2.

A kommunikációkutatás interdiszciplináris kapcsolatai, helye a

tudományok körében
A tudományok fejlődésének szükségszerű velejárója az interdiszciplinaritás.
A nyelv sajátos jellegéből következik, hogy minden
tudományterülettel szoros kapcsolatban áll
Nyelvészet (parole-nyelvészet): a természetes nyelveket a
kommunikációnak a legfejlettebb, csak az emberi nemre jellemző eszköztárának
tekinthetjük. Ugyanakkor a nyelv több is puszta kommunikációs eszköznél:
ismereteink, az általunk megismert világ reprezentációja, illetve a világról
alkotott ítéleteink szintén nyelvi formában jelennek meg. A személyközi és
tömegkommunikáció különböző területeinek kutatása során felmerülő kérdések
és problémák megoldásához segít a leíró nyelvtudomány (hangtan, szófajtan,
szóalaktan, jelentéstan, szókészlettan, mondat- és szövegtan.
A szemiotika három fő kutatási területe: szemantika (jel és jelentés
kapcsolatát vizsgálja); szintaktika (a jelek szerveződésével, elrendezésük
törvényszerűségeivel foglalkozik); pragmatika (a jelek és jelhasználók
viszonyát, a jelhasználati módokat tárja fel).
A nyelvi kommunikáció hatékonyságát fokozza, hogy nem nyelvi jelekkel is kiegészül (ezért
gazdagabb az élőbeszéd információtartalma, mint bármely írásé).
Az emberi társadalmak egyre újabb és újabb jelrendszereket alakítanak ki és használnak.
A jelölő és jelölt viszonyát szerint három csoportba
sorolhatók a jelek: ikonikus jelek: amikor a jelölő és jelölt
kapcsolata hasonlóságra épül, a jelölő tehát érzékelhetően utal a jelöltre; az
index típusú jelek esetében jelölő és jelölt érintkezik (térbeli vagy időbeli
kapcsolat, rész–egész vagy ok–okozati viszony); a szimbolikus jelek
konvencionálisak, a jelölő és jelölt kapcsolata társadalmi elfogadáson, szokáson alapul.
Az életkor és a nyelvi fejlettségi szint
alapján – nemcsak a kisgyermekek nyelvhasználatában – megkülönböztetünk
erősen szituációhoz kötött, ún. korlátozott nyelvi kódot, valamint a szituációtól
függetlenített beszéd esetében (a korlátozott kódon túl) kidolgozott nyelvi kódot. A nyelvi hátrány a
nyelvjárások mellett a kisebbségi nyelvhasználattal, s
ezen keresztül nyelvpolitikai kérdésekkel is összefügg.
Pszichológia, pszicholingvisztika: a beszédtevékenységnek
(beszédértés és beszédprodukció) mint a személyiség jellemző
megnyilvánulásának vizsgálatával foglalkozó tudományágak. Az anyanyelvi fejlődésnek a gyermeki
nyelvelsajátítás során elkülöníthető két szintje a szituatív beszéd (erősen a
konkrét szituációhoz kötött, a helyzet ismerete nélkül nehezen érthető) és a
kontextusos beszéd (a beszédhelyzettől elvonatkoztató, összefüggő, fogalmi
jellegű).
A neurolingvisztika a beszédfolyamatok idegélettan meghatározottságát vizsg.
etnolingvisztika (antropológiai nyelvészet): a néprajz, nyelvészet határán álló, a különböző kultúrák
nyelvi sajátosságait vizsgáló – a szociolingvisztika egyik ágaként is felfogható – tudomány.