünk nemsokára. Szia! – és felrántom a
kaput, beszaladok, hogy megtudjam, mi történt, amíg nem
voltam itthon.
 9. FEJEZET

Beth

Pénteken, három nappal azután, hogy Dylant elvették tőlem,

kapok egy levelet az államtól. A bírósági meghallgatást keddre
tűzték ki, megkönnyebbülök, hogy ilyen hamar lesz, még akkor
is, ha minden nap végtelennek tűnik. Tehát egy héttel azután,
hogy elvitték, visszakaphatom a fiam. És vissza fogom kapni.
Amikor megmondtam Susannek, hogy harcolni fogok,
tájékoztatott, hogy lehet ügyvédem, ha szeretném. Dylannek is
lesz egy. Ám amikor találkoztam a kirendelt védővel, egy
orrhangon beszélő nővel, aki jogszabályokról duruzsolt az
ügyem kapcsán, és egyáltalán nem látszott rajta semmiféle
együttérzés az egész iránt, még rosszabbul éreztem magam,
mint előtte, és közben bizalmatlan is voltam.
Végül írtam egy e-mailt Bruce-nak, a CONNspiracy honlap
üzemeltetőjének, és ő küldött nekem egy hosszú, sok
információval telepakolt választ, amiben leírta, hogy nem
szabad megbíznom semmilyen kijelölt védőben, mert mind a
kudarcos rendszer része. Adott pár honlapot, ahol
utánaolvashatok, hogyan képviselhetem magamat a bíróság
előtt, tulajdonképp Connceticut államnak van egy teljesen
törvényes bírósági oldala.
Úgyhogy azzal töltöttem a napjaimat, hogy felkészültem a
saját képviseletemre a meghallgatáson a fiam feletti felügyeleti
jogért. Begyűjtöttem mindent, ami alátámasztja, hogy
becsületes vagyok és kiegyensúlyozott életet élek: bankszámla-
kivonatokat, adóbevallásokat, még a gimnáziumi
bizonyítványaimat is. Bármit, ami azt mutathatja, hogy gondját
tudom viselni Dylannek.
Tudtam, hogy a DCF szintén be fog gyűjteni mindent, és egy
részét el tudtam képzelni: nem mentem el megbeszélt
időpontokra, Susan korábbi látogatásai, a szomszédok
tanúvallomásai, talán még az általános iskolai tanár
tanúvallomása is, akivel Dylan alig találkozott. Az egésztől
lángol bennem a düh, mert olyan nagyon igazságtalan. Olyan
sok, olyan rengeteg rosszabb szülő létezik, mint én, még West
Hartfordban is. Miért döntött úgy a gyermekvédelem – miért
döntött úgy Susan –, hogy ennyire rám szállnak?
Ezen nem érdemes sokat agyalni, és én igyekszem az
ügyemre koncentrálni. Órákon át olvasgatom a CONNspiracy
honlapot, jogi szövegek oldalait nézem át, amíg már ég az
agyam, de tudnom kell. Mindent leírtam, amire csak emlékszem
Susan látogatásaiból, ami tett vagy nem tett, pedig kellett volna
vagy nem kellett volna. Törvényeket másoltam ki, amiket csak
nehezen értek, de elszántam rá magam, hogy felhozom a
bíróság előtt – bár már a gondolata is elrémiszt, hogy felálljak
és beszélni kezdjek egy szigorú képű bíró előtt.
Elmentem párszor a UPS-hez, hogy beszéljek Mike-kal, mert
szükségem van egy barátra, és ő az egyetlen barátom.
Bátorított, elmondta, hogy biztos a győzelmemben, és amikor
legközelebb jövök, már biztos visszakaptam Dylant. Hinni
akarok neki, de nem vagyok olyan kétségbeesett, hogy úgy
tegyek, mintha bármi fogalma lenne róla Mike-nak, hogy miről
beszél. Nincs semmi tapasztalata a gyermekvédelemmel, nekem
viszont van.
Marcót is felhívtam, hogy elmondjam neki, mi történt. Nem
akartam, de úgy éreztem, joga van tudni, még ha nem is
találkozott Dylannel a hatodik szülinapja óta, amikor beugrott
negyedórára egy doboz olcsó bonbonnal és egy matchboxszal.
– És mennyi időre vitték el? – kérdezte, amikor felhívtam és
elmeséltem neki azt az epizódot a CVS-ben meg Susant.
Idegesítően higgadt maradt, amikor megtudta, idegenek
gondoskodnak a fiáról.
– Nem tudom. De megtámadom.
– Ó, Beth! Miért?
– Hogyhogy miért? Mert vissza akarom kapni a fiamat.
– Nem akarnál egy kis szünetet?
– Ez nem szünet, Marco – el sem hiszem, hogy így fogalmaz,
bár egyáltalán nem lep meg. Marco sosem akart mást, mint
szünetet – könnyű kiszállást, könnyű életet. Ilyen, amióta kilenc
évvel ezelőtt megismertem.
A gimnázium utolsó évében volt, tavasszal, tizennyolc éves
voltam, pár hónappal azután, hogy anyám fogta magát és
lelépett, és én nagyon nagy hülyeséget csináltam. Épp végeztem
a munkával egy langyos péntek este a Gapben, egyedül éreztem
magam, mint aki csak sodródik, és kicsit nyugtalan is voltam.
Haragudtam anyára, hogy elment, és úgy döntött, ennyivel
fontosabb a saját élete, mint az enyém. Apámmal kapcsolatban
szintén így éreztem, mert úgy tett, mintha már nem is léteznék.
Minden egyes estét a tévé előtt töltött egy hatos karton sörrel, és
egyáltalán nem érdekelte, jövök-e vagy megyek.
Úgyhogy amikor egy rozzant, lehúzott ablakú, nyitott ajtajú
Toyota Camryval parkoló pár srác a West Farm
bevásárlóközpont üres parkolójában hívott, hogy igyak meg
velük egy sört, mondtam, hogy oké. Miért is ne?
Normális esetben nem tettem volna ilyet, de nem éreztem
magam normálisan, amióta anya elment. Apám legfeljebb egy-
egy szót szólt hozzám, és általában úgy viselkedett, mintha
láthatatlan lettem volna, vagy ha mégsem, akkor csak
idegesítettem. A barátaim nem tudták, mit kezdjenek velem.
Egy ideig együttéreztek, de anya már hónapok óta elment, és ők
túl voltak ezen, még akkor is, ha én nem. Dühös voltam, meg
nem értett és magányos, úgyhogy csak vállat vontam, és
elvettem a felém nyújtott Bud Lightos dobozt, mintha mindig
így csinálnám, mintha nem lenne nagy ügy.
Ahogy a forró aszfalton lépkedtem, elég rázósnak tűnt, de
nem volt annyira az, mint gondoltam, amikor a srácok
odahívtak. Igazából egy évfolyamra jártunk a gimiben, és
miután köszöntünk, rá is jöttünk, hogy távolról ismerjük
egymást. Igen, kiskorúak voltak, de a sofőr nem ivott, és csak
üldögélni akartak meg csevegni kicsit. Mind főiskolára
készültünk szeptemberben, én a Connecticut State-re, ketten a
UConnra, egy srác meg a SUNY-ra.
Meleg, balzsamos este volt, a késői napsugár felragyogott az
aszfalton, tavaszi szellő fújt felénk, hallottuk a távolból a
forgalom halk duruzsolását. Ott ültem velük a csomagtartón, és
néztük, ahogy lenyugszik a nap a Farmington Avenue felett. Az
Avon-hegység ott magasodott a távolban, és én úgy éreztem,
mintha akár jövőm is lehetne.
Csak a nyarat kell kibírnom apámmal, még pár hónapot, és
szabad vagyok. Elmegyek főiskolára, és nem jövök vissza többé.
Nem így akartam eredetileg, de most ez kiútnak tűnt. Amióta
anya elment, először éreztem, hogy szinte reménykedek.
Mekkorát tévedtem ezzel az érzéssel! Megittam három sört –
tudom! –, és aztán, megnyugtatva az új barátaimat, hogy jól
vagyok, hazavezettem. Kicsit spiccesnek éreztem magam, de
nem részegnek, bár nem tudtam pontosan, milyen érzés
részegnek lenni Nem jártam túl sok buliban a csendes
középiskolás éveim alatt, nem tettem semmi vad, vakmerő
dolgot… Eddig.
Mert igazából részeg voltam. Többet ittam, mint szabad lett
volna, és a jelentések szerint a 44-esen tartottam épp hazafelé
Bloomfieldbe, a szinteltolásos házunkba. Egy rendőrautó
leintett, ott helyben megfújattak velem egy szondát, és
feljelentést tettek ittas vezetésért.
Ennek az egyetlen meggondolatlan – és igen, ostoba,
veszélyes, idióta, felelőtlen stb. – tettnek a következtében
gyakorlatilag elveszítettem mindent. Elvették a jogosítványomat
egy évre, és száz óra közösségi munkára büntettek, amit a helyi
öregek otthonában kellett ledolgoznom. A Connecticut State
visszavonta a felvételemet, és apám nagyjából kidobott
otthonról – bár, hogy igazságos legyek vele, én is el akartam
jönni.
Egyetlen szempillantás alatt, amennyi idő alatt az ember
lepattintja egy sörösdoboz tetejét, a teljes életem vargabetűt
tett, és olyanná vált, amit fel sem ismertem, és egyáltalán nem
tetszett. És igen, az én hibám volt. Sosem próbáltam elhárítani a
felelősséget, bármilyen csábító lenne is a lehetőség. Az én
hibám volt teljesen. És mégsem bánok belőle semmit, Dylan
miatt.
Az idősek otthonában találkoztam Marcóval, ahol önkéntes
munkán voltam. Szakácsként dolgozott akkor, és most is. Vonzó
volt, élettel teli, göndör, sötét hajjal és röhejesen hosszú
szempillákkal, és bár ő is Bloomfieldben született, mint én,
szeretett olaszos kiejtéssel beszélni, mint egy ragyogó Rómeó.
Levett a lábamról, szó szerint és elvont értelemben egyaránt.
Úgy ismerkedtünk meg, hogy véletlenül fellökött, amikor az
ebédes tálcát vittem vissza a konyhába. Ömlengve kért
bocsánatot, felsegített, ragaszkodott hozzá, hogy ő takarít fel.
Kába voltam és majdnem elsírtam magam, bár nem esett
bajom, de csak a harmadik napom volt a közösségi munkán, és
még mindig szédültem a hajtűkanyartól. Az intézet dolgozói
mind tudták, miért kerültem oda, és ki-ki a részvét és a
megvetés adott keverékével bánt velem. Folyton el akartam
mondani, hogy én nem ilyen vagyok, de tudtam, hogy nem
hinnének nekem, úgyhogy inkább nem mondtam.
Másnap Marco virágot hozott, én valahogy elmondtam neki,
hogy vezettem ittasan, és Marco felháborodott a nevemben,
ragaszkodott hozzá, hogy a zsaru pazzo – azaz bolond – volt.
Gyakran kevert olasz szavakat a beszédébe, pedig nem beszélt
olaszul. És azt is mondta, hogy nem érdemeltem meg, ami
velem történt.
Olyan hálás voltam a megértésért, és azért, mintha tényleg
tetszettem volna neki, bár utólag azt gondolom, hogy csak a
csodálat vonzotta, amivel olyan készségesen elborítottam. Előtte
sosem volt még igazából fiúm, és Marco férfinak tűnt. Volt saját
kocsija és lakása, idősebbnek és nagyvilágibbnak tűnt a
huszonhárom événél, és sokkal-sokkal tapasztaltabbnak nálam.
El voltam bűvölve, hogy egyáltalán rám nézett.
A hét végére már jártunk, a hónap végén beköltöztem hozzá.
Addig egy gimnáziumi barátom kanapéján töltöttem az
éjszakákat, de ez nem volt végleges megoldás, és Marco
ragaszkodott hozzá, hogy vele éljek az ő lakásában. Egy évvel
később már terhes voltam, és bár Marco először meglepődött,
amikor azt mondtam, szeretném megtartani a babát – mert
ebben mindig, mindig is biztos voltam –, megígérte, hogy
támogatni fog. Azt mondta, házasodjunk össze, de persze erre
sosem került sor.
Azt hiszem, valamiféle megmentőnek látta magát, de ez nem
volt helyénvaló, mert mire Dylan megszületett, már kezdtek
elég rosszul menni a dolgok.
Marco nyugtalan volt, unta a páros életet, én meg túl félénk
voltam, hogy bármit is kérjek. Úgyhogy takarítottam a lakását,
az ágyában aludtam, főztem rá, ő meg dolgozott és bulizott.
Nagyjából élte az életét nélkülem, kivéve, amikor hirtelen
elhalmozott a figyelmével mint valami elkényeztetett óvodás,
ha rátalál egy régi játékra – vagy inkább mint egy gonosz
macska egy kétségbeesett, szánni való kisegérrel. Akárhogy is,
nem működött, még akkor sem, ha ragaszkodtam hozzá
magamban, hogy de igen, mert nem volt semmi más.
És akkor megszületett Dylan, reménysugarat hozva sivár
életembe, és én erre a kisbabára öntöttem minden szeretetem
és figyelmem, amire, úgy tűnt, senki sem tart igényt: sem
Marco, sem az anyám, sem az apám. Közben Marcónak egyre
inkább elege lett, amíg egy rettenetes hiszti után – mármint
Dylan hisztizett, nem Marco – elment.
Négy évvel ezelőtt hagyott el minket, és azóta csak pár
alkalommal látogatta meg Dylant, születésnapokon és egyszer-
kétszer karácsonykor. A hónapok többségében utal nekem
kétszáz dollárt, de ez nem hivatalos gyerektartás, és sosem
kérem rá. Tudom, hogy megtehetném, és valószínűleg meg
kellene tennem, de túl nagy balhénak érzem.
Akárhogy is, nem csodálkoztam, hogy Marco ezt válaszolta
arra, hogy a gyermekvédelem elvitte Dylant, csak elcsüggedtem.
De az tényleg meglep, hogy amikor hétfő este kinyitom az ajtót,
ott áll a ház előtt egy tucat rózsával, egy üveg borral és széles
mosollyal.
Némán bámulok rá, próbálom összerakni a megjelenése
egyes darabkáit: hátrasimított tincsek, szappanszag, a
benzinkúti, fóliázott csokor, ami máris hervadásnak indult.
– Mit keresel itt?
– Azt hittem, rád fér, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsenek.
– Jól vagyok, Marco. Holnap van a bírósági meghallgatás –
kétlem, hogy emlékezne rá, de nem botlik meg.
– Pontosan. Gondoltam, ideges lehetsz, és jól jönne, ha el
tudnád terelni a figyelmed. Hogy vagy, Beth? Fáradtnak tűnsz –
bejön a lakásba, meg sem kérdezi, hogy bejöhet-e, és bár
legszívesebben kidobnám, mégsem teszem.
Pedig kellene, tudom jól. Magabiztosság árad a pórusaiból az
olcsó aftershave mellett, és tudom, semmi jó nem jöhet ki abból,
hogy itt van. De nem mondok semmit, mert magányos vagyok,
egyedül töltöttem a hetet, rögeszmésen, rettegve, magányosan
és tanulva, és egy kis társaság, még ha csak Marco is az, olyan
nagyon jól jön.
Úgyhogy becsukom mögötte az ajtót, és nézem, ahogy kimegy
a konyhába, és borospoharat keres a szekrényben. Nincs, mert
szinte sosem iszom, de végül beéri két műanyaggal.
– És mi újság? – kérdezi, ahogy kinyitja a tekerős borosüveget,
és rendes adagot tölt mindkettőnknek. A virágot bedobta a
mosogatóba, ki sem vette a fóliából.
– Mit gondolsz? – nézek rá keményen még így is, hogy
elfogadom a poharat, és belekortyolok az olcsó, savanyú borba.
– Mit keresel itt, Marco?
– Nem jöhetek át?
– Nem szoktál, hacsak nincs épp szülinapja Dylannek. Sőt
akkor sem tudhatom, méltóztatsz-e megjelenni.
– Jaj már, Beth – grimaszol felém barátságosan. – Pedig
igyekszem, tudod.
Erre csak megrázom a fejem. Marco talán igyekszik, de
biztosan nem túlzottan.
Ahol állok, onnan látom a rózsacsokor fenn hagyott
árcéduláját: öt dollár kilencvenkilenc volt.
– Hogy van Dylan? – kérdezi most Marco, hagyva a könnyed
sármot, és egy pillanatra hagyom átverni magam, és azt
gondolom, tényleg érdekli. Mindig azt akartam hinni, hogy a
lelke mélyén Marcót biztos érdekli a fia, legalább egy kicsit.
Hogy máshogy lehetne? Nem szörnyeteg. Az idősotthonban az
öregasszonyok mind odavannak érte, de talán csak azért, mert
mindegyikkel flörtöl.
És az az igazság, hogy bár nem látszik, Marco tényleg
igyekszik, még ha csak kicsit és szánalmasan is. Nem tenné, ha
egyáltalán nem számítana neki. Ez csekély vigasz, de azért
mégis valamicske, még ha bosszant is, milyen keveset tesz.
– Nem tudom, hogy van, nem láttam – a hangom feszült, mert
nem akarok sírni, főleg nem Marco előtt. – Susan, akihez az
esetünk tartozik a gyermekvédelemnél, tájékoztatott, de csak
röviden – Susan továbbra is annyit mondott, hogy Dylannek jól
megy a beilleszkedés, de ettől csak gyanakszom. Nem lehet
olyan könnyű neki, ez biztos. De ha minden jól megy holnap,
akkor pontosan tudni fogom, hogy van, mert velem lesz.
– Sajnálom, Beth – Marco őszintén bűnbánó képet vág, mint
egy bánatos kutya, és én annyira szeretnék hinni neki. – El sem
tudom képzelni, milyen nehéz lehet ez neked. Tudom, mennyire
szereted Dylant…
– És te nem? – csusszan ki a számon, még mielőtt
lenyelhetném.
Marco nem jön zavarba.
– Tudod, hogy az nem ugyanolyan. Kiakadnál, ha úgy tennék,
mintha egyenértékű lenne – ez legalább biztosan igaz. – Mindig
is közelebb álltál hozzá, mint én, tudod, az elejétől kezdve. Néha
már azt éreztem, hogy a megszállottja vagy.
– Elsőgyerekes anyuka voltam egy újszülöttel, Marco. Persze,
hogy kicsit megszállott lettem – emlékszem Dylan életének első
pár hetére… a boldog hitetlenkedésre, amit éreztem az apró
embert látva, aki az egész életem lett. Néztem, ahogy alszik,
jobb volt, mint egy film, ahogy a kicsi mellkasa emelkedett és
süllyedt, az ajka angyali görbülete. Gyönyörű volt. Most is az.
– Nem panaszkodom – folytatta Marco. – Csak azt mondom,
hogy neked más volt mindig, még akkor is, amikor még együtt
voltunk. Mintha… ti ketten a saját világotokban éltetek volna.
Saját nyelvetek volt.
Megrázom a fejem.
– Túlzol.
– Nem. Nem emlékszel? Még mielőtt Dylan beszélni kezdett.
Csak felnyögött, és te tudtad, mit akar. Már akkor értetted a
szavait, mielőtt bármit is mondott volna.
– Egyszerűen csak ilyenek az anyák – de az igaz, hogy mindig
úgy éreztem, ráhangolódtam Dylanre, és nem zavart, hogy
többnyire hallgat. Szinte mintha már ott lettek volna a
fejemben a szavak, amiket tudtam, hogy ki akar mondani.
Ahogy erre gondolok, belém hasít a magányos fájdalom.
Annyira hiányzik Dylan… A testemben érzem, belülről
marcangol, üresnek érzem magam tőle. Iszom még egy korty
bort, de savanyúnak találom. Még mindig nem tudom, miért jött
ide Marco.
– Mit akarsz? – kérdezem fáradtan. – Mert holnap nagy
napom lesz, készülnöm kell. Muszáj aludnom. Holnap reggel
kilencre megyek a bíróságra.
Erre könnyedén elmosolyodik.
– Még csak hét óra van. Előtted az egész este.
– Nem válaszoltál.
– Csak látni akartalak – a hangja ellágyul, ahogy leteszi a
poharat, és gyengéden átfogja a vállam. A keze érintésére
megremegek, már nagyon rég nem ért így hozzám senki. Marco
lemosolyog rám, és én ismerem ezt a mosolyt: álmos, várakozó,
bizonyos. Ez bizony kikezd velem.
– Ne! – mondom, egyszerre döbbenten, és szégyenkezve,
milyen félszívvel beszélek. Olyan jó érzés, hogy megérintenek!
Melegség árad szét bennem, lángra lobbantja még a csontjaimat
is, emlékeztet rá, hogy nem vagyok egyedül. – Ne… – ismétlem,
és szinte úgy hangzik, mintha épp engedélyt adnék neki, mintha
még többet kérnék. El sem hiszem, hogy ilyen gyenge vagyok.
– Ebben biztos vagy? – kérdezi Marco. A hangja, mint az
oroszlán dorombolása, bársonyos és csábító. – Dylan nincs itt…
– lehajtja a fejét, az ajka az ajkamhoz ér, és egy pillanatig olyan
nagy a csábítás. Végül is ő a gyerekem apja, és a
kapcsolatunknak ez a része tulajdonképpen jól működött, nem
mintha lenne viszonyítási alapom.
De ott visszhangzik bennem az utolsó mondata. „Dylan nincs
itt.” Ezért jött ide Marco – mert Dylan nincs itthon. Mert nem
kell vele bajlódnia, és nem szakít félbe minket. Nem törődik
Dylannel. Velem sem. Csak némi ingyenszexre gondolt.
– Egy pöcs vagy, Marco – mondom, remeg a hangom, ahogy
kirántom magam a bágyadt, de biztos ölelésből. – Egy igazi pöcs.
Felhúzza a szemöldökét, úgy fest, mint aki nem bántódott
meg, hanem remekül szórakozik.
– Mi azzal a baj, ha az ember próbálkozik?
Megrázom a fejem.
– Menj el!
– De igenis törődök vele, Beth…
– Hogyne – remeg a hangom, ahogy az egész testem is. – Menj
el, Marco! Nem kapsz tőlem semmit. Mozgás! – már megtört
kiáltás jön ki a torkomon, Marco felemeli a kezét. Utál minden
igazi érzelmet, mindenféle kínos helyzetet. Csak végig akar
siklani az életen, mindent könnyedén véve, engem is beleértve.
– Rendben, világos, megyek – az ajtó felé indul, megfogja a
kilincset, megáll. – Csak hogy tudd: azért jöttem át, hogy
megnézzem, hogy vagy. Igenis számít nekem, még ha nem is
hiszed.
– Persze – csöpög az utálat ebből az egy szóból. Hihetetlen,
hogy ilyen közel álltam hozzá, hogy hagyjam megint
lehengerelni magam.
Marco felsóhajt, mint aki mondani akar még valamit, de
végül inkább elmegy. Ahogy csukódik az ajtó, remegve kifújom
a levegőt. Olyan közel álltam hozzá, hogy engedjek, csak mert
magányos vagyok. Hogy lehetek ilyen szánalmas?
 Sőt, még ennél is szánalmasabb, mert ezek után kimegyek a
konyhába. Ki akarom önteni a bort a még mindig virággal teli
mosogatóba, de inkább ránézek az olcsó palackra, amit Marco
az asztalon hagyott. A pillanat billeg, feszültséggel teli, kétes. És
akkor kiiszom a bort a pohárból, az üvegért nyúlok, és töltök
magamnak megint.
 10. FEJEZET

Ally

Az azutáni szombaton, hogy Dylan hozzánk került, a bírósági

meghallgatás előtt, úgy döntök, családi kirándulás kell nekünk,
úgyhogy Granbyba autózunk, hogy a Bushy Hill gyümölcsösben
almát szedjünk.
Csodaszép az idő, hideg és tiszta, a levelek tarkán pompáznak.
Egy hét múlva már lehullanak, a földet ellepi majd a sok okker,
vörös, kármin és rozsdabarna. Nick is benne van a
kirándulásban, Josh nem lelkes, reggel nyolckor terepedzése
volt, és a nap hátralévő részét a szobájában szeretné tölteni a
telefonjával és a laptopjával, hogy csak enni bújjon elő,
hunyorogva és mogorván.
De nem hagyom, ma nem.
– Nem is voltál együtt Dylannel – közlöm vele, és próbálok
inkább vidám, mint szemrehányó hangot megütni. – És túl szép
az idő, hogy bent kuksolj. Nem tart majd egész nap, Josh, csak
pár órát.
Nagyot sóhajt, de beleegyezik, hogy eljön, és én csupa
lendület vagyok, elszánt, hogy ez igenis működni fog. Csodaszép
az út Granbyig a hegyeken át. Maga Granby jellegzetes New
England-i kisváros, csupa vöröstéglás pajta és farmház,
csodaszép az egész, és bár Dylan hallgat, ébernek és
kíváncsinak tűnik, ahogy az ablakon át nézi az elsuhanó, tarka
fákat.
Utoljára akkor voltunk a Bushy Hill gyümölcsösben, amikor
Emma olyan tizenkét éves lehetett, de régebben évente jöttünk,
afféle családi hagyomány volt. Kivisznek az almafákhoz egy
traktor vontatta szekéren, és annyi gyümölcsöt szedsz a
jutazsákodba, amennyit akarsz. Aztán a szekéren egy régimódi
mérlegen lemérik az almát, leülünk a kinti asztaloknál egy-egy
papírpohárban almaciderrel, és egy zacskó forró, cukros
fánkkal. Imádom az egészet, és azt akarom, hogy Dylan is
szeresse.
Jól indul. Dylan gyanakszik a szekérre, de amikor segítek neki
felmászni, és leül mellém, úgy tűnik, jól van. Rászoktam, hogy
folyamatosan kommentáljam, amit csinálunk, ha együtt
vagyunk, és most is ezt teszem, emelt hangon, hogy érteni
lehessen a zörgő traktortól.
Fecsegésem közben Nick gyengéden csillapító pillantást vet
rám, és én már látom, hogy a szekérben ülők – az összes többi
boldog család – mind kicsit furcsállva néznek rám. Igazából
Dylanre néznek így. Látják, hogy más.
Vállat vonok rá, azt mondom magamban, hogy nem érdekel.
Hogy ha ez kell Dylannek, akkor így fogom csinálni, még akkor
is, ha a mellettem ülő nő célzatosan nagyot sóhajt, és közli, hogy
milyen szép lenne, ha lehetne hallani a madarak énekét.
Röhejes, hiszen nem hallhatná a rohadt madarakat a traktortól.
Nem törődöm vele, tovább beszélek.
Nagyjából tíz perccel később végigzötyögünk egy
keréknyomos földúton, és a traktor letesz minket a
gyümölcsösben: mindenhol almafák, egyik sincs két méter
magas, és roskadoznak az érett gyümölcs alatt.
– Akkor irány szüretelni! – mondom vidáman, és a traktoron
mellettem ülő nőével vetélkedő sóhaj kíséretében Josh fog egy
jutazsákot, és nekiáll almát szedni. Dylan keze a kezemben
marad, ahogy lassan sétálunk a fák között. Az ég fájdalmasan
kék a fejünk felett, a levegő olyan tiszta, hogy gyakorlatilag
szikrázik. Leszedek egy almát, rózsáspiros, tökéletes, beteszem
a zsákba. – Szedsz te is, Dylan?
Nem válaszol persze, de ehhez már hozzászoktam, és
általában meg tudom különböztetni az ijedt csendet a
habozótól, ujjai érintése olyan világos, mint egy kérdőjel. Most
megfeszülnek az ujjai, ahogy egy fát tanulmányoz, majd lassan,
óvatosan leszed róla egy almát.
– Pont így – mondom, talán nagyobb lelkesedéssel, mint ami
jogos lenne, de annyira örülök, hogy részt vesz ebben. Csinálja,
és talán élvezi is. Szeretném ezt hinni. – Szedsz még egyet?
Fájdalmasan lassan haladunk, mert Dylannek rettentő sokáig
tart, hogy leszedjen egy almát, mintha minden egyes
gyümölcsöt végigtanulmányozna lefegyverző figyelemmel, de
csak sikerül. Megtelik a zsákunk. A földön kell vonszolnunk
vissza a traktorhoz, olyan nehéz, ez nem tehet jót az almáknak.
– Ugye milyen jó mulatság? – szólok oda Nicknek, ahogy
felmászunk a szekérre. Ő Josh-sal maradt, amíg én Dylannel
voltam, nem töltött időt vele, nem volt alkalma közelebb kerülni
hozzá, mint azt eredetileg reméltem, de akkor is boldog vagyok.
– Igen – Nick átkarol, és rám mosolyog. – Jó ötlet volt, Ally.
Visszamosolygok, kellemes büszkeséget érzek, elégedett
vagyok, hogy minden jól ment, és jól vezényeltem le.
Ugyanolyan érzés, mint ami akkor fog el, ha hálaadáskor
végignézek az asztalon, látom a fényes pulykát, a csillogó
áfonyaszószt, vagy amikor a karácsonyfa roskadozik a
díszektől, és alatta halomban állnak az ajándékok – fénylő
elégedettség ez, amit érzek, hogy az élet szép, és én olyan sokat
dolgoztam, hogy ezt így összehozzam.
Eddig ez a nap felülmúlta a várakozásaimat, és most csodás
érzés, mert igazán igyekeztem nem túl sokat várni. Érzem Nick
karját a vállam körül, Dylan ott ül mellettem, Josh velem
szemben, nem a telefonját nézi, és én tényleg nem tudnék
semmit sem mondani, amit épp kívánhatnék még.
Miután lemérettük és kifizettük az almákat, veszünk egy
zacskó fánkot és pár bögre forró almacidert, és kivisszük az
asztalhoz, hogy kiélvezzük a délutáni napsütést. A Dylan arcára
kiülő meglepett elégedettségtől, ahogy a fahéjas-cukros fánkba
harap, legszívesebben hangosan felnevetnék, de végül beérem
egy mosollyal.
Nickkel összenézünk Dylan feje felett – nem éppen
szerelmesen, de kicsit úgy. Amióta Dylan az életünk része lett,
érezzük a terhet a beszélgetéseinken, feszült, vádaskodó
célzások bujkálnak szinte mindenben, amit mondtunk. Nick
arról, hogy dolgoznia kell, én meg ragaszkodtam hozzá, hogy
legyen Dylannel, aki ekkor meg akkor ezt meg azt csinál.
Még a névmások is, amiket használunk… Én, nem mi, neked,
és nem nekünk – már ezen is látszik az érzelmi eltávolodás. De
ebben a pillanatban a cidert kortyolva süttetem az arcom a
nappal, és úgy érzem, visszajutunk oda, ahol voltunk. Ahol
lennünk kell.
És ekkor, a napsütötte délután közepén, Dylan felpattan, a
földre ejti a papírpoharat, porcukros száját eltátja.
– Dylan? – szólalok meg, de ő már mászik le a padról, és
rohan, el tőlünk. Nickkel pánikba esve nézünk egymásra, Nick
feláll, Dylan nevét kiabálja. Én megdermedek, a szívem vadul
kalapál, a kezem tele a fánkkal meg a ciderrel. – Dylan… –
mondom újra, ezúttal már halkabban. Josh meg csak bámul.
Nick utoléri Dylant, a válla után nyúl, de ő elrántja magát, és
fut tovább. Én tátott szájjal nézem, ahogy Dylan egy sötét hajú
nőhöz rohan, aki egy autó mellett áll a parkolóban. Dylan
megrángatja a nő kabátjának ujját. A nő odafordul, a homlokát
ráncolva néz le Dylanre, és onnan is látom, ahol ülök, ahogy
Dylan válla előregörnyed, az arca elkomorul. Elengedi a nő
kabátujját, és visszagyalogol hozzánk. Közben Nick csak nézi
tehetetlenül.
– Dylan… – leteszem a fánkot meg a cidert az asztalra, és a
kezéért nyúlok, de elhúzódik tőlem. – Dylan, azt gondoltad,
ismered a nénit? – már ahogy felteszem a kérdést, tudom a
választ. Ki másnak gondolhatta volna, mint az anyukájának?
Beth. És valamiért az, ahogy rohant felé, a sürgető vágyakozás,
amit minden egyes nyugtalan léptén éreztem, az ezt követő
mély csalódottság, sőt talán kétségbeesés, amint egyértelműen
kiült az arcára, úgy fáj, ahogy arra nem számítottam.
Fájdalmasan szomorú vagyok Dylan miatt, de ennél több ez,
veszteséget érzek a lelkem mélyén, amit nem is értek. Nem
kötődöm annyira hozzá, és nyilvánvalóan nem vagyok féltékeny
az anyukájára. De valamilyen üres fájdalmat érzek, amit nem
tudok pontosan meghatározni.
A nap könnyed, optimista hangulata szertefoszlott, meg sem
isszuk a cidert, indulunk is. Mind hallgatunk, ahogy
visszatrappolunk az autóhoz, Josh morog valamit arról, hogy
még leckét kell írnia, és hogy tényleg nem akart három órát
almaszedéssel tölteni. Nem válaszolok, az ablaknak támasztom
a fejem, lehunyom a szemem, Nick indít, és visszaindulunk
West Hartfordba.
Otthon Josh eltűnik a szobájában, én bevonszolom az almát a
mosókonyhába, és megállapítom, hogy nem tudok mihez
kezdeni tíz kilóval. Hány almáspitét süssek, vagy hány vödörnyi
almaszószt főzzek, komolyan? Elkedvetlenedve lerakom a
mosógép mellé az egészet, hogy majd később kitalálom.
Visszamegyek a konyhába, látom, hogy Dylan elővette az
egyik új puzzle-t a szekrényből, és a nappali padlóján hason
fekve rakja épp össze. A látványra majdnem elfog ugyanaz a
meleg, elégedett érzés, mint kint az almaültetvényen… De nem
pont ugyanaz. Odalépek Dylanhez, leguggolok mellé, nézem,
ahogy gondosan tanulmányozza a darabokat, mielőtt a helyére
tesz egyet-egyet.
– Nagyon jó, Dylan – mondom. Semmi válasz persze. – Nagyon
szereted a kirakósokat, ugye? – egy pillanatra elhallgatok, majd
folytatom. – A farmon, amikor fánkot ettünk… Úgy festettél,
mint aki ismerőst látott – megint semmi válasz, még csak meg
sem rezdül, hogy hallotta. Egyszerűen folytatja a puzzle-t, a
játék fölé hajol. – Mit gondoltál, kit látsz, Dylan? Anyukádat? –
gyengéd a hangom, de így is mintha túl messzire mennék ezzel
a kérdéssel.
Dylan nem válaszol – nyilván –, de amikor már azt gondolom,
egyáltalán nem vesz tudomást rólam, megrázza a fejét,
módszeresen jobbra-balra, újra és újra, amíg már attól tartok,
hogy kárt okoz magában.
– Semmi gond, Dylan – érintem meg a vállát egy pillanatra,
mert még mindig nem tudom, szereti-e ezt, vagy nem. –
Bocsánat. Nem akartalak felzaklatni. Nem… nem kérdezem meg
többé.
Dylan még párszor megrázza a fejét, majd kiválaszt egy új
puzzle-darabot. Azt hiszem, megint nem vesz majd tudomást
rólam, de meglepetésemre odanyújtja nekem, és ez olyan, mint
egy bocsánatkérés vagy hasonló, talán fegyverszünet.
Mosolyogva veszem el.
– Köszönöm – a kirakós darabot nézem, olyan gondosan, mint
korábban Dylan. Az űrt ábrázolja. A legtöbb darab tiszta,
kérlelhetetlen feketeség, de ez sárga, ragyogó sárga, a közepén
ott van a nap színe. Eltúlozva ráncolom a homlokom, ahogy
Dylanre nézek. – Mit gondolsz, vajon hova való lehet?
Mosoly árnyéka suhan át az arcán, ahogy elveszi és
becsúsztatja a lyukba a nap közepére.
A homlokomra csapok.
– Hát persze, ide! – mondom, és olyan látvány lesz a
jutalmam, amit még nem láttam eddig: Dylan elvigyorodik.
Legszívesebben elsírnám magam, de inkább nevetek.

Később, amikor Dylan már alszik, Nickkel a kanapén ülünk egy-

egy pohár vörösborral és egy Netflix-sorozattal, amit egy
örökkévalóság óta meg akarunk nézni. Valami ócska thriller,
inkább Nick ízlése, mint az enyém, de nem érdekel. Csak boldog
vagyok, hogy kikapcsolódhatok kicsit.
De először el kell mesélnem Nicknek a beszélgetésünket
Emmával, amiről eszembe jut, hogy Emma nem írt, mikor érne
rá ma telefonálni, és én sem hívtam fel. Mindkettőtől összeugrik
a gyomrom, de azt mondom magamnak, hogy Emma amúgy is
elfoglalt lehet hétvégenként. Majd hívom holnap.
– Két hét múlva lesz a családi hétvége a Harvardon – mondom
Nicknek, mire ő a homlokát ráncolja, a pohár majdnem az
ajkánál.
– Igen? És?
– Hogy csináljuk?
 – Hogy érted, hogy csináljuk? Elmegyünk. Már lefoglaltunk
két szobát a Kendall Hotelben – a Kendall egy elegáns kis
szálloda, egy tűzoltóállomást alakítottak át a Harvardtól egy
köpésre. Drága és népszerű.
– Tudom, de Dylan…
Nick ráncai elmélyülnek.
– Nem kérhetnénk gondozási szünetet arra a hétvégére? – úgy
mondja, mintha egy kutyát adnánk panzióba, máris nehezemre
esik, hogy ne legyek ideges, bár tudom, hogy ez nagyon is józan
felvetés.
– Nem hiszem, hogy az jót tenne neki ilyen gyorsan azután,
hogy idehelyezték.
Nick rám bámul, összehúzza a szemöldökét, meglepetés ül ki
az arcára, és csipetnyi bosszúság is.
– Ezzel mit akarsz mondani? Hogy… cserben hagyjuk Emmát?
– Nem, nem akarok ilyet mondani. Az isten szerelmére, Nick!
Megrázza a fejét.
– Nem értelek, Ally. Hónapok óta várjuk ezt a hétvégét. És
tudnod kell, milyen sokat jelent Emmának.
– Igen, persze, hogy tudom – belekortyolok a borba, nem
nézek Nick szemébe. Nem is tudom, mit vártam ettől a
beszélgetéstől, vagy akár mit akartam, de tudom, hogy nem ezt.
– Akkor mit mondasz? – kérdezi Nick.
– Nem tudom. Csak meg akartam beszélni, kitalálni valami
megoldást, ami jó mindenkinek.
– És én mondtam is. Gondozási szünet – Nick vállat von. –
Amúgy talán nem is lesz gond, ha az anyukája visszakapja,
nem? Mikor is lesz a bírósági meghallgatás?
Még idegesebb leszek, hogy Nick nem emlékszik rá.
– Kedden.
– Rendben. Akkor mi lenne, ha megvárnák, és meglátnánk, mi
a helyzet? Dylan talán már nem is lesz velünk pár nap múlva,
és…
– Ezt akarod? – csúszik ki a számon, mielőtt
végiggondolhatnám.
Nick felsóhajt.
 – Muszáj, hogy én legyek a rossz?
– Nem akarom, hogy az legyél. Csak kérdezem.
– Miért? – vet rám egy fürkész pillantást. – Miért kérdezed,
Ally?
Ez a kérdés olyan sok mindent vet fel, olyan sok mindenre
céloz. De tudom, hogy az enyém is ilyen volt. Azt kívánom, bár
ne hoztuk volna fel ezt, már a sorozat felénél járhatnánk, amit
Nick kiválasztott. És a bor felénél.
De most, hogy itt tartunk, már nem akarok meghátrálni. Túl
sok mindent kerülgettünk az elmúlt négy napban, és ki kell
mondani, mielőtt bemerevednek a harcvonalak, mielőtt
megállapítanánk, hogy túl rugalmatlanok lettünk, hogy a másik
álláspontjához alkalmazkodjunk, ahogy általában szoktunk.
– Azért kérdeztem, mert úgy tűnik, nem vagy olyan
elkötelezett a nevelőszülőség iránt, mint én. És főleg nem Dylan
nevelése iránt – Nick hallgat, én szilárdan folytatom. – Tudom,
hogy az elején az én ötletem volt, de te is benne voltál, Nick.
Teljes mellszéleséggel. Ezt akartad csinálni, időnként még
inkább, mint én.
– Tudom – feleli halkan. Nem néz rám, a szinte üres
borosüveg mélyét tanulmányozza inkább.
– Akkor mi történt? Mert Dylan csak pár napja van velünk, de
úgy érzem, mintha egyedül az én felelősségem lenne. És az
egyik felemmel nem bánom, de nehéz. És nem akarom, hogy
ez… elválasszon minket egymástól. Dylan – nem csak ennyit
akartam mondani, de kezdetnek megteszi.
Zakatol a szívem, állapítom meg, az ujjaim nedvesek a pohár
szárán. Nem igazán szeretem a konfliktust, és tudom, hogy Nick
sem. Az arca levert, az ajkát összeszorítja. Nem is vagyok biztos
benne, hogy egyáltalán válaszol.
– Sajnálom – mondja végül. Még mindig nem néz rám. –
Tudom, hogy nem… nem adok bele mindent. Nem vártam, hogy
Dylan ilyen… ilyen…
– Ilyen mi? – kérdezek rá, ahogy elhallgat.
– Hogy ilyen fura lesz – sóhajt Nick.
Már mondta korábban is, de most rosszabb, mert már volt
alkalmunk jobban megismerni Dylant. Tudom, hogy a
legtöbbeknek tényleg fura. De akkor sem tetszik, hogy Nick ezt
mondja.
– Ha ilyen gyerekkorod lett volna, talán te is fura lennél –
felelem suttogva, bár Dylan fent alszik. Akkor sem érzem
helyesnek, hogy így beszélünk róla.
– Azt sem tudjuk, milyen gyerekkora volt eddig. Monica nem
mondott el semmit, és ezt nem érzem helyesnek.
– El fogja mondani, ha Dylan anyukája veszít a
meghallgatáson – mármint ezt csak feltételezem, hogy arra vár,
hosszabb távú lesz-e az elhelyezés vagy nem. Nem tudok más
okot elképzelni, amiért nem tájékoztatott még minket. Még
mindig nem tudom Dylan vezetéknevét, és ez tényleg nem lehet
helyes.
– Akárhogy is – von vállat Nick –, tudom, hogy nem szálltam
be úgy, ahogy kellett volna. Ahogy akarnék. De azt gondoltam…
Hogy olyan gyereket kapunk, akivel együtt lehet csinálni
dolgokat. Labdázni a kertben vagy építeni valamit a legóból…
– Dylan imádja a kirakós játékokat.
– Dylan nem beszél! Bocs, Ally, de ez kicsit túl sok nekem –
megrázza a fejét, mintha ezzel le is lenne zárva a téma.
– Akkor mi lesz, visszaküldjük? – a hangom nem remeg, azért
azt nem, de majdnem. – Túl fura, bocs?
– Nem akarom visszaküldeni – tiltakozik Nick, de nem úgy
hallom, hogy meg lenne győződve erről. Azt hiszem, ha
megtehetné, meg is tenné.
És te nem?
Nem tudok nem tudomást venni erről a rohadt hangról, mert
igen, az egyik felem megtenné. Dylan nagyon sok munkával jár,
ez nem kérdés, de segítségre van szüksége. Szeretetre.
– Tudod… – szólalok meg pillanatnyi szünet után, amikor már
bízom a hangomban –, én is elég fura gyerek voltam.
– Jaj már, Ally – forgatja a szemét elkeseredetten Nick. –
Tudom, azt szoktad mondogatni, hogy kicsit fura voltál, de azért
messze nem olyan, mint Dylan.
Nem válaszolok, mert Nicknek igaza van, de nem teljesen.
Tényleg eléggé kilógtam a sorból gyerekként – okostojás stréber
a focisták és pomponlányok iskolájában. Egyetlen barátom volt,
Csengang, egy jószívű kínai lány, aki rosszul beszélt angolul.
Még ma is minden karácsonykor küldök neki lapot.
Úgy hatodiktól kezdve az iskola leginkább rémes volt, ahogy
azt a tinisorozatokban látni, megvolt az összes jellegzetes
szemétkedés, amiről az ember azt hinné, a valóságban nem
szokott megtörténni. Fellöktek a folyosón, mindenféle
undormányt tuszkoltak a szekrényembe, felharsant az éles
nevetés a terem végéből, ahányszor csak jól válaszoltam a tanár
valamelyik kérdésére – már megint.
Nem meséltem el Nicknek az összes kínos részletet, mert ki
akarná bevallani, micsoda fura lúzer volt, főleg, miután túlesett
a nagyon is szükséges átalakuláson a főiskolai évek alatt?
Többször voltunk már Moorestownban, ahol felnőttem, mint
azt össze tudnánk számolni vagy fel tudnánk idézni, még össze
is futottunk pár volt osztálytársammal, de az idő olyan könnyen
elsimít mindent, főleg, ha egy jóképű, vonzó, kedves fickó áll az
ember oldalán. Már nem vagyok fura lúzer, legalábbis kívülről
nem nézek ki annak.
De a lelkem mélyén még mindig csodálkozom a gyerekeken,
akiket a világra hoztam: Josh, a focicsapat sztárja és Emma, az
évfolyam legnépszerűbb diákja, a csinos és elismert.
Megdöbbent, hogy ők belőlem lettek, a génjeik felét tőlem
kapták. És tényleg: Josh a lábujját, Emma meg a gödröcskéit
például.
Kinőttem a szégyenlősséget, a dadogó strébert, aki voltam, és
amikor nevetve meséltem, mekkora lúzer voltam gimiben,
azonnal el is hessegetve, az emberek meglepetten néztek rám.
Te, Ally? Nem lehet…
– Aki nagymenő gimiben, az csalódni fog később az életben –
jegyeztem meg ilyenkor csípős vidámsággal, de a lelkem mélyén
éreztem, hogy elönt a forróság a diadaltól és a szégyentől
egyszerre, hogy megtettem ezt a vallomást. Sosem akartam
belemenni a részletekbe, nem akartam elmesélni, hogy
zaklattak, kiközösítettek, és éreztették velem, hogy milyen béna
vagyok.
Talán ezért érzem át Dylan helyzetét most úgy, ahogy Nick
láthatóan nem képes. Én is a fura gyerek voltam.
De biztos Nick is, legalábbis bizonyos szempontból, nem?
– Nem érezhetnél együtt? – kérdezem. – Ha belegondolsz a
saját gyerekkorodba…
Nick ugyanolyan megrökönyödve néz rám, mint amikor ezt a
kérdést elméletileg tettem fel, még a tanfolyam alatt. Most
sokkal nagyobb a súlya.
– Nem tudom, mire gondolsz, hogy milyen volt a
gyerekkorom – a hangjából világos, hogy a téma ezzel lezárva a
részéről. – De nem volt olyan.
Akkor milyen volt? Majdnem ki is mondom, de túl fáradt
vagyok, és igazából nem oldottuk meg Emma családi
hétvégéjének a kérdését.
Felsóhajtok, beleiszok a borba, nem válaszolok. Pár feszült
másodperc után Nick lenyomja a lejátszás gombot a
távirányítón, és elindul a tévé képernyőjén a főcím.
 11. FEJEZET

Beth

A meghallgatás reggelén hirtelen, levegő után kapkodva

ébredek fel, összerándulva, a plafont bámulom, és próbálok
visszatérni a valóságba. Furcsa álmom volt, olyan, mint amikor
az ember annyira már ébren van, hogy befolyásolni tudja, mi
történik, és minden teljesen logikus, csak amikor végül teljesen
felébred, akkor már egyáltalán nem az.
Az álomban Dylan kicsi volt, olyan három-négy éves, és bár
nem úgy nézett ki, mint igaziból – szőke volt és kék szemű –,
tudtam, hogy ő az. Egy vonaton voltunk, egy régimódi európai
típusú vonaton, tolóajtós kupékkal. Fogtam a kezét, úgy
botladoztunk végig a folyosón, helyet kerestünk, de mindegyik
fülke tele volt közönyös arcú utasokkal, akiket egyáltalán nem
érdekeltünk.
Hallottam, hogy a kalauz jön mögöttem, féltem, pedig tudtam,
hogy van jegyem. A zsebembe nyúltam, és megfogtam, ezzel
biztosítva magam, hogy igen, itt lehetek a vonaton,
biztonságban vagyunk.
Végül találtam egy üres fülkét, kinyitottam az ajtót,
hátrafordultam, és láttam, hogy Dylan eltűnt.
Zakatoló szívvel ébredtem, a félelem, hogy Dylan épp eltűnik,
belém hasított, ahogy a plafonra pislogva próbáltam visszatérni
a való életbe. Aztán az órára néztem, és a szívem mintha
megállt volna. Nyolc óra. Egy óra múlva kezdődik a
meghallgatás.
Kimászom az ágyból, a gondolataim százfelé rebbennek.
Rászólok magamra, hogy ne essek pánikba, de már késő. Egy
óra… Pedig olyan összeszedett akartam lenni. Úgy terveztem,
korán kelek, átnézem a jegyzeteimet, elgyakorlom, mit akarok
mondani… De most rohannom kell, hogy egyáltalán odaérjek.
Tegnap este, miután Marco elment, megittam két pohár bort,
és ez üres hassal meg úgy, hogy nem szoktam inni, elég volt,
hogy ne legyek másra képes, mint elbotladozzak az ágyig
tizenegykor, kábán és szédülve.
El sem hiszem, hogy ilyen óvatlan voltam, de olyan
elviselhetetlenül ócskán éreztem magam, olyan tökéletesen
egyedül, magányosan, az egész világgal szemben, senkire sem
támaszkodva – talán leszámítva Mike-ot a UPS-től. Senki sem áll
mögöttem, senki sem fogja a kezem. Nem tudom átölelni Dylant,
nem érezhetem a tömör melegséget. Nem bírtam elviselni ezt a
tátongó ürességet az életem közepén, és akárhogy is, nem
hittem volna, hogy két pohár ennyire hat rám, bár
nyilvánvalóan ez volt a helyzet.
Nem is akartam ennyit inni – egyet legurítottam, aztán
öntöttem még, de igazából nem akartam meginni.
Bekapcsoltam a tévét, és valamikor megittam, alig vettem észre,
mit csinálok. Utána elfelejtettem beállítani az ébresztőmet, bár
ez nem volt szokatlan, mert Dylannel sosem kellett, de akkor is,
az ember azt gondolná, hogy egy bírósági meghallgatásnál csak
eszembe jut. Hogy ma reggel, ami fontosabb, mint bármi,
csúcsformában leszek.
És most itt vagyok, rohannom kell, hogy egyáltalán odaérjek,
arról szó sincs már, hogy összeszedett legyek és hatékony, hogy
megmutassam a bírónak és mindenki másnak, hogy tökéletesen
alkalmas vagyok rá, hogy képviseljem magamat, és
nyilvánvalóan vissza kell kapnom a fiamat.
Már rákerestem, hogy jutok el busszal a Gyermekvédelmi
Bíróságra, és kimásoltam az útvonalat. Legalább félóra, plusz
még a gyaloglás a megállótól. Ha nem indulok el öt percen
belül, szinte biztosan elkések.
– A francba! – gyakorlatilag sikítok, olyan nagyon dühös
vagyok magamra. Egyáltalán nem így kellett volna ma lennie.
Nyugalmat kényszerítek magamra, mert még akkor is van egy
órám, és a pánik nem segít rajtam… vagy Dylanen. Nem
csúszhat ki a helyzet a kezemből.
Felrántom magamra a kikészített ruhát: egy sima fehér blúzt
meg egy fekete szoknyát. Úgy nézek ki benne, mint egy
pincérnő, de ez a legelegánsabb öltözékem. Végigrántom a kefét
a hajamon, és felmarok némi sminkcuccot, hogy majd a buszon
kifestem magam. Aztán fogom a jegyzeteimet és a papírjaimat –
szerencsére ezeket tegnap összeraktam, összetűztem, és
kijelöltem színes szövegkiemelővel a lényeges részeket. És ezzel
gyakorlatilag kirohanok a lakásból.
Levegő után kapkodok és izzadok, mire odaérek a
Farmington és a South Main sarkára, a buszmegállóba. Sehol
sincs a busz. Fel-alá járkálok, túl ideges vagyok, hogy egy
helyben álljak, mire persze a néhány kosztümös-öltönyös utazó
gyanakodva méreget.
Hol van már a busz? Negyed kilenc van, csak negyedórája
ébredtem, és ez látszik is. A hajam kócos, és nem mostam fogat.
Rémesen nézek ki. Mi a fene ütött belém tegnap este, hogy
megittam azt a bort? Hogy csak berogytam az ágyba, és nem
állítottam be ébresztőt? Hogy olyan rohadtul sajnáltam
magam?
Furcsa hang szakad ki a torkomból, nyögésféle, egy mellettem
álló nő odébb oldalazik. Mély levegőt veszek, igyekszem
összeszedni magam, bár úgy érzem, mindjárt teljesen szétesek.
De most nem jár nekem ez a luxus.
Végre, öt perc múlva bezörög egy busz a megállóba. Ahogy
beállok a sorba, látom, milyen sokan vannak, és megrémülök,
hogy a sofőr majd azt mondja, várjam meg a következőt.
– Csak ezt ne… – mormogom az orrom alatt, mire megint
furcsálló pillantást vet rám valaki a sorból.
Szerencsére a sofőr fáradtan int, hogy menjek, mint aki
megérezte a kétségbeesésemet. Nyilván úgy festek, mint aki
pánikban van, talán őrült is… egy halomnyi gyűrött papírral a
kezében, kilógó blúzban.
Csak pár mérföldes utat teszünk meg Hartfordig, de eltart
félórát, mert a busz mintha másodpercenként megállna. Végül
sikerült betűrnöm a blúzt és összerendezni a papírokat,
megfésülködök, és felkenek egy kis alapozót meg szájfényt.
Nyolc perccel kilenc előtt érünk be a Hartford állomásra. A
telefonom szerint tizenöt perces gyaloglásra van a Broad
Streeten a Gyermekvédelmi Bíróság.
Mégis, mondom magamnak, csak hat percet fogok késni. Ötöt,
ha sietek.
Félig gyalogolva, félig futva sietek végig az utcán, botladozom
a magas sarkúban. Négy perccel múlt kilenc, mire az épülethez
érek, és hangosan felnyögök, szinte felsikoltok, amikor
meglátom, hogy biztonsági ellenőrzésen is át kell esni a
bejáratnál, és legalább tízen állnak már sorba.
– Kérem, késésben vagyok – mondom kicsit kétségbeesetten
egy férfinak a sorban. A szemébe húzott baseball sapkában áll
ott, bő, csípőjére eresztett farmerban és túlméretezett pólóban,
ami majdnem a térdéig ér. – Beengedne?
Elutasító pillantást vet rám az ütött-kopott ellenzője alól.
– Mindenki ide vár, hölgyem.
Beállok a sorba, idegesen harapdálom az ajkam, érzem a vér
ízét. Megvárnak, mondom magamnak. Nyilván hozzászoktak
már a későkhöz. Muszáj várniuk. Biztos van erre is valami
szabály, hogy muszáj várniuk.
Kilenc után húsz rettenetes perccel jutok át az ellenőrzésen,
és még négy percig tart, hogy megtaláljam a tárgyalótermet,
ahol a meghallgatást tartják, egy kétszárnyú ajtót tucatnyi
másik között. Ahogy odarohanok, Susan lép ki felém az
árnyékból. Kint várt eddig, az arca fájdalmas.
– Beth.
– Elnézést a késésért – lihegem. Nedves foltok virítanak a
hónom alatt, megint kijött a blúz a szoknya derekából, és az
arcom leplezhetetlenül vörös és fényes. – A busz…
– Beth, már döntöttek az ügyben.
Dermedten nézek rá, nem hagyom, hogy a szavai eljussanak
az agyamig.
– De most már elkezdhetjük…
 – A bírósági szabályzat szerint tizenöt percet várnak. Utána a
bíró dönt.
Tizenöt percet? Elszalasztottam az esélyt, az egész életemet öt
rohadt perc miatt? Csak bámulok Susanre, nem bírom felfogni.
– De… ez nem ér. A busz…
– Beth, a honlapon ismertetett szabályzat szerint legalább
negyvenöt perccel a meghallgatás előtt javasolják, hogy
jelenjenek meg az érintettek.
Nyelek egyet. Olvastam én ezt? Nem emlékszem. Persze, ha
lett volna ügyvédem, tudtam volna. Ha lett volna ügyvédem,
akkor itt lett volna valaki, hogy képviseljen. De én úgy
döntöttem, nem lesz, mert annyira biztos voltam benne, hogy
meg tudom csinálni egyedül.
– De… – próbálkozom újra, és megrázom a fejem. – Nem.
– Beth…
– Nem! – megrázom a fejem megint, ezúttal erősebben, ahogy
Dylan szokta. Az a sok munka… A kutatás… Aztán ostobán
felvillan bennem a vad, értelmetlen remény. – És mit döntött a
bíró? – Talán…
– Dylan elhelyezése marad – feleli gyengéden Susan. – Három
hónap múlva lesz még egy meghallgatás.
Három hónap! Három hónap? Halk nyögés tör fel a torkomon,
állatias hang, a lényem legmélyéről. A térdem elgyengül, Susan
megragad a karomnál fogva, hogy ne terüljek el a padlón.
– Hadd hívjalak meg egy kávéra! – vált át tegezésre.
Susan felé fordulok, a karját markolom kétségbeesettem.
– Nem beszélhetnék a bíróval? Nem késtem olyan sokat…
Susan a fejét rázza.
– Már egy másik meghallgatás folyik. Szorosan egymás után
írják ki őket. Sajnálom, Beth, de döntöttek. Nem tehetsz semmit.
Lehunyom a szemem, próbálom megacélozni magam, hogy
elviseljem az önvád árhullámát, ami elborít. Az én hibám.
Megint. Az egész az én hibám. Megint egyetlen meggondolatlan
döntés zátonyra tudja futtatni az egész életemet, és ezúttal
olyan sokkal többről van szó. Nem bírom elviselni, úgy érzem,
mindjárt elhányom magam, kitépem a hajam, vagy sikítani
kezdek, mint Dylan, és sosem hagyom abba.
– Meghívlak egy kávéra – mondja megint Susan gyengéden, és
én annyira kétségbe vagyok esve, hogy hagyom, hadd vezessen
el a terem ajtajától, mint valami gyereket.
Észre sem veszem, hova megyünk, elveszek a kétségbeesés
ködében, de valahogy eljutunk a bíróság épületén kívülre egy
kávézóba, és Susan letesz elém egy hőálló műanyag poharat
valami sötét, olajos, gusztustalan löttyel.
– Bocs – mondja. – Ez nem a Starbucks.
Beleiszom, és kiráz a hideg. Nem bírok megszólalni,
gondolkodni sem bírok. Jéggé fagytam, úgy érzem, valami
bennem rekedt. És ha kiengedem, szétesek, egyszerűen
darabokra hullok.
– Mi történt? – kérdezi gyengéden Susan, mire a fejemet
rázom. Nem akarom elmagyarázni Marcót, a bort. Csak
felhasználná ellenem valamikor, és amúgy is túl szánalmas.
– Késett a busz – felelem pillanatnyi hallgatás után, a hangom
fásult.
– Igen, értem, de… – Susan elhallgat. – Úgy festesz, mint aki
rohant.
– Elfelejtettem beállítani az órát – elfordítom a tekintetem a
rémes kávéról. – Dylan mellett sosem kellett.
Susan bólint, én megint lenézek. Arra gondolok, vajon érzi-e
rajtam az alkohol szagát. Két jókora pohár bor, és talán azt
hiszi, lumpen vagyok, részeges. Könnyek szúrják a szemem, és
az a magamba zárt valami mocorogni kezd.
– Nincs rá valami mód, hogy… – kezdem, mire Susan a fejét
rázza.
– A bírósági döntések véglegesek. De én optimista vagyok,
bízom benne, hogy három hónap múlva máshogy döntenek.
Nagyon bízom benne.
Bízik benne? Ekkor fogom fel, hogy talán három hónap múlva
sem kapom vissza Dylant, főleg így, hogy ez a késés is ott lesz az
anyagomban. Az anya nem vette a fáradságot, hogy megjelenjen
a bíróság előtt. És ekkor kezdek el sírni, nemcsak pár kósza
könnycseppel, hanem kínlódó zokogással, ami egyre
hangosabb, mint a tűzvédelmi riasztó. Ahogy hallom a belőlem
előretörő hangot, megállapítom, hogy olyan, mint Dylané.
– Beth – Susan a kezemhez ér, inkább figyelmeztetőn, mint
vigasztalón. – Beth.
Megrázom a fejem, úgy folynak a könnyeim, mintha
megnyitottak volna egy csapot. Sikerül visszavennem a
hangerőből, már csak halkan szipogok, de akkor is kész roncs
vagyok. Teljesen kiborultam.
– Tudom, hogy nem ezt akartad – folytatja nyugodt hangon
Susan, amire vágyom is, és utálom is. – De őszintén hiszem,
hogy jobb lesz így neked és Dylannek. Így lesz lehetőséged
segítséget kapni, Beth. És Dylannek is.
Ugyanazt a régi játékot játssza velem, de már nem bírok
harcolni ellene. Nem bírom azt mondani neki, hogy nem értek
egyet, hogy tudom, mi a legjobb Dylannek, mert ezt a jogot
elvették tőlem, és ez az én hibám.
Úgyhogy csak a fejem rázva sírok, mert nem maradt semmi
más, csak a gyász.
Susan mormog valamit, hoz néhány gyűrött szalvétát, és
szótlanul odanyújtja nekem. Megtörlöm az arcom, próbálok
uralkodni magamon. És pár perc múlva sikerül is. Nagyjából.
– És most? – kérdezem rekedten.
– Összeállítok egy tervet, hogy milyen lépéseket kell tenned
ebben a most következő pár hónapban. Ha ez megvan,
találkozunk, és átbeszéljük mindet – Susan rám mosolyog. – Ne
felejtsd el, Beth, segítünk, ezért vagyunk.
Azért vagytok, hogy elvegyétek a gyerekemet, gondolom
magamban, de nincs energiám kimondani.
Felmarkolom a szalvétákat, és mély levegőt veszek, hogy
összeszedjem magam.
– Mikor találkozhatok Dylannel?
– Felhívom Monicát, megpróbálom megszervezni ma
délutánra, ha szeretnéd – Susan még mindig mosolyog. – Meg
akarod nézni, hol lakik Dylan?
– Igen – szinte el sem hiszem, hogy ez ilyen könnyen megy.
Ma találkozom Dylannel. – Igen, szeretném. Köszönöm.
– Hogyne. A bíró döntése szerint heti egy órát lehetsz
Dylannel az elkövetkező négy hétben. Utána módosíthatjuk a
látogatási tervet.
Tudom, hogy jót akar, de úgy érzem magam tőle, mint egy
bűnöző.
Bólintok, nem bízom a hangomban, nem mondok semmit, és
attól is tartok, hogy megint összeomlanék.
Susan arca ellágyul.
– Hazavigyelek? Felhívom Monicát, és még közben meg
tudom mondani neked, hányra mehetünk – Susan az órájára
pillant. – Félóra múlva lesz egy másik megbeszélésem, de még
belefér, ha most rögtön elindulunk.
– Rendben. Köszönöm.
Susan megint rám mosolyog, és én értem, mennyi mindent
tesz értem: a kávé, a beszélgetés, a hazaút. Arra gondolok, vajon
helyesen teszem-e, ha megbízom benne, és ekkor belém mar a
félelem, mert eszembe jut, hogy talán hatalmas hibát követtem
el, hogy nem bíztam benne a kezdetektől fogva.
De elvitte Dylant.
Felállok, kidobom a szinte érintetlen kávét a szemétbe. Ahogy
körbenézek, látom, hogy tele az egész kávézó lecsúszott
alakokkal, legyőzött képpel ütik el itt az időt, valószínűleg mind
a sorukra várnak a szomszédos bíróságon. Én is közéjük
tartozom, és ezt tudják mind. Ez a gondolat elviselhetetlenül
elkeserít.
Ez nem én vagyok… de közben mégis. Most igen.
 12. FEJEZET

