Éltető remény

Kate Hewitt
Álomgyár (aug 2021)

Címke: regény, Anyaság, Család

Soha nem mondok le rólad!

Attól a pillanattól fogva, hogy Emily megszületett, az egész
világot jelentette Rachel számára. De a nő legszörnyűbb rémálma
válik valóra, amikor egy ritka autoimmun betegség miatt négyéves
kislánya kómába esik. Az orvosok nem bíznak a felépülésében.
Rachelnek meg kell hoznia egy szívszaggató döntést, amellyel a volt
férje, Emily édesapja nem ért egyet.
A kétségbeesett Rachel mindent megtesz, hogy életben tartsa a
reményt a kislánya számára, de csak egyetlen emberhez fordulhat,
hogy segítsen meggyőzni Jamest – a férfi új feleségéhez, Evához.
Valószerűtlen, mégis erős barátság szövődik a két nő között, akiknek
fel kell tenniük a kérdést: valójában mi a megfelelő döntés a
törékeny kislány számára?
A USA Today bestsellerszerző, Kate Hewitt többször bizonyította,
hogy az anyai lélek kiváló ismerője. Gyönyörű története a szülőség
fájdalmas oldaláról szól, amely megmutatja, hogy a szeretet olyan
hatalmas erő, amellyel számolni kell.
 Mindynek
Tudom, hogy régóta nem beszéltünk,
de annyit gondolok rád!
Kate
 Prológus
Ma tudtam meg, hogy létezel. Az ujjaim közt tartom a pálcikát,
lebámulok azokra a lángoló, rózsaszín csíkokra; döbbent vagyok, boldog, és
közben rettegek is. El sem tudom hinni, úgyhogy megcsinálok még egy
tesztet. Igazából hármat. És eltűnődök, hogy mondjam el apukádnak…
Dugjam bele a tesztcsíkot a táskájába? Írjak egy lapot? SMS-t? Nem, SMS-
t nyilván nem, de tényleg nem tudom. Hogy a legjobb elmesélni egy
meglepetést? Pillanatnyilag az én titkom vagy, közel húzlak magamhoz.
Szorosan megölellek, mert az enyém vagy.
Babszemnek hívlak, mert most akkora vagy, mint egy bab – azaz
majdnem akkora. Egy limabab, ezt írják a neten. Kicsi babszem. Nyolchetes
terhes vagyok, eddig nem csináltam tesztet, bár késett a vérzésem, és
tulajdonképp gyanakodtam, de igazából féltem megtudni, féltem a
csalódástól, hogy túl sok lesz… vagy valami ilyesmi.
De végül megcsináltam a tesztet – azaz mind a három tesztet, ami a
dobozban volt –, és csak ültem ott, néztem a csíkokat, és tudtam, pontosan
tudtam, hogy ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Még akkor is, ha
félelmetes. Akkor is, ha nem tudtam, hogy megy majd nekem… A terhesség,
a szülés, az anyaság, az egész maraton. Te vagy az én babszemem, és máris
szeretlek minden szeretetemmel, amim csak van, olyan naggyal és erőssel,
hogy az egyszerre csodálatos és félelmetes, mert nagyobb nálam. Hogy lehet
nagyobb az, amit itt, belül érzek? Nem tudom, de ez a helyzet. Teljesen. És
tudom, történjen bármi, vigyen minket bármerre ez az út, te vagy az én kis
babszemem, és mindig is az leszel.
Szeretlek:
Anya
 ELSŐ FEJEZET
Rachel
Tudod, van az a legrosszabb, a lehetőség, amitől retteg az ember,
a rémség, hogy „mi lesz, ha”, ami ébren tart éjjel, a szíved dübörög, a
tenyered jéghideg, és csak azt mondogatod magadnak, hogy nem,
nem történhet meg, az nem lehet, egyszerűen nem lehet, nem élnéd
túl, nem tudnád, hogyan csináld.
Nos, néha megtörténik. És túléled, még akkor is, ha nem érted,
hogy működhet továbbra is a tested – hogy verhet erősen és
szilárdan a szíved, hogy lehet, hogy beszívod és kifújod a levegőt,
sőt a gyomrod is korog… hogy lehetséges ez? Hogy érezhet éhséget a
testem, mikor egy orvos – egy olyan orvos, akibe minden
reményemet és bizalmamat vetettem az elmúlt két évben – épp a
lehető legrosszabb hírt közli veled?
Nincs több vizsgálat. Ez a három szó olyan, mint egy kegyetlenül
elsütött fegyver, fizikai erőszak ellenem, a lányom ellen. Emily. Még
hatéves sincs, olyan a szeme, mint két csillag, bugyborékolva nevet,
amitől csodálattal eltelve mosolyogni kell, bár már egy éve nem
hallottam nevetni. Szereti a nyulakat meg a Peppa malacmesét, és ha
hagynám, örökké a hintán ülne. Legalábbis régebben ezeket szerette.
Az az igazság, hogy már nem tudom, mit szeret.
Az orvost nézem, kinyitom és becsukom a szám. A testem talán
egész jól működik, de a gondolataim megfagytak, nem tudok
gondolni sem arra, hogy beszéljek, akár csak egy hangot is kiadjak
magamból. Bár a lelkem mélyén tudtam, hogy engesztelhetetlenül
errefelé tartunk, hiába tiltakozik ellene minden idegsejtem.
– De… – nyögöm ki végül tehetetlenül, a világ nem tart semerre.
Megrázom a fejem. A szavak cserben hagynak, a szívem tovább
dobog, szüntelen, közönyös dübörgéssel.
– Sajnálom! – mondja az orvos. Greg Brown. Pár hónappal ezelőtt
kezdtem el Gregnek szólítani, bár ez kicsit túl közvetlennek tűnt.
Kicsit furának. Mégis így hívtam, mert az az igazság, hogy többet
találkozom Greg Brown gyermekneurológussal, mint bárkivel
mostanában, beleszámítva a mostanra már csak volt férjemet és
anyámat, aki negyedórányira lakik tőlem. Greggel múltunk van. Túl
sok is.
– Nagyon sajnálom, tényleg, Rachel! – mondja, és én tudom, hogy
így is gondolja. A szája sarka lefelé görbül, a tekintete lágy és
szomorú, göndör, őszes, felül ritkuló haja kócosabb, mint szokott
lenni. A kezét összefonja az ölében. Arra gondolok, mióta szólít
engem Rachelnek. Emily első nagy rohama óta, két éve? Tavaly
kezdte, mióta Emily már nem tud beszélni? Vagy később váltott erre,
alig néhány hónapja, mikor Emily kómába esett, a teste mintha
kikapcsolt volna, mint ahogy egy házban elalszik egyik lámpa a
másik után? Egyesével kihunynak a fények, és aztán egyszerre,
szinte hirtelen, teljes lesz a sötétség.
– De nem értem. – A hangom megremeg, mély levegőt veszek,
nem hagyom, hogy elsírjam magam. A sírás gyengeség. Nem lenne
szabad így lenni, de tény, hogy senki sem szereti a könnyeket. Az
emberek elfordulnak, zavarba jönnek, úgy tesznek, mintha nem is
sírnál, még akkor is, ha remeg a vállad, és hallani a zokogást.
Kedvességnek tűnik, hogy nem veszik észre, de nem az. Valójában
kegyetlenség, vagy talán csak közöny. Nem tudom, melyik a
rosszabb.
Sokszor akartam sírni az elmúlt három évben, és megtanultam,
jobb megvárni, amíg egyedül leszek a zuhany alatt, vagy a mosogató
felé görnyedek, vagy összegömbölyödve fekszem az ágyban. El
kellett rejtenem a sírást még James elöl is, mert ahogy mindenki más,
a férjem is belefáradt a könnyeimbe. Vagy talán csak tőlem fáradt el.
– Az Emilyt ellátó csapat arra jutott, hogy ebben a stádiumban
nem javasolnak újabb kezeléseket vagy vizsgálatokat. – Úgy
hangzik, mintha a szöveget előre elpróbálta volna, de a hangja a
szívéből szól. Tudom, hosszú út vezetett eddig a döntésig. Tudom,
hogy Greg és a csapat megpróbált mindent: minden vizsgálatot,
minden gyógyszert, minden lehetséges gyógymódot. Nem
működött semmi. Semmi sem változtatott Emily nem létező
diagnózisán. És mégis tiltakozom, mert elképzelhetetlen lenne bármi
más.
– Hogyhogy nem javasolnak? – Megemelem a hangom, metszőén
éles, rosszabb, mintha sírnék. Én vagyok most a mérges szülő, pedig
a rémségek útján, amin három évvel ezelőtt elindultam, annyira
próbáltam, hogy ne legyek az.
Én voltam a rendes anyuka, aki mindig mindent megköszönt, aki
sütit és bonbont hordott az ápolónőknek, aki jókedvű maradt akkor
is, ha épp úgy érezte, csak vonszolni bírja magát, vagy
legszívesebben lefeküdne dr. Brown – Greg – szobájában a padlóra,
és összegömbölyödne ott.
Úgy kezeltem Greget, mintha egy expedíciós csapat vezetője
lenne, rettenthetetlen felfedező, aki új, felderítetlen földekre
merészkedik. Mit segíthetek? Hogy segíthetem ezen az úton? Olyan jó
voltam, és most meg ez? Csak úgy elmegy ő is, az összes többi
specialistával, sebésszel, ápolóval és neurológussal együtt, elmegy
mindenki, aki megpróbált rájönni, mi baja lehet a lányomnak? Már
nem érdekli őket?
Hirtelen dühbe gurulok, belém hasít a harag, mint egy áradó
folyó. Nem! Nem engedem, hogy ez megtörténjen. Emily ötéves.
Még előtte az egész élet. Muszáj, hogy így legyen.
Ökölbe szorul a kezem, kinyitom a szám, de Greg megelőz.
– Rachel, nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom. –Rám
mosolyog fájdalmasan, és én elhiszem, hogy tényleg sajnálja, persze,
de ez nem elég. Leteszi a kezét, a tenyerét az asztalra simítja, Emily
dossziéja mellé. – Tudom, hogy ez különösen nehéz ilyen esetekben,
mikor alig van válasz.
– Nincs semmilyen válasz. – Vad és keserű a hangom, de próbálok
uralkodni magamon. Nincs értelme vitába szállni azzal, aki a
gyerekem ellátását felügyeli. Az életét.
– Tudom, hogy ez kellemetlen hír.
Kellemetlen? Úgy beszél róla, mintha elakadt volna a papír a
nyomtatóban, vagy a reggeli csúcsforgalomról. Tudom, hogy nem
így érti, dr. Brown csodálatos volt eddig… és igen, itt a volt a lényeg,
úgy tűnik. Múlt idő. Meggörnyedt vállára nézek, fáradt szemére;
olyan nagyon más, mint az egykori neurológus specialista a
határozott kézfogással és a céltudatos léptekkel, aki biztosított
minket James-szel két és fél évvel ezelőtt, hogy igenis rájön, mi ez.
Megtudja, miért lett kásás Emily beszéde. Miért van migrénje alig
háromévesen. És később, hogy miért botlik el, miért vannak
rohamai, miért veszíti el a látását – igen, kivizsgáltatja, és rájön.
De nem így történt. Nem sikerült neki, és ezért nem hibáztatom.
Hogy tehetném? Olyan sok vizsgálatot elvégeztek, olyan sokszor
megpróbáltak diagnózist felállítani. Felvételek, labor, MRI,
pszichológiai és fizikális vizsgálatok egyre-másra, a félelem és a
remény körforgásában, amit csak újabb, még több bizonytalanság
követett, némi csalóka megkönnyebbüléssel elvegyülve, hogy
legalább nem az. Neuroblastoma. Moyamoya-betegség. MLD. Olyan
sok rémséges, ritka betegség létezik, és Emilynél nem állapították
meg egyiket sem. De senki sem tudta, akkor mi baja.
Dr. Brown mindent megtett Emilyért, amit csak lehetett, ezt
elismerem, és nem is hibáztatom, amiért nem tudott diagnózist
felállítani a betegségéről, bármi legyen is az. De azért igenis
hibáztatom, hogy fel akarja adni a próbálkozást. Hogy lemond a
lányomról, mint valami veszett ügyről, pedig olyan sok mindenért
kellene még küzdenie, olyan sok mindenért kellene még élnie!
– Néha így van ez – mondja Greg. Már említette korábban is, de
nem volt ilyen véglegesség a hangjában. – A bostoni gyermekkórház
a világ egyik vezető kutató- és kezelési központja a
gyermekneurológia területén. Több forrás és kutatás áll a
rendelkezésünkre, mint nagyjából bárkinek bárhol. – Felém nyújtja a
kezét: a fájdalmas legyőzöttség gesztusa ez. – De nem tudtuk
diagnosztizálni Emily állapotát, ahogy azt te is tudod.
Tudom. SWAN, azaz név nélküli tünetegyüttes. A válasz hiánya,
a végtelen kérdés szüntelenül kínoz, hiszen csalóka reményt kínál.
Nem lehet elmagyarázni a remény és félelem különös keverékét,
amit az ember érez, ha nincs diagnózis. Mert ha nincs, akkor még
mindig lehet valami fura vírus, fertőzés, amit nem kapott még el
senki, és gyorsan meg lehet gyógyítani. Ha nincs diagnózis, akkor
lehet a nemrégiben felfedezett halálos betegség, ami Ötmillió
gyerekből egyet sújt, és pont az én gyerekem az az egy. Így vadul
cikázok egyik érzéstől a másikig, az egyik pillanatban biztos vagyok
benne, hogy Emily felébred egy nap, és rám mosolyog – muszáj,
hogy így legyen –, máskor meg félig-meddig arra számítok, hogy ez
a nap lesz az utolsó. Fárasztó és letaglózó, mint egy adrenalinlöket
meg egy adag novokain egyszerre.
 Mély levegőt veszek.
– De miért álltok le a kereséssel? Hiszen nem tudjátok.
– Rachel, Emily négy hónapja nem reagál a külvilágra, és nincs
látható javulás. – Szomorúan megrázza a fejét. – Ahogy te is tudod,
az utolsó MRI-n már csak minimális agytevékenységet láttunk.
– A negyven százalék nem minimális – vágok vissza, mielőtt
leállíthatnám magam. Felsóhajt… gyűlölöm ezt a hangot. – Akkor
ezzel mit akarsz mondani? – Megremeg a hangom. – Nem éri meg
kideríteni, mi baja?
– Azt mondom, hogy már nem hiszem, Emily megfelelő alanya
lenne a további vizsgálatoknak – közli határozottan. – Nem adom
fel, Rachel, bár megértem, miért gondolod, hogy ezt teszem. Ha
megjelenik egy olyan új gyógyszer, amiről azt gondolom, segíthet
Emilynek, akkor részt vehet a klinikai kutatásban.
– De nem tartod valószínűnek – közlöm. A hangom keserű.
– Nem – ismeri el súlyosan. – Sajnálom, de nem.
Képtelen vagyok elhinni, hogy ez a vége, miután évekig keresték
a választ, kutatták a diagnózist. A reménybe kapaszkodtam
mindvégig.
– Dr. Brown, kérem, ne tegyék ezt! – Térek vissza a formálisabb
hangra, elcsuklik a hangom, könyörgök. – Emily csak ötéves.
– Tudom. – Látszik, hogy erőt vesznek rajta az érzelmek, nagyot
nyel, de én nem tágítok. Most nem. Talán rosszul érzi magát, talán
ma este, ha hazamegy, beletúr a hajába, és kivesz egy sört. El kellett
engednem egy beteget. Kemény volt. De nem érezheti azt, amit én,
minden idegszálammal, minden sejtemmel, szívem minden kitérdelt
csücskével. Persze hogy nem érezheti. Nem is várnám el tőle, és
mégis többet akarok ennél, muszáj, hogy több legyen ennél.
– A csapattal együtt mindent megtettünk Emilyért, tényleg
mindent – szögezi le, az érzelmek ott lüktetnek a hangjában. – Ezt
kijelenthetem. De az állapota csak romlott, mióta idejött, és a javulás
teljes hiánya arra enged következtetni, hogy a mentális és fizikai
állapotának a romlása visszafordíthatatlan. A csapat úgy döntött,
hogy az lenne számára a legjobb, ha átkerülne egy palliatív ellátást
nyújtó osztályra.
 Fog egy csillogó prospektust, és áttolja nekem az asztalon, de én
megrándulva elhúzódok, mintha tüskés lenne, és sziszegve
válaszolok, mint egy kígyó.
– Nem kell prospektus.
– Tudom, hogy nem – feleli halkan.
Várunk, a csend nehéz és nyomasztó. Dr. Brown az asztalra teszi
a tenyerét. Már nem tudok Gregként gondolni rá. Nem megy.
Mély levegőt veszek, végigremeg bennem. Meghallja, ahogy a
gyászt is benne, és egyszerűen csak vár.
Nyilván ezernyi ilyen volt már a praxisában. A gyermek-
neurológia nem könnyű terület. Nincs túl sok jó eredmény, pozitív
kimenetel az osztályon. De ez? Palliatív ellátás? Az az öregeknek
van. Végstádiumú rákosoknak, olyanoknak, akik már leélték az
életüket. Nem Emilynek, akinek olyan a haja, mint a szőke
vattacukor, alig magasabb egy méternél, és ötéves. Öt. Ez nem
igazság. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen.
De nem hiszem, hogy hagytak volna nekem más választást.
Újabb pár másodpercnyi csend után végül elveszem a
prospektust. Átlapozom, az ajkam cinikusan megrándul.
Masszázsszoba és zeneterápia. Figyelmes orvosok fehér köpenyben,
együttérző mosollyal. Rengeteg megnyugtató kifejezés:
családközpontú, megkönnyebbülés, szükség és nem prognózis szerint…
Utálom az egészet. Visszateszem az asztalra.
– Kell lennie valaminek, ennél többnek, amit tehet még. – Muszáj
lennie. Mert tudom, hogy ez az a hely, ahol a dolgok történnek,
vizsgálatokat végeznek, és az eredmény még mindig lehetséges,
akkor is, ha csak halványan is. De ha Emily elkerül innen, az olyan,
mintha véget érne az élete. Orvoslás helyett csodára lenne szükség.
De talán ez végig így volt. Talán Emilynek csoda kellett volna. Nem
bírom elviselni a gondolatot.
– Őszintén sajnálom! – mondja dr. Brown. – Tényleg. Bárcsak… –
Elhallgat, megrázza a fejét. Nincs itt az óhajok ideje.
– Tényleg nem tehet semmi mást? – Reménytelenség és harag
között hánykolódok. – Nincs semmi vizsgálat… valami képalkotó,
ami kimutathatná… – Fűszálakba kapaszkodom, tudom, látom az
arcán.
 – Az egész csapat egyetért ebben, Rachel, és nem volt könnyű
döntés, erről biztosíthatom.
Tudom, hogy nem lehetett az, de ettől vajon könnyebb nekem?
Megint a prospektusra pillantok. Szép helynek tűnik, ugyanakkor
borzalmasnak. Egy hely, ahova meghalni mennek az emberek.
– Dr. Brown… – Felnézek rá, látom a részvétteli tekintetet, a maga
előtt összekulcsolt kezét. Nyelek egyet. Nem akarom megkérdezni
ezt. Nem akarom tudni. De tudnom kell. – Mit gondol, mi Emily
prognózisa? Az ön véleménye szerint. – Ráveszem magam, hogy
kimondjam: – Mármint… mennyi ideig lehet ebben az éber
kómában… – Ebben az állapotban. Hogy nincs kapcsolata a
külvilággal, de ébren van. Manapság ezt így nevezik, a régi kifejezés
a „vegetatív állapot” volt, amit gyűlölök. Az olyan, mintha a lányom
valami tárgy lenne, egy ágyban ragadt cukkini, és vannak olyanok a
kórházban, akik ezt a kifejezést használják. Dr. Brown figyel rá, hogy
ne tegye, nem mintha bármelyik szót szeretném, ahogy orvosi
nyelven beszélnek, bár belátom, hogy ennek így kell lennie. – Nem
számít rá, hogy javulna az állapota. – A szavak éles szilánkokként
karcolják a torkomat.
Amióta Emily először kómába, aztán ebbe a még mélyebb,
jelenlegi állapotba került, próbáltam reális maradni. Tudtam, hogy
nem fogja egy napon csak úgy kinyitni a szemét, nem fog álmosan
rám mosolyogni és odaköszönni: „Szia, anya!” Tudom, és most
mégis azt érzem, hogy hiába mondogatom, hogy maradjak reális,
közben átverem magam.
Egész végig arra intettem magam, hogy legyek felkészülve a
kedvezőtlen fordulatokra, a maradandó károsodásra, hogy Emily
többé nem fog beszélni, vagy akár mozogni sem. Így volt,
ugyanakkor most már látom, hogy mégsem. Mert közben mindvégig
bíztam benne, hogy egyszer csak diagnosztizálják, mi baja,
csodálatosan meggyógyítják, vagy legalább valahogy kezelik.
Tesznek valamit, amitől jobb lesz a helyzet egy kicsit, kikerülünk
ebből a folytonos, lefelé tartó spirálból… Nem bírok belegondolni.
Nem. Még nem!
– Évekig ilyen állapotban lehet – feleli csendesen dr. Brown. – Bár
az ő állapotában a várható élettartam általában kevesebb, mint öt év.
– Elhallgat, majd folytatja: – Hacsak nem dönt úgy, hogy Emily
életminősége nem teszi indokolttá az életfenntartó kezelést.
Eltart egy pillanatig, mire felfogom, mit állított.
– Mármint… hogy megölnék? – Alig bírom kimondani. Tényleg
ezt említette egy orvos?
– Nem, nem erről van szó – válaszol gyorsan. Arra gondolok,
hogy vajon a pereskedés jutott-e az eszébe, ezért olyan nagyon
fontos, hogy a megfelelő szavakat használja. – Ha a szülők vagy
rokonok úgy döntenek, hogy az életminőség nem indokolja, hogy
továbbra is fenntartsuk az ellátást, akkor kérhetik, hogy szüntessük
be a szondával táplálást, például a kérdéses páciens esetében.
– Mármint hogy haljon éhen – jelentem ki fagyosan,
hitetlenkedve.
– Teljes kényelemben – mondja. Kényelemben? Lehet ezt a szót erre
használni? – Természetesen – folytatja némi nagyon is kényelmetlen
szünet után – erről nem kell most azonnal döntenie.
De egy napon igen, mintha ezt állítaná. Egy nap majd arrafelé
terel, hogy hozzam meg ezt a döntést.
A gyomrom összeugrik, felállok.
– Meg kell beszélnem ezt James-szel. – Itt kellett volna lennie, de
üzleti tárgyalása volt, és nem gondolta, hogy ez ilyen fontos lesz. Én
sem gondoltam. – Ha megbeszéltük, jelentkezem. – Nem tudom,
milyen lesz ezt megbeszélni, mert bár elszántan barátságosan
viselkedünk a volt férjemmel, nem mindig értünk egyet Emily
ügyében, a kezeléseiről. Ő jobban bízik az orvosokban, mint én,
hajlandó tenni, amit mondanak, többnyire. Mostanáig ez nem
nagyon számított, de most abban kell reménykednem – abban kell
hinnem –, hogy ebben egyetért majd velem.
– Sajnálom, Rachel! – jelenti ki még egyszer dr. Brown. Hányszor
mondta már ki ezt a semmire sem jó szót? – Beszéljen Emily
apukájával, és aztán keressen meg! Azt reméljük, jövő héten
átvitethetjük a palliatív osztályra, ha stabil marad az állapota.
Kurtán biccentek, nem akarom beleegyezésemet adni a tervhez.
Még harcolhatok ellene. Kell lennie valami módnak, valami jogi
megoldásnak, amihez folyamodhatunk James-szel.
 Sietve kimegyek a szobából, végig a folyosón a kórterembe, ahol
Emily az elmúlt nyolc hónapot töltötte, mióta egy mellüregi
fertőzéssel újra kórházba került. Csak pár hétig kellett volna itt
lennie, amíg jobban lesz, de hiába épült fel a fertőzésből, így is egyre
rosszabb állapotba került, míg végül mély álomba zuhant, amiből,
úgy tűnt, sosem ébred fel.
Néha azzal kínzom magam, hogy nem emlékszem, mikor beszélt
utoljára. Mikor mosolygott, mikor fogta meg utoljára a kezem. Ha
tudtam volna, hogy az utolsó alkalom, megjegyeztem volna? Akkor
belekapaszkodtam volna? Biztos vagyok benne, hogy igen, de az a
helyzet, hogy nem emlékszem semmire.
Minden olyan fokozatosan történt; egyre fogyott az erő, a
lehetőség, és én kétségbeesetten próbáltam ezt nem látni. Mikor
háromévesen először összefolytak a szavai, ahogy beszélt – nos, kicsi
volt, és a gyerekek mind máshogy fejlődnek. Aztán elbotlott,
rettentő ízületi fájdalom kínozta, migrénje lett. Akkor egy egész éven
át hol járt óvodába, hol nem, vizsgálatokra, kezelésekre hordtuk.
Egy teljes éven át kapaszkodtam a reménybe, hogy meg lehet oldani.
Aztán pont a negyedik szülinapja után, mikor elvittük egy hétre
Cape Codra, és a napsütötte tengerparton töltöttük az időt, volt az
első nagy rohama. Azt hiszem, tudtam, hogy új területre léptünk,
ismeretlen parton kötöttünk ki, és innen nincs visszaút.
Egy ápolónő néz fel Emily ágya mellől, rám mosolyog halványan
és együttérzően. Egy segédápoló lassan egy kocsit tol a folyosón,
hallom a kerekek nyikorgását, és egy másik teremből egy anyuka
mormogását, aztán az ezt követő csendet. Ez olyan osztály, ahol
Emilyhez hasonló állapotú gyerekek vannak, neurológiai betegek,
diagnózissal vagy enélkül, súlyos, gyógyíthatatlan és sok esetben
halálos esetek.
Ideiglenesen vagy végleg kómába esett gyerekek, különböző
mértékig agysérültek, vagy olyanok, mint Emily, akik éber kómába
kerültek, ami még reménytelenebb forgatókönyv, mint megtudtam,
mert ez jelzi, magyarázta dr. Brown, hogy minimális az
agytevékenység. Ebben az esetben az ember eltűnődik, vajon ébren
van-e a beteg, hiszen lélegzik, emelkedik-süllyed a melle, nyitja-
csukja a szemét, és ha megszorítod a kezét, akkor néha ő is
visszaszorít. Nem sok, hogy reményt adjon, de akkor is ezt teszi.
Persze. Reménykedik az ember bármiben.
Bár az az igazság, hogy már nem tudom, milyen állapotban van a
többi gyerek itt az osztályon. Egy ideje már nem beszélgetek a
szülőkkel, mert egyszerűen nem bírok. És nem hiszem, hogy ők
képesek lennének rá. Épp elég fájdalom van az életünkben, nincs
szükségünk a másik terhére, még egy ötperces beszélgetés erejéig
sem.
Mélyen beszívom az annyira megszokott szagot: állott levegő és
fertőtlenítőszer. Ismerem ezt a helyet: az éles fényeket, a mormogó
hangokat, a nehéz ajtókat, az ablakon betűző napsugarakat, mégis
olyan távolinak érzem, bámulom lent a parkolót, ahogy mászkálnak
a járókelők, némelyik lufival, némelyik tolószékkel, mindenki
reménykedik, gyászol, némán és józanul.
Most, amikor belépek, Emily az ágyon fekszik, a szeme lehunyva,
a légzése egyenletes. Néha nyitva a szeme, szinte olyan, mintha látna
engem. A tekintete az ajtóra téved és vissza, mintha mondani akarna
nekem valamit. És ha tényleg akar?
Mióta kikezelték a fertőzésből, gép nélkül lélegzik, a mellette lévő
monitor mutatja a szívverését és a szonda állapotát – normálisnak
tűnik, bár már utálom ezt a szót. Mi az, hogy normális? Ki dönti el?
– Szia, édes kislányom! – A hangom vidám, akkor is, ha úgy
érzem, ez a legnehezebb, amit valaha tettem.
Körbemegyek, megérintem Emily vállát, elhúzom a sötétítőt,
kisimítom a lepedőt. Bármit, csak úgy érezzem, csinálok valami
hasznosat, hogy valami bizarr normalitást teremtsek ebben a
helyzetben.
Emilyt nézem, ha az ember nem tudná, azt hihetné, hogy csak
alszik. Azt gondolhatná, hogy bármelyik percben felébredhet,
álmosan pislogva, amit olyan nagyon próbálok elképzelni, rám
mosolyogna, és motyogna valamit. „Szia, anya!”, vagy csak azt:
„Szomjas vagyok.” Vagy azt: „Hol vagyok?” Nem vagyok válogatós,
mondhatna bármit. Nem vagyok válogatós egy kicsit sem.
De nem ez a helyzet, és nehéz belekapaszkodni a reménybe, hogy
talán majd így lesz, bár óvakodok tőle, hogy lehetetlent akarjak.
Néha azt gondolom, nem vagyok igazságos Emily-vel, hogy ennyire
alacsonyak az elvárásaim. Hát nem a leges-legjobbat kellene
akarnunk a gyerekünknek? Nem kellene megtennünk mindent,
hogy ezt megadjuk neki? Nem erről szól, ha valaki szülő, ha anya?
Vagy erről, hogy ül csendben a kislánya mellett, aki talán sosem
ébred fel igazából, és beszél mindenféléről, amit a gyerek nem hall,
de ki tudja. A legújabb kutatások szerint az ilyen állapotú betegek
lehet, hogy sokkal inkább tudatuknál vannak, mint gondolnánk, ami
egyszerre csodálatos és ijesztő.
Lehet – ismételte el James, rémesen hangsúlyozva a szót. – Nem
bízhatsz meg ezekben a kutatási eredményekben, Rachel. Nem
reménykedhetsz bennük, egyetlen kutatásban, ami azt mondja, amit hallani
akarsz, miközben olyan sok másik is van, más eredménnyel.
De akkor minek hihet az ember? Hol talál reményt?
Megfogom Emily ernyedt kezét, a kezembe veszem: kicsi, meleg
és olyan borzasztóan élettelen. Nem engedem, hogy ezt tegyék. Nem
engedem, hogy feladják. Ha nem keresik tovább, mi baja lehet, akkor
sosem találnak rá gyógymódot. Ha leírják őt, mint aki úgyis csak
rosszabbul lesz, akkor kizárt, hogy valaha jobban legyen. Nem
akarok beleegyezni, hogy az egyetlen gyerekemet elengedjék és
meghaljon. Erre nem állok készen, és egészen-egészen biztos, hogy
Emily sem.
Gyengéden megszorítom az ujjait. Nem történik meg mindig, de
néha érzek valami választ, egy enyhe nyomást, alig-alig szorítást.
Azt gondoltam először, hogy csak képzelem, de aztán dr. Brown azt
mondta, hogy az Emilyhez hasonló állapotú betegeknél tud
működni némi reflex. Gyorsan hozzátette, hogy ez csak ennyi,
gyengéden intett, hogy nem jelent semmit.
De ha csak reflex, akkor miért nem történik meg mindig? A jó
szándékú figyelmeztetés ellenére úgy döntök, nem hiszek az
orvosnak. Nekem ez több mint reflex.
És igen, megint gyengéden megszorítom az ujjait, mintha egy
kérdés lenne. Itt vagy, kisbabám? Itt vagy még velem egy kicsit, még
kitartasz?
Visszafojtom a lélegzetem, várok, imádkozom, reménykedek, és
ekkor, mintha valami aprócska csoda történne, tudom, hogy az…
Érzem, hogy Emily néhány végtelen másodperc után megszorítja a
kezem.
 MÁSODIK FEJEZET
Eva
Egy csík. Egy rohadt, szemét csík! Magas sarkúba bújtatott
lábfejemmel a pedálra lépek, a szemetes fedele kinyílik, vécépapírba
tekerem a tesztet, és kidobom. Kimegyek az irodai vécé fülkéjéből,
kezet mosok, határozottan a tükörképemre nézek – melírozott haj,
kék szem, elszánt mosoly, ami azonnal eltűnik, amint elfordítom a
tekintetem. Igen, ez vagyok én.
Egy nő jön be, alig ismerem, másik részlegen dolgozik,
barátságosan rám mosolyog, én is felfelé görbítem valahogy az
ajkam, csak akaraterő kérdése az egész. Jól vagyok.
Gyorsan megszárítom a kezem, és elfordulok a mosdótól. A
sarkam kopog a csempén, kellemes hang. Kihúzom magam,
felemelem az állam. Jól vagyok.
Ez az ötödik terhességi tesztem. Ötödszörre hagyom, hogy
reménykedjek kicsit, mert a vérzésem késik egy napot, és középen
olyan kis görcsöket érzek, amik akár azt is jelenthetnék. Vagy csak
menstruációt jeleznek, mint mindig.
Minden egyes ciklusban azt mondom magamnak, hogy ezúttal
nem csinálok korán tesztet. Miért pazarolnám erre a pénzt? Még ha
az ember az Amazonon is rendeli magának azt az olcsó fajtát, és nem
a patikait veszi meg, hónapok alatt ez nem kevés költség. A
terhességi tesztek drágák, és a negatívak meg ráadásul még le is
lomboznak. Akkor meg miért tenném ki magam ennek? Remény,
majd csalódás. Sokkal jobb, sokkal könnyebb, ha az ember nem is
reménykedik. Csakhogy a remény, mint rájöttem, nem így működik,
hiába igyekszem annyira.
Az asztalomhoz visszaülve magam elé húzom a laptopot, és
próbálok elmerülni a munkában. Igyekszem nem arra gondolni,
hogy talán túl korán teszteltem. Ha hazafelé menet beugranék a
patikába, vehetnék egy olyan drága tesztet, ami azt ígéri, hogy
kimutatja már tíz nappal az ovuláció után. Akkor tényleg tudnám.
Ugye világos, hogy megy ez? Remény. Csalódás. Remény.
A monitoromat nézem, az online kampány eredményeit
tanulmányozom, az új, etikus forrásból beszerzett alapanyagokból
készült rúzsainkat reklámozzuk. A Maemae nevű cégnek dolgozom,
ez a luxuscikkvállalat bio, állatkísérletektől mentes, exkluzív
kozmetikumokkal foglalkozik, az elit elitje a természetes
szépségápolás piacán. Ebben a kampányban, úgy döntöttem,
elsősorban a rúzs összetevőire helyezem a hangsúlyt; ezeket etikus
kereskedelemmel szereztük be a világ katasztrófa sújtotta
övezeteiből. Az embereknek törődniük kellene az ilyesmivel
manapság, de az eredményeket elnézve ez nincs így. Mara, a
főnököm, nem lesz boldog a gyenge számoktól.
Szinte a hét évvel ezelőtti indulás óta itt dolgozom a Maemaénél.
Rio Andachi alapította a vállalatot, egy legendásan elszánt és
összeszedett, hawaii-japán származású, üzletasszony. Los Angelesbe
költözött, biosportruházattal foglalkozik, de évente egyszer eljön ide
hozzánk, megnézi, hogy boldogulunk, és mindenkit beindít,
megtölti ropogós energiájával az egy légterű irodát. Ahogy beszél,
az ember azt hinné, a rák ellenszerén dolgozunk, nem túlárazott, bár
minőségi kozmetikumokon, és én sokáig ezt is éreztem. Úgy, mint
egy elszánt felfedező, aki vakmerőn megindul az új világ felé. Most,
hat és fél év elteltével, már nem tehetek róla, de azt gondolom, hogy
hajtom online a sminkcuccokat.
Valami megrezzen a hasamban. Ez vajon terhességi tünet? Vagy
menstruációs? Miért reménykedek még mindig? Nem mintha ezt
bevallanám bárkinek, még a férjemnek sem, aki minden hónapban
nyugodtan fogadja a csalódást.
Ő nem érez ilyen sürgető vágyat, hogy kisbabája legyen, mint én,
és miért is érezne? Már van egy gyereke, már átélte a szeretetet, az
örömöt, és sajnos a rémséges gyászt is, amivel az apaság járhat.
Értem, miért óvatos. Mindenki az lenne a helyében. De azt mondom
magamnak, hogy ezúttal majd más lesz… nekünk kettőnknek.
Az ujjaim a billentyűzeten pihennek, ahogy a messzeségbe
révedek, a zaj eltávolodik, és a jelenre koncentrálok: a munkámra, a
házasságomra, a terhességemre, mert egy nap megtörténik. Egyszer
látni fogom a két rózsaszín csíkot. Anya leszek, és ennyi év után
leheletfinom puszit adok majd egy tökéletes, kerek arcocskára.
A szomszéd asztalon megszólal egy telefon, kizökkent a
gondolataimból. A Maemae – hawaii nyelven ez tisztaságot jelent –
vállalat irodája egységes és egy légterű, mindenki egy helyen
dolgozik. Rio Andachi összes irodáját úgy tervezték, hogy a „lehető
legtöbb szinergiát hozzák ki belőle”, jelentsen ez bármit. És bár
értékelem a csupa fehér terem szépségét, a nagy ablakokat és az
áramvonalas asztalokat, az egész tisztaságot, mégis néha jólesne egy
kis személyes tér. Ahova elvonulhatnék.
Mint most is, mikor újra megrezzen a hasam, és én a remény meg
a csalódottság között őrlődöm; nem is tudom, melyik lenne a jobb.
– Eva? – Mara frissen vágott frizurával jelenik meg az üvegirodája
ajtajában. Egy légtér vagy sem, neki van saját szobája. – Bejönnél egy
percre?
Összecsukom a laptopom, és beviszem Marához, tudom, hogy le
akar tolni a gyászos eredmények miatt. Mármint nem lesz
kifejezetten dühös, azt hiszem, az jobb lenne, hanem majd
sóhajtozik, és a fejét rázza csalódottan. Eléggé, mint az anyám, aki
már akkor meghökkent a választásaimon, mikor tizenhét voltam.
Elkerülhetetlenül és pontosan ez történik. Mara úgy tesz, mintha
csalódott volna a vevőinkben, akik nem reagáltak megfelelően a
National Geographic-stílusú menekültfotókra és háborús képekre,
amiket a sima, keskeny rúzsok mellé tettünk. Elismerem, hogy ez
elég elütő párosítás, de azt hittem, hogy épp ettől hatásos.
– Azt hiszem – jelenti be Mara, mintha épp az élet értelméről
nyilatkozna –, az emberek nem akarják keverni a politikát a
kozmetikumokkal.
Bölcsen bólintok, bár magamban épp pofákat vágok. Manapság
az emberek mindenbe belekeverik a politikát, de nem akarják, hogy
kellemetlenül kelljen érezniük magukat. Isten mentsen attól, hogy
egy kis valóságot próbáljunk meg csempészni az életükbe! Csak a jó
ég menthet meg minket, ha azt akarjuk, valami többről szóljon ez,
mint a sminkről!
– Igazítunk a képeken, és megpróbáljuk újra! – felelem kurtán. –
Még mindig hiszek benne, hogy a vásárlóinknak számít az etikus
kereskedelem. A Beautiful szemhéjpúder az egyik legnépszerűbb
termékünk. – Egy fenntartható gazdálkodásból származó
méhviaszból készült, krémes, finom, natúr festék.
 – Talán mert jó szemhéjpúder? – veti fel Mara, mire én
egyetértően megvonom a vállam. Nem én döntöttem az etikus
kozmetikumok mellett. Én csak próbálom eladni.
Régebben imádtam a Maemaénél dolgozni. Hét, öt, sőt akár csak
két évvel ezelőtt a vállalat nagykövete voltam teljes mellszélességgel,
a bio, az állatokon nem tesztelt smink evangélistája, és hittem benne,
hogy megváltoztatom a szépségipart, hogy számít, amit csinálok. De
valamikor tavaly nagyjából elkezdett kopni a csillogás. Talán, mert
pont ennek tűnt: csillogónak, felszínesnek és szánalmasan
lényegtelennek ahhoz képest, amit sok más ember csinált.
Vagy csak mert belefáradtam a karrierbe. Kisbabát akarok. Nem
mintha bárkinek beszéltem volna erről a munkahelyemen. Még azt
is csak vonakodva vallottam be, hogy férjhez megyek, tudva, hogy
Mara ezzel lejjebb is rak néhány fokkal a ranglétrán. Emlékszem,
egyszer meghallottam egy lekicsinylő megjegyzését egy lányra a
könyvelésen, mikor az elment szülési szabadságra az első
gyerekével. Még ha vissza is jön, már nem lesz olyan. Nem dolgozik majd
úgy, mint előtte.
De időnként elképzelem, hogy nem jövök vissza. Hogy lesz egy
kisbabám, vidékre költözöm, valahova északra New York államban,
egy rozoga farmházba veteményessel és pár csirkével. Röhejes,
tudom, egész életemben városban éltem, Bostonban, New Yorkban
vagy Claremontban, és a férjem is itt dolgozik. Mégis álmodozok,
elképzelem magam valami bő lencuccban, a hajam a hátamat veri,
mezítláb vagyok, a kisbabámat kendőbe kötve viszem a hátamon. Ez
egyáltalán nem én vagyok, de akkor honnan jön a kép, mi ez?
Negyedórával később kimegyek Marától, megígérve, hogy
újratervezem a kampányt: ez a csodálatos az online marketingben,
hogy ezt néhány kattintással, alacsony költséggel meg tudom tenni.
Újabb görcs szorítja meg a hasamat, visszamegyek a vécébe, és
hangosan káromkodok, mikor látom, hogy megjött a vérzésem.
Újabb elvesztegetett hónap. A csalódottság a beleimbe mar, savanyú
ízt érzek a számban, bár vártam ezt, számítottam rá, legalábbis ezt
mondtam magamnak.
Megmosom a kezem, és mikor a tükörképemre nézek, látom,
hogy a tekintetem kemény, az arcom komor és elszánt. Most nem
bírok tettetni. Jól leszek majd, ahogy mindig, de most nem megy.
A csalódottság még mindig harapdál belül, mikor este kilépek a
Maemae belvárosi irodájából, és elindulok Beacon Hillre, a lakásunk
felé. Húszperces séta, ilyenkor általában kiszellőztetem a fejem,
nagyokat lélegzek, lazítok a nyolcórányi összpontosítás és elszánt
energia után. De ma nem bírom lerázni magamról a bánatot.
Öt hónapnyi próbálkozás. És harminchat éves vagyok. Mi van, ha
nem sikerül? Akkor mi lesz? Még nem állok rá készen, hogy a B
terven gondolkozzak, de már attól félek, hogy muszáj lesz.
Csoda szép az este, a Boston Commont szegélyező
cseresznyefákat ellepik a rózsaszín virágok. Ez az első igazán meleg
nap, mikor az emberek leveszik a dzsekijüket meg a kabátjukat, és
lassan sétálgatnak a város parkjaiban, nem sietős léptekkel, a fejüket
leszegve szedik a lábukat a jeges hidegben és a maró szélben. Olyan
este ez, mikor összefuthatnék a barátaimmal valami menő, vidám
helyen – Black Rayen egy borbárban vagy a Tremont Street egyik új
tapasbárjában. De most a telefonom a zsebemben marad.
A lépteim lelassulnak, ahogy elérem az utcát, ahol lakom:
elegáns, barna téglaházak, olyanok, mint egy Bostonban játszódó
sorozat díszletei, nagy ablakfülkékkel és a vaskorláthoz láncolt
biciklikkel, minden ablak alatt virágládával, a kandalló körül – amit
tilos használnunk – könyvespolccal.
Csoda szép lakás, de túl drága, és nem pont családoknak való ez a
környék, nem éri meg, de gondolom, jobb, ha kiélvezzük, amíg lehet.
Legalábbis ezt mondogatom magamnak, próbálva a jó oldalát nézni.
Még most sem tudom, eláruljam-e a legutóbbi csalódást. Mindig
azt mondom magamban, hogy nem, nem fogom, ahogy azt is, hogy
nem tesztelek túl korán, de aztán megcsinálom. Nem bírom ki, azt
akarom, hogy a férjem osztozzon a fájdalmamban, és tudom, hogy
nem fog, nem teljesen, még akkor sem, ha úgy csinál. Mintha
megkönnyebbüléshez hasonlót látnék a szemében, attól tartok,
amikor újabb teszt lesz negatív, újabb hónapnyi nem, és ez mindig
fáj. Tudom, hogy ő nem akarja annyira, mint én, még ha nem is
mondja ki egyértelműen.
Ma este azonban, ahogy belépek a márvány előszobába, napfény
világít be a nappali hatalmas ablakán, és megcsillan a porszemeken,
látom, hogy valami másról van szó.
James a konyhapultnál áll hátul, a mobilja a fülére tapadva, arcán
zárkózott kifejezés, mint mindig, ha a volt feleségével beszél. Mielőtt
egyetlen szót hallanék, már tudom, hogy Rachel van a vonalban.
Kibújok a magas sarkúból, és töltök magamnak egy pohárral a
borból, amit James már kinyitott, de még nem kezdett meg. Röpke
mosolyt villantok rá, ő nem viszonozza, csak egy biccentéssel
üdvözöl.
Hallom Rachel ismeretlen, recsegő hangját a telefonból. Egészen
pontosan egyszer beszéltem vele, mikor úgy négy hónappal ezelőtt a
vonalas telefonon kereste Jamest, és nem a mobilján.
Mindketten meghökkentünk, azt hiszem, hogy a másik tényleg
létezik: akkor halkan, lágyan, szinte bocsánatkérőn beszélt, mint aki
nem akar zavarni. Én dadogtam valamit, hogy átadom az üzenetet,
hogy kereste, és mindketten letettük, gyanítom, megkönnyebbülten.
James felé emelem az üveget, de ő a fejét rázza, és elfordul tőlem.
Ennek komoly hívásnak kell lennie, Rachel legutóbb akkor
telefonált, mikor Emily kómába esett. James elment, hogy
találkozzon Rachellel és megnézze Emilyt, órákig nem jött haza.
Mikor végre visszaért, egyszerre tűnt döbbentnek és fáradtnak, a
tekintete a semmibe révedt. Megkérdeztem akkor, mi történt, ő a
fejét rázta, a szavakat kereste küszködve.
– Kómában van – vallotta be végül. – Emily… öntudatlan. Nem
tudják, felébred-e. – Kásás volt a hangja, de mikor megpróbáltam
vigasztalni, elrántotta magát. – Nem bírok beszélni róla – mondta
akkor, mindig ezt mondta, és én hagytam, hiszen mi mást tehettem
volna. Sosem tudtam, hogy viselkedjek, ha Rachelről és Emilyről
volt szó.
James rögtön elárulta nekem, mi a helyzet velük, ezt értékeltem.
Nyílt volt, nem rejtegette, milyen érzelmi teherrel érkezik a
kapcsolatba, mint azt szokták, hiába érzed, hogy ott van valahol: a
zátonyra futott kapcsolatok vagy a rettegés az elköteleződéstől,
titkolt bajok, fájdalmak, hántások. Azt gondolják, el lehet rejteni, de
igazából erre senki sem képes.
Ha egyáltalán, akkor inkább túl sokat mesélt el James, többet,
mint amit tudni akartam, legalábbis így egyszerre. Azt hiszem,
tényleg túl akart lenni rajta, utána meg kicsit engedett nekem,
mintha azt várná, hogy meghátrálok. Mint aki azt mondja, hogy nem
erről volt szó, tisztában van vele. Mert persze nem erre vállalkoztam,
közben meg mégis, erre is. Tudtam, hogy olyan férfit akarok, aki
támasz a feleségének és a gyerekének. És bár talán Rachel nem
értene egyet ezzel, James az volt, igen, támasz volt Emilynek. És ez
sokat számít.
De ettől még nem lesz könnyebb egy ilyen pillanat, mint a
mostani.
Fogom a borospoharat, és bekuckózok a nagy, puha kanapéra a
nappaliban, kibámulok az utcára néző loggia ablakán, várom, hogy
James letegye a telefont. Vajon miért hívhatta Rachel? Történt valami
Emilyvel? Az agyam meghátrál a lehetséges forgatókönyvek elől:
mind tragikus, és nem is tudom, mit gondolok bármelyikről. Sosem
találkoztam még Emilyvel, sőt ami azt illeti, Rachellel sem. Egyetlen
fotót láttam csak James kislányáról, innen tudom, hogy néz ki, de ez
bizonytalan és homályos, egy szőke kislány az ágyban, aki nem
teljesen valóságos nekem.
Abban az évben, mikor megismertem Jamest, úgy éreztem,
igazából nincs közöm hozzá, nem kérdeztem rá, hogy van Emily, bár
ez nem tűnik együttérzőnek. Próbáltam érdeklődő lenni,
ugyanakkor a pályán kívül maradni, de nehéz volt megtalálni az
egyensúlyt. Egyszer ajándékot vettem Emilynek: egy plüssdelfint,
mert James, egyik ritka pillanatban, mikor Emilyről beszélt,
elmesélte, hogy imádta a delfináriumot New Englandben. James
bevitte a kórházba, többet nem hallottam róla. Nem tudtam,
rákérdezzek-e, mert ha bármit érdeklődtem Emilyről, James kurtán
válaszolt csak, úgyhogy könnyebb volt egyáltalán nem kérdezni,
még akkor is, ha ezt nem éreztem helyesnek.
A bort iszogatom, a gondolataim elkóborolnak, hogy mit is tudok
a férjem előző életéről. Rachel és James hat évig voltak házasok,
harmincöt évesek voltak mindketten, mikor Emily megszületett, és
csak hároméves volt, amikor elkezdődtek a tünetei: elmosódtak a
szavai, migrénnel és ízületi fájdalmakkal küszködött.
Rémesen hangzott, és James szerint egyre rosszabb lett. Nem
tudom a részleteket, de azt igen, hogy egy éven át mindenféle
vizsgálatra vitték, hogy diagnózist állítsanak fel, majd a negyedik
szülinapja után Emilynek rohamai lettek, és többet volt a kórházban,
mint kint. Aztán fél évvel ezelőtt, mikor alig múlt épp ötéves,
mellüregi fertőzése lett, és végül kómába esett, majd vegetatív
állapotba került.
Iszom még egy korty bort, próbálok egyszerre figyelni és nem
figyelni James válaszaira.
– Rachel, dr. Brown a szakember. Biztos, hogy alaposan
meggondol egy ilyen döntést. Ha meg az egész csapat így látja… –
Elhallgat, és mintha még innen, a nappaliból is hallanám, ahogy
Rachel felemeli a hangját, mikor válaszol.
James röviden, élesen felsóhajt – a fáradtság hangja ez, amibe
némi türelmetlenség vegyül.
– Nem akarok ezen veszekedni veled. – Újabb szünet, ellágyul a
hangja, ahogy folytatja. – Tudom, hogy nehéz. Persze hogy tudom.
Én is így érzek, Rachel, még ha nem is hiszel nekem, akkor is. –
Elcsuklik a hangja. – Szerinted nekem nem hiányzik? – Újabb sóhaj.
– Tudom, igen… Nem úgy értettem, hogy ő már… Igen. Tudom.
Felállok a kanapéról, nem akarok hallgatózni. Ez a beszélgetés,
mint oly sok más beszélgetésük, túlságosan intim, érzem, és
általában csak ront rajta, hogy James nem hajlandó beszélni róla
utána. Nem érzem fenyegetve magam, nem erről van szó. Csak,
mikor James és Rachel beszélget… oda nem illőnek érzem magam.
Bemegyek átöltözni a hálóba, ráérősen, a bort iszogatva, és mire
visszamegyek a nappaliba, ott találom Jamest a kanapéra roskadva,
fél pohár bor áll előtte.
– Bocsánat! – mondja színtelen hangon.
– Tudod, hogy nem kell bocsánatot kérned.
Leülök egy székre vele szemben, és a maradék bort iszogatom.
Nyolc hónapja vagyunk házasok, egy éve vagyunk együtt, és mégis,
az ilyen pillanatok még mindig elbátortalanítanak. Fogalmam sincs,
hogyan kezeljem, ahogy azt sem, mit akar tőlem James. Még azt sem
tudom, én mit akarok tőle.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezem, bár belátom, hogy nem, és
amúgy is… Nem tudom, akarom-e tudni. Bár a lelkem mélyén
valahol mohón, megszállottan kíváncsi vagyok Rachelre és Emilyre,
mégis azt mutatom Jamesnek és mindenki másnak, még magamnak
is, hogy nincs gondom ezzel, elfogadtam a helyzetet, és mindent
megteszek, hogy támogassam, de ne kémkedjek, vagy ne érezzem
magam fenyegetve. És ez többnyire igaz is. Csak közben ugyanolyan
gyakran nem tudom, mit lenne helyes mondani vagy akár érezni.
Iszogatok, bár már csak egy korty bor maradt, várok.
James súlyosan felsóhajt, a hajába túr.
– Nem is tudom. – Mogorva csendbe burkolózik, én várok még
egy szívdobbanásnyit. A hasam görcsöl, emlékeztetve rá, mit
hagyok ki ebben a hónapban is. – Az orvosi csapat azt javasolja,
hogy Emily menjen át a palliatív osztályra – mondja színtelenül,
szinte közönyösen, de tudom, hogy ez csak a külvilág felé mutatott
arca, mert látom, ahogy sebesen pislog, lehajtja a bor maradékát
egyetlen korttyal, a torka megfeszül, az ajkát összepréseli, hogy
visszatartson mindent.
– Ó, James! – Emilyre gondolok, a kislányra, akivel sosem
találkoztam, aki nem a diagnózist várja, hanem a halált. Mert a
palliatív terápia erről szól, nem? – Annyira sajnálom!
– Ja! – A kezében forgatja a poharat, lehajtja a fejét, a haja
előrehullik. Azt kívánom, bár odaülhetnék mellé, átkarolhatnám,
megvigasztalhatnám, amire nyilván szüksége lenne, de nem bírom.
Szeretem, tudom, hogy szeret, de Emily, Rachel és minden, ami őket
érinti, tiltott terület kettőnknek, mióta a második randinkön mindent
elmesélt. Nem beszélünk róla. Soha.
– És mit gondol Rachel? – kérdezem óvatosan. Nem az én
dolgom, de nem tehetek róla, eszembe jut, ahogy Rachel felemelte a
hangját a telefonban, és most rá gondolok. A nőre, akivel nem
találkoztam sosem. Hogy bírja? Úgy, mint James, sztoikus
hallgatásban? Vagy ettől most összetörik, és ha így van, mit tehetek
én… mit kellene tennem?
– Harcolni akar ellene. Ragaszkodik hozzá, hogy dr. Brown és a
többiek tovább próbálkozzanak a diagnózis felállításával.
Egy pillanatig emésztem az információt, eltűnődök, vajon ez mit
is jelenthet. Mit tehetnének? James mesélt kicsit a vizsgálatokról és
kezelésekről, a végtelen próbálkozásról, hogy javítsanak Emily
állapotán, miközben nyilvánvalóan egyik sem segített.
 – Ez lehetséges?
– Bírósághoz kell fordulnia. Elég ronda ügy lehet. – Felsóhajt,
felemeli a fejét. Olyan fáradtnak tűnik, sötétkék szemében elcsigázott
nyomorúság csillog. – Főleg, ha én nem megyek bele, márpedig nem
fogok.
Ez valamiért megráz, a határozottsága… pedig tudom, hogy nem
kellene. James már mondta, hogy hónapok, sőt évek óta gyászolja
Emilyt. Mikor a kislány kómába esett, azt gondolta, ez a vég kezdete.
Ez csak a következő lépés, természetes, ugyanakkor egyáltalán nem
az. Semennyire sem az.
Láttam egy fotót Emilyről, a hálónkban van, James komódján.
Két-három évesen James a karjában tartja, ő meg boldogan, hiányos
fogsorú vigyorral néz a kamerába, vörösesszőke haját magas,
levegős copfba fogták. James mesélte, a kép alig egy hónappal
azelőtt készült, hogy a tünetek komollyá váltak.
Mindig, ha ezt a képet nézem, fáj a szívem a kislányért, akit nem
ismerek, és kíméletlenül irigylem James valamikori életét, aminek
nem volt semmi köze sem hozzám. Egyszer megkérdeztem,
meglátogassam-e Emilyt, tudtam, hogy ennek James döntésének kell
lennie. Nemet mondott. Nem akarta, hogy ilyen állapotban lássam a
kislányt, és én elfogadtam ezt. Hogyne fogadtam volna el? De egyre
eszembe jut: a fotóalbumok, amik nyilván léteznek valahol, és James
sosem mutatja meg nekem őket. Eszembe jut, hogy kell lennie
képeknek a telefonjában is, amiket sosem láttam, és eltűnődök, miért
nem mutatta meg, még így is, hogy nincs bátorságom megkérni rá.
Talán azért, mert túlságosan fájdalmas lenne? Vagy túlságosan
James intim szférája? Talán mindkettő.
– És? Mit fogsz tenni? – kérdezem, mikor James nem mond
semmit.
Újra megvonja a vállát, legyőzötten.
– Nem tudom. Remélem, Rachel belátja. Három éve tart már, Eva,
és Emily állapota nem javult. Ebben az… állapotban van négy
hónapja. Nem lesz jobban. Az orvosok megmondták, Rachelnek el
kell fogadnia.
– De igazából nem tudod. – Kicsúszik a számon, mielőtt
leállíthatnám magamat. Fogalmam sincs, miért mondtam ezt, nem
tudok semmit sem Emily állapotáról, csak azt, hogy a rengeteg
vizsgálat ellenére sincs diagnózis.
James meglepetten néz rám, megbántottságot látok a szemében.
Úgy érzem, elárultam.
– Csak úgy értem – tisztázom gyorsan –, hogy mivel nincs
diagnózis, nem tudhatod, mi történhet.
James szája megrándul.
– Pont úgy beszélsz, mint Rachel.
Ez nem hangzik bóknak.
– Csak azt mondom, értem, miért akar Rachel talán harcba szállni
az orvosokkal, még ezek után is. – Egyszerre gombócot érzek a
torkomban, és kihúzom magam a széken; érzelmek hullámoznak
bennem, pedig azt hittem, ezeket már rég eltemettem. – Megyek,
töltök magamnak még egy pohárral. Te is kérsz?
Kinyújtom a kezem, James odaadja a poharát. Mosolygok, vagy
legalábbis megpróbálok, mire ő is valami mosolyfélét erőltet az
arcára. Minden rendben. Nem beszélünk erről többet, és minden
rendben lesz, ahogy mindig minden rendben van köztünk, mert
szeretjük egymást. James komor, és lekicsinyli magát, én elszánt
vagyok, és kicsit nagy a szám, és jók vagyunk együtt. Mikor nem
Emilyről beszélünk, vagy rá gondolunk, nevetünk. Viccelődünk.
Vitázunk, és jól szórakozunk, az egész könnyű és könnyed, és mégis,
az ilyen pillanatokban mintha mindez eltűnne, mintha nem lenne
semmi más, mint a feszültség, a csend és a fájdalom.
Vissza akarok menni oda, amikor mi ketten működünk,
legkevésbé sem szeretnék vitába keveredni a férjemmel a volt
felesége viselkedéséről, vagy úgy tűnni, mint aki Rachel oldalán áll.
Nem mintha lennének oldalak ebben a helyzetben. Mindenki csak
próbál helyesen cselekedni, ugye?
Csak néha olyan nehéz tudni, mi a helyes! És néha, állapítom meg
komoran, miközben töltök még egy pohár bort magamnak, néha az
ember tudja, mi lenne a helyes, és mégsem azt teszi.
 HARMADIK FEJEZET
Rachel
Pislogok a Starbucks általános, megszokott félhomályában, James
kérte, hogy itt találkozzunk. Nem ezt választottam volna a
beszélgetésünkhöz, de közel van James munkahelyéhez, a Brookline
külvárosban álló dobozszerű irodaházhoz. A hónapnak ebben az
időszakában mindig nagyon elfoglalt, azt mondta, csak
ebédszünetre tud elszabadulni, ez fájdalmasan belém mart. A
lányunkról van szó.
Mély levegőt veszek, az asztalokat pásztázom, mind tele
kisgyerekes anyukákkal, tornaruhás nőkkel, meg huszonévesekkel,
akik itt dolgoznak, kirakják maguk elé a laptopjukat, a legújabb
iPhone-jukat meg a hatalmas lattét. A terem megtelik a hullámzó
mormogással, a kávégép sziszegésével, a csészék csörgésével.
Végre meglátom Jamest hátul a sarokban egy asztalnál, elindulok
felé, sikerül biccentenem, ha mosolyogni nem is. Törékenynek érzem
magam belül.
Felemelkedik, ahogy felé megyek.
– Hozok neked egy kávét – mondja.
– Én hozok. – Kipréselek egy mosolyt, meghazudtolva a hangom
élességét. – Úgyis állok.
Visszafordulok, beállok a pulttól az ajtóig kígyózó sorba,
üzletemberek nézegetik az órájukat, unatkozó főiskolások nézegetik
a telefonjukat, olyan gyorsan mozog a hüvelykujjuk, hogy kétlem,
látják-e egyáltalán, mi van azon a rém fontos kijelzőn.
Beállok, szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem
magam, hogy azt mutassam, amit mindig, ha James-szel vagyok.
Pont, mint dr. Brownnal, próbálok rendes lenni ebben a felállásban
is. Én vagyok a barátságos volt feleség, megértő vagyok, igyekszem,
hogy minden jól működjön, elfogadom James döntéseit még akkor
is, ha valójában a keserűség és a megbántottság kemény csomója
költözött a gyomromba, és nem múlt cl, sőt nem is csökkent az
elmúlt tizenhat hónap alatt, mióta megmondta nekem elég
egyszerűen, hogy nem bírja tovább.
 Épp hazaértem egy újabb végtelen kórházi napból, Emilyt
megfigyelték az ötödik nagyrohama után – ijesztő látvány volt, a két
kezem ökölbe szorulva lógott, az ajkam néma sikolyra nyílt tőle.
Még mindig nem volt semmi válasz, csak áldott zsákutcák. Nem
neuroblastoma, hála istennek! Nem epilepszia. De bármennyire is
megkönnyebbültem, hogy ezt tudtam, mégis választ akartam.
Eddigre már valamivel több mint egy éve voltak tünetei, és hat
hónapja volt nagyon beteg. Nem tudott beszélni, járni sem túl jól,
hirtelen, kontrollálhatatlan hangulatváltásai lettek, időnként
antiszociálisan viselkedett. Úgy éreztem, mintha már nem is
ismerném a saját kislányomat, de közben próbáltam visszahozni.
A kanapéra roskadtam, az egész testemből kiszállt az erő, és
fáradt egyetértéssel bólintottam.
– Tudom, James. Én is úgy érzem, hogy nem bírok többet,
Az első roham után, mikor Emily középsős lett volna az
óvodában, abban maradtunk, hogy én jövök el a munkából, James
egy életbiztosításokkal foglalkozó cégnél dolgozott
kockázatelbírálóként, és háromszor annyit keresett, mint én a
gimnáziumban, ahol irodalmat tanítottam. Ráadásul Emily mellett
akartam lenni, ott kellett lennem, és világossá vált, hogy James ezt
rosszabbul bírja.
Így visszatekintve nehéz felidézni, pontosan mit éreztünk,
mennyire aggódtunk, mikor Emily kezdett kásásan beszélni és
botladozni. Emlékszem, azt gondoltam, csak ügyetlen, ezt ma már
szégyellem, bár azt mondogatom magamnak, hogy nincs miért.
James hárított, így sokkal könnyebben el lehetett viselni, ha az ember
azt hitte, semmiség, és majd kinövi.
De teltek a hetek, és ő egyre többször botlott el, nem
kevesebbszer, és mikor elkezdődött a fejfájás, az ízületi fájdalom,
meg azok a kiszámíthatatlan hangulatingadozások… Egyre
nehezebb lett azt gondolni, hogy ez majd elmúlik, vagy valami vírus,
vagy csak rossz napja van háromévesen.
És akkor elmentünk egy neurológushoz – első alkalommal, Dr.
Stanger, azt hiszem, így hívták, bár csak egyszer voltunk nála, és
továbbküldött magasabban képzett kollégához. Emlékszem, milyen
komoran hallgatott minket, milyen komolyan vette az egészet, ez
jobban megijesztett, mint maguk a tünetek. James is megrémült,
aztán feldühödött az orvosok tudatlanságán, és mintha elvesztettük
volna a kontrollt, minden kicsordult a kezünkből… Emily állapota, a
saját érzéseink.
Az orvosokhoz járkálás, a fizikoterápia – még az elején, mikor
úgy tűnt, majd ezek választ adnak – kezdtek menekülésnek tűnni.
Talán ennek kellett volna lennie az első intő jelnek, hogy a
házasságunk nem olyan szilárd, mint gondoltam. Hogy ez jön.
– Nem így értem, Rachel – mondta James súlyos szünet után. Épp
levettem a praktikus cipőmet fájó lábamról, lehajtottam a fejem, de
felnéztem, mikor meghallottam a komoly, véglegesnek tűnő hangot.
– Úgy értettem, kettőnket.
Ostobán néztem rá, alig bírtam felfogni, amit mondott. Kettőnket?
Nem is emlékeztem már rá, mikor gondoltam így magunkra, hogy
mi ketten. Hogy aggódhatnék most azon, hogy el tudunk-e menni
valahova kettesben, mikor a lányunk már több mint egy éve beteg,
és csak egyre rosszabbul van? Mikor az érzelmi energiám minden
cseppje Emilynek jutott, hogy neki segítsek, hogy ő jobban legyen.
– Tényleg ez a megfelelő időpont erre a beszélgetésre? –
kérdeztem, próbáltam józan hangot megütni, bár úgy éreztem,
mindjárt rávetem magam Jamesre felemelt ököllel, végre szabadon
engedve az indulataimat. Komolyan beszélsz? A lányunk beteg. Nagyon
beteg. Tényleg nekiállsz panaszkodni, hogy nem töltünk együtt elég
minőségi időt, nem szexelünk, vagy valami ilyesmi?
– Sajnálom, Rachel. Tényleg. Tudom, hogy ezt nem lehet jól
időzíteni. Arra gondoltam, nem mondok semmit, csak
elbotorkálunk, de… Nem hiszem, hogy ez jó lenne
bármelyikünknek.
Kiegyenesedtem, a szavai, sőt a hangja, ami még rosszabb volt,
eljutott a tudatomig. Olyan legyőzöttnek tűnt, mintha már vége
lenne. Mintha már végünk lenne.
– Mit… mit akarsz most ezzel mondani, James? – kérdeztem, a
szavak elszáradva jöttek ki a számon. Úgy éreztem, mint akit alá kell
dúcolni, nem működött semmi, kiestem az egyensúlyomból ettől a
teljesen váratlan – és nem kívánt – beszélgetéstől.
 Már több mint egy éve mást sem csináltunk, mint Emilyről
beszéltünk, rá gondoltunk. Esténként az internetet bújtuk,
csodagyógymódokat keresve a végtelen szénakazalban, mintha ez a
kis kutatás elárulhatná, mi baja a lányunknak, mikor a legjobb
neurológusok sem tudták megmondani. Napokon át ültem az ágya
mellett, segítettem neki járni, beszélni, létezni… Ott tartottam az
oviban, próbáltam megtartani egy kis normalitást a teljesen szétesett
életünkben.
– Azt… azt hiszem, egy kis időre lenne szükségünk külön.
Bár a lelkem mélyén tudtam, hogy ide akar kilyukadni, hogy
muszáj neki, mégis sokként ért. Röhejes volt, hogy ezt épp most
mondja. Hogy akár csak gondolni is bír erre.
– Te most elhagysz engem? – A hangom elvékonyodott a
hitetlenkedéstől, meg kellett állapítanom, nincs annyi energiám,
hogy dühös legyek. Emily három hónap alatt harmadszor került
kórházba, az elmúlt hat hétben elfelejtett beszélni, egyre rosszabbul
hallott és látott, és egyre nehezebben mozgott. Jamesnek meg térre
van szüksége? Azt gondolja, ez majd segíti
James a szemét dörzsölte a tenyere hátával, láttam, milyen fáradt,
sőt milyen kétségbeesett, az ajka remegett, mielőtt összeszorította. És
mégis, mindennek ellenére, bólintott. Elszántan.
– Én… azt hiszem, hogy igen. Ha így nézed, akkor igen. De azt
hiszem, jobb lesz így mindkettőnknek.
– Hogy máshogy kellene látnom? – Szinte kíváncsi voltam, mint
egy professzor, ha megvizsgálja a kérdést, túlságosan meglepődtem,
csak távolról bírtam nézni magunkat. Miért, mit gondolt, hogy
máshogy? Milyen más magyarázat lehetne?
James leengedte a kezét, egyenesen rám nézett.
– Mondd meg őszintén, Rachel: boldog vagy?
Hirtelen vad nevethetnékem támadt, de leküzdöttem. Persze
hogy nem.
– Nem, nem vagyok boldog. A lányunk kórházban van, volt még
egy nagyrohama, és az orvosok még mindig nem tudják, mitől fogy
egyre, mire képes. – Egyesével, mint ahogy a dominók, egyre több és
több esik ki, egyre rosszabb. Soha semmi javulás. Voltak napok,
amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, sikoltozni fogok vagy
felrobbanok. A hangom, mint a pattanásig feszülő cérna, olyan volt,
készen álltam rá, hogy lecsapjak, Jamesre néztem. – Mit gondolsz,
hogy lehetnék?
– Mármint mi ketten, úgy értettem – sóhajtott fel James. –
Boldogok vagyunk együtt?
Megráztam a fejem.
– James, még csak gondolni sem tudok kettőnkre, hogy Emily így
van. Megdöbbent, hogy te tudsz. – Vádlónak tűnt, amit mondtam,
nem tehettem róla. Olyan abszurdnak éreztem ezt az egészet.
Minőségi idő, persze, később. Vagy a szexuális életünk is
felívelhetne.
James mély levegőt vett.
– Emily már több mint egy éve beteg, Rachel…
– Tudom.
– És ahogy kinéz… Nem hiszem, hogy jobban lesz majd.
Olyanok voltak a szavai, mint valami támadás, rosszabbak, mint
egy pofon. Fizikai erőszak, mintha megfogott volna, és széttört
volna. Azóta, hogy először bementünk a gyerekorvoshoz a szárnyra
kapott, tétova aggodalmainkkal, még sosem mondta ezt.
Egyikünk sem mondta ki sosem, egymásnak nem, másnak sem,
mert az olyan lett volna, mintha feladnánk. A legutóbbi kutatási
eredményekbe kapaszkodunk, Greg Brown kitüntetéseibe, azokba
az esetekbe, mikor a gyereket meggyógyították, jól lett, vagy
legalább a tüneteket csökkentették, és megállították a hanyatlást. És
most James épp az ellenkezőjét mondta. Bevallotta a vereséget. Nem
bírtam elviselni.
– Nem tudhatod – préseltem ki a szavakat összeszorított szájjal.
James a fejét rázta, lassan, elszántan, oda-vissza.
– Az állapota csak romlott, amióta elkezdődött…
– Mert nem tudják, mi baja, és így kezelni sem lehet. – A hangom
egyre magasabb lett, felfelé kúszott, már a harag és a félelem
károgása volt csupán. Hogy merészeli máris feladni? Hogy meri azt
hinni, hogy megteheti?
– Próbálkoztak, Rachel. Újra és újra és újra. Antibiotikumot
kapott, a rohamok ellen gyógyszert, több MRI készült róla, mint
bárki másról egész életében, nemhogy egy év alatt…
 – Mit akarsz mondani ezzel?
James csüggedten ült, a válla előreesett, a fejét lehorgasztotta.
Nem sajnáltam. Neki nehéz? Én voltam ott a kórházban egész nap,
minden nap. Én fogtam Emily kezét, mikor betolták az MRI-be, én
vártam végtelen hosszan a műanyag székeken ülve az eredményre,
ami nem lett meg sosem. Én fésültem ki a szálló hajszálakat Emily
homlokából, miközben könny futotta el a szemét, és tehetetlenül,
értetlenül nézett rám. Már nem tudott beszélni, de tudtam, mit akar
mondani. Hogy miért történik ez vele.
James is ott volt némelyik alkalommal – sőt sokszor –, ezt el
kellett ismernem. Eljött minden megbeszélésre, szinte mindennap
bejött munka után, és Emily ágya mellett töltötte a hétvégéket. Ebből
a szempontból jól csinálta, de nem értette a szüntelen, be-ki létet,
ami nekem jutott. Nem érthette. És mégis ki akart szállni.
– Tudom, hogy a tiéd volt a neheze – mondta lassan, még mindig
leszegett fejjel. – Emily ápolása. Tudom, hogy ebben a felállásban én
vagyok a rohadék pöcs, Rachel. Persze hogy tudom.
– De akkor is megcsinálod. – Elhagy. A szavak úgy
visszhangoztak bennem, mint az üres szél.
Felnézett, a szeme véreres volt, és könnyes. Némi sajnálat
mocorgott bennem, bár nem akartam. Ez neki is fájt. Nem tudtam
úgy tenni, mintha nem így lett volna, mintha nem fájt volna neki is
mindvégig.
– Sajnálom! – mondta. – Én… nem tudok.
– Nem tudsz? Mit?
– Nem tudok így élni tovább. És nem hiszem, hogy te tudnál.
Kétségbeesésemben valami kapaszkodót kerestem.
– James, tényleg van választásunk? Mármint, megértem, hogy
nem vagy boldog, és sajnálom. Én is boldogtalan vagyok. Jobbat
szeretnék a családunknak, jobb házasságot szeretnék. De így, hogy
Emily…
– Nem Emilyről beszélek, Rachel. Tudom, szerinted még csak
gondolnunk sem szabad kettőnkre, de akkor is házasok vagyunk, és
élünk egy életet. – Kinyitottam a szám, de megelőzött. – Nem akarok
kegyetlen vagy önző lenni, de nem szól minden Emilyről.
 Hirtelen becsuktam a szám. Nem tudtam válaszolni erre, mert az
én világomban minden Emilyről szólt.
– Nem vagyunk boldogok együtt – jelentette ki James
csendesebben. – Alig beszélünk hónapok óta.
– Cape Codon… – Az a csodálatos hét, most már fél évvel ezelőtt.
– Még akkor is minden Emilyről szólt, és ez jól volt így. Nagyon
élveztem, hogy vele lehetek. Örökre emlékezni fogok arra a hétre.
De… – A hangja elcsuklott és elhalt. – Nem bírom folytatni, Rachel.
Úgy élünk egymás mellett, mint két idegen, két félig-meddig
ellenséges idegen. Úgy érzem, neheztelsz rám, ha csak egy
másodpercet is rám kell szánnod az idődből.
A szememet forgattam. Nem bírtam ki.
– Most tényleg azt mondod nekem, hogy nem foglalkoztam veled
eleget?
– Nem, mert nem a kutyád vagyok, akit meg kellett volna
simogatnod, vagy az aranyhalad, akit etetsz. – Hűvös méltósággal
beszélt, az érzelmek valami félelmetesebbé és jóval véglegesebbé
keményedtek. – Nem arra lenne szükségem, hogy foglalkozz velem.
Nem kell az egomat simogatnod.
Egy pillanatig hallgattam, emésztettem, amit mondott, bár
ösztönösen tagadni kezdtem.
– Nem neheztelek rád – mondtam, bár a szavaim üresen kongtak.
Az volt az igazság, hogy igenis nehezteltem, és még csak nem is
tudtam, miért. Amiért James egészséges? Amiért őt látszólag nem
érdekli annyira, mint engem? Nem is tudtam, de azt láttam, hogy
nem igazságos.
– Azt hiszem, mindketten boldogabbak lennénk, ha külön
lennénk egy ideig – mondta csendesen.
– Tényleg azt gondolod, ez segítene Emilyn? – fakadtam ki. – Ha
érdekelne…
– Ez nem verseny. – Úgy törtek fel belőle a szavak, mintha vissza
akarná tartani őket, de már nem bírná tovább. – Persze hogy érdekel,
Rachel! Miért teszel mindig úgy, mintha kételkednél ebben? Nem
verseny, hogy ki szereti, vagy ki ismeri jobban a lányunkat, kit
érdekel a legjobban, mi történik vele, vagy ki a legszomorúbb, és
kinek a fájdalma a legnagyobb.
 Jamesre néztem, döbbenten és csendben az érzései erejétől, ahogy
a szavai, mint kalapácsütések, lesújtottak rám.
– Tudom, hogy nem verseny – mondtam egy végtelen pillanat
után. – Miért gondolod, hogy annak tartom, amikor…
– Mert úgy viselkedsz. Mindig. Egész idő alatt. – Tárgyilagosan
állapította ezt meg, kiszálltak belőle az indulatok, az én fejemben
meg vadul kergették egymást a gondolatok. Ez új volt. Ezt még nem
hallottam, bár ha visszagondolok, igen, James nyugtalan volt, és
egyre távolibb. Vagy talán én voltam ilyen. Akárhogy is, tudtam,
hogy nem valami csodálatos a kapcsolatunk, sőt már jónak sem
nevezhető egy ideje. Hónapokon át kerülgettük egymást, először
udvariasan, aztán sistergő nehezteléssel. Nem akartam elismerni,
hogy Emily miatt. Mindig Emily miatt.
Lassan megráztam a fejem.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Talán nincs is mit mondani – mosolyodott el szomorúan James,
a szája sarka alig moccant felfelé. – Tudom, nem látod ezt onnan,
ahol most vagy; Tudom, hogy neked ez értelmetlen és önző, főleg
most.
Igen, így volt, és idegesített, hogy bár elismerte, mégsem
változtatott az elhatározásán. De még ha ezek a gondolatok ott is
visszhangoztak benne, bekúszott melléjük a józanság, hidegen és
kéretlenül. Még most is versenynek láttam, pont, ahogy James
mondta: én fáradtam el jobban, én hoztam több áldozatot, nekem járt
több részvét és támogatás, és én vágtam pofákat az ő ürügyeire,
bosszúsnak éreztem magam, és egyre inkább biztos voltam benne,
hogy igazam van.
Csakhogy már nem volt.
Ültem ott, fájt mindenem, és nem éreztem, hogy lenne erőm
egyszerre küzdeni a lányomért és a házasságomért. Ezenfelül abban
sem voltam biztos, hogy akarok. James nyilván nem akart, és ki
mondhatná, hogy nincs igaza? Talán a köztünk vibráló feszültség
okozta ezt, és én észre sem vettem. Talán könnyebb lenne egyedül.
Nem kellene aggódnom máson, mint a lányomon.
– Mit akarsz? – kérdeztem ostobán. – Emily néhány hét múlva
talán hazajöhet. – Az orvosok nem ígértek semmit, de én
reménykedtem. – Itt akarsz lenni?
– Ha hazajön, akkor persze, itt leszek. Minden nap.
– Úgy érted, eljársz látogatni? – Nem bírtam ki, gúnyos él villant a
hangomban az ötletre. Egy komolyan beteg gyerek mellé egy elvált,
látogató apuka? Hát milyen mélyre süllyed még?
– Mondd, hogy azt akarod, maradjak! – nézett rám James
kiegyensúlyozottan, és én éreztem a kihívást benne, hogy bevalljam,
amiről már tudtam, hogy igaz. Nem tettem. –Mondd, hogy ezt
akarod, és maradok! Mondd, hogy szeretsz, és együtt majd
megoldjuk, kéz a kézben, kerül, amibe kerül!
Elfordítottam a tekintetem, szégyelltem, hogy látja bennem ennek
a hiányát, hogy nem hittem.
– Ez nem igazságos – jegyeztem meg halkan. – Hiszen már
megmondtad, hogy el akarsz menni.
– Nem akarok elmenni. Csak… azt gondolom, úgy lenne a
legjobb. Mindkettőnknek. Mondd meg nekem az igazat, Rachel!
Nem könnyebbültél meg kicsit most?
Az ajkamba haraptam, nem akartam erre az útra lépni. Annyival
könnyebb volt, ha sértett félnek érezhettem magam! És tényleg
kibírhatatlanul nehéz lesz, gondoltam, mindennel egyedül
megbirkózni. Még ha James át is jön mindennap, még ha el is vállal
hétvégéket. Bárhogy állapodunk meg, akkor is még inkább rám
hárul a teher, mint eddig. És mégis… igaza volt. Egészen mélyen,
áruló módon igenis megkönnyebbültem.
– Nem akartam ezt – mondtam végül tompán. – Nem akarom.
James a tenyerébe támasztotta a fejét.
– Én sem, Rach, de nem működik. Ha egyáltalán, akkor úgy
érzem, tovább ront a helyzeten. Nehezebb így mindkettőnknek.
Szükségünk van minden erőnkre Emily miatt, de ahogy egymást
martuk…
– Nem martuk egymást.
Fáradtan, nyugodtan nézett rám.
– Komolyan azt akarod mondani, hogy nem idegesítettelek? Sőt,
nem haragudtál rám időnként?
Elfordultam, beugrottak a félig elfelejtett emlékek: az éles szavak
és pillantások most visszatértek, engem vádoltak. Olyan feszültségben
éltem…
James fáradtan kifújta a levegőt.
– Talán… – leheli, de aztán hagyta elhalni a mondatot, és én nem
mertem megkérni, hogy fejezze be. Talán nekünk nem is lett volna
szabad elkezdenünk? Talán nincs annyi erőnk, hogy megküzdjünk
egy ilyen próbatétellel? Nem bírtam volna elviselni, ha ezt kimondja,
ha közli, hogy a házasságunk hiba volt, vagy jobb lett volna, ha meg
sem történik.
Jók voltunk együtt, James meg én, a magunk csendes módján.
Még mindig ezt gondolom, ma is. Közös barátaink hoztak össze
minket, mindkettőnket biztosítva, hogy tökéletesen összeillünk, ezt
be is vallottuk egymásnak az első vacsorán, nevettünk, és a
szemünket forgattuk, hogy a jó szándékú, házas barátok milyen
elszántan próbálják összeterelni az egyedülállókat.
A második randi végén James a kezemet fogva azt morogta
szégyenlősen, hogy talán tényleg így van. Talán tökéletesen
összeillünk. Ez nagy szó volt, nagyon magas léc, de tényleg
passzoltunk. Én nevettem a viccein, ő figyelmesen hallgatott, ha
beszéltem. Meg tudtuk mosolyogtatni a másikat.
