elena

ferrante
A felnőttek

hazug élete

PARK KÖNYVKIADÓ

Fordította Király Kinga Júlia A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Elena Ferrante: La vita bugiarda degli adulti Edizioni e/o, Roma, 2019

Copyright © 2019 by Edizioni e/o

Hungarian translation © 2020 Király Kinga Júlia Magyar kiadás © 2020

Park Könyvkiadó, Budapest Borítóterv © Gerhes Gábor

Borítófotó © Natasha Fedorova/Depositphotos Szerkesztette Tönkő Vera

A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér és Markwarth Ágnes Műszaki

szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

Készítette Békyné Kiss Adrien

1.

Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta
anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok. Csak úgy odapörkölte, fojtott
hangon, abban a lakásban, amit a szüleim mindjárt az esküvőjük után vettek
a Rione Altón, a San Giacomo dei Capri legtetején. Ez volt az a pillanat,
amikor minden megdermedt köröttem: Nápoly terei, a jeges február kékes
fénye, meg ez a mondat is. Én viszont tovasiklottam, elsiklok most is e
sorok felett, amelyekből mintha egy történet kéredzkedne elő, ám csupa
ordas nagy semmik tátongnak mögöttük; semmi nincs, ami az enyém
lehetne, ami egyáltalán elkezdődött vagy befejeződött volna, legfeljebb egy
gubancos csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban,
hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán megváltás nélküli,
kusza fájdalom az egész.
2.
Imádtam apámat, elragadó ember volt. Finom modora oly tökéletes
összhangban állt nyurgaságával, hogy egy számmal nagyobbnak tűnt az
öltözéke, ez pedig, legalábbis az én szememben, utánozhatatlan eleganciát
kölcsönzött neki.

Arcának finom harmóniáját sem a hosszú szempillák alatt mélyen megülő

szempár, sem a mesterien ívelt orr, sem a

durcás ajak nem dúlhatta szét. Bármilyen hangulatban volt is egyikünk vagy
másikunk, mindig vidáman szólt hozzám, és csak akkor vonult vissza a
szobájába – a tanulmányaihoz –, ha sikerült megnevettetnie. Leginkább a
hajammal szeretett elbabrálni, ám hogy mikor kezdett rajongani érte, tán
két- vagy hároméves lehettem, most már nehéz volna megmondani.

Bizonyára ilyesféle társalgás zajlott közöttünk:

– Milyen szép a hajad! Pompás a fénye! Nekem adod?

– Nem! Ez az én hajam!

– Lehetnél kicsivel bőkezűbb.

– Kölcsönadhatom, ha nagyon akarod.

– Nagyszerű! Vissza sem adom.

– Van neked sajátod.

– Az is tetőled van.

– Hazudsz, nem is igaz.

– Gyere, és győződj meg magad: túlságosan szép volt, úgyhogy elloptam.

Én pedig odabújtam, szálanként megbogarásztam, persze csak játékból,
mert pontosan tudtam, sose lopná el. És nevettem, sokat nevettem, ezerszer
jobban éreztem magam vele, mint anyámmal. Valamimet mindig
elkunyerálta volna: a fülemet, az orromat, az államat. Arra hivatkozva,
hogy nem tud élni nélkülük. Imádtam ezt a stílust, a nélkülözhetetlenségem
ékes bizonyítéka volt.

De persze korántsem volt ilyen kedves mindenkivel. Megesett például, ha

valami túlságosan mélyen érintette, hogy választékos stílusába
belerondítottak az érzelemkitörései.

Máskor kurta és pengeéles csattanóval zárt rövidre egy-egy

beszélgetést; megmukkanni nem mert senki ezután. Ez a két apa merőben

különbözött attól az apától, akit mindennél jobban szerettem. A létezésükről
hét- vagy nyolcévesen szereztem tudomást, amikor elkezdtek feljárogatni
hozzánk barátok és ismerősök, hogy olyan égető problémákat vitassanak
meg, amelyekből egy árva kukkot sem értettem. Én általában anyám körül
sündörögtem a konyhában, és nem nagyon izgatott, hogy pár méterrel
odébb áll a bál. De előfordult az is, miután anyám a munkájára hivatkozva
bezárkózott a szobájába, hogy magamra maradtam az előszobában,
belemerültem a játékba vagy olvasásba – inkább az olvasásba, mondanám
így utólag, mert apám is, anyám is rengeteget olvasott, és én mindenáron
hozzájuk akartam hasonlítani. A heves szóváltások ilyenkor nem értek el
hozzám, csak akkor zökkentem ki, amikor a hirtelen csendbe beledöndült
apám hangjának idegensége. Attól a pillanattól fogva egész este ő

diktálta az iramot, én meg csak arra vártam, hogy az összejövetel mielőbb

véget érjen, és visszakapjam az én igazi apámat, aki kedvesen, a szívemhez
szól.

Hogy az iskolával hadilábon állok, épp akkor tudta meg, azon az estén,
amikor az a bizonyos mondat kicsúszott a száján. A hír mindenkit
váratlanul ért. Elsős koromtól kitűnő tanuló voltam, csak az utóbbi két
hónapban romlottak a jegyeim. A szüleim azonban az iskolai előmenetelt
mindennél fontosabbnak tartották, érthető, hogy a legelső rossz jegyek
láttán pánikba estek. Különösen anyám.
– Mi van veled?

– Nem tudom.

– Tanulnod kéne.

– De hát tanulok.

– Akkor meg?

– Van, amit meg tudok jegyezni, és van, amit nem.

– Akkor addig tanulj, amíg mindent megjegyzel!

Addig tanultam, amíg összeestem, de az eredmény továbbra is kétségbeejtő

volt. Aznap délután anyám fogta magát, és elment beszélni a tanárokkal;
lesújtva tért haza. Nem szidott össze, az én szüleim soha semmiért nem
szidtak meg. Csak annyit mondott: a matematika-tanárnőnek okozod a
legnagyobb bosszúságot, de még szerinte is ki tudnál kecmeregni a bajból,
ha rendesen odatennéd magad. Aztán kiment a konyhába vacsorát főzni,
közben megjött apám. A szobámból mindössze annyit sikerült kivennem,
hogy anyám a tanárok panaszait summázza, majd hogy felmentsen, a korai
kamaszkorral járó változásokat ecseteli. Apám azonban a szavába vágott,
méghozzá azon a hangján, amit énvelem sose használt korábban – a
nyelvjárást is hallani véltem, ami teljességgel tiltva volt minálunk –, ekkor
csúszott ki a száján, amit bizonyára maga sem akart:

– Mi köze ehhez a kamaszkornak? Tisztára olyan a pofája, mint

Vittoriának!

Ha tudta volna, hogy én is hallom, ilyen messzire a mókás kis

évődéseinktől biztosan nem merészkedik. De mindketten azt hitték, hogy a
szobám ajtaja csukva, hiszen mindig becsuktam magam mögött, meg sem
fordult a fejükben, hogy nyitva felejtette valamelyikük. Így hát tizenkét
évesen, hiába próbálta suttogóra fogni, apám hangja döbbentett rá arra,
hogy kezdek a
húgához, ahhoz az asszonyhoz hasonlóvá válni, akiben – mióta az eszemet
tudom, azt szajkózta – a rútság és a gonoszság egymásba gabalyodva
lakozik.

Ha most bárki közbevetné, hogy ugyan már, ne túlozzunk, apád korántsem

azt állította, hogy Giovanna csúnya, még igazat is adnék neki. Elvégre távol
állt tőle a kegyetlenkedés. Csakhogy gyötrelmes időket éltem, jókor találtak
meg a szavai. Nagyjából egy éve menstruáltam, a domborodó mellemet
folyton takargattam, kényszeresen próbáltam lesikálni magamról a bűzt,
ami az orromba ette magát, és éppolyan leverten keltem fel, mint ahogy
ágyba bújtam. Az egyetlen vigaszomat akkortájt apám jelentette, az nyújtott
biztonságot, hogy minden porcikámat bálványozza, olyannyira, hogy a
Vittoria nénivel való összehasonlítás jobban fájt, mint ha azt mondta volna:
Giovanna szép volt egykor, mostanra viszont csúnya lett. Már maga a
Vittoria név is úgy hangzott nálunk, mint valami lidércé, amely bemocskol
és megfertőz mindenkit, akivel érintkezik. A néniről ugyan alig valamicskét
tudtam, a lehető

legritkábban láttam, de – és ez a lényeg! – még ezekbe a ritka alkalmakba is

undor és félelem vegyült. Nem a hús-vér ember iránt érzett undor és
félelem, hiszen a néni tényleges alakja elködlött az emlékezetemben, nem.
A szüleim félelme és undora volt az, ami halálra rémített. Apám időtlen
időktől fogva csak szapulta és szapulta, mintha valami sötét, alvilági tudás
birtokában volna, magával rántva mindenkit a pokolba, aki hozzá betér.
Anyám viszont még a nevét sem merte a szájára venni, s oly körültekintően
torkolta le férje kirohanásait, mintha attól tartana, hogy a néni, akárhol is
tartózkodjék

éppen, hírül veszi, öles léptekkel nekiiramodik, és a környező

ispotályok minden nyavalyájával a nyomában – bármily hosszú vagy

meredek az út – felcsörtet a San Giacomo dei Capri tetejére, felröpül a
hatodik emeletre, szeméből buja, fekete villámokat lövellve ripityára zúzza
a berendezést, és ha valaki netán ellenszegülne, lekever neki egy irdatlan
nyaklevest.

Sejtettem én, persze, hogy a gyűlölet mögött kiosztott és bezsebelt sérelmek

sora tekergőzik, de a családi históriákról akkoriban még keveset tudtam,
ráadásul a borzalmas nagynénit nem is soroltam a családtagok közé.
Gyerekzabáló kísértet volt, egy girhes, ördöggel cimboráló lidérc, aki a
szoba szegletében várja, hogy a sötétség beálltával lecsaphasson rám.
Lehetséges hát, hogy a pofám, minden látható előzmény nélkül, az övéhez
hasonló legyen? Az én arcom, amit mind ez idáig gyönyörűnek láttam, és
az apámnak hála abban a reményben ringattam magam, hogy örökre így is
marad? Nekem? Pofám? Amiről, apám végtelen ajnározásának
köszönhetően, szentül hittem, hogy a pompás hajzuhatag csak még szebbé
teszi? Hogy én a nénihez hasonló volnék? Én, aki mindig agyondédelgetett
akartam lenni, mert apám elhitette, hogy mindenből a legjobb jár nekem,
ezzel szemben már most a poklok poklát járom, mert a szüleim egy
csapásra kiábrándultak belőlem, és ez olyan szorongást kelt, ami mindent
elhomályosít?

Lélegzet-visszafojtva vártam anyám válaszára; feleslegesen.

Hiába gyűlölte a férje rokonságát és undorodott a sógornőjétől –

ahogy a csupasz lábszáron felkúszó gyíktól szokás –, mégsem rivallt rá

azonnal, hogy: Megbolondultál? Az én lányomat ne merészeld a húgoddal
egy lapon említeni! Csak egy tikkadt,

rövidke méltatlankodásra futotta: Ugyan már, miről beszélsz.

Én pedig becsuktam gyorsan a szobám ajtaját, hogy ennél többet ne kelljen

hallanom. Kirobbant belőlem a zokogás, és csak akkor hagytam abba,
amikor apám – ezúttal a jobbik hangján – beharangozta, hogy a vacsora
tálalva van.

Felszárítgattam a könnyeimet, kimentem a konyhába, és tányérba lógó fejjel

hallgattam végig az iskolai előmenetelemre vonatkozó tanácsokat. Aztán
visszamentem tanulást színlelni, ők meg leültek a tévé elé. Szűnni nem
akaró fájdalmat éreztem.

Miért mondta apám azt, amit mondott, és miért nem cáfolt rá az anyám?
Vajon a pocsék jegyeim miatt ilyen kedveszegettek, vagy vegyem az
egészet vészjelzésnek, aminek semmi köze az iskolához, és ki tudja, mióta
tart? Na és az apám? Csak múló szomorúságról van szó, az mondatta ki
azokat a szörnyű

szavakat, vagy a jövőbe látó ember éles tekintetével idejében kifürkészte

közelgő romlásomat, megneszelte a hamarosan bekövetkező sorscsapást, és
ez annyira elkeserítette, hogy fogalma sincs, hogyan viselkedjen a
jelenlétemben? Egész éjjel kétségek közt hánykolódtam. Reggelre aztán
meggyőztem magam, hogy nincs kiút, ha meg akarom menteni az irhámat,
el kell mennem Vittoria nénihez, hogy jól megnézzem magamnak.
3.
Merész hadjáratot indítottam. Egy olyan városban, mint Nápoly, amelynek
lakói a legvérzivatarosabb perpatvarok után sem vágták el a szerteágazó
családi gyökereket, apám teljes autonómiával kezelte a múltbéli kötődéseit,
mintha híján lett

volna a vérköteléknek, mintha önnemzéssel jött volna a világra.

Anyám szüleivel és fivérével persze gyakran találkoztam. Egytől egyig

szeretetre méltó emberek voltak, akik ajándékokkal halmoztak el.
Mindaddig, amíg éltek a nagyszüleim – előbb a nagyapám ment el, aztán
egy év múlva a nagyanyám, mindketten teljesen váratlanul, amitől én
kiborultam, anyám pedig úgy zokogott, mint mi, kislányok szoktunk, ha
orra bukunk –, és amíg a nagybátyámat a munkája el nem szólította
valahová messzire, gyakoriak és vidámak voltak az együttléteink. Apám
rokonságáról azonban jószerével semmit nem tudtam. Ritkán bukkantak fel
az életemben – egy esküvőn, egy temetésen –, s olyan hamis ragaszkodást
színleltek, hogy a kierőszakolt kapcsolatokra jellemző kényszeredettségen
kívül másra nemigen futotta: köszönj szépen a nagypapának, adj egy puszit
a nénikédnek. Apám rokonsága tehát nem izgatott különösebben, már csak
azért sem, mert a ritka találkozásainkat követően a szüleim mindig
nyűgösek voltak, és mielőbb szabadulni akartak az emléktől, mintha valami
pocsék, előre megrendezett komédiában kellett volna színre lépniük.

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy amíg anyám rokonai egy

pontosan kirajzolódó térben éltek, aminek már a neve is lenyűgözött:
Múzeum – ők voltak a Múzeumi Nagyszülők! –, addig apám rokonságának
lakhelye beleveszett a homályba, névtelenül. Egyetlenegy dolgot tudtam:
ahhoz, hogy eljussak hozzájuk, alá kell szállni, le kell menni, le egészen
Nápoly legeslegmélyebb bugyraiba, ez az utazás pedig az adott
körülmények között olyan hosszúnak tűnt, mintha mi és apám szülei két
különböző városban éltünk volna. Ez a feltevés sokáig
igaznak is bizonyult. A mi házunk Nápoly legmagasabb városrészén állott,
bárhová is mentünk, lefelé vitt az út. Apám és anyám, ha rajtuk múlik,
legfeljebb Vomeróig mentek volna, esetleg némi fanyalgással a Múzeumi
Nagyszülőkig. A barátaik többnyire a via Suarezen, a piazza degli Artistin,
a via Luca Giordanón, a via Scarlattin, a via Cimarosán laktak, csupa olyan
helyen, amiket magam is jól ismertem, mivel rengeteg iskolatársam élt azon
a környéken. Arról nem is beszélve, hogy valamennyi utca a Floridianába
torkollott, a parkba, amit imádtam, ahová kiskoromtól fogva levegőzni és
napozni jártam anyámmal, és ahol igen kellemes órákat töltöttem a két
legjobb barátnőmmel, Angelával és Idával. Ám az igazi, a szüleim szerint
legalábbis undorító alászállás csak ezután – a növények, tengerdarabkák,
kertek, virágok, felhőtlen játékok, valamint a jó modor boldog színfoltja
után – következett. Ők mégis kénytelenek voltak nap mint nap alászállni,
egyrészt a munka és a bevásárlás, az apám számára nélkülözhetetlen
kutatások, találkozók és viták miatt, jobbára siklóval, le egészen Chiaiáig
vagy a Toledóig, ahonnan átverekedték magukat széltében a városon: a
piazza Plebiscitóra, a Nemzeti Könyvtárba, a Port’Albára, a via
Ventaglierire, a via Foriára, a piazza Carlo III-n túlra viszont, ahol anyám
iskolája állt, már egyikük sem merészkedett. A fenti utcaneveket is jól
ismertem – gyakran hallottam a szüleimtől –, ám ezekre a helyekre csak
ritkán vittek magukkal, talán ezért sem fűzött hozzájuk annyi boldog emlék,
mint az előzőekhez. A Vomerón túli Nápollyal, mondhatni, semmilyen
kapcsolatom nem volt; minél lejjebb ereszkedett az ember, annál
kiismerhetetlenebbé vált. Mi sem

természetesebb hát, hogy azok a városrészek, ahol apám rokonai éltek –

számomra legalábbis –, feltáratlan, barbár világok rémképeit idézték:
nemcsak névtelenek voltak, hanem, ahogy azt már korábban is említettem,
megközelíthetetlenek.

Valahányszor le kellett mennünk, a szüleimen, akik javarészt energikus,

vidám emberek voltak, eluralkodott valami furcsa elcsigázottság, valami
különös idegesség. Zsenge korom ellenére is jól emlékszem a belőlük áradó
feszültségre, a megváltozott hangulatukra, ami jóból fordult rosszba, mindig
ugyanúgy.
– André! – mondta ilyenkor anyám bágyatag hangon. – Öltözz már,
indulnunk kell!

Apám azonban csak olvasott tovább, és a ceruzával, amivel a mellette

heverő füzetbe jegyzetelt, aláhúzta a sorokat.

– André! Későre jár, meg fognak haragudni!

– Na és te? Te elkészültél már?

– Elkészültem.

– A kislány?

– A kislány is.

Csak ekkor volt hajlandó megválni a könyvtől meg a füzettől, amiket úgy
hagyott tárva-nyitva az íróasztalon, aztán tiszta inget vett, ünneplőbe bújt.
Mindeközben csendes volt és feszült, mint aki egy megúszhatatlan szerepre
készülve átismétli magában a szövegét. Anyám, aki maga sem állt készen
az indulásra, újra és újra végigmustrálta magát, eligazgatta az én
öltözékemet, el az apámét is, mintha a megfelelő ruha garantálná, hogy
mindhárman épen és egészségesen térjünk haza. Egy szó, mint száz,
nyilvánvaló volt, hogy azokkal a helyekkel és személyekkel szemben
próbálnak így védekezni,

akiket előttem sosem említettek, nehogy felzaklassanak. De ezt a beteges

szorongást nem lehetett nem észrevenni, már az első

rezdülésekből felismertem, hiszen mindig is ott settenkedett köröttünk, s

megkockáztatom, hogy ez volt az egyetlen szorongásemlék, ami a boldog
gyermekkoromba belerondított.

Ám a legjobban mégis azok a mondatok zavartak, amiket – nem is tudom,

minek hívjam – valami megkérgesedett töredék nyelven vágtak egymáshoz:

– Ha Vittoria mond valamit, te inkább meg se halld!

– Vagyis ha nekem esik, maradjak csendben?

– Pontosan. Gondolj Giovannára!

– Jól van.

– Ne mondd nekem, hogy jól van, ha utána mégse lesz jól.

Embereld meg magad! Fél órácskát kell kibírnod, aztán hazajövünk.

A rokonlátogatásokból jószerint semmire nem emlékszem.

Zsibongás, dögmeleg, sebtében odacuppantott homlokpuszik,

nyelvjárásfoszlányok és persze orrfacsaró bűz, amit félelmünkben akár mi
is onthattunk magunkból. A légkör viszont bőven meggyőzött arról az évek
során, hogy apám rokonai – hangoskodó bugrisok a romlott
nyomorúságban, élükön a mindenkinél nyersebb és sötétebb Vittoriával –

valóban veszélyes emberek, noha veszélyességük mibenlétére egyelőre nem

sikerült fényt derítenem. Netán a környék rossz híre teszi azzá őket? A
nagyszülők, nagybácsik, unokatestvérek is veszélyesek, vagy csak Vittoria
néni? Az ügyben a szüleim voltak a legjártasabbak, nekem pedig, hogy
mindenáron és azonnal tudni akartam, hogy milyen ember, milyen
személyiség

az én nagynéném, épp őhozzájuk kellett volna fordulnom. De mire megyek,

ha nekik szegezem a kérdéseimet? Legjobb esetben is nyájas elutasítás
lenne a válasz: Látni akarod a nagynénédet? Le akarsz menni hozzá? De hát
minek?, vagy pedig berántanák a vészféket, és soha többé nem vennék
szájukra a nevét. Így hát arra jutottam, hogy kezdetnek az is elég, ha találok
egy fényképet a néniről.
4.
Egyik délután, kihasználva, hogy mindketten elmentek hazulról, feltúrtam a
szüleim hálószobájában levő szekrényt, ahol anyám a fényképalbumokat
őrizte, hibátlan rendben a róla és apámról készült fotókat meg az enyéimet.
Minthogy az albumokat rendszeresen böngésztem, betéve ismertem a
tartalmukat: kettejük kapcsolatát dokumentálták, valamint az én röpke
tizenhárom esztendőm ilyen-olyan szakaszait. Így azt is pontosan tudtam,
hogy – valamilyen rejtélyes oknál fogva –

anyám rokonairól bőven találni képet, apám családjáról azonban legfeljebb

elvétve párat, és Vittoria azokon sem szerepel. De eszembe jutott, hogy
valahol a szekrény mélyén, egy régi fémdobozban egy nagy kupac
fényképet őriznek magukról azokból az időkből, amikor még nem ismerték
egymást. Mivel ezeket a fotókat csak ritkán, akkor is anyám társaságában
nézegettem, szívből reméltem, hogy találok néhány képet Vittoria néniről.

De mielőtt felforgattam volna a szekrényt a doboz után kutatva, még

egyszer fellapoztam a jól ismert albumokat,

lelkiismeretesen átvizsgálva azokat a fotókat, amiken ők feszítenek előbb

frissen eljegyezve, aztán az esküvőjükön újdonsült, durcás házaspárként
alig néhány meghívottal a háttérben, aztán boldog házasokként, és végül
azokat, amik engem ábrázolnak – ki tudja, hányszor és főként mivégre
megörökítve – születésemtől egészen mostanáig. Az esküvői képeken a
szokásosnál hosszabban elidőztem. Apám sötét, gyűrött öltönyt viselt, és
komor ábrázattal nézett a kamerába, anyám pedig, aki menyasszonyi ruha
gyanánt egy krémszínű

kosztümöt és ugyanolyan színű fátylat hordott, bájosan, meghatódva simult

hozzá. A harminc vagy alig valamivel több meghívott között ott voltak a
Vomero környéki barátaik, akikkel azóta is összejárnak, valamint anyám
rokonai, élükön a derék Múzeumi Nagyszülőkkel. Csak néztem és néztem,
abban a reményben, hogy ha elmosódva is, de találok valahol a háttérben
egy alakot, aki elvezet az ismeretlen, ködbe vesző
asszonyhoz. Semmi. Ezután vettem elő a fémdobozt, amit többszöri
sikertelen próbálkozást követően végül kinyitottam.

A doboz tartalmát, kivétel nélkül fekete-fehér fotók voltak benne, az ágyra

borítottam. Kamaszkori képeik eleve rendszertelenül, ömlesztve lehettek
belehajigálva: anyám mindegyiken derűs volt, bájos és sikkes, hol az
iskolatársaival, hol a vele egykorú barátnőivel feszített a tengeren vagy az
utcán, apámról viszont kevés fényképet találtam, mindegyiken kitérdelt
nadrágban, kinőtt ujjú zakóban, gondterhelten, magányosan álldogált, sehol
egy mosoly, egy nyaralás. A gyermek- és kora kamaszkor képeit viszont két
külön tasakban tárolták: egyik anyám családjából, a másik az apáméból

származott. Utóbbiban, ha törik, ha szakad, mondtam magamban, találni

fogok egy képet a néniről, s azzal nekiveselkedtem, hogy egyenként
átnézzem az összeset.

Apámról legfeljebb húsz kép lehetett a tasakban, legnagyobb döbbenetemre

azonban volt köztük három vagy négy fotó, amik kölyökként ábrázolták
szülők és rokonok társaságában –

utóbbiak teljesen ismeretlenek voltak számomra –, meglepően közel egy

fekete filccel kisatírozott téglalaphoz. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, a
precíz téglalap legalább olyan megátalkodott munka eredménye, mint a
titok, amit magába zárt. Elképzeltem apámat, amint az íróasztalán levő
vonalzóval körberajzolja a fotó egy darabját, majd nekiveselkedik a filccel,
és gondosan, milliméterről milliméterre haladva, nehogy kifusson az előre
meghúzott kontúrokból, bezárja egy fekete téglalapba. Amilyen aprólékos
munka volt, szemernyi kételyt nem hagyott, hogy a téglalapokkal egy életre
kisatírozott valakit, hogy Vittoria nénit zárta a nagy feketeség mögé.

Jó darabig tanácstalanul álldogáltam, fogalmam sem volt, mitévő legyek.

Végül rászántam magam, kihoztam egy kést a konyhából, és finoman
kapargatni kezdtem egy picike sávot a téglalapból. De a feketeség mögül
csak a papír fehérségét sikerült előhívnom. Kétségbeestem, abbahagytam.
Tisztában voltam vele, hogy szembemegyek apám akaratával, addigra már
minden megrémisztett, ami akár visszamenőleg is megfoszthatott a
szeretetétől. Ám az igazi szorongás akkor hatalmasodott el rajtam, amikor a
tasak mélyén rábukkantam egy fotóra, ami nem gyerekként, nem is
kamaszként, hanem immár fiatalemberként ábrázolta, méghozzá – és ez
igen ritka

pillanatnak számít az anyámmal való ismeretségük előtti időkből –

mosolyogva. Profilból kapták le, arca derűs volt, kivillantak szabályos,
fehér fogai. Ám ez a mosoly, az arcáról sugárzó öröm senkihez sem szólt.
Két, akkurátusan kisatírozott téglalap mellett állt, amelyekbe mint két
fekete koporsóba –

bizonyára a fotón látható szívélyesség szertefoszlását követően

– a húga testét meg valaki másét csukta be.

Ezen a képen aztán sokáig elmerengtem. Apám az utcán állt, rövid ujjú
pepita inget viselt, tehát nyár lehetett. Mögötte egy bolt bejárata, a cégérből
mindössze a RIA felirat látszott, s a kirakatból sem lehetett megállapítani,
hogy mit árusítanak. Az egyik fekete folt oldalán egy hófehér pózna virított
éles kontúrokkal.

Árnyékok

imbolyogtak

körötte.

Hosszú

árnyékcsíkok, ezek közül az egyik nyilvánvalóan egy női testről vetült oda.
Tehát apám, hiába akarta oly ádázul eltüntetni a mellette álló személyeket,
mégiscsak ott hagyott valamit belőlük az útburkolaton.

Ismét megkapargattam a téglalap tintáját, de mihelyt rájöttem, hogy csak a

fehér papír sejlik fel mögötte, abbahagytam. Vártam egy-két percet, majd
újra belekezdtem.

Ezúttal könnyed mozdulatokkal dolgoztam, a síri csendben hallottam a

lélegzésemet. Csak akkor adtam fel végérvényesen, amikor az egyetlen
letisztított folton, ahol Vittoria néni arca lehetett korábban, egy újabb
halovány pacácskát találtam, amiről nem tudtam eldönteni, hogy vajon
tintamaradék-e, vagy egy darabka a néni ajkából.
5.
Visszapakoltam mindent, a rettegés azonban, hogy apám kisatírozott húgára
ütöttem, befészkelte magát a bőröm alá.

Időközben erőt vett rajtam a figyelemhiány is, ráadásul, legnagyobb

rémületemre, nőttön-nőtt az iskolaundorom.

Ugyanakkor a néhány hónappal korábbi énemhez is szerettem volna

visszatalálni, amikor még tündököltem az iskolában, a szüleim pedig
rajongtak értem, és az is megfordult a fejemben, hogy ha sikerül ismét jó
jegyeket hazahoznom, újra szép leszek, kívül-belül. De kudarcba fulladt
minden próbálkozás: az osztályban szétszórtan kókadoztam, otthon pedig a
tükör előtt loptam a napot. Sőt a tükör előtti ácsingózás már-már a
rögeszmémmé vált. Arra voltam kíváncsi, hogy Vittoria néni tényleg
énbelőlem, az én testemből kandikál-e ki a világra, ám miután fogalmam
sem volt, hogyan fest igazából, minden egyes porcikámban és vonásomban
megszállottan kerestem az átváltozás jeleit. Addig-addig, míg végül olyan
részletek is szemet szúrtak, amikre rá se hederítettem korábban: a
szemöldökömet túl vastagnak, a szememet kicsinek és fakóbarnának
találtam, a homlokomat iszonyúan magasnak, a csepűs – méghogy pompás!
– hajam a tarkómra lapult, a fülcimpám súlya az egész fülemet lehúzta, a
felső ajkam – akár a penge – undorító fekete pihékkel szegélyezve, a
fogaim mintha tejfogak lennének, az állam hegyes, az orrom pedig, ah, az
orrom, nyílegyenesen meredt a tükörnek, s micsoda sötét és mély üregek
ékelődtek az orrnyereg meg a cimpák közé!

Mindezek vajon már Vittoria néni arcvonásai lennének, vagy az enyémek,

kizárólag az én arcom vonásai? Mire készüljek: romlásra vagy javulásra?
Na és a testem? A hosszú nyakam, ami

úgy nyúlik, mint ökörnyál a szélben, a csontos vállam, a szétpattanó

mellem, a fekete mellbimbóm, a hónaljamig érő

pipaszár lábam vajon egyes-egyedül az enyém, vagy a nénikém öröksége,

ami a neki tulajdonított rémségekből ad ízelítőt?
Miközben magamat elemeztem, tüzetesen megvizsgáltam a szüleimet is.
Milyen szerencsés vagyok! Hiszen náluk jobbat aligha kaphattam volna.
Mindketten gyönyörűek voltak, és kamaszkoruktól fogva imádták egymást.
Azt a keveset, amit a történetükről tudni véltem, apám és anyám mesélte el:
apám a maga mókás frivolságával, anyám kedvesen, meghatódottan.

Annyira bele voltak habarodva egymásba, annyira lefoglalta őket a másik,

hogy – a korai házasságukhoz képest legalábbis –

viszonylag későn szánták rá magukat a gyermekvállalásra.

Anyám harminc volt, apám valamivel több mint harminckettő, amikor

megszülettem. Fogantatásomat megannyi szorongás övezte, egyikük hajlott
rá, hogy hangosan kimondja, másikuk csak magában morfondírozott. A
várandósság nehéz volt, a szülés – 1979. június 3-án – maga a földi pokol,
az első két életévem

pedig

ékes

bizonyítéka

annak,

hogy

világrajövetelemmel teljesen felforgattam az életüket. Apám, Nápoly egyik

legtekintélyesebb gimnáziumának irodalom- és filozófiatanára,

város

közismert

entellektüeljeinek
vezéralakja, a diákok nagy kedvence, akikkel a reggelek mellett immár a
délutánjait is szívesen töltötte, felettébb aggódott a jövőnk miatt, így hát
kénytelen-kelletlen különórákat vállalt.

Anyámat viszont, aki latint és görögöt tanított a III. Károly Gimnáziumban,

másodállásban pedig szerelmes regényeket szerkesztett, a jelen aggasztotta
inkább, és olyan depresszió

kerítette hatalmába – amihez az átbömbölt éjszakák, kipállott hegek,

hasgörcsök és dühödt faksznik is bőven hozzájárultak –, hogy tanárként és
szerkesztőként egyaránt hasznavehetetlenné vált. Ezek voltak hát azok a
slamasztikák, amiket a közvetlen születésem okozott. Aztán ahogy
cseperedtem, egyre csendesebb és engedelmesebb gyerek lett belőlem,
úgyhogy szép lassan a szüleim élete is helyrezökkent. Letudták végre azt az
időszakot, amikor mindenáron távol akartak tartani a gonosztól, ami
valamennyi emberi lényre ott leselkedik.

Megtalálták az egyensúlyt, s jóllehet az első helyen továbbra is az irántam

érzett szeretet állt, a másodikra visszakapaszkodtak apám tanulmányai és
anyám elfoglaltságai. Mit mondhatnék még? Szerettek engem, én is őket.
Apámat kivételes embernek tartottam, anyámat rendkívül finom
teremtésnek, két kristálytiszta, élesen kivehető figura az egyébként
zűrzavaros világban.

A zűrzavarról addigra már nekem is voltak fogalmaim.

Akadtak pillanatok, amikor arról fantáziáltam, hogy az apám meg a húga

közti véres küzdelem énbennem zajlik éppen, amiből, szívből reméltem,
apám kerül ki győztesen. Vittoria persze már diadalmaskodott egyszer –
morfondíroztam magamban –, méghozzá a születésem pillanatában,
olyannyira, hogy hosszú időre elviselhetetlen kisbabává váltam; de aztán –

sóhajtottam megkönnyebbülten – mégiscsak megjavultam, elképzelhető

tehát, hogy a néni bármikor legyőzhető. Ilyenekkel és ehhez hasonlókkal
csitítgattam a bennem dúló békétlenséget, s hogy megőrizzem az erőmet,
igyekeztem minél többet felfedezni magamban a szüleim vonásaiból. De
amikor eljött az
este, és lefekvés előtt – aznap immár sokadjára – belenéztem a tükörbe,
elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy elvesztettem őket az idők folyamán.
Az arcomból, ahelyett, hogy kettejük szépségének mesteri summázata
sugárzott volna, Vittoria néni csúnyasága sütött. A boldog élet helyett
pedig, aminek várományosaként

dúskálhattam

volna

az

örömteli

pillanatokban, ahogyan nekik, kettejüknek bőven kijutott, a

legborzalmasabb időszak köszöntött rám.
6.
Kis idő múltán az is érdekelni kezdett, hogy vajon Angela és Ida, a két
bizalmas barátnőm, észrevette-e rajtam a végromlás jeleit, s hogy Angelán
– kettejük közül ő, a korombeli érdekelt inkább, Ida két évvel volt fiatalabb
nálunk – látni-e valamilyen hasonló változást. Szükségem volt a kívülállók
véleményére, és úgy tűnt, rájuk mindenképp számíthatok. A szüleink, akik
évtizedek óta összejártak és a világnézetük is megegyezett, hasonló
szellemben neveltek bennünket. Hogy semmi ne állhasson közénk,
egyikünk sem volt megkeresztelve; az imádságokat egyikünk sem ismerte;
a szervezetünk működéséről –

képeskönyvek és oktatóvideók segítségével – mindhármunkat

felvilágosítottak;

mindhárman

büszkén

vállaltuk

női

mivoltunkat; mindhárman öt-, nem pedig hatévesen mentünk iskolába;

mindhárman megfontoltan, józanul cselekedtünk; mindhármunk fejében
egy sűrű négyzetrács tartalmazta azokat az útmutatókat, amikkel
elháríthattuk Nápoly és a világ veszélyeit; ha valamivel kapcsolatban
kérdésünk volt,

mindhármunknak azonnal válaszoltak a szüleink; mindhárman rengeteget

olvastunk; korosztályunk ízlését és viselkedését mindhárman megvetettük,
ugyanakkor tanáraink buzdítására ügyesen elboldogultunk a zene, a film, a
tévéműsorok, az énekesek és színészek labirintusában, s legvégül: titokban
mindhárman híres színésznők akartunk lenni, észbontó pasik oldalán
flancolni, akikkel aztán hosszan csókolózunk és összedörzsöljük a nemi
szervünket. Angelához persze szorosabb barátság fűzött, Idát tökmagnak
tartottam, pedig nemegyszer zsebre tett minket, miután olvasottabb volt
nálunk, sőt verseket és novellákat is írt. Egy szó, mint száz, emlékeim
szerint sosem volt perpatvar közöttünk, vagy ha mégis, az afférjainkat
őszintén megvitattuk, és elsimítottuk az ügyet.

Vagyis kiváló koronatanúnak bizonyultak, én pedig annak rendje és módja

szerint kifaggattam mindkettejüket. De egyikük se mondott semmit, ami a
gyanúmat igazolta volna, sőt agyba-főbe dicsértek, ami meg engem illet,
szebbnek láttam őket, mint addig bármikor. Termetre arányosak voltak, a
vonásaik meg annyira finomak, hogy csak rájuk pillantottam, máris elfogott
a vágy, hogy megöleljem, megcsókoljam őket és eggyé olvadjak velük.
Egyik este azonban, amikor különösen pocsék hangulatban voltam, eljöttek
hozzánk a San Giacomo dei Caprira a szüleikkel. Ez volt az a pillanat,
amikor minden megborult. Mondom, aznap a szokásosnál is levertebb
voltam: olyan nyomorultnak, lapajnak, soványnak, jelentéktelennek éreztem
magam, s olyan esetlennek minden szavamat, gesztusomat, hogy a
legkisebb értetlenkedést is támadásnak vettem. Így reagáltam akkor is,
amikor Ida a cipőmre mutatva

megkérdezte:

– Csak nem vadiúj szerzemény?

– Dehogy, már vagy ezer éve megvan.

– Nem rémlik, hogy láttam volna azelőtt.

– Na és? Tán valami gond van vele?

– Dehogyis!

– Pedig biztosan így van, ha csak most szúrtad ki.

– Egyáltalán nem.

– Túl nyápic a lábam?

S ez így ment egy jó darabig: ők nyugtatgattak, én meg próbáltam a szavaik

mögé látni, és kifürkészni, hogy vajon az igazat mondják-e, vagy a
megcsúnyulásom lesújtó élményét próbálják a jó modor mögé rejteni.
Addig-addig, míg anyám, a maga bágyatag hangján, közbe nem lépett:
Elég, Giovanna!

Nincs nyápic lábad! Elszégyelltem magam, azonnal elhallgattam, mire

Costanza, Angela és Ida anyukája áradozni kezdett: Gyönyörű a bokád!
Mariano pedig, az apukájuk, átvette tőle a szót: S micsoda comb! Tepsis
burgonyával igazi ínyencfalat! De ezzel korántsem volt vége, folytatta a
szurkálódást, megállás nélkül süketelt, tipikusan az az ember volt, aki
szentül hitte, hogy a temetési menetet is megnevetteti.

– Mi baja ennek a gyereknek?

Megráztam a fejem, mintegy jelezve, hogy minden a legnagyobb rendben,

és próbáltam rámosolyogni, de nem sikerült; az egész lénye bosszantott.

– S milyen gyönyörű a hajad! Mi ez? Csak nem cirokseprű?

Tiltakozásul ismét megráztam a fejem, ezúttal már nem bírtam leplezni a

bosszúságomat, amiért úgy bánik velem, mint

egy taknyossal.

– Ugyan, drágám, hisz csak egy bók volt! Ezek szerint fogalmad sincs róla,
milyen szép, dundus növény a cirok!

Ráadásul micsoda színekben pompázik: az egyik zöld, a másik vörös, a

harmadik fekete.

Erre kifakadtam:

– Nem vagyok dundus! Se zöld, se piros, se fekete nem vagyok!

Megrökönyödve meredt rám, aztán elmosolyodott, és a lányaihoz fordult:

– Eláruljátok, hogy miért ilyen savanyú ma este Giovanna?

Ettől még inkább elborult a kedvem:

– Nem vagyok savanyú!

– De hát ez nem sértés! Ez egy lelkiállapot kivetülése. Tudod, mit jelent?

Nem válaszoltam, így hát színlelt csalódottsággal ismét a lányaihoz fordult:

– Nem tudja! Ida, mondd el neki te!

Ida kelletlenül felelt:

– Azt jelenti, hogy fancsali képeket vágsz. Nekem is mindig ezt mondja.

Ilyen ember volt ez a Mariano. Egyetemista koruktól ismerték egymást

apámmal, s mivel azóta is sűrűn összejártak, az én életemhez is – mióta
csak az eszemet tudom – hozzátartozott.

Jól emlékszem hízásnak indult alkatára, kopaszságára, tengerkék

tekintetére, valamint sápatag, püffedt arcára, utóbbi már kislány koromban
is mély benyomást tett rám. Történelmet tanított az egyetemen, ezenfelül
egy tekintélyes nápolyi újság

állandó munkatársa volt. Ha beállított hozzánk, ami gyakorta megesett,

hosszú órákra bezárkózott az apámmal, és vita közben mindig szerét ejtette,
hogy metsző gúnnyal hangsúlyozza a kiábrándultságát. Borzalmasan
idegesítő alak volt. Nem mellesleg ő meg az apám folyton vitatkoztak, mi
hárman pedig, még ha egy kukkot sem értettünk az egészből, szentül meg
voltunk győződve róla, hogy egy rendkívüli, embert próbáló megbízatáson
dolgoznak, ami rengeteg kutatással és összpontosítással jár. Mariano
azonban, ellentétben apámmal, nemcsak a kutatásainak élt éjt nappallá téve,
hanem magából kikelve az ellenségeit – Nápoly, Róma és a többi olasz
város lakosságát – ostorozta, akik ellehetetlenítették a hozzájuk hasonlók
munkáját. Angela, Ida meg én, noha a véleménynyilvánításhoz még kicsik
voltunk, értelemszerűen a szüleink pártjára álltunk, szembefordulva
azokkal, akik a vesztükre törtek. Egy szó, mint száz, a beszélgetéseikből
nem sokat értettünk, viszont annál érdekesebbek voltak a káromkodások,
amikkel Mariano nyelvjárásban illette az akkortájt

híres
embereket.

Nyilván

azért,

mert

mindhármunknak – nekem meg különösen – a káromkodás mellett azt is

megtiltották, hogy nápolyi nyelvjárásban beszéljünk. Mondanom sem kell:
teljesen feleslegesen. A szüleink ugyanis – tiltás ide vagy oda –, hamar
megenyhültek, úgyhogy amikor hármasban maradtunk, azzal szórakoztunk,
hogy felsoroltuk Mariano ellenségeinek vezeték- és keresztnevét, majd
megspékeltük halkan az általa használt gúnyjelzőkkel. Ám amíg Angela és
Ida az apjuk szótárát viccesnek találta, számomra a gonoszság egyik
megjelenési

formája volt.

Hát nem merő rosszindulat áradt a vicceiből? Méghogy én savanyú, fancsali

képű! Méghogy cirokseprű, én?! De mi van, ha nem viccnek szánta, hanem
a színtiszta igazságot mondta ki?

Asztalhoz ültünk. A felnőttek belemerültek valami unalmas fejtegetésbe

tudom is én, melyik barátjukról, aki eldöntötte, hogy Rómába költözik, mi
meg némán, kókadozva vártuk, hogy a vacsora mielőbb véget érjen, és
visszamenekülhessünk a szobámba. Evés közben döbbentem rá, hogy amíg
Mariano harsányan hahotázik és Costanza, a felesége mértékkel, ízlésesen
göcög, addig az anyám éppen csak mosolyra húzza a száját, az apám pedig
komor ábrázattal mered maga elé. Ki tudja, hasított belém, tán a szüleim
azért nem nevetnek olyan jókat, mint Angela és Ida szülei, mert
tönkreteszem az életüket.

A barátaik elégedettek a lányaikkal, én viszont csalódást okozok nekik. Jaj,

savanyú lettem, mint a sós uborka, s így, hogy itt ülök velük egy asztalnál,
nem tudják elengedni magukat. Milyen szomorú az én anyám, és milyen
lehengerlően vidám Angela meg Ida anyja! Az apám épp bort tölt a
poharába, és kedves visszafogottsággal duruzsol neki. Costanza olasz–latin
szakos tanár volt, és dúsgazdag szüleinek hála kiváló nevelésben részesült.
Kifogástalan modorával mindenkit lenyűgözött, anyám például
rendszeresen őt majmolta, meg persze én is –

önkéntelenül. Hogy is mehetett hozzá egy ilyen alakhoz, mint Mariano?

Csillogó ékszerei, ruháinak színkavalkádja, amiket mintha ráöntöttek volna,
most a szokásosnál jobban elkápráztattak. Legutóbb egy nappal korábban
jelent meg álmomban, és a nyelve hegyével, akár egy macska,

megnyaldosta a fülemet. Ez az álom annyira felpezsdített, hogy még

ébredés után néhány órával is biztonságban éreztem magam. Most pedig,
hogy az asztalnál közvetlenül mellette ültem, váltig abban reménykedtem,
hogy a puszta kisugárzásával odébb űzi a férje otromba szavait. De nem.

Mariano poénjai belém égtek, és végig ott vibráltak a fejemben a vacsora

alatt: a hajam miatt cirokseprű lettem, a fancsali képemről meg bárki
leolvashatja, hogy majd szétvet az ideg.

Egész idő alatt két véglet közt ingáztam: hol késztetést éreztem, hogy a
magam szórakoztatására disznóságokat sugdossak Angela fülébe, hol meg
átadtam magam a letargiának, és tüntetően kornyadoztam. A desszert után
végül otthagytuk a szüleinket, visszavonultunk a szobámba, és kertelés
nélkül Idának szegeztem a kérdésemet:

– Tényleg fancsali a képem? Mondd meg őszintén: elcsúnyultam?

Erre összenéztek, majd kórusban felkiáltottak:

– Ugyan, dehogy!

– Az igazat mondjátok, ne kíméljetek!

Láttam rajtuk, hogy vonakodnak, végül Angela volt az, aki rászánta magát:

– Egy kicsit. Talán. De nem külsőleg.

– Külsőleg szép vagy – tette hozzá Ida. – Csak a szorongás faragott le

belőle valamennyit.
Angela erre megcsókolt, és azt mondta:

– Velem is gyakran előfordul: elcsúnyulok, ha túlszorongom a dolgokat. De

elmúlik.

7.

A szorongás és a csúnyaság közötti kapcsolat váratlan vigaszt hozott.

Létezik tehát – ahogy Angela és Ida mondta – az elcsúnyulásnak egy olyan
formája, amit a szorongás okoz, ám annak elmúltával újra a szépségé a
terep. Nagyon szerettem volna hinni nekik, épp ezért mindent elkövettem,
hogy gondtalanul töltsem a napjaimat. Csakhogy a derűt magamra
kényszeríteni nem volt egyszerű. Valahányszor megpróbáltam, sűrű köd
ereszkedett az elmémre, és kezdődött elölről az egész lidércnyomás.
Ilyenkor mindennel és mindenkivel szemben nőtt az ellenérzésem, amit
nem lehetett holmi színlelt szívélyességgel elhallgattatni. Végül csakhamar
arra jutottam, hogy a szorongás nem valami átmeneti dolog nálam, sőt az is
lehet, hogy még csak nem is szorongásról van szó, hanem vegytiszta
romlottságról, ami a vénáimban csörgedezve behálózza a testemet.

Azt persze nem mondanám, hogy Angela és Ida hazudott volna, nem, ők
ilyesmire sose vetemedtek volna, hiszen bennünket eleve arra neveltek,
hogy ne hazudjunk. A szorongás és a csúnyaság közötti kapcsolattal minden
bizonnyal magukra utaltak, a saját tapasztalataikra, méghozzá azokkal a
szavakkal

– tele volt a fejünk a szüleinktől ellesett fogalmakkal –, amikkel, ha az

alkalom úgy diktálta, Mariano szerelte le a lányokat. De Angela és Ida az
nem én. Angelának és Idának nem volt a családjában egy Vittoria néni,
akivel kapcsolatban az apjuk – az ő apjuk – azt állította volna, hogy a
pofájuk az övéhez hasonló.

Egyik reggel elfogott a rettegés az iskolában, hogy én már sose leszek

olyan, amilyennek a szüleim akarnak, és ha a kegyetlen

Mariano rádöbben az igazságra, a barátnőim új, hozzájuk illő

barátokat keresnek, én pedig örökre egyedül maradok.

Ennek lehetőségétől végképp elkeseredtem, a rá következő

napokban fizikailag is rosszul voltam, csak az hozott némi enyhülést, ha a

lábam közét dörzsölgettem, míg a bizsergéstől el nem kábultam. Ám
ilyenkor ahelyett, hogy megfeledkeztem volna magamról, elhatalmasodott
rajtam a megaláztatás érzése, keserűbb lettem, mint annak előtte, sőt
undorodtam magamtól.

Pedig milyen kellemes emlékeket őriztem korábbról, amikor Angelával

elnyúltunk a díványon, majd összekulcsolt lábbal egymással
szembefordultunk, s miközben a tévé halkan duruzsolt – anélkül, hogy
megbeszéltük volna –, fogtunk egy babát, bedugtuk az ágyékunkhoz, a fejét
meg a lábát nekivetettük a bugyink varratának, és csak dörzsöltük,
préseltük, szorítottuk, míg minden nyűgünk tovaszállt, a baba pedig még
nálunk is boldogabbnak és elevenebbnek tűnt. Más szelek fújtak akkor,
ennek a mostani gyönyörnek nem sok köze volt az önfeledt játékainkhoz.
Csatakokban folyt rólam a veríték, és pocsékul éreztem magam. Addig-
addig, mígnem ismét elhatalmasodott rajtam az őrület, és egyre
eszelősebben tanulmányoztam a tükörben az arcomat.

Az egyik ilyen alkalommal meglepő fordulatra lettem figyelmes: a selejtes

arcképemet bámulva hirtelen erőt vett rajtam a vágy, hogy megszelídítsem a
hibáimat. A vonásaim tanulmányozása közben azon kaptam magam, hogy
ráncba akarom szedni az arcomat: tessék, bőven elegendő, ha az orrom
emilyen, a szemem és a fülem amolyan volna, máris tökéletes lehetnék.
Jelentéktelen simításokról volt szó, amelyek egyelőre

elkeserítettek és felébresztették az önsajnálatot. Ó, szegénykém, gondoltam,

hogy te milyen peches vagy! Ezzel együtt epekedni kezdtem az arcom után,
olyannyira, hogy egy alkalommal, miközben épp azon keseregtem, hogy
engem már soha senki nem fog megcsókolni, szájon csókoltam a
tükörképemet. Ez volt az a pillanat, amikor felülkerekedett a tettvágy. A
korábbi kábulatot, amiben naphosszat magamat elemeztem, felváltotta a
kiigazítás égető szüksége, mintha valami jófajta matéria lennék, ami egy
csapnivaló munkás kezére kerülve megrongálódott. De: bármilyen is
voltam, én magam voltam, gondoltam, és elérkezettnek láttam az időt, hogy
kezelésbe vegyem az arcomat, a testemet, a gondolataimat.
Egy vasárnap délután elővettem anyám sminkkészletét, és, úgymond,
kirittyentettem magam. Nem sokkal ezután anyám megjelent a szobám
ajtajában, és amikor meglátott, elnevette magát. Beillenél egy karneváli
menetbe, mondta. Ha már csinálod, rendesen csináld!

Nem ellenkeztem, nem is visszakoztam, elővettem a lehető

legszelídebb hangom, és csak annyit mondtam:

– Megtanítasz úgy sminkelni, ahogy te sminkeled magad?

– Minden archoz más-más smink passzol.

– Én tehozzád akarok hasonlítani!

Ettől ellágyult, kedvesen megcirógatott, és kezelésbe vette az arcomat.

Felejthetetlen

órák

voltak,

fecserésztünk,

viccelődtünk, pukkadoztunk a nevetéstől! Alapvetően csendes, visszafogott

természet volt, velem azonban – egyes-egyedül az én társaságomban – úgy
viselkedett, mint egy kislány.

Egyszer csak apám is felbukkant az ajtóban, hóna alatt –

szokás szerint – egy köteg újsággal, s amikor meglátott bennünket

viháncolni, felderült:

– Milyen gyönyörűek vagytok! – mondta.

– Komolyan? – kérdeztem.

– Becsszóra! Életemben nem láttam még két ilyen tüneményt.

Azzal visszazárkózott a szobájába, vasárnaponként mindig az újságokat
bújta, csak ez után tért rá a kutatásaira. De amint magunkra maradtunk,
anyám, mintha a korábbi közjátékot jelzésnek vette volna, a szokásos
tikkadt hangján, amiben sem neheztelés, sem aggodalom nem volt,
megkérdezte:

– Miért túrtad fel a fotós dobozt?

Csend. Tehát észrevette, hogy kutattam a dolgai között. És azt is, hogy
megkapargattam a fekete téglalapot. Mikor jöhetett rá?

Próbáltam visszanyelni a könnyeimet, de minden igyekezetem ellenére

kitört belőlem a zokogás. Anyu, hüppögtem, én csak azt akartam… azt
hittem… én csak azt gondoltam… Ám hogy mit akartam, hittem vagy
gondoltam konkrétan, már nem tudtam elmondani. Összezavarodtam,
patakokban ömlött a könnyem, az istennek se tudott megnyugtatni. Sőt.
Minél inkább törekedett rá, megértően mosolyogva – ne sírjál, bármikor
megnézheted azokat a fotókat, csak kérj meg engem vagy apát, nyugodj
meg, nem kell sírni –, annál jobban rázott a zokogás.

Végül tenyerébe vette a kezem, és a lehető legszelídebb hangon azt

kérdezte:

– Mit kerestél? Egy fotót Vittoria néniről?

8.
Ekkor vált világossá, hogy a szüleim rájöttek: aznap este kifüleltem őket. És
ez jó ideje fejtörést okoz nekik. Tán még a barátaikkal is megtanácskozták a
történteket. Apámat feltehetőleg nagyon nyomasztja, így anyámmal üzent,
hogy korántsem sértésnek szánta, távol álljon tőle még a gondolata is.

Anyám hangszínéből ítélve legalábbis, ami a bajok elsimítására alkalmassá

tette, kétség nem fér hozzá, hogy így áll a dolog. Ő

ugyanis sose engedte szabadjára a bosszúságát meg a dühét.

Amikor Costanza például azzal ugratta, hogy minek fecsérli a drága idejét
holmi óravázlatokra, bárgyú történetekre, esetenként egész oldalak
átírására, mindig halkan, szelíden válaszolt. Még akkor is kedvesen, a
sértettség leghalványabb jele nélkül beszélt – Costanza, neked egy vagon
pénzed van, azt csinálsz, amire kedved szottyan, én viszont keményen
megdolgozom mindenért –, amikor valójában rápirított. Ki más
orvosolhatta volna hát a bajt? Miután megnyugodtam, párszor még
elismételte: mi nagyon szeretünk. Aztán belefogott egy hosszabb
fejtegetésbe, amilyenbe – előttem legalábbis –

mindaddig sosem bocsátkozott. Azt mondta: ő meg az apám iszonyú sok

áldozatot hoztak, hogy odáig jussanak, ahol most tartanak. Én még hagyján,
duruzsolta, az én szüleim minden tőlük telhetőt megadtak, hisz te is tudod,
milyen kedvesek és nagylelkűek voltak, ezt a házat is az ő segítségükkel
vettük annak idején; apád gyerekkora viszont, az ő kamaszkora, az egész
ifjúsága annyira küzdelmes volt, annyit nélkülözött szegény; és most, mire
puszta kézzel, mezítláb felverekedte magát a csúcsra, nincs, nem is lesz egy
szemhunyásnyi nyugta, mert bármikor kitörhet a vihar, és visszarepül a
mélybe, és

akkor kezdődik minden elölről. Vagyis elérkeztünk végre Vittoriához,

anyám pedig – túl a metaforákon – azt is elárulta, hogy a fergeteg, mely
apámat a mélybe rántja, nem más, mint a nagynéném.
– Komolyan?

– Igen. Apád húga egy velejéig irigy nőszemély. De nem úgy irigy, mint az
emberek általában, belőle szörnyeteget csinált az irigység.

– Miért, mit művelt?

– Inkább az a kérdés, hogy mit nem. Elég, ha annyit mondok, nem tudja
elfogadni apád sikerét.

– Vagyis?

– Dühíti, hogy apád ilyen ügyesen elboldogult az életben.

Hogy odatette magát az iskolában és az egyetemen. Hogy intelligens. Hogy

felépített egy sikeres életet. Lediplomázott, munkába állt,
összeházasodtunk, irigyli a kutatásait, az őt övező

tiszteletet, a barátainkat, téged…

– Engem is?

– Igen. Vittoria az égadta világon mindenben és mindenkiben veszélyt lát.

A leginkább azonban apád létezése zavarja.

– És mivel foglalkozik?

– Cselédkedik. Mi mással foglalkozna? Az ötödik elemi után abbahagyta a

tanulást. Nem mintha bajom lenne a cselédekkel, hiszen te is tudod, milyen
remek asszony Costanza bejárónője.

A baj az, hogy ezért is apádat okolja.

– De miért?

– Nincs konkrét miért. Pláne azok után, hogy az apád, mielőtt Vittoria
teljesen lenullázta volna magát, megmentette az életét.
Beleszeretett ugyanis egy háromgyerekes, nős férfiba, egy igazi
szélhámosba. Az apád meg, mint az idősebb fivére, közbeavatkozott. De
még ezt is felrótta neki.

– Lehet, hogy apunak nem kellett volna beleütnie az orrát.

– Olyan nincs, hogy valaki megszorul, és nem ütöd bele az orrod.

– Lehet.

– De segíteni sem volt egyszerű. Mindenre gonoszsággal válaszolt.

– Vittoria néni apu halálát kívánja?

– Komisz dolog kimondani, de sajnos így van.

– És sehogy sem lehet összebékíteni őket?

– Nem. Ahhoz, hogy kibéküljenek, apádnak ugyanolyan középszerűvé kéne

válnia, mint azok az emberek, akik Vittoria környezetében élnek. S mivel ez
nem lehetséges, az egész családot ellenünk fordította. Neki köszönhetjük
azt is, hogy a rokonok, mióta a nagyszüleid meghaltak, szóba sem állnak
velünk.

Igyekeztem minél visszafogottabban reagálni, lehetőleg rövid, koppanó

szavakkal, óvatosan. De elfogott a viszolygás, hogy olyan ember vonásait
öltöm magamra, aki apám halálát, a családom pusztulását kívánja, és ettől
ismét eleredtek a könnyeim. Anyám ezt azonnal észrevette, és minden tőle
telhetőt bevetett, hogy megnyugtasson. Magához húzott, és kedvesen azt
suttogta: Felesleges ostoroznod magad. Hát még mindig nem érted, mit
akart mondani az apád? Lesütöttem a tekintetem, és megráztam a fejem.
Anyám hangja váratlanul felderült: Számunkra Vittoria jó ideje nem egy
valós személyt

jelent, hanem egy szófordulatot. Képzeld, amikor apád néha undokoskodik,

viccből mindig odapörkölöm: „Vigyázz, André, pofákat vágsz, mint
Vittoria!” S azzal gyöngéden megrázott, majd megismételte: Csak játékból
mondjuk, érted?
Mire én komoran annyit feleltem:

– Nem hiszek nektek, anyu! Egyikőtöket sem hallottam így beszélni.

– Jó, lehet, hogy előtted nem így beszélünk, de ha kettesben vagyunk, akkor
igen. Úgy kell elképzelni ezt a mondatot, mint egy szemafort. Ezzel
figyelmeztetjük egymást és önmagunkat, hogy ha nem vigyázunk, mindent
elveszíthetünk, ami igazán fontos az életünkben.

– Engem is?

– Jaj, dehogy! Miket beszélsz!? Téged sose fogunk elveszíteni!

Te vagy nekünk a legeslegfontosabb a világon, és semmi mást nem

óhajtunk jobban, mint hogy boldog legyél. Ezért is ragaszkodunk a
tanuláshoz. Lehet, hogy nehéz időszak neked ez a mostani, de meglátod,
minden rendbe jön. Rengeteg szép dolog vár még rád az életben.

Szipogni kezdtem, anyám ki akarta fújni az orromat, mintha még mindig

kiskölyök lennék, s ki tudja, tán tényleg az voltam, én mindenesetre
megmakacsoltam magam:

– És ha nem akarok tanulni?

– Akkor tudatlan maradsz.

– És akkor mi van?

– Akkor a tudatlanságod elgáncsol majd egy csomó dologban.

Meg hát azt mondtad, hogy nekifogtál tanulni, nem? Nagy bűn lenne
elkótyavetyélni az agyadat.

Felkiáltottam:

– De én nem okos akarok lenni! Én szép akarok lenni, mint ti!

– Attól csak szebb leszel!

– De hogyan, ha olyan az arcom, mint Vittoriának?

– Sose lesz olyan arcod. Te egészen más vagy.

– Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen még össze se tudom hasonlítani magam

vele!

– Itt vagyok neked én. Én mindig itt leszek.

– Az nem elég.

– Akkor mit javasolsz?

Suttogóra fogtam:

– Látnom kell a nagynénémet.

Erre hallgatott egy sort, majd így szólt:

– Ezt viszont apáddal kell megbeszélned.

9.
Nem vettem készpénznek a szavait. Biztos voltam benne, hogy
megtanácskozza a dolgot apámmal, ő pedig már másnap betoppan hozzám,
és azon a hangon, amit a legjobban imádok, így szól: Ímhol vagyok,
parancsolj velem! Ha az én királynőm úgy döntött, hogy meglátogatná
Vittoriát, ez a szegény, alázatos szülő, bár szorul a hurok a nyaka körül,
készséggel elkíséri őt.

Tehát felhívta volna a húgát, hogy megállapodjanak egy időpontban,

pontosabban anyámat kérte volna meg rá, mert ő

sose bajlódott olyan emberekkel, akik idegesítették vagy fájdalmat okoztak

neki. Aztán kocsiba ültünk volna, és meg sem állunk Vittoriáig.

De nem így történt. Múltak az órák, a napok, apámat ritkán láttam, akkor is
hullafáradtan, az iskola és a korrepetálások közt ingázott, s az egészre
valami bonyolult tanulmány is rátett egy lapáttal, amit Marianóval közösen
írt. Reggel elment hazulról, és csak este került haza. Azokban a napokban
végig esett, én meg attól féltem, hogy megfázik, felmegy a láza, és ágynak
esik – ki tudja, mennyi ideig. Hogy tudott –

morfondíroztam magamban – egy ilyen törékeny és kedves ember Vittoria

néni gonoszságával harcolni egy életen át? Ám hogy nekimenjen, majd
kitegye a szűrét egy háromgyermekes gazfickónak,

aki

Vittoriát

tönkretette

volna,

még
hihetetlenebbnek tűnt. Meg is kérdeztem Angelát:

– Ha Ida belezúgna egy háromgyerekes, nős gonosztevőbe, te, mint a

nővére, mit tennél?

Angela habozás nélkül rávágta:

– Megmondanám őket a papának.

Idának nem volt ínyére a válasz, le is tromfolta a nővérét:

– Akkor áruló vagy. Márpedig a papa azt mondta, hogy az árulkodás a

legocsmányabb dolog.

Erre Angela ingerült lett:

– Nem vagyok áruló! A te érdekedben tenném.

– Ha tehát Angela beleszeretne egy háromgyerekes, nős gonosztevőbe, te

nem mondanád meg apádnak? – vetettem közbe óvatosan.

Ida, aki mohón falta a szerelmes regényeket, eltöprengett, majd így szólt:

– Csak akkor mondanám meg, ha az illető csúnya lenne és gonosz.

Helyben vagyunk, hasított belém, a randaság és a gonoszság az égadta

világon mindent felülír. Egyik délután, amikor apám valami találkozón volt,
ismét felhoztam a témát anyámnak:

– Azt mondtad, hogy meglátogatjuk Vittoria nénit.

– Azt mondtam, hogy beszéld meg apáddal.

– Azt hittem, te fogod megbeszélni.

– Nagyon feszült mostanában.

– Akkor menjünk el mi ketten!

– Jobb, ha rábízzuk. Különben is, nyakadon a tanév vége, tanulnod kellene.

– Ti nem akartok elvinni engem! Már rég eldöntöttétek, hogy nem visztek
el hozzá.

Erre anyám, azon a hangján, amit mindig akkor vetett be, ha magányra
vágyott, és elém rakott valami buta játékot, amivel egyedül is elvagyok, így
szólt:

– Akkor a következőt javaslom: ismered a via Miragliát?

– Nem.

– Hát a via della Staderát?

– Azt sem.

– És a Santa Maria del Pianto temetőt?

– Nem.

– És a Poggiorealét?

– Azt sem.

– És a piazza Nazionalét?

– Nem.

– És az Arenacciát?

– Nem.

– És az iparnegyed környékét?

– Nem, anyu, nem.

– Nos, akkor mielőbb meg kéne tanulnod, hisz ebben a városban élsz.
Tessék, odaadom az utcajegyzéket, böngészd csak végig, miután befejezted
a tanulást. Ha ennyire sürgős, egyedül is elmehetsz Vittoria nénihez.

Az utolsó mondata letaglózott, tán meg is bántódtam kicsit. Az én szüleim,

ha a bolt kétszáz méternél távolabb volt, még kenyérért sem küldtek el. Ha
pedig Angelával és Idával akartam találkozni, apám, de leginkább anyám
autóba ült, és elfuvarozott Marianóhoz és Costanzához, majd értem jött, és
hazavitt. Most meg ismeretlen helyekre küldenek, ahová maguk sem
mennek szívesen? Nem, nem, egész egyszerűen torkig vannak a
rinyálásommal, a számomra életbevágó dolgokat jelentéktelen apróságnak
tartják, röviden szólva: nem vesznek komolyan. Mintha széthasadt volna
valami a testemben, tán ott, abban a pillanatban kellett volna kitenni a
pontot a gyermekkor végére. Egy biztos, úgy éreztem magam, mintha egy
apró szemcsékkel teli tartály lennék, ami szétnyílik hirtelen, és
felfoghatatlan iramban kipergeti magából a tartalmát. Kétség nem fér hozzá,
anyám régen megvitatta apámmal, és az ő

hozzájárulásával arra készül, hogy eltávolítson maguktól, hogy magukat is

eltávolítsa tőlem, hadd boldoguljak egyedül a sületlenségeimmel és a
faksznimmal. Ha jobban belegondolok, épp most dörgölte az arcomba azon
a bágyadt és kedves hangján, hogy: elég volt, az agyamra mész, Giovanna;
csak nehezíted az életem; nem tanulsz, a tanárok panaszkodnak rád, te meg
az istennek se akarsz leszállni Vittoria néniről; ah, mennyi kibúvó, hát nem
megmondtam neked, hogy apád

szeretetből mondta azt, amit mondott; elég, menj, és játssz az

utcajegyzékkel, ne szekálj tovább. Hogy valóban így volt-e vagy sem, azt
persze nem tudom eldönteni, mindenesetre életemben először kisemmizve
éreztem magam. Jeges fájdalom hasított belém, olyasfajta, mint amikor
megfosztanak bennünket a legféltettebb kincsünktől, amiről szentül hittük,
hogy egy életen át a mienk marad. Lesújtva, némán álltam. És amikor
anyám azt mondta, hogy légy szíves, csukd be az ajtót magad után,
kikullogtam a szobából.

Az előbbiektől elzsibbadva egy darabig az ajtó előtt várakoztam, abban a

reményben, hogy kijön, és a kezembe nyomja az utcajegyzéket. Nem jött ki,
úgyhogy lábujjhegyen beosontam tanulni a szobámba. Természetesen
eszem ágában nem volt elővenni a tankönyveket. A fejemben, akár egy
billentyűzeten, vadul kattogtak az imént még érthetetlen mondatok. Mi
szükség rá, hogy megkapjam anyámtól az utcajegyzéket?

Majd

én

megszerzem

magamnak,

tanulmányozom, és gyalog megyek el Vittoria nénihez!

Napokon, hónapokon át fogok kutyagolni, ha kell. Tűző napon,

kánikulában, esőben, szélben, hidegben csak caplatok és caplatok, átvágok
ezernyi, rám leselkedő veszélyen, mígnem szembetalálom magam a saját
jövőmet megtestesítő csúnya és gonosz asszonnyal. Megcsinálom. Az
ismeretlen utcanevekből, amiket anyám felsorolt, párat úgyis
megjegyeztem. Egyet akár már most kikereshetek. A temetőt például, azt
amúgy sem tudtam kiverni a fejemből. Szomorú egy hely lehet! Ezek
szerint a nagynéném olyan környéken lakik, ahol tengernyi fájdalom és
szenvedés jut osztályrészül az ott lakóknak. Végigmennek egy

gyötrelmekkel teli ösvényen, leereszkednek egy sajgó lépcsősoron,

kétoldalt tüskés bozótok kapdosnak utánuk, és szutykos kóbor kutyák
loholnak a nyomukban vicsorgó, habzó pofával. Igen, ezt fogom elsőként
kikeresni az utcajegyzékből, szántam el magam, és kilopakodtam a
telefonhoz az előszobába. A paksaméta a vaskos telefonkönyvek alatt
feküdt kilapítva, megpróbáltam kiszabadítani. De jóformán hozzá se
fogtam, azonnal kiszúrtam a kupac tetején a regiszteres füzetet, amiben az
ismerősök telefonszámát vezették a szüleim. Hogy ez miért nem jutott
eszembe korábban? Ha a megérzésem nem csal, itt kell lennie Vittoria
néninek is. Akkor meg minek kivárni, amíg a szüleim felhívják? Hisz én is
felhívhatom!

Fogtam a füzetet, a V betűhöz lapoztam, de Vittoriából egyet sem találtam.

Hát persze, gondoltam, a vezetéknevünket kell keresnem, apám
vezetéknevét, Tradát, és visszalapoztam a Thez. Ott volt: Trada Vittoria. A
kifakult kézírás az apámé, jócskán kirítt a többi közül.

A szívem a torkomban dobogott, alig bírtam úrrá lenni az izgatottságomon.

Úgy éreztem, egy titkos ösvény torkolatához érkeztem, amely egyenesen a
nagynénémhez vezet. Felhívom, hasított belém. Most azonnal. Azt
mondom: Giovanna vagyok, az unokahúgod, szeretnék találkozni veled. Ki
tudja, még az is lehet, hogy ő maga jön el értem. Megállapodunk egy
napban, egy órában, és itt, a ház előtt, vagy lejjebb, a piazza Vanvitellin
találkozunk. Ellenőriztem, hogy csukva van-e anyám szobájának ajtaja.
Aztán visszamentem a telefonhoz, és felemeltem a kagylót. De abban a
pillanatban, ahogy feltárcsáztam a számot és a vonal kicsengett,
bepánikoltam.

Ugyanaz a páni félelem, gondolom, amit a fotók kapargatása közben

éreztem, amikor először próbáltam kézbe venni a sorsomat. Mi a fenét
csinálok. Sürgősen el kell mondanom nekik. Ha anyámnak nem is, apámnak
okvetlenül. Legalább egyiküknek rá kell bólintania. Úgyhogy csak lassan a
testtel. De amíg így vacilláltam, egy dörmögő, mély hang – akár a bagós
ismerőseink egyike is lehetett volna – beleszólt: Halló, tessék.

Mindezt olyan udvariatlan elszántsággal, olyan erőszakos nápolyi

akcentussal, hogy már a puszta „halló”-tól is elborzadtam, és lecsaptam a
telefont. Épp idejében. Abban a pillanatban fordult a kulcs a zárban,
hazajött apám.
10.
Eltávolodtam a telefontól, ő pedig, miután lerakta az esőtől csöpögő
esernyőjét odakinn, a lépcsőfordulóban, majd a lábtörlőn hosszan
csoszogva a cipőjét is felszárítgatta, belépett.

Foghegyről, kelletlenül köszönt, hangjában nyoma sem volt a szokásos

vidámságnak, még káromkodott is a pocsék idő miatt.

Csak akkor fordult hozzám, amikor kibújt az esőköpenyéből:

– Mit csinálsz?

– Semmit.

– Anyu?

– Dolgozik.

– Kész van a leckéd?

– Igen.

– Volt valami, ami nem világos, és magyarázatra szorul?

S azzal megállt a telefon mellett, hogy – az ismerős

mozdulatból erre következtettem – lehallgassa az üzeneteit.

Ekkor döbbentem rá, hogy a regiszteres füzetet nyitva felejtettem a T

betűnél. Észrevette, mutatóujját végigfuttatta az oldalon, majd becsukta a
füzetet. Meg sem hallgatta az üzeneteket. Abban reménykedtem, hogy
valami tréfás mondattal elüti az egészet, attól biztonságban éreztem volna
magam. Ehelyett barackot nyomott a fejemre, majd bement anyámhoz.
Szokásával ellentétben most gondosan becsukta az ajtót maga mögött.
Várakoztam. Hallottam, amint fojtott hangon beszélgetnek, a zümmögésből
koppanó szótagok szakadtak ki: én, nem, de, te.

Visszaosontam a szobámba, az ajtót direkt nyitva hagytam, azt kívántam,

bárcsak ne veszekednének. Az egész legalább tíz percig tartott, aztán a
folyosó csendjét megtörte apám lépteinek kopogása, ami apránként
elhalkult: nem jött be hozzám, a dolgozószobájába ment. Ahol szintén volt
egy telefon. Ismét suttogások, néhány rövid, kivehetetlen mondat és véget
nem érő szünetek. Azt gondoltam – vagy inkább reméltem –, hogy
Marianóval keveredhetett összetűzésbe, és most megtárgyalják végre, ami
bennük rekedt, tudom is én, olyasféle dolgokat, mint például politika,
bátorság, marxizmus, krízis, állam, csupa olyan frázist, amikre mindig is
hegyeztem a fülem. A beszélgetést követően egyenest a szobámba jött.
Általában gunyoros szertartásossággal kéredzkedett be hozzám – Elnézést,
szabad lesz? Hol foglalhatnék helyet? Egész biztos, hogy nem zavarok? –,
most viszont leült az ágyamra, és fagyosan így szólt:

– Úgy tudom, anyád már próbálta megértetni veled, hogy nem gondoltam
komolyan azt a múltkori dolgot, megbántani meg

végképp nem akartalak. Egyáltalán nem hasonlítasz a húgomra.

Kitört belőlem a zokogás, összevissza makogtam: Nem erről van szó, apu,
én tudom, én elhiszem, de… A könnyeim nem lágyították meg a szívét:

– Fölösleges magyarázkodnod! Az én hibám, nem a tied, úgyhogy nekem

kell helyrehozni a dolgokat. Az imént beszéltem a nagynénéddel, vasárnap
elviszlek hozzá. Rendben?

– Ha nem akarod, nem muszáj mennünk – szipogtam.

– Még szép, hogy nem akarom. Te viszont igen. Úgyhogy elmegyünk.

Kiteszlek a ház előtt, addig maradsz, amíg akarsz, én majd odakint várlak,
az autóban.

Próbáltam lenyugodni, szipogva nyeldestem a könnyeimet:

– Biztos vagy benne?

– Igen.

Elnémultunk egy pillanatra, végül kényszeredetten rám mosolygott, és a

mutatóujjával letörölte a könnyeimet. A mozdulatai természetellenesek
voltak, majd egy rövidke szünetet követően, a maga terjengős és
szenvedélyes stílusában belefogott egy monológba – hol mesterkélt
visszafogottsággal, hol meg dörgedelmesen beszélt. Egyetlenegy dolgot
tarts szem előtt, Giovanna, mondta halkan. A nagynénéd kimondhatatlan
örömöt lel abban, ha fájdalmat okoz nekem. Én minden tőlem telhetőt
megtettem érte, segítettem rajta, a pártját fogtam, még pénzt is adtam neki.
Teljesen feleslegesen. Minden szavamat fölényeskedésnek vette, és
személyes sérelemként élte meg a támogatásomat. Gőgös, hálátlan és
kegyetlen asszony. Épp ezért jó előre szeretnélek figyelmeztetni, hogy
felkészülhess rá: Vittoria mindent be fog vetni, hogy eltávolítson tőlem, arra
fog

felhasználni, hogy belém taposson. Nem először csinálna ilyet.

Eljátszotta már a szüleinkkel, a testvéreinkkel, a nagybácsikkal,

nagynénikkel meg az unokatestvéreinkkel. Neki köszönhetem, hogy a vér
szerinti családomból egyetlenegy ember nem akad, aki szóba állna velem.
Meglásd, téged is ellenem fog hangolni.

Ez pedig – mondta olyan komoran, amilyennek előtte sose láttam –

elfogadhatatlan számomra. Végül arra kért – valósággal könyörgött,
egymásnak préselt tenyerét, mintha imádkozna, meg-meglendítve maga
előtt –, hogy hallgattassam el a kételyeimet, amelyek teljesen alaptalanok
voltak, ha másként nem, hát azzal, hogy ügyet sem vetek rájuk, hogy a
fülembe viaszt öntök, mint a legénység fülébe Odüsszeusz.

Rácsimpaszkodtam és átöleltem – az utóbbi két évben, mióta mindenáron

felnőttnek akartam tűnni, nem sűrűn fordult elő.

De legnagyobb meglepetésemre, sőt bosszúságomra szokatlan illatot

árasztott magából, ez nem az ő szaga volt. És ettől valami furcsa
idegenségérzet kerített hatalmába, amiben fájdalom és boldogság
keveredett, megmagyarázhatatlanul. Ha mind ez idáig leghőbb vágyam volt,
hogy apám gyámolítása az örökkévalóságig tartson, annak gondolatától,
hogy egy csapásra idegenné vált számomra, most átjárt az öröm. A föld
fölött lebegtem, mintha annak lehetősége, hogy találkozhatom a gonosszal –
azzal, amit különbejáratú szerelmi zsargonjukban ők ketten az anyámmal
állítólag Vittoriának hívtak –, váratlanul felpezsdített volna.
11.
Ezt az érzést gyorsan elhessegettem magamtól, nehezen viseltem a vele járó
bűntudatot. Számoltam a napokat, amelyek a várva várt vasárnaptól
elválasztottak. Anyám roppant előzékeny volt, mindent a fenekem alá tett,
hogy a hétfői házi feladataimat letudva zavartalanul, a tanulás nyomasztó
terhe nélkül vehessek részt a találkozón. És nem érte be ennyivel.

Egyik délután, kezében az utcanévjegyzékkel, beállított a szobámba,

mellém telepedett, és rábökött a San Giacomo dei Caprira, majd lépésről
lépésre végigmutatta a Vittoria lakásáig vezető teljes útvonalat. Azt hiszem,
így adta értésemre, hogy nagyon szeret, és hogy ő meg az apám mást sem
akar, mint az én boldogságomat.

Engem azonban távolról sem elégített ki ez a topográfiai gyorstalpaló.

Úgyhogy a következő napokban titokban a város térképeit tanulmányoztam.
A mutatóujjammal a San Giacomo dei Capriról indulva elmentem a piazza
Medaglie d’oróra, onnan lejjebb csúsztattam a via Suarezre és a via
Salvator Rosára, aztán még lejjebb, a Múzeumhoz, aztán végigsétáltam a
via Forián egészen a piazza Carlo III-ig, ott ráfordultam a corso Garibaldira,
a Garibaldiról a via Casanovára, aztán a piazza Nazionaléról elmentem a
via Poggiorealéra, majd onnan a Staderára, végül pedig, amikor a temető
környékén jártam, leereszkedtem a via Miragliára, a via del Macellóra, a via
del Pasconéra, és így tovább, mígnem az ujjam megállapodott az
iparnegyed lángoló földjein.

Azokban az órákban a fenti utcanevek meg a soron következők

megszállottjává váltam. Mint valami házi feladatot, az összeset bebifláztam,
annyi különbséggel, hogy sokkal

lelkesebb voltam, és egyre növekvő izgalommal vártam a vasárnapot.

Hacsak apám meg nem gondolja magát, végre megismerhetem Vittoria
nénit.

Igen ám, csakhogy a keszekusza és szeszélyes érzéseimmel nem

számoltam. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre gyakrabban – főleg
esténként – azon kaptam magam, hogy a lelkem mélyén azt kívánom,
bárcsak lefújnák valamilyen okból az egész akciót. Ezzel együtt beindult az
önmarcangolás is, állandóan azon morfondíroztam, vajon miért
csökönyösködtem a szüleimmel, miért akartam megbántani őket, és miért
hagytam figyelmen kívül az aggodalmaikat. Mivel a kérdésekre nem volt
válasz, a kezdeti rögeszmémhez se ragaszkodtam már annyira, a Vittoriával
való találkozás kikényszerítése pedig túlzásnak és feleslegesnek tűnt. Miért
szembesülnék már most külső és belső adottságaimmal, ha előbb-utóbb
úgyis kiütköznek rajtam? Az arcom vagy a lelkem vonásait, ha akartam
volna, se tudtam volna átrajzolni, hisz az énem úgyis az marad, ami: egy
búskomor, nyomorult én, de mégiscsak én. Tehát a nagynénémmel

való

találkozás

kikényszerítése

nagy

valószínűséggel a szokásos próbatételek egyike. Másképpen szólva nem

egyéb, mint a szüleim türelmének sokadik tesztelése, nagyjából ahhoz
hasonló, mint amikor beültünk Marianóval és Costanzával egy étterembe,
én pedig egy nagyvilági

dáma

allűrjével

csábosan

rámosolyogtam

Costanzára, és olyan ételeket rendeltem, amikről anyám már a legelején

megmondta, hogy nem a mi zsebünknek valók. Ettől még jobban
elkeseredtem: lehet, hogy ezúttal túllőttem a célon?

A fejemben anyám szavai zakatoltak, amikkel a sógornője

gyűlöletét ecsetelte, s eszembe jutott apám gondterhelt szónoklata. A
nagynénémtől való berzenkedésük ott, a sötétben végül összeadódott azzal
a félelemmel, amit a hangja váltott ki a telefonban – az a rettenetes,
nyelvjárásban elhadart „Halló, tessék”. Így hát szombat este odaálltam
anyám elé: meggondoltam magam, mégsem akarok elmenni, ma reggel
derült ki, hogy egy csomó házit sóztak ránk hétfőre. Ő azonban nem
tágított: a találkozót nem lehet lefújni, fogalmad sincs, mennyire rossz
néven venné a nagynénéd, ennek is apád inná meg a levét. Miután látta,
hogy nem sikerült meggyőznie, hozzátette, hogy már így is épp eleget
kombináltam, és ha most visszalépnék, másnapra, efelől semmi kétség,
megint meggondolnám magam, és kezdődne az egész elölről. Végül azt
mondta nevetve: menj csak el, nézd meg jól, hogy kiféle, miféle ember ez a
Vittoria, legalább mindent elkövetsz annak érdekében, hogy ne hasonlíts rá.

Az ólmos, esős napokat követően vasárnapra kiderült, az ég azúrkék volt,

néhány pillekönnyű, fehér felhővel. Apám a régi, megszokott hangján
próbált jópofizni, de amint begyújtotta a motort, azonnal elhallgatott. Utált
a körgyűrűn vezetni, le is kanyarodtunk az első kijáratnál. Azt mondta,
jobban szereti a régi utcákat, és kisvártatva már egy idegen város szívében
cikáztunk, amit lepusztult épületek, kifakult falak, ipari hodályok, barakkok
és bódék alkottak, itt-ott piszkoszöld hegek tátongtak, és szeméthegyek meg
esővíztócsák ontották magukból a megzápult levegőt, ő pedig, ahogy
haladtunk mind beljebb és beljebb, egyre komorabbá vált. De aztán, mintha
hirtelen észbe kapott volna, hogy mind ez idáig megfeledkezett

rólam, életében először mesélni kezdett a származásáról. Én itt születtem,

ezen a környéken, itt is nőttem fel – mondta egy széles gesztussal, amely a
szélvédőn túli világot is magához ölelte: a horzsakőből épült falakat, a
szürke, sárga és vörös házikókat, a sivár utakat –, szegények voltunk, mint a
templom egere. Jaj, ezek szerint egy ennél is szörnyűbb városrészbe fogunk
menni, hasított belém éppen akkor, amikor apám lefékezett, és bosszúsan
fújtatva rábökött egy épületre, amelyről hatalmas foltokban mállott a
vakolat. Valamikor ez volt a családi házunk, most Vittoria néni lakik itt. Az
ott a kapu. Menj csak, én majd megvárlak idekinn. Rimánkodó tekintettel
meredtem rá:

– Mi van?
– Nehogy elmenj!

– Egy tapodtat se mozdulok!

– És ha marasztalni próbál?

– Amikor úgy érzed, elég volt, mondd azt, hogy menned kell.

– És ha nem enged el?

– Akkor érted megyek.

– Ne, inkább maradj itt, majd én jövök.

Kiszálltam az autóból, bementem a kapun. Szemétszag keveredett vasárnapi

szószok illatával. Lift sehol. Felszaladtam az ide-oda billegő lépcsőkön, a
lépcsőház falán óriási fehér sebhelyek éktelenkedtek, némelyikük akkora,
akárha titkos tárgyak rejtekhelyéül vájták volna ki. Az obszcén feliratokat
és rajzokat igyekeztem nem észrevenni, fontosabb volt a küldetés.

Felfoghatatlan. Hogy az én apámnak itt kellett leélnie a gyerekkorát?

Számoltam az emeleteket, a harmadikon

megtorpantam, három ajtó közül kellett választanom. A tőlem jobbra levő

volt az egyetlen, amin névtábla lógott, pontosabban: egy fehér papírfecni
volt ráragasztva, rajta tollal a vezetéknév: Trada. Csöngettem,
visszafojtottam a lélegzetemet. Semmi.

Lassan elszámoltam magamban negyvenig, apám ugyanis azt mondta pár

évvel korábban, hogy ezt kell csinálni, ha az ember elbizonytalanodik.
Amikor elérkeztem a negyvenegyhez, ismét csöngettem, ez a második
roham meglehetősen hangosra sikeredett. Egy velőtrázó rikoltás, majd
rekedtes hangon, nyelvjárásban akár a fegyverropogás: mi a fasz van?
ráfeküdtél a csengőre? jövök már! Aztán határozott lépéséket hallottam, egy
kulcs négyszer átfordult a zárban, és az ajtóban megjelent egy asszony,
tetőtől talpig égszínkékbe öltözve, ébenfekete haja a nyakszirtjén
összefogva, sudáran, kecsesen, mint a sózott szardella, a válla széles volt,
dús keble akár egy hegyvonulat.
Ujjai közt égő cigarettát tartott, s némi krákogás közepette félig olaszul,
félig nyelvjárásban a következőket mondta:

– Mi van, beteg vagy vagy brunyálnod kell?

– Egyik sem.

– Akkor meg minek csöngetsz kétszer?

– Giovanna vagyok, néni – motyogtam.

– Pontosan tudom, ki vagy. Ha még egyszer néninek szólítasz, jobb, ha már

most sarkon fordulsz, és elhordod magad.

Sűrűn bólogattam, belém fagyott a szusz. Néhány pillanatig a smink nélküli

arcát bámultam, aztán elkaptam a szemem, és a padlóra meredtem. Vittoria
olyan elviselhetetlenül szép volt, hogy muszáj volt csúnyának látni őt.

II

1.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre ügyesebben hazudtam a szüleimnek.

Kezdetben ezek nem kimondottan hazugságok voltak, ám a körém épített
valóság olyan áthatolhatatlannak tűnt, hogy kénytelen-kelletlen továbbra is
elfogadtam a játékszabályaikat, és ha gyűlni éreztem a fellegeket a fejem
fölött, azonnal kimenekültem a világukból. Főleg apámmal viselkedtem így,
annak dacára, hogy tekintélyt parancsoló szavai valósággal elbódítottak, és
fizikai fájdalmat okozott, hogy becsapom.

Hiszen ő volt az, aki még anyámnál is többször sulykolta, micsoda aljas
dolog a hazugság. De a Vittoriánál tett látogatás óta ez elkerülhetetlenné
vált. Már amikor a kapun kijöttem, megkönnyebbülést színlelve rohantam
az autóhoz, mintha egy életveszélyes helyzetből szabadulnék. Apám,
alighogy becsuktam a kocsi ajtaját, lesújtó pillantással mérte végig
gyermekkorának színhelyét, aztán begyújtotta a motort, és olyan erővel
taposott a gázba, hogy a jobb karját ösztönösen felemelte, és belenyomott
az ülésbe, nehogy a szélvédőnek esve beverjem a homlokom.
Kis ideig arra várt, hátha előhozakodom valami reménykeltő

részletekkel, ami nekem is kapóra jött volna, hiszen engem is felkavart a

feldúltsága, én azonban hallgatásba burkolóztam, mert tartottam tőle, hogy
akár egyetlen szavammal magamra haragíthatom. Néhány perccel később,
fél szemével az utat

vizslatva, a másikat rajtam tartva végül ő kérdezte meg, hogy milyen volt.
Azt feleltem, hogy a nagynéném az iskola felől faggatózott, megkínált egy
pohár vízzel, megkérdezte, hogy vannak-e barátnőim, és nagyon érdekelte
Ida meg Angela.

– Ez minden?

– Igen.

– Rólam nem kérdezett?

– Nem.

– Egyetlenegyszer sem?

– Nem hát.

– És anyádról?

– Róla sem.

– Egy teljes órán át a barátnőidről beszéltetek?

– Meg a suliról.

– És mi volt az a zene?

– Milyen zene?

– Amit olyan hangosan hallgattatok.

– Én ugyan semmilyen zenét nem hallottam.

– Kedves volt?

– Inkább faragatlan.

– Mondott gonoszságokat?

– Nem, de volt valami kellemetlen a viselkedésében.

– Jó előre figyelmeztettelek.

– Igen.

– És most? Elmúlt a kíváncsiságod? Rájöttél, hogy csöppet sem hasonlítasz

rá?

– Igen.