Ally

Monica kedden délelőtt hív, hogy elmondja, a bíró a

gyermekvédelem javára ítélt, és megkérdezze, hogy átjöhet-e
Beth délután látogatóba.
Egy másodpercig csak pislogok a mobiltelefonnal a fülemen,
próbálom emészteni az információt.
– Hm, igen. Pe… persze – dadogom végül. – Akkor, ha elvették
tőle a felügyeleti jogot…
– Három hónap múlva lesz a következő meghallgatás, és arra
számítunk, hogy akkor visszakerül hozzá – súlytól terhes csend
következik. – Ez gondot okoz?
– Gondot? Tessék? Nem – nem lepődöm meg, de új érzéseket
kelt bennem. Ma reggel Nick úgy borzolt bele Dylan hajába, és
köszönt el tőle munkába menet, hogy éreztem, véglegesnek
szánja.
Tegnap este, ahogy lefekvéshez készülődtünk, elmondta, ő
hogy látja.
– Vissza fogja kapni Dylant. Igen, vannak magatartási
problémái, de nagyjából normális gyereknek tűnik –
összeszorítottam a szám, nem akartam emlékeztetni rá Nicket,
hogy három napja még túl furának tartotta Dylant. Most, hogy
vélhetően elmegy, megint normális? – Nem úgy tűnik, mint akit
zaklattak – folytatta Nick, miközben az ingét gombolta ki. –
Nincs rajta semmilyen nyom.
– Van másféle bántalmazás is.
Erre vállat vont.
 – Elég egészségesnek tűnik, jól táplált, tiszta. Tudod, az állam
nem vehet el gyereket komoly ok nélkül. Valami nagy dolog kell
legyen.
Nem válaszoltam, mert ezek a homályos, általánosító
kijelentések teljesen abszurdak voltak. A gyermekvédelem
igenis elvesz gyerekeket, mindenféle okból. Az ember rémséges
történeteket hall: ártatlan szülőkről, akiknek a gyereke
megsérül egy labdától a tornaórán, és a DCF egyszer csak ott
terem és elviszi. És a másik oldalról is, szerencsétlen
gyerekekről, akiket borzalmasan bántalmaznak, és a szociális
munkások valahogy nem veszik észre. Nem értettem, hogy
létezhet egyszerre mindkettő, de tudtam, hogy így van.
– Mikor jönne át Beth? – kérdezem Monicától.
– Kettőre?
Az alig két óra.
– Rendben. Szóljak… mondjam meg Dylannek? – halkabban
beszélek, mert Dylan a nappaliban van, legótornyot épít
elmélyülten, pont ahogy azt Nick kívánta korábban.
– Igen, szerintem jobb lenne. Egyórás látogatás lesz, Beth
szeretné látni Dylan szobáját, és mesélne kicsit majd arról, hogy
van a fiú.
– Rendben.
Ahogy leteszem a telefont, eltűnődöm, miért vagyok ilyen
ideges, pont, mint az első napon, amikor Dylan hozzánk került.
Csak egy hete volt, mégis egy egész örökkévalósággal ezelőtt.
Szinte másik embernek érzem magam.
Az biztos, hogy magabiztosabb lettem Dylannel. Még mindig
felébred éjszaka, és legtöbbször mellette alszom, de napközben
egész jól megy.
Azaz nincs gond, megvagyunk. Néha sikít, és naponta
legalább egyszer-kétszer teljesen kiborul: a földre veti magát,
rugdos, sikít, kikel magából, de kivárom, és tovább tudunk
lépni.
Persze az életem többi részét teljesen félretettem. Még mindig
nem sikerült visszahívnom Emmát, és nem is emlékszem, mikor
beszélgettem utoljára rendesen Josh-sal vagy akár Nickkel
bármi másról, mint a nevelőszülőségről.
A munkámra, amivel általában heti húsz órát töltök, csak két
órám maradt, és nagyon elmaradtam néhány megbízóm
könyvelésével. Nem találkoztam egyik barátommal sem,
leszámítva azt a kicsit kínos borozást Julie-val, amióta Dylan
velünk van, és nem is látom, hogy erre egyhamar sort
keríthetnék.
Már visszaírtam a könyvklubomnak, hogy nem tudok
elmenni az e havi találkozóra. Nem olvastam el a könyvet, és a
gondolatra, hogy tartalmi elemeket és irodalmi képeket vitassak
meg, megfájdul a fejem. Ehhez túl fáradt vagyok.
Körbenézek a konyhában, elég tiszta, majd odamegyek a
szőnyegen heverő Dylanhez.
– Dylan? – nem néz rám, de kicsit megfeszül, ebből tudom,
hogy figyel. – Képzeld el, anyukád ma eljön látogatóba –
lelkesedést erőltetek a hangomba, azt várom, hogy Dylant ez
feldobja kicsit, de ő feltápászkodik, közben feldönti a tornyot, és
rohan az ajtóhoz. A kilincset rángatja, szerencsére óvatos
voltam és bezártam, amikor Josh elment az iskolába.
– Hé, nem azonnal – próbálok nevetni, de bánt, hogy ilyen
erőteljesen reagál. – Látom, izgatott vagy, hogy találkoztok, de
még nem most jön, Dylan. Még pár óra – gyengéden a vállához
érek. – Gyere, fejezzük be a tornyot!
Dylan elrántja magát, és határozottan megrázza a fejét. Ott áll
az ajtóban, a keze az ablakpárkányon, és a beállót bámulja
elszánt figyelemmel őrt állva.
Megint megpróbálom.
– Dylan, még sokára fog csak ideérni az anyukád. Gyere ki
addig a konyhába!
Megint megrázza a fejét, még határozottabban és
hosszasabban, jobbra-balra, biztos bele is szédül. Érzem, hogy
az összeomlás felé tartunk, és úgy döntök, nem
erőszakoskodom. Ha ott akar várni az ajtóban két órán
keresztül, akkor rendben, hagyom.
És ő pontosan így tesz, mereven, mozdulatlanul áll ott, szinte
nem is pislog majd két órán át. Nyugtalanító így látni, moccanás
nélkül, céltudatosan. Biztos borzasztóan elfáradt, de nem
mozdul el az őrhelyéről. Ha azt gondoltam, hogy beilleszkedett
ide, és boldog nálunk, akkor most rájöttem, hogy tévedtem.
Dylan egyszerűen csak letölti itt az idejét.
Kicsivel két óra előtt odaállok mellé az ablakhoz, várom, hogy
Beth megérkezzen. Fogalmam sincs, mire számítsak, vagy
egyáltalán mit csináljak. Kiraktam némi sütit, csináltam
limonádét, de az egész kicsit furcsa és szürreális.
Pár perccel kettő után a korábbi ütött-kopott Ford áll meg a
bejárónkon, és Susan, Dylan szociális munkása száll ki a
kormány mögül. Dylan megfeszül, az egész teste olyan, mint egy
felhúzott, harcra kész íj. A kilincs felé nyúl. Most először hallom
beszélni.
– Mama… Mama! – süvölti, a hangjában boldogság és vad
elszántság keveredik, ahogy próbálja letépni a kilincset.
– Hadd nyissam ki az ajtót, Dylan – mondom neki, ahogy a
kulccsal matatok. – Egy pillanat…
Abban a tizedmásodpercben, hogy a kulcs elfordul a zárban,
ő felrántja az ajtót és kiveti magát, olyan hevesen, hogy elbotlik,
és majdnem el is esik, de sikerül visszanyernie az egyensúlyát,
és az autó felé rohan. Épp nyílik az utasoldali ajtó.
A lépcső tetején állok, és nézem, ahogy egy nő száll ki a
Fordból, alig látom, mert még fel sem egyenesedik, amikor
Dylan ráveti magát, és karjuk-lábuk összegabalyodik, a hajuk
ugyanolyan színű, és olyan közel vannak, hogy nem is látni,
melyikük melyik.
Susanre nézek, aki feszesen rám mosolyog. Úgy tűnik, nincs
meglepve Dylan vad boldogságán, amivel Beth-t fogadja, és én
most először tűnődöm el, mi a francért vették el az anyukájától,
akit ilyen egyértelműen imád.
– Örvendek – mondom hiába, mert Dylan és az anyukája már
a saját világukban vannak. Egyszerre nevetnek és sírnak
mindketten, és Dylan úgy kapaszkodik Beth-be, mint egy
kismajom, karjával a nyakát, lábával a derekát fogja át. Beth a
csípőjére emeli, ahogy alighanem ezerszer cipelte már, bár már
túl nagy hozzá, hogy így vigyék… főleg egy ilyen aprócska nő.
Ahogy Beth felém jön, Dylan felé fordított arccal, alig véve
tudomást bármi másról, megállapítom, hogy egyáltalán nem
olyan, mint vártam. Homályos elképzeléseimben arról, hogyan
nézhet ki Beth, gondolkodás nélkül átvettem néhány
szerencsétlen előítéletet: tetoválásokkal, piercinggel, festett
hajjal, nehézkes, vontatott modorral. Iskolázatlan nőként
képzeltem el, akit jobbára nem érdekel a gyereke helyzete, talán
némi droggal vagy alkohollal a háttérben, bár ezt sosem
mondta nekem senki. Észre sem vettem, hogy ilyen közhelyes
képekbe kapaszkodom, történetet alkotva belőlük, amíg meg
nem láttam Beth-t, aki egyáltalán nem felelt meg semmiféle
rosszindulatú elképzelésemnek.
Vékony, mint Dylan, hosszú, hullámos hajjal, az is ugyanolyan
színű, mint Dylané, csokibarna. Bájos, szívalakú arca van és
messze ülő, mélybarna szeme. Sötétzöld pulcsit és farmert visel,
mindkettő régi már, de elfogadható, és nagyon normális. Úgy
fest, mint egy jólnevelt, középosztálybeli fiatal… Mint azok a
fiatal nők, akik bébiszitterkedtek nálunk, amikor Emma és Josh
még kicsi volt.
Felém jön, végül rám néz, és valami megvillan a szemében.
Ugyanúgy felmér engem, ahogy én is felmértem őt, és felteszem
magamban a kérdést, vajon mit láthat. Középkorú feleség kissé
lenőtt hajjal, elég jó karban, nem kifejezetten fiatalos vagy trendi
öltözékben, mintha nem tudná eldönteni, ki akar lenni.
– Szia! – a köszönés golyóként repül ki a torkomon, a
mosolyom túl széles, túl erőltetett.
Beth üdvözlésképp biccent, nem igazán néz a szemembe,
vagy mosolyog vissza.
– Köszönöm, hogy Dylan gondját viseled – a hangja mély,
kellemes, újabb meglepetés.
– Természetes. Ez… nagyon örülök. Csodálatos kisfiú – Dylan
felé mosolygok, de ő Beth vállába temette az arcát.
– Menjünk be! – javasolja Susan egy olyan ember zavartalan
modorában, aki már hozzászokott az ilyen találkozásokhoz, és
tudja, hogy simítsa el az elkerülhetetlen kínos pillanatokat.
– Igen-igen – felelem túl gyorsan, túl beszédesen. – Gyertek
csak!
A konyhába vezetem őket, vadul száguldoznak a gondolataim,
ahogy valami ártalmatlan beszédtéma után kutatok. – Talán
Dylan megmutathatná neked a puzzle-t, amit épp kirak… –
kezdem, de felfogom, hogy Dylan nem fog felállni Beth öléből,
és ő meg nem fogja erre bátorítani.
Beth leül az asztalhoz, még mindig fogja Dylant, én limonádét
és sütit kínálok, Beth egyikből sem kér, de Susan kedves
mosollyal elfogad egy pohár limonádét.
– Nos, Beth, látod, hogy Dylannek itt milyen jól gondját viselik
– jegyzi meg Susan árnyalatnyit tanáros hangon.
Beth nem válaszol. Egyik kezét Dylan fejére teszi, mintha a
fiához horgonyozná magát. Dylan hozzábújik, mintha próbálna
beleolvadni az anyja testébe. Megható, de kicsit furcsa is. Nem
kicsit.
– Nagyon örülünk, hogy itt van velünk – mondom ugyanazon
az erőltetetten vidám hangon, amit próbáltam kerülni, amikor
Dylan érkezett. – Vannak kérdéseid, Beth? – mosolygok rá,
reményeim szerint bátorítón.
Egy hosszú pillanatig csak néz rám, olyan sötét a szeme…
Ugyanaz a sötét mogyoróbarna, mint Dylané, aranyszín
pöttyökkel. Nem szól egy szót sem. Na jó, ez is kicsit furcsa.
Fészkelődöm a széken, kitartok a mosolygás mellett.
– Beth? – nógatja gyengéden Susan. – Szeretnél kérdezni
valamit?
– Dylan… boldog? – kérdezi egy pillanattal később Beth, a
hangja elcsuklik.
– Igen, azt hiszem. A hétvégén elmentünk almát szedni, és
úgy tűnt, élvezi – eszembe jut, hogy megemlíthetném a nőt, akit
összekevert vele, már látom a hasonlóságot, de végül nem
teszem.
– Almát szedni? Remek – jegyzi meg Susan. – Évek óta nem
jutok el.
Beth nem szól semmit. Kezd az egész kínlódás lenni, de
próbálok megmaradni a vidám hangnál.
– Nagyon szeret kirakózni, amióta itt van – próbálkozom újra.
– Akkor is puzzle-kat rak ki, amikor veled van?
Beth pillantását csak marónak tudnám leírni, nem tehetek
róla, de összerezzenek.
– Igen, kirakózik – feleli kurtán, és én érzem, hogy
megbántottam a kérdésemmel. Lenéző vagyok? Még csak nem
is tudom. Mit kellene kérdeznem tőle?
– Szeretnéd megnézni Dylan szobáját? – veti fel Susan, és Beth
röviden bólint.
Bátran felviszem őket, Beth még mindig Dylant cipeli.
Próbálom kitalálni, mit mondhatnék, amivel oldhatnám a
pillanat feszültségét, de üres a fejem.
– Ez a szobája – gyakorlatilag énekelek, félrelépek, hogy Beth
lássa a szobát. Nem sokat változott a Dylan érkezése óta eltelt
egy hét alatt. A két hátizsák ott van a szekrényben, a ruhái csak
egy fiókot töltenek meg. A nyuszija ott hever az ágyon, a
párnának támasztva.
Beth meglátja, élesen, szisszenve szívja be a levegőt, és
közelebb hajol, Dylant markolva. A visszavart fület nézi, tudom,
és fogalmam sincs, mit érezhet. Szebben kellett volna
megcsinálnom, vagy hozzá sem kellett volna nyúlnom? Nem
tudom.
– Nagyon szép szoba – jegyzi meg Susan, mintha célozna ezzel
Beth-nek, hogy csatlakozzon ő is, de nem mond semmit. Csak
elfordul, és visszaindul Dylannel a földszintre, mi mehetünk
utánuk. – Nehéz ez neki – magyarázza halkan nekem Susan,
ahogy lefelé tartunk a lépcsőn. – Nagyon… félti a fiát, nehezen
engedi el.
Nem válaszolok, mert hiszen ki nem félti a gyerekét? A
miénk, még jó, hogy nehezen engedjük el. És ekkor értem csak
meg úgy, ahogy eddig sosem, milyen nagyon bántó lehet ez
Beth-nek, hogy én nevelem a gyerekét. Hogy én varrom vissza a
nyuszi fülét, amit nyilván nagy szeretettel választott, adott át,
mosott, és én megkérdezem, szereti-e Dylan a kirakózást, holott
alighanem vele rakta ki az első puzzle-t, és ő vett neki a
szülinapjára. Mindent tud a saját gyerekéről, és most én itt
eljátszom, hogy olyat tudok mondani neki Dylanről, amit ne
tudna már nagyon jól.
Elborít a szégyen, sőt talán a harag, bár nem is tudom, kire
vagyok dühös. Magamra? Susanre? Az egész működésképtelen
rendszerre? Nem tudom értelmezni az érzéseimet, úgyhogy
elhessegetem őket, próbálok a jelennel foglalkozni, ami épp elég
nehéz amúgy is.
Amikor visszamegyünk a konyhába, látom, hogy Beth a
kanapéra telepedett a nappaliban, Dylan ott ül az ölében.
Mormog neki, nem értem, mit mond, Susanre nézek, aki a
konyhában áll, kicsit zavarban.
– Azt hiszem, kicsit kettesben kellene hagynunk Beth-t és
Dylant – mondja végül. – Megmutatná nekem a házat, Ally?
Nem tudom, azért kéri-e, hogy Beth és Dylan magukra
maradhassanak, vagy valamiért körbe kell járnia és ellenőrizni.
– Persze – felelem pillanatnyi szünet után. Körbenézek a
konyhában, a dolgozóm felé intek. – Az ott a kis irodám…
Körbemegyünk a földszinten: dolgozó, mosókonyha, nappali,
ebédlő… Majd elindulunk fel a lépcsőn. Josh szobáját is meg kell
vajon néznie? Elég nagy lehet a rendetlenség.
De ahogy felérünk, Susan megérinti a kezemet.
– Elnézést. Csak magukra akartam hagyni őket.
– Ó! – megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. – Rendben.
– Milyen ez az egész magának, Ally? – Susan felemeli az állát,
és olyan együttérzőn mosolyog, hogy furán gyanakodni kezdek.
– Monica említette, hogy ez az első nevelt gyermek itt. Tudom,
hogy meg kell szokni, nemcsak a gyereknek, hanem a
gondviselő családnak is.
– Hm, igen, minden rendben – azaz azt hiszem, legalábbis
nagyjából. Biztosan nem akarom a röhejes problémáimmal és
gondjaimmal traktálni Susant, aki nyilván olyan családokat lát,
akiket komoly tragédiák sújtottak.
– Van egy fia? – kérdezi.
– Igen, Josh. Gimnazista. És Emma… ő egyetemre jár.
– Csodás. És hogy mennek a dolgok Dylannel?
 – Hm, jól – olyan ideges a hangom, mintha hazudnék. –
Tényleg nagyon édes srác, de… azért vannak nehéz pillanatai.
– Igen – Susan nem jön zavarba a burkolt kritikámtól. –
Rohamai vannak? Sikoltozik?
Az éles, fülhasogató hangra gondolok.
– Igen, de csak pár alkalommal egy nap.
Susan lassan bólint.
– És jól eszik meg alszik?
– Azt hiszem. Nem eszik sokat, éjszaka fel-felébred, de…
kezelhető – nem mesélem el, hogy a legtöbbször vele alszom, de
az elhallgatás miatt elfog a bűntudat, és érzem, hogy elpirulok.
Tudom, hogy valószínűleg ezzel megszegek valami szabályt.
Susan megint bólint.
– Monicával szeretnénk egy közös találkozót, hogy
megbeszéljük Dylan gondozási tervét. Most, hogy már tudjuk,
legalább három hónapot itt lesz, be kell iratni iskolába, el kell
kezdeni kezelni és felmérni. Hiszünk benne, hogy ez a javára
válna.
– Igen, persze.
– Holnap délután négy óra megfelel?
– Igen – habozok, Susan felhúzza a szemöldökét, érzi, hogy
kérdezni szeretnék. – Csak… miért vették el az anyukájától? –
mondom ki, a hangom már csak suttogás. – Nem értem. Úgy
tűnik, olyan közel állnak egymáshoz… Beth nyilvánvalóan
szereti, és Dylan is szereti őt – nyelek egy nagyot –, két órát állt
az ajtóban, várt rá, amikor megmondtam, hogy idejön.
– Igen, ezt el tudom képzelni – Susan annyira nem tűnik
meglepettnek, hogy hirtelen legszívesebben megráznám, vagy
legalább letörölném azt a közönyt a képéről.
– Akkor miért választották el őket egymástól? – szinte
agresszíven kérdezem.
Susan nem akad fenn a hangnemen, nyilván mostanra már
hozzászokott.
– Mit gondol, milyen volt Dylan reakciója az édesanyjára?
Nem tűnt különösnek? – kérdezi bátortalanul.
– Különösnek? – nem tudom, mit vár, mit mondjak. – Talán…
talán kissé erőteljes volt. Mindkettejük reakciója.
– Igen – bólint Susan, mintha helyes választ adtam volna. –
Hiszem, hogy a kapcsolatuk egészségtelenül intenzív. Beth
elszigetelte Dylant mindenki mástól. Nem engedte iskolába,
nem engedte barátkozni, még azt sem engedte, hogy megfelelő
orvosi ellátást kapjon.
Ezt emésztem, próbálom beleilleszteni abba, amit Dylanről
tudok, amit Beth-ből láttam.
– Akar Dylan iskolába menni?
– Nem hiszem, hogy Dylan bármikor is rájöhetett volna, mit
akar – feleli csendesen Susan. – Annyira elnyomja az, hogy Beth
mit akar… hogy a kedvére tegyen, és kövesse a kimondatlan
szabályokat.
– De… – itt valami nem stimmel. – Miért vették el? Mármint…
hogy jöttek rá minderre?
– Ez most még csak találgatás – ismeri el Susan. –
Megfigyelésen alapszik. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy boldogul
majd Dylan, ha Beth jelentősebb ideig nincs mellette. Képes
lesz-e kibontakozni az iskolában vagy egy szabályozott
otthonban. Abbamaradnak-e a hisztik meg a sikoltozások, mert
már nem aggódik Beth miatt, hogy ő vajon mit szól mindehhez.
– Ezért sikoltozik? Beth miatt? – ez nem lehet igaz, hisz itt is
sikított.
– Azt hiszem, Dylan sokat szorong – véli Susan. Szomorú a
hangja. – És ezt a szorongását Beth valószínűleg tudat alatt
táplálja. Remélem, hogy a megfelelő támogatással és terápiával
eljut oda, hogy felismerje a szorongásait, és Beth is felismeri a
saját romboló viselkedését – Susan egy pillanatra megérinti a
kezem. – Beszéljük ezt meg holnap, amikor átnézzük Dylan
gondozási tervét! Köszönök mindent, Ally! Nagyon finom volt a
limonádé.
Továbbra is vadul száguldoznak a gondolataim, ahogy
lemegyek a lépcsőn Susannel. Beth még mindig a nappaliban ül
Dylannel, és Susan megkér, hogy üljünk le a szalonban, amit
szinte sosem használunk, hagyjuk, hadd legyenek kettesben.
Mereven ülünk a fotelekben, kínos csevegéssel próbálkozunk,
miközben én ösztönösen hallgatózom, hogy kivegyem, mit
mormog Beth a másik szobában.
Végül, egy örökkévalóság után, Susan feláll és visszamegy a
nappaliba. Pillanatnyi bizonytalankodás után követem. Susan
közli Beth-szel, hogy indulniuk kell, Beth erre egy másodpercig
porig sújtottnak tűnik, de aztán elszántság ül ki az arcára, feláll.
Dylan még mindig ott csimpaszkodik rajta.
Már tudom, hogy ez a búcsú nem lesz egyszerű, és nagyjából
hat másodpercem maradt, hogy felkészüljek. Ekkor Beth
megmondja Dylannek, hogy el kell mennie, és Dylan sikítani
kezd. Beth próbál nem sírni, ahogy megpróbálja lehámozni
magáról a gyereket, én meg csak állok ott, tehetetlennek érzem
magam.
Susan lép közbe, nyugodtan, határozottan elveszi Dylant,
közben végig magyaráz neki.
– Anyukádnak most el kell mennie, Dylan, de jövő héten
találkoztok. Itt maradsz Allyvel. Mit szólnál egy limonádéhoz
meg egy kis sütihez? – élesen néz rám, én rohanva csatlakozom.
– Igen, igen. Süti? Gyere, Dylan, egyél egyet!
Susan átadja nekem a gyereket, és egyszerre ott van a
karomban egy csapkodó kisfiú. Igazából még nem emeltem fel
Dylant, és most úgy érzem, mintha egy hatalmas szöcskét vagy
egy tekergőző kígyót tartanék. Susan a könyökénél fogva az ajtó
felé kormányozza Beth-t, aki már sír, az öklébe harapva. Dylan
szemen vág, ahogy csapkod, én a nyelvembe harapok, hogy ne
káromkodjak.
Amikor hallom, hogy csukódik az ajtó, leteszem, ő azonnal
rohan kifelé, és persze még nincs bezárva, hiszen csak most
mentek el.
Utánarohanok, majdnem elesek siettemben, de sikerül
kézfejjel becsapnom az ajtót, mielőtt kijutna. Hála istennek,
nem csuktam rá az ujjára, vagy nem történt valami még
rosszabb.
– Mama! – Dylan az ablakot veri, elég erősen, hogy
beleremegjen az egész tábla. Susan közben kitolat a
kocsifelhajtóról.
Kulcsra zárom az ajtót.
– Mama!
Ketten nézzük, ahogy az autó eltűnik az utca végében, Dylan
sikítani kezd. Legszívesebben befognám a fülem, és sikítanék én
is. Három hónap még, ez jár a fejemben. Három végtelen hónap.
 13. FEJEZET

Beth

– Tudom, hogy nehéz, de majd könnyebb lesz.

Susan bántóan nyugodt hazafelé menet Allytől. Dylantől. Nem
bírok válaszolni, mert a torkomban gombóc nőtt az
érzelmektől, és könnycseppek folynak végig az arcomon. Még
hányszor borulok ki Susan előtt? Tényleg erősebb szeretnék
lenni ennél.
Úgyhogy nagy levegőt veszek, megtörlöm az arcom, és
uralkodok a hangomon. – Nem tudom, hogy lehet ez, Susan.
Látod, mennyire hiányzom neki, és mégis azt hiszed, helyesen
cselekszel.
– A helyes út nem mindig könnyű, Beth – feleli. – És nem is
mindig világos. De még mindig hiszem, hogy Dylannek szüksége
van rá, hogy nélküled legyen egy darabig.
Nem veszem a fáradságot, hogy megkérdezzem, miért, mert
tudom, hogy akkor támogatásról hablatyolna, és most tényleg
nem akarom ezt végighallgatni. Emlékezni akarok rá, milyen
érzés volt a karomban tartani Dylant, ahogy átölelt, a szíve a
szívemen dobogott, a teste törékeny volt, mint egy madáré.
Olyan nagyon örült nekem, olyan csodálatosan boldog volt,
hogy ott vagyok, hogy az egyszerre töltött el örömmel és
bánattal. Ott van előttem az arcára kiülő fájdalom, amikor
elmentem, majdnem belegörnyedek. Hogy hagyhattam így ott?
Megint.
Kevés választott el attól, hogy ne így legyen. Volt egy pillanat –
Dylan ott volt a karomban, Susan és Ally meg felmentek az
emeletre –, amikor arra gondoltam, hogy eljövök onnan.
Elszököm Dylannel. Hazamehetnék – nem is volt olyan messze
–, becsomagolhatnék némi ruhát, és csak eljönnék. Felszállnánk
egy buszra, ahogy ma reggel is felszálltam. Keresnénk valami
biztos helyet, egy másik államban, ahol a DCF már nem kutatna
utánunk. És megint együtt lennénk mi ketten, ahogy mindig is.
Olyan közel álltam hozzá, hogy megcsináljam… Nem csak
eltűnődtem, hogy mi lenne, ha…, ahogy az ember akkor szokott,
ha tudja, hogy sosem fogja megtenni, hanem tényleg közel
álltam hozzá. Vadul kalapált a szívem, ahogy félig felálltam,
Dylan belém csimpaszkodott. Öt másodperc az ajtóig. Öt
másodperc.
De meghallottam a lépcső nyikorgását, és tudtam, hogy
jönnek lefelé. Visszaültem a kanapéra, a szívverésem lelassult,
és ahogy Dylant öleltem, már nem értettem, hogy juthatott ez
komolyan az eszembe.
És ha elkapnak? Akkor örökre elvennék tőlem Dylant. Most,
hazafelé tartva, érzem, hogy ott belül valami megkeményedik
bennem.
Nem fogok többet harcolni Susannel. Nem fogok kikelni a
gyermekvédelem embertelen gépezete ellen, mert nincs
értelme. A bíró döntött, elvégeztetett. Dylan ott fog élni abban a
házban, azzal a nővel három hónapig. Az én dolgom, hogy
olyan helyzetben legyek, hogy kérdés se legyen, visszakapom-e.
Teljesen egyértelműnek kell lennie. Mindent helyesen kell
csinálnom.
– Ally kedvesnek tűnik, ugye? – mondja Susan, és én
ráveszem magam, hogy nyugodtan válaszoljak.
– Igen.
Valójában utálom Allyt. Ösztönösen és a szívem mélyéből,
mert ott van nála a fiam, és mert láttam a szemében, amikor
meglátott, hogy meglepte a kinézetem. Valami drogos alakot
várt, nyilván, szánalmas, lecsúszott anyát, aki nem érdemli meg
a gyerekét. Feltételezett rólam valamit, és láttam, hogy nem
tudja elengedni ezeket. Úgy nézett rám végig, mintha valami
kirakós lennék, amit össze kell illeszteni, mintha nem
stimmelne valami a képben.
Ha már a kirakósnál tartunk… Ahogy a puzzle-ról beszélt!
Mintha nem tudnám, mi az, mintha ő jött volna rá, mennyire
odavan érte Dylan, nekem fogalmam sem lenne, mert nyilván
nem törődöm a saját gyerekemmel. Feldühített, ahogy a
limonádé és a hülye sütijei is. Dylan nagy szobája, az illatosító,
sőt még az imádott nyuszi füle is… Haragudtam mindenért. Mit
képzel magáról ez a nő, ki ő? Valami mintaanya egy
szappanoperából? Úgy állt ott, mint a tökéletes anya szobra,
mintha nekem kellene tanulnom tőle, és vele él a gyerekem.
Mindörökké utálni fogom Allyt, de tudom, hogy kedvesnek
kell lennem vele, mert most ő neveli Dylant, és az a
legfontosabb, hogy Dylan jól legyen. Erről nem szabad
megfeledkeznem. Úgyhogy lenyelem a vitriolos megjegyzéseket,
és Susanre mosolygok, azaz remélem, mosolynak látszik, amit
összehozok.
– Nagyon kedvesnek tűnik – mondom. Minden egyes szót úgy
préselek ki magamból, de azt hiszem, úgy hangzik, mintha
komolyan gondolnám.
Susan visszamosolyog rám, de nem tudom, mit gondol. Sosem
tudom.
Pár perc múlva kitesz otthon, miután megbeszéljük, hogy
holnap reggel átvesszük az „akciótervet”, amitől úgy tűnik,
mintha valami vezérigazgató vagy szuperhős lennék, pedig
nyilván nem. Egészen nyilvánvalóan semennyire sem vagyok
egyik sem.
A lakásom felé botorkálva a szívem ugyanolyan nehéz, mint a
lábam, mindent olyan nehéz megmozdítani. Nem akarom, hogy
ez legyen a szánalmas valóság. Nem akarom, és kész.
– Beth? Beth!
Ahogy nyitom az ajtót, meglátom a felettem lakó Angelát, az
ajtajából integet, kissé üres mosollyal.
– Szia, Angela! – felelek kötelességtudón, de közönyösen. Meg
fogja kérdezni, hol van Dylan, azaz mindig elfelejti a nevét, és
én tényleg nem akarom elmagyarázni most még valakinek.
 – Hogy vagy, kedvesem? És hogy van… – ráncokba szalad a
homloka, a segítségére sietek.
– Dylan.
– Igen, Dylan! Hogy van? Milyen aranyos kisfiú. Olyan
csendes.
– Épp az apukájával van – hazudom, és nincs ettől
bűntudatom. Nem bírnám elviselni a fájdalmasan kínos
igazságot, most nem.
– Ó, tényleg? – valamiért Angela erre felvidul. Csak akkor
értem meg, amikor folytatja. – Nincs kedved akkor átjönni egy
teára?
Tudom, csak azért hív át, mert Dylan nincs itt, aki nem szereti
azt a lakást a fülledt orvosságszag miatt. Legszívesebben nemet
mondanék, fáradt vagyok, szomorú és összetört, de az Angela
arcára kiülő színtiszta remény miatt meggondolom. Arra
gondolok, hogy nagyjából ő is olyan egyedül van, mint én. Nem
látogatja senki a családjából, amennyire tudom, és csak a
folyton rágózó nővér jár hozzá, aki óradíjért segít a
háztartásban és az ügyintézésben.
– Köszönöm – mondom, megemelve a hangomat, mert Angela
süket kicsit. – Nagyon kedves.
Fent bemegyek Angela mögött a lakásába, a nyolcvanas
évekbeli dizájn szentélyébe. Rikító virágminta és csipketerítők
mindenhol, porcelánfigurák tömege: fejőnők és pásztorok.
Ugyanolyan az elrendezése, mint az én lakásomnak, keskeny,
hosszú nappali, hátul a konyha, egy háló, mellette fürdőszoba –
de teljesen másnak tűnik.
– Hideg lett, ugye? – jegyzi meg Angela, ahogy papucsban
visszasiet a konyhába. – Reggel fagy volt.
– Igen, furcsa, hogy már itt a november – és majdnem február
lesz, mire visszakapom Dylant. Mintha egy örökkévalóság
múlva lenne… És mi lesz a hálaadással meg a karácsonnyal?
Hol lesz ezeken a fontos napokon, amikor mindig együtt a
család? Az egész – a bizonytalanság és a bizonyos tudás
egyszerre – fizikai fájdalmat okoz, belém mar középen, mint
valami fúrógép.
 Angela részvétteli pillantást vet rám, bár nem találhatta ki,
mire gondolok.
– Nehéz, ugye? – mondja, és felteszi a teáskannát. Rámeredek,
nem tudhatja, mit élek épp át… Hacsak nem ő az a szomszéd,
aki mondott valamit Susannek. Ránézek, jóindulatúan
mosolyog, nem tudom elképzelni, hogy ő lett volna. Biztosan
Mr. Videójáték volt az a legfelsőről.
– Igen – mondom végül, mert csak ezt mondhatom. – Nehéz.
– Én is egyedül neveltem a gyerekemet – folytatja Angela. – A
férjem elhagyott, amikor még csak huszonnégy voltam. A
hatvanas évek elején. És akkoriban nem nézték jó szemmel az
egyedülálló anyákat, azt megmondhatom.
Próbálom nem eltátani a szám.
– Nem tudtam…
– Nem, nem szeretem elmesélni – sóhajt kicsit. – Az emberek
levonnak mindenféle következtetéseket, igaz?
– Igen – tudom, hogy ez így van. Csak nem gondoltam, hogy az
Angela-féléknél is – kedves öreg hölgyeknél, akik porcelán
pásztorlányokat és csipketerítőket tartanak mindenhol.
– Olyan nehéz tud lenni, ha az ember egyedül van, és minden
döntést neki kell vállalnia, minden felelősséget. Megkérdőjelezi
magát, és nincs senki, aki megmondaná, helyesen cselekszik-e –
mosolyog, a fejét rázza.
Olyan pontosan írta le az érzéseimet, hogy alig találom a
szavakat. Meg akarom köszönni, hogy megért, hogy ilyen
egyszerűen elmondta, de nem tudom, hogyan. – És hol van most
a lányod? – kérdezem. Angela olyan nyolcvanéves lehet, a lánya
legalább az ötvenes éveiben jár, de nem láttam itt senkit a négy
év alatt, amióta itt lakunk.
Angela arca fájdalmasan eltorzul.
– Kaliforniában él most. Nem szokott meglátogatni – felforr a
víz, áttölti egy virágos kannába.
– Miért nem? – kérdezem Angelától, miközben a hűtőhöz
totyog, és kiveszi a tejet.
– Még régesrég összevesztünk. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt,
azt hiszem – bandzsít, szomorúan elmosolyodik, és megvonja
csontos vállát. – Tudod… már nem is emlékszem, miért. De
biztos valami rosszat tettem, ugye?
Pár másodpercig csak bámulok rá, elborít a bánat: Angela és
saját magam miatt is. Hogy idegenedhetett el így a lánya
olyasmi miatt, amire Angela már nem is emlékszik? Hogy
hagyhatja magára őt, amikor olyan beteg, törékeny és
nyilvánvalóan magányos?
– Tessék, drágám – nyújtja nekem mosolyogva Angela a
porceláncsészét a gyenge, sok tejjel felöntött teával.
– Köszönöm!
Ahogy leül velem szemben a kisasztalhoz, egyszerre lecsap
rám egy rémes gondolat. Csak arra figyeltem, hogy
visszaszerezzem Dylant, és legyőzzem a gyermekvédelmi
gépezetet, de az eszembe sem jutott, mit fog majd szólni, ha
megint otthon lesz velem. És ha haragudni fog? És ha neheztel
majd, akár most, akár később, amiért elhagytam? Ha arra
gondolok, milyen szorosan ölelt magához, megnyugodhatok, de
három hónap sok idő, és csak heti egy órát lehetünk együtt, egy
hónapig biztosan. És ha Angela lányához hasonlóan Dylan is
elidegenedik tőlem, keserű lesz és haragos, és már látogatni sem
fog?
– Régebben írtam neki – szól bele a gondolataimba Angela.
– A lányodnak?
– Igen. Minden héten, amíg végül már nem ment –
bocsánatkérőn mosolyog rám, megpaskolja a fejét. – Már nem
fog úgy az agyam sajnos. Nem tudok leírni semmit, legfeljebb a
nevemet. Egyszerűen nem sikerülnek a betűk. Olyan dühítő.
– Megírom neked, ha szeretnéd – csúszik ki a számon az
ajánlat, még mielőtt végiggondolnám, de helyesnek érzem.
Angela meglepetten néz rám.
– Ó!
– Mondd meg, mit akarsz írni. Nem gond. De csak ha
szeretnéd.
– Ó, Beth! – szipog, majd nevet, elővesz egy apró,
csipkeszegélyű zsebkendőt a zsebéből, és megtörli a szemét. –
Ez olyan nagyon kedves tőled. Köszönöm!
 – Nem gond.
– Tényleg nagyon kedves – mosolyog, sóhajt, visszatűri a
ruhája ujjába a zsebkendőt, és körbenéz a konyhában, a
homlokát ráncolva. – És hol van…
– Dylan. Nincs itt – próbálok mosolyogni. – Az apukájával van.
Vagy húsz perccel később újra ott vagyok a lakásom
ürességében, miután megígértem Angelának, hogy másnap
átmegyek, és segítek neki levelet írni. Nem tudom, egyáltalán
emlékezni fog-e erre, de elszántam magam, hogy végigcsinálom.
Jó érzés, hogy segítek valakinek, és az ő gondjaival foglalkozom,
nem csak a sajátommal.
De a céltudatosság és jóindulat, amit éreztem, amikor úgy
döntöttem, segítek Angelának, szertefoszlik, ahogy körbenézek
az elhagyatott helyen, és hiányzik Dylan. Azt, hogy őt
hiányolom, elszívja minden érzésemet, energiámat, itt maradok
üresen. Még csak délután négy van, és nem bírom a gondolatát
sem, hogy egy újabb estét töltök egyedül. Az elmúlt pár napban
elfoglalt voltam, fel kellett készülni a meghallgatásra, nem is
éreztem a magányt. Most semmi más nincs kilátásban, csak
három hónapon át ilyen esték, mint ez.
Megszólal a telefonom, és amikor ránézek, elégedettségre
hasonló meglepetéssel látom, hogy Mike keres. Pár nappal
ezelőtt megadtam neki a számomat, amikor rákérdezett a
bírósági meghallgatásra… és most el kell mondanom, hogy
döntött a bíró. A szikrányi elégedettség azonnal kialszik.
– Beth! Hogy ment?
Olyan izgatottan várja a választ, nem akarom elszomorítani,
de persze muszáj.
– A bíró úgy döntött, hogy Dylan egyelőre marad, ahol van.
– Micsoda? – Mike döbbent hangja szinte elégtételt ad, bár
tudom, hogy nem érdemlem a reggeli szégyenteljes késésem
után. – De hogyhogy? Miért?
Ne bírom elmondani, hogy lemaradtam az egészről.
– Csak így.
– Ó, Beth! – Mike hangján hallani, hogy ez őszintén
felzaklatja. – Ez olyan igazságtalan. Sajnálom. Segíthetek
valamiben?
– Köszönöm, nem hiszem. Senki sem segíthet, nincs mit tenni,
csak várni – és átugrálni a karikákon, amiket Susan majd elém
tart.
– És mikor kapod vissza?
– Három hónap múlva lesz a következő meghallgatás.
Remélhetőleg akkor.
– Jaj, nagyon sajnálom.
– Köszi.
Mindketten elhallgatunk, csak a lélegzetünk hangját hallani.
Már nem érzem magam annyira magányosnak, ugyanakkor
magányosabbnak érzem magam, mint valaha. Mike az egyetlen
a világon, aki törődik velem, és még csak a vezetéknevét sem
tudom.
– Figyelj… – szólal meg végül –, tudom, hogy talán nem a
legjobb pillanat, de egy óra múlva végzek… Nem akarsz enni
valahol egy pizzát? – árnyalatnyi sebezhetőség remeg a
hangjában, olyan komoly és olyan kedves, hogy majdnem igent
mondok.
De a másik felemmel úgy érzem, hogy ha bármi ilyet tennék,
azzal elárulnám Dylant, és közben meg az is ott van, hogy már
nem is tudom, hogy kell társaságba menni. Ez akkor randi
lenne? És ha nem, akkor is… hogy kellene viselkednem? Miről
beszélnénk? Jócskán túl rég volt, hogy bárhova is elmentem.
Hogy lett volna barátom.
– Beth? – szólal meg Mike, amikor a csend már hosszúra
nyúlik.
– Nagyon kedves tőled, de inkább itthon maradnék ma este.
Köszönöm, hogy gondoltál rám.
– Semmi gond. Tökéletesen megértem. Tényleg – akadozva
beszél, annyira próbál meggyőzni róla, hogy minden rendben.
De nem így érzem, amikor elköszönünk – miután megígértük
egymásnak, hogy hamarosan újra beszélünk –, és leteszem a
telefont, kísértetiesen hangos a csend a lakásban, mintha a
fülem csengene. Elfog a vágy, hogy zajt csapjak, sikítsak, de nem
teszem.
 Félig-meddig azt kívánom, bár igent mondtam volna Mike-
nak, akármilyen lehetetlennek látom. De az üresen tátongó
estét is annak érzem. Meg a következőt, az azutánit, meg az
azutánit. Majdnem kilencven ilyen este egymás után.
Mit csináljak? Hogy éljem túl?
És akkor arra gondolok, hogy nem mehetek vissza az elejére,
nem kezdhetem újra, úgyhogy inkább a végére ugranék. Olyan
könnyű lenne. Elmegyek az orvoshoz, megmondom, hogy nem
tudok aludni és depressziós vagyok. Felírna valamit – sosem
szedtem eddig semmit, nem hiszem, hogy ez kockázatos lenne.
És akkor az ágyon ülve lenyelném az összes tablettát némi
vízzel. Oldalra feküdve összegömbölyödnék, és csak ellebegnék.
Tényleg olyan könnyű lenne.
De persze nem tehetem ezt, bár most épp szeretném,
ugyanolyan gyomorból jött ösztönnel, mint amilyet Allynél
éreztem, amikor majdnem kirohantam a házból. De nem
tettem, és ezt sem fogom megtenni.
Dylan miatt.
Dylan. Nem szabad elfelejtenem, miért vagyok itt, és ki az, aki
számít. Dylan. Mindent miatta teszek.
 14. FEJEZET

Ally

– Akkor készen állsz, kicsikém?

Dylanre nézek, reményeim szerint vidáman mosolyogva,
ahogy kikötöm magam. Húsz perccel múlt reggel nyolc, és épp
leparkoltunk az általános iskola előtt, ahova Emma és Josh is
járt. Hosszú, sárga iskolabuszok sora áll az épület előtt,
hátizsákot és uzsonnás táskát cipelő gyerekek baktatnak az
azúrkék ég alatt, míg az iskolaudvar fáinak skarlátvörös levelei
adják meg a kép keretét. Igazi amerikai pillanatfelvétel ez, és én
mégsem tudom, hogy passzolunk majd ide.
Két nappal ezelőtt átjött Susan és Monica, hogy átvegyék
Nickkel és velem Dylan nevelési akciótervét. Én kértem meg
Nicket, hogy legyen ott, tudja, mi történik, és szerencsére, némi
rosszul leplezett vonakodás kíséretében, beleegyezett.
Meglepődött, hogy kedd este ott találta nálunk Dylant, amikor
hazajött a munkából, de próbálta leplezni, vidáman
rámosolygott, majd leült és kirakott vele egy puzzle-t vacsora
előtt. Értékeltem, hogy igyekszik, bár még ott rezgett köztünk
némi feszültség.
Sok volt nagyon, amit Susan elmondott, hogy Dylannek
iskolába kell mennie, és kapott egy rakás időpontot a következő
pár hétre: gyerekorvoshoz, fogorvoshoz, pszichiátriai
kivizsgálásra és hetente egyszer viselkedésterápiára.
Susan felvette a kapcsolatot az iskolával, Dylan külön
pedagógiai asszisztenst kap maga mellé, legalább az elején, de
az az igazság, nem tudom elképzelni így sem, hogy magától
bemenjen az iskolába, és ott maradjon egész nap.
– És ha nem megy az iskola? – kérdeztem Susantől és
Monicától, ahogy ott ültünk a papírokkal beterített
konyhaasztalnál.
– A terv kulcsfontosságú eleme, hogy segítsük Dylant az
iskolai beilleszkedésben – közölte Susan, de ez igazából nem
volt válasz. – Nagyon fontos, hogy mindannyian ezen legyünk.
– Beth is ezt akarja? – kérdezte Nick váratlanul, mire Susan
bólintott.
– Beleegyezett, igen.
– Nos, megteszünk mindent, ami telik tőlünk – a tekintetemet
felemelve kinéztem a kertbe, Josh próbált focizgatni Dylannel.
Ő nem igazán rúgta vissza, de akkor is jó érzés volt látni, hogy
együtt vannak, és Josh legalább próbálkozik.
Tegnap majd két órát töltöttünk a gyerekorvosnál, kitöltöttük
Dylan összes egészségügyi papírját, és kapott egy rakás oltást,
amit kihagyott.
– Nincs egyáltalán semmi oltása? – kérdezte az ápolónő, a
hangjában jókora adag bírálattal, mire én bocsánatkérőn vállat
vontam.
– Ő… nem az én gyerekem – ahogy kimondtam, azonnal
megbántam a szavaimat. Dylan arckifejezése nem változott, de
éreztem valamit az irányából, valami lelki szúrást. – A
nevelőanyja vagyok – javítottam. – Még csak kilenc napja van
nálunk.
Dylan kísértetiesen jól viselte a szúrásokat. Felidéztem, ahogy
két nővér segítségével le kellett fognom a sikoltozó Emmát, de
Dylan csak ült ott egy mukkanás nélkül. Még akkor sem hagyta
el hang a száját, amikor a tű a bőrébe szúrt… Újra és újra, olyan
sok volt. Mire végeztünk, mindkét karja tele volt színes
ragtapasszal, és ő teljes csendben volt végig.
– Micsoda bátor kisfiú! – mondta a nővér, aki korábban
rosszallón nézett, de ezután részvétteli pillantást vetett rám,
mint aki tudja, hogy Dylan reakciójának teljes hiánya arra, hogy
megszúrták, azért különös. Persze, így könnyebb volt, főleg,
hogy vissza kell majd jönnie egy újabb körre két hónap múlva,
de akkor is fura. Arra számítottam, hogy le kell birkóznom, és a
nővér majd úgy adja be az oltásokat. De már láttam, milyen
keveset tudok Dylanről. Nem tudtam, mi zaklatja fel, mi nem.
Utána elmentünk a Dunkin’ Donuts-ba az oltásokért jutalmul,
de ahogy csukódott mögöttünk az ajtó, Dylan sikítani kezdett.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kitereltem, azon tűnődve, vajon
miért a Dunkin’ Donuts borította ki, és nem a karjába szúrt
négy tű. Végül otthon ittunk egy kakaót.
És most itt vagyunk, és én nem tudom, hogy fog ez menni.
– Szóval ez az új iskolád, Dylan – mondom neki, ahogy
kisegítem az autóból. Kapott új uzsonnástáskát, verdásat, mint a
hátizsákja, óvatosan viszi a kezében, mint egy aktatáskát. Nem
reagált semmit az elmúlt pár nap változásaira úgy, ahogy azt
vártam: nem állt ellen, nem sikított, nem hisztizett. Csak
kísértetiesen hallgatag lett, az arca üres. Mégis aggódok, hogy itt
kell hagynom. Olyan kicsinek látszik.
Kéz a kézben megyünk az ajtóhoz, az igazgató, egy
barátságos, kerekarcú nő, és a Dylannel foglalkozó pedagógiai
asszisztens, egy laza, fekete nő, derékig érő fonatokkal, várja őt
az irodában, ahova belépünk. Mindketten szélesen
mosolyognak Dylanre, bár ő nem mosolyog vissza, de nem is
sikít.
Érzem, hogy megnyugodok kicsit. Talán végül is rendben lesz.
Kitöltök egy csomó papírt, meghallgatom az igazgatónőt, ahogy
elmagyarázza, hogyan segítik majd Dylan beilleszkedését, de
valójában elveszítem a fonalat. Már hallottam mindezt Susantől
is, hogy SNI meg az egyéni tanrend… Sosem hallottam még
ezekről, de azt jelenti, hogy megkapja a szükséges segítséget az
iskolában. Az egyéni tanrend a hivatalos diagnózis
megállapításával jár, és hetente felülvizsgálják, hogy halad. Az
igazgatónő, a tanító, Dylan segítője és Susan megtárgyalják, és
tájékoztatnak engem is.
Erről eszembe jut, hogy bár leginkább az én vállamra
nehezedik Dylan felelőssége, én fektetem le este aludni, és én
figyelek rá, hogy mosson fogat, ebben nincs szavam. Csak
tájékoztatnak.
 Tíz perccel később eljön a búcsú ideje, és egyszerre gombóc
nő a torkomban. Még csak másfél hete ismerem ezt a kisfiút, de
most engem néz nagyra nyílt, mogyorószín, csupa bizalommal
és félelemmel teli szemével, és én úgy érzem magam, mintha
elárulnám… mire kínosan eszembe jut, vajon mit érezhet Beth.
– Szóval itt maradsz az iskolában, Dylan – mondom
leguggolva, hogy egy magasságban legyünk. Már mondtam neki
korábban is, de nem árt elismételni. – A nap végén érted jövök,
fél négyre. És akkor mindent elmesélhetsz, hogy mi történt, jó?
A sok izgalmas dolgot – miért csinálok egyszerre úgy, mintha
Dylan beszélne, nem is értem, de mégis tudom, hogy valahogy
majd kommunikál velem, és én majd valahogy megértem. –
Rendben, kicsikém?
– Köszönj el Allytől, Dylan! – kéri határozottan az igazgatónő.
Egyik kezét Dylan vállára teszi, és én tudom, hogy ez nem
tetszik neki, bár nem moccan. Csak néz rám egyszerűen azzal a
rezzenéstelen, megfejthetetlen tekintettel, és én meg akarom
ölelni, de nem tudom, mit szólna, és az igazgató meg a segítő
közben világosan azt szeretnék, ha a lehető leggyorsabban
lelépnék.
Úgyhogy így is teszek, mosolyogva felállok, odaintek
Dylannek, és gyorsan kimegyek az épületből. Nem tudom, miért
állok a sírás szélén, ahogy a kocsi felé tartok, de ráveszem
magam, hogy egyszer se nézzek vissza.
Két héttel ezelőtt még csak nem is hallottam Dylan McBride-
ról – igen, már tudom a vezetéknevét, a születési dátumát, a
magasságát, a súlyát, hogy milyen esti mesét szeret, és hogy a
zöld legókocka a kedvence. Pár nappal ezelőtt félig-meddig
reméltem, hogy az anyukája visszakapja. Mi változott meg,
miért érzem úgy, mintha a szívem egy darabját hagytam volna
az iskolában? Minden és semmi, és még csak nem is tudom,
miért.
A széles mosolyára gondolok, amikor odaadta nekem azt a
puzzle-darabot pár napja, a merev kis kezére a kezemben.
Ahogy a szemhéja remeg alvás közben. Arra a bizalommal teli,
rezzenéstelen pillantására. Remegve beszívom a levegőt, és
beülök a kocsiba.

