TÁ R S A DA L M I VÁ LT O Z Á S

A társadalom fejlődése, a haladás eszméje sokáig töretlennek látszott, különösen a

Felvilágosodás optimizmusa terjesztette azt a hitet, hogy az emberi közösségek története
egyenes vonalú és egyetemes, sőt a történelemnek értelme, célja van. A világtörténelem
értelme az emberi ész folyamatos fejlődésén alapul, amely végső soron felszámolja az
emberiség gyermekkorára jellemző irracionalitást. A haladás univerzális, minden népre
egyformán érvényes és egyirányú, ugyanoda vezet, legfeljebb időbeli eltolódások,
ütemkülönbségek léteznek. A felismert történelmi törvényszerűségek így lehetővé teszik az
emberi szellem általános fejlődésének ábrázolását és az előrejelzést, a jövő racionális
leírását.

Ha az ember szinte teljes bizonyossággal előre meg tudja jósolni azokat a jelenségeket, amelyeknek a
törvényeit ismeri, s még ha nem ismeri is őket, a múlt tapasztalatai alapján nagy valószínűséggel képes
előre látni az elkövetkező eseményeket, miért tekintenénk hiú remények kergetésének, ha arra
vállalkozunk, hogy történelmi eredményei alapján több-kevesebb valószínűséggel felvázoljuk az emberi
nem jövőbeli sorsát? A természettudományokban való hit egyetlen alapja az a gondolat, hogy a
világmindenség jelenségeit irányító általános, ismert vagy még nem ismert törvények szükségszerűek és
állandók; mármost milyen oknál fogva volna ez az elv kevésbé igaz az ember értelmi és szellemi
képességeinek fejlődésére, mint minden egyébre, ami a természetben történik? Végül, minthogy a
legbölcsebb emberek számára az egyetlen viselkedési szabályt a hasonló jellegű dolgokkal kapcsolatos
múltbeli tapasztalatok eredményei jelentik, miért volna tilos a
filozófusnak, hogy ő is ugyanerre alapozza feltevéseit, feltéve persze,
hogy nem tulajdonít nekik nagyobb bizonyosságot, mint ami a
megfigyelések számából, állandóságából és pontosságából
következhet?

Reményeink az emberi nem jövendőbeli állapotára vonatkozóan a

következő három pontban foglalhatók össze: a nemzetek közötti
egyenlőtlenség megszüntetése, az egyenlőség haladása egy népen
belül, és végezetül, az ember valóságos tökéletesedése. Vajon egy
napon minden nemzetnek el kell-e érkeznie a civilizáció ama
https://helsinkifigyelo.blog.hu/
fokához, ahová a legfelvilágosultabb, a legszabadabb, az előítéletek 2018/07/03/
julius_3_condorcet_kiadja_cikket_a_nok_
alól leginkább felszabadult nemzetek - a franciák és az angol- politikai_egyenjogusitasarol
amerikaiak - jutottak el? Lassacskán el kell-e tűnnie ama hatalmas
távolságnak, amely e népeket elválasztja az indiánok szolgasorsától,
az afrikai törzsek barbárságától, a vad népek tudatlanságától? (Condorcet: Az emberi szellem
fejlődésének vázlatos története, Gondolat, 1986, 239-240.)

2 21
Condorcet optimizmusa jelentős követőkre talált és a 19. század uralkodó szemléletét
jelentette. Comte pozitivizmusa kapcsán bemutattam a fejlődés három stádiumát, a
kapitalizmus kialakulása kapcsán volt szó Marx formáció-elméletéről, Tönnies és Durkheim
dichotómiáiról, amellyel a modernitáshoz vezető változást értelmezték. A társadalmi
változás tehát a társadalomról való gondolkodás egyik központi fogalma, sokak szerint
értelme. De sokféle változás jellemző a társadalmi folyamatokra: forradalmi átalakulás és
reformok, stagnálás és hirtelen átalakulás, ciklikus és egyenes vonalú fejlődés, hanyatlás és
összeomlás. Máshogy, más ütemben változik a társadalmi struktúra, a gazdaság, politikai
rendszer, technológia, kultúra, de hatással vannak egymásra. A modern társadalomtudomány
létrejöttekor egy speciális változás-fogalom, a biológia tudományából származó evolúció

http://www.justscience.in/steminspire/charles-darwin-the-british-
naturalist/2017/07/03

hatalmas hatással volt a gondolkodásra. Charles Darwin 1859-ben megjelent fő műve, A

fajok eredete átalakította a természetről szóló tudást és óriási hatással volt a társadalmi
változás értelmezésére.

EVOLUCIONISTA FILOZÓFIA - HERBERT SPENCER

A korai szociológiában a pozitivizmus mellett az evolucionizmus elméletei hordozták e

gondolatot, a szociológiai evolucionizmus legismertebb képviselője Herbert Spencer volt.
Darwintól függetlenül dolgozott ki egy általános evolúcióelméletet. Anglia korabeli helyzete
és az ipari forradalom közvetlenül érzékelhető következményei valamint a gyarmatosítás
ideális talajt jelentettek a fejlődés evolucionista értelmezésének. A gyarmatbirodalmakról
származó leírások, adatok, elemzések a társadalom változásának genetikus, az eredetre
alapozódó értelmezését tették lehetővé. A lineáris fejlődésfogalom szerint minden emberi

222
közösség hasonló utat jár be. Az angol gentleman saját
történelmét értheti meg a primitív törzsek elemzésével.
Spencer liberális, nonkonformista családból származott,
autodidakta módon folytatta tanulmányait, úgy hozott létre
nagy hatású általános elméletet, hogy a korabeli tudomány
eredményeivel nem ismerkedett meg részletesen, személyes
megfigyeléseit, tapasztalatait rendszerezte és általánosította.
Thomas Malthus és Lamarck hatásai azonban kimutathatók
műveiben, komolyan hitt az ember tökéletesedésében,
amelyet aktív cselekvéssel lehet elősegíteni. Liberalizmusa
abban az általános tételben foglalható össze, hogy az egyén
szabadsága és a társadalom fejlődése számára a minél
https://
kevesebb állami szabályozás állapota a megfelelő. A fejlődés
www.discoveranthropology.org.uk/
folyamatos differenciálódást jelent, a kezdeti homogén állapot about-anthropology/fieldwork.html
felbomlását és egyre összetettebb (komplexebb) állapotba
jutást. Minél összetettebb a társadalom, annál fejlettebbnek
mutatkozik, annál integráltabb és annál kevésbé van kitéve a külső, természeti hatásoknak.
Monumentális Szintetikus filozófiája az anyag általános mozgástendenciáit foglalta össze:
minden az egyensúly felé törekszik, differenciálódik, a zavarostól a rendezettség felé, a
határozatlan állapotból a határozott felé. A biológiai analógiák a társadalom differenciálódott
részeinek funkcionális értelmezésével kapnak értelmet a spenceri rendszerben.

Herbert Spencer: A társadalom evolúciója

A társadalmi testeknek, valamint az élő testeknek további közös tulajdonsága, hogy méretük
növekedésével struktúrájuk is bonyolultabbá válik. Az alacsonyabb rendű élőlényekhez hasonlóan a
magasabb rendű embrió is csak néhány megkülönböztethető alkotórésszel rendelkezik kezdetben, ám
növekedése folyamán ezek megsokszorozódnak és differenciálódnak. Ugyanezt mondhatjuk a
társadalomról is. Az alapegységeit képező csoportok kezdetben kisszámúak és nemigen alkotnak
hierarchiát, amint azonban gyarapodik a népesség, az elkülönülő részek és azok további alosztásai egyre
nagyobb számúak és körvonalaik egyre határozottabbak. Sőt, mind a társadalmi szervezet, mind az
emberi szervezet differenciálódása egészen addig tart, amíg az érettség megfelelő fokát el nem éri, ami
után már csak a hanyatlás következik. (…)

Az élőlény fejlődése során a szervezet alkotórészeinek elsődleges, másodlagos vagy harmadlagos osztódása
egyáltalán nem céltalan különbségeket hoz létre. Az alakjukban és felépítésükben különböző részek
másképpen is működnek: egymástól eltérő szervekké fejlődnek, amelyek egymástól eltérő funkciókat
töltenek be. A táplálék feldolgozásának a funkcióját betöltő emésztési rendszer például a fejlődés

223
folyamán különböző strukturális egységeket fejlesztett ki, amelyek az egészen belül különböző
részfeladatokat látnak el. A helyváltoztatás vagy a kapszkodás funkcióját betöltő végtagok is szert tettek
részekre, és míg egyesek a járulékos feladatokat látják el, mások a munka oroszlánrészét végzik.