– Na gyere, és adj egy puszit! Gyönyörű vagy. Meg tudod

bocsátani a szamárságomat?

Sosem haragudtam rád, feleltem, és odatartottam az arcomat egy puszira.

De nyomban el is toltam magamtól, szúr a szakállad, tiltakoztam nevetve. A
régi mókáinkra utalva próbáltam elterelni a beszélgetést Vittoriáról. Ő
viszont tovább forszírozta: képzeld csak el, mennyire szúrhat a nagynénéd
bajsza, és amint kimondta, a lelki szemeim előtt nem a Vittoria ajkát
szegélyező fekete pihék lebegtek, hanem a sajátjaim.

– Nincs is bajsza – motyogtam alig hallhatóan.

– De van.

– Nincsen.

– Jó, akkor nincsen. Még az hiányzik, hogy eszedbe jusson visszamenni és

leellenőrizni.

Elkomorodtam:
– Többé nem akarom látni.
2.
De még ez sem volt igazi hazugság: tényleg elrettentett a gondolat, hogy
újra találkozzam vele. Holott már akkor, az autóban pontosan tudtam,
melyik napon, melyik órában és hol fogjuk viszontlátni egymást. Valójában
el sem szakadtam tőle: minden egyes szavát, gesztusát és arckifejezését ott
őriztem a fejemben; és az volt az érzésem, mintha nem is az imént történt
volna, hanem még mindig zajlana az egész. S amíg apám megállás nélkül a
szeretetéről biztosított, addig én a húgát hallottam és láttam, tulajdonképpen
őt hallom és látom a mai napig. Látom égszínkékbe öltözött sudár alakját,
hallom, amint

rám rivall nyelvjárásban, hogy „Tedd be az ajtót!”, majd hátat fordít, hogy –
akarva-akaratlanul – követnem kelljen őt. Vittoria hangjából s talán az
egész alakjából valami kendőzetlen, nyers öntörvényűség áradt, ami egy
pillanat alatt engem is átjárt, mint a gáztűzhely rózsájából kicsapó lángok
melege. Becsuktam hát az ajtót, és a nyomába eredtem, mintha pórázon
cibált volna maga után.

Végigbotorkáltam a cigarettafüsttől bűzlő, sötét helyiségen, az egyetlen

fénynyaláb egy nyitott ajtón át érkezett. Az alakja eltűnt az ajtón túli
homályban, majd én is beléptem egy pici konyhába, ahol a rendet áporodott
csikkszag rondította el.

– Kérsz egy narancslét?

– Nem szeretnék alkalmatlankodni.

– Kérsz vagy sem?

– Igen, köszönöm.

Elém tolt egy széket, majd azzal, hogy billeg a lába, kicserélte egy másikra.
A dobozos vagy üveges narancslevet azonban nem a sárgásfehér hűtőből
vette ki, ahogyan vártam volna, hanem kiszedett két-három narancsot egy
kosárból, kettészelte őket, majd puszta kézzel belefacsarta egy pohárba,
egyiknek-másiknak villával kapargatta meg a velejét.

– Nem tetted fel a karkötőt – mondta anélkül, hogy rám nézett volna.

Megrémültem.

– Milyen karkötőt?

– Azt, amelyiket a születésedkor ajándékoztam neked.

Ha nem csal az emlékezetem, nekem soha nem volt karkötőm. De éreztem,

mennyire fontos neki, és attól tartottam,

még sértésnek veszi, hogy nem viselem.

– Egy-két évesen biztosan viseltem, szerintem anyám gyakran rám adta, de

aztán kinőttem – feleltem.

Megfordult, s hogy megmutassam, milyen vastag a csuklóm egy újszülött

karkötőjéhez, kinyújtottam a karom. Kirobbant belőle a nevetés. Hatalmas
szája volt óriási fogakkal, nevetés közben kilátszott az ínye.

– Nagyon okos vagy.

– Az igazat mondom.

– Félsz tőlem?

– Egy kicsit.

– Jól teszed. A félelem akkor is hasznos, ha nem vagy életveszélyben:

éberen tart.

Elém rakta a poharat, kívül cseppfoltos volt, belül, a narancssárga lé

felszínén gyümölcsvelő és fehér magok lebegtek. A haját bámultam, a
gondosan elkészített frizuráját, ilyet csak a régi filmeken és anyám lánykori
képein láttam: az egyik barátnője hordta ugyanígy. Vittoriának vastag
szemöldöke volt, ébenfekete édesgyökérindák a magas homloka és mélyen
ülő szeme között. Igyál, mondta. Hogy ne haragítsam magamra, nyomban
megragadtam a poharat, de a tartalmához nem volt gusztusom; nem sokkal
ez előtt láttam, hogyan folyt végig a gyümölcslé a tenyerén, meg hát
anyámtól is mindig azt kértem, hogy halássza ki nekem a
gyümölcsdarabkákat és a magokat.

Igyál, ismételte meg, jót fog tenni. Belekortyoltam, ő közben lehuppant arra
a székre, amiről pár perccel korábban még azt nyilatkozta, hogy nem elég
stabil. Dicsérni kezdett, a hangszíne azonban továbbra is ellenszenves
maradt: igen, okos vagy,

mindjárt találtál mentséget a szüleidnek, ügyes húzás. De, mint mondta,

alaposan mellélőttem. Ő ugyanis nem egy babakarkötőt, hanem egy igazi,
felnőtteknek való ékszert adott nekem, amit ő viselt egykor, és amit nagyon
szeretett. Mert én, hangsúlyozta, nem olyan vagyok, mint az apád, aki csak
a pénzt meg a tárgyakat bálványozza, baszok én a tárgyakra, én az
embereket szeretem; úgyhogy amikor megszülettél, arra gondoltam,
odaadom én ezt a karkötőt ennek a kislyánynak, majd ha felnő, hordani
fogja, meg is hagytam a szüleidnek: akkor adjátok oda, amikor nagy lesz;
igen, ezt írtam egy cédulára, és bedobtam a postaládátokba, mert ha én
felmegyek hozzátok, anyád meg apád, amilyen két baromállat, bottal kerget
el.

– Nem kellett volna a postaládában hagynod – mondtam. – Ki tudja, talán

tolvajok vitték el.

Megrázta a fejét, szikrákat szórt a fekete szeme:

– Milyen tolvajok? Minek járatod a pofádat, ha lövésed sincs az egészről?

Igyad azt a narancslevet!

Bólintottam, de ő rám se hederített. A narancslé jótékony hatását dicsérte,

én meg azt figyeltem, milyen gyorsan változnak a vonásai. Az orra és a
szája körüli ráncok, amiktől fancsali volt a képe – igen: fancsali! –, egyetlen
szempillantás alatt kisimultak, a két orcája pedig, ami egy perccel korábban
még úgy feszült a halántéka és az állkapcsa közt, mint egy-egy szürke
vitorla, most színt kapott és meglágyult. Az én drága jó anyám, mondta, a
névnapomon mindig ágyba hozta a forró csokoládét, krémes volt és habos,
mint egy békebeli szuflé.

Neked csinál valaki forró csokoládét a névnapodon? Hajlottam

rá, hogy igent mondjak, noha a családban nem volt szokás névnapot ülni, és
forró csokit se hozott még senki az ágyamhoz.

De attól féltem, azonnal rájön a lódításra, úgyhogy nemet intettem. Erre

bosszúsan megcsóválta a fejét:

– Apád meg anyád magasról tesznek a hagyományokra!

Dehogyis alacsonyodnak ők le a forró csokoládéig.

– Apu tejeskávét szokott csinálni.

– Apád egy szemétláda, el tudom képzelni, milyen tejeskávét csinál. A

nagyanyád, na, az tudott jó tejeskávét főzni! Két kanál tojáshabot is
hozzákevert. És azt mesélte az apád, hogy ittuk a kávét, a tejet meg a
borsodót, amikor gyerekek voltunk?

– Nem.

– Na látod. Az apád már csak ilyen. Meg van győződve róla, hogy egyedül
ő ismeri a dörgést, elképzelni sem tudja, hogy más is elboldogul. És ha ezt
szóvá mered tenni, sóval hinti be a lábad nyomát.

Ismét a fejét csóválta, a hangja kimérten csengett, de nyoma sem volt benne
durvaságnak. Így üldözte el az én kincsemet is, mondta, az én drága
Enzómat. Apád mindenkit lekoptat, aki egy kicsikét is jobb nála, ilyen volt
már gyerekkorában is. El van szállva a saját okosságától, de világéletében
hülye volt. Ami azt illeti: én vagyok okos, ő csak ravasz. Ösztönösen tudja,
hogyan teheti nélkülözhetetlenné magát. Kiskoromban még a nap is
lebukott az égről, ha ő nem volt jelen. Azt éreztem, ha nem úgy viselkedek,
ahogy ő akarja, akkor magamra hagy, és végleg bealkonyul. Így aztán
mindent, amire csak kedve szottyant, végigcsináltatott velem. A
játékszabályokat ő diktálta, ő szabta meg, hogy mi a jó és mi nem. Hogy
egy példát említsek: nekem

már a születésem pillanatában is zene folyt az ereimben, és minden vágyam

az volt, hogy táncosnő legyek. Pontosan tudtam, hogy ez az én
rendeltetésem, de rajta kívül senki sem tudta volna rábeszélni a szüleimet.
Csakhogy apád szerint a tánc maga az ördög, és elsőként kaszálta el, hogy
táncosnő

legyek. Mert szerinte csak akkor van helyed ezen a nyomorult Földön, ha
napestig bújod a könyveket. Szart sem ér, aki nem tanul. Ilyeneket mondott:
Méghogy táncosnő, Vittò! Fogalmad sincs, mivel jár! Kezdj el tanulni, ne
pofázz! Akkoriban már volt egy kis keresete a különórákból, be tudott
volna fizetni egy tánciskolába, ahelyett hogy egyik könyvet veszi a másik
után.

De nem. Valósággal élvezte, hogy mindent és mindenkit lesajnál,

leszámítva persze önmagát meg a saját dolgait. Az én Enzómmal – zárta
rövidre váratlanul – előbb elhitette, hogy puszipajtások, aztán fogta, kitépte
a lelkét, és darabokra szaggatta.

Ilyesmiket mondott, olykor még durvábbakat is, s mindezt olyan bizalmas

hangnemben, hogy elvesztettem a fonalat. Arca rövid idő alatt
szétzilálódott, majd kirúgott, érzelmek egész sora tükröződött rajta: bánat és
undor, düh és elcsigázottság.

Apámról annyi ocsmányságot hordott össze, amennyi a csövön kifért. Ám

az Enzo-féle történet végére elcsitult az érzelmek hullámzása, tüntetően
eltakarta a szemét, és kisietett a konyhából.

Moccanni se mertem, annyira feldúltak a szavai. A távollétét kihasználva a

pohárba köptem a magokat, amiket a nyelvem alatt rejtegettem. Elmúlt egy
perc, elmúlt kettő, én meg egyre jobban szégyelltem, hogy meg se
nyikkantam, amikor az

apámat szapulta. Meg kell mondanom neki, gondoltam, hogy nagyon nem
ildomos így ócsárolni azt az embert, akit mindenki tisztel. Közben egészen
halkan zeneszó kúszott be a konyhába, néhány pillanat múlva már
fülsiketítően dübörgött a ház. Gyere már, Giannì, rikoltotta odabentről, mit
csinálsz, elaludtál?

Felpattantam, kimentem a konyhából, vakon tapogatóztam a sűrű

homályban.

Néhány lépést követően egy pici szobában találtam magam, ahol alig volt
berendezés: egy öreg karosszék, egy tangóharmonika a sarokban, egy
asztalka, rajta egy tévé, meg egy hokedli lemezjátszóval. Vittoria az
ablakban álldogált és kifelé bámult. Biztosan észrevette az autót, amiben
apám várakozott. S mintha a feltevésemet akarná igazolni, kifakadt: hadd
hallja az a szarcsimbók, az majd visszahozza az emlékeit, mondta
nyelvjárásban a zenére utalva. Ekkor vettem észre, hogy a testét alig
észlelhetően riszálja, a lába, a csípője és a válla meg-megrezzen, követve a
zene ritmusát. Zavartan bámultam a hátát.

– Legelőször egy táncmulatságon találkoztam Enzóval, erre a zenére

táncoltunk – mondta.

– És ez mikor volt?

– Május 23-án lesz tizenhét éve.

– Sok idő eltelt azóta.

– Egyetlen perc sem telt el.

– Szeretted őt?

Erre megfordult:

– Apád semmit nem mesélt?

Elbizonytalanodtam. Ahogy rám nézett, idősebbnek tűnt a

szüleimnél, pedig néhány évvel fiatalabb volt náluk. Végül kiböktem:

– Csak azt tudom, hogy nős volt, három gyermek édesapja.

– Más semmit? Azt nem mondta, hogy egy bitang volt?

Megint elbizonytalanodtam.

– Talán.

– És még?

– Hogy gonosztevő.

Erre kifakadt:

– Apád a bitang, ő a gonosztevő! Enzo főfelügyelő volt a

közbiztonságiaknál, és még az igazi gengszterekkel is rendesen viselkedett.
Vasárnaponként misére járt. Én előtte – na, ezt add össze! – nem hittem
Istenben, mert apád bebeszélte nekem, hogy nem létezik. De amint
megláttam Enzót, meggondoltam magam. Nálánál jobb, igazabb,
érzékenyebb embert nem hordott a hátán a Föld. Micsoda hangja volt és
milyen szépen énekelt! Ő tanított meg tangóharmonikázni. Előtte elhánytam
magam a férfiaktól, utána meg mindenkit elzavartam, aki a közelembe
merészkedett. A szüleid hazugságokkal tömték tele a fejed.

Zavaromban a padlót néztem, de ő nem hagyta annyiban:

– Nem hiszel nekem, mi?

– Nem tudom.

– Nem tudod, mert kényelmesebb hazugságban élni. Giannì, nem jól

nevelnek tégedet. Nézz magadra, nevetséges vagy!

Mindened: a cipőd, a kardigánod, még a hajpántod is rózsaszín!

Lefogadom, hogy táncolni sem tudsz.

– A barátnőimmel szoktunk táncolni, amikor találkozunk.

– És hogy hívják a te híres barátnőidet?

– Angela és Ida.

– Ők is olyanok, mint te?

– Igen.

Elhúzta a száját, lerítt róla, hogy nincs ínyére a dolog, aztán lehajolt, és újra
feltette a lemezt.

– Ismered ezt a táncot?

– Elég divatjamúlt.

Erre mellettem termett, megragadott a derekamnál fogva, és magához

szorított. Hatalmas melléből furcsa illat áradt, mint fenyőtűkből a tűző
napon.

– Pattanj fel a lábamra!

– De fájni fog!

– Pattanj fel, ha mondom!

A lábára álltam, és amíg a zene szólt, elegáns, pontos mozdulatokkal

néhányszor körbetáncolta velem a szobát. Aztán lecövekelt, de nem tolt el
magától, továbbra is szorosan tartott, és így szólt:

– Mondd meg apádnak, hogy arra a zenére táncoltattalak meg, amire

Enzóval táncoltam annak idején. Így mondjad, szóról szóra!

– Rendben.

– És most elég.

Azzal teljes erejéből odébb taszított, én pedig, hogy megfosztott a teste

melegétől, visszagyűrtem egy sikolyt, mintha a belém nyilalló éles
fájdalomra szégyelltem volna gyengének mutatni magam. Mi tagadás,
teljesen lenyűgözött, hogy az Enzóval való táncot követően senki nem
kellett neki. És azon
töprengtem, hogy ennek a mindent elsöprő szerelemnek az összes apró
részletét megőrizte, most pedig, hogy velem táncolt, tán újraélte
valamennyi pillanatát. Ettől a gondolattól lázba jöttem, úgy éreztem, most
azonnal szerelmes akarok lenni, méghozzá ugyanilyen holtodiglanul.
Amilyen erős kapocs fűzte Enzóhoz, nem csodálnám, ha a szikár testéből, a
melléből és a leheletéből az én hasamba is átsugárzott volna némi szerelem.

– Hogy nézett ki Enzo? Van róla fényképed? – rebegtem bódultan.

– Helyes. Örülök, hogy látni akarod. Beszéljünk meg egy találkozót május
23-ra, és elmegyünk hozzá: a temetőben van.
3.
A rá következő napokban anyám minden ügyességét bevetette, hogy sikerre
vigye az apám által rátestált küldetést, és végérvényesen megbizonyosodjon
arról, hogy a Vittoriával való találkozás begyógyította az akaratlanul ugyan,
de mégiscsak általuk ejtett sebeket. Ez az állhatatosság azonban
megrémisztett. Nem akartam az orruk alá dörgölni, hogy Vittoria korántsem
keltett bennem akkora viszolygást, mint ami elvárható. Próbáltam
elhallgatni előlük, hogy – bár továbbra is készséggel elhiszem az ő
verziójukat – a néni szavainak is hitelt adok. Arra pedig külön figyelmet
fordítottam, hogy egyetlen szót se ejtsek Vittoria arcáról, ami – legnagyobb
meglepetésemre – egyszerre tudott csúnya és álomszép lenni, olyannyira,
hogy én magam is hol ilyennek, hol amolyannak láttam, s ha nyilatkoznom
kellett volna róla, mindkét

változatról csakis szuperlatívuszokban tudtam volna beszélni.

Ám még ennél is nagyobb gondot okoztak azok az árulkodó jelek – a

szemem villanása, egy-egy elpirulás –, amelyek bármikor leleplezhették a
májusi találkozót. Csakhogy én, aki a szélhámiában járatlan voltam, anyám
kérdéseire hol túlzott körültekintéssel válaszoltam, hol meg fesztelenséget
színlelve kapásból bemondtam, ami eszembe jutott.

Ennek pedig azt lett a vége, hogy egy délután végképp lebuktattam magam:

– Milyennek találod a nagynénédet?

– Öregnek.

– Öt évvel fiatalabb nálam.

– A lánya lehetnél.

– Ne szórakozz velem.

– Pedig így igaz, anyu. Te meg ő két külön világ vagytok.

– Ez nem kétséges. Vittoria és én soha nem voltunk barátnők, pedig minden
tőlem telhetőt megtettem, hogy megkedveljem.

De nem könnyű jóban lenni vele.

– Erre magam is rájöttem.

– Mondott gonosz dolgokat?

– Inkább csak undokoskodott.

– Mármint?

– Neheztelt, hogy nem tettem fel azt a karkötőt, amit a születésemkor adott.

Amint kifutott a számon, azonnal megbántam. De nem volt visszaút.

Lángolt az arcom, és közben az övét fürkésztem, hogy az ékszer említése
milyen hatással van rá. Anyám a legnagyobb természetességgel válaszolt:

– Egy kislány karkötőt?

– Nem, egy felnőtteknek valót.

– Amit tőle kaptál?

– Igen.

– Nem rémlik. Vittoria néni soha semmit nem adott nekünk.

Még egy szál virágot sem. De megkérdezhetem apádat, ha nagyon akarod.

Megfordult velem a világ. Ha most anyám elújságolja neki ezt a históriát,

apám joggal fog háborogni: ugye hogy nem csak az iskoláról, Angeláról
meg Idáról diskuráltak, bőven volt ott más is, tiszta sor, csak Giovanna nem
akarja elmondani. Hogy én milyen ostoba vagyok! Zavaromban azt bírtam
kibökni, hogy engem hidegen hagy az a karkötő, majd sietve hozzátettem:
Vittoria néni egyáltalán nem festi, nem is szőrteleníti magát, a szemöldöke
ijesztően bozontos, és még egy fülbevalót vagy nyakláncot sem volt
hajlandó felrakni a tiszteletemre, úgyhogy ha adott is valaha egy karkötőt,
az biztosan förtelmes lehet.

Pontosan tudtam, hogy fölösleges minden szavam. Hogy mondhatok

bármit, anyám beszélni fog apámmal, nekem pedig sosem fogják elárulni a
reakcióját, hanem csak azt kötik az orromra, amiben ők ketten
megállapodnak – szokás szerint.

Keveset és rosszul aludtam, az iskolában elég gyakran a fejemre olvasták,

hogy figyelmetlen vagyok. A karkötőre csak akkor tértünk vissza, amikor
már szentül hittem, hogy a szüleim megfeledkeztek róla.

– Apád sem tud a dologról.

– Melyik dologról?

– A karkötőről, amit Vittoria néni állítólag neked adott.

– Szerintem hazugság az egész.

– Efelől semmi kétség. Mindenesetre ha szeretnél karkötőt viselni, nézz szét

a cuccaim között.

Jóformán be se fejezte, már futottam is az ékszerdobozához, pedig három-

vagy négyéves koromtól fogva rendszeresen játszottam az ékszereivel.
Többnyire értéktelen vackok voltak, kiváltképp a két karkötője: az egyik
aranyfuttatású, két fityegővel, amelyek angyalkákat ábrázoltak, a másik
ezüst volt, kék levelekkel és gyöngyökkel. Kiskoromban az előbbit
szerettem inkább, a második teljesen hidegen hagyott. Az utóbbi időben
viszont megtetszettek a kék levelek, egyszer még Costanza is megdicsérte,
tehetséges ötvösmunka, így mondta.

Hogy bebizonyítsam, mennyire nem érdekel Vittoria ajándéka, hordani

kezdtem a kék leveles ezüst karkötőt. Egyelőre csak odahaza, az iskolában,
illetve ha Angelával és Idával volt találkozóm.

– Tyű, ez meseszép! – rikkantotta Ida, amikor először látta.

– Anyukámé. De azt mondta, bármikor viselhetem.

– A mi anyukánk nem engedi, hogy hordjuk az ékszereit –

mondta Angela.

– Na és ez? – kérdeztem, és ráböktem a nyakláncára.

– Ezt a nagymamámtól kaptam.

– Az enyémet pedig – dicsekedett Ida – a papa egyik unokatestvére adta

ajándékba.

Imádtak hencegni a dúsgazdag, bőkezű rokonsággal, néhányukhoz

kifejezetten ragaszkodtak is. Nekem viszont csak a halott Múzeumi
Nagyszülők jutottak, akik teljesen elködlöttek az emlékezetemben, úgyhogy
gyakran irigyeltem a

barátnőimet. Ám azzal, hogy Vittoria belépett az életembe, nekibátorodtam:

– Én egy ennél is szebb karkötőt kaptam a nagynénémtől.

– És miért nem hordod soha?

– Túl drága holmi, anyukám nem engedi.

– Mutasd meg!

– Majd egyszer, ha anyukám nem lesz itthon. Nektek csinálnak otthon forró
csokit?

– Nekem egyszer a papa megengedte, hogy megkóstoljam a bort – mondta

Angela.

– Nekem is! – csapott le Ida.

– Amikor kicsi voltam, a nagymamám gyakran készített –

mondtam tudálékosan. – De ne valami szokványos csokira gondoljatok! Ez

krémes volt és habos, mint egy békebeli szuflé, az íze meg mennyei.
Angelának és Idának sose hazudtam, ez volt az első alkalom.

Ekkor jöttem rá, hogy amíg a szüleimnek való hantázás szorongást okozott,
a barátnőimnek kimondottan jólesett hazudni. Az ő játékaik sokkal szebbek
voltak, a ruháik elegánsabbak, a családi történeteik pedig színesebbek.

Costanzának, aki egy híres toledói ötvöscsaládból származott, kupacban

álltak az ékszerei, egytől egyig méregdrága holmik, köztük rengeteg arany
nyaklánc, gyöngysor, fülbevaló és karkötő, ezekből néhányhoz nem volt
szabad nyúlni – az egyiket például nagy becsben tartotta, gyakran is viselte
–, a többivel azonban játszhattak a lányok, olykor még én is.

Úgyhogy amint a forró csoki iránti érdeklődés alábbhagyott –

Angelánál gyakorlatilag azonnal –, és újfent ráterelődött a szó a

Vittoriától kapott karkötőre, részletesen lefestettem nekik.

Színaranyból van, szikrázó rubinnal és smaragddal kirakva, mondtam, ilyet

csak a tévében vagy a moziban látni. S

miközben a karkötő valódiságáról szónokoltam, elfogott a kísértés, hogy

tovább fantáziáljak, így hát folytattam az előadást. Azt meséltem be nekik,
hogy egy alkalommal levetkőztem anyaszült meztelenre, nem volt más
rajtam, csak az anyám fülbevalója, egy mesés nyaklánc meg ez a karkötő,
és beálltam a tükör elé. Angela úgy meredt rám, mint akit elbájoltak, Ida
viszont azonnal lecsapott, és megkérdezte, hogy legalább a bugyit
magamon hagytam-e. Nem, feleltem erre, és a hazugságtól könnyűnek
éreztem a testem, biztos voltam benne, hogy ha valóban megcsináltam
volna, megízlelhettem volna az igazi boldogság zamatát.

Úgyhogy egy délután valósággá változtattam a koholmányt.

Levetkőztem, felvettem anyám ékszereit, és beálltam a tükör elé. Fájdalmas

látványt nyújtottam. Mintha egy napszítta, kókadozó palánta lettem volna.
Hiába sminkelek, gondoltam szomorúan, az arcom jelentéktelen. A rúzsom
otromba, piros maszat volt egy szürke serpenyő alján. Most, hogy már
ismertem Vittoriát, próbáltam felfedezni a köztünk lévő
hasonlóságot, ám ez a nekibuzdulás legalább annyira erőltetett volt, mint
amilyen hiábavaló. Ő egy idős asszony – az én tizenhárom évemmel
legalábbis annak láttam –, én meg egy bakfis: a testünk közt túl sok az
aránytalanság, túl nagy az időbeli távolság az arcunk között. És hol van az ő
energiája, az a melegség, ami lángra lobbantja a tekintetét? Ha csakugyan
az ő

arca kezdene kiütközni az enyémen, épp a lényeg hiányzik: az

erő. Így esett, hogy miközben összevetettem a szemöldökömet és a

homlokomat az övével, azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak
tényleg nekem adta volna azt a karkötőt – ha feltenném, most sokkal
erősebbnek érezném magam.

Ez a gondolat teljesen felpezsdített, kenegette meghurcolt testemet.

Eszembe jutottak Vittoria szavai, amiket búcsúzóul mondott a bejárati ajtó
előtt. Téged – és itt fortyogott a dühtől –

apád megfosztott egy igazi nagycsalád lehetőségétől, tőlünk,

mindnyájunktól, nagyszülőktől, nagynéniktől, nagybácsiktól és
unokatestvérektől, mert butának és tanulatlannak tartott bennünket.
Fejszével vágta el a vérségi köteléket, téged pedig kalitkába csukott,
nehogy feldúljuk az életed. Habzott a szája a gyűlölettől, a szavai most
mégis megkönnyebbülést hoztak, ezért újra és újra elismételtem magamban.
És akkor rájöttem, hogy a búcsúja egy erős, biztonságot adó köteléket
sejtet, amely egyszersmind a kölcsönösséget is megköveteli. Hiszen a
nagynéném nem azt mondta, hogy nézd csak, mennyire hasonlít az arcunk,
vagy hogy lám, ezt meg ezt tőlem örökölted, nem. Az én nagynéném azt
mondta: nemcsak az apádé meg az anyádé vagy, hanem az enyém is, az
egész családé, mindazoké, akiket az apád lepöccintett, és tudnod kell, hogy
aki velünk van, az sosem marad egyedül, mert valaki mindig ott áll majd
mellette, hogy lelket verjen belé. Nem lehet, hogy némi tétovázás után
éppenséggel a fenti szavak hatására ígértem meg, hogy május 23-án iskola
helyett elkísérem őt a temetőbe?

Akárhogy is van, arra a gondolatra, hogy azon a napon pontban reggel

kilenckor várni fog a piazza Medaglie d’orón a régi, sötétzöld
Cinquecentója mellett – így mondta, ilyen
parancsolóan, amikor elköszönt –, kitört belőlem a sírás, aztán
röhögőgörcsöt kaptam, végül grimaszolni kezdtem a tükör előtt.
4.
Mi hárman minden reggel együtt mentünk iskolába: a szüleim tanítani, én
meg tanulni. Rendszerint anyám kelt fel elsőként, hogy elkészítse a reggelit
és kicsinosítsa magát. Apám, aki már félálomban is a könyveit falta és
jegyzetelt, majd ugyanezt folytatta a mosdóban is, csak akkor kecmergett
elő, amikor anyám megterített. Utolsóként mindig én bújtam ki az ágyból,
jóllehet – mióta ez az egész história tartott – próbáltam anyámat utánozni:
naponta hajat mostam, sminkeltem, és kiválasztottam az aznapi
szerelésemet. Aminek az lett a vége, hogy egyik is, másik is folyton
nyaggatott: Giovanna, hol tartasz?, Giovanna, ha sokáig piszmogsz,
mindhárman elkésünk! És közben egymást is szekírozták: Nella, siess már!
Be kell mennem a mosdóba!, mire anyám, higgadtan: Fél órája szabad a
mosdó!

Nem hiszem el, hogy nem sikerült még lezuhanyoznod! Hát nem ezek
voltak a kedvenc reggeleim. Jobban szerettem azokat a napokat, amikor
apám már nyolcra bement az iskolába, anyámnak viszont csak kilenctől
vagy tíztől volt órája, esetleg aznap otthon maradt. Ilyenkor reggelit
készített, és időről időre odakiáltott: igyekezz, Giovanna!, aztán
beletemetkezett a házimunkába vagy nekifogott a szerelmi történetek
szerkesztésének. Ezeken a napokon gördülékenyebben mentek a dolgok,
anyám utolsóként vonult be zuhanyozni, így több időt tölthettem a
fürdőszobában, apám pedig, aki folyton késésben

volt, a szokásos csipkelődéseinket letudva fejvesztve rohant el hazulról,

aztán kitett az iskola előtt, és – anyámtól eltérően, aki éber pillantásokkal
követte minden léptemet – sietve továbbhajtott, mintha elég érettnek tartana
ahhoz, hogy egyedül küzdjek meg a várossal.

Kisebb-nagyobb számításokat követően megkönnyebbülve konstatáltam,

hogy május 23-a épp egy olyan napra esik, amikor apámmal megyek
iskolába. Előző este – bár anyám már többször, ám mindaddig fölöslegesen
javasolta – előkészítettem a ruháimat, körültekintően hanyagolva a
rózsaszínűeket. Reggel korán és izgatottan ébredtem. Berontottam a
mosdóba, nagy gonddal kisminkeltem magam, némi habozás után feltettem
a kék leveles, gyöngyös karkötőt, és mire anyám kikászálódott a
hálószobából, én is megjelentem a konyhában. Hogyhogy ilyen korán?,
kérdezte. Nem szeretnék elkésni, át kell futnom az olasz házit, mondtam, ő
pedig, látván az izgatottságomat, bement apámhoz, hogy megsürgesse.

A reggeli alatt flottul ment minden, ők ketten, mintha ott se lennék, és végre
kibeszélhetnének a hátam mögött, megállás nélkül csipkelődtek.
Olyasmiket mondtak például, hogy ha nem bírtam aludni, és ennyire várom,
hogy beérjek az iskolába, bizonyára szerelmes vagyok, én meg nagyokat
kacarásztam, amit igennek meg nemnek egyaránt lehetett érteni. Aztán
apám eltűnt a mosdóban, ezúttal én ripakodtam rá folyton, hogy siessen
már. Azt leszámítva, hogy nem talált tiszta zoknit és a dolgozószobájában
felejtette a könyveit, amelyekért vissza kellett rohannia, az igazat megvallva
nem is pepecselt olyan sokat. Egy szó, mint száz, arra emlékszem, hogy hét
óra húsz

volt, apám a folyosó végében a degeszre tömött táskájával várta, hogy a

szokásos és kötelező puszival elbúcsúzzam anyámtól, amikor erőszakosan
felharsant a csengő.

Szokatlan volt, hogy valaki ilyen korán becsöngessen hozzánk. Anyám

szeretett volna mielőbb a mosdóba menni, úgyhogy egy bosszús grimasszal
csak annyit mondott: Nyisd ki, nézd meg, ki az! Kinyitottam, és – mit ad
isten! – Vittoriával néztem farkasszemet.

– Szerbusz! Örülök, hogy elkészültél – mondta. – Csipkedd magad,

különben elkésünk!

A szívem majd kiszakadt a mellkasomból. Anyám, amint meglátta az

ajtókeretben a sógornőjét, felsikoltott – igen, egy igazi velőtrázó sikoly
szakadt ki belőle: André, a húgod van itt!

Apám a meglepettségtől szemét-száját eltátotta, és rákiáltott: Te meg mit

keresel itt? Engem azonban, annak gondolatától, ami pillanatokon belül
végigtarol közöttünk, elöntött a veríték, fogalmam sem volt, mit
válaszolhatnék a nagynénémnek, mivel mosakodjam ki a szüleim előtt,
röviden: úgy éreztem, mindjárt szörnyethalok. A döbbenet azonban
bámulatosan hamar szertefoszlott, és ezzel a dolgok is a helyükre kerültek.

– Giannináért jöttem. Ma tizenhét éve, hogy Enzót megismertem –

jelentette be nyelvjárásban Vittoria.

Mást nem mondott. Mintha a szüleimnek kapásból érteniük kéne, hogy

nyomós okkal állított be hozzánk, nekik pedig minden további latolgatás
nélkül kötelességük elengedni vele.

– Giovannának iskolába kell mennie – ellenkezett anyám olaszul.

Apám viszont anélkül, hogy a feleségére vagy a húgára nézett

volna, hozzám fordult, és fagyosan nekem szegezte:

– Te tudtál erről?

Lehajtottam a fejem, a padlóra meredtem, de ő nem tágított, ahogyan a

hangja sem változott:

– Megbeszéltetek egy találkozót? El akarsz menni a nagynénéddel?

– Miféle kérdések ezek, André? – csattant fel anyám. – Persze hogy menni
akar! Persze hogy megbeszélték! Különben miért jött volna ide a húgod?

Erre apám csak annyit mondott: ha így van, hát menj, és intett az ujjával
Vittoriának, hogy húzódjon odébb. Vittoria –

lenge ruhájának sárgás maszatja fölé az érzéketlenség álarcát öltve –

félreállt, apám pedig tüntetően a faliórára nézett, majd a felvonót kikerülve
leviharzott a lépcsőn. Senkitől nem köszönt el, tőlem sem.

– Mikor hozod vissza? – kérdezte anyám a sógornőjétől.

– Amikor elfárad.

Majd egy roppant kimért, fagyos hangvételű alkudozást követően

megállapodtak fél kettőben. Vittoria odanyújtotta a kezét, én
belecsimpaszkodtam, mint egy kislány; jéghideg volt a tenyere. Erre
megszorította, mintha attól tartana, hogy kicibálom magam, és visszafutok a
házba. A szabad kezével közben a felvonót hívta, ügyet sem vetve anyámra,
aki odacövekelt a küszöbre, nem bírta rávenni magát, hogy visszamenjen a
lakásba és becsukja az ajtót maga mögött.

Nagy vonalakban valahogy így történt.

5.
Ez a második találkozás még az elsőnél is jobban felkavart.

Mindjárt az elején arra kellett rájönnöm, hogy az időtlen idők óta bennem
tátongó üresség pillanatok alatt minden érzést felzabál. A leleplezett
hazugság terhe, az árulás miatt érzett szégyen, a gyötrődés, amit a
szüleimnek okozott fájdalom váltott ki belőlem, éppen csak addig tartott,
amíg a felvonó vasrácsa és üvegajtaja mögül kilesve tudomásul vettem,
hogy az anyám becsukja a bejárati ajtót maga után. Ám alighogy kiértem az
előcsarnokba, majd beültem Vittoria mellé az autóba, aki mindjárt –
láthatóan remegő kézzel – rá is gyújtott, bekövetkezett az, ami oly gyakran
megesett – hol megkönnyebbülést, hol meg szomorúságot hozva – az
életem során. Az ismert terekhez, a biztonságos érzelmekhez fűződő

kapcsolat helyét átvette az éppen történő dolgok iránt érzett kíváncsiság.

Magával ragadott a baljóslatú, elbűvölő asszony közelsége, és tessék, máris
azon kaptam magam, hogy a gesztusait fürkészem. Most épp egy bűzölgő,
ócska tragacsot vezetett, messze nem olyan magabiztosan és határozottan,
ahogyan apámtól láttam, nem is oly könnyed derűvel, mint az anyám,
hanem hebehurgyán és kapkodva, hol a kormányt rángatva, hol
fékcsikorgatva, hol hirtelen gázt adva és lefullasztva a motort, miközben
záporozott ránk a többi sofőr szidalma, amit ő égő cigarettával az ujjai vagy
az ajkai közt olyan ocsmányságokkal viszonzott, amilyet nő szájából én
még sose hallottam. Egy szó, mint száz, a szüleim emlékétől minden
különösebb erőfeszítés nélkül megszabadultam, a gyötrelmük pedig, amit
azzal okoztam, hogy lepaktáltam az ellenséggel, szintén kipergett az
emlékezetemből. Néhány perc leforgása

elég volt, hogy elhessegessem a bűntudatot, és az se érdekeljen, hogyan

fogok a szemükbe nézni délután, amikor mindhárman hazaérünk a San
Giacomo dei Caprira. A szorongás persze továbbra sem szűnt, ám a
szeretetük bizonyossága, az életveszélyes hajsza a zöld tragacsban, a város
elénk tárulkozó egyre idegenebb arca és Vittoria káromkodásai olyan
koncentrációt és feszült jelenlétet követeltek, amelyek érzéstelenítőként
hatottak rám.

Lecsordogáltunk a Doganellára, majd egy igen rámenős parkolóőrrel

folytatott heves szóváltást követően, aki mindenáron pénzt akart kivasalni
belőlünk, leparkoltunk. A nagynéném vett egy halom vörös rózsát és fehér
margarétát, zsörtölődött egy sort a borsos áruk miatt, aztán megcsináltatta a
csokrot, de nyomban utána meg is gondolta magát, és a virágárussal
kibontatta a csokrot, majd kiszedetett két szál rózsát. Ezt én viszem,
mondta, ezt meg te, örülni fog neki nagyon. Ezzel nyilván Enzóra utalt,
akiről, azóta, hogy beültünk az autóba, a temérdek fennakadás ellenére is
szüntelenül áradozott, méghozzá olyan édeskés, búgó hangon, ami teljes
kontrasztban állt a városi torlódást káromló ocsmányságaival.

Akkor sem hagyta abba, amikor a keskeny ösvényeken és a meredek

lépcsőkön egyensúlyozva egyre beljebb hatoltunk a temetőben, egyre
lejjebb ereszkedtünk a régi-új sírfülkék és monumentális kripták között,
mintha a holtak úri negyedéből valahová nagyon mélyre kéne alászállnunk,
hogy eljussunk Enzóhoz. A néma csend, a sírhelyek rozsdacsíkos
szürkesége, a rothadó földszag, a márványba vájt, kereszt alakú rések –

légzőnyílások mindazoknak, akik már nem lélegeznek –

letaglóztak.

Én azelőtt sose voltam temetőben. Apámmal és anyámmal nem jártam ilyen

helyekre, arról sincs tudomásom, hogy ők vajon megfordultak-e valaha egy
sírkertben, azt azonban biztosan tudtam, hogy még halottak napján sem
mentek ki gyertyát gyújtani. Vittoria, mintha olvasott volna a
gondolataimban, a helyzetet kihasználva apámat kezdte szapulni. Be van
rezelve, dohogta, mindig ilyen volt, rettegett a betegségtől és a haláltól,
mint a gőgös emberek általában, mert minden beképzelt alak, Giannì,
minden egyes pojáca, aki, tudom is én, mit képzel magáról, úgy csinál,
mintha nem létezne halál. Amikor a nagyanyád – béke poraira – eltávozott
az élők sorából, a te drágalátos apád még a temetésére sem jött el. És
ugyanezt eljátszotta a nagyapáddal is: két perc után olajra lépett, mert
amilyen nyámnyila fráter, nem akarta holtan látni őket, hogy ne kelljen a
saját halálára gondolnia.
Próbáltam óvatosan visszavágni, mondván, az apám nagyon is bátor ember,
majd ugyanazokkal a szavakkal vettem védelmembe, amiket nem is oly
régen tőle hallottam: hogy tudniillik egy halott nem több holmi lejárt
szavatosságú portékánál, egy tönkrement tévénél, rádiónál vagy
turmixgépnél, így az a leghelyesebb, ha a működésképes állapotát őrizzük
meg emlékezetünkben, mert az egyetlen valamirevaló nyughely az
emlékezés. A válaszom egyáltalán nem volt ínyére, s mivel nem akart
gyerekként kezelni, akinek minden szót a szájába kell rágni, nekem esett: te
meg az anyád csak az apád baromságait böfögitek vissza, de nem
kárhoztatlak érte, én is ugyanezt csináltam gyerekként. Ő azonban, mihelyst

Enzót megismerte, kitörölte apámat a fejéből. Ki-tö-röl-tem, mondta

szótagolva, majd megállapodott egy sírfal előtt, lebökött az egyik fülkére –
apró virágágyás meg egy láng alakú lámpácska volt előtte, a homlokzatán
pedig ovális keretben két portré díszelgett. Itt is vagyunk, mondta, Enzo a
bal oldali, az ott a jobbján a mamája. Ám ahelyett, hogy szertartásos vagy
bűnbánó arcot öltött volna, rettentő dühbe gurult, mert pár méterrel odébb
megpillantott egy rakás papírhulladékot és egy elszáradt virágkupacot.
Aztán egy hosszú, bosszús sóhajt követően a kezembe nyomta a csokrát:
nesze, mondta, el ne mozdulj innen; úgy látszik, semmi se működik, amíg
fel nem bassza magát az ember, s azzal faképnél hagyott.

Ott maradtam hát a két csokorral a kezemben, és bámultam Enzót, jobban

mondva a fekete-fehér fotóját. Nem tűnt valami jóvágásúnak, és ez
csalódást okozott. Kalácsképű volt, vigyorgás közben kivillantak a fehér
farkasfogai. Hatalmas orra fölött élénk szempár ült, alacsony homlokát
hullámos, fekete haj futotta körül. Valószínűleg ostoba ember lehetett,
gondoltam, minálunk ugyanis a magas homlok – amivel apám, anyám meg
én is büszkélkedhetünk – az intelligencia és a fennkölt érzések ékes
bizonyítéka, míg az alacsony homlok – apám legalábbis ezt mondta – a
fajankók előjoga. Ugyanakkor, morfondíroztam magamban, a szemet sem
szabad figyelmen kívül hagyni – ezt viszont anyám szokta hangsúlyozni –,
állítólag minél csillogóbb, annál eszesebb az illető, márpedig Enzo tekintete
tüzes nyilakat lődözött a szemlélőre, és az, hogy a homloka és a tekintete ily
nyilvánvaló ellentmondásban állt, teljesen összezavart.

Közben meghallottam Vittoria hangját, amint magából

kikelve perel valakivel, és ettől elkapott a rettegés, mert mi van, ha
megverik vagy letartóztatják, hogy fogok én akkor kikecmeregni innen,
ahol a zizzenések, a madarak, de még az elrohadt virágok is mind egy szálig
egyformák. De kis idő

elteltével visszatért egy idősebb úr társaságában, aki felállított neki egy

csíkos kempingszéket, majd ímmel-ámmal nekiállt söprögetni a sír körül.
Vittoria ellenségesen strázsálta, és nekem szegezte a kérdést:

– Na, mit szólsz Enzóhoz? Szép? Ugye, hogy szép?

– Szép – hazudtam.

– Gyönyörű! – javított ki.

S ahogy az idősebb úr elhúzta a csíkot, kivette a vázából a száraz virágokat,

félrehajította, rájuk lögybölte a poshadékot, és rám parancsolt, hogy hozzak
friss vizet a sarkon túl levő kútból.

Elkapott a pánik, hogy nem fogok odatalálni, ő azonban felém lendítette a

kezét és elhessentett: menj már, tűnés.

Úgyhogy elindultam. A kutat könnyűszerrel megtaláltam, panaszosan

csobogott a víz belőle, én pedig beleborzongtam egy elém toluló képbe,
amelyen Vittoria sustorgott Enzo szellemével a kereszt alakú szellőzőrésen
át. Hogy engem mennyire lenyűgözött ez a szétbonthatatlan kötelék! A víz
szisszent egyet, és lassú, vékony sugárban folydogálni kezdett a fémvázába.

Enzo csúnya férfi volt, efelől semmi kétség, engem azonban meghatott a
randasága, maga a szó pedig jelentését vesztve olvadt bele a vízcsobogásba.
Mert bármily rondák, rosszfélék, ostobák legyünk is, morfondíroztam,
egyetlenegy dolog számít, mégpedig az, hogy képesek vagyunk-e szerelmet
ébreszteni valakiben. Ezen a ponton fejbe kólintott a kiválóság érzete, és

szívből reméltem, hogy – mindegy is, milyenné válik majd az arcom –

Enzóhoz és Vittoriához hasonlóan én is elsajátítom ezt a képességet.
Visszatértem a sírhoz a két, színültig teli vázával no meg azzal a nem titkolt
vággyal, hogy a nagynéném a maga arcpirító tört olasz nyelvjárásával
töviről hegyire elmesélje nekem tökéletes szerelme történetét.

De mihelyt ráfordultam az ösvényre, visszahőköltem. Vittoria terpeszben

ült az idősebb úrtól kapott kinyitható széken, a háta görbe volt, és a
combjára könyökölve a tenyerébe temette az arcát. Beszélt is – Enzóval
beszélt, ezt határozottan hallottam, ám hogy konkrétan mit mondott, azt
nem lehetett kifülelni. A halála után is kapcsolatban maradt vele,
gondoltam, és e meghittség láttán majdnem elsírtam magam. Ismét
nekiiramodtam, ezúttal lassan, döngő léptekkel, hogy észrevetessem
magam. De ő, így tűnt legalábbis, csak akkor figyelt fel rám, amikor
mögéje értem. Ekkor komótosan megdörzsölte az arcát, leejtette a kezét.
Szívszorító mozdulat volt, a könnyeit letörölve egyszersmind a szenvedését
is elém tárta, mint valami örökbecsű kincset. A könnyek csillogása, a
vörösre sírt szeme szokatlan látványt nyújtott. A mi családunkban
illetlenségnek minősült, ha valaki közszemlére tette az érzéseit. Ő azonban
még tizenhét esztendő múltán is –

ennyi idő maga az örökkévalóság! – átadta magát a kétségbeesésnek,

könnyekre fakadt egy sírfal előtt, elbeszélgetett a márvánnyal, a csontok
maradékával, a láthatatlan hamvakkal, egyszóval azzal az emberrel, aki már
nem létezik. Aztán erőtlenül hozzám fordult, kivette az egyik vázát a
kezemből, és azt mondta: ki-ki a maga csokrával

törődjön. Szót fogadtam, letettem a vázát a földre, kicsomagoltam a

virágokat, ő pedig szipogva, szintén a virágokat rendezgetve zsörtölődött:

– Elmondtad apádnak, amit Enzóról meséltem? És ő? Ő

beszélt neked róla? Elmondta az igazat? Elmondta, hogy előzőleg barátok

voltak? Hogy mindent tudni akart róla? Mesélj magadról, biztatta, hogy
aztán meggyötörje és tönkretegye.

Elmondta, hogy hajba kaptunk a szüleink házán, azon a rohadt házon,

amiben most élek?

Megráztam a fejem, szerettem volna a tudomására hozni, hogy engem aztán

hidegen hagynak a csetepatéik, én mindössze arra vágyom, hogy meséljen
nekem a kapcsolatukról, mert rajta kívül nem ismerek senkit, aki így tud
beszélni a szerelemről. De Vittoria leginkább arra vágyott, hogy apámat
pocskondiázza, azt akarta, hogy végighallgassam, és megértsem, mi nyomja
ennyire a begyét. Így aztán – ő a kisszéken a virágokat rendezgetve, én
szintúgy, tőle egy méterre guggolva – minden részletre kitérve elmesélte a
ház körül kirobbant perpatvar történetét, az egyetlen örökségét, amit a
szüleik hagytak rájuk, az öt gyermekükre.

A hosszú történet nagyon megviselt. Apád az istennek nem engedett,

mondta. Kötötte az ebet a karóhoz: ez a ház mind az ötünket megillet, ez
apánk és anyánk háza, akik úgy kuporgatták össze az árát, és rajtam kívül
senki nem segítette őket, én tettem bele a pénzemet. Erre azt feleltem: ez
mind igaz, André, de nektek, mindnyájatoknak jól megy a sorotok, így vagy
úgy állásban vagytok, nekem viszont nincsen semmim, és a többiek is
hajlanak arra, hogy a ház rám maradjon. Ő azonban

ragaszkodott ahhoz, hogy eladjuk, és az árát ötfelé osszuk magunk között.

Ha a többiek lemondanak a maguk részéről, ám legyen, ő a sajátjáról nem
hajlandó lemondani. Hat hónapig ment a huzavona: egyik oldalon apáddal,
a másikon velem meg a másik három testvérünkkel. Egy adott ponton,
miután nem találtunk semmilyen megoldást, közbelépett Enzo is – most
mondd meg, ezzel az arccal, ezzel a tekintettel és mosollyal. A mi nagy
szerelmünkről akkortájt nem tudott senki, apádat leszámítva, aki Enzo
barátja volt, s a fivérem lévén mindkettőnket pártfogolt. Enzo a
védelmemre kelt, és azt mondta: André, a húgod nem tud kivásárolni,
honnan vegyen ennyi pénzt. Mire apád azt felelte: fogd be, Enzo, egy
mondatot nem tudsz rendesen elmakogni, minek avatkozol bele a
dolgainkba. Enzónak ez nagyon fájt, csak annyit mondott: rendben,
felbecsültetjük a házat, s majd én kifizetem neked a különbözetet. De
apádnak ez sem volt jó, és a torkának ugrott: mit fizetsz ki, te, szarcsimbók?
Egy közbiztonsági alkalmazott vagy, honnan veszel te annyi pénzt? Ilyen
állásban csak egy gazfickó tud összekaparni ennyi pénzt! Egy egyenruhás
bűnöző!

És így tovább. Érted te ezt? Apád végül odáig elment – és most jól figyelj,
finom embernek tűnik, de valójában egy büdös paraszt –, hogy Enzo
nemcsak velem baszott, de a szülői házat is el akarta baszarintani. És akkor
Enzo azt mondta, hogy ha nem hagyja abba, előveszi a pisztolyát, és lelövi.
Olyan meggyőződéssel mondta azt, hogy lelőlek, hogy apád falfehérré vált,
befogta a száját, és eloldalgott, mint egy kivert kutya. És most, Giannì – itt
a nagynéném kifújta az orrát, felszárította a könnyeit, majd hogy a dühét és
a meghatódottságát csillapítsa,

grimaszolt egyet –, ezt hallgasd, mit csinált a te apád: beállított Enzo

feleségéhez, és a három gyerek füle hallatára ezt mondta: Margherì, a férjed
a húgomat kupakolja. Ezt volt képes mondani, ezt a felelősséget vállalta
magára, hogy belerondítson az én életembe, az Enzóéba és a Margheritáéba
meg annak a három szerencsétlen kis teremtménynek az életébe is.

Amikor idáig ért a történetben, a napsugarak rávetültek a kis virágágyásra, a

vázába állított friss virágok pedig még a láng alakú lámpácskánál is szebben
tündököltek, vagyis az élet világlása oly elevenné varázsolta a színeket,
hogy a holtak fénye egy csapásra feleslegesnek és fakónak tűnt.
Elszomorodtam.

Szomorú voltam Vittoria miatt, Enzo miatt meg az ő felesége és gyerekei

miatt. Nehezemre esett elhinni, hogy az apám így viselkedett. Hiszen
nekem mindig azt szajkózta, hogy az árulkodásnál, Giovanna, nincs
förtelmesebb. Ő viszont, Vittoria szerint legalábbis, ráfanyalodott az
árulásra, s bár meglehetett rá az oka – ebben egészen biztos vagyok –,
továbbra is azt gondoltam, hogy ez nem vall rá, nem, ez teljességgel kizárt.
De nem mertem megmondani Vittoriának, már a feltételezést is sértőnek
találtam, hogy a szerelmük tizenhetedik évfordulóján, méghozzá Enzo sírja
előtt, egy ilyen ordas hazugságra ragadtassa magát. Úgyhogy, bár csalódott
voltam, amiért másodszor sem keltem apám védelmére, némán
végignéztem, amint a könnyektől nedves zsebkendőjével, mintegy
önnyugtatásképpen, letörölgeti a fényképet védő ovális üveget.

Ekkorra már fuldokoltam a csendtől.

– Hogy halt meg Enzo? – szakadt ki belőlem.

– Egy csúnya betegségben.

– Mikor?
– Néhány hónappal azután, hogy szakítottunk.

– Belehalt a fájdalomba?

– Pontosan. A fájdalomba. Apád betegítette meg, ő okozta a mi

különválásunkat. Megölte nekem.

– Na és te? Hogyhogy nem betegedtél meg és nem haltál bele?

Te talán nem szenvedtél?

Rám nézett, szabályosan döfött a szemével, le kellett sütnöm a tekintetem.

– Én is szenvedtem, Giannì, most is szenvedek. De nem haltam bele.

Elsősorban azért nem, mert mindvégig Enzóra gondoltam; másodszor azért,
mert a gyerekek és Margherita sorsát a sajátomnál előbbre valónak
tartottam; mert nagyvonalú asszonyként úgy éreztem, be kell szállnom
annak a három kis teremtménynek a neveltetésébe, úgyhogy reggeltől
napestig takarítottam, a fél Nápolynak én suvickoltam a lakását;
harmadszor pedig a gyűlöletnek köszönhetően, igen, az apád iránti
gyűlöletnek, ami akkor sem engedett meghalni, amikor a legszívesebben
feldobtam volna a talpamat.

– És az hogy lehet, hogy Margherita nem haragudott meg rád, miután a

férjét elloptad tőle, de még a segítségedet is elfogadta?

– noszogattam tovább.

Rágyújtott, idegesen beleszívott. Amíg anyám és apám szemrebbenés

nélkül, színlelt nyugalommal reagált a kérdéseimre, és ha zavarba hoztam
őket, előbb összeültek, és megtanácskozták a válaszukat, addig Vittoria
dühösen, káromkodva és a felháborodásának hangot adva ugyan, de
egyértelmű válaszokat adott, amit egyetlen felnőttől sem

tapasztaltam korábban.

Most, hogy az elevenjére tapintottam, azt mondta: intelligens vagy, kurvára

intelligens, akárcsak én, de legalább annyira szarcsimbók is; adod itt a
szentet és forgatod a kést a szívemben. Elloptam a férjét, igazad van,
pontosan ezt tettem.

Elloptam magamnak Enzót, elvettem Margheritától meg a gyerekeitől, és

igen, azt gondoltam, inkább halok meg, mintsem visszaadjam nekik. Ez
aljasság volt részemről, kiáltotta, de egy ekkora szerelem olykor-olykor –
mit van mit tenni – lealjasít.

Mert nincs más választásod, mert csak akkor ébredsz rá, hogy csúnya
dolgok nélkül szépek sem léteznek, amikor szerelmes vagy. És akkor
megteszed, amit meg kell tenned, mert nem tudsz lemondani a másikról.
Ami pedig Margheritát illeti: igen, nagyon dühös volt, nekiesett a férjének,
üvöltözött vele és püfölte, de amikor rájött, hogy Enzo belebetegedett az
egészbe, hogy a sóvárgás néhány hét leforgása alatt felemésztette,
elszomorodott, és azt mondta neki, menj, térj vissza Vittoriához, nagyon-
nagyon sajnálom, ha tudtam volna, hogy megbetegít a hiánya, sokkal
hamarabb visszaküldelek hozzá. De már késő

volt, úgyhogy együtt csináltuk végig az egész betegségét, együtt küzdöttünk

az utolsó leheletéig: Margherita és én. Micsoda érzékeny, jóravaló asszony
ez a Margherita, szeretnélek is mielőbb bemutatni neki! Amint rájött, hogy
mennyire szeretem a férjét és mennyit szenvedtem miatta, azt mondta:
rendben, mindketten ugyanazt az embert szeretjük, s ha valaki, hát én
pontosan tudom, milyen nehéz nem szeretni Enzót. Úgyhogy amondó
vagyok, ne veszekedjünk. Ezeket az ártatlan teremtéseket Enzóval együtt
csináltuk, ha szeretni akarod őket,

szeresd csak nyugodtan, énnekem nincs ellenemre a dolog.

Érted te ezt? Érted ezt a nagylelkűséget? Van ennyi jóérzés az apádban, az

anyádban, a barátaikban meg abban a sok fontos emberben? Szorult beléjük
ennyi nyíltszívűség?

Nem tudtam, mit válaszoljak, lesújtva motyogtam magam elé:

– Tönkretettem az évfordulótokat, nagyon sajnálom, nem lett volna szabad

kíváncsiskodnom.
– Nem tettél tönkre semmit, sőt nagyon is boldog vagyok.

Hiszen beszélhettem Enzóról, és valahányszor beszélek róla, nemcsak a

fájdalmat élem újra, hanem azt is, hogy mennyire boldogok voltunk.

– Épp ez az, amiről többet szeretnék tudni!

– A boldogságról?

– Igen!

Lángot lövellt a tekintete.

– Tudod, mit csinál egy nő és egy férfi?

– Igen.

– Nem tudsz te semmit, csak bólogatsz. Kefélnek. Ismered ezt a szót?

Összerezzentem.

– Igen.

– Enzo és én mindössze tizenegyszer csináltuk. Aztán ő

visszament a feleségéhez, én pedig soha többé nem csináltam senkivel.

Enzo az egész testemet végigcsókolta, mindenemet megsimogatta,
megnyalogatta, én pedig visszasimogattam és visszacsókoltam őt, nyaltam,
szoptam és babusgattam a feje búbjától a lábujjáig mindenét. Aztán ő belém
vágta a faszát, a két kezével a seggemet markolászta, egyikkel az egyik

farpofámat, másikkal a másikat, és olyan erővel döfködött, hogy üvöltenem

kellett. Na, ha legalább egyszer, nem mondom, hogy tizenegyszer, nem
csinálod meg te is az életedben, méghozzá olyan szenvedéllyel és
szerelemmel, ahogyan én csináltam, akkor hiába jöttél a világra. Ezt így add
át az apádnak: Vittoria azt mondta, ha nem kefélek úgy, ahogy ő kefélt
Enzóval, felesleges volt megszületnem. Szóról szóra ezt mondd neki!
Apád meg van győződve róla, hogy mindazzal, amit velem művelt,
megfosztott valamitől. De nem fosztott meg semmitől.

Nekem mindenem megvolt, nekem a mai napig megvan mindenem! Apád

az, akinek nincs semmije.

A fenti szavakat soha többé nem tudtam elhessegetni.

Váratlanul értek, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyenekkel fog

traktálni. Úgy kezelt, mint egy felnőttet, én pedig végtelenül hálás voltam,
hogy már az első pillanattól fogva kerülte azt a hangnemet, amivel egy
tizenhárom éves lánnyal beszélgetni

szokás.

vallomása

azonban

annyira

megdöbbentett, hogy a legszívesebben betapasztottam volna a fülem. De

moccanni se mertem, még a tekintete elől se tudtam kitérni, amikor a szavai
hatását kémlelte az arcomon. Röviden: fizikailag – igen, fizikailag –
sokkolt, hogy így beszélt velem, ráadásul ott, a temetőben, Enzo fényképe
előtt, ügyet sem vetve arra, hogy bárki meghallhat bennünket. Ó, micsoda
történet! Ó, de jó lenne megtanulni így beszélni, áthágva minden
egyezményt, ami odahaza érvényben van! Énelőttem – csak és kizárólag
előttem! – addig a percig senki nem tárta fel a gyönyör ily
kétségbevonhatatlanul érzéki jellegét. A hasam tájékán melegséget éreztem,
jóval erősebbet annál, mint amit a

Vittoriával való tánc alatt tapasztaltam. Ez az érzés nem hasonlított azokra a

langyos bizsergésekre, amit az Angelával való titkos cseverészéseink
okoztak, sem arra az epekedésre, ami mostanában éledezett bennem, amikor
náluk vagy nálunk bezárkóztunk a fürdőszobába és ölelkeztünk. Vittoriát
hallgatva nem csupán az általa megtapasztalt gyönyörre vágytam, hanem
arra a máig tartó, mérhetetlen szenvedésre és feddhetetlen hűségre is, ami
lehetővé tette ezt a gyönyört.

Amikor látta, hogy meg se nyikkanok, bosszúsan végigmért, majd azt

mormogta:

– Menjünk, későre jár! Emlékezz erre a történetre! Tetszett, ugye?

– Igen.

– Sejtettem. Te meg én nagyon hasonlítunk.

Megkönnyebbülten

tápászkodott

fel,

összecsukta

kempingszéket, és egy pillanatra a kék leveles karkötőre meredt:

– Én egy ennél is szebbet adtam neked – mondta.

6.
Kisvártatva rendszeresen látogathattam Vittoriát. Legnagyobb
meglepetésemre a szüleim – bár jobban belegondolva az is lehet, hogy az
életfelfogásukból és a nevelési elveikből adódóan

– sem együtt, sem külön-külön nem gorombítottak le. Nem mondták, hogy:
szólnod kellett volna a Vittoriával való találkozóról. Nem mondták, hogy:
gratulálunk, szépen kifundáltad, hogy ellógsz az iskolából, s még el is
titkoltad volna

előttünk, micsoda ostoba viselkedés. Nem mondták, hogy: veszélyes hely a

város, nem őgyeleghetsz benne egyedül, pláne a te korodban, hisz bármi
megeshet veled. Azt pedig végképp nem mondták, hogy: felejtsd el azt az
asszonyt, tudod jól, mennyire gyűlöl bennünket, nem találkozhatsz többé
vele. Épp ellenkezőleg reagáltak, főként az anyám. Mindenáron tudni
akarták, érdekesen telt-e a délelőtt. Arról kérdezősködtek, hogy milyen
benyomást tett rám a temető. Dőltek a röhögéstől, amikor elmeséltem,
milyen rosszul vezet Vittoria. És amikor apám – csak úgy mellékesen –
megkérdezte, hogy miről beszélgettünk, én pedig – minden hátsó szándék
nélkül – azt feleltem, hogy a házat érintő örökösödési vitáról meg Enzóról,
ő

tömören summázta a történteket: igen, valóban sokat civakodtunk,

számomra nyilvánvaló volt, hogy ez az Enzo, ez az egyenruhás gengszter
meg akarja kaparintani a szülői házat, s amikor a pisztolyával
megfenyegetett, a nővérem érdekében mindent kitálaltam a feleségének.
Ami pedig anyámat illeti, ezen a ponton csak annyit fűzött hozzá, hogy a
sógornője a kiállhatatlan természete ellenére is egy hiszékeny asszony, és
neheztelés

helyett

inkább

sajnálni
kéne,

mert

hiszékenységével a saját vesztébe rohant. Bárhogyan is van –

ezt valamivel később, immár négyszemközt mondta –, apád és én

megbízunk benned meg az ítélőképességedben, úgyhogy nagyon kérlek, ne
okozz nekünk csalódást. S mivel nem sokkal az előtt hoztam fel, hogy
szeretném megismerni a többi nagybácsit, nagynénit meg az
unokatestvéreket, akik nagyjából velem egykorúak lehetnek, anyám a
térdére ültetett, és azt mondta, értékeli a kíváncsiságomat, majd hozzátette:
ha úgy

érzed, nyugodtan találkozz Vittoriával, csak avass be minket is.

A további találkozókat illetően már megfontoltabb hangot ütöttem meg.

Beláttam, hogy a lógás óriási tévedés volt, és a rengeteg

tanulnivalóra

hivatkozva

megígértem,

hogy

Vittoriával legfeljebb vasárnaponként találkozom. Azt, hogy milyen

stílusban beszélt az Enzóval való kapcsolatáról, eszem ágában sem volt
megemlíteni. Sejtésem szerint ha csak egyetlen szót is felidéztem volna
belőle, egy életre elásom magam.

Ezt követően eltűnt a szorongás az életemből. Az iskolában a tanév végére

meglódultak a dolgok, a bizonyítványomat hetessel zártam, aztán kitört a
nyári vakáció. Régi jó szokásunkhoz híven tizenöt napot a calabriai
tengerparton heverésztünk Mariano, Costanza, Angela és Ida társaságában,
majd augusztus első tíz napjában ugyancsak velük mentünk az abruzzói
Villetta Barreába. Az idő röpült, küszöbön állt az új tanév, aztán elkezdtem
a nyolcadik osztályt – nem az apám líceumában, nem is az anyáméban,
hanem egy vomeróiban. A Vittoriával való kapcsolatom nem fakult ki, épp
ellenkezőleg: stabilizálódott. Még a nyári szünet előtt gyakran
odatelefonáltam, vágytam a karcos modorára, élveztem, hogy úgy beszél
velem, mint egy felnőttel. Amíg a tengeren és a hegyekben nyaraltunk,
folyton róla áradoztam, Angelát és Idát letromfolva, akik a dúsgazdag
nagyszülőkkel és a többi jómódú rokonnal hencegtek. Szeptemberben
pedig, anyám és apám beleegyezésével, néhányszor meg is látogathattam. S
minthogy odahaza elült a feszültség, a késő ősz beköszöntével rendszeressé
váltak a találkozásaink.

Eleinte meg voltam győződve róla, hogy nekem köszönhetően

a két testvér közeledéséről van szó, és már-már személyes küldetésnek

vettem az összebékítésüket. De az egészből semmi nem lett. Ehelyett egy
rendkívül hűvös szertartásrend vette kezdetét. Volt, hogy anyám fuvarozott
el a sógornője házáig, ahol az autóban várakozva olvasással vagy
szerkesztéssel ütötte agyon az időt, máskor meg Vittoria jött fel a San
Giacomo dei Caprira – ezúttal nem törte ránk az ajtót, mint a legelső

alkalommal, hanem odalenn, a ház előtt találkoztunk. A nagynéném sose

mondta, hogy: kérdezd meg anyádtól, van-e kedve felugrani hozzám egy
kávéra; és apám sem noszogatott azzal, hogy: hívd fel, hadd fújja ki magát,
traccsolunk egyet, aztán mehettek a dolgotokra. Az egymás iránti kölcsönös
gyűlölet szemernyit sem változott, s egy idő után én is elálltam a közvetítői
szereptől. Ehelyett egyre többször azon tűnődtem, hogy tulajdonképpen
kedvemre való ez a marakodás: hiszen ha az apám és a nagynéném
kibékülnének, a Vittoriával való találkozásaim

veszítenének

exkluzivitásukból,

én

visszaminősülnék szimpla unokahúgnak, és ezzel végleg búcsút inthetnék a

cinkostárssal egybekötött barátnői szerepnek.
Sokszor még azt is elképzeltem, hogy ha a gyűlölködésük valamilyen oknál
fogva hirtelen lecsillapodna, én – biz’ isten –

mindent megtennék, hogy újrakezdődjék.

7.
Egyik találkozónk alkalmával a nagynéném se szó, se beszéd bejelentette,
hogy meglátogatjuk a testvéreit. Elmentünk például Nicola bácsikámhoz,
aki vasúti munkásként dolgozott.

Vittoria őt hívta a nagyobbik fivérének, mintha az apám, a család

elsőszülöttje sose jött volna világra. Illetve Anna és Rosetta nénikémhez is
beugrottunk, akik háztartásbeliek voltak.

Előbbinek az Il Mattino napilap nyomdájában dolgozott a férje, utóbbié

postai alkalmazottként kereste a kenyerét. A vérrokonság egyfajta
feltérképezése volt ez, még Vittoria is így nevezte – igaz, nyelvjárásban –
ezt a csámborgást: menjünk, hadd ismerd meg a véredet. Nekivágtunk hát
Nápolynak a zöld Cinquecentóval, első állomásunk a Cavone volt, ahol
Anna nénikém lakott, onnan elmentünk a Campi Flegreire, ahol Nicola
bácsikám élt, és végül Pozzuoli következett, Rosetta nénikém lakhelye.

Rettenetesen szégyelltem, hogy ezekre a rokonokra alig emlékeztem, a

nevükre még kevésbé. Próbáltam is véka alá rejteni a dolgot, de Vittoria
előtt semmi nem maradhatott titokban, úgyhogy mindjárt az apámat kezdte
szapulni, amiért megfosztott a rokonok szeretetétől, akik tanulatlanok és
mocskos szájúak voltak ugyan, de a keblükben hatalmas szív dobogott.
Hogy a szív dolgai mennyire fontosak voltak számára, jól példázták széles
gesztusai: valahányszor ezt a szót használta, döngetni kezdte hatalmas
mellét a bütykös kezével. Az egyik ilyen alkalommal a következő
javaslattal hozakodott elő: nézd csak meg, milyenek vagyunk mi, és
hozzánk képest milyen ember az anyád meg az apád; aztán majd mondd el
nekem, hogy mit láttál. Erre a látás dologra teljesen rá volt csavarodva.

Azt mondta, szemellenzőt hordok, akár a lovak, csak bámulok bele a

világba, de nem látom az engem zavaró dolgokat. Ne csak nézzél, lássál is,
szajkózta unos-untalan.

Ami engem illet, egyetlen apró részletet sem akartam szem elől téveszteni.
Ezek az emberek és gyermekeik, akik velem egykorúak vagy nálam alig
valamivel idősebbek voltak, kellemes újdonságként szolgáltak. Vittoria
rajtaütésszerűen hurcolt magával az otthonukba, ők mégis – nagynénik,
nagybácsik és unokatestvérek – valamennyien közvetlenül fogadtak, mintha
régi jó ismerősük lennék, és évek óta várnák a látogatásomat. A lakásaik
szűkösek és szürkék voltak, telis-tele olyan dísztárggyal, amiket
neveltetésemből adódóan minimum ízléstelennek, de inkább közönségesnek
találtam. Könyv egy szál se, csak Anna nénikémnél láttam néhány krimit.
Nyájasan, a nyelvjárásba némi olaszt keverve beszéltek hozzám, én pedig
próbáltam ugyanígy válaszolni, de legalábbis egy csöppnyi nápolyi
hanglejtést csempészni az én túlhelyesbített irodalmi olaszomba. Apámat
egyikük sem hozta szóba, senki nem is érdeklődött felőle, nem kérték, hogy
adjam át az üdvözletüket, ami nyilvánvaló jele volt az ellenségességnek,
ugyanakkor mindent elkövettek, hogy értésemre adják, nem vesznek vele
egy kalap alá. Vittoriához hasonlóan Gianninának hívtak, ahogyan a
szüleim sosem. Egytől egyig imádtam őket, soha nem éreztem magam ilyen
nyitottnak a szeretetre, mint azokban a percekben. Annyira felszabadult és
vicces voltam, hogy már-már azt gondoltam, valami csoda folytán a
Vittoriától kapott Giannina név keltett életre egy másik személyiséget,
amely sokkal kellemesebb volt, de legalábbis merőben különbözött attól az
énemtől, amit a szüleim s velük együtt Angela, Ida meg az iskolatársaim
Giovannaként tartottak számon. Boldog pillanatokat éltem át, és azt hiszem,
Vittoria is így volt vele, aki

a látogatások során nem a harsányabbik énjét tolta előtérbe, hanem

mindvégig nyájasan viselkedett. Ám még ennél is szembeötlőbb volt,
milyen gyöngéden bánnak vele a rokonok –

mint egy nehéz sorsú emberrel, akihez mindenki ragaszkodik.

Mindük közül tán Nicola bácsikám fordult hozzá a legnagyobb

gondoskodással, például emlékezett rá, mennyire szereti az eperfagyit, s
amikor megtudta, hogy nekem is az a nagy kedvencem, az egyik fiával
mindannyiunknak hozatott egy adagot. Amikor elbúcsúztunk, homlokon
csókolt, és azt mondta:

– Úgy örülök, hogy nem az apádra ütsz!

Ahogy telt-múlt az idő, egyre ügyesebben vertem át a szüleimet. Jobban
mondva: a hazudozást fejlesztettem olyan tökélyre, hogy az már
igazmondásnak tűnt. Nem állítanám, hogy könnyű szívvel tettem;
szenvedtem tőle rendesen. Amikor odahaza voltam, és meghallottam a
lépteik neszezését, amikor asztalhoz ültünk és megvacsoráztunk,
felülkerekedett az irántuk érzett szeretet, és teli torokból üvöltöttem volna,
hogy: anyu, apu, igazatok van, Vittoria gyűlöl titeket, bosszút akar állni, el
akar venni tőletek, kérlek, könyörgök, fogjatok vissza, tiltsátok meg, hogy
találkozzam vele. Ám a túltökéletesített mondataik és az affektáló hangnem
hallatán, mintha minden egyes szó mögé egy újabb titkos jelentést
rejtenének, amihez énnekem nem lehet közöm, már rohantam is a
telefonhoz, és megbeszéltem Vittoriával egy újabb találkozót.

Egyedül anyámat érdekelte, hogy miben sántikálok, s ezt a maga udvarias

stílusában meg is kérdezte mindannyiszor:

– Hová mentek?

– Nicola bácsihoz. Üdvözletét küldi.

– És milyennek találod?

– Enyhén ostobának.

– Ne beszélj így a nagybátyádról!

– Ok nélkül vigyorog mindenen.

– Igen, valóban ilyen.

– Nem hasonlít apura.

– Ez, mondjuk, igaz.

Nem sokkal ezután egy újabb fontos találkozóban volt részem. A

nagynénémmel – természetesen ezúttal is rajtaütésszerűen – ellátogattunk
Margheritához, aki tőle nem messze lakott. Az egész környék, a hámló
vakolatú falak, az alacsony, kongó épületek, a szürkéskék és sárga színek, a
veszettül csaholó kutyák, amik a Cinquecento nyomába eredtek, és nem
utolsósorban az orrfacsaró gázszag felélesztették gyermekkorom
szorongásait. Vittoria leparkolt, elindult egy halványkék lakóházaktól
övezett, tágas udvar irányába, befordult egy kapun, majd a lépcsőházban
hátrafordult: itt lakik Enzo felesége a gyerekekkel.

Amikor felértünk a harmadik emeletre, ahelyett, hogy csengetett volna – ez

volt az első meglepetés –, Vittoria a saját kulcsával nyitott ajtót. Mi
vagyunk, mondta hangosan, amit egy lelkes válasz követett nyelvjárásban –
hú, mennyire örülök nektek! –, egyúttal egy apró termetű, gömbölyded,
tetőtől talpig feketébe öltözött asszonyt beharangozva, akinek szépséges
arcából kivilágló kék szeme szinte belesüppedt a pirospozsgás hájba.
Miután hellyel kínált bennünket a sötét konyhában, bemutatott a három
gyerekének: Toninónak és Corradónak, akik a húszas éveikben jártak, és
Giulianának, aki ránézésre

tizennyolc lehetett. Giuliana sudár volt, az arca gyönyörű, a haja és a bőre

barna, a szeme harsányan, tussal kihúzva, bizonyára így festhetett az anyja
fiatalkorában. Tonino, a nagyobbik fivér szintén kellemes külsejű volt, erőt
sugárzott, ugyanakkor már a kézfogásnál elvörösödött, és beszéd közben
elkapta rólam a tekintetét. Corrado viszont, akinek be nem állt a szája, a
temetőbeli fotón lévő férfi szakasztott mása volt: ugyanazok a göndör
fürtök, alacsony homlok, élénk szempár, de még a mosolya is kiköpött
apjáé volt. Amikor a konyha falán megpillantottam egy Enzóról készült, a
temetőbeli fotónál sokkalta nagyobb fényképet, amin rendőregyenruhában,
pisztollyal az oldalán feszített – a fotót díszes ráma keretezte és piros
sírmécses pislákolt előtte –, aztán hosszú felsőtestére és kurta lábára siklott
a tekintetem, belém hasított, hogy ez a fiú csakis az ő eleven szellemalakja
lehet. Corrado nem sokat lacafacázott, már az első percekben ontotta
magából a burkolt célzásokat és tréfás bókokat, amin én rendkívül jól
szórakoztam, örültem, hogy a figyelem középpontjában lehetek.

De Margherita illetlennek találta, és nyelvjárásban többször rárivallt: Currà,

ne légy faragatlan, hagyd békén a kislányt. A fiú végül elhallgatott, és
miközben a mézes-mázas anyja, a néma Tonino meg a dús idomú húga
körülrajongott, ő lángoló tekintettel, duzzogva bámult rám.

Margherita és Vittoria, többször is rajtakaptam őket, fel-felsandítottak a

képkeretben feszítő férfira. S legalább ilyen gyakran annak módját is
megtalálták, hogy félmondatokban utaljanak rá: ha te tudnád, ez vagy az
mennyire mulattatta volna Enzót; ha te tudnád, mennyire haragudott volna;
ha te

tudnád, mennyire tetszett volna neki. Vélhetően húsz esztendeje így

viselkednek – két özvegyasszony, amint nagy egyetértésben ápolják a közös
szerelmük emlékét. Némán figyeltem őket. Elképzeltem Margheritát
Giuliana alakjában, Enzót a Corradóéban, Vittoriát az én vonásaimmal, és
apámat –

igen, apámat –, akinek arcát arról a fémdobozba zárt fotóról kölcsönöztem,

aminek hátterében a RIA felirat állt. Az utcában, ahol a fotó készült,
nyilván működött egy cukrászda, egy hentesbolt, egy szabóság, ők pedig
száznál is többször elsétáltak előttük, sőt le is fotóztatták magukat még
azelőtt, hogy a fiatal Vittoria elszerette volna a szépséges Margherita
farkasfogú férjét, esetleg odébb, immár a titkos kapcsolatuk idején, vagy
még későbben, amikor apám már beárulta őket, és nem volt más, csak
őrjöngés meg fájdalom. Aztán percre perc jött, most a nagynéném és
Margherita derűs, nyugodt hangnemben társalognak, én viszont nem tudtam
nem gondolni arra a jelenetre, amelyben a fotóbéli férfi megmarkolja
Margherita farpofáit, és ugyanolyan drabális rátermettséggel, ahogyan a
nagynénémmel csinálta, a magáévá teszi. Ebbe a gondolatba annyira
belevörösödtem, hogy Corrado megjegyezte: biztosan valami kellemes
dolog jár az eszedben, mire én felsikítottam: nem, dehogy, ám a
látomásoktól nem tudtam szabadulni, és egy idő után már arról
fantáziáltam, hogy ki tudja, hányszor, milyen aprólékosan vesézte ki ott,
abban a konyhában a két asszony a férfi szavait és tetteit, és mennyit
tipródhattak, míg végül jó és rossz érzések között rátaláltak az egyensúlyra.

Már a gyermekek feletti gyámkodás is mennyi vesződséget okozhatott. És

nagy valószínűséggel most sem teljesen felhőtlen

a dolog. És csakugyan, kisvártatva három epizód is megerősítette ezt a

feltevésemet: először az derült ki számomra, hogy Corrado volt Vittoria
kedvence, ami a másik kettőt rettenetesen dühítette; másodszor, hogy
Margherita, akárha Vittoria bábja volna, beszéd közben végig a nagynéném
arcát fürkészte, és ha nem klappolt a véleményük, azonnal visszavonta a
szavait; harmadszor pedig arra a megállapításra jutottam, hogy bár
mindhárom gyerek imádja az anyját, és jobbára óvni akarják Vittoriától,
valami riadt áhítattal csüngenek a nagynénémen, akit úgy tisztelnek, mint
egy védőszentet, és rettegik a haragját. A köztük levő bonyolult kapcsolat
akkor vált teljesen világossá, amikor – már nem emlékszem, minek
apropóján – kiderült, hogy Toninónak van egy barátja, bizonyos Roberto,
aki egy darabig velük nevelkedett Pasconéban, aztán tizenöt évesen
Milánóba költözött a családjával, most viszont, hogy a közeljövőben
hazalátogatna, Tonino magukhoz akarja bekvártélyoztatni.

Margherita majd kitért a hitéből:

– Hogy juthatott ilyesmi eszedbe? Hová fektetjük?

– Nem mondhattam neki nemet.

– Miért? Tán az adósa vagy? Miféle szívességet tett neked?

– Semmilyet.

– Akkor meg?

Így veszekedtek egy darabig, Giuliana Tonino pártját fogta, Corrado az

anyjáét. Közben – mint kiderítettem – régóta ismerték a fiút, Tonino meg ő
iskolatársak voltak, Giuliana nem győzte hangsúlyozni, mennyire jó és
szerény ember és milyen intelligens. Egyedül Corrado nem szívelhette, és
az első adandó

alkalommal a húgába fojtotta a szót:

– Ne higgyél neki! Egy igazi faszfej! – fordult hozzám.

– Mosd ki a szádat, mielőtt róla beszélsz! – fortyant fel Giuliana.

– Még mindig jobb, mint a te barátaid! – vágott vissza Tonino is.

– A barátaim szét fogják rúgni a seggit, ha még egyszer kitátja a száját!

Csend ékelődött közéjük egy pillanatra. Margherita, Tonino és Giuliana

Vittoria felé fordultak, még Corrado is meghátrált, mintha vissza akarná
vonni a szavait. A nagynéném rövidke szünetet követően olyan hangot ütött
meg, amilyet addig nem használt a jelenlétemben, fenyegető volt és
gyötrődő, mint akit gyomorfájás kínoz:

– Kik ezek a te barátaid? Ki vele, hadd halljam!

– Senkik – felelte Corrado idegesen vihorászva.

– Sargente ügyvéd fiáról van szó?

– Nem.

– Rosario Sargentéről?

– Mondom, hogy senkiről.

– Currà, ugye tudod, hogy szilánkokra töröm a segged, ha ennek a

„senkinek” akár egy jó napotot is odaköszönsz?

A megszólalását olyan feszültség követte, hogy még Margherita, Tonino és

Giuliana is szemet hunyt volna a Corradóval való összekülönbözés felett,
csak ne kelljen elviselniük a nagynéném haragját. De Corradónak esze
ágában sem volt meghátrálni, ismét szapulni kezdte Robertót.

– Ha elhúzott Milánóba, fogja be a pofáját, és ne akarjon

kioktatni, hogy mi itten hogy viselkedünk.

A fivére hajlíthatatlansága láttán, ami a nagynénémet is bosszantotta,

Giuliana újra fölcsattant:

– Inkább te fogd be! Robertót az idők végezetéig elhallgatnám!

– Mert egy kretén vagy.

– Elég legyen, Currà! – lépett közbe az anyjuk. – Roberto egy drága jó

gyermek. Tonì, de miért pont itt kell megaludnia?

– Mert meghívtam.
– Hát aztán! Megmondod neki, hogy tévedtél, kicsi a lakás, nem férünk el
annyian.

– És azt is mondd meg neki – kotyogott közbe ismét Corrado –, hogy a saját
érdekében inkább be se tegye a lábát a kerületbe.

Tonino és Giuliana kétségbeesetten pislantottak Vittoriára, mintha az ő

tiszte lenne, hogy – szépszerével vagy erőnek erejével – rendet tegyen. Ám
a leginkább azon ütköztem meg, hogy Margherita is segélykérőn fordult
hozzá, mintha azt mondaná: Mondd meg, Vittò, mitévő legyek? Vittoria
halkan csak annyit mondott: anyátoknak igaza van, szűkösen vagytok, ezért
azt fogjuk csinálni, hogy Corrado átjön hozzám aludni.

Mindössze néhány szó, amitől Margherita, Tonino és Giuliana tekintete

hálásan felragyogott. Corrado azonban dühösen fújtatott, látszott rajta, hogy
odaszúrna még egy-két cifraságot, de a nagynéném megelőzte: kuss legyen.
Erre kénytelen-kelletlen fölemelte a karját és megadta magát. Aztán mintha
hirtelen ráébredt volna, hogy a Vittoria iránti engedelmessége egy ennél is
világosabb gesztust kíván, a háta mögé osont, és belecsókolt a nyakába. A
nagynéném a konyhaasztalnál ült, és

színlelt unalommal azt mondta nyelvjárásban: szűzanyám, Currà, milyen

egy ragadék vagy. Én meg arra gondoltam, hogy vajon ez a három gyerek
örökölhetett-e a véréből valamennyit, ami bennem is csörgedezik. Tetszett
nekem Tonino, Giuliana és Corrado. Tetszett Margherita is. Micsoda pech,
hogy nekem, aki utoljára érkeztem közéjük, nem adatik meg a nyelv, amit
ők beszélnek, és nem adatik meg az igazi meghittség.
8.
Vittoria, mintha kiszimatolta volna ezt a fojtogató idegenségérzetet, az
egyik pillanatban próbált átlendíteni rajta, a másikban szántszándékkal
tovább szította. Szűzanyám, kiáltotta, nézd csak, egyforma a kezünk, majd a
hüvelykujját az enyémhez nyomta, amitől annyira megrészegültem, hogy a
legszívesebben szorosan átöleltem volna, vagy a fejemet a vállára hajtva
mellé feküdtem volna, hogy a légzését, a karcos hangját egész közelről
hallhassam. Ám ha valami kifogásolható dolgot mondtam, azonnal földbe
döngölt, és sajnos ez volt a gyakoribb: amilyen az apja, olyan a lánya,
mondogatta; vagy az anyám által összeállított ruhatáramat kritizálta: nagy
vagy már, nő a cickód, nem járhatsz úgy, mint egy hajas baba; fel kell
lázadnod, Giannì, fel kell lázadnod, különben tönkretesznek. Az
elmaradhatatlan refrént pedig egyszer sem hagyta volna ki: nézd meg a
szüleidet, nézd meg jól őket, és lássál is, ne hagyd, hogy átverjenek.

Ez a téma mindennél jobban érdekelte, s valahányszor találkoztunk,

részletes beszámolót kellett tartanom mindarról,

amivel odahaza telnek a napok. De mert nagy általánosságokon kívül mást

nemigen tudott kiszedni belőlem, hamar elvesztette a türelmét, és hol
gonoszkodva heccelt, hol meg az amúgy is hatalmas száját jó nagyra tátva
harsányan szemberöhögött.

Teljesen hidegen hagyta, hogy mennyi időt öl bele apám a munkájába, hogy
milyen sokan tisztelik, hogy a cikkeit neves újságok publikálják, hogy
anyám, aki romantikus regényeket szerkeszt, sőt némelyiket át is írja,
mennyire imádja, sorolhatnám. Szereted őket, mert a szüleid, mondta a
gyűlölettől elszürkült arccal, de ha nem látod be, hogy emberként egy kupac
szart nem érnek, akkor hozzájuk hasonló szarcsimbók lesz belőled, én pedig
megszakítom veled a kapcsolatot.

Hogy a kedvében járjak, elmeséltem neki, hányféle hangja van az apámnak,

amikkel aszerint zsonglőrködik, hogy a helyzethez melyik dukál. Van egy
szeretetteljes, egy parancsoló és jegeces hangja, mondtam, ezeket mind-
mind ékes olaszsággal használja, és van a megvető hangja, amin hol
olaszul, hol nyelvjárásban veszekszik a kellemetlen alakokkal, főként a
simlis boltosokkal, a béna sofőrökkel és a faragatlan tuskókkal.

Anyámról viszont csak annyit mondtam, hogy egy Costanza nevű

barátnőjét majmolja, s időről időre megorrol a férjére, egy bizonyos
Marianóra, aki apám testvéri jóbarátja, egy rosszmájú bohóc. De Vittoria
még ezeket a bizalmasabb beszámolókat is tartalmatlan locsogásnak
tartotta. Marianóra azonban, legnagyobb döbbenetemre, emlékezett, és azt
mondta róla, inkább kreténnek nevezné, mint testvéri jóbarátnak. Ezen a
jelzőn rendesen felhúzta magát. Andreának, sziszegte, fogalma

sincs arról, mit jelent a testvér szó. Emlékszem, a konyhájában ücsörögtünk

éppen, odakinn, az elhagyatott utcán szitált az eső.

Eléggé elkámpicsorodott képet vághattam és a sírás környékezett, ami –

legnagyobb meglepetésemre és örömömre –

először, mióta megismertem, meglágyította a szívét. Rám mosolygott, a

térdére ültetett, majd egy jókora csókot cuppantott az arcomra, és
összevissza harapdált. Aztán nyelvjárásban ezt suttogta: bocsáss meg, nem
rád haragszom, hanem apádra; majd a szoknyám alá csúsztatta a kezét, és
néhányszor gyengéden megpaskolta a fenekemet. Végül azt súgta a
fülembe: tartsd szemmel őket, különben rámegy az életed.
9.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre gyakoribbak lettek a fentihez hasonló hirtelen
érzelemkitörések, amelyek ugyanabból a keserűségből fakadtak, és nekem
egyre jobban hiányzott a nagynéném. A találkozásaink közti napok
elviselhetetlen csigalassúsággal teltek, és azokban az időszakokban, amikor
nem találkoztunk vagy nem telefonáltunk egymásnak, szükségét éreztem,
hogy folyton róla beszéljek. Ez vezetett el odáig, hogy – teljes titoktartás
terhe mellett – végül Angelát és Idát is beavattam a történetünkbe. Ők
voltak az egyetlenek, akik előtt a nagynénémmel henceghettem, igaz,
eleinte azonnal megakasztottak, hogy előadhassák a bogaras rokonaikról
szóló anekdotákat. De csakhamar felhagytak ezzel a szokással. Azok a
rokonok ugyanis, akikről ők meséltek, köszönőviszonyban sem

voltak Vittoriával, aki minden addigi tapasztalatuktól különbözött. Az ő

nagynénjeik és nagymamáik flancos úriasszonyok voltak, akik Vomeróban,
Posillipón, a via Manzonin vagy a via Tassón éltek. Én viszont élénken
kiszínezve idéztem fel apám húgának alakját, eléjük varázsolva a
temetőkörnyéket, az utcát elárasztó szeméttengert, az út mellett csaholó
ordas kutyákat, a földből kicsapó gázlángokat és az elhagyott épületvázakat,
majd a hangulatfestés csúcspontján bedobtam az adu ászomat:
egyetlenegyszer, akkor is rövid ideig volt szerelmes, a férfi belehalt a
szenvedésbe, ő viszont élete végéig hű marad hozzá.