Csendes ház fogad, ahogy kinyitom az ajtót és belépek: majd két

hete most először vagyok egyedül, és ez egyszerre nyugtalanító
és megkönnyebbülés is. Ledobom a kulcsom a konyhapultra,
körbejárkálok a konyha csillogó, üres terében, és eltűnődöm,
mit is csináljak.
Persze millió dolgom lenne. Először is a munka. Jobban
elmaradtam, mint valaha, és ugyan az ügyfelek megértőek
velem, nem lesznek azok örökké. Mosni is kell, napok óta gyűlik
a szennyes, ott van a zsák alma és még sok más házimunka…
Azt hiszem, utoljára Dylan érkezése előtt egy héttel cseréltem
Josh-nál ágyneműt.
Sóhajtva arra jutok, hogy először is főzök magamnak egy
kávét, egyszerűen csak leülök a teraszajtón beáramló napra, és
létezem. Levegőt veszek, ülök, gondolkozom. Csodásan hangzik.
Épp beindítom a kávéfőzőt, amikor nyílik az ajtó, és Nick
köszön nekem vidáman.
– Hát te hogyhogy itthon? – kicsit undokul hangzik a kérdés,
de tényleg meglep, hogy felbukkan. Alig két órája ment be
dolgozni.
– Gondoltam, hazajövök, megnézem, hogy ment a reggel –
furcsán túláradó, ahogy bejön a konyhába, leteszi a táskáját,
majd az öltönyzakóját, mint aki épp megúszott valamit.
– Írhattál volna… – kicsit morcos vagyok, hogy lőttek a hetek
óta első lehetőségnek, hogy magam legyek, bár próbálom nem
mutatni, Nick olyan vidámnak tűnik.
– És tudni akartam, hogy vagy – odaszökdel hozzám, átkarolja
a derekamat, magához húz. Én átfogom a nyakát, próbálok
mosolyogni, de az az igazság, hogy igazából nincs kedvem
ehhez.
De azt látom, hogy Nicknek nagyon is van, a nyakamat
szaglássza, és nyíltan csábító a hangja, mint valami
Casanovának.
 – Mintha hónapok óta először lennénk kettesben.
– Hetek, Nick, nem hónapok.
– És? – tréfásan buja pillantással mér végig, és én arra
gondolok, miért érzem magam ilyen távol minden huncut
gondolattól. Tényleg ez az utolsó dolog, amin most jár a fejem.
Nick meg sem kérdezte, hogy ment, Dylan elfogadta-e, sikított-
e…
Lehúzza a cipzárt a farmeromon.
– Nick…
– Ugyan, Ally, hát nem akarod? – kisfiúsan néz rám, én
próbálok mosolyogni. – Direkt ezért jöttem haza.
– Tudom – érzem, hogy felőrlődik bennem az ellenállás, mert
tényleg hazajött, és tényleg nem volt semmi időnk kettőnkre. Ha
ez nem működik köztünk, akkor más hogyan működne?
Úgyhogy a nyakába temetem az orrom, ő meg diadalmasan a
karjába kap, és drámaian felcipel az emeletre. Kicsit
erőltetettnek érzem az egészet, de ráveszem magam, és
hagyom, nevetek, átkarolom a nyakát, ahogy a lépcsőn
botorkál.
A hálóban gyorsan ledobáljuk a ruháinkat – egy kis buja
részlet ezen a szexi reggelen –, és a takaró alá bújunk. Nick
magához húz, és miután tíz napja alszom a vendégszobában
Dylannel, megdöbbent a hús ütközése a hússal. De jó érzés,
hogy Nick meztelen teste ott van mellettem, hogy felidézi,
mennyire összeillünk, milyen jól megy ez nekünk. Szükségünk
van erre, még ha félszívvel csinálom is. Közelebb húzom,
elszántan, hogy kárpótolom a szenvedély hiányáért. Akárhogy
is, nem hiszem, hogy észrevenné.
Utána Nick a hátára gördül, és mélyen, elégedetten felsóhajt,
majd az órájára néz, és csettint a nyelvével, mint akinek
indulnia kell.
– Nem is kérdezted, hogy ment be Dylan az iskolába –
mondom ki, mielőtt még leállíthatnám magamat.
Nick legurul az ágyról, az alsónadrágjáért nyúl.
– Hogy ment be?
– Talán rendben, nem is tudom. Gyorsan eljöttem, úgy
éreztem, ezt akarják.
– Akkor oké – mondja Nick, mintha ez bizonyítaná, hogy
akkor meg sem kellett volna kérdeznie, és talán tényleg így van.
Úgy érzem, próbálok veszekedni vele, de közben nem akarok.
Csak azt akarom, hogy érdekelje.
– Akkor mész vissza dolgozni? – próbálkozom a könnyed
hanggal.
– Tizenegykor megbeszélésem van.
– Huh, ez gyors volt.
Rám villant egy mosolyt.
– De egyértelműen megérte – odahajol, megcsókol, én
lehunyom a szemem, hogy kiélvezzem. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – nem számít, ha feszült mostanában a
viszonyunk, így gondolom.
– Akkor este. Írj, ha elhoztad Dylant, hogy hogy ment.
– Írok – ágyban maradok, hallom, ahogy Nick lekocog a
lépcsőn, ki az ajtón. Nem így terveztem a reggelt, de most, hogy
az ágyban fekszem, legszívesebben aludnék egyet. Nagy a
csábítás, de muszáj felkelnem.
Gyorsan lezuhanyzom, megint felöltözöm, de még nem állok
készen a munkára, úgy döntök, inkább takarítok. Fura, de
mindig is élveztem ezt, örömet okoz, hogy látom az eredményét,
hogy némi erőfeszítés árán csillog-villog minden. Port törlök
lent, aztán porszívózok, és úgy döntök, bemerészkedek a pokol
mélyére, azaz Josh szobájába.
Valamikor kellemes, fiús szoba volt ez, bolygódíszítéssel, teli
kosár legóval, és Josh bekeretezett, általános iskolai rajzaival.
Amikor gimibe ment, jöttek a sporttrófeák – mint minden
gyereknek –, és ott sorakoztak a szekrény tetején.
Valamikor négy-öt évvel ezelőtt mindent dobozokba pakolt, és
csak egy egyszerű, fekete paplan maradt, egy kopott, fekete
IKEA-asztal meg egy laptop. Josh tájfutó- és baseballdíjai Nick
dolgozójába vándoroltak. Azt hiszem, büszkébb rájuk, mint
Josh.
Most kinyitom az ajtót, mély levegőt veszek, belépek. El
vannak húzva a függönyök, a paplan csomóba gyűrve hever az
ágyon, a ruhák piszkos halomban állnak a padlón. Állott
izzadságszag terjeng, szennyes és olcsó dezodor szaga. Elhúzom
a függönyöket, és résnyire nyitom az ablakot, hálásan szívom be
a beáramló friss, hideg levegőt.
Először lehúzom az ágyneműt, begyűröm a magammal hozott
szennyeskosárba. Aztán gyorsan letörlöm a komódot és az
asztalt, lefújom bútorfénnyel. Végül nekiállok, kiválogatom a
ruhákat a földön, próbálom eldönteni, melyik piszkos tényleg és
melyik tiszta, de nem került bele a fiókba. Elkerülhetetlen a
szaglászás, minden alkalommal összerezzenek, amikor
beletrafálok, mielőtt összegyűröm és a szennyesbe hajítom a
büdös darabot.
Újrahajtogatom a tiszta ruhákat, beteszem őket a fiókokba, és
éppen arra gondolok, hogy muszáj lenne elkezdenem a saját
munkámat, amikor kitapintok valami kemény göröngyöt Josh
alsónadrágjai alatt.
Először csak naiv kíváncsiság fog el, nem is tudom, mi
kerülhetett a fehérneműs fiókjába, míg végül megmarkolom és
kiveszem. Pénz, egy tekercsnyi szorosan feltekert bankó, egy
koszos gumigyűrűvel összefogva. Ránézek, és nem értem, mert
Josh-nak van bankszámlája és kártyája. Ötven dollárt kap
havonta, és keresett némi pénzt nyáron a fűnyírással is, de az
mind a számlájára megy.
Felidézem, hogy amikor olyan nyolcéves volt, elvittük Nickkel
a Webster Bankba, és segítettünk neki kitölteni a papírokat,
hogy megnyissuk az ifjúsági takarékszámlát. Olyan büszkék
voltunk, ahogy néztük, amint a kicsi fiunk eljut ehhez a
mérföldkőhöz.
Leveszem a gumigyűrűt, nekilátok, kisimítom a bankjegyeket,
úgy érzem, mintha kívülről nézném magamat. Leginkább
tízesek meg húszasok, de sok. Végzek a számolással, több mint
hatszáz dollár. Hatszázötvennégy, hogy pontos legyek. Kizárt,
hogy a fiamnak ennyi pénze legyen… Csakhogy ennyi van.
Nem tudom, mi mást tehetnék, feltekerem megint a pénzt,
ráhúzom a gumit, remegnek az ujjaim. Nem könnyű remegés
nélkül sem, sok bankjegy, és gyűröttek is.
 Egy pillanatig állok ott a pénzzel a kezemben, vadul
száguldanak a gondolataim. Mit csináljak… vegyem el? Hívjam
fel Nicket? Érzem, hogy lefagyok, az agyam mindenféle
lehetőséget vetít elém, majd meghátrál. Kell legyen józan
magyarázat. Számos józan magyarázat.
Nem az ő pénze, egy barátjáé, csak nála tartja. Felvette a
számlájáról… de miért? Az agyam továbbra is előrángat és elvet
mindenfélét, és aztán, mivel fogalmam sincs, mit tegyek,
visszateszem a pénzt az alsónadrágok alá. Otthagyom, amíg
beszélek Nickkel, amíg kitaláljuk, mihez kezdjünk ezzel.
Elhessegetem a pénz gondolatát. Most mindenen felül még ez is,
ne. Még Dylanen kívül ez is.
Kitöltöm magamnak a kávét, amiről eddig elfeledkeztem,
megmelegítem a mikróban, és beviszem a dolgozószobámba.
Kinyitom a laptopot, próbálok a könyvelésre figyelni, más
emberek pénzére, és nem a hatszázötvennégy dollárra, ami
rosszindulatúan lüktet ott fent a fiam fehérneműs fiókjában.
 15. FEJEZET

Beth

A Pozitív Nevelés Programot, amire Susan beirat,

Westhersfieldben tartják, egyórányi buszútra West Hartfordtól.
Csak itt volt hely. Susan megkérdezte, bánom-e, ha két másik
szülővel járok együtt. Mivel ez a négyes szint, négyszemközt
kellene, hogy foglalkozzanak velem, de nincs elég oktató, vagy
talán csak túl sok a szar szülő. Nem is tudom, hány szint lehet,
és hogy a négyes az jó, rossz vagy közepes.
Akárhogy is, azt mondom, hogy nem gond, egyrészt mert
utálom a szenteskedő tanárnak a gondolatát is, ahogy az ideje
száz százalékában engem boncolgat, és mert elszántam magam,
hogy beleegyezek bármibe, amit Susan mond. Abba is
belemegyek, hogy eljárjak Simsburybe pszichológushoz, mert
csak ők dolgoznak együtt a gyermekvédelemmel. A három
hónap végére beutazom a fülledt buszokon az egész államot.
De nem panaszkodom, nem tiltakozom semmi miatt, amikor
Susan átveszi velem a tervet. Bármire hajlandó vagyok, csak
újra együtt lehessünk Dylannel.
– Akkor terápia és szülői kurzus – mondtam, próbálva
megtartani a pozitív hangnemet, bár éreztem, hogy a kezem
ökölbe szorul az ölemben. – Még valami?
Susan összefűzte a kezét az asztalon, és a szokásos
mosolyával nézett rám.
– Szeretném, ha valami közösségi segítséget kapnál. Talán egy
helyi szülőcsoport vagy vallási közösség?
Hitetlenkedve néztem rá.
 – Azt mondod, templomba kell járnom, hogy visszakapjam a
fiamat?
– Nem, dehogy. De fontos, hogy ne maradj elszigetelt.
– Szóval barátkoznom kell.
Erre felhúzta a szemöldökét.
– Vannak barátaid?
Micsoda kérdés!
– Pár – Mike-ra gondoltam, meg talán Angelára. Szép. – Jóban
vagyok a felettem lakóval – folytattam –, ma délután neki
segítek, levelet írunk a lányának – kicsit ellenségesen mondtam
ezt, bár nem akartam. Csak olyan nehéz volt nem védekezni, ha
az embernek minden egyes mozdulatát kielemzik.
– Csodás! – lelkesedett Susan. – Olyan nagyon örülök.
Most, Wethersfield felé pöfög a busz, át a szinte fekete-fehér
tájon, és én hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim.
Fogalmam sincs, mire számítsak, milyen lesz ez a szülőcsoport,
de eszembe jut, milyen volt, amikor szülő lettem.
Egy ideig nem is jöttem rá, hogy terhes vagyok, olyan naiv
voltam. Marco védekezett, de nem eléggé, és én nem engedtem,
hogy felmerüljön bennem, lehetne gyerekem. Egyszerűen nem
tűnt lehetségesnek, még épp csak tizenkilenc lettem, alig
néhány hónappal korábban gimnáziumba jártam.
És akkor késett a vérzésem, fáradtnak, nyűgösnek éreztem
magam, hányingerem volt. Épp valami ostoba romantikus
filmet néztem, nem emlékszem a címére, de a főszereplőnek is
megvolt minden jellegzetes tünete, és egyszer csak összeállt a
kép, hogy ugyanekkor nálam is ez történik.
Nem mondtam semmit Marcónak, akkoriban már befejeztem
az idősek otthonában a közmunkát, és Farmingtonban
dolgoztam egy kézműves boltban. Csak polcot töltöttem meg a
padlót mostam fel, de nagyon szerettem a bolt hangulatát – a
színes szalagok tekercseit, a hungarocellformákat, a
szövetdarabokat, a művirágokat, az üvegekben tartott
gyöngyöket és kristályokat.
Egyik este munka után átmentem a legközelebbi drogériába,
és vettem egy terhességi tesztet. A pénztáros velem egyidős srác
volt, aki úgy festett, mint aki focizik és egy pomponlány a
barátnője. Elvörösödtem szégyenemben, ahogy a vonalkódot
kereste a vékony, fehér dobozon. Mintha egy örökkévalóságig
tartott volna, és amikor véletlenül a szemébe nézem, önelégült
mosolyt villantott rám.
Furcsa, de ez a mosoly ébresztett rá, hogy igazából nem
aggódok vagy félek a terhesség miatt, inkább izgatott vagyok.
Büszkén visszamosolyogtam rá, majd betettem a táskámba a
tesztet és hazabuszoztam, úgy éreztem, mintha mindenki látná,
mit viszek magammal, pedig eltettem rendesen.
Marco még nem volt otthon, és jól volt ez így. Megcsináltam a
tesztet, és bámultam azt a varázslatos kis ablakot, pedig
világosan leírták, hogy három percet várni kell, mégis alig tíz
másodperc múlva megjelent a két élénkrózsaszín csík – és én
hangosan felnevettem.
Sosem felejtem el azt az érzést: öröm, izgalom és remény –
nem árnyékolta be egyiket sem félelem vagy bizonytalanság.
Olyan világos volt. Lett valaki, akit szerethetek, és aki szeretni
fog engem. Már nemcsak Beth McBride voltam, akinek csak
pereg az élete. Hanem anya. Vagyis hamarosan az leszek. Nem
is gondoltam Marcóra – sem apaként, sem férjként, sehogy sem.
Csak a baba járt a fejemben és én magam, és ez, azt hiszem, elég
jól mutatta, mi a gond köztünk Marcóval.
Először megdöbbent, aztán aggódott, végül úgy döntött,
vágjunk bele, sőt házasodjunk össze, bár nem kérte meg
igazából a kezemet, és sosem vett gyűrűt.
Elolvastam online mindent, amit csak tudtam a terhességről,
és időnként mondtam ezt-azt Marcónak – hogy a baba már
akkora, mint egy tojás, egy citrom, egy körte –, de az első
káprázatos pillanatok után ezek már nem nagyon érdekelték.
Valójában ahogy nőtt a csodás pocakom, úgy nőtt Marco
elégedetlensége is. Fáradt voltam, kövér voltam, unalmas
voltam. Sosem mondta ki, mégis éreztem, ahogy ez áradt belőle
mérgezőn, de nem érdekelt. Azt hiszem, a szívem egy sötét
zugában igazából örültem neki. A lelkem mélyén azt akartam,
hogy csak ketten legyünk: a kisbabám és én.
 A szülés könnyen ment. Az orvos figyelmeztetett, hogy nehéz
lehet, mivel alacsony és vékony vagyok, de Dylan kevesebb,
mint két óra alatt megszületett, és ez a nővér szerint
rekordszámba megy első gyereknél. Nem is kaptam semmilyen
fájdalomcsillapítót. Nem akartam, hogy bármi eltompítsa az
érzékeimet vagy megfosszon az élmény tisztaságától.
A nővér a mellemre tette Dylant, vörös volt és kiabált, az arca
ráncos volt, ökölbe szorított kezével dühösen csapkodott az álla
alatt, és én azonnal beleszerettem.
Azt hittem, már előtte is szerettem, ahogy egyre nőtt a
pocakomban, minden egyes drága rúgással, de akkor még a
felét sem sejtettem ennek. Amikor belenéztem Dylan mélykék
szemébe és ráncos, elvörösödött arcába, mintha a szívem
kiugrott volna. Tudtam, sosem fogom megtudni, milyen lenne
újra külön.
Próbálom felidézni, milyen volt Dylan életének első pár hete
vagy hónapja – összemosódnak az álmatlan éjszakák és a
végtelen etetések, meg Marco csapkodása, aki ideges volt, hogy
az élet már nem olyan egyszerű, mint korábban. Visszanézve
már látom, hogy kicsit közömbös voltam vele, teljesen
belefeledkeztem Dylanbe, és a legkevésbé sem érdekelt a gyerek
apja. De most, ahogy a busz kisorol a wethersfieldi lehajtó felé,
töröm a fejem, hogy rájöjjek, mikor kezdődtek a bajok Dylannel.
Mikor volt az első rohama? Mikor jöttem rá, hogy nem beszél,
hogy olyan nagyon szorong?
Talán nem is tudok megnevezni időpontot vagy akár évet
sem, hogy mikor volt. Azt hiszem, azt gondoltam, hogy minden
babát örökké kézben kell tartani, és szinte ugyanennyit etetni.
Azt gondoltam, minden anya őrzi a gyerek álmát, és ellenőrzi,
hogy még mindig lélegzik-e. Nem gondoltam, hogy más lennék,
mert nem tudtam, milyen a nem más. Ha a normálist meg lehet
határozni, akkor én sosem tudtam, milyen az.
Akárhogy is, nem zavart semmi sem ebből. Nem akartam
lepasszolni Dylant, sosem bántott, hogy ilyen sok időmet
igényelte. Emlékszem, egyszer egy nő mögött álltam a bolt
pénztárában, egy Dylan-korú gyerekkel volt, olyan egyévessel. A
kisfiú a bevásárlókocsi ülésében ült, ragacsos kezét kinyújtotta
minden után, ragyogó szemében érdeklődés csillogott.
– Milyen édes – mondta a kasszás, mire a nő a szemét
forgatta.
– Sosem alszik. Sosem áll le. Egy percnyi nyugtom sincs,
komolyan – nagyot sóhajtott, a fejét rázta.
Emlékszem, kíváncsisággal vegyes elutasítással néztem rá.
Milyen anya beszél így a gyerekéről? Persze, tudtam, milyen
anya tesz ilyet. Milyen anya választja a saját kényelmét a
gyereke helyett. Az enyém.
De én soha, soha nem leszek ilyen anya. Amúgy meg boldog
voltam. Időnként azt gondolom, akkor voltam a legboldogabb,
amikor Dylan még kicsi volt, és teljes egészében tőlem függött,
amikor még minden fiatal anyuka otthon ragad, a gyerekéhez
kötve, és sem a fiam, sem én nem kellett, hogy furcsának
érezzük magunkat.
A busz végigdübörög Wethersfield főutcáján, ami csinos,
mintha egy képeslap lenne, csupa színes faház, a tipikus New
England-i fehér tornyokkal. A Pozitív Nevelés Programot (Susan
szerint PNP) a városi közösségi házban tartják, pár perc sétára a
buszmegállótól.
Hatalmas épület, nagy, mint egy iskola, van benne fitnesz- és
bankett-terem, meg jó pár tágas helyiség. A recepción ülő nő
kérdőn felhúzza a szemöldökét, és én elmondom, hogy a PNP-re
jöttem. Nem akarom hangosan kimondani, hogy tanfolyamra
lenne szükségem a gyerekneveléshez, de nem számít, mert
pontosan tudja, miről beszélek.
Ahogy a hosszú, szőnyegezett folyosó végén lévő teremhez
érek, látom, hogy már itt van két nő, egy asztalnál ülnek,
bizonytalanul, mint akik nem találják a helyüket.
Az egyik nagyjából tizennégy évesnek néz ki, rágózik,
előrehaladott terhes, festett szőke haját a feje tetején lófarokba
fogta. A másik inkább Ally-típus: negyvenöt körüli, melírozott
frizurával és rengeteg ideges energiával. Ahogy belépek, nem
tudok nem arra gondolni, micsoda három csődtömeg vagyunk
így, de azt hiszem, ez a körülményeket figyelembe véve várható
volt.
Mindketten biccentenek üdvözlésképp, ahogy leülök, de
egyikünk sem szólal meg, és senki sem néz a másik szemébe. A
fiatal lány előveszi a telefonját, és azzal az ideges unalommal
mozgatja az ujját, amit akkor szoktak, ha az Instagramot vagy a
TikTokot nézegetik. Nem mintha bármelyiket ismerném, de
azért tudom.
Két széket kihagyva a tinilány oldalára ülök, körbenézek a
jellegtelen szobában: tárgyalóasztal, székek, üres tábla. Állott
kávé szaga lepi el a helyiséget, arra gondolok, talán kapunk
valamit inni. Végül is a kurzus kétórás.
Egy-két perc múlva beront egy nő. Ötvenes, ősz haját
véletlenszerűen feltűzködte, az arca mosolygós. Bő blúzt és
hosszú szoknyát visel, hippiékszerekkel: gyöngynyaklánc, lógós
fülbevaló. Azt hinném, ez túl sok, de működik, rokonszenvesnek
találom, bár a lelkem mélyén nem szeretném.
– Látom, én vagyok az utolsó – szélesen ránk mosolyog, és
leteszi ütött-kopott aktatáskáját az asztal végére. – Már
összeismerkedtetek? – csendben mind vállat vonunk. – Akkor
menjünk körbe! Margaretnek hívnak, két lányom van, Stella és
Verity, huszonegy és huszonnégy évesek.
Várakozón felém fordul, én motyogva válaszolok.
– Beth-nek hívnak, a fiam, Dylan hétéves – már ennyitől
elcsuklik a hangom, lenézek az olcsó furnérasztalra, pislogok, a
tinilány következik.
– Angelica – mondja a nevét. – A fiam kétéves, és ő itt… –
hatalmas pocakjára teszi a kezét – két hónap múlva születik –
nem tehetek róla, kiül az arcomra a meglepetés. Van egy
kétéves fia? Olyan fiatalnak látszik.
Az utolsó nő jön.
– Diane-nek hívnak, a fiam, Peter tizenegy éves – nagyot nyel,
mint aki mondana még valamit, de aztán úgy dönt, inkább nem
teszi. Összeszorítja a száját, kihívóan néz ránk, mire
elgondolkodom, vajon mi lehet a története, és vajon meg
akarom-e tudni.
– Remek – lelkesedik Margaret. – Ez tökéletes kezdetnek –
mind üres tekintettel bámulunk rá, hiszen csak megmondtunk a
nevünket. – Akkor mesélek kicsit a PNP-kurzusról, ha még nem
kaptatok volna leírást.
Ahogy mind hátradőlünk, abból gyanítom, hogy mind
megkaptuk a leírást, de Margaretnek ezen mindenképp túl kell
esnie.
Egy kicsit felengedek, ahogy elmagyarázza, hogy a pozitív
nevelési technikákról fogunk tanulni, mielőtt a problémák
kerülnének sorra, bár ő arra számít, hogy mind sietünk, minél
előbb el akarunk jutni a jelenlegi gondjainkhoz. Mind négyes
szinten vagyunk, mert – ahogy Margaret mondja – „komoly
kihívásokkal nézünk szembe”.
Ezután kioszt egy listát, hogy mi kell a négyes szinthez.
Átnézem, és elszorul a szívem minden egyes sorra. Nehézséget
okoz nyilvános helyre vinni a gyermekét? Rendszeresen felébred a
gyermek éjszakánként, vagy hosszasan elhúzódik az altatás? Úgy
érzi, az életét aszerint rendezi be, hogy gyermeke érzelmi
szükségleteit kielégítse?
Igen, igen és igen, gondolom, de ez mindenképp gond?
Nyilvánvalóan az, hiszen itt vagyok, és eltűnődöm, miért van
bennem ilyen ellenállás a kurzussal szemben. Persze, jobb anya
akarok lenni… még ha ez azt jelenti is, hogy eddig nem voltam
kimondottan nagyszerű. A gondolataim körbe-körbe
keringenek, kellemetlenül visszakanyarodva mindig, és
ráveszem magam, hogy Margaretre figyeljek, ahogy belekezd a
pozitív nevelési módszerekbe, úgy beszél, mintha ez egyszerre
lenne rém egyszerű és közben agysebészet is. Magától értetődő,
de nyilvánvalóan nekünk túl magas.
Próbálom nem felhúzni magam, ahogy elmondja, hogy
minőségi időt kell tölteni a gyerekkel.
– Elég egyszerre tíz-tizenöt perc is, de tényleg ott kell lenni,
telefon és tévé nélkül – és kifejti, milyen fontos a fizikai
közelség – az ölelés, az összebújás, a csiklandozás.
Angelica arcára már kiül az unalom, Diane a körmét rágja. Én
hallgatok, mert tudom, hogy nekem nincs erre szükségem.
Rengetegszer töltöttem minőségi időt a gyerekemmel, és nem
tíz-tizenöt percet. És a fizikai kapcsolat, illetve annak a hiánya
sosem merült fel. Susan komolyan gondolta, hogy ezt meg kell
hallgatnom?
A két óra végére nyugtalan vagyok és egyértelműen ideges,
mert Margaret semmi olyat nem mondott, amit ne tudtam
volna. Amit ne így csináltam volna. Nyilván megérezte a
hangulatomat, mert ahogy felállok és készülődök, rám
mosolyog, oldalra biccenti a fejét, és ezt mondja.
– Az az érzésem, hogy a falnak beszéltem ma, ami téged illet,
Beth.
Vállat vonok, Angelicára és Diane-re nézek, akik nagyon
igyekeznek minél gyorsabban lelépni.
– Tudom, van, ami magától értetődőnek tűnhet – folytatja
gyengéden Margaret. – De akkor is fontos, hogy elismételjük.
Megint vállat vonok, mert nem tudom, mit válaszolhatnék.
Úgy érzem magam, mint a rossz gyerek, akit bent fogtak iskola
után. Angelica már kivonszolta magát a teremből, Diane épp
ideges mosollyal suhan el mellettünk. Miért kell pont engem
kiszúrni? Nincs szó arról, hogy a másik kettő eminens lenne.
– De semmi gond – mosolyog rám megnyugtatóan Margaret. –
Csak annyit akartam, hogy tudd, a jövő héten olyan témákkal
foglalkozunk, amiket talán majd hasznosabbnak és
közelebbinek érzel.
– Rendben, köszönöm – motyogom, és kimegyek Diane után
az ajtón, megkönnyebbülten kifújva a levegőt. Egy megvolt, még
kilenc van hátra.
Már alkonyodik, ahogy a buszt várom, átfogva magam, mert
eljött a New England-i novemberre jellemző éles, télies hideg,
ami valahogy mindig meglep. Egyik percben még aranylóan süt
a nap, a másikban az embernek befagy a feneke, és minden
szürke, mintha kimosták volna a színeket a világból. Negyedóra
múlva jön a következő busz, nem érek haza fél hat előtt, nem
mintha bárhol lennem kellene.
– Helló, merre mész?
Meglepetten pislogok, ahogy lassít egy autó a buszmegállónál
– egy nagy, fényes, fehér dzsip. Diane ül a volán mögött,
bizonytalanul mosolyog rám.
– West Hartfordba – felelem, nem világos, miért kérdezi. – A
központ felé.
– Elviszlek, ha gondolod. Simsburyben lakom.
– Ó… – annyira meglep az ajánlat, hogy egy pillanatig csak
bámulok rá. A tanfolyam alatti ideges viselkedése alapján nem
vártam volna tőle barátságos közeledést. – Rendben – mondom.
– Köszönöm!
Kinyitom az ajtót, és becsusszanok a csupa bőr belső térbe, és
ebben a pillanatban megállapítom, hogy Diane akár
sorozatgyilkos is lehet, és én meg a következő áldozata.
– Imádom West Hartfordot – lelkendezik, ahogy
visszakanyarodik az útra, és elindul az autópálya felé. – Olyan
bájos az a városközpont.
– Igen, nagyon kellemes – kicsit megnyugszom. Olyan
normálisnak néz ki a blúzában és a gondosan megkötött
kendőjével. Nem lehet sorozatgyilkos. De miért kellett eljönnie a
PNP-kurzusra, ráadásul négyes szintre? Nem néz ki úgy.
De akkor eszembe jut, hogy én sem nézek ki úgy, azt hiszem.
– Szóval… – nyújtja meg Diane a karját a kormányt markolva
–, alighanem azon tűnődsz, miért kerültem ide, erre a
tanfolyamra.
Önkéntelenül felnevetek kicsit, mert persze, pont erre
gondoltam.
– Nos, igen – vallom be. És vakmerőn felteszem a kérdést. – És
te is eltűnődtél, hogy én miért? – attól tartok, hogy azt feleli,
nem, hogy nagyon is rossz anyának nézek ki, aki végül itt köt ki,
de bólint, és közben megvonja a vállát.
– Igen. Mármint… Azt hiszem, tulajdonképpen mindenkinek
szüksége van ilyen kurzusra valamikor, nem? Nem jön mindig
magától. Legalábbis nekem nem.
De nekem igen, gondolom, de nem mondom ki. Nem
emlékszem egyetlen pillanatnyi kételyre sem, amióta Dylant a
karomban tartottam. Olyan természetes volt vele lenni, mint a
lélegzetvétel, még ha nehéz is. Sosem kételkedtem magamban,
sosem gondoltam, hogy rosszul csinálnám, bár aggódtam
minden miatt ott kint, ami kárt okozhat benne, minden rá
leselkedő veszély miatt. De nem ezt teszi egy szerető anya?
– A fiamat, Petert örökbe fogadtuk – mondja Diane.
Egyenesen előre néz, rátér az I-91-es útra. – Ötéves korában
került hozzánk, Grúziából.
– Értem – felelem pillanatnyi csend után. Nem tudom, milyen
választ vár.
– Kisbaba kora óta árvaházban volt. Biztos olvastad, milyenek
ezek – Diane megrázza a fejét. – Borzalmas helyek. Csak…
otthagyják a babákat az ágyukban, egész nap sírnak. Még a
pelenkájukat sem cserélik. Nyilván nem mindegyik ilyen, és
tudom, hogy kevés a személyzet, de… rémséges volt.
– Sajnálom – ez nem tűnik helyes válasznak, de megint nem
tudom, mi lenne az.
– Az a gond, hogy attól, hogy az ember ezt érti, még mindig
nem lesz könnyebb, tudod? Peterrel gondok vannak, hogy is ne
lennének az elhanyagolás és a bántalmazás miatt. De isten a
tanúm – rázza megint lassan a fejét –, fogalmam sem volt, hogy
ilyen nehéz lesz.
– Nem hiszem, hogy tudhattad volna – jegyzem meg megint
némi csend után.
– Azt gondoltam, türelmes leszek. Megértő. Könyveket
olvastam erről, elmentem csoportfoglalkozásokra, megtettem
mindent.
– És mi történt? – kérdezem, mert nyilvánvalóan történt
valami.
– Olyan sok lett – feleli egyszerűen. – Először felfüggesztették
az iskolában, aztán kirúgták, rugdosott, sikoltozott, harapott…
gyakran nem beszélt, összetört mindent. Egyetlen ép darab sem
maradt anyám meisseni porcelánjából. Egy sem.
Erre nem tudok mit mondani, úgyhogy hallgatok.
Diane folytatja.
– Nem bírtam. Egyszerűen nem bírtam – szinte vadul fordul
felém, már nem az utat nézi, az autó átcsúszik a másik sávba,
mire én felszisszenek, és Diane visszakormányoz. – Elnézést.
Most biztos azt hiszed, kész vagyok.
Nagyjából igen, de közben meg is értem. Hogy ne érteném
meg? Én vagyok az az anyuka, aki úgy megszorította a fia
csuklóját a drogériában, hogy valaki felhívta a gyermekvédelmi
segélyszámot. Aki leitta magát a tárgyalás előtti este, és nem ért
oda időben a bírósági meghallgatásra. Ha valaki kész van itt, az
én vagyok.
– Megértem – mondom halkan.
Diane erre mintha leeresztene, kifut belőle a harci kedv.
– Végül beleegyeztem, hogy elhelyezzék. Már nem bírtam
tovább. És azért járok ide, mert muszáj, ha vissza akarom
kapni, de az az igazság…. az a rémes igazság… – elhallgat, az
arca elkínzott, és tudom már, mit fog mondani, de nem akarom,
hogy kimondja. Hogy megtörténjen. – Az az igazság – fejezi be
nagy nehezen –, hogy talán nem akarom visszakapni.
 16. FEJEZET

Ally

– Hát nem csodás?

Nick hangja csupa vidámság, ahogy ott állunk a Harvard–
Dartmouth amerikaifoci-meccsén, kezünkben kávéval teli
útibögrével, próbálva valahogy melegen tartani magunkat.
Csodaszép az idő: tiszta, friss és nagyon-nagyon hideg. Ha
bármelyikünk megszólal – bár én alig-alig teszem –, a
lélegzetünk felhőként bodorodik felfelé.
Tegnap este érkeztünk meg Bostonba, elvittük Emmát
pizzázni a Harvard térre, és visszamentünk a szállodába. Egy
hete hívtam fel Monicát, és megkérdeztem, mehetne-e Dylan
helyettes nevelőhöz ezen a hétvégén. Hallottam, hogy Monica
kissé meghökkent a kérésen, hiszen végül is addigra még csak
két hete lesz nálunk Dylan. Elmagyaráztam, hogy szülőlátogatás
lesz a Harvardon, mire közölte, hogy megérti, és aztán némi
érzékeny csend után megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy
elvigyem Dylant is, ha Beth megadja az engedélyt.
Nehéz volt válaszolni, mert igen, gondoltam rá, és meg is
kérdeztem Nicktől, mire ő elég határozottan azt felelte, hogy ez
a hétvége Emmáról kell szóljon, és ha Dylan eljönne velünk,
akkor meg róla kellene szólnia.
Megértettem az érveit, tudtam, hogy jogosak, de akkor is fájt,
ha arra gondoltam, hogy elküldöm Dylant, amikor épp kezd
megszokni minket. Amikor épp kezd megbízni bennem.
Amikor első nap érte mentem az iskolába, odarohant hozzám,
átkarolta a derekamat, és a hasamba fúrta a fejét. Ekkor ölelt
meg először, sőt először ért hozzám, és én meglepve,
elégedetten felnevettem.
– Dylan… milyen napod volt?
Nem válaszolt persze, de a segítője, Larissa felelt helyette.
– Jó – közölte határozottan. – Nagyon jól sikerült nap volt. Volt
pár hullámvölgy, de mindenkinek van, ugye, Dylan?
Dylan még mindig a hasamba fúrta a fejét, nem válaszolt, de
én egyszerre aggódtam és reménykedtem Larissa válaszát
hallva. Milyen hullámvölgyek is voltak ezek pontosan? Nem
kérdeztem meg, ő nem mondta el, de aznap este Dylan nagyon
ragaszkodott hozzám, odabújt, és hárommal több mesét
olvastunk lefekvés előtt. Nem bántam. Dylan a vállamra
hajtotta a fejét, ahogy felolvastam a Szilveszter és a csodakavics
című mesét, az egyik kedvencemet, harmadszorra is, és ez
váratlan és megrendítő boldogság volt.
Épp ezen tűnődtem, amikor Monica megismételte a kérdését
a telefonba.
– Ally? Nem lehetséges, hogy Dylan is veletek menjen, ha Beth
beleegyezik?
– Úgy gondolom, hogy nem – a hangom határozott volt,
ugyanakkor csupa megbánás. – Ez elég összevissza hétvége lesz,
rengetegfelé megyünk… És a lányom…
– Megpróbálok helyettest keríteni – Monica hangja élénk volt,
tudta, mikor nem érdemes erőltetni a dolgot. Pár órával később
felhívott, hogy talált egy idősebb párt Midletownban, ők
vállalták Dylant. Nem mondott többet, de már megjelent
előttem a lerobbant viskó egy mogorva öreg házaspárral, és
majdnem kimondtam, hogy inkább elvisszük Bostonba, vagy én
itthon maradok.
De ezt persze nem tehettem. Végül visszahívtam Emmát.
Rémült volt a hangja a telefonban, azt várta, hogy lemondom a
hétvégét.
– Nem jössz, ugye? – ezek voltak az első baljós szavai. Nem
hagyhattam cserben – sem őt, sem Nicket. Vagy Josh-t, bár ami
azt illeti, ha a fiamra gondoltam meg a fiókban talált
hatszázötven dollárra, lebénultam, és az agyam rémült
jégtömbbé fagyott. Gondolni se bírtam rá, nem is tettem, és ezt
rémséges mulasztásnak éreztem. El kell mondanom Nicknek.
Valamikor muszáj lesz.
Ahogy nézzük, amint a Dartmouth nyer egy pontot, még
mindig nem engedem meg magamnak, hogy arra a pénzre
gondoljak, de mégis mintha örökké ezt tenném. Ott jár a
fejemben. Mi a fenéért van nála? Valaki másé? Többet
korrepetált vagy több füvet vágott, mint hittem? Kell legyen
ártatlan magyarázat erre a pénzre. Bűntudatom támadt, amiért
akár csak egy pillanatig is azt hittem, talán nincs, és felfújtam
komoly dologgá.
– Emmával itt találkozunk, ugye? – kérdezem Nicktől immár
nem először, ahogy az összegyűlt tömeget nézem a pálya
mellett. Vidám hangulat van, egészen kicsit sznob bajtársiasság
leng körbe mindenkit, akivel találkoztam múlt májusban,
amikor a leendő szülők bemutatkozásán jártunk: önelégült,
elegáns nyugtázása annak, hogy sikerült végül.
Tavaly tavasszal el voltam ragadtatva, hogy egy ilyen
kiváltságos klub tagja lehetek, csatlakozhatok az elégedetten
önteltek törzséhez, de most csak ideges és nyugtalan leszek az
egésztől.
– Igen, idejön, Ally – feleli Nick topogva, hogy melegen tartsa
a lábát. – Azt mondta. Majd jön, amikor jön.
Aznap reggel az elsősök reggelijén találkoztunk Emmával, egy
nagyszabású svédasztalos fogadáson, az egyetem egyik
legrégebbi épületében. Emma egy bagelt majszolt, alig szólalt
meg, és én nem tudtam nem észrevenni, milyen nagyon vékony.
Mindig is törékeny volt, de a pulóvere kirojtosodott ujjából
kilógó keze kifejezetten karomszerű lett, a máskor csodaszép,
szívalakú arca sovány és komor. Nem hízni szoktak az elsősök?
Nem mondtam semmit a súlyáról, nem akartam felhajtást.
Emma mindig nagyon ambiciózus volt és feszült, és bár sosem
veszekedtünk komolyan, időnként a hangulatai kezelése
kötéltáncra emlékeztetett. Ha túlságosan együttérző vele az
ember, akkor ideges lesz és sértődött. Ha túlságosan közönyös,
akkor megbántódik és sír.
Az évek során, azt hiszem, rájöttem, hogy adagoljam
megfelelően, persze volt, hogy tévedtem, minden anya téved
néha, de sikerült megtanulnom, hogyan kezeljem a lányomat
úgy, hogy ne látsszon. Csak most, amikor érzem, mennyire
tehetetlen vagyok épp, gondolok arra, vajon érdemes-e kezelni
bárkit is.
Ma reggel, ahogy Emma a bagelt majszolta, próbáltam úgy
tenni, mintha a csend normális lenne, Nick megtöltötte atyai
kedélyeskedéssel, miközben Josh egyre a telefonjára
bandzsított. Annyival kevesebbnek éreztem, mint amit akartam
volna… Hova tűntek a viccelődések, a nevetés, a kötődés és a
mulatság? Már az is teljesítmény volt, hogy többet kihúzzunk
Emmából, mint hogy „jól” és „oké”. Míg a többi diák még a
szüleivel lófrált, Emma közölte, hogy pár barátjával kell
találkoznia, és majd a meccsen csatlakozik hozzánk.
– A barátaival van, jól érzi magát – mondja épp Nick a néma
aggodalmamra válaszolva, és megnyugtatóan rám mosolyog. –
Mindig is ezt kívántuk neki.
Tudom, és mégsem olyan, mint amilyennek vártam. Josh-ra
nézek, aki épp kibírja, hogy itt van, áll mellettem, unottabban,
mint valaha. Nincs oda az amerikai fociért, és tudom, hogy
zavarban van, mert ő még nem egyetemista, és ezek az
egyszerre látszólag érett elsőévesek kiröhögik és lenézik, vagy
legalábbis ő ezt hiszi. Nem hiszem, hogy egyáltalán
észrevennék, nem látnak ki a saját boldog buborékjukból.
Tudom, hogy rá kell kérdeznem a pénzre, de fogalmam sincs,
hogyan. Komolyan kezdjek bele vagy könnyedén? Mint aki
feltételezi, hogy van józan magyarázat, vagy mint aki felkészült
rá, hogy nincs? És persze el kellene mondanom Nicknek, de
valahogy eddig ezt sem tettem.
Nehéz sóhaj szakad fel belőlem, mire Nick oldalról rám
pillant, a tekintetében aggodalom és halvány bosszúság villan.
– Ally? Minden rendben?
– Igen – még engem sem győz meg a válaszom.
– Emma miatt aggódsz?
 – Kicsit. Olyan csendes. És te nem láttad nagyon soványnak?
Nick ezen egy pillanatra eltűnődik.
– A Harvard sokat követel. Ezt tudtuk jól.
A tárgyilagos kijelentésre ösztönösen visszatér az aggodalom.
– Szerinted stresszel? A tanulás miatt?
– Talán egy kicsit – Nick vállat von. – Mármint, ez itt a
Harvard…
– Tudom, de… – elhallgatok, mérlegelem, vajon miért lehet
Emma ilyen feszült. Egész gimi alatt keményen tanult, és igen,
volt ott is izgalom, de én talán ostobán azt hittem, hogy
mostanra mindez véget ért. Ha az embert végül felvették a
Harvardra, akkor megcsinálta, nem igaz? – Bár beszélne velünk
erről! – Emma régebben mindenről beszélt velem. Azaz szinte
mindenről. Mindig is jó volt a kapcsolatunk, ezt őszintén így
gondolom, ezért olyan furcsa és kellemetlen most ez.
Toporgok, próbálom kicsit bemelegíteni jéggé fagyott lábam.
Nem bírok a meccsre figyelni, mert hiába játszik a Harvard a
Dartmouth ellen, akkor is amerikai foci, amit én sosem
szerettem. Bizonytalan félelem mocorog bennem: Josh pénze,
Emma szótlansága, Dylan. Szándékosan nem hoztam szóba
Dylant Nicknek, de valahogy ez is aggasztó. Miért nem
beszélhetünk róla normálisan? Miért kell azt éreznem, hogy
idegesítem Nicket, ha róla beszélek? És vajon hogyan érezheti
magát a helyettes nevelőnél?
Amikor tegnap délután elvittem hozzájuk, belém
csimpaszkodott és sírt, mint amikor Beth volt ott nálunk egy
héttel korábban, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy
ne sírjam el magam én is. Nagyon kedvesnek tűnt a házaspár,
aki befogadta a hétvégére, nagyszülőtípusok, nyugodtak és
megnyugtatóak. De akkor is változás volt, és fájt a szívem,
ahogy eljöttem, és neki könny csorgott végig az arcán. Legalább
nem sikoltozott. Nick meg sem kérdezte, hogy ment.
Most Nickre nézek, az én jóképű férjemre: világosbarna haj,
oldalt már őszül, még mindig erőteljes vonalú áll és barátságos,
kék szem. Negyvenhét éves, de jól néz ki, jó karban tartja
magát. Épp tapsol, kesztyűs keze tompán puffan, ahogy
bátorítón kiabál a Harvard csapatának. Minden megerőltetés
nélkül illeszkedik be ide, és úgy érzem, én meg nem. Azt
hiszem, egész felnőttkoromban valamennyire mindig is
csalónak éreztem magam. Megfelelő ruhákat hordok, a hajam
rendben van, amikor épp nem áll szanaszét. Megfelel a házam,
a férjem és a gyerekeim nagyon is, de én valahogy a
legeslegmélyén nem passzolok.
A gondolat így, hogy a gyerekeim szinte már kirepültek és
betöltöttem a negyvenhatot, leverő. Mi ez, életközepi válság?
Erről van szó? Vagy valami többről?
– Ott van Emma! – Nick elindul vissza, a tömeg felé, én utána
megyek, Josh ott csoszog mögöttem.
Emma gyönyörű, sötét haját kócos kontyba fésülte,
könnyedén egy szivárvány színű sálat dobott a nyakába.
Kordkabátot és hosszú patchwork szoknyát vett, maga a
megtestesült, művészies, vagány egyetemista.
Tavaly olyan volt, mint az összes többi lány az iskolában,
tipikus gimnazista, most a ruhákkal együtt új személyiséget is
próbálgat, és én egyszerre vagyok büszke és aggódó. Tudom,
hogy ez a felnőtté válás része, de csak remélem, hogy a végén
rátalál saját magára.
– Szia, drágám! – Nick megöleli, ez neki valahogy könnyen
megy, ahogy nekem épp nem, bár régebben meg ment. Ugye
ment?
– Emma! – esetlenül megveregetem a vállát, arra gondolva,
miért vagyok ilyen zavarban. Ez itt Emma. – Csodásan nézel ki.
Lesújtó pillantást vet rám, fintorog, mintha olyat mondtam
volna, amit nem lett volna szabad. Megállapítom, hogy
valószínűleg ostobaság volt megjegyzést tenni az új stílusára,
felhívni a figyelmet a változásra.
– Merre jártál?
Vállat von, és a pálya felé biccent.
– Ki vezet? – kérdezi Nicktől.
– A Dartmouth, de ott lihegünk a nyakukban.
 Nick nem teljesen érti, mi történik, ez még nekem is világos,
de Emma nem bánja. Az apjába karol, együtt nézik a meccset,
én meg csak állok ott, fagyoskodva és zavartan. Arra gondolok,
hogy talán valami rosszat tettem, talán az, hogy haboztam,
eljöjjek-e erre a hétvégére, bántó volt, és ez most valamiféle
büntetés. Vagy csak túlérzékeny vagyok, mert épp mindent
olyan törékenynek érzek?
A fiamra nézek, közönyös arccal bámulja a meccset, a kezét
mélyen zsebre dugva.
Úgy döntök, teszek némi erőfeszítést.
– Hogy vagy, Josh?
Meglepetten néz rám, kicsit hitetlenkedve.
– Jól – feleli olyan hangon, mintha azt kérdezné, miért jövök
ezzel.
– Ki kellett hagynod edzést a hétvége miatt? – tudnom kellene,
de Nick intézi a hétvégi edzéseket, és én nem emlékszem, mikor
jár.
Josh igenlően megvonja a vállát, legalábbis azt hiszem.
– Sajnálom – újabb vállvonogatás. – Hogy megy a tájfutás?
– Jól – egyenesen előre néz, úgy fest, mint aki szeretné, ha
véget érne ez a beszélgetés.
Felsóhajtok.
– Nagyon büszkék vagyunk rád, ugye tudod – mondom neki. –
Mindenre, amit csinálsz. A tájfutásra, a baseballra és persze az
osztályzataidra… – elhallgatok, mert ez nyilvánvalóan
kínszenvedés Josh-nak, és őszintén bevallva nekem is. Miért
ilyen nehéz a kamaszokkal? Többet kapok vissza Dylantől még
így is, hogy nem beszél.
Nagyon igyekszem lerázni magamról a rosszkedvet, ahogy
visszasétálunk a kampuszra a meccs után, és elmegyünk a
családi fogadásra. Emma ragyog, a barátaival cseveg, Nick
férfiasan kezet ráz, akivel kell, lazán nevet, ahogy egy másik
apukával a biztosítási üzletről és a fociról beszélget. Josh most
már leplezetlenül telefonozik, és én nem szólok rá, hogy tegye
el.
Kényszeredetten csevegek egy másik anyukával, egy vékony,
bubifrizurás nővel, kínosan sovány, csillog a körme, büntetőjogi
ügyvéd Manhattanben. Az én négyórás munkám, hogy pár
független ruha- és ékszerbolt könyvelését csinálom West
Hartfordban, szánalmas ehhez képest, és nagyon is érzem, hogy
a körmöm törött, és lenőtt a hajam. Úgy terveztem, futok egy
kört a szalonokban, és rendbe hozatom magam, de persze
amióta megjött Dylan, nem volt erre időm.
Azt mondom magamnak, hogy nem kell törődnöm vele,
mindkettőnk lánya a Harvardra jár. Legalább ebből a
szempontból egyenlőek vagyunk.
Később, ahogy visszamegyünk a szállodába, hogy átöltözzünk
vacsora előtt, Nick átkarol.
– Jól érezted magad? – kérdezi. Alig szóltunk egymáshoz az
egész fogadás alatt, ő a kedélyes apukákkal volt, és meg a
páváskodó anyukákat hallgattam.
– Igen, nagyon kellemes volt – válaszolom kötelességtudón,
hiszen mi mást mondhatnék. Nem akarok ennyire magam alatt
lenni, tényleg nem, de ez a helyzet. Mintha valami súly húzna
le, és Nick ezt látja is.
– Még mindig Emma miatt aggódsz? – kérdezi, miközben
átöltözünk a szobában. Cambridge egyik legjobb éttermébe
megyünk vacsorázni. – Vagy Dylan miatt? – nincs neheztelés a
hangjában, de így is feszült leszek.
– Azt hiszem, mindkettő miatt – felveszem a kis fekete ruhát,
ami már vagy húsz éve szolgál hűségesen, és azt kívánom, bár
vettem volna valami újat erre az alkalomra. – És Josh miatt is.
– Josh? – Nick még mindig a ropogósra vasalt, kék Ralph
Lauren inget gombolja. – Miért aggódsz Josh miatt?
Habozok, tudom, hogy nem ez a megfelelő pillanat, hogy
felhozzam a pénzt, amit a fiókjában találtam.
– Nem gondolod, hogy kissé… szűkszavú?
Nick vállat von.
– Tinédzser.
– Sőt, egy kicsit… titkolózó?
– Titkolózó?
– Igen.
 Nick lassan megrázza a fejét, a nyakkendőért nyúl.
– Ally, néha mintha direkt keresnéd a problémákat. Josh jól
van. Sokat tanul, jól csinálja. Arra gondoltam, hogy a
Dartmouth-t javaslom neki. Gondold csak el, két év múlva
mindkét csapat oldalán lenne gyerekünk. Nem lenne nagy
dolog?
– De igen – mosolygok, próbálva osztozni a jókedvében.
Tudom, hogy elrontom mindenki örömét, és tényleg nem
akarom tönkretenni ezt a hétvégét. Dylan valószínűleg jól van,
és Josh biztos tud magyarázatot adni a pénzre, Emma meg… Ma
este vacsoránál megpróbálom. Megpróbálom kideríteni, mi
történik vele, ha történik bármi. Talán csak meg fog jönni a
vérzése, vagy a szokásos kamaszos rosszkedv. Nem kell annyira
a szívemre venni.
Egy óra múlva egy négyszemélyes asztalnál ülünk az étterem
hátsó részében, gyertyafényben, csilingelő poharakkal. Nick
rendel egy üveg különösen drága pezsgőt, Emmára emeli, és a
pincérre kacsintva tölt mindkét gyereknek fél pohárral, aztán
mind tósztra emeljük a pezsgőt. Elkapom Emma tekintetét, és
rámosolygok. Ő halványan visszamosolyog, és úgy döntök, ez
bátorítás.
A családomat nézem, a felemelt poharakat, a mosolyokat,
előttünk az egész világ, és rászólok magamra, hogy hagyjam
már abba az aggodalmaskodást, és legyek hálás. Tényleg áldott
az életem. Semmi, de semmi nem változott meg, mondom
magamnak.
 17. FEJEZET

Beth

A harmadik látogatásra tartunk Dylanhez, amikor Susan

megkérdezi az autóban, hogy megy a PNP. Már két óránk volt,
még több erőltetett vallomással és pozitív nevelési tippekkel,
amikre semmi szükségem, de rokonszenvesnek találom
Margaretet, és Diane is megértőnek tűnik. Megint hazavitt, nem
beszélt a fiáról vagy hogy talán lemond róla, és én nem
kérdeztem.
Mégis Diane vad vallomása jár a fejemben, meg ahogy
Angelica kérődzik a rágón, és Margaret megint elmondja, hogy
legyünk kedvesek a gyerekünkkel, és én kínlódva töröm a
fejem, mi jót mondhatnék a tanfolyamról.
Elhatároztam, hogy vidám leszek és nyitott, megmutatom
Susannek, hogy amit javasolt, működik. Tudom, hogy tényleg
sokat tesz értem – miután beszéltem Angelicával és Diane-nel az
ő szociális munkásukról az utolsó óra után, meg kellett
állapítanom, hogy Susan mindent megtesz, ami csak lehetséges
és azt is, ami nem, hogy segítsen. Elvisz a látogatásokra,
jelentkezik, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Nem tudom, hogy
hálás legyek-e vagy nem, hiszen vajon miért ilyen rendes
velem? Mert ennyire rászorulok a segítségre, vagy ennyire
nem?
De nem kételkedhetek túlzottan magamban vagy Susanben,
mert az megőrjítene. Már az is épp elég nehéz, hogy
egyensúlyban tartsam magam: eljárjak a szülőkurzusra, vigyem
a kis ékszerüzletemet, végigcsináljam a végtelen estéket
kétségbeesés nélkül. Párszor felmentem Angelához, hogy levelet
írjak vele, és ez megható és fájdalmas a feladat. Kínlódik, hogy
eszébe jusson valami, amit leírhatnék, végül annyi javaslatot
teszek, hogy akár az én levelem is lehetne. Még nem jött válasz,
amennyire tudom.
– A kurzus egész jó – mondom Susannek, mert nem akarom,
hogy azt higgye, megjátszom magam. – De őszintén szólva nem
tudom, miért kell ide járnom.
– Hm – Susan barátságosan mosolyog rám, bátorít, hogy
folytassam. – És miért nem?
– Nincs szó arról, hogy elhanyagolnám Dylant – mondom
talán vakmerően. – Mármint Margaret, a tanár mindig arról
beszél, hogy muszáj időt tölteni a gyerekkel, akár csak tíz
percet, de minőségi időt. Ez nem igazán érint engem, ugye? –
próbálok higgadtan beszélni, de már megemeltem a hangom.
Mély levegőt veszek, hogy megnyugodjak, és kinézek az
ablakon. Nem akarok vitázni, de én szeretek Dylannel lenni.
Szeretetet adok neki, pozitív megerősítést, ölelem, becézem
folyton. Vagy legalábbis így tettem, amikor még velem volt. Az a
két alkalom, amikor meglátogattam Allynél, olyan rövid volt,
hogy alig számít.
Tulajdonképp a múlt heti látogatás kicsit csalódás volt. Dylan
épp a harmadik napját fejezte be az iskolában – ez is olyan
furcsa –, és nagyon fáradt volt. Megölelt üdvözlésképp, de
semmit sem akart csinálni, végül összebújtunk a kanapén,
Susan meg Ally pedig kint kávéztak és csevegtek a konyhában.
Amikor elköszöntünk, Dylan megint megölelt, de nem sírt, nem
sikított. Ez persze jó, nyilván, de akkor is fájt.
Susan egy hosszú pillanatig hallgat, megkockáztatok egy
lopott pillantást. Egyenesen előre néz, csendben összeszorítja a
száját, a homlokát ráncolja. Úgy fest, mint aki elgondolkodott és
zaklatott is egyszerre, és én érzem, hogy belém hasít a félelem.
Mit gondol rólam épp?
– Nem, nem hiszem, hogy ez lenne veled a gond – mondja
végül. – De Beth… – megint érzem a rettegés szorítását, vadul,
féktelenül, és egyszerre biztosan tudom, hogy nem akarom
hallani a folytatást.
– Igen? – kérdezem, bár nem akarom tudni.
– Elkezdted már a terápiát?
– Nem, csak jövő hétre volt időpont – miért kérdezi ezt épp
most? Mit gondol, mi a baj velem? – Mit akartál mondani? –
kérdezek rá, mert már tisztában vagyok vele, hogy mégis tudni
akarom.
– Sosem gondoltál rá, hogy a kapcsolatod Dylannel… kissé túl
intenzív? – kérdezi Susan, úgy válogatva a szavakat, mintha
törékenyek lennének, és bármikor szétporladhatnának.
– Túl intenzív? – üres tekintettel meredek rá. Mit jelent ez
egyáltalán? – Mit akarsz ezzel mondani? – folytatom, és most
már támadó a hangom.
– Nem mondtam semmit sem, Beth, nem jelentettem ki
semmit. Csak szeretnélek arra biztatni, hogy gondolkozz el
ezen.
– Min? Hogy túl sok vagyok? Hogy valamiképp ártok a
fiamnak?
– Nagyon elszigetelt életet éltetek Dylannel. Azt hiszem, ez
olyan szoros kapcsolathoz vezetett kettőtök között, ami nem tett
túl jól Dylannek – röviden rám mosolyog, azt hiszem, meg akar
nyugtatni. – De talán ezt megbeszélhetnéd a pszichológusoddal.
Befordul Allyék háza elé, szédülök, úgy érzem, mintha
letámadtak volna. Ahogy kikötöm az övem, ő nem csatolja ki a
sajátját.
– Azt gondoltam, ma találkozhatnál felügyelet nélkül
Dylannel – közli. – A legutóbbi két látogatás jól ment, ha el
szeretnéd vinni kicsit a parkba… Egy hét múlva
megbeszélhetünk egy új látogatási ütemezést, hosszabbakat.
Úgy gondoltam, heti kétszer két órát.
– Nem jössz be velem? – kérdezem ostobán.
– Most nem. Van egy munkám Bloomfieldben. Haza tudsz
menni gyalog?
– Persze… – úgy érzem magam, mintha kiengedtek volna a
börtönből, de közben mintha zuhannék. Susan elhagy.
Megszoktam, hogy bejön velem, elbeszélget Allyvel, amíg én
Dylannel vagyok. Csak kétszer volt így, de máris rutinná vált. –
Akkor… mostantól így lesz?
– Ezt reméljük – szélesebben mosolyog, mintha engem is
beleszámolna. – Ez mindannyiunk célja, Beth, hogy újra együtt
legyetek.
– Rendben – furán idegesnek érzem magam, hogy egyedül
megyek Dylanhez, és ettől még jobban aggódok. Hogy lehetek
ideges? És hogy robbanthatja a bombát így Susan, hogy túl sok
vagyok, és aztán hogy közölheti a következő mondatában, hogy
nem jön velem?
– Beth?
Észbe kapok, hogy mozdulatlanul ülök csak és bámulok.
– Elnézést – próbálok mosolyogni. – Köszönöm.
Kiszállok, és Allyék ajtajához megyek. Susan elhajt, és én
furcsán könnyűnek érzem magam. Kicsit üresnek, mintha nem
lenne nálam valami: a táskám, sőt egy karom.
– Beth! – Ally meglepettnek tűnik, ahogy meglát, bár meg volt
beszélve a látogatás. Ahogy a nyakát nyújtogatva a hátam mögé
pislog, megértem, ő is arra számított, hogy Susan velem tart.
– Egyedül jöttem. Susannek más dolga van, és azt mondta,
találkozhatok felügyelet nélkül Dylannel.
– Ó… – habozik, talán mert arra gondol, hogy hazudok, mire
egyszerre bosszús leszek. Eszembe jut, mennyire nem kedvelem
ezt a nőt.
Múlt héten, idézem fel, ott sertepertélt, motoszkált
körülöttünk, míg végül Susan kihívta, és kért egy kávét. Láttam
Dylan új uzsonnás dobozát, verdás volt, mint a hátizsákja.
Tudtam, hogy elkezdte az iskolát, de a csillogó doboz látványa
elbátortalanított. És amikor megkérdeztem Allytől, hogy megy
az iskola, túlságosan lelkes lett, közölte, hogy Dylan remekül
boldogul, amitől még rosszabbul éreztem magam. Talán nem
kellett volna, de ez volt a helyzet.
De most, hogy nincs itt Susan, már nem játszom meg, hogy
barátságos lennék.
– Akkor láthatnám a fiamat? – kérdezem jegesen és élesen,
mire Ally pislog egyet.
 – Hogyne – ellép az ajtó elől, én bemegyek, Dylant keresem. –
A nappaliban van – mondja Ally, ott topog mögöttem, ahogy a
ház hátsó felébe tartok.
Még szebb az egész, mint emlékeztem a két régebbi
látogatásból. Csupa citromos tisztaság, mögötte némi otthonos
kávé- és vacsoraillat. Valamilyen házias marha készül,
megindul tőle a nyálam… és egyértelműen mérgesebb leszek.
Mély levegőt veszek, nyugalmat parancsolok magamra. Ez jó,
hogy Dylan ilyen helyen él. Sokkal jobb ez a tiszta, meleg,
megnyugtató otthon, mintha piszkos lenne, veszélyes, vagy csak
barátságtalan. Persze, hogy jobb, ugyanakkor égnek áll tőle a
hajam.
És ekkor meglátom Dylant. A kanapén kuporog, az Állati
küldetést nézi a gyerekcsatornán. A nyusziját fogja a jó fülénél,
és teljesen elmerül a tévénézésben. Nem is látja, hogy
megjöttem, pedig az elmúlt két alkalommal rohant, hogy
megöleljen.
Egy pillanatig csak állok ott, gyökértelenül. Nézem a fiam, aki
úgy fest, mint bármelyik másik gyerek. Nem ismerem a ruháit,
ezt a csíkos pólót és keki nadrágot. A haját oldalra fésülték,
ahogy én sosem szoktam. A képernyőt bámulja. Nem tudok
megszólalni.
– Dylan? – Ally érez valamit abból, ami épp végbemegy
bennem, bár nem is tudom pontosan, mi ez. Boldog vagyok-e
vagy szomorú, neheztelek vagy hálás vagyok? Mintha a világom
egy hógömb lenne, amit valaki fejjel lefelé fordított és alaposan
megrázott, vagy egy kaleidoszkóp, amiben épp megváltozott a
kép, egy pillanatig csupa ragyogó szín és kacskaringó, nincs
semmi értelme. Haragot is érzek: vöröset, forrót, valóságosat.
Úgy árad bennem, mint egy folyó, de azt nem tudom, miért is
haragszom tulajdonképpen.
– Dylan – ismétli Ally, ezúttal hangosabban, és a fiam végre
rám néz. Összekapcsolódik a tekintetünk, és egy pillanatig nem
történik semmi. Csak néz, Ally figyel minket, és én megint azt
érzem, hogy a padló, az egész föld elrepül tőlem. A
konyhaszigetbe kapaszkodom, hogy megtámaszkodjak, a kezem
megcsúszik a síkos grániton.
– Dylan – mondom én is, szinte vinnyogva.
– Dylan, hát nem örülsz, hogy megjött anyukád? – szól közbe
Ally vidáman, és én legszívesebben képen törölném. Nincs
szükségem a közbenjárására, még ha jószándékú, akkor sem.
Dylan lassan kiegyenesedik, még mindig a nyuszit markolja.
Elindulok felé. Ally néz minket, a szomorú kis drámánk
tanújaként.
– Szia, Dylan! – leülök mellé, és egy pillanatra megérintem a
fejét, összekócolom a kisfiús frizurát. A haja megint a
homlokába lóg, eltakarva a szemét. Most már jobban hasonlít
az én fiamra, de megrázza a fejét, és visszaigazítja a haját, ez
valahogy belém mar. Csak egy hét telt el az utolsó látogatásom
óta, és máris olyan sokat változott. Hogyhogy? Miért?
– Hogy vagy, Dyl? – kérdezem, és nem bírok nem hozzáérni.
Az ujjaim végigsiklanak az arcán, átkarolom a vállát, és
magamhoz húzom. Hagyja magát, de csak egy másodpercnyi
habozás után, és ez megsebez, bár próbálom nem engedni.
Máris elveszítem, alig néhány hét alatt. Milyen lesz – milyen
lesz Dylan – három hónap múlva?
Nyelek egyet. Érzem, hogy Ally bámul minket.
– Gyere, Dylan, menjünk el sétálni!
– Ó… – Ally bizonytalanul elhallgat. Valószínűleg arra gondol,
vajon szabad-e elvinnem Dylant. Bár Susan pont ezt javasolta,
már amúgy is elegem van abból, hogy úgy érzem, engedélyt kell
kapnom valami idegentől, hogy a gyerekemmel lehessek.
– Szeretnél, Dylan? – kérdezem, és a keze után nyúlok.
Odaadja, hagyja, hogy talpra állítsam. – Hol van a kabátod?
– Hozom – mondja Ally, és egy sötétkék pufidzsekivel tér
vissza, amit még nem láttam sosem. Üresen bámulok rá, majd
néma váddal a szememben nézek Allyre.
– Vettem neki egy kabátot – magyarázza zavartan. – Olyan
vékony volt a régi…
Vékony? Nem volt vele semmi baj. Talán nem volt száz
százalék pehellyel töltött Nike, mint ez, de tudta, amit kellett.
Szó nélkül elveszem a dzsekit, és feladom Dylanre. Hallgat, de
nem értem a hallgatását. Általában pontosan tudom, mit érez, le
tudok fordítani minden egyes sóhajt vagy rezzenést, de most
nem, eltávolodtam. Mindketten eltávolodtunk. Úgy érzem,
azonnal ki kell jutnom ebből a házból, a lappangó, émelyítő
citromos illattól, öntelt otthonosságtól. Most még a vacsora
illata is bánt valamiért.
– Menjetek le az iskola melletti parkba! – javasolja Ally. –
Fernridge-be…
Mintha nem tudnám. Alig tíz perc gyalog innen a lakásunk,
ami azt illeti. Nem fárasztom magam a válasszal, bár a lelkem
mély tudom, hogy kellene. Nem engedhetem meg magamnak,
hogy ellenséges legyek Allyvel, bár ő ellenséges volt velem a
kabáttal, a ruhákkal, és hogy máshogy fésülte Dylan haját.
Mély levegőt veszek, bólintok.
– Köszönöm – mondom, és kiviszem a fiamat innen.
Dylannel csendben megyünk az utcán, a délután lágy fényei
lassan elsötétülnek, már csípős a levegő, és gyűlnek az
árnyékok. Sötét lett, mire visszaértünk a játszótérről, vagy
majdnem sötét. November közepén járunk, jövő héten lesz
hálaadás, és New Englandben ez már kezd téliesnek érződni.
– Tetszik az iskola, Dylan? – kérdezem. Ally és Susan
elmondta a lényeget, hogy kapott maga mellé egy segítőt, és jól
megy, de nem tudok ennél többet.
Dylan persze nem válaszol, de én általában tudom, mit
gondol. Látom a szemében, ahogy a fejét lehajtja, ahogy a keze
megfeszül a kezemben, de most nem ad semmilyen jelet, és én
most először érzem, hogy nem egy nyelvet beszélünk.
– Dylan? – leguggolok a járdán, a vállára teszem a kezem, és
magam felé fordítom. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen,
érezni akarom a köteléket kettőnk között. Mozdulatlanul áll,
határozottan néz rám, de valami nem stimmel, valami kevesebb
lett. Arra gondolok, amit Susan mondott, hogy túl szoros a
kapcsolatunk, és nem is tudom, mit higgyek, mert most
egyáltalán nem így érzem. – Szereted az iskolát, Dylan? Nem
baj, ha nem – nem válaszol, csak határozottan, üresen néz rám.
– És az sem baj, ha igen – meglep, hogy ezt mondtam, és Dylan
is elcsodálkozik, állapítom meg. A szeme elkerekedik, kicsit
előrehajol, a feje majdnem a fejemhez ér. Átkarolom,
megölelem, ő inkább hagyja, mint viszonozza, de nem szabad
bánnom, intem magam.
Egy pillanattal később bekúszik a térdemhez a hideg, a
farmerom alá, felállok, és kéz a kézben elsétálunk a parkba,
mögöttünk egyre nőnek az árnyékok.
Félórát maradunk, a hintán ülünk. Dylan mindig imádott
hintázni, ahogy régebben én is. Kiskorában együtt hintáztunk,
az ölemben ült, egy karral átfogtam tömör törzsét, és magasra
löktem magunkat – talán magasabbra, mint kellett volna, hiszen
még nagyon kicsi volt, de olyan felszabadítónak éreztem. Amint
tudott, már egyedül hintázott, kínos lassúsággal tanulta meg
lökni magát, ez volt a függetlensége egyetlen megnyilvánulása,
és ezt mindig bátorítottam.
Ahogy ott ülve némán hintázunk, a gondolataim félelemből
haragra váltanak, majd arra, hogy egyszerűen csak Dylannel
akarok lenni. Tényleg túl sok vagyok? Van valami gond a
kapcsolatunkkal? Ösztönösen tagadom ezt, minden, amit
Dylannel tettem, amilyen voltam, mindig is helyesnek tűnt.
Sosem kételkedtem magamban, amíg el nem vették. Még
akkor sem, amikor Marco kiborult, és felhívta a
gyermekvédelmiseket, még akkor sem, amikor Susan eljött
kutakodni első alkalommal. Tudtam, hogy engednem kell a
hatalomnak, és tudtam, hogy az élet nehéz lehet Dylannel, de
nem kételkedtem.
Most meg csupa kétely vagyok. Dylant nézem a dzsekijében
meg az új nadrágjában, olyan frizurával, mint valami mini
üzletember, és arra gondolok, hogy vajon végig csak elviselt-e
engem. És ha jobban szereti Ally barátságos házát, a nagy
szobáját, a vadiúj uzsonnásdobozát? Melyik gyerek ne érezne
így?
De ezek csak tárgyak. Nem szeretet. Nem az anyukája.
Már sötét van, mire visszasétálunk Allyékhez. Autók
fordulnak be a felhajtókra, mire még inkább úgy érzem magam,
mint aki kívülről leselkedik csak. Lelassítom a lépteimet Ally
utcáján. Nem akarom visszaadni Dylant. Félek, mi történik, ha
megteszem. Milyen lesz jövő héten? Megfogja majd a kezemet?
És egy hónap múlva? Két hónap múlva? És ha mire
visszakapom, már nem akar engem?
Fojtogat a tehetetlenség, alig kapok levegőt. Erősebben
szorítom Dylan kezét, ő kicsit összerezzen.
– Bocs, drágám – rámosolygok, és elszántan lazítok a
szorításon. Nem kapaszkodhatok belé, nem veszíthetem el, és
ebből az következik, hogy nem tudom, hogyan csináljam.
Ally ajtót nyit, amint befordulunk a felhajtóra, nyilván várt és
figyelt, bár csak pár percet késtem.
– Olyan sötét van – magyarázza. Nem válaszolok.
A ház bent meleg és barátságos, mint valami hatalmas ölelés,
de én ösztönösen ellenállok neki. A konyha csupa hívogató illat
és hang. Ott van Ally családja, és én összerezzenek, amikor
meglátom a férjét, aki a pultnál áll, és épp kinyit egy üveg bort,
meg a fiát, egy sötét hajú kamaszt, aki épp terít.
– Beth? – Ally férje olyan, mint aki örül nekem. – Nick.
Annyira örülök – nyújt kezet. Amikor megfogom, határozottan
megrázza a kezemet. Ilyen típus: céltudatos, magabiztos,
minden erőlködés nélkül barátságos. – Van kedved velünk
vacsorázni?
Erre számítottam a legkevésbé, Allyre pillantok, meglepettnek
tűnik, de ezt gyorsan barátságos mosoly mögé rejti.
– Igen! Beth, gyere, vacsorázz velünk!
A váratlan meghívás meglep és zavarba hoz, tényleg nem
számítottam rá, és nyilvánvalóan Ally sem. Egyáltalán szabad
ezt?
Az asztalt megterítették négy főre, de Nick már int is a fiának,
hogy tegyen ki még egy tányért, bár nem mondtam még
semmit. Az egyik felem kétségbeesetten igent akar mondani, a
másik meg elfutna, amilyen gyorsan csak lehet. Nem tartozom
ide… És a fiam meg igen?
Lenézek Dylanre, rám mosolyog szégyenlősen, reménykedve,
és én döntök.
– Köszönöm – mondom. – Nagyon szívesen.
 18. FEJEZET

