A gerinc biomechaniákja

A gerinc funkciói és szerepe

A két lábon járó ember gerince sokrétű feladatot lát el. Statikus funkciói közé sorolhatjuk,

hogy egyfelől a törzs szilárd vázát képezi, másfelől a felsőtest gravitációból adódó axialis

terhelését a medenceövön keresztül átviszi az alsó végtagokra. Ugyanakkor dinamikus

funkciókat is ellát, hiszen a gerincoszlop által valósulnak meg a törzsmozgások. Az emberi

gerinc kettős S alakú görbülete egyrészt igen hajlékony struktúra, ugyanakkor pedig,

rendkívüli merevséggel áll ellen még a túlzott terhelésnek is a fiziológiás mozgáspálya

végpontján túl. Az axiális terheléssel szemben úgy viselkedik, mint egy autó futóműve, a

kettős S alakú görbület mint egy rugó csillapítja a gravitációból adódó rezgéseket, míg a

porckorongok rugalmasságának eredője úgy működik, mint egy nagy lengéscsillapító. Az

egész szerkezetet mozgató aktív elemek, vagyis törzsizomzat jelentős mozgások

kivitelezésére képes, míg az egyes csigolyákat összekötő passzív elemek - a gerinc

szalagrendszere - ezeket a mozgásokat igyekeznek a fiziológiás határok közé szorítani. Fontos

további feladata gerincoszlopnak, hogy csontos-szalagos struktúrája óvja benne futó

idegelemek épségét.

Amennyiben a gerincet alkotó passzív és aktív elemek működésének egyensúlya megbomlik,

a rendszer egyes elemeinek túlterhelése révén a nociceptív reflex utakon keresztül

fájdalomérzet keletkezik. A gerinc különböző patológiás folyamatainak megértéséhez, így

azok gyógyításához elengedhetetlen a gerinc biomechanikája alapjainak ismerete.

Funkcionális szegmentális egység

Aemberi gerinc kettős S alakú görbülete hét nyaki, tizenkét háti, öt ágyéki csigolyából és a

keresztcsontból áll össze, létrehozva a fiziológiás nyaki és ágyéki lordosis és a háti kyphosis
kompenzált egységét (1. ábra). A gerincoszlop biomechanikai működésének megértéséhez

azonban azt további egységekre kell bontanunk. Amikor a működést próbáljuk modellezni,

nem elegendő a gerinc egyes építőköveire, a csigolyákra szorítkoznunk, hiszen a mozgások

alapvetően két csigolya között mennek végbe. Így gerinc mozgáselemzése szempontjából a

legkisebb egység, az ún. funkcionális szegmentális egység (functional spinal unit = FSU),

másnéven mozgásszegmentum, mely nem más, mint két szomszédos csigolya, és az azokat

összekötő passzív és aktív elemek (2. ábra).

1. Ábra A gerinc kettős S alakja 2. Ábra Funkcionális szegmentális egység

(mozgásszegmentum)

A passzív elemek közül a legfontosabbak a két csigolyát összekötő intervertebrális

porckorong, a kisízületek és a számtalan szalagos összeköttetés, melyek közül kiemelkedő

mechanikai és funkcionális szereppel bírnak a ligamentum longitudinale posterior és anterior

(elülső és hátulsó hosszanti szalag), a ligamentum flavum (a csigolyák hátsó elemit összekötó

ún. "sárga szalag"), és az interpinosus ligmentumok (a tövisnyúlványokat összekötő

szalagok). Az aktív elemek természetesen a szegmentumot átívelő és azok mozgatását

kivitelező paravetebrális izmok rendszere. A továbbiak megértéséhez ismernünk kell, hogy a

saggitalis síkban a gerincet három oszlopra szokás osztani, az elülső oszlop a csigolyatest, a

középső oszlop a pediculusok és a gerinccsatorna, a hátulsó oszlop pedig a laminák és vele

együtt a kisízületek sora.

Korábbi vizsgálatok eredménye alapján ismert

tény, hogy az axiális terhelésből adódó erők

eredőjének 80%-a az elülső oszlopon halad

keresztül (3. ábra). Az FSU forgáspontja

fiziológiás körülmények között valahol a

porckorong hátulsó harmadára tehető, így

érthető, hogy ezen terhelésmegoszlás, tehát az

elülső oszlopra ható nagy kompressziós erő a

hátulsó oszlopban disztrakciót, a laminák

egymástól való eltávolítását eredményezné.

Ezt kompenzálja a szegmentális aktív izomrendszer normál tónusával, mint egy

feszítőhurokként antagonizálva ezen disztrakció irányába ható erőket (ld. 2. ábra). Fontos még

tudnunk, hogy az FSU fiziológiás működéséhez a fenti tényezők optimális működésén túl

még elengedhetetlen a korábban említett szalagos összekötőrendszer megfelelő

"előfeszítettsége".

3. Ábra A gerinc axiális

terhelése

Ez a Bagby által leírt "kompresszió-disztrakció" elve, miszerint az FSU akkor képes

fiziológiás körülmények között tartani saját mozgástartományát, amennyiben a rá ható

kompressziós erőket a szalagrendszer megfelelő feszítettségével (disztrakció) tudja

kompenzálni. Amennyiben a degeneratív (kopásos) folyamatok következményeképpen a

szegmentumok előfeszítettsége csökken, a szalagok meglazulnak, és az aktív rendszer, az

izomzat, már nem képes fiziológiás értékek közé szorítani az FSU mozgástartományát, és

létrejön az ún. szegmentális instabilitás.

