Szabó-Debnár Zsuzsanna

Írta: Ali Hazelwood

A mű eredeti címe: Love on the Brain

Fordító: Stier Ágnes

Szerkesztők: Paszler Zsófia, Ohnmacht Magdolna

Nyelvi korrektor: Nemcsók Adrienn
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Ali Hazelwood
© Stier Ágnes
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a Berkley engedélyével készült, ami a Penguin Random House LLC egyik részlegének, a
Penguin Publishing Groupnak az imprintje.

Borítóillusztráció: lilithsaur

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 499 632 3 (epub), kiadói kód: MX-1717e

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H; Tel.: (62) 548-444
e-mail: info@maxim.co.hu; web: www.maximkiado.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
A Csíráimnak
 1

A HABENULA: CSALÓDÁS

E L Á R U LO M , M I A K E DV E N C érdekes infómorzsám: dr. Marie

Skłodowska-Curie laborköpenyben állított be az esküvőjére.
Igazából ez elég menő sztori: egy kutató barátja összehozta őt Pierre
Curie-vel. Feszengve bevallották, hogy olvasták egymás tanulmányait,
flörtöltek a folyékony urániummal teli mérőedények fölött, és a pasi egy
éven belül megkérte a kezét. De Marie eredetileg csak azért érkezett
Franciaországba, hogy megszerezze a diplomáját, és így vonakodva, de
visszautasította a férfit, hogy visszatérhessen Lengyelországba.
Ta da, da, da…
Ekkor lép színre a Krakkói Egyetem, a történet főgonosza és tudtán
kívül Kupidója, ami azért nem biztosított Marie-nak oktatói állást, mert nő
volt (Nagyon elegáns, Krakkói Egyetem!). Rohadt egy húzás, tudom, de
megvolt az a szerencsés mellékhatása, hogy egyenesen visszalökte Marie-t
Pierre szerető és még nem radioaktív karjaiba. A két csodaszép stréber
1895-ben összeházasodott, és Marie, akit akkoriban nem igazán vetett fel
a pénz, olyan esküvői ruhát választott magának, ami elég kényelmes volt
ahhoz, hogy minden nap azt viselje a laborban. Az én hősnőm gyakorlatias
volt.
Persze ez a sztori sokkal kevésbé lesz menő, ha előreugrunk kábé tíz
évet, amikor Pierre-t elütötte egy hintó, és magára hagyta Marie-t a két
kislánnyal. Pillantsunk hát bele 1906-ba, ott találjuk meg a történet valódi
tanulságát: rossz ötlet abban bízni, hogy az emberek veled maradnak. Így
vagy úgy, de végül mind elmennek. Talán megcsúsznak egy esős reggelen
a Rue Dauphine-on, és összezúzza a koponyájukat egy ló vontatta kocsi.
Talán elrabolják őket a földönkívüliek, és eltűnnek a végtelen űrben. Vagy
talán lefekszenek a legjobb barátnőddel hat hónappal azelőtt, hogy
összeházasodnátok, így kénytelen vagy lemondani az esküvőt, és egy
rakás pénzt veszítesz a foglalók miatt.
A határ tényleg a csillagos ég.
Mondhatjuk, hogy a Krakkói Egyetem csak egy kis gonosztevő.
Félreértés ne essék: boldogan elképzelem, ahogy dr. Curie Micsoda nő
stílusban visszatáncol Krakkóba az esküvői ruhájában/laborköpenyében,
a két Nobel-díját lobogtatva, és azt kiabálva: „Nagy hiba. Nagy. Hatalmas.”
De a valódi főgonosz, aki megríkatta Marie-t, és aki miatt éjszakánként
a plafont bámulta, a veszteség volt. A gyász. Ami valóban múlandóvá teszi
az emberi kapcsolatokat. A valódi főgonosz a szerelem: egy instabil izotóp,
ami állandóan spontán radioaktív bomláson esik át.
És ezért soha nem bűnhődik meg.
Tudod, hogy ezzel szemben mi megbízható? Mi az, ami egész életében
soha, de soha nem hagyta cserben dr. Curie-t? A kíváncsisága.
A felfedezései. Az eredményei.
A tudomány. A tudomány a csúcs.
Ezért amikor értesít a NASA – Engem! Bee Königswassert! –, hogy
kiválasztottak a BLINK, az egyik legnagyobb presztízsű neuromérnöki
kutatási projektjük vezetőjének, visítok. Hangosan és boldogan sikongatok
a parányi, ablaktalan irodámban a Bethesda kampuszán a Nemzeti
Egészségügyi Intézetben. Visongok a csodálatos teljesítménynövelő
technológia miatt, amit nem másoknak fogok építeni, mint a NASA
űrhajósainak. Aztán eszembe jut, hogy a falak papírvékonyak, és a bal
oldali szomszédom egyszer hivatalosan panaszt tett ellenem, amiért
a kilencvenes évek alternatív női rockbandáit hallgattam fejhallgató
nélkül. Úgyhogy rászorítom a kézfejemet a számra, beleharapok, és
a lehető leghalkabban ugrálok föl-le, miközben szétárad bennem
a boldogság.
Úgy képzelem, hogy dr. Curie is ezt érezhette, amikor 1891 végén
végre megengedték neki, hogy felvételizzen a Párizsi Egyetemre: mintha
a tudományos felfedezések (lehetőleg nem radioaktív) világa végre
elérhető közelségbe került volna. Ez életem eddigi legfontosabb napja, és
ezzel egy zseniális ünnepi hétvége veszi kezdetét. A csúcspontjai:
Elmondom a hírt a három kedvenc kollegámnak, és elmegyünk
a szokásos bárunkba, benyakalunk több kör lemon drop
martinit, és felváltva, nevetségesen utánozzuk azt, amikor
Trevor, a ronda, középkorú főnökünk megkért minket, hogy ne
szeressünk bele. (A tudományos világban a férfiak sokszor
tévképzetekbe ringatják magukat; kivéve persze Pierre Curie-t.
Ő sosem tenne ilyet.)

Átfestem a hajamat rózsaszínről lilára. (Otthon kell elintéznem,

mert az egyetem fiatal munkatársai nem engedhetik meg
maguknak, hogy szalonokba járjanak; a zuhanyzóm a végére
úgy szokott kinézni, mint egy vattacukorgép és egy unikornis-
vágóhíd keveréke, de a mosómedve incidens után – amiről,
hidd el, nem akarsz tudni – amúgy sem kaptam volna vissza
a foglalómat).

Elmegyek a Victoria’s Secretbe, veszek egy csini, zöld

fehérnemű együttest, és nem hagyom, hogy bűntudatom
legyen az ára miatt (bár hosszú évek óta nem látott senki ruha
nélkül, és ha rajtam múlik, még sok-sok évig nem is fog).

Letöltöm „A kanapétól a maratonig” tervét, amit már meg

akartam csinálni, és elmegyek futni. (Aztán hazabicegek,
átkozom a nagyravágyásomat, és azonnal visszalépek „A
 kanapétól az 5 kilométerig” programra. Nem hiszem el, hogy
vannak, akik mindennap edzenek).

Sütök nasit Finneasnak, az idős szomszédom ugyanannyira idős

macskájának, aki gyakran betoppan a lakásomba egy második
vacsira. (Hálából pedig széttépi a kedvenc pár Converse-emet.
Dr. Curie – végtelen bölcsességében – valószínűleg kutya párti
volt.)

Röviden: csodásan érzem magam. Még akkor sem vagyok szomorú,

amikor eljön a hétfő. Csak a szokásos – kísérletek, labormegbeszélések,
mirelit kaja és sajátmárkás Lacroix adatelemzéssel fűszerezve –, de
a BLINK gondolatára még a régi dolgokat is újnak és izgalmasnak érzem.
Őszinte leszek: betegre aggódtam magam. Miután négy pályázati
jelentkezésemet utasították el kevesebb mint hat hónapon belül, biztos
voltam benne, hogy a karrierem megfeneklett, sőt, talán véget is ért.
Valahányszor Trevor behívott az irodájába, hevesen vert a szívem, izzadt
a tenyerem, biztosra vettem, hogy közli, nem újítja meg az éves
szerződésemet. Az elmúlt pár év, mióta végeztem a doktorin, nem volt
igazán jó móka.
De ennek vége. A NASA szerződéses munkatársának lenni hatalmas
karrierlehetőség. Végtére is könyörtelen szelektálás után választottak
olyan aranyifjak helyett, mint Josh Martin, Hank Malik, sőt Jan
Vanderberg, a szörnyű pasas, aki úgy szapulja a kutatásomat, mintha
olimpiai sportág lenne. Voltak visszaeséseim, nem is egy, de miután
majdnem két évtizedet töltöttem az agy megszállottjaként, itt vagyok:
a BLINK vezető idegkutatója. Űrhajósoknak fogok felszerelést tervezni,
olyan eszközöket, amelyeket az űrben fognak használni. Így kiszabadulok
Trevor ragacsos, szexista markából, és szerzek magamnak egy hosszútávú
szerződést, valamint saját labort saját kutatási tervvel. Ez a fordulópont
a szakmai életemben; és őszintén, engem csak ez az élet érdekel.
Napokig eksztázisban vagyok. Madarat lehetne velem fogatni.
Eksztázisban lehetne velem madarat fogatni.
Aztán hétfőn délután 16:33-kor pittyeg az e-mailem, a NASA üzent.
Elolvasom az illető nevét, aki velem együtt fogja irányítani a BLINK-et, és
hirtelen eltűnik az eddig érzett eksztázis.

***

– E M L É KS Z E L Levi Wardra?
– Brennt da etwas… hm?{1} – A telefonban Mareike hangja álomittas,
letompítja a rossz vonal és a távolság. – Bee? Te vagy az? Hány óra van?
– Nyolc tizenöt Marylandban és… – Gyorsan utánaszámolok az
időeltolódásnak. Reike pár hete Tádzsikisztánban járt, de most talán…
Portugáliában van? – A te időd szerint hajnali kettő.
Reike felmordul, nyög, nyöszörög, és még egy rakás olyan hangot ad
ki, amelyet túlságosan jól ismerek, mivel életünk első két évtizedében
együtt laktunk. Leülök a kanapémra, és kivárom, amíg megkérdezi:
 – Ki halt meg?
– Senki. Mármint valaki biztosan meghalt, de senki olyan, akit
ismerünk. Tényleg aludtál? Beteg vagy? Repüljek oda? – Őszintén
aggódom, hogy a testvérem nem egy klubban bulizik, meztelenül fürdőzik
a Földközi-tengerben, vagy egy csapat varázslóval lóg, akik az Ibériai-
félsziget erdőiben élnek. Nagyon nem jellemző rá az éjszakai alvás.
– Nem kell. Megint csóró vagyok. – Ásít. – Napközben magánórákat
adok gazdag, elkényeztetett portugál fiúknak, amíg össze nem szedek
annyit, hogy elrepülhessek Norvégiába.
Több eszem van annál, minthogy megkérdezzem, „Miért
Norvégiába?”, mivel Reike csak annyit válaszolna, hogy „Miért ne?”.
Inkább ezt válaszolom:
– Küldjek egy kis pénzt? – Nem vagyok épp tele pénzzel, főleg a – mint
kiderült – korai – ünnepléssel töltött napok után, de pár dollárról le tudok
mondani, ha odafigyelek. És nem eszem. Pár napig.
– Nem kell, a vakarcsok szülei jól fizetnek. Pfú, Bee, tegnap egy
tizenkét éves megpróbálta megfogni a cicimet!
– Undorító. Mit csináltál?
– Természetesen közöltem vele, hogy levágom az ujjait. Egyébként…
minek köszönhetem, hogy ilyen brutálisan felkeltettél?
– Sajnálom!
– Nem, nem sajnálod!
Elmosolyodom.
– Nem, tényleg nem sajnálom. – Mi értelme annak, hogy a DNS-ed
100%-ban megegyezik valakivel, ha nem ébresztheted fel egy
vészdumcsira? – Emlékszel a kutatási projektre, amit említettem?
A BLINK-re?
– Aminek te vagy a vezetője? A NASA-nál? Ahol a te csini
agytudományodat használják, hogy csini sisakokat gyártsanak, és a csini
űrhajósok jobbak legyenek az űrben?
– Aha. Kábé. Kiderült, hogy nem vezetem, csak társ-vezetem. A pénzt
az NIH{2} és a NASA adja. Farokméregetésbe kezdtek, hogy melyik
intézmény legyen a főnök, és végül úgy döntöttek, hogy két vezető lesz. –
A szemem sarkából észreveszek egy narancssárga villanást: Finneas
felugrik a konyhaablak párkányára. Néhányszor megvakarom a fejét, és
beengedem. Kedvesen nyávog, és megnyalja a kezemet. – Emlékszel Levi
Wardra?
– Valamelyik pasi, aki próbálja velem felvenni a kapcsolatot, mert
gonorrhoeás?
– Mi? Nem! A doktori iskolában találkoztam vele. – Kinyitom
a szekrényt, ahol a Whiskast tartom. – Biomérnökként PhD-zett
a laborunkban, és ötödéves volt, amikor én kezdtem…
– A Wardbarom!
– Aha, ő az.
– Emlékszem! Nem volt… dögös? Magas? Izmos?
Elfojtok egy mosolyt, és kaját öntök Finneas tálkájába.
– Nem tudom pontosan, mit gondoljak arról, hogy az egyetlen, amire
emlékszel a doktoris ősellenségemről, hogy 190 centi. – Dr. Marie Curie
testvérei, a neves orvos, Bronisława Dłuska és az oktatási aktivista, Helena
Szalayowa sosem tettek volna ilyet. Hacsak nem voltak olyan kiéhezett
nőszemélyek, mint Reike, mert abban az esetben nagyon is.
– És izmos. Büszkének kellene lenned rám, hogy elefántmemóriám
van.
– Az is vagyok. Szóval megmondták, ki lesz a társam a projekt
vezetőjeként, és…
– Na ne! – Reike biztosan felült. A hangja hirtelen kristálytiszta. – Na
ne!
– Na de! – Hallgatom a testvérem mániákus, boldog kacaját, miközben
kidobom az üres tasakot. – Tudod, legalább megjátszhatnád, hogy nem
élvezed ennyire.
– Ó, megjátszhatnám. De vajon meg is teszem?
– Nyilván nem.
– Sírtál, amikor kiderült?
– Nem.
– Lefejelted az asztalt?
– Nem.
– Ne hazudj nekem! Van egy hupli a homlokodon?
– …Talán egy kicsi.
– Jaj, Bee! Köszi, hogy megosztottad velem ezt a nagyszerű hírt! Nem
a Wardbarom mondta, hogy bronda vagy?
Sosem mondta, vagy legalábbis nem ezekkel a szavakkal, de olyan
hangosan nevetek, hogy Finneas riadtan néz rám.
 – Nem hiszem el, hogy arra még emlékszel!
– Miért? Azon nagyon kiakadtam. Te baromi dögös vagy!
– Csak azért mondod, mert pont úgy nézek ki, mint te.
– Jé, észre sem vettem!
Ez egyébként nem teljesen igaz. Igen, Reikével mindketten alacsonyak
és vékonyak vagyunk. Ugyanolyan szimmetrikusak a vonásaink, és kék
a szemünk, ugyanolyan egyenes és sötét a hajunk. De az Apád-anyád
idejöjjön! korszakon már túljutottunk, és huszonnyolc éves korunkra
senkinek sem okozna gondot megkülönböztetni minket. Hisz a hajam
különböző pasztellszínekben pompázott az elmúlt évtizedben, imádom
a piercingeket, és van tetkóm is. Reike világjáró művészlélek, az igazi
szabadszellem a családban, de a divat terén nem fáradt ezzel. Itt jöttem
én, az elvileg unalmas tudós.
– Szóval ő az? Aki közvetve sértegetett engem?
– Aha. Levi Ward. Az egyetlen és utánozhatatlan.
Vizet töltök egy tálba Finneasnak. Ez nem egészen így volt. Levi
konkrétan soha nem sértegetett. Burkoltan viszont…
Az első tudományos előadásomat a doktori képzés második
szemeszterében tartottam, és nagyon komolyan vettem. Bemagoltam az
egész szöveget, hatszor újracsináltam a Power Pointot, még a tökéletes
öltözék miatt is agonizáltam egy sort. A végén a szokásosnál csinosabban
öltöztem fel, és Annie-nek, a doktoris legjobb barátnőmnek az a jó
szándékú, de szerencsétlen ötlete támadt, hogy rávegye Levit, hogy
bókoljon nekem.
 – Ugye, hogy Bee ma különösen csinos?
Valószínűleg ez az egyetlen társalgási téma jutott eszébe. Hiszen
Annie mindig arról áradozott, hogy a pasi milyen titokzatosan jóképű
a sötét hajával, a széles vállával és az érdekes, szokatlan arcával; hogy
mennyire szeretné, ha nem lenne ennyire visszafogott, és randira hívná.
Csakhogy úgy tűnt, Levit egyáltalán nem érdekli a társalgás. Elmélyülten
fürkészett engem a metsző, zöld szemével. Tetőtől talpig, jó hosszan
végigmért. Aztán azt mondta…
Semmit. Az égvilágon semmit nem mondott.
Csak – ahogy azt Tim, az ex-vőlegényem később nevezte – „rémült
arcot” vágott, és egy merev biccentés és zéró bók kíséretében – még egy
erőltetett vagy hamisan csengő sem hangzott el – kisétált a laborból.
Ezután a doktori iskola – a pletykák legnagyobb pöcegödre – tette
a dolgát, és a sztori önálló életre kelt. A diákok állították, hogy lehányta
a ruhámat; térden állva könyörgött, hogy húzzak zacskót a fejemre;
borzalmában úgy próbálta kitisztítani az agyát, hogy hipót ivott, és ennek
következtében visszafordíthatatlan neurológiai károsodást szenvedett.
Próbálom nem túl komolyan venni magam, és valahol szuper volt mémmé
válni, de olyan vad pletykák keltek szárnyra, hogy kezdtem eltűnődni,
talán tényleg visszataszító vagyok.
De Levit akkor sem hibáztattam soha. Soha nem nehezteltem rá,
amiért nem engedte, hogy erőszakkal rávegyék, hogy úgy tegyen, mintha
vonzónak találna. Vagy… hát… nem visszataszítónak. Hiszen mindig is
nagyon férfias férfinak tűnt. Másnak, mint a fiúk, akik körülvettek.
Komolynak, fegyelmezettnek, kicsit elmélázónak. Szenvedélyesnek és
tehetségesnek. Alfának, bármit is jelentsen ez. Egy orrpiercinges, kék
ombre hajú lány nem passzolt a csinos nőkről alkotott elképzeléseihez, és
ez rendben is van.
Azért viszont tényleg neheztelek Levira, ahogy egyébként viselkedett
abban az évben, amikor együtt jártunk doktori iskolába. Például soha nem
vette a fáradságot, hogy a szemembe nézzen, amikor beszéltem vele,
mindig talált kifogást, hogy ne jöjjön el a tanulmányolvasó klubba, amikor
rám került a sor. Fenntartom magamnak a jogot, hogy mérges legyek
azért, hogy minden csoportos beszélgetésből odébbállt abban
a pillanatban, amint én csatlakoztam; hogy soha még csak nem is köszönt,
annyira méltatlannak tartott a figyelmére; hogy amikor beléptem
a laborba, rajtakaptam, ahogy erős nemtetszéssel mered rám, mintha
valami borzalmas förtelem lennék. Fenntartom a jogot, hogy keserűséget
érezzek, amiért miután Timmel eljegyeztük egymást, Levi félrevonta őt, és
közölte vele, hogy sokkal jobbat is találhatna nálam. Ne már, ki csinál
ilyet?
De legfőképpen fenntartom magamnak a jogot, hogy megvessem azért,
mert világossá tette, hogy középszerű kutatónak tart. A többi fölött
könnyen szemet hunytam volna, de hogy nem tiszteli a munkámat… ezért
örökké élezni fogom a fejszémet.
Hogy aztán ágyékon találjam vele.
Levi egy áprilisi kedden vált esküdt ellenségemmé a PhD témavezetőm
irodájában. Samantha Lee nagyágyú volt – és még mindig az –, ha az agyi
képalkotásról van szó. Ha létezik módszer arra, hogy tanulmányozzunk
egy élő emberi agyat anélkül, hogy felnyitnánk a koponyát, azt vagy Sam
találta ki, vagy ő tökéletesítette. A kutatása fantasztikus, jól támogatott, és
széles körben interdiszciplináris; ezért mentorált különféle doktorandusz
hallgatókat: hozzám hasonló kognitív idegkutatókat, akiket a viselkedés
idegrendszeri alapjai érdekelnek, de számítógépes szakembereket,
biológusokat, pszichológusokat is. Mérnököket.
Levi még Sam laborjának zsúfolt káoszából is kiemelkedett. Mestere
volt az olyan problémamegoldásnak, amit Sam szeretett; ami művészetté
emeli az agyi képalkotást. Elsőévesként Levi kitalálta, hogyan alkosson
meg egy hordozható infravörös spektroszkópot, amin a posztdoktorisok
egy évtizede törték a fejüket. Harmadévre forradalmasította a labor
adatelemzési folyamatát. Negyedévben publikált a Science magazinban.
Ötödévesen pedig, amikor csatlakoztam a laborhoz, Sam együtt hívott be
minket az irodájába.
– Van ez az elképesztő projekt, amit be akarok indítani – kezdte
a szokásos lelkesedésével. – Ha sikerrel járunk, az a tudományterület
egész arculatát megváltoztatja. És ezért a legjobb idegkutatómnak és
a legjobb mérnökömnek együtt kell rajta dolgoznia.
Szellős, kora tavaszi délután volt. Jól emlékszem rá, mert az a reggel
felejthetetlenre sikerült: Tim féltérden a labor kellős közepén, ahogy
megkéri a kezemet. Kicsit színpadias volt, nem igazán az én stílusom, de
nem akartam panaszkodni, amikor ez azt jelentette, hogy valaki örökké
mellettem akar állni. Úgyhogy a szemébe néztem, lenyeltem
a könnyeimet, és igent mondtam.
Néhány órával később éreztem, ahogy az eljegyzési gyűrűm
fájdalmasan az összeszorított öklömbe mélyed.
– Nincs időm egy ilyen együttműködésre, Sam – közölte Levi. Olyan
messze állt tőlem, amennyire csak tudott, és mégis sikerült kitöltenie
a pici irodát, és a középpontjává válni. Nem vette a fáradtságot, hogy rám
nézzen. Sosem vette.
Sam a homlokát ráncolta.
– A múltkor azt mondtad, benne vagy.
– Tévedtem. – Levi arca kifürkészhetetlen maradt. Tántoríthatatlan. –
Bocs, Sam! Egyszerűen túl sok a dolgom.
A torkomat köszörültem, és tettem felé néhány lépést.
– Tudom, hogy még csak elsőéves vagyok – kezdtem békítően –, de
meg tudom csinálni a részem, esküszöm. És…
– Nem erről van szó – válaszolta Levi. Zöld, fekete és ridegen viharos
szeme egy pillanatra elkapta a pillantásomat, és egy röpke másodpercig
úgy tűnt, elakad, mintha képtelen lenne félrenézni. Kihagyott
a szívverésem. – Mint mondtam, most nincs időm új projektbe kezdeni.
Nem emlékszem, miért egyedül sétáltam ki az irodából, sem arra, hogy
miért maradtam az ajtó előtt. Azt mondtam magamnak, hogy semmi baj.
Levi egyszerűen elfoglalt. Mindenki elfoglalt. A tudományos világ nem
más, mint egy rakás elfoglalt ember, akik elfoglaltan rohangálnak ide-oda.
Én is piszok elfoglalt voltam, mert Samnek igaza volt: én voltam az egyik
legjobb idegkutató a laborban. Bőven akadt saját munkám is.
 Aztán meghallottam Sam aggódó kérdését.
– Miért gondoltad meg magad? Te mondtad, hogy a projekt menni fog,
mint a karikacsapás.
– Tudom. De nem megy. Sajnálom.
– Mi nem megy?
– Nem dolgozhatok Beevel.
Sam megkérdezte, miért, de én nem hallgattam meg. A tudomány
mindegyik ágához szükség van egy jó nagy adag mazochizmusra, de én ott
húztam meg a határt, hogy végighallgatom, ahogy valaki a főnökömnek
pocskondiáz. Elviharzottam, és a következő héten, amikor hallottam, hogy
Annie boldogan csacsog arról, hogy Levi beleegyezett, hogy segít a doktori
dolgozatában, már rég nem hazudtam magamnak.
Levi Ward, Őwardsága, dr. Wardbarom utált engem.
Engem.
Konkrétan engem.
Igen, szűkszavú, komor, mélabús pasi volt, és akkora, akár egy hegy.
Zárkózott és introvertált. Visszafogott és távolságtartó. Nem
követelhettem meg tőle, hogy kedveljen, és nem is volt szándékomban ezt
tenni. De akkor is, ha mindenki mással képes volt civilizáltan, udvariasan,
sőt barátságosan viselkedni, akkor velem szemben is erőt vehetett volna
magán. De nem: Levi Ward egyértelműen utált engem, és ilyen gyűlölettel
szemben…
Nos, egyszerűen nem volt más választásom, mint ugyanúgy utálni őt.
– Ott vagy? – kérdezi Reike.
 – Aha – motyogom –, csak Levi járt a fejemben.
– Akkor a NASA-nál van? Reménykedhetek benne, hogy elküldik
a Marsra, hogy visszahozza a Curiosityt?
– Sajnos, előbb társvezeti velem a projektet. – Az elmúlt néhány évben,
mialatt a karrierem úgy kapkodott levegő után, mint egy alvási apnoétól
szenvedő víziló, Levi csodásan boldogult; visszataszítóan jól. Érdekes
tanulmányokat publikált, hatalmas támogatást kapott a Védelmi
Minisztériumtól, és egy e-mail szerint, amit Sam küldött körbe, még
a Forbes „Legjobb 10 negyven év alatti a tudományos életben” listára is
felkerült. Az egyetlen ok, amiért anélkül viseltem el a sikerét, hogy
a kardomba dőltem volna, az volt, hogy a kutatása eltávolodott az agyi
képalkotástól. Így nem igazán voltunk vetélytársak, nekem pedig
sikerült… nem is gondolni rá. Ez egy csodálatos képesség, ami remekül
működött… a mai napig.
Komolyan, picsába a mai nappal!
– Még mindig piszkosul élvezem ezt, de erőlködni fogok, hogy testvéri
legyek, és együttérző. Mennyire aggódsz azon, hogy vele dolgozol egy
egytől a zacskóba zihálásig terjedő skálán?
Finneas vizének maradékát ráöntöm a cserepes százszorszépekre.
– Azt hiszem, az, hogy olyasvalakivel kell dolgoznom, aki szar
kutatónak tart, legalább két inhalátort kíván.
– Elképesztő vagy. A legjobb tudós.
– Jaj, köszi! – Úgy döntök, hogy a tény, miszerint Reike az asztrológiát
és a kristályterápiát is „tudománynak” tartja, csak kicsit von le a bók
értékéből. – Szörnyű lesz. A legrosszabb. Ha még mindig olyan, mint
régen, akkor én… Reike, te most pisilsz?
Szünet, amit vízcsobogás tölt ki.
– …Talán. Hé, te ébresztettél fel engem és a hólyagomat. Légyszi,
folytasd!
Mosolyogva csóválom a fejem.
– Ha kicsit is olyan, mint a Pitten volt, egy rémálom lesz vele együtt
dolgozni. Ráadásul ő lesz hazai pályán.
– Persze, mert Houstonba költözöl.
– Három hónapra. A kutatóasszisztenssel jövő héten indulunk.
– Féltékeny vagyok. Ki tudja, én meddig fogok itt rostokolni
Portugáliában, miközben Joffrey Baratheon-utánzatok fogdosnak, akik
nem hajlandóak megtanulni, mi a kötőmód. Rosszul vagyok, Bee!
Mindig meglepő marad számomra, hogy Reikével mennyire máshogy
reagáltunk arra, hogy a szüleink halála előtt és után is úgy dobáltak
minket, mint egy gumilabdát. Egyik távoli rokontól kerültünk a másikig,
tucatnyi városban éltünk, és Reike csak arra vágyik… hogy még több
országban éljen. Utazzon, új helyeket lásson, új dolgokat tapasztaljon.
Mintha a változás utáni vágy be lenne kötve az agyába. Aznap, amikor
végeztünk a középiskolában, összecsomagolt, és az elmúlt évtizedben
a földrészeket rótta. Miután pár hetet eltöltött valahol, panaszkodott,
hogy unatkozik.
Én a másik véglet vagyok. Gyökeret akarok ereszteni. Biztonságra
vágyom. Stabilitásra. Azt hittem, Timmel megtaláltam, de mint mondtam,
kockázatos másokra támaszkodni. Az állandóság és a szerelem nem
passzolnak, úgyhogy most a karrieremre koncentrálok. Hosszútávú állást
szeretnék az NIH egyik kutatójaként, és ehhez tökéletes lépcsőfok
a BLINK.
– Tudod, mi jutott eszembe?
– Hogy elfelejtetted lehúzni?
– Éjszaka nem húzhatom le; hangos európai csövek. Ha lehúzom,
a szomszédom passzív-agresszív üzeneteket hagy. De figyi: három éve,
amikor azzal töltöttem a nyarat, hogy görögdinnyét szüreteltem
Ausztráliában, találkoztam ezzel a houstoni pasival. Piszok vicces volt. És
cuki is. Biztosan megtalálom az e-mail-címét, és megkérdezem, facér-e.
– Ki van csukva.
– Nagyon szép szeme volt, és meg tudta érinteni az orra hegyét
a nyelvével. Ez kábé a népesség tíz százalékára igaz.
Az eszembe vésem, hogy nézzek utána, ez igaz-e.
– Dolgozni megyek oda, nem orr-nyelv pasival randizni.
– Lehetne mindkettőt.
– Nem randizom.
– Miért?
– Tudod, miért.
– Ami azt illeti, nem. – Reike hangjában megjelenik a szokásos
makacsság. – Figyelj, tudom, hogy amikor legutóbb randiztál…
– Menyasszony voltam.
– Egykutya. Talán nem mentek jól a dolgok… – A legeufemisztikusabb
eufemizmus hallatán, amivel valaha találkoztam, felszalad az egyik
szemöldököm. – Biztonságban akarod érezni magad, és helyre akarod
hozni az érzelmi határaidat, de ez nem akadályozhatja meg, hogy újra
randizz. Nem tarthatod az összes tojásodat a tudomány kosarában.
Vannak más, jobb kosarak is. Például a szex-kosár, a smár-kosár, a „hagyni
egy pasinak, hogy kifizesse a drága, vegán vacsidat”-kosár meg… – Finneas
pont ezt a pillanatot választja, hogy hangosan nyávogjon. Isten áldja a kis
macsek időzítését! – Bee! Elhoztad azt a macskát, amiről beszéltél?
– A szomszédé. – Odahajolok, és az orrommal megsimogatom a cicát,
némán köszönetet mondva, amiért prédikáció közben megakasztotta
a testvéremet.
– Ha nem akarsz randizni orr-nyelv pasival, legalább szerezz egy
nyavalyás macskát! A hülye nevét már úgyis kitaláltad.
– A Miaurie Curie szuper név, de nem.
– Ez a gyerekkori álmod! Emlékszel, amikor Ausztriában voltunk?
Amikor Harry Potter-eset játszottunk, és a patrónusod mindig a cica volt.
– A tied meg egy pacahal. – Elmosolyodom. Együtt olvastuk el
a könyveket németül, mindössze néhány héttel azelőtt, hogy az Egyesült
Királyságba költöztünk volna az anyai unokatestvérünkhöz, aki nem
repesett túlságosan attól, hogy a parányi vendégszobájában laktunk. Uh,
utálok költözni! Szomorúan hagyom itt a tárgyilagosan nézve pocsék, de
hőn szeretett bethesdai lakásomat. – Mindegy, Harry Potter már örökre el
lett rontva, és nem szerzek macskát.
– Miért?
 – Mert a legújabb statisztikai adatok szerint 13-17 év múlva elpusztul,
a szívemet pedig 13-17 darabra töri.
– Ó, a jó életbe már!
– Megelégszem azzal, hogy más emberek macskáit szeretem, és sosem
tudom, mikor távoznak el.
Puffanást hallok, valószínűleg Reike visszadőlt az ágyra.
– Tudod, mi a bajod? Úgy hívják…
– Nincs bajom, ezt már…
– …szorongó személyiségzavar. Patologikusan független vagy, és nem
engedsz másokat közel magadhoz, mert félsz, hogy végül elhagynak.
Kerítést emeltél magad köré – a Bee-kerítést –, és rettegsz mindentől, ami
hasonlít egy érzelmi… – Reike hangja beleveszik egy állkapocstörő
ásításba, és elönt az iránta érzett szeretet. A kedvenc hobbija ellenére,
hogy beüti a tulajdonságaimat a Webdokiba, és képzelt kórképeket
diagnosztizál nálam.
– Menj aludni, Reike! Hamarosan hívlak.
– Jó, oké. – Újabb kis ásítás. – De igazam van, Beetch. Te pedig tévedsz.
– Naná! Jó éjt, babám!
Leteszem, és pár percig még Finneast simogatom. Amikor kisurran
a kora tavaszi este lágyan fújdogáló szellőjébe, nekilátok a csomagolásnak.
Miközben a szűk farmeromat és a színes topjaimat hajtogatom, a kezembe
akad valami, amit egy ideje nem láttam: egy ruha, kék alapon sárga
pöttyökkel. Dr. Curie esküvői ruhája ugyanilyen kék volt. Target, tavaszi
kollekció, kábé ötmillió évvel ezelőtt. Nagyjából 12 dolcsi. Ezt viseltem,
amikor Levi úgy döntött, csak egy tudományos púp vagyok, a természet
legvisszataszítóbb teremtménye.
Vállat vonok, és belegyömöszölöm a bőröndömbe.
 2

BOLYGÓIDEG: FILMSZAKADÁS

– E GY É B K É N T a tatuktól leprát lehet kapni.

Elhúzom az orrom a repülőgép ablakától, és Rocíóra,
a kutatóasszisztensemre pillantok.
– Komolyan?
– Aha. Réges-rég az emberektől kapták el, és most visszaadják nekünk.
– Vállat von. – Bosszú, hidegen tálalás, miegymás.
A gyönyörű arcát fürkészem, hogy hazudik-e. Nagy, sötét, erősen
kihúzott szeme kifürkészhetetlen. A haja szinte vantafekete, elnyeli
a látható fény 99%-át. Az ajka telt, a rá jellemző biggyesztéssel lefelé
görbül.
Nem. Nem látok semmit.
– Ez tényleg így van?
 – Hazudnék én neked?
– Múlt héten megesküdtél nekem, hogy Stephen King Micimackó spin-
offot ír. – És én elhittem neki. Ahogy azt is, hogy Lady Gaga közismert
sátánista, hogy a tollasütők emberi csontokból és belekből készülnek.
A kaotikus gót embergyűlölet és az ijesztő fapofával előadott szarkazmus
a védjegye, és több eszem van annál, minthogy komolyan vegyem. A gond
az, hogy időről-időre bedob egy olyan őrültnek hangzó sztorit, ami
további vizsgálat után (értsd: Google keresés) igaznak bizonyul. Például
tudtad, hogy A texasi láncfűrészest megtörtént események inspirálták?
Rocío előtt én nem. És sokkal jobban aludtam.
– Akkor ne higgy nekem! – Vállat von, és visszatér a doktori iskola
felvételi előkészítő könyvéhez. – Menj, simogass leprás tatukat, és halj
meg!
Annyira fura csaj. Imádom!
– Figyelj, biztosan nem baj, ha a következő pár hónapban távol leszel
Alextől? – Kicsit bűntudatot érzek, amiért elszakítom a pasijától.
Huszonkét éves koromban, ha valaki azt kérte volna tőlem, hogy
hónapokig legyek távol Timtől, belegyalogoltam volna a tengerbe. De
visszatekintve kétségtelen, hogy totál idióta voltam, Rocío pedig elég
lelkesnek tűnik a lehetőségtől. Úgy tervezi, hogy ősszel jelentkezik a Johns
Hopkins neuro-programjára, és a NASA megemlítése nem fog ártani az
önéletrajzában. Még meg is ölelt, amikor felajánlottam, hogy velem
tarthat; pillanatnyi gyengeség volt, amit biztosan nagyon megbánt.
– Baj? Most viccelsz? – Úgy néz rám, mint egy eszelősre. – Három
hónap Texasban! Tudod, hányszor láthatom La Lloronát?{3}
– La… micsodát?
A szemét forgatja, és bedugja az AirPodsát.
– Tényleg semmit nem tudsz a híres feminista szellemekről.
Elfojtok egy mosolyt, és visszafordulok az ablakhoz. 1905-ben dr. Curie
úgy döntött, hogy a Nobel-díjért kapott pénzt arra fordítja, hogy
felfogadja az első kutatóasszisztensét. Kíváncsi vagyok, hogy a végén ő is
egy kissé ijesztő, Cthulhu{4}-imádó, emós lánnyal dolgozott-e. Addig
bámulom a felhőket, amíg beleunok, aztán előveszem a telefonomat
a zsebemből, és rácsatlakozom az ingyenes fedélzeti wifire. Rocíóra
pillantok, megbizonyosodom róla, hogy nem rám figyel, és elfordítom
a kijelzőt.
Nem vagyok nagyon titkolózó ember, leginkább lustaságból; nem
vagyok hajlandó kognitív munkát fektetni abba, hogy számontartsam
a hazugságokat és elhallgatásokat. Egy titkom mégis van. Egyetlen olyan
információ, amit soha nem osztottam meg senkivel; még a testvéremmel
sem. Ne érts félre, az életemet is rábíznám Reikére, de ahhoz is elég jól
ismerem, hogy lássam magam előtt a jelenetet: rajta könnyű nyári ruha
van, egy skót pásztorral flörtöl, akit egy trattoriában ismert meg az
Amalfi-parton. Úgy döntenek, hogy benyomják a gombát, amit az előbb
vásároltak egy fehérorosz gazdától, és véletlenül kikotyogja az egyetlen
dolgot, amit határozottan megtiltottam neki: az ikertestvére, Bee csinálja
a tudományos Twitter egyik legnépszerűbb és legellentmondásosabb
fiókját. A skót pásztor unokatestvére titokban férfijogi aktivista, aki elküld
nekem postán egy döglött oposszumot, beköp az őrült barátainak, és
kirúgnak.
Köszönöm, kihagynám. Túlságosan szeretem a munkámat (és az
oposszumokat).
A @MitTenneMarie fiókot a doktori iskola első szemeszterében
csináltam. Neuro-anatómia kurzust tartottam, és úgy döntöttem, hogy
a szemeszter közepén csináltatok a diákjaimmal egy névtelen felmérést,
hogy őszinte visszajelzést kapjak arról, hogyan javítsak a kurzuson. És
amit kaptam… nem az volt. Azt mondták, az óráim izgalmasabbak
lennének, ha meztelenül tartanám őket. Hízzak egy kicsit, csináltassam
meg a cicimet, ne fessem a hajamat „természetellenes színekre”,
szabaduljak meg a piercingjeimtől. Még egy telefonszámot is kaptam,
hogy hívjam fel, ha „valaha kedvem szottyanna egy 25 centis dákóra”.
(Aha, persze.)
Az üzenetek elég szörnyűek voltak, de amitől a mosdóban zokogtam,
az a diáktársaim – köztük Tim – reakciója volt. Kiröhögték a kommenteket
azzal, hogy ártatlan csínyek, és lebeszéltek róla, hogy jelentsem a tanszék
vezetőségének; azt mondták, a bolhából csinálok elefántot.
Persze mindannyian férfiak voltak.
(Komolyan, a férfiak miért léteznek?)
Aznap éjjel sírva aludtam el. Másnap felkeltem, és azon tűnődtem,
vajon még hány nő érzi magát ennyire egyedül a STEM{5} világában, mint
én. Hirtelen felindulásból letöltöttem a Twittert, és regisztráltam
a @MitTenneMarie fiókot. Választottam egy pocsékul photoshopolt képet
dr. Curie-ről, amin napszemüveget visel, és egy egysoros biót: 1889 óta
lányosabbá teszi a periódusos rendszert (lány). Csak bele akartam ordítani
a semmibe. Őszintén azt hittem, hogy senki még csak nem is látja az első
tweetemet. De tévedtem.

@MitTenneMarie: Mit tenne dr. Curie, a Sorbonne első női oktatója,

ha az egyik diákja arra kérné, hogy az előadásait meztelenül tartsa

meg?

@198888: Megrövidítené a felezési idejét.

@annahhhh: BEKÖPNÉ PIERRE-NEK!!!

@emily89: Tenne egy kis polóniumot a gatyájába, és nézné, ahogy

összetöpörödik a pöcse.

@bioféreg55: Atomot rá ATOMOT RÁ

@lucyatengerben: Ez veled történt? Úristen, annyira sajnálom.

Egyszer egy diák mondott valamit a seggemről, tök undorító volt, és

senki nem hitt nekem.

Több mint egy fél évtizeddel később, miután párszor említett

a Felsőoktatási Krónika, cikk jelent meg rólam a New York Timesban, és több
mint egymillió követőm lett, az MTM a boldog menedékemmé vált.
A legjobb, hogy szerintem sok más emberé is. Az oldal egyfajta terápiás
csoport lett, amit a STEM világában dolgozó nők arra használnak, hogy
elmeséljék a történeteiket, tanácsokat adjanak egymásnak, és…
panaszkodjanak.
Ó, igen, panaszkodunk. Sokat panaszkodunk, és ez csodálatos.

@BiológiaSarah: Szia, @MitTenneMarie, ha nem neveznék meg

szerzőként egy olyan projektnél, ami eredetileg az ő ötlete volt, és

amin több mint egy évig dolgozott? Az összes szerző férfi, mert

*természetesen* férfiak.

– Jaj! – grimaszolok, és reagálok Sarah tweetjére.

Marie belecsempészne egy kis rádiumot a kávéjukba. Azt is fontolóra

venné, hogy jelenti mindezt az intézmény Kutatási Integritás

Hivatalának, közben gondosan dokumentálva a folyamat minden

lépését.

Rányomok az „Elküld” gombra, az ujjaimmal dobolok a karfán, és

várok. Nem az én válaszaim jelentik az oldal fő vonzerejét, a legkevésbé
sem. A valódi ok, amiért az emberek felkeresik az MTM-et, az…
Igen. Ez az. Érzem, hogy mosolyra húzódik a szám, amikor
megindulnak a válaszok.
 @DrAllixx: Velem is ez történt. Én voltam az egyetlen nő, az egyetlen

színesbőrű a szerzők között, és a bírálati szakaszban hirtelen eltűnt

a nevem. Írj üzit, ha beszélgetnél, Sarah.

@AmyBernard: Tagja vagyok a Nők a Tudományban Társaságnak, és

a honlapunkon adunk tanácsot az ilyen helyzetekre (sajnos

gyakoriak)!

@AGeologikus: Ugyanezen megyek épp át

@BiológiaSarah. Jelentettem a KIH-nak, még zajlik az ügy, de

szívesen meghallgatlak, ha kiadnád magadból.

@SteveHarrison: Haver, van egy hírem: hazudsz magadnak.

A közreműködésed nem eléggé ÉRTÉKES, hogy szerzőséget kapj.

A csapatod szívességet tett neked azzal, hogy egy darabig bevettek,

de ha nem vagy elég okos, akkor ENNYI VOLT. Nem minden akörül

forog, hogy nő vagy, néha egyszerűen csak lúzer vagy.

Általánosan elfogadott igazság, hogy egy női közösségnek, akik

próbálnak a maguk dolgával törődni, biztosan szüksége van egy random
férfi véleményére.
Már rég megtanultam, hogy mindig rossz ötlet szóba állni az
alagsorlakó stemlordokkal, akik azért jönnek fel a netre, hogy
balhézzanak; azt szeretném a legkevésbé, hogy a törékeny egójuk ingyen
szórakozáshoz jusson. Ha kicsit ki akarják ereszteni a gőzt, vehetnek
edzőtermi bérletet vagy játszhatnak lövöldözős videojátékokkal. Mint
a normális emberek.
El akarom rejteni @SteveHarrison áldásos közreműködését, de
észreveszem, hogy valaki válaszolt neki.

@Shmacademics: Ja, Marie, néha csak egy lúzer vagy. Steve csak

tudja.

Felnevetek.

@MitTenneMarie: Jaj, Steve! Ne légy túl szigorú magadhoz.

@Shmacademics: Ő csak egy fiú, aki áll egy lány előtt, és arra kéri,

hogy végezzen kétszer annyi munkát, mint ő valaha, hogy bizonyítsa,

méltó arra, hogy kutató legyen.

@MitTenneMarie: Steve, te régi vágású romantikus!

@SteveHarrison: Kapjátok be. A nők nevetséges erőltetése a STEM-

ben tönkreteszi a STEM-et. Az embernek azért kellene munkát

kapnia, mert jó, NEM AZÉRT, MERT VAGINÁJA VAN. De most az

emberek úgy érzik, muszáj nőket felvenniük, és olyan férfiak helyett

kapnak munkát, akik KÉPZETTEBBEK. Ez a STEM végét jelenti, ÉS EZ

BAJ.
 @MitTenneMarie: Látom, hogy ez felzaklatott, Steve.

@Shmacademics: Nyugi, nyugi.

Steve mindkettőnket letilt, és újra felnevetek, amiért egy kíváncsi

pillantást kapok Rocíótól. @Shmacademics egy másik igen népszerű fiók
a tudományos Twitteren, és a legnagyobb kedvencem. Legtöbbször arról
tweetel, hogy írnia kellene, gúnyolódik az elitizmuson és az
elefántcsonttoronyban élő tudósokon, rámutat a rossz vagy elfogult
tudományra. Kezdetben kicsit bizalmatlan voltam vele szemben;
a biójában az áll, hogy „fiú”, és mind tudjuk, hogyan tudnak viselkedni
a cisz férfiak az interneten. De a végén egyfajta szövetséget kötöttünk.
Amikor a stemlordok már a puszta gondolattól megsértődnek, hogy
vannak nők a STEM világában, és vasvillát rázogatva jelennek meg
a válaszaimban, segít egy kicsit nevetségessé tenni őket. Nem tudom
biztosan, mikor kezdtünk privát üzeneteket küldözgetni egymásnak,
mikortól nem aggódtam többé amiatt, hogy talán titokban visszavonult
gamergater{6}, aki le akar leplezni, ahogy arra sem, mikortól kezdtem
barátként gondolni rá. De pár évvel később itt vagyunk, és vagy fél tucat
különböző dologról beszélgetünk hetente párszor, anélkül, hogy akár csak
az igazi nevünket elárultuk volna. Fura, hogy tudom, Shmac háromszor
volt tetves másodikban, de azt nem, hogy melyik időzónában él? Kicsit. De
egyben felszabadító is. Ráadásul veszélyes lehet, ha a neten elárulod
a véleményedet. Az internet egy tenger tele fura, cyberbűnöző hallal, és
ha Mark Zuckerberg letakarhatja a laptopja kameráját egy darab
ragasztószalaggal, akkor én is fenntartom a jogot, hogy könyörtelenül
névtelen legyek.
Az utaskísérő egy tálcáról pohár vízzel kínál. Mosolyogva megrázom
a fejem, és DM-et írok Shmacnak.

MARIE: Szerintem Steve nem akar többé velünk játszani.

SHMAC: Szerintem Steve maradhatott volna még ebihal.

MARIE: Lol!

SHMAC: Hogy ityeg?

MARIE: Jól! A menő új projekt jövő héten kezdődik. Megszabadulok

az undorító főnökömtől.

SHMAC: Nem hiszem el, hogy a pasi még ott van!

MARIE: A kapcsolatok ereje. És a tehetetlenségé. És te hogy vagy?

SHMAC: A meló érdekes.

MARIE: Jól érdekes?

SHMAC: Politikailag érdekes. Úgyhogy nem.

MARIE: Félek rákérdezni. És milyen a többi?

SHMAC: Fura.

MARIE: A macskád megint belekakilt a cipődbe?

SHMAC: Nem, de a múltkor találtam egy paradicsomot

a bakancsomban.

MARIE: Legközelebb küldj képet! Mi folyik ott?

SHMAC: Semmi, komolyan.

MARIE: Jaj, ne már!

SHMAC: Honnan tudod, hogy egyáltalán folyik valami?

MARIE: Hiányoznak a felkiáltójelek!

SHMAC: !!!!!!!11!!1!!!!!

MARIE: Shmac.
SHMAC: Csak hogy tudd, épp nagyot sóhajtok.

MARIE: Azt lefogadom. Mesélj!

SHMAC: Egy lány az.

MARIE: Óóóóóó! Mesélj el MINDENT!!!!!!!11!!1!!!!!

SHMAC: Nincs nagyon mit mesélni.

MARIE: Most ismerted meg?

SHMAC: Nem. Valaki, akit már régóta ismerek, és most visszatért.

SHMAC: És házas.

MARIE: Veled?

SHMAC: Lehangoló, de nem.

SHMAC: Bocs… épp átrendezzük a labort. Mennem kell, mielőtt

valaki tönkretesz egy ötmilliós berendezést. Később beszélünk.

MARIE: Persze, de mindent tudni akarok a viszonyodról egy férjezett

nővel.
 SHMAC: Bárcsak.

Jó tudni, hogy Shmac mindig egy kattintásra van, főleg most, hogy
a Wardbarom rideg, kellemetlen karjai közé sétálok.
Átváltok az e-mailre, hogy lássam, Levi végre válaszolt-e a levélre,
amit három napja küldtem. Csak pár sor volt – Helló! Rég nem láttalak. Már
nagyon várom, hogy együtt dolgozzunk. Van kedved találkozni a hétvégén, hogy
beszéljünk a BLINK-ről? –, de biztosan túl elfoglalt volt ahhoz, hogy
válaszoljon. Vagy túlságosan eltölti a megvetés. Vagy mindkettő.
Pfú.
Nekidőlök a fejtámlának, lehunyom a szemem, és azon tűnődöm, dr.
Curie hogyan viselkedne Levi Warddal. Valószínűleg elrejtene pár
radioaktív izotópot a pasi zsebében, fogná a popcornt, és nézné, ahogy
a radioaktív bomlás teszi a dolgát.
Aha, kábé stimmel.
Pár perccel később elalszom. Azt álmodom, hogy Levi félig oposszum:
a bőre halvány, sárgászöld színben ragyog, és egy paradicsomot szed ki
a bakancsából egy drága eszközzel. És mindezzel együtt a legfurább, hogy
végre kedves volt velem.

K I C S I , B Ú TO R O Z OT T L A KÁ S O K B A N szállásolnak el minket egy

épületben a Johnson Űrközpont közvetlen közelében, mindössze pár
percnyire a Sullivan Kutatóintézettől, ahol majd dolgozom. El sem hiszem,
milyen rövid távolságon fogok ingázni.
 – Lefogadom, hogy majd így is sikerül folyton elkésned – mondja
Rocío, mire én szúrós szemmel nézek rá, miközben kinyitom az ajtót. Nem
az én hibám, hogy a meghatározó éveim nagy részét Olaszországban
töltöttem, ahol az idő csak udvarias javaslat.
A hely sokkal szebb, mint a lakás, amit én bérlek; talán a mosómedve
incidens miatt, talán mert a bútoraim 90%-át az Ikea akciós sarkából
veszem. Van erkélye, van mosogatógép és – hatalmas javulás az
életminőségemben – olyan vécé, ami minden esetben öblít, amikor
megnyomom a kart. Igazi paradigmaváltás. Izgatottan kinyitok és
becsukok minden egyes szekrényt (mind üres; nem tudom pontosan, mit
vártam), fényképeket csinálok, hogy elküldjem Reikének és
a munkatársaimnak, kiteszem a kedvenc Marie Curie mágnesemet
a hűtőre (a képen egy mérőedényt tart, amin az áll: „Sugárzó egyéniség
vagyok”), kiakasztom a madáretetőmet az erkélyre, aztán…
Még mindig csak délután fél három. Aah.
Nem mintha én olyan ember lennék, aki utálja, ha szabadideje van. Öt
hosszú órát is el tudok tölteni szunyókálással, A hivatal egyik teljes
évadának újranézésével, miközben gumicukrot majszolok vagy
belekezdek „A kanapétól az 5 kilométerig” program második lépésébe,
amivel kapcsolatban még mindig nagyon… oké, nagyjából elkötelezett
vagyok. De itt vagyok! Houstonban! Az űrközpont közelében! Mindjárt
belekezdek életem legmenőbb projektjébe!
Péntek van, és hétfőig nem kell bejelentkeznem, de tele vagyok ideges
energiával. Úgyhogy írok Rocíónak, hogy nem akarja-e megnézni velem az
űrközpontot (Nem.), vagy vacsorázna-e velem. (Én csak állati tetemeket
eszem.).
Annyira gonosz. Imádom!
Az első benyomásom Houstonról: nagy. Ezt szorosan követi: párás,
aztán az, hogy párásan nagy. Marylandben még mindig maradt némi hó a
földhöz tapadva, de itt az űrközpont már buja zöld, nyílt terek és nagy
épületek keveréke, meg egy kiállított régi NASA repülőé. Családok
látogatnak ide, amitől az egész egy kicsit úgy néz ki, mint egy vidámpark.
Nem hiszem el, hogy a következő három hónapban rakétákat fogok látni
munkába menet. Egyértelműen kenterbe veri a perverz zebraőrt, aki
az NIH kampuszán dolgozik.
A kutatóintézet a központ szélén áll. Széles, futurista, háromemeletes
üvegfalakkal és egy bonyolultnak tűnő lépcsőrendszer, amin nem igazán
tudok kiigazodni. Belépek a márvány előcsarnokba, azon tűnődöm, hogy
vajon az új irodámnak lesz-e ablaka. Nem vagyok hozzászokva
a természetes fényhez, a hirtelen D-vitamin-bevitel meg is ölhet.
– Bee Königswasser vagyok – mosolygok a recepciósra. – Hétfőn fogok
kezdeni, esetleg körbenézhetnék?
Bocsánatkérően rám mosolyog.
– Nem engedhetem be, ha nincs kártyája. A mérnöki laborok az
emeleten vannak; szigorúan őrzött területek.
Persze. Igen. A mérnöki laborok. Levi laborjai. Valószínűleg odafent
van, elmerülve a munkában. A mérnökösködésben. A laborozásban. Az e-
mailem meg nem válaszolásában.
 – Semmi gond, érthető. Én csak…
– Dr. Königswasser? Bee?
Megfordulok. Egy szőke fiatalember áll mögöttem. Ártalmatlanul
jóképű, középmagas, úgy mosolyog rám, mintha régi ismerősök lennénk,
bár nem tűnik ismerősnek.
– Helló…
– Nem akartam hallgatózni, de meghallottam a nevedet, és… Guy
vagyok. Guy Kowalsky.
A név azonnal beugrik. Elvigyorodom.
– Guy! Annyira örülök, hogy személyesen is megismerhetlek! – Amikor
először hallottam a BLINK-ről, Guy volt a logisztikai kérdések terén
a kapcsolattartóm, és váltottunk egymással néhány e-mailt. Űrhajós – egy
igazi űrhajós! –, a BLINK-en dolgozik, amikor a Földön van. Annyira jól
ismeri a projektet, hogy kezdetben azt hittem, ő lesz a társam.
Barátságosan kezet ráz velem.
– Imádom a munkádat! Minden cikkedet olvastam; rengeteget fog
veled nyerni a projekt.
– Szintén. Alig várom, hogy együtt dolgozzunk!
Ha nem lettem volna kiszáradva a repüléstől, valószínűleg elsírom
magam. Nem hiszem el, hogy ez az ember, ez a kedves, kellemes ember,
akivel egy perc alatt több pozitív interakciónk volt, mint dr.
Wardbarommal egy év alatt, lehetett volna a vezetőtársam. Biztosan
kiakasztottam valamelyik istent. Zeuszt? Erószt? Tuti, hogy Poszeidónt.
Elpazarolt ifjúságom idején nem kellett volna belepisilnem a Balti-
tengerbe.
– Mi lenne, ha körbevezetnélek? A vendégemként bejöhetsz.
Biccent a recepciósnak, és int, hogy kövessem.
– Nem akarnálak távol tartani az… űrhajóskodástól.
– Két küldetés között vagyok. Bármikor szívesen körbevezetlek
hibakeresés helyett. – Vállat von, van benne valami kisfiúsan sármos. Jól
ki fogunk jönni, ezt már most tudom.
– Régóta élsz Houstonban? – kérdezem, miközben belépünk a liftbe.
– Kábé nyolc éve. A doktoriról rögtön a NASA-hoz jöttem.
Jelentkeztem űrhajósnak, elvégeztem a kiképzést, aztán egy küldetést. –
Fejben számolok. Ezek szerint a harmincas évei közepén jár, idősebb, mint
eredetileg gondoltam. – Az elmúlt két évben leginkább a BLINK előfutárán
dolgoztam. Megterveztem a sisak szerkezetét, kitaláltam a vezetéknélküli
rendszert. De eljutottunk egy olyan pontra, ahol szükségünk lenne
a csapatba egy idegstimulációs szakértőre. – Melegen rám mosolyog.
– Alig várom, hogy lássam, mit főzünk ki ketten! – Azt is, hogy
kiderítsem, miért Levit nevezték ki a projekt élére olyasvalaki helyett, aki
évek óta foglalkozik vele. Egyszerűen nem tűnik fairnek. Guyjal és velem
szemben sem.
Nyílik a liftajtó, és egy érdekesnek tűnő kávézó felé mutat a sarokban.
– Az a hely ott: elképesztő szendvicsek és a világ legrosszabb kávéja.
Éhes vagy?
– Nem, köszi.
– Biztos? Én fizetem. A tojásos szendvics majdnem olyan jó, mint
amennyire a kávé rossz.
– Nem igazán eszem tojást.
– Hadd találjam ki, vegán vagy?
Bólintok. Nagyon igyekszem szakítani a sztereotípiákkal, amik
a magamfajtákat sújtják, és nem használni a „vegán” szót az első három
találkozáskor egy új ismerőssel, de ha ő említi, lesz, ami lesz.
– Be kell mutassalak a lányomnak. Nemrég bejelentette, hogy nem
eszik több állati terméket. – Felsóhajt. – Múlt hétvégén sima tejet
öntöttem a kukoricapelyhére, azt hittem, nem veszi észre a különbséget.
Közölte, hogy a jogászai majd keresnek.
– Hány éves?
– Most múlt hat.
Felnevetek.
– Sok szerencsét hozzá!
Én hétévesen hagytam abba a húsevést, amikor rájöttem, hogy az
isteni pollo falatkák, amiket a szicíliai nagyanyám szinte mindennap
felszolgált, és a cuki galline, ami a farmon csipeget, még… szorosabb
kapcsolatban áll egymással, mint eredetileg gyanítottam. Döbbenetes
csavar, tudom. Reike közel sem volt ennyire lesújtva. Amikor
eszeveszetten magyaráztam, hogy „a malacoknak is van családja:
anyukája, apukája és testvérei, akiknek hiányozni fognak”, csak
elgondolkodva bólintott.
– Azt mondod, hogy együk meg az egész családot? – Pár év múlva
teljesen vegán lettem. Közben a testvérem életcéljává tette, hogy két
embernek elég állati terméket egyen. Ketten együtt bocsátjuk ki egy
normális ember karbonlábnyomát.
– A mérnöki laborok ezen a folyosón működnek – magyarázza Guy.
A tér érdekes keveréke az üvegnek és a fának, néhány helyiségbe itt-ott
belátok. – Kicsit zsúfolt, és a legtöbben ma szabadságon vannak…
Áthelyezzük a berendezéseket, és átrendezzük a teret. Sok folyamatban
lévő projektünk van, de a BLINK mindenkinek a kedvenc gyereke. A többi
űrhajós időnként beugrik, csak hogy megkérdezzék, meddig tart, míg
a klassz cuccuk elkészül.
Elvigyorodom.
– Komolyan?
– Aha.
Szó szerint az a munkaköri leírásom, hogy klassz dolgokat csinálok
űrhajósoknak. Beírhatom a LinkedIn profilomba. Nem mintha bárki
használná a LinkedInt.
– Az idegtudományi laborok – a te laborjaid – jobb oldalon lesznek.
Erre vannak a… – Megcsörren a telefonja. – Bocs. Nem baj, ha felveszem?
– Dehogy! – Elmosolyodom a hódos telefontokját látva (a természet
mérnöke), és félrenézek.
Eltűnődöm, hogy Guy bénának tartana-e, ha csinálnék néhány képet
az épületről a barátaimnak. Úgy döntök, hogy ezzel együtt tudnék élni, de
amikor előveszem a telefonomat, zajt hallok a folyosóról. Halk és vékony,
nagyon úgy hangzik, mint egy…
– Miaú!
 Visszapillantok Guyra. Nagyban magyarázza egy nagyon fiatal
valakinek, hogyan kapcsolja be a Vaianát, úgyhogy úgy döntök, nyomozni
kezdek. A legtöbb helyiség üres, laborok tele hatalmas, homályos
berendezésekkel, amik úgy néznek ki… hát, mintha a NASA-hoz
tartoznának. Férfihangokat hallok valahol az épületben, de nyoma sincs
a…
– Miaú!
Megfordulok. Úgy egy méternyire kíváncsian méreget egy gyönyörű,
fiatal, háromszínű macska.
– Hát te meg ki vagy? – Lassan kinyújtom a kezemet. A cica közelebb
jön, óvatosan megszagolgatja az ujjaimat, és üdvözlésképpen hozzám
dörgöli a fejét.
Felnevetek.
– Nagyon aranyos kislány vagy. – Leguggolok, hogy megvakarjam az
álla alatt. Játékos, kedveskedő harapással rágcsálja az ujjamat. – Hát nem
dorombolóan tökéletes kis kölyök vagy? Micsoda szőrencse, hogy
megismerhetlek.
Megvetően néz rám, és elfordul. Szerintem érti a szóvicceket.
– Ne már, csak cicc volt! – Újabb felháborodott pillantás. Aztán felugrik
egy közeli kiskocsira, amit toronymagasan telepakoltak dobozokkal és
nehéz, labilis kinézetű felszereléssel. – Hova mész?
Hunyorgok, próbálom kitalálni, hova tűnt, és ekkor veszem észre.
A felszerelés? A labilis kinézetű berendezés? Ami azt illeti, tényleg labilis.
És a macska pont annyira lökte meg, hogy elmozdítsa. És a fejemre esik.
 Úgy…
Kábé…
Most…
Kevesebb mint három másodpercem van elmozdulni. Ami nagy kár,
mert hirtelen az egész testem kővé dermedten válaszol az agyam
utasításaira. Állok ott, rémülten, bénultan, és lehunyom a szemem,
miközben kaotikus gondolatok cikáznak a fejemben. A macska jól van? Meg
fogok halni? Istenem, meg fogok halni. Agyonüt egy volfrám üllő, mint Wile E.
Coyote-ot. Egy huszonegyedik századi Pierre Curie vagyok, mindjárt betöri
a koponyámat egy lovaskocsi. Csakhogy nekem nincs helyem a Párizsi Egyetem
fizika tanszékén, amit a kedves feleségemre, Marie-ra hagyhatok. Csakhogy én alig
tizedannyi tudományos eredményt értem el, mint akartam. Csakhogy annyi
mindent akartam, és soha, te jó ég, bármelyik pillanatban…
Valami oldalról nekicsapódik a testemnek, és nekilök a falnak.
Minden fáj.
Pár másodpercig. Aztán a fájdalomnak vége, és minden zaj. Fém
csörömpöl, ahogy a földhöz csapódik, rémült kiáltás, egy éles „Miaú!”
valahol a távolban, és közelebb a fülemhez… valaki zihál. Alig pár centire
tőlem.
Kinyitom a szemem, levegő után kapkodok, és…
Zöld.
Csak zöldet látok. Nem sötétzöld, mint odakint a fű. Nem halvány,
mint a pisztácia, amit a gépen ettem. Ez a zöld világos, metsző, intenzív.
Ismerős, de nehéz hova tenni, mintha…
 Szempár. A legzöldebb szempárba nézek fel, amit valaha láttam. Egy
szempárba, amit már láttam korábban. Egy szempárba, amit hullámos,
fekete haj keretez, és egy arcra, ami csupa szög, él és telt ajak. Egy arcra,
ami bántóan, tökéletlenül jóképű. Egy arcra, ami nagy, izmos testhez
tartozik: egy testhez, ami a falhoz szegez engem, egy testhez, ami egy
széles mellkasból és két combból áll, amik mamutfenyőnek is elmennének.
Simán. Az egyik becsúszott a lábaim közé, és fent tart engem.
Mozdíthatatlanul. Ennek az embernek még az illata is olyan, mint egy
erdő… és az a száj. Az a száj még mindig zihál felettem, valószínűleg az
erőlködéstől, hogy kikapjon a majd 350 kilós mechanikai berendezés alól,
és…
Ismerem azt a szájat.
Levi.
Levi.
Hat éve nem láttam Levi Wardot. Hat áldott, boldog éve. És most itt
van, belenyom a falba a NASA űrközpontjának közepén, és úgy néz ki…
úgy néz ki…
– Levi! – kiáltja valaki. A csörömpölés abbamaradt. Ami le akart esni,
az megállapodott a padlón. – Egyben vagy?
Levi nem moccan, nem is néz félre. A szája mozog, és a nyaka is. Az
ajka szétválik, hogy mondjon valamit, de nem jön ki rajta hang. Helyette
egy kéz, ami egyszerre sürgető és gyengéd, odanyúl, hogy megfogja az
arcomat. Olyan nagy, hogy úgy érzem, tökéletesen közrefog. Beborít
a zöld, barátságos melegség. Nyöszörgök, amikor eltávolodik a bőrömtől,
panaszos, önkéntelen hang tör fel a torkom mélyéről, de elakad, amikor
rájövök, hogy csak a koponyám hátsó részére siklik. A kulcscsontom
mélyedéséhez. A homlokomhoz, hátrasimítja a hajamat.
Óvatos érintés. Sürgető, de finom. Habozó, de sürgető. Mintha
tanulmányozna engem. Mintha megpróbálna megbizonyosodni arról,
hogy egyben vagyok-e. Az emlékezetébe vés.
Felemelem a tekintetem, és most először veszem észre a mély,
leplezetlen aggodalmat Levi szemében.
Az ajka mozog, és azt hiszem, talán… az én nevemet tátogja? Egyszer,
aztán újra? Mint valamilyen imát?
– Levi? Levi, a lány…
A szemhéjam lecsukódik, és minden elsötétül.
 3

ANGULÁRIS TEKERVÉNY: FIGYELJ ODA!

H É T KÖ Z N A P általában reggel hétre állítom be az ébresztőt; aztán azon

kapom magam, hogy benyomom a szundit valahol három (Hatalmas
siker.) és nyolc (Remélem, egy veszett sáskaraj támad rám munkába
menet, így a halál hideg ölelésében találhatok vigaszra.) közötti
alkalommal. Hétfőn azonban példátlan dolog történik: háromnegyed
hatkor felébredek, csillogó szemmel és majd kicsattanva. Kiköpöm az
éjszakai fogvédőmet, kiszaladok a fürdőszobába, meg sem várom, hogy
a víz felmelegedjen, és belépek a zuhany alá.
Ennyire lelkes vagyok.
Miközben mandulatejet öntök a zabkására, az ujjaimmal lelövöm
a sugárzó dr. Curie-t.
– A BLINK ma kezdődik – mondom a mágnesnek. – Küldj jó energiákat!
Fogd vissza a sugárzást!
Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire izgatott. Valószínűleg
azért, mert még soha nem vettem részt ilyen izgalmas dologban. Állok
a szekrényem előtt, hogy kiválasszam, mit vegyek fel, és erre
összpontosítok – a nagy izgalomra –, hogy ne azon agyaljak, ami pénteken
történt.
Jó, igazából nincs nagyon min gondolkodni. Csak addig a pillanatig
emlékszem, amíg elájultam. Igen, Őwardsága férfias karjába aléltam, mint
egy huszadik századi, péniszirigységgel sújtott hisztérika.
Ez tényleg nem újdonság. Folyton elájulok: ha egy ideje nem ettem; ha
nagy, szőrös pókokról látok képeket; ha túl gyorsan állok fel ülő
helyzetből. Attól, hogy a testem zavarba ejtően képtelen fenntartani
a minimális vérnyomást normális, hétköznapi események hatására –
ahogy Reike szereti mondogatni –, ájulásmegszállott lettem. Az orvosok
értetlenek, de nem aggódnak. Már rég megtanultam leporolni magam, és
menni a dolgomra, amint visszanyerem az eszméletem.
De a péntek más volt. Pár másodperc múlva magamhoz tértem –
a macskának semmi nyoma –, de a neuronjaim még biztosan nem
működtek rendesen, mert olyasmit hallucináltam, ami soha nem
történhetne meg: Levi Ward kivitt a karjában az előcsarnokba, mint egy
mennyasszonyt, és gyengéden lefektetett az egyik kanapéra. Aztán
biztosan tovább hallucináltam: Levi Ward vadul nekiesett a mérnöknek,
aki felügyelet nélkül hagyta a kocsit. Biztosan egy lázálom volt, több okból
is.
 Először is, Levi félelmetes, de nem annyira félelmetes. Az ő védjegye
inkább az „öld meg őket rideg közönnyel és néma megvetéssel”, mint
a dühkitörések. Hacsak a külön töltött idő alatt nem lépett a félelmetesség
új szintjére, mert akkor… elragadó.
Másodszor, nehéz – és a „nehéz” azt jelenti, hogy „lehetetlen” –
elképzelni, hogy egy velem történő balesetben annak essen neki, aki
a „nem-én”. Igen, tényleg megmentette az életemet, de jó eséllyel fogalma
sem volt róla, hogy ki vagyok, még akkor sem, amikor a falnak lökött. Hisz
ő dr. Wardbarom. A férfi, aki egyszer inkább végigállt egy kétórás
megbeszélést, minthogy elfoglalja az utolsó üres helyet, mert az
mellettem volt. A férfi, aki otthagyott egy pókerjátszmát, ahol nyerésre
állt, mert valaki megengedte, hogy én is beszálljak. A férfi, aki a Pitten
töltött utolsó napján mindenkit megölelt a laborban, és azonnal
kézfogásra váltott, amint rám került a sor. Ha meglátná, hogy valaki
megkésel, valószínűleg engem hibáztatna azért, amiért belesétáltam
a késbe, és aztán letagadná.
Nyilván az agyam nem volt a legjobb formában pénteken. Állhatok itt
a szekrényemet bámulva és azon agonizálva, hogy a doktoris
ősellenségem megmentette az életemet. Vagy lubickolhatok az
izgalmamban, és kiválaszthatok egy szerelést.
Egy fekete szűk farmer és egy pöttyös, piros top mellett döntök. Olyan
fonatokba rendezem a hajam, amire egy holland fejőlány is büszke lenne,
vörösre rúzsozom a számat, az ékszereket viszonylag minimumon
hagyom: a szokásos fülbevaló, a kedvenc orrpiercingem és az anyai
nagymamám gyűrűje a bal kezemen.
Kicsit fura valaki más jegygyűrűjét hordani, de ez az egyetlen
emlékem a nonnámtól, és szeretem felvenni, amikor jól jönne egy kis
szerencse. Reikével közvetlenül a szüleink halála után Messinába
költöztünk, hogy vele legyünk. Három évvel később megint költöznünk
kellett, miután ő is meghalt, de az összes rövidtávú otthonunk, az összes
távoli rokon közül nonna szeretett minket a legjobban. Ezért Reike hordja
az eljegyzési gyűrűjét, én pedig a jegygyűrűjét. Egy ide, egy oda. Posztolok
egy gyors, lelkesítő tweetet az MTM-fiókomból (Boldog hétfőt! KEEP
CALM AND CURIE ON, BARÁTAIM ), és elindulok.
– Izgulsz? – kérdezem Rocíót, amikor felveszem.
Sötét pillantást küld felém.
– Franciaországban a guillotine-t egészen 1977-ig használták. – Ezt
célzásnak veszem, hogy fogjam be, és engedelmeskedem. Úgy vigyorgok,
mint egy idióta. Akkor is mosolygok, amikor lefényképeznek minket
a NASA-kártyához, később pedig találkozunk Guyjal egy hivatalos
körbevezetésre. Ez a mosoly tele van pozitív energiával és reménnyel. Ez
a mosoly azt üzeni: „Szuper leszek ebben a projektben!”, és „Figyeld,
hogyan stimulálom az elméd!”, meg „Az idegtudomány a ribancom lesz!”.
A mosoly elhalványul, amikor Guy lehúzza a kártyáját, és kinyit egy
újabb üres helyiséget.
– És itt lesz a transzkraniális mágneses stimulációs eszköz –
magyarázza; ez újabb változata annak a mondatnak, amit már hallottam.
Újra. És újra.
 – Itt lesz az elektroenkefalográfiai labor.
– Itt végzed majd a résztvevők felvételét, amint a felülvizsgáló testület
engedélyezi a projektet.
– Itt lesz az a tesztelő helyiség, amit kértél.
Csak egy csomó helyiség, ami lesz, de még nincs. Pedig a NASA és
az NIH között zajló kommunikáció arra utalt, hogy a munkám
véghezviteléhez minden ott lesz, mire kezdek.
Igyekszem tovább mosolyogni. Remélhetőleg ez csak késés. Ráadásul,
amikor dr. Curie 1903-ban megkapta a Nobel-díjat, még rendes laborja
sem volt, és a kutatásait egy átalakított fészerben folytatta. A tudomány –
mondom magamnak a belső, Jeff Goldblum hangomon – utat tör.
Aztán Guy kinyitja az utolsó szoba ajtaját, és azt mondja:
– És ezen az irodán fogtok osztozni ti ketten. A számítógépetek
hamarosan megérkezik. – A mosolyom itt fordul át homlokráncolásba.
Kellemes, mármint az iroda. Nagy és világos, üdítő módon nem rozsdás
asztalokkal és olyan székekkel, amik pont megfelelő mértékű
ágyékcsigolya-alátámasztást biztosítanak. És mégis.
Először is, a lehető legmesszebb van a mérnöki laboroktól. Nem
viccelek: ha valaki fogna egy szögmérőt, és megkeresné X-et (vagyis a Levi
irodájától legtávolabbi pontot), azt fogja látni, hogy X = az íróasztalom.
Ennyit az interdiszciplináris munkahelyekről és a kollaboratív
elrendezésről. De ez szinte másodlagos, mert…
– Azt mondtad, számítógépünk? Egyes számban? – Rocío rémültnek
tűnik. – Mármint… egy?
 Guy bólint.
– Az, amit felírtatok a listára.
– Nekünk kábé tíz számítógépre van szükségünk ahhoz az
adatfeldolgozáshoz, amit végzünk – közli. – Többváltozós statisztikáról
beszélünk. Független komponens analízisről. Sokdimenziós skálázásról és
rekurzív felosztásról. Hat szigma…
– Szóval több kell?
– Az a legkevesebb, hogy vegyél nekünk egy abakuszt.
Guy zavartan pislog.
– Egy micsodát?
– Öt számítógépet írtunk fel a listánkra – szólok közbe, egy
oldalpillantást vetve Rocíóra. – Mindegyik kell.
– Oké. – Guy bólint, előveszi a telefonját. – Felírom, hogy szóljak
Levinak. Most hozzá megyünk. Kövessetek!
A szívverésem felgyorsul – valószínűleg azért, mert amikor utoljára
láttam Levit, az agyam arról fecsegett nekem, hogy Garni-zóna stílusban
vitt a karjában, előtte pedig úgy kezelt engem egy évig, mintha adóellenőr
lennék. Idegesen játszom a nagymamám gyűrűjével, és azon tűnődöm,
vajon milyen galaktikus méretű katasztrófát tartogat számomra
a következő találkozás, amikor valamin megakad a tekintetem az
üvegfalon keresztül.
Guy észreveszi.
– Meglesnéd a sisak prototípusát? – kérdezi.
A szemem tágra nyílik.
 – Az van odabent?
Mosolyogva bólint.
– Egyelőre csak a váza, de megmutathatom.
– Az elképesztő lenne! – kapkodok levegő után. Kínos, mennyire
kifulladtnak hangzom, ha izgalomba jövök. Csinálnom kell azt „A
kanapétól az 5 kilométerig” programot.
A labor sokkal nagyobb, mint vártam: több tucat munkaasztal, a falnak
tolva olyan gépek, amilyeneket életemben nem láttam, és több kutató
különböző állomásokon. Hirtelen belém nyilall a harag: hogyhogy Levi
laborja az enyémmel ellentétben teljesen felszerelt? De elillan, amint
meglátom.
Azt.
A BLINK egy összetett, kifinomult, nagy kockázatú projekt, de
a küldetése elég egyértelmű: felhasználni az agy mágneses
stimulációjaként ismert folyamatot (az én asztalom), hogy speciális
sisakokat alkossunk (Levi szakterülete), ami lecsökkenti az asztronauták
„figyelemkihagyásait”; azokat a kis figyelemzavarokat, amik
elkerülhetetlenek olyankor, amikor sok dolog történik egyszerre. Ez
a kicsúcsosodása több évtizednyi tudás felhalmozásának, annak, hogy
egyrészt a mérnökök tökéletesítették a vezeték nélküli stimulációs
technológiát, másrészt az idegkutatók aggyal kapcsolatos
feltérképezésének. Most itt vagyunk.
Az idegtudomány és a mérnöki tudomány ülnek egy BLINK-nek
nevezett méregdrága fán, és CS-Ó-K-O-L-Ó-Z-N-A-K.
 Nehéz megfogalmazni, mennyire eget rengető ez; ahogy az absztrakt
kutatás két külön szelete áthidalja a távolságot a tudományos és a való
világ között. Ez a projekt minden kutató számára felpezsdítő lenne.
Számomra – azután a kisebb szarvihar után, ahogy a karrierem alakult az
elmúlt néhány évben – egy valóra vált álom.
Most még inkább, ahogy itt állok az említett álom kézzelfogható
bizonyítéka előtt.
– Az a…?
– Aha.
Rocío azt motyogja, hogy „Hűha!”, és most az egyszer még csak nem is
hangzik durcás lovecrafti tinédzsernek. Cukkolnám ezért, de csak a sisak
prototípusára tudok koncentrálni. Guy mond valamit a dizájnról és
a fejlesztés állapotáról, de kizárom őt, és közelebb lépek. Tudtam, hogy
a kevlár és a karbonszövet kombinációjából készül, hogy a sisak rostélya
hő- és szemkövető tulajdonságokkal is rendelkezik majd, hogy
a szerkezetét úgy teszik áramvonalassá, hogy új funkciókat lássanak el.
Azt nem tudtam, hogy milyen elképesztően fog kinézni. Egy
lélegzetelállító hardver, amit úgy terveztek, hogy belekerüljön az
a szoftver, amelynek a megalkotására engem vettek fel.
Gyönyörű. Csillogó. Ez…
Rossz.
Teljesen rossz.
A homlokomat ráncolom, közelebbről is meglesem a lyukak
elhelyezkedését a belső vázon.
 – Ezek az idegstimulációs kimenetek?
A sisakállomásnál dolgozó mérnök zavart pillantást vet rám.
– Ő itt dr. Königswasser, Lamar – magyarázza Guy. – Az idegkutató az
NIH-től.
– Az, aki elájult?
Tudtam, hogy ez kísérteni fog, mert mindig így van. A gimiben
Repülősós Bee volt a becenevem. A fenébe a haszontalan anatómiás
idegrendszeremmel!
– Az egyetlen és utánozhatatlan. – Mosolygok. – Ez a kimeneti lyukak
végső elhelyezkedése?
– Annak kellene lennie. Miért?
Közelebb hajolok.
– Nem fog működni. – Rövid csend áll be, és a rács további részét
tanulmányozom.
– Miért mondod ezt? – kérdezi Guy.
– Túl közel vannak; úgy értem a lyukak. Úgy tűnik, a nemzetközi 10-
20-as rendszert használták, ami remek agyi adatok rögzítéséhez, de az
idegstimulációhoz… – Az ajkamba harapok. – Például itt. Ez a terület az
anguláris tekervényt stimulálja, igaz?
– Talán. Hadd nézzem… – Lamar küszködik, hogy megnézzen egy
ábrát, de nincs szükségem megerősítésre. Az agy az egyetlen hely, ahol
soha nem tévedek el.
– A felső rész; a megfelelő frekvencián történő stimuláció megnöveli
a figyelmet. És pontosan ezt akarjuk, igaz? De az alsó rész stimulációja
hallucinációkat okozhat. Az emberek azt tapasztalják, hogy egy árnyék
követi őket, úgy érzik, mintha két helyen lennének egyszerre, ilyesmi.
Gondoljon a következményekre, ha valaki az űrben van, miközben ez
történik! – Megkocogtatom a belső vázat a körmömmel. – A kimeneteknek
távolabbra kell kerülniük.
– De… – Lamar erősen gyötrődik – ez dr. Ward terve.
– Aha, biztosra veszem, hogy dr. Ward semmit sem tud az anguláris
tekervényről – dohogom szórakozottan.
Az ezt követő csend még gyanús is lehetett volna. Vagy legalább észre
kellett volna vennem, hogy a laborban megváltozott a légkör. De nem,
csak tovább bámulom a sisakot, lehetséges módosításokat és áthidaló
megoldásokat listázok a fejemben, míg valahol a helyiség hátsó részén
meg nem köszörüli valaki a torkát. Ekkor nézek fel, és látom meg őt.
Levit.
Az ajtóban áll.
Engem bámul.
Csak néz. Egy magas, szigorú, hósapkás hegy. Az arckifejezésével, ami
ugyanaz, mint évekkel ezelőtt: néma és mosolytalan. A megvetés
valóságos Fujija.
A francba!
Az arcom lángol. Naná. Hát persze, hogy rajtakapott, amint
a neuroanatómiai tudását szapulom a csapata előtt, mint egy orbitális
seggfej. Végtére is ez az életem: a kínos helyzetek lángoló, rosszul
időzített gömbje.
 – Borisszal a konferenciateremben vagyunk. Készen állsz
a megbeszélésre? – kérdezi, a hangja mély, komoly bariton. Kalapál
a szívem. Kutatok az agyamban valamilyen válasz után.
Aztán Guy megszólal, és rájövök, hogy Levi nem hozzám beszélt. Ami
azt illeti, teljesen levegőnek néz engem és a mondandómat is.
– Aha. Épp oda indultunk. Elkalandoztunk.
Levi egyet biccent, és sarkon fordul: ez néma, de egyértelmű parancs,
hogy kövessük, és mindenki sietve engedelmeskedik. A doktori iskolában
is ilyen volt. Született vezető. Parancsoló légkört áraszt. Olyasvalaki,
akivel az ember nem akarja összeakasztani a bajszát.
Erre jövök én. Hosszú évekig büszkén akasztottam bajszot, és az imént
újítottam meg rá az engedélyt néhány egyszerű szóval.
– Ő ott dr. Ward? – suttogja Rocío, amikor belépünk
a konferenciaterembe.
– Aha.
– Jaj. Kitűnő időzítés volt, főnök.
Összerezzenek.
– Mekkora az esélye, hogy nem hallott?
– Nem tudom. Mekkora az esélye, hogy nem tisztálkodik megfelelően,
és hatalmas zsírlabdacsok vannak a hallójáratában?
A terem már zsúfolásig megtelt. Sóhajtok, és elfoglalom az első szabad
helyet, amit találok, csak hogy rájöjjek, szembekerültem Levijal. Kínossági
szint: nukleáris. Ma egyre jobb és jobb döntéseket hozok. Üdvrivalgás tör
ki, amikor valaki letesz két nagy doboz fánkot az asztal közepére; a NASA
alkalmazottai egyértelműen ugyanúgy lelkesednek az ingyen kajáért, mint
a tudományos világ hétköznapi szereplői. Az emberek nekiállnak
lestoppolni a fánkokat, oldalba lökdösik egymást, és Guy túlkiabálja
a káoszt:
– Ami a sarokban van, a kék mázzal, az vegán. – Hálás mosolyt küldök
felé, ő pedig rám kacsint. Annyira kedves a majdnem vezetőtársam.
Miközben várom, hogy a tömeg szétszéledjen, körülnézek a szobában.
Levi csapata Virslifesztivál™ alapanyagnak tűnik. A jól ismert
kanhullámnak. Pöcsrobbanásnak a tesztosztermoszban. Egy jó kis brodeó.
Rocíón és rajtam kívül egyetlen nő van ott, egy fiatal szőke, aki most
a telefonját nézi. A tekintetemet megbabonázza a tökéletes hullám és
a rózsaszín csillám a körmén. Kényszerítenem kell magam, hogy
félrenézzek.

