Benedictus

I.

Krónikás: Bizonyságunk nem lehet felőle,

csak sejtelmek élnek bennünk,
hogy vajon miképpen, s mi okból zárta be egykor,
a csíksomlyói Pap-hegy kolostorát
az egyházi főhatalom.
A kézirat, mely tudósíthatna erről,
kárt szenvedett a krími tatárok betörésekor.

Amit mégis elárult nekünk, - kései tudakozóknak -

azt ma este hűséggel elétek tárni
közös szándékunk és iparkodásunk mindazokkal,
akik – bő és alapos készületek után –
elétek állanak most.

S tán azokkal is közös ez a szándék,

akik várakozásban előttünk ülnek itt,
odaadó figyelmükkel kihúzni belőlünk mindazt,
ami évszázadokig bennünk hallgatott,
s az égiek kegyelméből itt, e mai jeles napon
Urunk után kétezer és öt évvel, Virágvasárnapján,
lélekbeli sűrű támogatásotokkal, megszólalhatott.

Századokkal mért messzi múltunk mélyén

bencések éltek itt a Pap-hegyen.
Őket a tatárhad kergette messze innen.
Mögöttük elfeketült rom lett a kedves lelki otthon,
üszkös emlékeztetője hajdan volt jobb időknek,
míg az Isten szándéka szerint rakott falak helyén,
mohos kövek között csak varjú károgott.

Idő multán a szelídlelkű ferencesek jöttek,

s az omladékokból bátor, új falakat emeltek.
Az új kolostor testi táplálására
a hegy alján falunyi jobbágy szántott, vetett.
A püspök úr parancsolatára
a ferences barátok iskolára fogták
a címeres családok gyermekifjait
s a tudásra szomjas jobbágygyermekeket.

Az úr után 1651-et írtak,

a Pap-hegyi kolostor híre messzire ért.

1
 Minden esztendő Virágvasárnapján,
Távoli határokból ide zarándokolt a nép.
A Passiójáték egész évben híven várt és emlegetett
megtekintésére jöttek kocsin és gyalog,
s hogy hallhassák igét hirdetni Benedictust,
a kolostor legnagyobb kincsét,
az áldott beszédű, tiszta életű szerzetes papot.

Benedictus valóban
az Úr különös kegyelméből az Ige tudója,
a szavak mestere volt.
És mert szívéből beszélt,
amit mondott, az emberek szívéig hatolt.
Ha a szószéken ő állt,
a templomban hallhatóan lélegzett a csend.
Benedictus mindig egyszerűen szólt,
munkás napokon a falvakban
ajtótól ajtóig gyalogolt,
füvet, kenőcsöt vitt a testében rabbá lett betegnek,
bűn marását enyhíteni pedig
megbocsátó jó szót a lelkében kétségbeesettnek.

Benedictus: Egyetlen csoda van, lássátok : az élet!

És egyetlen csodatévő : maga az Úr!
Csókoljátok hát a mi Urunk keresztjét
és szeressétek egymást,
akkor a lélek, minden béklyótól megszabadul!

Krónikás: Benedictus nem kívánt hálát,

idegen volt neki a hódolat.
Kezét a csók elől szelíden elvonta,
s ment szaporán, kevés időt játékkal tölteni
a jobbágygyerekek vidám csapatával a hegy alatt.

Benedictus egy mély titkot őrzött magában,

egy szent és magasztos jelzésre várt,
a pillanatra, mikor a belső hang kimondja végre:
Az idő elérkezett!
Elvégezheti legnagyobb, s legszebb feladatát.

Benedictus lelki barátja, társa, gyóntatója

A klastrom öreg rendfőnöke volt.
Vele hordozta párban ezt a titkos, mély várakozást,
mígnem az idő elérkezett,
s az Úr 1651-ik esztendejében
Benedictus a rendfőnök elé térdelhetett.

2
Benedictus: 33 évemet töltöm be a tavaszon atyám,
éppen ezért, most kérem engedelmedet,
hogy a Pap-hegyi klastrom Passiójátékát,
Krisztus urunk méltó, nagy dicséretére,
Virágvasárnapjára én írhassam meg.

Krónikás: Az öreg prior szívében nagy lett az öröm.

Rendfőnök: Benedictus! Nehezen vártam már e szavakat.