Ally

Szótlanul tálalom a marharagut. Nick elővette a tökéletes

házigazdamodorát. Jól csinálja, sokkal jobban, mint amire én
képes vagyok, pláne ilyen szokatlan körülmények között.
Könnyedén cseveg, borral kínálja Beth-t, ő el is fogadja, szinte
azonnal beleiszik a rendesen teletöltött pohárba. Nem
ítélkezhetek, tudom, de azért a lelkem mélyén mégis elítélem.
Josh is megerőlteti magát az alkalom kedvéért, segít felvágni
Dylannek a húst. Még sosem láttam ezt tőle, bár az utóbbi
időben jobban igyekszik Dylannel: köszön neki, vagy
bekapcsolja reggel a gyerekcsatornát. Az elmúlt pár hétben
kialakítottunk valamiféle ritmust; nem tökéletes, de működik.
Dylan beilleszkedett az iskolába is, bár még mindig szótlan.
Múlt héten elvittük pszichiáteri értékelésre, csütörtök délután
meg az első viselkedésterápiás foglalkozására. Nem tudom, mi
lett a diagnózis, ha lett, de Monica azt mondta, tájékoztatni fog.
A pszichiáter, Mark, nagyon nyugodt fickó, és úgy tűnt,
sikeresnek tartja az ülést. Dylan láthatóan rengeteget rajzolt.
Szívesen ment be, és ugyanolyan szívesen jött ki.
Tulajdonképpen az elmúlt másfél hétben, amióta elkezdte az
iskolát, sokkal kevesebbet borul ki, és többnyire nem ébred fel
éjszaka. Még mindig nem beszél, és időnként elszakad a cérna,
de sokkal könnyebbnek bizonyult, mint vártam.
Valójában inkább mintha a saját családom esne szét, de ezt
senki sem veszi észre rajtam kívül. Még mindig nem beszéltem
Nickkel Josh-ról, és amikor pár napja bementem a szobájába,
már nem volt ott a pénz. Nem tudtam, megkönnyebbült legyek-
e, vagy még jobban aggódjak. Tudom, hogy hamarabb kellett
volna lépnem. Vajon mi történt azzal a pénzzel? Egyáltalán
akarom tudni?
Emma meg… Próbáltam beszélni vele a vacsora alatt
Bostonban, de továbbra is csak egyszavas válaszokat adott, és
nem is nézett a szemembe. Még azt is megkérdeztem,
összeszedve a bátorságomat, hogy haragszik-e rám, de ő csak
vállat vont, hogy miért gondolom ezt. Amikor azt feleltem, hogy
mert alig szól hozzám, csak a szemét forgatta, és közölte, hogy
túlreagálom, ahogy szoktam. Ez az „ahogy szoktam” fájt,
próbáltam belemenni, és pár percig kerülgettük a témát, nem
jutva semmire, majd végül, legyőzetve, annyiban hagytam.
Beth leül Dylan mellé, a bort kortyolgatja, a tekintete
körbejár, minket méreget. Kívülről tökéletesen idilli a kép:
középen a ragu, meleg fények, teli asztal. Hinni akarok a
jelenetben, azt akarom, hogy ez legyen a valós helyzet, de
ugyanakkor félek elhinni. Félek, hogy összeomlik, mint egy
kártyavár, és nem marad belőle semmi.
– West Hartfordban laksz, ugye, Beth?
– Igen, egész közel a Boulevard-hoz.
Ilyen közel hozzánk? Kellemetlen a felismerés, de Nick meg
sem rezdül. Beth-szel cseveg, megtudom, hogy Beth
Bloomfieldben nőtt fel, az apukája ma is ott lakik. Ékszereket
készít, amiket elad a Shopifyon, és Nick kötelességtudón felírja a
honlapja címét, sőt bizalmasan elárulja, hogy talán vesz is pár
darabot Emmának vagy nekem.
– És ti? – kérdezi Beth, amikor végzünk az étellel, és a
beszélgetés kezd megrekedni. – A lányotok… Emma, ugye?
– Igen, Bostonba jár egyetemre. Elsőéves – Nick hangjában
büszkeség cseng.
– És te harmadikos vagy? – fordul Beth Josh-hoz, aki morog
valamiféle igent. – Továbbtanulsz?
– Aha – Josh meglepődik a kérdésen. Persze, hogy
továbbtanul.
– Remek – van valami vágyakozás Beth hangjában, nem
kérdez többet, feláll, segít leszedni az asztalt.
– Hagyd csak… – kezdem, de meg sem hallja. Egész este
tudomást sem vett rólam, legalábbis azt hiszem. Talán csak
túlreagálom. „Ahogy szoktam.” De egyszer sem szólt
közvetlenül hozzám, és most nem válaszol, ahogy összeszedi a
tányérokat, és én meg előveszem a fagyit a mélyhűtőből,
rögtönzött desszertként.
Dylan egész vacsora alatt szótlan volt, mint mindig, a
tekintete Beth-t követi, ahogy az asztal és a pult között mászkál,
majd visszaül a fia mellé. Megnyugtatóan Dylanre mosolyog,
mire az elfordul.
Önkéntelenül is bűntudatom van az új ruhák és a dzseki
miatt, és hogy így fésültem a haját. Láttam, hogy Beth azonnal
észreveszi, és tudtam, hogy nem tetszik neki, de az az igazság,
hogy Dylan ruhái gyakorlatilag elrongyolódtak már, és a
kabátja meg nem volt elég meleg télire. Nevelőszülőként az én
feladatom gondoskodni a megfelelő ruhákról. A haja meg… Nos,
nem vágtam le, azt tudom, hogy engedélyeztetni kell Beth-szel,
de jobban tetszik így. Látszik rendesen a szeme. Tudtam, hogy
Beth utál minden egyes változást, és nem is hibáztattam érte,
bár támadásnak éreztem.
Kiadagolom a fagyit, Josh pár másodperc alatt végez az
övével, és közli, hogy tanulnia kell. Nick kitölti a bor maradékát,
de csak ő iszik egyedül.
– Mennem kell – szólal meg vonakodva Beth. Dylanre néz, a
pillantása éhes, nincs rá más szavam. – Talán jövő héten, Dylan,
hazamehetünk kicsit? Vettem néhány új kézműves játékot,
tetszene neked. Gyurmát…
Dylan habozik, majd kurtán bólint.
Beth felényúl, átkarolja a vékony alakot, és magához húzza.
– Találkozunk nemsokára, Dyl – suttogja, és én elfoglalom
magam, bepakolom a mosogatógépbe a tányérokat, próbálok
nem zavarni. Nick nyíltan nézi őket, halványan ráncolva az
arcát. Úgy érzem, rá kellene szólnom, hogy hagyja abba, de az
túlságosan egyértelmű lenne.
Pár perc múlva Beth gyorsan elköszön, köszönömöt mormol,
és elmegy, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok. Észre sem
vettem, milyen feszült voltam, amíg itt volt.
– Ez jól ment – jegyzi meg Nick, ahogy visszajön a szobába.
Dylan felé fordul, kérdőn felhúzza a szemöldökét. – Fürdés?
Dylan elég boldogan elvonul vele, ez kettejük programja lett.
Nagyjából ez az egyetlen, de nem baj.
Rendet rakok a konyhában, próbálok a gondolataim között is
rendet tenni, vagy nem gondolni egyáltalán semmire. Jegyzetet
kell írnom Beth látogatásáról és Dylan napjáról, ezt minden nap
meg kell tennem, amióta idejött. Csábít, hogy felmenjek
valamelyik fórumra, és rákeressek, miket posztoltak a szülőkkel
való kapcsolatról, de tudom, hogy rengeteg panaszt és álszent
választ találnék csak, és egyikhez sincs kedvem.
– Tényleg jól sikerült – mondja Nick, amikor visszajön a
konyhába. Azon kapom magam, hogy egy ideje a semmibe
bámulok, és már vége a fürdésnek.
– Hol van Dylan?
– A szobájában játszik.
Lassan bólintok. Amióta vettem pár legót és kirakóst, elég
boldogan eljátszik, néha órákig is.
– Nem gondoltál rá – indul el Nick a kanapé és a távirányító
felé –, vajon miért vették el tőle Dylant? Olyan józannak és
normálisnak látom. Kicsit csendes, talán, de hát Dylan is az.
Lassú, körkörös mozdulattal törölgetem a konyhapultot.
– Nem tudom. Szerinted nincs valami… – habozok, nehezen
találom a szavakat. Nick felhúzott szemöldökkel vár. – Valami
gond vele?
– Gond? – értetlenkedik.
– Nem tudom. Csak kicsit… túl sok – nem tudom ennél jobban
elmagyarázni.
Nick vállat von.
– Azt hiszem, ez bonyolult helyzet. Mármint, hogy mi
neveljük a gyerekét.
– Tudom.
– És tudod, miért vették el Dylant?
Most én vonok vállat.
 – Nagyjából. Susan azt mondta, Dylannek szorongásos
problémái vannak, ahogy azt persze látjuk is, és szerinte Beth
táplálja ezt benne – elhallgatok. – Itt mintha jobban lenne, nem?
– Nem tudunk mihez viszonyítani, hogy milyen volt előtte.
– Nem, de az első pár naphoz képest. A sikoltozás…
– Elég jól beilleszkedett – ismeri el Nick. – De ez nem
okvetlenül tükrözi Beth szülői kvalitásait, vagy annak a hiányát.
Rosszallás cseng a hangjában, annyiban hagyom. Mit is
akarok mondani amúgy? Hogy Beth rossz anya? Attól én
jobbnak érezném magam? Aligha. A homlokomat markolom
lehunyt szemmel.
– Ally? – szólal meg aggódó hangon Nick. Még nem kapcsolta
be a tévét, bár biztos vagyok benne, hogy ezt szeretné. – Minden
rendben?
– Nem – felelem nyomottan. El kell mondanom neki a pénzt.
Már amúgy is túl régóta várok. – Nem, attól félek, hogy nincs
minden rendben – kinyitom a szemem, Nickre nézek. Ő a
homlokát ráncolja.
– Igen… – feleli óvatosan.
– Hadd tegyem le aludni Dylant előbb – felmegyek, rettegve a
beszélgetéstől Nickkel. Fogalmam sincs, mit fog szólni. A majd
tizenkilenc évünk alatt szülőként nem kellett komoly gonddal
szembenéznünk… és talán most sincs az. Emma és Josh elég
simán vészelte át a kamaszkort, pár apró bukkanóval. Igen, Josh
kissé szűkszavú, Emma hangulatai kiszámíthatatlanok, de a
barátainkhoz képest, ahol előfordul kórházban kezelt
evészavar, pornófüggőség, fű, vagy rosszabb… Nekünk könnyű
volt. Könnyű.
Ahogy végigmegyek a folyosón, dúdolást hallok. Dylan
szobájából, állapítom meg. Azt az egyetlen alkalmat leszámítva,
amikor azt mondta, hogy „mama”, meg persze a sikoltozásokat,
most először hallom, hogy hangot ad ki. Állok a folyosón, és
belesek az ajtón, látom, hogy a szőnyegen térdel a szobájában,
legófalut épít, és magában dünnyög. A vidám, buzgó hangra
elmosolyodok, ahogy most semmi máson nem tudnék. Csak
állok ott, és hallgatom. Hagyom, hogy megtöltsön, és
megmelengesse a szívemet.
Ahogy belépek a szobába, elhallgat. Dylan felnéz, riadtan,
szinte bűntudattal, én rá mosolygok.
– Szia, Dylan! Csodás lett – biccentek a sokféle legóépület felé.
Némelyik kockaszerű, alacsony, de van magas és keskeny is. –
Látom, nagy munkában voltál. Hagyjuk így, és folytatod reggel?
Bólint, félénken mosolyog, én a kezéért nyúlok és felsegítem.
Az elmúlt hetek alatt megtanultunk valahogy így
kommunikálni, csendben, pillantásokkal, vállvonogatással,
bólintással és mosollyal. Amikor Dylan odajön hozzám és
csendben megfogja a kezem, tudom, hogy kérdez valamit.
Amikor elmosolyodik, igent mond.
Most kijön velem a fürdőbe, segítek neki fogat mosni, és arra
gondolok, milyen csodálatosan egyszerű ez a gyerekeim
aknamezőjéhez képest, ami elég furcsa gondolat, tekintve,
milyen bonyolultnak tűnt Dylan alig néhány héttel ezelőtt.
– Jó, hogy itt volt ma anyukád, ugye? – kérdezem, mire Dylan
megdermed, óvatosan néz rám, és én elhallgatok a fogkefével a
kezemben. Az arcát tanulmányozom, ahogy a tiszta,
mogyorószín szempárt ellepi az aggodalom köde, és lehajtja a
fejét. – Semmi gond, Dylan – folytatom halkan, de nem nyugszik
meg, még mindig elrejti az arcát előlem. – Bármit is érzel, nem
baj – mondom. Nem tudom, mit érez, és nem akarok semmit
sem rávetíteni, de furcsa és kicsit nyugtalanító, hogy ennyire
megfeszül, ha megemlítik az anyukáját.
Igen, ma nem ölelte meg úgy, mint eddig, és nem tűnt túl
szomorúnak, amikor Beth elment. Eszembe jut az első látogatás,
amikor két órát állt az ajtó előtt, és egy órát sikított utána. Azóta
hosszú utat tettünk meg, de nem tudom, vajon Beth ezt
haladásnak látja-e. Biztos nem számítottam erre, hogy Dylan
ilyen gyorsan megszokja, hogy itt él.
– Alvás! – jelentem ki, és Dylan kicsit megnyugszik.
Visszamegyünk a szobájába, én felhajtom a paplant, ő
bemászik, a nyusziért nyúl, leülök az ágy szélére, és elénekelek
neki pár altatót. Ezek a nap legmegnyugtatóbb pillanatai. Nem
is emlékszem, mikor kezdtem, talán egyik éjjel, amikor még vele
kellett aludnom. Eléneklem az összes dalt: az Aludj, kisbabámat
meg a Ragyogj, kicsi csillagot, mind a három versszakot. Nem is
tudtam, hogy még mindig emlékszem ezekre, csak amikor
elkezdtem énekelni Dylannek. „A vándort kicsi fényed vezeti, ő
megköszöni, hisz útját te mutatod.”
Elalszik az utolsó versszaknál, a teljes tanítási nap és Beth
látogatása kifárasztotta. Nézem pár pillanatig, az arca ellágyult,
megnyugodott álmában, apró sóhajtásokkal veszi és fújja ki a
levegőt. Egyik kezével a nyuszi jó fülét fogja, a másik, amit
visszavarrtam, még kitart, de egyre jobban lóg.
Kint a csillagok apró fénye világít, mint az altatóban, és én
fáradtan arra vágyom, hogy itt maradhassak az elsötétült
szobában az alvó gyerekkel, ahol olyan egyszerű és édes az élet.
De tudom, hogy nem lehet, és néhány békés pillanat múlva
felkelek, és lemegyek, hogy beszéljek Nickkel.
Amint belépek a konyhába, kikapcsolja a tévét, már ráncolja a
homlokát.
– Mi történt? – kérdezi, kissé ellenségesen.
Nagyot sóhajtok. Meginnék egy pohár bort, de a vacsora alatt
elfogyott, bár én csak pár kortyot ittam. Nick folyton újratöltötte
a saját poharát és Beth-ét.
– Találtam valamit Josh szobájában múlt héten – mondom
halkan, és a ránc elmélyül Nick homlokán.
– Múlt héten? És nem szóltál?
– Bocsáss meg. Sosem jött el a megfelelő pillanat – Nick lesújtó
pillantást vet rám, és én is érzem, milyen gyenge kifogás ez. –
Azt hiszem, nem akartam gondolni sem rá, és talán semmiség
is.
– Rendben – próbálja felfogni egy pillanatig, majd felteszi a
kérdést. – Mit találtál?
– Pénzt.
– Pénzt? – hitetlenkedés, és egészen halvány gúny cseng a
hangjában.
– Egészen pontosan hatszázötvennégy dollárt. Feltekerve, egy
gumival összefogva, az alsógatyái alatt – lerogyok a kanapéra,
kimerülten az egésztől. Azt akarom, hogy Nick kezelje ezt, hogy
beszéljen Josh-sal, mint férfi a férfival, oldja meg, javítsa ki. De
már látom a homlokráncolásból, ahogy a tekintete körbejár,
mintha megfelelő magyarázatot keresne, hogy nem fogja ezt
tenni. És azt hiszem, nem is volt jogos, hogy elvártam volna.
– Nyilván van erre magyarázat – közli.
– Igen – felelem, szinte sóhajtva.
– Mire gondolsz? Drogra? – vádló a hangja, de nem engem
vádol.
– Eszembe jutott – vallom be. – Ez adódik, mint logikus
magyarázat, Nick. Nincs hatszázötven dollárja. Kizárt, hogy
ennyit keresett volna.
– Füvet nyírt tavaly nyáron…
– Tíz dollárt kért telkenként, erre gondolsz? Hatvanöt telek?
Nem lehet – fáradtan megrázom a fejem. – Azt gondoltam, talán
valaki más pénze van nála, de miért lenne így?
– És ha eladott valamit? A telefonját.
– Nem adta el a telefonját.
Nick vállat von.
– Kell legyen magyarázat. Josh nem drogos, Ally. Tájfutó- és
baseballversenyző. Ellenőrzik náluk a doppingot. És amúgy sem
lenne ilyen hülye.
Arra gondol, amire korábban én is, már több alkalommal.
– Ezt nem tudhatod – felelem. – Csak szúrópróbaszerűen
ellenőriznek, nagyon ritkán. Josh-nak még sosem volt tesztje.
– És te feltételezni akarod, hogy rosszat csinál? Hogy drogos?
– Nem, dehogy akarom. Egyáltalán nem. De ez jut először az
ember eszébe… – fáradtan megdörzsölöm a homlokom. – Miért
veszekszünk ezen, Nick?
Nick visszarogy a kanapéra, kicsúszik a kezéből a távirányító,
puffanva a padlóra esik.
– Nem tudom.
Mindketten hallgatunk, próbáljuk felfogni, a pénzt, az
aggasztó repedést az életünk sima felszínén, ami valami
sötétebbet és mélyebbet jelez. Tévedek, hogy gyanakszom? Ez
elmond valamit rólam? Talán a legtöbb anyának eszébe sem
jutna a kábítószer.
– Tényleg őszintén azt gondolod, hogy drogozik? – kérdezi
végül halkan és kimerülten Nick. Üres tekintettel bámul maga
elé, valahogy kisebbnek tűnik.
– Hogy használja vagy árulja? – megvonom a vállam. – A
legtöbb drogosnak nincs pénze, ugye? Ők költik – nem vagyok
szakértő, az információimat a félszemmel látott Drót-
epizódokból veszem. Olyan nagyon túlesik azon, amit valaha
megéltem… és talán közben nem is.
– Hogy kábszert árul? Josh? – Nick reménytelenül felnevet
kicsit. – Hogy gondolhatsz erre?
– Nem tudom – egyszerre kiráz a hideg, pedig meleg van a
szobában. – Nem hiszem, hogy valaha gondoltam volna erre
előtte.
– Mi előtt?
Megrázom a fejem. Nem is tudom, hogy magyarázzam, hogy
időnként, amióta Dylan velünk van, mindent olyan törékenynek
látok. Csak egyetlen pillanat kell, hogy valami – bármi –
széttörjön, ahogy ez Beth-szel is történt. Ahogy velünk is
megtörténhet. Vagy ez csak paranoia?
– Ally, mi az? – hajol előre Nick. – Tudsz valamit, amit én
nem?
– Nem, nem hiszem – tudom, hogy nem. – Csak… ez az érzés.
– Ez az érzés?
– Félek, Nick.
Erre ellágyul az arca, előredől, és a térdemre teszi a kezét. A
kezére teszem a kezem, az érintés összeköt minket, a
házasságomhoz horgonyoz, a valódi életünkhöz.
– Sajnálom – mondja halkan, de nem is tudom, miért kér
bocsánatot.
– Olyan titkolózó volt az utóbbi időben, nem? Tudom, hogy
tizenhat éves meg minden, de akár egy évvel ezelőtt még sokkal
többet beszélgetett velünk. Nem így látod?
Nick keze megfeszül a térdemen.
 – Nem tudom…
– Tavaly télen elmentünk korcsolyázni Avonba, emlékszel?
Emma és Josh végig bohóckodtak. Josh nevetett – nem is
emlékszem, mikor hallottam utoljára nevetni Josh-t.
– Talán nehéz neki, hogy Emma nincs itt. Nehezebb, mint
gondolnánk.
– Talán, de Emmával sem nagyon beszélt múlt hétvégén. És
velünk szinte sosem. Csak mordul egyet, és felmegy a
szobájába.
– Ally, ez egy teljesen másik probléma, mint az eldugott pénz.
– Az?
Sóhajt, hátradől, leveszi a kezét a térdemről, a hajába túr.
– Nem tudom.
Boldogtalanul hallgatunk. Egyik felemmel azt kívánom, bár
ne találtam volna meg azt a pénzt. A tudatlanság nagy áldás
lehet, és mégis, most, hogy megtaláltam, már látom, hogy nem
voltam olyan tudatlan, mint azt szerettem volna. Tudom, hogy
nem azért gondoltam rögtön drogra, mert annyira bizalmatlan
lennék, hanem mert jó ideje érzem, hogy valami nincs rendben.
Csak nem akartam elismerni.
– Nos, akkor beszélnünk kell vele – közli határozottan Nick. –
És meglátjuk, mit mond.
– Szerinted igazat mond majd?
– Szerintem tudni fogjuk, ha hazudik.
A beszélgetés gondolatára összeszorul a gyomrom.
– Sosem gondoltam volna, hogy ide jutunk.
– Talán semmiség – ragaszkodik hozzá Nick makacsul. – És
egyébként is, a legtöbb tinédzsereket nevelő szülő időnként
problémákkal szembesül. Eddig szerencsések voltunk.
Igen, gondolom, és megborzongok belül. Eddig.
 19. FEJEZET

Beth

Három nap telt el a vacsora óta Allyvel és a családjával – három

hosszú, magányos nap –, egy kockás kanapén ülök, a téli nap
besüt az ablakon, és kezdődik az első ülésem.
Anna, a pszichológusom szelíd külsejű, a harmincas évei
végén járó nő, hosszú, sötét haját laza lófarokba fogta. Magas és
vékony, elegáns, de nem félelmetes, szinte egy balerina
kecsességével mozog, ahogy elém tesz egy doboz zsebkendőt a
dohányzóasztalra.
– Ez kelleni fog? – kérdezem, szándékaim szerint
kényszeredetten, ehelyett inkább támadónak sikerül. Több
napja már, de még mindig sebzettnek érzem magam a vacsora
miatt – holott az a helyzet, hogy nem történt ott semmi
rémséges, és pont ez fáj.
Ally otthona, Ally családja tökéletesnek tűnt nekem. Miért ne
lenne boldog ott Dylan? És nyilvánvalóan boldog is. Amikor
elköszöntem, épphogy átkarolt, ahogy megöleltem. Nehéz volt
megállni, hogy ne kapaszkodjak belé, ne fogjam olyan szorosan,
ahogy csak tudom. És közben végig Susan szavai csengtek a
fülemben. Sosem gondoltál rá, hogy a kapcsolatod Dylannel…
kissé túl intenzív? Egyáltalán mit jelent ez?
– Szóval – mosolyog rám Anna –, ez az ülés rólad szól, Beth.
Miről szeretnél beszélni?
– Én… – elhallgatok, a torkomban máris ijesztő gombóc nőtt.
Úgy jöttem ide, ebbe a szobába, erre az egészre, hogy
eldöntöttem, erős leszek. Nem árulok el semmit. Meggyőzöm
Annát, hogy alkalmas vagyok, erős meg minden. Az kell legyek,
hogy visszakapjam Dylant.
És most mégis itt vagyok, egy hangot alig mondtam még ki, és
máris könnyek szúrják a szemem, és úgy érzem, nem bírok
beszélni, úgy elszorult a torkom. Mi történik velem?
– Beth? – szólal meg Anna gyengéden, és már ez elég, hogy
szétessek. Sírni kezdek, azaz nem is csak sírni, hanem vadul
zokogni, takonnyal és csukló hangokkal, ahogy kell. Vakon a
zsepiért nyúlok, és próbálom megtörölni magam.
– Bocsánat – nyögöm ki. – Nem… Nem tudom, miért…
– Ha tudnád, milyen gyakori ez – mondja halvány, együttérző
mosollyal Anna. – Az ember végre biztonságban érzi magát, itt
végre arról beszélhet, mit érez, és ez túl sok. Ne aggódj, a
könnyek segítenek.
Tényleg? Mert nem apadnak el. És én már tudom, ahogy az
arcomat törölgetem, mennyi mindentől vagyok szomorú. Dylan
már kezd eltávolodni tőlem, és itt ez a mindent elárasztó
magányosság, amit érzek, ha nincs velem. Ez a rémes, mardosó
félelem, hogy nem vagyok jó anya, és ami még ennél is
rosszabb: hogy rossz anya vagyok. A gyász, amit az egész miatt
érzek, hogy elveszítem Dylant, hogy nem tanultam tovább, hogy
nem sikerült Marcóval. A szüleim…
Olyan sok ez, nehéz súlyként nyomja a mellem, nem is tudom,
hol kezdjem. És közben Anna csak ül ott, mosolyog együttérzőn,
és várja, hogy mondjak valamit.
– Az apámról akarok beszélni – mondom ki, mire bólint,
egyáltalán nincs meglepve, várja a többit. A legkevésbé sem
számítottam rá, hogy ezt fogom mondani, és igen, fura módon
megkönnyebbülés, hogy kimondtam.
Úgyhogy elkezdem.

Három órával később megint a lakásomban vagyok, ékszereket

csomagolok, és tökéletesen kimerültnek érzem magam. Egy
egész órát töltöttem azzal Annánál, hogy apámról beszéltem,
pedig nem számítottam erre egyáltalán. Mármint, nyilván
vannak ennél sürgősebb, aktuális gondok, amikért aggódnom
kellene, nem?
A régi sebekhez visszatérés fáj, és bár azt hittem, már
begyógyultak, mégis jó volt. Fájdalmas, de szükséges.
Rengeteget sírtam, és nem érzem magam sokkal jobban, de
végre rosszabbul sem. Az az igazság, hogy amikor bepakolom a
csomagokat egy vászontáskába, és elindulok a UPS-pontra, nem
tudom, mit érzek, de próbálok nem aggódni. Ennyi önelemzés
elég volt egy napra, az biztos.
Mike a pult mögött áll, amikor belépek, felragyog az arca,
ahogy meglát. Túljutottunk a pár héttel ezelőtti pizzázós
meghíváson, úgy teszünk, mintha meg sem történt volna,
ugyanolyan barátságos, mint mindig.
– Szia, Beth! Hogy vagy?
– Azt hiszem, jól – és meglepetten megállapítom, hogy tényleg
így gondolom. Nem a legjobb a helyzet, messze nem, de nem
olyan borzalmas, ahogy azt néha éreztem. – És te?
– Jól – Mike ferdén rám mosolyog, ahogy kipakolok a pultra. –
Bár anyukám elkezdte a harmadik kör kemót.
– Micsoda? – nézek fel meglepetten. Sosem beszélt még az
anyukájáról.
– Igen – Mike zavartan vakargatja az állát. – Öt hónapja
diagnosztizálták mellrákkal. Négyes stádium.
– Annyira sajnálom.
Erre meggörnyed.
– Köszi.
Bűntudatom van, rá kellett volna kérdeznem az anyukájára,
bár nem tudtam, hogy beteg. Persze nem lehetett, mert a
beszélgetéseink mindig rólam és az én gondjaimról szóltak.
Egyszer sem kérdeztem Mike-ot az ő életéről, nem is gondoltam
rá. Teljesen magamba fordultam így, hogy Dylannel éltem.
Mike felveszi a csomagokat, és én úgy érzem, hogy ha volt
köztünk valami közelség, az most elillan. Ahogy végez,
összeszedem a bátorságom, és zavartan kinyögöm.
 – Ha hamarosan végzel… nem megyünk el pizzázni? – Mike
meglepetten néz fel rám. – Mármint… ha ráérsz – érzem, hogy
ég az arcom. Nem emlékszem, mikor hívtam el bárkit is
bárhova, talán soha. Ez teljesen új terület. Amíg Marcóval
voltam, mindent ő tartott kézben a kapcsolatunkban, de persze
Mike-kal nincs is ilyesmiről szó.
– Igen, jó ötlet – mondja végül Mike, és én ellazulok a
megkönnyebbüléstől. Nyilván nem kell, hogy ez olyan nagyon
nehéz legyen. – De még egy órát bent kell lennem. Találkozunk
valahol?
– Persze.
– Mit szólnál a Barb’s-hoz? Oda szoktam járni.
– Igen, az remek.
Megbeszéljük, hogy ott találkozunk, elindulok hazafelé, a
gyomrom idegesen kavarog. Át kellene öltöznöm? Kifesteni
magam? Alig van sminkcuccom. Ha úgy festek, mint aki
túlságosan kiöltözött, azt Mike majd kínosnak tartja? Hiszen ez
nem igazi randi.
Végül másik felsőt veszek, és felkenek egy kis szájfényt. Nem
nagy dolog, de ezt is túl soknak érzem.

Amikor egy órával később megérkezek a Barb’s-ba, Mike már

ott ül az egyik bokszban egy kólával, feláll, ahogy elindulok felé.
– Kicsit előbb eljöttem. Mit iszol?
A kólája felé biccentek.
– Ez elég jól néz ki.
Becsusszanok a bokszba vele szemben, elképesztően
zavarban vagyok. Sokkal inkább hasonlít ez randira, mint
vártam.
Mike int a pincérnőnek, és kér nekem egy kólát, majd
mosolyogva felém fordul, olyan széles mosollyal, hogy az egész
arcán ráncok futnak végig. Olyan barátságos, hogy
megnyugszom és visszamosolygok, szinte önkéntelenül.
– Na és hogy telt a napod? – kérdezi, és magam is meglepve
őszintén válaszolok, ezt akarom.
– Ma volt az első ülésem a pszichológussal. Nagyon… intenzív
volt.
Mint én magam, ugye.
– Intenzív? – ráncolja a homlokát Mike.
– Sosem voltam még ilyen terápián vagy hasonlón. Őszintén
szólva az egész gondolattól rettegtem.
– Igen, értem, hogy ijesztő lehet. Én sem voltam sosem – az
asztalra könyököl. – Akkor jó, hogy elmentél végül?
– Igen – elhallgatok, iszom egy kortyot, épp kihozta a pincérnő
a kólámat. – Végül az apámról beszéltem, pedig erre egyáltalán
nem számítottam.
– Miért nem?
– Olyan régi történet. Azt hittem, már túlvagyok rajta.
Mike oldalra biccenti a fejét, csupa részvét az arca.
– Min vagy túl?
– Csak… azon, hogy elutasított, gondolom – megint érzem a
gombócot a torkomban, iszom egy korty kólát, hogy ellazuljak. –
Elküldött otthonról tizennyolc éves koromban.
– Az kemény – Mike nem tűnik meglepettnek, arra gondolok,
vajon neki hasonló lehet-e a története az apjával. – Hogyhogy?
Akadozva, fájdalmasan elmesélem neki, hogy anya elment, az
ittas vezetést, ahogy az életem darabokra hullott, és hogy az
apámat mintha mindez nem érdekelte volna, ahogy én sem.
Kilenc éve jöttem el otthonról, háromszor találkoztunk azóta:
még az elején egyszer, amikor átvittem a cuccaimat Marcóhoz,
amikor Dylan megszületett, és még egyszer, utolsó
próbálkozásként Dylan négyéves korában. Apa minden egyes
alkalommal úgy viselkedett, mint akit egyáltalán nem érdekel
ez az egész.
– Tényleg azt hittem, hogy túlvagyok rajta – mondom Mike-
nak. – Egy rohadék, ez világos. Nem kellene fájnia, mégis fáj –
próbálok mosolyogni, de szipogás lesz belőle, Mike előrenyúl,
megfogja a kezem. Egyszerre kínos és helyénvaló, nem akarom,
hogy elvegye a kezét.
Pár perccel később jön a pincérnő. Megfelezünk egy nagy
csirkés pizzát, mindkettőnknek ez a kedvence. Amikor a
pincérnő elmegy, a feszültség szerencsére alábbhagy, sikerült
nem sírnom, ami egyértelműen helyes.
– Mindegy, olyan rég volt – mondom úgy, mint aki lezárja a
témát. – És te? Közel állsz a családodhoz?
– Anyukámhoz igen – Mike a laminált étlap sarkát piszkája. –
Apám elhagyott minket kilencéves koromban.
– Sajnálom.
Vállat von.
– Nem bántam túlzottan. Nem volt túl rendes csávó, érted –
megrezdül az ajka, elfordítja a tekintetét.
– Akkor is nehéz. Az én apám sem túl rendes csávó, legalábbis
nem tartom annak. De akkor is azt akartam, hogy szeressen –
nagyjából ezt mondta nekem ma Anna, és most már látom,
milyen igaza volt.
– Igen – Mike felsóhajt –, gondolom. Nem akartam, hogy
maradjon, mert rémes természete volt, de azt sem akartam,
hogy elmenjen, ha ennek így van bármi értelme.
– Van – majdnem a kezéért nyúlok megint, de nem vagyok
elég bátor.
– Találkoztál mostanában Dylannel? – kérdezi, mire
megfeszülök. Igazából jó, hogy egy ideig nem gondoltam
Dylanre. Hogy a fiammal való kapcsolatom nélkül gondoltam
magamra, amit szinte sosem teszek. Ahogy ezt megállapítom,
savként mar belém a bűntudat.
– Kedden találkoztunk – elhallgatok, aztán vakmerően
kimondom, pedig nem is tudom, meg akarom-e kérdezni,
akarom-e hallani a választ. – Szerinted… túl intenzív vagyok?
Túl sok?
Mike üres tekintettel néz rám.
– Túl sok?
– Dylannek – nem mond semmit, én magyarázni kezdek. –
Susan, a szociális munkás, akihez tartozunk, így gondolja. Nem
is tudom, hogy érti – Mike hallgat, én kezdek zavarba jönni. –
Szerinted is így van?
Mike a nyakát dörzsöli. Hideg borzongásként fut végig rajtam
a félelem.
– Mike?
– Nem láttalak titeket olyan sokat együtt, hogy meg tudjam
mondani.
Ez nem válasz.
– Heti több alkalommal jártam be hozzád négy éven át,
mindig Dylannel. Az az igazság, hogy jobban ismersz engem,
minket, mint bárki más – talán jobban, mint Susan, bár ez
furcsa. – Szóval? – kérdezem, hallom a hangomban a vad élt. –
Mit gondolsz, így van?
– Beth…
– Mike!
– Talán… kicsit – szégyenlősen, boldogtalanul néz rám. – Nem
úgy értem, hogy ez rossz lenne. Egyáltalán nem.
Iszom egy korty kólát, próbálom összeszedni magam.
– Akkor hogy érted? – bízom benne, hogy a hangom szilárd.
Megmagyarázhatatlan, miért érzem ennyire megbántva
magam, de nem akarom, hogy látsszon.
– Csak… ha bejöttetek ketten a boltba… Világos volt, hogy csak
ti ketten vagytok egymásnak.
– De tényleg ez a helyzet.
Most már hallani, hogy megbántódtam.
– És ahogy… tudod, mit mond, pedig nem szól egy szót sem?
– Mi azzal a gond?
– Semmi, Beth. Nem kritizálok. Őszintén nem. Csak… ezt azért
intenzívnek mondanám – elhallgat egy pillanatra, én próbálok
válaszolni. – És nem úgy értem, hogy ez rossz lenne.
– Pedig úgy hangzik – a sértettség ott cseng a hangomban,
pedig tényleg nem akarom.
– Bocsánat. Nem kellett volna mondanom semmit. Csak
őszintén akartam válaszolni, mert… mert azt gondolom, hogy
az őszinteség fontos.
Megrázom a fejem, iszom egy kortyot, Mike a kezemért nyúl.
Hagyom, vágyom az érintésre, a vigaszra, bár még mindig meg
vagyok bántva.
 – Nem akartalak felzaklatni, bocsáss meg.
– Ne kérj bocsánatot! – tompa a hangom, súlyosan szívom be
a levegőt. – Semmi gond.
– Nem kellett volna mondanom semmit – Mike-on látszik,
hogy nyomorultul érzi magát. Megszorítom a kezét,
összeszedem magam.
– Tényleg semmi gond, Mike. Nem lennék… nem lennék itt,
ahol vagyok, ha nem lenne rossz, ugye? Tudom, hogy szerinted
a DCF igazságtalan volt, de… – a legnehezebb, legőszintébb
dolognak érzem, amit kimondok – de… talán nem – a szavak
mintha a kettőnk közti csendbe hullanának, mint valami
medencébe, végtelenül fodrozva a vizet.
Mike nem mond semmit, de fogja a kezem.
Egy-két perc múlva kihozzák a pizzánkat, és hagyjuk a nehéz
témákat, ahogy nekilátunk a hatalmas szeleteknek.
Megkönnyebbülés az étel, a könnyedebb beszélgetés is. Biztos,
hogy elég volt mára az önelemzésből. Bőven elég.
Mire kijövünk a Barb’s-ból, már sötét, csillagtalan este vár
minket kint, a levegő hideg, fémes éle havat ígér. Az égre nézek,
csillagokat keresek, de csak a hold halvány ezüstfényét látom,
lehetetlenül kicsi és távoli.
– Jövő héten hálaadás – jegyzem meg. – Anyukáddal leszel?
– Igen, mindig süt pulykát, meg ami kell. Kellemes. És te?
Nem akarom elmondani neki, hogy egyedül leszek az ünnep
alatt. Valószínűleg megkérdezhettem volna Susant, elhozhatom-
e Dylant, de az az igazság, attól féltem, nem akar velem lenni,
főleg hogy Ally és a családja annyival többet tud adni neki.
Mégsem akarom, hogy Mike azt higgye, meghívást akarok
kicsikarni.
– Gondolom, barátokkal leszek – motyogom, de Mike nem
hagyja átverni magát.
– Ha gondolod… gyere el velem – bizonytalanul mondja,
amitől én még inkább elbizonytalanodom.
– Nem is tudom…
– Semmi különös nem lesz. Anyukám tényleg laza. Ez… nem
jelentene semmit, érted – zavarba jön, én lehajtom a fejem, és
válasz nélkül elindulok, mert nem tudom, hogy kezeljem ezt az
egészet. Huszonhét éves vagyok, van egy fiam, az isten
szerelmére, és mégis a randizás – már ha ez randi – teljesen
ismeretlen terep nekem.
Csendben visszasétálunk a Boulevard felé, és csak amikor
befordulunk az utcámba, akkor esik le, hogy Mike hazakísér,
mire pánikba esek. Számít valamire? Be kellene hívnom? Nem
bírom és nem akarom, nem állok készen semmi ilyesmire.
Egyre lassítok, ahogy a házamhoz érünk, megdermeszt a
bizonytalanság.
– Itt lakom – mondom kínos kis nevetéssel. Mike felém fordul,
a kezét a dzsekije zsebébe süllyesztette.
– Jól éreztem magam. És örülök, hogy elhívtál. Akkor viszlát!
Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, hogy ennyiben hagyta,
és Mike ajka halvány mosolyra húzódik. Vajon mennyit érzékel
abból, ami lejátszódik bennem? Zavartan nevetek, szélesebben
mosolyog. Az az érzésem, eléggé tisztában van a
gondolatmenetemmel.
– Tényleg jó volt – ismétli halkan.
– Én is jól éreztem magam – és most kivételesen nem érzek
bűntudatot, amiért Dylan nélkül élveztem valamit.
Egymásra mosolygunk, és ekkor Mike előrehajol, és ad egy
puszit az arcomra. Hideg az ajka, az érintés rövid, de valahogy
tökéletesen helyesnek érzem. Bármi több túl sok lenne.
Kevesebb meg csalódás.
– Viszlát, Beth! – köszön el, és már el is indul az utcán, zsebre
dugott kézzel, a fejét leszegi a feltámadt éles szélben.
Csak állok ott pár másodpercig, hagyom, hogy az első csók
boldogsága eltöltsön, még akkor is, ha csak az arcomra kaptam.
Így is édes volt és értékes.
Hátrahajtom a fejem, felnézek, de még mindig nem látok
csillagokat. Mégis az eget bámulom, a hold halvány sarlóját, és
ekkor hullani kezdenek az első hópelyhek.
 20. FEJEZET

Ally

Három napig nincs alkalmunk rá, hogy Josh-sal beszéljünk.

Egész végig készültségben vagyok, tele ideges energiával, nem
bírok a munkámra figyelni, bár most már abban a luxusban
van részem, hogy napi hat órát magam lehetek. Akkor is
várnunk kell péntekig a programjaink miatt.
Szerdán Nicknek van este egy konferenciahívása, csütörtökön
Josh-nak edzése, nekem meg fogorvoshoz kell vinnem Dylant
iskola után. Nyilvánvalóan sosem járt még fogorvosnál, így
gondolom, nem kellene meglepődnöm, hogy négy fogát is be
kell tömni, de akkor is mellbe ver. A kis ítélkező hang a lelkem
mélyén, amit folyton próbálok elhallgattatni, hangosabb lesz.
Milyen anya az, aki még a fogorvoshoz sem viszi el a gyerekét?
Milyen anya az, akinek a fia dealerkedik?
Megbeszélek egy időpontot következő hétre a fogtömésre,
rettegve, hogy viseli majd ezt Dylan: az érzéstelenítőt, a tűt, a
fúrást. Mind alkalmas rá, hogy kiborítsa.
Be kell vallanom, hogy sokkal jobban van. Ma csak egyszer
szakadt el nála a cérna, amikor a fogorvos becsukta mögötte az
ajtót, és rögtön abba is hagyta, amint megkértem őket, hogy
hagyják inkább résnyire nyitva. Tényleg úgy látom, hogy
Larissa, a pedagógiai asszisztens és a terápia segít. Úgy tűnik,
legalábbis.
Szóval így történt, hogy mostanáig nem sikerült beszélni Josh-
sal, és azt hiszem, mindketten feszültnek érezzük magunkat
Nickkel, hogy nem tudjuk. Az biztos, hogy idegesek vagyunk,
mire leteszem aludni Dylant, és lehívjuk Josh-t a nappaliba a
Nagy Megbeszélésre.
Josh becsoszog a szobába a fekete kapucnis felsőjében és
tréningnadrágban, sötét szemöldökét összehúzza, ahogy
gyanakodva néz egyikünkről a másikra. Az aggódó szülők
karikatúrái lehetünk: Nick önelégülten áll a kandalló előtt, én a
kanapé szélén kuporgok, a térdem közé fogott kézzel, a
férjemre hárítva a támadás kezdetét.
– Mi a helyzet? – kérdezi Josh. A nappaliba vezető lépcső
tetején áll, nyilvánvalóan nem akar közelebb jönni, és beszállni
a beszélgetésbe.
– Gyere, Josh, ülj le!
Josh nem mozdul.
– De mi van?
– Gyere, ülj le! – Nick már gyakorlatilag odavakkantja ezt, és
én arra gondolok, miért ezen veszekszünk, miért nem a pénzen,
ami már nincs ott Josh fiókjában.
Josh Nickről rám néz, majd vissza, és némán lejön a szobába.
Nem ül le. Egymás szemébe néznek Nickkel egy pillanatra, majd
Josh kapja el a tekintetét, nyugtalanul mocorog álltában.
– Miről van szó? – kérdezi mogorván.
– Josh, anyád jelentős összegű pénzt talált a fehérneműs
fiókodban – Nick hajlamos az ilyen pillanatokban fellengzősen
fogalmazni, ösztönösen így viselkedik, ha bizonytalan vagy
ideges, de most úgy érzem, szükség van rá. Jelentőséget ad
ennek a pillanatnak, ami egyébként csak egy újabb vita lenne,
mint amikor a telefonon vagy a PlayStationön veszekszünk
Josh-sal, azaz már rég nem veszekszünk ezeken, nem is tudom,
mióta.
Josh felemeli és leengedi a vállát, nemtörődöm mozdulattal.
– És?
– Honnan van az a pénz?
A tekintete elrebben, majd pontosan kettőnk között
megállapodik.
– Spóroltam.
 – Hogyan?
– Mit számít?
– Mert el sem tudom képzelni, hogy spóroltál össze ennyit.
Újabb vállvonogatás.
– Hát, összespóroltam. Zsebpénz, szülinapok, karácsony. A
nagyi adott egy százast a tizenhatodikra.
Egy pillanatra mindketten megfeszülünk Nickkel, és tudom,
arra gondol, vajon félreértettük-e ezt az egészet. Micsoda
megkönnyebbülés lenne – de ha abból indulunk ki, hogy álltunk
ehhez a beszélgetéshez, nagy hiba is. Már gyűjtöm az erőt Josh
gúnyos dühére – miért, azt hittétek, drogozok? –, amikor
eszembe jut, hogy anyám szülinapi csekkjét befizettem Josh
számlájára.
– Nem, Josh – felelem halkan, most először szólalok meg. –
Amit a nagyitól kaptál, azt betettük a számládra.
Josh erre megint vállat von.
– Akkor nem tudom. Csak megspóroltam, oké? – a harcias
védekezés hangja rémesen hamis. Már megvan, elkaptuk, és ez
nem jó, egyáltalán nem.
– Hogyan? – kérdezi csendesen Nick. Abbahagyta a fellengzős
szónoklást, valami komolyabb lépett a helyére.
Josh lesüti a szemét, a padlót bámulja.
– Nem tudom. Csak úgy.
Miért nem mond valami elfogadható indokot? Fura
csalódottságot érzek, azt akartam, mondjon valami olyat, amit
legalább megpróbálhatok elhinni.
– Több mint hatszázötven dollár, Josh – szólok közbe. – Segíts
ezt megérteni!
– Miért számít ez?
– Azért – feleli Nick nyugodtan –, mert a szüleid vagyunk, és
tudnunk kell, honnan szedted azt a pénzt.
– Összespóroltam – Josh megemeli a hangját, próbál
türelmetlenül beszélni. – Már mondtam. Szülinapi pénz,
zsebpénz, ilyenek. Kit érdekel?
Már körbe-körbe járunk, ahogy Emmával is. Nem beszéltem
vele a látogatás óta, bár írtam neki párszor. Most Josh-sal nem
hagyjuk abba a támadást, ő egyre kitér, és nem jutunk sehova.
– Drog? – kérdezem, és mintha odakakáltam volna a szoba
közepére. Nick és Josh üres, döbbent képpel mered rám. Nem
követem ennek a családi drámának a forgatókönyvét, és
egyszerre nem érdekel. Josh meglepett szemébe nézek, olyan
nyugodtan, amire nem számítottam. – Drogot árulsz? –
kérdezem higgadtan, szinte derűsen, ez meg is téveszti a férjem
és a fiam. – Innen jön a pénz?
– Ally… – szólal meg Nick, de elhallgat.
Josh a fejét rázza.
– Miért… miért gondolod ezt? – megbántottnak hangzik,
Nicken látszik, hogy kínlódik, mintha a fia védelmére akarna
kelni, de átlátok rajta. Most Josh úgy fest, mint négyévesen,
amikor eltört az előszobában egy kristályvázát, amit még
nászajándékba kaptunk. Próbált meggyőzni, hogy a szomszéd
macskája valahogy bejutott a házba, és leverte, maga volt az
elkerekedett szemű ártatlanság, ami alatt ott kavargott a sötét
bűntudat. Akkor még aranyos volt. Most nem az.
– Josh? Ez nem válasz.
– Ally! – mondja újra Nick, de megint elhallgat.
Egyre hosszabbra nyúlik a csend, ruganyosan, egyre
vékonyabb minden másodperccel, amíg biztos vagyok benne,
hogy el fog pattanni. Senki sem mond semmit, és Josh
mindenhova néz, csak ránk nem. Nick szálfaegyenesen áll, a
válla egyenes, gyakorlatilag minden izma remeg a feszültségtől.
Josh megint felsóhajt, inkább legyőzötten, mint türelmetlenül.
– Mit számít? – mondja, nyilvánvalóan nem vár választ, és én
ekkor már biztosan tudom.
Persze, a lelkem mélyén végig tudtam. Abban a pillanatban
tudtam, amikor megláttam a pénzköteget, bár nem akartam
tudni. De most már tényleg tudom, és az ólmos bizonyosság
megüli a gyomrom és lehúz, és én nem bírom elviselni.
A fiam, az én csodálatos, tökéletes kisfiam a huncut
mosolyával a bájos kis ajkán… drogot árul. Tudom már, de
akkor is kell, hogy kimondja.
 – Josh – mondom halkan, parancsolón.
Megint csend következik, minden egyes másodperc
vészterhes. Nick mély levegőt vesz, mint aki beszélni, kifakadni
készül, mire Josh vállat von és megszólal.
– Rendben. Minden rendben. Oké? – „Most boldogok
vagytok?” – mondja a pillantása, mintha ezzel vége lenne az
ügynek, de persze ez csak a kezdet. Rémes, rémes kezdete
valaminek, amire gondolni sem bírok.
Megint csend, mint egy villámlás, vagy mint egy bomba
robbanása. Szinte látom, ahogy ott hever körülöttünk a sok
rom. Josh a padlót bámulja, Nick kinyitja és becsukja a száját,
mint egy felháborodott hal.
– Mit… – szólal meg pár végtelen másodperc után – Mit
jelentsen ez?
– Mit gondolsz, apa, mit jelent? – kérdez vissza Josh, és a
gúnyos hangra Nick hátrahőköl, mint egy sebesült állat.
Szépiaszín montázs fut végig a fején, szinte látom magam előtt:
a kempingezések, amikor Josh még kicsi volt, és Nick meg
cserkészvezető, a balzsamos nyári esték a kertben, ahogy
labdáztak. A félmaraton, amit tavaly együtt futottak le, pénzt
gyűjtöttek jótékonysági célra. Ahogy imádták a Marvel-filmeket,
amiket mi ki nem állhattunk Emmával. Látom, ahogy mindez
végigszalad Nick agyán, és füstölögve felszáll, hamuvá porlik,
mert most itt tartunk: ott, ahol sosem hittük volna, ott, ahol el
sem tudtam volna képzelni sosem.
– Josh… – nyögi Nick tehetetlenül. Most úgy beszél, mint egy
gyerek.
Én az ölembe bámulok, a szemem száraz, a szívem nehéz, vér
dobol a fülemben. Furamód nem vagyok meglepve, ugyanakkor
sokkban vagyok. Tudom, hogy egyelőre még fel sem tudom
mérni a szövevényes károkat.
– Milyen drogot? – kérdezem halkan. Inkább állítás ez, mint
kérdés. Nick tehetetlen tiltakozásképp felvinnyog.
Josh sóhajt.
– Semmi komoly. Tényleg nem nagy ügy, azt tudjátok.
Mindenki ezt csinálja.
 – Mindenki dealerkedik? – felemelem a fejem, keményen
Josh-ra nézek. – Nem hiszem. Milyen drogokat, Josh?
Még egy nyugtalan vállrándítás, nem hajlandó a szemembe
nézni.
– Csak receptes cuccot. Xanaxot, váliumot, Adderallt. Meg egy
kis K-t.
K-t? Ezt meg hogy érti?
– Tartok tőle, hogy nem vitaminra gondolsz – közlöm
hűvösen, mire Josh felnevet.
– Ketamint – feleli, és van valami a gúnyos mosolyában,
mintha élvezné a zavaromat és a felháborodásomat egy kicsit,
és ez majdnem olyan rossz, mint a többi. Ki ez a szégyentelen
férfigyerek, aki ilyen könnyedén beszél drogokról, megvetően,
amiért nem értjük a szlenget? Ugyanakkor szégyenszemre
megkönnyebbülök. Végül is a ketamin azért más tészta, mint a
kokain. Vagy nem?
– Honnan szerzed be? – kérdezi Nick. Összeszedte magát,
nagyjából, de még mindig zihál.
– Itt-ott.
– Josh!
– Többnyire internetes gyógyszertárakból.
– Nem tudsz ketamint venni online patikából – közli Nick a
tekintély hangján, mire Josh megint nevet.
– Ebből látszik, mennyit tudsz erről – olyan megvető a hangja,
hogy rácsodálkozom. Honnan jött ez? Mikor vesztettük el Josh
gyermeki szeretetét, ahogy egy kisfiú rajong a szüleiért? Réges-
rég, persze, tudom, ez normális, a felnőtté válás, az elengedés
része. De a kamaszkori hallgatás és duzzogás alatt azt
gondoltam, ott van a családi iránti odaadás sziklaszárd alapja.
Most eltűnődöm, van-e egyáltalán bármilyen alap. Hogy a
fenébe jutottunk ide?
Nick igyekszik helyrehozni a hibáját.
– És még hol?
– Sehol.
– Azt mondtad, többnyire internetes gyógyszertárakból. És
még?
– Mit számít?
– Akárhányszor megkérdezed ezt Josh – feleli Nick –, igenis
számít. Miért nem mondod el? Úgyis megtudjuk.
– Akkor most megbüntettek?
Most Nickből szakad fel a kemény nevetés.
– Hogy megbüntetünk-e? Drogot árulsz, Josh. Megszeged a
törvényt. Mégis, mire számítasz?
Látom, hogy számító kifejezés jelenik meg Josh arcán.
– Ha az iskolában megtudják, kiraknak a csapatból.
Nick üres tekintettel néz rá. Tudom, mire játszik Josh. Hogy
sportoló a fia – akár be is kerül az egyetemi csapatba –, az Nick
legfőbb büszkesége. Ha megismerkedünk valakivel, mindig
elmeséli, hogy Emmát felvették az egyetemre, és aztán Josh
sportolására tereli a témát.
De minden szülő ezt csinálja ebben a városban, sőt az egész
államban, vagy legalábbis valami hasonlót. Sosem hibáztattam
ezért Nicket, még csak nem is zavart, de most felkavarodik a
gyomrom, mert már látom, Josh is ugyanúgy tisztában van
ezzel, mint én. Ott áll előttünk karba tett kézzel, gúnyos,
várakozó mosollyal, és úgy fest, mint aki biztos benne, hogy
kijátszotta az adu ászt.
Nick üresen, érzéketlenül néz Josh-ra.
– Akkor kirúgnak a csapatból – úgy mondja, mintha ez
nyilvánvaló lenne, de látom, hogy méregként mar belé a
felismerés. Josh-t kirúgják a csapatból, felfüggesztik vagy
elküldik az iskolából. Nem mehet a Dartmouth-ra, talán tovább
sem tanul. Minden reményünk elfüstöl.
Vagy túldramatizálom? Talán ez az új normális. Talán, ha
mernék erről beszélni Julie-val és a többi barátommal,
nevetnének az ostoba ártatlanságomon. Jaj, már Ally! Minden
tinédzser kísérletezik. Más szerek, rendben, de ugyanarról van
szó. Vagy te még sosem szívtál el egy jointot?
Ami azt illeti, nem, soha. Nem is lehetett volna, még ha
akartam volna, akkor sem, nem tudtam volna beszerezni
semmi ilyesmit, nem is beszélt velem senki az iskolában.
Vélhetően Josh iskolájában mindenki tudja, hogy vele kell
beszélni. Erre a gondolatra felkavarodik a gyomrom, úgy
érzem, hányni tudnék.
Nick összeszedi magát. Megint.
– Ki kell dobnod minden drogot – közli. – Mindet.
Josh most máshogy von vállat.
– Amúgy sincs most.
– És kérem a laptopodat. Át kell néznem.
Josh egy pillanatra megfeszül, de aztán beleegyezik – túl
könnyen, azt hiszem. Bármilyen vészes adatot tárol is ott,
nyilván azt gondolja, úgysem találjuk meg.
– És meg kell ígérned, hogy soha többé nem árulsz drogot,
Josh! – Nick szigorúan beszél, mintha azt mondaná a fiának,
hogy ne hazudjon többé, vagy ne lopkodjon kekszet a dobozból.
Abszurd, de legszívesebben felnevetnék, bár tudom, hogy
igazából sírás lenne belőle. Szorosan összepréselem a szám,
annyira, hogy fájjon. – Ha kérdezik, azt mondod, hogy
abbahagytad. Punktum. Világos?
– Rendben.
Josh-ra nézek, aztán Nickre, eltűnődöm, vajon tényleg azt
hiszi-e a férjem, hogy ez így menni fog. Honnan a fenéből
tudjuk majd, hogy Josh dealerkedik-e vagy nem? És ha nem is
csinálja, akkor sem járunk a probléma gyökerének a közelében
sem – hogy miért csinálta, hogy tehette, mi vitte erre eleve.
– Akkor ennyi? – kérdezi Josh egy újabb feszült pillanatnyi
csend után. – Nem mondjátok el az iskolának?
– Még nem döntöttem – feleli élesen Nick. – Még egyáltalán
nem döntöttem. Lehet, hogy törvényi kötelezettségünk az iskola
értesítése – teszi hozzá, kissé álszent hangsúllyal, de tudom,
hogy tényleg így van. És lecsap rám a felismerés, valószínűleg
köteles vagyok tájékoztatni erről Monicát is. Talán elviszik
tőlünk Dylant. Igazából ez elég valószínű.
– És mikor döntöd el? – kérdezi unott hangon Josh, mire úgy
érzem, elveszítettük őt, már rég elveszítettük. Nem érdekli, mit
gondolunk, nem zavarja, hogy csalódtunk benne, hogy ez fáj
nekünk. Csak teljesíti, amit mi szükségesnek tartunk, hogy úgy
élhesse tovább az életét, ahogy akarja. Olyan fájdalmas ez a
felismerés, hogy levegőt sem kapok.
Nézem ezt a dacos szemű férfigyereket, a bajsza már serked,
az arca mogorva, és egy másik Josh jut az eszembe, a négyéves,
kerekarcú, ártatlan kisfiú. Egyszer kiszökött az ajtón, és átment
az utca másik oldalára, amíg beraktam egy mosást. Valaki
meglátta kint egyedül, kiszállt a kocsijából, és barátságos
mosollyal visszahozta, de azért látszott, hogy elítél. Ennek
eredményeképp szigorúan leszidtam Josh-t, jobban, mint
amúgy tettem volna, és ő könnyek között nyújtott át nekem egy
viharvert tulipánt, amit a szomszéd virágágyásában szedett.
– Neked szedtem, anya. Átmentem a túloldalra, hogy virágot
hozzak neked.
Egyszerre lágyult el a szívem és párolgott el minden haragom,
felvettem, magamhoz öleltem, és megígértem neki, hogy nem
csinálok ilyet többé. Nagy kincsben tartottam a virágot, egyik
szirmát le is préseltem egy szótár lapjai között, és később
elmondtam Nicknek az egészet, a szívem majd felrobban a
kisfiam iránti végtelen szeretettől, aki olyan nagyon huncut és
édes volt.
Ez a pillanat mintha valaki mással történt volna, most úgy
érzem. Valaki más fiával, egy másik anyával. Most nincs
semmiféle virág.
– Szóval mikor? – kérdezi türelmetlenül Josh.
– Nem tudom – veti oda Nick. – Rajtad múlik, és hogy úgy
viselkedsz-e, ahogy azt gondoljuk, hogy kell. Mert most nem úgy
festesz, mint aki túlságosan sajnálná, amit tett. Illegális
kábítószert árulsz kiskorúaknak…
– Jaj már – nyög fel Josh. – Ezt a cuccot online is megveheti,
aki akarja. Nem kokain – pont ezt gondoltam az imént én is, de
nem örülök, hogy tőle hallom.
– Olvastam, hogy egy csapatnyi kamasz vett valamit, amit
Adderallnak hittek, és megölte őket – jelenti ki Nick. Mintha én
is átfutottam volna egy ilyen cikket a New Yorkerben pár
hónapja, amikor még az ilyen mocskos üzlet, úgy tűnt,
fényévnyi távolságra van tőlem és a csodás életemtől. – Ezek a
kínai drogok…
– Nem veszek kínait – szól közbe Josh a szemét forgatva.
– Akkor mit?
Vállat von, a farmerja zsebébe süllyeszti a kezét.
– Ezt-azt.
Nick egy pillanatig csak bámul rá, mintha az egész teste
leeresztene.
– Nem is érdekel? – kérdezi egy pillanattal később, Josh meg
egyik lábáról a másikra áll.
– Elmehetek?
– Nem is sajnálod?
– Apa…
– Josh! Válaszolj! Sajnálod?
Josh rám néz, majd Nickre.
– Nem igazán.
Nick még kisebbre olvad, az arca döbbent, szinte szürke a
csalódottságtól.
– De…
– Nem csinálok semmi rosszat. Mindenki szedi ezeket a
cuccokat, apa. Olyan… mint a csokigolyó a ti időtökben, érted?
Vagy a koffeintabletta. Nem nagy dolog. Nem érdekel senkit.
Josh-t hónapok óta nem hallottam ilyen szenvedélyesen
beszélni, ez a szinte zelóta buzgalom visszalök, bár szeretnék
hinni neki. Nem nagy dolog. Nem kell, hogy nagy dolog legyen
belőle. Ha tudjuk kezelni, ha túl tudunk jutni rajta, akkor
ugyanúgy folytatódhat tovább az élet.
Csak az a gond, hogy tudom, ez nem igaz. Már tudom, hogy
minden megváltozott, mindent máshogy látunk: Josh-t, a
családunkat, mindent, amiért éltünk és amiben hittünk.
Hogy tehetett ilyet pont a mi fiunk? Jó nevelést kapott.
Megkapta a minőségi, családdal töltött időt, amire egy
gyereknek szüksége lehet: kempingezést, esti meseolvasást,
biciklizést és társasjátékozást. Biztonságban, stabil
környezetben nőtt fel, szeretetben. Én mindent jól csináltam. És
most ez? Fehéren izzó harag mar belém, mint egy vad gejzír,
majd kialszik. Mostanra már csak tudom, hogy semmire sincs
garancia az életben, semmire a világon. Senkinek.
– Hozd le a laptopodat! – közli egykedvűen Nick. – És a
telefonodat is. Elveszem, és majd meglátom.
– Micsoda? – Josh eltátja a száját, felháborodás villan az
arcán. – Apa, de a telefonom az kell…
– Nem, nem kell – vág vissza Nick ugyanazon az
ellentmondást nem tűrő hangon. – Akkor nem, ha nem
szeretnéd, hogy kirúgjanak az iskolából meg a baseball- és
tájfutó csapatból.
– Nem is érdekelnek azok a kibaszott csapatok – robban fel
Josh, mire mindketten összerezzenünk a káromkodástól és a
felcsapó érzelemtől. – Nem is szeretem a baseballt, érted? – és
ezzel felviharzik a szobájába, mi meg tehetetlenül nézünk
egymásra Nickkel, és elborít minket az értetlenség és a gyász.
 21. FEJEZET