Nem lángoltunk, még csak nem is izzottunk, de mindketten
jócskán benne jártunk a harmincas éveinkben, és már túl voltunk a
szenvedélyes és elkerülhetetlenül kiégett tinédzserszerelmeken.
Ezen már túlléptünk. Mást akartunk, mélyebbet és erősebbet, bár
most épp úgy tűnt, ez nem lett az.
Vajon így érnek véget a házasságok, sóhajjal és vállvonogatással?
Nem az van, hogy nem is kellene véget érniük? És mi lesz az
esküvel? Hogy jóban-rosszban, amit aláírtunk? A kérdések úgy
hasítottak belém, és nem volt rájuk válasz, csak James szomorú,
bűntudatos tekintete.
– Hova mész? – kérdeztem végül.
– A Residence Innbe Needhambe. Ott leszek, amíg nem találok
valami hosszabb távú megoldást.
Hosszabb távú. Végleges. Egyszerre hirtelen tengeribetegnek
éreztem magam, mintha egy épp zátonyra futó hajón állnék, a
fedélzet mozogna a lábam alatt, és körülöttem minden ott lebegne az
ismeretlen tengerben. Hogy a fenébe történhetett meg ez?
Elveszítem a férjem? És talán a lányom is?
De nem, ezt nem gondolhatom, nem szabad, mert akkor tudom,
hogy szétesnék, csak csontok és törött darabkák maradnának
belőlem. És most nem gondolhatom ezt.
A pulthoz érek, a vidám barista széles mosollyal üdvözöl.
– A neve? – kérdezi, miután leadom a rendelést, és a filctollal
felírja a papírpohárra. Vajon Hogy képes erre a vidám arcra egész
nap, miközben egymást követik a közönyös vendégek?
– Rachel – mondom a nevem szinte suttogva. Olyan nagyon
fáradt vagyok, alig aludtam múlt éjjel, órákon át fent voltam, a netet
bújtam sikersztorikat keresve, amiket ma bizonyítékul használhatok,
és aztán száraz szemmel bámultam a plafont a hálóban, és átvettem,
milyen érvvel kezdek Jamesnél, élesen, mint egy ügyvéd, elszántan,
hogy győzelemre viszem ezt az ügyet.
Nem adhatja fel Emilyt. Engem talán igen, de nem engedem,
hogy ugyanezt tegye a lányunkkal.
Fogtam a lattét, és visszamentem az asztalhoz, ahol James várt
rám, kezét összefonta az asztalon, és nyugtalanítóan összeszedettnek
tűnt.
– Kösz, hogy eljöttél! – Elszántan céltudatos maradok, mintha ez
valami igazgatósági ülés lenne. Leteszem a táskám a földre, és leülök
James-szel szemben. – Tudom, milyen elfoglalt vagy.
– Mindig szívesen találkozom veled, Rachel. – Egészen halvány
részvét rezdül meg a hangjában, ez nem tetszik. Persze, tudom, hogy
James továbblépett. Kedvesen tájékoztatott minden lépésről. Mikor
találkozott Évával valami bárban a városban. Jártak utána összesen
vagy négy hónapig. Eljegyezték egymást, látszólag hirtelen, amint a
válásunk befejeződött, és aztán jött a meglepő házasságkötés egy
nyaraláson, Saint Lucián. Minden pontról tájékoztatott, halkan, erőt
véve magán, mintha azt várná, hogy kitörök és őrjöngeni kezdek, de
sosem tettem.
Nyugodt maradtam, sőt támogató. Úgy tettem, mintha
elfogadnám, vége a házasságunknak – és ez egyrészt így is volt, az
egyik felem így érzett. Másrészt az a másik felem a görcsölő
gyomorral egyáltalán nem fogadta el. De legalább felismertem, és
mindent megtettem, hogy ezt leküzdjem –csendben és egyedül.
De ez nem az az idő volt, hogy a házasságunkra gondoljak, vagy
az úgymond helyrehozhatatlan megromlására. Most Emilyre kell
összpontosítanom.
– Rachel, dr. Brown azt mondta legutóbb, amikor együtt nála
voltunk, hogy az utolsó vizsgálat alapján Emily agyának negyven
százaléka működik.
– Igen, de…
– És ha egy betegnek ennyire korlátozott az agyműködése, akkor
az nem épül fel. – Halkan beszél, szomorúan, és ez sokkal rosszabb,
mintha harsogna.
Nagyot nyelek.
– De néha mégis felépül. Talán nem teljesen, de akkor is
valamennyire tudatos állapotba kerül, akár beszél is, vagy mozog.
Megtörtént már, James.
Olyan sok tanulmányt olvastam már, olyan sok csodaszerűséget,
és olyan sok szomorú történetet. Ismerem mindet. Tudok Karen
Quinlanről, aki mindenkit meglepett, mikor önállóan lélegzett,
miután lekapcsolták a lélegeztetőgépről, arra számítva, hogy
meghal. Martin Pistoriousról, a „szellemfiúról”, aki nyolc évet töltött
kómának tűnő állapotba ragadva, de közben tudatánál volt.
Megnősült azóta, gyerekei is lettek. Hát hogy ne kapaszkodnék
ezekbe? Az ilyen reménybe?
– Tudom, hogy megtörtént, Rachel, és még mindig megtörténhet
Emilyvel is. Ha elviszik az osztályról, az nem azt jelenti, hogy ne
várna rá semmi. Felszerelt ápolószemélyzettel ellátott helyen lesz,
megkapja az összes életfenntartó ellátást. Ez nem a vég. – De James
hangja azt súgja, hogy egy nap az lesz, és ezt nem bírom.
Elfordítom a tekintetem, belekortyolok a kávéba, próbálom
összerendezni a gondolataimat. – Ezt akarod?
– Emilynek? A körülményeket figyelembe véve? Igen. Ott
kényelmesebb lesz neki, Rachel. Megnéztem az oldalukat a neten:
van masszázsterápia meg zeneszoba is. Hát nem lenne ez jobb neki,
mint a végtelen sok MRI- meg laborvizsgálat, a szurkálás és
rángatás, mindhiába? – A hangja könyörgő, szinte gyengéd. Olyan
egyszerűnek tűnik így, ahogy mondja, de én tudom, hogy nem lehet
az.
– Feladják, James. – Alig bírom kimondani. Felveszek egy
szalvétát, és nekilátok, felaprítom, gondosan egyenes csíkokat tépek,
és összedörzsölöm őket két ujjam között. – Megfeledkeznek róla.
Akkor nem fognak új kezelést kipróbálni rajta, nem kerül be a
klinikai vizsgálatokba, nem jut hozzá kísérleti szerekhez. Csak egy
név lesz a listán. Statisztika. Költség.
James hallgat. Már hallotta ezt persze. Elmondtam tegnap is
telefonon. Ma más taktikával akartam próbálkozni, mert szükségem
van rá, hogy mellettem álljon. Szükségem van rá, hogy egyetértsen
velem, és szembeszálljunk dr. Brownnal meg a csapattal, hogy
tartsák Emilyt az osztályukon, és keressék tovább a diagnózist.
Optimista akartam lenni ma. Lenyűgöző statisztikákkal akartam
lehengerelni, az agykutatás elképesztő új kutatási eredményeivel,
tanulmányokkal, melyek szerint igenis a regenerálódás lehetséges
lenne, ha az orvosok megadnák az ehhez szükséges időt, lehetőséget
és kezelést. Olyan keveset tudnak erről, még ha ezt dr. Brown
vonakodik is elismerni! Valójában nem lehet semmit sem kijelenteni
az emberi agyról. Nem tudjuk, hogy működik. Vagy hogyan
gyógyul.
De az optimizmusomat kisiklatja James szánakozó hangja.
Tudom, hogy jót akar, de már látom, hogy döntött, pont, mikor
közölte velem, hogy elhagy. Sajnálja, azt mondta, hogyne, de akkor
is ez történik.
Mély levegőt veszek, érzem, ahogy végigremeg bennem. Miért én
vagyok az egyetlen, aki harcolni akar? Aki meg akarja próbálni?
Egy másodpercre eszembe jut, milyen volt régen – az a nap,
amikor Emily megszületett, egyre csak fájt és fájt, és én sírtam,
átkozódtam, morogtam, mint egy állat, James még végig ott állt
mellettem, hajtogatta, milyen csodálatos vagyok, amíg rá nem
szóltam, hogy fogja be, mert annyira fáradt voltam, és olyan sok
volt, hogy nem bírtam többet, még a bátorítást sem. És akkor,
mindezek után hirtelen meglepetésként, kilenchavi terhesség és
tizenhárom óra rettenetesen nehéz vajúdás után Emily kicsusszant a
világra, és James boldogan, ámulva felkiáltott.
 Emlékszem erre a hangra, tiszta volt, mint a harangzúgás,
végigrezgett a szobán. Nevettem tőle, pedig még fájdalom hasított
belém középen, még mielőtt megláttam volna az én drága
kislányomat, mert annyira boldog hang volt. Mert any-nyira boldog
voltam.
– Jobb lesz ott neki, Rachel – folytatja gyengéden James. –
Kényelmesebb. Békésebb. – Úgy beszél róla, mintha haldokló
nagymama lenne. A kezemhez ér, és engem egyszerre elfog a
viszkető vágy, hogy a képébe üssek, vagy talán csak sírjak.
– Talán neked lesz jobb – nyögöm ki, mielőtt végiggondolnám. –
Akkor megfeledkezhetsz róla. Továbbléphetsz, hiszen ott az új
feleséged, az új életed.
James meglepetten pislog, megbántottnak tűnik. Sosem mondtam
még ilyet. Sosem féltem ettől. De most túlságosan sok a fájdalom, túl
nyers még a friss gyász, ez az árulás, nem bírok uralkodni
magamon, hogy mit mondok, vagy milyen hangot ütök meg.
– Tudod, hogy ez nincs így, Rachel – mondja halkan, a hangjában
árnyalatnyi bírálattal, és én tudom, hogy nem beszélhetek így vele.
Mikor én vagyok itt elvben a józan.
Felpattanok az asztaltól, kiöntöm a kávét, amibe alig ittam bele.
James elkapja a poharat, és felém nyúl egy kézzel, ujjai a
kabátomat érik.
– Rachel…
– Felejtsd el! – vetem oda. A haragom most mintha elsöpörne
mindent, vörös, egyre vörösebb folyóvá dagad. Olyan jó voltam,
olyan megértő, és most ez? – Tudnom kellett volna. – Gyakorlatilag
sziszegek. – Tudnom kellett volna, hogy nem számíthatok rád.
Elviharzok, vakon rohanok ki a kávézóból. A bejáratnál
beleütközöm egy menő, élénk színű babakocsiba, egy olyan
hatalmas valamibe, amivel futni járnak, van rajta pohártartó, és a
kosarába lent beférne egy tévé is. A baba sírni kezd benne, az
anyuka úgy húzza ki magát, mint egy kobra, készen arra, hogy
sziszegve lecsapjon.
– Menj a picsába! – vetem oda, még mielőtt megszólalhatna,
megdöbbentve ezzel magamat és mindenki mást is a közelben, majd
kiviharzok.
 Drága Babszem!
Ma megtudtuk, milyen tökéletes vagy – egy tökéletes kislány! El tudod
hinni, Babocskám? Én nem. Csak bámultam a monitort, döbbenten és
boldogan nevettem, mert láttalak. Tényleg. Lány. Az én kislányom. A
gyerekem.
Ezt mondogatom magamnak, mintha valami új ruhát próbálnék fel, hogy
biztosan jól áll-e. Talán, ha sokat mondom, majd valóságosnak érzem, mert
most még nem tűnik annak. Egyfolytában csóválom a fejem magamban,
döbbenten, hogy eddig jutottunk. A pocakom kerek, érzem a verdesésed,
kislányunk lesz!
Apukád olyan büszkén feszített, mikor meglátott, az aprócska lábaddal
rugdostál, mintha el akarnál jutni valahova minél gyorsabban. Dolgod volt,
Babszem!
– Nem úgy tűnik nekem, mint aki szeret egy helyben üldögélni –
állapította meg az ultrahangos nevetve. És az apukád… nőtt tíz centit már
attól, hogy téged nézett. A melle kidagadt, az arcán mosoly terült szét.
– Helló, csöppség! – mondta neked, mire elmosolyodtam. Már láttam is:
ahogy énekel majd neked, amíg elalszol, ahogy a fejed az álla alá hajtod, a
tenyered széttárva pihen a mellkasán.
Láttam mindent, Babszem. Mind ott volt előttünk, ragyogón,
tökéletesen, arra várva, hogy megtörténjen. Nem volt semmi kétségem sem
felőle.
Szeretlek:
Anya
 NEGYEDIK FEJEZET
Eva
– Sör vagy üdítő, Eva Díva?
Apám reménykedve mosolyog rám, a régi becenevemen szólít, és
a hűtőládából kínálgat, ahol rengeteg doboz zsúfolódik össze az
olvadó jégkockák között. Szombat van, egyértelműen meleg, az ég
kék, a madarak énekelnek, és a szüleim meghívtak minket James-
szel, hogy együtt grillezzünk a fivéreimmel meg a családjukkal.
Próbálok nem rettegni ettől, de elkerülhetetlen.
– Egy sört, apa – mondom mosolyogva, nem mintha tényleg sort
akarnék, hanem mert ez megelőzi a „Mikor leszel terhes?”
beszélgetést, amiben apám célozgat, anyám meg egyenesen kérdez.
Tudod, hogy a petesejtjeid fogyni és száradni kezdenek harmincöt évesen,
Eva? Nincs bármennyi időd, hiába hiszed azt.
Nem – akarom válaszolni mindig –, nem hiszem, hogy bármennyi
időm lenne, anya. De sosem mondom ki, rengeteg, bonyolult okból.
Apám arcán szomorúság suhan át, ahogy odanyújt egy doboz
Budweisert, a családi sört. Valódi melós családban nőttem fel Dél-
Boston Roslindale nevű negyedében, amikor még az ír katolikus
bevándorlók leszármazottjai éltek itt, meg alig páran mások. Most,
ahogy egyre drágább és felkapottabb, beköltöztek mindenféle népek:
diákok, szinglik, és feltörekvő, fiatal családok. A szüleim legtöbb
barátja és szomszédja már eladta a házát, mikor az árak az égig
ugrottak, de ők kitartanak, makacsul a végtelenségig.
A gondozott, zsebkendőnyi kertre néző hátsó teraszon állunk,
Boston felhőkarcolói látszódnak a távolban a fák mögött. Érzem,
ahogy a füstös, szenes illat száll a régi barbecue felől, apa már
begyújtotta, összekeveredik a túladagolt fenyőillatú légfrissítővel,
anyám kedvencével. Otthon. Egy olyan hely, amitől egyszerre
tucatnyi érzelem kavarog bennem.
– James! – Apám kedélyesen kiált fel, ez a „férfi a férfival” hang,
amit főleg a férjemmel használ. – Egy sört?
– Köszönöm, Brian, nem kérek. – James sosem iszik sört, nem
szereti az ízét, de ezt apám sem megérteni, sem elfogadni nem
hajlandó. Biztos vagyok benne, azt hiszi, ha mindig megkérdezi, egy
nap James majd elfogad tőle egy Budweisert.
– Biztos? – kérdezi apa, mire James mosolyogva bólint.
– Bocsáss meg! De egy kólát kérek szépen. – Kicsit távoli a
tekintete, kicsit visszafogott a modora, mint mindig, ha a
családomnál vagyunk.
James gazdag szülők egyetlen gyermeke, apja pénzügyi
szakember, anyukája meg leginkább ebédelni és teniszezni járt a
barátaival. Connecticutban nőtt fel, bentlakásos iskolába került
tizenegy évesen, aztán a Tuftsra járt itt Bostonban, és minden, ami a
családommal kapcsolatos – a sör, a túl kíváncsi szomszédok, a
vállcsapkodós fivéreim –, idegen Jamesnek. Az sem segít, hogy a
testvéreim szívből, hangosan nevető, harsány figurák: Patrick
tűzoltó, Steve meg mentős. Fiatalon megnősültek, fejenként három
gyerekük van, és itt élnek Roslindale-ben. Én vagyok a kakukktojás a
családban, és gyanítom, hogy az leszek mindig is. Leginkább akkor
érzem ezt, ha itthon vagyok: mintha olyan régi ruhát próbálnék
magamra húzni, ami már nem jó rám.
– És mi a helyzet a biztosítások világában, James? – kérdezi apa,
mindig ezt szokta ilyenkor, de sosem működik. Apám vízvezeték-
szerelő, nem igazán érti a nagyvállalatok világát. Nem is akarja.
Alapvetően úgy véli, hogy az életbiztosítás csak jó nagy lehúzás.
– Egész jól. – James mosolya kissé kényszeredett. Tudom, hogy
feszült a viszonya Rachcllel a telefonbeszélgetés óta Emilyről. Nem
kérdezek rá, James érezteti, hogy ez magánügy, de tudom, hogy
találkoztak ebédszünetben, és összevesztek.
Emilyt hétfőn átviszik a palliatív osztályra, James kivesz egy
napot, hogy ott lehessen Rachellel. Nem kérdeztem, mit gondol
erről, mert tudom, hogy nem mondaná el, de úgy érzem, mintha
meg kellene kérdeznem – legalább próbálkoznom kellene a
támogatásával.
Beleiszom a sörbe, bár nem szeretem. Egész gyerekkoromban
próbáltam beilleszkedni a családomba, tartani a lépést a
fivéreimmel, bár tudtam, hogy erre sosem leszek képes. Mindenben
felülmúltak, leginkább a hivatásukkal – életet menteni vagy sminket
marketingelni? Vége is a versenynek. És ez nem is igazi marketing
anya szerint, az orrát ráncolva furcsállta, hogy nem is szerepel a
reklám a magazinokban, mikor elmeséltem neki, milyen
kampányokat vezetek.
Még egy korty, a sör nem lett jobb. Még mindig görcsölgetek, azt
kívánom, bár véget érne a vérzésem, és elkezdhetném a remény
újabb ciklusát. Nem szóltam Jamesnek, hogy nem vagyok terhes,
így, hogy ez történik Emilyvel, nem éreztem volna helyesnek, és
amúgy sincs ebben semmi hír. De a lelkem mélyén arra vágyom,
hogy vegye észre, hogy érdekelje.
Mikor elmondtam neki, hogy szeretnék megpróbálkozni a
gyerekkel öt hónappal ezelőtt, döbbentnek tűnt, és mint aki nem
teljesen biztos benne. Nagyjából gyanítottam, hogy ez lesz a helyzet,
bár azzal áltattam magam, hogy nem.
– Hogy gyerek? Máris? Mármint… – A gallérját rángatta.
– Harminchat éves vagyok, James, és családot szeretnék.
– Sosem mondtad, hogy akarsz gyereket. – Egészen kicsit vádló
volt a hangja.
Nem, nem mondtam, azt gondoltam, ez nyilvánvaló. Hiszen a
legtöbben akarnak gyereket, nem? Nem azt kellene mondani, ha
valaki nem akar? És mégis, már akkor is tudtam, hogy ez nem igaz.
Nem akartam mindig gyereket, sőt vagy tíz évig nagyon nem
akartam. És talán ez a bizonytalanság, vagy hogy féltem James
válaszától az Emilyvel történtek miatt, volt az oka, hogy eddig nem
hoztam fel a témát.
– Te akarsz gyereket? – kérdeztem pillanatnyi szünet után. –
Mármint, még. – Elfogott a bűntudat, hogy megfeledkeztem
Emilyről, még ha csak egy másodpercre is.
– Nem tudom – felelte némi hallgatás után James. – Valamikor
majd, gondolom, igen. Nem gondolkoztam még ezen.
Eddigre már hét hónapja együtt voltunk, három hónapja
házasodtunk össze. Némelyek szerint ez viharos szerelem volt, de
mi azt mondtuk, hogy ha az ember tudja, akkor tudja. Miért várjon,
amíg minden kihűl, miért kell meggyőződni arról, hogy ugyanazt a
hülye zenét hallgatjátok, vagy hogy egyetértetek, melyik fogkrémet
kell megvenni.
 De mikor James bizonytalan arcára néztem, tudtam, hogy erre a
beszélgetésre még azelőtt sort kellett volna keríteni, hogy
elrepültünk Saint Luciára, ahol összeházasodtunk. Csak mi ketten,
vendégek nélkül. Anyám kikészült.
Kellett volna beszélnünk erről, de nem tettük, és az az igazság,
részben azért nem, mert féltem tőle. Inkább a semmit akartam
válaszképp, mint a nemet, és azzal nyugtattam magam, hogy majd
meggyőzöm végül Jamest. Persze hogy akar majd még gyereket,
idővel. Remek apa lesz. Már az, remek apa.
– Nos, ezen biztosan el kell gondolkoznunk – mondtam. –
Tudom, még csak pár hónapja vagyunk házasok, de nem leszek
fiatalabb én sem, és te sem. – Rámosolyogtam, hogy elvegyem a
szavaim élét. – És gondolj bele, milyen cuki gyerekünk lesz!
Próbált mosolyogni. – Az biztos, ha rád hasonlít.
Visszamosolyogtam, könnyed akartam maradni, akkor is, ha
erőltetettnek éreztem.
– Lehet, hogy eltart egy ideig, tudod. Gyakran nem jön össze
azonnal. És persze, utána még kilenc hónapot kell várni.
– Igen. – Nem úgy tűnt, mint aki meg lenne győzve.
Előrehajoltam, a térdére tettem a kezem, emlékeztetni akartam
mindarra, ami történt… az emlékekre, a nevetésre.
Az első randink legelején egy egész pohár vörösbort James
öltönyére locsoltam. Halálra rémültem, James döbbentnek tűnt,
majd rémületemre nevetésben törtem ki. Mármint rendesen
nevettem, úgy, hogy belefájdult a hasam. Talán ideges voltam, talán
csak mert olyan röhejes volt az egész.
– Soha többé nem fogsz akarni találkozni velem – nyögtem ki
félig viccelve, bár a szívem már a gondolattól is összeszorult.
– Legkevésbé sem ez a helyzet – mondta James. – De át kell
öltöznöm, azt hiszem.
Átment a Gapbe, vett egy farmert, és vissza is ért, mire kihozták
az előételt, viccelődött, milyen hipszter így, zakóban, nyakkendőben
és farmerban. Azt hiszem, ott rögtön beleszerettem, amiért ilyen
könnyedén vette, ilyen laza volt, és még jobban megnevettetett.
A térdére tettem a tenyerem, és a szemébe néztem, azt akartam,
hogy emlékezzen.
 – Anya akarok lenni, James, családot akarok veled.
A szemembe nézett, feldúltnak tűnt. Sőt, idegesnek!
– Eva… nem tudtam, hogy…
Valami belém szúrt.
– Nem tudtad? Miért, mit gondoltál?
– Nem tudom. – Elhúzódott, a kezem lecsúszott a térdéről. –
Mármint, igen, gondolom, majd… De… nagyon is karriercentrikus
vagy, Eva, ennyi. És nem gondoltam… Nem tűntél… – Itt
elhallgatott, de a baj már megtörtént.
– Nem tűntem… minek? Anyukatípusnak? – Gúnyos akartam
lenni, de csak a megbántottság hallatszott rajtam.
James bocsánatkérőn lehajtotta a fejét.
– Nem, nyilván nem így gondoltam – mondta, és a kezemért
nyúlt, féloldalas mosolyt villantva rám, amit imádtam.
Az volt a baj, hogy még mikor az ujjait az ujjaim közé fűzte, akkor
is tudtam, hogy valamennyire így értette, ahogy azt is tudtam, hogy
ezért nem hibáztathatom. Tényleg nem néztem ki anyukásan, és
attól tartottam, hogy azért, mert tényleg nem voltam az a típus.
Az elmúlt tizennégy évben a karrier volt az első az életemben,
szinte komor elszántsággal harcoltam a sikerért. Ügyeltem rá, hogy
megfelelően nézzek ki: profin megcsinált haj, tökéletesen szedett
szemöldök, edzőteremben szálkásra dolgozott alak. Pont úgy
festettem, mint a karrierista nő plakátja, akinek nincs ideje terhességi
hurkákra és piszkos pelenkákra. De nem ez voltam valójában, már
nem, és talán sosem voltam.
De vajon virágzó, pocakos földanya lennék? Nem tudom. Eddig
nem volt lehetőségem rájönni. Csak azt tudtam, hogy gyereket
akarok, egyre kétségbeesettebben, ahogy teltek a hónapok a negatív
tesztekkel. Erezni akartam a kezemben azt a tömör, boldog súlyt, be
akartam szívni az édes, tejes illatot. Puszit akartam nyomni a puha,
pelyhes fejecskére, lehunyni a szemem, és azt gondolni, hogy végre,
végre az enyém.
Félelemben született vadsággal vágytam erre, attól rettegve, hogy
ez sosem lesz, nem lehet, és talán nem szabad lennie. Újabb réteg a
bonyolult kapcsolatomban James-szel, mert bele sem tudtam volna
kezdeni semmilyen magyarázatba erről, és persze meg sem
próbáltam.
A fájdalmas beszélgetés végén James beleegyezett, hogy
meggondolja, próbálkozzunk-e gyerekkel, és pár hét múlva egy
üveg vörösborral állított haza, a szemében kis láng táncolt, ágyba
vitt. Utána, mikor összefűzött lábbal hevertünk, és az ujjainkat
összekulcsolva a hasamra tettük, jelentőségteljesen megpaskolta.
– Talán már meg is történt – mondta mosolyogva, az ajkam
remegve hitetlenkedő mosolyra húzódott válaszképp. Ebben a
pillanatban azt gondoltam, hogy igen, megtörténik, megígérték.
De ahogy teltek a hónapok, egyik a másik után, mind egyetlen
csíkkal és a megvillanó megkönnyebbüléssel James szemében, amit
igyekeztem nem észrevenni, arra gondoltam, vajon megtörténik-e
valaha, ígértek-e bármit.
Megérkezik Patrick a családjával, a gyerekei lerohannak a
teraszról a kertbe, lármázva és sikoltozva, Tiffany, Patrick felesége
átöleli anyámat, és leteszi az asztalra a gyümölcszselét, amit hozott –
mi sajtot hoztunk –, én meg közelebb húzódok Jameshez.
– Jól vagy? – kérdezem csendesen, úgy érzem, muszáj legalább
érdeklődnöm. James rám néz, döbbent és kissé óvatos pillantással,
mindig ilyen, ha összeszedem az energiát és a bátorságot, hogy
Emilyről kérdezzem.
– Igen, minden oké.
– Tudom, hogy ez, ami Emilyvel történik… – kockáztatom meg
óvatosan, lábujjhegyen tipegve a vékony jégen, de ki akarom
próbálni, mit bír ez a jég, muszáj kipróbálnom, bár közben annyira
félek, milyen hajszálrepedéseket indítok el ezzel. – Ez nehéz.
– Ez a helyes. – James hangja végleges, és én ennyiben hagyom,
mint mindig, némileg megkönnyebbülve. Legalább megpróbáltam.
James először a második randinkon beszélt Rachelről és Emilyről.
Szerencsére nem öntöttem le borral. Egy zajos bárban találkoztunk
Boston belvárosában, én barátokkal mentem oda, hogy igyunk
valamit munka után, Jamest meg elvonszolta egy kollégája.
Egyikünk sem akart ott lenni igazából, miközben ott ültünk a
társaság peremén, egyikünk sem vett részt a rekedt adok-kapok
társalgásban, egymás szemébe néztünk, és nyomorultul
összemosolyogtunk.
Mikor elmentem még egy pohár fehérborért, James is jött, és
végül elbeszélgettünk, amíg az italunkat vártuk. Azt gondoltam,
ennyiben maradunk, kicsit szomorú is voltam, mert a csapzott,
barna hajával, kedves szemével és csendes modorával James pont
olyan önironikus, szolid pasinak tűnt, mint amilyet nem bírtam
találni.
De amikor eljöttem, odalépett hozzám, és elkérte a számom.
Félénken, kicsit bizonytalannak tűnve, amitől még jobban tetszett.
Pár nap múlva felhívott, és együtt vacsoráztunk hétvégén, és a
borkiöntős esettől az egész könnyed maradt.
A második randevúnkon viszont, mikor elvitték az előételes
tányérokat, James az asztalra tette a kezét, és komolyan csengő
hangon belekezdett.
– El kell mondanom neked valamit.
A szívem megugrott – hiszen ki ne lenne így ezzel –, de könnyed
maradt a hangom, ahogy mosolyogva felhúztam a szemöldököm.
– Halljuk!
– Elváltam – mondta. – Azaz, éppen válok. Négy hónapja
mentünk szét a feleségemmel. Hamarosan vége.
– Oké – mondtam. Magamban azon tanakodtam, vajon a négy
hónap már elfogadhatóan hosszú idő-e, vagy nem.
– De ez nem minden – folytatta James, kicsit úgy, mint aki
túlságosan nehézzé vált terhet pakol le éppen. – Van egy lányom.
Emily. Négyéves.
– Oké – mondtam megint, nem tudtam, mi mást mondhatnék, ezt
meg kellett még emésztenem. Úgy éreztem, olyan az agyam, mint
egy teli szivacs. Ittam egy kortyot, hogy időt nyerjek, amíg rendezem
a gondolataimat. Nős volt, gyereke van. Az ember számít erre, ha
harminc felett ismerkedik, mindig akadnak bonyodalmak, terhek,
amit mindenki elkerülhetetlenül magával cipel, ha nem épp akkor
jött ki a főiskoláról. De nem tudtam, mit gondolok erről, amit James
mondott.
– Mi történt? – kérdeztem végül. – A házasságoddal.
 James lassan megrázta a fejét. Olyan őszintén szomorúnak tűnt,
hogy megijedtem. Itt komoly múlt volt, nem csak a szokásos, régi
történet. Láttam az arcán, az árnyékból a szemében, az orrától a
szájáig húzódó, gyászos árokból.
– Elhidegültünk – mondta végül. – De… nem a szokásos eset.
Emily beteg lett. – Akadozva beszélt, minden szónak megfizetve az
árát, én csendben hallgattam őt.
Hogy másfél évvel ezelőtt Emilynek furcsa tünetei lettek. Először
apróságok – kicsit botladozott, de alig háromévesen ki ne tartaná ezt
normálisnak? Elmosódtak a szavai, de csak nemrégiben kezdett
egyáltalán tisztán beszélni. Hirtelen, minden látható ok nélkül
magas láza lett. Fájt a feje, de ezt eleinte nem tudták, mert még nem
tudta elmagyarázni a gyerek, csak sírt, és a fejét markolta néha.
Utána az ízületi fájdalomtól zokogott és vonaglott.
Szívszorító volt végighallgatni, a legrosszabb értelemben, és
könnyes szemmel figyeltem Jamest, elmondta, hogy orvosokhoz
jártak, először legyintettek az aggodalmaikra, aztán elmentek
megint, és vizsgálatokat végeztek egyre, rengeteget, de válasz sosem
lett.
– És Emily csak egyre rosszabbul lett – mondta halkan, a fejét
lehorgasztotta, a tenyere az asztalon, ujjait széttárta. – Tíz hónappal
ezelőtt rohama lett, nagy rohama, úgy hívják. Azóta egyre
visszakerül a kórházba, leginkább ott van, a rohamok, fertőzések és
más bajok miatt. Alig tud járni és beszélni, és senki sem tudja
megmondani, mi baja.
– Ez… ez rémesen hangzik – mondom pillanatnyi szünet után.
Röhejes és bántó ez a válasz, de szavak után kutattam, még
emésztettem a történetet, és próbáltam rájönni, mit is érzek. Alig
ismertem ezt a férfit, és ő mégis kitárta nekem megtépázott szívét.
– Igen, az volt – mondta. – És most is az. Bocs, hogy ezt így rád
öntöttem, ilyen korán, tudom, hogy furának tűnhet, de úgy éreztem,
el kell mondanom. Mert ez nagy dolog. Talán túlságosan is.
Sérülékenységet hallottam a hangjában, mire belém hasított a
fájdalom. Hogyhogy túlságosan? Túl sok lenne az elköteleződés, az
idő, az energia, az érzelem, amit egy kapcsolat jelentene? Erről van
szó? Félelem remegett bennem, ahogy eltűnődtem, mit jelenthet
Jamesnek a „túl sok”. Mit mondhatnék, amitől lelépne?
– Akkor azért mentetek szét a volt feleségeddel, mert Emily beteg
lett? – kérdeztem végül.
– Igen – felelte. – Meg nem. De főleg igen. – Sóhajtott, felemelte
egyik kezét az asztalról, beletúrt kócos hajába. –Eltávolodtunk
egymástól, és nehezteltünk a másikra. Egyáltalán nem
beszélgettünk. És teljesen máshogy álltunk hozzá ehhez az egészhez,
azt hiszem. Mindketten a legjobbat akartuk Emilynek persze, és ez
még mindig így van. De egy ideje máshogy látjuk, mit is jelent ez a
legjobb.
– Ezt hogy érted? – kérdezem kissé riadtan.
James habozott, a helyes szavakat kereste.
– Rachel megszállottan diagnózist akar. Emily egyre hanyatlik, de
Rachel mintha azt gondolná, ha megtudnánk, mi baja, akkor
elmúlna az egész. Valami varázspirula vagy kezelés… Nem ezeket a
szavakat használná, sőt alighanem tagadná, de végül is ebben
reménykedik nagyjából. Hogy gyorsan rendbe lehet hozni, mármint
viszonylag.
Értettem, miért kívánja ezt Rachel, és miért tett meg mindent,
amit csak tudott, hogy ide eljussanak. Nem ezt tenné minden anya?
Vagy szülő?
– És te…? – Elhallgattam, tapogatózva kerestem, hogy is
mondjam. – Szerinted… meg lehet gyógyítani Emilyt?
– Nem. – A kijelentés rémségcsen komor volt. – Tudom, hogy ez
szívtelenül hangzik, de azt hiszem, jobb mindenkinek, ha belátjuk,
mi történik. És abból, amit az orvosok mondanak, mindabból, amit a
degeneratív neurológiai betegségekről olvastam… Nem múlik el.
Nem lesz jobb. – Szaporán pislogott, majdnem a kezére tettem a
kezem. Felemeltem a kezem, az övé felé rebbent, de aztán
visszahúztam az ölembe. Túl sok lett volna, ha megérintem, túl
intim. Végül is csak a második randink volt.
– Sajnálom, James!
– Ez hosszú gyászfolyamat volt – mondta csendesen. –Néztem,
ahogy az állapota egyre romlik, minden egyes rémes nappal
rosszabbul lesz. Elveszít mindent: nem tud beszélni, járni, talán
gondolkodni sem. Nehéz eldönteni, mennyit ért ebből, mennyire
érzékel minket. Kommunikál, de… – Vállat vont. – Nehéz tudni. De
Rachel ezt nem így látja. Nem hajlandó gyászolni, nem hajlandó
elengedni. Úgy érzi, ha ezt tenné, az kudarc lenne, valamiképp
Emily elárulása. És ekkor verseny lett ebből az egészből az ő
szemében: kit érdekel jobban, ki tesz többet. És nekem nem volt
szabad nyernem. – Ekkor James felnézett rám, az arcvonásaira kiülő
sérülékenység meghatott. – Tudom, hogy ettől úgy tűnök, mint
aki… – Kifújta a levegőt. – Mindegy. Nem is tudom. Nem festek túl
jól ebben a sztoriban, de őszintén úgy éreztem, sőt most is úgy
érzem, hogy ez a legjobb mindkettőnknek. Lehúztuk egymást. Nem
tudtunk segíteni a másiknak.
Bólintottam, jelezve, hogy elfogadom, így látja, bár a gondolataim
egymást kergették, a részvét, az óvatosság, a gyanú zűrös csomójába
álltak, és közben vonzódtam ehhez a férfihoz, aki ilyen őszinte volt
velem, aki annyira igyekezett, hogy helyesen cselekedjen, sok-sok
szempontból.
– Megosztott a felügyeleti jog? – kérdeztem.
– A betegségével kapcsolatos döntésekben igen, mind a
kettőnknek hozzá kell járulnia a kezelésekhez. De abban az
értelemben nem, hogy velem is élne. Ha nem kórházban van, akkor
Rachelnél, mert ő fel van szeretkezve erre… Emily ellátásához sok
mindenre van szükség. – Nyelt egyet, lesütötte a szemét megint. –
Hetente háromszor látogatom meg: kedd és csütörtök este, meg
szombaton egész nap, vagy a kórházban, vagy Rachelnél, ha ott van,
bár most már egyre inkább a kórházban van a rohamok meg a
fertőzések miatt… – Gyorsan beszívta a levegőt. – Eljön a nap, hogy
mindig kórházban lesz, azt hiszem.
– Oké – mondtam, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Ez túl
sok volt: még csak fel sem tudtam fogni, mi mindent jelent.
James grimaszolt.
– Tudom, hogy ez kevés.
Ahogy a bűntudat ott rezgett a hangjában, ahogy a válla
meggörnyedt, éreztem, hogy meg akarom vigasztalni. Ez valójában
jóval több idő volt, mint amit a legtöbb elvált apa a gyerekével
töltött, már amennyire én tudtam. Volt egy kollégám egy régebbi
munkahelyemen, aki legfeljebb havonta egyszer találkozott a fiával.
Hallottam, hogy valaki rákérdez, mire csak vállat vont, és közölte,
hogy mit tehetne, mintha neki nem lenne beleszólása. Talán nem is
volt.
James levette a kezét az asztalról, az ölébe húzta. Felnézett rám,
elszántan.
– Megérteném, ha ezek után inkább kisétálnál innen, sőt
kirohannál. Ez bonyolult, tudom. Emily az életem nagy része. És a
prognózisa… nem tudjuk, ennyi. Hogy meddig, mennyire, vagy… –
Elhallgatott, nem akarta kimondani a szavakat, aztán csendben
maradt, úgy festett, mint aki az ítélethirdetésre vár.
Bírává tett, hatalmamban állt elítélni vagy felmenteni. Ijesztő
érzés volt, de már tudtam, mit mondok. Mert el akartam fogadni,
hogy ilyen ember, akibe már bele is szerettem, aki megnevettetett, de
aki törődött a családjával, aki megmutatta, milyen valójában, amikor
számít. Hányán mondhatnák el magukról, hogy ezt tették volna?
– Minden bonyolult – feleltem, és ekkor árultam el neki a
legtöbbet az én múltamról, amit cipeltem magammal, az ütött-
kopott poggyászomról, amit vonszoltam, mint mindenki más, és
amiről úgy tettem, mintha nem létezne. James elmosolyodott és
bólintott, a szemében felvillanó megkönnyebbülés olyan volt, mint a
parton megtörő hullám. Elmondta nekem, és én elfogadtam.
Továbbléphetünk, együtt. Építhetünk valami újat magunknak.
És tényleg továbbléptünk, de úgy, hogy lehetetlennek éreztem
volna újranyitni azt a beszélgetést, elindulni olyan utakon, amiken
nem mertem, mikor még alig ismertem.
James egyszer elmondta nekem Rachelt és Emilyt, és mintha
becsukódott volna egy ajtó, egy olyan szobára, aminek a dimenzióit
sem bírtam felfogni. És bár túl gyakran örültem, hogy ez az ajtó
zárva maradt, és próbáltam egyáltalán nem gondolni erre a szobára,
volt, hogy éreztem, amint jelen van az életünkben, ahogy az is,
ahogy én nem vettem tudomást erről. Ott volt, szinte fizikailag.
Nem is tudom, mikor jöttem rá, hogy Rachel és Emily tabu. Még
az elején, mielőtt összeházasodtunk, kérdeztem róluk valamit
Jamestől, mire úgy nézett rám, mint aki egyszerre ideges és
megbántott.
 – Már elmondtam ezt – felelte.
Erre emlékszem. Ezt. Furán hangzott, aggasztóan személytelenül,
bár tudtam, hogy nem így értette. Tudtam, megbántódna, ha ezt
gondolnám. És mégis ekkor kezdtem felfogni, eleinte csak
homályosan, később fájdalmas élességgel, hogy James nem várta,
hogy Rachelről és Emilyről beszéljünk, nem akarta, mert ő már
elmondta, és semmi köze hozzám, vége, és nem kell róluk
beszélnünk többet, mert ez nem téma.
És anélkül, hogy beleegyeztem volna, vagy akár csak észrevettem
volna, Emily és Rachel tabutéma lett a házasságomban, holott James
hetente háromszor ment a lányához. És leginkább azt mondogattam
magamnak, hogy rendben van ez így. Nem akarok vég nélkül
Rachelről és Emilyről beszélgetni, nem is akarok túl sokat gondolni
rájuk. Úgy éreztem, talán rá kell kérdeznem, de megkönnyebbülés
volt, hogy nem kell ragaszkodnom hozzá. Még csak tudnom sem
kell.
És mégis, ilyenkor, mikor valami nagy dolog történt, mikor
érzem, hogy James elzárkózik előlem, és a kapcsolatunk tektonikus
lemezei egymástól elsodródnak, és repedezni kezd a lábam alatt a
talaj a nyitott és őszinte kommunikáció hiányától. Ez megijeszt,
rádöbbent, milyen egyedül érzem magam akkor is, ha James ott áll
mellettem.
Talán mindez a múlté lesz. Már csak két nap, és Emily átkerül a
palliatív osztályra. Ez vajon a vég kezdete, ahogy azt James és
Rachel gondolná, egészen máshogy mindketten? Nincs több kezelés,
nincs több esély a csodálatosan megtalált diagnózisra és a
gyógyításra? Fáj a szívem Rachelért, ugyanakkor…
Nem helyes, állapítom meg, miközben iszom a sört, ha azt
szeretném, hogy James ne álljon mellettem némán, ha egy egészen
kicsi megkönnyebbülést érzek? Ez rémes?
– Ó, Tiífany! – sikolt fel anyám a konyhában, és a gondolataimból
felriadva megfordulok, és látom, ahogy átkarolja a sógornőmet, aki
mosolyog, és puha hasát – ezt teszi három szülés – veregeti büszkén.
Megdermedek, kérdő mosolyom vicsorgó vigyorrá változik.
Cody, Tiffany legkisebb gyereke még csak nyolc hónapos. Nem
lehet…
 – El tudod ezt hinni? – kiált fel anya, Tiffanyba karol, és úgy
parádézik vele a teraszon, mint valami trófeával. Patrick önelégülten
mosolyog, nyilvánvaló ő a kakas a tyúkudvarban, James arcán szelíd
kíváncsiság, a tekintete távoli. Felfordul a gyomrom.
Steve felront a kertből, ahol a gyerekekkel labdázott eddig.
– Megint nagymama leszek! – trillázza anya, ragyogva, és ekkor,
ahogy ezt tudtam is, éles pillantást vet rám.
Nem tudok mosolyogni sem. El sem hiszem, hogy Tiffany megint
terhes. Négy gyerek, és a legnagyobb sincs még ötéves? Én csak
egyet akarok.
Patrick bök oldalba.
– Jobb lesz, ha csipkeded magad, Diva. – Ez a gyerekkori
becenevem, amit nagyjából utálok. Nem is illik rám, mármint nem
nagyon, az biztos. – Mit gondolsz, James? Nem lenne ideje nekilátni?
A családtagjaim mindenbe beleütik az orrukat, egészen
visszataszítón, bár észre sem veszik. Az életemnek egyetlen
területére nem kérdeznek csak rá: Emilyre. Az elől mindenki
megfutamodik. De hogy miért nem csinálunk gyereket? Azt simán.
James nem válaszol Patricknek, arcon csókolja Tiffanyt.
– Gratulálok! Csodás hír!
Tiffany bocsánatkérőn néz rám.
– Félretettem neked a kismamaruhákat, Eva, de azt hiszem, most
kelleni fognak nekem.
– Gondolom – felelem vidám hanggal próbálkozva, de nem megy.
A sört kortyolom. Mit kellene mondanom erre az egészre?
Később a konyhában a salátákat tálaljuk ki, mikor anyám halkan
megszólalt.
– De nincs semmi… baj ott, ugye, Eva?
– Baj? – Arra gondolok, hogy James hallgat Emilyről, és ettől az
egésztől bizonytalan lettem a saját csalódottságomon felül.
– Mármint… a női szerveddel. – A medencém felé int, ha esetleg
nem érteném. – Csak… nem leszel fiatalabb, és tudom, azt mondtad,
akarsz majd gyerekeket…
Egyszer kicsusszant a számon, mikor épp reménykedtem, mert
késett három napot a vérzésem. Olyan vágyakozó a hangja, csupa
sóvárgás, mint amit én magam is érzek, és mégsem vagyok képes
osztozni a fájdalmon.
– James-szel még csak egy éve házasodtunk össze, anya. Adj egy
kis időt, jó?
– De harminchat éves vagy…
– Tudom. – Belepottyantom egy üvegtálba a krumplisalátát,
szögletes, dermedt kupacként állt meg benne. – Elhiheted nekem,
hogy tudom.
Anya félig együttérző, félig elkeseredett pillantást vet rám, és
megérinti a kezem. Ennél többet nem teszünk, amivel beváltanánk,
hogy ez nem könnyű. De persze anyámnak fogalma sincs, valójában
milyen nagyon bonyolult.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Rachel
Hétfő reggel James-szel a gyermekek palliatív osztálya előtt
találkozunk. Sokkal csendesebb, mint a neurológia, itt nem sietnek
céltudatos orvosok a folyosón, nem csikorognak kerekek, ahogy az
ultrahanggépet tolják fontosságuk tudatában egyik helyről a
másikra, nem csipog folyamatosan valamelyik életfunkciót fenntartó
gép.
Itt fojtott, várakozó a légkör… vagy csak képzelem, mert tudom,
mi történik? A ki-be járkáló szülők csendesek és fáradtak, de
beletörődők is, amitől egyszerre libabőrös leszek, és belém mar a
fájdalom. Nem akarok ilyen lenni, mint ők. Nem leszek, még nem.
Még harcolni akarok, bár bele kellett egyeznem – és félig-meddig el
kellett fogadnom –hogy áthozzák.
James megérinti üdvözlésképp a vállamat, idegesít az arcára
kiülő aggodalom. Nem beszéltünk a Starbucksban történtek óta, a
mait is SMS-ben egyeztettük. Valószínűleg nem tudja, képes leszek-e
uralkodni magamon. El vagyok szánva, hogy igen, legalább amíg
hazajutok, és egyedül sírhatok.
– Hogy vagy, Rachel? – kérdezi, a hangja csupa együttérzés, és én
válaszképp megvonom a vállam. El akarom mondani neki, hogy
ugyanúgy kellene éreznünk magunkat, mindketten
megérdemelnénk ezt a gondos aggodalmat, de nem mondom, mert
tudom, hogy piti szurkálódás lenne. Ráadásul elhatároztam, hogy
Emilyért fogok harcolni, nem James ellen. Nem tudom, hogyan, de
fogok.
Dr. Brown pár perc múlva értünk jön a váróterembe, az arca
komoly, de barátságos.
– Emilyt kényelmesen elhelyezték – mondja. – Úgy fél órája
érkezett meg, simán ment, örömmel mondhatom.
Mindketten bólintunk, hogy rendben, James köszönömfélét
mormol. Én nem jutok el eddig, ég a mellem, és azzal fenyeget, hogy
ez felkúszik a torkomig, próbálom visszaszorítani.
Tudom, milyen nehéz akár csak egy másik ágyba is áttenni
valakit, aki ilyen állapotban van, mint Emily, rengeteg komplikáció
lehet, fertőzésveszély, át kell cipelni a felszerelést is. Másik épületbe
költöztetni végképp nehéz lehetett, és megkértek minket, hogy ne
legyünk ott, hátha nem megy jól. Hogy az hogy festett volna, azt el
sem tudom képzelni.
Dr. Brown könnyedén megérinti a vállamat, pont, mint James az
előbb.
– Megnézi az új szobát?
Rángatózva bólintok, és az orvost követve végigmegyek a
folyosón; tompa a világítás, és mindenki mormolva, halkan beszél.
Ennek megnyugtatónak kellene lennie, de nem az. Dr. Brown
felajánlotta, hogy körbevezet minket, mielőtt áthozzák Emilyt, de én
nemet mondtam, elvi alapon, de most már ez is kicsinyesnek tűnik.
Színes kéznyomok díszítik a falakat, különböző nevek állnak
alattuk. Belesek egy nyitott ajtajú szobába, egy színes Noé bárkája
rajzot látok a falon, egy üres kiságy áll benn. Gyorsan elfordítom a
tekintetem.
– Meg is jöttünk – nyitja ki Emily szobájának az ajtaját dr. Brown.
A szívemet elképzelhetetlen szeretet és félelem szorítja össze,
ahogy meglátom Emilyt: az ágyban fekszik, apró teste épp csak
kirajzolódik a takaró alatt. Dr. Brown már elmondta, hogy az
állapota a növekedését is befolyásolja, bár alig két hónap múlva
hatéves lesz, csak kicsit nagyobb, mint hároméves korában, mikor ez
az egész elkezdődött. Mintha egy másik élet volna. Talán az is volt.
– Helló, édesem! – A hangom vidám és határozott, mindig
igyekszem, hogy ilyen legyen, próbálom normálisnak kezelni, ami
teljesen, rémületesen abnormális: egy apró kislány, ahogy az ágyban
fekszik, a szeme nyitva, a teste mozdulatlan, és senki sem tudja,
miért. Úgy fest, mint aki nem is él, de pislog, ver a szíve, a tüdejébe
levegőt szív, újra és újra és újra. Négy hónapja tart, és még mindig
pont ugyanolyan felfoghatatlan.
Megsimítom a lankadtan a homlokába lógó tincseit. Száraznak
érzem a haját, pedig olyan puhán göndörödött régen a pufók arca és
a rózsabimbó ajka körül. James akkoriban azzal viccelt, hogy
mindjárt felfalja Emilyt.
Ha ott vagyok a kórházban, próbálok segíteni Emilynek,
amennyire csak tudok: lemosdatom szivaccsal, megfésülöm a haját,
levágom a körmét. Egyszer megvágtam az ujját, fojtottan kitört
belőlem a sírás, ahogy kicsordult a vére, egyetlen, kárminvörös
csepp, de ő meg sem rezzent, nem reagált egyáltalán. Ez még jobban
fájt, mint az, hogy megvágtam.
Ma hoztam magammal körömlakkot meg hajcsatokat, hogy
ünnepeljünk valahogy, bár tudom, hogy ez gusztustalan paródiája
csak az igazi anya-lánya programnak kuncogással és ölelésekkel. De
próbálok nem így gondolni rá, kétségbeesett erőfeszítéssel arra
összpontosítok, amit tehetek: a csillogó masnira, amit Emily hajába
tűzök, ahogy az ujjai néha megszorítják a kezem. Olyan kevés, mégis
elégnek kell lennie. De ahogy fésülöm, a körmét lakkozom és
fecsegek, tudom, hogy egyrészt elutasítom mindezt, amit teszek,
másrészt élvezem, hiszen legalább itt van, lélegzik, mellettem van.
Leteszem a zacskót a csatokkal és a körömlakkal az asztalra Emily
mellé, hogy majd később megcsináljam, és inkább körbejárok a
szobában, eligazítom a reluxát, kiegyenesítem a takarót,
megveregetem Emily kezét. Dr. Brown halkan James-hez beszél,
hallom, hogy megnyugtatóan biztosítja róla, hogy rendszeresen
átjárnak ide konzultálni, körbejárnak, a kommunikáció jó, és Emily
továbbra is fent lesz a kísérleti gyógyszerek és klinikai kutatások
listáján. Már nekem is elmondta ezt, ígéretet tett, hogy nem változik
majd semmi, miközben mind tudjuk, hogy minden meg fog változni.
Emily elkerül dr. Brown szeme elől, és ő talán egy hosszú munkanap
után eltűnődik, mi történhetett vele, vagy ha szerencsénk van,
eszébe jut, és talán ránéz.
És mégis, bár marcangol a keserűség belül, tudom, hogy nem
hibáztathatom az orvost. Nem hibáztathatok senkit, a nővéreket,
akik mindig olyan gyengédek és kedvesek voltak, az orvoscsapatot,
akik céltudatosak voltak, és hatékonyak, a személyzet többi tagját – a
titkársági, konyhai dolgozókat, takarítókat –, akik részvétteljesen
mosolyogtak rám, és csendesen tették a dolgukat, a lehető
legkevesebb felhajtással, amennyire lehetett, nem zavarva minket.
Az ápolás színvonala csodálatos volt, és ha pontoznom kellene,
mindenki öt csillagot kapna. De ez nem változtat azon, hogy a
kislányom ágyban fekszik, a plafont bámulja, és majd egy éve nem
hallottam beszélni. Nem változtat azon, hogy megtennék bármit –
akármit –, hogy segítsek rajta.
Egy kerek arcú, mosolygó nővér lép be, ízes karibi akcentussal
bemutatkozik: Almának hívják, és megnyugtat, hogy majd ő
válaszol minden kérdésemre, és kérjek tőle nyugodtan bármit. Dr.
Brown javasolja, hogy járjunk körbe itt az osztályon a nővérrel, bár
én csak vonakodva hagyom ott Emilyt.
Dr. Brown elköszön, megígéri, hogy hamarosan „ránéz” Emilyre,
mi meg James-szel kötelességtudóan Alma nyomába eredünk,
körbenézünk az osztályon, hallgatjuk, ahogy az itteni életről mesél.
Vidám, de nem zavaróan, időnként a karomra teszi a kezét, rám
mosolyog, és azt mondja, tudja, mit érzek, ahogy a libabőr kiütközik
rajtam. Nem hagyom, hogy bármi tetsszen itt nekem, még Alma
sem, pedig az a típus, akit az ember legszívesebben megölelne, de ha
ezt tenném, azzal be-vallanám a vereséget, még ha csak kicsit is.
Az osztály négyzetalakban helyezkedik el, négy folyosó mentén,
középen a nővérpulttal. Látom a masszázs- meg a zeneszobát –
ezekkel villogtak a prospektusban –, a kis konyhafülkét a folyosó
végén, ahol főzhetek magamnak kávét vagy teát.
Van egy csodálatos játszószoba azoknak a gyerekeknek, akik elég
jól vannak ehhez, bár üres, mikor benézünk, csak pár ott felejtett
építőkocka hever a földön.
Megnézem a kanapékat, a babakonyhát, a színes kosarakat a
műanyag figurákkal, és lenyelem a feltörő neheztelést, amiért Emily
sosem játszik majd itt, hacsak nem sikerül diagnózist felállítani. És
valami kezelést.
James gyakorlatias kérdéseket tesz fel a felszereltségről, a
zeneterápiáról meg a masszázsról, amiért, úgy tűnik, nagyon
odavan, én meg mereven hallgatok. Fel szoktam tenni zenét
Emilynek. Masszírozom a karját és a lábát, krémet dörzsölök száraz
kis kezére. Ezért nem kellett volna idejönnie.
Végre visszaérünk Emily szobájába, én megkönnyebbülten
felsóhajtok. Dr. Brown és a nővérek magukra hagynak minket, nem
bánom, sőt örülök, most a kislányommal akarok lenni.
James megáll az ajtóban, nézi, ahogy leülök Emily mellé, és
nekiállok megfésülni, gyengéden húzva végig a hajában a hajkefét.
 – Elég jó helynek tűnik – mondja, és én nem bírom rávenni
magam, hogy válaszoljak. Tudja, mit érzek. – Szerintem Emilynek
tetszeni fog a zeneszóba. – Kicsi, törékeny szünet után folytatja. –
Emlékszel, hogy szeretett táncolni?
Egy pillanatra lehunyom a szemem, magam elé képzelem a
jelenetet: a régi házunk konyhájában, Newtonban, mikor még
legalább kettő, de talán három gyereket terveztünk. Elindítottam
valami zenét a telefonomon, Emily berohan a nappaliból, amint a
fülébe jut a dallam. A szeme ragyog, a napfényben aranylón
csillognak a fürtjei. Még nincs kétéves.
– Nnci! – mondja, és tekerni kezdi a csípőjét, csapkod a karjával,
beleveti magát a mozgásba. Tudom, hogy azt akarta mondani, hogy
„tánci”. – Anya is!
És táncolunk, megfogom a kezét, és vezetem kicsit, nevetve
lépkedünk, de néhány pillanat múlva kirántja magát, és egyedül
forog, elragadja a zene, a pillanat, és mindenben, amit csinál, olyan
sok az öröm, hogy én csak nézem, és nevetek, nem tehetek mást.
Olyan szép! Olyan nagyon szép!
Kinyitom a szemem, és lenézek az ernyedt fürtökre a homlokán.
A tekintete az ajtóra vándorol, majd megint vissza, a szívem erre
megugrik, bár dr. Brown figyelmeztetett – újra és újra –, hogy ez
csak reflex.
– Tudom, hogy ígéretesnek néz ki – mondta –, de sajnos nem az
éber állapot jele. – Kegyetlen lett volna, amit mondott, ha nem lett
volna olyan nagyon kedves a hangja.
Mély levegőt veszek.
– Persze hogy emlékszem. De kérlek, James… Ne… – Halkabban
folytatom, szinte suttogva. – Ne beszélj úgy róla, mintha már halott
lenne!
Újabb szünet, feszült és törékeny, mint az előző, szilánkokra
hasad.
– Nem akartam – feleli csendesen.
Folytatom a fésülést, és egy csillogó, rózsaszín csatot tűzök a
hajába, hogy ne hulljon a szemébe. Már megnőtt kicsit a haja. Le kell
majd vágni, és én örömmel vállalom a feladatot.
 – Akkor visszamegyek dolgozni – mondja James, miután
fullasztóvá és nehézzé nyúlik a csend. – Jövök holnap, ahogy
szoktam…
– Rendben. – Általában, ha James bejön, maradok még pár percet,
hogy elmondjam neki, amit kell, de már nem tudom, képes vagyok-e
még erre. Ha ez lesz köztünk, akkor nem – a csalódottság és
véleménykülönbség nehéz terhe, hogy nemcsak Emily kezelését
látjuk máshogy, de magát Emilyt is.
A következő pillanatban már el is megy, én előveszem a
körömlakkot: élénk rózsaszín, ez Emily kedvenc színe. Régebben
ragaszkodott hozzá, hogy mindene rózsaszín legyen: a ruhái, a
bögréje, az ágytakarója. A negyedik szülinapjára egy pár csillogó,
rózsaszín cipőt kapott tőlünk, amit alig vett fel, mert ezután nem
sokkal már nem tudott járni.
Vajon még mindig szeretné ezt a színt, ha meg tudná mondani?
Vagy már más kedvence lenne, és túl babásnak tartaná a rózsaszínt
így csaknem hatévesen? Lehet, hogy fiúsabb lenne, vagy talán
eljutott volna az elkerülhetetlennek tűnő hercegnőkorszakba, és
tiarát meg tütüt hordana?
Sosem tudtuk meg, mert miközben az oviban minden kislány
ragaszkodott hozzá, hogy mindennap úgy öltözzön fel, mint aki a
Jégvarázsból lépett elő, Emily épp elfelejtett beszélni. Rohama volt.
Három hónapot töltött kórházban, aztán hazaengedték egy kicsit,
átmenetileg, amíg történt megint még valami, és újra itt voltunk,
aztán végül már mindig itt voltunk.
Az én másik életemben, amiről képzelegni sem bírok, de azért
szoktam, Emily óvodába járna, készülne az iskolára, szeptemberben
lenne elsős. Ki tudná mondani a szavakat, megtanulna biciklizni, és
talán lenne egy öccse vagy egy húga. Akkor kezdtünk el megint
gyerekkel próbálkozni, mikor Emily első tüneteit észrevettük,
mindketten akartunk még egy gyereket, és én már harmincnyolc
voltam. De közös döntéssel félretettük ezt Emily első rohama után,
mikor felfogtuk, milyen komoly a helyzet. Bár akkor még fogalmunk
sem volt, hogy ennyire komoly lesz. Hogy végül idejutunk.
Befejezem Emily körmeit, és kimegyek a konyhába, hogy igyák
egy kávét. Az egész testem sajog a fáradtságtól, tegnap sem aludtam
éjjel, vártam a mai napot, és túl sokat keresgéltem online a csodatévő
kezeléseket, holott tudom, hogy nincs ilyen. De azért próbálkozom.
Muszáj, amíg Emily él és lélegzik.
Bekapcsolom a vízforralót, a vállam előregörnyed, ahogy ott
állok, a szemem üresen mered a nyomtatott figyelmeztetésekre,
hogy tegyük vissza a dolgokat a hűtőbe, és töröljük le a pultot. A
segítő szervezetek számait is kirakták, az öngyilkos lelki segélyt is.
Várom, hogy felforrjon a víz, közben bejön egy nő, a szeme
fáradt, a válla görnyedt, pont, mint nekem. Bizonytalanul rám
mosolyog, mire én ráveszem magam, hogy viszonozzam, ahogy a
hűtőhöz lép. A kórházi és a beteg gyerekek körüli etikettet már
megtanultam két év alatt. Nem szabad kérdezni. Mindenki próbál
segítőkész lenni, és talán az ember elhint némi halvány információt,
hogy „Taylort ma vizsgálatra visszük” vagy „Megbeszéljük Brody
legutóbbi laboreredményeit”, de általában magától az ember nem
mond ennél többet, és egyáltalán nem tesz fel kérdéseket másoknak.
Úgyhogy én sem beszélek most, oldalra lépek, hogy a másik anyuka
odaférjen a hűtőhöz.
Kivesz egy doboz tejet, és a vízforraló felé biccent.
– Kérsz?
Felriadok a gondolataimból, mintha áthatolt volna a láthatatlan
pajzsaimon. Eltart egy újabb másodpercig, mire felfogom, hogy a
vízre gondol, a kávémhoz.
– Igen, köszönöm – felelem félig-meddig mormolva, és csendben
tesszük a dolgunkat, instant kávét kanalazunk, tejet öntünk.
A kínos kis szertartás után felemelem a bögrém, megköszönöm,
és visszavonulok Emily szobájába. Nem vagyok elég erős ezekhez az
ártalmatlan beszélgetésekhez. Nincs érzelmi tartalékom, hogy a
másik életén gondolkozzak, az ő gyerekén, de a tekintetem mégis
követi, ahogy végigmegy a folyosón, és Emily szobájától kettőre
kinyit egy ajtót. Mielőtt az ajtó becsukódna, megpillantok egy férfit
egy széken, arca éles és elkínzott. Bemegyek Emilyhez.
Lehunyta a szemét, úgy döntök, felteszek valami zenét: a Baby
Einstein altatóit, ezt hallgattam terhesen, és miután Emily
megszületett, ez ment elalváskor.
 Vajon mostanra már kinőtte volna ezt is, mint a rózsaszínt?
Persze nem tudom. Talán már utálja a Baby Einsteint, csak nem tudja
elmondani nekem. A legújabb kutatások arra utalnak, hogy az éber
kómába került betegek sokkal inkább tudatukban lehetnek a
környezetüknek, mint azt hinnénk, és ez a lehetőség egyszerre tölt el
félelemmel és reménnyel – mindkét érzés elsöprő.
Martin Pistorious jut az eszembe megint, az a dél-afrikai férfi, aki
tudatánál volt, de évekig nem tudott kommunikálni. A tévé elé
ültették, és órákon át ment a Barney és barátai végtelen hosszan, ki
nem állhatta, de nem tudta elmondani. És ha Emily is így van ezzel –
nem tud kommunikálni, csapdába esett a testében, és
kétségbeesetten próbál eljutni hozzám?
Leülök, a kávét iszogatom, és Emily arcát bámulom: a szeme
csukva, az ajkát egészen kicsit összepréseli, így aludt régen, még
kisbabakorában. Nem látom semmi jelét az ernyedt arcvonásain,
hogy hallaná a zenét, hallana engem, de azért remélem, hogy igen.
Remélem, tudja, hogy itt vagyok, és ez vigasz neki. Nem bírom
elviselni a gondolatot, hogy talán fél, talán nem érti, mi történik,
magányosnak, ijedtnek vagy reménytelennek érzi magát.
Előrehajolok, megkell szólítanom, még ha csak a fejemben is.
– Kicsi babám, anya itt van. Szeretlek! Itt vagyok, és annyira
szeretlek! – A hangom egyre rekedtebb, ahogy kiejtem a szavakat, és
remegve beszívom a levegőt.
A folyosóról hallom, hogy valaki csendesen sír, szinte
bocsánatkérőn.
Ki kell juttatnom innen Emilyt.
Ki kell juttatnom valahova, ahol reményre találhat.
Hat órával később, ahogy lassan bealkonyul, kimegyek a
parkolóba, előhalászom a kulcsom, készülök haza. Mielőtt Emily
megbetegedett, irodalmat tanítottam egy gimnáziumban.
Visszamentem dolgozni Emily egyéves korában, és az első roham
után eljöttem, mikor nyilvánvaló lett, hogy mindig kell lennie
mellette valakinek.
Pár héttel ezelőtt az egyik kórházi tájékoztatáskor James azt
javasolta, hogy menjek vissza dolgozni, legalább részmunkaidőben.
 – Tudom, nehéz ezt hallani, de Emilynek nincs szüksége rád úgy,
mint eddig, Rachel. – Akkor még nem egész hat hete volt csak
kómában, még ez nem is volt elég hosszú idő, hogy éber kómának
minősítsék. Egyáltalán nem álltam rá készen, és nem bírtam elhinni,
hogy Jamesnek ez eszébe jutott. Azért próbáltam józan maradni.
– Bár Emily nincs ébren úgy, mint régen, azért szüksége van rám
– mondtam. Különben ki fésülné meg, ki tenne fel zenét, ki beszélne
hozzá… Ki tenne meg bármit, hogy emlékeztesse az agyát, hogy
ébredjen fel? – Ráadásul tavasz van. ‘falán beszélek az iskolával,
hogy visszamegyek ősszel. – De tudtam, hogy nem fogok.
James elfogadóan bólintott, fáradtnak tűnt. Tudtam, hogy szűkös
a büdzséje. Fizette a gyerektartást és az én tartásdíjamat, fenntartott
két háztartást egy drága városban, ez nem lehetett könnyű. Mikor
eladtuk a házunkat, egy ikerházba költöztem Upper Fallsba, Newton
olcsóbbik felébe, James meg kivett egy lakást Boston legdrágább
környékén. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy a legényéletét éli
újra, de aztán újra megnősült.
Mégis olyan volt, mintha új életet építene magának – menő lakás,
szépséges feleség –, miközben én meg a sarat dagasztottam, nem
változott semmi így, hogy Emilyvel ez történt. Próbáltam nem így
nézni ezt. Nem akartam új életet. A régit akartam visszakapni, ha
nem is James-szel, de a lányommal.
Hazafelé menet úgy döntöttem, beugrok anyámhoz Brookline-ba.
Mióta Emily beteg lett, ő volt az én kősziklám – ételt hozott, mindig
meghallgatott, hagyta, hogy sírjak. A barátaim elmaradoztak,
eltávolodtak az évekig tartó betegség alatt, de anyám nem. Ő hetente
látogatja Emilyt, mindig visz neki valami apróságot, bár csak
halomba gyűlik a sok minden az ágya körül, nem használja, nem
nézi meg.
Bekanyarodok a gyerekkori otthonom elé, egy barátságos
környéken álló, téglából épült sorház áll a nagy előkertek meg a
széles járda mögött, és átcsap rajtam a nosztalgia hulláma. Mikor
fiatalabb voltam, Brookline-ban olyasféle népek laktak, mint a
szüleim: professzorok, orvosok, tanárok, itt-ott egy-egy asztalos
vagy vízvezeték-szerelő, mesterkéletlen volt, és stabilan
középosztálybeli.
 Most viszont a fiatal családok felvitték az árakat, anyám elég
csinos, négy hálószobás háza jóval többet érhet egymillió dollárnál.
Ő nem akarja eladni, szereti ezt a környéket, illetve azt, amilyen
valaha volt, és azt mondogatja, hogy apám túl sok emléket hagyott
ott, amit ő nem akar elveszíteni, mintha az emlékek szuvenírek
lennének, amiket el lehet vinni. Rémes, ijesztő gondolat ez. Nem
veszíthetem el az emlékeimet. Egy napon talán az lesz majd minden,
ami megmarad nekem.
Ma anya kinyitja nekem az ajtót, és a konyhába terel, ahol már
forr a víz, és frissen sült mézeskalács díszeleg az asztalon. Tavaly
nyugdíjba ment, a Boston College-ban tanított nyelvészetet, de
nagyon aktív maradt, konferenciákra jár, tudományos cikkeket ír,
mint régen. Mégis mindig volt ideje rám, fogalmam sincs, mihez
kezdenék enélkül, nélküle.
– Milyen volt? – kérdezi gyengéden, én megvonom a vállam.
– Nagyjából amilyenre számítottam.
– Emilyt gond nélkül elhelyezték?
– Igen, azt hiszem. Megcsináltam a körmét meg a haját.
– Édesem! – Anyám mosolyogva teát tölt. – Lefotóztad?
– Igen. – Mindig fényképet kér. Megnyitom a telefonom,
megmutatom neki Emilyt az új hajával és körmével, ő mosolyog,
mintha normális lenne, hogy egy kislány így fekszik az ágyban, a
plafont bámulva, az álla ernyedt, a teste mozdulatlan, a körme
rózsaszín, és csillogó, lepkés csatot visel a hajában.
Az ilyen pillanatokban nem tudom, hogy csak csináljam-e tovább,
ahogy azt kétségbeesetten szeretném is, vagy inkább sikoltozzak.
Végül egyiket sem teszem, elrakom a telefont, és leülök az asztalhoz.
– Mindegy, megvan – mondom ki az elfogadás szavait, bár
lázadok ellenük. Egy ideig arra gondoltam, hogy pert indítok, de
tudtam, hogy nem tenne jót. Az ehhez szükséges pénz – és ami még
fontosabb: az idő – nem állt rendelkezésre. Máshogy kellett
segítenem Emilynek. – Nem tudok mit tenni – folytatom
anyukámnak. – De azért harcolni fogok. Ha meggyőzöm dr. Brownt,
hogy próbáljon ki valami kísérleti gyógymódot, ami már létezik…
Mindennap olvasok valami újdonságról az interneten, hogy
folynak a kutatások, születnek az eredmények. Az a gond, hogy még
mindig évekre vagyunk attól, hogy egy kórházban is elérhető legyen
egy ilyen, és dr. Brown azt állítja, nincs olyan klinikai fázisba lépett
kutatás, amiben Emily részt vehetne. De talán egy másik kórházban,
egy másik országban…
Anya nem válaszol, a konyhában kering, látom, hogy kicsit
elkalandoznak a gondolatai. A haját általában acélszürke, elegáns
bubifrizurában hordja, de most égnek áll. Folyamatosan pakolászik:
öt centivel balra húzza a cukortartót, a teásdobozt meg kettővel
jobbra. Mint aki el akarja foglalni magát. Mint aki nem bír rám nézni.
– Anya? Minden rendben?
Gyorsan rám pillant – túl gyorsan a szívem összeszorul. Nem
hiszem, hogy el bírnék viselni további rossz híreket.
– Igen, persze. Minden rendben – nyugtatgat. – Egyél
mézeskalácsot! – Felém tolja a tálat, és leül az asztalhoz, a kezét
összefonja az ölében.
– Csak egy kicsit… – Nem is tudom, hogy hívjam ezt, hogy van-e
rá szavam. Az égnek álló haját leszámítva normálisnak tűnik.
Méretre készült nadrág, kasmírpulcsi, mosoly. Az anyukám, akire a
legjobban számíthattam, főleg tizenhét éves korom óta, mikor apám
meghalt infarktusban. Olyan régóta vagyunk együtt mi ketten!
Paranoiás vagyok, állapítom meg, Emily miatt. Az egész miatt. –
Nem is tudom – fejezem be a mondatot bizonytalanul nevetve.
Anyám a hajába túr, az ujjai elakadnak a kócban, kisimítja.
– Minden rendben, Rachel, jól vagyok. Kérlek, ne aggódj miattam!
És bár mosolyog, látom az aggodalom villanását a szemében, az
igazságot, amit rejteget, és tudom, nem vagyok elég erős, hogy
rávegyem, mondja el. Most nem, Emily mellett. Úgyhogy lenyelem a
kérdést, a maró aggodalmat, iszom a teát, és úgy teszek, mintha nem
lenne semmi baj, mert olyan nagyon sok baj van.
 HATODIK FEJEZET
Eva
Hétfőn, mikor James visszaér a munkából, miután kivette a
délelőttöt, hogy ott legyen, mikor Emilyt áthelyezik a palliatív
osztályra, megkérdezem tőle, hogy ment. Persze hogy
megkérdezem, mert ez így normális, ez elvárható egy feleségtől,
természetesen, és igazából tudni is akarom. Azt akarom, hogy el
akarja mondani nekem.
Mégis, mikor kimondom, azt a választ kapom, amit vártam:
megvonja a vállát, és morog valamit, majd elfordul.
– Áthelyezték? – Nem adom fel, mert valahogy muszáj
kitartanom. – Nem volt túl… nehéz az átszállítás? – Olyan érzés,
mintha sötétben botorkálnék, hiszen nem is tudom, hogy ez
veszélyes-e. Kicsit utánaolvastam a neten Emily betegségének, és
hogy mit jelent, de mivel sosem láttam, és James sosem beszél velem
róla, azt is nehéz tudnom, hogy mit kérdezzek.
– Igen, át. – James hangja véglegesnek hat. – Megyek, átöltözöm.
A hálóba megy, én a konyhában matatok, kevergetem a
tésztaszószt, amit épp főzök – persze üvegből, de tettem hozzá egy
kis vargányát, hogy valamennyire házinak érződjön. Nem vagyok
túl jó szakács, ahogy James sem, inkább luxusalapanyagokkal
próbáljuk feljavítani a dobozos vagy üveges ételeket. Egyszer
megkérdeztem tőle, miket főzött, mikor még Rachellel élt, inkább
kíváncsiságból, mint gyűlölködésből vagy féltékenységből, de az
arcára zárkózott kifejezés telepedett, és elfordította a tekintetét.
– Amerikai palacsintát – felelte egykedvűen. – A szombat reggeli
specialitásunk volt Emilyvel.
Azonnal megjelent előttem a kép: James és egy kislány, lisztet és
cukrot mérnek ki, tojásokat törnek fel, és fájt a szívem
mindkettejükért. Mikor azonban ezt megpróbáltam elmondani,
lerázott, ahogy most is.
Nem lepett meg. Érzem, hogy James nem akar ezekről beszélni,
túl fájdalmas lenne. Hiszen én nem ugyanilyen vagyok? Eltemetem
magamban, olyan mélyen, hogy úgy tehessek, mintha nem is
létezne. James legalább elárulta nekem Rachelt és Emilyt, kiterítette a
lapjait, nem titkolt el semmit. Az, hogy azóta nem akar beszélni
róluk, nem változtatta meg a tényt, hogy őszinte volt.
Az ilyen pillanatokban kirekesztettnek érzem magam, elvágva
tőlük, és ez az érzés csak erősebb lesz, mikor meglátom, hogy az
ajándékba vásárolt plüssmaci kikandikál James táskájából. Miért
nem adta oda Emilynek? Tudom, ez jelentéktelen gesztus, de nem
tűnt volna helyesnek, ha nem kap semmit az új szobába tőlem, ha
nem ismerem el ezzel, hogy az életem része, még akkor is, ha
valójában nem az. Még úgy is, ha valójában nem akarom, hogy az
legyen.
– Nem adtad oda Emilynek a mackót – jegyzem meg, mikor
James lejön. Érdeklődő akartam lenni, de inkább vádaskodásnak
hangzik. Normális esetben nem mondtam volna semmit. Nem
tudom, miért érzem úgy, hogy fel akarom kavarni épp az életünket,
mikor azon kellene igyekeznem, hogy minden visszatérjen köztünk
a régi kerékvágásba, könnyű legyen és nyugis. Talán mert az e havi
csalódás mélyebben érintett, mint a többi, James hallgatása meg
nyomasztó volt, és sűrű, mintha fojtogatna, már kételkedem benne,
tényleg olyan jó és erős-e a házasságunk.
– Nem volt rá alkalom – felelte James. – Elnézést, legközelebb
odaadom neki!
– Oké! – A szószt kavarom, magamra parancsolok, hogy hagyjam
ennyiben. – Szerinted Rachelt zavarná?
Vállat von.
– Nem tudom. Csak kicsit feszült volt a helyzet. Nem örül, hogy
Emily átkerül, úgyhogy… – Nem akarta volna, hogy Emily kapjon egy
macit? Ezúttal tényleg annyiban hagyom. Ez nem rólam szól. És
amúgy is csak egy apró gesztus volt, ki akartam mutatni, hogy velük
vagyok, sőt talán enyhén passzív-agresszív módon tudatni akartam
Rachellel, hogy én is ott vagyok a képben. Még akkor is, ha nem.
– És hogy van Rachel? – kérdezem. – Elfogadta? Vagy… mit
gondolsz?
– Muszáj elfogadnia. Tudja, hogy egy per túl költséges lenne, és
nem lenne jó Emilynek. – Sóhajt egyet. – El fog jutni ide. Tényleg
szép hely. Van zeneszoba is.
 Bólintok, bár Rachel helyében azt hiszem, én is így éreznék. Nem
érdekelne a hülye zeneszóba, a legjobb orvosi ellátást akarnám a
lányomnak.
Tényleg?
Elhallgattatom ezt a hangot azzal, hogy kinyitok egy üveg bort.
Jamesnek is adok egy poharat, mormogva megköszöni. Elég
szokatlan volt a múlt hetünk, csupa stressz és feszültség Emily
költöztetése miatt. Azt akarom, hogy olyan legyen, mint előtte.
Magunkkal akarok foglalkozni, nevetni, feltenni a lábam James
ölébe, borozni, ahogy a laptopon böngészünk vagy nézünk valami
agyatlan műsort a tévében. Sőt, az még jobb lenne, ha elmennénk
valahová vasárnap – az egyetlen szabadnapunkon –, talán egy
vidéki fogadóba Berkshire-be, sőt fel Vermontba. Kivehetnénk a
hétfőt…
Várok, amíg mindketten iszunk egy pohár bort és megesszük a
tésztát, csak utána hozom fel a terhességet, illetve annak a hiányát,
bár egy hang azt súgja, hogy hagyjam, ez most biztosan nem
megfelelő időzítés.
– Talán már feltűnt – kezdem, reményeim szerint kissé
kényszeredett képpel –, hogy nem sikerült ebben a hónapban.
James kifejezéstelenül néz rám.
– Mi nem sikerült?
Elnyomom az ösztönös idegességet, amit erre érzek. Ez olyan
kíméletlen így. A lánya palliatív osztályra került, hogy lehetek ilyen
érzéketlen, hogy terhességről beszélek – vagy a terhesség hiányáról –
épp most. Hogy elvárom tőle, vegye észre.
A válasz az, hogy igen, lehetek, mert már rájöttem, hogy nem jön
el sosem a legendás megfelelő idő, nekünk nem. Emily mindig itt
lesz, így vagy úgy, és akkor is élnünk kell az életünket.
– Megjött a vérzésem.
James még pár másodpercig kifejezéstelenül bámul, én meg
igyekszem közömbös képet vágni. Tudja, hogy elvben
próbálkozunk. Látta az ovulációs tesztet a fürdőszobában. Megvette
azt az üveg bort. Az ujjaim közé fűzte az ujjait, és azt mondta, talán
ebben a hónapban. Nyilván tudja, milyen fontos ez nekem így, öt
hónap után.
 – Mindent figyelembe véve – szólal meg lassan –, talán így jobb is.
Hagyom, hogy üveggolyóként guruljanak a fejemben a szavai.
– Mindent figyelembe véve?
– Csak… tudod, Eva, Emily most…
– De igazából Emily állapota nem változott – mutatok rá
óvatosan, próbálva gyengéden beszélni. – Mármint ugyanolyan. –
Próbálok belátó és részvétteli lenni, annyira próbálok, tényleg, de
eljön egy pont. Az online kutatásból tudom, hogy Emily élhet így,
ahogy most van, minden változás nélkül még sok évig. Közben
nekem meg minden hónap számít. Bűntudat szúr belém, amiért ezt
gondolom, de muszáj.
– Eva… – James kifújja a levegőt, és hátradől, a borospoharát
markolássza. – Tudom, hogy ez fontos neked, de… tényleg most kell
ezt csinálnunk?
– Nem csinálunk semmit. – Vége a gyengéd hangnak. –Most
mondtam, hogy nem vagyok terhes.
– Akkor oké.
Csend telepszik ránk, feszültebb, mint eddig. Ráébredek, milyen
ostobaság volt, hogy felhoztam a témát, mikor James csak ma
költöztette Emilyt, és kétségtelenül sebzettnek érzi magát. Miért nem
bírtam várni pár napot, sőt akár pár hetet? Vagy csak egyszerűen
csendben maradhattam volna. Ráadásul nem is volt semmi hírem,
meg sem kellett volna említenem.
Ahogy magamat ostorozom, azon tűnődve, miért vagyok ilyen
nyughatatlan, már tudom is a választ. Mert azt akartam, hogy
Jamest érdekelje. Hogy csalódott legyen, mint én, hogy fogja a
kezem, és mondja azt, hogy majd a jövő hónapban sokkal jobban
próbálkozunk, hogy megígérje a kis utazást, amiről álmodozom, egy
szép kis fogadót, hatalmas ággyal és kétszemélyes habfürdővel…
Igen, tudom, hogy hülyeség. Sosem tett ilyet. Sosem volt olyan
lelkes a gyerekvállalással, mint én, bár próbál az lenni. Óvatos
beleegyezés volt ez a részéről, talán vonakodott is, és úgy tett,
mintha nem számítana. Hogy majd megváltozik, ha terhes leszek. És
talán tényleg.
– Majd jövő hónapban esetleg – mondom végül békejobbként, de
James a homlokát ráncolja. Beleiszik a borba, és elfordítja a
tekintetét.
– Nézd, Eva, most, hogy ez mind…
– Hogy érted, hogy ez mind? Mármint Emilyre gondolsz.
– És Rachelre…
Kicsit összerezzenek.
– Mi köze Rachelnek a mi családtervezésünkhöz?
– Nem így értettem, csak… – Kifújja a levegőt. – Nem vagyok
biztos benne, hogy ez a legjobb idő erre. – A hajába túr. – Ezt te is
érted, ugye?