Egyik alkalommal suttogóra fogtam, és sejtelmesen közöltem velük: amikor

Vittoria a szerelmükről beszél, a „kefélni” szót használja, azt is elmesélte,
hányszor és hogyan keféltek Enzóval. Az utolsó részleten Angela ütközött
meg inkább, hosszan faggatózott, én pedig olyan dolgokat adtam Vittoria
szájába, amikről jó ideje magam is fantáziáltam. Bűntudatot egyáltalán nem
éreztem, végtére is igazat mondtam: Vittoria pontosan így beszélt.
Fogalmatok sincs – mondtam elérzékenyülve –, milyen csodás barátság a
mienk; ő megölel, megcsókol néha, és folyton azt hajtogatja, hogy mi
ketten egyformák vagyunk. Az apámmal való veszekedéseket, a vacak
kulipintyó feletti örökösödési perpatvart, az apám árulását azonban
méltóságon alulinak találtam, úgyhogy ezekről mélyen hallgattam.
Beszéltem viszont arról, hogy Enzo halálát követően Vittoria és Margherita
bámulatos módon összefogtak, és olyan odaadóan gondoskodtak a három
gyerekről, mintha felváltva szülték volna őket, mintha mindketten hordták
volna őket a

szívük alatt. Hogy őszinte legyek, ez a kép véletlenül ötlött fel bennem, és
sokat cizelláltam rajta a továbbiakban, addig-addig, míg végül én is
elhittem, hogy Tonino, Giuliana és Corrado csodás módon kettejükből
fogant. Kevés hiányzott – kiváltképp amikor Idát traktáltam a
történeteimmel –, hogy ne biggyesszek rájuk szárnyat és ne reptessem őket
az éjszakában, vagy ne kevertessek velük a capodimontei gyomokból
bájitalt. Azt viszont, hogy a temetőben Vittoria beszélgetett Enzóval, a férfi
pedig tanácsokat adott neki, nem hallgattam el.

– Úgy beszélgettek, mint te meg én? – kérdezte Ida.

– Igen.

– Tehát az ő akarata volt, hogy a nagynénéd a gyermekek pótanyja legyen.

– Semmi kétség efelől. Rendőr volt, azt csinált, amit akart, még pisztolya is
volt neki.

– Vagyis ez olyan, mintha a te anyukád meg az én mamám mindhármunk

anyja lenne?

– Igen.

Ez a részlet nagy hatással volt Idára, és csakhamar Angela is lázba jött.

Minél többször meséltem el – természetesen egyre színesebben – a
történetet, annál jobban álmélkodtak: jaj, ez olyan gyönyörű, mindjárt
elsírom magam. A legnagyobb érdeklődést azonban mégis azzal sikerült
felkeltenem, hogy Corrado tréfáiról és Giuliana szépségéről meséltem, majd
megemlítettem, hogy mennyire megfogott Tonino. Az a melegség, amivel
az utóbbit lefestettem, még engem is meglepett. Ekkor jöttem rá, hogy
tetszik nekem. Azon melegében, amikor legelőször találkoztunk, nem volt
rám nagy
hatással, sőt őt tartottam a legjelentéktelenebbnek a három testvér közül. De
addig-addig áradoztam róla és annyi részlettel tupíroztam fel a történetet,
hogy amikor Ida, a regényszakértő

azt mondta, te szerelmes vagy, én – főként mert érdekelt Angela reakciója –

beismertem, hogy tényleg szeretem.

Kialakult hát egy helyzet, amiben a barátnőim új és még újabb részleteket

követeltek Vittoriáról, Toninóról, Giulianáról, Corradóról meg az anyjukról,
én pedig boldogan teljesítettem a kérésüket. Egy ideig ment is minden, mint
a karikacsapás. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor felmerült bennük,
hogy megismerjék Vittoriát és Toninót. Kapásból elutasítottam, végtére is
az én különbejáratú fantáziavilágomról volt szó, ami elviselhetővé tette az
életem, és amit a valóság – miután jócskán túllőttem a célon – bármikor
tönkretehetett. Meg aztán a szüleimmel való béke is álságosnak látszott:
kínosan vigyáztam, hogy egyensúlyban tartsam az életem. Egyetlen
elhibázott mozdulat – anyu, apu, elvihetném Idát és Angelát Vittoria
nénihez? –, és elszabadul a pokol. De Angela és Ida kíváncsisága
makacsabb volt, mint gondoltam. Zűrzavaros ősz következett, a barátnőim
és Vittoria közt vergődtem. Előbbiek mindenáron tudni akarták, hogy az a
világ, amire rálátásom nyílott, valóban izgalmasabb-e a mienknél, utóbbi
pedig – hacsak nem pártolok el a szüleimtől és állok át az ő oldalára – el
akart távolítani ettől a világtól és önmagától. Tehetetlen voltam. A szüleim
és Vittoria társaságában elmosódottnak éreztem magam, a barátnőim
számára pedig elvesztettem a körvonalaimat. Ez a légkör végül odáig
vezetett, hogy kémkedni kezdtem a szüleim után.

10.

Apámról mindössze annyit sikerült kiderítenem, hogy a kelleténél jobban

szereti a pénzt. Többször is rajtakaptam, amint halk szemrehányással a
hangjában azzal vádolja anyámat, hogy túl sokat költ kencékre.
Máskülönben maradt minden a régiben: reggel iskola, délután kutatómunka,
esténként pedig – nálunk vagy másoknál – a szokásos összejövetelek. Ami
anyámat illeti, pénz dolgában halkan ugyan, de gyakran visszavágott: ezért
a pénzért én dolgoztam meg, mi a gond azzal, ha egy részét magamra
fordítom. Az viszont újdonságszámba ment, hogy bár apámék légyottjait,
főként Marianót gúnyolva, gyakran „világjobbító cselszövések”-
nek hívta, hirtelen ő is csatlakozott hozzájuk. És nemcsak olyankor, amikor
nálunk gyűltek össze, hanem – apám határozott bosszúságára – akkor is
velük tartott, amikor másoknál volt a rangadó. Az estéim magányosan
teltek, s a távollétüket kihasználva Angelával vagy Vittoriával lógtam a
telefonon.

Angelától tudtam meg, hogy Costanzát távolról sem érdekelték annyira az

összejövetelek, mint anyámat, és amikor ők voltak soron a szervezésben,
inkább elment hazulról, vagy behúzódott a szobájába, és tévézett vagy
olvasott. Vittoriának viszont – némi tétovázást követően – beszámoltam
mind a költekezés miatt kirobbanó vitákról, mind pedig arról a
kíváncsiságról, amit újabban anyám tanúsított apám esti elfoglaltságai iránt.

– Végre te is észrevetted, hogy a pénz uralja az életét – dicsért meg Vittoria

váratlanul.

– Igen.

– A pénz miatt tette tönkre az életem.

Nem válaszoltam, örültem, hogy találtam végre valamit, ami ínyére van. De
ő tovább nógatott:

– És miket vesz magának az anyád?

– Ruhát, bugyit. És nagyon sok krémet.

– A kis kurvája! – kiáltott fel boldogan.

Ekkor értettem meg, hogy Vittoria nemcsak azért kíváncsi a fentihez

hasonló történetekre, hogy a saját igazát, valamint a szüleim bűnösségét
visszaigazolva lássa, hanem azért is, mert meggyőződése szerint ezek
felgöngyölítésével végre magam is átlátok a szitán.

Mindenesetre a kémkedésem jótékony hatása láttán teljesen

nekibátorodtam. Arról, hogy a lányuknak tekintsem magam, bármennyire is
ragaszkodott hozzá a nagynéném, nem voltam hajlandó lemondani; a
szüleimhez erős szálak fűztek, és pusztán azért, mert apám a kelleténél
jobban ragaszkodik a pénzhez, anyám pedig olykor elherdálja, eszem
ágában sem volt kiszeretni belőlük. Ennél sokkal nagyobb kockázatot
jelentett, hogy mesélnivaló hiányában – és továbbra is a kegyeit keresve –
elkezdtem kitalálni dolgokat. De legnagyobb szerencsémre olyan
hajmeresztő hazugságok jutottak eszembe, olyan regénybe illő bűnöket
varrtam volna a családom nyakába, hogy még idejében hátraarcot fújtam:
nem akartam, hogy Vittoria hazugnak nevezzen. Úgyhogy arra jutottam,
legjobb lesz, ha kiszínezem az apróbb rendellenességeket. De még ez is
megrémisztett. Úgy éreztem, sem odaadó gyermekként, sem hűséges
kémként nem állom meg a helyem.

Egyik este Marianóhoz és Costanzához voltunk hivatalosak vacsorára.

Amikor leértünk a via Cimarosára, balsejtelem lett úrrá rajtam, fekete
felhők gyűltek körém, és rojtos ujjakkal fojtogattak. A barátnőim hatalmas
lakásában már a hideg rázott, a radiátorok még nem működtek, úgyhogy
magamon hagytam a gyapjúkabátot, amit anyám nagyon elegánsnak talált.
Bár a barátaink kiváló konyhát vittek – volt egy csöndes bejárónőjük, aki
remekül főzött, ha csak ránéztem, máris Vittoria jutott eszembe, aki ehhez
hasonló lakásokban szolgál –, én alig nyúltam az ételhez, mert nem akartam
lepecsételni a kabátomat, amit anyám kisvártatva levetetett velem.

Angela, Ida meg én rettentően unatkoztunk, egy örökkévalóság volt hátra a

desszertig, Mariano pedig csak beszélt és beszélt feltartóztathatatlanul.
Aztán eljött végre a pillanat, amikor engedélyt kérhettünk, hogy
felállhassunk az asztaltól. Costanza rábólintott, mi pedig kimentünk a
folyosóra, és lehuppantunk a padlóra. Ida egy piros labdával kezdett
dobigálni bennünket, Angela meg rám támadt azzal, hogy mikor mutatom
be végre a nagynénémet. Mindkettejüktől eldurrant az agyam.

– Tudod, mit? – mondta váratlanul.

– Mit?

– Szerintem ez a te nagynénéd nem is létezik.

– Dehogyisnem létezik!
– Ha létezik, akkor egyáltalán nem olyan, mint amilyennek leírod őt. Ezért
nem akarod bemutatni nekünk.

– Különb annál, mint amilyennek leírom.

– Akkor vigyél el hozzá! – mondta Ida, és teljes erőből hozzám

vágta a labdát.

Hogy a dobását kivédjem, hátravetettem magam, és elnyúltam a fal

tövében, az étkező bejáratánál. Az ajtó tárva-nyitva, a téglalap alakú
ebédlőasztal, amit a szüleink még mindig körbeültek, a helyiség közepén
állt. Onnan, ahol feküdtem, profilból láttam mind a négyüket. Anyám
Marianóval szemben ült, apám Costanzával átellenben, a társalgásukból
azonban szinte semmit nem hallottam. Apám mondott valamit, Costanza
nevetett rajta, Mariano visszaszólt. Még mindig a földön hevertem, az
arcukat alig, a lábukat és a lábfejüket viszont egészen jól láttam. Mariano
épp kinyújtózott az asztal alatt, és a bokája közé fogta anyám bokáját.

Gyorsan feltápászkodtam, valami furcsa szégyenérzet lüktetett a fejemben,

és teljes erőből Idához vágtam a labdát. De nem tudtam rájuk figyelni,
úgyhogy visszahanyatlottam a padlóra. Mariano még most is kinyújtott
lábbal ült, anyám viszont maga alá húzta a lábát, és egész testével apám felé
fordult. Valami olyasmit mondott, hogy: november ide vagy oda, még
mindig nagyon meleg van.

Mit csinálsz, kérdezte Angela, és óvatosan mellém feküdt, majd egészen

halkan azt suttogta: nemrég még olyan jól ment a csókolózás, a fejünk egy
magasságban volt, nagyon megnőttél.
11.
Az est hátralevő részében végig anyámat és Marianót figyeltem.

Anyám ritkán szólalt meg, Mariano pillantását nem viszonozta, helyette

Costanzát és apámat bámulta, de mint akit súlyos

gondok gyötörnek, ki se látott a fejéből. Mariano azonban le sem vette róla

a szemét. Hol a lábfejét, hol a térdét, hol meg a fülét mustrálgatta, tekintete
zavaros volt és borongós, merőben különbözött attól a dumagéptől, aki
átgázolt az emberek érzésein. Anyám, ha nagy ritkán feléje fordultak, egy
szótagos szavakban válaszolt, Mariano – ki tudja, mi okból – halkan
duruzsolt hozzá, mégpedig olyan gyöngédséggel a hangjában, ami szintén
szokatlan volt. Nem sokkal ezután Angela kuncsorgóra fogta, és kérlelni
kezdett, hogy maradjak ott éjszakára, ilyenkor mindig ezt csinálta, amire az
anyám –

miután az általam okozott kellemetlenségekért kidohogta magát

– rendszerint rábólintott, az apám pedig eleve nem gáncsoskodott. Akkor

este azonban nem hallgattatott meg a kérése azonnal, anyám még sokáig
vacillált. Ekkor lépett közbe Mariano azzal, hogy másnap vasárnap, nem
kell iskolába menni, majd megígérte, hogy személyesen visz fel a San
Giacomo dei Caprira még ebéd előtt. Az egész szóváltás feleslegesnek
látszott, borítékolható volt, hogy náluk alszom, én inkább arra
gyanakodtam, hogy a dialógusukban – anyám szavaiban

tikkadt

ellenállás,

Marianóéban

állhatatos
követelőzés volt – valójában valami olyasmit hoznak egymás tudomására,
amit kizárólag ők értettek, előlünk rejtve maradt.

Amikor anyám végül beadta a derekát, Mariano olyan gondterhelt, már-már

megrendült arcot vágott, mintha az én ott alvásomtól – tudom is én – az
egyetemi karrierje függött volna, vagy valamely súlyos probléma
megfejtése, aminek megoldásán évtizedek óta dolgoznak az apámmal.

Tizenegy óra előtt valamivel, hosszas totojázást követően, a

szüleim végül úgy döntöttek, hazaindulnak.

– Pizsamád sincs – okvetlenkedett anyám.

– Majd én adok neki – felelte Angela.

– Na és fogkeféd?

– Megvan még, amit a múltkor itt felejtett, félretettem neki –

mondta Costanza, egy szemernyi iróniával nyugtázva anyám

természetellenes aggályoskodását valami olyasmivel szemben, ami teljesen
szokványos volt.

Amikor Angela alszik nálatok, nem a Giovanna pizsamájában alszik, nem a

saját fogkeféjével mos fogat? De igen, adta meg magát anyám zavartan,
majd gyorsan hozzáfűzte: Menjünk, Andrea, későre jár. Apám kissé unott
képpel tápászkodott fel a díványról, majd odajött hozzám egy jóéjt-pusziért.
Anyám szétszórt volt, megfeledkezett a magáéról, Costanzának viszont két
olyan cuppanós csókot nyomott az arcára, mintha ezzel akarta volna
megpecsételni a régi barátságukat. A szeme idegesen rebbent, azt
gondoltam: valami baja van, nem érzi jól magát. Aztán elindult a kijárat
felé, de menet közben, mintha ráeszmélt volna, hogy elfelejtett elköszönni
Marianótól, a testét, akárha ájulás környékezné, nekivetette a mögötte álló
férfi mellkasának, és a fejét félig hátrafordítva – miközben apám, immár
sokadszorra a vacsorát dicsérve, Costanzától búcsúzkodott éppen –
csücsörített. Egyetlen pillanatig tartott, én pedig, miközben a szívem
hangosan kalimpált, meg mertem volna esküdni, hogy mindjárt csókolózni
fognak, mint a moziban. Mariano azonban éppen csak rálehelt az arcára,
amit az anyám ugyanolyan leheletszerű puszival viszonzott.

Amint a szüleim távoztak, Mariano és Costanza leszedték az

asztalt, majd ránk szóltak, hogy szedelőzködjünk, hamarosan lámpaoltás.

Én azonban nem tudtam odafigyelni semmire. Mi történt itt, méghozzá a
szemem láttára? Mi volt ez az egész?

Legyintsek rá, ahogy Mariano tréfáira általában? Vagy egy előre kitervelt
törvénytelenségnek, netán a közös vétség bűnjelének vegyem? Anyám
mindeddig nyílt lapokkal játszott: hogy tudta mégis elviselni egy olyan férfi
érintését, aki vonzerő dolgában messze az apám mögött marad? Ráadásul az
asztal alatt! Hiszen gyűlölte Marianót – mennyire ostoba, mondta a
jelenlétemben is jó néhányszor –, és a maga bágyadt iróniájával még
Costanzát is lepirította: hogy bírod elviselni ezt az embert, aki fél percig
sem képes befogni a száját. Mire véljem, hogy a másik a bokája közé fogta
a lábát? És mióta ülhettek így? Néhány másodperce?

Egy perce? Tíz? És anyám miért nem húzta el a lábát azonnal?

És az az álmatag szétszórtság, ami utána jött? Teljesen összezavarodtam.

Olyan hosszan sikáltam a fogam, hogy Ida megdühödött: vigyázz, még

elkopnak. Mindig így viselkedett: mihelyst magunkra zártuk a szobájuk
ajtaját, kibújt belőle a kisördög.

Valójában rettegett a kirekesztéstől, és merő óvintézkedésből jó előre

felhúzta az orrát. Ezért is jelentette be olyan halálmegvető

elszántsággal, hogy nem hajlandó külön aludni, majd elfészkelte magát

Angela ágyában. A két nővér civódott egy sort

– menj innen, szűken vagyunk, nem megyek, nagyon jól elleszünk –, de Ida
nem tágított, ilyenkor nem lehetett egykönnyen leszerelni. Úgyhogy Angela
rám kacsintott, és azt mondta: jó, amint elnyom az álom, majd én megyek át
az ágyadba. Nagyszerű, örvendezett Ida – nem is annyira a
mellettem töltött éjszaka lehetőségétől, mint annak gondolatától dobódott
fel, hogy sikerült kitúrnia a nővérét –, és belefogott egy párnacsatába.
Ímmel-ámmal visszatámadtunk, erre ő

abbahagyta, bevackolta magát kettőnk közé, és lekapcsolta a villanyt.

Jókedvűen csacsogott a sötétben: esik az eső, jaj, mennyire szeretek így
hármasban lenni, ki is ment a szememből az álom, tudjátok, mit,
beszélgessünk egész éjszaka.

De Angela, mondván, hogy ő bizony nagyon is álmos, azonnal letorkolta, s

néhány apró kuncogás után már csak az ablaküvegnek koppanó eső
hallatszott.

Ismét elém furakodott anyám bokájának látványa, amint Mariano ráhurkolja

a lábát. Próbáltam a lehető legtisztábban felidézni a képet, és meggyőzni
magam, hogy csak afféle baráti tréfáról van szó. De nem sikerült. Ha
ennyire nincs jelentősége, mondtam magamban, miért nem meséled el
Vittoriának. A nagynéném biztosan megmondja, mire véljem az egészet.
Hát nem ő buzdított, hogy kémkedjek a szüleim után? Tartsd rajtuk a
szemed, nézd meg őket magadnak. És most, hogy jobban figyeltem, láttam
valamit. Elég lett volna rendesen szót fogadni Vittoriának, most pontosan
tudnám, hogy képzelődöm-e vagy sem. De aztán rájöttem, hogy soha, de
soha nem mondanám el neki. Mert ha semmi rossz nem lenne benne,
Vittoria akkor is találna kivetnivalót. Ebben a jelenetben – magyarázta
volna – a kefélés egyértelmű szándékát látom, ám ez a kefélési szándék nála
korántsem azt jelenti, amit az anyáméktól kapott oktatókönyvek színes
rajzai és szabatos képaláírásai sugallnak, hanem valami undorító,
ugyanakkor nevetséges dolgot – mint, mondjuk, torokfájáskor a
gargarizálóvizet – erőltetne rám. És

én ezt nem viseltem volna el. Eközben a nagynéném, már a puszta

említésére, benyomult a maga trágár szókészletével a fejembe, én meg
kristálytisztán láttam anyámat és Marianót a sötétben,

amint

a
nagynéném

szakkifejezéseinek

engedelmeskedve ilyen-olyan pózokban összefonódnak. Vajon ők ketten fel

tudnak hágni a gyönyör csúcsára, amiről Vittoria azt mondta, hogy ez az
élet egyetlen ajándéka?

Annak gondolatára, hogy az árulkodásomat követően a nagynéném a saját

liezonjánál is mocskosabb kifejezésekkel fogja illetni anyámét, csak hogy
lealjasítsa a szüleimet, úgy döntöttem, legjobb lesz, ha azt a bizonyos
jelenetet nem mesélem el neki.

– Alszik – suttogta Angela.

– Aludjunk mi is.

– Jó, de az ő ágyában.

Hallottam, amint óvatosan megmozdul a sötétben. Aztán feltűnt az én

ágyfelemnél, megfogta a kezem, én pedig kihámoztam magam a takaró alól,
és követtem őt a másik ágyba. Hideg volt, magunkra húztuk a paplant.
Marianóra és anyámra gondoltam, aztán magam elé képzeltem apám arcát,
amikor előtte is lelepleződik a csalás. Világosan éreztem, hogy odahaza
hamarosan rosszra fordulnak a dolgok. Arra gondoltam: még ha nem is
mondom el apámnak, Vittoria előbb-utóbb biztosan kiszimatolja, sőt az is
lehet, hogy már régről tudja, és csak azért buzdított kémkedésre, hogy ne
neki kelljen a képembe dörgölnie.

– Mesélj nekem Toninóról! – suttogta Angela.

– Magas fiú.

– És még?

– Fekete-fekete szeme van, nagyon mély tekintete.

– És tényleg el akar jegyezni?

– Igen.

– És ha eljegyez, fogtok csókolózni?

– Igen.

– Nyelves csókkal?

– Igen.

Szorosan átölelt, én meg visszaöleltem, ahogy ilyenkor, együttalváskor

szoktuk. Egy darabig így maradtunk, igyekeztünk a lehető legjobban
egymáshoz simulni, én a nyakát fogtam, ő a derekamat. Lassan az orromba
kúszott a jól ismert illata, fojtó volt és édeskés, melegen csiklandozott. Túl
erősen szorítasz, morogtam, mire ő a mellembe fúrta az arcát, elfojtott egy
kuncogást, és Toninónak hívott. Felsóhajtottam, és azt mondtam: Angela.
Párszor elismételte, ezúttal kuncogás nélkül: Tonino, Tonino, Tonino, majd
hozzátette: esküdj meg, hogy bemutatod nekem, vagy nem barátkozom
veled. Megesküdtem, ezután hosszan csókolóztunk és simogattuk egymást.
Hiába voltunk álmosak, nem bírtuk abbahagyni. Kellemesen nyugtató érzés
volt, a szorongást messze űzte, tán ezért sem akartunk róla lemondani.

III

1.

Napokon át árgus szemekkel figyeltem anyámat. Ha túl készségesen ugrott

a telefoncsörgésre és suttogóra fogta a hangját, máris gyanakodni kezdtem,
hogy Mariano van a vonalban. Ha túl sokáig tollászkodott, majd egyik ruhát
a másik után hajította félre, sőt az én véleményemet is kikérte, biztosra
vettem, hogy titkos légyottra készül a szeretőjével – ezeket a kifejezéseket a
szerelmes regényekből kölcsönöztem.

Az egyik ilyen alkalommal azon kaptam magam, hogy menthetetlenül

féltékeny vagyok. Egészen addig meg voltam győződve róla, hogy anyám
kizárólag az én tulajdonomat képezi, és azt a jogot, hogy kedvem szerint
rendelkezzem fölötte, soha senki nem veheti el. Az elmém színpadán apám
afféle jolly jokerként mindkettőnk tulajdonában állt. Egy ágyban aludtak,
olykor megcsókolták egymást, a fogantatásom mikéntjéről pedig már
hatéves koromban közöltek részleteket.

Kettejük kapcsolata megmásíthatatlan tény volt számomra, ezért is nem

keltett zavart. Ám a kettejük kapcsolatát leszámítva szentül hittem, hogy
anyám egy és oszthatatlan, s mint ilyen, kizárólag hozzám tartozik. Enyém
volt a teste, az illata, és még a gondolatai is – mióta az eszemet tudom, úgy
tartottam – kizárólag köröttem forognak. Most viszont minden jel arra
mutatott – és itt ismét olyan kifejezést használtam, amit az anyám által
szerkesztett szerelmes regényekben olvastam –, hogy odaadta magát,
méghozzá titokban, egy, a családi

leosztáson kívüli személynek. Az a másik pedig feljogosítva érzi magát,

hogy az asztal alatt a lába közé fogja a bokáját, hogy a szájába engedje a
nyálát, hogy a mellbimbóit szívogassa, amiket én szívtam egykor, és ahogy
Vittoria mondta a maga nyers nyelvjárásában – amit, bár mindennél jobban
szerettem volna, nem tudtam utánozni –, megmarkolja az egyik farpofáját,
aztán megmarkolja a másikat is. Amikor hazajött, az előtte tornyosuló
feladatoktól és házimunkától bosszúsan zihálva, csillogást véltem felfedezni
a szemében, éreztem Mariano keze nyomát a ruhái alatt, és beképzeltem
magamnak, hogy egész lényéből –

nem dohányos létére – Mariano nikotinsárga ujjainak bagószaga árad felém.

Már az érintésétől is undorodtam, mindazonáltal nehezemre esett lemondani
arról az élvezetről, hogy a térdére üljek, és addig birizgáljam a fülcimpáját,
mígnem felbosszantom, ő pedig azt mondja: hagyd abba, megint lila lesz a
fülem, aztán az egészen nevetünk egy jót.

Miért csinálja ezt, dühöngtem magamban. Egyetlenegy épeszű

érvet nem tudtam felhozni, ami indokolttá tenné az árulását, épp ezért
mindenestül azon voltam, hogy visszahozzam őt az ebédlőasztalos jelenet
előtti állapotába, hogy újra olyan legyen, mint annak előtte, amikor
fogalmam sem volt, mennyire ragaszkodom hozzá, sőt természetesnek
vettem, hogy a vágyaim teljesítésén és az állandó készenléten kívül nincs is
más feladata.
2.
Ez idő tájt eszem ágában nem volt felhívni Vittoriát vagy

találkozni vele. Azzal mentegettem magam, hogy a nagynéném

elfoglaltságára hivatkozva legalább Angelát és Idát is könnyebben
leszerelem. Az elzárkózásomnak azonban egészen más volt az oka.
Akkoriban mindenért sírhatnékom támadt, és pontosan tudtam, hogy
egyedül a nagynéném társaságában tudnám szabadon és hangosan
kizokogni magam. Ó, igen, szerettem volna végre megkönnyebbülni,
szavak és titkolózás nélkül szabad folyást engedni a fájdalomnak. De ki
garantálta volna, hogy ott, abban a pillanatban, amikor kirobban belőlem a
sírás, nem ugrom neki és szembesítem őt a saját felelősségével, nem vágom
hozzá, hogy lám, megtettem, amit megkövetelt tőlem, pontosan úgy
néztem, ahogy elvárta tőlem, most viszont már tudom, hogy soha
semmilyen körülmények között nem kellett volna, mert megláttam, amint
apám legjobb barátja – egy gusztustalan fráter – vacsora közben anyám
bokájára kulcsolja a lábát, az én anyukám bokájára, anyám pedig nem
pattant fel, nem vonta kérdőre, hanem csak hagyta, hadd szorongassa
tovább? Röviden: attól féltem, hogy amint szabad folyást engedek a
könnyeimnek, a hallgatási fogadalmamat is megszegem, márpedig ezt
mindenképp el akartam kerülni. Pontosan tudtam, hogy amint rábízom a
titkomat Vittoriára, azonnal telefonálni fog apámnak, ha másért nem, hát
puszta kárörömből.

Mi mást mondhatnék? Kis idő múltán lecsillapodtam. A látottakat újra meg

újra szétcincáltam, igyekeztem kiűzni a fejemből a képzelgéseket, és
próbáltam elcsitítani magamban a hangot, amely azt sugallta, hogy a
családomat valami szörnyűség fenyegeti. Társaságra azonban szükségem
volt,

kellett a kikapcsolódás. Úgyhogy még a korábbinál is gyakrabban

eljárogattam Angelához és Idához, ők pedig egyre csökönyösebben
követelték, hogy mutassam be nekik Vittoriát.
Végül arra jutottam: mégis miféle baj származhatna belőle?

Ennélfogva egy délután úgy döntöttem, rákérdezek anyámnál: mi lenne, ha

egyik vasárnap Angelával és Idával mennék Vittoriához?

Akkortájt, és ez a rögeszméimet is felerősítette, ki se látszott a munkából.

Elrohant az iskolába, aztán hazasietett, aztán megint elviharzott valahová,
aztán amikor hazajött, bezárkózott a szobájába, és késő éjszakáig dolgozott.
Le mertem volna fogadni, hogy oda se figyelt, amikor rávágta: rendben.
Ugyanis, mint később kiderült, egyáltalán nem volt ínyére a dolog.

– Mi köze van Angelának és Idának Vittoriához?

– A barátnőim, és meg akarják ismerni őt.

– Pontosan tudod, hogy nem lesznek elragadtatva tőle.

– Miért?

– Mert Vittoria nénikéd nem szalonképes.

– Vagyis?

– Elég, nincs időm vitatkozni. Szerintem te is jobban tennéd, ha nem

találkoznál többé vele.

Feldühödtem, azt mondtam, apámmal szeretnék beszélni, és közben egy

egészen más gondolatot futtatott le az agyam: te vagy az, aki nem
szalonképes; megyek, és megmondom apunak, mit műveltek Marianóval,
úgyhogy most meglakolsz. Majd anélkül, hogy a szokásos közbenjárását
kivártam volna, futottam is apám dolgozószobájába, és azt éreztem –
teljesen elképedve, sőt elrettenve magamtól a megfékezhetetlen

indulatom miatt –, hogy valóban képes volnék rájuk borítani a

koholmányaimat. Ám amint üvöltve beléptem a szobájába –

mintha Angela és Ida Vittoriával való találkozása élet-halál kérdése lenne –,

ő felnézett a könyvéből, és annyit mondott kedvesen: nem kell úgy
sivalkodni, miről van szó?
És ezzel leszerelt. Az árulkodást, ami a nyelvem hegyén volt, gyorsan
elhessegettem, nyomtam egy hatalmas puszit az arcára, majd előadtam az
Angelával és Idával kapcsolatos kérésemet, és persze azt is megemlítettem,
hogy milyen merev állásponton van az anyám. Apámnak továbbra is
engesztelő volt a hangja, nem tiltakozott a javaslatom hallatán, a húga iránti
ellenszenvét azonban nem rejtette véka alá. Azt mondta: Vittoria egyedül
rád tartozik, a te kíváncsiságodat piszkálja, nem hinném, hogy Angelának
és Idának tetszeni fog.

Legnagyobb meglepetésemre Costanza – aki életében nem találkozott a

nagynénémmel – sem fogadta kitörő lelkesedéssel a felvetésemet, mintha
előzőleg összebeszéltek volna anyámmal. A lányainak, saját elmondásuk
szerint, ádáz csatát kellett vívniuk, míg végül beadta a derekát, és azt
javasolta: hívjátok meg ide, vagy, tudom is én, találkozzatok vele a piazza
Vanvitellin egy bárban, ennyi idő bőven elég, hogy kedvére tegyetek
Giovannának, aztán sipirc. Ami Marianót illeti, ő se reagált sokkal
különbül: semmi szükség, hogy egy teljes vasárnapot elpazaroljatok erre az
asszonyra, szent ég, lemenni egészen odáig, arra a rettenetes helyre, nincs
ott semmi látnivaló. Én azonban, mivel a történtek után hangyányit sem
adtam a szavára, bemeséltem Angelának, hogy a nagynéném azt üzeni:
vagy elmegyünk a lakására, vagy felejtsük el az

egészet. Costanza és Mariano végül hátraarcot trombitáltak, és a

szüleimmel aprólékosan megtervezték az oda-vissza utat: Vittoria reggel fél
tízre odajön értem, tízkor felvesszük Angelát és Idát; hazafelé pontban
kettőkor kitesszük őket a ház előtt, én pedig fél háromra érek haza.

Csak ezután telefonáltam Vittoriának, s mivel nem egyeztettem vele

korábban, cidrizve szántam rá magam. A hangja karcos volt, mint mindig,
le is teremtett, hogy miért nem jelentkeztem olyan sokáig, de mindent
összevetve boldog volt, hogy meglátogatnánk. Azt mondta: ami neked
öröm, nekem is az, és még a ránk kényszerített, kacifántos beosztást is
elfogadta, igaz, némi méltatlankodás azért volt a hangjában: na persze, majd
ti mondjátok meg nekem, hogy mit mikor.
3.
Így esett, hogy egy vasárnapon, amikor a boltok kirakatában feltünedeztek a
karácsonyi fényfüzérek, Vittoria is megjelent a megbeszélt időpontban a
házunk előtt. Én már bő negyedórája feszülten toporogtam a kapuban. A
nagynéném derűs volt, legurultunk a Cinquecentójával a via Cimarosára, ő
közben dudorászott, és tőlem is azt kérte, hogy dudorásszak vele. A ház
előtt már vártak bennünket Costanza és a lányok, mindhárman szépek és
sikkesek voltak, mint egy tévéreklámban. De amint megláttam, hogy a
nagynéném már parkolás közben gúnyosan, a szájában fityegő cigarettával
méregeti a túlöltözött Costanzát, összeszorult a gyomrom.

– Nem kell kiszállnod, csak bepattannak, és indulhatunk! –

mondtam idegesen.

Ő azonban meg se hallotta, heherészve dünnyögte maga elé:

– Ezt meg mi lelte? Így aludt, vagy már kora reggel mulatságba megy?

Azzal kiszállt a kocsiból, és akkorát hajbókolt Costanzának, hogy messziről

ordított, színjáték az egész. Próbáltam én is kikászálódni, de beragadt az
ajtózár, és amíg azzal küszködtem, idegesen ki-kisandítottam Costanzára,
aki egyik oldalán Angelával, a másikon Idával kedvesen mosolygott,
Vittoria pedig széles gesztusokkal karistolta a levegőt. Jaj, csak ne
káromkodjon, mondtam magamban, és végre sikerült kinyitnom a
kocsiajtót. Kipattantam és odarohantam, még elcsíptem, amint a nagynéném
félig olaszul, félig nyelvjárásban bókol a barátnőimnek:

– Bűbájosak. Pont, mint az anyjuk.

– Köszönöm – felelte Costanza.

– Micsoda fülbevaló!
Nem győzte dicsérni Costanza fülbevalóját – dicséret közben meg is
tapogatta –, aztán rátért a nyakláncára, majd a ruhájára, s akárha próbababa
volna, pár másodpercig minden egyes darabon elidőzött az ujjaival. Már-
már attól tartottam, hogy menten felrántja a ruhája szegélyét – elvégre kitelt
volna tőle –, hogy szemügyre vegye a harisnyáját és a bugyiját. De nem.

Ehelyett váratlanul elcsitult, akárha egy láthatatlan kötél hurkolódott volna

a torkára, és komoly ábrázattal megállapodott a Costanza csuklóját díszítő
karkötőnél. Ezt a darabot – fehérarany volt, briliáns- és rubinszirmokból
kirakott virág tündökölt rajta, szó szerint tündökölt, hiszen fényt

árasztott magából – Angela és Ida anyukája mindennél jobban szerette,

irigyeltük is érte az anyámmal.

– Milyen gyönyörű! – álmélkodott Vittoria, Costanza kezét a tenyerében

tartva, és az ujjbegyével végigsimogatta az ékszert.

– Igen, nekem is tetszik.

– Nagyon szereti?

– Egyszerűen imádom, évek óta viselem.

– Akkor vigyázzon rá, mint a szeme fényire, nehogy elsuvassza valami

szarcsimbók! – mondta nyelvjárásban a nagynéném.

S azzal elengedte a kezét, mintha a dicséretszólamok hirtelen viszolygásba

fulladtak volna, majd Angelához és Idához fordult.

Színlelt nyájassággal azt mondta, a világ legértékesebb karkötőjénél is

gyönyörűbbek, s miközben Costanza búcsúzkodott – aztán jók legyetek,
lánykáim, ne kelljen aggódnom értetek, itt várlak titeket kettőkor! –,
betessékelte őket a kocsiba, én pedig, látván, hogy Costanza szavaira a füle
botját se mozgatja, sőt köszönés nélkül bevágódik a volánhoz, álságos
derűvel kikiabáltam az ablakon: persze, Costanza, itt leszünk kettőre, ne
aggódj.
4.
Elindultunk. Vittoria a maga hebrencs, ám roppant vakmerő

stílusában levezetett a körgyűrűig, onnan pedig ráfordult Pasconéra. A

barátnőimhez egyáltalán nem volt kedves, az út során többször is
legorombította őket, hogy túl hangosan beszélnek. Ami azt illeti, én is
viháncoltam, hiszen túl kellett

kiabálni a fülsiketítően zakatoló motort, velem azonban nem

undokoskodott. Próbáltuk visszafogni magunkat, mindhiába, tovább
zsörtölődött, és azt mondta, megfájdul tőlünk a feje.

Végül ránk rivallt, hogy egy pisszenést sem akar hallani.

Sejtettem én, hogy valami hirtelen kedvét szegte, tán a barátnőim

bosszantották – de lehetetlen volt eligazodni rajta.

Szótlanul zötykölődtünk végig néhány utcán, én a nagynéném mellett,

Angela és Ida a kényelmetlen hátsó ülésen. Végül egészen váratlanul mégis
ő törte meg a csendet, rekedtes, undok hangon fordult a barátnőimhez, és
azt kérdezte:

– Ti sem vagytok megkeresztelve?

– Nem – vágta rá Ida.

– De a papa azt mondta – tette hozzá Angela –, hogy felnőttkorunkban, ha

akarjuk, megkeresztelkedhetünk.

– És ha meghaltok közben? Tisztában vagytok vele, hogy a pokol tornácára

kerültök?

– Pokol nem létezik – felelte Ida.

– Ahogy mennyország sem – egészítette ki Angela.

– Ezt ki mondta?

– A papa.

– És őszerinte hová rakja Isten a vétkeseket és hová az ártatlanokat?

– Isten sem létezik – mondta Ida.

– Ezt is a papátok mondta?

– Igen.

– A papa egy szarcsimbók.

– Nem ér csúnyán beszélni! – korholta meg Ida.

– A vétek fogalma viszont létezik – léptem közbe, mielőtt

Vittoria végleg elvesztette volna a fejét. – Ott kezdődik, ahol elfogy a

barátság, meghal a szerelem, ahol elherdáljuk a szép dolgokat.

– Látjátok? – mondta Vittoria. – Giannina érti, amit ti nem.

– Nem igaz, én is értem! – csattant fel Ida. – A vétek: sajnálkozás. Ha

eltörünk valamit, amit nagyon szerettünk, nem azt mondjuk: kár és vétek
volt elővenni?

Várta a dicséretet, ám dicséret helyett a nagynéném csak annyit mondott:

sajnálkozás, he? Igazságtalannak éreztem, hogy így viselkedjék a
barátnőmmel: Ida ugyan fiatalabb nálunk, de rendkívül gyors észjárású,
falja a könyveket, nekem pedig kimondottan tetszett az észrevétele.
Úgyhogy elismételtem párszor, kár és vétek, azt akartam, hogy Vittoria is
hallja: kár és vétek. És közben nőttön-nőtt a szorongás bennem, a konkrét
okát azonban nem tudtam volna megmondani. Tán arra gondoltam,
mennyire mállékony lett minden azóta, hogy apám azt a gonoszkodó
megjegyzést tette az arcomra, ráadásul éppen akkortájt, amikor megjött az
első menzeszem és nőni kezdett a mellem. Vagy hát tudja a fene, mire
gondolhattam épp. Nem volt visszaút. Túl nagy fontosságot tulajdonítottam
azoknak a szavaknak, túl nagy jelentőséget a nagynénémnek, jaj, ha újra
kislány lehetnék, hat-, hét-, legfeljebb nyolcéves, és kisatírozhatnám azokat
az útvesztőket, amelyek Mariano és anyám bokájához, majd ehhez a
tragacshoz vezettek, amivel –

idő kérdése – mindjárt belecsapódunk a szemközti forgalomba, én pedig

vagy feldobom a talpam, vagy végtagok nélkül, esetleg vakon fogom leélni
a hátralévő életem.

– Hová megyünk? – kérdeztem, noha tisztában voltam vele,

hogy ez szabálysértésnek számít, korábban egyetlenegyszer mertem ilyet

kérdezni Vittoriától, meg is kaptam a magamét: bőven elég, ha én tudom.

Most viszont, mintha kicserélték volna, készségesen válaszolt.

– Templomba – mondta, miközben Angelát és Idát fürkészte a

visszapillantó tükörben.

– De nem tudjuk az imádságokat – figyelmeztettem.

– Elég baj az, majd megtanuljátok, fontos dolgok ezek az életben.

– De most még egyet sem tudunk.

– Most nem oszt, nem szoroz. Nem imádkozni megyünk, hanem a parókia
udvarára, a zsibvásárba. Ha imádkozni nem is, ezt-azt eladni biztosan jól
tudtok.

– Ó, igen! – kiáltott fel Ida. – Én ebben ügyes vagyok!

Fellélegeztem.

– Te szervezted? – kérdeztem Vittoriától.

– A parókia. De főként a gyerekeim.

Most először hívta a jelenlétemben Margherita három gyerekét a magáénak,

méghozzá milyen büszkén!
– Corrado is? – kérdeztem.

– Corrado egy szarcsimbók, de úgy táncol, ahogy én fütyülök, különben

szíjat hasítok a hátából.

– És Tonino?

– Tonino derék fiú.

Angela nem tudta visszafogni a lelkesedését, és örömében felsikított.

5.
Egészen addig ritkán léptem át templom küszöbét. Akkor is csak azért,
hogy apám végigkalauzoljon egyikben-másikban, amelyek – szerinte
legalábbis – különösen szépnek számítanak.

A nápolyi templomok, mondta, a finoman kidolgozott szerkezetükkel és a

bennük lévő műalkotásokkal méltán híresek lehettek volna, ha nem az
enyészetre bízzák sorsukat.

Egy alkalommal – talán a San Lorenzóban történt, de nem mernék

megesküdni rá – csúnyán legorombított, miután a mellékhajókban fel-alá
rohangálva elszakadtam tőle, és halálra rémülve sikítoztam a nevét. Azt
mondta, attól még, hogy bizonyos emberek – akárcsak ő meg én – nem
hisznek Istenben, nem kell tiszteletlenül viselkedniük azokkal, akik hisznek
benne, és tudniuk kell a templomi illemet: az rendben van, ha az ember nem
mártja bele az ujját a szenteltvíztartóba és nem vet keresztet, viszont
bármennyire is hideg van, igenis vegye le a sapkáját, ne menjen be
cigarettázva és ne gyújtson rá odabenn. Ezzel szemben Vittoria égő
cigarettával a szájában toppant be a kívül piszkosfehér, belül sejtelmesen
sötét templomba, majd ránk mordult: vessetek keresztet. Amikor rájött,
hogy fogalmunk sincs, mi a teendő, hozzánk lépett, majd egyenként – Ida
volt az első, én az utolsó – megfogta a kezünket, és a homlokunkhoz, a
mellünkhöz, majd a két vállunkhoz vezette, miközben ingerülten
mindháromszor elismételte: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Aztán
az eddigieknél is komorabban, a bajsza alatt dohogva – tessék, elkéstem
miattatok – végighurcolt bennünket egy gyéren megvilágított hajón, és
amikor egy hatalmas ajtóhoz értünk, kopogás nélkül tépte fel a csillogó
kilincset, belépett egy másik helyiségbe,

bennünket pedig odakinn hagyott.

– A nagynénéd egyáltalán nem rokonszenves, sőt iszonyú randa nőszemély

– suttogta Ida.

– Nem igaz!
– De igaz! – mondta Angela vészterhesen.

Fojtogatott a sírás, alig bírtam visszanyelni a könnyeimet.

– Azt mondta, egyformák vagyunk.

– Ugyan már! Te nem vagy csúnya és ellenszenves!

– Csak néhanapján, de akkor se nagyon – pontosított Ida.

Vittoria egy alacsony, kellemes arcú fiatalember társaságában tért vissza

hozzánk. A fiú fekete pulcsit és szürke nadrágot viselt, a nyakában pedig
egy bőrszíjra fűzött fakereszt lógott, hiányzott róla Krisztus teste.

– Ő itt Giannina, ők pedig a barátnői – mondta a nagynéném.

– Giacomo – mutatkozott be a fiatalember, hangja szelíd volt, nyelvjárás

nélkül beszélt.

– Giacomo atya – javította ki Vittoria bosszúsan.

– Te vagy a pap? – kérdezte Ida.

– Igen.

– Mi nem szoktunk imádkozni.

– Semmi gond. Imádság nélkül is lehet imádkozni.

Ez felpiszkálta a kíváncsiságomat.

– Hogyhogy?

– Elég, ha őszinte vagy. Összekulcsolod a kezed, és azt mondod: Istenem,

kérlek, óvj meg engem, segíts rajtam és a többi.

– És imádkozni csak a templomban lehet?

– Bárhol lehet.
– És Isten akkor is meghallgatja a kérésemet, ha semmit nem tudok róla, sőt
hinni sem igen hiszek benne?

– Isten mindenkit meghallgat – mondta kedvesen a pap.

– Ez teljességgel lehetetlen – állapította meg Ida. – Akkora hangzavar

keletkezne, hogy képtelenség lenne kivenni belőle bármit is.

Erre a nagynéném az ujja hegyével tarkón legyintette, és ledorongolta,

mondván, Isten számára semmi sem lehetetlen, ő

mindenható. Giacomo atya észrevette Ida szemében a szomorúságot, és ott,

ahol az imént Vittoria megsuhintotta, megsimogatta a fejét, majd
sejtelmesen hozzáfűzte, hogy mondjanak vagy tegyenek a gyerekek bármit,
mindig ártatlanok lesznek az Úr színe előtt. Aztán legnagyobb
meglepetésemre egy bizonyos Roberto került szóba, aki – nem kellett sok,
hogy kiderítsem – megegyezett azzal a Robertóval, akiről Margheritáék
vitatkoztak. Giacomo atya a mi Robertónk nak hívta, és azt mondta, nagyon
hálás neki, amiért felnyitotta a szemét a gyerekekkel szembeni gonoszságra,
ami nem mai keletű, hiszen még a szent apostolok is vétkeztek, amikor
félreértették a tanítást, miszerint csak a kicsik juthatnak be a mennyek
birodalmába, de végül Jézus rendre intette őket: megőrültetek, ahelyett,
hogy elkergetnétek, engedjétek hozzám a kisdedeket. És itt
jelentőségteljesen a nagynénémhez fordult –

az elégedetlenségünk miatt soha ne a gyerekeket büntessük, mondta,

miközben a kezét továbbra is Ida tarkóján pihentette –, én meg arra
gondoltam, talán a pap is észrevette, hogy Vittoria a szokásosnál is
mogorvább. Aztán mondott még pár mondatot az ártatlanságról és az utcán
leselkedő veszélyekről, aminek

éppenséggel a gyerekek és a fiatalok vannak kitéve leginkább.

– Nem gondolod, hogy igaza van? – kérdezte békülékeny hangon a

nagynénémtől, aki a feje búbjáig elvörösödött, mint egy diák, akit
figyelmetlenségen kaptak.

– Kinek?
– Robertónak.

– Jól beszélt, de nem számolt a következményekkel.

– Az ember csak akkor tud jól beszélni, ha figyelmen kívül hagyja a

következményeket.

– Ki ez a Roberto? – suttogta Angela kíváncsian.

Ez készületlenül ért, Robertóról jóformán semmit nem tudtam.

Legszívesebben azonnal rávágtam volna, hogy: igen, jól ismerem, belevaló
fiú; de persze Corrado szavaival is jellemezhettem volna: ugyan már, kit
érdekel, egy faszfej.

Ehelyett tüntetően lepisszegtem, mindig felbosszantott, ha kiderült, milyen

felszínes kapcsolatot ápolok Vittoria világával.

Angela el is hallgatott nyomban, Ida viszont oda se neki, megrohamozta a

papot:

– Milyen ember ez a Roberto?

Giacomo atya elnevette magát, és azt mondta, Roberto szép és bölcs, pont
olyan, mint azok az emberek, akiknek életét beragyogja a hitük.
Legközelebb, amikor itt lesz – ígérte –, bemutatom nektek, most viszont
menjünk, és adjunk el valamit, gyerünk, különben megorrolnak ránk a
szegények.

Megindultunk, majd egy pici kapun át kijutottunk egy udvarra, ahol egy L
alakú árkádsor alatt – az aranyozott angyalhajak és karácsonyi égők
színkavalkádjában – limlomokkal telerakott pultok roskadoztak, és ahol
Margherita, Giuliana, Corrado meg

Tonino egy rakás idegen társaságában harsány derűvel köszöntötte a

jótékonykodókat, csupa olyan embert, akik – a külsejükből ítélve legalábbis
– maguk is beleillettek abba a képbe, amit a szegénységről alkottam
magamban.
6.
Margherita oda s vissza volt a barátnőimtől, szép hölgyikéknek nevezte
őket, aztán bemutatta a gyerekeit, akik kitörő örömmel fogadtak

mindhármunkat.

Giuliana

Idát

választotta

szárnysegédnek, Tonino Angelát, nekem pedig be kellett érnem Corrado

süketelésével, aki azon melegében heccelni kezdte Vittoriát, amire a
nagynéném meglehetősen komiszul reagált.

Nem volt maradásom, eleve máshol jártak a gondolataim, és arra

hivatkozva, hogy megnézném a kínálatot, elindultam a pultok között. Kézbe
vettem ezt is, azt is, megmustráltam az édességeket és a házi
aprósüteményeket, lajstromba vettem használt szemüveget, kártyapaklit,
poharat, bögrét, tálcát, könyvet, egy kávéfőzőt, egy ősrégi
telefonkészüléket, egyszóval, csupa olyan holmit, amelyeket elhunyt
személyek nyűttek használhatatlanra korábban, a nyomorúság megannyi
vicik-vacakját, amelyek magát a nyomorúságot bocsátották áruba.

Miközben az udvarra folyamatosan özönlöttek az emberek, hirtelen arra

lettem figyelmes, hogy a pappal diskurálva valaki az özvegy szót használja
– eljött az özvegy is, mondta az illető –, s miután sűrűn tekintgetett abba az
irányba, ahol Margherita, a gyerekek meg a nagynéném álldogáltak, rövid
ideig azt hittem, Margheritára céloz. De rá kellett jönnöm, hogy Vittoriát
érti

alatta. Itt az özvegy, mondogatták egyre többen, úgyhogy ma zenélni és

táncolni fogunk. Hogy ezt az özvegyet vajon gúnyból vagy tiszteletből
mondták-e, nem tudtam eldönteni, ám még ennél is nagyobb fejtörést
okozott, hogy az én derék nagynénémmel – aki, ugye, férjezetlen – hogyan
egyeztethető

össze az özvegység és a mulatozás.

Alaposan szemügyre vettem messziről. Egy pult mögött álldogált, hatalmas

keble, ami a törékeny felsőtestéből dülleszkedett előre, szinte feldöntötte az
előtte heverő poros bóvlik kupacát. Egyáltalán nem tűnt csúnyának, s
minden bizonnyal már csak azért sem akartam annak látni, mert Angela és
Ida randának titulálta imént. Ki tudja, tán azért látták ilyennek,
morfondíroztam, mert ma valahogy félrecsúsztak a dolgok. A tekintetében
nyugtalanság volt, a rá jellemző

izgágasággal hadonászott, aztán felkiáltott, és ringatózni kezdett a zenére,

ami a lemezjátszóból szólt. Arra gondoltam: biztosan bántja valami, amiről
nincs tudomásom, vagy aggódik Corrado miatt. Mi ketten már csak ilyenek
vagyunk: megszépülünk a szép gondolatoktól, a csúnyáktól pedig, amiket
tövestül kéne kitépni a fejünkből, megcsúnyulunk.

Céltalanul lézengtem az udvaron. Ki akartam járni magamból a reggeli

szorongást, de nem sikerült. Anyám és Mariano túl nagy tehernek
bizonyultak, még a csontjaim is belefájdultak, mintha influenzás lennék.
Angelára pillantottam, felhőtlennek tűnt, csak úgy sugárzott a boldogságtól,
ahogyan vidáman kacarászott Toninóval. Abban a néhány pillanatban
mindenkit szépnek, jónak és igazságosnak találtam, kiváltképp Giacomo
atyát, aki nyájas kézfogással és meleg öleléssel üdvözölte a

híveit, a napsugarak pedig szelíd fénnyel vonták körül.

Lehetséges, hogy az egész tömegből Vittoria meg én volnánk az egyedüli

savanyújóskák? Most már a szemem is égett, a számat keserűnek éreztem,
attól féltem, hogy Corrado – akihez végül visszamentem,

egyrészt

hogy

segítsek,
másrészt

megkönnyebbülés reményében – észreveszi, hogy nyomja valami a

lelkemet. Talán ez az édes-savanyú illat nem is énbelőlem, hanem a pulton
levő dolgokból gomolygott elő.

Nagyon-nagyon szomorú voltam. A legnyomasztóbb pedig az volt, hogy a

karácsonyi vásár teljes ideje alatt a nagynénémhez mértem magam, aki hol
harsány elragadtatással rohamozta meg a vásárlókat, hol üres tekintettel
bámult a semmibe. Igen, rosszul érzi magát a bőrében, legalább annyira
rosszul, mint én.

Mi van, Vittò, tán beteg vagy, hogy ilyen randa pofákat vágsz, kérdezte tőle
Corrado, ő pedig azt felelte: igen, beteg a szívem, beteg a mellem és
iszonyú randa a pofám. Majd megpróbálta mosolyra húzni a hatalmas
száját, de csak fájdalmas fintor sikeredett belőle, úgyhogy kisvártatva azt
mondta Corradónak: menj, fiam, hozz nekem egy pohár vizet.

Amíg a vízre vártunk, az járt a fejemben, hogy lám, őt is eszi belülről

valami, akárcsak engem, nincs még egy ember rajta kívül, aki ennyire közel
állna hozzám. A délelőttnek mindjárt vége, hamarosan visszatérek
anyámhoz és apámhoz, ám hogy az otthoni zűrzavart hogyan fogom
elviselni, fogalmam sincs.

Eszembe jutott, milyen perzselő, robbanásra kész nyomást éreztem a

mellkasomban, amikor az anyám lerázott, én pedig rárontottam apámra,
hogy beáruljam őt. Nem, egyszerűen nem tudom lenyelni, hogy Mariano az
anyámat ölelgesse, miközben

azokat a ruhákat és fülbevalókat hordja, amiket olykor magam is felvettem.

Egyre több viszolyogtató kép ötlött fel bennem, s ezzel együtt nőttön-nőtt a
féltékenységem. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy egy ilyen aljas féreg
közénk furakodjon, és úgy határoztam – noha a döntésemnek nem voltam
tudatában –, hogy beszélni fogok. Hirtelen szakadt ki belőlem, a hangom
olyan volt, mint a repedő ablaküvegé: néni (pedig megtiltotta, hogy így
szólítsam), el kell mesélnem valamit, de tartsd titokban, esküdj meg, kérlek,
hogy nem mondod el senkinek.

Vittoria erőtlenül azt felelte, hogy ő ugyan nem szokott esküdözni, azt az
egy alkalmat leszámítva, amikor megfogadta, hogy örökké szeretni fogja
Enzót, és ezt be is fogja tartani.

Kétségbeesésemben annyit bírtam kinyögni, hogy ha nem esküszik meg,

nem tudom elmondani. Akkor baszhatod magad, morogta, a csúnya dolgok,
amiket magadba fojtasz, ordas vérebekké válnak, és éjjel, amíg alszol,
elcsócsálják az agyad.

Ettől a képtől végleg elborzadtam, s mivel sürgős vigaszra volt szükségem,

fél pillanat múlva már félre is vontam, és elpanaszoltam mindent anyám
bokájáról és Marianóról, meg amit utólag hozzáköltöttem. Aztán
könyörgőre fogtam: de nagyon kérlek, ne mondd el apunak.

Rám nézett, a tekintetemet fürkészte, majd érthetetlen gúnnyal,

nyelvjárásban válaszolt:

– Apádnak? Baszik ő arra, amit Mariano művel Nella bokájával az asztal

alatt!
7.
Az idő állni látszott, minduntalan az órámra néztem. Ida kitűnően
szórakozott Giuliana mellett, Tonino is jól elvolt Angelával, én viszont úgy
éreztem magam, mint egy elfuserált torta, amibe minden szirszart
beleszórtak, főleg sót cukor helyett. Mit műveltem? Mi jön még ezután?
Feltűnt Corrado egy pohár vízzel a kezében, kelletlenül, lomhán vonszolta
magát.

Tenyérbemászó tahónak találtam, most viszont, hogy ilyen gondterhelt

voltam, szerettem volna, ha foglalkozik velem. De nem így történt. Meg se
várta, hogy a nagynéném kiigya a vizet, olajra lépett, és elvegyült a hívek
forgatagában. Vittoria a tekintetével követte, megfeledkezve rólam, aki ott
ücsörögtem mellette, és vártam a tanácsait. Lehetséges, hogy ennyire
hidegen hagyja ez a szörnyű eset? Rásandítottam, épp egy kövér, ötvenes
éveiben járó asszonyra készült egy napszemüveget borsos áron rátukmálni,
miközben Corradót is szemmel tartotta. Volt valami – nekem legalábbis úgy
tűnt – a fiú

viselkedésében,

amit

veszélyesebbnek

tartott

történetemnél. Most nézd meg, túl közvetlen, mondta, kiköpött apja fia. És
szólítgatni kezdte: Currà, Currà, de miután a fiú nem hallotta – vagy nem
akarta meghallani –, faképnél hagyta a kövér hölgyet, akinek a szemüvegét
csomagolta éppen, és jobbjában az ollóval, amivel a csomagolószalagokat
vágta, baljával maga után ráncigálva becsörtetett az udvar közepébe.
Corrado három-négy másik fiúval diskurált éppen, egyikük magas volt,
cingár, a fogai annyira előreálltak, hogy akkor is nevetni látszott, amikor
semmi nevetnivaló nem akadt. A nagynéném színlelt nyugalommal
felszólította a keresztfiát –

ma már ezt a kifejezést találom a legmegfelelőbbnek a három

gyerekére –, hogy azonnal jöjjön vissza a pulthoz. Két perc, és jövök,

válaszolta nyeglén, az előreálló fogú pedig, úgy tűnt legalábbis, nevetett
tovább. Erre a nagynéném hirtelen feléje fordult, és azt mondta, ha nem
hagyja abba a nevetést, levágja a faszát – igen, pontosan ezt a szót
használta, higgadtan beszélt, nyelvjárásban, és közben csattogtatta az
ollóját. De a fiúnak esze ágában sem volt abbahagyni, Vittoria pedig, láttam
rajta, egyre nehezebben türtőztette magát. Páni félelem lett úrrá rajtam, azt
hiszem, meg se fordult a fejében, hogy a fiú az előreálló fogai miatt nem
tudja becsukni a száját, nem fogta fel, hogy akkor is ugyanígy vigyorogna,
ha szétnyílna alatta a föld.

– Nevetsz, Rosà? Van képed nevetni?

– Nincs.

– Ne mondd nekem, hogy nem nevetsz! Azt hiszed, apád mindentől

megvéd, de tőlem, biz’ isten, nem tud megvédeni.

Hagyd nekem békén Corradót, megértetted?

– Igen.

– Nem, nem értesz te semmit, meg vagy te győződve róla, hogy nem tudok
neked ártani. Ezt kapd ki!

És mindannyiunk szeme láttára – voltak még páran, akik felkapták a fejüket

a hangoskodásra –, úgy beledöfte az ollót a lábába, hogy a fiú
megrökönyödve ugrott hátra, az arcára fagyott vigyorgó maszkból csak úgy
lángolt a rémült tekintete.

De a nagynénémnek nem volt elég, tovább fenyegette az ollóval.

– Értve vagyok, Rosà? – kérdezte. – Vagy jöjjön a folytatás?

Engem aztán kurvára nem hat meg, hogy Sargente ügyvéd fiacskája vagy.

A ficsúr, akit Rosariónak hívtak, és, mint kiderült, annak a bizonyos,

számomra ismeretlen ügyvédnek a fia volt, megadásképpen felemelte a
kezét, majd hátrálni kezdett, és végül kereket oldott a barátaival.

Corrado dühösen követte volna őket, de a nagynéném feltartóztatta, és

nekiszegezte az ollóját:

– Eszedbe ne jusson! Nehogy azt hidd, hogy nem döföm beléd, ha

felbaszol!

Megragadtam a karjánál fogva, és húzni kezdtem magam után.

– Az a fiú nem tudja becsukni a száját – mondtam ijedten.

– Volt mersze a pofámba röhögni! – vágta rá Vittoria, mostanra zihálva. –

Márpedig az én pofámba senki ne röhögjön!

– Nem szándékosan csinálta.

– Szándékosan vagy sem: röhögött.

– Hagyd a fenébe, Giannì, felesleges leállni vele! – horkant fel Corrado.

A nagynéném erre sikoltott egyet, majd elfúló hangon annyit mondott:

– Fogd már be! Egy pisszenést sem akarok hallani!

Abból, ahogy az ollót szorongatta, arra következtettem, hogy nehezen fogja

vissza magát. A szeretetre való képességét réges-régen, talán már Enzo
halálakor elvesztette, ám a gyűlöletre való hajlama – én legalábbis így
tapasztaltam – határtalannak tűnt. Épp az imént láttam, hogyan bánt
szegény Rosario Sargentével, és mire lett volna képes Corradóval: el tudom
képzelni, mit művelne anyámmal, pláne apámmal azok után,
hogy a Mariano-ügyet elmondtam neki. Ettől ismét sírhatnékom támadt.
Hebehurgya voltam, gondolkodás nélkül öklendeztem ki a szavakat. Vagy
mégsem? Ki tudja, tán az énemnek valamelyik rejtőzködő része már rég
eldöntötte, hogy elmeséli Vittoriának a látottakat, de az is lehet, hogy akkor
jutottam erre az elhatározásra, amikor engedtem a barátnőim
nyaggatásának, és megszerveztem ezt a találkozót. Az ártatlanságomnak
búcsút inthettem, a gondolataim mögött új meg új gondolatok sorjáztak, a
gyerekkorom véget ért. Hiába akartam a régi időkhöz mindenáron
visszatalálni, a könnyeim, amelyek jó ideje fojtogattak, immár nem az
ártatlanságom bizonyítékai voltak. Tiszta szerencse, hogy Giacomo atya
békítőleg közbelépett, különben kirobban belőlem a zokogás. Gyerünk,
pajti, ne haragítsuk magunkra Vittoriát, mondta Corradónak, és átölelte a
vállát, rossz napja van, menj, hozzátok be a süteményt. Vittoria, hogy a
dühét elfojtsa, sóhajtott egyet, letette az ollót az egyik pult szélére, kilesett
az udvaron túl az utcára –

tán meg akart bizonyosodni róla, hogy Rosario meg a többiek tényleg
elkotródtak –, majd gyászos hangon így szólt: nem kell a segítség, s azzal
eltűnt a templomba vezető ajtó mögött.
8.
Nem sokkal ezután visszatért két púpozott tálcával, amin rózsaszín-kék
csíkozású mandulacsókok voltak, tetejükön egy-egy ezüstszínű drazséval. A
hívek marakodtak felette, nekem egy is elég volt, hogy émelyegjek tőle – a
gyomrom összeszorult, a szívem a torkomban dobogott. Közben Giacomo
atya is

visszajött egy tangóharmonikával; úgy tartotta a két karjában, akár egy

pólyás babát. Arra gondoltam, biztosan játszani fog rajta, ő azonban
meglehetősen esetlenül átnyújtotta Vittoriának, aki el is fogadta – vajon
ugyanaz a hangszer volt, amit nála láttam a sarokban? –, majd lehuppant
vele morcosan egy kisszékre, behunyta a szemét, és nagyokat grimaszolva
játszani kezdett.

Angela a hátam mögé settenkedett, és azt mondta: látod, milyen csúnya a

nagynénéd? Meg kell adni, ott és akkor igaza volt, Vittoria harmonikázás
közben olyan pofákat vágott, mint az ördög öreganyja, s bár szépen játszott
és a hívek üdvrivalgással ünnepelték, látványra undorító volt. A válla
rángatózott, az ajkát ide-oda csavargatta, ráncolta a homlokát, a mellét
pedig úgy kidüllesztette, hogy a felsőteste kétszer olyan hosszúnak tűnt,
mint az illetlenül terpeszbe vetett lába.

Fellélegeztem, amikor egy ősz hajú férfi kivette a kezéből a hangszert, és

elkezdett játszani. Ám a nagynénémet nem lehetett egykönnyen
lepöccinteni. Odament Toninóhoz, a karjánál fogva elráncigálta Angelától,
és megtáncoltatta.

Felszabadultnak látszott, vagy ki tudja, tán csak a testében felgyülemlett

búbánatot akarta kiugrálni magából. A példáját mások is követték, öregek
és ifjak tolongtak a táncba, még Giacomo atya is. Becsuktam a szemem,
hogy kiiktassam a valóságot. Elárvultnak éreztem magam, és a
neveltetésemmel szembemenve életemben először megpróbáltam
imádkozni.
Isten – majd megismételtem –, Isten, ha valóban mindenható vagy, kérlek,
intézkedj, hogy a nagynéném ne árulja el apunak a titkomat, és veszettül
hunyorogtam, mintha a szemhéjam

összepréselésével egyszersmind azt az erőt is belesűríthetném az

imádságba, ami feljuttatja majd a mennyek birodalmába, az Úristenhez.
Aztán azért imádkoztam, hogy a nagynéném abbahagyja a táncolást, és
időben hazavigyen minket Costanzához, ami csodás módon meg is
hallgattatott.

Legnagyobb meglepetésemre ugyanis a végeláthatatlan süteményzabálás,

muzsikálás, kornyikálás és táncolás dacára időben elindultunk, magunk
mögött hagyva a ködbe burkolózó iparnegyedet, és a megbeszélt órára
megérkeztünk Vomeróba, a via Cimarosára, Angela és Ida háza elé.

Costanza is pontos volt, a korábbinál is jobban kicsinosította magát. Vittoria

kiszállt a Cinquecentóból, átadta neki Angelát és Idát, majd újfent dicsérni
kezdte, megcsodálva rajta minden kis részletet. Sorra vette a ruháját, a
frizuráját, a sminkjét, a fülbevalóját, a nyakláncát, a karkötőjénél azonban
hosszan elidőzött, s ahogy simogatta, engem is megkérdezett: neked,
Giannì, hogy tetszik?

Egész idő alatt az volt a benyomásom, hogy csúfot űz belőle, tán még
cefetebbül is, mint délelőtt. Annyira egymásra vagyunk hangolódva,
gondoltam, hogy még az indulatainak fortyogása is átszüremkedik a
fejembe, nem beszélve a gúnyos monológjáról: mire mégy ezzel a sok
cicomával, te kurva, ha a férjed úgyis Giannina anyját keféli. Úgyhogy
ismét imádkozni kezdtem az Úristenhez, s kiváltképp akkor kapcsoltam át
magasabb fokozatra, amikor Vittoria visszaült a Cinquecentóba és
beindította a motort. A San Giacomo dei Caprira vezető utat, ami iszonyat
hosszúnak tűnt, gyakorlatilag végigimádkoztam.

Vittoria eközben vészjóslóan hallgatott, én pedig nem mertem

újra előhozakodni a kérésemmel: semmit ne mondj apunak, kérlek; inkább

anyut szidd meg, ha már nagyon muszáj.
Ehelyett inkább Istenhez könyörögtem, aki nem létezik: Isten, add, hogy
Vittoria ne akarjon feljönni hozzánk, és azt se mondja, hogy beszélnem kell
apáddal.

Legnagyobb döbbenetemre ez az imádságom is csodás módon

meghallgattatott. Be szépek a csodák, és mennyi feloldozást rejt egy fohász.
Vittoria, anélkül hogy akár egyetlen szóval is utalt volna anyámra,
Marianóra vagy apámra, kitett a ház előtt, és nyelvjárásban azt mondta: ne
feledd, Giannì, az unokahúgom vagy, te meg én egyformák vagyunk, ha
pedig felhívsz, és azt mondod, Vittoria, gyere értem, én azonnal ugrom,
sose hagylak magadra. Mihelyst kimondta, felragyogott az arca, én meg
szerettem volna, ha Angela is itt lenne, és ugyanolyan szépnek látná, mint
én. Ám alighogy felértem a lakásba – és a ruhásszekrény tükrében magamat
bámulva rádöbbentem, hogy nincs az a csoda, ami segítene az arcom
elváltozásán –, megadtam magam a sírásnak. Eldöntöttem, hogy nem
kémkedek tovább a szüleim után, és Vittoriával sem találkozom.
9.
Valahányszor megpróbálom értelmes szakaszokra tagolni azt az
életfolyamot, ami a mai napig áthömpölyög rajtam, felerősödik bennem az
érzés, hogy akkor vált végérvényesen más ember belőlem, amikor egy
délután átjött hozzánk Costanza, a lányok nélkül, és anyám jelenlétében, aki
napok óta püffedt szemmel és bűntudattól égő arccal őgyelgett a házban –
bár szerinte a

tenger felől fújó jegeces szél okozta, ami megdübörögtette az ablakot és az

erkélykorlátot –, feltűnően komor, már-már hullaszínű ábrázattal átnyújtotta
nekem a fehérarany karkötőt.

– Nekem ajándékozod? De miért? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Nem ajándék – mondta anyám. – Visszaszolgáltatás.

Costanza hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni, ide-oda

csücsörítgette a gyönyörű ajkát:

– Azt hittem, az enyém. De kiderült, hogy tévedtem.

Nem értettem. Nem akartam érteni. Úgyhogy megköszöntem, majd

próbáltam rákattintani a csuklómra, de nem sikerült. A síri csendben
Costanza sietett a segítségemre, remegtek az ujjai.

– Hogy áll? – kérdeztem anyámtól színlelt lazasággal.

– Jól – vágta rá komor ábrázattal, majd sarkon fordult, kiment a szobából,

Costanza pedig soha többé nem lépte át a házunk küszöbét.

A rá következő időben Mariano sem jött a San Giacomo dei Caprira,

következésképpen az Angelával és Idával való találkozásaim megritkultak.
Kezdetben telefonon tartottuk a kapcsolatot, egyikünk sem értette, mi
történik velünk. Costanza látogatása előtt néhány nappal Angela beszámolt
róla, hogy apám meg az apja összeszólalkoztak valamin a via Cimarosán.
A veszekedésük eleinte semmiben nem különbözött azoktól a
perpatvaroktól, amelyek a szokásos témák mentén – politika, marxizmus, a
történelem vége, gazdaság, állam – robbantak ki közöttük, de aztán csúnyán
elfajult. Mariano azt kiabálta: húzz el a lakásomból, soha többé nem akarlak
látni; apám pedig a türelmes barátról kialakított képét szertefoszlatva
ordenáré dolgokat vágott hozzá nyelvjárásban. Angela és Ida halálra

rémültek, de a felnőttek rájuk se hederítettek, még Costanza sem, aki egy

ponton túl nem bírta elviselni az ordítozást, és azt mondta, elmegy
otthonról, hogy kiszellőztesse a fejét. Erre Mariano, szintén nyelvjárásban,
utánakiáltotta, hogy: menj csak, te ribanc, vissza se gyere, Costanza pedig
úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy az visszavágódott, Marianónak
kellett egy rúgással betennie, az apám azonban ismét feltépte, és Costanza
után rohant.

A következő napokban újra és újra erről beszélgettünk telefonon. Sem

Angela és Ida, sem én nem értettük, hogyan tudott a marxizmus meg a többi
téma, amiről a szüleink már jóval a születésünk előtt is gyakran
összeszólalkoztak, ekkora zűrzavart okozni, méghozzá ilyen váratlanul. Ám
az igazat megvallva ők is, én is – eltérő okokból ugyan, de – jóval többet
felfogtunk ebből a jelenetből, mint amennyit bevallottunk egymásnak. Azt
például mindhárman sejtettük, hogy túl a marxizmuson a szex is
belejátszhatott az egészbe, de nem az a szex, amit mi kíváncsi derűvel
vártunk; hanem egy olyasfajta szex zúdult be hirtelen az életünkbe, amit
kevésbé vonzónak, sőt

kifejezetten

viszolyogtatónak

találtunk,

és

zavarodottságunk ellenére is megértettük, hogy ennek a szexnek nem a saját

testünkhöz, a velünk egyívásúak, a színészek vagy énekesek testéhez,
hanem a szüleink testéhez van köze. Ez a fajta szex – elképzeléseink szerint
legalábbis –

miazmásan, gusztustalanul folyja körbe őket, és az általuk tanított

dolgokkal merőben ellentétes jelentés tulajdonítható neki. Azok a szavak,
amiket Mariano és apám üvöltöttek egymásnak, Ida szerint lázas turhákra és
takonyindákra

emlékeztetnek, amelyek bemocskolnak mindent, a legtitkosabb vágyainkat

meg különösen. Talán ennek köszönhető, hogy a barátnőim – akik imádtak
Toninóról meg Corradóról csacsogni, és nem győzték hangsúlyozni,
mennyire tetszik nekik a két fiú –

teljesen elkenődtek, és hirtelen ódzkodni kezdtek attól, hogy a szexről

beszéljünk. Ami pedig engem illet, nos, én a családom titkos üzelmeiről
sokkal többet tudtam Angelánál és Idánál, így abbéli törekvéseim, hogy
megértsem, mi történt apám, anyám, Mariano és Costanza között, sokkal
komolyabb erőfeszítést követeltek és a végsőkig kiszipolyoztak. Úgyhogy
én voltam az, aki sajgó szívvel ugyan, de elsőként fújtam hátraarcot,
egyszersmind lemondva a telefonbeszélgetésekről is. Tán még Angelánál és
Idánál is jobban érzékeltem, hogy elég egy elhibázott szó, és egy veszélyes
hasadékon át alázuhanunk a tények valóságába.

Innentől kezdve a hazugság meg az imádság programszerűen szerepelt az

életemben, és meg kell adni, mindkettő nagy segítségemre volt. A
hazugságokkal főként magamat traktáltam.

Mivel iszonyú boldogtalan voltam, odahaza és az iskolában harsány

vidámságot

színleltem.

Reggelente,

mihelyst
megpillantottam anyám vörhenyes orrát és a szenvedéstől eltorzult arcát,
ami lassan elvesztette a körvonalát, joviális megállapítással üdvözöltem:
milyen jól festesz ma. Apámat viszont, aki egyik pillanatról a másikra
felhagyott azzal a szokásával, hogy mindjárt ébredés után a könyveit bújja,
és csak a kora reggeli indulás előtt vagy pedig esténként találkoztunk –
ilyenkor lesütött tekintettel, falfehéren settenkedett a lakásban –, a
pofonegyszerű iskolai

feladataimmal bombáztam, mintha nem volna elég nyilvánvaló, hogy a

gondolatai másutt járnak, és semmi kedve foglalkozni velem.

Ezzel egyidejűleg, noha Istenben továbbra sem hittem, folyton imádkoztam,

mintha valóban hinnék. Istenem –

könyörögtem –, add, hogy apám és Mariano tényleg a marxizmus meg a

történelem vége miatt haragudjon egymásra; add, hogy ne Vittoria köpött
volna be az apámnál. Eleinte úgy tűnt, az Úr ismét meghallgatott.
Tudomásom szerint ugyanis Mariano távolodott el apámtól, nem pedig
fordítva, ahogyan történnie kellett volna, ha Vittoria, a jelentésemre
támaszkodva, maga is megteszi a feljelentését. De röviddel ezután rájöttem,
hogy valami mégsem stimmel. Miért támadt apám Marianóra, méghozzá
nyelvjárásban, amit sose használt? Miért csapta be maga mögött az ajtót
Costanza? Miért apám rohant utána, és nem a férje?

Aljas kis hazugságok és imádságok mögé bújtam, a nyugtalanságom

azonban

nem

csillapodott.

Nagy

valószínűséggel Vittoria kitálalt apámnak, ő pedig elrohant Marianóhoz, és

összevesztek. A veszekedésükből Costanza megtudta, hogy a férje a lába
közé fogta anyám bokáját, és ő is jelenetet rendezett. Valami ilyesmi
történhetett. Na de miért kiabálta Mariano a feleségének, amikor a via
Cimarosa-i lakásból elviharzott kétségbeesetten, hogy: menj csak, ribanc,
vissza se gyere? És miért rohant utána az apám?

Úgy éreztem, van itt valami, ami kisiklik az ujjaim közül. És ettől a
valamitől, valahányszor a nyomára lelnék és felfedhetném az értelmét, én
magam hőkölök vissza. Jobb híján

a leghomályosabb részletekben kerestem a magyarázatot: Costanza

látogatásában, ami közvetlenül a veszekedés után történt; anyám elnyűtt
arcában és véreres tekintetében, ami oly fensőbbségesen sújtott le az imént
még bálványozott barátnőjére;

Costanza

bűnbánó

ábrázatában

és

meghunyászkodó gesztusában, amivel átnyújtotta nekem az ajándéknak hitt,

ám anyám szerint visszaszolgáltatott karkötőt; a reszketeg ujjaiban,
amelyekkel segített felpróbálni az ékszert; és magában a karkötőben, amit
éjjel-nappal viseltem azóta is.

Pedig ezekből a tekintetekből, gesztusokból, szavakból, amiket a szobám

félhomályában újra és újra kielemeztem, és amik egy nyamvadt ékszer köré
tömörültek egy áthatolhatatlan sűrűségű

négyzethálóban, egy istenverte ékszer köré, amit azért kaptam, mert

eredetileg is az enyém volt, sokkal többet kikövetkeztettem, mint amit be
mertem magamnak vallani.

Úgyhogy imádkoztam, ahogy csak bírtam, kiváltképp éjszaka, amikor

rémülten felriadtam, és azt találgattam, mi jöhet még ezután. Istenem,
suttogtam, Istenem, tudom, hogy az egész az én hibám; nem kellett volna
erőltetnem a Vittoriával való találkozást, nem kellett volna figyelmen kívül
hagynom a szüleim akaratát, de ha már így történt, csináld vissza, kérlek,
hadd legyen minden a régiben. És bíztam benne, hogy Isten visszacsinálja,
mert ha nem tenné, megnyílna a föld alattunk, és akkor San Giacomo dei
Capri rázuhan Vomeróra, Vomero ráomlik a városra, a várost pedig
bekebelezi a tenger.

Fuldokoltam a szorongástól a sötétben. Olyan nyomás nehezedett a

gyomromra, hogy éjnek évadján ki kellett futnom hányni. Ilyenkor
szántszándékkal zajt csaptam, nem

boldogultam egymagam ennyi fájdalommal, és abban reménykedtem, hogy

a szüleim a segítségemre sietnek. De nem.

Pedig ébren voltak, valahol a hálószobájuk környékén egy vékonyka

fényfonal karmolt bele a sötétségbe. Mindebből arra következtettem, hogy
már nem akarják a gondomat viselni, és nem mertem megzavarni az éjjeli
sustorgásaikat. Beszélgetéseik monotóniáját legfeljebb apró koppanások,
félszavak, szótagok törték meg – anyám hangja, akár az ablaküvegen
karistoló késhegy, apámé mint távoli mennydörgés. Reggel aztán feldúltan
kecmeregtek elő. Síri csendben megreggeliztünk, mindenki a tányérjába
bámult, nem bírtam tovább.

Imádkoztam. Istenem, add, hogy történjék végre valami, bármi, felőlem

lehet jó vagy rossz is, teljesen mindegy: mondjuk, ha meghalnék, az
biztosan felrázná és összebékítené őket, aztán te feltámasztasz, és
visszahozol egy újfent boldog családba.

Történt aztán egy vasárnapi ebéd közben, hogy egy ismeretlen vad erő
hirtelen átvette az irányítást az agyamon és a nyelvemen.

– Apu, ugye ezt kaptam Vittoriától? – kérdeztem vidáman, és meglengettem

előtte a karkötőt.

Anyám belekortyolt a borába, apám továbbra is a tányérjába bámult:

– Bizonyos értelemben igen.

– És te miért adtad Costanzának?

Erre már felkapta a tekintetét, jeges rémülettel rám meredt, de nem szólalt
meg.

– Válaszolj neki! – rivallt rá anyám, apám azonban nem engedelmeskedett.

Anyám szinte üvöltött:

– Apádnak tizenöt éve másik felesége van!

Vörös foltok perzselték az arcát, tekintetében kétségbeesés.

Éreztem, hogy ez a felismerés valami szörnyűséget jelent számára, és

megbánta már, hogy beavatott. Én azonban nem lepődtem meg, nem is tűnt
akkora kihágásnak, sőt mintha az egészről mindig is tudtam volna, és egy
pillanatig meg voltam győződve róla, hogy minden helyrehozható. Ha ez az
egész tizenöt éve zajlik, akár örökre fenntartható lehetne, bőven elég, ha ők
hárman szépen megállapodnának, hogy marad minden a régiben, és
visszatérhetne a béke, anyám ellehetne a szobájában, apám is a sajátjában
az összejöveteleivel meg a könyveivel. S hogy ebben az összebékülésben a
segítségükre legyek, anyámhoz fordultam:

– De hát neked is van egy másik férjed!

Anyám elsápadt, és azt motyogta:

– Nem igaz! Nincsen. Efelől biztos lehetsz.

Olyan kétségbeesetten tagadta, hogy hirtelen – tán mert a gyötrelme láttán

én is szenvedtem – utánozni kezdtem fejhangon: efelől biztos lehetsz, efelől
biztos lehetsz, majd felnyerítettem. Ez a nyerítés annyira váratlanul ért,
hogy amikor megláttam apám tekintetében a felháborodást, nemcsak
megijedtem, de el is szégyelltem magam. Szerettem volna megnyugtatni: ez
nem igazi nevetés, apu; csak valami összehúzódás, nem tehetek róla;
megesik az ilyen, nemrég magam is láttam, hogyan fagyott oda a vicsorgás
egy fiú arcára, Rosario Sargentének hívják az illetőt. De az összehúzódás
nem akart elmúlni, éreztem a vonásaimat megfeszülni, és most már

fagyos mosolyként pöffeszkedett az arcomon. Tehetetlen voltam.

Apám lassan felállt az asztaltól, és elindult kifelé.

– Hová mész? – rezzent össze anyám.

– Aludni – felelte ő.

Délután két óra volt, ilyenkor – főleg vasárnaponként, vagy ha szabadnapos

volt

az

iskolában

visszavonult

dolgozószobájába, beletemetkezett a kutatásba, és vacsoráig ki se dugta az

orrát. Most viszont tüntetően ásítozni kezdett, ezzel adva értésünkre, hogy
valóban álmos.

– Jövök én is – mondta anyám.

Ő azonban megrázta a fejét, amiből mindketten pontosan tudtuk, hogy a

szokásos délutáni ejtőzés anyámmal a közös ágyban immár elviselhetetlen
számára. Mielőtt kiment volna a konyhából, felém fordult, és megadóan,
ami rá egyáltalán nem volt jellemző, annyit mondott:

– Kár lenne tagadni, Giovanna, pont olyan vagy, mint a húgom.

IV

1.

A szüleimnek, noha az utolsó időszakban alig éltek egy háztartásban,

majdnem két évbe tellett, míg rászánták magukat a válásra. Apám olykor
minden előzetes bejelentés nélkül hetekre eltűnt, én meg halálra rémültem,
hogy Nápoly valamelyik sötét és szutykos zugában öngyilkosságot követett
el.

Csak később jöttem rá, hogy ilyenkor boldogan éldegélt egy posillipói
lakásban, amit Costanza szülei vettek a lányuknak, miután közte meg
Mariano közt is állandósultak a veszekedések. Valahányszor újra felbukkant
nálunk, kedves volt és előzékeny, úgy tűnt, mintha vissza akarna térni
hozzám és anyámhoz. De néhány békés nap után újrakezdődtek a
veszekedések, minden apróságon összekaptak, abban az egyben viszont,
hogy soha többé nem szabad találkoznom Vittoriával, egyetértettek.

Ami engem illet, magam is osztottam ezt a nézetet. Egyébként a nagynéném

se jelentkezett vagy hallatott magáról azóta, hogy a válság kirobbant.
Sejtettem persze, hogy kivárja, míg én járulok elébe: ő, a cseléd ugyanis
szeretett úgy viselkedni, mintha egy életre felesketett volna a szolgálatára.
Én azonban megfogadtam, hogy soha többé nem hunyászkodom meg előtte.

Belefáradtam, hogy az egész lényét – a gyűlöletét, a bosszúvágyát, a

szókincsét – rám tukmálta, és nagyon reméltem, hogy a rettegés és bűvölet
masszájából, amit éppenséggel a lénye váltott ki belőlem, legalább a
bűvölet

megkopik.

Igen ám, de egyik délután ismét megkörnyékezett. Csöngött a telefon,

felvettem, és a vonal túlsó végén a nagynéném sipákolt: halló, Giannina ott
van, Gianninával akarok beszélni. A lélegzetemet visszafojtva lecsaptam. Ő
azonban kitartóan hívott, minden áldott nap ugyanabban az órában,
vasárnap kivételével. Megfogadtam, hogy lesz, ami lesz, én bizony nem
veszem fel. Hagytam, hogy kicsöngjön, ha pedig anyám is otthon volt, és ő
vette fel, ugyanolyan fensőbbségesen, ahogyan ő parancsolgatott a
szobájából, odaszóltam, hogy: nem vagyok itthon senkinek.

Ilyenkor fennakadt lélegzettel, hunyorogva imádkoztam, hogy bárcsak ne

Vittoria legyen. És, legnagyobb szerencsémre, soha nem is ő volt, anyám
legalábbis nem kötötte az orromra.
Aztán a hívások megritkultak, s miután azt gondoltam, hogy végleg
lemondott rólam, lassanként én is odamerészkedtem a telefonhoz. De
váratlanul újra felbukkant, ilyenkor üvöltve szólt bele: halló, Giannina, te
vagy az, Gianninával akarok beszélni.

Én viszont soha többé nem akartam Giannina lenni, és azonnal lecsaptam.

Megesett persze, pláne amikor a zihálásából kihallottam a szenvedését,
hogy megsajnáltam, és elfogott a vágy, hogy viszontlássam, kifaggassam,
vagy csak simán provokálhassam. Sőt, amikor nagyon elanyátlanodtam,
legszívesebben belekiabáltam volna a telefonba: igen, én vagyok,
magyarázd el nekem, hogy mi történt; mit műveltél anyámmal és apámmal.
De legyűrtem a kíváncsiságom, és lassan már gondolatban se ejtettem ki a
nevét.

Aztán elérkezettnek láttam az időt, hogy a karkötőjétől is

megváljak. Levettem a csuklómról, és bezártam az éjjeliszekrényem

fiókjába. Ha csak rágondoltam, megfájdult a gyomrom, csurgott rólam a
veríték, és olyan makacs gondolatok rohantak meg, amiktől nem bírtam
szabadulni. Hogy szerethette egymást apám és Costanza annyi éven át –
már a születésem előtt is – úgy, hogy anyám és Mariano egész idő alatt nem
fogott gyanút? És apám? Hogy szerethetett bele a legjobb barátja
feleségébe, még csak nem is valami pillanatnyi fellángolásból, hanem –
gondoltam magamban – máig tartó mély elköteleződéssel? Na és Costanza?
Ez a finom, jól nevelt, bűbájos teremtés, aki – mióta csak az eszemet tudom
–

bejáratos volt a házunkba, hogy volt képes a legjobb barátnője orra előtt
kavarni a férjével? És Mariano? Aki egy örökkévalóság óta ismerte
anyámat, miért csak az utóbbi időben kezdte fogdosni a bokáját, ráadásul –
ahogyan anyám esküjéből kikövetkeztettem – anyám beleegyezése nélkül?

