Heltai Jenő

Hoffmanné meséi
és más elbeszélések

UNIKORNIS KIADÓ
BUDAPEST
A MAGYAR PRÓZA KLASSZIKUSAI

A sorozatot szerkeszti
KERÉNYI FERENC

54.
KÖTET

HELTAI JENŐ

Hoffmanné meséi
és más elbeszélések

Szöveget gondozta és az utószót írta

HEGYI KATALIN
Tartalom
HOFFMANNÉ MESÉI ..................................................................................................5
ELBESZÉLÉSEK ........................................................................................................92
A Róza ....................................................................................................................92
A Prérik Gyöngye ...................................................................................................97
Nick, az uzsorás ....................................................................................................101
Egy férj története ...................................................................................................104
Egy fiatalember szakítási naplójából ....................................................................108
A lovagias ember ..................................................................................................116
A nagy nő ..............................................................................................................121
A tűzbogár .............................................................................................................125
Scherzo ..................................................................................................................131
Az ördög Budapesten ............................................................................................135
Berlitz-School .......................................................................................................140
A prágai gyáros .....................................................................................................145
A hóember .............................................................................................................150
A kis angol a mellényzsebben ...............................................................................155
A térkép .................................................................................................................158
Megoldás ...............................................................................................................161
Az aranykő ............................................................................................................166
A Tündérlaki lányok .............................................................................................171
Okos Terka ............................................................................................................175
A halál kutyája ......................................................................................................179
A gazdag költő meg a szegény költő .....................................................................182
A tizenhármas .......................................................................................................192
Az álmok hercegnője.............................................................................................196
A vörös pillangó ....................................................................................................202
Salome...................................................................................................................207
A komitácsi ...........................................................................................................212
Teofrasztusz mester könyvtára ..............................................................................216
A gróf ....................................................................................................................221
 Szerződtetés ..........................................................................................................225
A Halál és az orvos ...............................................................................................232
Bórax .....................................................................................................................238
Egy regény története .............................................................................................243
Karácsonyeste .......................................................................................................248
A sütővas ...............................................................................................................254
Rabok sétája ..........................................................................................................258
A Winifred-testvérek .............................................................................................263
Utolsó mese ...........................................................................................................266
Valamikor szerettél ...............................................................................................270
Kalocsai.................................................................................................................274
Angyal ...................................................................................................................279
Társasjáték ............................................................................................................288
Abu Majub bolhája................................................................................................291
A tányértörő ..........................................................................................................298
Szmoking és cimbalom .........................................................................................300
Majdnem regény ...................................................................................................302
Nagyapó ................................................................................................................312
A gázbomba regénye .............................................................................................318
A hölgy, aki imádja a verseket ..............................................................................322
Regény, dráma, film stb. .......................................................................................325
Utószó ................................................................................................. 331
 HOFFMANNÉ MESÉI

1.
A márki és a hercegnő

1894. május 7-én egy igen kitűnően öltözött fiatalember állt a

Kerepesi úton a Szikszay előtt, és három másodperc alatt ötször intézte
magához ezt a fölöttébb egyszerű kérdést:
- Hol fogok ma ebédelni?
A barátságos olvasó súlyosan téved, ha azt hiszi, hogy a kitűnően
öltözött fiatalembert 1894. május 7-én tíz különböző, előkelő család
hívta meg ebédre, és hogy ő a Szikszay1 előtt állván, nem tudott a tíz
között választani. Nem, őt aznap senki sem hívta meg ebédre, neki aznap
egy krajcárja sem volt, és ő a második bekezdésben említett kérdést,
mindezeknek a szomorú tényeknek a tudatában, a felelet minden
reménye nélkül ismételgette magában.
Ha üzletszerűleg foglalkozott volna a filozofálással, bizonyára nem
mulasztotta volna el ezt a kedvező alkalmat, hogy huzamosabb ideig
elmélkedjék a lélek erősségén és a test gyöngeségén. Fájdalom, ő nem
volt filozófus, ennélfogva minden gondolata és kívánsága ebben a
felkiáltásban összpontosult:
- Ebédelni akarok!
Mindez addig tartott, míg a Kossuth Lajos utca felől egy elegáns
megjelenésű, karcsú, fiatal, szőke hölgy nem kanyarodott be a Kerepesi
útra. A kitűnően öltözött fiatalember néhány másodpercig fürkészve
nézett végig a bájos jelenségen, azután gyors elhatározással és sebes
lépésekkel csatlakozott hozzája. Udvariasan megemelte a kalapját, és
olyan hangon, amely a lehető legmagasabb fokú kíváncsiságot árulta el,
azt kérdezte a fiatal hölgytől:
- Nem mondaná meg, kedves kisasszony, hol fogok én ma ebédelni?
A fiatal hölgy leplezetlen csodálkozással bámult a kitűnően öltözött
1
Szikszay Ferenc vendéglője a Nemzeti Színház bérházában volt, a Múzeum krt. és
Rákóczi út (a régi Kerepesi út) sarkán.
fiatalemberre. Azután durcásan vállat vont, és nem éppen nagyon
barátságosan azt felelte vissza:
- Mi közöm hozzá?
- Nagyon sok - mondta a kitűnően öltözött fiatalember szeretetremél-
tó nyugalommal. - Ha csak egy körömfeketényi szív dobog a nagysád
fűzője alatt, akkor nem nézheti nyugodtan végig, hogyan hal éhen egy
különben kitűnően öltözött fiatalember, aki tanárainak a megbízható
állítása szerint, már a gimnáziumban igen szép reményekre jogosított. És
nagysádat teszem felelőssé az utókor előtt, ha könyörtelensége
következtében elpusztulok.
A barátságos olvasó bizonyára nem tartja túlzásnak, ha azt állítom,
hogy a fiatal hölgy csodálkozása mindjobban növekedett.
Csodálkozásába némi ijedtség is vegyült, és titokban az kérdezte
magától, hogy ez az igen kitűnően öltözött fiatalember nem szenved-e
pillanatnyi elmezavarban? Éppen ezért megállt, és szigorú hangon így
szólt:
- Uram, megtiltom önnek, hogy kövessen! Én önt nem ismerem. Ki
ön, és mit akar?
A kitűnően öltözött fiatalember kifogástalan eleganciával leemelte
kalapját, és egyszerűen így szólt:
- Puybroche márki vagyok, és ebédelni akarok.
- És miért mondja ezt éppen nekem?
- Ön olyan jónak, olyan irgalmas szívűnek látszik. Kisasszony, önnek
bizonyára van mit ebédelnie. Fogadja el az én indítványomat, és ossza
meg velem az ebédjét!
A fiatal hölgy hangosan fölkacagott, amire az igen kitűnően öltözött
fiatalember is nevetni kezdett.
- Látja - mondotta még mindig nevetve -, én francia száműzött
vagyok. Gyakran igen kitűnő anyagi viszonyok között élek, de néha
nincs egy krajcárom sem. Mint például a jelen esetben. Ebédelni pedig
csak kell valahol, ugye? És én áldom az istent azért a kitűnő ötletemért,
hogy éppen nagysádat szólítottam meg ezért a nagyobb fokú
könyöradományért, és végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy
mai ebédemet ilyen kedves és szeretetreméltó társaságban fogom
elkölteni.
- De hiszen még nem hívtam meg magát.
 - Az mindegy. Mire a Rókus-kórházhoz érünk, meg fog hívni. Kedves
szüleinek majd azt mondjuk, hogy haldokolva feküdtem egy kapu
aljában, és nagysád nélkül most már el is temettek volna.
- Nincsenek szüleim - mondotta a fiatal hölgy.
- Hát rokonainak vagy ismerőseinek, akiknél éppen lakik.
- Egyedül lakom.
- Egyedül lakik? És nagysád még habozik?
- Éppen ezért. Mit fognak mondani a szomszédok, ha egy fiatalember
társaságában jövök haza?
A kitűnően öltözött fiatalember hirtelen elkomolyodott, és
ünnepélyes arcot öltött. Majd megigazította a nyakkendőjét, tágított egy
keveset a gallérján, és így szólt:
- Hallgasson meg, kisasszony! Ezennel van szerencsém az ön kezét
megkérni. Mondja, akar a feleségem lenni?
A fiatal hölgy ismét elnevette magát:
- No hallja, maga ugyancsak furcsa egy ember. Hiszen azt sem tudja
még, hogy ki vagyok?
- Nem is akarom tudni. Ön fiatal, szép és jószívű, ez elég nekem. Még
egyszer kérdem, akar a feleségem lenni?
- Nem.
- Jó, hát legalább engedje meg, hogy eljegyezzem önt magamnak. Ez
elvégre egyikünket sem kötelez semmire, mert még mindig
visszaléphetünk. De ha a szomszédok kíváncsiak reám, megmondhatja
nekik, hogy ez az úr a vőlegényem, Puybroche márki nevezetű francia
száműzött, akinek Kelet-Indiában mesés birtokai vannak. Így azután mi
akadálya sincs annak, hogy ma együtt ebédeljünk.
A fiatal hölgy végignézett a márkin, aki előkelő modorával
határozottan imponált az embernek, és jókedvűen azt mondta:
- Jó, ebédeljünk együtt, de előre figyelmeztetem, hogy én magam
főzök, mégpedig elég szerényen. Valami pazar lakomát tehát ne várjon.
Különben én is száműzött vagyok, orosz száműzött. Képzelje el, hogy
egy Gubovszky hercegnőt nihilista üzelmekkel gyanúsítottak...
- Ki az a Gubovszky hercegnő? — kérdezte a márki ártatlanul.
 - Én - mondta a fiatal hölgy leplezetlen büszkeséggel. - Nem hallotta a
Gubovszkyak hírét? Közvetlen rokonságban vannak a Romanzoffokkal
és naponkint öttől hatig megtalálhatók a gothai almanach1 454. lapján.
- Az én családomnak is vannak ilyen hivatalos órái. A Puybroche-ok
a keresztes háborúk legnépszerűbb alakjai közé tartoztak, és Duvalnál
egy különös alakú filé2 az ő nevüket viseli.
Ezenközben megálltak a Napsugár utcában egy háromemeletes ház
előtt.
- Lift? - kérdezte a márki gyanakodva.
- Nem lift - mondta a hercegnő derült mosollyal.
- Szívből örülök neki. Ki nem állhatom azokat a házakat, amelyekben
lift van alkalmazva.
- Ön nem lakik liftes házban? - kérdezte a hercegnő, mialatt a lépcsőn
fölfelé haladtak.
- Nem, kérem, én a kültelkeken lakom. Illetve lakunk, mert egy
kedves jó barátommal közös háztartásban élek. Ennek a barátomnak a
neve Stopp Jeremiás Hugó, ifjú korában ő szervezte a nicaraguai
fölkelést, és most vezérőrnagyi ranggal vonult vissza a katonai pályáról.
Itt kénytelen tartózkodni Budapesten, mert óriási pört folytat a
nicaraguai állampénztárral, amely visszatartotta az ő kétmillió
fontsterlingnyi nyugdíjilletményeit. Ennek a pörnek az elbírálására pedig
valami különös véletlennek a következtében a budapesti VI. kerületi
járásbíróság illetékes.
A hercegnő megállt a harmadik emeleten a 42. számú ajtó előtt.
- Itt lakom - szólt mosolyogva. - Lakásom ugyan nem valami fényes,
de ez nem is lehet másként, hiszen bútoraimat a szevasztopoli helytartó
elkobozta. Még csak arra kérem, hogy szobaleányommal ne beszéljen
oroszul, mert szegény annyira ellágyul, ha szülőföldének a nyelvét
hallja, hogy semmire sem lehet használni.
- Esküszöm, hogy nem fogok vele oroszul beszélni - mondta a márki,
és két ujját az égnek emelte.

1
1764 óta Perthes, Justus gothai könyvkiadócég által folyamatosan kiadott
családtörténeti évkönyvek elnevezése, amelyek az uralkodóházak és főrangú családok
adatait ismertették.

2 Keskeny, szegélyező faberakás (francia).

 - Akkor kövessen, kedves márki.
A hercegnő egy kecses mozdulattal ki akarta nyitni az ajtót, de ez nem
sikerült.
- Mi ez? - kérdezte megdöbbenve.
- Talán lement a szobaleány valahová?
- Az meglehet. Ebben az esetben a kulcs bizonyára a házmesternél
lesz... A házmester már jött is. Átadta a hercegnőnek a kulcsot és egy
darabka cédulát, amelyről a hercegnő a következő irónnal írt sorokat
olvashatta le: „Naccsága kérem, mivel régóta adós teccik leni a
béremmel, elvitem mindent a lakásbul. Kézit csókolom Liszka. U. i. Az
ebédet megettem."
A hercegnő hangosan fölkacagott, azután a márki karjába öltötte a
karját, és vígan fölkiáltott:
- Mármost, kedves márki, vigyen el valahová ebédelni!

II.
Utazás a Hableány utcába

Amikor újra lenn voltak az utcán, a márki rövid tűnődés után így
kiáltott föl:
- Itt csak egy ember segíthet, és ez az ember Stopp Jeremiás Hugó
vezérőrnagy.
- Keressük fel - indítványozta a hercegnő.
- Fel fogjuk keresni. Fájdalom, ez nem könnyű dolog. A
vezérőrnagyot már öt napja nem láttam, és sejtelmem sincs arról, hogy
keletnek induljunk-e, vagy északnyugatnak, ha találkozni akarunk vele.
- Talán odahaza lesz?
- Ez bizonytalan. A vezérőrnagy elvből soha sincs odahaza. És
különben is, hová gondol a hercegnő? Csak nem fog két ismeretlen
fiatalembernek a lakásában megjelenni?
- Miért ne? - kérdezte a hercegnő ártatlan arccal. - Ön az imént
megkérte a kezemet, jó, az öné vagyok örökre. Társadalmi és rangbéli
különbség nincs közöttünk, jövedelmünk körülbelül egyforma, nem
látom be, miért ne mehetnék önhöz feleségül?
- Igaza van, hercegnő - mondotta a márki a lemondás hangján. - A
kíváncsi szomszédoknak azt fogom mondani, hogy ön a
menyasszonyom...
 - Messze laknak maguk?
- Nem éppen közel. De én sohasem szoktam kocsin járni. Őseim
sohasem jártak kocsin, és én híven megőrzöm a családi hagyományokat.
- Akárcsak én - mondotta a hercegnő sóhajtva.
Azután megindultak a Napsugár utcán keresztül, ki a kültelkek felé. A
hercegnő háromszor egymás után megesküdött, hogy ekkora sártengert
még Közép-Oroszország déli részében sem látott. Elöl ment, illetőleg
elöl ugrált a márki, aki a sártengerből kiálló köveken egy kőszáli zerge
biztosságával haladt keresztül. Nyomon követte a hercegnő. A márki
olykor-olykor hátranézett, és ilyenkor csöndes megelégedéssel legeltette
a szemét a hercegnő sárga félcipőin és fekete selyemharisnyákba
bújtatott gömbölyű bokáin. Oh, szép az élet, még akkor is, ha az ember
éhes.
Az utcák mind szűkebbek, a sártenger mind nagyobb, a belőle kiálló
kövek mind ritkábbak lettek. A márki egyre nagyobbakat ugrott, a
hercegnő pedig arról panaszkodott, hogy melege van.
- Bátorság, hercegnő, bátorság - mondotta a márki. - Csak még
néhány percig szíveskedjék lépteimet követni, és megérkeztünk a
Hableány utcába.
- Ah, istenem, nem tudom, hogyan jutunk onnan vissza!
- Kétféleképpen. Vagy ugyanezen az úton, vagy sehogyan.
- Ilyen kijelentés után egy római visszafordulna. Valóban áldom
végzetemet, hogy orosznak születtem.
- Hercegnő, engedje meg, hogy mihelyt partra érünk, meghajolhassak
az ön bátorsága előtt.
- Márki úr, ön nagyon udvarias ember, de túlságosan nagyokat ugrik.
Alig tudom önt követni.
- Szeretném, hercegnő, ha ön már biztonságban volna. Még csak négy
pocsolyán kell keresztülmennünk...
- Nagyon kevés házat látok erre.
- A házak nem szeretik ezt a vidéket. Igazán különös ízlés. Az őrnagy
meg én kitűnően érezzük itt magunkat, különösen amióta az őrnagy
megrajzolta az egész környéknek a katonai térképét. Azelőtt el is
tévedtünk néhányszor. Emlékszem egy súlyos éjszakára, amelyet a
sártenger közepén egy kiálló kődarabon töltöttem el. Becsületszavamra
mondom a hercegnőnek, hogy francia márki még nem állt egyhuzamban
ennyi ideig fél lábon...
 - És mivel szórakozott?
- Őseim névjegyzékét soroltam föl magamban. Reggel hét órakor
kiszabadultam, de őseim fölsorolásában csak a XVII. század közepéig
jutottam el.
Egy fölöttébb kétségbeesett ugrás után a márki és a hercegnő valami
félszigetszerű helyre jutottak, amelyet a márki némi túlzással a rendes
kerékvágásnak nevezett.
- Itthon vagyunk - mondta kisvártatva, amikor egy mellékutcába
bekanyarodtak.
Az egész utcában egyetlenegy ház volt. Csakhogy ezt a házat
deszkakerítés vette körül, maga a ház pedig hátat fordított az utcának. A
homlokzata egy másik utcára nyílt. Ezt a márki úgy magyarázta, hogy a
főváros fejlődésének természetszerű következményeképpen 30 000 év
múlva ez a ház lesz a főváros gócpontja.
A márki kinyitotta a kerítés ajtaját, és a hercegnőt a következő
udvarias szavak kíséretében bocsátotta előre:
- Hercegnő, a jelen pillanattól kezdve ön itt itthon van, vagy
rövidebben ön itt honn van.
- Már sok francia márkihoz volt szerencsém - mondta a hercegnő
elbájoló mosollyal -, de ilyen előzékeny és udvarias gentlemanhez még
soha.
Azután lebocsátotta a fátylát, és a márki oldalán megindult a ház felé.
Megkerülték az udvart, így értek a ház kapujához. Nagy, kétemeletes,
sárga ház volt ez, a kapuban egy barátságtalan, öreg asszonyság ült,
hosszú virzsínia-szivarral a szájában.
- Ez Hoffmanné, a házmesterném - mondta a márki a hercegnőnek,
miközben a keskeny csigalépcsőn fölfelé haladtak. - Igen érdekes
asszony, és az én számításom szerint legalábbis kétszáz esztendősnek
kell lennie. Mint markotányosnő vett részt a Waterlooi ütközetben, és
dédapám, Puybroche Arisztidesz, lovassági tábornok, az ő karjaiban
lehelte ki a lelkét.
A márki egy könnyet morzsolt szét szemében.
- De hát miért szivarozik ez az asszonyság? - kérdezte a hercegnő.
A Waterlooi ütközet1 után Hoffmanné balettmesterné volt a párizsi
nagyoperában, ahol tudvalevőleg tilos a dohányzás. De hát ön is tudja,

1 A Waterlooi csata 1815. jún. 18-án volt.

hercegnő, hogy a nőknek nem lehet semmit sem megtiltani. Hoffmannét
a tilalom annyira izgatta, hogy szenvedélyes dohányos lett belőle. Ma
egész Budapesten nincs pipagyűjtemény, amely az övével
vetekedhetnék...
- Különös!
- Ilyenek az asszonyok.
Ezenközben feljutottak a második emeletre. A márki megállt a 18.
számú ajtó előtt, és háromszor egymásután elénekelte Rigolettóból ezt a
két sort:

Az asszony ingatag,
Álnok és csalfa lény.

- Miért énekel ön? - kérdezte a hercegnő csodálkozva.

- Ez titkos jeladás. Annyit jelent, hogy jó barát közeledik, ennélfogva
az ajtó bátran kinyitható...
Az ajtó csakugyan kinyílt, és mögötte egy fölöttébb különös alak
mutatkozott. A különös alakon narancssárga kabát és lila színű pantalló
volt, ennek a színvegyüléknek a hatását a különös alak lángvörös haja és
hófehér szakálla csak emelte.
- Hercegnő - mondta a márki ünnepélyesen -, engedje meg, hogy
leghívebb barátomat, Stopp Jeremiás Hugó, nyugalmazott vezérőrnagyot
bemutassam önnek...
Stopp Jeremiás Hugó mélyen meghajolt a hercegnő előtt, aki nagyon
kecses mozdulattal nyújtotta feléje a kezét.
- Valóban nagy hálával tartozom a márkinak - mondotta az őrnagy -,
hogy engem ebben a kedves meglepetésben részesített. Rögtön
átöltözöm, mert nemde ugyebár együtt fogunk ebédelni?
- Mindenesetre - szólt a hercegnő.
- Csak az a kérdés, hogy hol? - tette hozzá a márki. - Van itthon
ebédünk?
- Az éppen nincs. Idehaza csak két üveg pezsgő van, meg egy
császárzsemlye. A múlt hétről maradt...
- Mindegy. Menjünk be a szobába, és kutassuk ki a fiókokat, hátha
találunk valamit!...
 A márki még be sem fejezhette indítványát, amikor az őrnagy egy
bengáli tigris gyorsaságával odaugrott a szobaajtó elé, és két karját
kitárva, drámai hanglejtéssel így kiáltott föl:
- Csak holttestemen keresztül juthattok be a szobába!
A márki meglepetve hátrák:
- Mi bajod?
- Ne kérdezd! Oh, hercegnő, ne értsen félre! Vérzik a szívem, hogy az
előszobában kell önt fogadnom, és nem nyithatom meg termeinket
önnek. De odabenn olyan rendetlenség van, hogy halálra kellene
magamat szégyellnem, ha a hercegnő meglátná...
- Ugyan - mondta a hercegnő jókedvűen -, láttam én már nagyobb ren-
detlenséget is.
- Nem, hercegnő, az lehetetlen. Esdve kérem, ne kívánkozzék
termeimbe. A márki gyanakodva nézett végig az őrnagyon.
- Stopp Jeremiás Hugó - szólt azután zord hangon -, te valami rossz fát
tettél a tűzre, te valamit rejtegetsz. Beszélj, mi történt?
- Jefferson tábornok1 szakállára esküszöm, hogy semmi. Csak ne
kívánkozzatok be a szobába, mert ott rémes dolgokat fogtok látni.
A márki türelmetlenül lökte félre az őrnagyot az ajtóból, és megfogta
a kilincset. Az őrnagy leült a földre, és dühösen simogatta a szakállát.
- Lépjen be, hercegnő - mondta a márki előzékenyen, miközben az
ajtót kinyitotta.
A hercegnő kissé félénken nézett be a szobába, azután fölsikoltott és
ijedten csapta be az ajtót.
- Egy ló... - mondta remegve.
- Egy ló? - csodálkozott a márki.
- Egy ló! - hagyta helyben az őrnagy.
A márki kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. A szoba teljesen
üres volt, csak az ablakhoz volt egy ló odakötve.
- Hol vannak a bútorok? - kérdezte a márki megrémülve.
- Elvitték őket - mondta búsan az őrnagy, aki még mindig a földön ült.
- Elvitték? Kik?
- A hivatalos közegek.
- És hogykerült ide ez a ló?
1
Jefferson, Thomas (1743-1826): amerikai államférfi és filozófus. Az amerikai
függetlenségi háború idején (1775—1783) ő szövegezte a Függetlenségi Nyilatkozatot
 - Ez itt lakik.
- Micsoda?
- Itt lakik, ha mondom. Mi már nem lakunk itt. A lakást kiadták.
- Kiadták? Kinek?
- Ennek a lónak. Mindjárt itt lesznek a kőművesek, akik a lakást
átalakítják istállóvá.
- Megőrültél?
- Nem. A háziúr őrült meg. Éppen most magyarázta meg nekem, hogy
az istálló minden modern házban a második emeleten van. Ezért hozatta
ide föl a lovát.
A hercegnő halálos rémülettel nézett a márkira, majd az őrnagyra,
majd a lóra. De mielőtt elájulhatott volna, a márki jelentőségteljesen
intett az őrnagynak, amire mind a ketten ájulva zuhantak a padlóra.
A hercegnő egyedül maradt a lóval.

III.
Hoffmanné első meséje

Hoffmanné ezalatt végére jutott a virzsíniának, és a változatosság

okáért hátraszólt az udvarba:
- Annuci, hozza ki a pipámat!
Annuci, egy tizennyolc-tizenkilenc esztendős, kék szemű, barna
leány, csakhamar megjelent a kapuban. Kezében öblös tajtékpipát és
igen szépen hímzett dohányzacskót tartott.
Hoffmanné nagy szakértelemmel megtömte a pipát, míg Annuci
odatelepedett egy alacsony zsámolyra az öreg asszonyság mellé.
- Ah, istenem - sóhajtott Hoffmanné, miközben rágyújtott a pipára -,
addig szeretnék csak élni, amíg ezt a pipát barnára kiszívom.
- Igaz, hogy Hoffmann néni már kétszáz esztendős? - kérdezte Annuci
kíváncsian.
- Én már csak azt tudom, Annuci, hogy nagyon öreg vagyok. De az
ember sohasem élhet eleget. Maga, Annuci, ezt még nem tudja, a maga
korában én is azt hittem, hogy örökké fogok élni.
- Nekünk most van egy balettmesternénk, az éppen olyan öreg, mint
Hoffmann néni, de nem pipázik.
 - Azt nagyon rosszul teszi - csóválta a fejét Hoffmanné. - Az én
véleményem szerint minden balettmesternének pipáznia kellene.
- De hát miért? - csodálkozott Annuci.
- Sokféle okból. A dohányzás már magában is a legnagyobb élvezet a
világon. Látja, Annuci, amikor egy ilyen magamformájú vénasszony
belenéz ezekbe a kék karikákba, akkor olyan furcsa dolgok jutnak az
eszébe. Fiatalság, szerelem, vidám vacsorák, az ember mindent
viszontlát a dohányfüstben. És én áldom magamban a véletlent, amely
engem a dohányzásra rákényszerített.
- Hát Hoffmann néni nem mindig pipázott?
- Nem, Annuci. Amikor olyan fiatal voltam, mint maga, akkor jobban
szerettem csókolózni. Mert ez sem utolsó dolog ám. Tudja, bölcsen
rendezte be az isten, hogy minden kornak megadja a maga nagy
keserűségei mellett a maga apró gyönyörűségeit...
- Hát miért kezdett Hoffmann néni pipázni?
Hoffmanné kiverte a pipáját, elgondolkozott, azután így szólt:
- Ez igen különös egy történet. De elmondom magának, Annuci,
hiszen maga is a balettben van, és talán hasznát veheti valamikor...
Annuci közelebb húzta a zsámolyát, Hoffmanné pedig újra megtömte
a pipáját. Azután beszélni kezdett, közben-közben nagyokat szippantva a
pipából.
- Annuci, hallott maga valamit miss Crickről? Ő volt a világ
leghíresebb táncosnője, aki mellett Pepita, Elssler Fanny1 meg a többiek
csak szerény kis fabábuk. Soha ilyen táncosnőt nem láttam. Szép volt,
karcsú volt, magas volt, formás volt, egyszóval gyönyörű volt. No, és a
lába... hát arról jobb nem is beszélni, az valóságos legenda. Ahol
megjelent, a férfiak tömegesen megőrültek, ahol táncolt, ott a betegek
meggyógyultak, az egészséges emberek pedig elpusztultak. És hogyan
táncolt! A legnehezebb pas-kat2, a legvakmerőbb piruetteket3 olyan
szédületes könnyűséggel vágta ki, hogy a publikum valósággal elájult a
csodálkozástól. Teli volt bájossággal, művészettel, poézissel,
1
Elssler Fanny (1810-1884): híres osztrák balerina.
2
Tánclépés, lépés (francia).
3
Táncfigura: lábujjhegyen történő megpördülés, ill. gyors forgás (francia).
mindenképpen csodálatos egy teremtés volt. No, hát ennek a miss
Cricknek voltam én az öltöztetőnője, és beutaztam vele egész Európát,
egész Amerikát és egész Magyarországot.
Persze, hogy miss Cricknek annyi volt az udvarlója, mint más
közönséges embernek a gondja. Mindennap egy csomó virág, egy csomó
ékszer. Átlag minden harmadik napon kifogták a kocsijából a lovakat.
Amerre járt, az emberek megálltak az utcán. Az újságokban mindennap
hasábos cikkek jelentek meg róla, a Times 2400, a Figaro 7056
vezércikkben foglalkozott vele. Az arcképe ott volt minden kirakatban,
Ohióban a felbőszült néptömeg meglincselte a The Illustrated Ohio News
szerkesztőjét, mert habozott miss Cricknek az arcképét kiadni. Miss
Cricket pedig mindez a dicsőség nem kábította el, egyszerű, szerény és
kedves maradt, az elhasznált toalettjeit4 és a megunt udvarlóit a színházi
szezon végén lelkiismeretesen kiosztotta szegényebb sorsú pályatársnői
között úgy, hogy ezek valóságos rajongással beszéltek az áldott szívű
miss Crick jótékonyságáról.
Mindezeken kívül még fokozta a miss Crick dicsőségét az a
körülmény, hogy egyszerűen megközelíthetetlen volt. Udvarlói közül
egyetlenegy sem dicsekedhetett azzal, hogy a kis ujjának a hegyét
megcsókolta, ami tudvalevőleg a magasabb fokú bizalmasságnak az első
jele. Miss Crick szívesen látott mindenkit, szellemesen csevegett
mindenkivel, ha valaki virágot küldött neki, azt föltűzte, ha valaki
gyémánt fülbevalóval lepte meg, azt a fülébe akasztotta, és ha valaki azt
mondta: igyunk pezsgőt, sohasem felelte rá: köszönöm, nem vagyok
szomjas. Ideálja volt a színésznőnek, és ideálja volt egyszersmind a
közép-európai művelt lakosság túlnyomó részének. Vegyen róla példát,
Annuci, ha boldogulni akar.
Hoffmanné néhány másodpercnyi szünetet tartott, és ezalatt tisztára a
pipázásnak szentelte magát. Annuci odasimult az öreg asszonyság ölébe,
és ragyogó szemmel, égő arccal figyelt rá.
-Hát egyszer itt Budapesten vendégszerepeltünk miss Crickkel, az
akkori német színházban, az Erzsébet téren. Sohasem fogom ezt a
vendégszereplést elfelejteni, mert akkor kezdtem pipázni.
Élt itt akkoriban egy dúsgazdag szerb disznókereskedő, Braminovics
nevű, aki a fejébe vette, hogy ő miss Cricket meghódítja. Minden este ott
4
Divatos női ruha, estélyi ruha (francia).
volt a színházban, minden este óriási bukétákat küldött nekünk,
meghívott minket vacsorára, kivitt minket a telepére, és a szemünk
láttára fürdette meg a két leghatalmasabb hízóját francia pezsgőben.
Mindez igen csinos és mulatságos volt, de miss Crickre annyit sem
hatott, mint a légyzümmögés. Miss Crick minden ajándékot elfogadott,
és minden ajánlatot elutasított. A disznókereskedő szerelmes is volt,
bosszankodott is, nem is volt valami túlságosan előkelő gondolkozású
ember, egyszerre csak azt kezdte hirdetni a városban, hogy miss Crick a
szeretője.
A városban beszélni kezdtek róla. Hitték is, nem is. Kérdezték
Braminovicsot, ő diszkréten mosolygott, ami ilyen körülmények között
fölér egy kéthasábos laptudósítással. Csak mi nem tudtunk a dologról
semmit.
Braminovics az ő rendes asztaltársaságában ez idő óta rettenetes
tekintélynek örvendett. Mindenki irigykedve hallgatta, valahányszor
ilyen kijelentésekkel állt elő:
- Tudjátok, van valami a csókjában, valami különös...
Egyszer azonban nem állhatta meg valaki, hogy oda ne szóljon
Braminovicsnak:
- Te, Braminovics, hátha nem igaz ez a dolog?
Braminovics elvörösödött:
- Már hogyne volna igaz?
- No, mert eddig csak tőled hallottuk, mástól nem.
- Hát fogadjunk, hogy én bebizonyítom nektek.
- Ugyan hogyan?
- Tudjátok, hogy miss Crick nem szenvedheti a pipafüstöt. Elég
bizonyíték lesz az, ha három estén át az öltözőjében pipára gyújtok?
- Elég. Tartom a fogadást.
- Nem tudom, hány száz vagy ezer aranyban fogadtak, de az bizonyos,
hogy Braminovics három estén keresztül mindig pipára gyújtott az
öltözőben. Miss Crick, aki amerikai lány létére sok furcsa dolgot látott
már, ezen sem ütközött meg. De bezzeg megütköztem én, amikor
véletlenül eltoltam az öltöző ajtaja elől a spanyolfalat, és ott három
idegent láttam, rejtélyes suttogásba elmerülve. Csak ennyit hallottam:
- Pipára gyújtott... tehát mégis igaz.
Hirtelen világosság támadt az agyamban. Ez a Braminovics a pipával
valami gazságot követett el, hogy mit, azt még nem tudtam. De sejtettem,
hogy a pipafüst, az valami jeladásféle lesz. No hát, ha csak jeladás kell,
majd adok én nektek jeladást! Kirohantam a színpadra, a legelső
dekoratőrtől elkértem a pipáját, rágyújtottam, és vidáman pöfékelve
haladtam vissza az öltöző felé. Nem mondhatom, hogy ebben a
pillanatban a dohányzást valami nagy élvezetnek találtam, de hősiesen
leküzdöttem a bennem keletkezett kellemetlen érzést, és olyan rettenetes
füstfelhőket eregettem a zsinórpadlás felé, hogy a direktor ki akart dobni.
A három idegen csodálkozva nézett végig rajtam.
- Az asszonyság pipázik? - kérdezte az egyik.
- Hiszen tetszik látni!
- Gyakran pipázik? - kérdezte a másik.
- Mindig.
- Az öltözőben is? - kérdezte a harmadik.
- Ott legkivált.
A három idegen összenézett.
- Hát nem Braminovics úr pipázott odabent?
- Braminovics úr? Már hogy gondolhatnak ilyent? Úrnőm csak nekem
engedi meg, hogy az öltözőjében pipázzam.
Ezzel kecsesen meghajoltam az idegenek előtt, és bementem a miss
Crick öltözőjébe. Braminovics majdnem elájult, amikor engem az égő
pipával meglátott, miss Crick pedig ugyancsak csodálkozva nézett rám.
De én nem szóltam egy szót sem, csak füstöltem tovább, közben-közben
ki-kinéztem, a három idegen még mindig ott állt. Braminovics végre
nagyon kényelmetlenül kezdte magát érezni, fogta tehát a kalapját, és
ajánlotta magát. Én nem szóltam miss Cricknek semmit, de másnap az
egész história, minden előzményeivel és következményeivel együtt
megjelent az Ofner Allgemeine Zeitungban.
Braminovicson egész Pest mulatott, ő maga annyira a szívére vette a
dolgot, hogy rövid idő múlva májbeteg lett és meghalt. A koporsójára mi
is tettünk koszorút, ő viszont a pipagyűjteményét nekem hagyományozta
örökségképpen. Azóta pipázom, és mondhatom magának, Annuci,
sohasem bántam meg, hogy rászoktam a pipázásra. Ismétlem, az én
véleményem szerint minden balettmesternének és minden
öltöztetőnőnek pipáznia kellene. Így legalább elejét veszi annak, hogy az
úrnőjét rágalmazzák.
 Hoffmanné még valami szentenciát1 akart mondani, de ebben a
pillanatban egy tetőtől talpig feketébe öltözött úriember jelent meg a
kapuban.
- Kezeit csókolom, Figula úr - mondta udvariasan Hoffmanné, míg
Annuci hirtelen fölugrott, és elszaladt.
- Jó napot - intett a fekete úr leereszkedőleg. - Hát az Annuci miért
szaladt el?
- Kezeit csókolom, a nagyságos úr mindig megcsípi az állát, és ő
nagyon félénk kisleány.
Figula úr Don Juan-szerű mosollyal nézett Annuci után, majd ismét
Hoffmannéhoz fordult:
- A lovam?
- Fölvitték az emeletre.
- És ők?
- Ők azt hiszem, hogy odahaza vannak.
Figula úr ismét leereszkedőleg intett, azután megindult a márkiék
lakása felé.

IV.
A műkedvelő halottkém

A hercegnő éppen háromszázadszor olvasta le kabátjának a

gombjairól, hogy leugorjék-e az emeletről vagy sem, amikor valaki
belökte az előszoba ajtaját.
Nem dalolta a Rigolettót - elmélkedett a hercegnő -, tehát nem lehet jó
barát.
A lárma hallatára a márki és az őrnagy csodálatos gyorsasággal
magukhoz tértek.
- Ez ő, a háziúr - mondta az őrnagy.
A háziúr, ugyanaz a fekete úr, akit Hoffmanné Figulának nevezett,
már be is nyitott a szobába. Kezdetben nem akarta a kalapját levenni, de

1
Általános igazság, erkölcsi megállapítás (latin).
amikor a hercegnőt meglátta, barátságos mosolyt erőszakolt magára, és
kalapját forgatni kezdte a kezében.
- Engedje meg a hercegnő - mondta a márki az ő ismert
udvariasságával -, hogy szeretett háziurunkat, Figula János urat
bemutassuk önnek. Figula úr rajong a művészetért, és üres óráiban
műkedvelő.
- Színész? - kérdezte a hercegnő elragadó mosollyal.
- Nem, nem színész - vágott közbe a márki. - Figula úr műkedvelő
halottkém, ami sokkal nehezebb és sokkal előkelőbb foglalkozás.
- Valóban - mondta Figula úr most már sokkal nyájasabb modorban -,
a halottkémkedésnek igen sok szép oldala van. Éppen most dolgozom
egy munkán, amely a maga nemében, azt hiszem, korszakot fog alkotni.
- Szabad tudnunk a munka címét? - kérdezte a hercegnő lázas
érdeklődéssel.
- Oh, hogyne. Munkám kettős címe: Tölcsér, vagy hogyan lehet
valaki huszonnégy óra alatt halottkém. Alatta pedig inkább informálás
céljából ez a másik cím: A kis halottkém a mellény zsebben.
- Figula úr valóban nagy hálára kötelezne minket - szólt most az
őrnagy -, ha munkájának valamelyik érdekes fejezetét fölolvasná
nekünk. Nemde, hercegnő?
- Mindenesetre. Csodálatos, de minálunk Oroszországban a
halottkémkedés intézményét rendkívül elhanyagolják.
- Reformálni kellene - vélekedett a márki.
- Úgy van, égető reformra van szükség - fűzte tovább a szót a
hercegnő. - Én azt hiszem, hogy ha az intézménynek valamelyik alapos
ismerője memorandumot1 terjesztene föl az igen szabadelvű Miklós
cárhoz, a cár nem volna hálátlan.
Ennyi szeretetreméltó célzásnak Figula úr nem tudott ellentállni,
kivette tehát a zsebéből a Kis halottkém kéziratát, és olvasni akart.
- Márki - súgta a hercegnő -, amióta ezt az embert látom, még sokkal
éhesebb vagyok...
- Bocsánat, édes Figula úr - mondotta a márki udvariasan -, de ilyen
élvezetes olvasmányt csak nem hallgatunk állva végig?
- Hát miért nem ülünk le? - kérdezte Figula úr csodálkozva.

1
Beadvány, előterjesztés (latin).
 - Abból az egyszerű okból nem, mert valami tévedés következtében
elvitték ma reggel a bútorainkat. Mármost képzelje el zavarunkat.
Meghívtuk a hercegnőt ebédre...
- Elég! - mondta Figula úr lovagias büszkeséggel. - Hercegnő, ha nem
veti meg szerény ebédemet, méltóztassék lefáradni hozzám a földszintre.
Uraim, önök is vendégeim. Önök ugyan nem fizették meg a lakbért, de
én tudom, hogy mivel tartozom az önök előkelő származásának.
- Óh, Figula úr - szólt közbe az őrnagy -, mi is tudjuk, hogy mivel
tartozunk önnek.
- Ez most mellékes. Fődolog, hogy minél hamarabb asztalhoz üljünk.
- Engedje meg, kedves Figula úr - udvariaskodott a márki -, hogy
valami csekélységgel mi is hozzájáruljunk az ebédhez. A múltkorról
maradt itt két üveg pezsgőnk és egy császárzsemlyénk, talán
fölhasználhatnók a menü élénkítésére.
- Márki úr, ez kitűnő eszme - mondta Figula úr, miközben a két pezsgő
palackot a hóna alá csapta.
- És mi történjék ezzel a lóval? - kérdezte az őrnagy.
- A ló egyelőre itt marad. Ki nem mehet, el nem lophatja senki, majd
csak elszórakozik valahogyan.
A társaság csakhamar leérkezett a földszintre, és Hoffmanné nem
csekély megdöbbenésére bevonult a háziúr lakásába.
- No, szépen leszünk - mondta Hoffmanné.
- Hoffmanné - kiáltott ki a háziúr -, kérjük az ebédet!
A társaság elhelyezkedett az asztal körül. A márki egy szobaleány
ügyességével rakta fel a hiányzó terítéket az asztalra, és titokban hálás
pillantásokat vetett a hercegnőre, aki az asztalfőn ült, és átkozottul
kacérkodott Figula János úrral. Az őrnagy nem szólt semmit, mert ő a
kenyérszelés művészetében gyakorolta magát, és ezzel igen jól mulatott.
Csakhamar megjelent Hoffmanné a levessel. Először a hercegnőt
kínálta vele, de a hercegnő nyugodt méltósággal kivette a kezéből a tálat,
és annak a tartalmát odaöntötte a tányérjára. Figula úr szótlan
csodálkozásba mélyedt el, míg a márki és az őrnagy villogó szemeket
vetettek a hercegnőre.
Szólni azonban senki sem mert. Végre a hercegnő törte meg a csendet,
és a maga igazolásául bájos mosollyal csak ennyit mondott:
- Nagyon szeretem a levest.
 Hoffmanné másodszor is megjelent. De okulván az előbbi jelenetből,
a marhahúst ezúttal az őrnagynak kínálta először.
- Jó - mondta az őrnagy, miközben a tálat maga elé vette, és óriási
gyorsasággal tüntette el annak tartalmát.
Figula úr szédülni kezdett, a hercegnő haragosan toppantott pici
lábával, a márki pedig majd keresztülszúrta tekintetével az őrnagyot.
- Nagyon szeretem a marhahúst - magyarázta az őrnagy elégedett
mosollyal.
Hoffmanné most a pecsenyét tálalta föl. Figula úr ugyan intett neki,
hogy nála kezdje meg, de Hoffmanné tudta, mi az udvariasság, és ezúttal
a márkihoz lépett. A márki is csak annyit mondott: - jó.
De amikor véletlenül a hercegnőre nézett, hirtelen ellágyult. A
hercegnő kék szeméből annyi bánatot és lemondást olvasott ki, hogy
sóhajtva bár, de mégis megfelezte vele a pecsenyét. Az őrnagy dühöngő
arcjátékára nem reflektált.1
Ebben a pillanatban Figula úr hirtelen fölugrott.
- Bocsánat - mondta izgatottan -, rögtön visszatérek.
Ezzel kirohant. Vendégei csak utólag értesültek arról, hogy Figula úr a
konyhába sietett, hogy ott a főzeléket és a tésztát megegye.
Amikor visszatért, sokkal derültebbnek látszott. Ismét elfoglalta
helyét az asztalnál, és örömmel látta, hogy a márki időközben fölbontotta
az egyik pezsgős palackot.
- Szeretem a pezsgőt - mondta -, mert a pezsgő nemes ital. Fölfrissíti
az ember kedélyét és termékenyítőleg hat az agyára.
A hercegnő kecsesen az ajkához emelte a poharat, és a poháron
keresztül így szónokolt:
- Uraim, éltessük Figula urat, a mi vendégszerető házigazdánkat!
A márki és az őrnagy lelkesen ütötték oda poharukat a háziúréhoz, aki
a maga részéről bizonyos elérzékenyedéssel ismerte el, hogy ilyen
előkelő társaságban már régen nem ebédelt. Egyúttal bocsánatot kért az
ebéd hiányos volta miatt, de hát a készületlenség, a meglepetés, az öröm
stb., stb.
- Ha csak ez a baj - szólt a hercegnő csábos mosollyal -, ezt nagyon
könnyű helyrehozni.

1
Válaszolt (latin).
 - Mivel? - kérdezte Figula úr.
- Édes istenem, a vacsorával. Vacsorázzunk együtt.
A márki és az őrnagy zajos helyesléssel fogadták az indítványt, Figula
úr azonban elkomorodott.
- Én istenem, nagyon szívesen, de... Én ma dolgozni szerettem volna.
Nagy munkám...
- Ugyan - mondta a márki -, mesebeszéd. Föl fogja nekünk olvasni az
ön nagy munkáját, már ez maga is dolog.
- Tegye azt, kedves Figula úr - szólt a hercegnő. - Ah, milyen
élvezettel fogjuk hallgatni.
Figula úron a lelki ingadozás tünetei mutatkoztak. Majd rövid habozás
után a zsebébe nyúlt, és így szólt:
- Ám legyen! Mulassunk!
- Úgy van, mulassunk! - hangoztatták a többiek karban.
Figula úr erre kinyitotta munkájának a kéziratát, és harsány hangon
olvasni kezdte:

„Első fejezet.
A halottkémkedésről általában..."

- Éljen! - kiáltotta közbe a márki, aki időközben a második pezsgős

palackot is kinyitotta.
- Megálljunk - szólt a hercegnő. - Nem volna jobb, ha mindenekelőtt a
vacsoráról gondoskodnánk?
- Úgy van - helyeselte az őrnagy. - Hívjuk be Hoffmannét, és
tanácskozzunk vele!
Beszólították Hoffmannét, aki csaknem elájult a rendelt dolgok
hallatára. Rák, hal, madár, bor, pezsgő. Esze nélkül menekült ki a
szobából, ahonnan most már csak a Figula úr hangja hallatszott ki, amint
a halottkémkedés gyönyöreit részletezte.
- No, Annuci - mondta odakünn Hoffmanné a szép, barna leánynak -,
így kell az embernek viselkednie, ha boldogulni akar ezen a nyomorult
világon!
 V.
Annuci

Ez az Annuci, akiről immár több ízben történt említés, igen különös és

érdekes fiatal leány volt.
Február végén költözött be az anyjával a Hableány utcai sárga házba,
tehát olyan időben, amikor a fővárosban senki más nem költözködik. Az
anyja csakhamar meghalt, Annuci pedig magára maradt a kis földszintes
lakásban. Az egész házban csak Hoffmannéval érintkezett, mert
Hoffmanné igen derék és jószívű asszonyság volt, aki meleg szeretettel
oltalmazta Annucit, többé-kevésbé súlyos megpróbáltatásai közepette.
Ezek közé tartoztak Figula János háziúrnak az apró kedveskedései is, aki
sohasem mulasztotta el, hogy az Annuci mosolygó orcáját vagy
gödröcskés állát megcsípje, valahányszor csak az udvaron vagy a kapu
alatt találkozott a fiatal leánnyal.
Figula János halottkém létére az élvek embere volt, és úgy vélekedett,
hogy miután átlag mindenki meghal, és csak nagyon kevés ember éli túl a
saját halálát, föl kell használnunk az élet tovaillanó perceit, ki kell innunk
minden pohár bort, amellyel megkínálnak, és meg kell csókolnunk
minden asszonyt, akit csak megcsókolhatunk. Különösen akkor, ha az,
mint Annuci, a balett negyedik négyesének a legutolsó sorában táncol.
De hát Annuci mélységesen megvetette Figula urat, valamint
megvetette az egész háznak valamennyi lakóját. A szomszédok aztán
beszéltek is annyi rosszat róla, hogy más ember régen elemésztette volna
magát annyi csúnya rágalomnak a gyilkos hatása alatt. De Annuci
nemigen törődött a dologgal, különösen azóta nem, amióta Hoffmanné
elmés és mulatságos történeteket beszélt el neki a hírneves miss Crick
életéből, történeteket, amelyek mind az erény diadalával és a gazság
súlyos meglakoltatásával végződtek. Annuci emellett álomországban élt,
gyönyörű képeket színezett ki magának arra az időre, amikor a negyedik
négyes utolsó sorából odakerül az első négyes legelső sorába, amikor
művészetével és bájosságával el fogja homályosítani a hírneves miss
Cricknek az emlékét, és amikor neki is azt fogják jelenteni:
- A 7564. számú udvarlónk boldogtalan szerelem következtében ma
reggel főbe lőtte magát.
Tizenhat esztendős korában Annuci ott volt a jogászbálon. Hát sem
azelőtt, sem azóta nem volt több olyan táncosnő a Vigadó nagy
termében, mint ő. Nem tudom én, miféle grófné volt akkor a lady
patronesse,1 de annyi bizonyos, hogy betegen ment haza a bálból.
Mindenki Annucit nézte, csodálta, dicsérte, mindenki vele akart táncolni,
nem ült egy pillanatig sem, csak táncolt, csak lebegett, csak röpült, tüzes
szenvedéllyel édesen ringva, szinte beleolvadva a muzsikába és a
táncolás gyönyörűségébe. A szupé-csárdás közben az öreg Rácz Pali2
letette a vonót, és becsületszavára kijelentette, hogy ehhez hasonlót ő
még sohasem látott.
Akkor Annuci még elegáns zsúr-kisasszony volt. Az apja, az anyja
nagy lábon éltek, ebédeket adtak, Annucit drága ruhában járatták, és
páholyuk volt a Nemzeti Színházban. Az öregúr azonban vénségére rossz
útra tért, egy kicsikét szeretőket tartott, egy kicsikét veszített a
lóversenyen, egy kicsikét kártyázott, és végezetül egy kicsikét főbe lőtte
magát. Az eset igen szenzációs volt, a hírlapok igen szép cikkelyeket
írtak róla, azután pedig Annuci nem ment több bálra, nem járt drága
ruhában, a páholyt sem tartották meg, ellenben az Andrássy útról
kiköltöztek a Hableány utcába, ahol Annuci egyszerre csak arra ébredt,
hogy a mamája is meghalt. Szegény asszony, nem tudta elviselni, hogy a
fűszerkereskedő kevésbé alázatosan köszön neki, mint annak előtte.
Akkor azután Annuci bement az Operába. Régi ismeretségeinek,
előkelő nevének köszönhette, hogy valami kis fizetéssel odaállították az
utolsó sorba. Kezdetnek elég jó volt ez is. Igaz, hogy eleinte Annuci
minden este halálra pirult, amikor kurta szoknyában, rózsaszínű trikóban
odaállt a publikum elé, és arra gondolt, istenem, hányan vannak itt a
földszinten, meg a páholyokban, akik azon a gyönyörű jogászbálon is ott
voltak, de ez a kellemetlen szenzációja csakhamar elmúlt.
Természetesnek találta, hogy az, aki a belépődíjat megfizette, a maga
kénye-kedve szerint fixírozhassa1 vállát vagy a térdét, azzal pedig
nemigen törődött, hogy a gyermekkori játszótársnői félrefordultak, ha az
utcán találkoztak vele.
Amikor Hoffmanné megtudta, hogy Annuci táncosnőnek készül,
rögtön túláradó szeretettel övezte őt körül. Órákon keresztül beszélt neki
a táncművészet apró és nagyobb rejtelmeiről, majd föltámadt benne a

1
Védnöknő (francia).
2
Rácz Pál (1815-1885): híres cigányprímás.
régi balettmesterné, és a kis házmesterlakás lefüggönyözött ablakai
mögött csodálatos pas-kra és mesékbe illő piruettekre tanította meg őt.
Az öltözködés, az arcfestés, a mimika titkaiban bizonyára aligha volt
valaki járatosabb, mint Hoffmanné, de viszont neki sem volt zseniálisabb
tanítványa Annucinál.
Hát Annuci a maga csalódott, kis szívének minden melegségével
ragaszkodott is Hoffmannéhoz, dédelgette, becézte az öreg
asszonyságot, gondozta a pipáit, kedveskedett neki virággal, cukorkával,
finom szivarokkal, szóval, nagyon jól éltek ők kettecskén. És gyakorta
elbeszélgettek jövendő szép időkről, amikor Annuciból világhírű
táncosnő leszen majd, Hoffmanné pedig odavágja a kapukulcsot a Figula
úr lába elé, és azt mondja neki:
- Megyek vissza a régi hivatásomhoz. Öltöztetője leszek az
Annucinak. Fiatalurakról, szerelemről is beszéltek közben-közben.
Annuci sohasem volt még szerelmes, de szíve mélyéből megvetette a
férfiakat. Azok az előkelő fiatalurak, akik a jogászbálon annyi gyönyörű
dolgot súgtak a fülébe, hogy szétrebbentek, amikor az öreg úr elkövette
azt a kis bolondságot! Ha most Annucival találkoznak, csak
mosolyognak rá, de nem köszönnek.
Azok a történetek, amiket Hoffmanné elmesélt neki, és amelybe
többnyire a hírneves miss Crick életének különösebb epizódjait
tárgyalták, mindenképpen csak arra szolgáltak, hogy Annucinak a férfiak
ellen táplált ellenszenvét fokozzák. Hoffmanné, aki tapasztalt
asszonyság volt, gyakran emlegette:
- Óh, én ismertem derék és becsületes férfiakat is. Fájdalom, azok már
mind meghaltak, és nem tudom, vajon támadtak-e a nyomukban mások?
- Óh, én tudom, hogy nem támadtak - mondta ilyenkor Annuci. -
Látja, Hoffmann néni, amikor a papa meg a mama még éltek, úri házat
vittünk. Sokan jártak hozzánk, mindenféle úri emberek. Igen jól érezték
magukat nálunk, nagyszerűen ebédeltek, elszívták a papa finom
szivarjait, virágokat hoztak a mamának meg nekem, és ha azt mondtuk,
hogy délután kocsikázni fogunk a Stefánia úton, legalább harminc
kocsiban találtunk olyan ismerősöket, akik a mi kedvünkért jöttek ki.
- Hát a kezét senki sem kérte meg?
- Senki. Jól éltünk, de csak úgy napról napra. Vagyonunk nem volt,
csak jövedelmünk. Hozományom pedig semmi. Én sohasem fogok
férjhez menni.
 - Okosan teszi, Annuci. Miss Crick sem ment férjhez. Nem való az,
hogy egy művésznő lekösse a szabadságát egy embernek a kedvéért. Hát
van olyan férfi a világon, aki megérdemli, hogy egy művésznő, akit
milliók istenítenek, azt mondja neki: lemondok mindenről, hírről,
dicsőségről, csak azért, hogy a tied lehessek? Nincs, Annuci, bizony isten
nincs.
Ahogy ott az ablaknál ültek, valami kis szél kerekedett, és az utcáról
behozta az akácvirágok illatát. Hála istennek, a Hableány utcát még nem
szabályozták, és a nagy, sárga ház előtt három nagy akácfa suttogott
egymásnak csodálatos történeteket a májusi levegőben. Külvárosi
kisasszonyok haladtak arra az udvarlóik karján, rózsaszínű és világoskék
blúzban. Katonák is jöttek, huszárok és tüzérek vegyesen,
cselédleányokkal karöltve. A nagy, sárga ház árnyékában szorosabban
simultak egymáshoz.
- Szeretik ezek egymást, Hoffmann néni? - kérdezte Annuci
elgondolkozva, és nagy, barna szemében mintha könnyek ragyogtak
volna.
A jó Hoffmanné is elgondolkozott.
- Tudja isten - mondta azután csöndesen. - Én sohasem voltam
szerelmes. Nagyon szerettem a művészetet, nem értem rá másra is
gondolni.
- Hát vajon én leszek-e valaha szerelmes? - kérdezte Annuci inkább
magától, mint Hoffmannétól.
- Nem, nem lesz maga sem - bólogatott a fejével Hoffmanné. - Maga
nagy művésznő lesz, Annuci, én tudom, nekem elhiheti. Maga nagy
művésznő lesz, olyan, mint miss Crick volt. Maga is kosárszámra fogja
kapni a dicsőséget, a virágot, az ékszert, a milliókat, az udvarlókat. És
majd meglátja, lassankint meg fogja unni az udvarlókat, a pénzt, az
ékszereket, a virágokat, csak a dicsőséget nem unhatja meg soha, aki
egyszer belekóstolt. Aki egy férfinak a kedvéért le tud mondani a
színpadról, az nem igazi művésznő.
Annuci édes borzongással figyelt a Hoffmanné szavaira. Kicsi szívét
eltöltötte a dicsőség mámora, és félig lehunyt szemmel odaborult a
nyitott ablak deszkájára. A Hoffmanné halk suttogásába belevegyült az
akácfalombok zizegése. Bolond lombok! Mintha azt mondták volna:
- Nem igaz! Nem igaz!
 VI.
Maradjunk együtt!

Amikor Gubovszky hercegnő a pezsgős vacsora után fölébredt, mély

meglepetéssel vette észre, hogy az előszobájának a szőnyegén békés
egyetértésben hever három ismeretlen alak.
A hercegnő sokáig gondolkozott, amíg végre kisütötte, hogy ez a
három ember nem lehet más, mint Puybroche márki, Stopp őrnagy és
Figula János, három kifogástalan gentleman, akivel az előző napon
sikerült megismerkednie. Hogy ezek az urak miképpen kerültek az ő
előszobájába, és hogy ő maga miképpen került haza, ezt a hercegnő a
legsúlyosabb fejtörés után sem tudta kideríteni.
A hercegnő odaült az ebédlőasztalhoz, és azt mondta magában:
- Várjunk, amíg az urak fölébrednek.
Elővette a pasziánszot, és egymagában szórakozni kezdett. De a
pasziánsz1 elvégre is unalmas játék, a hercegnő is megunta a dolgot.
Ahogy tekintete a padlóra esett, néhány gyűrött papírlapot vett észre.
Csakhamar kisült, hogy ezek a Kis halottkém a mellényzsebben című
munkának a legfontosabb részletei. A hercegnő ezeket a legfontosabb
részleteket egyszerűen kidobta az ablakon, azután türelmét veszítve
fölrázta a három gavallért békés szendergéséből.
- Hol vagyok? - kérdezte a márki azon a hangon, amelyet ilyen
esetekben a francia rémregények hősei alkalmaznak.
Az őrnagy kis zsebrevolveréhez kapott, amelyet állandóan a zsebében
hordott, Figula János pedig rögtön a Kis halottkém kéziratát kezdte
keresni.
Azután igen graciózusam jó reggelt kívántak a hercegnőnek, aki
legbájosabb mosollyal felelt nekik. Megállapították, hogy tegnap este
kitűnően mulattak, és hogy valamennyien sírig tartó barátságot fogadtak
egymásnak.
- Maradjunk együtt! - mondta a márki lelkes hangsúlyozással.
- Örökké! - mondta Figula János, és olvatag pillantásokat lövellt a
hercegnő felé.
- Örökké! - suttogta ez szemérmesen.

1
Sokféle változatú, unaloműző kártyajáték (francia).
 Az őrnagy áldólag emelte zsebrevolverét a társaság felé. Azután rövid
tanácskozás után elhatározták, hogy reggelizni kellene.
Figula János, aki ebben a társaságban a pénzügyi előadó szerepét
vitte, előadta a pénzt, míg a reggeli beszerzését a márki és az őrnagy
kipróbált vállaira bízták.
A két gentleman tüneményes gyorsasággal távozott a hercegnő
lakosztályából, míg a hercegnő bizonyos zavarral vette tudomásul, hogy
ő most egyedül marad Figula Jánossal.
- Végre egyedül! - suttogta Figula János, és megragadta a hercegnő
kezét.
- Ne mondja ezt, Figula úr - könyörgött a hercegnő -, olyan különösen
érzem magam, valahányszor ezt hallom.
- Hercegnő, a halottkémek nem szoktak túlzott hasonlatokkal élni, de
becsületszavamra mondom, hogy ön olyan, mint egy angyal. Szép,
kedves, elragadó és emellett van a tekintetében bizonyos ünnepélyes
méltóság, amely egy első osztályú temetésre emlékeztet engem.
- Figula úr, ön hízeleg - mondta a hercegnő, és ábrándosan tépegetni
kezdett valami papirosdarabkát, amelyet a pamlagon talált. Csak későn
vette észre, hogy ez is a Kis halottkém egyik részlete volt.
- Hallgasson meg, hercegnő - mondta Figula úr olvadékonyan, és
odatérdelt a hercegnő sárga cipőcskéi elé. - Én szeretem önt, szeretem
önt attól a pillanattól kezdve, amikor a márkiék lakásában... Figula úr
rémülten csapott a homlokára:
- Szent isten, a lovam! Az még mindig ott van a második emeleten, és
két nap óta nem evett! Vajon mi lett belőle?
- Hoffmanné bizonyára gondját viselte - nyugtatta meg a hercegnő -, ő
igen derék asszonynak látszik.
- Ő az - mondta Figula úr megnyugodva. - Tehát folytatom. Szeretem
önt, hercegnő, az első szerelem szent őrületével. Mondja, óh, mondja,
akar az enyém lenni?
- Figula úr, ön veszedelmes nőhódítónak látszik. Csak annyi időt
kérek, amíg gondolataimat és érzéseimet rendezhetem. Ne kívánja, hogy
most rögtön feleljek!
- Nem - heveskedett Figula úr -, én kívánom. Boldogságom az ön
kezébe van letéteményezve, óh, feleljen rögtön!
 A hercegnő olyan bámulatos ügyességgel irult és pirult, hogy például
szolgálhatott volna akármilyen tizenhat esztendős kisleánynak. Azután
sóhajtva jegyezte meg:
- Ah, Figula úr, mi nem lehetünk az egymáséi. Őseim és a hozzájuk
tartozó gothai almanach áthidalhatatlan űrt támasztanak közöttünk. De
ne csüggedjen. A szerető szívek nem ismernek legyőzhetetlen
akadályokat, és én..., én is szeretem önt. Reméljen, édes barátom,
reméljen!
Figula úr forró csókokkal halmozta el a hercegnő kezét, a hercegnő
pedig fölemelkedett, és egy szűzies csókot lehelt Figula úr homlokára. S
amint illatos, szöszke haja megcsiklandozta Figula úr arcát, Figula úr
úgy érezte, hogy kitágul a szíve és megtelik valami édes melegséggel.
Nem tudott a kísértésnek ellentállni, hiszen a hercegnő kívánatos, piros
szája olyan közel volt az övéhez. De amikor a csók elcsattant, a hercegnő
szégyenkezve takarta el az arcát, és a szoba másik sarkába menekült.
- Ne közeledjék - könyörgött -, és ne éljen vissza szívem
gyöngeségével!
Figula úr lovagiasan meghajtotta magát, és a szoba ellenkező
sarkában leült egy székre. A hercegnő a tenyerébe rejtette az arcát, és
titokban arra gondolt, hogy a márki meg az őrnagy már jöhetnének.
Figula úr pedig azon tűnődött, hogy milyen csinos jószág ez a hercegnő,
és milyen mondhatatlanul édesen tud csókolni...
Amikor már vagy egy óráig ültek így némán, a műkedvelő halottkém
végre fölemelkedett, és félénken azt kérdezte a hercegnőtől:
- Haragszik?
A hercegnő tagadólag intett a fejével.
- Megbocsát?
A hercegnő igenlőleg intett a fejével.
Figula úr bűnbánólag térdelt oda másodszor is a hercegnő sárga
cipőcskéi elé, és tiszteletteljesen megcsókolta a hercegnő kezét.
A hercegnő végre nem tudta nyugtalanságát elfojtani, és azt kérdezte
Figula úrtól:
- Hol marad a márki meg az őrnagy?
- Az ám - csodálkozott ez -, már régen visszajöhettek volna!
- Talán eltévedtek?
- Nem lehetetlen.
Ismét csönd lett. Most azonban Figula úr kezdett nyugtalankodni:
 - Szent isten! A lovam... még mindig nem kapott zabot!
- Tudja mit - tanácsolta a hercegnő -, menjünk ki magához! Írunk
néhány sort a márkinak meg az őrnagynak.
- Kitűnő ötlet - lelkesedett Figula úr. - Szaladok kocsiért.
Ezzel már kinn is volt a szobából. A hercegnő odaült az asztalhoz és
irónnal két levelet írt. Az egyik a márkinak szólt, és ezt a két szót
tartalmazta:
- Jöjjenek Figulához!
A másik a hercegnő háziasszonyához volt intézve, és a maga
rövidségében így hangzott:
- Férjhezmenés miatt ki vagyok költözve.
Azután a hercegnő kinyitott egy kis bőröndöt, és abba belerakta a
nagy szekrénynek a tartalmát, két csipkés inget, három alsószoknyát,
négy pár selyemharisnyát, hat zsebkendőt és tizenkét üveg parfümöt.
Mire Figula úr újra megjelent, a hercegnő már kalapban, kesztyűsen
várta, és mielőtt a műkedvelő halottkém egy szót szólhatott volna,
zokogva borult a nyakába, és a megindulástól és a mély szerelemtől
remegő hangon ezt suttogta:
- A tied vagyok örökre.
Figula úr csodálkozva nézett a hercegnőre, majd a hercegnő
bőröndjére.
- A hozományom - mondta a hercegnő pirulva -, valamivel több, mint
a Dunbar Fannyé.
Figula úr mind jobban csodálkozott, és szótlanul kalauzolta le a
hercegnőt a lépcsőkön. A bőröndöt a kocsis gondjaira bízták, azután
vágtatvást megindultak a Hableány utca felé. A hercegnő odaborult a
Figula úr vállára, a műkedvelő halottkém ellenben néma megütközéssel
bámult ki a hercegnő ládájára, amely a Dunbar Fanny hozományát
foglalta magában.
- Mi lesz ebből? - tűnődött magában Figula úr. - És mit csinál a lovam
a második emeleten? És hová lett a márki meg az őrnagy?...
A márki és az őrnagy nem tértek többé vissza a hercegnő lakására.
 VII.
Annuci idillje

Míg Annuci immár csodálatos tökéletességgel lejtette el a Kacagó

sirályról elnevezett pas-t, Hoffmanné sem szűnt meg jó tanácsainak
túláradó mennyiségével szórakoztatni a fiatal leányt.
Úgy esett azonban, hogy egy este, amikor Hoffmanné színház után
kaput nyitott Annucinak, tisztán és világosan hallotta, amint egy
kellemesen csengő férfihang jó éjszakát kívánt.
- Jó éjszakát! - csengett vissza az Annuci hangja.
- Viszontlátásra holnap - mondotta ugyanaz a férfihang.
- Viszontlátásra - mondotta Annuci is.
Hoffmanné lázas kíváncsisággal kérdezte ki Annucit, ki volt, mi volt
az az úr, aki hazakísérte, hogyan ismerkedtek meg stb. Annuci nevetve
mondta el az egész történetet:
Ez az úr az 1. szám. Ott ült egy első emeleti páholyban, és barátnőim
csakhamar figyelmeztettek, hogy ez az úr nem veszi le a látcsövét rólam.
Hát én is odanéztem. A felvonás után feljött a társalgóba, az intendáns
bemutatta nekem, ő megkínált Kugler-cukorral, és engedelmet kért arra,
hogy hazakísérhessen. Én bizony megengedtem neki, mert úgyis halálra
unatkozom minden este, amíg hazaérek. Nem jól tettem?
- Jól tette, Annuci, jól tette, mihelyt úgy gondolkozik, hogy ez az úr az
1. szám. Sem több, sem kevesebb, mint egy szám. Holnap már virágot is
fog küldeni, holnapután... Minden jó lesz, Annuci. De hát ki ez az úr?
- Ez az úr, kedves Hoffmann néni, nem más, mint a márki, aki itt
lakott a házban...
- Puybroche márki?
- Az.
- És az az első emeleti páholyokba jár?
- Ma este legalább abban volt.
- És az intendánssal barátkozik?
- Franciául beszélgettek, és cher ami-nak1 nevezték egymást.
Hoffmanné fejcsóválva vitte be a lámpát a házmesterlakásba, azután jó
éjszakát kívánt Annucinak.

1
Kedves barátom (francia).
 - Mindegy - mondta neki biztató modorban -, a márki elegáns ember.
Néha nem ebédel ugyan, de mindig tudja, hogy mi az illem. Várjuk a
bukétát.
- Jó éjszakát, Hoffmann néni!
Annuci hamarosan lefeküdt, és amikor a gyertyát elfújta, a sötétben,
még egy kis ideig igen csinos képeket színezett ki magának, amelyek
most már határozottabb körvonalakban csoportosultak a márki csinos és
szeretetreméltó alakja köré. Annuci nagyon szeretett volna most egy
kicsit ábrándozni, mert úgy sejtette, hogy fiatal leányok ilyenkor ezzel
szoktak foglalkozni, de a Kacagó sirályról elnevezett pas annyira
kifárasztotta, hogy rövid habozás után rászánta magát az alvásra.
Reggelre csakugyan ott volt a bukéta; egy diszkrét, Ízléses kis
bokréta, csupa rózsa. Annuci a hajába tűzött egy piros rózsát, a többit a
Hoffmanné gondjaira bízta. Azután bement az Operába próbára.
Itt a legnagyobb meglepetésére arról értesítették, hogy a negyedik
négyes legutolsó sorából áthelyezték a negyedik négyes utolsó előtti
sorába. A balettmesternő diszkréten a fülébe súgta azt is, hogy mindez
egy előkelő úrnak a közbenjárására történt.
„A márki jól csinálja a dolgát" - mondta magában Annuci, és
ugyanezen a véleményen volt Hoffmanné is.
Este Puybroche márki ismét megjelent az első emeleti páholyban,
ismét hazakísérte Annucit, és a kapuban ismét azt mondta neki:
- Viszontlátásra holnap!
- Holnap nem játszom - felelte Annuci.
- Hát megengedi, hogy meglátogassam?
- Azt nem engedhetem meg, hanem látogassa meg Hoffmann nénit.
Én úgyis mindig ott vagyok nála.
- Jó - mondta a márki, és megszorította az Annuci kezét. Annuci egy
másodpercre benne felejtette a kezét a márkiéban, azután hirtelen
kivonta, és halkan azt mondta:
-Jó éjszakát.
A márki csakugyan meglátogatta Hoffmannét, Annuci csakugyan ott
volt, Hoffmanné egyszer-másszor előzékenyen magukra hagyta őket,
szóval, a márki nagyon kedves délutánt töltött a házmesterlakásban.
„Olyan tisztességesnek éreztem magam ebben a társaságban" -
mondta magában a márki, amikor estefelé hazament a Hableány utcából.
Azontúl minden este hazakísérte Annucit, olyankor pedig, amikor a
fiatal leány nem játszott, megjelent a házmesternénél, és türelmesen
végighallgatta annak összes meséit, csak azért, hogy Annucinak a
közelében lehessen.
Mi tűrés-tagadás, a márki fülig szerelmes volt Annuciba, Annuci
pedig nagyon szívesen hallgatta a márki szellemes csevegését, roppantul
tudott mulatni a márki sikerült ötletein, és csakhamar egy kedves, jó
pajtásának tekintette őt, aki mindenképpen megérdemli, hogy szeressék.
Persze nem szerelemmel, hanem jó barátsággal, szeretettel. A márki, aki
okos és fölvilágosodott ember volt, ebben a szeretetben is megtalálta a
maga apró gyönyörűségeit, hiszen Annuci néha nagy kedvében a
nyakába borult, és összevissza csókolta. Ez nagyon kellemes és
mulatságos volt, a márki pompásan érezte magát, és időközben már azt is
kieszközölte, hogy Annucit a negyedik négyes utolsó előtti sorából
minden fokozat átugrásával a harmadik négyes legelső sorába léptették
elő.
Gyakran beszélgettek a múltról, amikor még a márki is itt lakott ebben
a házban, és amikor még csak látásból ismerték egymást. Annuci
elmondta a márkinak, hogyan került a balettbe, viszont a márki is
elregélte, hogyan hagyta ott a francia konzulátust, amelynek három
esztendőn keresztül a titkára volt. A szabadságért rajongó, féktelen
természete állandóan rossz lábon állott a hivatalos órákkal. Azóta valami
örökségnek a kamataiból élt igen úriasan és igen könnyelműen,
elannyira, hogy a hónap negyedik, ötödik napján már fölöttébb ritkán
szokott volt ebédelni. Különös szerencse vala, ha ez az állapot csak
hetedikén vagy nyolcadikán következett be. Most azonban sikerült az
örökséget folyósítania, kifizette az összes adósságait, és még mindig
maradt egy rendkívül tisztességes summácskája, amelyből bőven telt
virágokra, Kugler-cukorkákra, továbbá finom szivarokra, amelyek
Hoffmanné állandó kegydíja gyanánt szerepeltek a kiadások rovatában.
- És édes márki, mit fog csinálni, ha ez a pénz elfogy? - kérdezte
Annuci.
- Először, ez a pénz sohasem fogy el. Én legalább nem tudom elhinni,
hogy valamikor elfogyhat. Nézze, még annyi van!
Ezzel a márki belenyúlt a mellényzsebébe, és onnan egy jó csomó
összegyűrt ezresbankót vett elő. A nadrágzsebében több kifogástalan
kékségű százasra és néhány barátságos ötvenesre akadt.
 - Édes istenem - csapta össze a kezét Annuci -, hát mért nem teszi ezt
a sok pénzt a takarékpénztárba?
- Nem merem. És nem akarom. Olyan végtelenül jólesik, hogy ennyi
pénzem van, és hogy akkor adom ki az egészet, amikor nekem tetszik.
Nem szép dolog ez?
- De szép - hagyta helyben Annuci, ámde nem valami túlságos
meggyőződéssel.
Látja, édes Annuci, én könnyelmű, én léha ember vagyok. Jóval
többre vihettem volna, ha komoly elveim volnának, elvek, amelyek a
kötelességérzet, az erkölcs, a család és az erős akarat mibenlétére
vonatkoznak. Fájdalom, az a jóságos tündér, aki bölcsőm mellett
álldogált, mindennel ellátott, csak elvekkel nem. Mit gondol, nagy baj
az?
- Én szeretem a jellemes és becsületes embereket. Ez azonban nem
zárja ki, hogy magát, édes márki, ne szeressem.
- Én pedig csak azt mondom magának, édes Annuci: óvakodjék a
becsületes emberektől! Minden kellemetlenségnek, minden bajnak és
nyomorúságnak ők az okozói. Látja, amikor maga ünnepelt
zsúr-kisasszony volt, a becsületes emberek úgy rajzottak maga körül,
mint cukor körül a legyek. Azután egyszerre eltűntek. Pedig a cukor csak
olyan fehér maradt, mint annak előtte volt.
Az Annuci nagy barna szeme könnybe borult. Megszorította a márki
kezét, úgy érezte ebben a pillanatban, hogy a márkiban igaz és hűséges
barátra talált. És becsületességében bizonyos zavarodottsággal gondolt
arra, hogy talán mégsem illik a márki bukétáit elfogadnia, hiszen
szerelemről szó sem lehetett közöttük. Másrészről azonban eszébe
jutottak a Hoffmanné intő szavai.
- Számozni kell a férfiakat! Minden jó lesz, Annuci, amíg a férfiakban
csak egy-egy számot lát... Az első számú udvarló, a második számú
udvarló... Kövesse a miss Crick csodálatos példáját!
Mind ez ideig alig beszéltek egymással a szerelemről. A márki első
vallomása után, amely különben éppen olyan fölösleges volt, mint
minden első vallomás, Annuci egyszer s mindenkorra megtiltotta neki,
hogy a szerelemről beszéljen.
„Nem való az nekem - mondotta. - Férjhez nem akarok menni, mert
ezt nem tartom a művészettel összeférő dolognak, ahhoz pedig, hogy a
szeretője legyek, nincs kedvem. De ha kedves, jó barátom akar maradni,
nagyon fogok örülni neki.
A márki a lemondás sóhajával felelte:
- Csodálatos, hogy mennyire egyformák az asszonyok! Én már
legalább százszor hallottam ezt a föltételes módban kifejezett mondatot:
„De ha kedves, jó barátom akar maradni..."
- Mindjárt megharagszom - fenyegetőzött Annuci.
A márki megragadta az Annuci kezét.
- Ne haragudjék meg! Száz eset közül egyetlenegyszer sem maradtam
kedves, jó barátja az illető hölgynek. De magának, édes Annuci, az
maradok.
Őszintén, melegen mondotta ezt. Este volt, a kapuban álltak, és
belenéztek a holdvilágba. A ház előtt az akácfák ismét csodálatos
dolgokat suttogtak egymásnak, a márki még mindig a kezében tartotta az
Annuci kezét, Annuci pedig elfogódva gondolt arra: „Istenem, hát én
sohasem fogom megtudni, hogy voltaképpen mi is az a szerelem?" És
míg a csengőt kereste, szinte öntudatlanul súgta oda a márkinak:
- De kár, hogy én nem tudom magát szeretni!

VIII.
Az „Ötcsőrű kanári"

Ahogy a márki hazafelé indult, lódobogást hallott maga mögött.

Hátrafordult, és nagy, fekete lovon egy lengő szakállú, kísérteties alakot
látott, akiben csakhamar Stopp Jeremiás Hugó vezérőrnagyra ismert.
- Hohó, vén tolvaj - mondta az őrnagy derülten -, végre megcsíptelek.
A márki némi zavarral nézett az őrnagyra.
-Ilyen kitanult oroszlánfókát, aminő én vagyok, nem lehet becsapni -
folytatta az őrnagy mind derültebben.
- Nem értelek.
- Jó, jó. Titkolózunk a régi barát előtt. Sebaj... Én is voltam ifjú és
bohó.
Az őrnagy a Lili-keringőt1 kezdte fütyörészni, mert művelt ember
mindig ezzel mutatja ki az operett-járatosságát, ha a „bohó" szó előfordul

1 Hervé: Lili c. operettjéből

a társalgás menetében. Közben pedig barátságosan veregette meg
lovának a nyakát.
- Hát te miért lovagolsz ilyenkor? - kérdezte viszont a márki.
- Egészségi okokból. Az orvosom ajánlotta álmatlanság ellen.
- Különös gyógyszer.
- Ugye?
- És melyik patikában jutottál hozzá?
- Vettem őt Figula úrtól. Részletfizetésre.
- Hát ez a Figula úr lova? –
- Az.
- Hát már nem lakik a második emeleten?
- Nem. Ott most a hercegnő lakik.
- Ugyan?
- A legkomolyabban.
- És mit csinál?
- A színi pályára készül. Figula úr taníttatja őt. Mesterei óriási jövőt
jósolnak neki.
- És a hercegnő ősei?
- Mit csináljanak szegények? Forgolódnak a sírjaikban.
- Hát Figula úr kurizál a hercegnőnek?
- De mennyire! Mikor a Kis halottkém megjelent, a hercegnőnek
ajánlotta a könyvet.
Megindultak a város felé. Az őrnagy leszállt a lóról és úgy vezette, a
márki elmerült az Annuciról való ábrándozás kellemes és élvezetes
foglalkozásába. Kisvártatva újból megszólalt az őrnagy:
- Nem innánk valamit?
- Miért ne?
- Tudok errefelé egy kitűnő éjjeli kávéházat.
- Melyik az?
- Az „Ötcsőrű kanári".
- Micsoda?
- Jól mondottam az elébb, az „Ötcsőrű kanári".
- Nem hallottam hírét. A többcsőrű madarak közül csak a
„Háromcsőrű kacsát" ismerem, az pedig nem madár, hanem színdarab.
 Az „Ötcsőrű kanári" sem madár. Ellenben kesztyű, világossárga
kesztyű. Béla bácsi, a kávéház tulajdonosa, aki csak úgy sziporkázik a
szellemtől, igen sikerülten nevezte el a sárga kesztyűt ötcsőrű kanárinak.
Időközben megérkeztek az „Ötcsőrű kanári"-ba. Ez a kávéház
bizonyára a legeredetibb a főváros valamennyi kávéháza között, mert
először a pincében van, másodszor az ablakai egy vakudvarra nyílnak,
harmadszor egy előszobaféle része van, amelyet istállónak használnak.
Ide kötötte be az őrnagy a lovat.
- Mit akarsz, kérlek? - mondta az őrnagy a márkinak. - Ez a ló is sokat
tapasztalt már. Kezdetben a második emeleten lakott, most a pincében
tartózkodik.
Benyitottak a kávéházba, ahol két úriember üldögélt egymással
szemben és pikétezett.1 Az egyik úriemberben a márki Figula Jánosra
ismert, a másik, aki éppen olyan lengő szakállal dicsekedhetett, mint az
őrnagy, Béla bácsi vala, az „Ötcsőrű kanári" tulajdonosa.
- Jó estét - mondta az őrnagy éneklő hangon.
A pikétjátszma rögtön fölbomlott, és Figula úr melegen kezelt a
márkival. Amióta ez a hátralékos lakbért megküldötte neki, Figula úr
határtalan tisztelettel viseltetett iránta, és halottkémi körökben gyakran
hivatkozott erre az előkelő ismeretségére.
- Ön egészen elhanyagol minket - mondta szemrehányóan. - Pedig
Olga gyakran kérdezősködik ön után.
- Olga? Ki az?
- Nos hát, a hercegnő. Ott lakik az én házamban, és én minden délután
nála iszom meg a feketekávémat. Fájdalom, csak kevés időt tölthetek
vele, mert játék- és énekleckéi annyira elfoglalják, hogy lélegzethez is
csak hetenkint kétszer jut.
Az őrnagy ezalatt fontoskodva társalgott a tulajdonossal. Valami
rejtélyes nyelven beszéltek, amelyből a márki fülét a következő ismerős
hangzású szók ütötték meg.
- Konyak... Mumm... Gin... Sherry...
- Látja - folytatta a halottkém sopánkodva -, Hugó sokkal
ragaszkodóbb...
- Hugó? Ki az?

1
Magyar kártyával játszott kétszemélyes kártyajáték (francia).
 - Hogyan, ön nem ismeri Hugót? Az őrnagyot.
- Vagy úgy!
- Hugóval óriásilag összebarátkoztunk. Talán mondotta is önnek,
eladtam neki a lovamat. A lakás kellett a hercegnőnek, mit csinálhattam
volna a szegény állattal?... Hugó részletekben fizeti ki a vételárat, és
mondhatom, hogy Hugó pontos fizető.
A márki csodálkozva nézett az őrnagyra, aki még mindig Béla
bácsival tárgyalt. Majd eltűnt a tulajdonos, és az őrnagy is odatelepedett
az asztalhoz.
- Természetesen pezsgőt iszunk? - kérdezte.
- Világos - mondta a márki.
- Természetesen franciát? - kérdezte újból az őrnagy.
- Világos - felelt ezúttal Figula úr.
Nyomban megjelent Béla bácsi a pezsgővel, amelyet a sokat tapasztalt
ivó előkelő rutinjával nyitott ki. Koccintottak, majd Figula úr óhajtására
elhatározták, hogy tarokkozni1 fognak. Igen szépen haladt a játék, és
éjfélig nem történt egyéb nevezetes dolog, mint az, hogy Figula úrnak
tizenhatszor elfogták a pagát ultimóját2 és tizenötször a huszonegyesét.
Éjfél után azonban a játszma fölöttébb súlyossá alakult. Apróbb és
nagyobb felreértések következtében a márki kijátszotta a pagátot,3 Béla
bácsi ráadta a huszonegyest, Figula úr pedig az egészet leütötte a
skízzel.4 Az őrnagy elsápadt, majd elzöldült, a szakálla haragosan
reszketett, végre nem bírt magával, belenyúlt a zsebébe, kivett onnan egy
másik skízt, leütötte azzal a Figula úr skízét, és diadalmas arccal vitte
haza a két skízt, a huszonegyest és a pagátot.
Az „Ötcsőrű kanári" évkönyveiben ehhez hasonló eset még nem
fordult elő. Főképpen azért, mert az „Ötcsőrű kanári"-nak nem voltak
évkönyvei. Rögtön tárgyalni kezdték, vajon érvényes-e a játék, avagy
sem, és miután nem jutottak eredményre, abban állapodtak meg, hogy

1
A legkisebb ütőerejű kártya a tarokkjátékban (olasz).
2
A tarokkban a legerősebb ütőkártya (francia-német).
3
Különleges kártyalapokkal játszott, általában négyszemélyes kártyajáték (arab-olasz).
4
Az a figura a tarokkban, amelynél az utolsó ütést a pagáttal viszik el.
valamelyik ismertebb fővárosi újságtól szerkesztői üzenetet kérnek erre a
játékra vonatkozólag. A játékot a szerkesztői üzenet megérkeztéig
függőben hagyták, és azontúl csak az italozással múlatták magukat.
Két óra felé sakálszerű üvöltés hallatszott be az udvarról.
- Ez a Gyanús Bőregér, a nagy indus-főnök - mondta Béla bácsi, és
sietve ajtót nyitott.
Egy hatalmas termetű rézbőrű jelent meg az ajtóban, egy rézbőrű, aki
állandó sziúindián gyanánt van már évek óta az állatkertben alkalmazva.
- Üdvözlöm a halványarcúakat - köszönt a rézbőrű kifogástalan
magyarsággal. - Hogy van nicaraguai testvérem?
- Jól - felelt az őrnagy.
- A Gyanús Bőregér szomjúhozik - mondotta erre a rézbőrű, és zord
ábrázattal odatelepedett a többiek közé.
- A Gyanús Bőregér igyék - udvariaskodott a márki.
- Hát ma nem lesz semmi? - kérdezte közben az őrnagy.
- A Gyanús Bőregér fáradt - szabadkozott a rézbőrű. - Tegnap kétezer
karambolt csinált. De ha nicaraguai testvérem úgy kívánja, ő kész magát
föláldozni.
Ezzel az őrnagy és a Gyanús Bőregér fölkeltek az asztaltól. A szoba
túlsó végében egy karambolasztal állott, amelyen több volt az angol
flastrom1, mint a zöld posztó. Béla bácsi ezt angol karambolasztalnak
nevezte, és a naivabb kávéházi vendégek elhitték neki.
Ezen az asztalon súlyos küzdelmeket folytattak egymással az őrnagy
és a rézbőrű. Indián szokás szerint az egymás skalpjára játszottak, és
jelenleg úgy állott a dolog, hogy az őrnagy skalpja a Gyanús Bőregér
birtokában volt. Az őrnagy nagyon igyekezett, hogy a fejbőrét
visszanyerje, mert egy őrnagyra nézve mindig kellemetlen az a tudat,
hogy a fejbőrével más szabadon rendelkezhetik.
De a Gyanús Bőregér éppen ezen az estén pokolian jól játszott. A
legnehezebb szepteket2 egy madárka könnyűségével csinálta meg, és
rövid idő alatt az őrnagytól Figula úr, a márki és Béla bácsi fejbőrét is
elnyerte. Ezeknek a skalpoknak a kiváltása pedig csak tetemes
mennyiségű konyakok árán volt lehetséges. Szóval az egész társaság

1
Tapasz (görög-latin).
2
Heteseket (latin).
hamarosan olyan átkozottul jól kezdte magát érezni, hogy Béla bácsi
fölugrott az angol karambolasztalra, és ott a Moulin-Rouge1 modorában
egy igen csinos kánkánt lejtett el, míg az őrnagy és a rézbőrű teli torokkal
üvöltötték a yankee doodle-t2 és apró zsebrevolvereikből több lövést
küldtek a mennyezet felé.
A zajos hangulatot csak emelte Figula úrnak amaz indítványa, hogy
adjanak szerenádot a hercegnőnek. A társaság minden egyes tagja óriási
lelkesedéssel fogadta az indítványt, és Figula úr majdnem sírva mondott
köszönetet a márkinak.
- Olga oly gyakran kérdezősködik ön után. Milyen hálás lesz, hogy
elhoztam.
A márki kiegyenlítette a számlát, amit az őrnagy leplezetlen
csodálkozással vett tudomásul. Figula úr ugyan szabadkozott, de a márki
kissé gőgösen rendreutasította.
- Ott, ahol én is jelen vagyok, ott nem fizet más - mondotta roppant
előkelően.
Miután bőségesen ellátták magukat pezsgővel és konyakkal, Béla
bácsi lesrófolta3 a gázt, bezárta a kávéházat és a lovat, azután
megindultak ki, a Hableány utca felé.
Elég hangosan mentek, és a Figula úr háza előtt hirtelen átalakultak
dalárdává, és mély érzéssel énekelték el közös megállapodás után az
akkor divatos nótát:

„Ablakomban három bokor muskátli,

Beüzentem a rózsámnak, gyűjjön ki,
Magam is beszóltam neki, Kati, gyere ki.
Nem gyütt ki! Nem gyütt ki! Megállj,
Kati, megbánja ezt valaki!"

1
Párizs híres szórakozóhelye a „Vörös Malom", 1889-ben nyílt meg.
2
Az Amerikai Egyesült Államokban népszerű, félig-meddig nemzetinek tekintett dal
(angol).
3
Lecsavar (német).
 Különösen a rézbőrű volt az, aki a mély érzést a tetőpontra emelte. A
második „Nem gyütt ki"-t oly végtelen fájdalommal, olyan panaszos
lemondással üvöltötte, hogy a puszták hiénája sem csinálhatta volna
különben. Figula úr ennyi érzés hatása alatt sírva borult a rézbőrű
nyakába.
- A Gyanús Bőregér szereti a költészetet - mondta a rézbőrű, és
szelíden lerázta a nyakáról Figula urat.
A borzasztó lármára a Hoffmanné ablakában világosság támadt. A
derék házmesterné rémülve vette észre, hogy ebben a csinos társaságban
a márki úr, az Annuci udvarlója is jelentékeny zajongással szerepel.
- No hiszen, ez megint csinos éjszaka lesz - rázta a fejét, miközben a
díszes gyülekezetnek kaput nyitott.
A márki, aki aránylag elég józan volt, bizonyos zavarral szorította
meg a Hoffmanné kezét. Körülbelül azt jelentette ez a kézszorítás, hogy
az Annucinak nem muszáj ám erről a dologról tudnia.
„Dej'szen, hiába szorongattad a kezemet - elmélkedett Hoffmanné,
míg a lépcsőn fölvilágított nekik -, reggel az lesz az első dolgom, hogy az
Annucinak mindent elmeséljek"
Figula úr ezalatt becsöngetett a hercegnő lakásába, ahonnan még
világosság szűrődött ki.
A szobaleány ajtót nyitott.
- Alszik a hercegnő?
- Oh, dehogy. Társaság van nála.
- Társaság? Annál jobb.
Az urak kopogtattak és beléptek. A hercegnő igen ízléses és igen
diszkrét éjjeli pongyolában a pamlagon feküdt és cigarettázott. A pamlag
előtt három fotelben három úriember ült. Az invázióra1 mindannyian
fölemelkedtek, a hercegnő egyszerre kacagni és tapsolni kezdett:
- Hiszen ez pompás - mondotta -, isten hozta magukat. Engedjék meg,
hogy az urakat bemutassam: Mirkovics Márk, a belgrádi állami
színházak alintendánsa,2 aki éppen gyönyörű szerződést ajánlott föl
nekem, Búgó Szvetozár, elsőrangú fiatal zongoraművészünk, az
Aranyóra című keringő hírneves szerzője és Lantos Ádám, az Újság
1
Valakiknek tömeges megjelenése valahol, beáramlás (latin).
2
Színház főfelügyeletével megbízott személy (latin-német).
belmunkatársa, a Lilaszínű versek koszorús írója, a magyar
szimbolizmus megalapítója. Ők ketten azon fáradoznak, hogy egy
szimbolista operettet írjanak nekem.
Mindenféle meleg kézszorítások történtek, azután Béla bácsi ismét
hozzáfogott a pezsgőspalackok kinyitásához. Majd Búgó Szvetozár
odaült a zongorához, és a hercegnő elénekelte az Aranyórához címzett
keringőt.
- Éljen a hercegnő! — kiáltotta az egész társaság.
- Ne nevezzenek többé hercegnőnek! - könyörgött Olga. -
Megtagadom őseimet. Én művésznő vagyok, egyszerűen csak
művésznő. Éljen a demokrácia és az egyenlőség! Továbbá a testvériség
is...
- Éljen a szeretetreméltó művésznő! - hangoztatta az őrnagy.
- Éljen a szeretetreméltó, szőke művésznő! - toldotta meg a márki.
Olga hálásan mosolygott a márkira, és a márki hirtelen úgy érezte, hogy
egy aranyos kis papucs simul a lakkcipőjéhez. És míg többé-kevésbé
zavaros gondolatok kóvályogtak az agyában, eszébe jutott az az epizód,
amikor a hercegnőt keresztülkalauzolta a kültelki pocsolyákon, és
amikor elismerte magában, hogy a hercegnőnek formás, pici lába és szép
gömbölyű bokája van...
Mirkovics Márk indítványára az urak makaózni1 kezdtek. A márki
elveszített vagy száz forintot, azután kiment az erkélyre és belebámult az
éjszakába.
- Sok csillag... nagyon sok csillag... - mondogatta magában, és a
pezsgőtől mámorosan olvasni kezdte a csillagokat. - Egy, kettő...
Ekkor két fehér kar fonódott a nyaka köré, és a hercegnő piros szája
odatapadt az övére.
- Ha szeretni tudnál! - sóhajtotta ábrándosan a hercegnő.
A szél megzörgette az akácfákat. Istenem, már megint azok az
akácfák! Csak azok ne lettek volna ott. A márki félig lehunyt szemmel
szívta magába az akácfavirágok illatát, amely olyan csodálatosan vegyült
össze a hercegnő szőke hajának a parfümjével.
- Szeretlek - súgta a hercegnő fülébe.
Odabenn pedig vígan folyt a makaó.

1
Hazárd kártyajáték (Macao dél-kínai portugál gyarmat nevéből).
 IX.
Hoffmanné második meséje

- Hát igazán? - kérdezte Annuci.

- A lehető legigazabban - mondotta Hoffmanné, aki éppen egy
elsőrendű Henry Clay-szivar végét vágta le.
Annuci egy kevéssé elgondolkozott:
- Különben mi közöm hozzá - mondotta végül. - A márki nekem nem
udvarlóm, hanem barátom, azt csinálhatja, amit akar.
Hoffmanné összehúzta a szemöldökét és tíz gyufát is elpazarolt, míg
végre rá tudott gyújtani.
- Hja, ha maga így beszél, édes Annuci - sopánkodott az első
szippantások után -, akkor baj lesz a dologból. Ha magának barátai
vannak...!
- Csak egy barátom van, Hoffmann néni, és az a márki.
- De minek magának a márki barátsága? Hallotta már valaki, hogy
egy fiatal leány meg egy fiatalember barátok voltak? Vagy, vagy Miss
Cricknek sohasem voltak barátai, mert miss Crick idejekorán
megtanulta, hogy mit tartson a férfiak barátságáról. Udvarló kell egy
művésznőnek, édes Annuci, udvarló, nem pedig barát.
- Istenem, de amikor az olyan unalmas, ha az embernek udvarolnak.
Azt hiszi, édes Hoffmann néni, hogy egy magamformájú jókedvű leány
örömet talál abban, ha valaki úgy néz rá, mint a holdvilágra, és akkorákat
sóhajt közbe, mint egy négyemeletes ház? A márkit hamarosan
leszoktattam erről, és most nagyon jól mulatunk együtt.
- Jó, jó, édes Annuci, én csak intem magát. És intő példaképpen
elmondom magának a hírneves miss Crick egyik legcsodálatosabb esetét,
amelyből azt hiszem, maga is meg fogja látni, mi az a barátság.
- Hallgatom, Hoffmann néni.
- Hát akkor, édesem, Berlinben vendégszerepeltünk. Miss Crick talán
ekkor volt pályájának zenitjén, és a jó berliniek egyszerűen őrülten
távoztak a színházból. A karzat minden este le akart szakadni, a páholyok
falát pedig majd kiverte a tomboló közönség. De hiszen ez mindenütt így
volt, erről akár ne is beszéljünk.
Udvarlóink sorában akkor igen előkelő helyet foglalt el mister Wax,
egy hosszú, szőke, angol úriember, aki négy esztendeig követett minket,
utazott velünk mindenüvé, és végignézett négy esztendőn át a világ
minden színházában. Mindig a legelső páholyban ült, földszint vagy az
első emeleten, egész este le nem vette a szemét miss Crickről, és a
fölvonásközökben majd elfújta a függönyt, akkorákat sóhajtott. Őrülten
szerette miss Cricket, és boldog volt, ha két szót beszélhetett vele.
Miss Crick is rokonszenvezett mister Waxszal, örömmel fogadta
ennek apróbb és nagyobb kedveskedéseit, és - csakúgy, mint maga, édes
Annuci, a márkinak - megmondta neki, hogy szeretni ugyan nem tudja és
nem is fogja soha tudni, hanem ha kedves, jó barátja akar maradni...
hiszen tudja, amit már ilyen esetekben a nők mondani szoktak.
Mister Wax négy esztendeig nem akart ebbe belenyugodni. Még
mindig remélte, hogy valamelyes módon sikerülni fog a miss Crick
szívét megnyernie. Mikor a negyedik esztendő végén látta, hogy minden
hasztalan, azt mondotta:
- Jó, ne beszéljünk többé szerelemről. Legyünk egymásnak kedves, jó
barátjai.
Miss Crick örömmel vette tudomásul a mister Wax elhatározását. És
azontúl tényleg nagyon jó barátok is voltak. Mister Wax előkelő
gondolkozású, finom ízlésű ember volt, akitől még miss Crick is sokat
tanulhatott. Még művészeti dolgokban is gyakran kikérte a tanácsát, és
mister Wax rövidesen nélkülözhetetlen kelléke lőn a mi színpadi
sikereinknek.
Minthogy folyton együtt látták őket, a jó berliniek csakhamar beszélni
kezdtek a dologról. Némelyek az állították, hogy mister Wax egyszerűen
szeretője az ünnepelt dívának, mások szerint a vőlegénye, megint mások
szerint az impresszáriója, majd ismét mások szerint valami távoli rokona
volt. Csak arra nem gondolt senki, hogy mister Wax barátja miss
Cricknek. Nem furcsállja ezt, édes Annuci?
Miss Crick azonban édeskeveset törődött azzal, hogy mit gondolnak
erről a baráti viszonyról az emberek. Végtelenül mindegylette, hogy az
emberek tisztességes leánynak tartják-e, avagy sem, ő a maga kedvéért
volt az, és nem a karzat kedvéért. Egyre bizalmasabb lett mister Waxszal,
ez egyre több időt töltött az öltözőjében, ahol miss Crick már azt sem
igen vette figyelembe, ha mister Wax jelenlétében kellett fűzőt váltania.
A megszokás pusztítja el leghamarosabban a szemérmetességet, és az
embernek nincs oka egy jó barátja elől a vállát rejtegetnie, ha különben
szívének minden titkát kitárta előtte.
 Ámde mister Wax csak színlelte ezt a közömbös nyugalmat, alapjában
most százszor szerelmesebb volt miss Crickbe, mint annak előtte, miss
Crick pedig sokkal jobban el volt foglalva a maga dolgaival, semhogy ezt
észrevette volna. És ha észre is vette, elvégre azt nem tilthatta meg mister
Waxnak, hogy szerelmes legyen.
Mister Wax lassankint azután beleesett a régi nyavalyájába. Huzamos
ideig szótlanul elült a maga helyén, és miss Cricket azzal szórakoztatta,
hogy közben-közben súlyosakat sóhajtott. Miss Crick, az áldott lelkű
művésznő, eleinte türelmesen végighallgatta ezeket a sóhajtásokat,
azután vigasztalni próbálta az angolt.
- Nézze, mister Wax, olyan jól megvoltunk eddig. Maga mindent el
akar rontani. Minek beszél már megint a szerelemről?
- Miss Crick, én önt feleségül veszem, vagy meghalok - mondta
mister Wax kétségbeesett hangon.
- Abból semmi sem lesz - rázta a fejét miss Crick. - Hányszor
mondtam már magának, hogy nem akarok férjhez menni? Nekem a
dicsőség kell, csak a dicsőség.
- Nekem millióim vannak - mondta mister Wax szomorúan.
- Az engem nem izgat - mosolygott miss Crick.
Egy kis időre ennyiben maradt a dolog. Mister Wax hallgatott vagy
négy napig, azután elölről kezdte.
- Édes mister Wax - mondta neki erre miss Crick -, én nagyon szere-
tem magát, de ez már mégiscsak unalmas! Én magát meg fogom
házasítani!
- Nem - mondta mister Wax fejcsóválva -, maga, vagy senki!
- Igen, ezt már többször hallottam. És csodálatos, valahányan ezt
nekem mondották, mindannyian megházasodtak, egyik sem engem vett
feleségül, és mégis kitűnően érzik magukat. Így fog járni ön is, kedves
mister Wax!
- Nem! - makacskodott mister Wax, és borzasztóan sóhajtozni
kezdett. Miss Crick végre olyan ideges lett, ha mister Waxot látta, hogy
rögtön fejgörcsöket kapott.
- Az istenért, édes mister Wax - könyörgött neki -, lássa, én úgy
szeretem magát, ne kínozzon engem. Fogalma sincs arról, hogy milyen
idegessé tesz ezekkel az örökös panaszkodásaival és örökös
jajgatásaival! Csináljon valamivel barátságosabb arcot és próbáljon
mosolyogni!
 - Nem! Én szomorú vagyok, mert nekem fáj, hogy ön így bánik a
barátjával.
Miss Crick ilyenkor kirohant a szobából, és megfogadta, hogy mister
Waxot nem bocsátja többé a színe elé. De az utolsó pillanatban mindig
ellágyult, ha erre a szegény fiatalemberre gondolt, és mindig
megkegyelmezett neki. Mister Wax pedig mindannyiszor elölről kezdte.
A jó isten a megmondhatója, hány álmatlan éjszakát töltött el miss Crick
az angol miatt. Hányszor átkozta el sírva azt a pillanatot, amelyben
mister Waxot megismerte és bizalmas barátjául fogadta.
- Hiszen ha nem volna a legjobb barátom, akkor most ajtót
mutathatnék neki bármely pillanatban - siránkozott -, de az egyetlen igaz
barátomat csak nem dobhatom ki?
Miss Crick nem tudott mit csinálni. Szakítani nem akart mister
Waxszal, hiszen ennél sokkal jobban szerette, és ebből megint valami
óriási pletyka keletkezett volna. Másrészről azonban belátta, hogy ez az
állapot tűrhetetlen, és hogy ennek valamelyes módon végét kell vetnie.
Magához hívatta tehát mister Waxot.
- Mister Wax, hogyan érzi magát? - kérdezte tőle.
- Rosszul - sipogta ez, és megint olyan arcot vágott, mint a holdvilág.
Miss Crick a mister Wax legnagyobb csodálkozására a ládafiából egy
gyönyörű kis zsebrevolvert vett elő.
- Mister Wax - mondotta nyugodtan -, én amerikai leány vagyok, és
igen jól tudok a fegyverrel bánni. Kérem, maradjon nyugodtan a helyén,
és ne szakítson félbe, mert ha ön megmozdul, akkor én lelövöm önt.
Mister Wax határozottan megijedt, olyan félelmetes nyugalommal és
elszántsággal mondotta miss Crick mindezeket.
- Hallgasson meg, mister Wax - folytatta miss Crick, és cirógatni
kezdte a revolvert -, én önt igen szerettem és nagyra becsültem, amíg azt
hittem, hogy ön igaz barátom nekem. Most azt látom, hogy ön nem
barátom...
- Én nem vagyok barátja? - siránkozott mister Wax.
- Csitt! Ha ön barátom volna, akkor nem csinálna nekem annyi
kellemetlenséget és keserűséget ezzel a folytonos nyávogásával. Az
istenért, viselje magát valamivel férfiasabban. Ezerszer mondottam,
hogy nem, törődjék bele abba, ami úgysem lesz másként soha!
- Nem tudok - jajgatott az angol.
 - Hallgasson! Magából a leggaládabb önzés beszél. Látja, hogy a
maga sóhajtozása nekem rosszulesik, hát maga csak annál inkább
ismételgeti, hadd furdaljon engem a lelkiismeret is annál jobban. Hát,
édes mister Wax, én csak annyit mondok magának: én meguntam ezt a
dolgot, és meguntam miatta az egész életemet is. Ez így nem tarthat
tovább.
- Nem akarok magával szakítani, annál sokkal jobban szeretem magát,
és a maga barátsága annál sokkal drágább nekem. Hanem, ha maga az én
jelenlétemben még egyszer sóhajtani mer és még egyszer úgy mer rám
nézni, mintha én gyilkoltam volna meg a szívét, isten engem úgy
segéljen, úgy lelövöm magát, mint egy nyulat.
Miss Crick olyan szenvedélyes hévvel mondotta ezt, és olyan lázasan
kezdett a revolverrel hadonászni, hogy mister Wax ajkán elhalt a szó.
Nem fogok többé sóhajtani - mondotta, és kevéssel azután fagyos hi-
degséggel búcsúzott el miss Cricktől.
Miss Crick szentül meg volt győződve arról, hogy az angolt nem látja
többé. Egy kicsit sajnálkozott, mert őt legalább a maga részéről igaz
barátság kötötte mister Waxhoz, de az a tudat, hogy megszabadult
ezektől az unalmas sóhajtozásoktól, némileg megvigasztalta.
Este azonban az angol csakúgy megjelent az első emeleti páholyban,
mint eddig. De visszavonult a páholy hátterébe, és ott valami rejtélyes
műveletekbe kezdett bocsátkozni. Felöltőjének a zsebéből egy gömbölyű
fekete tárgyat vett ki, és ahhoz egy fehér táblácskát erősített. A fekete
tárgy nyugtalankodni kezdett, de az angol lecsitította.
Miss Crick egyre nyugtalanabbul nézett a páholy felé, észrevette,
hogy az angol valamiben töri a fejét. A közönség közül is többen
figyelemmel kezdték a páholyt kísérni, de ott most már minden csendes
volt. Az angol nyugodtan ült, csak néha hajolt befelé a páholyba, és
ilyenkor megcirógatta a fekete tárgyat.
Mikor azonban miss Crick a Kacagó sirályról elnevezett pas-t a
közönség dörgő tapsvihara közepette befejezte, az angol hirtelen
megragadta a fekete tárgyat és lehajította a színpadra. A fekete tárgy
keserves vonításban tört ki, és a hozzá erősített fehér táblácskával együtt
hármat bukfencezett, míg a színpadra ért. Ekkor kiderült, hogy a fekete
tárgy egy kiskutya, a fehér táblácskára pedig nagy fekete betűkkel ez a
szó van írva: „Farewell!" 1
A kutya hangos ugatással szaladt keresztül a színpadon, miss Crick és
a többi táncosnő kétségbeesett sikoltozással menekült előle. A közönség
körében óriási skandalum2 támadt, nevettek, pisszegtek, tapsoltak,
fütyültek, kiabáltak, mindenki az angolt nézte. Ez keresztbe font karral
gyönyörködött az épületes látványban. Miss Crick kirohant a színpadról,
a táncosnők és a kutya utána.
És úgy, ahogyan volt, trikóban és lenge tüllszoknyában, miss Crick
megjelent az angol páholyában, és két ízben oly hatalmasan pofon vágta
mister Waxot, hogy ez szinte beleszédült. A jó berliniek tombolni
kezdtek lelkesedésükben, és miss Cricknek a fölvonás után
hatvannégyszer kellett a lámpák előtt megjelennie. Előadás után pedig
kifogták a kocsijából a lovakat, és szerenádot rögtönöztek neki.
Mister Wax összes poggyászának a hátrahagyásával álutakon
menekült el Berlinből, különben ki tudja, talán még agyon is verik.
Miss Crick azonban azóta nem barátkozott senkivel, mert mindig attól
tartott, hogy azok, akiket ő jókedvében kenyérgombócokkal hajigál meg,
rosszkedvükben újfundlandi kutyákkal fogják visszadobálni.
- Én nem akarok magának tanácsot adni, édes Annuci, hanem csak
annyit mondok, vigyázzon a maga márkijára.
- Márpedig, édes Hoffmann néni - kacagott Annuci -, én sehogyan
sem tudom elképzelni, hogy a márki valamikor egy kutyát vágjon
hozzám.
Ebben a pillanatban egy kutya jelent meg az ablakban. Porcelánkutya,
amely valami zsinórhoz volt erősítve.
- Mi ez? - csodálkozott Annuci.