Beth

Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek Mike anyukájához

hálaadásra. Nem így terveztem, de egyre szomorúbbnak láttam,
hogy egész ünnep alatt egyedül legyek, és ami fontosabb, azon
kaptam magam, hogy tenni akarok, lépni… sok mindenben.
Azt hiszem, a pszichológussal kezdődött, amiben olyan
nagyon nem hittem, de végül, ha nem is élvezem, azt biztos
nem, de látom, hogy szükségem van rá, és ez még jobb, és még
többet számít.
A második ülésen anyámról beszéltem, aztán Marcóról, és
először jött a sírás, aztán meglepetésemre a harag. Mindent
felemésztő düh, amire nem számítottam. Majdnem remegtem,
de Annát szokás szerint nem zavarta.
– Kire haragszol? – kérdezte, mire magamat is meglepve ezt
válaszoltam.
– Magamra. Amiért annyira érdekel. Amiért hagyom, hogy
bántsanak. És hogy bedőltem Marcónak. Olyan felszínes volt.
Mindig is az volt – megkönnyebbülés volt kimondani, bár még
több könny és papír zsebkendő lett az eredménye, míg végül a
kanapén ültem kimerülten, összeesve, és Anna közölte, hogy
akkor vár jövő héten.
Valamiképp könnyű volt a távoli, fájdalmas múltról beszélni
neki: apámról, anyámról, Marcóról. Ezek a kapcsolatok
gyakorlatilag véget értek. A szüleim nem is tudják, hogy Dylant
elvették tőlem, és nem hallottam Marco felől a meghallgatás
előtti este óta, amikor kirúgtam a lakásomból.
 Sokkal ijesztőbbnek tűnt, hogy a jelenről beszéljek Annával.
Sokkal veszélyesebbnek. Nem akarom elmondani neki, mit
mondott Susan, és ismert el Mike: hogy talán túl sok vagyok
anyaként, talán sok mindent elrontottam, még olyasmit is,
amiről nem tudok egyelőre. Nem akarom elmondani, hogy
utálom és irigylem Allyt meg a tökéletes házát, a tökéletes életét,
és hogy az éjszaka sötét, nyomasztó közepén arra gondolok,
hogy Dylan ott boldogabb, mint velem volt.
Miután Mike-kal vacsoráztam, másnap felhívtam Susant.
Fáradt és hajszolt volt a hangja, emlékeztetve rá, hogy messze
nem csak velem és Dylannel kell foglalkoznia.
– Beth? Minden rendben?
– Igen. Csak meg akartam kérdezni, hogy van Dylan.
Hallgatott kicsit, gyanítottam, fel akarja mérni, milyen a
kedvem, miért hívtam. Muníciót gyűjtök, vagy csak beijedtem?
Egyik sem igazából. Egyszerűen csak tudni akartam… tudnom
kellett.
– Jól van, Beth, de nem találkoztam vele már egy ideje.
Tulajdonképpen nem találkoztam Dylannel, sőt senkivel sem,
akinek köze lenne az esetedhez, amióta elvittelek Allyhez. Van
valami oka, hogy most ezt kérdezed?
Szóval Susan nem is találkozott vele, amióta én nem láttam?
Ezen nem kellene meglepődnöm, Angelica és Diane havonta
egyszer beszélnek a szociális munkásukkal.
– Jár pszichológushoz? – kérdeztem tovább. – És… említetted,
hogy felmérték?
– Igen, de még nem kaptam meg az eredményt. Amint
meglesz, természetesen megbeszélem veled.
– És a terápia? Segít? Feljött valami… probléma?
Megint az a csend következett.
– A terápiára azért van szüksége Dylannek, hogy feldolgozza a
saját érzéseit és élményeit, Beth, de igen, hiszek benne, hogy ez
segít neki.
Ledorongolva éreztem magam, de próbáltam nem felvenni.
– Nem azért kérdezem, hogy kekeckedjek – feleltem. – Csak
tudni szeretném. Biztos akarok lenni benne, hogy ez működik.
Én megteszem, ami engem illet.
– Ennek nagyon örülök.
– Hány eseten dolgozol most? – kérdeztem, és éreztem Susan
óvatos meglepetését még a telefonon keresztül is.
– Sajnos nem beszélhetem meg veled a többi esetemet, Beth.
– Csak azért kérdeztem, mert fáradtnak tűnsz – magyaráztam
halkan. – Semmi több.

A hálaadás előtti kedden, amikor elmentem Dylanhez,

felkészítettem magam egy újabb langyos fogadtatásra. Allynek
mintha máshol jártak volna a gondolatai, a konyhában
matatott, mint aki nem tudja, mihez kezdjen magával, Nick és
Josh nem volt otthon.
– Minden rendben? – kérdeztem, mire élesen rám nézett.
– Igen. Miért ne lenne?
– Nem is tudom – hátráltam meg azonnal. Hogy engedhetném
meg magamnak, hogy megjegyzést tegyek az életére? Amúgy is,
milyen gond lehetne Ally tökéletes életében? Egy letört köröm?
Kézen fogtam Dylant, nem ellenkezett, de nem is tűnt úgy,
mint aki örül neki. Kicsi keze erőtlenül lógott az enyémben,
ahogy kiléptünk az alkonyodó téli délutánba. Az elmúlt pár
napban hullott hóból csak vékony réteg maradt, de elég hideg
volt a havazáshoz, és még mindig kemény, fémes íze volt a
levegőnek, az ég már áthatolhatatlan feketeségbe burkolózott.
Már csak egy hónap volt karácsonyig, de egyelőre még
gondolni sem tudtam rá. Komor lesz az ünnep Dylan nélkül, bár
mindig csendesen töltöttük: egy kicsi fa, egy-két ajándék, jó
vacsora. Kell ennél több bárkinek?
– Arra gondoltam, Dylan, hogy elmehetnénk a könyvtárba –
szólaltam meg, ahogy elindultunk az utcán a Farmington
Avenue felé. – Hatig nyitva keddenként. Voltál azóta a
könyvtárban, hogy… – nem bírom befejezni a mondatot.
Dylan a fejét rázta. A szeme elkerekedett, engem
tanulmányozott, mint aki választ keres. Mindig így nézett rám
korábban is, vagy ez új, mert lassanként idegenné válok?
Rászóltam magamra, hogy ne elemezgessek túl mindent, csak
próbáljak együtt lenni Dylannel.
A könyvtár szerencsére csendes volt, az iskola utáni látogatók
már hazamentek vacsorázni, a játszósarokban sem volt senki.
Sue, a főkönyvtáros a pult mögött ült, félig felállt, ahogy
beléptünk, szélesen mosolygott ránk.
– Dylan! Beth! Nem jártatok erre egy ideje.
Már több mint egy hónapja, amióta elvették tőlem Dylant.
Sikerült kipréselnem egy mosolyt.
– Sok dolgunk volt.
– Hogy vagy, Dylan? – kérdezte, tudta, hogy nem számíthat
válaszra, de Dylan mosolygott és biccentett, ami tőle elég
soknak számított.
Tudtam, hogy hálásnak, sőt izgatottnak kellene lennem, hogy
fejlődik, de megijesztett. Miért kellett Dylannek elkerülnie tőlem
ahhoz, hogy megtegye ezeket a lépéseket? Mit nem vettem
észre? Mit tettem?
– És te hogy vagy, Beth? – kérdezte Sue, ahogy Dylan
megindult az örökké lenyűgöző terepasztal felé. – Elfoglalt
voltál, azt mondtad?
– Hm, igen – Dylanre néztem, aki boldogan járatott egy
vonatot a fa sínen. Ha lett volna ott másik gyerek, aggódtam
volna, hogy sikoltozva kiborul, de így azt gondoltam, meglesz
egyedül. Mégis kicsit ideges voltam, mint nyilvános helyen
mindig. Bármelyik pillanatban beállíthat valami taknyos
kölyök, és elmarhatja Dylan vonatát.
– Minden rendben? – kérdezősködött tovább Sue felhúzott
szemöldökkel, és én nagy nehezen rávettem magam, hogy rá
figyeljek.
– Minden rendben. Jól vagyunk – nem fogom kifejteni,
gondoltam.
– Úgy tűnik, Dylan jól van – biccentett a terepasztal felé. –
Kicsit kevésbé félénk, mint szokott lenni.
– Igen – a gyomrom erre összeugrott. – Igen, jól van.
 Diszkréten figyeltem Dylant, ahogy körbementem a
gyerekrészlegen, és könyveket választottam neki. Elmerült a
vonatozásban, egyszer nem nézett fel rám, ahogy szokta.
Általában nem mentem volna messzire, vigyáztam volna rá,
hogy mindig lásson, és odarohanok, ha azt érzem, valami
fenyegetheti. De hát nem így helyes? Hogy máshogy csinálja egy
anya, ha a gyereke képes több mint egy órán át megállás nélkül
sikítani, ki tudja ezt váltani belőle a legkisebb, legváratlanabb
apróság is?
És ekkor, ahogy messziről figyeltem Dylant, már kételkedtem
mindenben. Aztán bejött egy kisfiú a könyvtárba az apukájával,
és elevezett a terepasztal felé. Egyetlen rövid pillanatig
haboztam, csak hogy lássam, mi lesz.
Az új gyerek elvette az összes vonatot az asztalról, leszámítva
azt az egyet, amit Dylan markolt. Nem láttam a fiam
arckifejezését, ahogy ez a másik átvette az irányítást a
terepasztal felett, de éreztem, hogy megfeszülök a
felháborodástól és a félelemtől. Normális esetben már ott
álltam volna, elterelem Dylant, és vasvilla tekintettel meredek a
másik gyerekre. De most kővé dermedve álltam, vártam, bár
nem is tudtam, mire. Aztán a másik gyerek megfogta azt a
vonatot, amit Dylan tartott a kezében. Volt legalább tucatnyi
másik az asztalon, de ő azt akarta, amivel a fiam játszott. Nem
vártam meg, mit reagál Dylan, inkább odarontottam.
– Gyere, kicsi szívem – érintettem meg a vállát, mire felém
fordult, a száját eltátva, és én tudtam, hogy rettenetes sikoltozás
következik. – Dylan…
Sikítani kezdett, a másik gyerek döbbenten elhátrált, én kézen
fogtam a fiam, és kivittem a könyvtárból, nem is vettünk ki
semmit.
Akkor hagyta abba, amikor Ally háza felé indultunk. És
amikor az ajtó elé értünk, csak akkor tettem fel magamnak a
kérdést, hogy a másik gyerek miatt kezdett-e visítani vagy
miattam.
A könyvtári eset után másnap felhívott Susan, megbeszéltünk
egy időpontot hálaadás utánra, amikor átnézzük Dylan
pszichiátriai felmérésének eredményét. Megkértem, olvassa be
az összefoglalást a telefonba.
– Az világos, hogy Dylannek komoly szorongásos problémái
vannak – felelte. – A pszichiáter úgy véli, hogy a
viselkedészavarok eredete is a lappangó szorongás.
Nos, ezt nagyjából tudtam. Tudtam, hogy Dylan sok
mindentől fél. Helyzetektől, emberektől, még a szőlőtől is ideges
lett. De mégis más volt, hogy Susantől hallottam.
– És mi a szorongás oka? – kérdeztem.
– Majd átbeszéljük jövő héten, Beth. Tényleg nem hiszem,
hogy ez telefontéma lenne.
Nem firtattam tovább, pedig akartam volna. Persze Dylan
szorong, igen. Mindig is félt, kicsi kora óta, már párévesen.
Susan nem mondott semmi újat, amit nem tudtam volna, akkor
miért más most ez?
Nem akartam túlságosan belemenni ebbe a kérdésbe, és
válaszolni végképp nem. Nem szerettem volna egyedül maradni
a bennem tekergő gondolatokkal, úgyhogy írtam Mike-nak,
hogy vele mehetek-e az anyukájához az ünnepre. Nem voltam
biztos benne, hogy ott akarok lenni, de nem akartam egyedül
maradni, azon tipródva, én vagyok-e a világ legrosszabb
anyukája.
Úgyhogy most itt vagyok, Mike Toyotájában ülünk, és az
anyukájához tartunk Windsorba, úgy húszpernyire West
Hartfordtól, és fogalmam sincs, mire számítsak.
Ragyogó, de zordan hideg idő van, a fű barnára száradt, a fák
kopárak és csupaszok. Ez az időszak mindig is nehéz nekem, ez
a családi ünnepekkel megpakolt hónap, amikor leáll a világ, és
mindenki együtt van. Én nem ünnepeltem családdal évek óta,
anyám párszor meghívott New Hampshire-be, el is mentem,
amikor Dylan még kicsi volt, de utána már túl bonyolultnak
tűnt, és anyám nem tűnt túl szomorúnak, amikor elutasítottam.
Apám, persze, nem hívott sosem.
– Akkor csak mi leszünk ott ketten, meg anyukád? – kérdezem
kissé aggodalmasan, ahogy rákanyarodtunk az I-84-esre.
 – Hát… – mosolyodik el félénken Mike. – Ott lesz a húgom is a
gyerekeivel. De nagyon kedvesek.
– Ezt eddig nem mondtad!
– Gondoltam, ideges lennél tőle.
– Hát, igen – felelem kissé ingerülten. – Jobb lett volna, ha
tudom előre.
– Beth – teszi rá a kezét egy pillanatra a kezemre Mike, majd
újra megfogja a kormányt. – Mi a baj?
Kinézek az ablakon, bámulom a barna, csupasz tájat, szinte
megjött már a tél.
– Csak fáradt vagyok. És ideges.
– De van valami más is – jelenti ki bölcsen, és én eltűnődöm,
hogy ugrottunk el ide, a kapcsolatnak erre a szintjére, hogy
érzékeljük a másik hangulatát, és tényleg törődünk is vele. Nem
hiszem, hogy Marcóval valaha eljutottunk volna eddig. Kétlem,
hogy egyáltalán megpróbálta volna. Erre még jobban izgulok, és
már nem is tudom, jó ötlet volt-e eljönni erre a hálaadásra.
Mintha ezzel kissé messzire mennék.
– És meséltél rólam anyukádnak és a húgodnak? – kérdezem,
még mindig az ablak felé fordulva. – És Dylanről?
– Nem. Azt hiszem, ez nem az én életem, nem mesélhetek
róla.
– Köszönöm.
– De nem ítélnének el. Én sem ítéllek el – elhallgat, de ez
boldogtalan csend. – Úgy érzem, nem kellett volna azt
mondanom akkor ott a Barb’s-ban, hogy intenzív vagy meg
minden.
– Csak megmondtad a véleményed.
– Nem úgy értettem, hogy ez rossz…
– Tudom – szívom be szaggatottan a levegőt. – És amúgy
valószínűleg igaz. Nem csak te mondtad, Susan is így gondolja.
Célzott rá, hogy Dylan szorongása… valahol az én hibám.
– Hogy mi? – ül ki Mike arcára a felháborodás. – Beth, ez nem
lehet igaz…
– Különben miért vették volna el tőlem?
– Mert barmok – közli faragatlanul Mike, és én egyszerre már
nevetek, rekedten, gyakorlatlanul.
– Igen – rázom a fejem. – Barmok.
Mike rám mosolyog, én visszamosolygok, és bár tudom, hogy
igazából nem ez az ok, mégis érzem a gyomromban, és ma
hinnem kell benne. Ma néhány órára nem kell a saját kudarcom
árnyékában élnem.

Mike anyukája, Deb egy százéves, fehér faburkolatos, elöl vicces

kis toronnyal díszített házban él Windsornak szinte a közepén,
ahol egy csomó furgon és láncra kötött, ugató kutya van.
Egyszerre fura és kisvárosias, ahogy kiszállunk, Deb kijön az
ajtóhoz, szélesen mosolyog.
Egyáltalán nem maradt haja a kemoterápiától, a feje sima és
csillog, mint egy tojás, nincs sem szempillája, sem szemöldöke,
de a mosolya mindent feledtet, mert még életemben nem láttam
ennél kedvesebb, barátságosabb mosolyt, és majd a füléig ér.
Ahogy elindulok felé, előre lép, és megfogja a vállam, mintha
megvizsgálna, majd megölel, és két oldalról arcon csókol.
– Annyira örülök, hogy megismerhetlek! – mondja, és én
tudom, hogy tényleg így is gondolja. Nem tudom, mit mesélt
rólam Mike, bár ugye Dylanről semmit, de bármit is mondott,
már fontos lettem az anyukájának, és ahelyett, hogy aggódnék
ezen, megkönnyebbülök.
Mike húga, Kerry is kijön köszönni, szinte majdnem olyan
melegen, mint Deb, két lánya kikíséri, akik nyolc- és tízévesek,
és szégyenlősen mosolyogva lemaradnak az anyukájuk mögött.
– Gyertek be, még megfagytok – mondja Deb, és mind
elindulunk befelé. A ház csupa csodás, családias illat:
pulykasült, áfonyaszósz, sütőtökös pite és fahéj.
Utólag úgy látom, a délután a jóindulat ködében telt. Deb a
családomról kérdezget, a munkámról, mindenféléről, és én
azon kapom magam, hogy többet mesélek, mint vártam. Célzok
arra is, hova került Dylan, nem akarom egyenesen kimondani,
mire megértőn bólint, és annyiban hagyja. Nem látom az arcán,
hogy elítélne, és ez csodálatos.
Kerry-t figyelem, aki egyedül neveli a két láthatóan boldog,
kiegyensúlyozott kislányát. Nézem, ahogy gyorsan, gondtalanul
meg-megöleli őket, és elszaladnak játszani. Kerry nem követi
őket aggódó tekintettel, csak hagyja, hadd menjenek. Semmi
kétségem, hogy ugyanúgy szereti őket, mint én Dylant, de a
helyzetemből adódóan jól látom, hogy ez a szeretet nagyon
máshogy fest. Nem tudom, mit higgyek erről, és nem akarom
ma végiggondolni, úgyhogy elteszem későbbre, és
megpróbálom élvezni a pillanatot.
A hálaadásnapi vacsorára roskadásig pakolják az asztalt,
utána Deb meg elhesseget minket Mike-kal, hogy menjünk,
sétáljunk egyet Windsorban. Végül elautózunk a Windsor
Meadows State Parkba, a Connecticut-folyó acélszürke szalagja
mellett sétálgatunk. Csípős hideg van, de tiszta az ég, és a
csupaszságnak is megvan a zord szépsége, bár azt hiszem, ezt
eddig nem láttam. Egy csapatnyi kanadai lúd száll fel a folyóról,
tökéletes V alakban emelkednek fel az égre, gágogva,
szárnyukat csapkodva. Mike-kal megállunk, nézzük őket, majd
mosolyogva felém fordul.
– Örülök, hogy eljöttél ma – mondja, és kicsit esetlenül a
kezemért nyúl.
Kéz a kézben sétálunk a folyó mellett, mint két gimnazista, és
egyáltalán nem olyan kínos vagy fura, mint amitől korábban
féltem. Kellemes, és boldog vagyok, bár a boldogságba fájdalom
és megbánás vegyül, meg némi félelmetes előérzet, hogy „mi
lesz, ha”, amit meg sem bírok fogalmazni, de nem is szeretnék.
Ma elég ennyi, hogy Mike fogja a kezem, a családja kedves
volt velem, az ég kék, én boldog vagyok, és igen, döbbenet, de ez
igaz.
 22. FEJEZET

Ally

A hálaadás előtti szombaton alig alszom, felébredek, a plafont

bámulom, úgy érzem, mintha elkezdődne a hátralévő életem, és
én nem akarom. Fel sem akarok kelni.
Nick már ébren van, hallom, hogy lement Dylannel, és
vidáman fecseg neki, ahogy én szoktam. Amikor végre
ráveszem magam, hogy kimásszak az ágyból, belesek Josh
szobájába. A szívem dagad a szeretettől és a fájdalomtól, ahogy
meglátom, az ágyon hever szétterülve, álmában ártatlanul.
Hogy bánthatott minket ennyire? Hogy lehet, hogy a család,
amiért mindent megtettem, gondoztam, védtem, ilyen
elképesztő kudarcot vallott? Legszívesebben sírnék a
fájdalomtól, kétrét görnyedve, mintha gyomorba vágtak volna.
Végül visszafekszem, magamra húzom a paplant. Ki akarom
rekeszteni a világot.
Nem tudom, meddig fekszem ott összegömbölyödve, fájó
szívvel, de egyszer csak megérzem, hogy néznek. Megfordulok,
és látom, hogy Dylan bámul rám az ajtóból rezzenéstelen
tekintettel.
– Dylan… – nem bírok mosolyt kipréselni magamból a
kedvéért, és végképp nem bírom megnyugtatni, hogy minden
rendben velem is, vele is. Mindenkivel. Úgyhogy csak
visszafordulok, el tőle, a hátamat mutatva neki, és pár perc
múlva hallom, hogy elmegy.
Biztos elaludtam, mert mire később újra felébredek, a torkom
elszorul, egy szót sem bírnék kinyögni, amikor meglátom, mit
hagyott Dylan a párnám mellett: az ő szeretett nyusziját. Csak
így tud segíteni, hogy jobban legyek.
Aznap este átmegyek Julie-hoz, borozunk, sajtot eszegetünk
pár szomszéddal. A régi jó pletykálkodás, de nekem egyáltalán
nincs kedvem hozzá. Csak azért jöttem el, mert így nem
pletykálhatnak rólam.
Az este felénél járhatunk, amikor Julie letámad a konyhában,
teletölti Pinot Noirral a poharamat, és aggódva rám mosolyog.
– Minden rendben, Ally? Mintha nem itt járnál gondolatban,
és legjobb barátodként azt hiszem, őszinte lehetek veled:
fáradtnak tűnsz.
– Olyan sok ez most – motyogom, és felemelem a poharat.
Fáradt vagyok ennél jobban tettetni, némi könnyedséget
csempészni a hangomba, hogy mutassam, igazából minden
rendben van, holott közben egyáltalán nincs.
– A nevelt fiad? – kérdezi, és én próbálok nem ingerülten
válaszolni.
– Igazából Dylan az egyetlen, aki mintha rendben lenne.
Tényleg jól van, kicsit kezd előbújni a csigaházból – mármint, ha
az, hogy dünnyög a szobájában és kevesebbet sikít, ezt jelenti,
de szerintem igen.
– Akkor? Nem Nick, ugye?
Arra gondolok, ahogy a Josh-sal lefolytatott beszélgetés után
ott hevertünk az ágyon, átkaroltuk egymást, sem beszélni, sem
aludni nem bírtunk.
– Nem, Nick is rendben van. Csak… tinédzserek –
megpróbálkozom egy félmosollyal, de remeg az ajkam. – Elég
nehéz tud lenni velük.
– Nekem mondod? – Julie átkarolja a vállam. – Rémesen
tudnak viselkedni. Elviselhetetlen. És most ki miatt fáj a fejed?
Emma vagy Josh?
Mindkettő. Ma délután telefonált Emma. Úgy volt, hogy három
nap múlva hazajön, de közölte, hogy mégsem. Úgy tátogtam a
telefont tartva, mint egy hal, amikor elég tárgyilagosan
kifejtette, hogy egy barátjához megy hálaadásra.
 – Egy barátodhoz? Kihez?
– Itteni. Nyilván nem ismered, anya.
Nem bírtam nem észrevenni, hogy nem mondta, fiú vagy
lány-e a barát. Vajon valami románc? Aggódnom kellene?
Aggódtam.
– Akkor is szeretném tudni, kivel töltöd az ünnepet – közlöm
mereven. – Főleg, hogy úgy volt, velünk leszel – most először jött
volna haza, amióta elment az egyetemre. Még az én kába,
gyászos állapotomban is sikerült beszereznem egy tízkilós
szabadtartású pulykát. Ma reggel mentünk ki Dylannel a
tökföldre Avonba, és hoztunk pár csodás darabot.
Emma fáradtam felsóhajtott, mintha túlságosan fáradt lenne
a szavakhoz.
– Sashának hívják, rendben? És hozzájuk megyek Rhode
Islandre.
– Találkoztunk a szüleivel a hétvégén…?
– Nem hiszem.
– De… – nem bírtam palástolni, hogy megbántódtam, de a
lehető legjózanabbul próbáltam beszélni. – Kicsi szívem, arra
számítottunk, hogy hazajössz. Hálaadás van…
– Anya, tizennyolc éves vagyok – mintha ez azt jelentené,
hogy már nem köti hozzánk semmi, nincs oka törődni velünk.
Próbáltam megemészteni, ahogy belém szúrtak a szavak, a
hangja, de igyekeztem nem kimutatni.
– Csak fontos nekünk, Emma, hogy együtt legyen a család.
– Karácsonyra hazamegyek – közölte azzal az enyhe gúnnyal,
ahogy Josh is beszélt előző este, és amikor letettem a telefont,
miután megbeszéltünk, hogy legkésőbb hálaadáskor újra
hívom, eltűnődtem, vajon mióta érzik a gyerekeim leginkább a
teljes megvetést a család és a szüleik iránt, főleg irántam. És ami
még fontosabb, vajon miért.
Mindent jól csináltam. Ez volt az önelégült, értelmetlen
refrénem, mégis muszáj volt erre gondolnom, ahogy Josh-nál is.
Elolvastam a gyereknevelési kézikönyveket, szoptattam egy
évig, határokat szabtam, egészséges nasikat készítettem nekik,
rengeteget dédelgettem őket, albumokat gyártottam
mindkettőnek, segítettem megírni a leckét, elismertem és
biztattam őket. Időt szántam rájuk, elvittem Emmát a
tizenharmadik szülinapján New Yorkba, megnéztünk egy
musicalt a Broadway-n, és elmentünk teázni a plázába. Tavaly
nyáron is wellnesshétvégén voltunk Long Islanden, mielőtt
Emma elment a Harvardra, befizettünk arckezelésre meg
manikűrre, csak mi ketten, lányok.
És most ez?
A szülőknek nem szabad viszonzást várniuk, hogy a
befektetett tőkéjük kamatozzon, de én mégis ezt éreztem. Hogy
jobbat érdemelnék. Mindketten jobban érdemelnénk. De, ami
ennél is fontosabb volt – sokkal-sokkal fontosabb –, hogy
mintha a mindent elborító szeretetet, ami minden tettem alapja
volt, végső soron elutasítanák. Persze ebből semmit sem
magyarázhattam el Julie-nak. Még magamnak sem szívesen
vallottam be.
– Emma inkább mégsem jön haza hálaadásra – közlöm
tömören, mire Julie arcára kiül az együttérzés.
– Tessék? Jaj, ne… – megszorítja a vállam. – Tipikus
egyetemista viselkedés és stílus. Emlékszem, Brad is ilyen volt.
Amikor hazajött elsőévesen a Middleburyről, úgy csinált,
mintha ő mindent tudna, mi meg semmit.
– Igen, de hazajött – próbálok mosolyogni, de nem sikerül.
– Időnként azt kívántam, bár ne jött volna! Végig mintha
börtönben ülne, olyan kellemetlen alak volt, és találtunk egy fél
üveg Johnnie Walkert a szobájában, és nem volt hajlandó
bocsánatot kérni – színpadiasan megborzong az emlékre, én
pedig önkéntelenül meglepődöm.
– Ezt sosem mondtad, Julie.
– Nem mondtam el senkinek. Halálra rémültem. De most
mondom, mert mind átéltük ezt. Emma túl fog jutni ezen, Ally.
Persze, hogy túljut. Ez csak ilyen időszak.
Bólintok, köszönetképp elmosolyodom. Tudom, hogy Julie
próbál vigasztalni, de csak rosszabbul érzem magam. Bár egy
üveg becsempészett whisky lenne a gond! Ez most épp
gyerekcsínynek hangzik.
Egy másik szomszéd, Anita jön ki a konyhába borért, Julie
odainti.
– Gyere, vidítsd fel szegény Allyt! Emma épp most közölte
vele, hogy nem jön haza hálaadásra.
Gyászos, sőt inkább közönyös kifejezést erőltetek a képemre,
próbálom elnyomni a feltörő bosszúságot, hogy Julie kitálalt egy
másik barátunknak. Tudom, hogy jót akar, mint mindig
mindenki, de tényleg rólam fognak pletykálni.
– Ó, Ally! – Anita gyorsan megölel, és még mindig Julie
karjával a vállamon olyan érzés, mintha meg akarnának fojtani.
– Olyan nehéz, ugye? – mondja, és szomorú képet vágva
elenged. – Az ember imádja őket, nekik adja az egész lelkét… és
ők meg összetörik a szíved – a részvétteli mosoly mintha el
akarna szállni az arcáról, és egy pillanatra nagyon úgy fest, neki
lenne szüksége ölelésre. Vajon mi lehet a tizenhat éves
ikerlányaival, Freyával és Lindsey-vel? Josh Freyával ment a
nyolcadikos bálba, egy örökkévalósággal ezelőtt, úgy érzem.
– Erre iszom – közli Julie, és tölt nekünk. Komoran emeljük a
poharunkat, állva kortyolunk, és az önfejű kamaszainkra
gondolunk.
De van köztük, aki annyira önfejű, mint az enyém?
Tegnap éjjel két óra körül, amikor Nick végre elaludt, de
engem elkerült az álom, leosontam a laptopomhoz, és
rákerestem a posztok között, hogy mi történik, ha a nevelőszülő
vér szerinti gyerekével vannak gondok. Csak rendkívül
részvétteli érveket találtam és figyelmeztetéseket, hogy ne
feledkezzünk meg a saját gyerekünkről a nevelt mellett, és hogy
ők néha úgy értezhetik, kimaradtak. De Josh-sal nem ez volt a
helyzet, mert állítása szerint tavasszal kezdett drogot árulni.
Kétségbeesetten begépeltem a keresőbe, hogy „dealer a
gyerekem”, és felnyögtem, amikor megláttam az eredményeket:
rémisztő, lehangoló, mind borzalmas volt. Nem klikkeltem rá
egyikre sem, nem bírtam.
Most, a kialvatlanságtól csipás szemmel, és még kétszerolyan
törékenynek érezve magam Emma elpártolásától, mint Josh
bűneitől, nem bírom összeszedni az érzelmi energiát, hogy
megkérdezzem Anitától, mi a helyzet Freyával és Lindey-vel.
Tudom, hogy ezt kellene tennem, nyilván van valami, de inkább
csak iszom a bort és ott fővök a nyomorúságomban.
– Szólj, ha segíthetek valamit – mondja Julie kicsit később,
amikor kimentem magam egy órával előbb, mint várták, vagy
mint akár illene. – Tényleg.
– Kösz, Julie – de nem tehet semmit, persze, és azt hiszem, ezt
mindketten tudjuk.
Otthon csendes a ház, Dylan alszik, Josh bezárkózott a
szobájába. Odaadta a telefonját és a laptopját Nicknek, aki
órákon át azzal bosszantotta magát, hogy próbált bizonyítékot
találni, mint valami titkosrendőr, de aztán mindkettőt dühösen
és alázatosan visszaadta. Josh gúnyosan mosolygott, nem szólt
semmit. Önkéntelenül úgy éreztem, hogy valahogy minden csak
rosszabb lett attól, amit csináltunk, de mi mást tehettünk volna?
„Hogyan bánjunk a dealerkedő kamasszal?” Ebből nem lenne
sikerkönyv, ugye?
– Jól érezted magad? – kérdezi Nick lelkesedés nélkül. A
nappaliban ül, szórakozottan kapcsolgat a csatornák között.
Sóhajtva leülök a kanapé szélére.
– Nem nagyon.
Mindketten hallgatunk, a tévét bámuljuk, reklámok mennek,
ahogy Nick a szombat esti, legkevésbé sem vonzó kínálat között
kapcsolgat.
– Nem lesz igazi a hálaadás Emma nélkül – szólalok meg némi
csend után, mert Emmáról könnyebb beszélni, mint Josh-ról.
– Nem. De áthívhatnánk talán valakit.
– Kit?
Nick vállat von.
– Beth-t?
Jobb kedvre derít az ötlet, bár zavarban vagyok Beth-től, és
érzem, hogy komolyan nem kedvel. Mégis jó lenne, úgy
érezném, hogy segítek valakinek legalább, ha már magamnak
és a családomnak nem tudok.
– Jó ötlet. De nincs meg a telefonszáma, sem semmi.
 – Hívd fel Monicát!
– Igen, azt, gondolom, lehet.
De amikor felhívom Monicát, a hangposta kapcsol be, egy
hétre szabadságra ment. Még a gyermekvédelmisek is szoktak.
Nincs meg Susan száma, és a DCF-től csak vészhelyzetre
kaptunk elérhetőséget. Hagyom ennyiben, mert az az igazság,
hogy túl fáradt vagyok. Nem bírok többet kajtatni Beth
kedvéért.
– Elmehetnénk a szüleidhez – veti fel Nick hétfő este, amikor
épp lefekvéshez készülődünk. Holnap lesz a szünet előtti utolsó
tanítási nap Josh-nak és Dylannek, ilyenkor általában ki sem
látok a munkából, pitét sütök, díszítek, boldogan élvezem az
ünnepet és az otthonomat.
De most délelőtt dolgozni próbáltam, délután meg elvittem
Dylant, hogy betegyék a két utolsó tömést. A fogorvos rendes
volt, az altatás mellett döntött, hogy ne zaklassa fel Dylant, mire
ő egész délután álmos volt, és pontban hétkor le is feküdt, csupa
egészséges foggal a szájában.
– Nem lehet – mondom komoran Nicknek. – Engedélyt kell
kérnünk, hogy átvigyük Dylant a határon.
– Azt a… – Nick a fejét rázza. – Kell egyáltalán tudniuk?
– Azt hiszem, ez komoly dolog. És amúgy anya is csak
aggódna, hogy Emma nincs velünk – a szüleim csodálatosak,
jóindulatúak és támogatóak, bár kissé szkeptikusak a
nevelőszülőséggel, de én túl érzékenynek érzem most magam,
hogy végighallgassak bármilyen aggodalmaskodást, hogy
szülőként mit és miért teszek, hiába érdemelnék meg. –
Maradjunk itthon! – javaslom kedvetlenül. – Minden más túl
nagy felhajtás. És már megvettem a pulykát.
– Ha ezt akarod… – Nick bemászik az ágyba, a telefonjáért
nyúl, hogy átnézze a híreket.
Én felveszem a pizsamámat, és lefekszem az én oldalamra.
– Azt hiszem, talán el kellene mondanunk Monicának, ami
Josh-sal történt.
Nick leengedi a telefont, és rám néz egyenesen, szinte
kihívóan.
 – Miért?
– Miért? Mert ha dealer…
– Megnéztem a neten, Ally. A DCF-et csak akkor kell értesíteni,
ha valamelyik családtagot elítélik, és azt olvastam, akkor sem
érdekli őket, ha nem valami gyerekekkel kapcsolatos ügy.
Egy pillanatig Nicket bámulom, próbálom felmérni a hangját
és a szavait.
– De ha tudjuk…
– Mit? Tényleg tönkre akarod tenni Josh életét? Ha a DCF
tudja, akkor mindenki tudja.
– Úgy tűnt tegnap este, hogy ez nem zavar, amikor közölted
Josh-sal, hogy törvényt szegett – próbálok nyugodtan beszélni,
halkan, hiszen Josh és Dylan is közel van, és mert nem akarom
kifejezetten vádolni Nicket. De akkor sem bírom ki, muszáj
rámutatnom a pálfordulására.
– Végiggondoltam – folytatja Nick, megint a telefont nézve,
bár szerintem nem látja. – Nem kokaint vagy metet árult,
semmi ilyesmit.
Kicsit hátrahőkölök, bár talán inkább csak összerezzenek.
– Ezt mondta – és én is ezt gondoltam. Mégsem érzem
helyesnek.
– Tudom, Ally, tudom, hogy ezek is drogok, amiket árult… de
meg lehet venni őket néhány kattintással a neten. Nem igazán
illegálisak.
– De nem is csokigolyók, Nick. Ha bárki megtudná…
– De nem olyan drogok – tart ki Nick. – Nem kemény cuccok.
Ránézek, mire elfordítja a tekintetét. Nem tudom, mit
gondoljak. Egyik felem kétségbeesetten egyet szeretne érteni
vele, a másik felem felháborodik a szánalmas
magyarázkodáson. Nyilvánvalóan erkölcsi kötelességünk ez
Monica, sőt Dylan és Beth felé, hogy megmondjuk, amit
megtudtunk.
– Csak annyit mondtam – folytatja megint Nick –, hogy nem
kell tönkretennünk Josh életét egyetlen… epizód miatt.
– Ez az epizód fél évig tartott.
 – De vége.
Tényleg vége? Nem bírom rávenni magam, hogy kimondjam.
Nem is csak a drogok zavarnak a legjobban, önmagában,
hanem Josh hozzáállása, az az elgörbülő száj, a gúnyos hang, a
kihívó testtartás. Nem bán semmit, csak azt, hogy lebukott. De
ezt sem mondom ki.
– Akkor? – mondom végül, és fáradtan a párnára dőlök. –
Ennyiben hagyjuk? Továbblépünk, remélve a legjobbakat?
– Hagyunk Josh-nak egy kis időt, hogy összeszedje magát. Van
jövője, Ally, fényes kilátásai. Ez csak egy kis huppanó.
– Nem olyan kicsi.
– Akkor is.
Megint hallgatunk, túl fáradt vagyok, hogy másik út mellett
érveljek. Nem igazán akarom elmondani Monicának vagy
bárkinek. És nincs szó arról, hogy Josh-nál drog lenne. Amikor
iskolában volt, átkutattam a szobáját, nem találtam semmit.
Dylan nincs veszélyben miatta. De most én próbálom igazolni
magam, és ez pont olyan szánalmas, mint Nick próbálkozása.
– Rendben – mondom, és a könyvklubos regényért nyúlok,
amit igazából nem is akarok elolvasni. – Akkor várjunk
mondjuk következő félévig? Már csak három hét van ebből
amúgy is, aztán karácsony. Akkor meglátjuk.
– Rendben – bólint Nick, mint aki haladékot kapott. – Ez így
működhet.

Arra számítok, hogy a hálaadás csupa fogcsikorgatás lesz így,

hogy Emma nincs itthon, és Josh mogorva és hallgatag, bár
talán nem jobban, mint előtte, de most van valami más,
keserűbb mellékíze, arrogancia és megvetés is vegyült vele.
Meglepő módon az ünnep nem teljesen lehangoló – mégpedig
Dylan miatt. Csodálattal fogadja a legapróbb előkészületet is,
ahogy tököt szedünk, vagy tejszínhabot nyomunk az
aranybarnára sült pitére. Azt csináljuk végig Dylannel, amit
évekkel ezelőtt Emmával és Josh-sal, azokat a kincset érő,
gyerekkori hagyományokat, amiket olyan fájdalmasan édesnek
érzek most, hogy a saját gyerekeimet nem érdeklik többé.
Tenyérlenyomatból pulykát rajzolunk, aprólékosan leírjuk
minden ujjra, miért vagyunk hálásak. Dylan írását alig lehet
elolvasni, de azért kibetűzöm: étel, legó, puzzle és Ally. A
kisujjat üresen hagyta, és Beth gyanúsan hiányzik a
felsorolásból, amit észreveszek ugyan, de nem mondom ki.
Mélyen meghat, hogy felírta a nevemet, amikor elolvasom és
megölelem, ő is átöleli a derekamat, lehunyom a szemem, és
élvezem a pillanatot. Nem sok ilyen jut nekem ezekben a
napokban.
Bár nem olyan az ünnep, mint terveztem vagy reméltem,
hihetetlenül megnyugtató, hogy ott állhatok Dylannel hálaadás
reggelén a konyhában, napfény ragyog be az ablakokon, és ő
segít nekem megszórni fahéjas cukorral az almás pitét. Josh
még alszik, Nick a dolgozószobájában, a ház csendes és
egyáltalán nem ünnepi, és most mégis békére lelek itt, Dylannel.
A pite fölé hajol, sötét szempillája árnyékot vet az arcára,
ahogy összpontosítva szórja a cukrot. Fel-felpillant rám, a
szemében aggodalom villan, hogy jól csinálja-e, és én
elárasztom dicsérettel. Úgy szívja magába, mint egy szivacs,
sütkérezik benne, mint macska a napon.
Amikor végez a pitével, vállalom a kockázatot, váratlanul
odanyúlok, és az orrára kenek egy kis fahéjas cukrot.
Meglepetten pislog, félénken az orrához nyúl, a cukor ott csillog
az ujján, lenyalja. Elmosolyodok, mire ő felnevet – először
hallom nevetni –, a hang olyan kristálytiszta, mint egy
csengettyű.
– Még egyszer – mondja, és annyira megdöbbenek, hogy egy
pillanatig csak dermedten bámulok. Tisztában van vele, hogy
megszólalt?
Várakozón néz rám, és én ösztönösen tudom, hogy nem
szabad nagy felhajtást csapnom.
– Rendben – felelem könnyedén, és megint cukrot pöttyintek
az orrára. Megint letörli és lenyalja az ujját, nevet kicsit, én
mosolygok, letakarom a pitét, próbálok úgy tenni, mintha ez
normális és várható lett volna, nem pedig hihetetlenül megható
és csodálatosan édes.
A nap ezután a fájdalom ködében telik, megszakítva a
boldogság néhány törékeny pillanatával, amikor Josh lejön az
asztalhoz és lerogy egy székre, úgy fest, mintha semmi sem
lehetne rosszabb, mint megenni egy vacsorát, amin négy órán
keresztül dolgoztam. Még Nick is távoli, nem képes a szokásos,
zseniális jókedvre, amit elővesz ilyen alkalmakkor, amikor
mind együtt vagyunk, és ő ott ül az asztalfőn, a kezében a
szeletelő késsel és egy pohár borral. Most a tányérja mellé teszi
a telefonját. Felvágom Dylannek a húst, rám mosolyog.
Mindig az volt a hagyomány, hogy mondunk egyvalamit –
egyetlenegyet –, amiért hálásak vagyunk vacsora közben, és én
fájdalmasan megerőltetve magam emlékeztetem erre a
családot. Josh üres tekintettel néz, Nick meg úgy, mint aki
csapdába esett.
– Hálás vagyok a csodás vacsoráért – mosolyog rám
szégyenkezve Nick. Tudja, hogy ennél többet kellene kihoznia
magából.
– Köszönöm! – megacélozom magam, a fiam felé fordulok. –
Josh? – vállat von. – Egyetlenegyet – nem számítok rá, hogy erre
Josh kiterítené a lapjait, de ha igen, nekem az is megfelel.
– Asszem a vacsoráért – motyogja, én meg legszívesebben az
asztalra csapnék idegességemben. Ennyire vagytok képesek? –
gondolom, de nem mondom ki.
– Dylan? – mosolygok rá, és pár pillanat múlva rám mutat. Az
én összetört szívem erre kicsit begyógyul. Visszamosolygok.
– Én meg érted vagyok hálás – felelem, és komolyabban
gondolom, mint azt valaha el tudtam volna képzelni.
Mosolygunk egymásra, Josh kifújja a levegőt, afféle szótlan
morgásként, és miután Nick elmondja az áldást, nekilátunk a
vacsorának.
Épp a pitéket hozom be, amikben Dylan olyan büszkén
segített, amikor megszólal a vonalas telefon. Olyan ritkán cseng
– mindenki a mobilunkat hívja –, hogy Nickkel meglepetten
összenézünk.
– A szüleim, gondolom – szólalok meg. – Visszahívom őket.
Bekapcsol a hangposta, halljuk az idegesítő, szaggatott
géphangot a konyhából, utána pittyegés, csend, és egy üzenet,
amit sosem vártam, és sosem akartam hallani.
– Ally Fieldinget keresem, Emma Fielding édesanyját. A
Massachusetts kórház sürgősségi részlegéről…
 23. FEJEZET

Beth

A hálaadás utáni kedden elmegyek a szokásos látogatásra

Dylanhez. Meglepődöm, hogy Nick nyit ajtót. Rendezetlenül fest,
nem borotválkozott, az inge kilóg. Csak bámulok rá.
– Bocsánat – mondja. – Csak… – megrázza a fejét, beenged.
Óvatosan belépek, mintha Nick veszélyes lehetne. Nem erre
számítottam egyáltalán. Pánik mar belém, mindenem
megfeszül a névtelen rettegéstől.
– Hol van Dylan?
Nick befelé biccent. Dylan ott van, ahol az elmúlt két
alkalommal is, amikor megjöttem a látogatásra. A kanapén
kucorog, és a gyerekcsatornát nézi. De most a házban óriási a
rendetlenség: piszkos edények halma a mosogatóban, csípős
szemétszag terjeng a bent felejtett kukából. Egy felborult
gabonapelyhes dobozból állott Cheerios folyt a foltos
konyhapultra. Nickre nézek, aki bocsánatkérőn vállat von, és
megyek Dylanhez.
– Szia, Dyl! – átkarolom, és ő hozzám bújik, megszorít. A
szívem felenged a megkönnyebbüléstől… és a haragtól. Nickhez
fordulok, és megkérdezem, amilyen nyugodtan csak tudom. –
Mi folyik itt?
Megdörzsöli az állát.
– Ally nincs itt.
Ez elég világos volt eddig is.
– Hol van?
– Elment… – elhallgat, a fejét rázza. – Emma… – kezdi újra, de
elcsuklik a hangja. A tenyerébe temeti az arcát, én nézem,
Dylant átkarolva, és billegek a természetes aggodalom és a
harag hulláma között. Ha valami baj van, szólniuk kellett volna
nekem. Hogy érinti ez Dylant… bármi legyen is?
– Mi történt Emmával? – kérdezem, a hangom éles.
Nick leengedi a kezét, félig lépkedve, félig botorkálva a
kávéfőzőhöz megy, és önt magának egy csészével.
– Nagyon nehéz időszakot él át az egyetemen – mondja, újra
felém fordulva. – Ally elment hozzá. Elnézést a rendetlenségért
– elhallgat, mintha ez elégséges magyarázat lenne.
Körbenézek a mocskos konyhában, majd a fiam arcára
pillantok.
– Jól vagy? – kérdezem tőle, mire ő a mellemre simulva bólint.
– Ha olyan gondotok van, ami Dylan ellátását is veszélyezteti
– közölöm szilárdan Nickkel –, akkor fel kellett volna vennetek a
kapcsolatot Susannel.
Nick üres képpel mered rám.
– Ki az a Susan?
– A szociális munkás, akihez Dylan tartozik – el sem hiszem,
hogy ez a párbeszéd tényleg megtörténik. – Nektek is van
szociális munkás segítőtök – a név után kutatok az emlékeim
között. – Igen, Monica.
– Monicának nem kell tudnia. Csak rendetlen a konyha.
De sokkal többnek érződik ennél. Az egész ház üres,
elhagyatott, gondozatlan.
– Mikor ment el Ally? – mi történt valójában? Dylan nehezen
viseli a változásokat, nyilván ezzel sem birkózott meg könnyen.
– És hogy van Dylan? – kérdezem.
Nick vállat von, közömbösnek tűnik.
– Jól.
– Biztos hiányzik neki Ally – utálom, hogy ezt kell mondanom,
de akkor is tény. – Mikor ment el?
– Csütörtök este.
Csütörtökön? Hálaadáskor? Öt napja, és nem szólt nekem
senki. De persze nem is kellett szólniuk. A nevelőszülőknek nem
kell magyarázkodniuk a látogatások vagy hasonlók miatt, ha az
egyikük otthon van. Mardosó tudat ez.
– És mikor jön vissza?
– Remélem, ma. Emmával – a pultnak dől, elfelejtve a kezében
tartott kávét.
– Elviszem Dylant – közlöm mereven. – Két órára. Vacsora
után hozom vissza – tegnap hívott Susan, hogy hetente kétszer
mehetek látogatni, két órára, jóváhagyták. Kedd este és szombat
délután.
Nick megint vállat von.
– Rendben.
Úgy érzem, elvihetném Dylant úgy, hogy vissza sem hozom,
az sem érdekelné. Nem bízom magamban, hogy jó ötlet lenne
bármit is mondanom. Elkérem Nicktől Dylan kabátját, és
elmegyünk.
Hideg, sötét este van, inkább tél, mint ősz, mintha a hálaadás
elmúltával az évszakok is váltanának. Nem akarok még egy
délutánt azzal tölteni Dylannel, hogy a városban kószálunk,
megmondom neki, hogy hazamegyünk. Aggódva ráncolja a
homlokát, ahogy rám néz, de nem mond semmit, úgyhogy a
kezét fogva hazasétálunk.
Egész délelőtt takarítottam a lakást, bár nem igazán volt rá
szükség, még olyan citromos bútortisztítót is vettem, mint
amilyet Allynél láttam. Csokis kekszet sütöttem, és egy lasagne
sül a sütőben. Meg akarom mutatni Dylannek, hogy a mi
otthonunk is lehet olyan meleg és barátságos, mint Allyé sőt, de
ezt már olyan versenynek érzem, ahol nem nyerhetek.
Mégis, én vagyok az anyukája. Én szültem, én szoptattam, én
szerettem attól a pillanattól fogva, hogy megtudtam, terhes
vagyok. Ez csak számít valamit, nem? Vajon nem ez minden?
A lakásban Dylan óvatosan körülnéz, nem tudom, mit gondol,
ami aggasztó. Általában tudni szoktam.
– Nézd, Dyl, vettem kézműves játékokat meg puzzle-t – mindet
újonnan, egy kis üzletben, bent a városban. Nem igazán
engedhetem meg magamnak ezt a költséget, de remélem,
megéri.
Igen, ez megvesztegetés. És akkor mi van?
 Dylan a dohányzóasztalon heverő kirakóhoz lép, kinyitja a
dobozt. Leülök mellé, nézem, ahogy válogatja a darabokat, de
egy kicsit gépiesnek érzem. Fel-felnéz rám, én mosolygok, de ő
nem.
Nem szabad megbántódnom, intem magamat, nem
tekinthetem fontosabbnak a saját érzéseimet Dylan érzéseinél.
Persze, nyilván össze van zavarodva, bizonytalan, nem tudja, ki
mellé kellene állnia. Ally elárasztotta mindenféle ajándékkal és
figyelemmel, én nem voltam jelen. Talán azt hiszi, haragszom
rá. Talán attól tart, nem érdeklem.
– Hamarosan megint itthon leszel, Dylan – jegyzem meg,
amikor elkezdi összerakni a puzzle-t. – Csak mi ketten. Jó lesz,
ugye? Alig várom.
Dylan a puzzle fölé hajol, nem néz rám, tovább beszélek.
– Tudom, nehéz, hogy Allynél kell laknod. Annyira hiányzol,
és tudom, hogy nyilván én is neked – megfeszül, egészen kicsit,
de észreveszem. – Hiányzom neked, Dylan? – kérdezem, majd
némán átkozom magam. Milyen kérdés már ez?
Lassan felnéz, a haja – ma nem fésülték meg – a szemébe lóg.
Bólint, de nem tudom, így gondolja-e.
Ráveszem magam, hogy tovább beszéljek.
– Az sem baj, ha nem hiányoztam mindig, vagy nem annyira.
Tudom, hogy nagyon jó lehet Allynél. Olyan szép a szobád –
várok, mire ő egyszerűen lehajtja a fejét, és folytatja a
kirakózást.
Arra jutok, hogy nem irányítom tovább a beszélgetést, inkább
figyelem Dylant.
Lassan, édesen telnek a percek, mint a csepegő cukorszirup.
Kint kigyulladnak az utcai lámpák, érzem a sütőben bugyogó
lasagne illatát. Dylan beilleszt egy újabb darabot, kezd
kibontakozni a kép: egy antik autó a mezőn.
Bele akarok kapaszkodni ebbe a pillanatba, elrakni, mint egy
régi fotót, aminek a repedéseit kisimította az idő és a szeretet.
Azt akarom, hogy sose érjen véget.
De persze véget ér. Dylan befejezi a puzzle-t, én kiveszem a
lasagnét. Törékenynek tűnő csendben eszünk a konyhában, a
konyhai csap csöpögése kíséri az evőeszközök csörgését. Vajon
Ally már hazaért, és az órát nézi, hogy hol lehet Dylan? Talán
örülnek neki, hogy egy ideig nincs ott, és foglalkozhatnak a saját
problémáikkal.
De ahogy múlnak a percek, látom, hogy Dylan kezd
szorongani, várakozóan néz rám, és én látom, hogy vissza
szeretne menni. Nem akarom feltartani, és amúgy sem
engedhetem meg magamnak, hogy akár csak kicsit is
megszegjem a szabályokat.
Úgyhogy kéz a kézben kilépünk az utcára, a lélegzetelállító
hideg megfagyasztja a tüdőnket.
Fieldingéknél nem változott semmi. Nick nyit ajtót
borotválatlanul, kócosan, üres arccal, mint aki nem számított
rá, hogy visszajövök, és én elnyomom a feltörő bosszúságot.
– Ally még nem ért haza?
– Nem.
Elcsusszanok mellette, be a konyhába, ami ugyanolyan
rendetlen, mint az előbb, vagy talán még rosszabb.
Dylan megrángatja a kezem, a tévé felé biccent.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha még több rajzfilmet
néznél, Dyl – mondom Nickre pillantva, aki úgy bámul rám,
mint aki nem is tudja, hol van épp. És hol lehet Josh? Dylanhez
fordulok. – Legózzál kicsit, jó?
Dylan bólint, és elindul a nagy műanyag dobozban álló legók
felé.
Körbenézek a konyhában, és nekiállok bepakolni a
mosogatógépbe, mert úgy érzem, tennem kell valamit. Nem
fogom itthagyni a fiam ilyen állapotok között.
– Igazán nem kell… – kezdi Nick, majd tehetetlenül elhallgat.
Nem is fáradok a válasszal, inkább arra figyelek, hogy
bepakoljam a rászáradt kávétól foltos bögréket a felső rekeszbe.
Azon kapom magam, hogy haragszom, olyan dühös vagyok,
hogy remeg a kezem, ahogy beteszek még egy bögrét.
Hogy lehet, hogy amikor Susan eljött hozzám, és ilyen
rendetlenség volt, akkor elvették a gyerekem, és amikor
Fieldingékhez jött, odaadta nekik Dylant? Az igazságtalanság
elborít és fojtogat.
– Sajnálom, hogy ilyen rumli van – jegyzi meg Nick pár
perccel később.
Elindítottam a gépet, épp a pultot törölgetem.
– Mi a baj? – kérdezem kurtán.
– Emma – megint elhallgat tehetetlenül és szánni valón, de
vaskemény a szívem, ahogy ránézek.
– Emma? – kérdezek vissza hidegen.
– Kórházban volt. Ally hozzá ment.
– Beteg?
– Megpróbálta megölni magát – feleli Nick megtörten, és
könny futja el a szemét. Még mindig nem vagyok meghatva.
– Szólnod kellett volna Monicának vagy Susannak – közlöm
egykedvűen. – Ha olyan a helyzet, hogy az érinti a rátok bízott
gyerek ellátását, arról tudniuk kell. És nekem is tudnom kell.
– Ally ma este hazajön. Tulajdonképp mindjárt itt lesz…
– És az egész hétvége, amíg nem volt itt? Dylannel foglalkozott
valaki? Kapott enni? Fürdött?
– Megtettük, ami tőlünk…
– Én is – felszegem az állam, és olyan keményen nézek Nickre,
hogy szinte megégetem.
Nick elképedten bámul le.
– Igenis el volt látva – közli halkan. – Komolyan, Beth… –
elhallgat, én nem válaszolok. Nem bírok. Dylan ott van a
nappaliban, hall minden szót. Csak tovább pakolok a
konyhában, Nick meg hagyja.
– Emma jól van? – kérdezem egyszer csak, amikor a konyha
már majdnem tiszta. Egészen halványan megrebben bennem a
bűntudat, hogy nem kérdeztem eddig, de ennyi.
– Hazajön Allyvel. De… – Nick a fejét rázza, úgy fest, mint aki
mindjárt elsírja magát. – Sajnálom – mondja. – Tudom, hogy
talán nem látszik, de Dylannek a gondját viseltük.
– Le kell tenni aludni.
Nick alázatosan bólint.
– Meg akarod fürdetni, vagy inkább…
– Igen – szinte köpöm a választ, ahogy Dylan felé indulok.
Felnéz a toronyból, amit épp épít, az arca óvatos, ahogy engem
méricskél. Próbálok mosolyogni. – Képzeld el, Dylan, ma anya
fürdet meg! – Dylan a homlokát ráncolja, kicsit megrázza a fejét,
mint akit gyomron vágtak. – Jó? Szeretnéd?
Újabb másodpercnyi szünet után bólint, alig látszik a
mozdulat. A kezéért nyúlok.
Dylan engedelmes fürdés közben, egy hatalmas kádjuk van,
persze, befújókkal meg mindennel. Vizet merek a tenyerembe,
és a hátára csorgatom, mint régen, de nem ugyanolyan érzés.
Semmi sem ugyanolyan. Mintha már nem lennénk egy
ütemben, mintha elvesztettük volna a könnyed szinkront,
állapítom meg. Készpénznek vettem. Ahányszor Dylan rám néz,
aggodalom árnyékát látom a tekintetében, és annyira félek,
hogy nem a csukott ajtótól, a brokkolitól vagy az idegenektől
szorong, hanem tőlem. Olyan elviselhetetlen gondolat ez, hogy
egyszerűen elparancsolom magamtól.
Bemegyek vele a szobájába, megtörlöm a haját, ő verdás
pizsamában van már, amikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó,
majd csukódik, léptek, és Ally fáradt hangja.
– Nick?
Dylan megfeszül, én is, összenézünk, majd elfordul tőlem, és
lerohan. Lerogyok az ágyára, kezemben a nedves törülközővel,
és hallgatom, ahogy a fiam fut a nevelőanyjához.
Nem hallom a boldog találkozást lentről, de el tudom
képzelni. Körbenézek Dylan szobájában: nagy franciaágy tele
párnákkal, kirakók és játékok a könyvespolcon. Felkelek,
kinyitok egy fiókot, nézegetem a csinosan összehajtott ruhákat,
némelyik szinte új, bár Ally láthatóan használtan vette őket.
Mély levegőt veszek, becsukom a fiókot, tudom, hogy le kell
mennem.
Lassan elindulok, már érzem, Ally nem fog örülni, hogy itt
vagyok. Nem akarja majd, hogy itt legyek a konyhájában, a
családjában, az életében, ami olyan nagyon távol van már a
csillogótól és a tökéletestől, de mégis itt vagyok.
Ahogy belépek a konyhába, mindenki megdermed.
Elképzelhetetlen tablót látok: Ally ott áll a mosogatónál, Dylan
mellette, Nick a nappali lépcsőjén zsebre vágott kézzel,
görnyedten. Egy lány Nick sötét hajával és Ally barna szemével
egy széken ül a konyhaasztalnál, üres arca megfeszül, ahogy
meglát. Egy hosszú, furcsa pillanatig senki sem szólal meg.
– Beth? – mondja végül Ally. Nem tudok meg semmit a
hangjából. – Sajnálom, hogy nem voltam itthon délután – teszi
hozzá.
– Ha nehézségekkel kell szembenéznetek, beszélnetek kellett
volna Monicával – felelem közönyösen, próbálva nem
vádaskodni, de Ally lehunyja a szemét, mintha valami
nyugtalanító vagy elfogadhatatlan dolgot mondtam volna.
– Kézben tartjuk a helyzetet – nyitja ki a szemét. Egy
pillanatra megérinti Dylan vállát. – Dylan jól van, jól is volt. De
elfogadom, hogy ez a délután… – ahogy Nick korábban, nem
bírja befejezni a mondatot, és én utálom, hogy valahogy én
lettem most a főgonosz ebben a jelenetben.
– Csak annyit akartam mondani, azt olvastam, az
iránymutatások és szabályok szerint, hogyha megváltozik a
helyzet a nevelőcsaládnál, arról értesíteni kell a megfelelő
hatóságot.
Emma hitetlenkedve felhorkan a széken ülve, ettől még
dühösebb leszek. Ki ez a lány, hogy mer ítélkezni? Hogy tehet
úgy, mintha én lennék a felháborító? Nincs más választásom,
rájuk kell bíznom a gyerekemet, miközben a lányuk
megpróbálta megölni magát. Nincs jogom aggódni?
– A helyzetünk nem változott – feleli Ally. A keze Dylan vállán.
– De megértem, hogy aggódsz, és ha így van, akkor
mindenesetre beszélj Monicával vagy Susannel – összeszorítja a
száját, a szemembe néz, én vissza, látom a kimerültséget és a
fájdalmat, elborít a bűntudat, pedig nem akarom. Nem az én
hibám. Nem vagyok felelős a gyerekéért, de ő felelős az
enyémért.
A fejemet rázom, bár aggódom. Nem akarom, hogy másnak
adják Dylant, hogy körbeadogassák, mint valami csomagot, ami
nem kell senkinek. Nem vagyok biztos benne, hogy készen
állok-e rá, hogy hazavigyem. Nem mintha ezt felajánlotta volna
a DCF. Az életem még mindig romokban, és bármikor, ha
elképzeltem Dylan hazajövetelét, azt gondoltam, addigra
minden egyenesben lesz érzelmileg, lelkileg, fizikailag,
pénzügyileg.
Egyre nyúlik a csend a konyhában. Emma a túlméretes
kardigánja foszlott ujját piszkálja, lehajtja a fejét. Nick a sarkán
ringatózik. Ally inog a lábán, Dylan engem néz, az arcán, úgy
látom, váddal, mintha elítélne.
– Csak annyit szeretnék, hogy jobb lenne, ha tudnék ezekről –
szólalok meg végül. – Minden szétesik, ha titkolóztok.
– Nem titkolózunk… – kezdi Nick, de Ally egy pillantásától
elhallgat.
– Igazad van – mondja nekem. – Teljesen igazad van. Bocsáss
meg! – a bocsánatkérés hatásosan elnémít, mert erre mit
mondhatnék? Hogy igen, rohadtul igazam van?
Nick a tűzhely felett lógó órára pillant, aztán gyorsan elkapja
a tekintetét. Már majdnem nyolc óra van.
– Mennem kell. Monica szólt, hogy mostantól hetente kétszer
jöhetek, kedden és szombaton? – kérdezem Allytől.
– Igen, említette.
– Akkor szombaton jövök egyre.
– Rendben.
Dylanre nézek, ő nem néz rám. Mindenki engem néz, ahogy
odamegyek hozzá, leguggolok, hogy egy magasságban legyen a
szemünk, és megfogom keskeny vállát.
– Szia, Dyl – mondom, mire nem válaszol. Nem karol át, nem
néz rám. Lassan felegyenesedek. Nem akarok Allyre nézni, de
megteszem, ő részvéttelin mosolyog, mire legszívesebben a
fogamat csikorgatnám. Az ő gyereke akart öngyilkos lenni, nem
az enyém.
Sarkon fordulok, kimegyek a konyhából, senki sem köszön el.
Ally utánam jön, az ajtóhoz siet, hogy előttem érjen oda. Az
ajtóra teszi a kezét, én megállok, várok.
– Beth, sajnálom.
– Rendben.
 – Tudom, hogy nézhet ez ki, milyen érzés lehet, de hidd el,
hogy Dylanről gondoskodtunk. Olyan nagyon édes… Mintha
beszélgetnénk, pedig egy szót sem szól – igen, régebben mi
ketten voltunk így Dylannel.
Megfogom a kilincset, Ally vonakodva hátralép.
– Sajnálom – ismétli, és én nem mondok semmit, csak
kinyitom az ajtót, és elmegyek.
 24. FEJEZET

