Professional Documents
Culture Documents
ISBN 978-963-5706-52-5
A száműzött királyné
1644 júliusa
Henrietta Mária angol királyné hintója és az ingóságait szállító
további hat szekérből álló menet nehézkesen haladt előre a
csöpögő esőben, nem beszélve a népes kíséretet alkotó többi
hintóról. A királyné homlokát a párás ablaknak támasztva nézte
az alkonyi homályba burkolózó tájat.
- Mennyit vágyódtam a francia föld után - sóhajtotta s most,
mikor annyi év után hazatérek, éppolyan borongós arcát mutatja
nekem, mint a mi Angliánk: ködös és esőáztatta. Pedig hogy
szerettem egykor ezt a vidéket!
A gyermek Henrietta Mária, mikor még francia hercegnő volt,
gyakran tette meg az utat, mely a fővárost és a királyi család
chevernyi vadászkastélyát összekötötte. De most az egyébként
zöldellő, fiatal erdőkkel és szelíd lankákkal szegélyezett út nem
keltett benne kellemes érzéseket, minthogy alig látszódott
belőle valami az esőáztatta ablakon keresztül.
- Ilyen idő mellett még magát sem fogja kínozni a honvágy, nem
igaz, Lady Stratton? - kérdezte a mellette ülő társnőjét.
De a megszólított, pergamenbőrű öreg hölgy csak csendesen
szipogott a zsebkendőjébe. Rajtuk kívül mindössze két fiatal
udvarhölgy ült a kocsiban, akik békésen szundikáltak.
- Ugyan, hagyja már abba a pityergést! - dörrent hölgyére a
királyné, és újra kibámult az ablakon. - A búcsú nem örökre szól.
Ha megszereztük, amiért jöttünk, fényes sereg élén térünk majd
haza, meglátja. És eltapossuk azokat, akik miatt az éj leple alatt
kellett menekülnünk, akár a tolvajoknak. Erre megesküszöm!
Henrietta Mária az utolsó szavaknál görcsösen megmarkolta
csipkekendőjét. A megaláztatás emlékének keserű ízét érezte
torkában. Hogy neki, az angolok felkent királynéjának
menekülnie kelljen a haramiák elől, akik fel mertek kelni tulajdon
uralkodójuk ellen!
- Az átkozottak! - szűrte összeszorított fogai közt.
Lady Stratton nem kérdezte meg, kire gondol úrnője. Amióta
csak elhagyták az angol partokat, egyre az átkozott parlamentet
szidta.
Hányszor megmondtam a királynak, hogy nem szabad így
kényeztetnie ezeket a mihasznákat! - ismételte vagy századszor.
- A jogaik! A jogaik... Egyre csak az átkozott jogaikat követelték!
S a kötelesség? A király iránti hűség, mely egyenesen az Úr
parancsa! A király iránt, aki csakis a népéért él.
Ez utóbbi kijelentés azonban nem volt teljesen igaz. I. Károly,
az angolok királya elsősorban a luxusért élt, Udvara a fényűzése
régóta szúrta alattvalói szemét, és egyébként sem vette észre,
hogy eljárt felette az idő. Az erősödő polgárság és a
kereskedelemből nagyobb részt birtokolni akaró arisztokrácia
rossz szemmel nézte a király azon intézkedéseit, amelyek
ártottak üzleti érdekeltségeiknek - például amikor megtiltotta
egyes nemesi birtokok adásvételét, pedig a vállalkozó kedvű
nemességnek nagy szüksége lett volna a pénzre. Emellett a
hatalmát Istentől eredeztető, önfejű király rendre megtagadta,
hogy döntései előtt egyeztessen parlamentjével, és olyan
módszerekkel igyekezett alattvalóit az anglikán egyház
kebeléből ismét Róma felé terelni, mint egykoron a rossz emlékű
Véres Mária. Persze a királyné környezetében aligha akadt olyan,
aki azt hangoztatta, hogy Károly magának köszönheti a
polgárháborút, ami a nyakába szakadt. Az elvakult király ugyanis
egy nap letartóztatási parancsot adott ki a parlament öt
prominens és elkötelezetten anglikán tagja ellen, ami csak olaj
volt a tűzre: a népharag az uralkodó ellen fordult, és felkelés tört
ki, mely hamar véres harcokba torkollott...
- Ne zaklassa fel magát, felség! - búgta a megszokott nótát az
idős udvarhölgy. - Az Úr megbünteti őket vakmerőségükért. Főleg
azt az átkozott Essexet, amiért egyáltalán gondolni merészelt rá,
hogy a királynéjára törjön!
Henrietta Mária szeme dühösen megvillant főellensége
említésére. Essex earlje, a felkelés egyik vezére azáltal
érdemelte ki Őfelsége gyűlöletét, hogy úgy akart nyomást
gyakorolni a királyra, hogy elfogja és egyszerűen börtönbe veti
Henrietta Mária királynét. Az earl hadseregével Exeter ellen
vonult, ahol a király biztonságba helyezte várandós feleségét,
Henrietta Mária pedig kénytelen volt elmenekülni. Hajóra szállt
és elhagyta Angliát, hogy Franciaországban keressen menedéket.
Abban az országban, ahol ő maga is született, és amelynek
unokaöccse, a még gyermek XIV. Lajos volt a királya.
Egyébként Henrietta Máriának nem kis bátorságra volt
szüksége ahhoz, hogy útra keljen. Évekkel korábban ugyanis azt
jósolta neki egy asztrológus, hogy egy nap a tengeren leli majd
halálát. Nos, ami azt illeti, közel járt hozzá: az ellenség nem
átallotta a partról tűz alá venni hajóját, amelynek éppen csak
sikerült egérutat nyernie a vízbe csapódó lövedékek elől...
- Ne is emlegesse nekem azt az embert! - mordult rá Lady
Strattonra. - Essex...! Kis híján a tengerbe vesztem miatta! De ami
még nagyobb katasztrófa lett volna, hogy velem vesznek az
ékszerek is! Akkor mégis miből lenne a királynak pénze, hogy új
hadsereget állítson fel ahelyett, amit szégyenszemre
szétkergettek a rebellisek?
- Ebből is látszik, hogy az Úr velünk van! - bölcselkedett Lady
Stratton. - Megsegített minket, hogy felséged épségben
eljuttathassa a koronaékszereket franciaországi Lajos
királynak!... De asszonyom! Belegondolt már, hogy m i lesz, ha
nem kellenek neki?
- Ugyan, ne legyen ostoba! Jól tudja, hogy a döntést nem a
gyermek Lajos, hanem az anyja, a régens királyné fogja meghozni!
Ő pedig nem az a fajta asszony, aki ellent tudna állni a mindenkori
angol királyné ékeinek... Ó, ha belegondolok! Azok a gyönyörű
ékszerek!
Henrietta Mária nem bírta tovább, könnyek szöktek a szemébe.
A felkelők elleni elszánt gyűlölete ellenére toporzé- kolt, mikor
férje levélben arra utasította, hogy minden ékszerét pénzzé
tegye. Ő ugyanis, számos más költséges szórakozása mellett,
rajongott az ékszerekért is - különösen a gyöngyöknek volt a
megszállottja. Európa egyetlen koronás asszonyának sem volt
olyan pazar gyűjteménye igazgyöngyökből, mint neki. S erre
tessék, kénytelen lesz féltve őrzött kincsei fölött saját családjával
alkudozni, mint holmi kalmár! Szerette férjét, még úgy is, hogy
ismerte gyengéit és sosem tartotta valami lángésznek, de azzal,
hogy katonai tehetségtelenségével ilyen helyzetbe hozta őt,
hatalmas csalódást okozott...
Az erdőre, amelyen áthaladtak, lassan sötétség ereszkedett. A
hintóbán, ahol a kerekek nyikorgásán kívül csak a fiatal
udvarhölgyek szuszogása és Lady Stratton sóhajtozása törte meg
a csendet, fülledt és nehéz volt a levegő. A királyné fáradtnak és
összetörtnek érezte magát. Érthető módon: alig három hete adott
életet utolsó gyermekének, Henriette-nek. Henrietta Mária
mindig is nehezen szült, eddig minden gyermekének a világra
jötte alaposan megviselte a testét, s a legutóbbi után még föl sem
épült teljesen a gyermekágyból. Ráadásul az orvos szerint a
gyengécskének látszó csecsemőt nem lehetett kitenni az utazás
veszélyeinek. Vérző szívű édesanyja hűséges szolgálók gondjaira
bízva, de ellenségtől szorongatott területen hagyta hátra a
kislányt, akit szinte meg sem nézhetett rendesen. Mindössze a
kerek homlokába kunkorodó pár vörös hajszálra emlékezett
tisztán...
Kiáltások zaja zökkentette ki sötét gondolataiból. A hang a
menet vége felől jött. A kavarodás zaja egyre erősödött, míg a
hintó egyszer csak megállt.
- Mi történhetett? Miért álltunk meg? - kérdezte nyugtalanul a
királyné.
- Biztosan megint elakadt az egyik kocsi - vélte Lady Stratton.
A hintó egyhangú zörgésének elhallgatása felébresztette a két
lányt is, akik most álmos szemmel hunyorogtak ki az ablakon.
Ekkor női sikolyok és kardok csattogásának hangja hasított
bele az éjszaka csöndjébe.
- Megtámadtak minket! - kiáltotta rémülten a királyné.
- Az az átkozott Essex! - nyögött fel Lady Stratton. - Idáig
üldöztek minket a bérencei, hogy rátegyék a kezüket őfelségére!
Henrietta Mária falfehér lett a gondolatra, de nem volt sok
ideje a rémüldözésre: a hintó egy erős rántással elindult, és
száguldani kezdett. A királyné és az udvarhölgyei rázkódtak, mint
dobókockák a pohárban, és rémült sikoltozás közepette
kapaszkodtak egymásba.
Néhány perc őrült vágta után a lovak lassítani kezdtek, s a hintó
ismét megállt. Henrietta Mária felkászálódott az ülésről, s
elszántan előkapott övéből egy smaragdberakásos tőrt, úgy várta
az ajtóban felbukkanó alakot. Bérgyilkosok helyett azonban
személyes testőrségének parancsnoka jelent meg.
- Arra nem lesz szükség, felség, csak én vagyok az - nézett a
tőrre az idősödő tiszt. - Nem sérült meg, felség? - kérdezte, s
kisegítette az asszonyt a hintóból.
Az eső időközben elállt, a királyné csak nedves szitálást érzett
az arcán.
- Nem, én is, és a hölgyeim is jól vagyunk - felelte, újra
összeszedve higgadt méltóságát. - De az ég szerelmére, mi
történt, Sir Clarence?
- Rablók támadtak ránk, felség. Nem tudom, hányán lehettek,
de voltak legalább tizenöten. Álarcos banditák. A többiek
hátramaradtak harcolni, míg én önöket vittem minél távolabb a
küzdelemtől.
- És az a sikoly? Valaki megsebesült? Mi lett a szekerekkel? -
Henrietta Máriának még a vére is megfagyott az ereiben a
gondolatra, hogy a rablók martalékává vált férje és fiai utolsó
lehetősége a győzelemre.
- Semmit sem tudok, felség. Annyit láttam, hogy egy álarcos
feltépi az ajtót Hamilton grófnőjének a kocsiján, de aztán... De
itt jön Rynolds kapitány, ő majd felvilágosít minket - mutatott Sir
Clarence az úton közeledő fáklyás alakra.
A vértől és sártól csatakos ruhájú fiatal kapitány épp a királyné
lába előtt ért földet, ahogy leugrott a lova nyergéből.