Uh. A VirslifesztiválTM rossz, de legalább egy kisebb előrelépés

a FarokgarmadáhozTM képest; Annie-vel így hívtuk azokat a tudományos

megbeszéléseket, ahol csak egyetlen nő van a teremben. A doktori iskola
alatt rengetegszer kerültem Farokgarmada™ jellegű szituációba, és
a kellemetlenül elszigetelőtől a nagyon rémisztőig terjedtek. Annie-vel
mindig megszerveztük, hogy együtt menjünk ezekre a találkozókra; nem
volt olyan nehéz, hisz már úgyis szimbiózisban éltünk.
Sajnos a férfi csoporttársaim közül soha senki nem értette, hogy

a VirslifesztiválTM és a FarokgarmadaTM mennyire szörnyű a nők számára.

– A doktori iskola mindenkinek stresszes – mondta Tim, amikor a csak
férfiakból álló tanácsadói bizottságomról panaszkodtam. – Te folyton
Marie Curie-ről beszélsz; akkoriban ő volt az egyetlen nő a tudományban,
és két Nobel-díjat kapott.
Természetesen nem dr. Curie volt akkoriban az egyetlen női kutató. Dr.
Lise Meitner, dr. Emmy Noether, Alice Ball, dr. Nettie Stevens, Henrietta
Leavitt és sokan mások aktívan tevékenykedtek, és a kisujjuk hegyével is
jobb tudományos eredményeket értek el, mint amire Tim a szánalmas
seggével képes. De Tim ezt nem tudta. Mert – most már tudom – Tim
hülye volt.
– Kezdhetjük. – A kopaszodó, vörös hajú férfi az asztalfőn összecsapja
a kezét, és mindenki a helyére siet. Előrehajolok, hogy elvegyem a vegán
fánkomat, de a kezem megáll a levegőben.
Már nincs ott. Többször megnézem a dobozt, de csak fahéjas maradt.
Aztán felnézek, és meglátom: kék máz tűnik el Levi fogai között, amikor
harap egyet. Beleharap az én nyavalyás fánkomba. Több tucat lehetőség
van, de nézd csak: a Wardbarom azt választotta, amit én megehetek.
Miféle nemtörődöm, érzéketlen tökfej lopja el az egyetlen elérhető opciót
egy éhező, rászoruló vegán elől?
– Dr. Boris Covington vagyok – kezdi a vörös hajú. Úgy fest, mint egy
kimerült, megtépázott, vörös keménytojás. Mintha iderohant volna
a megbeszélésre, de az íróasztalán öt kupac elintézendő papír heverne. –
Az én feladatom az összes kutatási projekt felügyelete a kutatóintézetben;
vagyis én vagyok a főnökötök. – Mindenki nevet, néhány jó szándékú
pfujolás. A mérnöki csapat lármás bagázsnak tűnik. – De ti ezt már
tudjátok, dr. Königswasser és Ms. Cortoreal kivételével, akik azért vannak
itt, hogy biztosan ne bukjunk el az egyik legnagyratörőbb projektünkben.
Levi lesz a kapcsolattartójuk, de fogadjátok őket szeretettel! – Mindenki
tapsol. Kivéve Levit, akit lefoglal, hogy befejezze a fánkját (az én
fánkomat). Mekkora tökfej! – Most tegyünk úgy, mintha nagyívű beszédet
mondtam volna, és lépjünk tovább mindenki kedvencéhez: a jégtörőkhöz.
– Majdnem mindenki felnyög, de azt hiszem, én Boris rajongója lettem.
Sokkal jobb fejnek tűnik, mint a főnököm az NIH-nél. Például már egy
teljes perce beszél, és nem mondott semmi nagyon sértőt. – Hallani
akarom a neveteket, a munkakörötöket és… legyen a kedvenc filmetek! –
Újabb nyögések. – Csend legyen, gyerekek! Levi, te kezded!
A teremben mindenki felé fordul, de ő húzza az időt azzal, hogy lenyeli
az én fánkomat. A torkát bámulom, és fantomérzések furcsa keveréke lesz
úrrá rajtam. A combja a combjaim közé furakodik. Nekinyom a falnak. Az a fás
illat a…
Pillanat! Mi van?
– Levi Ward, vezető mérnök. És… – Lenyal egy kis cukrot az alsó
ajkáról. – A birodalom visszavág.
Ó… ez valami vicc? Először a fánkomat lopja el, most meg a kedvenc
filmemet?
– Kaylee Jackson – szólal meg a szőke. – A BLINK projektmenedzsere
vagyok, és a Doktor szöszi. – Kicsit úgy beszél, mintha Elle Woods egyik
lányszövetségi nővére lenne, amitől ösztönösen megkedvelem. De Rocío
ledermed mellettem. Amikor rápillantok, ráncolja a homlokát.
Fura.
 Legalább harminc ember van a teremben, és a jégtörő hamar
unalmassá válik. Próbálok odafigyelni, de Lamar Evans és Mark Costello
elkezdenek vitatkozni azon, hogy a Kill Bill 2. jobb-e, mint a Kill Bill 1., és
furcsa bizsergést érzek a homlokom közepén.
Amikor megfordulok, Levi erősen néz rám, a tekintetéből süt az
a valami, amit úgy tűnik, felébresztek benne. Kicsit neheztelek a fánk
miatt, arról nem is beszélve, hogy még mindig nem válaszolt az e-
mailemre, de emlékeztetem magam, hogy mit mondott Boris az imént: ő
a legfőbb kutatótársam. Úgyhogy szépen játszom, és óvatos, lassan
szétterjedő mosolyt küldök felé, ami remélem, hogy azt üzeni: Bocs az
anguláris tekervényes beszólás miatt, és Remélem, jól fogunk együtt dolgozni,
meg Figyelj, kösz, hogy megmentetted az életemet!
Levi megtöri a szemkontaktust anélkül, hogy visszamosolyogna, és
belekortyol a kávéjába. Istenem, annyira utálom őt, hogy…
– Bee! – Rocío oldalba bök. – Te jössz.
– Ó… izé… oké. Bocs! Bee Königswasser, az idegtudomány feje. És… –
Habozok. – A birodalom visszavág. – A szemem sarkából látom, hogy Levi
keze ökölbe szorul az asztalon. A francba! Egyszerűen az Avatart kellett
volna mondanom.
Amikor a megbeszélésnek vége, Kaylee odajön, hogy beszéljen
Rocíóval.
– Ms. Cortoreal. Szólíthatlak Rocíónak? Kéne az aláírásod erre
a dokumentumra. – Édesen mosolyog, és előrenyújt egy tollat, amit Rocío
nem fogad el. Ehelyett ledermed, és hosszú másodpercekig tátott szájjal
mered Kayleere. Bele kell könyökölnöm, hogy újraindítsam. Érdekes.
– Balkezes vagy – jegyzi meg Kaylee, miközben Rocío aláír. – Én is.
A balosoké az erő, igaz?
Rocío nem néz fel.
– A balkezesek hajlamosabbak a migrénre, az allergiákra, az
alváshiányra, az alkoholizmusra, és átlagosan három évvel kevesebbet
élnek, mint a jobbkezesek.
– Ó! – Kaylee szeme elkerekedik. – Én… nem…
Szeretnék maradni és tovább nézni a plázacica és a gót találkozását, de
Levi kilép a teremből. Bármennyire is utálom a gondolatot, valamikor
beszélnünk kell, úgyhogy utána futok. Amikor utolérem, kínosan zihálok.
– Levi, várj meg!
Lehet, hogy túl sokat látok bele abba, ahogy a gerince megfeszül, de
ahogy megáll, az valahogy arra emlékeztet, amikor egy rabot az őrök
egyetlen lépéssel azelőtt csípnek fülön, hogy kiszökne a börtönből. Lassan
megfordul, nagydarab, de meglepően elegáns, csupa fekete és zöld, és az
a furcsa, szenvedélyes arc.
Ez tényleg téma volt a doktori iskolában. Valami, amiről
vitatkozhattunk, míg arra vártunk, hogy a résztvevők megérkezzenek, és
elemzéseket futtattunk: Levi tényleg jóképű? Vagy csak 193 centi, és olyan
a teste, mint a rodoszi kolosszus? Sok vélemény elhangzott. Annie például
lelkes tagja volt a „10/10-es, szenvedélyes viszonyt folytatnék vele”
tábornak. Én meg azt mondtam neki, hogy „Jaj, pfúj!”, és nevetve
leárulóztam. Ami… aha. Kiderült, hogy a megfogalmazás pontos volt, de
teljesen más okokból.
Visszatekintve nem tudom biztosan, miért döbbentett meg annyira
a rajongótábora. Nem meglepő, hogy egy komoly, hallgatag férfit, aki
többször publikált a Nature Neuroscience-ben, és úgy néz ki, hogy félkézzel,
fekve ki tudná nyomni az egész oktatói kart, jóképűnek tartanak.
Nem mintha én valaha így gondoltam volna. Vagy valaha így fogom.
Ami azt illeti, egyáltalán nem gondolok megint arra, ahogy a combja
a lábaim közé furakodott.
– Szia! – mosolygok óvatosan. Nem válaszol, úgyhogy folytatom. –
Kösz a múltkorit. – Még mindig semmi válasz. Úgyhogy tovább folytatom.
– Én nem… tudod… nem szórakozásból álltam az előtt a kocsi előtt. – Abba
kell hagynom a nagymamám gyűrűjének tekergetését. Azonnal. – Volt egy
macska, szóval…
– Egy macska?
– Aha. Háromszínű. Egy kiscica. Leginkább fehér, a fülein vörös és
fekete foltokkal. A legcukibb kis… – Észreveszem a szkeptikus pillantását.
– Komolyan. Volt ott egy macska.
– Bent az épületben?
– Igen. – A homlokomat ráncolom. – Felugrott a kocsira. Attól estek le
a dobozok.
Bólint, láthatóan nem győztem meg. Fantasztikus… most azt hiszi,
hogy kitaláltam a macskát.
Pillanat! Kitaláltam a macskát? Hallucináltam? Én…
– Segíthetek valamiben?
 – Ó! – A kézfejemet vakarom. – Nem. Csak el akartam… öö… mondani
neked, mennyire izgatott vagyok, hogy megint együtt dolgozunk. – Nem
válaszol azonnal, és szörnyű gondolat jut eszembe: Levi nem emlékszik
rám. Fogalma sincs, ki vagyok. – Régen ugyanabban a laborban voltunk
a Pitten. Elsőéves voltam, amikor te végeztél. Nem sokáig jártunk oda
együtt, de…
Az álla megfeszül, aztán megint ellazul.
– Emlékszem – mondja.
– Ó, jó. – Ez megkönnyebbülés. Ha az ősellenségem a doktori iskolából
elfelejtett volna, az megalázó lenne. – Azt hittem, talán nem, szóval…
– Működik a hippocampusom. – Félrenéz, és kissé mogorván
hozzáteszi: – Azt hittem, a Vanderbilten leszel. Schreiberrel.
Meglep, hogy tud erről. Amikor azt terveztem, hogy Schreiber
laborjába megyek dolgozni, a legjobbak legjobbjába
a tudományterületemen, Levi már rég továbblépett a Pittről. De ez nem is
fontos, mert a lényeg az, hogy a két évvel ezelőtti események után a végén
azon küszködtem, hogy másik helyet találjak. De nem szeretek arra az
időre gondolni. Úgyhogy azt mondom:
– Nem. – A hangom semleges marad, hogy ne mutassam a torkom
a hiénának. – Az NIH-nél vagyok. Trevor Slate a főnököm. De ő is remek. –
Nagyon nem az. És nem csak azért, mert szeret arra emlékeztetni, hogy
a nők agya kisebb, mint a férfiaké.
– Hogy van Tim?
Na, ez gonosz kérdés. Konkrétan tudom, hogy Tim és Levi most is
együttműködik. Még egy panel vezetői is voltak a tudományterületünk fő
konferenciáján tavaly, vagyis Levi tudja, hogy Timmel lefújtuk az
esküvőnket. Plusz, biztosan tud arról, hogy Tim mit művelt velem. Abból
az egyszerű okból kifolyólag, hogy mindenki tudja, hogy Tim mit művelt
velem. A laborkollégáim, az oktatói kar tagjai, a takarítók, a hölgy a Pitt
menzájának szendvicspultjánál: mind tudták. Jóval korábban tudták, mint
én.
Mosolyt erőltetek magamra.
– Jól. Jól van. – Kétlem, hogy ez hazugság lenne. Hisz a Timhez hasonló
emberek mindig a talpukra esnek. A hozzám hasonló emberekkel
ellentétben, akik metaforikusan mindig seggre esnek, eltörik
a farkcsontjuk, és évekig fizetik az orvosi számláikat. – Figyelj, amit
korábban mondtam… az anguláris tekervényről… Nem akartam bunkó
lenni. Nem gondolkodtam.
– Semmi gond.
– Remélem, nem haragszol. Nem akartam átlépni egy határt.
– Nem haragszom.
Felnézek az arcába. Nem tűnik dühösnek. De nem dühösnek sem tűnik.
Csak olyan, mint a régi Levi: csendesen intenzív, kifürkészhetetlen, aki
egyáltalán nem kedvel.
– Jó. Remek! – A tekintetem a nagy bicepszére siklik, aztán az öklére.
Már megint szorítja. Azt hiszem, dr. Wardbarom továbbra sem kedvel. Tök
mindegy. Az ő baja. Talán rossz az aurám. Nem számít… Azért vagyok itt,
hogy elvégezzek egy munkát, és meg is teszem. Kihúzom magam. – Guy
korábban körbevezetett. Észrevettem, hogy még egyik felszerelés sem ért
ide. Kábé mikor érkeznek?
Levi összeszorítja az ajkát.
– Dolgozunk rajta. Majd tájékoztatlak.
– Oké. Az asszisztensemmel nem tudunk semmit csinálni, amíg
a számítógépeink nem érkeznek meg, úgyhogy minél előbb, annál jobb.
– Majd tájékoztatlak – ismétli kurtán.
– Klassz. Mikor találkozhatunk, hogy beszéljünk a BLINK-ről?
– Írj e-mailt, hogy melyik időpontban jó neked!
– Bármikor. Nincs dolgom, míg a felszerelésem meg nem érkezik,
szóval…
– Kérlek, küldj nekem e-mailt! – Türelmes és határozott hangszínéből
üvölt, hogy „felnőtt vagyok, aki egy problémás gyerekkel bajlódik”, szóval nem
erősködöm tovább.
– Oké. Úgy lesz. – Bólintok, tessék-lássék búcsút intek, és megfordulok,
hogy elsétáljak.
Alig várom, hogy három hónapig ezzel a pasival dolgozzak. Szeretem,
amikor úgy bánnak velem, mint egy köldökszőrrel, nem pedig úgy, mint
a csapat értékes tagjával. Ezért csináltam PhD-t idegtudományból: hogy
elérjem a nyűg szintet, és atyáskodjanak felettem a világ Wardbaromjai.
Mázlim van…
– Van még valami – mondja. Visszafordulok, és oldalra billentem
a fejemet. Az arckifejezése olyan zárkózott, mint szokott, és… mi a fenéért
gondolok megint a combja keltette érzésre? Ne most, tolakodó gondolatok!
 – A kutatóintézetnek vannak öltözködési szabályai.
A szavait nem fogom fel azonnal. Aztán igen, és végignézek
a ruháimon. Rám csak nem célozhat, ugye? Farmer és blúz van rajtam.
Őrajta farmer és egy houstoni maraton-póló. (Istenem, ő valószínűleg
egyike azoknak az ellenszenves alakoknak, akik kiposztolják az edzési
statisztikájukat a közösségi médiába.)
– Igen? – nógatom, remélve, hogy megmagyarázza.
– A piercingek, bizonyos hajszínek, bizonyos… sminkek
elfogadhatatlanok. – Látom, hogy a tekintete az egyik vállamra vetett
hajfonatra siklik, aztán felkúszik egy pontra a fejem fölé. Mintha egy
tizedmásodpercnél tovább rám sem bírna nézni. Mintha a látványom,
a létezésem sértené őt. – Gondoskodom róla, hogy Kaylee elküldje neked
a kézikönyvet.
– …elfogadhatatlanok?
– Így van.
– És ezt azért mondod nekem, mert…?
– Kérlek, mindenképpen kövesd az öltözködési előírásokat!
Sípcsonton akarom rúgni. Vagy talán be akarok húzni neki. Nem…
igazából állon akarom ragadni, és kényszeríteni, hogy egy ideig még az
arcomba bámuljon, amit egyértelműen rondának és sértőnek tart.
Ehelyett csípőre teszem a kezemet, és elmosolyodom.
– Ez érdekes. – Viszonylag barátságos hangnemet ütök meg. Mert
barátságos ember vagyok, a fenébe is! – Mert a csapatod fele pulcsit vagy
sortot hord, látható tetkóik vannak, és Aaronnak – azt hiszem, így hívják –
fültágítója van. Kíváncsi vagyok, hogy nem gender alapú kettős mércéről
van-e itt szó.
Levi lehunyja a szemét, mintha próbálná összeszedni magát. Mintha
küzdene a rátörő haraggal. Mire dühös? A piercingjeimre? A hajamra?
A testi valómra?
– Csak mindenképpen kövesd az öltözködési előírásokat!
Nem hiszem el ezt az agyalágyultat!
– Komolyan beszélsz?
Bólint. Hirtelen túlságosan is bedühödöm ahhoz, hogy a közelében
legyek.
– Rendben. Igyekezni fogok, hogy mostantól elfogadhatóan nézzek ki.
Sarkon fordulok, és visszasétálok a konferenciaterembe. Ha a vállam
súrolja is a felsőtestét túlságosan igyekszem nem eltalálni a mogyoróit a
térdemmel ahhoz, hogy bocsánatot kérjek.
 4

PARAHIPPOKAMPÁLIS TEKERVÉNY: GYANÚ

A M Á S O D I K N A P, amikor a BLINK-en dolgozom, majdnem olyan jó,

mint az első.
– Hogy érted, hogy nem juthatunk be az irodánkba?
– Mondom. Valaki vizesárkot ásott köré, és megtöltötte aligátorokkal.
És medvékkel. Meg ragadozó molyokkal. – Némán Rocíóra meredek, mire
felsóhajt, lehúzza a kártyáját az ajtó melletti leolvasón. Pirosan villog, és
tompán pittyeg. – A kártyáink nem működnek.
A szememet forgatom.
– Megyek, megkeresem Kayleet. Ő valószínűleg meg tudja oldani.
– Ne!
Úgy hangzik, mintha Rocío rá nagyon nem jellemző módon pánikba
esett volna.
 – Ne?
– Ne hívd Kayleet! Csak… döntsük be az ajtót! Számoljunk háromig!
Egy, kettő…
– Miért ne hívjam Kayleet?
– Csak mert. – Ugrál a torka. – Nem kedvelem őt. Boszorkány. Lehet,
hogy megátkozza a családjainkat. Minden elsőszülöttünknek benőtt
lábkörmei lesznek évszázadokon át.
– Azt hittem, nem akarsz gyereket.
– Nem is. Miattad aggódom, főnök.
Oldalra billentem a fejemet.
– Ro, hőgutát kaptál? Vegyek neked egy kalapot? Houston sokkal
melegebb, mint Baltimore…
– Talán csak haza kellene mennünk. A felszerelésünk úgysincs itt.
Egyáltalán, mit fogunk csinálni?
Nagyon furán viselkedik. Bár igaz, ami igaz, mindig fura.
– Hát, elhoztam a laptopomat, szóval mi… Ó, Guy!
– Szia! Lenne időd válaszolni néhány kérdésemre?
– Persze. Be tudnál engedni minket az irodánkba? Nem működnek
a kártyáink.
Kinyitja az ajtót, és azonnal az agystimulációról meg a térbeli
tájékozódásról kérdez, és elrepül egy óra.
– Nehéz lehet eljutni a mélyszerkezethez, de találhatunk áthidaló
megoldást – magyarázom neki a vége felé. Egy diagramokkal és stilizált
agyakkal teli papír fekszik előttünk. – Amint megérkezik a felszerelés, meg
tudom mutatni. – Habozva az arcom belső oldalát harapdálom. – Figyi,
kérhetek valamit?
– Hogy járjunk egyet?
– Nem, én…
– Jó, mert szerintem a mozgást túlértékelik.
Elmosolyodom. Guy kicsit a brit unokatesómra emlékeztet: hatalmas
sármőr, imádnivaló a mosolya.
– Szintén. Én… Van valami oka, amiért a neurofelszerelés még nem ért
ide?
Tudom, hogy elvileg Levi a kapcsolattartóm, de ő jelenleg három
megválaszolatlan e-mailen trónol. Nem igazán tudom, hogyan lehet
válaszra bírni. Használjak Comic Sanst? Írjak alapszínekben?
– Mmm. – Guy az ajkába harap, és körülnéz. Rocío a laptopján kódol,
fülében az AirPods. – Úgy hallottam, Kaylee szerint engedélyeztetési
probléma.
– Engedélyeztetési?
– Ahhoz, hogy kifizessék a forrásokat és új felszereléseket vegyenek,
több ember aláírása szükséges.
A homlokomat ráncolom.
– Kié?
– Nos, Borisé. Az ő feletteseié. És természetesen Levié. Bármi is
a fennakadás oka, biztosan hamarosan megoldja.
Ugyanakkora a valószínűsége, hogy Levi a fennakadás, mint hogy én
hibázok, miközben kitöltöm az adópapírokat (vagyis nagy), de ezt nem
jegyzem meg.
– Régóta ismered őt? Mármint Levit.
– Évek óta. Nagyon közel állt Peterhez. Szerintem Levi ezért dobta be
a nevét a kalapba a BLINK kapcsán. – Meg akarom kérdezni, hogy ki az
a Peter, de úgy tűnik, Guy feltételezi, hogy már tudom. Valaki, akivel
tegnap találkoztam? Annyira rossz vagyok nevekben. – Fantasztikus
mérnök és remek csapatvezető. A sugárhajtású laborban dolgozott,
amikor az első űrmissziómon voltam. Tudom, hogy nagyon szomorúak
voltak, amikor áthelyezték ide.
A homlokomat ráncolom. Ma reggel elmentem mellette,
a mérnökökkel csevegett, és mind nevettek valami béna sportpoénon,
amit mondott. Úgy döntöttem, hogy szerintem csak teszik magukat neki.
Oké, a munkájában jó, de csak nem lehet szeretett főnök, igaz? Nem
dr. Őwardsága a követhetetlen természetével és fagyos személyiségével.
És ha már itt tartunk, miért döntöttek úgy, hogy valakit áthelyeznek
a sugárhatásúaktól ahelyett, hogy Guy lett volna a vezető?
Biztosan isteni büntetés. Azt hiszem, előző életemben sok kiskutyába
rúgtam bele. Talán én voltam Drakula.
– Levi jó srác – folytatja Guy. – Jó haver is. Van egy furgonja, segített
költözködni, miután az exem kidobott. – Hát persze, hogy segített. Hát
persze, hogy olyan járművet vezet, aminek akkora a környezeti lábnyoma,
ami valószínűleg napi húsz sirály haláláért felel. Miközben az én vegán
fánkomat majszolta. – És néha kettesben vigyázunk a gyerkőcökre, amikor
játszanak. A sörözés és a Csillagközi romboló megvitatása nagyban javít az
élményen, hogy két hatévesre vigyázunk, akik azon vitatkoznak, hogy ki
legyen Vaiana.
Leesik az állam. Mi? Levinak gyereke van? Kicsi, emberi gyereke?
– Én nem aggódnék a felszerelés miatt, Bee. Levi gondoskodni fog róla.
Nagyszerűen ért ahhoz, hogy elintézzen dolgokat. – Guy rám kacsint,
miközben feláll. – Alig várom, hogy lássam, mit alkottok ti, a két zseni!
Levi gondoskodni fog róla.
Nézem, ahogy Guy kimegy, és azon tűnődöm, hangzottak-e el ennél
baljósabb szavak valaha.

E GY ÉRDEKESSÉG R Ó L A M : eléggé békés ember vagyok, de

a fantáziavilágom nagyon vad.
Talán a túlműködő amigdala az oka. Talán a túl sok ösztrogén. Talán
az, hogy meghatározó éveimben kimaradtak a szülői példák. Őszintén nem
tudom, de a tény tény marad: néha arról ábrándozom, hogy meggyilkolok
embereket.
A „néhát” úgy értem, hogy gyakran.
Az „embereket” pedig úgy, hogy Levi Wardot.
Az első élénk ábrándozásom a NASA-nál töltött harmadik napon
történik meg, amikor azt képzelem, hogy méreggel végzek vele.
Megelégszem egy gyors és fájdalommentes halállal, amíg büszkén állhatok
az élettelen teste felett, bordán rúghatom, és azt mondhatom:
– Ezt azért kapod, mert nem válaszoltál a hét e-mailem egyikére sem. –
Aztán lazán megtaposnám az egyik bődületesen nagy kezét, és
hozzátenném: – Ezt pedig azért, mert soha nem voltál az irodádban,
amikor ott próbáltalak becserkészni. – Klassz álomkép. Elszórakoztat
a szabadidőmben, amiből… bőven van. Mert a munkavégzési képességem
attól függ, hogy mágnesesen stimulálok agyakat, ami pedig a nyamvadt
felszerelésem meglététől függ.
A negyedik napra meggyőződésem, hogy Levit Miracle Blade késsel
kéne döfködni. A közös konyhában csapok le rá a második emeleten, ahol
kávét tölt egy Star Wars-os bögrébe, amin rajta van Baby Yoda képe. Azzal
a szöveggel, hogy Yoda Best Engineer (Legjobb mérnök, ja, persze!), és
annyira ennivalóan cuki, hogy meg sem érdemli. Egy pillanatra azon
gondolkodom, hogy vajon magának vette-e, vagy a gyerekétől kapta-e
ajándékba. Ha az utóbbi, akkor a gyereket sem érdemli meg.
– Szia! – Rámosolygok, és a csípőmmel nekitámaszkodom
a mosogatónak. Úristen, nagyon magas. És széles. Egy ezeréves tölgy.
Akinek ilyen teste van, annak nem lehet ilyen kocka bögréje. – Hogy vagy?
Lehajtja a fejét, hogy rám nézzen, és a pillanat töredékéig
a tekintetében pánik villan. Mint aki csapdába esett. Gyorsan a szokásos
érzéketlenségére vált, de ekkor megcsúszik a keze. Egy kis kávé kiloccsan
a csészéből, és Levi majdnem harmadfokú égéseket szerez.
Egy barlangi troll vagyok. Annyira kellemetlen a közelemben lenni,
hogy ügyetlenkedik miattam. Micsoda hatalmat birtokolok!
– Helló! – válaszolja egy papírtörlővel szárítgatva magát. Semmi Jól.
Semmi És te? Semmi Hogy ityeg, haver, ma párás napunk van.
Belül sóhajtok.
 – Van valami hír a felszerelésről?
– Dolgozunk rajta.
Elképesztő, milyen jól tud felém nézni anélkül, hogy rám nézne. Ha
olimpiai sportág lenne, aranyérmet nyerne, és a fényképe felkerülne
a gabonapehely dobozára.
– Pontosan miért nincs még itt? Gond van az NIH-forrással?
– Engedélyeztetés. De mi…
– …dolgoztok rajta, igen. – Még mindig mosolygok. Gyilkos
türelemmel. A pozitív befolyásolással kapcsolatban az idegtudomány
határozott: az egésznek a lényege a dopamin. – Kinek az engedélyére
várunk?
Az izmai – sok és hatalmas – megfeszülnek.
– Pár emberére. – A szeme rám siklik, aztán a hüvelykujjamra, ami
a nagymamám gyűrűje körül csúszkál. Azonnal elkapja róla.
– Kié hiányzik? Talán beszélhetek vele. Hátha fel tudom gyorsítani
a dolgokat.
– Nem.
Értem. Persze.
– Láthatom a prototípus terveit? Készíthetek pár jegyzetet?
– Rajta vannak a szerveren. Van hozzáférésed.
– Tényleg? Küldtem neked erről egy e-mailt, meg…
Megcsörren a telefon a zsebében. Megnézi, ki hívja, és egy halk sziával
felveszi, mielőtt folytathatnám. Egy női hangot hallok a túloldalon. Levi
nem néz rám, miközben eltátogja, hogy „Elnézést!”, és kisurran
a konyhából. Egyedül maradok.
Egyedül a leszúrós álmaimmal.
Az ötödik napon a fantáziáim megint fejlődnek. Az irodámba sétálok,
egy újratöltő ballont cipelek a vízhűtőhöz, és szórakozottan azon
gondolkodom, hogy megfojtom Levit (a haja elég hosszúnak tűnik ahhoz,
hogy abba kapaszkodjak, ameddig a víz alá nyomom a fejét, de egy üllőt is
köthetnék a nyakába). Aztán hangokat hallok bent, és megállok
meghallgatni.
Oké, jó: hallgatózni.
– …Houstonban? – kérdezi Rocío.
– Öt-hat éve – válaszolja egy mély hang. Levié.
– És hányszor láttad La Lloronát?
Szünet.
– Ő az a nő a legendából?
– Nem egy nő – füstölög Rocío. – Magas, sötét hajú szellemhölgy. Ártott
neki egy férfi, és bosszúból vízbe fojtotta a saját gyerekeit. Most fehérbe
öltözik, mint egy menyasszony, és a folyók, patakok szélén sír lent délen.
– Mert bánja a dolgot?
– Nem, még több gyereket próbál a vízhez csábítani, és belefojtja őket.
Elképesztő nő. Ő akarok lenni.
Levi lágy nevetése meglep. A hangszíne is, ami gyengéden cukkoló.
Barátságos. Mi a fene?
– Még soha nem volt részem az… izé… örömben, de ajánlhatok közeli,
víz melletti túraútvonalakat. Küldök egy e-mailt.
 Mi folyik itt? Levi miért társalog? Mint egy normális ember? Nem
morgásokkal, biccentésekkel vagy kurta szótöredékekkel, hanem valódi
mondatokkal? És miért ígéri meg, hogy e-maileket küld? Tudja, hogyan
kell? És miért, miért, miért gondolok arra, ahogy nekiszegezett annak
a hülye falnak? Már megint?
– Az remek lenne. Általában kerülöm a természetet, de hajlandó
vagyok kimerészkedni a tiszta levegőre és a napfényre a kedvenc celebem
kedvéért.
– Nem hiszem, hogy őt annak tekintik a…
Belépek az irodába, aztán azonnal megtorpanok, földbe gyökerezik
a lábam a legelképesztőbb látványtól, ami valaha a szemem elé tárult.
Dr. Levi Ward… mosolyog.
Úgy tűnik, a Wardbarom képes mosolyogni. Emberekre. Rendelkezik
a szükséges arcizmokkal. Bár abban a másodpercben, ahogy belépek,
a gödröcskés, a kisfiús mosoly elhalványul, és a szeme elsötétül. Talán csak
néhány emberre tud mosolyogni? Talán egyszerűen csak engem nem
tekint embernek?
– Jó reggelt, főnök! – integet nekem Rocío az asztalától. – Levi
beengedett. A kártyáink még mindig nem működnek.
– Kösz, Levi. Van ötleted, hogy mikor fognak?
Fagyos zöld. A zöld lehet fagyos? A Levi szemében rejlőnek
egyértelműen sikerül.
– Dolgozunk rajta. – Az ajtó felé indul, és már azt hiszem, távozik, de
ehelyett fogja a vizesballont, amit idecipeltem, felemeli egy kézzel – egy!
(1!) kézzel! –, és a hűtő tetejére teszi.
– Nem kell…
– Nem gond – válaszolja. Börtönbe kellene küldeni azért, ahogy
a bicepsze kinéz. Legalább egy kicsit. És kérem, azért is zárják rács mögé,
mert elment, mielőtt megkérdezhettem volna, hogy megérkezik-e valaha
a felszerelésünk, válaszol-e valaha az e-mailjeimre, hogy valaha méltó
leszek-e több tagmondatból álló összetett mondatokra.
– Főnök?
Lassan Rocíóhoz fordulok. Kíváncsian néz rám.
– Igen?
– Azt hiszem, Levi nem kedvel téged túlságosan.
Felsóhajtok. Nem kellene belevonnom Rocíót a fura viszályunkba,
részben mivel szakmaiatlannak tűnik, részben mert nem tudom biztosan,
mit fog kikotyogni a legalkalmatlanabb pillanatban. Viszont nincs értelme
tagadni a nyilvánvalót.
– Korábbról ismerjük egymást. Levi és én.
– Úgy érted, mielőtt nyilvánosan bejelentetted, hogy szart sem ért az
idegtudományhoz?
– Aha.
– Értem.
– Tényleg?
– Persze. Szenvedélyes szerelem volt köztetek, ami lassan megromlott,
és az utolsó csepp az volt, amikor rajtakaptad Levit, ahogy meghitten öleli
a lakájodat, hatvankilencszer hasba szúrtad, és hagytad meghalni… csak
hogy aztán ledöbbentél, amikor Houstonba jöttél, és még mindig életben
találtad.
Félrebillentem a fejem.
– Tényleg azt hiszed, hogy két kutató megengedhet magának egy
lakájt?
Ezt végiggondolja.
– Oké, az a rész nem reális.
– Levijal együtt jártunk a doktori iskolába. És mi… – Fogalmam sincs,
hogyan fejezzem ezt ki diplomatikusan. Azt akarom mondani, hogy „nem
jöttünk ki jól”, de az a jó, ahogy kijöhettünk volna, sosem létezett. Soha
nem kommunikáltunk, mert ő azt vagy hárította, vagy kerülte. – Sosem
volt a rajongóm.
Bólint, mintha elfogadhatónak találná a gondolatot. A kis skorpió.
Imádom!
– Első látásra gyűlölt téged, vagy szépen fokozatosan vívtad ki?
– Ó, hát… – Elakadok.
Ami azt illeti, fogalmam sincs. Próbálok visszagondolni arra, amikor
először találkoztam vele, de nem megy. Biztosan a doktori iskola első
napja volt, amikor Timmel csatlakoztunk Sam laborjához, de nincsenek
emlékeim. Levi már kissé ellenséges volt velem, jóval a Sam irodájában
történt incidens előtt is, amikor elutasította az együttműködést, de nem
tudom, mikor kezdődött. Érdekes. Azt hiszem, Tim vagy Annie talán tudja.
Csakhogy inkább lassú halált halnék kobaltmérgezéstől, minthogy
valamelyikükkel is még egyszer szóba álljak.
 – Nem tudom biztosan. – Vállat vonok. – A kettő kombinációja?
– Levi utálatának lehet köze ahhoz, hogy egy hetet a TikTokon
töltöttem, mert nincs rendes gépem, amin dolgozhatok?
Lerogyok egy székre. Gyanítom, hogy a két dolog nagyon is összefügg,
de nem tudnám bizonyítani, és azt sem tudom, mihez kezdhetnék ezzel.
Ez egy elszigetelő helyzet. Gondoltam rá, hogy beszélek másokkal itt
a NASA-nál, vagy akár az NIH-nél, de ők csak rámutatnának arra, hogy
Levinak szüksége van rám a projekt sikeréhez, és a gondolat, hogy ő
szabotálja saját magát, csak hogy szabotáljon engem, abszurd. Akár azt is
gondolhatják, hogy én tévedek, mivel még nem bizonyítottam, mint
projektvezető.
Még valami mást is mérlegelnem kell. Valamit, amit nem akarok
hangosan kimondani, sőt, még gondolni sem akarok rá, de ez van: ha az én
karrierem egy csemete, akkor Levié egy majomkenyérfa. Sokkal többet
kibír. A múltjában már szerepelnek befejezett pályázatok és sikeres
együttműködések. A BLINK kudarca számára csak egy zökkenő lenne az
úton, számomra azonban totálkáros ütközés.
Paranoiás vagyok? Valószínűleg. Le kell állnom a kávéval, és nem
tölthetem azzal az éjszakákat, hogy Levi vesztét tervezgetem. Szinte
beköltözött a fejembe. Közben ő a vezetéknevemet sem tudja.
– Nem tudom, Ro. – Felsóhajtok. – Lehet, hogy összefüggenek? Vagy
nem?
– Hmm. – Rocío hintázik a székén. – Kíváncsi vagyok, ha rámutatunk,
hogy a bosszúterve nemcsak a te karrierkilátásaidnak árt, de egy ártatlan
szemlélődőnek is, segíthet-e. Az ártatlan szemlélődő egyébként én vagyok.
Elfojtok egy mosolyt.
– Köszönöm, hogy tisztáztad!
– Tudod, mit kellene csinálnod?
– Kérlek, ne mondd, hogy hatvankilencszer szúrjam hasba!
– Nem is akartam. Az túl jó tanács ahhoz, hogy rád pazaroljam el. Nem,
meg kellene kérdezned @MitTenneMarie-t. A Twitteren. Ismered őt?
Ledermedek. Az arcom felmelegszik. Rocío arckifejezését fürkészem,
de ugyanolyan durcásan unott, mint általában. Átfut a fejemen, hogy azt
mondom, soha nem hallottam róla, de az túlkompenzálásnak tűnik.
– Aha.
– Gondoltam, mert Marie Curie rajongó vagy. Van vagy három pár
Marie Curie-zoknid. – Hét van, de csak közönyösen hümmögök. –
Tweetelhetsz Marie-nak a problémáddal kapcsolatban. Majd retweeteli, és
kapsz tanácsot. Én folyton kérdezem.
Tényleg?
– Komolyan? A szakmai Twitteredről?
– Nem, csinálok más fiókokat. Nem akarom, hogy mások tudjanak
a magánügyeimről.
– Miért?
– Sokat panaszkodom. Például rólad.
Próbálok nem mosolyogni. Nagyon nehéz.
– Mit követtem el?
– A mirelit vegán kajáid, amiket mindig az asztalodnál eszel?
 – Igen?
– Fingszaguk van.
Aznap este kihúzok egy széket az erkélyre, a lehangolóan elhagyatott
madáretetőmet nézem, és próbálok egy lehetőleg homályos kérdést
megfogalmazni.

@MitTenneMarie… ha gyanítaná, hogy az egyik kutatótársa

bosszúhadjáratot folytat ellene, és szabotálja a közös projektjüket?

Amikor megfogalmazom, annyira hülyének érzem, hogy nem vagyok

képes megnyomni az „Elküld” gombot. Inkább ráguglizok, hogy elértem-e
már a paranoid gondolatok megjelenési életkorát – a francba, el –, és
felhívom Reikét, hogy beszámoljak neki a legújabb fejleményekről.
– Hogy érted, hogy majdnem meghaltál? Láttad, ahogy az életed
lepereg a szemed előtt? Gondoltál rám? A macskákra, amiket sosem
fogadtál örökbe? A szerelemre, amit soha nem engedsz meg magadnak?
Lebontottad a Bee-kerítést?
Nem tudom, miért ragaszkodom ahhoz, hogy elmondjak
a testvéremnek minden apró-cseprő megalázó dolgot, ami velem történik.
Az életem elég megalázó a kegyetlen megjegyzései nélkül is.
– Nem gondoltam semmire.
– Marie Curie-re gondoltál, igaz? – nevet Reike. – Fura vagy. Hogyan
sikerült a Wardbaromnak megmentenie téged? Honnan került oda?
Ami azt illeti, ez jó kérdés. Fogalmam sincs, hogyan tudott olyan
gyorsan közbeavatkozni.
 – Valószínűleg jó helyen, jó időben, ilyesmi.
– És most tartozol neki. Az ősellenségednek. Ez csodálatos!
– Te ezt túlságosan élvezed.
– Beetch, azzal töltöttem a napot, hogy 30 euróért a német Datívot
tanítottam. Ezt megérdemlem.
Felsóhajtok. A madáretetőm továbbra is lehangolóan üres, és
összeszorul a szívem. Hiányzik Finneas. Hiányoznak a kis kacatok, amiktől
otthonos lett a Bethesda lakásom. Hiányzik Reike: hogy személyesen
lássam, megöleljem, egy időzónában legyek vele. Hiányzik, hogy tudjam,
hol vannak az olivabogyók a boltban. Hiányzik, hogy a tudománnyal
foglalkozzak. Hiányzik a boldogság, amit a háromnapos ünneplés közben
éreztem, amikor azt hittem, a BLINK lesz életem lehetősége. Hiányzik,
hogy nem kell rágugliznom arra, hogy pszichotikus epizódom van-e.
– Meghibbantam? Levi tényleg szabotál engem?
– Nem vagy őrült. Ha az lennél, én is az lennék. Gének, meg ilyenek. –
Reikét ismerve ezt nem érzem megnyugtatónak. Egyáltalán nem. – De
bármennyire is úgy tűnik, hogy nem kedvel téged, nehéz elhinnem, hogy
szabotálna. Az ilyen szintű gyűlölethez annyi erőfeszítésre, motivációra és
elhivatottságra van szükség, hogy az gyakorlatilag szerelem. Kétlem, hogy
ez neki ennyire fontos. Arra tippelek, hogy csak egy pöcs, és aktívan nem
segít neked. Ezért kellene vele higgadtan, de határozottan eltársalognod.
Újra sóhajtok.
– Valószínűleg igazad van.
– Valószínűleg?
 Elmosolyodom.
– Esélyes.
– Hmm. Mesélj Űrhajós Guyról! Űrhajós Guy cuki?
– Kedves.
– Óóó! Akkor nem cuki?
Amikor ágyba bújok, meggyőződésem, hogy Reikének igaza van.
Határozottabban kell kérnem. Van egy tervem a jövő hétre: ha hétfő
reggel nem tudjuk, hogy körülbelül mikor ér ide a felszerelés, civilizáltan
kérdőre vonom Levit, és közlöm vele, hogy álljon elő a farbával. Ha
eldurvulnak a dolgok, megfenyegetem, hogy megint felveszem azt a ruhát.
Egyértelműen az volt a kriptonitja. Szívesen mosok minden éjjel, és
szembesítem vele, amíg Houstonban vagyok.
A mennyezetre mosolygok, arra gondolok, hogy annak is megvan a jó
oldala, ha az ember visszataszító. Megfordulok, és ahogy zizeg a lepedő,
majdnem jó kedvem van. Óvatosan optimista vagyok. A BLINK sikerülni
fog. Gondoskodni fogok róla.
És aztán eljön a hétfő.
 5

AMIGDALA: DÜH

A Z Z A L K E Z D Ő D I K, hogy Trevor, a főnököm az NIH-nél beszélni akar

velem, „amint tudsz, Bee”, amitől belenyögök a zabkásámba.
Az idegtudomány viszonylag új terület, Trevor pedig középszerű
kutató, akinek elég nagy mázlija volt ahhoz, hogy a jó helyen legyen,
amikor rengeteg ilyen pozíciót és finanszírozási lehetőséget hoztak létre.
Ugorjunk előre húsz évet, és ahhoz éppen elég kapcsolatot gyűjtött, hogy
elkerülje a kirúgást; bár erősen gyanítom, ha kapna egy emberi agyat, nem
tudná megmutatni, hol a nyakszirti lebeny.
Akkor hívom fel, amikor a munkahely felé sétálok, a párás reggeli
levegőtől azonnal egy ragacsos réteg tapad a bőrömre. Az első szavai:
– Bee, hogy állsz a BLINK-kel?
Ó, szuperül vagyok, köszönöm. És te?
 – Mindjárt kezdem a második hetet.
– De hogy áll a projekt? – Felpaprikázódik. – A szkafanderek készen
vannak?
– Sisakok. Ezek sisakok. – Azt hinné az ember, ezt a részletet könnyű
megjegyezni, hisz az agyat tanulmányozzuk.
– Tök mindegy – válaszolja türelmetlenül. – Készen vannak?
Annyira nem hiányzik. Alig várom, hogy a BLINK-től király legyen
a CV-m, és továbbléphessek egy olyan pozícióba, ahol nem kell
elismernem a létezését.
– Nincsenek. Az előirányzott idővonal három hónap. Még el sem
kezdtük.
Szünet.
– Hogy érted, hogy el sem kezdted?
– Jelenleg nincsen felszerelésem. Nincs EEG. Nincs TMS. Nincsenek
számítógépek, még az irodánkba sem jutunk be. Mindent, amit
a jelentkezésemben kértem hetekkel ezelőtt, azt még ki kell szállítani.
– Tessék?
– Titokzatos engedélyeket kell begyűjteni. De lehetetlen kitalálni, kinek
az engedélyét.
– Komolyan beszélsz?
A szívem gyorsabban ver felháborodott hangja hallatán. Trevor
dühösnek hangzik; lett egy szövetségesem? Egy szörnyű, de hasznos
szövetséges. Ha némi nyomást gyakorol magasabb szinteken, ők
közbelépnek, Levi többé nem fog tudni akadékoskodni.
 Te jó ég! Miért nem hívtam fel egyszerűen Trevort az első napon?
– Tudom… hülyeség, időpocsékolás és szakmaiatlan. Nem tudom, ki
segíthet helyrehozni a helyzetet, de…
– Akkor jobb, ha kitalálod, a rohadt életbe! Te mit csináltál ott egy
hétig, megnézted az űrhajózási múzeumot? Bee, nem vakációzol!
– Én…
– A te felelősséged, hogy a BLINK működjön. Szerinted miért vettek
fel?
Aha. Ezért nem hívtam fel Trevort.
– Itt nincs hatalmam, sem kapcsolataim. Az összekötőm Levi, és bármit
teszek, az…
– Egyértelmű, hogy bármit is teszel, az nem elég. – Mély lélegzetet
vesz. – Jól figyelj, Bee! George Kramer tegnap este felhívott. – Kramer az
NIH intézetünk feje; olyan messze az én kedves posztdoktoris helyemtől,
hogy kell egy pillanat, amíg helyre tudom tenni a nevét. – Pénteken
beszélt az NIH igazgatójával és két kongresszusi képviselővel. Az általános
konszenzus az, hogy a BLINK az a fajta projekt, amit az adófizetők
zabálnak. Összehozza az űrhajósokat és az agyakat, aminek jó a piaci
megítélése az átlag amerikaiak körében. Ezek szexi témák. – Elborzadok.
Hallani sem akarom többé, ahogy Trevor és a büdös lehelete a szexi szót
használja. – Ráadásul ez két már amúgy is kedvelt állami szervezet
együttműködése. Jó színben fogja feltüntetni a jelenlegi adminisztrációt,
arra pedig szükség van.
A homlokomat ráncolom. Több mint egy perce beszél, és egyszer sem
említette a tudományt.
– Nem értem, hogy ez mit jelent.
– Azt, hogy jelen pillanatban árgus szemekkel figyelik a BLINK-et. A te
teljesítményedet. Kramer heti tájékoztatást akar, a mai naptól kezdve.
– Ma akar jelentést?
– És mától kezdve minden héten.
Hát, azzal baj lesz. Mégis mi a fenét mondjak neki? Hogy nem
számolhatok be haladásról, de elfogad-e egy 18-as karikás listát
a gondosan kidolgozott gyilkos fantáziáimról, amiket dr. Levi Ward köré
szőttem? Eljátszadozom a gondolattal, hogy írok belőle egy képregényt.
– És Bee – folytatja Trevor –, Kramert nem érdeklik a kísérletek.
Eredményeket akar.
– Egy pillanat! Annyiszor tájékoztathatom Kramert, ahányszor akarja.
De ez tudomány, nem PR. Én ugyanúgy eredményeket akarok, mint ő, de
egy olyan felszerelés megalkotásáról beszélünk, ami megváltoztatja az
űrhajósok agyi aktivitását. Nem fogok végigrohanni a kísérleteken, és
esetleg végzetes hibákat véteni…
– Akkor kiszállsz a projektből.
Leesik az állam. Megállok a zebra közepén; egy Nissan rám dudál, és
riadtan a járdáig szaladok.
– Mit… mit mondtál az előbb?
– Ha nem kapod össze magad, visszahívlak, és odaküldök valaki mást.
– Miért? Kicsodát?
– Hanket. Vagy Jant. Vagy valaki mást. Tudod, milyen hosszú a lista?
Tudod hányan jelentkeztek erre a pozícióra?
– De ez a lényeg! Azért én kaptam a BLINK-et, mert én vagyok
a legképzettebb. Nem küldhetsz csak úgy valaki mást!
– Megtehetem, ha egy hete ott vagy, és semmit sem csináltál. Bee, nem
érdekel, hogy te vagy a legjobb emberem az idegstimuláció területén… ha
nem kapod össze magad hamarosan, kiszállsz!
Mire az irodába érek, hevesen ver a szívem, és káosz tombol
a fejemben. Trevor levehet a BLINK-ről? Nem. Nem teheti. Vagy talán
mégis, fogalmam sincs.
A francba, persze, hogy megteheti! Azt tehet, amit akar, főleg, ha
bizonyítani tudja, hogy nem teszek eleget. Amit megtehet, hála Levi
Wardbaromnak. Istenem, gyűlölöm őt! A gyilkos fantáziáim elérték
végleges formájukat: függőleges karóba húzás. Vlad-stílusban. A póznát
közvetlenül az ablakom elé fogom állítani. A szenvedése lehet az utolsó
dolog, amit látok, mielőtt elalszom, és az első, amikor felébredek.
Virágport fogok rászórni, hogy a kolibrik lakmározzanak a véréből.
Komoly terv.
Rocío szabadságot kért délelőttre. Egyedül vagyok az irodában, és
nyugodtan azt csinálhatom, ami jólesik: lefejelhetem az asztalt. Mik
a lehetőségeim? Egyenes választ kell kapnom arra, hogy mikor érkezik
meg a felszerelésem, de nem tudom, kit kérdezzek. Guy Levihoz fog
küldeni, Levi nem fog velem szóba állni, és…
Fölegyenesedek ültömben, amikor formálódni kezd a fejemben egy
gondolat. Két perccel később felhívom a StimCase-t, a céget, ami azt
a rendszert gyártja, amit használok.
– Itt dr. Bee Königswasser, a NASA Sullivan Kutatóintézetéből
telefonálok. Ellenőrizni akartam egy rendelésünk állapotát… egy TMS-
rendszer az.
– Természetesen. – Az ügyfélszolgálatos hölgy hangja halk és
megnyugtató. – Van rendelési száma?
– Nincs kéznél. Az asszisztensem most nem dolgozik. De a fő kutatónak
vagy nekem, vagy dr. Wardnak kell lennie.
– Akkor egy pillanat. Ó, igen. Dr. Ward nevén van. De úgy tűnik,
a rendelést törölték.
A gyomrom összeszorul. Az ujjaim szorosabban markolják a kagylót,
nehogy leejtsem.
– Megtenné… – A torkomat köszörülöm. – Megtenné, hogy még
egyszer ellenőrzi?
– Múlt hétfőn kellett volna kiszállítani, de dr. Ward az azt megelőző
pénteken lemondta. – Aznap, amikor Levi először látott Houstonban.
Aznap, amikor megmentette az életemet. Aznap úgy döntött, hogy nem áll
szándékában együtt dolgozni velem, soha.
– Én… Oké. – Bólintok, bár a nő nem láthat. – Köszönöm. –
A vonalbontó hang fülsiketítően hangos, egy hosszú pillanatig
visszhangzik a fejemben.
Nem tudom, mihez kezdjek. Mit csináljak? A francba. A francba!
Tudjátok, ki tudná, mit kell tenni? Természetesen dr. Curie. És még: Annie.
Amikor harmadéves volt, valami pasas ellopta az optikai kábelét, úgyhogy
rátett egy alprogramot a pasi gépére, amitől homárpornó ugrott fel,
valahányszor a pasi megnyomta az X betűt. Majdnem kivágták a fickót
a doktoriból. Aznap este úgy ünnepeltünk, hogy dinnyés Sangriát
csináltunk, és újraalkottuk a Macarenát a tetőn.
Persze az, hogy Annie mit tud vagy mit nem tud, lényegtelen. Többé
nem része az életemnek. Választott. Az okait soha nem fogom megérteni.
És én…
– Bee?
Leteszem a telefont az asztalra, a farmeromba törlöm izzadt
tenyeremet, és az ajtó felé nézek.
– Szia, Kaylee! – Élénk rózsaszín csipkeruhát visel, ami pont az
ellentéte annak, ahogy érzem magam.
– Rocío itt van?
– Nincs itt. Vizsgázik. – Nagyot nyelek, az agyam még mindig kavarog
a telefonhívás miatt. Telefonhívások miatt. – Segíthetek valamiben?
– Nem, csak meg akartam tőle kérdezni, hogy… – Feszengve vállat von,
kicsit elvörösödik, de aztán gyorsan hozzáteszi: – Meglepett, hogy nem
voltál ott a ma reggeli megbeszélésen.
Oldalra billentem a fejem.
– Milyen megbeszélésen?
– Amin ott voltak az űrhajósok.
Még jobban összeszorul a gyomrom. Nem tetszik, hogy ez hova
vezethet.
– Az űrhajósok.
 – Igen, amit Levi és Guy szervezett. A visszajelzésekhez. Hogy
brainstormingoljanak a sisak lehetőségeiről. Nagyon hasznos volt.
– Mikor… mikor volt ez?
– Ma reggel. Nyolckor. Múlt héten beszéltük meg, és… – Kaylee szeme
elkerekedik. – Tudtál róla, ugye?
Félrenézek, és a fejemet rázom. Ez megalázó. És dühítő. Meg sok más
is.
– Te jó ég! – Kaylee őszintén le van sújtva. – Annyira sajnálom…
Fogalmam sincs, hogyan történhetett.
Halkan, keserűen felnevetek.
– Nekem van.
– Tehetek valamit, hogy ezt helyrehozzam? Projektmenedzserként
hadd kérjek bocsánatot!
– Nem, én… – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Nem a te hibád, Kaylee.
Te nagyszerű voltál. – Nagy a kísértés, hogy elmondjam, hogy a főnöke is
remek; remek púp a hátamon. De nem akarom a lányt kényelmetlen
helyzetbe hozni, és nem biztos, hogy képes lennék nem
káromkodásözönben kitörni.
Sokáig üldögélek, miután elmegy, az üres íróasztalokat, üres székeket
bámulom, az elvileg irodám üres falait, amelyek között olyan
tudománnyal kellene foglalatoskodnom, ami elvileg beindítja
a karrieremet, és engem boldog, kiteljesült nővé tesz. Addig ülök, amíg
a kezem már nem remeg, és nem érzem azt, mintha a mellkasomat egy
nagy kéz szorítaná.
 Aztán felállok, nagy levegőt veszek, és egyenesen Levi irodájába
masírozok.

***

KO P O G O K , D E nem fáradok azzal, hogy megvárjam a választ. Kinyitom

az ajtót, becsukom magam mögött, és beszélni kezdek, amint belépek,
a karomat összefonom a mellkasom előtt. Számomra érthetetlen okból
mosolygok.
– Miért? – teszem fel a kérdést. Levi a számítógépe képernyőjéről rám
emeli a tekintetét, és alig, de észrevehetően későn kapcsol. Mindig
ugyanazt veszem észre a szemében, amikor először meglát: felvillan
a pánik. Aztán összekapja magát, és az egész arca zárkózott lesz. Tényleg
dolgoznia kellene azon, hogy bővüljön az érzelmi skálája. Amúgy mit hisz,
mit fogok csinálni? Áttérítem a szcientológiára? Avon termékeket akarok
eladni neki? Megfertőzöm tífusszal? – Tényleg, csak tudni akarom, hogy
miért? Még csak meg sem kérlek, hogy állj le, csak tudnom kell… miért?
Korianderszagom van? Elloptam a parkolóhelyedet a doktori iskolában?
Arra a kölyökre emlékeztetlek, aki gyümölcslevet öntött a GameBoyodra,
amikor éppen befejezted volna a Zelda legendáját?
Rám pislog a székéből, és van pofája adni az ártatlant. Meg kell
hagynom, van vér a pucájában. Valószínűleg így kompenzálja
a mikrofütyijét.
– Miről beszélsz?
 A mosolyom keserűre fordul.
– Levi! Kérlek!
– Fogalmam sincs, mire célzol. De nagyon sok a dolgom, szóval…
– Tudod, nekem nincs. Egyáltalán nincs dolgom. Nem voltam ennyire
elfoglalatlan a középsulis nyáriszünet óta. De ezt már tudod, szóval…
Levi hátradől a székén. A jelenléte még úgy is letaglózó, hogy az
íróasztal félig eltakarja. Téliesen rideg. A szeme hófödte fenyő.
– Van pár dolog, amit most rögtön el kell intéznem. Megbeszélhetünk
egy találkozót máskorra?
Halkan felnevetek.
– Hogyne! Küldjek egy e-mailt?
– Az jó lesz.
– Arra mérget veszek. Ugyanannyi válasz fog érkezni rá, mint a többi
e-mailre, amit neked küldtem?
A homlokát ráncolja.
– Természetesen.
– Tehát nulla.
Még jobban ráncolja a homlokát.
– Minden e-mailedre válaszoltam.
– Tényleg? – Egy pillanatig sem hiszem el. – Akkor talán valami e-
mailes probléma lehet a háttérben. Ha ellenőrizném a spam-fiókomat,
találnék egy üzenetet, amiben meghívsz a ma reggeli megbeszélésre?
Ez az a pillanat, amikor valami megváltozik. A pillanat, amikor Levi
rájön, hogy foglalkoznia kell velem. Feláll, megkerüli az íróasztalát, és
nekidől. Karba teszi a kezét, és egy percig higgadtan méreget.
Most nézz ránk! Csak két ősellenség, állnak egymással szemben
látszólag laza pózban, miközben ördögszekerek görögnek körülöttünk.
Egy modern spagettiwestern.
Én lövök először.
– Szóval az egész egy nagy, e-mailes félreértés?
Levi nem válaszol. Csak elbámul valahová a bal vállam fölött.
– Stimmel. E-mailek, amiket el kellene küldeni, nem küldődnek el.
Amiket nem kellene, azok igen. Ez megmagyarázná azt, ami lemondta
a rendelésemet a TMS-felszerelésre. Valószínűleg csak elküldte magát.
Életre kelő e-mailek. Ajaj! Az Outlook bajban van. – Hamis nyugalma egyre
kevésbé meggyőző. – Ha belegondolsz, ez az egyetlen lehetséges
magyarázat. Mert a múlt héten, amikor megkérdeztem, hogy tudod-e már,
hogy nagyjából mikor érkezik, azt mondtad, hogy hamarosan. És te soha
nem hazudnál nekem, igaz?
Levi bosszantóan jóképű arca megkeményedik. Igen, még
a szokásosnál is jobban.
– Nem hazudnék neked. – Ezt őszinte, bosszús hangon mondja, mintha
fontosnak tartaná, hogy higgyek neki. Ha!
– Azt biztosra veszem. – Ellököm magam az ajtótól, és körbesétálok az
irodában. – És nem pécéznél ki, hogy felhívd a figyelmemet a ruházati
előírásokra, amiket egyértelműen sosem tartatnak be. És nem is tennéd
lehetetlenné számomra, hogy anélkül jussak be az irodába, hogy
könyörögnöm kelljen, hogy engedjenek be. – Megállok egy könyvespolc
előtt. A mérnöki kötetek között mindenféle személyes tárgyat veszek
észre. Olyan módon teszik emberivé Levit, amire nem állok készen: egy
gyerekrajz egy fekete macskáról; néhány billegő fejű baba sci-fi filmekből;
két bekeretezett fénykép. Az egyiken Levi és egy másik magas, sötét hajú
férfi biztosíték nélkül mászik egy sziklaalakzaton. A másikon egy nő.
Csodaszép. Hosszú, sötétszőke haja van. Fiatal, valószínűleg Levi kortársa.
Belemosolyog a kamerába, egy totyogóst tart a karjában, akinek a fejét
sötét loknik borítják. A keret egyértelműen kézzel készült, összeragasztott
gombok, kagylók és pálcikák.
A szívem összeszorul.
Tudtam, hogy Levinak gyereke van. Többször el is töprengtem ezen az
információn, amióta megtudtam. És nem lep meg, hogy nős. Nem hord
gyűrűt, de ez nem jelent semmit; rajtam gyakran van gyűrű, és az aztán
biztos, hogy én nem vagyok házas. Őszintén, nem tudom, miért taglóz ez le
ennyire. Az biztos, hogy nincs személyes részem Levi magánéletében, és
általában nem vagyok féltékeny, amikor valaki boldog párkapcsolatban él.
De a meghittség, ami ezekből a képekből árad, mint ahogy a halk, meghitt
hang is, amikor múlt héten felvette a telefont… teljesen egyértelmű, hogy
Levinak van otthona. Egy hely a világon, ami csak az övé. Valaki, akihez
minden este hazamehet. És mindennek a tetejébe a karrierje is stabilabb,
mint az enyém.
Levi Ward, ezer dühös pillantás és millió bunkó biccentés lordja
tartozik valahova. Az univerzum tényleg igazságtalan.
Legyőzötten felsóhajtok, és szembe fordulok vele.
 – Csak mondd el miért, Levi!
– A helyzet bonyolult.
– Tényleg? Elég egyszerűnek tűnik.
A fejét rázza, alaposan megfontolja, mit mondjon, aztán valahogy
a legröhejesebb három szónál köt ki, amit valaha hallottam.
– Adj néhány napot!
– Néhány napot? Rocío és én ideköltöztünk, hogy dolgozzunk.
Otthagytuk Marylandben a barátainkat, a családunkat, párunkat, és most
malmozunk…
– Akkor menjetek haza pár napra! – Levi hangja nyers. – Látogassátok
meg a párotokat, és később gyertek vissza…
– Rohadtul nem ez a lényeg! – A kezemmel durván végigszántok
a fürtjeimen. Reike azt mondta, hogy higgadtan vonjam kérdőre, de az
a hajó már elhagyta a kikötőt és messze jár. Biztos vagyok benne, hogy
Levi szomszédai hallják, hogy megemelem a hangomat, és ez nekem
tökéletesen megfelel. – Az NIH feje haladási jelentéseket vár tőlem,
a főnököm pedig azzal fenyeget, hogy valaki mást küld ide, ha hamarosan
nem kap tőlem eredményeket. Kell a felszerelésem! Nem kérem, hogy ezt
értem tedd meg; tedd meg a projektért! – Biztosan közelebb léptem, vagy
talán ő lépett hozzám, mert hirtelen megérzem az illatát. Fenyő, szappan
és tiszta férfibőr.
– Érdekel egyáltalán téged a BLINK?
Levi tekintete lángol.
– Érdekel. Eszedbe ne jusson kételkedni benne! – szűri ki összeszorított
fogai között előrehajolva. Soha senkit nem gyűlöltem még ennyire. Soha
nem is fogok. Ebben olyan mélyen hiszek, mint a sejtelméletben.
– Az biztos, hogy nem teszel úgy, mintha így lenne.
– Nem tudod, miről beszélsz.
– Te pedig – közelebb lépek, az ujjamat belefúrom a mellkasába – nem
tudod, hogyan irányíts egy projektet.
– Arra kérlek, hogy bízz bennem!
– Bízzak benned? – Az arcába nevetek. – Mi a fenéért bízzak én benned?
– Újra felé bökök az ujjammal, és ez alkalommal rázárja a tenyerét, hogy
megállítson.
Valami fura dolog történik. A marka lecsúszik a tenyeremhez, és egy
pillanatig szinte a kezében tartja a kezemet. A bőröm bizsereg, és elakad
a lélegzetem; az övé is. Ettől biztosan észreveszi, hogy hozzám ér: hozzám,
a hét tenger legundorítóbb szerzetéhez. Azonnal elenged, mintha
megégette volna magát.
– Megteszem, amit tudok – kezdi.
– Ami jelenleg semmi.
– …a rendelkezésemre álló forrásokkal…
– Jaj, ugyan már!
– …és vannak dolgok, amikről nem tudsz…
– Akkor mondd el! Magyarázd meg!
A beálló csend árulkodó számomra. Ahogy az álla megfeszül, ahogy
kihúzza magát, és hirtelen elfordul, hármat lép, mintha végzett volna
a dologgal. Velem. Soha még csak bele sem kezdtél, seggfej!
 – Rendben. Jó. – Vállat vonok. – Elmegyek a felettesedhez, Levi.
Döbbent pillantást küld felém.
– Tessék?
Ó, most aggódik. Fordult a kocka. Ezt a békát le kell nyelnie.
– El kell indítanom a BLINK-et. Nem hagysz nekem más választást,
mint hogy átnyúljak a fejed felett.
– A fejem felett? – Egy pillanatra becsukja a szemét. – Olyan nincs.
– Én… Te… – dadogok. Istenem, a pasi egójának saját gravitációs
mezeje van. Egy emberi gödör, tele sötét anyaggal és hübrisszel. – Hallod
egyáltalán magad?
– Ne csináld, Bee!
– Miért ne? Felhívod a StimCase-t, és megszerzed nekem
a felszerelésemet? Szerzel nekünk egy olyan irodát, ami nincs távol
mindenkitől? Mostantól meghívsz minket a fontos megbeszélésekre?
– Nem olyan egyszerű…
Mekkora egy rohadék!
– De az. Rohadt egyszerű, és ha nem vagy hajlandó ezt helyrehozni, ne
mondd nekem, hogy ne menjek a felettesedhez!
– Azt nem akarod megtenni.
Most megfenyeget?
– Látod, én is így gondoltam. De most biztos vagyok benne, hogy
megteszem. Csak figyelj!
Sarkon fordulok, és az ajtó felé indulok, kész vagyok egyenesen Boris
irodájába sétálni, de amikor az ajtógombra teszem a kezem, eszembe jut
valami, és megfordulok.
– És még valami – vicsorgom megkövült arcába. – A vegán fánkok
a vegánoknak valók, te tökkelütött!

L E V I N E M B O R U L H ATOT T ki túlságosan a beszélgetésünktől, mert

még csak meg sem próbál utánam jönni. Dübörög bennem a harag, és oda
akarok masírozni Borishoz, de a folyosón összefutok Rocíóval. Húzza
a lábát, kifejezéstelen arccal nézi a padlót, mint egy rab a halálsoron. Még
a szokásosnál is jobban.
Megállok. Bármennyire is türelmetlen vagyok, hogy megszerezzem
a felszerelésemet, és tönkretegyem a karrieremet, azt hiszem, jobban
szeretem Rocíót, mint amennyire Levit utálom. De szoros a verseny.
– Hogy ment a GRE? – A Graduate Record Examinations, azaz
a hallgatói szintfelmérő olyan, mint a SAT-vizsgák: egy hülye
szintfelmérő, ahol a diákoknak piszok magas pontszámot kell elérniük,
hogy felvegyék őket a doktori iskolába; bár a vizsgáknak semmi köze
a tanulmányi sikerekhez. Emlékszem, hogy gyötrődtem a pontszámaim
miatt a főiskola utolsó évében, rettegtem, hogy nem lesz elég magas
ahhoz, hogy ugyanabba a programba kerüljek be, mint Tim. Mint kiderült,
az enyém magasabb lett, mint az övé, és engem a végén sokkal több helyre
vettek fel. Visszatekintve, a UCLA-re kellett volna mennem, és őt magam
mögött hagynom. Az sok szívfájdalomtól kímélt volna meg, és
minimalizálta volna a Wardbarommal töltött időt.
– Bee. – Rocío borúsan rázza a fejét. – Merre van az óceán?
 Balra mutatok. Azonnal arrafelé kezdi vonszolni magát.
– Ro, először ki kell menned az épületből, és… mit művelsz?
– Belegyalogolok az óceánba. Isten veled!
– Várj! – Ott körözök körülötte. – Hogy ment?
Újra megrázza a fejét. A szeme piros.
– Gyengén.
– Mennyire gyengén?
– Túl gyengén.
– Hát, nem kell 99%, hogy bejuss a Johns Hopkinsba…
– 40 a számításos részen, 52 a szóbelin.
Oké, az tényleg gyenge.
– …és bármikor megcsinálhatod újra.
– 200 dolcsiért. És ez volt a harmadik alkalom; nem sikerül jobban,
bármennyit gyakorlok. Mintha meg lennék átkozva. – A távolba mered. –
La Llorona tehet róla? Azt akarja, hogy hagyjam itt a tudományos világot,
és menjek vele vízmosásokba kísérteni? Talán itt kellene hagynom
a tudományos feladataimat.
– Nem, segítek feltornázni a pontszámodat.
– Hogyan? Elmondasz egy ellenvarázslatot? Neki ígéred az
elsőszülöttedet és száz szűz varjú vérét?
– Hogy mi? Nem. Korrepetállak.
– Korrepetálsz? – A homlokát ráncolja. – Tudsz egyáltalán számolni?
Nem jegyzem meg, hogy az egész munkám magas szintű statisztikából
áll, amit az agy tanulmányozása közben használok, helyette inkább
magamhoz ölelem.
– Minden rendben lesz, hidd el!
– Mi folyik itt? Miért szorítasz a testeddel?
Az egész beszélgetés kevesebb, mint tíz percig tart, de végzetes
hibának bizonyul. Mert mire az épület leginkább elhagyatott, harmadik
emeletére érek, ott állok Boris ajtaja előtt, és készen állok halálosan
bemártani Levit, az ajtó csukva van, és hangokat hallok odabentről.
És az egyik hang Levi Wardé.
 6

HESCHL-TEKERVÉNY: ÉLJEN, ÉLJEN!

N E M H I S Z E M E L , hogy ő előbb ért Borishoz, mint én. Nem hiszem el,

hogy elsurrant mellettem, miközben én Rocíóval beszélgettem. Bár el
kellene hinnem, mert pontosan ilyen pöcs húzásra számítottam tőle.
Konkrétan toporzékolok, mint egy durcás hatéves. Ez lett belőlem. Mit
csinálok? Berontok, és nem hagyom, hogy Levi hazugságokkal mérgezze
Boris elméjét? Megvárom, hogy Levi kijöjjön, és a kárelhárításra
koncentrálok? Összegömbölyödöm és sírok?
Dr. Curie tudná, mit tegyen. Dr. Königswasser ezzel szemben úgy néz
körbe, mint egy eltévedt borjú, és hálás, hogy nincs ott senki, aki látja,
ahogy duzzog a kutatási igazgató irodája előtt. Amikor úgy döntöttem,
hogy kutató leszek, úgy gondoltam, az elméleti váz problémáival, kutatási
protokollokkal, statisztikai modellezéssel fogok küszködni. Ehelyett itt
állok, és a középsulis életem legjobb pillanatait élem át.
És aztán rájövök, hogy megértek néhány szót.
– …szakmaiatlan – mondja Levi.
– Egyetértek – válaszolja Boris.
– És nem mozdítja elő a tudományos fejlődést. – Levi higgadtan
mérgesnek hangzik, aminek gyakorlatilag lehetetlennek kellene lennie, de
ért ahhoz, hogy oximoronokat keltsen életre. – A helyzet tarthatatlan!
– Teljesen egyetértek.
– Mindig ezt mondod, amikor beszélünk erről, de kétlem, hogy
megérted, hosszútávon milyen katasztrofális hatással lehet a BLINK-re, az
NIH-re és a NASA-ra. És interperszonális szinten is kellemetlen. –
Elfehéredő ujjpercekkel közelebb hajolok az ajtóhoz. Nem hiszem el, hogy
ezzel a szarral eteti Borist. Én vagyok kellemetlen számára? Hogyan? Azzal,
hogy bántó rám nézni? Épp fel akarnám tépni az ajtót, hogy megvédjem
magam, amikor ezt hallom: – Nem folytathatja így! Valamit tenni kell. – Te
jó ég! Csapdába estem egy torz dimenzióban?
– Oké. Mit akarsz, mit csináljak vele?
Visítani fogok. Bármit is mond Levi, attól üvölteni fogok dühömben.
Máris vibrálok egy elfojtott üvöltéstől. A torkomba gyűlik.
– Azt akarom, hogy engedd, hadd végezze a dolgát!
Fel, fel, fel a gégémen keresztül a szájüregembe, és… állj! Hogy mi? Mit
mondott Levi?
– Megtettem, amit tudtam. – Boris kissé bocsánatkérő. Levi viszont
kemény és kompromisszumot nem ismerő.
 – Az nem elég. Kapja meg a hozzáférést az épület minden BLINK-kel
kapcsolatos részéhez, legyen NASA.gov e-mail-címe, és vegyen részt
a projektmegbeszéléseken! Azt akarom, hogy a kért felszerelése minden
egyes darabja legyen itt most; már réges-rég ide kellett volna érnie.
– A rendelést te mondtad vissza.
– Mert nem az a rendszer volt, amit kért. Miért adnám ki a büdzsé
jelentős részét egy nem megfelelő típusra?
– Levi, ahogy azt a múlt héten is minden áldott nap elmondtam,
amikor emiatt jöttél hozzám, néha nem a tudományról van szó, hanem
a politikáról.
Most már teljesen az ajtóra tapasztom a fülemet és a tenyeremet. Az
ujjaim remegnek a fán, de nem érzem. Lezsibbadtam.
– A politika nem az én ügyem, Boris.
– Az enyém viszont igen. Ezt már megbeszéltük… Sokat és nagyon
gyorsan változtak a dolgok. Az igazgató támogatja az NIH–NASA
együttműködést, amíg a NASA kapja meg az elismerést és a projekt
irányítását. De most az NIH nagyobb szerepet akar. Ezt a NASA nem
hagyhatja.
– A NASA-nak hagynia kell.
– Az igazgatóra nagy nyomás nehezedik. A lehetséges
következmények hatalmasak lehetnek; ha szabadalmaztatjuk
a technológiát, ki tudja, milyen széles körben lehet majd alkalmazni, és
mennyi lehet a bevétel. Nem akarja, hogy az NIH-é legyen a szabadalom
fele.
 Szünet, csordultig telve feszültséggel. Szinte látom magam előtt,
ahogy Levi a kezével végigszánt a haján.
– A NASA nem rendelkezik a büdzsével, hogy egyedül vigye
a projektet; eleve ezért hoztuk be az NIH-et. Azt akarod mondani, hogy
inkább lemondanak a BLINK megvalósulásáról, mint hogy osztozzanak az
elismerésen? És ki lesz az idegtudományi rész felelőse?
– Nem dr. Königswasser az egyetlen idegkutató a világon. A NASA-nál
is vannak sokan, akik…
– Közel sem olyan jók, mint ő, ha az idegstimulációról van szó.
Ez tényleg egy torz világ. Torzabb, mint azt valaha képzeltem volna.
A Tótágasba kerültem, a szívem a fülemben dobog, és Levi Ward az előbb
valami kedveset mondott rólam. Hideg, ragacsos érzés gyűlik
a gyomorszájamnál. Lehet, hogy hányni fogok; csakhogy teljesen üres
vagyok. Amikor idejöttem, tele voltam dühvel, de elpárolgott.
– Megoldjuk, Levi. A BLINK a következő költségvetési vitán kerül
terítékre, addigra pedig a NASA el fogja fogadni a teljes finanszírozást.
Akkor nem lesz szükségünk az NIH-re. Továbbra is te leszel a főnök.
– Az egy év múlva lesz, és nem garantálhatod. Ahogy azt sem, hogy
a Sullivan-prototípust fogjuk használni.
Szünet.
– Fiam, megértem, hogy neked ez fontos. Ugyanígy érzek, de…
– Azt kétlem.
– Parancsolsz?
Levi hangja a titánt is átvágná.
 – Komolyan kétlem, hogy ugyanígy érzel.
– Levi…
– Ha így van, engedélyezd a felszerelés megvásárlását!
Sóhaj.
– Levi, kedvellek téged. Tényleg. Okos fiú vagy. Az egyik legjobb
mérnök, akit ismerek… talán a legjobb. De fiatal vagy, és fogalmad sincs,
hogy mekkora nyomás nehezedik mindenkire. Valószínűtlen, hogy
a BLINK idén megvalósuljon. Jobban teszed, ha ezzel megbékélsz.
Másodpercek telnek el. Nem hallom Levi válaszát, úgyhogy még
tovább hajolok… ami borzasztó ötletnek bizonyul, mert az ajtó kitárul.
Hátraugrok, elég gyorsan ahhoz, hogy Boris ne lásson meg, de amikor Levi
kilép, még mindig ott állok az irodánál. Becsapja az ajtót, és dühösen
elcsörtetne, aztán észrevesz, és földbe gyökerezik a lába.
Dühösnek látszik. És nagynak. Dühösen nagynak.
Mondanom kellene valamit. Adni a lazát. Úgy tenni, mintha csak erre
jártam volna az irodaszeres szekrényt keresve. Jaj, Levi, tudod, hol tartják
a ceruzahegyezőt? A gond az, hogy az a hajó már rég elment, és miközben
ugyanolyan nyers kifejezéssel méregetjük egymást, egy pillanatra furcsa
érzés kerít a hatalmába. Mintha Levi most látna először. Nem, nem
egészen: mintha én látnám őt először. Mintha a bonyolult tükörlabirintus,
amin keresztül egymást néztük, összetört volna, a szilánkok pedig
kámforrá váltak.
Elviselhetetlennek érzem. A tekintetem a lábfejemre siklik.
Szerencsére az érzés tovaszáll, ahogy a szép százszorszépeket nézem
a műbőr szandálomon.
Az ujjaimnak abba kell hagyniuk a remegést, különben levágom őket.
Ha a könnycsatornáim egyetlen cseppet is át merészelnek engedni, örökre
elkötöm őket. Már majdnem kész vagyok újra felnézni anélkül, hogy
bolondot csinálnék magamból, amikor egy hatalmas kéz határozottan
átfogja a könyökömet. Nem kellett volna ma ujjatlan topot húznom.
– Te mit…?
Levi az ajkához emeli az ujját, hogy jelezze, maradjak csendben, és
elvezet az irodától.
– Hova… – kezdem, de halk suttogással félbeszakít.
– Css! – Gyengéden, de szorosan fog. Döbbenten veszem észre, hogy
úgy tűnik, ez segít a hányingeremen.
Anélkül, hogy tudnám, mihez kezdjek, lehunyom a szemem, és
követem őt.

L A S S Ú A F E L FO GÁ S O M . Mindig is így volt.

Amikor a nonnám meghalt, mindenki hosszú percek óta zokogott
körülöttem, mire én végre felfogtam, hogy mit mond az ősz hajú orvos.
Amikor Reike úgy döntött, hogy tart egy évtized szünetet, hogy beutazza
a világot, nem jöttem rá, mennyire magányos leszek, csak amikor már az
Indonéziába tartó gépen ült. Amikor Tim kiköltözött a lakásunkból,
a dolog jelentősége csak napokkal később taglózott le, abban a pillanatban,
amikor rájöttem, hogy két fél pár zoknija a szárítóban maradt.
Talán ezért nem tudatosul teljesen, milyen hatalmas dolgot hallottam
Boris irodája előtt, csak akkor, amikor az egyik padon ülök a kis
piknikrészen a kutatóintézet mögött, a térdemre támasztott könyökkel és
a kezembe temetett homlokkal.
Nagyon szép hely. Két cédrusszil és egy tölgy árnyéka pont ott
keresztezi egymást, ahol ülök. Mostantól itt kell megennem az ebédemet. Akkor
a vegán kajám nem büdösíti be az irodát. A gyomrom felfordul. Lehet, hogy
nincs olyan, hogy mostantól.
– Jól vagy?
Felnézek, fel, egyre feljebb. Levi áll előttem, továbbra is fagyosan
dühös, de jobban uralkodik magán. Mintha tízig számolt volna, hogy kicsit
lenyugodjon, de bármikor örömmel visszaugrana az egyre, és felborítana
egy asztalt vagy hármat. Halvány aggodalom látszik a szemében, és
valamilyen okból megint arra gondolok, ahogy a falhoz szegez, a bőre
illatára, hogy milyen volt érezni kemény izmait az ujjaim alatt.
Nagyon nagy baj lehet a fejemmel.
– Leellenőriztem – suttogja. – Hét e-mailt kaptam tőled, és mindegyik
válaszomat elküldtem. Nem tudom, miért nem érkeztek meg. Felteszem,
ugyanaz történt azzal, amit Guy küldött, hogy meghívjon a mai
megbeszélésre, és vállalom érte a felelősséget. Mostanra kellene, hogy
legyen NASA-s e-mail-címed.
Tökéletesen kellemes az időjárás, de fázom és izzadok egyszerre.
Micsoda összetett organizmus a testem!
– Miért? – kérdezem. Még azt sem tudom biztosan, hogy mire célzok.
Lassan kifújja a levegőt.
 – Mennyit hallottál?
– Nem tudom. Sokat.
Bólint.
– A NASA kizárólagos kontrollt akar, bármilyen szabadalom is lenne
a BLINK-ből. De jelenleg nincs meg a büdzsé, hogy egyedül vigyék
a projektet, és volt egy kis huzavona, hogy bevegyék-e az NIH-et. De
az NIH ragaszkodik a szabadalom közös tulajdonlásához, és a NASA úgy
döntött, jobb hagyni, hogy a BLINK természetes halált haljon, mint az
NIH-dzsel harcolni.
– És ez az? A természetes halál?
Levi nem válaszol, csak tovább fürkész engem, aggodalom és valami
más keverékével, amit nem igazán tudok értelmezni. Nyugtalanító, és
majdnem felnevetek, amikor rájövök, miért: Levi most először tartotta
velem a szemkontaktust több mint egy másodpercig. Az első alkalom,
amikor a tekintete nem siklik egy pontra valahol a fejem fölé rögtön
azután, hogy találkozott az enyémmel.
Elfordulok. Nincs hangulatom a jeges zöldhöz.
– Mi van, ha szólok az NIH-nek?
Rövid tétovázás.
– Megtehetnéd.
– De?
– Nincsen de. Minden jogod meglenne hozzá. Támogatni foglak, ha
szükséged van rá.
– De?
 Ránézek. Apró karmolásnyomok vannak a kezén, az alkarján szőrt
látok; az inge megnyúlik a vállán. Tekintélyes ebből a szögből,
a szokásosnál is jobban. Mivel etették gyerekkorában, műtrágyával?
– Ha szólnál az NIH-nek, csak azt az eredményt tudom elképzelni,
hogy az NIH kiszáll, és megromlik a kapcsolatuk a NASA emberi kutatás
részlegével. A BLINK-et pedig jegelnék, amíg…
– …jövő évig. És akkor is a NASA kizárólagos projektje lenne. – Nekem
így is, úgy is annyi. A 22-es csapdája. Soha nem szerettem azt a regényt.
– Nem azt mondom, hogy ne tedd meg – fogalmaz óvatosan –, de ha
a végén azt akarjuk, hogy a BLINK együttműködési projekt legyen, talán
nem ez a legjobb döntés.
Arról nem is beszélve, hogy el kell hitetnem Trevorral, hogy ez nem az
én hibám. Úgy tűnik, akkor is nagyobb szerencsém lenne, ha azt
mondanám, hogy a NASA-t alakváltó földönkívüliek szállták meg. Aha,
megpróbálom. Talán be is jön.
– Mi a másik lehetőség? – kérdezem. Egyet sem látok.
– Dolgozom rajta.
– Hogyan?
– Szerintem rengeteget segítene, ha Boris a mi oldalunkon állna. És
vannak… dolgok, amiket talán bevethetek, hogy meggyőzzem őt.
– És hogy állnak ezek a dolgok?
Sötét pillantást küld felém, de nincs mögötte igazi tűz.
– Nem épp remekül. Egyelőre – mormogja.
Na ne mondd, Sherlock!
 – Gyakorlatilag most én vagyok a világon az egyetlen, aki azt akarja,
hogy a BLINK megvalósuljon.
Levi a homlokát ráncolja.
– Én is akarom! – Emlékszem a korábbi dühére, amikor azzal vádoltam,
hogy nem érdekli a dolog. Istenem, valószínűleg kevesebb mint egy óra
telt el azóta. Kilenc évtizednek érzem. – És mások is. A mérnökök, az
űrhajósok, a szerződésesek, akiknek nem lenne munkája, ha
elhalasztanánk a dolgot. – Széles válla mintha kissé beesne. – Bár úgy
tűnik, te meg én vagyunk a legmagasabb szinten. Ezért van szükségünk
Borisra.
– Ha pár hónapig nyugton ülsz, a projekt az öledbe hullik, és…
– Nem. – Levi a fejét rázza. – A BLINK-nek most kell megvalósulnia. Ha
késlekedünk, megvan az esélye, hogy nem én leszek a főnök, vagy hogy
módosítják az eredeti prototípust. – Annyira ellentmondást nem tűrőnek
hangzik, hogy eltűnődöm, vajon ilyen-e a „szedd össze a játékaidat és
nyomás lefeküdni!”-apuka hangja. Az biztos, hogy hatásosnak tűnik. Ha
a végén egyszer gyerekeim lesznek, remélem, én is tudok majd ennyire
tekintélyes lenni.
– De történjék bármi, neked így se, úgy se lesz gondod. – Nem tudom
eltüntetni a keserűséget a hangomból. – Közben az NIH csökkenti
a személyzetet, és a fő feltétel a sikeresen véghezvitt pályázatok. Amim
nekem nincs, mert… Megvan az oka, az okoknak kevés köze van ahhoz,
hogy én nem próbálkoznék vagy hogy nem vagyok jó kutató… Az vagyok,
esküszöm, tényleg jó vagyok ebben, és…
 – Tudom, hogy az vagy – szakít félbe Levi. Őszintének hangzik. – És ez
a projekt számomra nem csak újabb megbízás. Csapatokat helyeztem át
azért, hogy itt legyek. Szálakat mozgattam meg.
Végigsimítom az arcomat. Micsoda katyvasz!
– Elárulhattad volna, hogy a NASA állít akadályokat. Ahelyett, hogy
elhitetted velem, hogy te…
Üres tekintettel néz rám.
– Hogy én?
– Tudod. A szokásos okokból megpróbálsz kipöckölni.
– A szokásos okokból?
– Aha. – Vállat vonok. – A doktoriból.
– Milyen okok a doktoriból?
– Csak az a tény, hogy te… tudod.
– Nem biztos.
Kimerülten vakarom a homlokomat.
– Hogy megvetsz engem.
Olyan elképedve néz rám, mintha most köhögtem volna fel egy
szőrlabdát. Mintha a gonosz ikertestvére került volna úgy engem, mintha
húsevő tarajos sül lennék. Egy pillanatig szóhoz sem jut, aztán amit mond,
kifejezetten őszintének hangzik.
– Bee. Nem vetlek meg.
Nahát. Nahát. Rengeteg okból. Például, hogy pofátlan hazugság,
mintha nem tekintene a benzinkutas sushi emberi megfelelőjének,
ugyanakkor… Levi most először használta a nevemet. Nem mintha
számontartanám vagy ilyesmi, de van valami egyedien ő abban, ahogy
kimondja, és sosem tudnám elfelejteni.
– Persze. – Levi továbbra is ugyanazzal a zavart, őszinte arckifejezéssel
néz rám. Felhorkanok és elmosolyodom. – Akkor, azt hiszem,
félreértettem az összes doktoris interakciónkat. – Tényleg elmondta
Borisnak, hogy jó idegkutató vagyok, úgyhogy talán nem gondol
inkompetensnek, ahogy azt mindig gyanítottam. Talán csak… konkrétan
minden mást utál bennem. Csodás!
– Tudod, hogy nem vetlek meg – erősködik halvány váddal
a hangjában.
– Hogyne!
– Bee.
Megismétli a nevemet, azzal a hanggal, és elönt a vörös köd.
– Persze, hogy tudom. Hogyne tudnám, amikor olyan kérlelhetetlenül
rideg, arrogáns és megközelíthetetlen vagy. – Felállok, harag bugyog fel
a torkomon. – Évek óta kerülsz, jogos indokok nélkül nem vagy hajlandó
együttműködni velem, a legminimálisabb udvarias társalgást is
megtagadtad tőlem, úgy bánsz velem, mintha visszataszító és alantas
lennék… Még a vőlegényemnek is azt mondtad, hogy valaki mást kellene
feleségül vennie, de persze, nem vetsz meg, Levi.
Az ádámcsutkája ugrál. Úgy bámul rám, lesújtva, zavarodottan, mintha
épp most ütöttem volna meg egy pólóütővel; amikor pedig csak az igazat
mondtam. Ég a szemem. Az ajkamba harapok, hogy féken tartsam
a könnyeimet, de a hülye testem újra elárul, és sírok; sírok előtte, és
gyűlölöm őt.
Nem mérges vagyok rá… gyűlölöm.
Azért, ahogy bánt velem. Amiért olyan biztos karrierje van, ami nekem
nincs. Azért, mert eltitkolta ennek a nyavalyás, rothadó projektnek
a politikáját. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm, olyan szenvedéllyel, amiről
azt hittem, hogy csak a rossz légzsákoknak, Timnek vagy az év harmadik
költözésének tartom fent. Gyűlölöm, amiért ezt csinálta belőlem, és hogy
itt maradt megszemlélni a művét.
Gyűlölöm őt. És nem akarok ennyi mindent érezni.
– Bee…
– Nem éri meg. – A kézfejemmel letörlöm az arcomat, és elsétálok
mellette anélkül, hogy visszanéznék rá. Persze hatalmasnak kell lennie, és
ezt is meg kell nehezítenie.
– Várj!
– Szólok az NIH-nek, hogy mi történik – mondom anélkül, hogy
megállnék vagy megfordulnék. – Nem kockáztathatom meg, hogy
a feletteseim azt higgyék, a projekt miattam vallott kudarcot. Sajnálom, ha
ez téged rossz helyzetbe hoz, és sajnálom, ha ez azt jelenti, hogy a BLINK
tolódik.
– Rendben. De kérlek, várj…
Nem. Nem akarok várni vagy akár csak egy szót is hallani. Sétálok
tovább a szép százszorszépes szandálomban, amíg már nem hallom őt,
amíg már nem látok a könnyeim homályán át. Kisétálok az űrközpontból,
és arról ábrándozom, hogy elhagyom Houstont, Texast, az Egyesült
Államokat. Arról ábrándozom, hogy repülőgépre ülök, és Portugáliába
repülök, hogy Reike megöleljen.
Egészen hazáig ábrándozom, és egyáltalán nem érzem magam jobban.