A társadalom alkotórészeiről is ugyanezt mondhatjuk. A kifejlődő uralkodó osztály nem pusztán

különbözővé válik a többiektől, hanem felügyeletet is gyakorol azok felett; amikor pedig ez az osztály
megint újraosztódik több, illetve kevesebb hatalommal rendelkező csoportokra, azok az ellenőrzés
funkcióját is tovább osztják maguk között. Ugyanez a helyzet azon osztályok esetében is, amelyek fölött
uralkodnak. Különböző, más-más foglalkozást űző csoportokra oszlanak, s mindegyik csoporton belül az
egyes tagok feladatainak megfelelő további kisebb eltérések figyelhetők meg. (…)

Az evolúció során nem egyszerűen különbségek jönnek létre a társadalmi és az élő szervezetben, hanem
egymással szorosan összefüggő különbségek, amelyek egyike a másikat lehetségessé teszi. Az élettelen
halmazatok részei ugyanakkor olyan lazán kapcsolódnak egymáshoz, hogy ha egyikük nagymértékű
változáson megy át, az semmiféle hatást nem gyakorol a többire. A szerves és a társadalmi halmazatok
esetében azonban más a helyzet. Ezek részei és a részek által betöltött feladatok változásaikban is
kölcsönösen függnek egymástól. Ez a függőség pedig csak növekszik az evolúció előre haladása során. A
legalacsonyabb rendű élőlény még mindenestül egy gyomor, egy légzőfelület és egy végtag. Egy élőlény csak
akkor fejleszthet ki a helyváltoztatásra vagy a táplálék megragadására szolgáló végtagnyúlványokat, ha
azok elvesztik közvetlen táplálékfelszívó és feldolgozó funkciójukat és a testnek ezeket a feladatokat
továbbra is ellátó részei táplálják őket. A cseppfolyós anyagokból a légzáshez szükséges elemeket kiszűrő
testfelület kialakulásának hasonlóképpen az a feltétele, hogy a szervezet más részei ellássák a
regenerálódáshoz és a növekedéshez szükséges tápanyaggal a felületet, amely átalakulása során megszűnik
ezt a funkciót betölteni.

A társadalom ebből a szempontból is hasonló. Igen találó szóval jelölt szervezete szükségképpen
ugyanilyen tulajdonságokkal rendelkezik. A kezdetleges társadalmakban mindenki egyszerre harcos,
vadász, kunyhóépítő vagy eszközkészítő, minden szükségletét maga elégíti ki. Ahhoz, hogy a haladás
révén egy magasabb szinten állandó hadsereg alakuljon ki, az szükséges, hogy a nem katonáskodók
megszervezzék a hadsereg élelemmel, ruházattal és munícióval való ellátását. Annak, hogy a népesség
egyik része ne foglalkozzon mással, mint mezőgazdasággal, míg a másik csak bányászattal - hogy az egyik
csak előállítsa a javakat, míg a másik csak elossza -, az a feltétele, hogy az egyes részek által a többi
résznek felajánlott speciális szolgáltatásként cserébe azok mindegyike is megfelelő szolgáltatásokat
nyújtson.

A politikai gazdaságtan művelői, akik elsőként foglalkoztak a munkamegosztás kérdésével, társadalmi

jelenségnek tartották azt, a biológusok azonban később megállapították, hogy az éélő szervezetekre is
jellemző “fiziológiai munkamegosztás” formájában. A társadalmat csak úgy, mint az állatokat,
éppenséggel a munkamegosztás teszi élő rendszerré. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez a

224
ssajátosságuk milyen nagy mértékben bizonyítja a társadalmi és az egyedi organizmusok hasonlóságát.
Gondoljuk csak végig, ha az emlősök tüdeje elzáródik, a szív is mindjárt megszűnik dobogni, ha a gyomor
működése leáll, a test többi részeiből is sorra elszáll az élet, ha a végtagok megbénulnak, az egész testet
elpusztítja az éhség vagy a rá leselkedő ragadozók, és még egy olyan kicsiny szervnek is, mint a szemnek
az elvesztése is megfosztja a többi szervet egy szolgáltatástól, ami jó állapotban tartásukhoz
nélkülözhetetlen. El kell ismernünk tehát, hogy az alkotórészek közötti kölcsönös függés az élőlények
egyik alapvető tulajdonsága. Hasonlóképp a társadalomban is azt látjuk: a vasgyári munkások
abbahagyják a munkát, ha a bányászok nem termelik ki számukra a nyersanyagot, a szabók nem tudnak
miből ruhát készíteni, ha mások nem fonják meg a fonalat és nem szövik meg a kelméket, az ipari
termékek előállítóinak közössége megszűnik működni, ha a társadalom élelemtermelő és -elosztó
csoportjai nem juttatják táplálékhoz őket, s ugyanígy, a hatalmat birtokló csoportok - kormányok,
adminisztratív szervezetek, bíróságok, rendőrségek - sem tudnak felügyeletet gyakorolni a többiek felett,
ha azok nem elégítik ki létszükségleteiket. Így hát azt kell mondanunk, hogy az alkotórészek kölcsönös
függése ott is hasonlóképpen szigorú. Annak ellenére, hogy az élőlények és a társadalmak a létezők két
külön csoportját alkotják, hasonlóak egymáshoz ezen alapvető jellemzők és az ebből fakadó sajátosságok
tekintetében. (…)

Abból a sajátosságból, hogy a különböző osztatok egymástól kölcsönösen függő funkciókat töltenek be,
amelyek rendszerint sok kis egység működéséből összegződnek, az élő szervezet és a társadalom esetében
egyaránt az következik, hogy az egymás után elpusztuló alkotórészek az általuk betöltött funkciók
súlyosabb károsodása nélkül cserélődnek ki. Mialatt a szervezet eltávolítja és újakkal helyettesíti az
izomköteg előregedett részecskéit, az egészséges rostok egymással együttműködve ugyanúgy képesek
összehúzódni, mint általában. Egy köztisztviselő nyugdíjba vonulása vagy egy boltos halála szinte
egyáltalán nem zavarja meg az iroda tevékenységét vagy az üzlet menetét, amelyben résztulajdonos volt.

Ily módon éli mind az élő szervezetek egésze a maga életét, amely egyáltalán nem azonos az alkotórészek
életével, jóllehet azokéból tevődik össze. (…)

Spencer a szervezetről, a növekedésről, a struktúráról és a funkciókról értekezik a

társadalom evolúciója kapcsán. Az általa leírt folyamatok nagyrészt beépültek a
társadalomról való gondolkodás építményeibe, a biológiai analógiák azonban ma már furcsán
hatnak.

A társadalmak - hasonlóképpen az élő szervezetek - méretének növekedése során rendszerint azok

struktúrái is egyre bonyolultabbá válnak. Nemcsak az evolúció elsődleges vonását, vagyis az integrációt
figyelhetjük meg mindkettőjük esetében, hanem másodlagos vonását, azaz a differenciálódás jelenségét is.
(…)

225
Az evolúció folyamatának általános jellemzője, hogy fokozatos, folyamatos és lassú: Az ipar
fent leírt szerve hasonló szakaszoko át fejlődik magasabb rendűvé. A családi típus fokozatosan alakul át
gyári típussá, nem hirtelen ugrás következtében. Az első lépést azok a kereskedőcéh-szabályok mutatják,
amelyek lehetővé teszik, hogy a család tagjai mellé inast (először valószínűleg egy rokon) is fölvegyenek.
(…)

Az evolutív változás sebessége gyakran a társadalomban sem egyenletes, heterokrón (a

szervezet különböző részeinek változása közötti sebességkülönbözet) jellegű.

