Színházi világnap 1972
MAURICE BEJÁRT
VASÁRNAP, ATKOZOTT VASÄRNAP. A bárom fősze­
replő: Murray Head, Peter Finch és Glenda Jackson
CSALÁDI ÉLET. A Kés rendezőjének új filmjében Sandy
Ratcliff (középen) játssza a főszerepet
szágba. A nő és az orvos
személyesen nem ismerik
egymást, de azért egyazon
áramkörbe vannak zárva,
mert ugyanarra a telefon-
központos hölgyre bízzák az
ifjúval való randevúik édes
üzeneteit, s habár bizonyos
ütközések elkerülhetetle­
nek, sikerül szerelmük kö­
zös alanyát kielégítően be­
osztani egymás között. Csak
akkor találkoznak, amikor a
fiú kiröppen életükből. De
akkor is minek? . . .
A sok önmagában jól
megrendezett epizódból ösz-
szerótt, de egészében rafi-
náltan talányos film szigo­
rúan abba a kategóriába
tartozik, amelyik érdekes
ugyan, de személyes benyo­
mást alig tesz a nézőre.
K e n n e th L o a ch az elesett,
megszorult, meg nem értett
emberek tiszta szívű pártfo­
gója. A K é s című, nálunk
tavaly játszott filmje, mely
egy mostohasorsú kisfiú és
egy madár barátságáról
szólt, meg a tévében nem­
rég sugárzott Hová men­
jünk? című dokumentum-
vádirata az otthontalan fia­
tal házasokról, erről tanús­
kodott. E műveinek szoro­
san nyomdokába lép a
Családi élet
című újabb alkotása, mely
hasonlatos a tévében látott­
hoz, de a törekvése nem­
csak szociologikus, hanem
fiatalkori leányhősét lélek­
tanilag is közel igyekszik
hozni a közönséghez. A lány
alapkonfliktusa az, hogy
korlátolt apjára, anyjára és
környezetére üt, de más­
képp akar élni. Hogy ho­
gyan, nem tudja, de lehető­
leg függetlenül és munka
nélkül. Ebből robbannak ki
a családi viták és csúnya
perpatvarok. A zilált élet­
sorsú lány lelkülete is szét­
zilálódik, meghasonlik ma­
gával és elszenvedi a fiatal­
korú elmebetegek kirekesz­
tett életét. Nehezen anali­
zálható ki a filmből, hogy
voltaképp mi lenne a hoz­
zátartozók és a társadalom
teendője a lány megmenté­
se érdekében, de Loach
filmje egészében azt a be­
szűkült közeget kritizálja,
melyből nincs kitörés. A ci-
néma verité jellegű mű jó
színészgárdát kapott, éléri a
főszerepet érzékeny kész­
séggel alakító S a n d y R a t-
cliffe l.
nemzetközi
üzenete
A zgel.
a szó, hogy színház, nekem egyértelmű az egység­
Sokat beszéltek már erről az egységről, erről az
„egyesülésről" színész és néző között és az utóbbi évti­
zedekben a színházi emberek egyik legnagyobb prob­
lémája volt, hogy eltüntessék azt a sorompót, azt az
árkot, azt a valóságos vagy lelki rivaldát, amely a né­
zőt elválasztja attól, akit néz.
Van-e olyan színész, aki valamikor is nem szenvedett
mélységesen attól a megkülönböztetéstől, amely a sö­
tétben ülő embert a maga megszokott öltözékében el­
szigeteli tőle, aki jelmezt visel és akit eláraszt a fény.
Hogyan töröljük el ezt a megkülönböztetést, hogyan
találjunk rá erre az egységre, hogyan valósítsuk meg?
A probléma megoldása, azt hiszem, másutt rejlik.
Egy szorongásos napon, amikor az egész emberisé­
get távolinak és ellenségesnek éreztem, egy barátom,
akinek mindezt megvallottam, azt mondta: „Hogyan
akarsz megbékélni másokkal, amikor önmagaddal sem
vagy békében."
Hogyan fogja tehát megtalálni a színész ezt az egy­
séget a közönséggel, ha előtte nem talál rá saját lénye
különböző részeinek az összhangjára. A szív és a test, a
fej és az izmok szoros eggyéolvadására, a tökéletes
nyelvre, ahol a keze jelzés, ahol a törzse táncol, és
ahol a beszéd a teljes zenekarnak: az emberi lénynek
csak egyik összetevője marad. A színész, akinek a gon­
dolat a lábujjában is kifejezésre jut és az ihlet végig-
siklik a gerincoszlopán és akinél a hangszálak ismét
hárfává lesznek egy egész test szolgálatában, ez a szí­
nész nem ismeri többé a szétszakítottságot.
A század elején Szergej Gyagilev, akinek most ünne­
peljük a 100. születésnapját, izgalomba hozta a szín­
házi világot. Olyan műveket mutatott be, amelyek közös
alkotásban egyesítették a legnagyobb festőket, írókat,
koreográfusokat, zeneszerzőket. És az ő nyomában mind­
annyian keresni kezdtük azt a híres „totális színházat",
ahol az ének kitartja a táncot, ahol a szobrászat ver­
senyre kél a mozgásművészettel, ahol a mai technikai
eszközök teljes spektruma egyetlen nagy látványban tá­
rul szét.
Nem tévedünk?
Az egyesülés nem feltétlenül azonos az egységesítés­
sel. A színház lényege a színész. Mert minden elhagy­
ható, a díszlet, a jelmez, maga a szöveg is, minden,
csak ő nem.
Ne legyen hát többé beszélő gép, jusson eszébe,
hogy falvainkban egykor a körtáncok egyesítették az
éneket és a táncot, legyen saját testének szobrásza,
érzelmeinek festője, önmaga áldozati papja, felejtse el
a „csinálni" szót a „létezni" ige kedvéért.
A közönségtől elválasztó határ addig nem omlik ösz-
sze, amíg saját házunkban sorompók lesznek és amíg
különböző színházféleségekről beszélnek akkor, amikor
nyilvánvalóan minden az egységre ösztökél bennünket.
1t