1
Élj boldogul! Isten veled! (angol).
2
Botrány (latin).
 X.
A porcelánkutya

Mikor a márki fölébredt, mód nélkül csudálkozott azon, hogy ő egy

teljesen ismeretlen erkélyen, jázmincserepek között, egy porcelánkutya
társaságában fekszik hanyatt.
Lassankint eszébe jutottak az éj eseményei, az őrnagy... az „Ötcsőrű
kanári"... a makaó... a hercegnő... De tovább nem emlékezett semmire.
Fölkelt, és be akart menni a szobába, az erkély ajtaja zárva volt.
- Nem értem - rázta a fejét a márki, azután leült egy székre. Reggel
volt és csend. Odabenn, úgy látszik, még alszanak. De hát mért zárták őt
ki? Hát nem hiányzott ő, amikor a társaság elszéledt? Vagy mi történt?
Hiába gondolkozott, sehogyan sem tudta magának a dolgot
megmagyarázni. Nem is igen törte a fejét, mert fáradt volt és álmos.
Csakhamar ott a széken újból elaludt.
Amikor másodszor is fölébredt, a nap már magasan állt az égen, és
fölöttébb kellemetlenül tűzött oda az erkélyre. A márki ismét be akart
nyitni a szobába, az ajtó még mindig zárva volt. A dolog kezdett
aggasztóvá alakulni.
- Itt bátran éhen halhatok - mondta a márki. - Robinson a puszta szige-
ten nem volt annyira elhagyatva, mint én ezen a bolond erkélyen.
Hogyan fogok innen kiszabadulni? Mindenekelőtt zörgessünk, hátha
meghallja valaki...
Fölemelte az öklét, de éppen olyan gyorsan le is eresztette azt:
- Hohó - elmélkedett -, nem szabad zörgetnem. Ki tudja, nem
szándékosan zártak-e ki? Talán a hercegnő? Csak nem
kompromittálhatom azzal, hogy most kalap nélkül, fésületlenül és a
tegnapi gallérommal beállítok hozzá? Itt mást kell kieszelnem.
Föl és alá kezdett járkálni az erkélyen, és gondosan szemügyre vett ott
mindent. A jázmincserepeket, a porcelánkutyát...
- Nini - mondotta magában -, határozottan emlékszem arra, hogy ez a
kutya tegnap nem volt itt. De hát akkor hogyan került ide? És ki hozta
ide?
Közelebbről megszemlélte a procelánkutyát, és csakhamar fölfedezte,
hogy a porcelánkutya valami írást tartalmaz. Kihúzta a kutya alól a
papirost, és olvasni kezdte:
 - Kedves márki! Hevenyében írom ezt a pár sort. Az egész társaság -
én is - visszament az „Ötcsőrű kanári"-ba. Magát kénytelen voltam
bezárni, mert különben Figula mindent megtudott volna. Mihelyt lehet,
kiszabadítom magát. Ezer csókkal, Olga.
- No, most szépen vagyunk - elmélkedett a márki. - Ha a hercegnőnek
jókedve kerekedik, talán két hétig sem jön haza. Addig pedig
kényelmesen éhen halhatok. Mit csináljak, mit csináljak?
A nap átkozottul melegen sütött, és a márki homlokán sűrű
cseppekben permetezett a veríték.
- Itt csak egy mód van - fűzte tovább elmélkedését. - Értesítenem kell
Hoffmannét. De hogyan?
A második emeleti erkély elég magas volt. Innen legföljebb csak
fölfelé, a Mars bolygóba mutogathatott volna jeleket, lefelé a földszintre
semmi esetre sem. Leugorjék? Lemásszék? Mindez lehetetlen volt.
- Hogyan volna, ha ezt a porcelánkutyát kinevezném
védőangyalomnak? Hátha valami levél kíséretében lebocsátanám a
földszintre?
Habozás nélkül elővett egy névjegyet, és arra a következő sorokat írta:
- Édes Hoffmanné! Fogoly vagyok a második emelet erkélyén.
Szabadítson ki, vagy ha ez nem lehetséges, küldjön valami ennivalót.
Mindenesetre jöjjön ki az utcára, hadd társalogjunk egymással. Üdvözli
igaz híve: Puybroche márki.
Most már csak kötelet kellett valahonnan előteremtenie. Rövid
habozás után leszedte az erkély ajtófüggönyeiről a zsinórokat, és
összekötötte azokat. Azután Istennek ajánlotta a lelkét, és lassan,
óvatosan lebocsátotta a kutyát a földszint felé. Mikor a Hoffmanné
ablakához ért vele, megállott.
Hoffmanné és Annuci elolvasták a levelet, azután kiszaladtak az
utcára.
- Szegény barátom - kacagott Annuci, amikor a márki siralmas
ábrázatát meglátta.
- Szegény márki úr - sajnálkozott Hoffmanné is.
- Ne nevessenek, kérem - szólt alá a márki az emeletről. - Sokkal
fontosabb, hogy miképpen szabadulok le erről az erkélyről?
Hoffmanné és Annuci tanácstalanul néztek - majd egymásra, majd a
márkira, majd a kutyára, amely még mindig ott lógott az ablakban.
- Mindenekelőtt, éhes a márki úr? - kérdezte Hoffmanné.
 - Természetesen. Tegnap este óta nem ettem.
Hoffmanné elsietett, és csakhamar sonkával, sajttal és kenyérrel tért
vissza. Mindezt odaerősítette a kutyához, azután a kutyát ismét útnak
eresztették. A márki csodálatos óvatossággal és elővigyázattal húzta föl a
porcelánpostát, azután kissé megnyugodva falatozni kezdett.
- Mit csináljunk? - kérdezte Annuci odalenn Hoffmannétól.
- Ha én azt tudnám.
- A miss Crick pályájában nem fordult elő ehhez hasonló eset?
Hoffmanné elgondolkozott, azután a fejét rázta:
- Nem, nem fordult elő.
- Gondolkozzék csak, édes Hoffmann néni!
Hoffmanné ismét gondolkozni kezdett, és kisvártatva ismét arra az
eredményre jutott, hogy miss Crick életének csodás epizódjai között
ilyen természetű esetek nem fordultak elő.
- Egyelőre nem tehetünk egyebet, mint hogy várakozzunk, és a márki
élelmezéseiről gondoskodjunk - fejezte be elmélkedését Hoffmanné. -
Maga, Annuci, hogyha este bemegyen az Operába, vásároljon valahol
egy kötélhágcsót, éjszaka azután, ha addig ezek nem érkeznének haza,
majd kiszabadítjuk a márkit.
Ebben megállapodtak, és a márki a második emeletről mindenáron
kezet akart csókolni Hoffmannénak. Annucira vonatkozólag kijelentette,
hogy Annuci angyal, saját magáról pedig úgy nyilatkozott, hogy ő a
legjellemtelenebb ember a világon, aki legkevésbé sem érdemes ennyi
szeretetre.
- No, abban igaza van - vélekedett Hoffmanné, Annuci pedig kihozott
valami hímzésfélét az akácfák alá, és onnan beszélgetett föl a márkihoz.
- Hát, édes márki, hogyan került maga ide?
- Miután Hoffmanné amúgy is mindent elmondott neki - elmélkedett
a márki -, bátran megmondhatom az igazat.
És töredelmesen bevallott mindent. Egyszersmind szentül
megfogadta, hogy többé ilyen cselekedeteket nem fog elkövetni.
- De hát miért nem? - kacagott Annuci.
A márki zavarba jött.
- Nézze, Annuci - mondotta azután -, most messze vagyok magától, és
nem kell attól tartanom, hogy megcibálja a hajamat. Hát azért nem, mert
én szeretem magát, és végtelenül bűnösnek érzem magamat, hogy ilyen
könnyelműségekkel eljátszom a maga rokonszenvét.
 - Éppenséggel nem játssza el - nevetett Annuci. - Nekem az mindig
tetszik, ha valaki szeret jól élni.
- És nem féltékeny arra a hercegnőre, akinek az erkélyén be vagyok
zárva?
- A legkevésbé sem. Énmiattam bátran szerethet, hiszen én csak a
maga barátságát óhajtom megőrizni.
- Ez bizony elég szomorú rám nézve - sóhajtott a márki. - Hát
csakugyan nincs rá mód, hogy a maga szerelmét is megnyerjem?
- Nincs. Nem vagyok szerelmes természetű. De ha mindannak dacára,
véletlenül, mégis bele találnék szeretni valakibe, akkor legyen nyugodt,
édes márki, ön lesz az első ember, akinek ezt megmondom, és akinek a
véleményét meg fogom hallgatni.
- Ez elég csinos vigasztalás.
Annuci fölkelt. Készülnie kellett a színházba. Hoffmanné egy
második adag sonkát és sajtot szállított föl a porcelánkutya
közreműködésével a márkinak, azután a márki magára maradt.
Soha életében nem volt ennyi ideig egyedül. És amikor
elgondolkozott azon, hogyan pazarolja el ifjúságát, hogyan nem csinál
semmit, hogyan él pusztára a véletlennek, nagyon különösen és nagyon
kényelmetlenül kezdte magát érezni. Hirtelen becsületességi és
megjavulási rohamai keletkeztek, valami föltámadt a lelkében, és hattól
tízig a márki egyebet sem tett, mint hogy szellemesen csevegett a
lelkiismeretével. Egyik-másik pillanatban arra is gondolt, hogy leugorjék
az emeletről, és egyszer s mindenkorra megoldja a létezés problémáját,
de azután így elmélkedett:
- Csacsi! Ha akkor nem ölted meg magad, amikor egy krajcár sem
volt a zsebedben, miért tennéd most, amikor gazdag ember vagy? És
egyáltalában miért ölnéd meg magad? Hát nem szép az élet? Azért, mert
könnyelműen élsz? Vigasztalódjál, halálod után úgysem fogsz
könnyelműen élni. Azért, mert eddig nem foglalkoztál semmi komoly
dologgal? Hát hol vagyon az megírva, hogy az embernek komoly
dolgokkal kell foglalkoznia?
A márkinak eszébe jutott a tegnap este hallott keringő, és nagy
művészettel fütyörészni kezdte azt. Amikor ebbe is beleunt, visszatért
kedvenc foglalkozásához, és összes őseit fölsorolta magában. Amikor a
XVI. század közepéig jutott, az erkélyajtóban valaki megfordította a
kulcsot, és a következő pillanatban Figula János állott a márki előtt.
 - Nincs egy pillanatnyi veszíteni való időnk sem - suttogta fojtott
hangon. - A hercegnő mindjárt itt lesz.
A márki csodálkozva nézett Figulára.
- Ne csodálkozzék. Mindent tudok... Láttam, amikor az erkélyen csó-
kolóztak. Megölhetném önt, ha féltékeny természetű ember volnék, de
hála istennek, nem vagyok az... De ne késsünk, távozzék innen!
- Távozzam?
- Igen. Én fogom az ön helyét elfoglalni, ön pedig lesz olyan szíves, és
kizár engem ide erre az erkélyre. Még most sem érti?
- Őszintén megvallva, nem.
- Érdekes. A hercegnő ki fogja zárni az ajtót, azt hívén, hogy ön van az
erkélyen, és legnagyobb meglepetésére engem fog ott találni. Most már
érti?
- Értem. De hát mire való mindez?
Figula úr ravaszul mosolygott.
- Az az én dolgom. De hát mondom, nem szabad késedelmeskednünk.
Menjen, édes márki, menjen, mielőtt a hercegnő fölérkeznék.
A márki sietve elbúcsúzott Figula úrtól, azután kétszer is
megfordította az erkélyajtóban a kulcsot. Egy pillanatig megállt,
elgondolkozott, elmosolyodott, és ennek a mosolygásnak körülbelül az
volt az értelme: „Mi történnék, ha én itt maradnék?"
De azután elkomorodott, és szomorúan jegyezte meg:
- Ilyen gallérral... lehetetlen.
Leszaladt a lépcsőn, egyenesen be a Hoffmanné lakásába, és túláradó
érzéssel ölelte át az öreg asszonyságot:
- Kiszabadultam, édes Hoffmanné - mondta jókedvűen. - Hát Annuci
még nem jött haza?
- Azt hiszem, mindjárt itthon lesz.
Tényleg csöngettek is ebben a pillanatban, és Hoffmanné meg a márki
tisztán, világosan hallották, hogy egy kellemesen csengő férfihang jó
éjszakát kívánt.
- Jó éjszakát - csengett vissza az Annuci hangja.
A márki Hoffrnannéra nézett.
- Ez, édes márki úr - vonogatta a vállát Hoffmanné, miközben
Annucinak kaput nyitott -, ez bizonyosan a második szám...
 XI.
Hogyan nő a fű?

Ezen az estén Annuci odáig volt a boldogságtól.

Az Operában premierre készültek, új balettre. Hogyan nő a fű? - ez
volt a balett címe, zenéjét Búgó Szvetozár, az Aranyóra hírneves
komponistája szerezte, szövege pedig Lantos Ádámnak, az Újság
belmunkatársának és a magyar szimbolizmus megalapítójának a ragyogó
tollából került ki. Az új balettben Annuci szerepet kapott, igen csinos
szerepet, amely a föld melegségének az ábrázolásából állt.
Lantos Ádám, egy kék szemű, szőke fiatalember igen buzgólkodott az
iránt, hogy a szerepek szimbolisztikus mélységeit vagy magasságait
minden szereplő tökéletesen átértse, ennélfogva sorra járt mindenkit, és
mindenkinek körülményesen elmagyarázta, minő misztikus eszméknek
és ötleteknek a gazdag tárháza ez az ő szerepe.
Így ismerkedett meg Annucival is, akinek éppen annyi hajlandósága
volt a szimbolizmusra, mint a kötélen való táncolásra. Lantos Ádám
behatóan elmagyarázta neki, hogy a föld melegségének az ábrázolása
nem gyerekjáték, mert abban erőnek, tűznek, forrongó szenvedélynek
kell lennie, hiszen a föld melegségének a fű növésében fölöttébb
jelentékeny része van.
Előadás után Lantos Ádám udvariasan engedelmet ért tőle, hogy
elkísérhesse, és Annuci egy pillanatnyi habozás után megengedte neki.
Végre is, mi rossz van ebben? - kérdezte magában. - Ha megengedtem
a márkinak, aki elvégre csak barátom, megengedhetem Lantos úrnak is,
aki viszont szerepem kimagasló részleteiről fog engem fölvilágosítani.
Lantos Ádám meg is tette. Sok hévvel és meggyőződéssel beszélt a
szimbolizmus jelentőségéről az irodalomban és a művészetben, és arra az
eredményrejutott, hogy a világon minden szimbólum, a szerelem, az élet,
a halál.
Annuci ájtatosan hallgatta. Nemigen merte bevallani magának, hogy
unatkozik, de titokban összehasonlította a márkit Lantos úrral, és az
összehasonlítás mindenképpen a márki előnyére ütött ki. Ez például
sohasem beszélt szimbolizmusról, hanem állandóan azt emlegette, hogy
élni édes és élni jó, és hogy a szerelem igen kellemes dolog, és hogy a
halál... brr!
 Időközben Lantos Ádám ismét áttért a föld melegségére, és ismét
pazar színekkel ecsetelte az Annuci szerepének súlyosabb mozzanatait.
- Higgye el, nagysád - mondotta -, az egész társaságban nem találtam
senkit sem, aki annyira átértette és átérezte volna annak a jelentőségét,
amit mondok, mint éppen ön. Ne vegye hízelgésnek, de azt hiszem, hogy
nagysádtól a szimbolizmus terén még igen sokat várhatunk.
- Hát csak írjon nekem egy szép balettet, Lantos úr - nevetett
Annuci -, nem bánom én, ha szimbolista is, csak eszközölje ki, hogy
megkapjam benne a főszerepet. A többi az én gondom lesz.
- Mindenesetre megírom - lelkesedett Lantos úr. - És megengedi, hogy
továbbra is mellette maradjak tanácsaimmal, és a szimbolizmus
érdekében nélkülözhetetlen utasításaimmal?
- Mindenesetre - mondotta Annuci -, sőt kérni is fogom erre.
- Igazán - fejezte be ömlengéseit Lantos úr - végtelenül örülök, hogy
nagysáddal megismerkedtem. Ez ugyan banális1 kifejezésnek látszik, de
én biztosíthatom nagysádot, hogy ez nem banalitás, hanem szimbólum.
- Én pedig ugyancsak biztosíthatom, hogy én magát nagyon
szeretetreméltónak és kedvesnek találom. Hálás vagyok azért, mert ilyen
alaposan megmagyarázta nekem a szerepemet, és hogy kikísért ide az
isten háta mögé. Amit pedig most mondottam, az nem szimbólum,
hanem őszinteség.
Lantos Ádám egy kicsikét elvörösödött, de azután jókedvűen
mondotta:
- Igaza van, kisasszony. Én vagyok a hibás, hogy magát ezekkel a
misztikus fejtegetésekkel untattam. De én nemigen szoktam
hölgytársaságba járni, és sejtelmem sincs arról, hogy mi érdekli a
hölgyeket. Sőt, hogy tovább menjek és egy őszinte vallomást tegyek, én
nem szeretem az asszonyokat. Éppen azért nem, mert az embernek
annyira meg kell válogatnia, hogy miről beszéljen velők.
- Nem szereti az asszonyokat?
- Nem. Különben ne mondjuk úgy, hogy nem szeretem; mondjuk úgy,
hogy lenézem őket.
- Lenézi? - szörnyülködött Annuci.
Lantos Ádám hangosan fölkacagott.
- Igen, lenézem - mondotta azután. - Higgye el, hogy nem érdemelnek
mást.
 - Jó, jó - mondotta Annuci kissé sértődötten -, de hát csak akadnak
kivételek?
- Mindenesetre. Ezeket a kivételeket nem nézem le, ezeket csak
sajnálom.
- És szeretni nem szeretett senkit?
Lantos Ádám elgondolkozott.
- De igen - szólt azután -, úgy rémlik de határozottan már nem
emlékszem rá...
A ház elé értek, és Annuci meghúzta a csengőt. Lantos Ádám ajánlotta
magát, és búcsúzáskor megcsókolta az Annuci kezét. Annuci
önkéntelenül is elmosolyodott.
„De hiszen - gondolta magában - nem nézed te le a nőket, ha nekem
kezet csókolsz..."
Hoffmanné ajtót nyitott és kíváncsian kérdezte:
- A második szám?
Még nem - mosolygott Annuci -, de nem lehetetlen, hogy az lesz. És a
márki?
- Már megszabadult. A kötélhágcsó már fölösleges...
- Jézusom - sikoltott föl Annuci -, arról úgyis megfeledkeztem.
A márki megjelent az ajtóban, és szomorúan kérdezte:
- Máris?
Annuci elpirult, azután nevetve mondta:
- Maga bolond! Még mindig el akarja velem hitetni, hogy szeret?
- Mindig és mindörökké - sóhajtotta a márki.
- Édes márki, maga ott, azon az erkélyen átkozottul rómeói
hangulatba keveredett...
- Maga csúfolkodik velem. Higgye el, nem érdemlem meg.
Ezzel a márki egy vértanúnak a fájdalomtól átszellemült arcával
meghajtotta magát, és szótlanul távozott.
Annuci néhány pillanatig szótlanul nézett utána, azután sírva borult a
Hoffmanné nyakába:
- Mit csináltam, édes Hoffmann néni, mit csináltam?
Hoffmanné vigasztalni próbálta.
- Gyerekség az egész, szóra sem érdemes. Holnap megint rendbe
jöttök. És ha nem jönnek rendbe, higgye el, édes Annuci, az sem lesz
valami nagy baj.
 - Szép vigasztalás - zokogott Annuci. - Egyetlen barátom volt eddig,
és most azt is elveszítsem?
Egész éjszaka nem aludt, és folyton sírt. Hoffmanné néhányszor
benézett hozzá.
- Édes, maga talán mégis szerelmes a márkiba?
- Most már magam sem tudom... De nem, hiszen ha szeretném, akkor
csak nem mondtam volna neki azt? Hiszen ilyen kegyetlenséget csak
nem mondunk annak, akit szeretünk?
Hoffmanné gondolkozott.
- Hát mondja csak... az a másik fiatalember, aki ma este hazakísérte...
- Oh, Hoffmann néni, hova gondol? Hiszen az mindig a
szimbolizmusról beszél, és lenézi az asszonyokat.
- Ez utóvégre nem akadály...
Amikor Annuci megint magára maradt, csakugyan elgondolkozott
arról, hogy Lantos Ádámba bele tudna-e szeretni? Huzamosabban
foglalkozott ezzel a témával, és arra az eredményre jutott, hogy: nem.
Annuci mindenek fölött az őszinteségnek és az egyszerűségnek a barátja
volt, Lantos Ádám pedig csupa erőltetettség, csupa excentricitás, csupa
póz. Mennyivel kedvesebb a márki! Azt azonban elismerte, hogy Lantos
Ádámnak nagyon szép kék szeme és olyan különös, olyan...
szimbolisztikus tekintete van...
A márkit is mérhetetlen módon bántotta a keserűség. Íme....
barátkozzék az ember fiatal leányokkal! Nem jutott eszébe, hogy
Annucinak ez a végtelenül ártatlan megjegyzése csak azért keserítette el,
mert Annuci egy fiatalúrnak a társaságában jött haza. És nem jutott
eszébe, hogy éppen tegnap esküdött szerelmet a hercegnőnek, akinek
forró csókjait még mindig ott érezte az ajakán. Csak arra gondolt, hogy
szereti Annucit, végtelenül, őrülten, csak arra gondolt, hogy Annuci mást
szerethet. Úgy érezte, hogy ez a szerelem megmenthette volna, és úgy
érezte, hogy valami nyomasztó, nagy sötétség ereszkedik le a szívére.
Sokáig kószált az éjszakában. Azután hirtelen elhatározással
megindult az „Ötcsőrű kanári" felé.
- Az ördögbe is - mondta magában -, legalább kimulatom magamat.
Bánom is én, akármi történik velem.
 És Göndör Sándor-szerű 1allűrökkel fordult abba az irányba, amerre a
Hableány utcát sejtette.
- Hej, Annuci - mondotta azután szomorúan -, a te lelkeden szárad, ha
bennem kivész a Puybroche márkik ősnemes családja. Ha hozzám
akartál volna jönni...
Nem fejezte be a mondatot, hanem belépett az „Ötcsőrű kanári"-ba,
ahol a következő csodálatraméltó dolgokat látta:
A hercegnő egy pezsgőspalackkal a kezében az angol flastromos
karambolasztal tetején állt, és pezsgőt töltött. De nem pohárba, hanem a
saját sárga félcipőjébe, amelyet óriási lelkesedéssel adtak kézről kézre az
őrnagy, Béla bácsi, Mirkovics Márk, a Gyanús Bőregér és Búgó
Szvetozár. Az egész társaság pokolian jókedvűnek látszott, és a márkit
leírhatatlan lelkesedés és kitörő tapsvihar fogadta. A hercegnő a falhoz
vágta a pezsgőspalackot, és az asztal tetejéről a márki nyakába ugrott.
- Hogyan? Ön ide került?
- Ide.
Óh, be kedves!
Az őrnagy melegen kezelt a márkival, a Gyanús Bőregér pedig
barátságosan simogatta végig a skalpját. Búgó Szvetozár annyira el volt
érzékenyülve, hogy könnye hullottak, Béla bácsi pedig hangulatemelés
szempontjából újabb pezsgőket kezdett bontogatni.
A márki rémségesen el volt keseredve.
- Adjatok innom! - mondotta komoran.
A többiek valószínűleg nagyon csodálkoztak volna a mindig jókedvű
márkinak ezen a keserves hangulatán, ha még egyáltalában tudtak volna
csodálkozni. De már olyan különböző színekben látták a világot, hogy a
márkinak ez a szokatlan zordsága nem tűnt fel senkinek.
Hát adtak neki innia. A márki szédítő gyorsasággal hajtott föl vagy hat
pohár pezsgőt, ami határozottan jótékony hatásúnak mutatkozott. Érezte,
hogy a mindent felejtető mámor rózsás köde nemsokára jóleső homályba
borítja az agyát, és lázas buzgalommal folytatta az ivást, csak hogy ezt az
isteni állapotot mentül hamarabb elérje.
Közben a hercegnő odakúszott az ölébe és a két karjával átfogta a
nyakát. A hosszú, szőke haja lebomlott, és betakarta mind a kettőjüket,
amikor csókolóztak.
1
Tóth Ede A falu rossza c. népszínművének címszereplője.
 - Úgy, úgy, szeress! - sóhajtotta a márki.
- Szeretlek - súgta vissza a hercegnő -, szeretlek, szeretlek, szeretlek...
Béla bácsi áldólag terjesztette föléjük a kezét, és szakálla párhuzamosan
lengett az őrnagy szakállával, aki revolveréből üdvlövéseket küldött a
mennyezet felé. Búgó Szvetozár elhaló hangon énekelni kezdte az
Aranyórához címzett keringőt, a Gyanús Bőregér pedig az őserdők
nyelvén dúdolgatott valami álomba ringató bölcsődalt.
Figula János harminckét órát töltött étlen-szomjan a hercegnő
erkélyén. És amikor kiszabadult, a legelső gyorsvonattal üdülés céljából
Olaszországba utazott.

XII.
„Comp. Stopp."

A márki és az őrnagy ismét együvé kerültek. A márki elpanaszolta az

ő szerelmének a szomorú történetét, az őrnagy pedig leplezetlen
kárörömmel hallgatta.
- Látod - mondotta azután -, úgy kell neked. Minek kezdesz te ki fiatal
leányokkal? Az ilyesmi mindig rosszul szokott végződni. Hidd el, a
hercegnővel sohasem fogsz komoly szerelmi bonyodalomba keveredni.
És végre is, a szerelemben is az a fő, hogy az ember jól érezze magát. Hát
nem megnyugtatóbb, nem kényelmesebb az ilyenféle szerelem?
- Az, az - hagyta helyben a márki olyan arccal, mintha fogát húzták
volna. - De úgy éreztem, hogy az ő szerelme megtisztíthatna,
fölemelhetne, emberré tehetne...
- Megtisztít? Fölemel? Emberré tesz? Márki, te egyszerűen félrebe-
szélsz. Mi szükséged van neked minderre? Nem vagy becsületes ember?
Az vagy. Hát mi kell még? Ezeket a frázisokat attól a szamár
szimbolistától tanultad el.
- Ne említsd a szimbolistát - szisszent föl a márki, akinek most
egyszerre eszébe jutott, hogy csak Lantos Ádám lehetett az Annuci
tegnapi kísérője. Most már visszaemlékezett a hangjára is... igen, igen,
Lantos Ádám volt. És egy szimbolistának a kedvéért mond le Annuci az
ő barátságáról! De hát lemondott? Hiszen az a megjegyzése szerfölött
ártatlan volt. Igazán kár volt a dolgot úgy elhamarkodnia. Hátha még
mindent jóvá lehetne tenni? És miért ne lehetne? Annuci beismeri, hogy
megbántotta, ő pedig nagylelkűen megbocsát. Hiszen ez olyan egyszerű
és természetes...
- Eleget gondolkoztál már? - kérdezte szigorúan az őrnagy.
A márki fölrezzent álmodozásából.
- Óriási terveim vannak a jövőre vonatkozólag - folytatta az őrnagy. -
Egy esztendő alatt milliomosoknak kell lennünk!
- Jó, én beleegyezem.
- Az nem elég. Tervem a következő. Mindenekelőtt versenyistállót
alapítunk.
- Mit?
- Versenyistállót, versenyszövetséget...
- Őrnagy, most te beszélsz félre.
- Legkevésbé sem. Neked van pénzed, nekem van lovam.
- Lovad?
- Hát már elfelejtetted? Az, amelyet Figulától vettem részletfizetésre.
- Vagy úgy.
- A Gyanús Bőregér, aki a hanyatló század legkitűnőbb lovasa, szíves
örömest elszerződik hozzánk zsokének, mert már unja az állatkert örökös
egyformaságát, képzeld, már kívülről tudja az összes állat latin nevét.
- Ez sok egy sziú indiánnak.
- Ezt mondom én is. Éppen azért szeretne foglalkozást változtatni.
Egyre-másra el fogjuk nyerni a legnagyobb díjakat, vásárolunk még
lovakat, szóval, fejlődünk, és milliomosok leszünk.
- Nem rossz gondolat.
- Ugyebár? Versenyszövetségünknek a „Comp. Stopp." nevet adjuk,
versenyszíneink gyanánt pedig benevezzük a következőket: égszínkék
test, sötétkék ujjak, ugyanilyen sapka, az egész telehintve
ezüstcsillagokkal. Ez poétikus, nemde?
- Valóban az.
- Lovunknak a nevét is megváltoztatjuk.
- De mire?
- Legjobban szeretnék neki valami angol nevet adni. Például: „God
bless you",' ez igen csinosan hangzik.
- Valóban.
- Hát megállapodunk ebben?
- Nem. Adjunk neki magyar nevet. Én a magam részéről a
„Halottkém" mellett szavazok. Ez a figyelem jól fog esni Figulának.
 - Azt sem bánom. A Gyanús Bőregérrel pedig letétetjük ezt a nevet,
és fölkérjük őt, hogy ehelyett a Webb vagy Tobb vagy Wright vagy
Catten nevet vegye föl. Ezek jóhangzású angol zsokénevek.
A márki és az őrnagy lelkesen megszorították egymás kezét, azután
hangos: - Munkára fel! - kiáltással elbúcsúztak egymástól. Az őrnagy
kilovagolt a Halottkémen az állatkertbe, hogy a Gyanús Bőregeret
értesítse, a márki pedig tétovázva bár, de mégiscsak megindult a
Hableány utca felé.
- Okvetlenül beszélnem kell Annucival - mondotta magában. - Végre
is az nem lehet, hogy a mi barátságunk így pattanjon széjjel!
Kölcsönösen meg fogjuk egymásnak a dolgot magyarázni, és azt hiszem,
meg fogja érteni, mennyire hibázott, amikor ilyen kíméletlenül bánt
velem. Mit is mondott csak?
Hosszabb fejtörés után sikerült megállapítania, hogy Annuci szavai
körülbelül ilyenformán hangzottak:
- Édes márki, maga ott, azon az erkélyen átkozottul rómeói hagulatba
keveredett.
A „Comp. Stopp." beltagja ezek után taglalni kezdte ezt a mondatot:
Az „édes márki" kifejezésben nincs sértés, hanem inkább szánakozás
vagy kicsinylés vagy lenézés. Szóval, ilyenféle valami. „Maga ott, azon
az erkélyen" - ebben már határozott megvetés foglaltatik. Ott, azon az
erkélyen, micsoda kicsinylés, micsoda félvállról való kifejezés!
„Átkozottul" - no, ez a kifejezés nem éppen a legilledelmesebbek közül
való. Csodálom, hogy Annuci nem válogatta meg jobban a szavait.
Hanem persze, szegény leány rossz társaságban van. Az a Hoffmanné
minden jósága mellett is csak műveletlen házmesterné, az a fiatalúr
pedig, aki haza szokta kísérni...
A márki elpirult.
- Mégiscsak nagy gazember vagyok én - mondotta azután. - Most már
gyanúsítom is azt a szegény leányt. Márki, márki, vigyázz magadra!
Erősen dobogó szívvel nyitott be a deszkakerítés kapuján. Annuci
ilyenkor már várni szokta. Vajon ma is várja-e? Hirtelen rettenetes
félelem fogta el, és nagyon szeretett volna visszafordulni.
- Eh, édes istenem - határozta el magát végül -, valahogyan majd csak
kimászunk ebből a csávából.
 És amikor odaért a kapu elé, Annuci sírva borult a nyakába, és
összevissza csókolta.
- Édes, ugye, nem haragszik?
Kevés híján a márki is csaknem sírva fakadt. Lecsókolta az Annuci
könnyeit, és titokban mélységesen megvetette saját magát.
„Hát az bizonyos, hogy én nem érdemlem meg ezt az angyalt -
mondta magában a legteljesebb őszinteséggel. És amikor visszagondolt
az elmúlt éjszaka vidám jeleneteire, összeszorult a szíve. - Hogyan lehet
valaki ennyire jellemszegény!"
Azután megint a régi, jó barátok voltak. Annuci elmondotta, micsoda
nagy sikert várnak az új balettől, és hogy ő a maga részéről mennyire
készül az új szerepére. Egy csöpp keserűség már belevegyült a
dicsőségnek még meg sem kóstolt édes poharába, a primabalerina
tiltakozott az ellen, hogy Annuci betétképpen eltáncolja a Kacagó sirály
önálló figuráit. De azért bízott és reménykedett a sikerben, noha már ma
is magasfokú lámpaláza volt.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A márki kíváncsian nézett
Annucira, aki gyöngén elpirult, amikor azt mondta, hogy:
- Szabad!
A márki nem csalódott, csakugyan Lantos Ádám lépett be, kicsikét
meglepte az a dolog, hogy a márkit itt találta, de azután a két gentleman
fölöttébb előkelő modorban üdvözölte egymást.
- Hát maguk ismerősök? - kérdezte Annuci.
- Találkoztunk már egymással. Egy közös ismerősünknél, akinek
Lantos úr a szimbolizmus előnyeit fejtegette...
A márki olyan ártatlanul mondotta ezt, hogy Lantos Ádám legjobban
szerette volna ott a helyszínen megfojtani.
„A gazember - mondta magában. - Ő csókolózik az erkélyen, azután
engemet márt be."
Beszélgetni kezdtek hármasban, de a társalgás menete nem volt
valami túlságosan élénk. Lantos Ádám nagyokat hallgatott és a bajuszát
pödörgette, a szemét pedig le nem vette Annuciról. Annuci is nagyon
kényelmetlenül érezte magát, érezte, hogy két vetélytárs áll itt egymással
szemközt, és abban az igyekezetében, hogy mind a kettőhöz egyformán
kedves legyen, kellemetlenségeket mondott mind a kettőjüknek. Csak a
márki volt vidám és nyugodt, a perfekt világfi fölényével uralkodott az
egész társaságon és saját magán. De néha őt is elhagyta a jókedve, és
ilyenkor mind a hárman hallgattak.
Végre a márki belátta, hogy akármit csinál is, neki kell innen elsőnek
távoznia, fölemelkedett tehát, és elbúcsúzott:
- Lantos úr bizonyára a szerepéről akar magának még egyet-mást
mondani, nem zavarom tehát magukat.
- Viszontlátásra, kedves márki úr - mondta Annuci.
Lantos úr meglehetős hideg kézszorítással vett búcsút a márkitól, akit
Annuci kikísért a konyháig.
- Annuci, hazakísérhetem magát ma este? - kérdezte itt a márki.
Annuci megint elpirult, azután gyorsan mondta:
- Oh, hogyne! Csakúgy, mint azelőtt.
- Ez azt jelenti, hogy Lantos úr is ott lesz?
- Azt - mondta Annuci kis szünet után halkan.
A márki megállt, azután komolyan a szemébe nézett Annucinak:
- Édes Annuci, maga megígérte nekem, hogy ha egyszer beleszeret
valakibe, én leszek az első, akinek ezt elmondja. Emlékszik még erre az
ígéretére?
- Emlékszem.
- Nos hát, váltsa be most ígéretét. Feleljen nekem nyíltan, őszintén.
Szereti maga Lantos urat?
Az Annuci nagy barna szemébe könny szökött.
- Nem tudom - mondta azután alig hallhatóan. - Magát, bizony isten,
sokkal jobban szeretem, de őt, őt... másképpen szeretem...
- Másképpen? Ez baj - mondotta a márki a lemondás hangján.
- Látja, magát megcsókoltam százszor is, de őt... azt hiszem, inkább
meghalnék, semhogy egy csókot adjak neki. Ha ez a szerelem, akkor...
akkor szeretem Lantos urat.
A márki fájdalmasan mosolygott.
- Akkor - mondotta -, ha megengedi, ma este nem fogom magát
hazakísérni.
És mielőtt Annuci szólhatott volna, tiszteletteljes csókot nyomott a
kezére, azután eltávozott...
- Egy jó barátomat veszítettem el - sóhajtott Annuci, amikor a szobába
lépett.
- Énmiattam? - kérdezte Lantos melegen.
 Annuci nem felelt, csak csöndesen bólintott a fejével. Lantos
odalépett hozzája, és megfogta a kezét:
- Higgye el, hogy bennem éppen olyan jó barátra talál...
Azután zavartan hallgattak mind a ketten. Hirtelen Lantos odahajolt
Annucihoz, és megcsókolta a kezét. Annuci ijedten kapta vissza...
- Nem - mondta -, nem szabad.
- De hiszen máskor is megcsókoltam már!?
- Az igaz, de... de nem így.
- Igen - mondta Lantos csöndesen -, akkor még nem szerettem...
Maga is megijedt attól, amit mondott. Annuci nem szólt semmit, csak
nézett le, le a földre, tétovázó, könnyes szemmel. Lantos a kezébe fogta a
kezét, és halkan kérdezte:
- Annuci, tudna maga engem szeretni?
Annuci pedig úgy érezte, hogy valami csodálatos, édes melegség
lopózik bele a szívébe, és hogy rózsaszínű köd ereszkedik az agyára.
Odahajtotta a fejét a Lantos vállára, és zokogva nem is mondotta, hanem
csak lehelte ezt az egy szót:
- Igen.
És maga sem tudta, hogyan történt, hanem egyszerre csak azt érezte,
hogy a Lantos szája odatapad az övére, és hogy most
szétválaszthatatlanul egyesültek, az első igazi, szenvedélytől lángoló,
édes, szerelmes csókban.
A márki pedig a szemére húzott, szürke cilinderrel állított be az
őrnagyhoz, és keserű jókedvvel mondotta neki:
- No, öreg cimbora, most már megint a tied vagyok. Lefújtam az
Annucit.
- Ezt már szeretem. Gyere, és nézzük meg a derby-cracket!1
- Kit?
- A derby-cracket. Hát már elfelejtetted? A versenyistálló...
- Vagy úgy! Tehát for ever Comp. Stopp!
- For ever! - mondta az őrnagy lelkes hangon, és igaz, őszinte
barátsággal szorította meg a csalódott szívű márki kezét.
 XIII.
Hoffmanné harmadik meséje

- Szerelmes vagyok, édes Hoffmann néni - mondta Annuci, és

odaborult az öreg asszonyság nyakába. - Szerelmes vagyok, és
végtelenül boldog.
- Szép - mondta Hoffmanné elég rosszkedvvel.
- Hát baj az?
- Hogy baj-e? Persze, hogy baj. Ezért voltak az én tanításaim és
példálózásaim?
- De amikor nem tehetek róla. Én is azt hittem, hogy sohasem leszek
szerelmes. De most nem bánom, akármi történik is velem, olyan
végtelenül jól érzem magamat abban a tudatban, hogy szeretek valakit, és
hogy ez a valaki is szeret engem.
- No hát akkor adieu,1 színpadi dicsőség! - kesergett Hoffmanné. -
Annuci, Annuci, úgy látszik, nem hangoztattam magának eléggé a miss
Crick dicsőséges és követésreméltó példáit. Ám jó, elmondok még egy
történetet magának.
Először érezte Annuci, hogy a miss Crick dicsőséges és követésre
méltó példái vajmi kevéssé érdeklik. Egyedül szeretett volna lenni, hogy
belemerülhessen poétikus, édes álmodozásaiba... De így, a
hagyományokhoz híven, megtömte a Hoffmanné pipáját, és kíváncsian
ült oda az alacsony zsámolyra, az öreg asszonyság lábához.
Hoffmanné ezúttal nem sietett a mese elmondásával, ellenkezőleg,
sokáig hallgatott.
És a pipából hatalmas és szapora füstfellegeket bocsátott az ég felé,
mint ahogyan történni szokott, amikor az ember izgatott. Hoffmanné is,
mintha valami szenzációs, régi emlék hatása alatt kezdte volna a
beszédet, halkan, szinte suttogva és egy kicsikét reszkető hangon
mondta:
- Miss Crick is volt egyszer szerelmes. Egyszer, egyetlenegyszer, sem
azelőtt, sem azután soha többé.
-És kibe volt szerelmes? - kérdezte Annuci.
-Egy poétába, francia poétába. Az illetőt Camille Varlynak hívták, és
annak idején azok közé tartozott, akiknek a szerelmes verseit majd
fölfalták a szép asszonyok. A szerelem édes szavú dalnoka volt ő,
legkevésbé sem szimbolista, mint Lantos úr, hanem ellenkezőleg, igen
élénk színekkel ecsetelte a létezés gyönyörűségeit, a csók édességét, az
ölelések... de hát ez mellékes. A fődolog az, hogy ez a fiatalember az ő
göndör fekete hajával és villogó fekete szemével végtelenül megtetszett
miss Cricknek, miután már előzőleg ez a fiatalúr is éktelenül
beleszeretett az ünnepelt táncosnőbe.
Egy jó csomó lángoló szerelmes versben emlékezett meg miss
Crickről, akinek minden mozdulata, minden szava új meg új poétai
hangulatokba vitte őt be, és száz asszony közül kilencvenhét bizonyára
fölöttébb boldog lett volna, ha akad valaki, aki ilyen oltárképet csinál
magának belőle.
Miss Crickben, a megtestesült tökéletességben is volt egy csöpp
asszonyi hiúság, a Varly úr formás és tartalomdús ömlengései
határozottan jólestek neki, annál jobban, mert körülbelül mindenki tudta,
hogy ezek a versek őróla szólnak.
Varly úr ugyan egy szóval sem említette sem neki, sem másnak, hogy
valóban miss Crick az az ideál, akihez összegyűjtött költeményeit
intézte, de apró, intim célzásokból és a sorok vagy a rímek között
elhallgatott megjegyzésekből a miss Crick élesen látó szeme kétségtelen
bizonyságot kapott arról, hogy ő az, és nem más. Varly úr pedig nem
törődött azzal, hogy az emberek diszkrét mosollyal emlegették:
- Oh, tudjuk, kiről szólnak azok a csinos versek!
Hát rajok hagyta, hogy miss Crickről szólnak. Neki éppenséggel nem
ártott, ha tudták róla, hogy miss Crickbe szerelmes. Hiszen abban az
időben párbajképtelen embernek tartottak mindenkit, aki okiratokkal
nem tudta kimutatni, hogy vagy már volt szerelmes miss Crickbe, vagy
kötelező ígéretet nem tett, hogy a legközelebbi napok egyikében
okvetlenül beleszeret miss Crickbe.
Végre is miss Crick addig olvasgatta a Varly úr jól megfogalmazott
szerelmes verseit, addig gyönyörködött a Varly úr eredeti ötleteiben, és
olyan mélyen talált belenézni ennek az apró, fekete embernek a villogó
szemébe, hogy egy szép napon ugyanígy borult a nyakamba, mint az
imént maga, édes Annuci, és meglehetős zavarodottsággal vallotta meg
nekem:
- Szerelmes vagyok, édes Hoffmanné, szerelmes vagyok és
boldogtalan.
- Boldogtalan? - kérdezte Annuci csodálkozva.
 - Az. Hát maga, édes, azt hiszi, hogy csak boldog szerelem van a
világon? És hogy miss Crick miért volt boldogtalan, azt is el fogom
mondani.
Varly úr, aki a verseiben kímélet nélkül föltárta szívének legtitkosabb
és legegyénibb érzéseit, miss Cricknek soha egy szóval nem mondotta,
hogy szereti. Varly úr ugyanis már elejétől fogva teljesen tisztában volt
azzal, hogy a templom egere nem veheti feleségül az aranyfácánt. És
sokkal jobban ismerte miss Cricket, semhogy abban reménykedhetett
volna, hogy ez a szerelem egyik önfeledt, mámoros pillanatában a
szeretője lesz. Mert ez a Varly úr, édes Annuci, minden poétasága mellett
elég okos fiatalember is volt. Jókedvű, könnyűvérű, aki gondtalanul élt
egyik napról a másikra, és aki szívesen áldozta föl a legutolsó hat frankját
egy üveg pezsgőért, még ha tudta is, hogy másnap nem lesz reggelije.
Olyanféle ember volt, mint a maga márkija.
Hát ebbe az emberbe szeretett bele miss Crick. És minél jobban
megismerte, annál bolondabbul szerette. Varly úr pedig egyre lázasabb,
egyre őrületesebb szerelmes verseket írt, és egyre közömbösebb, egyre
általánosabb dolgokról beszélgetett miss Crickkel. Óvatos volt és
tartózkodó, nem engedte meg magának a legcsekélyebb bizalmaskodást
sem, csak olykor-olykor árulta el akarata ellenére is, hogy valami
emésztő tűz sorvasztja és teszi tönkre az idegeit.
Miss Crick végre belátta, hogy ennek a dolognak valahogyan véget
kell vetnie, mert különben mind a ketten bajba kerülnek. És nem azért
volt amerikai leány, és nem azért nevelték Amerikában, hogy a megoldás
módján túlságosan sokáig törte volna a fejét.
De csak nem tudta magát arra rászánni, hogy ezt az elhatározó lépést
megtegye. Mindent elkövetett, hogy Varly urat a fejéből, ezt a bolond
szerelmet pedig a szívéből kiverje, hiába volt minden! Minél jobban
küzdött az ellen az érzés ellen, érezte, hogy annál jobban szereti Varlyt.
Ah, mennyivel más volt ez az érzés, mint amilyennel annak idején mister
Wax iránt viseltetett. És érezte, hogy Varly volna az egyetlen ember,
akinek a kedvéért le tudna mondani a színpad dicsőségeiről, a tömeg
hódolatairól, a tapsok, a virágok gyönyörűségeiről. Érezte, hogy Varlyért
fel tudna áldozni mindent, hogy érte el tudna tűrni mindent, és hogy
Varlyn kívül nem fog szeretni mást soha, soha...
Amikor ez az érzés meggyőződéssé érlelődött benne, elküldött
Varlyért. Varly megjelent, nyugodt és kedves volt, mint mindig.
 - Hívatott? - kérdezte valami kis meglepetéssel.
- Igen. Fontos dologban akarok magával beszélni.
Miss Crick fölemelkedett, és a két kezét a Varly úr vállára tette:
- Varly! Nézzen a szemembe, és feleljen őszintén. Szeret maga
engem?
- Szeretem - mondta Varly egyszerűen.
- Hogyan szeret? Ahogy egy jó pajtást, egy jó barátnét szoktunk
szeretni?
- Nem. Szeretem magát igaz, becsületes, őszinte és őrületes
szerelemmel, olyan szerelemmel, amilyennel csak egyszer szeretünk és
soha többé.
- Miért nem mondotta ezt nekem soha?
- Minek?
- Minek?
- Igen, minek? Maga sohasem lehet az enyém.
- Ki mondta ezt magának?
- Tudom.
- Őrületes szerelem az, amikor az ember már eleve lemond arról, hogy
azt, akit szeret, valaha a magáénak mondhassa?
- Igen. Az én őrültségem olyan, mint a Hamleté. Van benne bizonyos
rendszer.
- És ha én azt mondom, hogy én is szeretem magát, és hogy a magáé
akarok lenni?
Varly elsápadt és hátralépett. Villogó, fekete szeme most tétovázva,
határozatlanul meredt miss Crickre.
- Igen, én is szeretem magát, és a magáé akarok lenni - ismédé miss
Crick komolyan.
Varly néhány pillanatig hallgatott, azután komor határozottsággal
mondta:
- Az nem lehet!
Miss Crick a szívére szorította a kezét, hogy hangos dobogását
elfojtsa.
- Miért nem lehet? - kérdezte fojtott hangon.
- Hallgasson meg. Azt hiszem, itt csak arról lehet szó, hogy a
feleségem legyen. Ugye?
Miss Crick a fejével bólintott.
 - Nos hát, én nem vehetem magát feleségül.
- Miért?
- Először, mert szegény vagyok...
Miss Crick elutasítólag intett a kezével, Varly fájdalmasan
mosolygott.
- Azt hiszi, hogy ez nem baj? Nagyon is nagy baj. Nem tudnám magát
eltartani, mert az én igényeim legalábbis kétszer akkorák, mint a
magáéi...
- Megmaradnék a színpadon.
Varly fölugrott.
- Soha - mondotta izgatottan. - Ez még rosszabb volna. Hogy a
feleségemnek a férje legyek? Soha.
- Ez nevetséges. Maga is keres...
Varly izgatottan járkált föl-alá a szobában, azután megállt miss Crick
előtt:
- Lehetetlen! Mindaddig, amíg nekem nincs annyi jövedelmem, mint
magának, mindaddig, amíg az emberek azt mondanák rólam: „Ni, a miss
Crick férje", és nem úgy emlegetnék magát, mint a „Varly úr feleségé"-t,
mindaddig nem beszélhetünk erről a dologról.
- És maga ilyen kicsinyes hiúságokért föl tudná áldozni a maga és a
magam boldogságát?
- Ez a hiúság tett azzá, aki vagyok, ez a hiúság engedi meg nekem,
hogy a jövőben bizakodjam, ez a hiúság fog nekem erőt adni arra is, hogy
a maga kezéről le tudjak mondani... Mert én vagyok olyan poéta, mint
amilyen táncosnő maga...
És fekete szeméből most már eltűnt a tétovázás. Vad energia lobogott
ki belőle, és ez az apró emberke kétszer akkorának látszott, amint emelt
homlokkal, keresztbefont karral megállt miss Crick előtt. Miss Crick
mélyen hallgatott. Csak hosszú szünet után szólalt meg:
- Én értem magát, Varly. Maga is olyan lélek, mint én vagyok. A
szerelmet nem a mi számunkra találták ki...
- A szerelmet talán igen, de a házasságot semmi esetre sem.
Miss Crick szomorúan rázta a fejét.
- A szerelmet sem. Maga volt az egyetlen, akit szerettem, maga volt
az első, az utolsó...
Varly nagyot sóhajtott, azután csöndesen mondta:
 - Mindig szeretni fogom magát. De több verset nem írok magáról...
Miss Crick fölemelkedett, és odanyújtotta a kezét Varlynak:
- Isten vele - mondotta. - Ne lássuk többé egymást!
-Jó - mondta Varly. - De búcsúzóul engedje meg, hogy
megcsókoljam.
Miss Crick szomorúan mosolygott.
- Minek? Ne tudjam meg soha, hogy milyen a szerelem csókja...
Letépett a kebléről egy rózsát, megcsókolta azt, és odaadta Varlynak.
Varly is az ajkához emelte a virágot...
Azután szótlanul távozott, Miss Crick hosszasan nézett utána, azután
leborult a medvebőrös kerevetre, és keservesen zokogott.
Hoffmanné hangja egyre jobban reszketett. Halkabban folytatta:
- Varly úr nemsokára azután agyonlőtte magát. A jó lélek még
halálával is szolgálatot tett miss Cricknek, növelte az ünnepelt művésznő
nimbuszát. Varly úr a boldogtalan szerelem vértanúja gyanánt halt meg,
csak miss Crick tudta, hogy Varly úr nem volt vértanú, hanem szamár, és
hogy azért halt meg, mert maga is belátta a szamárságát. De, hogy ennek
a szamárnak a halála nagyon, nagyon fájt miss Cricknek, azt, édes
Annuci, én tudom legjobban.

XIV.
A szeretetreméltó, szőke művésznő

Figula János úr nem maradt sokáig Velencében. Csakhamar belátta,

hogy ide egyedül nem érdemes jönni, mert itt mindenki a párjával édeleg,
gondolázik, sóhajt, és eteti a Márk tér hagyományos galambjait. És
özvegyi magányában Figula úr hamarosan rájött arra, hogy ő végtelenül
szerelmes a hercegnőbe, aki nélkül az ő halottkémi élete egy ütet taplót
sem ér.
Csöndes elkeseredettséggel dúdolgatta magában a Cserebogár, sárga
cserebogár című nótát, és a legöregebb cserebogarak sem emlékeznek
arra, hogy valaki valaha ennyiszer kérdezősködött volna tőlük a nyár
beköszöntésének az idejéről és a rózsájával való egyesülés lehetőségéről.
Figula úr visszajött Budapestre, és megjelent Hableány utcai
kastélyában.
 Itt értesült az utolsó napok nagy eseményeiről, itt tudta meg, hogy
„Comp. Stopp." cím alatt versenyszövetség alakult, amely Halottkémet
súlyos akadályversenyre nevezte, és itt tudta meg, hogy a hercegnő még
ma este föllép a városligeti színkörben első színpadi kísérlet okából.
Hiszen Duse Eleonóra1 is itt lépett föl először!
Figula úr csodálatos gyorsasággal rohant be a városba, és két pazar
bokrétát és egy hatalmas virágkosarat rendelt. A bokréták szalagján ez a
fölírás pompázott:
„A szeretetreméltó szőke művésznőnek - Tisztelői." Illetve a
másikon: „Imádói." A virágkosárba beletette a névjegyét.
Este magasfokú meghatottsággal foglalt helyet egy földszinti
páholyban, jó közel a színpadhoz. Egész lényén bizonyos büszkeség
ömlött el, mintha azt akarta volna jelezni:
Én vagyok az, aki költséget és fáradságot nem kímélve, a
szeretetreméltó szőke művésznő kiképeztetését eszközöltem.
Körülnézett a színházban, és mindenekelőtt azt állapította meg, hogy
nem túlságosan sokan vannak jelen. És olyan szabadjegyszerű hangulat
nehezedett az egész nézőtérre. Az egyes páholyokban azonban feltűntek
a márki, az őrnagy, Béla bácsi, Mirkovics Márk, Búgó Szvetozár és a
Gyanús Bőregér alakjai.
- Ha ezek mind tapsolni fognak - elmélkedett magában Figula úr -, ak-
kor valóban nagy sikert remélhetünk.
Végre föllebbent a függöny. A Szép Helénát2 játszották, és a
címszerepet olyan művésznő személyesítette, akiről Figula úr habozás
nélkül azt jegyezte meg:
- Én már sok szép Helénát láttam, de egyszerre ennyit még soha!
Paris úrfi úgy énekelt, mintha a lábát a torkába dugta volna, és rálépett
volna a saját hangjára. Ettől eltekintve, az előadás pompás volt. Végre
megjelent a szeretetreméltó, szőke művésznő is, aki Oresztész
szerepében mutatkozott be a nem túlságosan sok érdeklődést tanúsító
közönségnek.

1
Duse, Eleonóra (1859-1924): olasz színésznő. Természetes játékával vált Olaszország
első számú színésznőjévé.
2
Offenbach operettje.
 Amikor belépett, barátai zúgó tapsviharban törtek ki, a zenekarból
pedig úgy Figula úr, mint a márki összegyűjtött bokrétáit föladták neki.
A szeretetreméltó, szőke művésznő bájosan mosolygott, azután
elcirpegett valami kis nótát, amely után újból kitört a taps, és újból
föladtak neki két elkésett bokrétát.
Figula úr, aki véresre verte a tenyerét, megkönnyebbülve sóhajtott föl.
A siker megvan. A szeretetreméltó, szőke művésznőt ügyesen
lanszírozták1. Most már csak a nyári kritikusok jóakaratától függ, hogy a
hazai sajtó is telekürtölje Magyarországot és a kapcsolt részeket a
művésznő diadalával. És a nyári kritikusok, igen kiskorú és igen komoly
fiatalemberek, nagy, piros rózsákkal fölruházva, helyeslőleg bólogattak,
és kivétel nélkül megegyeztek abban a véleményben, hogy a
szeretetreméltó, szőke művésznő kifogástalanul domborított, és hogy
szerepének kimagasló részeit nagy virtuozitással körítette szerves
egésszé.
Az előadás egyéb mozzanatai már minden nagyobb szenzáció nélkül
múltak el. A szeretetreméltó, szőke művésznőt minden felvonás után
több ízben a lámpák elé szólították, s ilyenkor kábító mosoly és egy
kisebb rendű virágkereskedés kíséretében jelent meg és hajlott meg a
közönség előtt.
Előadás után az ünnepelt művésznő tiszteletére nagy bankett volt az
„Ötcsőrű kanári" összes helyiségeiben, amelyeket ez alkalommal
díszesen kivilágítottak és fölvirágoztak.
Az asztalfőt a szeretetreméltó, szőke művésznő foglalta el, jobbról a
márki, balról Figula úr ült, és szaporán töltögette az Olga poharába a
pezsgőt.
A tartármártás után fölemelkedett Mirkovics Márk, a belgrádi állami
színházak alintendánsa, és miután seprűszerű, fekete bajuszát gondosan
fölsimította, rövid, de tartalmas beszédben méltányolta a szeretetreméltó,
szőke művésznő mai alakításának kimagasló mozzanatait. Beszédét
azzal a lendületes óhajtással fejezte be, vajha minél kevesebb ilyen
művésznője volna a magyar hazának, hogy érdemeiket és képességeiket
annál jobban megbecsülje a nagyközönség!
A poharak összecsengtek, és az ünnepelt művésznő könnyben úszó
szemmel mondott köszönetet a kis, de kitartó gárdának, amely ennyire
1
Támogatni, felkarolni (francia-német).
buzgólkodott az ő első művészi sikerének az érdekében. Köszönetet
mondott Figula úrnak is, aki önzetlen barátsággal támogatta őt
pályájának nehézségei közepette. És sokat sejtető mosolygással adta
barátainak a tudtára, hogy ez a barátság később talán erősebb kapcsokkal
fogja őket egymáshoz fűzni...
Figula el volt érzékenyülve.
Most ő emelkedett föl, és hosszabb beszédben kifejtette, hogy ő
mindig pártfogolta a művészetet. Magáért a művészetért. Hiszen ő maga
is író. A Kis Halottkém nagy és megérdemelt föltűnést csinált mindenütt.
A társaság mind vidámabb hangulatba keveredett. Ittak mindenkiért.
A Gyanús Bőregér, aki a lovaregylet jóváhagyásából fölvette a Catten
nevet, óriási fogadásokat ajánlott arra, hogy a Halottkémmel meg fogja
nyerni mind az öt akadályversenyt és mind a hét síkversenyt. A ló
kitűnően ugrik, és ha jókedve van, sokkal gyorsabban szalad, mint a
gyorsvonat.
A márki és az őrnagy is elsőrangú bizalommal néztek a versenyek elé.
Még három nap választotta el őket az Erzsébetvárosi nagy
akadályversenytől, amelyben Halottkémre a hendicepper1 csak hatvankét
kilónyi csekély terhet rótt ki.
- El fog szaladni a többiektől - mondta a márki.
- Minő bukméker-fogadás!2 - fantazált az őrnagy.
- Legalább tizenkettős odds-szal3 fog indulni - reménykedett Béla
bácsi, aki előkelő helyet foglalt el a század legszenvedélyesebb
sportsmanei4 között. Továbbá nagyszabású művészi tervekről is
beszéltek. A szeretetreméltó, szőke művésznő ritka bájjal ecsetelte,
hogyan fogja ő a pincébe énekelni úgy a hazai, mint a külső országokbeli
primadonnákat. De ehhez mindenekelőtt szerződésre és jó szerepekre
van szüksége. A tehetség az már magától jön. És itt eszébe jutott Lantos

1
Az a személy, aki hátrányos helyzetbe juttatja a versenyzőt (angol).
2
Hivatásos fogadó (angol).
3
A tét, amit a lóversenyen a hivatásos fogadó ígér (angol).
4
Sportember (angol).
úr, aki annak idején egy szimbolista operett librettójának1 a megírására
vállalkozott.
-Nini - mondta, amikor fürkészve végignézett a jelenvoltakon —,
Lantos úr nincs itt.
- Az ám - csodálkoztak a többiek -, tényleg nincs itt.
Búgó Szvetozár diszkréten mosolygott.
- Lantos örökre elhunyt. A szegény fiú szerelmes...
- Szerelmes? - kérdezte a hercegnő.
- Az. És tudják, kibe? Egy balerinába...
- Ah - modta a hercegnő ajkbiggyesztve.
- Úgy van. Sőt úgy tudom, el is veszi feleségül...
A márki kissé sápadtan dőlt hátra a székében. Vége, vége mindennek.
Egyetlen igaz, egyetlen poétikus szerelmének így szakadt vége. És míg
ott látta maga előtt az Annuci tiszta és édes alakját, maga körül pedig a
hangosan zajongó és nevetgélő társaságot, egyetlenegy égető
könnycsepp gördült alá a szeméből, bele a pezsgős poharába. Nem vette
észre senki, csak az őrnagy, hogy ennél keserűbb pezsgőt a márki még
sohasem ivott. „Ah - mondta magában a márki -, ennek a leánynak a
szerelmén fordult meg a sorsom. Nincs szerencsém, nincs szerencsém."
De azután csakhamar megint jókedvű lett. Végre is boldoggá tudta
volna-e ő tenni Annucit? Bele tudott volna törődni a házasság egyhangú
és a megszokottsággal unalmassá vált gyönyörűségeibe? Soha. Érezte,
hogy a szabadságáról vajmi nehéz volna lemondania, és tudta, hogy nem
is fog most már soha lemondani. Az Annuci lett volna az egyetlen. Ha
nem akarta... így is jó!
Búgó Szvetozár pedig mesélt tovább. Hogy az Annuci valóban
zseniális művésznő, hogy akik a próbán látták, úgy beszélnek róla, mint
elsőrendű csillagról, akinek a megjelenése valóságos forradalmat fog
csinálni a színművészet egén. Hogy a primabalerina már három nap óta
nem eszik, annyira fáj neki a dolog. Hogy a szerepét csak azért nem
küldte vissza, mert attól tartott, hogy kiosztják az Annucinak... Szóval,
hogy az egész színház forrong, és hogy mindenki magasfokú
izgatottsággal várja az új balett premierjét.

1
Szövegkönyv (olasz).
 Figula János ama szerény véleményének adott kifejezést, hogy ez az
Annuci talán mégsem olyan sokat ígérő tehetség, hiszen nem ő
képeztette ki. Mirkovics Márk ellenben izgatottan fészkelődni kezdett, és
szent esküvéssel megfogadta, hogy ezt a csillagot ő okvetlenül elviszi
magával Belgrádba, az állami színházak nívójának az emelésére. A
Gyanús Bőregér nem nyilvánította a maga véleményét, ellenben
akkorákat ivott, mint egy előrehaladott korú gödény, és ugyanezt
cselekedte hasonló ünnepélyes méltósággal két másik, a művészetek
iránt közömbös egyéniség, az őrnagy és Béla bácsi is.
Vacsora után az őrnagy és a Gyanús Bőregér az angol flastromos
karambolasztalhoz siettek, és ősi szokás szerint játszani kezdtek az
egymás skalpjára. A viszonyok időközben úgy alakultak, hogy az őrnagy
visszanyerte a Gyanús Bőregértől az összes skalpokat, sőt ezét is
elnyerte.
A társaság többi tagjának Béla bácsi szerény mosollyal némi kis
makaót indítványozott, amit közhelyesléssel fogadtak. Maga a
szeretetreméltó, szőke művésznő is részt vett a játékban, de nem sokáig.
- Úgy látszik, a szerelemben több szerencsém van - mondta igéző
mosollyal, és faképnél hagyván az urakat, visszavonult egy
ablakmélyedésbe.
- Ez a régen várt pillanat - mondta magában Figula úr, és ő is
abbahagyta a játékot.
Odalépett a hercegnőhöz, akit most már méltán megilletett a
szeretetreméltó, szőke művésznő elnevezés, és gyöngéden megfogta a
kezét:
- Olga - mondta -, azt hiszem, tudja, mit akarok mondani?
- Nem - felelt Olga ártatlan arccal.
- Csak ismételni akarom azt, amit már annyiszor mondtam. Szeretem
önt a kellő őrültséggel, amelyre egy intelligens halottkém csak képes.
- Ah, Figula úr!
- Kérem, ne szakítson félbe! Elutaztam Olaszországba azzal a szilárd
elhatározással, hogy elfelejtsem önt. Azt hiszi, sikerült elhatározásomat
megvalósítanom? A legkevésbé sem. Utazásomnak az lett az eredménye,
hogy most még jobban szeretem önt, mint ahogy valaha szerettem. Nem
különös ez?
- Bizonyára az.
 - Ellenkezőleg. Éppenséggel nem az. Ez csak érthető. Ha valaki olyan
bájos és olyan elragadó, mint maga, ha valaki olyan nagy művésznő,
mint maga... Ah, Olga, én nem élhetek maga nélkül, kénytelen vagyok
magát feleségül venni. Mondja, akarja, hogy együtt utazzunk
Olaszországba?
A szeretetreméltó, szőke művésznő elábrándozott:
- És lemondjak a színpad örömeiről? Nem, Figula úr, soha! Én is
bevallom, miért titkolnám tovább, én is szeretem magát. De a színpadtól
csak halálommal fogok megválni.
- Ki mondta önnek, hogy én el akarom szakítani a színpadtól, amikor
én neveltem művésznővé? Soha. Önből ünnepelt díva lesz, és az ön
dicsőségének a napsugarai meg fogják aranyozni az én szerény nevemet
is.
- Ah, Figula úr, de szépen mondta ezt!
- Tehát mondja, remélhetek?
- Remélhet, barátom, reméljen mindent. De az én kedvemért... ugye,
ha férj és feleség leszünk, le fog mondani a halottkémkedésről, mert ez
szomorú foglalkozás. Ugye, megteszi? János, édes János...
- Ne nevezzen engem Jánosnak - esengett Figula úr. - Mondja Jani,
egyszerűen Jani, és én lemondok mindenről a maga kedvéért...
- Jani - suttogta a szeretetreméltó, szőke művésznő, míg Figula úr
forró csókokkal borította el a kezét.
- Lemondok mindenről - susogta Figula úr -, csak rólad nem.
Kizárólag az irodalomnak fogom szentelni hátralévő napjaimat, hiszen a
Kis halottkém nagy és megérdemlett sikert aratott mindenfelé.
- Le fogom fordítani orosz nyelvre - mondta a hercegnő szende
pirulással.
- Angyal!
Figula úr nem bírt többé magával.
Átkarolta és összevissza csókolta a hercegnőt, aki halkan fölsikoltott.
Az urak meglepetve ugrottak föl a makaó mellől, míg a Gyanús Bőregér
a dákóval végighasította az angol flastromokat.
- Uraim - mondta Figula úr ünnepélyes hangon -, az égre kérem
önöket, ne botránkozzanak meg. A hercegnő, vagy ha jobban tetszik, a
szeretetreméltó, szőke művésznő a jelen perctől fogva jegyesem...
- Valóban úgy van - mondta a hercegnő a pillanat magasztosságának
megfelelő pirulással.
 - Ezt már szeretem hallani - jelentette ki az őrnagy, és melegen kezelt
Figula úrral. A többiek lelkes éljenekben törtek ki, csak a márki nyomott
el egy félig fájdalmas, félig gúnyos mosolygást, míg csöndesen azt
kérdezte magától:
- Hát ez is?
Csak az vigasztalta, hogy Figula úr homloka ebben a pillanatban
túlvilági fénnyel kezdett tündökölni.

XV.
Lantos Adám idillje

Hát Lantos Ádám és Annuci szerették egymást.

Nem csináltak titkot belőle, hadd tudja meg az egész világ. Lantos
minden este megvárta és hazakísérte Annucit, minden délután ott
üldögélt a Hoffmanné szobájában, a kezében tartotta az Annuci kezét,
szótlanul néztek egymásra és mosolyogtak.
Nemigen beszélgettek már. Végre is, mit mondhatott volna az egyik a
másiknak olyat, amit ez előre nem sejtett, nem érzett, nem tudott volna?
És bizonyos volt, hogy akármiről kezdenek beszélgetni, minden
mondatnak az a vége:
- Szeretlek!.... Szeretsz?
Amaz első csók óta meg sem is csókolták egymást. Az a csók a
túláradó boldogság önfeledt csókja volt, most szentségtörésnek tartották
volna, ha tiszta érzéseik megelégedett, nyugodt boldogságát a
szenvedély csókjaival fölkavarták volna.
- Majd ha a pap összead - mondotta Annuci.
És Lantos Ádám csöndesen, megelégedetten bólintotta rá az igent.
Lassankint tudatára ébredt annak, hogy az élet, a szerelem, a boldogság
nem szimbólum, hanem csak akkor ér valamit, ha a maga reális
megfoghatóságában a miénk, a miénk, miénk minden gyönyörűségeivel
és minden keserűségeivel egyetemben. És lassankint tudatára ébredt
annak is, hogy a maguk általánosságában az asszonyok ugyan fölöttébb
megvetésre méltó teremtések, de mégis akad egy-egy angyal is közöttük.
A Lantos úr gyönyörű teóriái tehát lassankint tönkrementek ebben a
kedves kis idillben. És ugyanígy pusztultak el a Hoffmanné tanulságos
oktatásai és a férfiak ellen intézett súlyos kirohanásai is az Annuci
emlékezetéből. Ők ketten szerették egymást, és mással nem törődtek.
Hogy van-e még kívülök is valaki a világon, azt nemigen nézték. Érezték
mind a ketten, hogy egyik a másikban él, hogy egymás nélkül nem
élhetnek. Ez a szerelem fogva tartotta szívok minden idegét, agyuk
minden szálát. Hogy jött, mint jött, hogyan csapott föl ilyen magas
lánggal, ki tudta volna megmondani? Csak az vala bizonyos, hogy itt
volt, megállapodott bennük és uralkodott rajtok mindenképpen.
Hoffmanné, aki eleinte nagyon rossz szemmel nézte, és több ízben az
„éhenkórász" jelzővel illette Lantos urat, utóbb nagyon jó barátságba
keveredett vele. Végre is, ha valaki annyira szeret valakit - Hoffmanné
kénytelen volt a derekát beadni.
- Hát csakugyan? - kérdezte Annucitól.
- Mit, édes Hoffmann néni?
- Férjhez megyen Lantos úrhoz?
- Igen.
- És a színpad?
- Azt még nem tudom. Attól függ minden, hogyan sikerül az első
fellépésem...
- No, én azért mégiscsak azt mondom, hogy kár volna magáért, édes
Annuci.
Annuci mosolygott. Érezte, hogy nincs az a dicsőség a világon, amely
egy szerelmes kézszorítással fölérne. Eszébe jutott egy mondás, amelyet
valahol olvasott: „A dicsőség napja ragyog, de nem melegít."
És ő melegségre vágyakozott, melegségre, miben olyan kevés része
volt mindeddig.
Így következett be a premier napja. A premiert megelőző főpróbán
Annuci már körülbelül sejthette, minő sikere lesz az előadás estéjén. A
meghívott vendégek, komoly és élemedett zenekritikusok,
balett-őslények, akik a világ minden táncosnőjére emlékeztek, kivétel
nélkül odanyilatkoztak, hogy Annucihoz hasonló tehetséget ők még nem
láttak, és a legközelebbi huszonöt esztendőben is aligha fognak látni.
Hírlapok hasábjain egyik-másik már eleve is fölhívta a közönség
figyelmét az új csillagra, szóval a premier estéjén az emberek azzal
köszöntötték egymást:
- Látta már az új táncosnét?
- Azt mondják, gyönyörű.
- És milyen tehetség!
 Tapasztaltabb kulissza-rókák fölsiettek a színpadra, hogy az új
művésznő lámpalázában gyönyörködjenek. Sohasem árt, ha az ember
azután évek múlva elmondhatja:
- Ott voltam, amikor először föllépett... Ott álltam a színpadon
mellette. No, de hogy milyen lámpaláza volt! Azt hiszem, a szíve
kétezret dobogott egy másodpercben.
Lantos Ádám ott állt Annuci mellett. Kicsit sápadt volt, de
mosolygott. Szerette volna biztatni a fiatal leányt, de az ő torkát is
fojtogatta valami. Hogyne, az első balettjét adták. Vajon fog-e sikerülni?
Meg fogja-e a közönség érteni, hogy mit akart? És most már nemcsak a
maga, hanem az Annuci sikeréért is aggódott.
Annuci egy kulisszához támaszkodott, és ő is mosolygott. Nagyon
izgatott volt, de halványkék kurta szoknyácskájában és trikójában
egyszerűen elragadó. Többször megfogta a Lantos kezét, és égő
homlokára fektette azt. Nem sokat használt, a Lantos keze is égett. Ő sem
tudott szólni.
Majd megjelent Búgó Szvetozár, aki eddig a primabalerina mellett
ábrándozott a zenei rész hatásos megkomponálásáról, és bevallotta, hogy
ő mód nélkül izgatott. Mintha valami volna a levegőben.
Hát a zeneszerző izgatottsága semmiképpen sem szolgált rá arra, hogy
a másik kettőét lecsillapítsa. Lantos hosszú lépésekkel járkált föl s alá a
kulisszák homályában, míg a balettkisasszonyok, akik már
elhelyezkedtek a színpadon, egymáshoz hajoltak és suttogtak:
- Ez az!
- Milyen izgatott!
Vége volt az uvertűrnek1, és csöngettek. Annuci és Lantos még egy
biztató pillantást váltottak egymással, míg az ügyelő harsányan kiáltotta:
- Annuci kisasszony a helyére!
Annuci alig látott, alig hallott. Istenem, hány alkalommal látta már
maga előtt ezt a fényes nézőteret! Az állandó alakjait padsorról padsorra
ismerte. Voltak ismerős páholyai. És ma este mégis olyan különös, olyan
egészen más, idegen, hideg volt a nagy színház. Az ismerős alakok
mintha kaján vigyorgással meresztették volna látcsöveiket a színpadra,
Annuci tudta, érezte, hogy ma esete mindenki őt, csak őt nézi. Nem

1
Ouverture: nyitány (francia).
lehetett többé a negyedik négyes utolsó sorában elbújni, ott állott három
lépésnyire a súgólyuktól csaknem egyedül. Hiszen ma már a ruhájában is
más volt, mint a többiek.
Lantos Ádám pedig nézte félig lázas állapotban, félig öntudatlanul.
Nézte, hogyan táncol, hogyan önti bele a táncba szívének minden
poézisét és kedélyének minden bájosságát. Hogy micsoda könnyűséggel,
milyen lepke módra lebben ide-oda, keresztül a nagy színpadon, hogyan
nem fárad el soha, és hogyan csinálja meg egymás után a legőrületesebb
és a legvakmerőbb dolgokat a legnagyobb egyszerűséggel és
természetességgel. Lantos már nem látott semmit, csak egy habkönnyű
kék felhőt, amely ott mozgott, forgott szédületes virtuozitással a lámpák
előtt.
És egyszerre mennydörgésszerűen, nagy erővel tört ki a bámulat, az
elragadtatás tapsvihara a színházban mindenütt. Valóban, ilyent itt még
alig láttak. És az Annuci sikere megpecsételte a balett sikerét is. Az
emberek lelkesedtek, tomboltak, lábbal dobogtak és látcsöveket
ütögettek a székekhez, eksztázisban volt mindenki. Annuci pedig
ragyogó arccal, boldog mosollyal hajlongott jobbra-balra.
Ah, ez csakugyan a dicsőség napja. És ez a dicsőség nemcsak ragyog,
hanem melegít is. Valami édes megelégedés, nyugalom borult az Annuci
szívére, amikor a harmadszori megismétlés után félájultan roskadt az
öltözőjében egy székre. Csak azt érezte, hogy míg ő lehunyt szemmel
fekszik, valaki forró, szenvedélyes csókokkal borítja el a kezét és lázasan
ismételgeti:
- Angyal... angyal...
Nem kellett lenéznie, hogy megtudja ki az. Lantos volt. Mit törődött ő
most már az egész balettel? Az Annuci sikere megvolt, nagy, fényes,
valódi siker, olyan, aminő csak igazán ihletett művésznőnek juthat ki
osztályrészül. A primabalerina sablonos mozdulatai és pózai ezek után
vajmi kevéssé érdekelték, sőt mintha a közönség is unta volna. A nép
kegye másodpercről másodpercre változik, és az Annuci föltűnése
jelentékenyen rontott a primabalerina nimbuszán. Búgó Szvetozár
balettmuzsikáját mindenki igen csinosnak és kedvesnek találta, a
szövegről is elismerték, hogy elég ügyes, ámbár határozott hóbortossági
rohamok észlelhetők egyik-másik jelenetében.
Annyi bizonyos, hogy amikor a primabalerina, Annuci, a szövegíró és
a zeneszerző már tizenharmadszor jelentek meg a lámpák előtt, az egész
színházban mindenki tisztában volt azzal, hogy itt voltaképpen csak
Annucinak volt meg a sikere. De ahogyan a Lantos kezét megszorította,
abból kitetszett, hogy ennek a sikerét semmivel sem tartja a magáénál
alábbvalónak. Csak azon csodálkozott, hogy előadás után a
primabalerina már nem viszonozta a köszöntését.
Gyönyörűségben, boldogságban gazdag nap volt ez, amelyből
egyformán kivette a maga részét Annuci, Lantos és Hoffmanné is, aki az
előadást a földszint egyik sorából nézte végig. Hoffmanné szeme
túlvilági fényben ragyogott. Elérzékenyülve mondta:
- Ez a legnagyobb sikerek közül való. Nagy, nagy siker. Csak miss
Cricknek vannak ilyen sikerei.
Előadás után együtt mentek haza hárman. Keresztülestek még azon is,
hogy a színház kijárója előtt nagy tömeg várakozott Annucira, akit
falrengető éljenzéssel és tapssal fogadtak. Mindez igen szép volt, és az
Annuci szemében a boldogság könnycseppje tündökölt. Lantos is boldog
volt, de ő szinte féltően, aggódva szorította magához az Annuci karját,
csak ez a nagy siker el ne kábítsa, el ne csábítsa Annucit Hoffmanné
pedig anyai tanácsaival szórakoztatta mind a kettőjüket:
- Szeretitek egymást. Jól van. De hát most mit akartok csinálni?
- Elveszem Annucit - mondta Lantos.
Hoffmanné a fejét csóválta:
- Baj, nagy baj. Íme, micsoda sikere volt ma, micsoda karrier előtt áll!
És most, amikor pályájának a kezdetén van, amikor olyan nagy szüksége
van saját magára, most menjen férjhez? Nem lehet az, gyerekek...
Annuci Hoffmannéra emelte nagy, sötét szemét:
- Miért?
- Nem tetszett magának a mai est dicsősége, édes Annuci? Nem ér föl
százezreknek a szeretete egyével? Nem érzi magában a képességet arra,
hogy művészetének a tökéletességével az egész világot rabjává tegye? A
népszerűség, a dicsőség, az ünnepeltetés aranyos poharát fenékig
kiürítse?
Annuci búsan mosolygott:
- Szép volna, szép volna... de nem nekem való...
És szorosabban simult Lantoshoz. Ez boldogan csókolta végig kis
kezének mind az öt ujját.
- Én félek a dicsőségtől - folytatta Annuci. - Egyszer, ma este, jó volt,
szép volt és elég volt mindörökre. Én többé nem lépek föl.
 Hoffmanné megütközve nézett reá:
- De Annuci!
Maga Lantos is csodálkozott. De Annuci határozottan ismételte:
- Nem lépek föl többé soha! Így megmarad az én első diadalom egy
zavartalan, folt nélkül való gyönyörű, rózsaszínű álomnak, amelyre
egyforma gyönyörűséggel fogunk visszagondolni én is, meg azok is,
akik láttak.
Lantos megszorította az Annuci kezét:
- Édes! - mondta reszkető hangon.
Hoffmanné vállat vont:
- Különben ki tudja, talán magának van igaza. Én nem beszélek többé
bele a dologba. Csak azt mondom magának, édes Lantos úr: becsülje
meg ezt a leányt. Mert ha maga nem tudná vagy nem akarná ésszel
fölérni, hogy micsoda nagy áldozatot hozott ez a leány a maga kedvéért,
akkor maga volna a legjellemtelenebb ember a világon, akit legalábbis
kerékbe kellene törni. No hát, ehhez tartsa magát!
Hazaértek, és Lantos még egyszer megcsókolta az Annuci kezét.
- Ha akarja - mondta -, holnap délután esküszünk.
- Jó - mondta Annuci halkan.
És ahogyan így együtt látta őket Hoffmanné a holdsugárban, az
akácfák alatt, érezte, hogy ezt a két embert egymásnak szánta a sors,
hogy ez a két ember boldog lesz.
- Nem féltem többé az Annucit - mondta, miközben a kapukulcsot
előkereste.

XVI.
Az Erzsébetvárosi akadályverseny

A nyári lóversenyek alatt a budapesti turfon1 bizonyos föltűnést

keltett a „Comp. Stopp." versenyszövetség, amely Halottkém nevű
egyetlen lovát minden képzelhető versenyre nevezte és egyikben sem
futtatta.
A beavatottak végre kiderítették, hogy Halottkém biztos indulónak
jeleztetik az „Erzsébetvárosi akadályverseny"-ben, és hogy ez
alkalommal fog bemutatkozni Catten nevű zsokéja is, akit a dúsgazdag

1 Lóverseny (angol).
versenyszövetség kizárólag ennek az egy lónak a lovaglására
szerződtetett Észak-Amerikából.
Végre fölvirradt az „Erzsébetvárosi akadályverseny" napja, és a nagy,
fehér jelzőtáblára csakhamar fölhúzták a Halottkém számát is.
A márki a bukméker körül forgolódott. Az óvatos angol azonban nem
mert az ismeretlen ló ellen sokat kínálni, és egyelőre csak négyszeres
pénzt ígért. A márki mindazonáltal súlyosan megfogadta, úgy a
bukmékernél, mint a totalizatőrnél, győzelemre, helyre minden lehető és
lehetetlen kombinációban. Követték a példáját, az őrnagy, Béla bácsi,
Figula János és a szeretetreméltó, szőke művésznő, akit Figulának immár
sikerült oltárhoz vezetnie.
- Nos? - kérdezte a márki az őrnagytól.
- Én azt hiszem, bizonyos - mondta ez. - Hacsak a nyakát nem töri...
- Hát csak legyen is bizonyos - elmélkedett a márki -, mert különben
fuccs versenyistálló, fuccs vagyon, fuccs minden...
Az őrnagy vizsgálódva nézett szét a lovakon. Összevissza csak öt ló
indult, mind igen előkelő, jó nevű ló, amely az akadályversenyzés terén
már sok szép eredményt mutathatott föl. És itt próbált szerencsét
Halottkém.
A próbaugratás igen szépen sikerült, Halottkém olyan fürgén ugrott,
mint egy nyúl, és igen sok hívet szerzett magának a közönség köréből is.
„Négyezernyolcszáz méter - elmélkedett magában Figula János. -
Vajon kibírja-e addig? De különben, miért ne bírná ki? Ha föl tudott
menni a második emeletre..."
A Gyanús Bőregér nyugodtan és méltóságteljesen viselte a ragyogó új
dresszt és az új nevet. Ünnepélyes komorsággal gubbasztott a
Halottkémen, bizonyos fölény és lenézés sugárzott le arcáról. Fred
Archertől leshette el ezt az arckifejezést.
Béla bácsi kis ideig tanácskozott önmagával, végre arra az
elhatározásra jutott:
- Én fölmegyek a toronyba! Onnan pompásan fogom a versenyt látni.
A márki, az őrnagy, Figula úr és kedves neje mindjárt a kerítés fehér
rácsa mellett foglaltak helyet. Valamennyien óriási látcsövekkel valának
fölfegyverkezve, és visszafojtott lélegzettel várták az indulás pillanatát.
A starter végre lecsapta a zászlót, csöngettek, és az öt ló elugrott.
Halottkém az utolsó helyen.
- Nem szeretem - dörmögte a márki.
 - A Gyanús Bőregér tudja, hogy mit csinál - nyugtatta meg az őrnagy.
A második akadálynál a rémület moraja zúgott végig a közönség sorain.
Két ló elbukott... A zsokék csakhamar felkelnek, nem esett bajuk. A
márki örömmel veszi tudomásul, hogy Halottkém most már az első
helyen vágtat, mégpedig láthatólag minden megerőltetés nélkül. A
Gyanús Bőregér valóban tudja, hogy mit csinál.
Amikor másodszor futják be a pályát, megint elmarad egy ló. A
verseny most már csak Halottkém meg a másik között fekszik. A
publikum izgatottsága nőttön-nő. Lármáznak, kiabálnak, emberek
leesnek a tribünről, székek felfordulnak. A két ló most ugorja együtt az
utolsó akadályt. Az egyik térdre bukik, Halottkém pedig egymaga,
feltarthatatlanul rohan előre a cél felé.
- Go on1, Halottkém - kiáltja el magát harsány hangon ebben a
pillanatban Figula úr.
A ló megdöbbenve nézett abba az irányba, ahonnan a hang jött, és
amikor Figula Jánost megismerte, esze nélkül hátat fordított a célnak, és
őrült vágtatással menekült az ellenkező irányba. Valószínűleg eszébe
jutott a második emelet.
Hiába mozgott rajta, hiába sarkantyúzta a Gyanús Bőregér, a ló egyre
ádázabb tempóval rohant vissza abba az irányba, ahonnan jött.
Bámulatos könnyűséggel ugrotta át a legnehezebb akadályokat, azután
megállt a víztorony tájékán és visszanézett a nagy tribün felé. Mintha
búcsúzni akarna. Azután vad száguldozással tűnt el a víztorony mögött.
A közönség soraiban egyik meglepetés a másikat érte. Időközben
mind a négy elbukott ló újból fölvette a versenyt, és másodízben izgató
finist2 küzdött ki egymással. De mi volt ez a nap szenzációjához,
Halottkém megszökéséhez képest! Nagy csoportok verődtek össze,
amelyek az esetet hangosan tárgyalták, és úgy vélekedtek, hogy
Halottkémnek kellene a díjat megkapnia. Ez volt Béla bácsi véleménye
is, aki csaknem leesett a toronyból, annyira megijedt Halottkém önálló és
minden sporthagyománnyal homlokegyenest ellenkező szereplésén.
Az őrnagy dühösen simogatta a szakállát, és vésztjósló hangon
dörögte a Figula úr fülébe:

1
Tovább (angol).
2
Itt: befutó (angol).
 - Ön az oka mindennek. Önnel számolni fogok, jobban mondva, önnel
le fogok számolni.
A márki nagyúri nyugalommal vette tudomásul a dolgot. Az igaz,
hogy egyelőre vége mindennek, páholynak, bokrétáknak, jó szivaroknak,
pezsgőnek és makaónak, de végre is, hiszen már elég ideje, hogy az úri
mód tartott!
Kóstoljuk meg újra a kalandos szegénységet, amelynek szintén
megvannak a maga apróbb és nagyobb gyönyörűségei...
Figula úr azonban vigasztalhatatlan volt. Belátta, hogy tisztára ő az
oka a Halottkém sajnálatos megbomlásának és az egész társaság anyagi
elzüllésének. Az őrnagy pedig egyre jobban zajongott:
- Be fogom pörölni... kártérítést nekem, kártérítést!
Nagy nehezen tudták csak lecsillapítani. Az egész társaság hazafelé
vonult a gyepről. Mélységesen hallgattak valamennyien, Béla bácsi több
ízben kifejezte azt az óhajtását, hogy nagyon szeretne elájulni. A
szeretetreméltó, szőke művésznő vigasztaló mosolyokat küldött ugyan a
márki felé, de ezek ezúttal hatás nélkül maradtak, a márki komor és
magába zárkózott volt. Az őrnagy saját magával csevegett, csak néha
mérte végig a lehető legádázabb pillantásokkal Figula Jánost, aki a maga
részéről folyton sóhajtozott és folyton azt hajtogatta:
- Istenem, istenem, mit csináltam? Ez valóban borzasztó...
- Csak már a Gyanús Bőregér előkerülne - epedezett Béla bácsi -,
hogy fölvilágosításokat adhatna az esemény részleteiről...
- Minek ide még több részlet? - dühöngött az őrnagy. - A ló
egyszerűen megijedt Figulától, aki hangos kiáltozással igyekezett az állat
figyelmét magára vonni, és megszökött. A turf évkönyveiben nem ritka
az ilyen eset, mindannyian élénken emlékezünk még ama jelenetre,
amikor a dicső Abonnent félreugrott, és elvesztette a leghaltabb1
bizonyosságú versenyt.
Figula le volt sújtva.
- Valóban - mondta -, belátom hibámat, és készen vagyok
mindennemű kárpótlásra. Csak barátságuktól és bizalmuktól ne
fosszanak meg az urak, mert ez úgy nekem, mint kedves nőmnek, az
ünnepelt művésznőnek fölöttébb rosszulesnék.
Az őrnagy Béla bácsira nézett.

1 Legbiztosabban álló (német)

 - Mit gondol, megbocsáthatunk neki?
Béla bácsi helybenhagyólag intett:
- Végre is, mit csináljunk? Bele kell nyugodnunk a változhatatlanba,
ha már úgysem segíthetünk a dolgon. Bocsássunk meg Figulának, aki
elvégre nem rosszakaratból ütött el minket a bizonyos győzelemtől.
- Nem, uraim, olyan igaz, mint ahogy a műkedvelői halottkémkedést
senki sem kezeli jelenleg jobban, mint én, nem szándékosan történt.
Ellenkezőleg, én is buzdítani akartam a nemes paripát.
- De hol van a ló? - nyugtalankodott a szeretetreméltó, szőke
művésznő.
- Valóban - kérdezte a márki -, hol lehet a ló?
Béla bácsi összeráncolta a homlokát, és azt indítványozta:
- Nézzünk be az „Ötcsőrű kanári"-ba, hátha a Gyanús Bőregér már
várakozik reánk?
- Csakugyan, ez a legokosabb terv - vélekedett az őrnagy is.
De milyen más kedvvel foglaltak ma helyet ugyanannál az asztalnál,
amelynél néhány nap előtt a szeretetreméltó, szőke művésznőnek a
fölavatását ünnepelték. Szótlanul ültek és szótlanul költötték el a
vacsorát, senkinek sem volt kedve pezsgőt indítványozni, holott
máskor...
A vacsora vége felé két elkésett alak állított be: Mirkovics Márk és
Búgó Szvetozár. A turfról jöttek ők is, és Halottkém az ő megtakarított
tőkécskéjüket is elvitte. Buzgó Szvetozár élénken ecsetelte, hogy a
turfon még nagyobbszerű botrányok is játszódtak le, csalásról beszéltek,
mondván, hogy a Halottkémet szándékosan tartották fel.
- Hát legyen az ember becsületes! - csapott az asztalra az őrnagy.
- Meg akarták verni a tulajdonosokat, és a Gyanús Bőregér jól tette,
hogy nem tért vissza...
- Nem tért vissza? - csodálkozott a márki.
- Úgy van. Eltűnt Cinkota irányában, és a keresésére küldött lovasok
eredmény nélkül tértek vissza...
- Szegény fiú - sajnálkozott a hercegnő -, vajon mi lett belőle?
- A Gyanús Bőregér nem fog éhen halni - vigasztalta a márki -, a
legrosszabb esetben elszerződik műlovarnak valamely cirkuszba...
- Csak a lovamat ne vitte volna magával - sopánkodott az őrnagy.
- Ki tudja, hátha szüksége volt rá? - fejezte be Figula úr kenetteljes
hangon a Gyanús Bőregér nekrológját.
 - Akkor talán mennénk haza - indítványozta szomorúan az őrnagy.
Nagy csöndesség támadt.
- Menjünk! - mondták a többiek is, és elbúcsúztak egymástól.
A márki kitántorgott az éjszakába, vége mindennek. Oda az Annuci
szerelme, oda a pénz, oda a szebb jövő bizonyossága. Megrázkódott,
mert az jutott az eszébe, hogy meg is lehetne halni. Megtapogatta a
zsebét, vagy tizenöt krajcár rézpénz csörgött benne, majd talált egy
vaskos Triangulares-szivart is.
Erre rágyújtott. És a szivar illatos ködében lassankint elfelejtett
mindent, minden keserűséget és minden csapást, és most már kizárólag
ezzel az egy gondolattal foglalatoskodott:
- Hol fogok holnap délben ebédelni?

XVII.
Hoffmanné utolsó meséje

Lantos Ádám tehát oltárhoz vezette Annucit.