Röviden szólva: mi a fene történik a felnőttek világában, mi zajlik a

hozzájuk hasonló épeszű emberek agyában és testében, amiben annyi tudást
halmoztak fel? Hogy alacsonyodhattak le idáig? Hogyan válhattak a
kígyónál is alattomosabb állatokká?
Valahányszor ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem, olyan
rosszullét kerülgetett, hogy már nem érdekeltek az igazi válaszok. Kitértem
előlük, amint felsejlettek, és mai napig nehezemre esik foglalkozni velük.
Arra gyanakodtam, hogy a probléma gyökere a karkötő. Egyértelműnek
tűnt, hogy a történet minden kis rezdülése, hangulata és testnedve átitatta,
én pedig hiába zártam be a fiókomba, a hatását onnan is éreztette: a
drágakövek és a fém csillogásával csak úgy ontotta

magából a tengernyi szenvedést. Mi bírhatta rá apámat – éppen őt, aki

állítólag feltételek nélkül szeretett engem –, hogy megfosszon a Vittoriától
kapott ajándéktól Costanza kedvéért?

És ha a karkötőt eredetileg Vittoria hordta, tehát az ő

személyiségét és szépérzékét tükrözte, hogyan felelhetett meg Costanza

kényes ízlésének, hogyan volt képes őrizgetni és hordani tizenhárom éven
át? Na és apám – gondoltam –, aki annyira ellenséges volt a húgával és
annyira különbözött tőle, miért gondolta úgy, hogy a nekem szánt karperec
inkább illik az ő elegáns, ékszerészcsaládból származó, dúsgazdag második
feleségéhez, akinek csak egy újabb kacat a gyűjteményében, mint
anyámhoz? Hisz Vittoriát és Costanzát egy napon sem lehet említeni.
Egyikük tanulatlan volt, szegény és trampli, a másik művelt, dúsgazdag, és
minden gesztusa egy hercegnőé.

Most viszont a karkötő mindkettőjükhöz odaláncolt, és nemcsak összemosta

bennem kettejük alakját, de még össze is zavart.

Ma már azt gondolom, épp ennek a lázas vergődésnek köszönhetően

távolodtam el a szüleim fájdalmától, és vettem rá magam, hogy mindaz,
amit egymásnak felhánytorgattak, a kölcsönös rimánkodások és
sértegetések hidegen hagyjanak.

Ám eljutni idáig hosszú hónapokba telt. A legelején úgy kapálóztam,

akárha fuldokolnék, és halálra váltan kapkodtam fogódzók után. Olykor
arról képzelődtem – főként éjszaka, amikor a szorongás felriasztott –, hogy
az apám, jóllehet a mágia valamennyi formáját elutasította, az én
érdekemben távolította el hazulról ezt a tárgyat, nehogy valami varázslat
folytán, amit éppenséggel a származása miatt tartott indokoltnak, kárt
tegyen bennem. Ebben az elgondolásban

nyugalomra leltem, visszaadta ugyanis a gondoskodó apába vetett hitet, aki

életem legelső hónapjaitól fogva azért kepesztett, hogy távol tartsa tőlem
Vittoriát, hogy megóvjon az én boszorkányos nagynéném abbéli vágyától,
hogy kisajátítson és magához hasonlóvá tegyen. De ez a magyarázat is
kérészéletű volt, és előbb-utóbb ismét megrohantak a kételyek: ha viszont
annyira szereti Costanzát, hogy anyámmal együtt engem is képes volt
elárulni, miért adott neki egy olyan ékszert, amin átok ül? Ki tudja –
fantáziáltam félálomban –, miután magát az ékszert szépnek találta, nem
akarta a tengerbe hajítani. Vagy a karkötő olyannyira elbűvölte őt magát is,
hogy mielőtt megszabadult volna tőle, legalább egyszer látni akarta
Costanza csuklóján, és végül ez tántorította el eredeti szándékától.

Mert

onnantól

kezdve

Costanzát

gyönyörűségesebbnek látta, mint annak előtte, az elvarázsolt karkötő pedig

örökre az asszonyhoz láncolta, egyszersmind azt is ellehetetlenítve, hogy
továbbra is hű szerelemmel szeresse az anyámat. Egy szó, mint száz: abbéli
igyekezetében, hogy engem megóvjon, végül apám lett húga
ármánykodásának áldozata –

egyre inkább hajlottam arra, hogy a nagynéném ezt az egészet aprólékosan

eltervezte –, tönkretéve a családunkat.

Azzal, hogy visszapenderültem a gyerekkor mesevilágába, miközben épp

kilábalóban voltam belőle, apámmal együtt magamat is felmentettem a
felelősség alól. Ha ugyanis minden rossz mögött Vittoria ármánykodása
állott, és a mostani dráma kiindulópontja a születésem idejére tehető, úgy én
mindvégig vétlen voltam, még az a sötét erő is, ami a nagynénémmel való
találkozásra ösztönzött, az időbe ágyazott cselekmény
követelményeinek engedelmeskedett, énnekem tehát semmi közöm az
egészhez, én, akárcsak Jézus kisdedjei, vétlen vagyok.

Ám rövidesen erről a felvetésemről is le kellett mondanom.

Végtére is a tények mégiscsak arról árulkodtak, hogy ezt az –

átokverte vagy banális – ékszert, amit tizenhárom évvel korábban a

nagynénémtől kaptam, apám szépnek ítélte, és úgy döntött, hogy ezt a
szépséget csakis egy Costanzához hasonló finom hölgy szentesítheti. Ennek
következtében még az általam építgetett mesevilágban is a közönségesség
és kifinomultság nehezen összebékíthető ötvözete került középpontba, és
abban az időszakban, amikor a tájékozódási pontok eleve összekuszálódtak,
egyre inkább szem elől tévesztettem azokat az éles határvonalakat, amelyek
a későbbiek során megszűntek létezni. Trampli nagynénémet kezdtem
előkelő dámának látni, apámból és Costanzából pedig, akiket korábban
kifinomultnak tartottam, kiütközött – amit az anyámnak és a gyűlölt
Marianónak odavetett sértések is bizonyítottak – a közönségesség. Így aztán
mielőtt az álom elragadott volna, gyakran elképzeltem egy föld alatti
alagutat, amely – még ha küzdöttek is ellene – összekötötte apámat,
Costanzát és Vittoriát.

Mert hiába akartak egymásnál különbnek tűnni, egyre inkább az volt a

benyomásom, hogy egyformák. A képzeletemben apám ugyanúgy
megmarkolta és magára rántotta Costanza farpofáit, ahogyan Enzo tette a
nagynénémmel és bizonyára Margheritával is. Ezzel pedig mérhetetlen
fájdalmat okozott anyámnak, aki – mint a mesékben – egyik flaskát a másik
után sírta tele a könnyeivel, mígnem lassan beleőrült.{1} Az én megposhadt
életemből pedig, miután anyám mellett maradtam,

örökre eltűnt a közös móka, elillantak a világot összegző bölcs szavak, s a

jövőben apám rendkívüli lénye immár Costanzát, Idát és Angelát illeti.

Ilyen hangulatban telt akkortájt az életem, amikor egy napon, az iskolából

hazajövet rá kellett döbbennem, hogy a karkötő

látványa nem csupán engem kínoz. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, és

beléptem a szobámba, ott találtam anyámat összeroskadva az
éjjeliszekrényem előtt. A fiókból előkotort ékszerrel a kezében álldogált, és
úgy meredt rá, mintha Harmonia nyakéke volna, mintha a felületén
áthatolva az elátkozott tárgy gonosz esszenciájához akarna eljutni. Ekkor
vettem észre azt is, hogy a válla beesett, ő pedig púpos lett és csontsovány.

– Nem hordod? – kérdezte, amint észlelte a jelenlétemet, de nem fordult

meg.

– Nem tetszik.

– Ugye tudod, hogy a nagymamádé volt?

– Ezt meg honnan veszed?

Elmesélte, hogy felhívta Vittoriát, és tőle tudja, hogy a nagymamám hagyta

rájuk a halálos ágyán. Megütközve néztem rá, meg voltam győződve róla,
hogy Vittoriával soha többé nem állunk szóba, mert megbízhatatlan és
veszélyes, de úgy tűnik, a tiltás csak rám vonatkozott.

– És ez igaz? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Ki tudja! Apád családjában semmi nem az, aminek látszik, beleértve

apádat is.

– Vele is beszéltél?

– Igen.

Mivel egyszer s mindenkorra le akarta zárni a témát, elővette az apámat –

igaz, hogy a karkötő az anyádé volt; igaz, hogy a húgodra hagyta? –, mire
apám hebegett-habogott, hogy hát izé, ő azt a karkötőt nagyon szerette,
hogy az édesanyja kezét juttatja eszébe, és amikor meghallotta, hogy
Vittoria el akarja adni, kifizette és megtartotta.

– Mikor halt meg a nagymama?

– Mielőtt megszülettél volna.

– Tehát Vittoria néni hazudott, nem ő adta nekem a karkötőt.

– Apád szerint.

Ennyiből is megértettem, hogy nem dőlt be apámnak, s mivel korábban

bíztam Vittoriában, sőt, vonakodva ugyan, de bizonyos dolgokat továbbra is
elhittem neki, én sem vettem készpénznek apám szavait. A karkötő útja
pedig, lám, akaratom ellenére, egy újabb történet útját keresztezte, melynek
következményei máris kezdtek felderengeni. Néhány pillanat bőven elég
volt, hogy ez a tárgy a két testvér háborújának legfontosabb okává, kettejük
gyűlölködésének szimbólumává váljék. Elképzeltem a nagyanyámat, amint
kidülledt szemmel és remegő szájjal haldoklik, miközben apám és Vittoria a
karkötőn torzsalkodik. Majd apám kitépi az ékszert a nagynéném kezéből,
csak úgy röpködnek a sértések meg a káromkodások, s mielőtt kiviharzik a
szobából, a levegőbe hajít egy köteg bankjegyet.

– Szerinted apu eredetileg azért vette el Vittoriától, hogy nekem adja, ha

felnövök? – kérdeztem.

– Nem.

Egyetlen szótag volt, de a szívembe mart.

– De nem is azért, hogy neked adja! – vágtam vissza.

Anyám bólintott, visszatette a fiókba a karkötőt, s mint akit elhagyni készül

az élet, rázuhant az ágyamra, és felzokogott.

Kényelmetlenül éreztem magam. Az én anyám, aki soha semmiért nem sírt

korábban, most hónapok óta mindenen elpityergi magát, és nem értettem,
hogy ha én, akit szintén fojtogatnak a könnyek, visszatartom, ő miért nem
képes rá?

Megsimogattam a vállát, majd megpusziltam a haját. A karkötőről immár

mindketten tudtuk, hogy bármilyen úton-módon jutott is apám birtokába, ő
kezdettől fogva Costanza vékony csuklójára akarta rákattintani. Ez a
karkötő, bárhonnan is nézzük, bármilyen történetbe is ágyazzuk – legyen az
tündérmese, lebilincselő novella vagy banális elbeszélés –, arra az egyre
biztosan rávilágít, hogy a test, amit az élet lendít mozgásba, miközben meg
belül szép lassan felzabálja, olyan őrültségekre sarkallja az embert, amikre
nem lenne szabad. És ha ezt tágabban – például Marianóra, sőt anyámra és
magamra vonatkoztatva – értelmezem, soha többé nem adok hitelt annak a
naiv elképzelésnek, miszerint az apámhoz vagy Costanzához hasonló
győztesek kivételt képeznek, akiket az őrültség messze elkerül. Ezen a
felismerésen még sokáig töprengtem, az iskolában, az utcán, éjszaka és
ebéd közben ez kötötte le a figyelmemet. Azt hiszem, arra a határmezsgyére
voltam kíváncsi, ahol a józan ész faképnél hagyja az értelmes embereket.
2.
Abban a néhány évben rengeteg fontos dolog történt. Miután apám
kijelentette, hogy tisztára olyan vagyok, mint a húga, majd életében először
nem jött haza éjszakára, meg voltam győződve arról, hogy undorodik tőlem.
Fájdalmamban és dühömben elhatároztam, hogy nem tanulok tovább. A
könyvekbe és a házi feladatokba bele se néztem, s ahogy telt-múlt a tél,
igyekeztem minél messzebbre menekülni önmagam elől. Felhagytam
néhány szokással is, amiket még apám vezetett be: nem olvastam újságot,
nem néztem tévéhíradót. A fehér és rózsaszín cuccaimat feketére cseréltem,
feketére festettem a szemem meg az ajkam, mindenem fekete lett.
Szórakozottan tengtem-lengtem, a tanári intőkre és anyám nyafogására
süketen. Tanulás helyett regényeket olvastam, filmeket néztem a tévében, és
bömböltettem a zenét. De leginkább némaságba burkolóztam: legfeljebb
egy-két szó, ha muszáj volt, és továbbálltam.

Addigra,

Angelát

és

Idát

leszámítva,

leszakadoztak a barátok, és amikor őket is utolérte a két család tragédiája,

suhogó egyedül maradtam, csak a saját szavaim visszhangoztak a fejemben.
Magamban nevettem és grimaszoltam, az időmet pedig jobbára az iskola
mögötti lépcsőkön vagy a Floridiana fákkal és sövényekkel szegélyezett
ösvényein töltöttem, ahová egykor anyámmal, Costanzával, Angelával és
Idával jártam, igaz, akkor még babakocsiban.

Akárha vénségesen vén lennék, kábultan zuhantam bele a régi szép időkbe,
és csak meredtem bambán a Santarella támfalára meg a kertekre, vagy a
Floridianán, a tengerre néző padok valamelyikén elvackolódva bámultam az
alattam elterülő

várost – látni viszont semmit nem láttam.

Angela és Ida csak sokára bukkant fel újra, akkor is telefonon.

Végül Angela volt az, aki a csendet megtörte, és lelkesen közölte, hogy
szeretné mielőbb megmutatni az új posillipói lakásukat.

– Mikor jössz? – kérdezte.

– Nem tudom.

– A papád azt mondta, hogy gyakran leszel velünk.

– Anyám mellett kell maradnom.

– Haragszol rám?

– Nem.

Mihelyst biztosítottam a szeretetemről, hangot váltott, és zaklatottan

számolt be néhány bizalmas információról, holott tudnia kellett volna, hogy
semmi kedvem traccsolni. Azzal kezdte, hogy az apám valami
apaszerűségként fog velük élni, a válás után ugyanis elveszi Costanzát.
Aztán elmondta, hogy Mariano nemcsak Costanzát, de őket, kettejüket sem
akarja látni, s mindezt azért – egyik este ő meg Ida hallották, amint ezt
üvölti –, mert semmi kétsége afelől, hogy az igazi apjuk az én apám. Végül
pedig, miután a lelkemre kötötte, hogy tartsam a számat, kibökte, hogy van
egy barátja, méghozzá Tonino; a fiú gyakran hívogatta, aztán meglátogatta
Posillipón, sétáltak néhányszor a Mergellinán, és nagyjából egy hete
szerelmet vallottak egymásnak.

Alig szóltam közbe, noha hosszú beszélgetés volt. Akkor se mondtam

semmit, amikor suttogóra fogta, és némi iróniával azt fejtegette, hogy
miután testvérek vagyunk, Tonino lesz a sógorom. Csak amikor Ida, aki
mindig ott sertepertélt körülötte, bekiabálta a telefonba, hogy: nem igaz,
nem vagyunk testvérek, kedvelem ugyan a papádat, de én a sajátomat
akarom, hagytam

rá csendben, hogy egyetértek Idával, ha a mamátok hozzá is megy

apámhoz, ti akkor is Mariano lányai maradtok, én pedig Andreáé. A
Toninóval való kapcsolat hallatán érzett bosszúságomat azonban
megtartottam magamnak. Csak annyit dünnyögtem:

– Heccből mondtam, hogy tetszem Toninónak, valójában sose tetszettem

neki.

– Tudom, ez volt a legelső, amit megkérdeztem tőle, mielőtt igent mondtam

volna, ő pedig megesküdött rá, hogy soha nem voltál szimpatikus neki. Az
első pillanattól belém szerelmes, folyton rám gondol.

Aztán, mintha a téma súlya átszakította volna a gátat, könnyekben tört ki,
bocsánatot kért, majd lecsapta a telefont.

Annyi sírásban volt részem az utóbbi időben, hogy nem bírtam elviselni a
könnyeket. Júniusban anyám bement az iskolába, hogy megérdeklődje az év
végi jegyeimet, és közölték vele, hogy megbuktam. Tudott róla, hogy ismét
hadilábon állok a tanulással, a bukást azonban túlzásnak találta. Azonnali
hatállyal beszélni akart a tanárokkal, tárgyalni akart az iskolaigazgatóval, s
úgy hurcibált magával mindenfelé, mint a jogsérelem égő bűnjelét. Igazi
kálvária volt mindkettőnknek. A tanárok alig-alig emlékeztek rám, ezzel
szemben a rossz jegyeket és a rengeteg hiányzást készséggel megmutatták.

Anyámnak a hiányzások fájtak leginkább. Azt motyogta: hol voltál, mit

csináltál egész idő alatt? Mire én: a Floridianán ücsörögtem. A leányzó,
lépett közbe egy adott ponton az irodalomtanár, nem sok lelkesedést mutat a
klasszika-filológia iránt. Majd hozzám fordult: jól mondom, ugye? Nem

válaszoltam, de szerettem volna az arcába kiabálni: most, hogy felnőttem,

nem kezelhet úgy, mint egy pólyás babát, és nem, nem érzem úgy, hogy
bármiért is lelkesednem kéne, mert sem okos nem vagyok, sem jó
szándékú, szépnek vagy szimpatikusnak meg végképp nem nevezném
magam. Anyám azonban – akinek megült a szeme alatt a túl sok festék,
felrepedezett a púder az arcán, a bőre pedig kifeszült, mint a vitorla –
helyettem is válaszolt: de, lelkes, nagyon is lelkes, és kiváló adottságai
vannak, csak idén elhagyta magát.

Már az utcán voltunk, amikor kifakadt, és apámra zúdította minden

keserűségét: ő tehet róla, elhúzta a csíkot, amikor vigyáznia kellett volna
rád; az ő dolga lett volna, hogy segítsen és bátorítson, amikor szükséged
volt rá. Egészen hazáig ezt szajkózta, s mivel nem tudta, honnan keríthetné
elő a drágalátos férjét, másnap bement hozzá az iskolába. Fogalmam sincs,
mi zajlott le közöttük, mindenesetre még aznap este a következőkkel állt
elő:

– Nem mondjuk el senkinek.

– Mit?

– Azt, hogy megbuktattak.

Ettől még inkább megalázva éreztem magam. Ugyanakkor arra is

rádöbbentett, hogy egyáltalán nem bánnám, ha kitudódna, végtére is a
bukásom volt az egyetlen megkülönböztető jegyem. Drukkoltam hát, hogy
az anyám elújságolja a tanárkollégáknak, beszámoljon róla a kiadóban,
akiknek a szerelmes regényeket szerkeszti, apám pedig – pláne az apám! –
mindenütt elhíresztelje, ahol bálványozzák: Giovanna egyáltalán nem
hasonlít rám vagy az anyjára, lassú

felfogású, mihaszna, kívül-belül visszataszító, akár a nagynénje, még az is

lehet, hogy leköltözik hozzá az iparnegyedbe, a via Macellóra.

– De miért? – kérdeztem.

– Mert nem érdemes túldramatizálni. Egy apró kudarc, semmi több. Évet
ismétlesz, odateszed magad, és osztályelső

leszel. Megállapodtunk?

– Igen – feleltem kelletlenül, és indultam volna a szobámba, de megállított:

– Várj csak! Angelának és Idának se mondd el!

– Mindketten átmentek?

– Igen.

– Apu kérte, hogy ne mondjuk el nekik?

Nem válaszolt, a munkája fölé görnyedt, és most még soványabbnak tűnt.

Ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, mindketten szégyellik az én apró
kudarcomat, tán ez volt az egyetlen érzés, ami még összekötötte őket.
3.
Azon a nyáron nem sok örömöm telt a vakációban, mi anyámmal nem
nyaraltunk, hogy apám volt-e, arról nem tudok, mindenesetre felénk se
nézett, csak akkor bukkant fel, amikor már jócskán benne jártunk a télben,
és anyám odarendelte, hogy véglegesítsék a válásukat. Rám nem volt
különösebb hatással, egész nyáron úgy viselkedtem, mintha észre se
venném anyám vergődését. Akkor is közömbös maradtam, amikor anyám
és apám osztozkodni kezdtek, és az őrjöngő

torzsalkodásban apám rákiabált: Nella, szükségem van a jegyzeteimre, amik

az íróasztalom felső fiókjában vannak, mire anyám visszaüvöltött, hogy
amíg lélegzik, apám semmit, egy könyvet, egy füzetet, az írógépét, de még
a hőn szeretett tollát se viheti el ebből a lakásból. Csak az a fojtogató
mondat – el ne mondd senkinek, hogy megbuktál –, csak az okozott
fájdalmat: porig aláztak vele. Ez volt az első alkalom, hogy szánalmasnak
találtam őket, tűpontosan illett rájuk Vittoria leírása, ezért inkább kerültem
az Angelával és Idával való találkozást: mit is mondhattam

volna,

ha

rákérdeznek

az

év

végi

bizonyítványomra, vagy, tudom is én, a gimnáziumi tapasztalataimra,

mikor

visszabuktam
nyolcadikba.

Ugyanakkor egyre jobban belejöttem a hazudozásba, nyilvánvalóvá vált,

hogy az imádságok meg az ilyen-olyan koholmányok megnyugtatnak. De
hogy azért ködösítek, hogy a szüleimet ne kelljen meghazudtolnom, és ne
tudódjon ki, mennyivel kevesebbet érek náluk, vérig sértett és
elkedvetlenített.

Egyik alkalommal, amikor Ida hívott, anyámmal üzentem, hogy nem

vagyok otthon, jóllehet – akkortájt rengeteget olvastam és sok filmet
néztem – szívesebben trécseltem volna vele, mint Angelával. A teljes
elszigeteltségbe menekültem, és ha rajtam múlik, anyámmal se beszélgetek.
Az iskolában úgy sminkeltem és olyan ruhákat viseltem, hogy a jóravaló
gyerekek közt rossz hírű bestiának tűnjek, és mindenkivel, még a
tanárokkal is távolságtartóan viselkedtem, ők amúgy is csak azért hunytak
szemet az összeférhetetlenségem felett, mert anyám valamikor fontosnak
tartotta közölni, hogy maga is

tanárként keresi a kenyerét. Odahaza, amikor magamra maradtam, betettem

valami zenét, feltekertem a hangerőt, és dühödten kitomboltam magam. A
szomszédok nemegyszer tiltakoztak, ráfeküdtek a csengőre, de nem
nyitottam ajtót nekik.

Az egyik ilyen délután, amikor egyedül voltam és fékevesztetten

tomboltam, megszólalt a csengő, én pedig abban a biztos tudatban, hogy
valamelyik szomszéd jött fel tiltakozni, a kémlelőlyukhoz osontam, ahol
majd leesett az állam, amikor megláttam Corradót a lépcsőfordulóban.
Eleinte neki sem akartam ajtót nyitni, de aztán belém hasított, hogy biztosan
hallotta a lépteimet a folyosón. Mereven, a szokásos pimaszságával bámult
bele a kémlelőnyílásba, tán még a lélegzésemet is hallotta odaát, és
csakugyan, kisvártatva megenyhült az arckifejezése, majd megeresztett egy
széles, biztató mosolyt. Eszembe jutott az apjáról készült fotó, amit a
temetőben láttam, meg hogy milyen elégedetten vigyorog rajta Vittoria
szeretője, aztán arra gondoltam, micsoda badarság vigyorgó holtak
fényképével díszíteni a temetőket, tiszta szerencse, hogy Corrado mosolya
egy eleven srácból villan elő.
Beengedtem, leginkább azért, mert a szüleim megtiltották, hogy a
távollétükben ajtót nyissak idegeneknek – és nem bántam meg. Nem maradt
tovább egy órácskánál, de olyan örömet szerzett vele, amilyenre már nem is
számítottam.

Amikor Margherita gyerekeit megismertem, lenyűgözött Tonino

higgadtsága, a szépséges Giuliana temperamentuma, Corrado azonban,
miután a gonoszkodó beszólásaival és humortalan sziporkáival
mindenkiből, még Vittoriából is csúfot

űzött, rettenetesen idegesített. Ám azon a délutánon bármi is hagyta el a

száját – többnyire bárgyú ostobaságok –, én kétrét görnyedve röhögtem
rajta, még a könnyem is kicsordult.

Mindez újdonságszámba ment akkor, s a későbbiekben ez lett az

ismertetőjegyem: egy semmiből jövő kacajjal indítottam, aminek nem
tudtam megálljt parancsolni, és a végén kirobbant belőlem a röhögés. A
csúcspoén azon a délutánon a sükebóka kifejezés volt. Egészen addig nem
ismertem, s első hallásra olyan viccesnek találtam, hogy felnyerítettem.
Corrado persze azonnal rájött, úgyhogy minden mondatába belefűzte, és az
ő

sajátos, olasszal felturbózott nyelvjárásában – ez is sükebóka, az is

sükebóka – hol Toninót, a fivérét, hol meg Giulianát froclizta, egyszerre
önelégülten és fellelkesülve a viháncolásomtól.

Tonino szerinte azért volt sükebóka, mert eljegyezte a barátnőmet, Angelát,

aki még nála is címzetesebb sükebókának minősült. Elő is vette Toninót:
szoktatok csókolózni?

Néhányszor csókolóztunk már, igen. Hát a mellét megfogtad-e?

Nem, mert tisztelem. Tiszteled? Jó nagy sükebóka vagy, öcsém,

’sze csak egy sükebóka jegyzi el azért a szerelmét, hogy aztán ilyen nagyon
tisztelje! Mi a fasznak kellett eljegyezned, ha tiszteled? Én mondom neked,
öcsém, ez az Angela, ha nem egy magadfajta sükebókánál is sükebókább,
egy nap azt fogja mondani: jaj, Tonino, ne tisztelj már ennyire, mert
elhagylak.

Jaj, jaj, jaj!

Hogy én mennyire jól éreztem magam azon a délutánon!

Imádtam azt a fesztelenséget, amivel a szexről beszélt, imádtam, ahogyan a

fivére és Angela kapcsolatát kifigurázta.

Úgy tűnt, közvetlen tapasztalatból tudta, mi történik egy fiú-

lány kapcsolatban, időről időre be is köpte egy-egy praktika nevét

nyelvjárásban,

majd

ugyancsak

nyelvjárásban

elmagyarázta, mit jelent. Ezeket, mivel a nyelvi hiányosságaim miatt nem

egészen értettem, rövid, óvatos kacajokkal nyugtáztam, hogy aztán ismét
kirobbanjon belőlem a röhögés, valahányszor így vagy úgy belekeverte a
sükebókát.

Képtelen volt különbséget tenni komoly és vidám dolgok között, a szexet

pedig feltűnően viccesnek találta. Ahogy én láttam, csókolózni és nem
csókolózni, tapizni és nem tapizni egyaránt mulatságos dolognak tűnt
számára. Ám a legmulatságosabbnak Giulianát, a húgát, valamint Robertót,
Tonino szuperintelligens barátját tartotta. Azok ketten, miután titokban
gyerekkoruktól fogva szerelmesek voltak egymásba, most összemelegedtek
végre. Giuliana őrülten bele volt habarodva a fiúba, számára Roberto volt a
legszebb, legokosabb, legbátrabb, legigazabb, ráadásul jobban hitt Istenben,
mint maga Jézus Krisztus, pedig ő mégiscsak a fia volt.

Ugyanígy bálványozza őt az összes begyöpösödött milánói, illetve

mindazok, akik Pasconéban élnek, de – hangsúlyozta Corrado – jócskán
vannak olyanok is, akiknek helyén az eszük, és nem állnak be a sorba
gazsulálni. Utóbbiak alatt, többek közt, őt meg a barátait értette, például
Rosariót, az előreálló fogú fiút.

– Ki tudja, tán tévedtek, és Giulianának van igaza – mondtam.

Erre elkomolyodott, nekem meg azonnal leesett, hogy színjáték az egész.

– Robertót nem ismered, rendben, de ismered Giulianát, ott voltál a parókia

udvarán, láttad az ottani népeket, láttad, hogy dáridóznak, és láthattad
Vittoriát tangóharmonikázni. Ezek

után, légy szíves, mondd meg nekem: nekik hiszel vagy nekem?

Ekkorra már teli torokból hahotáztam:

– Neked.

– Akkor most, hogy pártatlanul rálátsz a dologra, azt mondd meg, hogy
szerinted miféle ember ez a Roberto?

– Egy sükebóka! – kiáltottam fel, és dőltem a röhögéstől; belesajdultak az

arcizmaim.

Minél tovább beszélgettünk, annál kellemesebben bizsergett bennem a

kihágás tudata. Hisz ezt a fiút, aki legalább hat-hét évvel idősebb nálam, én
engedtem be az üres lakásba, én álltam le vele viháncolni, én dumáltam
vele majd egy egész órán át a szexről. Ahogy teltek a percek, egyre
nyitottabbnak éreztem magam a folytatásra, Corrado pedig, mintha
belelátott volna a gondolataimba, csillogó szemmel annyit mondott: akarsz-
e látni valamit. Nevetve megráztam a fejem, Corrado visszanevetett, majd
felpattant, lehúzta a sliccét, és azt mondta: add a kezed, megérintheted. Én
azonban annyira röhögtem, hogy megemelni se bírtam a karom, így hát
finoman megragadta, és odavitte a sliccéhez. Szorítsd meg, mondta, ne
olyan erősen, így, ügyes vagy, tehát még nem volt dolgod a sükebókával.
Ezt csak azért fűzte hozzá, hogy ismét megnevettessen, én pedig teli
torokból nevettem, hagyd abba, lihegtem, bármelyik percben betoppanhat
anyám, mire azt válaszolta: semmi gond, akkor majd ő is megérintheti,
mármint a sükebókát. Jaj, mennyit nevettünk, annyira viccesnek találtam,
hogy az a vaskos és merev minekhívják ott ágaskodott a markomban, a
végén én húztam ki a nadrágjából, meg sem csókolt, futott át hirtelen az
agyamon. Betehetem a szádba, kérdezte, én pedig

megengedtem volna, ott és akkor bármit megengedtem volna neki, csak

hogy nevethessek még egy kicsit, de a nadrágjából előtörő latrinaszag
visszatántorított, másrészt addigra már ki is vette a kezemből. Elég, mondta,
és visszagyömöszölte a nadrágjába, miközben a torka mélyéről egy
panaszos hörgés tört elő. Visszahőköltem. Néztem, amint csukott szemmel
nekiveti a hátát a fotel támlájának, s néhány másodpercig úgy marad
moccanatlanul, aztán magához tér, felhúzza a sliccét, felpattan a fotelből,
majd az órára néz, és azt mondja:

– El kell most tűznöm, Giannì. De találkozzunk megint, nagyon jól éreztem

magam veled.

– Anyám nem engedi, hogy eljárkáljak itthonról, tanulnom kell.

– Minek tanulni? Épp elég ügyes vagy már!

– Nem vagyok ügyes: megbuktam, évet ismétlek.

Hitetlenkedve nézett rám.

– Ne már, ezt nem mondod komolyan! Még én is átbukdácsoltam az iskolát,

erre pont téged húznak meg!? Ez igazságtalanság, fel kell lázadnod ellene!
Nekem nem ment valami jól a tanulás, tudtad? Egyszerűen megkínáltak a
gépészdiplomával, mert szimpatikus voltam nekik.

– Nem is vagy szimpatikus, dilinyós vagy!

– Ezzel most azt mondod, hogy egy dilinyóssal buliztál ma délután?

– Igen.

– Akkor te is dilinyós vagy?

– Igen.
Már a lépcsőfordulón volt, amikor a homlokára csapott, és

felkiáltott: jut eszembe, hoztam neked valami fontosat, azzal egy

szétrongyolódott borítékot húzott ki a zsebéből. Azt mondta, valójában
emiatt keresett fel, Vittoria küldi nekem. Tiszta szerencse, hogy eszébe
jutott, különben a nagynéném sikítani fog, mint egy kecskebéka. Ezt a
kecskebékát is csak azért biggyesztette bele egy ilyen félrement hasonlatba,
hogy megnevettessen. De ezúttal nem járt sikerrel. Amint átadta a borítékot
és eltűnt a lépcsőházban, visszatért a szorongás.

A leragasztott boríték mocskos volt és gyűrött. Gyorsan feltéptem, még

mielőtt anyám betoppanna. Mindössze néhány, helyesírási hibáktól
hemzsegő sor volt. Azt írta, mivel nem jelentkeztem és a telefonhívásra se
válaszoltam, ezzel is igazolva, hogy éppúgy képtelen vagyok a szeretetre,
akárcsak az apám, visszakéri a karkötőt. Corradót küldte el, hogy átadjam
neki.
4.
A karkötőt ismét hordani kezdtem, két okból is: egyrészt miután Vittoria
visszakövetelte, kedvem támadt felvágni vele az iskolában, hogy egyszer s
mindenkorra bebizonyítsam, a bukásom édeskeveset árul el arról a lányról,
aki valójában vagyok; másrészt apám miatt, aki a válást követően egyre
gyakrabban keresett meg tanítás után, én pedig azt akartam, hogy ott lássa
az ékszert a csuklómon, a tudomására akartam hozni, hogy ha egyszer majd
méltóztat meghívni Costanza otthonába, mérget vehet rá, hogy viselni
fogom. De sem az osztálytársaim, sem apám nem voltak elragadtatva tőle,

előbbiek nyilván irigységből, utóbbi pedig találva érezte magát.

Apám rendszerint az iskola bejáratánál várt rám, s miután kedvesen

üdvözölt, beültünk valamelyik, siklóhoz közeli falatozóba, ahol panzarotti t
és pastacresciutá t ebédeltünk. A legtöbbször a tanáraim felől érdeklődött,
rákérdezett a leckékre és a jegyeimre, ám a válaszaimra nem volt kíváncsi,
noha igyekezett úgy tenni, mintha figyelne. Máskülönben ez a téma hamar
kimerült közöttünk, ő nem hozakodott elő újabb kérdésekkel, én az új
életéről nem mertem faggatózni, úgyhogy egy idő után csak ültünk és
hallgattunk.

Ez a csend elszomorított, egyszersmind fel is dühített, úgy éreztem, jó úton

járunk, hogy ne tekintsem többé az apámnak.

Amikor azt hitte, nem veszem észre, hosszan fürkészett, én azonban nagyon
is észrevettem, sőt láttam a döbbenetet a tekintetében, mintha nem ismerne
rám a harsány smink és a fekete szerelés alatt; vagy tán túlságosan is
kiismert már, jobban ismert, mint azt a kislányt, akit úgy imádott egykor,
elvégre tudta rólam, hogy kétszínű vagyok és alattomos. Amikor a
házunkhoz értünk, újra nyájas lett, homlokon csókolt, és azt mondta:
üdvözlöm anyut. Odaintettem még egyszer utoljára, és ahogy eltűntem a
bejárat mögött, szomorúan elképzeltem, amint fellélegezve, nagy
fékcsikorgások közepette gázt ad, és elindul.
Ilyenkor az is előfordult, hogy a lépcsőházban vagy a liftben nápolyi
dalokat kezdtem dudorászni, amiket utáltam. Beleéltem magam az énekesek
szerepébe, és derékig kigomboltam a blúzomat, majd meggyőződés nélkül
rázendítettem, főként olyan számokat énekeltem, amiket kifejezetten
nevetségesnek

találtam. A lépcsőfordulóban aztán visszagombolkoztam, lenyomtam a

kilincset, beléptem a lakásba, és ott találtam anyámat, aki nem sokkal
előttem ért haza az iskolából.

– Apu üdvözöl.

– Pompás. Ettél valamit?

– Igen.

– Mit?

– Panzarotti t és pastacresciutá t.

– Légy szíves, mondd meg neki, hogy nem lehet mindig panzarotti t és
pastacresciutá t enni. Neki se tesz jót.

Az utolsó mondat őszinteségén – egyébként ez a hangnem egyre gyakoribb

volt nála – teljesen megütköztem. A hosszú gyötrődést követően valami
átalakulóban volt benne, tán a szenvedés lényege változott. Nagyon
lefogyott, még Vittoriánál is többet bagózott, a válla beesett, és amikor
munka közben az asztal fölé görnyedt, profilból egy hajlott pecabotra
emlékeztetett, amelynek horgát tudom is én, milyen agyafúrt, kifoghatatlan
halak tartják fogva a tengerfenéken. És akkor ahelyett, hogy magával
törődne, tessék, a volt férjéért aggódik.

Néha úgy viselkedett, mintha az apám halálos beteg vagy egyenesen halott
volna, és erről egyes-egyedül csak ő tudna. A bűneit persze még mindig
felemlegette, ám a dühébe egyre gyakrabban keveredett aggodalom,
egyszerre gyűlölte és féltette, mintha attól tartana, hogy gondoskodó kezei
közül kicsusszanva veszélybe kerülne az egészsége meg az élete.
Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Testi hanyatlása szorongással töltött el,
ugyanakkor kimondhatatlanul idegesített, hogy a volt férjén kívül szinte
semmi nem érdekelte

már. Valahányszor beleolvastam azokba a történetekbe, amiket éppen

szerkesztett vagy átírt, mindig találtam egy rendkívüli férfit, aki hol ezért,
hol azért kámforrá vált. És amikor beállított hozzánk valamelyik barátnője –
rendszerint tanárkollégák a gimnáziumból –, ilyesmiket mondogatott: a volt
férjemnek meglehetősen sok a hibája, de ebben és ebben a kérdésben
abszolút igazat adok neki. A volt férjemnek erről ez a véleménye, a volt
férjem arról amazt mondta, gyakran és áhítattal idézte apám mondatait. De
ha csak ennyi lett volna!

Amikor megtudta, hogy apám rendszeres rovatot kapott a l’Unità

napilapban, ő, aki mindig a La Repubblicát olvasta, onnantól fogva azt is
megvette, és büszkén mutogatta apám aláírását, aláhúzgálta néhány
mondatát, a cikkeit pedig gondosan kivágta az újságból. Mindeközben én
azon morfondíroztam, hogy ha velem valaki ugyanazt tette volna, amit
apám anyámmal, beszakítom a mellkasát, kitépem a szívét, és biztos voltam
benne, hogy hasonló gyilkos gondolatok

– legalábbis eleinte – anyámban is tomboltak. Most viszont egyre inkább

valamiféle neheztelő szarkazmus váltakozott a csöndes emlékkultusszal.
Egyik este azon kaptam, hogy a családi fotókat rendezgeti, többek közt
azokat, amiket lakatra zárva őrzött a fémdobozban.

– Nézd csak, milyen jóképű volt az apád! – mondta.

És elém tolt egy fekete-fehér fényképet, amit soha életemben nem láttam,
noha korábban alaposan átkutattam mindent.

Akkor húzta elő az olasz szótárából, amit még a gimnáziumi évekből

őrizgetett, és amit anno, a fotók utáni eszelős hajszában eszembe nem jutott
volna átlapozni. Erről a fényképről

valószínűleg apámnak sem volt tudomása, miután sem Vittoriát, aki

kislányként szerepelt rajta, de még Enzót sem –
rögtön ráismertem – satírozta ki. De volt itt más is: egy pici fotelben
apámmal és Vittoriával az egyik oldalán, Enzóval a másikon egy nem túl
öreg, nem is túl fiatal asszony üldögélt, meglehetősen vérfagyasztó
arckifejezéssel.

– Apu és Vittoria itt eléggé boldognak tűnnek. Nézd, hogy mosolyog

Vittoria! – dünnyögtem.

– Igen.

– Ez meg itt Enzo, a rendőr briganti.

– Igen.

– Hát ezen a képen nem úgy tűnik, mintha haragudnának egymásra.

– Nem, eleinte barátok voltak. Enzo bejáratos volt a családba.

– És ez az asszony kicsoda?

– A nagymamád.

– És ő milyen volt?

– Utálatos.

– Miért?

– Nem szerette apádat, így aztán engem is utált. Szóba se állt velem, látni se
akart. Mindig éreztette, hogy nem fogadott be a családba, hogy idegen
vagyok. Apád helyett pedig, most mondd meg, Enzót tartotta a fiának.

Belemélyedtem a fotóba, aprólékosan áttanulmányoztam, nagy hatással volt

rám. Aztán kivettem a ceruzatartóból a nagyítót, hogy megvizsgáljam apám
és Vittoria anyjának jobb csuklóját.

– Nézd csak a nagyi csuklóját, ott a karkötőm! – mondtam.

Nem vette el a nagyítót, inkább a maga pecabottartásával ráhajolt a fotóra,
majd megrázta a fejét, és azt motyogta:

– Soha nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

– Én azonnal kiszúrtam!

– Kiszúrtad, bizony! Apádra meg rá se néztél, hiába is mutattam meg

neked!

– Ránéztem, csak nem találom olyan jóképűnek, mint te.

– Pedig gyönyörű! Kicsi vagy még, nem értheted, mitől jóképű

egy intelligens férfi.

– Dehogyisnem! Itt mégis inkább Vittoria ikertestvérének tűnik.

– Hallgass ide! Engem hagyott el, nem téged – mondta anyám a régi,
bágyatag hangján.

– Mindkettőnket elhagyott! Utálom!

Erre megrázta a fejét:

– Nekem kéne utálnom.

– Meg nekem!

– Nem, te most haragszol rá és meggondolatlan dolgokat mondasz, pedig

valójában jó ember. Hazug árulónak tűnik, de bizonyos értelemben
tisztességes, sőt hűséges is. Costanza az ő

igazi nagy szerelme, éveken át kitartott mellette, és mindhalálig vele marad.

És ami a legfontosabb: neki szánta az anyja karkötőjét.
5.
Mindkettőnknek fájt a felfedezésem, de különféleképpen reagáltunk rá.
Anyám, jóllehet az ördög se tudja, hányszor

lapozta fel azt a szótárat és hányszor vette kézbe azt a fotót, egészen
mostanáig nem vette észre, hogy az a karkötő, amit Mariano felesége évek
óta hordott, és amit maga is örömmel elfogadott volna, mindvégig ott
díszelgett az anyósa csuklóján.

A fekete-fehérbe merevedett pillanatban csak és kizárólag ifjúkori apámat

látta. Ez volt az a kép, amely az iránta való szerelmét újra és újra igazolta, s
akár egy lepréselt virágot, azért őrizgette a szótárában, hogy elszáradt
állapotában is emlékeztesse arra a pillanatra, amikor az apám neki
ajándékozta a fotót. Minden más hidegen hagyta, és amikor felhívtam az
ékszerre a figyelmét, pokoli kínokat élhetett át.

Ezzel együtt az érzéseit ügyesen elrejtette előlem, és a kötözködésemet is

eltompította a bárgyú és nosztalgikus kijelentéseivel. Méghogy az apám
derék, becsületes és hűséges ember! És Costanza az ő nagy szerelme, igazi
felesége! Meg a nagyanyám, aki Vittoria elcsábítóját, Enzót jobban szerette
az apámnál! Ilyen és ehhez hasonló történeteket talált ki, majd egyikről a
másikra ugrálva lassanként visszazuhant volt férjének bálványozásába. Ma
már belátom, hogy ha nem tölti fel az apám után tátongó űrt, megszakad a
szíve. Ám hogy ezt a túlélési stratégiát választotta, kimondottan
undorítónak találtam.

Rólam annyit, hogy ennek a fotónak köszönhetően úgy döntöttem, nem

adom vissza Vittoriának a karkötőt. Az általam összehordott magyarázatok
persze meglehetősen zavarosak voltak. Engem illet – győzködtem magamat
–, mert a nagyanyámé volt. Engem illet, mert Vittoria apám akarata ellenére
kaparintotta kézre, és mert apám elorozta Vittoriától.

Engem illet, jár nekem, és kész. Jár nekem akkor is, ha Vittoria valóban
nekem adta, és akkor is, ha – Vittoria állításával ellentétben – apám nyúlta
le, hogy egy idegen asszonynak kedveskedjen vele. Ráadásul Costanza
nekem adta vissza, tehát nem tarthat rá igényt a nagynéném. Engem illet –
mondtam végezetül –, mert anyámmal ellentétben én szúrtam ki azon a
fényképen, mert én vagyok az, aki szembenézek a fájdalommal, aki
elviselem, sőt ha kell, ki is provokálom a szenvedést, miközben anyám –
sajnálom, de ezt kell mondjam – arra sem képes, hogy odaadja magát
Marianónak, egész egyszerűen alkalmatlan az örömre, s amilyen cingár és
púpos, a hozzá hasonlókról szóló regényekre fecsérli az erejét.

Én azonban nem hasonlítok rá. Én Vittoriára meg az apámra ütök, akik

olyan egyformának tűnnek azon a fényképen, mint két tojás. Úgyhogy
leültem levelet írni Vittoriának. Hosszabbra sikeredett az övénél, de az
összes zavaros indokot kénytelen voltam felsorolni, hogy értésére adjam,
miért is akarom megtartani azt a karkötőt. Végül a levelet besüllyesztettem
a hátizsákomba a tankönyveim közé, és vártam a napot, hogy Corrado vagy
Vittoria ismét hírt adjon magáról.
6.
Az iskola előtt azonban, legnagyobb meglepetésemre, Costanza várt. Azóta
nem találkoztunk, hogy azon a bizonyos reggelen, anyám szigorú
tekintetétől kísérve, átadta nekem a karkötőt.

Soha nem láttam még ilyen szépnek és elegánsnak, ráadásul ugyanaz a

könnyed illat lengte körül, amivel anyám is, persze

Costanzát utánozva, évekig fújta magát, s amihez egy ideje hozzá sem
nyúlt. Az egyetlen, ami nem tetszett benne, a feldagadt szeme volt. Csábos,
mély hangján azzal fogadott, hogy egy családi zsúrra szeretne elhívni, ő
lesz ott meg a lányai, az apám a délután java részét az iskolában tölti,
anyám azonban, akivel nemrég beszélt telefonon, elengedett.

– És hová megyünk? – kérdeztem.

– Hozzánk.

– Mire fel?

– Hát már nem is emlékszel? Ma van Ida születésnapja.

– Sok a tanulnivalóm.

– Holnap vasárnap.

– Utálok vasárnap tanulni.

– Nem tudnál ez egyszer kivételt tenni? Ida nagyon-nagyon szeret, folyton

téged emleget.

Beadtam a derekam, beültem az autójába, ami legalább annyira illatos volt,

mint ő maga, és elindultunk Posillipo felé.

Az iskoláról kérdezősködött, nekem pedig, mivel fogalmam sem volt, mit

tanulnak kilencedikben, s külön megnehezítette a dolgomat, hogy ő is
gimnáziumban tanít, nagyon kellett figyelnem, nehogy eláruljam magam.
Végül a válaszok elől kitérve Angelára tereltem a beszélgetést, amire azzal
vágott vissza, hogy mennyire megszenvedik a lányai a találkozásaink
hiányát. Elmesélte, hogy Angela nemrég velem álmodott, álmában
elvesztette az egyik cipőjét, én pedig megtaláltam, vagy valami ilyesmi.
Mialatt beszélt, végig a karkötőmmel babráltam, szerettem volna, ha
észreveszi a csuklómon. Amikor befejezte, csak annyit mondtam: nem
rajtunk múlik, hogy nem

találkozunk. Erre Costanza hangja megkeményedett: nem rajtatok múlik,

hát persze, majd elhallgatott, mintha hirtelen eldöntötte volna, hogy
innentől kezdve kizárólag a vezetésre összpontosít. De nem bírta sokáig,
kifakadt: ha azt hiszed, hogy mindenről apád tehet, nagyon tévedsz, ebben a
történetben nincsenek vétkesek, megesik, hogy az ember akarata ellenére
fájdalmat okoz. Aztán lelassított, félreállt, azt mondta: bocsánat, és –
szentséges ég, hogy nekem mennyire elegem volt már a sok sírásból! –
felzokogott.

– Fogalmad sincs – szipákolta –, hogy mennyire szenved miattad az apád,

hogy mennyire aggódik érted! Éjszakákat nem alszik, annyira hiányzol
neki! De nem csak neki: Angelának, Idának és nekem is hiányzol.

– Nekem is hiányzik. Mindnyájan hiányoztok, még Mariano is.

És pontosan tudom, hogy nem tehet róla, hogy senki nem tehet róla, egész
egyszerűen megtörtént, és nem lehet visszacsinálni a dolgokat.

Óvatos, könnyed mozdulatokkal felszárítgatta a könnyeit az ujjbegyével.

– Milyen bölcs vagy! – mondta. – Mindig is jó hatással voltál a lányaimra.

– Nem vagyok bölcs, túl sok regényt olvasok.

– A szellemes válasz az érettség jele, bravó!

– Pedig komolyan mondom: nincsenek önálló gondolataim, csak regényből

szedett frázisokat pufogtatok.
– Angela már nem is olvas. Tudtad, hogy van egy fiúja?

– Igen.

– Neked van?

– Nincsen.

– Bonyolult dolog a szerelem, Angela túl korán belevágott.

Újrasminkelte a sírástól vörös szemét, megkérdezte, hogy szerintem

rendben van-e, majd elindultunk. Továbbra is Angeláról beszélt, diszkréten
utalgatott jobbra-balra, úgy látszik, nem akart nyíltan rákérdezni, de
kíváncsi volt, vajon többet tudok-e nála a fiúról. Feldühödtem, nem
szerettem volna butaságokat mondani. Néhány mondatot követően azonban
rá kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag semmit nem tud Toninóról: az
életkora, a foglalkozása, de még a becsületes polgári neve is rejtély volt
előtte, én pedig nem akartam Vittoriáig, Margheritáig és Enzóig
visszanyúlni, ahogyan elárulni sem állt szándékomban, hogy tíz évvel
idősebb Angelánál. Csak annyit dünnyögtem, hogy nagyon komoly fiú, s
hogy a további vallatást megússzam, kis híján benyögtem, hogy rosszul
vagyok és szeretnék hazamenni. De addigra megérkeztünk, az autó
lecsordogált egy fákkal szegélyezett hűs sétányon, és Costanza leparkolt. A
lélegzetem is elállt. A fény a tengerből tört elő, rávetült a kertek
színkavalkádjára: elénk tárult Nápoly, ragyogott odafönt az égnyi azúr,
tőlünk balra pedig a Vezúv terpeszkedett. Lám-lám, itt lakik az én apám! A
San Giacomo dei Capriról elköltözve nem kellett megválnia a
magaslatoktól, s az élet még ezzel a gyönyörűséggel is megajándékozta.

– Megkérhetnélek egy iciri-piciri szívességre? – kérdezte Costanza.

– Igen.

– Levennéd a karkötőt? A lányok nem tudják, hogy neked adtam.

– Tán megspórolhatnánk a bonyodalmakat, ha elmondanátok nekik az

igazat.
– Az igazság mindig nehéz, kicsit később majd te is megérted, ehhez nem
elegendőek a regények. Szóval megteszed nekem ezt a szívességet? –
kérdezte némi fájdalommal a hangjában.

Hazugság hazugság hátán. A felnőttek tiltólistára teszik, ha rólunk,

gyerekekről van szó, ők azonban úton-útfélen hazudoznak. Biccentettem,
kikattintottam a karkötőt, és a zsebembe süllyesztettem. Costanza
megköszönte, majd bementünk a házba. Nem is emlékszem, mikor
találkoztam utoljára Angelával meg Idával, s bár mindhárman sokat
változtunk, hamar rátaláltunk arra a hangra, ami a régi összeszokottságra
utalt. Milyen sovány vagy és milyen irgalmatlanul hosszú a lábad, támadt
nekem Ida, és mekkora lett a melled; igen, iszonyú nagy, feleltem, mire ő:
de miért vagy talpig feketében?

Egy hatalmas, napfényes konyhában ebédeltünk, vakítottak a bútorok és a

háztartási gépek. Mi, lányok egyik viccet a másik után gyártottuk, én
nagyokat nyerítettem, Costanza pedig megkönnyebbülten sóhajtozott.
Arcán nyoma sem volt már a korábbi sírdogálásnak, s olyan előzékenyen
ugrált köröttem, hogy már-már úgy éreztem, többet foglalkozik velem, mint
a lányaival. Egy adott ponton, amikor Angelát és Idát elkapta a hév, és
hosszan áradoztak a londoni kiruccanásról, ahová a nagyszüleikkel mentek,
engem pedig teljesen kiszorítottak a porondról, le is gorombította őket
rendesen. Egész idő alatt kedvtelve méregetett, s párszor hozzám hajolt,
majd a fülembe súgta: annyira örülök, hogy itt vagy; milyen gyönyörű
hölgy lett

belőled. Vajon mit akarhat, töprengtem magamban. Biztosan a fejébe vette,

hogy engem is eloroz anyámtól, és beköltöztet ebbe a házba. És én mit
lépnék erre? Vajon ellenemre volna? Nem, egyáltalán nem. A ház tágas
volt, kényelmes, úszott a verőfényben. Tán még élvezném is, ha az apám
nem ugyanúgy aludna, kosztolna vagy menne vécére, ahogyan a San
Giacomo dei Caprin, a közös életünk során. Hisz épp ez volt az akadály!

Hogy ő is itt él. Éppenséggel az ő jelenléte miatt tartom

elképzelhetetlennek, hogy közös fedél alatt éljek velük, hogy felmelegítsem
az Angelához és Idához fűződő barátságomat, és megegyem azt az ételt,
amit Costanza néma és szorgos bejárónője elém pakol. Rettegek attól a
pillanattól, hasított belém, amikor tudom is én, honnan előkeveredik majd
az apám, hóna alatt a könyvekkel kistafírozott táskájával, szájon csókolja a
nejét, ahogyan azt a másikat szokta volt a régi lakásban, s bár pokoli
fáradtnak mondja magát, még eltréfálkozik velünk, elhazudja, hogy
mennyire szeret, sőt Idát a térdére ülteti, elfújja vele a tortagyertyákat, s
miután ő is eldünnyög egy „boldog szülinapot”-ot, szokásához híven
elkomorul, majd visszavonul egy másik helyiségbe, az újdonatúj
dolgozószobájába, aminek a San Giacomo dei Capriéhoz hasonló a
rendeltetése, és magára zárja a szoba ajtaját, Costanza pedig, akárcsak
egykor az anyám, azt mondja majd nekünk: halkabban, lányok, ha
kérhetem, ne zavarjátok Andreát.

– Mi a baj? – kérdezte Costanza. – Teljesen elsápadtál, rosszul vagy?

– Mama! – horkant föl Angela. – Leszállnál végre rólunk?

7.

A délutánt végül hármasban töltöttük, Angela megszakítás nélkül Toninóról

áradozott. A teljes szónoki eszköztárát felvonultatta, hogy meggyőzzön,
mennyire odavan a fiúért.

Tonino keveset beszél, akkor is flegmán, de rendkívül fontos, amiket mond.

Tonino hagyja magát pórázon vezetni, mivel szerelmes belé, ám annak, aki
egzecíroztatja, keményen odasóz.

Tonino mindennap elébe megy az iskolába, ő pedig ezerből is kiszúrja, mert

nincs még egy hozzá fogható jóképű pasi, akinek ilyen daliás termete és
göndör haja lenne, s akinek kabátban is ilyen szépen kirajzolódna a széles,
izmos válla. Toninónak földmérődiplomája van, dolgozott is valamennyit a
szakmájában, de nem éri be ennyivel, komoly tervei vannak, építész akar
lenni, ezt azonban sem az anyjának, sem a testvéreinek nem árulta el.
Tonino nagyon közel áll egy bizonyos Robertóhoz, Giuliana vőlegényéhez,
bár szerinte annyira különböznek egymástól, mint a pápuák az eszkimóktól,
mindezt azért meri ilyen magabiztosan állítani, mert egy alkalommal,
amikor beültek valahová négyesben pizzázni, annyira felbosszantotta a fiú
unalmas hétköznapisága, hogy nem is értette, mit eszik rajta egy ilyen
gyönyörű lány, mint Giuliana, azon pedig végképp kiakadt, hogy Tonino,
aki jóképűségben és intelligenciában messze lepipálja, miért rajong érte
ennyire.

Végighallgattam Angelát, de nem tudott meggyőzni, inkább azt éreztem, a

fiúját kihasználva magának bizonygatta, hogy a szülők válása ellenére
vígan elvan.

– Hogyhogy nem beszéltél róla anyádnak? – kérdeztem.

– Hogy jön ide az anyám?

– Belőlem akart kicsikarni dolgokat.

Erre megijedt:

– És te elmondtad neki? Elmondtad, hogy kicsoda és hol ismerkedtünk

meg?

– Nem.

– Semmiről nem szabad tudnia.

– És Mariano?

– Ő még anyámnál is rosszabb.

– Ugye tudod, hogy ha apám megtudja, azonnal lapátra kerül?

– Az apád egy senki, jobb, ha befogja a száját, nincs joga beleszólni az

életembe.

Ida feltűnő egyetértéssel bólogatott, majd hozzátette:

– A mi apánk Mariano, ez végérvényesen eldőlt. De én és a nővérem úgy

határoztunk, senkinek nem leszünk a lányai.

Anyámat sem tartjuk anyánknak többé.

Angela itt suttogóra fogta, mint mindig, ha a szextémával előkerültek az
ordenáré szavak.

– Anyám egy ócska kurva. Az apád ócska kurvája.

– Épp most olvastam egy regényben, hogy egy lány ráköpött az apja
fotójára, majd a barátnőjét is rávette – mondtam.

– Ráköpnél az apád fotójára? – hitetlenkedett Angela.

– Na és te? – kérdeztem vissza.

– Az anyáméra igen.

– Azt azért nem – lépett közbe Ida.

– Én az apáméra rá is pisálnék! – vágtam rá némi habozás után.

Ez a lehetőség teljesen felvillanyozta Angelát:

– Pisáljunk rá együtt!

– Ha megcsináljátok – mondta Ida –, én végignézem, és megírom.

– Mit jelentsen az, hogy megírod? – kérdeztem.

– Megírom rólatok, hogy rápisáltatok Andrea fotójára.

– Mármint egy elbeszélésben?

– Igen.

Boldog voltam. Ez a száműzetés, amit a két nővér ennyire bátran és önként

vállalt a saját otthonában, a vérkötelékek ilyetén szétszabdalása, amire én is
ácsingóztam már egy ideje, teljesen lenyűgözött, az pedig külön örömömre
szolgált, hogy ilyen mocskos szájúak.

– Ha tényleg szeretsz ehhez hasonló történetekről írni, mesélek én neked

olyan csudákat, hogy a fal adja a másikat –
mondtam.

– Miféle csudákról beszélsz? – kérdezte Angela.

– Én még az anyátoknál is nagyobb kurva vagyok – suttogtam.

Ez a téma nagyon felcsigázta őket, és kórusban követelték, hogy azonnal

meséljek el mindent töviről hegyire.

– Összejöttél valakivel? – kérdezte Ida.

– Ugyan, nem kell ahhoz senkivel összejönni, hogy kurva legyél. A

kurválkodásban épp az a lényeg, hogy azzal csinálod, aki horogra akad.

– És te azzal kurválkodsz, aki horogra akad? – kérdezte Angela.

Sokatmondóan biccentettem, majd elmeséltem, hogy én a fiúkkal

nyelvjárásban, iszonyú trágár szavakkal szoktam a szexről beszélni, és
nagyon sokat, nagyon-nagyon sokat

szoktam nevetni, és ha kinevettem magam, ők előveszik a nadrágjukból a

micsodájukat, és a kezembe adják vagy a számba teszik.

– Undorító! – hüledezett Ida.

– Igen – hagytam helyben. – Minden undorító egy kicsit.

– Mit értesz minden alatt? – kérdezte Angela.

– A fiúkat. Olyanok, mintha egy vonat budijából kecmeregtek volna ki.

– A csókolózás viszont szép dolog – jelentette ki Ida.

Megráztam a fejem.

– A fiúk hamar beleunnak a csókolózásba. Amint meglátnak egy lányt,

máris a cipzárjukon matatnak, egyetlen dolog érdekli őket: hogy
mihamarább megfogd nekik.
– Marhaság – vágta rá Angela. – Tonino gyakran megcsókol.

Nagyon megbántott, hogy kétségbe vonta a szavaimat.

– Az lehet, de mást nem nagyon ad neked.

– Nem igaz!

– Akkor ki vele: mit szoktatok csinálni?

– Tonino nagyon vallásos, és tisztel engem – dünnyögte Angela.

– Na ugye! Mit kezdesz egy fiúval, aki ennyire tisztel?

Erre elhallgatott, megrázta a fejét, lángokat szórt a tekintete.

– Hogy mit kezdek? Azt, hogy szeret engem. Az a te nagy bajod, hogy
téged senki nem szeret. Meg is buktattak tavaly.

– Ez komoly? – kérdezte Ida.

– Ezt kitől tudod?

Angela visszahőkölt, megbánta már, hogy engedett a kísértésnek és a földbe

döngölt.

– Te elmondtad Corradónak, ő elmondta Toninónak, én meg tőle tudom –

motyogta.

Ida vigasztalni próbált:

– De ne aggódj, nem mondtuk el senkinek – gügyögte, és meg akarta

simogatni az arcomat, én azonban elkaptam a fejem.

– Csak a magatok fajta kiskurvák bifláznak be mindent, mint a papagájok! –

sziszegtem. – Ők azok, akik minden évet dicsérettel zárnak, és eltartatják
magukat a pasijukkal. Én viszont nem tanulok, és ha megbukom, isten neki,
legalább igazi kurva leszek.
8.
Mire apám megérkezett, besötétedett. Costanza feltűnően ingerülten
fogadta: mi tartott ilyen sokáig, tudtad jól, hogy itt van Giovanna. Leültünk
vacsorázni, apám végig derűsnek tettette magát. Ismertem már, mint a rossz
pénzt: akkor is képes volt vidámságot színlelni, ha legbelül fortyogott.
Reméltem, hogy régebben, amikor anyámmal és velem élt, nem kellett
ennyit ripacskodnia.

Ami engem illet, eszem ágában nem volt takargatni, mennyire idegesít
Costanza negédes előzékenysége, hogy Angelát, a bántást követően, egy
életre leírtam magamban, és hogy Idától, aki a békéltető szerepében
tetszelegve bájolog órák óta, mindjárt felrobbanok. A dühvel együtt a
gonoszság is kezdett elhatalmasodni fölöttem, éreztem, amint
elpöffeszkedik az arcomon és elhomályosítja a tekintetem. Megriadtam
magamtól. De késő volt, valami átvette felettem az irányítást, és

a következő pillanatban már oda is súgtam Idának: szerinted az apád miért

nem jött el a szülinapodra; csak van valami oka; nem lehet, hogy túl sokat
nyivákolsz és levakarhatatlan vagy, mint egy bogáncs? Ida nyelt egyet,
megremegett az alsó ajka, látszott rajta, hogy annyira mellre szívta, mintha
lekevertem volna egy nyaklevest.

Ám ezzel még korántsem volt vége. Apám azonnal rájött, hogy valami
gonoszságot mondhattam Idának, s az Angelával való bájos csevejt
megszakítva hirtelen felém fordult, és rám szólt: Giovanna, miért vagy
ilyen neveletlen, azonnal hagyd abba! Nem feleltem, éreztem szétterülni az
arcomon a vigyort, ezzel még inkább feldühítve apámat, aki ismét rám
pirított, ezúttal sokkal keményebben, mint elébb: megértettük egymást?

Biccentettem, és közben kínosan ügyeltem, nehogy elröhögjem magam.

Majd égő arccal annyit mondtam: kimennék egy percre a mosdóba.

A mosdó ajtaját kulcsra zártam, kinyitottam a csapot, és marékszám

lögyböltem a hideg vizet az arcomra, hogy a harag lázrózsáit lehűtsem. Ha
apám azt hiszi, csak úgy sértegethet, majd meglátja, kivel van dolga.
Mielőtt visszamentem volna az ebédlőbe, ismét kisminkeltem magam,
ahogyan Costanzától láttam a zokogást követően, majd előhalásztam a
karkötőt a zsebemből, és visszakattintottam a csuklómra. Angelának
azonnal leesett az álla, és nekem ugrott:

– Hogy került hozzád a mama karkötője?

– Tőle kaptam.

Erre Costanzához fordult:

– Miért adtad neki? Tudod jól, mennyire vágytam rá!

– Nekem is nagyon tetszett – mondta Ida.

Apám elsápadt, majd elhaló hangon így szólt:

– Giovanna, azonnal add vissza a karkötőt!

Costanza megrázta a fejét, nagyon úgy tűnt, mintha belőle is kiszivárgott

volna az életerő:

– Erre semmi szükség. A karkötő Giovannáé, én ajándékoztam neki.

– Miért? – kérdezte Ida.

– Mert nagyon ügyes, szorgalmas lány.

Ránéztem Angelára és Idára, lerítt róluk a keserűség. A szomorúságuk

engem is elszomorított, és ettől a bosszúvágyam is alábbhagyott. Olyan
nyomorúságos és sivár lett minden az utóbbi időben, semminek, az égadta
világon semminek nem tudok már úgy örülni, ahogyan mi, hárman
gyerekként örültünk. Most viszont, rezzentem össze, amilyen megbántva és
elárulva érzik magukat, egy kis káröröm reményében szépen
bemószerolnak az anyjuknak, elmondják neki, hogy megbuktattak, hogy
ostoba és kurva vagyok, azaz: meg sem érdemlem azt a karkötőt. Ezen jól
felhúztam magam, és Costanzára zúdítottam a haragomat:
– Nem vagyok ügyes! És szorgalmas sem vagyok! Tavaly nyáron
megbuktattak, úgyhogy évet ismétlek.

Costanza zavarában apám tekintetét kereste, aki köhintett egyet, majd

kelletlenül, mintha az imént túloztam volna, próbálta bagatellizálni az
ügyet:

– Ez igaz. Idén viszont remekül teljesít, s minden bizonnyal összevonva

fogja kijárni a nyolcadikat és a kilencediket.

Gyerünk, Giovanna, add oda Angelának és Idának azt a

karkötőt!

– A karkötő a nagymamámé volt! – feleltem. – Nem hagyhatom, hogy

idegenek viseljék!

Apám torkából előtörtek azok a borzalmas hangok, amiktől ledermedtek és

megsemmisültek az emberek:

– Azt, hogy ki viselje, én döntöm el! Azonnal add ide!

Letéptem hát a csuklómról, és a konyhabútorhoz vágtam.

9.
Apám kocsijával mentünk haza. Nem várt győzelemmel léptem ki a
posillipói házból, engem mégis letaglózott a veszteség. A hátizsákomban, a
karkötő mellett, egy szelet anyámnak szánt torta is lapult. Costanza, a
kirohanásomat követően, felszedte a földről a karkötőt, és miután
meggyőződött róla, hogy nem esett baja, megerősítette – tagoltan, szemét
mindvégig az élettársárán tartva –, hogy a vita egyszer s mindenkorra
lezárva, a karkötő

visszavonhatatlanul az enyém. Ebben az elmérgesedett hangulatban, amiben

vidámságot színlelni fölösleges lett volna, Ida elfújta a szülinapi gyertyákat,
a mulatság véget ért, Costanza pedig egy szelet tortát is felpakolt a volt
barátnőjének

– ezt vidd el Nellának, mondta –, amit előzőleg Angela csomagolt be neki.

Apámmal már Vomero környékén kocsikáztunk, zaklatott volt, sose láttam
ilyennek azelőtt. A vonásai eltorzultak, fénylett a szeme, az arcbőre
ráfeszült a járomcsontjára, a szavakat pedig nehézkesen, rángatózó szájjal
ejtette ki, mintha fizikai nehézséget okozna a beszéd.

Valami ilyesmivel indított: hidd el, megértelek, bizonyára azt

gondolod, hogy tönkretettem az anyád életét, te pedig meg akarod

bosszulni, tönkre akarod tenni az új életemet. A hangja nyájas volt, ám a
mögötte rejlő feszültség megriasztott, attól féltem, hogy bármelyik
pillanatban felpofozhat, esetleg nekicsapódunk a szalagkorlátnak vagy egy
másik autónak ütközünk. Azonnal észrevette a rémületemet: te félsz tőlem,
mondta, mire én azt feleltem: egyáltalán nem félek, apu, aztán kiszakadt
belőlem: nem igaz, nem akarok a vesztedre törni, nagyon-nagyon szeretlek.
De ő kitartott az eredeti felvetése mellett, és úgy döntött, befejezi a
mondandóját. Félsz tőlem, mondta, már nem annak látsz, akinek korábban,
és ki tudja, tán igazad is van, tán apránként olyan ember vált belőlem, ami
ellen egész életemben küzdöttem; bocsáss meg, ha ezzel rád ijesztek, adj
egy kis időt; meglátod, hamarosan visszatalálok a régi énemhez, nehéz
időszakon megyek keresztül, özönlenek rám a dolgok, tehetetlen vagyok;
neked viszont nem kell magyarázkodnod, teljesen rendben van, ha rosszakat
gondolsz felőlem, egyetlenegy dolgot azonban sose felejts el: a gyermekem
vagy, mindig is te leszel az én egyetlen gyermekem, és anyád is az egyetlen
marad számomra, őt is mindig szeretni fogom; ezt most még nem értheted,
de egyszer tán meg fogod érteni; hidd el, én hosszú évekig hűséges voltam
anyádhoz, még akkor is kitartottam mellette, amikor beleszerettem
Costanzába, jóval a születésed előtt; eleinte semmi nem volt közöttünk, úgy
kezeltem, mintha a húgom lenne, akartam egy húgot magamnak, aki szöges
ellentéte a nagynénédnek, aki okos, művelt és érzékeny, én pedig sokáig
úgy is szerettem, mint a testvéremet; úgy voltam vele, mint Marianóval,
akire a

legbensőbb titkaimat is rá mertem bízni, akivel őszintén tudtam beszélgetni,

s tán pont ez volt a baj; mert Mariano élete nyitott könyv volt előttem,
pontosan tudtam például, hogy hányszor csalta meg Costanzát – nagy vagy
már, elmondhatom neked –, sőt részletesen el is mesélte, hogy kivel mit
csinált; szóval miután mindezt tudtam róla, őszinte együttérzéssel
gondoltam Costanzára, nagyon megsajnáltam szegényt, meg akartam
védeni a saját vőlegényétől, aztán a saját férjétől, miközben persze végig
meg voltam győződve róla, hogy az érintettségem a kettőnk testvéri
szeretetéből ered; aztán egy alkalommal…

teljesen véletlenül… ejnye, na… úgy adódott, hogy el kellett mennünk egy
továbbképzésre, ilyen tanároknak való fejtágításra; mindketten nagyon
vártuk már ezt az alkalmat, de esküszöm neked, nem volt bennünk semmi
hátsó szándék, esküszöm, hogy soha, de soha nem árultam el anyádat,
hiszen te is tudod, hogy iskoláskoromtól fogva őt szerettem, és most is
nagyon szeretem; de aztán úgy adódott, hogy vacsora után beszélgetni
kezdtünk a kollégákkal, előbb odabenn az étteremben, aztán kinn az utcán,
aztán már csak ketten maradtunk Costanzával, és akkor felmentünk a
szobámba, és az ágyon elnyúlva beszélgettünk tovább; tudod, ahogy
Marianóval és anyáddal is csináltuk, amikor még fiatalok voltunk,
felkucorodtunk egymás mellé, érted, ugye; ahogy Angelával meg Idával
csináltátok, amikor együtt aludtatok; és akkor jöttünk rá, hogy nem csak
testvérként szeretjük egymást, hogy ez egy másfajta szeretet, és ettől mi
magunk is nagyon meglepődtünk, mert azt sose tudja az ember, hogy
mivégre történnek ezek a dolgok, milyen okok mocorognak a háttérben;

de még akkor sem csináltunk semmit, soha nem is beszéltünk róla, csak ott
maradt az érzés, egy nagyon-nagyon erős érzés, amiről nem lehetett nem
venni tudomást; jaj, én annyira kétségbeesett vagyok, Giovanna, bocsáss
meg nekem, kérlek, bocsáss meg a karkötőért is, én ezt a karkötőt mindig is
Costanzának szántam, folyton azt mondtam magamnak: mennyire örülne
neki, milyen jól mutatna a csuklóján; hát ezért akartam mindenáron
megszerezni anyám halála után; ezért a karkötőért még Vittoriát is
felpofoztam, aki mindenáron magának akarta azt a karkötőt; aztán amikor
világra jöttél, azt mondtam neki: küldd el ajándékba a kislánynak, ő pedig
akkor egyszer rám hallgatott, és én futottam, igen, lélekszakadva futottam
Costanzához, hogy neki ajándékozzam anyám karkötőjét, az anyámét, aki
világéletében gyűlölt engem, vagy ki tudja, tán én nem tudtam úgy szeretni,
ahogy elvárta volna, és ezzel fájdalmat okoztam neki; utólag már nehéz
összerakni a dolgokat, Giovanna, mert az ember cselekedeteiben
összekeverednek a valós és szimbolikus jelentések, ugye tudod, mit jelent a
szimbolikus fogalma, hadd magyarázzam el, azt jelenti, hogy az
ártatlanságból – akaratunk ellenére – kiütközik a gonosz; meg kell értened,
Giovanna, én nem neked okoztam fájdalmat, hiszen te épp akkor jöttél
világra, hanem Costanzának, mert én lélekben már réges-régen neki adtam
azt a karkötőt.

Egész hazaúton dőlt belőle a szó. A mondandójában még annyi értelem se

volt, mint amennyit utólag összerakva én tulajdonítottam neki. Nem fért a
fejembe, hogy egy hozzá fogható intelligens ember, aki egész életében az
elmélyültséget

kereste, aki képes volt kikezdhetetlen mondatokban beszélni, hogy tudott az

érzelmek hatására ilyen összefüggéstelenné válni. Néhányszor
megpróbáltam közbeszólni. Ilyeneket mondtam: én tökéletesen értelek, apu.
Meg ilyeneket: ez nem az én dolgom, mindez anyura meg rád tartozik.
Vagy: ezt Costanzával beszéld meg, nem akarom hallani. De a végén nem
hallgathattam el az érzéseimet: sajnálom, hogy rosszul vagy, mi sem
vagyunk valami jól anyuval, azt viszont enyhén szólva is nevetségesnek
találom, hogy ezt az egészet azért csináltad, mert olyan nagyon szeretsz
minket.

Eszem ágában nem volt szarkasztikusnak lenni. Ott és akkor az énemnek

egyik része szeretett volna társalogni a gonoszról, amely apránként beeszi
magát a gondolatok közé, lekúszik a gyomorba,

szertefolyik

testben,

miközben

végig

kikezdhetetlennek hisszük magunkat. Apu – szerettem volna a kérdéseimet

nekiszegezni –, hol fogan a gonosz, hogyan lehetne kordában tartani, és a
jóság miért nem győzedelmeskedik felette? Azokban a percekben, hiába
beszélt a szeretetről, egyre inkább azt éreztem, még Vittoriánál is többet tud
a gonoszról, s minthogy ez a gonosz énbennem is meggyökerezett, sőt
egyre nagyobb teret hódított magának, szerettem volna ezt a témát
szakszerűen megvitatni. De lehetetlen volt, csak a szarkazmust hallotta ki a
szavaimból, s válaszképpen – az ő elvitathatatlan igazságára és
szenvedésére hivatkozva – az önigazolástól és vádaskodástól kezdve az
önmegsemmisítő kijelentésekig és önfelmentésig minden érvet csokorba
gyűjtött. A ház elé érve adtam egy puszit közel a szája szögletéhez.
Savanykás szag áradt belőle, felfordult a gyomrom, úgyhogy gyorsan

kipattantam az autóból.

– Na, hogy telt? – anyám kérdésében nyoma sem volt valódi

kíváncsiságnak.

– Jól. Costanza küldött neked egy szelet tortát.

– Edd meg inkább te.

– Nem kívánom.

– Reggelire esetleg?

– Akkor sem fogom.

– Akkor dobd ki.

10.
Kis idő múltán ismét felbukkant az életemben Corrado. A reggeli
becsengetés után az iskolakapuban tülekedtem éppen, amikor arra lettem
figyelmes, hogy valaki a nevemet kiáltozza, s még mielőtt
hátrafordulhattam volna, pontosan tudtam, hogy aznap viszontlátom őt.
Boldogan állapítottam meg, hogy nem kellett csalódnom az előérzetemben,
ugyanakkor azt sem hallgathatom el, hogy az utóbbi időben egyre többször
gondoltam rá, főként az unalmas, tanulással töltött délutáni órákban, amikor
anyám elment hazulról, én pedig magányosan téblábolva vártam, hátha
betoppan, mint legutóbb. Egyetlen percig nem gondoltam, hogy mindennek
köze lenne a szerelemhez, más terveim voltak vele. Attól tartottam, hogy ha
Corrado hosszabb ideig nem ad életjelet magáról, a nagynéném
személyesen jön el a karkötőért, és akkor felesleges volt megírnom azt a
levelet, szembe kell néznem a haragjával, amihez nagyon nem fűlött a
fogam.

De volt itt még más is. A hetek múlásával valami féktelen vágyat éreztem
elhatalmasodni magamban, amely arra sarkallt, hogy elmerüljek a
mocsokban – a lealjasulás rettenthetetlen vágya volt ez, a romlottság
akarásának halálmegvető

rögeszméje –, s olybá tűnt, Corrado nemcsak ráérzett erre a szükségletemre,

de kertelés nélkül hajlandó lett volna kielégíteni. Vagyis addig-addig
fantáziáltam róla, mígnem –

hopplá! – megjelent. A jól ismert komolykodó pimaszsággal üdvözölt, és

arra kért, ne menjek aznap iskolába, amire én azonnal rábólintottam, sőt
még el is cibáltam a bejárattól, nehogy észrevegyenek bennünket a
tanáraim, majd elindultunk a Floridianára, ahol boldogan vezettem körbe a
kedvenc helyeimen.

Hogy megnevettessen, azonnal süketelni kezdett, én azonban

félbeszakítottam, és elővettem a levelet.

– Elvinnéd ezt Vittoriának?

– És a karkötő?

– Azt nem adom! Az az enyém.

– Fel fogja húzni magát és halálra fog szekálni, fogalmad sincs, milyen
fontos neki!

– Neked meg arról, hogy milyen fontos nekem!

– Hú, de gonosz pillantásod van! Nagyon jól áll neked, ha így nézel.
Tetszettél, komolyan.

– Hát ha még tudnád, milyen gonosz a természetem kívül-belül!

– Kívül-belül?

Addigra már letértünk a fasorról, a fák és sövények közt bandukoltunk,

illatoztak a levelek. Hozzám hajolt és

megcsókolt, ám vaskos, érdes nyelvétől, amivel mintha a torkomba akarta

volna letaszigálni az enyémet, hányingerem támadt. Csókolózás közben a
mellemet is fogdosta, olyan otrombán és esetlenül, hogy mindkettő
belesajdult. Előbb a blúzomon át gyömöszölte, aztán benyúlt a melltartóm
kosarába, de csakhamar beleunt. Elengedte a mellemet, s miközben a száját
az enyémre tapasztotta, felhúzta a szoknyámat, és a bugyim varratánál
kezdett vadul paskolni, aztán néhány másodpercig meg is dörzsölgetett
odalenn. Nevetve mondtam, hogy hagyja abba, szerencsére nem kellett
könyörgőre fognom, boldog volt, hogy megspóroltam neki ezt a feladatot.
Ezt követően körülnézett, lehúzta a sliccét, és a nadrágjába dugta a kezem.
Gyorsan felmértem a helyzetet. Ha ő érint meg, azzal nemcsak fájdalmat
fog okozni, de még az életemet is elunom közben, legszívesebben már most
faképnél hagynám, és hazamennék aludni. Úgyhogy inkább én lépek
akcióba, határoztam el magam, ez volt az egyetlen módja, hogy ne kelljen
elszenvednem az érintését. Óvatosan elővettem neki, és a fülébe súgtam:
akarsz egy kis nyalókát? Magát a szót leszámítva, ami természetellenes
nyelvjárásban jött a számra, semmit nem tudtam az egészről. Úgy
képzeltem, hogy jó erősen meg kell szívni, mintha az ember mohón
rácuppanna egy óriási mellbimbóra, esetleg nyaldosni is kell egy kicsit.
Reménykedtem benne, hogy ő majd elirányít, másfelől viszont úgy voltam
vele, hogy bármi jöjjék is, a rücskös nyelvénél rosszabb úgysem lehet.
Elveszettnek éreztem magam: mit keresek én itt, miért akarom én ezt
csinálni? Vágyat iránta egyáltalán nem éreztem, a játékot nem találtam
élvezetesnek, a kíváncsiság kihunyt

belőlem, az a drabális és dermedt nyúlvány pedig borzasztó szagot árasztott

magából. Azt kívántam, bárcsak meglátnának bennünket a fasoron sétálva –
például egy anyuka, aki a gyerekeit hozta ki a levegőre –, és sűrű
gyalázkodásokkal véget vetnének az egésznek. De nem így történt, s mivel
Corrado teljesen megkukult, sőt mintha meg is ütközött volna rajtam, úgy
döntöttem, egy könnyed puszit lehelek rá, éppen csak megérintem az
ajkammal. Szerencsére ez is elég volt. A micsodáját, egy rövid hörgés
kíséretében, visszagyömöszölte gyorsan a gatyájába. Ezt követően sétálni
indultunk a Floridianán, borzasztóan unatkoztam mellette. Corrado addigra
már nem akart mindenáron megnevettetni, ehelyett komoly ábrázattal
törekedett irodalmi olasszal beszélni, holott a nyelvjárás jobban állt neki.
Mielőtt elváltunk volna egymástól, megkérdezte:

– Emlékszel még a barátomra, Rosarióra?

– Az előreálló fogúra?

– Hát, igen, eléggé csúnya szegény, de ettől még nagyon kedves fiú.

– Nem olyan vészes.

– Én mindenesetre jobban nézek ki.

– Na persze.

– Van autója. Elvihetünk egy körre?

– Attól függ.

– Mitől?

– Hogy meg tudtok-e nevettetni.

– Meg fogunk.

– Majd meglátjuk – feleltem.

11.

Néhány nap múlva felhívott Corrado, és beszámolt a nagynéném

reakciójáról. Vittoria meghagyta neki, hogy szóról szóra adja át az üzenetét,
miszerint ha még egyszer megpróbálom őt kioktatni, ahogyan tettem ezt a
levelemben, házhoz jön, és a repedtsarkú anyám szeme láttára fog véresre
pofozni. Épp azért – javasolta Corrado – hozd el neki azt a karkötőt, nagyon
fontos, valami rendezvényen akar villantani vele a parókián.

A nagynéném üzenetén túl elmondta azt is, hogyan fogjuk megszervezni a

találkozót. Ő meg a barátja eljönnek értem autóval, és elfuvaroznak
Pasconéba. Én ott átadom a karkötőt –

mi majd a téren leparkolunk, és megvárunk, de könyörgök, el ne áruld,

hogy a barátom autójával jöttünk érted, emlékszel, a múltkor is hogy
felkúrta magát, mondd azt neki, hogy autóbusszal érkeztél –, utána pedig
jöhet a szórakozás.

Megfelel?

Azokban a napokban különösen zaklatott voltam, betegen kornyadoztam és

köhögtem. Szerettem volna, bár eleve rondának éreztem magam, még ennél
is rondábbnak látszani.

Egy ideje azzal a feltett szándékkal álltam a tükör elé reggelente, hogy a
frizurám és az öltözékem láttán kötözni való bolondnak tartsanak az
osztálytársaim. Azt akartam, hogy kerüljék a társaságomat, ahogyan én is
megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne kelljen elvegyülnöm közöttük.
Mindenki idegesített: a szomszédaink, a gyalogosok, az iskolatársaim, a
tanáraim. Ám mind közül anyám volt a legidegesítőbb. Az agyamra ment
azzal, ahogy egyik cigarettát a másik után szívta,

ahogy beverte a maga kis ginadagját lefekvés előtt, ahogy minden

apróságért hosszan sopánkodott, ahogy aggodalommal vegyes
felháborodással nyugtázta, ha bejelentettem, hogy szükségem van egy
könyvre vagy füzetre. Azt pedig, hogy apám minden egyes szavát és
cselekedetét egyre nagyobb ájtatossággal emlegette, mintha legalábbis nem
a legjobb barátnőjével – a kebelbarátjának feleségével! – csalta volna
legalább másfél évtizeden át, végképp nem bírta bevenni a gyomrom.
Röviden szólva: menthetetlen volt. Újabban meg sem próbáltam közönyt
színlelni, ehelyett félig nápolyiul – ezt szándékosan csináltam – a képébe
üvöltöttem, hogy hagyja már abba, nem az ő dolga, menjen moziba vagy
táncolni, nem a te férjed, tekintsd halottnak, beköltözött Costanza házába,
hát nem fordul fel a gyomrod önmagadtól, hogy róla beszélsz folyton és
csak vele törődsz? Az orra alá akartam dörgölni, hogy megvetem őt, azt
akartam, hogy tudja: nem vagyok és nem is leszek hozzá hasonló. Egyik
alkalommal, amikor apám odatelefonált, ő pedig felvette, és
meghunyászkodva, akár egy szolga, nagyjából ilyesmiket mondott: ne
törődj ezzel, majd én megoldom, felment a cukrom, és a szavait
ismételgetve jó hangosan deklamálni kezdtem, majd egy rakás trágársággal
is megtűzdeltem,

amiket

rossz

kiejtéssel,

nyelvjárásban

üvöltöttem rá. Erre, mintha a mocskos számtól a volt férjét akarná

megkímélni, lecsapta gyorsan a telefont, rám meredt néhány pillanatra,
majd visszavonult a dolgozószobájába, nyilván azért, hogy kibőgje magát.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elég volt, mondtam magamban, és
eldöntöttem, hogy elfogadom Corrado meghívását. Jobb a nagynénémmel

szembenézni és leszopni ezt a két szerencsétlent, mint belerohadni ebbe a

nyomorult életbe a San Giacomo dei Caprin.

Anyámnak azt hazudtam, hogy kirándulni megyek az osztálytársaimmal

Casertába. Kifestettem magam, felvettem a legrövidebb szoknyámat, hozzá
egy szűk, mélyen kivágott blúzt választottam, a karkötőt – arra az esetre, ha
a nagynéném erőnek erejével akarná elszedni tőlem – besüllyesztettem a
táskámba, és pontban kilenckor, amikorra Corradóval megbeszéltük,
lerohantam a ház elé. Legnagyobb ámulatomra egy sárga, fene tudja,
milyen márkájú autóban várt rám – apám nem lelkesedett a gépkocsikért,
így ebben a témában én is járatlan voltam –, első látásra luxusautónak
tetszett, én pedig arra gondoltam, ha Angela és Ida még mindig a barátom
lenne, most prímán elfuvaroztatnám magam hozzájuk, hogy hencegjek egy
kicsit. Rosario a volán mögött ült, a hátsó ülésen Corrado feszített, s mivel
az autó kabrió volt, mindketten hanyagul sütkéreztek a szabad ég alatt.

Corrado, amint feltűntem a kapuban, hajbókolással köszöntött, ám amikor

beültem volna Rosario mellé, elkomorult, és eltökélt hangon így szólt:

– Nem, szépségem! Neked mellettem a helyed.

Ez rosszul esett. Szerettem volna a sofőr melletti helyen kocsikázni, aki

sötétkék, aranygombos dzsekit viselt, alatta azúrkék inget piros
nyakkendővel, a haját pedig hátrafésülte, amitől a profilja – habár a lófogait
is jobban hangsúlyozta – egy erős és veszélyes férfi benyomását keltette.
Úgyhogy megmakacsoltam magam, és egy engesztelő mosoly kíséretében
azt feleltem:

– Köszönöm, én inkább ide ülnék.

Corrado azonban váratlan gonoszsággal újra lecsapott:

– Mi van, Giannì, megsüketültél? Azt mondtam, ülj ide!

Ez a hangnem újdonság volt számomra, el is bátortalanodtam, de nem

hagyhattam annyiban:

– Majd szóval tartom Rosariót. Végtére is nem a sofőröd.

– Hogy jön ide a sofőr? Hozzám tartozol, tehát mellettem a helyed.

– Nem tartozom én senkihez, Corrà! Különben is az autó a Rosarióé,

úgyhogy oda ülök, ahová ő mondja.
Rosario nem válaszolt, felém fordította a vigyorgásba fagyott gyermekarcát,
néhány pillanatra belefeledkezett a mellembe, majd a jobbjával
megpaskolta a mellette levő ülést. Beültem, becsuktam a kocsiajtót, ő pedig
gázt adott, s miután annak rendje és módja szerint megtúráztatta a motort és
megcsikorgatta a gumikat, elindultunk. Ó, egek, hát ezt is megértem: lobog
a hajam a langyos szélben, a vasárnapi napsütés az arcomat cirógatja, végre
lazíthatok. És micsoda remek sofőr volt Rosario! Ide-oda cikáztunk a
forgalomban, ő

pedig, akár egy autóversenyző, fesztelenül uralta a futamot. El is lazultam

teljesen.

– Tied ez az autó?

– Igen.

– Gazdag vagy?

– Igen.

– És elmegyünk utána a Vergilius Parkba?

– Oda megyünk, ahová akarod.

Erre Corrado előrehajolt, és megszorította a vállamat:

– De azt csinálod, amit én mondok!

Rosario ránézett a visszapillantó tükörben:

– Vegyél már vissza, Currà! Giannina majd azt csinálja, ami jólesik.

– Miért nem inkább te veszel vissza? Én hoztam őt ide.