Ki is hirdetem mindjárt,
messze földön is régen várnak erre a hírre,
útra kelhet végre a Pap-hegyről az üzenet.
De mond, mi vett rá éppen most?
Hogy régóta remélve hordott kérésünket
épp most teljesíted?

Benedictus: Atyám, az idő elérkezett!

Krónikás: Húsvét ünnepéig három hét is eltelt,

az öreg prior szívében aggodalom érett.
Eddig semmi jele a nagy készülődésnek!
A kolostor csendes,
Benedictus szereplőket nem válogatott,
próbákat sem kezdett,
s az ünnep sebesen közeledett.

Az utolsó héten végre megfordult a dolog,

Benedictus néhány rendtársával
ahogy mondta, szigorú lelki előkészületre,
böjtös klauzúrába bezárkózott.
A kolostor lakóinak lelkében
- ide értve magát az öreg rendfőnököt is -
A várakozó mély öröm mellett,
erős kíváncsiság is uralkodott.

Milyen lesz ez a Passiójáték

az Úr 1651-ik esztendejében
Benedictus, az áldott beszédű,
tiszta életű ferences atya rendezésében?

3
 II.

Novícius 1: (a klauzúra ajtajához tapasztva fülét, hallgatódzik)

Novícius 2: Hallasz-e végre valamit?

Novícius 1: Hallani hallok éppen

Kezdik már megint…

Benedictus és társai odabent hangos éneklésbe kezdenek: Alleluja, alleluja!

Novícius 1: Érted te ezt?

Még mindig odabent vannak!
Mikor rajtunk van már virágvasárnap hajnala.
És mit keres a Passióban az alleluja?

Az ének megszűnik, reteszzörej, dörömbölés hallatszik.

Novícius 2: Végre!
(bekiált az ajtón)
Hozzuk is már a kulcsot!
(besiet a rendfőnök)

Rendfőnök: Fiam, itt van a kulcs!

(átadja novícius 2-nek, majd novícius 1-hez fordul)
Testvér, pontban 10 órakor harangozunk,
aztán a kegyelmes püspök úr elé mind kivonulunk!

Benedictus kilép az ajtón, arca lázas örömben ég.

Rendfőnök: (nagyon elfoglalt, épp csak rápillant Benedictusra)

Az érkező előkelőségeket illően fogadjuk,
szállásukra kísérjük.
A grófokat, bárókat, lovagokat…
(nem fejezi be, mert Benedictus eléje áll)

Benedictus: (teli energiával, szinte ujjongó örömmel szól)

Atyám, az idő elérkezett!
Láthatóságra, hallhatóságra bennünk az ünnep készen áll.
Most megyek, és összehívom a főszereplőket.
Kérlek, klauzúrában maradt testvéreimet
senki ne zaklassa már.
Ők Balázs atya vezetésével,
a mise kezdetéig, imával erősítik ünnepünket.

4
Novícius 1: (összenéz Novícius 2-vel)
Az ünnepség főszereplőit?
Most fogja összehívni őket?

Rendfőnök: (fel sem fogja Benedictus szavait, jóváhagyólag bólint)

Menj és tedd, amit tenned kell Benedictus!
(a többiekhez:)
Szaporán tegye mindenki a dolgát!
A klauzúrába pedig senki be ne tegye a lábát!

Benedictus elindul a falu felé.

Novícius 2: (utána néz, hangosan töpreng)

A falu felé megy, a jobbágykunyhók felé.
Bekopog az egyik ablakon és mond valamit,
a másik viskónál ugyanezt teszi.
Mi járhat az eszében?
Kik lesznek itt a főszereplők?

Novícius 1: (visszajön)
Testvér, tisztelendő prior atyánk téged is hivat!

Novícius 2 : (magához inti)

Figyelj csak egy kicsit!
Benedictus atya összecsődítette a falu gyermekeit.
Nézd, most a kezét emeli…

Novícius 1: (a látványba elmerülve elfeledkezik arról, amiért jött)

Mintha kérdezne tőlük valamit.

Gyerekek : (kórusban együtt, nagy, lelkes örömmel)

Igen!!

Novícius 2: Most megint kérdez tőlük valamit, ugyan mi lehet?

Gyerekek: Nem akarjuk, nem!!

Novícius 2: Mit akarhat ezekkel a kölykökkel?

Most hazaküldi őket.
Jön vissza a hegyre.