- Mindet megöltük, felség - zihálta. - Szedett-vedett banda volt,
a mieink közül nem is sérült meg senki. Lady Hamilton kocsijából
elragadtak egy kisebb útitáskát, de hamarosan meglesz az is
valamelyik halott gazfickó kezei közt... Viszont a lady megsérült.
Dulakodni kezdett a támadóval, az meg egy kést döfött a bordái
közé. Még nem tudjuk, mennyire súlyos a sebesülése. A kislánya,
aki vele utazott, az ijedtségtől eltekintve jól van.
Úgy tűnt, Henrietta Máriát a legkevésbé sem érdekli a lady
sérülésének súlyossága vagy a kislány hogyléte. Megragadta a
fiatal katona karját, s csak annyit kérdezett:
- Azt mondta, egy táska eltűnt Lady Hamilton kocsijából?!
Néhány mérföldre az incidenstől a Lavardin-kastély lakói szintén
nyugtalan éjszakának néztek elébe. Jean- Antoine de Combray,
Lavardin márkija, nyugalmazott lovassági főhadnagy és tizenhat
éves lánya, Anne-Marie a könyvekkel telezsúfolt dolgozószobába
vonultak vissza, ahol a férfi rendszerint egyedül szokta
elfogyasztani a vacsorát követő pohár portóiját. Pár perccel
korábban távozott el tőlük Arnaud de Sauvage, a szomszédos
kastély ura, aki éppen aznap kérte meg Anne-Marie kezét az
édesapjától.
Anne-Marie elhelyezkedett egy régi bőr karosszékben, s kezeit
ölében nyugtatva várta, hogy ablakon kibámuló apja megtörje a
csendet. Mivel ez nem történt meg, úgy döntött, jobb lesz, ha ő
beszél.
- Apám! Tudom, hogy nem szívleli monsieur de Sauvage-t, de
azt hiszem, jelen körülmények között érdemes lenne
megfontolnunk az ajánlatát.
- Mégis miféle körülményekre célzol? - kérdezte Combray,
anélkül, hogy megfordult volna.
- A pénzügyiekre. Tudom, hogy nehéz a helyzetünk, s hogy
Sauvage ki tudna minket segíteni belőle.
- Vagy úgy - ráncolta homlokát komoran a férfi. - Ezek szerint
tudsz a kölcsönről is?
- Igen, apám. Véletlenül meghallottam, mikor Bertrand- nal
arról a húszezer aranyról beszélgettek, amit a chartres-i zsidótól
kölcsönzött, közvetlenül azután, hogy visszajött a pénzzel.
Jean-Antoine de Combray ekkor megfordult, és szomorúan
nézett a lánya porcelánkék szemébe. Sosem beszélt anyagi
jellegű kérdésekről Anne-Marie-val, de az volt a szomorú igazság,
hogy a Combray-k csillaga, hiába számítottak Orléanais
tartomány prominens családjának, leáldozóban volt. Már ha volt
annak egyáltalán tündöklése. Bár a családfájuk kétségkívül
figyelemreméltó volt, hisz a nemességet és a Lavardin-kastélyt
maga Szent Lajos adományozta nekik, akit egy ősük elkísért a
Szentföldre a nagy király lelkesedéssel vezetett, ám csúfos
kudarccal végződő hadjáratára. Nem tudni, miféle hőstettet vitt
véghez a hitetlenek földjén ez a bizonyos Raimond de Combray -
megeshet, csak annyit, hogy a vérhas és a súlyos veszteségekkel
járó csaták ellenére is életben maradt -, ám azóta a család majd
minden férfi tagja a hadsereg kötelékében töltötte az életét, de
feltűnő hősiességével vagy kiemelkedő tehetségével egyikük
sem tudta kivívni uralkodója megbecsülését és pénzügyi
támogatását. Pedig a katonai szolgálat nagy anyagi megterhelést
jelentett: a lovak, a fegyverek, a sátrak és más felszerelések
biztosítása, a fegyvernökök, lovasok és gyalogosok felszerelése
mind-mind a hadba vonuló nemes kötelezettsége volt. Ehhez
pedig a föld, amely a kastélyhoz tartozott, nem jövedelmezett
eleget. Igaz, a Combray-k nem is fordítottak sok gondot a
gazdálkodásra.
- Nos, igen... Nem volt más választásom. Mikor néhány éve
visszavonultam a szolgálattól, nem várt itt más, mint parlagon
heverő földek, egy málló vakolatú kastély és egy maréknyi
kiöregedett szolga. Hiába, mi Combray-k mindig is jobban
értettünk a kardforgatáshoz, mint a gazdálkodáshoz. Meg kell
értened, Anne-Marie... Nekem te vagy az egyetlen gyermekem, s a
jövőd bizony azon múlik, mekkora súllyal koppan a hozományod
és örökséged annak a mérlegnek a serpenyőjében, melyen az
eladósorban lévő kisasszonyok értékét mérik fel a házasság
piacán. Meg kellett próbálnom újra felvirágoztatni a birtokot.
- De apám, azért még nem kellett volna...
- Tudom, tudom... Nem kellett volna elzálogosítanom
mindenünket. De én csak a javadat akartam. Meg aztán honnan
is gondoltam volna, hogy nem fogom tudni megadni a pénzt?
Sajnos az elmúlt években az időjárás nem kedvezett a termésnek.
A nyarak hűvösek voltak, az ilyen esőzésekből pedig, mint
amilyen ez a mai is, szinte minden hét re jutott egy. A
kölcsönkapott pénz pedig elfolyt, mint az ereszcsatornáinkból
folydogáló esővíz.
Anne- Marie nyugtalanul fészkelődni kezdett a helyén.
- De van itt még valami... - folytatta az apja. - Arról nyilván nem
tudsz, hogy Sauvage egy szűk évvel ezelőtt megvásárolta a
tartozásunkat a jelzáloggal együtt az eredeti hitelezőinktől. Így
most neki kell fizetnem. Amit hanem teszek meg két héten belül,
akkor az övé lesz egész Lavardin.
Anne-Marie valóban megdöbbent a hír hallatán.
- Ezt nem értem, apám. Egyáltalán lehetséges ilyesmit tenni?
- Nagyon is. Az öreg Simoné pedig bizonyára kapott az
ajánlaton, mert tudhatta, hogy nem leszek képes fizetni, így ő a
pénzénél maradt. Ami pedig Sauvage-t illeti... Nos, ő ma este,
miután te magunkra hagytál minket, közölte, hogy nem tart
igényt hozományra, és felajánlotta, hogy amennyiben rokoni
kapcsolatba kerülnénk, akkor természetesen eltekintene a pénz
visszafizetésétől, és megszabadulnánk a jelzálogtól is.
- Értem - mondta Anne-Marie, és újra súlyos csönd telepedett
közéjük.
Egy idő után a lány halkan megjegyezte:
- Talán kijelenthetjük, hogy szerencsés vagyok, amiért engem
kíván feleségül venni.
- Szerencsés? - Jean-Antoine de Combray hitetlenkedve
meredt a lányára. - És el tudod ezt ismételni úgy is, hogy közben
a szemembe nézel?
Anne-Marie elfordította a tekintetét, de az apja tovább
fortyogott:
- Még hogy szerencsés! Inkább ő lenne a legszerencsésebb
férfi a világon, ha a Combray-k leszármazottját vehetné
feleségül. Ó! Akinek a nagyapja még egy felkapaszkodott
mészégető volt! De az apja se volt jobb firma!... Engem nem
érdekel, hogy az a vén gazember még életében törvényesítette a
fiát. Nem adom a lányom egy... egy... fattyúhoz!
Anne-Marie-t nem tévesztette meg apja indulatossága.
- Apám, túl jól ismerem ahhoz, hogy elhiggyem, valóban olyan
szörnyűnek tartja azt, hogy Sauvage balkézről született gyermek.
Mindketten tudjuk, hogy nem törvénytelen születése az, amit a
szemére vet.
- Nem. Valóban nem. Hanem az, hogy egy lelketlen gazember!
- tört ki a férfiból. - Egy harácsoló uzsorás! Hisz évek óta
tehetetlenül nézzük, mit művel a környéken. Mintha be akarná
kebelezni az egész tartományt! Példának okáért ott vannak
Belliér-ék. Belerángatta azt az ostoba Clément Belliér-t egy kétes
kimenetelű üzletbe, csak hogy az tönkremenjen, és rátehesse a
kezét a földjeire! No és a Pierrefort-legelők? Mindenki tudja,
hogy azért építette a gátat a folyóra, ott, ahol az átszeli a birtokát,
hogy kiszárítsa az itatókat és így lenyomja az árakat. Aztán
szegény Millandre asszony. A férje halála után őt is el akarta
kergetni a bérletből, egy nap haladékot sem adott a bér
megfizetésére.
- Mit gondol, apám - szakította félbe fortyogó apját Anne-Marie
miért ilyen telhetetlen ez az ember?
- Ezek a mai uracskák már nem becsülik a földet - válaszolta
Combray panaszosan. - Csak az érdekli őket, hogy minél nagyobb
hasznot húzzanak belőle. Kizsigerelik, mint ahogy a bérlőiket és
a parasztjaikat is. Manapság már úgy adják és veszik a birtokokat,
mint a marhákat a piacon. Akár azok a kutya angolok!... Azok sem
értékelik már semmire. Mintha nem a föld lenne az, ami
meghatározná, kik vagyunk. Mi Lavardin-nel kaptuk a
nemességünket, a családunk ebből gyökerezik. De ezt az ilyen
Sauvage-félék nem érthetik. Ha az az ember szemet vet egy
darabka földre, ott kő kövön nem marad, csak kilakoltatott
parasztok, koldusbotra jutott hűséges bérlők és kisemmizett
özvegyek. Ez az igazság.
Jean-Antoine de Combray lemondóan sóhajtott.
- S most úgy látszik mi következünk. Meg akarja szerezni
Lavardin-t is, lehetőleg az örökösnőjével együtt. Nem hiába
időzítette az ajánlata megtételét ilyen közel a határidő
lejártához...
Elhallgatott, Anne-Marie pedig nagyot sóhajtott. Tudta, ideje
elmesélnie apjának egyet s mást az utóbbi hetek eseményeiről.
- Apám! Én úgy hiszem, akármilyen kapzsi ember is Sauvage, a
maga módján őszinte vonzalmat érez irántam. Higgye el, apám,
nem a hiúság mondatja ezt velem. Látom abból, ahogy rám néz,
ahogy szól hozzám. És még sok minden másból is...
- Hogyhogy? - csodálkozott Combray.
- Sosem beszéltem erről apámnak, mert tudom, hogy nem
kedveli a szomszédunkat, de monsieur Sauvage gyakran kereste
a társaságomat az utóbbi időben. Legalábbis megpróbálta.
- Úgy? És ezt te titokban tartottad előttem?
- Őszintén szólva nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a
dolognak.
- És Celine? Végtére is nem az volna a dolga, hogy ilyen
dolgokat jelentsen nekem? Hiszen azért tartottam magunknál
társalkodónőként, miután befejezte a nevelésedet, hogy legyen,
aki vigyázzon rád!
- Meg is tette, apa! Mindent elkövetett, hogy távol tartsa tőlem
monsieur de Sauvage-t.
- Akkor mégis mit értesz az alatt, hogy kereste a társaságodat?
- Az egész talán egy évvel ezelőtt kezdődött. Véletlenül
találkoztam vele a pataknál. Akkoriban, mikor az öreg Sauvage
meghalt. Apámat kereste, de ön épp nem volt itthon. Ezt
követően többször is összefutottunk vele, látszólag véletlenül.
- Látszólag?
- Szerintem ezek a találkozások nem voltak véletlenek. Attól
tartok, kifigyelte, merre szoktunk sétálni Celine-nel. Ekkor
változtattunk napi szokásunkon, és nem mentünk többé arra.
