Mi a valóság?

Kisebb csoport hallgatja változó lelkesedéssel az idegenvezetõ elõadását Krisna-völgy templomában:

– Ez a hely, ahol most vagyunk, egyedülálló Közép-Európában. Több mint 150 hektáron százharmincan
élünk itt a szentírások útmutatásai szerint. Célunk, hogy alternatívát mutassunk azoknak az embereknek, akik
érzik, hogy az emberi életnek nem a mesterséges szükségletek növelése a célja. Tervünk, hogy gazdasági
megoldásként a mezõgazdaság és a tehenek révén tartsuk fenn magunkat, békésen végezzük a K¥¢£a-tudatot, és
énekeljük a Hare K¥¢£a mantrát. Megelégszünk azzal, hogy egyszerûen fenntartjuk a testet és a lelket, és az idõ
többi részében a K¥¢£a-tudatunkat erõsítjük. Ha így élünk, testünk elhagyása után nem kell majd újabb anyagi
testet elfogadnunk, hanem hazatérhetünk, vissza Istenhez. Meg kell tanulnunk Istent szeretni! Ha szeretetünk
Isten felé irányul, akkor boldogok leszünk.
Figyelem a látogatókat, és nagy örömmel fedezek fel közöttük ismerõsöket.
– … és akkor most kérek egy önként jelentkezõt, megmutatom, hogyan kell felvenni a szárit!
A hangulat felforrósodik, amikor a minta szerint immár mindenki felpróbálhatja az említett indiai
ruhadarabot, majd amikor vége a bemutatónak, ki-ki kedvére beszélgethet a K¥¢£a-hívõkkel, vagy vásárolhat a
templom elõterében lévõ ajándékboltban. Lelkesen elcsípem egyik régi ismerõsömet, egy volt kolléganõmet, és
beszélgetni kezdünk. A beszélgetés azonban nem növeli lelkesedésemet.
– Azért azt ugye tudod, hogy ez itt nem a valóság! – mondja teljes meggyõzõdéssel. – Így nem lehet élni!
Elgondolkozom. Körülnézve látom a lelkes látogatókat, ahogy beszélgetnek a még lelkesebb hívõkkel. Az
esõfelhõk mögül elõkéredzkedõ nap sugaraival simogatja Krisna-völgy oltárát. Figyelem az ismerõsömet, de
közben az elmém fénysebességgel száguld. Még csak egy éve, hogy eljöttem a „valóságból”, a „csak egyszer
élünk” örömöket hajszoló világából. A technika, az elektronika századát éljük, generációk nõnek fel a
számítógépek és a tévé csatornái által kínált „tudáson”. A mindenfelõl ránk zúduló reklámözönben sodródunk az
árral, és igyekszünk lépést tartani, bedõlve a belõle áradó csábításnak: „Ha megveszed a legújabb típusú
mosógépet, mélyhûtõt, mikrohullámú sütõt stb., akkor végre boldog leszel!” Ezen ábrándozva hazarohansz a
munkából, útközben összeszeded a gyerekeidet, majd otthon bedobod a ruhát a mosógépbe, kiveszed a
mélyhûtõbõl a vacsorát, beteszed a mikróba, és mivel így egy csomó idõd felszabadult, máris lehuppansz a
fotelbe a családod mellé, és élvezed a tévé valamelyik csatornáján a legújabb valóságshow történéseit. Persze
csak addig, amíg az elsõ reklám ki nem zökkent ebbõl a kellemes hangulatból, és ismét el nem magyarázza, hogy
még mindig nem csinálod jól, hiszen még nincs házimozid, még mindig a régi autóddal jársz,
lakásberendezésedet legalább tíz éve nem cserélted le – persze, hiszen még hitelkártyád sincs, így ne csodálkozz,
hogy lemaradsz a többiek mögött. A tévé elõtt ülve megkeseredik a szádban a Leo-jégkrém, hiszem már a Carte