A heterokrónia hasonló jelenségeire bukkanunk a társadalom fejlődésében is, amikor az új társadalmak

öröklik a régiek bevett szokásait. Az Amerikai Egyesült Államok nyugati városaiban például lakóházak
alig vannak még, de már ott van a szálloda, a templom, a posta és a vadont átszelő vasúti sínpár, hogy
várja a telepeseket. Ausztráliában pedig mindjárt nyomdát létesítenek és újságot adnak ki, amint az
aranyásók kunyhói sűrűsödni kezdenek egy-egy bányatelepen, holott az anyaországban évszázadoknak
kellett eltelniük, hogy egy hasonló méretű város hasonló szolgáltatásokkal rendelkezzen.

A társadalmaknak Spencer szerint alkalmazkodniuk kell a környezethez, ez az

evolucionizmus egyik alaptétele. Az adaptáció változás, amellyel a társadalom a túlélését
biztosítja, például egy ellenséges környezetben a sok tekintetben fejlettebb ipari szerveződés
nem képes megvédeni magát, ezért katonai jelleget kell öltenie. Ahogy békés környezetben a
katonai szerveződés alkalmatlan a fejlődés biztosítására, mert ehhez szabadság szükséges -
írja Spencer a katonai és ipari államról.

A szöveghez kapcsolódó kérdések:

Milyen folyamatok jellemzik Spencer szerint a fejlődést?
Hogyan értelmezi a munkamegosztást?

TÁRSADALMI EVOLÚCIÓ

A modern társadalomtudomány folyamatosan újraértelmezi az evolucionalizmus

fogalmainak alkalmazhatóságát. A 19. századra jellemző biológiai analógiákat és a kategóriák
mechanikus átvételét felváltotta a társadalmi, kulturális fejlődésről szóló tudásokat beépítő
evolutív szemlélet. A társadalmi fejlődés fogalma megváltozott tartalommal jelenik meg.

226
 Niklas Luhmann

Evolúció és történelem

Egyetlen elmélet sem ragadja meg a konkrét valóságot. Nem ebben áll az elmélet értelme és célja. Már
kezdőpontként is elhibázott volna, ha a történelem és bármely elmélet viszonyának vizsgálatakor abból a
feltételezésből indulnánk ki, hogy a konkrét valóság megközelítésében keresendő az elmélet érvényessége.
Az evolucionizmus versus kultúrtörténet hosszan tartó vitájában elsősorban az etnológusok próbálkoztak
ezzel, bár nem sikerült továbbjutniuk az evolúcióelméletre ráerőszakolt absztrakciók kritikájánál, ami
kritikaként mintha a levegőben lógna, illetve a visszacsatolás óhajánál, ez utóbbiról viszont csak annyit
lehet tudni, hogyan is kellene történnie. A legújabb tudományközi viták során néhányan megpróbálták
kitapogatni, tartogat-e a szociológia eléggé valóságközeli és ebből adódóan (!) a történészek számára
használható elméleteket? Sok minden szól emellett: így a történész kapcsolódhatna a társadalmi
mozgalmak és a kollektív cselekvés szociológiai elméleteihez, a rétegződés és a mobilitás kutatási
problematikájához, továbbá az uralmi szervezetek és a bürokrácia szociológiájához – hogy csak néhányat
említsünk. Másrészt látni kell, hogy épp a szociológia elméleti hozzájárulása a történettudományhoz – a
társas-kulturális evolúció elméletei – nem hasznosul ezen a módon. Az alábbi gondolatokkal serkenteni
szeretném e tendencia felülvizsgálatát, továbbá a történészek és a szociológusok együttműködését a
társadalmi evolúció elméletének kialakításában.

Először is helyre kell tennünk néhány evolúcióval kapcsolatos elképzelést. Darwin nyomán és az evolúciót
alakító mechanizmusok elmélyültebb megértéséből fakadóan tekintsünk el attól, hogy az evolúciót magát
egyfajta törvényszerűen zajló oksági folyamatként fogjuk fel, és a mozgás vagy a folyamat metaforájával
szemléltessük. Nem szeretnénk mindjárt az elején megterhelni a következő elemzéseket azzal, hogy az
egyikből a másik állapotba történő átmenetet átmenetként vagy a nem azonosság azonosságaként
próbáljuk értelmezni. Attól is eltekintünk, hogy korábbi eseményekből oksági törvények segítségével
magyarázzunk egyes történeti eseményeket, anélkül, hogy végleges ítéletet akarnánk hozni a lehetségesről
és a nem lehetségesről. Az evolúció és a történeti oksági folyamat – amelyben a korábbi állapot a
következő oka – közti egyenlőség szétrobbantása nyitja fel a sorompókat azon terület előtt, melyen a
továbbiakban mozgunk majd. Az evolúció nem egységes oksági folyamat, hanem rendszerek változási
formája: a variáció, a szelekció és a stabilizálás funkcióinak differenciálódása, azaz különböző
mechanizmusokon keresztüli észlelése és ismételt kombinációja.

Evolúció alatt olyan történetileg összefüggő szerkezeti változásokat értünk, melyeket e mechanizmusok
összjátéka vált ki – akárhogy is értékelik őket a társadalmi életben. A társas-kulturális, illetve a
társadalmi evolúció elméletével (ellentétben a fizikai-kémiai, protoorganikus és szervi evolúcióval) a
fentiek szerint ki kellene mutatnunk: miképp kerülnek a társadalmi rendszerek abba a helyzetbe, hogy e
mechanizmusok kiválasztódjanak, és új kombinációk jöjjenek létre. Feltételezhetjük, hogy a társadalom
variációs mechanizmusait elsődlegesen a nyelv biztosítja, amely a kommunikációs rendszer minden

227
résztvevője számára lehetővé teszi, hogy nemet mondjon, és így konfliktust váltson ki. E mechanizmus egy
része önállóvá válik, mikor a társadalmi evolúció folyamán a konfliktusképesség egyre erősödik az
ellentmondás potenciáljainak (például tulajdon formájában való) fokozódásával. A nyelv maga először is
széles körben szelekciós mechanizmusként szolgál társas szuggesztív és megerősítő értékénél fogva;
később, főképp az írás feltalálását követően szimbolikus kódokkal egészül ki, növelve a kommunikáció
felvételének valószínűségét, és ekképp különleges szelekciós értéket kölcsönözve a kommunikációs sikernek
és szimbolikusan meghatározott előfeltételeinek. A hatalom/jog, igazság, művészet, szerelem, tulajdon/
pénz kommunikációs médiumai a korai fejlett kultúrákban jöttek létre, és attól kezdve nélkülözhetetlenek
civilizációnkban. A későbbi társadalomfejlődés nagy rendszerképződései lényegében hozzájuk
kapcsolódnak, mindenekelőtt a politika, a jog, a gazdaság, az intim családi élet és a tudomány
rendszereinek differenciálódásával.

A rendszerdifferenciálódás tölti csak be a stabilizálás funkcióját; a kommunikációs sikeren túl csak ez

biztosítja a problémamegoldások megismételhetőségét a változó környezeti feltételek között. Ha az
evolúció e felfogását követjük – amely a szociológiában minden „szociáldarwinizmus” ellenére még mindig
szokatlan –, az önreferens elméleti struktúra folytán világosan felismerhető a – történeti kutatásokhoz
állítólag közelebb álló –folyamatelméletekhez képest a különbség. Ez utóbbiak felépítése annyiban
önreferens, amennyiben a későbbi események magyarázatakor korábbi eseményekre utalnak, és amikor e
korábbiak magyarázatáról van szó, ismét korábbra nyúlnak vissza, amíg eljutnak a kezdőpontig, amely a
folyamat lehetőségének alapjaként és feltételeként szolgál. A régebbi hagyományokban az őserőkről szóló
tanításban vagy a teremtés teológiájában a kezdőpont mozgatórugóként vált érthetővé. Az effajta érvelés
megalapozó szerkezete párhuzamos kapcsolatban áll az idő folyamatával, és attól nem különíthető el. A
történeti kutatás céljaira ez látszólag megfelelő, igazság szerint viszont épp az efféle kutatás vezet
megoldhatatlan lezárási problematikához, mert a kezdetek időbeli elhelyezése sehogy sem sikerülhet. A
fent vázolt evolúcióelméletek annyiban önreferensek, amennyiben az evolúciót lehetővé tévő evolúciós
mechanizmusok differenciálódását ismételten evolúcióra vezetik vissza. Míg például a nyelv lehetővé teszi
a kommunikáció felvételét és megtagadását, és ehhez önmagán kívüli adott kiválasztó elemek szükségesek,
ez megint csak a nyelv evolúciós fejlődésének következménye, és ehhez a nyelvnek magának is előbb a
szervi evolúció feltételei szerint megfelelő szerveket kellett kifejlesztenie.