A T E L E FO N O M AT B Á M U LO M – csak ennyi: búsongok, és bámulom

a telefonomat –, amikor egy Twitter-értesítés ugrik fel a képernyőmön.

@SabriRocks95: Ez a másodéves geológia

PhD-hallgató durva időszakon megy át.

@MitTenneMarie, ha azt érezné, hogy az univerzum azt próbálja

üzenni neki, hogy adja fel?

Jaj! Ez egy kicsit túl közelről érint. A tehetetlenség érzése ma elérte

nálam a kritikus tömeget, félúton járok Alanis Morisette
diszkográfiájában, és túl vagyok a második doboz narancssörbeten. Úgy
érzem, mintha ledarált volna az iratmegsemmisítő. Mint egy használt
fültisztító. Egy lehúzható törlőkendő. Egy molylepkének sem tudnék
tanácsot adni, ami nekirepül az ablakomnak, nemhogy egy intelligens
fiatal nőnek, akinek gond van a karrierjével. Retweetelem, remélve, hogy
az MTM-közösség gondoskodik @SabriRocks95-ről.
– Talán itt kellene hagynom a tudományos világot – filózok hátradőlve
a széken, a nyitott konyhán át a dr. Curie-mágnesre meredve. – Hagyjam
ott a munkám?
Marie nem válaszol. Hallgatás beleegyezés? Vannak dolgok, amikbe
belefoghatnék. Leporolhatom a német tárgyesetet, és találkozhatok
Reikével Görögországban, ahol az olivaolaj-mágnások felfogadnak minket,
hogy oktassuk a tinédzserkorú örököseiket. Eladhatom azt a sitcom
ötletemet, amit egyszer kitaláltam: egy bayesi statisztikus és egy
frekventista vonakodva lakótársak lesznek. Megírhatom a sellős YA-
sorozatomat. Egy híd alá költözhetek, és feladványok megfejtéséért
cserébe biztosíthatom az átkelést.
Talán nem kellene felmondanom. Legalább az egyik Königswasser
ikernek kell stabil állás, hogy kifizesse az óvadékot, amikor a másikat
letartóztatják közszeméremsértésért. Reikét ismerve ez bármelyik nap
esedékes lehet.
De eléggé biztos vagyok abban, hogy a BLINK nélkül Trevor amúgy
sem fogja meghosszabbítani a szerződésemet.
A karrierem a legnagyobb viszonzatlan szerelem története, amit jól
értékelt pályázatok tarkítanak, amelyekre sosem kapok pénzt politikai
okokból, egy pocsék főnökkel a rocksztár helyett, amit ígértek, most pedig
a NASA és az NIH úgy kakaskodnak, mint az unokatestvérek hálaadáskor.
Amikor az állítólagos nagy áttörésed helyett vesztésre állsz, akkor mented
a menthetőt, nem?
De mi maradna belőlem az idegtudomány nélkül? Ki lennék egyáltalán
az égető szükség nélkül, hogy kijavítsam azokat, akik azt mondják, hogy az
ember az agyának csupán 10%-át használja? (Még egy filmet is forgattak
erről. A jó életbe, a hollywoodi forgatókönyveknél nincs tényellenőrzés?)
Tudtad, hogy a konzervatívoknak nagyobb az agya, mint a liberálisoké?
Azt, hogy a taxisofőrök hippocampusa nagyobbra nő, mert memorizálják,
hogyan navigáljanak Londonban? Az agyi különbségek
személyiségváltozást okozhatnak. Mi vagyunk az idegrendszerünk, több
millió neuron összetett rendszere, melyek különböző mintákat rajzolnak
ki. Mi izgalmasabb annál, mint annak kiderítése, hogy egy ilyen kis darab
neuron mit érhet el?
Fogmosás közben kerülöm a tükörképemet. Talán túlságosan
szeretem, amit csinálok. Vissza kellene mennem a suliba valami
unalmasat tanulni. Árverésvezetőnek. Tengeri építésznek.
Sportkommentátornak. A sírást is abba kellene hagynom. Vagy talán nem.
Talán most éreznem kell az összes érzésemet, hogy később
megoldásorientáltabb legyek. Hogy már mindent kisírva magyarázzam el
ezt a káoszt Trevornak. Úgy mondjam el Rocíónak, hogy csomagoljon.
Abban a pillanatban, hogy a fejem a párnához ér, tudom, hogy
felrobbanok, ha nem csinálok valamit. Akármit. Hirtelen felindulásból
üzenetet írok Shmacnak.

MARIE: Van, hogy arra gondolsz, hogy otthagyod a kutatást?

Azonnal válaszol.

SHMAC: A mai napon is.

MARIE: Te is utálod az életed? Micsoda véletlen.

SHMAC: Talán ugyanaz a csillagjegyünk.

MARIE: Lol

SHMAC: Mi a helyzet?

MARIE: A projektem egy rémálom. És ezzel a hatalmas tevepöccsel

dolgozom együtt, aki kibírhatatlan. Shmac, lefogadom, hogy ő is egy

olyan seggfej, aki felszálláskor nem vált repülőgép-üzemmódra.

Valószínűleg harapja a jégkrémet. Biztos vagyok benne, hogy

a tenyerébe tüsszent, aztán kezet ráz másokkal.

SHMAC: Hátborzongatóan konkrét.

MARIE: De igaz!

SHMAC: Nem kétlem.

MARIE: Hogy van a lány?

SHMAC: Még mindig férjnél. Ráadásul valószínűleg úgy gondolja,

hogy tevepöcs vagyok.

MARIE: Azt soha. Szenvedélyes viszonyt folytattok már?

 SHMAC: Épp ellenkezőleg.

MARIE: Legalább megcsúnyult, míg távol járt?

SHMAC: Még mindig ő a leggyönyörűbb, akit valaha láttam.

Kihagy a szívverésem. Jaj, Shmac!

SHMAC: Ezt félretéve azon gondolkodom, mennyivel könnyebb lenne

az életem, ha felmondanék, és macskatrénernek állnék. Csakhogy

még az én macskámat sem tudom meggyőzni arról, hogy ne pisiljen

a nappali szőnyegére.

MARIE: Értem, miért jelenthet ez problémát.

MARIE: Érzel olyasmit, hogy túlságosan ennek szenteljük magunkat?

SHMAC: A rossz napokon biztosan.

MARIE: Vannak jó napok? Valamikor?

SHMAC: Nekem utoljára a gimiben. Második lettem a tudományos

börzén.

MARIE: Játékbolti ajándékutalványt nyertél?

 SHMAC: Nem. Egy Marie Curie billegőfejet, ami két sötétben világító

kémcsövet tartott.

MARIE: Úristen, azért ÖLNI tudnék.

SHMAC: Ha valaha találkozunk személyesen, a tiéd.

Sokáig beszélgetünk, jó sajnálkozni, amíg tart, de amint leteszem

a telefonomat az éjjeliszekrényre, megint elönt a reménytelenség. Az
utolsó dolog, amit elalvás előtt látok, az Levi lesújtott arca, amikor
rázúdítok mindent, amit velem tett, úgy vetítődik a szemhéjamra, mint
egy olyan film posztere, amit soha többé nem akarok újra látni.
 7

ORBITOFRONTÁLIS KÉREG: REMÉNY

C S Ö R Ö G A Z É B R E S Z TŐ M, de szundin hagyom.
Egyszer. Kétszer. Háromszor, ötször, nyolcszor, tizenkétszer. Mi
a fenének csörög még ez az izé, egyáltalán miért állítottam…
– Bee?
Kinyitom a szemem. Alig. Csipás, ragacsos az alvástól.
– Bee?
A francba! Véletlenül felvettem egy ismeretlen számról érkező hívást.
– Genégyok – folynak össze a szavaim. Aztán kiköpöm a fogvédőmet. –
Elnézést, igen, én vagyok.
– Azt akarom, hogy azonnal gyere be!
Azonnal felismerem a baritont.
– Levi? – Az ébresztőórámra pislogok. Reggel 6:43. Nem bírom nyitva
tartani a szememet. – Mi? Hova menjek be?
– Hétre ott tudsz lenni Boris irodájában?
Erre felülök az ágyban. Vagy legalábbis annyira, amennyire ilyen korán
képes vagyok.
– Miről beszélsz?
– Akarsz maradni, és dolgozni a BLINK-en? – Levi hangja határozott.
Ellentmondást nem tűrő. Háttérzajt hallok. Biztos kint van, sétál valahová.
– Tessék?
– Szóltál már az NIH-nek, hogy mit csinál a NASA?
– Még nem, de…
– Akkor akarsz maradni, és dolgozni a BLINK-en?
A szememre szorítom a tenyeremet. Ez egy rémálom, ugye?
– Azt hittem, egyetértettünk, hogy az nem opció.
– De most talán igen. Van… valamim. – Szünet. – De kicsit kockázatos.
– Mi az?
– Valami, ami ráveszi Borist, hogy támogasson minket. – Egy pillanatra
elakad. – Telefonon nem magyarázhatom el.
Neccesnek hangzik. Mintha el akarna csábítani valahova, hogy eladjon
olyanoknak, akik megszerzik a combcsontomat, és tollasütő-nyelet
csinálnak belőle.
– Nem találkozhatnánk később?
– Nem. Boris egy óra múlva beszél telefonon a NASA igazgatójával,
előtte kell elkapnunk.
Végigsimítok az arcomon. Ehhez túlságosan ki vagyok purcanva.
 – Levi, ez nagyon furán hangzik, és csak most ébredtem fel. Ha
megpróbálsz egyedül találkozni velem, hogy kinyírj, lehetne, hogy csak
lejátsszuk, úgy teszünk, mintha megtetted volna, aztán mennénk
a magunk útjára…
– Figyelj ide! Amit tegnap mondtál… – Biztosan beért valahova, mert
a háttérzaj megszűnik. A hangja telt és mély a fülemben. Azt hiszem,
konkrétan hallom, ahogy nyel. – Nincs még egy idegkutató, akivel meg
akarnám csinálni ezt a projektet. Egyetlen egy sem.
Ez mellbe vág. A szavaktól kiszökik a levegő a tüdőmből, és egy fura,
abszurd, oda nem illő gondolat suhan át az agyamon: nem véletlen, hogy ez
a mélabús, zárkózott férfi gyönyörű feleséget szerzett magának. Akkor
nem, ha képes ilyeneket mondani.
Legalább most már ébren vagyok.
– Mi folyik itt?
– Bee, itt akarsz maradni Houstonban, és a BLINK-en dolgozni? –
kérdezi újra, de némi szünet után hozzáteszi: – Velem?
Ekkor tudom, hogy meghibbantam. Megőrültem. Egy tökéletesen
hibbant őrült vagyok. Mert az ébresztőm azt mutatja, hogy háromnegyed
hét, és végigfut a hideg a hátamon; vagy ott, ahol a gerincem lenne, ha
lenne. Szorosan lecsukom a szememet, és az a szó csúszik ki a számon,
hogy:
– Aha.

K É T P E R C C E L H É T U TÁ N botorkálok ki a liftből, a pihentető

alvással töltött éjszaka után energikusan és sikerhez öltözve.
Csak viccelek. Leggings és flaneling van rajtam. Elfelejtettem
melltartót venni, és mivel választanom kellett a fog- és az arcmosás közül,
előbbit választottam, vagyis amikor Levi meglát, épp vadul próbálom
kiszedni a csipát a szememből. Egyszerre vagyok ijedt és kába, a lehető
legrosszabb kombináció. Levi Boris irodájánál vár, összeszedett, mintha
nem az éjszaka közepe lenne, és abban a pillanatban kopog, ahogy meglát.
Lazán futni kezdek, és mire odaérek, izzadok és zihálok is.
Egyszerűen csodás az életem. Annyira, mint egy gerinccsapolás.
– Mi ez az egész?
– Nincs idő elmagyarázni. De, mint mondtam, kockázatos. Bent
viselkedj úgy, mintha már tudnál róla!
A homlokomat ráncolom.
– Miről tudok?
Boris kikiabál nekünk, hogy jöjjünk be.
– Csak hagyd, hogy vezesselek! – mondja Levi, és int, hogy lépjek be.
– Elvileg vezetőtársak vagyunk – dohogom.
Levi szája sarka felszalad.
– Akkor hagyd, hogy társvezesselek!
– Kérlek, mondd, hogy ez a káosz nem torkollik gyilkosság-
öngyilkosságba!
Levi kinyitja az ajtót, és vállat von, a lapockáim közé tett kézzel
bevezet.
– Azt hiszem, majd meglátjuk.
 Borisnak fogalma sem volt, hogy beállítunk. Forgatja és összehúzza
a szemét, ami a Fáradt vagyok és a Csak ti ketten ne, illetve az Erre nekem
nincs időm keveréke, és csípőre tett kézzel feláll az asztala mögül.
Egyet hátralépek. Mi ez a katasztrofális megbeszélés? Mibe
keveredtem? És miért, ó, miért jutott egyáltalán eszembe, hogy jó ötlet
megbízni Levi Wardban?
– Nem – kezdi Boris. – Levi, ezt nem zongorázom végig még egyszer, és
pláne nem egy NIH-alkalmazott előtt. Van egy találkozóm, amire fel kell
készülnöm, szóval… – A hangjában lévő bosszúság eloszlik, amikor Levi
nem zavartatva magát leteszi a telefonját az íróasztalára. Egy kép látszik
a kijelzőn, de azt nem látom, hogy micsoda. Lábujjhegyre állok, és
előrehajolok, hogy lássam, de Levi meghúzza hátul a flanelingem, és
felvonja az egyik szemöldökét… ami azt hiszem, azt jelenti, hogy Hagynod
kellene, hogy vezesselek! A legjobb Persze jó lenne tudni, mi folyik itt, de tök
mindegy-emmel ráncolom a homlokomat.
Amikor Borisra pillantok, mély, vízszintes ránc húzódik a homloka
közepén.
– Végeztél néhány változtatást a sisak prototípusán? Nem emlékszem,
hogy engedélyeztem…
– Nem változtattam.
– Ez nem úgy néz ki, mint amire rábólintottam.
– Nem. – Levi a kezét nyújtja, és amikor Boris visszaadja a telefont,
előkeres még egy képet. Valaki hord valamit a fején. A ránc még jobban
elmélyül Boris homlokán.
 – Mikor készült a kép?
– Azt inkább nem árulom el.
Boris tekintete szúrósabbá válik.
– Levi, ha ezt a tegnapi beszélgetés miatt találod ki…
– A cég neve MagTech. Nagyon jól működő cég, a székhelyük
Rotterdamban van, és tudományos technológiával foglalkoznak. Nem
titkolják, hogy vezeték nélküli idegstimulációs sisakokon dolgoznak. –
Szünet. – Elég hosszú múltra tekintenek vissza atéren, hogy fegyveres
erőket és milíciákat látnak el harci kütyükkel.
– Melyik fegyveres erőket?
– Amelyik fizetni tud.
– Mennyire járnak előttünk?
– Azokra a vázlatokra és a… kontaktom kapcsolataira alapozva
nagyjából úgy állnak, ahogy a BLINK. – Levi kicsit túl erősen állja Boris
tekintetét. – Legalábbis ahol a BLINK állt. Mielőtt parkolópályára tették.
Boris megkockáztatja, hogy gyorsan rám pillantson.
– Gyakorlatilag sosem került parkolópályára a projekt.
– Gyakorlatilag. – Van valami parancsoló abban, ahogy Levi beszél,
még a főnökével is. Boris elvörösödik, és visszaadja a telefont. Kikapom
Levi kezéből, mielőtt zsebre tenné, és megnézem a képeket.
Egy idegstimulációs sisak; a tervrajzok és a prototípus. Nem egészen
olyan, mint a miénk, de hasonló. Ijesztően hasonló. Ó, a francba,
versenytársaink vannak!-hasonló.
– Tudnak a BLINK-ről? – kérdezi Boris.
 – Tisztázatlan. De a prototípusunkat nem látták.
– Nincs idegkutató a csapatukban. Jó nincs – teszem hozzá
szórakozottan.
– Honnan tudja? – kérdezi Boris.
Vállat vonok.
– Elég nyilvánvaló. Ugyanazt a hibát követik el, mint Levi: a kimeneti
elhelyezkedés. Komolyan, a mérnökök miért nem tudnak egyeztetni
a területükön kívüli szakemberekkel? Része a vektoranalízisnek?
A mérnöki munka első szabálya, hogy ne mutass gyengeséget? Soha ne
tegyél fel kérdéseket? Jobb befejezni egy rossz, használhatatlan
prototípust egyedül, mint együttműködni egy…? – Felnézek, észreveszem,
ahogy Boris és Levi rám mered, és befogom a szám. Engem tényleg nem
lenne szabad nyilvános helyre engedni kávé előtt. – A lényeg az –
mondom, miután megköszörültem a torkomat –, hogy nem állnak túl
fényesen, és amint elkezdik élesben kipróbálni a sisakot, rá fognak jönni. –
Visszaadom Levi telefonját, és az ujjai súrolják az enyémet, durvák és
melegek. A pillanat töredékéig találkozik a tekintetünk, aztán
félrenézünk.
– A tervrajzot – mondja Boris – és a képet. Hol szerezted?
– Az nem számít.
Boris szeme akkorára kerekedik, mint egy lapostányér.
– Kérlek, mondd, hogy a vezető mérnököm nem tette kockára
a karrierjét azzal, hogy ipari kémkedésbe keveredett…
– Boris – szakítja félbe Levi –, ez megváltoztatja a dolgokat.
Dolgoznunk kell a BLINK-en. Most! Azok a sisakok koncepciójukban
hasonlítanak a mieinkre. Ha a MagTech eljut egy működő prototípusig, és
előttünk szabadalmaztatja a technológiát, több millió dollárt húzhatunk le
a vécén. És nem tudhatjuk, mihez kezdenek a terveikkel. Kinek adják el. –
Boris lehunyja a szemét, és a homlokát vakarja. Levi biztosan
a fáradtságnak erre a jelére várt, mert hozzáteszi: – Bee és én itt vagyunk.
Készen állunk. Három hónap alatt be tudjuk fejezni a projektet… ha
megvan a szükséges felszerelésünk. Végig tudjuk vinni.
Boris nem nyitja ki a szemét. Ellenkezőleg: még szorosabban lecsukja,
mintha minden másodpercét utálná ennek.
– Tényleg lehetséges? Végezni ezzel három hónap alatt?
Levi felém fordul.
Őszintén fogalmam sincs. A tudomány nem így működik. Nincsenek
határidők és vigaszdíjak. El lehet készíteni a tökéletes tanulmányt, lehet
egy órákat aludni éjszakánként, hosszú hónapokig csak kétségbeesésen és
vegán mirelit kaján élni, az eredmények így is lehetnek ellentétesek azzal,
amit reméltünk. A tudomány leszarja. A tudomány változékonyságában
megbízható. A tudomány kurvára azt csinálja, amit csak akar. Istenem,
imádom a tudományt!
De ragyogóan mosolygok.
– Hát persze! És sokkal jobban, mint azok a holland fickók.
– Oké, oké. – Boris zaklatottan végigszánt a haján. – Megbeszélésem
van az igazgatóval… a francba, tíz perc múlva! Lobbizni fogok ezért. Ma
még kereslek később, de… ja. Így más a helyzet. – Részben bosszúsan,
részben kimerülten, részben csodálattal néz Levira. – Azt hiszem,
gratulációval tartozom, mert visszahoztátok a BLINK-et a halálból. –
Szaltózik a gyomrom. A rohadt életbe. A rohadt életbe! Hát mégis
megtörténik. – Ha meggyőzöm az igazgatót, nincs hibahatár. A legjobb
idegstimulációs sisakot kell megalkotnotok az egész rohadt világon. –
Levijal hosszú pillantást váltunk, és egyszerre bólintunk. Amikor kilépünk
az irodából, Borisról enyhén folyik a víz.
Kissé megrémít az események ezen fordulata. Ha zöld utat kapunk, az
égvilágon mindenki a nyakunkba fog lihegni. A NASA és az NIH fejesei
keselyűként fognak körözni a fejünk felett. El kell majd magyaráznom
valami teremtéshívő fehér csókának a tizenkettedik szenátusi mandátuma
idején, hogy az agystimuláció nem ugyanaz, mint az akupresszúra.
Jaj, kit akarok átvágni? Még ezt sem bánnám, ha esélyt kapnék, hogy
tényleg dolgozhassak a BLINK-en, és kijavíthassam a makacs mérnökök
összes hibáját. Esélyt, ami alig egy órája rég elúszni látszott, de most…
Az ajkamra szorítom a kezem, halkan felnevetek. Megtörténik. Vagyis
valószínűleg megtörténik. De a NASA elvileg zsúfolásig tele van zsenikkel,
akik eljuttatnak minket a Marsra, nem? Nem lesznek akkora hülyék, hogy
útját állják a projektnek, akkor nem, ha ez egy most vagy soha helyzet.
Fogalmam sincs, Levi hogy csinálta, de…
Levi.
Felnézek, és ott van, gyengéd mosollyal néz le rám, miközben én úgy
vigyorgok bele az éterbe, mint egy idióta. Fel kellene csattannom, hogy ne
nézzen, de amikor a tekintetünk találkozik, csak még jobban szeretnék
vigyorogni. Hosszú másodpercekig állunk így, idiótán vigyorgunk Boris
irodája előtt, aztán Levi arca elkomolyodik.
– Bee. – Mi van abban, ahogy kimondja a nevemet? A dallama? A mély
hangja? Valami teljesen más? – Ami a tegnapot illeti…
A fejemet rázom.
– Ne! Én… – Istenem, ez a bocsánatkérés fájdalmas lesz. Megalázó.
A bocsánatkérések kolonoszkópiája. Jobb túlesni rajta. – Figyelj,
őszintébbnek kellett volna lenned azzal kapcsolatban, hogy mi folyik itt,
de valószínűleg nekem sem kellett volna… tökfejnek neveznem téged.
Vagy naivnak. Nem tudom, mi volt a fejemben, és mit mondtam ki
hangosan, de… sajnálom, hogy bementem az irodádba, és sértegettelek! –
Tessék. Kész. Vége a kolonoszkópiának. A beleim patyolattiszták.
Csakhogy Levi nem fogadja el a bocsánatkérésemet.
– Amit arról mondtál, hogy megvetlek. Azokról, amiket tettem, én…
– Ne! Túlzásba estem. Mármint minden igaz, de… – Mély lélegzetet
veszek. – Figyelj, minden jogod megvan hozzá, hogy ne kedvelj, amíg ezt
profin kezeled. Bár, most komolyan, mi bajod van? Tündéri vagyok. –
Csibészesen rávigyorgok, de nem érti, hogy ugratom, mert a tegnapi
elképedt arckifejezés visszafogott verziójával néz rám. Hoppá! A sarkamon
hintázok, és a torkomat köszörülöm. – Bocs! Csak viccelek. Tudom, hogy
bőven van mit nem kedvelni bennem, te pedig… te vagy, miközben én… ja.
Én. Nagyon más. Tudom, hogy egyfajta ősellenségek vagyunk. Nemezisek?
Nemezisok? Mindegy, kiakadtam, mert azt hittem, hogy hagyod, hogy ez
befolyásolja a viselkedésedet a BLINK-nél. De egyértelműen nem így van,
úgyhogy bocsánatot kérek, amiért ezt feltételeztem, és… nyugodtan
folytasd! – Sikerül nagyjából őszintén mosolyognom. – Amíg civilizáltan
viselkedsz, és igazságos vagy a munkában, annyira nem kedvelsz,
amennyire csak akarsz. Undorodj csak! Viszolyogj tőlem, amennyire
szeretnél! Vess meg nyugodtan! – Komolyan gondolom. Nem mintha
élvezném a gondolatot, hogy utál, de ez hatalmas haladás a tegnaphoz
képest, amikor azt hittem, hogy a nemtetszése hazavágja a karrieremet, és
megbékéltem ezzel. Nagyjából. – Tényleg ipari kémkedésbe keveredtél?
– Nem. Talán. Egy barát ismer valakit, aki ott dolgozik a… – Levi
lehunyja a szemét. – Bee. Nem érted.
Oldalra billentem a fejemet.
– Mit nem értek?
– Nem igaz, hogy nem kedvellek.
– Hogyne. – Aha. – Szóval azért viselkedtél velem seggfejként hét éven
át, mert…?
Levi felsóhajt, széles mellkasa hullámzik. Egy szőrcsomó van az
ingujján. Van háziállata? Kutyásnak tűnik. Talán a lánya kutyája.
– Mert tényleg seggfej vagyok. És idióta is.
– Levi, semmi baj. Megértem, tényleg. Amikor Franciaországban
éltünk, a testvérem szerette az egyik osztálytársunkat, Inest, én meg ki
nem állhattam őt. Minden ok nélkül meg akartam húzni a hajfonatát.
Egyszer tényleg meg is tettem, ami… pech volt, mert a francia nagynéném
hitt a gyerekek vacsora nélküli ágyba küldésében. – Vállat vonok. Levi
megcsípi az orrnyergét, mostanra valószínűleg sokkot kapott, hogy
mennyit tudok fecsegni, amikor félig még mindig alszom. Még egy dolog,
amit utálhat bennem, azt hiszem. – A lényeg, hogy az ellenszenv néha
ösztönös. Mint első látásra szerelmesnek lenni, tudod? Csak… az
ellenkezője.
Levi hirtelen kinyitja a szemét.
– Bee. – Nagyot nyel. – Én…
– Levi! Hát itt vagy! – Kaylee sétál felénk, a kezében egy iPad. Integetek
neki, de Levi tovább bámul. Engem. – Kell az engedélyed két dologhoz, Guy
és te pedig találkoztok Jonasszal, úgy… Levi?
Ő – ismeretlen okból – továbbra is engem bámul: és a lesújtott
arckifejezés visszatért. Csipás lenne az orrom?
– Levi?
A hármas lehet a szerencseszáma, mert végre félrenéz.
– Helló, Kaylee!
Beszélgetni kezdenek, én pedig elsétálok, kávéról és egy melltartóról
álmodozva. Nem tudom, miért fordulok meg még egyszer utoljára,
közvetlenül azelőtt, hogy belépnék a liftbe. Tényleg nem tudom, miért, de
Levi megint engem néz.
Bár Kaylee továbbra is beszél.

D É LU TÁ N K É T Ó R A , van rajtam melltartó (igen, a sportmelltartó

igazi melltartó; nem, nem fogadok el konstruktív kritikát), és a nap
tizenegyedik kávéját iszom, amikor üzenetet kapok Levitól.
Bee, üzenetet írok, hisz az e-mailek megbízhatatlanok.
A felszerelésed és a számítógépeid holnap megérkeznek. Beszéljünk
meg egy találkozót a legkorábbi neked kényelmes időpontban, hogy
átbeszéljük a BLINK-et! Kaylee hamarosan ott lesz, hogy beállítson
neked egy NASA.gov e-mail-fiókot, és hozzáférhess
a szervereinkhez. Szólj, mire van még szükséged!
Nem tehetek róla. Biztosan nem tanultam semmit az elmúlt hetekben,
mert megint megteszem: felpattanok a székről, és fel-le ugrálok, hangosan
és boldogan sikongatva az iroda közepén. Megtörténik! Megtörténik!
Megtörténik, megtörténik, meg…
– Hm… Bee?
Megpördülök. Rocío riadtan pislog rám az asztalától.
– Bocs! – Elvörösödöm, és gyorsan visszaülök. – Bocs! Csak… jó hírek.
– A vegánizmus diktátora elengedett zsarnoki markából, és végre
ehetsz igazi kaját?
– Mi? Nem.
– Sikerült lefoglalnod egy sírhelyet Marie Curie-é közelében?
– Az lehetetlen lenne, mivel a hamvait a párizsi Panthéonban őrzik,
és… – Megrázom a fejem. – Jön a felszerelésünk! Holnap!
Rocío konkrétan mosolyog. Hol egy digitális fényképezőgép, ha az
embernek szüksége van rá?
– Komolyan?
– Igen! És Kaylee úton van, hogy beállítsa nekünk a NASA.gov e-mail-
címeket… Hova mész? – Észreveszem a pánikot az arcán, miközben
a táskájába csúsztatja a laptopját.
 – Haza.
– De…
– Mivel holnap itt lesznek a számítógépek, nincs értelme maradni.
– De mi attól még…
Elmegy, mielőtt emlékeztethetném, hogy a főnöke vagyok… Egy nap
megtanulok tekintélyt parancsolni, de ez nem az a nap. Nem mintha
túlságosan bánnám. Amikor az ajtó becsukódik mögötte, felpattanok
a székemből, és ugrálok még egy kicsit.
 8

PRECENTRÁLIS TEKERVÉNY: MOZGÁS

É R D E K E S S É G : dr. Curie legjobb barátnője mérnök volt.

Valószínűtlennek tűnik, mi? Itt ülök szemben Levi csapatának legjobb,
legokosabb tagjaival – természetesen tiszta Farokgarmada™ –, és arra
gondolok: ki időzne önként mérnökfélékkel? És mégis igaz, mint
a pulykaízű candy corn, a pattanáskinyomó videók és sok más
valószínűtlen dolog.
Fájdalmas még csak gondolni is rá, de íme, a tény Marie-ról, amit
a legkevésbé szeretek: miután Pierre meghalt, találkozgatni kezdett egy
Paul Langevin nevű fiatal, izmos fizikussal. Őszintén, meg is érdemelte. Az
én lánykám fiatal özvegy volt, aki az ideje nagy részében úgy taposta az
uránércet, mint más a szőlőt. Mindannyian egyetérthetünk abban, hogy
ha le akart feküdni valakivel, az egyetlen megfelelő válasz az volt, hogy:
„Hová tegyem a matracot, Madame Curie?” Igaz?
Tévedés.
A sajtó megneszelte a pletykát, és keresztre feszítették érte. Úgy
bántak vele, mintha felszállt volna egy Szarajevóba tartó vonatra, és ő
maga gyilkolta volna meg Ferenc Ferdinándot. A legostobább dolgok miatt
nyafogtak: Madame Curie házasságtörő (Paul jóval korábban különvált
a feleségétől); Madame Curie beszennyezi Pierre jó hírnevét (Pierre
valószínűleg pacsizott Marie-val a mennyből, ami tele van ateista
tudósokkal és almafákkal, hogy Newton és a haverjai üldögélhessenek
alatta.); Madame Curie öt évvel idősebb a majdnem negyvenéves Paulnál
(döbbenet!); így puma nő is (dupla döbbenet!). Ha van valami, amit
a férfiak jobban utálnak egy okos nőnél, akkor az az olyan nő, aki saját
döntéseket hoz, ha a saját szexuális életéről van szó. Az egész így egyben:
rengeteg szexista, antiszemita szarságot leírtak, pisztolypárbajokat
tartottak, használták a „lengyel söpredék” kifejezést, és dr. Curie mély
depresszióba süllyedt.
De itt lép be a legjobb barátnő.
Hertha Ayrtonnak hívták, és kissé polihisztor volt. Gondolj arra
a főiskolai barátodra, aki mindig színötös, de egyben a focicsapat
kapitánya, intézi a világítást a színjátszókörnek, és közben szüfrazsett
vezető. Hertha az ívfények (mint a villámok, csak sokkal menőbbek)
tanulmányozásáról híres. Szeretem azt képzelni, hogy a tudását arra
használja, hogy Zeusz-stílusban megpörköli Marie ellenségeit, de az az
igazság, hogy kölcsönös szeretetük és támogatásuk leginkább azt
jelentette, hogy együtt vakációztak, elmenekülve a francia sajtó elől.
A barátság néha csendes kis pillanatokból áll, és nincsenek benne
gyilkos villámok. Csalódást keltő, tudom. De máskor a barátság árulásból,
szívfájdalomból áll, és abból, hogy két éven át próbálod elfelejteni, hogy
letiltottad valaki olyannak a számát, akiről régen fejből tudtad, hogy mi
a megszokott kajarendelése.
Mindegy. Ennek a történetnek szerintem az a tanulsága, hogy nem
minden mérnök rossz. De azok, akikkel próbálok együttműködni, gyakran
nagyon vonzóak. Például most itt van Mark, a BLINK anyagfelelőse, aki
a szemembe néz, és két percen belül harmadszor mondja nekem, hogy:
– Lehetetlen!
Oké. Próbáljuk meg újra!
– Ha nem helyezzük távolabbra a kimeneti csatornákat…
– Lehetetlen!
Négy. Négyszer… Jaj! Még mindig két percen belül.
Mély lélegzetet veszek, eszembe jut a technika, amit a régi terapeutám
használt. Egy rövid ideig jártam hozzá, miután Timmel szakítottunk,
amikor az önbizalmam kábé sírba szállt, rosszkedvű férgekkel és
a mezozoikum fosszíliáival bulizott együtt. Megtanított rá, milyen fontos,
hogy engedjem el azt, amit nem irányíthatok (másokat), és koncentráljak
arra, amit igen (a reakcióim). Gyakran élt ezzel az ügyes kis húzással:
átfogalmazta az állításaimat, hogy segítsen ráébredni dolgokra magammal
kapcsolatban.
Ideje, hogy Mark, az anyagmérnök, kapjon egy kis terápiát.
 – Megértem, hogy olyasminek az elvégzését kérem, ami jelenleg
lehetetlen, tekintve a sisak belső vázát. – Bátorítóan mosolygok. – De talán
ha elmagyarázom, mit kell elérni idegtudományi szempontból,
találhatunk valamilyen megoldást valahol félúton…
– Lehetetlen!
Nem fejelem le az asztalt, de csak azért, mert Levi épp a megfelelő
pillanatban lép be, felénk biccent egy jó reggeltet, és feltűri az ingujját. Az
alkarja erős, őrülten vonzó… és mi a fenéért veszem egyáltalán ezt észre? Aah.
Kaylee szólt nekünk, hogy késni fog, mert van valami Penny iskolájában.
Ami azt hiszem, a lánya neve. Mert Levinak van egy lánya. Ígérem, nem
hajtogatom tovább ezt a tényt, amint kevésbé lesz döbbenetes számomra
(vagyis soha).
Mindenki üdvözli, és ugrik egyet a gyomrom. E-maileztünk, de
személyesen nem beszéltünk tegnap óta, amikor hivatalosan engedélyt
adtam neki, hogy utáljon; amíg profin viselkedik. Kíváncsi vagyok, hogyan
fog játszani. Érzékenységét tiszteletben tartva a legkisebb orrkarikát
viselem, és az egyetlen Ann Taylor ruhámat. Ez egy olajág; nagyon
ajánlom, hogy értékelje.
– Értem, mit mondasz – magyarázom Marknak. – Az anyagoknak
vannak fizikai lehetetlenségei, de talán…
Megismétli az egyetlen szót, amit ismer.
– Lehetetlen!
– …találhatunk olyan megoldást…
– Nem.
 Épp meg akarom dicsérni, hirtelen milyen változatos lett a szókincse,
amikor Levi közbeszól.
– Hadd fejezze be, Mark! – Leül mellém. – Mit mondtál, Bee?
He? Mi történik?
– A… gond a kimenetek elhelyezkedése. Más pozíció szükséges, ha
a szándékolt területet akarjuk stimulálni.
Levi bólint.
– Például az anguláris tekervényt?
Elvörösödöm. Ne már, azért bocsánatot kértem! Szúrós szemmel nézek
rá, amiért beéget a csapata előtt, de észreveszem a fura csillogást
a szemében, mintha… Pillanat! Lehetetlen! Csak nem ugrat?
– I-igen. – dadogom zavartan. – Például az anguláris tekervényt. És
más agyi területeket is.
– Én pedig elmondtam neki – magyarázza Mark egy olyan hatéves
minden nyűgösségével, aki túl alacsony a hullámvasúthoz –, hogy tekintve
a belső vázhoz használt kevlárvegyület tulajdonságait, a kimenetek
közötti távolságnak maradnia kell úgy, ahogy van.
Igazából nekem azt mondta, hogy „lehetetlen”. Ezt épp
megjegyezném, amikor Levi azt mondja:
– Akkor megváltoztatjuk a kevlárvegyületet. – Nekem ez tökéletesen
észszerű megközelítésnek tűnik, de úgy látszik, az asztalnál ülő másik öt
ember ezt annyira ellentmondásosnak gondolja, mint amilyen a glutén
a 21. században. Mormogás támad. Nyelvek ciccegnek. Egy pasi, akinek
a neve talán Fred, levegő után kapkod.
 – Az jelentős változás lenne – nyafog Mark.
– Elkerülhetetlen. Megfelelő idegstimulációra van szükség
a sisakokkal.
– De a Sullivan-prototípus nem ezt kívánja meg.
Most másodszor hallok a Sullivan-prototípusról, és másodszor áll be
sűrű csend, amikor felhozzák. Az a különbség, hogy ma itt vagyok
a szobában, és látom, hogy mindenki nyugtalanul néz Levira. Ő
a prototípus fő alkotója? Nem lehet, mert új a BLINK-nél. Sullivannek
hívják a kutatóintézetet, talán onnan van a név? Meg akarom kérdezni
Guyt, de ő ma reggel Rocíóval és Kayleevel a felszerelést üzemeli be.
– A lehető leghűbbek maradunk a Sullivan-prototípushoz, de mindig is
idegtudományos eszköznek szánták – mondja Levi szokás szerint
határozottan és véglegesen, az ő hozzáértő, nagyágyú higgadtságával, és
mindenki komoran bólint, erre az ember nem számít egy rakás olyan
pasitól, akik eltapossák egymást a fánkért, és pizsamában járnak dolgozni.
Egyértelmű, hogy valamit nem tudok. Mi ez a hely, Twin Peaks? Miért van
mindenki tele titkokkal?
Még pár órán át a részleteken agyalunk, eldöntjük, hogy az
elkövetkező hetekben az űrhajósok első csoportjának az agyi
feltérképezésére koncentrálok, miközben a mérnökök finomítják a vázat.
Úgy, hogy Levi jelen van, a csapata hajlamos gyorsabban egyetérteni
a javaslataimmal; a jelenséget Virslireferencia™ néven ismerik. Vagy
legalábbis Annie és én így ismerjük. A Kanhullám™ vagy a Virslifesztivál™
helyzetekben, ha egy férfi kezeskedik érted, az segít, hogy komolyan
vegyenek. Minél többre tartják a férfit, annál erősebb a Virslireferencia™.
Egy nevezetes példa: dr. Curie eredetileg nem került be a Nobel-díjra
jelöltek közé a radioaktivitás elméletéért, amit ő talált ki, amíg Gösta
Mittag-Leffler, egy svéd matematikus fickó közben nem járt az érdekében
a csupa férfiakból álló bizottságban. Kevésbé nevezetes példa:
a mérnökökkel folytatott megbeszélésem felénél, amikor rámutatok, hogy
nem fogjuk tudni mélyen stimulálni a temporális lebenyt, „Talán Fred” azt
mondja:
– Ami azt illeti, de igen. Volt egy idegtudomány kurzusom az
egyetemen. – Ajaj! Az valószínűleg két hete volt. – Egész biztos vagyok
benne, hogy stimulálták a mediális temporális lebenyt.
Felsóhajtok. Belül.
– Kicsoda?
– Valami… Welch? Chicagóban?
– Jack Walsh? A Northwesternen?
– Aha.
Bólintok és mosolygok. Bár talán nem kellene mosolyognom. Talán
azért kell ezzel a szarsággal foglalkoznom, mert túl sokat mosolygok.
– Jack nem közvetlenül a hippocampust stimulálta, hanem a hozzá
tartozó nyakszirti területeket.
– De a tanulmányban…
– Fred – szólal meg Levi. Hátradől a székén, ami egészen kicsinek
tűnik, a jobb kezében egy félig megevett almát tart. – Azt hiszem,
hihetünk a PhD-t végzett idegkutatónak, aki tucatszor publikált erről –
teszi hozzá higgadtan, de tekintélyesen. Aztán még egyet harap az
almából, és ezzel a beszélgetés véget ér.
Ugye, ugye. Virslireferencia™. Mindig beválik. És mindig szeretném
tőle felborítani az asztalt, de csak továbblépek a következő témára. Mit
mondhatnék? Fáradt vagyok.
Most pedig megkívántam egy almát.
Korog a gyomrom, amikor kimegyek, hogy megtöltsem
a vizesüvegemet. Vágyakozva gondolok a vegán kajámra, ami jelenleg az
asztalomon vár, amikor meghallom:
– Miaú.
Azonnal felismerem ezt a vékony nyivákolást. A háromszínű macskám
az… vagyis az a háromszínű macska; az ivókút mögül les rám.
– Szia, aranyom! – Letérdelek, hogy megsimogassam. – Hova tűntél
a minap?
Nyivákolás, nyávogás. Némi dorombolás.
– Mit csinálsz itt egyes-egyedül?
Fejdörgölés.
– Egérre vadászol? Te vagy a kar-om-hatalom? – Nevetek a saját
viccemen. A macska lángoló tekintettel néz rám, és elsétál. – Jaj, ne már,
ez jó vicc volt. Doromb-oltári!
Egy utolsó felháborodott pillantás, és a cica befordul a sarkon.
Kuncogok, aztán lépéseket hallok a hátam mögött. Nem nézek hátra. Nem
is kell, tudom, ki az.
– Volt itt egy macska – mondom erőtlenül.
 Levi elsétál mellettem, hogy megtöltse a palackját. Annyira magas,
hogy a kút fölé kell görnyednie. A bicepsze mozog az inge pamutja alatt.
A doktori iskolában is ilyen nagy volt? Vagy én mentem még jobban
össze? Talán a stressz miatt. Talán beütött a korai csontritkulás. Vennem
kell kalciumos tofut.
– Persze – mondja közönyösen. A tekintete a vízen marad.
– Nem, komolyan.
– Aha.
– Komolyan beszélek. Arra ment. – Jobbra mutatok. Levi arrafelé néz
egy udvarias biccentéssel, aztán a vizét kortyolgatva visszamegy
a terembe.
Tovább térdelek a folyosó kellős közepén, és sóhajtok. Nem érdekel,
hogy Levi Ward hisz-e nekem.
Valószínűleg úgyis utálja a macskákat.

– A F E LS Z E R E L É S K É S Z . És Guy beüzemeli a számítógépeinket –

meséli Rocío, miközben visszasétálunk a lakásunkba.
Belemosolygok a borús délutáni levegőbe.
– Szuper! Milyen volt Guyjal és Kayleevel dolgozni?
– Milyen volt azzal együtt dolgozni, aki egész életedben az
ősellenséged volt?
Szúrós szemmel nézek rá.
– Ro. – A vele töltött idő tökéletes gyakorlás a tinédzser lányomhoz,
aki talán sosem lesz.
 – Jó – motyogja. A hangszíne hallatán a homlokomat ráncolom.
– Biztos?
– Aha.
– Nem úgy hangzik. Valami gond van?
– Igen. Több is. A globális felmelegedés, a rendszerszíntű rasszizmus,
az ökológiai fülkék túlnépesedése, hogy szükségtelen amerikai remake
készül a svéd romantikus horror remekműhöz, az Engedj be!-hez.
– Rocío. – Megállok a járdán. – Ha valami nem oké abban, ahogy veled
bánnak, ha Guy kényelmetlen helyzetbe hoz, kérlek, nyugodtan…
– Láttad te Guyt? – dohogja. – Úgy néz ki, mint egy szurikáta és egy
ministránsfiú ártalmatlan szerelemgyereke.
– Ez nagyon durva és… – pislogok – felkavaróan pontos, de úgy
hangzik, kellemetlen napod volt, úgyhogy ha bármi zavar, én… – Motyog
valamit, amit nem hallok. – Mit mondtál?
Újabb elmotyogott válasz.
– Mi? Nem…
– Azt mondtam, utálom Kayleet! – Olyan hangosan kiabálja, hogy egy, az
út túloldalán babakocsit toló férfi felénk néz.
– Utálod… Kayleet?
Sarkon fordul, és nekiindul.
– Amit mondtam, megmondtam!
– Várj… komolyan beszélsz? – Utánasietek.
– Mindig komolyan beszélek.
Ez nem igaz.
 – Csinált veled valamit?
– Igen.
– Akkor kérlek, áruld el, micsodát! – A vállára teszem a kezem,
próbálok megnyugtató lenni. – Melletted állok, bármi is…
– A hülye fürtjei! – bukik ki Rocíóból. – Úgy néznek ki, mint egy
nyavalyás Fibonacci-spirál. Logaritmikusak, és a növekedési faktoruk az
aranymetszés. Arról nem is beszélve, hogy úgy is néznek ki, mint az
aranyszövés. Ő lenne Hamupipőke? Ez a párizsi Disneyland?
Pislogok.
– Ro, te…
– És miféle, magára valamit is adó ember hord ennyi csillámot? Nem
ironikusan.
– Én szeretem a csillámot…
– Nem, nem szereted! – vicsorogja. Csak bólintani tudok. Oké. Többé nem
szeretem a csillámot. – És korábban elejtett valamit, és tudod, mit
mondott?
– Hopi?
– Istenkém! Azt mondta: „Jaj, istenkém!” Megérted, miért nem
dolgozhatok vele?
Bólintok, hogy időt nyerjek. Ez… érdekes. Azt hiszem.
– Én… értem, hogy ti nagyon különböztök egymástól, és talán sosem
lesztek barátok, de szeretném, ha túllépnél az ellenérzéseden a…
csillámokkal szemben…
– Pink csillámok.
 – …a pink csillámokkal szemben, és jól kijönnél vele!
– Lehetetlen. Felmondok.
– Figyelj, ezek közül egyik sem indok egy hivatalos panaszhoz. Nem
ítélkezhetünk a munkatársaink divatérzéke felett.
Rocío a homlokát ráncolja.
– Mi van, ha azt mondom, hogy nyalókázik? Olyat eszik, aminek
rágógumi van a belsejében?
– Akkor sem. – Elmosolyodom. – Akarsz tudni valamit? Mindaz, amit te
Kayleevel kapcsolatban érzel, Levi azt érzi irántam.
– Hogy érted?
– Utálja a hajamat. A piercingjeimet. A ruháimat. Tuti biztos, hogy
szerinte az arcom egy szinten van egy splatterpunk filmmel.
– A splatterpunk filmek a legjobbak.
– Valahogy nem hinném, hogy egyetértene veled. De nem törődik
azzal, hogy egy bányarém vagyok, úgyhogy együtt tudunk működni. És
nektek is ugyanezt kéne tennetek.
Rocío morózusan továbbsétál.
– Tényleg utálja, ahogy kinézel?
– Aha. Mindig is így volt.
– Akkor fura.
– Mi fura?
– Bámul téged. Sokszor.
– Jaj, nem! – Felnevetek. – Nagy energiát fektet abba, hogy ne
bámuljon. Neki ez a CrossFit.
 – Épp ellenkezőleg. Legalábbis, amikor nem figyelsz. – Épp meg
akarnám kérdezni, hogy be van-e állva, de vállat von. – Tök mindegy. Ha
nem támogatsz a Kaylee elleni gyűlöletemben, nincs más választásom,
mint felhívni Alexet, és neki dühöngeni, miközben norvég death metalt
hallgatok.
Megsimogatom a hátát.
– Nagyon kellemes estének hangzik.
Otthon csak szeretném mogyoróvajas kosárkával tömni a fejemet, és
elküldeni tizenkét @MitTenneMarie tweetet a Virslireferencia™
igazságtalanságáról, de csak a DM-jeimet ellenőrzöm. Elmosolyodom,
amikor üzenetet látok Shmactól.

SHMAC: Hogy vagy?

MARIE: Fura, de sokkal jobban.

SHMAC: A tevepöcs lángra kapott?

MARIE: Lol, nem. De azt hiszem, talán kevésbé tevepöcs, mint hittem.

Még mindig pöcs, ne érts félre! De talán nem teve. Talán… nem is

tudom… kacsapöcs?

SHMAC: Láttál valaha kacsapöcsöt?

 MARIE: Nem… de kicsik és cukik, nem?

Figyelem, ahogy forog a kerék, miközben betöltődik a kép, amit küld.

Először azt hiszem, hogy egy dugóhúzó. Aztán rájövök, hogy egy kicsi,
tollas testhez tartozik, és…

MARIE: OMG MI EZ AZ UNDORMÁNY

SHMAC: A kollégád.

MARIE: Visszavonom! Nem fokozom le! Megint tevepöcs!

MARIE: Hogy van a barátnőd?

SHMAC: Ismét: bárcsak!

MARIE: Mi a helyzet vele?

Hosszú szünet következik, ami alatt úgy döntök, az a motivált felnőtt

leszek, aki nem vagyok, felveszem a futócipőmet és a Marie Curie & az
izotópok – Európai turné 1911 pólómat.

SHMAC: Káosz.

MARIE: Hogyhogy?
 SHMAC: Elcsesztem a dolgokat.

MARIE: Menthetetlen?

SHMAC: Azt hiszem. Hosszú a múltunk.

MARIE: Akarsz róla mesélni?

A három pont egy darabig ugrál a képernyő alján, úgyhogy

megnézem „A kanapétól az 5 kilométerig” appomat. Úgy tűnik, ma 5
percig kell futnom, egy percet sétálnom, aztán megint 5 percet futnom.
Teljesíthetőnek hangzik.
Jaj, kit akarok átvágni? Szívfájdító!

SHMAC: Bonyolult. Részben, mert fiatalabb koromban ismertem meg.

MARIE: Kérlek, ne mondd, hogy van egy titkos stemlord múltad.

SHMAC: Seggfej múltam van.

MARIE: Hány nőt zaklattál az interneten?

SHMAC: Zérót. De ellenséges, nem kommunikáló környezetben

nőttem fel. Nem kommunikáló ember voltam, mielőtt rájöttem, hogy

nem élhetem le így az életemet. Terápiára jártam, ami segített

 rájönnöm, hogyan birkózzak meg az érzésekkel, amik… kiborítanak.

Csakhogy valahányszor vele beszélek, kikapcsol az agyam, és az

leszek, aki régen voltam.

MARIE: Au.

SHMAC: Nem sejtettem, milyennek tűntek a cselekedeteim, de

visszatekintve tök logikus. De mondott valamit, ami miatt azon

gondolkodom, nem hallott-e a férjétől olyan hazugságokat, amik

rontottak a helyzeten.

MARIE: Mondd el neki! A helyében én tudni akarnám.

SHMAC: Igazából nem számít. Boldog a pasival.

Mély levegőt veszek.

MARIE: Oké, figyelj ide! Éveken át azt hittem, hogy boldog

kapcsolatban élek valakivel, akiről kiderült, hogy beteges hazudozó.

És tapasztalatom szerint a hazugságon alapuló kapcsolatok nem

lehetnek tartósak. Hosszútávon nem. Szívességet tennél a lánynak,

ha színt vallanál.

Nem említem neki, hogy egyik kapcsolat sem lehet tartós. Az emberek
hajlamosak védekezni, amikor ezt mondom. Egyedül kell rájönniük.
 SHMAC: Sajnálom, hogy ez történt veled.

MARIE: Sajnálom, hogy ez történik veled.

SHMAC: Most nézz ránk. Két szánalmas tudós.

MARIE: Van másmilyen?

SHMAC: Nem tudok róla.

Fáj a szívem Shmacért, miközben felveszem a cipőmet. El sem tudom

képzelni, milyen pocsék lehet, ha egy házas emberbe vagy szerelmes. Az
ilyen szívszorító helyzetek igazolják a Bee Rt. vállalati küldetését:
maradjon meg a Bee-kerítés. Soha, de soha ne szeress bele senkibe! Ha
megint összetörik a szívem, azért az idegtudomány lesz a felelős. Amúgy is
tisztább munkát végezne, mint az a hülye Tim. Dr. Curie támogatna
a döntésemben, abban biztos vagyok.
Felpattanok a kanapéról, és kimerészkedek a borús houstoni időbe
futni.

H A A Z Ű R KÖ Z P O N T N Á L F U TO K , megláthatja valaki, akit ismerek,

ahogy vonszolom magam, és azt a látványt nem kívánnám egy ártatlan
járókelőnek sem. A Google a segítségemre siet: van egy kis temető
ötpercnyire innen. Olyan babaneveket olvasgatni a sírköveken, mint
Alford vagy Brockholt, kellemes kikapcsolódás lehet a testedzés
gyomorszorító kínjai között. Becsúsztatom a fülhallgatómat, belecsapok
egy Alanis Morisette albumba, és elindulok. 6:43 van, vagyis időben
hazaérhetek, és lezuhanyozhatok a Love Island előtt.
Ne ítélkezz! Az egy alulértékelt műsor.
Sajnos attól, hogy a kanapén ültem, és az edzésre gondoltam, nem
lettem fittebb. Erre a futás harmadik percében ébredek rá, amikor
összerogyok Noah F. Moore (meglepően ideillő) sírköve előtt. 1834–1902.
Fekszem a fűben, folyik rólam a víz, hallgatom a fülemben kalapáló
szívverésemet. Vagy csak Alanis üvölt.
Engem nem erre teremtettek. És az „erre” arra vonatkozik, hogy
a testemet bármi megerőltetőbbre használjam, mint elérni a nasis
szekrényt. Ami azt jelenti, hogy merő véletlenségből az összes
szekrényemet. Jó, oké, dr. Curie-t a biciklizés és a természetben tett séták
szeretete hozta össze a férjével, de nem lehetünk mind olyanok, mint ő:
úrinő, kutató és sportoló.
Amikor észreveszem, hogy lemegy a nap, feltápászkodom, búcsút
intek Noah-nak, és elkezdek hazadöcögni. Majdnem visszaérek
a kijárathoz, amikor észreveszek valamit: nincs kijárat. A magas kapu,
amin idefelé befutottam, most zárva van. Próbálom rázva kinyitni, de
esélyem sincs. Körülnézek. A falak túl magasak ahhoz, hogy felmásszak,
mivel 152 centi vagyok, és minden túl magas nekem, hogy megmásszam.
Mélyet lélegzek. Semmi baj. Minden rendben. Nem ragadtam itt. Ha
követem a falat, találni fogok egy alacsonyabb részt, és könnyebben
átmászok.
Vagy nem. Tizenöt perccel később még mindig nem találtam ilyet,
Houston már egyértelműen sötétedik, és be kell kapcsolnom a zseblámpa-
alkalmazást, hogy kábé egy méternyire lássak. A fejemben felmérem
a helyzetet: egyedül vagyok (bocs, Noah, te nem számítasz), naplemente
után bent ragadtam egy temetőben, és a telefonom 20%-on van. Hoppá!
Érzem, hogy gyűlik bennem a pánik, és azonnal megzabolázom. Nem.
Vissza! Rossz pánik! Nem kapsz jutifalatot! Valamilyen célorientált
problémamegoldással kell foglalkoznom, mielőtt úrrá lenne rajtam
a kétségbeesés. Mihez kezdjek?
Kiabálhatnék, remélve, hogy valaki meghall, de mit csinálhatnának?
Kötelet eszkábálnak övekből? Hmm. Úgy érzem, abból traumás fejsérülés
lesz. Passzolok.
Akkor hívhatnám a 911-et. Bár a 911 valószínűleg nagyban menti
azokat, akik tényleg megérdemlik, hogy megmentsék őket. Akik nem
akkora idióták, hogy bent ragadnak éjszakára egy temetőben. Jobb lenne
olyasvalakit felhívni, akit ismerek. Megkérhetnék valakit, hogy hozzon egy
létrát. Igen, ez jól hangzik.
Két olyan ember telefonszámát tudom, akik jelenleg Houstonban
élnek. A második nem számít, mert előbb aludnék Noah csontvázának
nyálkás karjaiban, mint hogy felhívnám. De nem baj, mert az első Rocío,
aki kérhet a házfelügyelőtől egy létrát, és a bérelt kocsinkban ide is
hozhatja. Most komolyan: neki az éjszakai temetők a természetes
élőhelye. Ezt borzasztóan imádni fogja.
 Csak venné a fáradtságot, hogy felvegye a telefont. Hívom egyszer,
kétszer. Hétszer. Aztán eszembe jut, hogy a Z-generáció tagjai előbb
hempergőznének csalánban, mint hogy felvegyék a telefont, és írok neki.
Nincs válasz. A hülye akkum 18%-on van, szúnyogok szívják a véremet
a sípcsontomnál, Rocío pedig valószínűleg Skype-szexel, közben pedig egy
Thorr kalapácsa nevű banda szól.
Ki mást tudok felhívni? Meddig tartana, míg Reike iderepül? Túl késő
elkérni tőle orr-nyelv pasi számát? Mekkora az esélye, hogy Shmac
titokban Houstonban él? Írjak e-mailt Guynak? De neki gyereke van. Talán
este nem nézi az e-mailjeit.
A telefonom 12%-on van, és a tekintetem megakad a 832-es számon
a bejövő hívások listáján. Még csak nem is fáradtam azzal, hogy
elmentsem. Mert azt hittem, hogy soha nem fogom használni.
Nem lehet. Nem. Nem hívhatom fel Levit. Valószínűleg otthon van,
épp a stepfordi vacsoránál tart a feleségével, játszik a kutyájával, segít
a lányának a matekházijában. Fekete göndör hajú idill. Nem. Nem lehet.
Még jobban utálna. És a megaláztatás. Egyszer már megmentett.
9%, a világ koromfekete körülöttem, és utálom magam. Nincs más
választásom. Sikeresen megvédtem egy doktori disszertációt,
túllendültem egy depressziós epizódon, éveken át minden hónapban
teljesen legyantáztattam a chunchámat, mégis azt érzem, hogy rányomni
Levi számára a legnehezebb dolog, amit valaha tettem. Talán csak
nyugovóra kéne térnem éjszakára. Talán egy hiúzfalka megengedi, hogy
bekuckózzak az almukba. Talán…
 – Igen?
Ó, a francba! Felvette. Miért vette fel? Ő Y-generáció. Mi is utálunk
telefonon…
– Halló?
– Ö, bocs! Itt Bee Königswasser. Mi… együtt dolgozunk, A NASA-nál.
Szünet.
– Tudom, ki vagy, Bee.
– Oké. Igen. Szóval… – Lehunyom a szemem. – Van egy kis gondom, és
azon tűnődtem, hogy esetleg te…
Nem habozik.
– Hol vagy?
– Ebben a kis temetőben az űrközpontnál. Greenwood?
– Greenforest. Bent ragadtál?
– Én… Honnan tudod?
– Egy temetőből hívsz napnyugta után. A temetők napnyugtakor
zárnak.
Ez hasznos információ lett volna 45 perccel ezelőtt.
– Aha, szóval… a falak eléggé magasak, a telefonom kábé haldoklik, én
meg kábé…
– Állj a kapuba! Kapcsold ki a zseblámpát, ha most világítasz. Ne
beszélj senkivel, akit nem ismersz! Tíz perc múlva ott vagyok. – Szünet. –
Megyek érted, ne aggódj!
Leteszi, mielőtt szólhatnék, hogy hozzon létrát. És ha belegondolok,
azelőtt, hogy megkérhetném, hogy mentsen meg.
 9

MEDIÁLIS FRONTÁLIS KÉREG: TALÁN TÉVEDTEM?

A B B A N A PI L L A N AT B A N, ahogy Levi megjelenik, meg akarom

csókolni, amiért megment a szúnyogoktól, a szellemektől és a szúnyogok
szellemeitől. Ki is akarom nyírni, amiért szemtanúja Bee Königswasser,
két lábon járó katasztrófa hatalmas megaláztatásának. Mit mondhatnék?
Sok minden rejlik bennem.
Kiszáll az olajfaló furgonjából, amire többé sajnos nincs jogom
panaszkodni, szemrevételezi a falat, aztán megáll a kapu túloldalán.
A javára írom, hogy ha vigyorog is, magában teszi.
– Jól vagy?
A teljes megalázottság jónak számít? Fogjuk rá!
– Aha.
– Jó. Mondom, mit csinálunk. A kapun át becsúsztatom a létrát, te
pedig felmászol a fal tetejére. Én ott leszek a másik oldalon, hogy
elkapjalak.
A homlokomat ráncolom. Úgy beszél, mint egy… vezető. Magabiztos.
Nem mintha általában nem így lenne, de új… hatással van rám. Úristen!
Bajba esett hölgy lett belőlem?
– Hogyan szerezzük vissza a létrát?
– Holnap reggel idejövök, és elviszem.
– És ha valaki ellopja?
– Akkor elveszítek egy értékes családi ereklyét, ami generációk óta
öröklődik a családban.
– Komolyan?
– Nem. Készen állsz?
Nem, de nem számít. Levi úgy emeli fel a létrát, mintha egy toll lenne,
és becsúsztatja a kapun. Nem túl király érzés, amikor rájövök, hogy olyan
nehéz, hogy alig tudom megtartani. Azt mondom magamnak, hogy más
dolgokban vagyok tehetséges, miközben ő türelmesen végigvezet
a folyamaton, hogy kinyissam a fogantyút, és beállítsam a biztosítékot.
Biztosan észreveszi, mennyire idegesít, hogy irányítanak, mert azt
mondja:
– Legalább ismered az anguláris tekervényt.
Megfordulok, hogy rásziszegjek, de amikor meglátom az arcát,
elakadok. Megint ugrat? Másodszor? Egy nap alatt?
Tök mindegy. Felmászok, ami tök jó figyelemelterelésnek bizonyul.
Tudod, említettem, hogy a testem szeret elájulni? Na, a magasságtól még
jobban szeret elájulni. A teteje felé félúton zúgni kezd a fejem. Markolom
a létrát, és mélyeket lélegzem. Meg tudom csinálni. Normális tud maradni
a vérnyomásom, ájulás nélkül. Még csak nem is vagyok olyan magasan.
Tessék, ha lenézek, akkor…
– Ne! – parancsolja Levi.
Felé fordulok. Pár centivel magasabban vagyok, és ebből a szögből még
jóképűbbnek látszik. Istenem, utálom őt! És magamat.
– Mit ne?
– Ne nézz le! Csak rosszabb lesz.
Honnan tudja egyáltalán, hogy…
– Nézz fel! Egyik lépés a másik után, szép lassan! Igen, jó. – Nem
tudom, hogy a tanácsa működik-e, vagy a vérnyomásom magától felugrik,
ha megmondják nekem, mit tegyek, de feljutok anélkül, hogy összeesnék,
mint egy zsák krumpli. Ekkor rájövök, hogy a legrosszabb csak most jön. –
Csak ereszkedj le a pereméről! – mondja Levi. Ott áll közvetlenül alattam,
a karját felemeli, hogy elkapjon, a feje néhány centire van a himbálódzó
lábamtól.
– Jézusom! – Felejtsd el az ájulást! Mindjárt hányok. – És ha nem kapsz
el? Mi van, ha túl nehéz vagyok? Mi van, ha mind a ketten elesünk? Mi
van, ha kitöröm a nyakad?
– El foglak, nyilván nem vagy az, nem fogunk, és nem fogod. Rajta, Bee!
– kéri türelmesen. – Csak csukd be a szemed!
Látod? Ez lesz, ha edzel. Maradjatok a biztonságos kanapén, srácok!
– Készen állsz? – kérdezi bátorítóan. Bizalmi esés. Levi Wardbarommal.
Istenem, mikor lett ez az én életem? Dr. Curie, kérem, vigyázzon rám!
Elengedem magam. Egy pillanatig a levegőben vagyok, biztos szét
fogok loccsanni, mint Sebaj Tóbiás. Aztán erős ujjak fogják át a derekamat,
és tíz nap alatt másodszor Levi karjában vagyok. Biztosan kicsit nagyobb
elánnal löktem el magam a faltól, mert a végén közelebb kerülünk, mint
terveztem. Hozzásimulok, és ahogy letesz a földre, mindent érzek.
Mindent. A válla kemény izmait az ujjaim alatt. A teste melegét a pólóján
keresztül. Ahogy az öve a hasamba vág. A veszélyes bizsergést az
alhasamban, miközben ő… Mi? Nem.
Hátralépek. Ő itt Levi Ward. Nős ember. Apa. Tevepöcs. Mi jut
egyáltalán eszembe?
– Jól vagy?
Elpirulva bólintok.
– Kösz, hogy ilyen gyorsan ideértél!
Félrenéz. Lehet, hogy elvörösödik.
– Szívesen!
– Sajnálom, hogy megzavartam az estédet! Próbáltam hívni Rocíót, de
ő… nem tudom, merre jár.
– Örülök, hogy felhívtál.
Tényleg? Azt komolyan kétlem.
– Szóval, nagyon köszönöm! Mivel viszonozhatom a szívességet?
Kifizethetem a benzint?
A fejét rázza.
– Hazaviszlek.
 – Jaj, nem kell! Csak ötpercnyire lakom.
– Koromsötét van, és nincsenek járdák. – Levi kitárja az utasoldali
ajtót, és nincs más választásom, mint beszállni. Tök mindegy. Kibírok még
egy percet a közvetlen közelében.
A furgonja belseje patyolat tiszta és jó illat van – nem hittem, hogy
ilyesmi lehetséges –, hátul látok pár energiaszeletet, és a gyomrom
összeszorul az éhségtől, a félig tele kulacsáért pedig még a bacijait is
kockáztatnám. És kézi váltóval vezet. Pff. Felvágós.
– Szolgálati lakásban laksz, ugye?
Bólintok, közben a sortom szegélyét rángatom. Nem tetszik, mennyire
felcsúszik ülés közben. Nem mintha Levi bármikor is önként a combomra
nézne, de kicsit feszengek, mert Tim azon poénkodott, hogy görbe
a lábam. Annie pedig megvédett, rámordult Timre, hogy a lábaim
tökéletesek, a véleménye szükségtelen, én pedig…
A furgon elindul. Ismerős hang tölti be az utasteret, de Levi gyorsan
átvált a rádióra. Pislogok. A bemondó levélszavazatokról beszél.
– Az… Pearl Jam volt?
– Aha.
– A Vitalogy?
– Az.
Pff. A Pearl Jam nem a kedvencem, de jó, és utálom, hogy Levi szereti
a jó zenét. Azt akarom, hogy a Dave Matthews Bandet szeresse. Hogy az
Insane Clown Pose rajongója legyen. Hogy Nickelback ribancrendszáma
legyen. Ez jár nekem.
 – Mit kerestél a temetőben? – kérdezi.
– Csak… futottam.
– Te futsz? – Meglepettnek hangzik. Sértőn meglepettnek.
– Naa, tudom, hogy puhánynak tűnök, de…
– Nem tűnsz – szól közbe. – Mármint puhánynak. Csak a doktori
iskolában te…
Felé fordulok. A szája sarka felfelé ível.
– Én mi?
– Egyszer azt mondtad, hogy az edzésre fordított időt soha nem kapjuk
vissza.
Nem emlékszem, hogy ilyesmit mondtam volna. Főleg Levinak, mivel
a Pitten kábé tizenkét szót váltottunk. Bár tényleg olyasminek hangzik,
mint amit én mondanék.
– Kiderült, hogy minél jobb az ember fittségi szintje, annál
egészségesebb a hippocampusa. Az alapértelmezett hálózat és
a többszörös axonkötegek közötti összefüggésről nem is beszélve, szóval…
– Vállat vonok. – Berzenkedve beismerem, hogy a tudomány szerint
a testedzés jó dolog. – Levi nevet, szarkaláb jelenik meg a szeme sarkában,
amitől folytatni akarom. Nem mintha érdekelne, hogy megnevettetem.
Miért érdekelne? – Csinálom ezt „A kanapétól az 5 kilométerig”
programot, de… pfúj.
– Pfúj?
– Pfúj.
A mosolya egy milliméterrel szélesedik.
 – Milyen hosszú a program?
– Négy hetes.
– Mióta csinálod?
– Pár hete.
– Milyen távolsággal nyomod?
– 300 méter. Elértem a határaimat. A harmadik percnél. – Borúlátóan
néz rám. – Igazság szerint csak most futok másodszor a gimi óta.
– Szörnyű itt a hőség. Talán jobb lenne reggel futnod. De te nem vagy
pacsirta típus, ugye? – Elgondolkodva harapdálja az ajkát. Azon
gondolkodom, ezt vajon honnan tudja, és rájövök, hogy sajnos csak rám
kell nézni délelőtt tizenegy előtt.
– Az űrközpontnak van edzőterme, amit elvileg használhatsz.
– Megnéztem. Szerződéses munkatársaknak nem ingyenes, és nem
vagyok benne biztos, hogy az idegrendszerem egészsége megér havi
hetven dolcsit. – Ari Shapiro egy tudósítót kérdezget valami Facebook-
perről. – Te futsz öt kilométereket?
– Nem.
Összehúzom a szememet.
– Azért, mert te csak maratonokat és még hosszabb távokat futsz?
– Én… – Habozik, megszeppentnek tűnik. – Néha félmaratonokat futok.
– Hát akkor – mondom társalgási stílusban, miközben ő beáll
a parkolóba –, nagyon szépen köszönöm a mentőakciót és a fuvart, de
egyedül akarok lenni, hogy nyugiban utálhassalak.
Megint nevet. Miért hangzik ilyen kellemesen?
 – Hé, én is küszködök a futással.
Abban biztos vagyok. Úgy az ötvenedik kilométer körül.
– Hát, kösz! Most mentettél meg másodszor. – Annak ellenére, hogy
ősellenségek vagyunk. Szuper, mi?
– Másodszor?
– Aha. – Kikapcsolom a biztonsági övet. – A munkában volt a másik.
Amikor majdnem… palacsintává lapultam?
– Á! – Ennek említésére valami ugrik az állában. – Aha.
– Hát, nagyon jó éjszakát kívánok. – Megpaskolom a zsebemet. –
Elnézést a… – Tovább tapogatózok. Aztán forgolódom az ülésen, keresek
valamit, ami talán kicsúszott, de nem találok semmit. Ugyanolyan
makulátlan a kocsi, mint amikor beszálltam. – Izé…
– Mi a gond?
– Én… – Lehunyom a szemem, próbálok visszagondolni a napomra.
Felvettem a sortot. Betettem a kulcsomat a zsebébe. Miközben futottam,
éreztem, hogy nekiütődik a lábamnak, aztán… A francba! Azt hiszem,
kiesett, amikor lerogytam a sírra. – Fene vigyen, Noah Moore! – dohogom.
– Tessék?
– Azt hiszem, a temetőben hagytam a kulcsomat. – Felnyögök. –
A fenébe, a gondnok hétkor elmegy! – Jézusom, mi van ezzel a nappal? Az
alsó ajkamba harapok, végigzongorázom a lehetőségeimet. Alhatnék Rocío
kanapéján, és kora reggel elmehetek a kulcsomért. Persze azt nem tudom,
hogy ő hol van, vagy hogy ajtót nyitna-e. A tény, hogy a telefonom 4%-on
van, nem…
 Felriadok, amikor Levi újra beindítja a furgont.
– Ó, kösz, de nem kell visszamenni a temetőbe. Nem tudnám, hogy
menjek be, és…
– Nem a temetőhöz viszlek. – Nem néz rám. – Kösd be az övedet!
– Tessék?
– Kösd be az övedet! – ismétli.
Zavartan engedelmeskedem.
– Hova megyünk?
– Haza.
– Kihez haza?
– Hozzám.
Leesik az állam. Biztosan rosszul hallottam.
– Tessék?
– Kell egy hely, ahol éjszakázhatsz, nem?
– Igen, de… ott van Rocío kanapéja. Vagy hívok egy lakatost. Nem
mehetek az otthonodba.
– Miért?
– Mert – mondom, és úgy hangzok, mint egy visító tizenkét éves.
Hirtelen miért ilyen kedves? Bűntudata van, mert nem szólt a NASA-
kalamajkáról? Hát legyen is! De inkább aludnék a híd alatt, és ennék
planktont, minthogy beállítsak hozzá és a tökéletes családjához. Semmi
személyes, de belehalnék az irigységbe. És nem találkozhatok
a feleségével, amikor piszkos zokni és temetőszagom van. Ki tudja, Levi
mit mondott neki eddig rólam? – Valószínűleg terveid vannak estére.
 – Nincsenek.
– És az idegeidre mennék.
– Nem mennél.
– Ráadásul utálsz.
Egy pillanatra bosszúsan lehunyja a szemét, ami aggaszt. Hiszen vezet.
– Van valamilyen valós oka, amiért nem akarsz nálam éjszakázni, Bee?
– kérdezi sóhajtva.
– Én… Nagyon kedves, hogy felajánlottad, de kényelmetlen lenne
számomra.
Ez betalál nála. Szorosabban markolja a kormányt, és higgadtan azt
mondja:
– Ha nem érzed magad biztonságban a közelemben, azt teljesen
tiszteletben tartom. Visszaviszlek a lakásodra. Addig nem megyek el, amíg
nem tudom, hogy biztonságos helyen…
– Tessék? Nem, biztonságban érzem magam a közeledben. – Ahogy
kimondom, rájövök, hogy ez mennyire igaz, és mennyire ritka számomra.
Gyakran folyamatosan fenyegetve érzem magam, amikor olyan férfiakkal
vagyok egyedül, akiket nem ismerek túl jól. Múltkor este Guy beugrott az
irodába beszélgetni, és bár mindig kedves, folyton az ajtó felé
tekingettem. De Levi más, ami fura, tekintve, hogy a kapcsolatunk mindig
antagonisztikus volt. És főleg mivel akkora, mint egy viktoriánus
udvarház. – Nem erről van szó.
– Akkor…?
Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a fejem hátradőljön
a fejtámlának. Ki van zárva, hogy ezt megússzam, igaz? Akár bele is
vethetem magam a katasztrófába.
– Akkor köszönöm! – felelem, és igyekszem nem annyira lehangoltnak
hangzani, mint ahogy érzem magam. – Szeretnék ma nálad éjszakázni, ha
nem túl nagy gond.