Novícius 1 : (észbekap)
Testvér induljunk sietve.
Megharagszik a rendfőnök úr,
ha itt lopjuk tétlen a napot.
A miséig még rengeteg a dolgunk.

5
Novícius 2: Igazságod vagyon!
S a mise után kezdődik a játék!

Novícius 1: Csak elférjünk majd mind,

mert Benedictus játékának hírére,
Nagy tömeg összegyűlik ma itt.

Kimennek

III.
6
Rendfőnök: (a kanonokot tessékeli)
Erre, erre kanonok uram.
Ide a főhelyre tessék!
A püspök úr küldöttének,
kijár körünkben ez a tisztesség.

Kanonok: (bólogat, leül)

Köszönöm fiam.

A gróf és a grófné gyermekeikkel érkeznek.

Novícius 1: Erre tessék gróf úr!

Úrnő méltóztassék.

Báró, báróné bejönnek.

Rendfőnök: Tessék, erre báró úr, asszonyom.

Mindjárt kezdődik a játék.

A hadnagy két darabonttal feszesen belép, oldalt megállnak.

Ők nézők is, szereplők is egyben.

Benedictus a gyermekekkel érkezik. Ahogy hancúrozva, lármásan beözönlik a sok

gyerek, Benedictus felemeli a kezét, csendet teremt.

Benedictus: Rendfőnök atyám,

engedtessék meg ma, kivételesen,
hogy a gyermekek ne a szüleik mellett
nyújtogassák nyakukat
a játékra,
inkább itt, legelöl hadd ülhessenek.

Rendfőnök: Benedictus atya, semmi akadálya ennek nem lehet.

Remélem a kanonok úr méltósága egyet ért velem.

Kanonok: (jóságosan)
Itt, a lábaink előtt hadd üljenek a gyermekek.

Benedictus: Hálás köszönetem.

(int a gyerekeknek, aztán kisiet)

Mindenki elfoglalja a helyét, nagy, feszült várakozás, majd csengetés és fény.

7
Jézus (Balázs atya) mély szenvedéssel térdepel.

Jézus: Ha lehetséges Atyám, múljék el tőlem ez a pohár!

Mindazonáltal legyen meg a te akaratod.

Gróf: (a grófnéhoz hajol)

Annyi szenvedéssel mondja, hogy a hátam borzong bele.

Grófné: (pisszeg)
Figyeljen inkább uram, mert megzavarja a csendet!

Júdás belép a porkolábokkal és kitárt karokkal megy Jézus felé.

Júdás: Üdvözlégy Mester

(megcsókolja Jézust)

A porkolábok Jézusra rontanak. Péter előugrik és kirántja a kardját.

A katonák hadnagya – bár a nézők között áll – a történés hevében ösztönösen maga
is kardot ránt.

Jézus: Tedd vissza hüvelyébe a kardodat!

Aki kardot ránt, maga is kard által vész el.

A porkolábok megkötözik Jézust és a főpapok elé vezetik.

Főpap: Az élő Istenre kényszerítelek,

mondd meg nekünk
te vagy-e a Messiás, az Isten fia?

Jézus: Te mondád.

Főpap: Istenkáromlás!
Mi legyen ítélete?

Papok: Méltó a halálra!

Méltó a halálra!

A porkolábok elvezetik Jézust.

Péter oldalt, egy tűznél melegszik.

Cselédlány: Te is a názáreti Jézus követője vagy!

8
Péter: (halálos rémületben)
Nem, nem vagyok az!
Azt az embert nem is ismerem!

Kakasszó hallatszik…

Péter: (sírva elmegy)

Mester, Mester!

Pilátus (Benedictus) belép a színre

Novícius 1: (novícius 2-höz nagy izgalomban)

Pilátus!
Pilátus szerepét Benedictus játssza!

Novícius 2: Most, most valaminek történnie kell!

Pilátus: (székébe ül)

Te vagy-e a zsidók királya?

Jézus: Te mondád.

Papok: Királynak teszi magát!

Császárunk ellensége ő!

Pilátus töpreng, aztán eszébe jut valami és a szereplők helyett a nézők felé fordul.