– És akkor mi van? – léptem közbe, lefejtve a vállamról a kezét.

– Fogd be, ez Rosarióra és rám tartozik!

Miután közöltem vele, hogy akkor és annyit beszélek, amikor és amennyit
jónak találok, egész úton Rosarióval foglalkoztam.

Mint kiderült, nagyon büszke volt a kocsijára, én pedig megdicsértem,

mondván, még az apámnál is jobban vezet.

Élveztem, hogy a dicséretemre hencegéssel válaszolt, szerettem volna minél

többet megtanulni mindarról, amit a motorokról tudott, és a végén még azt
is megkérdeztem, hogy megtanít-e majd vezetni. Kihasználva, hogy jobbját
a sebváltó gombján pihentette, a kézfejére tettem a kezem, és azt mondtam:
hadd segítsek váltani. Ez elég is volt, hogy összenevessünk, én a saját
sziporkáimon szórakoztam, ő pedig az arcbeállításából adódóan vigyorgott
vissza rám. Máskülönben lerítt róla, hogy teljesen odavan az érintésemtől.
Egek, hogy lehetnek ilyen idióták a férfiak, gondoltam. Ezt a két
díszpéldányt például annyira elvakítja, ha hozzájuk érek vagy eltűröm
magamon az érintésüket, hogy észre sem veszik a viszolygásomat. Hátul
Corrado kornyadozott összeomolva, amiért elutasítottam a felkínált helyet,
tőlem balra pedig Rosario domborított üdvözülten attól, hogy a kezem az
övéhez ért. Vagyis ez azt jelenti, hogy kellő körültekintéssel mindnyájan
idomíthatók? És

a csupasz combokon vagy fedetlen kebleken kívül nem is kell hozzá egyéb?
Egyetlen érintés, és a lábaim előtt hevernek?

Vajon anyám is így szedte fel apámat fiatalkorában? S ugyanígy ragadta el

tőle Costanza? És Vittoria is ugyanezt tette, amikor elszerette Margheritától
az ő Enzójukat? Amikor szerencsétlen Corrado ismét előrehajolt, és
megérintette a nyakam, majd lejjebb csúszott, és a blúzom bordűrjét
kitapintva megállapodott a mellemen, nem szóltam rá, de néhány
másodpercig erősen szorítottam Rosario kezét. Tessék, pedig rólam még az
se mondható el, hogy szép vagyok, gondoltam elképedve, miközben a
fehérre csíkozott kék ég alatt az autó együtt röpült az idővel – a
simogatások, röhincsélések és obszcén utalgatások egy másik idősíkban
zajlottak –, majd feltünedeztek lassan az első, szögesdróttal szegélyezett
tufafalak, a lepusztult hodályok, az alacsony, égszínkék kalyibák, majd
elénk tárult Pascone.
Belesajdult a gyomrom, s a befolyásosságom érzete odébb szállt: néhány
percen belül találkozom a nagynénémmel és szembe kell néznem vele.

Corrado, elsősorban a saját feljebbvalóságát erősítendő, magabiztos hangon

szólalt meg:

– Itt kiteszünk.

– Rendben.

– A téren leszünk, ne húzd az időt. És ne feledd, tömegközlekedéssel jöttél.

– Melyikkel?

– Busszal, siklóval vagy metróval, tök mindegy. Csak el ne mondd, hogy mi

hoztunk el.

– Rendben.

– Melegen ajánlom, hogy csipkedd magad.

Bólintottam, és kiszálltam a kocsiból.

12.
A Vittoria házáig vezető rövidke útszakaszt heves szívdobogással tettem
meg, és ez az érzés akkor sem hagyott alább, amikor becsöngettem, ő pedig
ajtót nyitott. Eleinte teljesen értetlenül álltam ott. Egy kurta, ám annál
tömörebb beszéddel készültem, amelyben a karkötő körüli érzelmekre
összpontosítva roppant határozottan amellett érvelek, hogy az ékszer immár
visszavonhatatlanul az enyém. De arra sem hagyott

időt,

hogy

belekezdjek.

Amint

meglátott,

megrohamozott egy hosszú monológgal, amiben agresszió, fájdalom és

pátosz váltogatták egymást, és ezzel végképp összezavart. Minél tovább
beszélt, annál világosabbá vált számomra, hogy a karkötő visszakövetelése
csak ürügyként szolgált. Vittoria megszeretett engem, azt hitte, viszonzom
az érzést, most pedig azért rendelt oda magához, hogy a fejemre olvassa,
mekkora csalódást okoztam neki.

Abban reménykedtem – mondta sipítozva a nyelvjárásnak egy olyan

változatában, amelyet minden közelmúltbéli nyelvtanulási erőfeszítésem
ellenére is nehezen értettem –, hogy az én oldalamon állsz, és ha meglátod,
mekkora szarcsimbók az anyád meg az apád, rájössz arra is, hogy én ki
vagyok hozzájuk képest, és miféle életre kényszerültem az apád miatt. De
te, semmi, hiába vártalak vasárnaponként. Elég lett

volna egy nyamvadt telefonhívás, de te, semmi, az égadta világon semmit

nem fogtál fel az egészből, sőt meg voltál győződve róla, hogy én
borítottam a szart a családodra, és a végén képes voltál – eszem megáll! –
levelet írni nekem, a képembe dörgölve, hogy milyen tanulatlan vagyok
hozzád képest és milyen helytelenül írok. Te meg az apád egy bogrács alatt
tüzeltek, azaz dehogy, te még nála is nagyobb szarcsimbók vagy, mert
eljátszottad itt a szívek harcát, aztán lepattintottál.

Úgyhogy add vissza azt a karkötőt, amit az én megboldogult anyám viselt

egykor, mert nem érdemled meg. Nagyot tévedtem veled kapcsolatban, te
meg én nem vagyunk egy vérből valók.

Röviden szólva: nagyon úgy festett, hogy ha én ebben a végeláthatatlan

családi vitában a jó oldalra állok, ha őt tekintem egyetlen támaszomnak és
tanítómesteremnek, ha a parókiát, Margheritát és a gyerekeit valamiféle
állandó vasárnapi menedéknek tartom, akkor ez az egész karkötős felhajtás
tárgytalan. Miközben kiabált, a szemében vadság és fájdalom tükröződött, a
szájában fehér nyál tajtékzott, ami időről időre kipettyezte az ajkát. Egész
egyszerűen a vallomásomra volt kíváncsi, ki akarta sajtolni belőlem, hogy
szeretem őt, hogy hálás vagyok, amiért rámutatott apám középszerűségére,
s hogy ezen prózai oknál fogva életem végéig kitartok mellette, támasza
leszek öregkorára, és így tovább. Én pedig azon frissiben úgy döntöttem,
hogy pontosan ezt fogom mondani.

Némi csűrés-csavarást követően attól sem riadtam vissza, hogy a szüleimet

– naná, hogy miattuk nem tudtam telefonálni –

ócsároljam, majd hozzátettem, hogy a levél semmiben nem tér el a

valóságtól, számomra ugyanis épp annak emlékét őrzi, hogy

kimenekített a válságból, támogatott és utat mutatott. El-elcsukló hangon

szónokoltam, és magam is meglepődtem, milyen szívhez szólóan tudok
beszélni, milyen kitűnő érzékkel válogatom össze a hatásvadász szavakat,
de leginkább az döbbentett meg, hogy már nem hasonszőrűnek, hanem nála
is elvetemültebbnek láttam magam.

Vittoria lassan megnyugodott, én pedig felszusszantam.

Abban a reményben, hogy a karkötőügyet elfeledte, már csak a

búcsúzkodáshoz alkalmas pillanatot kellett megtalálni, és visszarohanni a
két fiúhoz.
A karkötőt valóban nem hozta többé szóba, ahhoz viszont ragaszkodott,
hogy elkísérjem őt a parókiára, ahol Roberto tart előadást. Szép kis
kalamajka, gondoltam, innen ugyan nem szabadulok. Mindeközben agyba-
főbe dicsérte Tonino barátját, aki, azok után, hogy eljegyezte Giulianát,
immár az ő kis benjáminja volt. El nem hiszed, milyen egy derék jó fiú –

mondta –, milyen bölcs és megfontolt, aztán ha őt meghallgattuk,

átmegyünk mindannyian Margheritához, ott ebédelünk. Elővettem a
legbűbájosabb hangomat, és kimentettem magam, azt mondtam, sajnos nem
tudok maradni, időben haza kell érnem, és közben meg is öleltem, mintha
valóban szeretném – vagy ki tudja, lehet, hogy tényleg szerettem, csak már
nem tudtam eligazodni az érzéseimen.

– Mennem kell – motyogtam. – Vár rám otthon anyám, de hamarosan újra

eljövök.

– Jól van – adta meg magát. – Hadd kísérjelek el.

– Ó, ne! Erre igazán semmi szükség!

– Elmegyek veled a buszmegállóig.

– Tudom, hol a buszmegálló, köszönöm.

Nem volt mit tenni, mindenáron velem akart tartani.

Lövésem nem volt, hogy merre lehet a buszmegálló, én mindenesetre

bíztam benne, hogy jó messzire esik attól a tértől, ahol Corrado és Rosario
várakozik. De egyre inkább úgy festett, hogy épp abba az irányba
bandukolunk, úgyhogy időről időre riadtan elismételtem: rendben,
köszönöm, innen már egyedül is boldogulok. A nagynénémet azonban nem
lehetett levakarni, sőt minél eltökéltebben jeleztem, hogy olajra lépnék,
annál jobban lerítt az ábrázatáról, hogy nagyon bűzlik neki valami.

Végül befordultunk egy sarkon, s a félelmeimet beigazolva a

buszmegállóval egyetemben az a terecske is elénk tárult, ahol a kabrióban
Rosario és Corrado sütkérezett.
Az élénksárga kasztni szikrázott a verőfényben, Vittoria egyből kiszúrta.

– Corradóval meg avval a szarcsimbókkal gyüttél?

– Nem.

– Esküdj meg!

– Esküszöm.

Egy váratlan ütéssel eltaszított magától, sajgott a mellemen a tenyere helye,

és nyelvjárásban káromkodva meglódult az autó felé. Rosario azonban
észrevette, éktelen gumicsikorgással kifarolt a parkolóból, Vittoria pedig
üldözőbe vette őket. Az első

pár méteren még vadul üvöltözött utánuk, aztán megállt, levette az egyik
cipőjét, és utánuk hajította. Az autó csakhamar elködlött előlünk, a
nagynéném pedig kétrét görnyedve zihált a járda peremén.

– Rohadt kis hazudós vagy! – mondta fújtatva, miután

visszahúzta a cipőjét és odabicegett hozzám.

– Esküszöm, hogy nem hazudtam.

– Akkor hívjuk fel az anyádat, hadd váljék el a szar a májtól.

– Jaj, csak azt ne! Esküszöm, nem ezekkel jöttem, de anyámat hagyjuk ki
ebből.

Beadtam neki, hogy anyámnak, miután hallani se akart erről a találkozásról,

én viszont mindenáron látni szerettem volna, azt hazudtam, hogy kirándulni
megyek az osztálytársaimmal Casertába. És sikerült meggyőznöm: a puszta
ténytől, hogy a találkozásunk miatt átvertem anyámat, teljesen megenyhült.

– És egész napos ez kirándulás?

– Délutánra kell hazaérnem.

Még mindig elképedve nézett rám: tekintetével szabályosan megmotozta a
tekintetemet.

– Akkor gyere velem, és hallgasd meg Robertót, utána majd hazamész.

– Attól tartok, hogy elhúzódik, és elkések otthonról.

– Te inkább attól tartsál, hogy ronggyá pofozlak, ha rájövök, hogy átvertél,

és azzal a két szarcsimbókkal akartad tölteni a napot.

Elindultunk. Kedvetlenül, lesújtva ballagtam mellette, és közben

imádkoztam: Istenem, nekem semmi kedvem elmenni a parókiára, add,
hogy Corrado és Rosario itt várjon valamelyik sarkon, szabadíts meg engem
a nagynénémtől, hiszen a templomban megöl az unalom. Az út mentén
felsejlő látvány immár ismerősen derengett számomra: elhagyatott utcák,
dudvatengerek és törmelékhegyek, telefirkált falak és düledező

kalyibák. Vittoria mindvégig a vállamon pihentette a karját, és

időnként magához szorított. Elsősorban Giulianáról áradozott –

Corrado miatt sokat aggódott, a húgát és Toninót viszont nagyra becsülte –,

azt mondta, az utóbbi időben feltűnően megfontolttá vált. A szerelmet –
jelentette ki tőle merőben idegen hangon, amitől nemcsak összezavarodtam,
de fel is háborodtam –

leginkább egy tavaszi napsugárhoz tudnám hasonlítani, amely átmelengeti a

lelkedet. Kiábrándító volt ezt hallani. Tán ugyanolyan árgus szemekkel
kellett volna Vittoriát is figyelnem, ahogyan éppenséggel az ő utasításainak
engedelmeskedve a szüleim után kémkedtem, és akkor – meglehet –
felfedeztem volna, hogy a durvaság mögött, ami úgy lenyűgözött,
voltaképpen egy rebbenékeny, befolyásolható asszonyka rejtezik, aki csak a
felszínen tűnik megkérgesedettnek, igazából nagyon is báránylelkű és
gyámoltalan. Ám ha ez így van, ha Vittoria lénye csakugyan ennyi –
gondoltam keserűen –, akkor valóban elmondható róla, hogy csúnya: a
banalitás csúnyasága jellemzi őt.
És közben minden egyes motorbúgásra összerezzentem, abban a
reményben, hogy arra kocsikázik Rosario meg Corrado, és kiszabadítanak a
nagynéném karmaiból, de rettegtem is a sipítozástól meg a gyalázkodástól,
amivel Vittoria majd nekem esik. A templomba érve meglepve
tapasztaltam, hogy egymás hegyén-hátán tolonganak az emberek. Amikor
beléptünk, egyenest a szenteltvíztartó felé vettem az irányt, belemártottam
az ujjam és keresztet vetettem, hogy megelőzzem a nagynéném
megjegyzéseit. A templomban leheletszag és virágillat keveredett
egymással, az illedelmes sustorgást olykor megszakította a kisgyermekek
zsibongása, de őket is azonnal

lepisszegték a szüleik. A főhajó mélyében egy asztal állott, mögötte

Giacomo atya alakját véltem felfedezni, amint az asztalra borulva, teljes
pátosszal valami döntő bizonyítékról szaval. Jöttünkre mintha felderült
volna az arca, alig láthatóan felénk biccentett, a szavalást azonban nem
szakította félbe. Ha rajtam múlik, azonnal leülök az utolsó padsorok
valamelyikébe, ahol meglehetősen sok foghíjas rész tátongott, Vittoria
azonban megragadta a karom, és végighurcolt a hajó jobb oldalán. Végül az

első

fertályban

huppantunk

le

Margherita

tőszomszédságában, aki fenntartott pár helyet maga mellett, s aki annyira

belelkesült a jelenlétemtől, hogy örömpír terült el az ábrázatán.
Elfészkeltem magam közte és Vittoria közt, egyikük kövér volt, süppedős
bársony a bőre, a másik sovány és kérges. Giacomo atya elhallgatott, amitől
felerősödött a hívek sustorgása, én pedig gyorsan körülnéztem: a legelső
sorban Giuliana feszített, tőle jobbra felismertem Toninót a kisportolt
hátáról és széles válláról. Aztán a pap azt mondta: gyere már, Roberto, ne
kéresd magad, ülj ide mellém, és a tömegre, mintha minden jelenlévő
lélegzete fennakadt volna, döbbenetes csend borult.
De könnyen lehet, hogy nem is így történt; hogy én magam voltam az, aki,
midőn megláttam kiemelkedni a tömegből egy magas, kissé görnyedt, ám
roppant légies fiatalember alakját, kikapcsoltam a külvilág zaját. Az volt az
érzésem, hogy egy, a kupolából aláereszkedő leheletvékony aranyláncon
himbálózik, s a cipője orra épp csak súrolja a templom kövét. Amikor kiért
az asztalhoz, és a tömeg felé fordult, hatalmas, azúrkék tekintet pásztázott
végig az egybegyűlteken, és sovány, csontos,

diszharmonikus arcát rakoncátlan tincsek, valamint már-már kékben játszó,

sűrű, fekete szakáll koszorúzták.

Ekkortájt nagyjából tizenöt éves lehettem, és még soha, egyetlenegy fiút

sem tartottam vonzónak, legkevésbé Corradót vagy Rosariót. Ám mihelyst
megpillantottam Robertót – még mielőtt a száját szóra nyitva elindíthatta
volna bennem az érzelmek kavalkádját –, hatalmas fájdalmat éreztem a
mellkasomban, és pontosan tudtam, hogy attól a pillanattól kezdve örökre
megváltozik az életem, tudtam, hogy őt akarom minden porcikámmal, hogy
feltétlenül és mindenáron meg kell szereznem, és még így, hitetlen létemre
is szüntelenül imádkozni fogok Istenhez, mert ha ez a reményem, ez az
álmom, ez az imádság szertefoszlik, én menten szörnyethalok.

1.

Giacomo atya egész idő alatt a nyomorúságos asztal mögött ücsörögve

bámulta Robertót, testtartása – arcát két tenyere közé fogta – összpontosított
figyelemről árulkodott. Roberto viszont, háta mögött az oltárral és egy
hatalmas feszülettel, amelynek mélysötét keresztjéből átütő erővel világlott
elő egy sárga Krisztus, állva beszélt, a hangja nyers volt, mindazonáltal
megkapó. A szavaira nem nagyon emlékszem, talán mert egy számomra
ismeretlen kultúra belterjes buborékából beszélt, vagy ki tudja, lehet, hogy a
feltörő érzelmeim szorították háttérbe az értelmemet. A fejemben a mai
napig számos, neki tulajdonított mondat zakatol, ám ezeket időben
elhelyezni vagy felidézni nemigen tudom: az ott elhangzott szavak
összekeverednek és egybemosódnak mindazokkal, amelyeket később
hallottam tőle. Most mégis arra hajlok, hogy a legtöbbjüket valószínűleg
azon a bizonyos vasárnapon mondhatta. Néha azzal győzködöm magam,
hogy aznap délelőtt, ott, a templomban a jó és a rossz gyümölcsös
példázatát említette, mondván, a jó gyümölcsfa jó és bőséges termést hoz, a
rossz viszont, termény hiányában, tüzelőként végzi. Máskor meg, és ez a
gyakoribb, úgy emlékszem, arról beszélt, hogy mielőtt belefognánk egy
vállalkozásba, életbevágóan fontos pontosan felbecsülni az erőforrásainkat,
hiszen elhibázott dolog tornyot emelni, amikor nem tudjuk, van-e elég
fedezetünk ahhoz, hogy kifizessük az utolsó követ.

De olyasmi is rémlik, hogy az életünk kizárólag akkor nem bizonyul

elvesztegetett időnek, ha áldozatot hozunk másokért, éppen ezért bátornak
kell lennünk. Meg olyasmi, hogy a jóság, irgalmasság, igazságosság és
hűség abban mutatkozik meg, hogy nem kendőzi el a megszokások mögött
rejtőző

igazságtalanságot, keményszívűséget és hitszegést. Egy szó, mint száz:

annyi idő eltelt azóta, hogy fogalmam sincs, miket beszélt. Akkor és ott a
teljes beszédet, az első szótól az utolsóig varázslatos hangáradásként
érzékeltem, ami a gyönyörű

szájából, a torkából hömpölygött elő. Úgy bámultam a kiálló

ádámcsutkáját, mintha mögötte az evolúció első hímnemű

teremtményének lélegzete vibrálna, nem pedig a földet benépesítő sok

millió férfi egyikének gégéje rezegtetné a levegőt. És milyen gyönyörű,
egyszersmind ijesztő volt az olajos bőréből kivilágló világoskék szeme, a
hosszú ujjai, a fénylő ajka!

Az egyik szót, erre határozottan emlékszem, sűrűn beleszőtte a

mondandójába, és igazgyöngyként morzsolgatta. A „bűnbánat”

volt az, amit valahogy természetellenesen vett a szájára, még a hangja és az

arca is beletorzult a kiejtésébe. Azt mondta, meg kell szabadítani a hozzá
tapadt hamis zöngéktől, úgy kell használnunk, akár a tűt, amivel
összefűzhetjük darabokra hullott életünk foszlányait. Vagy mint a kést,
amellyel önmagunkat, a lelkiismeretünket védjük a rossz álmoktól.
2.
Amikor Roberto befejezte a beszédet, a nagynéném odavonszolt
Giulianához. Elképesztett, milyen változáson ment keresztül, a

lényét most a gyermeki ártatlanság szépsége lengte körül. Nem sminkeli

magát, szúrtam ki azonnal, és elszégyelltem magam a miniszoknyámért, a
megcsimbókosodott szempillámért, a rúzsomért, a mély dekoltázsomért.
Hogy én mennyire kilógok a sorból, állapítottam meg magamban, miközben
Giuliana hozzám hajolt, és a fülembe súgta: annyira örülök neked, hogy
tetszett a beszéd? Zavaromban elhebegtem egy-két bókot, a vőlegényét
pedig leplezetlen rajongással dicsértem. Mutassuk be őket egymásnak,
indítványozta a nagynéném, mire Giuliana odakísért Robertóhoz.

– Az unokahúgom! – mondta Vittoria olyan büszkeséggel a hangjában, ami

csak fokozta a zavaromat. – Nagyon-nagyon okos lány.

– Nem vagyok okos! – feleltem szinte kiabálva, és egy érintésben

reménykedve nyújtottam a kezem.

Erre Roberto anélkül, hogy a kézfogásomat viszonozta volna, a tenyerébe

vette a kezem, és kedvesen annyit mondott, nagyon örvend, miközben a
nagynéném, mintha ott se lennék, legorombított: szerénykedik itt a szentem,
nem úgy, mint a fivérem, aki az egekben hordja az orrát. Roberto az
iskoláról kérdezősködött, kíváncsi volt, mit tanulok, miket olvasok. Ezek a
kérdések – néhány másodperc elég volt, hogy meggyőzzem magam róla –
legfeljebb udvariassági formulának számítottak, és ettől teljesen lefagytam.
Dadogtam valamit a tananyag unalmasságáról, meg arról a nehéz,
végeérhetetlen könyvről, amit hónapok óta nem tudok befejezni, és ami az
eltűnt idő

felkutatásáról szólt. Giuliana hirtelen félbeszakított: menned kéne, várnak

rád, ő azonban tekintetét az enyémbe fűzve azon

álmélkodott,
milyen

gyönyörű,

bonyolult

szöveggel

foglalkozom, majd a menyasszonyához fordult: mondtad, hogy belevaló

leányzó, de azt nem említetted, milyen rendkívüli! A nagynéném erre
kihúzta magát, s miközben a köröttünk csoportosuló hívek egy része a pap
felé biccentgetett nevetve, elismételte még néhányszor, hogy ő az én
unokahúgom.

Szerettem volna hozzátenni pár szót az előbbiekhez, kivíva ezzel Roberto

elismerését, de a fejem üresen kongott, semmi érdemleges nem jutott
eszembe. Másrészt viszont, mielőtt bármit is mondhattam volna, rajongói
elsodorták tőlünk, épphogy elköszönt, már be is szippantotta a Giacomo
atyát közrefogó zsúfolt tömeg.

Ahhoz sem volt bátorságom, hogy a tekintetemmel kövessem, ott maradtam

Giuliana mellett, aki sugárzott a boldogságtól, és dagasztotta mellét a
büszkeség. Eszembe jutott az apja bekeretezett fotója Margherita
konyhájában, majd az örökmécses lángja, amely a fotó üvegén ficánkolva
különös fényt kölcsönzött a szembogarának, és zavarodottan azt
latolgattam, vajon mi minden formálja egy ember arcát, hogy lehet, hogy ez
a lány ennyire szép, miközben az apjára hasonlít.

Éreztem, ahogy elpöffeszkedik bennem az irigység, irigyeltem a bézs

ruhácskában kirajzolódó ápolt testét, jókedvű erőt sugárzó, üde arcát. Ez az
erő, amikor megismertem, harsány, felívelő

hanghordozásban és heves gesztusokban nyilvánult meg, most viszont az

egész lénye annyira összeszedett volt, mintha a szerelem súlyából és a
szeretni tudásból fakadó büszkesége láthatatlan szálakkal dolgozta volna el
a túlpezsgés feleslegeit.

Tört olaszsággal próbált kedveskedni: tudom, min mentél

keresztül, borzasztóan sajnálom és megértelek. Majd a kezemet a két
tenyerébe fogta, akárcsak a vőlegénye nem sokkal korábban. Ez a gesztus
csöppet sem dühített fel, ellenkezőleg, őszintén beszámoltam anyám
gyötrelmeiről, miközben az énem éberebbik része Robertót követte abban a
reményben, hogy találkozik a tekintetünk. Ő azonban felénk se nézett, és
kisvártatva rá kellett döbbennem, hogy a nyájas érdeklődés, amivel az
imént engem is levett a lábamról, mindenkinek dukál. Végtelen nyugalmat
árasztott, s miközben ráérősen beszélgetett az éppen sorra kerülővel, a
bámészkodókat is szemmel tartotta, így mindazok, akik azért sereglettek
köréje, hogy szót váltsanak vele, hogy megmerítkezzenek együttérző

mosolyában és megcsodálják a diszharmóniából táplálkozó szépségét,

apránként a szomszédjaikkal is beszédbe elegyedtek.

Ha odamennék, gondoltam, engem is biztosan bevonna a társalgásba, és

szóhoz jutnék. Igen ám, de akkor részletesen ki kellene fejtenem a
mondandómat, ő pedig hamar rájönne, hogy sem ügyes nem vagyok, sem
pedig a számára fontos témákhoz nem konyítok. Elbátortalanodtam. Csak
megaláznám magam, ha odamennék hozzá és belekotyognék a
beszélgetésbe, milyen tudatlan egy leányzó, gondolná magában, vagy tán ki
is mondaná. S miközben Giuliana még mindig a fülembe duruzsolt,
váratlanul bejelentettem, hogy mennem kell. Próbált marasztalni ebédre:
Roberto is eljön hozzánk, győzködött. De addigra inamba szállt minden
bátorságom, szó szerint el akartam menekülni. Úgyhogy a lépteimet
megszaporázva kiviharzottam a templomból.

A templom előtti térre érve megrészegültem a friss levegőtől.

Úgy néztem körül, mintha a mozi sötétjéből szabadultam volna egy ütős,
mélyreható film után. Fogalmam sem volt, hogy juthatnék haza, ám az
igazat megvallva nem is nagyon érdekelt.

Ha rajtam múlik, én bizony ott maradtam volna: étlen-szomjan, az árkádsor

alatt éjszakázva átadtam volna magam a halálnak, miközben végig
Robertóra gondolok. Ott, abban a pillanatban minden érzés és vágy
elsikkadt, rajta kívül az égadta világon semmi nem érdekelt.
De kisvártatva valaki a nevemet szólongatta, Vittoria volt az, utolért.
Rámenősen próbált a kegyeimbe férkőzni, ám amint rájött, hogy haza kell
mennem, visszább vett, és elmagyarázta a San Giacomo dei Caprira vezető
utat: felülsz a metróra, az elvisz a piazza Amedeóig, ott átszállsz a siklóra,
elmész a piazza Vanvitelliig, onnan már magad is boldogulsz. A kábulatom
láttán azonban – mi az, mi nem világos? – felajánlotta, hogy hazavisz

Cinquecentóján.

Ajánlatát

udvariasan

visszautasítottam, mire egy addig sose hallott érzelgős nyelvjárásban

kezdett gügyögni, hol a hajamat simogatva, hol a karomat szorongatva, hol
pedig nyálas puszikat cuppantgatva az arcomra, amitől meggyőződéssé
erősödött korábbi felvetésem, miszerint távolról sem egy bosszúszomjas
Gorgóval van dolgom, sokkal inkább egy szeretetéhes, magányos
asszonnyal, akit – miután jó benyomást tettem Robertóra –

elkapott a szeretetroham. Ügyes vagy, mondta, ezt és ezt tanulom, azt és azt
olvasom, mi tagadás: ügyes, ügyes, ügyes.

Bűntudatom támadt, apám helyett is, akit bizonyára szintén furdalt a

lelkiismerete, s mivel szerettem volna legalább a magam nevében
kárpótolni, benyúltam a zsebembe, ahová a

karkötőt gyömöszöltem, és átnyújtottam neki.

– Nem akartam visszaadni – mondtam. – Biztos voltam benne, hogy engem

illet. De tévedtem. Ez a karkötő senki másnál, csakis tenálad van jó helyen.

A gesztusom váratlanul érte, nyilvánvaló bosszússággal meredt a karkötőre,

akárha kígyó volna vagy valami rossz ómen.

– Nem. Ezt egyszer már neked adtam – felelte. – Nekem bőven elég, hogy
szeretsz.
– Fogadd el!

Végül kénytelen-kelletlen elfogadta, de nem tette fel.

Becsúsztatta a táskájába, és megvárta velem a buszt a megállóban, közben

nevetgélve, dudorászva ölelgetett. Úgy szálltam fel, mintha minden egyes
lépésem az utolsó volna, és odafenn, az utastérben újjászülethetnék egy
másik történetben, mintha várna rám egy másik létezés.

Alig pár perce ringatózhattam egy ablak melletti helyen kucorogva a busz
ritmusára, amikor harsány tülkölés ütötte meg a fülem. Kinéztem, a belső
sávon Rosario sportkocsija robogott szorosan mellettünk. Corrado magából
kikelve kiabált: pattanj le, Giannì, gyere velünk. Te jó ég, ezek mostanáig
vártak rám valami eldugott helyen, gondoltam, miközben végig arról
fantáziáltak, hogy nemsokára minden vágyukat kielégítem.

Szánakozva meredtem rájuk, üdítően jelentéktelennek tűntek, ahogy lobogó

ingben, mint két gumibábu, ott dagadoztak a szélben a kabrió ülésén.
Rosario óvatosan, a volán mögül intett, Corrado azonban próbálta
túlharsogni a forgalom zaját, a szemét pedig parancsolón forgatta, mintha
engedelmességre

kötelezhetne: bevárunk a következő megállóban, pattanj le, jól fogunk

szórakozni. De én csak ültem ott rezzenéstelen arccal, elmélázva
vigyorogtam magam elé, Rosario pedig, hogy a szándékaim felől
megbizonyosodjon, egy pillanatra rám szegezte a tekintetét. Megráztam a
fejem, és némán, mintegy önmagamnak azt suttogtam: nem tehetem, már
nem.

A kabrió felgyorsult, és pillanatokon belül maga mögött hagyta az

autóbuszt.
3.
Anyám meglepődve fogadta, hogy a casertai kirándulás ilyen rövidre
sikerült. Mi ütött beléd, hogy máris hazajöttél, kérdezte fanyalogva, csak
nem történt valami baj, összevesztél valakivel?

Szokásomhoz híven játszhattam volna a siketet, majd a szobámba vonulva

feltekerhettem volna a zenét a maximumra, esetleg belevethettem volna
magam az eltűnt időbe vagy valami más olvasnivalóba, de nem így történt.
Kertelés nélkül bevallottam, hogy Vittoriánál voltam, nem pedig
Casertában, s amikor láttam, hogy a csalódottságtól sárgásfakó lesz az arca,
olyasmit csináltam, amire évek óta nem éreztem késztetést: a térdére ültem,
karomat a nyaka köré fontam, és leheletkönnyű

puszit adtam egyik, majd másik szemére. Nem fogadta jól.

Morogni kezdett, hogy nagy vagyok már, nyomom a térdét, s miközben az

aszott karjával a derekamat fogta, jól leteremtett, amiért hazudtam, majd az
öltözékemen meg az ordenáré sminkemen is háborgott egy sort. Aztán
váratlanul rákérdezett Vittoriára.

– Rád ijesztett valamivel?

– Nem.

– Pedig idegesnek tűnsz.

– Jól vagyok.

– De hisz jéghideg a kezed és csurom víz a hátad az izzadságtól. Biztos,

hogy semmi nem történt?

– Egészen biztos.

Döbbentnek, riadtnak és boldognak tűnt egyszerre, vagy ki tudja, tán

énbennem kavargott döbbenet, riadalom és boldogság együttvéve, én pedig
rávetítettem az érzéseimet.

Robertóról egyetlen szót sem szóltam, úgy éreztem, megfelelő

szavak hiányában magamnak is csalódást okoznék. A parókián elhangzott

beszédről viszont nem győztem áradozni.

– Vasárnaponként – meséltem – a plébános elhívja valamelyik híres

barátját, kitesz egy asztalkát az oltár elé, az emberek pedig megvitatják a
dolgokat.

– Miféle dolgokat?

– Hát azt most nem tudnám felidézni.

– Látod-látod, mégiscsak ideges vagy.

Nem voltam ideges, inkább valami boldog nyugtalanságot éreztem, ez az

állapot pedig akkor sem ködlött el, amikor feszengve elújságolta, hogy
néhány napja összefutott Marianóval, s mivel úgy tudta, egész napos
kiránduláson leszek Casertában, meghívta hozzánk délutánra kávézni.

Bizony, még ez a nyomorult hír sem rontotta el a kedvem!

– Most akkor összeállsz Marianóval? – kérdeztem.

– Ugyan már!

– Hogy a fenébe nem tudtok legalább egyszer az életben

igazat mondani?

– De hát ez az igazság, Giovanna, esküszöm neked: soha semmi nem volt

közöttünk, és most sincsen. De ha az apád meg ő ismét összejárogatnak,
miért ne találkozhatnék vele én is?

Ez az utolsó mondat mélyre ment. Azt a nyomorult tényt, hogy Mariano

beugrott a lányaihoz látogatóba, s miután a gyerekeket nem akarták újabb
cirkusznak kitenni, ő meg az apám emberi hangon szóltak egymáshoz,
anyám képes volt a két férfi közeledéseként értelmezni.

– Ha az apám szembe tud nézni azzal az emberrel, akit hátba támadt, miért
nem teszi a kezét a szívére, és keresi meg húgát?

– Mert Mariano egy kulturált ember, Vittoria pedig nem az.

– Marhaság. Szerintem inkább az van, hogy Mariano egyetemi tanár, ami

apámnak még jól jöhet, mellette fontosnak érezheti magát, Vittoria
személye azonban a legbensőbb valójára emlékezteti.

– Tisztában vagy vele, hogy az apádról beszélsz?

– Persze.

– Akkor fejezd be!

– Azt mondom, amit gondolok.

Bementem a szobámba, és belezuhantam a Roberto körül gomolygó

gondolataimba. Vittoria volt, aki bemutatta, tehát a nagynéném világához,
nem pedig a szüleiméhez tartozik.

Vittoria volt, aki elhurcolt az előadására, aki nagyra becsülte, aki

jóváhagyta, sőt támogatta a Giulianával való kapcsolatát. Ez az aprócska
tény sokkal érzékenyebb és intelligensebb teremtésnek láttatta a
nagynénémet, mint a szüleim bármelyik ismerősét, Marianót és Costanzát is
beleértve. Bezárkóztam a

fürdőszobába, lesminkeltem, majd átöltöztem; ezúttal farmert és fehér blúzt

vettem fel. Mit szólna Roberto, ha elmesélném, mi történt a családommal,
hogyan bántak egymással a szüleim, és hogyan rendeződött át az életünk
egy régi, rothadó barátság romjain? A kaputelefon eszelős csörgése térített
magamhoz.

Néhány perc elteltével meghallottam Mariano hangját, majd az anyámét is,

s odabent lapítva abban reménykedtem, nem szólít ki köszönni. Kisebb
gondja is nagyobb volt ennél, szerencsére, úgyhogy visszamentem a
szobámba tanulni. De aztán mégiscsak szólongatni kezdett – gyere,
Giovanna, köszönj Marianónak! –, így hát nem volt mit tenni, becsuktam a
könyvet, és ímmel-ámmal kimentem.

Angela és Ida apjának soványsága, ami versenyre kelt anyám aszottságával,

szíven ütött. Első látásra megsajnáltam, ám ez az érzés azonnal átfordult
bosszúságba, mihelyt rajtakaptam, hogy ugyanolyan átszellemülten bámulja
a mellemet, mint Rosario és Corrado, bár a fehér blúz ezúttal mindent
eltakart.

– Mekkora lettél! – kiáltott fel meghatódva, majd hozzám lépett, és

megölelgetett.

– Kérsz egy kis csokit? Mariano hozta.

Nem kértem, majd ki is mentettem magam azzal, hogy sok a tanulnivalóm.

– Jaj, tudom, milyen piszok nehéz behozni egy elvesztegetett évet – felelte.

Bólintottam, majd hozzátettem: na én megyek. Mielőtt kimentem volna, a

fenekemen éreztem a tekintetét.

Elszégyelltem magam. Eszembe jutott Roberto, aki mindvégig a szemembe

nézett.

4.

Nem kellett sok, hogy rádöbbenjek: szerelmes lettem első

látásra. A szerelemnek erről a fajtájáról meglehetősen sok

olvasmányélményem volt, ezt a kifejezést azonban még magamban sem
használtam szívesen. A Robertóval való találkozásra – az arcára, a hangjára,
a kezemet melengető

tenyerére – inkább valamiféle mágikus vigaszként tekintettem, amely

kárpótolt az idegőrlő nappalokért és átvirrasztott éjszakákért. Természetesen
szerettem volna viszontlátni, ám az első megrázkódtatást – és ezalatt azt a
feledhetetlen pillanatot értem, amikor a puszta látványa csillapíthatatlan
vágyakozást ébresztett bennem – a józan tárgyilagosság váltotta fel.
Roberto meglett férfi volt, én pedig egy kislány. Roberto másvalakit
szeretett, egy gyönyörű, jóságos teremtést. Roberto elérhetetlen volt,
Milánóban élt, nekem pedig fogalmam sem volt, mi igazán fontos a
számára. Az egyetlen lehetséges kapocs Vittoria lehetett volna közöttünk,
csakhogy Vittoria bonyolult személyiség volt, arról nem is beszélve, hogy
minden egyes találkozás megsebezte volna anyámat. Röviden szólva:
céltalanul őgyelegtem, hagytam, hadd múljanak a napok. Aztán arra
gondoltam, hogy nekem is jogom van a saját életemhez anélkül, hogy
folyton a szüleim véleményén rágódnék, annál is inkább, mert nekik eszük
ágában sem volt az enyémet figyelembe venni. Ettől a gondolattól nem
bírtam szabadulni, úgyhogy egy délután, amikor magamra maradtam,
felhívtam a nagynénémet. Megbántam már, hogy nem fogadtam el azt az
ebédmeghívást, úgy éreztem, elszalasztottam egy lehetőséget, és óvatosan

szerettem

volna

kideríteni,

vajon

mikor

látogathatnám meg, amikor jó eséllyel Robertót is láthatom.

Biztos voltam benne, hogy a karkötő visszaszolgáltatását követően Vittoria

kitörő örömmel fogadja a hívásomat, de nem így történt – be se fejezhettem
a mondatot. Ekkor tudtam meg, hogy mindjárt a casertai hazugság
másnapján anyám odatelefonált, és a maga lagymatag modorában
felszólította, hogy hagyjon engem békén, ne találkozzon többé velem.
Amitől még most is tajtékzott. Egyik sértést a másik után zúdította a
sógornője fejére, s azt üvöltötte, hogy a saját háza előtt fogja leszúrni. Van
pofája azt mondani, hogy én akarlak elszeretni tőle, sipította, holott ti
voltatok azok, akik megfosztottak az életcélomtól is! Igen, ti voltatok, te is
beálltál apád és anyád mellé a sorba, amikor azt képzelted, hogy egy
nyamvadt karkötővel mindent helyrehozhatsz. Ha egy húron pendülsz a
szüleiddel, ide ne telefonálj nekem többé, megértetted? S
miután a fivérét meg a sógornőjét illetően egy szuszra ledarált egy csomó
trágárságot, lecsapta a telefont.

Próbáltam visszahívni, hogy elmondjam, engem is feldühített anyám

akciója, hogy most azonnal indulok hozzá, de nem vette fel. Nagyon
elkeseredtem, szükségem lett volna a szeretetére, úgy éreztem, a
közreműködése nélkül soha többé nem látom viszont Robertót. Az idő
közben száguldott előre, és a sanda csüggedést felváltotta az önmarcangoló
elmélkedés. Kezdtem olyannak látni, akár egy távoli hegy profilját, mint
valami kékes szubsztanciát, amelyet jól látható kontúrok tartanak egyben.

Pascone lakói közül – gondoltam – valószínűleg senki nem látta őt a maga

tisztaságában felragyogni, ahogyan előttem jelent meg aznap délelőtt.
Hiszen ott született, ott nőtt fel, s

gyerekkorától fogva Tonino legjobb barátja volt. A parókia hívei minden

bizonnyal sivár környezetüknek egy tündöklő

darabkáját látják benne, s tán még maga Giuliana sem a valódi értékei miatt
szeretett bele, hanem a közös eredet és –

legalábbis az iparnegyed bűzölgő kipárolgásai felől nézve – a Milánóban

tanult és önnönmagát megvalósító embernek tulajdonított vonzerő miatt.
Hacsak – győzködtem magam a továbbiakban – nem éppenséggel azok a
jellemvonások gátolják meg kiválóságának felismerését, amelyeket az adott
környék lakói eleve nagyra tartanak. Robertót egyáltalán nem szabadna úgy
kezelni, mint egy remek adottságokkal bíró hétköznapi embert – Robertót
védelmezni kellene. Én például Giuliana helyében körmömszakadtáig azért
harcoltam volna, hogy ne jöjjön el hozzánk ebédre, hogy Vittoria,
Margherita és Corrado ne rondíthasson bele az ő magasztos lényébe, ne
rántsák le a rögvalóra kettőnk szerelmét. Távol tartanám ettől a világtól, és
én lennék az első, aki azt mondja: veled megyek Milánóba, gyerünk,
hagyjuk magunk mögött ezt a szörnyű helyet. De Giulianának szerintem
fogalma sincs róla, milyen szerencsés.

Ami engem illet, ha csak egy kicsit is a közelébe férkőzhetnék, ha csak egy
kicsit a barátjává fogadna, nem vesztegetném az időt anyámra, aki, lássuk
be, jóval szalonképesebb, mint Margherita vagy Vittoria. Apámnak eleve be
se mutatnám. A Robertóban lakozó tehetségnek, mielőtt elfecsérelné, értő

gondoskodásra van szüksége, és én képes vagyok gondoskodni róla. Ó,

hiszen semmi másra nem vágyom, csak hogy a barátja lehessek, és
bebizonyítsam, hogy az énemnek egy eldugott, mindmáig

felfedezetlen

darabja

rendelkezik

olyan

tulajdonságokkal, amelyek által a támasza lehetek.

5.
Ebben az időszakban egyre gyakrabban fordult meg a fejemben, hogy ha
már nem lehetek szép fizikai értelemben, tán érdemes azzá válnom lelki-
szellemi vonatkozásban. Igen ám, de hogyan? Hiszen az utóbbi időben oly
ronda jellemvonások ütköztek ki rajtam, amelyek a szavaimban és a
cselekedeteimben egyaránt megmutatkoztak. Ha rendelkeznék is néhány jó
tulajdonsággal, gondoltam, azokat saját kezűleg fojtom el magamban, mivel
gyűlölöm a jó házból való úrilány patetikus billogát. Úgy éreztem, a
menekülési utat ugyan megtaláltam, arról viszont fogalmam sincs, miként
kellene végigmennem rajta, és még az is lehet, hogy nem is találtatok
méltónak rá.

Nagyjából ebben az állapotban sínylődtem azon a délutánon is, amikor

teljesen váratlanul belebotlottam Giacomo atyába, Pascone plébánosába.
Gyanútlanul kóricáltam a piazza Vanvitellin, hogy milyen ügyben, arra már
nem emlékszem, és szó szerint nekimentem az atyának. Giannina!, kiáltott
fel.

Fizikai közelsége teljesen elsatírozta a teret meg az épülettömböket, és

visszaröpített a templomba, ismét ott ültem Vittoria mellett, Roberto pedig
az asztalka mögül szónokolt.

Amikor a dolgok megint a helyükre kerültek, kimondhatatlanul boldog

voltam, hogy emlékezett rám, sőt a nevemet is megjegyezte. Olyan kitörő
örömmel vetettem magam a nyakába, mintha velem egyívású lenne, és már
alsó tagozatból

ismernénk egymást. De aztán elbizonytalanodtam, összevissza makogtam

és zavaromban magázni kezdtem, mire kedvesen azt javasolta, hogy
maradjunk a tegeződésnél. A montesantói sikló irányába tartott,
felajánlottam, hogy elkísérem, és csakhamar –

tán túl hamar – a parókiabéli élményemről kezdtem áradozni.

– Mikor tér vissza Roberto egy újabb előadással? – kérdeztem.

– Tetszett?

– Igen.

– Látod, mi mindent ki tud hámozni az evangéliumból?

Mint már említettem, magára az előadásra alig emlékeztem –

meg aztán mit tudtam én az evangéliumokról! –, engem Roberto személye

nyűgözött le. Ettől függetlenül helyeslően bólogattam:

– Egyetlen tanárom sem tudott még így elkápráztatni, legközelebb is

eljövök – dünnyögtem.

Erre a pap elkomorult, csak ekkor vettem észre, hogy bár első

látásra a régi volt, valami mégis megváltozott a külsejében: az arcbőre

sárgás színben játszott és vörös volt a szeme.

– Roberto nem fog visszatérni – felelte. – Nem lesz több ehhez hasonló
kezdeményezés a templomban.

Ez szíven ütött.

– Miért? Nem tetszett az embereknek?

– A feletteseimnek és néhány hívőnek nem igazán.

A keserűségem haragba csapott át.

– Nem Isten a te felettesed? – kérdeztem.

– De igen. A döntéseket azonban a kopói hozzák.

– Akkor te személyesen vele konzultálj!

Giacomo atya legyintett egyet, akárha a végtelen távolságot akarná jelezni,

amely az embert meghátrálásra készteti, ekkor
vettem észre az ujjain, a kézfején és a csuklóján az élénkpiros vonalakat.

– Isten házon kívül van – mondta mosolyogva.

– Na és az imádság?

– Gyenge vagyok, én már csak hivatalból imádkozom. És te?

Imádkoztál annak ellenére, hogy nem hiszel?

– Igen.

– És használt valamit?

– Semmit. Hatástalan hókuszpókusz az egész.

Giacomo atya elhallgatott. Ebből arra következtettem, hogy valamit nagyon

elszúrhattam, próbáltam menteni a helyzetet.

– Megesik, hogy azonnal kimondom, ami átsuhan a fejemen –

motyogtam. – Bocsánat.

– Ugyan miért? Bearanyoztad a napom, örülök, hogy összefutottunk.

Rásandított a jobb kezére, mintha valami titkot rejtegetne benne.

– Beteg vagy? – kérdeztem.

– Épp a via Kerbakerben voltam egy orvos barátomnál. Azt mondja,

bőrkiütés.

– Mitől van?

– Ha olyasmire kényszerítik az embert, amit nem akar megtenni, ám ő

mégis kénytelen engedelmeskedni, az kiütközik a testen, kiütközik
mindenütt.

– Vagyis: az engedelmesség egy bőrbetegség?

Egy pillanatig döbbenten meredt rám, majd elmosolyodott:

– Ügyes vagy, pontosan így van: az engedelmesség bőrbetegség. Te pedig

csodás gyógyír vagy, maradj is meg

ilyennek, mondd ki mindig azt, amit gondolsz. Még két ilyen mondat, és
esküszöm, máris jobban vagyok.

– Én is szeretnék jobban lenni! – vágtam rá hirtelen. – Mi kell ahhoz?

– Le kell számolni a gőggel, ami minden pillanatban lesben áll

– felelte a pap.

– És aztán?

– Aztán jóságot és igazságosságot kell tanúsítani mások iránt.

– És aztán?

– Aztán van itt még valami, ami a te korodban nehezen érthető: tisztelni
kell a szüleidet. Meg kell próbálnod, Giannì, nagyon fontos!

– Én már egyáltalán nem értem anyámat és apámat.

– Majd ha nagy leszel, megérted őket.

Mindenki ezzel nyaggatott: hogy megértem, ha nagy leszek.

– Akkor nem akarok felnőni – feleltem.

A siklónál elköszöntünk egymástól, azóta se láttam. Nem mertem Roberto

felől érdeklődni, ahogyan arra sem kérdeztem rá, hogy mesélt-e rólam és a
családomról Vittoria. Pironkodva csak annyit mondtam:

– Csúnyának érzem magam, a természetemet förtelmesnek tartom, és

elepedek egy csepp szeretetért.
De hiába szakadt ki egy szuszra belőlem, elkéstem, már csak a tömegben
távolodó hátához beszéltem.
6.
Ez a találkozás sokat segített, elsősorban a szüleimmel való

kapcsolatomon. Tisztelni ugyan eszem ágában nem volt őket, de a

közeledés lehetőségét nem zártam ki. Anyámmal könnyebben boldogultam,
noha az agressziómat nehezemre esett féken tartani. Arról, hogy
odatelefonált Vittoriának, soha egyetlen szót nem ejtettem, de időről időre
nekiestem, parancsolgattam, leteremtettem, vádaskodtam vagy csak simán
undokoskodtam vele. Ilyenkor, szokásához híven, a füle botját sem
mozdította, közömbös maradt, mintha parancsszóra iktatná ki az érzékeit.

Aztán apránként változtattam a hozzáállásomon. Belestem hozzá a

folyosóról, elnéztem, amint akkor is kiöltözve, megfésülködve görnyed az
íróasztalánál, amikor nem vár látogatókat és ő sem megy sehová, az
ösztövér háta láttán pedig, ami belegebedt a szenvedésbe és a rengeteg
munkába, egyre inkább meglágyult a szívem. Egyik este, amikor ismét őt
fürkésztem, belém hasított, hogy mennyire hasonlítanak egymásra
Vittoriával. Ellenségek voltak, persze, s már csak neveltetésüknél,
viselkedésüknél fogva sem lehetett egy lapon említeni kettejüket. Ám ha
Vittoria Enzo iránti szerelme annyi évvel a férfi halála után is kitartott, én
pedig a nagynéném hűségében a lelki nagyságot véltem felfedezni, miért
nem vagyok képes az anyám viselkedését is értékelni? Ez a gondolat órákon
át nem hagyott nyugodni.

Elvégre Vittoria érzelmei, akit a szeretője az utolsó leheletéig imádott,

viszonzásra találtak. Anyámat viszont a legaljasabb módon árulta el a
szerelme, és ő ennek ellenére megtalálta a módját, hogy az érzelmeit
függetlenítse ettől a nemtelen gesztustól. Nem akart, nem is tudott a volt
férje hiányában tekinteni önmagára, sőt mintha a létezésének kizárólag
akkor

lett volna értelme, amikor az apám nagy kegyesen hazatelefonálva

megerősítette ezt a feltevést. Nagyot nőtt a szememben, hogy a
belenyugvásnak ezt a formáját választotta.
Hogy is voltam képes rátámadni és sértegetni? Lehetséges, hogy azt az erőt
– igen, erőt! –, ami a mindent elsöprő szerelemre képessé tette,
gyengeségnek hittem?

– Ha ennyire bejön neked Mariano, miért nem jössz össze vele? – vetettem
fel egy alkalommal.

– Hányszor mondjam, hogy undorodom Marianótól!

– És aputól?

– Apu az apu.

– Miért nem mondasz róla soha semmi rosszat?

– Egy dolog, amit gondolok róla, és megint más, amit kimondok.

– És gondolatban ki szoktad dühöngeni magad?

– Igen. De aztán eszembe jutnak az együtt töltött boldog évek, és elfelejtem,

hogy gyűlölöm.

Azt hiszem, ez az elfelejtem, hogy gyűlölöm volt az a mondat, amivel

rátapintott a lényegre, és épp ennek köszönhetően kezdtem más színben
látni az apámat is. Az idő tájt már alig találkoztunk, a posillipói házba soha
többé nem tettem be a lábam, Angelát és Idát kiiktattam az életemből.
Bármennyire is szerettem volna, az istennek sem fért a fejembe, hogy miért
hagyott el engem és anyámat, majd költözött össze Costanzával és a
lányaival. Régebben jóval többre becsültem anyámnál, most viszont nyomát
sem láttam a nemeslelkűségnek, ahhoz is gyáva volt, hogy felvállalja az
érzéseit. Azon ritka alkalmakkor, amikor elém jött az iskolába,
meghallgattam a panaszáradatát,

hogy aztán később, immár magamra maradva, megállapítsam, milyen

hamisan csengnek a szavai. Azt akarta ilyenkor bemesélni, hogy
menthetetlenül boldogtalan, vagy alig valamicskével boldogabb annál, mint
amikor együtt éltünk a San Giacomo dei Caprin. Természetesen minden
egyes szavában kételkedtem, ám amíg hallgattam, arra gondoltam: muszáj a
mostani érzéseimet félretennem és szem előtt tartanom, hogy kislány
koromban rajongtam érte; ha ugyanis anyám minden bűne ellenére még
mindig odavan érte, ha még a gyűlöletről is képes megfeledkezni, tán lennie
kell valami rendkívülinek a jellemében, ami alátámasztja a gyerekkori
rajongásomat. Egy szó, mint száz: minden porcikámmal azon voltam, hogy
felfedezzem a rejtett értékeit. Ám ennek a kényszernek köze nem volt a
szeretethez, akkortájt immár semmit nem éreztem iránta, csakis azért
akartam jobb színben feltüntetni, hogy anyámhoz idomulva egy valóban
értékes embert lássak benne, s ugyanezért próbáltam kedves lenni hozzá.
Meséltem neki az iskoláról, a tanáraim húzásairól, s ha érthetően
magyarázta el valamely latin szerző meredekebb passzusát vagy tetszett az
új frizurája, még meg is dicsértem.

– Jobban áll így, hogy nem vágattál túl sokat belőle.

Lecserélted a borbélyodat?

– Nem, ott a szalonja a házunktól nem messze, felesleges volna máshová

mennem. Meg aztán kit érdekel a hajam?

Hófehér. A te hajad viszont, ez a lényeg, életteli és gyönyörű.

A hajamra való utalást figyelmen kívül hagytam, őszintén szólva nem is

nagyon értettem, hogy keveredtünk ide.

– Nem is fehér. Csak a halántékod körül van néhány ősz

tincsed – feleltem.

– Megöregedtem.

– Amikor kislány voltam, még ennél is öregebbnek tűntél.

Most határozottan fiatalabb vagy.

– Nem mondanám, hogy a szenvedés megfiatalítja az embert.

– Ezek szerint nem szenvedsz eleget. Úgy tudom, kibékültél Marianóval.

– Ezt meg ki mondta?

– Anyu.

– Nem békültünk ki, de találkoztunk párszor, amikor meglátogatta a

lányokat.

– És veszekedtetek?

– Nem.

– Akkor nem értem: mi a gond?

Nem volt neki semmi gondja, így akarta a tudtomra adni, hogy rettenetesen
szenved a hiányomtól. S mindezt olyan meggyőzően adta elő, hogy már-
már elfelejtettem kételkedni a szavaiban. Jóképű volt, anyámtól eltérően
nem soványodott bele a válásba, még bőrkiütései sem voltak: negédes
hangjával könnyűszerrel lépre csalhatott volna, hogy visszazuhanva a
gyerekkorom bűvöletébe, ismét vakon engedelmeskedjem.

Egyik nap, miközben szokásunkhoz híven panzarotti t és pastacresciutá t

ebédeltünk az iskola melletti sütödében, azzal rukkoltam elő, hogy
szeretném elolvasni az Újtestamentumot.

– Nocsak!

– Kifogásolnád?

– Ellenkezőleg.

– És ha megtérnék?

– Ebben sem látok semmi rosszat.

– Abban sem, ha konkrétan megkeresztelkednék?

– Az a fontos, hogy ne holmi fellángolásból történjen. Ha tényleg hiszel

Istenben, minden rendben van.
Vagyis az ellenkezés leghalványabb jelét sem mutatta, ettől függetlenül
azonnal megbántam, hogy beavattam a terveimbe.

Roberto után már annak gondolatát is elviselhetetlennek tartottam, hogy

tekintélyes, szeretetre méltó emberként tekintsek rá. Végtére is mi köze
neki az életemhez? Réges-rég eljátszotta a tiszteletemet és a szeretetemet.
Ha valaha is belevágok az Újszövetségbe, azt csakis azért a férfiért fogom
megtenni, aki a templomban olyan lélegzetelállítóan beszélt.
7.
Az apámhoz való, elsőre sikertelen közeledési kísérlet felerősítette bennem
a vágyat, hogy viszontlássam Robertót. S

mivel sehogy sem bírtam legyűrni, úgy döntöttem, ismét felhívom Vittoriát.
Szétdohányzott, rekedtes hangjából rosszkedv áradt, ezúttal azonban nem
esett nekem, nem is bántott, igaz, szívélyesnek sem mutatkozott.

– Mit akarsz?

– Érdeklődni szeretnék, hogy vagy.

– Jól.

– Beugorhatnék hozzád valamelyik vasárnap?

– Minek?

– Csak beköszönnék. Meg aztán annyira örültem, hogy megismertem

Giuliana vőlegényét: ha valamikor megint

hazalátogatna, szívesen találkoznék vele is.

– A templomi rendezvények befuccsoltak, el akarják kergetni a papot.

Arra sem hagyott időt, hogy elmondjam, találkoztam Giacomo atyával, és

mindent tudok. Nyelvjárásra váltott, és a hívektől kezdve a püspökön és a
bíboroson át a pápáig mindenkit lehordott, még Giacomo atyát meg
Robertót is.

– A plébános túllőtt a célon – dohogta. – Úgy jártunk vele, mint a

gyógyszerekkel: átmenetileg meggyógyultunk, de aztán jöttek a
mellékhatások, s most rosszabbul vagyunk.

– Na és Roberto?
– Roberto könnyen ugrál. Idejön, felforgatja az egész kócerájt, aztán
hónapokig bottal ütheted a nyomát. Hol Milánóban lebzsel, hol itt gubbaszt,
és ez megviseli Giulianát.

– Megviseli a szerelem? – vágtam rá. – De hiszen a szerelem nem okoz

fájdalmat!

– Értesz is te hozzá!

– A szerelem magasztos dolog, a leghosszabb távollétet is képes legyőzni,

az égadta világon mindent kibír.

– Nem tudsz te semmit, Giannì! Karattyolsz itt összevissza, de semmit nem

tudsz. A szerelem homályos, mint a budiablak.

Ettől a képtől, miután merőben különbözött azoktól a hasonlatoktól,

amikkel az Enzo iránti szerelmét szokta ecsetelni, azonnal visszahőköltem.
Megdicsértem az észjárását, és hízelkedve bejelentettem, hogy szeretnék
minél több időt tölteni vele.

– Ha majd ismét szerveztek családi ebédet, amin mindenki, úgy értem: te,
Margherita, Giuliana, Corrado, Tonino meg

Roberto is részt vesz, jöhetnék esetleg én is? – kérdeztem.

Haragra gerjedt és nekem támadt:

– Jobban jársz, ha otthon ülsz a seggeden. Anyád szerint nem neked való ez
a hely.

– De én szeretek veletek lenni. Giuliana ott van? Megbeszélem vele.

– Giuliana otthon van, a saját vackában.

– És Tonino?

– Szerinted mindenki hozzám jár aludni, enni és szarni?

Kurtán-furcsán vetett véget a beszélgetésnek, undok volt és mocskos szájú,
szokás szerint. Szerettem volna egy meghívást, de legalábbis egy
hozzávetőleges időpontot kicsikarni belőle, hogy biztosra menjek,
valamikor – fél vagy akár egy év múlva –

viszontláthatom majd Robertót. Nem így történt, engem mégis átjárt valami
kellemes izgalom. Vittoria ugyan nem mondta ki világosan, mit gondol
Giuliana és Roberto kapcsolatáról, de az volt a benyomásom, hogy valami
nagyon nem stimmel. A nagynéném becsléseire persze nem mertem
hagyatkozni, a szerelmeseket minden bizonnyal épp az általa kifogásolt
részletek villanyozták fel. Én mindenesetre arról fantáziáltam, hogy –
miután én voltam az, aki mindenkivel szót értettem –

némi állhatatossággal, türelemmel és jó szándékkal felcsaphatok

közvetítőnek a nagynéném meg a fiatalok között.

Hozzá is láttam felkutatni a házat egy Újszövetség után.

8.
Otthon ugyan egy fia Újszövetséget nem találtam, azzal viszont

nem számoltam, hogy az apámnak bőven elég utalni egy könyvre, rövid
időn belül megszerzi nekem. Néhány nappal az előző találkozásunkat
követően meg is jelent az iskolában, kezében egy kritikai kiadással.

– Egy szöveget nem elég elolvasni – nyújtotta át. –

Tanulmányozni is kell.

Jól ismert tűz parázslott a tekintetében. Amint alkalma adódott könyvekről,

eszmékről és sarkalatos kérdésekről eszmét cserélni, megfeledkezett a
sanyarú sorsáról. Ekkor döbbentem rá, hogy a boldogtalanság is akkor
terebélyesedik el felette, amikor átengedi a terepet az ürességnek, és
elfoglaltság híján az anyámnak és nekem okozott gyötrelmeken rágódik.
Ám mihelyst elmerülhetett az agyonjegyzetelt könyvekből kölcsönzött
kolosszális gondolatokban, boldogan lubickolt, semmiben nem szenvedett
hiányt. Az életét, mint valami könnyen mozdítható tárgyat, átköltöztette
Costanzához, ahol végre elemében érezte magát. Új dolgozószobája – egy
tágas, verőfényes helyiség – a tengerre nézett. Időközben a vitaesteket is
újraindította, és – Marianót leszámítva – az összes, gyerekkorom óta ismert
cimboráját meghívta, vagyis konszolidálta a régi-új, némiképp hamis
felállást, én pedig biztos voltam benne, hogy a szokásos debattőrszerephez
is hamarosan visszatalál. A napjait legfeljebb azok az üres pillanatok
dúlhatták fel, amikor számot vetett a bűneivel. Ám ezekben sem tocsogott
túl sokáig, így például az evangéliumra vonatkozó megjegyzésemből is
minden bizonnyal a viszonyunk normalizálódását vélte kihallani.

És csakugyan: a kritikai kiadás mellé egy ódon, görög–latin

nyelvű példányt is előbányászott – egy dolog a fordításokat elolvasni, az

eredeti azonban elengedhetetlen! –, s mivel a társalgás ezzel ki is merült
közöttünk, témát váltott, és azzal nyaggatott, hogy kérjem meg anyámat,
segítsen neki elintézni valami macerás papírmunkát vagy a fene tudja, mit.
Elvettem a könyveket, és megígértem, hogy átadom az üzenetét. Anyám
pöfögött, zúgolódódott, sőt még ironizált is, amikor apám kérését
tolmácsoltam, de végül beadta a derekát. S bár a tanítás, dolgozatjavítás és
szerkesztés a napjai legjavát felemésztette, sikerült időt szakítania, hogy
kiállja a sort a különböző

hivatalokban, és legyőzze a tunya alkalmazottak közönyét.

Ez az eset arra is rádöbbentett, hogy megváltoztam. Ekkorra már alig-alig

bosszantott anyám alárendelődése, és meglepően jól fogadtam, amikor a
szobámban ücsörögve meghallottam, hogyan közli apámmal telefonon,
hogy mindennek utánajárt.

Immár egyáltalán nem tajtékzottam, amikor a láncdohányzástól és az esti

tütükézéstől reszelős hangja negédesre váltott, és meghívta, hogy az
anyakönyvvezetőnél kiállított okiratokat, a Nemzeti Könyvtárból
megszerzett másolatokat meg az egyetemről kiváltott igazolásokat
átadhassa neki. Sőt még akkor sem orroltam meg rá, amikor egy este
beállított hozzánk apám szokatlanul tétován, majd befészkelte magát a
nappaliba, és elkvaterkáztak egy ideig. Anyám kacarászott egyet-kettőt,
aztán vége, rájöttem, hogy ez a kacaj végérvényesen a múltjuknak szól.
Röviden: eszem ágában sem volt már azt gondolni, hogy önmagát mérgezi,
aki ennyire hülye, érteni véltem az érzéseit.

Ám minél törékenyebbnek láttam anyámat, annál jobban irritált apám

opportunizmusa. Attól pedig, hogy kihívott

magukhoz és előadta a bennfentes apát, nagyon berágtam.

– Nos? – kérdezte. – Belefogtál már az evangéliumokba?

Tanulmányozod a kommentárokat?

– Igen – feleltem. – De maga a történet egyáltalán nem tetszik.

Ironikus mosolyra húzta a száját:

– Nem tetszik a történet. Értem. Nos, ez roppant érdekes.

Homlokon csókolt, és a bejárati ajtó előtt ismét felhozta:

– Majd megbeszéljük, jó?

Megbeszélni? Vele? Soha, de soha! Mit is mondhattam volna neki? Azzal a

feltett szándékkal vágtam bele az olvasásba, hogy a mese majd elvezet Isten
szeretetéhez, ami a Roberto által kiváltott szerelemhez hasonlatos.
Szükségem volt erre az odafordulásra, az állandó készenléttől és
várakozástól olyan feszült lettem, hogy gyakran egy nyaláb
villanyvezetéknek éreztem magam, amin át- meg átcikázik a
magasfeszültség. A történetekből azonban épp a mesés fordulatokat
hiányoltam, a helyszínek valóságosaknak tűntek, az emberek pedig, akik
valóságos mesterségeket űztek, egykor ténylegesen létezők és hétköznapiak
voltak. Ráadásul minden más érzésnél gyakrabban jutott szóhoz a
kegyetlenség. Amint befejeztem az egyik könyvet és belefogtam a
következőbe, egyre borzalmasabb fordulatot vettek az események. Igen, az
az igazság, hogy épp a történet volt az, ami kiborított. Minél tovább
olvastam, annál jobban felhúztam magam. Mi tehát mindannyian egy olyan
Úristent szolgálunk, aki fél szemét folyton rajtunk tartja, és azon kívül,
hogy a jót választjuk-e vagy a rosszat, az égadta világon semmi sem
érdekli. Micsoda marhaság! Hogy is lehetne elfogadni az alárendelődésnek
ezt a

fokát? Felfordult a gyomrom annak gondolatától, hogy létezik egy Atya az

égi paradicsomban, nekünk, embereknek meg itt kell tocsognunk a vérben
és a sárban magatehetetlenül. Hát miféle atya ez az Isten, milyen családot
alapított a nyomorult teremtményeiből? Ezek a kérdések egyszerre voltak
rémisztőek és idegesítőek. Gyűlöltem ezt az atyát, aki ilyen törékenynek
teremtett bennünket, majd gyötrelembe és romlandóságba vetett.
Gyűlöltem, hogy bábfiguráknak tekint minket, és kéjes örömmel, akár egy
bábszínházban, végignézi, hogyan küzdünk meg az éhséggel, szomjúsággal,
betegséggel, terrorral, kegyetlenséggel, gőggel, de még a jó szándékkal is,
aminek előbb vagy utóbb a saját rosszhiszeműségünk miatt úgyszintén
búcsút inthetünk. Gyűlöltem, hogy valamennyi teremtménye közül a
legnyomorultabbnak kijáró sorsot szánta az egy szem fiának, akit egy szűz
leány hozott a világra. Gyűlöltem ezt a fiút is, aki, bár képes lett volna
csodát tenni, erejét holmi kétes hatékonyságú hókuszpókuszokra pazarolta,
ahelyett hogy egyszer s mindenkorra megoldotta volna az emberi léttel járó
gondokat. Gyűlöltem, hogy ez a fiú a végsőkig lestrapálta az anyját, az
apjával viszont egyetlenegyszer sem mert ujjat húzni.

És végül mindennél jobban gyűlöltem, hogy ez az úgynevezett Úristen a

legszörnyűbb kínok közt hagyja a fiát meghalni, és még arra sem méltatja,
hogy amikor halálos óráján őt szólongatja, válaszoljon neki. Igen, lesújtott
ez a szörnyű

történet. Na és a feltámadás? Hogy egy halálra gyötört test csak úgy

ukmukfukk visszatérjen az életbe? Ettől annyira rettegtem, hogy éjszakákon
át nem bírtam aludni. Mi értelme van megtapasztalni a halál élményét, ha
utána úgyis visszatérünk

az örök életbe? És egyáltalán: mi értelme van az örök életnek egy rakás

feltámasztott hulla között? Ez volna a híres üdvösség?

Nem inkább az elfogadhatatlan borzalmak alapállapota ez?

Nem, az egekben trónoló atya pontosan megfelel annak a szeretet nélküli,

közömbös apának, aki Máté és Lukács evangéliumában a fiát kővel
hajigálja, és kígyót meg skorpiót ad neki enni, amikor megéhezik. Ha erről
az atyáról kéne a sajátommal beszélnem, könnyen lehet, hogy egy óvatlan
pillanatban kifut a számon: ez az atya, apu, még nálad is rettenetesebb.
Ebből kifolyólag minden élőlényt feloldoztam, még a leghitványabbakat is.
Az életük tele volt szenvedéssel, és ha a belső mocsárból kitörve
megkíséreltek az érzelmeik felfoghatatlanságáról beszélni, én nekik adtam
igazat.

Magyarán: az anyám oldalára álltam, szemben a volt férjével.

Apám csak kihasználta őt, majd mézes-mázas szavakkal körbedöngicsélte,

miközben épp azt a lelki nagyságot tiporta sárba, ami életre keltette és
életben is tartotta az iránta való nemes érzéseket.

Egyik este anyám a következővel rukkolt elő:

– Meg kell mondanom neked, hogy apu éretlenebb nálad. Te lassan
felnőttél, ő meg gyerek maradt. És gyerek is marad mindörökre, egy
lánglelkű, okos gyermek, akit bűvöletben tartanak a játékai. És ha nagyon
sürgősen nem tér észhez, hamarosan belerokkan. Erre sajnos már
fiatalkoromban is rájöhettem volna, de akkor az érett férfit láttam benne.

Belátta hát, hogy tévedett, a szerelemről azonban nem volt hajlandó

lemondani. Ellágyultan meredtem rá. Szerettem volna én is így szeretni, ám
én egy olyan embert képzeltem el

magamnak, aki méltó is rá.

– Mit olvasol? – kérdezte.

– Az evangéliumokat.

– Nocsak. És miért?

– Mert teszik nekem egy fiú, aki minden sorát ismeri.

– Szerelmes vagy?

– Meghibbantál? Jár valakivel! De szeretnék a barátja lenni.

– Ne mondd el apunak! Majd elővesz, hogy beszélgessetek róla, és

tönkreteszi az olvasmányélményedet.

Ettől a veszélytől nem kellett tartanom: az Újszövetséget addigra ától cettig

kiolvastam, és ha az apám valóban elővett volna, nagy általánosságokon és
közhelyeken kívül mást úgysem mondtam volna neki. Azt viszont nagyon
reméltem, hogy egy napon összefutok Robertóval, aki nemcsak ellát a
szükséges pontosításokkal, de egy átfogóbb és mélyebb értelmezésben is
részesít. A templomban még úgy éreztem, ha nem kaphatom meg, vége az
életemnek, ám ahogy telt-múlt az idő, lám-lám, az életem tovább csordogált
a maga medrében, s a nélkülözhetetlenség érzése is átalakult. Mostanra már
nem a fizikai jelenlétét hiányoltam – hiszen ki tudja, hányszor elképzeltem,
amint boldogan, megannyi nemes és hasznos dolgot megvalósítva, továbbá
az érdemeiért járó elismerésben sütkérezve éldegél a messzi Milánóban –,
inkább egy jól meghatározott cél köré próbáltam rendezni az életem: olyan
emberré akartam válni, akit méltónak tart a tiszteletére. Őt magát pedig
olyan tekintélyként tartottam számon, akinek befolyását nem tudtam ugyan
meghatározni – vajon egyetértene, ha ezt és ezt csinálnám, vagy
megpróbálna

lebeszélni róla? –, de minden kétséget kizáróan hozzá igazítottam az

életem. Ekkortájt hagytam fel azzal a szokásommal is, hogy esténként,
mintegy kárpótlásul az emberi létezés elviselhetetlenségéért, álomba
simogassam magam. A halandóságba vetett nyomorult teremtményeknek,
gondoltam, egyetlenegy aprócska szerencse jutott osztályrészül, egyetlen
dolog tudja enyhíteni és feledtetni a fájdalmukat, jelesül: hogy egy
készüléket a lábuk közé illesztve hevenyészett örömökhöz juttassák
magukat. De végül erről is sikerült lebeszélnem magam azzal, hogy
Robertót bizonyára lesújtaná, ha a fülébe jutna, hogy akár egyetlen percre is
egy olyan ember társaságában tartózkodott, aki magányos élvezetekre
ragadtatja magát.
9.
Nagyjából ugyanekkor – nem mondanám, hogy belső döntés hatására,
sokkal inkább a régi rutinhoz való visszatalálás eredményeképpen – ismét
rászántam magam a tanulásra, jóllehet magára az iskolára továbbra is úgy
tekintettem, mint a félműveltség és sekélyesség bölcsőjére. A tanulás lassan
meghozta a gyümölcsét, az osztálytársaimmal igyekeztem kedvesnek
mutatkozni, és egy idő után, noha a baráti kapcsolatokat messze elkerültem,
még bulizni is eljárogattam velük szombat esténként. A vitriolos
megjegyzéseket, a dühkitöréseket vagy a csökönyös hallgatást persze nem
tudtam egyik napról a másikra kiirtani a természetemből, mindazonáltal
meg voltam győződve róla, hogy jobb emberré

válhatok. Olykor belefeledkeztem egy mélytányérba, egy pohárba vagy

kiskanálba, megbámultam a kavicsokat és az elszáradt faleveleket az utcán,
a formájuk láttán pedig – akár a maguk természetességében mutatkoztak,
akár az ember munkáját és tehetségét hirdették – őszinte csodálatot éreztem.
A Rione Alto utcáit, amelyeknek minden egyes zugát gyerekkoromtól
fogva ismertem, most úgy vettem szemügyre, mintha életemben először
vetődnék a környékre; a boltok, gangok, nyolcemeletes lakóházak, az
okkersárga, égszínkék vagy zöld falakból kiszögellő – ám a falak síkjában
mindössze csíknak tűnő – hófehér erkélyek egytől egyig új megvilágításban
kellették magukat. A San Giacomo dei Caprit elborító fekete lávakövek,
amiket évek óta rendszeresen odébb pöcköltem, a piszkosvörös épületek, a
rozsdafoltok meg a kertek mind-mind ámulatba ejtettek. És ugyanígy
voltam az emberekkel is: a tanáraimmal, a szomszédokkal, a boltosokkal, a
Vomero utcáin bódorgó járókelőkkel. Egy aprócska gesztus, egy tekintet,
egy arckifejezés is bőven elég volt, hogy gondolkodóba ejtsen.

Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, minden egyes jelenség mögött

mélyebb összefüggések rejtőznek, és az én dolgom, hogy ezeket
felfedezzem. De nem tartott sokáig. Időről időre, hiába próbáltam ellenállni,
legyőzött az ingerlékenységem, és állandó késztetést éreztem, hogy a
környezetemben levőknek beolvassak, majd hajba is kapjak velük. Nem
akarok ilyen lenni, mondogattam magamnak főként félálomban, de kár lett
volna szépíteni: pontosan ilyen voltam, ez a felismerés pedig, hogy
másmilyen – mint durva és kötekedő – nem tudok lenni, legtöbbször nem
arra ösztökélt, hogy jó útra térjek, hanem hogy

még nagyobb kegyetlenséggel, egyszersmind gonosz élvezettel sózzak oda

az embereknek. Nem vagyok szerethető, rendben, akkor hát ne szeressenek;
fogalmuk sincs, mekkora terheket cipelek éjt nappallá téve, gondoltam, és
belemenekültem a Roberto iránti rajongásomba.

Ugyanakkor, nem kis örömömre és meglepetésemre, az osztálytársaim a

féktelenségem ellenére is egyre gyakrabban hívtak el bulizni; mindent
összevetve nagyon úgy festett, hogy méltányolják az igyekezetemet. Azt
hiszem, épp ennek a fordulatnak köszönhetően már Corradót és Rosariót is
féken tudtam tartani. Kettejük közül elsőként Corrado bukkant fel újra az
életemben. Az iskola előtt várt rám.

– Gyere, járjunk egyet a Floridianán! – indítványozta.

Szívem szerint azonnal nemet mondtam volna, ám hogy felpiszkáljam az

osztálytársnőim kíváncsiságát, akik fél szemmel engem figyeltek, nagy
kegyesen rábólintottam, az ölelését azonban óvatosan lefejtettem magamról.
Eleinte próbált megnevettetni, és én merő udvariasságból el is mosolyodtam
a viccein, ám amikor az ösvényről letérve a bozótosba akart becibálni,
előbb kedvesen, végül határozottan elutasítottam.

– Most akkor nem járunk?

– Nem.

– Mi az, hogy nem? És amiket eddig csináltunk?

– Miért? Miket csináltunk?

Erre zavarba jött.

– Tudod te azt nagyon jól.

– Nem emlékszem már.

– De hát nem azt mondtad, hogy te is élvezted?

– Hazudtam.

Mellbe vágott, hogy ennyire meghunyászkodott. Egy darabig erősködött,

ment a huzavona, meg akart csókolni. De aztán megtört, és leforrázva
annyit mondott: nem értelek, nagyon elszomorítasz.

Leültünk egy fehér lépcsőfeljáróra, az előttünk elterülő

Nápoly, akárha egy kupolába zárva, a legcsodásabb arcát mutatta: odakinn

az ég azúrkékje, idebenn a lélegző kövek kipárolgásai.

– Nagy hibát követsz el – mondta.

– Miféle hibát?

– Azt hiszed, jobb vagy nálam. Fogalmad sincs, ki vagyok.

– Miért? Ki vagy?

– Várd ki a végét, és megtudod.

– Rendben, kivárom.

– Aki viszont kurvára nem fog várni, Giannì, az Rosario.

– Hogy jön ide Rosario?

– Szerelmes beléd.

– Nem mondod!

– Pedig így van. Jól felhergelted, és meg van győződve róla, hogy
belészerettél. Mást se csinál, egész nap a melledről áradozik.

– Hát ezzel nagyon mellélőtt. Mondd meg neki, hogy én valaki mást
szeretek.
– Kit?

– Azt nem árulhatom el.

Próbáltam más mederbe terelni a beszélgetést, de nem

tágított, sőt újra megpróbálta átkarolni a vállamat.

– Mondd, hogy engem!

– Dehogy mondom!

– Az nem lehet, Giannì, hogy azt a sok szép dolgot te szerelem nélkül
csináltad velem.

– Hát akkor most mondom, hogy bizony így volt.

– Akkor egy büdös kurva vagy.

– Nevezhetjük így is, igen.

Megfordult a fejemben, hogy rákérdezek Robertóra, de biztos voltam

benne, hogy amilyen gyűlölettel beszélt róla korábban, most is elintézi
néhány keresetlen szóval, úgyhogy visszafogtam magam, és inkább
Giulianára tereltem a szót.

– Gyönyörű a húgod! – állapítottam meg frappánsan.

– Eridj már! Úgy összeaszalódott, mint egy frissen kiásott, százéves hulla.
Látnád reggel, ébredés után!

S miután odamorgott még pár trágárságot, képes volt azt állítani

Giulianáról, hogy a diplomás pasija kedvéért adja a szentet, miközben
mindennek lehet nevezni, csak szentnek nem. Ha az embernek van egy
húga, zárta rövidre az okfejtését, egy életre elmegy a kedve a nőktől, az
évek során azt tapasztaltam, hogy minden tekintetben rosszabbak vagytok a
pasiknál.

– Akkor szedd le rólam azonnal mancsod, és ne akarj folyton megcsókolni!

– Hogy jön ez ide? Én szerelmes vagyok!

– Na és? Ha szerelmes vagy, nem látsz a szemedtől?

– Látok én, csak hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy pontosan olyan
vagy, mint a húgom.

– Na látod, ugyanez a helyzet Robertóval: nem olyan szemekkel néz

Giulianára, ahogyan te nézel rá. Olyannak látja, mint te engem.

Ez a téma kihozta a sodrából, és felfortyant:

– Eridj már! Hát mit lásson az a szerencsétlen? Vak, mint a budiajtó,

ráadásul a nőkhöz sem ért.

– Az lehet, de ha kinyitja a száját, mindenkit levesz a lábáról.

– Téged is?

– Hova gondolsz!

– Na, azért. Csak a hülyék veszik be a maszlagjait.

– Ezek szerint a húgod hülye?

– Az.

– Csak te vagy okos egyedül?

– Én, te meg Rosario. Amúgy nagyon akar találkozni veled.

Ezen egy pillanatra elgondolkodtam, de végül azt mondtam:

– Rengeteg a tanulnivalóm.

– Fel fogja kúrni magát, Giannì. Sargente ügyvéd fiáról van szó.

– És ez az ügyvéd fontos ember?

– Fontos és veszélyes.

– Nincs időm, Currà. Nektek, kettőtöknek nem kell tanulnotok, nekem igen.

– Mással nem is lógsz, csak azokkal, akik tanulnak?

– Dehogynem! De van közted és Roberto között, és ezt csak úgy mondom,

egy alapvető különbség. Ő például a szabad idejében biztosan olvasna.

– Már megint ez a Roberto! Te belezúgtál!

– Jaj, hagyjál már ezzel!

– Ha Rosario rájön, hogy belezúgtál, azonnal kinyiffantja, vagy lezsírozza,

hogy kinyiffantsa valaki.

Most már feltétlenül haza kell mennem, feleltem erre, és nem hoztam fel
többé Robertót.
10.
Nem sokkal ezután Rosario is feltűnt az iskola előtt. Sovány, hórihorgas
alakjáról és lófogú vigyoráról azonnal felismertem.

Hanyagul nekitámaszkodott a kabriójának, és olyan flancos cuccokban

feszített, amikben – az osztálytársaim szerint legalábbis – csak a tahók
flangálnak. Nem kellette magát, tulajdonképpen semmit nem csinált, amivel
felhívhatta volna magára a figyelmet, teljesen biztos volt benne, hogy a
sárga autója épp elég figyelemre méltó. És csakugyan: az autójának
mindenki a csodájára járt. Meg arra is felkapták a fejüket, persze, amikor
kénytelen-kelletlen, akárha egy távirányítónak engedelmeskednék,
odamentem hozzá. Rosario színlelt egykedvűséggel vágódott be a volánhoz,
én meg ugyanolyan egykedvűen huppantam le mellé.

– Azonnal vigyél haza! – mondtam.

– Te vagy az úrnő, én a szolga: óhajod parancs – felelte.

Begyújtotta a motort, idegesen beletaposott a gázba, és közben nekifeküdt a

dudának, hogy utat törjön a diákok között.

– Emlékszel, ugye, hogy hol lakom? – kérdeztem mindjárt némi

riadalommal a hangomban, amikor rákanyarodott a San Martinóra vezető
útra.

– A San Giacomo dei Capri felett.

– Mi viszont mintha nem a San Giacomo dei Capri felé mennénk.

– Majd oda is elmegyünk.

Megálltunk egy utcácskában Sant’ Elmo alatt, majd felém fordult, és a

vigyorba fagyott képével rám meredt.
– Giannì – mondta komoran –, nekem azonnal megtetszettél, amint
megláttalak. Ezt négyszemközt akartam elmondani neked, egy csendes
helyen.

– Csúnya vagyok, menj, keress magadnak valaki szebbet.

– Nem vagy csúnya: vagány vagy.

– Vagány vagy csúnya: egyre megy.

– Ne marháskodj! A melledet még a szobrok is megirigyelnék.

Felém hajolt, hogy megcsókoljon, én viszont hátrébb húzódtam, megfogtam

az arcát, és elfordítottam.

– Nem tudunk csókolózni – mondtam. – A fogaid túlságosan előreállnak, az

ajkad pedig túl vékony.

– A többiek vajon hogy csókolóztak velem?

– Lehet, hogy fogatlanok voltak. Különben is: menj, és csókoltasd magad

velük!

– Még játékból se akarj bántani engem, Giannì! Nagyon nincs rendjén ez

így.

– Ha már játék: nem én csinálom, te vigyorogsz folyton! Hogy vegyelek így

komolyan?

– Pontosan tudod, hogy az arcberendezésem miatt van.

Legbelül nagyon is komoly vagyok.

– Hát én is. Te azt mondtad rám, hogy randa vagyok, én pedig azt, hogy
előreáll a fogad. Kvittek vagyunk. Most pedig vigyél haza, kérlek, az
anyám már biztosan aggódik értem.

Esze ágában nem volt elindulni, alig pár centiméterről a képembe lihegett.
Elismételte, hogy igen, tökös vagyok, épp az ő
ideálja, majd cinege hangon a szememre vetette, hogy fogalmam sincs,
mennyire komolyak a szándékai. Aztán felemelte hirtelen a hangját, és rám
förmedt:

– Corrado egy hazug disznó! Azt akarta beadni nekem, hogy mindenféle
dolgokat csináltál vele. De én nem hiszek neki.

Próbáltam kinyitni a kocsi ajtaját, kevés sikerrel, s ettől még inkább felment
bennem a pumpa:

– Mennem kell!

– Várj egy kicsit! Ha vele úgyis csináltad, velem miért nem akarod?

Elfogyott a türelmem:

– Most túl messze mentél, Rosà! Én senkivel semmit nem szoktam csinálni!

– Másba vagy szerelmes, ugye?

– Senkibe se vagyok szerelmes!

– Corrado szerint amióta megláttad Roberto Matesét, teljesen meg vagy

hibbanva.

– Azt sem tudom, ki az a Roberto Matese!

– Megmondom én neked: egy nyomorult senkiházi, aki adja a bankot

mindenfelé.

– Akkor ez nem az a Roberto, akit én ismerek.

– Nyugodt lehetsz, hogy ő az. Ha nem hiszed, idehozom neked, és akkor

kiderül.

– Idehozod? Te?

– Egy szavadba kerül.

– És ő eljön?

– Nem, nem fog önként jönni, de erőnek erejével idehozatom.

– Ne légy nevetséges! Azt a Robertót, akit én ismerek, nem fogod erővel

rábírni semmire.

– Ez az erőtől is függ. Ha az ember a megfelelő erővel lép fel, mindenki

engedelmeskedik neki.

Gondterhelten néztem rá. Nevetett ugyan, de a tekintete villámokat szórt.

– Érdekel is engem ez a Roberto! Magasról teszek rátok. Igen, rád és

Corradóra is! – mondtam.

A tekintete a mellemre siklott, olyan mohón falta, mintha valami ritkaságot

rejtegetnék a melltartómban, és így szólt:

– Adj egy csókot! Utána hazaviszlek.

Abban a pillanatban le mertem volna fogadni, hogy bántani fog.

Ugyanakkor az is belém hasított, hogy minden csúnyasága ellenére jobban
tetszik, mint Corrado. Hirtelen egy vakító démonnak láttam, aki két kézzel
magához húzza a fejem, és miután erőszakosan megcsókol, addig üti a
kocsi ablakához, mígnem kiadom a lelkemet.

– Nem adok semmit! – feleltem. – Vigyél haza, vagy kiszállok, és

hazamegyek egyedül.

A szemembe nézett, hosszan fürkészett, végül beindította a motort.

– Ahogy az úrnőm parancsolja.

11.
Kisvártatva a fülembe jutott, hogy a hatalmas mellem a fiúosztálytársaim
érdeklődését is felkeltette. Ezt Mirella, a

padtársnőm mesélte, és nem átallotta hozzátenni, hogy egy tizedikes barátja

– akit amúgy Silvestrónak hívtak, és elég népszerű volt az iskolában, mivel
többeknek irigységére motorral járt –, szóval ez a Silvestro valamelyik nap
mindenki füle hallatára a következőt nyilatkozta az iskolaudvaron: a segge
sem rossz, ha egy kispárnával eltakarod az arcát, egészen dugni való.

Aznap egy szemhunyásnyit nem aludtam, a megalázottságtól és a dühtől

átzokogtam az éjszakát. Kétségbeesésemben arra gondoltam, hogy
elmesélem az apámnak – ez az ötlet bizonyára a gyermekéveim bosszantó
maradványa volt, kislányként ugyanis azt képzeltem, hogy nincs olyan
probléma, amivel ne merne szembenézni és meg ne oldaná. De mindjárt
utána anyám jutott eszembe, akinek, szegénynek, alig volt melle, aztán
felsejlett Costanza gömbölyű, telt keble, és arra a következtetésre jutottam,
hogy az apámat még Silvestrónál, Corradónál és Rosariónál is jobban
vonzzák a női idomok.