Nem volt nagy a plébánia, amelyiken összeadták őket, közönség sem
mutatkozott fölös számmal, Hoffmanné, néhány újságíró, színész,
színésznő, festő, azzal vége. De nem, az utolsó pillanatban megjelentek
még Figula úr a nejével és a márki. A joviális plébános csodálatos
gyorsasággal esett túl a ceremóniákon, amelyek után az egész társaságot
meghívta magához egy kis barátságos borozgatásra.
Lantos úr, Annuci meg Hoffmanné köszönték, de nem mentek el.
A többiek azonban csak bevetődtek a plébániára, és itt mindenekelőtt
azon kezdték a társalgást, hogy Lantost meg Annucit tőlük telhetőleg
lehúzták.
- Szegény Annuci - mondta Annucinak egy barátnője -, micsoda
karriert áldozott föl ennek a Lantos úrnak a kedvéért. Voltaképpen ki ez a
fiatalember?
- Lantos úr, kedves kisasszony - magyarázta a dolgot Lantos úrnak
egyik intim és jóakaró kebelbarátja -, a magyar szimbolizmus
megalapítója. Ezt tudja róla mindenki, mást nem. Hogy mi szükség volt a
magyar szimbolizmus megalapítására, azt majd csak a megejtendő
boncolás fogja kideríteni.
 - Hát miért mennek össze ilyen emberek? - kérdezte a plébános
kenetteljesen, de egy kevéssé tótos kiejtéssel.
- A május, szent atyám, a május - mondta a márki. - Ez a gaz hónap
mindennek az oka.
És titokban ő is azt emlegette magában:
- Szegény Annuci! Még én is jobb férje lehettem volna.
Figula úr is apró szemrehányásokat csinált magának:
- Nagyon korán engedted ki hálódból az aranyhalat. Pedig...
Csettinteni akart a nyelvével, de még idejekorán eszébe jutott a hely
tiszteletreméltósága és kedves nejének a jelenléte. Beérte tehát azzal a
kérdéssel:
- Hátha most próbálnék szerencsét?
A plébános úr időközben szundikálni kezdett, amit a társaság kedvező
pillanatnak vélt az általános távozásra. Többen ellátták magukat
szivarokkal is az útra.
Lantos Ádám és Annuci időközben hazaérkeztek az Annuci lakásába.
Innen fognak nászutazásra menni Olaszországba, a mindig kék ég alá.
- Hát mármost az egymáséi vagyunk - mondta Lantos csöndesen.
Annuci mosolygott.
- Furcsa - szólt halkan -, az esketés óta nem gondolok többé a
diadalomra.
Lantos nem akart szólni. Érezte, hogy ez a nagy diadal
örökkön-örökké ott fog lebegni közöttük, és boldogságuk harmóniáját
mindig meg fogja zavarni. Oh, érezte, tudta ő, hogy ez így lesz, de sokkal
jobban szerette Annucit, hogy így el ne vette volna.
Hoffmanné lépett be, Hoffmanné, aki ment velük Olaszországba. Az
öreg asszonyságnak borzasztóan jókedve volt, és egyik havanna után a
másikra gyújtott rá.
- No, gyermekem - mondta -, csakhogy jól végződött a dolog.
Mivelhogy pedig a vasút csak este indul, hát hadd mondom el nektek az
én utolsó mesémet, amely természetesen megint csak ama híres és
nevezetes miss Crick életét példázza...
Lantos átkarolta Annucit, aki a fejét a férje vállára hajtotta. A délutáni
napsugarak betűztek az ablakon. Hoffmanné beleült a hintaszékbe, és
monda a következőket:
- Csodálatos, hogy a leghihetetlenebb színpadi diadalok sem tartanak
örökké, ki beszél ma már miss Crickről, akiért valamikor az egész világ
rajongott? És ez természetes is, ez úgy is kell, hogy legyen. Helyet a
fiatalságnak, a tavasznak! És az a legnagyobb művésznő, aki jól meg
tudja választani azt a pontot, amikor a színpadtól visszalép. Miss Crick,
aki életében annyi sokat tudott, ezt az egyet nem tudta. Megvénült,
lejárta magát, keserűség érte keserűség után. Madridban kifütyülték,
mert a Kacagó sirályról elnevezett pas-t valóban szánalmas
ügyefogyottsággal táncolta végig, és ő még mindig ragaszkodott a
színpadhoz.
- Ez az egy tartotta bennem az életet egy életen át - mondta -, ez volt
minden gyönyörűségem, szerelmem. Szeretőm volt nekem a színpad,
mindig ugyanaz, és mégis minden este más. És ettől tudjak megválni?
Soha!
Valósággal bolondja volt a művészetének. Minthogy már sehol
fölléptetni nem akarták, egész színházakat vett ki bérbe, és ott táncolt
minden este, cseppet sem törődve azzal, hogy van-e valaki a színházban
vagy nincs? Így azután a megtakarított bankók is csakhamar rámentek
erre a szép mulatságra, miss Crick nem sok idő múlva teljességgel
tönkrement.
- Hallatlan - tűnődött Annuci.
- Mindenki elmaradt mellőle, senki sem akart ráismerni a letört
nagyságra, akik pedig ráismertek, kárörömmel mutogattak rá:
- Íme, ez az a híres miss Crick, aki fiatalkorában az egész világot
elbolondította. Hogy megvénült!
Miss Cricknek csak az öltöztetőnője maradt meg, Hoffmanné.
Hoffmanné gondosabban gyűjtögette a pénzt, mint miss Crick, és amikor
ez kétségbeesésében már el akarta magát emészteni, Hoffmanné volt az,
aki visszaadta őt az életnek.
Együtt jöttünk ide Pestre, és itt éltünk csöndes visszavonultságban.
Vénségére miss Crick is eltanulta a pipázást, és egész napokon keresztül
egyebet sem csináltunk, mint pöfékeltünk és beszélgettünk a régi jó
időkről. Igen szép és igen mulatságos dolog ez, ha az embernek van miről
beszélnie. Nekünk pedig volt. Mindaddig, amíg egyikünk meg nem halt.
- Miss Crick - bólintott rá Lantos Ádám a fejével.
Hoffmanné furcsán mosolygott:
Nem, Hoffmanné halt meg. Miss Crick ma is él, miss Crick itt áll
maguk előtt, mert miss Crick, az egykoron csodált és ünnepelt
művésznő, én magam vagyok.
 Az összetöpörödött anyóka kiegyenesedett. Apró szemében pedig
megvillant az ifjúkori emlékek tüze. Gyorsan szívta tovább a szivarját, és
szinte hadarva folytatta.
Hoffmanné rám hagyta a vagyonát, én meg elvettem a nevét is. Olyan
egyformák voltunk mind a ketten, vének és furcsák. És megmaradtam
továbbra házmesternének itt, ebben a házban, ahol a derék, jó
Hoffmannéval laktam. Pedig nincs rá szükségem. De hát úgy találom,
hogy nagyon szép mesterség. Mi, Annuci?
Annuci sírva csókolta össze az öregasszonyt.
- Oh, édes Hoffmann néni - suttogta -, most látom csak, hogy
mégiscsak jól cselekedtem.
Lantos tiszteletteljesen kezet csókolt miss Cricknek.
- Ez a mese, úgy mondta, azt hiszem, Annucinak is meghozza majd a
tanulságot.
- Már meg is hozta - borult Annuci a férje nyakába. - És ugye,
sohasem beszélünk többé a színpadról.
- Soha, soha!
Hoffmanné, vagy ha úgy tetszik, miss Crick, könnyes szemmel nézett
végig a fiatal páron. Mintha még egy mesét tudott volna, még egyet,
amely arról szól, hogy aki egyszer belekóstolt a dicsőség mámorító
poharába, az annak az ízét nem tudja elfelejteni soha, soha, és az
mindenünnen mindörökké visszavágyik a nyilvánosság legragyogóbb
helyére: a színpadra!
 ELBESZÉLÉSEK

A Róza

Egy kisfiú meséli

Tavaly Pécelen nyaraltunk.
Mi minden évben nyaralunk valahol, mert a papa azt mondja, hogy az
egészséges, kivált a gyerekeknek jó. Nekem nem, mert én nagy vagyok
már, tizennégy éves, csak a Borcsának jó, aki ötéves, meg a Margitnak,
aki négy. Ezzel a két kicsivel sok baj van, mert buták és neveletlenek
még, az viszont igaz, hogy egészségesek.
Egy reggel a mama bement Pestre cselédért. Gyereklányért, hogy
legyen, aki a két kicsire vigyáz, öltözteti és vetkőzteti őket. Énmellém
nem kell senki, én felnőtt vagyok már. Délután a mama vissza is jött már,
és hozott magával egy nagy és szomorú leányt: a Rózát. Ez egy furcsa
leány volt, nem olyan, mint a többi, aki előtte nálunk szolgált. Fekete
ruhája volt, jól volt öltözve, szelíd és csöndes volt, komolyan beszélt a
gyerekekkel, vagyis olyan úri formája volt. A mama is szelíden beszélt
hozzá, és vacsorát is adott neki, pedig ez nem jár a Rózának, mert
vacsorapénzt kap.
Mikor a papám hazajött, a mama elmesélte neki a Rózát:
- Azt hiszem, hogy végre-valahára jóravaló teremtés jött házunkhoz.
Képzeld, asszony. Most hagyta ott az urát meg a két kisgyerekét...
- Akkor nem is marad soká nálunk - felelte a papám.
- Már miért ne?
- Mert visszakívánkozik az övéihez...
A mama nem felelt, de láttam rajta, hogy a papa kijelentése bántja. És
vacsora után fokozott gyöngédséggel magyarázta a Rózának, hogy
másnap reggel mi a tennivalója.
A Róza nagyszerűen bevált. Én már sok cselédet értem meg nálunk,
de egyik sem viselte magát ilyen jól. A Róza folyton a gyerekekkel volt,
sétált velük, mesélt nekik, közben még arra is ráért, hogy a takarításban is
segítsen, és ruhát varrjon. A két gyerek roppant szerette, a mama imádta.
Minden este újabb meg újabb dicséretekkel magasztalta a papának.
- Ez az asszony maga a becsületesség meg a jóság.
És látszott rajta, hogy boldogságban úszik.
(Amire volt is oka, mert nálunk mindig baj van a cselédekkel.)
A papám is boldogan hallgatta:
- No, végre-valahára!
Azután aggódón hozzátette:
- Hát ő mit mond? Meg van elégedve a helyével? Nem beszél arról,
hogy visszamegy az urához?
- Nem - mondta a mamám -, erről nem szólt még. De tudom, hogy én
meghalnék, ha ez az asszony elmenne innen. Kérlek, valaki, akire
nyugodtan rábízhatom gyermekeimet...
Így ment ez vagy egy hétig, amikor egyszerre nevezetes dolog történt.
A Róza levelet kapott. Nem is levelet, csak képes levelezőlapot. Én
éppen kint álltam a kapuban, amikor a postás hozta, és ideadta nekem. A
Róza sétálni volt a gyerekekkel, én hát átadtam a levelezőlapot a
mamának.
A mama elolvasta a levelezőlapot, aztán letette maga elé az asztalra.
Az arca elborult. Egy kicsit gondolkozott, azután így szólt:
- Fiacskám, te okos fiú vagy. Nem kell szólnod a Rózának, hogy
levelet kapott. Érted?
- Értem, mama.
Nem is szóltam egész nap senkinek. A mama gondosan eltette a
levelezőlapot, csak este beszélt róla a papának:
- Az ura visszahívja... Fűt, fát ígér neki, ha visszajön. Hogy többé nem
issza le magát, nem veri... Mit csináljak?
- Mit csinálj? Nem értem.
- Odaadjam neki a levelezőlapot?
- Hát nem adtad oda?
- Volt eszemben! Hogy itt hagyjon?
- De angyalom, ezen nem lehet segíteni. Azt a levelezőlapot nem
szabad elsikkasztani. Oda kell adni a Rózának! Ő azután tegye azt, amit
jónak lát...
- De nézd, kérlek, most már egészen megszokott nálunk. Nagyon jól
érzi itt magát, nagyon szeret minket, és ma is azt mondta, hogy sohasem
megy el tőlünk.
 - Annál inkább odaadhatod neki...
- De az megzavarja majd a fejét. Hátha még nem elég erős ahhoz,
hogy a férje csábításának ellenálljon?
- Az nem a mi dolgunk. Nekünk keserves lesz, ha elmegy, de nem
avatkozhatunk bele az életébe, és nem vállalhatjuk azt a felelősséget,
hogy elzárjuk előle a családjához való visszatérés útját.
A mama elgondolkozott. Aztán szárazon, rosszkedvűen azt mondta: -
Jól van, odaadom majd. De nem adta oda...
Én másnap egész nap azt lestem, hogy odaadja-e? Nem adta oda.
Szerettem volna szólni a mamának, de úgy éreztem, nem illik. A
papámnak még kevésbé szólhattam, mert ez meg árulkodás lett volna.
Azt reméltem, hogy a papa magától szóba hozza a dolgot, de a papa
elfoglalt és szórakozott ember, másnap este régen elfelejtette már a Róza
levelezőlapját.
Ez borzasztó volt. Nem mertem többé a Rózára nézni. Úgy éreztem,
hogy körülötte valami bűn történik, és annak én is részese vagyok. A
mamámat sem értettem meg. Hogyan szabad neki erőszakkal itt tartani a
Rózát? Igaz, hogy nyáron nehéz jó cselédet kapni, kivált két kisgyerek
mellé, de ezért még nem lehet a Rózát örökre elválasztani az urától meg a
gyermekeitől! Százszor is szólni akartam a mamának, de az utolsó
pillanatban mindig megijedtem. A papám pedig nem törődött a dologgal,
csak azt látta, hogy a Róza még mindig nálunk van; azt hitte, hogy a
dolog régen rendben van már.
Most már csak egy reményem volt, az, hogy a Róza férje megint ír
majd. Egész délelőtt kint leskelődtem a kapuban, vártam a postást.
Erősen elhatároztam, hogy ha levél jön, azt a mama megkerülésével,
egyenesen a Rózának adom át. De nem jött levél. Pedig most már a
postára is lementem, ott kérdezősködtem a kisasszonytól, aggódón,
nyugtalanul, hogy jött-e a Rózának újabb levele? Nem jött, nem jött. Én
napról napra izgatottabb, idegesebb lettem. Istenem, mi fog itt történni?
Hátha az az ember többé nem ír? Hátha ezek után hallani sem akar többé
a Rózáról, és az soha többé haza nem mehet, hanem kénytelen egész
életére megmaradni cselédnek? És ez az én mamámnak, az én édes, jó
mamámnak lesz a bűne?
- Mi bajod van, fiú? - kérdezte egy este a papám. - Nagyon sápadt
vagy...
- Semmi, semmi - mondtam rémülten.
 Attól féltem, hogy arcomról leolvassák rettenetes érzéseimet.
- Valami bajod van, fiacskám? - kérdezte a mama is gyöngéden.
Hangos zokogásba törtem ki. A papa meg a mama csodálkozón, ijedten
nézett rám. Körülöleltek, körülcirógattak, faggattak. Megembereltem
magamat, mosolyogni próbáltam:
- Nincs semmi bajom...
- De hát miért sírtál?
- Nem tudom... megijedtem... talán azért...
- A mama behívta a Rózát.
- Fektesse le ezt a nagy fiút, aztán üljön oda az ágya mellé, amíg
elalszik...
A Róza mosolygott. Szomorúan, fáradtan. Nekem majd meghasadt a
szívem.
A sötét szobában beszélgetni kezdtem vele:
- Mondja, Róza, milyen ember a maga ura?
- Rossz ember - felelte ő -, részeges ember, durva ember. Sokszor
megvert.
- Nem szereti?
A Róza sóhajtott, de nem szólt.
- Nem akar visszamenni hozzá? - kérdeztem.
Reszkettem.
- Nem... nem... Miért mennék vissza? Hogy megint verjen?
- Hátha megjavul? - kérdeztem mind izgatottabban. - Hátha megígéri,
hogy többet nem veri magát? Hogy többet nem iszik?
- Nem javul az meg... ígérte százszor is már... Nem, nem, sokkal jobb
így.
Ez valamelyest megnyugtatott. Talán mégis a mamának van igaza.
Számtalanszor kiderült már, hogy a mama nagyon okos asszony.
Istenem, ki tudja, a Róza valamikor talán még hálás is lesz a mamának,
hogy nem engedte vissza a nyomorúságba meg a szenvedésbe, és
megoltalmazta férje ellen.
Behunyt szemmel feküdtem és gondolkoztam. A Róza hirtelen fölém
hajolt.
- Alszik? - kérdezte suttogva.
Nem feleltem. Lábujjhegyen kiment a szobából. Nem tudom, miért,
de valami borzasztó vágyakozás fogott el, látni akartam, mit csinál a
Róza. Halkan az ajtóhoz lopóztam, és végtelen óvatossággal kinyitottam
egy kicsit. Éppen csak annyira, hogy fél szememet odatarthattam a
nyíláshoz. A Róza kint ült a konyhában, a konyhaasztal előtt, arcát a két
kezébe temette. Sírt. Elszorult a szívem, az én szemem is könnyezett.
Visszarohantam az ágyamba, és a vánkosba temettem arcomat. Arcomat,
amely égett, fejemet, amely zúgott. És föllázadtam gyávaságom ellen:
szabad nekem tűrnöm azt, ami itt történik? Hiszen nagyfiú vagyok már.
Ebben a percben a papa meg a mama bejött a szobába. Gyertyát
hoztak. Odaléptek az ágyamhoz. Én némán feküdtem, behunyt szemmel.
Mintha aludnék. A papa a homlokomra tette a kezét:
- Ennek a gyereknek láza van. Reggel el kell küldeni az orvosért...
A mama aggódón csókolt meg. Óvatosan, hogy föl ne ébresszen.
Sóhajtott egyet:
- Mi baja van? Egy-két nap óta szótalan, szomorú, izgatott. Ez most
jut csak eszembe...
Én fájdalmasan felsóhajtottam. Aztán, nem tudom, mi jutott
eszembe... hirtelen azt suttogtam:
- A levél... a levelezőlap... miért nem adják oda?
- Félrebeszél - mondta a papám. - Nagy láza van.
- A levelezőlap... a Róza... - ismételtem -, miért sír a Róza?
A szobában most csönd lett. Kitaláltam, hogy a papa most a mamára
néz, úgy, ahogy akkor szokott, amikor valami nem tetszik neki. Fölhúzta
a szemöldökét:
- Mit beszél ez a gyerek? Miféle levelezőlapról beszél? Mi van azzal a
levelezőlappal?
- Nem tudom - mondta a mamám zavartan; de azután elsírta magát.
Hangosan sírt.
- Gyere át a másik szobába - mondta a papám szigorúan.
A szoba megint elsötétedett. Én aggódón figyeltem, de nem hallottam
semmit. De most már nem is törődtem semmivel. Úgy éreztem,
rettenetes nyomástól szabadultam meg. Meleg, jó érzés fogott el.
Elaludtam.
Arra ébredtem föl, hogy a doktor a pulzusomat tapogatja. Nevetett.
- Nincs ennek semmi baja. Nem is volt.
Elpirultam. Félénken néztem a mamára. A mama mosolygott.
Kikísérte a doktort, aztán visszajött és leült az ágyam szélére. Megint
mosolygott:
- Nagy újságot mondok neked.
 - Mit?
- A Róza elment...
Könny szökött a szemembe. A boldogság könnye. Nem tudtam
tovább uralkodni magamon, kiabálni kezdtem: - Hurrá! Hurrá!
A mama rám borult és megcsókolt. Az ő szeme is könnyes volt. Aztán
halkan, büszkén azt mondta: - Derék fiú vagy!

A Prérik Gyöngye
Első szerelmem, Maggie, a Prérik Gyöngye volt.
Vidéken laktunk, a Duna mellett, egy rendezett tanácsú városban. Ez
volt nálunk az egyetlen rendezett dolog. A gázvilágítás a jövő kétes
homályában késett még, az állandó színház pedig a tündérmesék
országában. A nyári színkörbe beesett az eső, a közönség csak a
cirkuszba járt, a cirkuszba, amely a vásártéren állt. A mozit nem találták
föl még.
Az öreg Canarelli, a cirkuszigazgató, minden tavasszal pontosan
megjelent. Délelőtt fehér szamáron járta be az utcákat, és beszedte a
bérletet, délután hozzáfogott a cirkuszépítéshez. Mi, gyerekek
testületileg kivonultunk a vásártérre, mert a cirkuszépítés mulatságos
munkájából mi is ki szoktuk volt venni részünket. Hordtuk a deszkát,
tartottuk a ponyvát, kibontottuk az összecsomósodott köteleket, és
boldogok voltunk, ha az öreg Canarelli vagy a Dummer Auguszt 1
akrobata-tehetséget fedezett föl bennünk. Mire a bódé fölépült, a
manézs2 minden titkát tudtuk, és az egész személyzet barátunk volt.
Kisujjunkban volt a műsor, de odahaza a világért sem árultuk volna el.
Nagy titkolózva emlegettük, hogy a cirkusz veszedelmesen szép lesz, és
hogy az öreg Canarelli szenzációs újdonságokat hozott. Legföljebb a
lányoknak súgtuk meg szigorú titoktartás terhe alatt, hogy Imperátor, a
fehér sörényű, fekete arabs paripa megint itt van, és nagyobbat ugrik,
mint tavaly...
Abban az esztendőben, amely első szerelmem történetével szorosan
összefügg, Maggie, a Prérik Gyöngye, első ízben volt a tagja Canarelli

1 Itt: bohóc
2
A cirkusz porondja (francia).
társulatának. Halovány, karcsú, fekete leány volt, szemében veszedelmes
tűz lobogott. Minden este rézszínű trikóban, üveggyöngyökkel, tollakkal
és csecsebecsékkel, tarka, vad ékszerekkel fölcicomázottan foglalt helyet
egy deszkaállvány előtt, egy fantasztikusan öltözött, hórihorgas,
rosszképű legény pedig vad ugrándozások és üvöltések közepette
késeket és baltákat hajigált feléje. Ez az úr Fürge Sasnak nevezte, és az
apacs törzsből származónak vallotta magát. Kellemesen hátborzongató
mutatvány volt, csodáltuk a legény ügyességét és a szép leány bátorságát.
Mindezeken felül hamisítatlan rézbőrűeknek ítéltük őket. Ez döntötte el
sorsomat.
Ki nem rajongott valamikor Vadölőért, Bőrharisnyáért és az Utolsó
Mohikánért? Ki nem gyászolta Uncas szomorú halálát, ki nem adózott
tisztelettel és csodálkozással a Nagy Kígyó eszének és Sólyomszem
romantikus becsületességének? Ma, amikor ezeket a sorokat írom,
gyermekes elérzékenyüléssel gondolok vissza arra az időre, amikor
pajtásaimmal nagy és bátor indián törzset alapítottunk, és a kis
Dunasziget sűrű bokraiból vakmerő támadásokat intéztünk a
halványarcúak ellen. Emlékezem a keserű lapuból készült skalpokra, a
tollas fejdíszre meg a rövid nyelű fokosokra, amelyek a tomahawkot
helyettesítették. Emlékszem a békepipára is, amelyet apámtól loptam.
Szárított kukoricalevél ábrázolta benne a dohányt.
Ebben az időben én voltam a Fekete Borz.
Amikor először jelentettem ki otthon, hogy én vagyok a Fekete Borz,
szegény édesanyám sírni kezdett, édesapám pedig, azzal az indokolással,
hogy van nekem becsületes nevem is, kegyetlenül elpáholt. Csak az
vigasztalt, hogy legjobb barátomat, Miskát, aki alfőnök volt, és Varjútoll
névre hallgatott, szintén elpáholták odahaza. A mi városunkban a
felnőttek nem rokonszenveztek az indiánokkal, már tudniillik velünk,
bennszülöttekkel, mert például a szép Maggie-be a fél város szerelmes
volt. Természetesen én is, Miska is, nem szólva az indián törzs többi
tagjáról. Minket különösen az vonzott, hogy rézbőrű volt, mint mi, és
gyöngye volt a prériknek, amelyekről annyit olvastunk.
- Varjútoll - mondtam egy szép napon Miskának -, ez így nem megy
tovább. A Fekete Borz szerelmes...
- Kibe, ó, nagyfőnök? - kérdezte a gazember, mintha sejtelme sem
volna a dologról.
 - Maggie-be, a Prérik Gyöngyébe - mondtam panaszosan. - Maggie
szép, mint az antilop (nem nagyon tudtam, miféle állat ez, és hol lakik), a
Fekete Borz pedig bús, mint a ló. Mit szól ehhez Varjútoll?
- Varjútoll gondolkozni fog.
Miska mímelte, hogy gondolkozik. Majd így szólt:
- Varjútoll kettétépi a szívét. Mert ő is szereti Maggie-t, a Prérik
Gyöngyét, de szereti barátját, a Fekete Borzot, a nagyfőnököt is.
Szerelme éppen olyan erős, mint barátsága. De Varjútoll önzetlen barát,
és nem akarja útját állani a Fekete Borz boldogságának. Lemond
Maggie-ről, a Prérik Gyöngyéről, a Fekete Borz javára...
- Köszönöm, Varjútoll! A Fekete Borz sohasem felejti el megható
szavaidat.
Megszorítottuk egymás kezét. Azután elhatároztuk, hogy
megszöktetem a szép Maggie-t. A Dunasziget egyik zugában düledező
viskó állt, ezt szemeltem ki vigvamnek. Az egész törzset beavattam
tervembe, és a fiúk lelkesen lopkodtak össze mindenfélét, ami a jól
berendezett háztartáshoz kell. Mindent átvittünk a kunyhóba, sőt
Varjútoll azon törte fejét, hol lehetne észrevétlenül zongorát is lopni.
Véleménye szerint ennek sem volt szabad a kunyhóból hiányoznia. De
amikor kiderült, hogy nem tudok zongorázni, és a zongora amúgy sem
fér be a kunyhóba, lemondott tervéről.
Most már csak Maggie-vel kellett jó barátságba keverednünk. Ez úgy
történt, hogy Varjútoll meg én odalopóztunk a cirkusz háta mögött álló
kocsihoz, amelyben Maggie öltözködni szokott. Fölálltam Varjútoll
hátára, és benéztem a kis ablakon. Maggie elsikította magát, én
megijedtem és leestem, amin Maggie jóízűen kacagott. A jég meg volt
törve, én is. De nem vesztettem el lélekjelenlétemet. Ünnepiesen
kijelentettem:
- A Fekete Borz imádja a Prérik Gyöngyét.
- Kicsoda? - kérdezte Maggie.
- A Fekete Borz. Az én vagyok. Ez pedig Varjútoll.
Maggie a fejét csóválta:
- Furcsa nevetek van. És mit akartok, jó gyermekek?
Nem felelhettünk, mert Maggie hirtelen eltűnt. Az ő száma
következett. Varjútoll meg én izgatottan járkáltunk föl-alá.
- Mit gondol a Fekete Borz - kérdezte Varjútoll -, beleegyezik Maggie
a szökésbe?
 - Ha szeret, követ.
Azután hallgattunk és vártunk. Negyedóra múlva Maggie érdekes feje
megint megjelent az ablakban.
- Itt vagytok még?
- Itt vagyunk, és nem mozdulunk, amíg válaszát nem hallottuk.
Szereti a Prérik Gyöngye a Fekete Borzot?
- A Prérik Gyöngye nem szereti a Fekete Borzot. A Prérik Gyöngye a
Fürge Sast szereti!
Le voltunk sújtva. Az apacs törzsből származó Fürge Sasra, a késeket
hajigáló, rosszképű fiatalemberre nem is gondoltunk. Ő volt a szerencsés
vetélytárs!
- A Fekete Borz szomorú - mondtam tompán. - Pedig elkészítette már
vigvamját a nagy folyó mentén, a kis sziget közepén, hogy odavezesse
szíve hölgyét... De a Nagy Szellem nem akarja...
- Sajnálom, jó gyermekek - mondta Maggie -, de nem segíthetek
rajtatok...
- Nem akar velem megszökni?
Maggie a fejét rázta:
- A Prérik Gyöngye nem szökik meg (megtanulta tőlem az indián
stílust). A Fürge Sas nagyon búsulna.
Ebben a pillanatban megjelent a Fürge Sas, és amikor az öltöző ablaka
alatt minket, nyurga kamaszokat meglátott, igen-igen haragos arcot
vágott.
- Ne bántsd őket - csitította Maggie. - Ez a Fekete Borz, a másik pedig
a - Varjútoll. Nagy törzsfőnök mind a kettő...
Elnevették magukat. Rajtunk nevettek. Szégyentől és haragtól pirosan
indultam a hűséges Varjútollal a város felé. Csak egyszer néztem vissza
búsan, szemrehányón. A Prérik Gyöngye éppen akkor csókolta meg a
Fürge Sast...
- A Prérik Gyöngye megölte a Fekete Borz szívét - mondtam
szomorúan Varjútollnak. - Lopjatok mindent vissza a kunyhóból. Látod,
milyen kár lett volna a zongorát kivinni?
Varjútoll szomorúan bólintott, de láttam rajta, hogy kárörömét alig
tudja leplezni. Másnap haditörvényszék elé állítottam az árulót,
harmadnap in effigie1 agyonnyilaztuk. Valakin ki kellett töltenem
mérgemet.
Még hat esztendeig boldogtalanul szerelmes voltam a szép
Maggie-be, aki az érkező fecskékkel együtt minden tavasszal
hűségesen és mind gömbölyűbben tért vissza. Nem beszéltem többé vele,
de mindig elnevette magát, valahányszor meglátott. Azután fölkerültem
a fővárosba jogásznak. Hamarosan elfelejtettem a szép Maggie-t, a Fürge
Sast, meg azt is, hogy valamikor nem egészen dicstelenül viseltem a
Fekete Borz nevet.
Vagy két héttel ezelőtt termetes asszonyság borult a nyakamba a
körúton.
- Jézusom, a Fekete Borz - mondta igaz örömmel.
Rögtön ráismertem Maggie-re. Szép volt még, de kövér, nagyon
kövér. Elmesélte, hogy kénytelen volt a művészi pályáról lemondani,
mert úgy elhízott, hogy az ujjait nem tudja többé szétnyitni, nem lehet
közéjük késeket hajigálni. Diadalmasan fölordítottam:
- Van nemezis!2 Ez a visszautasított szerelem átka. Mit gondol,
Maggie asszony, ha megismételném ajánlatomat, még mindig búsulna a
Fürge Sas?
Gyöngén elpirult. Elnevette magát.
- A Fürge Sasnak meg a Prérik Gyöngyének ma kávémérése van a
Rottenbiller utcában. Nagyon boldogok. Ha a Fekete Borz meg akarja
tekinteni a fióksasokat, szívesen látjuk vigvamunkban.

Nick, az uzsorás
Nick, a tiszteletben megőszült uzsorás, ott ült a boltjában, a
cséplőgépek, koporsók és benzinesüvegek között. Mert Nicknek
külsőleg vegyeskereskedése volt, olyan üzlete, amelyben mindent
lehetett kapni. Azonban mindenki tudta, hogy ez csak látszat, azért csak
azok vettek nála valamit, akiknek pénzre volt szükségük.
1
Képletesen, jelképesen (latin).
2
A bosszúálló sors, a büntető igazság (Nemeszisz, a bosszúállás görög mitológiai
istennőjének nevéből).
 A városban mindenki ismerte Nicket, és mindenki mélyen megemelte
a kalapját, ha vele találkozott, mert vagy személyesen, vagy rokonsága
révén mindenki tartozott neki. Nick olyan volt, mint egy ősz pátriárka,1
nyájas, fehér hajú és fehér szakállú, emellett könyörtelen, mint a sakál, és
vérszomjas, mint a tigris. Hiteles adatok tanúsága szerint nyolcvanhét
éves volt, azonban nem volt valószínű, hogy egyhamar meghaljon, mert
édesatyja, aki szintén uzsorás volt, százkét éves korában távozott a
városból az örök békesség hónába, nagyatyja pedig, aki az
uzsorásdinasztiát megalapította, még ennél is idősebb korában hunyt el.
Nick rendesen, mondhatnám, kissé fürgén élt; korán reggel megjelent
a boltban, amelynek homályos ablakain alig tudott átvergődni a nap
világossága, és megszemlélte fölhalmozott kincseit. Megcirógatta a
hatalmas cséplőgépeket, lefújta a port a benzinesüvegekről, a
koporsókat, úgy a fából valókat, mint az ércneműeket, gondosan
megtörölgette. Az egyik sarokban drága állatbőrök voltak fölhalmozva; a
másikban több ezer tégely cipőlakk és viasz, majd a háttérben néhány
búzafejtő szekrény, kukoricafejtő gép és gőzmozdony foglalt helyet.
Régi ásók és kapák, valamint gyertyakoppantók is fölös számmal voltak
itt jelen, és ha valaki néhány hektoliter tintát akart vásárolni vagy
zongorát, Nick akkor sem jött zavarba.
Itt töltötte az egész napot. Az ebédjét, a vacsoráját ide hozták a
vendéglőből, mert Nick agglegény volt, háztartás nélkül.
Azonban kétszer hetenként, csütörtökön és vasárnap, a térzene
alkalmával, korán bezárta a boltot és megjelent a sétatéren, ahol is a
katonatisztek igen előzékenyen üdvözölték. Ilyenkor a nagyvendéglőben
vacsorázott, megivott egy üveg francia pezsgőt, rágyújtott a
legvaskosabb Upmannek egyikére, és két forintot adott a cigánynak, aki
külön intézkedés nélkül is elhúzta a nótáját.
Boltját nem egyformán látogatták. Néha hetekig nem jelentkezett
senki, máskor alig győzte a kiszolgálást. Legszívesebben a nőtlen, fiatal
embereknek adott kölcsönt bizonytalan időre, de azzal a
kötelezettséggel, hogy mihelyt megnősülnek, megfizetik. Jó lábon állt a
leányos apákkal, akikkel szívesen közölte a városbeli fiatalemberek
adósságainak lajstromát. A fiatal leányok is áhítattal néztek föl Nickre,
tudván, hogy az ő férjhezmenetelük bizonyos mértékben attól függ:
1
A görögkeleti egyház legfőbb papi méltósága (görög).
mennyivel tartoznak az udvarlóik e derék, ősz férfiúnak? Mert Nick
kérlelhetetlen volt, és ha valaki teljesen kimerítette a számára
előirányzott hitelt, annak hamarosan meg kellett nősülnie...
Nick napjai tehát meglehetős egyhangúsággal tűntek tova az
örökkévalóságban. Bejött valaki a boltba:
- Nick, tízezer üveg benzinre volna szükségem!
Nick kezét dörzsölgette:
- Mindjárt, mindjárt, a benzin hasznos folyadék. Igen olcsón adom...
ezer forintért... akarja?
- Mindenesetre akarom!
Ezzel Nick váltót kért, ezer forintra szólót, és azon melegében
visszavásárolta a benzineket hatszáz forintért. A hatszáz forintot mély
meghajlással átnyújtotta a benzinkedvelő ifjúnak, a váltót pedig eltette a
fiókjába, mert Wertheim-kasszája nem volt az öregnek. A tízezer üveg
benzin pedig békén ott maradt a boltban, és sejtelme sem volt arról az
üzletről, amelyet az ő bőrén kötöttek.
Azonban egy júniusi napon borzalmas dolog történt az öreg Nickkel.
Ahogy nyugodtan ült a boltjában, a benzinesüvegei és a koporsói
között, idegen ember állított be hozzá, nem a városból való, és a
viszonyokkal láthatólag ismeretlen.
- Jó napot kívánok - mondotta igen illedelmesen.
Mivel szolgálhatok? - kérdezte Nick kissé gyanakodva.
- Cséplőgépet szeretnék vásárolni. Nem muszáj, hogy egészen új
legyen, csak jó karban... Azután sok pénzt sem szeretnék adni érte...
Nick zavarba jött. Vajon ez az idegen tudja-e, hogy ő csak színleg adja
el a gépeket? Vagy pedig csakugyan komoly vevővel van dolga, az
elsővel, aki hosszú évtizedek, mondhatnám, évszázadok óta a boltba
betévedt? Mindenesetre megmutatta neki a gépeket...
Az idegen gondosan megvizsgálta valamennyit, műértő szemmel
mérte végig a gépek minden részletét, végre kinézett magának egy
középtermetűt a három közül.
- Mi ennek az ára?
Nick habozott a felelettel. De azután kimondta.
- Ezer forint.
Mert a Nick boltjában minden ennyibe került. A cséplőgép, a benzin,
a koporsó, az állatbőr, a cipőlakk és a zongora. Ez volt az egyetlen ár.
 Az idegen szó nélkül belenyúlt a zsebébe, elővette a nagy
pénztárcáját, kivett belőle egy vadonatúj ezrest, és átadta Nicknek.
- Itt van a pénz! Délután majd elküldöm a kocsival az embereimet.
Azzal már ment is. Nick megdermedve nézett utána, és az ezrest
szótlanul forgatta az ujjai között. Mi történt? Csakugyan eladott egy
cséplőgépet valakinek. Eladta véglegesen, anélkül hogy nyomban
visszavásárolta volna. Ez még nem történt meg vele. A feje szédült, és a
torka összeszorult, ha arra gondolt, hogy meg kell válnia a cséplőgéptől,
amelyet annyira megszokott. El sem tudta képzelni, milyen lesz a boltja,
ha abból ez a hatalmas alkotmány hiányozni fog. Ez a bolt, amelyben
harminc év óta minden a maga helyén áll, ez a bolt, amelyből még
sohasem vittek el semmit. Az agya zsibongott, úgy látta, mintha az egész
bolt táncra perdült volna: a koporsók összefogóztak az állatbőrökkel, a
benzin pedig a kukoricafejtő géppel, és úgy ugráltak, míg a zongora
magától játszott egy vidám keringőt. Es mind-mind föltartózhatatlanul
vonult kifelé, egyik a másik után ment ki a boltból, ki az utcára, végig az
utcán, a vasút felé, hogy vonatra üljön, és vissza ne jöjjön többé soha. O
pedig maga maradt a négy puszta fal között...
Délután, mikor az idegen eljött a kocsival, Nick megtörten adta vissza
neki az ezrest.
- Nem adhatom el a gépet... mennyit kér azért, hogy az üzletet
fölbontsa?
Az idegen csodálkozva nézett Nickre.
- Adok önnek kétszáz forintot, ha itt hagyja a gépet. Akarja?
Az idegen vállat vont: - Nekem mindegy! Adja ide a pénzt!
Mikor az idegen elment, Nick odarohant a cséplőgéphez, szeretettel
magához ölelte és megcsókolta. Azután, noha nem volt csütörtök, sem
vasárnap, bezárta a boltot, elment a nagyvendéglőbe vacsorázni,
megivott egy üveg pezsgőt, rágyújtott a legvaskosabb Upmannek
egyikére, és két forintot adott a cigánynak, aki külön intézkedés nélkül
elhúzta a nótáját...

Egy férj története

A férj - szánalmas és nevetséges alak, de nekem jó barátom -
tenyerével az asztalra csapott. A karcsú pezsgőspoharak megreszketve és
ingadozva valami csúfondáros táncra perdültek, maguk muzsikáltak is
hozzá egy másodpercig, amíg finom üvegjük az asztalhoz ütődött.
A férj fölindulását tapintatlan kérdezősködésem előzte meg.
- Nem értem - mondtam neki -, nem értem, miért gubbasztasz itt, és
iszol velünk mindennap hajnalig, míg gyönyörű feleséged otthon
álmatlanul, elkeseredve virraszt, és átkozza a pillanatot, amelyben életét
a tiedhez kötötte.
Nagyon kenetesen beszéltem, és a férj komolyan megharagudott.
Majd hirtelen elérzékenyedett, és csaknem sírva mondta:
- Barátom, nagyon boldogtalan vagyok. Olyan furcsa az élet...
Nem először hallottam ezt az útszéli bölcsességet. Mit felelhettem
volna rá? Eszembe jutott mindaz, ami négy esztendővel azelőtt történt.
Többé-kevésbé valamennyien szerelmesek voltunk Etelkába, aki akkor
hagyta ott a színiakadémiát, hogy ennek a jelentéktelen, szürke
embernek a felesége legyen. Valamennyien tudtuk - a férj legjobban -,
hogy Etelkát nem érzelmei bírták rá erre a nagy elhatározásra. Azonban
okos lány volt, akinek a múltja nem szűkölködött zaj nélkül. Menekülés,
nyugalom, csönd, mindent elnyomó csönd volt számára a házasság. Az
esküvő után az új pár eltűnt szemünk elől. Sehova sem járt, senkivel sem
érintkezett. A férj őrülten szerette az asszonyt, az pedig törhetetlen
hűséggel ragaszkodott hozzá. Sehogyan sem tudtuk megmagyarázni,
miért bukkant föl a férj megint Budapest éjjeli életében. Most elmondott
mindent.
*

Az asszony... az asszony, tudod, mennyire szeretem. Amikor hozzám

jött, a gyönyörű lány a szürke majomhoz, azt hittem, nem élem túl ezt a
boldogságot. Elfelejtettem a múltját, pedig tudod te is, hiteles adatokért
akkor se kellett volna a szomszédba mennem, ha ő maga nem vall be
mindent. Szakítottam családommal, mindenkivel, csak neki, csak érte
éltem. Amit akart, teljesült. Álmait is kitaláltam. Hű volt, hálás volt, de
ezzel nem értem be. Azt akartam, hogy szeressen, szerelemmel
szeressen. Megpróbáltam mindent. Kértem, könyörögtem, sírtam,
erőszakos is voltam, gyöngéd is... hiába! Dühöngtem, meg akartam ölni,
őt is, magamat is... hiába! Csitított, kérlelt, de amikor azt kérdeztem tőle,
hogy szeret-e, összeszorította a fogát... hazudni nem tudott.
 Pokol volt az életem, én magam tettem azzá. Mi panaszom lehetett az
asszony ellen? Esküvőnk előtt megmondta, hogy nem szeret, sohasem
fog szeretni. És állta szavát, ahogy állta többi fogadását is: azt, hogy hű
és hálás lesz, jó lesz hozzám, és olyan boldoggá tesz, amilyenné csak
tehet - szerelem nélkül. Tudtam, mi vár reám, mégis elvettem. Valami
ostoba reménykedés lakozott bennem: hátha mégis ura leszek szívének.
Hiába! Nem szeretett, mert mást szeretett. Valakit, aki nem vehette el.
Nem találkozott vele, nem levelezett vele, egy évben egyszer, ha
véletlenül látta az utcán. De ilyenkor égő pirosság futott föl a homlokáig,
és elfordította fejét, amikor a férfi köszöntötte. Kinyomoztam a dolgot.
Az eredmény? Egy hiteles adattal több. Sokáig szeretője volt ennek az
embernek. Esküvőnk vetette végét viszonyuknak. De szólhattam,
panaszkodhattam-e? Hiszen elmondott mindent. Mégis kínoztam:
- Ezt szereted, ugye, ezt szereted?
-Ezt - felelte csöndesen és nyugodtan. - És fogom is szeretni mindig.
A bizonyosság elvette eszemet. Gyötrelem volt minden pillanatom,
amelyet odahaza töltöttem. Azóta iszok és éjszakázok. Mert egy éjjel...
A férj elhallgatott, óvatosan körülnézett, azután hozzám hajolt. Most
már suttogott csak:
- Nézz oda... nézd meg azt a karcsú, fekete leányt...
Ránéztem a karcsú, fekete leányra, a borozó szépére. Amikor egypár
nap előtt először láttam, meglepődve álltam meg:
- Hol is láttam ezt az arcot?
De hiába kutattam emlékeimben. Most, hogy a férj figyelmeztetett rá,
hirtelen észbe kaptam. Etelka! A szinte kékbe játszó fekete haj, a mindig
csodálkozó sötét szem, a gödrös áll, a telt termet...soha megdöbbentőbb
hasonlóságot! A történet, amely eddig egy szerencsétlen házasság
mindennapi története volt, most érdekelni kezdett. A férj folytatta
elbeszélését.
- Ugye, te is fölfedezted? Amikor először bevetődtem ide, az asztalba
kellett fogózkodnom, hogy el ne essek. Ránéztem erre a leányra, majd
fölfaltam szememmel, szívemmel. Udvarolni kezdtem neki. Csöndes,
egyszerű és jó leány ez. Hamar megértett. Elpanaszoltam neki minden
szomorúságomat. Megsajnált. És megszeretett, amikor elmondtam neki,
hogy olyan, mint a feleségem, aki nem akar szeretni. Micsoda
megkönnyebbülés, micsoda gyönyörűség volt először egyedül lennem
ezzel a leánnyal! A mindent bearanyozó boldogságnak micsoda ünnepe!
A feleségem forró ölelését és csókjait éreztem ennek a lánynak az
ölelésében és csókjaiban. Még a hangjának a muzsikája is ugyanaz.
Mámoros elképzelésben a feleségemet öleltem, aki immár nemcsak hű
és hálás, hanem végre-valahára szerelmes is, esztelenül, lángolón
szerelmes. Megnyugodtam. Majdnem boldog voltam.
Azóta idejárok minden éjjel. Az életem ez a leány, és ha életemet
kérné cserébe azért a boldogságért, amellyel eláraszt, gondolkozás nélkül
odaadnám neki. A feleségemnek elmondtam mindent. Vállát vonogatta,
mosolygott, és azt mondta, hogy bolond vagyok. Azt reméltem, hogy a
féltékenység megtöri szívének a jegét, azt reméltem, meg akar tartani
magának. Nem törődött velem. Azt hittem, bosszút akar majd állni,
megcsal ő is. Nem, nem csal meg. Azóta is úgy él csak, ahogy eddig élt,
elzárkózva, közönyösen, magányosan. Mindegy! Boldog voltam abban a
káprázatban, hogy a feleségem meg ez a leány egy, és azt hittem, ezt az
örömömet semmi sem fogja megzavarni. Tévedtem. Tegnapelőtt
megjelent itt a borozóban az a fiatalember, aki... hát igen, a feleségem
régi szeretője. Egyedül jött, és egymaga megivott egy nagy üveg sherryt.
Ez a lány ott sürgött-forgott körülötte, de a férfi nem is törődött vele,
észre se vette. Tekintetünk néha találkozott. Személyesen nem ismerjük
egymást, de mind a ketten tudjuk a másikról, kicsoda. Zavarodottan
fordultunk el olyankor mind a ketten. Egyszerre csak megrémültem. Ha
ez a fiú jobban megnézi azt a leányt? Lehetetlen észre nem vennie,
milyen megdöbbentően hasonlít Etelkára. Hátha föltámad benne a régi
szerelem, és ő is meg akarja csalni vele szívét és érzékeit?
Éreztem, hogy eltorzul az arcom. És míg aggódón, ijedten néztem hol
a fiúra, hol a leányra, éreztem azt is, hogy elárulom, mi dúl bennem.
A fiatalember eleinte nem értette a dolgot, de láttam: hirtelen
világosság támad agyában. Meglepődve nézett a leányra, és a következő
pillanatban kárörvendő, kegyetlen, gonosz mosoly vonaglott ajka körül.
Nem volt kétséges, kitalálta, mitől félek. De ahogy rám nézett,
mosolygása szelíddé és szomorúvá enyhült. Nem tudom, mit olvasott a
szememben, de éreztem, hogy kétségbeesetten, félőrülten irgalomért
könyörögtem... Fizetett és kirohant a borozóból. Ujjongó hálával néztem
utána. Azóta nem mutatkozott itt, tudom, érzem, nem is jön ide többé.
Most igazán nyugodt és boldog vagyok már. Olyan boldog, amilyen
boldog egy boldogtalan ember csak lehet.
 Egy fiatalember szakítási naplójából
december 9.
Néha magam is megdöbbenek azon, mennyire híjával vagyok minden
energiának. Fél esztendeje vállalkoztam első ízben arra, hogy Irénnel
szakítok, de ebben a szakításban ma is az „sz" betűnél tartok csak. Pedig
milyen könnyű volna, milyen csodálatosan, milyen mesésen könnyű!
Irén jobb ügyhöz méltó előzékenységgel szállítja a szakítási okokat,
olyanokat, amelyeknek az alapján a pofozkodással súlyosított szakítás
elől sem zárkózhatok el. Csak azt kellene mondanom:
- Köztünk vége mindennek!
És vége lenne. Igazán vége lenne-e? Ez talán mégsem bizonyos. Nem
mintha a kedves gyermek „olthatatlan, örök szerelemmel" tapadna
hozzám. Erről szó sincs. De azt hiszem, nem élné túl azt a megdöbbentő
fordulatot, hogy én szakítok vele, nem ő velem. Pedig isten látja
lelkemet, kölcsönösen unjuk egymást. Nem azzal a könnyed, átmeneti
unalommal, amely minden szerelmi viszonyban a jóleső pihenést jelenti,
hanem azzal a sötét és nehéz unalommal, amelynek a mélyén elfojtott
düh, kezdődő gyűlölet, kényelmetlenség, sőt egy atomnyi utálat is
úszkál. Ha őszinték volnánk, nem is beszélnénk többé egymással, az
utcán nem is üdvözölnők egymást. Miért vagyunk még együtt? Miért
csókolózunk? Miért ostromlom? Miért talál édes és kiengesztelő szókat,
amelyekkel a bocsánatot kicsikarja belőlem? Miért pihenünk egymás
karjában a gyöngéd szerelmesek meghatottságával, holott a valóságban
fenevadak módjára harapnunk és karmolnunk kellene egymást?
Nem tudom. De így van! És egyelőre így élünk tovább. Én, a
sziklához láncolt Prométheusz,1 ő, a kedves kis saskeselyű, aki egész nap
és egész éjjel a májamat eszi...

december 12.
A tükör előtt a legbecsmérlőbb jelzőkkel illettem egyéniségemet. Egy
kis bátorságot pofoztam magamba. így állítottam be Irénhez, akit egy
sötétkék dominó2 társaságában találtam.
1
A görög mitológiában a titánok egyike, aki ellopta a tüzet az égből, és az embereket
megtanította annak felhasználására (görög).
2
Rendszerint csuklyás, körgallér alakú álarcos jelmez (latin-olasz).
 - Mi ez? - kérdeztem. Arcom a dominónál is kékebb volt.
Irén ártatlanul nézett rám:
- Ez? Látja: dominó!
- Látom. Magának kell?
- Nem. Amerikai nagynénémnek kell.
Gúnyosan nevetett. Azzal a nevetéssel, amellyel egy csupor jéghideg
vizet is föl tud forralni.
- Ne nevessen! Mit akar azzal a dominóval?
- Bálba megyek... az Operába.
- Úgy?
Le kellett ülnöm, hogy meg ne pukkadjak. Vadul néztem rá:
- Hát mi maga, hogy oda akar menni?
- Én? Én egy szegény kis nő vagyok, aki nagyon unatkozik.
- Apróhirdetni nem akar?
Irén szelíden csóválta a fejét:
- Nem, nem!
Fölugrottam. Azzal a méltósággal, amelyet a hazai színpadokról
összegyűjtenem sikerült, a következő szónoklatot rögtönöztem:
- Kedves Irén, maga nagyon elragadó és bájos nő, de vannak
pillanatai, amikor beszámíthatatlan... Meggondolatlan ötletei durva
módon ráhágnak a jó ízlés lábára.
Irén a liliom tudatlanságával szavamba vágott:
- Nem értem magát. Olyan rettenetes dolog, hogy az Operába
kívánkozok? Az Opera állami intézmény... A király szubvencionálja.1
Őfelsége csak tudja, mit csinál?
A fogamat csikorgattam.
- Őfelsége, őfelsége...
- Különben is, ha minden ezredik évben egyszer valahová
kívánkozok, igazán meghozhatja nekem azt a rettenetes áldozatot, hogy
elkísér...
- Elkísérjem? - kérdeztem valamivel szelídebb hangon.
Irén felháborodott:
- Hát mit gondolt? Azt, hogy egyedül megyek?

1
Segélyez, pénzbelileg támogat (latin).
 - Nem... nem gondoltam - mentegetőztem férfias gyávasággal. - Azt
hittem, hogy valamelyik barátnőjével...
- Nincs barátnőm... Jól tudja, hogy valamennyivel szakítottam maga
miatt. Maga még rájuk is féltékeny volt...
Szóval: elmentünk az operabálba.
december 13.
És Irén még él!
Él, azok után, amik az éjjel történtek. Én, jól fejlett, erős, egészséges
ember nem fojtottam meg a puszta kezemmel. Vannak csodák!
Ahogy beléptünk, Irén eltűnt mellőlem. Egy óra múlva akadtam rá.
Egy hírhedt szerelmes-színész társaságában ült, a büfében. Irén előtt egy
pohár pezsgő, Irén mögött a színész. Irén a pohár fölé hajolt, a színész
Irén fölé. Egyszerre ittak. Irén a pohárból, a színész Irén hajából vagy
nyakából. Sápadt voltam, mint a hold, amikor tudja, hogy el kell
fogynia... Cilinderemet a szememre húztam, leültem egy másik
asztalhoz, közel hozzájuk. A pincér jelentkezett:
- Parancs!
- Van egy kis sztrichninje? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
Azt hiszem, szívtépő látványosság voltam. Irén pokolian mulatott
rajtam. Halkan nevetgélt, mint az, akit kellemesen csiklandoznak. A
színész olyan gőgösen nézett körül, mint Nelson admirális Trafalgárnál
vagy hol a pokolban! Nem bírtam tovább magammal, fölálltam,
megragadtam Irén karját, és diszkréten akkorát lódítottam rajta, hogy az
előkelő színész hangosan fölszisszent. Kicipeltem Irént a folyosóra.
Olyan engedelmesen ment mellettem, mint az áldozati bárány.
Amikor kint voltunk a páholyfolyosón, kitört belőlem az elkeseredés:
- No hát!...
- Pszt! - mondta Irén. Szájára tette az ujját. Azután szó nélkül levetette
álarcát.
Nem Irén volt, hanem egyik barátnője. Irén dominót cserélt vele. A
barátnő azt mondta:
- Irén rózsaszín dominóban van!
Valami bocsánatkérés-félét hörögtem. Visszarohantam a terembe.
- Ölni, ölni!
 Megértettem a bikát, aki a szemtelen banderillerót felökleli. A
bennem forrongó düh fokát Fahrenheit szerint lehetett volna csak
megállapítani, Reaumur1 és Celsius2 gyönge lett volna hozzá.
Sikerült Irént egy páholyban fölfedeznem. Fiatal mágnásokkal ült.
Amikor észrevett, csókot dobott felém. Nyomban hátat fordítottam neki.
Vagy öt percig mereven álltam. Azután lassú lépésekkel az ellenkező
irányba indultam.
Szerencsére egy cseresznyevirágos maszk belém kapaszkodott. Nem
tudtam, kicsoda, micsoda, de a vízbefúló kétségbeesésével ragadtam meg
a kis kövér szalmaszálat. Leültem vele egy padra, szemben az Irén
páholyával, és oly hihetetlen tűzzel kezdtem neki udvarolni, hogy a
szalmaszál másfél perc múlva lángolt már. A negyedik perc vége felé
becsókoltam a nyakába, az ötödik perc közepén kivezettem a folyosóra.
Mindezt azért, hogy Irén, ha lehet, elájuljon. Kint a folyosón randevút
kaptam másnapra. Igazán sajnálom ezt a derék és jó nőt. Sejtelme sem
volt arról, hogy csalárd játékot űzök vele, személyes bájainak
tulajdonította a gyönyörű kalandot. A kalandból nem lett semmi. Irén
nem ájult el. Becstelenül a faképnél hagytam áldozatomat,
megsemmisülten roskadtam egy székbe. Itt fuldokoltam mindaddig,
amíg Irén a páholyból leereszkedett hozzám. Kegyesen megszólított:
- Menjünk!
A kocsiban elnevette magát:
- Féltékennyé akar tenni? Engem? Haha! Láttam, hogyan udvarolt
annak a kövér, öreg nőnek. Közben folyton engem nézett.
- Mégis féltékeny! - mondtam neki. - Ha nem volna az, nem nevezné
kövér, öreg nőnek azt a bájos...
Nem beszélhettem tovább. Irén gyakorlott kézzel végigkarmolta az
arcomat. Amikor tiltakozni akartam, úgy megcsípte az orromat, hogy a
könnyem is kicsordult.
Hej, ha meg merném húzni a haját! - mondtam magamban. De nem
mertem. Egy szót sem szóltunk egymáshoz.
A kapu előtt udvariasan azt mondtam:

1
A Celsius-skála 100 fokát 80 fokra osztó skála egy foka (R. A. F. de Réaumur 18.
századi francia fizikus nevéből).
2
A 100 fokra osztott hőmérő egységnyi része (H. Celsius svéd csillagászról).
 - Remélem, tudja, hogy utoljára látott?
- Hogyne - mondta kecsesen és eltűnt.

december 16.
Irén itt járt nálam.
Mivel három napig nem mutatkoztam, eljött hozzám. Nem szólt
semmit, sírni kezdett.
- Nem ismerem önt! - mondtam lágyan.
Irén letérdelt előttem.
- Bocsáss meg, drága kutyám, bocsáss meg!
- Nem bocsátok meg - mondtam boldogan.
- Azt akarod, hogy meghaljak?
- Azt - mondtam. Szelíden simogattam a haját, ő a kezemet csókolta.
- Tudod, hogy csak téged szeretlek... azért bánsz velem ilyen
rosszul...
Sohasem hallottam tőle, hogy rosszul bánok vele. Ez új és meglepő
fordulat volt, büszke voltam rá. Hátha csakugyan rosszul bánok vele?
- Így menjek el? - zokogta Irén.
- Így, így! Menj a pokolba! - mondtam, és úgy magamhoz szorítottam,
hogy akkor sem mehetett volna el, ha akart volna...
Istenem, elvégre mégiscsak van valami boldogság a szerelemben!
- Soha, soha nem bántalak többé - esküdözött Irén könnyes szemmel.
Olyan őszintén, olyan melegen, hogy én is sírni kezdtem.

december 22.
Öt nap óta nembeszélési viszonyban vagyunk... Ha egy fél esztendeig
ki tudok így tartani, azt hiszem, egy év múlva eljutok odáig, hogy végleg
szakítok vele.

március 7.
Mit csináljak ezzel az asszonnyal?
Éjjel van. Föl-alá járkálok az ablaka alatt, egy becstelen utcában,
amelynek egyetlenegy gázlámpája van. E mögött a gázlámpa mögött
deszkakerítés, a deszkakerítés mögött pedig sírkő-raktár. Oszlopok,
gúlák, keresztek, fehérek, feketék, szürkék, vörösek bámulnak bele az
éjszakába. Már csak a név hiányzik róluk, azután akár alájuk is lehet
feküdni, annyira készek.
 Istenem, ha ez a kedves nő itt feküdne valamelyik kereszt alatt!
Szomorú, de gyökeres megoldása volna kétségbeejtő viszonyunknak.
Nagyon megsiratnám, de utána megkönnyebbülnék.
Sajnos, erre nincs sok reménység. A kedves nő nagyon egészséges.
Sokkal egészségesebb, mint én. Most nagy, fehér ágyában fekszik, de
nem alszik, ó, nem. Ilyenkor eszeli ki azokat a gonoszságokat,
amelyekkel másnap halálra bosszant. Mert azért él csak, hogy engem
bosszantson. Minden szava, minden cselekedete csak azért van. Sokszor
ökölbe szorult már a kezem, őrületes hangyamászás csiklandozta végig a
testemet. Ütni, igen, ütni, megverni ezt az asszonyt... De nagy
gyönyörűség volna. Nem megölni, ó, nem! Csak úgy, egy kicsit
fojtogatni, diszkréten, módjával, előkelőn, hadd mérgelődjön, hadd
sírjon, hadd vergődjön, mint én az ő körmei között. Jóságos isten; de jó is
volna!
Eloltottam a lámpát. Az ördög vigye el! Ha arra gondolok, hogy most
kéjes lustaságban nyújtózkodik a takaró alatt, és fejét gömbölyű karjára
hajtja - sokat megbocsátok neki!

március 9.
Irénnek ma nagyon jó napja volt. Minden sikerült neki. Ilyen
gonosznak talán sohasem láttam még.
Együtt ebédeltünk a hotelban. Egy közös ismerősünk, elsőrangú ökör,
akitől különben is undorodom, odaült hozzánk. Irén olyan szerelmes
szemmel nézett rá, mint egy polgári iskolai növendék életének első
hadnagyára. Mikor az ökör búcsúzóul kezet csókolt neki, Irén a szerelmi
gyönyörűség intim tüneteit mímelte.
A hotel előcsarnokában, ahol ilyenkor, késő délután, egy lélek sincs,
megráztam Irént. Jólesett. Irén dühösen felszisszent. A kocsiban azután
kifakadtam.
- Ez így nem mehet tovább... Irén kajánul nevetett.
- Ne nevessen!
- Nevetek! Mert maga ostoba, neveletlen, brutális... utálom!
- Annál jobb, annál jobb! Annál könnyebben végzünk egymással.
- Mióta hallom ezt!
- Nem hallja többször! Ha akarja, máris kiszállok...
- Ne hencegjen.
- Hencegek?
 - De még hogy! Azt hiszi, megijedek szakítási fenyegetéseitől?
Szakítson! Hideg gyűlölettel nézett rám.
- Gyűlölöm! - mondtam őszinte meggyőződéssel. - Csak egyszer
megverhetném!...
- Verjen meg! De nem mer! Ehhez is gyáva! Gyáva, gyáva, gyáva!
Szó nélkül megvertem. Ő végigkarmolta az arcomat, és kitűnő
fogainak minden étvágyával beleharapott a kezembe.
Szerencsére éppen hazaértünk, különben utcai botrány lett volna a
dologból.

március 16.
Öt napig nem mutatkoztam nála. Mind kétségbeesettebb leveleket
küldözgetett értem. Nem is feleltem. Végre ő maga jött el.
- Megbolondultál? - kérdezte roppant gyöngéden.
- Mit akar? - feleltem nagyon bizonytalanul.
- Nem szeretsz már? Keserűen nevettem:
- A régi komédia!...
- Semmi komédia! Nem akarok semmit.
Veszedelmes célzatossággal letette a kalapját, lehúzta a kesztyűjét:
- Csak azt akarom tudni, szeretsz-e még?
- Ha ez megnyugvás neked, hát igen, szeretlek... De hagyj békén, és
váljunk el jó barátságban.
- Miért váljunk el, ha szeretsz?
- Okosabb, mint ha együtt maradunk, és nem szeretlek.
- Nem akarom, hogy elhagyj. Meglátod, jó leszek, és nem gyötörlek.
- Sokszor mondtad már.
- De még sohasem esküdtem meg rá. Most pedig megesküszöm...
Tudod, hogy az eskü nekem szent. Mindig állom azt, amire
megesküszök.
Ez véletlenül igaz volt. Irén különben is az ölemben ült már, és
meztelen karjával átfogta a nyakamat.

április 9.
Tegnapig rendben volt minden.
Olyan boldogok voltunk, mint kezdődő szerelmünk legvadabb
óráiban. Irén néha olyan figyelmes és jó volt, hogy unni kezdtem. Voltak
pillanatok, amikor komolyan azt hittem, hogy szerelmes belém. Ennek
örültem. Büszke voltam rá. Leereszkedőn, atyáskodón beszéltem vele.
Úrnak éreztem magamat.
Tegnap valami csekélységen összekaptunk. Valami jelentéktelen
dolgon. De mind a ketten kaptunk rajta, hogy megint kedvünkre
kiveszekedjük magunkat. Sőt csodálatosképpen, amikor Irén engedni
akart, én makacsoltam, én feszítettem a húrt a végletekig.
- No, fiacskám - mondta Irén megdöbbentő nyugalommal -, egy kicsit
nagyon is kellemetlen vagy! Elég volt belőled! Eredj szépen haza!
Becsapta orrom előtt az ajtót. Azután elmentem. Meghökkentem.

április 12.
Jobban veszekszünk, mint valaha. Megint a régi élet minden
keserűségével, becstelenségével, gyötrelmével. Kétségbeesés és őrület
között lebegek. Gondolkozás nélkül meg tudnám Irént ölni.
Fölmentem hozzá. Nem volt otthon. Három óráig várakoztam rá.
Végre előkerült.
- Hol volt?
- Mi köze hozzá?
- Tudni akarom, hol volt?
- Nem mondom meg.
- Megcsalt?
- Meg.
- Kivel?
- Azzal, akit a legjobban utál.
- Remek!
Gyűlölködőn néztünk egymásra.
- Remélem, tudja, hogy ezek után vége?
- Persze, hogy tudom. Ezt akartam.
- A szakítást?
- Azt. Most én mondom, hogy szakítsunk. És amikor én mondom,
akkor másként hangzik, mint amikor maga mondja.
Ennek csakugyan volt alapja.
- Jó, szakítunk. De minek keserűséggel? Jó barátok maradunk. Isten
áldja meg!
- Pá!
 április 13.
Boldog vagyok. Végre, végre-valahára megszabadultam Iréntől.
Vettem neki egy nagyszerű gyűrűt. Szakítási gyűrűt. Magam adtam át
neki. Nagyon meg volt hatva, örült neki.
- Érdekes - mondta -, milyen figyelmes, amióta szakítottam magával.
- Bocsánat - mondtam finom mosollyal -, én szakítottam magával!
- Ezen ne veszekedjünk, nem érdemes...
Elhatároztuk, hogy még egyszer utoljára együtt vacsorázunk. Mind a
ketten föllélegzettünk, hogy megszabadultunk egymástól. Folyton arról
beszéltünk, mennyire utáljuk egymást, mennyire nem egymásnak valók
vagyunk, mennyire nem értjük egymást.
Hazamenet, a kocsiban, Irén a nyakamba borult és megcsókolt:
- Nagyon, nagyon kedves voltál ma este...
- Te is... Ha nem szakítottunk volna... beléd tudnék szeretni!...

április 14.

Ma megkértem Irén kezét. Elveszem. Másként nem szabadulok meg

tőle.

A lovagias ember
A feketekávénál, amelyet az előkelő és vendégszerető gazda
félméteres szivarokkal súlyosított, némi jelentéktelen eszmecsere
fejlődött ki a lovagiasság fogalma körül. Minthogy az asszonyok is
beleavatkoztak a vitába, Bayardtól1 a modern aszfaltbetyárig mindenkit
letárgyaltak, akinek a lovagiassággal valami köze volt, és az értekezés
végső eredményében megállapította, hogy a lovagiasság a kihalófélben
levő természeti tünemények közé tartozik.
- Azt ne mondják, kérem - tiltakozott egy fiatal asszonyka -, én éppen
most olvastam egy históriát valami fiatalemberről, aki az ideáljának
megfogadta, hogy három esztendeig néma lesz, és nem beszél senkivel.
Ez lovagiasság? - kérdezte valaki. - Ez ostobaság. Különben mikor
történt, hol történt ez?

1
Bayard, Pierre du Terrail (1473-1524): a „gáncs nélküli lovag".
 - Ezerötszázhatvanban, Itáliában...
- Vagy úgy!
Mindannyian nevettek, és a fiatalasszony kissé restelkedve vonult
vissza egy sarokba, a még készenlétben levő romantikájával
egyetemben. Azonban egy lovagias fiatalember rögtön megvédte az
asszonykát.
- Bocsánat, bocsánat - szólt közbe elég határozottan. - A dolog
távolról sem olyan mulatságos, mint amilyennek önök látják. Én igenis
tudom és vallom, hogy ezeknek a lovagias vagy önök szerint ostoba
férfiaknak a fajtája még nem halt ki egészen. Nem mondom, hogy oly
számosak ők, mint a tengerpart fövenye, de nem is oly gyérek, mint az
őserdők bölényei. Váratlanul, véletlenül akad rájuk az ember ott, ahol
legkevésbé hinné.
- Mint a szerényen meghúzódó és titokban illatozó ibolyára -
elméskedett egy hang a sötét háttérben.
- Mondjuk!
A fiatalember bizonyos gőggel nézett körül, aztán egy kis művészi
szünet után udvariasan kérdezte:
- Megengedik, hogy elmondjam önöknek a lovagias ember történetét?
- Kérem, kérem...
A jól nevelt társaság általános érdeklődést és feszült figyelmet
szimulált, bár a lelke mélyén mindenki meg volt győződve arról, hogy a
fiatalember valami meglepően unalmas históriát fog elmondani.
- Hát kérem - kezdte a fiatalember -, ismertem itt Budapesten egy
egyszerű és szerény miniszteri hivatalnokot, akinek egyetlen öröme és
mulatsága a kávéház volt. Nőtlen ember lévén, délután három órakor
beült a kávéházba, és ott maradt este hét óráig. Hogy mit csinált?
Semmit. Az ablakban ült, és kibámult az utcára. Ez sem utolsó élvezet.
Az utcán nyüzsögnek, szaladnak az emberek, és mindegyik más,
mindegyik mást akar, és ez az elfogulatlan szemlélőnek bőséges anyagot
ad a filozofálásra. A mi emberünk az üveg mögül úgy nézett ki az utcára,
mintha valami óriási akváriumba nézne, ahol kis halak, nagy halak
kergetőznek és föl akarják falni egymást.
Egyszer ebben a tengerészeti látványosságban megjelent két
aranyhalacska. Két fiatal leány, aki kottatartóval a karján úszott,
alkalmasint a zeneiskola felé. Az egyszerű és szerény miniszteri
hivatalnok néma gyönyörűséggel szemlélte őket, különösen az egyiket,
akinek igazán aranyos haja és csodálkozó, nevető arcocskája volt. A
másik, aki fekete volt, és kevésbé szép, kellemes árnyék gyanánt kísérte
ezt a ragyogó fényességet. Amikor eltűntek, az én emberem valami
szomorú ürességet érzett a lelkében, és életében talán először jutott
eszébe az, hogy egyedül van. Rohamosan közeledvén a harmincöt felé,
most hirtelen úgy érezte, hogy neki voltaképpen meg kellene házasodnia.
A házasságot, amelytől eddig irtózott, egyszerre valami nagyon
kívánatos dolognak látta. És mire a kisleányok visszajöttek a
zeneiskolából, ő már a kandalló előtt látta magát, és az unokáit ringatta a
térdén.
Mindezt annak a fölcsillanó aranyos hajnak köszönhette. Búsan nézett
a kisleány után, és sóhajtva kérdezte magától: - Látom-e még valaha?
...Önök ebből azt következtetik, hogy az én barátom szentimentális
lélek volt. Nem. Csak kényelmes ember volt, és egy kissé fatalista, aki
nem akart saját sorsának hogy-miként való alakulásába tevékenyen
beleavatkozni. Ezen az estén kissé szomorú volt, de másnap már
megfeledkezett erről az ellágyulásról, és éppoly közömbösen ült a
kávéház ablakában, mint annak előtte. Még csak nem is gondolt az
aranyos leányra. Ezen a napon nem is látta. Csak harmadnap. A két
kisleány újra a zeneiskola felé úszott, és ezt látván, a mi emberünk ismét
megrendült. Ingatag lényén ismét elömlött a tegnapelőtti hangulat, látta
magát a szerető hitves oldalán, míg dédunokái üdvözlő verseket
szavalnak a századik születésnapján.
- Úgy látszik, szerelmes vagyok - mondta magában. - Meg kell
tudnom, ki ez a szőke kisleány.
Azonban itt mutatkozott az első akadály. Az én emberem részint
nagyon lovagias volt, részint nagyon lusta. És ha a kényelemszeretetét és
a lustaságát le is tudta volna győzni, akkor is, a lovagiassága megtiltotta
volna neki, hogy tolakodó módon közeledjék a fiatal leányhoz, vagy csak
illetlen kíváncsisággal érdeklődjék is iránta. Lelkében tehát borzasztó
harc dúlt, mialatt heteken keresztül figyelmesen vizsgálta a kávéház
ablakából az imádott kicsikét, és a tőle sohasem tágító hű barátnőt.
Hogy ebben az ügyben fordulat következzék be, ahhoz egy deus ex
machinának kellett közbelépnie. A gépisten meg is jelent az én szerény
személyemben. Egy délután én is ott ültem a kávéházban, a barátom
mellett. Egyszerre megragadta a karomat:
- Idenézz! - mondta izgatottan. Kinéztem az ablakon, és köszöntem.
 - Ismered őket? - kérdezte a barátom.
- Ismerem. Egy házban lakunk.
Az én emberem arca hirtelen földerült.
- Kik ők?
- A szőke valami Csontos nevű mérnöknek a leánya, a fekete pedig a
barátnője, dr. Rubaynak a leánya... Egymás mellett laknak, és
elválhatatlanok.
- Jársz hozzájuk?
- Nagyon jó barátságban vagyok mind a két családdal...
- Hát akkor rendben van a dolog!
A barátom kissé elmélázott, azután komolyan, csaknem ünnepélyesen
így szólt:
- Barátom, te tudod, hogy én ki vagyok. Tudod, hogy van egy kis
pénzem, tudod, mennyi a jövedelmem. Én szeretem azt a kis szőkét, és
ha hozzámjön, elveszem feleségül. Mármost azt szeretném, ha te
előzetesen beszélnél az apjával, és bizalmasan megkérdeznéd tőle, hogy
mit szólna ehhez a házassághoz? Megteszed?
- Nagyon szívesen.
- Kedvező válasz esetén magam is jelentkezném... A leány ismer, már
hetek óta kacérkodunk egymással az ablakon keresztül. Nem akarok
hencegni, de talán tetszem neki egy kicsit...
Tényleg, amikor a leányok visszajöttek, érdeklődve, kissé zavartan és
kissé mosolyogva kandikáltak be az ablakon, mintha megérezték volna,
hogy az ügyben, amely a végtelenbe látszott nyúlni, az én
megjelenésemmel valami nevezetes fordulat kapcsolatos. És én még
azon az estén jelentkeztem Csontos mérnöknél, hogy a barátom
tisztességes szándékát közöljem vele. A mérnök nagyon kedves volt, a
maga részéről szívesen beleegyezett mindenbe, és hamarosan behívatta a
leányát, hogy az ő véleményét is megkérdezze. Amikor a leány belépett,
a szó legszorosabb értelmében fölsikoltottam.
- Mi baja? - kérdezte a mérnök csodálkozva.
- Semmi - hebegtem zavarodottan -, semmi. Kissé elszédültem...
Azután már nem is igen hallottam, hogy mit beszéltek. Azt sem
tudom, hogyan támolyogtam ki a szobából, homályosan csak arra
emlékeztem, hogy a barátomat másnap délután négy órára várják.
Kinn a szabad levegőn megállapítottam, hogy sikerült életem
legnagyobb ostobaságát elkövetnem. Tudja a jóisten, miféle
szórakozottságból, fölcseréltem a két leány nevét. És így esett meg, hogy
a szőke Rubay leány helyett a fekete Csontos leány apjánál jelentkeztem,
és nem azt a leányt kértem meg, akit meg kellett volna kérnem. Mármost
mit csináljak? Mi lesz ebből? Mit fog szólni hozzá az én szerelmes
barátom?
Tanácstalanul járkáltam fél éjjel az utcán. A helyzet több volt, mint
kényes. Megmondjam a leány apjának, hogy tévedés van a dologban? Ez
szörnyen kínos lett volna. De hát ennyiben sem maradhat a dolog!
Szabad-e megengednem, hogy a barátom másnap délután gyanútlanul
jelentkezzék, és álmainak hetedik mennyországából a valóság poklába
zuhanjon? A legvegyesebb izgalmak és kétségbeesések között vártam ezt
a másnapot, anélkül, hogy sejtelmem lett volna arról, mit fogok csinálni!
Úgy mentem a kávéházba, mint a halálraítélt a vérpadra.
Útközben aztán valamelyest megnyugodtam. Végre is, én csak
bizalmasan tapogatóztam, és engedelmet kértem arra, hogy a barátom
meglátogathassa őket. Ha neki nem fog tetszeni a dolog - ahogy nem is
fog tetszeni -, nyugodtan visszavonulhat. Kötelezettséget egyik részről se
vállaltunk. És így fogván fel a dolgot, úgy véltem, hogy legokosabb lesz,
ha a barátomra bízom, hadd vágja ki ő magát, ahogy tudja. Ha ez nem is a
legbecsületesebb, de mindenesetre a legkényelmesebb eljárás volt.
A barátom már türelmetlenül várt.
- Nos? - kérdezte aggódó arccal.
- Rendben van — feleltem színlelt nyugalommal. - Ma délután négy
órára várnak...
- Hát igazán? Várnak?... És a leány is?...
Az arca ragyogott a boldogságtól, és mielőtt felelhettem volna,
folytatta:
- Most már elárulhatom neked... fülig szerelmes vagyok abba a
leányba. Úgy érzem, hogy meghalnék, ha nem lenne a feleségem...
„Szépen vagyunk" - gondoltam magamban.
- Mert tudod, ez már nem olyan diákos szerelem... ez komoly dolog...
egy életre kiható.
Még fél tucat hasonló frázist hadart el, azután fogta a kabátját és
elrohant. Én megsemmisülten maradtam ott a kávéházban, aggódva
lesvén azt a pillanatot, amelyben lecsap a mennykő. Azt vártam, hogy
félóra múlva a barátom már újra ott lesz, hogy valami tőrrel vagy más
gyilkos szerszámmal bosszulja meg meggondolatlanságomat, amellyel
boldogságát tönkretettem. A félóra elmúlt, elmúlt másfél óra, sőt, két óra
is, és én még éltem. Végre nagy sokára visszajött a fiú. Komoly volt és
meghatott. Odalépett hozzám, és megszorította a kezemet.
- Köszönöm! - mondta melegen.
- Rendben van a dolog? - kérdeztem kissé aggódva.
- A legnagyobb rendben. Már meg is kértem a kezét.
- Ah!
És leplezetlen tisztelettel néztem reá. Aki így föláldozza a szerelmét a
barátja tévedéséért, aki így le tud mondani egy szép leányról, csak azért,
hogy egy másik csúnya leánynak az érzékenységét meg ne bántsa, az,
urak, nagy szív, az igazán nagy szív, az igazán lovagias ember. És kérem,
feleségül vette, pedig ki tudja, talán még ma is szerelmes a másikba.
A fiatalember elhallgatott.
- Vége? - kérdezte valaki.
- Igen!
- Akarja hallani a véleményemet? Ez már nem is lovagiasság, ez
egyszerűen hülyeség!
- Mindegy - vélekedett egy érzékenyebb lélek -, azért mégis szép
tőle...
- Ez bizonyos - hagyta helyben a történet elmondója. - Én nem tudom,
hogy önök hogyan gondolkoznának, de én azt hiszem, hogy hasonló
körülmények között minden lovagias embernek kötelessége lett volna
így cselekednie... Én így cselekedtem volna és ön is...
- Én nem - tiltakozott az ifjú, akire az elbeszélő mutatott.
- De igen! Ön is. Tudom, bizonyosan, mert a Csontos mérnök
leányának százhúszezer forint hozománya volt készpénzben...

A nagy nő

A nagy, a ragyogóan dicső primadonna egy diadalmas estén végre

megsajnálta az ő legbuzgóbb kritikusát, és a jóság e hirtelen és szokatlan
föllobbanásában azt mondta neki:
- Hát jó, holnap délután négy órakor eljövök magához.
A kritikus a boldogságtól támolyogva szédült le a színház
csigalépcsőjén. Tehát végre mégiscsak az övé lesz a nagy nő, az álmok
álma, a mágnások öröme. Az övé lesz, eljön hozzá a nyomorult hónapos
szobába, amelyet eddig csak arcképeivel tisztelt meg, és selymei
suhogva fognak a pamlagra omlani. Eljön hozzá, kitartó kritikusi
szolgálatainak leggyönyörűbb jutalmául, és örök háláját nagyszerű és
tüzes csókkal fogja leróni. Talán még egy kis szerelmet is fog mímelni,
hogy fűszeresebbé és emlékezetesebbé tegye a kalandot, az első
nagyszabásút, amely a szegény esztétikus polgári életébe némi fényt
sugárzott. És a szorgalmas kritikus, a művészeti meggyőződés e kiváló
bajnoka, ezen a nevezetes estén illatba, mézbe és napsugárba mártott
tollal emlékezett meg arról a tébolyító alakításról, amellyel az ünnepelt
művésznő ma az összes ellenprimadonnákat legázolta...
Másnap reggel a primadonna csipkés ágyában olvasván a reggeli
újságokat, újból jóindulattal szólt:
- Igen, igen... el kell mennem ehhez a fiúhoz, aki hosszú esztendők óta
önzetlen lelkesedéssel magasztalja erényeimet és bájaimat.
És első számú, úgynevezett reggeli mosolyát öltvén arcára, délutánig
többé nem foglalkozott ezzel az üggyel, amely neki éppenséggel nem
volt jelentős. Annál jelentősebb volt a boldog kritikusnak, aki már az
éjszakát is az izgalmak tetején töltötte. A nagyszabású szerelmi ügy
előkelő lebonyolítására mindenekelőtt harminc forint előleget vett föl a
szerkesztőjétől, és ezt a harminc forintot a hónapos szoba csinosítására
fordította. Két üveg francia pezsgőt vásárolt, továbbá egy üveg sherryt,
majd némi sonkát, piskótát, Kugler-süteményt és cukrozott gyümölcsöt,
ahogy a feminista íróknál olvasta, ugyanazoknál az íróknál, akiket
esztétikai tanulmányaiban mélyen megvetett.
Azután pazar bőkezűséggel virágokat hintett szét, és a jutányos
ripszgarnitúrát chypre-ben1 megfürdette. Az ünnepelt művésznő
arcképeit úgy helyezte el, ahogy a szentély egyetlen istennőjéhez méltó,
és háziasszonyát sűrű esdekléssel rávette arra, hogy egyszer valahára
ténylegesen söpörje ki a szobát.
A háziasszony ezt meg is cselekedte, azonban a nagyszabású
beszerzések és rendezkedések e tömege szöget ütött a fejébe. Miért van
mindez? Mi rejtélyes és különös történik itt, kit vár a szerény albérlő e
hercegnőhöz méltó fölszereléssel?
A kritikus, aki minden gátat áttörő boldogságában testvérnek és vele
érző léleknek nézett mindenkit, nem titkolódzott a rokonszenves nő előtt.
1
Erős illatú, olcsó kölni (francia).
Kimondta az ünnepelt művésznő nevét, kimondta azzal a büszkeséggel,
amellyel a győzelmes hadvezér emlegeti a megnyert csatáit. A kritikus
háziasszonya előbb elsápadt, majd elpirult örömében. Lelki szemével
talán már látta az emléktáblát, amelyet a hálás utókor fog az egyszerű
szoba falába illeszteni, jelezvén, hogy itt szeretett az ünnepelt művésznő.
(A jóasszony nem gondolt arra, hogy akkor minden harmadik lakás
igényt tarthatott volna hasonló kitüntetésre.) És a boldogságtól
nekigömbölyödve gurult át a szomszéd szobába, hogy leányával, az
éppen iskolába készülő, de különben tehetséges színinövendékkel az
örvendetes hírt közölje.
Ekkor még csak reggel kilenc óra volt, háromnegyed tízkor azonban
már az egész színiiskola tudta, hogy az ünnepelt művésznő délután négy
órakor mit fog csinálni. És fiúk, leányok ritka egyetértéssel elhatározták,
hogy három órakor a ház elé fognak vonulni, és tüntető éljenzéssel
fogadják közös ideáljukat, mikor a légyottra robog.
És mialatt a boldog kritikus álmodozva hevert a pamlagon, a
szenzációs hír elterjedt a folyosón. A háziasszony továbbadta a
szomszédoknak, az emeletről lekerült a földszintre, a házmestertől a
viceházmesteren1 keresztül a pincelakásokba és a szomszédos házakba.
Délben az egész utca tudta, hogy miről van szó, és ha az utca gazdagabb
lett volna, alkalmasint ünnepi díszt ölt a nagy nő méltó fogadásához. A
sarki mészáros, aki heves ellenzéki politikus volt, így is kitűzött egy
nemzetiszínű zászlót, amely még a követválasztásról maradt meg, és
amelyből az eső kimosta a rokonszenves, de bukott jelölt nevét. A
Savoyai Jenő2 nevét viselő kültelki veteránegylet pedig, amelynek a
szomszéd sarkon volt a helyisége, sürgős választmányi ülésben
elhatározta, hogy parádéban, bandával az élén fogja azt a magasztos
pillanatot lesni, amikor a nagy nő magánfogata a légyott utcájába
befordul.
Ez délután két órakor történt, és négy óráig semmi nevezetesebb
mozzanat nem zavarta az utca csöndjét. Azonban a 46. számú házban,
amelyben az ünnepelt kritikus lakott - közben ő is olyan ünnepelt lett,

1
Segédházmester (latin).
2
Savoyai Jenő: (1663-1736): francia származású osztrák hadvezér, államférfi. Részt
vett Buda visszafoglalásában (1686).
mint maga a nagy nő -, mindenki talpon volt. Az utcai ablakokon
kinéztek, az udvari ablakokon szintén, a folyosó tele volt, a kapualjban
népcsődület támadt. A házmester a legjobb ruháját vette föl, és a
házmesterkisasszony fehér ruhában, virágbokrétával a kezében
várakozott a lépcsőházban. A háziúr pedig, egy nyugalomba vonult
csiriznagykereskedő, azon törte a fejét, miként nyerhetné meg a nagy nőt
téli zsúrjainak ékességéül. A kritikus pártfogására és közbenjárására
számított, és ennek fejében újabb halasztást engedélyezett a kritikus
háziasszonyának, aki a februári negyeddel még hátralékos volt. A
háziasszony viszont a kritikussal járt el hasonló módon, a kritikussal,
akinek sejtelme sem volt a körülötte hullámzó izgalomról és a nagy nő
példátlan népszerűségének előrevetett árnyékairól.
Végre csakugyan négy óra volt. Az ünnepelt művésznő háromnegyed
négykor a hetedik számú, úgynevezett fogat-mosolyával beleült pazar
hintájába, kirobogott a külső Józsefvárosba, hogy a boldogan várakozó
szerelmest elhalmozza kegyeivel.
Útközben az emberek megálltak, és tiszteletteljes ámulattal suttogták
a nevét. A kocsisok köszöntek neki a bakról, a 7946. számú
villamoskocsi kalauza elbámészkodott rajta, és elgázolt egy
kereskedősegédet, aki kéjesen sóhajtotta:
- Miatta halok meg!
A sarkon a rendőrök szalutáltak neki, és a Savoyai Jenő nevét viselő
veteránegylet bandája rázúdított a Rákóczi-indulóra. A nagy nő ajkáról
eltűnt a fogat-mosoly, hogy helyet adjon a negyedik és ötödik számú
mosolynak, amelyek a kellemes meglepetést és a néphez való kegyes
leereszkedést szerencsésen egyesítették magukban.
A néptömeg zúgó éljenzésben tört ki, az ablakokból kendőket
lobogtattak feléje, és a nagy nő, akit a nép szeretetének ez a viharzó
megnyilatkozása szíve mélyéig meghatott, csaknem könnyes szemmel
szállt ki kocsijából. Hálásan hajlongott, és csókokat hintett mindenfelé,
mintha csak a színpadon volna. A tapsokra négyszer-ötször is visszajött a
kapualjból, hogy újabb és mélyebb meghajlásokkal köszönje meg a
rokonszenves tüntetést. A házmester kezet csókolt neki, a fehér ruhás
házmesterkisasszony pedig kecses pukedlivel1 átnyújtotta neki a
virágbokrétát.
1
Szertartásos bók térdhajtással (német).
 A földszinten lakó cipész lábához borult, és egy folyamodványt
nyújtott át neki, arra kérvén őt, hogy ezentúl nála csináltassa a cipőit.
Mialatt a nagy nő tizenötödik számú, úgynevezett mindent megígérő
mosolyával átvette a folyamodványt, a cipész mértéket vett neki.
Az első emeleten a háziúr várta, és bemutatkozott neki. Udvariasan
karját ajánlotta, és személyesen kísérte föl a második emeleten lakó
kritikushoz, akinek ajtaja előtt ezzel búcsúzott tőle:
- Viszontlátásra téli zsúrjaimon!
A kritikus előszobájában a színiiskola növendékei hirtelen dalárdát
alakítottak, és elénekelték a Himnuszt. A nagy nő most már sírt az
elérzékenyüléstől, és kezét csókra nyújtván mindenfelé, boldogan
rebegte, hogy így még soha és sehol sem ünnepelték. Az első szobában a
háziasszony és leánya fogadta. A háziasszony valamit suttogott a
felejthetetlen és örökké emlékezetes megtiszteltetésről, azután bemutatta
a leányát, aki rögtön elszavalta a Heten vagyunk, uram, hetent. A nagy nő
megcsókolta a kis növendéket, és kijelentette, hogy ennél nagyobb
tehetséget még nem látott.
Végre bejutott az izgatott kritikushoz, aki a szerelmi őrület szent
hevében némán leborult előtte. De a nagy nő most igaz és őszinte hálával
mondta:
- Nem, nem... nekem kellene ön előtt leborulnom... Ez a fogadtatás...
ezt igazán nem vártam... köszönöm, köszönöm, köszönöm!
És minthogy e pillanatban újra fölviharzott az éljenzés és a taps, a
nagy nő az ablakhoz lépett, és kecsesen hajlongott és integetett kifelé. -
Be kell látnia, hogy ezek után nem kompromittálhatom magamat -
mondta most a kritikusnak -, majd máskor, egyszer... majd ha
kevesebben leszünk... De ezeknek a jó embereknek tartozom egy kis
kárpótlással.
És kecses mozdulattal a zongorához lépett, és elénekelte a
Háromszarvú Bivaly című operettből a belépőt.

A tűzbogár
Minek dicsekedjek azzal, hogy sok bonyodalmas és titokzatos ügyet
oldottam meg szerencsésen, amikor milliószor annyi marad örökké
megoldatlan. Rejtélyes, szövevényes esetek, amelyeknek a fonala
ezerfelé ágazik, és akkor siklik ki mindörökre kezünkből, amikor azt
hisszük, hogy végre diadalmasan megfogtuk. Hiába minden logika,
matematika, lélektan, okosság és számítás: egy váratlan fordulónál égig
érő sziklák zárják el utunkat, nem mehetünk tovább.
Ilyenkor valahogyan vigasztalódunk meg. Nem ezek a legbántóbb
kudarcok. Az fáj, amikor kicsiny, jelentéktelen föladatok megoldásában
mond csődöt az eszünk. Amikor egyszerű dolgokat nem tudunk
megmagyarázni, amikor elfelejtjük, hogy kétszer kettő négy. Amikor
mindenre gondolunk, csak arra nem, ami józan és természetes. Néha még
arra is hiába. Vannak csodák. Éléskamránkból egyszer eltűnt három
tojás. Sem én, sem a feleségem, sem öreg szakácsnőnk nem vette el. Ma
sem tudjuk, hová lett. Ezen ne tessék nevetni, ebbe bele kell őrülni, olyan
rettenetes és megoldhatatlan probléma ez.
Ugyanilyen csoda volt a tűzbogár esete is.
Egy barátommal történt meg. Ez a barátom, kitűnő fiatal író, józan és
szorgalmas, bár egy kicsit ideges ember, egy szép napon sürgősen
magához hívatott. Levelének reszkető és táncoló betűi valami nagy
szerencsétlenséget sejtettek. Izgatottan siettem hozzá, és amit nála láttam
és hallottam, rendkívül meglepett és elszomorított. Nem értelmes
emberrel volt többé dolgom, hanem félbolonddal, akit őrületében -
szokatlan eset! - a felesége is támogatott. Mintha együtt egy alkalommal
bolondultak volna meg mind a ketten.
Látogatásom valamelyest mégis megnyugtatta őket. Kivált az
asszonyt. Föllélegzett.
- Én mondtam, hogy küldjünk magáért. Orvosunk, aki háromszor is itt
járt, egyszerűen kinevetett minket. Pedig én is láttam, saját szememmel.
A férfi, aki eddig szótlanul és sápadtan ült íróasztalánál, most
mereven, zavarosan rám nézett, és fuldokolva mondta:
- Ott a sarokban. Megesküszök rá, hogy láttam. Nem vagyok bolond.
Ott volt a tűzbogár.
- Miféle tűzbogár? - kérdeztem.
- Egy nagy, vörös bogár. Idomtalan testű, izzó parázs: a fal mentén
lassan röpült a mennyezet felé. Majd megállt a levegőben, és mereven,
mozdulatlanul farkasszemet nézett velem. Nem vagyok gyáva, feléje
rohantam. Erre nekem jött. Aztán hirtelen eltűnt.
A felesége szomorúan bólintott:
- Így volt. Szóról szóra így volt. Mit szól hozzá? Fejemet csóváltam.
 - Nem értem. Tűzbogár? Honnan a pokolból veszik azt a tűzbogarat?
- Nem vesszük a pokolból - mondta a férfi. - A tűzbogár az ördög
maga volt, vagy a halál, vagy mit tudom én, kicsoda. Egyet tudok csak,
azt, hogy félelmetesebb, ijesztőbb lényt nem láttam még.
Elnevettem magamat:
- Öregem, ilyent ne mondjon! Nem értem, hogy sokat tanult, sokat
tapasztalt okos ember létére...
- Ez nem okosságnak a kérdése - vágott szavamba idegesen. -
Szeretném tudni, mit csinálna, ha éjszaka, a sötétség csöndjében, hirtelen
ott teremne ön előtt az az ijesztő bogár, és azzal a furcsa lomhasággal, de
mégis fenyegetően és rémesen, közeledne mindjobban...
- Ostobaság! Különben végére járunk majd a dolognak, csak mondja
el részletesen, hogyan történt...
Barátom nagyot sóhajtott, és végigsimította homlokát, visszaidézte
emlékezetébe annak az éjszakának minden borzalmát.
- Tegnapelőtt sokáig dolgoztam, itt, ebben a szobában. Feleségem ott
ült a pamlagon, olvasgatott, míg munkámat befejezem. Az ajtók csukva
voltak. Ebben az egy szobában volt világosság, íróasztalomon és a
pamlag mellett álló asztalkán égett a villamos lámpa. A többi szoba sötét
volt. Mikor munkámat befejeztem, eloltottam ezt a két lámpát is,
sötétségben mentünk a hálószoba felé. Ön ismeri lakásunkat,
dolgozószobám és a hálószoba között két nagy szoba van még, a szalon
és az ebédlő. A hálószobából pedig egy kis udvari szoba nyílik... de ez
mellékes. Mikor a szalonba értünk...
- Menjünk a szalonba - indítványoztam, és föl is álltam már. -
Menjünk ugyanúgy a hálószobába, ahogy önök azon a nevezetes
éjszakán mentek!
- Kérem.
Elindultunk. Amikor a szalonba értünk, barátom hirtelen megállt:
- Itt, ezen a helyen, itt álltam, amikor a tűzbogarat észrevettem.
- Hol vette észre?
- Ott, a sarokban...
Odanéztem, ahová mutatott. A szoba sarkában, keresztben kis pamlag
állt, előtte asztalka és két karosszék. A pamlag fölött a falon jobbra is,
balra is, egy-egy berámázott rajzocska, üveg alatt. Egyéb semmi.
- Hol jelent meg a bogár? Közvetlen a mennyezet alatt? - kérdeztem
tovább.
 - Nem. Körülbelül ott, ahol a bal oldali rajz lóg. Ha egyedül lettem
volna, talán magam is azt hinném, hogy képzelődtem. De a feleségem
mellettem állt, ő is látta.
- Láttam - támogatta az asszony. - Láttam. Rettenetes volt.
Makacsságuk nagyon bosszantott.
- Mi történt azután a bogárral? - kérdeztem dühösen.
- Eltűnt.
- És azóta nem jelentkezett?
- Nem.
- Vagyis egyszer látták csak, azóta sem.
- Úgy van.
- És a szoba sötét volt? Gyufát nem gyújtottak?
- Koromsötét volt az egész lakás. Gyufát nem gyújtottunk.
- Mekkora volt a bogár? És milyen formájú?
- Körülbelül akkora, mint egy kétfilléres. Talán valamivel nagyobb is.
De nem kerek, inkább tojás alakú.
- Szárnya is volt?
- Nem láttam. De mivel ide-oda röpködött, alighanem volt.
- Mit csináltak, mikor a bogár eltűnt?
- Fölcsavartuk a villanyt az egész lakásban. Lefeküdtünk, de nem
tudtunk elaludni. Majd megbolondultunk. Reggel elhívattuk az orvost.
Kinevetett minket. Azt mondta, képzelődünk.
- Magam is kezdem hinni. Ön alkalmasint nagyon izgatott volt, fáradt,
kimerült, talán ivott is valamicskét, és sokat szivarozott.
- Egész este vizet ittam csak, szivar pedig hetek óta nem volt
szájamban. De mondjuk, csakugyan izgatott voltam, és fölhevült
fantáziám olyasmit rajzolt szemem elé, ami a valóságban nem volt ott.
De a feleségem? Miért látta ugyanazt, amit én? Ő nem volt izgatott,
csöndesen olvasgatott addig...
- Ön szuggerálta1 neki...
- Szuggeráltam? Mit? Egy szót sem szóltam hozzá. Csak
megszorítottam a karját, amikor a bogár megjelent. Ő kérdezte tőlem,
rémülten és reszketve: „Látod?"

1
Erős akaratát valakire ráviszi (latin).
 - Úgy volt, ahogy az uram mondja - mondta az asszony. - A bogár ott
volt, és ha a bolondokházába visznek is, akkor sem mondhatok mást,
mint azt, hogy a bogár ott volt, ott volt...
- Hagyjanak békén ezzel az ostobasággal! - mondtam mérgesen. -
Tűzbogár nincs, és ha ezerszer látták is, akkor sincs. Ki tudja, hogy a
szomszéd ház melyik ablakából szűrődött be ide valami sugár vagy
világosság, amit maguk aztán rettenetes tűzbogárnak néztek. Badarság!
- És mégsem tudja megmagyarázni - mondta a barátom -, ahogy én
sem tudtam. A szomszéd házból pedig nem szűrődhetett be semmi
világosság, mert házunk ezen az oldalon tökéletesen szabadon áll,
szemközt pedig lakatlan, üres telek van. Annak a sugárnak vagy
világosságnak különben is az ablakon keresztül kellett volna
beszűrődnie, az ablak pedig sötét maradt, ahogy sötét maradt az egész
szoba is. Csak ez az egy sarok... ez sem volt világos, de itt égett az az
izzó, vörös bogár, egyetlenegy ponton. Értse meg, megbolondulok, ha
nem mondja meg nekem, hogyan került ide az a bogár?
- Egy óra múlva megmondom.
Barátom hitetlenül nézett rám. Elnevettem magamat.
- Menjenek el hazulról. Sétáljanak egyet, mire visszajönnek, a föld
alól is előteremtem a tűzbogarat. Menjenek, menjenek - sürgettem őket,
amikor láttam, hogy mozdulatlanul állanak -, önöknek is jól fog esni a
séta, nekem pedig egyedül kell maradnom. Az önök bogara egy kicsit
megzavart, rendbe akarom szedni gondolataimat.
Ez hatott, a házaspár indult is már.
- Még csak egyet - mondtam, amikor már az ajtóban voltak. - Azon az
emlékezetes éjszakán volt valaki önökön kívül a lakásban?
- Csak a cselédség.
- A cselédség?
- Két ember. Szakácsnő és inas. De éjjel egy óra tájban, amikor a
dolog történt, mélyen aludtak már.
Elmentek, én pedig leültem a szalon egyik sarkába, és gondolkozni
kezdtem. Őszintén megvallva, inkább komikusnak láttam a problémát,
mint rettenetesnek, de azért mégsem tudtam, hogyan fogjak hozzá
kibonyolításához. Eszembe jutott a titokzatos módon eltűnt három tojás.
És félóráig tanácstalanul, mérgesen ültem a sarokban, mielőtt rászántam
volna magamat arra, hogy körülnézzek a lakásban.
 Közben beesteledett. A szalon sötét volt, sötét mögötte az ebédlő is.
Átmentem az ebédlőbe, onnan a hálószobába. Sehol semmi nevezetes. A
hálószobából egy kis udvari szoba nyílt, abból pedig az inas szobája.
Amögött volt a konyha, amellett pedig megint egy kis udvari szoba, a
szakácsnőé. Azután az előszoba. Az előszobán keresztül bejutottam a
dolgozószobába, onnan megint a szalonba. Ezzel a kis körutazással nem
lettem okosabb, és éppen arra gondoltam, hogy a cselédséget veszem
vallatóra, amikor nevezetes dolog történt. A félelmetes sarokban megint
megjelent a tűzbogár. Szakasztott olyan volt, amilyennek barátom leírta.
Körülbelül ugyanott, ahol múltkor, homályos tűzben izzón. Az első
pillanatban magam is megijedtem tőle. De aztán dühösen nekimentem. A
bogár viszont felém közeledett mindaddig, amíg - hangosan elnevettem
magamat - égő szivarom érintette a rajz üveglapját. A tűzbogár titka
kiderült, nyugodtan fölcsavarhattam a villanyt.
Ugyanekkor csöngettek odakint. Barátom és felesége jött haza. És
ugyanekkor villant át agyamon barátomnak az a mondása, hogy hetek óta
nem volt szivar a szájában. Tehát mégsem? Tehát mégis? Magam sem
tudtam, mit gondoljak. Ha nem volt szivar a szájában... akkor?
Az inas ajtót nyitott.
- No? - kérdezte a belépő férj is, a feleség is izgatottan.
- A rejtély meg van oldva - mondtam vígan. - A tűzbogár nyomban itt
lesz. Egypár pillanatnyi türelmet kérek csak.
Eltűntem. Mikor visszajöttem, odaállítottam barátaimat arra a helyre,
ahol az emlékezetes éjszakán álltak. Aztán kinyitottam az összes ajtókat.
- Nyitva voltak akkor éjjel is, ugye? - kérdeztem.
- Nyitva.
- Akkor, figyelem! Hármat tapsolok... egy, kettő, három...
A következő pillanatban megjelent a tűzbogár. De most félakkora volt
csak, mint máskor, és sokkal nyugtalanabbul röpködött, elhalványodott,
kipirult, egészen eltűnt, majd ismét megjelent... ijesztőbb volt, mint
valaha.
- Mi ez? - kérdezte a férfi majdnem hangtalanul.
- Az - feleltem komolyan -, hogy az inas lopja az ön havannáit, és
éjjel, sötétben, ágyban szívja. Ami sohasem derült volna ki, ha ágyával
szemben nincs egy tükör. Ez az áruló tükör megsúgta a titkot az udvari
szoba tükrének, az továbbadta a hálószobának, az pedig rávetítette a
szalonban lógó rajzocska üveglapjára... így látták meg önök a rettenetes
tűzbogarat.
- És most is?... - lelkendezett a férj.
- Most cigarettázik a fiú. Ráfektettem ágyára, ahol parancsomra most
az én rossz cigarettáimat szívja. Azért kisebb a tűzbogár, azért
nyugtalanabb...
A feleség fölhúzta a szemöldökét. Egy kicsit sértődötten mondta:
- Ilyen egyszerű a megoldás? Nevetséges! Ráhagytam:
- Az. Borzalmas csak egy van benne...
- Mi?
- Hogy az a gazember sötétben szívja a havannákat.