A B B A N A PI L L A N AT B A N, ahogy meglátom Levi házát, szeretném az

egészet porig égetni egy lángszóróval. Mert tökéletes.
Igazság szerint egy teljesen normális ház. De tökéletesen illik az
álomképemhez, ami – hogy megint őszinték legyünk – nem különösebben
fennkölt. Egész életemben egy csinos téglaházról álmodtam
a kertvárosban, egy családról két és fél gyerekkel, és egy kertről, ahol
lepkebarát növényeket ültethetek. Biztosra veszem, hogy egy
pszichoanalitikus azt mondaná, hogy ennek köze van a meghatározó
éveim nomád életmódjához. Odavagyok a stabilitásért, mit mondhatnék?
Persze, amikor azt mondom, hogy „egész életemben erről álmodtam”,
azt úgy értem, hogy pár évvel ezelőttig. Amint rájöttem, hogy az emberek
olyan kegyetlenek tudnak lenni, amitől az egész életünk megváltozik,
a családrészt kiradíroztam az álomból. De a ház megmaradt, legalábbis az
alapján, ahogy a szívem sajog, amikor Levi megáll a felhajtón. Az első, amit
észreveszek: izsópfű nő a kertjében; a természet kolibrieledele, és
a kedvenc növényem. Grrr. A második: nincsenek autók a felhajtón. Fura.
Bár néhány lámpa fel van kapcsolva odabent, szóval lehet, hogy
a feleségéé a garázsban áll. Aha, valószínűleg ez a helyzet.
 Kipattanok a furgonból – ami kegyetlenül magas –, már fájnak az
izmaim, és viszket a lábam.
– Biztos, hogy nem baj?
Néma pillantást küld felém, ami azt üzeni, hogy Nem beszéltük ezt már
meg hétszer?, és felvezet a felhajtón, ahol rengeteg szentjánosbogár vesz
minket körül. Annyira irigylem ezt a helyet, hogy felrobbanok. És mindjárt
találkozom Levi párjával, aki valószínűleg már talált egy becenevet
nekem, a férje egykori ronda laborkollégájának. Valami olyasmi, hogy
FrankenBee. Vagy Beezilla. Várjunk, ezek a becenevek igazából elég cukik.
Az ő érdekükben remélem, hogy valami gonoszabbat találtak ki.
A ház belseje néma, és eltűnődöm, hogy vajon a család alszik-e már.
– Legyek csendben? – suttogom.
Levi értetlenül néz rám.
– Ha akarsz – mondja normális hangerőn. Talán hangszigeteltek
a falak?
Vagy Levi nagyon szigorú apa, vagy a feleségével profin rámolnak el
a gyerekük után. A ház makulátlan és gyéren bútorozott, sehol egy játék
vagy rendetlenség. Akad néhány mérnöki folyóirat, pár sci-fi poszter
a falakon, és egy nyitott Asimov könyv a dohányzóasztalon; ő az egyik
kedvenc íróm. Ez a férfi, akit utálok, hogy lehet körülvéve mindennel,
amit imádok? Ez a legnagyobb döbbenet.
– Három használaton kívüli hálószoba van az emeleten. Azt választod,
amelyik a legjobban tetszik. – Három használaton kívüli hálószoba?
Mekkora ez a ház? – Az egyik gyakorlatilag az irodám, de a kanapé
kihúzható. Akarsz zuhanyozni?
– Zuhanyozni?
– Nem akartam… – Úgy tűnik, Levi zavarba jött. – Ha akarsz. Mert
futottál. Nem muszáj. Nem akartam arra célozni, hogy…
– …olyan a szagom, mint egy pisztráng izzadt ágyékának?
– Hát…
– Hogy olyan mocskos vagyok, mint egy benzinkút mosdója?
Egyértelműen zavarban van, és felnevetek. Kipirult arca szinte
megnyerővé teszi.
– Ne aggódj! Undorító szagom van, és szeretnék zuhanyozni.
Nagyot nyel és bólint.
– Azt tudod használni, amelyik a hálómhoz tartozik. Szappan és
törölköző van bent.
De a felesége nem…?
– A ruháidat kimoshatom és megszáríthatom. Közben adok neked
valamit az enyéim közül. Bár nincs semmim, ami a méreted. Te nagyon… –
A torkát köszörüli. – …kicsi vagy.
Pillanat… elvált? Ezért nem hord gyűrűt? De akkor nem lenne kép
a feleségéről az irodában, nem? Istenem, a nő meghalt? Nem, Guy
elmondta volna. Vagy nem.
– IPhone-od van, igaz? – Levi kimegy a nappaliból, és töltővel
a kezében tér vissza. – Tessék!
Nem veszem el tőle. Csak a bosszantóan jóképű arcát bámulom, és…
Istenem, ez megőrjít.
 – Figyelj – szólalok meg talán a kelleténél agresszívabban. – Tudom,
hogy ez bunkóság, de túlságosan ki vagyok akadva ahhoz, hogy ne tegyem,
úgyhogy kerek perec megkérdezem. – Nagy levegőt veszek. – Hol
a családod?
Vállat von, továbbra is előre nyújtja a töltőt.
– Nem bunkóság. A szüleim Dallasban vannak. A legidősebb bátyám
a vegasi légibázison él, a másikat nemrég vezényelték Belgiumba…
– Nem az a családod. A másik családod.
Oldalra billenti a fejét.
– Az apámnak lenne egy másik családja, akikről mesélni akarsz?
Vagy…
– Nem. A gyereked hol van?
– A micsodám? – Levi hunyorogva néz rám.
– Van róla egy kép az irodádban – mondom erőtlenül. – És Guy
mondta, hogy ketten bébiszitterkedtek.
– Á! – Mosolyogva rázza a fejét. – Penny nem az én gyerekem. De ő
adta nekem azt a képet. Ő csinálta a keretet a suliban.
A lány nem az ő… Ó!
– Akkor együtt vagy az anyjával?
– Nem. Lilyvel réges-rég jártunk, nagyon rövid ideig, de most barátok
vagyunk. Tanárnő, és egy éve egyedülálló anya. Néha vigyázok Pennyre
a kedvéért, vagy elviszem a suliba, ha késésben van. Ilyesmik.
Ó!
– Ó! – Anyám, de szeretem idiótának érezni magamat! – Szóval te…
egyedül élsz?
Bólint. Aztán elkerekedik a szeme, és hátrál egy lépést.
– Ó. Értem.
– Mit értesz?
– Hogy miért kérdezted. Bocsánat, eszembe sem jutott, hogy talán nem
érzed magad biztonságban, ha úgy alszol itt, ha csak ketten vagyunk. Én…
– Jaj, nem! – Lépek egyet előre, hogy megnyugtassam. – Azért
kérdeztem, mert kíváncsi voltam. Őszintén, nagyon furának tűnt nekem,
hogy te… – Rájövök, mi szaladna épp ki a számon, és a nyelvembe harapok,
mielőtt folytathatnám. De Levit nem csapom be.
– Sokkolt, hogy valaki hozzám jönne feleségül? – kérdezi, elfojtva egy
mosolyt.
Aha.
– Dehogy! Okos vagy. És… magas. Még megvan az összes hajad. És
biztos vagyok benne, hogy azokkal a nőkkel, akiket nem utálsz, kedvesebb
vagy, mint velem voltál a múltban.
– Bee, én nem… – Erősen kifújja a levegőt. – Szállj be a kocsiba!
– Miért?
– Visszaviszlek a temetőbe, és megetetlek a sakálokkal.
– A múltban – mondtam sietve. – Ma kedves voltál velem. Az biztos,
hogy megmentettél a zombitámadástól. Meg Fredtől és Marktól.
A homlokát ráncolja.
– Nem egészen értem, hogy mi ütött beléjük.
– Nagy adag nőgyűlöletre tippelek. – Vívódom, hogy folytassam-e.
Aztán azt gondolom: csessze meg! – Az sem segít, hogy a csapatod
kizárólag férfiakból áll, és szinte kizárólag fehérekből.
Arra számítok, hogy Levi ellenkezni fog. Ehelyett azt mondja:
– Igazad van. Ez szörnyű!
– Te választottad az embereket.
A fejét rázza.
– Az elődömtől örököltem a csapatot.
– Ó!
– Az egyetlen új ember, akit én vettem fel, Kaylee volt. – Felsóhajt. –
Hivatalosan megfeddtem Markot. A mai viselkedése bekerült az aktájába,
és ma délutánra csapatmegbeszélést hívtam össze, ahol megismételtem,
hogy társvezető vagy, és amit mondasz, az úgy lesz. Ha bármi, a maihoz
hasonló történik, szólj! Elintézem. Gyere, keresek neked valamit, amit
felvehetsz.
Kicsit sokkol, hogy megbeszélést hívott össze, hogy hivatalosan
virslireferenciát adjon, úgyhogy kérdés nélkül a nyomába eredek. Az
emelet ugyanolyan szép, mint a földszint, de jellegzetesebb. Észreveszek
egy bakelitlemez-játszót és CD-ket, képeket a falakon, még néhány Pitt-
kacatot is, amiket a saját lakásomból ismerek. De a hálószobája…
A hálószobája varázslatos. Mintha egy katalógust látnék. Sarokszoba két
nagy ablakkal, fabútorokkal, mennyezetig érő könyvespolcokkal,
a hatalmas ágy közepén pedig békésen alszik a takarón…
– Allergiás vagy a macskákra? – kérdezi egy fiókban kotorászva.
Megrázom a fejem, aztán rájövök, hogy nem néz rám.
 – Nem.
– Schrödinger valószínűleg amúgy is békén fog hagyni. Öreg és
mogorva.
Schrödinger!
– Azt hittem, utálod a macskákat.
Zavart pillantással fordul felém.
– Miért?
– Nem is tudom. Ma kicsit ellenségesnek tűntél az én macskámmal.
– Úgy érted, a macskával, amelyik nem létezik?
– Félicette létezik! Konkrétan kitöröltem a csipát a szeméből, szóval…
– Félicette?
Összeszorítom az ajkam.
– Így hívták az első macskát az űrben.
Levi felvonja az egyik szemöldökét.
– És róla nevezted el a képzeletbeli macskádat. Értem.
A szememet forgatva ejtem a témát. Semmit sem szeretnék jobban,
mint megsimogatni az ágyon összegömbölyödött, fekete szőrlabdát, de
Levi felém nyújt egy V-nyakú fehér pólót és…
– Mennyire sértődnél meg, ha egy olyan bokszeralsót kapnál, amit egy
barátom adott poénból? Nagyon kicsi, és szerintem még soha nem volt
rajtam.
– Azok… flamingók?
Az arca elvörösödik.
– Nem csak a mérete miatt nem hordom soha. És talán ezt is szeretnéd.
– Egy tubus viszketés elleni krém.
– Kösz! Honnan tudtad?
Vállat von, kicsit még mindig vörös.
– Sokat vakarod a lábadat.
– Aha, imádnak a bogarak. – A szememet forgatom. – Az exem azt
mondogatta, hogy csak szúnyogcsalinak tart maga mellett. –
Visszatekintve Tim viselkedésére, ez valószínűleg még csak nem is vicc
volt.
Tíz perccel később lemegyek a földszintre, a hajam vizes és fenyőillatú,
és azon agyalok, hogy az elmúlt hetek összes valószínűtlen,
hullámvasútszerű eseménye közül az a legfurább, hogy Levijal ugyanazt
a dezodort használjuk. Mit mondhatnék? A férfi termékek olcsóbbak, jobb
az illatuk, és hatékonyabban akadályozzák a testszagomat. Nem egészen
tudom, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy Levi hónaljának és az
enyémnek egyformák az igényei, de ezt inkább elengedem.
A barátságos és meglepően jól felszerelt konyhának olyan illata van,
mint életem legfinomabb ételének, amit még sose ettem. Levi a tűzhelynél
ügyködik nekem háttal, és eléggé biztos vagyok benne, hogy ugyanaz
a póló van rajta, mint rajtam, csak más színben. Csakhogy rá tökéletesen
illik. Rajtam úgy áll, mint egy cirkuszi sátor.
– A kaja… – kezdi, aztán elakad, amikor megfordul, és meglát.
Megragadok két maroknyit a pólómból, és úgy teszek, mint aki
pukedlizik.
– Köszönöm ezt a ruhát, jó uram!
 – Te… – Rekedtnek hangzik. – Szívesen. Öt perc múlva kész a kaja.
Összerezzenek, amikor visszafordul a serpenyőkhöz és lábosokhoz.
Kizárt, hogy hús és tejtermék nélkül főzött. Istenem, miért ennyire
kedves?
– Köszönöm, de… – A tűzhelyhez ballagok. Tacót készít. Ú, imádom
a tacót! – …nem kellett volna.
– Amúgy is akartam magamnak vacsorát főzni.
– Nagyon kedves tőled, hogy felajánlod, de kétlem, hogy ehetek. –
Elhallgatok, amikor a tekintetem megállapodik a tölteléken. Nem hús,
hanem portobello gomba. Egy üveg laktózmentes tejföl, mellette pedig
egy zacskó reszelt, növényi alapú cheddar.
Összehúzom a szemem. Hirtelen lábujjhegyre állok, és kinyitom
a hozzám legközelebbi szekrényt. Quinoát, agar-agart és juharszirupot
látok. A következőben diófélék, magvak, egy csomag datolya. Még jobban
ráncolom a homlokomat, és a hűtőhöz lépek, ami olyan, mint az enyém
gazdagabb, jobb verziója. Mandulatej, tofu, gyümölcsök, zöldségek, kókusz
alapú joghurtok, miso paszta. Te jó ég!
Te… jó… ég.
– Vegán – motyogom magamnak.
– Az.
Felnézek. Levi értetlen, türelmes arccal néz engem, és fogalmam sincs,
hogyan mondjam el neki, hogy ez kábé a tizedik dolog, ami közös bennünk.
A sci-fi, a macskák, a tudomány, nyilván a férfi dezodor és ki tudja, még
mi. Ez annyira hihetetlenül felkavaró számomra is, hogy el sem tudom
képzelni, ő mennyire utálná, ha tudna róla. Eljátszom a gondolattal, hogy
elmondom neki, de nem érdemli meg. Ma nagyon kedves volt. Helyette
csak a torkomat köszörülöm.
– Hát… én is.
– Gondoltam. Amikor… leszidtál. A fánk miatt.
– Jaj, istenem! Azt el is felejtettem. – A kezembe temetem az arcom. –
Sajnálom! Nagyon sajnálom! Hiszed vagy sem, általában nem vagyok
dühöngő seggfej, aki elijeszti a kollégáit a növényi alapú termékektől.
– Semmi baj.
A halántékomat masszírozom.
– Védelmemre legyen mondva, a legkevésbé környezetbarát autót
vezeted.
– Az egy Ford F-150-es. Elég környezetbarát, ami azt illeti.
– Az? – Összerezzenek. – Nos, megint a védelmemre legyen mondva,
a doktori iskola idején nem vadásztál rendszeresen?
Levi válla alig észrevehetően megfeszül.
– Az egész családom vadászik, és tinédzserként több vadásztúrán
vettem részt, mint szerettem volna. Mielőtt még nemet mondhattam
volna.
– Ez szörnyen hangzik. – Együttérzek vele. Vállat von, de kicsit
erőltetettnek tűnik. – Oké. Azt hiszem, egyáltalán nincs mentségem.
Egyszerűen csak seggfej vagyok.
Levi elmosolyodik.
– Én sem tudtam, hogy te vegán vagy. Emlékszem, hogy Tim húsos
ebédeket hozott neked a Pitten.
– Aha. – A szememet forgatom. – Tim azt vallotta, hogy makacskodom,
és a hús íze majd visszatérít egy rendes étrendre. – Levi undorodó arcát
látva felnevetek. – Aha. Folyton nem-vegán dolgokat csempészett
a kajámba. Szörnyű volt. Egyébként te mióta vagy vegán?
– Nagyjából húsz éve.
– Ó! Nálad melyik állat?
Pontosan érti, mire célzok.
– Egy kecske. Egy sajtreklámban. Annyira… meggyőzőnek tűnt.
Komoran bólintok.
– Biztosan nagyon megviselt.
– A szüleimet biztosan. Azon veszekedtünk majdnem egy évtizedig,
hogy a fehér hús tényleg hús-e. – Átnyújt nekem egy tányért, és int, hogy
szedjek. – És neked?
– Egy csirke. Nagyon cuki volt. Néha mellettem ült, és az oldalamnak
dőlt. Aztán… ja.
Levi felsóhajt.
– Ja.
Öt perccel később egy olyan reggelizősarokban ülve, amiért szó szerint
a kisujjamat adnám, előttünk isteni kajával teli tányérokkal és import
sörrel, eszembe jut valami: egy órája vagyok itt, és nem szorongtam,
egyszer sem. Teljesen fel voltam készülve rá, hogy úgy kell tennem egész
éjszaka, mintha máshol, egy boldog helyen lennék (dr. Curie-vel egy
virágzó cseresznyefa alatt a japán Narában), de Levi furán…
megkönnyítette számomra a dolgokat.
– Figyu – mondom, mielőtt beleharaphatna a tacójába –, köszi a mait!
Nem lehet könnyű ilyen szívélyesen befogadni valakit, akivel nem igazán
jössz ki jól, vagy nem kedvelsz, és engedni, hogy nálad éjszakázzon.
Lehunyja a szemét, mint mindig, amikor azt a nyilvánvaló tényt
említem, hogy nem igazán szíveljük egymást (meglepően igazságkerülő).
De amikor kinyitja, állja a tekintetemet.
– Igazad van. Nem könnyű. De nem azért, amiért hiszed.
A homlokomat ráncolom, meg akarom kérdezni tőle, pontosan mire
céloz, de megelőz.
– Egyél, Bee! – utasít gyengéden.
Farkaséhes vagyok, úgyhogy engedelmeskedem.
 10

DORZOLATERÁLIS PREFRONTÁLIS KÉREG:

VALÓTLANSÁGOK

– M O ST K I FO G O M kapcsolni a beszédközpontodat.
Guy legyőzött sóhajjal néz fel a szemhéja alól.
– Haver, utálom, amikor ezt csinálják!
Felnevetek. Guy a harmadik űrhajós, akit ma reggel tesztelek. Ő
a BLINK-en dolgozik, úgyhogy eredetileg nem terveztük, hogy
feltérképezzük az agyát, de valaki az utolsó pillanatban kiesett
a pilótacsapatból. Az agystimuláció trükkös dolog: bonyolult megjósolni,
hogyan fognak reagálni a neuronok, és még nehezebb olyanok esetében,
akinél előfordult már epilepszia vagy szívritmuszavar. Akár egy csésze
erős kávé is úgy összekutyulhatja az agy kémiáját, hogy egy jól
megalapozott stimulációs protokoll is veszélyessé válhat. Amikor
megtudtuk, hogy az egyik kiválasztott űrhajósnak a múltban rohamai
voltak, úgy döntöttünk, hogy a helyét Guynak adjuk. Guy eksztázisba esett.
– Most célba veszem a Broca-mezőt – mondom neki.
– Á, igen. A híres Broca-mező – bólint tájékozottan.
Elmosolyodom.
– Az a bal posterior-inferior frontális tekervényed, maximum 25
hertzes lökésekkel foglak stimulálni.
– Anélkül, hogy először meghívnál vacsorázni? – Csettint a nyelvével.
– Hogy lássam, működik-e. Szükségem lesz rá, hogy beszélj!
Felmondhatsz egy verset, bármit, nem számít. – A többi űrhajós, akit ma
teszteltem, egy Shakespeare-szonettet választott, és a Hűségnyilatkozatot.
– Amit csak akarok?
Felteszem a stimulációs tekercset a fülétől két és fél centire.
– Aha.
– Ám legyen! – Guy a torkát köszörüli. – My loneliness is killing me and I, I
must confess I still believe…
Nevetek, mint mindenki más a teremben. Köztük Levi is, aki úgy tűnik,
elég közel áll Guyhoz. Ez nagyon jó színben tünteti fel (Guyt, nem Levit,
Levit nem vagyok hajlandó jó színben feltüntetni), tekintve, hogy
valószínűleg neki kellett volna vezetni a BLINK-et. Úgy tűnik, Guy nem
bánja, legalábbis a baráti csevejből ítélve valamilyen labdajáték csapat-
összeállításáról, miközben beállítottam a berendezést.
– …my loneliness is killing me and I, I must c… – Guy a homlokát ráncolja. –
Bocs, I must c… – Még jobban ráncolja a homlokát. – Must c… – dadogja még
egyszer és gyorsan pislog. Rocíóhoz fordulok, aki jegyzetel. – Beszédleállás
a mínusz 38, 16, 50-es MNI koordinátáknál.
Az ezt követő taps szükségtelen, de kicsit örülök neki. Ma délelőtt,
amikor az egész mérnöki csapat vonakodva elvonszolta magát az
idegstimulációs laborba, hogy megnézzék az első agyfeltérképezésemet,
egyértelmű volt, hogy bárhol máshol szívesebben lennének. Ugyanolyan
nyilvánvaló volt, hogy Levi utasította őket, hogy egy mukkot se szóljanak
az érdeklődésük teljes hiányáról.
Rendes srácok. Megpróbálták megjátszani. Sajnos megvan az oka, hogy
a középsuliban a mérnökök inkább a robotikaszakkörhöz húznak, mint
a színjátszóhoz.
Szerencsére az idegtudomány egyedül is meg tudja védeni a maga
becsületét. Csak fognom kellett a tekercsemet, és bemutatni pár trükköt.
A megfelelő pont megfelelő frekvenciájú stimulálásával a kitüntetéses
űrhajósok, akiknek az IQ-ja jócskán három számjegyű, a fiókjaik pedig tele
vannak diplomákkal, átmenetileg elfelejthetnek számolni (Azta! Ez
komoly?), mozgatni az ujjaikat (Para!), azoknak az arcát, akikkel nap mint
nap együtt dolgoznak (Bee, ezt hogy csinálod?), és persze beszélni (Egész
életemben nem láttam még ennyire menő dolgot!). Az agystimuláció
nagyon menő, és aki mást mond, annak számolnia kell a haragjával.
A labor ezért van még mindig zsúfolásig tele. A mérnökök elvileg az első
bemutató után távoztak volna, de úgy döntöttek, hogy maradnak… úgy
tűnik, örökre.
Klassz áttéríteni egy rakás szkeptikust az idegtudomány csodáival.
Eltöprengek, hogy vajon dr. Curie is ugyanezt érezte-e, amikor
megosztotta az ionizáló radioaktivitás iránti szerelmét. Természetesen
esetében a hosszútávú, védtelen kitettség az instabil izotópoknak végül
súlyos aplasztikus anémiához és a szanatóriumban bekövetkezett
halálához vezetett, de… érted, mit akarok mondani. Ezért amikor azt
mondom:
– Azt hiszem, mindent megkaptam Guytól, amit szerettem volna. Mára
végeztünk – és a terem csalódottan felnyög, Levijal jókedvűen nézünk
össze.
Tisztázzuk: nem vagyunk barátok vagy ilyesmi. Egy közös vacsora, egy
olyan szobában töltött éjszaka, ahol ott van a kedvenc könyveim
háromnegyede, és egy ásításnyi út Noah Moore sírjáig, ami alatt Levi
udvariasan tiszteletben tartotta, hogy nem vagyok pacsirta típus, és
boldogítóan csendben maradt, nem tett minket barátokká. Továbbra sem
kedveljük egymást, bánjuk a napot, amikor megismerkedtünk, dögvészt
kívánnánk a másik házára stb. stb. De úgy tűnik, múlt héten a vegán tacók
felett bizonytalan, kezdetleges szövetséget kötöttünk. Segítek neki tenni
a dolgát, és ő is segít nekem.
Már majdnem olyan, mintha tényleg együttműködnénk. Őrület, mi?
Ebédre megmelegítem szánalmas vegán kajámat, fogok egy halom
tudományos cikket, amit el akartam olvasni, és elindulok az épület
mögötti piknikasztalokhoz. Öt perce rágcsálom a csicseriborsómat, amikor
egy ismerős hangot hallok.
– Bee! – Guy és Levi sétál felém, kezükben papírpoharakkal és
szendvicses zacskókkal. – Nem bánod, ha csatlakozunk? – kérdezi Guy.
Kicsit igen, mert ez az elektroterápiás tanulmány nem fogja elolvasni
saját magát, de megrázom a fejemet. Bocsánatkérő pillantást küldök Levi
felé (Bocs, hogy muszáj velem enned, mert Guy nem tudja, hogy ősellenségek
vagyunk.), de úgy tűnik, nem érti, leül velem szemben, és halványan
mosolyog, mintha nem bánná. Nézem az izmai játékát az inge alatt, és
melegség fut végig a gerincemen.
Hmm. Fura.
Guy vigyorogva mellém ül, és magamban nem először gondolom azt,
hogy ő egy egészséges, sármos, igazi Cuki Pasi™.
Ez hihetetlenül tárgyiasító és lealacsonyító, és ha bárkinek elárulod,
kerek perec letagadom, de még a doktori iskolában Annie azt mondta
nekem, hogy háromfajta vonzó férfi létezik. Nem tudom, hogy ő maga
találta-e ki ezt a taxonómiát, Afroditétől kapott sugallatot álmában vagy
a Teen Vogue-ból lopta, de így hangzik:
Van a cuki típus, azok a pasik, akik nem fenyegetően, hanem
megközelíthetően vonzóak, amit kellemes megjelenésük és rabul ejtő
személyiségük kombinációja ad. Tim ebbe a csoportba tartozik, ahogy Guy
és a legtöbb férfi kutató is; köztük, úgy sejtem, Pierre Curie is. Ha
belegondolok, minden pasi, aki valaha rám mozdult, ilyen volt, talán mert
alacsony vagyok, egyedien öltözködöm, és próbálok barátságos lenni. Ha
pasi lennék, Cuki Pasi™ lennék; ők felismerik ezt valami elemi szinten, és
próbálkoznak nálam.
Aztán ott a jóképű típus, Annie szerint ez a kategória kicsit pazarlás.
A Jóképű Pasi™-nak olyan az arca, amilyeneket filmelőzetesekben és
parfümreklámokban látsz, geometriailag tökéletes és objektívan
elképesztő, de van benne valami megközelíthetetlen. Azok a pasik olyan
álomszerűek, hogy már szinte elvontak. Kell valami, ami a valósághoz
kapcsolja őket: egy érdekes személyiségjegy, egy hiba, egy határozott
érdeklődési kör; máskülönben ellebegnének az unalom buborékban.
Természetesen a társadalom nem igazán bátorítja a Jóképű Pasikat™, hogy
ragyogó személyiségük legyen, ezért hajlamos vagyok egyetérteni Annie-
vel: használhatatlanok.
Végül, de nem utolsó sorban a Szexi Pasik™. Annie hosszan áradozott
arról, hogy Levi a Szexi Pasi™ mintapéldánya, de én szeretnék hivatalosan
tiltakozni. Sőt, ennek a kategóriának még a létezését sem ismerem el.
Abszurd gondolat, hogy vannak férfiak, akikhez akaratlanul is vonzódunk.
Férfiak, akiktől bizseregsz, akik szünet nélkül a fejedben járnak, akik úgy
villannak fel az agyadban, mint a fényvillanások a nyakszirti kéreg
stimulálása után. Férfiak, akik testiek, elementárisak, ősiek. Férfiasak.
Jelenlévők. Erősek. Kamunak hangzik, nem?
– Ki vele! – szól hozzám Guy Cuki Pasi™-mosollyal. – Mi a baj az
agyammal?
– Amennyire én tudom, semmi.
– Szuper hír! Segítenél meggyőzni a volt feleségemet, hogy igazoltan
épelméjű vagyok?
– Írok neked igazolást.
– Klassz! – Rám kacsint. Észreveszem, hogy sokszor kacsint rám. – És
hogy tetszik Houston?
– Még nem láttam belőle sokat az űrközponton kívül.
– És egy temetőn – szól közbe Levi. Sötét pillantást küldök felé, és
bosszúból ellopok tőle egy fürt szőlőt. Halvány mosollyal engedi.
– Segíthetek – ajánlhatja Guy.
– Persze – mondom szórakozottan, nagyban Levit nézve és
látványosan falatozva a szőlőjéből.
– Komolyan?
– Aha.
Levi felvonja az egyik szemöldökét, és beleharap a szendvicsébe.
Nagyon olyan, mint egy kihívás, úgyhogy egy epret is ellopok.
– Talán elmehetnénk vacsorázni – mondja Guy. – Holnap este ráérsz?
Levijal azonnal felé fordulunk. Az agyamban visszapörgetem
a beszélgetést, próbálom felidézni, hogy mibe egyeztem bele. Egy randiba?
Houston felfedezésébe? Házasságba?
Nem. Nem, nem, nem. Nagyon nem érdekel a randizás, nagyon nem
érdekel Guy, az meg pláne nem, hogy Guyjal randizzak. Viszont tudod, mi
érdekes? A fura, tolakodó gondolataim. Például hogy eszembe jut, milyen
érzés volt Levi keze a derekamon, amikor lecsúsztatott a teste mellett.
– Izé, én…
– Vagy most hétvégén?
– Ó! – Rémült pillantást küldök Levi felé. Segíts! Kérlek, segíts! – Kösz, de
igazából én…
– Csak mondd, melyik este! Rugalmas vagyok és…
 – Guy – szólal meg Levi mély és halk hangon. – Esetleg vess egy
pillantást a bal kezére!
Zavartan lenézek. Az ujjaim még mindig az epret markolják. Mire…? Ó!
A nagyanyám jegygyűrűje. Ma reggel felvettem. Hogy szerencsét hozzon
az agyfeltérképezésnél.
– A francba! Bocs! – kér azonnal bocsánatot Guy. – Fogalmam sem volt,
hogy te…
– Jaj, semmi baj. Nem… – vagyok házas, akarom mondani, de akkor
elpocsékolom a nagyszerű kiutat, amit Levi ajánlott. – Nem zavar.
– Oké. Még egyszer bocsánat! – Levihoz hajol, és összeesküvő hangon
megkérdezi: – Csak kíváncsiságból, mekkora a férje? És mennyire hajlamos
a düh fűtötte erőszakra?
– Jaj, nem – rázom a fejemet. – Ő nem igazán… – létezik.
– Ne aggódj! – mondja Levi Guynak. – Tim szelíd természetű.
Magamban a kezembe temetem az arcomat.
Nem hiszem el, hogy Levi azt mondta Guynak, hogy Tim felesége
vagyok. Ez a létező legrosszabb, legkönnyebben cáfolható hazugság. Nem
tudott volna kitalálni valami random pasit?
– Azért szerezzek ágyékvédőt? – kérdezi Guy.
Levi vállat von.
– Biztos, ami biztos.
Lenézek a csicseriborsómra, és azt kívánom, bár Levi ebédje lenne.
A gyümölcs sokkal jobb. A hihető hazugságok sokkal jobbak.
– Biztosan nem haragszol, Bee? – kérdezi Guy kissé aggódva. – Nem
akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni.
Ezt kapom, amiért a Wardbaromtól kértem segítséget. Sötéten nézek
Levi felé, elcsenek még egy epret, és felsóhajtok.
– Nem. Egyáltalán nem haragszom.

REIKE: Hogy érted, hogy Levi hazudott, és azt mondta, hogy Tim

felesége vagy???

BEE: Látta, hogy mennyire zavarba jöttem, és segíteni próbált.

REIKE: Először is: Guy Fierinek nem volt joga ilyen helyzetbe hozni.

BEE: NEM ez a neve.

BEE: De attól még jogos.

REIKE: Másodszor, ez egy szörnyű hazugság, könnyen megcáfolható,

ha Guy Fieri szó szerint bárkivel beszél, aki ismer téged. Ez még

vissza fog ütni.

BEE: Tudom.

REIKE: Harmadszor: Levi tudja, hogy nem vagy Tim felesége, ugye?

BEE: Aha. Timmel haverok, együtt dolgoznak. Levi volt az, aki
 a doktori suliban azt mondta Timnek, hogy keressen valaki jobbat.

REIKE: Őszintén, csak nemet kellett volna mondanod Guy Fierinek.

Elcseszted.

BEE: Tudom, de te a testvérem vagy, én pedig egy ember. SZERETET

ÉS EGYÜTTÉRZÉS KELL, NEM ÍTÉLKEZÉS

REIKE: Neked teljes pszichológiai értékelés kell.

REIKE: De

Egy áfonyás smoothie-t kortyolgatok, és körülnézek a zsúfolt

kávézóban. Rocíót várom, hogy betoppanjon az első korrepetálásunkra.
Valószínűleg nem lesz gond. A házasságom (vagy annak hiánya)
valószínűleg nem kerül szóba Guyjal. És máson is gondolkodhatok. Például
a stimulációs protokollokon, amiket létrehozok. Vagy a bevételi
egyenlőtlenségeken. Vagy azon, hogy egy ideje nem láttam Félicette-et, de
szerintem folyamatosan eszi a kis nasikat, amiket az irodámban hagytam
neki. Fontos dolgokon.
– Tudtad – üdvözöl Rocío becsusszanva a székre velem szemben –,
hogy a vér tökéletes tojáspótlék? – Pislogok. Ezt jelnek veszi, hogy
folytassa. – 65 gramm tojásonként. Rendkívül hasonló fehérjeösszetétel.
– …érdekes. – Nem.
 – Ehetnél vérsütit. Vérfagyit. Vérhabcsókot. Vérpapardellét. Véres
egyensúlysütit. Véromlettet, vagy ha azt jobban szeretnéd, vérrántottát.
Vértiramisu. Vérpite…
– Azt hiszem, értem a lényeget.
– Jó. – Elmosolyodik. – Azt akartam, hogy tudd. Ha esetleg a vér vegán
lenne.
Kinyitom a számat, hogy több dologra is megjegyzést tegyek, de
megelégszem eggyel.
– Köszönöm, Ro. Igazán rendes tőled. Mitől nedves a hajad? Kérlek, ne
mondd, hogy vér!
– Elmentem az edzőterembe. Szeretem elképzelni, hogy Ophelia
vagyok a lassú folyóban: úgy tenni, mintha belefulladnék egy dán patakba,
miután egy gyenge fűzfaág letört a súlyom alatt.
– Mit keresett egy fűzfán?
– Megőrült. A szerelemért. – Rocío rám mered. – És azt mondják, egy nő
szíve ingatag.
Értem.
– Klassz medencének hangzik.
– Olyan, mint egy Sir John Everett Millais festmény. Csak kötelező az
úszósapka, a középkori ruházat meg tilos. Fasiszták!
– Hmm. Talán mégis vennem kéne egy bérletet.
– Nem kell, NASA-alkalmazottaknak ingyenes.
– De szerződéseseknek nem. Vagy igen?
– Tőlem nem kértek pénzt. – Rocío vállat von, és kiveszi a GRE-
előkészítő tankönyvet a hátizsákjából. – Kezdhetjük a kvantitatív
érveléssel? Bár a paralelogrammáktól szeretném belefojtani magam egy
dán patakba. Megint.
Fél órával később teljesen egyértelművé válik, hogy az én intelligens,
matekimádó, ékesszóló kutatóasszisztensem miért szerepel olyan rosszul
ezeken a vizsgákon: vizsga túl buta a számára. Egyéb híreink: mindjárt
kinyírjuk egymást.
– A helyes válasz a B – ismétlem, és komolyan fontolgatom, hogy
kitépek egy lapot a könyvből, és a szájába tömöm. – A többi lehetőséggel
nem kell foglalkoznod. X y egyik faktora a négyzeten…
– Feltételezed, hogy x egész szám. De mi van, ha racionális szám? Valós
szám? Vagy még rosszabb, irracionális szám?
– Garantálom neked, hogy az x nem irracionális szám – sziszegem.
– Honnan tudod? – morogja.
– Józan paraszti ész!
– A józan paraszti ész azoknak való, akik nem elég okosak ahhoz, hogy
megoldják a pít.
– Arra célzol…
– Helló lányok!
– Mi van?! – csattanunk fel egyszerre. Kaylee egy nagyon pink ital felett
pislog felénk.
– Nem akartam zavarni…
– Nem, nem – mosolygok bátorítóan. – Bocs, elragadtattuk magunkat!
Akadt néhány… problémánk. – Lila melegítőt és szívalakú napszemüveget
visel, a haját a mellkasáig érő halfarokfonatban rendezte el a vállán.
A retikülje görögdinnye alakú, a nyaklánca egy pink virág középen egy K
betűvel.
Ő akarok lenni.
– Óóó! – félrebillenti a fejét. – Segíthetek? – Van valami őszinte abban,
ahogy kérdezi, mintha tényleg érdekelné. Nem törődöm azzal, hogy Rocío
megrúg az asztal alatt, és megkérdezem Kayleet:
– Szeretnél csatlakozni hozzánk, hogy megküzdjünk a GRE
hegemóniájával?
Nem tudom, milyen reakcióra számítottam, de arra nem, hogy Kaylee
fújtat, a szemét forgatja, aztán odahúz az asztalhoz egy széket.
– Megalázó! A GRE, a SAT, mindegyik ilyen vizsga intézményesített
kapu, és szörnyű, hogy az egyetemi programok mennyire ezekre
támaszkodnak a felvételiknél. A huszonegyedik századból eltelt két
évtized, de még mindig olyan intelligencia-felfogáson alapuló teszteket
használunk, amik kábé annyira elavultak, mint a Triászkor. A doktori
iskola sikere olyan tulajdonságoktól függ, melyeket a GRE nem mér;
mindannyian tudjuk. Miért nem lépünk tovább egy holisztikusabb
megközelítés felé a felvételinél? Ráadásul a GRE több száz dollárba kerül.
Kinek van meg ehhez a pénzügyi háttere? Az előkészítő kurzusokhoz,
a tananyagokhoz, a tanárokhoz? Hadd áruljam el, hogy kinek nincs: a nem
gazdag embereknek. – Az ujját rázza felém, precízen és nagyon elegánsan.
Le vagyok nyűgözve. – Tudjátok, hogy általában ki teljesít rosszul
a standardizált vizsgákon? A nők és marginalizált személyek. Ez egy
önbeteljesítő jóslat: azok a csoportok, amelyeknek folyamatosan azt
mondja a társadalom, hogy kevésbé okosak, pokoli szorongással sétálnak
bele egy vizsgahelyzetbe, és a végén alulteljesítenek. Ezt sztereotípia
fenyegetésnek hívják, és rengeteg szakirodalom foglalkozik vele. Ahogy
rengeteg szakirodalom mutatja be azt is, hogy a GRE szörnyen helytelenül
jósolja meg, ki végzi el a doktori iskolát. De ez a felvételi fejeseket sehol
nem érdekli az országban, és továbbra is egy olyan eszközt használnak,
ami gazdag, fehér gyerekek értékelésére készült. – Kirázza a haját. – Én azt
mondom, égessük porig!
– Mit… égessünk porig?
– Az egészet! – mondja szenvedélyesen Kaylee éles hangon. Aztán
finoman iszik egy kortyot a szívószállal. Nagyon szeretnék ő lenni.
Rocíóra pillantok, aztán még egyszer, Kayleet bámulja, kapkodva veszi
a levegőt, az ajka szétválik, az arca kipirul. A jobb keze úgy kapaszkodik az
előkészítő könyvbe, mintha egy szakadék széle lenne.
– Jól vagy, Ro? – kérdezem. Bólint anélkül, hogy moccanna a tekintete.
– Egyébként – folytatja Kaylee vállvonogatva – miért beszélünk a GRE-
ről?
– Rocío megcsinálja, és segítek neki. Méghozzá… – A torkomat
köszörülöm. – …vegyes eredménnyel. Azt hiszem, épp egymás
meggyilkolására készültünk az irracionális számok miatt.
– Nagyjából – motyogja Rocío.
– Ó… – Kaylee finoman legyint –, nem kellene beszélnetek az
irracionális számokról. A GRE-vel az a helyzet, hogy minél kevesebbet
tudsz, annál jobban teljesítesz. – A legjobb Nem megmondtam?
pillantásommal nézek Rocíóra. Megint megrúg. – Ha elvégzel egy
előkészítő tanfolyamot, ott tanítanak apró trükköket, amikkel könnyebb
megcsinálni; jobban, mint tényleges matekkal.
– Te megcsináltad a GRE-t? – kérdezi Rocío.
– Aha. Ez a menedzserkedés átmeneti dolog. Most kezdem a tanári
PhD-t ősszel. A Johns Hopkinson.
Rocío a homlokát ráncolja.
– Te… a Johns Hopkinsra mész?
– Igen! – bólint boldogan Kaylee. – A szüleim fizették az előkészítő
kurzust, és van egy csomó jegyzetem. És a legtöbb dologra emlékszem is.
Mi lenne, ha segítenék?
Rocío olyan rémült tekintettel fordul felém, hogy majdnem felnevetek.
Majdnem. Helyette fogom a smoothie-mat, és felállok.
– Nagyon kedves tőled, hogy felajánlod. – Rocío próbál még egyszer
megrúgni, de elsiklom előle. – Megyek, megnézem az űrközpont
edzőtermét. Rocío azt mondta, hogy ingyen van.
– Az is. Levi a múltkor átállíttatta velem a státuszotokat.
– Kinek a státuszát?
– A tiédet. És Rocíóét. – Kaylee rám kacsint. – Csapattaggá tettelek
titeket a rendszerben, ami jár bizonyos előnyökkel.
– Ó, köszönöm! Ez nagyon… – Váratlan? Levira nem jellemző? Valami, amit
biztosan itt és most találtál ki, mert Levi miért tenne ilyet? – …nagylelkű.
– Levi fantasztikus. Életem legjobb főnöke. Addig nyaggatta a NASA-t,
míg meg nem győzte őket, hogy egészségbiztosítást is kapjak. –
Mosolyogva Rocíóhoz fordul, aki úgy fest, mint aki kész belefojtani magát
egy dán patakba. Megint. – Hol akarod kezdeni?
Rocío felperzsel a szemével, miközben búcsút intek. Őszintén, kitűnő
kezekben van. Meg sem érdemli. A járdán előveszem a telefonomat, és
gyorsan bepötyögök egy tweetet.

@MitTenneMarie… ha az egyik nagy akadály, ami miatt nem vehet

részt a felsőoktatásban, a GRE lenne: egy vizsga, ami 1) drága 2)

rosszul jósolja meg az egyetemi sikerességet, és 3) elfogult azokkal

szemben, akik alacsony jövedelműek, a BIPOC közösség tagjai, és

nem cisz férfiak?

A zsebembe csúsztatom a telefonomat, és a gondolataim visszatérnek

az edzőteremhez. Levi valószínűleg csak azért akarja, hogy
használhassam, hogy ne kelljen minden héten különböző temetőkből
elhoznia. Őszintén, nem hibáztatom.
Aha. Biztosan ezért.
 11

NUCLEUS ACCUMBENS: SZERENCSEJÁTÉK

– L E V I ? ÁT T U D N Á D KÜ L D E N I a legújabb…
– A tervrajzok a szerveren vannak – motyogja a miniatűr csavarhúzó
mellett, amit a fogai között tart. Nem néz fel a kábelek és a lemezek
tömkelegéből, amin dolgozik.
Péntek este kilenc óra múlt. Mindenki más elment. Egyedül vagyunk
a mérnöki laborban, mint a hét legtöbb napján, ahogy én gondolok rá:
Barátságtalan Barátságos Csend™-ben. Nagyon hasonlít más csendekhez,
csakhogy tudom, hogy Levi nem kedvel, és Levi tudja, hogy tudom, hogy
nem kedvel, és hogy cserébe én sem kedvelem. De nem hozza szóba, én
pedig nem igazán gondolok rá. Mert nincs rá okunk.
Szóval ja. A Barátságtalan Barátságos Csend™-ünk gyakorlatilag sima
barátságos csend. Egymással szemben ülünk különböző
munkaasztaloknál. Besötétítünk, hogy lássuk a kinti fák körvonalait.
Mindketten a magunk feladatára koncentrálunk. Időnként megosztunk
néhány megjegyzést, gondolatot, kétséget a BLINK-kel kapcsolatban.
Csinálhatnánk ugyanezt az irodáinkból is, de felnézni a laptopomból és
szóban feltenni egy kérdést jobb, mint leírni egy e-mailben. Legépelni azt,
hogy Helló, Levi meg A legjobbakat, Bee akkora nyűg.
Ráadásul Levi hoz nasit. Magának hozza a melóba, de pocsékul
számolja ki az adagokat, és mindig túl sokat csinál. Eddig ettem házi
diákcsemegét, avokádókrémet és sós kekszet, rizssütit, popcornt,
pitachipszet, bab-mártogatóst, és kábé négyfajta energiagolyót.
Igen, jobb szakács, mint én valaha leszek.
Nem, nem vagyok túl büszke, hogy elfogadjam a kajáját. Nem vagyok
túl büszke, hogy elfogadjam bárki kajáját.
Ráadásul egy hónapja vagyok Houstonban, és már közel járunk ahhoz,
hogy legyen a prototípusnak egy működő verziója. Megérdemlek egy kis
ünnepi búratömést.
– A régi tervrajz van fönt a szerveren, az új nincs.
Levi kiveszi a csavarhúzót a szájából.
– De igen. Én tettem oda.
– Az nem a jó file.
Felnéz.
– Ellenőriznéd még egyszer, kérlek?
A szememet forgatom, és nagyot sóhajtok, de engedelmeskedem. Mert
ma étcsokis és mogyoróvajas energiagolyókat csinált, és egetrengetően
finomak lettek.
– Megtörtént. Továbbra sincs itt.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– Ott kell lennie. – Türelmetlen pillantást küld felém, mintha attól
a létfontosságú feladattól vonnám el, hogy vigyázzon az ország nukleáris
kódjaira.
– Nincs. Akarsz fogadni valamiben?
– Miben szeretnél fogadni?
– Lássuk csak! – Az arca, amikor rájön, hogy igazam volt, jobb lesz,
mint a szex. Jobb, mint a szex Timmel, az biztos. – Egymillió dollárban.
– Nincs egymillió dollárom. Neked van?
– Hát persze, fiatal kutató vagyok. – Levi felnevet. Valami megrebben
bennem, de nem törődöm vele. – Fogadjunk Schrödingerben!
– Nem fogadok a macskámban!
– Mert tudod, hogy veszíteni fogsz.
– Nem, mert a macskám tizenhét éves, és rendszeresen kézzel kell
kinyomni a végbélmirigyeit. De ha még mindig akarod…
Grimaszolok.
– Nem, kösz! – Az ujjaimmal dobolok a bicepszemen, azon töprengek,
mije van még Levinak, ami kellhet nekem. Kérhetném, hogy mindennap
főzzön nekem egy hónapig, de már így is kábé ezt csinálja anélkül, hogy
feltűnne neki. Miért változtatnánk valamin, ami működik? – Ha én nyerek,
lesz egy tetkód.
 – Milyen?
– Egy kecske. Élő kecskéről – teszem hozzá nagylelkűen.
– Nem lehet.
– Miért?
– Már van egy.
Felnevetek.
– Ó, megvan! A bögréd. Amin az van, hogy Yoda Best Engineer.
– Igen?
– Olyat akarok. De természetesen az legyen rajta, hogy „idegkutató”.
Felvonja az egyik szemöldökét.
– Ez ugyanolyan, mint amikor valaki magának veszi meg a Világ legjobb
főnöke bögrét. Gratulálok, hivatalosan is te vagy a NASA Michael Scottja!
– Méghozzá büszkén. Oké – mondom, és felé fordítom a gépemet, hogy
lássa. – Áll az alku! Gyere, ámulj a tervrajzok hiányán a szerveren!
– Várj! És én?
– Mi van veled?
– Te mit csinálsz, ha én nyerek?
– Ó! – vállat vonok. – Amit akarsz. Úgyis igazam van. Szeretnéd
a nehezen megszerzett millióimat?
– Nem. – Elgondolkodva rázza a fejét.
– Menjek át, és nyomogassam én szegény Schrödinger végbélmirigyét,
amíg Houstonban vagyok?
– Csábító, de Schrödinger nagyon szégyenlős az ánuszával
kapcsolatban. – Levi megkocogtatja férfias, szépen metszett állát. Hm.
Egyáltalán miért veszem észre? – Ha én nyerek, benevezel egy 5
kilométeresre itt, Houstonban.
Vállat vonok.
– Persze. Benevezek egy…
– És lefutod.
Kitör belőlem a röhögés.
– Az ki van zárva!
– Miért?
– Mert jelenleg a programom negyedik lépésénél tartok, és még
mindig képtelen vagyok lefutni 800 métert anélkül, hogy összeesnék.
Lefutni egy 5 kilométeres versenyt kábé annyira hangzik kellemesnek,
mint a véreztetés. Piócákkal.
– Futok veled.
– Úgy érted, sétálni fogsz mellettem a hétmérföldes lábaiddal?
– Edzeni foglak.
– Ó, Levi, Levi! Te naiv gyermek! – Magamra mutatok. Ma orrpöttyöt
viselek, galaxisos leggingset és fehér trikót. Lila hajam lazán a vállamra
omlik. Biztos vagyok benne, hogy az egyik háttetkóm kilátszik. Minden azt
üvölti rólam, hogy Levi kriptonitja. – Látod ezt a vézna, satnya, izomtalan
testet? Arra teremtették, hogy parazitikus szimbiózisban éljen egy
kanapéval. Sok millió ohmnyi erővel áll ellen az edzésnek.
Levi jó sokáig bámulja a testemet, de elvörösödve félrenéz. Szegény
flótás! Biztosan nézni is rossz lehet.
– Nem számít, nem? Hiszen annyira biztos vagy benne, hogy nyersz.
 – Igaz. – Vállat vonok. – Áll az alku! Gyere, érezd a vereség keserű ízét!
Jön is, néhány lépéssel ott is terem a munkaasztalomnál azokkal
a nevetséges, hétmérföldes lábaival. De nem áll meg a laptop előtt, amit
kényelmesen odafordítottam neki. Inkább megkerüli a pultot, mögém áll,
aztán felénk húzza a gépet. Hogy jobban láthassam a közelgő vesztét,
gondolom.
– Alig várom, hogy a könnyeidet kortyolgassam az új bögrémből! –
suttogom.
– Majd meglátjuk. – A bal kezével nekitámaszkodik a pultnak,
a másikkal megfogja az egeret. Még a magas zsámolyomon is sok-sok
centivel magasabb nálam, gyakorlatilag körülzár a helyemen. Ennek
nyugtalanítónak kellene lennie, fojtogatónak, de hagy nekem elég teret,
úgyhogy nem bánom. Ráadásul tudom, hogy nem jelent semmit. Mert ő
Levi. Én pedig Bee vagyok. Ami azt illeti, szinte kellemes a belőle áradó
forróság, miközben dübörög a légkondi. Eredményes második karrierje
lehetne súlyozott takaróként.
– Ez fura. – Hallom a hangján, hogy elgondolkodik. – Hiányzik a file.
– Lehet a bögre nagy méretű?
– Itt kellene lennie. – Levi előrehajol, az álla súrolja a hajamat. Nem
szörnyű. Valahogy az ellenkezője. – Elmentettem.
– Talán álmodtad? Néha reggelente azt hiszem, hogy felkeltem és
fogat mostam, pedig még ágyban vagyok. Bár az új bögrémmel
szupermotivált leszek, hogy korán keljek, és megigyam a kávémat.
– Fura. – Kár, hogy nem figyel a gúnyolódásomra. Pedig egész jól
csinálom, ha mondhatok ilyet. – Nézd! – Gyorsan gépel, a könyöke belső
fele a felkaromnak dörzsölődik, és megnyit egy tevékenységnaplót. –
Látod? Valaki, történetesen én, elmentette a file-t délután 1:16-kor. Aztán
4:23-kor valaki eltávolította…
Azonnal tudom, mire akar kilyukadni ezzel. Hátradöntöm a nyakamat,
hogy felnézzek rá, ő pedig már lefelé néz öt centivel feljebbről. Istenem,
a szeme! Feltalált egy új zöld színt.
– Nem én voltam! – bukik ki belőlem.
– Mennyire akarod a macskámat?
– Lényegesen kevésbé így, hogy tudok a végbélproblémáiról.
– És a bögrémet?
– Nagyon, de esküszöm, hogy nem én voltam!
Szkeptikusan hümmög. Érzem a lélegzetét az arcomban. Menta egy
leheletnyi mogyoróvajjal.
– Hajlok rá, hogy higgyek neked, de csak azért, mert nem először
történik ilyen.
– Hogy érted?
– A frekvenciák listája a parietális elektródákhoz, amiket tegnap
küldtél. Az, amit elküldtél e-mailben és feltettél a szerverre. Nem volt ott.
Ráncolom a homlokom.
– De én feltettem.
– Tudom. A mérnökök is panaszkodtak hiányzó és rossz helyre került
file-okra, sérült cuccokra. Sok kis apróságra.
– Valószínűleg szerverhiba.
 – Vagy az emberek elcseszik.
– Meg tudod mondani, ki mozgatta a file-t?
Levi gépel még kicsit.
– A naplókból nem. A rendszert nem így kódolták. Tudod, mire képes?
– A fejemet rázom, így beleverem valahová a mellkasába. – Meg tudja
mondani, hova került az a file, ha még a szerveren van, csak egy másik
mappában. Ami a tervrajzok esetében… – megnyomja a space-t, és felugrik
egy kép – épp itt van.
– Ó, tökéletes. Pontosan ezt… – Összekoccan a fogam, amikor
becsukom a számat. – Egy pillanat!
– Milyen 5 kilométeresre nevezzünk be? – Végigsimít a nyelvével az
arca belső oldalán. – Általában van egy űrtematikájú júniusban…
– Kizárt! – megpördülök. – A file nem ott volt, ahol lennie kellett volna.
– A fogadás úgy szólt, hogy a file a szerveren van. – Elégedetten
mosolyog. – Fogadok, hogy örülsz, hogy nem egyeztem bele az anális
nyomkodásba.
– Úgy értettem, hogy egy konkrét mappában.
– Micsoda pech, hogy nem konkretizáltad, hol! – Levi megjátszott
megnyugtatásul a vállamra teszi a kezét. Komolyan fontolgatom, hogy
leharapom, és röhejes, hogy minden porcikám eltörpül minden porcikája
mellett. Hogy mi röhejes még? Az, hogy úgy tűnik, nem szűnnek
a tolakodó gondolatok arról, ahogy a teste az enyémhez simul. És attól,
hogy ilyen közel van hozzám, eszembe jut, ahogy a combja a lábaim közé
nyomakodott, erősen és hajthatatlanul a…
 – Mit csináltok ti ketten?
Boris áll a labor bejáratában, és az ösztönöm először azt súgja, hogy
lökjem el magam Levitól, és kiabáljam azt, hogy semmi sem történt, semmi
sem történt, csak dolgoztunk. De a közöttünk lévő távolság tökéletesen
helyénvaló. Csak úgy érzem, hogy nem, mivel Levi olyan hatalmas. És
meleg. Mert ő Levi.
– Épp most akartunk benevezni egy 5 kilométeres versenyre – mondja
Levi. – Mi újság, Boris?
– 5 kilométer, mi? – Ott marad az ajtónyílásban, szokásos fáradt
arckifejezésével néz minket. – Ami azt illeti, híreim vannak.
– Rossz hír?
– Nem jó.
– Akkor rossz.
Boris közelebb jön, a kezében egy nyomtatott lap.
– Tervezitek, hogy elmentek a Human Brain Imagingre?
A HBI, azaz humán agyi képalkotás konferencia egyike a számtalan
idegtudományi konferenciának. Nem különösebben neves, de az évek
során „buli” hírnévre tett szert: mókás városokban zajlik, sok kiegészítő
eseménnyel és ipari szponzorokkal. A fiatal, menő idegkutatók itt
építenek kapcsolatokat, és rúgnak be együtt.
De én nem vagyok menő. Levi pedig nem idegkutató.
– Nem – felelem Borisnak. – Idén hol lesz?
– New Orleansban. A következő hétvégén.
– Klassz. Tervezed, hogy mész?
 Boris a fejét rázza, és feltartja a papírt.
– Nem. De valaki igen.
– A MagTech? – kérdezi Levi a vállam felett olvasva.
– Szemmel tartjuk őket. A cég bemutatja a sisakjuk egy verzióját a HBI-
n.
– Kérvényezték a szabadalmat?
– Még nem.
– Akkor a nyilvánosság elé lépni…
– Nem valami intelligens lépés. Szerintem azért próbálnak láthatóvá
válni, hogy új befektetőket szerezzenek. Ami számunkra remek alkalom,
hogy megtudjuk, hol tartanak.
– Azt javaslod, küldjünk valakit New Orleansba, hogy vegyen részt
a HBI-n, és jelentse, hogy a MagTech hogyan halad hozzánk képest?
– Nem. – Boris először mosolyog, amióta belépett. – Titeket utasítalak
rá, hogy menjetek.

– E GYS Z E R Ű E N N E M H I S Z E M, hogy úgy használjuk ki legjobban az

időnket, ha elmegyünk New Orleansba Bigyó felügyelőt játszani –
mondom Levinak, miközben hazakísér, ahogy ahhoz ragaszkodott.
(Houston veszélyes éjszaka; Sosem tudhatod, ki ólálkodik; Vagy hagyod, hogy
hazakísérjelek, vagy három méterről követlek. Te döntesz.) Tolja a biciklijét; úgy
tűnik, legtöbbször azzal jár munkába. Hmm. Túlteljesítő. Az övére
erősített sisakja néhány lépésenként a combjához ütődik. A megnyugtató
ritmus határozott háttérzaj a nyavalygásomhoz.
 – Minimum Columbo hadnagyok vagyunk.
– Bigyó jobb, mint Columbo – jegyzem meg. – Ne értsd félre, látom az
előnyét annak, hogy szemmel tartjuk a versenytársat, de nem lenne jobb
valaki mást küldeni?
– Senki más nem ismeri annyira a BLINK-et, mint mi, és te vagy az
egyetlen, aki ért az idegtudományhoz.
– Fred tényleg részt vett egy egyetemi kurzuson.
Levi elmosolyodik.
– Legalább hétvégén lesz, úgyhogy munkanapot nem hagyunk ki.
Felvonom az egyik szemöldököm. Mind a ketten dolgozunk minden
áldott hétvégén.
– Miért viseled ezt ilyen jól?
Levi vállat von.
– Gondosan megválogatom, miért harcolok Borisszal.
– Ezért nem érné meg harcolni? Két napról van szó annak a közvetlen
közelében, akit a világon a legjobban utálsz.
– Elon Musk is jön?
– Nem… én.
Levi nagyot sóhajt, a homlokát dörzsöli.
– Ezt már végigjátszottuk, Bee. Ráadásul a csapat folyton elszúr olyan
alapvető dolgokat, mint a file-ok biztonsági mentése – teszi hozzá
szárazon. – Én nem bíznék rájuk… kémkedést. – Az utolsó szót mosolyogva
mondja, és nagyot dobban a szívem. Megmagyarázhatatlan, de Cuki Pasi™
hangulat árad felőle; talán azért, mert ha jókedvű, nagyon cukin néz ki.
 – Én még mindig azt hiszem, hogy nem emberi mulasztásról van szó –
mondom, és próbálok nem olyasmiken gondolkodni, mint a cukiság.
– Mindegy, összehívok egy megbeszélést a mérnökökkel, és rájuk
ijesztek, hogy legyenek óvatosabbak.
– Várj! – Megállok a házam előtt. – Nem teheted, ha nem vagy biztos,
hogy nem a csapatból volt-e valaki.
– Biztos vagyok.
– De nincs bizonyítékod. – Értetlen arckifejezéssel néz rám. – Nem
akarod olyannal gyanúsítani őket, amit talán el sem követtek, ugye?
– De elkövették.
Bosszúsan fújtatok.
– Mi van, ha fura pech?
– Nem az.
– De te… – Összeszorítom a számat. – Figyelj, társ-vezetők vagyunk.
Fegyelmi döntéseket együtt kellene hoznunk, vagyis nem vádolhatsz
senkit semmivel, amíg én rá nem bólintok. Az pedig nem történik meg,
csak ha konkrét bizonyítékot látok, hogy ez az egyik csapattag műve. –
Gyengéd, jókedvű arccal néz le rám, mintha nagyon aranyosnak találná
a bosszúságomat. Micsoda szadista! – Jó? – nógatom.
Bólint.
– Oké. – Leakasztja a sisakját, és megköti az álla alatt. Tuti biztos, hogy
nem tűnik fel, ahogy mozog a bicepsze. – És Bee?
– Igen?
Felül a biciklijére, és elindul.
– Majd szólok, hogy melyik 5 kilométerest választottam.
Hátat fordít nekem, de akkor is bemutatok neki.
 12

VENTRÁLIS STRIÁTUM: VÁGYAKOZÁS

SHMAC: A GRE tweet elég nagyot megy, mi?

Az biztos.
Ha azt, hogy „elég” úgy érti, hogy „nagy”. A „megy”-et, pedig úgy,
hogy „szarvihart kavar”.
Fogalmam sincs, hogy egyáltalán hogyan történt. Aznap, amikor
elküldtem a tweetet, ágyba bújtam, miután olvastam a kommenteket,
amiben az emberek a vizsgával kapcsolatos negatív tapasztalataikról
beszéltek. Amikor felébredtem, lett egy új hashtag
(#FairEgyetemiFelvételik) és tucatnyi, a STEM világában működő női és
kisebbségi szervezet pedig GRE-sztrájkot hirdetett, arra biztatva
a diákokat, hogy a GRE nélkül adják be a doktori iskolás felvételijüket.
 @OliviaWeiBio: Ha mindenki megteszi, a doktori programoknak nem

lesz más választása, mint a tapasztalataink, a CV-nk, a korábbi

erőfeszítéseink és a képességeink alapján értékelni minket.

Gyakorlatilag, amit eddig is csinálniuk kellett volna.

Említettem már mennyire imádom a nőket a STEM világában? Mert

imáááádom a nőket a STEM világában!
Két órával később a The Atlantic egyik újságírója üzenetet küldött
nekem, interjút kért. Aztán a CNN. Aztán a Felsőoktatási Krónika. Aztán
a Fox News (mintha adnék!). Összefogtam Shmackal, hogy még nagyobb
közönséget érjünk el, és együtt összehoztunk egy ezer szavas esszét,
amiben összefoglaltuk a GRE mint felvételi eszköz használatát támogató
bizonyítékok hiányosságait. Arra biztattam a sajtóorgánumokat, hogy
azokat a nőket interjúvolják meg, akik elkezdték a hashtaget (kivéve a Fox
Newst, nekik nem válaszoltam). Többen előléptek, és beszéltek a médiával
arról, hogy hány minimálbéres óra kell ahhoz, hogy kifizethessék
a vizsgát, a frusztrációról, amikor a gazdagabb osztálytársaik, akik
megengedhettek maguknak magántanárt, jobban teljesítettek, a lesújtó
csalódásról, amikor álmaik intézménye elutasítja őket a tökéletes GPA
pontszám és a kutatási tapasztalataik ellenére, mert a pontszámuk néhány
százalékkal valamilyen önkényes határvonal alatt marad. Még most is
beszélnek, egyre többen nyílnak meg.
A #FairEgyetemiFelvételik egy mozgalom, és valódi esélye van, hogy
megszabaduljon ettől a hülye, igazságtalan vizsgától. Összevissza kalapált
a szívem.
Tudod, kinek kalapált még összevissza a szíve? Rocíónak, aki berontott
az irodába.
– Többet nem készülök a GRE-re, szolidaritást vállalok
a testvéreimmel. A Johns Hopkinsnak a többi felvételi anyagom alapján
kell elismernie, hogy mennyire kemény vagyok.
Fölnéztem a laptopomból, és bólintottam.
– Támogatom.
– Ugye tudod, miért történik ez? – Összeesküvőn az asztalom fölé
hajolt. – A múltkor arról beszéltünk, mennyire pocsék a GRE, most pedig
az emberek azért esnek neki, mert Marie elkezdte a társalgást. Nem lehet
véletlen.
– Ó – dadogtam –, hát valószínűleg tényleg csak véletlen…
– Nincsenek véletlenek – mondta, csodaszép sötét szeme a szemembe
nézett. – Bee, mindketten tudjuk, hogy kinek köszönhetem ezt.
– Ó… biztos vagyok…
– La Lloronának. – Kivette a telefonját a zsebéből, és képeket mutatott
nekem gyönyörű vízmosásokról. – Elmentem a közeli helyekre, ahol látták
őt, és kis ajándékokat hagytam nagyrabecsülésem jeléül.
– Ajándékokat?
– Igen. Tarot kártyákat, verseket, amikben a halál szépségét
magasztaltam, ágakból kirakott pentagramokat. A szokásos.
– A… szokásos.
– Szerintem ő így üzeni, hogy „Rocío, felismerek egy rokonlelket, sőt
utódot benned.” – Rám mosolygott, és letette a táskáját az asztalra. –
Annyira boldog vagyok, Bee!
Viszonoztam a mosolyt, és folytattam a munkát, megkönnyebbülve,
hogy Rocío nem gyanítja, ki áll az MTM mögött. Néha eltűnődöm, hogy
vajon dr. Curie-nek is volt-e titkos identitása, amit nem fedhetett fel.
A korszak alapján Hasfelmetsző Jack is lehetett. Soha ne mondd, hogy
soha, igaz?

MARIE: Gondolod, hogy tényleg megszabadulunk a GRE-től?

SHMAC: Közelebb vagyunk hozzá, mint valaha, az biztos.

MARIE: Egyetértek. Egyébként kösz, hogy segítettél.

Shmacnak és nekem ugyanannyi követőnk van, de teljesen más

rétegeket érünk el. Utálok pasiknak köszönetet mondani
a Virslireferenciáért™, de az igazság az, hogy a tudományos világ sok
férfitagja inna inkább aludttejet, minthogy reagálna az MTM-re. Ami nem
is baj, mert semmit sem szeretnék jobban, mint több liter aludttejet
ledönteni a torkukon. De a #FairEgyetemiFelvételik-nek akkor is szüksége
van minden támogatásra, amit csak kaphat.

MARIE: Hogy van a Lány?

SHMAC: Hogy van Tevepöcs?

MARIE: Elképesztő, de szinte jól kijövünk. Ha még nem húztunk be

egymásnak, együttműködünk-e egyáltalán? De szép terelés. Mesélj

a Lányról.

SHMAC: Minden rendben.

MARIE: A rendben sokféleképpen értelmezhető. Szűkítsd le!

SHMAC: Mennyire?

MARIE: Nagyon.

SHMAC: Oké. Leszűkítve: minden remek, a lehető legrosszabb

módon. Sokat dolgozunk együtt, mert ezt kívánja meg a projekt. És

talán ezért iszom a negyedik sörömet egy csütörtök este.

MARIE: Miért rossz a közös munka?

SHMAC: Csak… tudok róla dolgokat.

MARIE: Dolgokat?

SHMAC: Tudom, mit szeret enni, milyen sorozatokat néz, mi nevetteti

 meg, mi a véleménye a háziállatokról. Tudom, mit nem kedvel (rajtam

kívül). Milliónyi kis jellegzetességét listáztam a fejemben, és

varázslatosak. Ő varázslatos. Okos, vicces, hihetetlen kutató. És…

vannak dolgok. Dolgok, amire gondolok. De részeg vagyok, és ez nem

helyes.

MARIE: Imádom, ami nem helyes.

SHMAC: Tényleg?

MARIE: Néha. Ki vele!

SHMAC: Tudnod kell, hogy soha nem tennék olyasmit, amivel

kellemetlen helyzetbe hoznám.

MARIE: Shmac, tudom. És ha valaha ilyet tennél, levágnám a farkad

egy rozsdás szikével.

SHMAC: Jogos.

MARIE: Mondd el.

A konyhában ketyeg az óra. A késő éjjel közlekedő kocsik halk zajjal

haladnak el az ablak előtt, és a telefonom képernyője elsötétül. Nem
hiszem, hogy Shmac folytatná. Szerintem nem fog megnyílni, és ez
elszomorít. Bár semmit sem tudok az életéről, az a benyomásom, hogy ha
velem nem teszi meg, akkor senkivel. A szemem lecsukódik, megszokja
a sötétet, és a képernyő ekkor villan fel újra.
A levegő kiszalad a tüdőmből.

SHMAC: Tudom, milyen az illata. Van az a kis szeplő a nyakán, amikor

összefogja a haját. A felső ajka kicsit teltebb az alsónál. A csuklója

íve, amikor tollat tart a kezében. Helytelen, tényleg helytelen, de

ismerem az alakját. Úgy alszom el, hogy arra gondolok, aztán

felébredek, elmegyek dolgozni, ő pedig ott van, és lehetetlen.

Olyasmiket mondok neki, amiről tudom, hogy egyet fog vele érteni,

csak hogy halljam, ahogy visszahümmög nekem. Mintha forró víz

folyna végig a rohadt gerincemen. Férjnél van. Fantasztikus nő.

Megbízik bennem, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy beviszem

az irodámba, levetkőztetem, és kimondhatatlan dolgokat csinálok

vele. És el akarom mondani neki. El akarom neki mondani, hogy

ragyog, olyan élesen ragyog az agyamban, hogy néha nem tudok

koncentrálni. Néha elfelejtem, miért mentem be valahová.

Elterelődnek a gondolataim. Neki akarom lökni a falnak, és azt

akarom, hogy lökjön vissza. Vissza akarok menni az időben, és

behúzni a hülye férjének azon a napon, amikor megismertem, aztán

visszatérni a jövőbe, és még egyszer behúzni neki. Venni akarok neki

virágokat, kaját, könyveket. Fogni akarom a kezét, és be akarom zárni

őt a hálószobámba. Ő minden, amire valaha vágytam, és egyszerre

 akarom őt beinjekciózni az agyamba, és soha nem látni többé. Nincs

hozzá hasonló, és ezek az érzések kurvára elviselhetetlenek.

Félálomban voltak, míg távol járt, de most itt van, és a testem egy

rohadt tinédzsernek hiszi magát, én meg nem tudom, mihez kezdjek.

Nem tehetek semmit, úgyhogy én csak… nem.

Nem kapok levegőt. Nem tudok megmoccanni. Még a torkomba gyűlő

gombócot sem tudom lenyelni. Lehet, hogy elsírom magam. Shmacért.
A lányért, aki soha nem fogja tudni, hogy valakiben hegynyi vágy lakozik.
És talán magamért, mert eldöntöttem, hogy soha nem fogom ezt érezni,
soha többé. Soha, de soha, és most rájövök, most először, hogy milyen
borzalmas árat fogok fizetni.

MARIE: Jaj, Shmac!

Mi mást mondhatnék? Szerelmes valakibe, aki nem szereti viszont.

Aki házas. Ennek a sztorinak nincs happy endje. És azt hiszem, Shmac ezt
tudja, mert csak annyit válaszol:

SHMAC: Ja.

***

– SZIA, BEE!
 Félreteszem a cikkemet, és Lamarra mosolygok.
– Mi újság?
– Nem sok. Csak szólni akartam neked, hogy frissítettem a naplózási
rendszert a szerveren.
– Ó!
– Aha. Számodra nem változik semmi, de most azokat a felhasználókat,
akik file-okat eltávolítanak, cserélnek vagy módosítanak, automatikusan
nyomon követjük. Ha valami gáz van, tudni fogjuk, ki a felelős.
– Remek! – A homlokomat ráncolom. – Miért csináltad ezt?
– A gondok miatt.
– Gondok?
– Aha. Hiányzó file-ok meg ilyenek. Levi összehívott egy mérnöki
értekezletet, lecseszett minket, és megkért, hogy változtassam meg
a szerverkódot. – Megszeppenve vállat von. – Bocs a káoszért! – Kislisszol
az irodámból, én meg a cikkemet bámulom. Három perccel később még
mindig bámulom, amikor valaki más kopog az ajtómon.
– Mi történt a keringetőddel? – Levi áll az ajtónyílásban, úgy tölti ki,
ahogy az Lamarnak nem igazán sikerült. – Hiányzik a rácsa. Hívom
a karbantartókat…
– Ne! – megfordulok. – Félicette így jut be éjszakánként. Hogy megegye
a jutifalatokat, amiket neki hagyok.
Levi felvonja az egyik szemöldökét.
– Nyitott szellőzőt szeretnél, mert a képzeletbeli macskád…
– Nem képzeletbeli! A múltkor találtam egy mancsnyomot
a számítógépem mellett. Elküldtem neked. – Amire azt válaszolta, Olyan,
mint egy paca a kajádból. Utálom őt!
– Rendben. A holnappal kapcsolatban: korán kellene indulnunk, mivel
New Orleans több mint ötórányira van. Nem baj, ha bérelt kocsival
megyünk, és én vezetek? Alhatsz a kocsiban, de szeretnék hat körül
indulni…
– Összehívtál egy megbeszélést.
Levi oldalra billenti a fejét. Egy fekete hajtincse a homlokába hullik.
– Tessék?
– Beszéltél a mérnököknek a hiányzó file-okról.
– Á! – Összeszorítja az ajkát. – Így van.
Felállok, anélkül, hogy tudnám, miért. Csípőre teszem a kezem,
továbbra sem tudva, miért.
– Megkértelek, hogy ne.
– Bee. Meg kellett tennem.
– Megegyeztünk, hogy nem, amíg nincs bizonyítékunk.
Összefonja a karját a mellkasa előtt, a vállai makacsul merevek.
– Nem egyeztünk meg. Azt mondtad, hogy nem akarsz teljes
megbeszélést összehívni emiatt, és nem is tettem. De én vagyok a mérnöki
részleg vezetője, és úgy döntöttem, hogy az én csapatomnak szólok
a problémáról.
Felhorkanok.
– A csapatod mindenki rajtam és Rocíón kívül. Szép kiskapu.
– Miért zavar ez téged ennyire?
 – Mert.
– Ennél kicsit pontosabbnak kellene lenned.
– Mert a hátam mögött intézted – berzenkedem. – Pont, mint egy
hónappal ezelőtt, amikor nem szóltál, hogy a NASA megpróbálja törölni
a BLINK-et.
– Ez egyáltalán nem ugyanaz.
– Elméletben az. És elvi kérdés. – Az arcom belső oldalát harapdálom. –
Ha társvezetők vagyunk, meg kell egyeznünk, mielőtt fegyelmi döntéseket
hozunk.
– Nem történtek fegyelmi lépések. Egy ötperces megbeszélés volt, ami
során megkértem a csapatot, hogy ne szórakozzanak fontos file-okkal.
Erős kézzel fogom a gyeplőt, és a csapatom tudja ezt. Senki nem csinált
belőle nagy ügyet, kivéve téged.
– Akkor miért nem szóltál, hogy mire készülsz?
Levi tekintete megkeményedik, perzselő, sötét és frusztrált. Az
arcomat fürkészi némán, és érzem, hogy a szobában magasra csap
a feszültség. Mindjárt robban. Nagyon össze fogunk veszni. Mindjárt rám
üvölt, hogy törődjek a magam dolgával. Én megdobom a kajámmal.
Püfölni fogjuk egymást, az emberek berohannak, hogy szétválasszanak
minket, szép kis műsort rendezünk.
De csak annyit mond:
– Hatkor felveszlek. – A hangja fagyos. Kemény. Rideg. Nagyon más,
mint amit az elmúlt öt hétben megütött velem.
Eltűnődöm, hogy miért van ez. Eltűnődöm, hogy utál-e. Eltűnődöm,
hogy én utálom-e őt. Annyira eltűnődöm, hogy elfelejtek válaszolni neki,
de nem számít. Mert már ott sincs.
 13

FELSŐ IKERTESTEK: VETNÉL ERRE EGY PILLANTÁST ?

E GY Ó R A , H U S Z O N N É GY P E R C és tizenhét másodperc.
Tizennyolc.
Tizenkilenc.
Húsz.
Ennyi ideje ülök ebben a Nissan Altimában, ahol citrom, műbőr és Levi
mennyei, férfias illata érződik. És ennyi ideje hallgatunk. Mélységesen,
szívből hallgatunk.
Szartasztikus hétvége lesz. 007-est fogunk játszani, miközben alig
szólunk egymáshoz. Semmi hibát nem látok a tervben.
Az én hibám? Talán. Talán én kezdtem ezt a – beismerem, rendkívül
gyerekes – állóháborút, amikor nem mondtam neki azt, hogy „Helló!” ma
reggel. Talán én vagyok a bűnös. De tőlem aztán repülő mókusok is
potyoghatnak, mert mérges vagyok. Úgyhogy belevetem magam.
Összegyűjtöm az összes Levijal kapcsolatos sérelmemet, és nagy,
kornyadozó, izzó szupernovává gyúrom hallgatásból, ami…
Őszintén, nem vagyok benne biztos, hogy észreveszi.
Tény, hogy felvonta a szemöldökét, amikor nem köszöntem, a lehető
legjobban előadva egy tizenegy évest, aki az előbb fejezte be a Bébicsőszök
klubjának újraolvasását. De elég gyorsan lerázta magáról. Betett egy CD-t
(Mer de Noms A Perfect Circle-től, és úristen, a fantasztikus zenei ízlése
olyan, mint egy késdöfés a petefészkembe), aztán elindult. Egykedvűen.
Nyugodtan.
Lefogadom, hogy még csak nem is gondol rá. Lefogadom, hogy nem
érdekli. Lefogadom, hogy itt ülök, idegesen játszadozom a nagymamám
gyűrűjével, duzzogok a Judith ritmusára, miközben ő valószínűleg
a termodinamikai törvényeken töpreng, vagy hogy csatlakozzon-e
a samponmentes mozgalomhoz. A pasik min gondolkodnak egyáltalán
egyfolytában? A Dow Joneson. A MILF pornón. A következő randijukon.

Levi randizik? Biztosan, tekintve hányan gondolják őt Szexi PasiTM-

nak. Lehet, hogy nem nős, de talán tartós kapcsolatban él. Talán fülig
szerelmes, mint Shmac. Szegény Shmac! Kaotikus, zavaros módon
belesajdul a szívem, amikor arra gondolok, amit mondott. Arra, hogy Levi
hasonlóan szenvedélyes, ijesztő, hatalmas dolgokat érez egy nő iránt.
Hogy Levi azokat a dolgokat csinálja, amiket Shmac csinálna a lánnyal.
Megborzongok, és azon tűnődöm, hogy miért bukkannak fel még
mindig kósza emlékek az agyamban arról, ahogy Levi nekinyom a falnak.
Azon töprengek, hogy vajon a barátnője, aki talán nincs is, rendkívül
szerencsés, vagy pont az ellenkezője? Azon tűnődöm, hogy egyáltalán
miért tűnődöm…
– Sajnálom!
Olyan gyorsan fordulok oda, hogy meghúzom a nyakam.
– Tessék?
– Sajnálom! – ismétli.
– Mit? – A nyakamat masszírozom.
Levi az utat nézi, és felvonja az egyik szemöldökét.
– Ez valami tanítási technika? „Bocsánatkérés hülyéknek?”
– Nem. Őszintén össze vagyok zavarodva.
– Akkor sajnálom, hogy megbeszélést hívtam össze anélkül, hogy
a beleegyezésedet kértem volna.
Hunyorgok.
– Komolyan?
– Komolyan mi?
– Te… tényleg bocsánatot kérsz?
– Aha.
– Ó! – bólintok. – Akkor, hogy pontosak legyünk, te tényleg kérted
a beleegyezésemet. Amit én határozottan nem adtam meg.
– Így van. – Szerintem Levi az arca belső oldalát harapdálja, hogy ne
mosolyogjon. – Nem követtem a határozott tanácsodat. Nem
a tekintélyedet akartam aláásni, vagy úgy tenni, mintha a véleményed
lényegtelen lenne. Azt hiszem… – Összeszorítja az ajkait. – Ami azt illeti,
tudom, hogy túlságosan belevonódtam a BLINK-be. Amitől túlzottan
irányító és parancsolgató leszek. Igazad van, másodszor nem beszéltem
meg veled fontos dolgokat. – Végre rám néz. – Sajnálom, Bee!
Pislogok. Többször.
– Nahát!
– Nahát?
– Ez kitűnő bocsánatkérés volt. – Csalódottan csóválom a fejemet. –
Most hogyan folytassam a nagyon felnőtt némaságomat a következő
három és fél órában?
– Abba akartad hagyni, amikor New Orleansba érünk?
– Nem, de nézzük reálisan: egy jól kivitelezett hallgatáshoz hatalmas
energia kell, és én határtalanul lusta vagyok.
Levi halkan felnevet.
– Akkor váltsunk albumot?
– Miért?
– Azt hittem, a kilencvenes évek végének grunge zenéje passzol
a hangulatodhoz, de ha túllépsz a haragodon, talán hallgathatunk valamit,
ami kicsit kevésbé…
– Dühös?
– Aha.
– Mik a lehetőségeink?
Van abban valami rendkívül fura, hogy Levi Ward elárulja nekem
a telefonja kódját (338338), és megengedi, hogy nézelődjek
a zenemappájában. A gyűjteményében nincs egyetlen kínos Nickelback
szám sem (utálom őt). A kilencvenes évek bandáinak – az én választott
évtizedem – keveréke, kivéve, hogy mind…
A véletlenszerű lejátszást választom, hátradőlök az ülésen, a gyönyörű
tájat nézem, és megfogalmazom az egyetlen kritikát, ami eszembe jut.
– Ugye tudod, hogy nők is csinálnak zenét?
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Semmit. – Vállat vonok. – Csak hogy a zenei könyvtárad dühös fehér
fiúkból áll.
A homlokát ráncolja.
– Ez nem igaz.
– Értem. Ezért van pontosan… – Görgetek néhány másodpercig. Újabb
másodpercekig. Egy percig. – …mindent összevetve zéró olyan dal
a telefonodon, amit nő ad elő.
– Az lehetetlen.
– És mégis.
A homlokráncolása elmélyül.
– Ez csak véletlen.
– Mmm.
– Oké… Nem vagyok rá büszke, de lehetséges, hogy a zenei ízlésemet
befolyásolja az a tény, hogy a meghatározó éveimben én is dühös fehér fiú
voltam.
Felhorkanok.
– Azt lefogadom. Hát, ha valaha termékenyen akarod feldolgozni
a haragodat, ajánlhatok neked néhány énekes-dalszerzőt… – Van valami
az út szélén. A nyakamat nyújtogatom, hogy jobban lássam.
– Úristen!
Levi aggódva néz rám.
– Mi van?
– Semmi. Én csak… – A szememet törölgetem. – Semmi, tényleg.
– Bee? Te… sírsz?
– Nem – hazudok. Rosszul.
– A női énekes-dalszerzők miatt van? – kérdezi Levi pánikolva. –
Veszek egy albumot. Csak mondd meg, melyik a legjobb! Őszintén, nem
tudok róluk eleget…
– Nem. Nem, én… Volt ott egy döglött oposszum. Az út szélén.
– Ó.
– Nekem… gondjaim vannak. Az elütött állatokkal.
– Gondjaid?
– Csak… az állatok olyan cukik. Kivéve a pókokat. De a pókok igazából
nem állatok.
– De… igen.
– És ki tudja, hová tartott az oposszum? Talán volt családja. Talán épp
a gyerekeknek vitt haza kaját, akik most épp azon tűnődnek, hogy anyu
merre van. – Ettől csak még jobban bőgök. Megtörlöm az arcomat, és
szipogok.
– Nem vagyok benne biztos, hogy a vadvilág a hagyományos nukleáris
család szabályait követi… – Levi észreveszi, hogy felnyársalom
a tekintetemmel, és azonnal befogja. A tarkóját vakarva hozzáteszi: –
Szomorú.
– Semmi gond. Jól vagyok. Érzelmileg stabil.
Levi ajka felfelé ível.
– Tényleg?
– Ez semmi. Tim régen mindig azt a hülye „Találd ki, mit ütöttek el!”-
játékot játszatta velem, hogy megedződjek, és egyszer konkrétan kifogytam
a könnyekből. – Levi álla szemmel láthatóan megfeszül. – Amikor tizenkét
éves voltam, láttunk egy szétlapított süncsaládot egy belga autópályán, és
annyira sírtam, hogy amikor megálltunk tankolni, a Federale Politie egyik
tagja kihallgatta a nagybátyámat gyermekbántalmazás gyanújával.
– Értem. New Orleansig nincs megálló.
– Nem, ígérem, nem sírok többet. Felnőtt vagyok elszáradt,
megkeményedett szívvel.
Levi szkeptikus pillantást vet rám, aztán azt kérdezi:
– Belgium, mi? – És a hangja kíváncsi.
– Igen, de ne gyere túlságosan izgalomba, a flamand rész volt.
– Azt hittem, azt mondtad, hogy Franciaországból származol.
– Én mindenhonnan. – Leveszem a szandálomat, és a lábamat
a műszerfalnak nyomom; remélem, Levit nem fogja sérteni az élénksárga
körömlakkom és a hihetetlenül rusnya kislábujjaim. Kis Quasimodóknak
hívom őket. – Németországban születtünk. Az apám német és lengyel volt,
az anyám félig olasz és félig amerikai. Ők… nomádok voltak? Az apám
szakíró volt, úgyhogy bárhol dolgozhatott. Letelepedtek valahol, maradtak
néhány hónapig, aztán új helyre költöztek. A tágabb családunk pedig
szétszóródott a szélrózsa minden irányába. Ezért amikor meghaltak, mi…
– Meghaltak? – Levi tágra nyílt szemmel fordult felém.
– Aha. Szörnyű autóbaleset. Nem nyíltak ki a légzsákok.
Újraélesztették őket, de… – Vállat vonok. – Akkor múltunk négyévesek.
– Múltunk? – Levit jobban érdekli az élettörténetem, mint gondoltam.
Azt hittem, csak a csendet akarja kitölteni.
– Én és az ikertestvérem. Nem igazán emlékszünk a szüleinkre.
Mindegy, a haláluk után egyik rokontól a másikig küldtek minket. Ott volt
Olaszország, Németország, megint Németország, Svájc, az Államok,
Lengyelország, Spanyolország, Franciaország, Belgium, az Egyesült
Királyság, megint Németország, rövid idő Japánban, megint az Államok. És
így tovább.
– És a nyelvet megtanultad?
– Többé-kevésbé. Helyi iskolákba iratkoztunk be, ami hatalmas nyűg,
pár havonta új barátokat szerezni. Volt idő, amikor több olyan nyelven
gondolkodtam, amit nem is beszéltem; a saját agyamat sem értettem.
Arról nem is beszélve, hogy mindig mi voltunk a gyerekek, akiknek
akcentusuk volt, a gyerekek, akik nem igazán értik a kultúrát, úgyhogy
igazából soha nem illeszkedtünk be, és… Nem az utat kellene figyelned
ahelyett, hogy engem nézel? – Levi többször pislog, mintha szabadulna
a sokktól, aztán egyenesen előrenéz.
– Bocs! – motyogja.
– Mindegy. Sok ország volt, sok rokon. Végül Amerikában kötöttünk ki
az anyai nagynénémnél a középiskola utolsó két évére. – Vállat vonok. –
Azóta itt vagyok.
– És a testvéred?
– Reike olyan, mint a szüleim voltak régen. Tele kalandvággyal.
Elment, amint azt jogilag megtehette, és az elmúlt tíz évben egyik helyről
a másikra utazik, mindenféle munkát elvállal, napról napra él. Szeret…
csak úgy lenni, érted? – Felnevetek. – Biztosra veszem, hogy ha a szüleim
élnének, összefognának Reikével ellenem, amiért nem szeretek utazni,
mint ők. De ez van. Reikének csak az számít, hogy új helyekre jusson el, és
új emlékeket szerezzen, de számomra, ha az ember folyamatosan új
dolgok után megy, akkor soha semmi nem lesz neki elég. – A kezemmel
végigsimítom a hajamat, játszom a lila hajvégekkel. – Nem tudom. Talán
csak lusta vagyok.
– Nem arról van szó – mondja Levi, és felpillantok. – Stabilitást akarsz.
Állandóságot. – Bólint, mintha most találta volna meg egy puzzle hiányzó
darabját, és ezért a kép hirtelen értelmet nyerne. – Hogy elég sok időt
tölts el valahol ahhoz, hogy úgy érezd, oda tartozol.
– Hé, Freud – kérdezem meg lágyan –, végeztél a kéretlen terápiával?
Levi elvörösödik.
– Háromszáz dollár lesz.
– Az a szokásos tarifa.
– A testvéreddel egyformák vagytok?
– Igen. Bár ő ragaszkodik hozzá, hogy csinosabb. Ami marhaság. –
Szeretetteljesen forgatom a szememet.
– Gyakran látod őt?
 A fejemet rázom.
– Majdnem két éve nem találkoztunk személyesen. – És akkor is csak
két napig: átszállás New Yorkban, úton Alaszkába… fogalmam sincs,
honnan. Már rég nem tudom követni. – De sokat beszélünk telefonon. –
Elmosolyodom. – Például sokat panaszkodom neki rólad.
– Hízelgő. – Elmosolyodik. – Klassz lehet közel lenni a testvéredhez.
– Ti nem álltok közel egymáshoz? Szakadékot teremtett köztetek az
a rossz szokásod, hogy anélkül csinálsz dolgokat, hogy előbb tisztáznád
velük?
Továbbra is mosolyogva a fejét rázza.
– Nincs szakadék. Csak… Mi a szakadék ellentéte?
– Egy lezárás?
– Aha. Az.
Bármilyen is a kapcsolata a fivéreivel, nem tűnik boldognak tőle, és
belém nyilall a bűntudat.
– Bocsánat! Nem akartam arra célozni, hogy a családod utál, mert
irányításmániás vagy.
Levi elmosolyodik.
– Te ugyanúgy irányításmániás vagy, mint én, Bee. És azt hiszem,
inkább ahhoz van köze, hogy a tágabb családomban én vagyok az
egyetlen, aki nem katonai karriert választott.
– Komolyan?
– Aha.
Behajlítom a lábam, és úgy fordulok, hogy szembenézzek vele.
 – Ez kimondatlan szabály a családodban? A seregben kell lenned,
különben csődtömeg vagy?
– Egyértelműen ki van mondva. Én vagyok a hivatalos csalódás. Az
egyetlen civil unokatestvér. A hétből. Nagy a nyomás.
– Hűha!
– Tavaly hálaadáskor a nagybátyám nyilvánosan megkért, hogy
változtassak nevet, és ne hozzak többé szégyent a családra. És ez még az
előtt volt, hogy benyakalt volna egy láda Blue Moont.
A homlokomat ráncolom.
– NASA-mérnök vagy, publikálsz a Nature-ben.
– Számontartod a publikációimat?
A szememet forgatom.
– Nem. Csak Sam szeret arról fecsegni, hogy milyen elképesztő vagy.
– Talán őt kellene elvinnem jövőre hálaadáskor.
– Hé! – A mutatóujjammal megbököm a bicepszét. Kemény és meleg az
ingujján keresztül. – Tudod, mi… nemezisok vagyunk?
– Nemezisek.
– Nemezisek, de a családod nem az. Én pedig általában azzal töltöm
a hálaadást, hogy megpróbálom kideríteni, hány vegán mályvacukrot
tudok a számba tömni. Úgyhogy ha jövőre szükséged van valakire, aki
elmagyarázza, mennyire elképesztő vagy a munkádban, vagy csak be kell
húzni nekik, ráérek. – Mosolygok, és pár másodpercen belül Levi
viszonozza, kicsit halványan.
Van ebben valami megnyugtató. Itt. Ebben a közös pillanatban. Talán
azért, mert Levi és én pontosan tudjuk, hogyan állunk egymással. Vagy
hogy mindkettőnk számára most a BLINK a világon a legfontosabb. Talán
van közöttünk egy kapocs. Egy nagyon fura, nagyon bonyolult kapocs.
Hátradőlök az ülésen.
– Ez – mélázok – az egyetlen jó dolog abban, ha árva vagy.
– Micsoda?
– Nincsenek szüleim, akiknek csalódást okozhatok.
Ezt megfontolja.
– Ezzel a logikával nem tudok vitatkozni.
Ezután visszatérünk a Barátságtalan Barátságos Csend™-ünkhöz. Nem
sokkal később elalszom, Thom Yorke hangja halkan és megnyugtatóan
szól a fülemben.