- Nagyon helyesen! - vetette közbe Jean.
- De nem sokra rá, mikor lementem a faluba, hogy élelmet
vigyek az öreg Gerard-nak, ahogy azt minden héten szoktam, épp
akkor toppant elém, mikor kiléptem a házból. S a következő héten
megint ugyanez történt. Ezután Celine egyedül vitte le a kosarat
Marcel kíséretében.
- Nem is értettem, miért mondtál le ezekről a kis jótékony
útjaidról - szólt közbe újfent Combray, de Anne- Marie folytatta.
- De ne higgye, apám, hogy valaha is bátorítottam.
- Ezt egy percig sem gondoltam. Hisz egyszer magad mondtad,
hogy nem tetszik neked ez az ember.
Anne-Marie nem felelt. Valóban mondott ilyet az apjának,
mikor egy vasárnapi napon, a templomból jövet össze találkoztak
Arnaud de Sauvage-zsal. Combray akkor megkérdezte, mi a
véleménye róla. Anne-Marie, mikor a patakparti szentélynél
találkozott a szomszédjukkal, mindössze túlontúl szigorúnak
találta a komoly férfit, de nem viszolygott tőle. Miért is tette
volna, hisz Sauvage nem volt se öreg - huszonkét esztendős volt
csupán -, sem pedig csúnya: magas volt, szikár és életerős, noha
jobb arcát egy helyen régi forradás csúfította el, s korán
kopaszodásnak is indult. Egészen halvány kék szeme pedig akár
szép is lehetett volna, de éles és szigorú pillantása miatt az ember
úgy érezte, mintha egy befagyott víztükör mélyére bámulna, ha
belenézett. Hanem ez a tekintet rögvest felélénkült, ahogy a férfi
Anne-Marie-ra nézett, ez azonban nem tette kellemesebbé
pillantását. Mert az a követelőző és mohó szerelmes tekintete
volt, egy olyan emberé, aki kizárólagos és azonnali behódolást
követel imádata tárgyától, és a kis Anne-Marie minden
tapasztalatlansága dacára ösztönösen megérezte ezt a férfiból
áradó ellentmondást nem tűrő vágyat.
Aztán történt még valami, ami nem javított a lány Arnaud de
Sauvege-zsal kapcsolatos első benyomásán. Egy nap Celine-nel
egy fiút találtak az út mentén kuporogni, akit alaposan
helybenhagytak. Kiderült, hogy a fiú Sauvage szolgálatában állt, s
ő verette meg az egyik emberével, miután a gyerek ellopott némi
élelmiszert a kastély készleteiből. Állítólag beteg édesanyjának
szánta. Anne- Marie és Celine látták el a sebeit, amiért hálából
a gyerek tőlük is meglovasított egy kenyeret és egy nagy darab
sonkát, de Anne-Marie nem neheztelt érte. A szomszédinkra
viszont, akit ettől kezdve lelketlen, rossz embernek tartott, annál
inkább.
De meg akarta menteni az apját és a birtokot, és ha ennek az
volt az ára, hogy Sauvage felesége legyen, akkor megteszi. Akár
úgy is, hogy ezzel örök boldogtalanságra ítéli magát, hisz a szíve
évek óta valaki máshoz húzott. így hát könnyednek szánt hangon
így felelt:
- Csakugyan mondtam olyat, hogy nem tetszik nekem, de hát
egy fiatal lány annyi mindent mond, nem igaz, apám? Van
monsieur Sauvage-ban valami nyugtalanító, ez tény, de semmi
olyasmi, amit ne tudnék kezelni.
- Ez azt jelenti, hogy szeretnéd őt férjednek?
- Azt jelenti, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy
válogassunk, s én minden további nélkül hozzámegyek, ha ez az
ára a boldogulásunknak. El fogom tudni viselni, ne aggódjon
értem, apám.
Combray a lányára emelte gondterhelt tekintetét. Elnézte a
törékeny termetet, a szabályos, szív alakú arcot, és eltöprengett,
mikor lett az ő dédelgetett kislánya azzá a felnőtt nővé, aki
hajlandó lenne a jövőjét is feláldozni a megmentésükért.
Elképzelhető volna, hogy az ő kis Anne- Marie-ja valódi tüzet
gyújtott annak a hűvösen komoly Sauvage-nak a szívében? Anne-
Marie világéletében cingár kislány volt, s nem is nőtt magasra,
de apjának ekkor tűnt fel először, hogy serdülő korára ez a
sérülékenység légies bájjá és megfontolt kecsességé
finomodott. S még ha termete nem is felelt meg teljesen a kor
buja idomokat kedvelő ízlésének, lenszőke hajának és fehér
bőrének hála a makulátlan szépség megtestesítője volt.
Nem hiszem, hogy tudod, miről beszélsz, gyermekem. Leélni
éveket, évtizedeket, ha Isten úgy akarja, egy egész életet
valakivel... Még akkor is rögös ez az út, ha két ember szereti
egymást, hát még ha épp csak elviseli...!
- Még sosem hallottam apámat a szerelemről beszélni.
- Nem hát! A mi köreinkben kevesen engedhetik meg a
szerelem luxusát egy házasságban, de én mindig is reméltem,
hogy te azon kevesek közé tartozhatsz. Ám semmi esetre sem
tudtalak volna elképzelni egy olyan férfi oldalán, mint a mi
szomszédunk.
Jean-Antoine de Combray újra kibámult az ablakon.
Katonaember volt, sosem volt érzéke a lélek mélységeihez, de
Arnaud de Sauvage-ban volt valami sötét, valami romlott, ami
nem tetszett neki. Ugyanakkor elnézte a lányát, ezt a törékeny
kis teremtést, aki a légynek sem tudott volna ártani soha. Éppen
ellenkezőleg: gyermekkora óta rendszeresen járta nevelőnőjével
a környék szegényeit, élelmet és ruhákat osztva. A lány, aki
elárvult kutyakölyköket rejtegetett az ágya alatt, aki maga
virrasztóit a beteg cselédek mellett, biztos boldogtalanságra
lenne ítélve egy ilyen Sauvage mellett, aki a beteg szolgáit abban
a pillanatban teszi az utcára, hogy nem tudják ellátni a
feladataikat. Ugyan mi lenne a lányával egy ilyen Sauvage-féle
alak fedele alatt? Rövid úton belebetegedne, talán bele is halna
a boldogtalanságba. Nem, nem! Történjen velük bármi, nem adja
Anne-Marie-t ehhez az emberhez! Még volt két hete a fizetésre,
ami ugyan nem volt sok idő, de bízott benne, hogy végül sikerül
találnia valamilyen kiutat szorongatott helyzetéből.
- Márpedig döntöttem, Anne-Marie - jelentette ki
ellentmondást nem tűrően, és újra lányára nézett. - Nem hagyom,
hogy feláldozd magad. Olyan férjet szeretnék neked, aki
méltányolja a kedvességedet és a gyöngédségedet. Mint például
Henry. Őt talán el is felejtetted?
Anne-Marie elpirult Henry de Morainville említésére.
Gyermekkoruk óta ismerték egymást, szinte együtt nőttek fel, s
közben meghitt barátság alakult ki köztük. Mindeddig hivatalos
eljegyzésre nem került sor, de mindkét fiatal atyjának
dédelgetett álma volt a frigy - minthogy közeli barátságban álltak
egymással, mióta Nicolas de Morainville, Henry apja és Lavardin
márkija együtt harcoltak La Rochelle-nél.
- Nem felejtettem el - válaszolt Anne-Marie. - Ő egy kedves és
jó lélek, és a világért sem akarnám megbántani.
- Eddig nem akartam beleszólni a dolgaitokba, de Henry hozzád
illő férj volna, s én is szívesebben látnám őt vejemként, mint ezt
a Sauvage-t. Úgyhogy elég a pironkodásból, és mondd el nekem,
hogy hányadán álltok. Esett már egyáltalán szó közöttetek
házasságról?
A lány némi habozás után kibökte:
- Igen, apám. Húsvétkor, mikor itt jártak. De megállapodtunk,
hogy egyelőre nem szólunk róla senkinek. Tudod, milyen az
anyja. Madame de Morainville sosem nézte jó szemmel a
barátságunkat. S siettetni sem akarjuk a dolgokat. Nem szívesen
hagynám magára apámat.
Az öreg katona morcos arcán hálás mosoly terült szét.
- Drága gyermek vagy, Anne-Marie, de minden apa tudja, hogy
a lány olyan virág, akit azért nevel a kertjében, hogy aztán más
otthonát díszítse. De erről még ráérünk beszélni... A rátarti
madame de Morainville miatt pedig ne fájjon a fejed! Akkor se
lennél elég jó neki, ha magad lennél a spanyol infánsnő. Régi
nemesi család sarja vagy, ha nem is egy Romefort, mint ő.
Úgyhogy, gyermekem, erről a Sauvage dologról ne is essék több
szó! A Lavardin birtok miatt pedig ne fájjon a fejed, a kölcsön ügye
elrendeződik anélkül is, hogy te mártírrá válnál. Most pedig menj
lefeküdni, már későre jár!
Anne-Marie rámosolygott az apjára, majd távoztában a
nyakába csimpaszkodott, és csókot nyomott az arcára. Hiába
döntötte el, hogy ha kell, eltökélten fogja védelmezni apja
érdekeit, az ajtón kilépve nem tudott elnyomni egy
megkönnyebbült sóhajt: az ő szíve már rég Henry de Morainville-
é volt. A kettejük kapcsolata nem az a lángoló, eget-földet
megmozgató szerelem volt, mint amilyenről a regényekben
írnak, hanem az évek során szoros barátságból kifejlődött,
őszinte és erős kötődés. Sosem lehet hát elég hálás a sorsnak,
amiért olyan apával ajándékozta meg, aki szívből kívánja lánya
boldogságát. Az ő köreikben a lánygyermekeket inkább csak
eszköznek tekintik, akik kiházasításával különböző előnyökhöz
lehet jutni. Hál’ istennek, náluk nem ez volt a helyzet.
Jean-Antoine de Combray-nek hasonló gondolatok jártak a
fejében, ahogy álmatlanul forgolódott az ágyában. Legtöbb
ismerőse bolondnak nevezné, amiért hagyja, hogy lánya maga
válasszon férjet.
- De mit értik ők azt? - morogta magában, miközben a párnáit
paskolta. - Nekem nincs már senkim, csak az egy Anne-Marie. Hát
éppen őt tegyem boldogtalanná?
Szomorú pillantást vetett az ódon ágy másik oldalára, mely
lassan nyolc éve ásított mellette éjszakáról éjszakára üresen. Bár
közte és megboldogult felesége, Mathilde közt a frigyet annak
idején a szüleik rendezték el, igazán harmonikus házasságban
éltek együtt. Mathilde kedves, gondoskodó asszony volt, s
csendes belenyugvással tűrte a katonafeleségek magányos
sorsát. Egyetlen fájdalma az volt, hogy nem tudta fiúgyermekkel
megajándékozni férjét, csak az egy Anne-Marie-val. Mikor az
asszony tüdőgyulladásban meghalt, Jean-Antoine de Combray
épp Breisach mellett harcolt a király oldalán a spanyolok ellen, s
mikor hazatért Lavardin-be, nem talált mást, csak a
felravatalozott feleségét és a gyászruhába öltözött, sápadt kis
Anne-Marie-t.
Azonban hiába biztatták rokonai, hogy születhetnének még
utódai, nem akart újranősülni.
- Öreg vagyok én már ahhoz - mondogatta mindig. - Ráadásul
úgysem találnék asszonyt, aki olyan jó képpel viselné el ezt a
morgós vén veteránt, mint szegény Mathilde tette. A hadsereg
a maga képére formálja az embert: kemény lesz tőle, szigorú és
egyszerű. Ugyan minek tennék boldogtalanná ezzel a
természettel valami fiatal kis fruskát?