Az evolúcióelméletnek tehát végső soron az evolúció evolúcióját kell megragadnia; méghozzá anélkül,
hogy valamilyen kezdetre utalna vissza, sokkal inkább rendszerelméleti elemzésekkel kellene az evolúció
különböző – fizikai (?), kémiai és protoorganikus – szintjeit elkülönítenie. A társas-kulturális evolúció
elméletének fogalmi váza így megszabadul a kezdetekre való visszautalástól; ehelyett az egyes szinteknek
megfelelő rendszer/környezet elemzéseket kell megvalósítania. A történeti folyamat elképzelésével
szemben, melyben a korábbi fázisok a későbbiek okai, nagyobb analitikus differenciáló képességre tettünk
szert, ami nem jelenti azt, hogy ezzel kielégítően megoldottuk volna az így keletkező kutatási feladatokat.
E feladatok a jobb mélységélességnek köszönhetően kidolgozhatók az általunk választott absztrakciós

228
szinten. A történeti helyzetekre vonatkozó specifikációs lehetőségekben nincs hiány. Mégis, az így
megfogalmazott evolúcióelmélet – mint általában minden evolúcióelmélet – teljesítőképességének világos
határai vannak. az evolúciós folyamatban lévő rendszer állapotait egyetlen evolúcióelmélet sem képes
megmagyarázni, az előrejelzésről nem is beszélve.

Az evolúcióelméletben, ahogy már említettük, nem fogalmazhatók meg oksági törvényekből származó
kijelentések „a” társadalmi változás történeti folyamatáról. A megismerési érdek itt elsődlegesen az
evolúciós mechanizmusok differenciálódási feltételeinek és következményeinek megfogalmazása. Fő
mondanivalója: amennyiben a variáció, a szelekció és a stabilizálás mechanizmusai élesebben
differenciálódnak, a struktúraváltozás valószínűbb, a társadalom tehát gyorsabban változik. Az evolúciós
elv ugyanis, amelyen a struktúra változási képessége alapul, így élesebben érvényesül: a variáció több
meghatározatlan lehetőséget ösztönöz az esetleges szelekció számára. A szelekció megerősíti az
információk, javaslatok, feltételezések előnyben részesített választékát, hogy azon felül másra is
kiterjessze, ami a jelenlegi rendszerállapotot fenntartja vagy ahhoz hasznos.

Az evolúcióelmélet kijelentései tehát elsősorban időbeli viszonyokra vonatkoznak, méghozzá kettős

értelemben: az evolúció abban a mértékben gyorsul fel, ahogy a variációs mechanizmusok
intézményesülnek, függetlenül a szelekciós mechanizmusoktól, és az utóbbiak függetlenül a stabilizáló
mechanizmusoktól. A múlt és a jövő időhorizontja élesebben kettéválik, ha a jelenben folyamatosan olyan
lehetőségek sejlenek fel, amelyek legfeljebb egy jövőbeli társadalomban valósulhatnak meg. Ehhez
kapcsolódva megtehetjük az első lépést a társadalmi fejlődés nagyon globális típusai, illetve korszakai
felé, ha a társas-kulturális evolúció küszöbeként értelmezzük az elválasztó és leváltó folyamatokat e
mechanizmusok között, és e „mesterséges” differenciálódást a társadalmi fejlődés és korszakhatár szűk
ösvényeként fogjuk fel. Ebben az értelemben az archaikus társadalmak jellegzetessége, hogy a variáció és a
szelekció mechanizmusai nem igazán válnak szét, és főként a nyelv mindkét funkcióban használatos. A
fejlett kultúrákban épp ez az, ami megváltozik, elsősorban a városfejlődés és az írás nyomán. ekkor
viszont az elválasztás problémája a szelekció és a stabilizálás mechanizmusaira tolódik el. A szelekció
végül is invariáns, erkölcsi-vallási, kozmikus érvényességeken kell, hogy alapuljon. Csak annak lehet
kommunikációs sikere, ami ebbe a rendbe illeszthető. Majd az európai újkor polgári társadalmának
fejlődésekor robban szét ez az azonosság, amikor a specifikus kommunikációs médiumok köré szerveződő
funkcionális rendszerek, a politika, a gazdaság, a tudomány és az intim család egymással szemben és a
vallással szemben is erősebben differenciálódik. ezzel kezdetét veszi a strukturális változások korábban
elképzelhetetlen tempójú egymásutánja, új társadalomtípus jön létre, amelynek a stabilitása variációs
képességén alapul, és fordítva: stabilizáló mechanizmusa, a túlhajtott funkcionális
rendszerdifferenciálódás variációkat teremt.

Az utolsó szempont a kompatibilitás határait érinti, amikor ezen evolúciós funkciók betöltése során
meghatározott intézményes mechanizmusok kerülnek egymással szembe. mivel mindig egy adott

229
társadalom rendszerén belüli intézményekről van szó, szemmel láthatóan a variáció nem minden formája
illik a szelekció, illetve a stabilizálás minden formájához. E mechanizmusok egymás közti viszonyában
megvannak a határai a kölcsönös teherbírásnak és terhelhetőségnek. Hogy csak egy példára utaljunk, az
archaikus társadalmakban a szegmentált differenciálódás stabilizáló mechanizmusa uralkodik, a fejlett
kultúrákban a rétegszerű differenciálódás, a modern társadalomban pedig a funkcionális differenciálódás.
A szegmentált differenciálódás kevés, endogén módon keletkezett variációhoz és magas szintű környezeti
fenyegetettséghez kapcsolja az azonos egységekre (életközösségekre, családokra, törzsekre)
differenciálódást, és csak halál vagy menekülés árán képes átvészelni a részbeni megsemmisülést. A
rétegződés a források központosításához és a maiores partes „uralma” jelentékeny variációjának
ellenőrzéséhez kapcsolódik. A funkcionális differenciálódás ezzel szemben olyan társadalmi rendet tesz
lehetővé, amelyben a stabilizálásnak szinte csak a részrendszerek egymás közti kompatibilitását kell
biztosítania, és amelyben a médiumokhoz kapcsolódó specifikus választóelemek (például: maximális
profit,154 államháztartás, szenvedélyes szerelem, „kíváncsi kutatás”) játéka szabad, tekintet nélkül a
stabilitásra, anélkül, hogy a társadalom mint társas rendszer emiatt összeomlana. (…)

A következmények egyike, hogy az önállósult részrendszerek egymás számára új problémákat és

lehetőségeket határoznak meg. Így veszti el a politika a vallási legitimáció szempontjainak
megkérdőjelezhetetlenségét, és lesz egyúttal tőlük függetlenebb. A pénz mechanizmusának révén elvonhat
forrásokat a gazdaságtól, és így függetlenedhet a politikai hatalom birtokosainak földtulajdonától, de a
konjunktúra függvénye lesz. A földtulajdon a maga részéről gazdasági kritériumok uralma alá kerül,
többek között ekképp lehet rajta pénzt keresni és befektetni, ami csak akkor tartható meg, ha keresni lehet
vele. További következményekhez vezet a szelekciós elvek önállósulása szimbolikus kódokká, melyeket a
részrendszerek a kommunikáció irányításához használnak – például: államérdek, profit mint befektetés és
hozam viszonylatának optimalizálása, logikai-empirikus igazságkritériumok, szenvedélyes szerelem.
Mindebből az következik, hogy a továbbiakban a funkcióspecifikus szelekciók sem előfeltételeikben, sem
hatásaikban nem integrálhatók „természetes” módon vagy implikációikkal együtt; a társadalom
integrációs lehetőségeit a jövőbe érdemes kitolni, és a jövőt a múlttól fokozottabban elválóként és
pozitívabban ildomos felfogni. (…)