***

H Á R O M É S F É L P E R C E vagyok a HBI-n, amikor találkozom az első

ismerőssel, aki régen kutatóasszisztens volt Sam laborjában, és most PhD-
hallgató – a kitűzőjére sandítok – a Stony Brookon. Megöleljük egymást,
kicsit beszélgetünk, megígérjük, hogy összefutunk egy italra a hétvégén
(nem fogunk). Mire megfordulok, Levi találkozott valakivel, akit ő ismer
(egy idősebb, övtáskás és szemüvegzsinóros pasas, akiről a Holdról is
látszik, hogy „mérnök”). Ez a kör kábé húsz percig tart.
– Jesszusom! – dohogok, amikor egyedül maradunk. Nem mintha
híresek lennénk vagy ilyesmi, de az agyi képalkotás világa nagyon szűk.
Belterjes. Megkerülhetetlen. És még sok kellemes jelző.
– Több társas interakcióm volt az elmúlt 20 percben, mint az elmúlt 10
hónapban – jegyzi meg Levi.
– Legalább négyszer láttalak mosolyogni. – Vigasztalóan
megveregetem a karját. – Az nem lehetett könnyű.
– Lehet, hogy le kell dőlnöm kicsit.
– Hozok egy borogatást az arcodra. – Körülnézek a zsúfolt teremben,
hirtelen eszembe jut, miért utálom a tudományos konferenciákat. –
Egyébként miért ma jöttünk? A MagTech prezentációja csak holnap lesz.
– Boris parancsa. Erőtlen kísérlet arra, hogy ne tűnjön úgy, mintha
csak szimatolni jönnénk, azt hiszem.
Elvigyorodom.
– Nem érzed néha úgy, mintha szuperkémek lennénk, és ő lenne
a megbízónk?
Félig jókedvű, félig lesújtó pillantással néz rám.
– Nem.
– Ne már! Boris teljesen az én James Bondom M-je.
– Ha te vagy James Bond, én ki vagyok?
– Te vagy a Bond-lány. Elcsábítalak cserébe a tervrajzokért, és
leszúrlak, miközben a martinimet kortyolgatom. – Levira kacsintok, aztán
észreveszem, hogy elvörösödik. Túl messzire mentem? – Nem akartam…
– Van néhány mérnöki előadás, amire el akarok menni – mondja
hirtelen a konferencia programjára mutatva, és feltűnően normálisnak
hangzik. – Te?
 – Van egy panel 4-kor, ami érdekesen hangzik. És szent kötelességem,
hogy elmenjek inni egyet. Hisz ez a Nagy Lazaság városa, meg minden.
– Ó… Szeretnél…
Oldalra billentem a fejem.
– Szeretnék?
Levi a torkát köszörüli.
– Szeretnél társaságot? Már úgy tervezted, hogy a barátnőddel mész,
vagy…
– A barátnőmmel?
– Azzal a barátnőddel.
– Kivel?
– Nem emlékszem a nevére. A lány, aki Sam laborjában volt. Sötét
hajú, fNIRS-kutatást végzett, és… – Hunyorog. – Nem, ez minden, amire
emlékszem.
– Annie Johanssonról beszélsz?
Levi visszapillant a programra.
– Talán. Azt hiszem.
Nem hiszem el, hogy Levi elfelejtette Annie nevét, miután ő
könyörtelenül futott utána a végtelenségig. Annie még a vércsoportját is
tudta, a kés szerelmére! Valószínűleg még a társadalombiztosítási számát
is.
– Miért mennék el vele inni?
– Csak feltételeztem – válaszolja Levi szórakozottan. –
Elválaszthatatlanok voltatok.
 A szívverésem felgyorsul. Valószínűleg minden ok nélkül.
– De ő nincs itt.
Levi tovább olvassa a programot, nem igazán figyel rám.
– Azt hiszem, egy perce láttam.
Megpördülök. Igen, a tenyerem izzadni kezd, de csak azért, mert néha
csinál ilyet. Mindegyik tenyér izzad néha, nem? Kapkodva körülnézek, de
biztos vagyok benne, hogy Annie nincs itt. Nem lehet. Levi még a nevére
sem emlékezett; ebben biztosan téved. Valószínűleg azt hiszi, hogy
minden fekete hajú nő ugyanúgy néz ki, és…
Annie.
Rövidebb frizurával. Csinos, lila ruhában. Szép ajkán széles mosollyal.
A sorban áll a kitűzőosztó pultnál, cseveg valakivel, valakivel, aki most
sétált oda, odanyújt neki egy kávét, valakivel, aki…
Tim.
Tim. Látom Timet, de csak egy pillanatig. Aztán a látásom
elhomályosul, nagy fekete foltok nyelik el a világot. Elönt a forróság.
Fázom. Izzadok. Remegek, mint egy nyárfalevél, a szívem zakatol, és
elrepülök.
– Bee! – Levi hangja egy pillanatra visszahoz a földre; meleg, mély,
aggódó, erős, és hála istennek, hogy itt van, különben darabokra hullanék,
törmelék lennék a szélben. – Bee, jól vagy?
Nem. Haldoklom. Elájulok. Pánikrohamot kapok. A szívem és a fejem
felrobban.
– Bee?
 Levi tart engem. Újra tart engem, a karjában vagyok, és úgy érzem,
biztonságban vagyok. Hogy lehet az, hogy ha mellettem van, csak amikor
mellettem van, akkor én tényleg biz…
 14

PERIAQUEDUCTALIS SZÜRKEÁLLOMÁNY &

A HIPPOCAMPUS: FÁJDALMAS EMLÉKEK

E Z N E M A Z É N hotelszobám.
Először is, innen sokkal szebb a kilátás. Egy nyüzsgő, festői New
Orleans-i utca, nem az a szűk udvar felhalmozott kerti bútorokkal.
Másodszor, halvány fenyő- és szappanillata van. Harmadszor, és talán ez
a legfontosabb, nincs kupi. Ha valamiben tehetséges vagyok, akkor abban,
hogy egy hotelszobát totális „nem vandál káoszba” taszítok az ott
tartózkodásom első három percében.
Ez a lány rendkívüli másodlagos képességekkel rendelkezik.
Felülök az ágyban, ami felteszem, szintén nem az enyém. Az első, amit
látok, az zöld. A zöld egy konkrét fajtája: Levi Zöld™.
– Cső! – mondom neki kissé bugyután, és azonnal visszahanyatlok
a párnára. Ki vagyok facsarva. Kimerültem. Émelygek. Elfogytam.
Egyáltalán hogy kerültem ide?
Levi odajön, és leül mellém az ágy szélére.
– Hogy vagy? – Hangjának telt zöngése emlékeztet valamire. Utoljára
a nagyon közeli múltban hallottam. És nem kaptam levegőt. Nem kaptam
levegőt, mert…?
– Elvesztettem az eszméletemet?
Bólint.
– Nem azonnal. Elsétáltál velem a liftig. Aztán idehoztalak.
Azonnal eszembe jut. Tim. Annie. Tim és Annie. Itt vannak
a konferencián. Beszélgetnek. Egymással. Biztosan Levi ágyában vagyok,
a fejem belül rohad, megint kiborulok, és…
– Lélegezz mélyeket! – utasít. – Ki és be! Ne gondolj rá, jó? Csak
lélegezz! Egyenletesen! – A hangja épp eléggé határozott. Tökéletes
mértékben parancsoló. Amikor ilyen vagyok, egy hajszálnyira
a robbanástól, rendszerre van szükségem. Külső frontális lebenyre. Kell
valaki, aki gondolkodik helyettem, amíg lehiggadok. Nem tudom, mi
a kiakasztóbb: az, hogy Levi teszi meg helyettem, vagy hogy meg sem
lepődöm rajta.
– Köszönöm! – mondom, amint jobban magamnál vagyok. Oldalra
fordulok, a jobb orcám a párnához simul. – Ez… Köszönöm!
Az arcomat fürkészi, nem győztem meg.
– Jobban érzed magad?
– Kicsit. Kösz, hogy nem akadtál ki!
 Levi a fejét rázza, állja a tekintetemet, és újabb mély lélegzeteket
veszek. Jó ötletnek tűnik.
– Akarsz róla beszélni?
– Nem igazán.
Bólint, és azt teszi, amit hetekkel ezelőtt, miután megmentett attól,
hogy palacsintává lapítsanak a felszerelések: a homlokomra teszi meleg
kezét, és hátrasimítja a hajamat. Ez a legjobb dolog, amit hónapok óta
éreztem. Évek óta.
– Tehetek valamit?
– Nem.
Újra bólint, és fel akar állni. A rettegés a gyomorszájamnál újult erővel
visszatér.
– Te… – Ráébredek, hogy az ujjamat becsúsztattam a farmerje egyik
övlyukába, azonnal elvörösödök, és elengedem. De a világ összes zavara
sem akadályozza meg, hogy folytassam. – Itt maradnál? Kérlek! Tudom,
hogy valószínűleg inkább…
– Sehol máshol nem lennék – vágja rá azonnal. – Sehol máshol nem
lennék szívesebben. – Így maradunk, Barátságtalan Barátságos Csend™-
ben, ami ugyanannyira része a kapcsolatunknak, mint a BLINK,
a mogyoróvajas energiagolyók, és a vita Félicette létezéséről. Egy perc,
vagy talán harminc után megkérdezi: – Mi történt, Bee? – Ha tolakodónak,
vádlónak, zavartnak hangzana, nagyon könnyű lenne kizárni őt. De csak
tiszta, leplezetlen aggodalom látszik a szemében, és nem csak el akarom
mondani neki. El kell mondanom.
 – Annie-vel összevesztünk a doktori iskola utolsó évében. Azóta nem
beszélünk.
Levi lehunyja a szemét.
– Egy rohadt seggfej vagyok!
– Nem. – Az ujjaim a csuklójára kulcsolódnak. – Levi, te…
– Én hívtam fel rá a figyelmedet, a rohadt életbe…
– Nem tudhattad. – Szipogok. – Mármint tényleg seggfej vagy, de más
okból. – Elmosolyodom. Biztosan nevetségesen festek, az arcom csillog az
izzadtságtól, a könnyektől és az elkenődött szemfestéktől. Úgy tűnik, Levi
nem bánja, legalábbis abból, ahogy két kezébe fogja az arcomat,
a hüvelykujja meleg a bőrömön. Sok érintés ez két nemezis között, de
hagyom. Sőt talán örülök is neki.
– Annie a Vanderbilten van – mondja olyan hangon, mint aki magában
beszél. – Schreiberrel.
– Tehát emlékszel rá.
– Az, hogy így látlak, egyértelműen felébresztette az emlékezetemet.
Valamint más dolgok is. – A keze nem moccan, ami teljesen rendben van
a részemről. – Ezért nem dolgozol Schreiberrel? Ezért vagy azzal az
idiótával, Trevor Slate-tel?
– Trevor nem idióta – javítom ki. – Szexista, ostoba pöcs. De igen. Úgy
volt, hogy együtt csináljuk a posztdoktorit. Még azt is összehangoltuk,
mikor végzünk, hogy egyszerre költözzünk Nashville-be. Aztán… –
Amennyire tudok, vállat vonok. – Aztán beütött a krach, és többé nem
mehettem. Nem lehettem vele és Timmel.
 Levi a homlokát ráncolja.
– Timmel?
– Úgy volt, hogy mindhárman Schreiberrel dolgozunk majd.
– De mi köze ennek Timhez?
Ez a nehéz része. Az, amit csak kétszer mondtam ki hangosan. Egyszer
Reikének, és később a terapeutámnak. Azt mondom magamnak, hogy
lélegezzek. Mélyeket. Be és ki.
– Annie-vel Tim miatt vesztünk össze.
Levi megfeszül. A keze lejjebb csúszik, hogy a tarkómat fogja.
Valahogy pontosan erre van szükségem.
– Bee.
– Azt hiszem, tudod, milyen volt Tim. Mert mindenki tudta, milyen
volt Tim. – Elmosolyodom. A könnyek megint potyognak, csendesen
megállíthatatlanok. – Vagyis engem kivéve. Én csak… A főiskola első
évében ismertem meg. És kedvelt engem. Azon a télen nem volt hova
mennem, ő pedig megkérdezte, hogy nem akarom-e a családjával tölteni
ezt az időt. És persze akartam. Elképesztő volt. Istenem, hiányzik
a családja! Az anyja zoknikat kötött nekem; nem ez a legkedvesebb, kötni
valakinek valami meleget? Még mindig hordom, ha hideg van. – Letörlöm
az arcomat a csuklómmal. – A terapeutám szerint nem akartam beismerni,
hogy Tim igazából milyen, mert túlságosan sokat tettem bele
a kapcsolatunkba. Mert ha elismertem volna, hogy egy barom, akkor
a családja többi részét is fel kellett volna adnom. Talán igaza van, de
szerintem csak meg akartam bízni benne, tudod? Évekig voltunk együtt.
Feleségül kért. Meghívott az életébe, amikor azt senki más nem tette. Egy
ilyen emberben megbízol, nem?
– Bee. – Levi úgy néz rám, amit nem értek. Mert még soha, senki nem
nézett rám így.
– Szóval volt az a sok másik lány. Nők. Soha nem hibáztattam őket;
nem az ő dolguk volt ügyelni a kapcsolatunkra. Mindig csak Timet
hibáztattam. – Az ajkaimnak só és túl sok víz íze van. – Három éve voltunk
jegyesek, amikor megtudtam. Kérdőre vontam, levettem a gyűrűmet, azt
mondtam, hogy végeztünk, elárult, remélem, gonorrhoeát kap, és leesik
a farka. Azt sem tudom, miket mondtam neki. Annyira dühös voltam, hogy
nem is sírtam. De ő azt mondta, nem jelentett semmit. Hogy nem
gondolta, hogy ennyire ki fogok borulni, és abbahagyja. Hogy ha én… –
Nem tudom rávenni magam, hogy elismételjem, hogyan csavart ki
mindent, hogy én legyek a hibás. (Ha kicsit gyakrabban dugtál volna velem. Ha
jobb lettél volna. Ha tudtad volna, hogyan élvezd, és hogyan tedd élvezetesebbé.
Legalább kicsit igyekezhettél volna.) – Hét évig voltunk együtt. Korábban
senki nem volt az életemben ilyen hosszú ideig, úgyhogy visszafogadtam.
És jobban próbálkoztam. Több energiát fektettem a… kapcsolatunkba.
Hogy boldogabbá tegyem őt. Nem vagyok áldozat, megalapozott döntést
hoztam. Úgy gondoltam, ha a házasságot, a stabilitást akarom, akkor nem
mondhatok le túl gyorsan Timről. Ki mint vet, úgy arat. – Reszketegen
kifújom a levegőt. – Aztán ő és Annie… – A hangom elcsuklik, de Levi el
tudja képzelni a többit. Már eleget tud, valószínűleg többet, mint
amennyit valaha szeretett volna. Nem kell előtte kimondani, hogy annyira
szerencsétlen, szánalmas lábtörlő voltam, hogy nemcsak visszafogadtam
a csalfa vőlegényemet, de arra sem jöttem rá soha, hogy továbbra is
megcsalt. A legjobb barátnőmmel. A laborban, ahol minden nap dolgoztam.
Nem gondolok Annie-re túl gyakran, mert fáj, hogy elveszítettem. Ezzel
soha nem sikerült igazán megbirkóznom. – Nem tudom, Annie miért tette.
De nem mehettem velük a Vanderbiltre. Karrier-öngyilkosság volt, de
egyszerűen képtelen voltam rá.
– Te… – Levi keze szorosabban fogja a tarkómat. – Nem mentél hozzá.
Soha nem mentél hozzá.
Bánatosan mosolygok.
– A legrosszabb, hogy sokáig megpróbáltam megbocsátani neki. De
aztán képtelen voltam rá, és… – A fejemet rázom.
Levi pislog, az arcára elképedt kifejezés ül ki.
– Nem vagy házas – ismétli, én pedig felülök, miközben az agyam végre
felfogja a döbbenetét.
– Te… azt hitted, hogy az vagyok? – Bólint, mire könnyesen felnevetek.
– Biztos voltam benne, hogy tudod, hisz Timmel együtt dolgoztok. Azért
hitettem el Guyjal, mert azt hittem, megpróbálsz kiutat adni nekem, de… –
Felemelem a bal kezemet. – Ez a nagyanyám gyűrűje. Nem vagyok férjnél.
Timmel évek óta nem beszéltünk.
Levi elmotyog valamit, amit nem értek, és úgy húzza vissza a kezét,
mintha a bőröm hirtelen megégette volna. Feláll, és az ablakhoz sétál,
kinéz, miközben a kezével végigszánt a haján. Dühös?
– Levi?
 Semmi válasz. Az ujjaival dörzsöli a száját, mintha mélyen
elgondolkodna, mintha megértene egy rendkívül jelentős eseményt.
– Levi, tudom, hogy Timmel együtt dolgoztok. Ha ezzel kínos
helyzetbe kerülsz, akkor te…
– Mi nem. – Végre megfordul. Bármi is történt az imént, úgy tűnik,
összeszedte magát. De a szeme zöldje fényesebb, mint eddig. Fényesebb,
mint valaha. – Mármint nem dolgozunk együtt.
Felülök, a lábaim lelógnak az ágyról.
– Te és Tim már nem dolgoztok együtt?
– Nem.
– Mióta?
– Mostantól.
– Mi? De…
– Nincs kedvem elmenni a konferenciára – szakít félbe. – Pihenned
kell?
– Pihenni?
– Hát… – Nagyjából rám és az ágyra mutat. – …az ájulás miatt.
– Ó! Jól vagyok. Ha pihennem kellene, valahányszor elájulok…, sok
pihenésre lenne szükségem.
– Ez esetben van valami, amit szívesen csinálnék.
– Micsodát?
Nem válaszol.
– Csatlakoznál?
Fogalmam sincs, mire céloz, de nem igazán van tele a táncrendem.
 – Igen…
Levi mosolyog, kissé öntelten, és szörnyű gondolatom támad: bármi is
fog történni, meg fogom bánni.

– U TÁ LO M E Z T !
– Tudom.
– Miből jöttél rá? – Kisimítok egy izzadt tincset a homlokomból. Remeg
a kezem. A lábaim pipaszárak, de mintha trutyiból lennének. Jellegzetes
vasízt érzek a számban. Ez annak a jele, hogy haldoklom? Lehetséges.
Megálljt akarok parancsolni, de nem megy, mert a futópad megy tovább.
Ha összeesem, a futópad el fog ragadni a nyirkos sötétség örvényébe. –
A zihálásból? A majdnem hányásból?
– Leginkább abból, hogy nyolcszor mondtad, mióta elkezdtél futni; ami
egyébként pontosan 60 másodperce történt. – Előrehajol a saját
futópadján, és megnyomja a sebesség gombot az enyémen: lelassítja. –
Remekül csináltad. Most sétálj kicsit! – Kiegyenesedik, és olyan
sebességgel fut tovább, amire akkor sem lennék képes, ha egy falka féreg
üldözne. – Három perc múlva még egyszer futsz hatvan másodpercet. – Ő
még csak ki sincs fulladva. Bionikus tüdeje van? – Majd sétálsz még három
percet, aztán lenyugszol.
– Várj! – A fülem mögé tűröm a hajam. Be kell ruháznom egy
fejpántra. – Ennyi?
– Aha.
– Csak két percig futok? Ez az edzésem?
 – Ühüm.
– Honnan tudod? Csináltad valaha is „A kanapétól az 5 kilométerig”
programot? Tartottál egyáltalán valaha a kanapénál? – Szkeptikusan
végigmérem. Nyugtalanítóan jól néz ki a combközépig érő sortjában és
pittes pólójában. A hátán izzadtságfolt terjed, amitől a pamut a bőréhez
tapad. Nem hiszem el, hogy vannak emberek, akiknek sikerül dögösen
kinézni futás közben. Csesszék meg!
– Kutattam kicsit.
Felnevetek.
– Kutatást végeztél?
– Persze. – Sértett pillantást küld felém. – Azt mondtam, hogy edzelek
az 5 kilométerre, és így is lesz.
– Vagy egyszerűen felmenthetnél a fogadás alól.
– Szép próbálkozás!
Tovább nevetve csóválom a fejemet.
– Nem hiszem el, hogy kutatást végeztél. Ez vagy hihetetlenül kedves,
vagy a legszadistább dolog, amit valaha hallottam. – Ezen eltöprengek. –
Az utóbbi felé hajlok.
– Csitt, különben a Húsimádók versenyére regisztrállak!
Befogom, és sétálok tovább.
Három órával később egy bárban kötünk ki a Francia-negyedben.
Együtt. Mármint én és Levi Ward. Szerzünk italokat. Sazeracot
kortyolgatunk ugyanannál az asztalnál. Kuncogok, mert a pincérnő az
enyémet szívalakú szívószállal szolgálta fel.
 Nem igazán tudom, hogyan jutottunk ide. Azt hiszem, volt benne
guglizás, a Drinking NOLA nevű honlap alapos átböngészése, aztán
ötperces séta, ami alatt megállapítottam, hogy Levi egy lépése pontosan az
én két lépésemnek felel meg. De azt nem tudom, hogyan jutottunk arra
a döntésre, hogy jó ötlet együtt kimerészkedni.
Igazából, akár a Sazeracra is koncentrálhatok.
– Szóval – kezdem egy hosszú korty után, a whiskey édes lángokkal
folyik le a torkomon –, ezen a hétvégén ki foglalkozik Schrödinger
ánuszával?
Levi elmosolyodik, miközben lötyögteti a borostyánszínű folyadékot
a poharában. Zuhanyzás után nem szárította meg a haját, és néhány
nedves tincs még mindig a füléhez tapad.
– Guy.
– Szegény Guy! – Előrehajolok. A világ sarkai kezdenek összemosódni
lágy, kellemes módon. Mmm, alkohol. – Nehéz? Ki tanított meg rá?
Szükség van hozzá eszközökre? Schrödinger szereti? Milyen a szaga?
– Nem, az állatorvos, csak kesztyű és néhány jutalomfalat, ha igen,
akkor jól titkolja, és borzasztó.
Iszom még egy kortyot, és remekül szórakozom.
– Hogy kötött ki nálad egyébként egy olyan macska… aminek
nyomkodásra van szüksége?
– Amikor megkaptam, még nem volt szüksége, tizenhét éve. Tizenöt
éven át lassan rászedett, hogy megszeressem, és most itt vagyok. – Vállat
von. – Hetente egyszer nyomunk.
 Jobban röhögök, mint az valószínűleg ildomos. Mmm, alkohol.
– Kölyökként kaptad meg? A menhelyről?
– A kerti fészerből. Egy szánalmasan festő galambszárnyat majszolt.
Gondoltam, szüksége van rám.
– Hány éves voltál?
– Tizenöt.
– Életetek nagy részét együtt töltöttétek.
Levi bólint.
– A szüleim nem rajonganak kifejezetten a háziállatokért, úgyhogy
vagy vittem magammal, ahova csak mentem, vagy magáról kellett
gondoskodnia. Velem jött a főiskolára. És a doktorira. Felugrott az
asztalomra, és vádlón hunyorogva nézett rám, amikor lazítottam. A kis
seggfej!
– Ő a tudományos sikered valódi titka!
– Olyan messzire nem mennék…
– Az intelligenciád forrása!
– Túlzásnak tűnik…
– Az egyetlen ok, amiért van munkád! – Levi felvonja az egyik
szemöldökét, és megint nevetek. Nagyon vicces vagyok. Mmm, alkohol. –
Nagyon kedves Guytól, hogy ezt megteszi neked.
– Tisztázzuk: Guy csak eteti Schrödingert. A nyomást elintéztem,
mielőtt elindultam. De igen, remek fickó.
– Van számodra egy illetlen kérdésem: elloptad Guy munkáját?
Levi elgondolkodva bólint.
 – Igen és nem. Valószínűleg ő lenne a BLINK vezetője, ha engem nem
helyeznek át. De nekem nagyobb vezetői és neurotapasztalatom van.
– Borzasztóan elegánsan kezeli.
– Aha.
– Én ebben a helyzetben ledöfnélek egy körömreszelővel.
Elmosolyodik.
– Azt nem kétlem.
– Azt hiszem, mélyen legbelül Guy tudja, hogy menőbb. – Látom Levi
értetlen arckifejezését. – Úgy értem, űrhajós.
– És?
– Nos, megmondom, mi van: ha a NASA egy középiskola lenne, és
a különböző részlegei klikkek lennének, az űrhajósok lennének a focisták.
– A foci még mindig ilyen nagy szám? Az agykárosodás ellenére?
– Igen! Őrület, ugye? Mindegy, a mérnökök inkább a kockák lennének!
– Szóval én kocka vagyok?
Hátradőlök, és alaposan végigmérem. A testfelépítése egy védőé.
– Ami azt illeti, én a támadósorban voltam – jegyzi meg.
A francba! Hangosan kimondtam?
– Igen. Kocka vagy.
– Érthető. És az idegkutatók?
– Hmm. Ők a művészlelkek. Vagy talán a cserediákok. Menők, de
örökké félreértik őket. A lényeg az, hogy Guy járt az űrben, ezért a jobb
klikkhez tartozik.
– Értem az okfejtésedet, de ellentmondok: Guy soha nem járt az űrben,
és nem is fog.
A homlokomat ráncolom.
– Azt mondta, együtt dolgozott veled az első űrmisszióján.
– Mint földi személyzet. Úgy volt, hogy kijut a nemzetközi
űrállomásra, de az utolsó pillanatban elbukott a pszichológiai értékelésen;
nem mintha az bármit jelentene. Azok a tesztek iszonyúan szelektívek.
Egyébként a legtöbb űrhajós, akikkel találkoztam, nagyon földhözragadt…
– Földhözragadt! – Annyira nevetek, hogy az emberek odafordulnak és
megbámulnak. Levi kedvesen rázza a fejét.
– És ahhoz, hogy az ember űrhajós legyen, kell egy STEM-diploma.
Vagyis ők is kockák; olyan kockák, akik úgy döntöttek, hogy további
képzésen vesznek részt.
– Álljunk meg egy pillanatra! – Megint előrehajolok. – A végén te is
űrhajós akarsz lenni?
Levi elgondolkodva összeszorítja a száját.
– Lenne mit mesélnem.
– Óóó! Egy sztori!
– De titokban kell tartanod.
– Mert ciki?
– Kicsit.
Lebiggyesztem az ajkam.
– Akkor nem tehetem. Te az ősellenségem vagy… muszáj
a becsületedbe gázolnom. Benne van a szerződésben.
– Akkor nincs sztori.
 – Jaj, ne már! – A szememet forgatom. – Jó, nem mondom el senkinek!
De, csak hogy tudd, valószínűleg bele fogok halni.
Bólint.
– Kész vagyok vállalni a kockázatot. Tudod, hogy a családom nem túl
lelkes miattam.
– Még mindig alig várom, hogy kollektívan seggbe rúgjam őket
hálaadáskor.
– Értékelem. Amikor a NASA-nál kezdtem dolgozni, az anyám
félrevont, és elmondta, hogy az apám szemében talán jóvá tehetném
a dolgokat, ha jelentkeznék űrhajósnak.
A szemem elkerekedik.
– Megtetted?
– Aha.
– És? – Egyre közelebb hajolok. Ez nagyon érdekes. – Bejutottál?
– Nem. Még a rostán sem jutottam túl.
– Ne! Miért?
– Túl magas vagyok. Nemrég szigorították a magassági megkötéseket:
nem lehetsz 188 centinél magasabb vagy 155-nél alacsonyabb.
Átfut az agyamon, hogy sem Levi, sem én nem felelünk meg az
űrhajósok magassági feltételeinek, de drámaian más okból. Durva.
– Összetörtél?
– A családom igen. – Egyenesen a szemembe néz. – Én annyira
megkönnyebbültem, hogy aznap éjszaka a haverommal filmszakadásig
leittuk magunkat.
 – Hogy mi?
Levi hátradönti a fejét, és kiissza a maradék italát. Nem bámulom az
ádámcsutkáját. Nem.
– Az űr kurva rémisztő. Hálás vagyok az ózonrétegért, a Hold
gravitációs vonzásáért meg egyebek, de meg kellene kötözniük, mint egy
roston sült malacot, hogy kiküldjenek oda. Az univerzum folyamatosan
tágul, és egyre hidegebb, a galaxisunk darabkái elszívódnak, fekete lyukak
száguldanak át az űrön több millió kilométeres sebességgel, és hatalmas
napviharok törnek ki egyik pillanatról a másikra. Közben a NASA
űrhajósai odakint vannak az egyértelműen nem megfelelő öltözékükben,
literszámra isszák a saját újrahasznosított vizeletüket, aligátorbőr jelenik
meg a lábfejükön, és gumilabdákat szarnak, amik ott lebegnek
szemmagasságban. Az agy-gerincvelői folyadékuk tágul, és addig nyomja
a szemgolyójukat, hogy a látásuk megromlik, a gyomorbaktériumjaik szart
kavarnak – szó szerint –, és a gammasugarak, amik szó szerint
elporlaszthatnák őket kevesebb mint egy másodperc alatt, ott lebegnek.
De tudod, mi rosszabb még ennél is? A szag. Az űrnek olyan a szaga, mint
egy záptojásokkal teli vécének, és nincs menekvés. Az ember ott ragad,
míg Houston meg nem engedi, hogy hazajöjjön. Úgyhogy hidd el, amikor
azt mondom, minden áldott nap hálás vagyok azért a néhány plusz
centiért.
Rámeredek. És nézem. És még egy kicsit nézem, tátott szájjal. Nézem
ezt az embert, aki 193 centi, 90 kiló izom, és az előbb öt percig arról
beszélt, hogy az űr ijesztő hely.
 Istenem! Uramisten! Azt hiszem, kedvelem.
– Az űr egyetlen formája tűrhető – mondja.
– Mégpedig?
– A Csillagok háborúja filmek.
Uramisten!
Felpattanok a helyemről, megragadom a kezét, és kivonszolom
a bárból. Zokszó nélkül követ.
– Bee? Hova me…?
Nem fáradok azzal, hogy hátranézzek.
– A szállodai szobámba. Megnézni A birodalom visszavágot.

– YO DA E GY K I S pöcs. – Előrehajolok, hogy ellopjak egy marék

popcornt Levi öléből. Az én zacskóm sajnos már rég elfogyott. Be kellett
volna osztanom.
– Mindegyik jedi pöcs. – Levi vállat von. – A rájuk erőszakolt cölibátus
miatt.
Nem hiszem el, hogy egy ágyon vagyok. Levi Warddal. Filmet nézek.
Levi Warddal. És még csak nem is tűnik furának. Lopok még popcornt, és
véletlenül megragadom az ujját.
– Bocs!
– Az nem vegán – mondja, és van valami a hangjában, engem pedig
lenyűgöznek az árnyékok, amiket a tévé fényei vetnek az arcára. Az
elegáns orra, az ajka váratlan teltsége, a fekete haja, ami kékes árnyalatú
a sötétben.
 – Mi az? – kérdezi anélkül, hogy levenné a szemét a képernyőről.
– Hogyhogy mi az?
– Bámulsz.
– Ó! – El kellene fordítanom a tekintetemet, de kicsit becsíptem. És
szeretem nézni őt. – Semmi. Csak…
Végre felém fordul.
– Csak?
– Csak… nézz ránk! – Elmosolyodom. – Még csak nem is olyan, mintha
utálnánk egymást.
– Azért, mert nem is.
– Ó! – Oldalra billentem a fejemet. – Már nem utálsz?
– Új szabály. – Még jobban felém fordul, és nevetségesen hosszú lábai
súrolják az enyémet. A Dagobah mocsaras erdejében Yoda szegény Luke-
ot gyötri azt állítva, hogy kiképzi őt. – Ahányszor azt mondod, hogy
utállak, annyiszor kell átjönnöd kinyomkodni Schrödinger mirigyeit.
– Ezt úgy mondod, mintha nem lenne élvezetes.
– Mivel nyilván van egy fétised. Akkor valahányszor említed ezt a nem
létező ellenségeskedést, amit elvileg érzek, hozzáteszek egy mérföldet
a versenyhez, amivel lógsz nekem.
– Ez őrültség!
– Tudod, hogy mit kell tenned, hogy abbamaradjon. – Levi beleejt egy
kukoricát a szájába.
– Hmm. Azt mondhatom, hogy én utállak téged?
Levi félrenéz.
 – Nem tudom. Utálsz?
Hogy utálom-e? Nem. Igen. Nem. Nem felejtettem el, mekkora rohadék
volt a doktori alatt, vagy hogy leteremtett a ruháim miatt az első
munkanapomon, sem bármelyik pöcs húzását, amit velem tett. De egy
ilyen nagy nap után, mint a mai, amikor megmentett a totális,
katasztrofális összeroppanástól, az egész nagyon távolinak tűnik.
Ezek alapján nem. Nem utálom őt. Sőt, valahogy kedvelem. De nem
akarom beismerni, úgyhogy miközben Han és Leia évődik a képernyőn,
hogy mennyire szeretik egymást, húzom az időt.
– Mit veszel fel holnap?
Levi értetlenül néz rám.
– Nem tudom. Fontos?
– Naná! Kémkedünk.
A bólintása egyértelműen elárulja, hogy mennyire agyamentnek tart.
– Akkor valami jelentéktelent. Ballonkabátot. Napszemüveget.
Elhoztad az álbajuszodat, ugye?
Rácsapok a karjára.
– Nem mindannyiunknak van hosszú kémkedő múltja. Egyébként mi
a sztori a MagTech képek mögött?
– Az titok.
– Tényleg kockáztattad a karrieredet, ahogy Boris mondta?
– Nincs hozzáfűznivalóm.
A szememet forgatom.
– Hát, ha így történt… köszönöm. – Újra a párnámnak dőlök, a filmre
koncentrálok.
– Bee?
Annyira imádom a vukikat. A valaha volt legjobb földönkívüliek.
– Igen?
– Ha holnap látod Annie-t és Timet, és úgy érzel… ahogy ma éreztél…
csak fogd meg a kezem, oké?
Meg kellene kérdeznem, hogy azzal egyáltalán mit érnénk el. Meg
kellene jegyeznem, hogy a keze nem jeleskedik benzodiazepinek azonnali
kibocsátásában. De azt hiszem, igaza van. Szerintem ez megoldás lehet.
Úgyhogy bólintok, és az egész zacskó popcornt kilopom az öléből.
Van abban valami, amit mond. Az űr tényleg ijesztő.
 15

FUSIFORM TERÜLET: ISMERŐS ARCOK

– A L KA L M A Z TA K egy idegkutatót – mondja Levi, a tekintete

a pódiumra szegeződik, ahol erős holland akcentusú mérnökök
a stimulációs sisakjukról beszélnek.
Bólintok, de émelygek. A MagTech sisakjai ugyanabban a stádiumban
vannak, mint a mieink. Talán kicsit előrébb. Picit előrébb, de akkor is.
A banán, amit reggelire ettem, ugrál a gyomromban.
– Aha.
– Máshogy oldották meg a kimeneti elhelyezkedés problémáit –
suttogja Levi. Magában beszél, az egyik keze a karfát markolja, az ujjpercei
elfehérednek.
Aha. Ez szívás.
Hé, dr. Curie! Tudom, hogy lefoglalja, hogy meztelenül csintalankodjon Pierre-
rel, és tudom, hogy nem fair, hogy erre kérem, de ha maga vagy Hertha tenne
nekem egy szívességet, és lesújtana a MagTech sisakjára radioaktív villámmal, az
klassz lenne. Ha előttünk szabadalmaztatják ezt a technológiát, egyszerűen eladják
annak a milíciának, amelyik a legtöbbet fizeti érte, és mint tudod, az embereknek
nincs szükségük kognitív fejlesztésre, amikor arról van szó, hogy egymást
gyilkolják. KösziPuszi.
– Elakadtak a hardver és a szoftver egybeolvasztásánál – mondja Levi.
– Ja. Ahogy mi is. – Fészkelődőm a helyemen. Ez az út felesleges volt.
Teljesen felesleges. Vissza akarok menni Houstonba, és belefektetni öt, tíz,
húsz óra munkát. Átmenni minden egyes összegyűjtött adatunkon, és
megnézni, hogy kihagytam-e bármit, ami segít nekünk továbblépni.
Ez egy verseny. Mindig is az volt, a legelejétől, de a BLINK-kel töltött
első hetem bizonytalansága után annyira hálás voltam a lehetőségért,
hogy tehetek egy próbát, hogy ez majdnem kiment a fejemből. Ha minden
tőlünk telhetőt megteszünk, haladást érünk el… ez elégnek tűnt. Spoiler:
nem volt elég. Hetek óta először gondolok, igazán gondolok a munkámra
az NIH-nél. Heti jelentéseket küldtem Trevornak és az intézet
vezetőjének. Részükről nem sok reakció érkezett azon kívül, hogy „Szép
munka!” és „Folytassátok a remek munkát!”. Néha eltűnődöm, hogy vajon
olvassák is, vagy csak hívószavakat keresnek. Az idegi hálózatok, a mágneses
impulzusok és a neuroplaszticitás mindig bejön.
Mit mondanának, ha elárulnám nekik, hogy talán a MagTech fogja
először átlépni a célvonalat? Engem hibáztatnának? A munkám
biztonságban lenne? És mi lesz az előléptetéssel, amit akarok? Vagy
kirúgnak, vagy örökké Trevornak fogok dolgozni; ennyi lett a szakmai
ambícióimból, hogy örökké a kisebb rossz felé törekszem?
Legyél kutató, mondták. Jó móka lesz, mondták.
– Menjünk! – Levi abban a pillanatban felpattan a székéről, amint
a prezentáció véget ér. – Ha most indulunk, délutánra otthon leszünk.
Még soha nem akartam ennyire kijutni egy légkondicionált teremből.
– Be akarsz zárkózni a laborba, és addig dolgozni, amíg ki nem dőlsz?
– Aha. – Megnyomja a H-t.
Legalább egyetértünk.
– Tudod, mit? – töprengek átfurakodva a tömegen. – Talán van egy
ötletem, hogyan oldjuk meg a gradiensmező problémáját…
– Megeszem a kalapom! Levi és Bee!
Földbe gyökerezik a lábunk. De nem fordulunk meg, mert nem kell.
Végtére is a hangok olyanok, mint az arcok: az ember soha nem felejti el,
akkor nem, ha fontos emberhez tartoznak. A szüleihez. A testvéreihez.
A legjobb barátokhoz, párokhoz, szerelmekhez.
Doktori témavezetőkhöz.
– Nem hiszem el, hogy itt vagytok, és nem tudtam róla!
Levi elkapja a pillantásomat. Basszus!, olvasom ki abból, ahogy
a pupillája kitágul. Telepatikusan azt üzenem, bizony. Az arckifejezése
elsötétül.
Szeretem Samet. Mindketten szeretjük Samet. Soha nem beszéltem
róla Levijal, de tudom, hogy különleges kapcsolatban álltak, csak úgy,
ahogy mi is. Kiváló témavezető: intelligens, támogató, és törődött, tényleg
törődött velünk. Miután összevesztem Timmel és Annie-vel, nem volt
szívem megmondani neki, hogy igazából mi történt. Úgyhogy kitaláltam
pár hazugságot a barátságos szakításról és arról, hogy Baltimore-ban kell
lennem nem létező rokonokkal. Sam segített nekem munkát találni
Trevornál, és soha nem kritizált azért, mert visszautasítottam egy jobb
pozíciót a Vanderbilten. Mindig szeretek hallani felőle, tudni, hogy áll
a munkája, együtt kávézni. Mindig.
Kivéve pont most.
Mosolygok, miközben medveölelésbe von, oké… ez elképesztő érzés.
Magas és erős testalkatú. Nagyon elkötelezett ölelő. Azon kapom magam,
hogy nevetve viszonzom az ölelését.
– Annyira örülök, hogy látlak, Sam!
– Ez az én szövegem. És te, Levi, nézzenek oda! Még magasabb lettél? –
Az ő ölelésük sokkal visszafogottabb. Így is le vagyok döbbenve a ténytől,
hogy Levi ölelkezik, és a szeretetteljes mosolytól az ajkán.
– Nem tudok róla. Örülök, hogy látlak, Sam!
– Miért nem tudtam, hogy ti ketten itt vagytok?
– Mert nem vagyunk benne a programban. Csak egy konkrét előadásra
jöttünk.
– Jöttünk? – Sam szeme elkerekedik. Néhányszor járatja közöttünk
a tekintetét, aztán Levion állapodik meg széles, elégedett mosollyal, amit
nem tudok megfejteni. Aztán megfogja Levi egyik kezét. – Nem tudtam,
hogy létezik olyan, hogy „mi”, Levi. Nagyon örülök neked. Nagyon régóta
reménykedem, és végre egy ilyen hihetetlen…
 – Bee és én egy NASA-projekten dolgozunk együtt. Átmenetileg. – Levi
gyorsan beszél, mint egy tinédzser, nehogy az anyja elárulja, hogy még
mindig egy plüss triceratopsszal alszik.
Sam levegő után kapkod, majd a szája elé kapja a kezét.
– Persze. Persze, a NASA-projekt. Nem hiszem el, hogy kiment
a fejemből. De ti ketten akkor is gyertek el a villásreggelimre! Ami
méghozzá – a telefonjára pillant – tíz perc múlva lesz. Az összes
doktorisom jön. A kaját természetesen én állom.
Ajaj!
Aj-francbafrancbafrancbafrancba-aj!
Felpillantok Levira, készen állok rá, hogy könyörögjek neki, ne
kényszerítsen rá, hogy harminc percig azt nézzem, ahogy Tim és Annie
huevos rancherost eszik, de ő máris rázza a fejét.
– Köszönjük, de nem lehet. Indulnunk kell.
– Jaj, badarság! Alig lesz egy óra. Csak mutassátok meg magatokat,
köszönjetek mindenkinek, reggelizzetek az én kontómra! Mindketten
olyan nyeszlettek vagytok.
Eltűnődöm, hogy képes bárki Levi mellkasára, bicepszére, lábára
vagy… igazából bármijére nézni, és a nyeszlett szóra gondolni, de ő rögtön
reagál.
– Indulnunk kell.
– Nem tehetitek! – ragaszkodik hozzá Sam. Említettem, hogy Sam
parancsolgat? Azt hiszem, ez szakmai járulékos kockázat, ha az ember
évtizedek óta egy labort vezet. – Ti vagytok a kedvenc doktoranduszaim.
Mi értelme egy labor-villásreggelinek, ha ti ketten nem vagytok ott? Akár
le is mondhatom!
– Három perccel ezelőttig azt sem tudtad, hogy itt vagyunk – jegyzi
meg Levi türelmesen.
– De most tudom. És… – Előrehajol, egy-egy kezét a vállunkra teszi. –
Ma fontos bejelentést fogok tenni. A szemeszter végén nyugdíjba vonulok.
És ha egyszer kiszálltam, többé nem tervezek konferenciákra járni.
Úgyhogy talán nem lesz legközelebb.
Levi bólint.
– Értem, Sam. De mi tényleg…
– …jövünk – szakítom félbe. – Csak mondd el, hol lesz! – Felkacagok
attól, ahogy Sam izgatottan összecsapja a kezét.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezi Levi higgadtan, amint
Sam hallótávolságon kívülre kerül.
– Biztos vagyok benne, hogy nem akarom ezt. – Ha be kéne gépelnem
egy átfogó listát azokról a dolgokról, amit inkább csinálnék, több gigabyte-
nyi hely kellene a felhőben. – De ha bejelenti a visszavonulását, és fontos
neki, akkor nem lehet, hogy ne menjünk, azok után nem, hogy annyi
mindent tett értünk. – A halántékomat masszírozom, vágyakozva
gondolok a fájdalomcsillapítóra. – És a régi terapeutám büszke lenne rám.
Levi egy hosszú pillanatig engem fürkész. Aztán bólint, egyszer.
Látom, hogy nem tetszik neki.
– Jó. De ha nem érzed jól magad, azonnal szólsz, és elviszlek. – Olyan
parancsolóan beszél, amitől el kellene küldenem a búsba, de… nem
teszem. Ami azt illeti, pont az ellenkezőjét érzem. Micsoda rejtély! – És ne
feledd a kezemet!
– Oké, apu! – Csak akkor veszem észre a baklövésemet, amikor
a szavak már kicsúsztak a számon. Mivel nem szívhatom vissza,
megfordulok, és elvörösödve kisétálok a konferenciateremből. Hoppá!
Milyen katasztrofális nap. És még csak hét perccel múlt tíz.

K É PZ E L D E L E Z T: belépsz egy étterembe, és a hostess azonnal

a társaság asztalához kísér. Kerek és tele van, de amikor a partnereddel
megérkeztek, kihúznak két széket, ami garantáltan sok könyökléssel jár.
Hurrá! Sok tágra nyílt szempár üdvözöl, hüledezés és néhány „Egek,
milyen régen volt!”. Néhány neked szól, néhány a partnerednek. Van, ami
mindkettőtöknek. Rájössz, hogy azon kívül, aki meghívott, senki sem várt
téged. Dupla hurrá.
Arra akarsz koncentrálni, hogy beszélgess a régi barátokkal az
életükről, de valami zavar. Egy kis féreg ott sziszeg a koponyád hátsó
részében. Először azt hiszed, hogy a két emberhez van köze, akiknek még
fel kell állniuk, hogy üdvözöljenek téged, és ahhoz, hogy régen az
egyiknek a jegyese voltál, a másikat pedig úgy szeretted, mint
a testvéredet. Érthető. Ez bárkit piszkálna, nem?
De aztán van egy extra valami, ami növeli a feszültséget: az asztalnál
szinte mindenki pontosan tudja, hogy mi történt közöttetek, a volt
vőlegényed és a nem annyira testvéred között. Tudják, milyen rosszul
léptél le, hogy a végén másik munkát kellett keresned, hogy mennyire
elgyötörtté tett, és bár nem rossz emberek, ott van körülötted egy érzés,
egy érzés, hogy műsor készül. Egy műsor, aminek részese vagy.
Tudod követni? Jó. Mert ennek a hagymának van még egy rétege.
A villásreggeli felülemelkedik a szokásos katasztrófáidon, és ez
a partnerednek köszönhető. Nem volt épp a rajongód, amikor utoljára
ezekkel az emberekkel lógtál, és azt látván, hogy vele érkezel, felrobban
a fejük. Nem értik. Ez a műsor mindig jó lett volna, de most? Most ez
a rohadt Hamilton, baby!
Látod magad előtt? Érzed mélyen a csontjaidban, mennyire
kellemetlen helyzet? Azt fontolgatod, hogy bekúszol az asztal alá, és
álomba ringatod magad? Oké. Jó. Mert én pontosan itt tartok, amikor
Timothy William Carson megáll előttem, és azt mondja:
– Szia, Bee!
Szeretném tökön rúgni. De szomorúan jelentem, sok szempár
szegeződik rám, és bár nincs jogi végzettségem Louisianában, attól tartok,
a tökön rúgást testi sértésnek tekintik ebben a nagyszerű államban.
Úgyhogy a legjobb hamis mosolyomat villantom, nem törődöm a gyülemlő
érzéssel a gyomorszájamnál, és azt válaszolom:
– Szia, Tim. Remekül nézel ki!
Nem igaz. Rendben van. Jól néz ki. Úgy néz ki, mint egy Cuki Pasi™,
akinek szüksége van egy Dorian Gray portréra, mert rohadó személyisége
kezd meglátszani. Elfogadhatóan néz ki, de semmi a mellettem álló
pasihoz képest. Aki egyébként azt mondja:
– Tim.
 – Levi! Mi újság?
– Nem sok.
– Újra el kell kezdenünk együtt dolgozni. – Tim ráncolja a száját,
amekkora seggfej. – Rengeteg a meló mostanság!
Levi mosolya nem változik, és amikor Tim odahajol egy haveri
ölelésre, elfogadja.
Amitől ráncolom a homlokom. Mi a fene? Azt hittem, hogy Levi az én
oldalamon áll. Ami hülyeségnek hangzik, ha hangosan kimondom, és nem
fair tőlem, hogy elvárom, mert Levijal mi alig vagyunk barátok, és az én
harcaim nem az ő harcai, minden joga megvan azt megölelni, akit csak…
A gondolatmenetem elakad, amikor észreveszem, hogy Levi nem csak
öleli Timet. Szorosan markolja a vállát is, az ujjai fájdalmasan
belemélyednek Tim húsába, miközben valamit a fülébe suttog. Nem értem
a szavakat, de mire Levi újra kiegyenesedik, Tim szája vékony vonallá
változott, az arca falfehér, szerintem még soha nem láttam így, az
arckifejezése pedig szinte… riadt.
Tim fél?
– Én… Te… Nem akartam – dadogja, de Levi félbeszakítja.
– Örülök, hogy újra látlak! – mondja parancsoló, elutasító hangon. Tim
biztosan annak veszi, ami: parancsnak, hogy húzzon el.
– Mi történt itt? – suttogom, miközben Levi kihúzza a székemet. Úgy
tűnik, 1963-ban vagyunk.
– Nézd! – Sam kajáira mutat. – Quinoa tál is van.
– Tim miért néz ki úgy, mint aki retteg?
 Levi ártatlan pillantást vet rám.
– Retteg?
– Levi! Mit mondtál neki?
Levi ügyet sem vet rám.
– Sam, abban a tálban van tojás?
Az első húsz perc nem olyan rossz. A kerek asztalokkal az a baj, hogy
igazán senkit sem lehet levegőnek nézni, de Tim és Annie elég messze
vannak ahhoz, hogy beszélgethessek másokkal anélkül, hogy túlságosan
kínos lenne. Vannak részek, amik tényleg kellemesek: hogy Sam ott van,
hallani, hogy régi ismerősök megházasodtak, gyerekeik születtek,
tudományos állást találtak, házat vettek. Néha-néha Levi könyöke súrolja
az enyémet, emlékeztet rá, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Van valaki
mellettem. Egy pasi, aki szereti a Csillagok háborúját, túl magas az űrbe, és
fél életét egy macskáról való gondoskodással tölti.
Aztán a beszélgetés elcsendesedik, és valaki megkérdezi az asztal
túlfeléről.
– Egyébként, ti hogyhogy együtt dolgoztok?
Ezután mindenki ránk figyel. Minden szem Levira és rám szegeződik.
Levi épp egy krumplit rág, úgyhogy én felelek:
– Egy NIH-NASA együttműködés miatt, Mike.
– Ja, igen, persze. – Mike egy kicsit izgatottnak tűnik, de iszik egy
kortyot a puncsából. Harmadéves volt, amikor én bekerültem a laborba. És
szar alak volt. – De hogyan bírjátok? Levi, te minden megbeszélés után
kihipózod az agyad, vagy…
 Az arcom lángol. Néhányan kuncognak, páran konkrétan nevetnek,
mások félrenéznek, egyértelműen zavarban vannak. Sam a homlokát
ráncolja, és a szemem sarkából látom, hogy Tim vigyorog. Azt kívánom,
bár lenne egy elmés visszavágás a tarsolyomban, de túlságosan megalázó,
hogy a tény, miszerint Levi undorítónak talál, még mindig a labor
legviccesebb belsős poénja. Kinyitom a számat anélkül, hogy tudnám, mit
mondanék, és…
– Remekül haladunk – mondja Levi Mike-nak, a hangja a „higgadt
nagykutya” és a „ki tudnálak nyírni egy strandlabdával” keveréke. A karját
lazán a székem támlájára teszi, és elvesz egy szőlőt a tányéromról. Az
asztalra fülsiketítő csend ereszkedik. Mindenki minket néz. Mindenki. – És
te, Mike? – kérdezi Levi anélkül, hogy venné a fáradtságot, hogy felnézzen
a kajájából. – Úgy hallottam, gondok akadtak az oktatói portfólióddal.
Azzal mi a helyzet?
– Ó, az…
– Aha, gondoltam.
A rohadt életbe. A rohadt életbe. A rohadt életbe! Azt hiszem, Levi
befejezte a krumpli rágcsálását.
– Csak kíváncsiságból – suttogja a fülembe, amikor a beszélgetés
folytatódik, és Mike a saját tányérját bámulja megfenyítve –, a doktori
iskolában mindenki azt gondolta, hogy utállak? Nem csak a te tévképzeted
volt?
– Közismert tény volt.
Levi karja megfeszül a vállam körül, ugyanúgy, ahogy az álla is.
 Pár perccel később kimentem magam, és kimegyek a mosdóba.
A szemem ki van festve, de azt mondom, „Csessze meg!”, és akkor is
megmosom az arcom hideg vízzel. Ki fog ránézni az elfolyt
szemfestékemre? Levi? A sírós, szétesett Beet már úgyis látta.
Aztán észreveszem őt, Annie-t a tükörben. Ott áll közvetlenül
mögöttem, várja, hogy végezzek a mosdókagylónál. Csakhogy van még
három másik kagyló, és szó szerint senki más nincs a mosdóban. Úgyhogy
talán rám vár.
Fáj a fejem. A szívem is, a pereménél, ahol Annie két évvel korábban
megrepesztette. Nem tudok beszélni vele. Nem megy. Nem megy. Lassan
megszárítgatom az arcomat a ruhaujjammal. Aztán összeszedem magam,
megfordulok, és szembenézek vele.
Döbbenetesen szép. Mindig is az volt. Van benne valami leírhatatlan,
valami varázslatos, ami miatt boldog voltam, ha a közelében lehettem.
Furcsa, de az érzés még most is megvan, az ismerősség, a szeretet és
csodálat keveréke, ami mélyre döf, miközben az arcát nézem. Timet látni
fájdalmas volt, de az semmi, semmi ahhoz képest, hogy Annie itt van.
Egy pillanatig rettegek. Nagyon, nagyon megbánthat mindössze
néhány jól megválasztott szóval. De aztán azt mondja:
– Bee – és rájövök, hogy sír. Abból ítélve, ahogy a szemem ég, én is.
– Szia, Annie! – Mosolyogni próbálok. – Rég láttalak.
– Aha, én… aha. – Bólint. Az ajka remeg. – Imádom a hajad! Talán a lila
a kedvencem.
– Köszönöm. – Szünet. – Tavaly kipróbáltam a narancssárgát. Úgy
néztem ki, mint egy útjelző bója. – Vágyakozóan hosszúra nyúlik a csend.
Arra emlékeztet, amikor minden közös pillanatunkat beszélgetéssel
töltöttük ki. – Hát, nekem… – Az ajtó felé indulok, de ő a karomra teszi
a kezét, és megállít.
– Ne… kérlek! Kérlek, Bee, lehetne, hogy mi… – Elmosolyodik. –
Hiányoztál!
Nekem is hiányzott. Folyton hiányzik, de ezt nem árulom el neki. Mert
gyűlölöm őt. Én és a sokaságaim.
– Sokat hallgatom azt az albumot, amit tőled kaptam. Bár még mindig
nem tudom biztosan, hogy tetszik-e. És tavaly elmentem Disneylandbe, és
ott volt az az új Csillagok háborúja-park, úgyhogy gondoltam rád. És
Schneider laborjában nem tudtam barátokat szerezni, mert mind pasik.
Tiszta Virslifesztivál™. Kivéve két lányt, de ők már a legjobb barátnők,
szerintem nem is kedvelnek túlságosan, és… – Most jobban sír, de nevet is
azzal az önmagát bíráló nevetéssel, ami annyira Annie. – Szóval te és Levi,
mi? Még dögösebb, mint a Pitten volt.
A fejemet rázom.
– Nem arról van szó.
– Valószínűleg minden álmát valóra váltottad. Még soha nem láttam
ennyire boldognak. Nem mintha a mai nap előtt bármikor boldognak
láttam volna.
Hideg borzongás fut végig a gerincemen. Fogalmam sincs, miről
beszél.
– Ami azt illeti, Levi utál engem – mondom makacsul.
 – Kétlem. A fogalom egyik definíciója szerint sem. Ő csak nagyon… –
Határozottan rázza a fejét. – Nem erről akartam beszélni, nem tudom,
miért emlegetek olyasmit, ami… – Mély lélegzetet vesz. – Sajnálom!
Tehetnék úgy, mintha nem tudnám, hogy miért kér bocsánatot.
Tehetnék úgy, mintha az elmúlt két évben nem gondoltam volna rá
minden áldott nap. Tehetnék úgy, mintha nem hiányozna az, ahogy
megnevettettük egymást addig, amíg már belefájdult a hasunk, de az
kimerítő lenne, és bár délelőtt negyed tizenkettő van, már rettenetesen
fáradt vagyok.
– Miért? – kérdezem. Ezt a kérdést ritkán engedem meg magamnak, ha
Annie-ről van szó. – Miért tetted?
– Nem tudom. – Lehunyja a szemét. – Nem tudom, Bee. Évek óta
próbálok rájönni. Én egyszerűen… nem tudom.
Bólintok, mert hiszek neki. Soha nem kételkedtem benne, hogy Annie
szeret.
– Talán féltékeny voltam.
– Féltékeny?
Vállat von.
– Gyönyörű voltál. A legjobb a laborban. A mesés, világjáró múltaddal.
Mindig mindenben jó voltál, mindig annyira… annyira boldog, menő és
szórakoztató. Annyira könnyednek tűntél.
Soha semmi nem voltam ezekből. Távolról sem. De Levira gondolok:
a kifürkészhetetlen, rideg, arrogáns Levira, akiről kiderült, hogy
egyáltalán nem kifürkészhetetlen, rideg és arrogáns. Nem tűnik annyira
elképzelhetetlennek, hogy ilyen drámaian félreértsék az embert.
– És te meg Tim… Mi ketten mindig együtt voltunk, de a végén
hazamentél Timhez, én meg egyedül maradtam, és volt ez a… dolog,
aminek soha nem voltam a része.
– Te próbáltál… büntetni engem?
– Nem! Nem, én csak próbáltam… jobban azt érezni, amit te. –
A szemét forgatja. – És amilyen hülye vagyok, ehhez a legrosszabb
részedet választottam. Dugtam Timmel. – Bugyborékoló, nedves nevetés
tör ki belőle. – Mi soha… Egy hétig tartott közöttünk. És én… soha nem
kedveltem őt, tudod jól. Megvetettem őt. Annyival jobb voltál nála, és ezt
mindenki tudta. Én tudtam. Ő is tudta. Abban a pillanatban, amikor
megtettem, miközben megtettem, végig rád gondoltam. És nem csak azért,
mert pocsék volt az ágyban. Folyton azon tűnődtem, hogy ha megteszek
egy ilyen kimondhatatlan szörnyűséget, az… valahogy felemel engem.
Hasonlóbbá tesz hozzád. Istenem, teljesen kész voltam. Most is az vagyok.
– Két ujjával letörli a könnyeit. Máris újak érkeznek, lepotyognak. –
Bocsánatot akartam kérni. De letiltottad a számomat, és azt mondtam
magamnak, hogy hagyok neked teret, és találkozunk a Vanderbilten.
Aztán elmúlt a nyár, és nem voltál ott… – A fejét rázza. – Annyira
sajnálom! Annyira sajnálom, minden nap gondolok erre, és…
– Én is sajnálom.
Hitetlenkedő pillantással néz rám.
– Nincs mit sajnálnod.
– Lehet, hogy nem dugtam a vőlegényeddel, de sajnálom, hogy nem
voltam melletted, amikor azt érezted, hogy nem vagy elég jó. Te voltál
a legjobb barátnőm, de mindig azt hittem… sebezhetetlen vagy.
Hallgatunk, aztán azt mondja:
– Egyáltalán nem önmagamnak akarok gratulálni, de örülök, hogy nem
mentél hozzá Timhez. Örülök, hogy Levijal vagy. Ő az a fajta ember, akit
érdemelsz.
Nem látom értelmét, hogy ellentmondjak neki. Akkor nem, amikor
mindennel egyetértek, amit mondott, azokkal is, amik nem feltétlenül
igazak. Úgyhogy bólintok, és indulok.
– Bee?! – kiált utánam.
Megfordulok.
– Nem bánnád, ha néha-néha írnék neked?
Valószínűleg nagy dolgokat kellene gondolnom a megbocsátásról,
a büntetésről és az önvédelemről. Vissza kéne dobnom neki a kérdést,
hogy ő engedné-e, hogy fordított helyzetben írjak neki. Akkor kellene
ezen gondolkodnom, amikor az agyam nem egy megzápult káosz. De
megfeledkezem az összes „kellene” létezéséről, és az első dolgot mondom
neki, amit a szívem súg.
– Megpróbálhatjuk.
Megkönnyebbülten bólint.
Levi a mosdó előtt vár, hegyként dől neki a falnak. Nem kell
megkérdeznem, tudom, hogy látta, hogy Annie utánam jön, és úgy
döntött, követ, hátha szükségem lesz rá. Nem kell hazudnom vagy
megnyugtatnom őt, hogy jól vagyok, még akkor sem, ha az arcomat
törölgetem. Nem kell megmagyaráznom semmit.
Csak bólintok, amikor megkérdezi, hogy indulhatunk-e, és megfogom
a kezét, amikor felajánlja.
 16

SZUBTALAMIKUS MAG: MEGSZAKÍTÁSOK

A N É GYÓ R Á S ST R E S S Z A LVÁ S B Ó L akkor ébredek fel, amikor Levi

az út utolsó szakaszán ráfordul az autópályára, és azonnal eszembe jut
a BLINK.
– A frekvencialöketekkel kapcsolatban azon gondolkodom, ki tudjuk-e
használni a magnetotermikus… – Megakad a szemem az út szélén
szétplaccsant valamin. – Az mi volt?
– Hű! – Levi hangja erőltetetten vidám. – Nézd azt a farmot jobbra!
– De mi van a… Jaj, ne!
– Én nem láttam semmit.
– Egy halott mosómedve?
– Nem.
– De az volt! – Elsírom magam. Megint. Negyvennyolc óra alatt
hetedszer. Azt hinnéd, hogy a könnycsatornáim túlcsordulnak, de nem. –
Szegény kicsikém!
– Tudod, mit? Tényleg egy mosómedve volt, de egyértelműen az
öregkor vitte el.
– Tessék?
– Pont ott. Békésen halt meg álmában, aztán valaki elütötte. Nincs
miért szomorkodni. – Szúrós szemmel nézek rá. Legalább már nem sírok. –
Mit mondtál a magnetotermikus tulajdonságok kihasználásáról?
– Akkora hazug vagy! – Felemelem a lábam, megrúgom az alkarját,
aztán a kesztyűtartóhoz támasztom a lábamat. A tekintete minden
mozdulatomat követi, egy rövid ideig megállapodik a meztelen térdemen.
– De köszönöm! Hogy az érzéseim bébiszittere voltál ezen a hétvégén.
Hogy nem hagytál szabadesésben bezuhanni a kétségbeesés vermébe.
Ígérem, hogy visszaváltozom felnőtté. Mostantól kezdve.
– Végre – válaszolja fapofával.
Felkacagok.
– De komolyan… mit mondtál Timnek?
– Azt mondtam, helló. Megkérdeztem, hogy van.
– Jaj, ne már! A fülébe beszéltél.
– Csak édes semmiségeket suttogtam.
Felhorkanok.
– Nem lenne meglepő. Talán te vagy az egyetlen a laborban, akivel
nem csalt meg. – Hosszú ujjai megmarkolják a kormányt, és azonnal
megbánom a szavaimat. – Hé, vicceltem! Igazából már nem nagyon
érdekel. Bánnám-e, ha azt látnám, hogy Tim kétrét görnyed a fájdalomtól?
Nem. De nem is tennék meg mindent, hogy leszúrjam őt. Ezt nem tudtam
ezelőtt a hétvége előtt, és ez felszabadító. – Szabaddá tesz ez a majdnem
közöny. Sokkal boldogabbá, mint az a harag, amit évekig őrizgettem. És
a beszélgetés Annie-vel… Még nem dolgoztam fel, de talán ez a hétvége
kevésbé volt felesleges, mint hittem. Csak kicsit megint pánikolok
a munkám miatt. – Bármit is mondtál Timnek… köszönöm! Klassz volt
látni, hogy majdnem a gatyájába csinál.
A fejét rázza.
– Nem kellene megköszönnöd. Önző voltam.
– Mit tett veled? Bacont csempészett a szendvicsedbe? Mert az az
egyik védjegye…
– Nem. – Levi összeszorítja az ajkát, és az útra mered. – Hazudott
nekem.
– Ó, igen. – Sokatmondóan bólintok. – A másik védjegye.
A helyi rádió tölti ki a csendet. Valami Rachmaninovval kapcsolatos
dolog. Aztán Levi azt mondja:
– Bee, én… Nem biztos, hogy ezt el kellene mondanom neked. De nem
jöttünk ki jól abból, amikor titkoltam előled dolgokat. És azt kérted tőlem,
hogy legyek őszinte.
– Így van. – Őt fürkészem, nem tudom, hova akar kilyukadni.
– Amikor mi megismerkedtünk – mondja lassan, gondosan mérlegelve
a szavait –, gondjaim voltak azzal, hogy emberekkel beszéljek. Bizonyos
dolgokról.
 – Mármint… afáziás voltál?
Mosolyogva rázza a fejét.
– Nem egészen.
Megpróbálok visszagondolni az ötödéves Levira. Feltűnő volt,
legyőzhetetlen, pengeagyú. De Annie is legyőzhetetlennek tűnt, én meg
állítólag könnyednek. A doktori nagyon elcseszett minket, ugye?
– Sosem vettem észre. Értelmes voltál, magabiztos, és a legtöbb
emberrel jól kijöttél. – Ezt végiggondolom. – Kivéve persze velem.
– Nem magyarázom elég jól. Nem azzal volt gondom, hogy a normális
emberekkel beszéljek. A gondjaim… veled voltak.
A homlokomat ráncolom.
– Azt akarod mondani, hogy nem vagyok normális?
Halkan nevet.
– Nem vagy normális. Nekem nem.
– Mit jelentsen ez? – Elfordulok az ülésen, hogy szembenézzek vele,
nem tudom pontosan, miért sérteget már megint, miután két napig
hihetetlenül kedves volt. Visszaesett? – Csak azért, mert rondának
gondoltál vagy ellenszenvesnek, az nem azt jelenti, hogy nem voltam
normális…
– Soha nem gondoltalak rondának. – A keze még szorosabban markolja
a kormányt. – Soha.
– Ugyan már! Mindig úgy viselkedtél, mintha…
– Ami azt illeti, épp az ellenkezője.
A homlokomat ráncolom.
 – Egyáltalán mit… – Ó!
Ó.
Ó.
Úgy érti, hogy…? Nem, lehetetlen. Nem tenné. Vagy igen? Még ha mi…
Egyszerűen nem célozhat arra. Vagy mégis?
– Én… – Az agyam a pillanat törtrészéig kikapcsol; teljes, totális
üresség. Hirtelen zsibbasztóan fázom, úgyhogy előrehajolok, hogy
kikapcsoljam a légkondit. Fogalmam sincs, mit válaszoljak neki. Hogyan
akadályozzam meg, hogy a szívem ki akarjon ugrani a torkomon? – Úgy
érted, hogy te…
Bólint.
– Te nem… azt sem hagytad, hogy befejezzem a mondatot.
– Bármit is képzelsz a legszelídebbtől a leg… illetlenebb gondolatokig,
az agyamban valószínűleg megfordult. – Láthatóan nyel. Nézem, ahogy
mozog a torka. – Mindig te jártál a fejemben. És sosem tudtalak kiverni
onnan.
Skarlátvörösen az ablakhoz fordulok. Nincs olyan univerzum, ahol
helyesen értem a szavait. Ez félreértés. Valamilyen mentális eseményt
élek áll. És csak annyit akarok kérdezni, hogy: És most? Még mindig
a fejedben vagyok?
– Mindig úgy bámultál, mintha valamilyen csúf rusnyaság lennék.
– Próbáltalak nem bámulni, de… nem ment könnyen.
– Nem. Nem, te… a ruha. Utáltál abban a ruhában. A kék ruhámban,
ami…
 – Tudom, melyik ruha, Bee.
– Azért tudod, mert utáltad – mondom pánikolva.
– Nem utáltam. – Levi szavai csendesek. – Csak meglepett.
– A Target ruhám meglepett?
– Nem, Bee. Az… lepett meg, ahogyan arra reagáltam, hogy rajtad van.
A fejemet rázom. Ez nem lehet igaz.
– Még mellém sem akartál ülni.
– Nehéz volt gondolkodni, ha a közelben voltál. – Levi hangja rekedt.
– Nem. Nem! Nem voltál hajlandó együtt dolgozni velem. Azt mondtad
Timnek, hogy valaki jobbat kellene elvennie, úgy kerültél, mint
a bubópestist…
– Tim leállított.
Felé fordulok.
– Tessék?
– Megkért, hogy álljak le, és hagyjalak békén.
– Ó… – A szám elé kapom a kezem, elképzelem, ahogy Tim, a nagyon
átlagos magasságú Tim kérdőre vonja Levit, egy nem túl gyengéd bölényt.
– Hogyan…?
– Azt mondta, hogy tudod, hogy én… érdeklődöm irántad. Hogy
kényelmetlen helyzetbe hozlak. Hogy kellemetlennek tartasz. – Levi torka
mozog. – Megkért, hogy kerüljelek, amennyire csak tudlak. És megtettem.
Bizonyos szempontból könnyebb volt.
– Könnyebb?
Önvádló mosollyal vállat von.
 – Csak… Ha vágysz valamire, és nem kaphatod meg, az
elviselhetetlenné válhat. Gyorsan. – Levi benedvesíti az ajkát. – Amúgy
sem tudtam, mit mondjak. Kérlek, értsd meg, ahonnan én jövök, az
emberek nem beszélnek az érzéseikről. Teljesen megkukultam melletted…
ezért, úgy tűnik, te és mindenki más azt hitte, hogy lenézlek. Nekem…
erről fogalmam sem volt. Ezért bocsánatkéréssel tartozom.
Nem hiszem el, amit mond. Nem hiszem el, amit hallok. Nem hiszem
el, hogy Tim tudta, és sikeresen manipulálta Levit, hogy elkerüljön, míg ő
végigkefélte a Pittet.
– Miért mondod el ezt nekem? Miért most?
Olyan őszintén és komolyan néz rám, ahogy arra csak Levi Ward
képes, és valami feltámad bennem. Valami fájdalmas, örömteli és zavaros.
Valami lélegzetelállító és lenyűgöző, telt és ijesztő. Nem egy kiforrott
érzés, hanem annak korai vázlata. Ott van hátul a torkomban és a nyelvem
hegyén. Meg akarnám ragadni az ízét, mielőtt eltűnik. Utánakapok,
majdnem elérem, amikor Levi azt mondja:
– Bee, én…
Megcsörren a telefonom. A csalódottságtól és a megkönnyebbüléstől
felnyögök, és kotorászok, hogy felvegyem.
– Halló!
– Bee, itt Boris Covington. – Miii? – Visszaértetek már Levijal?
A Google Mapsre pillantok.
– Körülbelül tízpercnyire vagyunk.
– Be tudnátok jönni mindketten a kutatóintézetbe, amint ideértek?
 – Persze. – A homlokomat ráncolva kihangosításra kapcsolok. – Köze
van ennek a BLINK-hez?
– Nem. Vagyis igen. De csak közvetve. – Boris fáradtnak hangzik, és
mintha… zavarban lenne? Levijal hosszan egymásra nézünk.
– Miről van szó?
Boris felsóhajt.
– Ms. Jacksonról és Ms. Cortorealról. Kérlek, gyertek be, amilyen
gyorsan tudtok!
Levi rálép a gázpedálra.

KÖ R Ü L N É Z E K Boris irodájában, és legalább négyszer pislogok, mielőtt

megkérdezem:
– Hogy érted, hogy „tilos a szexuális aktus a munkahelyen”?
Boris bőre még a szokásosnál is vörösebb, és még jobban az asztala
mögé húzódik.
– Pontosan úgy, ahogy mondtam. Ez…
– Bee nem az anyám, és nem vagyok kiskorú – jelenti ki Rocío az egyik
székről. – Ez a beszélgetés sérti a személyiségi jogaimat.
Boris megcsípi az orrnyergét. Ez nyilván már tart egy ideje.
– A személyiségi jogai orvosi kartonokra vonatkoznak, nem arra, hogy
rajtakapják szex közben az irodájában. Ami, ahogy minden más tér az
épületben null-huszonnégyben be van kamerázva a szigorúan titkos
projektek miatt. Nos, emiatt nem kell aggódni, Guy a biztonsági admin, és
beleegyezett, hogy törli az összes felvételt. De Bee a közvetlen felettese,
ahogy Ms. Jacksoné Levi, és mivel fegyelmi lépések szükségesek, amikor
NASA-alkalmazottak olyan tevékenységeket folytatnak, mint például…
a szexuális aktus a munkahelyen, tájékoztatni kell őket.
Levira pillantok. Az arca teljesen üres. Biztos vagyok benne, hogy
magában úgy fetreng a röhögéstől, mint malac a sárban. Teljesen biztos.
– Bocs. – A tarkómat vakarom. – Csak hogy egyértelmű legyen, ti
ketten aktust folytattatok…
– Egymással – közli velem Rocío büszkén.
Bólintok. Rocío mellett Kaylee el van ragadtatva a saját rózsaszín
körömlakkjától. Amióta beléptünk, fel sem nézett.
– Hát… – Fogalmam nincs, mit mondjak. Semmi. Nuku. Dr. Curie vajon
hagyott hátra hasznos tippeket a hasonló helyzetek kezelésére? Bárcsak
ne lennének a jegyzetei túl radioaktívak ahhoz, hogy 3511 előtt
megérinthessük! Talán elmehetnék a Bibliothèque Nationale-ba
védőruhában, és…
– Nem emelek írásban panaszt – közli Boris –, és bízom benne, hogy
Bee és Levi gondoskodni fog a… – A két legokosabb nő felé int, akiket
valaha ismertem, akiken biztosan kitört a nimfománia. – De térden állva
könyörgök. Ne csináljanak ehhez hasonlót soha többé!
– Köszönöm, Boris! – mondom remélve, hogy olyan hálásnak
hangzom, amennyire érzem magam.
Halálos csendben sétálunk ki az épület elé, aztán körbeállunk, és
különböző mértékben ellenségesen (Rocío) vagy zavarban (Kaylee) vagy
rosszul leplezett jókedvvel (Levi) nézünk egymásra. Remélem, én
semlegesen festek. Valószínűleg nem.
– Szóval… ez megtörtént – kezdem.
Rocío bólint.
– Bizony.
– Boris egyáltalán hogyan… jött rá?
– Guy bejött az irodánkba valamiért, az asztalodon talált minket, és
jelentette.
– Az én… Miért kellett egyáltalán az én… – Elakadok. Nagy levegőt
veszek. – Tisztázzuk! – A tekintetem közöttük jár. – Ez… kölcsönös
beleegyezésen alapult?
– Nagyon is! – válaszolják egyszerre; egymás szemébe néznek, és úgy
vigyorognak, mint a vadalma.
A torkomat köszörülöm.
– Szeretnél valamit hozzátenni? – kérdezem Levit, amit úgy értek,
hogy kérlek, segíts, de ő a fejét rázza, az ajkába harap, hogy ne mosolyogjon.
Kudarcot vall.
– Oké. Nos, semmi közünk ahhoz, hogy mit csináltok.
– Életemben először egyetértek veled – közli Rocío.
– Komolyan? Először? – Bólint. Hálátlan kis kobold! – Ha ti boldogok
vagytok, mi is. De kérlek, ne… folytassatok aktust kamerák előtt! Kivéve,
ha szexvideót gyártotok – teszem hozzá sietve –, abban az esetben csak…
ne csináljátok nyilvános helyen…?
Kaylee némán bólint, úgy tűnik, egy hangyányit kevésbé van zavarban.
Rocío a szemét forgatja.
 – Tök mindegy. – Kézen fogja Kayleet, és elvonszolja. – Nem vagy az
anyám, Bee! – kiabálja anélkül, hogy megfordulna.
Levijal nézzük őket, ahogy elsétálnak a késő délutáni napsütésben.
Amikor már csak apró pöttyök az utcán, azt mondja:
– Ez kiváló gyakorlás volt ahhoz, amikor majd tinédzser lányaink
lesznek.
Kihagy a szívverésem. Nem úgy érti, hogy közösen, te hülye!
– Fiatalok. A frontális lebenyük még nem fejlődött ki teljesen.
Levi kiveszi a kocsikulcsát a zsebéből, és belógatja az arcom elé.
– Szeretnéd feldolgozni a traumát, hogy a huszonhárom éves
gyerekeink a Marie Curie egérpadodon szerepjátékoztak, miközben
hazaviszlek?
– Ajánlom, hogy Kayleehez menjenek!
– Miért?
– A lakásom és Rocíóé között vékonyak a falak.
– Ruházz be zajszűrős fejhallgatókra! – A kocsi felé húz. – Rendeld meg
a neten, amíg vezetek!

– O LYA N L É G B Ő L kapottnak tűnik – mondom az anyósülésen. –

Először is, Rocío kapcsolatban van. Ó… kíváncsi vagyok, esetleg polik?
– Muszáj beszélgetnünk a kutatóasszisztenseink szerelmi életéről?
– Általában azt mondanám, hogy nem, de az, hogy az íróasztalomon
kamatyoltak, automatikusan felhatalmaz erre minket.
Ezt végiggondolja.
 – Jogos.
– És… ők ketten annyira különböznek egymástól.
– Szerinted az gond?
Talán nem. Szép kerekded gyerekeik lesznek, akik tudják, hogy kell
mosómedve stílusban szemfestéket feltenni és csillámot.
– Oké, nem az. De Rocío utálta Kayleet. Folyton megkukult,
valahányszor Kaylee a közelben volt. Egy egész listát írt arról, hogy mit
utál benne.
Levi halványan elmosolyodik.
– Biztos vagy benne?
– Aha. Azt mondta nekem… – Eszembe jut, mit mondott nekem Levi
alig egy órával azelőtt, és befogom a szám. Elfelejtettem, amikor Boris
hívása miatt vészüzemmódba kapcsoltam, és most minden visszatér,
kavarog az agyamban, amitől pedig a szívem a torkomban dobog,
folyékony melegség támad a gyomorszájamnál, úgy érzem, egy szakadék
szélén táncolok. Leeshetek. Le fogok esni, gyorsan és keményen, csak
lépnem kell egyet előre, és elengedni magam…
Eszembe jut valami. Fejbe kólint. Mint egy tehervonat.
Levegő után kapkodok.
– Megvan.
Levi megáll a felhajtón.
– Mit mondtál?
– Megvan!
– Megvan… micsoda?
 – A sisak. A BLINK. Tudom, hogyan oldjuk meg a kompatibilitási
problémát… Van nálad papír? Miért nincs papír a hülye autódban?
– Ez egy bérelt…
– A lakásom! Fent van papír! – A kocsi még meg sem állt teljesen, de én
így is kipattanok, és felszaladok a lépcsőn. Kinyitom az ajtót, levadászok
egy tollat és egy jegyzetfüzetet, és olyan gyorsan kezdek körmölni, ahogy
csak az ujjaim bírják; szánalmasan, levegő után kapkodva. Egy perccel
később lépteket hallok a hátam mögött, és Levi becsukja az ajtót, amit
nyitva hagytam. Hoppá!
– Felteszem, azt akartad, hogy utánad jöjjek, de ha nem…
– Nézd! – Az orra alá tolom a noteszt. – Ezt fogjuk tenni. Ezt nézd!
Levi párszor pislog.
– Bee, azt hiszem, ez nem… az anyanyelvem.
Megfordítom a noteszt. A francba, németül írtam.
– Oké… Ne nézd meg! Csak hallgass végig! És ne ijedj meg! Gondjaink
voltak a kapcsolótáblával, igaz? Megpróbáltuk kijavítani, de… mi van, ha
csak kikerüljük?
– De a különböző frekvenciák…
– Így van. Itt foglak megijeszteni.
– Megijeszteni?
– Igen. – Helyet csinálok az asztalon, és nekilátok lerajzolni egy
diagramot. – De ne ijedj meg!
– Nem ijedtem meg.
– Jó. Maradjon is így!
 – Én… miért ijednék meg?
– Amiatt, amit mindjárt mutatok. Talán ijesztőnek találod. – A tollal
megkocogtatom a diagramot. – Oké. Eltávolítjuk a kapcsolótáblát. –
Keresztet rajzolok rá. – Külön áramköröket hozunk létre. Aztán
kihasználjuk mindegyiknek a magnetotermikus tulajdonságait…
– …a sebesség érdekében. – Levi szeme elkerekedik. – És ha külön
áramkörök vannak…
– …számíthatunk a vezeték nélküli irányításra. – Rávigyorgok. –
Működni fog?
Levi az alsó ajkába harap, a diagramot nézi.
– A huzalozás trükkös lesz. És az áramkörök elkülönítése is. De ha azt
megoldjuk… – Széles, kifulladt mosollyal fordul felém. – Ez működhet.
Tényleg működhet.
– És sokkal jobb lesz annál, mint amit a MagTech csinál.
– A végleges prototípus elkészülhet… heteken belül. Napokon belül. –
A száját dörzsöli. – Ez fantasztikus ötlet!
Izgatottan ugrálok fel-le. Ciki, de nem bírom megállni. Hova tűnik ez
a sok energia, amikor futni próbálok?
– Zseni vagyok, vagy mi?
Levi a fejét csóválva azt mondja:
– Az vagy.
– Menjünk be a laborba? Kezdjünk el dolgozni rajta?
– Mielőtt a takarítóknak esélye lenne fertőtleníteni az asztalodat?
– Jogos. De muszáj csinálnom valamit!
 Kedvesen mosolyog.
– Esetleg folytathatod a le-föl ugrálást?
– Igazából kezdek fáradni.
– Jó, akkor… – Vállat von, és mielőtt felfognám, mi történik, a karjában
vagyok, forog velem, a lábam a derekára fonódik, a keze a combomon.
Nevetek. Úgy nevetek, mint aki boldog. Micsoda hétvége! Pehely
vagyok. Legyőzhetetlen. Tudománnyal foglalkozom. Remekül szórakozom.
Dolgokat alkotok, hasznos, fontos dolgokat. Szembenézek a múltam
démonjaival. Körbeforgatnak, amikor túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
egyedül csináljam. Pezsgő, felvillanyozott, bátor vagyok. Most vagyok
leginkább önmagam, és egyszerre egyáltalán nem vagyok az. Szorosabban
fogom Levi nyakát, és amikor lelassít, megkérdezem:
– Megcsókolsz?
Fogalmam sincs, hogy ez honnan jött. De nem sajnálom, hogy
kimondtam.
A mosolya nem halványul el, de a fejét rázza.
– Nem hiszem – mondja csendesen. Lila hajtincsek súrolják
a homlokát. Az arcát. Közel vagyunk, nagyon közel. Nagyon jó az illata.
– Miért?
– Mert nem vagyok benne biztos, hogy azt akarod, hogy
megcsókoljalak.
– Ó! – Bólintok. A hajam csiklandozza az orrát. Fintorog, én pedig
felnevetek. – Mi van, ha azt mondom, hogy akarom? Akkor megcsókolnál?
– Akkor sem hiszem – mondja higgadtan. Komolyan.
 A mosolyom elhalványul. Ó, a francba! A francba, elcsesztem!
– Nem akarsz? – A hangom erőtlen, bizonytalan. A fejét rázza.
– Nem erről van szó.
De biztosan erről. Mi másról?
– Értem. – Egy ideje már a karjában tart, de hirtelen zavarba jövök.
Nem tetszik neki a dolog. Régen vonzódott hozzám, de már nem. Túlzásba
vittem. – Sajnálom! Nem akartam túl messzire menni.
– Nem érted, Bee. – Halvány mosoly. Összeér a homlokunk, a bőre
meleg a bőrömön. Nagyon, nagyon akarok egy csókot ettől az embertől.
Annyira akarom, hogy éget. – Nem tudsz túl messzire menni.
– Akkor miért?
Levi lehunyja a szemét. Az ajka közeledik.
– Rettegek, hogy nem mész elég messzire.
Amikor Tim először megcsókolt – a 2001: Űrodüsszeia egyik vetítése
után, amiről később megtudtam, hogy átaludta –, a tizennyolc éves Bee
felhívta a testvérét, hogy elmondja, hogy élete legszebb csókját élte át. De
a tizennyolc éves Bee ostoba volt. A tizennyolc éves Beenek fogalma sem
volt. A tizennyolc éves Bee túlértékelte, hogy Tim nem volt túl ügyetlen,
és fogat mosott. És a huszonnyolc éves Bee azt fontolgatja, hogy
visszamegy az időben, és fejbe kólintja önmagát, de lefoglalja, hogy kap
egy valódi, igazi, tényleges, istenien jó csókot.
A legjobb csókot. Biztosan azért, amiért olyan lassan kezdődik. Ahogy
Levi és én egy pillanatig egymás mellett lélegzünk, csak lélegzünk, és
megízleljük a levegőt kettőnk között. Nevetségesnek kellene éreznem, de
van valami egyedi abban, ahogy Levi a számat nézi a lesütött pillái alól.
Ahogy köréfonódom, érzem a zakatoló szívverését, a bőre forróságát, és
hirtelen nem félek többé. Akarja ezt… akar engem. Tudom a hasamban
gyűlő folyékony, zavaros melegségből, az arccsontjain terjedő
vörösségből, a légzéséből, ami még gyorsabb és hangosabb, mint az
enyém.
– Bee.
A feszültség annyira elviselhetetlenné nyúlik, hogy akár a világ két
oldalán is lehetnénk. Úgyhogy megszüntetem a távolságot, aztán már nem
annyira lassú a dolog. Kemény, gyors és nyitott szájú. Nedves, sürgető
félharapások. Kaotikus, életem legkevésbé sima csókja; de talán ez
egyáltalán nem is csók. Csak két ember próbál a lehető legközelebb
kerülni egymáshoz. Levi keze felcsúszik a fenekemen. A körmeim
a fejbőrébe vájnak. Érdes, meglepett dicséretet nyög a torkomba – Igen.
Igen. –, belenyal a kulcscsontom mélyedésébe, és lángba borulok, fél perc
ebből, és máris lángolok, lüktetek a vágytól és a szükségtől. Nincsenek
fékjeim: tehetetlenül hozzá dörgölőzöm, a mellbimbóm kemény
a mellkasánál, izmos hasizma tökéletes lemez, amihez hozzádörzsölhetem
a bensőmet.
– Annyira… – Levi mélyen felnyög, mintha félig már eszét vesztette
volna. Túlságosan lefoglal, hogy kétségbeesetten keresem a súrlódást,
ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljam részemről is a csókot, de nem
probléma. Levi fog engem. Nagy tenyere felkúszik, a nyakamra fonódik,
éles szögben megdönti a fejemet, pont jól. A nyelve a számban, az
enyémhez préselődik, és…
Mocskos. Ez nem egy csók… ez valami mocskos. Obszcén. Levi nekilök
a falnak, és nyomakodom vissza, vissza és vissza, mintha nem lehetne
közöttünk levegő. A keze a pólóm alatt birtokló, magabiztos, olyan nagy,
hogy teljesen átéri a mellkasomat, és ívben megfeszülök, a torkomból
nyöszörgés szakad fel. A fejem kótyagos, a testem elolvad, harangokat
hallok, és…
Nem harangok. Egy telefon. Csörög. Lassan behatol a sűrű ködbe,
ahogy Levi a szájába veszi a melleimet, nedves nyomot hagyva a pólómon;
istenem, ó, istenem!
– A telefonod – suttogom, kényszerítve magam, hogy megálljt
parancsoljak a csípőmnek. A hangom ennyi hangerőre képes. Aztán Levi
egyik keze hátul becsusszan a bugyimba, elkezd le föl csúsztatni engem
a hasizmán, és elfelejtem, mit akartam mondani. Pontosan az a hely,
pontosan az a ritmus, amit megpróbáltam elérni. Levi megtanulta, és segít
nekem fenntartani, az ujjai a fenekembe mélyednek. Egy tökéletes lökés.
Levi morog, én nyöszörgök a belém nyilalló gyönyörtől. A szemem
fennakad, és… Igen. Pont ott a… Igen!
Ott.
– Levi – zihálok. – A telefonod… nem akarod esetleg… ó… felvenni? –
Vagy egyszerűen csak folytathatjuk, míg a sajgás el nem múlik. Igen, az
klassz lenne. Abbahagyni pedig elviselhetetlen. A farka dörzsölődik
a fenekemhez? Nem. Lehetetlen. Senkinek sem ekkora, igaz?
A telefon tovább csörög. Mindent megteszek, hogy ne figyeljek rá, de
Levi… rájövök, hogy Levi nem figyel rá. Levi továbbhalad a sortomban,
szívogatja azt a pontot a fülem alatt, és még csak nem is hallja.
– Levi. – Nem figyel. Nem húzódik hátra, nem veszi le a száját
a bőrömről, de megáll. Szorosabban fog engem. Olyan, mint egy gyerek,
aki nehezen engedi el a kedvenc játékát. – A telefonod. Akarod…?
A tekintete üveges. A keze nem túl biztos, amikor óvatosan, nagy
nehezen elenged. Nézem, ahogy hosszú másodpercekig próbálja
összeszedni magát, mielőtt felveszi.
– Ward.
Kifulladt, a mellkasa hullámzik. Úgy teszi a kezét az erekciójára,
mintha fájna, és közben engem néz, engem, csakis engem. Aztán elfordítja
a tekintetét, és a viselkedése hirtelen megváltozik.
– Mondd még egyszer! – A hívó a vonal túlfelén nő. Nem értem
a szavakat, de hallottam már a hangot korábban. A képről az irodájában. –
Igen, persze – mondja Levi megnyugtatóan. A hangja még mindig rekedt,
de lágy. Törődő. Meghitt. Megfordul, és a hátát mutatja nekem, mintha
többé már itt sem lennék. Régen randiztak, mondja egy piszkálódó hang.
Amit az előbb Levijal csináltál? Azt régen vele csinálta. És sokkal többet.
– Mindjárt ott leszek.
A valóság gyorsan utolér. Én az előbb… azt csináltam. Évek óta nem
voltam ennyire közel egy másik emberi lényhez, és most… Levijal. És
tetszett is. Megfeledkeztem magamról, és valószínűleg az illemről is, de
talán ő nem? Faképnél hagy a közepén. Egy telefonhívás miatt. Egy
barátjától. Akivel régen randizott. A francba. A francba…
 – Bee? – Felnézek. Levi tekintete lángol. A farmerjében felállítottak
egy sátrat. Oké… Tényleg olyan nagy. – Mennem kell. – A torka ugrál,
mielőtt ezt mondja, és utána is. Úgy tűnik, nem teljesen ura önmagának.
Ha megpróbálnám, meggyőzhetném, hogy maradjon?
Valószínűleg nem. Amúgy sem fogom.
– Persze.
– Én…
– Semmi baj.
– Én majd…
– Aha, te…
– Igen.
Fogalmam sincs, mit próbál mondani, és komolyan kétlem, hogy tudja,
én hogyan értem, mert nekem sincs sejtésem róla. Átbeszélünk egymáson.
Ahogy az előbb egymáson voltunk. Dobpergés.
Egy utolsó pillantás, és elmegy. Félúton jár a lépcsőn, amikor
észreveszem a kocsikulcsát az asztalon, a diagrammon, amit rajzoltam.
Felkapom, és utánaszaladok.
– Hé, elfelejtetted a kulcsodat!
Megáll a fordulóban, és kinyújtja a kezét, úgyhogy odamegyek, és
beleejtem a tenyerébe. Arra számítok, hogy utána azonnal indul, de azzal
lep meg, hogy közelebb lép. Aztán még közelebb.
Hosszú másodpercekig csak néz engem, a szeme tele gyönyörű,
megfejthetetlen zöld dolgokkal. A torkom összeszorul, a gyomrom ugrik
egyet, és el akarom neki mondani, hogy sajnálom, semmi baj, tudom, hogy
hibát követett el, hogy erről többé nem kell beszélnünk, soha többé. De
mielőtt bármit mondhatnék, két kezébe fogja az arcomat, és lehajol, hogy
még egyszer megcsókoljon.
Ez alkalommal édes, lassú, ízlelgető. Türelmes. Most sóvár és gyengéd:
minden, ami a másik csókunk nem volt.
Mindegyiket ki akarom próbálni. Az összes csókot, amire Levi Ward
képes, meg akarom ízlelni, mint a jó bort.
Megérintem az ajkam, érzem az ottmaradt melegét, és nem veszem le
a szemem a hátáról, miközben elmegy.
 17

PULVINAR: ELÉRNI ÉS MEGRAGADNI

Feladó: Levi-ward@nasa.gov

Címzett: BLINK-FŐMÉRNÖKÖK@MAILSERV, Bee-

Koenigswasser@nasa.gov

Re: BLINK-hétfő

Ma személyes okból szabadságon leszek, és egyáltalán nem leszek

bent (hétfő). Feltöltöttem három tervet, amin dolgozhattok. Bee talált

egy remek megoldást a hardver/szoftver inkompatibilitási gondokra,

és szeretném véglegesíteni a megvalósítását, amint lehet. Üzenetben

elérhettek, ha kérdés adódna.

