1.

Nyelv, beszéd, kommunikáció

1.1. A leíró jellegű nyelvtudományban a XX. századig a nyelvi adatok gyűjtésével és rendszerezésével
foglalkozó, taxonomikus megközelítés uralkodott. Az egyes nyelvek grammatikai rendszerét vizsgáló,
hagyományos nyelvleírások azonban gyakran elégtelennek bizonyulnak, ha a nyelvhasználat bonyolult
jelenségeit kutatjuk; ezért fokozatosan teret kap a nyelvi jelenségeknek egyéb tudományterületekkel
érintkező, sokrétű vizsgálata.

1.2.Saussure és a strukturalizmus
A grammatika központú nyelvszemléletet Ferdinande de Saussure svájci nyelvész (1857–1913)
Bevezetés az általános nyelvészetbe címen kiadott előadásainak hatására a nyelv rendszer jellegéből
kiinduló kutatások váltják fel. A nyelvtudomány feladatát Saussure abban jelöli meg, hogy egységes
elméleti elvek alapján elhatárolja és meghatározza önmagát. A nyelvészeti kutatások tárgyának
meghatározásához elkülöníti a velünk született nyelvi képességeket és a nyelvhasználati konvenciók
összességét, valamint a nyelv (langue) és beszéd (parole) vizsgálati területét. A langue-nyelvészet a –
többé-kevésbé esetleges – nyelvi tények mögött rejlő általános vonásokat vizsgálja: elvonatkoztat az
aktuális nyelvhasználattól, a nyelv strukturális viszonyainak, működési szabályainak feltárására
törekszik.

A kommunikációelmélet alapja a beszéd vizsgálata, a nyelvi eszközrendszer működésével foglalkozó

parole-nyelvészet. A nyelvtudomány fő feladatának Saussure a nyelvi rendszer (langue) szinkrón
vizsgálatát tekintette. A strukturalista nyelvészek a fonológia (hangtan), a morfológia (szóalaktan) és a
szintaxis (mondattan) területén egyaránt szembeállítják a nyelvi rendszer állandó (invariáns) elemeit a
nyelvhasználat változó, egyéni (variáns) elemeivel. A nyelv elemei egymással különböző szinteken,
többféleképpen szerveződnek: az egyes nyelvi jelek az adott nyelvi rendszerben kölcsönös
összefüggésben állnak egymással, értéküket a többi jelhez való viszonyuk határozza meg.

1.3. Chomsky és a generatív grammatika

A strukturalista elemzési módszerek bírálatából alakult ki a generatív grammatika, melynek követői
a nyelvi képességek felhasználásának, mondatok létrehozásának (generálásának) szabályszerűségeit
vizsgálják (Noam Chomsky ). Az egyes nyelvek szókészleti elemeinek és grammatikai (morfológiai,
szintaktikai) szabályainak alkalmazása az emberek közötti interakció során végtelen számú, korábban
nem hallott mondat létrehozását teszi lehetővé. A nyelvi igényesség szintje koronként és társadalmi
csoportonként változik; a nyelvi kompetencia (az anyanyelvi beszélő által elsajátított
szabályrendszer) alapján alakul ki a performancia (a tényleges nyelvhasználat), amelyben a nyelvi
képességek mellett pszichológiai és szociológiai tényezők is szerepet kapnak.
A hierarchikus rendszer egymásra épülő szintjein a csoportok egyre gazdagabbak: a fonémák száma
viszonylag szűk és pontosan megadható (kb. 30-40, de az ismert nyelvekben nem éri el a 100-as
nagyságrendet); a morfémák száma véges, bár pontosan nem adható meg (a 10.000-es nagyságrendtől
több 100.000-ig terjedhet); az aktuális mondatok és beszédművek száma pedig végtelen.