Ally

Tudom, hogy az életem örökké két részre oszlik majd: az előttre

és az utánra, hogy Emma megpróbálta megölni magát Az a baj,
hogy fogalmam sincs még, milyen lesz az utána. Mi vár ránk.
Amikor felvettem a telefont hálaadáskor, és beszéltem a
massachusettsi kórházi ápolóval, kába voltam és dermedt, alig
fogtam fel, amit mondott, csak egy-egy szót kaptam el.
Incidens… válságos… sürgősségi ellátás…
– De rendbe jön? – tettem fel a kérdést, szinte dühös hangon.
– Rendbe jön.
Nick kinyújtott karral állt fel az asztaltól.
– Ally…
– Szerintem ide kellene jönnie – mondta csendesen az
ápolónő, olyan halkan, hogy mindketten hallottuk, ahogy
elakad bennem a levegő.
Nick kérdésekkel árasztott el, amint letettem a telefont, de
semmire sem tudtam válaszolni. Nem is tudtam, milyen
incidensről beszélt az ápolónő. Elütötte egy autó?
Megtámadták? Az öngyilkosság eszembe sem jutott.
Úgy tíz perccel később elindultam, behajítottam pár ruhát egy
táskába, és gyorsan megöleltem Dylant. Nick velem akart jönni,
de nem hagyhattuk egyedül sem Dylant, sem Josh-t ilyen
körülmények között.
– Hívlak – mondtam. – Hívlak, amit tudlak. És… ha jönnöd
kell.
– Akkor megyek – felelte Nick. – Persze.
 Dermedt kábulatban vezettem két órát Bostonig. Az útra
figyeltem. A hálaadás miatt nem volt forgalom, már mindenki
elment oda, ahova el akart menni. Néhány percenként a
gondolataim elkalandoztak a rémséges ismeretlen felé – hogy
mi történt, miért, mekkora a baj. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy belesüppedjek a kétségbeesésbe, úgyhogy
leállítottam magam, nem gondoltam erre, és inkább az üres
autópályára figyeltem, az időnként feltűnő kamionokra az út
túloldalán, ahogy a fényük felém villant.
Bent a kórházban Emma már nem volt intenzíven, átvitték
egy rendes kórterembe. Ez hatalmas megkönnyebbülés volt, de
ekkor az orvos leült velem az egyik borzalmas kicsi szobában,
és elmondta, hogy Emma túladagolta magát Xanaxszal.
– Túladagolta magát? – bámultam ostobán az orvosra, nem
bírtam felfogni, amit nyilvánvalóan mondani akart.
– A barátnője hívta a mentőket, amikor öntudatlan állapotban
találta. Azt gondoljuk, hogy Xanaxot vett be, és jelentős
mennyiségű alkoholt ivott rá, ami különösen mérgező keverék.
Szerencsére a mentők aktív szenet adtak neki, és ki tudtuk
mosni a gyomrát, amint beértek vele a sürgősségire.
Lassan ráztam a fejem, mintha tagadnám, amit mondott.
– De…
– A barátnője kérte, hogy hívjuk fel önt. Emma telefonjában
találta meg a számot.
Szárazon nyeltem egyet, próbálva összeszedni a széttört,
kavargó gondolataimat.
– És most… Emma?
– Stabil az állapota, és reméljük, hogy az elkövetkező tizenkét
órában visszanyeri az eszméletét – az orvos elhallgatott,
kötelességtudó részvét ült ki az arcára. Nem lehetett több
harmincévesnél. Nyilván ő húzta a rövidebbet, hogy
beosztották ügyeletre az ünnep alatt. – Az ilyen helyzetekben a
páciensnek pszichológusi ellátásra van szüksége. Mielőtt
elbocsátjuk, be kell jelentkeznie.
– És… mikor engedik ki?
– Attól függ, mikor tér magához. Egy vagy két nap.
 – És akkor elmehet?
– Reméljük, a pszichológiai értékelésen múlik.
Az orvosra bámultam, a szelíd arcra, a kócos hajra. Jóképű
volt és ápolt, mint aki egy tévés sorozatból lépett elő. Nem is
tudtam elhinni, hogy tényleg orvos, és én tényleg itt vagyok.
– Bemehetek hozzá? – kérdeztem pár pillanat után, amikor
csak bámultunk egymásra.
– Persze.
Egy vékony, fiatal ázsiai lány ült Emma ágya mellett, amikor
beléptem. Összerezzent és felállt, ahogy kinyitottam az ajtót.
Üres arccal néztem rá.
– Sasha vagyok – mondta.
– Ó, persze – bólintottam, még mindig úgy éreztem, mintha
minden egyes gondolatom két-három másodpercet csúszna. –
Köszönöm, hogy… – elhallgattam, mély levegőt vettem – hogy
kihívtad a mentőket.
Sasha sietve bólintott, már az ajtó felé indult.
– Magatokra hagylak titeket…
– Te tudtad, hogy Emma… depressziós? – kérdeztem, kissé túl
sürgető hangon, mire Sasha boldogtalanul vállat vont, egyik
kezével már a kilincsen.
– Mondjuk. Stresszesnek láttam. Mindenki az. Ez
gyakorlatilag verseny – a kórházi ágyon mozdulatlanul fekvő
lányom felé biccentett. – De nem tudtam, hogy itt tartott. Hogy
komolyan erre gondolt. Mármint… mindenki beszél róla.
– Hogy megöli magát? – a szavaimban élesen ott cseng a
hitetlenkedés.
– Ezzel viccelődik. A stressz miatt. Ilyen ez.
Megrázom a fejem, Sasha kinyitja az ajtót.
– Legyetek kettesben! – mondta, és már ott sem volt.
Lerogytam a székre Emma ágya mellé. Még álmában sem tűnt
békésnek. A karja fehér volt, csupa karcolás a kórházi lepedőn.
Megnéztem alaposabban, láttam a vágásnyomokat a könyöke
belső oldalán… vagdosta magát. Sokat.
Remegve felsóhajtottam, lehunytam a szemem. Nem éreztem
elég erősnek magam ehhez, mégis annak kellett lennem.
 Egész éjjel a széken ültem, szunyókálva, fel-felriadva pár
percenként, hogy lenézzek a lányomra. Az agyamban
fájdalmasan édes pillanatok mozija ment szüntelenül: Emma
kisbabaként… Három héttel korábban született, besárgult,
ráncos volt és aprócska. Nagyobbacskaként, ahogy elszántan
járni akart, eltolva a kezem, szinte komor összpontosítással az
arcán, édes volt, és talán sokatmondó is. Emma hatodikban,
amikor órákon át dolgozott egy természettudományi projekten,
és második lett. Olyan büszkék voltunk, de ő az egész projektet
– egy űrállomás makettjét – levitte a pincébe, és többé rá sem
nézett. Következő évben nyert. Nyolcadikban, ahogy a szépség
átvette a fura kamaszkor helyét, magabiztosan mosolygott a
fogszabályozójával, amikor Nickkel táncolt. A fotót, ami arról a
táncról készült, kitettük a nappaliba a kandalló párkányára.
Aztán a nem olyan régi képek: Emma tizedikben egy síelésen,
kipirult arccal, hosszú, sötét hajával. A tizenegyedikes bál,
lenyűgözően a pánt nélküli, piros estélyiben. A fiú, Rory, a
karját bámulta, bár Emma ragaszkodott hozzá, hogy csak
barátok. Emma aznap, amikor elvittük a Harvardra, egyszere
volt meghatóan ideges és önbizalommal teli. Élénkzöld
kordkabát volt rajta az új egyetemista stílusa jegyében, és
folyton a gallért igazgatta, mint aki nem biztos benne, hogy ez
tényleg ő-e, vagy nem.
Amikor eljöttünk a kollégiumból, Nickkel mindketten a
sírással küszködtünk.
– Csak olyan nagyon büszke vagyok – mondogatta, és
szipogott.
Ez alig három hónapja történt, és most itt van Emma
sápadtan, sebhelyes bőrrel, önmaga árnyékaként. Hogy történt
ez? Hogyhogy nem láttam?
Visszagondolok arra a szánalmas látogatásra a Harvardon, és
hogy milyen ostobán önző és bizonytalan voltam. Bántott
Emma szótlansága, egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy ez
segélykiáltás lehetett. Kétségbeesett segélykiáltás.
Megvirradt, ragyogó napfény sütött be az ablakon, az ég
kemény, erős kékre világosodott. A nővérszobában a tévén a
röhejes Black Friday akcióról szóló tudósítások mentek. Az
emberek betódultak a Walmartba, hogy száz dollárért
lapostévét vegyenek. Kimerültnek éreztem magam, és még
ennél is rosszabbul néztem ki. Egy kedves ápolónő adott nekem
egy fogkefét meg egy tubus minifogkrémet, ez arra elég volt,
hogy nagyjából embernek érezzem magam. Emma meg sem
rezzent.
Jött az orvos, megnézte Emma értékeit, és elment megint.
Harmadszor írtam Nicknek, hogy semmi változás, de azt
hiszem, Emma jól lesz. Üres ígéretnek éreztem, mégis
belekapaszkodtam. Vajon mit jelent ebben a helyzetben, hogy
„jól” lesz?
Vártam és vártam, az agyam túl ködös volt a fáradtságtól még
ahhoz is, hogy elmerüljek az emlékekben. És ekkor dél körül
végre, végre felébredt az én kisbabám.
Megrezzent a szemhéja egyszer, kétszer. Előrehajoltam, a
szívem vadul vert.
– Emma?
Újabb rebbenés, még egy, majd elfordította a fejét, rám nézett,
kába tekintete egyre élesebb lett, ahogy kivette, én ülök ott.
– Ó, Emma! – mondtam könnyes hangon, és a kezéért
nyúltam, de elhúzta. Elfordította a fejét, hogy ne lásson, és a
szívem kővé dermedt a mellkasomban.

Négy nappal később engedték ki, kedden. Negyvennyolc órán

keresztül megfigyelték, és elvégezték a pszichológiai felmérést,
aminek az eredményét nem árulták el nekem. Egy bostoni és
egy West Hartford-i pszichológus elérhetőségét is megkapta, és
hazajön velem.
A négy végtelen, vele töltött bostoni nap alatt Emma alig szólt
hozzám. Egy szállodában szálltam meg, vettem pár ruhát meg
tisztálkodószereket, és gyakorlatilag a kórházban éltem, Emma
szobájában vagy a büfében töltve az időmet. Próbálkoztam
türelemmel, mosolygós csenddel és egyszerű beszélgetéssel az
alapdolgokról, de bármit is tettem, valahogy nem volt jó. Még a
legártatlanabb kérdés is csak idegesítette. Amikor
megkérdezem, fel akar-e hívni valakit, felcsattant.
– Hagyd abba, anya, jó?
Felhívtam a Harvardot, hiszen vissza kellett volna mennie
hétfőn, és bejelentettem, hogy egy ideig nem fog bejárni. Azt
mondták, december közepén le kell vizsgáznia, hogy meglegyen
a féléve, és én nem tudtam, törődjek-e ezzel vagy ne. Az egyik
felem nagyon is törődött vele, kétségbeesetten. A másik meg
csak örült, hogy Emma él.
Ahogy hazafelé autóztunk, fogalmam sem volt, mire
számítsak. Annyira nem tudom, hogy állok Emmával, hogy nem
is gondoltam Nickre, Josh-ra vagy Dylanre. Csak amikor Beth
lejött a konyhába, alig pár perccel a hazaérkezésem után, akkor
jöttem rá, hogy megfeledkeztem a mai látogatásáról. Nem
bírom a hideg haragját, most nem, még mindezek mellé,
igyekszem kiengesztelni. Nem biztos, hogy sikerül.
Miután Beth elment, visszamegyek a konyhába, a családom
maradékát nézem. Emma némán kuporog az asztalnál. Nick a
konyha közepén áll, elveszettnek tűnik. Dylan a mosogatónál, a
szeme elkerekedett és figyelmes. Josh fent van, elbarikádozva a
szobájában. Még csak le sem jött, hogy köszönjön a nővérének.
– Akkor tegyünk el téged holnapra, uraság – mosolygok
Dylanre, ő gyorsan odalép hozzám, átkarolja a derekamat, és
szorosan megölel. A fejére teszem a kezem, és a hátát
simogatom. – Minden rendben, Dylan. Ne aggódj! Minden
rendben – egész testében remeg, a szívem belesajdul. Mardosó
igazságtalanság ez, hogy további szorongásnak és
bizonytalanságnak tesszük ki ezt a kisfiút, utálom, hogy
ártottam neki, épp amikor már kezdett jobban lenni.
A szokásosnál hosszabban altatom Dylant, hogy
megnyugtassam és hogy elkerüljem, ami lent történik, bármi is
legyen az. Talán Nick nagyobb szerencsével jár Emmánál, mint
én. Mindig is úgy gondoltam, hogy a lányom apás. Az biztos,
hogy most nem anyás.
Mire Dylan elalszik, lent már üres és sötét a ház. Majd tíz
órára jár, biztos észre sem vettem, de elaludtam kicsit.
Felmegyek, bekopogok Josh-hoz. Mordul egyet, én kinyitom az
ajtót, és látom, hogy az ágyán fekszik, néz valamit a laptopján.
– Szia! – erre csak rám néz. – Emma hazajött.
– Tudom.
Lenyelem az értelmetlen kérdést, hogy akkor miért nem
köszön neki.
– Megírtad a leckét?
– Aha.
Várok, szeretném áthidalni köztünk ezt a szakadékot, de
fogalmam sincs, hogy lehetne. Már túlságosan mély és széles
lett.
– Ne maradj fent sokáig! – mondom végül. Josh nem válaszol.
Épp nyitom az ajtót, mennék, amikor megszólal.
– Tabletta volt?
Megdermedek, a kezem a kilincsen. Nem tudom, mit
mondjak.
– Az volt? – kérdezi, és a hangja érdes éle belém mar.
– Igen – elhallgatok, nem azért, mert bántani akarom, de
tudnia kell. – Receptes.
Josh torkából fuldokló hang tör fel, a fejét lehajtja, teszek felé
egy lépést.
– Josh…
– Sajnálom – alig hallani, de tudom, hogy érti. A fiam végre
bánja, amit tett. Ez kellett hát hozzá? Hogy majdnem
elveszítette a nővérét?
Nagy levegőt veszek, kell ez a pillanat, hogy felmérjem a
szavaim súlyát.
– Tudom, Josh – elhallgatok, ő úgy marad, lehajtott fejjel,
görnyedten. Az én szegény kicsi fiam. – Köszönöm! – teszem
hozzá halkan. És folytatom, mert látom, hogy aggódik. – Rendbe
fog jönni.
Néhány végtelen másodperc után Josh a létező
leghalványabban bólint. Legszívesebben odamennék hozzá,
csonttörő, életet adó ölelésbe szorítanám, de tudom, hogy nem
hagyná. Az az igazság, hogy nem is emlékszem, mikor öleltem
meg utoljára.
– Jó éjt! – mondom, és kimegyek, becsukom az ajtót magam
után.
Nick a hálóban van, már pizsamában. Kérdőn néz rám.
– Josh – lehelem.
– Jól van? – suttogja, tudatában van a törékeny gyerekeknek
körülöttünk.
– Igen. Már… érti, azt hiszem.
Nick bólint.
– Hosszú volt ez a pár nap. Rám fér az alvás.
– Emma? – kérdezem, mire vállat von.
– Nem beszélt sokat. Ő is fáradtnak tűnik – Nick félrehajtja a
paplant. – Holnap lesz idő mindent átbeszélni.
– Igen – lehúzom a pulcsimat, beletúrok a kócos hajamba.
Kimerültem, és mindennel együtt is alig várom, hogy a saját
ágyamban aludjak.
– Ally? – néz rám Nick, amikor kijövök a fürdőszobából
fogmosás után. Megfeszülök a hangjára, halványan atyáskodó. –
Nem tudjuk most Dylant nevelni – kijelentés ez, és én most nem
bírok vele szembenézni.
Bemászok az ágyba, testem-lelkem fáj.
– Azt hittem, holnap beszélünk erről.
– Igen, Emmával. De Dylan… most nincs érzelmi energiánk
erre. Biztos te is látod. Beth kiakadt ma, amikor átjött, és nem
hibáztatom érte.
– Ha mi nem gondoskodunk Dylanről, akkor ki fog?
– Majd keresnek neki másik nevelőszülőket. Nem csak mi
vagyunk.
– De Dylan kezd fejlődni. Ha most minden megváltozna
körülötte… Nincs vele gond, Nick.
– Amíg nem voltál itt, minden éjjel felébredt. Szétsikított
mindent.
Szorongás mar a gyomromba.
– Meg tudtad nyugtatni?
– Végül igen. De órákig tartott.
– Más lesz most, hogy itt vagyok.
 – Nem tudom, ez jó-e.
Nickre nézek, próbálom kibogozni, mi lehet az egykedvű
hang mögött.
– Ezt hogy érted?
– Nem arról szól a nevelőszülőség, hogy hozzád kötődjön, Ally.
Hanem hogy visszamenjen Beth-hez. És őszintén úgy látom,
Beth erre teljesen alkalmas is, nem tudom, miért nem adják
vissza neki most. Ez az egész kicsúszott a kezünkből, az én
véleményem szerint.
– Vannak más gondok…
– Igen, nálunk. Nem bírunk el ezzel többé, Ally. Azt hiszem, ez
nyilvánvaló. A lányunk megpróbálta…
– Tudom, mit próbált meg, Nick – nem akarom, hogy
kimondja. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy Dylant
körbeadogatják, mint valami csomagot, és önző vagyok, tudom,
de nem akarom, hogy elmenjen. Ő az egyetlen olyan gyerek
ebben a házban, aki úgy viselkedik, mint aki akar engem és
szüksége van rám.
– Nem tudom, hogy a kapcsolatod Dylannel segít-e Beth-nek –
teszi hozzá halkan Nick, mire azonnal égnek áll minden szál
szőröm.
– Ez meg mit jelentsen?
– Te nem helyettesíted Beth-t.
– Nem is próbálom.
– Pedig néha úgy tűnik. Mintha próbálnád valahogy
túlszárnyalni.
– Micsoda? – dühösen meredek rá. – Ezt eddig nem mondtad –
el sem hiszem, hogy most jön ezekkel a vádakkal. Olyan
igazságtalannak érzem.
– Azt hiszem, jobban láttam, amíg nem voltál itthon.
– Hogyhogy? Hiszen nem voltam itt – nem tudom visszafogni
magam, a hangom éles, és úgy érzem, Nick azért játssza ki ezt a
kártyát, mert akkor bűntudatomban talán feladom Dylant. –
Talán jobban be kellene vonnunk Beth-t – felelem kissé
vakmerőn. Nick nem válaszol. – Hívjuk meg többször! Legyen
itt többet! Hetente kétszer jöhet, és igazad van, az a cél, hogy
támogassuk. Ezt kell tennünk, nem továbbadni Dylant.
Nick csendben marad. Tudom, hogy nem ezt akarta elérni a
megjegyzésével, és nem vagyok biztos benne, hogy több időt
szeretnék-e tölteni Beth-szel, de akkor is józan ötletnek tűnik.
Nem foglalhatom el Beth helyét. Nem állhatok a helyére. Hat
hét múlva lesz a bírósági meghallgatás.
– És mi lesz Emmával? Meg amúgy Josh-sal? – kérdezi végül
Nick, amikor lekapcsolja a lámpát.
– Miért ne lenne ez jó nekik is? Talán kevésbé merülnek el a
saját problémáikban.
– Nem is tudjuk, mik azok a problémák.
És pillanatnyilag az a helyzet, hogy egyik sem úgy fest,
mintha el akarná mondani nekünk.
Nagyot sóhajtok a sötétben, a nyomasztó valóság mázsás
súlyként nehezedik a mellkasomra. Bár fáradt vagyok,
lehetetlennek tűnik az alvás.
– Szerinted Emmával nem lesz gond ma, ha egyedül marad? –
kérdezem, a hangom vékony és testetlen az éjszakában.
– Azt mondtad, a felmérés szerint nincs veszély.
– Igen, de az csak egy felmérés. És Emma elég okos, hogy a
megfelelő válaszokat adja, ebben biztos vagyok.
Nick hallgat egy pillanatig, ahogy ott fekszünk a hátunkon, és
a plafont bámuljuk.
– Szerinted még mindig meg akarja ölni magát? – kérdezi, és
olyan szomorú a hangja, meg akarom vigasztalni őt, és
mindenki mást is, ezt érzem. Miért fáj így minden
mindannyiunknak? Miért tört így össze a világunk, amikor
eddig olyan áldottak voltunk?
– Nem tudom. Nem hiszem – eltűnődöm a válaszon, mintha a
súlyát mérlegelném, és úgy döntök, megfelel. – Inkább
fáradtnak tűnik, mint szomorúnak most.
– Akkor is.
– Vele akarsz aludni a szobájában?
– Nem. Annak nem örülne – Nick felsóhajt. – Holnap
beszélünk mindenkivel.
 Ezt úgy mondja, mint valami ígéretet, de máris elfog az
aggodalom, hogy nem fogja tudni megtartani.
 25. FEJEZET

Beth

Dühösen gyalogolok hazafelé Fieldingéktől, dühösen, amiért az

életük ilyen káosz, és nekem meg ott kell hagynom náluk a
fiamat. Jogos dühömben legszívesebben felhívnám Susant, hogy
beáruljam őket, de még elő sem veszem a telefont, már tudom,
hogy nem fogom megtenni. Nem tehetem.
Mert azt nagyon jól tudom, miután hat hete zakatolok a
gyermekvédelem rendszerében, hogy a gyerekek nem kerülnek
vissza csak úgy, varázsütésre az anyukájukhoz. Ha Susan úgy
dönt, hogy Fieldingék nem tudnak gondoskodni Dylanről, akkor
csak átpasszolja őt valaki másnak. Most legalább tudom, hol
van, hiszem, hogy biztonságos helyen, akkor is, ha épp gondjaik
vannak. És csak tízpernyire laknak tőlem. Ki tudja, milyen
messze lenne egy másik befogadó család?
De így is ideges és dühös vagyok, nem tudom nem azt érezni,
hogy valami eredendően rossz így, ahogy van, az egész
világban, ahol Ally Fielding gyereke megpróbálja megölni
magát, és a gyermekvédelem erre nem lép semmit, de ha az én
fiam hisztizik a drogériában, akkor az egész életem szétesik.
Nem tudok semmit sem tenni. Az sem segít, ha dühöngök.
Nagyjából hat hetem van a meghallgatásig. Még nem tűzték ki a
dátumot, de Susan azt mondta, pár héten belül meglesz. Közben
továbbra is jól kell csinálnom mindent, nem számít, ha más
elrontja. Nekem erre kell figyelnem.
Nagyon sok minden jól megy, vagy majdnem… A PNP-
tanfolyam nem rémes most, hogy eljutottunk a felmerülő
problémákig. Ezen a héten arról szólt az óra, hogyan állítsunk
fel határokat, és én megállapítottam, hogy ezt egyrészt túlzásba
vittem, másrészt nem tettem meg eléggé. Margaret nyilván
megérezte a nyugtalanságomat, mert az óra közepén, amikor
Angelica lopott pillantásokat vetett a telefonjára, és Diane is
elkezdte a szokásos ideges fészkelődését, megkérdezte, mit
gondolok.
– Hogy mit gondolok… – meglep és kissé megriaszt a nyílt
kérdés. Már épp nyitnám a szám, hogy „semmi különöset”, de
aztán úgy döntök, őszinte leszek. A tanfolyam egyre kevésbé
szól arról, hogy teljesítsük az előírást, inkább tanulásról,
akármilyen vicces is ez. – Arra gondoltam, hogy túl sok határt
szabtam Dylannek, ugyanakkor nem eleget – bocsánatkérőn
kibukik belőlem a nevetés. – Tudom, hogy ennek így nincs sok
értelme.
Margaret a tenyerébe támasztja az állát, csakis rám figyel.
– Fejtsd ezt ki! Hogy érted a túl sok határt?
Hallgatok kicsit, próbálom rendbe szedni az összekuszálódott
gondolatokat, keresem a szavakat.
– Attól a perctől, sőt pillanattól fogva, hogy megszületett,
szeretem. Csak nézni akartam, figyelni, ahogy lélegzik –
Margaret halványan mosolyog, bólint, mire én felbátorodva
folytatom. – De azt hiszem, féltem is. Olyan sok minden
történhet. Olyan sok a veszély.
– Attól tartottál, történhet vele valami?
– Igen – nyelek egyet, felidézem a félelmet, ami egész éjjel
ébren tartott, meresztettem a szemem a sötétségbe, hallgattam
Dylan szuszogását, rettegve, hogy a következő pillanatban már
nem vesz levegőt. De minden újdonsült anyuka valamennyire
ezt érzi, nem? – Bármi megtörténhet – mondom Margaretnek.
Angelicára nézek, aki úgy tűnik, unatkozik, aztán Diane-re, ő
meg a homlokát ráncolja, mint aki egyáltalán nem tudja
átérezni, amit mondok. – Az ember hall ezt-azt… olvas
mindenfélét… – vállat vonok, széttárom a karom. – Úgy
éreztem, örökké félek, még ha olyan nagyon boldog is voltam
vele. És amikor nagyobb lett, és elkezdődtek a
viselkedészavarok…
– Szorongás, mint említetted?
– Igen. Akkor meg mintha túl sok határt állítottam volna fel,
mert nem tudtam kezelni a helyzetet. Tömeg. Boltok. Iskola –
Margaret a homlokát ráncolja, biccent, hogy folytassam. – De
ugyanakkor lehet, hogy nem volt elég a határvonalakból…
Megengedtem neki ezeket a rohamokat, és eköré szerveztem az
életünket, olyan napirendet alakítottam ki, amiről úgy éreztem,
működik… de talán nem működött – megrázom a fejem. Azt
hiszem, semmi értelme sincs ennek, amit beszélek. Még én sem
tudom, mit akarok mondani.
– A határvonalak fontosak a gyerekeknek – mondja Margaret,
és körbenéz, mindhármunkhoz szólva. – Ez ad nekik
biztonságot, szükségük van erre, hogy felfedezhessék a világot,
hogy átmerészkedhessenek a komfortzónájukon túlra. Úgyhogy
igazad van, Beth, lehet belőle egyszerre túl sok és nem elég. Azt
akarja az ember, hogy a gyereke biztonságban legyen, de azt is,
hogy felfedezzen.
Nem tudom, ezt mondtam-e vagy nem, de mosolygok és
bólintok, mintha így lenne. Vajon Dylan biztonságban érezte
magát velem? Fel akarja fedezni a világot úgy, ahogy én sosem
engedtem neki? Talán visszatartom?
Margaret továbblép, próbál Angelicával beszélni, ami nekem
most tökéletesen megfelel. Ezekre a kérdésekre, úgy érzem, meg
kell adnom a választ, de nem vagyok biztos benne, hogy ehhez
elég erős vagyok-e. Már ez is elégnek tűnik mára, amit eddig
beismertem.
– Mit gondolsz, mikor kapod vissza Dylant? – kérdezi Diane az
autóban, amikor hazavisz. December eleje van, minden csupa
szürkeség. Hóra vágyom, hatalmas pelyhekre, amik ellepnek
mindent, meglágyítják a kemény éleket, és fehér takarót
borítanak a világra.
– Januárban lesz egy bírósági meghallgatás. Nagyon remélem,
hogy akkor – Diane lassan bólint, az arca komor, az utat
bámulja. – És te? – kérdezem, bár tudom, hogy ez nehéz téma.
– Én beleegyeztem az elhelyezésébe, az nem tarthat tovább
harminc napnál.
Ez meglep, hiszem már több mint egy hónapja járunk erre a
tanfolyamra.
– Akkor?
– A szüleimnél van, Cantonban. Tíz napja, de már kezd
elfogyni náluk a cérna – sóhajt egy nagyot. – Nem tudom, mit
csináljak. Tudom, hogy vissza kellene hoznom, persze. Hiszen
örökbe fogadtam. Olyan, mintha a szülőanyja lennék, de… – az
ajkába harap. – Nem tudod elképzelni. Tényleg nem.
Valóban nem, de közben mégis el tudom képzelni, az egész
életem évekig Dylan és a szükségletei körül forgott. Tudom,
milyenek a hisztirohamok, a rugdosás és sikoltozás, az álmatlan
éjszakák és végtelen nappalok.
– És mit gondolsz, mit fogsz tenni?
– Talán lemondok a szülői jogaimról – vallja be halkan,
mintha vonakodna ezt kimondani. – De ez nem egyszerű
eljárás. Bíróságra kell menni, és ott eldöntik, hogy Peter
érdekeit szolgálja-e, ha újra örökbe adják. És az az igazság, hogy
szerintem nem.
Meghökkent, de le is nyűgöz ez a beismerés. Őrültségnek
tűnik: én azért harcolok, hogy visszakapjam Dylant, Diane meg
kétségbeesetten le akar mondani Peterről. De aztán eszembe jut
az a gyenge pillanat, amikor Susan felajánlotta, hogy egyezzek
bele a nevelőszülőkbe, és milyen nagy volt a csábítás, hogy egy
kicsit könnyebb legyen.
A szülőség nehéz. Egyedül nevelni egy gyereket időnként
szinte lehetetlen feladatnak tűnik. És amióta megismertem
Diane fiát, és tudom, mit kell kiállnia nap mint nap, nem érzem
úgy, hogy ítélkezhetnék.
– Utálsz – állapítja meg nyugodtan. – Ugye? Azt gondolod,
rémes ember vagyok. És tényleg így van.
– Nem, nem – felelem gyorsan, és így is gondolom. – Azt
hiszem, nagyon nehéz lehet, amit végig kell csinálnod, hogy
erre jutottál.
Gyorsan pislog párat, és a szeméhez húzza a kezét, majd újra
az utat nézi.
 – Szeretem Petert, tudod? Időnként. Ez rémesen hangzik, de…
– remegve kifújja a levegőt, zokogásra hasonlít. – Nem
mondhatok le a szülői jogaimról, azt valószínűleg nem engedik,
és azt hiszem, nem bírnék ezzel a szégyennel élni. De tényleg,
mit mondanék? Mindenki ismeri a munkahelyemen. Az
iskolában… a szomszédok… mit mondanék? – felém fordul,
mint aki választ követel.
– Hmm… – az agyam kavarog és kiürül.
– Hogy igen, túl sok volt vele a munka, és inkább
lepasszoltam? Már azért elítélnek, ha ezt teszed egy kutyával.
De egy emberrel nem teheted. Az egyetlen gyerekeddel. Ha csak
nem vagy szörnyeteg.
Ez olyan vadul kétségbeesett, hogy önkéntelenül
megsajnálom. Nincs egyszerű megoldás, nincs könnyű válasz…
Csak egy.
– Nem vagy szörnyeteg, Diane.
Lassan bólint. Komoran.
– Tudom – feleli. – Ezért jövő héten hazajön.

A hálaadás utáni csütörtökön átjön Susan, hogy átnézzük Dylan

pszichiátriai felmérésének eredményét, de amikor megérkezik,
megtudom, hogy egyáltalán nem ezt fogja tenni.
– A pszichiáter szeretne további megfigyeléseket, mielőtt
kiadja a véleményt – mondja, mire értetlenül bámulok rá.
– Milyen megfigyeléseket?
– Azt kéri, hogy tanulmányozhasson téged meg Dylant, ahogy
együtt vagytok.
Ösztönösen visszahőkölök. Hát ide jutottunk? A Dylannel
töltött időmet mikroszkóp alatt vizsgálják, szétcincálják és
elemzik, amíg Ally a problémás gyerekeivel szabad utat kap?
– Miért?
– Szerinte segítene.
– Miben? – kérdezem, de aztán megrázom a fejem, mert nincs
szükségem válaszra. Nem tehetek semmi mást, mint hogy
engedelmeskedem. Minden más olyan kockázattal járna, amit
nem vállalhatok. – Mindegy. Rendben. Mikor?
– Igazán értékelem, hogy ilyen készséges vagy, Beth – Susan
együttérzőn néz rám, mint aki tudja, milyen nehéz ez nekem. –
És nem kell ezen aggódnod, csak azt szeretné, hogy játsszatok
Dylannel, legyél teljesen természetes. Ennyi az egész.
Hogyne. Mintha lehetne bárki természetes, miközben egy
pszichiáter figyeli és jegyzetel.
– Csak mondd, hogy mikor – ismétlem fáradtan.
Jövő hétre írtak be minket, minden péntek délutánra egészen
karácsonyig, és én arra gondolok, milyen elfoglalt lettem.
Dylant látogatom, ott a PNP, a pszichológus és most ez is. Alig
marad az ékszerekre, mégis folyton úgy érzem, túl sok az időm
– üres órák telnek el, amíg várom, hogy újrainduljon az életem
a fiammal… Ha újraindul valaha.
Legalább a Mike-kal töltött idő kiragyog az életem szürke
vidékéből. Hálaadás után kicsit megváltozott a kapcsolatunk,
komolyabbá vált anélkül, hogy bármelyikünk bármit is mondott
volna, vagy akár megcsókoltuk volna egymást, azt az egy
alkalmat leszámítva, amikor adott egy puszit az arcomra. Nem
állok készen semmi többre, és nem is hiszem, hogy a Mike-kal
töltött néhány este randinak számítana, de közben fontossá vált
nekem, ami egyszerre ijesztő és mély. Azt hiszem, ő is így érez,
de sosem kérdeztem, és nem állok arra készen, hogy feltegyem
ezt a kérdést.
– Mikor lesz a bírósági meghallgatás? – kérdezi Mike egy
szombat este, amikor épp hamburgerezünk a Blue Black
Square-en, a központhoz közel.
– Susan szerint pár hét múlva. Remélem, karácsony előtt – egy
kicsit jobb kedvre derülök, ahogy ezt mondom. –
Megkérdeztem, Dylannel tölthetem-e a karácsonyt, és azt
mondta, hogy ez szerinte jó ötlet.
– Ez remek, Beth.
– Remélem, Dylan is örül neki – lenézek a hamburgerre,
elszáll az étvágyam, ahogy felidézem az aznap délutáni
látogatást Dylannél. Két kínos órát töltöttünk a könyvtárban és
a Whole Foods-ban, a szokásos körünk volt, mégis üresnek és
érdektelennek éreztem. Gondoltam, elviszem a
természettudományi múzeumba, ahol az a sok gyerekbarát,
interaktív bemutató van meg egy egész legószoba, de féltem az
ismeretlentől, hogy Dylan kiborulhat. Biztos helyet akartam.
De ahogy Dylan mint egy kísértet jött mellettem, arra
gondoltam, nem ez volt-e legalább részben mindvégig a bajom.
– Persze, hogy örül neki – mondja Mike. A kezemért nyúl, és
kicsit zavartan megveregeti, majd újra megfogja a hamburgert.
– Miért ne?
– Látnod kellene a nevelőszülei házát. Dylan szobája nagyobb,
mint az én konyhám és a nappalim együtt.
– És?
– És vettek neki mindenfélét. Ruhát. Játékot.
– Az ilyesmi nem érdekli a gyerekeket.
– Tudom, de… – nem mondhatom a belülről égető valódi
félelmet, ami savként mar szét. Hogy attól félek, Dylan inkább
Fieldingéket választaná – inkább Allyt – helyettem, nem az
ajándékok, hanem a biztonság miatt, amit tőlük kap. A szeretet
miatt.
Szeretem Dylant, jobban, mint ők valaha szerethetik, persze.
Sokkal-sokkal jobban. De most arra gondolok, hogy talán
túlzottan szeretem. Talán úgy, ahogy ő azt nem akarná, még ha
nem is tudja megfogalmazni – úgy, ahogy Dylannek nem jó.
Lehetséges ez egyáltalán? Vagy paranoiás vagyok?
Nem bírok még ebből semmit sem elmondani Mike-nak,
úgyhogy csak mosolyogva bólintok.
– Talán igazad van.
– Beth, figyelj… – hajol előre Mike, lenyűgöző őszinteséggel.
Ketchupos az ujja. – Lehet, hogy most fura Dylannel, hiszen
nem él veled. De ha megint együtt lesztek, akkor olyan lesz,
mint régen. Csak egy kicsit várni kell.
– De nem lehet olyan, mint régen – emlékeztetem. – Pont ez a
lényeg. Változtatnom kell. Muszáj.
– Igen, de nem sokat – törli meg a kezét egy szalvétával Mike,
de azért marad ketchup rajta. – Mármint a DCF szemétkedett
veled.
– A rendszer egyértelműen reménytelen, de nem hiszem,
hogy olyan szemetek lettek volna velem, mint gondolod.
Tudom, hogy Susan jót akar. Segíteni próbál nekem.
– Akkor is – Mike nem úgy fest, mint akit sikerült meggyőzni,
de én egyre inkább erre hajlok.
– Nem szemétkedtek, Mike – mondom ki lassan. – Nem azt
mondom, hogy jól mentek a dolgok, vagy akár igazságosan, de
valahogy szükségem volt erre. Nem maradhattam úgy. Dylan
sem. Iskolába kell járnia, mindkettőnknek többet kell eljárni, és
nem hiszem, hogy ez megtörtént volna, ha nem… – nyelek egy
nagyot – ha nem avatkoznak bele. – Utálom, hogy ezt mondom.
Utálom bevallani, hogy ilyen szar anya voltam, hogy ez kellett,
el kellett venniük a gyerekemet.
De Mike nem így látja. Az arca ellágyul, a kezemért nyúl,
ketchupos kézzel. Nem érdekel.
– Meg tudsz változni, Beth – mondja, az arcáról, minden
pórusából sugárzik az őszinteség. – Már el is kezdődött. Jó anya
akarsz lenni, és ez a lényeg.
Próbálok mosolyogni, még ha azt is gondolom közben, hogy
vajon tényleg így van-e.

Eltelik még egy hét, még két hiányérzetet hagyó látogatás

Dylannél, elmegyünk a szokásos helyeinkre, és úgy érezzük,
sodródunk. Mintha kicsit jobb lenne a helyzet Fieldingéknél,
bár sosem maradok annyit, hogy lássam, hogy vannak. Nem is
igazán akarom tudni. A konyha tiszta legalább, és Emma is ott
kószál néha, bizonytalanul rám mosolyog, ha meglát.
Ally űzöttnek látszik, az arca megviseltebb, az orrától a
szájáig húzódó ránc mélyebb, mint két hónappal ezelőtt, amikor
Dylan odekerült, de azért próbálkozik.
– Hogy vagy, Beth? – kérdezi december közepén, egy keddi
látogatáskor. Kint fagy, bent fahéjillat száll. – Már nincs messze
a meghallgatás, ugye?
– Január tizenkettő – előző nap jött meg a levél, a vastag,
fekete betűkkel ráírt dátum pont ugyanannyira töltött el
izgalommal, mint rettegéssel.
Meglepetésemre Ally megfogja a kezem. Csak röpke érintés,
alig pár másodperc, és ő is meglepettnek tűnik, ahogy
bocsánatkérő mosollyal el is veszi a kezét. – Biztos vagyok
benne, hogy jól megy majd.
Bólintok, nem tudom, mit felelhetnék. Ez az egész beszélgetés
fura és kínos, szinte helytelen.
– És te? – kérdezem. – Hogy van Emma?
– Emma… – a mosolya megremeg, majd leolvad az arcáról. –
Megvan. Nem megy vissza erre a félévre a Harvardra – erre
már rájöttem magamtól is, de Ally úgy jelenti be, mint a
halálbüntetést. – Az egész szemesztert meg kell majd ismételnie
– magyarázza, ahogy meglátja az értetlenséget az arcomon –,
mert nem fog levizsgázni. – Az alapján, ami történt, nem tudom,
jó ötlet-e, ha valaha visszamegy a Harvardra, de nem mondom
ki. – És hogy van Josh? – kérdezek tovább, abban bízva, hogy ez
jutalomkérdés, de Ally megmerevedik, az arca kifejezéstelen,
mint egy pókerjátékosé.
– Jól.
– Szuper – a válasza alapján Josh valószínűleg nincs jól, és én
arra gondolok, vajon egy nap majd ilyen aggodalmak és
beszélgetések várnak-e rám Dylan miatt. Normális
tizenévesként meglesznek-e a bajok az iskolában és az
egyetemen, a serdülőkorban és felnőttként. Vajon aggódok
majd, hogy kikkel barátkozik, és milyenek az osztályzatai?
Luxusproblémáknak érzem most ezeket, de most először nem
teljesen elérhetetlennek.
– El akartam mondani… Beleírtam a Dylanről vezetett
jegyzeteimbe. Elkezdett beszélni kicsit. Hozzád beszélt?
Allyre bámulok, próbálom letapogatni az ártatlan, érdeklődő
arcát, nem tudom eldönteni, hogy most visszafizeti-e, hogy rá
merészeltem kérdezni a gyerekeire, vagy tényleg azt gondolja,
hogy Dylan biztos velem is beszélt.
 – Nem igazán – mondom, de úgy értem, hogy nem beszélt
velem egyáltalán. – Hogy érted, hogy „beszél”?
– Csak időnként egy-egy szót. Azt mondta, hogy „még
egyszer”, amikor játszottunk, és azóta pár szót… igen, jó
éjszakát, ilyesmit. A tanára is ezt mondta – rám mosolyog, olyan
őszintének látszik, hogy el kell hinnem, hogy szerinte ez nekem
nem fáj. – Más hangokat is kiadott… nevetett, dünnyögött meg
ilyenek. Hát nem jó hír?
Akkora gombóc nő a torkomban, hogy fáj nyelni.
– De, nagyon jó – préselem ki a szavakat. Helytelennek tűnik,
hogy mérges és megbántott legyek, mégis ez a helyzet.
Hogyhogy másokkal beszél, és velem nem?
– És… – Ally habozva elhallgat, kicsit szégyenlősen, és most én
feszülök meg. Mit fog még kérdezni? – Azt tervezzük, hogy
elmegyünk Granby mellé arra az ültetvényre a
karácsonyfánkért most hétvégén… Tudod, egy régimódi
gazdaság, ahol te vághatod ki a fát. Azt gondoltam, Dylannek
tetszene.
– Biztosan – most kínoz engem, hogy elmeséli, mi mindent
csinálhat együtt a fiammal, amit én nem? Amit én nem
csinálnék?
– És arra gondoltam, nincs-e kedved velünk tartani. Vasárnap
mennénk, nem érintené a szombati látogatásodat – Ally
elhallgat, majd folytatja. – Egy hónap múlva lesz a
meghallgatás, tudod, arra gondoltam, hogy jó lenne, ha több
időt tölthetnél Dylannel. És azt olvastam a nevelőszülői
csoportban, hogy ezt nem kell jóváhagyatni a
gyermekvédelmisekkel, semmi ilyesmi. Csak úgy elmehetnénk.
– Ez… – habozok, kering a fejemben mindaz, amit elmondott.
Karácsonyfák. Több idő Dylannel. Nevelőszülői csoport… vajon
oda mit írhatott ki? – Remek ötlet – felelem, mert persze, hogy
igent mondok. Ez egyáltalán nem kérdés.
És ekkor, akár észreveszi Ally, akár nem, harcba lépek a fiam
szívéért.
 26. FEJEZET

Ally

Másnap, hogy Emma hazajött, szédülve és nehéz szívvel

ébredek, zene és nevetés hangja szűrődik fel lentről. Annyira
nem passzol ez ahhoz, ahogy érzem magam, és ahogy az előző
este véget ért, csendes egyet nem értésben Nickkel, hogy először
arra gondolok, biztos a tévé.
Megnézem az órát, látom, hogy fél kilenc van, a szívem
riadtan összeugrik, és kimászok az ágyból. Negyed kilenckor
szoktam elvinni Dylant az iskolába, és Josh-nak egy órával
ezelőtt kellett volna felszállnia a buszra. Háromnegyed hétre
állítottam be az órát. Mi történik itt?
Felmarkolom a köntösöm, belebújok, és már megyek is le,
közben megcsomózom az övet. Belépek a konyhába, és csak
pislogok meglepetésemben, küszködve a bosszankodással.
Mintha valami sorozatba léptem volna be, vagy a sóvárgó,
nyomorult álmaim alternatív valóságába.
Nick a tűzhelynél áll, palacsintát süt. Felvette a „csókold meg
a szakácsot” feliratú kötényt, amit azon ritka alkalmakkor hord,
ha ő főz: szombati reggeliken, vagy ha valami zöldséges,
serpenyős ételt üt össze. Josh épp terít, kicsit morcosan, de
akkor is, Emma és Dylan meg együtt befészkelték magukat a
kanapéra, és az Artúrt nézik a gyerekcsatornán. Dylan feje
Emma vállán, Emma átkarolja, pedig nyilván csak ma reggel
találkoztak először. Az egész, minden elemében mintha nem
lenne valóságos, a törékeny, felbugyogó reménnyel együtt. El
tudnám sírni magam, itt helyben.
 – De mi… – rázom meg a fejem, be sem tudom fejezni a
mondatot.
– Kikapcsoltam az ébresztődet – magyarázza Nick. – Azt
gondoltam, rád fér az alvás.
– De már fél kilenc van! – próbálok nem pánikolni. – Dylan és
Josh már el kellett volna menjen az iskolába.
– Azt gondoltuk, a mai napot kivesszük – feleli Nick
könnyedén. – És ne aggódj, felhívtam az iskolát, szóltam, hogy
családi okból itthon maradnak. Nem volt gond.
– Nem? – az igazgató, Monicával egyetemben a fejembe verte,
hogy a napi rutin milyen fontos Dylannek, és ez szándékos
elhajlás – de hogy ellenezhetném, amikor mindenki olyan…
boldognak tűnik?
– Van még kávé – biccent Nick a kávéfőző felé. – Most főztem.
– Kösz – előveszek egy bögrét, próbálom kibogozni a kavargó,
nyugtalanító gondolatokat. Boldog vagyok, reményteli, persze,
de ott van egy kis neheztelés a hála alatt, ott mocorog és
piszkája az idegeimet. Olyan nagyon igyekeztem, és amint
elalszom, mindenki úgy dönt, hogy könnyű lesz vele?
Persze, tudom, hogy ez a gondolat teljes hülyeség,
szánalmasan kicsinyes, és azonnal elhessegetem. Nem akarok
ilyeneket gondolni, egyetlen másodpercre sem, úgy döntök,
nem is teszem. Megfordulok, a pultnak dőlve beleiszok a
kávéba, amire nagy szükségem van.
– És mi hozta elő ezt az egészet?
Vállat von, megfordít egy újabb kerek, aranyló
minipalacsintát.
– Csak gondoltam, mindenkinek jól jönne egy kis szünet.
– Így van – Josh-ra nézek, aztán Emmára és Dylanre, ahogy a
kanapén összebújnak. – És hogy volt Emma reggel? – kérdezem
halkan.
– Úgy tűnt, jól.
– Jól kijönnek Dylannel.
– Anya, hallom, amit mondasz – kiált oda Emma a kanapéról.
Szégyenkezve Nickre mosolygok, és visszakiáltok Emmának.
 – Bocs.
– Imádom az Artúrt – folytatja. – Bár most más a szinkron,
fura.
– Hogyhogy más? – kérdezi Josh az asztal mellől. – Az nem
lehet.
Legszívesebben a szememet dörzsölném, hogy jól látok-e. A
gyerekeim barátságosan évődnek. Ha valaki látná ezt a
jelenetet, azt gondolná, hogy ez egy boldog, harmonikus család.
Mégsem bírok szabadulni az érzéstől, hogy ez nem a valóság,
valaki azt kiáltja majd, hogy „csapó”, és mindenki visszatér a
szokásos morcossághoz.
De nem történik ilyen. Nick az asztalra teszi a palacsintát, én
előszedem a narancslét, Emma kézen fogva az asztalhoz vezeti
Dylant. Úgy tűnik, egyetlen reggel elég volt, hogy
összebarátkozzanak. Hamarosan mind ott ülünk a téli
napsugarak alatt, vajat kenünk és juharszirupot locsolunk a
palacsintára.
– Gyönyörű az idő – jegyzi meg Nick, és nekilát a reggelinek. –
Arra gondoltam, hogy felmehetnénk az Avon-hegyre. Már nem
voltunk pár éve, ugye?
Csak még jobban megdöbbenek, amikor erre Josh és Emma
vállvonogatva igent mondanak. Nem kirándultunk együtt
Emma tizenkét éves kora óta, amikor még mind a két gyerek
szeretett az erdőben sétálni és a szülőkkel lógni.
Egy órával később mind benyomulunk a kocsiba dzsekiben és
bakancsban – előhalásztam Josh egy régi bakancsát Dylannek.
Emma csinált forró csokit és termoszba töltötte, Nick
túlélőkészletet pakolt a hátizsákba: elsősegélydobozt,
zseblámpát, gyufát, elsősegély-takarót.
– Emlékszel még az útra a Heublein-toronyhoz? Csak egy óra
– idézem fel Nicknek, amikor elindítja az autót.
Nick vigyort villant felém, olyan ragyogót, amilyet már rég.
– Igen, de sosem tudni, mi történhet.
Ez egészen biztosan így van, gondolom, miközben az ablakon
bámulok kifelé. Azt akarom, hogy bennem is buzogjon az
optimizmus, ahogy láthatólag Nickben, sőt Emmában és Josh-
ban, de valami visszatart. Talán az, hogy nem bízom ebben a
hirtelen támadt vidámságban, vagy csak annyi, hogy nélkülem
történt. Bármi is legyen, igyekszem elhessegetni és élvezni a
napot: ragyogó kék az ég, a fák csupaszok, barna hegyek
hullámoznak a párás horizonton.
Ahogy elindulunk fel a hegyre, az első szakasz a legnehezebb,
magától értetődőn csoportokra szakadunk. Emma kézen fogja
Dylant, Josh energiával telve előrerohan, ő a felderítő. Nick
hátramarad velem, pár percig csendben menetelünk a meredek
emelkedőn, aztán lankásabb lesz kissé, és már lihegés nélkül
meg tudok szólalni.
– Köszönöm ezt az egészet – mondom Nicknek. – Az hiszem,
igazad volt. Tényleg szükségünk van egy kis szünetre.
– Tudom, hogy egy kirándulás nem oldja meg minden
gondunkat – mondja Nick bánatos, fájdalmas nevetéssel. –
Nagyon jól tudom, Ally, még ha azt is gondolod, hogy nem.
– Én nem mondtam semmi…
– Nem kellett mondanod. Tudtam, mit gondolsz, amint
beléptél ma reggel a konyhába. Hogy tessék, Nick azt hiszi,
megoldja ezt a krízist néhány palacsintával és egy sétával. De
nem gondoltam.
Hallgatok, kínoz az igazság, hogy tényleg ezt gondoltam, és
hogy Nick ilyen jól ismer.
– Sajnálom – mondom végül.
Nick bólint, elfogadja a bocsánatkérésem, mintha máris
továbblépett volna. Elbotlok egy gyökérben, ő a könyökömhöz
kap, hogy segítsen.
– Figyelj, ami a tegnap estét illeti… Ez az egész Dylan-dolog,
amiről beszéltünk – halkabban folytatja, bár Emma és Dylan jó
tíz méterre lehetnek tőlünk. – Nem akartam érzéketlenül
viselkedni. Tudom, hogy nem szálltam be úgy a
nevelőszülőségbe, mint te.
– Azt mondtad, Dylan túl fura – emlékeztetem, mielőtt
leállíthatnám magam, mire Nick összerezzen.
– Nem gondoltam így igazából.
 – Nem?
– Nem – elhallgat, továbbmegyünk, a száraz, barna levelek
zörgését hallani csak a bakancsunk alatt, és az én szaggatott
légzésemet. Elfelejtettem már, milyen meredek ez a látszólag
rövid emelkedő. – Nehéz volt nekem – folytatja halkan Nick, és
én majdnem elbotlok megint, ahogy felé fordulok.
– Hogy érted?
Nick egy hosszú pillanatig hallgat, elég hosszan, hogy Emma
hátraforduljon, jövünk-e utánuk. Még mindig Dylan kezét fogja,
erre a látványra eltölt a szeretet és a hála. Josh talált egy nagy
botot, mindent végigcsapkod vele, amit csak tud, mint amikor
annyi idős volt, mint most Dylan.
– Azt kérdezted régebben, hogy túlságosan emlékeztet-e arra,
ahogyan felnőttem – mondja lassan Nick. – És én azt feleltem,
hogy nem.
– Igen…
– Nem mondtam igazat – közli nyugodtan. – Nem hiszem,
hogy valaha észbe kaptam volna, hogy hazudok. Egyáltalán
nem gondolok a gyerekkoromra, mármint… egyáltalán nem.
Bólintok, mert mindig ilyennek is láttam: Nick egy egészen
másik ember, mint az egyszer látott albanyi nő szomorú,
lecsúszott fia.
– És nem voltam olyan kiskoromban, mint Dylan, ez igaz. De
ahogy láttam őt… és Beth-t, aki egyáltalán nem hasonlít
anyámra amúgy, akkor is felbukkant bennem. És már
emlékeztem, milyen volt rongyos ruhás gyerekként, akinek az
anyukája sosem jött el az iskolai előadásokra vagy meccsekre.
– Ó, Nick! – át akarom ölelni, fogni a kezét, de zsebre tette, a
fejét lehajtja. Ha most kimutatnám a szeretetemet, az
kiborítaná, és akkor elhallgatna megint. Ennyire ismerem a
férjem, hogy ezt lássam.
– Több mint harminc évig elnyomtam ezeket az emlékeket.
Azt hiszem, a lelkem mélyén azt gondoltam, örökké így
maradhat, és nem jönnek vissza sosem, ha távol tartom magam
Dylantől. Ha nem engedem túl közel.
 – És mitől gondoltad meg magad?
Nick halkan, hosszan fújja ki a levegőt.
– Hogy rájöttem, nem vagyunk sérthetetlenek. Mindent
helyesen teszel, jól keresel, szép házban laksz, minden este
betakargatod a gyerekeidet, és mégis elromlik valami – felém
fordul, az arcára kiül a komor szorongás, amit én is érzek,
amióta megtaláltam azt a pénzköteget. – Josh… Emma… Sosem
gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Velünk.
– Tudom – suttogom.
– Elvben mi vagyunk, akik mindent kézben tartanak. Nekünk
kellett volna segítenünk Beth-nek, nem? És mégis ő tett rendet a
konyhában. Ettől… alázatosabb lettem. Porig.
Bólintok, nem bírok megszólalni. Pontosan ugyanezt érzem.
– Bocsáss meg, Ally, hogy cserben hagytalak – mondja.
– De nem…
– De igen. Dylannel. És talán Emmával meg Josh-sal is. Nem
tudom. Már nem tudok semmit, csak hogy kudarcnak érzek
mindent.
– Én is – utálom ezt ilyen egyenesen bevallani, de ez az
igazság sugárzik a lelkem mélyéről. Kudarc. Kudarcot vallottam
szülőként, anyaként, hogy a gyerekeim azt tették, amit tettek.
Hogy a fiam drogot árult, a lányom meg öngyilkosságot próbált
meg elkövetni. Tökéletesen, mélységesen kudarcot vallottam, és
az a legrosszabb, hogy azt hittem, jól csinálom. Igazából még
öntelt is voltam.
Nick kihúzza a kezét a kabátjából, és a kezemért nyúl.
– De legalább együtt vallottunk kudarcot – jegyzi meg
reszketős mosollyal, és én bólintok, a torkomban túl nagy a
gombóc, hogy megszólaljak, ahogy kéz a kézben sétálunk fel a
hegyen. Hosszú idő óta most először érzem a lehetőséget,
reménykedek.
Mire mi ketten felérünk a csúcsra, az elegáns Heublein-
toronyhoz, amit bezártak télire, Emma, Josh és Dylan már ott
vannak pár perce. Dylan felém szalad, ahogy felbukkanok, és
kitárom felé a karom. Nem szalad a karomba, de megáll pont
előttem, és csodálatosan, félénken rám mosolyog.
Visszamosolygok.
– Szia, Dylan! Nagyon ügyesen feljöttél. Biztos elfáradtál.
– Forró csoki! – kántál Emma, meglengeti a termoszt, és én
elámulok a változáson. Eltűnt a csendes, mogorva kórházi
beteg, akit négy napig néztem. Még mindig törékenynek tűnik, a
bőre szinte áttetsző, de valahogy könnyedebb, ez nem volt ott
benne eddig. És Josh… olyan boldog vagyok, hogy itt van kint,
beszélget, nincs vele telefon vagy laptop, nincs a végtelen, dacos
hallgatás. Úgy érzem, mintha az áporodott, fullasztó életből
kiléptem volna a friss levegőre, mintha végre szabadon
lélegezhetnék.
Keresünk egy lapos követ, ahova leülhetünk, és forró csokit
iszunk a fémbögrékből. A Farmington-folyó völgye tompa, de
szédületes barna foltminta alattunk ezen a téli napon, Hartford
látszik a másik irányban, homályosan a távolban.
Isszuk a forró csokit, csendben, elégedetten, amikor Emma
egyszerre megszólal.
– Nem megyek vissza a Harvardra.
Nick összerezzen, majdnem kiönti az italát, és érzem, hogy én
is azonnal megfeszülök.
– Még nem kell döntést hoznod.
– De már mondjuk, hogy döntöttem – feleli Emma
tárgyilagosan. – A jövő héten kezdődnek a vizsgák.
Máris? Még egy hét sem telt el hálaadás óta.
– Akkor is – mondom kicsit erőtlenül, mert Emma már rázza a
fejét.
– Nem akarom letenni a vizsgákat.
– Semmi gond, Em – szól közbe gyorsan Nick. – Persze. Nem
kell sietni. A Harvardon halaszthatsz, és nem nagy dolog, ha
meg kell ismételned a félévet.
De eléggé az, gondolom, főleg egy ilyen teljesítményorientált
gyereknek, mint Emma. Lemarad az összes barátja mögött, és
tudom, hogy ezt utálni fogja.
Emma egy pillanatig a kilátást nézi, az ajka megfeszül.
– Nem akarom megismételni a félévet – válaszolja végül.
Nickkel zavarta összenézünk.
 – Még korai erről beszélni – közli Nick határozott, atyai
hangon. – Vagy akár dönteni. Most pár napig csak lazítsunk, jó?
Emma megrázza a fejét, de annyiban hagyja, és Nick
megpróbál témát váltani, olyan egyértelműen, hogy Josh-t
kirázza a hideg.
– Arra gondoltam, hogy hamarosan be kellene szereznünk a
karácsonyfát. Menjünk ki az ültetvényre!
Minden évben magunk vágjuk ki a fánkat egy farmon az
állam északnyugati csücskében. Elég rendes séta, de tényleg
varázslatos: hóval lepett fenyves, tiszta, fenyőillatú levegő, és
egy pajta, ahol karácsonyi bolt és kávézó működik. Ezt a
hagyományos kirándulást sosem hagytuk ki, a gyerekek is
mindig benne voltak.
Emma összeszorítja a száját, mint aki neheztel a
témaváltásért, de aztán bólint. Josh egyetértésképp vállat von,
de még ez is győzelemnek tűnik, ahhoz képest, amilyen az
utóbbi időben az életünk lett.
– És arra gondoltam, elhívjuk Beth-t is – teszi hozzá
meglepetésemre Nick. Dylanre néz. – Az jó lenne, ugye,
drágám? Ha anyukád is eljönne?
Dylan lassan, óvatosan bólint. Aztán elmosolyodik, és Nick
elégedetten visszabólint. Tegnap este arról beszéltünk, hogy
gyakrabban áthívhatnánk Beth-t, hiszen közeledik az idő,
amikor Dylan visszamegy hozzá, de még nem tudom, mit is
gondolok erről, hogy velünk tartana a szent hagyománynak
érzett családi kirándulásra.
De ahogy a gyerekeimet nézem, amint megisszák a forró
csoki utolsó cseppjeit, és a végtelenbe nyúló mezőket és
farmokat, már tudom, hogy semmi sem szent. Minden szabályt,
minden ígéretet már felrúgtunk Beth miatt… és miattam.
Sosem gondoltam volna, hogy idejutok, egy öngyilkosságot
megkísérlő lánnyal, aki azt latolgatja, hogy otthagyja az
egyetemet, egy fiúval, aki talán még mindig drogot árul, pont
olyat, mint amilyennel a nővére majdnem megölte magát. Az
egész rémes, de mégis ez a valóság, és én nézem a mezőket, az
eget, az egész gyönyörűséget, és egyszerre akarok sírni meg
nevetni, meg csóválni a fejem csodálkozva.
Semmi sem szent, és minden az.
Ahogy lefelé tartunk a hegyről, mintha visszatérnénk a
valóságba. Beszélnünk kell majd Emmával a jövőjéről, és
tényleg meg kell ejtenünk Josh-sal is egy beszélgetést, hogy
akkor most hogy áll, megbizonyosodni róla, hogy végleg
abbahagyta a dealerkedést, és fenntartani a kommunikációt.
Dylannek holnap viselkedésterápiás foglalkozása lesz, és Beth
jön szombaton a második látogatásra, ami mintha uralná az
egész hétvégét. Julie kétszer is üzent, megkérdezte, jól vagyok-e,
mert Nick összefutott vele, amikor kivitte a szemetet, és
említette, milyen a helyzetünk, bár nem mondott részleteket.
Az egész élet rám nehezedik, minden egyes lépéssel egyre
nehezebb és nehezebb. Egyik felem azt kívánja, bár ott
maradhattam volna a hegytetőn, egyszerűen bámulhatnám a
kilátást, és beszívhatnám a tiszta levegőt.
Ahogy leérünk, és a kocsi felé tartunk, Nick megfogja a
kezem.
– Jól vagy? – kérdezi csendesen, és sikerül bólintanom.
– Elég sok ez most.
– Tudom. De együtt vagyunk benne, Ally. Tényleg.
Megint bólintok, ő megszorítja a kezem. Hálás vagyok
mindazért, amit tett, amit ma együtt csináltunk, olyan nagyon
hálás, de egy apró, cinikus kis magocska már gyökeret vert
bennem.
Nick a nagy gesztusok embere időnként, nem a mindennapi
apróságoké. Csak remélem, hogy komolyan gondolja, amit
mond, és együtt leszünk ebben holnap, és holnapután, és
azután. Mert tényleg nem hiszem, hogy végig tudom csinálni ezt
az egészet – vagy bármit belőle – egyedül.
 27. FEJEZET