 LW

Hetedszer olvasom az e-mailt, és hetedszer csodálkozom azon, hogy az

ötletet nekem tulajdonította. Látszik, hogy a cisz pasiknak milyen
alacsonyan van a léc a STEM világában, igaz? Köszönet, ó, péniszt viselő
nagyurak, az elismerésért, amit érdemlek!
Nem mintha nem lennék hálás azért, hogy ő dobta be az ötletet, mivel
nem vagyok benne biztos, hogy a beosztottjai komolyan vennék, ha tőlem
hallanák. Tudtad, hogy 1903-ban a Királyi Intézet meghívta dr. Curie-t,
hogy tartson előadást, aztán nem engedték, hogy előadjon, mivel
alsóbbrendű, női agya van? A végén Pierre beszélt helyette, bár Marie ott
ült a közönség soraiban.
Egyébként minél többet változnak a dolgok, annál inkább maradnak
ugyanazok. A Virslireferencia™ még létezik, és néha haragszom magamra
azért, ahogy elfogadom.
Néha más dolgok miatt is haragszom magamra. Például azért, mert
dolgoznom kellene, nem pedig a telefonomat ellenőrizni, hogy Levi írt-e.
Vagy azért, mert felzaklat, hogy nem tette. Vagy azért, mert hirtelen
tudni akarom, mit csinál minden nap minden percének minden
másodpercében.
Amúgy sem az én dolgom. Dolga van. Az exével. Talán, ha Tim nem
csalt volna meg több éven át, mint azt egy kezemen meg tudnám
számolni, nem is gondolkodnék ezen. De mivel Levi nem adott
magyarázatot, eltűnődöm, nem rejteget-e valamit. Félreértés ne essék:
tudom, hogy a csókunk semmit sem jelentett a számára. A doktori iskola
idején belém volt zúgva? Nagy ügy. Eltelt hat év. Sok minden igen
drámaian megváltozott az elmúlt hat évben. A Trónok harca
forgatókönyveinek színvonala. A kézfertőtlenítő fontossága.
A véleményem a kacsapéniszekről. De akkor is egy csók volt. Ha Levi
kapcsolatban van valaki mással… jaj! Ő Tim 2.0? Nem, ő nem akkora féreg.
Nem lenne. De nem minden férfi egyforma?
Felrobban a fejem?
– Azt képzeled el épp, ahogy Kayjel csináljuk?
Felriadok. Rocío az asztalánál ül, fekete Dr. Martens-es lába fent van
a billentyűzete mellett, a szájában rózsaszín nyalóka.
– Mióta vagy itt?
– Kábé öt perce. A távolba révedtél riadt „őzike a fényszóró előtt”
tekintettel, szóval… – Hangos cuppanással abbahagyja a nyalókázást. –
Szóval mi voltunk Kayjel? Az asztalodon?
– Egész biztos vagyok benne, hogy ez szexuális zaklatás.
– Engem nem zavar.
– Nem, te zaklatsz engem… – Felsóhajtok, és a fejemet rázom.
Lehetetlen nőszemély! Örökbe akarom fogadni, és soha nem ereszteni az
életemből. – Minden rendben?
Bólint, visszadugja a nyalókát a szájába.
– Az… epres?
– Rágógumis. Kaytől kaptam.
– Kaytől, mi?
 – Aha.
A torkomat köszörülöm.
– Gondolkodtam a nem is olyan régi beszélgetésünkön, amiben azt
mondtad, hogy nem igazán rajongsz… Kayért és…
Rocío bakancsa a földnek csapódik. Keményen.
– Szeretem őt – jelenti ki. – Tökéletes. Azt akarom, hogy ő legyen az én
gyönyörű kaliforniai csajom rózsaszín masnikkal a hajában. Habfürdőben
akarom fürdetni, aminek vattacukor illata van. Gyümölcsös koktélokat
akarok neki venni, amikben pici esernyők vannak. – Előrehajol, rám
szegezi a pillantását. – Csillámot fogok viselni a kedvéért, Bee. Fekete
csillámot.
Kicsit elakad a lélegzetem a szenvedélytől.
– Alex tudja?
– Szakítottam vele. Megmondtam neki, hogy nem elég rózsaszín. –
Rocío vállat von. – Nem igazán érdekli.
Elvigyorodom.
– Annyira örülök neked!
Kijózanodik.
– Ne tedd! Az élet fájdalom, aztán meghalsz.
– Á, igen. Elfelejtettem.
– Mindegy. Minden eddiginél fontosabb, hogy bejussak a Johns
Hopkins neuro-programjába, mivel Kay odamegy. Úgyhogy úgy
döntöttünk, hogy azt az időt, amit a GRE-felkészülésre fordítottunk volna,
inkább a GRE elpusztításával töltjük.
 – Elpusztításával?
– Csatlakozunk a #FairEgyetemiFelvételik csapatához. Most már
mozgalom lett belőle. Az emberek pénzt gyűjtenek, felhívják rá
a figyelmet, nyomást gyakorolnak a doktori iskolákra, hogy ne használják
a vizsgát. Segítünk a szervezésben. – Vad csillogást látok a szemében. –
Több száz dollárom és órám ment el arra a vizsgára, Bee. Több száz. Bosszút
fogok állni, különösen a Felsőoktatási Krónika hülye cikke után.
Fogalmam sincs, milyen cikkről beszél, de könnyen megtalálom. Egy
nyílt levél, amit egy bizonyos Benjamin Green írt, aki – mint azt egy gyors
Google keresésből megtudom – az STC egyik elnökhelyettese. A cégé,
amelyik a GRE-t árulja.

KIHÍVÁS A KIHÍVÓKNAK:
Amiben a #FairEgyetemiFelvételik támogatói tévednek

Az az új divat, hogy szabaduljunk meg a GRE-től, amit évtizedek

óta széles körben használnak az egyetemi felvételi bizottságok.
@MitTenneMarie használta először a platformját, hogy felhívja
a figyelmet az „igazságtalanságra”, amit a GRE fenntart, és
@Shmacademics segített felnagyítani a hatást azzal, hogy
véleményeket posztolt az azt támadó irodalmakról. Kettejüknek
együtt majdnem kétmillió követőjük van. De kik ezek az
influencerek? Milyen hatalmas pénzügyi szereplők állnak
mögöttük? Van pénzügyi kötődésük az STC versenytársaihoz?
 Továbbá ezek az influencerek nem kínálnak használható
alternatívát a GRE helyett. Holisztikus felvételi protokollokról
beszélnek, de végigolvasni több ezer jelentkezést túlságosan
időigényes ahhoz, hogy a felvételi bizottságok…

Fennakad a szemem. A bizottságoknak a jelentkezők javát kell

szolgálniuk, és időt kell találniuk erre. És ki ez a pasas? Ez az egyszemélyes
lakásszövetség? Mi az, hogy hatalmas pénzügyi szereplő? Be akarok törni
a házába, és megmutatni neki, hogy a fizetésem valószínűleg annyi, mint
amennyi borravalót ő a medencetisztító fiúnak ad, és semmit sem kapok
a Twittertől. De nem tudom, hogy Mr. Green hol él, úgyhogy csak
elküldöm a linket Shmacnak egy DM-ben.

MARIE: Láttad ezt a hülye cikket? Benjamin Green hivatalosan

Tevepöcs 2.0.

A tekintetem az üzenetekre siklik, amiket akkor küldött, amikor

legutóbb beszéltünk, amikor mesélt a lányról. A szívem összeszorul, és
valamiért Levira gondolok. Arra, hogy nincs itt. Hogy mi lehet
a véleménye a GRE-ről.
Nem várok Shmac válaszára. Kijelentkezem az applikációból, és
kényszerítem magam, hogy visszamenjek dolgozni.

– M I VA N ?
 – Figyelj…
– Mi van?!
– Az…
– Mi van?
– Én…
– Mi van?!
Felsóhajtok.
– Oké, Reike. Szólj, ha befejezted!
A testvérem még nyolcszor kiált fel, hogy „Mi van?!”.
– Oké, kifordultam magamból. Folytassuk! Szóval te és Wardbarom
smároltatok…
– Úgy érzem, kellene rá egy jobb szó.
– Csőröztetek. Bacit váltottatok. Nyálat cseréltetek. Smaciztatok.
Nyalifaliztatok.
– A múltkor nagy részletességgel beszámoltál arról az ukrán srácról,
akivel pegging pózban csináltátok, és én feleennyire sem voltam kiakadva.
– Az más.
– Miért?
– Én már vén róka vagyok peggingben, de te soha nem csinálsz ilyet.
Csak azt hajtogattad, hogy „az idegtudományhoz mentem hozzá,
felcsatolom az erényövemet, várárkot ások a Bee-kerítés köré”, most meg
smárolsz a nemeziseddel, aki úgy tűnik, odavan érted…
– Volt. Oda volt értem. És ez csak egy csók. – Ha eleget hajtogatom,
talán az majd eltörli, milyen közel kerültem ahhoz, hogy a konyhám
padlóján meztelenkedjek Levijal. Hogy egész nap megszállottan kattogtam
a hollétén.
– Csak hogy tudd, az esküvődre visszamegyek az Államokba, de
nemrég felfedeztem a menyasszörnyek subredditet, és nem fogom szőkére
festeni a hajamat, hogy passzoljak a ceremónia színvilágához…
– Nem fog ilyen történni.
– Igaz, te valószínűleg türkizzöldet szeretnél; még mindig határozott
nem.
– Reike, ez csak egy… csók volt. Őt nem érdekli. Nekem meg nem áll
szándékomban, hogy még egyszer valaha érdekeljen. Egy kör
nászajándék-visszaküldés elég volt.
– Soha nem kaptam vissza az enyémet!
– Soha nem is küldtél. Mindegy, csak egy csók volt. Pusztán… –
Testiség. Perzselő. Jó. Felvillanyozó. Obszcén. Súlyos. Veszélyes. Jó. Vad.
Jó, jó, jó. Életem legerotikusabb pillanata. De a fejem lehiggadt, már nem
vagyok többé a szexuális feszültség begerjedt fekete lyuka, és látom,
mekkora butaság volt. Hülye ötlet. Tíz pontból három, nem csinálnám meg
még egyszer. És van más is, ami miatt aggódhatok. A BLINK. A munkám.
Hogy ki eteti Félicette-et, miután elmentem. – …semmiség. Pusztán
semmiség.
– Értem. Az érzelmek még mindig félelmetesek. A határ karbantartása
a legfontosabb. A Bee-kerítés teljesen felfegyverkezett. Tehát, amikor
holnap látod őt a munkában…
– Nagyban lefoglal, hogy megépítsem a legjobb sisakot, amit ez a világ
valaha látott, és ezzel életre szóló szakmai stabilitást szerezzek
magamnak. Távol Trevortól.
– Persze. És felteszem, Wardbaromnak tökéletesen megfelel, hogy úgy
tegyen, mintha…
Kopogtatnak az ajtómon, és az órára pillantok: este 10:28.
– Mennem kell. Valószínűleg Rocío jött, hogy azt hajtogassa, nem
vagyok az igazi anyja. Vagy hogy miután meghalsz, az enzimek az
emésztőcsatornádban belülről falják fel a testedet.
– Az összes kollégád közül ez a lány az abszolút kedvencem.
– Rajtakapták, ahogy kamatyol, az íróasztalomon.
– Hogyan múlja állandóan felül magát?
A szememet forgatom.
– Szia, Reike!
– A legszívélyesebb üdvözletem, Beetch.
Nem Rocío az. Egy nagy mellkas van ott, ahol az ő fejének kellene
lennie. És jó néhány centivel felette: Levi arca.
– Ezt a bérelt kocsiban felejtetted. – Felemeli a bal kezét, a hátizsákom
ott himbálózik az ujjain.
– Ó! Köszönöm! – Magamhoz ölelem a táskát. Egy ujjatlan topot
viselek, ami már a középiskola óta megvan, és egy pizsamaalsót, ami
fehérneműnek is elmenne. Tényleg azt hittem, hogy Rocío áll az ajtóban.
Talán, teljesen elvörösödöm. – Te… izé… be akarsz jönni?
A fejét rázza.
– Csak vissza akartam adni a hátizsákodat.
 Biccentek. Ő is. Hosszúra nyúlik a csend, újabb feszengő biccentések,
aztán azt mondja:
– Akkor megyek.
– Jó. Persze. Jó éjszakát!
Világoskék Henley inget visel, ami csodálatos dolgokat művel
a hátával. Amit már megérinthettem. Alaposan. Ezért bámulom, miközben
elsétál: lenyűgöz, mennyire brutálisnak, erősnek, keménynek látszik.
Ezért talál még mindig ott, amikor eléri a lépcsőt, és megfordul. Még
mindig bámulom.
Elmosolyodik. Én is elmosolyodom. A mosoly elnyúlik, meleg, őszinte,
és hallom magam, ahogy megkérdezem:
– Biztosan nem akarsz bejönni?
– Nem arról van szó, hogy én… – Mozog a torka. – Nem azért jöttem.
– Nem is gondoltam. – Helyet csinálok neki, és néhány óvakodó,
nehézkes lépéssel bejön. Teljes esetlen, masszív eleganciájával. Körülnéz,
a kezével végigszánt a haján. Arra gondol, ami huszonnégy órával ezelőtt
történt itt? Nos, inkább huszonnyolc és fél az, de melyik eszelős számolja?
– Az egy kolibrietető? – kérdezi.
– Aha.
– Jött már kolibri?
– Még nem.
– Hozzám sem. Úgy értem, a kertembe.
– Észrevettem az izsópfüvet, ami terem nálad. – Újra egymásra
mosolygunk. – Van kedved kiülni az erkélyre? Van klassz német söröm.
 A szék, amin én kényelmesen elterpeszkedem, gyerekjátéknak tűnik
Levi alatt. A kezében eltörpül a sörösüveg. A profilja, miközben
elgondolkodva nézi Houston látképét, elviselhetetlenül jóképű. Szinte
agresszívan kirí innen. Tudni akarom, min gondolkodik. Meg akarom
kérdezni, hogy megbánta-e a csókot. Újra meg akarom érinteni.
– Sajnálom a múltkori estét! És hogy hiányoztam a melóból, amikor
kritikus pontra értünk. Vészhelyzet volt.
Ó!
– Valami… a nem-feleségeddel kapcsolatban? A képről?
Felnevet.
– Nem hiszem el, mennyi beszédtémát ad nekünk az a kép.
– Elképesztő, mi?
A mosolya elhalványul.
– Penny beteg. Epilepsziás. Kezelik, de gyorsan nő, és gyakran kell
állítani a gyógyszerein. Nehéz megtalálni a megfelelő dózist.
– Sajnálom!
– Semmi gond. Fura, de Penny nagyon nyugodtan viseli. Rendkívül
találékony kislány. – Kortyol egyet, és grimaszol a sörre. Micsoda pogány!
– De Lily – az anyja – küszködik. Ami érthető. Próbálok mellette lenni,
amikor rosszra fordulnak a dolgok.
A távolba meredek. Hát persze. Levi ilyen ember.
– Örülök, hogy ott vagy mellettük.
– Eléggé haszontalan vagyok. Legtöbbször UNO-zunk Pennyvel, vagy
veszek neki olyan trutyit, aminek van valamilyen mérgező összetevője…
 – Borax.
– …amitől Lily megőrül. Igen, Borax. Honnan tudtad?
– Vannak anyuka barátnőim. Sokat panaszkodnak miatta. – Vállat
vonok. – Az apja hol van?
– Meghalt valamivel több mint egy éve. – Levi habozik, aztán
hozzáteszi. – Hegymászóbaleset. – Egy pillanatig ebbe nem gondolok bele.
Aztán eszembe jut a kép az irodájában. Levi és a magas, sötét hajú férfi.
– Rokonok voltatok?
– Nem. – Az arckifejezése elsötétül. – De egy örökkévalóság óta
ismertem. Óvoda óta. Az általános iskola végéig mindig párban voltunk.
Peter Sullivan és Levi Ward. Úgy tűnik, nincs sok T, U, V betűs név.
Leteszem az üvegemet az asztalra, és az arcát fürkészem. Sullivan. Már
megint ez a név. Gyakori, ezért bukkan fel ilyen gyakran. És mégis…
– Mint a prototípus? – suttogom. – Mint a kutatóintézet?
Azt kívánom, bár rám nézne. De tovább bámulja a várost, és azt
mondja:
– Még csak nem is akartam mérnök lenni. Állatorvosnak akartam
tanulni. Ezt el is mondtam neki, de Peter meggyőzött, hogy fakultációban
válasszak egy mérnöki kurzust. Együtt csináltuk ezt a projektet:
létrehoztunk egy szaglókérget. Egy olyan hardvert, ami helyesen tudott
szagokat azonosítani. Ő végezte a munka nagy részét, és meg kellett
nekem tanítania mindent, de fantasztikus volt. A gondolat, hogy valami
ilyesmit talán betegeknél is használhatnak, tudod? Valamikor a jövőben.
– Ez lenyűgöző!
 – Nem ment mindig jól. – Levi az arca belső oldalát harapdálja. – Az
utolsó prezentációnkon, miközben a tanár megvizsgálta, a kéreg
bejelentette, hogy fekáliaszagot érez. – Kitör belőlem a röhögés. – Talán
még szüksége volt néhány trükkre. De Peter miatt beleszerettem az agy-
számítógép interface-be. Ő volt a legfantasztikusabb mérnök, akit valaha
ismertem. – Összeszorítja az ajkát. – Láttam, ahogy kettétörik a koponyája,
amikor lezuhant. Kábé három méterre voltam, félúton a mászásban. Az
a hang… semmihez sem hasonlított. Nem tudtam, hogyan mondjam el
Lilynek. Penny nem akart kimenni a szobából.
A hangja annyira megtévesztően tárgyilagos, olyan fájdalmasan
semleges, hogy megdöbbenek, amikor észreveszem, hogy nedves az
arcom. Levi felé akarok nyúlni. Felé kell nyúlnom. De bezáródtam
a gondolataimba, lebénultam: végre összekötöm és megértem a dolgokat.
– Az intézet felvette a nevét. Ő alkotta meg a prototípust. – A halála
előtt. Levinak ezért kellett a BLINK mellett lennie. Ezért kellett az ő
irányításával történnie. Ezért harcol érte ennyire.
Levi. Jaj, Levi!
– Megépítem azokat a sisakokat. – Továbbra is a távolba mered.
Vasmarokkal szorongatja az üveget. – Úgy, ahogy ő megálmodta. És az ő
nevét viselik majd. Penny pedig tudni fogja, hogy az apukája volt, és ő… –
Elhallgat, mintha elcsuklana a hangja, ha folytatná.
Hirtelen nem félek többé. Tudom, mit tegyek; vagy legalábbis, hogy
mit akarok tenni. Felállok, kiveszem a sört Levi kezéből, és koppanva
leteszem a fémkorlátra. Aztán leereszkedem az ölébe, a lábaim a dereka
két oldalán, a karom a nyaka köré fonódik. Várok, amíg a kezei át nem
fogják a derekamat. Amig csillogó szemmel fel nem néz rám a sötétségben.
Aztán azt mondom:
– Meg fogjuk alkotni azokat a sisakokat. Együtt. – Szélesen mosolygok.
– Peter tudni fogja. Penny tudni fogja. Lily tudni fogja. És te is tudni fogod.
A csók egy nagyon erős drog, de ismerős is. Hisz egy napja másra sem
gondolok. A gyönyör végigcikázik rajtam, valahányszor Levi nyelve az
enyémhez simul, valahányszor az ujjai megsimítják a derekamat, minden
áhítatos lélegzetvételnél az államnál. Levi magához húz, és belenyög
a bőrömbe, félmondatokat, amik porcikánként kergetnek őrületbe.
– Annyira… Basszus, Bee… – hallom, miközben a fogam végigsiklik a
torkán – …régen álmodtam rólad – amikor az ujjbegyeim elsuhannak
a köldöke alatti finom szőrzetnél. – Én mindjárt… le kell lassítanunk,
különben… – Miután elkezdek ringatózni rajta, és ahogy az erekciója
súrolja a csiklómat, az máris életem legjobb szexe. Reszketek, lüktetek,
mindjárt felrobbanok a gyönyörtől. A fehérneműm tocsog, és közelebb
akarok kerülni. Közelebb.
De a ruháink rajtunk maradnak. Frusztráló és őrjítő, akkor is, amikor
Levi az ágyhoz visz. A konyhai lámpa fénye beszűrődik a szobába. Levi úgy
markolja a csípőmet, hogy lehet, hogy nyoma marad, minden
lélegzetvétele éles. A testem meleg, élénk, eltölti a forróság. Levi lenéz
rám, és azt mondja:
– Akarlak! – A kulcscsontomat harapdálja, és… Szereti a fogakat.
Harapni, markolni, szívni. Van benne valami habzsoló, valami ügyetlen és
túlságosan lelkes, de nem veszi el a kedvem. Általában annyira türelmes,
aprólékos, de most képtelen várni. Képtelen betelni. – Megdughatlak?
Bólintok neki, hagyom, hogy levegye a felsőmet, a nadrágom, mindent,
és attól, hogy úgy néz rám, mintha hirtelen megtalálta volna a válaszokat,
mintha a testem egy vallási élmény lenne, vonaglok az érintéséért.
– Ez… – zihálja, a hüvelykujja szenvedélyesen követi a mellbimbómon
lévő piercinget.
– Ha nem tetszik, én…
Csitít, és ez jó. Jól vagyok. Teljesen jó, hogy úgy bámulja a kicsi
melleimet, mintha csodálatosak lennének, hogy addig csókolja őket, míg
az ajka megduzzad, míg már meg kell húznom a haját, míg már annyira
nedves vagyok, hogy végigcsorog a combomon. Jó, hogy nevetséges
dolgokat mond: jó kislány vagyok, tökéletes, megőrjítem, és amikor
először meglátott, megváltoztattam az agyi kémiáját.
Megnevettet, hogy amikor átgördítem magunkat, hogy alattam
legyen, a könyökei nekiütődnek a kemény falnak. Motyogva szitkozódik,
de amikor lehajolok, hogy újra megcsókoljam, teljesen megfeledkezik róla.
– Túl nagy vagy ehhez az ágyhoz – mondom neki kuncogások
közepette, miközben lehámozom róla az ingét. Vannak kockái.
Határozottak. És mellizmai. Olyan izomcsoportjai vannak, amikről azt
hittem, csak legendák.
– A te ágyad túl kicsi nekem. Legközelebb az enyémben csináljuk –
mondja, felemeli a csípőjét, hogy lehúzhassam a cipzárját. A zaj betölti
a szobát, és nem kellene ennyire erotikusnak lennie, de meztelenül
fekszem rajta, a merevedése hozzám dörzsölődik, és egyértelmű, milyen
istenien, őrjítően, mohón nagy.
– Régen volt már – árulja el.
Zihálva, kábán pislogok rá.
– Igen. Nekem is. – Nem bírom megállni. Megérintem a farka nedves
hegyét, csak súrolják az ujjhegyeim. Levi nyög, az ajkába harap. A csípője
rándul egyet. Kicsit olyan, mint egy lovon ülni. Egy bikán.
– Kell óvszer? – kérdezi. A fejemet rázom, és azt tátogom, hogy
„tabletta”, alig várom, hogy folytassa. – Lehet, hogy nagyon gyorsan vége
lesz – mondja rekedten, a keze a combomat markolja, miközben én
irányba állítom. – De majd kárpótollak. A számmal. Vagy az ujjaimmal.
Ha… Bee. Bee.
Nem tudom, mire számítottam, hogy milyen lesz Levi bennem.
Valószínűleg ugyanolyanra, mint Timmel volt: valami viszonylag
kellemesre. A legjobb esetben a szextől közel éreztem magam hozzá.
A legrosszabb esetben pár percig unatkoztam, és eszembe jutott, hogy
hamarosan be kell fizetni az adót. Levijal teljesen más. Én irányítok. Én
engedem be a farkát a testembe. Centiről centire küszködöm, hogy
hozzászokjak, de ez a legjobb döntés. Lehunyom a szemem, és érzem, hogy
az arcom grimaszba rándul, félig a gyönyörtől, félig a fájdalomtól. Többre
vágyom. Ő is. Mindketten, így lefelé nyomom magam, hogy még
mélyebben bevezessem, a combom és a kezem remeg, miközben
erőlködöm, hogy kitöltsön, és…
Nem megy.
 Nincs hely. Újra megpróbálom, nekipréselődöm, a bőrömön izzadtság
gyöngyözik. A teltségérzés egyre nő, szúró fájdalom váltja fel, de
erőlködöm, kényszerítem magam, hogy…
– Lassíts! – utasít Levi szinte csak morogva. A keze megragadja
a csípőmet, hogy megállítson.
Kinyitom a szemem. A fejemet rázom.
– Nekem csak az kell, hogy…
– Neked egy perc kell! – jelenti ki határozottan, a hangja nem tűr
ellentmondást. Mindketten izzadtan remegünk, zihálunk egymáson, de
egy pillanatra megállok, ő pedig zihálva, elégedetten bólint.
Úgy bámul, mintha azt sem tudná, hova nézzen. Aztán megtalálja azt
a helyet, ahol egyesültünk, és ott érint meg, a hüvelykujja lassú, nedves
simításai a csiklómon meglágyítanak, és segítenek, hogy egészen
befogadjam. A csípőcsontja alulról a combomba nyomódik, amikor a
legmélyebbre ér. Érzem, hogy a bensőm összerándul, megragadja őt, és
a nyögései elárulják, hogy ő is. Tövig bennem van, és ráhanyatlok.
– Levi – dadogom a szájába –, nagyon nagy vagy.
Valami vibrál közöttünk. Nem fizikai dolog; egy érzés. Rezonál
a testemben és az agyamban.
– Majd hozzám szoksz – zihálja a halántékomnak, és remegő kézzel
kisimítja a hajat a homlokomból. Annyira tele vagyok, hogy nem tudok
tovább nyugton maradni. Mozgatom a csípőmet, hogy próbálgassam, mi
fáj (alig valami), és mi jó (nagyon sok minden). Tanulom, hogy mit akarok.
Melyik szöget. Melyik ritmust. Cserébe engedem, hogy Levi keze bejárja
a testemet, amerre csak akarja, ő pedig mindenhol akarja. Nedves, mocskos,
szégyenletes hangokat hallatunk, de nem érdekel, túlságosan lefoglal,
hogy a fejtámlát markoljam, és ahhoz a ponthoz dörgöljem magam
a bensőmben, ami… Igen, Igen. Levi hatalmas, a határaimig tágít, és kicsit
azon is túl. A mellkasán egyensúlyozom magam. A szíve akár egy dob
a tenyerem alatt, és mozgok föl-le. Mennyei nyomás. A gyönyör a hasam
mélyén lüktet.
– Így? – kérdezem.
Nem válaszol. Vagy igen, de motyogva, összefüggéstelen kis
apróságokat, például: Kérlek, Maradj nyugton, Ne mozdulj, Annyira szűk vagy,
Én mindjárt… Ó, a francba. Még rosszabb lesz, amikor szándékosan
összehúzódom körülötte, csak hogy lássam, meddig mehetek el. Nem
maradt bennem több hely. Egyáltalán semmi, és fekete pöttyök jelennek
meg a szemem előtt. A pulzusom felgyorsul. A fejem kiürül, a tüdőmben
nincs levegő, és úgy élvezek el, mint egy lavina, elönt a vakító gyönyör,
amikor a testem ritmikusan összerándul. Az orgazmusomat
belenyöszörgöm a kulcscsontja bőrébe.
Amikor újra képes vagyok gondolkodni, Levi már rajtam van,
a torkomnál zihál, az ujjai szorosan fogják a csípőmet. Motyog, nyög,
kétségbeesetten a hasamhoz dörgöli a farkát, de már kint van.
Fájdalmasan üres vagyok, a semmi körül rándulok össze.
– Te…? – A hangom rekedt.
– Próbálom elhúzni – zihálja. – Nem akarom, hogy véget érjen. –
Próbálom újra magamba vezetni, de ő a fejem fölé szegezi a csuklómat, és
megcsókol, végtelenül, mélyen, fenntartások nélkül, halk nyöszörgésemet
beszívja a szájába. Aztán visszacsusszan. Ebben a testhelyzetben
mélyebbre jut. Keményebben. Más szögekben. Teljesen beborít,
mindenemet, és hagyom, amit ő hagyott nekem: hogy gyönyörre leljen
a testemben. A lökései felszínesek, aztán lassúak, majd mélyek. Aztán
elveszíti az önuralmát, hosszú mozdulatai mennyeien dörzsölik minden
idegvégződésemet. Szeretem a súlyát magamon érezni. Imádom
a torkából feltörő nyögéseket. Szeretem a szeme távolba révedő, áhítatos
zöldjét. Annyira közel vagyok. Megint nagyon közel.
Ez jó. Ő jó. Mi jók vagyunk. Együtt. Így.
– Bee – motyogja az arcomnak. – Bee. Te vagy minden, amit én…
A kezem végigsiklik izzadt hátán, és egyben tartom, miközben ő millió
darabra hullik.
 18

RAPHE MAGOK: BOLDOGSÁG

– E L K É P E S Z TŐ ! – Guy hangja kissé remeg, a csodálat mellett némi

félelem érződik benne. Azt hiszem, úgy hívják: áhítat? Csak az számít,
hogy ezután mindenki egyszerre kezd beszélni.
– Hihetetlen!
– …van egy működő prototípusunk…
– …nem hiszem el, hogy létezett egy ennyire egyszerű megoldás…
– …milyen elegáns módja a…
– Elképesztő, a kurva életbe! – jelenti ki Rocío, a leghangosabb hang.
Mindenki ránéz, és a lenyűgözött suttogás inkább diákszövetségi bulira
hasonlít. Pacsik, ölelések, néha kántálás. Meglep, hogy hirtelen nem
bukkan fel a semmiből egy hordó.
Levi nekidől egy asztalnak a terem túlfelén, a tegnapi Henley van rajta.
Ma reggel felajánlottam neki a batikolt sztreccs felsőmet, de erre csak
sötéten nézett rám. Hálátlan alak! Észreveszi, hogy bámulom, és
mindketten félrenézünk, szégyenlősen, mert rajtakaptak minket. Aztán
a tekintetünk újra találkozik. Ez alkalommal összemosolygunk.
– Ünnepeljünk! – kiált fel valaki. Ügyet sem vetünk rá, és tovább
mosolygunk.
Amikor Timmel először szexeltünk, rettegtem, hogy nem élvezte. Két
napig nem hívott fel, ami alatt én azon agyaltam, hogy szar voltam-e az
ágyban; ahelyett, hogy azzal foglalkoztam volna, hogy ő mennyire pocsék
volt. Az eljegyzésünknek véget vető vita során azzal vádolt, hogy én
löktem más nők ágyába, mert szex közben „tökre olyan voltam, mint egy
tengericsillag” (miután elment, rá kellett gugliznom, hogy az egyáltalán
mit jelent). Visszatekintve, a kapcsolatunk arról szólt, hogy Tim elhitette
velem, hogy szörnyű vagyok.
Talán az elmúlt években megtanultam sokkal jobban leszarni, hogy
a pasik mit gondolnak rólam, és ezért az elmúlt 24 órában zéró
másodpercet töltöttem azzal, hogy azon agyaljak, Levi szerint pocsék
numera vagyok-e. De talán nem ez az egyetlen oka. Talán ahhoz van köze,
ahogy reggel nézett rám, amikor rajta ébredtem az ágyban, amit azzal
vádolt, hogy „egy kínzóeszköz, amit ágyként hasznosítottak újra”. Talán
ahhoz a csendes, aranyosan pironkodós beszélgetéshez, hogy
fogamzásgátlót szedek, és arról, hogy mindketten olyan régóta élünk úgy,
mint az aszkéta szerzetesek, hogy biztosan nincs semmi betegségünk.
Talán az iszonyodó arcához, amit akkor vágott, amikor egyenesen
a dobozból ittam az édesítőmentes szójatejet. Talán a röpke, titkos
pillantásokhoz, amiket egész nap kapok tőle.
Nem beszéltünk sokat. Vagy… sokat beszéltünk. Áramkörökről, magas
frekvenciájú stimulációs lökésekről és Brodmann-mezőkről.
A szokásosról.
De a mai nap nem a szokásos.
– Úgy látszik, megvan. – Boris odaáll mellém. Enyhe nemtetszéssel
pillant a mérnökeire, akik jelenleg gatyázzák egymást ünneplésképpen.
– A neuroszoftveren még dolgozni kell. Aztán teszteljük a modellt az
első űrhajóson. Guy önként jelentkezett. – Ez egy eufemizmus: Guy
könyörgött, hogy ő legyen az első tesztalany. Jó tudni, hogy valaki másnak
is ennyire fontos a BLINK.
– Az mikor lesz?
– Jövő héten.
Bólint.
– Akkor jövő hét végére összehozok egy bemutatót.
– Bemutatót?
– Meghívom a főnökeimet meg a te főnökeidet. Ők meghívnak valakit
még magasabb szintről.
Riadtan meredek rá.
– Az túl korai. Hetek vannak még hátra a projekt határidejéig, és még
sok a javítanivaló. Emberi alanyokkal dolgozunk, sok minden sülhet el
balul.
– Igen. – Boris eltökélt pillantást küld felém. – De tudod, mi forog
kockán, főleg, hogy a MagTech ott liheg a nyakunkban. És tudod, mekkora
ellenszele van a projektnek. Sok szempár szegeződik ránk. Sokan vannak,
akik nagyon keveset tudnak a tudományról, és mégis nagyon fontos nekik
a BLINK.
Habozok. Tíz nap sokkal kevesebb, mint amit kényelmesnek éreznék.
Másrészt megértem, milyen nyomás nehezedik Borisra. Hiszen ő szerezte
meg nekünk az engedélyt, hogy kezdhessünk.
– Oké. Minden tőlünk telhetőt megteszünk. – Ellököm magam
a pulttól. – Szólok Levinak.
– Várj! – Megállok. – Bee, mik a terveid, ha ennek vége?
– A terveim?
– Továbbra is Trevornak akarsz dolgozni? – Összeszorítom a számat,
hogy húzzam az időt, de Boris nem hülye. – Beszéltem vele párszor. Úgy
tűnik, ő abban a hitben él, hogy szkafandereket készítünk.
– Trevor… – Felsóhajtok. – Hát, igen.
Boris együttérzően néz rám.
– Ha a prototípus siker lesz, az NIH valószínűleg előléptet téged, talán
ad neked saját labort. Lesznek lehetőségeid. De ha azok nem tetszenek…
kérlek, gyere, keress meg!
Elkerekedett szemmel bámulok rá.
– Tessék?
– El akarok indítani egy elhivatott idegtudományi csapatot. Ez – mutat
a sisakra – a sok dolog egyike, amit alkothatunk. Az idegtudományi
részlegünk szétzilált és kihasználatlan. Szükségem van valakire, aki
ténylegesen vezeti. – Fáradtan elmosolyodik. – Egyébként én majd szólok
Levinak a bemutatóról. Az a gyengém, ahogy dühös lesz, ha rossz hírt
közlök vele.
Állok ott, mint egy hülye, távolba révedve pislogok. Az előbb munkát
ajánlottak nekem? A NASA-nál? Hogy vezessek egy labort? Hallucináltam?
Szén-monoxid-szivárgás van az épületben?
– Jössz ünnepelni? – riaszt fel Guy.
A fejemet rázom. Az ünneplés korainak tűnik.
– De nektek jó mulatást!
– Meglesz. – A tekintete valahová a fejem fölé siklik. – És te?
Megfordulok. Levi ott áll közvetlenül mögöttem.
– Majd máskor.
– Van valami terved? – kérdezem, miután Guy elment. Körülnézek,
hogy biztosan egyedül vagyunk-e, mintha a titkos almás pite receptjét
kérném el. Nevetséges vagyok.
– Minőségi időt akartam tölteni a macskámmal.
– Nyomkodós este?
– Schrödingerrel néha olyasmiket is csinálunk, aminek nincs köze
a végbeléhez – közli. – De nem. Van egy étterem. Vegán. – A tekintete
elvándorol, mintha zavarban lenne, hogy megkérdez. – Ki akartam
próbálni. Mi esetleg…
Felnevetek.
– Nem kell.
Kíváncsian néz rám.
 – Mit nem kell?
– Elvinned valahova. Egy randira.
A homlokát ráncolja.
– Tudom, hogy nem kell.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez nem… – Belekezdek, hogy elmondjam
neki, tudom, hogy nem ilyesmi van közöttünk. Hogy nem kell elvinnie
valahová. Hogy a szex kitűnő volt, és bár sajgok, álmos vagyok, és talán
kimerültem orgazmusilag, örömmel folytatnám. Vele. Ha érdekli a dolog.
Ismerem a barátság extrákkal fogalmát. Ágypajtik. Barextrák.
Dugócimborák. De aztán eszembe jut a hétvége. A közös Csillagok háborúja
nézés, a Sazerac ivászat. A barátságunk régebbi, mint az extrák, még ha
csak néhány órával is, és örülnék, ha lenne időm beszélgetni vele. Ráadásul
valószínűleg nincs kivel vegán éttermeket kipróbálnia. Velem ugyanez
van a Bethesdában. Igen, ezért hív el. – Ami azt illeti, elképesztően
hangzik. Kell foglalnunk?
Levi felvonja a szemöldökét.
– Ez egy vegán étterem Texasban. Nem lesz gond.
Tudom, milyen lesz ez: Levi megszabadul az évekig irántam érzett
vonzalom maradékától; én végre tisztességeseket fogok szexelni; mind
a ketten nyomás nélkül tehetjük ezt, hiszen nem vagyunk kapcsolatban, és
nincs jelen a szörnyű ragaszkodás sem, ami mindig beüt, ha megengeded
magadnak, hogy túlságosan fontos legyen valaki. A ma esti vacsora nem
randi lesz: csak egy vacsora két begerjedt barát közt, akik véletlenül
ugyanolyan étrendet követnek. Mégis azon kapom magam, hogy
a szokásosnál fontosabb a külsőm. Egy vékony rózsaarany orrkarikát
választok, a kedvenc piercingjeimet és klasszikus vörös rúzst. Becsavarom
a hajam, hogy hullámokban omoljon a vállamra. Jóval azelőtt elkészülök,
mielőtt Levi elvileg értem jön, úgyhogy az erkélyen várok.
Shmac végre visszaírt nekem, bocsánatot kért, hogy offline volt
„életem legjobb, majd legrosszabb, majd legjobb hétvégéjén”.

SHMAC: Az STC kapálózik. Mindenki tudja, hogy nem fűződnek hozzá

pénzügyi érdekeid, és azért támogatod a #FairEgyetemiFelvételik-et,

mert hiszel benne.

MARIE: Utálom, amit arról mondtak, hogy a fair felvételi nem

praktikus. Kit érdekel? Jobbak tudunk lenni, és azt is kell tennünk.

SHMAC: Orálisan.

MARIE: ???

SHMAC: *Totálisan.

SHMAC: Bocs, beszédfelismeréses üzenet. Vezetek.

MARIE: LOL!

MARIE: Hová mész? És van köze a legjobb-majd-legrosszabb-majd-

legjobb hétvégédhez? És köze van a Lányhoz?

SHMAC: Elviszem vacsorázni.

MARIE: djhsgasgarguyfgquergqe

MARIE: (Ez egy billentyűzetre csapás volt, ha a szöveget beszéddé

alakító cserbenhagyna.)

SHMAC: Így volt, köszi.

MARIE: Annyira örülök, Shmac!

SHMAC: Én is. Bár a lány kicsit félős.

MARIE: Félős?

SHMAC: Érthető indokai vannak. De szerintem még nem áll készen,

hogy beismerje magának.

MARIE: Mit ismerjen be?

SHMAC: Hogy komolyan gondolom a dolgot. Hogy hosszútávon

benne vagyok. Vagy legalábbis addig, amíg akar engem.

 A homlokomat ráncolom. Pillanat… a lány kapcsolatban van, nem?
Nincs hosszú táv, kivéve, ha elválik, nem? Meg akarom kérdezni, de nem
akarom, hogy Shmac azt higgye, elítélem, amiért egy férjes asszonnyal
kezd; tényleg nem, főleg, mivel a férj olyasvalakinek tűnik, akit szívesen
lelöknék az Eiffel-torony lépcsőjén. Azt is fontolgatom, hogy elmondom,
én is vacsorázni megyek – ráadásul Tevepöccsel –, de halk neszt hallok.
Egy kis vörös-szürke labda lebeg a levegőben az etető körül, szép
szárnyai boldog, rebegő ritmusban verdesnek. Az év első kolibrije.
– Szia, szépségem! – Vékony csőrét bedugja az egyik lyukba, és elrepül,
mielőtt csinálhatnék egy képet. Nézem, ahogy a parkoló felett halad, és
észreveszem, hogy Levi autója épp megáll.
Leszaladok a földszintre, mint egy tizenegy éves, és a szökőkút felé
tartok.
– Láttam az első kolibrimet! – lelkendezem, és beszállok a furgonba.
Levi alig fejezte be a parkolást. – Tüzestorkú! Nem tudtam lefényképezni,
de territoriális, úgyhogy visszajön. És kókuszos-gyömbéres
csicseriborsólevest fogok kérni. A testvérem szerint gáz elolvasni az
étterem étlapját a neten, de teljességgel vállalom a kaják iránti
megszállottságomat… – Elakadok. Levi tátott szájjal bámul rám. –
Kolibriszar van az arcomon, igaz?
Levi tovább bámul.
– Van egy zsepid? – Körülnézek az utasfülkében. – Vagy akár egy darab
papír…
– Nem. Te nem… – A fejét rázza, nem találja a szavakat.
 – Mi a baj?
– Te… – nagyot nyel.
– …Én?
– A ruha. Ez volt rajtad… A ruha.
Magamra pillantok. Ó! Igen, tényleg a Target ruhám volt rajtam.
– De hát azt mondtad, hogy nem utálod.
– És nem is. – Levi nagyot nyel. – Tényleg nem.
Jobban megnézem őt, és látom, hogyan bámul. Ami…
– Ó! – A szívverésem felgyorsul.
– Megcsókolhatlak? – kérdezi, és bele tudnék szeretni Levi Wardnak
ebbe a habozó, szégyenlős változatába: ugyanaz az ember, aki hajnali
háromkor a torkomat harapdálva ébresztett fel, hogy elmondja, belehal,
ha nem dughat meg még egyszer. Lelkesen hagytam neki. Ahogy most is
hagyom, hogy megcsókoljon, amíg már úgy smárolunk, mint
a tinédzserek, mélyen, ujjak fogják a nyakamat, nyelvek simogatják
egymást, a súlya belenyom az ülésbe, és nagyon, nagyon jól csinálja,
sármosan rámenős, mennyeien kitartó. A keze a térdemen, a ruhám alatt,
felfele halad a lábamon, feljebb és feljebb, míg a belső combomra nem
tapad. Finom érintés a bugyimnál, és belenyöszörgök a szájába, épp,
amikor ő felnyög. Azt hiszem, máris nedves vagyok. És Levi tudja, hogy
máris nedves vagyok, mert az ujjhegye becsusszan a gumi alá, és beleakad
az oldalába. Levegő után kapkodok a szájánál, és a hüvelykujja
odacsusszan a…
Valaki dudál egy utcával arrébb, és gyorsan hátrahúzódunk. Hoppá!
 – Nekünk valószínűleg…
– Igen. Bizony.
Mindketten egyetértünk. És mindketten vonakodunk. Lassan engedjük
el egymást, és amikor Levi elfordítja a kulcsot, ugyanaz a kéz, ami napi
szinten használ precíziós csavarhúzókat, kicsit remeg.
Kinézek az ablakon.
– Levi?
– Igen?
– Csak azt akarom mondani, hogy… – Elmosolyodom. – Jól áll neked
a vörös rúzs.

E Z N E M randi.
De ha az lenne – ami nem –, ez lenne életem legjobb randija.
Persze, mivel ez nem randi, ez vitatható.
De ha az lenne.
Bár nem az.
Még akkor sem, ha be kell valljam, majdnem annak érződik. Talán
mert Levi fizetett, míg a mosdóban voltam (kicsit tiltakoztam, de őszintén,
bármelyik pasinak engedni fogom, hogy fizesse a vacsorámat, amíg
a nemek közötti fizetési különbség létezik). Vagy talán azért, mert végig
beszélgettünk, egyetlen pillanatra sem hagytuk abba; csak udvariasan
biccentettünk Archie-nak, a túlzottan lelkes pincérnek, amikor jött, hogy
az ételünkről érdeklődjön. Vagy talán amiatt az óra miatt, amikor
a legtraumatikusabb doktoris emlékeinket elevenítettük fel.
 – Labormegbeszélés közben prezentáltam az adataimat. Első évben,
félév körül. És te egész idő alatt kifelé bámultál az ablakon.
Levi mosolyog, és ráérősen rág.
– Rajtad volt az az… – a homloka közepe felé mutat – izé. A hajadon.
– Valószínűleg egy fejpánt. Épp a bohém sikk korszakomat éltem. –
Megborzongok. – Oké, ezért kapsz orvosi igazolást. De kitűnő adatok
voltak.
– Tudom. Hallgattam. A szalienciahálózat-kutatásod… nagyon
imponáló volt. Én csak… – Levi vállat von. A keze a poharára kulcsolódik,
de nem iszik. – Cuki volt. Nem akartalak bámulni.
Kitör belőlem a nevetés.
– Cuki?
Levi kihívóan felvonja a szemöldökét.
– Van, aki közülünk nem nőtt ki a bohém sikk korszakból.
– Aha. Levi, mit jelent az, hogy bohém sikk?
– Az egy… város? Franciaországban?
Még jobban nevetek.
– Oké. Egy másik. Amikor a barátod a mikrobiológiáról bejött
a laborba. Az, akivel… kosaraztál?
– Dan. Kosár. Életemben nem kosaraztam… abban sem vagyok biztos,
hogyan kell.
– Egy rakás srác körbeáll pizsamában, és barátságosan elcseveg.
Szóval, Dan bejött a laborba, hogy elvigyen egy sportmeccsre, és
mindenkinek bemutattad, kivéve nekem.
 Levi bólint. Letör egy darab kenyeret. Nem eszi meg.
– Emlékszem.
– Megegyezhetünk, hogy az pöcs húzás volt?
– Vagy… – Leejti a kenyeret, és hátradől. – Vagy megegyezhetünk,
hogy pár estével korábban pár pia után kiböktem Dannek, hogy… érdekel
egy Bee nevű lány, hogy a Bee nem túl gyakori név, és hogy Dan tökre az
a fajta ember, aki a szemedbe néz, és megkérdezi: „Nem te vagy az a csaj,
akiről a haverom fecseg, ha leitta magát?”
Kihagy a szívverésem, de nem tágítok.
– Nem lehet kifogásod minden egyes alkalomra, amikor pöcs voltál.
Vállat von.
– Tégy próbára!
– Az öltözködési előírás. Pár hete.
Eltakarja a szemét.
– Úgy érted, amikor megkértelek, hogy öltözz hivatalosabban,
miközben rajtam olyan póló volt, aminek lyukas volt a jobb hónalja?
– Komolyan?
– A legtöbb pólómnak lyukas a hónalja. Statisztikailag igen.
– Mi a mentséged?
Levi felsóhajt.
– Aznap reggel Boris mondott nekem valamit arról, hogy szerinte
a NASA minden tőle telhetőt bevet, hogy megszabaduljon az NIH-től. Azt
mondta: „Nem lepne meg, ha a lánytól a haja miatt szabadulnának meg.”
Valószínűleg csak egy odavetett megjegyzés volt, de bepánikoltam. –
Felemeli a kezét. – Aztán te kérdőre vontál, hogy a nemi előítéleteket
támogatom a munkahelyen, és úgy éreztem magam, mint egy Bond
gonosz, aki dicsekszik a pusztító fegyverével.
– Nem hiszem el, hogy nem mondtad el. – Megtorlásként elveszek egy
rapinit a tányérjáról.
– Az életrajzom szerint kitűnően kommunikálok, és kiváló
interperszonális készségekkel rendelkezem.
– Az enyémben az áll, hogy folyékonyan beszélek portugálul, de
amikor legutoljára megpróbáltam kaját rendelni Coimbrában, véletlenül
azt mondtam a pincérnek, hogy bomba van a mosdóban. Oké, az utolsó. Mi
van azzal, amikor nem voltál hajlandó együttműködni velem? Hallottalak
az ajtón keresztül. Azt mondtad Samnek, hogy nem akarsz benne lenni
a projektben.
– Meghallottál? – Szkeptikusnak hangzik. – Sam vastag ajtóján
keresztül?
Angyalian rebegtetem a szempillámat.
– Igen.
– A fikuszban hallgatóztál?
– Talán. Fel tudsz hozni valamit a mentségedre?
– Rögtön azután elmentél, miután említettem, hogy miattad nem
akarom a projektet?
– Aha. Egy sárkányraj dühével masíroztam az irodámba.
– Ez a gyűjtőfogalmuk?
– Annak kellene lennie.
 Bólint.
– Ha rögtön azután elmentél, hogy hallottad a nevedet, akkor nem
hallottál mindent, amit Samnek mondtam. És az a félreértés a te sarad.
A homlokomat ráncolom.
– Tényleg?
– Aha. Mindannyiunk számára van tanulság. – Felveszi azt
a kenyérdarabot, amit korábban elejtett.
– Mi lenne az? Ne hallgatózz a fikuszban?
– Nem. Ha hallgatózol, ne csináld félgőzzel! – Beejti a kenyeret
a szájába, és van pofája rám vigyorogni.

S C H R Ö D I N G E R E M L É KS Z I K R Á M . Talán a múltkori éjszakáról,

amikor a légcsövemen aludt, fojtogató rémálmokat okozott, és fekete
szőrcsomókat hagyott a számban. Azonnal lesomfordál a kanapéról, amint
belépünk, és a bokám köré fonódik, miközben Levi beteszi
a maradékainkat a hűtőbe.
– Szeretlek! – gügyögök neki. – Te egy tökéletes, gyönyörű jószág vagy,
és az életem árán is megvédelek! Legyilkolok érted egy sárkányrajt.
– Utánanéztem – mondja Levi az ajtófélfa mellől. – Sárkányfalkának
hívják.
– Lenyűgöző! – Alulról megvakarom Schrödinger állát. Macskás
boldogságában hunyorog. – De mi a sárkányrajt jobban szeretjük, igaz?
Bizony ám! – Felnézek. – Azt hiszem, ígértél némi anális nyomkodást.
Levi a fejét rázza.
 – Azért, hogy idecsaljalak. Ne higgy el mindent, amit hallasz!
– Hallottad ezt, Schrödinger? Apu csalinak használja a gyengélkedő
mirigyeidet.
Levi elmosolyodik.
– Általában nem ilyen.
– Hmm?
– Schrödinger a legtöbb emberrel szégyenlős. Sokszor bújik a kanapé
alá. Régen nagyon agresszív volt, amikor volt egy… – Attól, ahogy elakad,
csak kíváncsibb leszek.
– Volt egy?
Levi vállat von, és félrenéz.
– Együtt éltem a barátnőmmel. Néhány hónapig.
– Ó! – A macska nagy dorombolás közepette oldalra dobja magát. –
Lilyvel?
– Előtte.
Azt hiszem, többé nem hazudhatok magamnak és a kis
porcelánbékának, ami most az agyam, és egyszerűen beismerhetem, hogy
Levi a Szexi Pasi™, a Jóképű Pasi™ és a Cuki Pasi™ tökéletes kombinációja.
Tudod, mint amikor évek óta szerelmes vagy valakibe, aztán valami
szörnyűséget tesz, például elfelejti megöntözni a fűunikornisodat vagy
kefél a legjobb barátnőddel, és többé nem látod rózsaszín szemüvegen
keresztül. Az összes hiányosságát élesen látod, mintha felvettél volna egy
belső rusnyaságot látó 3D szemüveget. Na, most, hogy megszabadultam
a seggfejszemüvegemtől, elismerhetem, hogy Levi elég jól szerepel, mint
megnyerő agglegény. Egy nap egy szerencsés lányt még szerencsésebbé
tesz majd. És fogalmam sincs, hogy a gondolat, hogy volt egy bentlakós
barátnője, miért tölti el hideg bizsergéssel a gyomromat. Kevesebb mint
huszonnégy órája vagyunk dugópajtik, a kés szerelmére! Nem az én
dolgom, és azt szeretném a legkevésbé, hogy egy újabb kapcsolat legyen
csúnya, fájdalmas szakításra kárhoztatva (értsd: bármilyen romantikus
kapcsolat).
– Schrödinger nem szerette őt? – A macska boldogan rágcsálja
a hüvelykujjamat.
– Igazság szerint a lány inkább kutyás volt.
– Ez mikor volt? – kérdezem, mint egy kíváncsi, függöny mögül
kukkoló.
– A doktori iskolában. Mielőtt… – Nem fejezi be a mondatot, de
a tekintete egy pillanatig megállapodik rajtam, és eltűnődöm, vajon úgy
értette-e, hogy „előtted”.
Annie-nek volt egy vicces elmélete: mindegyikünknek van egy
Nulladik Éve, ami az életünk tengelyét jelenti. Valamikor találkozunk
valakivel, és olyan fontossá válik, olyan hatással van rád, hogy tíz, húsz,
hatvanöt évvel később visszatekintve rájössz, hogy ketté tudod osztani
a létezésedet. Mielőtt felbukkant (KIE) és a Közös Időszak. Ez a saját
Gergely-naptárad.
Régen azt hittem, hogy Tim volt az én Közös Időszakom, de ma már
nem. Sőt, nem akarom, hogy egy kiszámíthatatlan, ingatag emberi lény
legyen a Közös Időszakom. Tudod, mi lenne nagyszerű, mint az életem
fordulópontja? Egy saját NIH-labor; ami – örömmel mondhatom –
közelebb van, mint valaha. Szinte írni akarok Annie-nek, hogy
megkérdezzem, új munkahelyek lehetnek-e Nulladik Évek, de ott még
nem tartok. De klassz tudni, hogy megtehetem. Hogy kinyílt közöttünk az
ajtó.
Levi nem azt akarta mondani, hogy „előtted”, mert nem vagyok
a Közös Időszaka. Nem törekszem arra, hogy az legyek. De biztos vagyok
benne, hogy hamarosan megtalálja. Valószínűleg egy lányt, aki 180 centi,
tudja, hogyan kell a semmiből mikrót építeni, és olyan elképesztően
kecses, mint Simone Biles. Szenvedélyes, sportos gyerekeket nemzenek
majd, akik ijesztően okosak. Minden éjjel szexelni fognak, még akkor is,
amikor pályázati határidő van, még akkor is, ha az anyósék ott vannak
a vendégszobában. Özönleni fognak a kertjükbe a kolibrik a tavaszi
hónapokban, és Levi a fedett verandáról fogja tanulmányozni őket, és
maradéktalanul boldog lesz. Ahogy én is boldog leszek a laborommal,
a kutatásommal, a diákjaimmal, a kutatóasszisztenseimmel. (Igen,
mindegyik nő lesz. Nem, nem érdekel, hogy szerinted nem fair.)
De örülök, hogy megtudtam, hogy Levi egykor kedvelt. Örülök, hogy
életemben először kitűnő szexben van részem. Örülök, hogy ezt az egész
együttalvósdit azok nélkül a csúnya dolgok nélkül tesszük, ami azzal jár,
ha az ember invesztál egy kapcsolatba. Örülök, hogy egy ideig részesei
lehetünk egymás KIE-jének. Örülök, hogy itt vagyok. Vele. Még az is lehet,
hogy boldog vagyok.
– Szerintem te vagy a legjobb – mondom, és felborzolom a szőrt
Schrödinger füle körül. – Nagyon kicsi.
– Az alom tökmagja.
Rámosolygok a mancsa tökéletes alsó részére.
– Mindig is szimpatizáltam az esélytelenekkel. Macskában is.
– Meglep, hogy valakinek, aki úgy szereti a macskákat, mint te, annak
nincs…
– Sajátja?
– Azt akartam mondani, hogy öt sajátja.
Kuncogok.
– Ott van Félicette…
– Én létező macskákra gondoltam.
Szúrós szemmel nézek rá.
– Szeretném annak szentelni az életemet, hogy megtestesítsem az
őrült macskás nő kulturális archetípusát. De rossz ötlet.
– Miért?
– Csak mert. – Habozok, Schrödinger ott dorombol az ujjaimnál. Az
iránta érzett szeretetem határtalan.
– Nem tudnám elviselni.
– Mit nem tudnál elviselni?
– Amikor elpusztulnak.
Levi kíváncsian néz rám.
– Évekig nem. Néha évtizedekig. A kezdet és a vég között pedig sok
minden történik.
– De a vég megtörténik. Elkerülhetetlenül. Minden élőlények közötti
kapcsolat valahol, valahogy véget ér. Ilyen az élet. Az egyik fél meghal
vagy elszólítják más biológiai szükségletei. Az érzelmek természetüknél
fogva mulandók. Átmeneti állapotok, melyeket olyan neuropszichológiai
változások okoznak, amiket nem szántak hosszútávúnak. Az
idegrendszernek vissza kell térnie a homeosztázishoz. Minden
kapcsolatnak, aminek affektív eseményekhez van köze, az a sorsa, hogy
véget érjen.
Levit nem győztem meg.
– Minden kapcsolatnak?
– Aha. Ez tudomány.
Bólint, de aztán azt mondja:
– És a préripockok?
– Mi van velük?
– Egy életre választanak párt, nem?
A szeme kutatóan csillog, mintha egy lenyűgöző biológiai jelenségnek
lenne tanúja. Lehet, hogy már nem arról a gyötrelemről beszélünk, hogy
le kell húzni az aranyhalat a vécén.
– Akkor a préripockok kivételek, mert az oxitocin és a vazopresszin
receptoraik elszórva helyezkednek el a jutalmazási rendszerükben.
– Az nem biológiai bizonyíték arra, hogy az érzelmek és a kapcsolatok
lehetnek tartósak?
– Egyáltalán nem. Tehát van két cuki rágcsáló, és együtt maradnak.
Elképesztő. De egyik este a hím rágcsáló átvág az autópályán, hogy
megnézze a L’ecsót a helyi moziban, és a végén palacsintává lapítja egy
Ford Mustang, ami egy olyan baromé, aki épp úton van, hogy megcsalja
a feleségét egy gyanútlan egyetemistával. Végszó: gyászoló özvegy
rágcsáló. Szívás, de úgy van, ahogy mondtam: vagy így, vagy úgy.
– És ami közben történik, azért nem éri meg?
Meg akarom kérdezni tőle, hogy: Hagytak már el? Vesztettél már el
mindent? Tudod, milyen érzés? Mert úgy tűnik, nem. De nem akarok kegyetlen
lenni. Nem vagyok kegyetlen. Csak védeni akarom magamat, és ha Levi
nem akarja ugyanezt tenni… erősebb nálam.
– Talán – mondom közönyösen, és nézem, ahogy Schrödinger
elegánsan odasétál, ahol Levi áll. – És mi a terv ma estére?
– Mit szeretnél csinálni?
Vállat vonok.
– Nem tudom. Te mit szeretnél csinálni?
Pimaszul rám mosolyog.
– Arra gondoltam, elmehetnénk kocogni.

ARRA S Z Á M Í TOT TA M, hogy Levi visszafogott lesz a szexszel

kapcsolatban.
Nem mintha sokat gondolkodtam volna rajta, de ha valaki pisztolyt
tartana a fejemhez, és arra kényszerítene, hogy tippeljek, valószínűleg ezt
mondtam volna:
– Lefogadom, hogy Levi Ward csendes az ágyban. Mert annyira
zárkózott ember az ágyon kívül. Talán néhány halk nyögés. Pár szó, mind
utasítás. Gyorsan. Lassabban. Ami azt illeti, ez a másik szög jobb volt. –
Tévedtem volna. Mert semmi visszafogott nincs abban, ahogy örömét leli
a testemben. Az égvilágon semmi.
Nem tudom biztosan, hogyan kerültem hason kiterülve az ágya
közepére, próbálok egyenletesen lélegezni, miközben ő az apró tetkókat
követi végig a gerincemen.
– Az Egyesült Királyság – mondja rekedten és kicsit remegve. – És… ezt
nem tudom. Sem a következőt. De Olaszország. Japán.
– Olaszország… ah… egy csizma. Könnyű. – Belenyomom
a homlokomat a párnába, az alsó ajkamat harapdálom. Könnyebb lenne,
ha Levi nem lenne bennem. Ha nem tolta volna oldalra a zöld bugyit, amit
azért vettem, hogy megünnepeljem a BLINK-et; amit abban a pillanatban
megbántam, amint bejelentették, hogy Levi a társvezető; amiről nem
hittem volna, hogy a közeljövőben hordani fogom; amit Levi szótlanul
bámult egy teljes percig, majd lassan, kérlelhetetlenül, tövig belém hatolt.
– Szépek. A rajzok. – Lehajol, hogy megcsókolja a bőrt a nyakamon.
Ettől a farka megmozdul bennem, és mindketten felnyögünk. Egyszerűen
kínos, ahogy a hátam ívben megfeszül, ahogy a fenekem belenyomódik
a hasába, mintha a testem többé nem az enyém lenne. – Lehet, hogy így
túl szűk leszel. Lehet, hogy túl jó lesz.
A szex nem ilyen. Én nem ilyen vagyok. Nem az a fajta vagyok, aki
gyorsan élvez el vagy magán kívül vagy hangosan. Nem az a fajta vagyok,
aki túl gyakran élvez el. De van bennem egy pont, amit Levi eltalál.
Tegnap este is megtalálta, de most, ebben a testhelyzetben, vagy talán
csak azért, mert lassabb… Nem tudom, mi ez, de még jobb.
 Párat lök bennem, felszínesen, kísérletezve, és belemarkolok
a lepedőbe. Remeg a kezem.
– Ezek… – Meg kell állnom. Összeszedni magam. A torkomat
köszörülni. Feszültség. Lazítás. – Ezek az otthonaim. Az összes hely, ahol
éltem.
– Gyönyörű! – Lágy csókot nyom a vállamra. – Annyira… rohadtul
gyönyörű! – ismétli szinte magának, mintha többé nem a tetkóimról lenne
szó. Aztán a matrac megmozdul, frusztrált nyögést hallok, és hirtelen
fázom. Már nem ér hozzám. Hátrahúzódott. Kicsusszant.
– Mit…? – Megpróbálok megfordulni, de a keze szétterül a lapockáim
között, és gyengéden lenyom.
– Csak próbálom nem elsietni. – A hangja feszült, visszafogottan
jókedvű. Nem látom a mosolyát, de magam elé képzelem, halvány,
melengető, gyönyörű. Mély, reszketeg lélegzetet veszek, próbálok
ellazulni a lepedőn, érzem, hogy a tekintete bejárja a testemet. Az ujjai
végigsiklanak a hátamon, aztán kicsit elmozdít, más szögben dönti meg
a csípőmet.
Kifújja a levegőt.
– Hosszú évekkel ezelőtt. Aztán később. Sok mindent elképzeltem,
hogy miket teszek veled, de mindig visszatértem… – Elakad. Néhány
másodpercig nagyon keveset hallok, de nem baj. Lecsillapodik a remegő,
követelőző, túlfűtött roncs, amit belőlem csinált. Jó, hogy van egy
pillanatom lehiggadni. Jó lenne valamennyire megőrizni a méltóságomat
ebben az ágyban…
 A két tenyere mozog a lábaim között, széttárja őket. A bugyimat
egészen oldalra húzza. Levegő után kapkodok, érzem a hideg levegőt
a bensőmben, szinte obszcén dolog ilyen nyíltan kitárulkozni.
– A látvány… – A hangja csendes, aztán szinte kirobban belőle egy halk
„Basszus!”. Egy pillanat választ el attól, hogy megkérdezzem, mi a baj
velem, amikor érzem, hogy feljebb húzza a csípőmet.
– Levi?
A nyelve, az ajka, az orra hátulról nyomakodik belém, és elakad a
lélegzetem. Először óvatos, finom nyalások pöckölik a csiklómat, és
bökdösik a nyílást; aztán mély csókok, amik részletesen feltérképeznek.
– Istenem! – nyögök fel.
Az egyetlen válasza egy halk, elégedett morgás, és nem tudom, hogy
a vibrálástól, a lelkesedéstől, ahogy rajtam ügyködik, vagy mert szélesre
tár, mintha egy lakoma lennék, amit arra szántak, hogy felfalja, de
a hasam megfeszül, a végtagjaim remegnek, és esélytelen, hogy
magamban tartsam a kérlelő hangokat. Nem mehet így tovább, így nem.
Kevesebb mint egy percébe telt, hogy átlökjön az orgazmus peremén.
Ez nem az én testem. Vagy talán az, de Levi irányít, és nem bánom.
Elönt a gyönyör, úgy borít be, mint egy hatalmas hullám, és még le sem
cseng, máris érzem, hogy Levi megmozdít, a hasamat újra a matrachoz
nyomja, ki vagyok szolgáltatva neki.
Az ujjait magamon érzem, széttárnak. Aztán feszülés, alig egy
másodpercnyi égő érzés, és mélyen belém nyomul. Járt már ott, és
mennyei volt, de most nedvesebb vagyok, és még istenibb a súrlódás.
Érzem, hogy megfeszülök, reszketve összehúzódom körülötte.
Ez az. Annyira… hihetetlenül… jó!
– Jézusom! – mordul fel Levi. Megpróbálkozik egy mély, reszketeg
lökéssel. – Még tart az orgazmusod, ugye?
Igen. Nem. Nem tudom. Nagy nehezen hátrafordítom a fejem. Levi
lenéz rám. A kipirosodott bőrömre és a remegő testemre. Tudom, hogy
nem hagyja abba egyhamar. Megint borzasztóan gyorsan el fogok élvezni,
vagy talán soha abba sem hagyom, ő pedig az utolsó pillanatig nézni fogja.
Körülzárva engem, nagy, remegő karjára támaszkodva, azzal az éhes,
megigézett csillogással a szemében.
– Egy álom vagy! Erre teremtettek. Nekem teremtettek. Basszus, Bee! –
A ritmusa felgyorsul. Egyenetlen és bizonytalan, de gyorsít.
És nem bírom.
– Nem teheted! – nyögöm.
Azonnal megáll.
– Ne! – nyöszörgöm. – Ne hagyd abba!
– Azt mondtad…?
– Csak… kérlek, ne nézz rám!
Úgy tűnik, végre leesik neki.
– Csitt! – Leereszkedik, és csókot nyom az arccsontomra. Ez egyre… ez
lehetetlen, de egyre jobb. Kiismerte a bensőmet. Hogy milyen szögben
lökjön. Felszínesebb, céltudatosabb, és én…
Összevissza beszélek. Olyanokat, hogy Te jó ég és Még és Kérlek meg
Kérlek, erősebben, és ő valahogy tudja, mit mondok. Megért engem, és
lehajol, hogy a nyelvével végigsimítson a torkom bőrén, hogy megharapja
a vállamat, a tarkómba nyögje a gyönyörét.
– Nem tudom pontosan – suttogja torokhangon, a lélegzete éles
a fülemben –, hogyhogy nem mentem még el.
Én sem, gondolom. A nevét mondom, eltompítja a párna, és csak
elengedem.
 19

BAZOLATERÁLIS AMIGDALA: PÓKISZONY

S Z E R E T N É K M I N D E N T visszavonni, amit eddig mondtam.

Vagyis nem mindent. Csak azt, hogy az egész életemet az idegtudomány
tanulmányozásának szentelem, és lemondok minden testi örömről, kivéve a vegán
Nutellát, amit mindig hajtogatok. Szeretném ezt a részt visszavonni: van
egy barátom/kollégám/akármim extrákkal, és nekem megfelel.
Mennyeien, fantasztikusan, varázslatosan. Háborítatlan vagyok. Hidratált
vagyok. Boldog vagyok. A helyemen vagyok. Összeszedett. Virágzó.
Gyanítom, hogy felnőtt életem legjobb heteit élem, beleértve azt is, amit
a Fánkok és művészek tábor tanácsadójaként töltöttem, ahol annyi volt
a feladatom, hogy tömjem a fejem mázzal, és szemmel tartsak tízéveseket,
miközben kijelentik, hogy Cézanne festményei „cukik, de nagyon
narancssárgák”. Talán az elmét átalakító szex az oka. Biztos vagyok benne.
Kétségtelenül az, de ennél többről van szó.
Vegyük például a BLINK-et: a bemutatót jövő héten pénteken tartják.
Nyugodtabb lennék egy hangyányit, ha lenne még négy hetem, mielőtt
Boris elém citálja a fél kongresszust? Persze. Megszállott vagyok, és
szeretek túlkészülni. De minden egyes teszt, amit az áttörésünk óta
elvégzünk, kitűnő eredményeket hoz. Olyan szintre lépünk, ami nem
„hálátlanul kimerítő alapozás”, hanem inkább „úttörő tudományos
előrelépés”, és a legtöbb labda az én térfelemen pattog. Mindegyik sisakot
személyre szabottan kell átalakítani annak az űrhajósnak az agyi
feltérképezésével, aki viselni fogja. Ez rengeteg finomítást jelent, és
imádom minden másodpercét. Mindenki így van ezzel: látni, hogy valami,
amin fáradhatatlanul dolgoztunk, eredményeket hoz, az hatalmas lökést
ad, és a mérnökök korán érkeznek, sokáig maradnak, ott nyüzsögnek
körülöttem és Levi körül az állandó kérdéseikkel, és…
Titokban tartjuk. Amit Levijal csinálunk. Nyilván. Nincs értelme
elmondani a mérnököknek. Vagy Rocíónak. Vagy Guynak, aki vagy
kérdéseket tesz fel a nem létező férjemről, vagy elhívja Levit valahova.
Szerdán: „Ma este kosarazunk?” Csütörtökön: „Sörözünk?” Pénteken: „Mi
lesz hétvégén?” Akár még bűntudatom is lehetne Levi állandó válasza
hallatán („Bocs, haver, el vagyok úszva.”), de ez csak átmeneti állapot.
Csak a szokásos: a lány, akit nem érdekelnek a kapcsolatok, találkozik
a pasival, aki évekkel ezelőtt bele volt zúgva, és belefognak a vízszintes
mambóba kötöttségek nélkül. Néhány hét múlva hazamegyek, és Guy
megkaphatja Levit. Közben úgy tartalékoljuk az együtt töltött időt, mint
a tevék. Az időt és a szexet. Említettem a szexet? Biztosan húsz óra
lemaradásban vagyok alvás terén, de valahogy nem vagyok fáradt. Lehet,
hogy a testem kifinomult biológiai fegyverré alakul, ami képes az
orgazmust pihenéssé változtatni.
– Egyszerűen hozzám kellene költöznöd – mondja nekem Levi péntek
reggel. Csipás szemmel pislogok a kávé fölött, amit töltött nekem, az
agyam nehezen fogja fel a szavakat.
– Hogy érted?
– Hozd ide a cuccaidat! – Most ért haza a futásból, és izzadt, zilált, és
zavaróan jól néz ki. – Pakolj össze egy táskát! Akkor nem kell oda-vissza
ingáznod egy váltás ruháért. Amúgy sem az igazi lakásod.
A bögrém felett fürkészem őt. Talán hőgutát kapott.
– Nem költözhetek hozzád. – Biztos vagyok benne, hogy ez benne van
a dugópajti-szerződésben.
– Miért?
– Mert. Mi van, ha neked… – Pornót kell nézned? Valószínűleg nem
tenné… én vagyok a házi pornója. Más lányokat kell hazahoznod? Ezt sem
tudom elképzelni róla. Férfibarlanggá kell alakítanod a lakást? Nagy ez a ház.
Meztelenül kell mászkálnod? Azt már így is megteszi. Nem hiszem el, hogy
olyasvalakivel szexelek, akinek hat kockája van.
– Komolyan beszélek – folytatja. – Jobb ágyam van. Jobb macskám.
Jobb kolibrijeim.
– Hazugság. A te kertedben nincsenek kolibrik.
– Akkor jelennek meg, amikor nem vagy itt. Be kell költöznöd, hogy
lásd őket.
– Rocío észreveheti.
Levi hallgat, várja, hogy kifejtsem.
– És?
– Aztán észreveszi Kaylee. Ő pedig elmondhatja másoknak. Ha én
jönnék rá arra, hogy Sam dr. Mosley-val kufircol, én világgá kürtölném. –
A homlokomat ráncolom. – Egy szörnyeteg vagyok. Szegény Sam!
– Ha Kaylee elmondja másoknak, hát elmondja. Nem gond.
A szememet dörzsölöm.
– Nem hiszem, hogy akarnám, hogy az egész csapatod tudja, hogy
kavarok egy kollégával. Ez olyasminek hangzik…
– …amiért a nők a STEM világában folyamatosan igazságtalan szarokat
kapnak?
– Aha.
– Jogos. De még ha Rocío észre is veszi, azt nem tudná, hogy nálam
vagy. Ráadásul lehet, hogy más dolgok járnak a fejében, tekintve, hogy
múlt héten hányszor hallottam, ahogy Kayleevel „kicsimnek” szólítják
egymást.
– Igaz. – Az alsó ajkamat harapdálom, tényleg azt fontolgatom, hogy
ideköltözöm. Meghibbantam? Nem hiszem. Csak kedvelem őt, kedvelem
ezt, vele lenni. A dugópajtiság Levi Warddal megfelel nekem, és egyszerűen
szeretnék… ebből kicsit többet. – Csak hogy tudd, éjszaka fogvédőt
hordok.
– Szexi.
 – És a fürdőszobád örökre lila foltos lesz. Komolyan. Öt zuhanyzás, és
a kádad hatalmas padlizsán emojivá változik.
Komolyan bólint, és közelebb húz.
– Mindig is erre vágytam.

S Z O M B AT D É L E LŐT T VA N, és együtt főzünk. Ami alatt azt értem,

hogy Levi palacsintát süt, én mellette állok, áfonyát lopkodok, és mesélek
neki A sellő meséjéről, az ifjúsági könyv ötletéről, amit a doktori iskola óta
dédelgetek (egy nanoszkopikus irodánál és a szegénységi küszöb
folyamatos súrolásánál semmi sem stimulálja jobban egy lány képzeletét,
hogy menekülést hozó fikciót írjon).
– Várj! – Levi a homlokát ráncolja. – Ondine nem tudja, hogy félig
sellő, mielőtt csatlakozik az úszócsapathoz?
– Nem, nem tudja, hogy örökbe fogadták. Az első edzésen jön rá,
amikor bedobják a vízbe, és leúszik egy hosszt… Utána kell néznem,
meddig tart leúszni egy hosszt, de olyan gyors, mint…
– …Michael Phelps? – Levi feldob egy palacsintát.
– Persze, bárki legyen is az. És Joe Waters, a suli legcukibb végzőse
meglátja őt, és hű fegyverhordozója lesz önmaga megismerése közben.
– A végén összejönnek?
– Nem. A fiú főiskolára megy, a lány sellőfarkat növeszt.
– Nem élhetnének távkapcsolatban?
– Nem. Nem fogok hazudni a befolyásolható fiataloknak az emberi
kapcsolatok tartósságáról.
 Levi a homlokát ráncolja.
– Ez rossz befejezés…
– Nem az, sellképesztő!
– …és a távkapcsolat nem hazugság.
– A boldog véget érő távkapcsolat biztosan az. Ahogy minden más,
boldog véget érő kapcsolat is.
Felnyársal a tekintetével. A palacsinta sarkai veszélyesen elsötétülnek.
– A miénknek is rossz vége lesz?
– Nem. – Legyintek. – Megleszünk, mert lazán vesszük.
Levi megfeszül, az ajka elvékonyodik.
– Értem. – Látható erőlködéssel ellazul, és… van valami furcsa az
arckifejezésében.
– Mi ez a fej? – kérdezem.
– Milyen fej?
– Ez itt. Amilyet akkor vágsz, amikor megpróbálsz meggyőzni, hogy
a Nirvana jobb mint Ani DiFranco.
– Nem foglak megpróbálni meggyőzni.
– Á! Szóval beismered, hogy igazam van.
– Nincs igazad. Makacs vagy, félrevezettek, és gyakran tévedsz;
a zenével és más dolgokkal kapcsolatban is. De nincs értelme vitatkozni
veled. – Közelebb hajol, és megcsókol; lassan, lágyan, mélyen. Kicsit
elveszek. – Egyszerűen meg kell neked mutatnom.
– Megmutatni mi…?
Levi telefonja megcsörren. Kell neki egy pillanat, hogy lekapcsolja
a tűzhelyet, mielőtt felveszi.
– Igen?
A hang a vonal végén szinte ismerős: Lily Sullivan.
– Szia! Beevel vagyok. – Kíváncsi pillantást küldök felé. Lily honnan
tudná, ki vagyok? – Hogyne. Persze… Megkérdezem. – A vállához szorítja
a telefont, és rám néz. – Lenne kedved néhány órát egy hatévessel lógni,
aki pókállatorvos akar lenni, és határozott véleménye van
a Pokémonokról?
Pár pillanatig összezavarodom. Aztán felfogom, mit kérdez, és fülig ér
a szám.
– Nagyon is. De Levi? – Suttogom, miközben ő visszaemeli a füléhez
a telefont. – A Pokémonnak nincs többes száma.