1.4. A nyelv és a beszéd szinteződése

A nyelv egyéb funkciói mellett a beszédtevékenység, az emberek közötti érintkezés (kommunikáció)
kollektív eszköze, a beszéd pedig a nyelv létformája, egy adott nyelv egyéni, konkrét felhasználása az
aktuális közlésfolyamatban. A nyelv a gondolkodás és a kommunikáció számára egyaránt alkalmas
rendszer, melynek elemei a hierarchikus rendbe tartozó szintek meghatározott fokán funkcionálnak. A
nyelvi megnyilatkozások sajátos jellemzője a ritmus, amely a beszéd prozódiai szintjén a tagolt
elemek akusztikai rendeződésének alapját adja. A nyelv legkisebb elkülöníthető elemei, a fonémák
hangzó tulajdonságaik, megkülönböztető jegyeik (pl. zöngés – zöngétlen mássalhangzók,
ajakkerekítéses – ajakkerekítés nélküli magánhangzók) alapján ismerhetők fel, önálló jelentésük
viszont nincs. Az egyes hangsorokban a fonémáknak jelentésmegkülönböztető szerepük van, illetve
egy adott fonémának a hangkörnyezettől függően különböző változatai jönnek létre
(fonémavariánsok). A fonémák beszédbeli megfelelői a beszédhangok, melyeknek fizikai
tulajdonságai egyéntől, környezettől függően változhatnak. A fonémasorozat elkülöníthető akusztikai
egysége a szótag: olyan hangkapcsolat, hangcsoport, amelyet egy szájmozdulattal tudunk létrehozni. A
jelentéssel bíró, azaz jelként funkcionáló nyelvi elemek a morfémák, melyeknek érzékelhető
hangalakjához valamilyen társadalmilag elfogadott jelentés tartozik. Funkciójuk szerint a morfémák
jelölhetnek fogalmat vagy viszonyt, alakjuk szerint pedig lexémák (szavak) vagy toldalékok lehetnek.
Az egymáshoz kapcsolódó morfémákat nevezzük glosszémáknak, amelyek a jelentésen kívül
mondatbeli viszonyokat is kifejeznek. A hierarchia következő fokán állnak a glosszémákból
(mondatrészként funkcionáló szóalakokból) alkotott szintagmák (szószerkezetek), amelyeknek elemei
között szerkezeti (szintaktikai) és jelentésbeli (szemantikai) kapcsolat van. A mondat, a beszéd
legkisebb egysége szintagmákból épül fel; szerkezetileg két fő részre: alanyi (névszói) és állítmányi
(igei) részre tagolódik. A beszédben az egymást követő mondatok alkotják a szöveget, a nyelvi
kommunikáció legmagasabb szintjét. A mondatok között a szintaktikai kapcsolatot előre- és
visszautaló grammatikai eszközök, a téma egységét biztosító szemantikai kapcsolatot pedig az
ismétlés és helyettesítés nyelvi eszközei biztosítják.

1.5. A nyelv működése: konnexitás, kohézió és koherencia

A nyelvi jelrendszer felhasználása során együtt érvényesül a szemantikai, szintaktikai és pragmatikai
terület; a beszéd egységét biztosító szövegösszetartó erőt a fenti három területnek megfelelően
különböző szempontokból vizsgálhatjuk: a jelentésbeli viszonyok (kohézió), a grammatikai
viszonyok (konnexió), és a pragmatikai tényezők (koherencia) alapján. A kohéziót a fogalmi
kapcsolatokat jelölő, rokon- vagy ellentétes tartalmú szavak hálózata biztosítja; a konnexiót a
személyre, időre, térre utaló, viszonyjelölő grammatikai elemek teremtik meg; a koherencia feltétele a
társadalmi és kulturális háttér, a szokásrend ismerete és tiszteletben tartása.

1.6. A nyelvi jelek értelmezése

Az elvont nyelvi jelek mindig közvetlenül érzékelhető formában jutnak el a közlésfolyamat
résztvevőihez (leggyakrabban auditív vagy vizuális érzékelés útján, ritkábban taktilis területen). Az
információt tartalmazó üzenet jellegét erőteljesen befolyásolja az a percepciós terület, amely az adott
kommunikációs csatorna működését lehetővé teszi. Ide sorolhatók a hangzó beszéd sajátosságai
(hangszín, hangerő, hangmagasság), amelyek a tagolt nyelvi elemektől eltérően folyamatosak, írásban
nem rögzíthetők, nem szegmentálhatók (szupraszegmentális tényezők). Az írott szövegekben ismét
más, vizuális tényezők (az üzenethordozó anyaga, a betűk mérete, színe stb.) tájékoztatnak a közlés
tartalmán kívül a beszélőről és a beszédhelyzet körülményeiről (illetve a körülményekhez való
viszonyulásról).

A nyelvi jelenségek használati kötöttségeinek ismerete és tiszteletben tartása elősegíti a sikeres

kommunikációt: a nyelvtudomány egyes alkalmazott területeinek (nyelv- és beszédművelés,
helyesírás) feladata az emberek közötti érintkezés normatív szabályozása. A szabályostól eltérő,
helytelennek tűnő nyelvi formák a kommunikáció szempontjából épp olyan eredményesek lehetnek,
mint a helyesnek ítélt köznyelvi változat.