Egy fruska azonban mégiscsak meg tudta szelídíteni ezt a
„morgós vén veteránt”, mégpedig Anne-Marie, aki ezentúl apja
szeme fénye és mindene lett. Anyja halála után a fiatal lány lett a
ház úrnője és lelke. Szorgos tündérként röpdösött a kastély öreg
falai közt, ahol mindig rend és tisztaság uralkodott, s ahol apja
könyvtárszobájában mindennap állt egy vázában friss virág. De
nemcsak a házra volt gondja, hanem az apjára is, aki, ha
választhatott volna, egész nap csak a könyvtárszobájában
üldögél háziköntösben, pipázgatva, Julius Caesar gall háborúiról
szóló feljegyzéseibe mélyedve. De Anne-Marie türelme és
szelídsége rávette, hogy mindennap megborotválkozzon, este a
vacsorához szépen felöltözve üljön le, jótékonykodjon s hébe-
hóba még vendégeket is hívjon. Csoda hát, hogy ezt a kedves
gyermeket egy jólelkű emberre akarja itthagyni, ha ő már nem
lesz?
Ilyen gondolatok közepette sehogyan sem jött álom a szemére.
Talán egy bögre langyos tej segítene - gondolta, de nem akarta
Justine-t, a szakácsnőt felverni ezért. Kikászálódott az ágyából,
s gyertyatartóját maga elé tartva lesettenkedett a recsegő
lépcsőkön.
Ahogy leért a földszintre, hangos suttogás, pisszegések és
ügyetlen téblábolás hangja ütötte meg a fülét.
Rablók! - gondolta, és az első keze ügyébe eső tárgyat, egy fém
piszkavasat megmarkolva elindult a hangok irányába, a konyha
felé.
A tágas helyiségben két férfit talált, csakhogy nem behatolók
voltak. Az egyik Bertrand volt, az intéző, aki azelőtt
fegyvernökként szolgált éveken keresztül Lavardin márkija
mellett, a másik alakban a fiatal kertészsegédre, Marcelre ismert.
Két embere a konyha padlójának egy pontja fölé hajolva
tanakodott valamin, de Combray nem tudta kivenni, hogy mi
lehet az, amit a földön bámulnak.
- Hát itt meg mi a fene folyik? - kérdezte. - Miért nem alszotok?
Bertrand ösztönösen vigyázzállásba vágta magát a köntöst és
fehér hálósapkát viselő gazdája láttán.
- Uram! Épp az esti ellenőrző utamon voltam a ház körül, amikor
ezt találtam - mondta, és egy lépést tett oldalra, láthatóvá téve
a földön fekvő mozdulatlan testet. - Épp azon tanakodtunk,
mitévők legyünk vele. Nem tudom, ki fia-borja lehet - folytatta,
miközben Combray közelebb lépett -, de vörös maszkot hord a
képén. Azt mondják, a Roche-völgyben garázdálkodó útonállók
hordanak ilyet. Igen rossz bőrben van.
Combray gyertyájának fénye a vörös álarcot viselő alakra esett.
Újnak látszó csizmát és fekete bőrzekét viselt, ami csillogott a
sebesüléséből szivárgó vértől.
- Csúnyán megsérült... - morogta Bertrand. - Kard járta át a
beleit.
A férfi halkan nyöszörgött. A ház ura levette az arcot takaró
maszkot, ami egy fiatalember csinos vonásait rejtette, aki
gondosan ápolt, vörösesszőke kecskeszakállat viselt.
- Hm-hm... Hát bizony, ha ez nem lenne - hümmögte Jean-
Antoine de Combray, felmutatva a maszkot nem is gondolná az
ember, hogy útonálló a fickó.
- Gondolja, hogy tényleg bűnöző, uram? - kérdezte Marcel, aki
szemmel láthatóan inkább kíváncsian, mintsem rémülten
szemlélte a sérültet.
Combray a nálánál jóval alacsonyabb fiú szeplős arcába
világított.
- Igen, biztos vagyok benne. Ugyan mi másért hordana valaki
ilyen álarcot? Jut eszembe, te hogy kerülsz ide? Miért nem vagy
ezen a késői órán az ágyadban?
- Én csíptem fülön a kertben - sietett a magyarázattal Bertrand.
- Épp a cselédlányok ablakai alatt lődörgött. Kutya legyek, ha nem
épp azt a mihaszna Franchou-t akarta megkörnyékezni!... Épp a
fülénél fogva cibáltam volna haza, mikor meghallottuk egy bokor
alatt nyögdécselni ezt az alakot. Nem akartam csak úgy ott
hagyni. Persze akkor még nem láttuk, hogy az útonállók maszkját
viseli a bitang, mert a lámpásomban kialudt a láng. Elejtettem,
mikor elkaptam ezt a szoknyapecért.
- Értem. Hanem most már azt kéne kitalálni, mihez kezdjünk
ezzel itt - bökte meg Combray a papucsa orrával a testet.
- Talán jó ötlet volna megpróbálnunk életben tartani -
vélekedett Marcel. - Ha valóban a roche-i banda tagja, akkor
kétszáz arany van a fejére tűzve, és ezer, ha ő a vezetőjük.
Amilyen finom ábrázata van, még az is megeshet... Persze csak
akkor fizetnek érte, ha élve adjuk a rendőrség kezére. Hajnalban
magam mennék Dreux-be a rendőrkapitányért.
Jean de Combray gondolkodott egy darabig. Nem repesett az
ötlettől, hogy egy bűnöző töltse a fedele alatt az éjszakát, de az az
ezer arany nem volt megvetendő. Na, legfeljebb majd őrt állnak
mellette.
Biccentett Bertrand felé, hogy rendben.
- Jól van - mondta az intéző. - Marcel meg én majd
gondoskodunk róla... Fiú, hozd föl neki azt a régi tábori agyat a
pincéből! Nem volna okos dolog átcipelni a fél házon.
Összevérezne mindent vagy bele is halna, mire a felügyelő
ideérne a városból.
Miután Marcel előbányászta és leporolta a régi fekhelyet,
Bertrand a férfi hóna alá nyúlt, hogy ráemelje a sebesültet. Ekkor
az idegen zekéje alatt, a vállán átvetve egy fekete bőrtáskát
fedeztek fel. Combray biccentett Bertrand-nak, hogy nyissa ki,
mire annak tartalma csörögve a padlóra hullott.
A látvány nem mindennapi volt.
- Ékszerek - suttogta mohón Marcel, míg Combray összeszedte
és a konyhaasztalra halmozta a bandita zsákmányát.
Mindnyájan megigézve bámulták a mesés kincseket: pazar
gyöngysorok, gyémánt fülbevalók, drágaköves gyűrűk, egy
smaragdberakásos kis kereszt, egy pávát formázó zafír melltű,
egy gyémántokkal és gyöngyökkel kirakott tiara volt az értékes
csecsebecsék között.
- Az anyja! - ámuldozott Bertrand. - Ez az akasztófavirág nem
mindennapi zsákmányra csapott le, az biztos.
De a java még hátra volt: Combray egy bíborszínű
bársonydobozt emelt ki a táska aljáról. S mikor felnyitotta a
fedelét, a legkáprázatosabb ékszer került elő belőle, amit valaha
is látott: egy többsoros, gyönyörű nyakék, melyben cseresznye
méretű, rózsaszínbe játszó igazgyöngyök és vérvörös rubintok
váltakoztak szikrázó briliánsok alkotta foglalatban, közepén egy
különleges, csepp alakú gyöngyfüggővel, mely önmagában
akkora volt, mint egy fürjtojás. A függő két oldalán vérpiros,
ugyancsak cseppet formázó rubintok ragyogtak gyémántoktól
körülfogva. A nyakék két vége vörös selyemszalagban végződött,
melyek minden bizonnyal nemrég még egy előkelő hölgy nyaka
körül fonódtak össze.
- Azt a nemjóját! -füttyentett Bertrand. - Ez maga megérhet
annyit, mint a koronaékszerek...
- Annyit azért nem - mondta Combray, miközben az ujjai között
forgatta a gyöngyfüggőt: az úgy fénylett a gyertya lángjában,
mint a megkövült selyem. - De egy takaros kastélyt már
felépíthetnél az árából, annyi szent. Nézd ezeket a rubintokat!
Némelyik akkora, akár egy szilvamag! És ezek a gyöngyök...
tökéletesek. Különösen ez a legnagyobb, csepp formájú...
- Mihez kezdünk most ezekkel a mesés kincsekkel, uram? -
kérdezte mohón Marcel.
Jean-Antoine de Combray összeráncolt homlokkal nézte az
asztalon heverő ékszereket.
- A helyes az volna, ha mielőbb eljuttatnánk a hatóságokhoz
őket - mondta kis idő elteltével.
- Hogyan? - hördült föl Marcel. - De uram, nem mondhat le ilyen
könnyen ezekről a csodákról! Ennek itt már úgysincsen szüksége
rájuk!
Azzal az ágyon fekvő férfira mutatott, aki mintha csak
megérezte volna, hogy róla van szó, megint nyöszörögni kezdett.
Combray szigorúan nézett Marcelre.
- Lehet, hogy neki már nincs rá szüksége, de annak, akitől lopta,
nagyon is lehet! Gondolj csak bele, miféle úr lehet az, akinek
ilyesmi van a birtokában! És ha maga a király volt az, akit
megrövidített ezekkel az ékszerekkel?
A kertészsegéd nem felelt, helyette az intéző vette át a szót:
- Akárhogy is dönt az uraság, ahhoz neked egyébként sincs
semmi közöd, fiacskám! Úgyhogy a véleményedet tartsd meg
inkább magadnak! Most pedig eredj, és hozz néhány tiszta
lepedőt! Tudod, hogy hol tartjuk őket. És hozz fát is, vizet kell
forralnunk. Legalább a sebeit lássuk el ennek a szerencsétlennek.
Jól mondom, uram?
Combray bólintott. Marcel sötét pillantást vetett a két férfira
és a kupacban álló ékszerekre, majd kicsörtetett a szobából.
Bertrand utánalopakodott és megnézte, valóban a dolgára ment-
e, s gondosan becsukta a fiú mögött az ajtót.
- Nem akartam Marcel előtt mondani, uram, de tényleg át
kellene gondolni ezt a dolgot alaposabban.
- Hogy érted ezt? Ezek lopott ékszerek, s most már vér is tapad
hozzájuk. Az is lehet, hogy nemcsak ezé a banditáé itt, de magáé
a tulajdonosé is.
- Hát éppen ezért mondom, hogy várjunk néhány napot. Ha
valami nagyurat legyilkoltak a saját kastélyában, annak
hamarosan úgyis híre megy. De legalább várjuk meg, míg kiderül,
honnan tűntek el az ékszerek és egyáltalán merre keresik őket.
- S ha éppen erre fognak utána kutakodni? Akkor mit csinálunk?
Tán letagadjuk, hogy valaha is láttuk őket, ezzel cinkossá válva
egy rablógyilkosságban?
- Megbocsásson, uram, de nem valószínű, hogy bárkinek is
eszébe jutna rajtunk keresni. Mert az biztos, hogy nem a
környéken történt a dolog. Aki ilyesmivel ékesíti az asszonyát,
gazdag kell legyen, mint Krőzus. Errefelé nem laknak ekkora urak,
tehát senki sem keresné éppen rajtunk az ékszereket.
Mivel a gazdája nem válaszolt, Bertrand így folytatta:
- Aztán az is lehet, hogy valakit csúnyán kisemmiztek ezek a
gazemberek, de ha engem kérdez, ahol ilyen kincsek teremnek,
ott akadnak még ennél különbek is. Megeshet, nem is hiányzik
senkinek.
