EMBER ÉS NYELV

2. A beszéd és a nyelv viszonya

A beszéd és a nyelv két szorosan összetartozó fogalom, egymáshoz való

viszonyuk meghatározása a nyelvészet alapkérdései közé tartozik. Ahhoz, hogy
megfelelően meg tudjuk határozni kapcsolatukat, tisztázni kell, hogy mit értünk
nyelv, ill. beszéd alatt.

Deme László megfogalmazása szerint:

„ A beszéd az egyénnek társadalmi érvényű eszközökkel és formában való

hangos reagálása külső vagy belső ingerekre; szerepe – sőt általában célja is-
valami belső tartalom kifejezése s ezáltal a társadalom más tagjainak
tájékoztatása és gondolati vagy cselekvésbeli magatartásuk befolyásolása.”

„ A nyelv a társadalomban élő emberek beszédtevékenységét szolgáló

eszközöknek rendszert alkotó állománya, mely a valóság tükrözésére alkalmas
konvencionális jelekből áll.”

A meghatározásokból elsőként az állapítható meg, hogy mind a beszéd, mind a

nyelv az emberhez kötődő, tőle függő jelenségek. Alapvető különbségük, hogy
míg a beszéd mindig egy-egy személyhez kapcsolódó, sokféle beszédhelyzetben
és céllal történő közlés, addig a nyelvek hosszú évszázadokon keresztül
formálódó és a mai napig is változásban lévő rendszerek. A beszéd tehát fizikai
valóság, hangadás formájában (vagy –másodlagosan- írástevékenység
alakjában) megnyilvánuló tevékenység, amely annyiféle lehet, ahány ember
végzi (alkalmi jellegű), a nyelv viszont a társadalom által kialakított, hosszú
múltra visszatekintő, az egyes országok hagyományai szerint rögzített (nyelvi)
eszközök „gyűjtőhelye”(többé-kevésbé állandósult rendszer). A
beszédalkotásnak mindig az a célja, hogy egy vagy több ember felé valamilyen
üzenetet közvetítsen  képes a kapcsolatteremtésre, a kommunikáció eszköze.
Tehát a beszéd három alapeleme: a beszélő, aki megnyilatkozik; a hallgató,
akihez a megnyilatkozás szól; ill. a beszéd tárgya, amelyről a megnyilatkozás
történik. Ezekhez többféle kommunikációs cél tartozhat, melyek kifejtésére -a
fenti meghatározás alapján is- a nyelv(ek) ad(nak) lehetőséget.
A definíciók után el is érkeztünk a kettő viszonyának leírásához, amely két
fontos kérdést vet fel: a genetikus és a funkcionális elsőbbség kérdését, azaz
hogy melyik jelenség alakult ki előbb, ill. hogy melyik élvez a másikkal szemben
funkcióbeli elsőbbséget.
A genetikus elsőbbség párbaját egyértelműen a beszéd nyerte, mivel már
évezredekkel ezelőtt is megvolt az igény a szóbeli érintkezésre a kisebb
csoportokban élők között. Jeleik ekkor még természetesen kezdetleges,
tagolatlan jelek voltak, melyek még nem különültek el az állatok által használt
hangoktól (az őket ért ingerekre reflexszerűen reagálnak, csupán az egyed belső
tartalmáról kapunk információt, ált. típusreagálás típushelyzetekre). Az ember
jelzései a magasabb szintű gondolkodásbeli fejlettségnél fogva később elváltak
az állatvilágban tapasztaltaktól: másodlagos, közvetett, túlnyomóan gondolati
alapon való, az egyedi helyzetekben egyedi reagálást tesz lehetővé, és az énen
kívül eső dolgokat is képes ábrázolni (nem kikövetkeztetjük a tényeket, hanem
megtudjuk belőle…)- megjelenik a szándékoltság. Ezt az ábrázolni is képes
szintet tekintjük beszédnek. Már a tagolatlan jelzések szintjén látunk egymástól
eltérő funkciójú (felkiáltás, kijelentés, parancs, kérdés, végül az óhajtás)
szómondatokat, melyek még nem lépnek túl a szubjektív valóságon. (Ezek
korszaka tkp. már egyfajta beszéd, de nyelv nélkül). A tagolt, szerkesztett jelzés
a logikus gondolkodás kifejlődésének termékeként alakult ki. Ebben már találunk
egy olyan részt, amelyről beszélünk (alany), s egy olyat, amelyben mondunk
valamit az előbbiről (állítmány) a mondat alapszerkezete: alany-állítmány,
kifejezésükhöz pedig külön rámutató eszközök (deiktikumok) szükségesek. A
tagolt (kéttagú) mondat már nemcsak jelezni képes, hanem elképzeltetni is.
Ezután következett a határozó megjelenése az állítmány oldalán (mintegy
megismétlő-hozzátoldó másodállításként), annak körülményeit jeleníti meg
objektív formában, mélyítve az ábrázoló erőt új mondatrész. A következő
állomás a tárgynak mint 4. mondatrésznek a megjelenése, mely a határozó egyik