1.7. A kommunikáció fogalma és sajátosságai

A kommunikáció (közlésfolyamat) bármely jelrendszer felhasználása az emberi érintkezésben. A
kommunikáció az egyik legfontosabb emberi–társadalmi jelenség, amely minden társas interakcióban
szerepet játszik, ugyanakkor a tapasztalatok, a tudás átadása is kommunikáció útján valósítható meg.
Az emberi kommunikációra a szükségszerűség és többszintűség elve jellemző. A szükségszerűség
elve szerint az ember képtelen nem kommunikálni, mivel a társas érintkezésben az emberek minden
megnyilvánulása kommunikációnak számít (egy másik ember jelenlétében az is hat a viselkedésünkre,
ha történetesen nem kíván élni az adott kommunikációs csatorna felhasználásának lehetőségével). A
többszintűség elve szerint az üzenetek közlése a tartalmi tényezőkön túl emberi viszonyok
kommunikációját is jelenti; a közlésfolyamat szándékos szintje mellett tudattalanul is küldünk és
fogadunk üzeneteket. Az emberek megnyilvánulásait – a kommunikáció területén is – biológiai,
pszichológiai és szociális tényezők határozzák meg. A társas interakciót személyek és csoportok
érintkezésében egyaránt kölcsönösség jellemzi. Bár a közlésfolyamat általában kétirányú, a közvetett
(technikai eszközhöz kötött) kommunikációnak a kölcsönösség nem feltétlen velejárója.
1.8. Kommunikáció és információ
A kommunikáció fogalmához szorosan kapcsolódik, de vele nem azonos tartalmú az információ: az
információ tárgyi, statikus jellegével szemben a kommunikáción elsősorban dinamikus folyamatot,
interakciót értünk. A közlésfolyamat ilyen értelemben tehát egy adott tudattartalom (információ)
továbbadása érzékelhető formában, melynek során az információ az átvevő egyén(ek) tudatvilágának
is részévé válik. Az információcsere, -tárolás és -feldolgozás módja és mértéke függ a technikai
fejlődés szintjétől: a történelem során az emberiség egyre több információt termel és használ fel. A
kommunikációs folyamat azonban – épp interaktív jellege miatt – nem szűkíthető le az
információáramlásra: a kapcsolattartás, az egyének és csoportok közötti érintkezés, az emberi
viszonyok és viszonyulások artikulációja is része a kommunikációs folyamatnak. Bizonyos
helyzetekben a kommunikáció elsődleges funkciója nem az ismeretek, hanem az emberi kapcsolatok
interakciója (tetszetős megfogalmazással: minél inkább informálunk, annál kevésbé kommunikálunk;
minél inkább kommunikálunk, annál kevésbé informálunk).

1.9. Kommunikációs technikák

A társadalmi változások maguk után vonják a kommunikációs technikák változását, s a
kommunikációs eszközök technikai fejlődése visszahat a társas érintkezésre. A kommunikációs
folyamat a résztvevők száma és fizikai távolsága (proxemitás) szerint változik: a mesterséges
csatornák lehetővé teszik a kommunikáló felek között a térbeli és időbeli távolságok áthidalását, s a
távolság növekedésével együtt csökken a közvetlen visszacsatolás lehetősége. A nyomtatott szövegek
elterjedése, az írás-olvasás tömegessé válása évszázadok alatt kimutatható változásokat idézett elő az
élőbeszédben; az elektronikus közvetítő eszközök tömeges használata pedig azt idézi elő, hogy az
élőbeszéd hat vissza az írott szövegekre. Az emberi kommunikáció tehát olyan társadalmi jelenség,
amelyet egyrészt (élő szervezetekről lévén szó) biológiai, másrészt (ember alkotta rendszerek
felhasználása alapján) technikai tényezők határoznak meg.

1.10. Verbális és nonverbális kommunikáció

Az emberek közötti érintkezésnek a nyelven kívül még számos egyéb eszköze, a beszéden kívül
számos módja használatos. A kommunikációs folyamatnak az információ továbbításához felhasznált
eszközök szerint két fő területét különítjük el:
– verbális (nyelvi) kommunikáción – akár élőszóban, akár írásban – a szavak (nyelvi jelek)
túlnyomórészt szándékos és tudatos fölhasználását;
– nonverbális (nem nyelvi) kommunikáción pedig a nyelvi megnyilatkozásokat kísérő, spontán
(tudattalan) jelzések, illetve a nyelvi üzenetet kiegészítő vagy helyettesítő, a környezetünktől tanult
jelek alkalmazását értjük.