Combray erre kényszeredetten felnevetett.
- Ezt magad sem gondolod komolyan, ugye, öreg? Hogy ez itt
ne hiányozna senkinek? - rázta meg a rubintos gyöngysort, ami
kétségkívül a gyűjtemény legértékesebb darabja volt. - Hanem
ha úgy is lenne, az még nem ok arra, hogy megtartsuk.
- Nemde monsieur Sauvage azért jött tegnap este, hogy
megkérje Anne-Marie kisasszony kezét? - kérdezte sokat'
mondóan Bertrand. Tudta, hogy ez az utolsó érve gazdája
meggyőzésére. - S jelenleg nincs más módunk arra, hogy a
kölcsönt visszafizessük.
A gazdája szinte minden titkába beavatta az intézőt, hisz
éveken át hű harcostársa volt, de hogy már a lánykérésről is tud,
az meglepte.
- Vigyázz a hallgatódzással - morogta -, mert egyszer aztán
enyvvel kenem be a kulcslyukat, hogy hozzáragadjon az a lapát
füled!
Bertrand nem tágított.
- Tegyen úgy, ha jónak látja az uraság, de én, amíg csak élek,
törődni fogok magával és a családjával is. A kisasszony itt nőtt fel
a szemem láttára, olyan nekem, mintha a sajátom lenne. így hát
igenis hogy rám is tartozik, ki akarja feleségül venni. S én
mondom, lehetséges, hogy maga a gondviselés küldte utunkba
ezeket az ékszereket, hogy megmenthessük őt is, és a birtokot is
Sauvage-tól.
- Ez igen szépen hangzik, csakhogy mihez kezdünk a
sebesülttel?
Marcel, aki épp ekkor tért vissza a lepedőkkel és a fával,
meghallotta az utolsó szavakat.
- A legjobb volna párnát szorítani a pofájára, s azzal vége volna.
Gazda és intézője egyaránt elképedve fordultak a hang
irányába.
- Ne nézzenek így rám az urak - mentegetőzött a kertészsegéd.
- Gondolják csak végig! Ha meg is mentenénk, ugyan mire volna
az jó? Hogy a dreux-i hóhér megkínozva, szétroncsolva kerékbe
törhesse a főtéren? Ne mondják, hogy ez keresztényi cselekedet
volna. Annál az ezer aranynál meg százszor többet ér a
zsákmánya. Meg aztán a háborúban töltötték a fél életüket, biztos
nem ez lenne az első eset, hogy végeznek valakivel.
- Csakhogy, amiről te beszélsz, az gyilkosság - szólt közbe
Combray szigorúan. - Egy fegyvertelen, magatehetetlen ember
megölése nem hasonlítható ahhoz, amikor karddal a kézben állsz
szemtől szemben a szintén fegyveres ellenséggel, a hazádat
szolgálva.
- Jól mondja az úr! - helyeselt az öreg intéző. - Te meg már
megint olyanba ütöd az orrodat, amihez semmi közöd! Hagyd itt
a kötszernek valót és menj lefeküdni!
A kertészsegéd kelletlenül engedelmeskedett.
- És Marcel! - szólt utána a márki. - Nehogy eljárjon a szád!
Megtiltom, hogy bárkinek is szólj erről az egészről, megértetted?
A fiú sokatmondó mosollyal az arcán megkérdezte:
- Akkor ne menjek a kapitány úrért, amint megvirrad?
- Ne! - felelte Combray. - Egyelőre ne.
Marcel kisompolygott a szobából. Bertrand összeráncolt
szemöldökkel nézett utána.
- Akármi lesz is ebből, jobb lesz rajta tartani a szemünket -
mondta.
- Egyetértek. Hanem mégis mi legyen ezzel a ki tudja, honnan
zsákmányolt holmival?
- Azt hiszem, az úr ezt már eldöntötte, mikor meghagyta
Marcelnek, hogy hagyja ki az ügyből a rendőrkapitányt.
Jean-Antoine de Combray az ékszerhalomra szegezte a
tekintetét, s egy pár percre hagyta, hogy magával ragadja a
képzelete. Ezeknek a kincseknek az árából Anne-Marie jövője
biztosítva lenne. Ő és Henry anyagi gondok nélkül kezdhetnék
meg a közös életüket. Sauvage-t kifizetné, Lavardin megmaradna,
Bertrand, Justine és a többi szolgáló nem veszítené el az
otthonát. Az a minden hájjal megkent szomszédja pedig végre
hoppon maradna. Csakhogy ezeket itt keresni fogják, az biztos.
Kérdés, mennyit tudnak kideríteni a hatóságok. De Bertrand-nak
igaza van: nem valószínű, hogy a környékről való. Na de a bandita
dolga nem olyan egyszerű! Vagy mégis? Talán Marcelnek van
igaza, s a legkönyörületesebb az volna, ha véget vetne a
szenvedéseinek? Hisz látott ő a csatatéren elég olyan sebet, mint
ami ezt a fickót érte. Fájdalmas, de lassú halált okoznak. Még
1626-ban, fiatal katonaként, a saját szemével látta, ahogy a
sebesült D’Andoin tábornok a Valtellina melletti ütközetben úgy
vagdalkozott az ellenség közt, hogy közben saját kezével tartotta
kiömlő beleit - az ütközet után pedig még két napig agonizált
szörnyű kínok közt. Ez az ember is lehet, hogy még napokig
szenvedni fog. S addig is itt fog feküdni mint eleven bizonyíték...
- Uram? - kérdezte tétován Bertrand.
Combray összerezzent. Hirtelen ráébredt, mily becstelen
vizekre eveztek a gondolatai. Ránézett öreg harcostársára és
sejtette, hogy az ő fejében is egymást kergetik a gondolatok.
Végül azonban csak ennyit mondott:
- Gyere, a legjobb lesz, ha kivisszük a fészerbe. Ha füstin reggel
itt találná, szörnyet is halna ijedtében.
II. FEJEZET
A születésnap
1678 áprilisa
Louise de Morainville nevelőnője joggal állíthatta, hogy
tanítványa megregulázása bizony nagy kihívás. Louise
meglehetősen önfejű és élénk természetű gyermek volt, kinek a
legképtelenebb ötletek pattantak ki a fejéből, s általában minden
további megfontolás nélkül meg is valósította őket. Az
engedékeny természetű Henry és Anne-Marie de Morainville
bizony nem sokra ment volna az eltökélt nevelőnő, Mirelle
Delaune segítsége nélkül, aki sosem adta fel, hogy jó modorra
szorítsa neveltjét. Szellemi irányítása azonban jóval könnyebb
feladatnak bizonyult, bár talán ez annak volt köszönhető, hogy
Henry azt saját maga vette kézbe.
- Én mondom, nem való, hogy egy gyereklány Moliére-t idézzen
az asztalnál - zsörtölődött Louise nagyanyja, Isabelle de
Romefort, akárhányszor csak vacsorára volt hivatalos. - De az még
hagyján! Ma is min kaptam rajta? Hogy annak a szemérmetlen
madame Scudérynek az irományait bújja! Én mondom, baj lesz
ebből.
- Ugyan mi baj lehetne az olvasásból, kedves mama? - kérdezte
türelmesen Anne-Marie.
- Az, hogy inkább háztartási ismeretekre kellene okítani! Arra
lesz szüksége itt, az isten háta mögött, ha valamelyik bugris
nemesifjú arra szánja magát, hogy feleségül veszi. Hímezni,
befőzni, számadásokat ellenőrizni. Nem pedig angolul meg
spanyolul meg isten tudja, milyen nyelveken karattyolni!
Henry de Morainville lemondóan sóhajtott.
- Louise angolt és németet tanul. Méghozzá kitűnő
eredménnyel.
- Pfff... Egyre megy! - legyintett Isabelle nagymama.
- Ezt egyébként is ezerszer megbeszéltük már, anyám -
folytatta Henry. - Louise kivételesen eszes kislány, a tudásszomja
kimeríthetetlen... Különben is, honnan tudhatnánk, mit tartogat
számára a sors? Lehet, hogy egy napon ő is a párizsi szalonok
ünnepelt kedvence lesz, akárcsak madame Sevigné.
Madame de Romefort felszisszent.
- No hiszen! Ahhoz jól kellene férjhez mennie. Arra pedig nem
sok esélyt látok, amilyen csúnyácska ez a kislány. Igazi kis
pulykatojás, és attól félek, az is marad.
Az említett kislány haragtól kipirult arccal meredt Isabelle-re a
tányérja fölött. Nem kedvelte a nagyanyját, s ez nem is volt csoda.
Az asszony, ha csak tehette, kritizál- ta Louise külsejét:
vörösesszőke göndör haját „répaszínű szénakazalnak”,
aranypettyekkel színezett zöld szemét úgy titulálta, „zavaros,
akár a rossz kút vize. Hiába is vigasztalta édesanyja, hogy a haja
sokkal inkább idézi az őszi erdő, a tekintete pedig a borostánykő
színét, a lánynak hosszú évekre a leikékbe vésődtek a kritikus
szavak.
Pedig a kis Louise tizenhat éves korára alaposan megváltozott:
a kissé pisze orron ülő szeplők elhalványultak, s a bronzos
fürtöknek és a mandulavágású, aranyos-zöldes szemeknek hála
igazán különleges, mondhatni egyedi szépségnek ígérkezett.
Termetében pedig - legnagyobb bosszúságára - még nagyanyja
sem talált kivetnivalót: magas volt és kecses, és serdülőkora
végére darázsdereka fölött telt keblek domborodtak.
S ami Louise nevelését illette, azt végül egy bizonyos monsieur
Umbello koronázta meg, aki bevezette növendékét a viselkedés
és illem rejtelmeibe. A férfi az alatt az egy év alatt, amit Lavardin-
ben töltött, megtanította a lányt a kifinomult társalgás és a tánc
szépségeire, így mire végzett, az ifjú mademoiselle de
Morainville akár a Kényeskedők* szalonjaiban is megállta volna
a helyét. Egyedül a zenét illetően fulladt csúfos kudarcba az
eltökélt illemtanár próbálkozása, legyen szó gitárról, lantról vagy
hárfáról, nem is említve az énekórákat, melyek különösen
fájdalmas emlékként éltek a Lavardin-kastély lakóinak
emlékezetében. Viszont ami a táncot illeti, Louise igazi
tehetségnek bizonyult.
A táncnál csak egy dologban volt tehetségesebb: a
lovaglásban. Imádott minden állatot, de különösen a lovakért
rajongott. Kilencéves volt, mikor megkapta első lovát, a kecses
és nyúlánk arab telivért, akit Herkules egyik hátasa után Arionnak
nevezett el. Ló és lovasa igazán
- Ígérd meg, hogy sosem teszed be a lábad Illiers-be! - szólította
fel apja, mikor első ízben engedte útjára egyedül. - Sauvage
aligha látna szívesen.
- Rendben, papa, úgy lesz. De árulja el, miért van az, hogy még
sosem láttuk azt az embert, holott itt lakik a szomszédunkban? -
kíváncsiskodott Louise.
- Tudod, hogy a viszonyunk nem épp baráti.
- De miért nem?
Henry nagyot sóhajtott.
- Az egy... hosszú történet.
Louise ennél többet sosem tudott kiszedni apjából, ha a
szomszédos birtok titokzatos uráról kérdezte. Ám ígéretét nem
egy ízben szegte meg. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, amit
a vadregényes tölgyerdőt keresztülszelő széles ösvény jelentett,
ami elég hosszú volt ahhoz, hogy ő és Arion végre igazán
szélsebes vágtába kezdjenek. Különben is, Henry mindig csak
félrebeszélt, ha a Sauvage-zsal való ellenségeskedésük okát
firtatta, ezért úgy gondolta, ennyi titka igazán lehet neki is.