Pilátus: Szokásunk, hogy jeles ünnepen

egy rabnak kegyelmet adván,
életét kezetekbe tegyem.
Ma is úgy legyen!
Kit akartok, hogy elbocsássak, Barabást, vagy Jézust?
(feszült csend)
Kit akartok, hogy elbocsássak nektek?
Barabást, vagy Jézust?

Gyermek: (felugrik nagyot kiáltva)

Az úr Jézust bocsásd el nekünk!

Gyermekek:(mind felugrálnak és hangosan kiáltják)

Az úrjézust bocsásd el nekünk!

9
A kanonok arcát tenyerébe hajtva zokog.

A gyermekek odaszaladnak Jézushoz és egymás vállát átölelve körülveszik őt.

Pilátus eloldozza Jézus köteleit, majd eléje térdelve áldását kéri.

A porkoláb összetöri lándzsáját és a földre dobja.

A hadnagy kardját Jézus elé fekteti a földre és letérdel.

Papok: (mélyen meghajolnak Jézus előtt)

Meg tudsz-e bocsátani nekünk?

Jézus: A testvéreim vagytok.

Kincseiteket adjátok oda a rászorulóknak
és hirdessétek a szeretet igéit.

Júdás: (a szereplők közül előrerohan és letérdel)

Uram, számomra van-e irgalom?

Jézus: (felemeli és magához öleli)

Szeretlek Júdás.
(Péterre mutat)
Megbocsátottam neki is,
aki háromszor is megtagadott engem.
Neked is megbocsátok,
aki elárultál, de meg soha nem tagadtál.

Gyermekek:(ujjongva körültáncolják Jézust)

Hozsánna, Krisztus urunk éljen!

A szereplők valamennyien együtt éneklik:

Christus vincit
Christus regnat
Christus, Christus imperat.

A fény kialszik, szereplők el.

10
 IV.

Benedictus az oltárhoz megy és letérdel.

Novícius 1: (Novícius 2-höz)

Benedictus csodálatos volt!
Látod most hálát ad Istennek azért,
hogy Pap-hegyen nem akadt egyetlen ember sem,
aki Barabást választotta volna!

Novícius 2: (a sebesen távozó kanonok után mutat)

Valami baj azért mégis lehet!
A kanonok úr a hadnaggyal és a katonákkal
igencsak sebesen távozott innen.

Novícius 1: Hát persze, hogy sietős nekik!

Viszik a jó hírt püspök urunknak,
hogy a Pap-hegyen a nép nem Barabást,
hanem Jézust választotta.

Rendfőnök: (aggodalommal telten)

Benedictus testvérem,
az utolsó vendég is elhagyta a kolostort.
Az esti harangszó előtt gyere,
sétáljunk egyet a kertben!

Benedictus: (ő is aggodalommal tekint a rendfőnök arcára)

Ahogy kívánod atyám, úgy legyen.

Rendfőnök: Benedictus testvér nem csalódtam benned!

Játékod mélységesen megragadta a szíveket.
Aki az Úrjézust halálra szánta volna,
híveink között nem akadt egy sem.
Engem is elragadott az öröm,
az Úr diadala láttán.
Most mégis meg kell, hogy kérdezzelek:
Milyen sugallatra tetted ezt?
Az egyház szent tanaival szembeszegültél.
Passiód a mártíromságot eltörölte!
Miből táplálkozzon így
Krisztus iránti hódolatunk és szeretetünk?
És a megváltást – kínhalál és sírbatétel nélkül –
miképpen hozza el nekünk?
Az Evangélium minden kétségen kívül kimondja:
A kereszthalál által lett Üdvözítőnkké Krisztus.

11
Benedictus: (halkan, de hangjában sziklaerős bizonyossággal)
Rendfőnök atyám!
Ezt tanítják valóban az Evangélium szavai.
De vajon azért vagyunk-e az Úr követői,
hogy szavakat ismételgessünk?
Akár az Evangélium szavait?
Nem az Igét kell-e hirdetnünk?

Rendfőnök: (döbbenten)
Benedictus nem értelek!
Szó és ige között különbséget teszel?
Elmédben talán egymásnak ellentmondanak?

Benedictus: A választ, te is tudod atyám.

Az Evangélium szent szavai,
Krisztus urunk szenvedését őrzik ma is,
hisz az Urat, saját népe kereszthalálra ítélte.
De atyám, vajon ezért jött Isten a Földre?
Életről, szeretetről tanított.
Útról, igazságról, kenyérről, világosságról szólt nekünk.
Új parancsot adott, hogy szeressük egymást!
Nem bíztatott senkit arra:
Öljétek meg egymást!
Öljétek meg az Emberfiát!