L I LY S U L L I VA N B A R ÁTS ÁG O S, csinos és aranyos azon a csodás déli

módon, ami miatt azonnal megkedvelem, és úgy érzem, szívesen lát
vendégül csodaszép kora amerikai otthonában. De Penny Sullivan…
Pennybe abban a pillanatban belehabarodom, ahogy meglátom.
Nem igaz. Akkor habarodom bele, amikor a nappali szőnyegén hason
fekve tágra nyílt, esdeklő tekintettel felnéz.
– A királyságomat. Az egész királyságomat egy Twinkie-ért!
– Most tart a keto diétája negyedik napjánál – suttogja Lily. – Az
epilepsziája miatt. – Egy olyan anya szomorú pillantásával néz rám, aki túl
sokszor ad a gyerekének tojást és avokádót. – Szerintem még soha nem
kért Twinkie-t ezelőtt.
 Emlékszem, a kilencéves Bee mennyire kívánós volt, amikor
Magdalena unokatestvére brutális formában közölte vele, hogy
a gumimacik állati csontokból készülnek, és évekig nem tudta, hogy
létezik vegán alternatíva.
– Igen, a diéták már csak ilyen furák.
Bár úgy tűnik, Penny jól van, most, hogy Levi ideért, fékezhetetlenül
nevet, amikor felkapja, a vállára veti, és elindul vele keresztül a házon.
– Penny Lane és én a hátsó kertben leszünk, ha szeretnél csatlakozni. –
Világos, hogy van egy rutinjuk, ami abból áll, hogy Levi egy magas fa
ágáról lelógó hosszú hintát lök, Penny pedig azt kiabálja, hogy „Még!
Még!”, miközben Lily ül a verandán, és szeretetteljesen mosolyog rájuk.
Leülök a mellette álló székre, és megköszönöm, amikor tölt nekem egy
pohár limonádét.
– Annyira örülök, hogy átjöttél! Pennynek elvileg pizsipartija lett
volna ma este, de elhalasztottuk a hét eleji roham után. Nem fogadta túl
jól.
– Én is morcos lennék. És egyáltalán nem gond. Nagyon szép az
otthonod, köszönöm, hogy itt lehetek!
Elmosolyodik, és a kezemre teszi a kezét.
– Én köszönöm neked, hogy nem gondolod… – végigmutat magán,
a házon, Levion és még rajtam is –, hogy ez az egész fura. Hogy van ez a nő,
aki mindig hívja a pasit, akivel randizol…
– Ó, nem erről van szó. Mi csak… – A tekintetem a hintára siklik.
Beszélhetek a szexről egy gyerektől harmincméternyire? Bünteti ezt
valamelyik törvény?
– Biztos kényelmetlen, tekintve, hogy Levi és én valamikor… –
Bocsánatkérőn néz rám. Sok okból szeretném, ha nem beszélne erről,
többek között azért, mert bár nincs jogom féltékenynek lenni, az enyhe
szúrás alapján a gyomromban… az vagyok? Egy kicsit? Jaj, én! – Rég vége –
folytatja Lily. – És csak pár hétig tartott. Itt ismerkedtünk meg
Houstonban, amikor idejött, hogy a nyarat Peterrel töltse, a PhD-je utolsó
éve előtt. Aztán visszament Pittsburgh-be. Elvileg meg akartuk próbálni
a távkapcsolatot, de azt mondta, megismert valaki mást…
A szúrásból kalapálás lesz. Kivel találkozott Levi ötödévesen? Hát,
velem. Pff. De nem szakíthatott olyasvalakivel, mint Lily, hogy…
– Amikor elmondta Peternek, hogy szakítottunk, ő bevallotta, hogy
bejövök neki, és randira hívott. – Lily széttárja a kezét, mintha maga sem
hinné el a saját történetét. – Két hónappal később összeházasodtunk, és
rögtön terhes lettem. Elhiszed ezt?
Elmosolyodom.
– Ez nagyon romantikus! Nagyon sajnálom, ami Peterrel történt.
– Igen. Az nem volt… Nem könnyű még most sem. – Lily félrenéz. –
Köszönöm, amit a BLINK-ért teszel. Tudom, hogy szigorúan titkos, és nem
beszélhetsz róla, de amikor te a fedélzetre érkeztél, Levi említette,
mekkora segítség leszel. Sokat jelent, hogy valaki olyan viszi tovább Peter
örökségét, mint te. És köszönöm, hogy osztozol velünk Levion.
Gombóc támad a torkomban.
– Nem az enyém, hogy osztozzak rajta.
 – Szerintem lehet, hogy az. Ó, az a kis… Penny, vegyél kalapot! Így nem
maradhatsz a napon.
– Levi azt mondta, hogy maradhatok.
Levi felvonja az egyik szemöldökét, nyilván nem mondott ilyesmit.
Penny duzzogva az anyjához masírozik, csak hogy aztán előttem álljon
meg szégyenlős, tétovázó arccal.
– Fáj? – kérdezi, a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve.
– Mi? Ja, az orrpiercingem. Csak egy kicsit, amikor megcsináltattam,
évekkel ezelőtt.
Szkeptikusan bólint.
– Tényleg Beenek hívnak?
– Tényleg.
– Mint a bogarat?
– Aha.
– Miért?
Levi és én felnevetünk. Lily eltakarja a kezével a szemét.
– Az anyukám költő volt, és nagyon szeretett egy méhekről szóló
versciklust.
Penny bólint. Úgy tűnik, neki ez ugyanúgy logikus, mint Maria
DeLuca-Königswassernek volt.
– Hol van az anyukád?
– Már elment.
– Ó! Az én apukám is elment. – Érzem a feszültséget a felnőttekben, de
van valamilyen tárgyilagosság abban, ahogy Penny beszél. – Mi a kedvenc
állatod?
– Csalódott leszel, ha nem a méheket mondom?
Ezt végiggondolja.
– Attól függ. Akkor nem, ha jót mondasz.
– Oké. A macskák jók?
– Igen! Levinak is ők a kedvencei. Van egy fekete cicája.
– Így van – szól közbe Levi. – És Beenek is van egy cicája. Átlátszó.
Felnyársalom a tekintetemmel.
– Az én kedvenc állataim a pókok – tájékoztat Penny.
– Ó, a pókok is nagyon… – elfojtok egy borzongást – menők.
A testvérem kedvenc állata a pacahal. Láttál már olyat?
Penny szeme elkerekedik, és felmászik az ölembe, hogy megnézze
a képet, amit a telefonomon keresek elő. Istenem, imádom a gyerekeket!
Imádom ezt a gyereket! Felpillantok, és látom, hogy Levi engem figyel,
furcsa csillogással a szemében.
– A testvéred gyerek? – kérdezi Penny, miután grimaszolt a pacahal
láttán.
– Az ikertestvérem.
– Komolyan? Úgy néz ki, mint te?
– Aha. – A kedvenceimhez görgetek, és rányomok egy képre, amin
ketten vagyunk, tizenöt évesen, mielőtt – Reike szavaival – elindultam „a
testem szoftcore módosításának útján”.
– Hű! Melyikük vagy te?
– A jobb oldali.
 – Jól kijöttök?
– Aha. Vagyis sokszor sértegetjük is egymást. De igen.
– Együtt laktok?
A fejemet rázom.
– Igazából személyesen nem sokszor látom. Sokat utazik.
– Haragszol, amiért elment?
Ó, a gyerekek! És a túl mélyre hatoló kérdéseik.
– Régen haragudtam. De most csak kicsit… szomorú vagyok. De semmi
baj. Neki ugyanúgy szüksége van arra, hogy utazzon, mint nekem arra,
hogy üljek a fenekemen.
– A barátom azt mondta, hogy ha iker vagy, a gyerekeid is ikrek
lesznek.
– Nagyobb a valószínűsége, igen.
– Akarsz ikreket?
– Penny – szól rá Lily gyengéden –, ebéd előtt nem faggatjuk
a vendégeinket a családtervezésről.
– Jaj, semmi baj! Imádnám, ha ikreim lennének! – Ami azt illeti,
régebben álmodtam erről. Bár most valószínűleg már nem lesznek.
Nyilvánvaló okokból. Amikkel Pennyt nem fárasztom.
A kislány elmosolyodik.
– Az jó, mert Levi is.
– Ó! Ó, én… – Elvörösödöm, és Levira nézek, arra számítok, hogy
ugyanolyan zavarban lesz, de ugyanazzal az arckifejezéssel néz, mint
korábban, csak kábé hússzor erőteljesebben, és…
 – Kér valaki sörbetet? – kérdezi Lily, aki nyilván érzi a helyzet
furaságát.
– Anyám – szólal meg Penny –, muszáj kínoznod?
– Neked különleges fagyit tartogatok. – Penny szeme elkerekedik, és
beszalad. – Szegény kislány! – dohog Lily, miközben követjük a házba. –
A keto fagyi valószínűleg undorító.
– Alábecsülöd, mennyire kétségbeesett lehet – mondom neki. –
Vannak dolgok, amiket régen, mielőtt vegán lettem, undorítónak találtam,
aztán egyik pillanatról a másikra…
– Bee! Bee! Nézd! Mutatni akarok neked valamit!
– Mi az? – Mosolyogva leguggolok hozzá.
– Ő itt Shaggy, a…
A tekintetem a kezében tartott tarantulára siklik, és a zajok
elhalkulnak. A látásom elhomályosul. Egyszerre van melegem és fázom,
aztán hirtelen minden elsötétül.

– E Z N AGYO N menő volt! Levi, imááádom a barátnődet!

– Ismerős érzés.
– Jóságos ég! Hívjam a 911-et?
– Ne, kutya baja. – Minden ködös, de azt hiszem, Levi karjában vagyok.
Türelmesen felemeli a fejemet, a hangjában nincs aggodalom. Ami azt
illeti, fura, de úgy tűnik, el van bűvölve. – Ez kétnaponta megesik vele.
– Rágalom! – motyogom, közben küzdök, hogy kinyissam a szemem. –
Hazugság.
 Levi rám mosolyog, és… annyira jóképű. Imádom az arcát.
– Nézzenek oda, ki tisztel meg minket a jelenlétével!
– Alacsony a vércukrod? – kérdezi Lily aggódva. – Hozhatok valamit,
hogy…?
– Bee olyan, mint én! – lelkendezik Penny, és izgatottan tapsikol. –
Neki is ugyanolyan energialöketek vannak az agyában! Rohamokat kap!
– Kicsit hasonlít a rohamokra – mondom, miközben felülök.
– Beenek haszontalan paraszimpatikus idegrendszere van, ami
végtelenül szórakoztató – magyarázza Levi Pennynek.
– Már elnézést! – mordulok fel. – Van, akinek nem jut ki a stabil
vérnyomás kiváltsága.
– Nem mondtam, hogy nem aranyos – suttogja Levi nem hallhatóan
a halántékomba. A borostája durva. Az ajka lágy.
Úgy tűnik, Penny is rajong az ájulásért.
– Az ikertestvéred is elájul?
– Nem. Ő kapta a jó dolgokat. – Mint a képességet, hogy elböfögje
a francia himnuszt.
– Ez nagyon menő!
– Igazából ez egy nagyon maladaptív vegetatív válasz.
– Meg tudod csinálni még egyszer?
– Nem igazán, bogaram. Parancsra nem megy.
– Akkor mikor csinálod?
– Attól függ. Néha nagyon stresszes, meglepő helyzetekben. Máskor
csak elég olyasmiket látnom, amiktől félek, például kígyókat vagy
pókokat.
Penny szeme elkerekedik.
– Szóval, ha megint megmutatom neked Shaggyt…
Levi és Lily egyszerre kiált fel.
– Ne! – de túl későn. Penny újra előkapja a háta mögül a játékot, és
ismét minden elsötétül.

E G É S Z N A P Sullivanékkel maradunk, és miután Shaggyt bezárják egy

elérhetetlen szekrénybe, remekül érezzük magunkat. Mire indulni
készülünk, többet tudok a Pokémonról, mint amennyit valaha akartam, és
Penny körülbelül hússzor próbálta elérni, hogy újra elájuljak, úgy, hogy
minden keze ügyébe kerülő papírra pókokat rajzolt.
Az a kis szörnyeteg! Halálom napjáig imádni fogom.
Azonban amikor az ajtóban elköszönünk, és megegyezünk, hogy ezt
hamarosan meg kell ismételnünk, az kicsit olyan, mintha egy zongora
esne a fejemre.
– Meddig maradsz Houstonban? – kérdezi Lily.
Csak annyit tehetek, hogy még jobban Levi oldalához húzódom.
– Az még kérdéses. A projekt eredetileg három hónapig tartott volna,
de nagyon jól haladnak a dolgok, szóval… – Vállat vonok. Levi karja
szorosabban fog át. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Levijal
megtestesítjük az átmenetiség szótári definícióját. De annyira élvezem ezt.
A társaságát. A barátait. A kajáját. Szomorú leszek, amikor pár hét múlva
vége lesz.
 – Még mindig áll, hogy a szüleid jövő héten a városban lesznek? –
kérdezi Lily Levitól.
Levi karja újra szorosabban ölel, de most teljesen máshogy. Az előbb
birtokló volt, megnyugtató. Most feszült.
– Aha.
– Pff. Sajnálom! Szólj, ha szükséged van valamire!
Különös, és amint egyedül vagyunk a kocsiban, szóba is hozom.
– Itt lesz a családod?
Levi beindítja a furgont, egyenesen előre néz. Kezdem kiismerni
a hangulatait, de ezt nem. Még nem.
– A szüleim. Lesz valami program az itteni légibázison.
– És találkozol velük?
– Valószínűleg együtt vacsorázunk.
– Mikor?
– Nem tudom pontosan. Az apám majd szól, hogy mikor érnek rá.
Bólintok. Aztán hallom, hogy egy hang, ami nem hasonlít az enyémre,
megkérdezi:
– Én is jöhetek?
Levi fújtatva felnevet.
– Rajongsz a feszült csendekért, amelyeket néha megszakít az
„Ideadnád a fokhagymasót?” kérdés?
– Nem lehet olyan rossz. Különben nem is jönnétek össze.
– Meglepne, hogy az apám milyen messzire képes elmenni, hogy
tudassa velem, mennyire mélyen csalódott bennem.
 – És az anyukád?
Levi csak vállat von.
– Figyelj… célozgathatok arra, milyen elképesztően jól alakul a BLINK.
Elmondhatom, hogy a legtöbb idegkutató hozzád fordul, mint mérnökhöz.
Kinyomtathatom a Nature-ben megjelent publikációdat, és arra
használhatom, hogy gyengéden megtöröljem a számat az első fogás után.
– Ajánlom, hogy csak egy fogás legyen! És Bee… – Levi a fejét rázza. –
Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy megismerd őket, vagy hogy
számomra kínos. Csak nagyon rossz lesz.
Neked legalább van egy pocsék családod, akikbe kapaszkodhatsz, gondolom,
de nem mondom ki. Szinte biztos vagyok benne, hogy Levi szülei nem
olyan szörnyűek, mint ahogy állítja. Abban is biztos vagyok, hogy ennek
ellenére ilyennek érzékeli őket, és csak ez számít.
– Nem akarok tolakodó lenni, de közben nagyon szeretnék ott lenni.
Eljöhetnék, és úgy tehetnénk, mintha a barátnőd lennék.
Értetlenül néz rám.
– Azt nem igazán kell tettetni.
– Mármint… eljátszhatnánk, hogy egy hajszál választ el minket
a házasságtól. Betehetem a lótuszos orrkarikámat, és nem dugom el
a tetkóimat. Az AOC-topom és a szakadt farmerem lesz rajtam. Gondolj
bele, mennyire fognak utálni!
Látom, mennyire nem akar mosolyogni, és hogy mennyire nem bírja
megállni.
– Téged senki sem tudna utálni. Még az apám sem.
Rákacsintok.
– Akkor vágjunk bele!
 20

VENTRÁLIS TEGMENTÁLIS TERÜLET: ROMANTIKUS

SZERELEM

M I N T K I D E R Ü L , Levi apja minden gond nélkül képes arra, hogy

utáljon. Ahogy Levi anyja és az idősebb bátyja is, aki csatlakozik a
vacsorához a történet nem épp kellemes, meglepő csavarja folytán.
De ne szaladjunk előre! A Vacsora előtti napok intenzív felkészüléssel
teltek el a BLINK közelgő bemutatója miatt. Csavarokat húznak meg,
stimulációs frekvenciákat állítanak be, Guyt szurkálják, vizsgálják,
sokkolják a skalpján. Ő egy katona: a bemutató a sisakról szól, de első
tesztalanyként ő lesz középpontban, és nyilvánvaló, hogy ideges miatta.
Az elmúlt néhány napban rosszkedvű volt, szorongó, és fáradtabb, mint
valaha. Azt hiszem, a félelmeit megtartja magának, hogy ne rontsa
a hangulatot, és szeretném ezért megölelni. Egyik este beugrottam az
irodájába, hogy ránézzek. Úgy rezzent össze, mint egy rugó, és bezárta az
összes oldalt. Azt hiszem, még az űrhajósok is a YouPornon vezetik le
a stresszt.
Rocío és Kaylee egyre cukibbak. Hallom őket a pihenőben, miközben
azt a serpenyős kaját melegítem, amit tegnap csináltam, hogy
megpróbáljam lenyűgözni Levit az egyetlen étellel, amit főzni tudok,
aminek az a fájdalmas felismerés lett a vége, hogy nincs olyan étel, amit el
tudnék készíteni.
– Ha hajlandó lenne pár szót mondani arról, hogy hogyan kezdődött
a mozgalom, az elképesztő lenne – mondja Rocío.
– Elég zárkózott nőnek tűnik.
– Elhomályosíthatnánk az arcát. Elváltoztathatnánk a hangját.
Használhatnánk egy héliumalkalmazást.
– Kicsim, az aláásná az üzenet komolyságát.
– És egy Guy Fawkes-álarc?
– Imádom a V, mint vérbosszút… de nem.
– Miről beszéltek? – kérdezem, miközben átdöfök egy sárgarépát,
aminek sikerül egyszerre égettnek és nyersnek lennie. Elképesztő! Ennek
átadható képességnek kellene lennie.
– Ismered a #FairEgyetemiFelvételik-et, ugye? – kérdezi Kaylee.
Visszaejtem a répámat a Tupperware-be.
– Á… nagyjából.
– Arról szól, hogy garantálják a felvételi folyamat inkluzivitását.
A diákszervezetek nagyon aktívak a mozgalomban, de Róval mi
gyakorlatilag nem vagyunk diákok, szóval… – Elfordítja a laptopját. –
Létrehozzuk a #FairEgyetemiFelvételik honlapját! Még nincs kész, de
hamarosan elindítjuk. Lesznek információk, anyagok, mentorprogram-
lehetőségek. És interjút fogunk kérni Marie Curie-től.
Befejezem a rágást és nyelek. Bár a répát nem tettem be a számba.
Biztosan a nyelvemet eszem.
– Marie Curie-től?
– Nem az igazi Marie Curie-től! Bár az állati lenne! – Kaylee vagy fél
percig kuncog a félreértésen. Rocío végig őt nézi szívecskeszemekkel. Á,
ifjú szerelem! – Aki elkezdte az eszmecserét. Az ő interjújával akarjuk
indítani a honlapot, de a nő elég anonim. – Széttárja a kezét. A körme
irizáló babakék.
A torkomat köszörülöm.
– E-mailen keresztül talán benne lenne.
– Ami azt illeti, ez szuper ötlet! – Ro és Kaylee sértően lenyűgözött
pillantást váltanak. Aztán Kaylee megnyalja a hüvelykujját, és letöröl
valamit Rocío szeme sarkából. – Várj, kicsim! Elkenődtél.
Kisétálok a szobából, állom Rocío tekintetét, és azt tátogom, hogy
„viszlát, kicsim”. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire bírom
a kapcsolatuk alakulását.
Mivel pénteken ilyen sok forog kockán, mindenki túl zilált ahhoz,
hogy észrevegye, hogy Levinak szokása lett kávét hozni az asztalomhoz;
gondoskodni róla, hogy ne dolgozzak túl sokat anélkül, hogy szünetet
tartanék; halványan rám mosolyogni, és megkérdezni, hogy el fogok-e
ájulni, valahányszor egy bogár berepül a laborba; valamint ugratni a kis
jutifalat-kupacok miatt, amiket Félicette-nek hagyok.
Én észreveszem. És tudom, hogy csak barát, kedves ember és szuper
munkatárs, de kicsit fáj. Nem fájva fáj. De azok a szúrások? Azok a kis
nyilallások, amiket akkor érzek, amikor Levi engem néz? Amikor együtt
futunk, és ő minden gond nélkül hozzám igazítja a tempóját? Amikor
meghagyja nekem a sárga vegán M&M’seket, mert tudja, hogy azok
a kedvenceim? (Igen, finomabbak, mint a piros.) Na, azok a kis nyilallások
kezdenek kicsit fájni. Döfködnek, úgy általában mellkastájon.
Fura. Furcsa. Különös. Sajátságos. Beírom az emlékeztetőmbe: Menj el
dokihoz a Bethesdában! Rég esedékes egy ellenőrzés.
Mindegy. A meló fantasztikus, a szex még jobb, és
a #FairEgyetemiFelvételik fel fogja kavarni az állóvizet az egyetemek
világában, melyek a középkori céhes tanoncmodell utolsó bástyái. Jól
alakulnak a dolgok, ugye?
Tévedés. Ugorjunk vissza a Vacsorához!
Az első jel, hogy talán nem megy szuper jól (vagy ahogy én gondolok
rá, az első Ajaj™), akkor érkezik el, amikor megtudom, hogy Levi családja
azt javasolta, hogy egy elegáns steakhouse-ban vacsorázzunk. És amikor
azt mondom, hogy „javasolta”, új értem, hogy „úgy döntött”. Nincs bajom
azzal, hogy az emberek húst esznek, de Levi étkezési szokásainak teljes
semmibevétele nem tűnik épp atyainak.
A grillezett hús illata abban a pillanatban körbevesz minket, ahogy
belépünk. Felpillantok Levira, ő pedig bocsánatkérően azt mondja:
 – Utána csinálok neked vacsorát. – Ami egy kisebb… cunamit okoz
bennem. Komolyan. A szúrások? Az semmi. Elönt a nevetséges gyengédség
ez iránt a vegán férfi iránt, akit a valószínűleg idegesítő szülei meghívtak
egy steakhouse-ba, és akinek az az első gondolata, hogy én ne maradjak
éhen ma este. Melengető érzés, ami azzal fenyeget, hogy felrobban
a mellkasomban, és ezért állítom meg Levit az ajtóban; szürke ingére
teszem a kezem, és magamhoz húzom egy csókra.
Nemigen csókolózunk nyilvánosan, és általában még kettesben sem én
kezdeményezek. A szeme elkerekedik, de azonnal lehajol, hogy félúton
találkozzunk.
– Majd én is… – suttogom az ajkának – megteszek neked valamit.
Utána. – Hűha! Nagyon szexi, Bee! Nagyon laza, te csábító!
Levi elvörösödik.
– Te…?
Bólintok, hirtelen újra szégyenlősen. De csókolózunk, és ez a második
Ajaj™. Mert egy torkot köszörülnek mögöttünk, és azonnal tudom, ki az.
Hoppá!
Levi apja a fia alacsonyabb, kicsit kevésbé jóképű, kevésbé izmos
változata. Az anyjától örökölte a hullámos haját és a zöld szemét.
A harmadik személy pedig… Van velük még egy férfi, és egyértelmű, hogy
Levi meglepődik. A hasonlóságból az is egyértelmű, hogy ő Levi bátyja.
Te jó ég! Ez itt Levi családja. Levi élete. Azon kapom magam, hogy
nagyon kíváncsi vagyok. Mindent tudni akarok róla. Valószínűleg ezért
bámulok egy kicsit túl erősen, és maradok le a bemutatásokról.
Valószínűleg ez egy harmadik Ajaj™.
– …a legidősebb bátyám, Isaac. Ő pedig itt dr. Bee Königswasser.
Elmosolyodom, készen állok a legragyogóbb Nagyon örvendek!-emre, de
Levi apja félbeszakít.
– Barátnő, mi?
Próbálok nem megfeszülni.
– Aha. Munkatárs is.
A férfi közönyösen bólint, és elindul az asztal felé, közönyösen odaveti
a feleségének, hogy „Megmondtam, hogy valószínűleg nem meleg.”, aki jó
nagy adag közönnyel követi. Isaac utánuk megy, miután egy röpke
mosolyt küldött felénk, kicsit kevésbé közönyösen. A meglepő az, hogy
amikor felnézek Levira, ő is közönyösnek tűnik. Csak kézen fog, és
odavezet az asztalhoz.
– Bármikor elmehetsz, oké? – Kíváncsi vagyok, hogy ezt kinek mondja.
Levinak és nekem kábé fél másodperc kell az étlappal, hogy eldöntsük,
mit rendelünk (a ház salátáját sajt nélkül, olivaolajjal). Hallgatunk,
miközben Levi szülei folytatják a beszélgetést Isaackel, ami nyilván már
a kocsiban elkezdődött. Senki még csak annyit sem kérdez Levitól, hogy
„Hogy vagy?”, őt pedig ez… zavaróan nem zavarja. Ha valamilyennek,
akkor távolinak látszik. A távolba mered, a bal kezem ujjaival játszik az
asztal alatt, mintha valami mágikus stresszoldó játék lennék. Nem vagyok
a családi vacsorák – vagy a családok – szakértője, de ez el van cseszve.
Ezért amikor beáll egy pillanatnyi csend, megpróbálom emlékeztetni
Wardékat a létezésünkre.
 – Mr. Ward, maga…
– Ezredes – szól közbe. – Kérem, szólítson ezredesnek! – Aztán azonnal
elfordul, hogy mondjon valamit Isaacnek. Na, ez milyen negyedik Ajaj™?
Az első beszélgetés az étel érkezése után zajlik. „Milyen a salátád,
Levi?”, kérdezi Levi anyja. Ő befejezi a rágást, aztán azt mondja: „Remek!”
Sikerül őszintének tűnnie, mintha nem egy 193 centis, kilencven kilós
monstrum lenne, akinek napi négyezer kalóriára lenne szüksége.
Hitetlenkedve fürkészem, és rájövök valamire: nem higgadt, közönyös
vagy nyugodt. Bezárkózott. Lehúzta a redőnyt. Elérhetetlen.
– Minden rendben a melóban? – kérdezi Isaac.
– Aha. Van pár új projekt.
– Nemrég áttörést értünk el valamiben, ami nagy dobás is lehet –
mondom izgatottan. – Amit Levi vezet…
– Van rá mód, hogy a NASA újra fontolóra vegye a jelentkezésedet az
űrhajós programba? – kérdezi az ezredes, engem levegőnek nézve. Ötödik
Ajaj™. Ebből ivós játékot kellett volna csinálni?
– Kétlem. Hacsak le nem vágom a lábamat.
– Nem tetszik a hangnemed, fiam.
– Nem fogják fontolóra venni. – Levi hangja nyugodt. Laza.
– A légierőnél nincs magasságkorlátozás – mondja Isaac tele szájjal. –
És szeretik azokat, akiknek klassz diplomája van.
– Igen, Levi. – Szól közbe az anyja. – És a légierő csak 39 éves korodig
vesz fel. A haditengerészet…
– 42-ig – fejezi be Isaac.
 – Igen, 42. Nincs sok időd meghozni a döntést.
Azt hittem, Levi szülei nem olyan rosszak, mint ahogy lefesti őket, de
tízszer rosszabbak.
– A seregben pedig 35… Hány éves vagy, Levi?
– 32, anya.
– Nos, a sereg valószínűleg nem az első választásod lenne…
– És a Francia Idegenlégió? – kérdezem egy lila hajtincsemet
csavargatva. A villák csörömpölése abbamarad. Három bizalmatlan
szempár méreget. Levi csak… éber, mintha kíváncsi lenne, mi sül ki ebből.
Istenem, mit tettek vele ezek az emberek? – A Francia Idegenlégióban mi
a korhatár?
– Miért akarna egy másik ország hadseregéhez csatlakozni? – kérdezi
az ezredes fagyosan.
– Miért akarna az Egyesült Államok seregéhez csatlakozni? – vágok
vissza. Nem hiszem el, hogy az a rohadt Tim Carson szerető, tökéletes
családból származik, és valaki, aki olyan tökéletes és kedves, mint Levi,
ilyen rohadt rokonságból jön. – Vagy a légierőhöz, a haditengerészethez,
a cserkészekhez? Egyértelműen nem ez a hivatása. Nem mintha
könyvelőként dolgozna, aki egy drogkartellnek mos pénzt. A NASA egyik
mérnöke, akit több ezer ember idéz. Nagyon jól fizető állása van. –
Igazából fogalmam sincs, hogy mennyit keres, de felvonom az egyik
szemöldökömet, és folytatom. – Nem egy ócska melóban vesztegeti az
életét.
Hatodik Ajaj™. Az ivós játék tökéletesen kihagyott ziccer. Biztosan
elviselhetőbbé tenné a csendet, ahogy nyúlik. És nyúlik. És nyúlik.
Aztán az ezredes megtöri.
– Miss Königswasser, maga nagyon udvariatlan…
– Nem az – szól közbe Levi határozottan. Higgadtan. De erőteljesen. –
És doktor. – Levi egy pillanatig állja az apja tekintetét, aztán a bátyjával
folytatja: – És nálad, Isaac? Hogy megy a meló?
Hátradőlök a széken, észreveszem a gyanús, gyűlölködő pillantást,
ahogy az ezredes rám néz. Rávillantok egy ragyogó hamis mosolyt, és arra
figyelek, amit Levi mond.

A B B A N A PI L L A N AT B A N, ahogy beszállunk a furgonba, leveszem

a Converse-emet, a talpamat a műszerfalnak támasztom, a kis Quasimodók
tisztán látszanak, és felrobbanok.
– Nem hiszem el!
– Hm?
– Felfoghatatlan. Ebből egy rohadt esettanulmányt kellene írnunk.
A Science leközölné. A Nature. A rohadt New England Journal of Medicine.
Nobel-díjat hozna nekem. Marie Curie. Malála Júszafzai. Bee Königswasser.
– Klasszul hangzik. De miről is beszélünk?
– Az a minimum, hogy jelölnének minket. Elutazhatnánk Stockholmba.
Láthatnánk a fjordokat. Találkozhatnánk a tékozló testvéremmel.
Levi feltekeri a légkondit.
– Elviszlek Stockholmba, amikor akarod, de áruld el a témát, ha azt
szeretnéd, hogy kövessem ezt a beszélgetést!
 – Egyszerűen nem hiszem el, mennyire jó beállítottságú ember vagy!
Úgy értem, oké, nekünk is megvannak a magunk… gondjai, ha a társas
interakciókról van szó, de meg vagyok döbbenve, hogy nem lettél Titanic
méretű pszichopata, amilyen családból jöttél. Biztosan csoda történt,
nem?
– Á. – Felém küld egy félmosolyt. – Akarsz jégkrémet venni?
– Sem a természet, sem a nevelés nem volt a te oldaladon.
– Szóval nem kell jégkrém?
– Naná, hogy igen a jégkrémre!
Levi bólint, és jobbra kanyarodik.
– Volt benne némi terápia is.
– Mennyi terápiáról is beszélünk?
– Pár év.
– Agyátültetés is tartozott hozzá?
– Csak sok beszélgetés, hogy a képességem hiánya az igényeim
funkcionális kommunikációjára egy olyan családból ered, akik sosem
engedték azt meg nekem. A régi sztori.
– Még most sem engedik! Megpróbálnak… kiradírozni téged, és
átváltoztatni valami mássá! – Feldúlt vagyok. Feldühödött. Feldúltan
feldühödött. Mutálódni akarok Beezillává, hogy a következő hálaadáskor
kifosszam az egész tágabb Ward családot. Ajánlom, hogy Levi meghívjon!
– Próbáltam józanul beszélni velük. Kiabáltam. Higgadtan
elmagyaráztam. Próbáltam… sok mindent, higgy nekem! – Felsóhajt. –
Végül el kellett fogadnom, amit a terapeutám mindig mondott: csak azon
változtathatsz, hogy hogyan reagálsz az eseményekre.
– A terapeutád remek embernek tűnik.
– Az volt.
– De akkor is apagyilkosságot akarok elkövetni.
– Nem apagyilkosság, ha nem a saját apád.
Kitör belőlem egy dühös kiáltás.
– Soha többé nem lenne szabad beszélned velük!
Levi elmosolyodik.
– Annak nagyon erős üzenete lesz.
– Nem, komolyan! Nem érdemelnek meg téged.
– Ők… nem jók. Az biztos. Sokszor eszembe jutott, hogy megszakítom
velük a kapcsolatot, de a testvéreim és az anyám sokkal jobbak, ha az
apám nincs a közelben. És egyébként… – habozik – a mai nem volt olyan
rossz. Talán régóta ez volt a legjobb vacsorám velük. Amit én annak
a számlájára írok, hogy megmondtad az apámnak, hogy duguljon el, és így
átmenetileg némává sokkoltad.
Ha ez a vacsora a „nem rossz” kategóriába tartozik, akkor én K-pop
bálvány vagyok. Kinézek Houston alkonyi fényeire, és arra gondolok, hogy
attól, amit a családja vele művelt, Levinak kevesebbnek kellene lennie
a szememben, és rájövök, hogy az igazság épp az ellenkezője. Van abban
valami türelmes, ahogy csendesen kiáll magáért. Abban, ahogy másokat
lát.
Újabb szúrás a szívem táján. Nem tudom, mik ezek. Én csak nagyon…
– Levi?
 – Hm?
– Mondani akarok neked valamit.
– Megmondtam: nem fog összemenni a tüdőd, mert az 5 kilométerre
edzel…
– A tüdőm tökre összemegy, de nem ezt.
– Akkor mit?
Mély lélegzetet veszek, továbbra is kinézek az ablakon.
– Nagyon, nagyon, nagyon kedvellek.
Egy hosszú pillanatig nem válaszol. Aztán:
– Biztos vagyok benne, hogy én jobban kedvellek.
– Kétlem. Csak azt akarom, hogy tudd, nem mindenki olyan, mint
a családod. Te… velem te lehetsz. Arról beszélsz, azt teszel vagy mondasz,
amit akarsz. És soha nem foglak úgy bántani, ahogy ők. – Kényszerítem
magam, hogy rámosolyogjak. Most nem könnyű. – Ígérem, nem harapok!
Átnyúl, hogy megfogja a kezemet, a bőre meleg és durva.
Visszamosolyog. Csak kicsit.
– Akár darabokra is téphetsz, Bee!
Az út további részében hallgatunk.

S C H R Ö D I N G E R B E L E B ÚJ T a hátizsákomba, széttépett egy zacskó

kelkáposztachipset, úgy döntött, hogy nincs ínyére, és elszundikált úgy,
hogy a félig üres zacskót használta párnának. Kitör belőlem a nevetés, és
megtiltom Levinak, hogy felébressze, mielőtt csinálhatnék róla egymillió
képet, és elküldhetem Reikének. Ez a legjobb dolog, ami ma egész nap
történt; emlékeztető, hogy bár Levi valódi családja talán szívás,
a választott családja a legjobb.
– Teljesen le vagyok nyűgözve! – gügyögöm Schrödingernek,
miközbent simogatom.
– Ne ölelgesd, vagy azt fogja hinni, hogy jutalmazod! – figyelmeztet
Levi.
– Úgy érzed, hogy megjutalmaznak, cica?
Schrödinger dorombol. Levi felsóhajt.
– Bármit is csinál Bee, azt ne érezd ölelgetésnek! Azok büntető
simogatások – mondja olyan hangon, amit valószínűleg határozottnak
szán, de helyette imádnivalóan tehetetlen, és újabb szúrást érzek,
a szívemben és a petefészkemben. Nagyon remélem, hogy lesznek
gyerekei. Elképesztő apa lesz.
– Azok a chipsek az asztalomon voltak napokon át, és Félicette-nek
soha nem sikerül kinyitni.
– És egyáltalán nem azért, mert Félicette nem létezik! – kiáltja Levi
a konyhából.
– Meg kellene tanítanod Félicette-nek a módszereidet – suttogom
Schrödingernek, aztán csatlakozom Levihoz a konyhában, pont időben,
hogy lássam, hogy kidobja az indokolatlanul túlárazott chipsem
maradékát.
– Éhes vagy még? Csináljak valami kaját?
A fejemet rázom.
– Biztos? Szívesen készítek…
 Elhallgat, amikor térdre ereszkedem. A szeme elkerekedik, én pedig
elmosolyodom.
– Bee – mondja. Bár nem igazán mondja. Lélegzet-visszafojtva tátogja,
amit gyakran tesz, ha megérintem. És most az ujjaim az övén vannak, ami
érintésnek minősül. Nem? – Bee – ismétli, most kicsit torokhangon.
– Mondtam, hogy megteszek valamit – mondom neki mosolyogva. Az
övcsatja csendülése visszaverődik a konyhai berendezésekről. Az ujjai
a hajamba fonódnak.
– Gondoltam, úgy érted… hogy nézel velem sportot. Vagy csinálsz még
egy égett – ah – serpenyős kaját.
Kibontom a bokszeréből, és köré fonom a kicsi kezemet. Máris teljesen
kemény. Hatalmas. Döbbenetesen meleg a kezemben. Szappan és a saját
illata árad belőle, palackozni akarom ezt a mennyei illatot, és mindig
magamnál hordani.
– Nem vagyok túl jó a serpenyős kajában. – A lélegzetem simogatja a
bőrét, amitől a farka megrándul. – Remélem, ezt jól csinálom.
Nem vagyok éppen magabiztos, talán kicsit ügyetlenkedem is, de
amikor lágyan megnyalom a makkját, halk, meglepett nyögést hallok
felülről, és azt hiszem, talán rendben leszek. Körülveszem az ajkammal,
érzem, hogy Levi keze szorosabban tartja a fejem, és a bizonytalanságom
elolvad.
Nem tudom, miért nem csináltuk ezt eddig. Talán ahhoz lehet köze,
hogy Levi általában milyen türelmetlen; türelmetlen, hogy bennem
legyen, rajtam, velem. Gyakran türelmetlenség bujkál bennünk, mintha
mindketten azt akarnánk, arra vágynánk, azt érdemelnénk, hogy fizikailag
a lehető legközelebb legyünk, a lehető leggyorsabban, és… nem hagy időt
a késlekedésre, azt hiszem.
De Levi akarja. Lehet, hogy soha nem kérne ilyesmit, de látom az arcán
megjelenő kéjt, hallom, ahogy a levegőt veszi. Megszívom pont a makkja
alatt, és a döbbent, letaglózó gyönyör hangja tör ki belőle. Aztán ujjaival
a hajamba túr, és elkezd vezetni. Túl vastag ahhoz, hogy sok mindent
tegyek, de próbálok ellazulni, megengedni magamnak, hogy élvezzem,
átadjam magam az íznek, a teltségnek, halk, mély nyögéseinek, ahogy
elmondja, milyen jó érzés, mennyire szereti a számat, mennyire szereti
ezt, mennyire szeret…
– Basszus! – A hüvelykujja finoman követi a farka dudorát az
arcbőrömön keresztül. A szám obszcén módon kitágul körülötte. – Tényleg
te vagy minden, amit valaha akartam – motyogja gyengéden, áhítatosan,
rekedten, aztán megint megmozdít, most a ritmus mélyebb,
céltudatosabb, a gyönyöréért megdolgoztatja az állkapcsomat. Amikor
magához húz, és azt mondja:
– A szádba fogok élvezni – mintha elkerülhetetlen lenne, mintha
mindketten túlságosan akarnánk ezt ahhoz, hogy abbahagyjuk,
nyöszörgök körülötte attól, hogy mennyire akarom ezt tőle.
Kicsit elveszti a fejét, amikor elsül, mélyről és szokatlanul durván
nyög, vasmarokkal fog, és az orgazmusa úgy cikázik át rajtam, mintha
a sajátom lenne. A végéig finoman szívogatom, és amikor felnézek rá,
nedves vagyok, duzzadt, üres, remegő, kikészült roncsnak érzem magam
a padlón.
– Nyisd ki a szádat! – a hangja rekedt.
Zavartan pislogok rá. Két kezébe fogja az arcom.
– Azt akarom, hogy nyisd ki a szád, és mutasd meg!
Engedelmeskedem, és a hang, amit hallat – birtokló, éhes és végre
elégedett –, úgy cikázik rajtam keresztül, akár egy hullám. Hátul
a nyakamat masszírozza, miközben nyelek, a hüvelykujja az államat
simogatja, és amikor felmosolygok rá, úgy mered rám, mintha az imént
valamilyen isteni ajándékot kapott volna tőlem.
Hosszú az éjszaka. Valahogy különbözik az összes többitől. Levi most
ráérősen vetkőztet le, gyakran megáll, habozik, elveszti a fonalat, hogy hol
tart, mintha elvonná a figyelmét a testem, a domborulataim, a hangok,
amiket kiadok. Nyögök, vonaglok, könyörgök, és még mindig nem
csusszan be, túlságosan lefoglalja, hogy bejárja a mellem halmát, a nyelvét
odanyomja a csiklómhoz, az orrával simogatja a torkom bőrét. Túl sokáig
billegek a peremen, ahogy Levi is, mozdulatlan bennem, aztán vastag,
mennyei és lassú; lassú befelé, aztán lassú kifelé, hosszú, bódító csókok
nyújtják közöttünk a gyönyört, a testem rángatózik az övé után. Aztán
lenéz rám, a keze és a kezem összefonódik, a tekintete és a tekintetem
egybeforr, a lélegzete keveredik a lélegzetemmel.
– Bee – mondja. Csak a nevemet, félig leheli, szenvedélyes kérlelés.
Úgy néz rám, mintha az enyém lenne. Mintha a jövője az én kezemben
lenne. Mintha minden, amit valaha akart, az bennem rejlene. A szívem
belesajdul, és nagyot dobban a veszélyes, menydörgő örömtől.
 Lehunyom a szemem, hogy ne lássak, és hagyom, hogy a folyékony
forróság áradjon bennem, mint az árapály, fent és lent, egész éjjel.
 21

JOBB ALSÓ FRONTÁLIS TEKERVÉNY: BABONA

A Z T M O N DJÁ K , a katasztrófák hármasával ütnek be, de ez nem igaz. Ez

csak az emberi elme trükkje: mindig mintákat keres a random statisztikai
megfigyelésekben, hogy értelmezze a káoszt.
Például, mondjuk te vagy dr. Marie Skłodowska-Curie, kábé 1911-ben.
Az egészséged megromlik, miután évtizedekig lubickoltál egy
gyerekmedencényi polóniumban. Minden fájdalmas, alig látsz, alig tudsz
járni, aludni, még több polóniumban lubickolni. Szívás, mi?
Hát, a helyzet lehet még nagyobb szívás. Úgy döntesz, hogy
megteszed, amit halogatsz: kérvényezed a felvételedet a Francia
Tudományos Akadémiára. Két Nobel-díjad van, tuti befutónak számítasz,
nem? Non. Az akadémia elutasít, és helyetted felveszi ezt az Édouard
Branly fickót, akinek biztos vagyok benne, hogy sok remek tulajdonsága
van; például pénisze. (Ha azon gondolkodsz, „Ki az az Édouard? Sosem
hallottam a pasasról!”, pontosan erről beszélek. Kitűnő, Francia
Tudományos Akadémia! Foglalj helyet a történelem lúzerjei között, a
Krakkói Egyetem mellett!)
Tehát van két nagy buktánk, és valószínűleg azt gondolod:
a szartortára ezzel fel is került a hab. Más katasztrófa nem üt be egy
darabig. De megfeledkeztél a díszítésről: valaki betör az ifjú, izmos
lovagod lakására, ellopja a szerelmes leveleidet, és eladja a tizenkilencedik
századi Franciaország Fox Newsának. Jean Hannitynek szerencsenapja
van.
Képzeld el, hogy te vagy dr. Curie! Képzeld el, hogy ülsz a parányi
párizsi lakásodban, próbálnál enni egy camambert-es bagettet, miközben
a tömeg tombol az ablakod alatt, mert volt merszed (felszisszenés!)
bevándorlónak lenni. Nőnek lenni a STEM világában! Dugni! Nem azt
mondanád magadnak, hogy oka van, hogy így tombol a szarvihar?
A Szaturnusz felemelkedik a Nyilas házába. Nem áldoztak elég bárányt
a Spagettiszörnynek. A rossz dolgok hármasával történnek. Csupán
emberek vagyunk. Tele vagyunk „miért”-ekkel, fuldoklunk a „miért”-
ekben. Néha-néha szükségünk van egy kis „azért, mert”-re, és ha nem áll
rendelkezésünkre, kitaláljuk.
Hogy rövidre fogjam, a népszerű nézettel szemben egy mondás csak
mondás, és a katasztrófák nem hármasával ütnek be.
Kivéve, amikor igen.
Az első csütörtök este történik, közvetlenül a pénteki bemutató
főpróbája után. Szinte várom, hogy holnap lássam Trevort; jó, nem őt,
hanem az arcát, amikor rájön, hogy mit ért el az én vigyorgó női agyam.
Szórakozottan összepacsizok Lamarral, miközben megnézem
a telefonomat, és annyira megdöbbenek a Twitter-értesítéseken, hogy
a kezem megáll a levegőben.
Felrobbantak. Rossz értelemben. Ahogy az gyakran megesik. Csakhogy
most a sértések kaotikus özöne nem az incelektől, a stemlordoktól vagy
a férfijogi aktivistáktól érkeznek, hanem más, a STEM világában mozgó
nőktől.
– Azt itt hagyod? – kérdezi Lamar a karomra mutatva. Erőtlenül
mosolygok, és elsétálok.

@SabineMarch: Nem hiszem el, hogy elárultál minket!

@AstreLena: Remélem, az STC feljelent, te ribanc.

#MitTenneMarienakVégeParti

@Sarah_08980: Több száz, a STEM világában dolgozó nő

fáradhatatlanul dolgozott a #FairEgyetemiFelvételik-ért, és te végig

úgy tettél, mintha mellettünk állnál, miközben csak a saját hasznodat

lested. Szégyen.

Az utolsón tweetet olyasvalaki küldte, akivel tegnap beszéltem

utoljára. Az eseményekről beszélgettünk, amiket szervez, tanácsot kért
tőlem, azt mondta, imádja a fiókomat. Csak pislogok a képernyőre, és
keresni kezdem ennek a pokolnak a forrását.
Hamar megtalálom. Egy bizonyos Benjamin Green oldalán; a név
ismerős, de nem tudom hova tenni, aztán elolvasom a Twitter biót,
igazgatóhelyettes az STC-nél. A homlokomat ráncolom, aztán meglátom
a tweetet.
Egy képernyőkép az. Sok képernyőkép. Egy beszélgetésről, ami egy
privát Twitter chatben történt Mr. Green és valaki más között. Valaki,
akinek az ikonja nagyon hasonlít a napszemüveges Marie Curie-re.
Elolvasom a nevet: @MitTenneMarie. Én.
Lehetetlen. Soha nem beszéltem ezzel a pasival. Gyorsan újra ránézek
a felhasználónévre, kétszer, háromszor, elgépeléseket vagy hiányzó
betűket keresek, amik egy imposztorra utalnának. Nincs egy sem.
A homlokomat ráncolom, és elkezdem olvasni a beszélgetést. Az
időbélyegző tegnap éjszakai.

@MITTENNEMARIE: Helló, Jonathan. Tisztában vagyok vele, hogy ez

kicsit unorthodox, de remélem, amit mondanom kell, az mindkettőnk

számára előnyös lesz. Tudom, hogy az STC küszködik a negatív

hírveréssel, amit a #FairEgyetemiFelvételik okozott, és aggódsz, hogy

a mozgalom még jobban lendületbe jön. Mint tudod, én vagyok az

egyik legfontosabb aktivistájuk, és jelentős szerepet játszottam

a létrejöttében. Valószínűleg ellenséget látsz bennem, de ennek nem

 kell így lennie.

@MITTENNEMARIE: Szeretnék alkut ajánlani. Nyitott vagyok rá, hogy

az STC javára fordítsam a narratívát, elmondjam a követőimnek és az

együttműködő partnereimnek, hogy a #FairEgyetemiFelvételik

követelései túlzóak. Hogy bár talán szükség van reformokra,

a standardizált vizsgák szükségesek, ezért az lenne leginkább az

érdekünk, ha már létező cégekkel működünk együtt, hogy fejlesszük

a már széles körben használt eszközöket. Természetesen mindezt

nem ingyen csinálnám. A valódi nevem arra az

esetre, ha utána kellene nézned a referenciáimnak. Kész vagyok

meghallgatni az ajánlatodat.

A képernyőre pislogok, szóhoz sem jutok. Aztán felgörgetek, hogy

elolvassam a nyilvános kommentet, amit Green a képernyőkép felett írt.

@JgreenSTC: A #FairEgyetemiFelvételik aktivistáinak, valamint

azoknak az egyetemeknek és intézményeknek, amelyek komolyan

veszik, el kellene olvasniuk, hogy @MitTenneMarie, az egyik

vezetőjük mit kért tőlem. Ez a mozgalom valódi célja: zsarolás.

@JgreenSTC: Az STC-nél úgy döntöttünk, hogy nem hozzuk

nyilvánosságra az illető kilétét (egyelőre). Konzultálunk

a jogászainkkal, és nyitva hagyjuk a lehetőségeinket. Közben ideje

 végiggondolni, hogy a #FairEgyetemiFelvételik mit lép.

Kótyagos vagyok. Mert nem vettem levegőt. Kényszerítem magam,

hogy beszívjak egy kis levegőt, ki és be, majd megint ki. Ez biztosan
photoshop. Igen. Nincs más magyarázat. Nagyon ügyes, de… A doktori
iskolában Annie odaphotoshopolt egy, a fenekéből kijövő csápot. Bármi
lehetséges, nem?
Ülök az az asztalomnál, és észreveszem, hogy sokan blokkoltak azok
közül, akikkel mostanában beszéltem. Elhiszik ezt a baromságot? Az nem
lehet. Ismernek. Ugye?

MARIE: Shmac, most láttam az STC szarcunamit. Te láttad?

Rugózik a lábam, és várom a válaszát. Pár perccel később bejön Rocío,

és pakolni kezd a hátizsákjába. Amikor azt mondom, hogy „pakolni”, azt
úgy értem, hogy „agresszívan dobálózni, mintha egy közelgő
megkövezésre gyakorolna.”
– Jól vagy? – kérdezem, és még azelőtt megbánom, hogy a szavak
elhagynák a számat. Valószínűleg túlságosan is szorongok, hogy segítsek,
bármit is akar mondani.
– Nem.
A francba.
– Kaylee jól van?
– Nem. Szarul érzi magát. – Becipzározza a hátizsákját, erővel dugja át
a karját az egyik pánton. – A sok munkát, amit a #FairEgyetemiFelvételik-
ért csináltunk, lehúzhatjuk a vécén, mert az egyik vezéralakról kiderült,
hogy egy rohadt csaló.
Lefagyok. Az összes beszélgetés közül nem tudok ennél
kényelmetlenebbet, időszerűtlenebbet, kellemetlenebbet elképzelni; sok-
sok fosztóképző.
– Én… láttam – dadogom. A szám kiszárad. – De… egyáltalán igaz?
Valószínűleg kitaláció…
– Lefogadom, hogy nem. Az emberek azt hajtogatták, hogy az STC
képernyőképei hamisak, ezért a pasi bizonyítékot adott
a #FairEgyetemiFelvételik néhány vezetőjének. Marie tényleg
besomfordált a pasi DM-jeibe, és pénzt kért. Átcseszett minket. Ő kezdte
a #FairEgyetemiFelvételik-et, úgyhogy többé nem vesznek minket
komolyan. Ez sok szörnyűséget jelent sok jó ember számára; és még pár
gonosz számára is. Mint én. Több ezer dollárt – amim nincs – arra kell
költenem, hogy megismételjek egy vizsgát, ami kevésbé tudja megjósolni,
mennyire leszek sikeres a doktori iskolában, mint ahány mumifikált
skorpióm van. Egyébként hét van. – A hangja kicsit elcsuklik az utolsó
szónál, amitől megszakad a szívem. Rocío félrenéz, de még látom, hogy
egy magányos könnycsepp gördül le az arcán. – Nem fogok bejutni a Johns
Hopkinsba. Munkanélküli csődtömeg leszek, miközben Kaylee a doktorira
jár, és teljesen megfeledkezik rólam.
Felállok.
– Nem. Az nem történik meg.
 – Csak nagyon csalódott vagyok. – Mély, reszketeg és csüggedt
lélegzetet vesz. – Senkiben sem lehet bízni. A világ tényleg egy vámpír. –
Megvonja vékony vállát, a hátizsák himbálózik rajta. – Egyébként azt abba
kellene hagynod!
– Micsodát? – Követem a tekintetét. A kezemre mered, ahol vadul
csavargatom a nagymamám gyűrűjét.
– Tegnap tizenöt percig vitatkoztam Guyjal arról, hogy férjnél vagy-e.
Ez történik, ha valaki más jegygyűrűjét hordod, Bee.
A francba! A francba, a francba, a francba! Guy rájött? Ma tényleg kicsit
távolságtartónak tűnt, de azt hittem, csak ideges a holnapi bemutató
miatt. Keressem meg, hogy megmagyarázzam?
– Hazamész? – kérdezi Rocío.
– Nem, én… – Úgy volt, hogy szokás szerint Levijal megyek el. De nem
hiszem, hogy úgy tudnék tenni, mintha mi sem történt volna, és
beszámolni neki erről a cirkuszról… hát, megtehetném, azt hiszem. Ha
valakiben megbízhatok az MTM-mel kapcsolatban, akkor az Levi. De
a pocsék hangulatom, miközben próbálok küzdeni az online
személyiségemért, az valószínűleg több, mint amit képes lenne elviselni. –
Aha, persze. Elkísérlek.
Dobok Levinak egy gyors üzenetet, hogy változott a program, aztán
Rocío mellé szegődöm. Csak akkor válaszol, amikor hazaérek, megkérdezi,
minden rendben van-e, szeretném-e, hogy eljöjjön értem vagy beugorjon-
e. Pár másodperccel később Shmac végre válaszol.
 SHMAC: Igen, láttam.

MARIE: Fogalmam sincs, mi folyik itt. Természetesen soha nem írtam

Greennek.

SHMAC: Az a baj, hogy a #FairEgyetemiFelvételik mellett állók azt

állítják, hogy bizonyítékuk van, hogy te voltál.

MARIE: Kérlek, mondd, hogy nem hiszel nekik!

SHMAC: Nem hiszek.

Lehunyom a szemem. Hála istennek!

SHMAC: Hadd gondolkodjak ezen, jó? Beszélek pár emberrel.

Valahogy biztosan helyre lehet hozni. És ellenőrizd a naplófile-jaidat!

Hátha meghackeltek.

Nem történt ilyesmi. Nincs semmi rendkívüli: a fiókomhoz csak

Houstonból fértek hozzá. Nyugtalan vagyok, ideges, félek. Járkálok
a lakásomban, olyan sokáig és vehemensen, hogy az valószínűleg már
edzés. Be kellene írnom abba a hülye testedzésappba, amit Levi letöltetett
velem („Követni fogod a fejlődésedet. Elégedettséget okoz majd.” „Tudod,
mi okoz még elégedettséget?” „Bee, ne mondd azt, hogy ’Nem edzeni’!” „…
rendben.”) Ami azt illeti, fontolgatom, hogy elmegyek futni, hogy
kitisztuljon a fejem. (Testrablók áldozata lettem? A földönkívüliek
voltak?), amikor kapok egy e-mailt.
Egy menő ügyvédi irodától jött, amelynek valószínűleg nyolc név virít
a falán, és a vécéülőkét aranylevelek borítják. Az üzenet elég ártatlan, de
csatoltak hozzá egy PDF-et. Átfutom a tartalmát, és ekkor elkezd forogni
a gyomrom, meg a világ is körülöttem.

Dr. Königswasser!

Ezen levél figyelmeztetésül szolgál a közelmúltban elkövetett

zaklatása miatt. Kérjük, hagyjon fel mindennemű zaklatással,

beleértve, de nem kizárólagosan:

• Tweetek közzététele „@MitTenneMarie” álnéven.

• Az STC és termékei megítélésének tönkretételére irányuló nyilvános

tartalmak posztolása.

• Anyagi vagy más előnyök szerzésére tett kísérlet az STC-től,

kéretlen PR (vagy más) szolgáltatásokért cserébe.

Tisztelettel:

J. F. Timberworth, az STC nevében eljáró ügyvéd

 22

A CINGULÁRIS KÉREG ELÜLSŐ RÉSZE: Ó, A FRANCBA!

N E M T U D O M P O N TO S A N , hogyan töltöm a levél elolvasása utáni

estét. Minden homályos. Telnek az órák, és sírok. Lélegzem. Próbálok
rájönni, hogy mi ez az egész. Dühös vagyok, sokkot kaptam, letaglóztak,
magányos és szomorú vagyok.
Levi felhív kétszer, de eszembe jut a Rocío arcán csillogva
végiggördülő könnycsepp, és túl mocskosnak és romlottnak érzem magam
ahhoz, hogy felvegyem. Mit mondana Levi, ha tudná? Hinne nekem?
Hogyan hihetne, ha az STC tudja az igazi nevemet? Már abban sem vagyok
biztos, hogy én hinnék-e magamnak.
Másnap minden kategorizáló képességemre szükségem van, hogy
a munkámra koncentráljak, abból pedig nincs sok. A dolgok kizárása
a gondolataimból nem tartozik az erősségeim közé, de viszonylag jól
teljesítek. Levi reggel újra hív, és megint nem veszem fel, de írok neki,
hogy rengeteg a dolgom a BLINK-kel (szörnyű kifogás, mivel együtt
dolgozunk), és lefoglal, hogy kimenjek Trevorért a repülőtérre (nem
kifogás, de ugyanolyan szörnyű).
– Kramer nem tudott eljönni – valami WHO-szimpózium miatt –, de
nagyon boldog – mondja Trevor ahelyett, hogy Helló, Hogy vagy?, vagy
olyasmi helyett, amivel a normális, rendes emberek kezdenének egy
beszélgetést. – És tudod, mi történik, amikor Kramer boldog?
Ad nekem egy labort tőled távol. Legalább a folyosó végén, lehetőleg egy másik
emeleten, ideális esetben egy másik épületben. Már ha van jövőm a tudományos
világban. Ha nem derül ki rólam, hogy egy szörnyen kétszínű szélhámos vagyok.
– Nem.
– Pénzt ad a laborunknak, az. Mikor lesznek kész a szkafanderek?
A szememet forgatva elindulok az autóval az érkezési oldalról.
– Sisakok. És elméletileg a prototípus kész. Néhány igazításra lesz még
szükség minden egyes űrhajósnál.
– Igen, ennyit említettél az egyik jelentésedben is. – Az összes
jelentésben beszélek erről, de a szövegértés sosem volt Trevor erőssége. –
Az a Ward pasas, aki a NASA részéről a vezető. Biztosan egy istenverte
zseni, hogy ezt ilyen gyorsan összehozta.
Lassan kifújom a levegőt. Elég szar napom van, valószínűleg nem
kellene azzal bonyolítanom, hogy elmondom a főnökömnek, hogy egy
vécéöblítő-tabletta. Ugyanakkor, mivel ilyen pocsék napom van, talán nem
fogom tudni megállni, hogy megmondjam neki, hogy egy vécéöblítő-
tabletta. Micsoda dilemma!
– Dr. Warddal társvezetők vagyunk – mondom, és talán még soha nem
használtam ilyen éles hangot Trevorral. Biztosan észrevette, mert bosszús
pillantást küld felém.
– Igen, de…
– De?
Meghunyászkodva kinéz az ablakon.
– Semmi.
Ajánlom is!
Trevor, a vécéöblítő, a legkisebb hal a jelen lévő cápák között. Itt van
két texasi kongresszusi képviselő, Borisnak legalább három főnöke, és az
űrközpont sok alkalmazottja, akiknek közvetlenül nincs közük a BLINK-
hez. Mindenkinek bemutattak, de senkinek a neve nem marad meg.
Röpködnek az olyasmik, hogy Lenyűgöző!, Alig várom, hogy lássam a sisakokat
akcióban! és Most zajlik a történelem!, amitől ideges leszek, és nyugtalan, de
azt mondom magamnak, hogy minden rendben lesz. Most a munkám az
egyetlen, amit kézben tartok; hála érte dr. Curie-nek.
A bemutató célja megmutatni, hogy a sisak javít Guy figyelmén egy
repülésszimuláció közben. A vendégek egy nagy képernyőn fogják nézni
a szomszédos konferenciateremből, miközben Levi, az alap mérnöki
csapat és én gondoskodunk róla, hogy minden simán menjen.
Eljátszadozom a gondolattal, hogy öt percet kettesben töltök Guyjal, hogy
tisztázzam a házasságkérdést, de a lárma és a káosz lehetetlenné teszi.
Még egyszer ellenőrzöm a protokollokat, amikor Levi bejön, és
egyenesen odasétál hozzám.
– Helló! – A szeme komoly. Sötétzöld. Gyönyörű, mint az erdei
aljnövényzet. Odahúz mellém egy széket, a köztünk lévő távolság elmossa
a határt kollégák és valami több között. El kéne húzódnom, de senki sem
figyel ránk, és a látványa amúgy is letaglóz; mintha azok a rejtélyes
szúrások a tízszeresére erősödtek volna. Rájövök, hogy a tegnap éjszaka
volt az első, amit külön töltöttünk, mióta… mióta mi megtörténtünk,
bármi legyen is ez, és az, hogy újra vele vagyok, olyan érzés, mint…
Nem. Nem olyan érzés, mint hazatérni. Az otthon valami más. Az
otthon az új labor, amit ez a meló szerez majd nekem. Az otthon
a publikációkat jelenti, amiket a mai napról fogok írni. Az otthon a nők
közössége a STEM világában, amit magamnak teremtettem, és amiért
majd valahogy harcolnom kell. Ez az otthon, nem Levi.
– Helló! – mondom, elfordítva a tekintetemet.
– Jól vagy?
– Idegesen. Te?
– Jól. – Nem úgy tűnik. Ez biztosan lerí rólam, mert hozzáteszi: – Gond
van. Nem a munkával kapcsolatos… később elmondom.
Bólintok, és egy vad, meggondolatlan pillanatig az a fura késztetésem
támad, hogy meséljek neki az én gondomról. Megtegyem, ne tegyem?
A nevem előbb-utóbb kiderül. Ha most elmondom, akkor ő… azt fogja
hinni, hogy Marie – és ezáltal én – egy csaló. Mint Shmacen kívül
mindenki más. Nem, nem mondhatom el neki. Amúgy sem érdekelné.
– Hoztam neked valamit – mondja, a szája sarka halvány mosolyra
húzódik. A kézfeje súrolja az enyémet, és a szívem összeszorul. Kívülről
valószínűleg véletlennek tűnik. De egyáltalán nem érződik annak.
– Igen?
– Később megmutatom. A képzelt macskádhoz van köze.
Erőtlenül elmosolyodom.
– Alig várom, hogy Félicette lehányja a billentyűzetedet!
Levi vállat von.
– A képzelt hányás a kedvencem. – A térdemhez nyomja a térdét,
feláll, de félúton megáll, hogy belesuttogja a fülcimpámba.
– Hiányoztál tegnap éjjel!
Megborzongok. Mire válaszolhatnék, már ott sincs.

– LO N E L I N E S S I S K I L L I N G M E , and I must confess, I still believe.

Az irányítóteremben ismét mindenki nevet Guy óbégatásán.
A konferenciateremben valószínűleg ugyanez a helyzet.
– Ez szép volt! Köszi, Britney! – suttogja Levi vidáman a mikrofonba.
Egy pillanatra összenézünk. A szívem repdes. Úgy érzem, mintha mindjárt
színpadra lépnék az iskolai darabban, amit egész évben próbáltam. De
felnőtt vagyok, és a szakmai reményeim és álmaim forognak kockán. És –
emlékeztetem magam – csak ilyen álmokat és reményeket engedélyezek
magamnak.
– Készen állsz?
– Késznek születtem, baby! – Guy felvonja az egyik szemöldökét a sisak
rostélya alatt. – Vagyis, egy szülés után, amit anyám gyakran úgy emleget,
hogy élete leggyötrelmesebb huszonhárom órája.
– Szegény asszony! – Levi mosolyogva csóválja a fejét. – Ismered
a dörgést, de mondom, mi fog történni. A képernyőn elindítunk egy
figyelmet mérő feladatot.
– Azért fizetnek, hogy videojátékot játsszak.
– Aztán aktiváljuk a sisakot, amikor készen állunk, és mindkét
helyzetben lemérjük a teljesítményedet reakcióidő és pontosság
tekintetében.
– Értem.
– Akkor pár másodperc, és kezdjük. – Levi kikapcsolja a mikrofont.
Újra összenézünk, ezúttal hosszabban.
Ez az.
Megcsináltuk.
Te és én.
Együtt.
Aztán Levi megfordul, és biccent Lamarnak, hogy indítsa el
a folyamatot. Nincs sok tennivalóm, mivel a protokollokat
beprogramozták és betöltötték. Hátradőlök, a monitort nézem,
tekintetemet Guy ülő testére szegezem.
Ajándékot kell vennem neki, gondolom. Valamilyen drága italt. Britney
koncertjegyeket. Amiért ilyen türelmes volt, amikor théta hullámokkal bombáztam
az agyát. Amiért ilyen kedves. Amiért hazudtam neki. Aztán a feladat
betöltődik, és túlságosan lefoglal a megfigyelés ahhoz, hogy bármire
gondoljak.
 Úgy kezdődik, mint mindig. Guy feladata az, hogy észlelje az ingereket,
ahogy megjelennek a képernyőn. Űrhajós, és alapjáraton kábé
tízmilliószor jobban teljesít, mint arra én, a közönséges nyúlbéla valaha
képes lenne. Pár perccel később Levi újabb jelet ad, és az agystimulációs
protokoll, amit írtam, aktiválódik.
Eltelik tíz másodperc. Húsz. Harminc. Nézem a teljesítmény becsült
adatait; nem történik semmi. A pontosság és a reakcióidő értéke
körülbelül ugyanazon a szinten áll, mint eddig.
A francba! Mi folyik itt? Idegesen fészkelődöm a helyemen. A késés
a stimuláció kezdete és a tejesítményjavulás között általában mostanra
véget ér. Aggódó arccal Levira pillantok, de ő higgadt, hátradől, a kezét
karba fonja a mellkasa előtt, hol Guyt, hol az értékeket nézi.
Türelmetlenségéről csak az ujjai árulkodnak, a bicepszén dobolnak. Ezt
olyankor csinálja, amikor koncentrál. Levi. Az én Leviom.
Guy hátsó premotoros kérgét stimulálom; mi a csudáért nem javul…
Egyszer csak a számok változni kezdenek. A pontosság kilő 83%-ról
94%-ra. A reakcióidő középértéke többször tíz ezredmásodperccel
csökken. Az új értékek ingadoznak, aztán megállapodnak. Esküszöm, az
egész helyiség egyszerre sóhajt fel a megkönnyebbüléstől.
– Klassz! – suttogja valaki.
– Klassz? – kérdezi Lamar. – Ez óriási!
Mosolyogva Levi felé fordulok, és látom, hogy ő már boldog,
kifürkészhetetlen arccal néz rám. Legalább ez remekül megy. Életem többi
színterén tombol a szarvihar, de ez működik. Létrehoztunk valami jót,
hasznosat és egyszerűen menőt.
Megmondtam, nem? Mi az, ami megbízható, kiszámítható és soha, de
soha nem hagyta cserben dr. Curie-t? A tudomány. A tudomány a lényeg.
Aztán hirtelen már nem.
Én veszem észre először, hogy valami nem oké. A legtöbb mérnök
egymással beszélget, Levi szeme pedig még mindig rám szegeződik azzal
a különös, őszinte tekintettel. De az értékek és a monitorok is benne
vannak a látómezőmben, úgyhogy észreveszem, hogy a számok eddig soha
nem látott értékekre változnak. És az ugrálást is, ahogy Guy könyöke
rángatózik.
– Mi a… – Rámutatok. Levi azonnal megfordul. – Jól van?
– A karja? – Levi a homlokát ráncolja. – Még soha nem láttam ilyesmit.
– Hasonló ahhoz, ami akkor történne, ha a motoros kérgét
stimulálnánk, de biztosan nem… Na, ne! – A rángatózás jelentősen erősebb.
Guy egész teste remeg.
Levi bekapcsolja a mikrofont.
– Guy! Minden rendben odabent?
Semmi válasz.
– Guy? Hallasz engem?
Csend. És Levi homlokán elmélyülnek a ráncok.
– Guy, te…
Guy hangos puffanással kiesik a székből, a teste egyszerre merev és
ernyedt. Az irányítóteremben kitör a káosz, mindenki feláll, fél tucat szék
karistolja a padlót.
 – Protokollt leállítani! – üvölti Levi, és a következő pillanatban átrohan
a laborba. Látom, hogy megjelenik a monitoron, letérdel Guy rángatózó
teste mellé, a karjába veszi. Az oldalára fordítja, és eltünteti a padlóról
a közeli tárgyakat.
Roham. Guynak rohama van.
Mások is berontanak a terembe – a NASA orvosai és mérnökei –, és
kérdéseket tesznek fel Levinak a szimulációs protokollról. Ő válaszol,
ahogy tud, Guyt továbbra is a karjában tartja, miközben az orvosok
körülöttük sürgölődnek.
Penny miatt. Levi Penny miatt tudja, mit kell tenni.
Mindenütt elszabadul a pokol. Emberek rohangálnak a folyosókon, az
irányítóteremből ki-be, kiabálnak, káromkodnak, kérdéseket tesznek fel,
amikre nincsen válasz. Néhányat nekem címeznek, de nem tudok
válaszolni, nem tudok semmit sem csinálni, csak Guy arcát bámulom, azt,
ahogy Levi ringatja őt. Visszahanyatlok a székemre. Egy perc vagy egy óra
elteltével a tekintetem elvándorol.
A sisak a padlón hever, elgurult a terem legtávolabbi sarkába.

– … KOWA LS KY ?
– Bevitték a kórházba.
– …rendbe jön?
– Igen, visszanyerte az eszméletét. Csak ellenőrzés, de…
– …egy rohadt rohamot okoztak neki, mi a…
– Micsoda katasztrófa…
 – …a BLINK-nek vége, az biztos. Úristen, micsoda inkompetencia!
Egy erőd vagyok. Áthatolhatatlan. Itt sem vagyok. Nem nézek senkire.
Mindent megteszek, hogy ne halljak semmit, miközben Boris irodája felé
tartok, miután rám sziszegett, hogy azonnal legyek ott. Ez négy és fél perce
történt. Sietnem kell.
Kopogok, amikor odaérek, de nem várom meg, hogy behívjanak. Levi
már bent van, az űrközpont szép gyepét nézi a négyszögletű ablak előtt.
Nem törődöm vele. Még akkor sem törődöm vele, amikor magamon érzem
a tekintetét, választ váró pillantása bizsergetését. Kíváncsi vagyok, mit
gondol. Aztán már nem töprengek ezen: valószínűleg úgyis elviselhetetlen
lenne.
– Hol volt a hiba? – kérdezi Boris az íróasztala mögül. Mindig
fáradtnak és ziláltnak tűnik, de ha azt mondaná, hogy az előbb elütötte
egy kamion, elhinném neki. Fel sem tudom fogni, milyen következményei
lesznek a mai eseményeknek az ő számára. A NASA számára. Levi számára.
– Még tisztázatlan – feleli Levi a szemébe nézve. – Vizsgáljuk.
– Hardverhiba történt?
– Vizsgáljuk, hogy vajon…
– Baromság!
Rövid csend.
– Amint mi tudjuk, tudni fogsz róla.
– Levi, te aktatologatónak látsz engem; valószínűleg igazad van, az
lettem. De hadd emlékeztesselek rá, hogy van mérnöki diplomám, pár
évtizeddel több tapasztalatom, mint neked, és bár egyáltalán nem vagyok
olyan kreatív zseni, mint te, pontosan tudom, hogy nem kell három hét
rendszerelemzés annak kiderítéséhez, hogy hardver oldalon történt-e
meghibásodás, vagy…
– Nem történt – szakítom félbe. Mindketten felém fordulnak, de én
csak Borisra nézek. – Legalábbis kétlem. Még nem futtattam le az
elemzést, de biztos vagyok benne, hogy a szimulációs protokollban lépett
fel hiba. – Nagyot nyelek. – Az én részemen.
Boris összeszorított szájjal bólint.
– Mi történt?
– Nem tudom. Arra tippelek, hogy a stimuláció túl erős volt, vagy túl
magas frekvencián, és vagy rossz helyen, vagy túl szétszórva. Ez kiterjedt
idegrendszeri zavart okozott…
– Oké. – Boris megint bólint. – Hogyan történt?
– Azt nem tudom. Hetekig térképeztük fel Guy agyát, és soha semmi
ilyesmi nem történt. A protokollt kimondottan őrá szabták. – Lehajtom
a fejemet, a kezemet bámulom. Nonna gyűrűjét csavargatom. Szokás
szerint. – Még egyszer nem fog előfordulni. Sajnálom!
– Nem, nem fog. – Boris végighúzza a kezét az arcán. – A BLINK-nek
vége.
Valaki élesen veszi a levegőt… Levi. Felnézek.
– Tessék?
– Egy ilyen hibát nem nézhetek el. Fogtál egy embert, aki évekig
űrhajós kiképzésen vett részt, és tehetetlen pocsolyát csináltál belőle. Guy
rendbe jön, de mi van, ha a következő űrhajós nem?
 A fejemet rázom.
– Nem lesz következő űrhajós…
– Egy űrhajósnak sem kellett volna lennie! Főleg nem a fél NASA előtt.
– Boris. – Levi mögöttem áll. Talán kicsit túl közel. – Több mint tízszer
teszteltük a protokollt. Soha semmi hasonló nem történt. Te sürgetted
a bemutatót, amikor heteket várhattunk volna…
– Te pedig kezeskedtél Beeért, amikor az NIH ideküldte, ő pedig
rohamot okozott az egyik űrhajósomnak. – Boris álla megfeszül, próbál
lehiggadni. – Levi, nem hibáztatlak…
Hangos kopogás. Nyílik az ajtó, és a dolgok még rosszabbra fordulnak.
Ne! Kérlek, csak Trevort ne! Akkor ne, amikor a gödör alján vagyok!
És mégis, Boris int neki, hogy jöjjön be.
– Épp arról beszéltünk…
– Hallottam. – Trevor sötéten vállat von. – Nem voltatok túl halkak.
Szóval – mondja összecsapva a kezét – a kongresszusi képviselőkkel
elsimítottam a dolgokat. Azt mondtam nekik, hogy a BLINK még
menthető.
– Pillanat! – Boris a homlokát ráncolja. Én lehet, hogy hányni fogok. –
Tudom, hogy sok itt az érdekelt fél, de lassan a testtel! Nyilvánvaló, hogy
valamivel nagyon nagy gond volt, és…
– Valakivel – szakítja félbe Trevor. A felém küldött tekintetéből süt
a megvetés. – Hallottam, mit mondtál. Egyértelműen egy konkrét
személlyel voltak gondok, amelyek megoldhatók a gyenge láncszem
kiiktatásával és azzal, ha az NIH másik kutatója kerül a projekthez. Josh
Martin és Hank Malik szintén jelentkezett az állásra.
– Elment az esze? – Levi lép egyet Trevor irányába, fölé magasodik. –
Nem ismeri a saját kutatóit, ha azt hiszi, hogy dr. Königswasser a gyenge
láncszem…
– Elnézést! – szólalok meg. Remeg a hangom. Nem sírhatok, most nem.
– Azt hiszem, ehhez a beszélgetéshez rám nincs szükség. Megnézem Guyt,
és… – Összeszedem a cuccaimat.
Ja.
Olyan gyorsan megyek ki, ahogy csak tudok. Tízlépésnyire sem jutok
az ajtótól, amikor hallom, hogy lábak futnak mögöttem, aztán mellettem.
Levi megáll előttem, a szemében szinte kétségbeesett kifejezés ül.
– Bee, még helyrehozhatjuk ezt. Gyere vissza, és…
– Nekem… mennem kell. – Próbálom megőrizni a hangom
határozottságát. – De neked bent kell maradnod, hogy a BLINK tényleg
megvalósuljon.
Hitetlenkedve néz rám.
– Nélküled nem. Bee, igazából fogalmunk sincs, mi romlott el. Boris
túlreagálja, Trevor meg egy rohadt idióta. Nem fogok…
– Levi. – Megengedem magamnak, hogy a csuklójáért nyúljak. Átfogom
és megszorítom. – Arra kérlek, hogy menj vissza oda, és tedd, amit kell,
hogy a BLINK biztosan megvalósuljon! Kérlek! Tedd meg Peterért!
Pennyért. És értem. – Ez övön aluli ütés. Látom abból, ahogy összehúzza
a szemét, ahogy az álla megfeszül. De amikor újra elindulok, nem követ.
És most csak ennyit akarok.
 23

AMIGDALA, ÚJRA: FÉLELEM

R E I K E N E M FO GJA felvenni a telefont, mert végre úton van

Norvégiába. Talán így a legjobb, csak siránkoznék neki az idegsejtek
depolarizációjáról és az elektromágneses indukcióról, ami számomra nem
lenne egészséges, számára pedig nem lenne emészthető. Meg akarom
látogatni Guyt a kórházban. Vigyek neki egy virágcsokornak látszó
gyümölcskosarat? Vezeklésül felajánljam az elsőszülöttemet? Ostorozzam
magam az ágya lábánál? Még abban sem vagyok biztos, hogy hová vitték,
hogy ott van-e még, és kétlem, hogy látni akarna. Talán üzenetet kellene
írnom neki. Gyűlölsz, amiért rohamot okoztam neked a gondatlanságommal és
hozzá nem értésemmel? Igen. Nem. Talán. Légyszi, karikázd be!
Valószínűleg jó, hogy egyedül vagyok a gondolataimmal. Paradox
módon így megtehetem, hogy ne gondolkodjak sokat. Hamarosan dolgok,
rossz dolgok fognak történni. A kapcsolatomra az MTM-mel fény derül,
a közösség, amit éveken át építettem, ellenem fordul, és nincsenek olyan
illúzióim, hogy Trevor meg fogja hosszabbítani a szerződésemet.
Elképesztő, de ha nem beszélek róla, tehetek úgy, mintha nem történne
meg.
Eszem egy banánt – huszonnégy órája ezt eszem először –, és
bemegyek a szobámba. Előhúzom a bőröndömet az ágy alól, leporolom, és
elkezdem összehajtogatni a ruháimat. Farmer. Farmer. Egy szoknya, amit
még nem volt esélyem felvenni. A kedvenc türkizzöld topom. Egy
esőponcsó. Farmer.
A bőrönd majdnem megtelik, amikor megszólal a csengő. Sóhajtva
kényszerítem magam, hogy az ajtóhoz menjek, de gyanítom, hogy már
tudom, ki az. Kiderül, hogy igazam van.
– Helló! – Levi fáradtnak tűnik. Mintha a kezével végigszántott volna
a haján. És nagyon, nagyon szép. A szívem összeszorul. – Nem vetted fel
a telefonodat. Aggódtam.
– Bocs, elfelejtettem megnézni. Minden rendben?
Kissé hitetlenkedő pillantással néz rám, amit úgy értelmezek, hogy
nem, az égvilágon semmi sincs rendben, és követ a nappaliba. Az erkélyajtón
kilátva megakad a szemem a kolibrietetőn. Le kellene vennem.
Elcsomagolni. De a kolibrik… Talán megkérhetem Rocíót, hogy akassza ki
nekem. Nem akarnám, hogy a kicsi, aki idejárt, éhkoppon maradjon.
– …Guytól – mondja Levi.
Sarkon perdülök.
 – Hogy van?
– Jól… kiengedték. Megkért, hogy mondjam el, ne borulj ki,
valószínűleg megérdemelte. És köszöni élete tripjét. – Levi a szemét
forgatja, de látom, hogy megkönnyebbült.
– Én… Mondta, hogy meglátogathatom?
– Pihen, de holnap elmehetünk. Örömmel látna. – A hangja egy
leheletnyit megkeményedik. – Bee, tudja, hogy nem a te hibád. Milliónyi
dolog sülhetett el balul, és egyik sem kizárólag a te felelősséged. Boris
siettette a bemutatót…
– Mert én hagytam, hogy siettesse. – A szememre szorítom az ujjaimat.
– Azt mondtam neki, hogy menni fog. Ez az egész amúgy is megtörtént
volna, csak nem nyilvánosan. Valamit biztosan elrontottam. Biztosan
elfelejtettem számításba venni valamit… Nem tudom. Nem tudom.
Gondolkodtam rajta, és egyszerűen nem tudom, mi a büdös francot
szúrtam el, ami azt jelenti, hogy másnak kellene melletted lenni a
projektben, valaki olyannak, akinek van fogalma arról, mit csinál.
Levi pislog.
– Hogy érted?
– Azt hiszem, épp azt, amit mondtam. – Vállat vonok. – Remélem,
Hanket küldik. Josh egy pöcs. És segítened kell elérnem, hogy Rocío
maradhasson… megérdemli. És írnál neki ajánlólevelet a doktori
iskolához? Nem tudom, hogy az enyém…
– Nem. – Levi előrelép, és kinyújtja a kezét. Hátul érinti meg a fejemet,
szétterül a tarkómtól a torkom ívéig. Annyira… normálisnak érzem.
Ismerősnek. Ő annyira ismerős. – Bee, senki sem fog a helyedre lépni.
A BLINK legalább annyira a tied, mint az enyém. Nélküled még mindig egy
helyben topognánk.
– Nem érted. – Hátralépek. Az érintése habozik, míg már nem ér el…
míg már el kell engednie. – Kiszálltam. Ahogy Trevor mondta.
– Trevor rohadtul meg fogja gondolni magát.
– Nem fogja. Ne is! Levi, ma veszélyeztettem valakinek a biztonságát.
Kockára tettem egy projektet, ami a legjobb barátod öröksége. – Az ajkamra
szorítom az ujjaim. Remeg. Mindenem remeg. – Hogyan akarhatod
egyáltalán, hogy maradjak?
– Mert bízom benned. Mert ismerlek. Ismerlek, mint ember, ismerlek,
mint kutató, és… – A tekintete a hálószobámra siklik. A majdnem, de nem
teljesen bepakolt bőröndömre, ami nyitva hever a földön. Megdermed, és
rámutat. – Az mi?
Nagyot nyelek.
– Megmondtam. A lelkiismeretem nem engedi, hogy a BLINK-nél
maradjak.
Levi tátott szájjal, hitetlenkedve bámul rám.
– Úgyhogy összecsomagolsz, és elmész? – A kérdés támadó, így
eszembe jut, hogy vannak jó és rossz válaszok. Én nehezen tudok
elképzelni a nyilvánvalón kívül másikat.
– Mi mást csináljak? – Tehetetlenül vállat vonok. – Mi értelme van,
hogy itt legyek?
Az elmúlt két hónapban sokfélének láttam Levi Wardot. Láttam
boldognak, összpontosítónak, feldúltnak, szomorúnak, diadalittasnak,
dühösnek, kanosnak, őszintének, csalódottnak és mindezek különböző
kombinációjának. De ahogy most rám néz… az valami más.
Felismerhetetlen.
Közelebb jön, és kinyitja a száját; mondani akar valamit, aztán azonnal
sarkon fordul és elsétál, vadul rázza a fejét. Mély lélegzetet vesz, aztán
még egyet, de amikor újra rám néz, alig nyugodtabb.
– Komolyan beszélsz? – Fagyos. A hangja, a szeme, az álla vonala.
Tiszta jég.
– Én… Levi, a jelenlétem itt mindig is a BLINK-nél betöltött
szerepemtől függött.
– Függött. De a dolgok megváltoztak.
– Mi változott?
– Nem tudom. Talán az, hogy az elmúlt két hét minden pillanatát
együtt töltöttük, hogy minden áldott éjszaka szeretkeztünk, hogy tudom,
hogy sóhajtozol álmodban, úgy fogselymezel, mint egy eszelős, mindenhol
olyan az ízed, mint a méz.
Felforrósodik az arcom.
– Ez mit jelent egyáltalán?
– Komolyan beszélsz? – ismétli. – Az egész… az csak… időtöltés volt,
míg Houstonban vagy? Dugás? Ennyi volt?
– Nem. Nem. De különbség van az időtöltés és…
– És a maradás között. És az elköteleződés között. És aközött, hogy
tényleg megpróbáljuk. Erre célzol?
 – Én… – Én mi? Szóhoz sem jutok? Összezavarodtam? Félek? Nem
tudom, mit mondjak, vagy hogy ő mit akar. Barátok vagyunk. Jó barátok.
Akik szexelnek. Akik a végén mindig is külön útra készültek; mint
mindenki. – Levi, ezt soha nem terveztük… Én csak próbálok őszinte lenni.
– Őszinte. – Hangtalan, keserű nevetés tör fel Leviból; a kolibrietetőt
bámulja, a nyelve bejárja az arca belső oldalát. – Őszinteség. Őszinteséget
akarsz?
– Igen. Én csak a lehető legőszintébb akarok lenni…
– Íme az őszinteség: szerelmes vagyok beléd. De ez nem újdonság. Azt
hiszem, sem neked, sem nekem. Akkor nem, ha őszinte vagy magaddal… és
azt mondtad, az vagy, igaz? – A szemem tágra nyílik. Folytatja,
kegyetlenül, könyörtelenül. Levi Ward: a természeti erő. Kiszívja a levegőt
a tüdőmből. – Íme, még valami, ami őszinte: te is szerelmes vagy belém.
– Levi. – A fejemet rázom, pánik kúszik fel a gerincemen. – Én…
– De félsz. Rettenetesen félsz, és nem hibáztatlak. Tim egy rohadék
volt, és le akarom vágni a golyóit. A legjobb barátnőd piszkosul önzően
viselkedett, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá. A szüleid
meghaltak gyerekkorodban, aztán a tágabb családod… nem tudom, talán
minden tőlük telhetőt megtettek, de teljesen elcseszték, hogy megadják
neked a stabilitást, amire szükséged volt. A testvéred, akit egyértelműen
imádsz, állandóan távol jár, és ne hidd, hogy nem látom, ahogy
megszállottan ellenőrizgeted a telefonodat, amikor több mint tíz percig
nem válaszol az üzeneteidre. És értem. Miért ne félnél attól, hogy elveszik
őt tőled? Mindenki mást elvettek. Minden egyes ember, aki fontos volt
neked, eltűnt az életedből, így vagy úgy. – Nem tudom, hogyan sikerül
neki, hogy egyszerre tűnjön nagyon dühösnek, higgadtnak és
együttérzőnek. – Megértem. Tudok türelmes lenni. Próbálok türelmes
lenni, és próbálkozni is fogok. De szükségem van… valamire. Meg kell
értened, hogy ez nem egy könyv, amit írsz. Mi nem… két szereplő
vagyunk, akiket távol tarthatsz egymástól, mert az a vége. Ez az életünk,
Bee.
Egy könnycsepp gördül le a nyakamon. Még egy, nedves paca lesz
a kulcscsontomon. Szorosan lecsukom a szememet.
– Amikor elmentünk a konferenciára. És láttam Timet. – Bólint. – Az
kiborított. Nagyon. De egy idő után rájöttem, hogy nem igazán érzek
iránta semmit, már nem, és az… jó volt. Ezt akarom, tudod? Jót akarok. –
Olyan kevés jutott belőle. Mindig, mindig hátrahagytak. És csak úgy nem
hagynak hátra, ha én megyek el először. Szipogva megtörlöm az arcomat
a kézfejemmel. – Ha a jó azt jelenti, hogy egyedül vagyok, akkor… legyen!
– Tőlem kaphatsz jót. Tőlem kaphatsz jobbat a jónál. Tőlem
megkaphatsz mindent. – Levi rám mosolyog, tele van reménnyel. – Még
csak be sem kell ismerned magadnak, hogy szeretsz, Bee. Isten a tudója, én
szeretlek kettőnk helyett is. De azt akarom, hogy maradj! A közelben kell
maradnod. Nem Houstonban, ha nem akarod. Követlek, ha arra kérsz. De…
– És amikor eleged lesz belőlem? – Egy könnyes, remegő roncs vagyok.
– Amikor már nem bírsz mellettem lenni? Amikor megismersz valaki
mást?
– Nem fogok – mondja, és gyűlölöm, mennyire magabiztosnak tűnik.
 – Azt nem tudod. Nem tudhatod. Te…
– Nem volt senki más. – Levi álla megfeszül és mozog. – Az első
pillanattól fogva, hogy megláttalak. Az első pillanattól kezdve, hogy
beszéltem veled, és hülyét csináltam magamból, nincs senki más.
Ő most… nem így érti. Nem értheti úgy.
– Igen! – mondja hevesen, a gondolataimban olvasva. – Minden
értelemben, amit csak elképzelsz. Ha dönteni fogsz, ismerned kell
a tényeket. Tudom, hogy félsz… Szerinted én nem félek?
– Nem úgy, ahogy én…
– Éveken át, éveken át reméltem, hogy találok mást, aki felér hozzád.
Reméltem, hogy érzek valamit, bármit valaki más iránt. És most itt vagy,
és… az enyém voltál, Bee. Tudom, milyen ez. Azt hiszed, nem tudom,
milyen érzés annyira akarni valamit, hogy félsz megengedni magadnak,
hogy elvedd? Még akkor sem, amikor ott van az orrod előtt? Szerinted én
nem félek rohadtul? – Kifújja a levegőt, a kezével végigszánt a haján. – Bee…
te tartozni akarsz valahová. Akarsz valakit, aki nem enged el. Én az
vagyok. Évekig nem engedtelek el, pedig még csak nem is voltál az enyém.
De hagynod kell.
Nehéz ránéznem. Mert a látásom elhomályosul. Mert nem hagy nekem
semmit, ami mögé elbújhatok. Mert az együtt töltött heteinkre
emlékeztet. A konyhában egymást súroló könyökökre. A macskás
poénokra. A vitákra azon, hogy milyen zenét hallgassunk a kocsiban; ami
alatt aztán végig beszélgettünk. A csókra a homlokomon, amikor még
alszom. Apró harapásokra a mellemen, a csípőmön, a nyakamon, az egész
testemen. Az izsópfű illatára közvetlenül naplemente előtt.
A nevetésünkre, mert megnevettettünk egy hatévest. A téves
véleményeire a Csillagok háborújáról. Arra, ahogy egész éjszaka a karjában
tart. Arra, ahogy átölel, amikor szükségem van rá.
A vele töltött néhány hétre gondolok. Egy életre nélküle. Hogy mit
tenne velem, ha még több lenne, aztán elveszítenék mindent. Mindarra
gondolok, amiről lemondtam. A macskákra, amiket nem engedtem
magamnak örökbe fogadni. Hogy milyen iszonytató munka begyógyítani
egy összetört szívet.
Levi a két kezébe fogja az arcomat, a homlokunk összeér. A két keze…
az otthonom.
– Bee! Ne vedd el ezt tőlünk! – suttogja. Zaklatottan. Óvatosan.
Reménykedve. – Kérlek!
Soha semmit nem akartam jobban, mint igent mondani. Soha nem
akartam ennyire elérni valamit, mint most. És soha nem voltam ennyire
bénítóan rémült, hogy elveszíthetek valamit.
Ráveszem magam, hogy Levira nézzek. A hangom remeg, amikor azt
mondom:
– Sajnálom! Én egyszerűen… Nem megy.
Levi lehunyja a szemét, elfojtja valaminek a rátörő hullámát. De egy
idő után bólint, anélkül, hogy egy szót is szólna. Egyszerű, gyors mozdulat.
Aztán elenged, a zsebébe csúsztatja a kezét, kivesz valamit, és leteszi az
asztalra. A hangos koppanás visszhangzik a szobában.
– Ez a tied.
 A szívem nagyot dobban.
– Mi az?
Halvány, fájdalmas mosolyt küld felém. A gyomrom még jobban
összeszorul.
– Csak még valami, amitől félni lehet.
Sokáig bámulom az ajtót, miután elment. Még azután is, hogy már
nem hallom a lépteit. Azután is, hogy a furgonja kihajtott a parkolóból.
Azután is, hogy elfogytak a könnyeim, és megszáradt az arcom. Bámulom
az ajtót, és arra gondolok, hogy két nap alatt megint mindent
elveszítettem, ami fontos nekem.
Talán a rossz dolgok mégis hármasával történnek.
 24

JOBB TEMPORÁLIS LEBENY: AHA!