Egyébként sem látta meg senki, és soha nem is merészkedett
tovább annál a festői kis forrásnál, ahol az Illiers-kastély zömök
tornyai épp csak áttűntek a fák lombos ágai között...
A vadvirágoktól illatozó tölgyerdő azon a diadalmas tavaszi
napon is a tiltott ösvényre csábította, melyen május hava
beköszöntött, s mely egyben Louise születésnapja is volt. Aznap
töltötte be a tizenhetet, s a jeles eseményt megünnepelni össze
is gyűlik majd az egész család. Elvárják Morainville-ből apja
fivérét, Nicolas bácsit a feleségével és gyerekeivel, illetve
húgukat, Catherine-t, azaz de Bréviaires grófnét, aki bizonyára
megint elbűvölő ajándékokkal megrakodva érkezik. Az ő fiai már
idősebbek voltak, és az Udvarnál töltöttek be hivatalt, így rájuk
nem számítottak. Nicolas bácsiéknál ellenben mindig volt egy
kisbaba a háznál: eddig nyolc gyermeke született, s ebből az a
négy, aki még a háznál volt, biztosan nagy lármát fog csapni ma
Lavardin-ben. Anne-Marie mindig szívesen látta vendégül a zajos
csapatot, lévén, neki nem adatott meg az a nagycsalád, amire
mindig is vágyott. Miután kétszer elvetélt, s három gyermeket
még csecsemőkorukban elvesztettek, Henryvel igazi csodaként
élték meg, hogy Louise, akit Anne-Marie már nem épp fiatalon
szült, egészségesen felcseperedett.
Lavardin-be visszatérve Árion búcsúzóul egy szép almát
kapott, majd egy ott várakozó szolgáló elvezette a lelkesen
csámcsogó paripát. Louise belépett a házba, s már szaladt is
volna, hogy rendbe szedje magát a vendégek érkezése előtt, de
egy dühös hang megtorpantotta.
- Hogy a ménkű csapna bele! - hangzott apja indulatos
szitkozódása a szalon felől.
Louise el sem tudta képzelni, ezen a gyönyörű napon mi
bőszíthette fel egyébként nyugodt természetű apját, így nem
tudta megállni, hogy ne kukucskáljon be a szalon résnyire nyitott
ajtaján. Ott meglátta Henryt, amint nyugtalanul járt-kelt a
szobában, illetve vele szemben egy karosszékben ülve Nicolas
nagybátyját, aki ezek szerint már meg is érkezett családjával.
- Az az ember az őrületbe kerget! - dohogott tovább Henry. -
Nem tudom, mikor hagy fel végre a zaklatásunkkal! Mintha más
öröme sem lenne az életben.
- Nyugodj meg, fivérem! - csitította öccsét Nicolas. - Először is,
mondd el szépen, mit akar ezúttal Sauvage?
Henry nagyot sóhajtott.
- Tudod, még Anne-Marie nagyapja megállapodott a Valmorals
birtok akkori urával, hogy a birtokukon álló kis tavat mindketten
szabadon használhatják az állatok itatására. Most Sauvage
megvásárolta a területet, és ezzel egyébként immár teljesen
körbezárta Lavardin-t... De a legrosszabb, hogy azonnal el is zárta
a tavat az állataink elől.
- Hát ez kellemetlen - mondta Nicolas.
- Különösen - hallotta Louise Anne-Marie hangját a szoba
távolabbi sarkából -, hogy napokon belül megérkezik az a
kéttucatnyi birka, amit nemrég vásároltunk.
- Igaz is, nem volt ez egy kicsit merész beruházás? - kérdezte
Nicolas.
- Jó vásárt csináltam, és okos befektetés lehet bővíteni az
állományt idén. A gyapjú ára az egekbe szökött a hollandokkal
való háborúskodás miatt, és Colbert* is támogat minden olyan
ötletet, ami segít függetlenedni a hollandoktól.
- Hm, hát Bréviaires grófnak igaza lehet... Hanem ha szomjan
halnak az állatok, nem sok hasznukat veszed.
- Ezzel én is tisztában vagyok - mondta komoran Henry. - Ha
engem kérdezel, Sauvage hírét vette az állatok érkezésének, s
csak azért vásárolta fel Valmorals-t, hogy minket ilyen lehetetlen
helyzetbe hozzon.
- Hogy verhetett meg titeket a sors egy ilyen kellemetlen
szomszéddal? Az elmúlt évtizedek alatt legalább egy tucat
mondvacsinált pert indított ellenetek. Nekem úgy tűnik, öcsém,
teljesen cl akarja lehetetleníteni Lavardin-t.
Henry komoran bólogatott.
- Ez lehet a célja. Mikor ma a városba menet összefutottam az
ügyvédjével, aki épp hozzánk tartott, egyből tudtam, hogy megint
kitalált valamit. Húsz év óta nem láttam személyesen a mi
megátalkodott szomszédunkat, de az ügyvédje már szinte úgy jár
hozzánk, mintha haza menne.
- Ez elég szokatlan eljárás - mondta Nicolas.
- Elég nevetséges, ha engem kérdezel.
- De hát mégis miért akar titeket ilyen eltökélten tönkretenni az
az ember? Jó, tudom, hogy egykor ő is Anne- Marie kérője volt, de
azért nem lehet valaki ennyire engesztelhetetlen egy harminc
évvel ezelőtti visszautasítás miatt. Már megbocsáss, húgom,
tisztában vagyok az értékeiddel, s nagy veszteség lehetett
elesnie a kezedtől, de a több évtizedes torzsalkodás mégiscsak
túlzás!
Anne-Marie és Henry nem szóltak semmit, csak egy pillanatra
összenéztek, s ez nem kerülte el Nicolas figyelmét.
- Hát jó, ha titkolózni akartok, tegyétek! - sóhajtott fel. - De egy
újabb, évekig tartó per költségeit már tényleg nem tudom vállalni
helyettetek. Négy gyermekemnek még meg kell alapoznom a
jövőjét. Gabrielle-t várja a kolostor, s jól tudjátok, mi pénzbe fáj
lecsengetni Krisztus menyasszonyának a hozományát egy jobb
nevű zárdában...
- Ne aggódj, Nicolas, egyáltalán nem biztos, hogy szükség lesz
perre - mondta Anne-Marie. - A legjobb lenne, ha bemennétek
a jegyzőhöz ellenőrizni a telekhatárokat. Régen a papa mintha
említette volna, hogy nem egészen úgy húzódnak, ahogy azt
Valmorals-ék hiszik, de nem akart velük pörölni, minthogy
kedvelte őket. De most talán nem ártana utánanézni a dolognak.
Louise eleget hallott. Úgy döntött, megkeresi unokatestvéreit,
és elviszi őket piknikezni, hisz a legtöbb, amit jelenleg tehet,
hogy elviszi gondterhelt szülei közeléből a lármás siserehadat. A
csapat csak késő délután tért vissza, és Louise épp a kastély előtt
elterülő gyepszőnyeget taposta, nyomában unokanővérével,
Garbirellel és a három fiatalabb unokaöccsével, mikor észrevette
Catherine nénikéje kocsiját a felhajtón, s boldogan szaladt az
asszony elé. Anne- Marie és Henry már üdvözölték az érkezőt, s
épp Nicolas bátyja csókolta volna arcon, mikor Louise berobbant
közéjük, meleg ölelésbe zárva Catherine de Bréviaires-t. Jeanne,
Nicolas felesége hangosan ciccegett a neveletlenség láttán.
- Catherine néni, olyan jó, hogy végre itt van! Már úgy hiányzott
nekem!
- Te is nekem, gyermekem. Csak ne szoríts úgy, inkább hadd
nézzelek, mennyit nőttél újév óta!
Azzal az asszony szelíden eltolta magától Louise-t, és alaposan
megszemlélte a lányt.
- Igen, ahogy sejtettem... Nem nőttél te egy csöppet sem, sőt
kezdesz összemenni!
- Összemenni, én? A tavasszal két centit nőttem! - mondta
tettetett durcássággal Louise.
- Jól van, hát látom én azt! Hanem, Henry, a lányod egy
csodálatos szépség lett! - mondta az asszony őszinte
lelkesedéssel a büszke szülőkre nézve. - Gyönyörű ifjú hölgy
vagy, gyermekem. És ezt nem csak azért mondom, mert úgy
hasonlítasz rám.
Catherine ekkor megsimította Louise egyik hajfürtjét.
- Hiába, ebben a családban csak minket kettőnket áldott meg
az ég ilyen tüzes, vörös hajjal.
- A nagymama répafejűnek csúfol érte - kedvetlenedért el
Louise.
- Na, az ugyan nem szép tőle! Főként, hogy ez a különleges
árnyalat és az aranypettyes szem éppen az ő családjából ered.
Állítólag Romefort dédanyámra hasonlítunk mindketten. Aki
pedig híresen szép nő volt...
- Ugyan, Catherine néni, ez esetben csak ön hasonlít rá! -
hárított Louise. - Én nem vagyok gyönyörű és tudom, hogy csak
azért kedveskedik, mert ma van a szülinapom! Ön viszont
mesésen fest, nénikém. Mint mindig.
Louise nem túlzott. Catherine de Bréviaires-ra valóban a
„mesés” szó illett leginkább. A házassága révén a legelőkelőbb
körökben forgó hölgy gyakran megfordult az Udvarban is, így
öltözködésében mindig a napi divatot követte. Aznap például egy
pávakék, ezüsttel hímzett uszályos szaténruhát viselt halványkék
alsószoknyával. A ruha konyákig érő ujjait és kivágását hófehér
csipkefodrok díszítették, s mindehhez fehér tollakkal díszített
hatalmas kalapot viselt vöröses fürtjein, melyekbe még egyetlen
ősz hajszál sem vegyült. Louise rajongott nagynénjéért, és ez
kölcsönös volt. Catherine-nek csak két fia született, egy ikerpár,
így hát lelkesen kényeztette Louise-t apróbb ajándékokkal a
helyett a kislány helyett, akire mindig is vágyott.
- O, ugyan, kedvesem! - hárította a bókot a grófné. - En már egy
öregasszony vagyok, aki csak hervadt kórónak hat az ilyen szép
és üde virágszálak mellett, mint amilyen te vagy!
- Nem mehetnénk be? Ez a hűvös esti szél nem tesz jót a
babának.
Az indítvány Jeanne-tól érkezett, akinek az üdvözléséről
szemmel láthatólag elfeledkeztek, és akinek nem tetszett, hogy
az ő Gabrielle lányát Catherine észre sem vette másik unokahúga
mellett, akivel egyébként is gyerekkoruk óta kivételezett. Bár az
este kellemesen meleg volt és egy falevél sem rezdült, senki nem
akart vitatkozni a folyton zsémbes Jeanne de Morainville-lel.
Mindenki a szobájába vonult, hogy átöltözzön a vacsorához,
amiben kis úrnőjének, szokás szerint, komornája, Suzon
segédkezett.
Miután végeztek az öltözködéssel, Suzon előkotort köténye
zsebéből egy szalaggal átkötött csomagot, s izgatott arccal
Louise felé nyújtotta.
- Boldog születésnapot, kisasszony! - mondta ünnepélyesen.
- Ó, Suzon! - hatódott meg Louise. - Nem kellett volna, hisz
megmondtam, hogy nem várok tőled ajándékot.
- Tudom, csakhogy én mindenképpen szerettem volna
valamivel kedveskedni. Hisz tizenhét éves lett, igazi nagylány!
Különben is, minden évben adok valamit a kisasszonynak,
úgyhogy igazán megszokhatta volna már!