sajátos formájának tekinthető, és a mondatban foglalt cselekvésnek nem aktív,
hanem passzív, elszenvedő hordozóját jelöli meg. Végül, egy megelőző mondat
állítmányának átalakított formája (transzformja) lesz a jelző („ A gyermek fut”
„ A futó gyermek elesik”). Ezzel az állati hangmegnyilatkozásoknak
szándéktalanul informatív erejű funkciójától eljutunk az emberi beszédnek
minőségileg új- mert szándékos és ábrázoló erejű- funkciójáig.
Az említett négy mondatrész (jelzésrész) a valóság elemeinek és
mozzanatainak tükrözői, melyek előbb-utóbb ezen elemek és mozzanatok jeleivé
kezdenek válni a mondaton kívül, azaz mondatbeli helyzetükből lassan
kiszabadulnak, „önálló életre kelnek” így jön létre a szófaji kategória, amely
már nyelvi egység. Ezek viszonyainak kifejezésére fejlődött ki a nyelvi jeleknek
egy másik csoportja, melyek csak viszonyjelölésre szolgálnak: az affixumok
(toldalékok). Ezek a grammatikai elemek többféle módon épülhetnek be a
mondatokba, ezek alapján a nyelvtudomány három fő típusba sorolta alaktani
(morfológiai) szempontból a nyelveket:
1. izoláló (elkülönítő): minden viszonyítási mozzanatot önálló lexémák
fejeznek ki;
2. agglutináló (ragasztó): a viszonyításokat a tőhöz tapadó külön, de
önállótlan hangtestű elemek fejezik ki (elsősorban ragok);
3. flektáló (hajlító): a viszonyítások kifejezésének az alternáció a fő eszköze (a
tőnek valamiféle módosulásával).
A nyelv legalsó szintjeként ezen a fokon meg lehet különböztetni önálló
beszédhangokat (fonémákat), melyek a jelek hangtestének megalkotásában és
megkülönböztetésében vesznek részt.
A nyelv tehát a beszédből fejlődött ki, és az idők folyamán önálló, saját
törvényekkel bíró rendszerré alakult, mely felveti a  funkcionális elsőbbség
kérdését. Ma már ugyanis nincs és nem is lehet emberi beszéd, mert a szó
minden értelmében nyelvhasználatnak felel meg, a nyelvi eszközöknek alkalmazó
működtetése. S e működtetés során a nyelvi elemeknek belső adottságai
nemcsak lehetőséget jelentenek a beszéd számára, hanem kötöttséget és
kényszert is: a nyelvi anyagban minden elemnek, minden morfémának
meghatározott, társadalmilag rögzített jelentése, sokaknak ezenkívül szigorúan
megkötött kapcsolhatósági köre van, pl. fél valamitől, örül valaminek, hű
valamihez; főnévnek csak jelzője lehet, határozója nem, az állítmány esetében
ez pont fordítva igaz. Van lehetőség újfajta szóalakok alkotására, ezek viszont
inkább csak a költők, írók szóhasználatára jellemzőek, hiszen amíg nem
terjednek el szélesebb körben, azaz nem épülnek be a köznyelvbe, addig
jelentésük megfejtése nehézséget jelent. A nyelvi anyag rögzíthető,
megfogható, leírható, körülhatárolható, a nyelvi eszközök száma- ha közelebbről
meghatározhatatlan is- elvileg véges; ezzel szemben a beszéd alapegysége, a
mondat viszont rögzíthetetlen, megfoghatatlan, készletezhetetlen, a mondatok
száma végtelen.
Ezek alapján sokan azon az állásponton vannak, hogy a nyelvé az elsőbbség,
és a beszéd annak alárendelt, abból táplálkozó, tulajdonképpen másodlagos
jelenség.
A vitát a funkcionális elsőbbség dönti el. Ha megvizsgáljuk a két jelenség
célját, azt kapjuk, hogy a beszéd szerepe közvetlenül társadalmi, mert feladata a
kapcsolatteremtés, és ez a szerepe hívta életre a különböző nyelveket, melyek
szerepe tehát csak közvetetten társadalmi. A beszéd nem nélkülözheti a nyelvet,
a nyelv sem a beszédet; de a nyelv a beszédnek csak kelléke, a beszéd a
nyelvnek viszont létformája, hiszen minden nyelv addig tekinthető élő, valóságos
nyelvnek, amíg valamely társadalom használja. A nyelv, igaz, kötöttségeivel
szabályozza a beszédet, de ezek a kötöttségek nem önmagukért vannak, hanem
a beszédtevékenység jobb, pontosabb szolgálatának érdekében. A nyelv sem
fejlődni, sem változni nem képes önmagában, csak a beszédben, a nyelvi
változások a beszédgyakorlatban történő változások leszűrődései (erre példa a
középmagyar korban a társalgásban megjelenő magázó forma…). Végső soron
kijelenthető, hogy a beszéd a független, a nyelv a függő létező és változó, de
egyik sem létezhetne a másik nélkül.