– Tudom, hogy nehéz. – Ez nagyon messze van az igazságtól, de
mi mást mondhatnék? Tudom, hogy nem nehéz, hanem kínzó és
fájdalmas, de már régóta ez van, amióta csak ismerem Jamest, és
beláthatatlan ideig így is lesz. És valahogy az egész közben meg kell
találnunk, hogy haladjunk előre, magunk miatt. – James, belátom,
hogy ez most nem tűnik megfelelő időnek, de az a helyzet, hogy
Emily mindig is… – Kihallgatok, hiszen milyen szavakat
használhatnék. Itt lesz? leletben lesz? Mindegyik rémesen érzéketlenül
hangzik.
– Nem, Emily nem lesz mindig – feleli James csendesen.
Az ajkamba harapok, elfogadva a büntetést, bár egyikünk sem
tudja, mit tartogat a jövő Emilynek… Sem James, sem Rachel, sem
én.
– De az ő… állapotában… éveket is élhet. – Olyan józanul és
kedvesen mondom ezt, amennyire csak bírom. Közben érzem, hogy
nő bennem a pánik. Ha James azt mondja, ne is gondoljunk erre,
amíg Emily… Nem akarok idejutni, még fejben sem. Nem akarom,
hogy azt kívánjam, Emily ne legyen, de olvastam a statisztikákat. Az
ilyen állapotba került gyerekek túlnyomó része öt éven belül
meghal, de van, aki sokkal tovább él. Akár évtizedekig, és amúgy is,
nekem már az öt év is túl sok lenne. – De beleegyeztél, James, hogy
próbálkozzunk…
– Tudom. Tudom. – Megemeli a hangját, ez annyira nem vall rá,
hogy kiegyenesedek, csendben, döbbenten. Mi nem szoktunk ilyet
csinálni. Nem veszekszünk. De most arra gondolok, hogy vajon csak
azért nem, mert én tettem róla. Fájdalmasan felsóhajt. – Csak nem
vagyok biztos benne, hogy jól döntöttünk, mindent figyelembe véve.
Emily… és hogy milyen gyorsan… Szeretlek, Eva, persze, de hogy
ugorjunk fejest a gyerekvállalásba, amikor alig egy éve ismerjük
egymást?
– Fejest ugrottunk a házasságba – közlöm, és igyekszem, hogy ne
remegjen a hangom. – Ez mennyiben más?
– Csak azt gondolom, hogy szükségünk lenne egy kis időre még.
Nem akarok csalódást okozni neked, de… – Úgy hangzik, mint aki
lemond egy randit.
Érzem, ahogy összeszorul a mellem, figyelnem kell minden egyes
lélegzetvételre, ki-be, lassan és egyenletesen.
– Mit akarsz mondani ezzel? – Sikerül végre rávennem magam a
beszédre. – Hogy talán sosem akarsz majd gyereket?
– Van gyerekem. – Élesek a szavai, lehunyom a szemem.
– Tudom. Bocsáss meg! Nem úgy értettem… – Megrázom a fejem,
nem bírom folytatni, attól tartok, hogy elsírom magam. Nem lett
volna szabad ma este előhozni ezt a témát. Mintha sosem tanulnám
meg, hogy nem szabad többet akarni, mint amit a másik adni tud.
– Eva… – James kinyúl, megérinti a kezem. Szipogok,
visszaszorítom a sírást. – Sajnálom! Nem akarok veszekedni veled.
Csak most… mindenfélét érzek. – Ez nagy beismerés, Jameshez
képest végképp. – Nem rajtad akarom kitölteni a rosszkedvem.
Csak… láttam bent Emilyt, és tudtam, hogy… nem fog kijönni. –
Elcsuklik a hangja, és a szívem összeszorul. Nem engedtem meg
eddig magamnak, hogy túl mélyen belegondoljak, mit is jelent, hogy
Emily rákerült a palliatív ellátás egyirányú útjára. El sem hiszem,
milyen érzéketlen voltam, hogy most felhoztam a gyerekkérdést.
Mikor tanulom már meg?
– Mélyebben érintett, mint vártam – folytatta rekedten James. –
Azt mondom magamnak, neked, mindenki másnak, hogy már
elfogadtam a gyászt, mégis vannak pillanatok…
– Ó, James! – Átnyúlok az asztal felett, megfogom a kezét és
visszapislogom a könnyeket, úgy érzem, most nincs jogom sírni. –
Annyira sajnálom! Nem lett volna szabad szóba hoznom…
– Lehetne, hogy… elnapoljuk ezt a beszélgetést? Amúgy sem
időszerű jövő hónapig, ugye? – Bólintok. – Hagyjuk most pár hétig. –
Megszorítja a kezem, kissé reszketegen rám mosolyog. – Sajnálom,
hogy szomorú vagy, amiért nem sikerült ebben a hónapban!
– Köszönöm! – motyogom. Talán bűntudatom van, amiért
felhoztam, de akkor is belém szúr, hogy látom, James
megkönnyebbült. Tudom, hogy vonakodott, de olyan nagyon biztos
voltam benne, hogy majd beletörődik. Most eltűnődök, nem arról
van-e szó, hogy happy endben reménykedtem, ami talán nem jön el
soha. Megint.
A borosüvegért nyúlok, és töltök magamnak, bár már kicsit
kóvályog a fejem. Kell valami, ami tompítja bennem a fájdalmat; a
félelem úgy nyílik meg, mint egy fekete lyuk, hogy talán sosem lesz
esélyem az anyaságra. Hogy sosem leszek képes azt tenni, ami
helyes.
Két héttel később James-szel még mindig úgy állunk, hogy nem
beszéltünk gyerekvállalásról, Emilyről, sőt nagyjából semmiről sem
a munkán, a tévéműsoron és azon kívül, hogy ki milyen vacsorát
akar rendelni. A felszínen minden nyugodtnak tűnik, ahogy szokott
– a városban vacsorázunk barátokkal, elmegyünk biciklizni a
folyópartra egy napos vasárnapon. De alatta érzem, hogy valami ott
bugyborékol, valami savként rozsdát mar a házasságunk alapjába.
Azt mondogatom magamnak, hogy paranoiás vagyok és fantáziáik,
de tudom, hogy nem ez a helyzet. Olyan sok mindenről nem
beszélünk, hogy egyre nehezebb tudomást sem venni az összes
taburól.
Közben a ciklusnaptáram szerint háromnapnyira vagyok csak az
ovulációtól. Belátom, hogy ez túlságosan tudományos és a
legkevésbé sem romantikus, mindent merev menetrend szerint kell
csinálni, és valamikor régen pofákat vágtam volna erre, de most
szükséges… Mármint, ha egyáltalán összeszedem a bátorságom,
hogy szóba hozzam Jamesnek.
Mikor próbálkozni kezdtünk, öt hónappal ezelőtt, próbáltam
játékot csinálni belőle. Egyik hónapban a bejárati ajtóra ragasztottam
az ovulációs tesztet, és az ágyban vártam Jamest egyetlen aprócska
selyembugyiban.
– Tudományos és romantikus egyszerre – jegyezte meg vidáman,
és lehúzta a nyakkendőjét, majd az ágyra vetődött, mindketten
nevettünk, a karunk összegabalyodott.
Akkoriban ez buli volt. Olyan, mintha egy másik élet lett volna,
holott csak néhány hónapja történt.
Ahogy telnek a napok, próbálok a munkára figyelni, igyekszem
megmenteni az etikus beszerzéses kampányt, ami még mindig nem
indult be, bár változtattam a képeken és a célcsoporton. Beszélek
Marával egy új bőrápoló termékcsalád bevezetéséről, egy akciót
javaslok, hogy adjunk a leghűségesebb törzsvásárlóinknak mintákat.
– Tetszik az ötlet, Eva – mondja, de én érzem, hogy mindjárt jön
egy „de”. Várok, félmosollyal az arcomon, éberen és profin, mint
mindig. – De megkell mondanom, hogy az utóbbi időben mintha
nem lennél itt fejben.
Mara aggodalmasnak tűnik, de tudom, hogy ebben nem bízhatok.
A munkahelyemnek egyszerre sikerül a kettő: a törődés és a torokra
lépés, de ilyen manapság az üzleti világ mindenkinek. Túl sokan
keresnek állást, túl szűk a profitrés minden szektorban. Hallottam
már Marától, hogy „muszáj törődni magunkkal”, aztán a következő
találkozáskor kirúgott valakit.
Hátradőlök, profi, magabiztos mosolyom kiszélesedik.
– Jól vagyok, Mara. – Nem beszéltem senkinek Rachelről és
Emilyről, ez nem olyan történet, amit az ember csak úgy elmesélne,
bár néha bűntudatom van, mintha titokban akarnám tartani őket. De
ha belegondolok, hogy nem találkoztam soha egyikkel sem, elég
józan viselkedés ez a részemről.
– Biztos?
– Igen – felelem határozottan és fürgén. Nem hagyhatom, hogy a
személyes dolgaim beleszóljanak a karrierembe. Ennél én sokkal
erősebb vagyok. – Csalódott vagyok az etikus beszerzéses kampány
eredményei miatt, de értékes adatokat nyertünk ki onnan, ezek még
hasznosnak bizonyulhatnak a későbbiekben. – Egyenesen ülök,
akciókészen. – Úgyhogy minden rendben.
Mara elgondolkozva néz rám.
– Ha biztos vagy benne…
– Az vagyok.
Szívdobbanásnyi csend, eltelik még egy pillanat, egyikünk sem
töri meg, mintha valami farkasszemnézés lenne. Végül Mara kurtán,
elbocsátón biccent.
Visszamegyek az asztalomhoz, elernyedek. Általában nem
szokott máshol járni a fejem, ha dolgozom, és most sem lenne
szabad, Hogy ez történjen. Igen, ez az egész Emily-ügy mélyebben
érintett, mint vártam – tudni, hogy ott van, azon az osztályon, és
csak várni, miközben ott remeg a kimondatlan feszültség köztünk
James-szel. És igen, az, hogy ötödszörre sem sikerült teherbe esni,
újabb csalódás, és már nem bírom, de itt vagyok, bejárok, elvégzem a
munkám. Nem lehetne ez elég? Miért kell mindig igyekeznem?
Elhessegetem ezeket a gondolatokat, és a munkámra
összpontosítok. Mikor pár órával később hazaérek, el sem hiszem,
hogy elfelejtettem, kedd van, és James, mint mindig keddenként, a
kórházban van Emilynél.
Ez is csoda szép este, aranyló napfénnyel és ragyogó, zöld
levelekkel, és én nem akarok semmit, csak a kanapén kuporogni,
James vállára hajtani a fejem, és nézni valami marhaságot a
Netflixen. Csak egy éve vagyunk házasok, de nincs szükségem
romantikus vacsorákra vagy hétvégi kiruccanásokra, akármilyen jók
is azok. Én csak nevetgélni szeretnék James-szel a rendelt tavaszi
tekercs és kínai disznósült felett. Fel akarok olvasni neki a Boston
Heraldból, és hallani, ahogy nevetve vagy hitetlenkedve felhorkan,
viccelődni akarok vele, hogy csak egy rendes Red Sox-drukker van a
családban, hiszen ő Connecticutban született. Megint normális
akarok lenni, de mostanában valahogy minden erőltetett és
szokatlan.
Kilépek a magas sarkúból, és töltök magamnak egy pohár bort –
túl gyakran nyúlok folyékony vigaszhoz, tudom –, és levetem
magam a kanapéra. A tökéletes forgatókönyv szerint James is itthon
lenne, rendelnénk valamit, és elfoglalnánk magunkat, hiszen épp
peteérésem van, talán itt csinálnánk, a kanapén. Talán
megpróbálnám rávenni, hogy ne húzzuk el a függönyöket,
körülbelül ennyire vagyunk merészek mi ketten. Nevetne, és vagy
tíz másodpercre hagyná is, aztán elhúzná, és felém nyúlna…
A bort iszogatom, és a napokat számolom, megállapítom, hogy
nem szexeltünk a két sietős, vágy talán múlt havi kísérlet óta, amik
nem vezettek eredményre. Tudom, hogy nem lenne szabad így
néznem.
Még egy korty bor, és megszólal a csengő, meglepődök. Senki
sem szokott becsengetni hozzánk. A korlátokhoz kötött biciklik, az
utcabulik ellenére, amikor bizonytalanul beszélgetünk az időjárásról,
ez nem olyan környék. Talán valaki röplapot oszt, csak pár percet
kér, de nekem nincs kedvem ehhez.
Döbbenetes és abszurd, de nem ismerem fel a küszöbön álló nőt,
aki a mellére szorítja a táskáját, az arca elszánt, de egy kicsit…
dermedt is. Megriaszt a tekintete. Középmagas, kicsit alacsonyabb
nálam, sötét haját kócos copfba fogta, aggodalom ráncai keretezik a
szemét és a száját. Túlságosan bő pulcsi van rajta és szűk farmer, de
esetlegesnek, összedobáltnak tűnik az öltözéke, mint akit nem
érdekelnek túlzottan a ruhák. A pulcsi ujjából kikandikáló csuklója
túl vékony. Ránézek.
– Eva… – mondta a nevemmel próbálkozva, hogy működik-e.
– Igen? – Egyik kezem a kilincsen, elállom az utat, a
szemöldököm eltúlzott udvariassággal húzom fel.
Egyenesen rám néz, az arca elszánt, de nem árul el semmit.
– Rachel vagyok.
 HETEDIK FEJEZET
Rachel
Hiba volt idejönni? Sunyi, manipulatív, vagy csak helytelen?
James talán így gondolná, és talán Eva is, de akkor is már késő
megbánni a döntést. Muszáj volt tennem valamit, James és az
elutasítása vitt erre.
El kell ismernem, hogy válaszolt az SMS-eimre, de csak annyit,
hogy nem akar beszélni, nem látja értelmét. Küldtem neki egy e-
mailt linkekkel, beidézett szövegekkel, sokoldalnyit. Talán túl sokat,
de hiszen a lányáról van szó. De csak letiltott válaszképp.
Dühös lettem volna, ha nem lettem volna ilyen kétségbeesett és
nem estem volna őszintén pánikba. Az idő egyre fogyott. Minden
egyes nappal csak fogyott, amit Emily a palliatív osztályon töltött,
ahol nem dolgoztak az állapota javulásán, ahol egyre csak
rosszabbodott. Nem bírom nézni. Nem bírok ott ülni Emily mellett,
hallgatni a mormogást, a csendes sírást a többi szobából, tudni, hogy
ezen az osztályon mindenki csak vár.
Eva ajka elnyílik, a szeme elkerekedik, ahogy rám néz. Kicsit
belém szúr, hogy nem ismert fel. Egyáltalán nincsenek rólam képek
ebben a lakásban? Nem keresett rám a Facebookon? Én rákerestem
Evára, amikor James beszámolt róla, és pontosan olyan volt, mint
vártam, elég különös módon. Az én tökéletes ellentétem az ápolt
frizurájával, a tökéletes sminkkel, a stílusos kosztümjében. Az isten
szerelmére, James! – Ezt gondoltam akkor magamban, emlékszem. –
Nem közhelyes ez kicsit?
De nem engedem meg magamnak, hogy így gondolkozzak, mert
muszáj a magam oldalán tudnom Evát, Emily oldalán, akármilyen
abszurdul is hangzik ez. Ez az egyetlen kártyám, amit még
kijátszhatok, az én utolsó kétségbeesett dobásom.
– Bejöhetek?
Eva úgy néz rám, mint aki nem akar ellépni az ajtóból, nem akar
beengedni az életébe. És ezt valamennyire meg is értem. Egymás
élete körül körözünk, fontosak vagyunk, de nem ismerjük egymást
már egy éve. Erről mit is kellene gondolnunk?
– Hm, igen. Persze! – A hangja merev, a biccentése hirtelen.
 Félrelép, én elcsusszanok mellette, be James új otthonába, ahol
még sosem jártam.
Felismerem a bútorok egy részét. Mikor eladtuk a házat, mindent
elosztottunk: a bútorokat, az edényeket, az esküvői ajándékokat.
Csak ez tűnt igazságosnak, és én amúgy sem akartam újraépíteni a
családi otthont a lerobbant ikerházban, egy alacsonyabb szintű
változatában annak, amiben valaha éltünk. Hagytam, hogy Jamesé
legyenek a szebb darabok, én elvittem az Ikea-cuccokat.
Most belém mar, mikor meglátom a bőrkanapénkat a nappaliban
– James-szel szinte minden este ezen ültünk. Előttem van, ahogy
felteszem a lábam az ölébe, a tenyere a pocakom domborulatán.
Elfordítom a tekintetem, és meglátom az előszobái asztalt, amit a
Catskill-hegységben vettünk egy antik bútorokat áruló boltban,
próbáltunk alkudozni a tulajjal, egy szívós, elegáns, ősz hajú, gonosz
mosolyú úrral. Nehezebb itt lenni, mint gondoltam, állapítom meg.
Elindulok befelé, látom az új dolgokat is. Néhány szép litográfiát
a gyarmati időkbeli Bostonról. Fehér bőr étkezőszékeket. Milyen
borzasztóan kényes darabok, gondolom, de persze nekik nincs
gyerekük. Evára nézek, egyik franciamanikűrös keze az ajtókereten,
darázsderekát kihangsúlyozza az elegáns, szűk szoknya és a betűrt
blúz, és arra gondolok, vajon lesz-e valaha. De most nem akarok
ezen a lehetőségen töprengeni.
– Micsoda meglepetés! – mondja végül Eva, mikor én nem
szólalok meg. – Minden rendben?
– Igen. Bocsánat, hogy csak úgy beállítottam! – Nem akarok
ellenséges hangot megütni, de felbugyog bennem a neheztelés, amit
túl sokáig szorítottam le csendes izzásig. Eva felé fordulok. –
Tudom, hogy ez itt a te intim szférád, és sajnálom… – Elhallgatok,
Eva felvonja a szemöldökét.
– De? – kérdezi hűvösen. Nem akarja, hogy itt legyek. Kínosan
egyértelmű, bántó, még akkor is, ha megértem. Én sem akarok itt
lenni.
– James nem válaszol az üzeneteimre és az e-mailjeimre. Nem
hajlandó beszélni velem Emily kezeléséről, ezért úgy döntöttem,
máshogy kell megtalálnom a módját, hogy megbeszéljek vele
valamit.
 – Engem akarsz ebbe bevonni? – Nem túl ígéretes a hang, amit
basznál, és még magasabbra szalad a szemöldöke. Olyan, mint aki
hitetlenkedik, és talán meg is ijedt, mintha nem tudná elképzelni, mi
a bánatért tennék ilyet. Én sem tudom elképzelni, és mégis itt
vagyok. A kétségbeesés a legkülönösebb tettekre sarkallhatja az
embert, és még csak nem is sajnálja, nem jön zavarba miatta.
– Csak annyi kellene, hogy James meghallgasson, Eva. És nem
hajlandó. – Eszembe jutott, hogy rátörök a munkahelyén, elkapom a
parkolóban, de túl megalázónak éreztem, és arra jutottam, hogy nem
is működne. Muszáj, hogy James valaki mástól ismerje meg az én
nézőpontomat. Valaki olyantól, aki úgy gondolkodik, mint én.
Ez lehetne Eva?
Ki más lehetne?
– Semmi közöm a kettőtök kapcsolatához James-szel, Rachel –
közli Eva határozottan. – Semmi a világon.
– Tényleg? – A kérdésem ott lebeg közöttünk, majd puhán a
földre hull. Eva kicsit megrázza a fejét, de nem mond semmit.
Taktikát váltok. – Ez nyilván nem ideális, ugye? Válás…
újranősülés… Tudjuk, hogy nem így kellene lennie, de az élet
bonyolult és fájdalmas, úgyhogy így állunk.
– Kösz! – Most már sav csepeg a hangjából. Nem akartam bántó
lenni, de látom, hogy támadásra készül, és szidom magam, amiért
még nehezebbé teszem, mint amilyennek lennie kell.
– Bocsánat! Én csak próbálok… – Tehetetlenül elhallgatok,
annyira akarom, hogy sikerüljön, de tartok tőle, hogy már ki is
derült, hogy nem fog. Attól tartok, hogy ez kétségbeesett, abszurd
húzás volt már eleve. – Eva, én csak azt próbálom mondani,
nyilvánvalóan rosszul, hogy én… én nem érzek keserűséget…
emiatt, tudod. Miattad. – Hazugság bújik meg a sok igazság között,
de most nem tudom kibogozni. – Elfogadom, hogy nem működött
nekünk James-szel, és most boldog veled. Nem azért jöttem, hogy
megpróbáljam felborítani ezt a hajót, vagy gondot okozzak nektek. –
Ez legalább tényleg teljesen igaz. – Nekem most csak Emily számít –
mondom, és hallom az őszinteség lüktetését a hangomban, az igaz
érzelmekét. Látom, hogy Eva szeme elkerekedik, tudom, hogy ő is
hallja. – És James nem hajlandó még csak beszélni sem velem erről.
Szükségem van valakire, aki ráveszi, hogy gondolja meg, olyanra,
akire hallgat is…
– És szerinted én lennék ez az ember? – Mintha becsmérlő lenne a
hangja, talán nem is értem.
– Ki más?
– Az apukája? Rá hallgatna talán.
Megrázom a fejem. James anyukája meghalt, két és fél évvel
azután, hogy összeházasodtunk, és az apja elvett valakit hat
hónappal utána, akit az edzőteremben ismert meg. James nem örült
neki, most már persze látom ebben az iróniát. Akárhogy is, James és
az apukája – egy valamikori pénzügyi nagykutya és kétségtelen
munkamániás – mindig is kicsit távol maradtak egymástól, inkább
hátcsapkodós, mint megölelős viszony volt köztük.
– Nem hiszem – mondom Evának. – Sosem volt ilyen a
kapcsolatuk. – Valójában James a főiskola után rövid időre teljesen
elidegenedett az apjától, mikor nem ment el egyenesen, rögtön
dolgozni, inkább egy évig utazott a Távol-Keleten, hogy magára
találjon, és az apja ezt nem tudta felfogni. Eva talán nem tud erről?
A konyhába megy az ajtóból, felmarkolja útközben a félig teli
borospoharat, és egész végig csóválja a fejét. – Bármit is akarsz,
Rachel, hogy tegyek… Nem hiszem, hogy én lennék erre a megfelelő
ember.
– Tudom, hogy ez nem ideális, és kicsit furának tűnhet. –
Kimegyek utána a konyhába, ami makulátlan óda a rozsdamentes
acélhoz és a gránithoz, úgy fest, mint amit sosem használnak. – De
tudod, hogy Emily a palliatív osztályra került… – Igazából nem
tudom, mit mondott el neki James, mennyire vonja be. Nem szívesen
képzeltem el, ahogy ők ketten a lányomról beszélnek, vagy akár
rólam. Nem akartam elképzelni, ahogy James panaszkodik a
viselkedésemre, nem mintha azt gondolnám, hogy szokott. A maga
módján nagyon is lojális. De akkor is mélységesen felzaklat, hogy
esetleg az én életemről beszélnek. A fájdalmamról.
– Igen, tudom – feleli kurtán Eva.
– És gondolom, James azt is mondta, hogy nem tudom ezt
elfogadni?
 – Igen. – Eva bort tölt a poharába, majdnem színültig. Felém
fordul, egyik szemöldökét felhúzza. – Kérsz?
Igen, szeretnék, jól jönne valami az idegeimre, de nem érzem
helyesnek, és amúgy vezetek is.
– Nem, köszönöm!
– Ahogy gondolod. – Leteszi az üveget, csak egy korty maradt
benne, visszateszi a hatalmas, mélyhűtős fridzsiderbe, majd felveszi
a poharat, egy pillanatra lehunyja a szemét, ahogy belekortyol.
Aztán újra kinyílik a szeme, rám néz, keményen, kicsit zavarba
ejtően. A lenőtt, legalább kétcentis, ősz hajtöveimet nézi, az arcomra
vésődött ráncokat, amik még három éve nem voltak ott?
Negyvenkét éves vagyok, a Facebook szerint Eva csak
harminchat. Több mint hat évvel fiatalabbnak néz ki nálam a sima
bőrével, ragyogó szemével és profi frizurájával. Csoda szép, de
keményen és élesen, érzem benne a merevséget, ahogy kész
odacsapni, és eltűnődök, vajon mi vonzotta Jamest hozzá. Az, hogy
ennyire más, mint én? Vagy ez arrogáns gondolat?
Nem számít – mondom magamban. – James Őt választotta. Ez van.
Iszik még egy kortyot, fáradtan kifújja a levegőt.
– Szóval mit szeretnél, mit csináljon James?
Elhallgatok, felmérem a pillanatot. Eva úgy tűnik, mint aki már
megadta magát, mindketten a konyhában állunk. Mennyi időt ad
vajon nekem? Többre lenne szükségem, mint néhány sietős percre,
dadogásra a konyhapultnál.
– Leülhetnénk? – kérdezem, próbálok szerényen beszélni. – El kell
magyaráznom…
Csend, majd Eva bólint, és bemegy a nappaliba, lerogy a
kanapéra, valahogy érezni, hogy közel áll a belenyugváshoz, hogy itt
vagyok, és elrontom az estéjét. Nem számít, nem kell törődni vele,
mondom magamnak. Arra kell koncentrálnom, ami fontos. Emilyre.
– Köszönöm! – mondom, és komolyan is gondolom.
Egy megtermett, szögletes fotel szélén kuporgok szembe Evával,
két kezem a térdem között.
– Akkor tudod, hogy Emily két héttel ezelőtt átkerült a palliatív
osztályra… – foglalom össze, ő bólint. – A kívánságom ellenére.
Nem állok készen arra, hogy lemondjak a lányomról.
 – És szerinted James meg igen? – A szavakban nincs elítélés,
inkább érdeklődés főleg.
– Talán – ismerem el, bár fáj. Arra sem állok készen, hogy
lemondjak Jamesről ennyire, és tudom, hogy ő is gyászol. – Azt
hiszem, talán neki könnyebb… hiszen… – Elhallgatok, nem akarom
megfogalmazni.
– Miattam? – fejezi be helyettem, és lecsúszik egy újabb jókora
korty a torkán.
– Igen, azt hiszem. Miattad. Új életet kezdett… – Miközben én meg
nem. Olyan fájdalmasan nyilvánvaló, de nem érdekel, bár fáj
bevallani ennek a nőnek. Akire leváltottak.
Ekkor belém hasít a felismerés, hogy hiába próbáljuk
barátságosnak álcázni, mély, sötét folyóként tátong köztünk a
keserűség és a fájdalom, sőt az egész alatt talán ott mozog a harag is,
elragad minket az árja. Talán ezért nem találkoztunk sosem. Ezért
nem találkozott Eva Emilyvel sem. Még csak eszembe sem jutott,
hogy talán elmehetne hozzá, és James sem vetette fel, hogy elhozná
Evát a lányunkhoz. Most eltűnődök, vajon ez normális-e. Hogy
vajon a gondos barátságosság felszíne alatt valójában utáljuk-e
egymást.
Eva elfordítja a tekintetét, az ajkát összepréseli.
– Akkor mit akarsz, mit tegyen? Nem mondtad még.
Mély levegőt veszek.
– El akarom vinni Emilyt egy kísérleti kezelésre. Szükségem van
James beleegyezésére. Közös felügyelet alatt áll Emily, együtt
dönthetünk csak a terápiáról. Egyet kell értenünk az ezt érintő
minden változásban.
Eva rám néz, a tekintete végigsiklik rajtam, zárkózott és
homályos, nem árul el semmit.
– És nem értetek egyet?
– James beszélni sem hajlandó velem erről a lehetőségről. –
Hallom, hogy a kétségbeeséstől megremeg a hangom. Mikor
többórás online kutatással ráakadtam erre a gyógymódra, amit
egyetlen olasz klinikán csinálnak, tudtam, hogy ez nem csoda.
Persze hogy tudtam. Nem ringatom magam annyira ábrándokba,
mégis reménysugár a végtelen sötétségben, szükségem volt erre.
Emilynek volt szüksége erre. Csodálatos „mi lenne, ha…” lehetőség
volt, amibe mindketten belekapaszkodhatnánk. De mikor átküldtem
a linket Jamesnek, túl rövid volt a válasza.
Nem bírom, Rachel.
Gyorsan küldtem neki egy másik e-mailt, megnyugtattam, nem
kérem tőle, hogy ő csinálja. Én intézném. Mindent, az egészet: a
pénzt, az utazást, az ápolást. De mivel egyenlő szavunk volt Emily
kezeléséről, szükségem volt James beleegyezésére, és eddig még
csak beszélni sem volt hajlandó róla. Mintha egy téglafalnak verném
a fejem, tiszta seb és vér voltam, de mégis elszánt.
– És azt hiszed, én meg tudnám győzni? – Eva felhúzza egyik
szemöldökét, nyilvánvalóan nem hisz ebben.
Azt hiszem? Nem vagyok biztos benne, de nincs más lehetőség.
James nem beszél velem, a közös barátaink már elkoptak, és csak
hallgat a feleségére.
– Nem tudom – vallom be. – De nincs más ötletem, és tényleg
muszáj, hogy beleegyezzen. Különben bíróságra kellene vinnem
ezt… – Amit nem engedhetek meg magamnak. Ami túl sok idő
lenne. Amitől minden még rosszabb lenne.
Eva lassan megrázza a fejét, és én magamban felsikoltok
tiltakozásul. Nem mondhat nemet, még nem, még nem mondtam el
neki a statisztikát, nem magyaráztam el, milyen reményt adhatna ez.
– Nézd – folytatom, félbevágva bármilyen szánalmas
visszautasítást, amire épp készülne –, tisztában vagyok vele, hogy
nem lehet tudni! Nem vagyok naiv. Ez a kezelés nagyon új még. De
Emily megérdemel minden esélyt, amit csak képes vagyok megadni
neki – ahogy minden más gyerek is. És a kutatás lenyűgöző – ezt a
kísérleti kezelést már kipróbálták néhány, Emilyhez hasonló
állapotú betegen, és a tudatuk egy része visszatért, valamennyire
felébredtek. – Nem hatalmas eredményekről beszélünk, hanem
valamiről, és Emily esete lehet, hogy még többet ígérne. Rövidebb
ideje van éber kómában, mint azok, akik már megkapták ezt a
kezelést, és fiatal. Nem akarok nagyon reménykedni, de ez a helyzet.
Persze hogy ez. Magasan száll a remény, dagadnak a vitorlák,
eufórikusán.
– És mi ez a kezelés? – kérdezi Eva.
 – Idegstimuláció. Egy szenzort ültetnének be Emily mellkasába,
ami a bolygóideget stimulálja, ez az agy tudatért felelős részéhez
kapcsolódik. – Elfújom fejből, amit tanultam az internetről. Nincs túl
sok információ erről a kezelésről, olyan új még. Csak maroknyi
páciens volt az elmúlt pár évben, ennyi. Aligha lehet belőle
következtetéseket levonni. Gyakorlatilag hallom dr. Brown hangját,
sőt Jamesét, ahogy ezt mondják, a fejüket rázzák, morognak valamit
a hamis reményekről, ábrándok kergetéséről.
– Akik megkapták ezt a kezelést, valamilyen mértékig
visszanyerték a tudatukat – folytatom határozottan. – Mérhetően.
Nem arról van szó, hogy kipattannának az ágyból, ez igaz, de
reagálnak a stimulálásra, érzékelik a fenyegetést, követik a
tekintetükkel a tárgyakat, hallanak. Volt, aki megpróbált kapcsolatot
teremteni.
A hangom elcsuklik, szaggatottan beszívom a levegőt, igyekszem
összeszedni magam.
– Tudom, ez valószínűleg csekély eredmény a te szemedben, de
ha arra gondolok, hogy Emily megint felismerne, vagy akárhogy, de
válaszolna nekem… – Nem bírom folytatni, elsírnám magam, és
tényleg nem akarom ezt Eva előtt. – Olyan sokat jelentene ez nekem!
– Sikerül végre befejeznem, a hangom fojtott az érzelmektől.
Eva megint másfelé néz, fogalmam sincs, mire gondolhat. Az
érzelmi kitörésem meghatotta vagy megkeményítette? Mit gondol:
szánalmas vagyok vagy csodálatra méltó?
Várok, visszafojtott lélegzettel, reménykedve. Mikor már nem
bírom tovább a csendet, megszólalok.
– Kérlek, Eva… – folytatom halkan. Már uralkodom magamon,
hála istennek! – Tudom, hogy sokat kérek. Tudom, hogy ez nem a te
gondod, hogy nem a te felelősséged, hogy nem kell törődnöd velem
vagy Emilyvel. – Megrándul az ajka, de nem mond semmit. – De
adtál egy mackót Emilynek, James megmutatta nekem… – Megállok,
újra megpróbálom. – Ha lenne gyereked, ha lenne gyereketek James-
szel… – Fáj kimondani ezt, de ráveszem magam. – Nem tennél-e
meg mindent, hogy megpróbálj segíteni neki? Segíteni, hogy egy
kicsit visszakapjon saját magából, akármilyen kicsit is? Nem bírnék a
tükörbe nézni, ha tudnám, volt olyan, amit megtehettem volna
Emilyért, de nem tettem.
Az arca egy pillanatra eltorzul, még jobban elfordítja a fejét tőlem.
Mondtam valami rosszat? Elutasított máris?
– Nem tudod, mit kérsz tőlem – mondja, és én érzem, hogy az
idegesség, sőt talán a harag belém szúr. Amennyire tudom, nagyon
keveset kérek, nem számít, mit mondtam. Egyetlen beszélgetést.
Hogy legyen egy kislány védőügyvédje, akinek szüksége van
minden segítségre és támogatásra, amit csak megkaphat. Nem
kerülne neki sokba nyilván. James talán bosszús lenne, amiért
túlságosan beleavatkozik, de engem hibáztatna, nem Evát.
– Sajnálom! – mondom, megpróbálva alázatosan beszélni, bár egy
pillanatra arra gondolok, hogy odamegyek hozzá, ahogy a kanapén
hever a hatalmas borospohárral, a menő kosztümjében, a szoknya
felcsúszott a combján. Odamegyek, és jól megrázom.
Tudod te egyáltalán, milyen az életem?
Eva a fejét rázza. Nemet fog mondani. Tudom, érzem, és a lelkem
mélyén még meg is értem, nem hibáztatom, ez nem az ő élete. Nem
az ő gyereke. Kétségbeesett, reménytelen próbálkozás volt, hogy
megkérem, beszéljen James-szel. Ha a férjem csak annyira képes
lenne, hogy beszél velem… de eddig nem volt hajlandó. És én
reméltem, ha valaki mástól hallja, mondjuk, Evától, akkor majd más
szemszögből látja az egészet, és meggondolja magát.
De ez nem Eva felelőssége, hanem az enyém. Elfogadom, még ha
lázadok is magamban az elutasítás ellen, amit érzek, hogy közeledik.
Eva felém fordul, az arca elszánt, az ajkát összeszorítja. A
tekintete távoli, mintha nem is látna. Lelendíti a lábát a kanapéról, és
egy csörrenés kíséretében leteszi az üres borospoharat a
dohányzóasztalra. Visszafojtott lélegzettel várok.
– Megteszem, amit tudok – mondja végül.
 Drága Babszem!
Hadd meséljem el neked a születésed történetét. Az éjszaka közepe volt,
nem tudtam aludni. Csak forgolódtam, párnával támasztottam ki az én
hatalmas, csodálatos pocakomat – te voltál benne, Babszem! –, próbáltam
kényelembe helyezni magam, de sehogy sem volt jó. Úgyhogy felkeltem teát
főzni, bár tudtam, hogy így egész éjszaka vécére fogok rohangálni. Akkora
lett a hólyagom, mint egy borsószem, de nem haragudtam rád semmi
ilyesmiért. Sosem fogok.
Ott álltam a konyhában, vártam, hogy felforrjon a víz, egyik kezem a
pocakomon, mikor éreztem, hogy valami megpattan. Olyan furcsa érzés
volt, mintha kidurrant volna bennem egy lufi. Aztán víz zubogott, mintha
bepisiltem volna, de nem. Csak álltam ott, teljesen összezavarodva, mikor
apukád botorkált be a konyhába.
– Azt hiszem, épp elfolyt a magzatvized! – Erre rájöhettem volna, ugye,
Babszem?
Néhány percig olyanok voltunk, mint a próbarendőrök kivonuláskor.
Úgy rohangáltunk, mint a fejetlen csirkék, Babszem, miattad. Izgatottak
voltunk, és féltünk, teljesen bepörögtünk, izgultunk és izgultunk, mert
végre jöttél. Már majdnem ott voltál.
Valahogy eljutottunk a kórházig, be a szülészetre, mintha egy pillanatig
sem késlekedhetnénk, mintha ott helyben a padlóra pöttyanhattál volna.
Mint a legtöbb elsőbabás szülő, azt hiszem, mert be kell vallanom neked,
hogy a szülésznőt nem hatotta meg a vad sürgősség
– Első baba – mondta. – Üljenek le!
Mikor vagy másfél órával később végre megvizsgáltak, megtudtam, hogy
csak kétcentisre tágultam még. Kettő, Babszem! Ha esetleg nem tudnád, tíz
centi kell, mire az ember végre nyomhat. Ettől még messze voltunk.
Hajnalodott, én fel-alá járkáltam a szobában, amit kaptunk, próbáltam
előrevinni az egészet, de te még nem álltái készen rá, hogy kibújjál. Talán
csak túl kényelmes volt ott benti Nem hibáztatlak, amiért maradni akartál.
Néhány órán át nem történt semmi, én azt gondoltam, sosem fog, mikor
hirtelen minden felgyorsult. Négy centire tágultam, aztán hatra, aztán
nyolcra, és már majdnem ott voltál! Nem akarok a fájdalomról beszélni,
mert megérte, és nem érdekelt, mennyire fáj. Visszautasítottam az
epidurált, mert érezni akartam mindent: apukád úgy gondolta, teljesen
megőrültem.
 És aztán eljött az idő, nyomni kellett. Az orvos azt mondta, hogy talán
érezni fogok „némi késztetést”, emlékszem, nevetésben törtem ki.
Tényleg? – kérdeztem vissza, mire Ő mosolygott, és én megint
nevettem, annyira izgultam, hogy hamarosan találkozunk.
És akkor ott voltál. Apukád örömében felkiáltott, amikor minden
bonyodalom nélkül kicsusszantál, az orvos feltartott, vörös voltál, és
kiabáltál. Dühös voltál, Babszem, rém dühös! De aztán a mellemre tett, én
átkaroltalak, elbillent a fejed, felnéztél rám, és abbahagytad a sírást.
Egymást bámultuk, olyan volt, mintha nem lenne a világon rajtunk kívül
senki más. Nem éreztem ilyet soha, sem előtte, sem utána. Mosolyogtam,
puszit nyomtam a ráncos homlokodra, és ezt suttogtam:
– Isten hozott a nagyvilágban, kicsi Babszem!
Szeretlek:
Anya
 NYOLCADIK FEJEZET
Eva
A borbár, ahol a barátnőm, Naomi találkozni akar, pont az a
típusú laza hely, amelyik próbál nem menőnek látszani, de mégis
érezni az erőlködést. Kanapék itt-ott, félhomály, halk háttérzene és
akváriumméretű poharak. Ezt a legutóbbit szeretem, bár abban
maradtam magammal, hogy ma este nem iszom. Mármint, milyen
nő az, aki terhességgel próbálkozik, és közben megiszik majdnem
minden este három pohár bort?
Erre könnyű válaszolni. Én ilyen vagyok. Nem mintha tényleg
próbálkoznék, elmúlt a termékeny időszak, és még egy jóéjt-puszi
sem volt. Úgy érzem, mintha a házasságom lassan elmúlna, mintha
elmosná a dagály, és én még csak nem is tudom, hogyan és miért
történik ez, hogy ez az egész csak a fejemben létezik-e, mert annyira
félek, hogy nem sikerül. Hogy James és én arra vagyunk-e ítélve,
hogy elsodródjunk egymás mellől.
Nem segített Rachel látogatása sem egy héttel ezelőtt. Nem
mondtam el Jamesnek, hogy ott volt, hiába kérte tőlem, amit kért.
Mikor James hazajött aznap este, úgy éreztem magam, mint valami
házasságtörő, tényleg be is fújtam légfrissítővel a nappalit, hogy
elnyomja Rachel parfümjének halvány, citromos aromáját. Azt
gondoltam, James talán rájön, hogy Rachel ott járt, megtalálja egyik
hosszú, sötét hajszálát a fotelen, de nem. Végül James engem is alig
vett észre.
Köszönt, kivett egy italt a hűtőből, és eltűnt a laptopja mögött,
munkára hivatkozva. Régebben, még ezelőtt – és még azt sem
tudom, ez mikor kezdődött –, nem bántam volna. Nem éltünk
egymás szájában, mindig is szerettem, ha békén hagynak, ahogy
James is. Lehet, hogy leültem volna vele szemben az italommal,
magam előtt a laptoppal szintén, és időnként tettünk volna egy-egy
megjegyzést, összemosolygunk vagy összenézünk váratlanul. Ilyen
volt régen, és én azt akarom, hogy megint ilyen legyen.
Most a kopott kanapékat kerülgetve megyek Naomi felé. Ő még a
régi életemből megmaradt barátnőm, mikor mindketten fiatal,
ambiciózus gyakornokok voltunk egy nagy tanácsadó vállalatnál
New Yorkban. Ő még mindig pénzügyi területen dolgozik, de
néhány éve költözött csak Bostonba, én meg a gyakornokoskodás
után rögtön elhelyezkedtem egy itteni tanácsadó cégnél, és onnan
jöttem a Maemaéba.
– Helló, csajszi! – vigyorog rám, és felemeli a hatalmas poharat. –
Koktélt rendeltem végül. Valamilyen Cosmopolitan-féle.
A koktélcseresznyét és a kanálnyi szirupot nézem, ami
vércseppként lebeg az alkoholban.
– Menőnek néz ki.
– Kérsz egyet?
– Talán.
– Mi a baj? – húzza fel a szemöldökét. – Nehéz napod volt az
irodában?
Talán Naomi a legjobb barátnőm, rajta kívül csak néhány
kollégámat nevezhetném barátomnak, de még ő sem ismer engem
túl jól. Nem tudja, mit próbálok eltemetni magamban évek óta, és
nem tudja, mennyire vágyom egy gyerekre. Meglepte a házasságom,
bár gratulált, mikor elmeséltem neki a spontán külföldi esküvőt. Azt
hiszem, ez valahogy elfogadhatóbb volt, mint egy gondosan
eltervezett, kínos lagzi a Cape Cod-i golíklubban.
– Igen, azt hiszem. – Nincs energiám színlelni, Naomi a homlokát
ráncolja.
– De komolyan, mi a baj?
Megrázom a fejem. Nem is tud Emilyről, bár Rachelről beszéltem
neki. De nem mentem bele a részletekbe, nem akartam. Könnyebb
volt, ha nem mondtam el senkinek, ha hagytam, hogy egyszerű
maradjon a házasságom. Naomi csak párszor találkozott James-szel,
akivel az Emilyvel töltött idő miatt nem volt könnyű társaságba
járni.
Emily. Azóta ott keringett a fejemben, hogy Rachel bejött
hozzánk, sütött belőle a kétségbeesés és az anyai szeretet, amitől
nagyjából egyformán sajnáltam és utáltam őt. Miért kellett bevonnia,
mikor eddig ennyire nem vettem részt ebben? Miért kellett elérnie,
hogy kételkedjek, gondolkozzak, érdekeljen?
– Eva… – Naomi megfogja a karom. – Áruld el, mi folyik itt, mert
nyilvánvaló, hogy valami történik! És hadd vegyek neked egy italt!
 Nem nehéz elcsábítani egy koktélra, és így kapok egy kis időt,
hogy összeszedjem magam és kitaláljam, mit mondjak, ha mondjak
egyáltalán bármit. Mikor Naomi visszaér még egy cseresznyés
Cosmopolitannel, a gyomrom görcsbe áll a várakozástól és az
aggodalomtól.
– Tessék! – nyújtja oda nekem Naomi a hatalmas poharat. – Idd
csak meg!
Belekortyolok, meglepően erős, és rémségesen édes, mint egy
túlcukrozott köptető.
– Akkor mesélj szépen, mi a baj! – utasít Naomi. – Munka?
Házasság? – Nem bírja ki, pofákat vág, sosem volt oda az
elköteleződésért. New Yorkban lettünk jóban ehhez hasonló
koktélok társaságában, és kijelentettük, megteszünk mindent a
karrierünkért, de semmit sem teszünk a szerelemért. Hogy
megváltozott minden… legalábbis nekem.
– Azt hiszem, házasság – vallom be pillanatnyi szünet után,
ahogy végigéget az alkohol belül. – Mondjuk.
– Mondjuk?
És ekkor, kicsit vontatottan és kicsit vonakodva, elmesélem
Emilyt. És hogy Rachel mit akar tőlem. Naomi tátott szájjal hallgat
onnantól kezdve, hogy felrobbantom az első bombát, és be sem
csukja, amíg el nem hallgatok, elhal a befejezetlen, szomorú történet.
És most… mi lesz? Mit tegyek?
– Ez komoly? Azt akarja, hogy avatkozz bele, állj mellé a férjed
ellenében? Mármint, azért van pofája…
Valamiért idegesít, hogy ez Naomi első reakciója.
– Kétségbeesett. Nincs más választása.
– Ez nem a te problémád, Eva. – Naomi a fejét csóválva issza a
koktélt. – Egyáltalán nem.
– James a férjem – mutatok rá. – Emily a lánya. Részei az én
életemnek is. – Akármennyire el vagyunk választva. Hogy ez
mennyire történt James miatt, és mennyire múlt rajtam? Mert amíg
Rachel nem bukkant fel a küszöbön, észre sem vettem, mennyire
nem akartam találkozni a férjem első feleségével, mennyire nem volt
erre szükségem.
 – És Rachel a volt felesége. Elbánnak a saját problémáikkal. Miért
rángat bele téged? Mármint… miről van szó?
Nem bírom átérezni Naomi dühödt kitörését, bár tulajdonképpen
szeretném. Annyival könnyebb lenne, olyan csodásan egyszerű,
lerázni magamról ezt az egészet, feltartani a kezem, és közölni, hogy
kösz, de nem! Nem én.
– Nem sajnálod? – kérdezem kíváncsian.
Naomi megmerevedik, meglepett, kicsit legyőzött is.
– Igen, persze hogy sajnálom! – mondja egy pillanattal később,
idegesnek és zavartnak tűnik. – Mindenki így érezne. Nem ez a
kérdés. Sajnálhatsz valakit, Eva, de nem kell bele-állnod, és
megoldanod a problémáikat.
Emilyre gondolok, ahogy a kórházi ágyon fekszik, nem mintha
láttam volna ott, vagy bárhol máshol. Csak elképzeltem, túlságosan
sokszor, mintha valami film lenne, sírós dráma. – Nem is teszem ezt.
Naomi egy pillanatig csak néz engem.
– Tényleg komolyan gondolod? Azt gondoltam, hogy majd
leszólod nekem ezt a Rachelt, hogy hogyan meri, de nem, ugye? –
Lassan megrázza a fejét. Elgondolkozik. – Te tényleg arra gondolsz,
hogy csinálsz valamit.
– Nem tudom. – Azon töprengek, amit Rachelnek mondtam.
Hogy megteszem, amit tudok. De hát mit tudok? Fogalmam sincs, és
ő mégis úgy ragadta meg ezt, mint valami mentőövet, megköszönte,
még a kezemért is nyúlt. Úgy éreztem magam, mint egy csaló, mert
nem voltam benne teljesen biztos, hogy valójában merek-e majd
bármit is mondani. Az nem volt kérdés, hogy nem akarok, mégis…
Ha lenne gyereked, ha lenne gyereketek James-szel… Nem tennél-e meg
mindent, hogy megpróbálj segíteni neki?
Talán Rachel tudhatta, mennyire megsebez ezekkel a szavakkal?
Hogy újra és újra hallani fogom majd belül, kínozni fog.
Ha…
Bárcsak!
– Nem értem… – mondja Naomi, mire felnézek a pohárról.
Egyetlen kortyot ittam csak, a gyomrom górcsői. – Ez nem vall rád.
– Nem? – Nem is tudom, meg kellene-e bántódnom. Miért, mi
vallana rám, milyen vagyok? A kemény üzletasszony, akit a
munkahelyemen eljátszok, fürge, csiszolt, hűvös és összeszedett,
vagy a laza, vicces szerető, amilyen otthon akarok lenni? Vagy a
szüleim kötelességtudó lánya a végtelen grillezéseken, vagy a
csendes, fortyogó lázadó, amilyennek belül érzem magam? Egyik
kérdésre sem tudom a választ, Naomi akkor hogyan?
– Okosabb vagy te ennél – folytatja Naomi. – Józanabb. Nyilván
tudod, mi történik, ha beszélsz erről James-szel?
Megint iszom egy kortyot, összerezzenek a túl édes, torkomat
ellepő íztől.
– Miért, mi történik? – Kíváncsi vagyok a véleményére, hiszen
alig ismeri Jamest, és csak néhány perce hallott Emilyről.
Naomi előrehajol, egy pillanatra megfeledkezik a koktélról.
– A legkevésbé sem vagyok kapcsolatszakértő, de azt még én is
látom, hogy ebből tragédia lenne.
– Ó!
– Rachel és Emily… egyszerűen nem a te dolgod, Eva. Ha ez
gonoszul hangzik, sajnálom, de akkor is így van.
– Rachel tett róla, hogy az én dolgom legyen, legalábbis most.
– De nem lett volna szabad ezt tennie, és neked nem lett volna
szabad beleegyezned. Tényleg azt hiszed, hogy James majd hallgat
rád ebben az ügyben?
Erre kicsit hátrahőkölök.
– Miért ne hallgatna?
– Megkérdezte már a véleményedet? – veti fel Naomi. –
Beszéltetek már erről? Vajon értékelné, ha beleszólnál a kapcsolatába
a lányával és a volt feleségével?
Olyan mindentudón beszél, pedig nem is mondtam el neki a ránk
telepedő csendet, ha Emily kerül szóba. Vagy Rachel. Úgy érzem,
túlságosan kitárulkoztam, pedig nem is árultam el semmit.
– Nem – felelem méltóságteljesen. – De ez nem jelenti, hogy így
kell lennie.
Naomi a fejét csóválja.
– Képzeld magad James helyébe! Van egy gyereked az első
házasságodból, minden szempontból nehéz a helyzet, és az új férjed
beleugat, és előírja, hogy kellene kezelned a saját lányod, bár még
csak nem is találkozott vele soha.
 Az arcom kezd felforrósodni. Így nézve rémségesen bele-ütöm az
orrom.
– De nem ugatnék bele.
– De igen. Nem gondolod, hogy Jamesnek meglehet a jó oka,
hogy nem akar belevágni ebbe a kísérleti gyógykezelésbe, bármi is
legyen az? Nem feltételezed, hogy végiggondolta ő is?
– Idegstimuláció. És nem tudom, végiggondolta-e.
Rákerestem a neten. Találtam pár tudományos cikket, de nem
volt róla túl sok információ, viszont elindultam a linkek lejtőjén,
elvezettek az agyműködésről szóló cikkekhez, a jelenlegi
kutatásokhoz és a tényhez, hogy milyen sokat nem tudunk még.
Még arról is volt egy cikk, hogy egy kómába esett fickó valójában
magánál volt végig, de képtelen volt kommunikálni. Ez borzasztó
félelmetesen hangzott, mégis értem, hogy Rachel nézőpontjából ez
icipici reményt adhat. Egy kis szikrát a sötétségben. Esélyt.
– Feltételezve, hogy James nem közönyös pszichopata, márpedig
nem tűnt annak, mikor együtt vacsoráztunk múlt hónapban,
feltételezem, hogy a legjobbat akarja a lányának. – Naomi felhúzza a
szemöldökét, a hangja merő hűvös gúny.
– Persze! – Ebben tényleg tökéletesen hiszek. El sem tudom
képzelni, milyen letaglózó lenne nem hinni benne. Ez jobban
tönkretenné a házasságomat, mint bármi.
– Úgyhogy nyilván amellett döntött, amit a legjobbnak tart –
mutat rá Naomi, olyan nagyon józanul. – Végiggondolta, Eva.
Biztosan. Miért tennéd le te a garast valami más mellett?
– Mert a felesége vagyok.
Idegesít, hogy Naomi így elutasítja a véleményemet, a szavam
súlyát. A hangjából ítélve teljesen azt hiszi, hogy Jamesnek nem
számítana, mit gondolok ebben a kérdésben. És az a legrosszabb,
hogy a barátnőmnek valószínűleg igaza van. De nyilván nem
kellene, hogy így legyen.
– És mennyit beszéltél Rachellel, öt percet?
Tizenötnél is többet, de vállat vonok.
– És?
– Nem gondolod, hogy James is utánanézett, alighanem
alaposan? Nem gondolod, hogy lehet olyasmi, ami neked nem jutott
az eszedbe, amit nem tudhatsz abból, amit a kis Rachel mondott?
Persze hogy lehet, mert alig tudok valamit.
– Rachel szerint érdemes belevágni, és tudom, hogy ő legalább
annyira utánaolvasott, mint James, sőt sokkal inkább. Emily az élete.
– Ami elég egészségtelennek tűnik, nem? Nem hiszem, hogy
rálátna rendesen erre.
Eszembe jut Rachel őrületes energiája és a szemében látott erő,
mikor megkért, hogy beszéljek James-szel. Naominak valószínűleg
igaza van, de nem hibáztatom Rachelt amiért olyan, amilyen. Vajon
nem lenne ilyen minden anya… minden szerető anya?
– És szerinted James rálát rendesen? – kérdezem.
Naomi vállat von, iszik.
– Talán. Az a lényeg, Eva, hogy nem kell neked ebbe beszállnod.
Ebből csak bajod lesz, James ideges lesz vagy megharagszik… vagy
rosszabb. Lehet, hogy nem mentem férjhez, de épp elég olyan
pasival jártam, akiknek volt feleségük, hogy tudjam, nem szeretik,
ha a másik beleszól. Sosem.
Két tenyerem között pörgetem a pohár szárát, Naomi szavait
forgatom a fejemben, elválasztom az ocsút a tiszta búzától.
– És ha nem az a lényeg, hogy nekem mi a legjobb? – mondom
végül. Naomi láthatóan meghökkenten néz rám. – És ha az számít
csak, mi a legjobb Emilynek?
Dühödten felsóhajt.
– És szerinted te tudod, mi lenne az?
– Szerintem Rachel talán tudja.
És James meg talán nem – hasít belém a felismerés. – Miért gondolom
ezt? Mit is jelenti
Naomi égnek emeli a kezét.
– Legyen! Fogalmam sincs, miért kérdeztél meg erről, úgy tűnik,
már döntötték
– Nem, nem döntöttem – mondom. De ez nem igaz. Csak nem
vettem észre, hogy már döntöttem, mostanáig ez nem volt világos.
– Szerintem meg de – teszi megint keresztbe a lábát Naomi. – És
ha ez a helyzet, akkor nem fárasztom magam azzal, hogy
megpróbáljalak meggyőzni. Azt kell tenned, amit helyesnek
gondolsz. – Felsóhajt újra. – Még akkor is, ha nem az. Még egy ital?
 – Nem lehet, vezetek. – És még az elsőt sem ittam meg. –Bocs,
hogy rád zúdítottam!
Naomi legyint erre.
– Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy olyan tanácsot adjanak,
amit nem szeretnél?
Mosolygok, és megkérdezem, hogy megy a munka, mert ez így
igazságos. Most ő következik, ő beszél, és egy szerencsétlen
gyakornokról szóló történetekkel traktál, én meg igyekszem
meghallgatni és nevetni.
Egy órával később már otthon vagyok, a ház még mindig üres.
Csütörtök van, Emily-nap. Sosem bántam ezeket, tényleg nem, de
most jobban érzem valamiért.
Átöltözöm az irodai ruhából, és a házban keringek, elveszetten.
Végül a kanapén kötök ki az esküvői albumunkkal az ölemben. Csak
pár oldal, ajándékba kaptuk, néhány művészi montázs a szállodától,
ahol az esküvőnk volt: eskü a tengerparton, pezsgő a nászutas
lakosztályban, páros masszázs és búvárlecke. Csodálatos volt,
egyhétnyi forgószél, és most végighúzom az ujjaim a képeken –
fogjuk egymás kezét a szertartás alatt, a szél festőién szétfújja a
hajam. Hosszú, krémszínű lenruha van rajtam, egy áruházban
vettem – nem volt idő rendes esküvői ruhára. Nem bántam.
Vagy legalábbis azt mondtam magamban, hogy nem bánom. Az
esküvőnk – az egész ötlet, hogy házasodjunk össze – olyan gyorsan
történt, elkapott minket, és magával ragadott. Még csak négy
hónapja jártunk, heti pár alkalommal elmentünk vacsorázni, együtt
reggeliztünk néhány vasárnap, egyre araszoltunk a komolyabb
kapcsolat felé, mindketten óvatosan, mert tudtuk, hogy ez tényleg
az.
És akkor néhány doboz elviteles kínai felett itt, ebben a szobában
James felnézett rám, és megszólalt:
– És mi lenne, ha összeházasodnánk? – Fény ragyogott a
szemében, mosolyra görbült a szája, nyugtalan volt, féktelen, amit
olyan ritkán lehetett látni nála. Visszamosolyogtam, közben elakadt
a lélegzetem, és ringlispílt jártak a gondolataim.
– Hogyhogy mi lenne? – válaszoltam könnyedén, féltem volna túl
komolyan venni, túlságosan reménykedni.
 James megmarkolta a kezem.
– Komolyan gondolom. Házasodjunk össze! Az élet rövid, és ha
megtalálod, amit kerestél, azt meg kell ragadni.
Megdobbant a szívem, minden könnyedség elszállt.
– Én vagyok, akit kerestél? – suttogtam.
– Igen, te. Tudom, hogy korai, de akarom.
Tudtam, hogy én is akarom. Hagyjuk az óvatoskodást,
mindketten olyan körültekintőek voltunk, elterveztük a lépéseket, és
most elszántuk magunkat a csodás vakmerőségre, mert annyira
szerettük egymást.
– Igen – hallottam magamat. – Legyen így!
James fogta a laptopját, és nekiláttunk, hogy egzotikus esküvői
helyszínt keressünk, nem is beszéltük meg, azonnal erre gondoltunk
mindketten. Mindkettőnket sürgető érzés fogott el, hogy ezt meg
kell csinálnunk most, mielőtt újra ránk törne a józan óvatosság.
Hitetlenkedve kuncogtunk, ott helyben lefoglaltunk egy hetet Saint
Lucián, és egy esküvőt a parton. Őrültség volt, és csodálatos, és
amilyen gyorsan történt, olyan helyesnek éreztük.
Még mindig helyesnek érzem. Nem engedem, hogy Emily miatt
zátonyra fussunk, és idegenekké váljunk. Nem mondok semmit.
Naominak igaza van, nem az én dolgom. Nem akarom, hogy az én
dolgom legyen. Nem fogok beleavatkozni, még csak kérdezni sem
fogok semmit. Ha James nem akar velem Emilyről beszélni, nem baj.
Megértem a tartózkodását: az ő helyében én is így éreznék. Hiszen
fáj beszélni a múltról, újra és újra felidézni a részleteket. Nem kell,
hogy ez olyan fontos legyen kettőnk között.
De ahogy ezt elhatározom, arra gondolva, milyen volt, mikor kéz
a kézben ültünk a repülőn Saint Luciára utazva, hitetlenkedve
összemosolyogtunk, és koccintottunk a pezsgővel, már érzem, hogy
megingok.
Képtelen vagyok elengedni ezt. Sem Rachel kedvéért, sem
magamért. Becsukom lassan az albumot, elteszem, vissza a fiókba,
ahol hevert, sosem nyitotta ki, és sosem nézte meg senki, mióta
hazaértünk Saint Luciáról lebarnulva és fáradtan.
Talán tölthetnék magamnak egy pohár bort, jut az eszembe, van
is egy bontott üveg a konyhapulton. De megittam a rémes koktél
nagyját, és már eldöntöttem, hogy muszáj visszafognom magam.
De nyugtalanná tesz, egyre többet keringek a lakásban, míg végül
bekapcsolom a tévét, és üresen bámulok valami agyatlan,
visszataszító valóságshow-t: tele van műbarna, szökésre festett
szereplőkkel.
James akkor lép be, mikor épp véget ér. Majdnem kilencre jár,
később ért haza, mint szokott.
– Szia! – Fáradt a hangja, megviselten rám mosolyog.
– Szia! – A távirányítóért nyúlok, lehalkítom a tévét. –Hogy vagy?
– Rendben. – James leveszi a zakóját, meglazítja a nyakkendőjét,
ezt mindig is szexinek tartottam. Olyan visszafogott, hogy van,
akinek átfutna rajta a tekintete, de az én szívem mindig megdobban
tőle, főleg, mikor látom, ahogy férfias ujjai megrántják a csomót,
kinyitják a felső gombot…
Nem mondok semmit.
– És mit csináltál ma este? – kérdezi.
– Beültünk egy italra Naomival. Azóta meg csak tévét nézek.
Bólint, félig figyel csak, aztán sóhajtva, fáradt
megkönnyebbüléssel leroskad a kanapéra.
– Hogy van Emily? – Nem tehetem meg, hogy ne kérdezzek rá.
Olyan szívtelenség lenne!
– Semmi újdonság. – Nem változtat a testhelyzetén vagy a
hangján, de érzem, ahogy visszahúzódik. Vagy csak paranoiás
lettem? Rachel látogatása miatt félek? Mindazok miatt, ami
kimondatlan közöttünk?
– És milyen az új hely?
– Jó!
Bólintok, kiszárad a szám. Nem hagyom annyiban. Ostobaság, de
nem. De miért kell, hogy ez akkora ügy legyen amúgy? Csak
beszélgetünk, férj és feleség, szerető, aggódó párbeszéd ez James
lányáról, akit szeret.
És mégis nagy dolog. Tudom, hogy az lesz.
James összehúzza a szemét, ahogy rám néz, nyilván idegesnek
tűnök.
– Mi az? – kérdezi. – Mi történik, Eva?
 Az ajkamat nyalogatom. A szívem vadul dübörög. Nevetséges és
kicsit szégyenteljes, Hogy ilyen ideges vagyok. Ez itt a férjem végül
is. Tudnunk kellene beszélni erről, sőt akár vitázni is, ha az lesz a
vége, bár nem lenne szabad addig jutni.
Képesnek kell lennünk erre, de nem vagyunk. Sosem. A
kapcsolatunk, mint arra egyre inkább rájövök, közösen felállított
alapokon áll: biztos csend és hallgatólagos egyetértés. És most én
arra készülök, hogy ezt mind felrúgjam.
James még mindig engem bámul, és én tudom, hogy beszélnem
kell. Emlékeztetem magam, hogy erős vagyok, muszáj.
Kiegyenesedek, és egyenesen a szemébe nézek.
– Történt valami – kezdem, és azonnal érzem, milyen
melodramatikusan hangzik ez. – Beszélnem kell veled valamiről –
próbálkozom inkább máshogy, és James hátradől a kanapén, karba
teszi a kezét, nem épp nyitott testtartásban.
– Rendben – mondja. – Akkor beszélj!
 KILENCEDIK FEJEZET
Rachel
Egy vasárnap reggel, néhány héttel Emily költöztetése után,
csodás, tavaszi napsütésre ébredek, beárad az ablakon, és az álom a
lányomról még ott lebeg előttem, mint a finom fátyol-szövet
selyemszálai.
Nem álmodok gyakran Emilyről, ezeket az alkalmakat
ajándéknak érzem, bár fájdalmasak. Pár pillanatig ott van még
velem, miután felébredek, olyan közel, hogy úgy érzem, szinte
kinyúlhatnék és megérinthetném, bár belül ott van bennem az ólmos
bizonyosság, hogy nem lehet.
Az éjjel az álmomban Emily olyan volt, mint régen, nincs így
mindig. Néha kisbaba álmomban, vagy totyogó kisgyerek, néha
négy-öt éves, vagy akár tíz vagy tizenegy. Az idősebb Emily képét
sosem tudom felidézni, miután felébredek. Néha ő az, de teljesen
máshogy néz ki, ahogy az gyakori az álmokban. A házamban voltam,
de úgy festett, mint egy középkori vár. Emily az, de sötét a haja vagy
barna a szeme, valaki másnak a gyereke, de én tudom, tudom, hogy
az enyém.
Most úgy álmodtam róla, amilyen kicsinek volt, mielőtt
megjelentek a tünetek, egymás után sorba, mint a part felé rohanó,
sötét hullámok. Az álomban a kertben szaladt, hosszú volt a fű, mint
egy réten, bár James rendszeresen lenyírta. Én a hátsó lépcsőn ültem,
az arcomat a nap felé fordítottam, és ő rohant felém, de sosem ért
oda. Visszanéztem rá, még mindig futott, csak futott, és én kitártam
a karom, arra vágyva, hogy a csípőmre dobjam, az arcom a puha,
kerek arcához szorítsam – még éreztem is az álmomban a sima
kerekséget –, de ő csak rohant, kitárt karral, boldog arccal.
Ha nem tud idejönni hozzám, odamegyek hozzá én – gondoltam, de
mikor felkeltem a lépcsőről, a végtagjaim nehezek lettek, és
irányíthatatlanok, és mikor mozdulni próbáltam, akkor mintha
beleragadtam volna a betonba. Egyetlen lépést sem bírtam tenni.
Kiálts ide nekem! – próbáltam rávenni Emilyt, és a tudatom, ami ott
lebegett valahol az álmomban, tudta, hogy nem fog. – Mondd ki a
nevem!
 De persze nem mondta, erre rájöttem, ahogy ott álltam,
megrekedve és tehetetlenül, és még csak észre sem vett; napsütés, fa
és ég voltam neki, nem a kitárt karral váró anyukája.
Ébren feküdtem a hátamon, és próbáltam az álomba
kapaszkodni, mintha Emilyt markolnám. Persze nem kellett ehhez
Freudnak lenni, hogy az ember értse. Tehetetlen vagyok, Emily nem
tud eljutni hozzám: igen, ez nagyjából leírja a helyzetet.
Kilendítem a lábam az ágyból, fáradtnak érzem magam, bár tíz
órát aludtam éjjel, kilenctől hétig. De a lelkem mélyéig kimerültem,
ez a teljes és tökéletes kiüresedés az alapja a mázsás, magammal
vonszolt tehernek.
Vasárnap van, csupa lehetőség és ígéret… Biciklizés? Egy séta a
parkban? Még ha az ember csak elmenne bevásárolni Joe-hoz, és
Emily ott trónolna a bevásárlókocsiban, az is jó mulatság lenne egy
ilyen napon, mikor a ragyogó fényben a nap próbálja felülmúlni
önmagát. Elképzelem magunkat, ahogy végigsétálunk a biorágcsák
között, Emily rámutat a kedvenceire. Rizskeksz, anya, kaphatok?
Egyik felem, érzem, ki akarja venni ezt a délelőttöt. Elfuthatnék a
Charles folyó gátjához, érezve azt a kellemesen égető érzést a
lábamban és a tüdőmben, csodás lenne egy ilyen reggelen, amikor a
cseresznyefák szinte agresszíven rózsaszín pomponruhát öltve teljes
pompájukban virágoznak. Vagy kicsit takaríthatnék, rendesen
bevásárolhatnék az elviteles ebédek és melegszendvicsek helyett.
Mióta Emily beteg, az étkezések nagyjából megszűntek.
Az egész életem megszűnt. Két éve, mióta Emily először
kórházba került, alig tettem mást, mint bementem otthonról a
kórházba, majd vissza, és közbe beugrottam a boltba a
legszükségesebbekért, hetente egyszer-kétszer elmentem anyámhoz,
szombatonként befizettem a számlákat meg mostam, mikor James
volt Emilyvel.
Majdnem másfél éve élek már ebben a házban, de leginkább úgy
fest, mint egy olcsó Airbnb, egyetlenegy szoba lett csak rendesen
megcsinálva: Emilyé. Csupa rózsaszín, az ágya felett libegő
baldachinnal. Nem aludt itt már hat hónapja, és azelőtt is ritkán –
pár nap itthon, pár nap a kórházban. Vajon alszik-e még itt valaha?
 Ha ez a kísérleti kezelés működne… akkor talán igen. Akkor
hazahozhatnám, ha nem kellene folyamatosan megfigyelés alatt
tartani, talán még kommunikálna is, élne, ha csak kicsit is. Próbálom
lenyomni az elvárásokat magamban, de emelkednek, mint kisgyerek
a lufikkal, ahogy kétségbeesetten markolja őket, de közben látni
akarja, amint felszállnak az égig. Nem bírják ki, muszáj
végignézniük, milyen magasra jutnak.
Elhessegetem az álomképeket a futásról vagy a vásárlásról,
tudva, hogy nem kockáztatnám meg a késést a kórházból, a még
létező lehetőséget, hogy lemaradok valamiről. Bármiről. Mindennap
kivétel nélkül ott vagyok, csak akkor nem, ha James átveszi tőlem,
meg amikor egyszeregyszer elkap egy nátha, amit nem vihetek be a
gyerekeknek. Amúgy Emilyvel vagyok reggel nyolctól este hétig.
Nem hagyhatom abba most.
Lezuhanyozok, felöltözöm, és leerőltetek egy tegnap lejárt
joghurtot, mert muszáj ennem valamit. Elvesztettem az étvágyamat,
néha olyan, mintha nem is érezném semminek az ízét. A joghurt
nyálkás, de az epres ízesítés nem jut el hozzám.
Fél nyolcra kocsikulccsal a kezemben állok az ajtóban, innen húsz
perc a kórház, nem lesz nagy forgalom vasárnap. Nyolcra ott leszek
Emily ágya mellett, mint mindig. Elképzelem, ahogy felém fordul,
elmosolyodik.
Ideértél, anya.
Persze tudom, hogy nem lesz így. Nem csapom be magam
ennyire, még nem legalábbis. Nem élek valamiféle szomorú
fantáziavilágban, nem gondolom, hogy Emily egy nap felébred.
Csak ez néha segít. Hogy elképzelem, amint megtörténik, ahogy
egyszer majd visszakapom a kislányomat.
Mikor kimegyek a házból, meglepetten látom, hogy a kocsikiálló
előtt egy nagy, fehér mikrobusz áll, és nem tudom kihozni így a
kocsit. Visszafojtom az idegességet, mikor konstatálom, hogy nem ül
benne senki. Most el fogok késni.
Lassan megfordulok, az utcát pásztázom, de reggel nyolc sincs
még és vasárnap, teljesen üres. Nem ismerem egyik szomszédomat
sem, alig láttam bármelyiket, amikor naponta kétszer elmentem az
ajtótól az autóig. Nem láttam a közvetlen szomszédomat sem már
hónapok óta, azt a harmincas, az ikerház másik felében lakó nőt.
Kifújom a levegőt, elfojtom a késztetést, hogy megrugdossam a
minibuszt. Most mit csináljak?
Megdermedek, mikor megszólal mögöttem egy hang.
– Elnézést, elálltuk az utat? Nem gondoltam rá, hogy valaki majd
ilyen korán ki akar állni.
Lassan megfordulok, próbálok normális, jószomszédi kifejezést
erőltetni a képemre. Egy harmincas férfi áll ott, kerek arcú,
mosolygó, mogyorószín szeme körül ráncok. Próbálok
visszamosolyogni.
– Álljak el?
Hm… hát. Nyilván. Bólintok.
– Ha lenne szíves.
– Itt lakik? – int az én ikerházfelem ajtaja felé.
Megint bólintok.
– Akkor én vagyok az új szomszéd – nyújtja a kezét. –Andrew. És
Jake. Ma költözünk. – Hátranéz, és felkiált. –Gyere ki, kölyök!
Kezet fogunk, közben egy hirtelenszőke, ötéves forma kisfiú
csusszan elő az üvegajtó mögül, és lejön a néhány beton
lépcsőfokon.
– A fiam – közli Andrew büszkén. Jake az apja mellé siklik, és az
oldalához szorítja a fejét. Andrew finoman Jake hajára teszi a kezét, a
szőke tincseken megvillan a napfény, mintha arany lenne.
Nem is szólaltam még meg, nem bírtam, bár tudom, hogy kellene
mondanom néhány kedves szót. De nem sikerül, úgy tűnik, mintha
gyomron vágna, mikor meglátom a kisfiút, aki olyan közel áll
korban Emilyhez.
Nem lenne szabad. Általában ez nincs így. Én nem voltam olyan,
aki kikerüli a gyerekeket a boltban, vagy morgós és keserű lesz, ha
lát egy egészséges gyereket szökdelni az utcán. Valójában vettem a
fáradságot, és minden gyereknek köszöntem, ha rám nézett, és lapot
küldtem, ha egy volt kollégámnak kisbabája született. Bizonyíték
volt, mindenki láthatta, hogy alkalmazkodtam, és jól vagyok,
mindennel együtt.
 De az álom még ott lebeg felettem, mint egy gyengéd felhő, és a
kisbusz miatt el fogok késni, és az egész pillanat váratlan, úgyhogy
nem bírom beindítani a gondolataimat.
Végül összeszedem magam.
– Szia! Rachel vagyok.
– Szia, Rachel! – Andrew gyengéden megböki Jake-et két csontos
válla között. – Jake?
– Örvendek! – morogja Jake, és félig az apja mögé bújik.
Udvarias és nagyon aranyos. Az arcomon tartom a mosolyt, úgy
magyarázkodok.
– Bocsánat, de muszáj rohannom! Most jöttetek?
– Igen, ma reggel. Korán, mert már nem bírunk várni.
Eltűnődök, vajon hol lehet az anyuka, még itt van-e a képben.
Érzem rajtuk kettejükön a magányt, kicsit megtörtek, de nem akarok
kérdezősködni. Az elmúlt két év megtanított rá, hogy ne tegyek fel
személyes kérdéseket.
– Elnézést! – vigyorodott el Andrew. – Máris elállok.
Jake-kel várok, amíg odébb parkol, nem beszélünk, nézzük,
ahogy Andy beugrik a kormány mögé, és előrébb gurul egykét
méterrel. Eltűnődök, miért nem a ház elé parkolt, miért inkább a
kocsikihajtóra, de rászólok magamra, hogy ne legyek már ilyen.
– Kösz! – mondom, és elindulok az autóm felé. – Sok szerencsét a
költözéshez. – Van valami búcsúszerű a hangomban, mintha azt
várnám, hogy soha többé nem látom, és az az igazság, hogy nem is
fogom, vagy legfeljebb futólag.
Elhessegetem Andrew és Jake képét, ahogy a kórház felé hajtok.
Már negyed kilencre jár. El fogok késni.
Nem mintha Emily észrevenné.
Erővel elhallgattatom a belső hangot, és tovább vezetek.
Az osztály csendes, mikor beengednek, de mindig az. Mindenki
csak mormolva beszél itt, még az ápolónők is. Mintha szent lenne ez
a hely, én meg nem akarok erről tudomást venni. Ahogy Emily
szobája felé tartok, a nővérpult mögött álló ápolónő meleg,
részvétteli mosolyt villant rám.
Annyira elegem van a részvétből. Eleinte magamhoz öleltem,
hálásan, hogy az embereket ennyire érdekli, és legalább reagálnak
arra, ami történik velem. A tragédia gyakran azt eredményezi, hogy
tudomást sem vesznek rólad, úgy tesznek, mintha fertőző lennél,
vagy egyszerűen csak túl ijesztő, nem bírják elviselni, rólad nem is
beszélve.
A távoli ismerősök pont ezt tették. Futólag rám mosolyogtak az
oviban, aztán kitértek a beszélgetés elől, nem mintha én annyira
beszélgetni akartam volna, mert ha igen, akkor meghallgattak, de
elfordították a tekintetüket, a légüres teret bámulták a fejem felett,
vagy kicsit jobbra néztek a szememtől.
Mikor Emily a betegség miatt abbahagyta az ovit, a baráti köröm
jóval kisebb lett. Megmaradt néhány: Denise a munkahelyemről, aki
rendszeresen írt, és ebédet hozott, Sara a baba-mama csoportból,
ahova jártam, mielőtt visszamentem dolgozni, megkérdezte, hogy
vagyok, és megvárta a valódi választ, amit néha meg is adtam.
De még Sara és Denise is feladta már egy ideje, és nem
hibáztatom őket ezért. Sosem érek rá, és ha mégis, akkor nem akarok
beszélgetni. Neheztelek rájuk, pedig tudom, hogy nem kellene. Nem
értik, miért járok be még mindig mindennap a kórházba, és mikor
Denise bizonytalanul megkérdezte, muszáj-e, olyan repedés támadt
a barátságunkon, amiről tudtam, hogy nem fog beforrni.
– Nem, nem muszáj – feleltem egyértelmű éllel a hangomban. –
Azt kérdezed, van-e szabálykönyv erre, vagy valaki fegyvert szegez-
e a fejemnek, hogy a lányommal legyek?
– Bocsáss meg! – dadogta. – Csak úgy értettem… kimerítő lehet.
De egyáltalán nem így értette. Ha belegondolok, akkor még a
nővérek is csodálkoznak, hogy még mindig bejárok. A legtöbb
gyerek viszonylag rövid időt tölt itt a palliatív osztályon, végül is ez
a hely ilyen. Úgyhogy a szülők egy ideig elkempingeznek itt, a
barátok és a rokonok ki-be járnak, ahogy mindenki várja a végét, ami
el is jön néhány nap vagy hét vagy akár csak perc múlva.
De Emily esete nem ilyen. Ö itt lesz beláthatatlan ideig, bármilyen
hosszú időnek bizonyulhat ez. Tudom, hogy van másik, hozzá
hasonló állapotú gyerek is itt, a szülei hetente néhányszor járnak be.
Láttam egyszer az anyukáját, irodai ruhában. Próbáltam nem vádlón
nézni rá.
 Mert ha én ezt tettem volna, ha visszamentem volna dolgozni,
akár csak részmunkaidőben, ha reggelenként futnék, ha egy délután
a barátaimmal kávéznék… Akkor azzal feladnám.
Olyan messze vagyok attól, hogy feladjam! Az idegstimuláció, és
amit olvastam róla, amit Évának is említettem, feldobott,
előrelendített. Beszéltem Skype-on az orvossal pár napja, kedvesnek
tűnt. Marco Rossinak hívják, és a Centro di Neuroscienza intézetben
dolgozik Bolognában, ők a kutatás úttörői Olaszországban, mióta
elindult az egész a franciaországi Lyonban.
Nem ígért persze semmit, de olyan… optimista volt. Azt
gondolta, érdemes próbálkozni. Figyelmeztetett, hogy az eredmény
lehet, hogy minimális lesz, de lehet eredmény.
Amint befejeztük a hívást, leírtam mindent, amire emlékeztem.
Kinyomtattam az összes kutatási eredményt, amit tudtam, bár nem
volt sok, olyan nagyon új volt ez az eljárás. Még némi előzetes,
becsült költségvetést is összeraktam, mert a biztosításunk nem
fedezné a külföldi, kísérleti kezelést, próbáltam hozzáírni a rejtett
tételeket is, a váratlan kiadásokat.
Persze James nem fog ebből megnézni semmit, nem számít, hány
e-mailt küldök. Remélem, Eva meg tudja győzni. Már egy hete, hogy
beszéltem vele, és azóta sem hallottam a volt férjem felől. Fogalmam
sincs, hogy Eva megtette-e, amit ígért, és James nem hallgatott rá,
vagy kihátrált, vagy talán eleve nem is érdekelte.
Ha James nem keres keddig, mondom magamban, megint
felhívom. Elérem, hogy meghallgasson. Valahogy.
Emilynek csendes napja van, leginkább alszik, de azért fel is
ébred – már ha ezt így lehet hívni – pár órára délután. Leszedem a
körömlakkot az ujjairól, megmosom a haját, óvatosan kifésülöm.
Közben végig beszélek hozzá, bár kezd elszomorítani a hangom.
Meddig beszélhet az ember úgy, hogy sosem kap választ?
Ahogy a napfény elhalványodik, lenézek az elernyedt arcra és a
semmit sem látó tekintetre, és arra gondolok, először, vajon tényleg
továbbmenjek-e ezen a magányos ösvényen. Vagy, ahogy James
mondta, el kellene engednem Emilyt.
A szívem mintha összecsavarodna bennem, ahogy Emily haját
simogatom, és a kezéért nyúlok. Hogy gondolhatok erre? Sosem
tettem eddig, ennyi idő alatt egyszer sem. Olyan erősen
kapaszkodtam a reménybe!
És mégis… kint lassan kihuny a fény maradéka is az égen.
Elmulasztottam az egész napot, minden egyes napot. A bőröm
száraz és kérges, mert mindig bent vagyok, és egy kezemen
megtudom számolni azokat, akikkel beszélni szoktam. Sőt, igazából
egy ujjamon! Az életem erre a szobára zsugorodott, erre a csendre…
Ha elengedem, visszamehetnék dolgozni. Otthont teremthetnék a
házamból, nem csak aludni járnék oda. Talán meg is ismerkedhetnék
valakivel. Újraépíthetném az életemet a romokból.
Ahogy ezek a gondolatok átszaladnak az agyamon, elkergetem
őket, és borzasztóan haragszom magamra. Hogy árulhattam el így
Emilyt? Hogy élhetnék így, ha elhagynám, csak mert belefáradtam a
próbálkozásba?
Az ujjai közé fűzöm az ujjaimat, és csendben megígérem neki,
hogy soha többé nem gondolkodok így. Megszorítom, hogy érezzen,
minden egyes kétségbeesett sejtemmel ezt akarom, de nem történik
semmi. Ezúttal.
Nem számít, mert elszánt vagyok. Többé nem hagyom, hogy
meginogjak.
Sötét van, mire megállok a házam előtt, a kisbusz elment.
Andrew és Jake oldalán ég a villany, ahogy kiszállok az autóból,
látom a körvonalaikat a nappali ablakában, zenét hallok, valami jazz
árad ki a nyitott ablakon. Grill illata száll a levegőben: nyálcsorgató
és füstös.