TA L Á N M Á R K I C S I T késő előhúzni a kalapból az őrült tudósos

eredettörténetemet, de ülök a sötétben, nézem a foltos arcom nem túl
hízelgő tükörképét az erkélyajtóban; a lila hajam majdnem barna: a fény
játéka. Az imént valaki átkutatta a zsebemet, és ellopta minden fontos
holmimat, és az a valaki én vagyok. Nagyon dr. Marie Skłodowska-Curie-
nek érzem magam 1911 körül, és azt hiszem, hogy ez az önleleplezés órája.
Eredetileg költő akartam lenni. Mint az anyám. Kis szonetteket írtam
mindenféléről: az esőről, szép madarakról, a kupiról, amit Reike csinált
a konyhában, amikor megpróbált meggyes pitét sütni, gombolyaggal
játszó kiscicákról, ezek a műveim. Aztán tízévesek lettünk, és negyedszer
költöztünk öt év alatt, ez alkalommal egy közepes méretű francia városba
a német határnál, ahol az apám legidősebb bátyjának volt építési
vállalkozása. Kedves volt. A felesége kedves volt, habár szigorú. A késő
tinédzserkorú gyerekeik kedvesek voltak. A város kedves volt.
A testvérem legjobb barátnője, Ines kedves volt. Sok volt a kedvesség
arrafelé.
Pár héttel azután, hogy odaköltöztem, megírtam az első versemet
a magányról.
Őszintén, kínosan rossz volt. A tízéves Bee a sötétség emós hercegnője
volt. Idézném itt a legdrámaibb versszakokat, de akkor végeznem kellene
magammal, és mindenkivel, aki olvasta. De akkoriban így is a következő
Emily Dickinsonnak képzeltem magam, és megmutattam a verset az egyik
tanáromnak (a teljes testes elborzadás erősödik). A nő megnézte az első
sort, ami franciáról hevenyészetten lefordítva így szólt: „Néha, amikor
egyedül vagyok, érzem, hogy az agyam összemegy”, és azt kérdezte:
„Tényleg ez történik. Tudtad?” Nem tudtam, de a 2000-es évek elején már
létezett az internet, és a nap végére, mire Reike hazaért az Inesszel töltött
délutánról, sokat tudtam, a „magányos agy”-ról.
Nem összemegy, hanem kicsit elfonnyad. A magány nem elvont és
megfoghatatlan metafora lakatlan szigetekről és össze nem illő cipőkről,
Edward Hopper ablakon kibámuló szereplői, Fiona Apple teljes
diszkográfiája. A magány itt van. Penésszel borítja a lelkünket, de
a testünket is. Jobb alsó temporális tekervények, elülső cingurális kéreg,
temporoparietális junkció, retrospleniális kéreg, dorzális raphe magok.
A magányos emberek agyának megváltozik az alakja. Én pedig csak azt
szeretném, hogy az enyém ne ilyen legyen. Egészséges, telt, szimmetrikus
agyat szeretnék. Azt akarom, hogy szorgalmasan, makulátlanul működjön,
mint az a rendkívüli gép, aminek lennie kell. Azt akarom, hogy tegye, amit
mondanak neki.
Spoiler: a hülye agyam nem azt teszi. Soha nem tette. Sem tízéves
koromban. Sem húszéves koromban. Sem nyolc évvel később, bár
próbáltam arra trenírozni, hogy ne várjon el tőlem semmit. Ha az
egyedüllét az alap, akkor nem kellene elfonnyadnia. Ha egy macska soha
nem kap jutalomfalatot, nem fogja hiányolni, nem? Nem tudom. Ahogy
nézem a tükörképemet az ablakban, már nem vagyok benne olyan biztos.
Az én agyam lehet, hogy butább, mint a macskáé. Lehet, hogy Reike egyik
pacahala, ami céltalanul úszkál a koponyám akváriumában. Fogalmam
sincs.
Június van. Majdnem nyár. A nap már nem megy le korán. Ha sötét
van odakint, Levi már órákkal ezelőtt elment. Óvatosan felállok
a kanapéról, nehéznek és súlytalannak érzem magam. Öregasszonynak és
ma született borjúnak. Nyomorult kis én, akiben még mindig sokaság
rejlik. De bármennyire is szeretnék inkább elmerülni az önsajnálatban,
ebben a helyzetben én ástam meg a saját síromat. Vannak dolgok, amiket
meg kell tennem. Emberek, akikről gondoskodnom kell.
Először Rocíóról. Nincs a lakásában, és nem veszi fel, amikor hívom;
mert Kayleevel van, próbálja elfelejteni a mai katasztrófát, mert utál, mert
Z-generáció. Lehet mindhárom, de amit mondani akarok neki, az fontos,
és már így is eleget ártottam az esélyeinek, hogy bejusson álmai PhD-
programjára, úgyhogy e-mailt írok neki.
 Bármi történik is a BLINK-kel, amint lehet, vedd fel a kapcsolatot

Trevorral, és kérd meg, hogy maradhass a projektnél mint

kutatóasszisztens! (Én megtenném, de úgy a legjobb, ha nem tőlem

hallja.) Levi támogatni fogja. Ami ma történt, az csak az én

felelősségem, és rád nem lesz hatással.

Oké. Egy megvan. Nagyot nyelek, mély lélegzetet veszek, és rányomok

a Twitter appra. Shmac a következő: tudnia kell, mi a helyzet az STC-vel.
Hogyha továbbra is kapcsolatban áll Marie-val, nagyon gyorsan balul
sülhetnek el a dolgok. Még mindig nem tudom, mi a fene történt, de
számára talán az lenne a legjobb, ha nyilvánosan elhatárolódna tőlem.
Írok neki egy DM-et, hogy van-e egy szabad perce, de nem válaszol
azonnal. Valószínűleg a Lánnyal van, mondom magamnak. A Levijal
folytatott katasztrofális beszélgetésem után a gondolat, hogy valaki elég
bátor ahhoz, hogy megragadjon egy ilyen szenvedélyes, kizsigerelő,
letaglózó és örömteli szerelmet, olyan túláradó irigységgel tölt el, hogy az
egész lényemmel kell elfojtanom.
Rákattintok Shmac profiljára, kíváncsi vagyok, mikor volt utoljára
online. Az elmúlt egy hétben nem tweetelt sokat: főleg
#FairEgyetemiFelvételik-es dolgokat, megjegyzéseket a szakmai bírálatok
rendszeréről, egy viccet arról, hogy imádna írni, de ha a macskája
a laptopján ül, tényleg nem tud…
Állj!
Mi van?!
 Rákattintok a tweethez csatolt képre. Egy fekete macska szunyókál
a billentyűzeten. Rövidszőrű, zöld szemű, és…
Nem Schrödinger. Lehetetlen. Hisz minden fekete macska egyforma. És
ez a kép… alig látom a macska pofiját. Lehetetlen megmondani, ki…
De a háttér. A háttér… Ismerem azt a falborítást. A sötétkék csempék
pont olyanok, mint Levi konyhájában, amiket a múlt héten fél óráig
bámultam, miután rádöntött a pultra, és még azok nélkül is látom
a szójatejes doboz szélét a képen, amiről Levi azt mondja: „Undorító, Bee,
egyszerűen undorító!”, de elkezdte venni, amikor elárultam, hogy az
a kedvencem, és…
Nem. Nem, nem, nem. Lehetetlen. Shmac… egy 172 centis kocka,
akinek sörhasa van, és kopaszodik. Nem a legtökéletesebb Cuki Szexi
Jóképű Pasi™ a világon.
– Nem – mondom. Mintha attól valahogy minden eltűnne: az utolsó
néhány katasztrofális nap, Shmac tweetje, a lehetősége… ennek. De a kép
még mindig ott van a csempékkel, a szójatejjel és a…
– Shmac – suttogom. Remegő kézzel, levegő után kapkodva
visszagörgetek az üzeneteinkben. A lány. A lány. Akkor kezdtünk
beszélgetni a lányról, amikor én… Mikor kezdtünk beszélgetni róla?
Ellenőrzöm a dátumokat, a látásom újra elhomályosul. Azon a napon
említette őt nekem először, amikor Houstonba költöztem. Valaki
a múltjából. De nem, azt mondta, a lány házas. Azt mondta, hogy
a lánynak hazudik a férje. Én viszont nem vagyok férjnél, szóval…
De Levi azt hitte. Azt hitte, Timmel együtt vagyunk. Sokáig. És Tim
tényleg hazudott nekem.
– Levi. – Nagyot nyelek. – Levi. – Ez lehetetlen. Ilyesmik… nem
történnek a való életben. Az én életemben. Ezek a véletlenek A szerelem
hálójában-ba valók, és a kilencvenes évek romantikus komédiáiba, nem a…
A szemem megakad a leghosszabb üzeneten, amit Shmac küldött.
…ismerem az alakját. Úgy alszom el, hogy arra gondolok, aztán
felébredek, elmegyek dolgozni, ő pedig ott van, és lehetetlen.
Te jó ég!
Neki akarom lökni a falnak, és azt akarom, hogy lökjön vissza.
Azt tettem, nem igaz? Ő nekilökött a falnak, én pedig visszalöktem. És
löktem. És löktem. És löktem. És most örökre, visszavonhatatlanul
ellöktem magamtól, még akkor is, ha… Ó, istenem! Ő felajánlott nekem
mindent, mindent, amit valaha akartam. Én meg akkora egy gyáva, idióta
bolond vagyok!
Megtörlöm az arcom, és a tekintetem a tárgyra siklik, amit Levi az
asztalon hagyott. Egy pendrive az, szép, olyan az alakja, mint egy macska
mancsának. Egy háromszínűnek. A laptopomnak nincs USB-portja,
úgyhogy vadul keresek egy adaptert, ami persze a nyavalyás bőröndnek az
alján van. Egyetlen file van a meghajtón. F.mp4. Lezuttyanok a ruhák
halmára, amiket az előbb kidobáltam, és azonnal rákattintok.
Tudtam, hogy a kutatóintézetben mindenhol vannak kamerák, de azt
nem, hogy Levi hozzájuk fér. És nem értem, miért adna nekem
harmincpercnyi éjszakai kamerafelvételt. A homlokomat ráncolom, azon
tűnődöm, vajon rossz file-t töltött-e fel, amikor valami kicsi és világos
lopakodik a monitor sarkában.
Félicette.
A dátum április 14., mindössze néhány nappal azelőtt, hogy Houstonba
költöztem. Félicette kicsit kisebbnek tűnik, mint amikor legutoljára
láttam. Áttrappol a folyosón, körülnéz, aztán eltűnik a sarkon. A testem
a képernyőhöz hajol, hogy kövessem, de a film április 22-re ugrik.
Félicette felugrik az előcsarnok egyik kanapéjára. Körbejár, talál egy jó
helyet, és a mancsára tett fejjel elszundít. Kibuggyan belőlem a sírós
nevetés, és a videó megint változik: a mérnöki laborban félhomály van, de
Félicette olyan eszközöket szaglászik, amiket Levi kezében láttam. Vizet
lefetyel a pihenő vízadagolójának csöpögtetőtálcájáról. Le-fel szaladgál
a lépcsőn. Mosakszik a konferenciaterem ablakában.
És aztán persze az irodámban. A székem karfáján kaparászik
a karmaival. Megeszi a jutifalatokat, amiket kint hagytam neki. Szunyókál
a kicsi ágyon, amit a sarokban állítottam fel. Megint nevetek, megint sírok,
mert… tudtam. Tudtam. És Levi is tudta… Ez nem olyasmi, amit tegnap éjjel
gyorsan összedobott. Ez hosszú, hosszú órák felvételeinek átfésülése. Egy
ideje biztosan tudta, hogy Félicette létezik, és… Meg akarom fojtani. Meg
akarom csókolni. Mindent akarok.
Azt hiszem, ez az… szerelmesnek lenni. Igazán szerelmesnek lenni.
Sok-sok szörnyű, meglepő, erős érzelem. Nem tesz jót nekem. Talán úgy
a legjobb, hogy elküldtem Levit. Nem tudnék együtt élni ezzel… kevesebb
mint egy hét alatt a földdel tenne egyenlővé, és…
Neki akarom lökni a falnak, és azt akarom, hogy lökjön vissza.
 Jaj, Levi! Levi. Tudok bátor lenni. Tudok olyan bátor és őszinte lenni, mint te.
Ha megtanítasz rá.
Visszaülök, utat engedek a könnyeimnek, és nézem még egy kicsit.
Félicette tényleg szerette az asztalomat. Jobban, mint Rocíóét. Ahogy
a dátum változik, úgy kuporodik le gyakrabban a számítógépem
környékén. Odalép, ahol megtaláltam a kis mancsnyomait. Óvatosan
megszaglássza a csészém peremét. A gépem áramkábelét rágcsálja.
Eliszkol, amikor nyílik az ajtó, és…
Állj!
Megállítom a videót, és előrehajolok. A fények változásából
egyértelmű, hogy valaki bejön, de a videó azonnal új felvételre vált. Ki
nyitná ki az irodám ajtaját… hajnali 2:37-kor? A takarítók mindig késő
délután jönnek. Rocío elkötelezett a BLINK mellett, de nem hajnali fél
három-elkötelezett. A francba, én sem vagyok hajnali fél három-
elkötelezett!
Letörlöm a könnyeimet, megnyomom a space-t, és hagyom, hogy
menjen a videó, magyarázatban reménykedem. Az nem jön, de valami más
igen. Egy-két nappal ezelőttre dátumozott rész, ismét az irodámban. Csak
néhány másodperc, ahogy Félicette alszik az asztalomon. A monitorom be
van kapcsolva.
Nem hagyom bekapcsolva a számítógépemet. Soha.
Megállítom a videót, és rázoomolok, amennyire tudok, úgy érzem
magam, mint egy alufóliasisakos összeesküvéselmélet-hívő. A videó épp
elég nagy felbontású, hogy lássam…
 – Ez az én Twitterem? – kérdezem bele a vakvilágba.
Lehetetlen. Munkahelyi gépen soha nem léptem be az MTM-re.
Nyilvánvaló okokból, legfőképpen azért, mert Rocío tökéletesen rálát. De
ott van az orrom előtt, hacsak nem hallucinálok, és… Talán keychain
hozzáférés? De akkor is…
– Félicette? – suttogom. – Bekapcsolod a számítógépemet hajnalban?
Belépsz a NASA-s jelszavammal? Arra használod a Twittert, hogy kiskorú
cicákat szedj fel? – Nem. Sosem tenne ilyet. De nagyon úgy néz ki, hogy
valaki igen, és ennek semmi értelme. Vagy talán van. Talán nagyon is van,
tekintve a Twitter-fiókom furcsa aktivitását. A francba!
A telefonom után kutatok az asztalon, és írok Levinak. Remegnek az
ujjaim, amikor elolvasom az utolsó üzeneteit, de kényszerítem magam,
hogy folytassam.

BEE: Hogyan férek hozzá a kutatóintézet teljes biztonsági

felvételeihez?

Eltelik egy perc. Három. Hét. Felhívom… nem veszi fel. Az órára
pillantok: negyed tizenkettő van. Gyűlöl engem? Nem jobban, mint én
magamat. Ezért nem veszi fel? Alszik? Talán nem nézi a telefonját.
A francba. Írok neki egy e-mailt.

Hogyan férek hozzá a kutatóintézet minden biztonsági felvételéhez?

Kérlek, áruld el, amint lehet! Valami fura dolog történik.

 Aztán támad egy ötletem, és nem fáradok azzal, hogy megvárjam
a válaszát. Felhúzom a cipőmet, felkapom a NASA-kártyámat, némán
imádkozva dr. Curie-hez, hogy még működjön, és elfutok az
űrközponthoz.
Valami nagyon fura történik itt. 99,9%-ban biztos vagyok benne, hogy
igazam van… és 43%-ban biztos, hogy tévedek.

B E VÁG O M A L Á B UJJA M AT a lift szélébe, és hangos „Aú!”-val

botorkálok ki a második emelet folyosójára.
Nagyon kifinomult, Bee. Talán nem szandált kellett volna húznom. Talán
otthon kellett volna maradnom. Talán most megy el az eszem.
Tök mindegy. Bemegyek az irodámba, megnézem a gépemet, hogy
látok-e valami furát, aztán behúzott farokkal hazakullogok. Mi mást
tehetnék? A tudományos karrieremnek vége, a jó híremet hamarosan
bemocskolják, és egyszerre vagyok érzelmileg túlságosan elérhetetlen,
hogy azzal a férfival legyek, akit szeretek, és túlságosan szeretem őt
ahhoz, hogy megbirkózzak a saját döntéseimmel. Szánhatok húsz percet
a nyomozásra, mielőtt rákeresek a tinidrámák titkos Netflix kódjára, és
azon lamentálnék, mért nem létezik vegán Chunkey Monkey jégkrém.
Az (egykori?) irodám úgy néz ki, mint mindig: otthonos, zsúfolt.
Félicette-nek semmi nyoma. Leülök az asztalomhoz, belépek. Persze, ha
felmegyek a Twitterre, a jelszavam – úgy tűnik – mentve van. Kalapál
a szívem. Forog a gyomrom. Körülnézek, de az épület elhagyatott. Oké.
Oké. Szóval elképzelhető, hogy valaki hozzáférhetett az MTM-hez erről
a gépről.
És írt az STC-s pasinak. Jaj!
De ki? Rocío? Nem. Az én kis gótom nem. Levi? Nem. Az elmúlt
hetekben minden estét velem töltött az ágyban, és az idő nagy részében
még csak nem is aludtunk. Akkor ki más? És miért lépne kapcsolatba az
STC-vel nekem kiadva magát? Hogy rossz színben tüntessen fel? De miért?
Az ilyen mesterkedésekhez olyan fokú elkötelezett gyűlöletre van
szükség, amit egy hozzám hasonló sosem váltana ki. Túl unalmas vagyok.
Dobolok az ujjaimmal, azon tűnődöm, hogy megőrültem-e, amikor
eszembe jut még valami. Valami sokkal, sokkal nagyobb: ha valaki
belépett a gépemre, nemcsak a hülye közösségi média oldalamhoz fér
hozzá, hanem a BLINK szervereihez is.
– A rohadt életbe!
Elnavigálok a szerver adattárába.
– Kizárt. – Rákattintok a mappára, ahol a mai bemutatóra vonatkozó
anyagokat tárolják. – Lehetetlen. Megőrültem. Senki nem… – Levi hogy
a francba fért hozzá a naplófile-okhoz? Istenem, utálom a mérnököket!
Mindig olyan gyorsan gépelnek. – Itt volt? Levi hova a fenébe kattintott?
Á, igen… – Kinyitom annak a file-nak a naplóját, amit Guy
agystimulációjához használtunk. Azt, amit három napja véglegesítettem.
Azt, amihez senki másnak nem szabadna hozzáférnie, kivéve engem.
Tegnap éjjel módosították. Hajnali 1:24-kor. Én voltam.
Csakhogy én tegnap éjjel az ágyban forgolódtam.
Oké. Szóval valaki módosította ezen a számítógépen.
 – Ki a fasz…?
– Jól vagy?
Annyira megijedek, hogy felkiáltok, és az egeret átdobom a szobán.
Pár centivel kerüli el Guyt.
– Te jó ég! – A számra tapasztom a kezem. – Sajnálom… megijesztettél,
és… – A tenyerembe nevetek, elönt a megkönnyebbülés, kicsit hálás
vagyok, hogy nem csináltam a gatyámba. Egy pillanatig esélyes volt. –
Annyira sajnálom! Nem akartalak másodszor megölni egy nap alatt.
Elmosolyodik, az ajtófélfának dől.
– A harmadik az igazi.
– Istenem! – A homlokomra szorítom a kezem. A szívem lenyugszik, és
eszembe jut, mikor láttam utoljára Guyt. Nem festett jól. Mert én rohamot
okoztam neki.
– Hogy vagy?
Önmagát becsmérlő mosollyal mutat magára.
– Visszatértem a férfias énemhez. De te nem nézel ki túl jól.
– Nekem… érdekes napom van. Guy, bocsánatot akarok kérni azért,
ami ma történt. Teljes felelősséget vállalok…
– Ne tedd!
– De igen. – Felemelem a kezem. – Egyértelműen. Úgy tűnik, fura
dolgok történnek itt… Megmutatom. De nem számít. Amikor a te
biztonságod forgott kockán, óvatosabbnak kellett volna lennem. Teljes
felelősséget vállalok, és…
– Ne tedd! – ismétli kicsit határozottabb hangon. Valami nem tetszik
nekem. A szeme általában meleg aranybarna, de ma éjjel furcsa ridegség
süt belőle.
Rájövök, hogy fogalmam sincs, mit keres itt. Jócskán elmúlt tizenegy.
Az irodámban. Egy kórházban töltött nap után nem pihennie kéne? Biztos
vagyok benne, hogy pihennie kellene.
– Te… itt felejtettél valamit? – Felállok, hogy eltakarjam előle
a monitort, igazából azt sem tudva, miért. – Későre jár.
– Aha. – Guy vállat von. Tisztában vagyok vele, hogy elállja az egyetlen
kijáratot. Azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy eszement őrült vagyok.
Ő itt Guy. A barátom. Levi barátja. Űrhajós. Nemrég rohamot okoztam
neki, az ég szerelmére. Nyilván furán néz ki.
– Te… Épp hazafelé tartottam. Befejeztem… amiért jöttem.
– Tényleg?
– Aha. Menjünk együtt?
Nem moccan.
– Azt mondtad, valami fura történik, amit meg akarsz mutatni? – Miért
nem mosolyog?
– Nem, én… – A tenyeremet a combom oldalába törlöm. Undorító,
ragacsos. A nagyanyám gyűrűje beleakad a varrásba. – Félrebeszéltem.
– Szerintem nem.
A szívem több ütemet kihagy. Aztán hússzor gyorsabban kezd
kalapálni.
– Nem számít. – Ne remegjen már ennyire a hülye hangom! – Mennem
kell. Későre jár, és gyakorlatilag levettek a BLINK-ről. Itt sem kellene
lennem… Boris le fog tartóztattatni. – Hátradőlök. Kikapcsolom a gépemet,
közben végig Guyon tartom a tekintetemet. Aztán az ajtó felé indulok. –
Hát, jó éjt! Átengednél? Nem igazán…
– Bee. – Guy nem moccan. A hangja kissé feddő. – Megbonyolítod
számomra a dolgokat.
Nagyot nyelek. Hallhatóan.
– Miért?
– Csak mert.
– Csak mert… miért? A roham miatt? Tényleg nem akartam…
– Szerintem képmutató lenne haragudni miatta. – Felsóhajt, és
azonnal felfogom, mennyivel nagyobb nálam. Egyáltalán nem olyan, mint
Levi, de én akkora vagyok, mint öt banán egy ballonkabátban, ami
esetleg… gondot okozhat?
– Mi folyik itt? – suttogok. – Guy?
– Mit mondtál Levinak? – kérdezi, az arckifejezése a higgadtság és
a bosszúság keveréke. Mint a szülő, aki takarít, miután a gyerek kiborított
egy pohár tejet.
– …mondtam Levinak?
– A biztonsági felvételekről. Beszéltél vele telefonon, miután e-mailt
írtál neki?
Ledermedek.
– Honnan tudod, hogy e-mailt írtam neki?
– Válaszolj, légy szíves!
– H-honnan tudsz róla? Az e-mailemről? – Hátrálok, amíg a lábam neki
nem ütközik az íróasztalomnak.
– Bee. – A szemét forgatja. – Régóta ki-be járkálok az e-mailjeidben.
Teszek róla, hogy Levi üzenetei ne érjenek el téged. Kavarok egy kis…
kommunikációs zavart. Tudod, a honlapok okkal mondják, hogy használj
bonyolult jelszót, MarieMonAmour123.
– Te voltál. – Levegő után kapkodok, próbálok még jobban hátrálni.
Nincs hová. – Hogyan jutottál be a gépembe?
– Én állítottam be. – Hitetlenkedő pillantást küld felém. – Nem értesz
túlságosan a technikához, igaz? – A homlokomat ráncolom, a döbbenet
helyét vad felháborodás veszi át.
– Hé! Három programnyelven tudok programozni!
– Az egyik a HTML?
Elvörösödöm.
– A HTML is számít, te stemlord! És a számítástechnika volt
a mellékszakom. Mi a fenéért voltál a rohadt e-mail-fiókomban?!
– Azért, Bee, mert rohadtul nem a saját dolgoddal törődtél! – Guy lép
egyet felém, az orrlyukai kitágulnak. – Tudtad, hogy a Sullivan-prototípust
Kowalsky-Sullivannek kellett volna nevezni? Persze Peternek be kellett
törnie a fejét… – Megáll, egy pillanatig vár. – Oké, ez rosszul hangzott.
Sajnáltam, amikor történt. De a BLINK-en végzett munkám semmivé lett.
A halála okán minden elismerés Peternek jutott, és… az rendben is lett
volna. De aztán valamilyen téves bűntudatból Levi felajánlotta, hogy
vezeti a BLINK-et, és őt választották helyettem. Nem szólhattam bele abba,
amin évekig dolgoztam. – Felemeli a hangját. Közelebb jön, én az asztalhoz
simulok. – És sokáig biztos voltam benne, hogy a BLINK nem készül el,
hogy késleltetik, hogy Levi továbblép más dolgokhoz; már nem is agyi
képalkotással foglalkozott, tudtad? Ha nincs Peter, még mindig
a sugárhajtású laborban lenne. De nem. El kellett oroznia a projektemet.
– Mit műveltél? – motyogom.
– Azt tettem, amit kellett. Ma reggel bevettem pár koffeintablettát,
csak hogy, tudod… izgatott legyek. És megváltoztattam a protokollt. De ti
hoztatok ilyen helyzetbe. Te és Levi. Mert Bee, ó, Bee, a megszállottad volt.
Abban a pillanatban, ahogy az NIH téged jelölt, muszáj volt megvalósítania
a BLINK-et. És próbáltam megtenni, ami tőlem telt… Elértem, hogy kicsit
balhézzatok. Apró késedelmek. Hiányzó file-ok. Egy ideig úgy tűnt,
elakadtatok, és reméltem, hogy kifuttok az időből, te pedig visszamész az
NIH-hez. – A tekintete kicsit eszelős. – De megoldottad. És… meg kellett
tennem. A mai napnak meg kellett történnie. Nem fogják hagyni, hogy
Levi a projektnél maradjon.
– A Twitteren. Mit műveltél a Twitteren?
A kezével végigszánt az arcán.
– Az… Nem akartalak belekeverni, ha hiszed, ha nem. De amikor
rájöttem, hogy igazából nem vagy férjnél, hogy Levi hazudott nekem,
nagyon dühös lettem. Hamar rájöttem, hogy… Nem hiszem el, hogy dugsz
vele, Bee! A Twitter ott volt a gépeden, és követtem az online
személyazonosságodat, szóval… tudtam, mit kell tennem.
– Uramisten!
– Gyűlölnöd kellett volna őt! Amikor az NIH téged választott, Levi
elmondta, hogy gondjaitok voltak a múltban. És arra gondoltam,
tökéletes! – Felsóhajt, mintha nagyon fáradt lenne. – Aztán beleszerettél.
Ki csinál ilyet?
– Megőrültél?
– Dühös vagyok. Mert remekül működött volna, ha nem veszed észre
a biztonsági felvételt. Azt hiszem, kicsit hanyagul szerkesztettem ki
magam. Egyébként miért nézted meg?
A fejemet rázom. Nem fogok mesélni Félicette-ről ennek a seggfejnek.
– Te tényleg őrült vagy.
– Aha. – Guy lehunyja a szemét. – Talán.
A tekintetemmel keresek… nem tudom biztosan, hogy mit. Egy
szirénát? Egy baseballütőt? Egy olyan hordozható transzportert a Star
Trekből?
– Engedj el! – kérem.
– Bee. – Kinyitja a szemét. – Nem kell okos főgonosznak lenned ahhoz,
hogy belásd, nem engedhetlek el.
– Igazából muszáj. Nem tehetsz velem semmit. Kamerák vannak…
– …amiknek a felvételeit, mint megállapítottuk, módosítani tudom;
egyébként hála a kutatóasszisztensednek. Csak azt követően kaptam
hozzáférést a megfigyelőrendszerhez, hogy őt in flagranti találtuk.
– Akkor is a kártyádat használtad, hogy bejuss…
– Ami azt illeti, nem. Nagyon könnyű klónozni egy anonim kártyát.
Remegnek az ujjaim, amikor megragadom az asztalt.
– Akkor mit tervezel?
 Elővesz valamit a zsebéből. Ne! Ne!
Ne, ne, ne!
– Az egy fegyver? – hüledezem.
– Aha. – Szinte bocsánatkérőnek hangzik. Megáll körülöttem az egész
világ.
Hozzászoktam, hogy félek. Félelemben élem az életemet: félek attól,
hogy elhagynak, félek a kudarctól, félek, hogy elveszítek mindent. De ez
más. Ez rémület? Valódi, hátsóagyi rémület? Vajon így érzi magát a nő
a Sikolyban, a Sikoly 2-ben, 3-ban és 4-ben, amikor rájön, hogy a hívó
bejutott a házba? Csináltak 5-öt? Istenem, meg fogok halni, mielőtt a Sikoly
5 moziba kerül?
– Mi… Egyáltalán honnan… Igazi?
– Aha. Nagyon könnyű szerezni. – Úgy tartja a fegyvert, mintha
majdnem annyira utálná, mint én. – A lőfegyverszövetség tiszta őrült
errefelé.
– Azt hiszem, részesülök a teljes texasi élményben – motyogom
zsibbadtan. Ez nem történhet meg. Nagyon jól tudom, hogy a stemlordok
lenézik a nőket, de hogy az egyik meg akarjon ölni? Ezzel kurvára messzire
megy! – Tudod egyáltalán, hogyan kell használni?
– Megtanítanak rá. Az űrhajós kiképzésen. Most képzelj ide egy
űrhadászati viccet. – Guy szárazon felnevet. – De nem kell majd
használnom. Mert felmegyünk a tetőre. Szegény, kicsi Bee! Néhány röpke
nap alatt mindent elveszített. Nem bírta a stresszt. Úgy döntött, hogy
leugrik.
 – Nem teszek…
Guy rám szegezi a fegyvert.
Ó, a francba! Meg fogok halni. A hülye irodámban. Megöl egy stemlord.
Anélkül fogok meghalni, hogy lett volna macskám. Anélkül fogok
meghalni, hogy bevallottam volna Levinek, hogy jobban szeretem őt, mint
azt lehetségesnek hittem. Anélkül, hogy esélyem lenne megmutatni neki –
megmutatni magamnak –, hogy tudok bátor lenni.
Marie-nak legalább egy ideig ott volt Pierre. Ő legalább kockáztatott. Ő
legalább megpróbált nem olyan gyáva hülyeként viselkedni, mint én, és jaj,
istenem, talán, ha könyörgök Guynak, akkor megengedi, hogy írjak
Levinak, hogy elmondhassam neki, csak el akarom mondani neki, olyan
nagy kár, hogy nem mondtam el, és…
Nyávogó hang. Mindketten megfordulunk. Félicette az iratszekrényen
áll az ajtó mellett, és Guyra fúj. Guy zavartan néz rá.
– Mi a fene…?
Félicette visítva ráveti magát, megkapaszkodik a fején, és karmolja.
Guy kapálózik, így az ajtó felszabadul. Kiszáguldok a szobából, olyan
gyorsan futok, ahogy csak bírok, de közel sem elég gyorsan. Lépteket
hallok a hátam mögött.
– Állj meg! Bee, állj meg, vagy kurvára meg foglak…
A folyosó végére érek. A lábaim feladják, a tüdőm lángol. Meg fog ölni.
Úristen, meg fog ölni!
Befordulok a sarkon, és a lépcsőforduló felé futok. Guy ordít valamit,
amit nem értek. Előveszem a telefonomat, hogy hívjam a 911-et, de
mindenféle hangos zajt hallok a hátam mögül. A francba, meglőtt? Nem, ez
nem lövés.
Megfordulok, arra számítok, hogy rám támad, de…
Levi.
Levi?
Levi.
Guyjal dulakodnak a földön, nyögnek, küszködnek, gurulnak egy ádáz,
erőszakos ölelésben. Hosszú másodpercekig bámulom őket, tátott szájjal,
bénultan. Levi nagyobb, de Guynak van egy rohadt fegyvere, és igazít
a fogásán, hogy Levira célozzon. Én…
Levi!
Nem gondolkodom… Visszaszaladok oda, ahol a bunyó folyik, és olyan
erővel rúgok Guy bordájába, hogy fájdalom cikázik át rajtam a lábujjamtól
a gerincoszlopomig.
Pislogok, és mire újra kinyitom a szemem, Levi a földhöz szegezi Guyt,
és a háta mögé csavarja a karját. A fegyver méterekre repült. Ami azt illeti,
nagyon közel van hozzám.
Ránézek. Fontolgatom, hogy felvegyem-e. Úgy döntök, inkább nem.
Levi.
– Jól vagy, Bee? – kérdezi kifulladva.
Bólintok.
– Ő… ő… – Guy vonaglik. Követeli, hogy engedjék el. Káromkodik.
Sértegeti Levit, a világot, engem. A lábam olyan, mint a zselé. A márka
nélküli, ami nem túl jó minőségű. Jól jönne egy hányóvödör.
 – Bee? – kérdezi Levi.
– …igen?
– Megtennél nekem valamit, édesem?
Valószínűtlen.
– Igen?
– Lépj egyet jobbra! Még egyet! Még egyet! – A térdem beleütközik az
előtér egyik kanapéjába. Levi úgy mosolyog, mint aki hihetetlenül büszke
rám. – Tökéletes! Most ülj le!
Zavartan engedelmeskedem. Van valami nedves a kezemen. Lenézek:
Félicette nyalogatja az ujjaimat.
– Én… Miért?
– Mert le kell fognom Guyt, amíg a biztonságiak ideérnek. És nem
foglak tudni elkapni, amikor elájulsz.
– De én… – A szemhéjam remegve lecsukódik, és…
Hát, mostanra már ismered a menetrendet.
 25

ORIENS-LACUNOSUM MOLEKULÁRIS INTERNEURONOK:

BÁTORSÁG

– N E M A KA R O K N YA FO G N I – mondom a nővérnek kétségbeesett,

de hálás, de nagyon kétségbeesett mosollyal. – Nagyra értékelek mindent,
amit tesz, de az NIH-nek hírhedten pocsék egészségbiztosítása van, és ha
elmondanám, mennyit keres mostanában egy PhD-s, azonnal elengedne. –
És adna tíz dolcsit hazafelé a taxira.
– Ezt a NASA állja – mondja Kaylee. A mellettem lévő ágyon van,
nekidől a párnámnak, és megmutatja nekem a TikTok csodáit.
Egyértelműen le kell töltenem ezt az időt fekete lyukba süllyesztő
alkalmazást.
– Vagy bepereled őket – teszi hozzá Rocío a vendégszékről.
Kényelmesen elterpeszkedik, az ölében egy GRE-előkészítő kézikönyv,
csizmás lába fent van az ágyneműn. Hogy miket meg nem engedek neki,
csak azért, mert – ahogy Kaylee mondaná – „a kedvencem”.
– Nem fogom beperelni a NASA-t.
– Mi van, ha úgy döntenek, hogy a következő Mars-járót A Marie Curie-
nek nevezik el, de elírják úgy, hogy A Mariah Carey.
Ezt mérlegelem.
– Abban az esetben lehet, hogy perelek.
Rocío elégedett Ismerlek én-mosolyt küld felém. Rezeg a telefonom.

REIKE: OMG benne vagy a HÍREKBEN

REIKE: ITT, NORVÉGIÁBAN, A KOCSMÁBAN, AHOL VAGYOK

REIKE: Ilyen érzés sztárnak lenni?

Becsukom a szemem, ami hibának bizonyul. A kép, ahogy Reike

átmászik egy bergeni bár pultján, és a TV-re mutogat, zavaróan éles.

BEE: Nem is beszélsz norvégul.

REIKE: Nem, de a híradós hölgy azt mondta, hogy NASA, Houston, és

ott volt a képernyőn annak a Guy gúnárnak a rendőrségi képe.

REIKE: Lol Guy gúnár, nagyon vicces vagyok.

 BEE: Részeg vagy?

REIKE: FIGYU, A KEDVENC TESTVÉREMET MAJDNEM MEGÖLTÉK

TEGNAP ÉJJEL, JOGOM VAN EGY OLYAN NORVÉG LIKŐRBE FOJTANI

A BÁNATOMAT, AMINEK A NEVÉT KI SEM TUDOM EJTENI.

BEE: Én vagyok az egyetlen testvéred.

REIKE:

Lezárom a telefonomat, és a párnám alá csúsztatom. Még azt sem

tudom, miért vagyok egyáltalán kórházban. Az orvosok azt mondták, hogy
az ájulásom aggasztó, és majdnem a képükbe röhögtem. Csak haza akarok
menni. Kibámulni az ablakon. Vágyakozva gondolkodni az emberi létezés
mulandóságán. Macskás videókat nézni.
– Itt azt írja, hogy a „kurrens” azt jelenti, „folyamatban lévő”, és az
égvilágon semmi köze a szexhez. – Rocío a kézikönyv szótárrészét nézi. –
Kamunak hangzik.
Kayleevel aggódva nézünk össze.
– És a „bombasztikus” létező szó? Az nem lehet.
– Kicsim, megint elkezdelek korrepetálni, amint a NASA-t nem
szabotálják többé.
Hálásan Kayleere mosolygok. Rocíóval a kórteremben voltak ma
reggel, amikor felébredtem, és azóta itt ragadtak, amilyen csodálatos
emberek. Most többet tudok a testek bomlásáról és a sminkpalettákról,
mint azt valaha gondoltam volna, de nem bánok semmit. Ez már majdnem
jó.
Aztán Boris lép a kórterembe barátságtalan arccal. Levi szorosan
a nyomában.
Repes a szívem. Amikor érdeklődtem felőle ma reggel, a lányok azt
mondták, a rendőrökkel van a kutatóintézetben. A szemembe néz, röpke
mosolyt küld felém, és letesz egy szatyrot meg egy dobozt tele a kedvenc
browniem-mal az éjjeliszekrényre.
Boris az ágy mellett áll, a homlokát dörzsöli, fáradtnak tűnik,
bosszúsnak, aki alig bírja idegekkel.
– Zsákutcába jutottam, Bee. – Felsóhajt. – A NASA szigorúan utasított,
hogy ne kérjek bocsánatot tőled, mert az elfogadható bizonyíték lenne, ha
úgy döntenél, hogy perelsz, de… – Vállat von. – De sajnálom, és…
– Ne! – Elmosolyodom. – Emiatt ne húzd fel az ügyvédeidet! Ott voltam
veled, azt hittem, az én hibám. Nem tudtam, hogy Guy teljesen
meghibbant, pedig én minden nap vele dolgoztam… Te honnan tudtad
volna?
– Guy majd… Természetesen ki van rúgva. És lesznek jogi
következmények. Folytatjuk a BLINK-et abban a pillanatban, hogy
a kutatóintézetet nem borítják sárga szalagok. Egy újabb bemutatóval.
Mindent elmagyaráztam az NIH-nek és a feletteseimnek, és természetesen
térden állva könyörgök, hogy gyere vissza…
– Állsz – jegyzi meg Rocío közönyösen. Levi félrenéz, elfojt egy
mosolyt.
– Rocío – feddem meg gyengéden.
– Mi van? Alázkodjon meg jobban!
Szeretettel nézek rá.
– Boris semmiről sem tehet. És gondolj bele, milyen jól fog mutatni
a PhD-jelentkezésed, ha a Johnson Űrközpont kutatási igazgatója ír hozzá
ajánlólevelet! – Állom Boris tekintetét. A következő pillanatban
legyőzötten bólint. Szüksége van egy kis alvásra. Vagy kilenc kávéra.
– Örömmel tenném, Ms. Cortoreal. Megérdemli.
– Meg fogja említeni, hogy szexeltem a munkahelyemen a világ
leggyönyörűbb nőjével? – Kayleere pillant, aki szépen elpirul.
– Én… – Boris a halántékát dörzsöli. – Arról megfeledkeztem.
– Ez egy határozott nem? Mert erre a teljesítményemre vagyok
a legbüszkébb.
Boris néhány perccel később elmegy. Levi odahúz egy széket, és leül
mellém, hogy tájékoztasson.
– Nem tudom pontosan, mik a vádak, de Guy olyan magas beosztásban
volt, olyan sok információhoz fért hozzá, hogy le kell ellenőriznünk
minden egyes kódtöredéket, amit valaha írtunk, és minden egyes
hardvert. Ez visszaesés… méghozzá nagy. De a BLINK végül rendben lesz. –
Úgy tűnik, nem aggódik túlságosan.
– Van egy gyereke, ugye? – kérdezi Kaylee.
– Aha. Tavaly volt egy csúnya válása, ami szerintem nem segített azon,
ami… bármi is történt. Sokat voltam vele, de nem vettem észre. Tényleg
nem.
– Nyilván – dohog Rocío. Levijal jókedvűen összenézünk, és…
Kicsit benne ragadunk. Nehezen engedem el a pillantását, és ő is az
enyémet. Gyanítom, hogy azért, mert amikor utoljára láttam, az annyira
zűrös volt, azelőtt meg még zűrösebben zűrös. Most meg itt vagyunk, itt
ez a zűrös zűr, és…
Nehéz lélegezni.
– Nos – pattan fel Kaylee –, Rocíóval mennünk kell.
Rocío a homlokát ráncolja.
– Hova?
– Ágyba bújni.
– De délután hár… – Kaylee a csuklójánál fogva felrángatja, de amikor
az ajtóhoz érnek, Rocío kiszabadítja magát, és megáll Levi előtt.
– Meg kell köszönnöm neked, hogy megmentetted Bee életét – mondja
ünnepélyesen. – Olyan nekem, mint egy anya. Egy sosem volt anya.
– Csodálatos édesanyád él Baltimore-ban – jegyzem meg –, és csak öt
évvel vagyok idősebb nálad. – Ügyet sem vet rám.
– Akarok adni neked egy emléket. Közreműködésed elismeréseként.
– Arra semmi szükség – mondja Levi ugyanolyan ünnepélyesen.
Rocío a farmerzsebében kotorászik, és felajánl Levinak egy kibontott,
kissé összenyomott gömbrágót.
– Köszönöm. Ez… – Levi a rágóra néz. – …egy izé, ami most már az
enyém.
Rocío komoran bólint, aztán Levijal kettesben maradunk. Vagyis
a gömbrágóval együtt.
– Szeretnéd? – kérdezi tőlem.
– Sosem kérném el. Ez a jutalmad, amiért megmentetted az életemet.
– Egész biztos, hogy magadat mentetted meg.
– Csapatmunka volt. – Elhallgatunk, a csend nem túlságosan
kellemetlen. Azon kapom magam, hogy képtelen vagyok Levi szemébe
nézni, úgyhogy körbepillantok. – A brownie-kat nekem hoztad?
– Nem voltam biztos benne, mik itt a kajalehetőségek. – Benedvesíti az
ajkát. – A szatyrot is neked hoztam.
– Ó! – Belelesek. Egy újságpapírba csomagolt valami van benne. Az
ölembe veszem, és elkezdem kibontani. – Ugye nem Guy szíve, amit
kivágtál a mellkasából?
Levi a fejét rázza.
– Azt már megetettem Schrödingerrel.
– Én… – A mozdulat közben elakadok. – Annyira sajnálom! El sem
tudom képzelni, mennyire nehéz lehet. Ő az egyik legközelebbi barátod, és
az, hogy ennyire féltékeny volt rád és Peterre…
– Aha. Majd… beszélek vele. Amikor már eltelt egy kis idő, és nem
akarok ennyire behúzni neki. De egyelőre… – Vállat von. – Nyisd ki!
Folytatom. Nagyjából még öt réteg kell, mire rájövök, mi az.
– Egy bögre? – Megfordítom és elvigyorodom. – Úristen, Yoda Best
Neuroscientist! Csináltattál egyet!
– Nézz bele!
Megteszem.
 – Egy billegőfejű figura? Ez Marie Curie? – Széles vigyorral felemelem.
– A laborpultja előtt áll! És a ruhája… Ez volt az esküvői ruhája, tudtad?
– Nem. – Levi habozik, aztán hozzáteszi: – Ezt középiskolában
nyertem. A tudományos börze második helyezettjeként. A kezében tartott
mérőpoharak világítanak a sötétben.
A mosolyom lassan elhalványul. Túlságosan el vagyok foglalva Marie
csinos arcának bámulásával ahhoz, hogy leessen, hogy a tudományos
börzéről szóló sztorit egyszer már hallottam. Nem. Nem hallottam –
olvastam. A…
Az ölembe ejtem a karom.
– Tudod. Tudsz…
Levi bólint.
– Megnéztem a biztonsági felvételeket. Először nem vettem észre, de
miután azt az üzenetet írtad… Egyébként kocogtam, úgyhogy legközelebb
adhatnál kábé 15 percet, mielőtt fejest ugranál a veszélybe egyedül… Az
üzeneted után alaposabban megnéztem a felvételt. És láttam
a számítógépedet.
Rámeredek. Egyáltalán nem vagyok felkészülve erre a beszélgetésre.
– Én…
– Végig tudtad?
– Nem. – Vadul rázom a fejemet. – Nem, én… A kép. Schrödinger…
Kitweetelted. És aztán én… Fogalmam sem volt. Tegnapig.
Levi csak előrehajol, a könyöke a térdén, és türelmesen néz rám.
– Én sem. – Fanyarul mosolyog. – Különben nem beszéltem volna rólad
veled olyan sokat.
– Ó. – Olyan cinóbervörösre pirulok, mint egy kardinálispinty hímje
a párzási időszak tetőfokán. A szívem verdes a mellkasomban, szintén úgy,
mint egy kardinálispinty hímé a párzási időszak tetőfokán. – Igaz.
A dolgok, amiket mondott.
Neki akarom lökni a falnak, és azt akarom, hogy lökjön vissza.
A…
Dolgok…
Amiket…
Mondott…
– Jól vagy? – kérdezi aggódva. Egyértelműen. Épp egy szívinfarktus
közepén tartok.
– Én… Jól vagyok. Én… Láttad valaha A szerelem hálójábant?
– Nem. – Tétovázó pillantást küld felém. – Esetleg megnézhetnénk
együtt?
Igen, akarom mondani. Még a számat is kinyitom, de nem jön ki hang
a hülye, makacs, halálra vált gégémből. Megpróbálom újra: semmi. Még
mindig semmi. Az ujjaim az ágyneműt markolják, és Levi jókedvű, értő
tekintetét fürkészem. Mintha teljesen értené, hogy mi zajlik bennem.
– Tudtad, hogy korábban nevelőnő volt? Marie Curie.
Bólintok, kissé döbbenten.
– Megegyezett a nővérével. Marie nevelőnőként dolgozott, és segített
a nővérének kifizetni az orvosi egyetemet. Aztán amikor a testvére
munkát talált, cseréltek.
 – Tehát tudsz Kazimierz Żorawskiról?
Oldalra billentem a fejem.
– A matematikus?
– Végül az lett; ráadásul jó. De kezdetben csak annak a családnak az
egyik fia volt, amelyiknek Marie dolgozott. Ő és Marie egykorúak voltak,
mindketten rendkívül…
– …kockák?
– Ismered a típust. – Levi felvillant egy mosolyt, ami szinte azonnal
elhalványul. – Egymásba szerettek, de a férfi gazdag volt, Marie nem, és
akkoriban nem mentek olyan egyszerűen a dolgok, hogy csak úgy
összeházasodjanak.
– A fiú szülei szétválasztották őket – suttogom. – Összetört a szívük.
– Talán a sors keze volt. Ha Marie Lengyelországban marad, nem
találkozott volna Pierre-rel. Ők ketten minden beszámoló szerint
boldogok voltak. A radioaktivitás ötlete Marie-é volt, de Pierre segített
neki. Kazimierz matematikus volt, lehet, hogy ő nem vett volna úgy részt
Marie kutatásában. – Levi vállat von. – Az egész csak egy rakás „mi lett
volna ha”.
Bólintok.
– De soha nem tette túl magát Marie-n. Úgy értem, Żorawski. Elvett
egy zongoraművészt, gyerekei születtek, az egyiket Mariának nevezte, ami
vicces, Németországban tanult, egyetemi tanár lett a Varsói Műszaki
Egyetemen, azt hiszem… geometriával foglalkozott. Teljes életet élt. És
mégis, öregemberként a varsói Marie Curie szobor előtt látták üldögélni.
Órákig nézte. Ki tudja, mire gondolt? Talán egy csomó „mi lett volna, ha”
járt a fejében. – Levi szemének zöldje annyira csillog, hogy nem tudok
félrenézni. – Talán Marie-nak az a kis stichje, amibe évtizedekkel
korábban beleszeretett.
– Szerinted… – Nedves az arcom. Nem törlöm le. – Szerinted Marie
szörnyű serpenyős kajákat főzött?
– El tudom képzelni. – Levi az arca belső oldalát harapdálja. – Talán
ahhoz is ragaszkodott, hogy egy sereg képzelt macskát etessen.
– Tudatom veled, hogy Félicette megmentette az életemet.
– Láttam. Igazán lenyűgöző volt.
Kocsikat tolnak kint a folyosón. Egy ajtó becsukódik, egy másik
kinyílik. Valaki nevet.
– Levi?
– Igen?
– Szerinted ők… Marie és Pierre, a matematikus és mindenki más…
Szerinted kívánták azt valaha, hogy bár soha ne találkoztak volna? Soha
ne szerettek volna egymásba?
Bólint, mintha már gondolkodott volna ezen.
– Tényleg nem tudom, Bee. De tudom, hogy én soha nem gondoltam.
Egyszer sem.
A folyosó hirtelen elcsendesedik. Furcsa zenei káosz dübörög édesen
a fejemben. Itt egy szakadék. Mély, veszélyes óceánba ugranék. Talán
rossz ötlet. Talán félnem kellene. Talán meg fogom bánni. Talán, talán,
talán.
 Talán ez az otthon.
– Levi?
Rám néz, higgadtan. Reménykedve. Olyan türelmesen. A szerelmem.
– Levi, én…
Hirtelen zajjal nyílik az ajtó.
– Hogy érzi ma magát, Bee? – Az orvosom lép be, nyomában egy
nővérrel.
Levi tekintete egy másodpercig még rajtam marad. Vagy ötig. De aztán
feláll.
– Épp indultam.
Nézem halvány mosolyát, ahogy búcsút int. Nézem, ahogy a haja
göndörödik a tarkójánál, amikor kilép. Nézem, ahogy az ajtó becsukódik
mögötte, és amikor az orvos kérdezgetni kezd a használhatatlan
paraszimpatikus idegrendszeremről, alig tudom megállni, hogy ne
nyársaljam fel a tekintetemmel.

K É T N A P.
Két napig vagyok a nyavalyás kórházban. Aztán a doki bizalmatlan
hunyorgással enged el.
– Úgy tűnik, hogy nincs magával semmi gond. – Rocío felvesz a bérelt
autónkkal („Az ókori Egyiptomban a női hullákat otthon tartották, amíg
lebomlottak, hogy így elkerüljék a nekrofíliát a balzsamozónál. Tudtad
ezt?” „Most már tudom.”), és ugyanolyan hunyorgósan bizonytalan,
amikor arra kérem, hogy tegyen ki a kutatóintézetnél, és legyen kedves
ott hagyni a kocsit a parkolóban.
Nincsenek bent rendőrségi szalagok. Sőt, több nem BLINK-es
mérnökkel találkozom a folyosókon. Udvariasan mosolygok, vállat vonok
kíváncsi, érdeklődő pillantásaikra, és az irodám felé tartok. A falon van
egy „Belépni tilos!” tábla. Figyelmen kívül hagyom.
Hat órával később sétálok ki, nem túl kecsesen. Egy nagy doboz van
nálam, és nem látom a lábam, úgyhogy sokszor megbotlok. (Kit akarok
átvágni? Mindig sokszor megbotlok.) A kocsiban a telefonommal
piszmogok, egy jó dalt keresek, és nem találok egyet sem, amit
meghallgatnék. Már sötét van, lement a nap. Valamilyen érthetetlen okból
a houstoni látkép néma fényeiről a századforduló Párizsa jut eszembe. Úgy
nevezték, hogy Belle Époque. Miközben dr. Curie a fészerében/laborjában
kuksolt, Henri de Toulouse-Lautrec abszintot nyakalt a Moulin Rouge-ban.
Edgar Degas kiakasztotta a balerinákat és a fürdőző hölgyeket. Marcel
Proust az íróasztala fölé hajolt, és olyan könyveket írt, amiknek az
elolvasásáig soha nem fogok eljutni. Auguste Rodin gondolkodó
embereket formált, és lenyűgöző szakállat növesztett. A Lumière fivérek
lefektették az olyan remekművek alapjait, mint Az aranypolgár, A birodalom
visszavág, és az Amerikai pite.
Eltűnődöm, hogy Marie elment-e valaha valahova esténként. Néha-
néha. Vajon volt olyan, hogy Pierre kivette az urániummal teli
mérőedényt a kezéből, és elrángatta a Montmartre-ra sétálni vagy egy
műsorra? Eltűnődöm, hogy jól szórakoztak-e abban a néhány évben, amit
együtt töltöttek.
 Igen, biztos vagyok benne, hogy így volt. És abban is, biztosabb, mint
valaha, hogy Marie nem bánt meg semmit. Hogy minden másodperc kincs
volt számára.
A napelemes lámpák égnek Levi kertjében, épp annyi fényt adnak,
hogy lássam a lila, sárga és piros izsópfüvet. Elmosolyodom, kiemelem
a nagy, könnyű dobozt az anyósülésről, és megállok, hogy bazsalyogjak
neki. Tudok a rozmaringos cserép alá rejtett pótkulcsról, de azért
megnyomom a csengőt. Miközben várok, megpróbálok belesni
a légzőlyukakba, amiket a doboz tetejébe vágtam. Nem látok sokat.
– Bee?
Felnézek. Izgatott vagyok. Nem félek. Már nem félek.
– Helló. Én… Helló. – Levi annyira jóképű. Ostoba módon,
igazságtalanul jóképű. Szeretném nézni az ostobán, igazságtalanul jóképű
arcát, amíg… amíg csak lehet. Lehet, hogy egy percig. Remélhetőleg
hetven évig.
– Jól vagy?
Mély lélegzetet veszek. Schrödinger is itt van, kérdően néz fel rám és
a dobozomra.
– Helló!
– Helló! Te…? – Levi felém nyúl. Hirtelen megálljt parancsol magának.
– Szia!
– Azon gondolkodtam… – Felemelem a dobozt. Felé nyújtom.
A torkomat köszörülöm. – Azon gondolkodtam… szerinted szegény
Schrödinger utálna minket, ha örökbe fogadnánk még egy macskát?
 Levi zavartan pislog.
– Miről…?
A dobozban Félicette-ből hosszú, panaszos nyávogás robban ki.
Rózsaszín orra kibukkan az egyik levegőnyíláson, a mancsa egy másikon.
Sírós, gyöngyöző, boldog nevetés buggyan ki belőlem. Mint kiderül,
megint sírok.
A könnyeimen át látom a megértést Levi arcán. Aztán a tiszta,
letaglózó, térdremegtető boldogságot a szemében. De ez csak egy pillanat.
Mire odanyúl, hogy kivegye a dobozt a kezemből, összeszedi magát. Erős.
Őszintén, csendesen boldog.
– Azt hiszem – mondja lassan, óvatosan, a hangja kicsit kásás –, nem
tudjuk meg, amíg meg nem próbáljuk.
 EPILÓGUS

E L Á R U LO M , M I A K E DV E N C érdekes infómorzsám: dr. Marie

Skłodowska-Curie és dr. Bee Königswasser-Ward laborköpenyben állított
be az esküvőjére.
Nos. Ruhák. Nagy, földig érő ruhák már nem igazán léteznek. Kivéve,
ha az ember a Met-gála vörös szőnyegén sétál vagy… nos, férjhez megy,
azt hiszem. Mint én. De… én egy Target ruhát viseltem; aha, azt a Target
ruhát… amit néha munkában is hordok. És egy NASA-laborban dolgozom,
vagyis gyakorlatilag „laborköpeny”. Azt hiszem, én is gyakorlatias lány
vagyok.
Levijal csak idén nyáron tartjuk meg a szertartást. Egész pontosan
július 26-án. Elmagyaráznám, miért ezt a dátumot választottam, de akkor
talán megváltozna rólam a véleményed „zakkant Marie Curie rajongóról”
„veszélyesen megszállott zaklatóra”, szóval… ja. Megengedem, hogy
ráguglizz, ha muszáj. Szóval, bár összeházasodtunk, csak pár ember tud
róla. Például Reike (Az én nevem is legyen kötőjeles? Mareike
Königswasser-Ward. Jól cseng, nem?) Penny és Lily (a rögtönzött tanúink),
Schrödinger és Félicette természetesen, de őket nem érdekelte túlságosan,
amikor elmondtuk nekik. Csak álmosan pislogtak rám, és folytatták az
egymáson szunyókálást, csupán akkor rezzentek meg, amikor megjelent
egy adag ünnepi tejszínhab.
Hálátlan lények. Imádom őket.
Észrevettem Levi tehetetlenségét, amikor – kábé a kilencedik
lánykérésnél – elmondtam neki, hogy de, hozzá akarok menni, viszont az
előző eljegyzésem utolsó pillanatban történt felbontása traumatikus volt
(és a több ezer dollár elpazarolt kaució is). A helyzet megoldása álmomban
jutott eszembe. (Ez hazugság, a szemöldökömet szedtem.)
Titokban megszereztem a házasságkötési engedélyt. Aztán, egy
random csütörtök reggel azt mondtam neki, hogy vezetni akarom
a furgont (nem rajongott érte, de jól titkolta). Azt hitte, dolgozni megyünk
(ezért a Target ruha), de helyette ravaszul a városházához hajtottam.
A már zsúfolt, kora reggeli parkolóban, amikor körülnézett, hogy hol
a fenében vagyunk, megmondtam neki, hogy aznap hozzámegyek. Hogy
akkor nem félhetek attól, hogy faképnél hagy az oltárnál, ha már
összeházasodtunk. Hogy még házassági szerződést sem iratok alá vele,
hogy ne formálhasson jogot a limitált kiadású A birodalom visszavág DVD-
mre, mert nem tervezem, hogy elválok tőle. Soha.
– Azt hiszem, rendesen meg kéne kérdeznem – mondtam, miután
módszeresen elmagyaráztam az érveimet –, feleségül veszel-e, Levi? –
Mire ő azt mondta:
 – Aha. – Rekedten. Kurtán. Izgatottan. Jóképűen, olyan jóképűen, hogy
meg kellett csókolnom, kicsit pityeregve. És a „kicsit” itt azt jelenti, hogy
„nagyon”. És a „pityeregve” azt, hogy még takony is volt. Csúnya volt,
gyerekek!
És gyönyörű.
Egy kilencvennégy másodperces szertartás után bementünk az
űrközpontba, kitaláltunk egy kifogást, hogy miért késtünk, és megettem
a mirelit vegán kajámat az íróasztalomnál, miközben homlokráncolva
néztem a szörnyű jelkimaradást az űrhajósok MRI-felvételein. Csak
egyszer láttam Levit, nyilvánosan, és az egyetlen interakciónk, amit lopva
össze tudtunk hozni, annyi volt, hogy a keze futva végigsimított
a derekamon. Jaj, ugye?
Ez volt életem legjobb napja.
Nem úgy, mint a mai. A mai lesz életem legrosszabb napja. Reggel 8:43
van, és már tudom.
– Tényleg megteszed? – kérdezi Reike a molinóra bámulva a fejünk
felett: #FAIREGYETEMIFELVÉTELIK FUTÓVERSENY, STARTVONAL.
– A szívem azt mondja, nem.
– És a tested?
– A testem is nemet mond. De hangosabban.
Reike bólint, nincs meglepve.
– Valószínűleg képes vagy rá. Mármint az 5 kilométerre. Az ég
szerelmére, meg ne próbálj egy félmaratont!
– Nagy bizalom ez olyasvalaki részéről, aki ugyanolyan nyeszlett alkat,
mint én, és több esze lehetne.
– Ennek nincs semmi köze az alkathoz, csakis ahhoz, hogy Levi edzett
téged… Mennyi is volt, nyolc hónap?
– Nyolc hónappal tovább a kelleténél.
Összenézünk, egymásra nevetünk. Imádom, hogy Reike itt van.
Imádom, hogy Levijal a hátam mögött szervezték meg a látogatását, és
megleptek vele. Imádom, hogy azzal nyaggat minket, hogy csak vegán
kaja van a házban, és „elege van, hogy a macskákkal kell versenyeznie egy
sovány csirkemellszeletért”. Imádom, hogy összejött orr-nyelv pasival,
amíg itt van. Imádom őt. Imádom ezt az egészet.
– Te lefutod a versenyt? – kérdezem.
– Aha. Jó ügyért van. Nem mintha teljesen érteném, mi az a PhD, mik
azok az egyetemi felvételik, vagy hogy miért járna valaki önként iskolába,
de ha azt mondod, hogy a hagyományosan nem reprezentált
csoportoknak segítesz, benne vagyok. Rocíóval majd sétálunk és
csevegünk. Azt tervezi, hogy mesél nekem olyan sorozatgyilkosokról,
akiket még nem kaptak el.
– Klassz.
– Ugye? Nem hiszem el, hogy hagytad visszaköltözni Baltimore-ba.
– Tudom, de bejutott álmai iskolájába, együtt lakik álmai barátnőjével,
és biztosra veszem, hogy ő a helyi wicca közösség vezetője. Egyszerűen
örülök, hogy Kayleevel itt tudnak lenni az 5 kilométeren, miután ennyi
energiát fektettek a szervezésébe.
Egy fiatal nő mosolyogva sétál oda Reikéhez.
 – Elnézést… dr. Königswasser?
– Ó… – rám mutat a hüvelykujjával –, nem az a Königswasser, akit
keres.
– Igen, ő igazából a gonosz ikertestvérem. Bee vagyok.
– Kate. Pszichológia szakos hallgató vagyok az UMN-en. – Lelkesen
kezet ráz velem. – Évek óta követem
a @MitTenneMarie-t, és csak el akartam mondani, hogy ez mennyire
menő. – Körbemutat. Háromezren jelentkeztek az 5 kilométeres futásra,
de mintha hárommillióan jöttek volna el; talán azért, mert a doktori
iskolák börzéjévé alakult. A szervezőbizottság úgy döntött, megengedi
azoknak az egyetemeknek, amelyek igazságos, holisztikus felvételi eljárást
garantálnak, hogy standokat állítsanak fel a célvonalnál. Végigpillantok
a tömegen, észreveszem Annie-t, és integetek neki. Tegnap este
elmentünk vacsorázni, mert egy nappal korábban iderepült a versenyre.
Tudom, nem nem fura együtt vacsorázni az egykori legjobb barátnőddel,
aki egyszer összetörte a szívedet, de lassan helyrehozzuk a dolgokat.
Ráadásul sokat segített a verseny logisztikájával.
Mindig azt hittem, hogy a kilétem felfedése elrontaná az MTM
élvezetét számomra, és frusztrált, amikor Guy ténykedése lehetetlenné
tette, hogy ne tegyem meg. Emlékszel, amikor azt mondtam, félek, hogy
lelepleznek azok a gáz alakok, akik vágyakozva néznek vissza
a Gamergate-re? Nos, az történt. Egy kicsit. Némi kellemetlenséggel járt,
amikor a hír elterjedt, és nyilvánosságra került. Kicsit kínos volt. Volt egy
átmeneti időszak. De egy nap Rocío felhívott, és azt mondta:
 – Mélyen legbelül mindig gyanítottam, hogy menő vagy, de azt hittem,
csak szeretném. Ehelyett nézzenek oda! – Ekkor tudtam, hogy minden
rendben lesz. És idővel így is lett. Az, hogy már lejárt lemez vagyok,
hatalmas megkönnyebbülés.
– Nagyon köszönöm, hogy eljöttél Minnesotából egészen idáig, Kate.
– Te is repültél? Marylandből?
– Igazából most itt élek. Houstonban. Tavaly otthagytam az NIH-et
a NASA-ért.
A BLINK bemutatója hangos sikert aratott. Vagyis az első hangos
katasztrófa volt. De a második olyan jól ment, annyi pozitív figyelmet
kapott – valószínűleg a balul elsült első kísérlet és az abból fakadó
hírverés miatt –, hogy a végén Levijal válogathattunk az állásajánlatok
között. Tudod, hogy azt hittem, hogy a végén aluljáróban fogok élni egy
rakás pókkal együtt? Egy hónappal később felajánlották nekem Trevor
munkáját. És amikor nemet mondtam, Trevor főnökének pozícióját.
A tudományos világban ilyen az élet, azt hiszem: gyötrelem és eksztázis.
Apályok és dagályok. Álmodoztam-e arról, hogy elfogadom az állást, és
kényszerítem Trevort, hogy írjon nekem egy jelentést arról, hogy a férfiak
hülyébbek, mert az agyuknak alacsonyabb a neuronsűrűsége? Gyakran. És
szinte kéjes örömmel.
A végén Levijal fontolóra vettük az NIH-et. Fontolóra vettük a NASA-t.
Fontolóra vettük, hogy kiszállunk, létrehozunk egy labort egy átalakított
fészerben, Curie stílusban, és a magunk útját járjuk. Fontolóra vettünk
oktatói állásokat. Fontolóra vettük Európát. Fontolóra vettünk ipari
állásokat. Annyi mindent fontolóra vettünk, hogy egy ideig nem
csináltunk mást, csak fontolgattunk. (És szexeltünk. És újranéztük
A birodalom visszavágot kábé hetente egyszer.) Végül mindig visszatértünk
a NASA-hoz. Talán csak azért, mert jó emlékeink vannak innen. Mert
mélyen legbelül szeretjük az időjárást. Mert nagyon élvezzük Boris
bosszantását. Mert a kolibrik számítanak az izsópfűre.
Vagy mert, ahogy Levi mondta egyik éjjel a verandán, miközben
a fejem az ölében feküdt, és a csillagokat néztük:
– Ez a ház egy nagyon jó iskola körzetében van. – Csak egy pillanatra
nézett a szemembe, és 74%-ban biztos vagyok benne, hogy elvörösödött,
de másnap hivatalosan elfogadtuk a NASA ajánlatát. Vagyis most megvan
az állandó laborom, közvetlenül Levié mellett. Egy évvel ezelőtt ez
rémálom lett volna. Fura, hogy megy ez, nem?
Felharsan a kétperces figyelmeztetés, és az emberek elindulnak
a startvonalhoz. Egy nagy kéz megfogja az enyémet, és a tömeg felé húz.
– Eljöttél érte, mert tudod, hogy különben elszaladna? – kérdezi Reike.
Levi elmosolyodik.
– Ó, nem futna. Inkább tempósan sétálna.
Felsóhajtok.
– Azt hittem, sikerült hátrahagyni téged.
– A rózsaszín haj lebuktatott.
– Nem hiszem, hogy képes vagyok erre.
– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok.
– A leghosszabb, amit eddig lefutottam… az kevesebb, mint 5
kilométer.
– Bármikor elkezdhetsz sétálni. – A keze megtolja a derekamat, ahol
a legújabb tetkóm van. Csak Levi házának körvonala, benne a két cica. –
Próbáld meg!
– Nem fogsz lelassítani, hogy az én tempómban fuss, ugye?
– Dehogynem.
A szememet forgatom.
– Mindig is tudtam, hogy utálsz. – Felmosolygok rá. Amikor
viszonozza, a szívverésem felgyorsul.
Szeretlek, gondolom. És te vagy az otthonom.
Valaki hosszan belefúj egy sípba. Előre nézek, nagy levegőt veszek, és
futásnak eredek.
 A SZERZŐ UTÓSZAVA

Ez a könyv a gyűlöletlevelem a standardizált vizsgarendszerhez.

Ugyanakkor a szerelmes levelem az idegtudományhoz, a Csillagok
háborújához, a nőkhöz a STEM világában, a barátságokhoz, amik nehéz
időszakokon mennek át, aztán minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy
rendeződjenek, a kutatóasszisztensekhez, az interdiszciplináris
tudományos együttműködésekhez, Elle Woodshoz, a ShitAcademicsSay-
hez, a sellőkhöz, a kolibrietetőkhöz, az emberekhez, akik küzdenek az
edzéssel, na meg a macskákhoz. De koncentráljunk a gyűlölet részre!
Emlékszem, kábé tíz éve tanultam a GRE-re, amikor PhD-programokra
jelentkeztem, és folyamatosan totál idiótának éreztem magamat
(valószínűleg az is vagyok, de más okokból). Arra is emlékszem, hogy
nagyon dühös és nagyon frusztrált voltam, hogy mennyi pénzt, időt és
energiát visz el, hogy megtanuljam, hogyan kell kiszámolni, pontosan
mikor fog találkozni két, különböző állomásról induló vonat; főleg akkor,
ha azt az időt arra is használhattam volna, hogy elolvassak valamit, ami
ténylegesen releváns a tudományterületemen. (Vagy hogy aludjak.
Legyünk őszinték, valószínűleg csak szunyókáltam volna egyet.)
Ez a könyv természetesen kitalált történet, de mindaz, amit Kaylee
a GRE-ről mond, az igaz, és az olyan vizsgák, mint a GRE és a SAT, nemcsak
nagyon felületesen jósolják meg a jövőbeli tudományos teljesítményt, de
tradicionálisan azoknak kedveznek, akik előnyös gazdasági környezetből
érkeznek. A felsőoktatásba való bejutás általában ritkán sikerül azoknak,
akik nincsenek kiváltságos helyzetben, és a standardizált vizsgák csak
súlyosbítják a problémát. De az elmúlt néhány évben elindult a változás,
egyre több intézmény és tanulmányi program nem kéri ezeket a vizsgákat
a felvételihez, és ez egy szuper lépés a helyes irányba.
Kösz, hogy eljöttél a Ted Talkomra, és ne feledd: ha a tudományos
világban nem érzed elég jónak vagy okosnak magad… nem veled van baj,
hanem a tudományos világgal.
Szeretettel:
Ali
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A könyvkiadásban nagyon furcsa és hosszú átfutási idők vannak, ami azt

jelenti, hogy a második könyvem köszönetnyilvánítását 2021 októberében
írom, közvetlenül az első megjelenése után, és a szívem csordultig telt.
Minden jó dolgot, ami A szerelem képlete megjelenése után történik,
a berkley-s csapatomnak köszönhetek: Sarah Blumenstocknak,
a multiverzum legjobb szerkesztőjének (aki a legutolsó percig hagyja,
hogy szexjeleneteket tegyek be!); Jess Brocknak, a fantasztikus
sajtósomnak; Bridget O’Toole-nak, a hihetetlen marketingesemnek, és
persze hőn szeretett ügynökömnek, Thao Lének, aki elvitt hozzájuk.
Legyünk őszinték: a könyvkiadás rémisztő. De ennek a négy nőnek
a lankadatlan támogatása, kemény munkája és tehetsége tette kicsit
kevésbé azzá. Ráadásul rajtuk keresztül a világ legjobb kiadójával
dolgozhattam. Lényegében: minden egyes embernek a Berkley-nél és az
SDLA-nél, akik bármilyen formában segítséget nyújtottak a könyveimhez:
köszönöm, köszönöm, KÖSZÖNÖM! Bocs, hogy mindig a határidő napján,
este 11:58-kor küldök el dolgokat. Bocs, hogy negyvenszer teszem fel
ugyanazokat a kérdéseket. Sajnálom, hogy folyton nekiesek a caps
locknak. Esküszöm, hogy igyekszem jobban csinálni. Külön köszönet
a Penguin Creative-nek (főleg Dana Mendelsonnak) és Lilithnek,
a legvadabb álmaim borítótervezőinek. És persze köszönöm Jessica Clare-
nek, Elizabeth Everettnek, Christina Laurennek és Mariana Zapatának,
hogy ajánlották az első könyvemet (ajánlást kérni nadrágbacsinálósan
ijesztő, srácok), és a folyamatos támogatást.
A regény nem lenne az, ami, a fantasztikus Claire, Julie Soto, Lindsey
Merril, Kat, Stephanie, Jordan és persze Sharon Ibbotson, az első
szerkesztőm visszajelzései nélkül. Kate Goldbeck, Sarah Hawley, Celia,
Rebecca és Victoria csodálatosak voltak, és nekik panaszkodhattam írás
közben. A Csíráim, az Edge Chat, a TM, a Családi Chat és a Berklete-ek
létfontosságúak voltak a túlélésemhez, és örökké hálás leszek, hogy ezek
az elképesztő emberek részesei az életemnek.
És persze millió köszönet minden olvasónak, booktokernek,
bookstagrammernek, bloggernek, újságírónak, véleményírónak, és Reylo
fannak, akik támogatták az első könyvemet, és lelkesedtek a másodikért:
a második könyves para egyértelműen létezik (vagy nem, és csak nálam?),
és naponta pár órát azon aggódom, hogy az emberek utálni fogják az
enyémet, de mindenkinek a lelkesedése annyit, de annnnnnnyit segített!
És végül, de egyáltalán nem utoljára: köszi Lucynak, hogy az az apa
lett, akire nem is tudtam, hogy szükségem van, és Jennek, mert fogta
a kezemet a hullámhegyek és hullámvölgyek között. Mindenkinek
szüksége van egy Jenre, de az enyém foglalt.
(Ó, és köszi Stefannak, azt hiszem. De csak kicsit.)
 nem csupán A szerelem
képlete című világsiker szerzője, hanem agykutatásról szóló
tanulmányoké is, amelyekben viszont nem smárolnak, és nem
mindig élnek boldogan a végén. Olasz származású, élt
Japánban és Németországban, aztán az Egyesült Államokban
szerzett PhD fokozatot idegtudományból. Most már
egyetemen tanít, ami eleinte halálra rémítette. Amikor nem
dolgozik, akkor fut, cake popot eszik, és sci-fi filmeket néz a
két macskájával és a férjével.
 Tudj meg többet a könyvről:
www.alihazelwood.com
www.facebook.com/DreamValogatas
www.facebook.com/DreamKonyvek

„Sziporkázó párbeszédek és kedvelhető, sokszínű mellékszereplők.

Szórakoztató realista regény, amit az olvasók nem tudnak majd letenni.”
Library Journal

„Ez a könyv élvezetes és erotikus (értsd: eszméletlenül szexi), benne van

minden, amit egy modern romantikus könyvtől vársz. Hazelwood egy
rendkívül érdekes, kockákról szóló szerelmi történetet szállít azoknak,
akik imádják a tudományt, a csábítást és a szuperdögös főszereplő pasikat.
Aki élvezte A szerelem képletét, annak biztos tetszeni fog az Eszméletlen
szerelem is!”
Booktopia

„Az elmés és szerethető szereplőkkel, lendületes prózával és az egyik

kedvelt toposz (ellenségből szerelmesek) egyedi feldolgozásával
Hazelwood meggyőzően navigál a tudományos világ veszélyes hullámai
között.”
 Publishers Weekly

„A NASA-nál játszódó sztorit a pörgős párbeszédek és a csípős

megjegyzések teszik A szerelem képletének méltó és felejthetetlen
párjává. Ragyogó, szokatlan és fantasztikusan élvezhető történet, ami egy
leheletnyi kémkedéssel, némi hősies cselekedettel és egy váratlanul
felbukkanó főgonosszal szórakoztat.”
Booklist
 Olvasd el ezt is!

Harmadéves doktorandusz hallgatóként Olive nem hisz a tartós

romantikus kapcsolatokban, de a legjobb barátnője igen, és ő emiatt
kerül ebbe a helyzetbe. Anh meggyőzéséhez, hogy Olive randizik, és
jó úton halad a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” felé, többre
van szükség néhány kézlegyintéses Jedi-trükknél. A kutatóknak
bizonyítékok kellenek. Úgyhogy, mint bármelyik magára valamit is
adó biológus, Olive pánikba esik, és megcsókolja az első férfit, akit
meglát.
Ez a férfi nem más, mint Adam Carlsen, a fiatal, menő egyetemi
tanár, aki közismert seggfej. Ezért Olive teljesen padlót fog, amikor a
Stanford ügyeletes laborzsarnoka beleegyezik, hogy titokban tartja a
színjátékot, és a kamupasija lesz. Aztán amikor egy nagy
tudományos konferencia félresikerül, és Olive karrierje Bunsen-
égőre kerül, Adam újra meglepi határozott támogatásával, és még
határozottabban... kockás hasával.
A kísérletük hirtelen veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy lángra
kapjon. Olive pedig rájön, hogy egy szerelemmel kapcsolatos
hipotézisnél csak az bonyolultabb, ha a saját szíve kerül a
mikroszkóp alá.
Jegyzetek

{1} Itt kb. Ég a ház?

{2} National Institutes of Health = Nemzeti Egészségügyi Intézet

{3} A Llorona, Síróasszony-szellem vagy Síró Boszorkány egy népszerű monda- és mesebeli alak
a spanyol nyelvű államokban az amerikai kontinensen.

{4} Cthulhu egy fiktív űrbéli lény, mely először H. P. Lovecraft 1926-ban írt, Cthulhu hívása című
novellájában jelent meg.

{5} Science, Technology, Engineering and Mathematics = Tudomány, Technológia, Mérnöki

megoldások és Matematika.

{6} Gamergate: a videojáték-ipart érintő botrány, ami szexista indíttatásból női fejlesztők és
újságírók elleni online zaklatásból és heves lejárató kampányból állt.