Rendfőnök: De mégis meghalt!

A kereszten lehelte ki a lelkét!

Benedictus: Így történt atyám,

mert mi nem értettük az Igét!
Meghalt értünk, hogy egyszer megérthessük!
Meghalt, mert a szeretet nagyobb erő volt benne,
mint az élet.
És így, jövendő lelkünkért, majdani megértésünkért
győzedelmeskedett a halál felett.

Rendfőnök: Azt mondod nekem, Benedictus,

hogy ne a szavakat ismételjük,
hanem az Igét teljesítsük az életünkkel?

12
Benedictus: Megadtad a választ helyettem is atyám.
Mert, miért is kellene még ma is,
évezred múltán, még ha játékban is,
újra meg újra a kereszthez szegeznünk Őt?
Hacsak nem azért, hogy így tegyünk tanúságot,
mint egykor, úgy ma sem értjük szavát.
Hogy Igéje előtt zárva maradt a szívünk.
S így az életünkkel, Neki újra meg újra
Golgotát készítünk.
Az Igének atyám, az életünk adhat csak erőt.
A kéz, a szív, a száj csak együtt képes bennünk
Életre idézni Őt!

Rendfőnök: A szívem igazat ad neked Benedictus,

az elmém azonban lázad, kétely gyötör,
mert mi lesz így a legnagyobb csodával,
a megígért és hittel várt feltámadással?

Benedictus: Valóban atyám, ez volt a legnagyobb tett,

a szeretet végső diadala a halál felett.
És mindez érettünk.
De másképpen nem győzhet-e ma a szeretet?
Éppen azért,
mert Ő értünk valamikor győzött a lélek halála,
a szeretetlenség felett!
És ha a feltámadás reménye bennünk csak úgy tartható,
hogy újra meg újra keresztre küldjük az Emberfiát,
ilyen áron kérhetjük-e magunknak a legnagyobb csodát?
Az Igére gondolj atyám és ne a szóra!

Rendfőnök: (lassan térdre ereszkedik Benedictus előtt)

Benedictus, testvérem és tanítóm,
vajon méltó vagyok-e az áldásodra?

13
 V.

A rendfőnök szobája, a prior elmélkedéséből lódobogásra figyel fel.

Rendfőnök: Lódobogást hallok.

Novícius 1: Lódobogást?
Egy egész hadseregnek hallik ez rendfőnök atyám!
Mi történhetett?

Novícius 2: Csak nem a krími tatárok törnek erre megint?

Rendfőnök: Testvérek, induljatok a vendégek elé!

Novíciusok sietve el. A rendfőnök az imazsámolyhoz megy és letérdel.

Rendfőnök: Uram, jól tudom én, hogy nem a krími tatár,

vagy a pogány török közelít.
Szokatlanul bő kíséretével
a kegyelmes püspök úr hadnagya érkezik.
Adj erőt Uram, hogy zokszó nélkül álljuk,
mit bizonnyal hoz: megpróbáltatást.
Benedictust áraszd el kegyelmeddel,
tégy érte csodát, ha lehet.
Ha Te is úgy akarod,
Pap-hegyen ma hadd győzedelmeskedjen az Ige a szó felett!

Hadnagy: (döngő léptekkel bejön)

Atyám, a kegyelmes püspök úrtól
neked címezve fontos írást hoztam.
Magadra is hagylak tüstént,
senki ne zavarjon, míg tartalmával ismerkedik elméd.
Szállásunkról pedig sebesen
gondoskodni szíveskedjél,
Mert kegyelmes urunk parancsa szerint jómagam,
s mind az egész kíséret
Húsvét vasárnapig klastromod vendégei leszünk.

Időközben belép a két novícius.

Rendfőnök: Hadnagy úr!

Püspök urunk jól megértett parancsa szerint,
novíciusaim a vendégeinket illőn szálláshelyükre vezetik.

14
Hadnagy: Köszönöm. (a novíciusokkal elmegy)

A rendfőnök lassan feltöri a pecsétet és beleolvas a levélbe.

