József Attila: A Dunánál

József Attila (1905-1937) a 20. századi magyar költészet egyik legjelentősebb alakja. Nyomorúságos
sorsú ember és zseniális tehetségű költő.
Kései költészete
Az 1930-as években Európában megerősödtek a szélsőséges eszmék, de József Attila az általános
emberi értékek mellé állt. A közösségért érzett felelősség versei: A Dunánál, Hazám, Thomas Mann
üdvözlése
Egyéni élete: felnőttként kudarcot vallott kenyérkeresés, önállóság, költői érvényesülés területén
egyaránt.
Felmerül benne a tisztázás igénye, a megoldáskeresés az egyén és a történelmi ember számára.

A Dunánál (1936)

A Dunánál című vers József Attila kései költészetének kiemelkedő jelentőségű darabja és a korszak
egyik legnagyobb közéleti-gondolati verse.
A mű úgynevezett alkalmi vers (egy adott alkalomra készült): a Szép Szó folyóirat az 1936-os év
könyvnapjára kiadott egy történelmi tanulmányokat közlő kötetet Mai magyarok régi magyarokról
címmel. Ennek bevezetőjeként jelent meg a vers.

Műfaja: óda
Formailag három része van, a szöveg keresztrímes.
1. rész: 6 soros versszakok / ababcc rímképlet /szerkezeti szerepe: odafordulás a tárgyhoz
2. rész: 4 soros soros versszakok / ababcc rímképlet / szerkezeti szerepe: a gondolatok kifejtése
3. rész: 8 soros versszakok / ababcc rímképlet / szerkezeti szerepe: tanulságok megfogalmazása
1. rész A Duna látványa és amit felidéz
Az első versszak bemutat egy elképzelt helyzetet, melyben a beszélő Duna partján ül, szemlélődik, és a
külső látvány gondolatokat indít el benne. Egyszerre figyel kintre (dinnyehéj) és bentre (sorsomba
merülten).
Sok a költői eszköz:
megszemélyesítések: Nevetgéltek a habok…
rímek: Hullt – mult…
alliterációk: fecseg a felszín…
anafora: Úgy…, És…
hasonlatok: A hullámok mozdulása olyan, mint az izmok ritmusos munkája.
A hullámok ringatnak, mint az anya a gyermekét.
A habok játszadoznak, mint a kisgyermekek anyjuk ölében.
A habok úgy remegnek az idő árján, mint dülöngő temetők.
- A víz csobogó, fecsegő felszínével szemben áll a mélységnek mint értéknek a nyugalma.
- A látvánnyal a szemlélő szinte egybeolvad „Mintha szívemből folyt volna tova”
- A víz felidézi az anya-gyermek kapcsolatot, mely az élet alapja.
- A víz felidézi az eső, az idő, a folytonosság képét.
A víz az idő folyását érzékelteti / a történelem folyamatának felidézője / az élet vize (anya-temető)
 2. rész

Ez a rész megállapításokat fogalmaz meg és ellentéteken alapul, melyeket a költő kimond és egyben
fel is old.
Százezer éve - hirtelen, egy pillanat - az idő egésze, látom, amit ők nem látnak - látják, mit én nem látok,
enyém a múlt - övék a jelen
A személyes névmások és a ragozás a versszakok lényegét fejezi ki: 1. vsz. ÉN / 2. vsz. ŐK-ÉN / 3. vsz.
MI
Gyakoriak az észlelés-megértés igéi: nézem, meglátok, látok, tudunk, érzem, emlékezem
A lírai én egyes szám első személyben beszél, de felismerései mindenkire igazak.
1. Az élet mindennapi teendői mellett nem érzékelhető a dolgok jelentősége, történelmi súlya. „mit ők
nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell.” A rálátás, összegzés csak az utódoknak adatik
meg. „Látom, mit ők nem láttak”
2. A jelenbeli ember tapasztalatai csekélyek az elődökéhez képest. „S ők látják azt, mit én nem látok, ha
vallani kell.”
3. A múlt és a jelen nemzedék egymásban él. Sorsuk, életük egybefonódik, egymás által nyer értelmet,
egymást gazdagítja. „százezer ős szemlélget velem” „Látom, mit ők nem láttak…”

3. rész tanulságok
A hangvétel ünnepélyes, emelkedett.
A költő megfogalmazza a múlt és jelen tapasztalatait a jövő számára.
1-3. versszaka egy önértelmezési kísérlet: Ki vagyok én? A beszélő a saját személyét értelmezi, és
kitágítja a család / a biológia / a világmindenség / a népek / a magyar sors vonatkozásában.
Ő egyszerre
- Családjának folytatója, családi nemzedékek jelenbeli képviselője
- A világmindenség része és egésze
- A népek sokféleségének hordozója, így a Duna-menti népek és sors képviselője
- A magyar sors és történelem szenvedéseinek és dicsőségének részese
A lezárásban múlt-jelen-jövő összekapcsolódik: mi, a jelenben élők tartozunk a múltnak azzal, hogy a
jövő szép legyen. „e szívben, mely a múltnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!”
Az utolsó versszak visszatér a Duna képéhez, mely a múlt-jelen-jövő összekapcsolódásának kifejezője.
A költő felhívást intéz az emberekhez, felszólít egy nagy történelmi-társadalmi rendezésre, melyből ő
is részt vállal. Feladatunk: a múltat hordozva és vállalva a jelenben a jövőért dolgozni.

A versről általában:
- Megfigyelhető benne József Attila költészetének kifejezésbeli letisztulása: egyszerűsödik a stílus és a
megformálás, a gondolatok kifejezése.
- A Duna-menti népek közötti harcok és gyűlölködés ellen szól.
- Kapcsolódik más versekhez: a szemlélődés helyzetében gondolatok születnek. (pl.: Óda)
- A történelem és az egyén viszonyát értelmezi a múlt-jelen-jövő vonatkozásában.
- Ígéretéhez híven a költő szép gondolatokkal „tanítja népét nem középiskolás fokon”

Kiegészítés
Ez a vers ihlette azt a 3,5 méter magas bronzszobrot, mely a Duna partján áll (állt?) Budapesten a
Parlament épületének közelében. Marton László alkotása. A szobor a Dunát szemlélő költőt ábrázolja,
mellette bronz betűkből álló idézet a versből: „Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy
volt a Duna”

József Attila: A Dunánál
1 félig román, vagy tán egészen az.
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2 A harcot, amelyet őseink vivtak,
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
1936. jún.