Evolúció és történelem, állandóság és változás, kontinuitás és diszkontinuitás, hagyomány és modernitás

– efféle szembeállítások torlaszolják el a társadalmi fejlődés problémáinak elméletileg gyümölcsöző
megközelítését. nem használ semmit, ha a probléma meghatározását az egyik dilemmából a másikba
visszük át. Az ilyen típusú elméleti megközelítés, amennyiben egész társadalmakra alkalmazzák, olyan
absztrakciókat kényszerít ki, amelyek történetileg és empirikusan sem állnak meg. Hasonlóképp keveset
használ a kutatás előrehaladásának, ha a fogalmak tapasztalati tartalmáról a kezdeti idők nagy
szociológusaira, Tocqueville-ra, Maine-re, Weberre, Durkheimre hagyatkozunk egyfajta implicit
reflexióként. Erre a helyzetre reagál az itt kivetített próbálkozás: a strukturált kontingenciát tekintsük
olyan történeti realitásnak, amely megszabja a társadalmi rendszer tényleges változásait és elméleti

230
elemzésének lehetőségeit is, és amelyre egyaránt vonatkoznak a történelmi ember szituációs elméletei és az
erre reflektáló szociológus elméletei.

A szöveghez kapcsolódó kérdések:

Az evolúció értelmezhető-e oksági folyamatként?
Milyen evolúciós mechanizmusokról beszélhetünk?
Az evolúció eredményeként melyek a modern társadalom alapvető jellemzői?

KULTURÁLIS EVOLÚCIÓ

“Az ember az állatvilág egyik, idegrendszerét tekintve kétségtelenül a legfejlettebb tagja.

Ennek ma már számtalan biokémiai, genetikai, élettani bizonyítéka van. A fejlettség egyik
velejárója, hogy magával hordozza evolúciós örökségét, mindazon viselkedésformák
genetikai készségét, amelyeket hosszú állati evolúciós története alatt összegyűjtött. Az
evolúció egyik jellegzetessége, hogy az evolúciós újítások sohasem valamilyen előre
megfontolt terv, “design” alapján születnek, hanem mindig a meglévő, az új feladatra már
nem teljesen megfelelő szerkezet, készség módosításával. Ezért tehát a legmodernebbnek
tűnő megoldások mögött mindig megtalálhatók az evolúciós “maradványok”: az előző testi
struktúrák vagy viselkedési készségek nyílt vagy burkolt, esetleg némileg visszafejlődött
mechanizmusai. A modern ember viselkedésének tanulmányozása komoly kihívás a
kutatóknak, mert viselkedését az evolúciós örökség mellett a kultúra - ami szintén evolúciós
szisztéma - is döntő módon befolyásolja; másrészt azért, mert az emberi viselkedés
megfigyelője maga is a kutatás tárgya. Nézetei, elképzelései, netán dogmái jelentősen
befolyásolhatják a tudományos eredményeket. Továbbá az emberiség - már csak létszámának
minden elképzelést felülmúló növekedése miatt is - valamiféle határértékhez közeledik.
Viselkedése ilyen nagy tömegben valószínűleg már nem tekinthető sem természetesnek, sem
normálisnak, és igen nehéz feladat a jellemző tulajdonságait elkülöníteni. (…)

Az emberi társadalom individuális csoportstruktúrája hozta létre a nyelvet és a nyelvből,

szokásokból, tárgyakból álló kultúrát. Természettudományos szempontból a kultúra
egységeinek az ideákat tekintjük. Egy idea felfogható egy különös élőlénynek, amely
valamiképpen az emberek elméjében tenyészik, és szaporodása során más emberek elméjébe
kerül, tanulás, tanítás, másolás révén. Nemcsak a nagy összetett fogalmakat, mint a
szabadság, demokrácia, tekintjük ideának, hanem minden olyan gondolati konstrukciót,

2 31
amely alkalmas arra, hogy elmeséljék, megvalósítsák mint tárgyat, gépet, szervezetet, vagy
valamiképpen végrehajtsák, mint egy táncot vagy akciót, haditervet, elgondolást. (…)

Az ember egész életét végigkísérik a különböző, gyakorlati kérdésekkel, emberi

viszonyokkal, a hittel, a mindennapi megélhetéssel, a szórakozással és a politikával
kapcsolatos ideák.

Az egyes ideapéldányok persze egymással is szoros funkcionális kapcsolatban vannak.

Gondoljuk csak végig: az az egyszerű, mindennapos ténykedés, hogy az ember vesz egy
darab kenyeret, miféle bonyolult kapcsolatát jelzi a legkülönbözőbb eszméknek. Legelőször
is itt van magának a kenyérnek az eszméje, aminek igénye elindítja az akciót, ehhez azonnal
társul a pénz eszméje, mert hiszen a kenyeret pénzért veszem meg, a pénz eszme a tulajdon
eszméjével kapcsolatos, mert azért kell megvennem, mert az most éppen valakié, a boltosé.
A bolt maga is egy eszme, nem a szomszédba megyek kenyérért. A pénzt is szerzem valahol,
dolgozom érte, és ez megint csak eszmék egész sorozatával kapcsolatos. Az eszmék effajta
funkcionális kapcsolataik révén éppen olyan hálózatot alkotnak, mint az élőlények. Az
eszmék együttesen meghatároznak egy egész rendszert, amit az adott társadalom kultúrájá-
nak szoktunk nevezni, abban az értelemben, hogy bennefoglalunk minden elgondolhatót.

Tovább bonyolította a helyzetet azoknak a szervező eszméknek, ideológiáknak a

megjelenése, amelyek a szűken értelmezett csoportfogalmakat az állam, a nemzet, az
emberiség kizárólag kulturálisan értelmezhető és érzékelhető méreteire tágította és lehetővé
tette ezáltal a kiscsoportok együttműködését, a magasabb társadalmi formációk
megszerveződését.” (Csányi Vilmos: Az emberi természet és a társadalom struktúrái, in:
Társadalom és ember, Gondolat, 2011)

Nehéz elképzelni, hogy nem üres elmével születünk, amelyet társadalmivá válásunk, a
szocializáció folyamatában ír tele környezetünk. Ez a sztenderd társadalomtudományi
modellt, ahogy Cosmides és Tooby nevezi, abból indul ki, hogy az emberi elme csak néhány
tartalomfüggetlen mechanizmust tartalmaz, mint az utánzás, tanulás, racionalitás, induktív
következtetés). A gondolkodást, emlékezést, nyelvet irányító folyamatok általánosak és
függetlenek a tartalmaktól, minden tartalom külső (környezeti) forrásból ered, a társadalmi
környezet konstrukciói. Ezzel szemben az evolúciós pszichológia azt állítja, hogy bizonyos
nézetek a világról egyetemesek, létezik egy univerzális jelentéskeret.

A kulturális átadás hordozója leginkább a Richard Dawkins által alkotott kifejezéssel mém-
nek nevezett kulturális egység. E kulturális szerveződési szinten versengő képzetek
mozgását evolutív folyamat jellemzi: replikálódnak, módosulnak, átörökítődnek, eltűnnek.

232
A kulturális evolúció legfontosabb eleme az emberi együttélés szempontjából a viselkedési
szabályok fejlődése, a cselekvéskoordináció lehetősége.

A Nobel-díjas közgazdász, Hayek a társadalmi rendezettség spontán kialakulását (Cosmos)

fontosabbnak, az emberi közösségek számára kedvezőbb feltételnek tekintette, mint a
felülről kialakított, kényszerített rendet (Taxis). Ehhez azt kellett feltételeznie, hogy az
emberi közösségek képesek a szabályok természetes kialkítására és átörökítésére.