Észre sem vettem, hogy kiköltözött az előző szomszédom, vagy
hogy árulták a házat, ez sokat elárul arról, mennyit vagyok itthon,
de most élet nyomait látom, a szeretet és a boldogság jeleit, és valami
fájdalmasan megrezzen bennem.
A saját házfelem ajtajában állok, mikor Andrew lép ki a
lépcsőjére.
– Helló, újra! – Fáradtan rámosolygok. – Most értél haza?
– Igen. – Elmúlt már hét óra, olyan kimerült vagyok! Nem akarok
semmit, csak valami ennivalót készíteni, lemosni magamról a
kórházszagot, és lefeküdni.
– Biztos éhes vagy – billenti el a fejét Andrew. – Ettél már?
 El sem tudom képzelni, miért kérdezi.
– Még nem – felelem.
– Nem jössz át? Csak hamburgert grillezünk, de… – Vállat von,
mosolyog, olyan könnyűnek tűnik, ahogy mondja! – De örülnénk
neked.
Már nyitom a szám, hogy udvariasan elutasítsam – mi mást
tehetnék végül is –, mikor meglátom, hogy Jake tűnik fel az apja
oldalán. Felnéz Andrew-ra, és aztán rám mosolyog, mire eltörik
bennem valami.
Olyan magányos vagyok! Nem hagytam, hogy teljesen átérezzem
ezt, nem akartam semmi másra sem gondolni még egy másodpercig
sem, mint Emilyre, de most képen talál, az egész testemet letaglózza,
levegőt sem kapok. Ebben a pillanatban sírni tudnék… és nem
Emilyért, hanem magamért.
– Ez nagyon kedves ajánlat – felelem habozva. És ha nem
gondolta komolyan? Egyáltalán, tudok én még csevegni?
– Jó sok van – közli Andrew. – Igaz, Jake?
Jake bólint, félénken mosolyogva néz rám. Lenyelem a
könnyeimet, amik már a torkomban gyülekeznek, lenyelem a lyukat
a mellemben, és kipréselek egy mosolyt.
– Köszönöm! – mondom. – Nagyon kedves, boldogan átmegyek!
 TIZEDIK FEJEZET
Eva
James óvatosan néz rám, várja, hogy megszólaljak. Én
megdermedtem, ott lebegek a szakadék szélén, bár nem, már azzal,
hogy elkezdtem, leugrottam. Szabadon zuhanok, és jóllehet tudom,
hogy már késő, tudom, hogy nem akarom ezt.
– Eva? – Olyan fáradt a hangja, szinte ott helyben hagyom is az
egészet. Egyikünknek sincs semmi szüksége erre a beszélgetésre. –
Mi történt?
Levegőt veszek.
– Rachel eljött ide hozzám pár napja.
– Micsoda? – James hirtelen kiegyenesedik, a könyöke a térdén,
az arca döbbent. – Hogy mi? – ismétli, én meg csak nézek rá, mert
még én sem számítottam rá, hogy ennyire meghökken.
– Eljött, hogy beszéljen velem – ismétlem meg óvatosan. –
Emilyről. – Ez, gondolom, nyilvánvaló.
James beletúr a hajába, lassan megrázza a fejét, még mindig
levegőért kapkod.
– Hogy mi… mármint miért…
– Azt akarta, hogy kérjelek meg, gondold át, beleegyezhetsz-e a
kísérleti kezelésbe, amit felkutatott. – Ennyi. Kimondtam. Megtettem
a kötelességem. Nem kell többet mondanom. Valójában együtt
érezhetnék James-szel, kicsit Naomi álláspontját képviselve. Milyen
szemtelen, nem? Együtt rázhatnánk a fejünket Rachel pofátlanságán,
és ennyiben hagyhatnánk, kapcsolhatnánk be a tévét.
Ezt akarom tenni. Olyan könnyű lenne! Megnyugtatnám a
nehezen kezelhető lelkiismeretemet, megfeledkezhetnék Rachelről,
és csak élném a hülye életem, mert, ahogy Naomi is mondta, és
ahogy James is hiszi, ez igazából nem érint engem.
De ahogy erre gondolok, erre vágyom, már tudom, hogy nem
fogom megtenni. Részben mert nem lenne korrekt Rachellel
szemben, de főleg, mert nem így érzek. Csendben maradok, várom
James reakcióját.
– El sem hiszem, tényleg… Miért akarná… – Kifújja a levegőt. –
Sajnálom, hogy ezt tette! Tudja, mit gondolok erről. Az, hogy bevont
téged… Beszélnem kell vele.
– Mit gondolsz erről? – kérdezem.
A homlokát ráncolva néz rám, nyilvánvalóan meglepte a
kérdésem.
– Eva… – Fáradtan felsóhajt. – Ez nem kell hogy érintsen téged.
Ezt még sosem mondta ki ilyen egyértelműen, és hirtelen düh
támad bennem.
– De érint! – felelem, amilyen józanul csak tudom, de még így is
érzem, hogy remeg a hangom, örvénylik. – A feleséged vagyok,
James, és Rachel meg Emily fontos neked, az életed része. Nem
zárhatsz ki ebből.
– Nem zárlak ki…
– Pedig úgy érzem. Nem is kérdezhetek felőlük. Nem tudhatom.
– Most már drámázol…
– Akkor nyilván elmondhatod nekem, mit gondolsz a kísérleti
kezelésről.
Egymásra nézünk, elhúzódik a csend. Mintha lüktetne
körülöttünk a levegő.
– Eva… – szólal meg végül James. – Ez Rachel ügye, és az enyém.
Mi döntünk a lányunkról…
Karba teszem a kezem.
– És nem én. De akkor is, Rachel eljött hozzám…
– Nem lett volna szabad idejönnie.
– De megtette. Miért nem beszélsz vele? Azt mondta, hogy nem
válaszolsz az e-mailjeire és az üzeneteire. – Nem akarok vádló
hangon beszélni, inkább zavart vagyok, de én is hallom, hogy élesen
csengenek a szavak, és titokban összerezzenek. James összepréseli az
ajkát.
– Először igenis válaszoltam, de nem hiszem, hogy igazolnom
kellene előtted, mit tettem. Úgy hangzik, mintha Rachel oldalán
állnál, pedig nem tudsz erről az egészről semmit.
– Akkor mondd el nekem, James! Csak meg akarom érteni. –
Kinyújtom az egyik karom, érzem, hogy megingok a pokolian
keskeny jégen. – Miért ennyire tabu ez a téma? Sosem beszélsz
velem Rachelről vagy Emilyről. Soha. Pedig a feleséged vagyok.
 James pár pillanatig hallgat, látom, hogy megfeszül az álla,
mintha hallanám, ahogy a fogát csikorgatja.
– Miért tenném? – kérdezi végül, a hangja halk és fájdalmas. –
Miért tenném, Eva?
– Mert… érdekel. – Mégis bizonytalan a hangom.
– Tudom. Sajnálom! Csak… – Hosszan, mélyen kifújja a levegőt. –
Ez nehéz nekem, Eva – folytatja végül. – Nem szeretek… túlságosan
fájdalmas Emilyről beszélni. És Rachelről. Az egészről. Ha veled
vagyok, azt akarom… – Nem fejezi be a mondatot.
– Értem, de ez most más. – A hangom már nyugodt, egyszerre
elönt a higgadtság, szinte természetfelettien összeszedett vagyok,
kívülről látom saját magam. – Rachel eljött hozzám, James, mert,
mint mondta, te nem voltál hajlandó beszélni vele. Hogy egyáltalán
nem tud elérni. Arra kért, beszéljek veled erről a kísérleti kezelésről,
amit szeretne Emilynek, hogy legalább fontold meg…
– Tudod egyáltalán, hogy mit akar, mit fontoljak meg?
– Tudok róla kicsit. – Elhallgatok. – Mi történik? – kérdezem
gyengéden. – Miért nem akarsz beszélni sem vele erről?
– Beszéltem vele.
Várok. Felsóhajt, a fejét rázza. Aztán felnéz, és látom, ahogy
ellágyul a tekintete, eltűnik a rideg tartózkodás, elolvad a kemény
héj a szíve körül. Olyan szomorúnak látszik! Néha elfelejtem. Néha
másnak a színeivel festem le őt, mert már megtörtént ez velem,
teljesen máshogy. De hála istennek, James nem Lucas! Teljesen más.
– Válaszoltam az üzenetére – közli, és a burok megint ott van a
szíve körül.
– Egy üzenetre?
– Meg egy e-mailre is. És nem akartam szívtelen lenni. De
valójában mennyit tudsz erről? Mit mondott neked pontosan
Rachel?
Megint keskeny jégen járunk, lábujjhegyen tipegünk a csúszós,
fenyegető felületen.
– Azt mondta, hogy írt neked egy e-mailt a kísérleti kezelésről.
Hogy ez valamilyen idegstimuláció, és sikeresen kezeltek vele
Emilyhez hasonló állapotú betegeket.
– Ennyi?
 – Nem kérdeztem rá többre, James. Csak azt mondtam, beszélek
veled. – Kinyújtom a kezem, utálom, hogy ezen veszekszünk.
Rachelen és Emilyn. – Nézd, nem vagyok az ellenséged! Nincs is itt
ellenség, hacsak nem Emily betegsége. Nem kell veszekednünk.
Csak beszélünk.
James vállat von.
– Én nem veszekszem.
De közben meg igen. Érzem, hogy veszekszik, mindene
megfeszül, pattanásra kész.
Felsóhajtok, leengedem a kezem.
– Akkor miért nem beszélsz vele üzenet- vagy e-mail-váltás
helyett?
James hátradől a kanapén, karba teszi a kezét.
– És azt tudod – kérdezi szilárd hangon –, hogy ez a kezelés
Olaszországban elérhető csak? – Nem válaszolok, és nem vár rám. –
Tudod, hogy még annyira a kísérleti fázisnál tart, hogy összesen
három ember kapta meg eddig, összesen, változó eredménnyel? –
Megint nem várja meg a válaszomat, nem mintha lenne. – Tudod,
hogy mennyibe kerül? És hogy ebből egy fityinget sem áll a
biztosító, pedig vagy ötvenezer dollár csak az, hogy Emily ott legyen
egy hetet? És Rachel legalább egy hónapra, akarja átvinni.
Kinyitom a szám, de nem tudom, mit mondhatnék, és James
amúgy is tovább beszél, mint egy gőzhenger.
– És azt tudod, hogy írtam Rachelnek, hogy ezt nem tudom
megtenni, utána elküldte az első húszoldalas e-mailjét válaszképp,
erre én azt mondtam, hogy ez sehogy sem megvalósítható, nem
hiszek benne, hogy ez lenne a legjobb Emilynek, nem beszélve
Rachelről vagy rólam, mire ő tovább bombázott az üzeneteivel, az e-
mailjeivel és az SMS-eivel? Volt, hogy napi hármat küldött.
Nem, ezt nem tudtam, mint azzal James nagyon is tisztában van.
Előrehajol, már könyörög, a tekintetében elszántság ragyog, vagy
talán könnyek is. Úgy fest, mint az én Jamesem, aki nevet az
elcsépelt vicceimen, aki mellettem áll, átkarolja a derekamat, az
ölébe emeli a lábam, ha nézünk egy filmet.
– Eva, ha lenne olyan kezelés, amiről azt gondolnám, hogy
használhat, akkor egyetlen szempillantás alatt odavinném Emilyt.
Egy pillanat alatt. Pont annyira szeretem, mint Rachel, még akkor is,
ha néha azt érzem, senki sem hiszi ezt el, mintha én valami
érzéketlen… – nyel egyet, a fejét rázza.
– Nem, nem gondolom ezt – suttogom. – Nem gondolom, hogy
érzéketlen lennél.
– Akkor hidd el nekem, ez a kezelés… őrület. Olyan korai
fázisban van, hogy még el sem jutottak a klinikai szakaszig. Senki
sem veszi komolyan – sem Emily orvosai, akiket igenis
megkérdeztem erről, sem más szakértők ebben az országban, akiket
találtam. Sehol sincs jóváhagyva, senki más nem csinálja. Rachel talált
valami elszállt dokit Olaszországban, aki el akarja venni a pénzét, és
ő fel akar szállni erre a hajóra, mert olyan kétségbeesetten szeretné,
ha Emily jobban lenne. Megértem ezt, persze. Végig megértettem, és
én is ezt éreztem, mikor úgy tűnt, hogy Emily állapota javulhat.
Mikor még nem voltak ilyen erősek a tünetek.
Nagyot nyel, látom, ahogy mozog az ádámcsutkája.
– De Eva, eljön az a pont, amikor nemet kell mondani, nem
számít, milyen nehéz, nem számít, mennyire fáj. Ez nem működhet.
Nem éri meg az időt, a pénzt, az érzelmi befektetést mindenkitől. És,
ami a legfontosabb, nem éri meg Emilynek sem, hiszen egészségügyi
kockázattal jár, és megzavarná az életét, felkavarná. – Mire végez,
már liheg, és nekem kavarog a fejem.
Egyrészt egyet akarok érteni vele. Olyan józan, amit mond, és
mégis…
– Honnan tudod? – kérdezem halkan.
James szaggatottan lélegzik, mint aki versenyt futott, vagy hegyet
mászott. A fejét csóválja, ahogy rám néz.
– Mit honnan tudok?
– Honnan tudod, hogy nem éri meg?
Káromkodik. Összerezzenek. Én őszintén kérdeztem ezt, a lelkem
mélyéből. Honnan tudod? Hogyan tudod kiegyensúlyozni ezt a
kegyetlen mérleget – élet az egyik oldalon, rengeteg energia,
érzelem, költség, és még ki tudja, mi minden a másikon. Mi billenti
el a kart egyik vagy másik irányba? Ki dönt?
– Nem tudod, miről beszélek – veti oda. – Ne tegyél úgy, mintha
szívtelen lennék! Eleget kapok ebből Racheltől, hidd el nekem! Úgy
értem, vajon megér-e minden pénzt, minden érzelmi energiát, hogy
a remény és a csalódás mókuskerekében rohangáljunk, megéri-e
Emily kényelmetlenségeit, a kockázatot?
Nem tehetek róla, de cinikusan megállapítom, hogy a pénzt tette
az első helyre. De James a biztosítási szakmában dolgozik.
Kockázatelemző, az a dolga, hogy pontosan eldöntse, mennyit ér egy
élet. Úgy tűnik, még akkor is, ha a lánya életéről van szó.
– De James, honnan tudod, hogy nem éri meg mindezt? –
kérdezem. Nem bírom ki, meg kell kérdeznem, mert úgy harsog ez
bennem, mintha valaki a dudára tenyereit volna. – Honnan a fenéből
tudhatnád?
Látom, hogy James bezárkózik, mintha leállítanának egy
ventilátort. Végzett a magyarázkodással, legalábbis a nekem
magyarázkodással.
– Nem is találkoztál még Emilyvel – mondja végül egy hosszú,
feszült pillanat után. Nem vagyok biztos benne, hogy bírok ebből
többet.
– Sosem hívtál.
– Nem akartam összekeverni az életemben ezt a két területet,
bevallom – mondja James. – így könnyebbnek éreztem. Talán nem
volt helyes, de az az igazság akkor is, hogy még sosem láttad. Nem
tudod, milyen most.
– De Rachel tudja.
– Igen – ismeri el James. – Mint mondtam, kétségbe van esve.
Képtelen erről józanul gondolkodni. A nézőpontja téves. A holdra is
elvinné Emilyt, ha azt gondolná, az segíthet.
És te nem? Miért vagyok ilyen türelmetlen James-szel? Minden
érve jogos volt, a részvétemre és a józan eszemre apellált. Még
mindig semmi kétségem, hogy szereti Emilyt. De…
Igen, sajnos ott van az a de.
– Nem értem, miért állsz mellé – mondja fáradtan James. –
Mármint, tudom, hogy Rachel beszélt veled. Megértem, hogy a
részvétedre játszik. És talán én meg túlságosan is a sötétben
tartottalak, jobban, mint kellett volna, mert könnyebb volt nem
beszélni róla. Hogy legyen olyan része az életemnek, amiben
egyáltalán nem kell erre gondolnom, még akkor is, ha ez
érzéketlenül hangzik. Csak… szükségem van erre, Eva. Szükségem
van rá, hogy mi ketten… – Tehetetlenül megrázza a fejét. –
Kimaradjunk ebből.
– Ezt értem – felelem lassan, gondosan megválogatva a
szavaimat, mert tudom, hogy számítanak. – De James… miért
kellene, hogy itt két oldal legyen?
– Mert Rachellel nem értünk egyet, hogy mi lenne a legjobb a
lányunknak, és történetesen azonos mértékben vagyunk felelősek az
Emily állapotát érintő döntésekben. –Megint megkeményedik a
hangja. – Nem viheti el Olaszországba, amíg nem egyezek bele.
– És nem lehet, hogy beleegyezz? – Meg kell kérdeznem, bár elég
világosan megmondta. De akkor is hallanom kell.
– Nem. – Egykedvű a hangja. – Hacsak nem történik valami nagy
változás: Emily agy tevékenysége javul, vagy a kezelést elfogadják.
De ahogy most állunk? Nem. Egyáltalán nem. És Emily meg Rachel
érdekében, ha hiszel nekem. El kell ezt engednie. Ez nem jó neki,
hogy így kapaszkodik.
– És a te érdekedben. – Kicsúszik a számon, mielőtt leállíthatnám
magamat. James úgy néz rám, mintha megütöttem volna, elborít a
bűntudat. Túl agresszív voltam, tudom.
– Igen, az én érdekemben is – mondja, és feláll a kanapéról. – Ettől
szörnyeteg lesz belőlem, Eva? Hogy azt akarom, érjen véget? Igen,
eljutottam ide, majd három évembe telt. De szerinted könnyű volt?
Hogy ki tudok sétálni, hátra sem pillantva? – Ökölbe szorul a keze,
könnyes a hangja. – Kurva nehéz volt, érted? Végig. Minden egyes
másodperc az életemből. Ami köztünk van… hogy rád találtam…
attól úgy érzem, van az életemben valami jó megint… – Nyel egyet.
– Kérlek, ne vedd ezt el tőlem!
Bemegy a konyhába, hallom, ahogy kinyitja a hűtőt, és az ajtó a
falnak csapódik. Aztán azt hallom, ahogy kicuppan a dugó a
borosüvegből. Lehunyom a szemem, egyszerre érzem, hogy elszánt
vagyok, és bánom, amit teszek.
De miért erőltettem? Miért kellett nagy dolgot csinálnom belőle?
És mégis tudom, hogy nem állok le most. James megkérdezte, miért
állok Rachel mellé, és bármit is mondtam, tudom, hogy ezt tettem.
 Azért, mert megértem, hogy egy anyának meg kell tennie
mindent, amit csak tud a gyerekéért. Még ha nagy árat fizet érte,
akkor is. Főleg akkor. És ezt olyan erősnek érzem, olyan
valóságosnak, hogy nem tudok ellépni tőle, még akkor sem, ha a
józan eszem arra int, hogy fogjam be a szám, és engedjem el, ahogy
Rachel nem tudja.
De én nem vagyok Rachel. Emily nem a lányom. Szállj ki ebből, Eva!
Mégsem teszem. Kimegyek a konyhába, nézem, ahogy a férjem
iszik.
– Bocsáss meg, James! – mondom halkan, és ő ellágyul, így még
nehezebb kimondani, amire készülök. Át akarom karolni, de nem
teszem. Inkább tovább beszélek. – De tényleg azt gondolom, hogy
meg kellene hallgatnod Rachelt, személyesen, rendesen. Talán
válaszoltál az üzenetére, de nem hinném, hogy tényleg meghallgattad
volna. – Elhallgatok, igazságos akarok lenni James-szel. – Legalábbis
ő nem így érzi.
– Nem így érzi? Eva, sosem fogja így érezni. Ha meghallgatom,
csak egy kicsit is, azzal csak reményt adok neki, eggyel több okot,
hogy ezen az őrült úton tovább rohanjon. – Megrázza a fejét. –
Tényleg nem érted, ugye?
– Nem – szakad ki belőlem. Túl sok múlt, túl sok emlék lapul a
szó alatt. – Emily a te lányod. Nyilván meg kell tenned minden, amit
csak tudsz érte, meg is akarsz tenni mindent. Értem, hogy nehéz.
Hogy már három éve az. De az apjaként nem szabad eldöntened,
hogy megéri-e. – Az utolsó szót már vicsorogva mondom ki.
James rám néz egy hosszú pillanatra, az arca elernyed, ahogy
észleli az érzelmeim erejét.
– Nem akarok veszekedni ezen – mondja végül, olyan fáradtan és
szomorúan, hogy a legszívesebben sírnék. – Nem akarom, hogy ez
közénk álljon. – És mégis, tudom, ahogy James is tudja, hogy már ott
áll. – De elmondom újra, hogy te nem élted át ezt. Amit én meg
Rachel. Nem láttad, ahogy Emily folyton visszakerül a kórházba,
nem hallottad az orvosokat, nem ismered a statisztikát…
– Emily nem statisztika.
– Tudom. Szerinted nem tudom elég jól? – Rám néz, egyszerre
fáradt és bosszús meg rémesen megsebzett. – Persze hogy tudom. De
van egy pont – igen, létezik ez a pont amikor döntened kell. Muszáj.
Nem várom, hogy megértsd, mert te sosem élted át azt, amit én.
És itt van, az adu, amit az emberek kijátszanak, ha elfogytak az
érveik. Te nem élted át. Neked nem szabad beleszólnod. Nem számít, mit.
Nem számít, miért.
Mély levegőt veszek. Majdnem kimondom a szavakat, amiket
tudom, hogy megbánnék. James arca engesztelhetetlen, a
borosüveget az ajkához emeli. Kiül valami az arcára, kissé talán
önelégült, bár igazságtalan lenne, ha kihasználná, hogy végre
sikerült tromfolnia. Nem tagadhatom, amit mondott, mert én
rohadtul nem voltam még ilyen helyzetben.
De az a helyzet, hogy voltam, csak James nem tudja. Senki sem.
Tudom, mit él át, legalább nagy vonalakban, ha részletekben nem is.
Tudom, mert én is átéltem. A helyzet talán más volt, de a kérdés
ugyanaz.
De ezt sosem mondtam el Jamesnek, és belátom, hogy most nem
mesélhetem el neki, bár a lelkem mélyén kicsit szeretném.
Én is átéltem, amit te, James – mondanám. – Tökéletesen értelek, még
ha nem is gondolnád.
De ez sem igaz, valójában nem, és most aligha ez a megfelelő
időpont, hogy kimondjam. Nem az elsőségért vetélkedünk ilyen
kitekert játszmában. Úgyhogy lenyelem, mély levegőt veszek, és
kihúzom magam.
– Gondold végig, kérlek! – kérem, és kimegyek a konyhából, be a
hálóba, és halkan becsukom az ajtót magam mögött.
Egyedül vagyok a szobában, remegős hang tör ki belőlem, szinte
zokogás. Fel-alá járkálok, az emlékek buborékként törnek felszínre,
törékenyen és áttetszőn, készen arra, Hogy kipukkadjanak.
Pár percet nyugtalanul mászkálok, majd leülök az ágy szélére,
próbálom összeszedni magam, próbálom nem hagyni, hogy a
buborékok kipattanjanak, hiszen mi is lenne akkor. Eltelik megint
pár perc vagy talán pár óra. Az idő mintha méz lenne, lassan csorog,
ragadós.
Csend van a lakásban, a szoba olyan sötét, hogy csak a bútorok
körvonalait látom: egy szék a sarokban, az íróasztal, a szekrény.
Hallgatózok, erőlködök, de minden csendes. Vajon James elment
itthonról? Elment tőlem?
Aztán felállok, és még mielőtt felfognám, mit is teszek, kinyitom a
James-szel közös nagy diófa szekrényt, benyúlok néhány cipősdoboz
mögé, ahol egy halomban drótból hajlított vállfák hevernek, még
nem dobtam ki őket.
Eltart pár pillanatig, de végül megtalálom, amit keresek, egész
mélyen a gardrób sötétségében, az elfelejtett kacatok, régi ruhák és
cipők alatt. Egy sosem hordott selyemsálban ott a kis lakkozott
dobozka, olyan kicsi, hogy elfér a tenyeremben. Két fotó, csak ennyi
van benne. Tizenhat éve nem nyitottam ki, de magammal vittem
minden költözéskor. Pomonából, a főiskoláról New Yorkba, mikor
ott gyakornokoskodtam, a zsúfolt, sötét lakásba, amit West
Roxburyban béreltem, és később az első lakásba, amit Charlestonban
vettem, és most ide. Ez a doboz a részem.
Az ágyon ülök, kezemben a dobozzal, félek kinyitni. Félek
megnézni. Emlékezni.
De már emlékszem, ez az egész ügy Rachellel, Emilyvel, velem,
felidézi, felhabosodnak az érzelmek, görcsös keverékké válnak:
megbánássá, félelemmé és fájdalommá.
És bár James ezt akarja, bár még én is azt gondolom, hogy így
kellene, bár ez a házasságomba kerülhet… Tudom, hogy nem fogom
elengedni.
 Drága Babszem!
Ma vagy hat hónapos. Féléves! Lehetetlennek érzem. Olyan gyorsan
eltelt, és mégis, bevallom, Babszem, némelyik nap nagyon lassú. Az
anyaság nehéz is lehet. Nem cserélném el semmire, ezt kijelenthetem, de
némelyik nap mintha egy örökkévalóságig tartana.
Mindig idegesít, ha megkérdezik, jó baba vagy-e. Legszívesebben
visszakérdeznék, hogy értik, és hogy valaha bárki válaszolt-e nemmel erre.
Van olyan, hogy rossz baba? Nyilván nincs, te sem vagy az.
De ha az a kérdés, hogy pisszenés nélkül alszol-e tíz órát éjjel… Nos,
erre nem lenne a válasz, Babszem. Négy hónapba telt, hogy két óránál
többet aludjál, és nem javult sokat a helyzet az elmúlt két hónapban. Néha
összejön neked az öt óra, az olyan, mintha csoda történne. Egyszer –
egyetlenegyszer – hét órát aludtál, én felriadtam, azonnal megijedtem,
pánikba estem, hogy történt veled valami.
Bementem a szobádba, belestem a kiságyba, és ott voltál, a hátadon
feküdtél a rózsaszín rugdalózóban, egyik öklöcskéd az arcodhoz húztad.
Lenéztem rád, olyan békésen aludtál, kicsi rózsabimbó ajkaddal csücsörítve,
az arcod olyan kerek volt, kipirult, szinte fel akartalak ébreszteni, hogy
dédelgesselek, mert túl édes voltál a szavakhoz.
Persze nem tettem, mert egyetlen újdonsült anyuka sem ébreszt fel egy
alvó babát sosem. De néha, ha visszagondolok erre a pillanatra, mikor
beáradt a holdfény az ablakon, és te egy marék boldogság voltál, azt
gondolom, miért nem ébresztettelek fel. Miért nem?
Szeretlek:
Anya
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Rachel
Andrew háza tele van dobozzal, buborékfóliával, játékok
hevernek szétszórva a padlón, bontatlan dobozok állnak ingatag,
magas oszlopokban.
Belépek a küszöbön, fejbe ver, milyen más ez a ház – mikor voltam
én utoljára, bárkinél? Mikor legutóbb beszéltem Evával, de arra most
nem akarok gondolni.
– Bocsánat a rendetlenségért! – mondja Andrew ferde mosollyal,
rövidke szakállát vakarva. Nem tudom eldönteni, növeszti-e, vagy
csak hosszúra hagyta a borostát, de jól áll neki. Olyan barátságos az
arca, hogy már attól mosolyogni tudnék, hogy ránézek.
– Jól csinálod – mondom, és átlépek egy halom fedő nélküli
Tupperware-én. – Úgy látom, nagyjából már kipakoltál. – Ha nem is
rakta el a dolgokat.
– Jake a kipakolás részt szereti – borzol bele a fia hajába Andrew.
Az önkéntelen mozdulat fájdalmasan belém mar, de elhessegetem az
érzést. Nem akarok most szomorú lenni. Jake félig az apja háta mögé
bújik, de egyre kipislog rám, óvatosan és kíváncsian. – De az
elpakolást már nem annyira. Mindegy, az is meglesz.
– Honnan költöztél ide? – Arra jutok, hogy ha kérdezősködök,
akkor Andrew talán nem tesz fel nekem kérdéseket. És emlékszem,
fájdalmasan és gyengén, hogy a kérdések a normális párbeszédhez
tartoznak. Hogy így ismer meg az ember másokat. Így barátkozik.
– Egyórányira innen, Worcester mellől. Újrakezdünk itt. –
Felismerem az elszántan vidám hangot, amit Andrew használ,
nyilván önkéntelenül is kérdőn nézek rá, mert grimaszol kicsit, és
Jake felé pillant. Nyilvánvaló a célzás: nem akar beszélni erről a fia
előtt.
Bólintok, hogy értem, és Jake felé fordulok. Kicsit olyan, mintha a
napba bámulnék… túl sok, túl ragyogó. Leküzdöm a késztetést,
hogy elárnyékoljam a szemem. A szeme kék, nagyon kék, a haja
göndör és kócos, a bőre sima és puha.
– Iskolás vagy, Jake?
Bólint, megint behúzódik Andrew lába mögé.
 – Szeptemberben kezdi – mondja Andrew. – Angierben. Ismered?
Megrázom a fejem. Egyszer megnéztem az általános iskolát
Angierben, röviden, mikor még azt reméltem, hogy a megfelelő,
szakszerű kezeléssel Emily elkezdheti ott a tanévet szeptemberben.
Ezt feladtam, mikor a rohamok egyre rosszabbak lettek, és Emily
egy újabb fertőzéssel kórházba került, és világos lett, hogy nem jön
ki onnan egyhamar. De ebből semmit sem akartam elmesélni
Andrew-nak.
Andrew egyik kezét finoman Jake vállára téve gyengéden maga
elé kormányozza a fiút. Jake az apja lábához hajol.
– Jake már nagyon várja az iskolát, ugye, kölyök? – A gyerek
bólint.
– Remek! – Jake láthatóan félénk, és én nem akarom erőltetni,
hogy egy idegennel kelljen beszélgetnie.
Kérdőn néz Andrew-ra, az bólint, könnyed, szavak nélküli
kommunikáció ez szülő és gyerek között, amire olyan nagyon jól
emlékszem, és ekkor Jake leengedi a fejét, és elrohan, ki a kertbe.
Meglepően meghitt csendben állunk ott Andrew-val, egyre
hosszabb, nyúlik és nyúlik.
– Jó kisfiúnak látszik – mondom végül, mert tényleg ez a helyzet.
– Az is – ért egyet Andrew. – Szerencsém van.
Igen – gondolom önkéntelenül. – És még csak nem is tudod, milyen
nagyon szerencsés vagy. De nem akarok elindulni ezen a sötét,
kanyargós ösvényen, úgyhogy ragyogó mosolyt villantok rá,
amennyire csak tudok.
– Munka miatt költöztél Bostonba? – kérdezem.
– Igen. Grafikus vagyok. Hétfőn kezdek a Neo Designnál.
Hallottál már róluk?
Bocsánatkérőn grimaszolva megrázom a fejem.
– Sajnos nem. Nem értek ehhez a területhez.
– Te mivel foglalkozol?
Elhallgatok, ahogy azt szoktam, mikor eddig jut egy beszélgetés,
nem mintha gyakran beszélnék bárkivel, mérlegelem, mit akarok
mondani, és hogyan. Mennyit áruljak el, tudva, hogy döbbent
részvétáradatot fog okozni, utána jön az elkerülhetetlen, kínos csend,
irányt váltunk, csikorgó kerekekkel.
 És ekkor arra jutok, hogy nem akarok ma elindulni ezen az úton.
Túl fáradt vagyok, kimerült, elcsigázott. Más akarok lenni, még ha
csak tettetem is, ha csak rövid ideig, akkor is.
– Tanár vagyok – mondom, mikor már pár másodperccel
hosszabbra nyúlik a csend, mint kellene. – Irodalmat tanítok egy
gimnáziumban.
– Ó, ez remek! Itt, Newton Upper Fallsban?
Újabb csend, eltűnődök, kivel találkozhat Andrew, mit tudhat
meg rólam.
– Nem – felelem, arra jutva, hogy amennyire csak lehet, tartom
magam az igazsághoz. – Needhamben.
– Nincs az túl messze? – ráncolja a homlokát. – Még csak most
ismerkedem a környékkel. Eredetileg Rhode Island-i vagyok.
– Elég közel van. Tíz perc kocsival.
– Biztos szereted. – Rám mosolyog, és én nem is tudom, mit
mondjak. Igen, tényleg szerettem, de olyan érzés, mintha az még egy
másik életben lett volna. El sem tudom képzelni, hogy most
érdekeljen George Orwell vagy Emily Brontë, az ötbekezdéses
fogalmazások, bevezetéssel, hipotézissel… olyan röhejesnek tűnik.
Lényegtelen, és mégis tudom, hogy nem az. Mindenki másnak.
– Igen – felelem végül, mosolygok, megvonom a vállam. –Vannak
jó és rossz pillanatok.
– Régóta itt élsz? Mármint… – A fal felé biccent, ami elválasztja az
ő házát az enyémtől.
– Olyan másfél éve. – Elhallgatok, és mivel látom a bizonytalan
kérdést a szemében, folytatom. – Elváltam.
– Ó, sajnálom! – Újabb szünet, olyan sok van ezekből, mintha
aknamezőn sétálnánk. – Én is ugyanebben a csónakban evezek. –
Halkabban beszél, bár Jake kint van a kertben.
– Jake anyukája, a feleségem… négy hónapja hagyott el minket.
Nem tudom elrejteni a meglepetésem, olyan erős kifejezést
választott, hogy tudom, ennek komoly történetnek kell lennie.
– Sajnálom! – felelem, mert hiszen mi mást mondhatnék.
– Tényleg nem volt könnyű. – Andrew felsóhajt, vállat von.
– Megnézem a hamburgert, mielőtt szénné ég.
 Kimegyek a kicsi, csenevész kertecskébe, pont olyan méretű és
alakú, mint az enyém, a két füves részt egy elég ronda, mellig érő
dróthálós kerítés választja el. Az enyém kihaltnak tűnik,
elhagyottnak és elfeledettnek, a fű foltos, a terasz teljesen üres, csak
egy szemetes áll kint. Andrew és Jake viszont máris barátságosabbá
tették az ő részüket. A zsebkendőnyi teraszon meglátom a grillt,
mellette asztal, néhány szék, a füvön egy ütött-kopott mászóka,
amire Jake épp felkúszik. Néhány biciklit támasztottak a kerítésnek.
Az ég lassan rózsaszínre vált, meleg van még. A hamburgerek
ínycsiklandón illatoznak. Valami kienged bennem. Nem gondolok
most Emilyre. Nem hagyom, hogy ezt árulásnak érezzem. Egyszer,
néhány percre, talán egy órára, egyszerűen csak létezni akarok.
– Remélem, nem vagy vegetáriánus – nevet bizonytalanul
Andrew.
– Nem. – Kilépek a teraszra. – Csodás az illata! Biztos, hogy van
elég?
– Igen, vettem egy négyes csomaggal, és úgy döntöttem,
megsütöm mindet. – Rám mosolyog. – De Jake csak egyet fog enni.
– Köszönöm! Nagyon kedves, hogy meghívtál.
– Sűrű napod volt? – Szándékosan lazán kérdezi, hallom, hogy
nem akar túlságosan kíváncsinak tűnni, de látszik, hogy ezen
gondolkozik.
– Igen – felelem a szokásos csend után. – De nem nagyon azért. –
És nem mondok többet.
Andrew bólint, ennyiben hagyja. Nem nyomulós típus, hála
istennek! A grill fölé hajol, a burgereket nézi.
– Vannak helyi, bennfentes tippjeid? – kérdezi. – Honnan
rendeljek kaját, hol van játszótér…
– Van egy elég jó kínai az Oak Streeten, bár azt hiszem, igazából
tajvani.
– Rendben – mosolyog rám, de látom, hogy várja a többit.
Gyorsan beszívom a levegőt, megacélozva magam. Miért kell
ennek ilyen nehéznek lennie?
– Játszótér… Van egy kicsi játszó a Chestnut Streeten. És
valószínűleg az Emerson park a legjobb itt a környéken.
 Egy pillanatra belém hasít az emlék: tavalyelőtt télen Emilynek
épp jó napja volt. Alig néhány hete költöztünk Upper Fallsba, és én
elsétáltam az Emerson parkba, babakocsiban toltam Emilyt, bár már
négy és fél éves volt, elég nagy, hogy gyalogoljon. Akkor már
tizenhat hónapja voltak tünetei, a beszéde és a mozgása is
korlátozottá vált. Nem tudott felmenni egyik mászókára sem, és
láttam, ahogy a többi szülő és dadus elgondolkodva néz minket, a
történetünkön gondolkozik.
Ahogy Emily fájdalmasan vonszolta magát az aszfalton,
hallottam, ahogy egy gyerek túl hangosan megkérdezi:
– Mi a baja a kislánynak? – Az anyukája rápisszegett.
Legszívesebben kiabáltam volna, hogy nem tudom. Nem tudja
senki, és ez tönkretesz engem. De, ami még rosszabb, attól félek,
hogy tönkreteszi Emilyt is.
Most, ahogy bámulom Jake-et, aki boldogan mászik fel a kis
mászókára, észre sem véve engem, önkéntelenül is eszembe jut
Emily, ahogy beemelem az egyik mozgássérülthintába. Nagy
kagylóülése van, és be lehet kötni. Olyan hinta, amire nem engeded
fel a gyerekedet elvben, hogy az használhassa, akinek valóban
szüksége van rá.
Emlékszem, milyen izgatott volt, nem nagyon tudott beszélni, de
halk, gurgulázó hangokat adott ki, és én felismertem, hogy ez az
öröm hangja. Emlékszem, magasra löktem, egészen fel, a fejét
hátravetette, a szája szélesre nyílt. Rikoltozott, mire a többiek a
játszótéren bizonytalanul felénk néztek, de én tudtam, hogy Emily
boldog. Tudtam.
És abban a pillanatban leküzdöttem a szomorúságot, hogy ilyen –
hogy nem tud már rendesen beszélni vagy járni –, és csak hagytam,
hogy boldog legyen. De később, ahogy hazafelé toltam a
babakocsiban, el kellett hessegetnem a kétségbeesés fekete felhőjét,
ami azzal fenyegetett, hogy rám telepedik, és nem száll fel sosem.
Miért történt mindez? Miért Emilyvel? Miért velem?
És mégis, visszatekintve, egy másodperc alatt elfogadnám azt a
pillanatot. Megragadnám, és belekapaszkodnék, és ebben élnék
életem végéig, ha tehetném. Mert mit számít, hogy
 Emily nem bírt beszélni, ha tudott kommunikálni? Nem tudott
járni, de még meg tudott ölelni engem. Öröm ragyogott a szemében,
és a mosolya volt a leggyönyörűbb, amit valaha láttam.
Istenem – gondolom –, csak add meg nekem azt a pillanatot, vagy egy
hasonlót! Csak ennyit akarok.
– Emerson, aha – szólal meg Andrew, és én visszavonszolom
magam a jelenbe.
– Igen, hallottam, hogy jó. – Ez valahogy hazugságnak érződik,
de még nem állok készen a van-e gyereked beszélgetésre.
– Gyere, Jake! – kiált Andrew. – Kész a hamburger.
Ezután pár percig elég sok a dolgunk, nem beszélünk, én
megterítem a kinti asztalt, Jake felmászik egy székre. Andrew tálalja
a hamburgert, és megkérdezi, iszom-e valamit.
– Van egy üveg borom – veti fel bizonytalanul. – Vagy pár doboz
sör is…
Nagy a csábítás, de valahogy mégis érzem magamban az
ellenállást. Még nem állok rá készen, hogy ennyire elengedjem
magam.
– Egy pohár víz elég lesz, köszönöm.
– Oké!
Hamarosan ott ülünk mind a kicsi asztalnál, előttünk a
hamburger. Az égbolt égett narancssárga színű, még meleg van, de
már érezni halványan az este várható hűvösét. Május közepe van,
minden csupa szín, és én hamburgert eszem valakivel, akit akár a
barátomnak is hívhatnék.
Sosem hittem volna, hogy ide eljutok, sok szempontból nem.
– Hajrá, lássatok neki! – szólal meg vidáman Andrew, és mi így is
teszünk.
A hús szaftos és isteni, egy ideig csak eszünk, boldogan élvezzük
az ízeket. Jake a zsömléje szélét rágcsálja, elkerekedett szemmel
felém pislant időnként. Én rámosolygok, próbálom megnyugtatni.
– Gondolom, ugyanolyan a házatok, mint az enyém –mondom.
Jake-re mosolygok. – Melyik lesz a te szobád?
– A hátsó – felel Andrew. Három háló van fent, két nagy és egy
kicsi. – A kisszobából dolgozó lesz.
– Jól hangzik.
 – És dinoszaurusz is lesz Jake falán, igaz? – Andrew a fiára
vigyorog. – Van pár stencilünk, felrakjuk, és Jake segít festeni.
Emily szobájára gondolok, a rózsaszín hercegnőkre a falon, a
baldachinos ágyra. Bár csak pár hónapig lakott benne, nagyon
szerette.
– Jól hangzik – mondom Jake-nek, mire kicsit szélesebbre húzódik
a szája.
Andrew tovább kérdezget a környékről: a moziról, a könyvtárról,
és egy ideig a beszélgetés ártalmatlan, szinte könnyed. Elmondom
neki, hogy Wellesley-ben termelői piacot tartanak, és a Jackson
múzeumfaluban aratási ünnepet. James-szel egyszer elvittük oda
Emilyt, épp hároméves lett akkor. Emlékszem a napfényre, a régi
kézműves holmikra meg -kiállításokra, cukros fánkra és meleg,
fűszeres almalére. Tökéletes nap volt a családdal.
Arra is emlékszem, hogy észrevettem, Emily botladozva mászik
fel a szalmabálákra, de akkoriban még nem törődtem ezzel. Csak
hároméves volt végül is. Fogalmunk sem volt, mi vár ránk. Most
érzem, hogy vágyom erre az ártatlanságra, még ha átkozom is.
– Szeptemberben meg jazzfesztivált tartanak Newtonban –
mondom Andrew-nak. – Sosem voltam ott, de azt hallottam, hogy
jó. Tényleg, olyan sok a lehetőség itt Newton körül, hogy nem is kell
bemenni Bostonba, ha az ember nem akar.
– Igen, remek környék – ért egyet Andrew. – Worcester feleennyit
sem kínál.
Udvariasan mosolygok, mert sosem voltam még ott. Boston
környékén nőttem fel, ide jártam főiskolára is, itt éltem az életem.
Nem ismerek mást.
– Akkor… – szólal meg Andrew, mikor már majdnem végeztünk
a hamburgerekkel. – Meddig tart itt a tanítás?
Leteszem az ételt, és megtorlóm a ketehupos ujjaimat a
papírtörlőben. Itt az idő, hogy belekezdjek a magyarázatba, és én
nem akarom.
– Igazából… – mondom, amilyen könnyedén csak tudom – ezt a
tanévet kivettem. – Andrew meglepettnek tűnik, kicsit riadtnak is. –
Van egy kis… családi problémám, most arra kell összpontosítanom.
– Feszesen rámosolygok, a tekintetem könyörög, hogy ne kérdezzen
többet, és szerencsére Andrew ezt meg is érti.
– Remek, hogy megteheted – mondja egy pillanattal később. –
Akkor visszamész ősszel?
Tudom, hogy James ezt akarja.
– Talán – felelem. – Még meglátom.
Andrew bólint, Jake engedélyt kér, hogy elmehessen az asztaltól –
milyen udvarias! és elrohan vissza a mászókához, bár már sötétedik,
a kis kert csupa árnyék.
Csendes egyetértésben nekilátunk Andrew-val leszedni az asztalt.
A ház félhomályos, felkattintja a lámpát.
– Remélem, boldogok leszünk itt! – mondja halkan, ahogy
lehajtott fejjel a tányérokat öblíti. – Jó környéknek tűnik.
Szinte semmit sem tudok a környékről.
– Szerintem az – kockáztatom meg.
– Jake-nek nem volt könnyű időszaka – folytatja Andrew, és én
felkészülök rá, hogy el fog mondani valami fontosat. –Említettem,
hogy az anyukája négy hónappal ezelőtt…
– Igen.
Andrew grimaszol.
– Egyszerűen csak… elment. Voltak előtte problémáink, túl sokat
dolgoztam, tudom, próbáltam önállósodni, nem sikerült. És
Christina… azt hiszem, nehezen ment neki az anyaság. – Várok,
feszülten, nem vagyok biztos benne, hogy szeretném, ha beavatna.
Nem akarom, hogy rám bízza a titkait. – De azt gondoltam,
megcsináljuk, érted? Nem tűnt fel semmi különös abban, amit
átéltünk.
Rám néz, mint aki választ vár.
– Hmm! – mondom, és bólintok. Ez túl sok nekem.
– Szóval a végén elment jógatáborba Balira. Azt gondoltam, csak
kell neki egy kis kikapcsolódás, és Christina mindig élvezte az
ilyesmit. Úgy volt, hogy csak egy hétre megy. – Fájdalmasan
felsóhajt. – De írt egy SMS-t, hogy találkozott valakivel a táborban.
Egy Rain nevű csávóval. – Gúny érződik a hangjában, ahogy
kimondja a nevet, meg is értem. – És lelépett Seattle-be, hogy vele
éljen, még csak annyira sem jött vissza, hogy elköszönjön Jake-től. –
Csörögve bedob egy maréknyi evőeszközt a mosogatóba. – És ez az,
amit nem tudok megbocsátani.
Nem is tudom, mit mondjak. Rémesen hangzik, és együtt is érzek,
persze, de… akkor is ott van neki Jake. Tudom, nem igazságos, hogy
ezt gondolom. Tudom, hogy Andrew-nak is megvannak a maga
fájdalmai és próbatételei. De akkor is ezt gondolom. Nem tehetek
róla, de ott zakatol a gondolat a fejemben. Akkor is szerencsés vagy.
Nem is tudod, milyen az igazi gyász. Persze ezt nem mondanám ki. Már
azért elfog a bűntudat, hogy ezt gondolom. Úgyhogy csendben
maradok, és Andrew zavartan néz rám.
– Sajnálom! Túl sok infó.
– Nem… dehogy! – A fejemet csóválom, rettentően nyomaszt a
bűntudat. – Bocsánat! Ez olyan rémes!
A szavaim erőtlenek.
– Nos, úgy tűnik, neked is kijut, ugye? – Remény cseng Andrew
hangjában, most rajtam a sor, hogy beszéljek. Így működik a
barátság: információcsere, történetek elmesélése, ami összeköt a
másikkal, kölcsönös megértést teremt.
De én nem mondhatom el. Még ha akarnám is, tudom, hogy nem
lenne igazságos. Andrew kezét-lábát törné, hogy milyen rémséges,
úgy érezné, kötelessége elsöpörni a saját bánatát, mintha az nem
számítana, mindig ez történik az ilyen beszélgetésekkor. Nem
mintha sok lett volna belőlük. Sajnálom, hogy panaszkodtam, ami velem
történik, az semmi, nem is mérhető, tudom…
Tényleg nem, de az én történetemtől még nem válik
érvénytelenné az övé. Ezt tudom, még akkor is, ha nem érzem így
mindig. És akárhogy is, nem akarok most Emilyről beszélni.
– Igen – mondom, rámosolygok, reményeim szerint
bocsánatkérőn. – Így van.
És ennyiben hagyom, és bár Andrew csalódottnak tűnik, ő sem
erőlteti. Úgy érzem, mintha a képébe vágtam volna az ajtót. Nem
fogja többet kinyitni.
Küszködök, bánom, hogy így lezártam a beszélgetést, mikor
elköszönök, nem sokkal ezután, de közben tudom, hogy most sem
tennék mást. Nem hiszem, hogy Andrew áthívna megint, és persze
én sem fogom viszonozni a meghívást. Nem volt ez több mint egy
kellemes kis szünet, ami kicsit keserű szájízzel végződik.
– Akkor sok sikert a pakoláshoz! – mondom, ahogy kilépek az
ajtón. Olyan véglegesen hangzik! – És remélem, jól megy majd az
ovi.
– Az csak szeptemberben kezdődik – nevet Andrew, én
mosolygok, mert nem hiszem, hogy azelőtt rendesen beszélgetnénk
még, ha valaha fogunk.
Visszamegyek az üres házamba, és azt kívánom, bár máshogy
lenne minden. Bár én más lennék, bárcsak tudnám, hogy élhetném
az életemet így, hogy Emily kórházban van! Bár normális lennék,
vagy valami hasonló, és nem tennék mindent, de tényleg mindent
félre! Eszembe jut, hogy írok egy üzenetet Denise-nek vagy Sarának,
de nem teszem végül. Hónapok óta nem kerestem őket, mióta Emily
végleg kórházba került.
Talán el kellett volna mesélnem Emilyt Andrew-nak. Máris érzem
a várható szégyent, amiért nem tettem, elárultam Emilyt ezzel,
ugyanakkor olyan jó volt kicsit tettetni.
Úgy tenni, mintha, nem létezne a lányod? – szólal meg egy hang
belül marón és megvetőn.
Nem – felelem neki szomorúan. – Hanem úgy tenni, mintha az
életem normális lenne. Mintha szinte boldog lennék.
De az ilyen tettetés sosem tart sokáig.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
Eva
Két hétig úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Elég
könnyű, mert azt hiszem, James is megkönnyebbült, mint én, hogy
visszatérünk a szokásos rutinhoz: reggel egymás körül botladozunk,
kávét főzünk és készülődünk az irodába, esténként elcsevegünk a
háziasított elviteles vacsora és egy üveg bor felett. Vasárnap még
Berkshire-be is elmegyünk, megnézünk pár antiküzletet.
Nem beszélünk Rachelről vagy Emilyről, nem is kérdezem meg,
milyen volt, mikor hazajön a kórházból, és olyan fáradtnak meg
legyőzöttnek látszik. Azt mondom magamnak, hogy nem számít.
Nem akarom kockáztatni a házasságomat, az esélyemet egy
gyerekre valaki más gyereke miatt, akivel még sosem találkoztam.
Ki tenne ilyet? Kinek kellene?
A veszekedés után, mikor ott ültem az ágy szélén, és azt
mondtam magamnak, hogy nem bírom elengedni, rávettem magam,
hogy megtegyem. James csendben jött be, megbántott, merev
mozdulatokkal. Mikor bemászott mellém, a vállára tettem a kezem,
éreztem, hogy megfeszül. A csend elhúzódott, és aztán elernyedt, és
bár nem mondott semmit, felém fordult, és megcsókolta a
homlokomat. Lehunytam a szemem, beszívtam James illatát, és azt
akartam, hogy legyen rendben minden. Ez elég is volt, ért annyit,
mint egy beszélgetés, és innentől kezdve nem említettem többé
Rachelt vagy Emilyt. Nem is akartam.
És így élem az életem, azt mondom magamnak, hogy minden
rendben – és majdnem így is van.
Egy balzsamos májusi estén elmegyünk James-szel, megnézzük
az új tapasbárt a városban, ahova már időtlen idők óta készülünk
elmenni. Rióját iszunk és huevos rotost, spanyol tojásos krumplit
eszegetünk, nézzük a nyüzsgést, és minden nagyon rendben van.
Később, mikor a nap már süllyedni kezd a horizonton, és mintha
mindenkiből szokás szerint előhozná a szép idő a jóindulatot, kéz a
kézben hazasétálunk, álmosan, és elégedetten a jó vacsorával.
És még később is, az ágyban James úgy nyúl hozzám, ahogy már
rég, közel húz magához, olyan gyengéden simogatja az ajka az
ajkamat, amire úgy vágytam. A mellkasára simítom a tenyerem, ő a
derekamat fogja át. Édesen, csendben mozgunk, egyetértésben,
megállapodva, ahogy mindig is tettük.
És csak ezután, mikor James már elaludt, csak ekkor sodródnak a
gondolataim elkerülhetetlenül arra, ami nem olyan jó. A kettőnk
között nehezen lebegő csendekhez, amiket még érzek. Arra, hogy
még mindig sokat gondolok Rachelre és Emily-re – rengeteget. És,
nem utolsósorban, hogy az ovulációs naptáram szerint a mai nap
egyáltalán nem voltam fogamzóképes, úgyhogy remény sincs rá,
hogy bármi összejött volna.
Három hete már, hogy beszéltem Rachellel, és azóta nem
kerestem, bár azt hiszem, képtelen lennék rá. Nem tudom a számát,
és nem fogok vadászni rá. Nem számít, milyen elszántnak éreztem
magam egykor, kezemben azzal az értékes dobozzal, nem akarom
ezt tovább kergetni. Úgy döntök, hogy nem, és minden egyes nap
erre a döntésre jutok, tudatosan.
Az oldalamra fordulok, felhúzom a térdem. Mellettem James
halkan horkol. Rachelre gondolok, hogy vajon most mit csinálhat,
hogy érez, és aztán leállítom magam. Nem fogok bűntudatot érezni.
Nem.
Végül felszínes, kellemetlen álomba merülök, és másnap reggel
úgy ébredek, hogy elismétlem az előző napot, majd megint és
megint. Ez az élet, és jól van így. Jónak kell lennie.
A munkában is jól mennek a dolgok. Az új bőrápolási
termékcsalád kampánya repülőrajtot vett, és valami kisebb díjat is
megnyertünk. Mara is boldog, és egyre szélesebb mosolyát úgy
fogadom, mint aki megérdemli. De megállapítom, hogy már nem ég
bennem úgy a szenvedély a munkám iránt, mint valaha, nem bírok
szabadulni a mardosó érzéstől, hogy legyen bármilyen etikus a cég,
bármilyen etikus alapanyagokkal, még akkor is olyan… felszínes.
Sosem gondoltam ilyen értéktelennek a munkát a Maemaénél.
Tudom, hogy nem mentünk életeket, mint a fivéreim, a mentős meg
a tűzoltó, de akkor is úgy gondoltam, hogy ez is valami. A nők
sminkelnek – és mi etikus megoldást kínálunk nekik. Én sosem
akartam ápolónő vagy tanítónő lenni, ahogy a szüleim elvárták
volna, mert szerintük ez a két szakma áll igazából nyitva a nők előtt,
bár ezt sosem mondták ki nyíltan. Akkor miért ne lehetnék boldog és
elégedett, ha valami fontosat és értékeset csinálok a saját
területemen?
El fog múlni ez a nyugtalanság, mondogatom magamnak, Rachel
és az egész miatt van, és valójában nem így látom a karrierem vagy
az életem. És mégis, ahogy telnek a napok, azon kapom magam,
hogy egyre érzékenyebb leszek, kicsit türelmetlen a kollégákkal.
Ráförmedek a titkárnőre, gúnyolódok az ásványi szemhéjfesték
fontosságán, és Mara kérdőn felhúzza az egyik szemöldökét, ami a
hivatalosabb letolás előfutára. Nem jó jel.
Úgy teszek, mint aki nem látja, és próbálok uralkodni magamon.
Ez is el fog múlni. Nem kockáztathatom az állásomat, még nem,
amíg nem vagyok legalább terhes. Már ha egyáltalán teherbe esek.
De eljön a peteérésem, és mikor James felé nyújtom a kezem,
elfordul, túl fáradt. Nem vagyok elég bátor, hogy rámutassak, ez a
megfelelő idő a babagyártásra, úgyhogy csak fekszem a hátamon a
mennyezetet bámulva, elkerül az álom megint, ahogy várom, hogy
elkezdődjön egy új nap.
Egy csütörtöki napon május vége felé, mikor James Emilynél van
a kórházban, végül is a szüleim háza előtt kötök ki, bár alig fordul
elő, hogy meglepem őket csak úgy. De magányosnak érzem magam,
az éjszakáim üresek, ahogy a nappalaim is.
– Diva! – Apám, úgy tűnik, el van ragadtatva, hogy
felbukkantam.
Mosolyogva megölelem, sosem árultam el neki, hogy nem
szeretem a becenevem, mert pont tőle kaptam. És van benne
valamennyi igazság is, mikor kicsi voltam, én voltam az
elkényeztetett hercegnő a durva, esetlen fiai mellett. Ezt gyakran
fitogtattam is előttük, mert bár apa dédelgetett engem, sosem voltam
benne az udvari spontán foci meccsekben, nem mentem el velük
horgászni északra, mikor tavasszal elutaztak. Ez így volt és kész –
nem kellett gondolkodni rajta, nem lehetett nem tudomást venni róla
vagy harcolni ellene, mert mindig is így volt.
– Minden rendben? – kérdezi anyám aggódva, és az arcomhoz
szorítja az arcát, majd hátraterel a konyhába, a nők birodalmába.
Apám letelepedik a fotelébe a tévé elé, végzett a munkával.
 Anyám szeme felragyog, ahogy felnéz rám a darált marhahúsból,
amit épp süt.
– Vagy van valami híred…?
– Nem. Nincs. – Fáradtan elmosolyodok. Bárcsak…
Anyám leereszt.
– Ö, már reméltem…
– Tudom, anya. Én is. – A vérzésemnek pár nap múlva kell
megjönnie, és tudom, hogy nincs értelme elhasználni egy terhességi
tesztet a fehérneműs fiókomból – ott tartom őket a sosem hordott
csipketangák alatt.
– Igen? – Anya felnéz, meglepetten, szinte megint reménykedve.
– Mert sosem beszélsz róla, Eva. Őszintén szólva, nem is voltam már
biztos benne, hogy akarsz-e egyáltalán gyereket. – És ez nagyjából a
legrosszabb, amit egy nő érezhet anyám szerint.
– De mondtam, hogy akarok, anya.
– Tudom, tudom, de olyan csendben voltál! – Megrázza a fejét,
félig idegesen, félig szeretettel. – Túl sok mindent tartasz magadban.
Többnyire fogalmam sincs, mit gondolsz.
Nem tudom, erre mit mondhatnék, hiszen belátom, hogy igaz.
Vállat vonok.
– Akkor próbálkoztok? – Most már egyértelműen reménykedő a
hangja. – Mert eltarthat egy darabig. Nekünk Steve-nél…
– Kérlek, anya, nem akarom hallani a részleteket! – Feltartom a
kezem, nehogy anyám a bátyám fogantatásával traktáljon.
Anya lányosan vigyorog.
– Nos, a próbálkozás elég jó mulatság lehet.
– Anya!
Szerencsére anyám témát vált, bár még nem hagyja annyiban a
fogantatás kérdését. Messze nem.
– James nem szokott biciklizni, ugye? Azt olvastam, úgy kevesebb
sperma termelődik.
Pont ezért próbáltam kerülni ezt a témát. Ezért és még sok más
bonyolult és fájdalmas okból.
– Nem, nem biciklizik. – Vagy nem sokat.
– És remélem, szedsz folsavat, mert tudod, az fontos. Egészen a
legelejétől. Különben a baba megkaphatja azt a borzalmas
betegséget… Amikor az a rémes dudor lesz a gerincen.
– Nyitott gerinc, igen. És igen, szedek folsavat. – Már hat hónapja,
úgyhogy ezzel jól állok.
– Akkor majd összejön – mondja anya, és megveregeti a kezem. –
De… azért elmehetnél nőgyógyászhoz. Csak ellenőrizni a dolgokat.
Mármint, hogy minden rendben van-e ott lent.
Halványan elpirul. Anyám az eufémizmusok királynője, ha női
ivarszervről van szó. De úgy tűnik, azzal nincs gondja, hogy a férjem
spermáiról beszélgessen velem.
Bólintok, vonakodva, de ezt nem akarom bevallani.
– Igen, talán elmegyek egy-két hónap múlva. – De félek elmenni
az orvosomhoz, félek attól, amit talán mondana, a rossz hírtől, ami
véget vethetne a reményeimnek.
– Nem árthat – mondja anyukám filozofikusan.
– Nem – értek egyet. – Nem hiszem, hogy ártana.
Rám mosolyog, megveregeti megint a kezem.
– Ne aggódj, Eva! Nem minden nő tud csak úgy babákat
potyogtatni, mint Tiffany. De összejöhet neked. – Azt hiszem, ezt
megnyugtatónak szánta, de akkor is olyan, mint egy szúrás.
Bólintok, és mormolok valamit egyetértőn.
– És hogy van James?
– Jól. Emilynél van ma este. – Általában nem hozom szóba Emilyt
a szüleim előtt. Könnyebb így, nem mintha lenne bármi hírem.
Elmondtam nekik az egészet, mikor összeházasodtunk James-szel,
mert szükségesnek éreztem. Együttérzők voltak, aggódtak, kicsit
féltek. És anyám folytatja ezt a hármat, ahogy a fejét csóválva úgy
néz rám.
– Szegény, szegény kislány. Azt mondtad, átvitték a palliatív
osztályra… van valami változás?
– Nem hiszem. – Igazából nem tudom. Emily már öt hete volt a
palliatív osztályon, James-szel két hete nem beszéltünk róla.
Anyám a bámuló húst kevergeti.
– Olyan szomorú, ahogy ilyen gyorsan romlik az állapota! És nem
tudja senki sem, miért?
– Nem.
– Szerinted… – Anyám már suttog. – Szerinted megfog halni?
 – Egy nap – mondom. – Mind meg fogunk halni.
– Egy nap, Eva, igen, de tudod, hogy értem. Hogy ő most…
haldoklik? – Ezt úgy mondja, mintha nem kellene megkérdeznie, és
ez talán így is van.
– Nem tudom. – A tudatlanságom rám nehezedik. Harcolok a
bűntudat ellen, amiért csalódást okozok Rachelnek. Vajon azt várja,
hogy James jelentkezzen? Vagy én?
– Úgy értem, ez rémes, tragikus, de… ez lenne a könyörületes
megoldás tulajdonképpen, nem gondolod?
Anya bizonytalan, bocsánatkérő pillantással néz rám, mint aki
nem tudja, mondhat-e ilyet. A családom katolikus, anyám erősen
hisz az élet szentségében. Mégis, mikor az ember látja maga előtt a
helyzetet, és nem csak valami elvont gondolat, ami kint lebeg a
légüres térben, egy „mi lenne, ha”, ami mindig csak mással történhet
meg.
És… igen, ez lenne könyörületes megoldás. Vagy nem? Nekem az
lenne.
– Nem tudom, anya. Nem tudom, mennyire… mennyire van
tudatában, hogy mi történik körülötte. Az egésznek. –Általában úgy
képzelem el Emilyt, amint békésen alszik a kórházi ágyon, de nem
hiszem, hogy mindig ilyen lenne. Mikor rákerestem erre az
állapotra, azt olvastam, hogy kinyitja a szemét, működnek a reflexei,
és időnként görcsösen rángatózik, ami egy kicsit… ijesztő.
– Nem azt mondtad, hogy kómába esett? – kérdezi anya.
– Éber kómába, nem reagál a környezetére.
Anya a homlokát ráncolja erre.
– Úgy érted, vegetatív állapotban van?
Kicsit összerezzenek.
– Ezt nem szabad már használni. – Legalábbis ezt olvastam a
neten az egyedül töltött estéken, mikor James Emilyvel volt, én meg
információt keresgéltem az egészről, a kutatásról, ami talán hamis
ígéret, talán megváltás a kislánynak. Ki tudja? Ki tudhatja?
– Jaj, már, az isten szerelmére! – döfködi tovább anyám a húst,
sistereg a zsír. – Mi értelme lenne feldühödni pár szó miatt?
– Mert számít. Fájdalmas lehet, és bántó. – Nem hiszem, hogy
Rachel szeretné, ha azt mondanák a lányára, hogy vegetál, mint
valami zöldség. Tudom, hogy nem.
– De ez a helyzet, nem? – Anyám azon a makacs, pedáns hangon
beszél, amit gyakorta elővesz, ha gyanítja, hogy nincs igaza. – Nem
beszél, nem kommunikál semmit, ugye?
– Nem, nem hiszem. – Ebben elég biztos vagyok, de elképzelem
Emilyt nyitott szemmel, ahogy akár csak egy kicsit is megmozdul, és
arra gondolok, hogy ez milyen könnyen kommunikációnak tűnhet,
főleg, ha valaki kétségbeesetten akarja, hogy az legyen.
– Szóval akkor… – Anyám bólint, mint aki bebizonyította az
igazát, elvégezte a kötelességét. – Akkor ez lenne a könyörületes
megoldás.
Majdnem elmesélem neki, hogy Rachel eljött hozzám, az új
kutatást és a kísérleti fázisban lévő kezelési módszert, és hogy
Emilynek talán lehetne esélye kicsivel több életre. De nem teszem,
mert nem akarom bevallani a szerepemet –vagy annak a hiányát –
ebben az egészben. Még mindig úgy teszek, mintha vége lenne,
mintha nem lenne hozzám semmi köze, bár közben bevallom, hogy
csak átverem magam. Komolyan, csak kivárom a megfelelő
időpontot.
– És? Miért jöttél át? – kérdezi anya a szokásos nyers
őszinteségével.
Elpirulva vállat vonok, zavarba hoz, hogy nyilvánvalóan
szükségem van erre.
– Csak nem találkoztunk már egy ideje.
Anya arca ellágyul.
– Ó, Eva! – Kicsit megszorítja a vállam. – Majd összejön. Ne
aggódj!
Tudom, hogy a terhességről beszél, ahogy azt is, hogy valójában
nem ezért jöttem át. Olyan sok mindenről akarok beszélni vele: a
feszültségről James és köztem, hogy harcol-jak-e együtt Rachellel a
kísérleti kezelésért… de anyám, hiába szeret engem, nem fog olyan
tanácsot adni, mint amire szükségem lenne. Ha elmondanám neki,
hogy gondjaink vannak, azt javasolná, hogy süssek steaket, és
vegyek fel valami csinos fehérneműt. Ez az ő világa. Rachel meg…
Nem tudom, róla mit mondana. Hogy álljak a férjem mellé? Érti,
hogy megszakad tőle a szívem, de ne avatkozzak bele, talán ezt.
 Miért nem akarom ezt hallani?
Meglep, hogy otthon találom Jamest, mikor hazaérek. Még csak
hét óra van, általában nem szokott kilenc előtt hazaérni.
– Szia! – Ledobom a kulcsom az előszobái asztalra, és bemegyek a
nappaliba. Ott hever a kanapén, előtte a dohányzóasztalon a
laptopja, a kezében egy doboz kínai. – Minden rendben? – kérdezem
óvatosan. – Emilyvel.
– Igen. – James vállat von, ahogy kivesz egy darab húst a lo
meinnel teli dobozból. – Csak fáradt voltam, és úgy tűnt, nincs sok
értelme ott maradni.
Erre megmerevedek, mert amennyire emlékszem, még sosem jött
el előbb a kórházból. Sosem volt még olyan, hogy úgy látta, nincs
értelme. Kimegyek a konyhába, és rászólok magamra, hogy ne
kérdezzem meg. Ne piszkáljam, mert minden rendben van, és
rendben is lehet továbbra is.
Csakhogy, állapítom meg, ahogy kiveszem a borosüveget a
hűtőből, ahol mindig van egy, valójában nincs rendben. A felszínen
igen, úgy tűnik, de az az igazság, hogy minden este ledöntök egy-
két-három pohár bort, csak hogy elvegyem az élét ennek az
egésznek. Kezdem utálni a munkámat. És már hosszabb a lista, hogy
miről nem beszélünk James-szel, mint hogy miről igen.
Nem vagyok jól. Nem vagyunk. Többet akarok ennél – a
házasságomból is, igen, de Rachelnek is.
Lassan töltök magamnak egy pohárral, és lecsúszik az az első,
olyan nagyon szükséges korty. A nappaliból hallom, ahogy James a
tésztát szürcsöli. Visszamegyek hozzá, megállok az ajtóban, az elém
táruló jelenetet szemlélem: a tömött bőrkanapé, ahol úgy imádok
bekuckózni, egy doboz szezámos csirke, a kedvencem, James is jól
tudja, nyilván nekem vette. Az állólámpa meleg fénye, amit a Room
& Boardból vettünk, arany kört rajzol a padlóra, többe került, mint
amit megengedhettünk volna magunknak egyetlen lámpáért, de
mindketten odavoltunk érte, és olyan izgatottak voltunk, hogy
otthont teremtünk magunknak.
Olyan könnyű lenne, olyan csodás, ha csak odabújnék James
mellé a kanapéra, lustán megkérdezném, min dolgozik, egy darabka
szezámos csirkét majszolva! Annyira akarom, szinte fizikai vágy…
görcsöl a gyomrom, érzem a nyomást a mellemen, egész mélyen,
mélyen arra vágyom, hogy csak legyek.
Miért nem lehet könnyű az élet?
De Rachelnek nem az, és nekem sem. Úgyhogy mindezek helyett
leülök vele szemben a fotelba, ahogy Rachel tette három hete, és a
bort iszogatom.
– Beszéltél Rachellel? – kérdezem, és próbálok úgy beszélni,
mintha ez csak egy általános kérdés lenne, laza érdeklődés.
– A kísérleti kezelésről.
James felnéz, a pálcikái – sosem használ villát – megállnak félúton
a levegőben. Egyszerre óvatos kifejezés telepedik az arcára.
– Írtam neki egy e-mailt – feleli pillanatnyi szünet után. – Hogy a
témát lezártam, és megírtam az összes indokomat, amit neked is
elmondtam.
– És ő? Elengedte? Rendben van így neki?
– Amennyire tudom. Nem jelentkezett.
Rendben. Akkor csak ennyiben kellene hagynom. Nem az volt a
dolgom, hogy meggyőzzem Jamest, csak hogy beszéljek vele. Ennyit
kért tőlem Rachel, és én megtettem. Mikor James visszafordul a
laptopja felé, a beszélgetésnek nyilvánvalóan vége, én iszom a bort,
és Rachelre gondolok.
Öt hete van Emily a palliatív osztályon. Öt hete figyeli, tűnődik,
vár. Vajon elvesztette már a reményt? Feladta?
Nem bírom elviselni a gondolatot, állapítom meg. Egyetlen szülő
sem adhatja fel sosem a gyerekét, ha még maradhat remény,
akármilyen kevés. Akármilyen halvány.
De én mit tehetek?
Azt mondom magamnak, hogy semmit, bár már formálódik a
fejemben a válasz, minden eltelő másodperccel egyre inkább alakot
ölt, kiválik, súlya lesz és anyaga. Tudom, mit tehetek. Tudom, miben
vagyok jó, és hogyan segíthetem vele Rachelt… ha merem. Merem
vajon?
Csendben maradok, a bort iszom, hagyom, hogy teljenek a
pillanatok, miközben James a kanapén pihen, nekem tovább kattog
az agyam.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
Rachel
– Hahó! – kiáltok, a hangom visszhangzik anyám sötét, üres
házában, ahogy végigmegyek a folyosón a konyha felé, ahol
többnyire tesz-vesz, engem várva. Biztos kiment a kertbe, gondolom,
mindig is imádta azokat a virágágyásokat, és azóta is csodás az idő.
Majdnem június van már, minden burjánzik, szinte röhejesen csupa
virág minden.
Nem láttam egy hete anyát, leginkább, mert nem volt mit
elmesélni. Emily állapota nem változott. A kísérleti kezelésért
folytatott harcom sem vezetett semmire, hála James tömör e-
mailjének, amiben közölte, hogy utánaolvasott a kutatásoknak, és
még mindig nem akar beszélni róla, mert nem hiszi, hogy „segítene
Emilyn vagy rajtad”. Mintha tudná, mi segítene rajtam.
Gondoltam rá, hogy újra megkeresem Evát, megkérdezem,
beszélt-e vele, de nem bírom rávenni magam. Hiszen végül is nem
számít. Nem fogom bíróságra vinni ezt, bár múlt héten utánanéztem,
hogy lehetne. Beszéltem egy ügyvéddel, akit a neten találtam: egy
éles hangú nővel, azt ígérte, csak sikerdíjért is dolgozik, de nem
tetszett a modora. Könyörtelennek éreztem, ahogy Emilyről beszélt,
olyan hidegen, mégis némi cukormázzal, hamis részvéttel, amitől
némán ökölbe szorult a kezem.
Úgy döntöttem, beszélek mással, valaki ajánlott is egy ügyvédet a
sérült gyerekek szüleinek Facebook-csoportjában, ahol csak néhány
hétig bírtam követni a posztokat, olyan kétség-beesetten optimisták
ott mind, próbálnak úgy tenni, mintha minden rendben lenne,
mintha a gyerekeink nem lennének rettenetes állapotban.
Egy másik anyuka is megadta egy igazán jó szakember nevét, így
mondta, de nekem ezzel még nehezebbnek bizonyult a
kommunikáció, mert ő meg olyan rémségesen kedves volt.
– Megértem a helyzetét – mondta. – Tényleg. És normális esetben
azt tanácsolnám, hogy derítsen fel minden, de minden lehetőséget,
hogy egy beteg gyereknek diagnózisa lehessen, vagy kezelést
kaphasson. De az alapján, amit Emily állapotáról mondott, és hogy
eddig mennyit hanyatlott, a jogi út legalábbis elég valószínűtlen. A
végén csak rengetegbe kerül, és semmi garancia nincs rá, hogy
nyerni fog. A kezelés túl új, túlságosan kísérleti fázisban van még,
nincs elég adat, ami alátámasztaná a hasznát. Ha egy másikat
próbálna, valamit, ami már túlesett több teszten, vagy már klinikai
szakaszig jutott…
– Mint például? – kérdeztem, igyekeztem, hogyne legyen dühös
vagy reményvesztett a hangom, és az ügyvédnő bocsánatkérő
hallgatása elég válasz is volt. Letettem a telefont, nem érdekelt, hogy
ez udvariatlanság. Miért rohanok mindig zsákutcába, miért kapok
mindig határozott nemet mindenhonnan?
Evát leszámítva. Ő azt mondta, csinál valamit, de ha így is volt,
nem segített. És így hagyom, hogy teljenek a hetek, ülök Emily ágya
mellett, és érzem, ahogy elszivárog belőlem a remény, ami majdnem
a legrosszabb érzés a világon. Majdnem. Tudom, hogy van rosszabb,
de arra még nem gondolok.
– Anya? – kiabálok megint, ahogy kinyitom a kertbe vezető hátsó
ajtót, kinézek a vadul, színesen virágzó virágokkal teli ágyásokkal
szegélyezett gyepre. Tudom a mozdulatlanságból, hogy nincs kint,
és kicsit kellemetlen érzés fog el.
Írtam neki délután, hogy átugrom, ha megjön James a kórházba,
és most hat múlt, ilyenkor biztosan ébren szokott tenni-venni. Az
autója ott van a beállón.
– Anya! – kiabálok megint, és akkor meghallom, hogy csikorog a
lépcső.
– Bocsánat, Rachel! – szól le a lépcsőről lefelé jövet. Bejön a
konyhába. – Nem hallottam, hogy megjöttél. Fent voltam.
Rám mosolyog, de úgy tűnik, mint akinek nem itt járnak a
gondolatai, a haja kócos, és elgombolta a kardigánját. Nézem, ahogy
felteszi a teáskannát, a válla előreesik görnyedten, sokkal jobban,
mint az eddig feltűnt.
– Minden rendben, anya?
Hosszú, árulkodó csend következik, én úgy érzem, mindjárt
darabokra hullok. Nem mondott még semmit, de tudom a
hallgatásból, hogy van valami, amit el kell mondania nekem, ahogy
azt is tudom, hogy nem akarom hallani. Hetek óta látom, éreztem,
mikor utoljára találkoztunk, ott sötétlett fenyegetőn a sarokban.
 – Teát? – kérdezi végül hátat fordítva nekem, és a
konyhaszekrénybe kotor. – Kamilla vagy erdei gyümölcs?
– Erdei gyümölcs, köszönöm!
Furcsán merevnek érzem magam, ahogy leülök a
konyhaasztalhoz. Minden ismerős itt: a nyolcvanas évekbeli, de ma
már kevésbé népszerű, sötét faszekrények, a saroknál feljövő
linóleum, az asztal, aminél ülök: tömör tölgyfa, repedezett a lap, és
egy kerámia gyümölcstál áll a közepén, bár most csak egyetlen,
elfeledett, barnuló banán hever benne.
Összeszorul a szívem, ahogy botorkálok, mintha részeg lennék.
Nem állok készen erre. Bármi is legyen, nem. És még így is azt
mondom magamnak, hogy talán semmiség. Hogy túlreagálom,
ahogy mindig, Emily miatt.
Az az anyajegy? Nyilván rák. A köhögés? Tüdőgyulladás. A
feladó nélküli boríték a postaládában? Biztos rossz hír. Nem tehetek
róla, de ez lett nálam az alapértelmezett, még akkor is, ha próbálok
nem ilyen lenni, ilyen pesszimista, és mindig csak a bajra számítani.
Ki akar egy ilyen mellett lenni? Nem mintha lenne körülöttem bárki.
– Csak szundítottam – mondja anya, és levesz két bögrét, egy
Boston College feliratosat és egyet, amin zsinórírással Shakespeare-
idézetek állnak.
– Rosszul vagy kicsit? – kérdezem.
Anya nem szokott szundikálni. Ő csak megy, megy, megy: egy
regény áll a pulton, miközben a levest kavargatja, esszét ír a
laptopján, közben egy újság oldalát böngészi. Királynő ebben, hogy
egyszerre több dolgot csinál. Emlékszem, egyszer apám
megjegyezte, hogy nem ismert senkit, aki nemhogy kétfelé, de
hatfelé is tud egyszerre figyelni.
– Ó, jól vagyok! – Kicsit bizonytalan a mosolya. A teáskanna
élesen fütyül, elkészíti a teát. Hányszor ültünk már itt ketten, teázva,
bizalmasan beszélgetve? Már rituálé lett ez, főleg miután apa
meghalt harmadikos gimnazista koromban. Hazajöttem az iskolából,
és levezettük az aznapot egy-egy bögre kamilla- vagy menta- vagy
citromfűtea mellett. Mindig gyógynövény, és anya mindig sütött
mellé valamit.
 Vajon hogy volt erre ideje? – tűnődök el, hiszen elfoglalt volt, ott
volt a munkája a főiskolán, de akkor is megoldotta. Mindig.
Még amikor a Boston Universityre jártam, akkor is hazajártam
heti pár alkalommal, benéztem, elbeszélgettünk. Sosem költöztem el
a környékről, jórészt anyám miatt. Mert olyan fontos volt nekem
mindig. Most, ahogy odalép az asztalhoz, és felém nyújtja a teát,
fáradtan rám mosolyog. Nem tetszik.
– Anya… – Elhallgatok, hagyom, hogy ennyi elég legyen. A
tenyerem a bögrére simítom, kiélvezem a meleget, várok, bármit is
kell mondania.
Leül velem szemben, a tenyere neki is a bögrén. Elnyúlik a csend,
mintha lélegezne.
– Ez nehéz – mondja végül halkan, és én hallom a fejemben a
sikolyt, hogy neee! Nem, nem, nem, a pokolba már. Nem akarom
hallani. Bármi is az, tudom, hogy nem bírom elviselni.
– Anya? – mondom újra, a hangom megremeg.
– Ó, Rachel! – nyúl át az asztal felett, a mosolya csupa
együttérzés. – Nem akartam elmondani semmit, mert már bőven van
elég bajod.
Nem!
– De nem korrekt egyikünkkel szemben sem, ha titokban tartom
előled. – Felsóhajt, olyan, mintha nem is akarna többet mondani.
– Mit? – nyögöm ki végül, átpréselve a szavakat összeszűkült
torkomon, mert még mindig nem akarom tudni.
Anya megint sóhajt, olyan a hang, mintha valaki épp léten ne egy
terhet.
– Tüneteim vannak az utóbbi időben – kezd bele, és az egyik
felem máris hátrahőköl: a szék csikorog a padlón, felállok és
kimegyek innen. Nem mozdulok, de ezt akarom, ezt teszem a
fejemben. Nem bírok elviselni több tünetet. –Elmentem orvoshoz –
folytatja anyám határozottan. – És csináltak pár vizsgálatot.
Ismerem a történetet. Évek óta ezt élem, ezt lélegzem be. És
gyűlölöm.
– És? – mondom végül, és meglepetésemre a hangom nyugodt.
Higgadt.
 – És Parkinsonnal diagnosztizáltak. Azt gondolják, már egy ideje
ez van.
Egyikünk sem szólal meg, a távolból hallom a konyhai csap
kitartó csöpögését. Egy vörösbegy száll el az ablak előtt, megvillan a
barna és a piros toli.
A csend tovább tart, mintha kihúznánk egy cérnát. A fejem üres,
mintha amit anyám mondott, lepattant volna róla. Nem bírom
befogadni. Az agyam egy része nem engedi.
– Nagyon sajnálom, Rachel!
– Ne mondj ilyet! – mondom önkéntelenül.
– Pont erre nincs most szükséged…
– Neked nincs. – Nem bírom, hogy anya egy ilyen helyzetben is
rám gondol, mikor az élete kibírhatatlanul korlátozva lett épp. –
Parkinson – mondom, próbálom felidézni, mit tudok róla. – De nem
remeg a kezed? – A kezére nézek, mintha azt várnám, hogy
reszkessen.
– Néha igen, de az csak az egyik tünet. A többi… – Felsóhajt,
megvonja a vállát. – Egyensúlyzavar, lassabb mozgás. Eleinte észre
sem vettem. Csak eltűnődtem, miért tart minden ilyen sokáig. –
Ferdén rám mosolyog. – De aztán már nem tudtam úgy írni, és
beszélni is nehezebb lett.
– Beszélni… – Hogyhogy ezt nem vettem észre?
– Jobban oda kell figyelnem – magyarázza. – Próbáltam elrejteni
előled, Rachel, ne ostorozd magad, hogy nem vetted észre!
– Mióta tudod?
– Áprilisban voltak a vizsgálatok. A diagnózist pár hete kaptam
meg.
Az arcát fürkészem, elszorul a torkom, ahogy látom a fájdalmat a
szemében. Vajon csak képzelem, vagy tényleg öregebbnek néz ki,
mint pár perccel ezelőtt? A haja mintha fehérebb lenne, a ráncok az
arcán mélyebbek. Nem bírom elviselni. Nem bírom már ezt.
– És ez mit jelent? – teszem fel a kérdést, bár nem akarom. – Ezzel
a betegséggel… sokáig élnek az emberek.