Semmiben sem különbözött a férfiak többségétől, és ha nem lettem volna a

lánya, ugyanolyan megvetéssel beszélt volna Vittoriáról, akárcsak Silvestro
rólam; azt mondta volna rá, hogy nagy a melle és kemény a segge, meg
hogy Enzo biztosan kispárnát tett a randa fejére. Szegény, szerencsétlen
Vittoriának hogy pont az én apám legyen a fivére: nincs a férfiak közt egy
se, aki ne állna be a tahók sorába, és ne beszélne kéjes könyörtelenséggel a
szerelemről. Szabályosan élvezték, ha megalázhattak bennünket, ha
belerángattak a maguk posványába. Le voltam sújtva, és apró villanások
erejéig – a fájdalommal teli pillanatokban ma is úgy érzem, mintha

mágneses vihar dúlna a fejemben – azon tépelődtem, vajon Roberto is ilyen,

ő is így beszél a szerelemről? Nem, az lehetetlen, gondoltam, és utólag
nagyon restelltem, hogy a kérdés egyáltalán felmerült bennem. Ő egészen
biztosan becézgeti Giulianát, s bár vágyakozik utána – hát már hogyne
vágyakozna! –, ez a vágy bizonyára ugyanolyan gyöngéd, mint a szavai.
Végül azzal sikerült lehiggadnom, hogy elképzeltem őket, amint szelíden,
kedvesen bánnak egymással, és megfogadtam magamnak, hogy
megpróbálom mindkettejüket egyformán szeretni, továbbá olyan emberré
válni, akire nyugodtan rábízhatják a gondjaikat. Úgyhogy vége, egyszer s
mindenkorra megszabadulok a seggek, mellek és kispárnák világától!
Különben is, ki ez a Silvestro és mit tud rólam, hisz még csak nem is a
fivérem, hogy mellettem felcseperedve kiskorom óta figyelemmel kísérje a
testemet! Jut eszembe: tiszta szerencse, hogy nincs fiútestvérem! Mit képzel
magáról, hogy így beszél rólam, ráadásul mások előtt!

Lehiggadni ugyan lehiggadtam, de napokba tellett, amíg elhalványultak

Mirella mondatai. Egyik reggel az osztályban ücsörögtem kábán, a fejem
üres volt, legalábbis nem nyugtalanítottak a fenti gondolatok. Épp a
ceruzámat hegyeztem, amikor megszólalt a csengő, nagyszünet következett.
Amikor kimentem a folyosóra, hirtelen ott találtam magam Silvestro előtt.
Nagydarab, fehér bőrű, szeplős fiú volt, tíz centivel magasabb nálam. Az
idő nyárba fordult, sárga, rövid ujjú inget viselt. Nem sokat teketóriáztam, a
csupasz karjába döftem a ceruzámat, de olyan erővel, hogy amikor ki
akartam húzni, bele kellett adnom anyait-apait. Felüvöltött. Hosszú,

elnyújtott üvöltés szakadt ki belőle, mint a sirályokból, és a karjára bámult:

beletörött a hegye, mondta. Aztán patakzani kezdtek a könnyei.
Felkiáltottam: jaj, bocsánat, véletlen volt, valaki fellökött. S a ceruzámat
mustrálgatva azt morogtam: hadd lássam, tényleg beletört-e!

Megdöbbentem. Ha történetesen kés lett volna a kezemben, azt vágom bele

a karjába? Silvestro meg a barátai közrefogtak, és lecibáltak az
igazgatónőhöz, ahol továbbra is azt hajtogattam, hogy a nagy tülekedésben
fellöktek. Megalázónak éreztem a nagy mellű, kispárnás történettel
előhozakodni, a csúnyaságát megbosszuló boszorka történetét pedig
elviselhetetlennek tartottam. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Mirella nem
avatkozik közbe, és nem árulja el, mi vitt rá erre az egészre,
megkönnyebbültem. Baleset volt, szajkóztam, az igazgatónő

pedig, miután Silvestrót nagy nehezen lecsillapította, behívatta a szüleimet.

12.
Anyám rosszul fogadta a hírt. Tisztában volt vele, hogy újra elkezdtem
tanulni, és azt remélte, hogy az elvesztegetett évet behozva leteszem a
különbözeti vizsgákat. Ezt az ügyet a sokadik árulásnak tartotta, s tán annak
bizonyítékát látta benne, hogy az apám távozásával mindketten búcsút
inthetünk a méltóságteljes életnek. Egyre csak azt hajtogatta, hogy meg
kellett volna védenünk a mi kis közösségünket, tisztában kellett volna
lennünk a saját értékeinkkel. Iszonyú dühös volt. Soha életemben nem
láttam még ilyennek. De a dühének ezúttal nem

én voltam a célpontja, egy ideje mindenért eszelősen Vittoriát hibáztatta.

Azt mondta, ezzel a magatartással a nagynéném kezére játszom, aki
viselkedésben, szóhasználatban, az égadta világon mindenben a maga
képére akar átszabni. Amúgy is apró szeme összeszűkült, járomcsontja már-
már átbökte az arcbőrét. Azt akarja bebizonyítani, mondta tagoltan, hogy
nekünk apáddal csak a külsőségek számítanak, és ha sikerült is valamelyest
felkapaszkodnunk, te majd feltartóztathatatlanul visszacsúszol, mintegy
kiegyenlítve a szintkülönbségeket.

Odament hát a telefonhoz, feltárcsázta a volt férjét, és miközben minden

részletre kiterjedően beszámolt az esetről, visszanyerte a nyugalmát, amit
előzőleg miattam veszített el.

Egészen halkan beszélt, mintha valami titkos megállapodás lenne köztük

érvényben, amiből engem, minél nagyobb galibát csinálok, annál inkább
kirekesztenek. Kétségbeesésemben arra gondoltam, hogy az életem
darabokban, hiába is akarom összerakni, újra és újra szétesik; valami nagy
baj van velem, nagy baj van a világgal, csak Giulianának és Robertónak
megy minden úgy, mint a karikacsapás. Közben anyám azt mondta a
telefonba: menj be inkább te, nagyon kérlek. Majd párszor még
megismételte: értem, igazad van, pontosan tudom, mennyire elfoglalt vagy,
de légy szíves, te menj be hozzá. Amikor letette, gyűlölködve nekiestem:

– Nem akarom, hogy apu menjen be az igazgatónőhöz!

Mire anyám azt felelte:

– Csend legyen! Ezentúl úgy lesz, ahogy mi akarjuk!

Az igazgatónőről az a hír járta, hogy azokkal a szülőkkel, akik a

szónoklatait türelmesen végighallgatva hajlandók voltak

rendre utasítani az ivadékaikat, nyájasan elbeszélgetett, azokkal viszont,

akik a gyermekeik védelmére keltek, könyörtelenül elbánt. Anyámért tűzbe
tettem volna a kezem, ő

mindig is jól kijött az igazgatónővel. Apám azonban többször kijelentette,

olykor még el is poénkodott rajta, hogy mindentől herótja van, ami az
iskolai élettel kapcsolatos – a kollégák az őrületbe kergették, a hierarchiát
és a szülői munkaközösséget ki nem állhatta –, épp ezért ezerszer is
meggondolta, ha szülői minőségében kellett bemennie az iskolámba, attól
tartott ugyanis, hogy a jelenlétével csak ártana nekem. Ám ezúttal pontban a
tanórák végére megjelent. Amikor a folyosón észrevettem, kelletlenül
odamentem hozzá. Ideges voltam, szándékosan nyelvjárást használtam:
apu, én tényleg nem direkt csináltam, de te ne ragaszkodj az én igazamhoz,
különben mindketten pórul járunk. De ő nyugalomra intett, és amint
beléptünk az igazgatónőhöz, a lehető legszívélyesebb hangját vette elő.
Miután figyelmesen végighallgatta az asszony részletes beszámolóját arról,
hogy milyen bonyolult dolog eligazgatni egy gimnáziumot, elsütött egy
frappáns kis történetet a hivatalban levő tanfelügyelő bunkóságáról, majd
váratlanul megdicsérte a fülbevalóját. Az igazgatónő

önelégülten hunyorgott, és az egyik kezével belekaristolt a levegőbe,

mintha el akarna hessegetni bennünket, végül kacarászni kezdett, a szája elé
kapva ugyanazt a kezét. S amikor már azt hittem volna, hogy ebben a
hangnemben fognak bájcsevegni az idők végezetéig, apám kertelés nélkül
elővette a kihágásomat. Még a lélegzetem is elállt. Engem ismerve, mondta,
kétségtelen, hogy szándékosan döftem bele a ceruzát

Silvestróba, ám annak, hogy így reagáltam, bizonyára nyomos oka volt; ő

ugyan ezt az okot nem ismeri, nem is akarja megismerni, egy ideje azonban
megtanulta, hogy a nők és férfiak közti grimbuszokban rendszerint a
nőknek van igazuk, s még ha a mostani ügyre ez nem is teljesen érvényes, a
fiúkat akkor is érdemes a felelősségvállalás irányába terelni, érdemes őket
addig nevelni, mígnem a felelősségtudatuknak legalább a halvány látszata
felsejlik. A fenti gondolatsor természetesen egy hozzávetőleges

kivonata

mindannak,

amiről

iszonyú

terjengősen, metsző éllel és lélegzetelállító választékossággal beszélt,

röviden: az ilyen szónokokat szokták tátott szájjal, a nyelvi elegancia
tekintélyétől elájulva, egyszersmind az ellenvetés lehetőségéről is végleg
lemondva hallgatni.

Szívszorongva vártam, vajon mit lép erre az igazgatónő. Nos, az igazgatónő

buzgó ájtatossággal válaszolt apámnak, tanár úrnak szólította, és szemmel
láthatóan annyira elcsábult tőle, hogy a teljes női nem nevében égett az
arcom, restelltem, hogy nőnek születtem, akit a sorsa, minden tudományos
fokozata és hivatali pozíciója ellenére, arra kárhoztatja, hogy így bánjanak
vele a férfiak. Ám ahelyett, hogy a haragomnak sivalkodva hangot adtam
volna, kellemes elégedettség töltött el. Az igazgatónő el sem akarta engedni
apámat, s hogy gyönyörködhessen még a búgó hangjában, kérdések özönét
zúdította rá, ámbár ki tudja, az is lehet, hogy újabb bókokban, esetleg –
miután úgy érezhette, méltónak találtatott egy férfi mélyenszántó
gondolataira – egy szép új barátság kezdetében reménykedett.

Ami engem illet, már ott, az irodájában pontosan tudtam,

hogy amint leérünk az udvarra, apám – a poén kedvéért – a hangját

utánozva majd előadja, milyen képet vágott a bókjaira és hogyan igazgatta a
haját.

És így is történt.
– Láttad, hogy pillázott? S az a kézmozdulat, ahogy a hajával babrált! Meg
a hangja! Hú, tanár úr, húú, húúú, hova gondol!

Teli torokból nevettem, akárcsak kislány koromban, és úgy éreztem, ismét

gyermeki csodálattal tekintek rá. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy
hagyjam-e ezt az érzést felülkerekedni, vagy emlékeztessem magam, hogy
méltatlan a csodálatomra, és rivalljak rá: azt mondtad, hogy a férfiak
fajankók, és felelősséget kell vállalniuk a tetteikért; te viszont sose vállaltál
felelősséget sem azért, amit anyuval műveltél, sem pedig azért, amit velem.
Hazug vagy, apu, egy hazug disznó, akitől épp azért félek, mert ha úgy
tartja úri szeszélye, bármikor képes rokonszenvet kelteni az emberekben.
13.
A dicsőséges hőstett feletti örömujjongásom mindössze addig tartott, amíg
be nem ültünk az autóba. Apám gyakorlatilag el sem helyezkedett a
volánnál, máris egyik melldöngető frázist pufogtatta a másik után.

– Vedd úgy, hogy ez egy lecke volt! Nincs olyan ember, akit ne lehetne
gatyába rázni. Afelől meg biztos lehetsz, hogy ez az asszony a tenyeredből
eszik a hátralevő gimnáziumi éveidben.

Nem álltam meg, hogy közbe ne szóljak:

– Nem az én tenyeremből, hanem a tiedből.

A dühöm láttán mintha restellte volna az iménti öntömjénezést. Nem

gyújtotta be a motort, felemelte mindkét kezét, és homloktól állig elhúzta az
arca előtt a tenyerét, akárha falat vonna a korábbi és a mostani pillanat
közé.

– Jobb szeretnél egyedül megbirkózni a dolgokkal?

– Igen.

– Nem tetszett, ahogy viselkedtem?

– Remek voltál. Akkor is igent mondott volna, ha megkéred a kezét.

– Szerinted mit kellett volna tennem?

– Semmit. Törődj a magad dolgával! Elmentél tőlünk, lett egy másik

feleséged, új lányaid… Felejts el engem meg anyut!

– Anyád meg én szeretjük egymást. És te vagy az én egyetlen, imádott

gyermekem.

– Hazugság!
Apám tekintetében harag villant, valószínűleg megbántottam.

No lám, meg is van, kitől örököltem ezt a vad erőt, ami rávitt, hogy
beledöfjek Silvestróba. Ám amilyen gyorsan felment benne a pumpa, olyan
gyorsan el is párolgott a mérge, és halkan azt mondta:

– Hazaviszlek, jó?

– Hozzám vagy hozzád haza?

– Ahová szeretnéd.

– Semmit se szeretnék! Mindig te mondod meg, hogy ki mit csináljon!

Befurakszol az emberek fejébe, apu!

– Ugyan már, miket beszélsz!

És lám, megint elöntötte az agyát a méreg, láttam a pupillájában a villanást:

ezek szerint, ha nagyon akarom, ki

tudom hozni a sodrából. Odáig, hogy felpofozzon, valószínűleg sose

hagyná elfajulni a vitát. Nincs is rá szüksége. A szavaival is meg tudja
semmisíteni az embert, erre gyúrt már suhanckorától, így tette tönkre
Vittoria és Enzo szerelmét. És bizonyára engem is ilyenné akart gyúrni,
amíg csalódást nem okoztam neki. De nem, mégsem: a szavaival sem tudna
bántani.

Legbelül azt hiszi, hogy odavan értem, és retteg attól, hogy fájdalmat okoz
nekem. Hangnemet váltottam:

– Bocsáss meg – motyogtam. – Nem akarom, hogy aggódj miattam. Nem

akarom, hogy az én hibámból olyan dolgokra kelljen az idődet fecsérelned,
amiket nem csinálsz szívesen.

– Akkor viselkedj rendesen! Hogy is juthatott eszedbe megszúrni azt a fiút?

Ilyesmit nem csinálunk, nem így kell megoldani a dolgokat. A húgom
viselkedett így gyerekkorában, az ötödik osztálynál nem is jutott tovább!

– Úgy döntöttem, behozom az elmúlt évemet.

– Ezt örömmel hallom.

– És azt is eldöntöttem, hogy nem találkozom többé Vittoriával.

– Ha erre valóban te magad jutottál, nagyon örülök.

– De Margherita gyerekeivel továbbra is tartom majd a kapcsolatot.

Megütközve nézett rám:

– Ki az a Margherita?

Néhány pillanatig az volt a benyomásom, hogy csak megjátssza a tudatlant

– pedig nem. Amíg a húga rögeszmésen szimatolt utána, és a legtitkosabb
húzásaira is fényt derített, addig ő a szakítás után már semmit nem akart
tudni az életéről.

Évtizedek óta harcolt Vittoriával, ám életének hús-vér valósága már nem

érdekelte, ez a dölyfös nemtörődömség volt gyűlöletének egyik alapköve.

– Margherita Vittoria néni egyik barátnője – magyaráztam.

– Ja, tényleg, nem emlékeztem a nevére – legyintett dühösen.

– Három gyereke van – folytattam. – Tonino, Giuliana és Corrado. Giuliana

a legklasszabb mindük közül. Öt évvel idősebb nálam és nagyon-nagyon
okos. A vőlegénye Milánóban tanul, ott is érettségizett. Vele is
összeismerkedtem, nagyszerű

ember.

– Hogy hívják?

– Roberto Matese.

– Roberto Matese? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

Ezen a hangon akkor beszélt, amikor minden kétséget kizáróan olyan ember
került szóba, aki csodálatot, sőt valami halvány irigységszerűséget
ébresztett benne. És csakugyan, mohó kíváncsisággal vetette rá magát a
témára, tudni akarta, hol és milyen körülmények között ismerkedtünk össze,
s a végén kiderítette, hogy az a fiatal tudós, aki rendkívül fontos
tanulmányokat publikál a katolikus egyetem lapjában, megegyezik az én
Robertómmal. Lángolt az arcom a büszkeségtől és az elégtételtől. Arra
gondoltam: hiába írsz, olvasol és kutatod, amit mások összeírtak vagy -
olvastak, ő

ezerszer különb nálad, ezt te magad is tudod, épp most ismerted el.

– És tényleg Pasconéban ismerkedtetek meg?

– Igen. A parókián. Ott született, onnan költözött Milánóba.

Vittoria néni mutatott be neki.

Zavarodottnak tűnt, mintha ez a néhány mondat átrajzolta volna a fejében

lévő térkép határait, és Milánót, Vomerót, Pasconét meg a szülőházát nem
bírta volna egy koordináta-rendszerben tartani. Aztán az elnéző, félig-
meddig atyáskodó és tanáros hangnemet nyakon csípve így szólt:

– Jól van. Ezt örömmel hallom. Ha bárki felkelti az érdeklődésed, jogod van
utánajárni és elmélyíteni a vele való ismeretségedet. Ettől fejlődik az ember.
Csak azt sajnálom, hogy Angelával és Idával már nem tartod a kapcsolatot.
Sokkal több közös van bennetek, mint hinnéd. Meg kéne találnod velük a
régi hangot. Tudtad, hogy Angelának is vannak barátai Pasconéban?

Úgy éreztem, mintha a fenti helynév, amihez annyi bosszúság, keserűség és

megvetés tapadt korábban, s amit nagy valószínűséggel Angela előtt is ilyen
felhanggal pedzegetett, mintegy megbélyegezve mostohalányának
barátságait, most lényegesen kevesebb neheztelést váltana ki. De az is lehet,
hogy egész egyszerűen eltúloztam a dolgot, s bár nagyon bántott, végül
legyőzött a pillanatnyi késztetés. Tekintetem a finom, törékeny kezére
tévedt, ahogy a slusszkulcsot elfordítva beindította a motort, és azt
mondtam:

– Rendben. Beugrom hozzád.

– De nem fogsz pofákat vágni, ugye?

– Nem fogok.

Ettől felvidult, elindultunk.

– És ugye tudod, hogy nem hozzám jössz, hiszen ez a te otthonod is.

– Tudom.

Már a Posillipo környékén jártunk, amikor hosszú hallgatást követően

megkérdeztem:

– Sokat beszélgetsz Angelával és Idával? Jól kijöttök egymással?

– Elég jól.

– Jobban kijönnek veled, mint Marianóval?

– Talán.

– Jobban szereted őket, mint engem?

– Miket beszélsz? Téged mindenkinél jobban szeretlek.

14.
Remek délután kerekedett ki belőle. Ida felolvasta néhány versét, nagyon
szépek voltak, ezt meg is mondtam neki. A dicséret hallatán a nyakamba
ugrott, aztán témát váltott, és az iskolát szapulta, hogy milyen unalmas egy
hely, mennyi zaklatásnak van kitéve ott az ember, s mennyire akadályozza
őt abban, hogy szabadon megélje az irodalmi elhivatottságát, végül pedig
megígérte, hogy ideadja a hármunk kapcsolatából ihletődött regényét, csak
sikerüljön végre befejeznie. Angela viszont folyton rajtam lógott: fogdosott,
ölelt, szorított, mint aki elszokott a közelségemtől, és most meg akar
győződni róla, hogy tényleg ott vagyok. Teljesen váratlanul a
gyermekkorunk ilyen-olyan fejezeteiről kezdett beszélni, hol nevetve, hol
könnyezve –

mindenesetre bensőségesen. Nekem ugyan egyik emlék sem csengett

ismerősen, de ezt nem mondtam meg neki. Ehelyett sűrűn bólogattam,
nevetgéltem, s a boldogsága láttán olykor őszinte nosztalgiát éreztem egy
végleg letűnt, ám az ő érzelmes

fantáziája által újjáélesztett korszak iránt.

Elképesztően jól beszélsz, mondta, amikor Ida kénytelen-kelletlen elvonult

tanulni. Ugyanezt akartam én is mondani, hasított belém. Annyi
különbséggel, hogy én egyre inkább Vittoria felségvizeire eveztem volna, és
– Corradót meg Rosariót átugorva – szívesebben beszéltem volna
nyelvjárásban, nápolyi hanglejtéssel. De lám, elénk tolult a gyerekkori
tolvajnyelv, amely elfeledett olvasmányélmények repeszeiből állt. Magamra
hagytál – panaszkodott, ám a hangjában nyoma sem volt neheztelésnek –,
majd nevetve bevallotta, hogy azóta, mivel én voltam számára a normalitás
mércéje, mindenütt kívülállónak érezte magát. Egy szó, mint száz: az
egymásra találás jóleső

érzése lengte be azt a délutánt, Angela pedig kimondhatatlanul boldognak

tűnt. Amikor Toninóról kérdeztem, azt felelte:

– Azon vagyok, hogy szakítsak.

– Hogyhogy?

– Már nem tetszik.

– Pedig jóképű.

– Átpasszolhatom, ha nagyon akarod.

– Kösz, nem.

– Látod? Neked sem tetszik. Én is csak azért kedveltem, mert azt hittem,
bejön neked.

– Ne már!

– Pedig de. Ha neked megtetszett valami, azonnal bebeszéltem magamnak,

hogy nekem is bejön. Így volt ez, mióta csak az eszemet tudom.

Szóltam pár jó szót Tonino meg a testvérei érdekében, remek ember,

dicsértem, és igazán figyelemreméltóak a törekvései.

Angela azonban elhúzta a száját, olyan komorak, patetikusan rövidek a

mondatai, mondta, mint valami próféciák. Öregnek született ez a fiú, bökte
ki végül, túl sokat forgolódik papok társaságában. Valahányszor találkoztak,
Tonino folyton azon kesergett, hogy Giacomo atyát az általa szervezett
vitaműsorok miatt leváltották a parókia éléről, és áthelyezték Kolumbiába.

Erről az egy témáról lehetett vele beszélgetni; filmekhez, tévéműsorokhoz,

könyvekhez és énekesekhez nem konyított.

Legfeljebb az épületekről volt hajlandó még beszélni, azt mondta, az

emberek valójában házukat vesztett csigák, de tető

nélkül nem sokáig húzzák. A húga, Giuliana azonban elütött tőle: sokkal
karakteresebb, s bár az utóbbi időben nagyon lefogyott, álomszép.

– Húszéves – mondta –, de éveket letagadhatna a korából.

Figyelemmel végighallgat, amikor beszélek, mintha ki tudja, milyen fontos
ember lennék. Nemegyszer az a benyomásom, hogy felnéz rám. Rólad meg
tudod, mit mondott? Hogy rendkívüli teremtés vagy.

– Én?

– Igen.

– Nem hiszem.

– Pedig elhiheted! Azt mondta, hogy a vőlegénye ugyanezt gondolja rólad.

Ettől a néhány mondattól feje tetejére állt bennem a világ, de igyekeztem

palástolni a feldúltságomat. Vajon higgyek neki?

Elhiggyem, hogy Giuliana meg a vőlegénye rendkívülinek tart?

Nem csak egy szófordulat ez, amivel boldoggá akart tenni, egyszersmind
megerősítve a kapcsolatunkat? Azt mondtam

Angelának, hogy ami engem illet, legfeljebb egy kőtömb alatt vergődő
véglénynek tartom magam, de semmi szín alatt sem rendkívülinek, majd
hozzátettem, hogy ha valamikor összefut Toninóval, Giulianával és esetleg
Robertóval, szívesen velük tartanék.

Ettől nagyon belelkesült, fel is hívott mindjárt a következő

szombaton. Giulianáról meg persze a vőlegényéről egyetlen szót sem ejtett,

ennek ellenére megkért, hogy kísérjem el a randevújára, mert nagyon unta
már a fiút. A meghívására örömmel mondtam igent, s Toninót közrefogva
fel-alá sétálgattunk a tengerparton, Mergellinától a királyi palotáig és
vissza.

Hányszor láttam ezt a fiút életemben? Egyszer vagy kétszer?

Emlékeimben egy félszeg, ugyanakkor jóképű pasi képét őriztem róla, és

nem tévedtem: csakugyan egy nyurga, szálkás izomzatú, szénfekete hajú,
szép arcú fiatalember köszönt vissza, aki a félszegsége miatt akárha
kortyonként adagolta volna a szavait és gesztusait. Aztán kisvártatva
megértettem, miért idegenkedik tőle Angela. Tonino minden egyes
szavának súlyát meghányta-vetette, ami annyira kiborította Angelát, hogy
hol belekotyogott a mondandójába, helyette fejezve be a mondatot, hol meg
ráüvöltött, belefojtva a szót: jól van, értem, lapozzunk már. Én a magam
részéről türelmes voltam vele.

Angelától eltérően, aki minduntalan kirévedt a beszélgetésből, és a tengert

meg az épületeket bámulta, én hosszan és részletesen kifaggattam, minden
érdekelt, amit szóba hozott.

Eleinte a titkos műépítészeti tanulmányairól mesélt, kimerítő

részletességgel, mondhatni, pontról pontra beszámolva az egyik

vizsgájáról, amin brillírozott. Aztán elmondta, hogy mióta Giacomo atyát

elüldözték a parókiáról, Vittoria a szokásosnál is kiállhatatlanabb lett, és
mindenkinek megkeserítette az életét.

Végül, engedve óvatos unszolásomnak, Robertóról kezdett áradozni, s tette

mindezt olyan őszinte szeretettel és tisztelettel, hogy a végén Angela
megjegyezte: nem is értem, miért nem téged jegyzett el a húgod helyett.
Nekem viszont imponált, hogy a rajongásában nyoma sem volt irigységnek
vagy rosszindulatnak, egészen meghatódtam attól, amit és ahogyan
mondott. Robertóra briliáns egyetemi karrier vár. Roberto egyik tanulmánya
nemrég egy tekintélyes nemzetközi folyóiratban jelent meg. Roberto
jóságos volt, szerény, és tettrekészsége még a legbátortalanabbakba is életet
lehelt.

Roberto csak úgy árasztotta magából a derűt. A végtelenségig elhallgattam

volna – nem is kotyogtam közbe –, hogy a lassan beszippantott
dicsérethalmaz az örökkévalóságig tartson. De Angela egyre bosszúsabb
volt, s egy rövidke szóváltást követően a délután véget ért.

– Roberto meg a húgod Milánóban fognak élni? – kérdeztem.

– Igen.

– Miután összeházasodnak?
– Giuliana már most odaköltözne.

– És miért nem teszi?

– Ismered Vittoriát: felpiszkálta anyánkat, így most már mindketten

amellett ágálnak, hogy csak házasság után mehet.

– Szívesen találkoznék Robertóval, ha Nápolyban jár.

– Hát persze.

– Úgy értem: vele és Giulianával.

– Add meg a számod, szólok neki, hogy hívjon fel.

Amikor szétváltunk, hálásan köszönt el:

– Köszönöm ezt a remek estét. Remélem, mielőbb találkozunk.

– Sokat kell tanulnunk – zárta volna rövidre Angela.

– Sokat – feleltem erre. – De ha az ember nagyon akarja, mindig tud egy kis
időt szakítani.

– Te nem jössz mostanában Pasconéba?

– Tudod, milyen a nagynéném: egyik percben bűbájos, a másikban meg

kinyiffantana.

– Nem rossz asszony, de ha így folytatja, előbb-utóbb magára marad. Már

Giuliana is nehezen viseli.

Még mondani akart valamit a keresztről – igen, pontosan ezt a szót

használta Vittoriára –, amit ő meg a testvérei gyerekkoruktól cipelnek a
hátukon, de Angelának már nagyon elege volt, és letorkolta. Aztán amikor
Tonino meg akarta csókolni, ő elhúzódott. Elég – ezt szinte üvöltötte,
amikor már magunk mögött hagytuk –, te is láttad, milyen idegesítő egy
fickó, mindig ugyanazt szajkózza, ugyanazokat a szavakat használja, egy
vérbeli nyámnyila, hírből sem ismeri a tréfát meg a nevetést.
Hagytam, hadd dühöngje ki magát, sőt bizonyos dolgokban még igazat is
adtam neki. Rosszabb, mint egy priznic, nem tudod lefejteni magadról,
bólogattam, majd hozzátettem: de az undok, büdös és erőszakos többséghez
képest mégiscsak ritkaságszámba megy; a teszetoszaságon kívül nincs más
hibája, úgyhogy én amondó vagyok: ha unod is, mint az ürge, hogy egy
lyukba járjon, ne hagyd ott szegényt, mert hozzá

hasonló kedves fiút keresve sem találsz.

Csak nevettünk és nevettünk. Kétrét görnyedtünk az olyan szavakon, mint a

nyámnyila meg a priznic, de leginkább „az unja, mint az ürge, hogy egy
lyukba járjon” kifejezésen röhögtünk, amit gyerekkorunkban hallottunk, tán
Marianótól.

Nevettünk azon, hogy Tonino sose nézett Angela szemébe, mintha ki tudja,
milyen titkokat rejtegetne a világ elől. S végül azon, hogy valahányszor
megölelte Angelát, úgy megduzzadt odalenn a gatyája, hogy a barátnőmnek
be kellett húznia a hasát, de ezt leszámítva sose lépett a tettek mezejére,
még a melltartója pántját sem merte megérinteni.
15.
Mindjárt másnap megcsörrent a telefon, Giuliana hívott.

Nyájasan, ugyanakkor rettentő komolyan szólt bele, mintha olyan témáról

akarna beszélni, ami nem ismer tréfát. Azt mondta, Toninótól tudja, hogy
hívni akartam, ő pedig örömmel előzött meg. Roberto a következő héten
Nápolyba jön egy konferenciára, és mindketten boldogan találkoznának
velem.

– Találkoznátok velem?

– Igen.

– Jaj, ne! Úgy értem, veled szívesen találkozom, de Robertótól zavarba

jövök.

– Miért? Barátságos ember.

Még szép, hogy belementem. Hiszen mióta vártam erre az alkalomra! S

hogy az izgatottságomat megzabolázzam, vagy inkább azért, hogy a nagy
közös találkozóig megszilárdítsam

kettőnk kapcsolatát, azt javasoltam, sétáljuk egyet. Én akár ma is ráérek,

felelte lelkesen. Titkárnőként dolgozott egy fogorvosi rendelőben a via
Forián, a találkozót késő délutánra, a piazza Cavour metrókijáratához
beszéltük meg, az utóbbi időben egyre jobban szerettem ezt a környéket,
mindig a Múzeumi Nagyszülőket juttatta eszembe.

Ám elég volt a távolból megpillantani Giulianát, hogy elkenődjek. Sudár

volt, minden mozdulatából harmónia áradt, s ahogy közeledett felém, úgy
vált egyre szembeszökőbbé az önbizalma és a büszkesége. Az az
összeszedettség, amire már a templomban is felfigyeltem, most mintha a
ruhájára, a cipőjére, a járására is átterjedt volna. Odalépett hozzám,
vidáman köszönt, és elindultunk bele a vakvilágba, céltalanul. Magunk
mögött hagytuk a múzeumot, majd ráfordultunk a Santa Teresa felé vezető
útra, engem azonban annyira mellbe vágott az aszketikus,
tekintélyparancsoló szépsége, amit vékonysága és diszkrét sminkje még
jobban kiemelt, hogy egy darabig nem jött szó a számra, így hát némán
bandukoltam mellette.

Lám-lám, mire képes ez a Roberto: egy külvárosi lánykából lovagregénybe

illő álomnőt faragott. Ennek a felismerésnek végül hangot adtam:

– Annyira megváltoztál! Sokkal szebb vagy, mint legutóbb, amikor a

templomban láttalak!

– Köszönöm.

– Bizonyára a szerelem mellékhatása – kockáztattam meg egy kifejezést,

amit gyakran hallottam Costanzától és anyámtól.

Ezen nevetett, a fejét rázta, és azt mondta:

– Ha a szerelem alatt Robertót érted, el kell, hogy keserítselek:

Robertónak ehhez semmi köze.

A változás szükségessége kizárólag benne merült fel, gőzerővel dolgozott –

és dolgozik még mindig – önmagán. Ha szeretünk és tisztelünk valakit,
próbált nagy általánosságban a változás természetéről beszélni, akkor
óhatatlanul megjelenik a tetszeni akarás vágya. De aztán egyre elvontabb
fogalmakat használt, belebonyolódott a mondandójába, s végül azzal zárta
rövidre, hogy Roberto az égadta világon mindent szeret benne, édes
mindegy hát, hogy olyan marad-e, amilyennek gyerekkorától ismerte, vagy
megváltozik.

– De hallod-e! – mondta váratlanul. – Ugye nem olyannak látod, aki egész

nap a könyveket bújja, miközben terrorizálja és irányítja a környezetét?
Mert nem így van. Emlékszem, már gyerekként sem strapálta magát a
tanulással, sőt tulajdonképpen soha életében nem úgy viszonyult a
tanuláshoz, ahogy a tudósoktól elvárható. Inkább odakinn, az utcán
tekergett, rúgta a labdát, ő valójában az a típus, aki tíz dologra is tud
egyszerre figyelni, és magába szívja a tudást. Néha az az érzésem, olyan,
mint egy állat: nem tud különbséget tenni jó és mérgező dolgok között.
Számára a kettő egy és ugyanazt jelenti, mert – hidd el, tapasztalatból
mondom – ha csak hozzáér valamihez, menten átalakul a kezében, leszakad
az állad, komolyan.

– Lehet, hogy így van az emberekkel is.

Felnevetett, de ez a nevetés idegességről árulkodott.

– Pontosan. Telitalálat. Mondjuk úgy, a közelsége késztetett és késztet

változásra. A legelső persze, aki ezt a változást észrevette, Vittoria volt.
Nem viseli el, ha nem ő irányíthatja

minden tekintetben az életünket, úgyhogy nagyon dühös lett, azt mondta,

kezdek elhülyülni, és sovány vagyok, mint a seprűnyél, mert éheztetem
magam. Anyám azonban örül neki, azt szeretné, ha nem érném be ennyivel,
ha Tonino és Corrado is hozzám hasonlóan megváltozna. Egyik este
félrehívott, hogy Vittoria ne hallja, és azt mondta: vidd el a bátyáidat is, ha
majd elmész Robertóval Milánóba, ne maradjatok itt, mert ezen a helyen a
fű se nő. Csakhogy Vittoria előtt, Giannì, semmi sem marad titokban, azt is
meghallja, amit gondolsz, belelát a fejedbe. És ahelyett, hogy az anyámnak
támadt volna, Robertót vette elő, amikor legutóbb Pasconéban járt. Azt
mondta neki: ide hallgass, te itt születtél, ezen a környéken, itt nőttél fel,
ezekben az utcákban, úgyhogy ide is kell visszatérned. Ő pedig szokásához
híven végighallgatta – amilyen áldott jó természet, még a szélben zörgő
faleveleket is meghallgatja –, majd egy udvarias kitérővel annyit mondott,
hogy vannak dolgok, amiket az ember nem hagyhat függőben, és neki
Milánóban kell lezárnia a dolgait. Ilyen ő: végighallgat ugyan, de a saját
útját járja, pontosabban minden utat kipróbál, ami a kíváncsiságát felkelti,
azt leszámítva, amit mások tukmálnak rá.

– Akkor összeházasodtok, és Milánóban fogtok élni? –

kérdeztem.

– Igen.

– Vagyis Roberto és Vittoria össze fognak veszni?

– Nem. Vittoriával én, Tonino meg Corrado fogjuk összerúgni a port.
Roberto egész biztosan nem. Ő teszi a maga dolgát, és nem veszekszik
senkivel.

Csodálta ezt a fiút, és imádta a jóhiszemű eltökéltséget. Úgy

éreztem, teljes mértékben rábízta magát, a megmentőjét látta benne, aki

kiszakítja végre a szülőhelyéről, az alacsony iskolázottságból, a sebezhető
anyja mellől és a nagynéném karmaiból. Megkérdeztem, gyakran megy-e
Robertóhoz Milánóba, mire elkomorult, és azt felelte, hogy ez eléggé
bonyolult, Vittoria ugyanis nem engedi. Mindössze háromszor vagy
négyszer járt nála, akkor is Tonino kíséretében, de ez a pár alkalom is elég
volt ahhoz, hogy beleszeressen a városba.

Robertónak rengeteg barátja van, némelyikük nagyon fontos ember. És

ragaszkodott is hozzá, hogy mindenkinek bemutassa, hol egyiknek-
másiknak a lakásán találkoztak, hol a városban futottak össze. Jól érezte
magát köztük, de azért sokszor leterítette a szorongás. A rengeteg élmény
hatására olykor tachycardiája volt. Egyre csak azt kérdezte magától, hogy
miért éppen őt, a butát, a tudatlant választotta, akinek még az öltözködéshez
sincs érzéke, mikor Milánóban ott találja fürtökbe verődve az úrilányok
színe-javát? Nápolyban meg, mondta, itt vagy te, aki százszor különb
nálam. Nem beszélve Angeláról, akinek lehengerlő a dumája, ráadásul
olyan szép és elegáns. Én meg? Ki vagyok én? Hogy kerülök a képbe?

Jólesett a dicséret, mégis azt feleltem, hogy marhaság. Angela meg én úgy
beszéltünk, ahogyan a szüleink neveltek bennünket, a ruháinkat pedig az
anyáink válogatták össze, de még az általunk vásárolt holmik is – hiába
törekedtünk saját ízlésvilágra – az anyáink ízlését tükrözték. Afelől viszont
semmi kétség, hogy Roberto őt, csakis őt akarta, a lénye legmélyét szerette,
s épp ezért soha senkire nem cserélte volna le. Annyira szép vagy, olyan
életvidám, kiáltottam fel, minden más

elsajátítható, sőt már így is sok mindent megtanultál: ha akarod, én vagy

Angela bármikor segíthetünk.

Visszafordultunk,
elkísértem

piazza

Cavour

metrólejárójához.

– Nem kell Robertótól zavarba jönnöd – mondta. – Majd meglátod,

mennyire belevaló.

Megöleltük egymást, s a küszöbönálló új barátság lehetőségétől átjárt az

öröm. De aztán rájöttem, hogy Vittoriának is igazat adok. Azt akartam,
hogy Roberto eljöjjön Milánóból, és hazaköltözzön Nápolyba. Azt akartam,
hogy a nagynéném felülkerekedjen ebben a vitában, és az ő óhajára az ifjú
jegyespár letelepedjen – tudom is én – Pasconéban, én meg az életemet
hozzájuk igazítva gyakran, akár naponta meglátogassam őket.
16.
Óriási hibát követtem el: beszámoltam Angelának, hogy találkoztam
Giulianával, és hamarosan Robertóval is találkozom. Nagyon nem volt
ínyére a dolog. Míg korábban Tonino volt az, akin a nyelvét köszörülte, és
agyba-főbe dicsérte Giulianát, most hirtelen hangot váltott, és azt mondta,
Tonino jóravaló, derék ember, a húga viszont egy hárpia, aki halálra
szekálja a fivérét. Hamar rájöttem, hogy a féltékenység szól belőle: nem
bírta elviselni, hogy Giuliana az ő közbenjárása nélkül lépett kapcsolatba
velem.

– Legjobb lenne, ha soha többé nem találkoznánk vele –

mondta egy este, amikor elmentünk sétálni egyet. – Játssza itt az

úri dámát, minket meg úgy kezel, mint valami taknyosokat.

– Ez nem igaz.

– De bizony igaz. Legelőször velem is azt játszotta, hogy én vagyok a

mester, ő meg a hűséges tanítvány. Folyton rajtam lógott, és nyomta a süket
dumát: de jó, ha összeházasodtok Toninóval, rokonok leszünk. Kevés
álságosabb embert ismerek nála. Bebújik a bőröd alá, úgy tesz, mintha a
legjobb barátnőd volna, de közben úgy bele van csavarodva saját magába,
hogy az orra hegyéig se lát. Most valószínűleg rád van kattanva, én már
nem vagyok neki elég. Lepattintott, miután kihasznált.

– Ne túlozz! Nagyszerű teremtés, mindketten barátkozhatunk vele.

Bevetettem a legjobb tudásomat, hogy megnyugtassam, de nem jártam

sikerrel. Néhány oda-vissza mondat után rájöttem ugyanis, hogy
egyidejűleg több dolgot is szeretne, így viszont nehéz volt olyan megoldást
találni, ami kielégítené. Szakítani akart Toninóval, Giulianát azonban, mivel
nagyon szerette, nem akarta elveszíteni; azt akarta, hogy ha össze is
barátkozom Giulianával, a kettőnk szövetsége ne sérüljön; azt is akarta,
hogy Robertónak még az árnyképe se rondítson bele a mi harmonikus
hármas fogatunkba; végül pedig azt is akarta, hogy az illető trió létrejöttével
ne foglalkozzam Giulianával, csakis körülötte sertepertéljek. Mivel
képtelenség volt minden vágyát teljesíteni, ismét előhozakodott a Giuliana
elleni rosszindulatú pletykákkal, s egy idő után már úgy emlegette, mint a
vőlegénye áldozatát.

– Mindent, amit csinál, csakis őmiatta csinálja – mondta.

– És ez nem szívmelengető?

– Szerinted a szolgasors szívmelengető?

– Szerintem szeretni fantasztikus érzés lehet.

– Akkor is, ha a fiú nem viszonozza?

– Miből gondolod, hogy nem viszonozza?

– Giulianától. Ő mondogatja folyton, hogy képtelenség, hogy Roberto

szeresse.

– Szerintem meg aki szerelmes, mind retteg attól, hogy nem szeretik
viszont.

– Ha valaki olyan rettegésben tart, mint Roberto Giulianát, mi örömöd van

a szerelemben?

– Honnan veszed, hogy rettegésben tartja?

– Egyszer láttam őket együtt, amikor Toninóval voltam.

– És mi történt?

– Giuliana retteg attól, hogy egy szép napon már nem fog tetszeni neki.

– Szerintem Roberto is ugyanígy van vele.

– Milánóban él! Van neked fogalmad, hány nője lehet…

Ettől az utolsó mondattól nagyon ideges lettem. Annak lehetőségétől, hogy
Roberto esetleg más nőkkel kavarjon, rosszul voltam. Igenis a sírig tartó
hűség mintaképét akartam látni benne.

– Giuliana fél, hogy megcsalja? – kérdeztem.

– Ezt így sose mondta, de szerintem igen.

– Akkor egyszer, amikor találkoztunk, egyáltalán nem tűnt olyannak, aki

megcsalja.

– Miért? Apád tán olyannak tűnt? Mégis megcsalta anyádat az anyámmal.

– Apám és anyád álságosak – mondtam keményen.

Ettől elbizonytalanodott:

– Nincs kedved ilyesmiről beszélni?

– Nincs. Semmi értelme az ilyen párhuzamoknak.

– Lehet. Ezt a Robertót viszont letesztelném.

– Hogyan?

Szikrázó tekintet, résnyire nyitott ajak, egyenes hát, domború kebel. Hát
így, mondta. Ezzel a magakellető arckifejezéssel és testtartással gondolta
elcsavarni Roberto fejét. Valami mélyen dekoltált blúz meg miniszoknya,
időnként a vállak finom súrlódása, a melle a fiú karja közelében, egy érintés
a combon, egy laza ölelés. Á, mondta végül szemmel láthatóan
elundorodva, mekkora barmok a pasik! Egy-két ilyen csel, és mind eszüket
vesztik, életkortól függetlenül. Tök mindegy nekik, hogy ragyás a képed
vagy tetvek zabálnak, hogy piszkafa vagy, esetleg dagadék.

Feldühített a monológja. A kislány korunkból ismerős hangnem

egyszeriben átcsapott közönségességbe, ő pedig úgy mórikálta magát, mint
valami kivénhedt madám.

– Meg ne próbáld eljátszani ezt Robertóval! – fenyegettem meg.

– Miért? – kérdezte megütközve. – Ha tényleg olyan jó fiú, amilyennek
látszik, tiszta ügy. Ha viszont nem az, legalább megmentjük Giulianát.

– Én az ő helyében nem szeretném, hogy megmentsenek.

Úgy nézett rám, mintha nem értené, miről beszélek. Végül azt mondta:

– Vicceltem. Megkérhetlek valamire?

– Mire?

– Felhívsz, ha jelentkezik Giuliana? Szeretnék ott lenni, amikor találkoztok.

– Rendben. De ha azt mondja, hogy Robertónak ez vesződséget okozna,

meg van kötve a kezem.

Elhallgatott, lesütötte a szemét, és amikor a másodperc töredéke múltán

ismét rám szegezte, letisztult fájdalom remegett benne.

– Te már nem szeretsz engem, mindennek vége köztünk –

mondta szomorúan.

– Nagyon tévedsz. Szeretlek, amíg élek, szeretni foglak.

– Akkor adj egy csókot!

Megpusziltam az egyik arcát. Erre a szájával a számat kereste, én azonban

elhúzódtam előle.

– Nem vagyunk már gyerekek – mondtam.

Leforrázva indult el Mergellina felé.

17.
Giuliana egy unalmas hétköznap délután hívott, hogy a következő
vasárnapra, amikor Roberto már itt lesz, megbeszéljük a találkozót a piazza
Amedeóra. Elérkezett hát a régen várt és sokszor megálmodott pillanat,
gondoltam, és minden korábbinál nagyobb erővel hatalmasodott el rajtam a
szorongás. Hebegtem-habogtam, és amikor a rengeteg házi feladatra
hivatkozva megpróbáltam kitérni a meghívás elől, nevetve közbeszólt:
nyugodj meg, Giannì, Roberto nem fog megenni; szeretném, ha látná, hogy
nekem is vannak okos és művelt barátnőim; ha más nem, tedd meg értem
ezt a

szívességet.

Udvariasságból belementem, de közben lázasan kutattam egy elfogadható

kibúvó után, ami a számításait keresztülhúzva végül arra sarkallja, hogy ő
maga mondja le a találkozót. Ekkor dobtam be az Angela-kártyát. Pedig
előzőleg már eldöntöttem –

igaz, magamnak sem mertem bevallani –, hogy ha Giuliana tényleg bemutat

a barátjának, nem szólok Angelának, mert a legkevésbé sem hiányzik az
utólagos szurka-piszka meg a feszültség. Igen ám, de valami rejtett erő
hatására olykor a legfegyelmezettebb gondolatok is elszabadulnak, és ha
akarod, ha nem, egész képsorokat cibálnak eléd a másodperc töredéke alatt.
Egész biztosan valami olyasmire gondolhattam, hogy Angela nevének már
a puszta említésével is meghökkentem Giulianát, és végül ő táncol ki,
mondván, rendben, akkor halasszuk el. Ráadásul az én fejem túl is pörgette
a képeket.

Elképzeltem a barátnőmet, amint pillázva, csücsörítve, kidüllesztett

mellel

ücsörög

mellettünk,
vagyis:

ha

összeeresztenénk Robertóval, az bizonyára olyan tengerrengést

eredményezne, ami minden problémát maga alá temet. És ez volt az, amit
mindenáron el akartam kerülni:

– De van itt egy probléma. Meséltem Angelának a korábbi

találkozásunkról,

és

kikottyantottam,

hogy

nagy

valószínűséggel majd Robertóval is összefutok.

– Na, és?

– Szeretne csatlakozni hozzánk.

Giuliana hallgatott egy sort, majd azt mondta:

– Giannì, én kedvelem Angelát, de nem egy könnyű eset, minden alkalmat

megragad, hogy a központban legyen.

– Tudom.

– És ha nem szólnál róla?

– Lehetetlen. Előbb vagy utóbb úgyis kitudódna, és egy életre megorrolna

rám. Á, hagyjuk inkább.

Újabb hallgatás, végül kibökte:

– Jól van, jöjjön ő is.

Attól a pillanattól kezdve a szívszélhűdés kerülgetett.

Rettegtem, hogy Roberto butának és tudatlannak tart majd, amitől nemcsak

aludni nem bírtam, de egy hajszál választott el attól, hogy felhívjam
apámat, és életről, halálról, Istenről, kereszténységről meg
kommunizmusról faggatózzam, hogy adott esetben a tudálékos és doktriner
válaszait visszaböfögve csilloghassak. De végül letettem róla, nem akartam
Giuliana barátját, akit az emlékeimben valami égi jelenésként őriztem,
apám pórias kisszerűségével megfertőzni. Ezt követően a külsőm miatti
rögeszmés szorongás terített le. Mit vegyek fel?

Mit tegyek, mit tudok egyáltalán tenni, hogy jobban nézzek ki?

Angelától eltérően, aki már kiskorában nagy gondot fordított a külsejére, én

– mióta ez az iszonyat hosszú válság elkezdődött

– az egész szépségőrületet tüntetően kiiktattam az életemből.

Csúnya vagy – szajkóztam magamnak –, és nincs nevetségesebb egy csúnya

embernél, aki szépnek akar látszani. Az egyetlen mániám a tisztaság volt,
állandóan sikáltam magamat. A megjelenésemre azonban magasról tettem,
legtöbbször fekete göncöket viseltem, vagy épp ellenkezőleg,
túlsminkeltem magam, harsány színeket használtam, hogy az emberek
romlottnak gondoljanak. Erre az alkalomra kismillió köztes megoldással
próbálkoztam, egyik sem vált be. Végül arra

jutottam, hogy a visszafogott színek mindeddig senkinek nem okoztak

csalódást, és miután odakiáltottam anyámnak, hogy elmegyek tekeregni
egyet Angelával, kisurrantam az ajtón, és leviharzottam a San Giacomo dei
Capriról.

Az izgalomtól szabályosan rosszul voltam, s amíg a csörömpölő sikló

lezötykölődött velem a piazza Amedeóra, azon gondolkodtam, mi van
akkor, ha megbotlok, leesem, beverem a fejem, és szörnyethalok. Vagy ha
dühömben kivájom valakinek a szemét. Késésben voltam, csurgott rólam a
veríték, s az ujjaimból fésűt formálva folyton a hajamat igazgattam,
rettegtem attól, hogy hozzátapad a tarkómhoz, amint az Vittoriával is
nemegyszer megesett. A térre érve egyből észrevettem Angelát, ő is engem,
egy bár teraszán üldögélt, már javában hörpölgetett valamit. Odamentem,
leültem mellé, bágyadtan sütött a nap. No lám, megjöttek a tubicák, mondta
halkan, nyilvánvaló volt, hogy a párocskára céloz, amelyik már mögöttem
állt. Angelával ellentétben, aki azonnal felpattant a helyéről, arra sem
voltam hajlandó, hogy megemeljem a fenekemet. A vállamon éreztem
Giuliana könnyű kezét – szia, Giannì, mondta –, és ahogy ápolt ujjairól
barna dzsekijének mandzsettájára siklott a tekintetem, megakadt a szemem
a karkötőjén. Angela már túl volt a szertartásos felvezető körön, ideje lett
volna, hogy én is megszólaljak, és viszonozzam a köszönésüket. De a
dzsekije alól kivillanó karkötőtől, ami a megszólalásig hasonlított a
nagynéném ékszerére, elakadt a szavam, és egy egyszerű sziát sem bírtam
kipréselni magamból.

Vittoria, Vittoria, mire véljem ezt az egészet, gondoltam, hát csakugyan

olyan gonosz vagy, amilyennek lefestettek a

szüleim? Elvette tőlem, aki az unokahúga voltam, azzal, hogy mindenáron

hordani akarja, és odaadta a keresztlányának.

Milyen káprázatos volt az az ékszer Giuliana csuklóján!

Mennyivel értékesebbnek tűnt!

18.
A Robertóval való második találkozásom végképp megerősített abban, hogy
az elsőből gyakorlatilag semmire nem emlékeztem.

A sokkot követően végül én is felkászálódtam, Roberto pár lépéssel

Giuliana mögött állt. Iszonyú magasnak tűnt, tán egy méter kilencvennek,
ám amikor leült és a végtagjait kupacba rendezte, hogy ne okozzon
fennakadást, teljesen összeesett. Én egy középmagas emberre emlékeztem,
és tessék, most egy termetes, egyszersmind aprócska férfi ücsörgött előttem,
aki úgy növekedett és zsugorodott, ahogyan a kedve meg a helyzet diktálta.
Szépnek viszont szép volt: sokkal szebb, mint ahogy emlékeztem. A haja
éjfekete, a homloka magas, a tekintete tüzes, a járomcsontja éles, az orra
karakteres, a szája pedig, ah, a szája, meg azok a hófehér fogak, amelyek
kivillantak olajbarna bőréből, és vakító fénycsíkká álltak össze! A
viselkedése azonban végképp zavarba ejtő volt. Az asztalnál töltött idő
nagyobb részében egyetlenegyszer sem csillantotta meg szónoki
képességét, amivel a templomban elkápráztatott.

Rövid, tömör mondatokban beszélt, a gesztusai sem árulkodtak túlzott

közlési vágyról. Csak a tekintete volt ugyanolyan, mint az oltár előtt: a
legapróbb részletet is észrevette, sőt valami iróniaféle villódzott benne. Ezt
leszámítva leginkább azokat a

félénk, kedvességet és megértést sugárzó tanárokat juttatta eszembe, akik

feleltetéskor nem akartak uralkodni felettünk, s miután megtiszteltek
bennünket a kíváncsiságukkal, nyájasan bólogatva küldtek a helyünkre:
köszönöm, leülhetsz.

Robertótól eltérően Giuliana feltűnően sokat fecsegett.

Számtalan erényünket felsorolva mutatott be a barátjának, s bár mindvégig

árnyékban ült, különös fények ragyogták körül.

A karkötőre – noha nem lehetett nem észrevenni, amint fel-felszikrázott

törékeny csuklóján – igyekeztem ügyet sem vetni, ugyanakkor az is
megfordult a fejemben, hogy ez a különös fény, ami az egész lényét
körüllengi, a karkötőből villan elő. A szavait leszámítva – mert azok fakók
voltak és sekélyesek –

tényleg ragyogott. De miért beszél ennyit, gondoltam, mi nyomaszthatja,

egészen biztos, hogy nem a kettőnk szépsége zaklatja fel. Angela gyönyörű
volt, mint mindig, ám a balsejtelmeimet meghazudtolva nem lőtt túl a
célon: a szoknyája rövid volt ugyan, de nem túlságosan, a blúza feszes, de
nem mélyen dekoltált, s bár fesztelennek tűnt és sokat kacarászott, távolról
sem viselkedett kihívóan. Ami pedig engem illet, leginkább egy zsák
krumplira hajaztam – annak is éreztem magam, az akartam lenni, egy zsák
krumpli, semmi más –, fakó és tömbszerű voltam, még a mellem
domborulatát is dzseki alá rejtettem, s meg kell hagyni, ez a törekvésem
kiválóan sikerült. Ha tehát nem a külsőnk aggasztotta, a versengés szóba se
jöhet. Aztán felötlött, hogy tán attól retteg, nem felelünk meg az
elvárásainak. Nem titkolt szándéka volt ugyanis, hogy a szalonképes
barátnőivel felvágjon a barátja előtt. Azt akarta, hogy a fiúja azért kedveljen
bennünket, mert

Vomeróban élünk, gimnáziumba járunk, és kifogástalan neveltetésben volt

részünk. Vagyis annak bizonyítására csődített oda bennünket, hogy a
milánói életre készülődve hajlandó levetkőzni magáról pasconei
származását, és készen áll felnőni a vőlegényéhez. Azt hiszem, ettől – és
nem a karkötőtől – lettem feszült. Gyűlöltem, ha kiállítási darabként
kezelnek, ahogyan a szüleim tették, amikor a barátaik előtt hencegve rám
parancsoltak, hogy ezt meg azt mondjam, így meg úgy viselkedjek, nekem
pedig, valahányszor megéreztem, hogy a legjobbat kell kihoznom
magamból, köd szállta meg az agyamat. Úgyhogy elnémultam, a fejem
üresen kongott, és időről időre tüntetőleg az órámra néztem. Aminek az lett
a vége, hogy Roberto, néhány udvariassági formulát követően, Angelához
fordult, és a maga tanáros modorában kizárólag vele foglalkozott. Ilyeneket
kérdezett: hogy megy az iskola, milyen állapotban van az épület, van-e
tornatermetek, milyen idősek a tanárok, élvezitek-e az óráikat, miket
csinálsz a szabad idődben, ő meg csak beszélt és beszélt, csilingelt a
fesztelen növendékhangocskája, és nagyokat hahotázott, amikor az
osztálytársain vagy a tanárain élcelődött.
Giuliana mosolyogva hallgatta, olykor közbeszólt. A székét közelebb húzta
az udvarlójához, időről időre a vállára hajtotta a fejét, és harsány nevetéssel
nyugtázta Angela sziporkáit, amiken Roberto legfeljebb udvarias mosolyra
húzta a száját.

Derűsebbnek tűnt, mint eleinte: Angela jól szerepelt a megmérettetésen, és

ennek fényében, nagyon úgy festett, Roberto sem unatkozott.

– És mikor van időd olvasni? – kérdezte Roberto váratlanul.

– Soha! – vágta rá Angela. – Kiskoromban sokat olvastam, de mostanság

felzabálja az életemet az iskola. A húgom viszont rengeteget olvas. Meg ő.
Ha valaki, na, ő tényleg sokat olvas! –

bökött rám kecsesen, szeretetteljes arccal.

– Giannina! – fordult hozzám Roberto.

– Giovanna! – javítottam ki morcosan.

– Giovanna! – futott neki ismét. – Emlékszem rád.

– Nagy dolog, miután a megszólalásig hasonlítok Vittoriára –

morogtam magam elé.

– Nem, nem azért.

– Akkor miért?

– Most nem tudnám megmondani az okát, de jelzem, ha eszembe jut.

– Nem fontos.

Pedig nagyon is fontos lett volna, nem akartam, hogy azért emlékezzen
rám, mert slampos vagyok, csúnya és ellenséges, ráadásul valami dölyfös
csendbe burkolózom. De aztán a szemébe néztem, s miután kedvesen állta a
tekintetemet –
korántsem valami bárgyú kedvesség volt ez, sokkal inkább nyájasan
ironikusnak mondanám –, nekibátorodtam, és úgy döntöttem, addig
fikszírozom így, amíg a tekintetében hullámzó kedvességből szikrázó dühöt
csiholok. Olyan kitartással bámultam, amilyet egy másodperccel korábban
nem is feltételeztem volna magamról, még a pislogást is
meghunyászkodásnak véltem.

Ő azonban ugyanabban az atyáskodó hangnemben folytatta, és

megkérdezte, vajon én hogy tudok időt szakítani az olvasásra, amikor
Angela ki se látszik a tanulnivalóból, tán

kevesebb házi feladatot adnak a tanáraim? Erre keserűen azt feleltem, hogy
a tanáraim idomított barmok, akik gépiesen ledarálják az anyagot, és olyan
mennyiségű házi feladatot varrnak a nyakunkba, hogy fordított felállásban,
ha százszor újjászülethetnének, sem jutnának a végére. Én viszont magasról
teszek a házi feladatokra, akkor olvasok, amikor kedvem tartja, és ha egy
könyv magába szippant, éjt nappallá téve azt olvasom, felőlem aztán el is
vontathatják a helyéről az iskolát. Mit olvasol éppen, érdeklődött, s mivel
kitérő választ adtam – nálunk, odahaza mindenütt könyvek vannak,
mondtam, régebben apám mondta meg, hogy mit olvassak, de mióta elment
tőlünk, én választok olvasnivalót magamnak, tanulmányt vagy regényt, attól
függ, hogy mi érdekel –, szóval miután kitértem a válasz elől, ismét nekem
szegezte a kérdést, ezúttal az utolsó olvasmányom címére is kíváncsi volt.
Azt feleltem: az Újszövetséget. Hazudtam persze, hogy elkápráztassam, az
Újtestamentum óta már jó néhány könyvön túl voltam. De olyan régóta
készültem erre a pillanatra – még egy füzetet is teleírtam a neki szánt
gondolataimmal –, hogy nem mondhattam mást. És most itt voltunk, éppen
beteljesülni látszott a kívánságom, én meg csak beszéltem és beszéltem,
semmi nem tudott volna gátat szabni ennek a kiáradásnak, miközben
nyugalmat erőltetve magamra, egyetlen pillanatra sem vettem le róla a
szemem.

Legbelül azonban tomboltam, ok nélküli dühöt éreztem, vagy, ami még

rosszabb, Márk, Máté, Lukács és János szövegei váltották ki belőlem, ez a
düh pedig mindent elsatírozott körülöttem, eltűnt a tér, az újságosbódé, a
metróalagút, a park szikrázó smaragdzöldje, és Robertót leszámítva
felszívódott
minden ember, még Angela és Giuliana is. Amikor befejeztem, elkaptam
róla a tekintetem. Hasogatott a fejem, s hogy ne vegye észre a zihálásomat,
próbáltam a légzésemre összpontosítani.

Hosszú csend ékelődött közénk. Csak ekkor vettem észre, milyen

elkerekedett szemmel bámul rám Angela – a gyerekkori barátnője voltam,
büszke volt rám, legalábbis erről árulkodott a tekintete –, és én ebből
merítettem erőt. Giuliana viszont teljesen rátapadt a barátjára, és olyan
megütközve meredt rám, mintha ledobtam volna magamról a ruháimat.

– Vagyis visszataszítónak tartod a bibliai történetet? –

kérdezte kisvártatva Roberto.

– Igen.

– Miért?

– Mert nem működik. Jézus, akit Isten fiaként kéne tisztelnünk, haszontalan
csodatételekre pazarolja a képességét, miközben simán hagyja, hogy
elárulják, és végül kereszten végzi. De ha csak ennyi lenne! Megkéri az
apját, hogy kímélje meg a kereszthaláltól, az meg a kisujját se mozdítja érte,
és nemhogy a kereszthaláltól, de a legkisebb szenvedéstől sem hajlandó
megmenteni. Jött volna le Isten személyesen, és szenvedett volna ő egy
kicsit! Miért a fián veri le azt a sok aljasságot, amit éppenséggel az általa
teremtett világ művel?

Mert végül is mit jelent apánk akaratára tenni? Ellenvetés nélkül ki kellene
innunk a gyötrelem méregpoharát?

Roberto alig láthatóan ingatta a fejét, tekintetéből egy csapásra kihunyt az

irónia.

– Isten nem egyszerű eset – ezt mondta, vagy valami ehhez hasonlót;
amilyen zaklatott voltam, aligha tudnám pontosan

felidézni.

– Hát, pedig igyekezhetne, ha azt akarja, hogy megértsem.

– Ha egyszerű volna, megszűnne Istennek lenni. Ő merőben más, mint mi.
Olyannyira fölöttünk áll, hogy nem jutnak el hozzá a szavaink, épp ezért
számon sem kérhető. Legfeljebb megidézni tudjuk. Ha pedig megnyilvánul,
csöndben teszi, apró és néma, ám igen értékes jelekkel üzen, amelyek
hétköznapi módon nyilvánulnak meg. Az ő akaratára tenni annyit tesz, mint
fejet hajtani előtte és elköteleződni a hitünk mellett.

– Már így is épp elég kötelezettségem van!

Legnagyobb örömömre a tekintetében ismét irónia villódzott, boldog

voltam, hogy sikerült felpiszkálnom a kíváncsiságát.

– Az Isten iránti elköteleződés minden fáradságot megér.

Mondd csak, szereted te a verseket?

– Igen.

– És szoktál is verset olvasni?

– Megesik néha, igen.

– Egy vers éppúgy szavakból áll, mint a köztünk zajló beszélgetés. Ha egy
költő a banális szavainkat kiszabadítja a beszélgetés fogságából, átütő
erővel fognak megszólalni, s ez az erő éppenséggel a banalitásuk
legmélyéről fakad. Ehhez hasonló Isten megszólalása is.

– A költő nem Isten, csak egy hozzánk hasonló nyomorult ember, legfeljebb
annyival több nálunk, hogy verseket farag.

– Csakhogy ez a versfaragás rányitja a szemed a világra, elkápráztat.

– Jó költő esetében valóban így van.

– Meglepetést okoz, megrázkódtatást.

– Nagy ritkán.
– Isten is ilyen: megrázkódtatás egy sötét szobában, ahol sem a padlót, sem
a falat, sem a mennyezetet nem láthatod. És vitának vagy beszélgetésnek
nincs helye. Egész egyszerűen hit kérdése. Csak akkor működik, ha hiszel
benne.

– Miért kéne hinnem a megrázkódtatásban?

– Vallásos áhítatból.

– Az meg mi?

– Képzelj el egy nyomozást, olyasmit, mint a krimikben, azzal a

különbséggel, hogy itt a rejtély örökre titokban marad. Ilyen a vallásos
áhítat is: egy késztetés, ami egyre tovább űzi az embert, hogy leleplezze az
eleve leleplezhetetlent.

– Nem értelek.

– Mert a rejtélyek természetüknél fogva érthetetlenek.

– Megrémisztenek a megoldatlan rejtélyek. Én leginkább azzal a három

asszonnyal tudok azonosulni, akik felkeresik Jézus sírját, s miután nem
találják ott a testét, elmenekülnek.

– Pedig akkor kéne menekülőre fogni, ha unalmas az életed.

– Én akkor szoktam, ha szenvedésbe ütközöm.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy nehezen viseled a körötted zajló

eseményeket?

– Azt mondom, hogy senkit nem kéne keresztre feszíteni, pláne nem az apja
akaratából. De sajnos nem ez van.

– Ha nem tetszik a világ, változtass rajta!

– Változtassak a teremtésen?

– Pontosan. Hiszen ezért vagyunk itt.

– Akár még Istenen is?

– Ha változtatásra szorul, akkor Istenen is, igen.

– Vigyázz, ez már istenkáromlás!

Egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy könnyekig meghatódott attól

az állhatatosságtól, amivel szembementem vele.

– Ha az istenkáromlás által akár egyetlen lépéssel közelebb kerülök hozzá,

akkor én káromolom Őt.

– Komolyan?

– Igen. Isten szeret engem, én pedig bármeddig elmegyek, akár még

sértegetem is, ha ezzel közelebb kerülhetek hozzá.

Épp ezért neked is azt tanácsolom, hogy ne akard azonnal megfejteni a

rejtélyt: várj még egy kicsit, az evangéliumban sokkal több van, mint amit
elsőre kimazsoláztál belőle.

– Annyi jó könyv van a világon! Az evangéliumokat csak azért olvastam el,

mert erről beszéltél a múltkor a templomban, és kíváncsi lettem.

– Akkor olvasd újra! Sok mindent megtudsz a szenvedélyről és a keresztről,

más szóval: a szenvedésről. Ha jól értem, ettől tartasz leginkább.

– Nem. Én a csendtől tartok.

– Te is csendben voltál bő fél órán keresztül. Aztán mégis megszólaltál.

– Lehet, hogy ő Isten! – rikkantotta vidáman Angela.

Roberto azonban nem nevetett rajta, és én is visszagyűrtem egy ideges

kacajt még időben.

– Most már tudom, miért emlékeztem rád – mondta.

– Mit követtem el?

– Rendkívül fontos szerepet tulajdonítasz a szavaknak.

– Te még nálam is fontosabb szerepet tulajdonítasz nekik.

– Nem szántszándékkal.

– Én viszont igen. Gőgös vagyok, hitvány és gyakran igazságtalan.

Ezúttal ő nevetett fel, mi, hárman meg hallgattunk, mint a sír.

Végül Giuliana törte meg a csendet, halkan emlékeztette, hogy lesz még
egy találkozójuk, amiről nem lenne illendő elkésniük.

Olyan szomorúan mondta, mintha sajnálná itt hagyni ezt a remek kis
társaságot; azzal felállt, megölelte Angelát, felém meg kedvesen
odabiccentett. Ezt követően Roberto is elköszönt tőlünk, beleborzongtam,
amikor megpuszilta az arcomat.

Mihelyst a párocska eltávolodott a via Crispin, Angela karon ragadott.

– Két vállra fektetted! – kiáltotta lelkesen.

– Azt mondta, hogy alaposan félreértettem a szöveget.

– Ez nem igaz! Nemcsak meghallgatott, vitázni is leállt veled.

– Hogy oda ne rohanjak! Bárkivel leáll vitázni. Te viszont csak hősködtél.

Nem úgy volt, hogy rányomulsz?

– Te nem akartad, hogy megtegyem. Meg amúgy sem vitt volna rá a lélek.
Amikor Toninóval voltam, és találkoztunk, ostobának tűnt. Most viszont
elbűvölő volt.

– Olyan, mint a többi.

Tulajdonképpen végig megvetően beszéltem róla, jóllehet Angela minden

egyes támadásomat visszaverte, és ilyeneket mondott: arra gondolj, hogy
hozzám képest milyen sokat foglalkozott veled, úgy vitatkoztatok, mint két
professzor. És a hangunkat utánozva kiragadott néhány passzust a
beszélgetésünkből, majd kifigurázott bennünket. Ami engem illet, mialatt
Angela viccein grimaszoltam és bután vihogtam,

ordítani tudtam volna a boldogságtól. Igaza volt Angelának: Roberto

beszélgetett velem. De sajnos nem eleget: szerettem volna beszélni hozzá,
még és még, most és délután és holnap és mindörökké. Ám mivel esélyem
sem volt rá, a kezdeti boldogságot felváltotta a keserűség, és teljesen
elhagytam magam.
19.
Az állapotom rohamosan romlott. A Robertóval való találkozás
végérvényesen rádöbbentett, hogy az egyetlen ember, akihez igazán
ragaszkodtam, az egyetlen személy, aki egy röpke szóváltás során kellemes
bizsergést váltott ki belőlem, fényévekre lakozik tőlem, és néhány percnél
többet sosem fog tudni áldozni rám.

Amikor hazaértem a San Giacomo dei Caprira, a lakás üres volt, csak a
város beszűrődő zaját lehetett hallani – anyám valahol odakinn csatangolt
egy barátnőjével. Magányosnak éreztem magam, ám ennél is jobban
elkeserített, hogy közel s távol esélyt sem láttam a vigaszra. Hogy
lehiggadjak, végighevertem az ágyon, és próbáltam elaludni, de kis idő

elteltével szabályosan kipattantam az ágyból: nem tudtam kiverni a

fejemből a Giuliana csuklóján szikrázó karkötőt.

Zaklatott voltam – tán elaludtam és rosszat álmodtam, gondoltam –, majd a

telefonhoz mentem, hogy felhívjam Vittoriát. Azonnal felvette, de a
hangjából ítélve mintha egy veszekedés kellős közepében lett volna,
legalábbis az a goromba

„igen, tessék” arra utalt, hogy mielőtt a telefon kicsörgött volna,

éppen üvöltözött valakivel.

– Giovanna vagyok – mondtam, pontosabban: suttogtam.

– Pompás. És mi a faszt akarsz? – válaszolt ugyanolyan gorombán.

– A karkötőmről szeretnék kérdezni valamit.

Közbevágott:

– A te karkötődről? A tiedről? Á, szóval itt tartunk! Azért hívsz, hogy

kioktassál? Ide hallgass, Giannì, én rendes voltam hozzád, de most már
elegem van belőled. Maradj veszteg ott, ahol vagy, megértetted? A karkötő
azé, aki szeret engem, nem tudom, érthető voltam-e.

Nem, egyáltalán nem volt érthető, én legalábbis nem egészen értettem, mire
megy ki ez az egész. Már-már lecsaptam volna a kagylót, rémült voltam,
arra sem emlékeztem, miért hívtam fel valójában, nyilván a legrosszabbkor
alkalmatlankodtam. De meghallottam Giuliana hangját:

– Giannina az? Add már ide! Fogd be, Vittò, csend legyen, ne ugass bele!

Kisvártatva Margheritát is hallani véltem a távolból, tehát anya és lánya

együtt mentek a nagynénémhez. Margherita valami ilyesmit mondott:

– Könyörgöm, Vittò, nyugodj már le! A kislánynak semmi köze ehhez az

egészhez.

Erre Vittoria üvölteni kezdett:

– Hallottad ezt, Giannì? Téged itt mindenki kislánynak tart.

Hadd halljam: kislány vagy? Igen vagy nem? Akkor miért furakodsz be
Giuliana és Roberto közé? Válaszolj, ahelyett hogy a karkötővel
baszakodnál itt nekem! Vagy tán a bátyámnál is

hitványabb alak vagy? Ki vele, hadd halljam: gőgösebb vagy az apádnál?

Giuliana sikítani kezdett:

– Elég legyen már! Tisztára megbolondultál! Vágd ki a nyelved, ha nem

tudod megállni, hogy ne beszélj hülyeségeket!

Ezen a ponton megszakadt a vonal. Ott álltam elképedve, kezemben a süket

telefonnal. Mi a fene történik itt? És miért támadt rám a nagynéném? Tán
nem kellett volna azt mondanom, hogy „az én karkötőm”. Nem volt
időszerű, rendben. De ha egyszer ez a helyes kifejezés! Hiszen ő adta
nekem. És nem is azért hívtam, hogy visszakunyeráljam, egész egyszerűen
kíváncsi voltam, hogy miért nem tartotta meg magának. Ha annyira
ragaszkodik hozzá, miért akar folyton túladni rajta?
Letettem a telefont, visszamentem a szobámba, és ismét elheveredtem az
ágyon. Tényleg rosszat álmodhattam, még Enzo temetői fotója is szerepelt
benne, a szorongástól alig kaptam levegőt. Ráadásul az a sok sikítozás is
csak rátett egy lapáttal, nem tudtam kiverni a fejemből ezt a
telefonbeszélgetést. Ekkor jöttem rá, hogy Vittoriának a délelőtti találkozó
nyomhatta a begyét. Nyilvánvaló, hogy Giuliana mesélt róla, de mi a fenét
vetíthetett bele a nagynéném, hogy így felhúzta magát? Most már szerettem
volna ott lenni, és szóról szóra végighallgatni Giuliana beszámolóját, akkor
tán arra is fényt deríthetnék, hogy mi történt aznap délelőtt a piazza
Amedeón.

Megint megcsörrent a telefon, összerezzentem, nem mertem felvenni. Aztán

bevillant, hogy tán az anyám aggódik miattam,

úgyhogy kimentem a folyosóra, és óvatosan felemeltem a kagylót.

– Halló! – suttogta Giuliana szipogva, mintha sírna, és elnézést kért Vittoria

miatt.

– Elrontottam valamit ma reggel? – kérdeztem.

– Ne viccelj, Giannì! Roberto teljesen odavan tőled!

– Igazán?

– Esküszöm.

– Ennek örülök. Mondd meg neki, kérlek, hogy nagyon jót tett nekem az a
beszélgetés.

– Erre igazán semmi szükség: majd te megmondod neki személyesen.

Szeretne veled holnap is találkozni, délután, ha ráérsz. Beülünk valahová
hármasban, és megiszunk egy kávét.

A fejfájás most még szorosabban hurkolta körbe a fejem.

– Rendben – motyogtam. – Vittoria még haragszik rám?

– Nem, ne is törődj vele.

– Ideadnád egy kicsit?

– Jobb, ha most békén hagyjuk. Eléggé ingerült.

– De miért? Mi baja velem?

– Teljesen zakkant. Mindig is az volt. Tönkretette mindannyiunk életét.

VI

1.

A kamaszéveim lomhák, szürke tömbökbe sűrűsödnek össze, legfeljebb

zöld, piros vagy lila árnyalatú hirtelen kiszögellések lehelnek beléjük némi
életet. A tömböket nem lehet órákban, napokban, hónapokban vagy
években mérni, és bizonytalan az évszakok lefolyása is; most még hideg
van, aztán észrevétlen beüt a nyár, egyszer zuhog, máskor meg hét ágra süt
a nap. A kitüremkedések legalább ennyire belevesznek az időtlenségbe:
fontosabb a színük, mint a keltezésük. Nem mellesleg maga a szín

is,

amibe

bizonyos

érzelmek

beburkolóznak,

jelentéktelenné válik – pontosan tudja, miről beszélek, aki írni szokott. A

szavak utáni hajszában a lomhaság belegomolyog egy förgetegbe, a színek
pedig elkeverednek, mint turmixgépben a gyümölcsök. A „telt-múlt az idő”
sajgón üres kifejezéssé válik, és az „egy este”, „egy reggel”, „egy délután”
is legfeljebb szükséges, de inkább kézre álló felütéssé silányul. Arról az
időszakról mindössze annyit érdemes tudni, hogy végül sikerült behoznom
az elkótyavetyélt évet, méghozzá minden különösebb erőfeszítés nélkül.
Kiváló memóriám volt – erről akkortájt szereztem tudomást –, ám az iskolai
tananyaghoz képest sokkal többet tanultam a regényekből. Előbbieket elég
volt átfutnom egyszer, minden a fejemben volt.

Ennek az aprócska sikernek köszönhetően a szüleimmel való kapcsolatom

is sokat javult. Ismét büszkeség dagasztotta őket, kiváltképp apámat.
Nekem viszont egy fikarcnyi örömöm nem

volt az egészben, folyton ott settenkedtek köröttem, mint valami tompa,

csillapíthatatlan fájdalom, mint két zavaró kinövés, amitől előbb-utóbb az
ember úgyis megszabadul. Elhatároztam hát – eleinte gúnyos
távolságtartásból, később a szülő-gyerek kapcsolatról teljesen leválva –,
hogy az utónevükön fogom őket szólítani. Nellában, aki egyre soványabb
lett és egyre többet sopánkodott, immár apám özvegyét láttam, noha a
megboldogult férje továbbra is jó egészségnek örvendve a város másik
részén élt és virult. A személyes tárgyait, meglehetősen fukar módon,
továbbra sem engedte elhordani hazulról, ő

akarta gondjukat viselni. Mindazonáltal készenlétben várta, hogy a

kísértethitves, a házaséletüket követő másvilágról, betoppanjon vagy
odatelefonáljon. Ugyanakkor – én legalábbis erre a következtetésre jutottam
– volt férjének eget rengető

tevékenysége után kutatva időről időre azért Marianóval is találkozott.

Ezt

leszámítva

fegyelmezetten

gürcölt,

tisztességesen

eleget

téve

az
előtte

tornyosuló

kötelezettségeknek, amelyek között jómagam is helyet kaptam.

Rám azonban – és ez valódi megkönnyebbülés volt – távolról sem fordított

már annyi gondot, mint a zsákszámra hazahordott házi feladatokra meg a
gatyába rázandó romantikus regényekre. Nagy vagy már, mondogatta egyre
gyakrabban, tudsz te vigyázni magadra.

Én meg boldog voltam, hogy végre szabadon, kötelezettségek nélkül

járkálhatok el hazulról. Minél kevesebbet törődött velem ő meg az apám,
annál jobban éreztem magam. Ami Andreát illeti, á, inkább meg se szólalt
volna! A bölcs életvezetési útmutatóit, amikkel a Posillipón traktált, amikor
Angelával és

Idával találkoztam, vagy az iskola melletti sütődében, a szokásos panzarotti

és pastacresciuta felett, egyre rosszabbul viseltem. Mindeközben a
Robertóhoz fűződő barátságom is csodás módon erősödni látszott, olykor
mintha apám helyett terelgetett volna, miután az igazi, aki önmagából és a
gaztetteiből ki sem látott, erre a szerepre alkalmatlannak bizonyult. Andrea
egy messzi-messzi délutánon a San Giacomo dei Capri tetején lévő fakó
lakásban meggondolatlanul és végleg eljátszotta a bizalmamat; Giuliana
vőlegénye pedig, az önzetlenségével és kedvességével, visszanyerte azt.
Egy szó, mint száz: rettentő büszke voltam erre a barátságra, és sokszor már
csak azért is szóba hoztam, hogy az apám arcára kiülő

irigység koronatanúja legyek. Roberto minden szempontból érdekelte, tudni

akarta, milyen ember, miről szoktunk beszélgetni, és hogy őt meg a
munkáját megemlítettem-e valaha. Fogalmam sincs, hogy a tisztelete
őszinte volt-e – jó ideje nem vettem komolyan Andrea egyetlen szavát sem.
Emlékszem, egy korábbi alkalommal még azt mondta Robertóról, hogy
szerencsés fickó, akinek időben sikerült elhúznia ebből a rohadt városból,
különben esélye sem lett volna ekkora egyetemi karriert befutni Milánóban.
Egy másik alkalommal meg már azt: okosan teszed, ha nálad
érdemesebbekkel barátkozol, ez az egyetlen módja annak, hogy az ember
felkapaszkodjon, és ne zuhanjon alá. A végén viszont már csak azért
könyörgött, hogy alkalmasint mutassam be őket egymásnak, úgy tűnt,
mindenáron ki akar törni abból a pitiáner és folyton perlekedő

gittegyletből, ami fiatalon beszippantotta. Addigra már csak egy végtelenül

esendő embert láttam benne.

2.

Egyébként Roberto meg köztem tényleg flottul mentek a dolgok: egész

egyszerűen összebarátkoztunk. Persze eszem ágában sincs eltúlozni: nem
járt ő olyan sűrűn Nápolyba, hogy mindennaposak legyenek a
találkozásaink. De lépésről lépésre meghonosodott köztünk az a gyakorlat –
ami persze sosem izmosodott igazi szokássá –, hogy valahányszor hazajött,
és lehetősége nyílott rá, megtaláltuk annak módját, hogy Giuliana
társaságában ugyan, de néhány percet beszélgethessünk.

Hogy őszinte legyek, eleinte nagyon izgultam. Minden egyes alkalommal

gyötört a gondolat, hogy szembeszállni vele – aki legalább tíz évvel volt
idősebb nálam: én gimnáziumba jártam, ő egyetemen tanított – olyan
mértékű beképzeltségre utal, amivel röhejessé teszem magam. A
találkozásainkat követően újra és újra felelevenítettem a szavait, aztán
felidéztem a válaszaimat, hogy mindjárt utána elsüllyedjek szégyenemben.

Léha sekélyességemmel szembesülve, amivel a bonyolultabb kérdéseket

eltartottam magamtól, rosszullét fogott el, gyerekkoromban éreztem
hasonlót, ha dühömben valami olyasmit csináltam, amiről biztosan tudtam,
hogy felidegesíti a szüleimet. Ilyenkor felerősödött a kétely, hogy vajon
valóban élvezi-e a társaságomat. Ironikus hangja egészen eltorzult az
emlékek hatására, és gunyorossá vált. Aztán eszembe jutott pimasz
hanghordozásom, egy-két kontextuson kívül rekedt mondatfoszlány, amivel
mindenáron le akartam nyűgözni, s olyan hideglelés meg émelygés tört
rám, hogy a legszívesebben kiöklendeztem volna ezt a szégyellni való
énemet.

A tények azonban messze nem igazolták a fentieket.

Találkozásainkat követően rendszerint jobb embernek éreztem magam,

Roberto szavai olyan tudásszomjat váltottak ki belőlem, hogy minden
könyvre és információra rávetettem magam. A találkozások közti
időszakban versenyt futottam az idővel, hogy még felkészültebben, akár a
legösszetettebb kérdésekkel is naprakészen nézzek szembe a következő

kihívással. Abban a reményben, hogy találok valami odavágó passzust,

amitől jobban megértem a világát, előrámoltam és átlapoztam apám itthon
hagyott könyveit. De mit vagy kit akartam én jobban érteni? Az Atyát, a
Fiút, a Szentlelket, a transzcendenciát meg a csendet, a hit gomolygását és a
hitnek hiányát,

esetleg

Krisztus

radikalizmusát?

Vagy

az

egyenlőtlenségből fakadó különbségeket, a legelesettebbek bántalmazását, a

kapitalizmus határtalanul mohó világát, a robotok színre lépését, a
kommunizmus égető szükségességét?

Roberto sokrétű, tágas világban mozgott, csak úgy cikázott a témák között.
Képes volt egy tető alá hozni eget és földet, mindent tudott a világról, és ezt
a tudást példákkal, történetekkel, idézetekkel és elméletekkel szemléltette,
én pedig, miközben igyekeztem lépést tartani vele, hol attól rettegtem, hogy
a tudálékos, ám valójában roppant butuska lány benyomását keltem, hol a
következő találkozás lázában égve abban reménykedtem, hogy ezúttal
sokkal felkészültebben állom a sarat.
3.
Akkoriban elég gyakran Giulianánál vagy Angelánál kerestem

megnyugvást. Kettejük közül, nyilvánvaló okokból, Giuliana állt közelebb

hozzám, az ő társaságában jobban éreztem magam.

Mindkettőnknek hiányzott Roberto, ezért a hosszú távollétei alatt gyakran

kóricáltunk Vomeróban, megragadva az alkalmat, hogy őt dicsérjük
egybehangzóan és zavartalanul. Persze a szemem sarkából éberen követtem
minden mozdulatát: a csuklóján továbbra is ott virított Vittoria karkötője, a
lényéből áradó tisztaság pedig annyira elbűvölte a környezetét, hogy a
férfiak nemcsak megbámulták, de utána is fordultak, mintha nehezükre esne
megválni a látványától. Én, mintha a világon se lennék, láthatatlanná váltam
mellette, és mégis, egyetlen affektáló hangsúly vagy tudálékos fordulat elég
volt ahhoz, hogy összeroppanjon, olykor mintha kiszívták volna belőle az
életet.

– Hogy te mennyit olvasol! – mondta elismerően egyik alkalommal.

– Szívesebben olvasok, mint hogy a házi feladatokkal vacakoljak.

– Én sajnos hamar beleunok.

– Rutin kérdése.

Bevallottam, hogy esetemben az olvasás szenvedélye nem magától alakult

ki, apámtól ragadt rám: ő volt az, aki kiskoromtól fogva a könyvek és a
szellemi munka fontosságáról beszélt.

– Ha évekig ezt sulykolják az emberbe – mondtam –, örökre beleég.

– De jó! Az értelmiségiek kiváló jellemek.

– Hát az én apám egyáltalán nem kiváló.

– Roberto viszont az. Meg te is.

– Hiszen én nem is vagyok értelmiségi!

– Dehogynem! Egyfolytában a könyveket bújod, minden témához hozzá

tudsz szólni, és segítőkész vagy mindenkivel.

Még Vittoriával is. Én erre sose lennék képes. Hamar elfogy a türelmem.

Mi tagadás, jólestek az elismerő szavai. S mivel az értelmiségiekről vallott

nézetétől nem tudtam eltántorítani, igyekeztem felnőni a szerephez, már
csak azért is, mert bizonyára rossz néven vette volna, hogy amíg a
barátjának a jobbik énemet mutatva minden tudásomat latba vetem, addig a
vele való beszélgetésben egy-két üres frázisra és holmi sületlenségekre
szorítkozom. És csakugyan, őszinte érdeklődése egészen bonyolult
okfejtésekre ösztökélt, főként a könyvek érdekelték, kíváncsi volt, hogy
melyiket miért szerettem, meg hogy mostanában mi kötött le igazán.
Meséld el nekem, buzdított. De nem érte be a könyvekkel; filmek és zene
tekintetében is ugyanilyen kíváncsi volt. Egészen addig még Angela és Ida
társaságában sem beszélhettem ilyen hosszan a szenvedélyemről, ráadásul
úgy, hogy ne kötelességből, hanem örömmel tegyem. Meg hát az iskola sem
az a hely volt, ahol az olvasmányélményeimből fakadó rendszertelen, ám
mohó kíváncsiságomat bárki értékelte volna, az osztálytársnőim közt pedig
egyet sem találtam, akinek mesélhettem volna – teszem azt – Tom Jones
drámájáról. Röviden: jól megvoltunk így együtt akkortájt. Gyakran
találkoztunk, én a montesantói sikló kijáratánál vártam rá, ő pedig olyan
boldogan jött Vomeróba, mintha felhőtlen külföldi nyaralásra érkezne.
Elsétáltunk a

piazza Vanvitellitől a piazza degli Artistire, aztán vissza, ügyet sem vetve a
járókelőkre, a forgalomra és a kirakatokra, engem kizárólag az érdekelt,
hogy a nevekkel, címekkel és történetekkel zsonglőrködve elkápráztassam,
ő pedig elmerült abban a varázslatban, amit a könyvek, filmek és zenék
világából teremtettem neki.

Roberto távollétében úgy viselkedtem a menyasszonyával, mintha valami

titkos tudás őrzője lennék, Giuliana pedig úgy csüggött a szavaimon,
mintha – a korkülönbség és a nyilvánvaló szépsége ellenére – repesne a
vágytól, hogy elismerje a feljebbvalóságomat. De az is megesett, hogy
hirtelen elkedvetlenedett, valami bánatszerűség telepedett rá, amit
mindenáron titkolni akart. Ilyenkor elfogott a rémület, eszembe jutottak
Vittoria számonkérő szavai: „Miért furakodsz be Giuliana és Roberto közé?
Tán még a bátyámnál is hitványabb alak vagy? Ki vele, hadd halljam:
gőgösebb vagy az apádnál?”

Holott én csak a barátnője akartam lenni, most viszont rettegni kezdtem,

hogy ha Vittoria fondorkodásait követően Giuliana az ellenkezőjéről talál
megbizonyosodni, megszakítja velem a kapcsolatot.
4.
Gyakran vettük be Angelát is a csapatba, nehogy megsértődjön.

Ők ketten azonban sehogy sem tudtak kijönni egymással, ilyenkor Giuliana

búskomorsága is szembeöltőbb volt. Ezeket a találkozásokat Angela
szétlocsogta: hol bennünket ugratott, hol Toninót ócsárolta, s mielőtt a
társalgás komolyabbra

fordulhatott volna, valami ironikus csattanóval azonnal belénk fojtotta a

szót. Én nem tulajdonítottam túl nagy fontosságot ennek, Giuliana azonban
egyre gondterheltebbé vált, s előbb vagy utóbb védelmébe vette a fivérét,
Angela sziporkáira pedig dühödt rikácsolással reagált nyelvjárásban.