Rendfőnök: „A Szent Evangélium meghamisítása,

Urunk halálának gőgös semmibe vétele,
a Passió hagyományának súlyos gyalázása…”

Novícius 1: Az ellátásról intézkedtem atyám.

Kívánsz-e még valamit?

A rendfőnök magába roskadva ül, tépelődik, majd elhatározza magát.

Rendfőnök: Kísérd ide hozzám, Benedictus atyát!

A novícius elmegy

Benedictus: (belép) Hívásodra itt vagyok, atyám!

Rendfőnök: Amitől féltem, bekövetkezett.

Benedictus, testvérem, olvasd el ezt a levelet…

Benedictus olvasni kezd, arca elsápad, válla megroggyan. Meg kell támaszkodnia,
olyan súlyosan érintik a levél vádjai. A rendfőnök visszaveszi Benedictustól a
levelet és maga olvassa tovább.

Rendfőnök: „A gyanútlan áhítatú hívők,

s a tanult kolostorbeliek lelkébe,
egyképpen veszélyes konkoly hintetett.
Ezért tőlem parancsba vegyétek,
érettetek hozott rendeletemet:
Nagypénteken, Urunk szenvedése napján
a Passiójátékot ismét megrendezitek!
Híven ezúttal az anyaszentegyház tiszta tanaihoz,
hogy a lelkeken esett súlyos sérelem
kellőképpen meggyógyulhasson.
Aki vasárnap ott volt, mindenki ott legyen!
Benedictus méltó megbüntetéséről,
akit ezennel mindennemű papi tevékenységtől
summásan eltiltok, majd később gondoskodom.
Magunk részéről pedig, ha betegen is,
az előadáson ott leszünk,
hogy a Szent Evangéliumot,
s egyházunk érinthetetlen bölcsességét,
ha kell életünkkel megvédelmezzük.

15
Benedictus feje lecsuklik, keserves zokogásra fakad.

Rendfőnök: Benedictus!
Áll, ami áll ebben a levélben!
Aki írta nem látott és nem hallott téged
és a gyermekeket.
Ítélete hézagos, bölcsessége véges.
Az én szívem meg nem tagad téged,
aki testvérem voltál, s tanítómmá lettél.
De lásd: hármas a regula,
köt téged, s engem is.
Ezek közül egy az engedelmesség.
Gondolkozz hát, ketten most mit tehetünk?

Benedictus: (lassan feláll)

Minden úgy legyen atyám,
ahogy a levélben áll,
a püspök úr parancsa szerint.
Kérésem ennyi:
Nagypénteken a Passióban
legyen szabad nekem a keresztet magamra venni!
Kapjam én az ostort, a töviskoronát.
Függjön a kereszten az én gyarló testem,
hogy minden eltévelyedésem
az áldozati kín tüzében váljon hamuvá.

Rendfőnök: (megnyugodva)
Engedélyem máris a tiéd.
Ennél sokkal többet is megtennék azért,
hogy mások is értsék, amit megértettem én.

Benedictus: (meggyötört arcán lassan mosoly fénylik fel)

Köszönöm atyám.

Novícius 1 és Novícius 2 útban a kolostor felé.

Novícius 1: Elkéssük még a játékot, igyekezz!

Micsoda botrány!
Ott voltam tegnap,
mikor a kegyelmes püspök úr megérkezett.
Lóról sem szállt még,
máris a levél után kérdezett.
S hogy Benedictus hol van, mit csinál?

16
Novícius 2: Istenem, hát halálra sanyargatja, böjtöli magát.
Miért teszik ezt vele?
Ő maga kérte a hadnagyot,
hogy katonái az ostorozásnál
ne legyenek kíméletesek.
Miféle nyilvános bűnbánat ez?

Novícius 1: Ha ugyan lesz valami belőle!

Szabad-e megszemélyesítenie az Urat,
ily súlyos bűnök elkövetőjének?

Novícius 2: Ebben benne volt prior urunk keze.

A püspököt addig kérlelte,
soha nem tapasztalt hévvel,
míg végül az beleegyezett.
Ígérte, ha Benedictus megbecsüli magát,
ha jól játssza kiosztott szerepét,
a játék után töredelmes gyónásra megjelenhet.
S ha bűnbánata valódinak mutatkozik,
A ráhelyezett tilalmak alól feloldozást nyerhet.