Scherzo1
A kitűnő író íróasztala előtt ült és mélázott. Szépen ült az íróasztal
előtt, úgy, ahogy annak idején le is fotografálták. Fejét a tenyerébe
hajtotta, tekintete a falak és házak mögött, messze valahol, a fantázia
színes rétjein, meseország zöld erdein járt. Előtte üres papírlapok és telt
hamutartók. Teméntelen cigarettát pusztított el, amíg végérvényesen
kisütötte, hogy ezúttal semmiféle jó ötlet se jut eszébe.
Így ült, rosszkedvűen, sőt mérgesen. Nagyon fájlalta, hogy nincs
ötlete. De korántsem a kivívandó halhatatlanság érdekében fájlalta,
inkább csak a pozitív pénzhiány miatt. Ez este egy árva garasa sem volt,
sőt cigarettája is elfogyott már. Szivart keresett. Azonban nem talált
rendes, olcsó szivart, csak vastag, kábító havannát, amelyet jobb időkben
szerzett még be. Kényszerűségből rágyújtott egy szép, drága szivarra,
amilyenre a novellahősöknek is vasárnap telik csak. Lelke mélyén halkan
káromkodott, mert most a legolcsóbb szivarra szomjazott. Úgy érezte,
hogy rögtön eszébe jutna valami jó dolog, ha egy brittanikája volna. És
íme, a sors rosszvoltából csak havannát lehet szívnia, mert brittanikára
nincs pénze. Elkeseredett a magyar író sorsán, és szomorúan mérlegelte,
mennyivel okosabb lett volna, ha véletlenül angolnak vagy franciának
születik:

1
Vidám jellegű, élénk ütemben előadott zenedarab (olasz).
 - Most már százezreim volnának! Odakint (ezt az „odakint"-et
bizonytalan mozdulattal kísérte, úgyhogy ennek alapján bajos lett volna
földrajzilag meghatározni, hol van ez az „odakint"), odakint rég révbe
értem volna már. Saját kastélyomban laknék, és azt írnám, ami jólesik,
nem kellene kenyérért dolgoznom, hanem írnék hatalmas, gyönyörű
dolgokat, színdarabot, regényt.
A szomszéd ebédlő órája mély kongással jelentette be a tizenegyet. A
kitűnő író magához tért álmodozásából, és valamelyik kényelmes
gyorsvonattal a külföldről nyomban itthon termett. Ijedten nézett a még
mindig üres papirosra, és agyát facsarni kezdte. Szigorúan, kíméletlenül,
könyörtelenül facsarta, de hiába volt minden. Semmiféle megírni való
sem jutott az eszébe. Egy kicsit elcsüggedt:
- Ez nagyon kellemetlen. Isten látja lelkemet, bennem nem lobog az
alkotás vágya; hazudnék, ha azt mondanám, hogy van valami
mondanivalóm, és meghalok, ha most nem írhatom meg azt, ami a
lelkemet dúlja. Nem, nem. Ellenkezőleg. Leplezetlen undorral ülök itt,
mialatt két szobával odább kisded családom gyanútlanul szendereg.
Áldott jó nőm szelíden pihen a mennyezetes ágyban, ajka körül édes
mosoly játszadozik. Álmodik. Álmában angyalokat lát, akik leszállnak a
mennyből, és halk muzsikaszó kíséretében, ezüsttálcán, óriási kalapot
hoznak neki; sokkal nagyobbat, mint amilyen Csömöszlényinének van.
Gyermekeim is szelíden pihennek, és édesen álmodnak. Ugyanazokat az
angyalokat látják, akik az imént kedves nőmnél tisztelegtek. Az
angyalok korcsolyát hoznak nekik és bérletjegyet a jégre. Azután az
angyalok elröpülnek, én pedig itt maradok, és kifizetem az angyalok
adósságát. Nem volna-e okosabb, ha én is lefeküdnék, és nekem is
hoznának valamit az angyalok?
A szomszéd ebédlő órája ebben a pillanatban mély kongással
jelentette, hogy éjfél van. A kitűnő író megint magához tért. Fokozódó
ijedséggel konstatálta1, hogy még mindig nem írt egy betűt se. Ellenben
megint elherdált hatvan drága percet. Bánatosan gyújtott rá egy újabb
szivarra, amely kivételesen három pengő negyven fillérbe került csak.
Gyilkos szemmel méregette az üres papirost, amely sápadtan, fehéren
nézett vele farkasszemet. Körülbelül egyformán gyűlölték egymást. Az
író nagyot sóhajtott:
1
Tényként megállapít (latin).
 - Valamikor régen volt egy kis könyvecském, abban jegyeztem föl
témáimat. Hátha találok benne olyasmit, amit még nem írtam meg? A
bőség napjaiban szorgalmas témahangya voltam, lehetetlen, hogy
elfogyasztottam légyen mindazt a kincset, amit a könyvecskében
fölhalmoztam!
A kitűnő író új reményre éledten, buzgón kutatott íróasztalának a
fiókjaiban. Sok minden akadt a kezébe; kifizetett számlák, ezektől
elérzékenyült; megvénült szerelmes levelek, ezek bosszantották;
mindenféle régi írások. Csak az a bizonyos kis könyvecske nem akart
előkerülni. De a kitűnő írót nem lehetett megcsalni. Tudta, hogy a
könyvecske megvan valahol, ennélfogva meg kell találnia, akárhogy
bujkál is előle. Meg is találta. A legutolsó fiókban. Ezzel különösen sok
baja volt, egy bizonyos határig bírta csak kihúzni. Azontúl megfeszült, és
nem engedett, hiába ráncigálták. A kitűnő író kínosan mosolygott. Jól
ismerte ezeket a tréfákat, amikor valami papiros odaszorul a fiók teteje és
hátsó lapja közé, és gátat állít minden haladásnak. Türelmesen kiszedett
a fiókból mindent, megbontotta a megdagadt papirosrétegeket. Végül
nem minden elégtétel nélkül állapította meg azt, hogy a fiók kihúzása
ellen éppen a keresett könyvecske tiltakozott ilyen erőszakosan. Hosszú
és hősies védelem után előkerült a könyvecske, meggörbülten,
összegyűrten, tépett lapokkal, a csatában szenvedett sebekkel. A kitűnő
író mohón kapta föl, és gyorsan végiglapozta. Arca lapról lapra sötétebb
lett. Végre csalódottan lökte félre a könyvet, ami téma benne föl volt
jegyezve, azt régen megírta már.
A szomszéd ebédlő órája most mély kongással jelentette, hogy egy az
óra. A kitűnő író, aki eddig legalább magában beszélt, most komor
némaságba süllyedt. Néhány pillanatig tanácstalanul meredt maga elé,
majd fölnézett a mennyezetre, mintha már csak onnan várna segítséget.
Azonban idejekorán eszébe jutott, hogy fölötte egy gabonaügynök lakik,
akitől nemigen várhat segítséget. Restelkedőn kapta el tekintetét a
mennyezetről, és lenézett a padlóra. Most az jutott eszébe, hogy alatta a
háziúr lakik, tőle sincs mit várnia. Végső elkeseredésében fölugrott, az
ablakhoz ment, és kinézett az utcára, amely fekete volt az ürességtől és a
csendtől. És az ablakban megint társalogni kezdett önmagával:
- Én most az Úristentől kérhetnék egy kitűnő színdarab-témát. Olyan
témát, ami szenzáció, és nekem harmincezer pengőt jövedelmez. De nem
kérek ilyesmit, mert nem vagyok mohó. Kérhetnék egy finom
regénytémát is. Olyan témát, amely meghatja kiadómat, és nekem ötezer
pengőt jövedelmez. De nem kérek ilyesmit, mert szerény vagyok. És
mert szerény vagyok, nem kérek egy kétezer-, sőt egy ezerpengős témát
sem, mindössze egy százpengős témát kérek, egy egyszerű, százpengős
témát, kerek összegben, lehet nyolcvan pengő is, de legalább hatvanra
okvetlenül szükségem van. Ezt kérem az Istentől, egy jó kis témát, sok
szerelemmel és kevés fáradsággal; olyan témát, amelyet még az éjjel
megírhatok, reggelre pedig megkapom érte az ötven pengőmet, a
feleségem kalapja ugyanis várhat, és elvégre gyermekeimnek sem
muszáj már holnap korcsolyázniuk!...
A kitűnő író ellágyult. Észre se vette, hogy a szomszéd ebédlő órája
mély kongással kettőt üt. Egy ideig az ablaknál maradt még, alkalmasint
azért, hogy mindjárt kinyissa, mihelyt Isten küldöttje megérkezik a
témával. De Isten küldöttje nem érkezett meg. Az ezüsttálcás angyalok
ezen az éjszakán, úgy látszik, kizárólag kalapokat, korcsolyákat és a
jégre szóló bérletjegyeket hordtak ki a városba, témákat nem.
Ilyenformán a kitűnő író visszaült az íróasztalhoz, és diszkréten
csikorgatta a fogát. Bele kell nyugodnia abba, hogy nincs témája, és nem
is lesz, ma nem jut eszébe.
Ekkor, a csüggedés, a kétségbeesés tetején, vonásai hirtelen
megenyhültek. Arcán derűvel vegyes ravaszság tündökölt. Az
elfogulatlan szemlélő azt hihette volna, hogy a kitűnő írónak mégis
eszébe jutott valami. Csakugyan: az jutott eszébe, hogy nem jut eszébe
semmi, ezt megírja, és ebből éppen úgy pénzt csinál, mintha eszébe jutott
volna valami.
Büszkén, diadalmasan nézett az üres papirosra. Mégiscsak ő győzött!
Még egy perc, és fekete betűkkel becsteleníti meg a papiros szeplőtlen
tisztaságát. De - csodálatos! - nem sietett, sőt úgy érezte, hogy nincs is
olyan nagy szüksége arra a száz pengőre. Sőt, egyáltalában nincs rá
szüksége, mert hiszen nem muszáj mindig brittanikát szívni, néha
megteszi a havanna is. Fontos az volt csak, hogy mégiscsak jutott valami
az eszébe.
És amikor a szomszéd ebédlő órája mély kongassál jelentette, hogy
három óra van, a kitűnő író elégedetten dörmögte:
- Mai virrasztásom nem veszett kárba... Igaz, hogy nem sokat
dolgoztam, de akadt egy kitűnő témám. Nem hamarkodom el, elteszem
rosszabb időkre, olyan időkre, amikor semmi sem jut az eszembe.
 Gondosan följegyezte ezt a témát a kis könyvecskébe, bezárta az
íróasztal fiókját, és aludni ment.

Az ördög Budapesten
1.

Szavukhihető emberek írják, többek között Lotichius Péter János1 is,

hogy 1626-ban az ördög bevonult Milánóba. Fényes nappal, gőgös
fejedelem módjára, négylovas hintón vonult be, félelmet és rémületet
árasztott maga körül. Olvasható pedig ennek a rettenetes eseménynek a
részletes leírása nevezett Lotichius Péter Jánosnak Oratio super fatalibus
hoc tempore Academiarum periculis stb. című munkájában. A jeles
tudós, aki akkor Németországban, a rintelni egyetemen, az orvosságok
tudományának előadó professzora volt, e művének huszonegyedik
lapján, félelemtől és meghatottságtól remegő tollal többek között a
következőket írja vala az ördögről:

„...Milánóban, Itáliának e híres városában alapítá meg földi

rezidenciáját és rendes udvartartását; hol is fényes nappal, mindenek
szeme láttára, négy pokolbéli lovak vonta kocsiban mintegy
diadalmenetben hajtat körül a városban, nyilvánosan mutatkozva
ragyogó és nagyszámú kíséretével, amely arannyal hímes, zöld
bársonyruhákban pompázik. Immár nem is tagadja, hogy ő a Ditor és
pokolbéli Jupiter1 hanem mint a leghatalmasabb fejedelem - mert hiszen
a szentírás a világ fejedelmének nevezi -, mindenektől Mammone
hercegnek tituláltatja, és nyilvánosan imádtatja magát."

Bármily hihetetlennek lássék is a dolog, mégis szorul szóra úgy

történt, ahogy Lotichius följegyezte. Aki az ördög életrajzát ismeri,
tudja, hogy az ördögnek minden háromszáz évben egyszer van kimenője.
„Ilyenkor - mondja ugyancsak Lotichius - az angyalok Isten parancsára

1
Lotichius, Johann Péter (? - 1669): orvos, császári történetíró.

1 Az ókori római mitológia főistene (latin).

és az emberiség romlására a pokol királyáról leveszik a láncokat és
bilincseket, amelyek alatt nyög. És ekkor a pokol királya, akinek ezer a
neve és ezer a ravaszsága, amellyel ártani tud, nem lakozik többé mint
fekete ítélőbíró a fekete pokolban, hanem magához rendelvén a pokol
szellemeit, árnyait és kígyóit és ezer Dirast2 és egyéb pokolbeli fúriákat,
ezekkel együtt, Isten engedelme szerint, elhagyja régi birodalmát, és
feljön a földre."
Hogy miért jön fel? Megrongált tekintélyének a helyreállítása végett.
A gonosz és elbizakodott emberi lélek a hosszú századok folyamán
tökéletesen megfeledkezett az ördögről. Ez fáj az ördögnek, aki gőgös és
hiú, mint minden fekete férfi. Az ördög ilyenkor ünnepeltetni akarja
magát, jólesik neki az emberek rémületében sütkéreznie, és boldog,
amikor az általános meghódolást és hétrét való görnyedést látja. Minden
háromszáz évben más várost tisztel meg jelenlétével. Így jött Milánó
után 1926-ban Budapestre, ahol a beléje vetett hit, úgy látszik, nagyon
gyönge lábon állott.

2.
Az artézi fürdő tájékán bukkant fel a földből, miközben hatalmas
földrengés rázta meg a várost. Fojtó, kénköves büdösséggel telt meg a
levegő. Az emberek azt hitték, elkövetkezett az ítélet napja. Senki sem
tudta mire vélni a dolgot, néma rémület szállott meg mindenkit. A néma
rémület azonban hangos ordításba tört ki, ahogy az ördög a Városligetből
az Andrássy úton végig, befelé jött.
Aki látta, megsemmisülten rogyott térdre, eltakarta az arcát, és rég
elfelejtett imádságok töredékeit kezdte mormolni. A kutyák keservesen
vonítottak, a lovak megbokrosodtak, vagy egész testükben reszketve
megállottak. A galambok és verebek egyszerűen fölfordultak, az
Andrássy út mindkét oldalán kiszáradtak a fák, a kis paloták kertjében
pedig elhervadtak a virágok.
Az ördög pedig jött, négy pokolbéli lovak vonta fogatán. A kocsi előtt
kis vörös, zöld és kék ördögök ugrándoztak, mindamellett gondosan
ügyeltek arra, hogy rá ne lépjenek saját nyelvükre. Kétoldalt a kocsi
mellett kövérebb és idősebb ördögök baktattak, arannyal hímes, zöld
bársonyruhában. Fejükön piros bíboroskalap, amelyből kikandikáltak a
szarvak. A kocsiban csak a pokol királya ült: Mammone herceg. Ő

2 A szörnyűek (latin).
hajtotta a lovakat. Arca komor volt és mégis derült, gyönyörködött az
emberek rémületében. Ez, ez volt az a pillanat, amelyre háromszáz év óta
várt. Most ő volt a város és az emberek ura. Egyet tüsszent, és elsöpri a
várost a föld színéről, a hatodik határba fújja a nyápic embereket.
Így vonult végig az Andrássy úton, lassan, méltóságosan, majd végig
a Erdő utcán, és a Lánchídon át Budára, föl a Gellért-hegyre, amelynek
tetejébe kísérete egy perc alatt hatalmas palotát rögtönzött. Ott állott ez a
palota feketén, fenyegetőn, farkasszemet nézve a remegő várossal.
Mert akkor az egész város remegett már. Az emberek tanácstalanul
futkostak ide-oda. Vagy esztelen félelmükben hazarohantak, és magukra
zárták az ajtót. A boltok redőit lebocsátották, a kávéházakat, a
színházakat bezárták. A kocsiközlekedés szünetelt. Az egész város kihalt
és néma volt, csak a harangok zúgtak, rémesen, kétségbeesetten. A
templomokban a papok imádkoztak, az emberek a földön henteregtek, és
sírva tördelték kezüket, mindenki meg volt győződve arról, hogy ütött
utolsó órája. Az ördög pedig fölült palotájának kupolájára, és úgy
gubbasztott ott, mint órási fekete denevér. Két karját kinyújtotta a város
felé, mintha magához akarná ragadni a házakat és az embereket. Kitátotta
száját, mintha el akarna nyelni mindent, és rémesen, vérfagyasztóan
kacagott. Kacagása túlharsogta a harangok zúgását. Az emberek
behunyták szemüket, és bedugták fülüket... Az ördög hajnalig kacagott
egyhuzamban. Ez éjjel a város behunyt szemel virrasztott. Reggel felé,
amikor az ördög elnémult, az emberek kinyitották szemüket,
végigtapogatták magukat, és csodálkoztak azon, hogy élek. Egy kis
megkönnyebbülés ömlött el a lelkeken. Akadt egy-két optimista, aki az
ördög megjelenését már nem ítélte olyan végzetesnek, mint a rémület
első pillanatában. A bátrak kimentek az utcára, és átkacsingattak a
Gellért-hegyre. Az ördög még mindig ott ült a palota kupoláján, és két
tenyerébe hajtotta fejét, mintha azon gondolkozna, mit csináljon ezzel a
bűnös, haszontalan várossal?
- De csúnya! - mondta egy-két ember, és iszonyodon elmenekült.
Mások azonban, nem bírván kíváncsiságukat leküzdeni, ott maradtak a
Duna-parton. Eleinte reszketve, majd mindjobban nekibátorodva
kémlelték az ördögöt. A tömeg nőtt.
- Mi történhet velem? - mondta magában egy házaló, és színházi
látcsöveit kezdte kínálgatni a Duna-parton ácsorgó tömegnek.
Csakhamar egész csomó látócső szegeződött az ördög felé. Lesték a
mozdulatait. Mi lesz?
Mit fog csinálni? Az ördög azonban nem mozdult, úgy látszott, még
mindig a fejét töri csak...
Mozogni sem lehetett már a Duna-parton, ember ember hátán nézte az
ördögöt.
- Lehetetlen! - mondták némelyek. - Ez nem az ördög. Ha az volna,
régen elvitt volna minket, vagy legalábbis csinált volna valamit. Ez
valami szemfényvesztés... vagy ügyesen kieszelt reklám. Egyszerre csak
papírdarabokat szór majd a nép közé, és valami hajnövesztőszert vagy
szájvizet ajánl...
Néhányan elunták a várakozást, és hazamentek. Lesz, ami lesz. A
boltokat kinyitották, a kávéházak megteltek. Az emberek izgatottan
tárgyalták az esetet. Mindenkinek megvolt a maga véleménye a dologról,
és mindenkinek más volt a véleménye. A többség megegyezett abban,
hogy az ördög csak átutazóban van itt. A pesszimisták még mindig arra
szavaztak, hogy a város velük együtt el fog tűnni a föld színéről, az
ingatlanok ára rohamosan esett, az aranyé emelkedett. Az ördög nem
mozdult. Estefelé megint elkezdett kacagni.
- Jó kedve van! - mondta egy kereskedelmi utazó az egyik kávéház
kártyaszobájában. Körülötte a többiek egy kicsit ijedten, de mégis
elmosolyodtak.
A rémes kacagás hajnalig hallatszott, de ezúttal jóval kevesebben
hallgatták már. A lakosság nagy része nyugodtan aludt.

3.
Reggel minden újság tele volt az ördöggel. Róla szólt a vezércikk is.
Miért jött? Mit akar? Ezt kérdezték tőle, tisztelettel teljesen, de
önérzetesen. Felszólították, hogy terveit és szándékait tudassa nyíltan és
őszintén a város lakosságával. Hadd tudják az emberek, mihez tartsák
magukat! Azután hosszú és részletes tudósítás következett az ördög
megérkezésének és elhelyezkedésének a körülményeiről.
Az újságok azonban nem érték be ennyivel. Délelőtt a riporterek
egész serege vonult fel a Gellért-hegyre. Egyszerűen azzal a szándékkal,
hogy meginterjúvolják az ördögöt. Vagy legalábbis valamelyik
miniszterével beszélgetnek. Esetleg a portásával.
 Az utóbbi sikerült is nekik. A portás, akinek neve Mória1 volt, tíz
koronáért elmondta, hogy őfelsége ma kikocsizik. Egy óra múlva az
újságok ezt különkiadásban közölték a főváros lakosságával. Amikor az
ördög pokolbéli fogatán lefelé jött a hegyről, az út két oldalán mindenütt
sorfalat állottak az emberek, és tisztelettel teljesen, de mégis valamelyes
bizalmaskodással, megemelték kalapjukat. Néhány diszkrét és udvarias
„Éljen!" is elhangzott, amit az ördög látható leereszkedéssel nyugtázott.
- Nem is olyan csúnya! - mondták az emberek a háta mögött.
- Férfias arca van! - mondták az asszonyok, és fölemelték
kisgyerekeiket, hogy azok is lássák.
Az ördög olyan boldog volt, mint egy gyerek. Voltaképpen nem akart
bántani senkit, azt akarta csak, hogy meghódoljanak neki, alázattal
imádják, elismerjék rettenetes hatalmát, higgyenek benne. És
elérkezettnek látván az időt arra, hogy ezt a lakossággal közölje, délután
magához hívatta a Pester Lloyd külpolitikai rovatának a vezetőjét, és
nyilatkozott neki. Azt mondta:
- Az emberek nem hisznek nekem. Nem tisztelnek, nincs tekintélyem.
Azért jöttem, hogy földi birodalmamat újra megalapítsam. Most
megmutattam nekik, hogy vagyok, hogy ki vagyok. Majd meglátjuk,
hogyan beszélnek rólam egy hét múlva...
És újra elkezdett kacagni. Immár közismert vérfagyasztó kacagásával.
- Mit nevet? - mondták az emberek idegesen. - Semmi értelme ennek
a kellemetlen, ostoba nevetésnek. Erről igazán leszokhatna...
És nyugodtan folytatták a munkájukat.
A nyilatkozat megjelent. Az emberek csalódottan, kiábrándultan
olvasták.
- Közönséges törtető! - mondták rá. - Reklámhős.
Másnap az ördög megint kikocsizott. A sorfal ezúttal gyérebb volt. A
lelkesedés is.
- Unalmas fickó az öreg! - morogták az emberek, és alig billentették
meg kalapjukat.
- Megvénült... határozottan megvénült - sóhajtották az asszonyok. A
Stefánia úton kocsikázó hölgyek pedig félrefordították fejüket, amikor
vele találkoztak. Az ördög megdöbbent:

1
Beszélő név: az elbutult elmebajosok bamba öröme (görög).
 - Nem értem. Tegnap reszkettek még, ma már észre sem vesznek.
Egyszer, egy pillanatra föllobbant még az ördög iránt való érdeklődés.
Amikor megjelent az operettszínházban. A proszcéniumpáholyban1.
A darab nagyon unalmas volt, az előadás nagyon rossz, de az ördög
borzasztóan mulatott és tapsolt.
- Hisz ez egy marha! - mondták az emberek fölháborodottam És
harmadnapra már megjelent az ördög karikatúrája a színházi újságban,
negyednapra a színházban aktuális kuplékat énekeltek róla, ötödnapra
pedig a kutya sem törődött többé vele.
Hetednapra az ördög végre észrevette, hogy eljátszotta minden
tekintélyét. Ahelyett, hogy a város állandó remegésben imádta volna,
egyszerűen kinevették. A pokol királya éktelen haragra gerjedt. Oldalba
rúgta palotáját, úgyhogy az iszonyú robajjal összeomlott, és a kövek
záporeső módjára hullottak az udvarra. Az ég elsötétült, a föld megnyílt,
fojtó, kénköves köd nehezedett a városra, a levegőben tűzokádó kígyók,
lángnyelvű fúriák, vijjogó, visítozó ördögfiókák röpködtek ide-oda vad
összevisszaságban.
- Ezt már ismerjük - mondták az emberek a kávéházban.
- Az öregben kevés a változatosság! - vélekedtek az újságírók; egy
mérges bácsi pedig dühösen ordította az utca közepén:
- Nem értem, miért tűri a rendőrség ezt a bárgyú garázdálkodást?!
Az ördög szégyenkezőn és pirulva ment vissza Budapestről a
pokolba. És 2226-ban, amikor ismét letelt az a bizonyos háromszáz
esztendő, és az angyalok le akarták venni az ördög kezéről a bilincseket,
az ördög lemondóan legyintett:
- Ne bántsátok. Nem megyek föl többé a földre. A dolognak nincs
értelme... Rájöttem egy nagy igazságra: arra, hogy az emberek csak
abban hisznek, amit nem látnak...

Berlitz-School1
Édes Ilonkám.
Igaz. Igen, igaz.
Nem tudom, azt írjam-e: sajnos, igaz, vagy inkább azt: hála istennek,
igaz. Fontos csak az, hogy igaz. Válunk. Ugye, sohasem hitted volna? Én
1
M. D. Berlitz, híres nyelvtanárról elnevezett iskola.
sem. Mindennek oka pedig az angol nyelv meg a Berlitz-School; ami
ugyan furcsán hangzik, de ha meghallod az esetet, megértesz mindent.
Két évvel ezelőtt kezdődött. Egy szép napon az uram azzal állított be
hozzám, hogy megtanul angolul. Azt mondta:
- Mégiscsak szégyen, hogy semmiféle idegen nyelven nem beszélek.
Vétek volt, hogy már eddig is nem tanultam, de szerencsére nem késő
még. Azt mondják, az angol nagyon könnyű. Megtanulok angolul.
- Sokszor mondtad már, Kálmán, de sohasem láttál hozzá komolyan.
Nincs türelmed, kitartásod...
Kálmán nevetett:
- Tudom. Azért iratkoztam be a Berlitz-Schoolba. Ott nem mókáznak
az emberrel, ott nem lehet az órákat elsikkasztani, ott tanulni kell.
Hetenkint háromszor. Egy év múlva úgy beszélek angolul, mint
Chamberlain... Másnap Kálmán angol nyelvtannal jött haza, és azontúl
hetenkint háromszor, délután hattól nyolcig angolul tanult a
Berlitz-Schoolban. Fájdalom, én nem tudok angolul, ennélfogva nem
tudtam ellenőrizni, milyen hamar mennyit tanult. Annyi bizonyos, hogy
négy hónap múlva Kálmán a Timest kérte már a kávéházban, és nagy
figyelemmel mélyedt híreibe.
Mit tagadjam, büszke voltam arra, hogy az uram ilyen tehetséges.
Nemsokára kifogástalanul beszél majd angolul. Én, édes Ilonkám,
egyszerű asszony vagyok, nekem pokolian imponál, ha valaki többet tud,
mint én. Még akkor is imponál, ha ez a valaki véletlenül az uram.
Elannyira, hogy akárhányszor jómagam figyelmeztettem az uramat
(hangosan, hogy mások is hallják):
- Kálmán, olvastad már a Timest?
Kálmán csakugyan rendkívül szorgalmasan tanult. A világért sem
mulasztott el egy órát. A Berlitz-Schoolból mindig olyan fáradtan jött
haza, hogy megesett rajta a szívem. Többször is megkérdeztem tőle:
- Nem árt neked ez a sok tanulás?
Kálmán nevetett:
- Ne törődj vele, fiam. Akkora gyönyörűségem telik ebben az
angolban, hogy az a kis kínlódás szóra sem érdemes...
Megnyugodva és boldogan néztem, hogyan halad az uram. Mert
haladt, rettenetesen haladt. Egy hónappal azután, hogy először vette
kezébe a Timest, angol regényt hozott haza. Orrom alá tartotta, és
diadalmasan mondta:
 - Látod? Ezt fogom most olvasni.
- De jó neked! - sóhajtottam föl. - Elolvasol most sok-sok szép
könyvet, amiről nekem fogalmam sincs. Sohasem is ismerkedhetek meg
velük...
Sóhajom olyan őszinte volt, hogy meghatotta az uramat. Gyöngéden
és kissé gőgösen mondta:
- Kedves kis műveletlen csacsim, ne búsulj. Én elolvasom, azután
elmondom neked, mi van benne. Jó lesz?
Tapsoltam örömömben. Végre nekem is van valami hasznom az angol
nyelvből. A hosszú téli estéken, vacsora után ájtatosan hallgattam,
mialatt az uram bámulatos türelemmel fordítgatta számomra a
regényeket, a szerelmes jeleneteket meg a gyilkosságokat egész
terjedelmükben. Lélekemelő, nemes élvezet volt, hálás voltam érte.
Emlékszem, hogy az első könyv, amelyet együtt olvastunk,
Dickensnek1 A vörös ház titka című regénye volt. Nem tudom,
ismered-e? Borzalmas történet ez, egy asszonyról szól, aki folyton csalja
az urát, mindaddig, amíg az ura megmérgezi, azután pedig, hogy
bűnének a nyomait eltüntesse, az asszony holttestét a robogó vonat elé
fekteti a sínekre. Ma is borzadok még, ha erre a rémes történetre
gondolok. Meg is mondtam akkor az uramnak, hogy lehetőleg vidámabb
könyveket olvasson. Erre elhozta Edgar Poe humoros, sőt egy kicsit
pikáns novelláit. Ezek igazán mulatságos történetek voltak, sokat
nevettünk rajtuk, noha olyan is volt közöttük, amelyet adoma korából
régóta ismertem már.
Azzal untassalak, hogy összes olvasmányainkkal megismertesselek?
Kétségtelen, hogy az uram révén másfél év alatt megismerkedtem a
modern angol irodalom minden kiváló termékével. Ha a mama zsúrjain
az angol írókról beszéltem, mindenki tisztelettel hallgatott. Barátnőim
majd megpukkadtak az irigységtől. Egyetlenegyszer történt, hogy
amikor Dickensnek A vörös ház titka című regényét szóba hoztam, egy
fiatalember félénken azt kérdezte:
- Nem téved, nagyságos asszonyom?
- Miért?
- Ha jól tudom, Dickensnek nincs ilyen című regénye...
- Rosszul tudja - mondtam hűvösen.
1
Dickens, Charles (1812—1870): angol regényíró.
 A fiatalember elpirult és elnémult. Tekintélyem szilárdabb lett, mint
amilyen valaha volt.
Három héttel ezelőtt történt, hogy az uram új regényt hozott haza.
Ennek a regénynek Jack Gribson volt a címe, szerzője valami T. H.
Forest1 volt. Kíváncsian vártam, mi van az új regényben, de az uram,
mint rendesen, most is előbb egyedül olvasta el, hogy aztán annál
könnyebben lefordíthassa.
Már most, képzeld el ezt a véletlent! Ahogy másnap reggel az
újságunkat a kezembe veszem, az első hír, amely a szemembe ötlött,
szóról szóra ez volt: ,,Új regényünk. Mai számunkban kezdjük meg T. H.
Forestnek, a zseniális angol regényírónak Jack Gribson című, új
regényét. A szenzációs regényt, amely a szigetországban rövid idő alatt
kilencvenhét kiadást ért meg, kitűnő fordításban kapja lapunk közönsége
stb., stb."
Hát ennek nagyon megörültem. Éppen figyelmeztetni akartam az
uramat arra, hogy ez a regény most jelenik meg magyar fordításban,
amikor hirtelen eszembe ötlött valami:
- Nem. Nem szólok neki. Megdermesztem. Amikor elkezdi fordítani,
kiveszem kezéből a könyvet, és folytatom az elbeszélést ott, ahol ő abba
hagyja. Elájul majd a meglepetéstől, nem is sejti, hol tanultam meg
hamarjában angolul. Csak utólag leplezem le magamat, megmutatom
neki, hogy ez a regény most jelenik meg magyarul az újságban...
Pompás ötletemnek nagyon megörültem. Alig vártam, hogy az uram a
fordítást megkezdje. Négy-öt nap múlva ez meg is történt. Akkor az első
öt folytatást elolvastam már magyarul az újságban.
Amikor az uram beszélni kezdett, nevetésemet alig bírtam elfojtani.
Micsoda arcot vág majd, amikor folytatom a regényt? De jókedvem
egyszeriben eltűnt. Nevetés helyett megdöbbenés fojtogatott.
Rettenetes valami történt. Az első pillanatban hinni sem akartam a
fülemnek, de aztán...
Képzeld! Az uram egészen mást mondott, mint amit én a regény
magyar fordításában olvastam. Az újságban Jack Gribson tehetséges
fiatal festő volt, aki szereti a szegény, de becsületes Lucyt, azonban nem
veheti nőül, mert szülei, az öreg Gribsonok ellenzik. Az uram
előadásában Jack Gribson öreg tolvaj volt, aki automobilján százezreket
érő brüsszeli csipkét akar a német határon átcsempészni, azonban

1 Kitalált írói név.

megcsípik. Elmenekül, de útközben egy jól irányzott lövéssel leteríti az
egyik fináncot. Amikor a finánchoz ért, nem bírtam tovább magammal,
kétségbeesésemben és megdöbbenésemben fölsikítottam. Azt hittem,
hirtelen megőrültem. A dolgot így tudtam csak magamnak
megmagyarázni. Az uram megijedt.
- Mi bajod?
- Semmi, semmi - mondtam -, ez a sok gyilkosság... ideges vagyok...
- Halasszuk holnapra a folytatást?
- Igen, igen. Holnap folytatjuk...
Egész éjjel nem hunytam be a szememet. Mi történt itt? Mindenre
gondoltam, csak arra nem, ami a legtermészetesebb, tudniillik arra, hogy
az uram nem tud angolul. De ez eszembe sem jutott. Vagy ha fölvillant is
az agyamban, nyomban elvetettem, mint abszurdumot. Inkább azt
hittem, hogy az újság fordítója vétette el a dolgot, vagy én tévedek. Az
újságban nem ez a regény jelenik meg? Rosszul láttam?
Reggel, ahogy az uram elment hazulról, összehasonlítottam az angol
könyvet az újsággal. Sajnos, nem tévedtem, jól láttam. Az újságban
megjelent Jack Gribson azonos volt a regénnyel. A nevek az újságban is,
a regényben is ugyanazok voltak, Lucyt, akiről az uram egy szót sem
szólott, már a regény második oldalán megtaláltam. A regényben a
második fejezet első mondata kérdőjellel végződött, az újságban is. Bele
kellett nyugodnom abba, hogy az újság fordítása hiteles, az uramé pedig
nem. De akkor? Miért mesél nekem az uram mást, mint ami a regényben
van? És csak ezt a regényt mondja-e el másként, vagy minden regényt
másként mondott el, mint ahogy az eredetiben van?
Rémesen izgatott voltam. Elrohantam egy könyvkereskedésbe, és
meg akartam venni A vörös ház titkát. Ott megtudtam, hogy igaza volt
annak a bizonyos fiatalembernek a mama zsúrján: Dickensnek nincs
ilyen című regénye. Megtudtam azt is, hogy Poe-nak nincsenek humoros
és pikáns novellái, mert kizárólag hajmeresztő történeteket írt. (Pedig
milyen jól mulattunk akkor rajtuk!) Szóval, megtudtam mindent: azt,
hogy az uram két év óta válogatott hazugságokkal traktál, saját
fantáziájának szüleményeit adja be nékem, jeles angol írók művei
gyanánt. De miért? Miért?
Akármilyen kínos volt is, be kellett látnom, hogy erre egyetlenegy
komoly és alapos oka lehetett csak: az, hogy nem tud angolul.
 Minthogy benne voltam a rohanásban, elrohantam a Berlitz-Schoolba
is, hogy az uramról kérdezősködjek. Megtudtam, hogy az intézetnek ez
az állítólag olyan szorgalmas növendéke, soha életében ott nem járt,
nevét sem hallották soha. Hát hol volt két év óta hetenként háromszor
délután hattól este nyolcig?
Erre csak egy józan feleletet tudtam adni. Azt, amit az én helyemben
minden asszony felelt volna: a szeretőjénél.
Ez ki is derült. Hogy milyen körülmények között, azt nem
részletezem. De a bizonyítékok ma már az ügyvéd kezében vannak,
utólag pedig az uram is töredelmesen bevallott mindent. Most válunk. Az
uram könyörög, hogy bocsássak meg neki. De én nem bírok
megbocsátani. A csalás még hagyján. De Dickens és Poe és a többi írók,
akiket behazudott nekem úgy, hogy örökre kompromittált... ezt nem
bírom lenyelni! Ugye, te is igazat adsz boldogtalan Vilmádnak?

A prágai gyáros

Amúgy sem vagyok valami nagyon beszédes ember, attól meg

éppenséggel fázom, hogy idegenekkel szóba álljak. Mindig bámultam
azokat a barátkozó lényeket, akik színházban, vendéglőben, hajón,
vasúton, vízen és szárazon, mindenütt és mindig társalognak a
szomszédaikkal. Bámulatos, hogy ezeknek a beszédes embereknek
mekkora gyakorlatuk van: a harmadik kérdés után a legismeretlenebb
szomszédjuknál is meglelik azt a pontot, amelyen a társalgás már
mindkettőjüket egyformán érdekli.
Egy másodosztályú vasúti kocsiban ülök. A kocsi zsúfolva van,
nyolcan ülünk benne, csupa egymástól független, egymásnak idegen
ember. A vonat még el sem hagyta a pályaudvart, már megszólal az
egyik, és két perc múlva mind a hét útitársam élénken cserélgeti az
eszméit. Csak én hallgatok az ablak mellett.
Az ilyen hallgatag embert a többiek utálják. Joggal. Mert az ilyen
hallgatásban gőg és elbizakodottság van. A többiek lenézése. És
mindenek ajkán ott lebeg a kérdés: miféle jogon henceg ez a fráter, aki
éppen olyan másodosztályú jeggyel utazik, mint mi? Ha nem tetszik neki
a társaság, miért nem vált elsőosztályú jegyet?
 Igazuk van. De nekem is igazam van, amikor hallgatok. Mit
mondhatok nekik én, fáradt és rosszkedvű ember? Eleinte megpróbálják:
hátha sikerül engem belevonniuk a beszélgetésbe? Előbb csak ügyes
célzásokkal, az udvariasság ravasz fondorlataival. Majd határozott,
egyenesen nekem szóló kérdésekkel, amelyek elől nem lehet kitérni. Hát
felelek, röviden, aztán megint elnémulok. Végre megunják a dolgot, és
nem vesznek többé tudomást rólam. Látom rajtuk, hogy megvetnek,
hogy számukra: nem is vagyok.
Ők egymás között annál hevesebben, annál lelkesebben csevegnek. A
második állomás után már valamennyien jó barátok, testvérek,
házastársak. Úgy ülnek a kocsiban, mintha egy egész életet kellene
együtt eltölteniök. És a hosszú út unalmát rövidítik jelentéktelen és üres
fecsegessél, lármával, nevetéssel.
Szemközt velem egy fiatalember ül. A gallérja hihetetlenül fehér, és
legalább kilenc centiméter magas. A nyakkendője azzal a biztonsággal és
fölénnyel van megkötve, amellyel csak grófok és kereskedősegédek
tudják a nyakkendőjüket megkötni. Cvikkerén keresztül szelíden és
barátságosan néz a világba. Németül beszél. Ő is részt vesz a
társalgásban, de hellyel-közzel rám néz, mintha bocsánatot kérne tőlem
azért, hogy ő ilyen alantas dologba keveredik. Látom rajta, hogy ő az
egyetlen, aki rokonszenvez velem, akinek talán imponál az én
némaságom és zárkózottságom. Néha, valamely föltűnően ostoba
megjegyzés után rosszallóan csóválja a fejét, vagy szánakozóan
mosolyog. És rám néz, mintha azt kérdezné: mit szólok én ezekhez a
finomtalan dolgokhoz? Finomabb és előkelőbb valakit sejt bennem, ezért
minden lehető és lehetetlen módon jelezni akarja, hogy ő hozzám
tartozik, hogy én nem vagyok egyedül, ketten vagyunk. A végén ketten is
maradtunk. Az állomások mentén, ahogy Bajorországon
keresztülrobogtunk, mindenütt megszabadultunk egy-egy utastól. Új
pedig alig jelentkezett. Hébe-korba egy-egy kövér úr, aki a szomszéd
állomáson már kiszállt. És az ifjú fölhasználta ezt az egyedüllétet arra,
hogy beszédbe ereszkedjék velem.
- Nincs borzasztóbb az ilyen bőbeszédű utasoknál - mondta
mosolyogva. - Láttam magán, hogy mennyire szenved...
(- Krmrbrflg! - mondtam erre én, nem nagyon nyájasan.)
 - Igen, igen - folytatta zavartalanul -, én értem önt. Eleinte én is
irtóztam az efféle beszélgetésektől, de hát megszoktam. Nem is lehet
másként, ha az ember sokat utazik... Én nagyon sokat utazom.
(- Nyhkdpfex! - feleltem valamivel barátságosabban.)
- Hogy mondta? Igen. Üzleti ügyekben utazom. Egy nagy
gallérgyárunk van Prágában... Ismeri Prágát?
- Alig!
- Kár! Kedves város... És a mi gyárunk... Fogadni mernék, hogy az ön
gallérja is a mi gyárunkból való.
- Azt hiszi?
- A mi gallérjainkat Bukarestben éppen úgy ismerik, mint
Jokohamában. Megengedi?
Ezzel fölállt, és jó közelről megnézte a galléromat.
- Igen - mondta mosolyogva -, ez a mi gyártmányunk. 43-as Oscar
Wilde a béka-jeggyel. Eszerint mi régi ismerősök vagyunk...
Mindezt nyugodtan, szerényen, tolakodás nélkül mondta, úgyhogy
volt benne valami kedves és mulatságos. Úgy látszik, hogy arcvonásaim
zordonsága valamelyest megenyhült, mert most már az ifjú bátrabban és
bizalmasabban folytatta:
- Persze, ha nem ismeri Prágát, akkor fogalma sem lehet arról, hogy
milyen egy gallérgyár... Különösen a mienk. Kézelőket is gyártunk.
Bocsánat, egy percre...
Megnézte a kézelőmet is, és megelégedetten mosolygott:
- 23-as Ecaille... a mi gyártmányunk! A mi jegyünk!...
Ez a sok „mi" már bosszantott. Annál is inkább, mert az ifjú szemmel
láthatólag egyike volt azoknak a kereskedelmi utazóknak, akik
Bukaresttől Jokohamáig és viszont a béka-jegy terjesztésével és
népszerűsítésével foglalkoznak. Ennek az embernek legföljebb „az én
portékám"-ról lett volna szabad beszélnie, de semmi esetre sem „a mi
gyárunk"-ról.
Ezért, hogy nagyon elkeserítsem, hogy nagy fájdalmat okozzak neki,
ravasz alattomossággal azt kérdeztem tőle:
- Az öné az a gyár?
Már előre örültem annak a mélabús sóhajnak, amellyel az ifjú ki fogja
jelenteni, hogy: bár az enyém volna! Azonban felsültem. Az ifjú a világ
legtermészetesebb hangján jelentette ki:
- Igen, az enyém. Mind a kettő az enyém. Mert kettő van.
 Egy pillanatig megdöbbenve néztem rá. Igazat mond ez az ember?
Hazudik? Az ifjú gyönyörködött a megdöbbenésemben. Kéjelgett abban,
hogy sikerült engem lefőznie. Valóságos kárörömmel folytatta:
- Illetőleg, csak az enyém lesz. Mert most még az apósomé.
Egy kis szünetet tartott, azután röviden és szárazon kijelentette:
- Én milliomos vagyok.
Nem mondhatnám, hogy nekem feltétlenül imponál minden
milliomos. Azonban ez a milliomos, aki második osztályon utazik,
belenéz a galléromba meg a kézelőmbe, szóba áll, barátkozik
boldoggal-boldogtalannal, és olyanformán fest, mint egy
rőföskereskedés első segédje, ettől a milliomostól egyszerűen
undorodtam.
- Miért utazik második osztályon? - folytattam a vizsgálóbíró
hangján.
- Üzletileg mindig második osztályon utazom - mondta szelíden. - Ha
mulatságból utazom, akkor akárhányszor különvonatot bérlek...
Fenséges nyugalommal mondta ezt, én pedig majd megpukkadtam
mérgemben. Meg voltam arról győződve, hogy mindebből egy szó sem
igaz, hogy ez az ember mindezt most itt hamarjában az én
bosszantásomra eszeli ki. De miért ne lehetne mindez igaz is?
A káröröm régen eltűnt az ifjú arcáról, amely most már ismét nyugodt
és szerény, sőt egy kevéssé fájdalmas és ábrándozó is volt.
- Ön csodálkozik - mondta az ifjú fájdalmas mosollyal -, hogy
milliomos vagyok? Legyen nyugodt, én sem voltam mindig az. Én is
ismertem a nyomor és a nélkülözés napjait. De fölküzdöttem magamat...
- Ilyen fiatalon?
- Huszonnyolc éves vagyok. Tíz év előtt jöttem a gyárba, amely most
az enyém.
- A béka-jeggyel?
- Hiába csúfolódik... Egészen lent kezdtem, fizetés nélkül.
Körmöltem, szaladgáltam, dolgoztam, mint egy állat. Az öreg
Schwattner, ugyanaz, aki ma az apósom, még így sem vett észre. Kérem,
egy olyan óriási gyárban... nem is egyben, hanem kettőben! Úgy kellett
kiküzdenem, kierőszakolnom minden talpalatnyi tért. De én boldogulni
akartam, én gazdag ember akartam lenni.
 Az ifjú fájdalmas arcvonásait most bizonyos elszántság férfiasakká
tette. Amit így egyszerűen és szerényen elmondott, az merő őszinteséget
és igazságot lehelt.
(- Nem - mondtam magamban -, ez az ember nem hazudik.) És
fokozódó érdeklődéssel hallgattam milliomosságának a történetét.
- Már könyvelő voltam, amikor megláttam Róza kisasszonyt -
folytatta az ifjú -, az öreg Schwattner leányát. Egyetlen leányát.
- Aki ma az ön felesége?
- Igen - mondta az ifjú boldog mosollyal.
De a mosolya olyan idegenszerűnek, erőltetettnek tetszett, hogy
nekem megint újabb aggodalmaim támadtak.
(- Nem tehetek róla - tanakodtam magamban -, de ez az ember
mégiscsak hazudik.)
- Képzelheti, hogy a dolog nem ment könnyen. Másfél évig szerettem
Róza kisasszonyt, mielőtt szólni mertem volna neki. Akkor is csak azért
mertem szólni, mert előbb ő szólt nekem. És két évig szerettük egymást,
mielőtt szólni mertünk volna az öregnek...
- Akkor sem ön mert szólni...
- Hanem Róza kisasszony. Úgy van. Az öreg ki akarta tagadni a
lányát, és ki akart dobni engem. De engem akkor már nem lehetett
eltenni a gyárból. Én voltam mindenkinek a jobbkeze. Az öreg
Schwattneré is. Ha én elmegyek, bajok lettek volna. Így hát ott
maradtam. Inkább Róza kisasszonyt küldték el Bécsbe, a nagynénjéhez.
Igazán nem tudtam, hányadán vagyok ezzel az emberrel. Most megint
az volt az impresszióm, hogy nem hazudik. Miért is hazudnék? Ebben az
egész históriában nincs semmi meglepő, nincs semmi lehetetlenség. Meg
azután, a hazug embert elragadja a fantáziája. Az szépíti, színezi a
dolgokat. Ez szárazan beszélt, mint egy régi krónika.
- Hat hónap múlva az öreg Schwattner ránk adta az áldását - fejezte be
az ifjú a történetet. - Ma a helyettese vagyok, én kormányozom mind a
két gyárat. Én parancsolok hatezer embernek, munkásnak,
hivatalnoknak. A Róza hozományát bent hagytam az üzletben, megélünk
a fizetésemből meg a nyereségrészből. Egyszer úgyis minden a miénk
lesz... Két kisgyermekünk is van már, két bájos angyal. Azoknak, hála
isten, nem kell majd úgy küszködniök, mint valamikor az apjuknak...
Valami nagy megelégedés, boldogság, megkönnyebbülés látszott az
arcán. És ahogy néztem, végre mégiscsak megállapodtam abban, hogy az
egészből egy szó sem igaz. Nem tudom, mi döntötte el ebbe az irányba a
kétkedésemet, talán a kilenc centiméteres gallér, talán a tökéletes
nyakkendő, talán az ifjú egész lénye, szóval, most már bizonyos volt,
hogy az ifjú hazudik. Bizonyos volt az is, hogy nem nekem hazudik,
hanem saját magának. Elmondta az életét úgy, ahogy átélni szeretné,
ahogy elképzeli, ahogy átálmodja, mialatt a béka-jeggyel ellátott
gallérokat igyekszik a barbárok között népszerűsíteni. Álom volt
minden, a két gyermektől Róza kisasszonyig, aki ma is
megközelíthetetlen és elérhetetlen magasságban lebeg az ifjú vágyai és
ambíciói fölött, álom a nagy fizetés, a nyereségrész, az öreg Schwattner
áldása. Valószínű csak az, hogy sem az öreg Schwattner, sem Róza
kisasszony nem ismerik ezt az ifjút, ahogy nem ismerik a többi százat
sem, aki Bukaresttől Jokohamáig terjeszti a cseh galléripart...
Valahol kiszállt az ifjú is. Elbúcsúzott tőlem, miközben megígérte,
hogy egy új gallérkreációt az én nevemre fog keresztelni.
- Ha véletlenül Prágába jön - mondta búcsúzóul -, írjon nekem. A
vasútnál fogom várni az automobilommal, amelyen reggel kimegyek a
gyárainkba...
Bólintottam. Most már egészen egyedül voltam. Egyedül az én költői
álmaimmal.
Az én álmaim! A Petőfi, a Napóleon, a nagy tudósok, a nagy
föltalálok álmai! Mennyivel szebbek ennek a kereskedelmi utazónak az
álmai. És mennyivel praktikusabbak!

A hóember
1.

Kint, a külváros egyik földszintes kis házában, az ablak mellett egy

leány varrt. Egy szép és szomorú, fiatal leány. Néha-néha olyanformán
nézett ki az ablakon, mintha a világ másik végére szeretne repülni az
alacsony házak és a magas hótenger fölött. Mert odakünn tél volt, és a
szűk utcában akkora volt a hó, hogy a világosság alig bírt bevergődni a
félig eltemetett ablakokon. Itt nem söpörte a havat senki, ide a főváros
nem küldött embereket és kocsikat; ezen a környéken szegény emberek
laktak, olyanok, akik nem értek rá, hogy azzal törődjenek, jó-e az idő
vagy rossz.
 A gyerekek örültek a hónak. Hatalmas hóembert építettek, éppen a
szép leány ablaka elé. Idomtalan, kövér hószörnyeteget. Gömbölyű, nagy
fejet csináltak neki, és amikor keményre fagyott már, subickkal1 két
ragyogó, fekete szemet, kacskaringós, félelmetes szemöldököt és
ugyanolyan bajuszt festettek a fejgömbbe. Tömpe orra volt a
hóembernek, a szájában krajcáros cseréppipa, a hóna alatt rozzant söprű,
feje búbján pedig ütött-kopott, borzas cilinder. Így állt ott a hóember,
mereven és bután, mulatságosan és egy kissé félelmetesen. A szép leány,
ha kinézett az ablakon, mindenekelőtt a hóembert látta. Gondolatai,
amelyek eddig szabadon kalandoztak a háztetők fölött, beleütköztek a
hóemberbe, és megálltak a hóembernél. A hóember mindennapos volt
életében.
A hóember benézett az ablakon. Bambán, lélektelenül, egykedvűen és
mégis szigorúan meredt a leányra. Ha látott - látta mindazt, ami a kis
szobában történik. És ki tudja? Ahogy a leány messzire elkívánkozott
ebből a szomorú világból a napsugaras és csábító idegenbe, a hóember
talán éppen olyan mohón kívánkozott be a csöndes és szelíd kis szoba
megnyugtató melegségébe. A szép leány és a hóember farkasszemet
néztek egymással. A hóember változatlan arccal, szigorúan, mintha arra
vigyázna, eleget dolgozik-e a szorgalmas, fiatal leány? A leány pedig
nem tudta, nevessen-e, bosszankodjon-e azon, hogy ez a fehér és
mozdulatlan silbak1 ott áll az ablaka alatt, mint valami hasztalanul
reménykedő, kétségbeesett szerelmes.

2.
Eleinte utálta a hóembert.
Megrázkódott, valahányszor tekintete rátévedt a hószörnyetegre:
- Juj, de csúnya!
Behunyta a szemét, hogy ne lássa.
Megint kinyitotta. Megint megnézte a hóembert. Az némán és
hűségesen állt ott, ádáz kitartással, éjjel-nappal. Fekete subick-szeme
félelmetesen villogott, bajusza fenyegetőn kunkorodott fölfelé;
elszántan, halálmegvetéssel tűrte a csikorgó hideget, a hózivatar
paskolását. És csak nézett be az ablakon, bambán, lélektelenül és mégis

1 Cipőkenőcs (német).
1
Őr.
szigorúan. Mintha azt akarta volna éreztetni a világgal meg a fiatal
leánnyal:
- Itt állok, mert ide állítottak. Kötelességem, hogy itt álljak
mindaddig, amíg el nem szólítanak innen.
Ilyenkor a rozzant söprű csillogni és villogni kezdett, mintha nem is
söprű, hanem hatalmas kard, rettenetes lándzsa volna.
- Van benne valami férfias - mondta egy reggel a leány.
És rögtön hozzátette:
- De azért mégis nagyon csúnya.
Ezt azonban sokkal halkabban mondta, inkább magának, sőt befelé a
szobába. Talán azért, hogy a hóember meg ne hallja és meg ne sértődjön.

3.
Azontúl jobb indulattal kezelte a hóembert.
- Nagyon csúnya, nagyon csúnya, de azok közül az arcok közül való,
amelyeket meg lehet szokni.
Lassan-lassan megszokta a hóembert.
Ez a fiatal leány éppen olyan álmodozó lélek volt, mint a többi
tizennyolc éves. Amikor kis fantáziájának szárnyakat adott, az huszárok
és belügyminisztériumi fogalmazók felé repült, nyírott bajuszú,
lakkcipős, karcsú fiatalemberek felé, akik úgy táncolnak, mint egy isten,
és elegánsan raccsolnak, amikor szechelmet vallanak. Emlékezetének
parkettján ott keringett néhány ilyen fiatalúr. Egyetlen bálján látta őket
tavaly, amikor nem kellett még a külvárosban laknia és varrnia, mert az
apja élt még, és gazdag volt. Azóta azonban nem látott ilyen urakat. A
hóember volt az egyetlen férfi, aki ebben a nagy magánosságában és
elhagyatottságában jelentkezett.
A fiatal leány gondolatai alig néhány napja szabadon röpültek tova a
behavazott háztetők fölött, a huszárok és a belügyminisztériumi
fogalmazók felé. De most itt volt a hóember, nem is hóember, hanem
kőszobor, sziklafal, amely útját szegte minden gondolatnak. A fiatal
leány álmai fáradtan, erőtlenül hullottak alá a hóember lábához, mint
ahogy csüggedten és tehetetlenül zuhannak le a színesen csillogó és
jelentéktelen bogárkák a megmászhatatlan kőfalról. Ott állt a hóember,
szigorúan és eldönthetetlenül, féltékenyen és követelőn, magának
foglalva le a fiatal leány minden gondolatát, minden tekintetét.
 - Igen - mondta megint a fiatal leány -, meg lehet szokni az arcát, és
amikor az ember megszokta, akkor nem is olyan csúnya.

4.
Csakugyan olyan csúnya volt a hóember?
A leány mind figyelmesebben vizsgálgatta, tanulmányozta a hóember
vonásait.
Hát hiszen... szépnek éppen nem lehetett mondani, de talán egészen
csúnyának sem. A lány belekapaszkodott első fölfedezésébe,
ragaszkodott ahhoz, hogy a hóemberben van valami férfias.
- Igen, igen, rendkívül férfias. A fekete szeme, a fekete bajusza...
határozottan huszáros. Nem huszárhadnagyos, valamivel idősebb
huszáros. Kapitányos. Őrnagyos. Igen, őrnagyos. Ő... ő olyan, mint egy
huszárőrnagy.
Ő? Ő?
Nem tudta, hogyan nevezze a hóembert. A hóember? Ez nagyon
idegenül hangzott! A leány érezte, hogy közte és a hóember között
valamivel bizalmasabb, melegebb viszony van már, ők ketten körülbelül
jó barátok. Miközben aggódón mérlegelte, melyik név felelne meg
legjobban a hóember egyéniségének, hosszas tanakodás után elnevezte
Csarlaky Vilmos grófnak.
Csarlaky Vilmos gróf! Gyönyörűen hangzott! Ennek volt értelme.
Csarlaky Vilmos gróf! Ez magyaros, ropogós, katonás, őrnagyos,
huszáros, huszárőrnagyos. Ezzel a névvel csak huszárőrnagy lehet az
ember, még akkor is, ha hóból van, fején borzas cilindert, hóna alatt
pedig öreg söprűt hord.
A hóember - mit nem tesz az előkelő társadalmi állás meg a rang! -
csaknem beleszédült ebbe az állapotba. Szeme jobban villogott, mint
valaha, tömpe orra a rátapadt friss hórétegtől sasorrá görbült, a borzas
cilindert pedig ugyanaz a friss hó klasszikus római sisakká alakította át.
A leány fejcsóválva nézte. Még most sem volt vele megelégedve:
- Nem szép fiú. Még most sem szép.
De azután megnyugodva tette hozzá:
- De gróf! Csarlaky Vilmos gróf!
Ezen az estén pirulva bújt a takaró alá.
Azon kapta magát, hogy halkan bár, de sűrűn ismétli ezt a nevet:
- Gróf Csarlaky Vilmosné... Gróf Csarlaky Vilmosné...
 Behunyta szemét. Azután megint kinyitotta, és fölült az ágyban. A
sötét szobába kívülről bevilágított a hó fehérsége... és az ablak előtt,
homályosan és diszkréten, de tántoríthatatlanul és örök hűséggel ott állt
az idomtalan fehér tömeg: Csarlaky Vilmos gróf.
A fiatal leánynak mondhatatlanul jólesett ez. Úgy érezte, nincs többé
egyedül, van valakije, aki vigyáz rá, őrködik álmai fölött. Szeretettel és
hálával gondolt a hóemberre, érezte, hogy életét rá merné bízni erre a
szótlan epedőre. Számára ez a hóember volt a legkülönb lény a világon,
az egyetlen igazi férfi, bátor és erős, mozdulatlan és hideg, hallgatag és
mégis mindent megértő, szigorú és mégis jóságos... Ez az egyetlen férfi,
akit szeretnie érdemes, szeretnie kell.
Boldogan és nyugodtan aludt el. Álmában odalépett eléje a hóember,
Csarlaky Vilmos gróf huszárőrnagy, és megkérte a kezét. Boldogan
mondott igent. Négylovas hintón mentek a templomba, amely olyan
fehéren csillogott és ragyogott, mintha millió kis jégcsapból építették
volna. Finom, fehér papok álltak az oltár körül, fehérben volt ő maga is,
fehér hóruhában. Hosszú hóuszályát kis hóemberek vitték utána.
Mellette állt a hóember, daliásan és büszkén... Csarlaky Vilmos gróf
huszárőrnagy. Nagyon szép volt.

6.
Amikor reggel fölébredt, borzalmas látványra nyitotta ki a szemét.
Odakint, a szűk utcában tavasz volt. A nap veszekedett hévvel tűzött
alá, és a hó olvadt, olvadt mindenfelé. A háztetőkről zuhogott a víz. A
hóember nem volt sehol. Eltűnt. Csak egy borzas cilinder, egy krajcáros
cseréppipa meg egy rozzant söprű jelezte azt a helyet, amelyen még
tegnap is Csarlaky Vilmos gróf huszárőrnagy állt.
A fiatal leány kinyitotta az ablakot. Az út megint szabad volt. Kis
fantáziája megint akadálytalanul röpülhetett tova a háztetők fölött az
igazi huszárok és a belügyminisztériumi fogalmazók felé. De a fiatal
leány szomorú volt. A hóemberre gondolt, a hóemberre, aki elment,
elhagyta akkor, amikor szeretni kezdte. Magános és szomorú kis
világából elpusztult valami, valaki, aki kedves, szép és értékes volt.
Borzongón gondolt arra, hogy itt a tavasz. Meddig kell még várnia,
amíg megint tél lesz! És ha tél lesz is...
Nagyot sóhajtott. Úgy kérdezte, mintha boldogságáról volna szó:
- Visszajön-e a jövő télen is a hóember?
 A kis angol a mellényzsebben

Az első angolórán a mesterem, egy pápaszemes, szorgalmas

fiatalember, aki egész életét Berlitz-alapon rendezte be, leplezetlen
érdeklődéssel kérdezte tőlem:
- Who is this gentleman?
És nyomban meg is adta rá a feleletet:
- It is Mr. Brown.
Majd, ugyanolyan érdeklődéssel, de sokkal lágyabban:
- Who is this lady?
És erre gyöngéden felelte:
- It is Miss Daisy.
Így ismerkedtem meg Mister Brownnal és Miss Daisyvel, akik azután
az összes szabályokon végigkísértek minket, mert a mester folyton
kapcsolatba hozta őket a nyelv törvényeivel. Mister Brownnal történtek
meg az összes rendhagyó igék, Miss Daisy ellenben a melléknevek
fokozása körül játszott nagy szerepet.
Gyakran együtt is szerepeltek, és ha Mister Brown valakinek levelet
írt, érthetetlen módon mindig Miss Daisy kapta meg ezt a levelet.
Viszont, ha Miss Daisy esernyő nélkül ment el hazulról, mindig Mister
Brown volt az, aki e fiatal, angol nőt az időjárás viszontagságai ellen
védelmezte.
Az ügy azzal végződött, hogy beleszerettem Miss Daisybe. Ezen ne
tessék csodálkozni. Miss Daisy minden szerelemre méltó volt. Soha
szebb leányt! Régen volt, de még ma is emlékszem arra, hogy az én
komoly mesterem milyen lángoló színekkel ecsetelte Miss Daisy bájait.
Azt hiszem, a harmadik lecke bonyodalmai között voltunk, amikor a
mester rátért ezekre a részletekre:
- Miss Daisy nagyon szép leány. Szőke a haja, szemének a színe
olyan, mint a búzavirágé. A szája azonban (but) kicsi és piros, mint a
kettéharapott cseresznye (cherry). Miss Daisy tánca (dance) kecses, mint
a pillangó csapongása, édes (sweet) kacagását hallani gyönyörűség.
Mister Brown nagyon örül (very glad).
Én igazat adtam Mister Brownnak. Hogy a pokolba ne örült volna
Miss Daisynek! Azt hiszem, én is meg a mesterem is nagyon örültünk
volna a Miss Daisy édes kacagásának. És én a magam részéről
határozottan irigykedni kezdtem Mister Brownra, erre a szerencse fiára,
aki az angol nyelvtan- és olvasókönyv jóvoltából annyi boldog pillanatot
köszönhet Miss Daisynek. Pár leckén át valahogy még tűrtem Mister
Brown garázdálkodását, de azután elemi erővel tört ki belőlem a
féltékenység. Mikor a mester megint elkezdett róla beszélni, hirtelen a
szavába vágtam:
- Kedves uram! Egy baráti szívességet kérek magától...
A mester előzékenyen mosolygott, én pedig csaknem mérgesen
pattantottam ki:
- Ha igazán azt akarja, hogy én valaha ez életben megtanuljak angolul
(English), szüntesse be Mister Brownt. Nem akarom többé a nevét
(name) hallani. Ez a név nekem rendkívül gyűlöletes (odious). Mondjon
helyette akármilyen más nevet, hiszen ez önnek mindegy!
A mester csodálkozva nézett rám, nem értette a dolgot. Majd kissé
habozva így szólt:
- Őszintén szólva, nem egészen mindegy. Nekem megvan a saját
rendszerem, és én mindig (always) ezzel a két állandó alakkal dolgozom.
Úgy megszoktam Mister Brownt és Miss Daisyt, hogy el sem bírom
képzelni egyiket a másik nélkül. Megrajzoltam őket magamnak (for me),
és úgy látom őket, mintha élnének. Én teremtettem őket, én ruháztam fel
őket a legszebb tulajdonságokkal, én csináltam tökéletes gentlemant
Mister Brownból, és királynőt (Queen) Miss Daisyből. Büszke vagyok
rájuk, mint apa a gyermekeire (children), költő a hőseire. De ha ön úgy
akarja, átadom Mister Brownt az enyészetnek.
És szomorúan felsóhajtott, mintha egy drága halottjától búcsúznék.
Én pedig - nem szégyellem bevallani - kárörömmel mosolyogtam azon,
hogy íme, sikerült a kellemetlen és veszedelmes (dangerous) vetélytársat
láb alól eltennem...
Örömem azonban, sajnos, nem tartott sokáig. Igaz ugyan, hogy a
következő órán Mister Brownnak már teljesen nyoma veszett, de azért
Miss Daisy nem maradt gavallér nélkül. A Mister Brown helyét egy még
őnála is félelmetesebb nőhódító, maga az angoltanítóm (teacher) foglalta
el. Mindaz, ami eddig Mister Brownnal történt, jelentéktelen kicsiség
volt az új udvarló kalandjaihoz képest.
- Tegnap Miss Daisyvel találkoztam az Andrássy úton (street) -
mondta a mester egy alkalommal, amikor a múlt időt kezdtük tanulni. -
Megszólítottam őt, és megkérdeztem, megengedi-e, hogy hazakísérjem?
Miss Daisy elpirult, de azután mosolyogva igent (yes) mondott. Miss
Daisy a Patyolat utcában lakik, és mi gyalog mentünk. Az út hosszú, a
szívem boldog (happy) volt. Úgy véltem, itt az alkalom, hogy
szerelemről (love) beszéljek neki...
Mondanom sem kell, hogy ezt hallván, elsápadtam. Tehát ezért
pusztítottam el Mister Brownt? Hiszen Mister Brown a legjobb esetben
is csak légies alak volt, az angol mesterem ellenben valósággal élő
fiatalember (young man). Míg azelőtt csak egy névre voltam féltékeny,
most már igazi férfival álltam szemközt. Fölizgatott fantáziával szinte
látni véltem, hogyan hajlik az angol mesterem a Miss Daisy csöpp
füléhez, hogy szerelemről beszéljen neki, mialatt hazakíséri a Patyolat
utcába. És látni véltem, hogyan mosolyog (smiles) Miss Daisy, aki
immár elfeledte Mister Brownt, és most az angol professzor bókjainak
örül. És rólam, az ő leghívebb (true), legrajongóbb lovagjáról,
leglángolóbb szerelmeséről nem tud semmit (nothing), semmit
(nothing). Ennek a fele sem tréfa (fun). Itt cselekedni kell, mégpedig
gyorsan, határozottan, férfiasan.
A legközelebbi leckén - még mindig a múlt időt tanultuk -
megmutattam írásbeli dolgozataimat a mesternek. A rendes föladat
helyett egy hibákban bővelkedő, nagy fáradsággal összetákolt
fogalmazványt nyújtottam át neki. A következő fogalmazványt:
- Tegnapelőtt este (evening) megismerkedtem Miss Daisyvel. Szebb
volt, mint valaha. Kék szeme (her blue eyes) álmodozva pihent rajtam.
Elmondtam neki, hogy amióta angolul tanulok, őrülten imádom őt.
Szemrehányással illettem Mister Brown miatt. Ő megesküdött, hogy
nem is ismeri Mister Brownt. Majd szóba hoztam önt. Miss Daisy
kijelentette, hogy ön a világ legkiállhatatlanabb embere, és hogy önök
között szerelemről szó sem lehet.
A mester ámulva, elhűlve, kétségbeesve olvasta ezt a kis értekezést
(essay). Láttam az arcán, a tekintetében, egész lényén, hogy borzasztó
fájdalmat okoztam neki, hogy a szíve (heart) vérzik, mert éppen úgy
imádja Miss Daisyt, mint én. De elfojtotta keserűségét, rideg
egykedvűséget erőltetett magára, egy vértanú halálmegvetésével
kijavította a föladatban észlelt hibákat, és - látszólag - közömbösen rátért
a régmúlt szabályainak a magyarázására. De a külső fagyosság alatt
irtózatos szenvedély tombolt, a mester olyan volt, mint egy behavazott
vulkán. Szelíd hangon kezdett bele a szabályok fölsorolásába, de amikor
a végén azt mondotta: „például", pokoli káröröm ragyogott föl a
szemében.
- Például!... Tegnap együtt vacsoráztam vala Miss Daisyvel. Osztrigát
ettünk vala, és hozzá pezsgőt (champagne) ittunk vala. Miss Daisy be is
vala egy kissé csípve, de ez csak annál szerelmesebbé és bűbájosabbá
(charming) teszi vala... Vacsora után...
Káröröme ebben a pillanatban olyan hihetetlen mértéket öltött, hogy
én nem türtőztettem tovább magamat. Egy sakál dühével csaptam az
asztalra (table), és parancsoló, kihívó hangon vágtam oda neki:
- Elég! (Enough!) Nem tűröm, hogy így nyilatkozzék a
menyasszonyomról!
És mialatt a mester megsemmisülve roskadt a székbe (chair), én
diadalmasan folytattam:
- Igen... tegnap megkértem a kezét!
A mester elsápadt, vette a kalapját (hat), és szó nélkül távozott. Többé
nem láttam.
Azóta már kiábrándultam Miss Daisyből, de ezzel szemben még ma
sem tudok angolul (English).

A térkép
Vacsora után a verandán ültünk, és a háborúról beszélgettünk. Jó
barátokról, akik elmentek, sőt, vissza is jöttek már bekötött fejjel,
felkötött karral, botra támaszkodón. Elszomorkodtunk. A hangos beszéd
halkult. Elcsöndesültünk. Szótlanul néztünk a két nagy térképre, amelyet
augusztus első napjaiban a veranda falára szögeztem, és megspékeltem a
hadviselő népek sokszínű zászlócskáival. Mennyi vérnek kell omlania,
hány életnek kilobbannia, míg egy ilyen zászlócska a térképen egy
milliméterrel lejjebb vagy följebb vándorol egy-egy francia, orosz vagy
szerb falu neve mellé.
Az asszonyok fázni kezdtek a hűvös szeptemberi éjszakában. A
francia kisasszony kendőket hozott a szobából. Tizenegy órakor
mindenki rosszkedvű és álmos volt. Vendégeim búcsúzni kezdtek. Nem
tartóztattam őket. Dolgom is volt még, néhány nap óta elhanyagoltam a
zászlócskákat, most pótolni akartam, amit elmulasztottam. A harctéren
azóta sok minden megváltozott, a magyar beljebb nyomult
Oroszországba, a szövetséges német pedig győzelmes csaták után Párizs
felé közeledett.
A házban mindenki aludt, csak a francia kisasszony volt ébren.
Csöndes, szelíd és szerény, kis francia leány, azalatt a három év alatt,
amióta Párizsból hozzánk került, nagyon megszerettük. Amikor a háború
kitört, sápadtan, síró szájjal kérdezte tőlem, hogy tovább is megtartjuk-e,
vagy ő is ellenség, akinek el kell hagynia a házat? Megnyugtattam. Azóta
még csöndesebb és szerényebb lett, szavát se vettük, és inkább magyarul
beszélt. Három év alatt kitűnően megtanult magyarul. Most rendbe hozta
a verandát, bevitte a likőröket és a cigarettás skatulyát, helyükre állította
a kerti székeket. Nesztelenül járt-kelt, mialatt megkerestem az újságokat,
hogy belőlük pontosan megállapítsam a harctér hiteles képét. A
madmazel1 megállt előttem:
- Parancsol még valamit?
- Azt a kis skatulyát kérem, amelyben a zászlócskák vannak. Az
íróasztalomon áll.
Kihozta, letette elém, és csöndesen jó éjszakát kívánt. Egyedül
maradtam a térképekkel és zászlócskákkal, egyedül a háborúval. A hideg
éjszakában a csillagok úgy ragyogtak, mint fehér jégszilánkok. A
hervadó kert nagy, fehér rózsái lehajtották fáradt fejüket a levelekre, mint
tó zöld vizére a haldokló hattyú. Ahogy a rózsákat néztem, Anna Pavlova
jutott eszembe, és az orosz balett, francia írók, akiket szerettem,
felejthetetlenül szép, angol leányok, Párizs és London. Mindaz, amiért
egy életen keresztül rajongtam, és amitől most a gyűlölet óceánjai
választanak el. Rámeredtem a térképre, magam sem tudom, meddig,
amíg a folyók, hegyek és határok egybeolvadtak. Hűvös szél jött.
Megrázkódtam és felálltam. A skatulyából kivettem egykét német
zászlót, hogy kegyetlen kézzel beleszúrjam Franciaország meggyötört
testébe. A térképnek ezen a részén sorakoztak legsűrűbben egymás mellé
a zászlócskák.
- Koporsószögek! - mondtam, míg a térképre néztem.
Szórakozott tekintetem eleinte pontosan olyannak látta, amilyen
egy-két nap előtt volt. De ahogy jobban megnéztem, meglepődtem; a
térkép furcsán megváltozott. Namur és Liege ormáról eltűnt a német
lobogó, Elzász minden városkája mellett francia trikolór büszkélkedett.
1
Mademoiselle: kisasszony (francia).
És ahogy tekintetem egy másodperc ezredrésze alatt beutazta egész
Németországot, csodálkozón láttam Berlint francia és orosz zászlók
erdejével beborítva. Pajkos kéz játszott itt a véres hadi cselekedetekkel,
valamelyik gyermekem csintalansága hamisította meg a világhistóriát.
Aprólékos gonddal, lassú, pepecselő munkával helyreállítottam a
status quot,1 Berlinből kiűztem az egyesült francia és orosz seregeket, a
belga várakat visszaadtam a németeknek, és Elzászt fölszabadítottam.
Reggel pedig szigorú vizsgálatba kezdtem, kivallattam gyermekeimet,
de a csínynek nem akadt gazdája. A cselédség sem tudott semmiről, a
zászlókhoz nem nyúlt senki. A feleségem mondta a legokosabbat:
- Alkalmasint a szél sodort le egy-két zászlócskát, és aki a földről
fölszedte, tudatlanul és találomra tűzte vissza. Most aztán nem meri
bevallani...
Ebbe valahogy belenyugodtam, de azóta féltékenyen vigyáztam a
térképre, a zászlókat pedig elzártam. Három napig rend is volt a
térképen, de negyednapra megint fölfordult minden. A német zászló
mindenünnen eltűnt, a francia félelmetesen megszaporodott. München és
Drezda is a franciáké volt már. Franciaország és Belgium földjén
egyetlenegy német katona sem állt. Posen és Boroszló az oroszé volt, a
tenger pedig, minden tenger, mindenütt az angolé. Legázolva minden, az
antant legmámorosabb álmai valósultak meg itt egy hisztérikus vezérkar
őrültségében.
Nem nyúltam a térképhez, nem szóltam senkinek. Nagy sajnálkozás
ébredt bennem, olyasfélét éreztem, mintha szégyellnem kellene
magamat. Ebédnél egyszer-kétszer ránéztem a francia kisasszonyra.
Kerülte a tekintetemet. Konokul tányérjába nézett, arca ijesztőn sápadt
volt.
A feleségem észre is vette.
- Madi, mi baja? - kérdezte résztvevőn.
- A fejem fáj, nagyságos asszony.
Lesütötte a szemét. Ahogy az ebédnek vége volt, fölugrott és eltűnt. A
feleségem elcsodálkozott:
- Mi baja ennek a leánynak?
Kivittem a verandára, és megmutattam neki a térképet, a
zászlócskákat, amelyeket közönyösen és kegyetlenül a francia
1
A megelőző, a korábbi helyzetnek megfelelő állapot (latin).
kisasszony szívébe szúrtam. Mit kellett szenvednie, amíg föllázadt e
rettenetes kínzás ellen!
A feleségem rám nézett. Ijedt szemrehányás volt a szemében. Azután
becsöngette a szobalányt:
- Küldje ide a kisasszonyt!
A madmazel megjelent, és sápadtan, reszketőn állt meg előtte.
Halálos ítéletét várta. Az asszony erős mozdulattal letépte a falról a
térképet, és zászlóstul odalökte eléje:
- Madi, égesse el ezt az ostoba játékot!
A francia kisasszony egy percig némán állt, aztán fölsikoltott, és
enyhülést hozó, hálás zokogással borult a feleségem vállára.

Megoldás

A helyzet kellemetlen volt, de világos.

A két bűnös ostobán, tanácstalanul nézett a szerencsétlen harmadikra,
a szegény férjre, aki a megdöbbenés e szörnyű pillanatában inkább
mulatságos volt, mint félelmetes. Valóban, a derék férfiú mindent
hihetőbbnek vélt, mint azt, hogy a legjobb barátja és a legjobb felesége
megcsalja. Amikor a szobába lépett, és együtt látta őket, megdörzsölte a
szemét. Egyszerűen nem értette a dolgot. Mindeddig azt hitte, hogy ez
csak a színpadon, a francia bohózatokban lehetséges. Hogy ez a polgári
életben is megtörténhetik, és ami a legsúlyosabb: éppen vele, az
fájdalmasan új, gyötrelmesen meglepő volt neki. És nem tudta, hogy mit
mondjon, mit csináljon, csak a száját tátogatta, mintha szavak és
elhatározások felé kapkodna.
Hát ez nagyon mulatságos látvány volt, és az asszony, magában, egy
kicsit el is mosolyodott rajta. A kitűnő feleség egyszeriben megérezte,
hogy ez az együgyűen becsületes és jószívű ember megölni vagy - ami
ennél is súlyosabb - fölpofozni nem fogja. Minthogy csak ettől a két
dologtól félt, egyébbel pedig nem törődött, nyugodtan, csaknem
kihívóan nézett a jövő elé. E pillanatban már egészen higgadt és józan
volt; már azt is le merte, le tudta volna tagadni, hogy az imént hevesen
ölelkezett egy idegen úrral. Az idegen urat most majdnem úgy utálta,
mint az urát: mindkettőben azt utálta, hogy ilyen kellemetlen, kevéssé
előkelő helyzetbe hozták őt.
 Még az uránál is mulatságosabb volt a „legjobb barát". Ez az ember
egyszerűen vigasztalhatatlan volt. Csaknem a kezét tördelte
fajdalmában. Ha egy kicsit biztatják, sírni kezd. Igaz is... hisz ő mindent
akart, csak azt nem, hogy ez a jóravaló ember valamikor megtudja a
dolgot, sőt rajtakapja őket. Hányszor figyelmeztette az asszonyt,
hányszor bontakozott ki ijedten, röstellkedve az ölelő karok közül! Az
asszony csak nevette:
- Óvatosság? Az óvatosság a gyávák bátorsága!
Az asszony nem félt senkitől. Most is ő volt a hibás. Ha az asszonynak
esze van, ők még most is boldogok... mind a hárman. De most vége
mindennek. Vége a barátságnak, vége a szerelemnek, és mindenekfölött
vége a megszokott, kényelmes és kedves életnek, amelyet immár egy év
óta él. És most itt áll ez az ember, a férj, szomorúan és bambán - a
„legjobb barát" nem bírt ránézni. Egy székbe roskadt, és szívtépő hangon
suttogta:
- Ó, én nyomorult!
Az asszony megint mosolygott. Hogy az isten két ilyen maflával verte
meg! A szeretője most szánalmasabb alak volt, mint az ura. Itt van mind
a kettő, bután, hülyén; egyik sem tudja, hogy mit csináljon. Mind a kettő
kétségbe van esve, csak ő nyugodt, ő, aki miatt az egész történik. És
türelmetlenül várta, hogy ezek ketten csináljanak már valamit, egyék
meg egymást vagy... szóval, akármit, csak vége legyen már a dolognak.
A férj azonban konokul hallgatott, a jóbarát pedig a karosszékben ült, és
eltakarta az arcát, mint vidéken a jobbfajta drámai szendék a kényes
szituációkban.
Végre is az asszonynak kellett cselekednie.
- Menjen! - mondta a jóbarátnak ridegen, parancsolón. - Menjen,
hiszen látja, hogy itt fölösleges!
A jóbarát szégyenkezve fölkelt. Valamit motyogott. Talán el akart
búcsúzni az asszonytól vagy a férjtől, aki felé tett is néhány lépést. Sőt, a
kezét is kinyújtotta, majd zavartan visszakapta... a pillanat valóban nem
volt alkalmas a baráti kézszorításra. A férj sötéten maga elé nézett a
szőnyegre, az asszony pedig idegesen dobbantott... A jóbarát végre
belátta, hogy csakugyan az a legokosabb, ha szó nélkül elmegy. És ment.
Az ajtóban még egy percre megállt, mintha egy utolsó pillantással
magába akarná szívni e szoba minden gyönyörű és kellemetlen emlékeit.
Aztán kivánszorgott.
 Most az asszony egyedül maradt az urával, aki még mindig mélyen
hallgatott. Hellyel-közzel a kezét a homlokára szorította, de ez a drámai
mozdulat csak fokozta az asszony csöndes, belső derültségét.
És hideg józansággal, kegyetlenül nézte a vergődő embert. Figyelte a
férfi arcvonásait, hogy azokhoz idomítsa a viselkedését. És ahogy
ezekből a vonásokból lassanként eltűnt a fájdalom és a keserűség
lágysága, hogy a harag és bosszúállás keménységének adjon helyet: azon
a módon alakult át a leselkedő asszony. Mindjobban összetört,
összezsugorodott, egyre kisebb és jelentéktelenebb lett; úgyhogy amikor
a férfi a végleges elhatározás, az ítélet előtt végre ránézett az asszonyra,
akit addig látni sem akart, az asszony már a földön fetrengett, és a haját
tépte.
- Bocsáss meg! Bocsáss meg! - zokogta, mielőtt a férfi egy szót szólt
volna.
A férfi fölkelt, komolyan és indulat nélkül.
- Nincs mit megbocsátanom - mondta nyugodtan. - Nem is haragszom
rád, csak nem élek tovább veled.
Ezzel a kalapját vette, és menni akart. De az asszony átfogta a térdét;
csaknem lerántotta magához a szőnyegre.
- Nem fogsz elmenni! - mondta sírva. - Nem fogsz itt hagyni, nem
fogsz elhagyni! Nem akarok, nem bírok nélküled élni! Te jó vagy...
A férfi türelmetlenül intett.
- Jó vagy - ismételte az asszony. - Tudom, hogy jó vagy. Ha nem
volnál jó, nem szerettelek volna soha. Azért szerettelek, csak azért, mert
jó vagy. Nem kellett volna ilyen jónak lenned hozzám. Miért engedtél
meg mindent? Miért hagytál rám mindent? Ha szigorúbb lettél volna,
soha nem történik semmi.
A férj fölkacagott.
- Te kedves - mondta nagy lenézéssel -, mondd mindjárt, hogy én
vagyok az oka annak, hogy megcsaltál.
Az asszony mohón kapott a szón:
- Te vagy, igenis, te vagy, csak te vagy! Ismertem én ezt az embert?
Szerettem én ezt az embert? Te hoztad a nyakamra. A te barátod volt,
mielőtt az... az én barátom lett volna. Mindig együtt voltatok, mindig itt
volt nálunk. Még te biztattad, hogy olyankor is jöjjön, amikor nem vagy
otthon. És jött. Mulattatott, tréfáltunk. Magam sem tudom, hogyan
történt. De nem szerettem. Ó, őt nem szerettem, erre esküszöm. Az
anyám életére esküszöm, hogy az igazat mondom. Csak téged szerettelek
akkor is, mindig. De valahányszor téged szeretni akartalak, te sohasem
voltál otthon, ő pedig mindig otthon volt. Hát tehetek én minderről?
Vagy ha tehetek is, nem vagy-e éppen olyan bűnös, mint én? Az alkalom
szüli a tolvajt, az alkalmat pedig te szülted. Igen, a szemedbe mondom,
hogy neked köszönhetem azt, ami történt, te vagy az oka mindennek,
mindennek!
Az asszony szavalt, rikoltozott, sikoltozott, drámázott, ahogy csak
tőle telt. A férj pedig még mindig nem bírt mozdulni, mert a csökönyös
teremtés vaskarokkal ölelte át a térdét, és úgy beszélt föl hozzá, a
magasba. Nagy, kék szeme könnyben úszott, az őszinteség, a megbánás,
a végtelen fájdalom, a szíven döfött szerelem könnyeiben. És ha
hozzáfért a férfi kezéhez, hát csókolta szenvedélyesen, alázatosan,
hízelkedve, ahogy a bűnös kutya nyaldossa a büntető gazda kezét.
A férfi, aki mérges volt, és az egész komédiát nem vette komolyan,
mégis megrendült. Ő... ő volna az oka annak, hogy?... Nevetséges! A
becsületes ember bízik a feleségében, bízik a jóbarátjában. Ki gondol
arra, hogy ezek menten megcsalják, mihelyt egyedül maradnak? Ki
gyanúsítja azokat, akik szívének kedvesek? És ők... miért nem
gondolkoztak ők is így? Miért nem gondoltak arra, hogy gazság,
becstelenség, amikor megcsalják? És ennek ő az oka? Nem! Nem! És ha
mégis? Hátha van valami kis igazság abban, amit az asszony mond?
Hátha igazán hibás ő is? Hogy nem vigyázott rá jobban, hogy alig
törődött vele?... Fölemelte a kezét, tétovázó, bizonytalan mozdulattal.
Az asszony pedig nézte ezt a tusakodást, és gyönyörködött benne.
- Te vagy az oka - suttogta panaszosan, mintha csak a férfi
gondolataira felelne. - Csak te. Ha te egy kicsit törődöl velem, ha nem
hagysz annyit magamra... jutott volna valaha eszembe, hogy
megcsaljalak? De ezt neked mint okos embernek, tudnod kellett volna.
Én legyek okos helyetted is, amikor magamhoz való eszem sincs? Mi
vagyok én? Gyerek, elkényeztetett, dacos, csacsi gyerek, aki nem tudja,
mit csinál, és aki dacból elköveti a legnagyobb ostobaságot is. Tudok
iskolás gyerekekről, akik szüleik egy rossz szaváért megölték magukat,
kárörömmel gondolva arra, hogy milyen nagy fájdalmat okoznak a
gonosz szülőknek! Hányszor éreztem magamat ilyen gyereknek;
hányszor volt minden vigasztalásom az az ostoba reménység, hogy
neked fájdalmat fogok okozni. Akkor azt hittem, hogy a te fájdalmad
nekem jól fog esni, diadal, bosszú, kárpótlás lesz a közönyösségedért.
Most, most már szeretném, ha nem így történt volna, mert most nekem
nemcsak a magam fájdalma fáj, hanem a tied is.
Az asszony most lebocsátotta a két karját, mintha elfáradt, elcsüggedt
volna e hosszú szónoklatban. Olyan volt, mint egy kis, beteg madár, aki
reménytelenül, lesújtva gubbaszt az ágon, mert a szárnya már el nem
bírja.
A férfi nyújtózkodott, aztán föl-alá járkált a szobában. Nem tudta,
hogy mit feleljen. Hazudik-e az asszony, vagy igazat mond - alapjában
mindegy volt neki. Csak azt érezte, hogy az asszony vádolja. És az
asszony szavait mérlegelvén, érezte azt is, hogy valami igazság van
bennük. Bizony, bűnös volt ő is. És minthogy mindig becsületes és
igazságos embernek tudta magát, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy
kegyetlen büntetéssel sújtson valakit, akinek a bűnösségében ő is részes.
Az egyik bűnös nem lehet a másiknak bírája. De mit csináljon az
asszonnyal? Szeretni nem tudta többé... és így éljen vele végig egy
életet?
- Bocsáss meg - könyörgött az asszony -, bocsáss meg! Meglásd,
mennyi gyöngédséggel, szeretettel, hálával fogom jóvátenni azt, amit
ellened vétettem. Bocsáss meg! El fogjuk felejteni azt, ami történt...
sohasem fogunk róla beszélni, gondolni se fogunk rá, úgy lesz, mintha
sohasem is történt volna semmi. Sohasem fog eszedbe jutni, majd
meglátod... Csak légy jó, és szeress megint, és vigyázz rám, és ne hagyj
magamra... hidd el, te is tartozol nekem azzal, hogy jóvátedd, amit
elmulasztottál...
És most megint csókolni kezdte a férfi kezét. Odakúszott hozzá.
- Kelj föl! - mondta a férfi röviden, akarata ellen kissé ellágyulva. -
Kelj föl!
- Megbocsátasz? - reménykedett az asszony.
- Meg - mondta egy kis habozás után a férfi. - Ne beszéljünk többet
róla. Belátom, hogy egy kicsit én is bűnös vagyok...
- Megbocsátasz!
Az asszony fölkelt. Diadalmas ujjongás tört ki a lelkéből. Az arca
ragyogott a boldogságtól.
A férj, a nagylelkű férj egy vértanú pózában állt, és várta, hogy a
meghatott, elérzékenyedett asszony, akit visszaadott az életnek, a
becsületnek, a nyakába boruljon. De az asszony rá sem nézett az urára,
hanem a tükörhöz ment, megigazította a haját, és föltette a kalapját.
- Mit csinálsz? - kérdezte csodálkozva, kiábrándulva, elhűlve a férj.
- Elmegyek - mondta az asszony kurta nevetéssel.
- Elmégy? Hová mégy?
- Elmegyek. Örökre elmegyek. Nem bírok veled élni, mert utállak,
mindig is utáltalak. Különösen utállak, amióta megbocsátottál. Ez
férfiatlan dolog. Úriember nem bocsát meg a feleségének.
- A férjjel forgott a világ. Nagy nehezen dadogta:
- Hát akkor?... Hát akkor?
Az asszony nevetett. Fölényesen, gonoszul:
- Hogy miért kértem bocsánatot? Mit tudom én? Talán
kíváncsiságból. Vagy bele kellett volna nyugodnom abba, hogy
elkergetsz? Engem nem lehet elkergetni. Azt akartam, hogy megbocsáss.
Megbocsátottál, és most elmegyek.

Az aranykő
Körülbelül tizenkét esztendő előtt, amikor még Párizsban éltem,
megismerkedtem egy fiatal francia gróffal. Mondhatnám azt is, hogy a
gróf nemcsak előkelő volt, hanem gazdag is, de miért hazudjam? A gróf
nagyon szegény volt, és nagyon szerény helyet foglalt el valamelyik
minisztériumban, mint rosszul fizetett, egyszerű és jelentéktelen
hivatalnok. A tönkrement francia grófok akkor még nem házasodtak
Amerikából, ez újabb vívmány.
Az én grófom azonban még ma sem találta meg a maga
dollárkirálynőjét, és alighanem éppen olyan szegényen fog meghalni,
mint az apja meg a nagyapja. És ez rettenetes igazságtalanság, mert az én
grófomnak ma a világ leggazdagabb emberének kellene lennie. Hiszen
nagyapjáé volt az aranykő, amely... de ne hamarkodjuk el a dolgot,
kezdjük szépen az elején.
Tehát az én grófomnak, minden szegénysége mellett is volt egy szép,
régi aranyórája, amely finom csengéssel muzsikálta a negyedórákat, míg
az órák múlását ünnepies harangozással jelezte. Az órát gyönyörű antik
lánc őrizte, a láncon pedig egyetlenegy csecsebecse függött: egy
közönséges, kopott, piszkos és idomtalan kvarcdarab, igaz, hogy
harmónia okáért az is aranyba volt foglalva. A kvarcba pedig egy szám
volt belevésve, évszám: 1837.
- Mi ez? - kérdeztem egyszer.
- Ez az aranykő - mondta a gróf.
- Miféle aranykő?
A gróf elnevette magát:
- Akarja ennek a kőnek a históriáját hallani? Előre figyelmeztetem,
hogy nagyon buta história.
- Annál jobb. Szeretem a buta históriákat, azokban még van valami
fantasztikus, ha más nem, hát maga a butaság. A körmönfont, ravaszul
kieszelt históriák nagyon közönségesek, még akkor is, ha maga az élet
eszelte ki.
(Az efféle paradoxonok ezelőtt tizenkét évvel nagyon divatosak
voltak, ma már a világ minden kincséért sem mernék ilyesmit mondani.
Még egy francia grófnak sem.)
A gróf tehát elmesélte az aranykő históriáját. És így mesélte el:
A nagyapám gazdag ember volt, de egy kicsit hóbortos. A hóbortja na-
gyon előkelő és ízléses hóbort volt, abból a fajtából való, amelyet csak
nagyurak engedhetnek meg maguknak. Képeket gyűjtött és régiségeket,
mindenféle műtárgyat, bronz és elefántcsont holmit, szelencéket,
legyezőket, szobrokat, porcelánt, kámeákat1 és gemmákat,2 gyűrűket és
órákat, csipkéket és ritka könyveket, szóval minden szépet és finomat,
aminek a szem és a lélek örülni tud. Akik a lakását látták, azt mondták:
„Olyan, mint egy múzeum." Vagy azt mondták: „Olyan, mint egy
régiségbolt." De egyik megjegyzés sem illett a nagyapám lakására,
amely a kincsek raktára volt, a múzeum élettelen fagyossága és a
régiségbolt nyugtalan összevisszasága nélkül. Itt minden élt, minden a
maga helyén volt, szabadon, színesen, izgatón és mégis fenséges
nyugalomban ölelkeztek itt az indiai bronzok a velencei selymekkel és a
gáláns francia miniatűrökkel. Ennek a gyűjteménynek nem volt párja
Párizsban, nem vetekedett vele sem a híres Carpenter-gyűjtemény, sem a
Cluny-múzeumé.3 Nagyon természetes tehát, hogy akinek valami eladni

1 Domborműszerű ábrázolással vésett drágakő (perzsa-olasz).

2 Vésett alakos ábrázolással díszített drága- vagy féldrágakő (latin).

3A Cluny-múzeum Párizs középkori épületében berendezett, a középkor kultúrájának, a

kézművesség emlékeinek gyűjteménye
valója volt, elsősorban a nagyapámnak kínálta. Ezen az alapon
mindennap legalább ötvenen-hatvanan jelentkeztek nála, mindenféle
emberek, elszegényedett mágnások, ószeresek, festők, ügynökök,
rongyos emberek, szépasszonyok is seregestül. A nagyapám egész nap
az íróasztalánál ült, és megvett minden megvehetőt. Lassacskán egész
vagyonát belegyűjtötte ezekbe a hálátlan vasakba, vásznakba, selymekbe
és kövekbe, ez a gyűjtemény volt minden öröme, ez volt a családja, a
szerelme, az élete. Csak akkor házasodott meg, amikor már egy garasa
sem volt.
Megtörtént nemegyszer, hogy éjszaka is fölkeresték. Ismert emberek,
nagynevűek, kényes asszonyok, akik pénzzé akarták tenni családjuknak
valamelyik drága ékszerét, becses ereklyéjét. Ezek a szemérmes eladók,
akik röstellték a nappal világosságát, lopva jöttek az éjszakában, mint a
tolvajok. Nagyapám semmin sem lepődött meg, és a kapus, aki
megszokta ezt az éjjeli forgalmat, habozás nélkül ajtót nyitott volna egy
rablóbandának is. Ismeretlen emberek jöttek, soha senki nem kérdezte a
nevüket, sem azt, hogy mit akarnak. A vásár éjjel-nappal állt.
Egy éjszaka, két óra tájban, egy nyomorúságos, szegény ember
csöngetett be a kapun. Hóna alatt, tarka és piszkos zsebkendőben, nagy
és nehéz csomagot cipelt. A rongyos ember, aki valami ócska
matrózblúz-félét viselt, fáradtnak, levertnek és betegnek látszott. Amikor
a kapus bekísérte a nagyapámhoz, a matróz megtántorodott, és majdnem
elvágódott.
- Három napja nem ettem - mondta mentegetőzve.
Nagyapám, aki nagyon jó ember volt, rögtön bort hozatott és valami
harapnivalót. De nem bírta megvárni, amíg elhozzák, hanem rögtön
nekiesett a tarka zsebkendőnek, és gyöngéden, óvatosan kibontotta. A
zsebkendőben egy nagy kődarab volt, ostoba és nevetséges kődarab,
amelynek semmi érdekessége és értékessége nem látszott.
- Ezt hozta? - kérdezte a nagyapám csalódottan.
- Ezt - mondta a matróz. - Ezt tessék tőlem megvenni, gróf úr...
A nagyapám rosszkedvűen nevetett:
- Minek nekem ez a ronda kvarc?
- Ez nem ronda kvarc - tiltakozott a matróz.
- Hát micsoda?
 - Aranykő - súgta a matróz. - Aranykő!
És amikor ezt mondta, a szeme furcsán és titokzatosan csillogott. A
nagyapám gyanakodva nézett rá. A matróz megértette nagyapám
gyanúját. Elmosolyodott:
- A gróf úr azt hiszi, hogy bolond vagyok? Nem vagyok bolond.
Ebben a kőben arany van. Messziről hoztam, onnan, ahol nagyon sok
ilyen kő van, és azokban a kövekben nagyon sok arany. Nem vagyok
bolond. Van nekem eszem. Hajókat fogok a kormánytól kérni, katonákat
és munkásokat, és elmegyünk oda, hogy elhozzuk azt a sok aranyat. És
akkor gazdagok leszünk mindannyian, mérhetetlenül gazdagok...
Lázasan és nyugtalanul beszélt, rekedten és fanatikusan, a beteg
ember idegességével. Nagyapám megsajnálta, és azt mondta neki:
- Tudja mit, jóember? Letörök a kőből egy darabkát, és adok érte két
aranyat, helyes?
Elővett egy kalapácsot, és ráütött a kőre, kétszer is. Így letört belőle
két kis darabkát. A matróz megkapta a két aranyát, hóna alá vette a tarka
zsebkendőt meg a kvarcot, és hálálkodva, boldogan ment el. A két kis
kvarcdarab ottmaradt nagyapám íróasztalán, az egyiket most itt hordom
az óraláncomon, a másikat nagyapám egyszer, unalmában vagy mégis
kíváncsiságból, átadta egy híres vegyésznek elemzés végett. Az
eredmény azután nagyon meglepte: a kvarcban csakugyan arany volt.
Ekkor foglaltatta aranyba a másik darabot, és ekkor vésette bele az
évszámot: 1837. Egyebekben pedig nem törődött a dologgal. A
matróznak is nyoma veszett, többé nem jelentkezett.
Nagyapám egyszer-egyszer még gondolt a matrózra, néha-néha
visszaidézte emlékezetébe a matróz furcsa szavait: „Hajókat fogok kérni
a kormánytól... katonákat és munkásokat... és elmegyünk, elhozzuk az
aranyat." Ilyenkor mosolygott. Kicsit tamáskodó, kicsit szomorú
mosollyal, mert a vagyona fantasztikusan fogyott, és jövedelmei nem
voltak. Később mind gyakrabban foglalkozott a matrózzal... bizonyos
nyugtalansággal mondta magának, hogy talán mégis jobban meg kellett
volna vizsgálnia a matróz dolgát. De azután haragudott és szégyellte
magát... minden koldus aranyhegyekről álmodik, ő is ott tartana már?
Így múlt el húsz esztendő, és e húsz esztendő alatt nagyapám teljesen
tönkrement. Minden pénzét elgyűjtögette, adósságokat csinált, és a
hitelezői fojtogatni kezdték. El kellett adnia mindenét, a palotáját, a
gyűjteményét, mindent, ami neki kedves és drága volt. Nem nehéz
megérteni, hogy a nagyapám majdnem beleőrült ebbe a dologba. Nem a
szegénység fájt neki, hanem az, hogy egyszerre elveszíti mindazt, ami az
életét széppé tette, ami az élete volt. És amikor elárverezték a
gyűjteményét, amely annyifelé sodródott, ahányfelől került, halálra
szántan hagyta el a palotáját. A cselédsége már régen otthagyta, csak a
kapus tartott ki mellette az utolsó pillanatig. És nagyapám ellágyulva és
meghatottan ment be a kapus lakásába, hogy régi, hű szolgájától
elbúcsúzzék.
A búcsú nagyon érzékeny volt. A kapus sírva csókolt kezet
nagyapámnak, nagyapám pedig még egyszer végigjártatta tekintetét a
kapus szobáján, az utolsó állomáson. És egyszerre meglepetve kiáltott
fel... a szekrény tetején, tarka, piszkos zsebkendőbe kötve, valami
idomtalan csomagot pillantott meg. Nagyapámnak kitűnő
emlékezőtehetsége volt, rögtön megismerte, hogy ez az a zsebkendő,
amelyben a matróz húsz év előtt az aranykövet hozta.
- Mi ez? - kérdezte a kapustól.
A kapus a homlokára ütött:
- Ó, én vén szamár. Erről bizony egészen megfeledkeztem. Ezt a
csomagot egy ember hozta a gróf úrnak, régen, nagyon régen...
- Mikor?
- Mikor is? Bizony lehet már húsz éve annak. Elhozta. Nagyon beteg
ember volt. Megkérdeztem tőle: „Mi van abban a csomagban?" Furcsán
nevetett, és azt mondta: „Egy darab kő. Alkalmilag adja át a gróf úrnak."
Aztán elment. Megnéztem, csakugyan egy darab közönséges, piszkos kő
volt. Föltettem a szekrény tetejére, hogy majd megemlítem a gróf úrnak,
de bizony kiment az eszemből. Aztán, hogy a gróf úr sohasem kérdezte,
egészen megfeledkeztem róla. Azóta itt van, szerencsére nem veszett el...
Nagyapám intett a kapusnak, aki levette a szekrényről a csomagot. És
nagyapám most másodszor bontotta ki a tarka zsebkendőt, maga sem
tudta miért olyan rettenetes izgatottsággal? Valami babonás vonzódással
volt régi életének e furcsa emlékéhez, és beteges kíváncsisággal
billentette félre a követ. A kő alatt poros, megsárgult papirost talált, a
papiroson pedig ezt a pár sort, amelyet a matróz látogatása után tíz
nappal írt:
- Gróf úr, ön volt az egyetlen, aki bízott bennem, aki hitt nekem. Az
emberek süketek és ostobák, senki sem akarja meghallani szavamat. Én,
fájdalom, már nem bírom tovább, velem maholnap végez a betegség. De
legalább önnek legyen haszna a fölfedezésemből. Önre hagyom a
titkomat. Ne késlekedjék, menjen el az aranyért, mielőtt mások
ráakadnának. Annak az országnak a neve, ahonnan ezt a követ hoztam:
Kalifornia.
Nagyapám fölordított. De már későn. Akkor már a világ minden
részéből Kaliforniába tódultak az aranyásók, akkor már hosszú
esztendők óta dúlt ott az aranyháború, akkor már nem volt ott mit
keresnie... Húsz évvel előbb kellett volna a levelet megkapnia, és akkor
is... ki tudja? Talán mégsem a portás feledékenységén múltak az én
millióim, hanem más titokzatos, nekünk örökké elrejtett, örökké
érthetetlen valamin, ami minduntalan úgy intézi az élet sorát, hogy az
egyik meglátja az ígéret földjét, és a másik bemegy, az egyik ülteti a fát,
és a másik leszedi a gyümölcsét...

A Tündérlaki lányok

1.
A Tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülök tisztességes volt, a
harmadik nem. A két tisztességest Mariskának és Jolánnak hívták, az egy
nem tisztességest Putyinak. Ez nem is volt színésznő, csak afféle
show-girl, magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt.
Ugyanis volt egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy
lakást rendezett be neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe
ruházta.
Mariska és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert,
pénzt, mert Putyi jó testvér volt, és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy
tisztességesek. Mariska és Jolán is büszke volt arra, hogy ők tisztességes
lányok, semmit sem kell cserébe adniok a lakásért, a selyemharisnyáért,
a tollas kalapért meg a lakkcipőért.
Mariskának azonkívül külön oka is volt arra, hogy büszkélkedjen.
Tanítónőnek készült, oklevele a zsebében volt már, éppen csak a
kinevezést várta. De az késett, noha a báró - a Putyi bárója - maga is
leereszkedett néhány fővárosi bizottsági taghoz, tanácsnokhoz, sőt a
polgármesterhez is.
Ezzel szemben Jolán álmodozó lány volt, férjhez akart menni.
Tisztességesen, becsületesen, úgy, ahogy más rendes polgárlány,
háromszobás lakásban, sajátkezűleg főzni, és a mindenessel veszekedni.
Ah, ah és harmadszor is ah, ezért rajongott, ennek az álomnak élt.
Türelmetlenül várta a megváltó férfit, a megváltó férjet.
És vártak. Együtt vártak mind a hárman.
Mariska kinevezést, Jolán férjet, Putyi pedig azt, hogy két húgának az
álma teljesedjen.

2.
Egy szép napon Mariska ragyogó arccal jött haza.
- Barátom - mondta Putyinak -, azt hiszem, most mégiscsak
kineveznek. Az az úr, akitől a kinevezésem függ, megüzente nekem,
hogy ma délután látogassam meg.
- No, valahára! - mondta Putyi.
- A te szerencséd legalább úton van már - mondta Jolán. És sóhajtva
tette hozzá:
- De hol késik az enyém?
Ezen egy kicsit elméláztak.
- Már látom - szólt Putyi -, hogy nekem kell a dologba
beleavatkoznom. Magadtól sohasem mégy férjhez. Sokkal
gyámoltalanabb vagy. Én adlak férjhez.
- Ha te akarnád... neked minden sikerül - mondta Jolán boldogan.
Putyi meghatottan nézett rá.
- Butaság volt, hogy előbb nem gondoltunk rá. A magadfajta szegény
leány hiába vár a mesebeli hercegre. A pénz beszél. A leventék nem
mernek hozzád közeledni, mert azt hiszik, hogy egy garasod sincs. De a
leventék tévednek. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy húszezer
korona hozományt adok neked.
Jolán a boldogságtól nem bírt megszólalni.
- Húszezer korona!... - mondta nagy sokára. Mariska elérzékenyedett:
- Te vagy a legjobb testvér!
- Igen - mondta Putyi, maga is meghatottan -, akármit mondtok, jó
lány vagyok. Ez a húszezer korona minden pénzem. Odaadom neked.