Friedrich August Hayek:

Az ösztön és az értelem között

A korai gondolkodók számára lehetetlennek tűnt, hogy egy rendező ész látókörét meghaladó emberi
tevékenységi rend létezzen. Még Arisztotelész is, aki viszonylag későn lép fel, azt hitte, hogy az emberek
között a rend csak addig terjedhet, ameddig a hírnök hangja elér (Nikomakhoszi etika, IX.10.), és így egy
százezres népességű állam lehetetlen. Ám az, amiről Arisztotelész azt hitte, hogy lehetetlen, már akkor
megtörtént, amikor ezeket a szavakat leírta. Tudományos eredményei ellenére Arisztotelész ösztöneire és
nem megfigyeléseire vagy gondolkodásra támaszkodott, amikor az emberi rendet a hírnök kiáltásának
hatósugarára korlátozta.

Az ilyen vélekedések érthetők, mivel az emberi ösztönök, amelyek már jóval Arisztotelész ideje előtt
teljesen kifejlődtek, nem azokhoz a körülményekhez és nem azokhoz a számokhoz igazodtak, amelyek
között az ember ma él. Ezek az ösztönök a kis vándorló hordákban eltöltött élethez illeszkedtek,
amelyekben az emberi faj és közvetlen elődei kifejlődtek az alatt a néhány millió év alatt, amíg a homo
sapiens biológiai alkata kialakult. Ezek a genetikailag örökölt ösztönök azt a célt szolgálták, hogy a
horda tagjainak együttműködését irányítsák. Ez az együttműködés szükségszerűen az egymást ismerő és
megbízhatónak tekintő emberek közötti igen szűkre fogott kapcsolat volt. Ezeket a primitív embereket
konkrét, mindannyiuk által azonosan látott célok, illetve a környezetükben meglévő veszélyek és
lehetőségek - elsősorban az élelem és a menedék forrásai - azonos megítélése vezette. Nemcsak hallották a
hírnököt; általában ismerték is személyesen.

Bár a hosszabb tapasztalat valószínűleg kölcsönzött némi befolyást e hordák idősebb tagjainak, mégis
elsősorban a közös célok és meglátások koordinálták a hordatagok tevékenységét. A koordináció ilyen
módjai meghatározóan függtek a szolidaritás és az altruizmus ösztöneitől - mely ösztönök csak a saját
csoport tagjaira vonatkoztak, másokra nem. Az ilyen kiscsoportok tagjai csak így, a csoporton belül
létezhettek: az elszigetelt ember nagyon gyorsan halott ember lett volna. A Thomas Hobbes által leírt
primitív individualizmus így csak mítosz. A vadember nincs egyedül, és ösztönei kollektivisták. A
"mindenki háborúja mindenki ellen" sohasem létezett. Sőt, ha jelenlegi rendünk nem létezne, mi is nehezen

233
tartanánk elképzelhetőnek, hogy ilyen rend valaha is lehetséges legyen, és meseként utasítanánk vissza a
róla szóló beszámolókat, lévén hogy ilyen rend sohasem jöhetne létre. Az emberi viselkedés fokozatosan
kifejlődött szabályai (különösen azok, amelyek az egyedi tulajdonra, a becsületre, a szerződésre, a cserére,
a kereskedelemre, a versenyre, a nyereségre és a magánéletre vonatkoznak) azok, amelyek elsődlegesen
felelősek ennek a rendkívüli rendnek a létrehozásáért és azért, hogy az emberiség jelenlegi méretében és
struktúrájában fennáll. Ezeket a szabályokat nem ösztönösen, hanem hagyományozás, tanítás és utánzás
révén adják át egymásnak az emberek. E szabályok nagyrészt tiltásokból állnak, amelyek kijelölik az
egyéni döntéshozatal módosítható határait. Az emberiség úgy érte el a civilizációt, hogy szabályokat
fejlesztett ki, és megtanulta azokat követni (először a területi törzsekben, majd szélesebb kiterjedésben),
mely szabályok gyakran megtiltották neki azt, amit ösztönei megkívántak volna, és már nem függött az
események közös értelmezésétől. Ezek a szabályok, amelyek hatásukban egy új és egészen más
erkölcsiséget alkottak, és amelyekre szívesebben korlátoznám az "erkölcsiség" kifejezést, elnyomják vagy
korlátozzák a "természetes erkölcsiséget", azaz azokat az ösztönöket, amelyek összekovácsolták a
kiscsoportokat, és biztosították az együttműködést bennük azon az áron, hogy a csoport terjeszkedését
hátráltatták vagy megakadályozták. (…)

Természetesen, a bővített rend nem hirtelen bukkant fel; a folyamat sokáig tartott, és a formák nagyobb
sokszínűségét eredményezte, mint azt az egész világot átfogó civilizációvá történő fejlődése sugallná
(feltehetően inkább több százezer évig tartott, mintsem öt-hat ezer évig); és a piaci rend viszonylag kései.
A különféle struktúrák, tradíciók, intézmények és e rend más alkotóelemei fokozatosan jelentek meg,
ahogyan a viselkedési módok variációi kiválasztódtak. Ezek az új szabályok nem azért terjedtek el, mert
az emberek megértették, hogy hatékonyabbak, vagy mert kiszámították volna, hogy növekedéshez
vezetnek, hanem egyszerűen azért, mert e szabályok lehetővé tették az őket követő csoportok számára,
hogy sikeresebben szaporodjanak és hogy kívülállókat is magukba olvasszanak. Ez az evolúció tehát a
szerzett szokások átadási folyamata révén az új viselkedési formák terjedésével jött létre, hasonlóan a
biológiai evolúcióhoz, bár sok fontos vonatkozásban eltérően attól. Ezekről az eltérésekről és
hasonlóságokról szó lesz még az alábbiakban, itt azonban megemlíthetjük, hogy a biológiai evolúció
túlságosan lassú lett volna ahhoz, hogy megváltoztassa vagy behelyettesítse az ember veleszületett
reakcióit abban a tíz- vagy húszezer évben, amely alatt a civilizáció kifejlődött - nem is beszélve arról,
hogy mennyire lassú lett volna ama sokkal nagyobb számú ember befolyásolásához, akiknek az ősei ebbe a
folyamatba csak néhány száz évvel ezelőtt kapcsolódtak. Mégis, amennyire tudjuk, minden jelenleg
civilizált csoportban hasonló képességek működnek a civilizáció megszerzésére bizonyos tradíciók
megtanulása révén. Így kevéssé tűnik valószínűnek, hogy a civilizáció és a kultúra genetikailag lennének
meghatározottak, és genetikai úton adnánk át azokat. A civilizációt és a kultúrát mindenkinek meg kell
tanulnia a tradíciók révén. (…)

A velünk született reakcióknak a tanult szabályokkal történő fokozatos behelyettesítése egyre inkább
megkülönböztette az embert a többi állattól, bár az embernek az ösztönös tömeges cselekvésre való

234
hajlama változatlanul egyike azoknak az állati tulajdonságoknak, amelyeket az ember megtartott. Már
az ember állati ősei is szereztek bizonyos "kulturális" tradíciókat, még mielőtt anatómiai értelemben
modern emberré váltak volna. Az ilyen kulturális tradíciók segítették bizonyos állati társadalmak
kialakulását, mint ahogy például madarak és az emberszabású majmok között megfigyelhettük, de
valószínűleg jelen vannak más emlősök között is. Mégis, az állatból emberré válás folyamatában a döntő
változás a velünk született reakciók kulturálisan meghatározott korlátozásának tudható be. (…)

Az elterjedt nézet, hogy "az együttműködés jobb, mint a verseny" árulkodik arról, hogy milyen kevéssé
értik az emberek a piac rendezőelvét. Az együttműködés, éppúgy, mint á szolidaritás, feltételezi a célokra,
illetve az érdekükben alkalmazott módszerekre vonatkozó nagymérvű egyetértést. Ennek van értelme egy
kiscsoportban, ahol a tagok szokásai hasonlóak, hasonló a tudásuk, és hasonlóképpen vélekednek a
lehetőségekről. Azonban nem sok értelme van akkor, amikor a probléma az ismeretlen körülményekhez
való alkalmazkodás; ám mégis az ismeretlenhez való alkalmazkodás az, amin a bővített rendben az
erőfeszítések koordinációja nyugszik. A verseny a felfedezés eljárása; ez az eljárás részt vesz minden
evolúcióban, ami az embert akaratlanul is rávitte, hogy új helyzetekre reagáljon. A további verseny révén
és nem megegyezés útján, folyamatosan növeljük hatékonyságunkat.