– Igen. A megfelelő gyógyszerekkel enyhíteni vagy késleltetni
lehet a tüneteket. Van, aki évtizedeket él Parkinsonnal. – Erre kicsit
megnyugszom, bár még mindig félek. Ez nem olyan lesz, mint
Emilyvel. – De ez hanyatló állapot – mondja anya gyengéden. – Csak
rosszabb lesz. – Ami ugyanaz, mint Emilynél. Nem bírom elviselni a
gondolatot, hogy a két legfontosabb ember az életemből csak egyre
rosszabbul lesz.
– Akkor is – felelem. – Még évekig jól lehetsz.
– Igen. – Ott van az a mellékzönge a hangjában, felismerem.
Engem védelmez. Gyakran tette, főleg mióta Emily beteg lett.
– Mi az? – kérdezem. – Mit nem mondasz el, anya?
Megrázza a fejét, belekortyol a teába.
– Csakhogy már nem érzem úgy, hogy önmagam lennék. Már
elvesztettem valamit. Elsősorban ezért mentem orvoshoz.
– De… – Hogy lehet, hogy nem láttam? Hogy lehettem ilyen vak?
– Annyira önmagadnak tűntél!
Ahogy kimondom ezt, eltűnődök. Tényleg így volt? A kócos haj
pár hete… akkor semmiségnek tűnt, de más emlékek jelennek meg
előttem, párbeszédtöredékek, pillanatok. Mikor beugrottam, és anya
elfelejtette, hogy jövök. A bevásárlólista a pulton, ami inkább tűnt
egy gyerek macskakaparásának, mint anyám lendületes, zsinóros
betűinek. Amikor megkért, hogy vigyem én a teáskannát, pedig ő
szokta az asztalhoz hozni.
És én nem vettem minderről tudomást. Még csak nem is
hagytam, hogy eljusson az agyamig, mert én is rejtőzködtem.
Védtem magamat, tudtam, hogy nem bírnám elviselni, ha belátnám,
hogy még valami tönkrement. És mégis itt vagyunk, nincs visszaút.
Az sosincs.
– Akkor most mi lesz? – veszem rá magam a kérdésre. –Kapsz
gyógyszereket, azok majd segítenek, és…
– Igen, van pár dolog – bólint anya. – De akkor sem tudják
meggyógyítani.
Nem. Nem tudják. Hallgatok, ahogy felfogom. Anyám ugyanazt
éli át, mint amit Emily már átélt, bár másképp. El fogja veszíteni a
képességeit. Talán még évekig, sőt évtizedekig nem, de végül
teljesen másoktól fog függeni, azaz tőlem. Hanyatlik, és meghal.
– Felírtak nekem valamit – mondja pillanatnyi szünet után. –
Levodopát. Segít a fizikai tüneteken, a remegésen, a lassúságon.
Legalábbis az elején.
 – Akkor még korai stádium. – Ez legalább halvány reményt ad a
fojtogató sötétségben.
– Lehet. Nehéz eldönteni.
– De te… – Felé intek, a keze az asztalon, nem remeg. – Jól vagy.
– Ez nem így van, Rachel. – A hangja halk, gyengéden korhol. Le
kell állnom ezzel, hogy tagadom, amit mondott, keresem a kiutat,
holott nincs.
Egyszerre elborít a harag hirtelen hulláma, mint valami cunami,
egyre erősebb és hatalmasabb. Ez olyan igazságtalan! Először Emily,
most anyám. Nincs senki más, akit még elveszíthetnék. Már nincs.
De ebből nem mondhatok semmit anyának, nem lehet, hogy ez
rólam szóljon.
– Tudom – mondom nehéz szívvel. – Tudom.
A kezemre teszi a kezét, és ekkor megérzem a remegést, olyan
halvány, mint Emily szorítása. – Rachel – mondja, szinte szigorú a
hangja –, nem akarom, hogy aggódj!
– Persze hogy aggódni fogok…
– Nem! – Határozottan beszél. – Nem hagyom, hogy rólam is
gondoskodj, mint Emilyről! – Erre nem is gondoltam eddig, még
csak el sem kezdtem, hogy mindez mit jelent, hogy rendeződött át az
életem, és persze anyáé is, visszavonhatatlanul, hogy lett még
vigasztalanabbá bombázva. – Talán még évekig nem lesz semmi, és
remélem, tényleg így lesz, de elintéztem, hogy elmenjek egy
otthonba, ha majd… itt az ideje.
Elsápadok.
– Ne gondolj még erre, kérlek…
– Nem kell gondolnunk rá, mert el van intézve – közli anyám
kurtán. – Jobb, hogy így van, akkor nem a te terhed lesz.
– Én nem bánom…
– Pont elég van rajtad. – És bár tudom, hogy csak kedves, és
tekintettel van rám, fáj kicsit. Olyan, mintha kizárna az élete egyik
fontos és bensőséges területéről. – És Rachel… –Gyengédebb a
hangja, megfeszülök. Most meg mi jön? – Azt akarom… ha képes
vagy rá… hogy újra éld az életedet.
Hogy mi van?
 – Mit jelentsen ez, anya? – A szavak rekedten törnek fel a
torkomon a dühös megbántottságtól.
– Két éve élsz a kórházban, szívod a levegőjét. Nincs idő és
lehetőség semmi másra, ezt értem, Rachel. Támogattalak, mert
kellett, és mert így éreztem helyesnek. De Emily állapota… nem
javul, és neked meg… – Elhallgat, az ajkába harap, a homlokát
ráncolja aggodalmában. – Nem is továbblépned kellene, de…
– Nem lépek tovább. – El sem hiszem, hogy ezt mondja. Vagy ezt
gondolja. Sosem tette eddig.
– Tudom. Nem is erre gondoltam. Csak arra kérlek, hogy egy
kicsit éld az életed is! Talán tölts csak fél napot a kórházban. Keresd
meg újra a barátaidat! Járj tornázni! Egyél rendesen, nem ezt a
mindenfélét, amit útközben felkapsz! Menj vissza részmunkaidőben
dolgozni… Járj pszichológushoz talán, az segíthet feldolgozni, ami
történt!
Nem mondott semmi olyasmit, amit magam ne gondoltam volna,
bizonytalanul, amikor épp gyengének éreztem magam, de
rosszulesik, hogy ezt pont anyámtól hallom, aki az én legnagyobb
támaszom, és aki mindig is megértette, miért töltök minden egyes
napot Emilyvel a kórházban.
– Nem akarom – mondom határozottan. Ebből semmit sem
akarok.
Anyám előrehajol, immár sürgetőleg.
– Rachel, nem akarom, hogy támasz, barátok, saját élet nélkül élj.
Kérlek, tedd ezt meg nekem! Csinálj valamit! Nem kell, hogy nagy
dolog legyen. Csak… valami.
Egy pillanatra látom magam előtt a zord képet, amit lefestett – az
életem sivár tájképét anyám támogatása és társasága nélkül. Ha csak
a kórházban töltött napok és a magányos éjszakák maradnak. Ha
nem lesz semmi más… sem nekem, sem Emilynek? És vajon meddig?
– Tudod, hogy találtam egy kísérleti fázisban lévő kezelést –
mondom, és anyám lassan bólint erre.
– De azt mondtad, James nem egyezik bele.
– Nem adtam még fel – közlöm makacsul. – Beszélek megint
James-szel. – Eva jut az eszembe.
Anyám a homlokát ráncolja.
 – De ha elviszed Emilyt arra a kezelésre Olaszországba… Azzal is
lesznek nehézségek.
– Igen, de elbánok velük. – Bár nem is gondoltam még végig
rendesen… Az utazás, az ottlét, elintézni ezt az egészet. Eddig még
nem jutottam, mert úgy tűnt, nincs is értelme, hiszen James az
utamba állt. De most, jobban, mint bármikor, muszáj utat találnom
Emilynek. Magamnak. Mert egy nap lehet, hogy csak ő marad
nekem.
Még mindig azon tűnődök, hogyan beszéljek megint James-szel,
mikor hazavezetek a sötétben, és leparkolok a házam előtt. Mint
mindig, megnézem Andrew és Jake házfelét, hogy otthon vannak-e,
még akkor is, ha csak futólag láttam őket a néhány héttel ezelőtti
vacsora óta.
Égnek a fények a nappaliban, elhúzták a függönyöket,
otthonosnak tűnik. Kiszállok a kocsiból, és bemegyek az üres házba.
Épp kínai levest melegítek, mikor meglepetésemre elszánt
kopogást hallok: három rövid, éles koppanást, egy elszánt embertől.
A mikro épp csenget, kiveszem a műanyag dobozt az élénksárga
folyadékkal és a szottyadt tésztával, a pultra rakom, és az ajtóhoz
sietek. Talán Andrew az, meglátta, hogy hazajöttem. Nem tudom,
mit akarok: hogy ő legyen, vagy azt, hogy ne. Az a rémes érzésem,
hogy talán elsírom magam, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok.
De mikor meglátom a tejüveg mögött az alakot, már látom, hogy
nem Andrew jött, hanem egy nő. Próbálom nem csalódottnak érezni
magam.
Mikor kinyitom az ajtót, leesik az állam, mert Eva áll ott.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Eva
Nem lenne szabad itt lennem. A szívem vadul dobog, és nedves a
tenyerem, úgy érzem, ugyanolyan sokkban vagyok, mint Rachel,
amikor meglát, pedig én jöttem ide, én kopogtam.
– Eva… – szólal meg halkan.
Nyelek egyet.
– Bemehetek?
Egy pillanatig mintha habozna, aztán némán ellép az útból.
Könnyen megtudtam a címet: James egy kis bőrnoteszbe írta a
címeket, legyen munka vagy privát, és ott tartotta a konyhai telefon
mellett. Alig tizenöt percre volt tőlünk, de sokkal többnek érzem.
Azzal, hogy idejöttem, átléptem egy repedésen, amit én teremtettem,
és ami csak mélyebb lesz attól, amit épp teszek.
– Remélem, nem vagy elfoglalt – mondom, nyilván értelmetlenül,
hiszen nyilvánvaló, hogy nem.
– Nem, csak eszem épp valamit. – Rachel magához tér, és a
konyhába megy a ház végébe, és felvesz egy doboz kínai levest.
Körbenézek, igyekszem, hogy ne látszódjon, milyen le-
hangolónak látom ezt a helyet. Jellegtelen, sosem szeretett és
használt bézs bútorok: egy futonszerű kanapé, egy közepes méretű
tévé, egy famintás dohányzóasztal. A nappaliban nincs semmi más,
egyetlen tárgy sem: sem könyvek, sem képek, sem virágváza vagy
apró kacatok, amik azt mutatnák, hogy itt bárki élvezné az életet,
nem csak elviselné.
A konyha ugyanilyen: fehér szekrények, gránitmintás pult,
lélektelen. Csak egy halomnyi bontatlan boríték van még itt,
leginkább reklám meg más szemét.
– Tehetek érted valamit? – kérdezi Rachel udvariasan, és én
megállapítom, fogalma sincs, miért jöttem. Honnan is lenne? Mikor
legutóbb beszéltünk, enyhén szólva vonakodtam.
– Igen, beszélni szeretnék veled. – Idegesnek hallatszik a hangom,
mert az is vagyok, bár nem tudom, miért. Attól tartok, hogy Rachel
kigúnyol… vagy hogy beleegyezik? – Beszéltem James-szel.
Abbahagyja az evést, kutató pillantást vet rám.
 – Mikor?
– Pár hete.
Lemondón megvonja a vállát.
– Akkor nem segített.
– Nem. Sajnálom! Úgy érzi… elég erős érzelmei vannak erről.
Emily kezeléséről, úgy értem.
Az arca eltorzul, aztán elsimítja, ahogy kézzel simogatják ki a
csokipapírt – a ráncok maradnak. – Nekem is – feleli.
– Hogy igazságos legyek James-szel – folytatom, bár megremeg
kissé a hangom –, nem arról van szó, hogy érzéketlen vagy goromba
akarna lenni. Azt gondolja, hogy Emilynek az a legjobb, ha ő nem
egyezik bele ebbe a kezelésbe. Tudom, hogy így gondolja.
– És azért jöttél ide, hogy ezt elmeséld nekem? – Élt hallok a
hangjában, meg is értem.
– Nem, nem ezért jöttem. Hanem… – El sem hiszem, hogy ilyen
ideges vagyok. Legszívesebben fel-alá járkálnék, de egy helyben
állok, a szoknyám oldalára simítom a tenyeremet. Még irodai
öltözék van rajtam, arra gondolok, bár felvettem volna valami
kényelmesebbet. Amúgy is már eléggé sarokba szorítva érzem
magam.
– Akkor miért vagy itt, Eva? – kérdezi Rachel, a hangja szinte
barátságtalan.
– Én… segíteni szeretnék.
– Nekem?
– Egyfolytában Emily jár a fejemben – fakadok ki. – Ez a kezelés.
És arra gondolok, tehetnék-e én valamit…
Rachel rám bámul.
– Eleget tettél. Köszönöm, hogy megpróbáltad! Tényleg
értékelem. – Kicsit kevésbé ellenséges a hangja, több benne a
megadás.
– De ez nem kellene, hogy itt véget érjen, Rachel!
Szomorúan felsóhajt, és lerogy a kanapéra, még mindig a kezében
tartja azt a rohadt műanyag dobozt a tésztalevessel, felhúzza a lábát,
a villáját tekergeti.
– Figyelj, látom, hogy jót akarsz, és köszönöm! Tényleg. De ha
nem tudom rávenni Jamest, hogy beleegyezzen, akkor nem sokat
tehetek. Bár tudnék! Olyan sokat gondolkoztam ezen! Még egy… –
fújja ki hosszan a levegőt – még egy ügyvéddel is beszéltem, de nem
hiszem, hogy ez jó döntés lenne. A pénz, a nyilvánosság, a
keserűség… mindez nem válna Emily javára, és nekem erre menne
el minden energiám, érzelmem és időm, nem a lányomra, és erre az
áldozatra nem vagyok képes.
Rám mosolyog, törékenyen és bátran, amivel összetöri a szívem.
– Sokat olvastam a zeneterápiáról Emilyhez hasonló állapotú
betegekkel. Hogy az ismerős zene eljut az agyuk egy területére…
Nagyon remélem, hogy Emily még mindig szereti a Baby Einsteint. –
A mosolya megremeg, és lecsorog az arcáról.
– De ha mégis megkaphatná a kezelést? – kérdezem. A szavak
mintha töltve lennének, mint egy gránát, amit teniszlabdaként
markolok, csak úgy. – Hogyha mégis lehetne?
Rachel rám néz, döbbenten, óvatosan.
– Ezt hogy érted?
– Mesélj kicsit erről a kezelésről! Mármint pontosan miből is áll?
Rachel mintha nem értene semmit, és mintha nemet akarna
mondani, mert tényleg, mit keresek itt? Rachel nem tudja. És talán
én sem tudom. Az nem az én dolgom. Hányszor éreztem ezt?
Hányszor mondták nekem?
És valahogy mégis az.
– Már mondtam – feleli végül Rachel. – A bolygóideget
stimulálják elektródákkal. Ideális esetben Emily harminc napig állna
kezelés alatt, és az orvos – dr. Rossi – folyamatosan követné az
eredményeket.
– És ez… James azt mondta, hogy Olaszországban van.
Rachel kihívó arccal néz rám.
– Igen. De dr. Rossi nem kérné el a szokásos konzultációs díjat…
Maga a kezelés nem kerülne pénzbe.
– James azt mondta, hogy ötvenezer dollárba kerülne egy hét
Emilynek.
Rachel a homlokát ráncolja, neheztelés villan a szemében.
– Ez becslés, és szerintem kissé túl magas. De igen, sokba kerülne.
Főleg a speciális utaztatás miatt, meg Emilyt Olaszországban is el
kellene látni… Igen, ez drága. Nem teszek úgy, mintha nem lenne
az.
– És hogy fizetnéd ki? – Próbálok józan hangot megütni, nem
akarok úgy beszélni, mintha rajta akarnám kapni valamin, mert nem
akarom. Csak tudnom kell.
Rachel a levest kavargatja, bár alig evett belőle, mióta bejöttem a
házba.
– Van megtakarításom. Anyukámtól is megkaptam előre az
örökségem egy részét. Nem mondom, hogy könnyű lenne, de… –
Elhallgat, majd megrázza a fejét, már türelmetlen. –Pontosan mire
akarsz kilyukadni, Eva?
– Segíteni akarok – mondom ki, és Rachel felhúzza az egyik
szemöldökét, nyilvánvalóan nem hisz nekem. Ahogy én sem hinnék
a helyében.
Ha valaki segítséget ajánlott volna nekem…
– Kérlek! – mondom végül.
– Hogyhogy? – Hitetlenkedés cseng a hangjában. – Mit kérsz?
Hadd érezzed jobban magad, hadd legyél boldog, hogy megvolt a
napi jó cselekedeted? Azt hiszed, nem tudsz aludni ettől? Hogy
számít neked? – A szavak ott csengenek, mindegyik egy-egy vád. –
Mi ez az egész?
Undorodva megrázza a fejét, felkel, kimegy a konyhába, a
szemetesbe dobja a gyorsételes dobozt, majd felém fordul. Csípőre
rakja a kezét, a szeme csíkká szűkül.
– Nem tudom, miért vagy itt, próbálom a jó oldalát látni, tudom,
hogy jót akarsz, de… – Továbbra is a fejét csóválja, de már lassan
jobbra-balra, jobbra-balra. – Tényleg nem értem, miért vagy itt.
– Van más lehetőség is. És segíthetek.
Rachel rám mered, nincs elragadtatva.
– Nem tudom, mire gondolsz.
A szemébe nézek, mindenem megfeszül, vadul lüktet.
– Hogy James is beszálljon. Hogy összeszedjük a pénzt.
– Miről beszélsz?
Mély levegőt veszek. Miért csinálom ezt?
Mert muszáj.
– Hallottál már a közösségi finanszírozásról?
 – Hogy kérjek pénzt a neten? – Kicsit gúnyos a hangja.
– Elmesélni a történetedet, Emily történetét olyanoknak, akiket
érdekel, és támogatni akarnak – javítom ki sietve. Nem véletlenül
vagyok marketinges. – Olyanok, akik segíteni tudnak, akik segíteni
akarnának, ha ismernének.
Rachel szkeptikusnak néz ki, mint végig, egyáltalán nem sikerült
elérnem, hogy meggondolja magát.
– Akkor ez a terv? Csinálok egy honlapot, idegeneknek mesélek
Emilyről, előadom a könnyes sztorit, és aztán pénzt kérek tőlük,
hogy el tudjam vinni Olaszországba?
– Felhívod a figyelmet – mondom. – Nemcsak Emily érdekében,
hanem ebből profitálna a kutatás is erről a betegségről, és sok
kezelés lehetőséget kaphatna. Nemcsak Emily érdekében tennéd,
hanem minden gyerekért, aki hozzá hasonlóan szenved. Az
orvosokért, akik nem kapnak támogatást a kutatásukhoz, mert túl új,
túl fura, vagy azért, mert az emberek azt gondolják, hogy mit
érdeklik őket az éber kómába esett gyerekek. De te elérheted, hogy
érdekelje. Arcot adhatnál egy állapothoz, és ez mindent
megváltoztat. Humanizálja. Az emberek így már segíteni akarnak. –
Bár ez nem mindig jött össze, ha sminkcuccokról volt szó. Mégis, ez
most más. Ez most számít.
Rachel visszamegy a kanapéhoz, és lassan leereszkedik. A
homloka közepét egy mély ránc szántja végig, az ajka kemény.
Várok.
– Nem tudom – mondja lassan, hosszú, feszült ütemnyi csend
után. – Sosem gondoltam még ilyesmire. Talán kellett volna, de… –
Megrázza a fejét. – Nem tettem.
– Én ezzel foglalkozom, Rachel. Segíthetek.
– Ilyen kampányokkal? – Döbbentnek tűnik.
– Marketinges vagyok, leginkább online marketinggel
foglalkozom. Próbálom elérni, hogy elterjedjen valami.
Algoritmusokat, kulcsszavakat, trendeket használok, hogy felhívjam
a figyelmet és érdeklődést keltsek. Elképesztő, mit lehet elérni
online!
– Nem akarom, hogy Emilyből plakátfigura legyen. –Rachel
megint a fejét rázza, ezúttal erősebben. – Láttam azokat a cikkeket a
bulvárlapokban online. Kétségbeesett emberek a beteg gyerekükkel,
pénzt kérnek, elmesélik a szomorú történetet… Rémes. Kiteszik így
magukat a kritikának, akár a gyűlöletnek is. Azok a kommentek…
Én erre nem lennék képes. Nem tenném ki magam ennek, és Jamest
sem. – Kutató, szinte vádló pillantást vet rám. – És amúgy mi a
helyzet James-szel? Ő ebbe sosem menne bele, azt tudod. Tudnod
kell.
– Nem kell beleegyeznie. – El sem hiszem, hogy ezt tényleg
kimondom.
– Gyűlölné, Eva. – Megint rám néz. – És ha megtudja, hogy te
állsz mögötte? Szerinted az hogy esne neki?
– Elárulva érezné magát – felelem csendesen. – Nem… nem
szereti, ha Emilyről kérdezem. Elválasztotta az életének ezeket a
részeit. Minket leválasztott erről.
Egy pillanatra rám bámul.
– Igen – mondja végül. – Ezt értem. James hajlamos rá, hogy
fekete-fehéren lásson mindent. – Lassan megint megrázza a fejét. –
És mégis, mindezt tudva, mégis itt vagy.
– Igen. Ez… fontos nekem, Rachel. – Mintha kaparnák a torkomat
a szavak. – De hidd el, nem akarom bántani Jamest!
– És mit javasolsz, hogy lehetne nem bántani? Mert ellentétben
azzal, amit talán gondolsz, én sem akarom. Tudom, hogy hiszi, amit
mond. Tudom, hogy szereti Emilyt. – A hangja rekedtessé válik. –
Csak más elképzelésünk van arról, hogy ez mivel jár.
Bólintok, eszembe is jut:
– Igen. Ezt mondta nekem ő is.
– Akkor? – Szaggatottan beszívja a levegőt. – Hogy a fenébe fog
ez működni?
– Jamesnek nem kell beszámolni arról, hogy döntesz, mit teszel ki
az internetre – mondom óvatosan. Gondolkodtam már ezen, de még
így is nehéznek érzem. Veszélyesnek. – Még ha bele is egyezne,
akkor is össze kellene szedned némi pénzt, ugye?
– Igen… azt hiszem. De tényleg azt hiszed, hogy ha kikerül Emily
története, attól James majd meggondolja magát? – Kifújja a levegőt. –
Csak még jobban megmakacsolná magát.
– A figyelem némi… nyomást jelenthet.
 – Ez elég manipulatívnak hangzik.
– Minden marketing az, bizonyos mértékig. Az emberek
érzelmeire játszunk, a jobbik felükhöz beszélünk. De azért igen,
játszunk velük. – Ez elég nyersen hangzik, de alapjában ez az
igazság. – Nem kell azt gondolnod, hogy ez csak arról szólna, hogy
te megkapd, amit akarsz. Hanem mások megsegítéséről is…
olyanokén, akiknek erre szükségük van, mint az az orvos
Olaszországban, aki tenni akar valamit.
A szája megremeg, és én látom, hogy mosolyog: most először
látom ilyennek, és már ahogy kicsit görbül az ajka, átalakul és
felragyog az arca. Látom, milyen lehetett, mielőtt Emily
megbetegedett.
Vajon egy másik életben barátok lettünk volna? – tűnődök el.
– Te aztán ki tudod csavarni a szavakat, mi? – mondja.
Visszamosolygok, az ajkam úgy húzódik, mintha egy rég elfedett
izmot dolgoztatnék.
– Ez a munkám.
– És jól csinálod.
– Köszönöm!
Hosszas csend következik, egyre hosszabb lesz, betölti a szobát.
Akkor mi most megértjük egymást? Váratlan, de jó érzés.
Megállapítom magamban, hogy nemcsak sajnálom Rachelt, hanem
szimpatikus is nekem. Meg tudnám kedvelni, legalábbis azt hiszem.
– Nem tudom… – mondja végül. – Egyszerűen nem tudom.
Utálom a gondolatát is, hogy közszemlére tegyem Emilyt. Az ember
látja, milyen kommenteket írnak… olyan rémesek néha! Nem
hiszem, hogy ezt tudnám kezelni, és tudom, hogy James gyűlölné.
Sosem bocsátaná meg nekem, hogy kiteregettem a magánéletünket.
Emilyt. – Éles pillantást vet rám. – És lehet, hogy neked sem
bocsátaná meg.
A gyomrom összeszorul erre, érzem a savat a számban. Miért
vagyok itt? Mit művelek?
– Lehet ezt nagyon óvatosan is kezelni – mondom pillanatnyi
szünet után. Fémes ízt hagynak a szavak. – És semmi sem kerül ki,
amit nem engedélyezel, ez biztos. Ráadásul le lehet törölni egy
szempillantás alatt, ha meggondolnád magad.
 – De nyilván tudod, hogy ez nincs így teljesen, ha marketinges
vagy. Ami kikerül a netre, az ott lesz örökre. Képernyőképek, e-
mailek… nem lehet megszabadulni tőle.
Lehajtom a fejem.
– Igen, ez igaz.
– És az emberek olyan kegyetlenek tudnak lenni… – Rachel
remegve beszívja a levegőt. – Nem is tudom. És nem értem, miért
csinálod ezt. Miért érdekel ennyire, Eva? Mármint, tudom, hogy egy
átlagos kívülállónak is szomorú ezt nézni, de… Emily nem a te
gyereked. – Nem gonoszul mondja, csak gyengéden megállapítja. –
Miért érdekel?
A kérdés ott lebeg a levegőben, súlytalanul. Vajon mit tudnék
válaszolni, gondolkodom, milyen történetet mondhatnék, az én
fájdalmam és gyászom történetét? De nem teszem, mert ez Rachelről
szól, és akárhogy is, nem akarom elárulni az enyémet.
– Emily folyton az eszembe jut – mondom, és ez igaz is. –És
segíteni akarok neki. Vagy legalább meg akarom próbálni. Ha te is
akarod. – Rachel nem úgy fest, mint akit meggyőztek, és hogy
hibáztathatnám ezért? Én sem hiszek magamnak. – Ez sokat jelent
nekem – folytatom. – Nem várom, hogy megértsd, de akkor is így
van. Tényleg. – És csak ennyit tudok mondani erről.
Az órámra nézek, elmúlt nyolc, James hamarosan otthon lesz.
Haza kell mennem. Nyilván otthon kellene lennem. És mégsem
akarok így elmenni.
– Gondolkozom rajta – mondja végül Rachel. – Bár nem vagyok
biztos benne. Még ha össze is tudnánk szedni a támogatást… ez nem
jelentené, hogy James beleegyezik.
– Látni fogja, mennyire akarod. Hogy másoknak is számít. Más
nézőpontból látja majd. – Bár, ahogy Rachel mondta, az is lehet,
hogy ettől csak még jobban megmakacsolja magát. Mégis, ezt a
kockázatot érdemes vállalni, azt hiszem.
– Rendben! – bólint lassan. – Végiggondolom. Add meg a
számodat, és megbeszéljük!
– Rendben! – Pár percig eltart, mire beütjük a számunkat egymás
telefonjába, fura, mintha randit szerveznénk. Mikor végeztünk,
felállok. – Köszönöm, hogy meghallgattál! –mondom, és elindulok
az ajtó felé.
– Nem, nekem kellene köszönetét mondanom, Eva. –Rachel
fáradtan mosolyog. – Sajnálom, ha… gyanakodtam. Vagy ellenséges
voltam. Csak… erre nem számítottam.
– Megértem. – Én sem számítottam erre, bár én találtam ki.
Nagyjából megállás nélkül ezen törtem a fejem az elmúlt pár hétben,
pedig nem akartam. Még mindig meglep, mindkettőnket.
– És sajnálom, ha úgy tűnik… nem törődök vele eléggé. – Rachel
szemét elfutja a könny, nyel egy nagyot. – Mintha nem tennék meg
bármit Emilyért, akár ezt is. Megtennék, bármikor, csak… – Hallom,
hogy megint nyel egyet. – Nehéz napom volt. Anyukám… nincs jól –
szipog. – Ne… ne gondold, hogy… rossz anya vagyok.
Döbbenten nézek fel rá.
– Rachel, semmit sem gondolhatnék kevésbé. – Könnyesen,
szipogva elmosolyodik. – Azt gondolom, hogy csodálatos vagy –
mondom neki őszintén. – Ebben egy másodpercig sem kételkedtem.
– Komolyan? – Szinte éhesen néz rám, eszembe jut, vajon maradt-
e még valaki körülötte, aki ilyeneket mond neki.
– Hát persze! Feladtad az életedet, hogy Emily mellett legyél.
Sosem hagytad abba, harcoltál érte. Ezt csodálom. És részben ezért
akarok segíteni neked.
Rachel megtörli a szemét.
– Köszönöm! – suttogja, és engem hirtelen elfog a bűntudat. Ki
vagyok én, hogy bármit is erőltessek?
– De ne feledd – mondom neki sietve –, ne érezz semmiféle
nyomást magadon, hogy bevonj engem ebbe! Ez teljesen a te dolgod.
A te döntésed, nem az enyém. Semennyire sem az enyém. És úgy
tűnik, elég bajod van már anyukáddal…
– Parkinsonja van – nyögi ki. – Most tudtam meg.
– Annyira sajnálom! – Arra gondolok, bár tudnék még mit
mondani. – Tényleg. De Emilyt illetően én csak… fel akartam
ajánlani ezt neked. Hogy tudd, ez is egy lehetőség.
Szipogva megint bólint.
– Köszönöm!
 Úgy tűnik, nincs mit mondani már, úgyhogy köszönésfélét
mormogok, és eljövök.
Kint az éjszaka puha és sötét. Már majdnem június van, kezdődik
a nyár, megtelik a levegő a kabócák szüntelen rikoltozásával és
ciripelésével. Ez könnyed időszak általában, az ember korán lelép a
munkából, lerúgja a cipőjét, és lazít. Mezítláb lépked a puha fűben,
gyümölcsös koktélt iszik a teraszon, hamburgert grillez. Erről
kellene szólnia, erről szólt régen.
Beülök a kocsiba, a kormányra teszem a kezem, a szívem
összevisszaver, mintha valami fenyegető és félelmetes kúszna végig
a bőrömön.
Próbálom kibogozni az érzéseimet: mit akarok? Hogy Rachel
igent mondjon? Vagy azt, hogy nemet? Tényleg nem tudom. Most
már biztosan elmondhatom, hogy megtettem a kötelességem. Tiszta
lelkiismerettel elmehetek, abban a biztos tudatban, hogy mindent
megpróbáltam, amit csak lehetett, és tényleg, tényleg nem az én
gondom már. Akkor végre szabad lehetnék.
Csak tudom, hogy ez nem így működik. Ahogy hazafelé tartok
Beacon Hillbe, ahol James vár rám, tudom, hogy hazudnom kell
neki, hol voltam. És ami egy kevésbé bonyolult világban közös
munka lenne egy ártatlan gyerekért, nehéznek, veszélyesnek, sőt
talán helytelennek kezd tűnni.
De tudom, hogy nem hátrálok meg.
Nem szállok ki ebből, és nem mondom meg Jamesnek, mit
csinálok, ahogy megcsókolom, és közlöm, hogy Naomival voltam.
Nem mondom el neki, miközben a kanapéra kuporodva Netflixet
nézünk, és viccelődünk az elcsépelt thrilleren, amit választottunk,
aztán elmegyünk aludni, összebújunk, átkarolja a derekamat.
Nem mondok másnap sem semmit, amikor kávét tölt nekem a
konyhában, vagy mikor megcsókolom, mielőtt elindulok a munkába.
És nem mondok semmit az üzenetről, amire megrezzen a telefonom
este, mikor ott álltunk a konyhában, és várjuk, hogy megmelegedjen
a mikroban a curry.
James kérdőn felhúzza a szemöldökét, ahogy a telefonomra
pillantok, majd leteszem képernyővel lefelé a pultra, Jamesre
mosolygok, megvonom a vállam. Nem hazudok. Nem igazán.
Rachel írt, két szót.
Benne vagyok.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Rachel
Aznap éjjel, mikor Eva elmegy, nem alszom. Mikor az ajtó
becsukódik mögötte, csak ülök és nézek magam elé. A fejemben
kavarognak a gondolatok, egyre kergetik egymást, ezrével
táncolnak, mégsem tudok elkapni egyet sem.
Vajon tényleg… Vagy inkább… Miért tette?
Egy ideig fel-alá járkálok a földszinten: el a hátsó ajtóig,
megfordulok, elmegyek a kanapé mellett az utcára néző ablakig,
majd vissza. Mintha menetelnék, mintha valahová tartanék, mégsem
tudok gondolkozni.
Egyszerre recsegést hallok a közös fal mögül… Andrew is fel-alá
járkál. Vajon hallja a kiszámított lépteimet? Mit gondol, mit
csinálhatok?
Miért, mit csinálok?
Végül kinyitom a laptopot, és elnavigálok egy közösségi
finanszírozással foglalkozó oldalig, itt főleg beteg gyerekeknek
gyűjtenek. Az elmúlt pár évben távol tartottam magam ezektől,
bőven túl szomorúak nekem. Most megacélozva magam egyik oldalt
a másik után olvasom Kaycee, Jackson, Chloe történetét. Mindnek
rémes betegsége van, általában rák. Gyakran soványak és kopaszok,
a szívem összefacsarodik, ahogy nézem őket, madárcsontú
csuklójukon a kórházi karkötő, a háttérben csövek kígyóznak, kiáll a
kulcscsontjuk a rémes, formátlan kórházi köntösben.
Kaycee olyan bátor volt… Jackson mindenki életére hatással volt, akivel
találkozott… Chloe mosolygott a kezelés alatt… Pedig az a sok tű, zaj és
minden más! Olyan büszkék vagyunk rá!
Aztán eltolom a laptopot. Belém mar az irigység egyszerre, ami
röhejes, mégis így van. Ezek a gyerekek hősök, szupersztárok. És én
hinni akartam, hogy Emily is az, de nem ilyen volt. Nem volt bátor,
vagy legalábbis nem úgy, hogy azt bárki lássa, akár én. És ezt
igazságtalannak éreztem, mert azoknak a szülőknek ott volt a rákos
gyerekük, ahogy nekem nem volt ott Emily. Ők beszélni tudtak
velük, megölelhették őket, és a gyerek is átkarolhatta a nyakukat, az
arcuk egymáshoz simulhatott. Megmondhatták neki, hogy
szeretik…
Ez helytelen? Hogy egyszerre azt kívántam, bár inkább rákja
lenne Emilynek? Bármi, csak ne ez? Bármi.
És mégis, mi lenne, ha dr. Rossi kezelése visszaadna ebből
valamennyit? Emily olyan bátor volt…
Látom magam, ahogy ezt mondom. Begépelem. Átélem… Látom,
ahogy Emily szeme kinyílik, az ajka kincset érő, féloldalas mosolyra
görbül. Már ez elég lenne. Mégsem vagyok biztos benne, hogy
készen állok rá.
Aztán elvonszolom magam aludni, csipás szemmel bámulom a
plafont, ahogy telnek az órák, és eljön a reggel. Végiggondoltam az
összes lehetséges forgatókönyvet, a csodálatosakat és a rémségeseket
egyaránt. És mikor az agyam már ködös, de a szememet még mindig
nem bírom lehunyni, hagyom, hogy visszasodródjak a múltba.
Emily első születésnapja. Jövő héten lesz a hatodik, amit fájdalmas,
de fontos megünnepelni. Amikor egyéves lett, átjött anyám meg
James szülei. Az anyukája már beteg volt, de mosolygott, az apja
barátságos volt, de máshol járt kicsit gondolatban. Eljött pár barát is:
Denise, Sarah és Bryce, James egyetemi haverja.
Kacsás volt minden, mert Emily imádta a Bullough’s Pond kacsáit
etetni, úgyhogy volt kacsás dísz a kacsaformatortán, a teraszon a kis
pancsolóban kacsát lehetett halászni, kacsa formájú kekszek, és egy
nagy, kacsás héliumos lufi.
Így utólag kicsit sok volt, de olyan izgatott voltam, hogy
Emilynek szülinapja lett. Hogy őt ünnepeljük. És imádta, akkor is,
ha még nem tudott beszélni. A kacsás lufit akarta elvenni, a karját
kinyújtva, arcán hatalmas vigyorral. Megállt a medencénél,
gyengéden, szeretettel terelgettük – az egyke, életünk középpontja
minden kétség nélkül –, elhúzta a medencét, és belenyúlt két kézzel,
győzedelmesen rikkantva, mikor sikerült megmarkolni egy
gumikacsát. Mindenki nevetett, James-szel mosolyogva néztünk
össze. Hát nem vicces? Nem csodálatos kislány?
Persze nem vagyok ennyire feledékeny, és nem teszek úgy,
mintha minden emlék rózsaszín lenne. Voltak ott sötét árnyékok is
aznap: James anyukája köhögött, vékony alakja darabokra hullott,
csak néhány hete diagnosztizálták rákkal. Az apja eltűnt egy
szobában, és egy órát telefonált. Később megtudtuk, hogy viszonya
volt, és végül el is vette azt a nőt, akivel akkor beszélt, legalábbis
feltételeztük, Hogy ő volt: Laura Lee, egy jégszőke, acélos tekintetű
asszony, szirupos, déli kiejtéssel.
De akkor is, azért jó nap volt. Boldog. A végén a karomba kaptam
az álmos és nehéz Emilyt, a hüvelykujját a szájába nyomta, a fejét a
vállamon nyugtatta, és én éreztem a hála hullámát, amit senki sem
érez elég gyakran. Hogy áldott az életem.
Megint ezt akarom, legalább kicsit. De vajon ez a módja?
Valamikor reggel hat után alszom el, mogorván, nehéz szemmel
ébredek negyed kilenckor. Máris elkéstem Emilytől.
Kimászok az ágyból, ügyetlenül a fáradtságtól, lezuhanyozok, és
percek alatt fel is öltözöm. Lemondok a reggeliről, felmarkolom a
táskám, és félkor már a ház előtt vagyok, lihegve a rohanástól.
Andrew pont ekkor lép ki az ajtón, rám mosolyog.
– Szia! Rég láttalak.
– Szia! – Zaklatott, röpke mosolyt villantok rá, a kulcsommal
matatok.
– Hogy s mint?
– Ó! – legyintek. – Jól. – Bűntudatom van, bár nem is tudom,
miért. Nem arról van szó, hogy kerültem volna, legalábbis nem
pontosan. De nem is kerestem. – És te? Berendezkedtél?
– Alakul…
Bezártam már az ajtót, Andrew felé fordulok, szándékaim szerint
egy „örülök, hogy találkoztunk” mosollyal. Azaz más szóval, viszlát.
De Andrew meglepetésemre megszólal:
– Sietsz? Mit szólnál egy kávéhoz?
Ránézek, túlságosan meglep a meghívás, hogy megszólaljak. Hát
nem látja – nem világos hogy sietek? Minden mozdulatom arról
árulkodik, hogy most azonnal indulnom kell, ez biztos.
De… miért sietek?
Emily ott lesz egy óra múlva is. Emily ott lesz örökké.
Hacsak…
Bizonytalanul rázom a kulcsom.
 – Nem, nem sietek – mondom egy pillanat szünet után. – Nem
igazán. De neked nem kellene indulnod a munkába?
Andrew a fejét rázza.
– Ma itthonról dolgozom. És Jake játszócsoportban van egyig, épp
a Stacksbe tartottam, hogy ott rendezkedjek be délelőttre.
– Imádom a Stackset – mondom, végig sem gondolva. –Sokkal
jobb, mint a Starbucks. – A Stacks egy kézműves eszpresszóbár és
közösségi tér Newton Highlandsen, otthonos a hangulat, és remek a
kávé. Nem jártam ott időtlen idők óta.
– Nem jössz velem? – kérdezi Andrew, és felhúzza az egyik
szemöldökét, a hangjában bizonytalanság cseng, mint aki gyanítja,
hogy nemet mondok. – El kell kezdenem hamarosan dolgozni,
úgyhogy nem tartanálak fel egész délelőtt.
– Rendben. – Én magam is meglepődöm, hogy ezt mondom.
Mikor csinálok én ilyet? És mi lesz Emilyvel?
És mégsem bírok ellenállni a gondolatnak, hogy valami máshogy
történik, ha csak most az egyszer is, hogy csodás kávét iszogatok, és
érzem a napsugarakat az arcomon. Ráadásul a koffeinre is
szükségem van.
Fél tízre ott leszek a kórházban, mondom magamnak. Legkésőbb.
Andrew-val külön kocsival megyünk át a Stacksbe, leparkolunk
az utcán, és a kis kávézóban találkozunk, ahol hívogatón fogad
minket a pörkölt kávé aromája. Egy „könnycsepp” fantázianevű italt
rendelek: vanília és sovány tejszín eszpresszóval rétegezve. Andrew
lattét kér.
Pár perc múlva az ablaknál ülünk ezen a csodálatos nyári napon,
és én érzem, hogy kínos a helyzet. Nem tudom, mit mondhatnék
neki, a kávémat kortyolgatom.
– Bocsánat, tudom, hogy nem az én dolgom – szólal meg egy
pillanat múlva Andrew –, de mit csinálsz egész nap? Látom, hogy
reggel elég korán elindulsz, és hét előtt nem érsz vissza. És azt
mondtad, épp nem dolgozol… – A homlokát ráncolva rázza a fejét. –
Bocsánat! Tényleg mit kíváncsiskodok. Csak eltűnődtem.
Nyilván.
– A kórházba megyek. – Gyakorlatilag kiszakadnak belőlem a
szavak, és Andrew úgy fest, mint aki félig megdöbbent, félig
megrémült, nyilván úgy gondolja, ügyetlenségében megszegte az
udvariassági szabályokat.
– Ó, sajnálom, nem kell elmesélned…
– A kislányomat látogatom. – Megkönnyebbülés, hogy
kimondom. Bármennyire irtózom attól, hogy végig kell csinálnom az
akadozó, fájdalmas magyarázkodást, hogy hol, mikor és miért
történt, de mégis kellemetlen érzés volt, hogy nem beszéltem
Andrew-nak Emilyről. Hogy úgy tettem, mintha nem létezne, még
ha csak pár pillanatra is.
– A lányodat? Azt hittem…
– Van egy lányom, igen. – Már határozottan beszélek. –Emilynek
hívják. Jövő héten lesz hatéves. És… a palliatív osztályon van a
bostoni gyermekkórházban.
Andrew arca eltorzul, a válla előregörnyed a részvét általános
jeleként.
– Ó, Rachel…
– De nem fog meghalni – jelentem ki.
Andrew érthetően úgy fest, mint aki nem érti, amit mondok,
úgyhogy elmagyarázom neki Emily tüneteit, hogy nincs diagnózis, a
mostani állapotát. Olyan sokszor ismételtem már el ezt, hogy úgy
hangzik, mintha egy lélektelen marketingszöveget mondanék fel, és
mégis minden egyes részlet belém hasít minden alkalommal. Sosem
szűnik a fájdalom.
– Rachel, nem tudom, mit mondjak. Annyira sajnálom… – Mint
egy partra vetett hal, úgy tátog, de már hozzászoktam ehhez. Olyan
nagyon hozzászoktam!
– Köszönöm! – mondom. – Nehéz, igen.
– El sem tudom képzelni…
– Tényleg nem tudod – értek egyet őszintén. Andrew-t kicsit
meglepi az őszinteségem, de persze nem vitatkozik. –De én sem
tudtam elképzelni, mielőtt megtörtént. És nem is akartam volna.
– Nem. – Halkan beszel. – Nem hiszem, hogy bárki tudná.
Iszom egy kortyot, élvezem a vaníliás, édes ízt, hagyom, hadd
fogja fel, amit hallott. Tudom, hogy ez eltart egy darabig. És
reménykedem, hogy nem lesz nehézkes és kínos ez, mint annyi más
emberrel, akiket a barátaimnak hívtam. Emilyt erővel megemlítették
minden egyes helyzetben. Tudom, nem lenne szabad panaszkodnom…
neked annyival több bajod van… és így tovább. Idegesített, ha ezt
mondták, mikor olyan világos volt, hogy muszájnak érzik, és mégis
rosszabb lett volna, ha nem teszik.
– Igazából – folytatom, mikor már lassan hosszúra nyúlik a csend
–, most épp egy kísérleti fázisban lévő kezelést találtam neki.
– Igen?
– Igen… – És tovább beszélek az idegstimulációról, és utána Eva
ötletéről a közösségi finanszírozásról. – Nem vagyunk barátok,
semmi ilyesmi, és nem is tudom, miért vállalja ezt, tekintettel a volt
férjem álláspontjára, de akkor is ez van, és komolyan arra gondolok,
talán el kellene fogadnom az ajánlatát.
– Igen, ezt értem – mondja Andrew. – Mármint, miért ne tennéd?
Valamiért mellbe vágnak a szavak, úgy kongnak bennem, mint
egy harang, az utórezgések ott hullámzottak bennem. Miért ne
tennéd? Olyan nyilvánvalónak tűnik, olyan egyértelműnek.
Miért ne tenném?
– Aggódok a nyilvánosság miatt – mondom lassan. – Tudod,
milyen könnyen elszabadul minden online… Utálnám, ha ebbe
beleesnék, és tudom, hogy a volt férjem is utálná.
– Igen – ért egyet Andrew –, de nagyon ritka, hogy valami
elterjed az internet hatalmas univerzumában. Mármint, gondolj bele,
hány dolgot posztolnak minden áldott nap. Rengeteget. Ezreket,
milliókat.
– Igen…
– És miért terjedne el pont ez? Nem igazán ellentmondásos, ugye?
– Szomorúan rám mosolyog, kicsit különösen. – Egy beteg, kezelésre
váró kislány?
– Nem, nem az. – Rájövök, hogy nem magyaráztam el mindent. –
A volt férjem nem egyezik bele a kezelésbe.
Andrew egy pillanatig hallgat, mielőtt válaszol.
– Az utadba állna? – kérdezi végül. – Ha eljutna, mondjuk, addig,
hogy pénzügyileg megvalósítható lenne?
A szívem vadul zakatol. Mintha lábujjhegyen állnék, kinyújtott
karral. Készen arra, hogy szálljak… vagy lezuhanjak.
 – Nem tudom – vallom be. – Tényleg nem tudom, hogy fogadná
ezt. Nem beszél velem erről egyáltalán. Persze hogy fájdalmas neki,
de… beszélnünk kellene.
Andrew az ajkához emeli a lattét.
– Egy közösségi finanszírozást indító honlap nem kell, hogy
olyan nagy dolog legyen. Legtöbbször nem is lesz az. De kezdet
lehet, kísérlet, hogy lásd, hogy megy ez. Hogy mit érzel. – Elhallgat,
majd folytatja. – Ha szeretnéd, tervezek neked egy lógót a honlapra.
– Felhúzza a szemöldökét. – De csak ha akarod, persze, és ingyen.
– Köszönöm! – Meghat az ajánlata, de túl sok is nekem. Ez az
egész egyszerre túlságosan valóságosnak érződik, mintha tényleg
megtörténhetne, és nem tudom, erről mit gondolok.
Andrew nyilván lát ebből valamennyit az arcomon, mert
odanyúl, és megveregeti a kezem.
– Nem akarok semmit sem erőltetni. Ez kizárólag a te döntésed,
Rachel. Bárhogy döntesz, meg tudom érteni.
Bólintok. Nyelek egyet.
– Ha Jake lenne… – kérdezem, úgy érzem, mintha mélységes
mély vízbe lépnék a kávéval a kezemben –, akkor megcsinálnád?
Nemcsak az oldalt, hanem… a kezelést.
Andrew a homlokát ráncolja, ahogy a kérdésemet végiggondolja.
– Igen – mondja végül. – Azt hiszem, megtennék bármit Jake-ért.
Bármit a világon. – Bólintok, mire bocsánatkérőn néz rám. –
Elnézést! Nem úgy értettem, hogy…
– Semmi gond.
– Nem vagyok a te helyzetedben, Rachel. Könnyű így kívülről
dönteni, sokkal, de sokkal nehezebb lehet igazából benne lenni.
– Igen. – Megint bólintok, egyre határozottabb leszek. Miért ne
tennéd? Bármit a világon. – Köszönöm, Andrew! – mondom
mosolyogva, és mikor visszamosolyog, úgy érzem, hogy ezt a kínos
és rémséges szakadékot, ami olyan gyakran megnyílik, ha Emilyről
beszélek, talán sikerült átugranunk. Talán a barátomnak nevezhetem
Andrew-t, és már régóta nem éreztem ilyesmit. – Igazán kedves
voltál. Az emberek gyakran nem tudják, mit mondjanak, ha
megtudják, mi a helyzet Emilyvel, úgyhogy végül inkább nem
mondok semmit.
 Grimaszolva biccent.
– Nem próbálom a helyzetemet a tiédhez hasonlítani, közel sem,
de azt hiszem, egy kicsit meg tudom érteni. Mikor Christina
elment… senki sem tudta, mit mondjon. Olyan hirtelen volt, és olyan
nyilvánvalóan nem a szokásos „váljunk el barátságban” eset! – vállat
von. – Az emberek inkább elkerültek, hogy ne kelljen beszélniük
velem. Nem direkt, tudom. Nem akartak kegyetlenek lenni, csak…
így volt könnyebb.
– Igen. – Hálás vagyok, hogy megérti a maga módján. –Pontosan
ilyen ez.
– Ez volt a legfőbb oka, hogy eljöttem Worcesterből. Tudod, tiszta
lap. Egy hely, ahol senki sem ismeri a történeted. – Gyengéden
felnevet. – És akkor tessék, rögtön el is mondom neked…
– Nehéz nem elmondani, ugye? Olyan nagy része annak, aki te
vagy. Úgy érzed, hazudsz, ha nem mondasz semmit.
– Igen – bólint, és én is bólintok, összenézünk, mélyebb megértés
kapcsol most össze minket, egymáshoz köt. – Pontosan.
Olyan furcsa érzés, hogy megértenek és elfogadnak, hogy ideges
leszek tőle. Az órámra pillantok, Andrew meg nagy hűhóval
megnézi a telefonját, végigpörgeti az üzeneteit.
– Hagynom kellene dolgozni – mondom ki a nyilvánvaló végszót.
– Valóban, be kell fejeznem valamit – mosolyog rám, és ő is feláll.
– Kösz, hogy eljöttél! És köszönöm, hogy… beszéltél Emilyről.
Egyszerre elszorul a torkom, mintha… nem is boldog lennék, de
valami hasonló.
– Szívesen – nyögöm ki.
– Akkor majd szólj, hogy döntöttél! Mármint a lógóról.
Húsz perc múlva, mikor végigsietek a palliatív osztály folyosóján,
már majdnem tizenegyre jár. Sheila, az egyik ápolónő, akit már
ismerek, felhúzza a szemöldökét, ahogy Emily szobája felé sietek.
– Összejött minden ma reggel? – kérdezi, én megpróbálom
elhessegetni a bűntudatot. Itt vagyok minden nap, a szombatot
leszámítva, mikor James jön, és általában akkor is benézek pár órára
előtte vagy utána.
– Igen, kicsit – válaszolom, és bevonulok Emily szobájába,
elmosolyodva a lányom látványán, bár még mindig összeszorul a
szívem, ha meglátom. Nyitva van a szeme, és belém hasít a
vágyakozás, ahogy a tekintete rám vándorol, az ajtó felé.
– Szia, édes csillagom! – suttogom. – Megjött anya.
Az egyik keze megrezzen a lepedőn, közelebb megyek, leülök az
ágya mellé.
– Emily? Em? Itt vagyok. – Nem is tudom, mit várok, már volt
ilyen, sokszor. Mégis megfogom a másik kezét, ami nem mozog, és
az ujjai közé fűzöm az ujjaimat. – Vártál rám, édesem? – kérdezem,
próbálok könnyed hangon beszélni, bár gombóc nőtt a torkomban. –
Már nem értetted, hol lehetek?
Egészen halvány nyomást érzek az ujjaimon. Vajon Emily volt,
vagy csak képzeltem?
– Hiányoztam, Emily?
Eddig előrceeredt, de a tekintete felém fordul. Egy pillanatra a
székemhez szegez, félek és reménykedek egyszerre, pont
egyformán. A lányom rám néz.
– Emily… – lehelem, de mielőtt bármi mást mondhatnék, elmúlik
a pillanat, a tekintete továbbvándorol, az ujjai elernyednek a
kezemben.
Hátradőlök, azt kívánom, bárcsak Emily megint rám nézne,
bárcsak a leghalványabb kapcsolatot érezhetném, de nem történik
semmi, és ekkor döntök. Az elhatározás azóta érik bennem, hogy
Eva bekopogott, és most tűzijátékká lobban, és tudom, mit kell
tennem.
 TIZENHATODIK FEJEZET
Eva
A Rachel üzenetet követő szombaton ott állok a háza előtt, a
laptop a hónom alatt, a szívem vadul ver. James fél órája ment el a
kórházba. Furcsa, de olyan érzés, mintha megcsalnám.
– Kösz, hogy eljöttél! – mondja Rachel, különösen hangsúlyos
udvariassággal, és beinvitál.
Ugyanolyan üres és kedélytelen a ház, mint a múltkor, inkább
egy hely, ahova aludni járnak, mintsem otthon. Vajon ez szándékos,
tűnődök el, vajon nem akarja, hogy otthon legyen belőle, amíg Emily
nincs itt? Néha könnyebb nem törődni.
– Teát? Kávét? – kérdezi Rachel, és megtörli a kezét a sortjában.
Rögtönzött kontyba tekerte sötét haját, kopott pólót és levágott szárú
farmert visel, fiatalabbnak tűnik a negyven-valahány événél, bár
látom a szarkalábakat a szeme körül, az inkább aggodalomtól, mint
nevetéstől lett ráncokat is az orra és a szája mellett.
– Hmm… A kávé jól hangzik. De csak ha amúgy is főzöl.
– Persze, iszom én is.
Kimegy a konyhába, én leteszem a laptopot a dohányzóasztalra,
utánamegyek. Olyan kínos az egész! Rachel az elmúlt évben az
életem része volt, mégsem ismerem egyáltalán. És ő sem ismer
engem. Nem tudom, hogy próbáljuk-e megismerni a másikat, vagy
maradjunk annál az ügynél, amiért itt vagyunk. És nem tudom,
Rachel mit akar.
– Örülök, hogy úgy döntöttél, belevágsz! – mondom
bizonytalanul, mire ő határozatlan pillantást vet rám sötét
szemöldöke alól.
– Még mindig nem tudom, miért csinálod ezt.
– Én tudom.
Felém fordul, a pultnak dől karba tett kézzel, amíg várjuk, hogy
kifolyjon a kávé.
– Akkor van valami oka. Amit nem mondtál el.
– Mondtam, hogy egyre az eszemben jár Emily…
Megrázza a fejét.
– Személyes oka.
 Felzaklat, de próbálom nem kimutatni.
– Nem tehet senki semmi jót személyes ok nélkül? – Próbálok
inkább kíváncsi hangsúlyt megütni, mint védekezőt, mire Rachel
vállat von.
– Csak megérzés. De ha nem akarod elmondani, nem kell. Isten a
tanúm, hogy én sem szeretem a kérdéseket! Nem fogom erőltetni,
hogy eláruld, amit nem akarsz.
– Köszönöm! – felelem szelíden, mire bólint.
Csend telepedik ránk, csak a kávégép csöpögése és sziszegése töri
meg. Kint a napfény elégeti a reggeli felhőket, bár esőt mondanak
estére, talán olyan csodálatos nyári vihar lesz, amitől felragyog az
éjszakai égbolt. Elképzelem, ahogy Jameshez bújva nézem majd a
villámokat, James együk karja a vállamon. Ezt a pillanatot akarom,
csak végig kell csinálnom
Hozzá a napot, és meglesz. Nem fogok arra gondolni, mit jelent
Jamesnek, hogy itt vagyok, vagy mit jelent nekünk kettőnknek. Nem
engedhetem, hogy ez járjon a fejemben, még nem.
Végre csenget a gép, Rachel mindkettőnknek kávét tölt egy-egy
jókora bögrébe. Bevisszük a nappaliba, és leülünk egymás mellé a
kanapéra, mert máshol nincs hely. Kezd tényleg rém furcsa lenni,
ugyanakkor meglepően kellemes is.
– Akkor hogy kezdjük? – kérdezi. – Megnéztem pár oldalt,
amilyenről a múltkor beszéltél, és némelyik kicsit… túlcukrozott
volt. – Némileg bocsánatkérőn grimaszol. – Ez most kicsit gonoszul
hangozhat, tudom, tekintve…
– Megértem. – Leteszem a kávét, és a gépemért nyúlok. –Nem
akarunk sziruposat vagy érzelgőset.
– Egyáltalán nem. – Megrázkódik, vagy úgy tesz. – Nem akarom
leírni, hogy ő az én kis angyalkám, pedig az, de akkor sem. Én nem
vagyok ilyen.
Mosolygok, mire Rachel remegősen visszamosolyog.
– Világos.
– Jó.
Rachel megadja a wifijelszót, és már ott is vagyok egy ilyen
oldalon, és tökéletesen értem, miről beszél. Némelyik kissé
szentimentális, bármennyire is szívszorító. Túlságosan cirkál más a
megfogalmazás, túlságosan bugyognak az érzelmek, de az ember
gonosznak érzi magát, hogy ezt gondolja. Ez itt mások fájdalmának
a kifejezése, személyes és fontos. Emily oldalának be kell mutatni,
milyen maga Emily, és milyen Rachel.
Végigkattintgatom az oldalakat, és magabiztosabb leszek lassan,
mint aki egyre inkább tudja kezelni a helyzetet. A laptopom nyitva,
az ujjaim a billentyűk felett, és egymást követik az ötletek a
fejemben. Ez az én világom.
– Akárhogy is – mondom –, de te döntesz, milyen legyen az oldal,
Rachel. Nem kell feltenned semmi olyat, amit nem akarsz. Olyan
egyszerű vagy olyan burjánzó lehet, amilyennek csak akarod.
Felsóhajt, belekortyol a kávéba.
– Nem is tudom, hol kezdjem, bár ez kicsit röhejes, hiszen
mégiscsak irodalomtanár vagyok… vagy legalábbis az voltam. – Ezt
nem is tudtam róla. – De ez túl személyes, úgy érzem. Túl közeli,
nincs rálátásom. És nem tudom, meg bírom-e írni, még ha lenne is.
Azt hiszem, ez csak arról szólna… – Kicsit megremeg az ajka, de
vonallá préseli. – Nem lenne jó.
– Megértem. – Én is így éreznék a helyében. A gyász és a
veszteség minden egyes szakaszát taglalni, hogy aztán egy idegen
elolvassa? Ez olyan lenne, mintha a csupasz idegeit piszkálná, a
fájdalom ott keringene benne, ahogy gépel. – És ha én megpróbálnék
írni valamit? – kérdezem, és belül remegek attól, amit a kérdés
felvet. – És akkor te kijavítanád.
Rachel egy pillanatig nem válaszol, látom az arcán az ellentétes
érzelmeket. Egyikünk sem tud megfeledkezni róla, hogy én vagyok
a férje második felesége. Hogy elhagyta Rachelt, és megtalált engem.
Hogy az ő gyereke halálos beteg, nem az enyém. Én még csak nem is
találkoztam Emilyvel sosem. Alig ismerem Rachelt. És akkor most
én akarom elmesélni a történetét?
– Rendben – mondja végül Rachel kissé vonakodva. – Próbáljuk
meg!
Nem mozdulok, megbénítja az ujjaimat, ahogy mellbe vág,
milyen hatalmas, amit teszek. Hogy feltételezhetem, hogy le tudom
írni Rachel történetét? Hogy merészelem? Nem lenne szabad itt
lennem eleve.
 Harminchat órája kezdtem el hazudni Jamesnek,
megtévesztettem a hallgatással, és minden egyes eltelt órától mardos
a bűntudat. El kell mondanom neki, mi történik. El kell
magyaráznom neki, miért csinálom. Tudom. Csak még nem tettem.
Óvatosan gépelni kezdek.
Emily Harris majdnem hatéves. Három évvel ezelőtt tünetei lettek, és
senki – sem a családja, sem az orvosai – nem értették, mitől. Semmi sem
segített, csak egyre rosszabbul és rosszabbul lett. Ma éber kómában van, és
mi – a családja – megtennénk bármit, hogy segítsünk rajta, ha csak kicsit is.
Hogy lássuk újra mosolyogni, hogy kinyissa a szemét. Nekünk ez hatalmas
csoda lenne, ahogy neki is.
Egy teljesen új kezeléssel kísérletezik egy csapat Olaszországban. Azt
reméljük, el tudjuk vinni ide Emilyt, bár tudjuk, hogy kockázatos, és senki
sem ígér semmit. Mégis hisszük, hogy Emilynek ez a legjobb esélye ennél
tartalmasabb életre, és ezt meg akarjuk ragadni. Muszáj ezt tennünk. Az Ő
érdekében, és a miénkben is, mert minden gyerekért harcolni, küzdeni és
győzni kell.
Megállok, remegve kifújom a levegőt, elárasztanak az érzelmek a
saját szavaimtól, bár ehhez nincs igazából jogom.
– Mit gondolsz? – Rachel felé fordulok, és látom, hogy könny
csorog az arcán. Összerezzenek, megrettenek, hogy
érzéketlenségemben megbántottam, és észre sem vettem, úgyhogy
csak nézem, ő a fejét csóválja, és a tenyerével törölgeti a nedves
arcát.
– Bocsánat… elnézést! – morogja.
– Nem, én kérek elnézést. Nem akartam…
Feláll, kisiet a konyhába, letép egy papírtörlőt a tekercsről, és
kifújja az orrát.
– Bocsánat, erre tényleg nem számítottam – mondja, miután kicsit
összeszedte magát. Még mindig kicsit kásás a hangja és vörös a
szeme. – Már nem szoktam sírni, legalábbis nem mások előtt.
Ez az egyszerű kijelentés elindítja a könnyeimet. Hogy bírja ezt
nap mint nap? Hogy képes továbbcsinálni?
– Annyira sajnálom, Rachel! Nem akartalak felzaklatni.
– Nem zaklattál fel. – Rekedten felnevet. – Csak… Amit írtál…
Most először mondta ki valaki egészen pontosan, amit érzek. Először
értette meg valaki. Hogy csináltad? Honnan tudod?
Túlzásnak érzem, amit állít, ugyanakkor mintha átlátna rajtam.
Nem tudom, mit mondjak, csak elfordítom a tekintetem.
– Bocsánat! – folytatja Rachel egy pillanat múlva, már
visszafogottan. – Ezt költői kérdésnek szántam. Nem kell elárulnod
semmit.
– Bocsánat! – jelentem ki én is, bár nem is tudom, mire. Hogy nem
mondom el? Hogy megríkattam?
Megint felnevet szaggatottan.
– Nem akartam kiborulni itt előtted. Tudom, hogy kínos.
– Nem, dehogy! – Visszafordulok, szégyenkezve, hogy talán ezt
hiszi, holott én nem tudok mit mondani, nem tudom, mit tegyek. –
Minden rendben. Én megértem, miért… És én a te helyedben… –
Úgy tűnik, nem bírom befejezni ezeket a mondatokat. – Kijavítod?
– Talán egy kicsit. – Megint kifújja az orrát, és visszaül mellém a
kanapéra.
Kérdőn felhúzva a szemöldökét a laptopomért nyúl, én bólintok.
Az ölébe húzza, nézem, amint átolvassa a szövegemet, és
apróságokat javít.
– Szerinted legyen többes számban? Ez nem arra utal, hogy ebben
James is részt vesz?
– Elég sok ember lehet ez a „mi”. A szüleid például… –
Bizonytalanul elhallgatok.
– Igen, anyukám. – Bólint, és újabb kutató pillantást vet rám. –
Apukám rég meghalt.
– Sajnálom! – Mi mást mondhatnék?
Az ajkát harapdálja a monitort nézve, és nekiáll gépelni.
Egy órával később van pár bekezdésünk Emilyről és a javasolt
kezelésről, és választunk egy Rachel szerint nem túl „csicsás”
designt. Halványsárga, világoskék kerettel. Rachel elmeséli, hogy a
szomszédja felajánlotta, hogy tervez egy lógót az oldalra, mire
biztosítom róla, hogy azt is bármikor feltölthetjük.
– Akkor ennyi? – kérdezi. – Most nyilvánossá tesszük?
– Jó lenne még egy fénykép Emilyről, ha nem gond – javaslom. –
De ha szerinted az túl sok…
 – Nem. – Habozik, végiggondolja. – Logikus. De nem mostanában
készültet. Nem olyat, amin…
– Egy régebbi is jó lesz, egészen biztosan.
Rachel bólint, előveszi a laptopját. Hamarosan egy fotómappát
klikkel végig, én meg nem tudom, odanézzek-e, vagy ne. Ez túl
személyes, túl intim, hogy a válla felett kövessem. Felém fordítja a
laptopot, hogy jobban lássam, én figyelem az egymást váltó fotókat.
Ez Emily. Csak egyetlen képet láttam róla James komódján, de az
fekete-fehér volt és művészien homályos, de most látom színesben,
mindenféle korúnak. Babaként a büszke Rachel karjában vagy
Rachel vállára hajtva a fejét, nyitott szájjal, tej-buborékot fújva, mély
álomba merülve. Pufók félévesként, fogatlanul vigyorogva a
kamerába. Egyévesen, ahogy megteszi első, bizonytalan lépteit. Egy
élet, pillanatokba zárva, belém hasít tőlük a fájdalom.
Gyönyörű a vörösesszőke fürtjeivel – pár árnyalattal világosabb,
mint James haja –, a kerek arcocskájával és kerek kis orrával. A
szeme ragyogó kék, sokkal ragyogóbb, mint James szemének
szürkéskékje, és köze sincs Rachel mogyorószín szeméhez. El sem
bírom hinni, hogy ott fekszik egy kórházi ágyon, nem érzékel
semmit, alig vesz levegőt. Nem bírom.
– Melyik legyen? – kérdezi Rachel, a hangja kissé bizonytalan.
Vajon meg szokta nézni ezeket a képeket? Tudom, hogy én az ő
helyében nem tenném. Túlságosan fájna.
– Talán minél frissebbet? Amikor olyan három-négy éves volt? –
Tudom Jamestől, hogy a tünetek Emily hároméves korában
kezdődtek, de nem váltak komollyá négyéves koráig.
– Rendben – bólint Rachel. – A szülinapja jövő héten lesz, tudod.
– Megremeg az ajka, ahogy visszafordul alaptopja felé, a homlokát
ráncolva összpontosít.
Végigkattint még pár képet: Emily egy sáros pocsolyában, vagy
ahogy lecsúszik egy csúszdán, kinyitja a karácsonyi ajándékot,
húsvéti kosárkával a kezében, vagy krémet nyalogat le a konyhában
egy kanálról. És végül ott egy fotó a negyedik szülinapjáról. Csak két
éve volt, mégis egy másik életben.
A tengerparton áll, a szél arany glóriává fújja a haját, rózsás arcát
homokszemek pettyezik. Egyenesen a kamerába néz, fesztelen
mosolya diadalmas és csupa öröm. Élvezi a pillanatot, élvezi az
életet.
Egyikünk sem beszél, végül Rachel szólal meg:
– Ez volt az utolsó nyaralásunk együtt hárman. Imádta a
tengerpartot. Napi tizenkét órát homokvárat épített volna, ha
hagytuk volna.
Erre elég hirtelen nem bírom, elfutja a szemem a könny, a torkom
elszorul. Visszaszorítom, mert ez nem az én fájdalmam. Nem
érezném helyesnek, ha annak venném, még részben sem. Tényleg,
fogalmam sincs Rachel érzéseinek mélységéről.
– Olyan gyönyörű! – mondom, mire Rachel szinte vadul bólint.
– Igen – feleli. – Az.
Megnézünk még pár képet, és hamarosan látom a jeleit, hogy
valami nem működik. Emily új, rózsaszín szemüvegben, Emily egy
apró, lehetetlen méretű járókerettel. Még mindig mosolyog, még
mindig ő Emily, de a veszteség már ott van, dagályként,
elkerülhetetlenül árad a part felé.
Pár perc múlva Rachel abbahagyja a kattintgatást.
– Használjuk azt a tengerpartit! – javasolja kissé hirtelen. És így is
teszünk.
Az oldal nagyjából készen is van, már csak meg kell nyomnunk
egy gombot, hogy kikerüljön. Elmondok pár egyszerű trükköt
Rachelnek, amivel majd promotálom. A szokásos közösségimédia-
beli posztok, a like-ok, amik like-okat szülnek, a szülői fórumok,
ahova majd kiteszem. Bólint, úgy fest, mint akinek kicsit túl sok ez
az egész.
– Szerinted mit gondol majd James, hogy ezt csinálod? –kérdezi,
mikor mindketten elhallgatunk, én a kanapén fészkelődök, nem
bírok Rachel szemébe nézni.
– Nem tudom.
– Mikor mondod el neki?
– El kellene… – Olyan fél szívvel kezdem ezt, hogy Rachel
megrázza a fejét.
– Eva, tényleg el kell mondanod neki a lehető leghamarabb. Ha ez
az egész az ő tudta nélkül zajlik…
– Igen. – Én is tudom. Persze hogy tudom. – El fogom.
 – De miért nem árultad el mostanáig? – Rachel a fejét rázza. –
Tudom, mesélted, hogy nem beszéltek… Emilyről, és James eléggé
féloldalasan látja ezt, de… a felesége vagy. Szeret téged. – Erre kicsit
megremeg a hangja, de egyenesen rám néz. – Nyilván megértené,
miért szálltál be ebbe. Vagy legalább addig eljutna, hogy nem érti, de
elfogadja.
– Nem tudom, mit tenne. – Kifújom a levegőt. – Mikor azt
mondtam, nem beszélünk Emilyről, úgy értettem, hogy tényleg nem.
– Igen… – Rachel a homlokát ráncolja. – De, gondolom, ez
érthető.
– Mármint soha – hangsúlyozom. – Soha, de soha. James beszélt
nekem Emilyről a második randevúnkon, és azóta mintha soha
többé nem akarna beszélni róla. Vagy legalábbis velem nem.
Rachel pislog, bátortalannak tűnik, mintha nem tudná, hogy
dolgozza fel ezt az információt, vagy mit jelent. Én sem tudom
pontosan, mit jelent. Talán azért van ez így, mert nem elég erős a
házasságunk? James azt akarja, hogy a mi kapcsolatunk el legyen
választva a korábbitól? Vagy Emily túlságosan szent téma nekem?
Tényleg nem tudom.
– Soha, de soha? – kérdezi végül Rachel.
– Soha. Mindent elmondott egyszerre…
– Mindent? – kérdez vissza szkeptikusan, és egy szívszorító
pillanatig arra gondolok, vajon van-e olyan, amit nem tudok.
Valami, amit James nem mondott el nekem, miközben olyan nagyon
őszinte volt. Valami, ami megváltoztatna mindent.
– Amennyire tudom – javítok, és Rachel nem válaszol. – Miért…
miért váltatok el? Szerinted. James azt mondta, eltávolodtatok
egymástól… – Elhallgatok, mert érzem, milyen intim kérdést tettem
fel a férjem volt feleségének, és mégis tudni akarom. Hallani akarom
a történetet Rachel szemszögéből.
Rachel hosszan, fáradtan sóhajt. A tekintete ködös, távoli, az állát
leengedi.
– Azt hiszem – fog bele végül –, hogy nem sok házasság bírná ki,
ami velünk történt. Emilyvel. Nem tudom, ki tudná tovább csinálni,
ezzel együtt.
 Ezt megértem, és el is kellene fogadnom, de valamiért mégis
tovább firtatom.
– De nem annak kellett volna történnie, legalább elméletileg, hogy
támogatjátok egymást? Hogy egymásra támaszkodtok a bajban?
Nem ez-e a házasság lényege?
– De – feleli Rachel, cs az ajka ferdén megrándul, a tekintete még
mindig valahol máshol jár, nem rajtam. – Elméletileg ez így van. De
ha mindkettőtöknek ennyire fáj… – Felsóhajt. – Mintha ő is meg én is
lélegeztetésre szorulnánk, olyan volt. Nem tudtunk egymásnak
oxigént adni.
Ez olyan kilátástalanul hangzik, mégis megértem.
– Sajnálom! Nem tudom, miért teszek fel ilyen kérdéseket.
– Azt hiszem, én is kíváncsi lennék a helyedben. Tudni akarnám,
mi ment tönkre a szokásoson kívül.
Nem tudom, erre mit mondhatnék.
– És mi? – kérdezem. – Szerinted?
Rám pillant: kicsit ferdén, talán kicsit megvetően is, de egyáltalán
nem ellenségesen.
– A könnyebb válasz az, hogy elidegenedtünk, amit ő is mondott
neked.
– És a valódi? – Meg merem kérdezni, de nem tudom, jó-e, vagy
egyáltalán akarom-e.
– Ki tudja? Olyan volt, mintha egyik nap még boldogok lettünk
volna mi hárman, családként. Még a második gyerekkel is
megpróbálkoztunk. – Próbálok ügyelni az arcomra, hogy közömbös
maradjon. James ezt sosem mondta. – És aztán egyszer csak a
lányunk beteg lett, nagyon beteg, és mi szinte nem is beszéltünk
egymással. Nem volt semmi mondanivalónk Emilyn kívül. –
Megrázza a fejét. – De tudod, volt rá időm, hogy átgondoljam, és
tudom, hogy nem így volt. Nem volt ilyen gyors. – Elhallgat, én
várom a folytatást. – Azt hiszem, már akkor eltávolodtunk
valamennyire, mikor Emily még jól volt – mondja halkan, mint egy
vallomást. – Nem jó érzés ezt gondolni, de azt hiszem, így van.
– Miért? – Nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg.
– Nem is tudom. Talán nem volt elég az köztünk, hogy együtt
tartson minket. Szerettük egymást, igen – tisztázta gyorsan. –
Tudom, hogy így volt. De néha olyan érzés volt, mintha leginkább
azért jöttünk volna össze, mert olyan könnyű volt, és egyikünk sem
volt már túl fiatal. – Elfintorodik.
– Ez elég rémesen hangzik.
– Nem…
– De azt gondolom, beléd volt először rendesen szerelmes – teszi
hozzá Rachel minden gyűlölet nélkül.
– Nem tudom. – Visszagondolok azokra az első heves napokra,
arra a pillanatra, mikor James ott várt rám a bár ajtajában, és én
tudtam, hogy el fogja kérni a számomat. Olyan volt, mint egy
adrenalinlöket, egyenesen a vérkeringésembe. És az az első randevú,
amikor kiöntöttem a bort és nevettünk… Emlékszem, azt gondoltam,
hogy igen. Ezt kerestem. Rá vártam.
Hogy lehet, hogy alig egy év telt el, és én kételkedem?
– Eva – Rachel hangja komoly. – Tudom, aligha én vagyok a
megfelelő ember, hogy ezt mondjam, de ne sodord veszélybe a
házasságod Emily miatt. Én megtettem, és nem akarom, hogy te is
ezt csináld. Nem lenne igazságos sem veled, sem James-szel.
– Hűha! – próbálok mosolyogni. – Tényleg nem vártam, hogy
ilyesmit mondasz.
– Nos, nem vagyok szent. Nem lettem volna képes kimondani ezt
egy évvel, vagy akár hat hónappal ezelőtt. – Feltápászkodik a
kanapéról, és kiviszi a bögréket a mosogatóhoz, egyértelműen
jelezve, hogy nem akar erről többet beszélni. És én meg végképp
nem. – Akkor most hogyan tovább? – kérdezi a konyha és a nappali
közti boltív alatt állva, csípőre tett kézzel.
– Amikor úgy döntesz, kitesszük. Megpróbálok egy kis forgalmat
terelni az oldalra így-úgy, aztán meglátjuk, mi történik.
– És… a pénz?
– Az oldal öt százalékot vesz le, és még hármat, ha kártyával
adományoznak. A többit megkapod, havonta egyszer fizetnek.
Rachel lassan a fejét rázza.
– Valahogy nem érzem helyesnek, hogy… így kapjak pénzt.
– Aki nem akar, nem ad. Csak adhat, és te megteremted a
lehetőséget, Rachel, ennyi az egész.
Bólint.
 – És James?
Megfeszülök, de próbálok normálisan beszélni.
– Mi van vele?
– Azt hiszem, el kellene mondanom ezt neki, még akkor is, ha te
nem teszed. Mielőtt kikerül és figyelmet kelt.
– Igen, azt hiszem, ez jó ötlet. – Próbálom elképzelni James
reakcióját, de nem bírom. Vagy legalábbis nem biztos, hogy akarom.
– Elmondjam neki, hogy te is benne vagy? – kérdezi Rachel
szkeptikus arccal.
Nyelek egyet. – Inkább ne. Nekem kellene.
Rachel összehúzza a szemét, és kemény, ugyanakkor részvétteli
pillantással néz rám. – Muszáj elmondanod neki, Eva. Hamarosan.
Nem korrekt, ha nem teszed.
– Tudom.
– James nem örülne, ha úgy kellene éreznie, átverték, vagy
összefogtak a háta mögött.
– Nem erről van szó…
– Tudom, de lehet, hogy ő nem így látná, főleg hogy mi ketten
együtt csináljuk ezt. – A fejét csóválva halványan elmosolyodik. – Ki
gondolta volna?
– Tudom – mosolygok vissza, élvezem a bizarr bajtársias érzést,
bár közben feszült vagyok az egésztől. – Elmondom neki. – Amint
összeszedem a bátorságom, és eljön a megfelelő pillanat. – Akkor
mehet ki a netre?
Rachel habozik, majd bólint.
– Rendben. Igen. Menjen! – A laptopomra néz, mintha az
kibiztosított gránát lenne. – Elmondom ma este Jamesnek. Eltart egy
darabig, amíg kikerül, ugye?
– Nem nagyon, de kell egy-két nap, hogy lássák páran. És
szerkesztheted vagy törölheted bármikor – emlékeztetem.
Megadtam neki minden belépési információt.
– Tudom. – Kicsit felnevet, megint a fejét rázza. – Nem tudom,
miért érzem ilyen félelmetesnek. Olyan sok minden van fent…
valószínűleg ezt nem nézi majd meg senki.
– De, azért páran megfogják – mondom. Teszek majd róla.
 – Rendben. – Visszaül a kanapéra, én mellételepszem. A laptop
ott áll előttünk, a képernyő világít, Emily története, ez áll a lap tetején,
és a fotó. Nézem Emily mosolyát, az aprócska, gyönyörű babafogait,
a ragyogó szemét, az örömét. Ennek a gyereknek jár még egy esély.
Minden gyereknek jár.
Rachelre nézek.
– Akkor legyen tiéd a megtisztelő feladat!
– Rendben. – Remegősen rám mosolyog, megint bizonytalanul
felnevet, a közzététel gomb fölé navigálja a kurzort, rákattint. Klikk.
Pár másodperc múlva, mikor körbefordul a színes karika,
megnyílik egy új oldal. Gratulálunk, Emily története felkerült
oldalunkra!
Rachel klikkel, frissít, és igen, ott van Emily története, mindenki
láthatja és olvashatja. Elképzelem, hogy megosztják a Facebookon
meg a Twitteren, az Instagramon és a Snap-chaten. Elképzelem azt
is, hogy felkapja egy újság, elterjed egymillió honlapon, ezer és ezer
kommenttel alig néhány perc alatt.
Tudom, hogy talán nem jut el eddig, és lehet, hogy ez jó is. Egy
médiakampány nem szolgálná senkinek sem az érdekeit. És mégis…
valaki látni fogja. Kint van, közfogyasztásra és ítélkezésre felajánlva.
És ez tényleg megtörténik, én meg a részese vagyok. Így vagy
úgy, de ez már rólam is szól.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
Rachel
Miután Emily oldala kikerül, zsongást érzek belül, tele vagyok
izgalommal, várakozással és jó adag félelemmel. Tudom, hogy el
kellene mondanom Jamesnek, el is akartam még az este, de nem
tettem, és valahogy sosem jön el a megfelelő pillanat, akárhogy is,
olyan kevesen nézik, hogy azt mondom magamnak, nem is számít.
Három nappal azután, hogy ráklikkeltem a feltöltés gombra, csak
negyvenkét megtekintés van. Majd beszélek James-szel, ha már
számít, amikor már van miről beszélni. Vagy legalábbis ezt mondom
magamnak.
– Érdeklődést fog kelteni – nyugtat meg Eva, mikor végre fel
merem hívni, hogy megkérdezzem erről. – Ne aggódj!
Nem aggódok, vagy legalábbis nem így. Igazából már az is
idegessé tesz, hogy negyvenkét ember olvasott Emilyről, és
megismerte a történetét. Mit gondolnak vajon? Mit éreznek, mikor
látják a képét? Nem tudom, szeretnék-c több figyelmet, bár
kétségbeesetten akarom, hogy ez itt… működjön.
Alig néhány órával azután, hogy felkerül az oldal, átjön Andrew
Jake-kel, hogy ötleteljünk, milyen lógó lehetne. Még kicsit valahogy
feldúltnak érzem magam, hogy mindezt végigcsináltuk Evával,
megnéztük Emily képeit, és fáj itt látni Jake-et a házamban, és ahogy
megkérdezi, miért nincsenek játékaim. Ráveszem magam, hogy
lehozzak pár könyvet és építőkockát Emily szobájából, bár
marcangol belül.
Mikor Andrew megkérdezi, volt-e Emilynek kedvenc plüssmacija
vagy könyve, amit felhasználhatna a tervezéshez, még
törékenyebbnek érzem magam. Régebben nem idéztem fel ezeket az
emlékeket, nem adtam ki másoknak, most mégis jó érzés beszélni
róla. Fájdalmas, de jó.
– Imádta a kacsákat – mondom Andrew-nak, és megmutogatom
neki a képeket az első szülinapról: a sárga tortát, a kacsahalászó
medencét a teraszon. Mosolyog mindegyiken. – És volt egy
plüsselefántja… a kórházban van. – A torkom erre összeszorul.