3.
Mariska még az előadás kezdete előtt visszajött attól a bizonyos úrtól,
akitől a kinevezése függ. Az arca sötét volt.
- Baj van? - kérdezte Putyi aggódón.
 - Körülbelül - mondta Mariska.
- Mi történt?
- Csekélység... A dolog rendben volna, nyomban kineveznének, de a
bácsi erősen hangsúlyozta, hogy nem teszi meg ingyen.
- Pénzt akar?
- Ugyan! Hanem úgy látszik, megtetszettem neki, és...
- Úgy?
Putyi elgondolkozott, Jolán is. Mariska hallgatott.
- Mit mondtál neki? - kérdezte egy kis szünet után Putyi.
- Hát mit mondtam volna neki? - pattant föl sértődötten Mariska. -
Nem képzeled, hogy szóba állok ilyen emberrel. Ismered elveimet, és...
Putyi megijedt:
- Kérlek, kérlek, ne érts félre. Tudom, hogy tisztességes lány vagy...
De hát mégis... hogyan végződött a dolog?
- Elmentem. A faképnél hagytam. Megmondtam neki, hogy akár sose
nevezzen ki. Inkább meghalok, semhogy a becsület útjáról letérjek.
Jolán helyeselte:
- Jól mondtad!
- Kitűnően - hagyta helyben Putyi is. - És ő... ő? Mit szólt?
- Azt mondta, hogy ez nevetséges, gondoljam meg a dolgot, végre is a
jövőmről van szó, ő pedig segíteni szeretne rajtam. Azt mondta, jöjjek el
holnap újra... Azt feleltem, hogy többé nem teszem be a lábamat a
szobájába, és sírva fakadtam. Útközben azonban meggondoltam a
dolgot, mégiscsak kár ezt a kitűnő alkalmat elszalasztani... Igaz?
- Hogyne! - mondta Jolán.
- Persze! - mondta Putyi.
- Az jutott eszembe, hogy esetleg volna egy megoldás...
- Miféle megoldás? - kérdezte Putyi.
- Az, hogy valaki elmegy ehhez az emberhez, és megmagyarázza
neki, hogy ilyesmit tőlem nem lehet követelni. Ha valaki a szívéhez
beszélne, hogy viselkedjen egyszer gavallérosan, és ne zsaroljon...
- Jó, jó, de ki menjen el? - kérdezte Jolán.
- Putyi... Neki neve is van, tud beszélni is, imponálni is... - mondta
Mariska egy kicsit bizonytalanul.
Putyi elsápadt:
- Én menjek el?
Mariska nekibátorodott:
 - Miért ne? Nem olyan nagy áldozat... Meghozhatod a testvéredért.
Fogadni mernék, egy szavadba kerül csak, és a kinevezésem megvan.
Putyi Jolánra nézett, mintha tőle várná a tiltakozó szót. De Jolán azt
mondta:
- Te olyan jó lány vagy, Putyi... Rólam gondoskodtál már. Szegény
Mariskáért is kell tenned valamit...
- És... és... ha az az úr nekem sem teszi meg... ingyen...? - mondta
Putyi keservesen.
A két lány összemosolygott, azután egyszerre mondta:
- Ugyan, Putyi!

4.
Mariska kinevezése meghozta Jolán szerencséjét is.
Egy fővárosi tanító, Mariska egyik kollégája kezdett hozzájuk járni.
Beleszeretett Jolánba. Jolán sem idegenkedett az ifjútól, akinek szerelme
rohamosan fokozódott, amikor megtudta, hogy húszezer koronával áll
szemközt. Mariska biztatta.
- Kérje meg a húgom kezét Putyitól.
- Hogyan?... Tőle kell?...
- Igen. Ő a család feje. Tőle kapja Jolán a húszezer korona
hozományt.
A tanító egy kissé elzöldült:
- Igen?
- Igen. Miért?
- Mert... mert ez egy kicsit kellemetlen. Ne értsen félre, én nagyra
becsülöm az ön tisztelt nénjét, Putyi kisasszonyt... de... de... én roppant
érzékeny lélek vagyok...
Mariska hűvösen végigmérte:
- Badar beszéd!... Jolán jóravaló lány, maga jóravaló ember, ketten
együtt boldogok lesznek. Másról nem lehet szó, kár minden pillanatért,
amellyel boldogságukat elodázza...
A tanító dadogott valamit. Azután belátta, hogy józanság a boldogulás
talpköve. Fölvette dicsőségesen uralkodó királyunkról, I. Ferenc
Józsefről elnevezett kabátját, és megkérte Jolán kezét.
Putyi csaknem sírt a boldogságtól. Az édesanya szeretetével adta
rájuk áldását.
 A jegyesek nagyon boldogok voltak. A tanító mindennap megjelent
menyasszonyánál. Mindennap kitűnő uzsonnát kapott, és utána a báró
szivarjait és cigarettáit szívta. Azonban - ahogy maga is mondta - roppant
érzékeny lélek volt.
- Nem szeretem ezeket a dolgokat - mondta akárhányszor Jolánnak. -
Ha volna mód arra, hogy visszautasítsam a hozományt, megtenném...
Jolán fölháborodott:
- Őrültség! Ennyi pénzt visszautasítani!...
- De mégis... mégis... Tudod, a nénéd nagyon kitűnő lány, de mégis,
első a tisztesség.
- Az kétségtelen - mondta Jolán erős meggyőződéssel.
- És ha egyszer férj és feleség leszünk...
- Akkor?
- Ne vedd rossz néven, szívecském, de nem fogunk vele érintkezni ...
- Ahogy parancsolod, drágám - mondta Jolán engedelmesen.
Boldogan nézett vőlegényére.

5.
A Tündérlaki lányok - ahogy mondottam már - hárman voltak. Kettő
közülük tisztességes volt, a harmadik nem.

Okos Terka

1.
Okos Terka kezdetben Terka volt csak, minden nélkül. Okos akkor
lett, amikor kikerült a színiiskolából, ahol két évig mindenféle Mancik és
Gitták társaságában ropta az operett-tanszakot. Ezek a Mancik és Gitták
akkor javában álmodoztak már a mesék hercegéről, aki gyöngyvirágos,
fehér automobilon jön értük, hogy elvigye őket a boldogság országába;
fehér automobilon, amelybe nyolcvan lóerő van befogva. Terka nem
álmodozott semmiről. Itt kezdett okosodni anélkül, hogy ő maga is tudott
volna róla. Mert a hercegek eljöttek ugyan a Mancikért meg a Gittákért,
de a hercegek nem voltak hercegek, és a Mancikat meg a Gittákat rövid
idő múlva a boldogság országából visszaküldték a házmesterlakásba.
Terkával semmi ilyesmi nem történt, mert szóba se állt ezekkel az
urakkal. Az első férfi, aki a szívét megdobogtatta, egy színházi ügynök
volt. Ez is csak azzal dobogtatta meg, hogy végigcipelte kilenc színház
harminchat emeletén, amíg szerződést szerzett neki. A végén mégiscsak
sikerült a dolog. Terka leszerződött a Kültelki Színházhoz. Egyelőre
hatszáz korona évi fizetést kapott mint pót-segéd-helyettes-szubrett1.
Ebből az ügynöknek átnyújtott száz koronát, mert nemcsak ő volt okos
Terka, az ügynök is okos Ügynök volt.

2.
Terka tehát föllépett a Kültelki Színházban. A kulisszák tövében
bontakozni kezdett az okossága, mint valami hirtelen nyíló, magasba
törő virág. A színházban azt mondták:
- A Terka? Okos lány! Tulajdonképpen miért volt okos?
Egyszerűen azért, mert minden csábításnak ellenállt. Nem
kegyelmezett sem az igazgatónak, sem a rendezőnek, sem a
karmesternek. Ridegen visszautasított mindenkit. Jöttek a színészek,
édeseket súgtak a fülébe, de Terka kinevette őket. Jöttek a kritikusok és
esküdöztek:
- Primadonnát csinálunk magából!
Terka a fejét rázta. Őbelőle ugyan ne csináljon senki semmit... csinál ő
maga, ha lehet. Jöttek szép bankfiúk, izgató nyakkendőkkel, kövér
vezérigazgatók takarékpénztári könyvecskékkel és svábhegyi
nyaralókkal, grófok ősökkel, huszártisztek bricseszben,2 sarkantyúsan,
fekete bajusszal, jött mindenki, és távozott mindenki. Lesajnáltan,
szégyenkezőn, eredmény nélkül.
Ilyenformán mindjobban növekedett azoknak a száma, akik Terka
okosságát hirdették. Emellett azonban csendes düh fogta el az
embereket, előbb csak a színházban, majd nagyobb területen is. Mi a
poklot akar az a Terka, mit kivételeskedik, mit pózol? Szép, szép az
okosság, de megjöhetne már az esze!
Terka azonban senkivel és semmivel sem törődött. Ment a maga útján.
Büszke volt arra, hogy ő az okos Terka.

3.

1 Vidám, pajkos nőalak színpadi szerepköre (francia).

2
Térdnadrág, a comb táján bő, a térdnél szűk (angol).
 Balgaság volna, ha ennek a rövid dióhéjnak a keretében Terka
szenzációs primadonna-karrierjét el akarnám mesélni. Ugyanilyen
balgaság azt hinni, hogy az alatt a harminc esztendő alatt, amelyet Terka
a színpadon töltött, egyetlenegyszer sem csapta meg a szerelem lehelete.
Okossága nem gátolhatta meg abban, hogy egyúttal Terka is legyen.
Egyszer ő is megszédült egy lírai költő szavaitól.
De ez a szédülés pillanatokig tartott csak. A lírai költő ugyanis
olyasvalamit akart tőle, amire eddig senki sem gondolt még: el akarta
venni. Lángoló színekkel ecsetelte azt a boldogságot, amelyet az
egymást megértő lelkeknek a családi élet ad. Két kis dalosmadár egy
fészekben - ezt mondta a lírai költő. Terkát, akivel senki sem beszélt még
így, elandalította ez az ajánlat.
Azonban - mondom - elandalodása pillanatokig tartott csak. Rögtön
eszébe jutott, hogy a lírai költőnek szerelmén kívül se vagyona, se
jövedelme. Bármilyen rokonszenves volt is az ifjú, Okos Terka nyomban
aggasztónak látta ezt a légies házassági tervet. Vérző szívvel, de erős
kézzel kidobta a fiút.
Belül azonban egy kicsit szenvedett. Eletében először érezte, hogy az
okosság maga még nem boldogít. De elhessegette magától ezt az érzést,
amely sértődötten vonult ki szívéből, és csak egy-két év múlva tért vissza
megint.

4.
Ezúttal komolyabb formája volt a dolognak. Akadt valaki, aki nem
akarta elvenni, el sem is vehette, mert házasember volt. Ellenben olyan
meggyőző erővel szerette, hogy Terka a nyugtalanságtól, a
tanácstalanságtól nem tudott mivé lenni. Ezúttal az ő szíve is megszólalt.
Terka szeretett volna akármit csinálni, csak azt nem, amit szeretett volna.
Erősen imbolygott, sokat sírt, mindazonáltal ebből a megpróbáltatásból
is győztesen került ki. Ökölbe szorította a két kezét, addig ütögette az
asztalt, és addig emlegette önmagának:
- Én vagyok az okos Terka! Én vagyok az okos Terka! - amíg megint
elhitte, hogy ő az okos Terka, aki azért okos, mert nem hallgat a férfiak
szavára. Okos Terkának közmondásos, históriai jelentőségű okosságából
egy szemernyit sem szabad leadnia.
 Ennélfogva eltávolította ezt az embert is, aki azután élete végéig
boldogtalan volt. Még az sem vigasztalta, hogy felesége minden évben új
gyermekkel ajándékozta meg.
Ezúttal Terka is boldogtalan volt. Kétségbeesésében, feldúlt szívének
minden fajdalmával elhatározta, hogy visszavonul a színpadtól.

5.
Ekkor túl volt már az ifjúság első hajnalpírján. Még mindig okos volt,
de már nem volt olyan fiatal. Régóta nagy nő volt már, ünnepelt
színésznő. Rettenetes gázsit kapott, saját házában lakott, saját autóján
járt, saját ékszereit viselte, pénzét és finom értékpapírjait pedig a
bankban őriztette.
Okos volt, mert pénzt szerzett, és azért szerzett pénzt, hogy tovább is
okos maradhasson. Tudta, hogy pénz nélkül a legtartósabb okosság sem
tart sokáig, ennélfogva kizsarolta az igazgatóktól mindazt, ami
kizsarolható volt, fukarkodott, spekulált, kihasznált mindenkit anélkül,
hogy cserébe bármit is adott volna. Legföljebb uzsorakamatra. Pénzt
kölcsön a direktorának, amikor az bajban volt.
Amikor visszavonult a színpadtól, utoljára még egyszer eret vágott az
egész világon. Úgynevezett visszavonulási ciklust rendezett. Tizenkét
legjobb szerepében búcsúzott el édes közönségétől. Fölemelt helyárak
mellett. Amikor utolszor ereszkedett le a lába előtt a függöny, azzal a
büszke tudattal távozott mindörökre a színházból, hogy harminc
esztendő alatt sikerült elérnie mindent, ami egy rövid földi élet keretében
elérhető: hírt, dicsőséget, függetlenséget és vagyont. Ráadásul pedig -
hatalmas vívmány! - megmaradt szűznek, érintetlennek.
Időközben elnevezték Önző Terkának, Rideg Terkának, Érdekes
Terkának, Öreg Terkának. De ő tudta, hogy az embereknek nincs igazuk.
Neki van igaza. Most is az csak, aki mindig volt: Okos Terka.
Húsz évig élt még zord visszavonultságban, távol a világtól, kis
palotájában, nagy pénzek között, amelyekkel nem tudott mit csinálni.
Magános éjszakáin arra gondolt, hogy ezt a sok pénzt idővel, talán
nemsokára, már szegény rokonok öröklik, szegény rokonok, akiket
sohasem látott, akikhez semmi köze.
Arra is gondolt, hogy soha életében senkit sem mert szeretni, és
hálátlan volt azokhoz, akik szerették. Arra gondolt, hogy egész életében
józan és számító volt, élete éppen ezért híjával volt annak a sok és szép,
izgató dolognak, ami a könnyelműségből meg a bátorságból fakad. Arra
gondolt, hogy életét csókok, virágok és őrültségek nélkül élte le. Elmegy
a világból, fonnyadt, öreg leány, aki mögött nem marad gyöngéd
emlékezés, szerető sajnálkozás. Ez a nagy okosság vége.
És mielőtt meghalt, megparancsolta, hogy sírkövére ezt véssék csak:
„Itt nyugszik Szamár Terka."

A halál kutyája

- Látja azt a nagy, fekete kutyát? - kérdezte az öreg doktor, és fekete

botjával egy hatalmas ebre mutatott, amely a tengerparton föl-alá
szaladgált.
- Mit akar vele?
- Ma meghal valaki. Ez a halál kutyája.
Megdöbbentem, és aggodalmas csodálkozással néztem az öregúrra:
- Kedves doktorkám, tudja-e, hogy maga nagyon furcsán beszél?
- Meglehet! Talán rosszul is tettem, hogy figyelmeztettem.
- Nem vagyok babonás.
- Nem babona az, kérem. Tizenkét év óta figyelem ezt a kutyát. Mikor
először megláttam, mindjárt gyanús volt. Senki sem tudta, hogyan jött
ide, ki a gazdája? Csak jött, és aznap meghalt a fürdőigazgató fiatal
felesége. Ez ugyan véletlen is lehetett, de másnap a kutya eltűnt. Vagy tíz
nap múlva bukkant föl újra, ugyanazon a helyen, ahol most látja.
Izgatottan szaladgál ide-oda, néha megállt, a tenger felé fordult, és
keservesen vonított. Hosszan elnéztem, valami gyötrő félelem kezdett
kínozni. Mire sétámból hazatértem, nagy ijedten újságolták, hogy az öreg
ezredes, aki reggel érkezett, hirtelen meghalt. Azóta látom az
összefüggést a fekete kutya és a halál között. Tizenkét év óta,
valahányszor ez a kutya itt megjelent, mindig meghalt valaki.
- Furcsa!
- Inkább rettenetes!
- Jó, hát legyen rettenetes... de, az igazat megvallva, mégsem tudok
ebben a kutyahistóriában hinni.
A doktor ámulva nézett rám:
- Nem hisz benne? Ha én mondom?
 - Édes doktor, ha azt fogja mondani, hogy a tüdőm minden kritikán
alul van, és négy nap múlva meghalok, alkalmasint hinni fogok önnek.
De amikor azt mondja, hogy innen félórányira ma meghal valaki azért,
mert itt a tengerparton egy fekete kutya szaladgál...
- Jó, jó, nevessen csak!
Ebben a percben a kutya megállt, és vonítani kezdett. Lompos farkát
behúzta, fejét a magasba emelte, és olyan keservesen, olyan borzalmasan
üvöltött, hogy a hátam borsózott bele. Alkalmasint el is sápadtam egy
kicsit, mert a doktor diadalmasan nézett rám:
- No, ugye?
- Mit, ugye? - pattantam föl dühösen. Lelkem mélyéig szégyelltem
gyöngeségemet. - Mit bizonyít ez a rémes vonítás? Semmit, semmit,
semmit!
- De mégis megijedt tőle!
- Megijedtem? Nem! Csak kellemetlen volt. Mint váratlan poén egy
rémhistória végén...
Elbúcsúztam a doktortól, és a kutya felé siettem. A doktor utánam
kiáltott:
- Mit akar?
- Közelről is látni akarom ezt a kutyát - feleltem.
A doktor vállat vont, megnézte az óráját, és visszament a fürdőbe.
Gyors és határozott lépésekkel mentem a kutya felé, de nem tagadom,
a szívem hevesebben dobogott. A doktor szavai fölizgattak. A kutya
kérdezőn, kíváncsian nézett reám, megvárta, hogy melléje álljak.
- Cézár! - mondtam találomra, és megsimogattam a fejét.
A kutya, mintha hallgatott volna erre a névre, fölállt, és hízelkedőn
dörgölőzött hozzám. Megveregettem a hátát, a kavicsos tengerparton
játszani, hancúrozni kezdtem vele, Cézár fölugrált rám, nyaldosta a
kezemet, okos szeméből hálát és szeretetet olvastam ki. Mikor a nagy
mulatságban kifáradva leheveredtem a partra, és Cézár kéjesen
elnyújtózott mellettem, hangosan fölnevettem:
- Mégiscsak komikus! Cézár, a halál kutyája...
Cézár is, mintha megértette volna, miről van szó, majdnem
megbolondult jókedvében és örömében. Ide-oda futkározott,
keresztülugrott rajtam, bukfencezett, olyan könnyelmű volt, hogy
egyszer bele is esett a tengerbe. Kéjes gyönyörrel engedte át magát a
hullámok játékának, és amikor kimászott a partra, kikereste magának a
legnaposabb helyet, lefeküdt, és behunyta a szemét...
Ekkor vettem észre, hogy a koromfekete kutya hasán hófehér folt van.
Hatalmas, fehér folt. Amikor jobban megvizsgáltam, meghűlt bennem a
vér. A foltnak halálfej alakja volt...
Hát mégis igaz? Cézár igazán a halál kutyája? És most itt fekszik,
gondtalanul, nyugodtan alszik. Valami különös nyugtalanság,
izgatottság vett erőt rajtam. Eszembe jutott valami, valami ostoba és
csúnya dolog. Szabadulni akartam ettől a gondolattól, de nem bírtam,
mind erősebben, parancsolóbban jelentkezett. Mi történnék, ha a kutyát
megölném? Mi történnék?
A vér a fejembe szállt, a fejem zúgott, a világ forgott velem. Fejem
fölött láttam a tengert tarka halászbárkáival, és lenn, mélyen magam
alatt, a kék eget, az aranyos napot. Lázam volt, utóbb a hideg rázott...
Körülnéztem, az egész környéken sehol senki. Egyedül vagyunk ketten:
én és a halál kutyája. Lassan, óvatosan, nesztelenül a zsebembe nyúltam.
Revolverem csövén megcsillant a napsugár... Cézár mélyen aludt, néha
horkantott egyet, álmában valami légy után kapott... Fölemeltem a
revolvert, de a kezem borzasztóan reszketett, és a szemem előtt a színek
összefolytak. Nem láttam többé se tengert, se eget, se Cézárt, csak
végtelen fekete sötétséget, amelynek közepén halálfej vigyorgott...
Elsütöttem a fegyvert.
Mikor kábultságomból magamhoz tértem, egyedül voltam, Cézár
eltűnt. A revolvert görcsösen szorongattam... Alig tudtam
visszaemlékezni arra, ami történt. Lassan, elgondolkozva és rettenetesen
kimerülve sétáltam vissza a fürdőbe. A fejem úgy fájt, mintha
vaskalapácsokkal ütögették volna, szívem tájékán kínos szúrást éreztem.
Fölmentem a szobámba, és a doktorért küldtem.
- A doktor? - kérdezte a fehér főkötős szobaleány, és furcsán nézett
reám.
- Igen, a doktor... kéretem, jöjjön el.
- Hát nem tetszik tudni, hogy meghalt?
Visszatántorodtam. A szobaleány leültetett a pamlagra, vizet hozott,
és így monda el:
- Igen, kérem... ma délelőtt... amikor sétájáról visszatért, a parkban
összeesett... egy perc alatt vége volt.
 A gazdag költő meg a szegény költő
Élt valamikor Bagdadban, amelyet neveznek Békesség Városának is,
két költő a költők között, és az egyik szegény volt, a másik gazdag.
Mindkettőt Izsáknak hívták. És a szegény sovány volt, a soványság
minden soványságával, a gazdag ellenben kövér, a kövérség minden
kövérségével. Miért is az emberek nevezték az egyiket Sovány Izsáknak,
a másikat Kövér Izsáknak. A hatalom és dicsőség azonban Allahé, aki
teremte a világot.
Abban az időben Al-Mutavakill volt a kalifa,1 emléke legyen áldott.
Emberséges ember volt, szolgája a prófétának, aki egyetlen. És amit a
próféta mondott, azt a kalifa megtoldotta a maga tapasztalásával,
mondván: „Négy dolgok kedvesek az én lelkemnek: ifjúság, illat, ital és
imádság." így élt mamelukjai2 és rabnői, vezérei és tanácsadói között, és
bátorsága olyan volt, mint a megbántott tigrisé, nagylelkűsége ellenben,
mint a nemes oroszláné. Kedvelte a hárfás leányok és fuvolások
muzsikáját, a táncosnők hajladozását, a költők verseit és a bölcsek
elmésségét. De minden költők között legjobban kedvelte Kövér Izsákot,
a gondok és keserűségek irgalmatlan gyilkosát, a fölszárított könnyek
atyját. Sok nehéz aranydínárokkal fizette verseit, és elhalmozta őt
kegyének kegyeivel, adván neki pazar köntösöket, méltóságokat és
jövedelmeket, eunuchokat és rabnőket, drágaköveket és nemes
paripákat, mert Kövér Izsák versei igazán rendkívüliek voltak, öröm a
fülnek és gyönyörűség a szívnek. És így éltek sok esztendőkig.
Egy éjszaka nagy szomorúság nehezedett a kalifa szívére.
Összeveszett kedves rabnőjével, akit neveztek Halvának, Édesnek.
Álomtalanul járkált palotája márványfolyosóin és kertjének szökőkutai
között, gránátalmák alatt. Mind nyugtalanabb lett, és a végén nem tudott
mit csinálni, és nem tudott mihez fogni, és zokogni szeretett volna,
zokogni. Szomorúságában elküldött Kövér Izsákért, és az eunuchok
megragadták a költőt, kiráncigálták ágyából, és a kalifa elé cipelték. És a

1
A próféta utóda, egyes mohamedán uralkodók és egyházfők címe (arab).
2
Az egyiptomi szultánok vásárolt rabszolgákkal kiképzett testőrségének tagjai (arab).
költő megcsókolta a kalifa két keze között a földet, és a kalifa így szólt
hozzá:
- Mondj nekem néhány sort álmatlanságomról és annak okáról!
És Kövér Izsák azt felelte:
- Tiéd a parancs, enyém az engedelmesség!
És beszélni akart és rögtönözni akart, de életében először, semmi sem
jutott eszébe. Mert, hogy így belehízott és belekövéredett a jómódba és a
kalifa kegyeibe, igen-igen meglustult, és elméssége megbénult, és
leleményessége megsántult, és fantáziája köszvényesen vánszorgott, és a
gondolatok, amelyek eddig engedelmes szolgái voltak, most megszöktek
agyának palotájából, és a rímek, amelyek eddig alázatos rabnői voltak,
most dacosan bezárkóztak háremükbe, és orruk hegyét sem dugták ki. És
Kövér Izsák csak köszörülte a torkát, és köhécselt és krákogott, amíg a
kalifa éktelen haragra lobbant, és ráordított:
- Te, gyalázatos kutya, csak az ígérettel vagy engedelmes, a
cselekedettel nem? Az a hála végtelen jóságomért, hogy most úgy
tátogatod a szájadat, mint a kövér ponty, de hang nem hagyja el fogaid
kerítését és nyelved kapuját? Rögtön mondj nekem néhány sort
álmatlanságomról és annak okáról, ha azt nem akarod, hogy fekete
eunuchom leüsse hitvány fejedet.
Kövér Izsák megreszketett egész testében, és könyörögve mondta:
- Ó, minden idők királya, enyém a bűn, és tied a kegyelem. Ha ki nem
tud rögtön fizetni, az kap egynapos halasztást vagy háromnapos
halasztást, a törvény szerint. És én, minden szolgáid között a legutolsó,
és minden adósok között a legszerencsétlenebb, csak három órát kérek
tőled, hogy összeszedhessem lelkem kincseit, és kiválogathassam elmém
legszebb gyémántjait, és letéphessem szívem legüdébb rózsáit, örömödre
és vigasztalásodra.
- Jól van - mondta a kalifa -, megadom a három órát.
Kövér Izsák másodszor is megcsókolta a kalifa két keze között a
földet, és nehéz szívvel kiment az éjszakába, és tanácstalanul bolyongott
a város utcáin, és nem tudott mihez fogni. Zokogni szeretett volna,
zokogni, mert hasztalanul törte a fejét, nem jutott eszébe semmi. És
elmúlt egy óra, és elmúlt a másik óra, és elmúlt a harmadik óra fele, és
Kövér Izsák leült egy kőre, és sírni kezdett, mint aki dőre. És ahogy
sírdogált, egyszerre panaszos hangokat hallott, és valaki a messzeség
messzeségében ezt a dalt énekelte:
 Keresem az álmot, az álom kikerül,
Mint rémült gazella fut a vadász elül,
Keresem, kergetem, hajszolom reggelig,
Az idő eltelik.

Lelkem a küzdésben elfárad, kimerül,

Ó, te fényes szemű, ragyogó kristályom,
Mikor te elborulsz, elkerül az álmom,
Mikor te rám nevetsz, bús orcám földerül.

És amikor Kövér Izsák meghallotta ezt a dalt, amelyet soha azelőtt

nem hallott, arca megszélesedett a boldogságban, és szíve ujjongott. És
futni kezdett kövérségének minden kövérségével a kalifa palotája felé, és
megérkezett a kalifa elé a harmadik óra utolsó percében. És ölébe vette
lantját, mint anya a gyermekét, és ujjai a sebesség sebességével szaladtak
végig a húrokon. És elmondta a kalifának azt a verset, amelyet az
éjszakában hallott és amelyet fölösleges ismételni, és a kalifa
csodálkozott és álmélkodott, és így szólt:
- Allahra és a prófétára, ó, Kövér Izsák, mégiscsak te vagy a
legnagyobb költő mindazok között, akik a szívekbe látnak. Mert
álmatlanságom oka csak az én fényes szemű, ragyogó kristályom. Halva,
akivel összevesztem, és akivel most rögtön kibékülök, ha a Mindenható
is úgy akarja.
És gazdagon megajándékozván Kövér Izsákot, békességgel
elbocsátotta, míg ő maga üzenetet üzent Halvának. És az eunuch elrohant
az üzenettel, és a válasz feleúton találkozott a kalifával, aki szívének
türelmetlenségében az eunuch után sietett. És Halva alázatos
szerelemmel közeledett az ő urához, akit megbántott, és a kalifa vele
töltötte az éjszakát, és boldog volt a boldogság teljességében.
És másnap éjjel, amikor barátaival lakmározott, visszagondolt az
elmúlt éjszaka gyönyörűségeire, és így szólt Kövér Izsákhoz:
- Mondj nekem néhány sort arról, akit szeretek, és rajzold le, hogy
minden szépségeit lássam.
És Kövér Izsák azt felelte:
- Tiéd a parancs, enyém az engedelmesség.
És beszélni akart és rögtönözni akart, de megint csak dadogni kezdett
és köhécselt, és a torkát köszörülte és krákogott és hápogott, mert nem
volt mondanivalója, agya az üresség ürességével volt tele. Miért is a
kalifa rettenetes dühvel mondta:
- Hazug kutya, már megint úgy állsz itt, mint az oktalan állat? Rögtön
mondj nekem néhány sort arról, akit szeretek, ha azt nem akarod, hogy
elevenen megnyúzassalak!
És Kövér Izsák megreszketett egész testében, és leborult a kalifa elé,
és könyörögni kezdett:
- Ó, igazhívők fejedelme, a dzsinnek űzik velem gonosz játékukat.
Csak három órát adj nekem, hogy megszüntessem a varázslatot, és a
kábulásból magamhoz térjek, és lelkemben világot gyújtsak, és
agyamból elűzzem a homályt, és megfogalmazzam versemet annak a
dicsőségére, akit szeretsz.
- Jól van - felelte a kalifa -, még az egyszer megadom a három órát.
És Kövér Izsák nehéz szívvel kitámolygott az éjszakába, a kalifa
azonban magához intette nagyvezérét, és így szólt hozzá:
- Kövesd ezt az embert, és nézd meg, mit csinál.
- Hallom és engedelmeskedek - mondta a nagyvezér.
És óvatosan követte Kövér Izsákot, aki tanácstalanul bolyongott a
város utcáin, és kétségbeesetten tördelte a kezét. És elmúlt egy óra, és
elmúlt a második óra, és Kövér Izsák még mindig gondolatok, képek,
hasonlatok és rímek nélkül vergődött a tehetetlenség tökéletességében.
És amikor elmúlt a harmadik óra fele, Kövér Izsák megint odaért ahhoz a
kőhöz, amelyen az elmúlt éjjel kisírta magát. Megint leült, és megint
sírni kezdett, és íme, a messzeség messzeségében megint megszólalt a
panaszos hang, és valaki ezt a dalt dalolta:

Ne kérdezd, hogy szívem miért beteg,

Egy karcsú gazellát szeretek.
Hogy ő a boldogság, a fény,
Nem tudja más, csupán az éj meg én.
Arcát nem látta senki idegen,
Állfátyola takarja ridegen,
Így rejti irigy felhő a napot,
Így őrzi rácsos börtön a rabot,
Csak két sötét szem villog ki belőle,
Oly éles, mint a gyilkos sima tőre,
Csak egyet villan, s várod a halált,
 Ó jaj, hogy engem is szíven talált.

Majd ugyanaz a hang, más hangnemben és más ütemben és más

lejtésben és a rímek más beosztásában, így folytatta:

A színek királya a sárga,

A sárga rózsa a virágok virága,
Sárga a napsugár, az éltető,
A sárga topáz a legszebb drágakő,
Sárga az óbor, a selyem,
A fűszerek közt a sáfrány a fejedelem,
Sárga a borostyán, és sárga az arany
S a szeretőmnek sárga haja van.

És amikor Kövér Izsák meghallotta ezt a két dalt, amelyet annak előtte
még sohasem hallott, elfelejtette minden bánatát és minden aggódását és
agyának minden ürességét, és arca mértéktelenül megszélesedett a nagy
örömben. És futni kezdett kövérségének minden kövérségével a kalifa
palotája felé, és megérkezett a kalifa elé a harmadik óra utolsó
pillanatában. És ölbe kapta lantját, és a lant panaszkodni kezdett, mint
gyermek az anyjának. És elmondta a kalifának a két verset, amelyet az
éjszakában hallott, és amelyet itt fölösleges ismételni. És a kalifa nagy
csodálkozással csodálkozott, és nagy álmélkodással álmélkodott, és
csaknem hanyatt esett örömében, annyira tetszettek neki a versek. És
gazdagon megajándékozván Kövér Izsákot, maga mellé ültette, és a
legjobb falatokat rakatta tányérjára, és a legjobb bort töltötte serlegébe.
És így ültek és italoztak.
Ennyit róluk.
Ami azonban a nagyvezért illeti, mindenhová követte Izsákot, de nem
tért vissza vele a palotába, hanem tovább ment a panaszos hang
irányában. És ahogy tovább ment, a hang mindjobban erősödött. A
nagyvezér végre megállt egy rozoga ház előtt. A ház előtt a kőpadon egy
ember ült, rajta volt a soványság minden soványsága és a nyomorúság
minden nyomorúsága. És ez az ember hosszú két karját kitárta a fehér
hold felé, és Sovány Izsák volt az, aki az éjszakában ezeket a szomorú
dalokat dalolta. És amikor Sovány Izsák megpillantotta a nagyvezért,
leborult előtte, és két keze között megcsókolta a földet.
 - Ki vagy, szegény ember, és mi a neved? - kérdezte a nagyvezér.
- Sovány Izsák vagyok, a költő.
- Kelj föl, és kövess a kalifa palotájába!
- A te szájad és az én fülem - mondta Sovány Izsák alázatosan, és
követte a nagyvezért a kalifa palotájába. És amikor megérkeztek a kalifa
elé, Sovány Izsák megcsókolta a kalifa saruját és köntösének szegélyét.
És a kalifa megkérdezte:
- Mit akar ez a szegény ember?
És a nagyvezér azt felelte:
- Néhány sort akar neked mondani arról, akit szeretsz.
- Hadd halljam! - mondta a kalifa.
És a nagyvezér így szólt Sovány Izsákhoz:
- Mondd el azt a két dalt, amelyet az éjszaka énekeltél. És Sovány
Izsák elmondta a két dalt, amelyet itt fölösleges ismételni, és a kalifa
nagy csodálkozással álmélkodott, és nagy álmélkodással csodálkozott,
mert íme, ugyanezt a két dalt hallotta imént Kövér Izsáktól is. És éktelen
haragra gyulladt, de türtőztette magát, és így szólt Sovány Izsákhoz:
- Az éjjel szomorúság nehezedett a szívemre, és nem tudtam aludni,
tudnál néhány sort mondani álmatlanságomról és annak okáról?
- Ennél mi sem könnyebb - felelte Sovány Izsák, és elmondta
ugyanazt dalt, amelyet a kalifa az elmúlt éjjel Kövér Izsáktól hallott.
De most a kalifa kinyitotta haragjának zsilipéit, és haragja kiáradt,
mint a tomboló víz, amely mindent elsöpör.
És ráordított Kövér Izsákra, és ordítása olyan volt, mint a támadó
tigrisé:
- Melyik a költő, és melyik a tolvaj?
És Kövér Izsák megreszketett egész testében, és fölemelkedett
kövérségének minden kövérségével, és azt mondta:
- Ó, esztendők és évszázadok királya, ez az ember csaló. Mert amikor
az éjszaka Bagdad utcáin sétáltam, és hangosan daloltam ezeket a
dalokat, elleste ajkamról a szavakat és a gondolatokat, a képeket és a
hasonlatokat, a fordulatokat és a rímeket. És a dalnak az a sajátossága,
hogy a fülön keresztül belopózik a szívbe, mint a szerelmes fiú tekintete
a kulcslyukon keresztül belopózik a hárembe, vagy a szellő az
aranyrácson keresztül besurran az elzárt kertbe. És a dalt senki sem tartja
meg magának, hanem mindenki továbbadja, és az idő múlik, és a költő
nevét nem mondja senki, és a költő nevét nem tudja senki, a dal azonban
még mindig él. És nem mindegy-e, ki írta? Amikor letéped a rózsát,
megkérdezed-e előbb, ki ültette? És amikor ágyadba emeled a szűz lányt,
megkérdezed-e előbb, ki volt az apja?
- Allahra mondom, igazad van - mondta a kalifa.
És szólt Sovány Izsákhoz:
- Most beszélj te!
És Sovány Izsák ama kövér felé fordult és megszólította:
- Ó, hazugság atyja, mikor járkálsz te éjjel Bagdad utcáin? Sohasem
láttalak, pedig én vagyok az, aki örökké éber, aki mindig virraszt, aki
szereti az éjszakát, és aki ül és énekel az éjszaka csöndességében. Te
pedig vagy az, aki kövérségének minden kövérségével fekszel a puha
párnákon, te vagy az, aki mély álommal alszol, te vagy az, aki nem
tudod, mi a nyomorúság meg a gond. És inkább hallottad te az én
dalomat, mint én a tiédet. Mert a dalnak az a szokása, hogy a fülön át
bemászik a szívbe, mint a tolvaj a nyitott ablakon a házba, és a dal
diadalmasan vonul be a szívbe, mint a győzelmes kalifa az ellenséges
városba, és a dal fészket rak a szívben, mint a madár az ágon. És a dal ott
marad és tovább énekel, és a költő nevét mindenki mondja, és mindenki
tudja, és a dal régen meghalt már, a költő emléke azonban örökké él. És
amikor letéped a rózsát, tudod, kinek a kertjében tépted. És amikor
ágyadba emeled a szűz lányt, tudod, hogyan jutottál hozzá.
- Allahra mondom, igazad van - mondta a kalifa.
És megkérdezte a nagyvezért:
- Melyik a költő, és melyik a tolvaj?
És a nagyvezér így szólt:
- Allahra, akié minden dicsőség és hatalom, a sovány a költő, a kövér
a tolvaj.
És elmesélte, hogyan követte Kövér Izsákot az éjszakában, és hogyan
találta meg Sovány Izsákot. És a kalifa börtönbe vettette Kövér Izsákot, a
másikat pedig megajándékozta pazar köntösökkel és sok
aranydínárokkal. Sovány Izsák hálálkodva ment el, és roskadozott az
ajándékok terhe alatt. És ahogy a palota kapujához ért volna, az
ajtónállók látták mérhetetlen rongyosságát és soványságának túlzott
voltát, és látták a pazar köntösöket és az aranydínárokat, amelyeknek
terhe alatt roskadozott. És azt hitték, hogy ezeket a kincseket a palotából
lopta, és megragadták őt, és megbotozták erős botokkal, és ronggyá
rongyolták rongyait. És vitték őt a főeunuchhoz, aki megtépázta őt mind
a két lábával. És a főeunuch kezei a medve mancsai voltak, lábai pedig az
elefánt lábai. És a főeunuch börtönbe vettette Sovány Izsákot, és a
börtönben ott ült már Kövér Izsák is.
Három napja sínylődtek együtt a tömlöcben, amikor egy gazdag
kereskedő nagy utazásából hazaérkezvén Bagdadba, tizenkét szüzeket
ajándékozott a kalifának. És szépségében mind a tizenkettő olyan volt,
mint a telihold a tizennegyedik éjszakán. És közöttük a legszebbet, aki
olyan volt, mint a holdak holdja, nevezték Firuzáhnak, Türkiznek. És a
kalifa nagy szerelembe esett, és szívébe beköltözött a nyugtalanság, és
melléből sóhajok repültek ki, mint szomorú madarak. És szerette volna a
költők szavait hallani, és szíve fájni kezdett Kövér Izsákért. És éjjel, nem
tudván aludni, lement palotájának abba a részébe, ahol a tömlöc volt, és
megállt a tömlöc ajtaja előtt és beszólt:
- Itt vagy, Kövér Izsák?
Kövér Izsák pedig, megismervén a kalifa hangját, remegve felelte:
- Ó, igazhívők fejedelme, itt vagyok, és csak tőled függ, meddig
legyek itt.
És a kalifa így szólt:
- Mondj nekem néhány sort új rabnőmről, kit neveznek Firuzáhnak.
És Kövér Izsák azt felelte:
- Tied a parancs, enyém az engedelmesség. Hozasd el lantomat, mert
vajon hallottad-e valaha is, hogy a költő lant nélkül énekel?
És a kalifa, aki kíséret és szolgák nélkül egymagában jött el,
visszament palotájába, hogy valakit Kövér Izsák lantjáért szalasszon. És
amikor a kalifa lépései elnémultak, Kövér Izsák így fohászkodott ama
soványhoz, aki vele együtt sínylődött a börtönben:
- Ó, testvérem, csak most segíts! És Allah megjutalmazza a
nagylelkűségedet.
És Sovány Izsák azt felelte:
- Örömmel és élvezettel.
És rögtön ezt a dalt rögtönözte:

A kedvesemet hívják Firuzáhnak,

És ahol ő van, onnan elmenekül a bánat,
És a szeme nagy, és a szeme kék,
Mint a hibátlan türkiz és a felhőtlen ég.
Sötét szivárvány a szemöldöke,
 Kinyílt lótuszvirág a köldöke,
És napsugárból szőve a haja,
A csókja méz, ámbra a sóhaja,
A gazelláké a nyaka,
És illata a mósusz illata,
És lejjebb két fehér halom van,
Örök hullámzásban, soha nyugalomban,
A halmok ormán két piros szamóca,
Ó, én, szamócák szomjazója!
Csípője gránátalma karcsú ágon,
Kényesen ringó örök boldogságom,
Mikor nevet, gyöngyök peregnek,
Amikor sír, a hurik keseregnek,
A szempillája selyem legyező,
A combjai két márvány oszlopok.
Ez ő,
Kiért szívemben gyilkos láng lobog.

És amikor Kövér Izsák ezt a dalt meghallotta, megrázkódott az

örömtől, és hanyatt esett a boldogságtól. És így szólt ama soványhoz:
- Ó, testvérem, ne félj, elmúlik az éj, küszöbén a reggelnek, bajaid
elcsendesednek, gondjaid elmúlnak, homlokod ráncai elsimulnak, mert a
Mindenható megsegít!
És jöttek az eunuchok Kövér Izsákért, és vitték a kalifa elé, és Kövér
Izsák ölbe kapta lantját és megcsókolta, mint régen látott gyermekét az
anya, és elénekelte azt a dalt, amelyet Sovány Izsáktól tanult, és amelyet
itt fölösleges ismételni, és a kalifa magánkívül volt az elragadtatástól, és
megrázkódott az örömtől, és hanyatt esett a boldogságtól, és
megbocsátott Kövér Izsáknak, mondván:
- Ó, te kövér, te kövér, mégis te vagy a legjelesebb mindazok között,
akik a szívekbe látnak! És első vagy minden költők között, mert Allahra,
senki meg nem közelíti szavaid édességét. És hol láttad Firuzáht, hogy
ilyen híven rajzoltad le minden szépségeit?
És gazdagon megajándékozta a költőt, és maga mellé ültette, hogy
lakmározzon vele. A nagyvezér azonban, aki erős gyanakodással
gyanakodott Kövér Izsákra, hallván a dalt, elsietett a börtönbe, és
megtalálta Sovány Izsákot. És faggatni kezdte, és ama sovány elmondott
neki mindent. És a nagyvezér megoldotta láncait, és azt mondta neki:
„Kövess!" És bement a kalifához, és így szólt:
- Ó, igazhivők fejedelme, ez a gazember egyszer megcsalt már. Ne
higgy a hazugságok atyjának, a füllentések nagyvezérének és a tódítások
főimámjának, mert csalás és árulás van a dologban. Akarod-e tudni, ki
írta ezt a dalt?
- Akarom - mondta a kalifa.
Erre a nagyvezér intett az ajtónállóknak, és azok a kalifa színe elé
bocsátották Sovány Izsákot. És a kalifa ráismert a rongyos emberre, aki
most rongyosabb és soványabb volt, mint valaha. És Sovány Izsák
leborult a kalifa elé, elénekelte a dalt, és a kalifa álmélkodva hallgatta. És
Sovány Izsák elmondta, hogyan vették el tőle a pénzt meg az
ajándékokat, hogyan verték meg, és hogyan vetették börtönbe. A kalifa
arca elborult, lelke elkeseredett. És rosszkedvének legfelső fokán így
szólt Sovány Izsákhoz:
- Ó, te sovány ember, rendkívül sok bajom van veled. Mindig későn
jössz, és mindig rosszkor jössz, és amikor örülök, megrontod örömömet.
És fölösleges a pazar köntös annak, aki nem tudja fölvenni, haszontalan
az aranydínár annak, aki nem tudja forgatni, és hiábavaló az ékesszólás
annak, aki nem tud vele élni. És mit érnek legszebb verseid, ha ama
másik ügyesebb, mindig előbb mondja el, mint te? Menj előlem, sovány
ember, és ne lássam többé soványságod végtelen soványságát, mert
Allahra és a prófétára, elevenen megnyúzatlak, és mások riasztására
kitömetlek!
És Sovány Izsákot kiűzték a palotából. És Sovány Izsák hazament,
leült háza előtt a kőpadra, és így szólt:
- Dicsőség Allahnak, aki mindeneknek ura és az egyetlen és a legjobb
és a legbölcsebb. Ő tudja, hogy mit csinál, mert az egyiknek adja a
kövérséget, a legnagyobb kövérséggel, a másiknak a soványságot, a
legnagyobb soványsággal. És jaj annak, aki föllázad a maga soványsága
ellen, mert minden úgy történik, ahogy Allah akarja, és semmi sem segít
ellene. És akiről meg vagyon írva, hogy kövérségének határtalanságában
örüljön életének, azt mindenki táplálja, akiről pedig meg vagyon írva,
hogy soványságának teljességében hunyja le szemét, az akkor sem hízik
meg, ha maga a kalifa akarja is.
 A tizenhármas
1.
Hajnali három órakor két csöndes és szomorú leány ment le a
monte-carlói Sporting-Club lépcsőin, két kis magyar színésznő, az egyik
szőke, a másik barna. Ma már nehéz megállapítani, hogy akkor melyik
volt szőke, és melyik barna, hiszen azóta másfél év múlt el, és azóta mind
a kettő volt már vörös is, fekete is. Ez különben is mellékes, fontos csak
az, hogy ezen a szomorú hajnalon a szőkének éppen olyan kevéssé volt
pénze, mint a barnának. Éjféltől fél kettőig kétezer frankot veszítettek,
csak azért ilyen keveset, mert több nem volt náluk.
Fél kettőkor a barna egy budapesti ügyvédtől száz frankot kért
kölcsön mert valami titokzatos sejtés azt súgta neki, hogy most a zéró
jön. A zéró nem jött ki, ellenben a gyors kezű krupiék a többivel együtt
ezt a száz frankot is begereblyézték. Két órakor a szőke egy másik
budapesti ügyvédtől másik száz frankot kért kölcsön, mert valami
titokzatos sejtés azt súgta neki, hogy most tizenkétszer egymás után a
fekete jön ki. A fekete nem jött ki, minthogy több budapesti ügyvéd nem
volt a helyiségben, a két fiatal művésznő kénytelen-kelletlen abbahagyta
a játékot. Ott méláztak a rulettasztalok körül, és fájdalmasan néztek
egymásra, valahányszor a zéró vagy a fekete kijött. De fájdalmasan
néztek akkor is, ha más szám meg a vörös jött ki.
Otthon, a hotelban volt még egy kis pénzük. Ezerötszáz frank. Negyed
háromkor a barna azt indítványozta, hogy menjenek haza ezért a pénzért,
játsszanak tovább. A szőke okosabb volt.
- Azt is elveszítsük? Miből fizetjük ki a hotelszámlát? Hogyan
utazunk haza?
A barna nem felelt, és sértődötten vonult át a trente et quarente-hoz.
Fél háromkor a szőke megérintette a vállát:
- Tudod mit, talán mégis neked van igazad. Gyerünk haza a pénzért.
De most a barna nem akart. És háromnegyed háromkor elhatározták,
hogy másnap hazautaznak. Elvesztettek tizenötezer frankot, az idén nem
sikerült. Nem baj, jövő márciusban sikerül majd.
 2
Mindennek ez az átkozott tizenhármas az oka - sopánkodott otthon a
szőke. Gyűlölködőn nézte azt a furcsa kis ékszert, amely imént még a
nyakán pompázott:
- Minek is fogadtam el? Sejthettem volna, hogy bajt hoz...
Valamelyik babonás barátja kedveskedett neki ezzel az ékszerrel.
Briliánsokból és rubinokból kirakott 13-as szám volt. Szemre csinos volt,
de nem nagyon értékes, három-négyszáz koronába került. A szőkének a
gyűlölete pillanatról pillanatra fokozódott.
- Kidobom az ablakon - mondta hirtelen elhatározással.
Az ablakhoz sietett. De a barna megfogta a kezét:
- Megbolondultál? Nem kár a szép briliánsokért?
A szőke durcásan vállát vonta:
- Nekem nem kell. Amióta hordom, meg vagyok verve. Semmi sem
sikerül. A barátom szakított velem, a játékban veszítek...
Kinyitotta az ablakot. A barna tiltakozott.
- Nem engedem meg. Cseréld be gyűrűre vagy láncra...
- Akkor az átok rászáll a gyűrűre vagy a láncra - makacskodott a
szőke.
- Tudod mit? Ajándékozd nekem!
- Megbánod majd, hogy elkérted.
- Nem én. Mi történhet velem? A legrosszabb esetben én dobom ki az
ablakon.
- Ahogy akarod. Nekem mindegy.
A barna eltette az ékszert, megcsókolta barátnőjét, és átment saját
szobájába. A szőke egy kis ideig ott állt még az ablak mellett, és lenézett
a tengerre. Nem sokat látott belőle. Az ég is, a tenger is egyformán fekete
volt, erős szél fújt, és néhány esőcseppet vágott az arcába. A szőke
megrázkódott. Fölnézett a csillagtalan égre. Messziről tompa morgás
hallatszott. A szőke ijedten behunyta a szemét. Azután becsukta az
ablakot, és lebocsátotta a függönyt. Félt a villámlástól, a vihartól. Bebújt
az ágyba, és fejére húzta a takarót. Lelke mélyén boldog volt, hogy
megszabadult a 13-astól.

3.
A barna nem tudott elaludni. Ő is félt a vihartól, nem merte lámpáját
eloltani. Beletemetkezett a vánkosokba, körülpárnázta a fülét, hogy ne
hallja a mennydörgést. Elővett egy könyvet, olvasni kezdett. De
véletlenül valami detektívregény került a kezébe. Mindjárt az első
oldalon hármas rablógyilkosságot fedezett föl nemcsak a rendőrség,
hanem ő is. Rémülten hajította el a könyvet, behunyta szemét. De így
még rosszabb volt. Kis ördögöket látott maga előtt, ott ugráltak az ágyán
és a fülébe ordítozták:
- Tizenhárom! Tizenhárom!
Azután eltűntek. Helyettük megjelent egy óriás 13-as, akkora, mint az
Eiffel-torony. Fehér és vörös villamoskörtékből épült, hol fölágaskodott,
hol leguggolt, azután elvágódott, és úgy siklott tovább, mint az
őserdőben az óriáskígyó. A barna szerette volna a szemét kinyitni, hogy
megszabaduljon ettől a rettenetes látomástól. De a szeme mintha leragadt
volna. Lélegzeni sem bírt. A villamos torony most a mellére nehezedett.
Fekete csuhás barátok jöttek ki belőle, tizenhárman. És a torony tetején
megkondult a harang, egy harang, két harang, tizenhárom harang,
mindegyik tizenhármat harangozott. Azután rettenetes dörgés és
csattogás hallatszott, a földből lángoszlopok csaptak föl, és elnyelték a
villamos tornyot, a fekete csuhás barátokat és a harangokat. A barna
fölsikított, megfeszítette minden erejét, és kinyitotta a szemét. Agya
mellett a kis szekrényen szelíden világított a zöld ernyős lámpa, és ebben
a világosságban fehéren és vörösen csillogott a furcsa kis ékszer.
Körös-körül csönd volt, csak az ablaküveget verte fáradhatatlan,
egyhangú dobolással az eső.
A barna valamelyest megnyugodott, letérdelt az ágy elé, és
imádkozott, ahogy kislány korában tanulta. Azután odament az ablakhoz
és hallgatódzott. A vihar elült, abban az utolsó rettenetes
mennydörgésben és csattanásban kimerült az ereje. A barna félénken
félrehúzta a függönyt. Odakint sötét volt, valahol nagyon messze még
föl-föllobbant egy-egy elkésett villám, erőtlenül és némán. A barna
fölsóhajtott, és kinyitotta az ablakot. Az eső betolakodott a szobába. Nem
törődött vele. Odasietett a kis szekrényhez, fölkapta az ékszert, betette
egy levélborítékba, leragasztotta, és határozott, férfias betűkkel ráírta:
„Azé, aki megtalálja." Azután szépen összehajtogatta, és kihajította az
ablakon. A kis csomag nagy ívben messzire röpült, és tompa koppanással
esett le. A barna kihajolt, de nem látott semmit.
Nem tudta, hova esett az ékszer, melyik utcába, melyik lépcsőre,
kinek a kertjébe.
 Megkönnyebbülten csukta be az ablakot.
Ugyanekkor kopogtattak azon az ajtón, amely a szőkétől
elválasztotta.
- Te vagy? - kérdezte halkan.
- Én - felelte a szőke, és kinyitotta az ajtót. - Nem alszol?
- Nem.
- Én sem bírtam elaludni. Mit csináltál?
- Kidobtam a tizenhármast...
Nevettek. A bénító varázsnak vége volt, most már szerencse és
boldogság vár rájuk. Föláldozták a babonás ékszert, megvásárolták a sors
jóindulatát. Nem törődtek azzal, kit tesz tönkre az átkozott ékszer.
Szabadon lélegzettek. Az eső - mintha ezt várta volna csak - elállt. Öt
perc múlva a barna is, a szőke is, boldogan, nyugodtan aludt. Reggel
négy óra volt...

4.
Öt perccel háromnegyed négy előtt egy frakkos fiatalember állt a híres
monte-carlói park egyik kies pontján. Nem izgatta az eső. Semmi sem
izgatta már, az élet sem, a halál sem. Éppen azzal foglalatoskodott, hogy
fejbe lője magát. Megbízható browningját kecses mozdulattal illesztette
halántékához, és éppen el akarta sütni, amikor valami koppant a kezén.
Meglepődésében és fájdalmában elejtette revolverét. Gyufát gyújtott,
hogy megkeresse, és amikor lehajolt érte, összegyömöszölt papirost
talált mellette. Fölvette a papirost, amelybe valami kemény tárgy volt
burkolva. A frakkos fiatalember egy pillanatig habozott, azután
odasietett a legközelebbi ívlámpához, és óvatosan kibontotta a papirost,
amelyre határozott, férfias betűkkel ezt a figyelmeztetést írta valaki:
„Azé, aki megtalálja." A frakkos fiatalember reszkető kézzel tépte föl a
borítékot, és elmosolyodott, amikor a briliánsoktól és rubinoktól csillogó
13-ast megpillantotta. Zsebre tette az ékszert, de zsebre tette a
browningot is.
- Nem kell elhamarkodni a dolgot - mondta a helyzethez illő
bölcsességgel.
Másnap elzálogosította az ékszert. Kétszáz frankot kapott. Azt
habozás és gondolkozás nélkül föltette egy kártyára. Tudta, hogy nyerni
fog, ez a pénz nemhiába pottyant le az égből. Nyert is. Másfél óra alatt
százötvenezer frankot. Mintha megbabonázta volna a kártyát, úgy nyert,
ahogy akart. Az emberek szájtátva, irigyen állták körül, fejüket
csóválták, szörnyülködtek, mérgelődtek.
A két kis művésznő, a szőke meg a barna sápadtan, könnyes szemmel
nézte.
- Ha nekünk ilyen szerencsénk lett volna! - mondta a szőke.
Egy fillérjük sem volt már. Eljátszották azt az ezerötszáz frankot is,
amelyet útiköltségnek félretettek. Reggel még egyszer szerencsét
próbáltak, azt hitték, hogy most, amikor megszabadultak a
tizenhármastól, visszanyernek mindent. Hiába! A kártya ellenük
esküdött. A barna nagyot sóhajtott:
- Legjobb volna meghalni!
A fiatalember ebben a pillanatban veszített először. Fölállt, zsebre
vágta a pénzét, és úgy nézett körül, mintha örökre elbúcsúzna ettől a
helytől. Kifelé sietett.
- Igazad van - sóhajtotta a szőke -, legjobb volna meghalni!
A fiatalember meghallotta a sóhajt, és megállt. Végignézett a kisírt
szemű leányokon. Elmosolyodott.
- Hölgyeim, nem kell elhamarkodni a dolgot. Van egy talizmánom...
nekem nem kell már, mert soha többé nem játszok. Engedjék meg, hogy
ezt a kis talizmánt maguknak ajándékozzam...
És míg a szőke meg a barna tágra nyílt szemmel, bután bámult rá,
elegáns mozdulattal átnyújtotta nekik a 13-asról szóló zálogcédulát...

Az álmok hercegnője

Idestova huszonöt esztendeje lesz annak, hogy mint egészen fiatal fiú,
először mentem végig a Boulevard des Italiens-en.1 Egy felejthetetlen
nyári éjszakán érkeztem meg Párizsba, a háromnapos olcsó és
kényelmetlen utazástól összetörve. Fél tizenkettőkor kopogtattam be a
nagyon szerény kis hotel kapuján, és éjfélkor már megint kint voltam a
boulevard-okon, amelyeket kedves könyveimből már olyan jól
ismertem. És hajnalig kószáltam az idegen és mégis jóbarát városban,
rettenetes mohósággal egyszerre akartam látni mindent, egyszerre

1
Olasz körút, fákkal szegélyezett, széles főútvonal (francia).
akartam teleszívni szomjas lelkemet a város minden szépségeivel és
izgalmaival. És már ezen az első éjszakán megláttam őt, akit később
álmaim hercegnőjének neveztem.
A Café Napolitain előtt ült, egészen egyedül, és olyan szép volt, hogy
az emberek megálltak előtte, és úgy bámulták. És olyan gőgös volt, hogy
senki sem merte megszólítani, én legkevésbé. Pedig éreztem, hogy le
kellene borulnom eléje, mert ő a megálmodott, a várva várt, az egyetlen.
Álmaim hercegnője. Hódoló rajongással, néma imádással néztem rá, és
valami azt súgta, hogy ő is észrevett engem, az egész tömegből csak
engem. Mosolyogva és kérdőn nézett rám, mintha régi barátok lettünk
volna. De nem mertem elhinni, hogy ez a mosoly nekem szól, ostobán és
gyáván továbbsiettem. Mikor egy perc múlva visszanéztem, már nem
láttam. Az álmok hercegnője eltűnt. Nyoma veszett.
- Majd holnap! - ezzel vigasztaltam magamat. - Holnap este újra látni
fogom. És holnap bátrabb leszek.
Éreztem, hogy meg fogom találni, újra látni fogom, százszor,
ezerszer, életem végéig mindig.
De másnap hiába vártam a kávéház előtt. Nem jött el. Ott ültem, amíg
a kávéházat bezárták. És ott ültem azután is minden este, anélkül hogy
viszontláttam volna. Mind nyugtalanabb lettem, nem tudtam Párizsnak
örülni, és a harmadik hét végén kimerülten, fáradtan, betegen
elhatároztam, hogy hazautazom.
Amikor kis poggyászommal és nagy bánatommal a Gare de l'Est1 felé
baktatott a fiáker,2 a végtelen Rue Lafayette-ban megismétlődött a furcsa
eset. Az álmok hercegnője fölmerült a tömegből. Az utca túlsó oldalán
suhant tova, könnyedén, kecsesen, szelíd, szőke szépségében ragyogón.
Végtelennek tetsző kocsisor választott el tőle. Szívem dobogása megállt,
arcomat elöntötte a pirosság. Csak egy másodpercig láttam, nem is
láttam, éreztem, hogy ő az. Valami őrülettől megkapatva kiugrottam a
kocsiból, és vakon, ostobán futni kezdtem. Utána. Feléje.
Keresztültörtem magamat a kocsikon, félrelöktem az embereket. A
kalapom leesett, nem törődtem vele, hajadonfővel szaladtam tovább. És
ő ott lebegett előttem, és a távolság nem fogyott köztünk, mint nem
fogyott a gyermek és szivárvány között. És egyszer csak megint eltűnt,

1
Keleti pályaudvar Párizsban.

2 Kétlovas bérkocsi (francia-német).

abban a pillanatban, amikor ziháló mellel, roskadozva nyújtottam
kezemet feléje.
Hazautaztam, de nem bírtam megnyugodni. Mert itthon is láttam. És
megint láttam. És mindig messze volt tőlem. Az utca túlsó oldalán ment,
amikor én az innensőn. Gyalog, amikor én kocsin, és kocsin, amikor én
gyalog. Babonás véletlen volt, hogy soha szemtől-szembe nem láttam, és
mindig későn vettem észre, olyankor, amikor már megközelíthetetlen,
elérhetetlen volt. Szomorúságomban csak az vigasztalt, hogy mindig
egyedül volt. Soha senki nem kísérte, soha senkivel szóba nem állt.
Egyedül volt a tömegben. Ha már az enyém nem volt, legalább másénak
sem láttam. Ez a gyöngék és megalkuvók silány, meddő vigasztalódása.
De ez a játék tönkretette idegeimet. Akkor kedveltem meg a
magányosságot, a csöndes éjszaka végtelen óráit, az alkohol és a nikotin
boldogító mérgét. Az egészségem nem volt túlságosan jó, és az orvos
délre küldött melegedni. Vitt a vasút, és egész nap értelmetlenül
bámultam ki az ablakon a telegráfpóznákra, a drótokon ülő madarakra, a
gyárak kéményeire, a kis pályaudvarok tarka könyvespolcaira, a
tehenekre és automobilokra, lóversenyterekre és hegyekre, patakokra,
parasztházakra, masírozó katonákra és a többi millió jelentéktelen
dologra, amely mellett elrobogtunk. És vonatok mellett is robogtunk el,
vonatok mellett, amelyek onnan jöttek, ahová a mienk ment, és egy ilyen
vonat ablakában megint megláttam álmaim hercegnőjét.
De most már nem volt egyedül, egy fiatalember állt mellette. A
fiatalember elbizakodottan és bárgyún mosolygott, ő pedig szomorúan és
szemrehányón nézett rám. Igen, rám nézett, mintha azt mondta volna:
- Látod, miért nem voltál ügyesebb... azon az estén... Párizsban? Most
már a másé vagyok!
Egy másodpercig sem tartott, azután a két vonat már messze volt
egymástól. Lelkembe belemarkolt a szégyen, az elkeseredés, a harag, de
ez is csak egy másodpercig tartott, azután csodálatos módon
megnyugodtam. Igaz, örökre elvesztettem, de legalább nem fog többé
kínozni. Nem fogom többé látni, és ha látom is, az már nem lesz az, ami
eddig volt.
Azonban tévedtem. Azontúl még gyakrabban találkoztam vele.
Lehetetlen helyeken. Mindenütt. És valahányszor láttam, kitártam két
karomat, és a szívem majd megszakadt a vágy, a szomorúság terhe alatt.
De az álmok hercegnője többé sohasem volt egyedül. Mindig kísérte
valaki, és mindig más. A legfurcsább, legvegyesebb férfiak, fiatalok,
vének, elegánsak és kopottak, szépek és csúnyák, feketék és vörösek,
daliák és nyomorékok. Csak intettek, és ő ment velük szelíden,
engedelmesen, mosolyogva, simulón és hízelkedőn. És ezek az emberek
boldogok voltak, mert az utca túlsó felén járhattak, csak nekem kellett
mindig innen maradnom, mindig elkésnem, csak nekem nem jutott a
mosolygásból, a hízelkedő simulásból. És végtelen sajnáltam magamat
azért az átokért, amely rajtam lebegett; azért a boszorkányságért, amely
konokul, galádul megakadályozta, hogy összekerüljek vele.
Évek múltak el így, és már nem voltam olyan fiatal. Az élet egy kicsit
megtépázott, nehéz kalapáccsal törte le lelkemről a zománcot. Sok láng
aludt ki, sok szép múlt el bennem, csak az álmok hercegnőjéből nem
józanodtam ki.
Egyszer, egyetlenegyszer, egy pillanatig azt hittem, hogy végre mégis
enyém lesz. Már messziről észrevettem az utca túlsó során. Óvatosan,
lábujjhegyen, nesztelen lépésekkel közeledtem feléje, mint egy szép
pillangó felé. Egyedül volt, és elgondolkozva állt egy kapu előtt. Már
csak alig néhány lépés választott el tőle. Remegtem az izgatottságtól és a
boldogságtól. Ó, milyen szép volt! Hét-nyolc esztendő is elmúlt azóta,
hogy először pillantottam meg a Café Napolitain előtt. De ő nem
változott. Olyan volt, mint akkor, még ragyogóbb, még tavaszabb. Még
mindig mozdulatlanul állt, már csak a kezemet kellett kinyújtanom, hogy
gömbölyű karját megérinthessem.
De ekkor az álmok hercegnője megfordult, a szemembe nevetett, és
átsietett az utca másik oldalára. Egy másodperc múlva már mérhetetlen
távolság volt köztünk. Megdöbbenve, lesújtva álltam meg, eszembe sem
jutott, hogy kövessem. Minek? Tudtam, hogy úgysem érem utol.
Tudtam, hogy sohasem érem utol, sohasem fogom gömbölyű karját
karomba ölelni. Tudtam, hogy mindeneknél erősebb hatalom választ el
tőle, az álmok hercegnője sohasem lesz enyém.
Valami rettenetes csüggedés fogott el. Éreztem, hogy mindennek
vége. Egy perc előtt milyen közel voltam a boldogsághoz! Tekintete már
simogatott, lehelete már arcomat súrolta... és elmenekült előlem! Miért,
miért? Miféle titokzatos hatalom parancsolta neki?
Éreztem, hogy nem bírom tovább, belepusztulok az örökös
nyugtalanságba, a vad hajszába, az emésztő sóvárgásba. És menekülni
akartam úgy, ahogy ő menekül előlem. Kivándoroltam, elbujdostam,
senki sem tudta, merre járok. Senki... csak ő! Akárhova vetődtem, az
álmok hercegnője nyomon követett. Tirolban, magányos erdei úton
találkoztam vele, egy vadászruhás fiatalember kísérte. Monte-Carlóban a
trente-asztal1 mellett láttam, a háta mögött egy híres francia
konyakgyáros állt, és bamba nevetéssel csúsztatta kezébe az ezreseket.
Londonban a Savoyban teázott egy öreg borotválttal, valami
diplomatával, a genuai temetőben pedig egy kócos olasz piktor
mutogatta neki a sírokat. Észak-Magyarország egyik kisvárosában az
állomásfőnök ablakából nézett ki, és Kottingbrunnban egy zsokéval
beszélgetett a mázsáló mögött. És soha-soha sem bírtam a közelébe férni.
Ez már nem volt természetes, ebbe bele kellett őrülni. Már arra is
gondoltam, hogy az álmok hercegnője nincs. Csak én látom mindenütt,
mindig olyannak, amilyennek tíz év előtt először láttam. Csak én látom
minden nőben őt; Tirolban, Monte-Carlóban, Genuában, mindenütt más
és más nőt láttam, de nekem minden nő ő volt! De hiába okoskodtam,
hiába józankodtam, amikor már-már meggyőztem magamat arról, hogy
az álmok hercegnője csak álom - hirtelen fölbukkant élőbben,
megfoghatóbban és elérhetetlenebbül, mint valaha. És csak olyankor,
amikor egészen egyedül voltam, amikor senkinek sem tudtam
megmutatni, senkivel sem beszélhettem róla. De hiába is beszéltem
volna. Melyik józan ember hitte volna el ezt a lehetetlen históriát? Az
orvosom, akinek elmondtam, rettenetesen megharagudott rám, és
dühösen mondta:
- El fog pusztulni, ha nem hagyja abba az éjszakázást meg az ivást!...
Amikor egészen betegen visszakerültem Párizsba, elmentem Madame
Fausthoz, a híres jósnőhöz. Rajtam már csak efféle fantasztikus
megoldás segíthetett.
Madame Faust a Montmartre1 egyik hegyre mászó utcájában lakott, a
hatodik emeleten, jó közel a csillagokhoz, amelyekben olvasni szokott.
Szigorú, de kövér volt, aki húsz frankon alul nem állt szóba sem az
emberrel, sem az ördöggel. Leszurkoltam a húsz frankot, és ennek
ellenében figyelmesen végighallgatta mesémet, belenézett a tenyerembe
is, a kártyába is, aggódón csóválta a fejét, érthetetlen szavakat

1
Kártyaasztal (francia).
1
Párizs 18. kerületének neve, a párizsi művészvilág városnegyede.
mormogott, oldalba rúgta a nagy fekete macskáját, amely a lábához
dörgölőzött, háromszor köhögött, behunyta a szemét, azután azt mondta:
- Kérek még harminc frankot!
Türelmetlen mozdulattal adtam oda a pénzt. Nem hittem ebben a
komédiában, de mégis tudni akartam, mit fog kitalálni. Madame Faust
megelégedetten bólintott, azután egy serpenyő fölé hajolt, és pár szót
mormogott. A serpenyőben valami kékes láng lobbant föl, és nemsokára
illatos és kábító gőz terjedt el a szobában. Madame Faust megfogta a
kezemet, csak később vettem észre, hogy revolvert tett bele. Nem értem
rá azon gondolkodni, hogy miért tette, keze a vállamra nehezedett.
- Üljön ide a zsámolyra és figyeljen!
Leültem Madame Faust lábához, és bambán és zavarodottan
meredtem magam elé. Tudja isten, most már komolyabbnak láttam a
dolgot, a torkom kiszáradt, és a szívem hangosan dobogott. A gőz egyre
sűrűbb és kábítóbb lett, szemem előtt elmosódott minden, nem láttam
semmit, csak valami bizonytalan fehérséget a köd közepében. Görcsösen
szorongattam a revolvert, nagy megnyugvásnak éreztem, hogy a
kezemben van. A bizonytalan fehérség mind határozottabb alakot öltött,
és egyre világosabb lett, mialatt a köd egyre feketébb lett körülötte.
Végre egészen világosan emelkedett ki a ködből egy nőnek az alakja, egy
karcsú, fiatal leányé. Szédülve néztem rá... a szemem káprázott?
- Ez az a nő? - kérdezte Madame Faust.
- Ez, ez - lihegtem lelkendezve.
Igen, az álmok hercegnője volt. Ott imbolygott, hajladozott a
levegőben, mosolygott, és a kezével csókot integetett, mint a színésznők,
amikor tizedszer tapsolják ki őket. És ekkor megértettem, miért adta
Madame Faust a revolvert a kezembe. Ráfogtam az álmok hercegnőjére,
és megnyomtam a ravaszt. A dörrenés után valami kavarodás támadt a
ködben és a füstben, a feketeség elnyelte az álmok hercegnőjének fehér
alakját, és valaki hangosan, félelmetesen kacagott. Talán ő? Talán
Madame Faust? Talán én?
Nem tudom, mennyi idő múlt el, és miféle kábulatból ébredtem
megint világosságra és öntudatra. A köd eloszlott, a serpenyőben kiégett
a láng, és Madame Faust büszke mosolygással nézett rám.
- Nem fogja többé látni! - mondta megnyugtatón, és kellemetlenül
illatos zsebkendőjével megtörölte verejtékes homlokomat.
Még nem voltam egészen magamnak ura. Csak dadogni tudtam:
 - Ki... ki volt az a nő?
Madame Faust vállat vont:
- Egészen mindegy. Nem fogja többé látni.
De én makacsul ismételtem:
- Ki volt az a nő? Tudni akarom.
Madame Faust elkomolyodott:
- Mit mondjak? Mondjam azt, hogy a Boldogság volt, amit
reménytelenül üldözött? Mondjam azt, hogy egy magyar leány, akit
harmincöt különféle néven ismernek és tiltottak ki a világ összes
nagyvárosaiból, mint veszedelmes tolvajt és szélhámost? Mondjam azt,
hogy a kettő ugyanaz, hogy ez a leány jelentette önnek a boldogságot,
amelyre hiába vágyakozott? Vagy mondjam azt, amit az orvosa mondott,
hogy ne igyon annyit? Válassza ki azt a megoldást, amely önnek
legjobban tetszik.
Még kérdezősködni akartam, de Madame Faust rideg fejbólintással
mondta:
- Az előszoba tele van türelmetlen betegekkel... És kituszkolt az ajtón.
Többé nem láttam az álmok hercegnőjét. Igaz, hogy azóta csak vizet
iszom.

A vörös pillangó

Éjfél elmúlt, és a vörös pillangó már egy kicsit mámorosan hajtotta

fejét a vállamra. És nevetett:
- Ez a pezsgő!... Most ittam először pezsgőt...
Én is sokat ittam már.
Átöleltem a derekát, biztattam:
- Vesd le az álarcot!
Addig nem sokat láttam a vörös pillangóból. Nagy, kék szemét. Az
nyugtalanul és furcsán tüzelt a fekete bársonyálarc alól. Állát és szájának
mosolyba foglalt gyöngysorát. Meztelen karját, mellyel két idomtalan
vörös szárnyat mozgatott. Vörös trikóba bújtatott karcsú, fiatal lábát,
melyet félénken és szemérmesen titkolt az asztal alatt.
A vörös pillangó tagadón rázta fejét:
- Később... később!
Megint nevetett. Hangja tisztán és üdén csengett, mint a gyermeké.
 Messziről, a bálteremből tompán, fojtottan hangzott a katonabanda
keringője. A vörös pillangó behunyta szemét, úgy hallgatta a muzsikát.
Magamhoz vontam. Megcsókoltam a haját. Fölnézett, és kitépte magát
az ölelésből:
- Nem... nem szabad!
De rögtön megszelídült. Megint elnevette magát, és belemártotta
csőrét a pezsgőbe. Ostobán és tanácstalanul ültem mellette, nem tudtam,
mit mondjak neki. Olyan idegenek voltunk egymásnak. Egy óra előtt
ismerkedtünk meg a nagy folyosó egyik sötét zugában, ahol mindenektől
elhagyatottan egyedül, árván, szomorúan üldögélt. Mi vonzott hozzá,
miért éppen én akadtam rá? Megörült annak, hogy megszólítom,
boldogan fűzte szűzies, törékeny karját karomba. De nemigen
beszélgettünk; ő nagyokat nevetett, én nagyokat hallgattam. Ok nélkül
nevetett, ok nélkül hallgattam. De mind a ketten örültünk az életnek, a
tarka éjszakának, az álarcos komédiának, a muzsikának, a pezsgőnek,
talán egymásnak is. Talán ezért nevetett, talán ezért hallgattam.
Cél és terv nélkül ültettem a vacsorához. Nem kerestem kalandot.
Éppen olyan árván őgyelegtem a fagyos márványoszlopok között, mint a
vörös pillangó, és amikor megszólítottam, magamat éppen úgy
sajnáltam, mint őt. Hogy ilyen magányosak voltunk mind a ketten, ezért
melegedtünk olyan hamar egymáshoz. Ezért láttuk mindjárt szépnek az
életet.
- Vesd le az álarcot! - kértem másodszor is.
Egy kicsit habozott, de azután odatolta fejecskéjét az arcomhoz,
oldjam meg az álarc fekete selyemszalagját. A kezem, nem tudom, miért,
reszketett, amikor a szalagjához nyúltam. Féltem. Minden ismeretlentől,
minden igazságtól félünk. Megilletődünk, amikor az álarc lehull, a
titokról föllebbentjük a fátyolt. Sokáig fölöslegesen babráltam a
szalaggal; az utolsó pillanatig azon tépelődtem, nem volna-e okosabb a
titkot meghagyni titoknak? De a szőke haj illata egy kicsit megzavart.
Különben is, addig tanakodtam, míg az álarc majdnem magától a földre
esett. Egyszerre hajoltunk le érte mind a ketten. A szájunk véletlenül
találkozott. Megcsókoltam a vörös pillangót, mielőtt az arcát láttam
volna.
Megint nevetett, zavarodottan, szégyellősen. Kezével eltakarta arcát.
Megfogtam vékony ujjacskáját, és lefejtettem az arcáról. Nem volt nagy
munka. A vörös pillangó nem védekezett, bátran, nyugodtan nézett a sze-
membe.
Ezt az arcot sohasem láttam. Mégis ismerős volt. A szeme... a szeme
egyszerre megváltozott. Ebből a szemből régi szerelmeim néztek rám, ez
a száj eszembe juttatott minden női szájat, amelyet valamikor
megcsókoltam. Úgy bámultam a vörös pillangó kedves és csinos, de
egészen jelentéktelen arcára, mint valami kísérteties tükörképre. Ez az
arc azoknak a nőknek az arca volt, akiket valamikor szerettem.
Nem tudom, meddig ültem némán, meddig néztem a vörös pillangót,
gyámkodón, majdnem ijedten. Egyszer csak megszólalt, panaszosan,
duzzogón:
- Nem is örül annak, hogy levetettem az álarcomat!
Valamit dadogtam, ostobán, ügyetlenül. A vörös pillangó elnevette
magát, és csak ennyit mondott:
- Ugye, furcsa?
Nem feleltem. A vörös pillangó folytatta:
- Látom... maga is észrevette...
- Mit?
- Ugye, hasonlítok valakihez?
- Valakihez... többekhez...
- Mindenki azt mondja. Minden férfi azt mondja, hogy a régi
kedveséhez hasonlítok.
- Minden férfi?
- Maga is. Csak nem mondta ki. De látom az arcán. Jobb lett volna, ha
nem vetem le az álarcot. Nem is akartam...
Duzzogón fordult el tőlem. Megfogtam a kezét és megcsókoltam...
- Nem, édes. Köszönöm. Nézz rám...
- Nem nézek. Hogy szememben megkeresse régen elfelejtett
asszonyok nézését!
De mégis rám nézett, ingerkedőn, egy kis kacérsággal. Megint
megreszkettem. Ki ez a leány? Ki ez a leány?
- Senki - felelte a vörös pillangó a ki nem mondott kérdésre.
- Mégis, hogy hívnak?
- Nem tudom. Minden férfi más nevet ad nekem. Annak a nőnek a
nevét, akit legjobban szeretett.
- Mégis?
- Amikor kicsi voltam, otthon Líviának hívtak.
 Megtorpantam, mintha a szívembe markoltak volna. Líviának hívták
az egyetlent, a drágát... azt a nőt, akit legjobban szerettem. És abban a
pillanatban, amikor a vörös pillangó ezt a nevet kimondta, arcáról eltűnt
minden idegen vonás. Lívia volt, az én Líviám.
- Én Líviám! - mondtam szerelmesen.
A vörös pillangó elnevette magát:
- Végre rám ismertél!
- Már akkor, amikor az álarc rajtad volt még. Azért szólítottalak meg.
Azért jöttem ide, mert tudtam, hogy találkozok veled.
Őszintén beszéltem. Nem gondoltam arra, hogy Lívia évek óta halott.
A vörös pillangó boldogan simult hozzám:
- Én is azért jöttem csak. Látni akartalak. Olyan régen láttalak.
Megcsókoltam, visszaadta a csókot. Lívia csókja volt. Lívia szája.
De rögtön kibontakozott az ölelésből. A terem elsötétült, és valami
pokolbeli gongon tizenkettőt harangoztak. A katonabanda tust1
harsogott, jókedvű álarcosok síppal, kereplővel, gyerektrombitával és
más ostoba hangszerekkel rettenetes zajt ütöttek. Azután megint vakító
világosság csillogott föl, és kacagva, sikongva köszöntötte mindenki az
új esztendőt.
- Éjfél! - mondta Lívia. - Mennem kell. Fölugrott, búcsúzni akart.
A szívem összeszorult.
- Lívia! Hát így?...
- Mennem kell.
- Hazakísérlek.
- Messze lakok - mondta egy kis habozás után.
- Mindegy!
- Messze... Budán...
Nem is feleltem. Karon fogtam, beburkoltam köpönyegébe, és
kocsiba ültettem. A taxiban belenyugodott abba, hogy elkísérjem.
- Budára - mondtam a sofőrnek.
- Nem, nem... - súgta Lívia -, előbb el kell mennünk a bátyámért.
- A bátyádért?

1
Zenei éljenzés, a zenekar harsány, rövid ideig tartó üdvrivalgásként ható játéka
(német).
 Zavarodottan néztem rá. Líviának nem volt bátyja. Vagy nem
emlékeztem többé rá?
- Nem szabad, hogy egyedül kísérj haza... Kikapok.
Erre nem gondoltam. És szelíden, engedelmesen megkérdeztem:
- Hová vigyelek?
- Három Pacsirta kávéház.
Rossz hírű éjjeli lebuj volt, ferencvárosi verekedők tanyája. Nem
értettem a dolgot, egy kicsit elszomorodtam. De Lívia megfogta a
kezemet, és könyörgőn nézett rám. Kimentünk a Ferencvárosba.
A kávéház előtt kiugrott a kocsiból. Én is megmozdultam, de Lívia
tiltakozott:
- Egyedül megyek be...
Behúzódtam a taxi sarkába, behunytam a szememet. Gondolkozni
próbáltam, de nem volt hozzá türelmem. Az agyam zúgott, szédültem, az
ital erősen dolgozott bennem. Furcsa! Eszembe jutott, hogy Lívia régen
meghalt. Nem, nem halt meg. Kinyitotta a kocsi ajtaját. Kedvesen rám
mosolygott.
- Itt is vagyunk már.
Rossz képű, hórihorgas fickó jött ki vele. Alig billentette meg a
kalapját, keresztülnézett rajtam.
- Hová megyünk?
- Megmondtam már a sofőrnek - felelte a fiú nyersen, és gyilkosan
nézett Líviára. Lívia lehajtotta a fejét és hallgatott. Az út hosszú volt.
Egész úton hallgattunk. Lívia kettőnk között ült. Kezét a kezembe tette,
fejét vállamra hajtotta. A fiú kinézett az ablakon. Nem mozdultam, csak
néha mertem halkan, óvatosan és gyöngéden megcsókolni Lívia haját.
Nem gondoltam semmire, boldog voltam.
Az éjszaka enyhe volt és csillagos, az egy-két napos fiatal hó sárrá és
pocsolyává olvadt az elhagyott, szűk, budai utcákon. A taxi álmosan
döcögött, kettőre járt az óra, amikor végre megállt. A fiú kiugrott, és
csöngetett egy mogorva, emeletes ház kapuján. Ebben a pillanatban
Lívia gyorsan, lelkendezőn a fülembe súgta:
- Holnap délután öt órakor, itt, a ház előtt!
Azután ő is kiugrott. A házmester régimódi olajlámpással jött elénk,
ennek a lámpának a bágyadt világosságában még egyszer láttam a karcsú
és kecses pillangót. Egy percig. Aztán eltűnt a kapualj sötétségében. Az
ajtó hangos dübörgéssel csapódott be mögötte.
 Kiszálltam, hogy a házszámot megnézzem. Megkérdeztem a sofőrt:
- Hol is vagyunk?
- A Fehér sas téren, nagyságos úr.
Gyufát gyújtottam. Megnéztem a tér nevét meg a házszámot:
- Negyvenhét, negyvenhét...
Előkerestem a ceruzámat, a számot fölírtam egy névjegyre.
Sokáig hánykolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni. Líviára
gondoltam... Szegényke... Szerettem, és mégsem voltam jó hozzá. Mit
csinál ezen a hideg újévi éjszakán a föld alatt? Újév... Hányadik az
örökkévalóságban? És ez a vörös pillangó. Úristen, mennyit ittam az
éjjel!
Másnap délután négy órakor a Fehér sas téren voltam már. Jól
emlékeztem a házra, az éjszaka alaposan megnéztem. Most nem láttam
sehol. A ház helyén üres telek volt, deszkakerítés vette körül. Tízszer is
körüljártam a teret, megtaláltam a negyvenhatos meg a negyvennyolcas
számot, csak a negyvenhetes nem volt sehol. Amikor a környéken
kérdezősködtem, megtudtam, hogy az üres telken valamikor csakugyan
ott állt az a ház, amelyet az éjjel láttam, de tíz évvel ezelőtt lebontották.

Salome1
Abban az időben, amikor Párizsban éltem, Oscar Wilde már megírta a
Salomet, de a kézirat még olvasatlanul feküdt - ha jól emlékszem - Sarah
Bernhardt2 fiókjában. Az egzotikus princessz akkor még nem volt olyan
divatos, mint ma, és az én figyelmem is csak egy piktor barátom
műtermében terelődött rá. Egy félmeztelen nő képét láttam ott; Salome
karperecekkel és gyűrűkkel ékes keze görcsösen markolt az aranytálba,
amelyben a próféta szomorú feje hevert. Ez a Salome szőke volt, a szeme
kegyetlen kék, hideg és éles, mint a hóhér karja, a szája pedig gyanúsan
piros, mintha vért ivott volna. A képben nem volt sok eredetiség és
lelemény, már száz meg száz piktor látta és festette ilyennek Heródiás

1
Heródiás lánya. Heródes mostohalánya. Apjától táncáért Keresztelő Szent János fejét
kérte.
2
Bernhardt, Sarah (1844-1923): francia színésznő.
leányát. De az én piktorom Saloméja nagyon szép volt, és amikor
megláttam, egy kicsit megszédültem.
- Ki a modell?
A piktor nevetett. Ravaszkodva kacsintott:
- Ugye, szép?
- Gyönyörű! Ki ez a leány?
- Titok!
A piktor jó barátom volt, gazdag fiú, inkább mulatságból festett. Nem
volt égbekiáltó tehetség, de mindig a legnagyobbat akarta, és ezt
szerettem benne. Majdnem mindennap ott ültem nála, és örökösen
veszekedtünk vagy az ő képein, vagy a régi nagy mestereken és a
szecesszión, amelynek furcsa virágai akkor virítottak legvadabb
pompájukban. Alapjában nem sokat értettem a képekhez, de van-e
nagyobb gyönyörűség, mint arról beszélni, amihez nem értünk?
Hanem Salomét születésének első percei óta gyöngéd ellágyulással
néztem. Már akkor, amikor karcsú alakja még csak bontakozott a vázlat
homályából. És valamelyes meghatottsággal figyeltem, hogyan
gömbölyödik lassan-lassan a két karja, hogyan tűnnek el arcáról a
bizonytalan vonalak, a határozatlan vonások, hogyan keményedik meg
tétovázó tekintete, hogyan kap színt és életet fiatal, üde teste. Míg a pazar
műteremben ültem, ódon szőnyeggel letakart, tarka selyemvánkosokkal
telezsúfolt, széles kereveten, rozsdás, régi görbe kardok, handzsárok1 és
jatagánok2 védelmében, tekintetem majdnem szerelmesen tapadt a képre.
De mennél tündöklőbb lett, mennél vakítóbban sugárzott szépsége, annál
furcsább érzések kínoztak. Az a gyöngédség, amellyel eleinte néztem,
lassanként elhalt, valami kényelmetlenség váltotta föl. Míg Salomét
néztem, nem őt láttam, és a képen keresztül nyugtalanul gondoltam a
modellre, aki életét és szépségét adja kölcsön Heródiás lányának, olcsón,
óránként öt frankért. Nagy igazságtalanságnak éreztem, hogy a piktor
megrabolja a modellt, elveszi testének szépségeit, és más lányt ékesít föl
velük. És gyűlölni kezdtem Salomét, aki az ismeretlen modell
szépségével hivalkodik.
Fiatal voltam és szentimentális. Elmondhatatlanul sajnáltam azt a
szerencsétlen fiatal lányt, akit a nyomorúság arra kényszerít, hogy testét

1 Ívelt pengéjű, rövid szúrófegyver (arab-török).

2 Kétszeresen hajlított pengéjű, rövid kard, markolatán két kis füllel (török).
odadobja százezrek kíváncsi tekintetének. Nem bírtam a képet
különválasztani tőle, és úgy éreztem, hogy azok, akik a festékkel
bemázolt vásznat nézik, jogtalanul tolakodnak a fiatal leány testének
titkaiba; szerelem nélkül, megilletődés, áhítat és fáradság nélkül,
kényelmesen, közönyösen birtokukba veszik azt, ami a szerelmesnek a
legszentebb, amiért harcol, kínlódik, tépi magát, lázas akarásban és talán
reménytelen vágyakozásban. Úgy éreztem, hogy ezek az előkelő
képbarátok nemcsak a fiatal lányt lopják meg, hanem azt az embert is,
aki a szerelem jogán magáénak és csak a magáénak akarja ezt a karcsú
testet, és másokkal nem akar osztozkodni.
Amikor elmondtam érzéseimet a piktornak, gúnyosan, megvetőn
nevetett:
- Talán igazad volna, ha lefotografálnám azt a lányt, és a fotográfiát
mutogatnám. De itt másról van szó. Valamiről, aminek, úgy látszik, hírét
sem hallottad. Ezt a valamit művészetnek hívják. Ez a valami átalakítja
az életet, és azt csinálja belőle, amit akar. Így lesz abból a jámbor német
nevelőnőből, aki délutánonként idejár hozzám ülni és pénzt keresni, az
én művészi szeszélyeim révén vérszomjas Salome.
- Jámbor német nevelőnő? - kérdeztem gúnyosan. - Azért olyan szőke
a Salome?
- Azért hát! Most aztán tessék mindent visszavonni, mert ebben a
Saloméban ugyan senki sem fog ráismerni Fräulein Auguste Hilperichre.
- Nem vonom vissza. Nem az a kérdés, hogy ráismernek-e vagy sem?
Nem érted? Száz meg száz ember néz be az ablakon egy szobába,
amelyben semmi sincs, csak egy meztelen nő. Nem ezekről az
emberekről van szó, hanem a meztelen nőről, akinek a te jóvoltodból ott
kell állnia, és tűrnie, hogy mindenki megbámulja.
- Nem értem.
- Ne is törd a fejedet! Ha igazán művész volnál, megértenéd...
A piktor elnevette magát:
- Tudod mit? Vagy szamár vagy, félelmetes, kártékony szamár...
- Vagy?
- Vagy szerelmes. Szerelmes vagy Saloméba, az én Salomémba,
helyesebben Fräulein Auguste Hilperichbe!
- Nem igaz - tiltakoztam kétségbeesetten.
A piktor diadalmasan, kárörvendőn kacagott:
 - Szerelmes vagy, te őrült; és féltékeny, mint egy fenevad. Féltékeny
vagy Saloméra, az én Salomémra, Fräulein Auguste Hilperichre!
Nem tudtam védekezni, sőt felelni sem. Ijedten vallottam be
magamnak, hogy talán igaza van. Annyi múzeumot és műtermet
bejártam, és soha, sohasem éreztem azt, amit most. Miért háborodtam föl
azon, amit eddig mindig természetesnek láttam? Miért fájt nekem a
Salome meztelensége, miért gondoltam örökösen arra, hogy mások is
látni fogják? Nem magamat sajnáltam akkor, amikor a modellt
megsajnáltam? És amikor föllázadtam a képzelt igazságtalanság ellen,
nem inkább a tehetetlenségem kínzott, az, hogy nem tudom megvédeni a
nekem drága és szent kincset mohó idegenek meggyalázó tekintetétől?
A piktor szemtelenül nevetett, és mire gondolataimat rendbe raktam,
kénytelen voltam bevallani, hogy a lelkembe látott, és rávilágított egy
olyan érzésemre, amelyről magam sem tudtam. Igen, szerelmes voltam
Fräulein Salome Hilperichbe, és fájt, hogy a piktor kitalálta és kinevette
nagy érzésemet. Megbántva, földúlva elrohantam. Még a lépcsőházban
is hallottam a piktor ostoba, sértő nevetését.
Kint az utcán valamelyest megnyugodtam. Sőt, egypár órai kószálás
után megértettem azt is, hogy a piktornak volt min nevetnie. Hiszen
szerelmem az ő műve, az ő diadala volt, a legnagyobb bók, amellyel
művészetének adózhattam. Ennyit ő maga sem remélt. És nevetésében
bizonyosan több volt a kitüntetett művész büszkeségéből és öröméből,
mint az ostoba szerelmest lenéző jó barát gúnyjából.
Most már sajnáltam, hogy oktalanul megsértődtem, de ezen már nem
lehetett segíteni. Már ellenségek voltunk.
Egész éjjel nem hunytam le a szememet. Folyton Saloméra és
Fräulein Augustéra gondoltam. Eszembe idéztem a piktor dicsekvését:
- Az én személyem alakította át a jámbor nevelőnőt vérszomjas
Salomévá.
És kutatni kezdtem, mennyit vett el a piktor fantáziája Fräulein
Auguste Hilperichből és mennyit adott hozzá, míg Salomévá szilajította?
Megpróbáltam visszaemlékezni a kezdet kezdetére, amikor Fräulein
Auguste és Salome még nem olvadt eggyé, az ingadozó, elmosódó
vonalakra, a határozatlan színű szemre. Megpróbáltam Salome
kegyetlen, hideg tekintetét szelíddé tompítani, és piros száját vadságától
megfosztani. De nem sikerült. Hiába volt minden, Saloméból nem
tudtam Fräulein Augustét kihámozni, a kettő most már
elválaszthatatlanul egy volt.
Az átvirrasztott éjszaka után kábult álomba estem, amelyből délfelé a
levélhordó zörgetett föl. Nem kellett a levelet fölbontanom, hogy
megtudjam, mi van benne: a piktor írta. Félreértésről beszélt, és
bocsánatot kért tőlem.
- Ostoba és neveletlen voltam - írta egyebek között -, de nem szabad
rám haragudnod. Jusson eszedbe, mennyit szidtad a képeimet, és gondolj
arra, milyen rettenetes elégtételnek láttam, hogy így beleháborodtál
Saloméba. Kérlek, gyere föl ma délután, de korábban, mint rendesen. Ha
fél négykor jössz, még itt találod Fräulein Augustét. Ölel szeretettel stb.
Elérzékenyedtem, és nyomban megbocsátottam neki. Hálás voltam,
nemcsak engesztelő szavaiért, hanem azért is, mert kitalálta legvadabb
kívánságomat, és lecsillapította forró nyugtalanságomat. Fél négykor
látni fogom féltékenyen rejtegetett modelljét, és az a titok, amely egész
éjszaka gyötört, többé nem lesz titok. Látni fogom Fräulein Auguste
Hilperichet, és meg fogom tudni, hogy Saloméból mi az övé? Akkor le
fognak csöndesedni a bennem háborgó, furcsa érzések; vagy a piktornak
lesz igaza, és akkor csakugyan szamár vagyok, vagy nekem, és akkor
nem kell többé szégyellnem ostoba szerelmemet.
Még nem volt fél négy, amikor a piktornál becsöngettem. Ő maga
nyitotta ki az ajtót, és örömében megölelt.
- A Fräulein odabent van - súgta. - Már megmondtam neki, hogy egy
piktor barátomat várom...
A szívem rettenetesen zakatolt, amikor beléptem a műterembe. A
nyári délután világosságában zavarodottan néztem körül. Fél szemmel a
pódiumra sandítottam, ahol mindenféle drapériák között, magas
zsámolyon, háttal az ajtónak, övig meztelen nő ült. Kibontott, hosszú
szőke haja úgy takarta be, mint valami selyemköpönyeg. Félénken
kaptam el róla tekintetemet, és a díványhoz siettem, a kis török asztalhoz
cigarettáért. Mialatt rágyújtottam, visszakaptam bátorságomat, és már
nyugodtabban fordultam a pódium felé. A piktor már visszament a
képhez, vígan füstölt, és még vígabban fütyörészett. És most jól
megnéztem a zsámolyon ülő félmeztelen nőt, Fräulein Auguste
Hilperichet...
Hogyan mondjam el azt, amit láttam? Egy mérges, csúnya nő ült ott,
pápaszemmel az orrán. Aranyperecekkel ékes, két karját könyökig
mereven a testéhez szorította, de a két keze szüntelenül járt, és gyűrűs
ujjai fényes acéltűket villogtattak. Az acéltűk végén piros szálak
himbálóztak, az ölében pedig hosszú, vörös kígyó vonaglott. Fräulein
Auguste Hilperich harisnyát kötött, piros harisnyát, miközben a piktor
selymet lopott a hajáról, gömbölyűséget a válláról, rózsás színeket a
kebléről. A szorgalmas német nevelőnő még modellülés közben sem
pihent, és minthogy a piktornak csak a hajára, a vállára és a keblére volt
szüksége, nyugodtan föltette pápaszemét, és folytatta a harisnyakötés
jámbor és házias munkáját. Mellette a képen Salome vérszomjasabb volt,
mint valaha, és a próféta feje úgy pihent az aranytálban, mint valami
nagy pamutgombolyag, amelyből harisnyát kötnek...
Rettenetes volt. A cigaretta kiesett a szájamból, hülyén bámultam hol
Fräulein Augustéra, hol Saloméra, hol a piktorra. De egyik sem törődött
velem. A piktor olyan tűzzel dolgozott, mintha az élete forogna kockán,
az istennek se nézett volna hátra. Fräulein Auguste nem vett tudomást
rólam, csak Salome mosolygott diadalmasan, gúnyosan...
Úgy álltam ott, mint akit taglóval fejbe ütöttek. Igen, ez a Salome
haja, a Salome válla, az ő karcsú teste... de a többi? Lábujjhegyen
lopóztam ki a műteremből. A piktor rám se nézett. Tudta, hogy soha
többé nem lát.
A komitácsi1
Egyszerű történet. Nem érdemes elmondani. Nem érdekes senkinek,
már nekem sem. Itt vagyok, élek, megint élek, és hogy nem maradtam ott
az árokban, a többivel, az csak az én szerencsém, jelentéktelen, névtelen
gyalogos hadnagyé. Még csak hős sem voltam, és azért, amit
cselekedtem, dicséretet, kitüntetést nem érdemlek. A magam
nyomorúságos életét védtem csak, de olyan rettenetes körülmények
között, hogy sohasem felejtem el. El sem felejthetem, sánta lábam
minduntalan eszembe juttatja.
A lábamba kaptam golyót, lent Szerbiában, valamelyik domb
tövében. Nevük nincs ezeknek a domboknak, a katonai térkép éppen
csak megszámozza őket, hogy valami kis rend mégiscsak legyen a nagy

1
Az osztrák-magyar hadsereg ellen harcoló szerb, horvát vagy bosnyák felkelő az első
világháborúban (török).
tolongásban. Azt mondja a térkép: cote2 346, cote 512, cote 678. A
678-as volt az én dombom.
Békében a dombok élete meglehetősen egyhangú; jámbor kecskék
legelésznek rajtuk, a domb számával nem törődnek. A háború azonban
tömérdek változatossággal fűszerezi a domb életét. Hol magyar bakák
vannak a tetején, hol szerbek, ha a dombnak szerencséje van, tüzérséget
is kap, ágyúkat és muníciós3 kocsikat. A környék ágyúdörgéssel és
puskaropogással hangos, a madarak ijedt csipogással rebbennek föl, a
völgyben a trombita recseg, és a bakák azt ordítják:
- Huj, az apád...
Szuronnyal rohannak föl a dombra. Akármilyen alacsony a domb,
hegy lesz belőle, amíg a puskák tüzében fölérsz a tetejére. Minden lépés
örökkévalóság, és minden lépés halál. Minden pillanatban megbotlik,
elesik valaki.
Elvágódnak a szép, erős fiúk, szerb golyóban botlanak meg, nem
kelnek fel többé. Zuhanást hallasz, fölhördülést és tudod: egy legénnyel,
egy élettel kevesebb. De nem érsz rá arra, hogy számlálgass, nem látsz,
nem hallasz, mert a düh és az őrület sarkantyúz: előre, mindig előre! És
minden örökkévalóságon és minden halálon keresztül egyszer mégiscsak
fönt vagy a domb tetején, valami rettenetes kavarodásban, amelyben
ordítva, káromkodva pusztítja egymást az ember. Egyszer
visszanyomnak minket, másszor mi kergetjük el őket, aztán újra
kezdődik minden a szomszéd dombon, azokkal, akik megmaradtak.
Így jutottunk el a cote 678-hoz. Éjjel indultunk, csúnya esőben, térdig
érő sárban, és mire a szomorú, szürke reggel fölvirradt, ott feküdtem az
árokban, keresztüllőtt lábbal, ájultan. Nem volt annyi erőm, hogy
hátramenjek a kötözőhelyre, odafeküdtem a többi mellé a barátságos,
puha, véres, sáros árokba. Itt már sokan voltunk, magyarok, szerbek
vegyesen. Fejünk fölött még dúlt a harc, nehéz, szöges bakancsok
tapostak végig rajtunk, mellettem két ember fojtogatta egymást némán,
fojtott zihálással. Aztán az egyiknek a kezéből kiesett a puska, a hideg
vas az arcomba csapódott, fölszisszentem. Azontúl nem emlékszem
semmire sem, nem láttam, nem hallottam, nem éreztem többé.

2
Jelzőszám (francia).
3
Lőszeres (latin).
 Amikor megint kinyitottam a szememet, bambán néztem körül. Nem
tudtam, hogyan kerültem az árokba, mozdulatlan, néma katonák közé;
nem tudtam, miért fekszek magam is némán, mozdulatlanul. Kábultan,
zsibbadtan föl akartam tápászkodni, de jobb lábamat rettenetes fájdalom
hasította végig, és visszahanyatlottam. Most már visszaemlékeztem a
golyóra, a sáros reggelre, lassanként eszembe jutott minden. Az eső
elállt, a nap éppen az arcomba tűzött, forrón, a búcsúzó nyár utolsó
föllobbanásában. Körös-körül hangtalan csönd, elült a puskaropogás, a
csapatok elvonultak. Hová, merre? Mi történt? Győztünk? Visszavertek
minket? Körülnéztem, választ vártam. De senki sem felelt. Szomszédaim
halottak voltak. Az ellenségek megbékélten feküdtek egymás mellett,
egy fiatal szerb legény feje egy magyar baka erős, széles mellén pihent.
A sok halott között tehetetlenül, bénán én, az egyetlen élő. Meddig?
Meddig, a rettenetes csöndességben és mozdulatlanságban? Még egyszer
megpróbáltam fölállni, de nem bírtam. Erőtlenül estem vissza, ideges
reszketés rázta meg egész testemet. Ajkamba kellett harapnom, hogy a
fájdalom síró kiáltását elnémítsam. Szememet behunytam és gondol-
koztam. Józanul ítéltem meg helyzetemet. Menni, menekülni nem tudsz,
maradj úgy, ahogy vagy, fekve, nem is fekve, félig ülve, háttal egy
holttesthez támaszkodón. Segítségért kiáltani nem mertem, hátha az
ellenséget csalom oda? Várnom kellett, amíg valaki jön, talán a mi
szanitéc patrulunk.1 Vagy az ellenségé. Akkor végem van. Megörültem
revolveremnek, melyet még mindig kezemben szorongattam. Két golyó
volt benne. Elég. Vagy nekik vagy nekem.
Nem tudom, mennyi idő múlt el így, türelmetlen, izgatott
várakozásomban. Nem voltam sem éhes, sem szomjas. Valahányszor a
szememet kinyitottam, üresen, érzéstelenül néztem a levegőbe. Rögtön
megint le is hunytam, és minden erőmmel, minden tehetségemmel, egész
életemmel tovább hallgatóztam, hallgatóztam csak. Ezekben a
csigamászású pillanatokban a fülem élt csak igazán, és mohó
szomjúsággal, kétségbeesett kívánással leste, mikor zavarja el a fájó,
gyilkos csöndet emberi lépés vagy szekérnyikorgás muzsikája.
Ha most megszólalnak az ágyúk, micsoda boldog ujjongással
hallgatom szavukat! De körös-körül csönd volt, a halál csöndessége.