A jótékony működés érdekében a verseny megkívánja, hogy a résztvevők szabályokat tartsanak be, és ne
fizikai erőt alkalmazzanak. Egyedül a szabályok tudják egyesíteni a bővített rendet (a közös célok csak az
ideiglenes, mindenkit fenyegető vészhelyzetben tudnak egyesíteni; a "háború morális megfelelője", amivel a
szolidaritást próbálják felkelteni, nem más, mint visszaesés a koordináció nyersebb elvei felé). Senki sem
ismeri és senkinek sem kell ismernie minden követett célt vagy minden alkalmazott eszközt ahhoz, hogy a
spontán renden belül azokat figyelembe vegye. Az ilyen rend önmagát alakítja. Az, hogy a szabályok egyre
jobban alkalmazkodtak a rend létrehozásához, nem azért történt, mintha az emberek jobban értették
volna funkcióikat, hanem mert azok a csoportok jutottak többre, amelyek történetesen oly módon
változtatták meg a szabályokat, ami lehetővé tette számukra a jobb alkalmazkodást. Ez az evolúció
semmiképpen sem volt lineáris, hanem a folyamatos próba-szerencse eredménye, állandó "kísérletezés"
következménye olyan küzdőtereken, amelyekben eltérő rendek harcoltak egymással. Természetesen
senkinek nem állt szándékában kísérletezni - mégis a történelmi véletlenek által kiváltott
szabályváltozások, hasonlóan a genetikai mutációkhoz, hasonló hatást eredményeztek.

A szabályok evolúciója korántsem volt akadálytalan, hiszen a szabályokat végrehajtó hatalom általában
ellenállt annak, hogy változtasson a helyesre vagy az igazságosra vonatkozó hagyományos felfogásán
ahelyett, hogy elősegítette volna a változást. A következő fordulóban az újonnan tanult szabályok
végrehajtatása, amelyek kiverekedték maguknak az elfogadtatást, gyakran megakadályozta az evolúció
következő lépését, vagy korlátozta az egyedi erőfeszítések koordinációjának további kibővítését. Az
erőszakos hatalom ritkán kezdeményezte a koordináció ilyen jellegű bővítését, bár időről időre terjesztett
olyan erkölcsiséget, amely már elfogadásra talált az uralkodó csoporton belül.

235
Mindez megerősíti, hogy azok az érzések, amelyek a civilizáció korlátaival szemben lépnek fel,
anakronisztikusak, mivel a régmúltban élt csoport méreteihez és feltételeihez alkalmazkodtak. Sőt, ha a
civilizáció az akaratlan fokozatos moralitásváltozások révén jött létre, akkor bármennyire nem akarjuk is
ezt elfogadni, egyetemlegesen érvényes etikai rendszer sem létezhet.

Helytelen volna azonban olyan következtetésre jutni kizárólag az ilyen evolúciós premisszákból, hogy a
kialakult szabályok mindig vagy szükségszerűen elősegítik az emberi túlélést és a népességnövekedést. Ki
kell mutatnunk a gazdasági elemzés segítségével, hogy a spontán módon megjelenő szabályok hogyan
hatnak az emberi túlélés elősegítésének irányában. Az a felismerés, hogy a szabályok általában verseny
révén, az emberi túlélés szempontjából való értékük alapján választódnak ki, semmiképpen sem védi meg
ezeket a szabályokat a kritikus vizsgálattól. Ez így van, ha más okból nem is, csupán azért, mert oly
gyakori az erőszakos beavatkozás a kulturális evolúció folyamatába.

Mégis, kétség esetén a kulturális evolúció megértése inkább a már meglévő szabályok malmára hajtja a
vizet, és a bizonyítás terhét azokra hárítja, akik a meglévő szabályokat akarják megreformálni. Bár a
kapitalizmus megjelenésének történeti és evolúciós áttekintése nem bizonyíthatja a piaci intézmények
felsőbbrendűségét, segít megmagyarázni, hogy hogyan jöhettek létre ilyen termékeny, bár népszerűtlen és
nem szándékolt tradíciók, és hogy milyen mélységes jelentőségük van azok számára, akik a bővített
rendben élnek. Először is azonban el kell távolítanom egy nagy akadályt az itt felvázolt útról, amely a
hasznos viselkedési módok adaptálására vonatkozó képességünk jellegére vonatkozó, sokak által
elfogadott tévhit formájában jelentkezik. (…)

A jelen fejezet címe, "Az ösztön és az értelem között", szó szerint értendő. Fel akarom hívni a figyelmet
arra, ami ténylegesen az ösztön és az értelem között helyezkedik el, és amit éppen ezért gyakran észre sem
veszünk, mert feltételezzük, hogy a kettő között nincs is semmi. Másképpen kifejezve, engem a kulturális
és erkölcsi evolúció érdekelt, a bővített rend evolúciója, amely egyrészt (mint ahogy már láttuk) túlmegy
az ösztönökön, gyakran szemben is áll azokkal, és amely ugyanakkor (amint majd látni fogjuk) nem
hozható létre, nem tervezhető az ész által.

Nézeteim, melyek közül néhányat korábban már felvázoltam, könnyedén összegezhetők. A viselkedés
megtanulása a belátásnak, értelemnek és megértésnek inkább a forrása, mint az eredménye. Az ember nem
születik bölcsnek, racionálisnak és jónak, hanem meg kell tanítani őt arra, hogy ilyenné váljon. Nem az
intellektusunk hozta létre az erkölcseinket; inkább az erkölcs által irányított emberi kapcsolatok teszik
lehetővé az értelem és a hozzá kapcsolódó képességek növekedését. Az ember azért vált intelligenssé, mert
volt tradíció - az, amely az ösztön és az értelem között helyezkedik el -, amit megtanulhatott. Ez a
tradíció nem a megfigyelt tények racionális értelmezésének képességéből származott, hanem a válaszadás
szokásaiból. Elsősorban azt mondta meg az embernek, hogy mit kell, illetve mit nem kell csinálnia
bizonyos feltételek közepette, és nem azt, hogy minek a megtörténtét kell várnia.