Emily rongyos elefántja, Blue, ott fekszik mellette az ágyon hónapok
óta elfeledve és érintetlenül, de akkor is ott van.
– És van elképzelésed, mit szeretnél? – kérdezi Andrew, a hangja
gyengéd.
Lenyelem az érzelmek feltolult gombócát a torkomból. Nem
akarom, hogy Andrew sírni lásson.
– Nem… Azaz, nem tudom. Csak legyen egyszerű, azt hiszem.
Nem túl érzelmes vagy csicsás, vagy bármi ilyesmi.
– Rendben.
Megint elmosolyodik, majd kinyújtja a kezét, és megérinti a
kezemet, leheletfinoman húzva végig az ujjait az ujjaimon.
Igyekszem visszamosolyogni, aztán elfordítom a tekintetem. Olyan
furcsa, hogy megint vannak emberek körülöttem, olyanok, akiket
akár a barátomnak hívhatok, bár nem tudom, képes vagyok-e így
gondolni Evára. Mégis, segít nekem ő is és Andrew is. Ez nagy
dolog, érzem, és csodálatosképp elég is, legalábbis egyelőre.
– Van ma valami dolgod? – kérdezi Andrew, mire én csak
döbbenten pislogok. Kora délután van, de ez a nap már most
jelentőségteljes.
– Nem igazán. – Vasárnaponként általában alszom, bevásárolok,
elvégzem a házimunkát és talán elmegyek anyához. – Átmegyek
vacsorára anyámhoz – mondom. Nem tudom, miért kérdezte.
– Csak… Jake-kel arra gondoltunk, hogy lenézünk a Wellington
Parkba. Nem voltunk még ott. – Ránézek, még mindig nem értem,
mit akar tőlem. – Arra gondoltam, nincs-e kedved velünk tartani –
magyarázza gyengéden Andrew. –Piknikezünk is kicsit talán, bár
már ebédeltünk. Csak valami apróságot.
– Ó… – Érzelmek lüktetnek bennem, túl sok, hogy meg tudjam
nevezni mindet egyenként. Vajon Andrew sajnál engem? El akarok
menni a parkba vele és Jake-kel? Tudom ezt kezelni?
– Nem kell, ha nem akarsz – teszi hozzá gyorsan. – Elnézést, ha a
kérdés… – Elhallgat, pillanatnyi szünet után befejezi a mondatot: –
Ha érzéketlen volt.
– Nem, dehogy! – Persze hogy nem. Nyilván el tudok menni egy
parkba egy Emily-korú gyerekkel.
Vagy nem?
 Andrew megvonja kicsit a vállát.
– Csak azt gondoltam… szép az idő, bár későbbre esőt
mondanak. Hogy használjuk ki, amíg lehet. – Ferdén rám mosolyog,
én visszamosolygok.
– Igen. Így van. – Mely levegőt veszek, összeszedem magam. –
Köszönöm! És… szívesen elmegyek. – Majdnem azt mondtam, hogy
boldogan elmegyek, de erre nem bírtam rávenni magam, mert az az
igazság, hogy nem tudom, mit érzek, de a lelkem mélyén tudom,
hogy muszáj. Ahogy anyám mondta, muszáj csinálnom valamit. Egy
kis lépés, hogy újra éljek, még ha mindenem tiltakozik is ellene.
Andrew kocsijával megyünk, abban van Jake gyerekülése, és már
egy ilyen ártalmatlan tárgy látványára is eláll a lélegzetem. Pár
hónappal ezelőtt kivettem az autómból Emily ülését, mikor
nyilvánvaló lett, hogy nem jön haza, legalábbis nem egyhamar. Csak
azért tettem, hogy elejét vegyem a kérdéseknek, de akkor is
megadásnak tűnt.
Jaké izgatott, ahogy elindulunk, pár szürke felhő gyülekezik a
horizonton, emlékeztetve minket a ma estére ígért zivatarra. De most
süt a nap, az ég törékenykék, a levegő balzsamosan enyhe. Jake az
ülésében ugrándozik, Andrew háta felé rugdos, aki nevetve rászól,
hogy nyugodjon le. Olyan sok szeretet cseng a hangjában, olyan sok
könnyed közelség, hogy égni kezd a szemem. Ez a délután nehezebb
lesz, mint gondoltam, állapítom meg.
Még sosem jártam a Wellington Parkban, bár a szomszéd
városban nőttem fel, és felvidulok, ahogy leparkolunk és a játszótér
felé indulunk, a lakónegyed zöld oázisába.
– Látszik, hogy önkéntesek gondozzák a parkot – mondja
Andrew, és a gondosan ápolt ágyások felé biccent.
Jake a hinták felé rohan, imádnivalóan erőlködve mászik fel az
egyikre.
– Most váltott a nagyos hintára – mondja Andrew. – Tanítom,
hogy lökje magát.
– Az mindig bonyolult.
Épp akkoriban tanítottam erre Emilyt, mikor beteg lett. Sosem
tanulta meg. De most nem akarok Emilyre gondolni, vagy legalábbis
nem így. Mindig is ott lesz a fejemben, gyakorlatilag itt van velem,
és mégsem akarok arra gondolni, hogy sosem jutottam el eddig, Emily
életéből ez kimaradt. Inkább arra akarok gondolni, amit meg tudott
csinálni, amit talán majd tudni fog, ha elviszem Olaszországba, ha
működik az idegstimuláció. Talán képtelen lesz lökni magát, de
lehet, hogy megint hintába ülhet. Talán hátrahajtja a fejét, és
örömében nevetni tud, mint most Jake, ahogy Andrew fellöki az
egekbe, átrohan a hinta alatt, mire a kisfiú sikongat örömében.
Letelepedek egy padra, nézem őket, kíváncsi vagyok, mi történt,
úgyhogy megnyitom Emily oldalát a telefonomon. Sokk fut végig
rajtam, ahogy látom, hogy már tizenegyen megnézték alig egy-két
óra alatt.
A zsebembe dugom a telefont, és a nap felé fordítom az arcom,
elszántan, hogy élvezni fogom ezt a napot.
Jake lemászik a hintáról nemsokára, és a homokozó felé indul,
ahol még közös játékokról is gondoskodtak, mindenre ügyelve: egy
műanyag teherautó, egy ütött-kopott vödör, egy lapát hever ott.
Andrew leül mellém a padra.
– Ez ki kell hogy fárassza – közli elégedetten.
– És akkor jól alszik éjjel.
– Emily jó alvó volt? – kérdezi Andrew. – Mármint babakorában.
– Nyilván meghökkenve nézek rá, mert hozzáteszi: – Bocsánat, nem
tudom, akarsz-e beszélni róla, vagy inkább nem. Csak mondd, hogy
fogjam be, ha így érzed! Én… tudom, milyen, ha mindenki óvatosan
kerüli a témát, miközben én csak azt akarnám, hogy kérdezzenek rá.
– Nem volt igazán jó alvó – válaszolom egy pillanattal később,
miután megemésztettem, amit mondott. – Nem aludt túl jól.
Újszülöttként hasfájós volt, utána meg nagyon felületesen aludt.
Még a vécét sem húztuk le, ha már lefeküdt. – Nevetek kicsit az
emlékre, ezt már el is felejtettem.
– Jake is ilyen volt. Csak lábujjhegyen lehetett járkálni a
szobájában, lélegzet-visszafojtva, imádkozva, hogy ezúttal rendesen
elaludjon, és akkor nyikorgóit egyet a parketta, vagy valami hasonló,
és máris azonnal felemelte a fejét. Emlékszem, egyszer épp letettem
a kiságyba, mikor megpittyent a telefonom, hogy üzenetem jött. Egy
újabb órámba került, hogy visszategyem.
 – Amatőr hiba – mosolygok rá. Meglepő, de nem fáj annyira, mint
hittem. – Ez igazi zöldfülűség, hogy beviszed a telefont a fektetésre.
– Tudom-tudom – csóválja a fejét Andrew, ő is mosolyog.
– Hogy is juthatott ilyen az eszembe?
Jake-re pillantok, aki módszeresen pakolja a homokot a vödörbe.
– És te, Andrew? Tőled mit nem kérdeznek meg?
– Hm… – bizonytalanul nevet, az állát vakargatja. – Christináról,
azt hiszem, nem kérdeznek. Senki sem akar beszélni róla. Úgy
tesznek, mintha halott lenne, de nem az.
– Egyáltalán, látogatja Jake-et?
– Folyton mondja, hogy majd jön, de nem tudom. Még nem jött,
és már hat hónapja elment. – Felsóhajt. – Mindig is tudtam, hogy ő
afféle szabad lélek, ezt is szerettem benne. Csupa vidámság volt:
táncolt a nappaliban, egyszer csak úgy döntött, hogy ébresszük fel
Jake-et, és menjünk el fagyizni este kilenckor, csak mert olyan szép
este volt. – Bocsánatkérő pillantást vet rám. – Tudom, ez eléggé úgy
hangzik, mintha nem lettünk volna gondos szülők…
– Nem ítélkezem – rázom meg a fejem.
– Nagy mulatság volt vele az élet, és mindketten imádtuk Jake-
kel. De mikor Jake olyan hároméves lett, Christinát elfogta
valamiféle nyugtalanság. Egy ideig úgy tettem, mint aki nem látja.
Mikor már nem tehettem így, mikor már mindennap bébiszitterre
hagyta Jake-et, és egyre később járt haza, akkor bátorítottam, hogy
menjen vissza dolgozni. Fizikoterapeuta volt a gyerek előtt, de azt
mondta, azt nem akarja tovább csinálni. Ekkor javasoltam ezt a
jógatábort. –Nagyot sóhajt, hátradől a padon, elernyed az emléktől.
Könnyedén megérintem a kezét, ahogy ő az enyémet korábban. A
bőre meleg, a keze mozog az enyém alatt, megrándul kicsit. Az
érintés különös, sokkal fontosabb, mint kellene, és én rájövök, hogy
anyukám ölelésén kívül nem ért hozzám másik emberi lény már
nagyon régóta.
– Sajnálom! – mondom halkan. – Ez olyan nagyon nehéznek
hangzik!
– Igen. – Hálás megértéssel néz rám. – Az, főleg Jake-nek, mert
persze nem érti. Nem mintha én érteném, de neki… Folyamatosan
kérdezgette, mikor jön vissza anya, és ettől úgy fájt a szívem. Aztán
abbahagyta, nem kérdezte többet, és ez még fájdalmasabb volt.
– Igen. – Ezt meg tudom érteni. Emlékszem, két évvel ezelőtt azt
gondoltuk, hogy Emily talán epilepsziás, mennyire megrémültem,
könnyekben törtem ki, imádkoztam, hogy legyen valami más. Aztán
később, szinte vadul azt gondoltam, hogy miért is nem lehet inkább
epilepszia.
– Talán Christina hazajön egy nap – sóhajt Andrew. – Hiszen még
csak alig több mint fél éve ment el.
– Nyilván egy örökkévalóságnak érzed. – Emily majdnem ilyen
rég került éber kómába, és igen, mintha évek lettek volna. És
ugyanakkor mintha nem is telt volna el az idő.
Hallgatunk, és én, szinte ideges reflexként, megnézem a
telefonomat. Tizenhat megtekintés. Andrew odanéz, megmutatom
neki.
– Szerinted kik nézik meg az oldalt? – kérdezem.
– Bárki lehet. Talán olyanok, akiknek szintén van ilyesmi oldaluk.
Beléptél valamilyen csoportba?
– Igen, a Facebookon, de nem vagyok túl aktív. Néha túl soknak
érzem.
De felmerül bennem, ahogy ott ülök a napon, hogy szándékosan
szigeteltem el magam mindvégig. Én nem hívtam vissza másokat,
nem a barátaim nem kerestek. Én nem mentem vissza dolgozni sem,
pedig egy éve felajánlották a rugalmas, négyórás munkaidőt.
Mindennap bemegyek a kórházba, és inkább csak legfeljebb
felszínesen elcsevegek a többi tönkrement szülővel ott az osztályon,
bár látom a sápadt arcukat és űzött tekintetüket, látom, hogy
olyanok, mint én.
Miért vágtam el magam így a világtól? Mert ez volt a könnyebb,
és rájöttem, hogy nem tudok Emilyn kívül mással foglalkozni? Vagy,
mint James mondta, valamiféle versenyt csináltam ebből? Kinek
nehezebb a keresztje? Ki szenved a legjobban? Én. Mindig én.
Nem tetszik ez a gondolat. Ettől olyan kisszerű leszek, olyan…
egészségtelen. Akár zavarodott is. Ugye nem gondolkozok így
valójában? Ez nem rólam szól, sosem szólt. És most, jobban, mint
bármikor, Emilyre akarok gondolni, de úgy, hogy közben nem érzek
sem félelmet, sem fájdalmat. Közben nem bírom nem látni, hogy
szándékosan vágtam el magam mindenkitől, akármilyen okból is
tettem. Én tettem.
– Mi jár a fejedben? – kérdezi könnyedén Andrew, és én kicsit
felnevetek.
– Jaj, semmi! Csak összevissza mindenféle. – Nem akarom
kimondani, amire gondolok. – Szép itt – folytatom végül. – Tudom,
hogy nem járok el eleget.
– Nem érsz rá.
– Igen. – Legalább Andrew megérti. Tudom, hogy a legtöbben
elcsodálkoznak, nem világos, miért megyek be a kórházba minden
egyes végtelen nap, mikor úgy tűnik, Emily fel sem ismer. De
bemegyek, és be is fogok, mert ha nem tenném, az rosszabb lenne, és
most kivételesen van valami, amit várhatok, van célom. Vajon James
ennyit legalább megértene?
A látóhatár peremén egyre gyűlnek a felhők már egy órája, és
sötéten, fenyegetőn vonulnak felénk. A levegő párás, esőt ígér. Jake
már otthagyta a homokozót, egy csúszdára próbál felmászni.
Andrew odamegy segíteni, én nézem, ahogy atyaian terelgeti fel a
fokokon, és elkapja lent kitárt karral. Nézem, kicsit mosolygok, Jake
meg újra és újra lecsúszik. Emily félt a csúszdától, ő inkább hintázós
gyerek volt… azaz most is az. És megint lehet.
Mikor Jake ötödszörre is lecsúszik, elered az eső: először csak pár
kósza csepp, de ahogy összeszedjük a cuccunkat, és az autó felé
indulunk, már ömlik, olyan erősen és gyorsan, hogy másodpercek
alatt bőrig ázunk.
Bemászunk a kocsiba, csöpögve és nevetve, villámok villannak az
égen, ahogy hazafelé tartunk. Egy pillanatra olyan érzés, mintha ez
az én családom lenne – mintha James ülne a kormány mögött,
elkotorná a nedves tincseket a szeme elől, én megfordulnék,
hátranéznék Emilyre, aki a hüvelykujját szopogatva rugdalózna
boldogan.
Minden rendben, Em?
Pislogok, a kép eltűnik, Andrew a homlokát ráncolva hajt végig
az ismeretlen utcákon az esőben, Jake elkéri az iPadjét. Kinézek az
ablakon, az eső kitartóan hull, mint a könnyek.
 Aznap este, miután elköszönök Andrew-tól és Jake-től, a délután
hátralévő részében elvégzem a házimunkát, és a telefonomat
nézegetem – tizenkilenc megtekintés! –, aztán átmegyek anyámhoz.
Nem találkoztam vele a diagnózisa óta, és ahogy leállok a ház
előtt, megállapítom, hogy ez legalább részben szándékos volt. Igen,
mással foglalkoztam, de akkor is, eltűntem. Nem állok rá készen,
hogy elengedjem az anyukámat, részben sem. Nem állok rá készen,
hogy azzal a tudattal éljek, hogy a betegsége végül majd megöli, és
mégis tudom, ahogy kiszállok az autóból, már látom is mindenütt a
jeleket. A bejárati ösvény melletti virágágyás gazosodik, pedig
tudom, hogy anya normális esetben ezt nem tűrné. Látom a
mosogatóban a koszos edényeket, és a Memóriaklinika naptárjára írt
emlékeztetőt, a kézírás sokkal inkább macskakaparás, mint
emlékeztem.
– Anya? – kiáltok be, és a lelkembe szúr a felindult hang. Megint
alszik? Vagy elesett és megsérült, és nem bír felkelni? De nyilván
még nem tartunk itt.
– Itt vagyok fent! – válaszol vidáman, és én megkönnyebbülve
indulok felfelé. Nem, persze hogy még nem tartunk ott.
Végigmegyek a fenti folyosón a hangját követve, be a negyedik
hálóba, amit lomtárnak használ, amióta csak az eszemet tudom, tele
van ruhásládákkal, fotókkal teli dobozokkal, könyvhalmokkal és
papírokkal, amiket senki sem rendezett össze.
Anyám a földön térdelve pakol egy doboz pulcsit. Megállok az
ajtóban, nézem.
– Mit csinálsz?
– Gondoltam, selejtezek kicsit.
– És azért csinálod, mert… – Nem bírom nem megkérdezni. Nem
bírom befejezni sem a mondatot.
Anya leül, csípőre teszi a kezét. A haja kissé kócos, legombolt
nyakú inge ujját könyékig feltűrte.
– Nos, igen – mondja. – Mindennek köze van ehhez, Rachel,
sajnos. – Gyors mosolyt villant rám. – De próbálok gyakorlatias
lenni, nem érzelegni. És nem akarom, hogy neked kelljen
megcsinálni. Majd ötvenévnyi cucc van itt… Nem lehet ezt mind rád
hagyni.
 A délutáni napsütés maradéka, a remény, amit már érezni
kezdtem, darabokra törik bennem.
– De én meg akarom csinálni, anya.
Mikor James-szel elváltunk, és el kellett adni a házunkat, anya
megkérdezte, nem akarok-e odaköltözni hozzá. Komolyan
megfontoltam az ajánlatot, mert tényleg volt elég hely nála, és
tudtam, hogy jót tenne nekem a társaság. Mégsem jöttem ide,
részben mert anya akkor még teljes munkaidőben dolgozott, és nem
akartam terhelni, hogy még miattam is aggódjon és még velem is
törődnie kelljen, meg már amúgy is úgy éreztem, darabokra esik az
életem, és ha majd negyvenévesen hazaköltözöm anyámhoz, az túl
sok lenne.
Most megint eltűnődök, hogy talán mégis ezt kellene, bár tudom,
hogy anyám tiltakozna. Azt gondolná, azért csinálom, hogy rajta
tartsam a szemem, és talán így is lenne. Másrészt, hasít belém a
felismerés, nem akarom otthagyni a kis házamat, bármilyen
szomorú hely is. Nem akarom otthagyni Andrew-t és Jake-et, az épp
csak alakuló barátságot.
– Épp elég marad rád, Rachel – mondja anya. – Hidd el nekem!
Csak átnézek pár doboz régi ruhát. – Egy pulcsiért nyúl. – Szeretnél
egy 1985-ös kasmírkardigánt?
Az élénk rózsaszín darabot méregetem a belevarrt válltömőkkel,
egyáltalán nem az én stílusom.
– Talán.
Anya nevet, és behajítja a szemeteszsákba, nyilván elküldi
valahova adománynak.
– Nem tudom elképzelni rajtad.
– Tényleg muszáj most ezt csinálnod? – kérdezem.
Anyám részvétteli mosollyal néz fel rám.
– Abbahagyom, ha akarod. Tudom, hogy nehéz.
Erre önzőnek érzem magam.
– Neked nehezebb.
– Nem, jó érzés. Olyan sokáig kapaszkodtam ebbe a házba, és
mindenbe, ami itt volt! Apa emlékébe… – A mosolya kicsit
megremeg. – Jó érzés elengedni. Felszabadító. Egészen biztosan elég
volt.
 – Hogy csináltad, anya? – kérdezem hirtelen. – Mikor apa
meghalt. Nem is emlékszem rá, hogy sírtál volna.
– Sírtam – mosolyog szomorúan.
– Csak arra emlékszem, hogy ott voltál nekem. Minden nap,
iskola után velem voltál. Sütit sütöttél, pedig teljes állásban
dolgoztál, javítottad a dolgozatokat…
– Tudtam, hogy fontos.
– Igen, az volt. Csak… – Lassan a fejem csóválom. – Nem tudom,
hogy képes ezzel szembenézni bárki. Hogy elveszít valakit.
– Te is elveszítettél valakit, Rachel – emlékeztet anya gyengéden.
– Tudod, milyen érzés. Elvesztetted az apukádat alig tizenhét
évesen.
– Tudom. – Vajon elfelejtettem, milyen vadul tombolt a gyász,
mennyire felemésztett? Talán igen. Talán ez az egyetlen módja, hogy
az ember továbblépjen. Ha felejt. – Csak ez most olyan más. Emilyre
gondolok.
Gombóc nő a torkomban, próbálom akarattal eltüntetni.
– Tudom. Elveszíteni egy gyereket… ez természetellenes.
Helytelen, azt érzi az ember.
– Már elvesztettem? – A remény, amit éreztem, mikor azokat az
ócska oldalakat bámultam, azonnal eltűnik. – Nem kellene
csinálnom ezt, anya? Nem kellene hajtanom ezt a kezelést? –
Aggódva nézek rá, várom a válaszát, mire ő megölel. Remeg a teste
a testem mellett, törékeny vállára hajtom a fejem.
– Azért csinálod, mert szereted a lányodat, Rachel. Ez nem
helytelen. Lehet, hogy nem jár olyan eredménnyel, mint amilyenre
vágysz, de akkor sem rossz.
Lehunyom a szemem, és beszívom az ismerős illatot: Tide öblítő
és levendulás parfüm.
– Köszönöm. Köszönöm, hogy ezt mondod!
– Hiszem is – közli hűségesen. – Mindig is hinni fogom.
Később, mikor kinyitom az autót, és hazafelé tartok, megnézem a
telefonom. Harminckét megtekintés. Valami végigsuhan rajtam, nem
is tudom, micsoda. Ki nézi meg az oldalt? Ki olvassa Emily
történetét?
 A következő héten folyamatosan nézegettem Emily oldalát a
telefonomon. Andrew tervezett egy lógót, Eva feltöltötte, tökéletes
lett: egy kicsi, mosolygó gumikacsa, rózsaszín masnival elöl a
hajában. Eva emojit is csinált belőle, hogy kirakhassák az emberek a
közösségi médiában, ha támogatást küldenek.
Mind ezt csináljuk, és egyikünk sem mondja el Jamesnek, mi
folyik. Pedig persze lenne rá lehetőség. Eljön a kórházba Emily
születésnapján, együtt ülünk ott, nézzük némán a lányunkat, és
próbálunk nem gondolni rá, milyen lehetett volna ez a szülinap: a
tortára, a gyertyákra, a bulira, az ajándékokra. A mi kislányunkra,
ahogy foghíjasan vigyorog, pörög fel-alá a házban izgatottan. Olyan
tökéletesen el tudom képzelni, el sem hiszem, hogy nem történik
meg… és sosem fog.
Elénekeljük neki, hogy „Boldog szülinapot!”, de halkan, szinte
bocsánatkérésnek érződik. Emily tekintete ide-oda rebben, de aztán
magába süpped, mint mindig. Megérintem a kezét, azt kívánom, bár
több lehetne ennél ez a pillanat, ahogy épp elmúlik.
James egy lapot ad nekem, Evával közösen írták, látom Eva
kézírását. Itt lenne a tökéletes alkalom, hogy elmondjam az oldalt, de
nem teszem. Nem bírom. A szavak a torkomba szorulnak, a
nyelvemnek préselődnek, és fizikailag képtelen vagyok kiejteni őket
a számon. Nem tudom, miért, hiszen nem félek James reakciójától.
Csak nem akarom, hogy a múló optimizmus buborékja kipukkanjon,
és tudom, ha James megtudja, és akár dühös lesz, akár megbántott,
de biztosan és egyértelműen nem fogja helyeselni.
Úgyhogy meggyőzöm magam, hogy nem számít, mert olyan
kevesen látogatják amúgy is az oldalt. De a hét során a
megtekintések száma lassan-lassan felfelé kezd kúszni. Negyven,
aztán hatvan, majd száz. Egy héttel azután, hogy kiraktuk Evával,
már kétszáznegyvenegy, ez persze nem sorsfordító. Igazi csepp ez a
szükség és kétségbeesés óceánjában.
De akkor is. Kétszáznegyvenegy ember ismeri a történetem. Emily
történetét. És látom a támogatási számlán, hogy már majdnem
hatszáz dollár összegyűlt a kezelésére.
Ezek a számok egyszerre bátorítanak fel és bizonytalanítanak el.
Legalább van, akit érdekel annyira, hogy elolvassa a honlapot, adjon
valamennyi pénzt, bár ez persze messze nem elég. Emily
kezelésének a költsége sok ezerre rúghat, valószínűleg százezrekbe.
Kit akarok átverni? És Eva? Hogy fog ez segíteni?
Ott dübörög bennem a felismerés, milyen kevés ez, pedig olyan
soknak érződik. A remény, ami kezdett kicsírázni bennem, mint a
legapróbb kis zöld rügy, száradni kezd, pedig még csak egy hete
volt. Rosszabbnak érzem, hogy reménykedtem, és ezt elvesztettem,
mintha sosem reméltem volna semmit. Vasárnap elszorult szívvel
fekszem le aludni, a másnap üresen tátong előttem.
Aztán hétfő reggel, ahogy nekilátok a bögre kávénak, megint
megnézem a telefonomat, mert valami remény mégiscsak átverekszi
magát a szívem száraz sivatagán, és majdnem elejtem a mobilt, úgy
megdöbbenek. Négyezer megtekintés. Megnézem a támogatási
számlát, és felhördülök a szám láttán. Háromezer dollár. De… mi ez?
Hogyan?
Még mindig lihegek a számoktól, ahogy lezuhanyozok, felöltözök
és elindulok a kórházba. Mielőtt bemegyek, megint megnézem:
hétezer-ötszáz megtekintés, majdnem megduplázódott, mióta
utoljára néztem, alig egy vagy két óra alatt. El vagyok ragadtatva,
egyben rettegek is. Mi történik?
Egész délelőtt nézegetem, egyre csak frissítem az oldalt.
Nyolcezer. Tízezer. Huszonötezer. A számok egyre szárnyalnak, és
fogalmam sincs, miért. Már huszonnyolcezer dollárt adtak össze az
emberek.
És amikor sorba állok a kórházi büfében, megszólal a telefonom.
Tiltott szám, de felveszem, mint mindig, mert hátha Emily miatt
hívnak, valami vészhelyzet, amiről tudnom kell.
– Rachel Lerner?
A szívem a torkomba ugrik a hivatalos hangra. Ápoló? Orvos?
– Igen…
– A lányáról, Emilyről készült weboldal miatt keresem.
Hogyhogy a volt férje, James Harris nem tud erről semmit?
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Eva
Nagyon gyorsan kicsúszott a kezünk közül. Ez az egyetlen
mentségem, és tudom, hogy ez nem sok. El akartam mondani
Jamesnek. Mindennap el akartam mondani. A szavak a mellemet
nyomták, a torkomon akadtak… és nem mozdultak.
Azt mondtam magamnak, hogy minden erőfeszítés ellenére nem
sokan nézték meg Emily oldalát, úgyhogy igazából nem számít. Még
egy kifogás. Tudtam, de azért hagytam, hadd higgyem el.
És a fejem felett gyülekező sötét felhők ellenére szép hetünk volt
James-szel.
Elmentünk egy új független filmre egy művészmoziba, és
találkoztunk James néhány barátjával egy italra. Teljes erővel
tombolt a nyár, az év legzsibongóbb időszaka, mikor mindenki kint
van, mikor a napok hosszúak, és balzsamosan langyos a levegő,
egész más, mint a jégbe fagyott rövid, jeges nappalok.
Mintha lekerült volna némi súly James válláról, és közben az
enyémet nyomná egy másik. Ő nyugodtabb volt, egy órával
hamarabb jött haza az esti látogatásokról Emilytől, és csak fél napot
töltött ott szombaton. Észrevettem, de nem mondtam semmit.
Eltűnődtem, vajon Rachel tud-e erről, gyanítottam, hogy nem, és ha
tudná, nem tetszene neki, de nem mondtam senkinek semmit.
Nem az én bajom, vagy legalábbis ezt mondtam magamnak,
miután továbbra is dühödten és kicsit mániákusan nézegettem
Emily oldalát. Tovább állítgattam a kulcsszavakat és a beállításokat,
és kiraktam a Twitterre meg Facebook-csoportokba.
Egy hete volt kint az oldal. Csináltam egy Instagram-profilt:
Emily kacsás lógója volt a profilkép, és mindennap posztoltam: a
kísérleti fázisban lévő kezelésről, a neurológiai megbetegedésekről,
bármiről, ami felkeltheti a figyelmet és az érdeklődést. Ez része volt
annak, amit megígértem, érdekesnek és szívszorítónak találtam,
úgyhogy nem került fáradságomba. Valami okból, amit még
magamnak sem fogalmaztam meg, nem mondtam erről Rachelnek
semmit.
 Még amikor James barátaival ittuk a sangriát, mikor
beszélgettünk a thai kaja felett a nyomott, fekete-fehér filmről,
megállapítva, hogy kicsit túl öntudatos volt, még mikor lassan és
sóvárogva szeretkeztünk, miközben a nyári nap elköszönő sugara
vetült az ágyra, még akkor is a hülye honlapra gondoltam, és nem
mondtam el Jamesnek.
Olyan volt, mintha kettéváltam volna: az egyik énem James
felesége volt, és közben egy másik nő rejtőzött bennem. Mániákus
lettem, még így’ is láttam, az egész közepén. Már a munkában is
ránéztem az oldalra, néha óránként, sőt gyakrabban, és ekkor, egy
elszánt, vakmerő pillanatban a munkahelyi kapcsolataimat is
felhasználtam – a szépségipari bloggereket, akik elvben törődnek a
fontos dolgokkal. Megkértem őket, hogy hirdessék az oldalt. Csak
elküldtem pár e-mailt, szívességet kérve – egy posztot vagy egy
megemlítést de tudtam, legalábbis valamennyire, hogy amit teszek,
az minimum kockázatos, sőt akár helytelen. Annyira elmosódtak a
határok, az egész életem csupa szürke árnyalat lett, és mégis
helyesnek éreztem. Hogy az volt-e, vagy nem, erre nem tudnék
válaszolni.
És akkor Mara megtudta. Ostoba voltam, az asztalomnál ülve
néztem meg Emily oldalát, és épp posztoltam az Instagramon, mikor
meghallottam, hogy valaki a torkát köszörüli mögöttem,
megfordultam, és ott állt Mara, sötét szemöldökét összehúzta
egyetlen elítélő, egyenes vonallá.
– Már elnézést, Eva, de személyes ügyekkel foglalkozol
munkaidőben? – A hangja végigcsengett a nyitott irodán, mindenki
felnézett a laptopja mögül, majd lehúzta a fejét gyorsan, és hegyezte
a fülét, hogy hallja a drámát.
Haboztam, aztán úgy döntöttem, könnyedén kezelem.
– Bocsánat, Mara, csak épp szünetet tartok, és egy baráti szívesség
ez. – Nem akartam megemlíteni a bonyolult kapcsolatokat: Rachelt
és engem, Jamest és engem, sőt Emilyt és engem, ami azt illeti, bár
még sosem találkoztunk. Megfordultam a székkel, gyorsan Marára
mosolyogtam, a legkevésbé sem bocsánatkérőn. – Nagyon beteg a
kislánya… halálos, ritka betegségben szenved. És a közösségi
médiában szeretné felhívni erre a figyelmet. Igazából azt gondoltam,
hogy a Maemae is beszállhatna, de majd megbeszéljük később, jó?
– Értem. – Mara metsző pillantással mért végig. Én a szemébe
néztem, mosolyogtam, és mikor végre sarkon fordult, és
visszavonult az irodájába, a cipősarka baljósan kopogott a padlón.
Reszketegen kifújtam a levegőt. Nem követem el újra ezt a hibát.
De akkor is megnéztem az oldalt, és posztoltam ebédszünetben,
otthon, lefekvés előtt. Mikor James bejött fogkefével a kezében a
hálóba, az éjjeliszekrény fiókjába csúsztattam a telefonom, nem a
tetején hagytam, mint szoktam. James észrevette, a tekintete a fiókról
az arcomra vándorolt, majd visszament a fürdőbe. Nem mondott
semmit, és én nem tudtam, ez mit jelent. Minden olyan törékenynek
tűnt, mégis alig pár perccel később, mikor már mindketten az
ágyban voltunk, James odagurult hozzám, és gyengéden
megcsókolt. Én visszacsókoltam, átkarolt, és ekkor minden más
gondolatot elhessegettem.
És akkor vasárnap éjjel, a hétvége után, mikor alig-alig gondoltam
Emilyre, és csak nagyritkán néztem meg az oldalt, minden
megváltozott. Fél szívvel, számítva rá, hogy nem történt semmi nagy
dolog, megnéztem az oldal statisztikáját lefekvés előtt. Négyszáz
látogató. Az említések és a posztok segítettek, de messze nem eléggé,
és én egyszerre voltam megkönnyebbült és csalódott. Nem tudtam,
mihez kezdjek ezekkel az érzésekkel, és azt mondtam magamnak
megint, hogy nem nézem meg másnap az oldalt. Egész hétvégén
kibírtam nagyjából. Ideje volt elengedni. És holnap elmondom
Jamesnek, fogadtam meg. Elmagyarázom neki tárgyilagosan,
elnézést kérek, hogy megtévesztettem, de segítek, hogy megértse,
miért tettem. A fejemben olyan egyszerűnek tűnt! Könnyűnek. És
mégis, valahogy sosem sikerült belekezdenem ebbe a beszélgetésbe.
Felvirradt a reggel, James kiment a fürdőszobába, és én
megtartom, amit megfogadtam. Nem nézem meg az oldalt egész
végig, amíg zuhanyozok, felöltözök, kávézok a konyhában, míg
James a híreket böngészi a telefonján, és arcon csókol, elmegy, és azt
javasolja, vacsorázzunk valahol a városban. Egyetértőn mormogok,
és mosolyogva búcsút intek neki.
Nem, nem nézem meg.
 Elsétálok az irodába, a telefonom a zsebemben marad. Egész
délelőtt egy új kampányon dolgozom, és nem csinálok semmi mást,
csak amit kell. Végül az ebédszünetben, mikor az asztalomnál eszem
egy salátát, Rachel ír nekem. Nem olvasom el az üzenetet. Már
küldött pár SMS-t korábban is, arról kérdezve, mi hír, mintha nem
látná ő maga is. Sosincs semmi sürgős, úgyhogy úgy döntök, majd
megnézem később. A munkámmal akarok foglalkozni, az
életemmel.
És ezt is teszem – keményen dolgozom, összpontosítok –, mikor
egyszer csak minden elkezd szétesni.
– Eva? – hallom Mara hangját, az irodája ajtajában áll, és
érezhetően feszült. Megfordulok a székkel. – Egy pillanatra be
tudnál fáradni? – Baljós ez a hivatalos hang.
Nem törődve a kutató pillantásokkal bemegyek az üvegezett
irodába, próbálok nem idegeskedni. Nem tettem semmi rosszat…
De valójában tettem.
Teljesen mozdulatlanul állok, az arcom égni kezd, ahogy Mara
felsorolja a bűneimet: hogy nem figyelek, hogy munkaidőben
személyes ügyeket intézek, hogy a munkahelyi kapcsolataimat arra
használom, hogy nyomulok – Mara szavával élve –, és
kiposztoltatom velük egy barátom oldalát. Nyilván némelyik
blogger nem volt túl lelkes a kérésemtől, és elmondták ezt Marának.
Valahogy még csak meg sem lep.
– Tényleg megdöbbent ez az egész, Eva – mondja Mara a fejét
csóválva. – Meg vagyok döbbenve, és elszomorít.
Grimaszol, és én már pontosan tudom, hogy lesz ez. Mara, a
főnököm csalódik bennem. Panaszkodni fog, mennyi potenciál
rejlett bennem, mennyire boldogan látta, ahogy hét éven át én
építem az online kampányokat, és aztán felsóhajt, megint a fejét
csóválja, és közli, mennyire sajnálja, hogy meg kell válnia tőlem.
És pontosan ez is történik. Ki vagyok rúgva, azonnali hatállyal.
Húsz perccel később már az asztalomat pakolom le – nem mintha
túl sok minden lenne ott. A laptopom a cégé, és mivel pár naponta új
asztalhoz ül mindenki, csak egy esküvői képet tartok itt meg egy
cserepes kaktuszt, amit Naomitól kaptam, hogy szerencsét hozzon,
mikor elkezdtem itt dolgozni. Tovább bírta, mint én.
 Dermedt vagyok, mintha méhek döngenének a fejemben.
Érzem magamon a pillantásokat, égetnek és kutatnak, és egy pár
kollégám, akit a barátomnak hívtam, megölel és elmondja, hogy
majd mindenképp találkozzunk. Eltűnődök, fogunk-e, vagy majd az
leszek, akiről nem beszél senki, a munkahelyi pária, mert kirúgtak.
Kirúgtak. El sem bírom hinni, és egy pár pillanatig
elgondolkozom, milyen lehetőségeim maradtak. Benyújthatnék egy
panaszt, hogy igazságtalanul bocsátottak el, bejelenthetném a
személyzeti osztályon, beszélhetnék ügyvéddel. Tudom, hogy nem
fogom megtenni egyiket sem. Még ha nem is rúgtak volna ki, meg
voltak számlálva a napjaim a Maemaénél. Ráuntam a
sminkcuccokra, legyenek etikusak, vagy nem. Eltűnt belőlem a
szenvedély és az elszántság, nem hibáztatom Marát, hogy kirúgott.
A munkahelyi kapcsolatokat használtam fel, munkaidőben
szerkesztettem Emily oldalát… de ez mind csak ürügy volt, hogy
megszabaduljon a fölösleges tehertől. Tőlem.
Belül ólmos dermedtséget érzek, ahogy elköszönök mindenkitől,
csókok csattannak a levegőbe, kezek szorítanak kezeket. Hét éven át
itt dolgoztam, barátaim lettek, bár nem túl közeliek. Időnként
beülünk egy italra, elcsevegünk egy kávé mellett, vagy a gyerek
születése előtt partikon, lánybúcsúkon találkozunk. Sosem volt ennél
több, és nem is zavart, mert a sikerre figyeltem, aztán meg Jamesre,
aztán meg arra, hogy teherbe essek.
És most itt vagyok, egyet ebből már elvesztettem, a második kezd
kifolyni a kezem közül, a harmadik meg talán sosem jön össze.
Végighullámzik rajtam a rémület, ahogy felfogom: mindezt el kell
mondanom Jamesnek. Ha Mara rá tudott jönni, ha emiatt már
elvesztettem a munkámat… el kell mondanom. Nincs több kifogás.
Ahogy kilépek az irodából, előveszem a telefonom. Rachel írt,
mire még zaklatottabb leszek. Biztos történt valami. Mikor elhúzom
az ujjam, hogy elolvassam, halkan káromkodok egyet.
Egy helyi tévétársaság hívott Emily oldala miatt. És hogy James
hogyhogy nem tudja. Mit csináljak?
Besietek egy kávézóba, rendelek egy presszót, és betöltőm Emily
oldalát, amíg elkészítik a kávém. Tizenkétezer megtekintés. Több mint
ezer az elmúlt húsz percben.
 Basszus!
És ekkor már tudom, hogy nem akartam. Hogy az ambivalens
érzés bennem ezzel kapcsolatban valójában félelem volt, rettegtem,
hogy elindítok valamit, ami lavinaként egyre csak gurul és gurul
majd, nem áll meg soha. És talán mindent elvesz tőlem.
Megnézem az Instagramot, amiről Rachel nem is tud, és
végigpörgetem a kommenteket az utolsó posztig, ami valamivel
személyesebb lett, Emilyről szól. Péntek este írtam vakmerőn,
miután megfogadtam, hogy nem nézem meg az oldalt egész
hétvégén. Több mint hatszáz komment. Hogy történt ez!
De persze tudom, hogy történt. Ezzel foglalkozom, ebben vagyok
jó, akkor is, ha épp kirúgtak. A tekintetem a kommentekre téved:
Szegény Emily, Isten áldja! Az embereknek tudniuk kell az ilyen
betegségekről. Milyen drága! Máris küldöm a pénzt.
Remegve kifújom a levegőt, a barista odanyújtja nekem az
eszpresszót. És felhívom Rachelt.
– Eva? – Pánikot hallok a hangjában.
– Minden rendben – nyugtatom meg, bár érzem, hogy mindjárt
teljesen kikészül, sőt! – Ez jó dolog. A publicitás…
– A publicitás szívás! – vág közbe Rachel. – Valami vipera a helyi
hírműsortól felhívott, és tudni akarta, miért nem tud erről semmit a
volt férjem, és mit gondolok arról, hogy ő nem támogatja ezt a
kezelést. Ezt akarja bemutatni az a…
– Honnan tudta, hogy James nem tudja?
– Felhívta. Beszélt vele, Eva. Látott valamit az Instagramon… Nem
is tudtam, hogy van Instagramunk. És ez alapján valahogy
megtalálta Jamest. Eva, most mit csináljak? Le akarom venni az
egészet.
– Ne tedd! – Még most, mikor mindenem veszélybe került, még
most sem akarom, hogy leállítsa az egészet, nem mintha lehetne. –
Tudom, hogy túl soknak érzed, Rachel, de ez jó. Minden komment
pozitív. – Leszámítva pár rémségeset, de azokat töröltem, hogy
Rachelhez ne jussanak el. Remélem, még nem látta. – Ha egy
szerencsétlen újságíró abból akar sztorit fabrikálni, hogy James nem
tudta, az csekély ár ezért. – Rachelnek, nem nekem. Én sokkal
nagyobb árat fizethetek… Bár biztos meg tudom magyarázni. Biztos
James majd megérti. – Beszélek ma vele. Hogy mind egyetértsünk.
Nincs itt semmi sztori, az újságíró is leáll majd.
– De ha nem, Eva? Ha ő nem ért egyet ezzel az egésszel? – A
hangja magas és éles. – El kellett volna mondanom neki. Olyan
hülye vagyok…
– Én elmondom neki most. – Tudom, hogy muszáj.
– Nekem kell beszélnem vele, Eva – mondja Rachel, a hangja
egyszerre kemény. – Talán a te ötleted volt, de Emily az én
gyerekem és Jamesé. Ez rólunk szól, nem rólad.
Hallgatok, elakad a lélegzetem, próbálom felfogni az egyszerre
ellenséges és igaz kijelentést.
– Bocsánat! – folytatja Rachel halkabban. – Nem akarlak
megbántani. De tudnod kell, hogy igazam van – közli, és leteszi a
telefont.
Házitündérkedek egész délután, mintha ez bármin is változtatna.
Kitakarítom a konyhát, bár elég tiszta, hiszen alig használjuk.
Kisúrolom a fürdőket, elmegyek a tisztítóba, és kiválogatom a
mosást. Légfrissítővel fújom be a nappalit, kiporszívózok, port
törlők. Segít, legalább elfoglalom magam, de még mindig rettegek
belül, és folyamatosan nézegetem a telefonom, jelentkezett-e
valamivel Rachel vagy James, de semmi sem jön.
És akkor hazajön James, a válla görnyedt, az arcára ráncokat vájt
a fáradt megadás. A konyhában állok egy mosogatóronggyal a
kezemben, eltölt a félelem. Valljam be azonnal, vagy előbb hagyjam,
hadd beszéljen? Mi a helyes ilyenkor, ha nem számít, mi a könnyebb
és biztonságosabb?
– Bocsánat! – mondja csak úgy, apropó nélkül, és leteszi az
aktatáskáját a földre. – Rémes napom volt.
Habozok, majd megkérdezem, kicsit remegő hangon.
– Mi történt?
– Rachel… – fújja ki a levegőt. – Fogta magát, és csinált valamit,
amit el sem mondott nekem, és most felrobbant. –Megrázza a fejét. –
Bárcsak elmondta volna!
Az ajkamba harapok. Mondanom kell valamit. Be kell vallanom,
de valahogy nem bírom.
– Mit csinált?
 James lerázza a zakóját.
– Csinált egy egész honlapot Emilyről, és támogatást gyűjt a
kezelésre. Arra a kezelésre, amibe nem egyeztem bele –
hangsúlyozza, és megemeli a hangját. – Most tényleg… mit akar
elérni? – Aztán megint magába süpped. – Tudom, hogy
kétségbeesett, és hogy mennyire akarja ezt a kezelést, de… – Megint
fáradtan a fejét rázza. – Ma reggel felhívott valami újságíró, aki ebből
akart nagy sztorit kovácsolni, hogy nem tudtam. Merthogy nem
tudtam. Csak úgy a semmiből jött ez a hívás… el tudod képzelni.
Igen, el tudom képzelni. Már nyitom a számat, hogy mondjam a
nem is tudom, mit, de James rám mosolyog, ad egy puszit az
arcomra.
– Átöltözöm. Van még kedved a városban vacsorázni? Nyílt egy
új libanoni, amit ki akarok próbálni.
Látom a mosolyán, hogy én vagyok az oázisa, a menedék a vihar
elől Rachellel, és nem bírom elviselni a gondolatát, hogy ezt
elvegyem tőle. Muszáj elmondanom? Ha Rachel azt mondaná, hogy
egyedül csinálta…
A szívem vadul ver, valami beleegyezés-félét mormolok, James
elmegy átöltözni. El kell mondanom neki, mi volt a szerepem,
tudom, hogy muszáj. És azt is el kell mondanom, hogy kirúgtak. A
világunk a feje tetejére állt, és ez csakis az én hibám. Lehunyom a
szemem.
– Tudom, hogy magától leáll majd – mondja James, ahogy belép a
konyhába. – Az ilyesmivel ez szokott történni. Csak… nos, most
éppen egyikünknek sincs erre szüksége, sem Rachelnek, sem nekem.
És nem hiszem, hogy erre számított volna, őszintén.
– Beszéltél vele? – A hangom furcsa, gépies.
– Csak röviden. Holnap találkozunk. Bocsánatot kért, azt mondta,
nem gondolta, hogy ez történhet. Azt hiszem, igazából ő is kiakadt.
– Hm… – Feleslegesen törölgetem tovább a konyhapultot, és nem
nézek James szemébe.
– Eva? – A hirtelen komolyra váltó hangra megmerevedek. –
Valami gond van?
Erőt veszek magamon, Jamesre nézek.
– Ezt… hogy érted?
 James a homlokát ráncolja, és leteszi két tenyerét a konyhapultra.
– Nem tudom. Csak egy kicsit… mintha nem lennél túl jól.
Minden oké?
Ez az aggodalom a hangjában az utolsó csepp nekem. Nem
hazudhatok. És bár tökéletes végszót adott arra, hogy elmondjam,
kirúgtak, hogy úgy tegyek, mintha csak ennyi lenne, mást mondok
inkább.
– James, én tudok már Emily honlapjáról. Az internetes
kampányról. – Rám bámul, még mindig a homlokát ráncolja, nem
érti. – Én segítettem Rachelnek elkészíteni az oldalt. Igazából az én
ötletem volt, hogy próbáljuk meg elterjeszteni.
– De… – Szinte csak leheli, lassan rázza a fejét, még mindig nem
érti. Nem akarja érteni.
– Az Instagram-profilt is én regisztráltam – folytatom szünetet
sem tartva, el kell mondanom az egészet, ez az én gyónásom. – És
posztoltam róla a Facebookon és máshol, igazából megtettem
mindent, hogy felkeltsem a figyelmet.
– Miért… – Úgy fest, mint aki levegőt sem kap, teljes sokkban
van.
– Mert… segíteni akartam. Azt gondoltam, Emily megérdemli az
esélyt. Még mindig ezt gondolom.
– Emily? – Fáj a hangjában csengő hitetlenkedés, valahogy mintha
azt gondolná, hogy Emily nem számíthat nekem.
– Igen, Emily. Fontos nekem…
– Sosem találkoztál vele.
– És vajon miért nem? – vágok vissza. – De amúgy ő csak egy
gyerek. A te gyereked. Ha van kezelés, ami segíthetne…
– Elmondtam, milyen kezelés ez, Eva. – James a hajába túr,
inkább döbbentnek tűnik, mint dühösnek. Egyelőre. – Hogy kísérleti
stádiumban van, hogy drága, hogy reménytelen…
– Tudom, mit mondtál, de…
– Ezt nem lett volna szabad eldöntened. – Halkan és határozottan
beszél, inkább megbántva, mint mérgesen, és ettől minden sokkal
rosszabb. Nézem, ahogy a kanapéra roskad, és a tenyerébe temeti az
arcát.
 – James… – Hagyom, hogy a neve után elhaljon a hangom. Nem
válaszol. Aztán elborít a rémület és a bűntudat, ahogy látom, hogy
mélyen, szabályosan lélegzik, nem akar sírni. Miattam és amiatt,
amit tettem. – James…
Megrázza a fejét, az arca még mindig a tenyerében, feláll, a
zakójáért nyúl.
– Kérlek, beszéljünk… – mondom elcsukló hangon, de ő csak a
fejét rázza megint, a szeme véreres, a szája feszült.
– Nem. – Magára rántja a zakót, és felmarkolja a kulcsát. – Nem
bírok. Most nem.
– James…
– Nem megy.
Ez a két szó olyan, mint a megtört sírás, és ezzel ki is lép az ajtón.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Rachel
Csengetnek. A szívem megdobban, mély levegőt veszek és ajtót
nyitok. Közben azt magyarázom magamnak, hogy ez a találkozó
teljesen rendben lesz, képesek leszünk érett, felelősségteljes
felnőttként kezelni a helyzetet.
– Szia, James!
Köszönésképpen biccent egyet, én félreállok, beengedem. Sokkal
inkább levertnek tűnik, mintsem dühösnek, ez meglep, és el is
szomorít egyben. Készen álltam valamiféle küzdelemre, de most úgy
érzem, mintha rég vége lenne, vagy el sem kezdődött volna soha.
Mióta Emily oldala felrobbantotta a netet – bár kétségkívül apró
kis robbanás volt ez, legalábbis internetes léptékben –, a megbánás, a
félelem, az izgalom és a remény között cikáztam. Az utóbbiba
kapaszkodtam leginkább, mind a tíz körmömmel, hiszen oly rég
éreztem ezt igazán, és annyira, de annyira törékenynek tűnt! Végül
is tudom, hogy csak ez az egy számít.
– Mindent sajnálok – szólalok meg, miközben James leül a
kanapéra, és minden érdeklődés nélkül körbenéz a semmilyen, bézs
színekben játszó nappaliban. Tulajdonképpen sosem járt itt azelőtt.
– Tényleg? – kérdezi fásult hangon. Kedd este van, vagyis
Emilytől jött. Gőzöm sincs, vajon mit akarhat mondani nekem, noha
lenne egy-két ötletem. Hogy tehetted? Hogy merészelsz? Nem ebben
egyeztünk meg, Rachel.
– Igen, sajnálom, James. – Igyekszem, hogy ne legyen él a
hangomban. – Sosem gondoltam volna… nem akartam, hogy te
legyél a rosszfiú ebben az ügyben. Ez egyáltalán nem volt cél.
Harminchat óra telt el, hogy az újságíró megkeresett engem,
azóta napvilágot látott egy helyi hírlap online hasábjain, hogy James
visszautasítja a kezelést, és megindult a borzalmas, gyűlölködő
kommentáradat itt és az Instagram-poszt alatt, amiről még csak nem
is tudtam, hogy létezik. Hogy tagadhatja meg egy apa a saját lánya
kezelését? Nagyon sajnálom az anyát, de tudnia kell, mikor van vége.
Mekkora rohadék! Undorító. Kétségbeesett emberek. Miért nem fizetik ki
maguk? Szegény gyerek, sajnálom, de nem az én bajom.
 Minden egyes megnyilvánulás egy pofonnal ért fel, rávettem
magam, hogy mind elolvassam, és mire a végére értem, úgy éreztem
magam, mint akit véresre és sebesre vertek. Még csak ki sem tudom
törölni a kommenteket, hiszen nincs jelszavam a fiókhoz. Ugyan
haragszom Evára, hogy a tudtom nélkül megcsinálta az Instagram-
oldalt, be kell ismernem, hogy gyakorlatilag engedélyt adtam neki
bármilyen lépésre, és azt akartam, hogy turbózza fel Emily
oldalának látogatottságát. Nem gondoltam végig az esetleges
következményeket, bár volt bennem némi rossz előérzet, erre pont
ez történik. Szétterjed a neten. Árad a gyűlölet. James még jobban
elidegenedik, még hajthatatlanabb, egy arctalan tömeg rosszfiút
fabrikált belőle, mert így ütősebb a történet.
James nem reagál az elhebegett bocsánatkérésemre. A kanapé
ellenkező oldalán ülök, a térdem közé szorítva a kézfejem.
Bizonytalan voltam, egyáltalán nem tudtam, hogyan kezeljem a
helyzetet. Ő kérte a találkozót. Nem számítottam másra, csak arra a
jogos követelésre, hogy szüntessem meg az oldalt, hogy hagyjam
abba az egészet, hogy álljak félre. Nem ez volt a szándéka
mindvégig, noha soha nem mondta ki? Így éreztem.
De én nem állok félre. Mikor legutoljára ránéztem, Emily
adománygyűjtő számlája tizenegyezer dollárnál, és az oldala több
mint harmincezer megtekintésnél járt. A kétségtelenül kellemetlen
visszhang ellenére sem akarom megszüntetni.
– Mégis, mit gondoltál, Rachel? – kérdezi végül. Annyira
fáradtnak, rezignáltnak és olyan szomorúnak tűnik, hogy minden
porcikámat a bűntudat és megbánás járja át. Megállapítom, hogy
inkább lenne dühös, mint megbántott. Tudom, hogy nem kezeltem
az egészet megfelelően, de azért ő sem feddhetetlen. Bárcsak beszélt
volna velem… – Úgy értem, azt még elfogadom, hogy tenned kellett
valamit – folytatja –, még azt is értem, hogy annak ellenére
létrehoztad az oldalt, hogy tudtad, nem értek egyet a kezeléssel. –
Remegve szívja be a levegőt. – De hogy még csak nem is szóltál
róla… hogy erről egy újságírótól kelljen értesülnöm, aki megjelenik
az irodámban…
– Nem akartam, hogy így történjen.
 – Tudom, hogy nem, de az igazság az, hogy ez történt. És több
mint egy héttel ezelőtt tetted fel azt az oldalt, szóval… –
Megdörzsöli az arcát. – Szakíthattál volna időt rá, hogy elmondd.
Megemlíthetted volna a honlapot, a pénzgyűjtést, mindent, amit a
kezelés miatt hoztál létre, amire már nemet mondtam.
– Pont ezért nem mondtam el. – A hangom kissé megremeg, majd
hangosabban folytatom. – Úgyis csak azt mondtad volna, hogy ne
tegyem…
– Igen, ezt mondtam volna, mert nem hiszem, hogy ez lenne a
helyes út Emilynek, vagy ha már szóba kerül, neked.
– Nekem? – kérdem felháborodva és felbátorodva. – Honnan
tudod, mi a legjobb nekem, James? Már semmit sem tudsz rólam.
Nincs jogod azt hinni, hogy tudod. Elvégre elhagytál – vágom a
fejéhez azt a szót, amit sosem mondtam ki korábban, mert
elhatároztam, hogy Emily érdekében észszerűen és megértőén
viselkedem, történjen akármi. Most egyáltalán nem így érzek.
Megrázza a fejét, és összeszorítja az ajkait.
– Talán én voltam az, aki kimondta, hogy vége a házasságunknak,
de ez nem jelent többet ennél, hogy kimondtam: itt az idő. Pontosan
tudod, Rachel, hogy gyakorlatilag hónapok óta idegenként éltünk
egymás mellett. Alig beszéltünk, és sosem értünk egymáshoz, sosem
viselkedtünk úgy, mintha férj és feleség lennénk. Lehetek én a
rosszfiú, ha erre van szükséged, de az őszinteség ez egyszer nem
ártana.
Nem tudok vitatkozni a szavai igazával.
– Én nem hagytalak volna el – állapítom meg. Ebben teljesen
biztos vagyok.
– Nem, te tovább tűrtél volna. Sajnálom, ezzel a mártíromsággal
nem tudok azonosulni – rázza meg a fejét. – Mindenesetre ez nem
rólunk szól, Rachel. Sajnálom! Mindig is sajnáltam minden
fájdalmat, amit valaha okoztam neked, de ez most Emilyről szól.
– Igen, és nem értünk egyet ebben. Én azt gondolom, hogy a
kísérleti kezelés a lehető legjobb Emily számára, te meg nem –
állapítom meg határozottan. – És ha már szóba került, hogy
bizonyos dolgokat nem mondunk el egymásnak, James, mi van azzal
a ténnyel, hogy a párbeszéd lehetőségét is elutasítottad a kezelést
illetően? Nem kaptam rendes választ, csak egyszavas üzeneteket és
maileket, utána meg a teljes elzárkózást.
– Szerintem egyikünknek sincs ennyi érzelmi energiája, hogy egy
ilyen nagyon csekély eséllyel kecsegtető kezelés drámáját
végigcsináljuk.
– Nekem van energiám rá. – Előrehajolok, ökölbe szorítom a
kezem, elvégre talán most csatasorba állunk végül. Én készen állok.
Szinte akarom. Annyi mindent nyomtam el magamban az elmúlt
években, mert nem akartam, hogy bármi is elterelje a figyelmem
Emilyről. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítsek neki…
még ezt is. – Van időm és erőm arra, hogy elintézzem Emilynek ezt a
kezelést – mondom. – Csak annyit kell tenned, hogy beleegyezel,
James, semmi mást…
– Te tényleg azt hiszed, hogy felhúztam magam ezen, vagy
ilyesmi? – A szeme szikrát szór, még sosem láttam ilyennek,
legalábbis az utóbbi időben biztosan nem. – Te tényleg azt gondolod,
hogy ennek az egésznek az a lényege, hogy ne legyen rajtam
nyomás?
– Nem tudom, mit gondolsz. Nem vagy hajlandó beszélni róla…
– Mert nincs értelme! – Felemeli a hangját, szinte üvölt, és azon
kapom magam, hogy én is kiabálok.
– Szerinted nincs értelme. Szerinted. Nem szerintem. És legalább
ugyanannyi jogom van dönteni Emily sorsát illetően, mint neked, ha
nem több.
– Ha nem több? – ismétli bólogatva, mintha tudta volna, hogy ez
következik. – Mindig ez volt, Rachel. Neked mindig nyerned kell,
pedig ez egyáltalán nem verseny.
– Itt senki sem nyer. – A hangomban düh és érzelem lüktet. –
Senki.
– Mégis minden alkalommal valami beteges versengéssé válik ez
veled. Neked több jogod van eldönteni. Te mélyebben gyászolsz.
– Nem gyászolunk. – Kiabálok, noha tudom, hogy nem ezt akarta
mondani. – Még nem, még akkor sem, ha szinte úgy tűnik, mintha
ezt akarnád…
– Elég! – hangzik el a most kegyetlennek tűnő kis szócska, és én
ebben a pillanatban tudom, hogy túl messzire mentem. Annyira
dühös vagyok, egész testemben érzem a volt férjem méltánytalan
hajlíthatatlanságát. Egyszerűen hajthatatlan.
James mély lélegzetet vesz, lassan engedi ki. Én a két kezem
egymásnak támasztva várok. Sosem veszekedtünk még így. Még az
a feszült beszélgetés a Starbucksban, az állt ehhez a legközelebb, de
meg sem közelítette. Üvölteni szeretnék. Meg akarom pofozni.
Aztán sírni akarok, vég nélkül, és szeretném, ha a karjába venne, de
tudom, hogy ez sosem fog megtörténni, és ez még jobban feldühít.
– Ez nem arról szól, hogy én nem törődöm vele, Rachel. –Lassan
beszél, külön formálva minden szót, mintha időt és energiát kellene
szánnia rá, hogy kimondja őket. – Ez nem arról szól, hogy nekem ne
lenne időm, türelmem vagy energiám Emilyre. Nem arról, hogy
elvonulok Evával naplementét nézni, miközben megfeledkezem
arról, hogy családom van, hogy gyerekem van.
A körmöm a tenyerembe vájom.
– Biztos vagy ebben? – préselem ki a torkomon.
– Igen, teljesen. Szeretem Emilyt, Rachel. Mindig szerettem.
Engem ugyanúgy a padlóra küldött, mikor megbetegedett, mint
téged.
– Nem hiszem – bukik ki belőlem, mielőtt átgondolnám. – Nem
szerethetted, hiszen te továbbléptél, James. Talán nem gondolod,
hogy elvonultál Evával naplementét nézni, de igenis továbbléptél.
Higgadtan rám néz.
– Talán neked is ezt kellene tenned.
– És még azt mondod nekem, ez nem arról szól, hogy
elfeledkeznél arról, hogy gyereked van. – A hangom megbicsaklik.
Hogy merészeli? Hogy mer úgy tenni, mint aki még mindig Emily
miatt gyötrődik, mikor egészen nyilvánvaló, hogy nem így van? –
Méghogy nem arról van szó, hogy ne legyen rajtad nyomás.
– Persze hogy nem…
– A nővér elmondta tegnap, hogy szombaton ebédidőben
távoztál. – Először nem hittem neki. Biztos voltam benne, hogy
James sosem tenne ilyet. – Mondta, hogy azért távoztál idejekorán,
mert amúgy is palliatív ellátáson van. – Alig bírom kinyögni a
szavakat. – És én még azt hittem, hogy Brown doktor feledkezik
majd meg Emilyről.
 Lehetetlen lenne leírni James arckifejezését: őrjöngő harag,
fájdalom és bűntudat egyszerre tükröződik a tekintetében. Reszketve
levegőt veszek, hogy visszatartsam a feltoluló érzelmeket, miközben
érzem, hogy legszívesebben megállíthatatlanul zokognék csak.
Hogy jutottunk idáig? Tavalyelőtt nyáron kibéreltünk egy nyaralót
Cape Codon, lábat lógattunk egymásba fonódva a parton a
naplementében, miközben Emily homokvárat épített. Csak néztük,
ahogy a nyirkos homokot buzgón letapogatja, ahogy a kis
homokozóvödröt elbájoló szakértelemmel kiborogatja. Túl voltunk a
fektetés idején rég, de annyira élvezte – ez volt az első alkalom,
mikor nem próbálta a homokot a szájába tömködni a strandon –,
hogy nem volt szívünk véget vetni neki. A nap sugarai mintha
megolvadtak volna az óceán felett, a csendet csak a tenger zúgása és
a lányunk nevetése törte meg.
Hogy jutottunk idáig?
És vajon hogyan találunk vissza – ha nem is pont ugyanoda, mert
az nem történhet meg, tudom –, de legalább valamilyen kibírható
állapothoz?
Pár percig mindketten csendben ültünk. Vajon a haragunk és
neheztelésünk zsákutcába vezetett minket? És egyikünk sem tudja,
hogyan juthatnánk ki innen.
– Ha nem arról van szó, hogy megfeledkeztél a családodról –
teszem fel a kérdést végre, fájdalmasan összeszorítva az állkapcsom
–, akkor mégis miről? Mi az oka, hogy még csak beszélni sem akarsz
erről a kezelésről? Miért hamarkodod el ennyire, miért vagy ilyen
elszánt, miért hiszed, hogy nincs értelme? Miért nem vagy képes
arra, hogy legalább egy kicsit engedj?
James hosszú percekig nem válaszol. Odakintről hallom, amint
Andrew odakiált Jake-nek, majd a bejárati ajtó nyikorogva kinyílik,
és Jake mond valamit vékony hangján. Olyan éles az ellentét a
fagyos szoba szinte tapinthatóan feszült csendjéhez képest.
– Emily nem fog meggyógyulni – szólal meg végül James.
Gondosan megválogatja a szavakat, mintha egy sebes
folyómederben a kiálló köveken lépkedne, óvatosan helyezve egyik
lábát a másik után a sima felületre. – Minden, minden egyes
esemény ebbe az irányba mutat a betegség kezdete óta. Brown
doktor is így gondolja. Az egész orvoscsapat így gondolja. Én is így
gondolom.
Minden szavát arcon csapásnak érzem, megpróbálom
összeszedni magam, majdnem egy percbe telik, mire meg tudok
szólalni. Csak remélni tudom, hogy józan hangot ütök meg, legalább
valamennyire.
– Egyikőtök sem gondolta végig ezt a kezelést.
James előredől, a könyökét megtámasztja a térdén, sajnálat és
elkeseredés ül ki egyszerre az arcára.
– Rachel, én gondolkodtam a kezelésen. Talán azt hiszed, hogy én
nem néztem utána ugyanúgy, mint te? Szerinted én nem olvastam a
Scientific American cikkeit? Te azt képzeled, hogy én nem láttam azt a
riportot, amiben az a vegetáló férfi…
– Ne használd ezt a szót!
James szeme kikerekedik, szó szerint forgatja a szemét, majd
folytatja.
– Rendben. Akkor az az éber kómában lévő férfi. Legyen! Láttam,
érted? Láttam, mennyire kis előrelépés történt. Alig javult az
állapota…
– Talán ez túl kicsi előrelépés neked. Te már sírba tetted
magadban Emilyt.
– Hagyd abba! – Halkan, de hevesen beszél. – Hagyd abba ezt az
átkozott versengést!
– Nem verseny, James. Nem nyerni akarok. Istenem, bárcsak
éreznéd, amit én! Mindennél jobban szeretném!
A hang a torkomon akad, dühöngve pislogok. Nem fogok sírni. A
volt férjem előtt, aki ennyire érzelemmentesen áll hozzá az egészhez.
Mondhatja ugyan, hogy igenis érdekli, hogy törődik vele, de a
szavai, a tettei teljesen mást mutatnak. És ez mindennél jobban fáj…
Mikor történt, hogy elengedte a lányunkat? Az a heti két este és egy
szombat csak kötelesség számára, állapítom meg. Csak egy teher,
amit cipelni kell. Azt akarja, hogy legyen vége.
James hátradől, az arcát dörzsöli.
– Rachel, én azt gondolom, hogy ez a kezelés neked sem tenne jót.
– Ez mégis mit jelentsen? – Nem mintha tudni akarnám. A
legutolsó, amire vágyom, az James áltudományos, félig-meddig
végiggondolt pszichológiai elemzése az érzelmi állapotomról.
– Azt jelenti, hogy szerintem itt az ideje, hogy elengedd,
akármilyen nehéz is. Nézd meg, milyen állapotban vagy! –
Hátrahőkölök, amint felém biccent, mintha én lennék a… minek is…
az összetört nőnek a mintapéldánya, egy bolond. Kissé soványabb
vagyok a kelleténél, ez igaz, a hajam és a bőröm nem a legjobb
formában, de akkor is. – Nézz körül! – mutat a nappali felé, amiben
valóban nem lüktet az élet, de mégis ki ő, hogy ezt megítélje? Talán
nekem is, hozzá hasonlóan, egy puccos helyen kellene élnem a
Beacon Hillen, és telenyomnom a lakást használhatatlan, fehér
bőrbútorokkal? Talán újra férjhez kellene mennem egy menő
fickóhoz? – Mi mást csinálsz a kórházi látogatásokon kívül? A
barátaiddal találkozol még?
– Járok anyámhoz. – Azt még nem meséltem el neki, hogy
anyámnak Parkinsonja van. Mindig jól kijöttek, és tudom, hogy
elszomorítaná, de most az az érzésem, hogy ezt is ellenem használná
fel. Mindkettővel pláne nem tudsz megküzdeni, anyáddal és Emilyvel
egyszerre. Lenne benne némi igaza, de nem akarom feladni a labdát
neki.
– Az anyádon kívül, így értettem. És a munka? Szerettél tanítani,
Rachel. Jó voltál benne.
Igen, egy másik életemben, abban, amelyikben nem kellett
végignéznem, hogy fogy el a lányom napról napra, óráról órára. Az
a gondolat, hogy ahelyett, hogy Emilyvel törődnék, tizenöt
éveseknek meséljek a nagy Gatsbyről, értelmetlennek és sértőnek
tűnik.
– Választottam, és kitartok mellette, James. Emily a legfontosabb
az életemben. Nem a hivatásom. Nem a barátaim. Én ezt
választottam, és százszázalékosan elégedett vagyok vele. Nem
bántam meg. – Higgadt vagyok, és határozott, a hangomban és a
tekintetemben cseppnyi kihívás. Vajon ő is elmondhatja ezt
magáról?
James hosszan néz rám, majd elfordítja a tekintetét. A
szomszédból leptek hallatszanak, Jake nevetése. Élet, amit élnek.
– Mégis, mit szeretnél, mit tegyek? – kérdi meg végül, és ez az
első alkalom, hogy hajlandó eljátszani a gondolattal, legalább
elméletileg, hogy Emilyt talán elvihetném Olaszországba.
Körvonalazom a tervem, amiről eddig csak álmodni mertem: egy
hónap Bolognában, kezelés a Centro di Neuroscienzában, ezért dr.
Rossi doktor nem kér tőlünk pénzt, a vendégház, ahol engedményt
ajánlottak egy hónapra, Emily szobája a Centróban, ami pár nap alatt
elkészül, ha szólunk, és az ügynökség, mely vállalja a légi szállítást
háztól házig.
– És a pénz? – kérdez rá James határozottan. – Tudom, hogy ez
nem fontos szerinted, de egyikünknél sem hever százötvenezer
dollár elfekvőben, Rachel.
– Így, hogy dr. Rossi ingyen vállalta a kezelést, nem kerülhet
olyan sokba.
– Vagy akár sokkal többe is. És Emily szállítása? Az önmagában
ötvenezer dollár szerintem.
– Ez attól függ, hogy kell-e magánrepülő – felelem. Utánanéztem.
– Felügyelet mellett alkalmas lehet az utasszállításra.
James vállat von, elismerve a meglátásomat.
– Még ha így is volna, szüksége lesz folyamatos ellátásra egy
idegen országban, egy teljes hónapon át. – Megrázza a fejét. – Kötve
hiszem, hogy ez olcsón kijönne. – Feltartja a kezét, gátat vetve a
válaszomnak, noha én ki sem nyitottam a szám. – De tudom, hogy
nem a pénz a lényeg. Ha hinnék benne, hogy a kezelésnek bármi
esélye lehetne, megtennék mindent, hogy előteremtsem rá a pénzt.
Megtennék akármit. – Kis szünetet tart, szilárdan a szemembe néz,
szeretné, ha hinnék neki. Nem válaszolok. – De nem hiszem, hogy
működni fog, és ezért nem akarom egy egész élet megtakarításait
egy szélmalomharcba ölni.
– Nem is kérem – válaszolom. Szélmalomharc? – Az alapítványba
befolyt felajánlásokat és a maradék örökségem erre fogom költeni.
James a szemöldökét ráncolja.
– Az örökséged?
– Anyámtól, igen. – Tudom, hogy anyám félretett nekem. Halála
után a ház is az enyém lesz. Nem helytálló ezzel számolni, hiszen
nem halt meg, de tudom, azt akarná, hogy Emilyre költsem.
Korábban is felajánlott már nekem pénzt.
– Ezt már megbeszélted anyáddal?
 Felszegem az állam.
– Meg fogom.
James újra felsóhajt.
– Tényleg kész vagy erre költeni az egész örökséged és egy csomó
ember pénzét?
– Emilyre, igen.
Miért nem képes ezt látni? Miért nem érzi hozzám hasonlóan,
hogy semmi sem fontosabb annál, mint hogy minden tőlem telhetőt
megtegyek a lányomért? Miért nem fogja fel, hogy a legkisebb
javulás is diadal lenne nekem, maga a boldogság? Ez egyáltalán nem
az életminőségről szól. Nem olyan, mintha matracokat tesztelnénk,
hogy melyik érdemli meg a tíz pontot. Ez egy lélegző emberi lényről
szól, akit mindketten szeretünk, hogy a legjobb esélyt adjuk neki az
életre, amit csak tudunk.
De James nem így látja. Ő a szüntelen és felesleges kiadásokat
látja és a folyamatos dilemmát. Nem veszi észre a lehetőséget, a
szükséget, a reményt.
Éppen ezért sokkolnak a szavai.
– Ha tényleg biztos vagy abban, hogy ezt szeretnéd –mondja
lassan, bánatosan –, és tényleg azt hiszed, hogy ez megéri, akkor
nem állok az utadba többé.
Kinyitom a szám, hogy mondjak valamit… hogy köszönöm. De
James csak megrázza a fejét. Legyőzöttnek és rettenetesen
szomorúnak tűnik, ami megnehezíti számomra, hogy olyan
boldognak érezzem magam, mint szeretném.
– De kérlek, szüntesd meg azt az Instagram-fiókot. A
támogatásgyűjtő oldal rendben van, azt elfogadom. De ne csináljunk
az életünkből, a lányunk életéből médiacirkuszt!
– Rendben! – suttogom. – Megteszem. – Hirtelen a bocsánatkérés
szükségét érzem, de mégsem mondom ki.
James bólint, és feláll a kanapéról, öregebbnek és
megviseltebbnek tűnik, mint mikor érkezett. Ekkor kezd el
derengeni, hogy mindegy, mivel vádoltam, milyen sértéseket
vágtam a fejéhez korábban, ő tényleg abban a hitben él, hogy ez a
kezelés nem szolgálja sem Emily, sem az én érdekemet. Valódi
meggyőződésből cselekszik, nem pedig fáradt, vagy a terheket
próbálja elkerülni. Elnémulok, némi bizonytalansággal küszködöm,
miközben ő az ajtóhoz megy, és ki a házamból.
 HUSZADIK FEJEZET
Eva
Valahogy, miközben ez az egész zajlott, nem sikerült
elmondanom Jamesnek, hogy kirúgtak. És mikor eljön a péntek
reggel, és először maradok ágyban, mert nem bírok tovább úgy
tenni, mintha lenne munkám, ahova mehetnék, James kifejezéstelen
arccal rám néz, és minden érzelem vagy érdeklődés nélkül
megkérdezi:
– Nem kelsz fel?
Ólomsúlyú a karom és a lábam, nagy nehezen felülök. Rosszul
aludtam az elmúlt három éjjel, a rémséges, marcangoló bűntudat és
a dühödt önelégültség viharában. Amióta elment, mikor elmondtam
neki, milyen szerepet vállaltam az adománygyűjtő kampányban,
James nem beszél velem. Megállapítom, hogy kezdem felfogni, mit
élhetett át Rachel, mikor felhozta a kísérleti kezelés ötletét, milyen
lehetett a teljes érzelmi elzárkózás. Csak ennyit mondott nekem
végig James ezalatt – nem is egyszer –, hogy „nem bírok”.
Először elfogadtam, beláttam, vezekeltem, mikor aznap este
tízkor hazajött, négy órát távol volt, de még mindig nem akart
beszelni velem. Aztán másnap reggel felkeltem, bár nem volt hova
mennem, és kávét főztem.
– James? – szólaltam meg, ahogy kitöltöttem neki egy csészével. –
Kérlek, beszéljünk erről! Sajnálom…
– Nem bírok. – A szavai határozottak és véglegesek voltak, úgy
éreztem, mintha a szájamra szorította volna a kezét. Elment dolgozni
– húsz perccel korábban, mint szokott –, amint felhajtotta a kávét.
Egész nap a házban mászkáltam, nyugtalannak éreztem magam,
tudtam, hogy ki kellene pofoznom az önéletrajzom, kitalálnom,
mihez kezdjek az életemmel, de annyira nem voltam jelen, hogy
végül több órán át hülyeségeket néztem a tévében, és elfelejtettem
lezuhanyozni.
James későn ért haza, és mikor megkérdeztem, merre volt, csak
kurtán válaszolt.
– Rachelnél.
– Beszélhetünk a…
 – Nem bírok.
Nem lehet megint.
– Nem bírsz beszélni? – ismételtem, bántó éllel a hangomban,
amiről tudtam, hogy nem segít. – Miért, mi bajod van? Néma lettél?
– Igen, ebben a témában. Veled. Még csak nem is… – A fejét
csóválta, és bement a hálóba, becsukta az ajtót maga mögött. Nem
tűnt dühösnek, ez ijesztő volt. Ez rosszabb volt, mélyebb, mintha
halálosan megsebeztem volna.
Ekkor a bűntudat felől átbillentem arra, hogy hittem, nekem van
igazam, hiszen nem csaltam meg. A lányának próbáltam segíteni,
kiáltottam volna legszívesebben. Szívességet tettem a családjának.
Csakhogy James ezt nem így látta, és valójában én sem. Úgy
érezte, hogy elárultam, nem számított, hogy tudtam, mi volt erre az
okom.
Bedörömböltem az ajtón, elég hülyén, mert be sem volt zárva.
– Örökké bujkálni fogsz? – kiabáltam, és a harag, sőt a
kétségbeesés könnyei csorogtak az arcomon. – Soha többé nem
beszélsz velem?
Nem válaszolt. Ő nem jött ki, én nem mentem be. Végül a
kanapén aludtam el valamikor éjfél után, és mikor átmásztam az
ágyba, James már aludt, a háta falként tornyosult előttem.
És most eljött a péntek reggel, itt vagyok, és próbálom kipislogni
az álmot a szememből, és el kell mondanom neki a szomorú
igazságot.
– Nem kelek fel – mondom. – Kirúgtak.
James keze megáll nyakkendőkötés közben.
– Komolyan?
– Szerinted kitalálom?
– De miért?
Valami ellenáramlattól erre felemelem az állam.
– Mert a munkahelyi kapcsolataimat használtam, hogy
felpörgessem Emily Instagram-profilját. – Bár nem csak erről volt
szó. Olyan, mintha szinte akarnám, hogy James gyűlöljön, vagy
talán csak teljesen egyenes akarok lenni.
James összeszorított szájjal elfordul. Kimegy a szobából, és mire
ráveszem magam tíz perccel később, hogy felkeljek, már elment.
 Vajon ez a házasságom vége? Úgy tanulmányozom a kérdést, mint
valami poros műtárgyat, minden szögből megszemlélem, furán
távolinak érzem magam ettől, Jamestől, magamtól. Vajon ennyi elég is
volt: egyetlen rossz lépés, egyetlen kis lökés, és vége?
Nem mintha hibáztatnám Jamest, végig tisztában voltam vele, mit
kockáztatok. Tudtam, hogy törékeny ez köztünk, még ha úgy is
tettünk, mintha nem lenne az. Alig múlt egy éve, hogy
megismerkedtünk. Hogy lehetne egy ilyen új kapcsolat elég erős,
hogy ellenálljon az ilyen stressznek és nyomásnak? Akárhogy is, a
lelkem mélyén tudtam, hogy nem bízhatok benne, ahogy sosem
bíztam senkiben sem, egyetlen kapcsolatban sem húszéves korom
óta, mikor a világ darabokra tört körülöttem, mert Lucas, egy férfi,
akit szerettem, azt mondta, mellettem áll, de végül is nem így volt.
Most ez az egész rám nehezedik, a múlt meg a jelen, túl nehéz,
hogy cipeljem, úgyhogy nem teszem. Nem gondolok rá. Úgy teszek,
mintha nem érdekelne. Már csináltam ilyet, ismerős érzés. Tegyél
úgy, és azzá változol! Valamennyire egész életemben ezt csináltam
mindenkivel, akivel kellett: apámmal, a gimis barátommal, Lucas-
szal, James-szel. Minden férfiban bízni vágytam, próbáltam
lenyűgözni őket így vagy úgy. Próbáltam az lenni, aminek látni
akartak.
És most, amíg James dolgozik, én takarítok, bevásárolok,
pofozgatom az önéletrajzom, és elküldöm pár marketingcégnek. írok
Naominak, hogy menjünk el egy koktélra a hétvégén. Megnézem
Emily oldalát: százezer megtekintés, harminchatezer dollár. Nem
tudom, mit gondolok erről, megmerevedek, ahogy a számokat
nézem. Úgyhogy elteszem a telefont, kinyitok egy drága tésztaszószt
vacsorára, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne.
Mikor James hazaér, körbenéz a tiszta lakásban, látja a bugyogó
szószt, a kifejezést az arcomon, ami egyszerre lehet mohó és
kétségbeesett. A válla kicsit elernyed.
– Nem tudom, beszéltél-e Rachellel, de úgy döntött,
megpróbálkozik ezzel a kezeléssel. Beleegyeztem.
– Beleegyeztél? – Nem beszéltem Rachellel, mióta kitört a balhé,
bár akartam. Mégis könnyebbnek tűnt, ha nem keresem.
– Igen. Nem akarok egyikőtökkel sem harcolni.
 – James, én sosem…
– Tudom, hogy nem. Rachel sem. Senki sem. – Leteszi az
aktatáskáját az asztalra, én meg csak állok ott, a szószos kanállal a
kezemben, és nem is tudom, mit mondjak, vagy mit tegyek. Hogy
innen hogyan tovább. Olyan, mintha megmásztunk volna egy
hegyet, de még ott állna előttünk számtalan.
– És Rachel mikor… Mikor kezdődik a kezelés?
– Nem tudom. Nem beszéltünk a részletekről.
De Emily a lányod. Lenyelem a szavakat, a haszontalan ellenvetést.
– Egyedül megy Olaszországba? Kettesben Emilyvel?
James rám pillant, ilyen kérdést nem kellene feltennem.
Felfogom, hogy épp kiutat kínált nekem. Hogy kisimítsuk a
repedéseket.
– Fogalmam sincs, Eva. Gondolom, igen. Talán az anyukája vele
megy – vonja meg a vállát.
– De az anyukája parkinsonos – mondom ki, mielőtt
végiggondolnám.
James felém fordul, eltátja a száját meglepetésében.
– Hogy mi?
– Rachel pár hete tudta meg. Mikor… mikor a honlapról
beszéltünk. – Elfordítom a tekintetem, elkap a bűntudat, több okból
is. Nem az én dolgom lett volna, hogy beszámoljak Rachel
anyukájának a betegségéről. Nyilvánvalóan Rachel nem mondta.
James a fejét rázza.
– Akkor, gondolom, egyedül megy. Nem tudtam… –Megint a
fejét rázza.
Tudom, hogy nem akar közönyös lenni. Tudom, hogy ez túl sok
volt neki, egyik csapás a másik után. Reggel megnéztem a
kommenteket Emily oldalán, és láttam, milyen sokat írtak Jamesről.