17
 VI.

Pilátus: (a tömeg elé lép)

Kit akaratok, hogy elbocsássak nektek?
Jézust, vagy Barabást?

Tömeg: Barabást! Barabást!

Pilátus: Jézussal mit tegyek?

Tömeg: Feszítsd meg Őt, keresztre vele!

A szolgák lerántják Krisztus ruháját, a katonák hévvel ostorozzák.

Gróf fia: (felugrik)

Ne bántsátok az Úr Jézust!
Na hagyja apámuram!

Hadnagy: (odasiet)
Elnézést gróf úr a rendzavarásért.
Gyere kisfiam,
odakint lépes méz várja a jó gyermekeket,
talán adhatok neked némi előleget.

Benedictus a gyermekre mosolyog, akit elvezetnek.

Hozzák a töviskoszorút, a bíborköpenyt és a keresztet.

Benedictus mindent magára vesz, majd támolyogva megindul a kereszt alatt.
A katonák felállítják a keresztet, Benedictus pedig eléje áll, hogy odaszegezhessék.

Főpapok: (Jézus elé állanak)

Hé te jöttment!
Ki lerombolnád az Isten templomát,
hogy harmadnapra újat építs a régiből.
Mutasd meg nekünk, hogy Isten fia vagy,
szállj le a keresztről!

Rendfőnök: Leszállni?
Semmi sem lenne ennél könnyebb!

Jézus: (utolsó erejével felkiált)

Istenem, Istenem miért hagytál el engem?
Íme beteljesedett!
(fejét lehajtva kiadja lelkét)

18
Püspök: (feláll, hogy megáldja a szereplőket és a nézőket)
Jámbor hívek!
Fogadjátok áldásomat a mi Urunk…

Rendfőnök: (a kereszthez rohan, átöleli és szívet tépően kiált)

Benedictus testvérem!

Püspök: (megrovó szigorral)

Rendfőnök atyám!

Rendfőnök: (összetörten a közönség felé fordul)

Hát nem látja senki?
Meghalt!

A nézők és a szereplők között rémület támad.

Nézők, szereplők:Meghalt? Szörnyűség!

Istenem mit tegyünk?
Menjünk innen!

Püspök: Álljatok meg!

Le kell venni a keresztről!
El kell őt temetni!

Szolga: Hová temessük őt atyám?

Rendfőnök: (nagy lélekjelenléttel)

Alattunk a hegyoldalban van egy sziklabarlang,
annak az üregébe fektessétek őt,
követ hengerítsetek a bejárat elé.

A rendfőnök és Balázs atya ketten maradnak, mindenki más eltűnik a színről.

Rendfőnök: Érzed-e testvérem az emberek félelmét, iszonyatát?

Balázs atya: (bólint)

Iszonyú vihart várnak,
diónyi jeget és villámokat,
pedig szelíden kék az ég és süt ránk a Nap.
De ők akkor is tudják,
hogy nem jól választottak!
(hirtelen hévvel)
Atyám, és hiszem, hogy feltámad!

Rendfőnök: (végtelen szomorúsággal)

Ugyan miért tenné?

19
 VII.

Az emberek innen onnan egyenként Benedictus sírjához lopakodnak.

Novícius 1: Testvér látod ezt?

Novícius 2: Látom, ide vonta őket a lelkiismeret!

Novícius 1: Tegnap a Feltámadáson egy lélek sem volt jelen.

Püspök urunk is beteget jelentett.
Különös ez az idei ünnep.

A püspök a rendfőnök kíséretében megjelenik és igen meglepődik a tömeg láttán.

Püspök: (hirtelen felismeréssel)

Hengerítsétek félre a követ!

Novícius 1: (benéz a barlangba)

Halott.

Novícius 2: Kezén lábán hullafoltok.

Szolga: Arcát hangyák lepik.

Püspök: (látható megkönnyebbüléssel)

Oszolni emberek!
Nincs mit bámulni itt!
(a rendfőnökhöz fordul)
Mondjunk el egy imát,
Benedictus, gyarló testvérünkért!
Tudjuk, bűnbe tévedt a lelke,
de bűnéért meglakolt.

Kakasszó hallatszik…

Rendfőnök: (lehajtja fejét, mintha erőt gyűjtene az imához, aztán hirtelen

elhatározással felemeli és erős hangon így szól):
Íme egy ember, aki valóban igaz volt!

20