1
Egészségügyi őrjárat (francia-német).
Mintha valami fojtogató és ijesztő, láthatatlan köd ereszkedett volna a
tájékra.
Sok-sok idő múlva, amikor már-már megmerevedtem a
mozdulatlanságban és a reménytelen figyelésben, zavaros hangokat
hallottam, siető lépéseknek és értetlen, halk beszélgetésnek a neszét.
Lecsukott szempillám alól tétován néztem a hang irányába, kezem
görcsösen szorongatta a revolvert. Az árok partján lassan, gyanútlanul
két ember jött felém. Két szerb. Egy fiatal tiszt és egy deres szakállú,
tarisznyás, öreg paraszt, puskával a vállán. Afféle szárazföldi kalóz, akit
olaszos zengzetességgel komitácsinak nevez a Balkán. Ismertem a
fajtáját, bakáink tucatszámra lőtték le a fákról ezeket a minden ke-
gyetlenségre és minden halálra elszánt fickókat. Ha észrevesznek, végem
van.
A két ember hirtelen megállt, és kémlőn nézett az árokba. Ebben a
pillanatban elsütöttem a revolveremet. A tiszt hangtalanul, jajszó nélkül
előrebukott. De elvágódott a komitácsi is. Most ott feküdt mind a kettő az
árok partján, némán, mozdulatlanul, éppen olyan mozdulatlanul, mint én.
A lövés lármája után még nagyobb lett a csöndesség. Nem tudtam, mi
történt. Meghalt valamelyik? A tiszt? A komitácsi? Mind a kettő? Nem
céloztam, de alighanem a tisztre fogtam rá a revolveremet. Megölte ez a
golyó a komitácsit is? Lehetetlen! Nagyon izgatott voltam, a szívem
hallhatón dobogott.
Lassanként mindent megértettem. A tisztet megöltem. A komitácsi él.
Él, és nem mer mozdulni. Ahogy én nem merek. Ott fekszik mereven,
olyan halott, mint én. Csak a szíve dobog éppen olyan nyugtalanul, mint
az enyém. Behunyt szeme alól leselkedik, úgy, mint én. Kezében a
puska, mint az enyémben a revolver. Nem tudja, honnan jött a lövés, nem
tudja, hogy én lőttem. De tudja, hogy az árok sok halottja közül egy él.
Ha megmozdulok, lelő. Ha ő mozdul meg, én lövöm le.
És most rettenetes szünet következett. Órákig tartó, gyilkos szünet,
amely alatt nem történt semmi, nem mozdult senki. De ez a szünet tele
volt fojtogató nyugtalansággal, el nem mondható borzalmakkal, kínzó
fölijedésekkel... most, mintha az az ember megmozdult volna... nem
láttam... nem mertem odanézni... görcsösen behunytam szememet,
vártam a halálos lövést. Torkom kiszáradt, nem mertem lélegzeni,
összeszorítottam a fogamat és vártam. Isten tudja, meddig. Azután
lassanként megnyugodtam, egy kicsit fölnéztem. A komitácsi
mozdulatlanul feküdt... talán ő is éppen ebben a pillanatban hunyta be a
szemét. Tanakodni kezdtem, lőjek, ne lőjek? Eláruljam magamat? Ha
elhibázom... több golyóm nincs. Nem lőttem. Megint behunytam a
szememet, megrémülve ettől az irtózatos párbajtól, ettől a félelmetes
bújósditól. És ez százszor megismétlődött... vagy ezerszer... nem tudom.
Néha úgy rémlett, hogy nehéz zihálást, elfojtott nyöszörgést hallok, de
nem tudtam, én nyöszörgök-e vagy az a másik.
Amikor, nem tudom hányadszor, megint kinyitottam a szememet,
meglepődve láttam, hogy alkonyodik. Eszembe jutott, hogy reggel óta
mozdulatlanul fekszek az árokban. Körös-körül reménytelen csönd,
sehol segítség. A komitácsi még mindig mozdulatlanul fekszik az árok
partján. Éreztem, hogy nem bírom tovább. Úgy is meg kell halnom... hát
haljak meg, mielőtt beleőrülök az emésztő izgalomba. Csodálatosan
megnyugodtam. Fölálltam. Ebben a pillanatban a komitácsi is talpra
ugrott. Egyszerre lőttünk mind a ketten. És egyszerre estünk el. Én a
fáradtságtól, a gyöngeségtől; de valami el nem mondható
megkönnyebbüléssel és boldogsággal, hogy ennek a rettenetes
feszültségnek vége szakadt. Azután káromkodást hallottam és vad
tovairamodást és puskaropogást. Angyalok muzsikáját. Többre nem
emlékszem. Amikor újra kinyitottam a szememet, fehér ágyban
feküdtem, és az ágy mellett egy komoly nézésű, szürke ruhás nő állt.
Fehér szalag volt a karján, és a fehér szalagra nagy vöröskereszt volt
varrva.

Teofrasztusz mester könyvtára

Teofrasztusz mester ötvenedik születése napján gondolt első ízben
arra, hogy nagy magányosságának nincs értelme. Most magányosan élt
nagy könyvtárszobájában, hatalmas in fóliók, tekintélyes nyolcadrétek és
kacér harminckettedrétek közepette. A poros állványokról némán és
mégis beszédesen bámultak rá a könyvek, ezek a falánk állatok, amelyek
lassan-lassan minden pénzét megették. Tekintélyes domínium1 úszott el
azzal, hogy Teofrasztusz mester csengő aranyait penészes, öreg
papirosra váltotta be.

1
Uradalom (latin).
 Amikor most az ötvenedik év küszöbén kincsein legeltette szemét,
először ingott meg a könyvhöz való hitében. Eddig a könyv volt számára
a világ, az élet, a boldogság. Most eltűnődött azon, hogy
könyvszekrényei mögött is van talán valami; valami, ami nem könyv, de
mégis kedves és becses.
Azóta gyanakodott erre, amióta a lépcsőházban a házmesterné leányát
megpillantotta. Tizenöt éve lakott ebben a sötét és szomorú házban,
mindeddig nem vette észre, hogy a házmesternének szép, gömbölyű,
nagy lánya van. Homályosan emlékezett arra, hogy esztendőkkel ezelőtt
mezítlábas kisgyermek, nagy szemű, borzas és piszkos kis jószág ugrált
az udvaron. De hogy ez ugyanaz a házmesterlány, aki ma olyan szőkén
és gömbölyűn kívánkozik ki a szomorú házmesterlakásból világosabb és
vidámabb tájak felé, az egy pillanatig sem jutott eszébe. A nagylány
egyszerre csak ott volt, belecsöppent a szürke házba és a szürke
könyvember életébe. Teofrasztusz mester délutánonként kinyitotta
udvari szobájának az ablakait, állítólag azért, hogy friss levegő járja át a
poros, vén könyveket, a valóságban azonban inkább azért, hogy a
házmesterlány - mint a legtöbb házmesterlány - színésznőnek készült, és
ezen az alapon egész nap énekelt és nevetett.
Az öreg könyvember ilyenkor furcsán érezte magát. Arra gondolt,
mennyivel szebb volna, ha a vén könyvek némasága helyett ennek a
fiatal lánynak a lármája cikázna át a szobán. Mennyivel örvendetesebb
volna, ha rideg pergamenek és ripacsos disznóbőrök helyett a fiatal lány
üde, fehér bőrét simogathatná. De valahányszor efféle profán1 érzések
kísértették, elszégyellte magát, és pirulva temette arcát a
könyvkatalógusok őrült tömegébe, amelyet a posta nap nap után és a
világ minden tájáról, lankadatlan buzgalommal szállított lakására.
A házmesterlány azonban nem azért volt házmesterlány, és nem azért
készült színésznőnek, hogy Teofrasztusz mester érdeklődése szemet ne
szúrjon neki. Ez a szürke és titokzatos bácsi, akitől gyermekkorában félt,
kamaszkorában pedig kicsúfolta, most más alakban mutatkozott. A
házmesterlány izgalom és fölháborodás nélkül el bírta képzelni, hogy ez
a szürke bácsi, aki olyan mohón lesi tekintetét, mosolyát, tetemes anyagi
javakban részesíti, és megteszi egyetlen örökösének. Szentül hitte -
ahogy a házban mindenki -, hogy Teofrasztusz mester rendkívül gazdag.
1
Közönséges, hétköznapi (latin).
Hogyne volna gazdag, amikor olyan rettenetesen sok könyve van!
Akinek efféle haszontalanságra is telik, az milliomos. A házmesterlány
joggal és nagyon okosan úgy gondolkozott, hogy hiba volna, ha ezek a
milliók a házból kivándorolnának. Valahányszor Teofrasztusz mesterrel
találkozott, kacéran és kihívón nézett a szemébe. A szegény könyvember
megzavarodott, lenézett a földre, és belebotlott önnön lábába.
Egy este megvallotta magának:
- Így csak akkor dobogott a szívem, amikor Publius Ovidius Naso
Artis Amatoriae líbri 777.-nak 1603-ból való veneziai kiadását nyolc
petákért sikerült megvásárolnom.
Aggodalmaskodott. Kétségei voltak. Azon tanakodott, nem lett
volna-e helyesebb, ha akkor ezért a nyolc petákért ibolyát vásárol egy
ifjú és gömbölyű nőnek? Fájlalni kezdte azokat a dohos esztendőket,
amelyeket a könyvespolcokra való mászkálásnak, a penészszagú
antikvárius boltokban való alkudozásoknak szentelt. És sajnálta azt a sok
pénzt, amelyet ezekbe a könyvkereskedőkbe belegyömöszölt.
Siránkozott:
- Steinwender Lipcsében belőlem élt, a brüsszeli Faucont hatvanezer
maravédis1 rendeléssel én mentettem meg a bukástól. Ezek a gazemberek
elvacsorázták, elitták, elasszonyozták a pénzemet. Én meg bújtam a
könyveiket, száraz papirost faltam nedves csókok helyett. Ökör voltam,
csodálatosan, hülyén, fantasztikusan, apokaliptikusan félelmetes, nagy
ökör.
De azért hébe-korba még mindig gyönyörködött könyveiben. Ha arra
gondolt, hogy a 3. számú szekrény Curiosa jelzésű alosztályában C. 62.
szám alatt ott pompázik D. R. P. E. mesternek, a titokzatos és hírneves
névtelennek De Omnipotentia Diaboli című nagybecsű manuscriptuma,2
amely soha sehol meg nem jelent, és meg sem jelenik - akkor sok
mindent megbocsátott a lipcsei Steinwendernek és a brüsszeli
Fauconnak. De a házmesterlány fölkacagott az emeletre, és ez a kacagás
olyan követelőn kopogtatott az ablakon, hogy Teofrasztusz mester
nyomban ajtót nyitott, mintha várva várt, kedves vendég csöngetett volna
a lépcsőházban.

1
5, majd 7 krajcáros váltópénz (szerb-horvát).
2
Kézirat (latin).
 Ha igazán olyan gazdag lett volna, amilyennek a házban képzelték!
Akkor minden pénzét odarakja a házmesterlány kékharisnyás lába elé.
Úgy van. Teofrasztusz mester észrevette, hogy a házmesterlánynak kék a
harisnyája, sőt észrevette azt is, hogy ezen a kék harisnyán piros nyíl
húzódik fölfelé, és a szoknyák rejtelmeiben eltűnik.
De nem volt gazdag, szegény volt már. Nem volt pénze, a könyvek
beitták, fölszippantották minden vagyonát. Valami kegydíjféléből
elégetett, nyolcvan vagy kilencven maravédiből, amelyet minden hónap
elsején fölvett. Ebből kevés kellett az életre, a többin könyvet vásárolt.
Egy éjjel megjelent nála az ördög. Szakasztott olyan volt, amilyennek
a fönt nevezett D. R. P. F. mester De Omnipotentia Diaboli című
manuscriptumában lerajzolta. Ráült Teofrasztusz mester mellére, és
ráförmedt:
- Marhák királya! Szomorú szamár, bivalyok bivalya! Mit
okoskodol? Hiszen majd meghalsz azért a kis szemtelenért, kékharisnyás
lábáért, meg azért a piros nyílért, amely elvész a szoknyák rejtelmeiben.
Pénz kell? Szerezz! Itt van ez az ostoba nagy könyvtár, amelybe
százezreket öltél bele. Minek az neked? Minek a könyv, most, mikor
végre fölfedezted, hogy az egyetlen igazi bölcsességhez semmiféle
könyvnek nincs köze. Add el könyvtáradat, add el ezt a sok haszontalan
limlomot. Hadd őrüljön bele más, amikor te kijózanodtál belőle. A
penészes papirosokért megint csengő aranyat kapsz. Ha csak felét,
negyedrészét szerzed vissza, annak, amit elvertél, akkor is úri módon
megélsz belőle...
Teofrasztusz mester fölébredt. Fölült az ágyban, gyertyát gyújtott, és
kereste az ördögöt. De az ördög nem volt sehol. Csak a sok könyv volt
körülötte, jobbra, balra, a feje fölött, még az ágya alatt is. Eladja őket?
Régi cimboráit, hű barátait, unikumait,1 elzevirjeit2 elkótyavetyélje? Az
első pillanatban lehetetlennek látta a dolgot. De reggelre megbarátkozott
az ötlettel.
- Az ördögnek igaza van. De mennyire igaza van! Ha csak
harmincezer maravédit kapok könyveimért, akkor is finoman megélünk
belőle én és ifjú hitvesem.

1
Ritkaság, különlegesség (latin).

2 A 16-17. századi holland Elzevir nyomdász- és kiadócsalád könyveit.

 Elrohant hazulról. A lépcsőházban megint találkozott a
házmesterlánnyal.
- Ma délben... ma délben... - mondta Teofrasztusz zavarodottan, de
boldogan.
- Mi lesz ma délben? - kíváncsiskodott a lány, és odasimult hozzá,
csak úgy véletlenül, de szándékosan.
Teofrasztusz nem is felelt, úgy rohant tovább. Egyenesen Vipera
doktorhoz, a híres könyvuzsoráshoz rohant, akinek régóta fájt a foga
Teofrasztusz mester könyvtárára.
Vipera doktor eleinte el sem akarta hinni, hogy a dolog komoly. Hogy
Teofrasztusz mester eladja könyvtárát! Lehetetlen! Aggódó részvéttel
figyelte a mester arcvonásait, mintha azt kémlelné, nem őrült-e meg
hirtelen a szánalomra méltó öreg könyvember? Nem, nem őrült meg.
Józanul, konokan hangoztatta, hogy eladja könyvtárát. Vipera doktornak
vagy másnak, mindegy! Ennélfogva Vipera doktor véresen alkudozott
vele. A két vénember kiabált, lármázott, sírt, esküdözött, cibálta és
pofozta egymást. Végül megegyeztek harminckétezer maravédiben,
amelyet Vipera doktor rögtön ki is fizetett, attól való félelmében, hogy
Teofrasztusz megbánja könnyelmű elhatározását. Dehogy bánta meg,
dehogy bánta meg! A sok pénzzel boldogan sietett hazafelé. Éppen csak
egy pillanatra, egy másodpercre állt meg Éliás zsidó boltja előtt. Éliás
zsidó Hollandiából bevándorolt antikvárius volt, Teofrasztusz mesternek
sok-sok drága és értékes könyvet szállított már.
- No, Éliás - mondja Teofrasztusz mester jókedvűen -, tudja-e, mi új-
ság? Eladtam a könyvtáramat!
Éliás zsidó összecsapta a kezét, és héber nyelven jajveszékelt:
- Rettenetes, rettenetes! Eladta szép, finom könyvtárát! És éppen most
adta el, most, amikor végre megszereztem a Mascariont. Az egyetlen
példányt. Több nincs belőle.
Teofrasztusz mester elsápadt. Bizonytalanul kérdezte:
- Megszerezte a Mascariont?
- Meg bizony! A Mascariont, amelyet ön húsz év óta eredménytelen
hajszol. Most megvan. És most eladom a British Museumnak.
Teofrasztusz felkacagott. Gúnyosan és szigorúan.
- A British Museumnak? Addig nem, amíg én élek! Hogy az a könyv?
- Hogy? Hát hogy? Harmincötezer maravédi...
 Teofrasztusz mester ledobta az asztalra azt a friss, meleg pénzt,
amelyet imént kapott Vipera doktortól. Gőgösen mondta:
- Fogja! Ez harminckétezer maravédi. A hátralévő háromezer
maravédit havi részletekben törlesztem majd.
Boldogan, büszkén hóna alá kapta a Mascarion egyetlen példányát, és
kipirult arccal, ragyogó szemmel, mámorosan ingadozó lépésekkel
sietett hazafelé...

A gróf
1.

A második felvonás után az öltöztetőnő óriási virágbokrétával

bukdácsolt be Tündérlaki Putyi öltözőjébe. A bokrétában levél, a levél
mellett doboz volt, a dobozban pedig egy kellemes kis briliánsgyűrű,
amely testvérek közt is megért ezer koronát.
Tündérlaki Putyi nem volt nehéz nő. A mindenség alkotója nem arra
teremtette, hogy fenséges érzelmeket váltson ki a férfiakból. A nagy
szerelmi bonyodalmak elkerülték, a lelki küzdelmek gyötrelmeit, a
szenvedéseket és a hatalmas indulatokat nem ismerte. Egyszerű és józan
nő volt, akinek minden meggyőződését ebbe az egy mondatba lehet
összefoglalni: „A férfiak arra valók, hogy szép és kedves nőkért értékes
ostobaságokat kövessenek el."
Ilyen módon a levél, a bokréta és a gyűrű háromszorosan meghatotta.
Nagyon sürgősen felöltözött, a színpadra sietett, és a függönybe
alkalmazott lyukon kinézett a nézőtérre. Földszint, balra, az első
páholyban ült „O". „O", az ismeretlen, az előkelő, a nagylelkű gavallér, a
gyűrűvel súlyosbított bokréta udvarias küldője.
„O" érdekes, halvány férfi volt, fekete, itt-ott már őszülő hajjal,
tündöklő frakkal és káprázatos gyémántgombokkal. Elegáns fásultsággal
ült a páholyban, egész lénye elárulta az unatkozó arisztokratát.
Tündérlaki nagyon meg volt elégedve vele, és a harmadik felvonásban A
kis karmantyú című elmés kuplét kizárólag az előkelő idegen javára
énekelte, ígéretektől duzzadó pillantásokat lövellve a szeretetre méltó
férfiú felé.
 2.
Előadás után a nyájas idegen, aki időközben az öltöztetőnőtől
megtudta, hogy Tündérlaki kisasszonynak nincs kifogása a „tisztességes
közeledés" ellen, a színház kis kapujában várta a művésznőt. A kocsiúton
ragyogó, gumitalpú fiáker várakozott.
- Gróf Cirkvenitz, huszárkapitány - mondta az idegen előkelő
meghajlással, mikor Putyi kilibbent a kövezetre.
Putyi tébolyító mosollyal nézett a grófra, és odanyújtotta neki a kezét,
amelyet a gróf hódolattal megcsókolt. Ezalatt a fiákeros leszedte a
lovakról a pokrócot, és leugrott a bakról.
- Ez a kocsi?... - kérdezte a művésznő.
- Minket vár - mondta a gróf. - Csak üljön be bátran!
- No, de...
- Csak üljön be! Kifogásait és aggodalmait elmondhatja útközben.
Ez hatott. Putyi beült, és a kocsi elrobogott.

3.
Egy előkelő vendéglő különszobájában vacsoráztak. A gróf bűbájos
ember volt. Előkelő és bőkezű. Putyi leplezetlen áhítattal lézett rá: a
vagyon, az előkelőség, a gavallérság mindig imponált neki.

Azonkívül a gróf gyöngéd és figyelmes volt, emellett pedig

valamelyes hidegséggel és fensőséggel kezelte Putyit. Ama férfiak
fensőségével, akiknek minden sikerül, akik megszokták azt, hogy a nők
engedelmeskedjenek nekik. A gróf kipróbált nőhódítónak látszott,
lényében volt valami parancsoló, ami nem tűrt ellenmondást. A pincérek
hétrét görnyedtek előtte, Putyi pedig olvadozott a büszkeségtől és a
boldogságtól. Gróf Cirkvenitz! Ez volt életének legelső grófja. Eddig
inkább a vagyonos polgári elemnél volt szerencséje, bankároknál,
tőzsdéseknél. Az arisztokrácia eddig - érthetetlen módon! - nem
méltányolta. De íme, most gróf Cirkvenitz huszárkapitány megtörte a
jeget, és elsőnek jelentkezett a felső tízezerből.
Putyi arra gondolt, hogy legjobb barátnői fuldokolni fognak az
irigységtől. És szívében mélységes hálát érzett gróf Cirkvenitz iránt...

4.
Miután kellemesen bepezsgőztek, gróf Cirkvenitz így szólt:
 - Tudja-e, hogy én most hónapokig nem fogom látni magát?
- Miért? - kérdezte Putyi ijedten.
- Mert holnap reggel megyek az új garnizonomba, Galíciába!
- Ó!
Putyi elszontyolodott. A gróf megfogta a kezét.
- Remélem - suttogta, mialatt lassan csókolgatta a kezét -, hogy nem
bocsát el így a messze útra?
- Így? Hogyan?
- Szeretnék elvinni magától valamit. Egy illatot, egy emléket.
Valamit, ami a messzeségben is untalan eszembe juttassa önt, és onnan is
folyton visszacsábítson önhöz. Egy csók, egy ölelés emlékét...
- De gróf úr - tiltakozott Putyi.
A hideg, fensőséges és előkelő gróf e pillanatban hirtelen
megváltozott. Erőszakos, vad mozdulattal magához ölelte Putyit és
megcsókolta.
- Szeretlek - súgta két csók közt a fülébe -, nagyon szeretlek. És te?
- Istenem - mondta Putyi egészen megzavarodva ezektől a csókoktól
-, én... én...
- Nem felelsz? Jobban is szeretem. Ne is felelj! Ne is beszélj! A
fölösleges beszéd badarság. Az enyém vagy, az enyém, csak az enyém...
Ma még az enyém lehetsz, holnap én megyek már a fenébe, Galíciába.

5.
És újra megcsókolta. Putyi kábultan, akarat nélkül roskadt a vitéz gróf
karjába. Olyan volt, mint egy hipnotizált tyúk.
- Tehát itt lakol? - mondta a gróf, amikor a szobaleány ajtót nyitott ne-
kik. - Csinos... minden nagyon csinos...
- És ízléses, ugye? - mondta Putyi büszkén.
- Igen, nagyon ízléses... van itthon pezsgőd?
- Pezsgőm? - ámult Putyi. - Minek?
- Szomjas vagyok. Inni akarok.
Ezzel a gróf becsöngette a szobaleányt.
- Hallja, angyalom - mondta neki -, itt van a névjegyem és száz
korona. Lent a kapu előtt áll egy fiáker, abba üljön bele, és hajtson a
kaszinóba. Ott adja át a névjegyemet, és kérje azt a pezsgőt, amit
rendesen inni szoktam... Két palackkal hozzon, de nagyon siessen!
A szobalány elrohant. Putyi mosolyogva nézett a grófra.
 - Remélem, most már egészen egyedül vagyunk a lakásban? -
kérdezte a gróf.
- Csak te meg én - mondta Putyi csaknem pirulva, és nagyon
izgatottan, mert most tegezte először a grófot.
- Akkor hát...
A gróf fölkelt. Putyi behunyta a szemét. Azt hitte, ütött a szerelem
órája, a gróf most vad csókok özönével fogja elborítani.

6.
- Akkor hát... - ismételte a gróf.
Minthogy a csóközön nem következett be, és a szerelem órája nem
ütött, Putyi félénken kinyitotta a szemét. A gróf ott állt előtte némán,
parancsolón, hidegen, hogy Putyi csaknem megijedt.
- Mit akarsz? - kérdezte Putyi csodálkozva.
- Az ékszereidet - mondta a gróf fagyosan.
- Az ék...
Többet nem bírt mondani. A lélegzete elakadt. Reszketve, rémülten
nézett a grófra.
- Tréfálsz? - kérdezte végre, alig merve a száját kinyitni. - Te... a gróf?
- Igen. Én, a gróf, vagy ha jobban tetszik: én, a rabló, az ékszereidet
akarom, mégpedig máris. Gyerünk, gyerünk, mielőtt a szobaleány
visszajön... - És amikor Putyi még mindig mozdulatlanul ült, haragosan
tette hozzá:
- Nem hallottad? Vagy azt akarod, hogy a revolveremmel
sürgesselek?
Putyi lehajtotta a fejét. Aztán szó nélkül fölkelt, és csöndes sírással
ment a szekrényhez. Kiszedte az ékszereit, a vagyonos polgári elemhez
tartozó bankároknak és tőzsdéseknek az ajándékait. Mindaz, amivel ezek
a derék emberek neki kedveskedtek, a gróf zsebeibe vándorolt. Az órák,
brossok, karperecek, nyakláncok egymás után tűntek el a grófi zsebek
mélyében. Minden darabnál új meg új könny tolult Putyi szemébe, és az
ékszerek révén egész névsor elevenedett meg lelkében. Újra látta azokat,
akiktől az ékszereket kapta. A kövér és jószívű polgárokat, akiknek
emlékét a gróf - életének első grófja - most kíméletlenül, kegyetlenül és
mindörökre elpusztította. És a gróf telhetetlen volt, ridegen nógatta:
-Siessünk, siessünk! Vedd ki a füledből a függőt, ide azokkal a
gyűrűkkel!
 Parancsai úgy hangzottak, mint egy hadvezéréi. Putyi megtörten,
elcsukló sírással engedelmeskedett. Utolsónak a kellemes kis
briliánsgyűrűt akarta visszaadni, amely a „tisztességes közeledés"
közvetítője volt.
- Pardon - mondta a gróf sértődötten, miközben tiltakozva tolta vissza
a gyűrűt -, ezt én adtam neked. Egy gentleman sohasem veszi vissza az
ajándékait. ..
Ezzel kezet csókolt Putyinak, meghajolt, és az ajtó felé indult.
A küszöbön azonban megállt.
- Izé... majdnem elfelejtettem - mondta mosolyogva -, a szobaleány
alkalmasint azzal az üzenettel jön vissza, hogy engem a kaszinóban nem
ismernek. A száz koronából, amit visszahoz, fizesd ki a fiákert, adj a
leánynak húsz korona borravalót... a többit pedig add oda valami
jótékony célra... esetleg a színházi nyugdíjalapnak.
És mialatt Putyi tágra nyílt szemmel, értelmetlenül, elképedve bámult
maga elé, gróf Cirkvenitz barátságos mosollyal távozott...

Szerződtetés
1.
Dr. Kovács Alfrédné - Mák Pistához, a Krajcáros Igazság
munkatársához.

Édes Pista,
egy nagy-nagy szívességre kérem magát. Fontos, mondhatnám
életbevágó dologról van szó. Ha egy kicsit szeret - és hányszor mondta,
hogy nagyon szereti -, akkor megteszi. Én pedig nagyon meg fogom
magának köszönni, és sohasem fogom elfelejteni, hogy mit tett értünk.
Igen, értünk, mert nemcsak rólam van szó, hanem az uramról is. Róla
elsősorban. Csakhogy Alfréd olyan gyámoltalan lélek, hogy a saját
érdekében egy lépést se bír tenni. Ezért vállaltam magamra, hogy önnek
írok.
A dolog a következő.
Ismeri maga a Bleicheisen és Zalai céget? Nem ismeri. De a fiatal
Bleicheisent csak ismeri? Muszáj ismernie, mert nagyon mulatós fiú,
akinek az összes rossz hírű helyeken nagyon jó híre van. Ennek a
Bleicheisen Tóninak van egy babája, a Sóhay Ella. Ezt csak ismeri? Pár
év előtt színitanodai növendék volt, de Bleicheisen Tóni elhódította,
mielőtt színpadra léphetett volna.
No már most, a Bleicheisen Tóni szeretné, ha ezt az Ellát valamelyik
színházhoz szerződtetnék. Tegnap délután szólt a kaszinóban az
uramnak, tudván, hogy az uramnak vannak valamelyes összeköttetései az
irodalom jeleseivel. Az uram megígérte, hogy beszélni fog egypár
emberrel, elsősorban persze magával, aki egy befolyásos úr. Viszont
Bleicheisen megígérte, hogy borzasztóan hálás lesz, ha a dolog sikerül.
Maga mindezek után álmélkodva kérdezi, hogy mi közöm van
énnekem, dr. Kovács Alfrédnénak ehhez a dologhoz? Azt is megmondom.
Az én uram már régóta pályázik arra, hogy ő legyen a Bleicheisen és
Zalai cég ügyvédje. Zalai már meg is ígérte neki, de az öreg Bleicheisen,
aki egy maradi ember, mindeddig konokul ragaszkodott a régi
fiskálisához1. A fiatal Bleicheisennek a protekciója döntő lehet ebben az
ügyben, ez a cég pedig nekünk évente legalábbis tízezer koronával több
jövedelmet jelent. Hát ezért avatkozom én bele a dologba. Ezért akarok a
fiatal Bleicheisennek szívességet tenni, hogy azután ő is szólhasson az
apjának az uram érdekében.
Magának, édes Pista, aki mindig olyan jó volt hozzánk, és aki az
összes direktorokkal a legjobb barátságban van, csak egy szavába kerül,
hogy azt a leányt szerződtessék. Maga ezt meg fogja tenni nekem. Akkor
azután el fogom hinni, hogy igazán szeret, amiben eddig mindig
kételkedtem. Nem ígérek magának semmit, de ha maga okos fiú, saját
magától is rá fog jönni arra, milyen hasznos dolog lekötelezni azt az
asszonyt, akit meg akarunk hódítani.
Holnap különben elvárom ebédre. Jöjjön biztosan. Az uram
csókoltatja, én is. Pá!
Irma
2.
Bleicheisen Tóni - ugyanahhoz.

Kedves Szerkesztő Úr!

Dr. Kovács Alfréd barátomtól értesültem arról, hogy ön előbb látni
akarja Sóhay Ella kisasszonyt, mielőtt a Kültelki Színház igazgatójával a
1
Ügyvéd (latin).
kisasszony érdekében beszélne. Ha ideje engedi, legyen szerencsénk ma
délután négy órakor a kisasszony lakásán (Erkölcs utca 16. I. 1.), ahol is
a kisasszony egyet-mást elénekelni és elszavalni fog, hogy ön az ő
tehetségét megítélhesse. Lekötelezett híve
pondródi Bleicheisen Tóni
3.
A Kültelki Színház igazgatója - ugyanahhoz.

Édes öregem!
Sóhay kisasszony, akiről annyi jót mondtál nekem, ma nálam járt. Szó
sincs róla, nagyon csinos leány, de azt hiszem, olyan tehetségtelen, mint
egy ház. Ez különben nem az én dolgom, ezt majd elvégzik vele a
rendezőm meg a karmesterem. Addig, amíg ők véleményt nem mondanak
a kisasszonyról, nem szerződtethetem még a te kedvedért sem, pedig
érted igazán szívesen megteszek mindent.
De még ha szerződtetném is, akkor is le kell mondania az ő túlzott
igényeiről. Hatszáz korona évi fizetést semmi esetre sem adhatok neki,
mert ha így fizetem azokat a nőket, akiknek gazdag protektoruk van, mit
adjak azoknak, akik kénytelenek a fizetésükből megélni? A legtöbb, amit
adhatok, háromszáz korona, akkor is Bleicheisen úrnak köteleznie kell
magát arra, hogy páholyt bérel a színházamban.
Ismétlem azonban, hogy mindez még attól függ, mit mond a
karmesterem meg a rendezőm. Reméljük a legjobbat. Ölel igaz híved
Kurcsibrák

4.
A karmester - ugyanahhoz.

Kedves Szerkesztő Úr!

Mondanom sem kell, hogy önnek szívesen megteszek mindent. A
kisasszony dolga rendben van; ha ön azt parancsolja, hogy a kisasszony
tudjon énekelni, akkor a kisasszony tud énekelni.
Ezzel szemben azonban nekem is van egy szerény kérésem. Évek óta
van egy kész operettem, amelyhez mindeddig nem bírtam szöveget kapni.
A direktor úrtól hallottam, hogy ön a jövő szezonra ír valamit nekünk, és
még nincs muzsikusa. Tiszteljen meg azzal, hogy velem szövetkezik.
Különben beszéltem erről a dologról Sóhay kisasszonnyal, aki megígérte
nekem, hogy szólni fog önnek érdekemben. Kedvező válaszát elvárja,
kész híve
Perzsa Mátyás,
a Kültelki Színház karmestere

5.
A rendező - ugyanahhoz:

Kedves Szerkesztő Úr!

Mondanom sem kell, hogy önnek szívesen megteszek mindent. Ha ön
azt parancsolja, hogy Sóhay kisasszonynak legyen tehetsége, akkor
Sóhay kisasszonynak van tehetsége, és én írásban adom, sőt
megesküszöm arra, hogy van tehetsége. Ezzel tehát Sóhay kisasszony
dolga rendben lenne, én a legnagyobb lelkesedéssel fogom őt az igazgató
úrnak ajánlani.
De ne vegye rossz néven, kedves Szerkesztő Úr, ha viszonzásul én is
kérek öntől valamit. Én komoly és ambiciózus ember vagyok, akinek a
művészi igényeit egyáltalában nem elégíti ki a Kültelki Színház. Nem
színház ez, uram, hanem fűszerkereskedés, amelyben a magamforma
embernek nincs helye. Régóta el akarok én innen menni, mert szerény
meggyőződésem szerint számomra csak egy színház képzelhető a
fővárosban: a Nemzeti Színház. Csak ott fejthetném ki tehetségemet
igazán, csak ott mutathatnám meg, hogy én, aki Shakespeare és Moliére
emlőin nevelkedtem, mint képzelem a modern színjátszást.
Önnek, uram, aki befolyásos és tekintélyes ember, könnyű lenne egy
kis újságkampányt indítania az én érdekemben. Önnek egy szavára
megmozdul az egész sajtó, és ha egyszer a sajtó mozog... Különben
Sóhay kisasszony is megígérte, hogy ez irányú kérésemet támogatni
fogja. Magamat és ügyemet szíves jóindulatába ajánlva vagyok
Hinár Gergely,
(sajnos, egyelőre még csak)
a Kültelki Színház rendezője
6.
Az igazgató - ugyanahhoz.

Édes öregem!
 A dolog rendben van, úgy a rendezőm, mint a karmesterem a lehető
legjobbat mondták nekem Sóhay kisasszonyról. Én tehát szerződtetem
úgy, ahogy legutolsó levelemben megírtam: kétszáznegyven korona évi
fizetéssel. Ismétlem, hogy ezt csak neked teszem meg, mert a kisasszonyra
abszolúte nincs szükségem. De ha neked szívességet tehetek, minden
áldozatra kész vagyok, mert tudom, hogy önzetlen barátom vagy, aki
számtalanszor kisegítettél már kisebb és nagyobb bajaimból.
Most is kénytelen vagyok barátságodat igénybe venni, és megkérni
téged arra, hogy szólj egy jó szót érdekemben a Déli Őszinteség
szerkesztőjének. Ez az újság folyton támadja a színházamat, hónapok óta
eszi a májamat és szurkálja a vesémet. Színházamnak nagyon hasznos
lenne, ha ez az újság leszerelne és támadásait beszüntetné. Tudom, hogy
ez neked egy szavadba kerül, és remélem, hogy öreg barátodtól nem
tagadod meg ezt a kis szívességet. Szóltam különben Sóhay
kisasszonynak is, aki kilátásba helyezte, hogy érdekemben beszélni fog
veled.
Előre is köszönöm. Igaz híved
Kurcsibrák

7.
A Déli Őszinteség szerkesztője - ugyanahhoz.

Kedves kollégám!
Ha ezzel önnek szívességet teszek, a legnagyobb örömmel leszerelek a
Kültelki Színház ügyében. Nekem különben nem volt soha semmi
kifogásom a színház ellen, alkalmasint valamelyik munkatársam
érzékenységét bántotta meg a direktor úr azzal, hogy nem fogadta el a
darabját. De hisz ez mellékes, a fő dolog az, hogy ön meg legyen
elégedve.
Ne haragudjon, ha fölhasználom az alkalmat, és mindjárt igénybe
veszem a „viszontszolgálatot", amelyet kedves levelének végére
biggyeszteni kegyeskedett. Tudom, hogy ön kitűnő barátja dr. Kovács
Alfréd ügyvédnek. Az ügyvéd úr egy tíz év óta húzódó perben temérdek
kellemetlenséget csinált nekem, rémes perköltségeket és kamatokat
sózott a nyakamba, folyton foglaltat, végrehajtat stb. Ugyan kérem,
szóljon neki, hogy hagyjon már békén. Mit akar tőlem, amikor fizetni
úgysem tudok, és mikor az a rongyos szövetkezet már késedelmi
kamatokban többet szedett el tőlem, mint amennyi a tőke volt.
Nem veszi rossz néven tőlem, hogy ezzel terhelem, ugyebár? Vagyok
igaz híve
Kazinci Zuárd,
a Déli Őszinteség szerkesztője

8.

Dr. Kovács Alfrédné - ugyanahhoz.

Kedves Pista!
Levele legnagyobb mértékben meglepett. Hogy képzelheti maga azt,
hogy én bele fogok avatkozni az uram irodai ügyeibe? Az uram nem is
tűri az ilyesmit, így hát végtelen sajnálatomra nem szólhatok neki
Kazinci Zuárd úr érdekében. De miért nem szól ön neki? Hiszen a
barátja, vagy mi!
Még annál is jobban meglepnek azok az indiszkrét célzások,
amelyektől levele hemzseg. Végre is, én soha nem adtam önnek okot arra,
hogy velem ezen a hangon beszéljen. Hogy én egy kicsit kacérkodtam
magával, hogy az udvarlását elfogadtam, ez még nem kötelez engem
semmire. Legkevésbé arra, hogy azokat a legvégső konzekvenciákat
levonjam, amelyekre ön a sorok között hivatkozik.
Azért, mert ön egy jelentéktelen kis szívességet tett az uramnak, azért
nekem kell lakolnom? Vallja be, hogy kissé ízléstelen volt, amikor
hálámra apellált.1 Miért lennék én hálás, amikor maga Blekheisen sem
volt hálás? Melegen megköszönte az uramnak, hogy Sóhay kisasszonyt
elhelyezte, de ezzel aztán vége is volt mindennek. Sóhay kisasszony öt
nap óta szerződtetett tagja a Kültelki Színháznak, és az uram még mindig
nem ügyvédje a Blekheisen és Zalai cégnek. Sőt, nem is lesz soha, mert
mint utólag kiderült, az öreg Blekheisen az ilyen dolgokban mindenkire
hallgat, csak a fiára nem.

1
Fellebbez, hivatkozik (latin).
 Mindezektől eltekintve pedig, mit akar tőlem, amikor ott van magának
Sóhay kisasszony? Azt hiszi, süket vagyok? Azt hiszi, nem hallom, amit az
egész város beszél? Nem akarja elhitetni velem, hogy maga, aki olyan
hamar akarja zsebre vágni a hálát, két hétig önzetlenül szaladgált Sóhay
kisasszony érdekében? Hiszen ön úgy exponálta2 magát ezért a leányért,
hogy az valóságos botrány! Nem, kedves barátom, Sóhay kisasszony is
meg én is, ez olyan totalizatőr kvóta3 lenne, amely nincs arányban a
téttel.
Holnap nem leszünk otthon, de a jövő hét vége felé szívesen látom
bármikor. Azért nem írok pontos dátumot, mert nem tudom, hogyan
alakulnak az ügyeink, és nem kell-e Bécsbe utaznunk? Viszontlátásra!
Igaz híve
Dr. Kovács Alfrédné

9.
Sóhay Ella - ugyanahhoz.

Kedves barátom!
Csak most jutok hozzá, hogy megköszönjem mindazt, amit értem tett.
Remélem, nem haragszik, hogy csak egy hét múlva írok, de igazán
nagyon el voltam foglalva. Másrészt nem tudtam pontos címét, és nem
akartam senkitől sem kérdezni, mert feltűnő lett volna, és könnyen
félremagyarázták volna.
Úgyis többet beszélnek már rólunk, mint szeretném. A színházban
mindenki meg van arról győződve, hogy viszonyom van magával.
Képzelheti, hogy ez nekem milyen kellemetlen. Az emberek rosszak. El
sem tudják hinni, hogy engem a tehetségemért szerződtettek. Pedig ön
tudja legjobban, hogy csak azért szerződtettek, tanúim rá a rendező meg
a karmester is.
Egy csapás is ért azóta. Azon a napon, amikor szerződésemet
aláírtam, Blekheisen Tóni szakított velem. Mégpedig végkielégítés

2
Kiáll valaki vagy valami érdekében (latin).

3
A legteljesebb jutalom, nyeremény (latin).
nélkül. Csak úgy egyszerűen elment, és azon túl egy búcsúlevélen kívül
egyebet nem láttam tőle. Mit szól ehhez az eljáráshoz? Mit gondol,
bepöröljem-e? Vagy nem jobb volna, ha maga írna neki egy levelet, és
megkérdezné tőle, hogy tulajdonképpen mi célja van velem? Végre egy
kicsit ön is felelős értem, mert az igazgató abban a reményben
szerződtetett, hogy nekem van egy gazdag protektorom, aki a ruháimat
fizetni fogja. És én most így felsüljek?
Kérem, írjon neki, hisz ön az én egyetlen igaz és önzetlen barátom.
Előre is köszöni hálás híve
Ella

10.
Bleicheisen Tóni - ugyanahhoz.
Nagyon tisztelt Szerkesztő Úr!
Bármily tisztelettel viseltessem is ön iránt, mégis legridegebben vissza
kell utasítanom önnek az én ügyeimbe való beavatkozását. Én nem
tartozom önnek beszámolni arról, hogy szakítottam-e Sóhay
kisasszonnyal, és mit adtam neki végkielégítésül, lévén ez az én
legintimebb magánügyem.
Megnyugtatására különben ideírhatom, hogy már régóta szakítani
akartam vele, csak nem tudtam, hogyan gondoskodjak a jövőjéről?
Ekkor jutott eszembe, hogy elszerződtetem valamelyik színházhoz. Ez
meg is történt. Elszerződtettem a Kültelki Színházhoz. Ennél úribb
végkielégítést el sem tudok magamnak képzelni, mert ott olyan karriert
csinálhat, amilyent csak akar.
Egyebekben vagyok kész híve

pondródi Bleicheisen Tóni

A Halál és az orvos

Egy márciusi éjszakán különös és titokzatos kocsi állt meg a

Városligetben, Morbidusz doktor szanatóriuma előtt. A libériás lakáj,
aki összefont karral, némán ült mindeddig a kocsis mellett, leugrott a
bakról. Hevesen és erőszakosan megnyomta a rácsos kapu villamos
csengőjét. A csengő éles szava kíméletlenül tolakodott be a csöndes és
elzárt szanatóriumba, ahol minden beteg ébren volt. Csak az egészséges
emberek aludtak: a portás, az ápolónők, az orvosok, és mindenekfölött
Morbidusz doktor, a szanatórium igazgatója, világhírű tudós és egyetemi
tanár, a lép- és epeoperációk nagymestere.
A lakáj másodszor is, még hevesebben, még követelőbben
becsöngetett. A portás álmosan és mérgesen kászálódott, hogy ajtót
nyisson. Mikor a libériás lakájt meglátta, rosszkedve valamelyest enyhült
a borravaló előrevetett árnyékában.
- Gyorsan! Gyorsan! - mondta a lakáj izgatottan. - Rögtön keltse fel a
tanár urat. A kegyelmes úr halálán van...
A portás nagyon jól tudta, hogy aki Morbidusz doktort ilyenkor
fölkelteni meri, annak legalábbis többszörös milliomosnak kell lennie.
Habozás nélkül fölrohant a tanár hálószobájába, ráncigálni kezdte a lép-
és epeoperációk nagymesterének a hálóingét. Morbidusz doktor nagy
nehezen fölébredt; eleinte dühöngött egy kicsit, de amikor meghallotta,
hogy valami kegyelmes úrról van szó, vígan és fürgén öltözködni
kezdett.
Tíz perc múlva, több személynek elegendő rettenetes bundájába
burkolózva, ment is már lefelé a szanatórium szőnyeges lépcsőjén. A
lakáj tisztelettel megemelte cilinderét, és kinyitotta a hintó ajtaját.
- Kihez megyünk? - kérdezte a tanár, miközben beült a kocsiba.
- A kegyelmes úrhoz - mondta a lakáj.
- Jó, jó - türelmetlenkedett a professzor -, de a neve? Mi a neve?
- A Halál - felelte a lakáj csöndesen.
Aztán becsapta az ajtót. A következő pillanatban a kocsi elindult.
Mikor Morbidusz doktor ezt a jól ismert és meglehetősen félelmetes
nevet meghallotta, kínosan elnevette magát:
- Álmodok! Álmodok!
Zsebébe nyúlt kis ezüst gyufatartóért, és meggyújtott egy szál gyufát.
A kocsi belsejét elárasztotta a föllobbanó fény. Morbidusz doktor
rémülten vette észre, hogy feltűnően sápadt és dúlt ábrázat mered rá:
önnön ábrázata, amelyet az üléssel szemközt függő kis tükör mutat neki.
- Hm! Talán mégsem álmodok.
Belül a kocsi fekete posztóval volt bevonva. A tanár mind
kényelmetlenebbül érezte magát. Sem a kerekek zörgését, sem a lovak
patkóinak a dobogását nem hallotta, a kocsi némán, nesztelenül gördült
tova. Ha ugyan egyáltalában gördült. A tanár inkább azt érezte, hogy a
kocsi mozdulatlanul áll.
Kinézett az ablakon. És megnyugodva mondta:
- Mégiscsak álmodok. Ez nem valóság...
Alig öt perce hagyta el a szanatóriumot. Most fekete sziklák között
haladtak fölfelé, meredek hegyi úton, amelynek két oldalán feneketlen,
sötét mélységek tátongtak. A sziklák oldalában itt-ott egy-egy
kékesfehéren izzó árny jelent meg, azután éppen olyan gyorsan eltűnt, a
semmibe oszlott.
- Ez nem valóság - ismételte a tanár, de már kevesebb
meggyőződéssel. - Hát micsoda? De akár valóság, akár álom, mi
történhet velem? Semmi. A világ teremtése óta tudtommal most történik
első ízben, hogy a halál saját kocsiját küldi el valakiért. Eddig
személyesen és gyalog látogatott el az emberekhez. Nagy
megtiszteltetés, elsőrangú megtiszteltetés.
Szivarra gyújtott, és immár inkább kellemes izgatottsággal várta, mi
történik vele. Alapjában attól sem ijedt meg túlságosan, hogy esetleg
meghal. De ezt a kombinációt nem látta valószínűnek. Otthon is
meghalhatott volna ágyában; emiatt aligha kellett erre a fantasztikus
ismeretlen vidékre jönnie.
- Másról van szó - mondta magában.
Ebben a pillanatban kinyílt a kocsi ajtaja. Ott állt a lakáj, kezében a
cilinder. Udvariasan meghajolt:
- Méltóztasson.
A tanár kiszállt, körülnézett. Szűk, sötét udvarban volt, amelyet
bágyadtan világított meg egy pislogó, rossz olajlámpa. Kaszárnyák,
börtönök udvarain van éjszaka ilyen csönd és szomorúság.
A lakáj előresietett egy keskeny csigalépcsőn, a tanár követte:
- Tulajdonképpen mit akarnak velem?
A lakáj nem felelt. Ujját ajkára illesztette, mint a régi, romantikus
szomorújátékokban a titkolózó színészek. A tanár kedvetlenül ballagott
mögötte. Hosszú és szűk folyosó végén álltak meg egy ajtó előtt. A lakáj
kopogtatott.
- Ki az? - kérdezte belül egy hang.
- Itt van a tanár úr - jelentette a lakáj alázatosan.
 Az ajtó két szárnya kipattant, a szűk folyosóra vakító világosság
tódult ki. Morbidusz doktor egy pillanatra eltakarta kezével az arcát. De
máris ment befelé a szobába. Ismeretlen és hatalmas erő vonzotta. Az
első pillanatban üresnek látta a szobát.
- Tessék leülni - mondta a lakáj. - A kegyelmes úr rögtön jön.
Morbidusz doktor leült, és idegesen, izgatottan nézett körül. A
halántéka lüktetett, a szíve rettenetesen dobogott. Akármilyen nyugodt és
cinikus ember volt is, érezte, hogy valami nagy és félelmetes dolog
történik vele.
A következő pillanatban megjelent előtte a Halál. Fáradtan mondta:
- Én hívattam a tanár urat. Bocsássa meg, hogy ebben a késői órában
idefárasztottam.
Morbidusz doktor fölállt, és mélyen meghajolt. Nyugodt volt, sőt
derült. Majdnem elnevette magát. Nem, nem ilyennek képzelte a
javíthatatlan gyilkost. Ha nem számított is arra, hogy a hagyományos
kaszás csontváz embert látja majd panyókára1 vetett fehér lepedővel,
mégis valami túlvilágát remélt, valami impozánsat és megdöbbentőt,
vagy valami nagyon szelídet. De ez a Halál... ez alacsony, töpörödött,
vékonypénzű öregemberke volt, a derekáig sem ért. Arcán százezer ránc,
a keze, a lába akkora, mint a gyermeké. Óriási bacilus, ez volt a
kegyelmes úr. Királyi voltát csak nehéz bíborköntöse árulta el.
A Halál intett, a tanár újra leült. A Halál megszólalt. Panaszkodni
kezdett:
- Nagy bajban vagyok. Nagybeteg vagyok. Attól félek, hogy
meghalok. Morbidusz doktor értelmetlenül, bambán bámult rá.
Zavarodottan dadogta:
- Nem jól értettem a kegyelmes urat. Hogyan tetszett mondani?
- Nagyon jól értette - szólt a Halál szomorú mosollyal -, csak egy
kicsit furcsán hangzott az, amit mondtam. És csak azért furcsán, mert én
mondtam. Ha más mondja... Vagyis attól félek, hogy meghalok.
- A kegyelmes úr tréfál...
- Eszem ágában sincs. Ha tréfálnék, nem hívattam volna. Ismerem a
doktorokat. Ha valaki ismeri, én ismerem őket. Ön az egyetlen, akiben
megbízok.

1
Fél vállra.
 - Kegyelmes uram, igazán nem tudom, hogyan háláljam meg
kitüntető bizalmát, de...
- Ne vitatkozzon velem. Beteg vagyok, ezt megállapítja majd ön is,
mihelyt megvizsgál. Hogyan jutottam hozzá, nem tudom. Egész
életemben olyan egészséges voltam, mint a makk. Vénülök-e,
gyengülök-e, az ördög tudja. Annyi bizonyos, hogy nem vagyok a régi. A
lépem fáj, a májam fáj, mindenem fáj. Dögrováson vagyok. Ha nem
gyógyít meg, végem van.
A Halál ez alatt a beszélgetés alatt mindjobban összeesett, a tanár
mindjobban gömbölyödött és dagadt. Ha elfogulatlan harmadik nézte
volna ezt a jelenetet, föltétlenül a tanárt ítélte volna hatalmasabb és
félelmetesebb lénynek.
A tanár megint fölvidult. Fürge volt, kellemesen izgatott volt. Az
ördögbe is, a fele se tréfa... A Halál beteg! Miféle furcsa és mérges
betegség az, amely ebbe az évmilliók óta pusztító öregemberkébe
diadalmasan belefúródott? Micsoda hihetetlen és fantasztikus ügy
kerekedne abból, ha a Halál meghalna! És micsoda szenzációs és
világrendítő esemény volna az, ha a Halált meggyógyítaná!
Morbidusz doktor alig fért a bőrébe. Jókedvűen dörzsölgette a kezét.
- Türelem, kegyelmes uram, türelem! Nem kell kétségbeesni.
Mindjárt megnézzük, mi a baj!
A Halál csüggedten, fásultan meredt maga elé. A tanár intett. A lakáj
fölkapta az öreg kegyelmes urat, és levetkőztette, mint egy kisbabát. Az
összeaszott emberke meztelenül még komikusabb volt, mint a
bíborköntösben.
Morbidusz doktor mohón nekiesett. Körültapogatta, körülszaglászta,
benézett mindenhová, ahová csak benézhetett. Arca eközben mind
nyájasabb lett, lelke azonban mindjobban elkomorodott.
- Semmi baj, semmi baj. Jelentéktelen kis operáció. Egy óra múlva
kutya baja a kegyelmes úrnak.
Magában pedig ezt gondolta:
- A végét járja. Ha meg akarom menteni, ki kell operálnom a lépét, a
máját meg az epéjét. Még így is kétséges az eredmény...
A Halál fölcsillanó reménnyel nézett a tanárra. De az kerülte a Halál
tekintetét. Műszereit szedte elő a nagy kézitáskából, vízért,
törülközőkendőért szalajtotta a lakájt.
A Halál aggodalmaskodott:
 - Kibírom-e az operációt?
- Gyerekjáték. Harmincezer ilyen operációm sikerült már. Behunyt
szemmel csinálom. Bal kézzel csinálom. Betegeim Bársonykéznek
neveznek.
- Bársonykéz! - ismételte a Halál. - Ez a név tetszik nekem. Jó név.
- Meg is érdemlem. Majd meglátja, kegyelmes uram. Mindenesetre
elaltatom egy kicsit.
- De kibírom-e a narkózist? Fölébredek-e utána?
- No de, kegyelmes uram!...
A Halál maga is elszégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Belenyugodott
abba, hogy Morbidusz doktor elaltassa. Elaludt.
A tanár egy kis ideig nézegette a nyugodtan alvó Halált.
- Kezemben vagy, gazember. Ha akarom, véged van. Csak egy
hajszálnyit kell tévednem, és megváltom a világot pusztításaidtól. És
miért ne tévednék? Gazember volnék, ha az emberiségnek nem tenném
meg ezt a szolgálatot.
De azután meggondolta a dolgot.
- Talán mégsem illik. Beteg szegény. Beteg. Az életét rám bízta. Nem
lehetek bírája és hóhéra. Úgy kell vele bánnom, ahogy akármelyik más
jól fizető, előkelő beteggel. Megmentem.
Fölemelte a kését. De még nem vágott. Nagyon izgatott lett. „Őrültség
volna - mondta magában, mialatt a vér az arcába tódult, és a feje zúgni
kezdett -, őrültség. Soha többé erre nem lesz alkalmam. Megmentsem ezt
a disznót? Hogy holnap eljöjjön értem, és eltegyen láb alól? Nevetséges!
Élni fogunk, mindannyian örökké élünk, mihelyt ez meghal. És meg fog
halni."
Erős és biztos kézzel kettőt vágott a Halálon. Azután föléje hajolt és
figyelte. A Halál nem mozdult többé. Meghalt.
A tanár nyugodtan megmosta a kezét.
- Fájdalom, a dolog nem sikerült - mondta a lakájnak, aki mereven állt
az ágy lábánál -, a kegyelmes úr meghalt. Az epéje... de hiszen ezt maga
úgysem érti. Sajnálom, hogy így történt. Talán, ha előbb küldenek
értem...
Közömbösen, nyugodtan beszélt. Belül ujjongott a boldogságtól. Egy
pillanatig sem tudta magát gyilkosnak; úgy érezte, hogy nem bűnt,
hanem nagyszerű és minden időkre szóló jó cselekedetet követett el.
Hallotta az egész élni vágyó világ örömrivalgását; látta magát, ahogy
képekben, szobrokban, interjúkban és tudományos munkákban
megörökítik. Látta magát, minden idők legnagyobb emberét, ahogy a
népek milliói ünneplik, királyok és pápák kézcsókra járulnak eléje.
Úgy látszott, a lakájnak mindegy volt. Alázatosan fölsegítette
Morbidusz doktorra a több személynek is elegendő bundát, és lekísérte a
folyosón, a csigalépcsőn, a hintóhoz, amely feketén és mozdulatlanul
várakozott az udvaron. A tanár beült a kocsiba, az pedig zajtalanul
elindult a hegyi úton lefelé.
Morbidusz doktor a jól végzett munka tudatával gyújtott szivarra.
Elégedetten mosolygott. Dicsőség, gazdagság, halhatatlanság... ezt viszi
haza éjszakai kirándulásáról.
Hirtelen harsány tülkölés hangzott föl. A hintó megállt.
Morbidusz doktor nyugtalanul nézett ki az ablakon.
Hatalmas óriás állott a hintó mellett. Árnyalakja kékesfehér fényben
izzott, jobbján véres pallos lángolt. Komoran megszólalt:
- Bocsánat, tanár úr, meg tetszett feledkezni a honoráriumról.
Lepecsételt, nagy levélborítékot nyújtott át Morbidusz doktornak, aki
kíváncsian és izgatottan feltörte. Huszonötezer korona volt benne.
- Nagyon kedves - mondta a tanár meghatottan -, köszönöm.
- Én köszönöm a tanár úr szíves fáradozását - udvariaskodott az óriás
-, elég szomorú, hogy eredménytelen maradt...
- Bizony, bizony, az öreg kegyelmes úr egy kicsit elhanyagolta a
dolgot. Előbb kellett volna...

- Én is mindig mondtam a papának...

Morbidusz doktor megdermedt.
- Tessék? Ön...?
- Igen - mondta az óriás egyszerűen -, a fia vagyok. Most én veszem át
az üzletet.
Ezzel eltűnt a sziklák között, mialatt Morbidusz doktort a hintó
hazaszállította a városligeti szanatóriumba.

Bórax
1.
Kis barátnőmet Gusztinak hívták. Átmeneti nő volt; olyan, aki egy
már bevégződött és egy még el nem kezdődött szerelem között áthidalja
az ürességet. Egy pillanatnyi pihenő két komoly szerelem között.
 Guszti bécsi leány volt. Abból a fajtából való, akit a férfiak a túláradó
gyöngédség pillanataiban „édes pofám"-nak szoktak szólítani.
Egészséges, gömbölyű angyal, sugárzott belőle a butaság. Ez a butaság
döbbenetesen aktív volt, sötét szobában úgy világított, mint a rádium.
Mit szerettem ezen a nőn? Nem tudom. Talán azt, hogy nem
fenyegetett bonyodalmakkal. Simának, egyszerűnek látszott az ügy.
Ellenben tudom, hogy ő miért szeretett engem. Ezt is azért tudom csak,
mert megmondta.
- Azt szeretem benned - mondta egyszer elérzékenyülten -, hogy nem
vagy olyan, mint a Bórax Rudi.
Ki volt Bórax Rudi? Újabb rejtély. Egyáltalában Bórax volt-e ő, avagy
inkább Booraks, esetleg Bohrachs? Ki tudja ma már megmondani? Ez
különben sem fontos. Fontos csak az volt, hogy meghallottam ezt a
nevet, és megtudtam, hogy van a világon egy ilyen nevű férfiú. Mivel
akkor is fásult lélek voltam már, egyszerűen tudomásul vettem ezt az
embert, és nem kérdezősködtem róla tovább. Lelkem mélyén azonban
büszke voltam arra, hogy nem vagyok olyan, mint ő.

2.
Egy este Budán vacsoráztam Gusztival.
Tavasz volt. A fejes saláta üdén zöldellt tányérunkon, az idei liba
szemérmesen pirult mellette. Enyhe, tiltott-viszony-hangulat áradt szét a
kocsmában, amelynek vendégei magunkfajta párocskákból kerültek ki.
Olyanokból, akik az örök hűség vonataira csak szakaszjegyet váltanak.
- Azt szeretem benned - mondta Guszti elérzékenyülten -, hogy nem
vagy olyan, mint a Bórax Rudi.
Én hallgattam.
- Miért nem szólsz?
- Mit mondjak?
- Akármit. Furcsa ember vagy.
- Miért?
- Annyit emlegettem a Bórax Rudit, és sohasem érdeklődöl iránta. A
te helyedben mégis kíváncsi volnék arra, ki az az ember, akit a kedvesem
folyton a fejemhez vág.
- Nézd, lelkem - mondtam nyugodtan -, én fásult lélek vagyok. Mit
kérdezősködjek? Előbb-utóbb úgyis elmondod a Bórax Rudit. Ha meg
nem mondod el, akkor mit érdeklődjek?
 - Igazad van - mondta Guszti hódolattal. - Furcsa ember vagy, mindig
igazad van.
Büszke voltam erre a bókra. Nyájasan néztem Gusztira. Lelkesen
ismételte:
- Én mondom, és nekem elhiheted... nem vagy olyan, mint a Bórax
Rudi!...

3.
Nem tagadom, hogy ez után az eszmecsere után mégiscsak érdeklődni
kezdtem Bórax Rudi iránt.
Nem vagyok olyan, mint ő? Hát milyen ő? És miért nem vagyok
olyan, mint ő? Erényem-e, bűnöm-e, hogy nem vagyok olyan, mint ő?
Kétségtelen, hogy Guszti azért szeret engem, mert nem vagyok olyan,
mint a Bórax Rudi. Ennélfogva Bórax Rudit alkalmasint azért szerette,
mert nem volt olyan, mint én. Hát milyen vagyok én?
Ezek a problémák most már sűrűn gyötörtek. Alig vártam, hogy
Guszti megint szóba hozza a Bórax Rudit. De nem hozta szóba.
Alighanem szándékosan kerülte. Én pedig nem mertem a beszélgetést
rája terelni. Nekem most már nem volt szabad a titokzatos fiúról
kérdezősködnöm. Kimondtam, hogy fásult lélek vagyok, viselnem
kellett a kijelentés következményeit. Bele kellett törődnöm abba, hogy
Guszti nem árulja el a titkot, sohasem tudom meg, miről van szó.
Éjszakáim nyugtalanok voltak. Álmaimban megjelent Bórax Rudi.
Afféle régimódi szépfiú volt, a bajuszkötő korából való. Monokli, kék
kabát, fehér tenisznadrág, szalmakalap, piros nyakkendő.
Ráült a mellemre, és kolléga úrnak szólított.
Undorító volt.

4.
Borzalmas életet éltem.
Bórax Rudi üldözött.
Mindennap százszor is ajkamra tolult a neve. Be kellett fognom a
szájamat, hogy el ne ordítsam magamat:
- Bórax! Bórax!
Guszti semmit sem vett észre. Mondtam már, hogy buta volt. Mind
gyöngédebben nézett rám, szerelmesen mosolygott olyankor, amikor
szerettem volna nekiugrani, megkapni a torkát és a fülébe üvölteni:
 - Most aztán ki vele! Hadd hallom, milyen a Bórax Rudi? És miért
nem vagyok olyan, mint ő?
Fogyni kezdtem. Mereven bámultam magam elé. Legyeket
fogdostam. Minden arra vallott, hogy hamarosan megőrülök.
Guszti a világért sem ejtette volna ki a Bórax Rudi nevét.
Gyöngédségből? Azt hitte, féltékeny vagyok erre a névre? Ravaszság?
Számítás? Észrevette, hogy a Bórax név alattomosan rágja lelkemet,
mint féreg a rózsatőt? Ki dönti el?
Egyáltalában ki meri azt mondani, hogy buta nő is van a világon? Íme,
ez a Guszti! Azt hittem, három-négy hétig tartó bonyodalom nélkül való,
egyszerű, ártatlan idill lesz, és tessék! Itt állok az őrület küszöbén, egy
név miatt, amelyet ez a nő félvállról beleröpített a világba.
Megdöbbentő, hogy mi, férfiak milyen ügyesen teremtünk
magunknak kellemetlen és kínos helyzeteket. Nem lett volna
egyszerűbb, természetesebb, logikusabb, ha mindjárt az első alkalommal
megkérdezem:
- Ki az a Bórax Rudi?
De akkor nem mondhattam volna azt, hogy fásult lélek vagyok. Nem
is tudom, miért mondtam, hiszen nem is vagyok az.

5.
Megint Budán vacsoráztunk.
- Azt szeretem benned - mondta Guszti elérzékenyülten -, hogy
szakasztott olyan vagy, mint a Bórax Rudi.
Leejtettem a villát. Elsápadtam.
- Mit mondtál?
Guszti hűségesen ismételte:
- Azt szeretem benned, hogy szakasztott olyan vagy, mint a Bórax
Rudi.
- Úgy érted, hogy nem vagyok olyan.
- De olyan vagy - erősködött Guszti -, szakasztott olyan vagy.
Hányszor mondtam már!
- Mondtad már?
- Mondtam hát. Nem emlékszel? Amióta ismerlek, mindig csak ezt
mondom.
- Hogy nem vagyok olyan?...
 - Hogy olyan vagy! Mit forgatod a dolgot? Olyan vagy, és ezért
szeretlek...
Gyanakodón néztem rá. Ez a nő előre megfontolt szándékkal meg
akar őrjíteni. Miért mondja, hogy olyan vagyok, amikor eddig nem
voltam olyan? Mi ez? Mi történt?
- Úgy megváltoztam? - kérdeztem sötéten.
- Te? Egy csöppet sem. Olyan vagy, amilyen az első napon voltál.
- Nem szeretsz már?
- Dehogynem! Jobban, mint valaha...
Ránéztem. Kék szeméből az őszinteség, a meggyőződés mosolygott.
Megtöröltem homlokomat, amelyről sűrű csöppekben gyöngyözött a
verejték. Guszti megrémült:
- Mi bajod?!
- Semmi... semmi... egy kicsit elszédültem... menjünk haza...

6.
Otthon nekimentem a falnak. Megráztam az íróasztalt. A
könyvespolcról a földre löktem a nagy regényírók remekműveit.
Szívtépőn fohászkodtam hozzájuk:
- Fejtsétek meg ezt a nőt, és én jóváteszem mindazt, amit ellenetek
vétettem.
Kimerülten roskadtam ágyamra. Éjjel viszontláttam Bórax Rudit.
Borotválatlan volt, ruhája hanyagul lógott rajta, nyakkendője
félrecsúszott. Szakasztott olyan volt, mint én.
Undorító volt.
- Melyik az igazi? Melyik az igazi? - kérdeztem kétségbeesetten.
Bórax Rudi rejtélyesen mosolygott, mint a szfinx. De nem felelt. Mint a
szfinx.
Reggel szakítottam Gusztival.
Egy kicsit szomorkodott, de hamar megnyugodott:
- Hát nem mondtam, hogy szakasztott olyan vagy, mint a Kórax Rudi?
Felhördültem:
- Mint kicsoda?
- Mint a Kórax Rudi - mondta Guszti szelíden.
- Kórax? Talán Bórax?
- Bórax? Hogy jut eszedbe ez a furcsa név? Nem Bórax... Kórax.
Kórax.
 - De hiszen eddig mindig azt mondtad, Bórax?
Guszti elmosolyodott, a fejét rázta:
- Ó, dehogy, ilyen nevű embert nem is ismerek...
Nagyot nyeltem.
- Menj, Guszti, menj - mondtam aztán félelmetes nyugalommal -, jó
leány vagy, de érzem, hogy ha még egy percig itt maradsz, megfojtalak...
Guszti szemrehányón, fájdalmasan nézett rám. Nagyot sóhajtott, és
azt mondta, amit a szakítás pillanatában minden nő:
- Sohasem értettél meg.
Aztán sarkon fordult és elment. Örökre.
Ez volt Guszti. Átmeneti nő. Egy pillanatnyi pihenő, két komoly
szerelem között.

Egy regény története

1.
Kedves Mester!

Egy ismeretlen tisztelője fordul önhöz egy éppen olyan alázatos, mint
indiszkrét kérdéssel. Én, kedves Mester, az ismeretlen tisztelő, nagy
élvezettel és ugyanolyan izgalommal olvasom a Krajcáros Igazságban az
ön szenzációs regényét. Nem akarok önnek hízelegni, de
becsületszavamra mondom, hogy a magyar irodalom ötven év óta nem
szült olyan kiváló terméket, mint az ön Eduája. E finom lelkű, fiatal és
szegény leány küzdelmeit, szenvedéseit, belső vonaglásait mesteri módon
méltóztatott ábrázolni. Engem csak egy dolog aggaszt. Bár a regény
látszólag már a vége felé közeledik, ön egy szóval sem árulja el, hogy
gróf Kajászó Agenor, a diadalmas exminiszter és nőcsábász, nőül fogja-e
venni Eduát, avagy beéri-e azzal, hogy elcsábítsa és örök romlásba
taszítsa a jobb sorsra és grófi koronára érdemes fiatal leányt? Nevessen
ki, kedves Mester, de én nem bírok addig várni, míg a regény végét az
újságból megtudom. Kérem, könyörüljön egy szenzitív lelkű olvasónőjén,
és írja meg nekem „Csilla 19. poste restante” alatt, hogy mi történik
Eduával? Melléklem a válaszbélyeget, amelyet, abban a nem remélt
esetben, ha ön tartózkodna a választól, kérem a Gyermekvédő Ligának
adományozni, és adományomat hírlapilag nyugtázni. Írásainak lelkes
bámulója Csilla
 2.
Kedves kisasszony!
Rendes körülmények között nem szoktam törődni a hozzám intézett
levelekkel, annál kevésbé, mert az Edua-ügyben éppen száz ugyanolyan
levelet kaptam már, mint az öné. De mind között az öné volt a
legkedvesebb, a legintelligensebb, a legfinomabb. Ez bírt rá, hogy önnek
feleljek.
Sajnálom, hogy esetleg ki kell önt ábrándítanom úgy regényemből,
mint saját magamból, de ha ön azt reméli, hogy Eduából grófné lesz,
akkor ön téved. Gróf Kajászó Agenor - mint ön jól sejti - egyszerűen és
kímélet nélkül, el fogja csábítani Eduát, akit azután megszületendő
gyermekével együtt a faképnél fog hagyni. Edua egy csillagos nyári
éjszakán bűnét, gyalázatát, szerelmét és csalódását a nedves hullámsírba
fogja temetni, miközben a Lánchídról a Dunába ugrik. Így kívánja ezt a
regény szerkezete, csak így lesz teljes a fiatal lány tragédiája. Meg-
engedem, hogy ez szomorú dolog, de én ezúttal egy szomorú dolgot
akartam írni. Elég régóta vádolnak azzal, hogy csak léha és üres
dolgokra pazarolom tehetségemet. Hát most elérkezett a réz kivágásának
az ideje, és én ki fogom vágni a rezet. Csak így lesz Eduából az a
műremek, amelyről álmatlan éjszakáimon álmodtam. Azért ne
haragudjon rám, máskor nagyon szívesen állok rendelkezésére, ezúttal
azonban lehetetlen. Szívélyesen üdvözli

Czementh Szabolcs

3.
Igen tisztelt Czementh úr!
Hamarjában nem is tudom, hogyan kezdjem a dolgot, mert igazán
nagy zavarban vagyok. Az egész eset olyan furcsa, olyan mulatságosan
kínos, hogy... de nem kertelek tovább. Tudom, hogy ön nemcsak kitűnő
író, hanem kifogástalan gentleman is, okos és diszkrét ember.
Hallgasson tehát meg, és ha lehet, segítsen rajtam. Mondanom sem kell,
hogy örök hálára kötelez vele. Az eset a következő.
Van nekem egy kis barátnőm. Őszinte leszek, és a nevét is
megmondom, annál is inkább, mert ez úgysem titok; a feleségem az
egyetlen, aki nem tudja. Tehát, a neve: Gömöri Csilla. A Csilla név
ismerős lesz önnek, tudom, hogy Csilla a napokban levelet írt önnek, és
ön felelt is neki. Mikor Csilla az ön levelét megkapta, kétségbeesett, és
két napig sírt. Folyton azt az Eduát sajnálta, vacsoránál összetört egy
drága vázát, és azt mondta, hogy ön - pardon! - a világ legnagyobb
gazembere; de még önnél is nagyobb gazember vagyok én, ha nyugodtan
tűröm, hogy a gróf elcsábítsa Eduát, és ez a Dunába ugorjon. Aztán
berohant a hálószobába, és magára zárta az ajtót, és amikor ezért
másnap szemrehányással illettem, ridegen azt felelte, hogy neki családi
gyásza van az Edua miatt, aki neki a legjobb barátnője.
Szóval, uram, a helyzet kétségbeejtő. Én nagyon szeretem ezt a
Csillát, és ez a Csilla nem kérhet tőlem olyasmit, amit én ne teljesítenék.
Egy elhamarkodott pillanatban megígértem neki, hogy a gróf feleségül
fogja venni Eduát. Megígértem azon az alapon, hogy önt személyesen
ismerem, amennyiben több ízben volt szerencsém önt pénzintézetemnél
tisztelhetni; megígértem abban a hitben, hogy ön ezt a csekély
szívességet nem fogja megtagadni tőlem; tőlem, aki hasonló esetekben
mindig szívesen álltam az ön rendelkezésére. Önnek, uram, egészen
mindegy, nekem pedig nagy szolgálatot tesz és Csillának borzasztó
örömet szerez vele. Ha tehát lehetséges, kérem, hozza meg nekünk ezt a
kis áldozatot, amellyel vagyok őszinte, kész híve
garasi Prachtvoll Amadé
a Pesti Bank igazgatója

4.
Tisztelt igazgató úr!
Vegyes érzelmekkel olvastam nagybecsű levelét, a megdöbbenés és a
sajnálkozás érzelmével. Megdöbbent maga a kérelem; mert ha egy
egyszerű leány, egy Csilla, egy szenzitív lelkű olvasónő ilyesmit kér, az
még megbocsátható. De ha egy nagy bank igazgatója, egy
fölvilágosodott ember, egy intellektuális lény beszél így egy íróhoz, az
rémes. Hogy képzeli, uram, hogy ez lehetséges? Nem beszélek itt arról,
hogy idegenek belenyúlnak az én regényem szövetébe, és a szálakat saját
tetszésük szerint akarják tovább fonni, nem beszélek erről, bár ez is
joggal sérthetné önérzetemet. De hogyan tarthatja, igazgató úr,
lehetőnek azt, hogy én megtagadjam önmagamat, művészi
meggyőződésemet, alkotásom komolyságát és így egyszerűen, minden
nélkül, az első szóra a feje tetejére állítsam regényem egész meséjét?
Nem, kedves igazgató úr, józanul nem lehet ezt egy írótól követelni, egy
olyan írótól, aki ad magára valamit, és aki nem a mának, nem olcsó
hatásokért, hanem nemesebb törekvésekkel ír.
És így eljutottam érzelmeim második részéhez, a sajnálkozáshoz.
Ugyanis, amennyire kérése megdöbbent, annyira sajnálom, hogy nem
teljesíthetem. Sajnálom éppen a kitűnő viszony következtében, amelyben
egyrészt igazgató úrral személyesen, másrészt a vezetése alatt álló
pénzintézettel, részint hordár, részint postai befizetési lap révén állni
szerencsém van. Igazán szívesen teljesíteném igazgató úr kívánságát, de
ezúttal lehetetlen. Lehetetlen. Mint már nagyra becsült kis barátnőjének
is megírtam, most ki akarom vágni a rezet. Az idő múlik, és a magamfajta
embernek egyszer már a halhatatlanságért is kell valamit tennie.
Bármikor, bármily más esetben kéjjel teljesíteném az ön óhaját, de most
nem tehetem. Elvégre az elv sem kutya, amellyel vagyok igazgató úrnak
őszinte híve és kész szolgája

Czementh Szabolcs

5.
Tekintetes
Czementh Szabolcs hírlapíró úrnak
a Krajcáros Igazság szerkesztőségében

Ügyfelem, a Pesti Bank nevében, tisztelettel felszólítom, hogy már

hónapok óta esedékes nyolcszáz koronás váltóját három nap alatt annál
is inkább beváltani szíveskedjék, mert különben kénytelen lennék ön ellen
a már folyamatba tett, de az igazgató úr által időközben felfüggesztett
eljárást ismét folytatni. Tisztelettel
dr. Veseky Guidó
a Pesti Bank ügyésze

6.

Tisztelt igazgató úr!

...alatt mellékelem az ön ügyészének a levelét, amelyben ez a
szeretetre méltó férfiú engem pörrel fenyeget. Kissé furcsállom, hogy ez
éppen akkor történik, amikor én egy egészen más ügyben kénytelen
voltam igazgató úrtól egy szívességet megtagadni. Az összefüggés egy
kicsit nagyon is világos. Arra tudok esetet, hogy egy nyomorult kis
újságíró meg akart revolverezni egy hatalmas bankot. De azt még nem
hallottam ebben a hitvány, cudar életemben, hogy egy hatalmas bank
próbáljon megrevolverezni egy szegény újságírót. Tessék engem
bepörölni, tessék engem végrehajtani, tessék a fizetésemet lefoglalni,
tessék a fejem alól kihúzni a New York-kávéház utolsó márványasztalát,
de Edua azért sem lesz a gróf felesége, nem, nem, nem. Edua azért is a
Dunába fog ugrani, mégpedig ikrekkel súlyosbítva. Eleinte csak egy
gyermekkel akartam megáldani, de most azért is ikrei lesznek. Ez az én
bosszúm! Mély tisztelettel

Czementh Szabolcs
7.
Kedves barátom!
A dologban sajnálatos tévedés történt. Nem akarok védekezni, de
megnyugtathatom önt, hogy nekem az ön váltótartozásához igazán
semmi közöm, a bank ügyésze egészen önkényesen kezdeményezte a
dolgot. Mondanom sem kell, hogy rögtön telefonoztam neki, amiatt a
jelentéktelen kis tartozás miatt tehát önnek hajszála sem fog
meggörbülni. Sőt, tudja mit? Legyek őszinte? Az a váltó már nincs is. Ön
már nem tartozik az én bankomnak egy árva fityinggel sem. Nevetséges!
Csak nem fogok ilyen csekélység miatt összeveszni önnel, akit mint írót és
embert egyformán nagyra becsülök?
Ellenben, ha önnek szolgálatára lehetek egy újabb kölcsönnel, csak
parancsoljon. Én nem tagadom meg barátaimtól az ilyen apró
szívességeket. Ez nem akar célzás vagy szemrehányás lenni, de higgye el,
néha éppen olyan fontos az, hogy valaki idejében vágja ki az ezüstöt,
mint az, hogy valaki idejében vágja ki a rezet. Üdv! Kész híve

garasi Prachtvoll Amadé

8.

Kedves igazgató úr!

Ha már megrevolverezni nem hagytam magamat, még kevésbé
mehetek bele abba, hogy megvesztegessen. A dolog rendben van, mondja
meg Csilla kisasszonynak, hogy neki, kizárólag neki megteszem a
megtehetetlent. Lemondok a halhatatlanságról. Eduából gróf Kajászó
Agenorné lesz.
Holnap személyesen fogom önnél tiszteletemet tenni. Egyúttal
elhozom az újabb váltót is. Igaz híve

Czementh Szabolcs

9.
Kedves Mester!
Örömkönnyek között, végtelen boldogsággal értesültem arról, hogy
sikerült önt meglágyítanom. Értesültem arról is, hogy ön ezt kizárólag
nekem, kizárólag értem tette meg. Büszke vagyok arra, hogy Edua az én
közvetítésem révén lett a gróf felesége. Ezt sohasem fogom önnek
elfelejteni, ezért örökké hálás leszek. Szeretném megcsókolni az ön kezét,
azt a kezet, amely ezeket a gyönyörű dolgokat írja. És különben, mit
titkoljam tovább? Én önt imádom. Kérlek, gyere fel holnap délután négy
órakor hozzám, az öreg ma Bécsbe utazott, és csak három nap múlva jön
vissza. A sírig hű

Csillád

Karácsonyeste

Ez még ezerkilencszáztizenhét karácsonyán történt, de nem mondtam

el senkinek. Ma sem tudom, mit higgyek el belőle. Az, akivel
megtörtént, azóta meghalt. Amíg élt, érzés és fantázia nélkül lézengő,
rideg vénfiú volt, konok kártyás, afféle szárazpipás, kis, de biztos üzletek
bajnoka. A klubban, ahol senki sem szerette, és senkit sem szeretett,
Rézkígyónak hívták. Szűkszavú ember volt, magáról sohasem beszélt.
"Még a bor sem oldotta meg a nyelvét, pedig szívesen ivott és sokat,
kivált a háború utolsó éveiben, amikor a jó szerencse váratlanul faképnél
hagyta. Rézkígyó sokáig nem akarta megérteni, hogy ez is lehetséges. De
lassanként bele kellett törődnie abba, hogy a világ valahogyan
megváltozott körülötte, az emberek más szögből nézik az életet, mint
azelőtt, a pénzt másként értékelik, és az olcsó izgalmaknak, a krajcáros
játéknak vége. Újgazdagok jöttek, mindenféle láncolók és más elszánt
fickók, a hazárd1 kegyelméből való lovagok és hősök, akik kegyetlenül
keresztülgázoltak a jámbor Rézkígyón. Lassan-lassan elvesztette
mindenét, hónapokon, esztendőkön keresztül mindig csak veszített. Mi,
kártyások jól ismerjük a kártyának azt az ádáz gonoszságát, amikor
majdnem a személyes gyűlölet erejével fordul ellenünk, és
könyörtelenül, kegyetlenül nyomorba, őrületbe, halálba hajszol. Mely
vétkeinket bűnhődjük meg ilyenkor? Kinek a keze sújt le ránk? Balga,
aki nem tudja, hogy nem ő játszik a kártyával, hanem a kártya játszik
ővele!
Rézkígyó lassan-lassan eladogatta bútorait, arany és ezüst
cigarettatárcáit, gyémántos inggombjait és nyakkendőtűit. Előkelő
lakásából is kiszorult, szállóban bérelt szobát. Amikor erre sem telt
többé, valahol a külső Lipótvárosban üres telkek és vörösen világító
malmok tőszomszédságában bérelt lakást, két szerény, bútorozott szobát.
A lakás fiatal orvosé volt, aki azért nem használhatta, mert Szibériában
kellett raboskodnia. Fiatal felesége hazautazott szüleihez, hogy a lakást
kiadhassa, és ezzel is pénzhez jusson. Így kapta meg Rézkígyó a két
szobát. A lakás ajtaján még ott csillogott az aranybetűs tábla: „Dr. Dévai
Zoltán. Rendel du. 3-5-ig." A rendelőszobában pedig ott voltak a doktor
úr könyvei, komoly tudományos munkák, amelyektől Rézkígyó
kimondhatatlanul undorodott. Máskülönben meg volt elégedve a
lakással. Nyugodt, csöndes lakás volt, az első emeleten. A ház két üres
telek között épült, húszpercnyi járásra a villamosmegállótól. Rézkígyó
nappali világosságban sohasem látta ezt a vidéket, egész éjjel kártyázott,
hajnalban baktatott haza, és estig aludt.

Ezerkilencszáztizenhét december 24-én délután is kábultan és

fáradtan feküdt ágyában. Ébren volt már, de nem nyitotta ki a szemét. A
szomszéd szobában a jó öreg Giza motoszkált, Rézkígyó szeretője, az az
egyetlen valakije, aki valahogyan hozzája tartozott még! A jó öreg Giza
valamikor jókedvű és csinos lehetett; most szomorú volt a korai hervadás
bánatában. Rézkígyó tudta, mit csinál odakint a jó öreg Giza: valami
karácsonyfácskát cicomáz föl gyertyácskákkal, cukrocskákkal,
szalagocskákkal, csecsebecsécskékkel és más szamárságocskákkal, a fa
tövébe pedig odateszi húszéves viszonyuk huszadik pár papucsát vagy

1
Kockázat, vakmerőség (francia).
borostyán cigarettaszipkáját. Rézkígyó nem akart ebben részt venni,
hadd menjen el a jó Giza lábujjhegyen, úgy, ahogy jött. Holnap
megköszöni majd... Ma nem. Mert hiszen illett volna... neki is illett
volna. Akart is... egy blúzt, három pár selyemharisnyát, ki is számította,
mibe kerül. Ki akarta nyerni ezt a pénzt, de mint annyiszor már, ezúttal is
elvesztette utolsó fillérjét is. Nem is nagyon bánta, tavaly is így történt
már... a jó Giza majd megszokja.
A jó Giza elment. Rézkígyó végre kinyitotta a szemét. A szobában
sötétség volt, de Rézkígyó a sötétben is megtalálta a konyakot. Nagyot
húzott az üvegből, immár nyolcadszor vagy tizedszer, azután a falnak
fordult, hogy tovább aludjon. Nem akart fölkelni, minek is? A klubban
nincs játék, mi célja ma életének? Reggel kezdte az ivást; valahányszor
felriadt, mindig ivott egyet. Valahogyan majd csak kibírja reggelig, aztán
megint elad valamit, és megint szerencsét próbál. Behunyta a szemét.
Akkor csöngetést hallott. Eleinte azt hitte, a jó Giza jött vissza... de
eszébe jutott, hogy annak kulcsa van a lakáshoz. Ki csönget? Akárki,
mindegy, nem kel föl. De a csöngetés ismétlődött. Erőszakosan,
türelmetlenül. Sőt immár dörömböltek is az ajtón. Rézkígyó mérgesen
kiugrott az ágyból, de talán valami titkos reménykedéssel is: hátha pénzt
hoznak neki... tudja isten, talán eszébe jutott valakinek?
Kinyitotta az ajtót. Az ajtó előtt egy katona állt, csapzott bajuszú, öreg
honvéd.
- Kit keres? - kérdezte Rézkígyó mérgesen.
A katona szalutált.
- A doktor urat.
Rézkígyó rámordult:
- Itt nem lakik semmiféle doktor.
Be akarta csapni az ajtót a katona orra előtt, de az nem tágított:
- Doktor úr, az istenért... a kisleányom...
Belökte az ajtót, bent is volt már az előszobában, Rézkígyó dühösen
ismételte:
- Mondom, itt nem lakik semmiféle doktor.
A katonának zihált a melle, nagy futva tette meg az utat, messziről
jött. Akadozón beszélt:
- Láttam a táblát az ajtón... az egész környéken nincs más doktor... a
kislányom... ma jöttem haza szabadságra... hát ha az urak, a doktor urak
így... így... elküldik a szegény embert... a szegény katonát, akinek az
egyetlen gyermeke... doktor úr, ha istent ismer...
Letérdelt Rézkígyó elé. Rézkígyó mind dühösebb lett. Az ital is
dolgozott benne.
- Nem érti? Nem vagyok doktor... hányszor mondjam? Csak itt lakok.
Ha nekem nem hisz, kérdezze meg a házmestertől...
A katona nevetett. Jó, keserű nevetéssel. Még mindig Rézkígyó előtt
térdelt.
- Majd éppen a házmester mondja meg az igazat... össze vannak
tanulva... tudom én... a doktor urak karácsonyeste nem szívesen mennek
szegény beteghez... doktor úr, ha istent ismer... az a szegény gyerek, mi
lesz, ha elpusztul?
Fölnézett Rézkígyóra, kétségbeesett könyörgéssel. A szája vonaglott,
két kezét összekulcsolta. Rézkígyó megfogta a katona gallérját,
megrázta:
- Keljen föl! Nem érti? Nem vagyok doktor, nem tudok a gyerekén se-
gíteni. Doktorhoz menjen! Orvoshoz! Én nem vagyok orvos.
Tízszer is ismételte. Ordított, mintha süketnek beszélne. A katona
fölállt összehúzott szemmel nézte Rézkígyót.
- Doktor Dévai Zoltán - mondta lassan -, doktor Dévai Zoltán rendel
háromtól ötig. Ott van a táblán. Doktor Dévai Zoltán, tessék velem jönni.
Kötelessége... ne féljen, megfizetem.
Zsebére ütött. Rézkígyó unottan legyintett. Ki akarta nyitni az ajtót.
De a katona útját állta. Egyszeriben megváltozott az arca. Sötét
fenyegetéssel meredt Rézkígyóra. Ő is ordított már:
- Velem jössz, gazember, vagy lelőlek!
Revolvert vett elő, ráfogta Rézkígyóra. Rézkígyó nem volt gyáva, de
mégis meghökkent. Háború, katona, most jött a harctérről... mi annak
egy lövés; egy élet, a másé, a magáé? A gyereke beteg, karácsonyeste
van, nem talál orvost. És revolver van a kezében. A katona, mintha
kitalálta volna a gondolatát.
- Lelőlek... aztán elemésztem magamat is. Dögöljön meg az egész
világ, ha a gyermekem elpusztul!
Öreg népfelkelő honvéd volt, csapzott, ősz bajusza szomorúan lógott
a szájára. A szeme könnyes volt. Rézkígyó a vállát vonogatta. Mit
csináljon ezzel a bolonddal? Szóval úgysem győzi meg.
- Jól van. Elmegyek. Várjon egy kicsit, amíg felöltözök.
 A katona leült az előszobában és várt.
Rézkígyó megitta a maradék konyakot, és lassan, kényelmesen
felöltözött. Nevetett is, mérgelődött is, részeg is volt, és percről percre
részegebb lett. - A kalapom meg a télikabátom... hol is van? - Mikor
kiment az előszobába, ingadozott egy kicsit. Megölelte a katonát, beléje
kapaszkodott. Nevetett.
- Doktor Dévai Zoltán vagyok. Elmegyek a beteghez. Kötelességem,
így indultak el ketten a beteg kislányhoz. Egy bolond, egy részeg.

Sokáig bandukoltak a hóban, lucsokban, sötétségben. Rézkígyónak

sejtelme sem volt arról, hol járnak. Egy kicsit kijózanodott a hidegben.
Mire a katonával belépett a rongyos kis szobába, gondolatait valahogyan
összeszedte már. Szomorú, sovány asszony ült az ágy mellett, az ágyban
pedig vékonyka kisgyerek feküdt. Nyolc-tízéves, szőke kislány.
Bágyadtan pihegett, arcocskája tüzes volt. A szomorú asszony felállt, és
Rézkígyó foglalta el helyét az ágy mellett.
- Mi baja a kislánynak?
Senki sem felelt. Tőle akarták megtudni, mi baja a kislánynak. Kezét a
gyermek homlokára tette.
- Láz, azt látom. Láz...
A katona bólintott, a felesége is. Láz! Hiába, a doktor mindent tud.
- Régóta beteg?
Az asszony felelt. Négy napja... nem hívtak orvost, azt hitték, anélkül
is elmúlik. Az ember sem volt itthon, ma jött meg. Pénzük se nagyon
volt... de ma a kislány elalélt, ettől nagyon megijedtek.
Rézkígyó megfogta a gyermek kezét, és maga elé bámult. Láz. Ezzel
vége volt minden tudományának. Mit mondjon, mit csináljon? Megnézze
a torkát? Mit lát benne? A gyermek... segíteni kell rajta... orvost kell
vinni hozzá, igazi orvost. Doktor Dévai Zoltánt, az igazit, aki
Szibériában raboskodik... Ott is hideg van ma, a fogolytáborban fáznak a
katonák...
- Nem tetszik valami receptet írni? - kérdezte a katona aggódón.
Rézkígyó felriadt. Úgy látszik, túlságosan sokáig ült szótlanul,
elgondolkozón, kártyás kezében a gyermek vértelen ujjacskáival.
- Nem, nem - mondta gyorsan. - Azt hiszem, nem lesz semmi baj... de
ez nem az én szakom... megnyugtatásnak talán mégis jobb... hívjanak
gyermekorvost!
 A katona megint nevetett. Jó, keserű nevetéssel.
- Kit? Kit ebben az átkozott városban, karácsony estéjén? Receptet
tessék írni, doktor úr...
- De...
- Receptet! - ismételte a katona rekedten. - Receptet, doktor úr, vagy...
Megint elővette revolverét.
Rézkígyó megadta magát. Leült, és megírta a receptet. Értelmetlen
latin szók, ostoba számok olvashatatlan irkafirkáját. Aláírta: Dévai
Zoltán doktor. A lakása címét is. És átadta a katonának: csináltassa meg.
A katona nagy hálásan megköszönte, és húsz koronát adott neki.
Rézkígyó nem akarta elfogadni, de a katona erősködött, van őneki elég
pénze, és ha már a doktor úr olyan szíves volt... Rézkígyó gondolt egyet,
és a letört kártyás babonás reménykedésével zsebre vágta a pénzt. Hátha
szerencsét hoz? Akkor visszaadja a katonának kamatostul. A szomorú,
sovány asszony kezet csókolt neki. A gyermek behunyt szemmel feküdt
és nem mozdult. A katona elrohant a patikába.

Rézkígyó hazament. Meg volt elégedve magával. A receptet jó

gondolatnak ítélte. A patikus észreveszi majd, hogy a receptnek semmi
értelme, megmondja a katonának, hogy nem doktor írta. Akkor a katona
más orvost visz a kislányhoz. Igazi orvost, aki igazi receptet ír és
meggyógyítja. Lefeküdt és elaludt.
Másnap korán délután a klubban volt már. Valami változás volt rajta.
Mintha frissen vasalták volna. Az arca is ünnepies volt. Sokáig ődöngött
a kártyaasztalok körül, meglátszott rajta, hogy nagyon szeretne
kártyázni. De Rézkígyót mindenki unta már. Végre - jobb híján - rám
csapott le:
- Gyere, pikétezzünk!
- Nem játszok...
- Nagyon kérlek... könyörgök... tedd meg nekem ezt a baráti
szívességet... játsszunk akármilyen kicsibe...
- Miért ragaszkodol úgy hozzá?
- Mit tudom én! Babonából. A szerencsémet akarom kipróbálni...
Úgy könyörgött, olyan alázatos volt, hogy megesett a szívem rajta.
Játszottunk. Vesztettem. Rézkígyó száz koronát nyert. Boldog volt. Két
év óta első ízben nyert.
Egy pillanatig némán ült, aztán egyszerre csak azt mondta:
 - Ne sajnáld azt a száz koronát, mesélek érte valamit...
Akkor mondta el ezt a történetet. A végét is.
Délelőtt tíz órakor becsöngetett hozzá a katona. Sugárzó arccal,
hálálkodóan. A kislány jobban van. Bevette az orvosságot...
- Miféle orvosságot? - kérdezte Rézkígyó.
- Amit írni tetszett - mondta a katona.
- Hát megcsinálták?
A katona elcsodálkozott:
- Miért ne csinálták volna meg? Hiszen a doktor úr írta...
- Látod - mondta nekem Rézkígyó -, én régóta ismerlek. Tudom, hogy
megátalkodott, gonosz ember vagy, istentagadó. Nem hiszed el, hogy ez
így történt, és megtörténhetett, hogy részeg fejjel leírtam valami
olvashatatlan szamárságot, a patikus megcsinálta, és a kislány
meggyógyult. De én mondom neked, én, a Rézkígyó, hogy van valaki,
aki vigyáz a gyerekekre, a bolondokra és a részegekre...
Besöpörte a nyereséget. Mosolyogva fejezte be a mondatot:
- ...és egy kicsit talán a kártyásokra is.

A sütővas
A „Péter Emánuel főherceg" hajó volt, úgynevezett luxusgőzös.
Triesztből Alexandriába szállította az unatkozó és jómódú kéjutasokat.
Új hajó volt, új kapitánnyal és új matrózokkal, akik olyan tiszták és
csinosak voltak, mint az angol színdarabokban az operettmatrózok.
Mikor a „Péter Emánuel főherceg" Triesztben fölszedte horgonyát, a
levegő meg a tenger egyformán kék volt. Az utasok a födélzetén ültek, és
a napsugárban fürödtek. A kapitány a parancsnokhídon állt, és
szétterpesztette a lábát, ahogy Nelson admirális szokta a tengeri
csataképeken. Vagyis mindenki meg volt elégedve magával, a hajóval, a
tengerrel meg a napsugárral, mialatt a „Péter Emánuel főherceg"
vidáman és fürgén szelte a hullámokat. A tengeribetegség senkit sem
fenyegetett. Gyönyörűnek és nagyszerűnek látta mindenki az utat a
nyájas, udvarias tengeren.
A hajón két budapesti úriasszony is utazott. Az egyik szőke, a másik
fekete, ahogy meghitt, jó barátnőkhöz illik. A két finom és előkelő nő
otthon hagyta az urát. Ezek sok esztendős boldog házasság után, könnyű
lélekkel küldték az asszonyokat erre a veszélytelen útra. A két hölgy
képes és közös levelezőlapokat küldözgetett haza. A férjek egyszerű, de
gazdag izraeliták voltak, az asszonyokon az egyszerűség meg az
izraelitaság nem látszott meg. Annál jobban a gazdagság. Kiáradt
hatalmas poggyászukból, kiragyogott butonjukból,1 lemosolygott a
mindennap-más-ruhájukról, egész lényükről. Igen, a két nő gazdag volt,
elkényeztetett is. Mind a kettő úgy vélte, hogy az egész hajó, az egész
tenger, az egész levegő és az egész kapitány kizárólag értük van, azért,
hogy nekik örömük és gyönyörűségük teljen ebben a finom életben. Nem
is igen érintkeztek a többi utassal, beérték egymással. Sárga födeles,
izgalmas francia regényeket olvastak, zongoráztak, énekeltek,
fotografáltak és kártyáztak. Amikor mindent meguntak már, a férjekről
beszélgettek. Bizalmas vallomásokat cseréltek. Miközben a csillagos
eget nézték, azon tűnődtek, hogy ugyanezek a csillagok ragyognak-e le a
Lipótváros aszfaltjára is? Az egyik asszony, a fekete, költőibb lélek volt,
a versírással is megpróbálkozott. De amikor a „hajó" szóra nem talált
megfelelő rímet, abbahagyta ezt a kalandos vállalkozást. Titokban mind
a ketten unták már a mindig egyforma tengert. De nem merték
egymásnak bevallani, hogy belefáradtak a vízben fürdő csillagok
bámulásába, a francia regények szenvedélyes hőseiért való rajongásba,
sőt egymásba is. De azért tovább is elzárkóztak a többi utas elől (holott a
kalandra éhes férfinép nem közönséges buzgósággal ólálkodott
körülöttük). Vállalták a tenger szerelmes menyasszonyainak a szerepét.
Lelkük mélyén azonban mind hevesebben lüktetett a vágy: vajha vége
volna már az unalmas víziútnak, Alexandriában ülnének a hálókocsi
társaság fenséges hoteljában és a dining-roomban,2 amelyet a világ min-
den kincséért sem neveztek volna étteremnek. Azt is megállapították
már, milyen ruhában jelennek meg az első estén, azt is, hogy angolul
beszélnek. Beszélhetnének ugyan franciául is, de az angol divatosabb, és
férfikíséret nélkül utazó nőknek illőbb, mint a kissé kokottos francia.