- Igen, és én minden évben meg is mondom, hogy nem kellett
volna. Lehet, szigorúbbnak kellene lennem veled, és kerek perec
megparancsolni, hogy ne adj nekem semmit!
- A kisasszony is folyton ajándékokat ad nekem...
- Igen, de az más. Neked igazán nem kéne ilyenekre költened
a pénzedet.
- Hát emiatt ne aggódjon! Ezt a lovász, Jacques készítette az én
kérésemre. Nagyon ügyes kezű fiú!
A megajándékozott bontogatni kezdte a csomagot, melyből
egy faragott, zöldre festett gyöngyökből álló karkötő került elő
egy apró, üveglapok közé préselt négylevelű lóherét rejtő
medállal.
- Suzon, ez bűbájos! - lelkendezett Louise. - És szerencsét is
hoz! Le sem veszem többé, meglásd! Segíts megkötni a szalagját!
- Örülök, hogy tetszik, kisasszony!
Louise elégedetten forgatta csuklóján az ékszert, majd
megölelte Suzont.
Külső szemlélő bizonyára megbotránkozott volna szolga és
úrnő ilyen közvetlen kapcsolatán, de Louise és Suzon inkább
voltak barátnők, semmint szolga és úrnő. Suzon a lány
nevelőnőjének, Mirelle-nek volt a lánya, és mindössze egy év
korkülönbség volt közte és Louise között, akinek tizenegy éves
korában lett a komornája és társalkodónője. Mirelle maga is a
család egy igen távoli, elszegényedett tagja volt, így anya és
lánya megkülönböztetett figyelemben részesültek a kastélyban:
példának okáért Suzon részt vett Louise-zal a tanórákon, sőt
lovagolni is megtanították. Barátságuk kilencéves korukban
mélyült el igazán, mikor is egy közösen átélt kaland közel hozta
egymáshoz a két kislányt. Addig a napig ugyanis Suzon nem volt
más, csak egy játszótárs, akit Louise előszeretettel rángatott bele
képtelen kalandjaiba, s a másik szorongva követte őt ezekre a
gyakran tiltott utakra. De történt egyszer, hogy Louise a
konyhában lábatlankodva felszippantotta a babonát, miszerint
ha a tavasz első ibolyáit egy döglött varangy testéhez kötözve
bedobják egy vödör vízbe, akkor, aki telihold fényénél a vödör
fölé hajol, meglátja magát húsz évvel idősebben.
Több se kellett neki, azonnal fejébe vette, hogy kipróbálják,
igaz-e a hiedelem. Suzon megpróbálta lebeszélni erről a
kisasszonyát, de az hajthatatlan volt. Ráadásul a lány
szerencsétlenségére ebben az évben korán jött a tavasz, az
ibolyák csokorszámra nyíltak a kertben, Louise-nak pedig sikerült
elcserélnie üveggolyóit egy döglött békára egy falubeli kisfiúval.
így aztán a következő teliholdkor a csöppet sem lelkes Suzon ott
találta magát, amint az éjszaka közepén Louise nyomában
kilopózik az istállóba, ahol pár napja elkaparták a szerencsétlen
varangyot. Úrnője minden viszolygás nélkül ásta ki és dobta a
békát a vízbe, egy csokor ibolya társaságában. Mikor a békatetem
keltette hullámok elcsitultak, a két kislány izgatottan egymásra
nézett.
- Kezdd te, én nem merem! - mondta Suzon.
Louise visszafojtotta a lélegzetét, és épp azért imádkozott,
hogy a víztükörből visszanéző arcon ne legyen egy fia szeplő se,
amikor egy hangos horkantás hallatszott a hátuk mögött. Sajnos
Suzon rémületében felborította a magával hozott gyertyát, s a
döngölt padlót borító széna seperc alatt lángra kapott. Csakhogy
a kislányok ezt már nem látták. Őket már a horkantás úgy
megrémítette, hogy meg sem álltak Louise szobájáig. Azonban
kénytelenek voltak elhagyni menedéküket a rémült kiáltozás
zajára, ami az után támadt, hogy a lovász, aki az este kissé
felöntött a garatra, arra ébredt részeg álmából, hogy az istálló
lángokban áll. Szerencsére nem esett baja, és a lovakat is ki
tudták menteni, de az épület súlyos károkat szenvedett.
A kislányok szerencsétlenségére az álmában forgolódó férfi
látta az eliszkoló Suzont, akit akkor még csak álomképnek vélt.
Szegény kislány remegett, mint a nyárfalevél, mikor Henry
haragos arccal ecsetelni kezdte, miféle katasztrófába
torkollhatott volna az éjszaka, ha a tűz átterjed a kastélyra, míg
anyja, Mirelle belesápadt a gondolatba, hogy az ő gyermeke
gyújtotta kis híján rájuk a házat. Suzon, aki nem merte beárulni
úrnőjét, készen állt arra, hogy szolgai beletörődéssel viselje el a
verést, amiben a gazda részesíteni rendelte. Hanem Louise végül
megállította apja ütésre lendült kezét, benne a szíjjal. Bevallotta,
hogy ő volt a főbűnös, majd megadóan tűrte, míg apja, életében
akkor először és utoljára elfenekelte. A lány ezzel megmentette
kis játszótársát, akivel az eset után sírig tartó barátságot fogadtak
egymásnak.
A születésnapi vacsora derűs hangulatban telt a gyertyafénytől
ragyogó ebédlőasztal körül, s mire a végére értek Pierette, a
szakácsnő ünnepi lakomájának, már mindenki kellemesen oldott
hangulatba került a finom tannere-i bortól.
- Sajnálom, hogy a férjed nem tudott elkísérni. Remélem, nem
komoly a baj - hajolt egy ízben a mellette ülő Catherine-hez
Anne-Marie.
- O, ugyan! - legyintett a sógornője. - Ez a reuma csak a legújabb
hóbortja. A gróf a legnagyobb hipochonder a világon! Úgy élt le
lassan hetven évet, hogy egyre a vég jeleit vélte felfedezni
magán, pedig egy meghűlésnél komolyabb baja soha nem volt.
Azt is akkor szedte össze, mikor télvíz idején egy szál alsóingben
ugrott ki madame de Niert hálószobájának az ablakán, miután a
hölgy vérmes természetű férje váratlanul hazaállított. Úgyhogy
ha nem ismétli meg ezt a műveletet, amíg távol vagyok, nem kell
félteni az egészségét.
- Felteszem, ez a veszély nem áll fent - jegyezte meg Henry
mosolyogva.
- Nem, valóban nem. Már csak azért sem, hogy az említett eset
tizenöt éve történt, és madame de Niert bájai azóta igen sokat
fakultak... S meg kell hagyni, a gróf is igen rút öregember lett.
Ezen a megjegyzésen jót derült az asztaltársaság.
- De ő legalább méltósággal viseli az öregkort - mondta Nicolas,
aki mindig szívesen csippentett fel egy kis szaftos Udvari
pletykát. - Ha jól tudom, Crenan márkija, a király főpohárnoka
alaposan megjárta valami csodaszerrel, amivel - hogy is
fogalmazzam meg finoman? - olyan teljesítményeit akarta
serkenteni, amelyek a férfiember korának előrehaladtával
elkerülhetetlenül csökkennek.
- De Nicolas! - forgatta szemeit Jeanne. - Fogd vissza magad!
Ezt a gyerekek is hallják.
- Akiknek eszébe sem jutna, hogy esetleg illetlen dologról
beszélek, ha te nem hívod fel rá a figyelmüket! - morgott Nicolas,
mire felesége visszavonulót fújt.
Catherine azonban mindig is élvezte, ha friss Udvari
pletykákkal szórakoztathatja vidéki rokonait, s nem zavartatta
magát sógornője szemrehányó pillantásától.
- Csak félig vagy jól tájékozott, bátyám - mondta, miután
bekapott egy mandulás süteményt. - A márkit tulajdon felesége
mérgezte meg kis híján. Persze nem szándékosan. Valamifelé
szerelmi bájitalt adagolt hitvesének, ami most igen népszerű az
Udvar hölgyei körében. A márki ugyanis megunta felesége fakuló
bájait, az Udvar fiatalabb hölgyei felé kezdett érdeklődést
mutatni, s a madame elhatározta, hogy újra maga felé fordítja
szívét. Csakhogy madame Crenan túlzásba vitte a dolgot, a férje
pedig majdnem belehalt egy kólikás rohamba.
- A végén még kisül, hogy az egész királyi Udvar egy
boszorkánykonyha - jegyezte meg Henry.
- Akárhogy is - folytatta Catherine a csodaszer hatásáról talán
a király tudna a leginkább nyilatkozni.
- Hoppá, ezt meg hogy érted, húgocskám? - kapott a szón
ezúttal Henry. - Csak nem a királyné is efféle szerekkel próbálja
magához édesgetni a férjét?
- No persze, a királyné! Szegény asszonynak se fantáziája, se
bátorsága az ilyesmihez. Hanem állítólag madame de Montespan
előszeretettel kísérletezik ilyen porokkal. Úgy tűnik, lassan
végleg kiesik a király kegyeiből. Ami nem is lenne csoda, hisz
lassan tíz éve ő Lajos urunk hivatalos kedvence.
- Pedig úgy tudtam, Őfelsége rajong a Montespan asszonyért -
szólt közbe már Anne-Marie is.
- Úgy is volt, úgy is volt. De lassan őfölötte is eljár az idő.
Mégiscsak hat gyermeket szült eddig a királynak... Sőt, azt
beszélik, hamarosan megérkezik a hetedik királyi fattyú is.
- Ne beszélj! Talán Lajos király már valaki fiatalabbat tüntet ki
a kegyeivel?
- Abban nem volna semmi meglepő - folytatta a grófné. - De ezt
hallgassátok meg! Nem mást emlegetnek mostanában a királlyal
kapcsolatban, mint a Montespan-nétól született gyermekeinek
nevelőnőjét, madame de Maintenon-t. Tudjátok, ő Paul Scarron-
nak, az írónak az özvegye.
- Annak a fickónak, aki azokat a trágár szerzeményeket írta? -
kérdezte Henry. - De hisz akkor a szóban forgó hölgy idősebb a
királynál is.
- Úgy van, három évvel. A hölgy, ha minden igaz, most
negyvenhárom esztendős - bólogatott Nicolas, hogy
jólértesültségét fitogtassa.
- Bármilyen idős is, Őfelsége nagy becsben tartja - mondta
Catherine. - Állítólag roppant élvezi a hölgy társaságát,
különösen azt a néhány órát, amit vele és
a gyermekekkel tölt. Szegény Montespan-nénak sokat fáj a feje
amiatt a nő miatt.
- Ön jól ismeri Montespan asszonyt? - kérdezte ezúttal Louise,
aki előtt ugyan nem sokat emlegették a királyi család szerelmi
ügyeit, de a híres, avagy hírhedt madame de Montespan-ról még
ő is hallott.
- Igen, elég jól ismerem, sőt mondhatni egészen baráti a
viszonyunk. Még a szomszédom, D’Uzés hercegné mutatott be
neki pár évvel ezelőtt, s azóta igen megkedveltük egymást.
- Tényleg olyan szép, mint mondják? - kíváncsiskodott tovább
Louise.
- A szépség különös dolog, húgocskám... A márkiné talán már
nem olyan hamvas, júniusi szépség, mint egykor volt, de a
kisugárzása magával ragadó. Van a stílusában valami lenyűgöző.
Aminek madame Maintenon-ban, őszintén szólva, én a nyomát
sem láttam. Szürke egy teremtés, nem is értem, mit eszik rajta a
király.
- Talán madame de Montespan-nak is ki kellene próbálnia
madame Crenan csodaszerét - vigyorgott Nicolas. - A királynak
aligha jutna eszébe unalmas nevelőnők után futkosni, míg az
árnyékszéken gubbaszt.