Rémes, gyűlölködő, szándékosan kegyetlen hozzászólásokat írtak, és
tudom, hogy neki is látnia kellett. De tovább beszélek.
– Olyan nagyon nehéz lehet neki egyedül utazni! – Elképzelem
Rachelt egyedül egy idegen országban, ahogy mindent maga intéz,
elboldogul az idegen nyelvvel, az ismeretlennel, az érzelmi
hullámvasúval, ami a kezeléssel jár… – És… meglátogatod őket?
 James az orrnyergére szorítja a mutatóujját, és egy pillanatra
lehunyja a szemét.
– Nem, nem hiszem. Nem.
Valahogy ettől még most is meghökkenek.
– De egy egész hónapig…
– Nagyon jól tudom, Eva. – James elfordul, a válla görnyedt. –
Épp elég nehéz volt, hogy egyáltalán beleegyezzek a kezelésbe. Azt
hiszed, hogy tényleg látni akarom, ahogy… Emilyt rákötik valami
orvosi elektromos sokkolóra vagy mire? Szerinted ez kellemes lesz?
– De Rachel…
– Rachel elszánta magát. Én meg nem. Másrészt, ha elmennek,
attól csak még nehezebb lenne neki. Hidd ezt el nekem!
– Igen – suttogom. Rossz érzés, hogy ilyen erőszakos voltam, és
mégis fáj a szívem Rachelért, aki egyedül birkózik meg mindennel. –
Elhiszem, de…
James az égnek emeli két kezét.
– Mindig van egy de…
– Csak azt gondoltam, ott akarnál lenni, legalább egy ideig.
Mármint… és ha beválik a kezelés és Emily… – Elhallgatok, nem
tudom, mi történne Emilyvel. – És ha nem? – folytatom. – Akárhogy
is…
James lassan teljesen felém fordul.
– Szerinted nem gondoltam erre? Szerinted nem pontosan ez az
oka, hogy nem akartam elindulni semerre?
Hallgatok, szégyellem magam a James hangjában remegő nyers
fájdalomtól.
– Elbúcsúzok tőle itt, Bostonban – mondja fagyosan, és kimegy a
szobából.
Eltelik egy újabb éjszaka, mikor nem beszélünk. Most egyikünk
sem bír.
Mindennek ellenére továbbra is Rachel jár a fejemben, az
olaszországi útja, bár a saját életem épp felrobbanni készül. Nem
hívnak be sehova se interjúra, ahova jelentkeztem. James feszesen
udvarias, ez a hűvös modor rosszabb, mint a hallgatás.
Megkérdezem, mikor enged fel, mire fagyosan néz rám.
 – Nem akarok ilyen kemény lenni – mondja. – Akkor sem, ha
talán ezt gondolod. Csak… Már nem tudom, hogy legyek veled, Eva.
És az az igazság, hogy én sem tudom, hogyan legyek vele. Talán
ez túl sok volt a házasságunknak, vagy csak kiderült, mi nem volt
meg köztünk sosem? Kicsit azt kívánom, bár sosem beszéltem volna
Rachellel arról a rohadt honlapról. Másrészt – nagyobb részt – még
mindig örülök, hogy megcsináltam.
Még pár napig mászkálok a házban, és végül felhívom Rachelt.
Tudnom kell, hogy van. Mik a tervei. Túlságosan is benne vagyok,
jobban, mintsem azt Rachel szeretné, de ez van.
A hangposta fogadja a hívást, eszembe jut, hogy nyilván a
kórházban van, Emilyvel. Szerda délután két óra van, hol máshol
lenne? És tudom pontosan, hogy a bostoni gyerekkórház palliatív
osztályán kell lennie. Még csak nincs is messze, pár mérföld.
Mehetnék biciklivel így, hogy James elvitte a kocsit.
Egy órával később hallom a csengőt, beengednek. Elmagyarázom,
hogy Rachel barátja vagyok – kicsit olyan érzés, mintha hazudnék –,
mire elmennek megkérdezni tőle, bejöhetek-e. Ott vár, mikor
belépek a nehéz ajtón, pislogok a félhomályban. Minden egyszerre
vidám – élénk színek, állatfigurák –, és rémesen, rémesen szomorú,
csendesen rátelepszik a bánat a folyosóra, mint valami vastag takaró.
– Eva? – Az ápolónő kedvéért feszülten rám mosolyog. –Nem
számítottam rád.
– Tudom. Bocsánat!
A nővér visszamegy apukhoz. Rachel halkabban folytatja.
– Miért jöttél?
– Látni akartam, hogy vagy. James mondta, hogy beleegyezett a
kezelésbe.
– Igen. – Pillanatnyi szünet után folytatja. – Köszönöm, hogy
megcsináltad. Nélküled ez nem történhetett volna meg. – A szavakat
inkább mintha a kötelességtudat mondatná vele, nem a szívéből jön,
és én eltűnődök, vajon felfogta-e, mibe került ez nekem. Arra jutok,
hogy valószínűleg nem.
– Annyira örülök, hogy működött! – Az egyik kórteremből kilépő
párra nézek, lehajtott fejjel jönnek felénk. – Én… beszélhetünk?
Rachel mintha kissé habozna, de végül bólint.
 – Rendben. Azt hiszem… – bizonytalanul elhallgat. – Szóval…
szeretnél találkozni Emilyvel?
Bár tudtam, hogy idejövök, nem is jutott az eszembe, hogy esetleg
látni fogom Emilyt. Találkozom vele. Meghatódok egyszerre, mintha
egy kéz markolná a torkomat.
– Igen, szeretnék – mondom. – Köszönöm!
Egy perc múlva Rachel beterel egy csendes szobába, az ablakon
napfény árad be, és egy kislány fekszik az ágyon. Felismerem a
fotókról, de közben nem ismerem fel. A szeme nyitva, elég
kísérteties, bár számítottam erre. Az arca ernyedt, a teste
mozdulatlan. Nyelek egy nagyot, tudom, hogy ezt meg kell értenem,
és mégis szívem mélyéből felzaklat.
Mit szeretnék, mit várnék Racheltől, ha Ő itt az én gyerekem lenne?
És ekkor, bizarr érzés tölt el, hirtelen természetes lesz. Az én
gyerekem.
Emilyhez lépek, könnyed mosoly terül szét az arcomon, mint vaj
a pirítóson.
– Szia, Emily! – Leülök mellé, megfogom a kezét: rózsaszínre
festették a körmét. – Milyen szép nap van ma! És ki van itt, nahát! –
Megérintem a plüssmacit, amit én vettem neki, ott van a feje mellett,
a mosolyom még szélesebbre húzódik. – Ismerősnek tűnik.
Nincs válasz persze, nem is vártam, a ránk köszöntő csend a
legszomorúbb dolog, amit valaha ki kellett állnom.
– Vajon mi lehet a neve? Nekem olyan Elmer-félének tűnik. Bár
Elmer meg egy elefánt, ugye? – Az ágyon fekvő másik plüssre nézek:
kopott, kék elefánt, nyilvánvalóan eleget szerették egykor. – Már van
elefántod, látom. Hogy hívják?
– Blue – feleli halkan Rachel.
Rachelre nézek, mire ő remegősen elmosolyodik, a könnyeivel
küszködve.
– Köszönöm!
– Nincs mit megköszönnöd.
– Te többet értesz, mint… szóval te megérted. Nem tudom,
hogyan vagy miért, de akkor is érted.
Leül az egyetlen székre a szobában, az ágy másik oldalánál, és így
maradunk hárman, beszívjuk a csendet.
 – Két hét múlva utazunk Olaszországba – mondja végül Rachel. –
Akkorra vállalta a mentő szolgáltató az utaztatást. Magánrepülővel
kell vinni… És nem olcsó. – Remegve felnevet. – De megvan a
pénzem rá, a gyűjtésből és anyukámtól. Boldogan odaadta, amennyi
csak kellett. Tényleg megtörténik.
A szívem dagad, nagyobbnak érzem a mellkasomban.
– Annyira örülök, Rachel!
– Tudom. Nem teljesen értem ezt, nem értelek téged sem, de
tudom.
Lenézek Emilyre, mozog a szeme, oda-vissza, oda-vissza, ez
belém mar. Meglepett hangot adok ki, gondolom, mert Rachel
magyarázni kezd.
– Az orvosok szerint ez csak reflex, de én nem ezt érzem. – A
hangja felivel, majd egyenletesebben folytatja. – Én többnek érzem.
Meg is értem. Ha a lányom szeme nyitva lenne, mozogna,
ránézne dolgokra, én is többnek gondolnám. Muszáj lenne.
– Mondtad nekik, hogy elviszed Olaszországba? – kérdezem
halkan.
– Igen, dr. Brown, az orvosi csapat vezetője nem volt boldog.
Szerinte az utazás fertőzésveszéllyel jár, és a kezelés túlságosan új, és
nincs egyáltalán alátámasztva. Én is tudom. – Megfeszül az álla. –
De szerencsére nem tehet ellene semmit. Még én hozom meg a
döntéseket a lányom gyógykezeléséről James-szel, hiába mondanak
mást a szakértők.
– Szóval akkor tényleg utaztok.
Karba teszi a kezét, bólint.
– Igen.
Megérintem Emily kezét: a bőre puha és hűvös, egészen kicsit
nedves. Hallom, ahogy lélegzik.
– Nehéz lesz egyedül.
– Tudom. – Rachel nagy levegőt vesz. – Anyukám is el akart
volna jönni, de így… Tudod, Parkinson-kórja van.
– Igen. Mondtad.
– Elkezdett valami kezelést, nem tud utazni. – Elhallgat, majd
kicsúszik a száján a vallomás. – És az az igazság, nem hiszem, hogy
vigyázni tudnék rá is, meg Emilyre is egyszerre. Még abban sem
vagyok biztos, hogy Emily menni fog.
Ez a tökéletes végszó a gondolatra, ami már kezd összeállni a
fejemben és a szívemben. Az ötlet nevetséges, abszurd, és biztosan
senkinek sem jutna az eszébe, csak nekem.
– Én elmehetnék veled – jegyzem meg halkan, Emilyt nézve, de
tudom, hogy Rachel hallja, amit mondok. Hallom, ahogy csendesen
levegő után kap, látom, hogy a szeme elkerekedik, az ajka elnyílik.
– Hogy… – lassan rázza a fejét.
– Elmehetnék veled Olaszországba. Hogy segítsek. Elkél majd ott.
És érzelmileg is… Tudom, nem vagyunk kifejezetten barátok, de ezt
nem kellene egyedül végigcsinálnod.
– De te hogy tudnál…
– Kirúgtak. Mert a munkahelyi kapcsolatokat használtam Emily
oldalának a népszerűsítésére, meg másért is.
– Ó, Eva…
– Nem számít. Nem érdekel. Amúgy sem szerettem már ott
dolgozni. És James nem beszél velem, vagyis nem nagyon. Nem
tudom, megbocsát-e valaha, hogy így elárultam. Mert ő így látja. –
Az ajkam remeg, a szemem könnyes. Nem akartam kiborulni, nem
akarok semmiféle érzelmi zsarolást, mégis… – Hadd menjek veled,
Rachel! Hadd csináljam végig veled! – Remegősen szívom be a
levegőt, Rachel tekintete a kezemre esik. Észre sem vettem, de Emily
ujjai közé fűztem az ujjaimat.
Összekulcsolt kezünkre néz, és lassan bólint.
 Drága Babszem!
Ez nehéz nap volt. Morcos voltál, mert nőtt a fogad, és én unatkoztam,
magányos voltam, és olyan nagyon fáradt. Egymás agyára mentünk,
Babszem, de felül kellett volna emelkednem ezen.
Mindent megpróbáltam, hogy megnyugtassalak. Feltettem a kedvenc
Rod Stewart-számodat – odavoltál a You’re in My Heartért –, táncoltam
veled a konyhában, a mi kis koreográfiánkat lépkedtük végig. Egy pillanatra
élvezni kezdted – láttam, eszedbe jut, hogy mosolyoghatnál, de aztán
eltekergőztél tőlem, gyakorlatilag megpróbáltad kivetni magad a kezemből,
és rosszkedvű hangokat adtál ki, mint egy mogorva maci.
Ezekkel a hangokkal elbánok. Néha elmosolyodok rajtuk, mert szinte
olyan, mintha csak megjátszanád. De aztán sírni kezdtél, azaz üvölteni, és
nem akartad, hogy fogjalak, de amikor letettelek, akkor csak még rosszabb
lett, és egyszerűen nem tudtam, mit csináljak! Öt teljes órán át… fel-le,
körbetáncolás, térdrugó, mert néha az segített, de most semmi sem volt jó.
Semmi! És amikor nagyon eleged lett, sikoltozni kezdték Az egész műsor
megvolt, Babszem: könnyek, takony, paprikapiros fej. És nem hagytad, hogy
megvigasztaljalak, egyszerűen nem hagytad.
Végül betettelek a játszószékbe, és kimentem a szobából. Egyszerűen
elmentem, Babszem. Bementem a hálóba, ahol nem hallottalak, és a fülemre
szorítottam a tenyeremet, beszívtam és kifújtam a levegőt, próbáltam
megnyugtatni magam, mert az az igazság, hogy mérges voltam. Nem csak
szokásosan ideges és ingerült. Hanem igazi haragot éreztem, és nem
tudtam, mihez kezdjek vele, és féltem… féltem magamtól.
Hat percet maradtam a szobában, ami bőven túl soknak tűnt. Hat perc
eltelt, mire vissza bírtam menni, hogy szembenézzek veled. És mikor
visszamentem… ó, Babszem! Abbahagytad a sírást. Kifárasztottad magad,
az öklöd a szádba nyomtad, az arcod csupa könny és takony volt, és remegve
hüppögtél, amitől megsajdult a szívem.
Felvettelek, a nyakamhoz bújtál, mintha belém akarnál bújni, én fogtalak
és fogtalak, a fejedet puszilgattam, ringattalak, énekeltem neked, és olyan, de
olyan bűntudatom volt, úgy sajnáltam, hogy cserben hagytalak!
És bár a lelkem mélyén tudtam, hogy ami történt, az normális egy
anyánál, nem bírtam megbocsátani magamnak a cserbenhagyást… még
akkor sem, ha tudtam, hogy hibáznék újra és újra, mert ember vagyok,
ahogy te is. De megteszem, amit csak tudok érted, Babszem. Mindig
megteszek majd mindent, amit tudok.
Szeretlek:
Anya
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Rachel
Kinyitottam a rácsos spalettákat, poros nyikorgás után beáradt az
ablakokon a napfény, meleggel fürdetve az arcom. Alattam a
keskeny, macskaköves utcákon nyüzsgött az élet Bolognában – egy
boltos a portálja előtt sepert, két nő kopogó cipősarkokon vonult
végig az utcán munkába menet, a fejüket összedugták.
Olaszországban vagyok. Emily Olaszországban van. És Eva is
Olaszországban van.
Mélyen beszívom a meleg, napillatú levegőt, szinte úgy érzem
magam, mintha nyaralnék. Bologna hihetetlenül, festőién szép, vagy
legalábbis így láttam a reptérről befelé jövet, a mentőben ülve, a
keskeny utcákon a terrakottaházak, a járdára telepedett kávézók és
terecskék között.
Evával végül rendes járattal hoztuk ide Emilyt; mikor a
mentőszállítókkal megbeszéltem a részleteket, azt mondták, hogy
Emily igenis szállítható kereskedelmi repülőn hordágyon és
egészségügyi személyzettel, de inkább így, mint egy bérelt
mentőgéppel. Azaz így ezreket spóroltunk, de nagyon is éreztem a
kíváncsi és időnként döbbent tekinteteket, és az ezt követő
megkönnyebbülést, hogy ez nem az ő gyerekükkel történt, ahogy
elvitték az utasok között Emilyt, az oldalán egy ápolónő lépkedett az
oxigénnel és egy maroknyi infúziós tasakkal meg csővel. A gép
hátába tették az ágyát, ahonnan kivettek néhány ülést.
Mikor Bolognába értünk, Emilyvel egyenesen a kórházba vitt
minket a mentő, Eva meg taxival idejött a fogadóba.
Láttam, ahogy Emilyt elhelyezték a Centro di Neuroscienzán a
szobájában, amit dr. Rossi készíttetett elő neki. Utána idejöttem, ebbe
a kopott, barátságos vendégházba, egy aprócska utcába. A fogadót
vezető mosolygó, kerek arcú nő mindkét arcomra csókot nyomott,
mikor megmondtam, ki vagyok.
Minden olyan jó érzés. Bugyog bennem a remény, mint egy tejjel-
mézzel folyó szökőkút, teli kanállal kínálja magát. Emily jól bírta az
utat. Remekül! Dr. Brown komor figyelmeztetései ellenére, James
ragaszkodása ellenére, hogy nem tesz majd jót neki a repülés, nem
volt semmi gond az út alatt, és dr. Rossi ellenőrizte az állapotát,
mikor megjött, nem volt semmi gond – nem szökött fel a láza, nem
hagyott ki a szíve. A kezelést holnapután kezdik, mikor már elég
hosszan megfigyelték, és meggyőződtek róla, hogy stabil az állapota.
Most idejöttünk Evával, hogy kipakoljunk és pihenjünk kicsit. Az
elmúlt pár nap rémségesen fárasztó volt, rohangáltam, intézkedtem,
figyeltem, hogy minden papír alá legyen írva, kifizettem a
szolgáltatásokat, a pénz megérkezett. A gyűjtés ötvenháromezer
dollárt hozott. Anyám adta oda a többit, mindenféle megkötés és
tiltakozás vagy aggodalom jele nélkül, hogy ilyen nagy összeget ad
nekem.
– Csak kérned kellett volna eddig is. Bármikor, bármennyit –
mondta, és én próbáltam elhessegetni a bűntudatot, amiért ez az ő
pénze volt, nem az enyém, és hogy kicsúszott a száján, bár nem
akarta, hogy nincs meggyőzve egy Parkinson-kór elleni
gyógyszerről, mert drágállja. – Tizenegyezer dollár hat hétre valami
szerre, ezt nem fizetem ki – horkantotta.
De tízszer ennyit odaadott nekem Emilyre.
De nem akarok bűntudatot érezni most emiatt, mikor végre itt
vagyok, anyám áldásával. Mindenkinek az áldásával, még nagyjából
Jamesével is. Írt ma reggel, jó utat kívánt nekem meg Emilynek, és
megkért, hogy tájékoztassam folyamatosan. Fegyverszünetet
kötöttünk, még ha nem is értünk egyet.
Andrew és Jake meghívtak vacsorára tegnap este, vettek egy
csupa rózsaszín tortát, mire majdnem elsírtam magam. Sok
szerencsét, Emily! – Ez állt rajta. Lufikat fújtak fel, és vacsora után
társasoztunk, olyan volt, mintha ünnepelnénk valamit, ami majd
eljön, nem azt, ami már megtörtént. Amikor eljöttem, Jake
megcsiklandozta a térdem, én előrehajoltam, váratlanul átkaroltam a
gyereket, ő még sosem ölelt meg. Még mindig próbáltam
megemészteni ezt az érzelmi löketet, mikor Andrew magához ölelt
és arcon csókolt.
– Jelentkezz, hogy megy! – kérte halkan, és a szemembe nézett,
komolyan gondolta. – És ha tehetek valamit. Bármit…
– Köszönöm! Köszönök mindent! – Én is komolyan gondoltam.
 Elköszöntem anyukámtól is, mintha hosszú utazásra indultam
volna, valami régivilágbeli kalandorként, a sarkvidék vagy az
Amazonas ismeretlen tájainak felfedezőjeként. Így is ereztem
magam, mikor anyám elnyűtt arcába néztem, láttam, ahogy a
mosolya mögé rejti az aggodalmát, a keze remegett a hátamon,
ahogy megölelt, és én arra gondoltam, vajon milyen változást látok
majd rajta, ha megjövök. Magamon milyen változást látok majd. És
legfőképp Emilyn.
– Mesélj el mindent! – kérte. – Annyira ott szeretnék lenni, Rachel!
Hívjál Skype-on, amikor csak tudsz, amilyen gyakran csak tudsz!
– Persze, hívlak.
Elköszöntem Jamestől is. Írt és hívott párszor az elmúlt pár
hétben, kérdezősködött az úti előkészületek felől, és odajött a
kórházba aláírni a papírokat. Nem beszéltünk sokat, leginkább csak
a logisztikáról, hogy Emilyt eljuttassuk Olaszországba. Mindent
elmondtunk már az érzéseinkről, ott kanyargóit köztünk, mint egy
befagyott folyó, amin legalább most már át tudtunk kelni.
Mikor két nappal ezelőtt utoljára találkoztam vele a kórházban,
megölelt. Nem öleltük vagy érintettük meg egymást, úgy tűnt, évek
óta, és Jamest érezni – az ölelését és az illatát – olyan volt, mint egy
időutazás. Gyors, de szoros ölelés volt, majd hátralépett.
– Kérlek, tájékoztass mindenről! – kérte szinte kurtán.
– Rendben!
Emily felé fordult, az ádámcsutkája kidagadva mozgott le-fel.
Néztem, a szemem könny futotta el, ahogy előrehajolt, és
megcsókolta Emily homlokát.
– Viszlát, édesem! – suttogta. – Jó utat! Olaszországba mész, ahol
én még sosem voltam.
Megtöröltem a szemem, nem is emlékeztem rá, mikor beszélt
utoljára James Emilyhez a jelenlétemben.
Ellépett az ágy mellől, az arcára visszakerült a szokásos maszk,
ahogy rám nézett.
– Remélem… remélem, megtalálod Olaszországban, amit keresel.
– Köszönöm! – Próbáltam nem felvenni, pedig fájt ez, szinte úgy
hangzott, mintha valami önsegítő, élvezkedős utazásra mennénk,
mint Andrew Christinája a jógatáborral. De tudtam, hogy nem akart
bántani, és hogy igyekszik, úgyhogy lenyeltem az ajkamra toluló
visszavágást, hogy csak azt keresem, hogy Emily jobban legyen,
semmi mást.
És most a könyökömre támaszkodok az ablakban, a nyakamat
nyújtogatom, hogy többet lássak a keskeny utcából alattunk. A
virágládákban mindenhol murvafürt pompázik az ablakok alatt, és a
távolból hallom a templomharangok dallamos kolompolását. El sem
hiszem, hogy tényleg itt vagyok.
Kopogást hallok a hátam mögül, kinyitom az ajtót. Eva áll ott,
friss és csinos, a haja még nedves a zuhanytól. Rózsaszín nyári ruhát
vett, és lágyabbnak tűnik, mint eddig, mintha lekerekítették volna az
éleit.
– Gondoltam, már visszaértél a kórházból – mondja. –Emilyt
gond nélkül elhelyezték?
– Igen.
Eva figyelemre méltóan nem akadt ki Emily állapotán. A
legtöbben, akiket ismerek, szerintük közönyös képet erőltetnek
magukra, ha meglátják Emilyt, de látszik a rémület a kitágult
szemükben, hallani az éles hangjukon. Nem tudnak úgy tenni,
mintha ez bármennyire normális lenne, és nem hibáztatom őket.
Hogy is tudnának? Ez nem normális.
De Eván, meglepetésemre, nem láttam ennek semmiféle jelét.
Abban a pillanatban, mikor először találkozott Emilyvel, embernek
kezelte, nem csak egy betegnek, vagy ami még rosszabb: tárgynak.
Beszélt hozzá, úgy tűnt, ezt akarja, mintha tudná, hogy Emily hallja,
és megérintette Emilyt – a kezét, az arcát – a legtöbben ezt sosem
teszik. Nem számítottam erre, Eva mindig olyan kifinomultnak és
profinak tűnt, szinte hidegnek, ez a hirtelen melegség a lányom
irányába teljességgel meglepett, és szinte elviselhetetlenül
meghatott. Szükségem volt valakire az életemben, aki úgy látja
Emilyt, mint én. Ezért egyeztem bele, hogy velünk jöjjön, és azóta is
örülök, hogy itt van. Már vagy tucatnyi aprósággal bizonyult
nélkülözhetetlennek, kávét hozott, mikor Emilyvel a reptéren
vártam, elterelte a figyelmemet a repülőn mindenféle sorozatról
csevegve.
– És az időeltolódás? – kérdezi, mire vállat vonok.
 – Aludtam úgy egy órát, mikor visszaértem. Te?
– Én is. Nem hiszem, hogy a testem tudná, este van-e, vagy reggel
– grimaszolt. – Mondd csak… nem vagy éhes? – Felhúzta a
szemöldökét. – Elmehetnénk enni valamit. Láttam egy aranyos kis
helyet a sarkon… igazából vagy egy tucatnyi aranyos kis helyet
láttam. Választhatsz.
Haboztam, mert a képzeletem nem nyúlt túl a sietve bekapott
ételen valami lélektelen helyen. Az evést inkább célszerűen oldottam
meg jó ideje, nem az élvezetről szólt. De most és itt, még mindig
ragyogón süt a nap, és halljuk a vidám beszélgetés mormolását az
utcáról – ha olaszul mondják, minden olyan érzelmesen hangzik és
arra gondolok, miért is ne. Miért ne érezném jól magam, legalább
kicsit?
– De, szerintem mehetünk – mondom, még mindig óvatosan,
mire Eva hevesen vállat von.
– Muszáj elmennünk. Még sosem voltam Olaszországban, és
Bologna csoda szépnek tűnik.
Én sem, és igen, gyönyörű. Megállapítom, hogy nincs
bűntudatom, amiért jól akarom érezni magam, mert tudom – igen,
tudom –, hogy Emily a lehető legjobb helyen van éppen. – Jó ötlet –
mondom Évának. – Ehetünk akárhol.
– Akkor menjünk, nézzünk körbe, és keressünk egy helyet, ami
tetszik! – javasolja Eva. – Olyan szép este van!
Azt gondoltam, furcsa lesz, hogy Evával vagyok itt, de közben
eddig mégsem éreztem annak. Nekiindulunk a balzsamosan meleg
estének, és megdöbbent, milyen barátságos a viszonyunk. Sosem
utáltam volna a férjem második feleségét, dehogy, de azért időnként
tényleg nem örültem, hogy létezik. Most mégis valahogy hálás
vagyok, hálás Eváért, és hogy úgy döntött, velem jön Olaszországba.
A bárok nyitott ablakán zene szűrődik ki, ahogy végigmegyünk
az utcán, az emberek lökdösődnek, mégis mintha mindenki
mosolyogna, magunkba szívjuk a hangulatot. Mindent másnak
érzek, mintha vibrálna, élne, az utca tele emberekkel és hangokkal,
mindenki csurig tölti élettel a poharát: bor, zene, nevetés,
ínycsiklandó illatok és a robogók kipufogója, a virágládákban növő
murvafürt, az egész erős, energikus eleggyé áll össze. Élünk.
 A gondolatra, hogy finomat vacsorázzak ebben a gyönyörű
városban, eltölt a boldogság és az izgalom, az a fajta, amit már rég
nem éreztem.
Hamarosan egy hátsó teraszon találjuk magunkat egy kis trattoria
mögött, egy billegő asztalnál ülünk, és egy chiantis üvegbe dugott
gyertya ég köztünk.
– Tiszta közhely, csak épp igazi – jegyzi meg Eva nevetve, és én
kénytelen vagyok egyetérteni vele. Szinte mintha egy filmben
lennék, a képzeletbeli Olaszországban, nem a valódiban, és mégis
csodás: az étel, a bor, amihez Eva ragaszkodott, és én boldogan
iszom, a hegedűs, aki nekünk játszik, amíg az antipastit falatozzuk.
– Bella, bella, molto bella! – közli velünk.
– Megállapodhatunk valamiben? – kérdezi Eva, ahogy a fehér
kötényes pincér leszedi a tányérunkat, és a főfogásra terít:
parmezános-szarvasgombás rizottó nekem, tejszínes tortellini
Evának.
– Miben? – Ellazultam a bortól, de azért egészen kicsit még óvatos
maradtam.
– Csak ma estére. Hogy ne beszéljünk… semmiről. – Az ajkába
harap, a tekintete az arcomat pásztázza. – Sem a kampányról, sem a
kezelésről, sőt Emilyről, Jamesről sem, senkiről. Csak…
beszélgessünk bármi másról! Lazítsunk! Csak legyünk! – Tovább
mered az arcomra, idegesnek tűnik. – Rendben? – Látom, attól tart,
hogy megbántott, pedig nem.
– Ez elég jól hangzik – mondom, mire Eva megkönnyebbülten
elmosolyodik.
Úgyhogy nem beszélünk semmiről, és olyan megkönnyebbülés ez
nekem is. Végül elmeséljük egymásnak az életünket, kicsi darabkáit
osztjuk meg. Elmondom neki, hogy gimiben én voltam a fura
könyvmoly, az iskolaújságba írtam, és nem sportoltam, a szüleim is
az egyetemen dolgoztak, és később, a főiskolán megpróbáltam
népszerű lenni, és menő, de kudarcot vallottam, és ez jól volt így,
mert rájöttem, hogy nem akarok menő lenni. Inkább önmagam
akartam lenni.
Eva elmeséli, hogy pomponlány volt a gimiben négy évig –
majdnem kiköpöm a boromat, ahogy kitör belőlem a nevetés,
közlöm, hogy nem vagyok meglepve –, és nevet ő is.
– Tudom. Rágondolni is idegesítő. Az egész megvolt: pomponok,
lófarok, rövid szoknya. Azt gondoltam, őrületes vagyok.
Nyilván ezt gondolta. Fura kifejezés suhan át az arcán, szinte
szomorú kicsit, meg is kérdezem:
– Mi történt?
Mosolyogva vállat von.
– Elmentem egy olyan főiskolára, ahol nem volt ilyen csapat. Egy
olyanra, ahol még az is kínos lett volna, ha az ember bevallja, hogy
hajrálány volt. Úgyhogy nem tettem.
– Akkor mi voltál, ha nem hajrálány?
– Szinte még annál is rosszabb – nevet Eva. – Egy álszent
főiskolás. Még engem is untatott. És utána meg félkész karrierista
lettem, városi sikk és összpontosítás New Yorkban, és próbáltam
feljutni a csúcsra. – Komoran megrázza a fejét. – Valami mindig van,
ugye? Mindig valaminek lenned kell.
– Igen. – Meglepve megállapítom, milyen hasonlóak vagyunk:
újraalkottuk magunkat egyre, hogy passzoljunk a körülményekhez,
hogy megfeleljünk mások elvárásainak. Eva tiszta kitűnő tanuló lett,
én a legjobb kórházi anyuka. Minden nő ezt csinálja vajon? Mind
addig hajlítgatjuk magunkat, amíg passzolunk a formába,
amilyennek mások látni akarnak minket, akkor is, ha fáj?
Megjön a főétel, a beszélgetés helyett enni kezdünk, élvezzük a
gazdag ízeket. Túl sok bort ittam, a fejem már kavarog, de nem
érdekel. Azt akarom, hogy ez az este örökké tartson, pont amennyire
azt is akarom, hogy eljöjjön a holnap. Hogy Emily elkezdje a
kezelést, és jobban legyen. Hogy végre minden megváltozzon.
De most, ebben a pillanatban, itt ülök az étel és a bor felett, szól a
zene, hallom a nevetést, és itt van Eva, és nem gondolok Emilyre.
Nem gondolok semmire, csak egyszerűen élvezem az estét, ahogy a
lenyugvó nap élénk narancssárga csíkokat fest az égboltra, a
barátnőm ott ül velem szemben, issza a bort, és mosolyog.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Eva
Lopva Rachelre pillantok a kemény műanyag székeken ülve a
Centro di Neuroscienza várójában, ahol az előző hét nagyját
töltöttük. Az arca sápadt és bizonytalan, a tekintete távoli, az ajkát
harapdálja. Már vagy egy órája nem szólunk egymáshoz, várjuk,
hogy befejezzék Emily mai kezelését – amit nem szabad látnunk.
Rachel először tiltakozott, de dr. Rossi gyengéden ragaszkodott
ehhez.
– Időnként a stimuláció olyan hatással jár, aminek a látványa
felzaklathatná a szülőket – mondta, mire Rachel arcából kifutott
minden vér.
– De nem fáj neki…
– Nem úgy, ahogy mi átéljük a fájdalmat. De akkor is stimuláció.
És őszintén megvallva, Signora Lerner, nem szeretnénk, ha másra
kellene figyelnünk. Ez a lánya kezelése, igen, de kutatás is,
kontrollált körülmények között.
Rachel akkor bólintott, elfogadta, bár ijedtnek tűnt.
– De utána bejöhetek hozzá, ugye?
– Természetesen.
Ennek eredményeképp az elmúlt hét napot leginkább
várakozással töltöttük, kevesebbet voltunk Emilyvel, mint arra
számítottunk. A kezelés után pihentették, utána még értékelt dr.
Rossi, úgyhogy csak pár órát lehettünk vele reggel, és még egy kicsit
este. Próbáltam ügyelni rá, hogy Rachel kettesben maradhasson a
kislányával reggel, úgyhogy végül Bologna külvárosában bolyongok
leginkább, próbálok nem pocsolyává izzadni a könyörtelen
hőségben, vagy azon tűnődni, hogy mit keresek itt.
Megdöbbentett, hogy Rachel beleegyezett, hogy vele tartsak, pont
amennyire megdöbbentett, hogy megkértem erre. Nem vagyunk
barátok… azaz biztosan nem voltunk azok, mikor ez történt. Talán
mostanra ez megváltozott. De akkor is csak egyszer találkoztam
Emilyvel, mielőtt Rachel beleegyezett. Nem bánom, hogy eljöttem,
egyáltalán nem, de akkor is az eszembe jut.
 Még mindig emlékszem, és még mindig azon rágódok, hogy mi
lett volna, ha…
Mi lett volna, ha akkor én…
Nem bírom befejezni sem a kérdést, nemhogy válaszolni rá.
Mindennap írok Jamesnek, amióta itt vagyok, és tudom, hogy
Rachel is ír neki. Fontosnak érzem, hogy ő is a részese legyen a
történéseknek, még ha nem is tudom pontosan, hogy áll most a
házasságunk. Mikor elmondtam neki, hogy Rachellel tartok
Olaszországba, nem is tűnt meglepettnek. Mintha már kiderült
volna számára, ki mellett állok, és ez csak újabb bizonyíték lenne.
– Örülök, hogy lesz vele valaki! – mondta, ami lehetett volna
kedves is, de olyan legyőzöttnek tűnt. Nem volt már sem mérges,
sem jegesen csendes, csak összetört. És én továbbra is ingadoztam a
rémséges, mardosó bűntudat és az igazam bősz tudata között. Én
csak segíteni próbáltam. De persze mind tudjuk, milyen a jó szándék.
Az ablak felé fordítom a tekintetem, kint, az üvegtáblák mögött
teljes erejével tombol a nyár. Az ég vakítóan kék, szinte fáj ránézni,
és látni, ahogy a forróság hullámokban felszáll az aszfaltról. Úgy
érzem itt magam, mint aki csapdába esett, de nem akarom egyedül
hagyni Rachelt, amíg várja a hírt, hogy reagált Emily. Mindig
ragaszkodik hozzá, hogy végigülje a kezelést itt, bár tudja, hogy nem
segít, sőt talán idegesíti is dr. Rossit. Ő itt egy kutatást felügyel,
semmivel sem kevésbé, mint Emilyt kezeli, és ezt egyikünk sem
fogta fel igazán, amíg nem találkoztunk vele első nap, és
elmagyarázta részletesen, hogy zajlik majd az egész.
– Rachel? – Úgy érzem, túl hangos vagyok a váró áporodott
csendjében. Megrezzen, rám néz. – Nem megyünk ki kicsit? A
levegőre. Ez nem tesz jót neked, az biztos.
– De Emily…
– Még órákig nem mehetsz be hozzá – emlékeztetem olyan
gyengéden, ahogy csak tudom. – És közben vigyáznod kell magadra,
az ő érdekében. Fel kell töltődnöd. Ki kell kicsit kapcsolnod, csak
egészen picit.
Még erősebben harap az alsó ajkába, és megrázza a fejét. Küzdők
a jó szándékú felháborodással, mert közben megértem, miért érzi ezt
Rachel, hogy muszáj itt ülnie. Az a lehetőség, hogy esetleg lemarad
valamiről, túlságosan rémséges, hogy belegondoljon akár. De látszik
rajta, milyen kimerült és feszült egyszerre, muszáj lenne
kikapcsolnia. Ahogy nekem is. Várok, és néhány végtelen hosszú
pillanat után Rachel bólint.
– Rendben… egy kicsit.
Felvetem, Hogy menjünk el a MAMbóba, a bolognai modern
művészeti múzeumba, egy tiszta, tágas teret szánnak itt a „vizuális
kultúrának és kísérletezésnek”, és remélem, hogy ez majd kiszakít
minket a kórház és a remény, a betegség és a bizonytalanság uralma
alól.
De ahogy átvágunk a Piazza Maggiorén, ezen a hatalmas,
központi, napfényben fürdő téren, Rachel megáll, a tekintete egy
feliratra tapad, majd elindul egy keskeny utcán egy hatalmas
templom felé a Via Clavaturén. A Chiesa de Santa Maria della Vita.
– Imádom a régi templomokat! – magyarázza, és megy is be.
Kissé vonakodva megyek utána, mert én viszont nem szeretem a
régi templomokat. Pont elég időt töltöttem bennük gyerekkoromban:
minden vasárnap jártam az első áldozók iskolájába, végigcsináltam
az egész rendes katolikus neveltetést. Akkor hagytam abba, mikor
főiskolára kerültem, bár nem hiszem, hogy valaha elmúlt volna a
bűntudatom.
A központi hajóban állok meg Rachel mellett – csoda szép,
barokk épület, csupa márvány faragás és hatalmas tér. Nem
beszélünk, ahogy körbejárjuk: ez a templom, mint az összes többi,
amit láttam, szent hely, valamiféle várakozó csend telepszik rá, mint
egy finom takaró. A szavak szentségtörők lennének.
Rachel megáll a reneszánsz olajfestmény előtt – a Madonnát
ábrázolja a gyermekkel. Az anya üdvözült, kék fátyolban, elrévedve
néz a távolba, ajkán kicsit a Mona Lisára emlékeztető kis mosollyal.
A gyermek pufók csecsemő, komoly arccal, gödröcskékkel és
hurkákkal, egy kopott ágyékkötő minden ruhája.
Rachel a festményt bámulja, olyan merev arccal, hogy elfog tőle
az idegesség. Szinte mérgesnek tűnik, vagy legalábbis elszántnak.
Vajon mire gondolhat, tűnődök el, miközben nézem az anyát és a
gyermeket. És én mire gondolok?
Miért volt ez az anya ilyen szerencsés?
 De aztán eszembe jut, mit kellett kiállnia Máriának: a fia
fájdalmas és nyilvános halálát. De legalább jutott neki vele
harminchárom év. Vajon helytelen, hogy ezt gondolom? Egyenesen
szentségtörő?
Végül némi végtelennek és kellemetlennek tűnő ácsorgás után
Rachel továbbmegy. Ki akarok menni a templomból, vissza a
napsütésbe, a tikkasztó melegbe, el a visszhangzó léptektől és
csendes suttogástól. El az anyáktól és gyermekektől, legyenek
bárkik.
De még nem végeztünk, Rachel megáll egy lezárt rész előtt. A
halott Krisztus siratása, ez a felirat áll rajta. Nem tudom, mi ez, de
négy eurót kell fizetnünk, hogy bemehessünk, Rachel szótlanul
nyújtja a pénzt. Nem is teljesen értem, mitől vagyok ideges,
miközben én is fizetek. A halott Krisztus siratása – micsoda
meglepetés! – pontosan az, amit a neve alapján sejteni lehetett. De
nem festmény, hanem életnagyságú terrakottaszobrok csoportja,
Krisztus a földön fekszik, körülötte hat alak, mindnek kiül az arcára
a gyász, ahogy körbeveszik őt.
Furcsán, mellbeverően realista mű, sokkal zsigeribb, mint egy
festmény: Mária összeszorítja a kezét, egy másik nőalak – talán
Mária Magdolna – arcán fájdalmas, szinte kínlódó arckifejezés,
ahogy a láthatatlan szél fújja a ruháját. Az egyik tanítvány némán sír,
állát eltakarja a kezével.
Csendben bámuljuk a szobrokat, megbabonáznak, de ugyanakkor
menekülnék is. Hogy lehetséges, hogy egy hatszáz éves szobor ilyen
nyersen be tudja mutatni a mi saját élményeinket? Mert tudom, hogy
itt ez történik – ezek a szobrok a Rachelre váró gyász visszhangjai –
ha nem is ma, de máskor.
Néhány feszült másodperc elteltével Rachel sarkon fordul, és
elsiet, majdnem élesek, ahogy utánaszaladok. Egyenesen kimegy a
templomból az utcára, a napfény vakítóan éles, a forróság mintha
égetne, nehéz levegőt venni.
– Rachel… – kezdek bele, de nem folytatom, mert nem tudom,
épp mit érez, és hogyan reagáljak rá.
Megrázza a fejét, és gyorsan beszívja a levegőt, ahogy ott állunk
az utcán.
 – Nem kellett volna bemennem. – Próbálom kitalálni, mit is
mondjak, de nem találom a szavakat. Akárhogy is, nem számít, mert
Rachel beszél tovább. – Félek, Eva.
Ezzel el tudok bánni, vagy legalábbis azt gondolom.
– Dr. Rossi azt mondta, eltart pár hétig, mire meg tudja mondani,
működik-e a kezelés.
– Nem erről van szó – rázza meg a fejét Rachel. – Attól félek, hogy
rosszul döntöttem. – Felém fordul, rám néz, sötét szeme tele
félelemmel. – Félek, hogy nem lett volna szabad idehoznom Emilyt.
Tehetetlenül nézek rá vissza.
– De miért?
Egy férfi ránk kiabál, hogy menjünk arrébb – legalábbis
feltételezem, hogy ezt kiabálja a hadonászása alapján –, megfogom
Rachel könyökét, és az utca szélére kormányzom.
– Gyere, keressünk egy csendes helyet, és igyunk egy kávét! –
mondom neki. – És megbeszéljük ezt rendesen.
Hagyja, hogy a karjánál fogva bevezessem egy kávézóba egy
csendes kis mellékutcában. Amint beérünk, rendelek magunknak
egy-egy macchiatót, és elterelem Rachelt az egyik hátsó asztalhoz.
Az utca zaja elhal, csak a pár vendég mormogását és a csészék
csörgését halljuk.
Rachel a két tenyere közé fogja a csészét, mint aki melegre vágyik,
bár kint tombol a hőség, és itt bent is csak kicsit lehet hűvösebb.
– Miért mondasz ilyet? – kérdezem halkan. – Miért gondolod,
hogy talán rosszul döntöttél?
– Mert… – Az ajkába harap. – Nem azt érzem, amit vártam.
Mikor elkezdett bejönni a pénz… Mikor James beleegyezett… Mikor
idejöttünk… Annyira reménykedtem! Tényleg. Hogy végre ez az
egész megtörténik. – A szemét könny futja el, rám néz, én is
könnyekkel küszködök. – Olyan volt, mintha elkezdődne valami
végre. És annyira azt akartam, hogy így legyen!
– De még lehet, Rachel. Még csak egy hete tart. Időt kell adnod
neki.
– Tudom, csak ez nem… Dr. Rossi… – Felsóhajt, a fejét rázza. –
Attól tartok, neki Emily csak statisztika, a kincset érő adatainak egy
része.
 – De kedves nagyon – tiltakozom, bár tudom, mire gondol
Rachel. Dr. Rossi inkább kutató, mint orvos, a modora gyengéd, de
még én is észrevettem, hogy alanyként beszél Emilyről. De ha
eredmények lesznek, akkor talán…
– Arra gondolok, vajon nem voltam-e önző – folytatja halkan
Rachel. – Hogy magam miatt jöttem-e ide, nem Emilyért.
– Ezt hogy érted?
– Mert szükségem volt a reményre. Szükségem volt rá, hogy úgy
érezzem, megteszek érte mindent, amit tudok, de nem érte tettem,
hanem magamért.
Ezen egy pillanatra elgondolkodom, eszembe jut, milyen hasonlót
éreztem én is.
– Ez nem rossz.
– Nem? James mindvégig ragaszkodott hozzá, hogy azért mond
nemet a kezelésre, mert Emilynek így jobb. És ha igaza volt?
– És ha nem volt igaza? Még nem hirdettek eredményt, Rachel.
Adj neki időt!
– Tegnap dr. Rossi azt mondta, hogy úgy tűnik ez a fajta
idegstimuláció jobban működik az olyan éber kómás betegeknél,
akiknek traumatikus agysérülésük volt, mint a neurológiai zavarban
szenvedőknél. Ezt eddig nem mondta, bár gondolom, rájöhettem
volna. Csak nem akartam.
– De ő sem tudja biztosan – mondom gyorsan. – Még nem volt
ehhez elég a kutatás…
– És talán ezért vonta be Emilyt. – Megint felsóhajt, a fejét rázza. –
Nem hibáztatom. Fontos és jó munkát végez. Csak haragszom
magamra, amiért titokban valamiféle csodában reménykedtem,
pedig mondtam magamnak, hogy nem lesz.
– Nincs ebben semmi rossz, Rachel. Mind a csodában
reménykedünk.
Őszintén néz rám.
– Te is?
Vállat vonok. Nem mondtam el Rachelnek, hogy James-szel
próbálkozunk a babával, nem mintha ez így lett volna az utóbbi két
hónapban, de az, hogy elmeséljem Rachelnek, hogy gyereket akarok
a volt férjétől, furának tűnne, ráadásul érzéketlennek is.
 – Rachel, az a lényeg, hogy nem volt hiba idejönnöd. Még ha…
még ha a kezelés nem is járna észrevehető javulással. Azért jöttél,
mert minden lehetséges esélyt meg akartál adni Emilynek. Ebben
nincsen a világon semmi rossz.
– De ha egyáltalán nem működik? Eleve a pénz…
– Kit érdekel a pénz? Mármint – tisztázom –, tudom, ez sok, de…
– Az anyám pénze, és tudom, hogy ő szívesen adta, de az a sok
ember…
– Ők is szívesen adták. Nem részvényt vásároltak, Rachel. Nem
számítanak cserébe semmire.
Sikerül reszketegen elmosolyodnia.
– Ez megkönnyebbülés.
Kinyújtom a kezem, a kezére teszem.
– Ne legyen bűntudatod! Anya vagy, aki szereti a gyerekét, és
megtesz érte bármit. – Gombóc nő a torkomban, ahogy beszélek. –
Feláldoznád a saját boldogságod és jóléted érte… Láttam ezt akkor
és újra, amikor veled voltam, és csodálom. – Sikerül lenyelnem a
rohadt gombócot. – Jobban csodálom, mint hinnéd.
Rachel szipog, és leitat egy könnycseppet az arcáról, összefont
kezünkre néz.
– Bocsánat! – mondja remegő nevetéssel. – Nem tudom, miért
vagyok ilyen bizonytalan. Biztos meg fog jönni.
Részvéttelin mosolygok, mikor egyszerre csak belém hasít a
felismerés. A vérzés. Hogy megjön. Nem volt meg már…
Hátradőlök, próbálom felidézni, mikor volt utoljára, sosem késik,
és egy applikációval követem a ciklusomat. De ahogy ott ülök,
megállapítom, hogy több mint két hónapja nem jött meg, amióta
Emily a palliatív osztályra került. Két hónap. Hogyhogy nem vettem
észre? Hiszen követem, mikor van peteérésem, annyi tesztet
csináltam, és ez most egyszerűen nem tűnt fel?
Remény nyílik ki bennem, a pánikkal együtt. James-szel épphogy
beszélünk. Itt vagyok Olaszországban Rachellel. De amúgy is
nyilván a stressz miatt maradt ki. Nem lehetek pont most terhes.
– Eva? – Rachel előrehajol, aggódva néz rám. – Jól vagy?
– Igen-igen. Bocsánat, csak… – Elhessegetem a gondolatokat.
Nem mondhatom el Rachelnek, alig bírok egyáltalán gondolni rá. –
Akkor elmegyünk a múzeumba?
Rachel a fejét rázza.
– Nem, tényleg muszáj visszamennem. De te menj, ha van
kedved!
Vajon ilyen tapintatosan közli velem, hogy egyedül szeretne
maradni Emilyvel? Úgy döntök, ez a helyzet, nem mert modern
művészeti kiállításokra akarnék menni, hanem mert terhességi
tesztet akarok csinálni.
A Piazza Maggiorén elválunk Rachellel, és tizenöt kétségbeesett
percig farmaciát keresek. Végül találok egyet egy olyan keskeny
mellékutcában, amit már hívhatnánk sikátornak is, régimódi, zárt
erkélyű kis üzlet a patika, vidám, kopaszodó férfi áll a pult mögött,
egy szót sem beszél angolul.
– Avete… – nyögöm ki, mert egy órát tanulgattam olaszul
Duolingóval a gépen. De fia azt kellene mondani, hogy terhességi
teszt… az nem fog menni. – Un testo di…
Üres arccal bámul rám. A telefonom csak wifivel működik így
külföldön, nem tudok rákeresni most a szavakra.
– Un testo… – ismétlem, mire ő a fejét rázza fájdalmasnak tűnő
képpel.
Kezdek kétségbeesni, a hasam felé bökök, és begörbített tenyerem
ráteszem, mintha hatalmas, gyönyörű pocakom lenne.
A férfi úgy bámul rám, mintha megőrültem volna, aztán egyszer
csak felderül.
– Ah, ah! Test di gravidanza!
Bólintok, bár nem tudom, jó-e a tipp, vagy nem, ő a pult mögé
siet, és előhoz pár másodperc múlva egy keskeny, fehér dobozt. A
felirat ugyan olasz rajta, de hogy én milyen jól ismerem ezt a
dobozkát!
– Si! – mondom izgatottan. – Si!
Vigyorog, csupa jó szándék és kedvesség, én odanyújtom neki az
eurót.
– Buona fortuna, signora! – mondja hevesen bólogatva. –Buona
fortuna!
Még mindig mosolyogva elveszem a fehér papírzacskóba
csúsztatott dobozt, és a vendégház felé indulok. Már el is képzelem,
hogy mesélem majd el ezt a történetet a fiamnak vagy a lányomnak
egy napon, hogy hogyan tudtam meg, terhes vagyok. Hogyan
tudtam meg, hogy ő meg fog születni. Már a gondolatra is a hasamra
szorítom a kezem, mintha érezném bent az aprócska baba
verdesését.
Lehet, hogy nem is vagyok terhes – intem magam. A stressz nagyon
is előidézhet rendszertelen vérzést, és én egyértelműen stresszeltem.
Tényleg nem lenne egyáltalán meglepő, hogy kihagytam pár vérzést
a sok aggodalom és bizonytalanság közepette.
És mégis, ahogy Rachel bízik a csodában, miközben azt
mondogatja magának, hogy ne tegye, én is ezt csinálom.
Nincs értelme elolvasni a leírást, olaszul van, és amúgy is már
annyiszor csináltam. Rá kell pisilni a pálcára, várni egy vagy három
percet, és minél több csík van, annál jobb.
A kád szélén ülök a pirinyó fürdőben, a tesztet lefelé fordítottam,
nem nézhetem így, ahogy a festék belefolyik az ablakba. Már
elkövettem ezt a hibát, a hitetlenkedő remény elhervadt, mikor az
ígéretes vonalak elhalványultak, majd eltűntek.
A három perc még sosem tűnt ilyen soknak, minden egyes
óraütésre a szívem is megdobbant. Merjek remélni? És ha…?
Végül merev ujjakkal megfordítom a tesztet. Kell egy másodperc,
mire rendesen látom azt az értékes kisablakot, és hogy mit mutat
nekem.
Két csík. Két csík.
Valamilyen hang tör fel a torkomon, nem is tudom, mi ez, valahol
a zokogás és nevetés között van, némi hitetlenkedéssel fűszerezve.
Terhes vagyok. Terhes vagyok.
A borra gondolok, amit mind megittam az elmúlt hónapokban, és
hogy James milyen hűvös velem, és Emilyre, ahogy az ágyon
fekszik. Rachel arckifejezésére, a szobor Mária arcára. Az anyák
vágynak a gyerekre, az anyák gyászolnak.
Terhes vagyok. Végre terhes vagyok. Csodálatos és felfoghatatlan, és
olyan nagyon ijesztő ez.
A tesztcsík még ott van a kezemben, érzem a sós, meleg
könnyeket az arcomon.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
Rachel
Az első bolognai hét forró, nyári napsütése átadja a helyét a
nedves, ragadós hőségnek, olajos köd ül takaróként a város felett.
Nyilvánvalóan ez normális errefelé, Bologna a Pó völgyében fekszik,
és a pára megragad itt, mint a víz a medencében, csak akkor száll
majd fel, ha feltámad a szél, és végre megváltozik az idő.
A szürke ég is csak tovább ront a hangulatomon, ami egyre
rosszabb, mióta ideértünk. Próbáltam megőrizni az optimizmusom,
kifeszítettem újra és újra, mint matróz a rongyos vitorlát, de így is
nehezebb lett minden egyes nappal. Nem számít, mit mondott Eva,
hogy helyes volt eljönni ide, egyre inkább attól tartok, hogy mégsem.
És attól még jobban félek, hogy talán nem működik majd.
Az első reményteli este óta, mikor minden lehetségesnek tűnt,
semmi sem olyan, mint lennie kellene. A kórházat sterilnek érzem,
dr. Rossi kedves, de elméleti, és ami a legrosszabb, Emily mintha egy
kísérlet lenne csak. Itt ő csak statisztika, jobban, mint bárhol máshol.
Adat. És azon kapom magam, hogy hiányolom a masszázsterápiát, a
zeneszobát, amiről valaha olyan lenézőn nyilatkoztam. Hiányzik,
hogy ismerjem az orvosokat és a nővéreket, mint Bostonban a
gyerekkórházban, hiányzik az ottani rutin, a falakon a színes díszek,
a mosolygós dolgozók, a nyelv… Hiányzik az anyukám, Andrew és
Jake, sőt még James is.
Írtam nekik, és beszéltem velük az elmúlt két hétben, és bár
próbáltak optimisták maradni, ki-ki a maga módján, nem tudtak
segíteni.
Anyám hangja egyszerre öregnek hangzott a telefonban:
reszketeg volt, és vékony, mintha máris hanyatlana, de azt mondom
magamnak, hogy ez lehetetlen. Hiszen csak most diagnosztizálták.
Mégis mikor rákérdeztem, bevallotta, hogy kicsit rosszabb lett a
remegés.
– Várható volt, Rachel – mondta, mintha ettől valamiért jobb lett
volna. – Pontosan erről beszéltek, hogy ilyen rosszabbodásra
számítsak. Nem meglepetés, még ha annak is érződik.
– Igen. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék.
 Kínos csend következett, mintha botorkálva haladnánk előre.
Aztán anyám kérdezett valamit a kezelésről, én válaszoltam, és azt
gondoltam, hogy visszataláltunk a biztos terepre, csak hogy aztán
újra elhallgasson pár rémes másodpercre, és megpróbálja úgy
formálni a szavakat, amik egykor természetesek voltak, de most
eltartott egy darabig, mire kiejtette a hangzókat. A beszéde, ahogy a
mozgása is, egyre romlott a betegség miatt, és ez csak egyre inkább
így lesz.
– Bocsáss meg, drágám! – mentegetőzött anyám, pedig erre nem
volt szükség. Persze hogy nem. – Tudom, hogy… nos, nem tudom,
milyennek tűnök. Lassulok. Remeg a kezem. És néha mintha üres
lenne a fejem, mintha nem lenne benne semmi. Mármint szó szerint
semmi. – Fojtott hangot adott ki, azt gondoltam, talán nevetésnek
szánta. – Vannak napok, mikor egyáltalán nem érzem. Máskor
meg… Szabadesés ez fejben, mintha már nem is tudnám, ki vagyok.
Tudom, így, hogy itt van ez Emilyvel, még a betegségem is felzaklat
téged, és igazán nagyon sajnálom.
– Ne kérj bocsánatot, anya! – mondtam, és kibírhatatlanul
elszomorított, hogy ez történik vele, és az még jobban, hogy nem
vagyok mellette. Mire visszaérek Olaszországból, talán már más
embernek látom? Már az is lett? Ezt is hozzáírhatom az út nem
tervezett költségeihez.
– Akkor is – sóhajtott. – Ez hiányzik most neked a legkevésbé.
– Neked hiányzik ez a legkevésbé – feleltem automatikusan, de
igaza volt. Az, hogy még anyámért is aggódjak Emily mellett, olyan
súly, amit úgy éreztem, nem bírok elviselni, úgyhogy végül is
megpróbáltam nem aggódni, sőt nem is gondolni anyára egyáltalán,
ami meg máshogy volt rémes érzés, bár tudtam, hogy véges, mit bír
el egy lélek egyszerre.
Kint megdagadtak a felhők, esőtől sötétlettek, a lila árnyalataira
színeződve gyönyörűek lettek volna, ha nem festenének ilyen
baljósán. Eva mondta, hogy ma estére vihart jósolnak, és azt hiszem,
az eső talán megkönnyebbülés lenne. Annyira elegem van a
várakozásból!
Tegnap este felhívtam Jamest, hogy elmondjam neki, hogy állunk,
bár nem volt sok hírem. Emily mindennap átesik a stimuláción,
amiről úgy gondolják, inkább ne lássam, aztán az agyát ellenőrzik,
amit szintén nem látok. Némi pihenés után végül leülhetek mellé, de
elektródákat erősítettek rá mindenhol, és az egész sokkal komolyabb
beavatkozásnak érződik, mint vártam, a kórház sterilebb és jobban
emlékeztet egy kutatóhelyre, a jövő ködösebb. A lelkem mélyén
részben azt érzem, hogy haza akarok menni, miközben másrészt
kétségbeesetten reménykedek, várom, ha nem is a gyógyulást, annál
azért többet tudok, de valamit. Bármit.
Így, hogy nem igazán bírom elrejteni James elől a csüggedtségem,
ő lesz a vigasztalóm, bármilyen valószínűtlennek is tűnik.
– Mondták, hogy eltart egy darabig, mire eredmények várhatóak
– emlékeztetett, mikor bevallottam neki a kétségeimnek csak egy
töredékét tegnap este telefonon. – Türelmesnek kell lenned, Rachel!
Tudom, hogy nehéz.
– Igen. Csak… – Nem bírtam bevallani neki, hogy attól tartok,
tévedtem, hogy tényleg a csodát kergettem, mint amivel megvádolt,
hogy ez az egész csak ábránd, ahogy egyszer mondta. – Csak nem
számítottam rá, hogy ezt fogom érezni. Talán kellett volna, de…
– Igen. – Szomorú volt a hangja, és én hálás voltam, hogy nem
emlékeztetett, hogy ő végig erre számított.
Nem kérdeztem Jamest Eváról, bár Eva mondta, hogy beszélt
vele. Tudtam, nem az én dolgom, hogy a házasságukról tegyek fel
kérdéseket, bár valójában a kellős közepébe kerültem. Furcsa érzés,
hogy igazából azt szeretném, ha megoldanák a gondjaikat. Nem
akarom, hogy ez közéjük álljon, de ez már megtörtént. Talán, csak
talán, a végén majd megerősíti a kapcsolatukat, segít, hogy jobb
emberek legyenek. Egy próbatétel nem jelenti szükségesképp egy
pár végét. És, állapítom meg, kedvelem Evát. Látom, hogy a
bátorsága és az összeszedettsége milyen jót tesz Jamesnek.
Akármilyen bizarr érzés, de örülök nekik, ahogy eddig még sosem.
Pár esőcsepp veri az ablaküveget, és aztán eláll, mintha
figyelmeztetés lenne. Felkelek, a szobában mászkálok, körzők a
vállammal, megnyújtom a lábam. Az ülés, különös módon, fárasztó
lehet.
A várakozás hosszú órái alatt azon kapom magam, hogy a
múltban járok fejben, ezt általában nem csinálom, túl fájdalmas. De
itt, ezen az idegen helyen, olyan sok idegen hanggal és emberrel
körülvéve, szükségem van rá, ez köt engem a jelenhez, az okhoz,
amiért itt vagyok.
Úgyhogy visszamegyek a műanyag székhez Emily ágya mellé, és
emlékezem. Emlékezem arra, amikor megtudtam, hogy terhes
vagyok: épp csak elkezdtünk próbálkozni, és én annyira
meglepődtem, hitetlenkedtem, megcsináltam három tesztet, és
letettem őket egymás mellé a vécé tetejére. Próbáltam kitalálni,
hogyan mondhatnám el okosan és viccesen Jamesnek, de
mindketten túl földhözragadtak voltunk ehhez. Végül, ahogy bejött
az ajtón egyik este, egyszerűen csak kimondtam. Az arca, a tökéletes
döbbenet egyszerre volt komikus és lenyűgöző. Bár lefotóztam
volna!
Emlékezem Emilyre újszülöttként, ahogy a mellemen aludt,
tömör, kellemes súlyára, ahogy tejbuborékot fújt. Emlékezem rá
négy hónaposként, ahogy felnéz a játszószőnyegről tágra nyílt
szemmel csodálkozva, miközben egy zöld plüss-béka himbálózik
felette a sárga zsinóron, mintha ez lenne a legcsodálatosabb dolog,
amit életében látott.
Persze nem volt mindig minden csodálatos. Emlékszem, úgy
éreztem, mindjárt megőrülök, mikor félévesen jöttek a fogai, és hat
éjszakát átsírt. Kicsit túl hevesen vettem ki a pihenőszékéből, túl
erősen markoltam meg, és hallottam, ahogy élesen felsikít. Azonnal
megbántam, öleltem, puszilgattam, csitítgattam, de négy évvel
később még mindig kísért ez az emlék. Hogy lehet, hogy
elvesztettem az önuralmam, ha csak egy másodpercre is? Ha tudtam
volna…
De az ember persze nem tudja sosem. És mikor már nem kellett
bevánszorognom a szobájába az éjszaka közepén, kikészülve az
alváshiánytól, vagy titkon azt kívánva, bár elhallgatna végre, vagy
mikor már nagyobbacskaként ragaszkodott hozzá, hogy ő tekerje rá
a fedelet a babapohárra, és kiömlött a gyümölcslé mindenhova, én
meg rákiabáltam… Ezek a pillanatok, mikor a fogamat csikorgattam,
ráförmedtem vagy pofákat vágtam, vagy azt kívántam, bár
elmúlna… Nos, most már tudom, hogy nem mindig kapod ezt
vissza.
 Szerencsére sokkal több szép emlékem van, mint nehéz. Ahogy
reggel még az ágyban fekszem, ő felmászik, és bebújik a paplan alá.
Idebújok, mama – mondta, és pufók kis testét hozzám préselte. De
nem is tudta rendesen kimondani, csak azt mondta, hogy búok.
Végül már mi is ezt használtuk James-szel, és válaszképp széles
vigyor ragyogott fel az arcán. Mikor már elég nagy volt, és
kimondhatta volna, akkor is így maradt. Mind így maradtunk.
Elképzelem magunkat, ahogy szombat reggel hármasban fekszünk
az ágyban, átkaroljuk egymást, napfény ömlik be az ablakon, és
Emilyhez búok.
Istenem, annyira fáj, hogy felidézem ezeket az emlékeket, annyira
fájnak ezek a boldog reggelek! Nem kapok levegőt, lihegek, egyik
kezemmel a mellemet szorítom, mintha épp szívrohamot kapnék.
Bebúok, mama.
Túl hangosan veszem a levegőt, ott dübörög a hang a csendes
szobában, ahogy próbálok uralkodni az érzelmeimen. Kipislogom a
szememből a könnyeket, és Emilyre figyelek, az én gyönyörű
kislányomra, aki ott fekszik lehunyt szemmel, ernyedt arccal,
mozdulatlanul.
Tánci, mama, tánci!
Elképzelem, ahogy táncol, pörög. A kezembe veszem a pufók kis
kezét. Nevetek, ő boldogan énekel. Hátraveti a fejét, a mosolya
széles. Az én gyönyörű, gyönyörű kislányom. Megtörlöm a szemem,
és mély levegőt veszek, hogy összeszedjem magam.
Aztán ennek a töredékpillanatnak a rémséges csendjében Emily
kinyitja a szemét. Dr. Brown már mondta többször is, hogy ez
valószínűleg nem jelent semmit, nincs igazán tudatánál, de most
máshogy érzem. Emily tekintete lassan elindul balról jobbra, a
szobát pásztázza. Megtalál engem.
Előrehajolok, szinte levegőt venni is elfelejtek. Kinyújtom a
kezem, hogy megfogjam a kezét. A tekintete rám tapad, és nem
fordítja el, nem pásztáz tovább üresen, minden kapcsolat nélkül.
Rám néz. A lányom lát engem.
– Emily… – A hangom suttogás csak, szentség. – Emily?
– Az ujjai gyengén, nagyon gyengén megszorítják a kezem.
 – Igen, Emily, itt a mama. Itt vagyok, kis szívem. Itt vagyok. –
Nevetek és zokogok egyszerre, ahogy megpróbálom kipréselni a
szavakat. – Hallasz engem, drágám? Hallasz? – Még mindig engem
néz, a tekintete fókuszált, tudatos. Igen, tudatos.
Nem hiszem el sem dr. Brownnak, sem semelyik úgynevezett
szakértőnek, hogy ez nem jelent semmit. Érzem az ujjai szorítását, és
tudom, tudom, hogy itt van, hogy próbál kommunikálni. Próbál.
– Jobban leszel, édesem. Tudom, hogy nehéz, de itt vagyok és
szeretlek. És apu is… – Vad kétségbeeséssel kívánom, hogy bár itt
lenne James. Bár látná! – Minden rendben lesz. Nem kell félned. Itt
vagyok. Itt leszek mindig.
Emily ujjai elernyednek, és bennem elterjed a pánik, ahogy
érzem, hogy elmegy. Belé akarok kapaszkodni, de tudom, hogy nem
lehet. Mégis, ahogy lehunyja a szemét, és a keze erőtlenül hever a
kezemben, tele vagyok reménnyel. Ez valódi volt. Itt volt, tudom,
hogy itt volt. El kell mondanom dr. Rossinak, mi történt.
De mikor elmondom neki valamivel később, gyakorlatilag
makogva az izgalomtól, ő csak mosolyog és bólint. Nem tűnik
túlságosan elégedettnek vagy meglepettnek, tulajdonképp arra
gondolok, talán nem is hiszi, hogy tényleg megtörtént.
– Rám nézett. Valóban – mondom újra, és metsző él villan a
hangomban. – Éreztem. Mint az a férfi, aki elsőként esett át ezen a
kezelésen… Azt mondták, ránézett az emberekre. Hogy próbált
kommunikálni.
Dr. Rossi biccent, nem mond semmit. Egy papírt tart a kezében
egy felírótáblán, lepillant rá.
– Ön nem így gondolja, dr. Rossi? – kérdezem kissé túl hangosan.
Szükségem van rá, hogy egyetértsen velem, hogy azt mondja, ez
tényleg megtörtént, mert egyszerre kételkedni kezdek benne, ahogy
nyilván ő is. – Nem gondolja, hogy próbált kommunikálni velem?
– Nagyon könnyű ezekben a helyzetekben azt látni, amit
szeretnénk – mondja óvatos, vontatott angolságával.
– Azt gondolja, hogy csak képzeltem. – A hangom egykedvű,
elpárolgott az eufória.
– Nem, nem erről van szó. Elhiszem, hogy önre nézett. De…
ennél több bizonyítékra van szükségünk. Megbízható adatokra. Az
agyvizsgálatok nem mutatnak tudati működést.
– Akkor talán rosszul vizsgálják. – Annyira elegem van a
vizsgálatokból, az agyfunkció-százalékokból, mintha egy ember
lelkét meg lehetne mérni és besorolni! A lánya, negyven százalékban
létezik. Lényegében ezt mondják, és én utálom ezt. A lányom az a
lányom, és ma megpróbált kapcsolatot teremteni velem. Tudom, hogy
így volt.
Elfordulok dr. Rossitól, dühös vagyok, és nem bírom leplezni,
mire ő a karomra teszi a kezét.
– Ez nagyon nehéz, tudom. Sajnálom!
Erre általában valamiféle köszönömöt szoktam mondani, cserébe
a haszontalan szánalomért, de ma nem bírom rávenni magam. Ez
nem nehéz. Ez lehetetlen, kibírhatatlan, és úgy érzem, nem bírom
tovább egy másodpercig sem sikítás nélkül. Egyáltalán fogalma
sincs, milyen érzés ez. Nem tudja semennyire sem.
Sosem volt ilyen gyereke, aki csak fekszik az ágyon, mint Emily,
sosem látta, ahogy kinyitja a szemét és ránéz. Az egészet egy
számítógép vagy egy papír mögül nézi, diagramokon ábrázolja a
fejlődést, megbeszéli ezt – Emilyt – a kollégáival.
– Semmi gond! – nyögöm ki, és visszamegyek Emily szobájába.
Az ágyon fekszik – mindig az ágyon fekszik –, és egy pillanatra
legszívesebben megragadnám a vállát, hogy felrázzam és
felébresszem.
Ébredj fel, Emily! Tudom, hogy meg tudod csinálni. Tudom, hogy itt
vagy. Itt kell lenned. Csak ébredj fel, a pokolba is!
Ökölbe szorul a két leengedett kezem, és egyetlen rémületes
másodpercig majdnem tényleg megteszem. Majdnem megragadom
a lányom a vállánál fogva, és megrázom. Látom magam, ahogy
odalépek az ágyhoz, látom magam, ahogy kinyúlok. Látom, ahogy a
teste tehetetlenül rázkódik a szorításomban, a feje hátrahanyatlik, és
kétségbeesetten, fojtottan felkiáltok, majd levetem magam a székre
az ágya mellé, és a tenyerembe temetem az arcom.
Pár pillanattal ezelőtt diadalmas voltam, és most mélyebben
vagyok, mint bármikor. Most először érzem úgy, hogy talán nem
bírok többet, talán nem tudom ezt tovább csinálni, és már a gondolat
is ijesztő.
 – Rachel? – Felnézek Eva bizonytalan hangjára. Ott áll az ajtóban,
sápadt, kicsit kimerült, kicsit ideges. Jól jönne most egy kicsi abból a
lendületes humorából, a vidám elszántságából, de úgy tűnik, ma
nem hozott ilyet magával. – Jól vagy?
Vállat vonok, nem találom a szavakat, nemhogy ki is mondjam
őket.
– Láttam dr. Rossit a folyosón. Történt valami?
Emily ernyedt arcára nézek, lehunyt szemére, és arra gondolok,
hogy hátha tényleg csak képzeltem. Annyira fáradt voltam, annyira
belefeledkeztem az emlékekbe… És ha nem is történt semmi? Ha
nem is nyitotta ki a szemét, és nem szorította meg a kezem? És ha
csak vágytam erre, olyannyira, hogy elképzeltem? Áthullámzik
rajtam a rémület, ahogy megállapítom, hogy ez nagyon is lehetséges.
– Nem tudom – suttogom. Mintha egy cunami növekedne
bennem, a három éve féken tartott kétségbeesés áradata. Nem
engedhetem most szabadjára. – Nem tudom – ismétlem, és a
tenyerembe ejtem a fejem megint, ahogy remegve beszívom a
levegőt. Nem bírom tovább. Tényleg nem.
– Ó, Rachel! – Eva odalép, a hátamat dörzsölgeti, mintha rossz
álomból felriadó gyerek lennék. Bárcsak rossz álom lenne ez az
egész! Felébrednék, kipislognám az álmot a szememből, ahogy a
maradéka még belém kapaszkodik, és akkor Emily felrohanna
hozzám, felmászna az ölembe, és hozzám bújna.
Felébredtél, anya? Ugye felébredtél?
Igen. Felébredtem. Teljesen ébren vagyok. Mert ez nem álom. És
soha, soha nem volt az.
– Ez nehéz nap – mondja Eva, és én valamilyen hangot adok ki,
nevetésnek szánom, de nem az, csak valami szaggatott lihegés.
– Minden nap nehéz, Eva.
– Tudom. Bocsánat! Nem úgy gondoltam…
– Tudom. Semmi gond! – Annyira fáradt vagyok! Egyszerre úgy
érzem, össze bírnék gömbölyödni itt a hideg csempén a földön, és
elaludnék. Aludnék és aludnék, és talán, ha szerencsém van, nem
ébrednék fel sosem.
Valahogy, olyan erőtartalékokhoz nyúlva, amiről már azt
gondoltam, hogy elfogyott, összeszedem magam. Megdörzsölöm az
arcom, mosolyogva felállok, vagy legalábbis valami olyasmi.
Legalább megmozdul az ajkam.
– Azt hiszem, innom kell egy kávét. Hozzak neked is? Presszót,
ugye?
Eva zavartnak tűnik, és valami ösztönös belső radarra a
Homlokom ráncolom.
– Mi a gond?
– Semmi… – De egy kicsit feszültnek tűnik, elkapja a tekintetét,
én meg úgy érzem magam, mintha egy kaleidoszkópban ülnénk,
amit valaki épp összerázott.
– De van valami. – Nem tudom, hogy változott meg ilyen gyorsan
minden, de azt igen, hogy megtörtént. – Kérsz kávét? – Ha nem,
akkor az miért olyan nagy ügy?
– Nem-nem – feleli gyorsan Eva. Túl gyorsan. – Azaz igen. Kérek
szépen! Elmegyek kávéért. – A pénztárcája után kotorászik, és én
próbálom kitalálni, miért ne kérne kávét, miért ragaszkodik hozzá,
hogy ő menjen el érte, és főleg, hogy miért tűnik ilyen
bűntudatosnak.
– Én hozok – felelem. – Kicsit muszáj kimozdulnom. Neked a
szokásosat? – Azaz dupla eszpresszót.
Eva habozik, az ajkába harap. Mi folyik itt?
– Igazából – szólal meg –, azt hiszem, túl sok presszót iszok
mostanában. Ideges leszek tőle. Inkább iszom egy lattét.
Koffeinmenteset. – Olyan ártatlannak hangzik, de közben nem az,
mert túl sokat magyaráz, és a hangja is hamis. Hamisan könnyed,
ahogy a mosolya is, szinte mániákus a tekintete.
Ránézek. Eva vissza, mosoly remeg a szája sarkában. És akkor
rájövök, mintha magasból zuhanna rám a felismerés, és puffanva
landolna, kilapítva engem.
– Álljunk csak meg! – mondom lassan. – Akkor… te… ugye nem
vagy terhes?
És bár nem válaszol, látom az arcán az átsuhanó bűntudatot, és a
vad örömöt, amit nem bír leplezni.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Eva
Rachel döbbenten, üres arccal bámul rám, én meg igyekszem
elhessegetni a szörnyű bűntudatot. Nem akartam elmondani.
Tudtam, hogy csak fájna neki, hogy a férje gyerekét várom, ezt az új
életet, ami csupa remény és ígéret, ellentétben az előttünk itt fekvő
kislánnyal. Persze hogy nem akartam elmondani, és végképp nem
most.
– Terhes vagy – mondja megint, és lassan leereszkedik a székre
Emily mellé, mint valami öregasszony.
– Sajnálom! – mondom ki.
– Mióta tudod?
– Pár napja csináltam egy tesztet. – És már tudom, hogy
válaszolni fogok minden kérdésére, teljesen őszinte leszek. Ez tűnik
az egyedüli helyes útnak.
Rachel a fejét rázza, lassan, oda-vissza.
– Nos – mondja végül –, hát gratulálok. – És ekkor eltorzul az
arca, én meg egyszer csak ott térdelek előtte, átkarolom, ahogy
remegve szívja be a levegőt, próbálja tartani magát.
– Sajnálom! – mondom újra. Mintha csak ezt mondhatnám most.
– Annyira sajnálom!
– Ne sajnáld! – nyögi ki egy pillanattal később, miután
összeszedte magát, az arcát törölgetve. – Az ég szerelmére! Milyen
szörnyeteg lennék, ha haragudnék, amiért kisbabát vársz?
Felnéz rám, az arca csupa könny, mosoly remeg az ajkán, mint
egy szárnyra kelő pillangó.
– Mármint, te örülsz neki, gondolom. Próbálkoztatok.
– Igen és igen. – De a hangom bizonytalan, habozó, és most, hogy
az arcom azzal fenyeget, hogy fájdalmas grimaszba torzul, gyorsan
elkapom a tekintetem, el akarom rejteni az érzéseimet. Tudom, hogy
ez itt nem a megfelelő idő és hely erre, de Rachel nem hagyja.
– Eva? – A karomra teszi a kezét. – Mi a baj? Örülsz neki, ugye?
És már tudom azt is, hogy el fogom mondani neki. Elmondom
neki, amit sosem árultam el senkinek: sem Jamesnek, sem a
családomnak, egyetlen barátomnak sem, sem a pszichológusnak,
sem az orvosnak. Senkinek. De Rachel megérdemli, hogy tudja. És
meg fogja érteni, döbbenek rá.
Vagy megérti, vagy elítél, ahogy én is elítéltem magamat.
Gyorsan bcszívom a levegőt, visszaerőltetem a könnyeket,
legyűröm az érzelmet, ami azzal fenyeget, hogy felém kerekedik,
most még inkább, mint valaha.
– Bonyolult.
– Rendben – int Rachel a szoba és az ágy felé. Emily felé. – Én
értem, ha valami bonyolult.
– De neked mindig olyan egyszerű volt! – szipogom. Rachel úgy
néz rám, mint aki tiltakozni készül, úgyhogy sietve tisztázom. –
Emilyvel. Úgy értem, mindig is biztos voltál benne, mire vagy kész
érte, mit kell megtenned.
– Ez nem igaz – élesednek ki Rachel vonásai. – Nagyon sok
mindent meggondoltam, akár ezerszer. Még ma is… – Nyel egyet, a
fejét csóválja. – De most nem rólam van szó. Isten a megmondhatója,
jócskán túl sokat beszéltem magamról az utóbbi időben! Mi a helyzet
veled? Miért nem örülsz ennek a terhességnek?
– De, örülök – nyomatékosítom. – Annyira örülök! Jobban, mint
azt bárki is tudhatná.
– Rendben. – Rachel várja a folytatást, mert persze van folytatás.
– Csak… – Hol is kezdjem? Hogy magyarázzam? Hallgatok,
próbálom összerendezni a gondolataimat, uralni az érzelmeimet.
Olyan nehéz!
– Eva, bármi is legyen az – mondja Rachel –, meghallgatom.
Elmondhatod nekem.
– Már voltam terhes – kezdek bele végül. – Nagyon rég.
Az arcán ott az a gondosan semleges kifejezés, amit akkor látni,
ha valaki nem tudja, mit fog mondani a másik, csak annyit, hogy
nehéz lesz.
– Igen? – mondja.
– Harmadéves voltam a főiskolán. És olyan nagyon szerelmes!
Lucasnak hívták a fickót. – Megremeg a szám a régi fájdalomtól, a
mérges cinizmustól, ami ezt védi páncélként. Tizenhat év telt el, és
mégis mindent érzek, olyan frissen, mint akkor. Elhalványul-e
valaha?
 – És mi történt? – kérdezi halkan Rachel.
– Össze akartunk házasodni. Mindent kitaláltam előre. Lucas
tanársegéd volt, már a szakmájában dolgozott az egyik claremonti
főiskolán. Én a Pomonára jártam. Először kerültem el messzire
otthonról, és nagyon el voltam telve magammal. Nem akartam
persze teherbe esni, ez messze nem volt ideális. A családom halálra
rémül tőle, ezt is tudtam, elég szigorú katolikusok, és mindig is én
voltam apuka kis hercegnője.
Felsóhajtok, ahogy átsuhan rajtam az emlék és a megbánás.
– Lucas sem volt elragadtatva először, de nem… tudod, nem
ellenezte kifejezetten. – Vagy legalábbis azt hittem. – Mindent
elterveztünk. Én halasztok egy évet, ő tovább dolgozik, én otthon
maradok a babával. Aztán lediplomázok – angolt és
közgazdaságtant tanultam –, és mindketten keresünk új munkát,
talán vissza is megyünk Bostonba. Anyukám biztos boldogan segít
majd a babával, ha túlteszi magát a sokkon. – Rachel grimaszol. – De
túlságosan féltem elmondani neki, hogy terhes vagyok, teherbe
estem a főiskola alatt, házasság nélkül… Az én családomban ez nem
így ment.
Rachel a homlokát ráncolja.
– De biztos megértette volna…
– Igen, azt hiszem, idővel megértette volna. – Ezt el kell
ismernem, bár fájdalmas. – Az az igazság, hogy Lucas nem vállalta
fel eléggé ahhoz, hogy bízzak abban, ami volt. A lelkem mélyén csak
vártam, hogy minden tönkremenjen. – És persze ez meg is történt.
Mégis emlékszem rá, ahogy arról álmodoztam, majd minden
kialakul, annyira bíztam benne, hogy enyém lehet minden: a férfi, a
gyerek, a munka, az élet. Mind az enyém, elvehetem, azt hittem,
egyszerűen csak azért, mert akarom. Próbáltam elhitetni magammal,
de sosem sikerült igazán.
– És mi történt? – kérdezi Rachel, mikor már úgy tűnik, nem
mondok többet, és az az igazság, hogy nem szeretnék.
– Elmentem a húszhetes ultrahangra. Tudod, mikor
megszámolják, megvan-e minden ujja a kezén és a lábán, és
megmondják, fiú-e vagy lány.
 – Igen. – Rachel arca megint éles, és tudom, milyen nehéz lehet
neki ezt végighallgatni. És ha megutál mindazért, amit tettem? Azok
után, amit együtt végigcsináltunk, megosztottunk, ez fájna.
Akármilyen bonyolult is a kapcsolatunk, a barátomnak tartom.
– Az ultrahangon nem stimmelt valami. Nem mondták meg
azonnal, mi a baj.
A torkom elszorul, ahogy az emlék végigcikázik az agyamon,
mintha újra lejátszanék egy filmet. Látom magam felhúzott ingben, a
drága pocakom csinos és kerek. Az ultrahangos a fém vizsgálófejjel
nyomogat és döfköd, a fekete-fehér kép táncol, elhomályosodik. Egy
kisbaba.