Vagyis mindaz, ami esetemben csak a felszín alatt lappangott, Angelával

élesben zajlott, a végleges szakítás veszélye ott ólálkodott körülöttem.
Amikor kettesben voltunk, Angela kérkedő fontoskodással beszélt
Robertóról és Giulianáról, noha a piazza Amedeón történt találkozásunkat
követően állítólag már nem akarta beleütni az orrát a kapcsolatukba. Ez a
kivonulása egyfelől megnyugtatott, másfelől azonban bosszantott.

– Mi történt? Hirtelen ellenszenves lett Roberto? – kérdeztem egyszer,

amikor felugrott hozzám.

– Nem.

– Akkor mi a gond?

– Semmi. De ha te meg ő beszélgetni kezdtek, mindenki kiszorul.

– Hiszen ott van Giuliana!

– Szegény, szerencsétlen Giuliana.

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

– Van neked fogalmad arról, mennyire unatkozik köztetek, okostojások
között?

– Dehogy unatkozik!

– De igen! Csak megjátssza magát, hogy ne veszítse el a pozícióját.

– Miféle pozíciót?

– A menyasszonyét. Szerinted egy olyan lány, mint Giuliana, aki egy

fogorvosi rendelőben titkárnő, nem unja, amikor ti ketten az igazságról meg
a hitről osztjátok az észt?

– Szerinted csak a nyakláncok, karkötők, bugyik és melltartók lehetnek

érdekesek? – förmedtem rá.

– Én nem csak erről szoktam beszélni – mondta sértődötten.

– Volt idő, amikor valóban nem, de mostanában sajnos igen.

– Nem igaz!

Elnézést kértem, mire rávágta: jól van, de ugye tudod, hogy nagyon gonosz
voltál. Majd, természetesen iszonyú kajánul, hozzátette:

– Még jó, hogy néhanapján meglátogatja Milánóban!

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

– Azt, hogy végre-valahára ágyba bújnak, és azt csinálják, amit ilyenkor

szokás.

– Giuliana mindig Toninóval megy Milánóba.

– És szerinted Tonino éjjel-nappal strázsálja őket?

– Szerinted feltétlenül ágyba kell bújni azzal, akit szeretsz? –

fakadtam ki.
– Igen.

– Akkor kérdezd meg Toninót, hogy tényleg együtt alszanak-e!

– Már megkérdeztem, de Tonino ilyesmiről sosem beszél.

– Ami azt jelenti, hogy nincs mit mondania.

– Ami azt jelenti, hogy ő is azt gondolja, a szerelem szex nélkül is működik.

– Miért? Még ki gondolja így?

– Te! – felelte mosolyogva, és a szája szögletében szomorúság bujkált.

5.

Angela szerint ami ezt a témát illeti, teljesen elvesztettem a humorom. Igaza
volt. Azóta, hogy felhagytam az obszcén történetek

mesélésével,

valóban

visszafogottabban

nyilatkoztam, de csak azért, mert gyermetegség lett volna felvágni a

csekélyke tapasztalatommal, más, vaskosabb matériához pedig nem volt
hozzáférésem. Mióta Giulianával és Robertóval összebarátkoztam,
igyekeztem messze elkerülni Silvestrót, az iskolatársamat, aki a ceruzás eset
óta folyton a sarkamban járt, és titkos jegyességgel ostromolt. Corradóval,
aki továbbra is szerelmi vallomásokkal bombázott, kifejezetten durván
bántam, Rosariót pedig, aki szabályos időközönként megjelent az iskola
előtt, hogy elcsaljon a via Manzonin levő

tetőtéri lakásába, óvatosan, de ellentmondást nem tűrő hangon utasítottam

vissza. A három kérőmet immár az emberiség silányabbik csoportjába
soroltam, aminek – pechemre – én is tagja voltam valamikor. Angelát
viszont mintha kicserélték volna! Úton-útfélen megcsalta Toninót, és az
alkalmi kapcsolatairól, amikbe az iskolatársaival meg egy ötvenes tanárával
bonyolódott – utóbbi kapcsán mindig viszolygó grimaszba torzult az arca –,
nem átallott részletesen beszámolni Idának és nekem.

Ez a viszolygás teljesen megdöbbentett, őszintének tűnt.

Minden mozdulatát ismertem, szívem szerint megráztam volna: hé, lerí

rólad, hogy baj van, gyere, beszéljük meg. De soha nem beszéltünk róla,
mintha egy kimondatlan egyezmény arra kötelezne, hogy ha muszájból is,
de lelkesednünk kéne a szexért. Ami engem illet, Angela és Ida előtt egész
biztosan nem

mertem volna beismerni, hogy inkább felcsapok apácának, semhogy még

egyszer belélegezzem Corrado áporodott latrinaszagát. Továbbá nagyon
nem volt ínyemre, hogy Angela a Roberto iránti rajongásomnak tudja be a
lelkesedésem hiányát.

Meg aztán, lássuk be, az igazság ennél sokkal összetettebb volt.

A viszolygásban sok ellentétes érzés megfért egymás mellett, amelyeket

nehéz lett volna szavakba önteni. Mindazt, amit Corradóban undorítónak
találtam, tán kevésbé találom undorítónak

Robertóban.

Úgyhogy

inkább

csak

az

ellentmondásokra koncentráltam, és megkérdeztem:

– Miért vagy Toninóval, ha másokkal hetyegsz?

– Mert Tonino jó fiú, a többiek meg disznók.

– És te szereted disznókkal csinálni?

– Igen.

– Miért?

– Mert szeretem, ahogy rám néznek.

– Akkor vedd rá Toninót, hogy úgy nézzen rád.

– Ő sose tudna úgy nézni.

– Tán nem is ember – mondta Ida egy alkalommal.

– Dehogynem! Nagyon is az!

– Akkor meg?

– Nem disznó, és kész.

– Nem hiszem – felelte Ida. – Egy sincs közöttük, aki ne lenne disznó.

– De van! – vágtam rá, és bevillant Roberto.

– Van bizony! – mondta Angela, és sejtelmes fordulatokkal ecsetelte Tonino

erekcióját, akinek azonnal merevedése volt, amint hozzáért.

Azt hiszem, amíg ők ketten elviháncolgattak, először hasított belém, hogy

mennyire hiányzik egy elmélyültebb beszélgetés Robertóval és Giulianával
ebben a témában. Vajon Roberto elhárította volna, ha ilyesmiről faggatom?
Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy válaszol a kérdéseimre, méghozzá
ugyanazzal a kifinomult érveléssel, mint eddig bármikor. Az egyetlen
akadályt Giuliana jelenthette volna, miután a téma meglehetősen pikáns.
Mert miért is kéne bedobnom ezt a témát a vőlegényének? Végtére is, a
piazza Amedeót leszámítva, mindössze hatszor találkoztunk, akkor is rövid
időre.

Objektíven nézve tehát egyáltalán nem nevezhetnénk bizalmasnak ezt a

viszonyt. S bár a beszélgetéseink során a bonyolultabb problémákat is
konkrét példákkal tette érzékletessé, az alábbi kérdéseimet nem mertem
volna feltenni neki: miért van az, hogy amint a felszínt megpiszkáljuk, még
a legemelkedettebb témákban is fontos szerephez jut a szex; miért van az,
hogy a szex szóbeli ábrázolásához nem elég egyetlen jelző, hanem a
rendelkezésünkre álló szavak kupacából – zavarba ejtő, unalmas, rettenetes,
mulatságos, bizsergető, undorító – ki kell választanunk valahányat, amelyek
sosem egymagukban, hanem együttesen jellemzik a szexhez való
viszonyulást; hiányozhat-e a szex a nagy szerelmekből, illetve: ha egy nő és
egy férfi rendszeresen szexelnek egymással, nem foszlik-e szét a viszonzott
szerelem utáni vágyakozás? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken töprengtem,
azt is elképzeltem, amint közömbösen, már-már ünnepélyesen fogom
felhozni előttük, főként azért, hogy a magánéletükben való turkálással még
véletlenül se vádoljanak. Holott pontosan

tudtam, sose lesz belőle semmi. Úgyhogy inkább Idát nyaggattam:

– Miből gondolod, hogy minden férfi disznó?

– Nem gondolom: tudom.

– Ezek szerint Mariano is disznó?

– Még szép! Miután anyáddal kufircol…

Összerezzentem, és fagyosan rávágtam:

– Találkoztak ugyan párszor, de barátságon kívül semmi nincs köztük.

– Szerintem is csak barátok – helyeselt Angela.

Ida hevesen rázta a fejét, és elszántan ismételgette: nem csak barátok. Aztán
felkiáltott:

– Én egyetlen férfit sem fogok megcsókolni! Undorodom tőlük.

– Még egy olyan kedves, aranyos fiút sem, mint Tonino? –

kérdezte Angela.

– Nem hát! Én csak nőkkel fogok csókolózni. Felolvassam az új

elbeszélésemet?
– Ne! – torkolta le Angela.

Nem válaszoltam, Ida cipőjét bámultam – zöld volt. Eszembe jutott, hogyan
méregette az apja a dekoltázsomat.
6.
Giuliana és Roberto kapcsolata újra meg újra felmerült közöttünk, Angela
Toninót használta hírszerzőnek, hogy aztán önüdvözülten elújságolja az így
felcsipegetett morzsákat. Egyik nap azért hívott, mert tudomására jutott,
hogy a sokadik

botrány rengette meg a családot, ezúttal Vittoria és Margherita között állt a

bál. A két asszony azért kapott össze, mert Margherita nem osztotta Vittoria
véleményét, miszerint Robertónak mielőbb feleségül kéne vennie Giulianát
és visszatérnie Nápolyba. A nagynéném szokásához híven sipítozott,
Margherita, szintén szokásához híven, csendesen ellenkezett, Giuliana
azonban mélyen hallgatott, mintha nem is róla lenne szó. De aztán eldurrant
az agya, üvöltözni kezdett, majd fogta a tányérokat, levesestálakat,
poharakat, és egyiket a másik utána vágta földhöz, még Vittoria sem tudta
lefogni, pedig ha valaki, hát ő tényleg nagyon erős. Közben meg azt
kiabálta: én most rögtön elhúzok innen, elmegyek, és vele fogok élni,
elegem van belőletek. Toninónak és Corradónak kellett közbelépnie.

Ez a történet kissé összezavart.

– Az egész Vittoria hibája, mindig beleüti az orrát mások dolgába –

mondtam.

– Mindenki vastagon benne van. Giuliana például iszonyúan féltékeny.

Tonino azt mondja, hogy Robertóért, aki talpig becsületes és hűséges, tűzbe
rakja a kezét. De Giuliana, valahányszor elkísérte Milánóba, mindig kiverte
a dilit. Hol azzal volt baja, hogy, tudom is én, az egyik túlságosan
bizalmaskodó hangot ütött meg, hol azzal, hogy egy másik pofákat vágott,
amikor megszólalt. Sorolhatnám.

– Ezt nem hiszem el.

– A te bajod. Giuliana ugyan kiegyensúlyozottnak tűnik, de Tonino szerint

ideg-összeroppanása van.
– Hogyhogy?

– Amikor rájön a hoppáré, nem hajlandó enni, egész nap csak sír és
üvöltözik.

– És most hogy érzi magát?

– Jól. Ma este moziba megyek vele és Toninóval. Velünk tartasz?

– Ha jövök, Giuliana miatt tenném, úgyhogy ne varrd a nyakamba Toninót.

Angela elnevette magát.

– Épp azért hívlak, hogy leszedd rólam! Elegem van belőle.

Belementem, de rettenetes vége lett: már délután érezni lehetett valamit a

levegőben, estére viszont be is ütött a krach. A piazza Plebiscitón, a
Gambrinus előtt találkoztunk mind a négyen, onnan indultunk el a via
Toledón a Modernissimo mozi felé. Giulianával nem volt alkalmam
beszélni, de azonnal szemet szúrt az elnyűtt arca, a bevérzett szeme meg a
karkötő a csuklóján. Amint odaértünk, Angela máris átölelte és kisajátítva
odébb hurcolta, én néhány lépéssel mögöttük kullogtam Toninóval.

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Jól.

– Úgy tudom, gyakran elkíséred a húgodat Robertóhoz.

– Annyira gyakran azért nem.

– Tudod, ugye, hogy néhányszor én is találkoztam vele?

– Igen, mesélte Giuliana.

– Nagyon szép pár.

– Az már igaz.
– Úgy tűnik, legalábbis ha jól értettem, hogy az esküvő után Nápolyba
költöznek.

– Hát, most nem úgy tűnik.

Ennél többet nem tudtam kiszedni belőle. Kedves volt, készségesen

válaszolt a kérdéseimre, de ebben a témában hajthatatlan maradt. Úgyhogy
átengedtem neki a terepet, hagytam, hadd áradozzon valami velencei
haverjáról, azt mondta, nemsokára elutazik hozzá, és komolyabban is
fontolgatja, hogy odaköltözik.

– És Angelával mi lesz?

– Angelának elege van belőlem.

– Ez nem igaz!

– Dehogynem.

Közben megérkeztünk a Modernissimo mozihoz, most nem tudnám

megmondani, mit vetítettek, talán majd később eszembe jut. Tonino
ragaszkodott hozzá, hogy ő hívjon meg bennünket, kifizette a jegyeket,
aztán cukorkát vett meg fagyit.

Azt eszegetve vonultunk be, a nézőtéren még nem kapcsolták le a fényeket.

Leültünk: előbb Tonino, utána Angela, majd Giuliana, s legvégül én. Eleinte
ügyet sem vetettünk arra a három, legfeljebb tizenhat éves suhancra, akik
közvetlenül a hátunk mögött ültek, akár az én osztálytársaim vagy Angeláé
is lehettek volna. Hallottuk, hogy sutyorognak meg röhincsélnek, de mi,
lányok időközben belemerültünk a tereferébe, kizártuk a világot, többek
közt Toninót is.

Tán épp a mellőzöttségük bőszítette fel azokat hárman, mindenesetre

elkezdtek fészkelődni. Én csak akkor vettem észre őket, amikor egyikük,
nyilván a hangadójuk, hencegni kezdett: gyertek, üljetek át mellénk,
mutatunk mi nektek olyan mozit, hogy csuda! Erre Angela, valószínűleg
zavarában,
pukkadozni kezdett a nevetéstől, majd hátrafordult, amit a fiúk harsány
derűvel fogadtak, a nagyszájú pedig vérszemet kapva újabb meghívásokkal
csábítgatott. Ezen a ponton már én is megfordultam. Be kellett látnom,
hogy tévedtem: ezek a fiúk távolról sem hasonlítottak az osztálytársainkra,
inkább Corradót és Rosariót juttatták eszembe, legfeljebb – az iskolának
köszönhetően – javított kiadásban. Giulianára néztem, ő volt az idősebb, jól
jött volna egy biztató mosoly. Ő azonban komoly, szigorú arccal a szeme
sarkából Toninót figyelte, aki siketen, arcán pimasz közönnyel meredt az
üres mozivászonra.

Elkezdődtek a reklámok, a hangadó előrehajolt, és miközben Giuliana haját

simogatva azt sóhajtozta: milyen gyönyörű, az egyik cimborája Angela
székét kezdte rugdosni, aki magához húzta Toninót: csinálj már valamit,
mert megőrjítenek. Ne foglalkozz velük, morogta Giuliana, de hogy ez a
kérés Angelának vagy a fivérének szólt-e, nem tudtam eldönteni.

Angela természetesen rá sem hederített, magából kikelve sziszegte

Toninónak: végeztünk, torkig vagyok veled. A hangadó erre felkiáltott:
ügyes vagy, mi már korábban is mondtuk, hogy gyere mellénk, van elég
helyünk. Valaki a teremből susogni kezdett – ssss, ssss, ismételte el párszor
–, hogy csendre intsen bennünket. Ekkor megszólalt Tonino, nyugodt
hangon, a szokásosnál kissé tagoltabban beszélt: üljünk előrébb, nem
valami jók ezek a helyek. Azzal felállt, a húga utána, méghozzá olyan
elszántan, hogy én is felszökkentem. Csak Angela maradt ülve néhány
másodpercig, de végül ő is feltápászkodott: nevetséges vagy, vágta
Toninóhoz.

A korábbi felállásban ültünk le pár sorral előrébb, Angela

végig Tonino fülébe sutyorászott: borzasztó dühös volt, olybá tűnt, végre
talált megfelelő ürügyet a szakításra. Aztán az örökkévalóságnak tűnő
reklámok hirtelen véget értek, a teremben felgyulladtak a fények. A három
suhanc még mindig heherészett, nagyokat derültek a történteken.
Hátrafordultam.

Abban a pillanatban felpattantak a helyükről, és nagy hajcihővel átmásztak

az egyik, majd a másik, végül a harmadik soron, hogy ott pöffeszkedjenek
újra mögöttünk. A hangadójuk ismét piszkálni kezdett: eltűrhetitek, hogy ez
a mafla diktáljon nektek, minket azonban vérig sértett, mi ezt a bánásmódot
nem tolerálhatjuk, úgyhogy a filmet csak azért is veletek nézzük meg.

Innentől kezdve pillanatok kérdése volt az egész. A fények kihunytak, nagy

zenebona és dübörgés közepette kezdetét vette a film. A nagyszájú
szövegelését elnyomta a hangkulissza, mindannyian

fényvillanásokká

zsugorodtunk.

Angela

Toninóhoz fordult, és nagy hangon megkérdezte: mi van, nem hallottad,

hogy maflának hívott? Hátulról röhincsélés, a nézőtérről – sss-sss –
pisszegés, Tonino felpattant, Giuliana csitítgatta: ne, Tonì, ne! De
mindhiába, akkora pofont kevert le teljes erejéből Angelának, hogy a feje a
járomcsontomnak ütődött – még nekem is fájt. A fiúk elnémultak
zavarukban, Tonino pedig hirtelen, mint kapuszárny a széllökésre,
hátrafordult, és gyors egymásutánban leadott néhány nyomdafestéket nem
tűrő káromkodássorozatot. Közben Angelából kitört a zokogás, Giuliana
pedig megszorította a karomat: húzzunk innen, és vigyük őt is, ha kell,
erőnek erejével! Ez az „erőnek erejével” mintha azt sejtette volna, hogy

Tonino nagyobb veszélynek van kitéve, mint mi és Angela együttesen.

Időközben a hangadó is magához tért a döbbenettől, és mintha mi sem
történt volna, tovább lökte a sódert: ó, be nagyon megijedtünk, a frászt
hoztad ránk, te pojáca; ujjat húzni egy nősténnyel, mondhatom, nagyon
menő vagy; na gyere csak közelebb, ha van bátorságod; mire Giuliana,
hogy a fiút túlharsogja, a testvérére üvöltött: gyerek még, Tonì! A
pillanatok iszonyú gyorsan peregtek, Tonino megragadta a fiút a fejénél
vagy a fülénél fogva – egyikre sem mernék megesküdni –, és magához
húzta, mintha ki akarná támasztani.

Aztán a szabad kezét ökölbe szorította, és akkorát csapott a fiú állára, hogy
az nyomban hátrabicsaklott, majd vérző szájjal visszatántorgott a helyére. A
másik kettő próbálta összevakarni, de mikor meglátták, hogy Tonino
megindul feléjük és átveti magát a széksoron, hanyatt-homlok menekültek a
kijárat felé.

Giuliana a fivérébe kapaszkodott, próbálta visszafogni, ezalatt a film

főcímdala fülsiketítően dübörgött, a nézők éktelenül sivalkodtak. De Tonino
kicibálta magát a húga szorításából, és nekiugrott a hangadónak, aki akkor
már szűkölve, káromkodva kucorgott a székében. Ütötte-vágta, hol ököllel,
hol a tenyerével, és közben, egy teljesen érthetetlenné torzult nyelvjárásban
–

elhadart, dühödt szavak robbantak egymásba – becsmérelte.

Addigra az egész nézőtér forrongott, egyhangúlag követelve, hogy

kapcsolják fel a villanyt és hívják a rendőrséget. Én, Giuliana és Angela
lefogtuk Toninót: menjünk már, elég, menjünk innen! Végül nagy nehezen
sikerült elhurcolnunk, és kibotorkáltunk a kijáraton. Fuss, Tonì, menekülj,
kiáltotta Giuliana a hátát lapogatva, Tonino pedig, mielőtt menekülőre

fogta volna, párszor még elismételte nyelvjárásban: ebben a rohadt

városban még egy filmet se nézhet meg nyugodtan az ember! Ezt főként
nekem címezte abban a reményben, hogy helyeselni fogok. Helyeseltem,
hogy megnyugtassam, ő pedig futásnak eredt a piazza Dante felé. Még így,
kidülledt szemmel és véraláfutásos ajakkal is szép volt.
7.
Rohamos léptekkel mi is elindultunk a Spirito Santo irányába, és csak akkor
lassítottunk, amikor a pignaseccai csődületet magunk mögött hagyva végre
fedezékben éreztük magunkat.

Ekkor döbbentem rá, mennyire rémült vagyok. A rettegés Angela és

Giuliana arcát is eltorzította, utóbbinak ráadásul bőven kijutott a
tettlegességből is: a haja szanaszét állt, a gallérja leszakadt. A csuklójára
néztem, hogy megvan-e még a karkötője – megvolt, de már korántsem
fénylett annyira.

– Sürgősen haza kell mennem! – fordult hozzám Giuliana.

– Menj csak! És hívj majd, hogy mi van Toninóval.

– Megijedtél?

– Igen.

– Rettenetesen sajnálom. Általában visszafogja magát, de megesik, hogy

elsötétül a világ.

– Én is megijedtem – szólt közbe könnyes szemmel Angela.

Giuliana elsápadt a dühtől, és rárivallt:

– Te csak hallgass! És örülj, hogy megúsztad ennyivel!

Még sose láttam ilyen dühösnek. Azzal megpuszilt, és odébbállt.

Angela meg én felszálltunk a siklóra. A történtektől teljesen

összezavarodtam, sehogy sem ment ki a fejemből az „elsötétül a világ”
kifejezés. Ennek ellenére egész úton fél füllel a barátnőm panaszkodását
voltam kénytelen hallgatni. Hogy én milyen hülye vagyok, hajtogatta
kétségbeesetten. De amint hozzáért a kivörösödött, feldagadt arcához, majd
megérintette a sajgó nyakát, kifakadt: hogy merészelt felpofozni engem;
engem, érted, akire még a szülei sem emeltek kezet; vége, befejeztem, látni
se akarom többé. Ezen pityergett egy sort, de mindjárt utána eszébe ötlött
egy újabb sérelem: hogy tudniillik ez a Giuliana el sem köszönt tőle,
panaszolta, csak velem puszizkodott. Nagyon nagy igazságtalanság engem
okolni mindenért! Honnan tudhattam volna, hogy Tonino egy vadbarom! S
amikor a házuk előtt elváltunk, még egyszer kifakadt: jó, belátom, kicsit én
is zrikáltam, de ilyen reakcióra akkor sem számítottam; azzal a pofonnal
meg is ölhetett volna, sőt azt a fiút is megölhette volna, Tonino meg a
kedves húga iszonyú primitívek, nem is értem, hogy szerethettem egy ilyen
vadállatot. Nagyon tévedsz, dünnyögtem, sem Tonino, sem a húga nem
primitív, de megesik, hogy elsötétül a világ, kiváltképp ha az embert így
felhúzzák.

Komótosan hazasétáltam. A kifejezés befészkelte magát a fejembe, nem

lehetett tovaűzni. Eleinte megy minden a maga útján, jó napot kívánok,
viszontlátásra, foglaljon helyet, mit hozhatok önnek, lenne szíves
halkabban, nagyon köszönöm, igazán nincs mit. És aztán, aztán a derült
égből egy fekete fátyol ereszkedik alá. Egy hirtelen vakság, amiben
elvétődnek az arányok és a távolságok, és kezdetét veszi a kétségbeesett

vergődés. Vajon csak bizonyos emberekkel esik meg, vagy – egy adott
ponton túl – minden ember hajlamos arra, hogy elsötétüljön előtte a világ?
És vajon melyik az igazi emberi formánk? Amikor a dolgokat tisztán látjuk,
vagy amikor a legrobusztusabb érzelmek – a szerelem és a gyűlölet –

elvakítanak? Enzo például azért nem látta többé Margheritát, mert

elvakította Vittoria? És apám, aki elvakult Costanzától, ugyancsak ezért
nem vett tudomást anyámról? És én? Én vajon azért nem láttam ki a
fejemből, mert elvakított Silvestro sértő

kijelentése? És Roberto előtt is el szokott sötétülni a világ, vagy ő még a

legfelkavaróbb érzelmi hatások közepette is megőrzi a tisztánlátását?

Sötétség és síri csend honolt a lakásban. Anyám, szombat este lévén,

valószínűleg elment otthonról. Megcsörrent a telefon, azonnal felvettem,
biztos voltam benne, hogy Giuliana hív. De nem. Tonino volt, halkan
beszélt, a hangjából nyugalom áradt, ami nagyon tetszett, úgy gondoltam,
ez az ő igazi énje, ez az ő

igazi természete:

– Szeretnék elnézést kérni és elbúcsúzni.

– Hová mész?

– Velencébe.

– Mikor indulsz?

– Ma éjjel.

– Miért döntöttél így?

– Mert ha most nem megyek, kisiklik az életem.

– Giulianának mi a véleménye?

– Semmi. Nem tud róla. Senki sem tud róla.

– Roberto sem?

– Nem. Ha megtudná, mit műveltem ma délután, soha többé nem állna

szóba velem.

– Giuliana úgyis elárulja neki.

– Én meg nem mondom neki, annyi szent.

– Megadod az elérhetőségedet?

– Amint lesz, megírom neked.

– De miért pont engem értesítettél?

– Mert te megérted.
Letettük, rajtam pedig eluralkodott a szomorúság. Kimentem a konyhába,
ittam egy kis vizet, majd visszamentem a folyosóra.

Ám ezzel még korántsem ért véget a nap. Egyszer csak kinyílt a szüleim
egykori hálószobájának ajtaja, és megjelent anyám.

Méghozzá nem a szokásos ruháinak valamelyikében, hanem kiglancolva,

mintha valami nagy eseményre készülődne.

– Neked nem moziban kéne lenned? – kérdezte természetes lazasággal a

hangjában.

– Végül nem mentünk.

– Akkor most rajtunk a sor. Milyen idő van odakinn? Vigyek magammal
kardigánt?

És az ajtóban, ugyanúgy kiglancolva, Mariano is megjelent.

8.
Ezzel a történettel kezdetét vette a családomat szétziláló hosszú válság
utolsó szakasza, mely egyszersmind a felnőttek életéhez való keserves
közeledésem kulcsfontosságú mozzanatának is bizonyult. Abban a
pillanatban, amint – röpke vacillálást követően – kedvesen azt válaszoltam
anyámnak, hogy nem kell

kardigán, langyos az este, majd alávetettem magam Mariano szokásos

puszizkodásának, és szó nélkül tűrtem, hogy stírölje a mellem, szóval abban
a pillanatban világossá vált, hogy a felnőtté válásomat immár semmi nem
tartóztathatja fel. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, a fürdőszobába
rohantam, és a vizet hosszan folyatva lezuhanyoztam, mintha le akarnám
mosni őket magamról.

Később, amikor a tükör előtt a hajamat szárítottam, rám tört a röhögés.

Minden ellenem fordult, mintha elátkoztak volna: még a hajam is
hozzátapadt a fejemhez, és minden trükknek ellenállva végleg elvesztette a
tartását meg a csillogását. Ami pedig az arcomat illeti, hát azon minden
volt, csak arányosság meg harmónia nem – kísértetiesen hasonlított Vittoria
arcára.

Ám mindebből tragédiát csinálni immár feleslegesnek tűnt. Elég volt

egyetlen pillantást vetni mindazokra, akik a szépség előjogát bitorolva
születtek, azonnal kiderült, hogy az ábrázatuk mögött legalább annyi poklot
rejtegetnek, mint otromba, durva képű társaik. Egy szépséges arc, amelynek
tündökléséhez – többek közt – a kedvesség is hozzájárul, sokkal jobban ki
van szolgáltatva a szenvedésnek, mint egy csúnya ábrázat.

Angela például a mozis közjátékot és Tonino eltűnését követően

búslakodott egy ideig, de aztán mintha megszállta volna az ördög,
gonoszkodni kezdett velem. Végtelenre nyúlt telefonbeszélgetésekkel
zaklatott, és azzal vádolt, hogy Giulianának igazat adva bizonyára azt is
helyeslem, hogy egy férfi felpofozta őt. Hiába próbáltam megcáfolni –
felesleges volt.
Mint mondta, az esetet Costanzának, sőt az apámnak is

elmesélte; s míg Costanza mindenben igazat adott neki, Andrea korántsem

érte be ennyivel: amint megtudta, hogy ki ez a Tonino, hol született és
nevelkedett, nagyon felment benne a pumpa – elsősorban engem
hibáztatott. Apám állítólag szó szerint ezt mondta neki: Giovanna pontosan
tudja, miféle népek laknak azon a környéken, neki kellett volna
megvédenie. De te nem védtél meg, sipította, én meg elképzeltem, amint ott
áll a posillipói házban, a hófehér telefonkagylót a fülére szorítva, és a
csinos kis pofikája rondább, mint az enyém. Légy szíves, szállj le rólam,
feleltem erre, lelkizzél Costanzával meg Andreával, ők úgyis jobban
megértenek. És lecsaptam a telefont.

Ezt követően egyre sűrűbben kerestem Giuliana társaságát.

Angela jó néhányszor megpróbált kibékülni, azzal nyaggatott, hogy

találkozzunk. Ilyenkor, még ha nem is minden esetben fedte a valóságot, a
következővel ráztam le: már elígérkeztem Giulianának; majd burkoltan
vagy félreérthetetlenül a képébe dörgöltem: Giuliana ki nem állhat, nem
jöhetsz velem.

Ugyanakkor az anyámmal való kapcsolatomat is minimalizáltam, rövid,

szikár mondatokban kommunikáltam, nagyjából így: ne várj haza,
Pasconéban leszek; s amikor rákérdezett, hogy miért, hanyagul rávágtam:
mert így tartja a kedvem. Viselkedésem mögött az a nyilvánvaló szándék
húzódott, hogy minden korábbi kényszert ledobjak magamról, hogy
megmutassam, nem érdekel a rokonok és barátok véleménye, magasról
teszek mindarra, amit ők értékesnek vélnek, és eszem ágában sincs
megfelelni az elvárásaiknak.
9.
Giulianával – ezt kár lenne tagadni – abban a reményben szövetkeztem,
hogy a vőlegényével való barátságomat is elmélyíthetem. Ám az is
tagadhatatlan, hogy miután Tonino se szó, se beszéd olajra lépett, magára
hagyva a Vittoriával szembeni küzdelemben, Giulianának szüksége volt
rám. Egyik délután például azért hívott kétségbeesetten, mert az anyja –

természetesen a nagynéném biztatására – rá akarta venni, hogy kész tények

elé állítsa Robertót: ha nem veszel el most azonnal és nem költözöl vissza
Nápolyba, felbontom a jegyességet.

– Hogy is mondhatnék ilyet? – sopánkodott. – Roberto nagyon elfoglalt, a

karrierje szempontjából egy rendkívül fontos ügyön dolgozik éppen, bolond
lennék azzal előállni, hogy vegyen el.

Meg amúgy is el akarok menni ebből a városból.

Nagyon elege volt már. Azt tanácsoltam, hogy tisztázza a dolgot

Margheritával és Vittoriával, amit meg is tett némi habozást követően, ám a
két asszony nem állt kötélnek, inkább telebeszélték a fejét egy csomó
sületlenséggel. Annyira korlátoltak – mesélte gondterhelten –, arról
győzködtek, hogy ha Roberto fontosabbnak tartja a professzori nyűgjeit a
házasságnál, akkor csak az időmet rabolja, nem is szeret igazán.

Hamar kiderült, hogy ennek az állandó szekálásnak megvolt az eredménye,

olykor már maga Giuliana is kételkedett Roberto szerelmében. Legtöbbször
persze felment benne a pumpa, és dühödten támadt Vittoriára, aki
Margheritának is rendszeresen az agyára járt, ám ez az adok-kapok végül
oda vezetett, hogy a rossz gondolatok utat törtek maguknak Giuliana
fejében, ő

pedig búskomorságba esett.

– Most mondd meg, hol élek! – fakadt ki egyik délután, amikor

meglátogattam és sétáltunk egyet a kihalt környéken, nem messze a
házuktól. – Roberto meg Milánóban él, egyik programja a másikat éri,
naponta találkozik egy csomó okos emberrel, és sokszor annyi a munkája,
hogy el sem érem telefonon.

– Ez az ő élete.

– Én kellene hogy legyek az élete.

– Hát, nem tudom.

Erre feldühödött:

– Nem? Akkor mégis mi: az az irdatlan sok tanulás meg a sok terefere a
kolleginákkal és diáklányokkal?

A dolgok tovább bonyolódtak, amikor Roberto bejelentette, hogy tíz napra

Londonba utazik munkaügyben. Giuliana a szokottnál is zaklatottabb volt,
aztán apránként kiderült, hogy nem is annyira a külföldi út zavarta –
időközben megtudtam, hogy két-három napos kiruccanásra már korábban is
volt példa

–, mint inkább az a tény, hogy nem egyedül megy. Ez még nálam is

benyomta a pánikgombot.

– Kivel utazik?

– Michelával és két másik tanárkollégával.

– Ki az a Michela?

– Egy ragadék, akit nem lehet levakarni róla.

– Akkor menj te is!

– Hogyan, Giannì? Hová menjek? Ne abból indulj ki, hogy neked milyen
neveltetésben volt részed! Gondolj arra, hogy engem hogyan neveltek!
Gondolj Vittoriára meg az anyámra, gondolj erre a rohadt helyre! Ami
neked egy könnyű legyintés, nekem vállalhatatlanul nehéz feladat.
Ez meglehetősen igazságtalannak tűnt: én minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy azonosuljak a problémáival, neki viszont halvány fogalma nem volt az
enyéimről. De nem tettem szóvá, próbáltam inkább lecsillapítani.
Érvelésemben ezúttal is a vőlegénye különleges képességei jutottak
központi szerephez.

Roberto nem holmi jöttment, hanem egy összeroppanthatatlan, hatalmas

lelkierővel rendelkező, emellett nagy műveltségű és hűséges férfi. Még ha
szemet is vetne rá ez a Michela, Roberto akkor sem dőlne be neki. Szeret
téged, mondtam, semmi kétség, hogy tisztességesen viselkedik.

Kirobbant belőle a nevetés, aztán megkeményedtek a vonásai. Ettől a

hirtelen változástól önkéntelenül is Tonino jutott eszembe meg a mozis
epizód. Zavaros tekintettel fürkészett, és a dialektussal kevert irodalmi
olaszsága hirtelen közönséges nyelvjárásba csapott át:

– Honnan veszed, hogy szeret?

– Tudom. Ahogyan mindenki más is tudja. Bizonyára Michela is.

– A férfiakat, Giannì, bőven elég körbehízelegni, máris mindegyik baszna.

– Marhaság. Biztosan ezt is Vittoria mesélte be neked.

– Vittoriától nem áll távol a gonoszkodás, de sose mond marhaságokat.

– Mindegy is. Bíznod kell Robertóban, ha nem akarod pocsékul érezni

magad.

– Ennél pocsékabbul már úgysem lehetek.

Ekkor értettem meg, hogy Michelában nem csupán az egyéjszakás kaland

veszélyét látta, hanem attól rettegett, hogy a

lány elszereti előle Robertót és feleségül veteti magát. Aztán felötlött

bennem, hogy szegény fiú, amilyen nagy nyomás nehezedik rá naponta,
nem is sejtheti, miben vergődik Giuliana.
Aztán arra gondoltam, tán bőven elég lenne felhívni azzal, hogy: te, figyelj,
Giuliana attól fél, hogy elveszíthet, nyugtasd már meg egy kicsit. Vagy
legalábbis én ezzel indokoltam magamnak, hogy miért kérem el az
udvarlója telefonszámát.

– Ha gondolod – vetettem oda –, felhívhatom, és megkérdezhetem, hogy

állnak a dolgok ezzel a Michelával.

– Megtennéd nekem?

– Persze.

– De még véletlenül se higgye azt, hogy én kértelek meg rá.

– Na hallod?!

– És mindenről tájékoztass: arról is, amit te mondtál neki, meg arról is, amit
ő neked.

– Ez csak természetes.
10.
Beírtam a számát a jegyzetfüzetembe, majd egy piros zsírkrétával
négyszöget kanyarítottam köré. Egyik délután, mikor az anyám elment
hazulról, feltárcsáztam – a szívem a torkomban dobogott. Roberto
meglepődött, sőt mintha aggodalom is keveredett volna a hangjába. Azt
hitte, Giulianával történt valami. Megnyugtattam, hogy Giuliana jól van,
majd – néhány zavaros mondatot követően – hirtelen felindulásból az
összes előre kifundált frázist elvetettem, ami méltóságteljes keretet adott
volna a beszélgetésünknek, és

fenyegetően a torkának ugrottam:

– Ha megígérted Giulianának, hogy feleségül veszed, és kitáncolsz belőle,

felelőtlen alak vagy!

Hallgatott egy sort, majd felnevetett.

– Én mindig állom a szavam. A nagynénéd tett oda, hogy felhívj?

– Nem. Nekem senki nem mondja meg, hogy mit csináljak, megyek én a
saját fejem után.

És kezdetét vette egy hosszú, felkavaró társalgás, amiben főként azt

találtam rendkívül megkapónak, hogy milyen fesztelenül osztja meg velem
személyes gondjait. Azt mondta, nagyon szereti Giulianát, és csak akkor
állna el a házasságtól, ha a lány már nem szeretné viszont. Erre ismét
megnyugtattam, hogy Giuliana mindennél jobban szereti, de mostanában
elbizonytalanodottnak látom, attól fél, hogy elveszíti, hogy esetleg
beleszeret valakibe. Azt felelte, hogy ezt ő is tudja, és minden tőle telhetőt
megtesz, hogy elcsitítsa a félelmét. Én ezt készséggel elhiszem, vágtam
vissza, de most elutazol külföldre, ahol simán találkozhatsz valakivel. És mi
van akkor, ha rádöbbensz, hogy Giuliana semmit nem ért belőled, a
munkádból, az a másik meg igen? Akkor mihez kezdesz?
Ezúttal nem érte be egy rövidke válasszal. Nápolytól és Pasconétól
elrajtolva a gyerekkorát ecsetelte, ami azon a környéken telt. Úgy beszélt
ezekről a helyekről, mint valami mesebeli tájról, ami a külső szemlélő előtt
örökre rejtve marad.

Azt is mondta, hogy ott, azon a környéken egy életre adósságba verte
magát. Próbálta megértetni velem, hogy a Giuliana iránti szerelme, amely
éppenséggel azokon az utcákon szökkent

szárba, valójában erre a tartozásra emlékezteti. És amikor megkérdeztem,

mit ért adósság alatt, azt felelte, hogy a szülőhelynek kijáró jóvátételt, meg
hogy egy emberélet nem elegendő kiegyenlíteni ezt a számlát. Nem bírtam
ki, hogy rá ne kérdezzek: vagyis Giulianával tulajdonképpen Pasconét
veszed el? Ettől zavarba jött, azt mondta, nagyon hálás, hogy árnyaltabb
gondolkodásra sarkallom, majd némi bosszúsággal a hangjában hozzátette:
azért veszem el, mert a saját tartozásom megtestesülését látom benne.
Egyébként még akkor is halkan, visszafogottan beszélt, amikor olyan
ünnepélyes szólamokat pufogtatott, mint például „az ember nem képes
egyedül megmenteni magát”. Időről időre pedig olyan egyszerű

mondatszerkezeteket használt, hogy az volt a benyomásom, mintha az

osztálytársaimmal beszélnék, ami egyrészt megnyugtatott, másrészt viszont
kedvemet szegte. Felmerült ugyanis a kétely, hogy a nyelvezetét hozzám
igazítva vajon nem azt akarja-e a tudtomra adni, hogy bennem legfeljebb
egy kislányt lát, s egy pillanatra az is felötlött, hogy azzal a Michelával
bizonyára sokkal rafináltabb mondatszerkezeteket használ. De hát mire
számítottam? Búcsúzóul megköszöntem a beszélgetést, ő megköszönte,
hogy beszélhetett Giulianáról, és kimondhatatlanul hálás volt, hogy igaz
barátként aggódom mindkettejükért.

– Most, hogy Tonino elment, nagyon szenved, és iszonyú magányos –

bukott ki belőlem végezetül.

– Tudom, és próbálom is jóvátenni valahogy. Örülök, hogy hallottalak.

– Én is örülök.

11.
A beszélgetésünket szóról szóra tolmácsoltam Giulianának, amitől vissza is
tért az életkedve – épp itt volt az ideje. Amikor Roberto elutazott
Londonba, egyáltalán nem úgy festett, hogy romlana az állapota.
Elmondása szerint többször beszéltek telefonon, még egy szép levelet is
kapott tőle, Micheláról pedig egyetlen szó sem esett. Lelkesen újságolta,
hogy az egyik legfrissebb tanulmányát egy tekintélyes folyóirat közölte
nemrégiben. Büszke volt rá, mintha ő maga írta volna azt a szöveget. Félig-
meddig tréfásan panaszolta, hogy rajtam kívül senkije nincs, akivel
dicsekedhetne: Vittoriának, Corradónak meg az anyjának fogalma sincs a
világ állásáról, Tonino pedig, akit biztosan érdekelne, pincérnek állt valahol
messze, ki tudja, folytatja-e egyáltalán a tanulmányait.

– Elolvashatnám majd én is?

– Nekem nincs meg a folyóirat.

– De te olvastad, ugye?

Ekkor döbbent rá, hogy bennem fel sem merült, hogy Roberto nem mutatja
meg neki az írásait; és milyen igaza volt: elvégre apám minden írását
odaadta anyámnak, olykor még nekem is meg kellett hallgatnom a kedvenc
passzusait. A felismeréstől elkomorult az arca, láttam rajta, hogy a
legszívesebben igennel válaszolna, még bólintott is gépiesen. Aztán a földre
szegezte a tekintetét, s amikor kisvártatva rám emelte, szikrázott benne a
harag:

– Nem, nem olvastam! És nem is akarom elolvasni.

– Miért?

– Mert tartok tőle, hogy nem érteném.

– Attól még elolvashatnád. Örülne neki.

– Ha örülne, ideadta volna! De esze ágában nem volt, tehát biztosra veszi,
hogy nem érteném.
Emlékeim szerint a via Toledón sétáltunk éppen, kánikula volt. A
választások közeledtével az iskolákban szünetelt a tanítás. Fiúk és lányok
özönlötték el az utcákat, mindenki örült, hogy nem kell házit írni, és
kedvére csatangolhat odakinn.

Giuliana megütközve nézett rájuk, mintha nem értené a lelkesedésük okát.

Tenyerét a homlokához emelte, láttam rajta, hogy ismét eluralkodott rajta a
szorongás, úgyhogy sietve azt feleltem:

– Ez csak azért van, mert külön éltek. Meglásd, amint összeházasodtok,

minden írását odaadja majd.

– Michelának már most is odaadja!

Ez a hír még engem is mellbe vágott, de alkalmam sem volt reagálni rá.
Egy öblös férfihang szólongatott bennünket, előbb Giuliana nevét, aztán az
enyémet ismételgette. Egyszerre fordultunk hátra, az út túloldalán, a bár
ajtajában Rosario álldogált. Giuliana bosszúsan legyintett, úgy döntött,
továbbmegy, mintha nem hallotta volna meg. De én addigra már
odabiccentettem, Rosario pedig az úttestet átszelve megindult felénk.

– Te ismered Sargente ügyvéd fiát? – álmélkodott Giuliana.

– Corrado mutatta be.

– Corrado egy kretén.

Rosario, arcán a szokásos vigyorával, addigra már átkelt az úton, lerítt róla,
hogy nagyon örül nekünk.

– Ez a sors keze – mondta –, hogy Pasconétól ilyen messze

összefutunk. Hadd hívjalak meg valamire!

Giuliana fagyosan válaszolt:

– Nem érünk rá, sietünk.

Rosario aggodalmaskodó képet vágott:

– Mi az? Nem érzed jól magad? Rajtad van az ideg?

– Pompásan érzem magam.

– Netalántán féltékeny a kedves vőlegény? Megtiltotta, hogy szóba állj

velem?

– A kedves vőlegény azt sem tudja, hogy a világon vagy.

– De te tudod, ugye? Tudod, és állandóan rajtam jár az eszed.

Csak a vőlegénynek nem mered bevallani. Pedig meg kéne mondanod,

mindent be kell vallanod neki. A vőlegények előtt nem szabad titkolózni,
különben megsérül a kapcsolat, és mindenki szenvedni fog. Már most látni
rajtad, hogy szenvedsz, csak rád nézek, és az jut eszembe: milyen kár érte,
hogy így összement. Régebben gömbölyű voltál, most meg, nézz magadra:
mint a seprűnyél.

– Te viszont szívdöglesztő vagy!

– Nem úgy, mint a vőlegényed. Giannì, akarsz egy sfogliatellé t?

– Későre jár, mennünk kell – feleltem.

– Majd elviszlek kocsival. Szépen kitesszük Giulianát Pasconéban, s onnan

felmegyünk a Rione Altóra.

Beráncigált bennünket a bárba, de amint elhelyezkedtünk a pultnál, azonnal

meg is feledkezett Giulianáról, aki a bejárat melletti sarokba húzódva
bámulta az utcát meg a járókelőket.

Amíg a sfogliatellé t eszegettem, megállás nélkül, szinte hozzám tapadva

lökte a sódert, úgyhogy időről időre kénytelen voltam

elhúzódni előle. A fülembe esetlen bókokat sugdosott, és fennhangon

dicsérte – tudom is én – a hajam meg a szemem. Az egyik ilyen sugdolózás
alkalmával megkérdezte, hogy elvesztettem-e már a szüzességemet, mire
idegesen felnevettem, és azt feleltem, hogy nem.
– Én elmentem – lépett oda Giuliana morogva, és kiment a bárból.

Rosario épp a via Manzonin levő lakását reklámozta, nem mulasztotta el

megemlíteni a házszámot, az emeletet, meg hogy a tengerre néz.

– Téged mindig szívesen látlak. Van kedved felugrani? –

nyögte ki végül.

– Mármint: most azonnal? – kérdeztem hamis derűvel a hangomban.

– Bármikor.

– Most biztosan nem – mondtam komoran, majd megköszöntem a

süteményt, faképnél hagytam, és a lépteimet megszaporázva utolértem
Giulianát.

– Minek bratyizol ezzel a szarcsimbókkal?

– Nem én bratyizok, ő gondolja azt, hogy haverok vagyunk.

– Ha a nagynénéd meglát a társaságában, mindkettőtöket kinyír.

– Tudom.

– Említette a via Manzonit?

– Igen. Tudsz valamit róla?

Giuliana hevesen ingatta a fejét, mintha a tagadásnak ezzel a nyilvánvaló

gesztusával a feltoluló képeket akarná távol tartani.

– Jártam ott.

– Rosarióval?

– Ki mással!

– Mostanában?
– Miket beszélsz! Fiatalabb voltam, mint te most.

– És miért?

– Mert akkoriban még ennél is idiótább voltam.

Megkértem, hogy mesélje el részletesen, de letorkolt, azt mondta, nincs mit

mesélni. Rosario egy senki, de az apjának köszönhetően – Nápoly
árnyoldalát, Giannì, Olaszország éjsötét oldalát senki nem tudja
megváltoztatni, legkevésbé Roberto a szívmelengető szavaival –
mindenhatónak gondolja magát. Azt hiszi, azért, mert néhányszor együtt
voltak, jogában áll minden egyes alkalommal emlékeztetnie rá. A szemében
könnyek csillogtak:

– El kell mennem Pasconéból, Giannì! Muszáj elköltöznöm Nápolyból!

Vittoria foggal-körömmel próbál visszatartani, imádja, hogy csatatér az
élete. És a szíve mélyén sajnos Roberto is úgy vélekedik erről a helyről,
mint a nagynénéd. Említette neked ezt a tartozásügyet? De, könyörgöm,
miféle tartozásról beszél? Férjhez akarok menni, a magam ura lenni a saját
házamban.

Döbbenten meredtem rá.

– Akkor is, ha Roberto visszaköltözne?

Megrázta a fejét, kitört belőle a zokogás. Lecövekeltünk a piazza Dantén.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem.

Ő pedig, miután gondosan felszárítgatta az ujjbegyével a könnyeit, azt

mondta:

– Eljössz velem Robertóhoz?

– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül.

12.
Margheritánál vasárnap reggel kellett megjelennem, én azonban beugrottam
előtte Vittoriához. Biztos voltam benne, tőle származik az ötlet, hogy
elkísérjem Giulianát Robertóhoz, és azt is tudtam, ha nem tanúsítok alázatot
iránta, megváltoztatja a döntését. Az elmúlt időszakban mindössze egyszer,
akkor is csak futólag találkoztunk, ő pedig ugyanolyan szélsőségesen
viselkedett, mint máskor. Csak valamivel később jöttem rá, hogy akkor volt
kedves hozzám, amikor önmagát látta viszont bennem, ám ha az apám
vonásait vélte felfedezni, megrémült, hogy – akárcsak egykor Andrea –
tönkreteszek mindenkit, aki fontos számára. Egyébként én is pont így
voltam vele. A harciasságával szívesen azonosultam, ám ha megláttam
benne apámat, berzenkedni kezdtem.

Aznap reggel belém hasított egy elviselhetetlen, egyszersmind vicces

gondolat: a közös gyökereket se Vittoria, se apám, se én nem akartuk
istenigazából elvágni, épp ezért – és persze attól függően, hogy mikor mit
diktált az adott helyzet – hol gyűlöltük, hol meg imádtuk önmagunkat.

Azon a bizonyos napon szerencsésen alakultak a dolgok, Vittoria

kimondhatatlanul örült nekem. Ölelgetett és csókolgatott, én pedig
hagytam, hadd csinálja, úgysem tudtam volna levakarni magamról. Jaj, de
nagyon szeretlek, lelkendezett az ajtóban, és már indultunk is
Margheritához.

Aztán az utcán elmondta, amit már eleve tudtam, éppen ezért úgy tettem,
mintha először hallanám. Nevezetesen, hogy valahányszor elengedték
Giulianát Robertóhoz Milánóba, mindig Tonino ment vele. Most viszont,
miután Tonino elszökött Velencébe és elhagyta a családját – itt Vittoria
szeme könnybe lábadt, arcán nehezteléssel teli szeretet tükröződött –,
Corradóra pedig nem lehet számítani, én jutottam eszébe mint utolsó
lehetőség.

– Örömmel – mondtam.

– De jól is kell csinálni ám!

Úgy döntöttem, heccelem egy kicsit, ha jó hangulatban volt, ő

is imádta a csipkelődést.

– Hogy értve? – kérdeztem.

– Ide hallgass, Giannì! Margherita iszonyú szemérmes, én viszont nem

vagyok az. Épp ezért kerek perec a szemedbe mondom: te felelsz azért,
hogy Giuliana éjjel-nappal veled maradjon. Érted már, hová akarok
kilyukadni?

– Igen.

– Ügyes vagy. A férfiak, ezt vésd jól az eszedbe, egyetlenegy dolgot

akarnak. Ezt viszont Giuliana nem adhatja meg az esküvő előtt, különben
sose veszi el.

– Szerintem Roberto nem olyan.

– Egytől egyig olyanok, nekem elhiheted!

– Ebben azért nem vagyok biztos.

– Ha én azt mondom, Giannì, hogy egytől egyig, akkor az egytől egyig: se

több, se kevesebb.

– Enzo is olyan volt?

– Ő még a többinél is olyanabb!

– Akkor miért adtad meg neki azt a dolgot?

Vittoria rám nézett, sütött a tekintetéből az önelégült döbbenet. Aztán

kirobbant belőle a nevetés, szorosan átölelt, és egy hatalmas, cuppanós
puszit nyomott az arcomra.

– Te rám ütöttél, Giannì! Sőt rosszabb vagy, mint én. Azért adtam meg,
mert nős volt, háromgyerekes családapa, és ha nem adtam volna meg,
búcsút inthetek neki. Ezt viszont nem akartam, mert túlságosan szerelmes
voltam belé.

A válaszát látszólag elfogadtam, pedig kedvem lett volna a fejéhez vágni,

hogy enyhén szólva is sántít az érvelése, hogy a nőknek nem holmi
számítgatások alapján kéne a férfiak óhajára tenniük, hogy Giuliana épp
elég érett a saját döntésekhez, hogy neki és Margheritának nincs joga
korlátozni egy húszéves lány mozgásterét. De mélyen hallgattam, mert
mindennél jobban vágytam Robertóhoz Milánóba, a saját szememmel
akartam látni, hol és hogyan él. Meg aztán túlfeszíteni sem akartam a húrt.
Mert hiába sikerült megnevettetnem, egy aprócska botlás is elég lett volna,
hogy ismét összerúgja velem a port. Úgyhogy inkább fejet hajtottam, s
ebben a hangulatban érkeztünk meg Margheritához.

Ott aztán meg kellett esküdnöm, hogy a jegyespárt egyetlen percre sem
tévesztem szem elől, s miközben én – felnőve a tekintélyes feladathoz –
irodalmi olasszal társalogtam, Vittoria pedig oda-oda sziszegte a
keresztlányának: megértetted, ugye, Giannina és te végig együtt maradtok,
együtt is alszotok, amire Giuliana szórakozottan bólogatott, addig Corrado
gúnyos arckifejezéssel, kihívóan bámult bennünket – ez viszont iszonyúan
dühített. Többször is közbevágott, felajánlotta, hogy

elkísér a buszmegállóig, s miután Vittoriával minden szerződés megköttetett

– legkésőbb vasárnap estére haza kell érnünk, a vonatjegyeket Roberto állja
–, én elindultam, Corrado pedig utánam eredt. Egész úton, majd később, a
buszmegállóban is viccnek álcázott, sértő beszólásokkal bombázott. Főként
arra akart rávenni, hogy ismét olyan dolgokat csináljak vele, amikkel
egykor már megörvendeztettem.

– Csak egy kis nyalókát, semmi mást – kuncsorogta nyelvjárásban. – Tudok

is nem messze innen egy elhagyatott épületet.

– Szó se lehet róla. Undorodom tőled.

– Ha megtudom, hogy Rosarióval csináltad, megmondalak Vittoriának.

– Baszok rá! – vágtam vissza nyelvjárásban, olyan kutyaütő

kiejtéssel, hogy elröhögte magát.

Én is nevettem. Annyira boldoggá tett a küszöbönálló utazás, hogy még

Corradóval sem akartam veszekedni. A hazaúton végig azon töprengtem,
vajon milyen körítéssel adjam elő

anyámnak a milánói kiruccanást. Végül, mivel úgy gondoltam, arra sem

méltó, hogy holmi hazugságokra pazaroljam az energiámat, vacsora közben
– mintha valami kinyilatkoztatást közölnék – bejelentettem, hogy Giuliana,
azaz Vittoria keresztlánya meglátogatja a vőlegényét Milánóban, én pedig
magamra vállaltam a kísérő szerepét.

– Úgy érted, ezen a hétvégén?

– Igen.

– De hát szombaton van a szülinapod! Én meg szerveztem egy kis partit

neked. Itt lesz apád is, és eljön Ida meg Angela.

Fájdalmas űr terpeszkedett szét a mellkasomban. Mennyire szerettem a

szülinapi zsúrokat kislány koromban; most meg teljesen kiment a fejemből.
Úgy éreztem, mintha anyám ellen meg persze magam ellen is merényletet
követtem volna el.

Láttam magam, amint lemállik rólam minden érték, én pedig átváltozom

egy elmosódott plüssfigurává, Giuliana árnyékává, a szépséges hercegnő
csúnyácska társalkodónőjévé, aki a herceg elé kíséri az úrnőjét. Képes
volnék egy ilyen szerepre cserélni ezt a kellemes családi hagyományt?
Lemondanék a gyertyákról, a születésnapi meglepetésekről? Le bizony,
vallottam be magamnak, és a következővel szereltem le Nellát:

– Majd megtartjuk, amikor visszajövök!

– Ez most nagyon rosszulesik.

– Anyu, ne csinálj bolhából elefántot!

– Apádnak is fájdalmat okozol.

– Fogadjunk, hogy nem! Giuliana vőlegénye híres ember, apu is nagyra
becsüli.

Elhúzta a száját, láttam rajta, hogy magát okolja az érzéketlenségemért.

– Át fogsz menni az év végi vizsgán?

– Anyu, ez az én dolgom! Ne üsd bele mindenbe az orrodat!

– Semmit nem jelentünk már neked – motyogta.

Ez nem igaz, feleltem, és közben arra gondoltam: de Roberto sokkal többet

jelent.
13.
Péntek este kezdetét vette kamaszkorom leghajmeresztőbb

kalandja.

Az éjszakai utazás Milánóba rettentő unalmas volt. Eleinte egész jól

elbeszélgettünk, ám a tizenhatodik születésnapom említésére eluralkodott
rajta a kezdeti frusztráltsága, aminek első jelei már az állomáson
kiütköztek, amikor egy óriási piros bőrönddel meg egy degeszre tömött
utazótáskával betoppanva azzal szembesült, hogy nálam mindössze egy
kézipoggyász van, benne a legszükségesebbekkel. Sajnálom, hogy
magammal rángattalak, és tönkretettem a szülinapod. Ennyit mondott, és
ezt követően soha többé nem sikerült visszatalálnunk a megszokott
hangnemhez, a kizökkent bizalom helyreállítására pedig nem kínálkozott
alkalom. Egy ideig némán zötykölődtem mellette, aztán kis idő múltán
bejelentettem, hogy farkaséhes vagyok, és harapnivaló reményében teszek
egy felfedezőkört a vonaton. Erre ímmel-ámmal előhúzott a táskájából egy
elemózsiás pakkot, ami tele volt az anyja házi kosztjával, és amíg ő
elpiszmogott egy szelet frittata di pastá val, én a doboz teljes tartalmát
elpusztítottam. A vonat zsúfolásig volt, alig fértünk a hálókocsikban.
Giulianát a szorongás eltompította, egész éjjel hánykolódott, és egyszer sem
ment vécére.

Ám egy órával azelőtt, hogy befutottunk volna Milánóba, hosszú időre

bezárkózott a mosdóba, majd megfésülködve, kisminkelve került elő, tán
még át is öltözött. A folyosón álldogáltunk, odakinn halványan derengett
már a látóhatár.

Megkérdezte, hogy nincs-e rajta valami kirívó. Biztosítottam felőle, hogy

minden rendben, ettől végre feloldódott, és újra kedvesen csacsogott.

– Irigyellek – mondta.

– Engem? Miért?
– Nem tartod fontosnak, hogy kirittyentsd magad. Ebből is látszik, hogy jól
érzed magad a bőrödben.

– Pedig nem így van.

– Dehogynem! Van benned valami különleges, ami csak a tied, és ez elég is,
hogy jól érezd magad.

– Ugyan már, nincs énbennem semmi. Te vagy az, akinek megvan mindene!

– Roberto mindig azt mondja, hogy rendkívül intelligens vagy és nagyon-

nagyon érzékeny – dünnyögte a fejét ingatva.

Égett az arcom.

– Roberto téved.

– Nem, igaza van. Amikor Vittoria nem akart elengedni, ő

javasolta, hogy téged kérjelek fel kísérőnek.

– Azt hittem, Vittoria döntése volt.

Elnevette magát. Még szép, hogy Vittoria döntésén múlott, nem lehet
megkerülni az ő akaratát. Az ötlet azonban Robertótól származott, amit
aztán Giuliana – anélkül, hogy akár egy szóval is utalt volna a vőlegényére
– elmondott Margheritának,

aki

meghányta-vetette

Vittoriával.

megilletődöttségtől szóhoz sem jutottam – ezek szerint ő akarta, hogy

Milánóba jöjjek –, és olyan szívdobogás jött rám, hogy egy-egy
hümmögésen vagy fél szótagon túl válaszolni sem bírtam Giulianának,
akinek addigra már megeredt a nyelve. Próbáltam megnyugodni, nem sok
sikerrel. Hamarosan újra látom, ujjongtam magamban, egész nap vele
leszek, a lakásában szállok meg, együtt ebédelünk, vacsorázunk. Végül
nagy nehezen lehiggadtam, és azt mondtam:

– Tudod egyáltalán az utat Roberto lakásához?

– Tudom, de kijön elénk.

Giuliana még egyszer utoljára megnézte magát a kistükrében, majd benyúlt

a táskájába, elővett egy bőrtarsolyt, és kivette belőle a nagynéném
karkötőjét.

– Feltegyem? – kérdezte.

– Miért is ne?

– Annyi bajom van vele. Vittoria megsértődik, ha nem hordom. Aztán ha

mégis felteszem, attól rettegek, hogy elveszítem, és akkor legorombít, én
pedig teljesen elbizonytalanodom.

– Vigyázz rá! Amúgy tetszik neked?

– Nem.

– Miért?

Zavarba jött, hosszan hallgatott.

– Hát nem tudod?

– Nem.

– Tonino sem mondta el?

– Nem.

– Apám adta Vittoria anyjának, miután ellopta az anyai nagyanyámtól a

halálos ágyán.
– Ellopta? Apád? Vagyis Enzo?

– Elsunyizta, na.

– És Vittoria tudja ezt?

– Persze hogy tudja!

– És anyukád?

– Ő mesélte el nekem.

Eszembe

jutott

Enzo

konyhai

fotója,

amint

rendőregyenruhában, pisztollyal felfegyverkezve még holtában is őrködik a

két asszony felett. A fotója előtt terelte össze, mint két bálványimádót, a
feleséget és a szeretőt. Miféle hatalom ez, amivel még a leghitványabb
férfiak is rendelkeznek, és ami a Vittoriához hasonló bátor és vehemens
nőket is maga alá gyűri?

– Tehát apád ellopta a haldokló anyósától, hogy odaadja a szeretője

makkegészséges anyjának – mondtam nem titkolt szarkazmussal.

– Szóról szóra így történt. Minket odahaza sose vetett fel a pénz, apám meg
olyan ember volt, aki bármeddig elment, hogy megkedveltesse magát az
idegenekkel. Aztán ha már kiismerte őket, gondolkodás nélkül átgyalogolt
rajtuk. Anyám nagyon sokat szenvedett miatta.

– Vittoria is! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

De mindjárt utána rám nehezedett a fenti szavak valósága, és úgy tűnt,
végre azt is megértem, hogy miért viszonyult ilyen felemás érzésekkel a
karkötőhöz Vittoria. Látszólag ragaszkodott hozzá, ám a valóságban
szabadulni akart tőle.

Látszólag az anyja tulajdonát képezte, a valóságban azonban semmi köze

nem volt az anyjához. Enzo látszólag az új anyósának ajándékozta, ám a
valóságban a régitől csaklizta el.

Röviden: a karkötő ékes bizonyítéka volt annak, hogy az apám mégsem

tévedett a húga szeretőjét illetően. És mindent egybevéve arról is
tanúskodott, hogy a Vittoria által leírt páratlan szerelmet mindennek, csak
elsöprő idillnek nem lehet nevezni.

– Vittoria sose szenved, Giannì! – mondta Giuliana megvetően. – Vittoria

másoknak okoz szenvedést. Engem a régi,

rettenetes időkre és a rengeteg fájdalomra emlékeztet ez a karkötő. Kiütést

kapok tőle, úgy érzem, szerencsétlenséget hoz rám.

– A tárgyak nem többek annál, mint aminek látszanak.

Nincsenek boszorkányos képességeik. Nekem amúgy tetszik.

– Le mertem volna fogadni! – mondta ironikus fanyalgással. –

Robertónak is tetszik.

Végül rákattintottam az ékszert a csuklójára, a vonat pedig befutott az

állomásra.
14.
A peronon várakozó Robertót még Giuliana előtt észrevettem,
szálegyenesen magasodott ki a tömegből. Hogy észrevegyen minket a
hatalmas tülekedésben, felemeltem a karom, és intettem neki. Amint
visszaintett, Giuliana szapora léptekkel indult meg feléje, hatalmas
bőröndjét maga után ráncingálva, szerencsére Roberto eléje sietett. Úgy
kapaszkodtak össze, mint akik szét akarnák tiporni, majd egymásba
illeszteni a testrészeiket, az ajkuk azonban csak egy leheletnyi csók erejéig
forrt össze. Miután kibontakoztak egymás karjaiból, Roberto a tenyerébe
vette a kezem, és megköszönte, hogy elkísértem Giulianát: nélküled,
mondta, ki tudja, mikor láthattuk volna újra egymást. Aztán átvette a
menyasszonya bőröndjét és utazótáskáját, én meg a nyomorult
kézipoggyászommal pár lépéssel mögöttük kullogtam.

Teljesen normális fazon, morfondíroztam magamban, vagy tán épp a

temérdek kvalitásának köszönhető, hogy jellemében a

normalitás is helyet kapott. A piazza Amedeón levő bárban meg a későbbi

találkozásaink során végig úgy éreztem, mintha egy tekintélyes
professzorral beszélgetnék, akiről nem lehetett tudni, mivel foglalkozik,
afelől viszont kétsége nem volt az embernek, hogy egy rendkívül fontos és
összetett diszciplínán belül ügyködik. Most meg ott haladt előttem,
szorosan a menyasszonyához simulva, időnként lehajolt hozzá, és
megcsókolta, vagyis ugyanolyan volt, mint bármely más huszonöt éves ifjú,
akit az utcán, a moziban vagy a tévében láttam.

Mielőtt ráfordultunk volna egy hosszú, sárga lépcsősorra, az én

csomagomat is át akarta venni, amit határozottan elutasítottam, ő pedig
visszasietett turbékolni Giulianához.

Milánót nem ismertem, legalább húsz percet metróval utaztunk, majd

további negyedórát gyalogoltunk Roberto lakásáig. Sötét kőlépcsőkön
kapaszkodtunk fel az ötödik emeletre. Büszke csendbe burkolózva
kaptattam utánuk a csomagommal, miközben Giuliana szabadon karistolt a
kezével fecserészés közben, a mozdulataiból végre-valahára boldogság
sugárzott.

Felértünk egy körfolyosóra, ahonnan három ajtó nyílt.

Roberto megállt az elsőnél, kinyitotta, majd betessékelt bennünket a

lakásába, ami – az enyhe gázszag ellenére – egyből elnyerte a tetszésemet.
A San Giacomo dei Caprin fekvő

lakásunkkal ellentétben, ahol anyám rendmániájának köszönhetően

patikatisztaság uralkodott, itt hebehurgya összevisszaságban hevertek a
dolgok. Miután átvágtunk egy folyosón, aminek padlóján könyvoszlopok
sorakoztak, egy

gyéren bútorozott tágas szobába érkeztünk: emitt egy régi íróasztal telis-tele
irattartóval, odébb egy asztalka meg egy dívány kopott piros huzattal, a
falakat padlótól plafonig könyvektől roskadozó polcok borították, a tévé
pedig egy műanyag kockán árválkodott.

Roberto bocsánatot kért a rendetlenségért, úgy éreztem, főként előttem

szabadkozik. Azt mondta, bármennyit is takarít a bejárónője, a lakása
szerkezetileg alkalmatlan a vendégfogadásra. Szerettem volna a régi
pimaszkodó hangnemben valami frappánsat válaszolni, de már távolról sem
voltam biztos abban, hogy valóban kedveli-e a stílusom.

Giuliana azonban, mielőtt bármit mondhattam volna, kezébe vette az

irányítást: minek ide bejárónő, majd én kipofozom, olyan lakályos kuckót
varázsolok ide, hogy csuda, mondta, és karját a nyaka köré fonva
ugyanolyan erővel akaszkodott rá, mint érkezésünkkor az állomáson, csak a
csókja tartott hosszabb ideig. Elkaptam róluk a tekintetem, és körülnéztem a
szobában, mintha a csomagomnak keresnék helyet. Kicsivel később
Giuliana kibontakozott az ölelésből, és utasítgatni kezdett, mint valami
gazdasszony.

Otthonosan mozgott a lakásban. Kivonszolt egy hervasztóan sivár

konyhába, aminek hangulatához a gyér világítás is hozzájárult, s miután
felmérte, hogy mi hiányzik, majd jól leteremtette a bejárónőt, aki nem
átallott ekkora rumlit hagyni maga után, sietve összerámolt. Mindeközben
megállás nélkül ömlött belőle a szó. Csak beszélt és beszélt, emberek felől
érdeklődött, akiket a becenevükön szólított – Gigit, Sandrót meg valami
Ninát emlegetett –, s némelyikük kapcsán az akadémiai

élet problémáiról is véleményt nyilvánított, roppant bennfentesen. Roberto

megpróbált néhányszor közbeszólni: lehet, hogy untatjuk Giovannát,
mondta, amit én udvariasan elhárítottam, de Giuliana zavartalanul folytatta
a monológját.

Ez a Giuliana merőben más volt ahhoz a lányhoz képest, akiről szentül

hittem, hogy ismerem. Határozottan beszélt, sőt olykor ellentmondást nem
tűrő hangon parancsolgatott, és mindabból, amit mondott – vagy amire utalt
–, egyértelművé vált számomra, hogy Roberto nem csupán naprakészen
tartotta az életét és munkáját érintő részletekkel, hanem arra is lehetőséget
teremtett, hogy követhesse, támogathassa, sőt irányíthassa, mintha Giuliana
valóban rendelkezne az ehhez szükséges képességgel és bölcsességgel. Egy
szó, mint száz: Roberto hatalmazta fel, hogy így beszéljen, Giuliana pedig –

nekem legalábbis így tűnt – éppenséggel ezzel a felhatalmazással élve

ragadtatta magát egy ilyen meglepő

pálfordulásra, és tetszelgett a neki kiosztott szerepben. Ám amint Roberto

szelíden és kedvesen megpróbált ellenkezni: nem, ez nem éppen így van,
Giuliana megakadt egy pillanatra, elvörösödött, majd újabb pálfordulással
immár a korábbi állításának ellenkezőjét bizonygatta ugyanolyan
erőszakosan.

Ezekben a pillanatokban ismét a régi önmaga volt. Ráismertem azokra a

torlaszokra, amelyek gyötrelemrétegekből képződtek, és arra gondoltam, ha
most Roberto kertelés nélkül a szemébe mondaná, hogy egyik baromságot a
másik után ontja magából, hogy a hangja úgy karcol, mint jancsiszög a
fémtekercsen, menten szörnyethalna.

Hogy ez a színjáték milyen gyönge lábakon állott,

természetesen nem csak nekem szúrt szemet. Roberto a legapróbb

törésvonalakat is észlelte, ilyenkor magához húzta, kedvesen csitítgatta,
csókolgatta, én pedig ismét belemerültem valami mondvacsinált
elfoglaltságba, hogy ne kelljen végignéznem az attrakciót. Minden
bizonnyal a zavarom volt az, ami végül észhez térítette Robertót:
lefogadom, hogy farkaséhesek vagytok, kiáltott fel, menjünk le az alattunk
lévő

bárba, isteni süteményeik vannak. Tíz perc múlva már odalenn voltunk, s
ahogy kávét kortyolgatva két pofára faltam a süteményt, nőttön-nőtt
bennem a kíváncsiság az ismeretlen város iránt. Ezt meg is mondtam
Robertónak, aki azonnal felajánlotta, hogy elvisz minket városnézésre. Mint
kiderült, mindent tudott Milánóról, és meg is tett mindent annak érdekében,
hogy a lehető legtöbb látnivalót megmutassa, a helyszíneken még
történelmi kiselőadásokat is rögtönzött.

Egész délelőtt kóricáltunk, s mintha a város végső

lerombolása előtti utolsó alkalom lenne, pihenő nélkül vettük sorra a

templomokat, belső udvarokat, tereket és múzeumokat.

Giuliana, bár többször is hangoztatta, hogy szemhunyásnyit nem aludt a

vonaton, minden mondatát érdeklődve, mohón falta, és azt hiszem, ez
egyszer teljesen őszinte volt. A viselkedése igazi tudásszomjról árulkodott,
még ha az érdeklődésébe az a bizarr kötelességtudat is belejátszott,
miszerint egy fiatal professzor menyasszonyának kíváncsi szemekkel és
értő fülekkel kell fogadni minden információt.

Engem viszont majd szétfeszítettek az ellentétes érzések.

Egyrészt azon a napon döbbentem rá, milyen jól elszórakoztat, ha egy

vadidegen helyet egy már bejáratott hellyel társítok, ha

az újdonatúj terek nevét és történetét összemosom a jól ismert terek nevével

és történetével. Ugyanakkor el is borzasztott ez a felismerés. Eszembe
jutottak ugyanis az apám által vezetett nápolyi tanséták, amikor
magamutogató hozzáértéssel magyarázott, nekem pedig a behódoló kislány
szerepében kellett csodálnom őt. Ezek szerint, kérdeztem magamtól,
Roberto tulajdonképpen apám ifjúkori kiadása? Egy tátongó szakadék,
semmi több? Szendvicset ettünk éppen és söröztünk, én meg elnéztem,
amint tréfálkozva újabb útvonalakon töri a fejét. Elnéztem, amint a
teraszon, egy fa árnyékában Giulianával susmorogtak, a lány feszült volt, a
szeme könnyes, ő

pedig felhőtlenül derűs, csak néha vörösödött el a füle hegye.

Elnéztem, amint elindul felém, hosszú karját kitárva – ekkor tudta meg,
hogy születésnapom van. Kizárt dolog, hogy hasonlítson az apámhoz,
gondoltam, ég és föld a különbség kettejük között. Én viszont, aki még
mindig apuci hallgatóságának számítottam, és ennek gondolatától pokolian
szenvedtem, mindennél jobban szerettem volna kipróbálni az imádott nő
szerepét.

Aztán ismét felkerekedtünk, és folytattuk a városnéző sétát.

Amíg Roberto magyarázott, egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy mit

keresek én itt, és főként miért teszek úgy, mintha útitárs lennék, holott
valójában smasszer vagyok. Időről időre lecövekeltem egy-egy freskó előtt,
és hosszan bámultam valamelyik részletgazdag sarkot, ami fölött Roberto
elsiklott.

Ilyenkor mintha szántszándékkal leráztam volna magamról a megbízatásom

terhét. De Giuliana minden egyes alkalommal hátrafordult, és rám
parancsolt: mit csinálsz, Giannì, ne maradj

le, mert elkeveredsz. Ó, ha valóban elkeveredhetnék, gondoltam

magamban, ha ott felejthetném az énemet valahol, akár egy esernyőt, és
soha többé nem kéne tudomást vennem magamról!

Ha viszont Roberto szólongatott ugyanígy, ha ő várt be és ismételte el

mindazt, amit pár perccel korábban magyarázott Giulianának, ha
megdicsérte néhány észrevételemet – igazad van, érdekes meglátás, erre,
látod, nem gondoltam –, milyen kimondhatatlanul gyorsan visszatért belém
az élet, valósággal szárnyaltam a boldogságtól! Milyen csodás dolog az
utazás, és mekkora ajándék egy ilyen ember, akinek a kisujjában van a
világ, aki csupa kedvességből, emberszeretetből felnyitja a szemed olyan
értékekre, amikre magadtól sose találnál rá!
15.
Késő délután azonban, amikor hazaértünk, alaposan összekuszálódtak a
dolgok. Roberto üzenetrögzítőjén egy élénk női hang azt csilingelte, hogy
aznap este valami fontos találkozójuk lesz. Giuliana addigra már nagyon
fáradt volt, és a hang hallatán iszonyúan felhúzta magát. Roberto viszont
attól kenődött el, hogy megfeledkezett a találkozóról, ami egy korábban
megbeszélt munkavacsora volt csupa olyan kollégával, akit Giuliana is jól
ismert. És csakugyan, a nevek hallatán Giuliana arcáról azonnal eltűnt a
korábbi neheztelés, sőt kifejezetten lelkesnek tűnt. De engem nem lehetett
átverni.

Ismertem annyira, hogy meg tudjam különböztetni a boldogságát a

szorongástól. Márpedig ez a vacsora minden bizonnyal tönkreteszi ezt a
csodás napot.

– Én inkább sétálok – jelentettem be.

– De miért? – kérdezte Roberto. – Velünk kell jönnöd, izgalmas emberek,

bírni fogod őket.

Próbáltam kimenteni magam, tényleg nem volt kedvem velük tartani.

Pontosan tudtam, hogy ha elkísérem őket a találkozóra, vagy némaságba
burkolózva duzzogok egész este, vagy kitör belőlem az agresszió.
Legnagyobb döbbenetemre Giuliana egyetértett velem.

– Megértem – mondta. – Senkit nem ismer, unatkozni fog.

Roberto azonban nem tágított. Úgy nézett rám, mintha egy teleírt füzetlap
lennék, aminek az értelme nehezen silabizálható.

– Én olyannak ismertem meg, aki retteg az unalomtól, éppen ezért sosem

unatkozik – mondta.

Nem is annyira a mondat, inkább a hangnem volt az, ami szíven ütött.
Korábbi társalgási stílusától eltérően most ugyanazzal a melegséggel és
meggyőződéssel beszélt, ami annyira elbódított a templomban annak idején;
úgy beszélt, mintha nálam is jobban ismerné a rejtett énemet. És ettől egy
csapásra kibillent az egyensúly, amit egészen addig – úgy, ahogy

– sikerült megőriznem. Pedig ha tudnád, milyen nagyon unom magam –

gondoltam dühösen! Iszonyúan unatkozom melletted, fogalmad sincs róla,
mennyire untalak eddig is! Hülyeség volt idáig cangázni miattad, mert
hiába vagy kedves és előzékeny, azzal csak még jobban összekuszálod a
dolgokat. S amint ez a tomboló düh kifortyogta magát, megváltozott
bennem valami.

Minden porcikám arra vágyott, hogy az iménti megállapítása

tévedhetetlenül érvényes legyen. Az agyam valamelyik titkos

rekeszében megfogant egy gondolat, miszerint Roberto az egyetlen, aki

rendet rakhat ebben a kuszaságban, és azt kívántam, bárcsak ő – és csakis ő
– mondaná meg, hogy mi vagyok én és mi nem.

– Már így is túl sokat kértünk tőle. Ne kényszerítsük olyasmire, amit nem
akar – dünnyögte Giuliana.

Én azonban közbevágtam:

– Nem, hagyd csak, veletek megyek! – mondtam látszólag kelletlenül,

mintha csakis azért csatlakoznék hozzájuk, hogy ne okozzak nagyobb
galibát.

Erre fintorgott egyet, majd elrohant hajat mosni. Később, amikor már a
haját szárítgatta – és közben azon sopánkodott, hogy milyen rossz a
frizurája –, majd gondos szakértelemmel kisminkelte magát, végig engem
nyaggatott, hogy szerintem a piros ruhácskája vagy a barna szoknya-zöld
blúz kombináció illik-e jobban az alkalomhoz, meg hogy a fülbevaló és
nyaklánc mellé vegye-e fel a karkötőt. Ezalatt nem állta meg, hogy időről
időre meg ne jegyezze: tényleg nem muszáj velünk jönnöd, maradj itthon és
fújd ki magad; bárcsak én is maradhatnék, de nekem muszáj elmennem; ha
te tudnád, milyen gőgösek ezek az emberek, másról se tudnak beszélni,
csak az egyetemről meg az ottani problémáikról. Ezek az elszólások
tulajdonképpen a saját félelmét leplezték le, s minden bizonnyal azt
gondolta, engem is visszatántorít. Csakhogy én már gyerekkoromtól
otthonosan mozogtam az efféle értelmiségi agymenésekben, hisz az apám
Marianóval meg a többi barátjával mást se csinált, csak okoskodott. Mindez
persze mostanra már engem is dühített, de az okoskodás nem riasztott el.
Úgyhogy azt mondtam neki: te

csak ne aggódj, elkísérlek, valahogy majd elleszünk.

Így kötöttünk ki egy takaros kisvendéglőben, ahol az ősz hajú, hórihorgas

tulaj kedvesen fogadta Robertót. Mindenről gondoskodtam, mondta cinkos
mosollyal a szája sarkában, és egy belső terem felé biccentett, ahol egy
hosszú asztal körül már zsibongott a társaság. Mennyi ember, hőköltem
vissza, és a nyomorúságos külsőm gondolatától teljesen lebénultam, úgy
éreztem, annyi vonzerőt se tudok elővakarni magamból, amivel
megkönnyíthetném az ismerkedést. Ráadásul az asztalnál ülő

lányok egytől egyig bájosnak, műveltnek és Angelához hasonlóan nőiesnek

tűntek, akik a bársonyos hangocskájukkal meg a csábos gesztusaikkal
kiválóan értettek hozzá, hogyan illegessék magukat. A fiúk kisebbségben,
mindössze ketten-hárman voltak, s nagyjából Robertóval egykorúnak
tűntek, vagy alig valamivel idősebbek lehettek nála. Amint beléptünk, a
tekintetük a szépséges Giulianára szegeződött, rólam meg, aki
meglehetősen bumfordi voltam, a rövid bemutatkozást követően azonnal
megfeledkeztek.

Asztalhoz ültünk, én jó messze kerültem Robertótól és Giulianától, akik

addig szervezkedtek, mígnem találtak maguknak egymás mellett helyet.
Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, a jelenlevők aligha a társaság kedvéért
vannak itt. A jó modor külső máza mögött tapintani lehetett a feszültséget
és az ellenségességet, ha rajtuk múlik, bizonyára máshogyan, másokkal
töltik az estéjüket. Ám amint Roberto bekapcsolódott a beszélgetésbe, már
az első hozzászólásaival olyan hangulatot teremtett, ami a Pascone
gyülekezetében tapasztalt áhítatra emlékeztetett. Roberto teste – a
hangjával, gesztusaival,

tekintetével kísérve – mint a légypapír, vonzotta a figyelmüket, és amikor

láttam, hogy hozzám hasonlóan ők is odavannak érte, belém hasított, hogy
velük együtt egy megbonthatatlan zenei akkord részét képezem.
És az a hang! Az a tekintet! Sokkal elevenebbnek tűnt így, az emberek
gyűrűjében, mint Giulianával és velem a milánói városnéző utunk során.
Egészen olyan lett, mint indulás előtt, amikor azt a felkavaró mondatot
nekem szegezte – „Én olyannak ismertem meg, aki retteg az unalomtól,
éppen ezért sosem unatkozik” –, ekkor vált a napnál is világosabbá, hogy
nem csak velem viselkedett így: Roberto valóban belelátott az emberek
veséjébe, többet tudott róluk, mint amennyit ők maguk valaha is
felfoghattak a lényük természetéből.

Ettek, ittak, nevetgéltek, egymás szavába vágva vitatkoztak.

Nagy horderejű problémák kerültek terítékre, amikből akkortájt még

meglehetősen keveset értettem. Ma már azt mondanám, egész este az
igazságtalanságról, az éhezésről, a mélyszegénységről beszéltek, és azt
taglalták, milyen válaszlehetőségeink vannak, milyen hangnemben érdemes
fellépnünk az igaztalanok kapzsiságával szemben, akik a népet kifosztva
gazdagodtak meg. Többé-kevésbé így tudnám összefoglalni azt a vitát, ami
– eléggé mulatságosan: az asztal egyik végéből a másikba átsöpörve –
pillanatok alatt vált véresen komollyá. Éljünk a törvény erejével? És ha a
törvény az igazságtalanság oldalán áll? Ha maga az állam támogatja az
erőszakot? Feszültség villódzott a tekintetekben, szenvedély vibrált a
bravúros mondatok mögött. Hosszan, tudományos érveket felsorakoztatva
vitáztak, és ahogy ott ettek-ittak közben,

arra lettem figyelmes, hogy a lányok még a fiúknál is sokkal

szenvedélyesebb vitapartnerek. Azelőtt én csak az apám dolgozószobájából
kiszűrődő sipákoló női hangokat ismertem, az Angelával vívott szócsaták
ironikus hangvételét, illetve azt az álszenvedélyt, amihez a tanáraim
kedvében járva akkor folyamodtam, ha olyan érzésekről szónokoltam,
amiket ők maguk hírből sem ismertek. Ezek a lányok viszont, akik
különböző egyetemeken tanítottak vagy a tanári kinevezéseikre vártak,
harcedzett, de korántsem harcias debattőröknek tűntek.

Számomra teljesen ismeretlen csoportok és szervezetek nevével dobálóztak,

és néhányan, akik nemrég jöttek vissza külföldről, első kézből szerzett
szörnyű tapasztalatokról számoltak be.
Egyikük, egy barna lány, aki Robertóval szemben ült, és Michelának hívták,
mindenkin túltett a szenvedélyességével.

Kétség nem fért hozzá, hogy ő az a bizonyos Michela, aki az őrületbe

kergette Giulianát. Ez a lány egy borzalmas túlkapásról beszélt, aminek –
rémlik, mintha ezt mondta volna – maga is szemtanúja volt. Mindegy is, ezt
már nem tudom, tán nem is akarom felidézni. Maga a történet azonban
annyira felkavaró volt, hogy egy adott ponton nem bírta folytatni: majdnem
elsírta magát. Egészen addig Giuliana némán, ímmel-ámmal turkálgatta a
vacsoráját, az átvonatozott éjszakától és az egész napos városnézéstől
hullafáradtan, fakó tekintettel meredt maga elé. Ám amint Michela
belevágott hosszú mondandójába, letette a villát, és le sem vette róla a
szemét.

A lány – akinek egyébként durva vonásai voltak, az ajkát harsányvörösre

rúzsozta, és a vékony keretes, hatalmas szemüvege mögött ide-oda járt
tüzes tekintete – eleinte az egész

asztaltársaságot próbálta bevonni, egy idő után viszont már kizárólag

Robertóhoz intézte a szavait. Nem volt ebben semmi szokatlan, a többiek is
hasonlóképpen viselkedtek, önkéntelenül is az egyéni gondolatok
letéteményesét látták Robertóban, aki valamennyi jelenlevő számára – a
maga sajátos hangvételében

– evidenciaként összegezte a korábban hallottakat. Ám amíg a többiek

időről időre másokra is tekintettel voltak, addig Michela Roberto figyelmét
akarta birtokolni, és minél tovább szónokolt, Giuliana – én legalábbis így
vettem ki – annál inkább magába roskadt. A végén már úgy festett, mintha
hirtelen lefogyott volna, és a koponyájához tapadó pergamenszerű, áttetsző
bőre a távoli jövőt is előrevetítette, amikor a vénség és a betegségek
felzabálják majd a szépségét. Vajon mi marcangolhatta ennyire?

Talán a féltékenység. Vagy mégsem. Elvégre Michela gesztusaiban a

csábítás leghalványabb jele sem mutatkozott, nem tapasztaltam semmit
azokból az árulkodó jelekből, melyeket annak idején Angela tételesen
felsorolt nekem.
Giuliana arca minden bizonnyal attól a szenvedéstől torzult el, amit Michela
magabiztos hanghordozása, a mondataiból áradó meggyőző erő és kiváló
szónoki teljesítménye hívott elő, ami csakugyan irigylésre méltó volt: a
beszédét egyfajta kérdezz-felelek alapján építette fel, az égető kérdésekre
pedig nagy hatósugarú megoldásokat kínált. Giuliana azonban tovább
kornyadozott, és amikor arcáról végképp lehervadt az élet, rekedtes hangon,
nyelvjárásban elkiáltotta magát:

– Egykettőre megoldódott volna, ha belevágod a bicskád!

Hogy ez a mondat mennyire kilógott az adott környezetből, arról bizonyára

Giulianának is voltak sejtései. Ugyanakkor

meggyőződésem, hogy így, ezekkel a szavakkal, amelyek elsőként

buggyantak ki belőle, próbálta Michela már-már elviselhetetlenül terjengős
monológját a maga módján megakasztani. Hirtelen csend telepedett az
asztaltársaságra, ami Giulianát is észhez térítette, és üveges, élettelen
tekintettel meredt maga elé, mintha ájulás környékezné. Aztán a korábbi
mondatát és önmagát meghazudtolandó idegesen felnevetett, majd
Robertóhoz fordult:

– Azon a helyen legalábbis, ahol te meg én születtünk, ez a bevett szokás,

ugye?

Roberto erre magához húzta, átölelte, homlokon csókolta, majd belefogott

egy hosszabb fejtegetésbe, amely elfeledtette iménti kirohanásának
közönségességét. Bevett szokás, így igaz, mondta, de nemcsak ott, ahol mi
születtünk, hanem a világon mindenütt. Mert ez a legkézenfekvőbb
megoldás. Ő azonban nem a könnyű megoldások híve, jelentette ki,
ahogyan az asztalnál ülők egyike sem az. Erre Giuliana is hozzátette sietve
–

és nyelvjárásban, persze –, hogy az erőszakra adott erőszakos válaszokat

maga is elítéli, de aztán csúnyán belebonyolódott a fejtegetésbe, és
elhallgatott. Épp idejében, mert a többiek már türelmetlenül

várták,
hogy

Roberto

folytassa.