1
Briliánsból vagy más drágakőből készült fülbevaló (francia).

2
Ebédlő, étterem (angol).
 Mindebből azonban semmi sem lett, mert a „Péter Emánuel főherceg"
nem jutott el Alexandriába. Egy viharos éjszakán, inkább hajnaltájban,
amikor a két jó barátnő mélyen aludt a közös kajütben, az „Albatros"
nevű, szórakozott angol cirkáló nekiment a „Péter Emánuel
főherceg"-nek, és derékban majdnem kettéhasította. Az osztrák hajóba
betódult a víz. Lassan, de menthetetlenül süllyedni kezdett. Rémült
kiáltozással ugrottak ki ágyukból a fölriadt utasok. A sötétségben, a
lármában senki sem tudta, mi történt, de mindenki érezte, hogy nagy a
baj. A kapitány, aki ezúttal véletlenül nem állt a parancsnoki hídon,
megállapította, mikor történt az összeütközés, és mennyit süllyedt a hajó.
Kiszámította, hogy a „Péter Emánuel főherceg" negyvenöt perc múlva
végérvényesen és visszavonhatatlanul elsüllyed. Negyvenöt perc untig
elég idő ahhoz, hogy a hajó utasait megmentsék, annál inkább, mert a
tiszta és csinos matrózok lebocsátották már a mentőcsónakokat, ahogy az
„Albatros" is lebocsátotta a magáét. A hajón azonban nagy volt a rémület
meg a futkosás, a kapitány biztató és megnyugtató szavait senki sem
hallotta. Néhány nő elájult, egy-két kétségbeesett ember a halál elől a
halálba akart menekülni, a tengerbe ugrott. A férfiak gavallérsága és
hősies önfeláldozása a hajónál is jobban süllyedt, az asszonyokat
félrelökték, egymást megöklözték és megpofozták, mindenki első akart
lenni a távozó patkányok között. A kapitány, aki a megállapított
negyvenöt percből ritka hidegvért és hősiességet merített, a pokoli lármát
túlsüvítő hangon ismételte, hogy nincs veszedelem, minden embert
átszállítanak az „Albatros"-ra. Nyugalom és rend!
Így is történt. Azt a két bolond embert, aki a tengerbe ugrott,
szerencsésen kifogták. Az első mentőcsónak máris az „Albatros" felé
evezett. Az angol cirkáló fenséges épségben állt a háborgó vízen, amely
most kezdett pirulni a kelő nap csókjától. Ez a hajó öreg és piszkos volt,
minden szürke volt rajta, de mennyivel kedvesebb és barátságosabb,
mint a haldokló, csinos „Péter Emánuel főherceg"! Tengerészei sem
látszottak operett-tengerészeknek. De tisztjei között volt egy-két karcsú
és csinos.
- Igen csinos tisztek - mondta a két barátnő közül a szőke. A süllyedő
„Péter Emánuel főherceg" födélzetén állt, a fekete mellett.
A kapitány messzelátójával nézték a mentési műveleteket.
A kavarodásban csak ez a két asszony nem vesztette el a fejét. Mialatt
mindenki a fedélzetre tolakodott, ők ékszereiket szedték össze. Meg
voltak győződve arról, hogy nem pusztulnak bele ebbe az ízlésüknek
meg nem felelő, mocskos vízbe. Amikor megtudták, hogy a hajó
haláltusája negyvenöt percig tart, gőgösen átengedték az elsőséget
azoknak, akik nyugtalanok és az életre éhesebbek voltak. Jólesett a
kapitány elismerő mosolyában sütkérezniük; előre örültek annak a
glóriának, amely hiú és okos fejecskéjüket körülragyogja, mikor az
utasok közül utolsóknak érkeznek az „Albatros"-ra. Nem is volt több utas
a süllyedő hajón, csak ők ketten.
A szőke asszony agyában hirtelen izgalmas gondolat villant meg.
- Hány percünk van még, kapitány? - kérdezte kíváncsian.
A kapitány, aki huzamos idő óta mást sem tett, csak az órát nézte,
zsebre dugta az órát, aztán megint elővette és megnézte.
- Jó húsz percünk van még, de okosabb, ha máris lemennek a
csónakba.
- Húsz perc! - ujjongott a szőke asszony. - Több, mint amennyi kell!...
Anélkül hogy barátnőjének egy szót is szólt volna, lesietett a kajüthöz
vezető lépcsőn, és eltűnt. A kapitány és a fekete asszony álmélkodón
nézett utána. A fekete asszony azonban nem azért volt meghitt barátnője
a szőkének, hogy sejtésekkel és gyanakodással beérje. Tudni akarta,
micsoda rejtélyes dolog csábítja vissza a másikat az elhagyott és immár
alighanem víz alatt álló kajütbe. Habozás nélkül utánasietett. Víz ugyan
jócskán volt mindenütt már, de az út elég bátorságos volt még. Kivált
neki, aki ellenőrizni akarta, mit csinál ebben a veszedelmes pillanatban
legjobb barátnője? Mert hogy valami kis gazságról van szó, abban egy
pillanatig sem kételkedett. Óvatosan lépkedett a folyton emelkedő,
terjeszkedő, piszkos vízben, amely mindenestül el akarta nyelni a beteg
hajóalkotmányt. Lihegőn, kicsit reszketőn is állt meg a kajüt nyitott ajtaja
előtt. Odabent a szőke asszony a tükör előtt, egy székre kuporodva, a
haját sütötte...
Ezekben a válságos pillanatokban a finom szőke rémülten arra
gondolt, hogy rendetlenül jelenik meg a karcsú és csinos angol
tengerésztisztek előtt. Úgy, ahogy a rémes hajnalon ágyából kiugrott, és
pongyolában a fedélzetre menekült. Amikor megtudta, hogy húsz perce
van még, lerohant a kajütbe, igen csinos, de mezítelen lábára áttört
harisnyát húzott, a pongyola helyett mégis blúzt és szoknyát kapott
magára, mindenekfölött pedig, igen, mindenekfölött a frufruit igazította
meg. Perzselő leheletével is támogatta a spirituszos lámpát abban, hogy a
sütő vasat megmelegítse. Ahogy most a tükörbe nézett, boldog mosoly
ült az arcán. Szépnek, ragyogónak látta magát. Sugárzott abban a
rettenetes diadalban, amellyel a „Péter Emánuel főherceg" szánalomra
méltó rémült utasain győzedelmeskedik majd. A fekete asszony mindezt
az ajtóból látta. Érezte barátnőjének gonosz hűtlenségét, azt a borzasztó
árulást, amelyet ellene elkövetett. Azt a szívtelenségét, amellyel itthagyta
félmeztelenül, borzas hajjal. Megtagadta a közösséget, megszégyenítette
őt is, akár a többi, közönséges, ismeretlen utast. Becsületes lelke föl-
háborodott, ő nem tette volna. Arca égett, feje szédült, torka száraz volt,
szeretett volna hanyatt vágódni, és elmerülni az undorító fekete vízben.
Szégyellte magát. Rettenetesen. De még az utolsó reménység csillant
meg szemében. Szenvedélyesen, parancsolón rákiáltott barátnőjére:
- A sütővasat!
A szőke asszony ijedten nézett föl. Amikor barátnőjét meglátta az
ajtóban, lassú, tétovázó mozdulattal feléje nyújtotta a sütővasat. Hirtelen
fölsikoltott, és a vasat beleejtette a vízbe. Véletlenül?
A fekete asszony szeméből nagy, nehéz könnycsepp gördült alá. De
jöttek a matrózok, és elvitték a két asszonyt. A „Péter Emánuel főherceg"
pedig befejezte haláltusáját. A kapitány, aki az utolsó pillanatig
szétterpesztett lábbal állt a parancsnoki hídon, mint Nelson admirális a
tengeri csataképeken, immár maga is a mentőcsónakban, sapkájához
emelte kezét. Némán tisztelgett az elsüllyedt hajónak, amely fölött a
hullámok összecsaptak. Azután a két asszonyhoz fordult.
A két asszony hátat fordított egymásnak. Nem ismerte többé egymást.

Rabok sétája
Hat esztendeig nem látták egymást.
Valamikor mind a ketten azt hitték, hogy egy pillanatig sem bírnának
egymás nélkül élni. Hogy egy egész életen keresztül mindig egymás
mellett fognak lépegetni, örökké kék ég alatt. Azonban nem így történt.
Sőt, egész másként történt. Elszakadtak egymástól. Előbb a leány ment
férjhez, azután megházasodott a férfi is. És most mind a ketten külön
élnek, csöndesen, nyugodtan, talán boldogan is: egy másik férfival, egy
másik asszonnyal. Nem kínozta őket a régi csókok emléke, nyárspolgári
módon, ostobán belenyugodtak abba, hogy ennek így kellett lennie. El is
felejtették egymást.
Azonban egyszer találkoztak. Egy napsugaras, hideg őszi délelőtt,
kint a Városligetben, ahová ilyenkor már senki sem jár. Csak az, akit a
magányosságra való szomjúság csábít ki.
A férfi egy padon ült, és az asszony arra ment. Körülöttük néptelen
volt a környék, egyedül voltak ketten, mint valamikor régen. E
pillanatban úgy tetszett nekik, hogy csak ketten vannak az egész világon,
első vagy utolsó, de egyetlen emberpár. E nagy magányosságban, a
kopár fák, az elhagyott padok, az élettelen utak szomorú csöndességében
csak ők ketten voltak az élő élet. Egymáshoz tartoztak minden módon.
- Hogy van, Irén? - kérdezte a férfi, miközben zavarodottan fölugrott.
- Jól. Hát maga?
- Én is.
Egy pillanatig haboztak. Tanácstalanul néztek egymásra. Folytassák a
beszélgetést? Vagy érjék be ennyivel, és menjenek megint széjjel,
nyugodtan, közömbösen? Talán ez lett volna a legokosabb. De éppen
mert ez volt a legokosabb, tovább beszélgettek.
- Régen láttuk egymást - mondta a férfi.
- Hat éve.
- Hat éve! Emlékszik még?
- Mindenre. Maga is?
A férfi bólintott. Megint hallgattak egy kicsit.
Aztán megint a férfi kezdte:
- Boldog?
- Megjárja. Hát maga?
A férfi vállat vont. Bizonytalanul, határozatlanul, mintha azt akarná
mondani:
- Hát lehet az ember boldog?
Újabb csönd. Végre megszólalt az asszony.
- Hát isten áldja. Én most megyek.
- Isten vele.
Az asszony csak most, a búcsúzás pillanatában vette észre, hogy keze
egész idő alatt a férfi kezében pihent. E közömbös frázisok alatt
öntudatlanul, forrón szorongatták egymás kezét. És most mind a ketten
elpirultak. És a két kéz még erősebben fonódott össze.
- Ne menjen még - szólt a férfi.
 - Ne menjek? - kérdezte az asszony bizonytalanul. Pedig nem is akart
menni. Maga sem tudta, miért búcsúzott az előbb.
- Ne menjen még. Tudja isten, mikor látjuk megint egymást... így...
Elindultak együtt. A széles útról letértek a keskenyebb ösvényre, a
magányosságból a még nagyobb magányosságba. Lassanként
mindjobban egymáshoz melegedtek, az idegenség, amely az első
pillanatokban megbénította őket, elszállt szívükből. Mind a ketten úgy
érezték, hogy az életük ott folytatódik, ahol hat évvel ezelőtt
abbahagyták. Érezték, hogy az életük csak így helyes, így, amikor ők
ketten együtt vannak. Amikor elválnak egymástól, és külön-külön
tovább élnek: a férfi egy másik asszonnyal, az asszony egy másik
férfival, az tévedés, hazugság. De érezték azt is, hogy ezen most már nem
lehet változtatni.
- Szeretsz még? - kérdezte a férfi.
- Szeretlek. Mindig szeretni is foglak.
- És őt... őt is szereted?
- Ő... ő nem számít.
Hogy is számított volna. „Ő" férfi volt, a férj, aki a kissé hányatott
életű szépasszonynak a csöndet, a nyugalmat, a polgári életbe való
visszavonulást, a becsületet és a becsülést jelentette.
- És te? - kérdezte az asszony.
- Én sohasem szerettem senkit, csak téged...
- És mégis?...
- A te bűnöd. Miért nem hittél nekem?
- Miért hittem volna? Hiszen te is megházasodtál!
- Három esztendei kínlódás és gyötrődés után. Micsoda három
esztendő volt az! Drágán fizettem meg a csókjaidat... A végén már nem
tudtam mit csinálni, menekülnöm kellett valahová az őrültség és a halál
elől. Akkor megházasodtam...
- És a feleségedet... szereted?
- Gyűlölöm!
Hogyne gyűlölte volna! Hiszen ez az asszony jelentette neki a
feledést, a gyógyulást, a nyugalmat, azt, hogy megint ember lett belőle.
És most együtt, közös erővel gyűlölték a másik kettőt: a két együgyűt,
a két becsületest, aki őket elválasztotta egymástól, aki elrontotta az
életüket. Gyűlölték őket, mert nekik köszönhették, hogy még
megvannak, és nem süllyedtek együtt a piszokba és a becstelenségbe. És
gyűlölték őket, mert hozzájuk voltak láncolva. És most keserű
szemrehányásokkal illették egymást, tépték, marcangolták egymás
szívét, mintegy versenyezve abban, hogy ki tudja a másikat jobban
bántani, jobban kínozni.
- Emlékszel az utolsó estére, amikor nálam voltál? - kérdezte a férfi.
- Emlékszem...
- Ott térdeltem előtted, és azt mondtam neked: „Most jó volna
meghalni!" Láttam szemedben a rémületet: akkor igazán attól féltél,
hogy megöllek. És én szamár, én megkönyörültem rajtad, és némán
tűrtem, hogy elmenj, elmenj örökre...
Az asszony megborzongott. A férfi megragadta a karját:
- Van sejtésed arról, hogy én mennyit szenvedtem? Tudsz te az
álmatlan éjszakákról, amelyeket az ablakaid alatt virrasztottam át, míg
folyton arra gondoltam, hogy odafönt most egy más férfi csókolja a
szájadat?
- És te, ahelyett, hogy betörtél volna hozzánk, ahelyett, hogy
elraboltál volna - megházasodtál! Nem akartam hinni, amikor hallottam.
Gyűlöltelek, utáltalak. Mindig azt hittem, hogy örökre az enyém
maradsz. Ha tőlem távol is, de nekem élsz. Azt hittem, hogy az én
csókjaimat nem lehet elfelejteni. És ha valakinek volt oka arra, hogy a
szívébe vésse ezeknek a csókoknak az emlékét, hát neked volt. Hogy én
férjhez mentem, az egészen más! Nekem férjhez kellett mennem... De te?
Ki kényszerített arra, hogy idegen asszonyhoz kösd az életedet, amellyel
nekem tartoztál?
Most már egymást is gyűlölték. De csak egy pillanatig. Azután nagy
szomorúság öntötte el a lelküket.
- Irén - mondta a férfi föllobbanó reménységgel -, talán még nem
késő...
- Mi az: nem késő?
- A sors nem azért hozott össze minket, hogy megint ostobán
elváljunk. Ha igazán szeretsz, megint az enyém leszesz, ahogy az enyém
voltál... Csalni fogunk, mind a ketten csalni fogunk. Te az uradat, én a
feleségemet. És ez csak nekik, csak a világnak lesz csalás, nekünk ez az
igazság, mert mi egymáséi vagyunk örökre. Az a csalás, amikor nekik
adjuk azokat a csókokat, amelyeket egymásnak kellene adnunk... Az
asszony egy pillanatra megszédült.
- Csalni? - mondta kéjjel. - Gyönyörű volna.
 De aztán egyszerre kijózanodott:
- Nem lehet...
- Nem lehet?
- Nem... Ezt maga éppen olyan jól tudja, mint én. Én nem mehetek
bele semmiféle bonyodalomba. Hat év alatt elromlottam, önző lettem. A
nyugalmamat, a fészkemet nem áldozom föl egy kalandnak. Mi lesz
velem, ha a dolog kitudódik? Ha a férjem elkerget?
- Mi lesz? Mi lesz? - ismételte a férfi zavarodottan.
- Látja, erre maga sem tud felelni. De mást mondok. Ha mégis
csalásra kerülne a dolog, nem én hátrálnék meg, hanem maga... Mert
maga is megriad a felelősségtől...
- Én?
- Maga. Mert az köti magát is, ami engem. Maga sem szereti a bonyo-
dalmat. Maga kényelmes, és maga gyáva. Ha nem az lett volna, most
nem így állanánk egymás mellett.
A férfi megadta magát.
- Igaza van - mondta szomorúan. - Kényelmes vagyok. Gyáva
vagyok. Irtózom a kellemetlenségektől. Ha arra gondolok, hogy a
feleségem...
Megint hallgattak. Most már nemigen volt egymásnak mit
mondaniuk. És lassan visszafordultak: két szomorú ember, akinek nincs
többé semmiben reménykednie; két gyáva rab, akinek nincs ereje ahhoz,
hogy a bilincseit összetörje.
- És mégis, mégiscsak téged szeretlek - sóhajtott az asszony. A férfi
arca sötétbe borult.
- Legalább látni akarlak - mondta. - Látni mindig, mindennap, ha csak
egy pillanatra is... Beszélni sem akarok többé veled, csak látni akarlak...
Az utcán, akárhol... hogy tudjam, hogy vagy és szeretsz...
Az asszony ránézett a férfira.
- Igen, látni fogjuk egymást - mondta csöndesen. - Látni fogjuk
egymást, mindennap. Mint a rabok, akiknek mindennap egy kis órára
megmutatják a kék eget, a napsugarat, hogy megtudják, mit vesztettek el;
mint a rabok, akik egymás arcáról olvassák le a közös bűn emlékeit.
Aztán - vissza a cellába!
 A Winifred-testvérek
A Winifred-testvérek ketten voltak. Angolul „sisters"'-eknek hívták
őket. Azért, mert fölléptek a varietében, és angol dalokat énekeltek,
miközben lábukkal körülbelül ugyanazt a mozdulatot tették, amelyet a
dugóhúzó akkor, amikor belemélyed a dugóba. Ezen az alapon a két
lányt sokan tisztelték, többek között jómagam is.
Mivel magam, egyedül gyönge voltam ehhez a vállalathoz, jó
barátommal, Freddel szövetkeztem. A másik nevét sohasem tudtam,
most már aligha is tudom meg. A sors egy kicsit szerteszórt minket,
kettőnket is, a Winifred-testvéreket is. De akkor, amikor ez az eset
történt, együtt voltunk mind a négyen Párizsban, a Folies-Bergère háta
mögött, egy kis artistakocsmában. Őrt ültünk minden este, bűvészek,
zsonglőrök, díjbirkózók és orosz balalajkások társaságában.
Oroszlánszelídítők és szerpentintáncosnők is jártak oda, hasbeszélőkkel
fűszerezve.
Számtalan udvarlóik közül a Winifred-testvérek minket kettőnket
tüntettek ki kegyeikkel. Hogy ezt minek köszönhettük, sejtem csak.
Rendes, polgári úton ezt az eredményt nem érhettük volna el, mert én is,
Fred is híjával voltunk azoknak az erényeknek, amelyek a gyengéd női
szívet elbűvölik. Butábbak voltunk, semhogy elmésségeken törhettük
volna fejünket. Ilyen körülmények között a Winifred-testvérek
alighanem azért vonzódtak hozzánk, mert mi ketten voltunk az egyetlen,
aki nem akart tőlük semmit. Mi beértük az együttlét szerény örömeivel,
azzal, hogy kegyeskedtek költségünkön megvacsorázni, és nem vetették
meg azt a sört, amelyen messziről megérzett, hogy zálogházban szerzett
pénzzel fizetjük ki. De ezt mi éreztük csak, ők soha.
Ők szőke hajuk alól gondtalanul néztek bele a világba, becsületes,
meleg angol szemmel, amely néha csaknem szeretettel simogatott végig.
Jó pajtásnak néztek minket, derék fiúknak, akik vágyakozás nélkül
barátkozunk velük. Hogy őszinte legyek, tévedtek. Amikor a kocsmából
hazakísértük őket, búsan váltunk meg a gömbölyű kartól, amely addig a
miénken pihent. Fájlaltuk, hogy ez a két szép leány egyedül megy föl a
lépcsőn, mialatt mi szintén egyedül bandukolunk haza, a világ másik háta
mögött levő, noha szerény, de kényelmetlen lakásunkra. Akárhányszor
egy-egy forró kívánság tolakodott ajkunkra, de mihelyt a Winifredek
becsületes szemére gondoltunk, kívánságunkat azon forrón el is nyeltük.
Sokkal jobban tiszteltük őket, semhogy szentségtelen indítvánnyal
mertünk volna nekik alkalmatlankodni. Különben sem volt kétséges
számunkra, hogy kosarat kapunk. Nemcsak azért, mert a Winifredek
részéről semmi értelme sem lett volna annak, hogy minket, éhenkórász
mamlaszokat, ragyogó testük ezer kincsével megajándékozzanak, hanem
azért is, mert mind a két Winifrednek volt szeretője.
Az idősebb Winifredét Leónak hívták, és kereskedelmi utazó volt. Az
ifjabb Winifredé Jimmy néven bankhivatalnokoskodott. E közül a két
boldog halandó közül az első Hamburgban, a másik Bostonban élt.
Vagyis mind a kettő aránylag elég messze volt Párizstól. De azzal, hogy
messze voltak, a Winifredek nem kerültek közelebb hozzánk.
Ellenkezőleg. Minden este, vacsora után, azon a kávéházi asztalon,
amelyen vagyonunk romjai hevertek, hosszú levél íródott Hamburgba is,
Bostonba is. Néha csak képes levelezőlap, azt nekünk is alá kellett
írnunk. Akár levél, akár képes levelezőlap kelt útra a kis kocsmából,
bélyeget mindig a mi pénzünkön ragasztottak rá. Ez volt a különben
kifogástalan Winifredek egyetlen tapintatlansága. De ezt is olyan nemes
egyszerűséggel követték el, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett
volna.
Idillünk zavartalanul tengett-lengett. Én Cissie-nek, az idősebbik
Winifrednek udvaroltam, Fred Cordéliának, a fiatalabbnak. Az ügy
menetén ugyan mit sem lendített volna az sem, ha Fred udvarol
Cissie-nek, én meg Cordéliának, ezt csak a történelmi igazság kedvéért
említem meg. Mindenesetre veszedelmes gyorsasággal közeledett az a
végzetes nap, amelyen a két Winifred szerződése lejár. A két
„sisters"-nek egyhónapos szerződése volt csak, idillünk pedig a negyedik
hét elején vánszorgott már. Uralkodó csillag ezen a héten részünkről az
elkeseredés volt, a Winifredek részéről pedig valamelyes
elérzékenyedés. Hazamenet sokkal gyöngédebben simultak hozzánk,
mint az előző három héten. Sőt, az utolsó napok valamelyikén, Cissie a
kapuban két kezébe vette a fejemet, és hosszan megcsókolt. Ugyanezt a
műveletet végezte Cordélia a barátomon, ami különben magától
értetődik, mert a Winifredek mind a színpadon, mind a magánéletben
egyformán és egyszerre csináltak mindent.
Bennünk halványan pislogni kezdett a reménykedés mécsese, kivált
azért, mert ez a csók másnap valamivel hosszabban megismétlődött. De
az amúgy is alig pislogó mécses csakhamar örökre kilobbant. Elérkezett
az elutazás napja, azonban a Winifredek meghatottságnál egyebet nem
éreztettek velünk. Csak amikor kocsiba ültünk, és kirobogtunk a
pályaudvarra, akkor borult Cissie sírva a nyakamba, és szenvedélyes
csókok között, forrón suttogta: - Szeretlek! Szeretlek!
(Ismétlések elkerülése végett azt mondom el csak, ami velem és
Cissie-vel történt. Az előzmények után mindenki tudja, hogy Freddel és
Cordéliával ugyanez történt.)
- Szeretlek! Szeretlek! - mondtam én is. És lelkem mélyén fölmerült
az a vakmerő gondolat, hogy ezt, ha előbb nem, mondjuk, két héttel
ezelőtt is megbeszélhettük volna már.
- Így van ez - sóhajtotta Cissie, inkább saját gondolataival
foglalkozón. - Így van ez mindig...
Ez a „mindig" nem tetszett nekem.
- Mindig?
- Mindig, darling. Mi nem tudunk mindjárt megszeretni valakit.
Nekünk ahhoz idő kell. Négy-öt hét... Ezért vagyunk boldogtalanok...
- Boldogtalanok?
- Yes. Négy hétig lépünk föl ugyanabban a városban, aztán
továbbmegyünk. Másik városba... Borzasztó! Csak öt perccel ezelőtt
éreztem meg, hogy szeretlek, hogy igazán szeretlek... és most el kell
utaznom...
- Ne utazz el! Maradj itt még egy napig! - indítványoztam egészséges
önzéssel, miközben ujjait csókolgattam.
- És a szerződés? Holnap föllépünk Frankfurtban. Meg aztán mi egy
nap, amikor örökké veled szeretnék lenni! Nem, nem. Életemre
esküszöm, szeretlek, de nem maradhatok... nem maradhatok...
Megint sírva fakadt. Őszintén, kétségbeesetten, csalás nélkül.
Megdöbbenve néztem rá.
- Mindig, mindig!... - zokogta Cissie. - Mindig így járunk...
- Hát Leó úr Hamburgban? - kérdeztem halkan, félénken, de egy kis
reménykedő kárörömmel.
Cissie lehajtotta fejét. Elpirult.
- Az más. Hamburgban hat hétig voltunk szerződésben.
Megérkeztünk a pályaudvarra. A Winifredek szeme ki volt sírva.
Keserves könnyek, végtelen csókok között búcsúztunk egymástól. Fehér
zsebkendőjük sokáig lebegett felénk a fekete vonat ablakából.
 Négy hétig mindennap írtak Frankfurtból. Néha nem levelet, csak
képes levelezőlapot, arra két ismeretlen úr is ráírta a nevét. Négy hét
múlva nem írtak többé. Alighanem Frankfurtba írtak már...

Utolsó mese
És amikor beköszöntött
az ezerkettedik éjszaka,
Seherezádé így szólt:
- Ó Sahriar, ma reggel óta hites uram nékem (azonban egyedül Allah
hatalmas), harminchárom hónapon, ezer és egy éjszakán keresztül jól
tartottalak mesével. De mi az, amit eddig elmondtam, ahhoz képest, amit
ma éjszaka fogok elmesélni, tudniillik, ha a jámbor és boldog király
megengedi, hogy beszéljek!
- Beszélj, Seherezádé - szólt Sahriar kegyesen.
Seherezádé tehát belekezdett

a három ördögökről

szóló mesébe, mondván:

- Hallottam, ó, kitűnő király (de egyedül Allah mindentudó és
igazságot szolgáltató), hogy sok évvel ezelőtt élt Bagdad városában egy
gazdag kereskedő, akinek három fia volt...
Mikor Seherezádé első mondatát befejezte, megdöbbenéssel látta,
hogy Sahriar mélyen alszik.
- Mi ez? - kérdezte Seherezádé, és elhalványodott, mint fekete
égbolton a hold. - Mi ez? Ezeregy éjszakán keresztül hallgatta a király
mesémet, és most első mondatomnál elalszik már? A dzsennik,1 az
ifritek,2 a gonosz szellemek bosszúja ez, de Allah meg fog segíteni (mert
nincs más Isten az egy igaz Istenen kívül).
És Seherezádé sírva fakadt, és reggelig tizenkét keszkenőt sírt tele
könnyeivel.
1
Arab szellem.
2
Arab boszorkányos szellem.
 Reggel a király fölkelt, kitörölte az álmot szeméből, megcsókolta ifjú
hitvesét, elment a dívánba,3 tanácskozott vezéreivel, ítélt, büntetett és
jutalmazott, némely embereket magas állásokba kinevezett, másokat
főhivatalokból elcsapott, minisztereket részint lenyakaztatott, részint
fölakasztatott, vagyis késő estig uralkodott, kormányzott; és igazgatta
országának belső és külső politikáját.

És amikor beköszöntött
az ezerharmadik éjszaka,
Seherezádé így szólt:
- Ó, Sahriar, tegnap óta hites uram nékem (azonban csak Allah az, aki
kivételesen bölcs), tudok egy mesét, amely éppen olyan félelmes, mint
amilyen mulatságos. Amikor az ifritek fejedelme meghallotta ezt a
mesét, a foga vacogott az ijedségtől. És amikor Harun-al-Rasid, az
igazságos kalifa meghallotta ugyanezt a mesét, örömében leült a földre,
és két napig nevetett. Ezt a mesét fogom neked elmondani, minthogy az a
mese, amelybe az éjjel belekezdtem, úgy látom, nem volt neked kedves.
- Miféle mesébe kezdtél az éjjel, ó, Seherezádé? - kérdezte a király.
- A három ördögökről szóló mesébe.
- Nem emlékszem rá. És miért nem emlékszem rá?
- Mert rögtön elaludtál, mihelyt beszélni kezdtem.
- Hazudsz, Seherezádé - kiáltott a király bősz haragra lobbanva. - Ezer
és egy éjszaka nem aludtam el, miért aludtam volna el éppen tegnap?
- Életem a te kezedben van, ó, fölséges Sahriar. Életemre esküszök,
hogy igazat mondok. És Allah, a világ királya tanúm rá.
Sahriar elgondolkozott:
- Csakugyan elaludtam? Vagy csak ámítasz? (Mert változatos és vég
nélkül való az asszonyok furfangossága, és csak Allah jár túl az
eszükön.)
- Miért ámítanálak, nagyszerű és elsőrangú Sahriar? Nekem fájt
legjobban, hogy elaludtál. És, íme, itt a tizenkét keszkenő, amelyet
bánatomban telesírtam könnyeimmel.

3
Államtanács (perzsa-török).
 És amikor Sahriar meglátta a tizenkét keszkenőt, amely még mindig
nedves volt, megtudta, hogy Seherezádé igazat mondott.
- Visszavonok mindent - szólt nyájasan -, de most mondd el rögtön
azt a félelmetes és mulatságos történetet, amely olyan vegyes érzéseket
ébresztett az ifritek fejedelmének és Harun-al-Rasidnak a lelkében.
Mire a megvigasztalódott Seherezádé belekezdett

az arany öszvérről

szóló történetbe, mondván:

- Élt valamikor Basra városában egy szegény vízhordó, annak volt
egy öreg, beteg öszvére...
Amikor Seherezádé befejezte ezt a mondatot, álmélkodva látta, hogy
Sahriar megint alszik már.
- Allah nagy és hatalmas - mondta Seherezádé -, de mit vétettem neki,
hogy ekkora csapást mér rám? Íme, mihelyt szájamat mesére nyitom, a
jámbor és szerencsés király menten az álom karjába dől. Miért? Ó, miért?
És Seherezádé zokogásban tört ki, és reggelig huszonnégy keszkenőt
sírt tele könnyeivel.
Reggel a király fölkelt, elment a dívánba, tanácsot ült vezéreivel,
némely jeleseket fölakasztott, másokat lenyakaztatott, és egész nap
kegyesen, igazságosan és Allah szeretetében uralkodott.

És amikor beköszöntött
az ezernegyedik éjszaka,
Seherezádé így szólt:
- Tudd meg, ó, hatalmas király, tegnapelőtt óta hites uram nekem (de
Allah egyetlen és nincs több), hogy az éjjel már megint elaludtál, és
időmegtakarítás okáért, íme, nézd meg már most ezt a huszonnégy
keszkenőt, amelyet ezen való bánatomban könnyeimmel telesírtam. És
ha nem mondok igazat, Allah fosszon meg mostan való alakomtól, és
változtasson gazellává.
És Sahriar megnézte a huszonnégy keszkenőt, amely sokkal
nedvesebb volt, mint a tegnapi tizenkettő. És mivel Allah nem változtatta
gazellává Seherezadét, a király látta, hogy megint igazat mondott.
Nagyon elszomorodott, és így szólt:
 - Dzsennik, ifritek és egyéb gonosz szellemek munkája ez.
Próbálkozz meg egy utolsó mesével, és Allah adja, hogy ezen az
éjszakán ne aludjak el (mert az ő kezében van minden hatalom és minden
jóság). De ha mégis elaludnék, reggel jöjjenek a tudósok és az orvosok és
a bölcs vezérek, a papok, a költők és a sejkek és birodalmam egyéb
jelesei, és vizsgálják meg ezt a titokzatos és szokatlan esetet.
Seherezádé pedig helyeselte a király szavait és megszólalt:
- Allah segítségével elmondom neked

a halászról és a bivalyról

szóló csodálatos történetet, amelynél furcsábbat és meglepőbbet

aligha hallottál még.
- Mondjad! - szólt Sahriar, és figyelni kezdett.
- Élt vala Biszkra városában - kezdte Seherezádé a mesét - egy
szegény halász...
De alig tett pontot első mondata után, a király megint aludt már. És
Seherezádé alig bírta a reggelt megvárni, és negyvennyolc keszkenőt sírt
tele könnyeivel.
Reggel azután jöttek a tudósok és az orvosok és a bölcs vezérek, a
papok, a költők és a sejkek és a birodalom egyéb jelesei, hogy a furcsa és
titokzatos esetet megvizsgálják. És eljött Sahzanam, a király öccse is, és
eljött Dunyazádé, Seherezádé húga is. És mindenki álmélkodva hallgatta
az esetet, és Sahzanam, a király öccse, így kiáltott föl:
- A prófétára mondom (és ő Allah egyetlen tolmácsa), ennél
rejtélyesebb dolgot nem hallottam még.
És ugyanezt mondták a tudósok és orvosok, a bölcs vezérek, a papok,
a költők és a sejkek és a birodalom egyéb jelesei is, és senki nem tudta a
titkot megfejteni és megmagyarázni, miért alszik el a fölséges Sahriar,
mihelyt Seherezádé mesélni kezd. És a király rendkívül elszomorodott,
és éppen országos gyászt akart elrendelni, amikor megszólalt
Dunyazádé, Seherezádé húga, a király öccsének háromnapos felesége:
- Ó, fölséges és kiváló és elragadó Sahriar (de csak Allah az az
egyetlen, aki a vesék mélyébe lát), megengeded, hogy szóljak?
- Szólj! - mondta Sahriar nyájasan.
- Csodálkozol azon, hogy harminchárom hónapon, ezeregy éjszakán
át hallgattad Seherezádé meséit, és sohasem aludtál el, az ezerkettedik
éjszakán pedig már az első mondatnál elaludtál? Ne csodálkozz! Mert
Seherezádé az ezerkettedik éjszakán hites feleséged volt már, és a régi
bölcsek megmondták:

Szép a szép szerető, ki az ágyban,

mint kiscica, dorombol.
Szava izgat, szava épít, szava rombol.
Ám a hites feleség szava jobban altat,
mint az álompor.

És mind az igazhívők, mind a hitetlenek minden időkben egyetértően

ezt vallották. Ezért alszol el, mihelyt Seherezádé mesélni kezd.
És Sahriar rendkívül elcsodálkozott, és igazat adott Dunyazádénak, és
Sahzanam is igazat adott neki, és Seherezádé is és az összes vezérek,
tudósok, bölcsek, orvosok, papok, költők, sejkek és egyéb jelesek is. És a
király gazdagon megajándékozta Dunyazádét hímzett köntösökkel és
papucsokkal, és vezérei között is nagyobb kitüntetéseket osztott ki,
miközben arról sem feledkezett meg, hogy néhányat lenyakaztasson.

És amikor beköszöntött
az ezerötödik éjszaka,

Seherezádé jobbra fordult, a király balra fordult, és azontúl boldogan

éltek, mint minden rendes ember.
Meséről többé nem esett szó köztük.

Valamikor szerettél
Maga valamikor szeretett engem...
Igaz. Valamikor csakugyan szerettem a nagyságos asszonyt. Van
ennek húsz esztendeje, talán huszonöt vagy több is... Igen, legalább öt
évig szerettem a nagyságos asszonyt. Alkalmasint azért olyan sokáig,
mert ő egy percig sem szeretett engem.
Itt ül, szemközt velem, az íróasztal túlsó oldalán. Érett szépség ma a
nagyságos asszony, ötven-ötvenöt éves, több is talán, remek
ápoltságában, a kozmetika minden hájával megkenten, tulajdonképpen
kortalan. Ha visszagondolok arra az estére, amikor a nyári vendéglőben
először szorította meg kezemet úgy, hogy senki se lássa, az az érzésem,
hogy ez öt-hatezer évvel ezelőtt történt. Hatezer éves, csinos múmia ül
velem szemközt. Nagy porcelánbaba, gépdáma, akit reggel összeraknak,
este szétszednek. Reggel életre srófolják, este lejár a szerkezet, az egész
gyönyörűség belefér egy dobozba, amelyben minden alkatrésznek
megvan a maga kijelölt és megszámozott helye.
Nem nagy jóindulattal nézegetem a nagyságos asszonyt. A
megbántott férfihiúság káröröme ujjong bennem... nem akartál
meghallgatni, a jóisten megbüntetett. Megöregedtél, úgy kell neked.
Tökéletesen megfeledkezek arról, hogy ez alatt az idő alatt én is
megöregedtem. Ha én hatezer évesnek látom, ő legalábbis tízezer
esztendősnek tisztel engem. Két öreg test, két öreg lélek, így ülünk most
egymással szemben az íróasztal innenső és túlsó partján, és köztünk
áthidalhatatlanul hömpölyög és hullámzik tova a múlt Dunája, hozza és
elsodorja kis emlékeinket, amelyek annyi idő után egyforma szürke
ronggyá áztak már az idő rohanó vizében.
Nem a bűnbánat hozta hozzám a nagyságos asszonyt, nem a
jóvátételre való, vad szomjazás. Ahogy hátradől a karosszékben, ahogy
cigarettáját szívja, nyomát sem mutatja semmiféle
lelkiismeret-furdalásnak. Természetesnek és helyesnek látja, hogy én
szerettem, ő nem szeretett. Ezt a történelmi tényt sem kacérsággal nem
fűszerezi, sem ellágyuló mélázással nem enyhíti. Nem mondom, hogy
ellenségesen néz rám, de nem leplezi, hogy ma sem remélhetek.
Hogy miért keresett föl annyi idő után?
Egy kis szívesség. Valamelyik távoli kis unokahúga filmre szeretne
menni. A nagyságos asszony így mondja: filmre szeretne menni. A
kislány tehetséges. És az én nagy összeköttetéseim. Befolyásom.
Tekintélyem. Hogy ez nekem egy szavamba kerül. És tegyem meg.
Nagyon csinos lány. Higgyem el neki, hogy csinos. Afféle átmenet Greta
Garbó1 és Jean Harlow2 közt. De van benne valami Marleneből is. Ő meg
is ígérte már a kislánynak, hogy ajánlani fogom. Hogy mire alapította
ígéretét?

1
Garbó, Greta (1905—1990): svéd származású amerikai színésznő.
2
Harlow, Jean (1911-1937): amerikai színésznő.
 - Maga valamikor szeretett engem.
Értem. Hogyne érteném. Valamikor szerettem a nagyságos asszonyt,
és ez kötelez. Olyan rabság ez, amelyből nincs szabadulás. Valamikor
szerettem: ez azt jelenti, hogy örökre az övé vagyok. Hálásnak kell
lennem mindazért, amit valamikor tőle kaptam, a reménytelenségért, a
megaláztatásért, a szenvedésért, az ingerkedő játékért, amellyel öt
keserves esztendeig gyötört. Hálásnak kell lennem a be nem váltott
ígéretekért, az ablaka alatt átsétált éjszakákért, azokért a válogatott
kínzásokért, amelyekkel megtisztelt. Azokért az órákért, amelyekben
rám uszította a féltékenység vérebeit. Az összebújásokért, a halk
nevetgélésekért, a megértő és összeesküvő pillantásokért, amelyekkel
másokat szédített, engem ugratott. Mindazért a gonoszságért és
könyörtelenségért, amellyel vágyakozásom elől bezárkózott, nem
feledkezve meg arról sem, hogy ugyanakkor szítsa is ezt a vágyakozást,
és kihívón magyarázza és hangsúlyozza, mitől foszt meg a kudarc. Ezt
kaptam a nagyságos asszonytól, és most jótéteményeinek az ellenértékét
követeli. Fizetnem kell.
Mialatt ezek az emlékek fölrajzottak bennem, a nagyságos asszony
mélyen leszívta a füstöt, és félig behunyta szemét, de meghosszabbított
szempillái alól fürkészőn nézett rám. Mintha kitalálta volna, min
tépelődök.
-Hát igen. Egy kicsit kacér voltam.
Nem sok embert öltem életemben, de kettőt-hármat legalábbis
szerettem volna megölni. A nagyságos asszonyt több ízben is. Most újra
fölmerült bennem ez az életrevaló terv. Nagy kéziratolló és hatalmas,
papírvágó kés fekszik íróasztalomon, egy pillanatig azon tanakodtam,
melyiket döfjem szívébe. De mivel tudtam, hogy a nagyságos asszony
akkor sem vérzik el - el sem vérezhet, már csak azért sem, mert kölnivíz,
parfüm és koktél folyik csak ereiben, nem vér -, rögtön sutba dobtam
céltalan ötletemet.
- Nézze, Buba...
A nagyságos asszonynak kétségtelenül van rendes keresztneve is. De
azt sohasem hallottam. Amikor beleszerettem, Bubának hívta mindenki,
én is. Most egy kicsit meghökkentem attól a vakmerőségtől és
kajánságtól, amellyel évezredek múlva is Bubának minősítettem. Ő
azonban hálásan mosolygott:
- Tudja még a nevemet? Kedves! Mit akart mondani?
 Nem feleltem. Buba összevonta kitépett szemöldökének a romjait:
- Írja meg az ajánlólevelet annak a kislánynak. Akkor megmondom,
mit akart maga mondani.
Megírtam az ajánlólevelet. Nem azért, hanem azért, mert az első
percben is tudtam már, hogy meg fogom írni. Megírtam, azzal a titkos
reménykedéssel, hogy úgyis hiába írom, a lány csúnya és tehetségtelen,
ahogy hiába írnám akkor is, ha szép és tehetséges volna. A nagyságos
asszony eltette a levelet a kézitáskájába. Ugyanakkor és ugyanonnan
előszedte szájpirosítóját, és gondosan megigazította szájvonalát.
Eszembe jutott, hogy egyszer megcsókolt. Talán neki is eszébe jutott.
Elmosolyodott.
- Azt akarta mondani, hogy ha azzal jöttem volna magához, hogy én
szerettem magát, vagy azzal, hogy szerettük egymást, boldogan
megtenné, amire kérem. De mivel csak maga szeretett engem, én pedig
nem szerettem magát, ennélfogva... De elszégyellte magát, és nem
mondta ki. Mert rögtön ráeszmélt arra, hogy ez kicsinyes butaság.
Honnan tudja, hogy nem szerettem?
- Bevallotta.
- Azt is bevallottam, hogy szeretem. Honnan tudja, mikor hazudtam?
Mit tudja egy asszony, hogy mikor hazudik, és mikor mond igazat? A
dolog nem olyan egyszerű, ahogy maguk, szamár férfiak, képzelik.
Maguk beérik azzal, hogy halóporában is gyűlöljék azt az asszonyt, akit
nem tudtak meggyőzni arról, hogy semmi sem olyan fontos, mint az,
hogy nekik ajándékozza magát. Honnan tudja, hogy nem maga rontotta
el valahol a dolgot? Talán ha egy fél évig vár még, egy hónapig, öt
percig... honnan tudja, hogy jókor hagyta abba?
Néztem a nagyságos Bubát, frissen pirosított szájával, frissen
hullámosított hajával, régi gonoszságának üde frissességében. A régi
szépasszonyt kerestem, azt, akit valamikor szerettem, ahogy a
művészetek tudósa régi szép képre gyanakszik az olcsó, új mázolás alatt,
azt akarja megtalálni. Hamar belefáradtam a reménytelen kutatásba,
hamar rájöttem arra, hogy hiába nézem. Magamba kell néznem, akkor
látom.
A nagyságos asszony fölkelt, és elbúcsúzott tőlem:
- Különben is mire való mindez? Amiért jöttem, megkaptam. A levél
itt van a táskámban. Nagyon köszönöm. Az eredmény a fontos... ahogy
maguknak, férfiaknak is az a fontos csak. Nem mindegy, hogyan
jutottam hozzá? Ha szerettem volna magát, hálából írta volna meg; hogy
nem szerettem, megírta mérgében. Ne is tagadja, maga dühös, hogy
szemtelen, vén boszorkány létemre eszébe merem juttatni, hogy
valamikor szeretett engem. Ma sem tudja még megbocsátani nekem azt,
ami nem történt. Ma is haragszik rám. Gyűlöl. Ma is szeret.
Gyöngéden megsimogatta arcomat, és részvéttel mondta:
- Szegény fiú!
Ismerős illata volt a kezének, kábító, nehéz, most éreztem csak, hogy
megtelt vele a szoba.
- A régi parfümje? Azóta is ezzel él?
Buba nevetett:
- Ó, dehogy! Csak kivételesen vettem föl... a maga tiszteletére.
Ellebegett. Lába, bokája egy kicsit megvastagodott már. Ott nem lehet
csalni. Kinyitottam az ablakot. Odalent aszfaltozták az utcát. Az
ablakon begőzölgött az üstben rotyogó, forró aszfalt mámorító illata.

Kalocsai
Vékonydongájú, pápaszemes, kis öregúr volt Kalocsai, enyhe
szívbajával két nap óta egy olcsó, kis osztrák szanatórium csöndes
lakója. Közelebb járt már a hetvenhez, mint a hatvanhoz, de ebből a nagy
útból eddig nem sok öröme volt. Az orvosi vizsgálat sejtette vele, hogy
az út hátralevő részén sem terem számára virág. Az élet nem kényeztette
el. Gyönge, halk és félénk volt gyerekkorában is már, óvatos és ügyetlen,
talán azért óvatos, mert ügyetlen, azért ügyetlen, mert óvatos.
Megérkezésének második napján, déltájban odalépett a szanatórium
portásához, és megkérdezte tőle, hány órakor indul a legközelebbi vonat
Bécsbe. Mialatt a portás a fülke falára akasztott menetrendet
tanulmányozta, egy nagydarab, kövér ember, kalappal fején, vörös
gyapjúsállal a nyakán, télikabátban, türelmetlenül topogott a fülke előtt.
Végre megkopogtatta az üvegablakot:
- Halló! Maga is Bécsbe megy?
Kalocsai bólintott. A kövér ember bedugta fejét az ablakon:
- Vonaton egy óra. Az autó húsz perc alatt megteszi az utat.
Hozassunk taxit, szívesen fizetem kétharmadát. Önre egyharmad esik.
 A portás még mindig a menetrendet tanulmányozta. Kalocsai kapott
az ajánlaton. Igaz, valamivel drágább, de mégiscsak szívesebben ül
másodmagával a kényelmes taxiban, mint a döcögő vicinális1 füstös
fülkéjében, mindenféle lármás vidékiek között. Másodszor is bólintott: -
Rendben van, kérem.
Otthagyta a portást, aki még mindig nem találta meg a menetrendben
azt, amit keresett, és most már inkább csak önnön lelkiismeretének a
megnyugtatása végett nézegette a városok mellé nyomtatott,
reménytelen logaritmusokat. A kövér ember ezalatt harsányan
rendelkezett:
- Taxit! És hozzák le a poggyászomat!
A kövér ember nem ébresztett rokonérzést Kalocsaiban. Hangos,
erőszakos, tolakodó, kicsinyes. Kalocsai sohasem vetemedett volna arra,
hogy valaki idegent efféle taxiüzlettel megkínáljon. Ha a kövér úgyis
taxit bérel, miért nem ajánlja föl, hogy ingyen beviszi Bécsbe?
Kalocsainak az volt az érzése, hogy a kövér keres rajta. Már-már
megbánta, hogy az ajánlatot elfogadta... igaz, húsz percig ül csak
mellette a taxiban, semmi sem kényszeríti arra, hogy ez alatt az idő alatt
szóba álljon vele... de ez az önként vállalt szomszédság, a közös sors, a
közös cél mégiscsak kötelezi valami átmeneti együttérzésre.
A taxi előállott. Mialatt a sofőr fölhajította a kövér ember két
utazótáskáját a régimódi jármű tetejére, a kövér ember megkérdezte:
- Cukor?
- Szív!
- Én cukor!
Ez után a rövid első bemutatkozás után következett a második. Mind a
ketten elmorogták a nevüket, amiből a másik természetesen egy kukkot
sem értett. Erre a rövid útra elég ennyi is.
A kövér ember nagy kínnal bemászott a keskeny ajtón, nagyot fújt, és
hátradőlt az ülésen, amelynek kétharmad részéhez testi terjedelme és
főbérlői minősége révén duplán joga volt, azután intett Kalocsainak:
- Tessék. Hol tegyem le?
- Az Operánál.
A kövér felrántotta az ablaküveget; és kiszólt a sofőrnek:
- Opera. Azután Északi pályaudvar.
1
Helyiérdekű vasút, ill. vonat (latin).
 Elindultak Bécs felé. Mintha ebben előre megállapodtak volna,
egy-két percig egyikük se szólalt meg. Kinéztek a kocsi ablakán, a kövér
jobbra, Kalocsai balra. A szürke eget nézte, a csöpögő esőt, a csatakos
országutat, amelyen az autó nagy döcögve ugrándozott tova, a piros
födeles házakat és a bús gyárkéményeket a kései őszi nap
vigasztalanságában. Bécsre gondolt, ahol valami kis üzlet várta... nem
áltatta magát, úgysem lesz belőle semmi, ahogy egész életében semmiből
sem lett semmi. A kövér ember elővette pénztárcáját, leveleket és
írásokat halászott ki belőle, egyiket a másik után gondosan összetépte, és
a papírdarabkákat kiszórta az ablakon. Az utolsónál habozott egy kicsit,
aztán Kalocsai felé fordult, és az orra alá dugta. Boldogan, büszkén
mondta:
- Az utolsó lelet.
Kalocsai megnézte: cukor nincs... aceton nincs... Udvariasan
bólintott:
- Szép!
Egy pillanatig arra gondolt, hogy neki is illene elővennie
elektrokardiogramját, ezt a furcsa térképet, amely egy halálra rémült
turista szeszélyes ugrándozásainak az útját mutatja hegyen-völgyön,
árkon-bokron keresztül, magasságok és mélységek, zuhanások és új
nekilendülések között... azután mégsem mozdult meg. Minek? A kövér
ember amúgy sem értené meg. Ő maga sem érti. De mégis meg akarta
hálálni valamivel a kövér ember bizalmasságát. Azt kérdezte:
- Hol él ön?
- Brünnben. Gyáram van. Gombgyáram.
Megint hallgattak. Kalocsai szórakozottan és egy kicsit irigyen nézte a
kövért: gyára van, és nincs cukra... alkalmasint gazdag... mindenesetre
több pénze van, mint nekem...
Puffadt, széles arca volt a kövérnek, mereven nézett maga elé.
Kalocsai eltűnődött:
- Hány éves ez az ember? Van olyan öreg, mint én, noha jóval
fiatalabbnak látszik. Kétségtelenül mindig jobb dolga volt, mint nekem,
nem kapott annyi pofont, mint én...
Amikor tűnődésében eljutott ehhez a ponthoz, nagyon megdöbbent.
Mi juttatta eszébe a pofont, azt a sok pofont, amelyet nemcsak
képletesen, hanem a valóságban is megkapott? Kudarcai, csalódásai,
elvetélt reményei miért ezzel a szerencsétlen megszövegezéssel
támadtak agyában életre? Miért nem mondta úgy: nem küszködött
annyit, mint én; nem állták annyiszor útját, mint nekem; nem gázolták el
annyiszor, mint engem. Mi ráncigálta elő lelkének legmélyebb rétegei
alól a régen eltemetett pofonok emlékét? Kalocsainak megtüzesedett az
arca, mintha még egyszer megkapta volna most ezeket a régi pofonokat,
elháríthatatlanul, végzetesen, valamennyit egyszerre.
Gimnazista korában Pesten, a Knézich utcában lakott özvegy
édesanyjával egy sötét, kis ház első emeletén. Egy délben, amikor az
iskolából hazajött, a kapualjban megállította őt egy fiú:
- Te vagy a Kalocsai?
- Én vagyok.
- Vedd le a kalapodat!
Kalocsai gyanútlanul levette. Az idegen fiú jobbról is, balról is pofon
ütötte, aztán nyugodtan azt mondta:
- Mehetsz!
Kalocsai ment. Kábult volt, nem tudta, mi történt vele. Sohasem látta
az idegen fiút, nem tudta, miért kapta a pofont, éppen kapta csak. Se
lélekjelenléte, se bátorsága nem volt arra, hogy visszaüsse a fiút. Az
nagyobb is, erősebb is volt nálánál, de egyúttal gyávább is, mert orvul
ütött rajta. Kalocsai nagyon szégyellte magát, de édesanyjának nem
panaszkodott.
Az idegen fiú másnap délben már a ház előtt várta. Kalocsai
meglassította lépését, óvatosan közeledett a ház felé, azon gondolkozott,
nem volna-e okosabb, ha elszaladna. De röstellte gyávaságát, és
különben is... hátha az a fiú ma nem bántja? Semmi sem vall arra, hogy
azért áll a ház előtt, mert megint föl akarja pofozni. Mi értelme volna? Ki
rendezi be az életét arra, hogy minden délben ugyanazt a fiút pofozza
meg... ok nélkül? Szétterpesztett lábbal, hátratett kézzel állt a fiú,
messziről rávigyorgott már. Amikor el akart surranni mellette, rászólt:
- No, mi lesz?
Kalocsai zavarodottan megállt. Az idegen fiú szigorúan rászólt:
- Nem tudod, mi a tennivalód?
Harmadnapra ez a kis figyelmeztetés is fölösleges volt már. Kalocsai
némán, engedelmesen levette kalapját, megkapta a két pofont, azután
hazament. Mivel az első alkalommal nem védekezett és nem tiltakozott,
később sem tette. Soha egy szót nem váltottak egymással.
 Öt hónapig mindennap megkapta a maga két pofonját, akkor az
idegen fiú szülei elköltöztek a házból, azóta se látta.
Most itt ül mellette az autóban, békésen együtt mennek Bécs felé,
amott mutatkoznak is már a külváros első, hatalmas munkásházai.
Kalocsainak elszorult a szíve: ahogy a pofonok eszébe jutottak, nyomban
fölismerte a gazdag, öreg brünni gyárosban azt a kegyetlen kölyköt, aki
gyerekkorát és egész életét megmérgezte. Talán az ismeretlen
szomszédból, kezéből, hangjából, erőszakosságából, bizalmaskodásából
áradt ki valami, ami rögtön odakapcsolta az ötvenöt évvel azelőtt
elcsattant gyerekkori pofonokhoz. Kalocsai nem elemezte a dolgot,
egyszerűen tudomásul vette: ez volt az, ez az. Minden bajomnak,
elnyomatottságomnak, gyávaságomnak, millió kudarcomnak ez az oka,
ez az ember, ez oltotta belém azt a hitet, hogy engem bátran
megpofozhat, aki akar, arra születtem, hogy pofozzanak. Ha most
megölném ezt az embert, és azt vallanám, hogy elkésett, mindazonáltal
jogos önvédelemből tettem, ki hinné el? Ha azt vallanám, hogy
megbosszultam magamat a gyerekkori pofonokért... Ki hinné el?
Vallanom se kellene. Két öregúr, reggel nem is ismerték még egymást,
békésen beülnek egy taxiba, és mire Bécsbe érnek, az egyik halott... a
másik józan és épeszű... mi oka volt arra, hogy megölje? Leszúrom.
Vagy lelövöm, kezébe nyomom a revolvert... ebben a lármában a
durranást se hallja senki, kiszállok az Operánál, a sofőr csak az Északi
pályaudvaron veszi észre, hogy öngyilkost vitt... Engem még csak nem is
gyanúsítanak!
Kalocsai nagyot lélegzett, de nyomban alkudozni kezdett magával:
- Vagy fölpofozom. Ez a legkevesebb. Amikor kiszállok, udvariasan
köszönök neki, fölpofozom, és azt mondom a sofőrnek: Hajts! És
akkor...
És akkor a sofőr nagyot rántott a féken. Az autó megállt. A kövér úr
megszólalt:
- Opera!
Megérkeztek. Kalocsai átadta a kövérnek a taksa egyharmad részét.
- Köszönöm! - mondta a kövér, és megemelte kalapját.
Kalocsai bólintott csak. Nem vette le fejéről a kalapot. Félt, hogy a
másik is ráismer, és megint pofon üti.,
 Angyal
Angéla párizsi magyaroknál szolgált, jómódú, sőt gazdag
házaspárnál. A sok küszködő között akad Párizsban ilyen is, tekintélyes,
előkelő, tizenhét esztendő fáradságos munkájának immár zamatos
gyümölcsét élvező. A ház ura híres régiségkereskedő, a
Champs-Elysées-be torkolló, csendes mellékutcák egyikében van
raktára, boltja, amelynek két hatalmas kirakatablaka csábítón kínálja a
régi királyok korából való kecses francia bútort, a poharakat, a XVIII.
század gáláns metszeteit. Bent a boltban gobelinek és szőnyegek, puha,
nagy karosszékek, márványszobrok, képek és csillárok, miniatűrök,
hercegi családok címereivel ékes, pazar bőrkötésben pompázó könyvek,
ódon ékszerek és egzotikus, furcsa csecsebecsék. Itt éli halk életét az
öregúr. Ez az élet nem változatos. Tizenhét év óta minden napja pontosan
egyforma: adásvétel, vitatkozás, alkudozás, magyarázatok reggeli kilenc
órától déli tizenkettőig és ebéd után kettőtől hétig, amikor ugyanabban a
házban, egy emelettel följebb, családi körben, végre-valahára egy kis
föllélegzés esedékes. A családi kör: feleség és egyetlen gyermek, leány,
aki Párizsban született már, de azért Etusnak hívják, barátnői is azt
mondják neki: Etouche. Vacsora, néha ismerősöknél, néha vendég jön,
olykor-olykor, nagy ritkán színház, egy kis séta azon a csodálatos
Champs-Elysées-n, amelynek fagyos szépségébe a háború óta proletár
vakmerőséggel tarkít bele a sok új nagyszálló, nagykávéház és nagymozi
szivárványos neoncsöve. Éjfélre ágyban vannak, és reggel elölről kezdik:
a papa lemegy a boltba, a mama a háztartással bíbelődik, megérdeklődi,
melyik nagy áruház miféle okkáziót'1 hirdet, Etus a Sorbonne-ra rohan,
de áldoz egy-két órát a boltnak is, ő veszekszik az angol meg az amerikai
vevőkkel, mert angolul a papa már nem tanult meg. A mama franciául is
alig, ezért tartanak mindig magyar cselédet.
Angéla is magyar. De a család nem hívja Angélának. Angyalnak
szólítja, nemcsak azért, mert ez a név jobban hangzik is, magyarosabb is,
hanem azért is, mert ez az igazság. Angéla csakugyan az, nemcsak
nevével Angyal, lénye és hivatása révén is az. Fiatal, karcsú, szép, finom
és törékeny, halk beszédű és mosolygó, nesztelenül jár-kel, csoda, hogy

1
Alkalmi, engedményes kiárusítás (latin).
bírja a három cselédnek való munkát. Angyal szobalány, komorna és
remek szakácsnő. Hol szedte ilyen fiatalon a rengeteg tudományt, ki
tudná megmondani? Ha kérdezték, vállát vonogatta csak, nevetett... nem
tehet arról, hogy mindenhez ért, vele születtek ezek a dolgok, megtanulni
nem lehet őket; vagy tudja az ember, vagy nem. Ő tudta. Nem is kellett
soha oktatni, figyelmeztetni, másfél év alatt jobban kitanulta Párizst,
mint a család tizenhét év alatt. Beszélt franciául is, és tudta, hol kell
átszállnia a földalattin, pedig ez a legbonyodalmasabb valami abban a
szörnyű nagyvárosban. Etus esküdni mert volna arra, hogy Angyal nem
az a szolnoki parasztlány, akinek okmányai bélyegzik, hanem Párizsban
nevelkedett úrikisasszony, nálánál is különb, szökött hercegnő vagy
legalábbis tábornoknak a lánya, csak azért nem elátkozott
királykisasszony, mert ebből a fajtából kevés van már forgalomban. A
mama, valamivel józanabbul, levitézlett földesúr, elszegényedett ügyvéd
vagy tönkrement kereskedő lányának sejtette, esetleg kezdő
színésznőnek, akit a film csábított ki Párizsba, ahol is azután nem tudott
boldogulni. Akárhogyan és akármi volt is, Angyal előzményeiről nem
tudtak, és nem tudtak meg semmit, még azt sem, hogyan került
Szolnokról Párizsba. Be kellett érniük azzal, hogy Angyal ott szolgál
náluk, ami példátlan szerencse ebben a szokatlanul cudar, mai világban.
Ennélfogva úgy imádták, ahogy angyalt illik. Kényeztették, tegezték,
pénzzel és ajándékokkal tömték, valljuk meg őszintén, tisztelték, sőt
féltek tőle egy kicsit. Valahogyan igazságtalannak látták, hogy Angyal
szolgálja ki őket, és nem ők Angyalt. Azon se lepődtek volna meg, ha
hirtelen lehull róla a fehér kötény meg a fehér fejkötő, és az igazi angyal,
a tündér, a boszorkány, a földöntúli valaki leleplezi magát számukra. Az
öreg régiségkereskedő, gyanakvó, pesszimista lélek, mindazonáltal
nemegyszer kifakadt:
- Nem természetes dolog az, hogy valaki ennyire tökéletes.
Meglátjátok, ennek rossz vége lesz.
Anya és leánya ilyenkor lehurrogták az öregurat. Bolond beszéd.
Angyalnak rossz vége? Ékszer és pénz, selyemharisnya, finom
zsebkendő, prémes bunda, őrizetlenül, megszámlálatlanul nyitott
fiókokban, be nem zárt szekrényekben, lent a boltban száz meg száz kis
kincs, drága holmi, soha nem tűnt el belőle semmi. Életüket is nyugodtan
rábízták volna. Egy kicsit a család fölött lebegett, nemcsak jelző híjával
szűkölködő, egyszerű angyal, őrzőangyaluk is. Tudta kívánságaikat,
szokásaikat, tudta, mikor gyötri az öregurat a honvágy, amikor is
gulyáslevest meg mákos csíkot kell főzni, hogy megvigasztalódjon, híres
magyar régiségkereskedő, tizenhét év óta Párizsban, az Arc de Triomphe
szomszédságában, egymást követő régi Lajos királyok árnyékában. Az
öreg ilyenkor fejét csóválta, és egy tízfrankost nyomott Angyal markába:
- Te csak kitalálod az ember titkos gondolatát.
Angyal délután öt órakor fölszolgálta a teát, este nyolckor betálalta a
vacsorát, és kilenc után, amikor mindent rendbe hozott már, fölment
hatodik emeleti kis szobájába. Itt csakugyan közel volt a
mennyországhoz, ahonnan állítólag a földre szállt. Min gondolkozott itt,
vagy gondolkozott-e egyáltalában a szolnoki parasztlány, kis katicabogár
a rengetegben, fönt a magasban, a párizsi utcák, háztetők és világító
cégérek fölött? Ezeknek a tüze piros és zöld foltokat égetett bele az égbe,
hazug Tisza-parti magyar naplementét olyankor, amikor a francia nap
régen elvérzett már. Hazakívánkozott-e ebből a nagy magányosságból,
vagy örökre elintézettnek látta életét a régiségkereskedő házában való
türelmes angyalkodásával? Ki lát bele egy angyalnak a lelkébe?
Régiségkereskedőék nem láttak bele, belenézni se próbáltak, nyugodtan
hittek a csodában, abban, hogy ennek így kell lennie. Csak az öregúr
mosolygott hébe-hóba:
- Nem természetes... nem természetes...
De ő is mind ritkábban, mind halkabban, mind kisebb
meggyőződéssel, hovatovább már a forma kedvéért csak, ahogy
lelkiismeretes kereskedőhöz illik, aki mindig attól fél, hogy rászedik. De
hiába lázadozott, ő sem bírt védekezni. Angyal becsületessége, jósága,
tiszta mosolya elbűvölte, majdnem megfélemlítette, előkelő halksága
egy kicsit megszégyenítette. Másfél év óta egyetlen hangos szó sem
hangzott el a házban, pedig azelőtt szívesen harsogott ő is, a felesége is.
De Angyal szelíd bája már a legelső héten lenyűgözte őket, lassan-lassan
gyógyíthatatlanul hozzáalakultak mind a hárman. Észre se vették,
hogyan történt, később restellték is egy kicsit... hallatlan, hogyan
kiforgatja, ujjára csavarja őket ez a lehetetlen Angyal! Ne is beszéljünk
róla, semmi sem fontos, csak az, hogy a csoda mentül tovább tartson,
Angyal angyal maradjon minden idők végéig.
Amikor másfél esztendei szakadatlan ünnepeltetés után hirtelen
eltűnt, a régiségkereskedő családját megdermesztette a rémület. Mi
történt Angyallal? Délután pontosan felszolgálta még a teát, de este már
Etus nyitott ajtót apjának. Angyalt nem találták a lakásban, szobájába is
hiába csöngettek föl. Elment hazulról szó nélkül. Valami baja esett?
Mindenesetre rossz jel volt, hogy nem főzte meg a vacsorát. Nem éppen a
vacsora miatt... enni amúgy sem tudtak volna. Kinek van étvágya akkor,
amikor Angyal eltűnik a házból? De a konyha csöndje és
mozdulatlansága, az edények érintetlen, fagyos rendje nemcsak azt árulta
el, hogy ott nem főztek, hanem azt is, hogy főzni sem szándékoztak. Ez
tetemesen csökkentette a baleset reményét, ugyanakkor azonban fokozta
azt a gyanút, hogy Angyal többé visszajönni sem óhajt. A
régiségkereskedő arcán máris egy kis elégtétel vonaglott végig:
- Mindig mondtam, hogy rossz vége lesz... nem természetes...
A mama kétségbeesetten tördelte kezét:
- Telefonozni kell a rendőrségnek... be kell jelenteni...
- Arra ráérünk még...
Fölmentek Angyal szobájába, hátha valami írást találnak, levelet,
üzenetet... De Angyal nem búcsúzott el tőlük. Szépen rendbe hozta
szobáját, de szekrénye és fiókjai üresen tátongtak, kiszedte belőlük
minden holmiját. Ágyán ott feküdt régi rossz kis kofferja (karácsonyra
újat kapott Etustól). A kofferban a fekete ruha, a fehér kötény meg a
fejkötő, és legfelül Angyal útlevele... A régiségkereskedő föllélegzett:
- Nem utazott el... Itt az útlevele.
Kinyitotta. Magyar útlevél volt, de nem az Angyalé, hanem egy
magyar szakácsnőé, aki a Madeleine-templom szomszédságában, egy kis
magyar vendéglőben dolgozott. Szolnoki lány volt az is.
Ez a megdöbbentő fölfedezés azután végét vetette minden
bizonytalanságnak. Angyal megszökött, csúnyán, aljasan, szemtelenül.
A régiségkereskedő diadalmasan nevetett.
- Mit mondtam? Mit mondtam? Pedig, de régen mondta utoljára!
Ezek után az előzmények után valószínűnek látszott, hogy Angyal nem
ment el üres kézzel a háztól. Ha megszökött, valamit vitt is magával.
Mi más oka volt arra, hogy megszökjön? Csakhamar kiderült, hogy
ennek a gyanúsításnak van is alapja: Angyal elvitte Etus megtakarított
pénzét, nyolcezer frankot. A nyitott fiókból emelte ki, egyszerűen,
szemérmetlenül, fáradság nélkül, ahogy kiemelhette volna egy év óta
mindennap. Kétségtelenül hónapok óta készült már a dologra, de várt
vele... talán kevesellte a pénzt, hadd gyűjtsön még valamivel többet az
Etus... Ma meghallotta, hogy Etus be akarja vinni a bankba, erre
megérlelődött benne az elhatározás. A régiségkereskedő ragyogott:
- Kinek volt igaza? Hát kinek volt igaza?
Etus keservesen bőgött. Nem a pénz fájt neki... mit bánja!
Elkényeztetett, egyetlen lány, tudta, hogy visszakapja az apjától. Angyal
fájt neki. A finom Angyal szörnyű durvasága, a rettenetes csalódás, a
kegyetlen pofon, az, hogy Angyal nem angyal, nem hercegnő, nem
tábornok leánya, hanem cseléd, közönséges, otromba cseléd, aki úgy lop
és úgy szökik meg, ahogy cseléd szokott.
Édesanyja megölelte, vigasztalni kezdte:
- Lecsukatjuk!... Ne sírj, kislányom, irgalmatlanul lecsukatjuk!
Könnyes szemmel, földúltan nézett az urára, mit szól hozzá.
A régiségkereskedő nagyokat fújt, mérgesen nevetett.
- Bízzátok csak rám!
Elrohant, taxiba vágta magát, elment a magyar kocsmába, és vallatóra
fogta a szakácsnőt. Az nem tudott semmiről. A lopásról sem... mit tetszik
képzelni! Öregasszony, már a háború előtt is Párizsban főzött! Az
útlevelét adta csak oda Angyalnak, hogy azt higgyék, Párizsban maradt...
földim, kérem, hogyne segíteném messze idegenben! Ő is megtette volna
értem.
Amikor a régiségkereskedő megígérte, hogy lecsukatja őt is, ha nem
mondja meg az igazat, pontosan, részletesen mindazt, amit Angyalról
tud, a szakácsnő nyelve lassan-lassan megoldódott:
- Nem akart rosszat az Angyal. Haza akart menni.
- Miért nem szólt? Kapott volna szabadságot...
- Nem mert szólni, kérem. Muszáj volt neki hazamenni. Lejárt a
munkaengedélye...
- Megújíthatta volna! Eddig is megújította rendesen... Megmutatta a
hivatalos írást.
A szakácsnő a fejét rázta: - Nem újította meg. Azt mondta, nem ér rá
jelentkezni... Ráhamisította a meghosszabbítást... kétszer is...
A régiségkereskedő kétségbeesetten röhögött magában: lop... csal...
hazudik... hamisít... Angyal!
- Hol a telefon?
A szakácsnő rémülten pislogott: - Föl tetszik jelenteni?
- Föl bizony! Nyolcezer frankunkat vitte el.
A szakácsnő összecsapta a két kezét.
 - Jóságos isten! Mire kellett neki az a rengeteg pénz? Hacsak a
gyerekének nem...
A régiségkereskedő felhúzta a szemöldökét. Eltátotta a száját:
- Angyalnak gyereke van?
- Kettő. Egy fiú, egy lány... Nem tetszett tudni?
- Tudta a fene. És az ura? Otthon van Magyarországon?
- Nincs annak ura, kérem. Minden gyerekének más az apja... Itt is volt
neki valakije, szerelő Billancourt-ban...
A régiségkereskedő örömében majd kibújt a bőréből... még ez is!
Lop... csal... hazudik... hamisít... gyereke van... szeretőt tart... gyerünk,
gyerünk, halljuk a többit is, ha egy kis szerencsénk van, kiderül a végén
az is, hogy gyilkos! De ez egyelőre nem derült ki! A szakácsnő
megesküdött, hogy többet nem tud róla, se jót, se rosszat, éppen csak
annyit még, hogy megszökött Szolnokról is, Pestről is, isten tudja, miért.
Ez minden.
Ha sejtette volna, hogy Angyal tolvaj... jaj, dehogy adja oda neki az
útlevelét! Késő bánat, Angyal a svájci határ felé robog már...
A régiségkereskedő megnézte az óráját. Angyal délután otthon volt
még, ha a vasúttal akar hazamenni, az esti vonattal utazhat csak. Az tíz
perc múlva indul...
- Gare de l'Est!
Az autóban a régiségkereskedő nem is igen tudta, min imádkozzon.
Azon-e, hogy jókor jöjjön még, vagy inkább azon, hogy mire kiér a
pályaudvarra, a fekete vonatnak a farkát lássa már csak, a két nagy, vörös
lámpát, a két szomorú, vörös szemet, amely az éjszakából visszasírja a
tündöklő Párizst. Nagyon ismerte a Gare de l'Estet, a párizsi
magyaroknak ezt a bánatos pályaudvarát, amelyen új életre, új kalandra
szomjasan, friss kenyérre éhesen annyian jöttek meg, és üres zsebbel,
üres lélekkel annyian utaztak haza, költők, művészek és munkások,
nagyurak és szélhámosok, elkényeztetett dámák és mindenre elszánt,
ostoba kislányok. Hány jó barátot várt itt ez alatt a tizenhét év alatt, hány
jó baráttól búcsúzott... olyantól is, akinek koporsóját vitte haza a vonat!
És most Angyal... hogyan tehette? Miért tette?
- Ennyi tisztaság... ennyi jóság... Nem természetes! Mindig mondtam,
hogy rossz vége lesz...
Az lett. Angyal leleplezte magát, lehullott róla nemcsak a fehér
kötény, meg a fehér fejkötő, le a fehér szárny is.
 Természetesen jókor érkezett a pályaudvarra. A csoda csodát szül.
Hiába torlódtak az autók a végtelen Rue Lafayette-en, hiába állította meg
a rendőr lépten-nyomon a kocsit, a régiségkereskedő két perccel a vonat
indulása előtt fölfedezte Angyalt egy harmadosztályú fülkében. Ölbe tett
kézzel, mozdulatlanul, mereven ült az ablak mellett, csöndesen maga elé
mosolygott, feje fölött az új sárga bőrtáska, amelyet Etustól kapott
karácsonyra. A régiségkereskedő megkopogtatta az ablakot.
Amikor Angyal meglátta gazdáját, sietség és ijedelem nélkül,
nyugodtan fölállt, leemelte a polcról a holmiját, és leszállt a vonatról.
Ugyanolyan természetesnek látta ezt, amilyennek azt, hogy fölült rá.
A táskával kezében megállt gazdája mellett, rámosolygott és azt
mondta:
- Kezét csókolom.
A következő pillanatban elindult a vonat. Angyal egy pillantásra sem
méltatta, nem volt köze többé hozzá.
A régiségkereskedőt fojtogatta a düh... Angyal mosolyog! Ugyanúgy,
ugyanazzal a tiszta, szelíd mosolygással, amellyel másfél évig áltatta
őket. Mosolyogni mert... no, de legalább megvan!
- Mit csináljak veled?
Angyal egyet rándított a vállán:
- Amit tetszik.
De ezt olyan szelíden, olyan mosolygó halksággal mondta, mintha
máris bocsánatot akart volna kérni, nem a lopásért, hanem meg nem
fontolt, hirtelen mozdulatáért. A régiségkereskedő egy kicsit
zavarodottan nézett rá... nemhiába kérdezte, hogy mit csináljon vele.
Bizony nem tudta, mit csináljon vele. Azt már régen elintézte magában,
hogy nem jelenti föl... a pénz nagy része alighanem megkerül; ha nem
kerül meg, ördög vigye a pénzt is, Angyalt is.
- Egyelőre hazajössz, otthon tovább beszélünk.
A nagy kapu felé indult. Angyal engedelmesen követte:
- Igenis.
Hazafelé menet, az autóban faggatni kezdte:
- Meghamisítottad a munkaengedélyedet?
- Meg.
- Csaltál a szakácsnő útlevelével?
- Csaltam.
- Elloptad az Etus pénzét?
 - El.
- Mit csináltál vele?
- Jegyet váltottam Pestre. Vettem egy kis kölnivizet meg egy új
szappant.
- A többi?
- Megvan.
Kotorászni kezdett retiküljében. Mutatta az ezreseket meg a
százasokat. Fölnézett a régiségkereskedőre. Várt egy kicsit, és hogy az
nem nyúlt a pénzhez, megint becsukta a retikült. Azután tovább vallott,
nyugodtan, közönyösen. Néha elmosolyodott... olyan furcsa volt ez a
vallatás! Inkább mulatságos, mint ijesztő.
- Gyereked van?
- Egy.
- A szakácsnő kettőt mondott.
- Egy van csak. A másik lány.
- Szeretőd van Párizsban?
- Van.
- Gyilkoltál már?
- Még nem.
Nem sértődött meg a kérdésen. Egyszerűen, nyugodtan felelt rá, nem
emelte föl a hangját. A régiségkereskedő mérgesen nevetett:
—Kár!
Őszintén fájlalta, hogy nem gyilkost dédelgetett házában. Akkor lett
volna csak tökéletes az öröme. De így is boldog volt. Micsoda elégtétel,
micsoda részegítő fölfedezés! Angyal nem angyal, Angyal ördög, annál
is több: ember, közönséges, hitvány, nyomorult ember, olyan, mint a
többi, hibával, bűnnel ékes, buta és ügyetlen paraszt, cseléd. És ehhez
finomodtak hozzá... a felesége, a lánya... ő maga is. Ezt tisztelték,
ünnepelték, imádták másfél évig vak hódolatban, ezt tömték pénzzel,
ajándékokkal, mintha adósai lettek volna, mintha vezekelni akartak
volna azért a szörnyű bűnükért, hogy Angyal szolgálja őket, és nem ők
Angyalt, ahogy illett volna! Mit csináljon vele? Ujjai idegesen
rángatóztak... Megfojtsa? Megölelje? Ezt szerette volna... megölelni,
megvigasztalni, megnyugtatni... látod, mindig mondtam, hogy nem
természetes... az öreg régiségkereskedőt nem lehet megtéveszteni,
rászedni... Mondtam, hogy egyszer rossz vége lesz, hála a magasságos
Istennek, csakugyan rossz vége lett. Micsoda föllélegzés!
 Azonban veszedelmesen közeledtek már a lakáshoz. A
régiségkereskedő még mindig nem tudta, mit csináljon vele.
Tulajdonképpen azt se, hogy haza vigye-e vagy szélnek eressze? Pedig
valahogyan el kellett intézni a dolgot. Hirtelen nagyon elérzékenyedett,
hátradőlt az ülésen, nagyot sóhajtott:
- Ezt csináltad velünk! Ezt csináltad... te, az angyal!
Angyal szeméből haragos villámlás cikázott feléje. Sértődött,
elkeseredett, sápadt arc meredt rá a kocsi mélyéből, vad tiltakozás
sziszegett a fülébe.
- Ne tessék nekem angyalt mondani! Nem vagyok angyal!
- Hát mi vagy?
- Nem tudom. Angyal nem. Ne tessék tovább kínozni!
És sírva fakadt. Törékeny, karcsú testét rázta a zokogás, jobbra-balra
ingatta fejét, ősi mozdulattal, a szörnyülködés meg a kétségbeesés
hangtalan jajveszékelésével. A régiségkereskedő nem kínozta tovább...
mire való volt a sok ostoba kérdés? Rögtön ki kellett volna találnia, hogy
az angyal miatt történt minden. A gyerek... a szerető... a hazulról való
menekülés... Párizs... hamisítás, csalás, lopás... minden. Később talán
csakugyan gyilkolt volna is. Amiatt az angyal miatt, aki nem volt. Nem
bírta a nevét, föllázadt a hozzá tapadó fátum' ellen, leroskadt az átok
terhe alatt, hogy belekényszerítsék az angyalságba akkor már, amikor
még Angéla volt csak. Nem hitték el neki, hogy nem angyal... talán ő
maga is lassan-lassan fedezte föl csak, hogy nem az. Neki magának is
kellett a bizonyíték, és minden bizonyíték kevés volt. Amikor tudta már,
hogy nem angyal, a többieknek, az egész világnak is el akarta árulni, be
akarta bizonyítani... Becsületes volt a becstelenségben. Angyal lett,
mihelyt megszűnt az lenni. A ház előtt a régiségkereskedő a vállára tette
a kezét:
- Ide figyelj! Nem én hoztalak haza... itt ólálkodtál a ház előtt, nem
mertél fölmenni. A munkaengedély miatt szöktél meg, attól féltél, hogy
becsuknak... ijedtedben vitted magaddal az Etus pénzét. Visszahoztad,
nem hiányzik belőle egy sou sem...
Angyal készségesen nyitotta a retiküljét. A régiségkereskedő leintette:
- Tartsd meg. Én majd odaadom Etusnak a magaméból. Új
munkaengedélyt kapsz... azt mondom majd, hogy elvesztetted a régit.
Nekem elhiszik... Lódulj! És ha egy szót mersz szólni, kitekerem a
nyakadat!
 Angyal nyugodtan, lassan ment föl a lépcsőn. Mosolygott, tisztán,
ártatlanul, ahogy szokott. A régiségkereskedő elbűvölten nézte:
- Hazudok érte, csalok érte. Már én is. Kidobtam nyolcezer frankot.
Miféle ember vagyok? Mindegy! Mégis nekem volt igazam,
megmondtam, hogy rossz vége lesz.
Nagyon meg volt elégedve magával. Angyallal is.

Társasjáték
Éjjel, amikor a vezérigazgató úr a bankettről hazavetődött, levelet
talált íróasztalán. Kelletlenül vette kezébe, tanakodott egy kicsit,
fölbontsa-e vagy se. Nézegette a borítékon a szálkás, sovány, ideges
betűket... A felesége írását... Mit ír? Miért ír?... A szomszéd szobából!
Miért nem mondja meg élőszóval, miért nem várja ébren, ahogy máskor
szokta? Nemegyszer hajnalig virrasztott az asszony, kisírt szemmel várta
haza!... Alig múlt éjfél. Miért nem várja ma is? Miért ír?
Együgyű kérdések! Azért tűnődött csak rajtuk, hogy időt nyerjen,
mennél tovább halassza, mennél messzebbre kitolja azt a pillanatot,
amelyben mégiscsak fölbontja a levelet. Akár föl se bontsa! Úgyis tudja,
mi van benne.
- Mire ezeket a sorokat olvasod...
Ez a harmadik levél már. Az első kettő annak idején szakasztott ilyen
fenyegetőn feküdt az írómappán. Ugyanaz a levélpapiros, ugyanaz az
írás... A betűk, megannyi gyilkos szerszám, mérgezett tű, amely
belefúródik a szemébe, a lelkébe. Vád és bosszú! Mit csináljon? Nem
szereti ezt az asszonyt, nem kell neki. A másikat szereti... attól jön most
is, nem a bankettről. A bankett ürügy volt csak. Ezen nem lehet segíteni.
A féltékenység, a szemrehányás, a veszekedés elmérgesíti csak a
dolgot... hányszor magyarázta neki! Türelem, kitartás, csöndes
várakozás, bölcs megértés... az kell hozzá, amíg elmúlik ez a szerelem is,
ahogy ennek előtte annyi más. Akkor visszatér majd hozzá, ahogy húsz
év óta minden kaland után. Nem olyan nagy ügy ez, nem vagyunk
gyerekek többé... az asszony negyvenhét éves, ő ötvenkettő... az asszony
fáradt, elkopott, zsémbes... ő friss, jókedvű, erős, egészséges, szeret
élni... meddig tart még? Két-három esztendő... Mire megülik
ezüstlakodalmukat, békességben elválhatnak... de addig talán lehiggad
az asszony. Ezt a kis időt ki lehet várni! Hát igaz, igaz... az asszony jobb
életet érdemelt volna, több szeretetet, nagyobb gyöngédséget... de
házasságuk mégse volt rossz. A vezérigazgató jó barátja volt a
feleségének. Minden kibékülés után lelkesen hangoztatta, hogy minden
nő között mégiscsak a felesége a legkülönb.
Nézegette a borítékot, nézegette az ajtót, amely mögött a felesége
fekszik, ki tudja, holtan már. Föl kellene bontani a levelet... Hátha
mégse...? Hátha kivételesen másról van szó, nem arról, amitől fél.
Hívságos tanakodás! Az asszonnyal történt valami; különben itt ülne a
karosszékben, faggatná: hol jártál? Már megint attól a nőtől jössz? Jaj,
szörnyű éjszakák végtelen vitái, fenyegetőzés, sírás, harag, amíg egymás
marcangolásában kifáradtan belesüllyednek valami keserű némaságba,
amelyben mindegyikük külön-külön tépi magát tovább! Ezt folytatnák
ma is már, ha az asszony nem csinál magával valamit.
Sietség nélkül, lassan fölbontotta a levelet:
- Mire ezeket a sorokat olvasod...
Nem is olvasta tovább. Tudta, hogy fantáziátlan másolata az első
kettőnek, száraz bejelentés, fagyos búcsú, négy-öt sor, az élettel való
elszámolás. Dióhéjban. Most be kell rohanni a hálószobába, telefonozni
kell az orvosnak, a mentőknek, föl kell verni álmából a cselédséget,
pontosan úgy, ahogy az elmúlt öt évben kétszer is megtette már. Nem
rémült meg túlságosan, tudta, hogy az ügyben nagyobb a komédia, mint a
veszedelem. Az asszony óvatos öngyilkos. Ijeszteni akar, nem meghalni!
Valamivel nagyobb adag altatót vesz be, mint amekkorát szokott... ez
minden. Egy kis gyomormosás rendbe hozza. Egy óra múlva megint
kutya baja, sápadtan és boldogan fekszik az ágyban. Egy kis
gyöngédséget, egy kis aggódást akar kizsarolni az urából. Látni akarja,
mennyire dúlja föl öngyilkossága azt az embert, aki miatt elköveti. Egy
kis megnyugtatást koldul, egy kis dédelgetést, valami vigasztalást,
egy-két elhamarkodott és alaptalan ígéretet, hogy soha többé... ezentúl
csak te, csak téged! ... Az ura megesküszik: soha többé nem alázza meg.
Az asszony is megesküszik: soha többé nem keseríti ezzel a szörnyű
büntetéssel... történjen akármi, elviseli bátran. Vérző szívvel nem öli
meg magát! Egyheti békességet és reménykedést vásárol magának a
mérgen... aztán elölről kezdődik minden. Öt évvel ezelőtt próbálta meg
első ízben, két éve annak, hogy megismételte. Most harmadszor... senki
többet harmadszor...
 A vezérigazgató úr odament a hálószoba ajtajához, rányomta fülét,
hallgatódzott. Az ajtó mögül nem hallatszott nesz, még lélegzésé sem. Ez
inkább megnyugtatta, mint ijesztette: az asszony most vette be csak az
altatót, abban a pillanatban, amikor meghallotta, hogy az ura hazajött. Az
első két alkalommal is pontosan így csinálta. Az ágyban várta, mikor
nyílik a dolgozószoba ajtaja... akkor gyorsan megmérgezte magát. Az
orvos is megállapította, hogy néhány pillanata csak, hogy a port lenyelte.
A méreg nem hatott még, játék volt, ugratás, ravaszkodás és ügyeskedés,
az asszony kockázat nélkül akart nyerni. Hamisan kártyázott, csalt.
Büntetés jár érte, alapos megleckéztetés, hadd tanulja meg, hogy az élet
olyan ajándék, amelyet egyetlenegyszer kapunk csak, vigyázni kell rá,
nem szabad ingerkedni vele, kicsúfolni. Az élet is ahhoz ragaszkodik
csak, aki őhozzá ragaszkodik. Ha kisujjadat nyújtod a halálnak, kezedet
akarja.
A hálószoba ajtajával szemközt, a nagy faliórán fél egy múlt. Ettől a
vezérigazgató úr mégiscsak megijedt. Fél órája töpreng már, emlékeken
rágódik, ahelyett hogy benyitna a hálószobába, és segítene az asszonyon.
Jó, jó... egyelőre nincs baj, nem is lehet, eddig se volt soha... De mégis,
ennek a fele se tréfa, hiába nézi annak ő is, az asszony is. Nesztelenül,
óvatosan lenyomta a kilincset... itt csapta meg az első meglepetés. Az
ajtó nem nyílt ki, az asszony magára zárta. Ezt a múltban nem tette. Miért
is tette volna, amikor arra épített mindent, hogy másodpercek múlva
megmentik!
A vezérigazgató úr keze lesiklott a kilincsről, kopogtatott az ajtón,
előbb halkan, aztán erősebben... de nem kapott választ. Nevén szólította
az asszonyt, mind hangosabban... eredmény nélkül. Megrémült.
Tanácstalanul nézett körül, azon gondolkozott, hogy fölhívja a
házmestert, betöreti az ajtót. Azután föllélegzett. Eszébe jutott, hogy a
fürdőszobából is be lehet nyitni a hálószobába... Micsoda furcsa
idegesség, hogy olyan sokáig kopogtat, dörömböl, kiabál, és nem rohan
rögtön a fürdőszobába! Ha annak az ajtaja is zárva van... Elszédült, meg
kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. Ha az ajtó is zárva van, akkor ő is
életével játszik már, nemcsak az asszony... Éjfélkor jött haza... mindjárt
háromnegyed egy... mivel magyarázza meg, hogy nem tört be rögtön a
hálószobába? Miért nem ütött rögtön lármát, miért nem keltette föl a
cselédeket, miért kér későn segítséget?
A fürdőszoba ajtaja nyitva volt.
 Az ágyban mozdulatlanul, mereven feküdt az asszony. Nehezen
lélegzett. Kis éjjelilámpa világított rá is, az éjjeliszekrényen álló
vizespohárra is, amely mellett itt-ott felcsillámlott egy-két szemcséje
valami fehér pornak... veronál, luminál... az orvos megmondja majd,
micsoda. Az asszony szeme félig nyitva volt. Valami ingerkedés bujkált
ebben a szemben. Elégtétel, diadal:
- Megint lóvá tettelek! Most harmadszor...
Mindegy! A telefonhoz rohant, hogy fölhívja az orvost... a mentőket...
Előbb az orvost, aztán a mentőket? Előbb a mentőket, aztán az orvost?
Mindegy... körülbelül egyszerre érkeznek majd. Az orvost! Mi is a
száma? Furcsa!... Az orvos régi jó barátja, gyakran beszél vele telefonon
is... Miért nem jut eszébe most a telefonjának a száma? Törte fejét...
hiába! Mégiscsak meg kell néznie a telefonkönyvben... a mentők számát
is... Hol a pokolban van az a telefonkönyv? Ki rakja el ilyenkor, amikor
életbevágón fontos?... Mindenütt kereste, még a papírkosárban is, amíg
végre megtalálta... az asszony levele alatt... Az asszony a telefonkönyvre
tette... hogy ne sokáig keressék... óvatos teremtés, lám, erre is gondolt!
Orvos... megvan a szám... gyere azonnal... mentők... Kérem, tessék
sietni... cselédség... igen, ki kell húzni őket is az ágyból... Le kell szólni a
házmesternek is, hogy nyitott kapuval várja a mentőket... meg kell tudni,
melyik patikában van éjjeli szolgálat... Hány óra? Negyed kettő...
Visszament a hálószobába. Nézte az asszonyt. A félig nyitott szem
lecsukódott már, a fakó szemhéj alatt kialudt az ingerkedő, diadalmas
tekintet. A vezérigazgató úr lüktető halántékkal, akadozó lélegzettel
figyelt. De a szobában félelmetes, szörnyű csönd volt. Az asszony nem
lélegzett többé. A vezérigazgató úr kinyitotta az ajtót, magára hagyta a
halottat. Leült az íróasztal elé, és mialatt odakint mozgolódni kezdett a
cselédség, azon tűnődött, kiderül-e valaha is, hogy megölte a feleségét.

Abu Majub bolhája

Sokszáz esztendővel ezelőtt, az igazságos kalifák korában, akkor,
amikor Harun-al-Rasid ősei és utódai álruhában kószáltak még Bagdad
utcáin, hogy önnön szemükkel lássák népük nyomorát, és önnön
fülükkel hallják panaszát, élt a messze Arábiának egyik névtelen
falujában egy öreg bölcs, Abu Majub. Bölcsességének szűk volt a kis
falu, de szűk volt a világ is, mert titok nem volt számára se égen, se
földön. Allah és a próféta szolgálatában buzgón olvasgatta a Koránt, de
olvasta a hét pecséttel lezárt, régi könyveket is; ismerte a füvek erejét, a
csillagok járását; értett a madarak nyelvén; ezerhétszázötven változatát
tudta az asszonyok fondorlatainak. Ahogy jámbor jó-lélekhez illik, jó
tanáccsal segített azon, aki bajban volt, utolsó falat kenyerét is
megosztotta a koldussal meg a kóbor kutyákkal, böjtölt és sanyargatta
magát, imádkozással és elmélkedéssel védekezett a világ hívságai és
kísértései ellen, egy kicsit fensőségesen, mert azok amúgy sem tettek
volna nagy kárt benne. Sokkal öregebb volt már, hogysem öröme
telhetett volna a nagyurakkal való szertelen mulatozásban és a szép
lányokkal való pajzán cicázásban. Dereka mindazonáltal nem görbült
meg sem az évek, sem a tudomány terhe alatt. Sovány, szikár ember volt
Abu Majub, csont, bőr és szakáll, óriási, fehér szakáll. Ebben a
szakállban, ebben a havas rengetegben, Allah kegyelméből, gondtalanul
és elégedetten éldegélt egy kis fekete pont: egy bolha.
Semmi sem történik a Teremtő akarata ellen. Allah jelöli ki helyünket
a világban, Abu Majubét a névtelen kis faluban, a bolháét Abu Majub
szakállában. Ez is a Teremtő csodálatos bölcsességét hirdeti. Mindenki
más nyomban agyoncsapta volna a bolhát. Abu Majub nemcsak
megtűrte, hanem mindennap több ízben is megköszönte Allahnak, hogy
végtelen irgalmában mindössze egyetlenegy bolhát ültetett szakállának
bozótjába, nem pedig egy anyatigrist kölyköstül.
A bolhát azonban megtévesztette a bölcs végtelen türelme.
Elbizakodott, elszemtelenedett, kelleténél többet ugrált és
garázdálkodott. Véges ésszel nem gondolt arra, hogy Abu Majub
Allahnak tetsző cselekedetben jeleskedik, amikor jámbor megadással,
panasz nélkül, a békesség békességével viseli nehéz sorsát; inkább azzal
áltatta magát, hogy egyéniségének megejtő varázsával nyűgözte le.
Ennélfogva csípte és marta a csípések és marások százaival és ezreivel,
mindaddig, amíg Abu Majub végre megsokallta gonosz
okvetetlenkedését, megfogta, és csöndes szóval azt mondta neki:
- Háládatlan állat, megelégeltem tobzódásodat. És megelégelte az
emberek és állatok atyja is. Türelmemet ő adta, ő fosztott meg tőle. Nem
öllek meg, holott megtehetném. De száz halált ha halnál, akkor sem
fizetnéd meg azokat a kínokat, amelyekkel napjaimat és éjszakáimat
megélénkítetted. Eridj békességgel, és keress magadnak más bolondot,
az én szakállamban immár többé nincs helyed!
És kihajította az ablakon.
Ebben a pillanatban egy karaván haladt el az ablak alatt, a kalmárok és
hajcsárok sokaságával, a tevék púpjának szokatlanul nagy bőségében.
Selymet és igazgyöngyöt szállított a karaván, szőnyeget és drágakövet,
arannyal hímzett kaftánt,1 asszonyoknak való kendőt és salvárt, függőt,
karperecet, egyszersmind a hozzávaló rableányt is, előkelő, gazdag
vevők, vezérek és más udvari emberek számára, Damaszkuszba. És míg
a karaván megkerülte a falut, a hajcsárok éktelenül ordítoztak és
hadonásztak, és nógatták a tevéket, hogy így elriasszák a rablókat,
mielőtt kedvük kerekedne, hogy megtámadják őket. A nagy
kurjongatásra összeszaladt a falu népe, és nézte az elvonuló karavánt,
ki-ki a maga szemével és a maga gondolatával. Az egyik Allah áldását
kívánta a kalmárokra, a másik irigyelte őket sok kincsük miatt, a
harmadik azt számítgatta, hány dirhemmel2 gazdagodnak a damaszkuszi
vásáron, a negyedik a rablányok felé sóhajtozott, akik olyanok voltak,
mint az ezüst hold, amikor pálmák és mecsetek fölött, a felhők fehér
márványlépcsőjén fölsétál az ég magasságába. És a bámészkodók között
volt egy asszony is, szép a szépek között és haszontalan a haszontalanok
között. Ennek az asszonynak megtetszett az egyik fiatal hajcsár, és
amikor látta, hogy a nagy kavarodásban senki sem ügyel rájuk, hirtelen
melléje lopakodott, és a fülébe súgta:
- Gyere vissza éjjel, mikor a karaván lepihen. Kapard meg ablakomat,
és én bebocsátalak. Mitől se félj, az uram hétalvó.
A hajcsár nem felelt, szemével hunyorgatott csak, de az asszony
beérte ezzel is. Nyomban hazaszaladt, és hatalmas ürücombot tűzött
nyársra, hogy megsüsse az urának, és jókora darabot lopjon belőle a
hajcsár számára is. És éppen akkor szaladt el Abu Majub nyomorúságos
erkélye alatt, amikor a jámbor bölcs a cudar bolhát kiröpítette az
ablakon. És meg volt írva, hogy a bolha, belekapaszkodván az
asszonyba, nyakon csípje, aztán ügyesen elrejtőzzön feredzséjének3
egyik ráncába. így az asszony hazavitte a bolhát.