Louise nevettében hangosan beleprüszkölt a poharába, mire
Jeanne de Morainville már nem tudta tovább türtőztetni magát.
- Na de Nicolas! Mégiscsak étkezünk, az ég szerelmére! Nem
válthatnánk témát? Az ilyesmi igazán nem való fiatal lányok és
kisgyermekek fülének.
Igazából a gyerekek, Louise-t kivéve, nem sokat törődtek a
felnőttek beszélgetésével. A fiúk el voltak foglalva egymás asztal
alatti rugdosásával, Gabrielle pedig végig pironkodva a
tányérjára szegezte szemét és süketnek tettette magát. De
ezúttal sem akart senki vitát nyitni Jeanne-nal, és ejtették a
kényes témát. Egy darabig az ezüst desszertesvillák csörgésén
kívül más nem törte meg a csendet, s végül Anne-Marie újra
Catherine-hez fordult.
- Mondd csak, hogy vannak a fiaid? Jól érzik magukat a király
öccsének szolgálatában?
- O, nagyon! Olyannyira, hogy szinte hónapszám felém sem
néznek, mindenhová követik a Monsieur* -t. Bár meg kell
vallanom, néha már engem is aggaszt, hogy milyen tökéletes
Udvari piperkőcök lettek. Komolyan mondom, néha annyi
szalagot és masnit viselnek a ruhájukon, hogy nem is látszanak
ki alóla.
- Csak nem amiatt aggódsz, húgom, hogy a... kellemük
valamiféle csorbát szenved? - kérdezte óvatosan Nicolas.
- Nos, néha úgy tűnik, hogy a Monsieur iránti rajongásukban
már felvették annak egyes... meglehetősen szabados szokásait -
válaszolta a húga, de miután elkapta Louise kíváncsi és Jeanne
rosszalló pillantását, inkább megköszö- rülte a torkát, és témát
váltott.
- Khm... akárhogy is, sajnálják, hogy nem jöhettek el a mi
Louise-unk születésnapjára, de hamarosan lesz alkalmuk arra,
hogy személyesen is felköszöntsenek.
- Talán meglátogatnak minket? - kérdezte Louise.
Catherine sejtelmesen mosolygott.
- Nem egészen. Anne-Marie, Henry, azt hiszem, itt az ideje, hogy
beavassuk Louise-t a mi kis elhatározásunkba, és átadjuk neki az
ajándékunkat.
Miután Henry beleegyezőleg biccentett a fejével, Catherine
felpattant, és nagy ruhasuhogás közepette kiment az ebédlőből,
hogy egy perccel később egy hatalmas dobozzal térjen vissza.
- Fogadd szeretettel, gyermekem! Remélem, tetszeni fog -
mondta hamiskás mosollyal, s az időközben leszedett asztalra
tette az ajándékot.
Louise izgatottan kibontotta a selyemszalagot, s a dobozból
egy gyönyörű, halványzöld selyemruha került elő, arannyal
átszőtt szalagcsokrokkal és dús csipkével díszítve. Louise
felsikkantott örömében.
- Catherine néni! De hisz ez a ruha gyönyörűséges! Igazán nem
kellett volna!
- Dehogynem, kedvesem. Édesanyáddal úgy gondoltuk, elég
nagy vagy már egy ilyen ruhához. Ezek a színek biztosan csodásán
állnak majd neked. Úgy fogsz festeni benne az Udvarban, akár egy
született hercegkisasszony.
- Hogy én? Az Udvarban? - Louise szeme elkerekedett a
meglepetéstől.
- Úgy találtuk - vette át a szót Henry -, ideje, hogy egy kicsit
jobban megismerd a világot, és hogy bevezessünk téged a
társaságba. A nagynénéd volt olyan kedves, és magára vállalta
ezt a feladatot. Idén ősztől ő és Bréviaires gróf vendégül látnak
párizsi kastélyukban a társasági szezon idejére. Persze
édesanyád szerint ez még túl korai - mosolygott Henry Anne-
Marie-ra, aki közben a lánya mellé lépett, és megfogta a kezét.
- Persze, hisz olyan fiatal még! És úgy félek kiengedni a családi
fészekből.
- Ne aggódj, húgom, vigyázni fogok rá, mintha a saját lányom
volna - igyekezett megnyugtatni Catherine a sógornőjét.
- Tudom, Catherine, hogy bízhatok benned, de Louise olyan
tapasztalatlan, és néha olyan szeles tud lenni!
- Megígérem, mama, hogy okos és megfontolt leszek! -
fogadkozott Louise. - Mindig elszámolok tízig, mielőtt mondok
vagy teszek valamit, ahogy egyszer tanácsoltad!
Anne-Marie nevetve elengedte a lánya kezét.
- Azt azért nem kell! Még a végén azt hiszik, valami baj van a
fejeddel. Csak ne tégy vagy mondj semmi súlyos dolgot
meggondolatlanul, rendben van?
Egy órával később Suzonnak, aki Louise-nak segédkezett a
lefekvésnél, be nem állt a szája, amíg úrnője selymes haját
fésülte egy hajkefével.
- Jaj, Louise kisasszony, olyan izgatott vagyok, hogy Párizsba
megyünk! Gondolja, hogy nagyon más lesz ott? Hol fogunk lakni?
- A nagynénémék palotájában. A Saint-Paul utcában van, azt
hiszem... De az biztos, hogy a Marais negyedben, közel a Louvre-
hoz. Állítólag az Párizs legelőkelőbb és legizgalmasabb kerülete.
Ott tartja madmoiselle de Scudéry is az irodalmi szalonjait.
Remélem, a nénikém neki is bemutat!
- Ha megfordulnak arra előkelő fiatalemberek, akkor
bizonyosan.
- Hogy érted ezt?
- Hát, hogy érteném, madmoiselle? Természetesen mi másért
vinnék a fővárosba, mint azért, hogy férjhez adják?
Louise felnevetett.
- Nem hiszem, hogy a mama és a papa támogatná ezt az ötletet.
Sőt, talán szívrohamot is kapnának, ha meghallanák, miket
beszélsz. Szerintem csak arról van szó, amit a papa is mondott:
ideje, hogy megismerjem a világot Lavardin falain kívül is. Bár,
bevallom, tartok tőle egy kicsit.
- Ugyan miért?
- Ott a férfiak és a nők is mind nagyon mások. Kifinomultak és
műveltek...
- Ahogyan a kisasszony is az!
- Akárhogy is, Suzon - mondta Louise megfogva a szobalány
kezét -, boldog vagyok, hogy te is ott leszel velem!
- Nem hagyom el a kisasszonyt, bárhová menjen is!
Louise elmondta az esti imáját, Suzon pedig behúzta ágyán a
függönyöket, elfújta a gyertyát, és magára hagyta úrnőjét az
éjszaka csendjében. Louise mosolyogva burkolózott be a meleg
takaróba, fejében a kellemes este emlékeivel és a tizenhét
évesek azon boldogító érzésével, hogy előtte áll még az élet
minden kalandja.
Másnap búcsút vettek Catherine-től. Nicolas még Lavardin-ben
maradt, hogy segítsen öccsének tisztázni az itató ügyét a helyi
jegyzőnél. Csakhogy a hivatalban tett látogatás nem okozott
maradéktalan örömöt Henrynak.
- Mire jutottatok, kedvesem? Csak nem rossz hír? - kérdezte
Anne-Marie férje gondterhelt arcát látva, mikor hazatértek.
- Nem, az itató ügye rendben lesz. Igaza volt az apádnak. A tó
északi fele a mi birtokunkkal határos, Sauvage nem vághat el tőle.
- De ha az itató ügye rendeződött, miért vagy ilyen feldúlt?
- Azt kérdezd inkább a bátyámtól! - mondta sötéten Henry.
Anne-Marie Nicolas-ra nézett, aki Henryval ellentétben
maradéktalanul elégedettnek tűnt.
- Nem értem, miért vagy rám ilyen dühös, öcsém! Azt hiszem,
éppen ideje volt, hogy visszavágj annak az Arnaud de Sauvage-
nak! Azért kekeckedik olyan régóta, mert azt hiszi, veled bármit
meg lehet tenni. Most legalább ő is láthatja, hogy nem akárkivel
áll szemben!
Felesége kérdő tekintetét látva Henry visszavette a szót:
- Az én drágalátos fivérem úgy látta jónak, ha a mi vérmes
szomszédunkat még jobban ellenünk hangolja azzal, hogy
feljelenti őt.
- Feljelenti? - értetlenkedett Anne-Marie. - De hát miért, mit
tett?
- Hogy mit? - kérdezte Nicolas nagy hangon. - Hát azt, hogy nem
fizet adót, kedvesem, holott nem is valódi nemesember! Ha jól
tudom, a nagyapja még valami mészégető volt. A miniszterünk,
Colbert pedig megelégelte, hogy ezrek húzzák ki magukat az
adófizetés kötelezettsége alól, s most ellenőrzéseket végez
szerte az országban. A bejelentéseket soron kívül is kivizsgálják.
- És ha ez bebizonyosodik, mi lesz Sauvage-zsal? - kérdezte
elhűlve Anne-Marie.
- Ha egy nemes nem tudja legalább száz évre visszamenőleg
igazolni az ugyancsak nemes felmenőit, akkor nyilvános
megszégyenítésben részesítik, és tetemes bírság fizetésére
kötelezik.
- Uram, irgalmazz! - suttogta Anne-Marie. - Elképzelni sem
merem, hogy fel fog dühödni az az ember, ha ezt megtudja! Még
a végén idejön, és ránk gyújtja a házat!
- Lárifári! - vont vállat Nicolas. - Ez asszonyi beszéd! Éppen
ideje volt visszavágni neki, öcsém.
- Csakhogy te nem ismered úgy ezt az embert, mint mi, bátyám.
Attól félek, ezzel igencsak elvetetted a sulykot.
De Nicolas képtelen volt megérteni öccse aggodalmát. Egyre
csak a szemét forgatta: hogy lehet, hogy valakibe ennyire ne
szorult volna egy csepp kurázsi sem?
* Molière Kényeskedők című színdarabja után a 17. századi Franciaország politika,
művészetek és tudomány iránt érdeklődő nemesasszonyait nevezték így.
100 összeszokott párossá váltak az évek alatt. Louise biztos kézzel tartotta Arion
gyeplőjét, mikor délelőttönként belovagolták a birtokot. S szó mi szó, ilyenkor bizony
gyakran áttévedtek Arnaud de Sauvage erdeibe is, ami a lányban rendre lelkiismeret-
furdalást okozott.
**Jean-Baptiste Colbert (1619-1683) francia államférfi, gazdaságpolitikus. 1661-től
1683-ig pénzügyminiszter. Gazdaságfejlesztési programja (a merkantilizmus) révén
Franciaország Európa vezető hatalma lett.
***A Monsieur (szó szerint „úr”) önmagában, nagybetűvel használva a mindenkori
francia király legidősebb öccsének hivatalos elnevezése az ancien régime idején. Ugyanígy
a király legidősebb öccsének, azaz a Monsieur-nek a feleségét Madame-nak (hölgy)
nevezték.
V. FEJEZET
A nagymosás
Mise éjfélkor
A kalitka
* A XVII. század második felében divatos frizura, mely az arcot keretező göndör fürtökből
és tarkó tájékon összefogott kontyból állt. Ezt a hajviseletet madame de Montespan tette
népszerűvé.
VIII. FEJEZET
A vadászat
Hölgyek ha összegyűlnek...
Az Udvar hölgyei
A bál
Új remények
A Treff Dáma
Folytatása következik
A történethez
kapcsolódó képek
Budai Lotti új történelmi sorozata öt érzéken és öt mesterségen