Az

igazságtalanság, mondta ő, nem építhető le mással, csakis konok kitartással:

ha ezt és ezt megteszed az embertársaiddal, én majd azt mondom neked, ne
tedd; ha továbbra is megteszed, én továbbra is szembemegyek veled; ha
erre eltaposol, én majd talpra szökkenek; ha pedig nem bírok már talpra
állni, szembemennek veled mások, új és még újabb emberek csatlakoznak,
mígnem elsöpör a tömeg ereje. A beszéde alatt

egyfolytában az asztalt bámulta, aztán hirtelen fölemelte a fejét, és – akár

egy kígyóbűvölő – végighordozta rajtunk a tekintetét.

Addigra már mindenki – Giulianát és engem is beleértve –

meg volt győződve róla, hogy ez a helyes reakció. Egyedül Michelát nem
hagyta nyugodni a válasz, és a többiek legnagyobb megrökönyödésére
kifakadt: ez ostobaság; az igazságtalanságból fakadó erőszakot lehetetlen
gyengeséggel legyőzni. Döbbent csend. Olybá tűnt, ennél az asztalnál még
a legenyhébb hangvételű ellenvetést sem vették jó néven. Lopva Giulianára
néztem, aki dühösen méregette rátarti vetélytársát, s bár utóbbi felszólalása
nem sokban különbözött a bicskás érveléstől, attól tartottam, ismét nekiesik.
Szerencsére Roberto idejében magához ragadta a szót: az igaz ember
számára a gyöngeség a legfőbb erény, az ő bátorsága nem kérkedik az
erejével. Mondatok, sőt egész passzusok kezdtek morajlani bennem,
frissiben olvasott sorok egészültek ki még frissebb gondolatokkal, amiket
önkéntelenül dünnyögtem magam elé: az igazak gyöngesége az együgyű
emberéhez hasonló, aki Isten jóllakottságát felismerve, immár nem neki
ajánlja fel a zsíros áldozatot, hanem átnyújtja azt a felebarátjának, az
özvegynek, az árvának és az idegennek. Mindössze ennyit mondtam, a
hangom nyugodt volt, legfeljebb némi iróniát sugallt. S
minthogy Roberto helyeslően bólintott, majd a mondataimból kiindulva
egész rendszert épített az együgyűségmetaforámra támaszkodva, a többiek
elkerekedett képpel bámultak rám.

Tetszett nekik, az egy Michelát leszámítva – de még erre sem mernék

megesküdni. Amikor rám nézett, a tekintetében mintha kíváncsiságot láttam
volna, de mielőtt erről vagy akár az

ellenkezőjéről meggyőződhettem volna, Giuliana váratlanul felnevetett.

Hosszú, hangos röhögés volt, ami megdermesztette a hangulatot.

– Mi olyan nevetséges? – kérdezte Michela fagyosan.

– Mi van? Már nevetni sem szabad?

– Dehogynem! Nevessünk mindannyian! – vágta rá Roberto többes szám

első személyben, bár ő komoly maradt. – Minden okunk megvan rá:
Giovanna ma tölti be a tizenhatodik évét.

Abban a pillanatban kialudtak a teremben a fények, és egy pincér egy

hatalmas tortával egyensúlyozott felénk. A hófehér glazúrra tizenhat
gyertyaláng fénye vetült.
16.
Csodás születésnapi ünnepség volt, kedvesnél kedvesebb köszöntésekben
volt részem. De sajnos nem élvezhettem túl sokáig, Giuliana ugyanis
nagyon elfáradt, és mindenáron haza akart menni. Odahaza elpárolgott a
reggeli úrhatnámsága, lecövekelt a nappali ablakában, és a sötét utcát
bámulta, amíg a vőlegénye mindenről gondoskodott. Roberto persze
készséges vendéglátó volt. Tiszta törülközőt nyomott a kezünkbe, és szidta
a kanapét, mint a bokrot, hogy milyen kényelmetlen és milyen nehezen
nyílik. Csak a bejárónő érti a csínját, mondta, miközben – hiába ugrott neki
egyszer, kétszer – sehogy sem boldogult vele, de végül addig-addig
mesterkedett, mígnem csak elővarázsolt belőle egy dupla ágyat, amire már
korábban felhúzta a ropogós, hófehér lepedőt. Megfogtam a paplanhuzatot,
és megkérdeztem, hogy kaphatok-e még egy

takarót, mivel eléggé hűvösre fordult az idő. Biccentett, és besietett a

hálószobába.

– Melyik oldalon szeretnél aludni? – kérdeztem Giulianát.

Csak ekkor volt hajlandó elszakadni végre az ablaküvegen túli sötét utcától,
és azt felelte:

– Én Robertóval alszom, kényelmesen el fogsz férni.

Biztos voltam benne, hogy ide futnak ki a dolgok, de azért fontosnak

találtam megjegyezni:

– Vittoria megesketett rá, hogy együtt alszunk.

– Toninót is mindig megeskette, de ő nem tartotta be. Te mindenáron szót

akarsz fogadni?

– Nem.

– Szeretlek – mondta, és egy hűvös puszit cuppantott az arcomra.

Kisvártatva megjelent Roberto egy takaróval és párnával, és amíg
elmagyarázta, hol találom majd a kávét, a kekszet és a kávésbögréket, ha
esetleg korábban ébrednék, Giuliana a helyzetet kihasználva eltűnt a
hálószobában. A kazánból terjengő orrfacsaró gázszag az egész házban
érződött, úgyhogy megkérdeztem:

– Szivárgás van? Meg fogunk halni?

– Nem, legalábbis nem hiszem. Az ablakok annyira rosszul zárnak, hogy

túléljük.

– Csak mert nagyon nem szeretnék tizenhat évesen meghalni.

– Én hét éve élek itt, és még életben vagyok.

– És ezt meg tudja nekem erősíteni valaki?

Elnevette magát, és azt mondta:

– Nem, senki. Örülök, hogy itt vagy, jó éjszakát.

Mindössze ennyit beszéltünk négyszemközt. Ő bement Giulianához a

hálószobába, és becsukta az ajtót maga mögött.

Kinyitottam a kisbőröndöt, és elővettem a pizsamám.

Giuliana közben halkan sírdogált odaát. Hallottam, amint Roberto

vigasztalja, és Giuliana visszasuttog neki valamit. Aztán nevetgélni
kezdtek: előbb csak Giuliana, végül Roberto is.

Abban a reményben, hogy hamarosan úgyis elnyomja őket az álom,

kiosontam a mosdóba, átöltöztem és fogat mostam.

Ajtónyikorgás,

ajtócsukódás,

lépések
zaja.

Giuliana

megkocogtatta a fürdőszoba ajtaját: bejöhetek, kérdezte.

Beengedtem, karján egy fehér csipkés sötétkék hálóinget tartott,

megkérdezte, szerintem szép-e, az egekig dicsértem. Majd megengedte a
vizet a bidében, és csutakolni kezdte magát.

Kislisszoltam, iszonyat dühös voltam magamra (hogy lehettem ilyen hülye,

hogy is sodorhattam magam ilyen helyzetbe), majd végigdőltem a nyikorgó
kanapén, és bevackoltam magam a takaró alá. Kisvártatva kijött Giuliana,
átvonult a nappalin, feszes hálóinge kidomborította tökéletes alakját. Mást
nem is viselt alatta, a melle kicsi volt, de feszes és gömbölyű. Jó éjt,
mondta, jó éjt, feleltem én. Lekapcsoltam a villanyt, a párnát a fejemre
húztam, és jó szorosan a fülemre tapasztottam. Ugyan, mit tudok én a
szexről, mindent és semmit, gondoltam, és erre a gubancra is a könyvekből,
az önkielégítésből, Angela ajkából és testéből, illetve Corrado nemi
szervéből jöttem rá. Életemben először éreztem megalázónak a
szüzességemet. Azt pedig végképp nem akartam, hogy beleélve magam
Giuliana helyzetébe,

egyszersmind

arról

gyönyörről

is

elfantáziálgassak, amiben hamarosan része lesz. Én nem ő

vagyok. Én itt fekszem, ebben a szobában, nem pedig odaát, amabban, és

nem vágyom Roberto csókjára, nem vágyom az érintésére, nem akarom,
hogy belém hatoljon, ahogyan Enzo nyomakodott bele Vittoriába – én
mindkettejüknek a barátja vagyok. De hiába győzködtem magam, csurgott
rólam a veríték, a hajam merő csatak volt, és nem kaptam levegőt.

Kiszabadítottam a fejem a párna alól. Milyen képlékeny és rámenős massza

ez a hústömeg, ami körülöleli az embert, gondoltam, és miközben minden
erőmmel azon voltam, hogy csontváznak képzeljem magam, sorra vettem és
kategorizáltam a lakás zajait: padlónyikorgás, hűtőmorgás, kazánkattogás,
íróasztalban percegő szú. A hálószobában azonban síri csend volt, sem
rugónyikorgás, sem egy kiszakadó sóhaj nem szűrődött ki. Tán fáradtságra
hivatkozva átfordultak a másik oldalukra, és már az igazak álmát alusszák.
Vagy jelbeszéddel megtanácskozták, hogy a zajokat elkerülendő
leköltöznek a padlóra. Vagy állva csinálják. Vagy egész egyszerűen nem
sóhajtoznak,

nem

nyöszörögnek,

mert

tapintatosak.

Elképzeltem a két testet, amint különböző – festményeken vagy grafikákon

látott – pozíciókban összetapadnak, de gyorsan elhessegettem. Vagy tán
nem is kívánják igazán egymást, miután városnézésre és fölösleges
tereferékre fecsérelték a napot. Igen, bizonyára így van: egész biztosan
kihunyt a szenvedély, ilyen némán nem lehet szeretkezni, én bizonyára
nevetgéltem volna, és nem riadok vissza az erősebb szavaktól sem. Abban a
pillanatban valaki óvatosan lenyomta a kilincset, és kinyílt a hálószoba
ajtaja. Láttam, amint Giuliana árnyalakja lábujjhegyen átszeli a nappalit,
aztán bemegy a fürdőszobába,

és megnyitja a csapot. Sírdogáltam kicsit, végül nagy nehezen elaludtam.

17.
Mentőkocsi szirénája ébresztett. Hajnali négy volt, elképzelni nem tudtam,
hol vagyok, és amikor kitisztult a fejem, belém nyilallt, hogy egész
életemben boldogtalan leszek. Ágyban maradtam, és amíg kivirradt,
megterveztem az élethossziglani boldogtalanságomat. Ki kell tartanom
Roberto mellett, természetesen kellő távolságból, és el kell érnem, hogy ő is
kitartson mellettem. Még ennél is jobban bele kell ásnom magam azokba a
dolgokba, amik igazán fontosak neki. Olyan munkát kell találnom, ami
valamiképpen az övéhez kapcsolódik, akár egyetemen is taníthatnék –
Milánóban, ha a csata Giuliana javára dől el, vagy Nápolyban, ha Vittoria
győzedelmeskedik. Berendezkedem arra a lehetőségre, hogy ők ketten
örökre együtt maradnak, sőt, amennyiben úgy adódik, én magam fogom
betömögetni a hézagokat, és segítek nekik felnevelni a gyerekeiket. Egy
szó, mint száz: amellett döntöttem, hogy mindvégig a közelükben maradok,
és beérem azzal a kevéssel, amit az élet kiporcióz nekem. Aztán
visszaaludtam.

Reggel kilenckor ismét kipattant a szemem, a lakásban továbbra is csend

honolt. Bementem a fürdőszobába, a tükröt messze elkerültem,
megmosakodtam, és visszavettem a tegnapi blúzomat. A hálószobából
fojtott sustorgás hallatszott, úgyhogy kimentem a konyhába, megterítettem
három személyre és lefőztem egy adag kávét. De hiába vártam, a hálószobai
zajok

elcsitultak, nem tárult ki az ajtó, egyikük sem mutatkozott.

Aztán mintha kuncogást vagy nyöszörgést hallottam volna, ami

tagadhatatlanul Giulianától származott. És ez annyira mellbe vágott, hogy
úgy döntöttem – bár ezt a döntést inkább nevezném a tehetetlenségből
adódó első felindulásnak –, hogy odamegyek, és óvatosan bekopogtatok.

Csend. Ismét kopogtam, ezúttal egyetlen határozott mozdulattal.

– Igen? – kérdezte Roberto kisvártatva.

Elővettem a legvidámabb hangomat:

– Behozzam nektek a kávét? Lefőtt az első adag.

– Máris jövünk – mondta Roberto, s ezzel egyidejűleg Giuliana is

felkiáltott:

– Milyen aranyos vagy! Igen, köszönjük!

Hallottam, amint összenevetnek az egymásnak ellentmondó válaszaikon, és

még a korábbinál is vidámabb hangot erőltetve magamra azt mondtam:

– Rendben, rögtön jövök.

Elővettem egy tálcát, rápakoltam a csészéket, tányérokat, evőeszközöket,

rápúpoztam a kenyeret, a kekszet, a vajat és egy üveg eperlekvárt, aminek a
tetejéről lekapargattam a penészt, végül a közepére helyeztem a gőzölgő
kávét. Egy addig ismeretlen öröm kerített hatalmába, mintha megtaláltam
volna a túlélésemhez szükséges egyetlen lehetséges cselekvési formát.

Azt leszámítva, hogy a kilincset lenyomva bármelyik pillanatban elejthetem

a tálcát, semmitől nem riadtam el. Már láttam is lelki szemeimmel, amint a
rakomány ráborul a padlóra, és mindent elborít a forró kávé, de nem így
történt. A

váratlan öröm azonban észrevétlenül elszivárgott, mintha rám is átsugárzott

volna a tálca billenékenysége. Olyan óvatosan lépdeltem, mintha nem a
tálcát, hanem magamat félteném.

A hálószoba, várakozásommal ellentétben, nem volt elsötétítve. A redőnyök

felhúzva, az ablakok résnyire nyitva, fényárban úszott minden. A jegyespár
még ágyban volt, állig húzták a könnyű fehér takarót. Roberto az
ágytámlának döntötte a fejét, arcán zavar tükröződött – hétköznapi férfinak
tűnt, széles vállal és nyeszlett mellkassal –, Giuliana pedig, mintha egy
korábbi mozdulat betetőzése lenne, derűsen cirógatta az arcát, miközben a
feje a férfi szőrtől feketéllő
mellkasán nyugodott. Minden nagyszabású tervem kámforrá vált, amint
megláttam őket így összebújva. A közelségük korántsem a
boldogtalanságomat enyhítette, sokkal inkább nézőként szippantott be és a
képembe dörgölte a kettejük boldogságát. Ennek pedig – én legalábbis így
vettem ki –

Giuliana örült leginkább. Hiszen bőven lett volna idejük felöltözni, amíg én
a reggelivel bajlódtam, Giuliana viszont szántszándékkal maradt ágyban, és
Robertónak is megtiltotta, hogy fölkeljen. Most meg kicsusszan mellőle,
anyaszült meztelenül odasétál az ablakhoz, és az ablakszárnyakat szélesre
tárja, hogy beáramoljon a friss levegő. Aztán zavartalanul visszamászott
mellé, és egyik lábát a férfira hurkolva szorosan hozzátapadt, hogy az ifjú
mátka szerepében tetszelegjen egy átszerelmeskedett éjszaka után. Nem, az
én korábbi tervemet, miszerint kitartok mellettük, mint valami bűbájos
nagynéni, és mindenben segítek nekik, korántsem lehetett a
legkegyetlenebb kínzásnak tekinteni. Ez az előadás – Giuliana számára

kétségtelenül az volt: egy mozivászonra kívánkozó feltárulkozás, a

magakelletésnek egy olyan formája, amit ha nem rosszindulatból, de mégis
ellenem vetett be, hogy a rajtaütésemet a saját közszemlére tett
boldogságával torolja meg, hogy a sajnálatosan múlandót belém égetve
egyszersmind örök érvényűvé is varázsolja azt – minden kegyetlenséget
felülírt. Én mégis ott maradtam, fél fenékkel Giuliana ágyfelén feszengve,
hogy ismét megköszönjem az előző esti szülinapi bulit, és kávét
hörpölgettem az ifjú jegyespárral, akik imént bontakoztak ki egymás
öleléséből, és végignéztem, amint Giuliana továbbra is zavartalanul
heverészik a lepedő alatt, Roberto pedig belebújik végre abba az ingbe, amit
a menyasszonya kérésére éppenséggel én vittem oda neki.

– Annyira aranyos vagy, Giannì! Ezt a reggelt sose felejtem el neked! –

kiáltotta Giuliana, s mielőtt feltápászkodott volna, hogy átöleljen, óvatosan
odébb rakta a reggelizőtálcát, ami a párnán pihent.

Roberto viszont távolságtartóan méregetett, mintha valami festmény lennék,

amit mindenáron véleményezni akar, és miután belekortyolt a kávéjába, azt
mondta:

– Nagyon szép vagy.

18.
A visszaúton Giuliana homlokegyenest másként viselkedett, mint odafelé.
Amíg a vonat csigalassúsággal zötykölődött az éjszakában, a hálófülke sötét
ablakának dőlve megállás nélkül duruzsolt a folyosón.

Előzőleg Roberto kikísért bennünket az állomásra, én pedig kénytelen-

kelletlen

végignéztem

búcsúzkodásukat.

Fájdalmasan szép volt, ahogyan összekapaszkodva újra és újra

megcsókolták egymást, majd kis időre kibontakoztak az ölelésből, hogy
aztán elölről kezdődjön az egész. Őszintén szólva nem tudtam nem oda
nézni: szemrevaló párocska voltak, Roberto kétségtelenül őszintén szerette
Giulianát, ő pedig a hetedik mennyországban járt ennyi szerelemtől. De azt
a korábbi mondatot – „nagyon szép vagy” – sehogy sem bírtam
elhessegetni, a szívem legeslegmélyéig hatolt. Válaszolni sem volt könnyű,
a hangom ércesen koppant, alig bírtam kipréselni magamból a szavakat: na
ne hülyéskedj. Amire Giuliana azonnal lecsapott, és nagy komolykodva azt
felelte: pedig igaz, Giannì, gyönyörű vagy. Úgy nézek ki, mint Vittoria,
dünnyögtem magam elé. Mindketten felcsattantak, Roberto zavartan
mosolygott, Giuliana viszont dühösen belekaristolt a levegőbe: miket
beszélsz, méghogy Vittoria, te megőrültél! És ekkor, mint egy ostoba
kisgyerek, elsírtam magam. Rövidke sírás volt, alig néhány másodpercig
tartott, mint egy idejében elfojtott köhögési roham, viszont épp elég ahhoz,
hogy őket is felzaklassa, kiváltképp Robertót: mi az, mi történt, nyugodj
meg, talán elrontottunk valamit, kérdezte őszinte aggodalommal. És ennyi
elég is volt, hogy szégyenlősen összekapjam magam. Ám az a bizonyos
mondat velem maradt, mélyen belém ivódott, elkísért az állomásra, ott
dübörgött a fejemben, amikor a peronon várakoztam, amikor a fülkében a
csomagokat pakolásztam, mialatt ők ketten az utolsó perceket kihasználva
beszélgettek az ablakon át.

Végül a szerelvény kifutott az állomásról, Giuliana és én a folyosón

maradtunk, nem szóltunk egymáshoz. Hogy Roberto hangját száműzzem a
fejemből – nagyon szép vagy, nagyon szép vagy, zakatolták a vonatkerekek
–, s egyúttal Giulianát is megvigasztaljam, megtörtem a hallgatást: milyen
őszintén szeret téged!, isteni érzés lehet, ha valakit ilyen nagyon szeretnek.
Ő pedig, mintha a kétségbeesés megihlette volna, félig olaszul, félig
nyelvjárásban belefogott egy panaszáradatba, amiről már a legelején
látszott, hogy nem intézi el két perc alatt.

Az utazás ugyan testközelségbe kényszerített bennünket – a csípőink össze-

össze értek, ő gyakran belekapaszkodott a karomba vagy a kezemet
szorongatta –, ám a valóságban nagyon is távol álltunk egymástól: bennem
továbbra is az a bizonyos három szó visszhangzott, és mintha a
feltámadásom titkos varázsigéje volna, az örömtől elandalodva meredtem
magam elé, Giulianának pedig arra volt szüksége, hogy az első

szótól az utolsóig kibeszélje magából mindazt, ami a boldogságába

belerondított. Az arca beletorzult a haragba és az önmarcangolásba, ahogy a
nyomorúságát hosszan ecsetelte, én pedig úgy tettem, mint aki figyelmesen
végighallgatja, és időről időre néhány bátorító szóval igyekeztem
megnyugtatni. Csak mondta és mondta a magáét, a szeme kidülledt, olykor
beletúrt a hajába, elkapott egy hajtincset, rátekerte a mutató- vagy a
középső ujjára, majd hirtelen kirántotta az ujjait, amelyek, mint valami
kígyók, kicsusszantak, én pedig továbbra is örömmámorban úsztam, és
nehezen álltam meg, hogy rá ne kérdezzek: szerinted Roberto komolyan
mondta, hogy szép vagyok?

Giuliana monológja valóban hosszúra nyúlt. Igen, tény és való, hogy szeret
engem, durálta neki magát, de az igazság mégis az, hogy én sokkal, de
sokkal jobban szeretem; hiszen ő

kiforgatta az életemet a sarkaiból, kiemelt abból a világból, ahol mindaddig

otthonosan mozogtam, és maga mellé édesgetve elhitette velem, hogy
örökre mellette a helyem; de mi van akkor, ha ne adj’ isten meggondolná
magát, és visszalépne, velem mi lesz; mert hétszentség, hogy én már nem
tudnék visszaszokni a régi életemhez, sőt azt sem tudnám, ki vagyok
valójában, miközben ő vígan folytatná az életét, hiszen ő mindig is tisztában
volt önmagával, pontosan tudta, ki és mi akar lenni, emlékszem, már
kiskorában is ilyen határozott volt, elég volt kinyitnia a száját, mindenki
elájult tőle; hogy mást ne mondjak: még Sargente ügyvéd fia, Rosario is,
aki egy utolsó aljas féreg, és akivel élő ember nem mer ujjat húzni, még ő is
megadta magát, mert Roberto addig-addig beszélt a lelkére, míg
lenyugtatta, mint egy kígyóbűvölő; és ezt nem csak azzal a vadbarom
Rosarióval játszotta el, eljátszotta még egy tucat emberrel, láttam a saját
szememmel; hogy mást ne mondjak, gondolj a tegnap estére: a vacsoránál
egyetemi tanárok zsongták körbe, a legnagyobb koponyák lefetyeltek a
tenyeréből, mert hiába olyan nagyokosak, hiába harácsolták össze a
diplomáikat, ha Roberto nem lenne köztük, egy szempillantás alatt hajba
kapnának, hallanod kéne, mennyi irigység, gonoszság, mennyi mocsok
ömlik a szájukból, ha Roberto csak egy percre is máshová pillant; úgyhogy,
Giannì, ég és föld választ el bennünket egymástól, és ha én most feldobnám
a talpam ezen a vonaton, nem mondom: Roberto

bizonyára elkenődne, és rövid ideig tán még szenvedne is, de aztán

folytatná ott, ahol abbahagyta, miközben én – nem, azt, hogy meghal, ki se
merem mondani, de ha, mondjuk, elhagyna, hiszen magad is láttad, hogy
merednek rá azok a lányok, te is láttad, milyen szépek és okosak, és mennyi
mindent tudnak a világról –, szóval ha elhagyna valamelyikükért, mondjuk,
Micheláért, aki folyton ott dekkol mellette és állandóan kisajátítja,
miközben a társaság többi tagját magasról leszarja, mert olyan kurva
intelligensnek és fontosnak hiszi magát, hogy Roberto hátán
felkapaszkodva a végén még tényleg ő lesz, tudom is én, az államelnökünk,
szóval ha ennek a Michelának sikerül kitúrnia engem mellőle, én,
esküszöm, Giannì, végzek magammal, mert minek életben maradni, ha már
azt sem tudom, ki és mi vagyok.

Nagyjából ezeket mondta, és kidülledt szemmel eszelősen rángatta az ajkát.

Én meg – mi mást tehettem volna – a sivár vonatfolyosó falának dőlve
végighallgattam, s meg kell mondanom, nemcsak megsajnáltam, de valahol
legbelül csodáltam is. Az ő felnőttproblémái mellett eltörpültek az én
kislányos nyűgjeim. Én sose lettem volna képes ilyen könyörtelen
tisztánlátásra, a legkritikusabb pillanatokban még magam elől is igyekeztem
elrejteni a zavaró dolgokat. Ő viszont bátran szembenézett önmagával, és
rendkívül érzékenyen elemezte a helyzetét. Ettől függetlenül nem nagyon
strapáltam magam,

hogy

megvigasztaljam.

Időről

időre,

ha

elengedhetetlenül szükségesnek találtam, előrukkoltam a véleményemmel,

egyszersmind magam előtt is tisztázva, hogy hol a helyem. Roberto régóta
él Milánóban, mondtam, és

rengeteg, Michelához hasonló lánnyal találkozott; abban kétségtelenül

igazad van, hogy sokan közülük ott lihegnek a nyomában, de te vagy az,
akivel együtt akar élni, méghozzá azért, mert más vagy, mint ők; úgyhogy
ne akarj megváltozni, maradj meg olyannak, amilyen most vagy, és örökké
imádni fog.

Ennél többre nem futotta, s ezt a kis lelkesítő szöveget is mesterkélt

szomorúsággal adtam elő. Másfelől viszont engem is beszippantott a saját
monológom, ami az övével párhuzamosan, némán örvénylett bennem. Nem
vagyok egy hétszépség, gondoltam, soha nem is leszek. Roberto
megérezhette, hogy rondának tartom magam, és egy kegyesnek tűnő, ócska
hazugsággal akart megvigasztalni. De mi van akkor, ha mégiscsak meglátott
bennem valamit, ami az én figyelmemet elkerülte? Mi van, ha tényleg
tetszem neki? Ámbár az a tény, hogy Giuliana jelenlétében mondta, nyilván
azt sugallja, hogy nincsenek hátsó szándékai. Giuliana pedig nagy lelkesen
jóváhagyta, vagyis túlzott fontosságot ő sem tulajdonított neki.

De mi van akkor, ha ez a szándék olyan mélyen, olyan burkoltan bújik meg

a szavak fedezékében, hogy még az ő
figyelmét is elkerülte? Mostanra pedig, épp ezekben a pillanatokban, szárba
szökken a jelentése, és Roberto egyre csak azon töpreng: miért mondtam
neki ilyesmit?, mik a szándékaim? Igen, mik a szándékai? Ha addig élek is,
ezt muszáj kiderítenem. Megvan a telefonszáma, úgyhogy fel fogom hívni,
és azt mondom neki: te tényleg úgy gondolod, hogy szép vagyok? Jól
vigyázz, mit felelsz, mert apám miatt egyszer már megváltozott az arcom,
az ő szavaitól csúfultam

meg; úgyhogy merő szórakozásból ne akarj most szépségkirálynőt

varázsolni belőlem. Belefáradtam, hogy mások szavai uralják az életem.
Tudnom kell, hogy ki vagyok, hogy milyen személy válhat belőlem, kérlek,
ebben segíts nekem! Na, egy ilyen dumával biztosan meglágyítom a szívét.
De mire fel mondanék neki bármit is? Mit akarok tőle? Ráadásul éppen
most, amikor ez a nyomorult lány itt mellettem rám zúdítja minden bánatát!
Netán megerősítésre ácsingózom? Azt akarom, hogy kimondja,
mindenkinél, még a menyasszonyánál is szebb vagyok? Ezt akarom? Erre
vágyom? Vagy esetleg ennél is többre?

Giuliana végtelenül hálás volt, amiért türelmesen végighallgattam.

Megragadta a kezem, és elérzékenyülve dicsérni kezdett – hogy te milyen
ügyes vagy, Giannì!, hogy odasóztál ennek a Michelának egyetlenegy
mondattal!, köszönöm, Giannì, nagyon köszönöm, szükségem van a
segítségedre, tudnom kell, hogy számíthatok rád; én pedig, ha lesz egy
lányom, rólad fogom elnevezni, azt akarom, hogy ugyanolyan okos legyen
–, majd megesketett rá, hogy mindenben támogatni fogom. Megesküdtem,
de, mint kiderült, ez sem volt elég. A végén, akár egy szerződés keretében,
azt is kicsikarta belőlem, hogy mindaddig, amíg férjhez nem megy és el
nem költözik Milánóba, én ügyeljek arra, hogy eszénél maradjon, és ne
akarjon bebeszélni magának mindenféle légből kapott dolgokat.

Rábólintottam,

ettől

lenyugodott

végre,
úgyhogy

visszamentünk a hálófülkébe, és ledőltünk. Engem azonnal elnyomott az

álom, de Nápoly előtt néhány kilométerre arra

riadtam, hogy a vállamat rázza, és rémülten mutogatja a csuklóját:

– Szűzanyám, Giannì, nincs meg a karkötő!

19.
Kimentünk a hálófülke elé.

– Hogyhogy nincs meg?

– Nem tudom! Fogalmam sincs, hová tehettem!

Feltúrta a táskáját, kiforgatta a bőröndjét, semmi. Próbáltam megnyugtatni:

– Biztosan Robertónál felejtetted.

– Nem, itt volt a táskám rejtekzsebében.

– Biztos vagy benne?

– Én már semmiben sem vagyok biztos.

– A pizzázóban rajtad volt?

– Csak arra emlékszem, hogy fel akartam tenni, de hogy tényleg feltettem-
e, azt már nem tudom.

– Nekem úgy rémlik, hogy rajtad volt.

Amíg be nem futottunk az állomásra, minden lehetséges verzión

végigmentünk. Lassan engem is elkapott a pánik, ki tudja, gondoltam, tán
elromlott a kapocs, és elveszítette; esetleg a metróban rabolták ki, vagy, ami
még rosszabb, itt, a hálófülkében lopta el valamelyik utastársunk.
Mindketten megtapasztaltuk már Vittoria haragját, s biztosra vettük, hogy
ha beállítunk a karkötő nélkül, örökre megkeseríti az életünket.

Amint leszálltunk a vonatról, Giuliana berontott az első

telefonfülkébe, és felhívta Robertót. Kicsöngött, és amíg

várakozott, az ujjaiból fésűt formálva beletúrt a hajába, és alig hallhatóan
dünnyögött maga elé: nem veszi fel, meredt rám kétségbeesetten, majd
valamivel hangosabban megismételte: nem veszi fel. Aztán kisvártatva
elhatalmasodott rajta az önpusztító mániája, és egyetlen nyelvjárásba
sűrített dühkitöréssel máris szétfeszítette az utazás elején éppenséggel általa
javasolt kereteket: biztosan Michelát keféli a rohadt szarcsimbókja, hülye is
lenne kiszállni belőle egy hívás miatt. S

amikor Roberto mégis felvette, elővette a legnegédesebb hangját – egyúttal

a szorongását is leplezve –, és közben egyre vadabbul tekergette a
hajtincseit. Közölte vele, hogy nincs meg a karkötője, majd némi hallgatást
követően teljesen megenyhülve annyit mondott: rendben, visszahívlak öt
perc múlva, és letette a kagylót. Naná, hogy előbb befejezi a kupakolást,
mondta dühösen. Elég legyen, higgadj már le!, üvöltöttem rá. Erre
biccentett, látszott rajta, hogy elszégyelli magát, majd elnézést kért.
Elmondta, hogy Roberto nem látta ugyan a karkötőjét, de most átfésüli a
lakást. Leültem a csomagjaink mellé, ő fel-alá járkált egyre idegesebben, és
minden férfinak, aki a szemét rajta felejtette, közönségesen odavágott.

– Letelt már az öt perc? – üvöltötte nekem.

– Letelt már tíz is.

– És nem tudtál volna idejében szólni?

Ismét a telefonhoz rohant, bedobált egy marék zsetont.

Roberto azonnal felvette, Giuliana végighallgatta, majd felkiáltott: hál’

istennek! Roberto hangja messzire elhallatszott, ám hogy mit mondott, már
nem tudtam kivenni. Giuliana

közben a fülke ablakára tapadva megkönnyebbülten suttogta felém:

megtalálta, a konyhában hagytam. Majd diszkréten hátat fordított, hogy
zavartalanul turbékoljon, amit persze így is hallottam. Amikor letette,
boldognak látszott, de kisvártatva ismét elkomorult: honnan tudhatnám,
hogy amint kiteszem a lábam, Michela nem bújik be a helyemre? A
metrólejáró előtti lépcsőknél, mielőtt elköszöntünk volna egymástól, és
elindultunk volna az ellenkező irányba ki-ki a saját otthona felé, hirtelen
lecövekelt:

– Várj még egy kicsit! Nem akarok hazamenni! Semmi kedvem

végigszenvedni Vittoria kérdéseit.

– Ne válaszolj neki!

– Halálra fog szekírozni, mert nincs nálam az a rohadt karkötő.

– Ne görcsölj annyit! Így nem lehet élni.

– Én mindig mindenen görcsölök. Tudod, mi jutott eszembe, éppen most,

miközben beszélgetünk?

– Mondd csak!

– Mi van, ha Michela elmegy Robertóhoz. És meglátja a karkötőt. És

elveszi.

– Azt leszámítva, hogy Roberto nem adná oda neki, tudod, hány karkötőre
telik Michelának? Miért gondolod, hogy pont a tiédet akarja? Hiszen még
neked sem tetszik!

Összevonta a szemöldökét, az egyik tincsét ismét ráhurkolta az ujjára, és azt

mondta:

– Robertónak viszont tetszik. És minden, ami Robertónak tetszik, az neki is

bejön.

Aztán ugyanazzal a hirtelen mozdulattal, amivel órák óta a

haját babrálta, kirántotta az ujját a hajtincs gyűrűjéből, csakhogy a haja

ezúttal az ujján maradt:

– Mi történik velem? – kérdezte elszörnyülködve.

– Annyira zaklatott vagy, hogy kitépted a hajad.

Rámeredt a kitépett fürtre, és elvörösödött:

– Magától hullott ki, nem én téptem ki.

Majd megfogott egy tincset, azt is az ujjára tekerte:

– Figyeld csak meg!

– Nehogy kitépd!

Megrántotta, az is az ujján maradt. Már a második, hosszú hajtincset tartotta

a kezében, arcából kiment a vér, és falfehéren azt rebegte:

– Meg fogok halni, Giannì! Meg fogok halni!

– Attól, hogy kihullt pár hajszálad, nem fogsz meghalni!

Próbáltam lelket önteni belé, mindhiába, teljesen magába roskadt, mintha

leteperték volna a gyerekkoráig visszanyúló emlékek, amelyek a mostani
szorongásában is közrejátszottak: az apja, az anyja, Vittoria, a
környezetében élő felnőttek szüntelen sivalkodása, most pedig Roberto és
az állandó önmarcangolás. Megkért, hogy vizsgáljam meg a fejbőrét: húzd
félre a hajam, nézd meg, mi van itt nekem. Félrefésültem a haját,
megnéztem. Egy parányi bőrdarab fehérlett a koponyája közepén, egy
jelentéktelen foltocska, semmi több. Elkísértem a peronjához.

– Vittoriának ne említsd a karkötőt! – mondtam. – Mesélj inkább a milánói

városnéző körútról.

– És ha rákérdez?

– Próbálj meg egérutat nyerni.

– És ha ott azonnal látni akarja?

– Mondd azt, hogy kölcsönadtad nekem. És próbálj meg pihenni.

Végül nagy nehezen sikerült rábeszélnem, hogy felüljön a Gianturcóra tartó

metróra.
20.
A mai napig gyakran elmélázom azon, vajon mi megy végbe az emberi
agyban, amikor kidolgozza és üzembe helyezi az ilyen-olyan stratégiákat,
miközben maga a folyamat rejtve marad.

Azt, hogy ezek önkéntelen megnyilvánulások lennének, elnagyolt, sőt

képmutató magyarázatnak gondolom. Ami engem illet, pontosan tudtam,
hogy vissza akarok menni Milánóba, minden idegszálammal és
zsigeremmel tudtam, de így, ebben a formában nem mertem volna
kijelenteni. Sőt anélkül, hogy ennek az új, várhatóan roppant kimerítő
utazásnak a valódi célját valaha is bevallottam volna magamnak, úgy
tettem, mintha az égető szükség és a nemes indíttatás késztetett volna arra,
hogy egy órával az érkezésem után ismét vonatra szálljak, és elhozzam
Giulianának a karkötőt, illetve megmondjam a vőlegényének, amit ő
szemérmesen elhallgatott előle, megmondjam neki, hogy hagyja a fenébe az
erkölcsi meg társadalmi tartozásáról szóló hülyeséget, és most azonnal,
mielőtt még késő lenne, vegye feleségül, menekítse ki Pasconéból,
egyszóval, védje meg az én felnőtt barátnőmet, Vittoria dühét pedig bízza
csak rám, az éretlen kislányra.

Úgyhogy nem sokat teketóriáztam, megvettem magamnak

gyorsan a vonatjegyet, majd felhívtam anyámat, és a sopánkodásait

megelőzve kerek perec közöltem vele, hogy Milánóban maradok még egy
napig. Alig pár perccel az indulás előtt azonban eszembe jutott, hogy
Robertót nem értesítettem az érkezésemről. Feltárcsáztam, olyan
hangulatban, mint aki a sors parancsának engedelmeskedik. Azonnal
felvette, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, miket mondhattunk
egymásnak, én mindenesetre a következőképpen szeretném előadni:

– Giuliana sürgősen vissza akarja kapni a karkötőjét, mindjárt indulok.

– Sajnálom, nagyon fárasztó lesz ez neked.

– Nem gond, szívesen megyek.

– Hánykor érkezel?

– 22:08-kor.

– Kijövök eléd.

– Rendben, várlak.

Ez az áldialógus inkább arról a köztünk lévő hallgatólagos megállapodásról

szólt – s tegyük még hozzá, rendkívül elnagyoltan –, ami a vágyálmaimban
szerepelt: szépnek tartasz, én pedig, lám, jóformán le se szálltam a vonatról,
máris felülök a következőre, és a mágikus karkötőre hivatkozva, amelynek
varázsereje – hisz ezt még nálam is jobban tudod – az együtt töltött éjszaka
lehetőségét kínálja fel számunkra, bebújok majd melléd ugyanabba az
ágyba, amiben ma reggel még Giulianával láttalak.

A valóságban azonban semmiféle párbeszéd nem zajlott közöttünk,

minden

bizonnyal

legszükségesebbekre

szorítkoztam, sallang nélkül, ami akkortájt jellemezte a stílusomat.

– Giulianának szüksége van a karkötőjére, azonnal vonatra szállok, estére

Milánóban vagyok.

Hogy erre mondott-e valamit, avagy sem, azt már nem tudom.
21.
Annyira fáradt voltam, hogy bár az utastársaim állandóan beszéltek, és ki-
be jártak, az ajtót csapkodva, azonnal elaludtam. Még a hangosbemondóra,
az elnyúló füttyökre meg a kerékkattogásra sem ébredtem fel. A gond akkor
kezdődött, amikor egy pillanatra magamhoz tértem. A fejemhez kaptam, az
volt az érzésem, hogy megkopaszodtam, valószínűleg rosszat álmodtam.
Maga az álom már kifakult addigra, de ott lüktetett bennem az emléke, az
volt a benyomásom, hogy a Giulianáénál is nagyobb tincsekben hullik –
ráadásul nem is a mostani, hanem az apám által annyira imádott
gyerekhajam.

Ébrenlét és félálom közt lebegtem, nem bírtam kinyitni a szemem. Úgy

éreztem, Giuliana fizikai közelsége bekebelez. A kétségbeesését, ami rám is
átsugárzott, immár a magaménak éreztem, és az övéhez hasonlóan az én
szervezetem is felőrlődött a strapában.

Megrémültem, minden idegszálammal azon voltam, hogy kijöjjek az

álomból, s amikor végre sikerült, bosszúsan tapasztaltam, hogy Giuliana
gyötrelme útitársamul szegődött: ismét együtt utazunk a vőlegényéhez.

Kétségbeestem, ráadásul a fülketársaim is egyre jobban

idegesítettek,

úgyhogy

kimentem

folyosóra.

Vigasztalásképpen a szerelem erejéről szóló idézetekbe menekültem,

amelyek alól az ember, ha akarná, se tudná kivonni magát. Verssorokat,
regényrészleteket dünnyögtem, amiket közvetlenül az elolvasásuk után
másoltam át valamelyik füzetembe. De Giuliana alakja nem akart kifakulni,
főként a tincseit kirántó gesztusát nem bírtam odébb űzni; kihulló hajában a
testének egy kiszakadó darabkáját láttam, amely készségesen kínálta fel
magát. S bár az összefüggések egyelőre rejtve maradtak előttem, azt
mondtam magamnak: na, ha mind ez idáig nem hasonlítottál Vittoriára,
nézd meg magad most, hamarosan a sejtjeidbe fog beleégni, és soha többé
nem tudod kitépni magadból.

Rémes egy pillanat volt. A legeslegrémesebb azokból a rettenetes évekből.

Odakinn álldogáltam a folyosón, ami kísértetiesen hasonlított arra a másik
folyosóra, ahol az éjszakát töltöttem Giulianát hallgatva, ő pedig, hogy
fenntartsa a figyelmemet, hol belém csimpaszkodott, hol a kezemet
szorongatta, miközben a testünk össze-összeért. Alkonyodott már, a
száguldó vonat kettészelte a vidékre nehezedő sűrű

kékséget, egy újabb éjszaka közeledett. És akkor váratlanul kibuggyant

belőlem az igazság. Sikerült kimondanom végre, hogy nem holmi nemes
szándéktól vezérelve szálltam vonatra, nem a karkötőért utazom vissza,
nem Giulianának akarok segíteni. Épp ellenkezőleg: azért megyek vissza
Milánóba, hogy eláruljam, és elhappoljam előle a férfit, akit mindennél
jobban szeret. Én, aki még Michelánál is aljasabb vagyok, ki akarom őt
ebrudalni a férfi által felkínált pozíciójából, tönkre akarom

tenni az életét. És azért érzem erre feljogosítva magam, mert egy kivételes
fiatalember, az apámnál legalábbis – aki hebehurgyán azt mondta rólam,
hogy az arcom Vittoriáéhoz hasonlít – mindenképpen kivételesebb,
rácáfolva az apámra, azt mondta tegnap, hogy nagyon szép vagyok. Most
viszont – ahogy a vonat lassan befutott Milánóba – rá kellett jönnöm, hogy
a rám ruházott megtiszteltetéstől elvakulva pontosan azért lesz az arcom
Vittoriáéhoz hasonló, mert nem bírok lemondani mindarról, amit a fejembe
vettem, mert az égadta világon semmi nem tántoríthat el a tervemtől.
Giuliana bizalmát elárulva hamarosan Vittoriává válok, aki tönkretette
Margherita életét, sőt – miért is ne? – olyan leszek, mint a drágalátos öccse,
aki viszont az anyám életét verte szét.

Bűnösnek éreztem magam. Szűz voltam még, a szüzességemet pedig azzal

az emberrel akartam elveszteni, aki a lehengerlő
férfitekintélyének köszönhetően a szépség új jelentésével ruházott fel.
Jogom volt hozzá, így akartam belépni a felnőttkorba. Ám a vonatról
lekászálódva elkapott a rettegés: mégsem ez volt a legmegfelelőbb módja,
hogy felnőttnek érezzem magam. Az a szépség, amit Roberto nekem
tulajdonított, egyre inkább a kártékony szépségre hasonlított.
22.
Rémlett, mintha azt ígérte volna a telefonban, hogy a peronon fog várni,
mint korábban Giulianát, de nem volt ott. Egy ideig ott tébláboltam, majd
felhívtam. Sajnálta, hogy félreértettem, meg volt győződve róla, hogy a
lakásán találkozunk. Mint

mondta, egy tanulmányon dolgozik éppen, amit holnap kell leadnia.

Elkenődtem, de nem akartam az orra alá dörgölni. Az útmutatásait követve
felültem a metróra, majd gyalogosan mentem tovább. Kedvesen fogadott.
Reméltem, hogy szájon fog csókolni, de csak az arcomat puszilta meg.
Terített asztallal várt, a vacsora a bejárónő keze munkáját dicsérte, leültünk
enni.

Sem a karkötőt, sem Giulianát nem hozta szóba, és én is ehhez tartottam

magam. Úgy beszélt, mintha velem akarná a tanulmány alapjául szolgáló
ötletét letisztázni, én pedig kimondottan azért utaztam volna vissza, hogy
meghallgassam.

A tanulmány a bűnbánatról szólt. Magát a bűnbánatot többször is

kiképzésnek nevezte, amelynek során – akár egy tűvel a ruhának szánt
kelmét – át- meg átbökjük a lelkiismeretünket.

Teljesen rabul ejtett az andalító hangjával. És amikor valóban felfogtam a

helyzetet – hogy itt ülök a könyvei közt a lakásában, rálátok az íróasztalára,
s miközben együtt vacsorázunk, ő a munkájáról beszél –, másodszor is
elandalodtam, úgy éreztem, végre az a személy vagyok, aki mindig is lenni
szerettem volna, és akire neki is szüksége van.

Vacsora után a kezembe nyomta a karkötőt. Nem kerekített nagy feneket a

dolognak, úgy adta át, mint egy tubus fogkrémet vagy törülközőt, s mivel
Giuliana nevét továbbra sem említette, arra jutottam, hogy biztosan
kitörölte őt az életéből.

Próbáltam felnőni a feladathoz, úgy viselkedni, ahogy a helyzet megkívánta

volna, de egyre csak Vittoria keresztlánya járt a fejemben. Pontosan – még
Robertónál is jobban – tudtam, milyen fizikai és lelkiállapotban vergődik,
távol ettől a gyönyörű várostól, ettől a lakástól, Nápoly legeslegszélén és

legmélyén egy szürke kulipintyóban, ahol Enzo egyenruhás óriásfotója

éktelenkedik a falon. Alig pár órával korábban még együtt ültünk itt, a
nappaliban, mellette álltam a fürdőben, amíg a haját beszárította és a
sminkje mögé rejtette a szorongását, láttam őt később, ahogy az étteremben
a vőlegényéhez bújt, aztán reggel, az ágyban, amikor szorosan rátapadt.
Lehetséges, hogy máris halottnak tűnjék? Hogy köddé váljék, csak mert én
itt vagyok? Ennyire könnyű volna –

gondoltam – kihunyni azok életéből, akik nélkül elképzelni sem tudjuk a

sajátunkat? Nagyjából ilyen kérdések marcangoltak, amíg Roberto
hamiskás iróniával duruzsolt valamiről, amit már nem hallottam – csak
bizonyos szavak jutottak el hozzám: alvás, kanapé, ijesztő sötétség, hajnali
virrasztás, és időnként mintha apám legszebb hangján szólt volna hozzám –,
és amit kisvártatva megszégyenülten szakítottam félbe:

– Fáradt vagyok és nagyon félek.

Erre azt mondta:

– Alhatsz velem.

Ám a szavaink – minden látszólagos következetességük ellenére – messze

elkanyarodtak egymástól. Az enyémbe belesűrűsödött ennek az esztelen
utazásnak minden fáradalma, Giuliana kétségbeesése, a megbocsáthatatlan
bűntől való rettegés. Ő viszont a nehezen kinyitható kanapé mizériájára
futtatta ki az érvelést. S amint a helyzetet tudatosítottam magamban,
rávágtam:

– Nem szükséges, így is jó lesz! – majd összekucorodtam a kanapén, hogy

megmutassam, mire gondolok.

– Biztos vagy benne?

– Igen.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte váratlanul.

– Már magam sem tudom.

Hosszúnak tűnő másodpercek teltek el. Ő a kanapé végéből nézett le rám

barátságosan mosolyogva, én meg összekucorodva, zavarodottan
sandítottam fel rá. Nem hajolt le, nem cirógatott meg, csak annyit mondott:
jó éjszakát, és visszavonult a szobájába.

Elvackoltam magam a kanapén, a ruháimat azonban, amik a testemet

pajzsként védték, nem vetettem le. Nem sokkal ezután rám tört a kísértés,
hogy megvárjam, míg elalszik, majd átmenjek hozzá, és így, ruhástól
melléje bújjak; mást nem is akartam, csak hogy közel legyek hozzá. Mielőtt
Robertót megismertem volna, nem feltétlenül akartam a behatolás élményét
siettetni, legfeljebb valami halvány kíváncsiság munkálkodott bennem, ám
a fájdalom, ami a testemnek ezen a kényes pontján belém hasíthat, annyira
visszarettentett, hogy már simogatni sem mertem magam. Aznap, amikor a
templomban először megpillantottam, olyan erőteljes, egyszersmind
felkavaró vágy ébredt bennem, olyan felajzottság lett úrrá rajtam, amit
leginkább az örömteli feszült várakozáshoz tudnék hasonlítani, ám ez az
érzés, miután a nemi szerveimet megduzzasztotta, csakhamar szertefoszlott
a testemben. A piazza Amedeóra szervezett első, majd a soron következő
találkozóink után már elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is belém
hatoljon, és ha olykor mégis erről fantáziáltam, magát a helyzetet annyira
alantasnak, hozzá nem illőnek találtam, hogy azonnal megálljt parancsoltam
a

gondolataimnak.

Arra, hogy a többi pasihoz hasonlóan ő is rendelkezik egy himbálózó vagy

meredező hímvesszővel, amit – akár egy dugattyút – olykor belemélyesztett
Giulianába, és ugyanezt velem is eljátszotta volna készségesen, csak egy
nappal korábban döbbentem rá, amikor megláttam Giuliana mellett az
ágyban. De még ez az érvelés is sántított. Elvégre épp azzal a feltett
szándékkal utaztam vissza Milánóba, hogy a behatolást, a Vittoria által oly
érzékletesen leírt erotikus jelenethez hasonlóan, végre én is
megtapasztaljam. Ugyanakkor, és erre félálomban jöttem rá, önmagában a
vágy beteljesülése nem csillapította volna a Roberto iránti éhségemet. A
megbecsülését szerettem volna kivívni, azt akartam, hogy ott, az ágyban,
szorosan egymáshoz tapadva megvitassuk a bűnbánat problematikáját,
körüljárjuk a jóllakott Isten fogalmát, akinek számos teremtményét éh- és
szomjhalál környékezi, egy szó, mint száz, több akartam lenni holmi
elkényeztetett háziállatnál vagy egy gyönyörű nőnél, akivel a nagy tudású
férfiak néhanapján elszórakoznak. Sajgó szívvel aludtam el, mert pontosan
tudtam, hogy épp ez az, ami jelen felállásban lehetetlen. Játszi
könnyedséggel el tudtam volna érni, hogy a testével az enyémbe hatoljon, s
ha most kimennék hozzá, bizonyára kapva kapna az alkalmon. Szentül hitte,
hogy beérem az árulásnak az enyhébbik változatával, fogalma sem volt,
hogy a terveim közt egy ennél is ordasabb árulás szerepelt.

VII

1.

Amikor hazaértem, anyám már elment otthonról. Étlen-szomjan

végighevertem az ágyon, és azonnal elaludtam. Még soha ilyen sivárnak és
csendesnek nem láttam a lakást. Amikor felébredtem, kimentem a mosdóba,
majd vissza az ágyba, és megint elnyomott az álom. Nem tudom, mennyi
idő telhetett el így, de egyszer csak arra riadtam, hogy Nella az ágyam
szélén üldögél, és a vállamat rázza:

– Minden rendben?

– Igen.

– Most már elég az alvásból!

– Hány óra van?

– Egy óra húsz.

– Farkaséhes vagyok.

Milánóról csak hamarjában érdeklődött, én meg ugyanolyan hamarjában

elmeséltem, hogy láttam a dómot, a Scalát, a Galleria passzázst, a Navigli-
csatornákat. Erre azt mondta, van egy jó híre számomra: az igazgatónő
telefonált apámnak, és elújságolta, hogy csupa jelessel zártam az évet, még
görögből is kilencest kaptam.

– Az igazgatónő felhívta aput?

– Igen.

– Az igazgatónő egy idióta.

Anyám azonban csak nevetett, és azt mondta:

– Kapj fel valamit, itt van Mariano.

Kócosan, pizsamában és mezítláb mentem ki a konyhába.

Mariano már egy ideje odakinn ücsörgött, és amint meglátott, azonnal talpra
ugrott, majd az előmenetelemben rejlő

lehetőséget

kihasználva

összevissza

csókolgatott.

Megállapította, hogy immár valóban nagylány lettem, sokkal érettebb, mint

amilyennek legutóbb látott, majd így folytatta: hogy te milyen gyönyörű
lettél, Giovanna, egyik este te meg én elmegyünk vacsorázni, és
megvitatjuk az élet dolgait. Majd anyámhoz fordult, és színlelt
sopánkodással a hangjában így kiáltott: hihetetlen, hogy ez a kishölgy
Roberto Matesét, az egyik legígéretesebb tehetségünket látogatja, és ki
tudja, mi mindenről vitatkoznak négyszemközt, nekem pedig, akinek
babakorától szerencsém van őt ismerni, egy szót nem mond.

Anyám büszkén biccentett egyet, jóllehet lerítt róla, hogy fogalma sincs,
kicsoda ez a Roberto, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg apám
dicsekedhetett róla Marianónak.
– Alig ismerem – mondtam.

– És szimpatikus ember?

– Nagyon.

– És igaz, hogy ő is nápolyi?

– Igen, de nem vomerói, alacsonyabb származású.

– Attól még nápolyi.

– Igen.

– Na és mivel foglalkozik mostanában?

– A bűnbánattal.

Mariano döbbenten meredt rám:

– A bűnbánattal?

Ez egyszerre keltett csalódást benne, ugyanakkor a kíváncsiságát is

felpiszkálta. Látszott rajta, hogy agyának egy távoli zugában valami már azt
zakatolta, érdemes volna komolyabban foglalkozni a bűnbánattal.

– Igen, a bűnbánattal – nyugtáztam.

Mariano nevetve anyámhoz fordult:

– Vágod, Nella? A lányod azt állítja, hogy alig ismeri Roberto Matesét, és a
végén kiderül, hogy ők ketten a bűnbánatról társalognak.

Aznap délután elég sokat zabáltam, és időről időre a hajamhoz kaptam, egy-
két tincset az ujjamra tekertem, majd enyhén megrántottam – kíváncsi
voltam, hogy elválik-e a fejbőrömtől. Ebéd után felálltam az asztaltól, és
arra hivatkozva, hogy fürdeni megyek, kimentettem magam.
Mariano, aki egészen addig egyik slusszpoént a másik után ontotta
magából, hogy hol engem, hol pedig Nellát megröhögtesse, elkomorult:

– Hallottad, mi történt Idával?

Megráztam a fejem.

– Megbukott – lépett közbe anyám.

– Látogasd meg, ha van egy kis időd – mondta Mariano. –

Angela sikeresen zárta a tanévet, és ma reggel elutazott Görögországba egy

barátjával. Idának viszont most nagy szüksége lenne vigaszra és társaságra:
mást se csinál egész nap, csak ír és olvas odahaza. Tulajdonképpen ezért is
buktatták meg: az íráson és az olvasáson kívül semmi nem érdekli, tanulni
sem tanul.

Gyászos arckifejezésük láttán felment bennem a pumpa, és

kifakadtam:

– Vigaszra? Ugyan már! Ha nem csináltok tragédiát belőle, Ida se fog, majd
összekapja magát – mondtam.

Bevonultam a fürdőszobába, és amikor kijöttem, a lakásban csend volt.

Lecövekeltem anyám szobája előtt, hallgatóztam, légyzümmögés se
hallatszott. Benyitottam – senki. Nyilvánvaló, hogy Nella és Mariano,
miután tapló módon viselkedtem, köszönés nélkül húzták el a csíkot
otthonról. A telefonhoz mentem, hogy beszéljek Idával, apám vette fel.

– Gratulálok! – kiáltotta boldogan, amint felismerte a hangomat.

– Magadnak gratulálj! Becserkészted az igazgatónőt, aki most neked

kémkedik.

Önfeledten nevetett.

– Az igazgatónő derék asszony.

– Na persze.

– Úgy tudom, Roberto Matesénél voltál Milánóban.

– És ezt ki mondta neked?

Néhány másodpernyi habozás után kibökte:

– Vittoria.

– Ti beszéltek telefonon? – kiáltottam fel hitetlenkedve.

– Sőt tegnap meglátogatott minket. Costanzának van egy barátnője, aki

egész napos ápolást igényel, mi meg Vittoriára gondoltunk.

– Tehát kibékültetek – dünnyögtem.

– Azt éppen nem mondanám, hiszen Vittoriával lehetetlen békességben élni.

De tudod, hogy van ez, telnek az évek, az ember egyre öregebb lesz… Meg
aztán lépésről lépésre, roppant

előrelátóan te is hidat vontál kettőnk között. Nagyon ügyes vagy.

Érted a dörgést, pont olyan vagy, mint én.

– Ezek szerint iskolaigazgatókat fogok elcsábítani?

– Azt is, meg még egy rakás dolgot fogsz megvalósítani.

Milyen volt a találkozó Matesével?

– Kérdezd meg Marianót! Neki már beszámoltam róla.

– Vittoria megadta a címét, írok neki egy levelet. Rettenetes időket élünk,
az értékes embereknek össze kell tartaniuk. Nincs meg véletlenül a
telefonszáma?

– Nincs. Odaadnád Idának a telefont?

– Tőlem már el se köszönsz?

– Szerbusz, Andrea!

Hallgatott egy sort, majd leforrázva elköszönt:

– Szerbusz!

Aztán ugyanolyan hangnemben, ahogyan évekkel ezelőtt engem szólított,

ha kerestek, odahívta Idát a telefonhoz. Ida azonnal ott termett, és tikkadtan,
elfúló hangon belesuttogott a kagylóba:

– Szabadíts ki innen!

– Találkozzunk egy óra múlva a Floridianán.

2.
A park bejáratánál vártam meg Idát. Úszott a verítékben, amikor
megérkezett. Barna haját lófarokba fogta, jóval magasabb volt, mint
hónapokkal korábban, és olyan törékeny, akár egy fűszál. Degeszre tömött
fekete táskát cipelt, fekete miniszoknyát és zebramintás trikót viselt, durcás
ajka megtörte

holdvilágképének

kerekdedségét,

sápadtsága

pedig

bekebelezte a gyermeki vonásait. Letelepedtünk egy árnyékos padon. Azzal

indított, hogy tulajdonképpen örül a bukásának, már egy ideje amúgy is
fontolgatja, hogy otthagyja az iskolát, és az írásnak szenteli minden idejét.
Mondtam neki, hogy engem is megbuktattak, ám én korántsem
ugrándoztam örömömben, épp ellenkezőleg, teljesen kikészültem tőle. Erre
rám nézett, pimaszság villódzott a tekintetében:

– Tudom, te majd elsüllyedtél szégyenedben, én viszont büszke vagyok rá.

– Azért szégyelltem, mert a szüleim szégyenkeztek miattam –

mondtam.

– Baszok én arra, hogy mit gondolnak a szüleim! Ha valakinek, hát nekik

bőven van mit szégyellniük.

– Be vannak rezelve. Attól félnek, hogy nem leszünk hozzájuk méltók.

– Hát, ami engem illet, én nem is akarok méltó lenni. Le akarok menni a
pokol fenekére, züllött életű akarok lenni.

Majd bevallotta, hogy már el is indult a lejtőn, és az undorát legyőzve

összemelegedett egy háromgyerekes családapával, aki egy időben a
posillipói házuk kertésze volt.

– És milyen volt? – kérdeztem.

– Undorító. Mint a szennyvíz, úgy bűzlött a nyála, és folyton káromkodott.

– Legalább ezt is letudtad, egy gonddal kevesebb.

– Ez, mondjuk, igaz.

– Akkor most próbálj meg lehiggadni, és törekedj arra, hogy jól érezd
magad a bőrödben.

– Igen? És azt hogy kell?

Felvetettem, hogy menjünk el Velencébe, és látogassuk meg Toninót.

Rávágta, hogy jobb szeretne Rómába menni. Nem hagytam magam
eltántorítani, engem csakis Velence érdekelt, s mint kiderült, alapvetően
neki sem a várossal, hanem Toninóval volt baja. Angela ugyanis elmesélte
neki, hogy a fiú, miután nem bírt uralkodni az indulatán, lekevert neki egy
irdatlan pofont. Bántotta a nővéremet, mondta. Ez igaz, feleltem, az viszont,
hogy mennyire törekszik rendesen viselkedni, nagyon is becsülnivaló.

– Hát a nővéremmel nem igazán sikerült neki.

– Hidd el, Angela feleannyira se törte magát.

– Azt akarod, hogy Tonino vegye el a szüzességedet?

– Dehogy!

– Kaphatok egy kis gondolkodási időt?

– Persze.
– Olyan helyre vágyom, ahol jól érzem magam és írni is tudok.

– Meg akarod írni a kertészes sztorit?

– Már megírtam, de nem fogom megmutatni, mert még szűz vagy, és

elmenne a kedved az egésztől.

– Akkor olvass fel valami mást.

– Komolyan?

– Abszolút.

– Van valami, amit már régebbről szerettem volna megmutatni neked.

Beletúrt a táskájába, és előhúzott egy kupac füzetet meg néhány gyűrött

papírlapot. Keresgélni kezdett közöttük, végül

egy piros füzetre esett a választása, kinyitotta a felolvasásra szánt résznél. A

történet mindössze néhány oldalas volt, és egy hosszú, be nem teljesült
vágyról szólt. Két nővérről meg a közös barátnőjükről, aki gyakran ott
alszik náluk. A barátnő az idősebbik testvérhez kötődik inkább, a
kisebbikkel lazább a viszonya. Az idősebbik folyton átküldi a húgát a
vendégágyba, hogy együtt aludhasson a barátnőjével. A húgot rettenetesen
emészti, hogy kiközösítik, épp ezért próbál ébren maradni, de végül mindig
elnyomja az álom. Egy alkalommal viszont alvást színlel, és az éjszaka
magányában kénytelen végighallgatni, amint a másik kettő csókolózik és
kedvesen sutyorog. Attól a perctől kezdve minden áldott éjjel így kémkedett
utánuk, és amikor azok ketten végre-valahára elaludtak, sírdogált egy kicsit,
mert úgy érezte, őt senki nem szereti.

Ida szenvtelen hangon, hadarva olvasott, ám a szavakat jól érthetően

tagolta. A tekintetét egyszer sem emelte fel a füzetből és nem nézett rám. A
végén, akárcsak a történetben szereplő

szegény teremtmény, elsírta magát.

Elővettem egy papír zsebkendőt, és felszárítgattam a könnyeit. Aztán

gondoltam egyet, s bár közvetlenül mellettünk két, babakocsit tologató
anyuka haladt el, szájon csókoltam.
3.
A következő reggelen, anélkül hogy előzőleg odatelefonáltam volna,
elvittem Margheritához a karkötőt. Vittoria házát nagy ívben elkerültem,
egyrészt mert szerettem volna négyszemközt beszélni Giulianával, másrészt
viszont az apámmal való

hirtelen és minden bizonnyal átmeneti békülési rohamát követően minden,

iránta érzett kíváncsiságom kihunyt. Ez az óvatosság azonban teljesen
feleslegesnek bizonyult. Amikor becsöngettem, Vittoria nyitott ajtót, és úgy
állt ott, mintha övé volna az egész lakás. Jó hangulatban fogadott. Mint
kiderült, Giuliana nem volt otthon, orvoshoz ment, és Margherita is
elkísérte, ő pedig épp a konyhában takarított.

– De kerülj beljebb – mondta. – Maradj velem egy kicsit.

– Hogy van Giuliana?

– Hullik a haja.

– Ezt tudom.

– Tudom, hogy tudod. És azt is tudom, hogy mennyit segítettél neki, meg
hogy milyen figyelmes voltál mindenkivel. Ügyes, ügyes, ügyes. Giuliana
és Roberto nagyon szeretnek téged. Meg én is, ezt, ugye, tudod. Ha az apád
nevelt ilyennek, azt jelenti, mégsem akkora szarcsimbók, mint amilyennek
tartottam.

– Apu mesélte, hogy van egy új állásod.

A mosogató mellett állt, Enzo fotója az előtte pislákoló örökmécsessel a

válla fölött volt. Amióta megismertem, most először láttam valami halvány
szégyenszerűséget felderengeni a tekintetében.

– Méghozzá nagyon jó állás – mondta.

– Ezek szerint Posillipóba költözöl.

– Hát igen.

– Örülök neki.

– Engem azért aggaszt egy kicsit. El kell válnom Margheritától, Giulianától,

Corradótól, Toninót már így is elvesztettem. Néha azt gondolom, apád
szándékosan keresett

egy ilyen távoli munkát, ezzel is szenvedést akar okozni nekem.

Kirobbant belőlem a röhögés, de nyomban visszanyeltem.

– Könnyen lehet – feleltem.

– Nem hiszed?

– Dehogynem, apámtól bármi kitelik.

Erre végigmért gorombán, és azt mondta:

– Ne merészelj így beszélni apádról, különben megcsaplak.

– Bocsánat.

– Egyedül én mondhatok róla rosszat, neked nincs jogod hozzá, a lánya

vagy.

– Rendben.

– Na, gyere ide, és adj egy puszit! Nagyon szeretlek, bár néha az őrületbe
kergetsz a hülyeségeiddel.

Megpusziltam, majd belenyúltam a táskámba.

– Elhoztam a karkötőt Giulianának, véletlenül nálam maradt.

Elkapta a kezem.
– Véletlenül, na persze. Tartsd csak meg, tudom, hogy szereted.

– De hát egyszer már odaadtad Giulianának!

– Giulianának nem tetszik, neked viszont igen.

– Hogyhogy mégis odaadtad, ha nem tetszik neki?

Elbizonytalanodva nézett rám, látszott rajta, hogy a kérdés kétértelműségét

próbálja megfejteni.

– Féltékeny vagy?

– Nem.

– Zaklatottnak tűnt, így hát nekiadtam. De a karkötő téged illet, mióta csak
megszülettél.

– De hát ez nem is kislányoknak való ékszer! Miért nem

tartottad meg magadnak? Felvehetted volna vasárnaponként a misére!

Hamiskás álnoksággal rám kiabált:

– Most akkor te fogod megmondani nekem, mihez kezdjek anyám

karkötőjével? Tartsd meg, és kuss legyen. Az igazat megvallva Giulianának
nincs is szüksége rá. Olyan ragyogás árad belőle, hogy ez a karkötő vagy
egy másik ékszer már nem oszt, nem szoroz. Most van neki ez a
hajproblémája, de nem hiszem, hogy súlyos lenne, majd az orvos kiír
valami serkentő

kúrát, és rendbe jön. Te viszont, Giannì, jobban odafigyelhetnél magadra.

Na, gyere csak ide!

S mintha a konyha egy szűk, levegőtlen cella volna, zaklatottan kapkodott

levegő után. Majd bevonszolt Margherita hálószobájába, kitárta a gardrób
ajtaját, és a tükörre bökött.
Nézz magadra, ripakodott rám. A tükörbe néztem, de csak őt láttam, amint
visszaköszön rám a hátam mögül. Azt mondta: ez nem öltözködés, édes
lányom, te nem viseled a ruhákat, hanem mögéjük rejted magad. Azzal
felkapta a szoknyámat, a derekamnál összefogta, majd elrikkantotta magát:
ide süss, micsoda combok, mindenható atyaisten, és most fordulj, ez már
igen, ezt nevezem én seggnek. Nekem meg forognom kellett: előbb az
egyik irányba, miközben ő egy jó nagyot sózott a bugyimra, majd a
másikba, a tükör felé. Szűz Máriám, micsoda vonalak – kiáltott fel újra, és
megcirógatta a csípőmet –, meg kell ismerned magad, leánykám, meg kell
tanulnod értékelni és megmutatni magad. Például a melledet. Uramisten,
micsoda mell! Van neked fogalmad, hány lány kesereg a világon, hányan
gyilkolnának ilyen mellért? Te meg mit csinálsz? Bünteted:

kulcsra zárod a csöcsöd, mert szégyelled. Na ide figyelj, megmutatom, mit

csinálj vele. S amíg én a helyére cibáltam a szoknyámat, addig ő a
dekoltázsomon át a blúzom alá nyúlt, egyik kezét az egyik
melltartókosárba, másikat a másikba süllyesztette, és eligazgatta a
mellemet, mígnem két hatalmas domborulat hullámzott a dekoltázsom
felett. Az eredmény láttán lázba jött: érted már, miről beszélek? Mi
mindketten szépek vagyunk, Giannì, szépek és intelligensek. Ilyennek
születtünk, és nagy kár lenne elkótyavetyélni ezt az adottságunkat. Téged
még Giulianánál is kiglancoltabbnak szeretnélek látni, hogy meg se állj a
magasságos egekben lebegő

hetedik mennyországig, nem úgy, mint az a szarcsimbók apád, aki örök

életében földhözragadt volt, de azért rázza a rongyot, hogy mekkora egy
hőscincér. Egyet azonban sose felejts el – és a másodperc töredékére
megérintette a lábam közét –, erre itt, de ezt már elmondtam kismilliószor,
jobban vigyázz, mint a szemed fényére. Ha úgy alakul, add szépen össze,
hogy milyen előnyöd és milyen hátrányod származik belőle, és a szerint
döntsél, különben egy lépésnél se jutsz tovább. Sőt, és most jól figyelj

rám:

ha

megtudom,
hogy

elkótyavetyélted,

megmondalak apádnak, és együtt csapunk agyon. Most pedig gyere ide –

ezúttal ő túrt bele a táskámba, s miután a karkötőt előkotorta, rákapcsolta a
csuklómra –, nézd, milyen jól mutat rajtad, máris csinosabbnak tűnsz.

Abban a pillanatban valahol a tükör legmélyén megjelent Corrado.

– Ciao! – vetette oda.

Először Vittoria fordult meg, utána én is. Miközben egyik

kezével vadul legyezgette magát, azt kérdezte a fiútól:

– Ugye milyen szép ez a Giannina?

– Gyönyörű.
4.
Mielőtt eljöttem volna, többször is megkértem Vittoriát, hogy adja át
Giulianának az üdvözletemet, és mondja meg neki, hogy nagyon szeretem,
ne aggódjon, minden a legnagyobb rendben lesz. Azzal a bejárati ajtó felé
indultam, arra várva, hogy Corrado a szokásos mondatával – veled megyek
egy darabig – a nyomomba szegődik. Ő azonban hallgatásba burkolózott, és
rosszkedvűen őgyelgett a házban. Úgyhogy én kérdeztem rá:

– Elkísérsz a buszmegállóig, Corrà?

– Még szép: menj csak – parancsolt rá Vittoria, ő pedig nyögve-nyelve

kötélnek állt, és némán követett le a lépcsőn, végig az utcán, a perzselő nap
alatt.

– Mi van veled? – kérdeztem.

Erre megvonta a vállát, motyogott valamit, aminek a felét sem értettem,

végül világosan kibökte, hogy magányos. Tonino már egy ideje elhúzott
onnan, Giuliana hamarosan férjhez megy, Vittoria pedig Posillipóba
költözik, ami már nem is Nápoly, hanem egy másik világ.

– Én vagyok a család bolondja, itt kell elrohadnom anyám mellett, aki még
nálam is nagyobb dilinyós – pöfögött.

– Húzz el te is!

– Hová? Mihez kezdjek? Különben sem akarok elmenni innen. Én itt

születtem, és itt is maradok.

– Akkor meg?

Csűrte-csavarta a dolgot, próbálta kimagyarázni a hajthatatlanságát. Végül

azt mondta, Tonino, Giuliana és főként Vittoria társaságában biztonságban
érezte magát. Giannì –
motyogta a bajsza alatt –, én pont olyan vagyok, mint az anyám: mindenki
belénk törli a lábát, mert alamuszik és értéktelenek vagyunk. De tudod, mit?
Amint Vittoria elhúzza a csíkot, biz’

isten, leveszem a konyhából apám képét, világéletemben utáltam azt a fotót,

valahogy féltem tőle, és pontosan tudom, hogy anyámnak sem lesz ellene
kifogása.

Remek ötletnek tartottam, és arra biztattam, hogy egyetlen pillanatig se

habozzon. Ugyanakkor, hívtam fel a figyelmét, fölösleges áltatnia magát:
Vittoria nem fog végleg elköltözni innen, újra és újra vissza fog térni,
méghozzá egyre érzelgősebb és kiállhatatlanabb lesz.

– Miért nem mész el Toninóhoz?

– Nem jövünk ki egymással.

– Tonino béketűrő ember.

– Én viszont nem.

– Lehet, hogy elutazom Velencébe, és meglátogatom.

– Remek. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. És még azt is mondd meg
neki, hogy önző módon csak magára gondolt, magasról leszarta, hogy mi
lesz anyánkkal, Giulianával meg velem.

Elkértem tőle Tonino elérhetőségét, de csak az étterem nevét tudta, ahol a

fivére dolgozott. Most, hogy kihőbörögte magát, visszavette a régi álarcát,
és hol gügyögéssel, hol a szokásos trágárságokkal bombázott, mígnem
megelégeltem, és nevetve

leállítottam: kettőnk közt, Corrà, ezt vésd jól az eszedbe, soha semmi nem
lesz. Aztán elkomolyodtam, és elkértem Rosario telefonszámát. Ezen
teljesen megütközött, és faggatni kezdett, hogy vajon dugni akarok-e a
barátjával. S miután a válaszom leginkább a bizonytalanságomról
árulkodott, ő pedig egy határozott nemnek jobban örült volna, gondterhelt
arcot vágott, és – akár egy felelősségteljes nagytestvér – megpróbált
lebeszélni a végzetesnek tűnő döntésről. Ez a huzavona eltartott egy ideig,
végül rájöttem, hogy esze ágában sincs megmondani nekem a barátja
elérhetőségét. Ekkor megfenyegettem: rendben, majd megszerzem
máshonnan, de be foglak köpni Rosariónak, elmondom neki, hogy merő
féltékenységből nem voltál hajlandó megadni a számát. Ezzel máris két
vállra fektettem, s bár nem állta meg szó nélkül – akkor viszont
megmondalak Vittoriának, aki meg fogja mondani apádnak, és irdatlan
nagy csetepaté kerekedik belőle –, végre-valahára ideadta. Elnevettem
magam, szerettem volna megpuszilni, ehelyett a lehető legkomolyabb
ábrázatot magamra erőltetve azt mondtam: Corrà, ezzel óriási terhet vennél
le a vállamról, én ugyanis égek a vágytól, hogy Vittoria és az apám
megtudják; épp ezért meg kell esküdnöd, hogy ha a dolog valóban
megtörténik, elmondod nekik. Közben az autóbusz behúzott a megállóba,
én pedig, az összezavarodott fiút magára hagyva, felpattantam, és eltűntem
onnan.
5.
A következő órákban arra a következtetésre jutottam, hogy

egyelőre nem feltétlenül akarom elveszíteni a szüzességemet.

Rosariót, teljesen érthetetlen okokból, egy hangyányit vonzónak találtam,

de végül mégsem hívtam fel. Ehelyett rácsörögtem Idára, hogy
megkérdezzem, eljön-e velem Velencébe, ő pedig közölte, hogy már
mindent előkészített, épp az imént jelentette be Costanzának, aki hallatlanul
boldog volt, hogy egy ideig nem lesz láb alatt, és még busás költőpénzt is
adott.

Ezt követően Toninót hívtam, pontosabban az éttermet, ahol dolgozott.

Elsőre nagyon örült a látogatás hírének, de amikor meghallotta, hogy Ida is
velem lesz, hallgatott egy sort, majd kibökte, hogy a Mestrében bérelt
szobácskájában nem fogunk mindhárman elférni. Ne viccelj, Tonì, feleltem
erre, én csak jelezni akartam, hogy Velencében leszünk, aztán ha úgy tartja
a kedved, találkozunk, ha meg nem, hát nem. Erre mindjárt hangot váltott,
és azt mondta, őszintén örül a látogatásunknak, és nagyon vár bennünket.

Nekem azonban, miután minden pénzemet, amit a születésnapomra kaptam

anyámtól, elvertem a két milánói kiruccanásra,

ismét

kuncsorognom

kellett,

amit

bizonyítványomra hivatkozva meg is tettem. Az akció sikerrel járt, immár

minden készen állt az induláshoz, amikor egy esős, kellemesen hűvös
reggelen pontban kilenckor megszólalt a telefon. Rosario volt. Valószínűleg
Corrado számolhatott be neki a legutóbbi találkozásunkról, mert ezzel
indított:

– Giannì, úgy hallottam, rászántad magad.

– Hol vagy?

– Idelenn, a bárban.

– Mihez képest idelenn?

– Hát a házatok alatt. Gyere le, van nálam esernyő!

Magam is furcsállottam, de egyáltalán nem haragudtam rá.

Sokkal erősebb volt bennem az az érzés, hogy valami visszavonhatatlanul

elkezdődött, és azt gondoltam, ha már mindenképp más emberré kell
válnom, sokkal jobb túlesni rajta egy ilyen nyirkos szürke napon, mint
kánikulában.

– Tartsd meg magadnak az esernyődet – vágtam vissza.

– Vagyis menjek el?

– Ne.

– Akkor csipkedd magad.

– Hová viszel?

– A via Manzonira.

Meg sem fésülködtem, nem is sminkeltem, gyakorlatilag semmit nem

fogadtam meg mindabból, amit Vittoria tanácsolt, mindössze a karkötőt
vettem fel. Rosario a kapu előtt topogott a szokásos, arcára fagyott
mosollyal, ám amint bekeveredtünk az esős napokra jellemző tülekedésbe –
ilyenkor elviselhetetlen volt a forgalom –, gyakorlatilag végig a pancser
sofőröket csepülte. Erőt vett rajtam a szorongás.
– Figyelj, Rosà, ha nem megfelelő az alkalom, forduljunk vissza.

– Egyet se izgulj, nagyon is megfelelő! Most mondd meg, hogy vezet ez a

rohadék.

– Nyughass már.

– Mi van, túlságosan tahónak tartasz?

– Nem.

– Akarod tudni, hogy miért vagyok ideges?

– Nem.

– Azért vagyok ideges, Giannì, mert amióta megláttalak, téged akarlak, de

nem tudok eligazodni rajtad. Merre lejt most a pálya: akarsz engem?

– Igen. Csak ne okozz fájdalmat.

– Fájdalmat? Hiszen én örömöt akarok szerezni neked!

– És elnyújtani sem akarom a dolgot. Elég sok a dolgom.

– Addig nyújtjuk, amíg összejön.

Parkolót könnyűszerrel találtunk, közvetlenül az ötemeletes épület előtt

üresen tátongott egy hely.

– Micsoda szerencse! – mondtam, miközben Rosario, jóformán be se zárva

az autóját, futólépésben megindult a bejárat felé.

– Ez nem szerencse dolga! – vágott vissza. – Ez az én parkolóhelyem. Ezt

mindenki tudja, és mindenki köteles tiszteletben tartani.

– Mert különben mi lesz?

– Előveszem a pisztolyom.
– Talán gengszter vagy?

– Miért? Te talán egy jó házból való gimnazista lány vagy?

Ezt inkább elengedtem a fülem mellett, a nyomába eredtem, és felcaplattam

vele az ötödikre. Közben azon fantáziáltam, hogy ötven év múltán, ha
Roberto meg én továbbra is jóban leszünk, elmesélem ezt a délutánt, és
megkérem, segítsen eligazodni a mostani döntésemen. Ő volt az egyetlen,
aki mindannyiunk viselkedésében felfedezte a mögöttes értelmet, ráadásul –
ha hihetek apámnak meg Marianónak – sosem tévedett.

Rosario kinyitotta a bejárati ajtót, a lakásban sűrű sötétség

honolt. Várj egy kicsit, mondta. Nem gyújtott villanyt, az ablakhoz ment, és
magabiztos mozdulatokkal sorra felhúzta a redőnyöket. Az esős délután
szürke fényei szétáradtak a hatalmas szobában, ami üresen kongott, sehol
egy szék vagy egyéb ülőalkalmatosság. Beléptem, becsuktam az ajtót
magam mögött, hallottam a szél vinnyogását és az esőcseppek koppanását
az ablaküvegen.

– Semmi sem látszik a városból – mondtam, ahogy kinéztem az ablakon.

– Rossz napot választottunk.

– Nem. Számomra tökéletes az időzítés.

Erre sietve hozzám lépett, egyik kezével megragadta a tarkómat, majd

száját a számra tapasztva próbált a nyelvével a számba hatolni. Közben a
másik kezével a mellemet markolászta. Ahogy próbáltam eltolni magamtól,
beleröhögtem a szájába, az orromból pedig egy horkantás tört elő. Erre
visszahőkölt, a mellemet azonban nem engedte el.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Muszáj erőnek erejével megcsókolnod?

– Miért? Nem esik jól?

– Nem.
– Pedig ez bejön a lányoknak.

– Nekem viszont nem. És jobb szeretném, ha a mellemet sem fogdosnád.

Persze, ha muszáj csinálnod, akkor csak csináld.

Elengedte a mellemet, és annyit mondott:

– Semmit sem muszáj.

Lehúzta a cipzárját, és előszedte a nemi szervét, hogy szemügyre vegyem.

Tartottam tőle, hogy valami szörnyűséget

rejteget a nadrágjában, de megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy a

micsodája nem sokban különbözött a Corradóétól, sőt a formáját tekintve
mintha szemrevalóbb lett volna. Megragadta a kezem, és odavitte.

– Érintsd meg! – mondta.

Megfogtam neki, forrón lüktetett, mintha lázas volna. S mivel

összességében nem volt kellemetlen az érintése, nem engedtem el.

– Menni fog így? – kérdezte.

– Igen.

– Mondd meg, hogy mit szeretnél, nem akarok csalódást okozni.

– Magamon hagyhatom a ruhámat?

– A lányoknak le kell vetkőzniük.

– Leköteleznél, ha lehetne a nélkül is.

– A bugyidat mindenképp le kell húznod.

Elengedtem a micsodáját, lehúztam a farmeromat és a bugyimat.

– Így jó?
– Jó, persze, de nem így szokás csinálni.

– Tudom, csak illedelmességből kérdeztem.

– A nadrágomat legalább levehetem?

– Igen.

Kibújt a cipőjéből, majd levetette a nadrágját, lehúzta a zokniját. Szőrös,

pipaszár lába volt, a lábfeje hosszú és csámpás, cipőből legalább
negyvenötöset viselt. Nem maradt rajta más, csak a lenvászon zakója, az
inge és a nyakkendője, közvetlenül alatta pedig a meredő micsodája
kandikált ki a lába közül, mint

valami felcukkolt háziúr, akinek megzavarták a nyugalmát.

Mindketten iszonyat rondák voltunk, tiszta szerencse, hogy tükör sehol.

– Heverjek a padlóra? – kérdeztem.

– Hova gondolsz! Nyomás az ágyba!

Azzal elindult a nyitott ajtó felé a másik szobába. A seggét

természetellenesen keszegnek, a farpofáját petyhüdtnek láttam.

Odaát csak egy kihúzott ágy hevert a padlón, semmi más.

Villanyt gyújtott, most nem pepecselt a zsalukkal.

– Nem mosakszol meg? – kérdeztem.

– Reggel már megmosakodtam.

– Legalább a kezedet, légy szíves!

– Te talán megmosod?

– Nem.
– Akkor én sem.

– Jó, akkor inkább megmosom.

– Giannì, látod, mit művelsz velem?

A lekonyult, összeugrott nemi szervére bökött.

– Ha megmosakszol, már nem áll fel?

– Dehogyisnem! Na jó, mindjárt jövök.

S azzal eltűnt a mosdóban. Hányszor, de hányszor lejátszottam magamban

ezt az egészet, most meg úgy viselkedem, mint akit kicseréltek. Amikor
visszajött, a micsodája összetöpörödve fityegett a lába között, nagyon
megkapó volt, egészen ellágyultam tőle.

– Nagyon aranyos! – mondtam.

Erre felfortyant:

– Miért nem vallod be, hogy nem is akarod ezt az egészet?

– Hát már hogyne akarnám! Megyek is, és megmosakszom.

– Így is jó lesz. Úrinő vagy, megesküdnék rá, hogy naponta legalább

ötvenszer lesikálod magad. Na, gyere ide!

– Megfoghatom?

– Parancsolj, kérlek.

Melléje telepedtem, és gyöngéden megmarkoltam neki. Hogy megháláljam

a türelmességét, ami – lássuk be – minden várakozásomat felülmúlta,
szerettem volna hozzáértőnek tűnni, örömöt szerezni, de fogalmam sem
volt, hogyan lássak hozzá: csak álltam ott mélán, kezemben a micsodájával.
De ennyi is elég volt, hogy óriásira duzzadjon.

– Hadd érintselek meg én is! – mondta enyhén fátyolos hangon.

– Ne! – csattantam fel. – Fogalmad sincs, hogy kell csinálni, és fájdalmat
okozol.

– Méghogy én ne tudnám!

– Köszi, Rosà, nagyon kedves tőled – mondtam –, de nem bízom benned.

– Giannì, ha most nem érintelek meg, később tényleg fájni fog!

Már-már hajlottam rá, hogy higgyek neki, elvégre sokkal tapasztaltabb volt
nálam, de undorodtam a koszos kezétől és körmétől. Úgyhogy biccentettem
egyet, ezzel végérvényesen elutasítva az ajánlatát, majd elengedtem az
óriásnyúlványát, és összezárt lábbal végigheveredtem az ágyon. Elnéztem,
ahogy továbbra is ott magasodott fölöttem, a döbbenettől elkerekedett
szemét mintha belegravírozták volna a boldogságtól sugárzó arcába.
Deréktól felfelé, hála a jól öltözöttségének, kellemes

látványt nyújtott, az altestét azonban elrondította a nyers mezítelenség. A

pillanat töredékéig bevillantak a szüleim, akik kislány koromtól fogva arra
neveltek, hogy tudatosan és félelem nélkül éljem meg a szexualitásomat.

Közben Rosario a bokámnál fogva szétfeszítette a lábamat.

Rám nézett, majd az izgalomtól elbicsakló hangon így szólt: micsoda

gyönyörűséget rejtegetsz a combjaid között, és mellém heveredett. A nemi
szervével az enyémet kereste, végül a kezét is használnia kellett, hogy a
megfelelő pozícióba helyezze, majd lassan, nagyon lassan nyomulni
kezdett, végül egy hatalmas döféssel lökött egyet rajtam.

– Jaj! – nyöszörögtem.

– Fáj?

– Kicsit. Nehogy teherbe ejts!

– Ettől nem kell tartanod!

– Megvagyunk?
– Várj már egy kicsit!

Ismét böködni kezdett, ismét megigazította a micsodáját, ismét egy jókora

döfés. Ettől a pillanattól fogva már csak arra tudott figyelni, hogy szabályos
időközönként kihúzza magát belőlem, majd kevéske ráhagyással döfjön
egyet megint.

Csakhogy minél tovább csinálta, annál élesebben sajgott, és amikor

észrevette, hogy fájdalmat okoz, odamordult: túl merev vagy, Giannì,
engedd el magad! Nem is vagyok merev, jaj, teljesen laza vagyok,
nyöszörögtem halkan, mire ismét noszogatni kezdett, ezúttal sokkal
kedvesebben, neked is közre kell működnöd, Giannì, így olyan, mintha egy
darab vas lennél, mintha egy páncélajtó lenne a lábad között.
Összeszorítottam a

fogam, és azt mondtam: nem, gyerünk, döfjél még, de közben kivert a

veríték, patakokban csurgott végig az arcomon és a mellemen. Ezt Rosario
is észrevette – hiszen szakad rólad a víz, mondta –, én pedig szégyenkezve
azt suttogtam: sajnálom, nem fogok izzadni többé, csak ma vagyok ilyen
izzadós, de ha undorodsz tőlem, hagyjuk a fenébe az egészet.

Végül sikerült neki. Olyan erővel hatolt belém, hogy az volt az érzésem,
felszakította a hasamat. Egy szempillantás múlva azonban, amikor hirtelen
kihúzta magát, még nagyobb fájdalom nyilallt belém. Felemeltem a fejem,
hogy megértsem, mi történik éppen: ő a sarkára ülve térdelt a lábam közt, és
a vértől maszatos micsodájából vékony csíkban sperma csordogált. A
szokásos vicsorgásával sem tudta leplezni a dühét.

– Akkor hát sikerült? – kérdeztem elfúló hangon.

– Igen – felelte, és mellém heveredett.

– Pompás.

– Mit ne mondjak, valóban az.

– Nagyon éget.
– A te bajod. Jobban is elsülhetett volna.

– Pontosan úgy történt, ahogy elterveztem – mondtam, majd a nyelvemmel

a foga közé furakodva megcsókoltam.

Egy perccel később már a fürdőben voltam, és visszahúztam a bugyimat

meg a farmeremet. Amikor utánam jött, én gyorsan kiosontam, levettem a
csuklómról a karkötőt, és az ágy mellé raktam, a padlóra – mint a
sorscsapás zálogát. A visszaúton végig vidám voltam, ő néma és bánatos.

Másnap Idával Velencébe utaztunk. A vonaton megfogadtuk egymásnak,

hogy a küszöbönálló felnőttkorunkat úgy fogjuk

megélni és megünnepelni, ahogyan még soha senki.

{1} Utalás Giambattista Basile 17. századi nápolyi mesegyűjteményére, a

Penta-meron keretmeséjére. – A ford.