Biomechanikai alapok

Mint ahogy azt fent említettük, a degeneratív gerincbetegségek lefolyásában kulcskérdés a

szegmentális instabilitás, nem csoda hát, ha a szegmentumok in vitro vizsgálata során

elsősorban arra keressük a választ, hogy bizonyos körülmények között a fiziológiás erők

hatására az egy szegmentumot alkotó csigolyák között milyen irányú és mekkora mértékű

elmozdulások jönnek létre. Gyakorlatilag tehát, biofizikai szemlélettel megközelítve, a

szegmentumok vizsgálatának alapja kinetikai vizsgálat, amely során terhelés-elmozdulás

közötti összefüggéseket keresünk.

A legegyszerűbb ilyen összefüggés, amennyiben nem élő anyagról beszélünk, az acélrugó

viselkedése adott terhelésre. Ha a koordináta rendszer egyik tengelyén a kifejtett erőt, a

másikon pedig az ennek hatására bekövetkező elmozdulást jelöltük, akkor a kapott "görbe"

egyenes, ugyanis a terhelés növekedésével egyenes arányban nő a létrehozott elmordulás is.

Az egyenes meredeksége jelzi a vizsgált anyag merevségét, és ez az adott anyagra jellemző

tulajdonság.

Élő anyag (pl. az általunk vizsgálat FSU) esetén ez az összefüggés nem lineáris és időfüggő.

A terhelés-elmozdulás görbe meredeksége ebben az esetben folyamatosan változik: a görbe

kezdetén kis erőhatásokra viszonylag nagy elmozdulások következnek be, majd a görbe

ellapul. Ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy ha hosszabb ideig teszünk ki egy élő

anyagot egy adott erőnek, akkor az idővel annak az elmozdulása növekszik, az anyag

folyamatosan "továbbnyúlik". Ezt a továbbnyúlást (kúszás) az angol terminológia "creeping"-

nek nevezi, és csak az élő anyagokra jellemző tulajdonság, hiszen a rugó elmozdulása mit sem

változik az idővel, amennyiben az ugyanakkora erőnek van kitéve.

A szegmentumok vizsgálata során leggyakrabban az azt alkotó csigolyatestek egymáshoz

viszonyított elmozdulását vizsgáljuk adott erő hatására. Ez az ún. flexibilitás vizsgálat.

Főelmozdulások alatt érjük az adott erőhatás irányában, míg járulékos elmozdulás alatt az

egyéb irányokban bekövetkező mozgásokat. Általában a kísérletek során csak a

főelmozdulások értékeinek detektálására törekszünk. A kísérletek során különböző

mozgásanalizáló, térbeli nyomkövető rendszerekkel mérhetjük az ismert mértékű

forgatónyomaték hatására létrejövő elmozdulást (load controlled vizsgálat), míg

feszültségmérő érzékelőkkel mérhetjük az adott elmozdulás létrehozásához szükséges erőt.

Méréseink során a következő paramétereket értékeljük (4. ábra): a neutrális zóna (NZ) a

szegmentum lazaságára jellemző érték, az elasztikus zóna (EZ) gyakorlatilag a fiziológiás

mozgáspálya jellemzője. A kettő összege adja a szegmentum teljes mozgásterjedelmét (ROM

= range of motion). Bizonyos terhelés után az elmozdulás minimálissá válik, ez a

szegmentum végterhelése, ez után, az erő növelésével a szegmentum törése következik be.

4. Ábra Ismert erejű forgatónyomaték hatására létrejövő elmozdulás

A flexibilitási tesztek tehát alkalmasak arra, hogy vizsgáljuk az FSU-n belül létrejövő

mozgásokat fiziológiás és különböző patológiás körülmények között. Össze tudjuk hasonlítani

tehát, hogy az egészséges szegmentumhoz képest milyen mozgások alakulnak ki a

degeneratív folyamatok során, valamint a szegmentális instabilitás különböző fázisaiban,

illetve szimulálni tudjuk bizonyos műtéti beavatkozások hatását is. Mérni tudjuk, hogy milyen

változásokat eredményeznek a szegmentum stabilitásában a különböző műtéti beavatkozások,

pl. hogyan változik a ROM discectomia (porckorongsérv műtét), különböző dekompressziós,

és különböző rögzítéses műtétek után.

Számos patológia megoldására a gerincsebészetben valamilyen belső rögzítést kell

alkalmazni. A különböző stabilizáló implantátumok használatának az elmúlt évtizedekben

megfigyelhető elterjedése kapcsán egyre fontosabb szerep jut azoknak a biomechanikai

vizsgálatoknak, amelyek ezen implantátumok tesztelésével adatokat szolgáltatnak azok

viselkedéséről, stabilizáló hatásukról és megbízhatóságukról. Ma legalább száz féle, többé-

kevésbé különböző belső gerincrögzítő implantátum van forgalomban a világpiacion. Az

implantológia térhódításával ilyen vizsgálatok nélkül ma már egy új eszköz nem kerülhet

forgalomba. Az implantátum-tesztelésnek három fő formáját különböztetjük meg. A

legelterjedtebb a fenti flexibilitási teszt, mely ugye arra keresi a választ, hogy az implantátum

mennyiben képes rögzíteni az érintett szegmentumot, vagyis milyen mértékben tudja

csökkenteni annak mozgástartományát az egyes irányokban (flexió-extenzió, axiális rotáció,

oldalhajlás) a fiziológiás vagy éppen a patológiás értékekhez képest. A szilárdsági teszt azt

hivatott meghatározni, hogy mekkora az a terhelés (failure load), amit az implantátum még

károsodás nélkül képes elviselni. A fáradási teszt során az implantátumot ciklikus terhelésnek

teszik ki a normálishoz közeli erőkkel, és így vizsgálják, mikor következik be az implantátum

fáradásos törése.