1
Bokáig érő bő férfikabát, a keleti népek viselete (perzsa-török).

2 A régi arab pénzrendszer ezüst pénzegysége, súlya 2,79 g (arab).

3
A mohamedán nők hosszú fátyla, amit felsőruhaként viselnek (török).
 Amikor a bolha meglátta az éktelen nagy nyársat és alatta az óriási
tüzet, rettenetesen megijedt. Attól félt, hogy az asszony neki rakja a
tüzet, őt húzza nyársra. Megmoccanni sem mert többé, és éjjel, a kamra
sötétségében, amikor a hajcsár ölelgetni kezdte az asszonyt, óvatosan
odábbállt. Nagy ugrással a hajcsáron termett, és marni kezdte a
boldogtalant. A hajcsár megdühödött, és mécsest gyújtott, hogy a gonosz
állatot megkeresse és megölje. A mécs világa fölriasztotta álmából a
hétalvó férjet. Mielőtt a hajcsár elszaladhatott volna, rávetette magát,
handzsárjához kapott és megölte. Az asszony kirohant az éjszakába, vad
jajveszékeléssel fölverte a falut, álmából a távoli karavánt. A hajcsár
cimborái berohantak a házba, és agyonverték az asszony férjét. A bolha a
nagy tolakodásban szerencsésen megugrott.
Hajnaltájt a férj barátai fölszedelődzködtek, jó paripáikon hamarosan
utolérték a karavánt, és a bosszú örömében megtámadták és leszúrták a
hajcsárokat. Mivel a kalmárok hajcsáraik védelmére szintén fegyvert
fogtak, lemészárolták a kalmárokat is. És elhajtván a tevéket, dús
zsákmánnyal tértek haza, a damaszkuszi vásárra szánt selyemmel,
igazgyönggyel és drágakővel és a rableányok példátlan sokaságával.
Egynémely kalmárok és hajcsárok azonban szörnyű sebeikkel
föltápászkodtak, és maradék életüket elvonszolták a szomszéd faluba.
Halált kiáltozván a gyilkosok és rablók fejére, föllármázták a népet,
fegyvereseket fogadtak, és nagy jutalmat, a dirhemek és aranyak ezreit
ígérték nekik, csak elpusztítsák a másik falut. Ez meg is történt. Az egyik
falu elpusztította a másikat, és a másik falu elpusztította az egyiket. Emitt
is, amott is jó vásárt csapott a halál, mert ingyen vette azt, ami a
legdrágább. És a vad kiáltozás és a bősz csatározás lármája messzire
elhallatszott. Erre egymás után jött a többi falu is, és a falvak után a
városok, ki barát, ki ellenség, ki ennek segített, ki amannak, itt a vetést
gázolták le, amott a mecseteket gyújtották föl, az ország egyik fele
elpusztította az ország másik felét, az ország másik fele elpusztította az
ország egyik felét, a szent papok elvesztették zöld turbánjukat, a
nagyvezérek hivatalukat, a szultánok és kalifák trónjukat és koronájukat.
És hét évig irgalmatlanul ölték és gyilkolták egymást az emberek
karddal, nyíllal, dárdával, és már régóta senki sem tudta, miért. Egy
bolha miatt.
 Hét év múlva az Idők Atyja megelégelte az oktalan vérengzést,
kinyitotta a vakok szemét és a süketek fülét, tegzükbe1 parancsolta a
nyilakat, hüvelyükbe a kardokat, övükbe a handzsárokat és jatagánokat.
Az ország egy maradéka megbékélt az ország másik maradékával, és az
ország másik maradéka megbékélt az ország egyik maradékával. Az
emberek megölelték egymást, Allah dicsére ragyogó új mecseteket
építettek, a szent papok megint fejükbe nyomták a zöld turbánt, a
szultánok a koronát. Az igazságos kalifa pedig nyomban gyülekezetbe
hívta a bölcseket és tudósokat, és megparancsolta nekik, hogy rögtön
írják meg a hétéves háború ádáz, véres és siralmas történetét, minden
népek és nemzetek örökkévaló okulására, arabul és perzsául is,
nemkülönben a kínaiak, a zsidók és az indusok nyelvén is, nehogy, késő
évszázadok múlva, bárki is azzal védekezzen, hogy nem tudta elolvasni.
A bölcsek és tudósok munkához láttak, kérdezősködtek és kutattak, és
lassan-lassan mind mélyebbre ásták vissza magukat a véres esztendők
rétegeibe; a kettészakadt ország harcán keresztül leereszkedtek a városok
és falvak csatározásába, a városok és falvak csatározásából a két
szomszéd falu összecsapásába, a két szomszéd falu összecsapásának
szűk résén keresztülbújva, eljutottak a lemészárolt karavánhoz, attól
pedig az agyonvert férj és a meggyilkolt hajcsár teteméhez, egyúttal a két
szerencsétlen fickó közös özvegyéhez is. Nyomban katonákat és
eunuchokat küldtek érte a névtelen kis faluba, hogy a kalifa trónja elé
hurcolják. Az átkozott falut pedig elnevezték a Vérengzések Anyjának.
Az asszony leborult a kalifa előtt, és homlokával a padlót csókolta. És
a kalifa parancsára elmondta történetét, és a zokogás zokogásával és a
szégyen szégyenkezésével elmesélte, hogyan ölte meg féltékeny ura a
hajcsárt, amikor az mécsest gyújtott, hogy annak világánál megkeresse a
bolhát, amely a csípések százaival és a marások ezreivel gyötörte,
mihelyt elhelyezkedett rajta. És az asszony esküdözött, hogy nem
ismerős bolha volt, nem háziállat; gonosz, idegen bolha volt, ő maga vitte
haza a bölcs Abu Majub erkélye alól, ott ugrott rá, ott csípte nyakon, és
ott rejtőzött el feredzséjének egyik ráncában, Allah akarata szerint.
A bölcsek és tudósok nagy álmélkodással és fejük sűrű csóválásával
hallgatták. Lelkükben buzgón hálálkodtak Allahnak, hogy így elvezette

1
Fából vagy bőrből készült, háton hordott tok, amelyben a harcosok a nyílvesszőket
tartották.
őket a bolhához, és a bolhán túl a bölcs Abu Majub szakállához, minden
baj, nyomorúság, keserűség és szenvedés forrásához. És a kalifa nem
tudta, sírjon-e, nevessen-e, büntessen-e vagy irgalmazzon. De nyomban
elküldte katonáit Abu Majubért, az asszonyt pedig börtönbe vetette, hogy
pókok, patkányok és más tisztátlan állatok mocskos gyülekezetében
tűnődjön vétkein mindaddig, amíg a fekete szerecsenek érte jönnek,
zsákba varrják, és az udvari csukák csemegéjéül a nagy halastóba fojtják.
Ez történt az asszonnyal, aki szép volt a szépek között és haszontalan
a haszontalanok között. És senki sem siratta meg, mert az emberek
szeméből régen kifogyott már a könny. Elsírták az utolsó csöppet is a
hétéves öldöklésben.
Mármost, ami a bölcs Abu Majubot illeti, mihelyt meghallotta a
katonák dobogását és fegyvereik zörgését, rögtön tudta, hogy a bolha
dolgában jönnek érte. Rettenesen megijedt, és a kalifa haragjától
reszketve, hóna alá kapta csodálatos szakállát, hogy futás közben meg ne
botoljon benne, kiugrott az ablakon, és hosszú, öreg lábának csodálatos
sebességével elinalt a katonák elől. Így futott falvakon és városokon,
síkságokon és hegyeken, erdőkön és mezőkön keresztül, üldözői pedig
nagy rivalgással és rikácsolással mindenütt a nyomában, azonban
nyíllövésnyire sem tudták megközelíteni. És már-már úgy tetszett, hogy
megmenekül, amikor váratlanul és reménytelenül óriási víz állta útját,
haragosan harsogó folyó, amelyet nem bírt átúszni. A katonák pedig
félkörbe széledtek körülötte, hogy a folyó mentén se futhasson tovább, se
jobbra, se balra, se lefelé, se fölfelé. És a kör mindjobban szűkült. Abu
Majub látván, hogy eljutott útjának a végére, nagy szorongattatásában
leroskadt a folyó partján, és hangos kiáltozással fohászkodni kezdett:
- Allah az én segítőm és a Próféta az én védelmezőm!
Ebben a pillanatban óriási elefánt csörtetett ki a bozótból. Magassága
nem volt alacsonyabb a Káf-hegység magasságánál, feketesége nem volt
halványabb az éjszaka feketeségénél, ormánya, mint a mecset tornya,
agyara, mint a mecset oszlopa. Az elefánt fölkapta Abu Majubot, két füle
közé ültette, és az álmélkodó katonák orra előtt leereszkedett vele a
vízbe. És némely hullámok ijedezőn kikerülték, mások alázatosan
nyaldosták talpát, míg átgázolt a folyón. Minden lépése egy mérföld
volt, és mégis két nap, két éjszaka hurcolta két füle között Abu Majubot,
aki a felhők magasságából és a csillagok szomszédságából kémlelte a
késedelmes túlsó partot.
 És amikor végre biztonságos helyre érkeztek, az elefánt letette a
földre. Abu Majub pedig meghajolt előtte a hajlongások sokaságával, és
így szólt hozzá:
- Elefántok Császára, Agyarak Királya, Ormányok Hercege, hogyan
háláljam meg, hogy nyomorult életemet kegyesen megmentetted?
Az elefánt elnevette magát, és nevetése olyan volt, mint forró nyári
napon a mennydörgés:
- Régen megháláltad már, bölcs Abu Majub. Akkor, amikor
megkönyörültél rajtam, és nem öltél meg, holott megtehetted volna.
Abu Majub álmélkodón rázta fejét:
- Ha te mondod, Állatok Fejedelme, alighanem úgy van. De én nem
tudok róla. Mondd meg, ki vagy, hogy nevedet imádságaimba
foglalhassam!
Az elefánt másodszor is elnevette magát, és nevetése most olyan volt,
mint ezer vízesés félelmetes harsogása. Apró szemével ravaszul
ráhunyorított Abu Majubra, és azt mondta:
- Csodálom, hogy nem ismersz rám. Én vagyok a bolha. A te bolhád.
A te jóvoltodból híztam, duzzadtam és dagadtam ekkorára.
Abu Majub a csodálkozás csodálkozásában és a némaság
némaságában hanyatt esett. És akkor Allah megvilágosította az agyát. A
balga bölcs megértette, hogy mindent jóvátehet még, ha gátat vetvén az
elefánt tovább való terjeszkedésének, haladéktalanul agyonüti. Hamar
föltápászkodott, és körülnézett, nem akad-e keze ügyébe valami husáng,
sziklakő vagy céljának hasznos, más alkalmatosság. Azonban az elefánt
megneszelte a dolgot, fölemelte ormányát, és könnyedén ráfújt Abu
Majubra. És könnyed fújása olyan volt, mint a szélvész viharzása és a
fergeteg zúgása. És tisztes távolságra elsöpörvén Abu Majubot, az
elefánt szörnyű lépésekkel eltűnt a rengetegben. Abu Majub utána akart
futni, azonban fáradt is volt, gyönge is volt, öreg is volt, gyáva is volt és
bölcs is volt. Ennélfogva beérte azzal, hogy szomorúan utánanézzen, és
nagyot sóhajtson:
- Bolha korában kellett volna!
 A tányértörő
Sok olyan embert ismerek, akit az álom kifogástalanul kiszolgál.
Gyönyörű képeket rajzol eléje, pontosan meghozza neki azt, amiről
ébren is álmodik. Az ilyen ember számára az éjszakai nyugodalom afféle
kipróbált kávéház, amelyben a hűséges öreg pincér ellesi a régi vendég
legtitkosabb gondolatát is. Jóformán le sem ültél még törzsasztalod
mellé, máris hozza a feketekávét, az újságot meg a szivart. Ha az álom
kegyel, ugyanez történik veled az ágyban; mihelyt szemedet behunyod, a
jóságos tündér ott terem a főnyereménnyel, a nagy utazással, a
fizetésemeléssel vagy a reménytelenül imádott, gőgös nő alázatos
szerelmével, mindazzal, amit szemed-szájad kíván. Álmodban
mosolyogsz, mint a gyermek, akiről ilyenkor azt mondjuk: angyallal
álmodik. Amikor fölébredsz, azt mondod: jó jel! És talán csakugyan
megvalósul az, amiben reménykedek
Egyik barátom álmában minduntalan bejárja a világot. Mindenütt
diadalkapuval várják, a polgármester kenyérrel és sóval kínálja, fehér
ruhás lányok virágot hintenek útjára, dalárda énekel, a lelkes nép pedig
kendőt lobogtat feléje, és viharosan éljenzi. Örök titok, hogy miért,
miféle érdemek jutalmazásául történik ez. Ez a barátom egyszerű,
szerény ember, józan és szorgalmas hivatalnok. Ezenfelül semmiféle
néven nevezendő érdeme nincs. Miféle ismeretlen mélységekből
bukkannak föl álmai, ezek az alaptalan koholmányok? Ne kutassuk! Az
álmodás joga szent, mindenkinek jussa van ahhoz, hogy azzal álmodjon,
ami jólesik.
Mostanában nincs szerencsém álmaimmal. Hébe-korba jómagam is
izgalmas utazásokkal álmodok. Valamikor régen csakugyan sokat
utaztam. Azóta egy kicsit elfáradtam. És mai álmaimban talán nem is a
jövő, az új utakra való vágyakozás, hanem az elmúlt idők, a mögöttem
elmaradt fiatalság emléke kísért. Minden ilyen álmom lidércnyomás:
elvétem a vonatot, célommal homlokegyenest ellenkező irányba
megyek, és amikor valahogyan mégis megérkezek az ismeretlen Nagy
Városba, nyomban a legkínosabb kalandokba keveredek. Nincs pénzem.
Ha van valami kevés, arról nyomban kiderül, hogy hamis. Vagy régen
kivonták már a forgalomból. Ennek súlyos következményei vannak:
rendőrség, börtön, halálos ítélet. Senkit sem ismerek, senkivel sem
tudom megértetni magamat, nyomorult életemet végezetül nagy nehezen
azzal mentem meg, hogy kétségbeesetten és elszántan fölébredek.
De ezek az álmok nem alaptalan koholmányok. A zord valóságban
gyökereznek. Szegény voltam, amikor utazgatni kezdtem, akkor is,
amikor hosszabb ideig külföldön éltem. Sok bonyodalomban vergődtem,
amíg meg tudtam szerezni az átlagos polgári kényelem szerény örömeit,
az étkezőkocsit meg a második osztály hálókocsiját.
Szegénységem leghosszabb és legfájóbb állomása Párizs volt.
Kisebb-nagyobb megszakításokkal egy álló esztendeig koplaltam a
Világosság Városában. Amikor hazajöttem, egyetlenegy vágy fűtött:
visszamenni sok pénzzel, és egyszer alaposan jóllakni. Végigenni egy
fejedelmi vacsorát; valamelyik drága, finom vendéglőben! Kicsinyes,
gyermekes, sőt annál is rosszabb, nőies elégtétel-hajszolás; előkelő
úrnak lenni ott, ahol valamikor senki voltunk. Az ábrándos kenyereslány
így megy vissza vendégnek abba a csillogó kávéházba, amelyben hat
hónappal azelőtt kiszolgált. Hamupipőke bálja.
Párizsi szegénységem egyik szomorú estéjén, zsebemben utolsó
néhány frankommal, beültem egy kiskocsmába. A nagy varieté-színház
háta mögött volt a kocsma, jobbadán artisták látogatták, előadás után.
Sok barátom volt az artisták között, világhíresség is akadt köztük,
például Baggessen úr, a tányértörők királya. Minden este öt-hat tucat
tányért hajigált a levegőbe, elkapta, végül valamennyit összetörte. Aztán
akrobaták, állatszelídítők, táncosnők, zenebohócok, bűvészek,
melegszívű, kedves, furcsa, bölcs emberek. Olyan is akárhány, aki
minden este nemcsak az életéért, hanem az életével is játszott. Nagy
megtiszteltetés volt számomra, hogy asztalukhoz ülhettem. Nem sokat
beszéltem, inkább őket hallgattam, ahogy mutatványaikról, trükkjeikről,
utazásaikról beszéltek. Arról, hogy hol jó, hol rossz? Idegen városokról,
idegen népekről, életveszélyes ügynökökről, ravasz színházigazgatókról,
kegyetlen közönségről. Ha vacsorám szerény volt is, fantáziám mindig
jóllakott.
Barátaim csak éjféltájban gyűltek össze a kocsmában, de én tíz órakor
ott ültem már. Részletesen megmagyaráztam a pincérnek, hogy alaposan
süttesse ki a filét.' Nagy buzgóságomban ugyanakkor - talán Baggessen
úr jutott eszembe - egy végzetes könyökmozdulattal leütöttem a hátam
mögött álló edényespolcról vagy fél tucat tányért. Csörömpölve tört
össze a műmárvány padlón. A kocsmáros nyomban ott termett.
Szigorúan nézett rám:
- A kárt meg kell téríteni!
Valami mentegetőzésfélét dadogtam, mire a kocsmáros még
szigorúbban rám szólt:
- Azt akarja, hogy a szegény pincérrel fizettessem meg?
Nem akartam. Dehogy akartam! Zsebembe nyúltam, és egész
vagyonomat - öt-hat frankot - letettem az asztalra. A filét lerendeltem, és
örökre otthagytam a kocsmát. Az este tányért vacsoráztam.
Húsz év múlva kerültem vissza Párizsba, megbékélten és
megbocsátón. Első ízben pénzzel. Elhatároztam, hogy most megeszem
azt a filét, amelyet húsz évvel ezelőtt megrendeltem. Visszamentem a
kiskocsmába. Megvolt még, gazdát cserélt csak. Eltűntek belőle a régi
pincérek is, a régi vendégek is, a nagy varieté-színházból még nagyobb
mozi lett. Leültem a régi kisasztal mellé, amely mögött változatlanul ott
állt a régi edényespolc. És akkor megismétlődött velem a tragikus kis
kaland: könyökömmel megint leütöttem egy fél tucat tányért. Talán csak
azért, hogy megmutassam: nem baj, ezúttal, kivételesen, meg tudom
fizetni a kárt is, a filét is. Gőgösen néztem körül, de senki sem figyelt
rám. A lármában senki sem vette észre, mi történt, a pincér közönyösen
összeszedte a cserepeket, a gazda ügyet sem vetett rá. Odaintettem:
- Leütöttem öt-hat tányért. Mit fizetek?
És kitettem pénztárcámat az asztalra. A kocsmáros nyájasan
mosolygott:
- Ugyan kérem! Nem fontos. Nem tetszik azt képzelni, hogy
megfizettetjük?
Előkelő gesztusomat előkelően viszonozta: a feketekávéhoz egy
pohár tisztelet-konyakot mellékelt, abból az évjáratból valót, amelyből ő
is csak sátoros ünnepen iszik.
Hát így van ez. Amikor nincs pénzünk, megfizettetik velünk a kárt,
amikor van, akkor ingyen adják nekünk a hasznot!

Szmoking és cimbalom
Földszintes, régi kis ház, Budán, a Vízivárosban, egy majdnem
néptelen és majdnem névtelen kis utcában. Mindennap végigmegyek
ezen a kis utcán, olyan keskeny, amilyet az ember csak némely régi olasz
városban lát. Egész városrészeket kellene lerombolni, hogy az ember
ezeket a szűk olasz utcákat kiirthassa. De egyelőre senki sem bántja őket,
hadd őrizzék boldog piszokban, lármában és romantikában egy ideig
még a múlt emlékét, az álarcos orgyilkosok és a vakmerő szerelmesek
napsugaras századainak a legendáit. Hadd hitelesítsék a régi novellaírók
pajkos elbeszéléseit, a régi komédiaírók vaskos bohózatait. Ezek azok a
tréfás olasz utcák, ahol a gáláns kalandozónak az ablakon kell csak
kihajolnia, hogy az utca túlsó során lakó szomszédasszonyt
megcsókolhassa.
A mi budai utcánk tiszta és csöndes. Emberrel nem találkoztam még
benne, véletlen szerencse volt az is, hogy egyik kapujában egyszer egy
bizonytalan származású, kis fekete kutyát láttam. Fölvetette fejét, amikor
elmentem mellette, kíváncsian és egy kicsit bizalmatlanul nézett rám,
mintha azt kérdezné: hát ez hogy kerül ide?
Azt a régi kis házat, amelyről beszélek, tavaly sárgára festették. Ez
azoknak volt csak meglepetés, akik nem tudták, hogy a ház azelőtt is
sárga volt. Az idők viharában csak színe fakult meg, meggyőződése nem.
Sárga volt, az is maradt.
Ebben a házban van a kis utca egyetlen boltja. Az utcára a kirakat néz
csak, a boltba a kapu alatt jár be a vásárló. Furcsa egy bolt ez, nem is bolt,
hanem intézet. Az van kiírva a kirakat homlokára: „Ruhakölcsönző
intézet." Az intézet igazgatója csalogató káprázatnak, délibábos
álomgyönyörnek mindössze egy régi szmokingot helyezett a kirakatba.
Az utca békés és félreérthetetlenül nappali életébe ez az esti ruhadarab és
a hegyébe biggyesztett kopott, borzas cilinder sehogyan sem illik bele.
Tíz esztendő óta figyelem ezt a szmokingot meg ezt a cilindert, azóta sem
mozdultak el helyükről. A szmoking afféle próbabábu vállán feszít, a
bábu feje barna papundekligömb,1 azt koronázza a cilinder. A gömb
esetlen tákolmány, az igazgató úr nem boltban vette, otthon csinálta,
önnön kezével ugyan, de nem nagy fantáziával és nem nagy fáradsággal.
Éppen csak összeragasztotta valahogyan, unottan és bölcsen, miután
régen fölfedezte már, hogy körülbelül mindegy, mi van fej álnéven a
szmoking fölött és a cilinder alatt.

1
Vastag, kemény, több réteg összenyomásával gyártott papírfajta (német).
 A kapu túlsó oldalán, az ablak fehér függönye előtt, valami
hirdetésféle: „Idősebb úriasszony kotta nélkül, cigányosan cimbalmozni
tanít."
Ki ez az úriasszony, aki élete alkonyán fölcsapott cimbalomtanárnak?
Tíz esztendő óta figyelem ezt a hirdetést is, olykor-olykor vakmerőn
megállok az ablak alatt, de egyetlenegyszer sem hallottam még
cimbalomszót az időközben mind idősebb úriasszony lakásából. A
cimbalomtanárt és a ruhakölcsönző intézet igazgatóját, egymás
szomszédságában, a néma reménytelenség ismeretlen két budai bajnokát,
egyformán szívembe zártam. Számomra mind a kettő olyan volt, mint
valami szerencsétlen hajótörött, aki egy lakatlan szigeten
apróhirdetéseket próbál gyűjteni egy később megindítandó irodalmi
hetilap számára. Szeretem azokat az embereket, akikről nem tudok
semmit. Miből él ez a két lehetetlen ember a megsárgult hirdetés és a
soha ki nem nyíló boltajtó mögött, a sárga kis házban, a templomtornyok
árnyékában? Talán nem is élnek már, régen elköltöztek egy még
csöndesebb és még kisebb házba. De a hirdetés meg a szmoking itt
maradt mögöttük, hiábavalón és fölöslegesen, mert azóta sem jött senki,
senki sem tanult cigányosan cimbalmozni, senki sem kérte kölcsön a
szmokingot.
Budának - hála istennek - vannak még rejtelmei. Egy holdvilágos
éjszakán megállok majd a sárga kis ház zárt kapuja előtt. Ki tudja, akkor
a kísértetek órájában cimbalomszót hallok majd az idősebb úriasszony
szobájából. Benézek az ablakfüggöny mögé, és nem lepődök meg,
amikor ott látom a szmokingot, papundekli fején a cilinderrel, ahogy a
cimbalom előtt ül és veri, veri... tüzesen veri. Unalmában,
elkeseredésében cimbalmozni tanul. Kotta nélkül. Cigányosan.

Majdnem regény
1.
Mint az elmúlt két-háromezer év alatt annyian, annak idején Barabás
Kázmér is szerelmes volt egy táncosnőbe. Annak idején: ebben benne
foglaltatik az is, hogy huszonhárom éves volt, kezdő újságíró és kezdő
szerelmes. A táncosnőnek a nevét sem tudta. Azt tudta róla csak, hogy az
Opera balettkarában táncol, szép és szőke, fiatal és kecses. Barabás
számára nem volt vitás, hogy vagy ezt a lányt veszi el, vagy sohasem
házasodik meg.
Ez a történet negyven esztendővel ezelőtt kezdődött, akkoriban az
efféle gyors elhatározás nem volt ritkaság. Barabás gyakran járt az
Operába, de csak azokon az estéken, amikor a színlap balettelőadást
hirdetett. Mátyás, az újság zenekritikusa, ezekre az előadásokra mindig
átengedte neki a szerkesztőség jegyét. Nagydarab, vörös ember volt a
zenekritikus, túlságosan igazságos, félelmetes, kegyetlen fickó, a zene
öreg bolondja. Városszerte Igazságos Mátyásnak és Nagy Vörös
Hóhérnak csúfolták. Mátyás tudott ezekről a csúfnevekről, büszke volt
rájuk. Irgalmatlanul elbánt azokkal, akik a szent zene örök törvényei
ellen vétettek. De simogató dicséretekkel sem fukarkodott akkor, amikor
valaki becsülettel megállta a helyét. A balettet megvetette, méltóságán
alul valónak látta, hogy kis fehér és rózsaszínű patkányok értelmetlen
ugrándozásában örömét lelje. Barabás a Nagy Vörös Hóhér zsöllyéjébe
vetette meg hiányos zenei ismereteinek alapját. Ugyanitt és ugyanakkor
vetette meg hiányos nőismeretének az alapját is. Vidékről jött
Budapestre, üde majálisok és ártatlan hajnali szerenádok emlékével. A
fővárosban csakhamar belesodródott néhány nem egészen dicsőséges
kalandba, de a szerelem, a komoly, nagy és gyönyörű Szerelem
mindaddig titok volt számára. Rettenetesen tisztelte a nőket, egy kicsit
félt is tőlük. A ragyogó és illatos pesti nők... más világ volt ez, mint a
vidéki kislányok vagy a kisvárosi kávéház démoni kaszírnői. Csodálatos,
messzi világ, amely kincseit az érett, tapasztalt, gazdag kutatók számára
tárja föl, a Barabás-féle senkik számára azonban örökké
megvalósíthatatlan álom, elérhetetlen ígéretföldje marad.
A táncosnő nappal szakasztott olyan volt, mint a többi
tizennyolc-húsz éves fiatal lány, aki nem táncosnő. Este azonban, amikor
selyemtrikóban, rövid tüllszoknyában, szalagos, fehér balettcipőben
tizenketted- vagy huszonnegyedmagával végigviharzott a színpadon,
szélben úszó rózsaszirom, hópehely és lepke volt, üdeség, fehérség és
tisztaság. Barabás el sem tudta képzelni, hogy az ilyen lánynak a fülébe
szerelmes szavakat is lehet suttogni, azt a fület esetleg meg is lehet
csókolni. Az ilyen lányt nyomban el kell venni, ha ugyan leereszkedik
egy közönséges földi halandóhoz. Az ilyen lányt messziről szabad csak
nézni, álmodni szabad csak róla, a legjobb esetben verset írni hozzá.
 Nézte is szorgalmasan és reménytelenül. Azt sem tudta elképzelni,
hogy valaha is megtudja a nevét, hát még azt, hogy megismerkedik vele.
Számtalanszor nézte végig ugyanazt a balettet, számtalanszor hallgatta
végig ugyanazt a muzsikát. Ebben a muzsikában gyönyörködött csak,
mert számára ez a muzsika a névtelen táncosnőt jelentette. Az operák, a
szimfóniák és az oratóriumok misztériumába sohasem hatolt be, ezt
éppen olyan fölösleges időtöltésnek látta, mint ha az asszír ékírás vagy a
kelta menhirek1 rejtelmeit kutatná. Hiszen a névtelen balerinának
egyikhez sincs köze. A névtelen balerina!
Barabás nemcsak újságíró volt, hanem költő is. Egy éjjel — az este
balettetjátszottak az Operában - leült, és mámoros elragadtatásában
egymással rímelő, rövid sorokat írt egy kutyanyelvre. A meglehetősen
hosszú versnek az volt a címe: Levél egy névtelen balerinához.
A vers nagyon tapintatos és illedelmes szerelmes vers volt. A költő
inkább csak szíve legmélyéből fájlalta, hogy az angyali és isteni
balerinának névtelenül kell táncolnia a parasztlányok, tündérek, sellők,
rabszolganők, háremhölgyek, masamódlányok2 és más női
foglalkozások mindent és minden táncosnőt egy kalap alá tömörített,
szürke és vigasztalan többes számában. Csak a költő számára nem
névtelen. A neve: Ő.
A szerkesztőnek tetszett a vers. Ki is adta az újság vasárnapi
számában.

2.
Mátyás, az Igazságos, egy este behívta szerkesztőségi szobájába
Barabást. Szigorúan nézett rá:
- Mondja, fiatal őrült, csakugyan nem tudja annak a lánynak a nevét?
Barabás lesütötte a szemét:
- Nem.
- Vegye a kalapját és jöjjön!
Szerette a fiút, áldozatot is hozott érte. Elvitte az Operába. De nem a
nézőtérre, hanem a színpadra, a társalgóba. Barabás olyan alázatosan
kullogott mögötte, mint hatalmas gazdája mögött a hűséges kis kutya.

1
A késői kőkorszakból fennmaradt, faragatlan, álló kőoszlop (kelta).

2 Kalaposlány, divatárus lány (francia—német).

Amikor a Nagy Vörös Hóhér belépett a társalgóba, mindenki
megdermedt. Ritkán látták ott, a balettestéken soha. Az este pedig
balettet játszottak. A társalgó zsúfolva volt balerinákkal, jelenésüket
várták, viháncoltak, pózokat próbáltak ki, és mindehhez cukorkát
majszoltak. Frakkos öreg- és fiatalurak udvaroltak nekik.
Ne felejtsük el, hogy ez negyven évvel ezelőtt történt!
A társalgó elcsöndesedett, még a frakkos urak is tisztelettel néztek a
nagydarab, vörös emberre. Mindenki ismerte, mindenki félt tőle,
mindenki mulatott rajta kegyetlen kritikái miatt. A Nagy Vörös Hóhér
leült a fal mentén végighúzódó, vörös bársonypadra, és fölnézett
Barabásra. Az ott szorongott mellette, de leülni nem mert.
- Melyik az?
Barabás halkan motyogta:
- Az a gyönyörű szőke, az ajtó mellett.
A Nagy Vörös Hóhér a lány felé fordult. Szemével, állával intett neki:
- Gyere ide.
A lány megszeppent.
- Én?
- Te, te.
A lány félénken megállt előttük. A Nagy Vörös Hóhér hívta! Mi lesz
most vele? A többiek kíváncsian nézték. Egy kicsit irigyen is.
- Hogy hívnak?
A lány engedelmesen bemutatkozott:
- Fehér Vilmának.
A Nagy Vörös Hóhér Barabáshoz fordult:
- No látja. Nem boszorkányság. Ez a fiú Barabás Kázmér, a híres
költő. Verset írt rólad az újságban. Levél egy névtelen balerinához.
Olvastad?
A lány a festék alatt is elpirult. Hogyne olvasta volna! Az Operában
mindenki olvasta. De senki sem tudta, kihez szól. Most már tudják. A
balerina nem névtelen többé, Fehér Vilmának hívják. És ez a Fehér
Vilma most hálásan mosolygott a fiúra. A többi lány összesúgott, akadt
köztük olyan is, aki hangosan elnevette magát. A Nagy Vörös Hóhér
szigorúan végignézte őket, azután szótlanul otthagyta a társaságot.
Barabás és Vilma egy kicsit zavarodottan néztek egymásra. A fiú
végre nagy nehezen megszólalt: - Kisasszony, végtelenül boldog
vagyok...
 És kezét nyújtotta. Elhamarkodottan, ügyetlenül. Vidékről hozta ezt a
rossz szokást.
A lány mosolygott, megszorította a fiú kezét.
- Én is örülök a szerencsének...
- Lemegyek a nézőtérre. Ha...
Ebben a pillanatban megszólalt az ügyelő csengője, a lányok
kiviharzottak a színpadra. Utolsónak Vilma. Az ajtóban megállt és
visszanézett. Tanakodott egy pillanatig, azután azt mondta:
- Jó, várjon meg az előadás után.
Hogy is mondta a Nagy Vörös Hóhér? Nem boszorkányság!
Amikor az előadás végeztével Barabás elindult Vilmával a Ferenc
körút felé - gyalog mentek, hogy az út nagyobb legyen, hátuk mögött két
öreg balerina összesúgott:
- Okos kis lány ez a Vilma. Grófja van már, most meg a sajtó... Ha
ebből nem lesz primabalerina...

3.
Barabás nem tudott a grófról, és Vilma nem látta szükségesnek azt,
hogy életének ebbe a kis, de kényelmetlen titkába beavassa. Minek is?
Nem volt szerelmes Barabásba, de az ellen sem tiltakozott, hogy a fiú
imádja. Ez az imádat kétségtelenül valamelyest csökkent volna, ha a gróf
kiderül. Talán ebből se lett volna nagyobb baj, de Vilma a glóriának
semmiféle fajtájáról nem akart lemondani. Önző kis állat volt, mert
csinos volt, okos volt, egészséges volt, és karrierről álmodozott. Sejtelme
sem volt arról, hogy Barabás el akarja venni. Erről sohasem beszéltek,
szerelemről is alig, akkor is inkább nagy általánosságban, a kettejük
ügyétől függetlenül. Az Operában találkoztak, nem is túlságosan
gyakran, olyankor, amikor Coppélia, az üvegszemű hölgy, vagy Naila, a
forrás tündére került színre. Vagy A babatündér. Előadás után Barabás
hazakísérte a Ferenc körútra. Ártatlan kis idill szövődött kettejük között,
szerkesztőségi pletykákkal és kulisszatitkokkal mulattatták egymást.
Mátyás, az Igazságos, megint fülön fogta Barabást.
- Megcsókolta már azt a lányt?
Barabás a feje búbjáig elpirult.
- Még nem.
- Szamár!
 Megint igaza volt. Mindig igaza volt. Barabás nyomban el is
határozta, hogy hamarosan megcsókolja Vilmát. Azzal biztatta magát:
nem boszorkányság. Azonban alighanem mégiscsak boszorkányság volt,
mert sohasem csókolta meg. Pedig rettenetesen készült rá, alaposan
megtervezte: az Operabálon félrehúzza valami homályos zugba, ott
megvallja neki, hogy szereti, és ha isten is úgy akarja, megcsókolja.
Isten nem akarta.

4.
Akkoriban az Operabál volt a farsang legelőkelőbb mulatsága. A
belépődíj drága volt, a nők dominóban és álarcosan jelentek meg, az urak
frakkban. Az Opera minden helyiségét kiürítették a bál céljáért, a
széksoroktól megszabadított nézőteret összeépítették a színpaddal. Két
katonazenekar gondoskodott a tánchoz való muzsikáról, az éttermekben
négy cigánybanda húzta a Csak egy kislányt. Éjfél után a hölgyek
levetették az álarcot. Hajukban, fülükben briliánsok sziporkáztak.
Barabás mint a „kiküldött tudósítónk", frakkban egy földszinti
páholyhoz támaszkodott, ő maga nem táncolt, nemcsak azért, mert
hírlapírói méltóságát és semlegességét meg akarta őrizni, hanem azért
sem, mert nem tudott táncolni. Ha tudott volna, akkor is minden más nőt
kizárón, Vilmával táncolt volna csak. Ez sem lett volna könnyű, mert a
szép, szőke balerinát kézről kézre adta a lelkes fiatalság, a Barabás-féle
szerény ifjú nemigen jutott volna hozzá az ünnepelt táncosnőhöz.
Elsuhantában Vilma messziről egyszer-kétszer rámosolygott, nem is rá,
csak arrafelé. Barabás rendületlenül hitt abban, hogy ez a mosoly neki
szól.
A második négyes előtt - jelentős száma volt ez akkoriban a
táncrendnek, ezt a négyest a szíve választottjával táncolta az ember -
Barabás vakmerőn odafurakodott Vilmához:
- Kivel táncolja ezt a négyest?
A lány nevetett:
- Senkivel. Agyontáncoltam magamat, fáradt vagyok. Jöjjön, üljünk
le valahol.
Barabás bekalauzolta a büfébe. Magának konyakot rendelt, a lánynak
limonádét. Halkan beszélgettek, megszólták az embereket, nevetgéltek.
Barabás boldog volt. Akkor egy magas, karcsú, elegáns, monoklis férfi
lépett be a büfébe, körülnézett, és odasietett hozzájuk. Megállt az asztal
előtt, és azt mondta Vilmának:
- Nem gondolja, hogy ideje hazamenni? Későre jár.
Barabásban meghűlt a vér. Ki ez a szemtelen fickó? Harciasan
fölugrott. Vilma fagyosan mérte végig az idegent.
- Mindjárt, gróf úr. Nem ismeri Barabás Kázmért, a költőt? Engedje
meg, hogy bemutassam
A gróf biccentett. Azt mondta Vilmának:
- Öt perc múlva a foyer-ban1 várom.
Hátat fordított nekik, és otthagyta őket. Barabás, aki gépiesen és
meggondolatlanul kezét nyújtotta már a gróf felé, elvörösödött.
Kinyújtott keze céltalanul és komikusan félúton megállt a levegőben.
Vilma sötét arccal meredt maga elé, két kezébe szorította a fejét. Csúnya
egy jelenet volt. Barabás földúltan nézett a lányra:
- Ki ez a csirkefogó?
- Ez Liptsey Ferenc... gróf... a...
Azután szomorkásán elmosolyodott, és befejezte a mondatot:
- ...a barátom.
- Azt hittem, hogy az ellensége. Mindegy! Éppen csak agyonütöm,
azután rögtön visszajövök.
Barabás szocialista volt, de ez az elmaradt grófi kézszorítás mégis fájt
neki. Úgy érezte, hogy nagy sérelem esett rajta. Ez a pökhendi gróf nem
fog kezet egy kis szocialistával? Egy költővel?

5.
Szédülten rohant vissza a táncterembe. Két segéd. Rögtön
provokáltatja a grófot... pisztolypárbaj... a gróf nemcsak őt sértette meg,
megalázta az imádott lányt is. Homályosan emlékezett a Liptsey névre...
országgyűlési képviselő... híres oroszlánvadász. Mindegy! Vagy ő lövi le
az oroszlánvadászt, vagy az oroszlánvadász őt. Annál jobb! Minek éljen
tovább? Vilmának barátja van... ej mit, ne kerteljünk, mondjuk ki bátran:
Vilmának szeretője van. És Vilma szeretője nem ő, a nyápic, szegény kis
újságíró, hanem Liptsey Ferenc gróf, a híres oroszlánvadász, a karcsú,
elegáns, gazdag, monoklis, érett férfi.

1
Színház, mozi, szálloda előcsarnoka, társalgó (francia).
 Az Operabálon természetesen ott volt a Nagy Vörös Hóhér is. Azt
szemelte ki első segédjének. A hórihorgas, vörös ember valahonnan
kerített második segédet is, egy emberséges, öreg tábornokot. A két
segéd lesietett a foyer-ba, és provokálta a grófot. A gróf meg sem nevezte
segédeit. Majd holnap. Nevetett. Azt mondta, tévedés van a dologban.
Sajnálatos félreértés. Nem akarta a költő urat megbántani, észre sem
vette a kezét, máris szívesen bocsánatot kér. Ha egy oroszlánvadász gróf
bocsánatot kér, azzal be kell érni. Ez a lovagias elégtétel legszebb
formája.
Barabás a büfében várta a lovagias eljárás eredményét. Nagyon
izgatott volt. Amikor visszaérkezett asztalához, Vilmát nem találta már
ott. Kereste a táncoló párok között is, de nem találta meg. A lány eltűnt.
A költő keserűen gondolt arra, hogy öt perc múlva alkalmasint
engedelmesen lement a foyer-ba, ahogy a gróf megparancsolta. Régen
otthon van már... otthon vagy a grófnál. Vége! Mindennek vége. Örökre
vége. Nem csókolta meg Vilmát soha. Nem veszi el. Nem
boszorkányság? De bizony az.
A két segéd diadalmasan, derűsen jött vissza a bocsánatkéréssel.
Holnap összeülnek a gróf segédeivel, megszerkesztik a jegyzőkönyvet.
Tulajdonképpen fölösleges, de a párbajszabály párbajszabály. Jobb, ha
az elintézést írásba foglalják. Barabás megköszönte szívességüket. A
tábornoknak akkor mutatkozott be. A tábornok férfiasan megszorította a
kezét, talán vigasztalásul az elmaradt grófi kézszorításért. Barabás
konyakkal kínálta meg őket. Amikor elmentek, egymagában ivott
tovább. Leitta magát, életében először. Huszonhárom éves volt. Kezdő
költő... kezdő szerelmes... kezdő párbajhős, kezdő író. Sok ez egy
érzékeny léleknek.

6.
Aztán jött a régi háború.
Aztán jött az új háború.
Jöttek a szirénák, a bombázó repülőgépek, az óvóhelyek, a bunkerek,
az elsötétítések, a rádióban a vad ordítozások és az új élet más
furcsaságai. Jött az emberség és az emberiség csődje. Az Operabál óta
negyven esztendő múlt el. A huszonhárom éves kezdő Barabásból
hatvanhárom éves befejezett Barabás lett. Öregember, gyakran
betegeskedett. Negyven év óta nem látta a tizenkilenc éves Vilmát. De
tudta, hogy az régen férjhez ment Liptsey Ferenc grófhoz. Ahogy
két-háromezer év óta annyian már, a gróf is táncosnőt vett feleségül.
Barabás nem házasodott meg. Ez alatt a negyven év alatt sokat dolgozott.
Verseket és regényeket írt. Főszerkesztője lett az újságnak. A Nagy
Vörös Hóhér régen meghalt. Kollégái a szerkesztőségben azt mondták:
„Meghalt Mátyás, oda az igazság!" Az igazsággal csakugyan baj volt
azóta. Barabás mind a kettőt megsiratta, az igazságot is, Mátyást is.
Gyakran eltűnődött azon, hogy nem volt-e valami fájdalmas, titkos oka
annak, hogy a nagy, vörös zenekritikus sohasem nézte végig a balettot.
(Ahogy mindenben, ebben is igaza volt.)
Az Operabál emléke negyven év óta égette. Csodálatos módon nem is
Vilma fájt neki, hanem az elmaradt kézszorítás. Hiába őrizte iratai között
első lovagias ügyének jegyzőkönyvét, amelynek tanúsága szerint a gróf
bocsánatot kért tőle; érezte, hogy az ügy nincs elintézve. Az a kéz, amely
nem szorította meg az övét, igazában az arcát legyintette meg. A pofont
nem felejti el az ember. A sérelem megnyomorította Barabást. A
befejezett Barabás hatvanhárom éves korára éppen olyan félszeg maradt,
amilyen huszonhárom éves, kezdő korában volt. Amikor egy-egy
banketton ünnepelték, néha gyanakvón körülnézett, vizsgálta az emberek
arcát; nem súgja-e valaki éppen most szomszédjának a fülébe:
- Ez az a Barabás, akivel Liptsey gróf annak idején nem fogott kezet?
Annak idején! Negyven évvel ezelőtt! Ki tud róla? Barabás tudott
róla, és ez elég volt neki. Talán amiatt betegeskedett is annyit. Talán meg
is gyógyult volna, talán minden keserűségéből kigyógyult volna, ha a
gróf, noha elkésetten, jóváteszi a sérelmet, megszorítja a kezét. Akkor
nyugodtan összetépheti a lovagias ügy békés elintézéséről szerkesztett
jegyzőkönyvet.

7.
Kora tavasszal az orvosa elküldte Balatonfüredre. Pihentesse a szívét.
A szanatórium halljában üldögélt, és azon tanakodott, rágyújtson-e egy
cigarettára, vagy tisztelje tovább is az orvosi tilalmat. Ebben a
pillanatban a szomszéd asztalhoz egy fehér hajú, kövér dáma telepedett
le. Bottal járt, az ezüstveretes, ébenfa botot az asztalra fektette.
Barabáson valami kis kényelmetlenség futott végig, az volt a gyanúja,
hogy az öreg dámát ismeri valahonnan. Az öreg dáma újságot tett a bot
mellé, azután a retiküljéből előszedte a pápaszemét. Mintha megérezte
volna, hogy valaki nézi, hirtelen Barabás felé fordult, és pápaszemén
keresztül vizsgálgatni kezdte. Aztán megszólalt:
- Barabás, jöjjön ide!
Barabás akkor tudta már, hogy a fehér hajú, öreg dáma Vilma. Liptsey
Ferenc grófné. A hangjáról ráismert. Mélyen meghajolt, és megcsókolta
a kezét.
- Nagyon megváltoztam, ugye? Bottal járok. A névtelen balerina
bottal jár.
- Maga már régen nem balerina. Grófné. Méltóságos asszony. Vagy
kegyelmes? Nem is tudom hamarjában.
- Kegyelmes. De mindegy.
- Negyven éve nem láttuk egymást.
- Harminc év óta vidéken élünk a birtokon. Az uram abbahagyta a
politikát. Az oroszlánvadászatot is. Ő sem egészséges. A szíve...
- Az én szívem is.
Nem volt ebben semmi célzás. De a grófné ellágyult.
- Mindenkinek a szíve. Itt jön az uram.
A gróf is megváltozott egy kicsit. A karcsú, elegáns, monoklis mágnás
egy kicsit összeroppant, egy kicsit meghízott. Megkopaszodott. A
monoklit már amerikai pápaszemmel cserélte föl. Odalépett az asztalhoz.
Barabás agyán keresztülcikázott a régi közhely:
- Úgy ülünk itt, mint negyven évvel ezelőtt.
A grófné kedvesen mosolygott:
- Jöjjön, Feri. Bemutatom magát Barabás főszerkesztő úrnak.
Barabás fölemelkedett a székben. Nem nyújtotta a kezét. Várt. Ha a
gróf most a kezét nyújtaná! Nem fogadná el. De a gróf most sem
nyújtotta a kezét. Nehézkesen beleroskadt egy karosszékbe, és nyájasan
mondta:
- Ó, hiszen mi már régóta ismerjük egymást...
Azután bejött a sofőr is, és jelentette, hogy az autó előállott. A grófné
Barabáshoz fordult:
- Tihanyba megyünk. Csak este jövünk vissza...
- Tudja a grófné, hogy most sok a légitámadás a Balaton körül?
Nagyon korán elsötétítenek, és ma holdvilág sincs...
A gróf föltápászkodott:
- A sofőr ügyes ember, és tudja az utat...
 Amikor Barabás egyedül maradt, mérgesen elnevette magát. A gróf
most sem szorította meg a kezét! De ebből nem lesz párbaj.
A szanatóriumot csakugyan korán elsötétítették. A parkot is. Fél
kilenckor némaság és sötétség volt mindenütt. Barabás megkérdezte a
portást, visszajöttek-e már Liptsey kegyelmesék Tihanyból? Az autó
nem jött még vissza. Baleset? Vagy szerencsétlenség?
Barabás nyugtalankodni kezdett. Méltóságos vagy kegyelmes
asszony? A Névtelen Balerinának igaza van: mindegy. Sem egyik, sem
másik. Még csak Liptsey Ferenc grófné sem. Fehér Vilma. Sőt, Vilma.
Büntetlenül nem ír verset az ember. Az a vers negyven év múlva is
kötelezi. Kiment a szanatórium elé, és a sötétségben föl-alá sétált a kapu
előtt. Az autót várta. Vilmát várta. Vagy talán a grófot...
Kilenc órakor megjött az autó. Zajtalanul megállt a kapu előtt. A kocsi
ajtaja kinyílt, alaktalan sötét tömeg emelkedett föl az ülésben. Barabás
odaugrott, hogy Vilmát kisegítse a kocsiból. Megelőzte a sofőrt. Kéz
nyúlt ki a kocsiból. Barabás megfogta a kezét. Puffadt, izzadt, reszkető,
fáradt, nyirkos kéz volt... nem a Vilmáé, hanem a grófé. Ez a kéz
görcsösen szorította az övét, sehogyan sem akarta elereszteni. Barabás
nagyot lélegzett... végre, végre! Ha későn is, ha véletlenül is, a gróf
negyven év múlva végre-valahára, mégiscsak megszorította a kezét.
Amikor a kegyelmes házaspár eltűnt, Barabás elővette a
zsebkendőjét, előbb a kezét törölte meg, azután a homlokát. Arra
gondolt, hogy mit szenvedett negyven év alatt az elmaradt kézszorítás
miatt. A hallban alaposan megnézte a kezét, külön-külön minden ujját,
ide-oda forgatta a tenyerét, még egyszer megtörölte, azután elnevette
magát:
- Negyven évig kínlódtam miatta. Negyven évig vártam rá. Nem volt
érdemes!

Nagyapó
Abban a szűk szobában, ahol tizenkettedmagukkal szorongtak,
Nagyapóék nem voltak túlságosan népszerűek. Senki sem szerette őket,
legkevésbé Ilus néni, az öreg gazdasszony, jóllehet neki megvolt a maga
külön kis szobája. Oda aztán senkinek sem volt szabad a lábát betennie,
tulajdon gazdáját, őméltóságát, a miniszteri tanácsos urat is kinézte
belőle. A konyhában sem tűrte meg azokat a kommunistákat,
katonaszökevényeket és zsidókat, akiket a méltóságos úr immár két
hónap óta elszántan bújtatott nemcsak a külső veszedelem, hanem a ház
lakói elől is. Ilus néni főzött számunkra, úgy, ahogy kitakarította a
szobát, úgy, ahogy, tüzet rakott a kályhába, úgy, ahogy, meggyőződés
nélkül. Meggyőződéssel csak a borravalót vágta zsebre, azt is inkább
köteles adónak nézte, mintsem ajándéknak. Nagyapóéket azonban úgy
gyűlölte, hogy pénzt sem fogadott el tőlük. Igaz, hogy Nagyapó ritkán
kínálta meg vele, akkor is kevéssel csak. Nagyapó vigyázott a pénzére,
nem lehet tudni, meddig tart még a háború, és mi lesz azután. Vénember,
öregasszony a felesége is, gyermekei, unokái, rokonai szétszóródtak, azt
sem tudja, látja-e őket valaha is még. Ki segít rajta? Nagyapónak az volt
a véleménye, hogy hetvenéves korában az ember már csak Istentől kér.
Aki akkor is az emberektől kér, az megérdemli, hogy ne kapjon. Nem.
Nagyapóék nem voltak népszerűek. Amikor a lakás gazdája, karácsony
hetében, sötét, havas estén beállított velük, a szoba zsúfolt volt már.
Tízen szívták el benne egymás elől a levegőt, tízen vigyáztak már a
csöndre, a nesztelen mozdulatokra, a fegyelmezett életre, tízen osztoztak
meg a ritkuló kenyéren, tízen füleltek a szirénák jajveszékelésére, tíz
olyan ember, aki régtől ismerte egymást, valamilyen titokzatos okon
egymáshoz tartozott. Tíz fiatal ember. Nagyapó fölösleges és
nemkívánatos idegen volt ebben a társaságban. Nagyanyó nemcsak fehér
hajú, törékeny kis öregasszony, hanem egyetlen nő is, annyi férfi között,
kényelmetlen és háborgató elem. Senki sem tudta róluk, kicsodák.
Őméltósága valami nevet mormogott, senki sem jegyezte meg magának
ezt a nevet. Minek? Úgyis hamis. Őméltósága egy kicsit mentegetőzőn
mondta:
- Nagyapó megboldogult édesapámnak jó barátja volt... Legjobb
barátja...
Rendben van. Nagyapó, Nagyanyó. Nem vitás, hogy őket is be kell
fogadni. Kisebb lesz a falat, kevesebb a levegő, nagyobb a
kényelmetlenség, összébb szorulunk, mindegy. Nagyapóék is élni
akarnak, meg akarnak menekülni, joguk van hozzá. De... de...
Nagyapóék mégsem az ő világuk. Semmi közösségük velük. Öreg
házaspár, menekülni, élni akar csak, föllélegzeni a fojtogatás után;
büntetni, megtorolni már nem. Jövő, más élet, új élet, szabadabb, szebb
élet nem érdekli őket. Nekik jó volt a régi is, az a nyugodt, polgári,
amelyet az ember azzal fejez be, hogy ágyban párnák közt hal meg. Ezt
az életet, ezt a halált várják vissza, akarják vissza. Az életet mindjárt, a
halál ráér.
A tíz régi bujkáló elkülönült az elkésetten becsöppent két újtól.
Nagyapóék ezen nem ütköztek meg, alighanem természetesnek is látták.
Nagyapó nem volt beszédes ember, nem zaklatta fölösleges kérdésekkel
a fiatalokat, egész nap csöndesen pipázott. Amikor nem pipázott, pipáját
tisztogatta. A többi cigarettázott. Még Nagyanyó is. Pokoli füst volt a
szobában, a kihűlt füst szaga orrot facsart. Halkan, suttogón beszélt
mindenki. És mindenkinél többet Nagyanyó. De ő sem
alkalmatlankodott a fiataloknak. Nagyapóval vitatkozott csak, utasította,
dirigálta, ráncba szedte. Ugyanakkor azonban anyáskodott vele,
gondoskodott róla, dédelgette, fésülte, megigazította a sálját, teát főzött
neki, ápolta és féltette. Jobban, mint önnönmagát. Holott kettejük közül ő
volt az ijedező, a betegecske, esendő. Nagyapó nagydarab, szálas, vállas
ember volt, fehér sörényű, bozontos szakállú. Amikor a sziréna
megszólalt, Nagyanyó úgy megbújt Nagyapó mellén, majdnem a
szakállában, mint vihar elől a kis madár a biztonságos bozótban.
Nagyapó szelíden simogatta Nagyanyó haját. Gyönge kis védelem volt
ez, de mégis megnyugtatta Nagyanyót, aki talán azt képzelte, hogy
törékeny testével, mint valami eleven páncéllal inkább ő védelmezi az
erős Nagyapót. A fiatalok ilyenkor egy percnyi megilletődöttséggel
nézték őket, nevettek is rajtuk, arra azonban nem értek rá, hogy
hosszasabban foglalkozzanak velük. Magukkal kellett törődniük,
elhelyezkedniük valami fedezékfélében, noha ez is céltalan volt, mert
nem lehetett tudni, honnan csap le rájuk a halál, felülről-e vagy oldalról,
az utca felől-e vagy az udvar felől, az ajtón jön-e be vagy az ablakon?
Immár nemcsak repülők kóvályogtak a környéken, hanem a ház maga is
beleesett a tűzvonalba. Több gránátot és légi aknát kapott is már, oroszt
is, németet is, kéményei összeroskadtak, a tető gerendái úgy meredtek
égnek, mint meztelen bordák, erkélyei letöredeztek, ablakai betörtek, a
szomszéd lakás elpusztult, az utca túlsó oldalán kiégtek a házak,
egyik-másik romba dőlt, kormosan feketéllett a hó alatt. Nagyapóék és
lakótársaik nem mertek a ház óvóhelyére lemenni, annak tökéletes
biztonsága ennél a bizonytalanságnál is ijesztőbb és fenyegetőbb volt.
Hátha valamelyik lakó följelenti őket? Az óvóhelyre csak a lakás
méltóságos gazdája és Ilus néni ment le.
 A háznak voltak csöndesebb órái is. Az igazi ostrom még nem
kezdődött meg. Az ellenfelek tapogatták csak egymást. Mint a
cirkuszban mérkőzés előtt az ormótlan, szörnyű díjbirkózók, egymás
izmait markolászták, egymás nyakát, egymás vállát ütögették. Meztelen
testükön nagyokat csattantak ezek az ütések. Amikor a lövöldözés elült, a
szoba lakói békés polgári életet éltek, kártyáztak, olvasgattak,
politizáltak, cigarettát töltöttek, egyik-másik levelet írt vagy valami
naplófélét, amelyben pontosan följegyezte az eseményeket, az eljövendő
világ történetének hiteles adatait. Nagyanyó ilyenkor Nagyapót gyötörte.
Szelíden, szeretettel, de konok következetességgel. Azt mondta neki:
- Nagyapó, ne menj az ablakhoz! Hányszor mondtam már, hogy ne
menj az ablakhoz! Rossz hely. Életveszélyes. Ülj a kályha mellé! Az itt
az egyetlen biztonságos hely.
Nagyapó dörmögött valamit, olyasfélét, hogy mindegy. Nehezen vált
meg a szoba egyetlen ablakától, szerette az utcát nézegetni. Sok látnivaló
volt benne. Üszkös házak, üres ablakok, amelyekből elszállt az élet.
Nagyapó mögöttük belelátott a szobák gyomrába, a döglött bútorok
közé. A telegráfdrótok lazán, tépetten lógtak a mélységbe, mint
tönkrement hegedű elpattant húrjai. Fehér hótakaró alá bújt a kövezet. A
szemközt levő ház udvarának vaskerítésén reménytelenül gubbasztottak
a varjak. Az a néhány ember, aki kimerészkedett, falhoz lapulva surrant
végig az utcán, a süvöltöző széltől féltette kalapját, minduntalan a fejébe
nyomta. Asszonyok is loholtak mögöttük, nadrágban és holmi
bundafélében, ormótlan kesztyű volt a kezükön, kosár a karjukon. Nagy
vödrökben hozták a kútról a vizet, rémülten kapták félre fejüket a
fütyörésző és sziszegő golyók elől. Feltűzött szuronnyal hébe-korba
valami patrul lopakodott végig az utcán, el-eltűnt egyik-másik kapu-
aljban, aztán megint kibújt és továbbment. Csizmájuk alatt ropogott a hó.
Bekanyarodtak a szomszéd utcába. Nagyapó boldogan föllélegzett. Azt
mondta Nagyanyónak:
- Mondom, mindegy. A kályha sem biztonságos. Hol a biztonság
mostanában?
- Ne beszélj annyit! Menj a kályha mellé!
Nagyapó megint dörmögött valamit, olyasfélét, hogy nem szereti a
kályhát, de azért mégiscsak engedelmeskedett. Leült a kályha mellé, és
pipáját kezdte tisztogatni. Nagyanyó rászólt még:
- No látod!
 Elmosolyodott, és diadalmasan nézett körül. Megint ráncba szedte
Nagyapót. Igaz-e?
A szoba lakói megértőn néztek egymásra. Régen megállapították már,
hogy az öreg házaspár túlságosan sokat nyüzsög. Kivált Nagyanyó.
Valaki egyszer türelmetlenül rá is szólt:
- Nagyanyó, ne nyüzsögjön annyit!
Nagyanyó csodálkozón meresztette rá a szemét. Hogy ő nyüzsög! Az
urát félti. Hogyne féltené! Nem veszik észre, hogy Nagyapó nem tud
magára vigyázni? Valakinek vigyáznia kell rá. Ki vigyáz itt rá?
Nagyanyó. Ha ez nyüzsgés... Isten neki, inkább nyüzsög, semhogy
Nagyapónak baja essen.
Kiment a konyhába, hogy Nagyapónak teát főzzön. Ahogy az ajtó
becsapódott mögötte, Nagyapó fölugrott a kályha mellől, és visszasietett
az ablakhoz. Mohón kinézett, a sötétséget kémlelte, azt a bizonytalan,
halványfehér kéklést, amely a hótakaróból szivárgott ki. De az
elsötétített utcán semmit sem látott. Semmit sem hallott. A repülők
elmentek, az ágyúk elnémultak. Nagyapó a fagyos ablaküveghez
szorította az arcát, ó, jóságos jeges borogatás! Mikor múlik el tőle ez a
sok szörnyűség?
Sötét volt mögötte a szoba is. A bujkálók nem mertek világot gyújtani,
gyufát is alig. Az ablak rolóját nem tudták többé leereszteni, régen
leszakadt már. Este nagy, üres konyhapolcot állítottak az ablak elé, az
eltakarta az ablaküveget. Akkor egy órára meggyújtották az olajmécsest.
A pótkanóc siralmasan égett, hol nagyobb lánggal, mint amilyennel
kellett volna, hol pislákolón és kihagyón, de mindig förtelmes bűzzel.
Vadul szállingózott belőle a füst meg a korom, könnyes lett tőle a
bujkálók szeme, megfájdult tőle a fejük. Csak Ilus néni szobájában égett
szelíden, barátságosan a régi, békebeli, megnyugtató petróleumlámpa.
Nagyapó egyszer azt mondta:
- Ha fiatalabb volnék, megfojtanám Ilus nénit.
A bujkálók egymásra néztek, és azóta valamivel jobban tisztelték
Nagyapót. Kimondta azt, amit mindnyájan szívesen megtettek volna. De
Ilus nénit a múlt védelmezte. Valamikor csinos volt, és a miniszteri
tanácsos úr akkoriban a kelleténél jobban kedvelte az italt...
A sötétségben halkan megszólalt valaki:
- Nagyapó, menjen vissza a kályha mellé. Jön Nagyanyó, hozza a teát.
Ha észreveszi, hogy maga az ablakban áll, megint nyüzsögni kezd.
 Csöndesen nevettek. Nagyapó riadtan fordult feléjük, és egy kicsit
mérgesen rájuk szólt:
- Maguk is nyüzsögnek. Pedig tudják, hogy utálom a kályhát. Miért az
a legjobb hely? Ott is belecsaphat az emberbe a gránát...
De azért megint csak elindult a kályha felé. Későn. Nagyanyó
csakugyan hozta a teát, és előbb ért oda a kályhához, mint ő.
Kétségbeesetten sopánkodott:
- Már megint odamentél az ablakhoz? Hányszor mondjam még...
Nagyapó lázadozott:
- Mit akarsz azzal az örökös kályházással? Honnan tudod, hogy az a
jó hely?
- Két fal között a sarokban áll. Hallottam, hogy... építésztől
hallottam... A sírba viszel ezzel a makacssággal... Öregember, és így
keresi a veszedelmet!
Nagyapó elhelyezkedett a kályha mellett, abban a nagy karosszékben,
amelyben az éjszakát eltölteni szokta. Megitta a teát, és rendkívül
óvatosan pipára gyújtott. Mit vitatkozzon? A háború után is ráér arra,
hogy megmagyarázza Nagyanyónak: nem szabad nyüzsögni, nem
szabad más embernek az életébe beavatkozni. Mit lehet tudni? Igaz, hogy
negyven évvel ezelőtt is már ezzel a magyarázattal kellett volna
Nagyanyó nyüzsgését megfékeznie, de a bölcsességet nem adják sem
korán, sem ingyen.
Két fiatal bujkáló megfogta a konyhapolcot, és az ablaknak
támasztotta. Ilus néni behozta az olajmécsest. A kanóc rosszkedvű volt,
makrancoskodott, nem akart tisztességesen égni, füstöt és kormot
okádott csak. Nagyanyó odalépett a mécseshez, hogy megigazítsa. A
többi kíváncsian figyelte, ráncba tudja-e szedni a kanócot is úgy, ahogy
Nagyapót.
Akkor valami nagyot csattant. A bútorok táncolni kezdtek, a csillár
prizmái mint vacogó fogak összeverődtek, az ablaküveg csörömpölt. A
fal egyik része beomlott, fagyos levegő tódult be a szobába. A lyukon az
ég kíváncsi csillagai, néztek be. Néhány ember elvágódott, az olajmécses
kialudt, valami nagy robajjal összedőlt. Alighanem a kályha. Nagyanyó
elsikította magát. De, úgy látszik, senkinek sem esett baja. A csöndben és
a sötétségben egykét villanylámpa gyúlt ki, a világosság körülsétált a
szobában. Azok, akik a légnyomásban elvágódtak, csodálkozón,
megkönnyebbülten föltápászkodtak. Nagyapó a romba dőlt kályha előtt
ült, szálas, vállas, fehér szakállú öregember. Két kezével
belekapaszkodott a karosszék karfájába. Diadalmasan nézett körül, és
büszkén mondta:
- No? Kinek volt igaza a kályhával?
Aztán meghalt.

A gázbomba regénye
Régi öreg pestiek, régi öreg budaiak jól emlékezünk még a kocsmák
és mély pincék övezte, titokzatos tabáni Casanova-házra, amelyben a
hírhedt velencei kalandor állítólag két-három hetet töltött el. Mikor?
Hogyan? Miért? Mivel? - azt senki sem tudja. Végére kellene járni
annak, hogyan született ez a pesti mendemonda, hiszen emlékirataiban
Casanova egy árva betűvel sem emlékezik meg se Budáról, se Pestről.
Életrajzírói és azok a kíváncsi kutatók, akik lépten-nyomon követték
szeszélyes útjain Európa egyik feléből a másikba, keletről nyugatra,
délről északra, Velencéből Konstantinápolyba, Madridból
Szentpétervárra, Párizsból Varsóba és Londonba, hogy mindenütt
ellenőrizzék adatainak hiteles voltát, a tabáni házról nem tudnak. Nincs
hiteles adat arról, hogy Casanova valaha is járt Pest-Budán, emlékiratai
szerint mindössze Pozsonyig jutott el. Oda Bécsből rándult ki „szép
kisasszonyokkal" és mulatós urakkal. Ezek a szép kisasszonyok
többnyire elszegényedett arisztokrata lányok és menyecskék voltak,
meglehetősen könnyű-vérű társaság, amely nagy gyönyörűséggel
figyelte, hogyan robbantja föl Casanova és egyik olasz cimborája
keresztszegi gróf Csáky Miklósnak, Magyarország hercegprímásának, a
nagy kártyásnak a fáraó-bankját.1
Ki ér rá ma arra, hogy a múlt színjátékának a kulisszái mögött
ácsorogjon, és a történelem statisztáinak viselt dolgaival és a róluk
följegyzett pletykákkal foglalkozzon? Valamikor komoly feladat és nagy
mulatság volt ez. Újságírók, igazi és áltudósok, kuriózumok gyűjtői,
regény- és drámaírók, levéltárak búvárai, krónikák könyvmolyai sok időt
szenteltek ennek a nemzetközi „Ki tud róla?" játéknak. Valamikor
jómagam is szívesen eljátszadoztam a történelem megoldatlan

1
Francia kártyával játszott szerencsejáték (egyiptomi-latin).
problémáival, az elmúlt évszázadok furcsa és titokzatos alakjaival,
vígjátékot is akartam írni a tabáni házról és kalandos gazdájáról, aki a
Rácváros szerelmes fiatal leányainak jó pénzért a csillagokból jósolt,
aranyat kotyvasztott a hiszékeny disznókereskedőknek és fiatalító vizet
főzött gazdag vénasszonyok számára. Jómagam is ki akartam deríteni,
miféle titkos diplomáciai megbízatással járt Olaszországban a
halhatatlan Henriette jámbor kísérője, az az ismeretlen, öreg magyar
katona, aki csak latinul beszélt, és akitől a fiatal Casanova ennélfogva
hamarosan elhódította a szépséges leányzót. Jómagam is szerettem volna
még egyet-mást megtudni a gyémántcsináló Czobor grófról és ama
nevezetes Vay grófról, aki egy híres olasz mesternek a festményéből
csináltatott magának díszes köpönyeget. Ki volt az a magyarból törökké
vedlett Ibrahim, akivel Casanova Konstantinápolyban találkozott, és ki a
fia a második Ibrahim, a török könyvnyomtatás apostola? Izgalmas
kérdések ezek, régóta por rakódott rájuk. Nagy idő múlik el addig, amíg a
por alól valaki megint kiássa őket. Ma más a dolgunk, arra kell néznünk,
ami előttünk van, nem arra, ami mögöttünk elsüllyedt.
Az örökké csapongó, örökké nyugtalan Casanovát azonban nem
könnyű örökre eltemetni. Hiába nyugszik immár százötvenkét év óta a
duxi temetőben, olykor-olykor életjelt ad még magáról. Ma, amikor a
tudósok ötletessége és a laboratóriumok szorgalmas munkája mindennap
új és a tegnapinál mindig félelmetesebb és gyilkosabb bombával
ijesztgeti a világot, a duxi kastély fehér parókás, vén könyvtárosa kilép
sírjából, és büszkén veri a mellét:
- Én találtam ki!
A gázbomba csakugyan Casanovának a találmánya. Igaz, hogy csak
afféle találmánya, amilyen Jules Verne1 tengeralattjárója és holdrakétája
vagy Jókai repülőgépe, hihetetlen, sőt nevetséges mindaddig, amíg
valaki az író felelőtlen, vad elképzeléseit kézzelfogható valósággá nem
kovácsolja. Számtalanszor megesett már, hogy az írók fantasztikus
álmait, a gondolkozók korláttalan terveit a gyakorlat józan emberei
valósították meg.
A XVIII. század aránylag kezdetleges hadviselésének a korában, a
szánalmas kis mozsarak és a becsületes, együgyű kis ágyúk jámbor

1
Verne, Jules (1828-1905): francia regényíró, a tudományos fantasztikus regény egyik
megteremtője.
világában a duxi könyvtár unatkozó, vén rókája új világról, az új világ
számára új háborúkról, és az új háborúk számára új fegyverről
álmodozott. Úgy, ahogy filozófushoz és emberbaráthoz illik. A háborút
egy csapással kell elintézni, harminc év helyett harminc óra, sőt harminc
perc alatt.
Casanova hatvanéves volt, amikor mindenből kikopottan, szegényen,
fáradtan és öregen a cseh Waldstein gróf kastélyába került
könyvtárosnak. Előkelő jó barátai szerezték meg neki ezt a nyugalmas
állást, évi fizetése ezer forint volt. A könyvtárral nem volt sok dolga,
idejének a javát a cselédséggel való veszekedésnek szentelte, a lakájok, a
kulcsár, a szakács, szívesen bosszantotta az ingerlékeny, furcsa öregurat,
elették előle a jó falatot, csúfolták. A XVIII. században a hatvanéves
ember csakugyan öreg volt már, kivált a hányatott életű, gyakran
betegeskedő. Casanova mégis tizenhárom évig bírta a kastély áldatlan
levegőjét, elméje az utolsó pillanatig friss volt. Amikor grófi gazdája
híres embereket, katonákat, diplomatákat, tudósokat, szépasszonyokat
látott vendégül, a kalandokban megrokkant, mérges, öreg könyvtáros
mindenkit elbűvölt ötleteivel, elmésségével, okosságával,
szemtelenségével, vakmerő anekdotáival. Mária Teréziáról és II. József
császárról mesélt nekik, Nagy Frigyesről, Erzsébet cárnőről és Nagy
Katalinról, Voltaire-ről, Rousseau-ról, azokról a nagy emberekről, akik
valamikor szóba álltak vele.
Új barátokat és tisztelőket szerzett, fűvel-fával levelezett,
ismerősökkel és ismeretlenekkel, igazi tudósokkal és műkedvelőkkel,
régi szerelmeivel, bankárokkal és könyvkiadókkal, nyomdászokkal,
politikusokkal, velencei pártfogóival, színésznőkkel és hercegnőkkel.
Amikor a cselédség békén hagyta, írt. Rettenetesen sokat dolgozott.
Nemcsak emlékiratainak nyolc kötetén. Matematikai és vegyészeti
problémák megoldásán fáradozott, a kör négyszögesítésén is. Végtelen
vitákba bocsátkozott a külföldi tudósokkal, gorombáskodott velük, és
nevetségessé tette őket. Mellékesen lefordította az Iliászt, regényeket,
pamfleteket, színházi kritikákat írt, ezeket önköltségén kinyomatta, és
megpróbálta eladni. Amikor rajtavesztett, Waldstein gróf, akinek egy
versenyló kedvesebb volt száz irodalmi remekműnél is, megveregette a
vállát és kinevette. De hébe-korba kifizette a félig-meddig udvari
bolondnak is számító könyvtáros adósságait.
 Így jutott el Casanova 1788-ban életének főművéhez, az
Ikozameronhoz, a Húsz nap regénye című utópisztikus, fantasztikus
íráshoz. (Görögül eikozi - húsz, hemera - nap. A regény hőse húsz nap
alatt mondja el történetét.) Az ötkötetes mű teljes címe: Ikozameron,
vagyis Eduárd és Elisabeth története, akik nyolcvanegy évet töltöttek el a
Protokozmosz őslakói, a Megamikroszok között, a föld belsejében.
Angolból fordította Giacomo Casanova. Ez az „angolból való fordítás"
ártatlan megtévesztés, akkortájt divatos álcázás volt, csak a felelősség
egy részének óvatos elhárítása. A mű teljes egészében Casanova egyéni
kitalálása. Egy képzelt világról szól, ez a világ a föld alatt van, jó mélyen,
a föld középpontjában. Népek élnek itt egymás mellett, országokban,
városokban és biztonságban. Mintha Casanova máris azokra az
eljövendő bunkerokra, pincékre és óvóhelyekre gondolt volna,
amelyekben késői utódai megszokják majd a föld alatti életet, a munkát,
a veszedelmet meg a védekezést. Ennek az új világnak minden egyes
lakosa egyformán kilencvenhat esztendeig él. Ha a föld alatti országok
valamelyike háborúba keveredik a másikkal, a két ellenség félelmetes
gázbombákkal irtja egymást. A mérgező gázt Casanova arzenikumból1
akarja fejleszteni. Egy szigetelő és négy szivattyú segítségével a könnyű
és finom bőrből csinált hurka alakú bombákat megtölti vele. Részletesen
ismerteti az újfajta bomba pusztító erejét, gyártásának a módját, a méreg
keverésének és a bomba kilövésének minden, eladdig sehol sem
emlegetett furfangját, a mérges gáz titkos receptjét stb., stb.
A regény Prágában jelent meg, az előfizetők azonban gyéren
jelentkeztek csak. Az öt kötet legnagyobb része Casanova nyakán
maradt. A könyvnek nem volt sikere, noha ma egy-két példánynál
világszerte sincs több belőle. A kritika alaposan megszólta filozófiai,
teológiai és társadalmi fontoskodásait, kinevette, megállapította, hogy az
új világról szóló elmélete alaptalan, unalmas és ostoba. A mérgezett
hurkákra ügyet sem vetettek, ennél nagyobb bárgyúságok is voltak a
regényben. Az új találmányról senki sem vett tudomást, sem a
vegyészek, sem a hadvezérek. Minden csata a maga rendes, kipróbált
régi módján végződött győzelemmel vagy vereséggel. Casanova
mérgesen vitatkozott kritikusaival, de a vitában alul maradt. Nem segített

1
Két arzén- és három oxigénatomból álló, igen erősen mérgező, fehér, kristályos
vegyület (görög-latin).
rajta az sem, hogy regényét németre is lefordították. De amikor az első
világháborúban az első gázbombák jelentkeztek, több Casanova-kutató
is meggyanúsította a németeket azzal, hogy az ötletet a duxi könyvtáros
regényéből lopták. Ma, az atombomba és baktériumbomba viharos
világában gondoljunk hálásan Casanova mérgezett hurkáira.

A hölgy, aki imádja a verseket

Egymás mellett feküdtünk a strandon.
Akkor nem tudtam még, hogy a hölgy imádja a verseket. Egyáltalában
semmit sem tudtam róla. Nem ismertem, a strand forgatagában,
véletlenül kerültem melléje. Azonban hálátlan volnék jó sorsomhoz, ha
eltitkolnám, hogy a hölgy karcsú, fiatal és csinos volt. Kék
fürdőtrikójában, derekán fehér övvel, fején piros gumisapkával, és lábán
piros szandállal, remekül festett. Bőre szépen, egyenletesen barnult,
meglátszott rajta, hogy nem avatatlan műkedvelővel van dolgunk, hanem
gyakorlott és megbízható, mondhatnám, mesternapozóval. Bajnokkal.
Hátán és nyakán, egyáltalában azon az egész, nem megvetendő területen,
mely a trikóból kimaradt, ott csillogott még a rápermetezett dióolaj
halvány emléke. Sötétkék trikójához ugyanolyan színű szemet, piros
sapkájához egy árnyalattal sem halványabb szájat viselt. Öltözködésének
ebben a tökéletes és ravasz harmóniájában természetesen mint szerény és
illedelmes szomszéd gyönyörködtem csak, öreg filozófushoz illő
önzetlen, tapintatos és néma hódolattal. Hódolatom tetemesen
fokozódott, amikor a hölgy, aki addig hanyatt feküdt, egy-két pillanatnyi
nyugtalan fészkelődés után kecses mozdulattal kihúzott maga alól egy
könyvet, és hasra fordult. Kinyitotta a könyvet, letette maga elé, és két
könyökére támaszkodva olvasni kezdte. Sebesen futott át egy-egy oldalt,
és sűrűn lapozgatott tovább. Nem volt boszorkányság kitalálnom, hogy a
hölgy verseket olvas. Hódolatomba immár tisztelet is vegyült; szép
testben szép lélek! Öreg filozófus számára déli verőfényben a pesti
strandon, van-e ennél megnyugtatóbb fölfedezés?
Azonban a hölgy két vers között elővette finom kis cigarettatárcáját,
kis aranygyújtóját, és rá akart gyújtani. De a gyújtó megmakacsolta
magát, és a hölgy tíz-húsz ideges és eredménytelen kísérlet után
bágyadtan ejtette vissza retiküljébe. Csalódottan nézett körül, és hálásan
elmosolyodott, amikor meggyújtottam egy szál gyufát, és megkínáltam
vele.
- Köszönöm.
Nemcsak mosolya volt bájos, kedvesen csengett a hangja is. Sőt,
tekintetében is volt valami kíváncsiság, valami érdeklődésféle, amit
alaptalan elbizakodottsággal rögtön a magam javára írtam.
„Ismer - mondtam magamban -, kétségtelenül tudja, ki vagyok. Látta
arcképemet az újságokban, talán éppen az én verseimet olvassa. Vannak
ilyen csodálatos és megható véletlenek."
Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, tehát illedelmesen
bemutatkoztam.
Mindjárt meg is kérdeztem:
- Nagyságos asszonyom verseket olvas?
- Igen. Imádom a verseket.
Ekkor tudtam meg, tőle magától, vagyis egészen hitelesen, hogy
imádja a verseket.
- Szép. Nagyon szép. Sok hazai és külföldi strandot hevertem már
végig, de egyiken sem találkoztam még olyan fiatal hölggyel, aki a flört
reális örömei helyett céltalan versek olvasásával üdíti lelkét.
A hölgy könnyedén elpirult, örült a bóknak.
- Szabad megtudnom, mit olvas?
- Összes költeményeit - felelte a hölgy büszkén. - Ismeri?
- Összes költeményeit? Hogyne. Legkedvesebb olvasmányom. Nagy
tisztelője vagyok az öreg Összesnek, személyesen is ismerem az
öregurat.
- Öreg? A versein nem látszik meg.
- Verseiben a költő örökké fiatal marad. Ez az istenek ajándéka.
A hölgy arca elborult. Doktor Kozmetikusra gondolt és fölsóhajtott:
- Irigylem a költőket!
Azután határozottan felém fordult:
- Régóta tűnődök már valamin, de sohasem mertem megkérdezni
senkitől... Hogyan kell verset írni?
- Nagyságos asszonyom szóról szóra azt kérdezi tőlem, amit Katalin
cárnő de Ségur gróftól kérdezett. A cárnő is irodalmi babérokra
szomjazott, ahogy Néró, Nagy Frigyes, II. Vilmos császár és annyi más
koronás fő. Különben ezt nagyságos asszonyom éppen olyan jól tudja,
mint én.
 - Ha én Nagy Katalin volnék...
Nem folytatta, de anélkül is el tudtam képzelni, mi történne akkor, ha
ő Nagy Katalin volna...
- ...nem írna verseket. De ezek a kiváltságosak, élet és halál urai,
sehogyan sem nyugszanak bele abba, hogy ők, akik milliós hadseregeket
állítanak glédába, ne tudjanak egy-két nyomorúságos rímet
fölsorakoztatni és térdre kényszeríteni. De Ségur gróf, aki egyebeken
kívül abban is különbözik tőlem, hogy nemcsak vígjátékokat írt, hanem
francia nagykövet is volt Szentpétervárott, szerkesztett a cárnő számára
egy kis poétikát, amelyet elmés és szemléltető példákkal is fűszerezett. A
cárnő visszavonult belső termébe, és két óra múlva hat verssel jött vissza.
Egyik rosszabb volt a másiknál, az udvar rettenetesen kinevette a cárnőt.
A cárnő is nevetett, de lelke mélyén halálosan megbántódott.
Megfogadta, hogy soha többé nem ír verset.
- Nem is írt?
- Mindössze egy kétsoros verse maradt az utókorra, mint Összes
költeményei. Kedves kutyájának a sírjára írta föliratnak.
A hölgy elérzékenyedett:
- Erről jut eszembe, nekem is meghalt a kiskutyám. Mondja, kérem,
ha már így megismerkedtünk, nem írna egy sírverset neki.
- Nagyon szívesen. Miféle kutya volt?
- Aranyos, kedves. Imádni lehetett.
- Nem úgy értem. A faja? Foxterrier, dobermann, puli...?
- Ez fontos?
- Hogyne volna fontos! Ettől függ a vers hangja...
- Japán pincs volt szegény.
Elővettem Összes költeményeit, és töltőtollammal a borítékra ráírtam:

Egy kutya sírjára

Itt nyugszik egy japán pincs.

Volt, nincs.

A hölgy, aki imádja a verseket, elragadtatással csapta össze a két

kezét:
- Jé, ez nekem is eszembe juthatott volna!
 - Igen. Akkor ön is költő volna. Mert költő az, akinek először jut
eszébe az, ami azután mindenkinek eszébe jut, és aki először mondja ki
azt, amit addig senki sem mert kimondani.

Regény, dráma, film stb.

Hosszú írói pályámon számtalanszor hallottam már komoly

emberektől is, hogy tulajdonképpen nekünk, íróknak van a legjobb
dolgunk. Nekünk semmire sincs szükségünk, csak egy darab papirosra,
meg egy ceruzára, műhelyünket a kávéház márványasztalán is
felüthetjük, és tanonc és segéd nélkül nyomban megindíthatjuk az
üzemet. Nekünk aztán már csak írnunk kell, a kereseti források óriásiak,
újság, könyv, színház, film, gramofon, rádió, televízió, a technika
mindennap új meg új lehetőségeket nyit meg számunkra, ezzel szemben
a felszerelésünk a régi marad. Egy novelláért kapunk mondjuk, ötven
pengőt, az egy hónapban ezerötszáz pengő, egy évben tizennyolcezer
pengő, tíz év alatt száznyolcvanezer pengő, ebből akár örökre is elélünk,
és ráadásul díszsírhelyet is kapunk. Közben még egy-két könyv, egy-két
darab, film, és mindez miből? Egy darab papirosból meg egy ceruzából.
A régi budapesti néphitnek ezekben a megrögzött babonáiban ma
senki sem hisz már. A háború utáni idők közelebb hozták egymáshoz, és
alaposan összekeverték az embereket, sokan vannak, akik sok mindent
megpróbáltak, amíg valahogyan el tudtak helyezkedni az új világban,
sok műhelybe benéztek, sok misztikumról lebbent fel a fátyol. Az íróról
legfeljebb azt a rémmesét terjesztik ma, hogy ő az egyetlen, akitől a
megváltozott idők nem vettek el semmit: a papiros meg a ceruza megvan
ma is. Ebben van is valami igazság. De csak annyi, hogy azelőtt semmink
se volt, azt a semmit sértetlenül megőriztük, és épen átmentettük a mai
világba is.
Sokat lehetne arról beszélni, hogy a magyar író ma ugyanolyan üzemi
nehézségekkel küzd, ugyanolyan válságokon megy keresztül, mint az
ipar és a kereskedelem. Anyagi és lelki válságokkal. De ez már egy
másik értekezésnek az anyaga, én pedig egyelőre csak egy kis történetet
mondok el. Elméleti fejtegetések helyett tehát inkább máris rátérek erre a
történetre.
 Címe: Pompeji pusztulása. Mindannyian tudjuk, hogy Kr. e. 79-ben,
Titusz római császár uralkodásának első évében, augusztus 24-én a
Vezuviusznak egy irtózatos kitörése láva és hamu alá temette Pompeji,
Herkulánum és Sztabie városokat. Tizenhét század múlva kezdték
rendszeresen kutatni ezeket az eltemetett városokat, és kincseiket
napfényre hozni. Ugyanekkor Róma másodszor is leégett, a dögvész
pedig körülbelül tízezer embert pusztított el naponként. Sok történetíró
ezekkel a csapásokkal magyarázza a kegyetlen Titusz császár
megjavulását, aki végül diem perdidi1 - elveszettnek ítélt minden olyan
napot, amelyen nem tett valami jót. Életének legjobb napja a Kolosszeum
megnyitásának a napja volt, amikor négyszáz elefántot és ötezer más
vadállatot eresztett rá a gladiátorokra. Bocsánatot kérek ezért a rövid
történelmi kitérésért. Az adatokat egyszerűen lemásoltam egy
Világtörténelemből, ugyanabból, amelyből Alanyi Frigyes barátom és
költőtársam is lemásolta. Alanyi barátomnak azért volt szüksége ezekre
az adatokra, mert egy regény téma jutott az eszébe. Történelmi
regénynek a témája; a regény Pompejiban játszódik le, közvetlenül a
pusztulás előtt, egy Tulliusz nevű pompeji fiatalember és egy Laisz nevű
görög leány között. Tulliusz szerette Laiszt, Laisz azonban mást
szeretett. Hogy kit, az mellékes, hiszen ebben a pár mondatban megvan
már egy nagy regénynek a kerete, meséje, miliője, sőt a történelmi
háttere is. Laiszt is, meg a harmadikat is kielégítő és békés megoldást kap
az egész regény, akár boldogok voltak hősei, akár boldogtalanok.
Pompeji pusztulása sok írót és költőt ihletett meg már arra, hogy
fantáziájának szárnyat adva, visszarepüljön a múltba, beleélje magát a
korba, és életre támassza azt a világot, amelynek ma már romjaiban
gyönyörködünk csak. Alanyi Frigyes barátom nagyon helyesen úgy
vélekedett, hogy sem Pompeji pusztulását, sem azt a tényt, hogy X.
szereti Y.-t és Y. nem szereti X.-et, hanem helyette Z.-t szereti vagy nem
szereti, senki sem sajátíthatja ki kizárólagos joggal a maga számára.
Szabad téma ez, amelyhez nyugodtan hozzányúlhat mindenki, fontos
csak az, hogy szépet és művészit faragjon belőle. Mindentől eltekintve,
Alanyi barátom némi összefüggést látott Szodoma és Gomorra2

1
A mai napon nem tettem semmi érdemlegeset (latin).

2
Bibliai városok, melyeket az Isten lakóinak erkölcstelen és kicsapongó élete miatt
elpusztított.
pusztulása és Pompeji elhamvadása között, de ezzel sem érte be, mert
ezenfelül fél szemmel a mai világra is kacsintott, és megállapította, hogy
ez a mi mai világunk is megérett már arra, hogy tűzeső és láva
bocsáttassék rá és elsüllyesztessék. Éppen elég idő múlt el nagyobbszerű
világkatasztrófa nélkül, ideje az emberiséget arra figyelmeztetni, hogy
szálljon magába, éljen erkölcsös életet, és ne törődjön a földi
hívságokkal, mert hiszen úgyis csak hamu a vége mindennek. Alanyi
barátom így kieszelvén ezt a témát, és összesűrítve benne a múltat, a
jelent és a jövőt, ebédnél elmesélte feleségének és felnőtt gyermekeinek,
akik rendkívül helyeselték. Alanyi barátom rendes, komoly, tehetséges
író, ha nem érkezett is be egészen, már alig egy tengeri mérföld
távolságból nézi a kikötőt. Az átlagos magyar író szerény életét, vagy
ami körülbelül ugyanaz: a szerény magyar író átlagos életét éli. Nagyon
szeretné ezt a regényét megírni, mert hiszen ettől várja végleges be-
érkezését, tehetségének tökéletes igazolását, konstruktív voltának
hangsúlyozását, esetleg a Petőfi Társaságba való beválasztását is.
Azonkívül, miután ez a nagyobbszabású regény legalábbis
húsz-huszonöt íves regény, tisztességes honoráriumot. Azonban éppen
azért, mert ez nagyobbszabású regény, gondtalan életre és nyugalomra
volna szüksége ahhoz, hogy megírhassa. Egyetlenegy rövid szóval:
pénzre. Elmegy tehát a kiadóhoz, elmondja neki a regény vázlatát,
elmondja neki azt, hogy nagyobb történelmi tanulmányokat kell tennie a
regény megírásához, bizony le kellene utaznia Olaszországba is, hogy a
helyszínen is fűttesse magát egy kis inspirációval, mert hiszen a
Baedeker1 jó intézmény ugyan, de azért a hangulat se kutya. Röviden:
ehhez valami pénz kell.
A kiadó művelt, okos ember, szereti a magyar irodalmat, bízik Alanyi
barátomban is, a téma is tetszik neki. Nem mondja, hogy nem ad pénzt.
Ad. De előbb mégis szeretne valamit látni a regényből és... és... és... a
kiadó agyán hirtelen átvillan a mai gazdasági helyzet képe. Muszáj annak
a regénynek éppen Pompeji pusztulásáról szólnia? Nem játszódhatna a
regény a Csepel-szigeten? Történelmi regény! Igaz, hogy modern
vonatkozások is vannak benne... no, mindegy! Gondolkozzon az író
egypár napig, a kiadó is gondolkozik, valahogyan talán összetalálkoznak

1
Útikalauzokat, útikönyveket kiadó K. Baedeker nevéből.
majd. Az író csakugyan gondolkozik, és időközben fölfedezi, hogy a mai
viszonyok között lehetetlen ilyen regényt megírni. Akkora munkával,
fáradsággal, olyan áldozatokkal jár egy messzi kornak, egy idegen
világnak a tanulmányozása... bele kell mélyedni... de közben élni is kell
valahogyan, mert ha nem él, befejezni sem tudja. Az író lelkiismeretes
ember, becsületes munkát akar végezni, akármilyen gyönyörű is a téma,
el kell halasztani egypár évre, amíg a viszonyok valahogyan
megjavulnak, és szépen, nyugodtan meg lehet csinálni. Egypár nap
múlva elmegy a kiadóhoz, a kiadó is gondolkozott... régebbi
kötelezettségek... rossz inkasszó2... mikor lesz ebből regény? Másfél év
múlva... Hiszen ha Alanyi úr már tagja volna a Petőfi Társaságnak! Miért
ne írhatna előbb valami egyszerűbb, könnyebb kis dolgot? És mert lelkes
ember, megállapodik Alanyi úrral egy rendes kis regénynek a
megírásában, a nagy témát bizonytalan időre elteszik.
De az ilyen nagy téma sajátságos valami. Nem hagyja az embert
nyugodni. Nem azért jut az ember eszébe, hogy az könnyen lemondjon
róla. Olyasmi, mint az elérhetetlen szerelem, állandóan ott zakatol az
ember lelkében. Alanyi barátom hiába írja könnyű, új regényét, a tűzeső
folyton égeti lelkét. Arra gondol, hogyha regénynek már nem tudja
megírni, legalább drámát csinál belőle. A drámának mégis több a
lehetősége. Hamarabb készül el vele, hamarabb viszik ki külföldre, ha
egy kis sikere van, többet is hoz a konyhára, mint a regény. Sok baj nincs
a megírásával, hiszen a dráma kerete körülbelül ugyanaz, mint a regényé.
Tulliusz, Laisz, Szodoma és Gomorra, a mai erkölcsök stb., stb. Fontos
csak az, hogy megszabaduljon attól a gondolattehertől, amely agyát
nyomja, elmondhassa mindazt, ami Pompejivel kapcsolatban eszébe jut.
Felesége és felnőtt gyermekei helyeslik édesapjuk új tervét. Alanyi
barátom tehát elmegy a színigazgatóhoz. Méltóztassanak megfigyelni,
hogy csak egy kiadóról és csak egy színigazgatóról beszélek, arról, aki
szóba áll vele. Azokról, akik mindenféle alapos kifogással elhárítják
maguktól azt a megtiszteltetést, hogy Alanyi úr szellemi termékével
foglalkozzanak, azokról hallgatok. A színigazgató, nagy érdeklődéssel
meghallgatta a témát, és jogosnak ítélte Alanyi barátomnak azt az
álláspontját, hogy az ilyen dráma megírásához gondtalan élet és
nyugalom, más szóval pénz kell. A színigazgató művelt, okos ember,
2
Pénzbeszedés, kintlevőségek behajtása (olasz).
kitűnően érti a mesterségét, rajong a magyar drámairodalomért, bízik
Alanyi barátomban is, a témában is... de... de... de... egyszerre átvillan
agyán a mai gazdasági helyzet képe. Nem mondja azt, hogy nem ad
pénzt. Ad. De előbb szeretne mégis valamit látni, egy felvonást. És
muszáj annak a színdarabnak éppen Pompeji pusztulásáról szólnia?
Történelmi darab, díszletek, ruhák, a színház ma válságban van. Igaz, a
közönség szereti a régit, szívesen megy vissza a múltba, egy boldogabb,
szebb múltba, de muszáj annak a múltnak olyan messze lennie? És
muszáj annak a múltnak olyan tragikusnak lennie? Ma a közönség
mulatni akar, nevetni, legrosszabb esetben elandalodni a régi szép
időkön. Láva nem kell a közönségnek. Kellemes, kedves, jó kis darab
kell. Legszívesebben olyat látna, amelyben egy szegény lány jó partit
csinál. Ezt megcsinálhatja díszlet és ruha nélkül is, láva se kell hozzá.
Gondolkozzon az író egy kicsit, a színigazgató is gondolkozik. Majd
valahogyan összetalálkoznak.
Az író komolyan hisz ebben az ígéretben, és csakugyan gondolkozik.
Fölfedezi, hogy Pompeji pusztulását a mai viszonyok között darabnak
sem írhatja meg. Nagy munka, és még az sem bizonyos, hogy a
Vojnich-díjat1 megkapja érte. El kell tenni a témát egypár évre, amíg
minden szegény lány megcsinálta már a maga jó partiját, és minden
gépírókisasszonyból vezérné lett. Talán fölépül időközben egy új színház
is, változnak a viszonyok... talán jobb is, ha a téma érik egy kicsit. Hátha
ez a mai világ még mindig nem olyan rossz, hogy rosszabb ne lehetne.
Nem szabad az elpusztítását elhamarkodni! Egypár nap múlva elmegy a
színigazgatóhoz, megállapodnak abban, hogy ír egy könnyű kis
vígjátékot, amelyben lesz minden, csak Szodoma és Gomorra nem.
Modern vonatkozások sem lesznek benne. Éjjel azonban, amikor Alanyi
barátom regény- és vígjátékírás után ágynak dől és elalszik, Pompeji
pusztulása megjelenik álmában, és jogait követeli. A gondolat meg-
született, élni akar, fütyül a gazdasági helyzetre, az ipar és a
kereskedelem pangására, azért gondolat, azért szép, azért független
mindenfelől. Nem hagyja magát elnyomni. Alanyi barátom tűnődik, mit
csináljon. Egyszerre a homlokára üt, és azt mondja: megvan,
filmszcenáriumot2 csinálok belőle! Ez aránylag nem nagy munka. Amit

1 Az Akadémia Különbizottsága 800 koronás díjat ítélt annak a szerzőnek, akinek a

színművét a legértékesebbnek találta a bemutatott darabok közül
2
Filmforgatókönyv, szövegkönyv (görög-latin).
helyrajzban, korrajzban, kosztümben, díszletben át kellene
tanulmányoznom, amit történelmi levegőben produkálnom kellene,
megcsinálja helyettem a rendezőm az ő bámulatos, gyorsított tudásával.
Egypár száz év ide vagy oda, nem fontos a filmen. Éppen csak a mesét
kell leírni. Micsoda szcenárium! Pompeji pusztulása! Megcsinálták
ugyan már, nem is egyszer, de arra senki sem gondolt még, hogy
Szodomával és Gomorrával kösse össze, és mindebből azt a
következtetést vonja le, hogy szőröstül-bőröstül el kell pusztulnia a mai
világnak is. Ennél szerencsésebb happy and nem volt még filmen.
Elmegy tehát, itt már nem is folytatom. Nincs szegénynek hova mennie.
Magyarországon nincs filmgyártás. De ha volna is, Alanyi barátomnak
ugyanúgy meg kellene alkudnia a kiadóval vagy a színházzal. Alanyi
barátom akkor sem támaszthatná föl Pompejit.
Történetemnek tulajdonképpen itt kellene kezdődnie. Itt kellene
rámutatnom arra, hogy erről tulajdonképpen sem a kiadó, sem a
színigazgató nem tehet, mert neki ma éppen úgy harcolnia kell a
megélhetésért, ahogy Alanyi barátom harcol. A vállalkozó nem mer
letérni arról az útról, amelyen jár. És noha akárhányszor ráfizet arra, amit
csinál, legalább olyasvalamire fizet rá, amit kipróbált, és aminek a
méreteit ismeri már. Irtózik az újtól, az ismeretlentől, és gondolni sem
mer arra, hogy az új esetleg haszonnal is jár. Nem veszi észre, hogy
lassan-lassan benne és körülötte lávává kövesedik minden, a tradíció, a
bátortalanság, a magában és a jövőben való bizalmatlanságnak a
hamuesője borítja el, hogy ő maga pusztul el abban a Pompejiben,
amelynek a föltámasztásába nem mer belefogni. Alanyi barátom pedig
nem tehet mást, mint amit a sokat emlegetett egyszeri író tett: nagy
regényének az eszméjétől úgy szabadul meg, hogy egy négysoros verset
írt belőle. Ez a vers így hangzik:

POMPEJI

Koros Homok,
Poros Romok
 Utószó

A Magyar Próza Klasszikusai legújabb kötetében Heltai Jenő ötven

írását közöljük. Negyvenkilenc elbeszélése mellett egy kisregényét is,
amelynek utóélete kiadástörténeti érdekesség. A Hoffmanné meséi
százhárom évvel ezelőtt, 1895-ben, a Magyar Hírlap kiadásában jelent
meg először. Ez az író első bohémregénye, s azóta megfeledkeztünk róla.
A magyar irodalomtörténet bibliográfiája (Akadémiai Kiadó, 1982) sem
említi létezését.
A könyv megjelenésekor a szerző huszonnégy éves, két verseskötettel
a háta mögött (Modern Dalok, 1892, Kató, 1894), és javában éli a maga
pesti bohéméletét. Apja kívánsága ellenére abbahagyja jogi
tanulmányait, és újságírással, verseléssel keresi kenyerét. Könnyű tolla,
szellemessége, ironikus, lényegre tapintó látásmódja kitűnő újságíróvá
teszik. Belecsöppen a pesti művészvilágba. S amit átélt, fantáziájával
feldúsítva meg is írja. Először a Hoffmanné meséiben, majd a Hét
sovány esztendőben (1897), aztán 1911-ben Az utolsó bohémben, s
végül az 1914-ben napvilágot látott Jaguárban. (Sorozatunk 35. kötete,
A 111- e s cíművel.) így lesz teljes a bohémregények sorozata, amit
Heltai oly nagy előszeretettel művelt.
Már a Hoffmanné meséi magán viseli a későbbiek minden ismérvét.
A figurák valamennyi jellemvonása adott. Nem árnyaltak, ezért
jellemábrázolásuk nem kíván semmi többletet. Életfelfogásuk, a
szituációkban, emberi kapcsolatokban való viselkedésük nem fejlődik az
írói ábrázolásban; nem is fejlődhet, mert maga a típus, „a" bohém
figurája ilyen. Holott Heltai e műveket huszonnégy és negyvenhárom
éves kora között írja meg. Írói fejlődése elsősorban a cselekmény
szövésben, s nyelvi humorának kiérleltségében látszik meg. Későbbi
bohémregényeiben általában megjelenik egy másik motívum, az
izgalmas, „krimiszerű" cselekményszál is. Ezáltal nem lesz unalmas a
megszokott történet.
A Hoffmanné meséinek szereplői is Heltai kedvelt figurái.
Lecsúszott, elszegényedett, de dicső múltú nemesi családok
leszármazottai; felvilági hölgyek; a színésznővé „avanzsált" orosz
hercegkisasszony; a szűzies hamvasságát még őrző, jobb napokat látott
polgárleány, aki táncosnőnek készül; szerkesztők, kritikusok és az
elmaradhatatlan, széplelkű, kezdő költő. Valamint a címszereplő
Hoffmanné, aki világkarriert befutott táncosnőként öreg napjaira bölcs,
pipázó házmesterként tengeti egyáltalán nem boldogtalan napjait.
Könnyed élet, könnyed szerelmek. A párkapcsolatokban a férfi és a nő
sajátos módon egyenrangú. Hiába félvilágiasak, a klasszikus
erkölcsöktől eltérőek, a hölgyek nem lesznek kiszolgáltatottakká a
bohémek szerelmi ostromában, mivel ők is ugyanúgy viszonyulnak
partnereikhez, mint azok őhozzájuk. Ezek a nők szépek és okosak. Nem
akarnak az élettől többet, mint az őket körülvevő férfiak: a pillanat
örömeit szeretnék átélni, nap mint nap. A két nem közötti játékban
egyenrangú ellenfelek, sőt a férfiak a gyengébbek, hiszen a nő célja
teljesedik be, amikor feleségül veszik őt. Heltai szereti és tiszteli a nőket.
Nem csinál belőlük - még a közvélemény szemében bukottakból sem -
kiszolgáltatott, megszégyenült, nevetségessé vált embert. Azért lesz
regényeiben a laza erkölcs szórakoztató, mert nincs semmi igazságtalan,
méltánytalan helyzet ezekben az Írásokban.
Kedves Olvasó! Örüljön velünk együtt, hogy e könyv százhárom év
után felébredt Csipkerózsika-álmából, s egyáltalán nem porosan, hanem
frissen, vidám élettel tele: segít Önnek elfeledtetni a hétköznapok
gondjait.
*

Kötetünk második részében Heltai Jenő elbeszéléseiből válogattuk a

legjobbakat. Könyvünkben az egész életműből szemelgettünk,
keletkezésük idejének sorrendjében. Pontos évszámokat nem tudtunk
megállapítani, mivel nem áll rendelkezésünkre az életművet feldolgozó
bibliográfia.
Heltai Jenő novellaíróként is remekelt. Ebben a műfajban szintén a
franciás könnyedség jellemzi. Minden elbeszélése egy ötletre épül,
csattanója frappáns és szellemes. Cselekménye a műfajból következően
összefogottabb, ezért néhol mondandója is komolyabbnak hat, mint
például bohémregényeiben vagy vígjátékaiban. Hegedűs Géza állapítja
meg, hogy novella eredetű színpadi műveinél bizonyosodhatunk meg
arról, hogy „minden drámai erényük ellenére novellaformában
kitűnőbbek" ezek az írásai (ilyen például A Tündérlaki lányok, A Halál
és az orvos). A műfaj terjedelme megköveteli a tömörséget, s e tömörség
a drámai erőnek kedvez. Persze, Heltainál a drámaiság sem megrendítő,
mivel nincsenek szélsőséges indulatai: a humor nála derű, a bírálat pedig
irónia. Témái a házasság, szerelem, protekció, háború; szereplői a pesti
polgárság soraiból kerülnek ki, valamint e polgárság perifériájára szorult
félvilági hölgyek, színésznők, táncosnők, bohém férfiak, grófok,
szerkesztők, művészek sokaságából.
Heltai Jenő a magyar irodalom egyik legkiegyensúlyozottabb
személyisége, holott nem egy oka lehetett volna rá, hogy felboruljon ez a
lelki egyensúly. Zsidó származása, a két világháború között egy kevésbé
bölcs embernél elegendő lett volna, hogy elveszítse derűs
életszemléletét. Nála a bölcsesség és a szeretet olyan természetes lét-
szemlélet, amitől semmi nem tántoríthatja el. Kívülről és felülről szemlél
mindent. Még háborús novelláiban is nagyon finoman, egyéni sorsokon
keresztül villantja fel a borzalmakat. Távol tartja magát minden hangos
ítélkezéstől, harcias ellenállástól. A térkép című elbeszélés francia
kisasszonyának hazafias lázadását apró tettei jelzik, nincs benne
semmilyen hősies pátosz, csak a humánus ember megértő bölcsessége. A
komitácsi egyes szám első személyben megírt katonájának élet-halál
küzdelme feszültségekkel teli írás. De ezt a feszültséget már az első
mondatokkal feloldja: „Egyszerű történet. Nem érdemes elmondani.
Nem érdekes senkinek, már nekem sem. Itt vagyok, élek, megint élek, és
hogy nem maradtam ott az árokban a többivel, az csak az én szerencsém,
jelentéktelen, névtelen gyalogos hadnagyé." Nem terheli az olvasót
fölösleges izgalmakkal. Mesteri tudásának legjobb fokmérője, hogy
ennek ellenére minden mozzanatában izgalmas a történet. Jóval későbbi,
a második világháború élményéről szól az üldöztetések, bombázások
előli bujkálós elbeszélése, a Nagyapó. Egy szűk szobában összezsúfolt
társaságot egyetlen dolog köt össze: a túlélés joga és akarása. Az
állandóan nyüzsgő, férjét óvó nagyanyó és nagyapó zsörtölődéseivel
telnek a napok, míg egy bombatámadás után az öregember a ráomló
cserépkályha súlya alatt meghal. Halála előtti utolsó mondata azonban
egy derűs megjegyzés: „No? Kinek volt igaza a kályhával?" Még ekkor
is az a legfontosabb számára, hogy övé legyen az utolsó szó szeretetteli
pörlekedésükben.
A történelem apokalipszisa hatására írásaiban megjelenik a
transzcendentális, misztikus elem. Ahogy a regényíró Heltai a bohém
témák után megírja a világsikert aratott A 111-est, úgy elbeszélései
között is megjelenik az ironikus-misztikus A Halál és az orvos, Az ördög
Budapesten, A vörös pillangó vagy Az álmok hercegnője és A halál
kutyája. Ezekben az írásokban félelmet, bizonytalanságot keltő
irracionalizmus van, ami megfejthetetlen, mégis létezik. Mint a háború,
ami egy humanistának felfoghatatlan, mégis kényszerűen benne kell
élnie.
Elbeszéléseinek másik csoportja keleti mesébe bújtatott parabola. Az
Ezeregyéjszaka meséinek hangulatát, tanulságait idézi fel A gazdag
költő meg a szegény költő, a Teofrasztusz mester könyvtára, az Utolsó
mese vagy az Abu Majub bolhája című elbeszélése. Heltai jól ismerte az
arab mesevilágot. Nemcsak a szereplők nevének megválasztása, nyelvi
stílusa ihletődik e térben és időben távoli világból, hanem kölcsönveszi
az iszlám vallás világnézetét is: a Végzet hatalmát, az „ami meg van írva,
az elől nincs menekvés" meggyőződését. A kalifa így zavarja el a
szegény költőt a palotából: „... fölösleges a pazar köntös annak, aki nem
tudja fölvenni, haszontalan az aranydínár annak, aki nem tudja forgatni,
és hiábavaló az ékesszólás annak, aki nem tud vele élni." A sovány költő
pedig otthon így elmélkedik: „És jaj annak, aki föllázad a maga
soványsága ellen, mert minden úgy történik, ahogy Allah akarja, és
semmi sem segít ellene. És akiről meg vagyon írva, hogy kövérségének
határtalanságában örüljön életének, azt mindenki táplálja, akiről pedig
meg vagyon írva, hogy soványságának teljességében hunyja le szemét,
az akkor sem hízik meg, ha maga a kalifa akarja is."
Az Abu Majub bolhája című mese arra az ötletre épül, hogy hogyan
csinálunk bolhából elefántot. Csakhogy itt szó szerint valósul meg a
mondás, egy világégés történetévé hatalmasodva. A Végzet hatalma
ebben az elbeszélésben is fontos szerepet kap: „Allah jelöli ki helyünket
a világban, Abu Majubét a névtelen kis faluban, a bolháét Abu Majub
szakállában." A bolha meg nem ölése vezet egy hét évig tartó háborúhoz,
s a gigantikussá nőtt állat menti meg Abu Majub életét, aki ekkor döbben
rá, hogy a valamikor jelentéktelennek tűnő, kellemetlen bolha az oka az
emberek szenvedésének. Heltai ebben az öregkori novellájában sűríti
történelmi tapasztalatainak példázatát, de ezt is rendkívül finoman
fogalmazza meg (ha nem vesszük észre a tanulságot, akkor is gyönyörű a
mese), és itt is hű marad önmagához: ironikusan, bölcs lemondással veszi
tudomásul a megváltoztathatatlant.
A kötet minden elbeszélését Heltai kifogástalan stílusa jellemzi.
Ahogy Hegedűs Géza írja: ha van is hevenyészett történet, nincs
hevenyészett mondat. Szabatosság, világosság, magyarosság jellemzik
elbeszélő stílusát. Kosztolányi Dezső is dicséri Heltai írói erényeit a
Színes kövek című elbeszéléskötetről szóló kritikájában, 1911-ben: „...
aki verseket írt, és ismeri az ütemek katonai szigorát, a rímek és a
metszetek édes fékét, akkor is mértéket tart, midőn nem köti a fegyelem,
és a próza szabadabb területén mozog. A versíró prózájában fő az arány.
Prózát írva is komponál, minden mondata kész strófa, akár külön is le
lehet nyomtatni... Groteszk és lágy kedélyességében, túlzó ötleteiben a
neoromantikus szatíra fényét látjuk, a legújabb humort, a mi humo-
runkat... Az ötleteken a mi fővárosi életünk melegsége érzik, az író
melegsége és a veszendő kedély ragyogása, amely mind ritkább az újabb
irodalomban, s kedvesnek és kellemesnek tarjuk őt, és szeretjük, anélkül
hogy eszünkbe jutna kritizálni."
A Hoffmanné meséit az 1895-ös Magyar Hírlap kiadása alapján
közöljük, a szöveget a mai helyesírás szabályainak megfelelően
javítottuk. A mondatok végén a tagolást szinte mindig három pont fejezte
be, amit mi a mai gyakorlatnak megfelelően pontra változtattunk, kivéve
akkor, ha ezt a mai nyelvérzékünk is szükségesnek tartotta. Heltai ebben
a regényében csak elvétve használt felkiáltójelet; ehhez tartottuk ma-
gunkat. (Heltai későbbi regénykiadásaiban is igen ritkán él ezzel a
mondatvégi írásjellel.) Mi ebben stiláris tudatosságot érzünk, mivel
hőseinek könnyed cinizmusa nem követeli meg központozásban is jelzett
hangsúlyt, sőt az irónia egyik kifejezőjének gondoljuk ezek elmaradását.
Az elbeszéléseket a Szépirodalmi Könyvkiadó 1957-es Színes kövek
című kétkötetes válogatása alapján közöljük, amelynek szöveggondozója
és összeállítója Gábor György volt.
Hegyi Katalin