236
Így aztán be kell vallanom, hogy mindig mosolygásra késztetnek az evolúcióról szóló olyan könyvek -
pedig ezeket gyakran nagy tudósok írják -, amelyek úgy végződnek, hogy az író buzdítja az olvasót
(miután beismerte, hogy ez idáig minden a spontán rend folyamatában fejlődött ki), hogy az emberi
értelmet hívja segítségül; hogy most, miután olyan bonyolulttá váltak a dolgok, kapja el a gyeplőt és
irányítsa a jövő fejlődését. (…) Ezek a feltételezések magukba foglalják azt a tudománytalan, sőt
animista nézetet, miszerint egy bizonyos stádiumban a racionális elme vagy szellem behatolt a fejlődő
emberi testbe, és a további kulturális fejlődés új, aktív vezérévé vált (ahelyett, ami ténylegesen megtörtént,
nevezetesen, hogy ez a test fokozatosan megszerezte azt a képességét, hogy egyre bonyolultabb elveket
fogadjon magába, ami lehetővé tette, hogy sikeresebben mozogjon saját környezetében). Ez a nézet, amely
sokkal későbbre keltezi a kulturális evolúciót, mint a biológiai vagy a genetikai evolúciót, figyelmen kívül
hagyja az evolúciós folyamat legfontosabb részét, azt, amelyben maga az értelem kialakult. Az az
elképzelés, hogy az értelem, amely önmagában is az evolúció folyamán teremtődött meg, most olyan
helyzetbe került volna, hogy meghatározhatná saját jövőbeni evolúcióját (nem is beszélve a
megszámlálhatatlan egyéb dologról, amit szintén képtelen megtenni), inherens módon ellentmondó, és
könnyedén cáfolható. Kevésbé pontos az a feltételezés, hogy a gondolkodó ember teremti meg és irányítja
saját kulturális evolúcióját, mint amely azt mondja, hogy a kultúra és az evolúció teremtették meg a
racionalitást. Az az elképzelés, hogy egy bizonyos ponton belépett a tudatos tervezés és kiszorította az
evolúciót, nem tesz mást, mint hogy a tudományos magyarázat helyére egy tulajdonképpen
természetfeletti posztulátumot helyez. Ami a tudományos magyarázatot illeti: nem az fejlesztette ki a
civilizációt, amit ma elmeként ismerünk, nem is beszélve arról, hogy az irányította volna az evolúcióját;
inkább azt kell mondanunk, hogy az elme és a civilizáció egyidejűen fejlődött ki. Amit elmének nevezünk,
az nem olyasvalami, amivel az egyén együtt születik, mert bár igaz, hogy az ember az agyával vagy
valami olyasfélével születik, amit az agy hoz létre, de ez a valami az ő genetikai berendezése (például: egy
bizonyos méretű és struktúrájú agy), amely segít neki abban, hogy felnőve megszerezze családjától és
felnőtt társaitól a nem genetikusan átadott tradíció eredményeit. Ebben az értelemben az elme kevésbé áll
a világról szóló mérhető tudásból, kevésbé az ember környezetének értelmezéséből, mint inkább abból a
képességből, hogy korlátozza az ösztönöket - és ez olyan képesség, amelyet az egyéni értelem nem bírálhat
felül, mivel annak hatásai a csoportot érik. Az elmét az a környezet alakítja, amelyben az ember felnő,
majd azután kondicionálja a hagyományok megtartását, fejlődését, gazdagságát és sokszínűségét,
amelyhez az emberek közelítenek. Azáltal, hogy az átadás nagyrészt a családon keresztül történik, az
elme egymással párhuzamos folytonosságok sokaságát őrzi meg, amelyekhez a közösségbe újonnan
érkezők hozzáférhetnek. Joggal kérdezhető meg, hogy egy olyan embernek, akinek nem volt lehetősége
ilyen kulturális hagyományokból meríteni, egyáltalán van-e elméje. (…)

Érvelésünk arra vezet, hogy vizsgáljuk meg közelebbről az evolúció elmélete és a kultúra fejlődése közötti
viszonyt. Ez a téma több érdekes kérdést vet fel, amelyek közül sokhoz a közgazdaságtanon keresztül
könnyebben tudunk hozzáférni, mint némely más diszciplínán keresztül. Ezzel a témával kapcsolatban
azonban igen sok zavaros nézet született, melyek közül itt néhányat meg kell említenem, ha másért nem

237
is, csak azért, hogy figyelmeztessem az olvasót; ezeket itt nem fogjuk megismételni. Különösen a
szociáldarwinizmus indult ki abból a feltételezésből, hogy az emberi kultúra evolúciója minden
kutatójának Darwinhoz kell iskolába járnia. Ez tévedés. Én igen nagyra becsülöm Charles Darwint,
miután ő volt az első, akinek sikerült egy következetes (ha nem is befejezett) evolúcióelméletet
kidolgoznia. Ám az ő kemény erőfeszítései, hogy megmutassa, az evolúció folyamata miként működik az
élő szervezetekben, olyasmiről győzte meg a tudományos élet képviselőit, ami már régóta közismert volt a
humán tudományok körében (…).

Nemcsak azt állítom, hogy az evolúció gondolata régebbi a humán és a társadalomtudományokban, mint
a természettudományokban, még amellett is kész vagyok érvelni, hogy Darwin az evolúció alapötletét a
közgazdaságtanból kölcsönözte. Naplójából tudjuk, hogy Darwin éppen Adam Smitht olvasta, amikor
1838-ban saját elmélete kidolgozásán munkálkodott. Mindenesetre Darwin munkáját évtizedekkel, sőt,
egy évszázaddal megelőzte a többszörösen összetett spontán rendeknek az evolúció folyamatában való
felbukkanásával kapcsolatos kutatás. Még az olyan szavakat, mint "genetika" és "genetikai", amelyek
mára már a biológia terminus technikusaivá váltak, sem a biológusok találták ki. Aki tudomásom szerint
először beszélt genetikai fejlődésről, az a német filozófus és kultúrtörténész Herder volt. A gondolattal
találkozunk Wieland és később Humboldt írásaiban is. Így a modern biológia kölcsönvette az evolúció
fogalmát az ősibb származású kultúrák tanulmányozásából. Még ha ez ismert is bizonyos értelemben,
majdnem mindig elfeledkezünk róla.

Természetesen a kulturális evolúció elmélete (amit időnként pszichoszociális, szuperorganikus vagy

egzoszomatikus evolúciónak is neveznek) és a biológiai evolúciós elméletek bár néhány fontos szempontból
hasonlóak egymáshoz, semmiképpen sem tekinthetők azonosnak. Valójában egészen más feltételezésekből
indulnak. A kulturális evolúció, mint ahogyan azt Julian Huxley helyesen megállapította, "a biológiai
evolúciótól radikálisan eltérő folyamat, saját törvényeivel, mechanizmusaival, modalitásaival, és nem
magyarázható tisztán biológiai alapokon". Csak hogy néhány fontos különbséget említsek: bár a biológiai
elmélet mára kizárja a szerzett jellemzők örökletességét, minden kulturális fejlődés pontosan az ilyen
örökléstől függ - ti. az emberek egymás közötti kapcsolatait irányító szabályok formájában megragadható
jellemzők öröklésétől, amelyek nem velünk születnek, hanem amelyeket megtanulunk. Hogy a mai
biológiai vitákban használatos kifejezésre utaljak, a kulturális evolúció szimulálja a lamarckizmust
(Popper). Mi több, a kulturális evolúció a szokások és az információk átadásán keresztüljön létre, de
nemcsak az egyed fizikai szülői, hanem egy meghatározatlan számú "előd" révén. És mint már
megjegyeztük, mivel a kulturális tulajdonságok átadása és elterjesztése tanulás révén történik, a
kulturális evolúció összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mint a biológiai. Végül, a kulturális evolúció
nagyrészt a csoportszelekción keresztül működik; s az, hogy a csoportszelekció a biológiai evolúcióban is
működik-e, ma még nyitott kérdés, olyan probléma, aminek az eldöntése nincs hatással az érvelésemre.
(…)

238
A szöveghez kapcsolódó kérdések:
Miként határozza meg Hayek az ösztön és az értelem közötti területet?
Miben különbözik a kulturális evolúció a biológiai evolúciótól?
A szabályok evolúciója miként hatott a bővített társadalmi rend létrejöttére?

FEL ADATOK A SZEMINÁRIUMI ÉS OTTHONI

MUNKÁHOZ:

Nézzen utána Darwin A fajok eredete című műve magyarországi fogadtatásának!

Mi volt Malthus elméletének legfontosabb állítása?

Miben különbözik Lamarck és Darwin evolúció felfogása?

Keressen példákat a spontán rendezettségre a természetben és a társadalomban!

Mit jelent az inkrementális változás fogalma?

AJÁNLOTT IRODALOM:

Leda Cosmides, John Tooby: Evolúciós pszichológia: alapozó kurzus, Replika 40, 2000:
101-124

Csányi Vilmos: Társadalom és ember, Gondolat, 2011

Csányi Vilmos: Az emberi természet. Humánetológia, Vince, 1999

Bereckei Tamás: Az erény természete. Önzetlenség, együttműködés, nagylelkűség. Typotex,

2009

Gedeon Péter, Pál Eszter, Sárkány Mihály, Somlai Péter: Az evolúció elméletei és metafórái a
társadalomtudományban, Napvilág, 2004

Pál Eszter: A viktoriánus Anglia. Tudomány és Társadalom, ELTE Eötvös Kiadó, 2015

239
Richard Dawkins: Az önző gén, 1986

http://www.fszek.hu/mtda/Somlo-Szociologia.pdf

https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_nevelestortenet/
ch02s02.html

240