Bár már éreztem a rebbenő rúgásokat, bár már szűk volt rám
minden ruhám, és hat hétig hánytam, megdöbbentett az a kép a
monitoron. Egy baba volt bennem.
Lucas nem jött el a vizsgálatra. Tanított, és én nem tudtam áttenni
az időpontot. Talán ezt intő jelnek kellett volna vennem, hogy nem
bírt kihagyni egy órát sem? De akkoriban annyira a fellegekben
jártam, olyan elszántan hittem abban, hogy majd boldogan élünk,
amíg meg nem halunk. Közben eltitkoltam a terhességem a
családom elől, mert nem voltam férjnél, sőt még a barátaim elől is,
mert tudtam, hogy megdöbbennének és helytelenítenék. Bő
pulcsikat hordtam, és influenzára panaszkodtam, ez segített, és nem
mentem haza a családhoz a keleti partra, amíg ez az egész véget nem
ért, és eltemettem egész mélyre.
– Újabb vizsgálatok jöttek – mondom tovább Rachelnek. Tűk,
laborok, ultrahangok ködében láttam, ahogy az ultrahangos orvos a
monitorra néz. Elnézést, mormolta, és magyarázat nélkül kiment. A
pánik egyre feljebb kúszott bennem jeges ujjaival, egyszerre éreztem,
hogy fázom, és védtelenül fekszem ott, a felsőm a nyakamban, a
hasam kint, a kisbabám rugdos. – És a kisbabámat, a kicsi lányomat
végzetes szívbetegséggel diagnosztizálták.
Rachel szeme tágra nyílik.
– Ó, Eva…
De tovább kell magyaráznom, mert nem ilyen egyszerű.
– A szíve egyik fele nem fejlődött ki rendesen, és valószínűleg
nem is fog, azt mondták. Az orvos szerint születése után azonnal
nyitott szívműtétre szorulna, és ez nagyon magas kockázattal jár. A
baj súlyossága alapján valószínűleg rövidebb életre számíthatna.
Úgy mondom ezt fel, ahogy emlékszem rá, minden egyes
kijelentés az agyamba, a szívembe vésődött. Látom a kardiológus
részvétteli tekintetét, hallom a gondosan fogalmazott diagnózist.
– A legtöbb ilyen betegséggel született gyerek – mondta –
legfeljebb egy évig él, néha csak pár hónapig. Még ha meg is műtik
őket, akkor is. De némelyik tovább él. Néhány kivételezett
korlátozottan, de élhetett, sok orvosi beavatkozással és műtéttel, de
akár a kamaszkorukig vagy még tovább is. De az orvos ismertette a
százalékokat, és azok nem voltak jók. Lesújtóak voltak.
– Annyira sajnálom! – Rachel arcát eltorzítja a részvét, arra
gondolok, hogy ez talán segít neki, hogy valaki más fájdalmára
figyel. Nem mindenki élete csupa mese, még ha ez időnként így is
tűnik, főleg neki.
– Elmondtam Lucasnak, hogy a baba beteg.
Nem jött el egyetlenegyszer sem az orvoshoz, közölte, hogy órája
van, és én nem akartam törődni ezzel. Nem is igazán emlékszem a
várakozás heteire, a végtelen vizsgálatokra, az egész elhomályosult,
ahogy végigküszködtem magam a napokon. És aztán megjött az
ítélet, megsemmisítő kedvességgel, és a kérdés, amit fel sem fogtam,
hogy fel lehetne tenni: Mit akarnak tenni?
– És? – kérdezi Rachel. – Mit mondott?
– Ki akart szállni – felelem egyenesen. – Azt mondta, még egy
babával épphogy elbánna, de ha még beteg is… Az túl sok munka
lenne, megváltozna az egész élete. Ebbe ő nem akart belevágni. Azt
mondta, hogy megkell szakítani a terhességet. Szakítottunk emiatt. –
Amit, szinte mulatságos, de megkönnyebbülésnek éreztem, nem
újabb szívfájdalomnak.
– A rohadék! – Rachel egy pillanatig hallgat, gondolkozik. – Miért
történik ilyen gyakran, hogy a nőké a feladat? – kérdezi szinte saját
magától. – Miért van mindig a mi váltunkon a súly?
Úgy érzi, James nem volt ott? A gondolatra megriadok, mert ez
volt az egyik oka, hogy beleszerettem Jamesbe, hogy de, ő ott volt.
Mert volt egy gyereke – van is –, aki kétségbe-ejtően beteg lett, de ő
nem lépett le. Könnycseppek szúrják a szemem, ahogy
megállapítom, milyen zűrzavar az életem, pont, mint előtte.
Rachel felém fordul, összehúzza a szemét.
– És? Mit csináltál? – Csak képzelem, hogy mintha elítélne?
Tartok tőle, hogy nem. Tudja a történet végét, és megvet emiatt.
– Azt gondoltam, végigcsinálom egyedül – felelem lassan,
késleltetni akarom a pillanatot, mikor mindent fel kell fednem. – Ezt
akartam. – Ezután elhallgatok, Rachel tekintete odaszegez, ahol
állok.
– De? – kérdezi, közben persze mindent tud.
– De nem így tettem – felelem csendesen. – Nem voltam elég erős.
Féltem, és egyedül voltam, és nem mondtam el a családomnak meg
a barátaimnak, nem árultam el senkinek. Nem volt pénzem, semmim
sem… Nem hittem, hogy meg tudnám csinálni. Úgyhogy nem
tettem. – Visszapislogom a könnyeket, még mindig úgy érzem, nincs
jogom hozzájuk. –Huszonnégy hetesen mentem abortuszra.
Ilyen sok idő telt el a vizsgálat és a műtét között, amíg elkészültek
a laborok, amíg meglett a döntés… Életem leghosszabb és
legrövidebb négy hete volt.
Azóta már olvastam erről cikkeket, mind kínzóan fájdalmas volt:
egy huszonnégy hetesen született csecsemő már életképes lehet.
Életben tudnak maradni maguktól is a méhen kívül. Láttam képeket
is ezekről a picurka emberekről, akik ilyentájt vagy még korábban
születtek… Láttam az anyukájuk remegő mosolyát, az ömlengést a
kórházi csapat csodálatos munkájáról, a boldogságot a csoda
közben.
De persze velem nem így történt.
– Ez volt a legnehezebb, amit valaha tettem – mondom
Rachelnek. – És a legrosszabb.
A torkom egyre jobban elszorul, nem bírok Rachelre nézni.
Emlékek záporoznak rám: a hideg kengyel, a süllyedés a
tudatlanságba, a bénító rettegés, és aztán a szomorú, üresen lógó
hasam utána. Csak fél órát tartott, mégis az egész életem
megváltozott, és összetört. Innentől kezdve azzal telt, hogy
megpróbáltam egyben tartani, még amikor mindig minden
darabokra akart esni a kezemben, akkor is.
 Rachel nem szólal meg, én még mindig nem bírok ránézni.
– Folyton rágondolok – vallom meg halkan. – Olyan sok minden
eszembe jut! Hogy meddig élt volna. Milyen lett volna. Sosem
tudom meg.
Nyilván. Nem is akartam volna, de amikor tényleg kínozni
akarom magam, eszembe jut, ahogy kihúzták belőlem, és… eldobták.
Később megtudtam, hogy kikérhettem volna a testet, és
eltemethettem volna, ahogy kell, lehetett volna rendes búcsúztatás,
megkaphatta volna a végtisztességet, amit megérdemelt, de
akkoriban mindezt nem tudtam. Csak elmentem, és próbáltam
felejteni, miközben tudtam, hogy sosem leszek rá képes.
Megint beszívom a levegőt, és már rá merek nézni Rachelre.
Látszik rajta, hogy távol jár gondolatban, kicsit elfordítja az arcát.
Fogalmam sincs, mit gondol. Nem beszél, úgyhogy mondom tovább,
próbálom megmagyarázni, amit tettem ennyi évvel később,
próbálom megértetni vele a fájdalmam mélységét.
– Néha eltűnődök, lehetett-e volna jó élete. Persze, tudom, hogy
nagyon is korlátozott lett volna. Még ha sikerül is a nyitott
szívműtét, akkor is súlyos betegen élt volna tovább az orvosok
szerint. Problémákkal. – Még mindig nem mond semmit, folytatom.
– És az a legvalószínűbb, Hogy nem érte volna meg az első
születésnapját. Az ötéves túlélés esélye olyan alacsony volt…
Kevesebb, mint tíz százalék. És az az igazság, nem hittem benne,
hogy ezt kibírnám: a betegségét, a halálát, amilyen felemésztő ez
lehet… Csak húszéves voltam, teljesen egyedül. Tényleg nem hittem,
hogy képes lennék rá.
Úgy hangzik, mintha könyörögnék, rimánkodnék, hogy értsen
meg, bocsásson meg nekem.
– Nagyon nehéz lehetett – mondja halkan Rachel újabb végtelen
pillanatnyi szünet után. A hangjából nem derül ki semmi.
– Ezért… mármint ezért is csodállak ennyire. Te megcsináltad a
legnehezebbet. Te élted azt az életet, amitől én tartottam.
Erre szusszan egyet, a hang valahol a nevetés és a kétségbeesés
között lehet félúton.
– Ezt tettem?
 – Részben ezért is akartam eljönni ide, hogy segítsek neked,
mert… Mert akkoriban nem ezt a döntést hoztam, és olyan sokszor
kívántam, bár máshogy tettem volna. – Egy könnycsepp gurul végig
az arcomon, letörlöm. – Vajon milyen lehetett volna, ha én akkor
nem… ha én… – Nem bírom befejezni a mondatot. – Hogy talán
jobb, erősebb ember lettem volna tőle – folytatom akadozva. –
Örömöt adott volna nekem a kislányom, ha hagytam volna neki.
– És micsoda szívfájdalom lett volna! – teszi hozzá Rachel olyan
halkan, hogy fülelnem kell.
– Igen, de megéri végül, nem? – A hangom kétségbeesetten
felemelem. – Bár ez talán rossz kérdés. Talán nem lenne szabad
felvetni, megéri-e. – Mert, ahogy Jamestől is kérdeztem, ki döntheti
el, hogy érdemes-e élni valakinek az életét? Kié itt a döntés? Ezt a
kérdést tizenhat éve teszem fel magamnak, amióta egyszer arra
jutottam, hogy én dönthetek.
– Nem hiszem, hogy meg lehetne mondani, megéri-e –mondja
lassan Rachel. – Nincs kristálygömbünk, nem tudjuk, mit hoz az élet,
és ez jó is. – Felém fordul. – Látom, hogy ezzel kínzod magad, Eva,
és borzalmasan nehéz döntés lehetett. És éveken át elviselni is
rettenetes lehetett.
Szipogva bólintok, hálásan, hogy ennyire megért.
– De talán pont ez a baj a mai tudománnyal és technológiával,
mindennel. Túl sokat tudunk. Túl sok választásunk van. Ha
megmondták volna előre, mi lesz Emilyvel? Hogy idejutok vele,
ilyen állapotban lesz? – Az ágy felé biccent. – Isten tudja, mit tettem
volna! Isten tudja.
– De bánod? – kérdezem, kibuknak belőlem a szavak, felfedve,
milyen kétségbeesett szükségem lenne rá, hogy tudjam.
Felém fordul, rám néz, különös kifejezés ül az arcán.
– Azt kérdezed-e, bánom-e a lányom életét?
Összerezzenek szégyenemben.
– Nem…
De közben igen. Mind a ketten tudjuk, ott lebeg köztünk sötéten
és nehezen. És tudom, még mielőtt megszólalna, mi a válasza. Persze
hogy nem bánja. Nem számít, milyen döntést hozott vagy nem
hozott közel hét évvel ezelőtt, már sosem kívánná, bárcsak ne lenne
Emily.
Ahogy én sem kívántam volna, hogy inkább ne legyen a lányom,
ha élni hagytam volna. A felismerés ott zakatol bennem, az igazság,
amivel fél életen át próbáltam nem szembenézni. De nem megy
tovább, most már muszáj. Rachel miatt. Emily miatt. A szeretet és
gondoskodás miatt, amivel Rachel körülveszi a lányát, történjék
bármi.
Persze hogy nem bánta meg Emilyt. Hiszen az anyukája. És én
sem bántam volna meg. Nehéz lett volna, sőt kínzóan fájdalmas.
Teljesen megváltoztatta volna az életemet, és nem mindig tette volna
jobbá. De nem bántam volna meg.
– Bocsánat! – lihegem, mikor Rachel még mindig nem szólal meg.
– Nem így értettem. Persze hogy nem bánod ezt. Őt. – Megrázom a
fejem, a szemem törölgetem. – Nyilván nem, persze. Sosem bánnád.
– Nem mondom, hogy könnyű volt – szólal meg halkan Rachel. –
Vagy hogy nem gondoltam rá néha… – Emily felé pillant. – De
Emily életének első három éve az én legjobb éveim voltak, és még
most is… – Végighúzza az ujjait Emily ernyedt kezén. – Még most
sem akarom elengedni, nem akarok továbblépni, hívd, aminek
akarod! Itt akarok lenni vele, végig.
És én erre eltűnődök, vajon mit hagytam ki. Mit tagadtam meg
magamtól, ahogy a lányomtól is. Milyen örömet ismerhettem volna
meg, milyen emlékeket őrizhetnék most, ha akkor máshogy döntök,
ha elég erős vagyok? Túlságosan fáj a gondolat, és mégis csak ez jár
a fejemben. Erre gondolok tizenhat éve, miközben kétségbeesetten
próbálom elhessegetni.
– Eva? – Rachel a vállamra teszi a kezét. Mikor ránézek,
szomorúan elmosolyodik. – Úgy tűnsz, mint aki hagyja, hogy
felzabálja a bűntudat, és marcangolod magad a döntésed miatt,
pedig így nem lehet élni.
– Nem tudom abbahagyni – motyogom. Megint könnyek szúrják
a szemem.
– Tudom. És ha arra gondolok, én magam mennyire vonakodtam
ezt tenni, el sem hiszem, hogy ilyet mondok neked, de akkor is ezt
mondom: engedd el! Lépj tovább! A magad érdekében, James
érdekében, és… és ennek a kisbabának az érdekében – biccent a
hasam fele. – Ami történt, megtörtént, legyen az jó vagy rossz. Hiába
bánod, vagy sem… – Sziszegve szívja be a levegőt. – Én csak azt
tudom, hogy eljön a pillanat, mikor félre kell tenned. Meg kell
bocsátanod magadnak, és tovább kell lépned.
A tekintete önkéntelenül Emilyre téved, és ott ragad.
Csendben vagyok, elfogadom, amit mondott, és mégis azt
kívánom, bár többet mondott volna. Bár azt mondta volna, hogy
megértem, Eva, teljesen megértem. Azt tetted, amit akkor a legjobbnak
gondoltál… neked és a babának is. Rendben van.
De persze ezt nem tehette. Nem is ő volt a megfelelő ember erre.
És én azon kapom magam, hogy keresem, ki mondhatná ezt nekem,
vagy talán én mondom magamnak. Néha van, hogy nincs rendben,
de mégis békét kell kötni vele, és továbblépni.
Ahogy Rachel szerint is el kell engednem. El kell fogadnom, hogy
mindig is ott mocorog ez a fejemben, mindig bánni fogom
valamennyire, de nem kell hagynom, hogy irányítson. Nem kell,
hogy zátonyra futtassa a jövőmet a férjemmel és a gyerekemmel.
És mégis… ez csak a kezdete az én bonyolult életemnek. Mert azt
nem meséltem el Rachelnek, hogy még csak nem is tudom, akarja-e
James ezt a gyereket, vagy hogy elég stabil-e a házasságunk a
gyerekvállaláshoz. Nem vallottam be neki, mennyire rettegek már
attól is, hogy terhes vagyok. És ha a szívbetegség nem véletlen volt,
ahogy arról az orvos biztosított? És ha genetikus, és megint
megtörténik?
Most azonban ezt nem mondhatom ki, mikor lüktet bennem a
fájdalom, és Emily itt van velünk a szobában. Már így is túlságosan
rólam szól ez.
Mikor Rachel meglepetten felszisszen, megmerevedek. Először
Emilyre nézek, de nem látok változást. Rachel tekintete az ajtóra
tapad. Odafordulok, és tátva marad a szám, a szívem megugrik,
mert elgyötörten és fáradtan James áll ott.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Rachel
Egy pillanatig azt gondolom, biztos álmodok. Vagy talán
hallucinálok, mert Isten a megmondhatója, épp elég kimerült
vagyok, épp eléggé kavarognak bennem az érzelmek, hogy
ideképzeljem a volt férjem vagy az anyám, vagy akár az általános
iskolai tanító nénimet, Mrs. Ryant, aki olyan kedves volt velem. Ki
tudja, mi játszódik le a tudatalattiban, és kit teremt ide az ajtóba?
De nem, James tényleg itt van, mosolyog, bár talán túl szomorúan
fest ahhoz, hogy ezt annak nevezzük. Emilyre néz, aztán Évára,
majd rám.
– Szia, Rachel! – mondja.
Eva arcára kiül a döbbenet, pánikkal telve néz rám, mintha attól
félne, hogy kikiabálom Jamesnek minden titkát itt és most – a
titkokat, amiket gyanítok, hogy James nem tud. Mintha tennék ilyet.
Mintha elmondanék neki bármit, ami ilyen személyes, tragikus és
letaglózó.
– James? – kérdezem gyengén.
Nem bírok ennél többet szólni. Nem tudom, mit mondhatnék,
vagy hogy egyáltalán mit érzek. Minden kavarog a fejemben, a
szívemben: Emily, ahogy az ágyon fekszik, Eva terhessége, mindaz,
amit megosztott, amit láttam. Vajon Emily tényleg kinyitotta a
szemét és rám nézett? Tényleg megszorította az ujjaimat, mintha
mondani próbálna valamit? Vagy csak képzeltem az egészet, mert
annyira akartam?
Eva tekintete Jamesről rám vándorol, majd vissza.
– Mennem kell – morogja. – Beszéljetek…
James meg én? Vagy James Evához jött? Megállapítom, fogalmam
sincs, mi hozta ide, úgyhogy megkérdezem.
– Hogy miért vagyok itt? – ismétli meg a kérdésem, meglepettnek
tűnik, és egy kicsit zavartnak is. – Hogy meglátogassam Emilyt.
Olyan egyértelmű, ahogy kimondja, de közben nem vagyok
biztos benne.
Mindketten az ágyra nézünk. Egy pillanatig senki sem mond
semmit. Aztán Eva az ajtó felé araszol.
 – A vendégházban leszek – közli, nem is tudom, hogy nekem-e
vagy Jamesnek. Halkan becsukja az ajtót maga mögött, és ott
maradunk: csak én, a lányom és a volt férjem. A levegőt megüli a
várakozás, az emlékezés.
– Tegnap este hívtalak – jegyzem meg hosszas csend után. – Nem
is mondtad, hogy idejössz.
– Azután döntöttem el, hogy beszéltünk.
– Miért?
Egyik válla előregörnyed, gyűrött vászonnadrágjának a zsebébe
dugja mélyen a kezét.
– Úgy éreztem, hogy így helyes. Talán végig itt kellett volna
lennem. – A vallomása, a hangjában remegő bizonytalanság meglep.
James mindig is úgy tűnt, mint aki ezer százalékig bizonyos benne,
ez a kísérleti kezelés teljes tévedés.
– Tényleg? – Próbálok nem szkeptikus hangot megütni, tudom,
hogy az nem segítene. – Annyira határozottnak tűntél, James, hogy
Emilynek nem lenne szabad itt lennie! Hogy ez a kezelés nem fog
segíteni.
Fáj kimondani, bár tudom, ebben élek már hónapok óta.
– Nem vagyok biztos benne – feleli James. – Semmiben sem
vagyok biztos. – Leereszkedik a székre Emily ágyának a túloldalán,
és lenéz a kislányára. – Hogy van?
– Már nem tudom. Pár órával ezelőtt kinyitotta a szemét. Úgy
tűnt, tényleg rám néz, mintha kommunikálni próbálna.
– Tényleg? – James arca felragyog, olyan egyértelmű a remény a
szemében, hogy elszégyellem magam. Tényleg azt gondoltam, nem
érdekli? Hogy nem akarja, hogy Emily jobban legyen, ha lehetséges?
– Most már nem vagyok biztos benne, nem csak képzeltem-e –
rázom meg a fejem. – Nem hiszem, hogy így lett volna, de dr. Rossi
szerint ehhez nem fejlődött eleget az agytevékenysége, és én annyira
belefáradtam már…
– Ezt az alapján mondja, amit a felvételeken lát? – horkant James.
– Az nem bizonyíték.
– Nem? – Erre majdnem elszédülök, erre a hozzáállásra. – Eddig
annak tartottad.
 Nem akarok vádlón beszélni, inkább összezavart vagyok, mint
bármi. Miért vált hangot most James? Miért lett inkább olyan, mint
én, ennyi idő után?
– Talán tévedtem. – Halkan beszél, lehorgasztja a fejét, a tekintete
továbbra is Emilyre tapad.
– Nem értelek, James. Honnan jön ez most?
James egy hosszú pillanatig nem szól semmit. Ahogy várom a
magyarázatot, sok mindent érzékelek magam körül: ahogy az eső
lágyan cseperegni kezd, és végigcsorog a víz az ablakokon. Emily
keze kicsit megrezzen a takarón. A csend, az üresség, a várakozás…
Olyan régóta tart már. Több mint két évet töltöttem ehhez hasonló
kórtermekben, mindig vártam valamit, ami nem történt meg sosem,
és most már kezdem elhinni, hogy nem is fog. És talán, de csak talán,
ez nem azt jelenti, hogy feladom. Új gondolat ez, egyszerre
megkönnyebbülés és félelem, de már nem olyan ijesztő, mint
amilyen egykor lehetett volna. Már tényleg kezdem elképzelni, erre
eddig nem álltam készen.
– Úgy érzem… – kezd bele James, aztán újra elhallgat. Nem néz
rám, csak a lányára, összefűzi maga előtt az ujjait. – Úgy érzem, ezt
az egészet nem úgy kezeltem, ahogy kellett volna – mondja ki végül.
– Ezt hogy érted?
– Mikor Emily beteg lett… Nem készültem fel rá. Tudom, hogy te
sem, senki sem, nem is lehet. Olyan hirtelen történt. Szürreálisnak
éreztem. És csak vártam, hogy vége legyen. Azt vártam egyre, hogy
véget érjen. Azt mondogattam magamnak, hogy biztos csak valami
fura vírus, elmúlik. Bármi…
– Igen, tudom – felelem halkan.
A torkom égni kezd. Én is ugyanezt tettem. Kétségbeesve is
mondogattam magamnak, hogy nincs mitől félni, teljes egy évig az
elején nem vettem tudomást a tünetekről, és aztán elmentünk az
orvoshoz, önmagunkkal és kimondatlan félelmeinkkel háborúzva.
– Te is olvastál ilyeneket – folytatja csendesen James. –Emberek
titokzatos betegségekkel küszködnek, meghalnak látszólag ok
nélkül, és minden alkalommal arra gondolsz, hogy ez rémes, olyan
szomorú, de nem történhet meg velem sosem.
– Amíg aztán megtörténik.
 Felnéz rám, olyan levert arccal, hogy legszívesebben kinyújtanám
a karomat és megölelném, vagy legalább megérinteném a kezét. De
nem teszem, mert már régóta nem ilyen a kapcsolatunk, és nem
tudom, el lehetne-e kezdeni ezt most.
– Igen – mondja. – Amíg megtörténik.
Megint elhallgat, és én ekkor jövök rá, hogy még mindig nem
tudom, miért jött. Mert bűntudata van? Vagy csak látni akarta
Emilyt, vagy engem akart támogatni? És mi a helyzet Evával? Túl
fáradt és túl szomorú vagyok, hogy rákérdezzek. Hogy átbeszéljük.
Meg talán amúgy is túl késő. Megint Emilyre nézek.
– Sokat gondolkodtam – mondja James. – Mindenen. Amióta
eljöttél Olaszországba… – Csak várok. – És hogy én hogy kezeltem
ezt az egészet. – Megint rám pillant. – Nem a legjobban, úgy értem.
– Nehéz helyzet volt. A legnehezebb. – Ha már vallomásoknál
tartunk, én is megteszem a magamét. Már nem maradt bennem
semmi büszkeség, amibe kapaszkodhatnék, az igazam tudatában
bugyogó harag, ami olyan sokáig éltetett, elpárolgott. – Én sem,
James. Most már bevallhatom, hogy igazad volt, tényleg
versenyeztem. Nem akartam, de látom, milyen lehetett. Azt hiszem,
valahogy így tartottam a kezemben az irányítást, miközben persze
nem. Nem lehetett.
– Akkor is… Én meg csak egyszerűen elzárkóztam. Ez nagyon
nehéz lehetett neked. Azt hiszem, én meg így próbáltam irányítani,
de ez sem működött.
– Semmi sem működött.
– És tényleg hittem benne, hogy boldogabbak lehetünk külön. –
Olyan a hangja, mintha épp bocsánatot kérne.
– Tudom. És én is erre jutottam. – Bár még mindig eszembe jut,
mi lett volna, ha mások vagyunk, erősebbek, akkor talán a
házasságunk is kibírta volna, még ha a lányunk nem is.
Pont, ahogy Evának is mondtam, tudom, hogy nincs értelme a
múlton borongani, elmerülni a megbánásban. Ami történt,
megtörtént. Jamesnek már felesége van, aki az ő gyerekével terhes.
Már nem tehetjük fel a kérdést, hogy mi lett volna, ha.
– Mikor felraktad azt a honlapot… – folytatja James halkan, és én
megfeszülök –, olyan bűntudatom lett.
 Erre meglepődök.
– Neked?
– Mintha valami másik valóság lenne, láttam, milyen lehetett
volna az életünk. Arra gondoltam, miért nem tettem meg én. Miért
nem jutott az eszembe? Miért… – A hangja megremeg, elcsuklik. –
Miért adtam fel csak úgy?
– Nem adtad fel, James.
– Hogy mondhatod ezt…
– Mondhatom. – És tudom, hogy ez most igaz, nem számít, mivel
vádoltam. – Mindig is ott voltál mellettem, mindig is támogattál. És
azt a döntést hoztad meg, amiről hitted, hogy a legjobb Emilynek.
– Nem tudom, ez mennyire igaz. – Olyan halkan mondja, hogy
alig hallom. – Talán csak így volt könnyebb nekem. –Ugyanezeket a
szavakat vágtam hozzá egyszer, de nem azzal a szándékkal, hogy a
szívére vegye. – Azt akartam, hogy vége legyen, Rachel – vallja be. –
Mert annyira fáj.
– Tudom.
Megköszörüli a torkát, felegyenesedik.
– Szóval azért jöttem, hogy Emilyvel legyek, de miattad is. – A
szemembe néz, elszánt és olyan nagyon levert. – Sajnálom, Rachel!
Bocsáss meg, hogy nem voltam jobb férj! Jobb apa.
– Ó, James… – A torkom elszorul, túlságosan fáj, hogy újabb
szavakat préseljek ki. Megrázom a fejem. – Ne!
Csak ennyit mondok.
– De ki kell mondanom. Olyan régóta gondolok erre! Azt
mondtam magamnak, hogy ha teljesen őszinte vagyok veled, ha
odamegyek, hogy Emilyvel legyek, akkor cselekszem helyesen. Még
így is, hogy többet tettem, mint amit a legtöbb férfi tett volna. De
végig úgy éreztem, kudarcot vallok, mire még jobban megkötöttem
magam, és úgy tettem, mint akinek igaza van. Mintha valamiféle
mártír lennék. – Nem lehet nem meghallani a gúnyt a hangjában.
– Szerintem meg én viselkedtem úgy, mint egy mártír. –Megint
megrázom a fejem, próbálom lenyelni a torkomba nőtt gombócot. –
Mindketten követtünk el hibákat, James. Mindketten tettük, ami telt
tőlünk. Ennél többet mit lehetne mondani? Mi mást tehettünk volna?
 – Megbocsátasz nekem? – Olyan esdeklő tekintettel néz rám,
hogy elszégyellem magam. Én értem el, hogy bűntudata legyen?
Idekergettem ebbe a csapdába a vad vádaskodással, a dühödt
érzéssel, hogy nekem van igazam?
– Nincs mit megbocsátanom, de ha ez kell, akkor igen,
megbocsátok. És örülök, hogy itt vagy!
Némán a kezemért nyúl, megfogom a kezét. Így állunk
összefűzött ujjakkal, és nézzük együtt a lányunkat.
Másnap dr. Rossi leül velünk, arcán fájdalmas kifejezés, és én már
tudom, hogy számítottam erre. Emilyt már kezelik pár hete, és nem
változott az állapota, nem látnak javulást az agyáról készült
felvételeken.
– Tulajdonképpen – néz mindkettőnkre dr. Rossi –, az
agytevékenysége romlott valamennyit, mióta itt van. Csak
árnyalatnyit, de akkor is mérhető a romlás. Sajnálom!
– Akkor a kezelés nem működik? – James hangja hitetlenkedve
cseng, bár pontosan ezt jósolta, hogy ez fog történni. Semmi
meglepetés.
– Az idegstimuláció, amit mi kutatunk, úgy tűnik, jobban hat a
traumatikus sérültekre – magyarázza óvatos, bizonytalan angoljával
dr. Rossi. – És nem annyira segít a degeneratív neurológiai
elváltozásokban szenvedőknek, ott a romlás nehezebben
visszafordítható.
Ha nincs diagnózis, akkor a tudatlanság reménynek érződhet, ha
az ember hagyja. Vagy vereségnek.
– Akkor ez most mit jelent? – kérdezem. A hangom mintha a
testemen kívülről jönne. – Hagyjuk abba?
– Azt javaslom, állítsuk le a kezelést, igen.
Meglepően kevés mondanivaló marad ezután. Dr. Rossi rákérdez
az utazásra, én mondok valamit, hogy felkeresem a mentőt. Dermedt
vagyok, mintha a szoba felett lebegnék, és nézném, mi lesz ebből.
Egy ponton aztán James megfogja a kezem, és visszamegyünk
Emily szobájába. Az ágy lábánál állunk, és lenézünk a mi gyönyörű
kislányunkra, a párnán szétterülő, szőke tincseire, az arcára árnyékot
vető szempillájára. Olyan kicsi, olyan drága, olyan mozdulatlan!
 Ez nem az élete vége, még nem, de a reményeim vége lett. Emilyt
átszállítják majd a palliatív osztályra, és ez az lesz, ami. Életvégi
ápolás, várakozás a végre, jöjjön, amikor jön.
– Emlékszel, mennyire szerette felkapcsolni a lámpát reggel? –
kérdezi halkan James.
Megjelenik előttem: Emily biztonságban ül James karjában,
kinyújtja az egyik kezét, felkapcsolja reggel a lámpát, elektromos
fénnyel árasztva el a konyhát.
– Olyan büszke volt rá, hogy tud ilyet!
– És mindig ugyanazt mondta…
– De sötét van itt – mondjuk együtt Emily egykori dallamos
hanglejtésével fényt!
Mosolygunk mindketten, halkan nevetünk, és aztán megindulnak
a könnyek, végigfolynak James arcán, kiszakad belőlem a zokogás.
James átkarol, én a vállára hajtom a fejem. Egyikünk sem beszél,
csak hagyjuk sírni egymást.
Emilyvel töltjük a délutánt, ott ülünk az ágyánál, a világ
elszáguld mellettünk. James elintézi a telefonokat: felhívja a légi
mentőt, a bostoni gyermekkórházat, én meg örülök, hogy
megcsinálja. Nem bírok már erős lenni.
A gondolataim elsodródnak meg elhalványulnak, emlékek
ragadnak meg, elengednek, amíg végül már csak ülök ott a késő esti
vihart követő napfényben, és nézem a lányom arcát.
Evát alig láttam, mióta megjött James, úgyhogy kora este azt
mondom Jamesnek, hogy menjen el, vissza a vendégházba, legyen
vele.
– Szüksége van rád – mondom, mire ő legyőzötten néz rám.
– Mi most nem…
– Szüksége van rád.
Elmegy. Egyedül maradok Emily szobájában, nézem, ahogy
megnyúlnak az árnyékok, a kórház elcsendesedik körülöttem. Akik
látogatóba jöttek, most már hazamennek, a nővérek és az orvosok is
végeznek. Olyan sokszor voltam már így, úgy ismerem a kórházi
éjszakák és nappalok ritmusát, ahogy a lélegzetemét.
És furcsa, hogy egy napon, talán hamarosan, nem ez lesz már az
életem. Nem ülök majd Emily ágya mellett, nem beszélek hozzá,
nem vagyok vele, nem álmodozók, hogy mikor lesz majd jobban.
Nem ébredek fel arra reggelenként, hogy rohanni kell a kórházba, és
nem úgy érek haza késő este, hogy csak beesem az ágyba.
Ha erre gondolok, már nem fáj annyira, mint régebben. Talán
mert eljöttem Olaszországba? Nem számít, hogy nem hozott
eredményt a kezelés, az utazás nem volt hiába. Ez vezetett el engem
az elfogadáshoz, valamiféle békét hozott, amit már látok a
horizonton, ha nem is érzem még. Közelebb hozott Jameshez és
Évához is. Különös, újfajta reményt adott.
És elhozta nekem ezt a pillanatot, mikor képes vagyok rá, hogy
elsimítsam Emily haját a homlokából, és megcsókoljam az arcát.
– Kicsi szívem – mondom, és a hangomban ott rezeg minden
szeretetem. – Ideje hazamenni.
 Drága Babszem!
Ma van a harmadik szülinapod! Hároméves vagy, csupa tűz! Imádlak,
ahogy vagy, Babszem! Imádom azt az embert, akivé épp válsz!
Akkor nézzük, mit szeretsz most, hogy épp hároméves lettél! A
hercegnős rózsaszínt, persze. Ezt mondani sem kell. Szereted a
grahamkekszet, szeretsz gyurmázni és Rod Stewartra táncolni – még
mindig ő a kedvenced!
Most kezdtél el teljes mondatokban beszélni, és a homlokodat fúrod az
ujjaddal, mikor épp ezzel próbálkozol, mintha elképesztő összpontosítás
kellene ehhez, és a hitetlenkedő boldogság kiül az arcodra, mikor sikerül,
mintha kvantumfizika lenne vagy agysebészet. Zseniális vagy, Babszem!
Kicsit selypítesz, imádom. Nem is akarom, hogy elmúljon. De tudom,
hogy kinövöd, tudom, hogy rendesen fogsz beszélni, egyre több szót raksz
majd össze, és bár izgatottan várom, alig bírom elviselni a gondolatot. Azt
akarom, hogy pontosan ugyanilyen maradj, Babszem, mert tökéletes vagy!
Szeretlek:
Anya
 HUSZONHATODIK FEJEZET
Eva
Esik, mikor leszáll a gép Bostonban, párásan szitál, mint amikor
az ember elsétál a locsoló előtt. Ez életem legfurcsább és
legszomorúbb negyvennyolc órája volt, és nem tudom, mit érzek.
Jamesszel nem beszéltünk rendesen. Tudtam, hogy ez nem a
megfelelő idő és hely erre, úgyhogy a háttérbe húzódtam, míg ő
Emilyvel és Rachellel volt.
Mikor visszajött a vendégházba érkezése másnapjának az estéjén,
fáradt volt, és kétségbeesett, elmondta, hogy dr. Rossi közölte, a
kezelés nem működik, és Rachel beleegyezett, hogy ideje
hazamenni.
– Ó, James! – Nem tudtam semmi mást mondani, és nem is
kellett.
James kinyújtotta a kezét, és megölelt, én meg arra gondoltam,
nem is emlékszem, mikor értünk egymáshoz utoljára. Olyan jó érzés
volt, hogy átkarol!
– Annyira sajnálom! – mondtam, remélve, hogy érti, nem csak a
hírre gondolok, amit most hallottam tőle. James bólintott, még
mindig a karjában tartott. Majd lesz idő később is megbeszélni.
Talán túl sok is.
Rachel csendes volt, és távol járt gondolatban az út alatt, elveszett
a saját világában, és én békén hagytam, éreztem, hogy most erre van
szüksége. Ezúttal mintha észre sem vette volna a bámész
pillantásokat a reptéren, a suttogásokat a repülőn, miközben Emilyt
a hordágyhoz kötve felvitték hátúira a kiürített sorok helyére.
Szerencsénk volt, hogy ilyen gyorsan el tudtuk intézni az utazást,
időnként két hétig is eltart, mire helyet tudtak adni egy kereskedelmi
járaton a hordágynak. Arra gondoltam, vajon ki másnak kellhet épp
az a hátsó hely, a kis terület, ahova befér az ágy. Ki más tesz fel
mindent a reményre, kétségbeesetten vágyva rá, hogy jusson
valamire?
Bostonba megérkezve Rachel beül a mentőbe Emilyhez, elkíséri a
kórházba. James taxival megy utánuk, hogy segítsen majd Emily
elhelyezésében, én hazaviszem a kocsit. Minden mintha véget érne,
de ez a bennem növekvő élet azt követeli, hogy vegyék észre és
ismerjék meg.
Már kezd látszani, egészen aprócska pocak csak, de nagyobb,
mint előző alkalommal ilyenkor.
Előző alkalommal… Tudom, hogy el kell mondanom Jamesnek.
Olyan sok mindent kell elmondanom neki, és remélem, imádkozom
érte, hogy elég erősek legyünk. De ha nem, akkor is tudom, hogy el
kell mondanom neki az igazat.
Magamnak is be kell vallanom az igazat, ami elől olyan sokáig
menekültem. Amióta megtudtam, hogy terhes vagyok, amióta
elmeséltem Rachelnek mindent, rájöttem, hogy ezt tettem éveken át.
Átvertem magam, hogy azt higgyem, ha sikerül teherbe esnem és
kihordanom egy babát, akkor valahogy jóváteszem a kisbabám
halálát. Hogy kiegyenlítek valami láthatatlan mérleget, amit észre
sem vettem, hogy ott tartok a fejemben.
De persze ez nem lesz így, ahogy ha Rachelnek lenne egy másik
gyereke, az sem tenné jóvá Emily elvesztését. Ez olyan nyilvánvaló,
első lecke alappszichológiából… Ha valaki közölte volna velem,
hogy ezt csinálom, kinevettem volna. Gúnyosan.
Persze egy gyereket nem lehet másikkal helyettesíteni. Ezt mindenki
tudja.
De hiába tudsz valamit, még hiheted azt a szívedben mélyen és
titokban, annyira, hogy azt még magadnak sem ismered el.
És a pár napban, miután kiderült, hogy terhes vagyok, és
hazajövünk Bostonba, megállapítom, hogy pontosan ezt tettem
mindvégig.
Egyedül vagyok a lakásban, egyik üres szobából a másikba
vándorlok, úgy érzem, mintha sokkal hosszabban lettem volna távol,
nem csak pár hétig. A levegő kicsit állott bent, és nincs a hűtőben
semmi, csak szottyadt saláta meg penészes sajt. Vajon mit evett
James – tűnődöm el –, mi járt a fejében és a szívében az elmúlt egy
hónapban? Fogalmam sincs, állapítom meg. Annyira eltávolodtunk
három hónap alatt, hogy fogalmam sincs, valaha képesek leszünk-e
majd áthidalni ezt a távolságot, még a legjobb akarattal is. De azt
tudom, hogy meg fogom próbálni.
 Becsukom a hűtő ajtaját, és bemegyek a hálóba: a paplan gyűrött,
az ágynemű nagyon úgy fest, mint amit nem mostak ki egy ideje.
Lehúzom és begyűröm az egészet a mosógépbe, de közben belátom,
Hogy csak húzom az időt. Mert már tudom, mit fogok csinálni.
És tíz perc múlva, miután leadtam online a rendelést a boltnak, és
elindítottam a mosógépet, meg is teszem. Benyúlok a még mindig
becsomagolt vállfák mögé és kitekerem a mintás sálat, ott van a kis
lakkozott dobozka, amit sosem nyitottam ki.
Tizenhat évvel ezelőtt betettem a két ultrahangfotót ide,
lecsuktam a fedelét, és többé nem nyitottam ki. Sokszor megfogtam,
és arra gondoltam, talán kinyithatnám – többször is, de sosem
tudtam rávenni magam.
Most megteszem. A fedél leragadt, gyengéden le kell
feszegetnem, a szívem olyan vadul dobog, hogy azt hihetném,
bombát hatástalanítok. Félreteszem a fedelet, és kiveszem a két
képet: két selymes, vékony papírlap, a képek elhalványultak az évek
alatt, a szélük visszapöndörödik, de azért látom őt.
Mind egy ígéret, úgy lebeg ott, a hüvelykujjával a szájában.
Emlékszem, mondta is a szonográfus, mielőtt megnézte a szívét,
még a rossz hír előtt. Nézze csak, az ujját szopja! Nevettem, ámultam,
bár igazából nem láttam.
Most igen. Tökéletesen: az apró lábujjakat, a kicsi kezet, a
hüvelykujjat a szájában. Ezen a fotón nem látszik, hogy a szíve
összezsugorodott és fejletlen. Csak egy fekete folt a mellkasában,
ahogy lennie kell. Tökéletesnek látszik, semmi másnak. Emlékszem a
rúgásai rebbenésére, ahogy lehunyom a szemem.
Tizenhat éve vagyok szomorú, és sosem engedtem meg
magamnak a gyászt. Hogy lehetséges ez?
– Eva?
Döbbenten nyitom ki a szemem, James áll a háló ajtajában, kócos
és fáradt. Még mindig a kezemben tartom az ultrahangfelvételt.
– Mit csinálsz? – biccent a kép felé. – Mi ez?
Habozok, nem akartam így elmondani neki, mikor olyan
sebzettnek érzem magam, és nem állok rá készen, ő meg épp
Emilytől jön.
 – Egy kép – mondom, és visszateszem a dobozba, de mikor
megpróbálom visszatenni a fedelet, megint elakad. Hagyom. – Hogy
van Emily?
– Ugyanúgy. – Egy pillanatra elhallgat, majd folytatja. –Igazából
rosszabbul.
A szívem összeszorul, elindul bennem a földrengés.
– Rosszabbul?
– Dr. Rossinak igaza volt. Az agytevékenysége csökken.
Valahogy… egyre kevésbé van itt, ha lehet ilyet mondani. Még
Rachel is látja. Érzi. Egyre több hiányzik.
– Akkor ez mit jelent… mi lesz?
– Dr. Brown elvégez pár vizsgálatot az elkövetkező néhány
napban. Utána meg… döntenünk kell.
– Mármint… – Nem bírom kimondani.
– Igen – bólint.
– Ó, James! – Felkelek, otthagyom a két képet, odamegyek hozzá.
Ő átkarol, a vállára szorítom a fejem.
– Eva…
– Annyira sajnálom! – suttogom. – Az egészet.
– Én is. – Szorosabban ölel magához. – Én is.
Arra gondolok, azt remélem, hogy talán ennyi. Talán már jól is
vagyunk, továbbléphetünk. Olyan könnyű lenne…
Csakhogy nem lenne az. Már eleget éltem hazugságban, eleget
hallgattam. Korábban sem választottam a könnyebb utat, mikor úgy
döntöttem, segítek Rachelnek, és most sem választom azt.
Gyengéden kibontakozók az öleléséből, hátrébb lépek. Lenéz
rám, egy ránc elmélyül a homlokán, félelem villan a szemében.
– Eva?
– James, terhes vagyok.
Valami megvillan az arcán, nem tudom eldönteni, hogy
meglepetés, megkönnyebbülés vagy valami más, amit nem akarok
megnevezni.
– Mióta tudod? – kérdezi kis csend után.
– Pár napja. De azt hiszem, már legalább nyolchetes. –Nem mond
semmit, én ráveszem magam, hogy megkérdezzem. – Mit gondolsz?
A hajába túr, még jobban összekócolja.
 – Őszintén? Nem tudom.
– Rendben. – Ez jobb, mint egy-két válasz, amit adhatott volna,
amit félig-meddig vártam.
– Csak… Emily… – Rám néz, a tekintetében most már gyötrelmet
látok. – Tudom, hogy ezt mondtam végig, és ez talán kifogásnak
hangzik, de… közel vagyunk a végéhez. És nem olyan érzés, mint
hittem.
– Mit hittél, milyen lesz? – kérdezem halkan.
– Azt gondoltam, megkönnyebbülök. – A hangja elcsuklik, ahogy
kimondja azt a rohadt szót. – Tudom, ez rémesen hangzik, de már
olyan régóta tart, és Emily csak egyre rosszabbul lett. Azt akartam,
hogy vége legyen. – Levegőt vesz, én is beleremegek vele együtt. –
Próbáltam úgy tenni, mintha nem ezt akarnám, de Rachel átlátott
rajtam. Azt hiszem, te is. És olyan bűntudatom volt…
– Ó, James! – Megrázom a fejem, átkarolom magam. – Azt
hiszem, mindannyiunknak bűntudata volt.
– Olyan nehéz volt tudni, mi a helyes. És elválasztani azt, amit
akar az ember, attól, amit remél, és amitől fél… Hogy mi az önzés, és
mi az önfeláldozás, hogy mi a legjobb neked, és mi a legjobb
Emilynek. Az egész összebogozódott.
Még sosem beszélt erről ennyit, és erre megtelik a szívem.
– Tudom, hogy így volt.
– És most, hogy tényleg itt a vége, már látszik… Úgy érzem,
mintha kihagytam volna egy csomó lehetőséget. Hányszor volt,
hogy ott ültem az ágya mellett, és csak a telefonomat bámultam?
Vagy az esték, mikor hagytam, hogy Rachel intézzen mindent, pedig
a lányommal lehettem volna? Szabadságot kellett volna kivennem,
eljönni… – Kitör belőle a zokogás, és mikor látom az arcán
végigguruló könnyeket, átkarolom, és a mellemre húzom a fejét,
mintha gyerek lenne.
– James…
Együtt elbotorkálunk az ágy széléig, a vállamon sír még pár
gyengéd percig, én a haját simogatom. Aztán hátrébb húzódik,
letörli a könnyeit, és a tekintete a dobozkára téved. Kilátszik a két
fotó.
– Ez mi?
 Mély levegőt veszek. Nyilván nem ez a megfelelő időpont, de
vajon mikor máskor jönne el az?
– Ez egy ultrahangfelvétel – felelem halkan.
James zavartan néz rám.
– De ha még csak nyolchetes…
– Nem ez a terhesség. – James rám bámul. – Volt egy lányom –
folytatom csendesen. Erre James szeme elkerekedik. – Meghalt a
terhesség huszonnegyedik hetében.
– Eva…
Persze ezt nem hagyhatom már abba. Úgyhogy elmondom neki
is, ahogy Rachelnek, akadozva, habozva, félve attól, hogy
megdöbben és elítél, de nem így történik.
– Ó, Eva… – A fejét csóválja, szomorúnak tűnik. – Eva…
Megint megölel, szavak nélkül, könnyek nélkül, egyszerűen csak
egymásnak dőlünk, ahogy az ég elsötétedik, leszáll az alkony, és
megnyúlnak az árnyékok a szobában. Ez egyszer nincs szükség
további szavakra.
A következő pár hét mintha ködös álomban telne. Éljük a
normális életünket, de semmi sem tűnik normálisnak. James sokat
van a kórházban, majdnem minden este, és én is bejárok Rachelhez.
Tényleg barátok lettünk Rachellel, akármilyen váratlan is ez. Még
ha felfoghatatlan is.
Dr. Brown vizsgálatai megerősítették, ami mindenki számára
nyilvánvaló lett: Emily itt fogy el a szemünk előtt. A korábbi
állapotát figyelembe véve furán hangzik, hogy hogyan lehet ennél
kevésbé jelen, de pontosan így éreztük. Nem ment el, még nem, de
már készülődött.
– Olyan érzés, mintha valaki másnak az életét élném –mondta
Rachel Emily kezét fogva, én meg vizet cseréltem a csokor alatt, amit
James apja küldött. – Olyan távolinak érzem magam ettől, Emilytől.
Talán csak túlélési mechanizmus. A dermedtség.
– Igen, ezt elhiszem.
Emlékszem, én is érzéketlenné dermedtem az abortusz után. Úgy
tettem, mintha nem történt volna meg. Senki sem tudta, Lucas
elment, és ettől könnyebb lett… meg nehezebb, mert senki sem volt
tisztában a fájdalmammal. Még én sem. De talán, ahogy Rachelnek
most, ez volt az egyetlen módja, hogy végigcsináljam azokat a
napokat, aztán heteket, végül éveket.
– Elmentem pszichológushoz – mondtam ki Rachelnek, mire ő
felhúzta a szemöldökét. – Mert… tudod.
Lassan bólintott.
– Talán jól tetted. Isten a megmondhatója, nekem is szükségem
lenne rá! – A tekintete Emilyre tapadt, aki teljesen mozdulatlanul
feküdt, alig látszott, hogy lélegzik. Rachel arca egy pillanatra
eltorzult, majd újra kisimult. – Miért ilyen nehéz az élet? – kérdezte,
és én nem válaszoltam, mert erre persze nem volt válasz.
Az élet tényleg nehéz, fájdalmas, zűrös és leverő, de
mindeközben ott a remény, remegő és megtépázott, de ez maradt.
Érzem, mikor elmegyek az első vizsgálatra a nőgyógyászhoz, és ott
ki kell töltenem a papírt.
Mielőtt megvizsgál, rákérdez az előző terhességemre, elmondom
neki az egészet, és most az egyszer nem remeg a hangom.
Dr. Stein átnyúl az asztal felett, a kezemre teszi a kezét.
– Részvétem! – mondja. – Elképesztően nehéz lehetett.
– Igen, az volt. – Elhallgatok. – Még mindig az – teszem hozzá. És
ez, hogy kimondom, segít valahogy.
Reményre találok, mikor meglátogatom a szüleimet, és
elmondom nekik, hogy terhes vagyok, anyukám elsírja magát, apa
ragyog. Ennyiben is hagyhatnám, megint olyan könnyű lenne, de
nem teszem.
– Anya, apa… – Elsápadnak a komoly hangra és komor
arckifejezésre. – Ez nem az első terhességem.
És elmondom nekik, ahogy elmondtam Rachelnek, Jamesnek és
dr. Steinnek, és anyukám megint sír, és apám összeesve magába
roskad, megdöbbenti őket a vallomás, és hogy ilyen sokáig
magamban tartottam. Mindig arra számítottam, hogy
megdöbbennek majd, hogy csalódottak lesznek, akár el is ítélnek, de
azt nem vártam, hogy fájni fog nekik.
– Ó, Eva! – ölel meg anya. – Bárcsak elmondtad volna nekünk!
Bár ott lehettünk volna akkor melletted!
Átkarolom, érzem, milyen törékeny.
– Nem akartam csalódást okozni nektek…
 – Eva… – Apám szinte morog, így rejti el az érzelmeit. – Te sosem
okozhatsz csalódást nekünk.
– Ha megtartottad volna – folytatja remegve anya –, segítettünk
volna. Ezt tudod, ugye?
– Igen. – Alig bírom kimondani, ahogy hallom a hangjukban a
megbánást és a vágyakozást. – Tudom.
– De nagyon nehéz lett volna – teszi hozzá anya. – Túl nehéz
talán…
A kérdő hangsúly elárulja, hogy nem hisz ebben igazán. Kiutat
keres nekem, mert ezt teszik az anyák.
De nem hagyom, hogy így segítsen.
– Nem tudom, anya, hogy nehéz lett volna-e, vagy nem. De nem
így döntöttem.
És ez a baj, mindig is ez volt a baj. Kínoz, hogy nem tudom, hogy
mi lett volna, ha… De, ahogy Rachel mondta, nem számít semmi,
nem számít, hogy megbántam-e, el kell engednem. És ennek a része
az is, hogy elmondtam a szüleimnek.
Megöleljük egymást, és tovább sírunk, még apám is, és nem
könnyű, mert tudom, hogy ez itt törés köztünk, inkább szeretet
alkotta, mint fájdalom, de akkor is törés. Be fog gyógyulni, mint
minden, de heg marad utána, mint mindig a mély sebeknél. És ez
csodálatosképp nem baj, mert a hegek nem okvetlenül
szégyenfoltok. Hanem a túlélés jelei.
Kora szeptemberben járunk, mindjárt belépek a második
trimeszterbe, mikor belekezdek egy kis szabadúszó munkába,
segítek másoknak az online marketingben és a közösségi-média-
megjelenésben. Tudom, hogy otthon akarok majd lenni a
gyerekemmel, de kell a pénz, és meg akarok tartani valami másféle
elfoglaltságot és érdekeltséget is.
James egyetért, és segít a honlapomban, javaslatokat tesz, jobban
érdekli az újsütetű karrierem, mint eddig bármi. Visszatalálunk a
régi ritmusunkhoz, és közben újak is kialakulnak. Frodónak hívja a
pocakomat, és azzal szórakozik, hogy minél abszurdabb neveket
rángat elő: Thor meg Optimus Prime.
Új házat kezdünk keresni, mert ez a lakás nem elég nagy babával.
Másik környékre gondolunk, talán lehetne a parton Boston és New
Hampshire között, Marblehead vagy Rockport. Jamesnek tovább
tartana bejutni az irodába, de ott vannak strandok, játszóterek és a
friss, tiszta levegő. Izgatott vagyok, ha erre gondolok, mindkettőnk
miatt.
Egy augusztusi hétvégén elmentünk házat keresni, és egy
romantikus fogadóban aludtunk közvetlenül a parton, a hullámok
hangja volt a szeretkezésünk háttere. Később végigsétáltunk a
holdfényes strandon, és James elmesélte, hogy Emily imádott
homokvárat építeni, és hogy az utolsó alkalom, amire emlékszik,
mikor még jól volt, az egy Cape Cod-i nyaralás volt.
Fogom a kezét, ő beszél, én hagyom, hadd jöjjenek a szavak,
tudom, hogy nem azért meséli el nekem, mert kell, hanem mert el
akarja. Be akar vonni a gyászba, és ez így jó.
Egy csoda szép napon szeptember derekán, mikor a leveleket már
megérintette az aranyló rozsda, az ég ősziesen ragyogó,
fájdalmaskék, felhív Rachel. Nem beszéltem vele már pár hete, az
Olaszországból visszatérés után kezdődő romlás és az időnkénti
kórházi látogatásaim óta elmaradtunk egymás mellől, és úgy
éreztem, jól van ez így. James továbbra is a legtöbb estéjét a
kórházban töltötte, és elmondta nekem, mi a helyzet: Emily
nagyjából ugyanúgy volt.
– Eva? Itt Rachel. – A hangja csendesebb és összeszedettebb, ez
valamiért megriaszt. – Emily – mondja ugyanezen a nyugodt
hangon.
– Emily…
– Itt az idő.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
Rachel
Különös, mennyire készen állok erre. Éveken át gondolni sem
voltam hajlandó rá, minden lélegzetemmel küzdöttem ellene, és
most, hogy eljött az idő, furcsa belenyugvást érzek, ahogy arra soha,
de soha nem számítottam volna.
Az elmúlt pár hónap, mióta visszajöttünk Olaszországból,
nagyon nehéz volt. Végtelen hosszúnak, ugyanakkor olyan nagyon
rövidnek éreztem, mert egyfolytában a vége felé vezettek, mindig és
mindig, és az egyik felem azt akarta, kellett neki, hogy eljöjjön, a
másik meg a gondolatát sem bírta elviselni.
Emily folyamatosan tovább hanyatlott, az agy tevékenysége egyre
gyengébb és gyengébb lett. Látom, érzem, és most az egyszer nem
harcolok ellene. Bármi is a baja – vírus, DNS-hiba, valami titokzatos
kór –, de most elveszi az életét. Már elfogadom, ahogy eddig sosem
voltam rá képes.
Mikor hazajöttünk Olaszországból, eleinte ott volt a véglegesség
érzése. Megtettem mindent, amit tudtam. Elmúlt a küzdőszellem
belőlem, merevség és érzéketlenség vette át a helyét, amit féltem
próbálgatni, mennyire erős. És ha mély érzelmek kavarognak alatta?
Tényleg akarom tudni?
– Majd megtudod – mondta Andrew komor, szomorú mosollyal a
hozatott pizza felett. Augusztus volt, az idő nyomasztóan meleg és
párás, olyan nap, amikor az ember már felkelés előtt izzadni kezd. –
Az érzelmek nem bujkálnak örökké. Felbugyognak majd, mint a
láva.
– Igen. – Nem lehet elbújni a gyász elől. Ez csak halogatás. – Csak
remélem, hogy készen állok majd rá, ha eljön.
Letettem a fél szelet pizzát, és Jake-et néztem, ahogy a hőség
ellenére a kis műanyag mászókán mászik. Tele volt örömmel,
kivirágzott, mióta Bostonba költözött, és maga mögött hagyta a
múltat meg a fájdalmakat.
– Félek visszakapni az életemet – vallottam be Andrew-nak
halkan. – Még azon túl is, hogy mindez mit jelent Emilynek. Félek,
hogy nekem mit jelentene. – Üres tekintettel néztem rá, próbáltam
nem bűntudatot érezni, hogy ezt gondolom, hogy magam miatt
rettegek, ahelyett, hogy a lányommal törődnék. – Nem is tudom,
hogy még tudok-e élni, hogy vajon létezek-e egyáltalán a kórházon
kívül.
Andrew kinyújtotta a kezét, megfogta a kezemet, én hagytam.
Igyekeztem több embert beengedni az életembe: Jamest és Evát,
most Andrew-t. Még a régi barátaimat is, Sarah-t és Denise-t,
nemrég írtam mindkettőnek, és azonnal válaszoltak, mint akik alig
várták, hogy újra beszéljünk. De nehéz volt, mintha olyan izmokat
dolgoztatnék, amiknek már a létezéséről is elfeledkeztem. A
nyújtózás jólesett, de a fájdalom felvetette a kérdést, hogy megéri-e.
– Majd megtanulod, hogyan tudsz élni – vélte Andrew. –Talán
nem lesz sem könnyű, sem gyors, de meg fog történni. És segítek
neked. Ha akarod.
Bólintottam, nem bíztam magamban, hogy bármi mást tudnék
mondani, vagy akár tudni, hogy vannak-e rá szavaim.
Meglátogattam anyát nem sokkal azután, hogy hazaértünk
Olaszországból, és láttam, hogy amíg nem voltam itt, tovább romlott
az állapota, mire még egy adag bűntudat nehezedett rám, hogy talán
itt kellett volna maradnom, hogy vele legyek. Megérte ez egyáltalán?
Megérte az időt és a pénzt, az energiát és a fáradságot, hogy
elvigyük Emilyt valahova, ahol nem lett jobban?
– Persze hogy el kellett mennetek – mondta anya, bár nem
fogalmaztam meg hangosan a félelmeimet. Túl jól ismert. – Egy
anyának megkell tennie a gyerekéért mindent, amit csak tud, nem
számít, mi az.
Az arca ellágyult, és én megértettem, hogy nem csak rólam meg
Emilyről beszél. Hanem saját magáról.
– Nem számít, mi az – ismételte.
Vajon anya feláldozta a saját egészségét és a drága gyógyszert,
hogy lehetővé tegye nekem ezt az olaszországi utat? Ragaszkodott
hozzá, hogy nem, de én nem voltam biztos ebben. És tudtam, hogy
megtenné újra, ha megtehetné.
Ahogy én is.
Továbbra is a kórházban töltöttem a napjaimat, de már nem
valami kétségbeesett kötelesség volt ez, hanem inkább a békesség
helye. Élveztem a lányommal töltött időt, ilyen egyszerű volt ez.
Egyik délután szembejött az a nő, akit egy hónappal ezelőtt láttam,
mikor összefutottunk a kis konyhában teafőzéskor. Most is
ugyanolyan bizonytalan pillantást vetett rám, kimerültnek tűnt.
– Szia! – köszöntem rá. – Nehéz nap?
– Minden nap nehéz, de igen – grimaszolt. – Ez nagyon rossz. –
Az ajka egy pillanatra megremegett, aztán összeszorította. – Sokkal
gyorsabban történik, mint gondoltuk, úgy tűnik. Gyorsabban, mint
reméltük.
– Sajnálom!
A vállára teszem a kezem egy röpke pillanatra, csak hogy
tudassam vele, értem, mert igen, Isten a tanúm, hogy így van. Rám
mosolygott, és bólintott, visszapislogta a könnyeket, és csendben
megfőztük a teát. Ez több mint amit eddig tettem, ez elég volt.
És most eljött a szeptember, ez a csodálatos időszak Bostonban, a
levelek csak kezdenek színesedni, minden ragyogó, friss, és csupa
ígéret. A gyerekek visszamennek az iskolába, a sárga buszok az
utcán pöfögnek, az emberek ruganyos léptekkel járkálnak. A
szeptember nekem mindig is alkalmasabbnak tűnt arra, hogy az
ember újévi fogadalmat tegyen, mint a jeges, sötét január.
És egy csoda szép, ragyogó napon dr. Brown megmondja nekem,
hogy Emily haldoklik. Egy ideje már így van, de most tényleg végül
megtörténik, itt a vége. Már nem valami távoli nap, amit kétértelmű
célzásokkal kerülgetünk, és arra gondolok, mikor és mi lesz, ha. A
teste kezd kikapcsolni, a szíve lassabban dobog, a légzése egyre
nehezebb, a veséje kezd leállni. Minden lezárul és kikapcsol.
Halkan beszél, kedvesen, a szeme bánatos, és engem nem lep
meg, amit mond. Tulajdonképp örülök, hogy nem kellett sosem
meghoznom a kínzó döntést, hogy leállítsuk-c az életfenntartást,
hogy véget vessünk-c Emily életének, hogy leválasszuk, ne eltűnjön.
Ez a döntés rám várt volna, de most megtörténik.
– És mennyi… mennyi van hátra? – kérdezem.
Dr. Brown szobájában vagyunk, mint már annyiszor, James ott ül
mellettem, az arca kőmerev, a tekintetében kín ég. Dr. Brown kérte,
hogy ma reggel menjünk be hozzá mindketten, és a hangjából
tudtam, hogy ez jön. James is, de hiába számítottunk rá teljesen,
mégis hitetlenkedés is mozog bennünk.
– Ebben a stádiumban? – Dr. Brown egymásnak támasztja az
ujjait, a mosolya csupa részvét, most végre már el tudom fogadni
ezt. Nem hagyott el minket végül is. – Szerintem huszonnégy óra,
talán negyvennyolc.
Hát, ilyen hamar. Annak ellenére, hogy ennyit készültem erre a
pillanatra, a kimondott szám mellbe ver. Negyvennyolc óra, vagy
talán sokkal kevesebb idő elteltével a lányom halott lesz. Ez túl sok
nekem, mint a kvantumfizika vagy az algebra. Egyszerűen nem fér a
fejembe, bár nem vagyok meglepve.
– És… hogyan történik? – kérdezi James. – Mármint… hogy kell
ezt intézni?
A hangja rekedt és karcos, a ruhája ujját rángatja. Egyikünk sem
tudja, hogyan legyen. Milyen a halál logisztikája? Olyan különös,
hogy erre is menetrend kell, meg kell mondaniuk, mit csináljunk,
szabályokat kell követni!
Dr. Brown átbeszéli velünk, elmondja, hogy kikapcsolják Emily
monitorjait, magunk lehetünk, békében. A személyzet tudni fog a
helyzetünkről. Hiszen ez itt a palliatív osztály végül is. Van erre
protokoll, és döccenés nélkül működik, mert ez a dolguk, és jók
ebben.
Láttam már távolról, mikor ki-be járkálnak egy félhomályos
szobából, az ápolók lábujjhegyen mennek el előtte, arcukon
részvétteli aggodalom. Az ember tudja ezt. Még ha nem is mondja
meg senki, akkor is egyértelmű. És most rajtunk a sor.
Visszamegyünk Emily szobájába, minden olyan erőltetett, nem
stimmel. Ügyetlennek érzem magam, ahogy megyek, bár tudom,
hogy kívülről nyilván normálisnak látszom. Vagy talán nem.
Igazából, állapítom meg, fogalmam sincs, hogy festek, milyen
vagyok, semmit sem tudok. Valahol a testemen kívül létezem, bár
közben itt is vagyok, jelen vagyok a pillanatban, tudatában vagyok
minden egyes lélegzetvételnek, a bőrömet érő hűvösnek, annak,
ahogy megnyikordul a nővér széke a folyosó túloldalán.
– Fel kell hívnunk pár embert – mondja pillanatnyi szünet után
James. Mindketten ott állunk Emily szobájának a közepén, mintha
nem tudnánk, hol vagyunk. – Anyukádat… apámat.
– Most? – Ellenállás támad bennem az ötletre, hogy az érzelmi
energiámat rokonokra és magyarázatokra pazaroljam. Annyival
könnyebb lenne utána telefonálni! Vagy legalábbis azt hiszem. De az
az igazság, hogy nem tudom, milyen érzés lesz bármi.
James felém fordul, rám néz.
– Nem kell apámra számítanunk – mondja halkan. Az apja
összesen háromszor látogatta meg Emilyt, mióta megbetegedett, és
minden alkalommal egyre kínosabban érezte magát, rá sem akart
nézni a gyerekre, nemhogy megérinteni, vagy beszélni hozzá. – De
anyukád… talán ő el akar köszönni.
– Igen. – Gombóc nő a torkomban, lenyelem. Most dermedt
érzéketlenségre van szükségem. Csak úgy tudom ezt végigcsinálni,
csak ezt az egy módot ismerem.
– Még valaki? – kérdezi bizonytalanul James, és körbenéz a
szobában, mintha valaki felpattanhatna egy szék mögül, és én
ránézek, mert persze, van még valaki.
– Eva – mondom határozottan. – Neki itt kell lennie.
Felhívom Evát, mert így érzem helyesnek, és aztán megmondom
Jamesnek, hogy hívjon fel mindenki mást, és leülök Emily ágya
mellé. Fogom a kezét, simogatom a haját, egyik felem hitetlenkedik,
hogy talán most utoljára teszem ezt. Arra gondolok, ahogy azzal
kínoztam magam, mikor kómába esett, hogy mik voltak az utolsó
alkalmak. Mikor adtam neki utoljára jóéjt-puszit az ágyában? Mikor
mosolygott rám utoljára rendesen? Mi volt az utolsó szava?
Nem tudom a választ ezekre, mert akkor nem tudtam, hogy ezek
az utolsó alkalmak.
De most tudom.
Anyám egy órával később megérkezik, könnyes szemmel és
elszántan. A haját nem fésülte meg hátul, és a kardigánját is
elgombolta. Busszal jött, mert nem mer vezetni a remegés és az
ügyetlensége miatt.
– Ó, Rachel! – ölel meg. – Ó, James! – Őt is megöleli. Aztán Emily
felé fordul, fölé hajol, megcsókolja az arcát. – Édes kicsi szívem –
suttogja.
 Félelmetes együtt látni őket: öreg és fiatal, kezdet és vég, de mi
mégis Emilytől búcsúzunk. Még mindig tiltakozom a gondolat ellen.
Huszonnégy-negyvennyolc óra. Hogy a pokolba lehet ez? Alig moccan,
már hónapok óta ilyen, és mégsem bírom elhinni.
Kicsit később Eva is megérkezik, bizonytalanul megáll az ajtóban.
Intek neki, hogy jöjjön be – idetartozik.
– Rachel… – mondja, és ez elég is.
Odabiccentek neki köszönésképp, elfogadva, hogy igen, helyes,
hogy itt van, és ő leül a székre, amit behoz egy nővér. Szinte mintha
buli lenne, különös, rémes buli, csak nem cseveg most senki. Senki
sem beszél. Csak várunk, ennyi, állapítom meg.
De én nem akarok csak várni. Nem akarom, hogy ezek az utolsó
percek és órák – ami még maradt nekünk – üres tér legyen az
időben, amire majd nem bírok visszaemlékezni. És mégsem tudom,
mi mást tehetnék, hogyan csináljam. Hogy bírja ezt bárki? Erre nincs
kézikönyv, nincs rá etikett, nincsenek szabályok. Ez a helyzet a
halállal. Meglep mindenkit.
Eltelik egy óra, némelyik pillanat túl gyorsan múlik, másik meg
túl lassan. Úgy érzem, az idő felgyorsul és lelassul, leáll és meglódul,
mint Emily légzése. Hosszas csend, hirtelen szusszanás. Tudom,
hogy mindenki félelmetesnek érzi, de nem mondja senki.
Látom, hogy anya már fárad, James felajánlja, hogy kimegy, fog
vele egy taxit, bár tudom, hogy nem akar elmulasztani egyetlen
pillanatot sem Emilyvel. Anya arcon csókolja Emilyt, megsimogatja
a haját, és elmondja neki, hogy szereti. Én csak nézem, még mindig
furcsán dermedt vagyok, Eva próbál nem sírni. Meg akarom
mondani neki, hogy nem baj, ha sír, hiszen ez egészen biztosan az az
idő, amikor sírni kell, de úgy megfagytam belül, hogy nem tudom
kimondani a szavakat.
Mikor elmennek, pár percre egyedül maradunk: Eva, én és…
Emily. Ott fekszik köztünk, mint egy elhalványuló fénykép, minden
egyes pillanattal távolibb. A kórház csendes, úgy tűnik, másnak
nincs ilyen napja, mint nekünk. Csak néhány hang szűrődik be
hozzánk: könnyű léptek, halk mormogás. Kint az ég ragyogókék, a
nap fényében felragyognak egy nyírfa sárga levelei.
 Fogalmam sincs, hány óra lehet, mintha az éjszaka közepe lenne,
úgy érzem, de nyilvánvalóan nem ez a helyzet. A semmibe bámulok,
mindentől távol vagyok, mikor Eva hangja töri meg a csendet.
– Nem akarod… megérinteni? – kérdezi halkan. Pislogok, Evára
fókuszálok, próbálom megérteni a szavait. – Nem akarsz beszélni
hozzá? Kimehetek, ha egyedül szeretnél maradni vele…
– Nem kell kimenned. – A hangom ugyanolyan furcsa, mint
ahogy érzem magam, szinte a gyomromból jön, mintha most
tanulnék beszélni.
Emilyre nézek, és megint megállapítom, hogy nem akarok
egyszerűen csak várni, amíg megtörténik. Hiányozni fognak nekem
nagyon az utolsó vele töltött pillanatok, bármilyen sok is van
belőlük. Arra fogok gondolni, ahogy olyan sok más miatt is, hogy
miért nem éltem meg őket jobban. Úgyhogy közelebb tolom a
székem az ágyához, és lenézek a kislányom arcára.
– Szia, kicsi szívem – suttogom. Most, jobban, mint valaha,
kétlem, hogy hallana, de valahogy már nem számít. – Annyira
szeretlek, Emily! Anya itt van. Nem kell félned. – Megfogom a fejét,
az ujjait az ujjaim közé fűzöm, élvezem a testéből áradó meleget, ez
még megvan. – Itt vagyok veled. – Megszorítom a kezét, de most
nem szorít vissza, és tudom, hogy már sosem fog, és valahogy ez az,
ami majdnem összetör.
Olyan sok veszteséget elgyászoltam már, de ez az apróság? Ez az
egyszerű kis szorítás az ujjakkal, amikre az orvosok azt mondták,
csak reflex? Úgy tűnik, ezt is el kell gyászolnom.
Lehajtom a fejem, leküzdöm a könnyeket, nem akarok most sírni.
Azt akarom, hogy ez, ha nem is boldog, de jó pillanat legyen.
Hallom, ahogy Eva mozog mögöttem, aztán érzem a kezét a
vállamon, a szilárd, vigasztaló súlyt. Megszorít.
Nincs több szavam, csak sírok, és nem akarom ezt. Úgyhogy
abbahagyom a beszédet, és inkább dúdolok, egy kis altatót, amit
James talált ki még Emily babakorában. Elénekeltük neki minden
este, és ha elfelejtettük, akkor kérte. Alvós dalnak hívta. Az alvós dalt
énekeld el nekem, anya!
A dallamot dúdolom, aztán ráveszem magam, hogy énekeljek.
– Aludj el, aludj el, hunyd le szemed! Itt vagyok, itt vagyok veled.
 Megint megszorítom a kezét. Várok. Eva keze ott marad a
vállamon, és kint lenyugodni készül a nap.
Nem tudom, mennyi idő telik el. Épp lelassult, minden egyes
pillanat megáll, mielőtt belefolyik a következőbe.
James visszajön, csendben leül mellém a helyére, beletalál a
pillanat ritmusába, még ha a csend is az. Megint az altatót énekelem,
velem énekel. Másodszorra Eva is csatlakozik hozzánk akadozva.
Aludj el, aludj el, hunyd le szemed! Itt vagyok, itt vagyok veled.
Megnyúlnak az árnyékok. A kórház parkolója első sorból kínálja
a helyet a szélesvásznú naplementéhez, a csodás bíborarany
fényekhez, és a világ egyetlen lélegzetelállító pillanatra felvillan a
tüzes ragyogásban.
És aztán nagyon nagy csend lesz, és tudom, hogy már elment. Én
veszem észre először, James és Eva még ott ülnek csendben, én
lenézek a lányom arcára, és saját magamat is meglepve csak
megkönnyebbülést érzek.
Tudom, hogy később majd eljön a gyász. Eljön újra és újra és újra,
hátrál és visszatér hozzám, lecsap rám, sziszegve és köpködve, mint
egy vad, egy ellenség, akivel meg kell tanulnom együtt élni, és talán
megszelídíteni és összebarátkozni vele, de most megkönnyebbülést
érzek, mert vége a küszködésnek, a kislányom békére talált, és így
én is.
Felállok, az ablakhoz lépek, a hűvös üvegre simítom a
tenyeremet. Az ég csupa lila és mályva.
James összerezzen, fojtott zokogás tör fel a torkán, ahogy felfogja,
mi történt. Eva halkan levegőért kap.
Az ablakból egy párt nézek, a kórházból az autójuk felé sétálnak.
A nő lassan csoszog, a férfi egy hordozót cipel. Nem látok bele, de
tudom, hogy egy újszülött baba van benne, csak ma született, talán
tegnap. Teljesen új, most kezdődik. És ebben a pillanatban nem
sajnálom tőlük a gyereküket. Nem sajnálok tőlük semmit. Ők most
indítanak, és mi itt vagyunk, vége. És mindenkinek át kell élnie
mindkettőt.
– Szólok az orvosnak – mondja rekedten James.
– Én is szólhatok – ajánlja Eva. – Ha maradni szeretnél…
 – Nem, megyek. – James hangja határozott, ez a feladat, úgy
tűnik, az apáé. – Rendben? Rachel?
Bólintok, még mindig a párt nézem kint.
– Igen. Rendben.
Néhány pillanatig a lényegtelen részletekkel foglalkozunk,
különös ez a halál ilyen erős jelenlétében, az élet végét egyszerre
érzem gyönyörűnek és helytelennek. Papírokat kell aláírnunk,
gyakorlati kérdésekre kell válaszolnunk, megoldani a következő
lépéseket. Az orvosok csendesek és gyorsak, már sokszor csinálták
ezt, látszik rajtuk, de nem rossz értelemben. Megnyugtatóan hatnak
rám, bár széthasadt a világom, kiszakadt az alja. Csak nem merek
lenézni.
Aztán, ami még különösebb, miután aláírtuk a papírokat, el kell
mennünk. Ott kell hagynunk Emilyt, ott kell hagynunk a nővéreket
és a beteghordókat, hogy elvigyék. Nem bírok erre gondolni, hogy
hova viszik, hogy elgurítják valami fém hordágyon, elmegy.
És ezt nem érzem helyesnek, hogy csak úgy távozzak. Hogy az
egészet valaki másra hagyjam. Emily szobájának a küszöbén
megbotlok, megpördülök, ahogy felfogom, hogy soha többé nem
fogom látni. Egy nővér épp Emily arca elé húz egy lepedőt, mire a
tiltakozás állatias hangja tör ki belőlem.
A nővér meglepetten felnéz, James átkarol, hogy visszatartson. A
másik oldalamon álló Eva finoman megérinti a karom.
– Részvétem! – mormogja a nővér, de nem húzza le a lepedőt.
Emily már elment.
Botmerev lábbal kimegyek a szobából, ki a palliatív osztályról, ki
a parkolóba. Az ég indigókékre sötétedett, a szélbe őszies csípősség
vegyül. Megállok a kórház ajtajánál, a mellemre szorítom a táskám,
úgy érzem, nem tudom, hova menjek.
– Rachel, nem jössz át hozzánk? – kérdezi James, átkarolva Evát. –
Nem jó érzés, hogy egyedül leszel.
Nekem sem, de nem tudom, velük akarok-e menni. A volt férjem
közel húzza magához Evát, akinek látszik a pocakja a bő felső alatt,
és valahogy ez is rendben van. Ez a helyes, de most nem akarok
részt venni benne.
Lassan megrázom a fejem.
 – Jól leszek. Beszélünk nemsokára. A… temetésről.
James bólint, odalép hozzám, és gyorsan, szorosan megölel.
– Te voltál a legjobb anyuka – suttogja. – A legeslegjobb.
Lehunyom a szemem. Voltál. Múlt időben.
Otthagyom Jamest és Evát, kimegyek a sötét parkolóba.
Lassan kinyitom az autómat, és beülök a kormány mögé. Mintha
mindenre emlékeztetnem kellene magam. Tüdő, vegyél levegőt! Szív,
pumpálj!
Emilyre gondolok a fején a lepedővel, aztán elűzöm a képet, a
gondolatot a lelki szemeim elől. Emily elment. Szabad. Erre kell
emlékeznem, nem arra, hogy hogyan nézett ki utána. Az amúgy sem
ő volt. Addigra ő már nem volt ott.
Ahogy hazafelé vezetek, érzem, hogy visszatérek magamhoz,
nagyon messziről. Észreveszek mindent: a közlekedési lámpák
fényét, a rozsdásodó falevelek szépségét, a városom olyannyira
ismerős utcáit. Érzem a tenyerem alatt a kormány sima érintését.
Hallom az index kattogását, szinte abnormálisan hangosan. Teljesen
jelen vagyok, ahogy nagyon, nagyon régóta nem voltam, és ez
egyszerre fájdalmas és jó. Itt vagyok.
Megállok a házam előtt a csendes utcában. Kint friss a levegő,
füstölő fa illatát érzem. Az égen ezer csillag ragyog, és egy kézzel az
autóra támaszkodva, hogy megtartsam magam, hátrahajtom a fejem,
amennyire csak tudom, hogy lássak mindent, a földet és az eget is.
A hold hatalmas és fényes, röhejesen gyöngyházfényű, ahogy
felfelé kúszik a sötét égbolton. A csillagok hunyorognak, mint a
remény pislákoló fényecskéi.
Tánci, anya!
Elképzelem Emilyt, ahogy elszántan táncol, az arca boldogan
kipirul, a teste vibrál az energiától és az élettől. Tánci! Szinte hallom
a hangját. Mosolygok.
Lassan leengedem a fejem, és pislogok, újra fókuszálok az
elsötétedett világra. Az én ikerfelem sötét, a nappali függönye
szorosan elhúzva. Hetek óta alig pár órát töltöttem itt csak
egyszerre, nincs semmi a hűtőben, és a ruháim java ott hever koszos
halomban a mosógép előtt. Tudom, hogy a levegő állott, az egész
ház üres, nem élnek benne, nem szeretik, csak egy ház, nem otthon.
 A másik iker meleg a fénytől és az élettől. Látom Andrew
sziluettjét a függöny mögött, edényeket visz ki a konyhába. Látom,
hogy Jake ott megy mögötte, ugrál kicsit.
Lassan felmegyek az ajtóhoz vezető lépcsőn a sötét házhoz, és a
kulcsomért nyúlok. Hideg és éles a kezemben, egy másodperc múlva
visszateszem a táskámba.
Végigmegyek a szedett-vedett előkerten, át a másik ikerhez; úgy
érzem, a tíz lépésnek jelentősége van, mind egy-egy döntés, mind
jóval több, mint egy-egy mérföld, amit megteszek.
Hallom bentről Jake nevetését, tiszta, kristályos hang. Mély
levegőt veszek, és bekopogok.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK
Olyan sokan vettek részt ennek a történetnek a megalkotásában,
az író barátaimtól kezdve, akik drukkoltak nekem, mikor a történet
közepe felé kínlódva haladtam előre, a nem író barátaimon át, akik
mindig megkérdeztek, min dolgozom, és meghallgatták a
nyakatekert válaszomat, egészen a csodálatos szerkesztői és
marketingcsapatig a Bookouture-nél!
Köszönet az összes fantasztikus embernek a Bookouture-nél,
különösen az én briliáns szerkesztőmnek, Isobelnek, aki mindig
segít, hogy jobbak legyenek a történeteim! És nagyon hálás vagyok a
marketing- és hirdetési csapat munkájáért, és köszönet Kimnek meg
Noelle-nek különösen, és a csapat többi tagjának is. Mind
csodálatosak vagytok, és nagyon szerencsés vagyok, hogy veletek
dolgozhatok.
Köszönöm a barátaimnak, Iannek és Deborah-nak, akik nem is
tudják, hogy az ő elképesztő hozzáállásuk milyen nagy befolyással
bírt erre a történetre. Huszonéves korukban elveszítették a harmadik
gyereküket még babakorában egy genetikai rendellenesség miatt, és
az ezalatt mutatott szeretetük és méltóságuk a mai napig nagy
hatással van rám. Köszönöm az inspiráló példát!
És köszönöm a saját családomnak, akik mindig is támogatták a
történeteimet, és elfogadták, hogy olyan gyakran a felhők között
járok. És innen is köszönet Teddynek, aki azt hiszem, kezdi elhinni,
hogy tényleg dolgozom napközben, és Annának meg Charlotte-nak,
akik szeretnek rákérdezni a könyvekre, amiket épp írok, és remélik,
hogy róluk nevezem el valamelyik szereplőt. És köszönöm Caroline-
nak meg Ellennek a javaslataikat, mikor megkértem őket, hogy
olvassák el a könyvemet. És végül, de nem utolsósorban, hálás
köszönetem az én remek férjemnek, Cliffnek, amiért végig ilyen
hűséges és szerető támogatóm volt. Szeretlek titeket mind!