Beth

Vasárnap, amikorra megbeszéltük Fieldingékkel és Dylannel,

hogy elmegyünk kivágni a karácsonyfát, csodálatos, képeslapra
illő az idő, pont mintha az ilyen családi kirándulásra tervezték
volna: kék ég, fagyos dér, ami szinte hónak néz ki, a levegő friss,
mint egy alma, és tiszta, mint egy pohár víz.
Idegesebben érkezek hozzájuk, mint szoktam, egyrészt mert
nem tudom, mit várjak ettől a naptól, másrészt meg a tegnap
miatt, amikor az a rohadt pszichiáteri megfigyelés volt
Dylannel. Ally elvitt minket a rendelőbe Simsbury-be, elég kínos
volt, mintha az anyukám lenne, és James, a pszichiáter, egy
barátságos, de tudós külsejű, szemüveges, szakállas fickó ott ült
a sarokban, és jegyzetelt, én meg kétségbeesetten próbáltam
normálisan viselkedni Dylannel, de nem volt normális. Talán
már nem is tudom, milyen az, már ha valaha tudtam.
De egészen biztosan nem volt az, ahogy mi ketten együtt
voltunk. A hangom éles volt és remegett, Dylan meg mintha
direkt tudomást sem vett volna rólam. Egy tornyot épített
kockákból, arra figyelt, én próbáltam segíteni, féltem, hogy
ledől a torony, és akkor Dylan kiborul – és hát mi történt? A
torony ledőlt, és Dylan kiborult. Próbáltam megtartani a
kockákat, előrevetődtem, hogy elkapjam őket, Dylan ekkor
sikítani kezdett.
– Megcsinálom, Dylan – mondtam kétségbeesetten. – Ne
aggódj, megcsinálom, megígérem.
Végül megnyugodott, de én remegtem, teljesen kész voltam,
és James csak tovább irkált. Nem is szeretnék belegondolni, mit
írhatott, de egyértelműen megkönnyebbülés volt, amikor lejárt
az egy óra, csak beárnyékolta a tudat, hogy jövő héten újra
végig kell csinálnom, sőt utána egy héttel is.
Most próbálok nem egyik lábamról a másikra állni, amikor
Nick ajtót nyit és behív. Úgy fest, mint egy síelős reklám az
összeillő vízhatlan dzsekiben, sapkában és kesztyűben, és a
legalább kétszáz dolláros bakancsban. Úgy érzem, nem illek ide
a Walmartban vett télikabátomban és az ütött-kopott
tornacipőmben. Hogy versenyezhetnék ezekkel az emberekkel?
– Szia, Beth! – köszön könnyedén Nick. Szélesre tárja az ajtót,
és beenged. Mosolygó tekintete végigsiklik szánalmas téli
öltözékemen. – Örülök, hogy eljöttél. Azt hiszem, a farmon fent
hó lehet, nem kéred Ally egyik bakancsát? Mi a méreted?
– Hm, harminckilences.
– Allyé egy fél számmal nagyobb, de egy plusz zoknival jó lesz
– atyai mosolyt villant rám, egyszerre atyáskodó és őszinte.
Mormogva köszönetet mondok.
Mindenki lent kószál, dzsekiket, sálakat, kesztyűket vesznek
elő. Dylant a nappaliban találom az új téli ruhájában. Ő is úgy
fest, mint aki egy magazinreklámból lépett ki, a haját
hátrafésülték, egymáshoz illő sötétkék sapkát és kesztyűt vett.
– Szia, Dylan! – úgy döntök, inkább megborzolom a haját,
mint hogy megöleljem, de elrántja a fejét, és én visszahúzom a
kezem, arra intve magam, hogy ne bántódjak meg. Hétéves,
még kicsi. Csak erről kell legyen szó.
Ally is lejön, ő maga is tökéletes, mint egy divatfotó, mint
mindenki, bár kicsit fáradtnak tűnik.
– Szia, Beth! Egy perc, és készen vagyunk.
Dylannel várok, amíg rohangálnak, próbálom nem
feleslegesnek érezni magam, aztán eljön az idő, és mind az
autóhoz, a nagy, hatüléses, tankszerű dzsiphez megyünk. Ally
hátraparancsolja Emmát és Josh-t, Dylannel középre ülünk. A
fiamra mosolygok, ő elfordítja a tekintetét. Miért érzem úgy,
hogy utál? Nem tudom, paranoiás vagyok-e, hogy kielemzem az
együttlétünk minden tizedmásodpercét, vagy épphogy nem
félek eléggé. És ha örökké neheztelni fog rám? És ha ez a három
hónap megváltoztat mindent?
Egy órán keresztül tart az út a farmig. Nick eleinte mindenkit
találós kérdésekkel és játékokkal traktál, de félóra után Josh
előveszi a telefonját, Emma úgy bámul ki az ablakon, mint aki
teljesen elmerült a saját gondolataiban, és Nick is
elcsendesedik.
Hálás vagyok ezért, nem voltam jó a játékokban, Dylan persze
egy szót sem szólt. Ally elmesélte, hogy beszél, és a lelkem
mélyén elszántam magam rá, hogy beszéltessem, bár tudom, ha
túl erőszakos vagyok, az aligha javít kettőnk kapcsolatán.
Nagyjából negyedórára lehetünk a farmtól, amikor havasra
vált a táj: puha, süppedős takaró fedi a mezőket és
cukormázként borítja el a fákat. Olyan csodaszép West Hartford
hideg, csupasz szürkeségéhez képest. Közelebb hajolok
Dylanhez, és mutogatom neki a látnivalókat: az ágakat, amint
lehúzza őket a hó puha súlya, a postaládáig érő hókupacot.
– Legalább húsz centis – jegyzi meg Nick elismerőn és
jóindulatúan, mintha ez az ő teljesítménye lenne.
Ally valami válaszfélét mormog, de nem hallom, mit. Elég
csendes volt egész úton, az arcán látszik, hogy máshol jár
gondolatban, a combján dobol az ujjaival, és én eltűnődöm,
vajon mi lehet a gond. Aggódik Emma harvardi tanulmányai
miatt? Vagy valami más?
Az ültetvényen betopogunk egy pajtába, amit a plafonig
díszítettek karácsonyi dekorációval, és kapunk egy fűrészt meg
egy térképet.
– Mindig szúrós lucfenyőt viszünk – közli velem Nick, mire
bólintok és mosolygok, bár nekem az összes fenyőfa ugyanúgy
néz ki.
Hamarosan elindulunk a hóban, a bakancs pereme fölé ér,
eláztatja a zoknimat. Dylanre nézek, de már előrerohant, kéz a
kézben sétál Emmával. Lenyelem a megbántottságot, és azt
mondogatom magamban, hogy jól van ez így. Nem erőltetek
semmit. Nem kell egymáshoz ragadnunk egész délutánra.
– Nagyon jóban vannak – mondja Ally, és mellém lép, kicsit
lemaradva a többiektől. – Együtt nézik a gyerekműsorokat a
tévében leginkább. Emma élvezi az egyszerűséget.
– Hogy van Emma? – inkább róla beszélgetek Allyvel, mint
Dylanről.
Ally felsóhajt.
– Elég jól. Nem beszél velem semmiről. Már több mint két
hete itthon van, és alig szólt hozzám. Próbálom nem erőltetni,
de… nehéz – gyors, kutató pillantást vet rám. – Bocsáss meg!
Tudom, hogy nem akarod ezt hallani.
– Nem gond.
– Nem hiszem, hogy ez érintené Dylan nevelését…
Legyintek.
– Ne aggódj ezen! – túlságosan nyilvánvaló, hogy Dylan
beilleszkedett a Fielding-családba, és boldog velük. Bármilyen
tiltakozásom most szánalmas lenne, és nem is akarok tiltakozni
amúgy sem.
– Szerintem szép, hogy ilyen barátság alakult ki köztük –
folytatja halkan Ally. – Valahogy… bonyodalmaktól mentesnek
tűnik. És talán pont erre van szüksége mindkettejüknek –
megint úgy néz rám. – Bocs, nem úgy értettem…
– Semmi gond – a dzsekim zsebébe csúsztatom a kezem, most
már túl vékonynak érzem, ahogy a New England-i szél átsüvít
rajta. – Bonyolult a kapcsolatom Dylannel. Én is látom.
– Azt hiszem, minden anyának bonyolult a kapcsolata a
gyerekével – nevet fel szaggatottan Ally. – Úgy gondoltam, az
enyém nem az, de rá kell jönnöm, hogy nagyon is.
– Emma miatt? – kérdezem óvatosan. Értékelem az
őszinteségét, de meg is lep.
– És Josh miatt – összeszorítja a száját, mint aki azt kívánja,
bár ne mondta volna ki ezt, de most már kíváncsi vagyok.
– Mi van Josh-sal?
– Ó… – nevet fel reszketegen Ally. – Butaságot csinált. Azt
hiszem, minden kamasszal előfordul.
– Velem biztosan – vajon mit csinált Josh? Pia? Drog? Pornó?
Vagy csak négyest kapott kémiából? Nem vagyok igazságos,
mondom magamnak. Ally lánya öngyilkosságot kísérelt meg.
Josh problémái nagyon is lehetnek komolyak.
– Tényleg? – Ally bizonytalanul néz rám. – Megkérdezhetem,
miért? Mármint… mi történt? – elhallgat, és grimaszolok.
– Hogy jutottam ide?
– Nem, nem így értettem – feleli gyorsan. – Csak… úgy látom,
nem sok segítséget kapsz. Susan is mondott valami ilyesmit. És
a szüleid…
– Apám Bloomfieldben él, de gyakorlatilag teljesen
elidegenedtünk. Anyukám lelépett, amikor utolsó éves voltam a
gimnáziumban, férjhez ment, és New Hampshire-be költözött –
szárazon elmosolyodom, igyekszem nem keserűen beszélni
erről. – Ez kicsinált, őszintén szólva.
– Ó, Beth! Annyira sajnálom – Ally mintha őszintén együtt
érezne, ez vigasztaló.
– Már régen volt, és nem lenne Dylan, ha anyám nem lép le.
– De miért…
Dióhéjban elmondom neki a félresiklott fiatalkorom főbb
pontjait: az ittas vezetést, a főiskolai felvételi visszavonását,
hogy apa kirúgott és anya nem akart tudni rólam. És Marcót.
– Ez olyan nagyon nehéz – mondja Ally, amikor befejezem,
reményeim szerint kényszeredett vállvonogatásfélével. Látszik
rajta, hogy csendben elborzadt, és eltűnődök, vajon mit
gondolhat. Mindaz, amit elmondtam, megváltoztatta a rólam
kialakított véleményét? Javított vagy rontott rajta? – És még
szoktál beszélni apukáddal? – kérdezi. – És anyukáddal?
– Nem nagyon. Apával talán évente egyszer. Anya… – kifújom
a levegőt. – Vele kicsit többet. A pszichológus azt javasolta, hogy
keressem fel őket. Dolgozzunk a kapcsolatunkon, próbáljunk
kibékülni, vagy legalább valahogy zárjuk le – nem tudom, miért
mesélem ezt el neki, de tulajdonképpen jó érzés egy némi
bölcsességgel és tapasztalattal bíró nővel beszélgetni.
– És mit gondolsz? Megkeresed őket?
– Nem tudom, most képes vagyok-e rá apámmal. Elég rémes
volt, mielőtt eljöttem. De anya… – elhallgatok, valami
összerántja a szívem, mint egy megfeszülő zsinór. Hiányzik az
anyukám. Réges-rég nem engedem meg magamnak, hogy ezt
gondoljam, nemhogy ezt érezzem.
– Akkor meg kell keresned, Beth – jegyzi meg halkan Ally. – A
saját érdekedben és az övében is. Nem hiszem el, hogy egy anya
ne akarna hallani a gyerekéről.
– Meglepődnél – mondom, de tudom, hogy kicsit igazságtalan
vagyok. Anya nem bánta, ha hívtam, inkább csak hiányzott
belőle a lelkesedés. Kicsit bizonytalan volt, mintha valami
bomba lennék, és felrobbanhatnék a telefonba. – De mindegy is
– nézek Ally szemébe. – Talán aggódsz a gyerekeidért, és hogy
milyen bonyolult a kapcsolatotok, de innen kívülről
elmondhatom, hogy igazából csak annyit kell tenned, hogy ott
legyél nekik – hallom, hogy érzelmektől lüktet a hangom, de
nem érdekel. – Csak legyél ott. Legyél jelen, újra és újra, még ha
rettenetesen elrontanak mindent, akkor is. Mert ezt fogják
tenni.
– Igen – Ally megtörli a szemét, és megpróbál mosolyogni. –
Igen – remegősen nevet. – Köszönöm, Beth.
Nem tudom, erre mit válaszoljak, mert olyan fura, hogy pont
én adok tanácsokat egy olyan nőnek, aki épp az én fiamat
neveli, de ez a helyzet rengeteg váratlan fordulatot hoz. Miért is
lepődnék meg még egy csavaron?
– Megvan a fa szerintem! – kiáltja Josh, és Ally gyorsan,
melegen rám mosolyog, majd elindul a családja felé.

A nap ezután elég gond nélkül telik, de nem töltök túl sok időt
Dylannel. Fieldingék között nincs igazán helyem, ezt megértem,
még ha dühöngök is. Ha csak ketten lennénk Dylannel, teljesen
más lenne, de talán nem jó értelemben. Már nem.
Próbálok beilleszkedni a hangulatba, inkább Ally, mint a
magam kedvéért. Mintha magára venné mindenki érzelmi
terheit, keményen dolgozik, hogy mindenki boldog legyen, de
közben megpróbálja ezt titkolni.
Egymásnak adogatjuk a fűrészt, a hátunkra fekszünk a hóban
az illatos ágak alá, és úgy nyiszatoljuk a fenyő törzsét. Sokkal
nehezebb, mint képzeltem, alig látszik bármi, mire feladom.
– Hajrá, Beth! – szurkol nekem Nick. – Vállból, teljes erőből!
Ne sajnáld!
Szóval Fieldingék néznek, én minden erőmmel nekiesek a
törzsnek, és kicsit haladok. Mind tapsolnak, ez kedves tőlük, az
egyik felem meg is melegszik tőle, de a másik visszahúzódik.
Nem tartozom ide, igazából nem, és egyre inkább úgy tűnik,
hogy Dylan meg igen.
Josh segít neki a fűrésszel, senki meg sem kérdezi, nem
szeretnék-e inkább én. Visszafelé Nick a fát vonszolja, Dylan
meg előrerohan Emmával és Josh-sal. Bármilyen gondokkal
küzdenek is Ally gyerekei, most épp boldognak és
szerencsésnek tűnnek, ahogy Dylan is, amint ott szaladgálnak a
hóban. A látványra öröm és fájdalom bugyog fel bennem,
egymásba fonódva.
A pajtában az egyik alkalmazott betekeri dróttal a fát, amíg
mi forró csokit iszunk a kis kávézóban.
– Van egy hagyományunk – mondja kissé szégyenlősen Ally. –
Mindenki választani szokott egy díszt a boltban. És szeretném,
ha te is választanál. Persze Dylan is.
– Ez nagyon kedves tőled, köszönöm – Dylanhez fordulok,
elszántan, hogy legalább a napnak ezt a részét velem tölti. –
Megnézzük őket, Dyl?
Csak képzelem, hogy olyan, mintha csapdába esne, hogy ezt
látom az arcán, ahogy két kézzel fogja a bögre forró csokit?
Mosolygok, választ akarok, azt, hogy mondjon valamit. Igen.
Mama. Bármit. És ekkor, pár végtelennek tűnő másodperc után,
bólint. Az arcához emeli a bögrét, amikor újra felnéz, tejszínhab
csücsül az orrán.
Megisszuk a forró csokit, és pár perc múlva kézen fogom
Dylant, végigsétálunk a karácsonyfadíszek sorai között:
némelyik ízléses, némelyik giccses, bonyolultan díszes vagy
egyszerű.
– Mit gondolsz, Dyl? – kérdezem a fiamtól. – Van olyan, ami
különösen tetszik? – megnézem egy fából faragott, mosolygó
Mikulás árát: tizenhat dollár. Nem olcsó cuccok ezek.
Dylan a fejét rázza, továbbmegyünk a fényes gömbök,
faragott szánkók és sílécek, zúzmarás hópelyhek és csillogó
balerinák között. Mindenféle dísz van itt, amit csak el lehet
képzelni.
Én egy egyszerű, ezüst csengőt választok, és amikor a
gyerekeknek való díszek sorához érünk, Dylan odarohan egy
kosárnyi legódíszhez. Széles, elomló mosolya láttán mosolygok
én is, és sajog a szívem. Egy apró, piros és sárga pöttyökkel
díszített karácsonyfát választ, és kérdőn néz rám.
– Jó választás – mondom.
Ally tűnik fel a sorok között, a léptei lelassulnak, ahogy
meglát minket. Nyilván nem akar zavarni, de Dylan odarohan
hozzá, és meglengeti felé a kicsi karácsonyfát.
– Nagyon jót választottál, Dylan – borzol bele a hajába Ally
olyan könnyed szeretettel, amire én most képtelennek érzem
magam.
Ökölbe szorul a kezem, tudatosan kiengedem és lazítok. Nem
kell versenynek lennie, még ha örökké úgy érzem, hogy
veszítek.
Dylan akkor is a fiam.

Pár órával később otthon járkálok fel-alá, nem tudok semmire

sem odafigyelni. Fieldingék meghívtak vacsorára. Kínait
rendeltek, de Dylan már berohant Emmával és Josh-sal, én
feleslegesnek és kimerültnek éreztem magam, és nem fogadtam
el, inkább csak annyit mondtam Allynek, hogy szokás szerint
kedden jövök Dylanhez.
Vasárnap délután öt óra van, és nincs hova mennem, nincs
kihez beszélnem. Mike a gimis haverjaival lóg, nem mintha
amúgy együtt töltenénk minden hétvégét. Esetleg felmehetnék
Angelához. Párszor voltam nála, leveleket írtam, de most a
kedvesség és a zavarodottság elegye túl fárasztónak tűnik, nem
bírnám. Olyannal akarok beszélni, aki ismer engem.
 Úgyhogy végül felhívom anyát. Ez nem olyan szokatlan, bár
mindig annak érzem. Három-négyhavonta szoktam beszélni
vele, röviden és kimérten. Sosem vezet sehova. Nem tudom,
miért lenne más pont ma, mégis, amikor felveszi a telefont, már
tudom, azt akarom, hogy más legyen. Azt akarom, hogy
megváltozzanak a dolgok… még ez is.
– Beth? – mint általában, egyszerre hallok örömet és
riadalmat a hangjában, hogy jelentkezem. Elképzelem, ahogy az
órájára pillant, kicsit ráncolja a homlokát.
– Szia, anya! – nagy levegőt veszek, ráveszem magam, hogy
folytassam. – Tudunk beszéni? Mármint… igazán?
 28. FEJEZET

Ally

Emma vizsgáinak a hete is eltelik, és nem beszélünk róla. Az

egyetlen rövid kis párbeszédet leszámítva, fent az Avon-hegyen,
nem kerül szóba Emmával, amit nem helyeslek. Nick azt
mondta, vannak rosszabb dolgok, mint hogy valaki nem fejez
be egy félévet az egyetemen, és én tudom, hogy így van.
Nyilván. Eleve az elmúlt pár hétben átéltünk pár rosszabbat
ennél.
És mégis… A Harvard. Emma jövője. Mindaz, amiért éveken
át olyan keményen küzdött, olyan sokat dolgozott. Mind olyan
sokat dolgoztunk. Nem helyes, hogy ezt érzem? Azzal, hogy a
magaménak érzem a gyerekeim sikereit, annyi a gond, hogy így
a kudarcaikat is.
Mint kiderült, nem kell szóba hoznom Emmának a vizsgákat,
mert ő megteszi. Azon a vasárnapon, amikor elmentünk kivágni
a karácsonyfát, ami egész jól ment – bár Beth mintha elsietett
volna a végén, nem akart velünk vacsorázni és fát díszíteni.
Mégis úgy döntöttem, hogy sikernek könyvelem el.
És most itt vagyok a dolgozóban, próbálom lekönyvelni pár
bolt számláit karácsony előtt. Emma megjelenik az ajtóban, a
haja kibontva lóg az arca mellett, egy hatalmas pulcsiban szinte
elvész apró alakja. Sápadt és gyönyörű, valami mosolyfélével az
arcomon fordulok felé.
– Szia!
– Szia! – mondja halkan. A pulcsi ujja a kezére lóg, kicsit
toporogva néz rám.
 – Igen? – kérdezem, amilyen könnyedén csak tudom. –
Beszélni szeretnél velem? – a hálaadás óta eltelt három hét alatt
nem akart, de próbálkozom.
– Ami azt illeti, igen – feleli, de nem néz rám. – Ha lehet.
– Persze, hogy lehet – azonnal lecsukom a laptopot, a szívem
vadul dübörögni kezd. – Menjünk át a nappaliba? Ott
kényelmesebb.
Emma vállat von, kimegy a dolgozóból. Utánamegyek,
próbálok természetesen viselkedni, mintha ez nem lenne nagy
dolog. Boldog vagyok, hogy beszél velem, de félek is. Igazából
rettegek.
– Szóval? – leülök a kanapé szélére, mint korábban Josh-sal,
Emma ugyanott áll, mint akkor Josh, a konyhába vezető
lépcsőnél, jelezve, hogy nem szállt be teljesen a párbeszédbe.
Felhúzott szemöldökkel, halvány mosollyal várok, próbálok úgy
festeni, mint aki készen áll, érdeklődő és megértő egyszerre.
Istenem, de rohadt nehéz anyának lenni!
– Szóval… – Emma beljebb lép, és a kanapé másik végére
kuporodik, csupa pulcsi és zilált haj az egész lány –, nem
megyek vissza a Harvardra.
Pislogok, az arcomon ott marad a mosoly, próbálom felfogni
az egyszerű szavakat.
– A vizsgákra nem – mondom, mire Emma arca megfeszül.
Rosszat mondtam, állapítom meg, de már nem tudom
visszaszívni. – Persze, hogy nem – teszem hozzá, még
mélyebbre ásva magam. Keresem a szavakat, jobbakat ennél, de
Emma megrázza a fejét.
– Soha többé – határozott, de szomorú, és nem maga miatt.
Miattam. És ez valahogy fáj, hiszen ez az ő élete, nem az enyém.
Ennyit azért tudok.
– De… miért?
– Utáltam, anya. Utáltam minden percét – tárgyilagosan közli,
minden harag nélkül, amitől valahogy még rosszabb lesz.
– De miért nem mondtad?
– Tudtam, hogy nem akarod hallani. Csalódtál volna bennem,
és azt mondtad volna, hogy ne adjam fel, és legalább húzzam ki
az első évet.
– Nem mondtam volna – mondom erőtlenül, mert igen,
tudom, hogy így lett volna. Persze, hogy így lett volna. Minden
szülő ezt tette volna a helyemben. Nem engedi az ember, hogy a
gyereke csak úgy abbahagyja. Ezt a nevelési szabályt az elejétől
fogva betartottuk, legyen szó baseballról, balettről, sakk-
klubról, bármiről. Próbálkozniuk kellett, és ha három alkalom
után még mindig abba akarták hagyni, megtehették, de ők
mondták meg a tanárnak vagy az edzőnek, óra vagy edzés után,
nem előtte.
De hogy alkalmazhatnám most erre a gyerekkori szabályt?
– Miért utáltad? – kérdezem Emmát, mire ő meggörnyed.
– A stressz. A megjátszás. Mindenki nagyképű volt, a tanárok
és a diákok is. Az az érzés, hogy sosem lesz vége. Azt gondoltam,
hogy az emelt fizika épp elég rémes… de a „bevezetés a
jogtudományba” százszor rosszabb.
– De egy szót sem szóltál erről – mondom megint, és közben
elismerem magamban, hogy azt sem mondta, hogy jó lenne.
Gyakorlatilag nem beszélt velem, és én elkönyveltem, biztosan
azért, mert olyan remekül érzi magát. Megbántódtam, és ez
sokkal jobb volt annál, amit most érzek, mert épp bűntudatom
van. Végtelen, mardosó anyai bűntudatom.
– Mondtam, hogy nem bírtam. Tudtam, hogy nem akarod ezt
hallani, és nem bírtam volna elviselni, ha közlöd, hogy
csináljam meg ezt a félévet vagy ilyesmi – a szemét forgatja,
mintha ez a tanács túl röhejes lenne, hogy egyáltalán kiejtse a
száján. Tényleg az?
– Ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz ott…
– Nem akartam csalódást okozni – Emma hangja mélyebbre
váltott, kétségbeesést hallok benne, és ettől csak nő bennem a
bűntudat. – Apával annyival odavoltatok, amikor felvettek a
Harvardra. Azt hiszem, izgatottabbak voltatok nálam.
– Persze, hogy örültünk. Miattad.
– És magatok miatt – szúrja oda élesen Emma. – Ezt értem.
Valószínűleg én is ilyen lennék, ha lenne gyerekem. De ez csak
még több stresszt pakolt rám, pedig már amúgy is több volt,
mint amennyit el tudtam viselni. Úgy éreztem, szét fogok
robbanni, vagy széthullok, darabokra.
Lassan rázom a fejem.
– Ha tényleg ilyen rémes volt ez neked, nem mondtam volna,
hogy tarts ki – hinni akarom ezt, muszáj.
– De igen, anya. Bármikor ezt mondtad volna.
– Emma…
– Te mondtad, hogy menjek emelt fizikára, mert az majd jól
mutat a felvételikor. Hogy én szerkesszem a rohadt évkönyvet,
mert az még egy újabb hülye plecsni. Hogy járjak teniszre, bár
én voltam a legbénább csapatban, utolsó évben.
Rámeredek, tátott szájjal, ostobán, mint egy hal.
– Emma, te akartad ezeket.
– Nem annyira, mint te. És néha már azt gondolom, csak azért
akartam, mert te olyan boldog és büszke lettél tőle. Néha azt
hiszem, pont ilyen boldog lettem volna, sőt boldogabb, ha
ellötyögök négy évet a Conn State-en.
A Conn State, ahova Beth akart menni. A szomorú történettől
fájt a szívem, de kicsit meg is könnyebbültem, mert tudtam, én
sosem fogom elkövetni azokat a hibákat, mint Beth anyukája.
És most úgy tűnik, elkövettem egy rakás másikat.
Hátradőlök a kanapén, a gondolataim vadul száguldanak.
Nem bírom megemészteni mindazt, amit Emma mondott. Nem
akarom. Már eddig is úgy éreztem, kudarcot vallottam, de úgy,
hogy még ki tudtam dumálni magam belőle, ha a gyerekeim
sikereire gondoltam. Most már nem. Kudarc volt mindvégig, és
nem is tudtam róla.
– Nem akartam, hogy így érezd – mondom erőtlenül. Úgy
érzem, alig tudom kiejteni a szavakat. – Nem akartam, hogy
nyomás alatt érezd magad. Azt hittem… hogy te veszed ezt
magadra.
– Ha így is volt, nem bántad – feleli Emma ugyanazon a
tárgyilagos hangon. – Azt hiszem, tetszett neked.
Elfordítom a tekintetem, nem akarom, hogy lássa a nyers
fájdalmat, ami tudom, hogy kiült az arcomra. Az ő szavai
alapján mintha valami szörnyanya lennék, mégis sok igazság
van abban, amit beszél.
Igen, büszke voltam Emmára, hogy ilyen, és mindarra, amit
elért. Melyik szülő ne akarná, hogy a gyereke sikeres legyen és
motivált? Ez olyan nagyon rossz? De ha világosan választani
kellett volna a siker és a boldogság között, persze, hogy az
utóbbit választottam volna Emmának.
De, állapítom meg, ez ritkán világos.
– Sajnálom – mondom végül, mert mi mást mondhatnék. –
Sajnálom, ha ezt érezted miattam. Sajnálom, hogy úgy
gondoltad, nem mondhatod el nekem. Sajnálom…
– Jaj, elég már, anya! – állítja meg Emma az önsajnálat
litániáját, kicsit idegesen. – Ne csinálj mártírt magadból! Nem
mondtam, hogy minden a te hibád volt. Ott volt apa is. Meg én.
Egyáltalán nem hárítom el a felelősséget. Csak próbálom
megmagyarázni.
Szörnyetegből mártír. Mélyen beszívom a levegőt, próbálok
józanul beszélni, nem porrá sújtva.
– Akkor a teher miatt történt, hogy…
– Hogy túladagoltam a Xanaxot? Igen, azt hiszem – hihetetlen,
de Emma szinte úgy hangzik, mint aki jól szórakozik. Arra
gondolok, amit Josh mondott, hogy ezek ma már olyanok, mint
nekünk a cukorkák, és talán igaza volt. De a cukorka nem öli
meg az embert. – Nem gondoltam komolyan – folytatja Emma,
és én csak bámulok. – Ha komolyan gondoltam volna, akkor
máshogy csinálom… Tudod, pengével a kádban vagy
felakasztom magam. Vannak YouTube-videók, hogy csinálja az
ember rendesen.
– Ne, Emma! – önkéntelenül a zsigereimig megborzongok. Ha
arra gondolok, hogy ilyen videók vannak… és fiatal lányok-fiúk
nézik őket, ilyen hétköznapi az öngyilkosság, unalmas vagy
gyakorlati kérdés… Megrázom a fejem. – Kérlek, ne!
Emma felsóhajt.
– Bocs. Csak azt akarom mondani, hogy azt hiszem, tudtam,
hogy igazából nem fogok meghalni. Egy szobában laktam
Sashával. Tudtam, hogy megtalál, még mielőtt túl késő lenne.
 Megjelenik előttem Sasha ijedt arca, ahogy a kórházban
láttam, az orvos komoly képe.
– Nem volt szép, hogy ezt tetted a barátoddal – jegyzem meg,
de már vissza is szívnám.
– Nem arról volt szó, hogy szórakoztam volna…
– Tudom.
– Kiútnak tűnt. Hogy eljöhessek a Harvardról, de ne legyen
lelécelés, ne legyek még egy összetört kibukó, aki nem tudta
megcsinálni.
Rohadtul könnyebb lett volna, ha inkább lelécel az
egyetemről. Egy pillanatra lehunyom a szemem, próbálok erőt
gyűjteni.
– Most még jobban csalódtál bennem – közli egykedvűen
Emma.
– Nem…
– Amiért megpróbáltam öngyilkos lenni és otthagyom a
Harvardot – hitetlenkedve rázza a fejét, mintha hoztam volna
mindazt a rosszat, amire számított, mire hirtelen,
meglepetésszerűen felvillan bennem a harag.
– Ne adj a számba szavakat, és gondolatokat sem a fejembe! –
vetem oda. – Épp rám borítottál rengeteg információt, Emma, és
próbálom megemészteni. Próbálom megérteni. És próbálok
rájönni, hogy tudnálak a leginkább támogatni. De nem
csalódtam benned, világos? – a hangom már majdnem sikítássá
élesedett, ezt meg is állapítom. És hogy ez nem jó.
Emma nyugodtan néz rám.
– Pont úgy hangzol – közli, mire ideges mordulással felállok.
Egyszerre muszáj mozognom, mintha az egész testem viszketne,
de nem tudnám megvakarni. Nem lenne szabad.
Emma odafordul, rám néz, én a konyhába indulok.
– Mit csinálsz?
– Kipakolom a mosogatógépet – felelem, és nekilátok.
Szusszanva kifújja a levegőt, mint aki el sem hiszi, hogy azt
gondolom, a tiszta konyha fontosabb, mint az egészséges
gyerek. Tudom, nem érti, hogy muszáj mozognom, nem
gondolkozni, mert ha megteszem, szétesnék itt és most,
sikítanék és zokognék, és az nem lenne jó egyikünknek sem.
Pár percig a tányérokat pakolom, utána elég nyugodtnak
érzem magam, hogy feltegyem a kérdést.
– Ha nem mész vissza a Harvardra, akkor mit fogsz csinálni?
Megvonja a vállát.
– Munkát keresek az év végéig, gondolom. Aztán meglátom.
Talán elutazom. El akarok menni Thaiföldre.
Lassan bólintok, mintha nem vetném el ezt az ötletet. Emma
tizenkilenc éves. Egyedül kell döntenie. Tudom ezt, de mégis…
édes istenem, a Harvard, és most ez. Valami minimálbéres
munka, és utána hippitúra Thaiföldre.
– Oké – mondom, és nekilátok a poharak kipakolásának.
– Szerinted ez rémes, ugye? – térdel fel Emma a kanapén,
hogy jobban lásson. – Kínos lenne, ha a Mekiben dolgoznék, és
én adnám ki a barátaidnak a salátájukat.
– A barátaim nem járnak a Mekibe – vágok vissza, mielőtt
végiggondolnám. Emma gúnyosan mosolyog. Direkt bántani
akar? Miért?
– Tudod, hogy értem.
– Sosem lenne kínos nekem a becsületes munka – felelem, és
ez úgy hangzik, mintha Nick mondta volna.
– Még ha Big Macet adnék Julie-nak és Anitának, meg a
többieknek, akkor sem? – villan meg Emma szeme kihívón.
– Akkor sem.
– Dehogynem.
Belököm a mosogatógép ajtaját, egyáltalán nem szól olyan
jólesőt, mint egy rendes ajtó.
– Azt akarod, hogy csalódott legyek, Emma? – csattanok fel. –
Erre játszol?
– Csak azt akarom, hogy legyél őszinte.
– Előre eldöntötted, mit látsz.
– Tudom, milyen volt eddig – vág vissza, és egymásra nézünk:
én kimerülten, fáradtan, Emma kihívóan és több energiával,
mint bármikor, amióta hazajött. Gyönyörű a sötét hajával,
rózsás arcával, csillogó szemével. Hát ennyire megéri
haragudni rám, ilyen élvezetes?
– Nem tudom, mit mondjak – felelem végül, mert tényleg
nincs mit mondanom. – Nem hiszem, hogy lenne olyan válasz,
aminek örülnél.
– Csak azt akarom, hogy ismerd el.
– Rendben. Igen, csalódott lettem volna. A te eszeddel és
ambícióddal, a te lehetőségeiddel úgy éreztem volna, hogy
eltékozlod az életedet, ha azt kérdezgeted, hogy adhatsz-e
nagyobb krumplit a menühöz – egykedvűen nézek rá, üresnek
érzem magam. – Most boldog vagy? – mire Emma csak néz rám,
és puffogva elmegy. Remek.

Akármilyen fájdalmas is, felidézem a beszélgetést Nicknek,

ahogy este lefekvéshez készülődünk, halkan, mert Emma
szobája a miénkkel szemben nyílik a folyosóról. Aznap már
nem vett rólam tudomást, én meg úgy tettem, mint aki nem
veszi észre. Elég elfoglalt voltam amúgy is, próbáltam behozni a
lemaradásaimat a munkában, ügyeket intéztem, aztán
hazajöttem vacsorát főzni és rendbe tenni a konyhát, ami úgy
festett, mintha bomba robbant volna, miután pár órát nem
voltam otthon. Mintha senki sem tudna rajtam kívül bepakolni
a mosogatógépbe.
– Nem tudtam, hogyan kezelhetném jól – mondom Nicknek,
ahogy lefekszünk, a lelkem mélyéig mar a fájdalom. – És most
sem tudom, hogyan kellett volna.
– Csak próbál kiborítani – Nick idegesítően nyugodt. Tudom,
hogy szeret higgadt maradni a bajban, de most örülnék, ha
kicsit bedobná magát, mint amikor felmentünk az Avon-hegyre.
– De miért? – teszem fel a kérdést, megemelve a hangom,
mert elfelejtem, hogy suttognunk kell. – Miért haragszik rám
ennyire?
– Valakire muszáj neki.
– Miért?
Nick vállat von.
 – Ilyen az emberi természet, Ally. Képzeld el, ha mindazt, amit
a képedbe vágott, saját magának mondaná.
– Most már pszichiáter is lettél?
– Nem, de szerintem láttam egy mémet erről a Facebookon –
szárazon elmosolyodik, felém nyúl. Odabújok hozzá, mert bár
kicsit idegesít, hogy ilyen lazán kezeli ezt, de szükségem van az
ölelésre, és a lelkem mélyén tudom, hogy igaza van. – Sajnálom.
Tudom, nehéz lehetett ezt végighallgatni. Ez az egész rohadt
nehéz – fáradtan kifújja a levegőt. – Bármikor, ha úgy érzem,
haladunk, visszalépünk. Két lépés előre, egy hátra, ha nem
fordítva.
– És ha nem megy vissza a Harvardra? Ha egyáltalán nem
tanul tovább?
Nick karja megfeszül alattam.
– Akkor nem.
Feltornászom magam, hogy a szemébe nézzek.
– Ezt tényleg így gondolod?
– Próbálom. Már mondtam, hogy nehéz. De nem a világ vége,
ha valaki otthagyja az egyetemet.
– Tudom, luxusprobléma – felelem kicsit mogorván. –
Tisztában vagyok vele. De más, ha rólunk van szó, a
gyerekünkről.
– Tudom.
Lehunyom a szemem, Nick mellére hajtom a fejem, az
állkapcsom alatt érzem a szívverését.
– Talán magának mondta, de közben nekem is. Talán túl
erőszakos voltam.
– Talán – ért egyet Nick, mire belém szúr a fájdalom. – És
akkor mi van? Rengeteg szülő nyomul túlzottan, főleg itt, az
országnak ebben a részében. Mindenki azt akarja, hogy a
gyereke bejusson egy elit egyetemre. Nem korbáccsal hajtottuk,
és Emma sosem kételkedhetett benne, hogy szeretjük
mindketten.
– Szóval azt gondolod, csak túl kell jutnia ezen?
– Nem – Nick felsóhajt. – Nem tudom, mit gondolok. Csak
annyit, hogy szeretjük egymást, és próbálunk segíteni, és ez
csak számít valamit.
– Igen – bár most épp úgy érzem, hogy nem.
– Nincs erre egyszerű és gyors megoldás – mondja Nick
gyengéden.
– Tudom – pedig azt szeretnék. Igyekszem nem felkapni a
vizet, nem megbántódni, amikor Emma szándékosan próbál
megsebezni. Próbálom megérteni, hogy csalódott, és ezt titkolja
előlem kétségbeesetten. Az agyammal értem is tökéletesen. De a
szívemmel… mintha belém rúgott volna. – Igyekszem –
mondom, és Nick egy puszit nyom a hajamra.
– Tudom.
– Annyira elfoglalt, hogy Emmán gondolkoztam, hogy Josh-sal
nem is törődtem – sóhajtok. Ez ma Emma-nap volt, a tegnapi
meg Josh-nap, amikor még a szokásosnál is hallgatagabb volt,
amikor hazajött, már ha ez egyáltalán lehetséges. Próbáltam
beszélgetni vele, azóta próbálok, hogy ez az egész kirobbant, ő
meg közölte, hogy hagyjam békén, és felvonult a szobájába.
– Nem veheted a válladra a világ összes gondját – jegyzi meg
Nick, és ez most erős közhely.
– Csak a két gyerekünkét.
– Három – javít ki, mire lehunyom a szemem. Dylan legalább
egyszerű.

Másnap reggel fáradtan ébredek, de elszántan, hogy ma jobban

csinálom. Elindítottam már Josh-t és Dylant az iskolába, Nicket
a munkába, de Emma még mindig nem jött le. Rendet rakok a
konyhában, beteszek egy mosást, megnézem az e-mailjeimet, és
próbálok nem idegeskedni. Nézzem meg, mit csinál? És ha… De
még csak kilenc múlt.
Amikor a bevásárlólistát írom, bejön a konyhába. Még
pizsamában van, a haja kócos, álmosnak és melegnek tűnik.
Arra emlékeztet, amikor három-négy évesen lejött kitárt karral,
én felvettem, és a kanapéhoz cipeltem. Vagy húsz percig ott
ültünk, és csak ezután indult el a nap. A fáradtság ködében
teltek azok a napok, de most mégis olyan könnyűnek tűnnek.
Édesnek.
– Jó reggelt! – köszönök neki, amilyen vidáman csak bírok, de
akkor is feszült a hangom.
És akkor Emma odalép hozzám, kitárt karral, mint amikor
még kicsi volt. Átölel, a vállamra hajtja a fejét, mire az összes
fájdalmam és félelmem elolvad, nem marad belőlük semmi.
Magamhoz szorítom, és egy percig vagy tovább így maradunk,
ebben a csendes ölelésben, amire olyan rettenetes nagy
szükségünk van.
A mobilom csengése töri meg, Emma kiegyenesedik, bár nem
akarom, hogy elhúzódjon. Boldogan hagynám csengeni a
telefont, de Emma már ellépett, és én látom, hogy Josh
iskolájából keresnek.
Érzelmi hullámvasúton ülök, az édes ölelés és az aggodalom
között inogva, ahogy felveszem.
– Halló?
– Mrs. Fielding?
– Igen, tessék.
– Kérem, haladéktalanul jöjjön be az iskolába!
 29. FEJEZET

Beth

New Hampshire-ben hatalmas hó van: párnák lepik a földet, a

házakon mint cukormáz ül a fehérség, az ágak meghajolnak, a
kerítésoszlopokat félig elnyeli a hó, köztük tiszta, szűz, fehér
mezők. Mint valami karácsonyi tévéfilm. Csak a hozzáillő dal
hiányzik. Eddig csendes volt az utunk anyához.
Őszintén meglepett, hogy Susan igent mondott, engedélyezte,
hogy elhozzam Dylant anyához, ide New Hampshire-be, négy
teljes napra, karácsonykor. Ahogy az is ugyanennyire
meglepett, hogy anya meghívott, amikor felhívtam, és
megkértem rá, hogy beszéljünk.
Nem beszéltünk semmiről telefonon, nem igazán, de azért
szaggatottan elmondtam, mi történt október óta, ő együtt érzett,
sőt talán bánta is… Mármint, ha így lehet érteni azt, hogy „bár
szóltál volna”. Aztán mielőtt letettük, megkérdezte, nem
megyünk-e fel karácsonyra.
– Örülnék, ha eljönnél, Beth. És persze Dylannek is, ha
megengedik.
Már hívott korábban is, de olyan félszívvel, hogy általában
nem válaszoltam, csak úgy maradt: egy megjegyzés, amit nem
vettek tudomásul, és nem következik belőle semmi. De ezúttal
másnak éreztem. Most el akartam menni, még ha ez azt
jelentette, hogy nem tölthetem Mike-kal és a családjával a
karácsonyt, mert már meghívott az anyukájához az ünnepre.
Ezt fontosabbnak éreztem, megkerülhetetlennek. Úgyhogy igent
mondtam, engedélyt kértem Susantől, és itt is vagyunk, észak
felé autózunk december huszonharmadikán.
Hátranézek Dylanre, a világosan túlköltekezéssel járó, bérelt
kocsi ablakán bámul kifelé elgondolkozó arccal és kicsit
szomorúan, bár talán csak így pihenteti a szemét. Már nem
tudok olvasni a kisfiam gondolataiban és érzelmeiben, ez
egyszerre elszomorít és megijeszt. De remélem és imádkozom
érte, hogy ez a négy nap együtt majd az az új kezdet lesz, amire
olyan nagyon szükségünk van, mert tudom, hogy nem
mehetünk vissza oda, amilyen régen volt, de azt még mindig
nem tudom, milyen jövő várhat ránk.
Nem indult jól a nap: amikor elmentem reggel Dylanért a már
bepakolt autóval, és elmagyaráztam, hogy elmegyünk pár
napra, nem akart jönni. Odarohant Allyhez, átölelte a derekát,
mire egy pillanatig legszívesebben sikoltoztam volna, ahogy
régebben Dylan, és vissza kellett fognom magam, hogy ne
rontsak oda és tépjem el Allytől.
Ally gyengéden próbálta lehámozni magáról, elmondta,
milyen jól fogja érezni magát, de olyan volt, mintha ő lenne az
anyuka, és én meg a gonosz bébiszitter. El kellett volna
mondanom neki korábban, felkészíteni a változásra, de
vonakodtam, mert tudtam, hogy így fog reagálni, és ez annyira
fájt, hogy levegőt sem bírtam venni.
Csendben volt, amikor elindultunk az autóval, nem volt
hajlandó rám nézni, elégedetlen ráncokba húzódott az arca.
Máris megviselt és bánatos voltam, és össze kellett szednem
magam, hogy ne boruljak ki, Dylanről nem is beszélve. Nem így
kellett volna lennie. De megértettem, hogy szorong, hiszen még
sosem csináltunk ilyesmit, vagy legalábbis ő nem emlékezhet
rá. Hároméves volt, amikor utoljára elvittem anyámhoz.
Úgyhogy elindultunk, hogy megtegyük a háromórás utat
észak felé, át a barna mezőkön és a havas tájon, a vermonti
határ közelébe, egy kisvárosba, ahol anyám élt az új férjével,
Ronnal, egy barátságos pasassal, aki folyton idegesnek tűnt, ha
ott voltam, és akit amúgy alig ismertem.
Anya az ajtóhoz jön, ahogy beállok a vörösesbarna, széles
tornácú, hólepte ház elé az erdő mellett.
 Dylanhez fordulok.
– Ő a nagyi, Dylan. Az én anyukám. Hát nem mulatságos? –
rámosolygok, ő elkerekedett szemmel bámul rám. – Menjünk,
köszönjünk neki!
Pár másodpercnyi hallgatás után bólint.
Kiszállok a kocsiból, bizonytalanul intek anyának, és kinyitom
Dylannek a hátsó ajtót. Mindent olyan furcsának érzek, mint az
elméretezett ruhát. Mikor is láttam utoljára anyámat? Pár éve.
Eljött meglátogatni, amikor Marco lelépett, de nem sokra
emlékszem abból. Nem is tudom, találkoztunk-e azóta.
Anya előre lép egyet, minden mozdulata bizonytalan, az
arcára egyszerre kiül a meglepő vágyakozás. Kisegítem Dylant
hátulról.
– Szia, Dylan! – kiált oda anya, a hangja remeg kicsit. –
Örülök, hogy eljöttél.
Dylan hozzám bújik, jó érzés, a fejére teszem a kezem. A hó
ropog a lábam alatt.
Anya arcára kiül a bánat, de összeszedi magát, és kiprésel
magából egy mosolyt.
– Szia, anya!
– Szia, Beth! – elindul felém, és magához ölel minket, Dylant
is, és ő nem tiltakozik, én sem, és bár furcsa, valahogy mégis
olyan nagyon helyes.
Persze egy ölelés nem old meg mindent. Tulajdonképpen
semmit sem old meg. Amint anya elenged, megint ott a
feszültség, ott remeg kettőnk között, a mellkasomat szorítja.
Miért hagytál el engem? Nyilván nem teszem fel ezt a
kétségbeesett kérdést fennhangon. Sosem tettem. És bár talán
nincs megoldás, de kezdet lehet. Bemegyünk hárman a házba.

Nem sokkal később leülhetünk beszélni anyával, csak mi ketten.