d’Or a menõ, ezért a további reklám helyett inkább elmosogatsz – persze kézzel –, és közben megfogadod, hogy
majd egy kicsit többet fogsz dolgozni. Esetleg egy másodállás? A gyerek úgyis nyúz, hogy már csak neki nincs a
legújabb márkájú bakancsból, és ezért a többiek cikizik. Ó, a gyerekért mindent, igen, ez a megoldás, majd egy
kicsit többet dolgozom. Így aztán jókedvûen ülsz vissza a tévé elé elhatározásodban megerõsödve. Így telnek az
évek, hasonlóképpen él ismerõsöm is, aki most bizonygatja, hogy az a valóság.
A Bhagavad-g¦t§ a karm¦kat, a gyümölcsözõ tetteket végzõket m¡¨háknak, szamaraknak nevezi. Miért? Mert
a szamár nagyon keményen dolgozik a málhával a hátán, s viszonzásul a gazdája csupán egy kevés füvet ad neki.
Áll a mosodás ajtajában, és eszi a füvet, míg a mosodás újra meg újra megpakolja a hátát. Nincs intelligenciája,
hogy azt gondolja: „Ha elmegyek a mosodás házából, bárhol kaphatok füvet. Miért cipekedem ilyen sokat?”
Ha az ember valamit nem lát, lehet, hogy az a baj, hogy rossz nézõpontból szemlélõdik. Emberek milliárdjai
keresik boldogságukat a földön, de mivel nem a megfelelõ módon teszik ezt, vagy egyáltalán nem, vagy csak
ideig-óráig találják azt meg. Ha valaki valamit nem talál, mindenképpen felül kell vizsgálnia, hogy jó helyen
keresi-e, nem úgy, mint az egyszeri ember, aki csupán azért keresgéli elveszett kulcsát a lámpa közelében, mert
ott világos van, és nem megy vissza oda, ahol valóban elvesztette. A lelki fejlõdést célul kitûzõ ember számára a
világosság a szentírásokból sugárzik. A ¼r¦mad Bh§gavatam így ír errõl: „Ez a Bh§gavata-pur§£a oly ragyogó,
mint a nap, s akkor kelt fel, amikor az Úr K¥¢£a a vallás és a tudás kíséretében visszatért hajlékára. Azok, akik a
Kali-korban a tudatlanság sûrû sötétsége miatt elvesztették látásukat, ebbõl a pur§£ából merítenek majd fényt.”
De vajon lehet-e ebben a korban a szentírások szerint élni? A szentírásokban leírtak nem egy adott évre,
évszázadra vagy évezredre szólnak, hanem örökérvényûek. Krisna-völgyben az élet ennek jegyében zajlik. Nincs
220 V, így nincs mosógép és tévé sem, van viszont csodálatos környezet és vannak az önmegvalósítást életük
céljává tevõ emberek, akiknek munkája nyomán épül-szépül Krisna-völgy, ez a gyönyörû álom a „valóságon”
kívül. Ez az „álom” azonban már tíz éves, és egyre többen jönnek rácsodálkozni erre a „nem valóságos” világra.
Buszok jönnek-mennek, és még az elgondolkodva hazafelé tartó embereket búcsúztató díszelefántok is nagyon
valóságosnak tûnnek a lehanyatló nap vörös fényében.
Az értelmezõ kéziszótár szerint valóság az, ami létezik, és ami a létezõ világban végbemegy. Körülnézek. Itt
bizony minden létezik!
 Elmélkedésembõl ismerõsöm hangja riaszt fel. – Ne haragudj, én csupán õszinte voltam, jobb lett volna, ha
nem vagyok az? – Nézem, és közben elgondolkozom: nem haragszom én, dehogy haragszom. Csak azt nem
értem, hogy tudnak manapság az emberek szentírások nélkül, a „valóságban” élni?

¼r¦ Sarovara dev¦ d§s¦