Rettegtem ettől és vágytam rá, amióta elhívott, sőt igazából
kilenc éve vágyom rá, azóta, hogy elhagyott.
Dylan végre egy nyugtalan óra után elaludt, amióta ideértünk
nem sikoltozott, de nagyon csendes volt. Valahogy mélyebb volt
ez a csend, mint általában, mert már nem tudok olvasni az
érzéseiben. Nem tudok szabadulni attól, hogy kényszerből van
itt, de azt mondom magamnak, hogy ez meg fog változni.
Muszáj megváltoznia.
Ron magunkra hagyott minket a kínos vacsora után, ahol
egyre-másra felpattant, hogy hozzon még valamit, túl szélesen
mosolyogva, enyhe pánikkal a szemében. Nem hiszem, hogy
lenne fogalma, mihez kezdjen velem vagy Dylannel, de
igyekszik.
Anya a konyhában törölgeti a már tiszta pultot, mint aki vár
valamire. Felém fordul, ahogy belépek, mosoly jelenik meg az
arcán, szinte gombnyomásra.
– Dylan gond nélkül lefeküdt?
– Alszik.
– Remek – a mosolya halványodik, ahogy bólint, és nézem,
várok, bár nem is tudom pontosan, mire. – Annyira örülök,
hogy eljöttetek – mondja végül.
– Úgy éreztem, el kell jönnünk.
Tovább bólogat, kicsit bizonytalanul, mint aki nem tudja,
hogy is értse a szavaimat. Én sem tudom. Anyával sosem volt túl
szoros a kapcsolatunk, nem tartottunk csajos napokat, nem
mondtuk el egymásnak a titkainkat, de akkor is azt gondoltam,
hogy erős a kötelék köztünk. Egész gyerekkoromban nővérként
dolgozott, az összevissza beosztás miatt keveset volt otthon, de
ha mégis, akkor nagyon is jelen volt: vacsora az asztalon, ruhák
kimosva, összehajtva, afféle régimódi anya volt, amibe nem
annyira tartozott bele alapellátásként az együtt töltött minőségi
idő. Azt hiszem, részben azért, mert apám, a vízvezetékszerelő
régimódi pasasként elvárta, hogy minden nap hatra vacsora
legyen az asztalon, és a tévé előtt tölthesse az estét a szent egy-
két-három sörrel. Szánt azért időt a családra – egy-egy grillezés,
időnként egy séta a parkban, és bár ritkán figyelt rám, mégis
csodálatos volt, amikor igen. Azt hittem, az apák általában
ilyenek, még most is ezt hiszem. Így volt, amíg végül anya
elment, én bajba kerültem, és apám más lett, mintha egyáltalán
nem is kedvelt volna engem.
Eltelt kilenc év, és mi nem beszéltünk sosem arról, hogy miért
és hogyan, és én nem is tudom, hogy kezdjem.
– Járok pszichológushoz – mondom hirtelen, mire anya pislog
egyet.
– Ó! Értem. Az jó, gondolom – felhúzza a szemöldökét, a
mosoly leolvad az arcáról, majd visszatér, és úgy fest, mint egy
félénk kis állat, ha simogatásra vágyik.
– Igen, az. Elég sok mindent előhozott… Hogy milyen volt apa,
milyen voltál te – ott hevernek a szavak nehezen,
mozdíthatatlanul. Vádlónak hangzik, állapítom meg, pedig nem
annak szántam, vagy legalábbis nem teljesen. – Mármint, hogy
rám hogyan hatott.
Anya tovább bólogat, de már lassabban.
– Igen. Persze. Persze, hogy hatott rád.
Beszívom a levegőt, kényszerítem magam, hogy tovább
beszéljek.
– És talán ettől rájöttem, hogy azt akarom tudni végül is,
ennyi év után, hogy miért.
Anya bizonytalanul néz rám.
– Miért?
– Miért mentél el az utolsó gimis évem tavaszán? Mármint,
azt értem, hogy nem voltál boldog apával. Megértem, és világos,
hogy tulajdonképpen miért. De miért pont akkor? Miért nem
vártál, amíg elmegyek főiskolára? Olyan más lett volna. Tudnod
kellett akkor is, nem? – felemelem a hangom minden kérdésnél,
lüktet benne a fájdalom. Anya engem néz, nem válaszol, mintha
leeresztene a teste, mint egy lufi. – És miért kellett – folytatom
hangosabban – azonnal elköltöznöd New Hampshire-be? Miért
tűntél el teljesen, mint akit nem is érdekel? Talán nem érdekelt.
– De, persze, hogy érdekelt, Beth – erősek, halkak a szavak.
– Innen nem úgy nézett ki.
– Haragudtál rám.
– Persze, hogy haragudtam…
– Te nem akartál velem jönni – folyatja anya, a hangja élesebb
lesz és hangosabb, ahogy az enyém is. – Nem azt akarom
mondani, hogy én nem voltam hibás, tudom, hogy az voltam.
Ha várhattam volna, megtettem volna.
– Ha várhattál volna? – horkantok. – Úgy beszélsz, mintha
fegyvert szegeztek volna rád.
– Nem, fegyvert azt nem – feleli csendesen, és egy pillanatra
mintha a világ megállna és elcsúszna, még a föld is
megremegne alattam.
– Ezt meg hogy érted?
Elfordítja a tekintetét.
– Bonyolult, nehéz helyzet volt.
– Ez nem jelent semmit.
– Tudom.
– Akkor? – megint nem válaszol, türelmetlenül fújom ki a
levegőt. – Mi értelme most már titkolózni? Tudod, hogy évek óta
nem beszéltem apával.
– Hogy mi? – anya döbbenten mered rám. – Nem tudtam.
– Hogyhogy nem tudtad?
– Nem mondtad. Azt hittem… azt hittem, kapcsolatban
vagytok. Rendszeresen.
Hitetlenkedve rázom a fejem.
– Anya, apa kirúgott otthonról az ittas vezetés után.
– Mi? – most még döbbentebb, csak nézek rá, próbálom
felfogni, hogy ennyire máshogy nézett ki a történet a másik
oldalról. – Azt hittem, te akartál elmenni. Dylan apukájához.
– Igen, de az pár hónappal később volt.
Lassan megrázza a fejét.
– Beth, ezt nem mondtad sosem. Ha mondtad volna… –
felszisszen. – Nos, ez a gondolat nem segít. Mi történt? Hogy
érted, hogy kirúgott?
– Jó, nem rúgott ki – visszakozok –, mármint nem dobott ki az
utcára. De világossá tette, hogy szeretné, ha elmennék, és ha
maradok, az nehéz lesz. Tényleg nehéz. Úgyhogy elmentem –
így utólag ez inkább gyerekes dac volt, nem más. Azt akartam,
hogy hívjon vissza. De nem tette.
– Nem tudtam – ismételte anya halkan. – Az ittas vezetést is
csak félévvel később mondtad el nekem.
 – Tényleg?
– Haragudtál rám, Beth.
– Elmentél.
– Tudom.
Kihúzom az egyik széket, leroskadok. Néha megfeledkezem
róla, milyen dühödt voltam vele, mert igazából csakis fájdalmat
éreztem. Meg voltam bántva. De most emlékszem, hogy nem
voltam hajlandó beszélni vele, nem mondtam el neki semmit,
hogy mi történt velem, csak utána, és már nem érdekelt. Ez
viszont nem gyerekes dac volt, hanem önvédelem. Tudtam,
túlságosan nagy fájdalmat okozna, ha nem érdekelné, ami
velem történt. Ezt már megtanultam, és nagy árat fizettem érte.
– Sajnálom – mondja, és leül mellém egy székre. – Fogalmad
sincs, mennyire sajnálom.
Otromba hitetlenkedéssel nézek rá, mert most… komolyan?
Kilenc éven át alig vett részt az életemben, a fiam életében, és
most hirtelen sajnálkozni kezd?
– Nem hiszek neked.
– Nem vagyok meglepve.
– Miért nem vártál a főiskoláig? – ez a kérdés nyomasztott a
legjobban. Hogy minden előzmény nélkül közölte velem egy
hónappal érettségi előtt. Milyen anya az ilyen?
Felsóhajt, az ölébe néz.
– Muszáj volt. Apád kényszerített rá.
– Mi?
– Megtudta, hogy el akarok menni. Úgy terveztem, majd
akkor, ha elmentél főiskolára. Ron benne volt, hogy várjon.
Aztán apád közölte, hogy ha nem megyek magamtól, majd ő
kirak. És tudtam, hogy megteszi.
– Hogy érted, hogy kirak?
– Papíron övé volt a ház, Beth. Az ő nevén volt a jelzálog. De,
ami még ennél is többet számított, pokollá tudta tenni az
életemet, ha akarta. Sosem ütött meg, de ettől még tudta,
hogyan bántson.
Igyekszem felfogni ezt, mert bár tudtam, hogy apám nem Mr.
Érzékeny Lélek – hogy ne tudtam volna –, erre azért nem
gondoltam.
– És azt gondoltad, nem baj, ha otthagysz egy érzelmi
bántalmazásra képes emberrel? – kérdezem végül.
– Szeretett téged. Tudom, hogy nem mutatta ki, de tényleg
szeretett. Babakorodban, ha kihívták, magával vitt a furgonján,
dicsekedett veled az ügyfeleinek. Engem utált… ezt el is mondta
minden nap, és tett róla, hogy nyomorultul éljek, amennyire
csak tehetett, és én lenyeltem, miattad, de… – remegve kifújja a
levegőt. – Nehéz volt, Beth, olyan nagyon nehéz.
Nem tudom, mit mondjak erre, csak rázom a fejem. Ha arra
gondolok, velem hogyan bánt apa, talán nem kellene
meglepődnöm, hogy anyával is ilyen volt. És ez mégsem
magyaráz meg mindent, és nem tesz jóvá semmit.
Anya fáradtan felsóhajt.
– Nem akartalak elhagyni. Kértelek, hogy gyere velem. Talán
erre nem emlékszel.
De, halványan emlékszem. A vita hevében a képébe vágtam,
hogy nem megyek, mert nyilván nem költözöm New
Hampshire-be két hónappal érettségi előtt.
– De miért nem maradtál legalább a környéken? Akkor veled
lakhattam volna – bár valószínűleg nem akartam volna.
– Nem volt pénzem.
– De volt egy állásod, anya…
Felsóhajt, a szeme elé húzza remegő kezét.
– A fizetésem egyenesen apád bankszámlájára ment, és adott
háztartáspénzt.
– Hogy mi? – ez olyan röhejesen régimódi és patriarchális, el
sem hiszem, hogy anya évekig tűrte. Évtizedekig.
– Eleinte józan döntésnek tűnt – folytatja fáradtan. – Apád
meg tudta magyarázni ezeket: hogy nyilvántartsuk egy
bankszámlán a pénzünket. Hiszen házasok voltunk. Csak
később kezdtem ezt megkérdőjelezni, hogy vajon ő miért juthat
hozzá a pénzhez, én miért nem, de akkor már mindegy volt.
– Nem szólhattál volna a főnöködnek, hogy másik
bankszámlára utaljanak?
– De, gondolom, igen – anya leengedi a kezét a szeme elől,
most először tűnik szinte dühösnek. – Ha józanul végig tudtam
volna gondolni. Ha nem lettem volna annyira kimerülve. Ha
nem lettél volna olyan dühös, és úgy tűntél volna, mint aki
velem akar lakni. De én nem tudtam, rajtad nem látszott, és
Ronnak ott volt a csodás háza, és tárt karral várt engem, és
nekem kellett ez – megremeg a hangja.
– Nem is tudom, hogy ismerted meg – szúrom közbe, mire
reszketegen, könnyesen rám mosolyog.
– A kórházban. A nagymamáját jött meglátogatni. Adtam neki
aprót a kávégépbe, beszélgetni kezdtünk… – vállat von. – Olyan
kedves volt, Beth, és annyira szükségem volt erre. Még mindig
szükségem van rá.
– Mint mindenkinek, nem? – mondom kissé keserűen, mire
anya bólint, mintha számított volna erre.
– Tudom, hogy cserben hagytalak. Azt mondtam magamnak,
hogy csak pár hónap, aztán elmész főiskolára, és nálunk
töltheted a szünidőket. Elképzeltem, milyen jó is lesz… hogy
majd itt leszel… De aztán megismerted Marcót, és mintha
egyáltalán nem akartál volna tőlem már semmit sem…
– Igazából sosem próbálkoztál.
– Nem eléggé, tudom – anya lehajtja a fejét, mint aki elfogadja
a bírálatot, és én azon kapom magam, hogy már nem akarom
elítélni. Szinte azt kívánom, bár akarnám, de nem, nem
akarom.
Ég a torkom, és el kell fordítanom a tekintetem. Egyszerre
érzek részvétet és haragot, amibe még mindig kapaszkodok, bár
vágyom rá, hogy elengedjem. Tudom, hogy komolyan mondja,
amit mond, de persze nem lehet kitörölni kilenc év nehéz
eseményeit néhány szívből jövő mondattal. Pedig lehet, hogy
könnyebb lenne… mindkettőnknek.
– És azóta? Olyan sok idő eltelt… – bököm ki végül.
– Hogy érted?
– Alig hívsz. Alig jössz.
– Nem akartad – meglepett a hangja, sőt hitetlenkedő. –
Amikor meglátogattalak Dylan születésekor, gyakorlatilag
közölted velem, hogy menjek haza. Ugyanez volt, amikor Marco
elment. Azt mondtad, Dylan ideges, ha ott vagyok.
– Igen, de…
– Meghívtalak karácsonyra, amikor Dylan még kicsi volt, és a
végén megmondtad, hogy ez nem működött, és nem jössz
máskor. Igen, hívhattalak volna gyakrabban, Beth. Tudom.
Meghívhattalak volna többször. Kellett volna. De úgy éreztem,
egyre csak felkínálom magam, hogy aztán elutasíts, és egy idő
után már nem akartam ezt csinálni. Felnőtt ember vagy már, jó
ideje. Ha nem akarsz kapcsolatot tartani velem, akkor nem
erőszakoskodom.
Nem válaszolok, mert nem bírok. A torkomban gombóc, a
fejem kavarog, nem bírom összehozni anya verzióját az elmúlt
kilenc évről az enyémmel. Bár a lelkem mélyén értem őt. Igen,
azt mondtam neki, hogy menjen el. Igen, azt is mondtam, hogy
nem működik. Mert ő annyira úgy tűnt, mint aki nem szívesen
van ott, mert az élet épp elég nehéz volt, és igen, mert még
mindig haragudtam. De szükségem volt rá, hogy az anyukám
legyen, hogy átlépjen a hülyeségeimen, és szeressen így is. Hát
nem ezt teszik az anyukák?
Vagy talán néha jobb egy anyának, ha elmegy? – tűnődöm el
sötéten. Jobb neki, sőt talán jobb a gyereknek is.
Tudom, nem hibáztathatom anyát minden nehézségért és
rosszért, ami történt velem. Talán tényleg jobb, hogy így történt,
ahogy történt. Ki tudja, különben hogyan alakult volna az
életünk?
– Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni neked, nem volt
rá módom – folytatja halkan, lüktető mellkassal. – Sem
érzelmileg, sem anyagilag. Tényleg bocsáss meg!
Bólintok, elfogadom a bocsánatkérést, mert az érzelmek
vészesen közel járnak a felszínhez, és most pontosan tudom,
mit érez.
 30. FEJEZET

Ally

Karácsony este van. Esik a hó, puha takarót borít az útra,

kigyulladnak a lámpák, meleg fénytócsákat vetítve. Megérne
egy fotót, egy pillanatképet az emlékezetnek.
Bár a ház csupa örökzöld- és magyaldísz gyertyákkal, vörös
bársonyszalaggal és egy nagy, vidám koszorúval az ajtón, a fa
roskadozik a díszektől és az ajándékoktól, és mézeskalács illata
száll, mégsem érzem az ünnepi hangulatot. A szívem mintha
kővé dermedt volna. Egyik kezemet a nappali hűvös
ablaküvegére nyomom, mintha ez a hideg ki tudna rázni az
ólmos merevségből.
Nyolc napja függesztették fel Josh-t. Kitették mindkét
sportcsapatból, és az egész iskolában meg az utcán az ő nevét
suttogják, a telefonom fel-felvillan, ahogy beérkeznek az SMS-ek
és hangüzenetek, amikre inkább nem válaszolok. Az egyik
osztálytársa anyukája drogot talált a lánya szobájában, a
kislány beárulta Josh-t, hogy mentse magát, és működött is,
mert egy szülő sem akarja elhinni a legrosszabbat a gyerekéről.
Talán az a legnehezebb ebben, hogy Josh tényleg leállt a
dealerkedéssel. Ragaszkodott hozzá, hogy már nem csinálja, és
hogy a lány már jó néhány hete őrizgeti a tablettákat. Olyan
dühös volt, olyan megbántott, hogy tehetetlen részvétet
éreztem, de nem mondhattam az igazgatónak, hogy nincs
semmi gond, mert a fiam most már nem dealerkedik.
Szerencsénk volt, hogy a „lenyűgöző tanulmányi eredménye
miatt” nem rúgták ki az iskolából. Elég enyhe büntetésnek
számított, hogy a félév végéig felfüggesztették, még ha épp nem
is tűnik annak.
Úgy éreztem, el kell mondanom Monicának a felfüggesztést,
bár Nick kitartott amellett, hogy jogilag nem kötelességünk.
Monica nem örült persze, de azt mondta, hogy mivel Dylan
valószínűleg már csak pár hétig lesz nálunk, ez „nem olyan
súlyú eset, hogy elindítsák az áthelyezését”.
– Nincs drog a házban – mondtam Monicának, miközben
utáltam, hogy ezt kell mondanom. – Tettem róla, ez biztos, és
Josh már nem csinálja.
Monica nem válaszolt, nem tudom, azért-e, mert nem
érdekelte, vagy mert nem hitt nekem.
Kilenc napja közölte Emma, hogy nem megy vissza a
Harvardra, és hivatalosan kijelentkezett az egyetemről. Kitöltött
egy jelentkezési lapot a Subwaynél, gondolom, leginkább azért,
hogy engem idegesítsen. Azt az egyetlen szívbéli ölelést
leszámítva a lányom továbbra is dühös rám, vagy nem vesz
tudomást rólam. Nem tudom, melyik a rosszabb.
És szinte pontosan ennyi ideje csapott le rám a kérdés, hogy
egyáltalán ki vagyok, milyen anya, milyen ember. Még mindig
nem szedtem össze annyi erőt, hogy újjáépítsem az identitásom.
Nem tudom, hogy kezdjem. Nyolc napon át csináltam, amit az
évnek ezen a zsúfolt hetén szoktam: karácsonyi lapokat írtam,
ajándékokat csomagoltam, valamiféle ködben élve próbáltam
rájönni, hova tartunk mi mindannyian, miközben gondolkodni
is nehézséget okozott.
Tegnap reggel Beth eljött Dylanért, és bár elszántan örülni
akartam neki, hogy megint csak mi négyen leszünk – remélve,
hogy ez majd segíthet gyógyulni –, utáltam, hogy Dylan elmegy.
Belém kapaszkodott, és nekem le kellett küzdenem a vágyat,
hogy belé kapaszkodjak én is. Valahogy a köd és a romok
közepette Dylan lett a ragasztó, ami összetart minket azzal,
ahogy minden bonyodalomtól mentesen szeretetre van
szüksége és amilyen könnyedén viszonozza.
Karácsony este van, és én nem láttam a gyerekeimet egész
nap. Mindkettő a szobájában kuksol, és nem tudom, nem
maradnak-e ott az egész ünnepre. Talán az online vásárlási
rohammal összeszedett ajándékok bontatlanul ott maradnak, és
nem lesz megsütve a hűtő felét elfoglaló pulyka. Úgy érzem,
mintha múlt és jövő között lebegnék, és a jelenben nem vagyok
szívesen.
– Ally? – Nick áll az ajtóban, kicsit ráncolja a homlokát. – Mit
csinálsz?
– Csak nézem a havat. Gyönyörű, ugye? – kicsit monoton
hangon beszélek. Nehéz most tudni, hogyan legyek normális,
még ha látom is, hogy talán, de csak talán, túlreagálom. Ettől a
gondolattól távoli megkönnyebbülést érzek. Hiszen –
emlékeztetem magam – mindkét gyerekem itt van,
egészségesek. Ez jóval több, mint ami sok embernek jut. Nincs
itt a világ vége, de azért egy világ véget ért, egy elképzelt világ,
amiben boldogan éltem.
Nick odalép, átkarol, én hozzábújok az erős, szilárd,
vigasztaló testhez. Engem mélyebben érintett ez az egész, mint
őt, talán mert én mindig érzelmesebben viszonyultam a
gyerekekhez. Szereti őket, büszke rájuk, de nem tette bele az
egész lényét, mint én. Ha arra gondolok, hogy érzem magam,
akkor Nick ezt jól is tette.
– Egy óra múlva kezdődik az istentisztelet – mondja, a szája a
hajamhoz ér. – Lassan indulnunk kell, hogy legyen helyünk.
– Nem tudom, idén menjünk-e.
– Ally! – Nick felegyenesedik, hátralép, hogy lásson, bár nem
igazán akarok a szemébe nézni. – Mindig elmegyünk
templomba karácsony este. Ez hagyomány.
– Tudom.
– Nincs rá okunk, hogy idén kihagyjuk – teszi hozzá halkan.
– Nincs kedvem.
– Ha Josh vagy Emma mondaná ezt, közölnéd velük, hogy
majd megjön a kedvük, ha elindulnak.
Erre próbálok mosolyogni, de nem sikerül.
– Fel sem öltöztem.
– Az öt perc.
Felsóhajtok, Nick komolyan, jelentőségteljesen néz rám, nem
tudom elkerülni.
– Mi bánt a legjobban? – kérdezi, mire vállat vonok.
Nem is tudom, hol kezdjem. Hogy Josh-t felfüggesztették?
Emma? Vagy valami más?
– Tudod, nem is az érdekel, hogy a Harvardra jár-e vagy nem
– szólalok meg hirtelen. Meglep, milyen erősek az érzéseim. –
Nem érdekel, hogy Josh benne van-e a baseballcsapatban, vagy
lefutja-e a félmaratont. Ez mind nem fontos.
– Tudom…
– A kapcsolat számít nekem, Nick – a szeretet. – Úgy
viselkednek, mintha utálnának, vagy egyáltalán nem
érdekelném őket. Nem beszélnek velem, és én nem tudom, mit
csináljak. Nem tudom, hogy létezzek, mert mindenről, amit
helyesen tettem, kiderült, hogy helytelen volt.
Nick hallgat egy pillanatig.
– Tinédzserek – mondja végül. – Nem arról híresek, hogy
melegek vagy kedvesek lennének. Nem dönthetsz az alapján,
amit ők pillanatnyilag éreznek. Ennél nagyobb távlatokat kell
látnod.
– Tudom, de… – a karácsonyi üdvözletképp kiküldött fotókra
gondolok, ott áll az összes a kandallópárkányon. Boldogság,
együttlét pillanatképei, amit minden barát, rokon, sőt akár
távolabbi ismerős is úgy érzett, muszáj elküldenie a
szerénykedő és egyben dicsekvő sorokkal egyetemben, a
sikereikről és élményeikről, a jótékonysági futásoktól a síelésen
át a karibi napozásig. Ez az egész mintha az életem vádirata
lenne, a döntéseimé, az anyaságomé.
– Inkább úgy tűnik, hogy ide jutottunk, és nem csak
átmenetileg – jegyzem meg. – Ez… mélyebb.
– Biztos vagy benne, hogy nem csak a te fejedben van ez így?
– Nick, a lányunk megpróbálta megölni magát.
– Ez nem a te hibád.
Nem? Csak megrázom a fejem, és elkeseredetten
összeszorítom a szám.
Nick magához húz.
 – Gyere, menjünk el a templomba! – mormogja a hajamba. –
Gyertyafény és karácsony este. Zsoltárok. Segít a lelkednek.
Még mindig nem akarok menni, de vonakodva bólintok, mert
túl önző és gonosz lenne, ha nemet mondanék.
Nick gyorsan megszorítja a vállam, és arrébb lép.
– Remek. Szólok a gyerekeknek, hogy készülődjenek.
Tíz perccel később mind elindulunk az ólomüveg-ablakú,
boltíves, piros kapus episzkopális templom felé a
városközpontba. Még mindig esik a hó, ettől minden varázslatos
lesz. Ünnepi a hangulat, az emberek mosolyognak és
odabiccentenek egymásnak, időnként felhangzik itt-ott, hogy
„boldog karácsonyt”.
Nehéz lenne teljesen kivonni magam a hatása alól, és bár még
mindig kínlódom belül, sikerül kipréselnem egy mosolyt Emma
és Josh felé. Nem mosolyognak vissza, nem igazán, és látom,
hogy bizonytalanul megvillan a szemük… vagy csak képzelem?
Reménykedem bármiben, bármi másban, mint a rendíthetetlen
keménységben, amit kaptam tőlük az elmúlt pár hónapban.
Csendben elsétálunk a templomba, bemegyünk a fenyőillatú,
gyertyafényes terembe, egy orgona karácsonyi dalt játszik, és
mi leülünk az egyik széksorba. Hamar megtelik a templom,
egyszerre komoly és vidám a hangulat.
A korábbi karácsonyokra gondolok, amikor eljöttünk ide,
amikor Emma és Josh még baba volt, aztán ovisok, fel-alá
rohangáltak a sorok között, később nagyobbacskák, és majd
kiugrottak a bőrükből izgalmukban. Még tinédzserként is részt
vettek az ünneplésben, boldogan tartották a gyertyát, amíg a
gyülekezet elénekelte a Csendes éjt. Nem kell most megváltoznia
semminek.
Ahogy elkezdődik az istentisztelet, magamra parancsolok,
hogy vegyem számba, mi mindenért vagyok hálás, hisz még
mindig olyan sok maradt, ha nehéz is felidézni őket. Felállunk,
elénekeljük az Egykor, Dávid városában kezdetű dalt, amikor
egyszerre meglepő gondolat öltik fel bennem. És ha most ezért
is hálás lehetnék?
 Mellettem Nick énekel vidáman, mint mindig. „Állt egy
szerény istálló, hol egy kisded aludt csendben; fekhelye egy
jászol volt. Édesanyja, Mária, Jézus álmát vigyázta.”
Máriára gondolok, ahogy gyengéden leteszi a gyerekét a
rögtönzött bölcsőbe, még fogalma sincs róla, milyen gyász és
fájdalom vár rá. De vajon megbánta? Vajon inkább azt
választotta volna, hogy ne legyen fia, ha választhatott volna?
Valamiféle boldogságra lelt a fájdalomban, áldásnak látta-e az
átkot? És én?
Persze, nem hasonlíthatom magam Máriához, mégis az
anyákra gondolok szerte a világon – anyákra, akik annyira
szerettek, akiknek összetörték a szívét, akik újra és újra
odaadták magukat, és gyakran nem kaptak cserébe semmit.
Vajon megbánták, hogy szerették a gyerekeiket, hogy megadtak
nekik mindent, amit csak tudtak, amikor csak tudtak? Nem
hiszem.
Nick rám néz, én észbe kapok, hogy abbahagytam az éneklést,
ahogy kavarogtak bennem a gondolatok. Lehet, hogy igazából
áldás ez, hogy Emma otthagyja a Harvardot? És Josh
felfüggesztése is? Lehet, hogy a nehéz eseményektől jó irányba
tartunk, és oda jutunk, ahova nem is tudtuk, hogy el kell
jutnunk?
– Ally? – suttogja Nick, én és minden erőmet összeszedve
rámosolygok, és énekelni kezdek.

A karácsony nem hoz sem áttörést, sem összeomlást, és ezt már

áldásként könyvelem el. Nincsenek szívbéli beszélgetések vagy
rémséges viták. Josh mosolyog és köszönetet mond, amikor
kibontja a kapucnis felsőt, amit vettem neki; vacsorafőzés
közben Emma felajánlja, hogy elkészíti a mártást. Apróságok, de
értékelem őket, ahogy eddig sosem. Törékenynek, ugyanakkor
erősnek érzem magam. Fogalmam sincs, mit hoz majd az
elkövetkező pár hét, hónap vagy év.
Mire Beth visszahozza Dylant karácsony után egy nappal,
már legalább elléptem a szakadék széléről. Kinyitom az ajtót,
amint meglátom, hogy megáll az autó előttünk. Beth lassan száll
ki, de amikor kiengedi Dylant hátulról, az kipattan, és felém
rohan.
Boldogan felhorkantok, amikor átöleli a derekam. Aztán
felnézek, és látom, hogy Beth arcára kiül a fájdalom, mielőtt
rendezné a vonásait.
Gyengéden lehámozom magamról Dylant.
– De jó, hogy megjöttél, Dylan!
– Jó – feleli, és rám mosolyog. – Jó.
Beth felszisszen, majd sarkon fordul, hogy kivegye Dylan
táskáját a kocsiból.
– Jól érezted magad? – kérdezem Dylantől, mire meggörnyed,
és megpróbál újra átölelni.
– Igen – feleli Beth, aki közben megérkezik a táskával. Nem túl
meggyőző, az arca feszült és sápadt, a szeme alatt lilás
árnyékkal. Vajon mi történhetett? Vagy mi nem?
Ellépek az ajtóból, Dylan meglátja Emmát, és rohan befelé,
nem is néz vissza Beth-re.
– Nem jössz be? – kérdezem. – Maradj itt vacsorára!
Benéz mögém a folyosóra: Dylan már eltűnt.
– Nem. Köszi, de ki kell pakolnom. Meg mosni is kell.
Ez elég ócska kifogásnak tűnik, de nem erőltethetem.
– Rendben… ahogy gondolod – Beth bólint. – Nemsokára itt a
meghallgatás, ugye? – már leadtam a beszámolót Dylan
gondozásáról, Nick is.
– Pár hét – már indul is az autó felé.
– Az már nem sok.
Megint bólint, int, és már a kocsiban ül, mire elköszönhetnék.

Amikor következő kedden Beth eljön a szokásos látogatásra,

Dylan és Josh épp legóbirodalmat épít a nappali padlóján.
Bűntudatom van, mert fel kellett volna öltöztetnem Dylant,
hogy indulhasson, de annyira jól érezte magát, és akármilyen
döbbenetes, Josh is. Az eredmény pedig az, hogy amikor Beth
szól Dylannek, hogy induljanak, a gyerek kiborul, ahogy már
hetek óta nem láttam.
– Dylan – fogja meg Beth a fia karját, mire az hevesen, szinte
erőszakosan rázza le magáról. Az arcára kiül a harag, mire Beth
az ajkába harap.
– Nem – mondja Dylan, és mindkettőnket meglep a határozott
hang. – Nem.
– Folytathatod a legózást, ha visszajössz – vetem fel. – Josh
megvár.
Beth vad pillantást vet rám, elhallgatok. Feláll, eddig a földön
térdelt.
– Maradj, Dylan, fejezd be! – mondja halkan. – Majd nézem.
Két órán át ül csendben a kanapén, tűnődő arccal nézi Dylant,
miközben az egyáltalán nem törődik vele. Nem is tudom, mit
gondoljak erről, mit tegyek, csak téblábolok, nyilván idegesítem
Beth-t, végül elvonulok a dolgozóba.
– Mintha eltávolodna Dylantől – mondom később Nicknek,
amikor leülünk vacsora után a kanapéra. Dylan már alszik,
Emma és Josh a szobájában. – Mert ő távolodik tőle.
Nick vállat von, belekortyol a borba.
– Gondolom, ez a helyzet természetes következménye. Jobb
lesz, ha visszakapja, és mindig nála lesz.
– Igen…
Nick felém fordul.
– Szerinted is neki ítélik, ugye?
– Remélem – bármennyire is megszerettem, hogy Dylan itt
van velünk, tudom, hogy az lenne a legjobb neki és nekünk is…
meg persze Beth-nek, ha visszakapná. De már csak alig több
mint egy hét a meghallgatás, és én egyszerre szorongok és
várom. Azt akarom, hogy Dylan rendben legyen, és mi is
továbbléphessünk családként. Azt akarom, hogy Beth
visszakapja a fiát, de hiányozni fog nekem Dylan. Mindent
átszőnek az érzelmek, túl szorosan, nem lehet szétszálazni őket.
– Sziasztok! Csak szeretnék mondani valamit.
 Mindketten a hang felé fordulunk. Emma a konyhaajtóban
áll, a kezét szaggatott farmerja zsebébe dugta. Nick leteszi a
borospoharat, és mindketten barátságos, éber képet vágunk,
amit a szülők szoktak, ha a tinédzser bejelenti, hogy mondani
akar valamit.
– Igen? – kérdezi Nick mosolyogva, felhúzott szemöldökkel. –
Mi az, Emma?
– Jelentkeztem egy állásra a zeneboltba a Park Avenue-n.
– Rendben…
– Nem vettek fel a Subwaybe, és ez jobban tetszik. És… arra
gondoltam, hogy elmennék a Hart Zeneiskolába. Énekre és
zongorára.
– Rendben – ismétli Nick, kicsit értetlenül. Emma tizenkét
éves korában hagyta abba a zongorázást.
– Ezt mindig is akartam – folytatja Emma. – Talán nem vezet
sehova, de akkor is.
– Nem vezet mindig minden valahova – feleli Nick a szokásos,
könnyed modorában. – Csinálhatod csak azért, mert örömet
okoz – Emma lassan bólint, és én arra gondolok, hogy az elit
egyetemekre bejutás, az ambíció vajon nem feledtette el ezt
vele. Nem feledtette-e el mindannyiunkkal.
– Ez nagyon jól hangzik, Emma – csatlakozom, mire
összehúzza a szemét, azonnal gyanakszik.
– Mert nem a McDonald’s? – gúnyolódik, én meg próbálok
nem összerezzenni.
– Nem, hanem mert azt csinálod, ami érdekel, és úgy tűnik,
izgalmasnak látod – nagyon igyekszem, hogy ne legyen éle a
hangomnak, és egy másodpercekkel később Emma látszólag
elégedetten bólint, és kivonul.
Nick csak akkor fordul felém, amikor halljuk, hogy csukódik a
szobája ajtaja.
– Haladás – közli, mire bólintok.
Igen, haladás, még ha csak aprócska előrelépés is. Akkor is
számít.
A következő hét viharosan telik: Josh visszamegy az iskolába,
Emmát behívják a zeneboltba interjúra, Dylan utolsó
viselkedésterápiás foglalkozása, Beth látogatásai. E két utóbbi
jobban megy, mint korábban, ha csak kicsivel is. Nem tudok
szabadulni a benyomástól, hogy Beth valahogy kiszállt ebből
lélekben, távolságot sejtet a viselkedése és az arca, rossz érzés,
bár próbálok nem tudomást venni róla. Már teljesen paranoiás
lettem, tudom, hogy muszáj lenne lazítanom.
Az utolsó keddi látogatáson, egy nappal a meghallgatás előtt,
megkérdezem, nem kér-e egy csésze teát, amikor visszahozza
Dylant. Délután öt múlt, a vacsora fő, és kemény, jeges hó fedi a
talajt, igazi januári nap.
Dylan már elrohant Josh-sal, aki az utóbbi időben többet
viccelődött vele, mint általában, együtt kirakóztak, legóztak.
Beth ott áll a konyha közepén, mint aki elszigetelt és messze jár
gondolatban.
– Egy csésze tea jól esne – lep meg a válasszal.
Felrakom a vizet, előveszek két bögrét, Beth meg csak áll ott.
– Izgulsz a holnap miatt? – kérdezem részvétteli hangon, mert
tudom, hogy nyilván igen. Anya az ítéletre várva. Úgy érzem,
valahogy én is ítéletre vártam, legalább fejben az elmúlt pár
hónapban, de Beth helyzete annyival idegtépőbb és
valóságosabb. – Biztos jól fog menni, Beth. Megtettél mindent,
amit kellett, ugye? A szülői tanfolyam…
– PNP – ferde mosolyt villant rám. – Egyedül én végeztem el
amúgy.
– Tényleg?
A homlokomat ráncolom, amíg magyaráz.
– Angelica karácsony előtt abbahagyta. Van egy kétéves
gyereke, és terhes volt… most már biztos megszületett a baba.
Csak tizenhat éves, úgy döntött, lemond mindkét gyerekről, és
állami gondozásba adja őket.
– Ó…
– A másik nő a kurzuson, Diane, negyvenes szingli anyuka,
örökbe fogadott gyerekkel. Nem jött el az utolsó órára, de ő is
ott tartott, hogy lemond a szülői jogokról, bár talán mégsem
tette meg – komoran néz rám. – Szép kis társaságom van, mi?
Nem is tudom, mit mondjak erre, inkább a teával
foglalkozom.
– Biztos megvolt rá az okuk.
– Igen – feleli Beth némi hallgatás után. – Meg kellett legyen,
ugye? Mindenkinek megvan.
– És a többi, amit csináltál? – kérdezem, arra jutva, hogy az
lesz a legjobb, ha témát váltok. – Jársz pszichológushoz…
– Igen, az sokat segített – elfordítja a tekintetét, én meg
inkább nem kérdezek tovább, nyomulásnak érezném.
– És Dylannel a megfigyelés? Annak lett eredménye? Jól
ment?
– Tették, amit kellett, gondolom – közli egykedvűen, miután
megint hallgat egy darabig.
Inkább hagyom a kérdezősködést.
– Kész a tea! – jelentem be amilyen vidáman csak tudom, és
az asztalra teszem a bögréket.
Pár percig csendben iszogatunk, kint már nőnek az árnyékok.
Fentről leszűrődik, hogy Josh mond valamit, aztán Dylan nevet,
én Beth-re mosolygok, de ő nem néz rám. Próbálok nem
aggódni hiába, de nagyon máshol jár a feje… De hát ez rendben
van, nem? Hiszen holnap lesz a meghallgatás.
– Szereted – szólal meg hirtelen. – Ugye?
Megdöbbenek, csak egy másodperc késéssel válaszolok.
– Mármint Dylant? Igen. Egyszóval… igen, nagyon
megszerettük. Nagyon – lassan bólint, nem tudom, vajon ezt a
választ várta-e, de mi mást mondhattam volna? És tényleg
szeretem. Vicces, félénk és olyan nagyon édes. – Hiányozni fog
mindannyiunknak, persze – teszem hozzá, de Beth mintha nem
hallaná.
– Mennem kell – közli hirtelen, és feláll, bár csak félig itta meg
a teáját. – Késő van.
– Ó… rendben – én is felállok. – Nem akarsz elköszönni
Dylantől?
A plafon felé pillant, mintha elképzelné Dylant a szobájában,
ahogy Josh-sal játszik, és megrázza a fejét.
 – Nem, köszönöm. Nem ér rá. Boldog.
– Mindegy, holnap úgyis találkoztok – válaszolom
határozottan. – Holnap ilyenkor már otthon lesz veled – erre
édesbús fájdalom mar belém. Tényleg hiányozni fog.
Mindenkinek.
– Igen – feleli Beth, de bizonytalan a hangja.
Kikísérem az ajtóhoz.
– Beth? Ha szeretnéd, hogy… segítsek… Elmenjek a
meghallgatásra? – nem tudom, miért ajánlom fel ezt, talán csak
mert olyan magányosnak látom. – De csak ha akarod.
Meglepetésemre Beth elég hevesen bólint erre.
– Az remek lenne, Ally. Ha nem gond.
– Persze, hogy nem.
– Köszönöm – rám mosolyog, és aztán megint meglep:
gyorsan, esetlenül megölel. – Akkor szia! – teszi hozzá, kicsit
elcsuklik a hangja, és gyorsan kimegy, elnyeli a téli sötétség.
Este, ahogy leteszem Dylant aludni, felmerül bennem, hogy
mondjak-e neki valamit a holnapról. Nem mondtam eddig, mert
nem akarom, hogy szorongjon, és semmi sem biztos, de most
nem érzem helyesnek, hogy ne szóljak egy szót sem, és hirtelen
szakadjon rá az egész, és elrángassák egyik otthonból a
másikba.
De láttam a fórumban, hogy így megy ez a nevelőszülőknél.
Nem mondok semmit, de talán így is megérez valamit, vagy
Beth mondhatott valamit korábban, mert sokkal tovább tart,
amíg elalszik, mint általában. Vagy egy órányi altatás után
végre elnyomja az álom, adok egy puszit a homlokára, és
kiosonok a szobából. Furcsa, hogy valószínűleg ez az utolsó
éjszakája itt nálunk.
Ahogy lefekvéshez készülődünk, elmondom Nicknek, hogy én
is megyek a meghallgatásra.
– Kedves, hogy felajánlottad a segítséged – mosolyodik el
komoran. – Tényleg hiányozni fog a srác, de jó, hogy megint a
családunkra figyelhetünk.
– Szerintem Dylan jót tett a családnak – tiltakozom, amilyen
gyengéden csak tudok. – Segített Emmának és Josh-nak is –
aznap este lefekvés előtt Josh megölelte Dylant. Csak gyorsan
átkarolta a vállát, ennyi volt, de elmosolyodtam. – Josh többet
legózott az elmúlt pár hétben, mint bármikor kicsi kora óta.
– Tudom, hogy Dylan segített – ismeri el Nick. – Nem így
értettem.
– Tudom – sóhajtok, nem akarom megbántani.
Nick megölel.
– Tisztában vagyok vele, hogy hiányozni fog neked – mondja,
és én bólintok, egyszerre gombóc nő a torkomban az
érzelmektől. Igen, hiányozni fog.

Másnap reggel felriadok, mintha valaki megbökött volna. Nick

zuhanyzik épp, kint szürke, homályos a reggel. Reggel hét lesz,
de elfog az érzés, hogy elkéstem, lemaradok valamiről.
És akkor belém mar a felismerés: Beth nem megy el a
meghallgatásra. Mintha az égből zuhanna le a gondolat, a
bizonyosság szilárd huppanásával landol. Ahogy távoli maradt,
ahogy megölelt, amikor elköszönt, ahogy megkérdezte,
szeretem-e Dylant, még az is, hogy beszélt azokról az
anyukákról, akik lemondtak a gyerekükről… Most már világos.
Túlságosan is világos.
Kimászok az ágyból, rohanok a fürdőbe.
– Nem jön! – vetem oda Nicknek, amikor kiles a zuhany alól.
– Hogy tessék?
– Beth nem jön el a meghallgatásra!
A homlokát ráncolja.
– Ezt mondta?
– Nem. De tudom.
– Ally…
– Tudom és kész – és berohanok a hálóba felöltözni.
 31. FEJEZET

Beth

Hogy jutottam el a reménytől eddig a zsákutcáig? A foggal-

körömmel harcolástól, a szívvel-lélekkel küzdéstől a
gyerekemért ide, hogy kész vagyok feladni teljesen, vissza sem
nézve, mint a legszívtelenebb anyák? Nem vagyok jobb, mint
Diane vagy Angelica, vagy a legrosszabb, homályos tekintetű,
csontos csuklójú drogos anya, amilyeneket a gyermekvédelmi
bíróság körül láttam ólálkodni még októberben.
Apránként történt, de ugyanakkor egyszerre is. Lassan ért a
felismerés, de aztán mintha teljesen kialakulva öntötte volna el
a fejem és a szívem, és fájdalmas betűkkel karcolta volna bele
magát a tudatomba: jobb lesz neki nélkülem.
Jobban fáj, mintsem azt el tudnám viselni, hogy ezt
gondolom, hogy tudom, de a gondolat akkor vert gyökeret
bennem, amikor Susan először elvitte Dylant, és mostanra
szárba szökött, ahogy itt ülök a kanapén, a mellemhez szorítok
egy párnát, és nézem az órát, telnek a percek, egyre közelebb a
meghallgatás időpontja. Nem megyek el. Megint. De ezúttal
szándékosan.
Olyan sok minden vezetett eddig: Dylan új frizurája, a
visszavarrt fül a nyusziján, ahogy átölelte Allyt vagy fogta
Emma kezét. A nevetése tiszta csengése, amikor Josh-sal
játszott. Mindez olyan képet festett, ami mellett nem mehettem
el. Fájdalmasan gyönyörű képet, úgy égetett, mint semmi soha,
és fel kellett ismernem kétséget nem tűrő bizonyossággal: jobb
neki nélkülem.
 És ami még ennél is fontosabb, sokkal-sokkal fontosabb: egy
héttel ezelőtt meghozta a posta a pszichiátriai megfigyelés
eredményét. Kinyitottam a gépelt lapokat, és meg kellett
állapítanom, hogy Dylan nem csak jobban van Allynél, de velem
rosszabbul lenne. Sokkal rosszabbul, mint amitől féltem vagy
mint amit gondoltam.

Dylan csendes gyermek, barátságos, de félénk. Édesanyja

jelenlétében szorongásos tüneteket produkál, véleményem szerint
ennek gyökere kettejük túlságosan intenzív és vélhetően ártalmas
kapcsolata.

Ez a tömör összefoglalás olyan volt, mintha gyomorba vágtak

volna, vagy kést szúrtak volna a szívembe.
Tovább olvastam, szédülve, levegő után kapkodva. Mintha
James, a pszichiáter mindenért engem hibáztatna, ami
Dylannek nehézséget okozott valaha. A szelektív hallgatás
James elmélete szerint abból eredt, hogy én olvastam a
gondolataiban, és nem engedtem beszélni sosem. Dylan
félelmei az enyémekből táplálkoznak, vélte James. Az én
instabil természetemből, abból, hogy elhagytak a szüleim, és
aggódtam Dylan biztonságáért és jóllétéért. A félénksége pedig a
szüntelen bizonytalanságomból. Így folytatódott végig,
könyörtelenül megrajzolva a képet a szakadozott töredékekből.
Minden az én hibám, bár ezt így nem mondta ki. De célzott rá.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy ahogy olvastam az
értékelést, a lelkem mélyén nem is voltam meglepve. Mert már
az elmúlt három hónapban rájöttem erre, de az, hogy ott állt
feketén-fehéren, megerősítette, amit éreztem és amitől féltem.
Dylannek jobb nélkülem. Jobb neki Fieldingékkel.
Láttam minden alkalommal, amikor meglátogattam. Ally
nyilvánvalóan szereti, Nick is. Emma és Josh boldogok lennének
egy kistestvérrel, és Dylannek is olyan jó lenne, ha lennének
testvérei, egy teljes család, gyönyörű ház, saját szoba, játékok,
ruhák, lehetőségek. Biztonság, amilyet én sosem tudtam
megadni neki. Olyan világos volt, és én tudtam, hogy nem
állhatok az útjába.
Azt is tudtam, hogy Ally nem fogadná el csak úgy, mint valami
szülinapi ajándékot vagy vigaszdíjat. Nem kérhettem meg rá,
hogy fogadja örökbe a gyerekemet. De ha nem megyek el a
meghallgatásra, akkor megkapja még legalább három hónapra
– három olyan hónapra, amikor nem kellene ugrálnom és azt
tennem, amit előírnak. Addigra, gondoltam, Fieldingék
eljutnának oda, hogy felmerüljön az örökbefogadás, és Dylan
boldog lenne. Olyan boldog lenne. Már kezdett elfelejteni
engem, láttam a bizonytalan arckifejezéséből minden
alkalommal, amikor átmentem. Még amikor együtt voltunk
New Hampshire-ben, akkor is távol járt, mint aki szívesebben
lenne máshol. Szívesebben lenne Allyvel. Így lesz a legjobb
mindenkinek… engem leszámítva.
Ülök hát a kanapén pizsamában a meghallgatás reggelén,
eljön a nyolc óra – félóra múlva kellene találkoznom az
ügyvédemmel –, gyávának érzem magam, mint aki a
legrémesebb veszteséget szenvedi el, de nem tudom, mi mást
tehetnék. Fel akarom hívni Susant, hogy megmondjam, nem
csak lelépek, de azzal ártanék a célnak. Ha megmondom, hogy
le akarok mondani a szülői jogaimról, azt Dylan egy nap
megtudhatná, és ezt a gondolatot nem bírom elviselni. Másrészt
nem is vagyok elég bátor, hogy megtegyem ezt a lépést. Ha
szándékosan nem megyek el, a legtöbb, amire képes vagyok,
bár ezt is túl soknak érzem.
Pusztító volt eljutni eddig a döntésig, és karácsony óta, amióta
rendesen elkezdtem erre gondolni, mintha ködben járkálnék,
csak félig vagyok itt, ebben a világban. Mike-ot is kerültem,
mert nem látom, hogy a kapcsolat – már ha ez egyáltalán az
köztünk – bármerre is tartana. Mit gondol majd rólam, ha
megtudja, hogy lemondtam a gyerekemről? Úgyhogy nem
vettem fel, ha hívott, nem válaszoltam az üzeneteire szilveszter
óta, amikor elhívott egy buliba, és én nemet mondtam, mert
inkább korán lefekszem. Múlt héten már nem keresett,
gondolom, célba ért az üzenetem.
 Megint teljesen egyedül vagyok, de nem fogom sajnálni
magam. Én választottam ezt. Nem is érdemlek mást. És Dylan
megérdemli ezt.
Még erősebben szorítom magamhoz a párnát, amikor egyszer
csak valaki dörömbölni kezd az ajtón.
– Beth! Beth! Tudom, hogy ott vagy!
Megdermedek a döbbenettől, mert mintha Ally lenne, de az
nem lehet. A bíróságon kellene lennie, és nem is tudja, hol
lakom.
– Beth! – kiáltja a nevemet, és hallom, hogy fent nyílik Angela
ajtaja.
– Minden rendben? – kiált le Angela reszketeg hangon, mire
felállok.
Ahogy kinyitom az ajtót, látom, hogy Ally ott áll a lépcsőn, és
azt magyarázza Angelának, hogy muszáj beszélnie velem.
Angela, mint az várható volt, zavart, de felvidul, amikor meglát.
– Beth! Le akartam jönni ma hozzád. Sosem hinnéd el, mi
történt! – nem bírom tettetni sem, hogy érdekel, de Angela ettől
függetlenül vidáman folytatja. – Tegnap kaptam egy levelet a
lányomtól! Találkozni akar velem. Hát nem csodálatos?
Angela egyértelmű boldogsága egy pillanatra áttör a dermedt
kétségbeesésen.
– Ez remek, Angela – próbálok mosolyogni. – Tényleg remek.
Angela mosolyog és integet, visszamegy a lakásába, én
Allyhez fordulok.
– A bíróságon kellene lenned – mondom vádlón.
Tátott szájjal bámul rám.
– Neked kellene ott lenned.
Megrázom a fejem, egyszerre vagyok bosszús és mérges, hogy
eltéríti a tervem. Hogy jutott az eszébe, hogy idejöjjön hozzám?
– Miért vagy itt? Egyáltalán honnan tudod a címem?
– Dylan megmutatta.
– Dylan? – a nyakamat nyújtogatva próbálok Ally mögé nézni,
remélve, hogy megpillanthatom a fiamat. – Itt van?
– Nick elvitte az iskolába.
Leeresztek, sarkon fordulok, és bemegyek a lakásba. Ally
utánam.
– Nincs sok időd – közli kurtán. – Kilencre a bíróságon…
– Fél kilencre – felelem egykedvűen. – Már késő, Ally.
– Nem – vágja rá. – Ha most rögtön felöltözöl, akkor nem.
Elviszlek, Beth. Meg tudod csinálni.
Lassan rázom megint a fejem.
– Nem.
Ally rémült elkeseredéssel néz rám. Tudom, hogy nem érti
egyáltalán, azt gondolja, lecsúszott alak vagyok, mint azt végig
gyanította.
– Miért nem? – teszi fel a kérdést. – Beth, mi a francért nem?
Nem akartam ezt megbeszélni, nehéz és erőltetett. Azt
akartam, hogy Ally természetesen jusson el addig, hogy
befogadja Dylant, hogy lassan, helyesen felismerje, Dylan hozzá
és a családjához tartozik. Nem számítottam rá, hogy elkap.
– Beth? – tanító nénis a hangja.
– Jobb neki nálatok.
Üresen rám bámul, mintha idegen nyelven beszélnék.
– Hogy mi? – szólal meg végül a fejét rázva. – Nem.
– Boldogabb ott. Szeret téged, a családodat…
– Beth, ez csak ideiglenes volt végig.
– Akkor nem vállalod? – ettől féltem. – Nem fogadnád örökbe?
Ally mellém rogy a kanapéra, még mindig rázza a fejét.
– Nem erről van szó.
– De igen. Nem tagadhatod, hogy jobb neki veletek, Ally.
Annyival többet tudtok neki adni. Néha azt gondolom, már
most jobban szeret téged, mint engem valaha.
– Ez nem igaz.
– Nem?
– Honnan jön ez most? – kérdezi Ally egy pillanattal később,
még mindig döbbenten. – Hiszen mindvégig olyan elszántan
azon voltál, hogy visszakapd, és ez a helyes döntés, Beth.
Tudom.
Nem akarom elmagyarázni a pszichiátriai értékelést, úgyhogy
csak fogom a papírt, és csendben odaadom neki.
Ally átfutja, gyorsan, hitetlenkedve zihál, majd megint a fejét
rázza.
– Ez…
– Ez a szakmai vélemény.
– Miért hibáztatjuk ilyen gyakran az anyákat a gyerekeik
döntései miatt? – teszi le a papírokat.
– Dylan viselkedése nem volt döntés.
– Tudom, de… – Ally sóhajt, felém fordul. – Nézd, Beth, nincs
időnk rá, hogy ezt kivesézzük. Öt perccel ezelőtt el kellett volna
indulnunk, úgyhogy csak kimondom, jó? Minden anya követ el
hibákat. És a legtöbb anya – te egészen biztosan – igyekszik,
hogy a lehető legjobbat nyújtsa. És egy gyereknek csak ez kell.
– De Dylan szorongása…
– Nem érdekel, mit mondott a pszichiáter. Ha felelős is vagy
Dylan szorongásaiért valamennyire…
– Teljesen.
– Nem mondta ezt, de rendben, talán így van. És? Az a múlt.
És most meg a jelen van. Megváltoztál. Dylan is megváltozott.
– Nem változtam meg eléggé – azon kapom magam, hogy
sírok, észre sem vettem, hogy könny folyik végig az arcomon, a
megbánás folyója.
Ally megfogja a kezem.
– Eleget változtál, hogy lásd, változnod kell. Ez számít. Ez egy
folyamat, nem kerül minden a helyére abban a pillanatban,
hogy visszakapod Dylant, és ez rendben van így. Szereted, ő is
szeret téged. Tudom, hogy így van.
– De…
– Hadd emlékeztesselek, hogy a lányom megpróbálta megölni
magát. És a fiamat felfüggesztették, mert drogot árult –
meglepetten nézek rá, mert ezt nem említette eddig. – Bocsánat
– teszi hozzá, ahogy megérti, hogy elszólta magát. – El kellett
volna mondanom…
– Már nem számít – felelem, és tudom, hogy így van. – Láttam
Josh-t Dylannel. Szereti.
– Akkor is, nem én vagyok az Év Anyukája, ugye? – próbál
gúnyosan mosolyogni, bár csak szomorúra sikerül. – De
igyekszem. Próbálok szeretni, elfogadni, és nem hibáztatni
magam egyfolytában. Neked is ezt kell tenned. Meg tudod
csinálni. Muszáj, Beth.
A fejemet rázom, még mindig könnycseppek csorognak az
arcomon, a hangom elcsuklik.
– Nem bírom. Annyira félek, hogy nem bírom. Mintha köd
lenne az agyamon, elvesz minden reményt és elszántságot, amit
valaha éreztem. Tudom, hogy nem tudom, Ally. Kudarcot
vallanék. Megint.
– De tudod – Ally nem adja fel. – Segítek. Nem kell már
egyedül csinálnod. Hiszen barátok vagyunk, ugye? – elszántan
néz rám, és csak bámulok rá. Barátok? Komolyan?
– Igen – felelem pár másodperc hallgatás után. – Azt hiszem.
– Akkor hadd segítsek, és te is segíts nekem! Már megtetted,
amikor elmondtad, hogy egy anyának az a legfontosabb, hogy
jelen legyen – az órájára pillant. – De ha nem mész el a
meghallgatásra, akkor elszalasztod az esélyt, hogy megpróbáld,
és tudom, hogy ezt nem akarhatod. Kérlek, Beth, Dylan miatt.
Saját magadért. Csináld meg!
Allyre nézek. Az arca csupa részvét, elszántság és erő, még
mindig fogja a kezem. Egyszerre rémület hasít belém, mintha
áramba nyúltam volna, és elborít a rettegés. Negyed kilenc van.
– Már késő – nyögöm ki.
– Nem. Öltözz fel, hozom a kocsit! Tíz perc alatt ott vagyunk.
– De a forgalom…
– Öltözz! – veti oda Ally, én felpattanok, nem is tudom, hol
vagyok.
Ally gyengéden, de határozottan beterel a hálóba.
Három perccel később ott ülök Ally kocsijában ugyanabban a
fekete szoknyában és fehér blúzban, mint amit az első, lekésett
meghallgatásra vettem fel. Gyűrött mindkettő, a hajam
szalmakazal, a kezemben fogom a cipőmet, a hajkefét, a rúzst.
Az egész testem remeg.
Épphogy becsukom az ajtót, Ally a gázra tapos, hatvannal
végigszáguld az utcán.
– Ally…
 – Nem késsük le!
– Milyen hülye vagyok – mormogom, mert el sem hiszem,
hogy elveszthettem volna mindent, és hát miért? Sajnáltam
magamat, hiába tettem úgy, mint aki nem. De a kétségbeesés
láthatatlan, fortélyos ellenség, az ember nem gondolkozik, nem
ítél tisztán, míg végül már egészen röhejes dolgok is teljesen
logikusnak tűnnek. Rémséges helyzetbe dumáltam bele magam,
és tudom, hogy ki akarok jutni innen. Olyan hálás vagyok, hogy
Ally értem jött. Mi lett volna, ha nem teszi?
Mert most, hogy Hartford felé száguldunk, egy valamit
pontosan tudok. Vissza akarom kapni a fiamat.
– Nem vagy hülye – feleli vadul Ally. – Erős vagy, önálló, és
megcsinálod. Fésülködj meg!
Reszketegen felnevetek, és teszem, amit mond.
Nyolc harminckettőkor állunk meg a bíróság előtt. Hárman
állnak sorba a biztonsági ellenőrzéshez. Az ügyvédem, Lisa a
túloldalon vár, gyakorlatilag botladozva tartok felé. Rám
mosolyog, amikor meglát: húsz perc múlva kilenc.
– Elnézést a késésért – motyogom, és próbálom lesimítani a
hajam hátul.
– Semmi gond – feleli fürgén. – Ráérünk még.
Megnyugszom, úgy érzem, hetek óta először. Hónapok óta.
Izzadságfolt terjeng a hónom alatt, a hajam még mindig kissé
zilált, de itt vagyok. Megcsináltam.
– Meghallgatják a Dylannel foglalkozó szociális munkást, és
figyelembe veszik Fieldingék írásos beszámolóját – magyarázza
Lisa. – A bíró tekintetbe veszi a tanárok, a pszichológus és a
felmérést végző pszichiáter véleményét is.
– Talán nem voltam szimpatikus a pszichiáternek – mondom,
és próbálok mosolyogni, de úgy festek, mint aki mindjárt elsírja
magát, és így is érzem magam, főleg, ha arra a rohadt
felmérésre gondolok, hogy felolvasnak belőle valamit.
Lisa vigasztalón a karomra teszi a kezét.
– Nem érdekes, hogy szimpatikus voltál-e vagy nem.
Mindenki, aki kapcsolatban volt az esettel, azt akarja, hogy
Dylan visszakerüljön hozzád, Beth. Mindenki.
– Nem éreztem így mindig – morgom, és lehajtom a fejem.
Lisa megszorítja a karom.
– Tudom.
A tárgyalóterem felé tartunk, küszködök, ahogy elborít a
rettegés, hányingerem van, teljesen a padóra küld. Mindjárt
elájulok, azt érzem, vagy hányni fogok vagy elrohanok. Vagy
mindhárom. Félek mindentől, ami itt el fog hangzani, az
ítélettől, hiszen kénytelenek ítélkezni, muszáj. Ahogy majd rám
néznek, vagy ha nem néznek rám. Hiszen szó szerint ítéletre
várok.
Attól is félek, hogy visszakapom Dylant, és utálni fog, vagy
nem kapom vissza, és talán örökre elveszítem. Félek, annyira
félek, de itt vagyok, és ahogy leülök, látom, hogy besiet Ally, és ő
is leül hátul. Ránézek, szélesen mosolyog rám, feltartja a
hüvelykujját. Visszamosolygok, és érzem, hogy a remény
szirmot bont bennem, halványan, törékenyen, kincset érőn. Ki
gondolta volna, hogy pont Ally lesz majd az, aki eljuttat ide, aki
mellém áll?
Pár másodperc múlva nyílik az ajtó, belép a bíró. Újabb
rettegéshullám borít el, megfeszül a gerincem. Azért jöttem,
hogy harcoljak a fiamért, és ezt fogom tenni. Tudom, nem ér
véget itt a tárgyalóteremben, rengeteg csata vár még rám. Harc
Dylanért, harc Dylannel. Harc a szeretetért, hogy a lehető
legjobb anya legyek, ahogy Ally is ezért harcol. Kihúzom
magam, ahogy a törvényszolga felkiált.
– Álljanak fel!
 EPILÓGUS

Másfél évvel később

– És ez? – kérdezi Mike, Dylan kezét fogva. Elindulok felé.

Csodálatos az idő, június van, meleg, de nem túlzottan, az ég
nefelejcskék, a levegő édes és andalító.
– Talán – felelem, ahogy belesek a poros ablakon. Mosolyogva
pillantok le Dylanre. – Mit gondolsz, Dyl?
Vállat von, az üres kirakatot nézi.
– Talán – ismétli.
Hosszú másfél év volt ez, amióta a bíró közönyös arccal
végighallgatta minden előnyömet és hibámat, majd mellettem
döntött. Susan megölelt, majd Ally is, sírtam, pedig próbáltam
nem sírni, aztán rájöttem, hogy már nem számít. Már nem állok
bíróság előtt.
Aznap a meghallgatáson visszaadták nekem Dylant. A
szabályok szerint elhozhattam volna délután az iskolából, és
kész. Soha többé nem kellett volna találkoznia Fieldingékkel, ha
nem akarom. Egyszerűen eljöhettünk volna. Valamikor
pontosan ezt akartam.
Szerencsére nem így történt. Allyvel megbeszéltük, hogy
fokozatosabban csináljuk, mindnyájunk érdekében. Dylan
aznap este hazajött velem, de sok-sok délutánt töltött
Fieldingéknél, még mindig gyakran jár oda. Josh a
csapatkapitánya március óta.
Bármilyen idillien hangzik is, nem volt egyszerű. Azon az első
éjszakán Dylan órákon át vonaglott és sikított, és ezért nem
hibáztathattam. Lefeküdtem mellé, a padlóba verte a fejét, és
próbáltam nyugodtan beszélni hozzá, bár csorogtak a
könnyeim. Próbáltam visszafogni az érzelmeket, a pánikot, de
olyan nehéz volt. Még így is egyedül éreztem magam, hogy
tudtam, nem vagyok egyedül. Már nem.
Lassan-lassan, ahogy teltek a hetek és a hónapok, rátaláltunk
az új normálisra. Dylan továbbra is járt iskolába és terápiára, én
a pszichológushoz. Rendszeresen látogattuk Fieldingéket, és én
tényleg jártam Mike-kal. Váratlan helyeken kötöttem
barátságokat: Diane megkeresett. Úgy döntött, nem adja fel a
szülői felügyeletet, találkoztunk párszor, gyerekestül.
Angelicáról nem hallottam többé. Párszor együtt voltunk
anyukámmal. Még apámnak is írtam egy levelet, nem válaszolt,
és ez rendben volt így. Haladás volt, így vagy úgy.
Dylan elkezdett többet beszélni – nem sokat, még nem, de
eleget. Van egy barátja az iskolában, Jenna. Autista, és Larissa
azt mondja, elválaszthatatlanok.
És most itt vagyunk ezen a csodálatos júniusi napon
Bloomfield közepén, hogy kiadó helyiséget keressünk a
kézművesboltnak, amit remélek, meg tudok nyitni
bankkölcsönből – ezért Nicknek jár köszönet –, és mert Ally
felajánlotta, hogy ingyen könyvel nekem. Alig hiszem el, hogy
fel tud villanni ez a lehetőség, de ez történt.
– Mit gondolsz? – kiált oda Ally, ahogy jönnek felénk Nickkel,
Josh-sal és Emmával. Megbeszéltük, hogy Bloomfieldben
találkoztunk, megnézzük a lehetséges üzlethelyiségeket és
eszünk egy pizzát.
– Nem is tudom. Talán kicsi.
– De talán nem – feleli vidáman. Neki is megvoltak a maga
nehézségei az elmúlt másfél évben. Egy éve Josh-t megint
felfüggesztették, ezúttal azért, mert ivott az iskolában. Emma
otthagyta a zeneboltot, egy ideig csak sodródott, depressziósan
és céltalanul.
De túljutottak rajta, ahogy mindannyian. Josh összeszedte
magát, munkát vállalt délutánokra, Emma pszichológushoz jár,
és jelentkezett a connecticuti egyetemre, pedagógiát akar
tanulni. Szeptemberben kezd.
Az egészből kiderült, hogy az élet nem könnyű – sem nekem,
sem Dylannek, sem Fieldingéknek. Bármilyen csodálatosnak
tűnik is kívülről, belül mindenki zűrös, bizonytalan és
félelmetes. Mindenkinek segítségre van szüksége. Mindenkiben
ott a lehetőség.
Ally meglengeti az ingatlanügynöktől kapott kulcsot.
– Megnézzük? – kérdezi csillogó szemmel, én Mike-ra
mosolygok, Dylanre, mindenkire, és bólintok.
Ally kinyitja az üres bolt ajtaját, por és remény szagát érzem.
Még mindig mosolygok, fogom Dylan kezét. Belépek.
 KATE LEVELE

Szeretnék köszönetet mondani, hogy elolvastad ezt a könyvet.

Ha tetszett, és szeretnéd, ha értesítenénk a legújabb könyvekről,
iratkozz fel ezen a linken! Az e-mail címedet nem adjuk ki
másnak, és bármikor leiratkozhatsz.

www.bookouture.com/kate-hewitt

Mindig szívesen kutattam az anyaság kérdéseit, és a

nevelőszülőség különösen gazdag, bonyolult helyzet. Ahogy
feltártam Ally és Beth életét és történetét, megállapítottam,
hogy mindkettővel tudok azonosulni – és azt hiszem, a legtöbb
anya így van ezzel. Talán ennek a történetnek a legfontosabb
eleme a remény a végén. Tényleg hiszem, hogy a legnehezebb,
legszövevényesebb helyzetre is van megoldás.
Remélem, tetszett neked, és ha igen, hálás lennék, ha írnál
róla. Örülnék, ha olvashatnám, mit gondolsz, ez sokat számít
azoknak az olvasóknak, akik először olvassák egy könyvemet.
Boldog vagyok, ha az olvasóim kapcsolatba lépnek velem:
megtalálsz a Facebook-oldalamon, a Goodreadsen és a
honlapomon.

Köszönöm,
Kate

katehewittauthor
@katehewitt1
www.kate-hewitt.com
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Rengeteg kutatásra volt szükség ehhez a könyvhöz, főleg, hogy

biztosan stimmeljen minden részlet a nevelőszülőség
intézményéről és a szabályokról, amennyire csak lehet, és ezért
köszönet illeti Susie-t, a testvéremet, aki nevelőszülőként
megosztotta velem a tapasztalatait. Válaszolt a rengeteg
összevissza kérdésre, és mesélt is a saját élményeiről. Köszi,
Suse!
Hálás vagyok a rengeteg információért és bátorításért a
nevelőszülők csoportjaitól az interneten, a memoárok
szerzőinek, akik erről írtak: szülőknek, gyerekeknek,
nevelőszülőknek. Mind segített, hogy többet tudjak, és meg
tudjam írni a történet mindkét oldalát.
Mint mindig, köszönöm a Bookouture fantasztikus
csapatának, hogy ilyen keményen dolgoznak értem és a
könyvemért. Köszönöm a csodálatos szerkesztőmnek,
Isobelnek, Kimnek, Noelle-nek és Sarah-nak a marketingen;
Alex H.-nak, Alex C.-nek, Leodorának, Petának, Radhikának és
sok másnak, akik idejüket és tehetségüket áldozták a könyvre,
és én még csak nem is tudok róla!
Köszönöm az olvasóimnak, hogy szeretik a könyveimet, és ezt
el is mondják nekem! Imádom, ha írtok nekem, és miattatok
folytatom! Köszönöm!
És végül köszönöm a családomnak, akik elviselik, amikor
elmerülök egy másik világban, Beth és Ally életében jó két
hónapra, és ők türelmesen várnak rám. Köszönöm!