HARRY KEMELMAN

A RABBI
SZERDÁN
MEGÁZOTT

KONKRÉT könyvek
Budapest, 2009
Fordította Moldova Júlia

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Harry Kemelman: Wednesday the Rabbi Got Wet

Wednesday the Rabbi Got Wet © 1976,2002 Ann Kemelman

Hungarian edition © Konkrét Könyvek Kiadó, 2009
Hungarian translation © Moldova Júlia, 2009

Szerkesztette Komoróczy Szonja

Borítóillusztráció Földi Andrea

Felelős kiadó Novák Erik

www.konkretkonyvek.hu

Nyomta és kötötte AKAPRINT KFT

Felelős vezető Freier László

ISBN 978-963-7424-48-9
 1. FEJEZET

– Gondolom, maga most örül a választás eredményének.

David Small rabbi hátrafordult. Az alacsony, vékony-
dongájú Joshua Tizzik hosszú orra alatt megállíthatatla-
nul, gúnyosan mosolyogva a rabbi mellé szegődött.
Az esti ima alig néhány perce fejeződött be, Small
rabbi épp az autója felé tartott a parkolóban, nagyokat
szippantva az októberi vénasszonyok nyara lágy, esti
levegőjéből. Sápatag, sovány férfi volt a rabbi, és bár
még nem töltötte be a negyvenet, görnyedten járt, mint a
tudósok. Rövidlátó szemével Tizzikre meredt.
– Ha ezt úgy érti, hogy Chester Kaplanék megválasz-
tásának az lesz a következménye, hogy a hangsúly a szo-
ciális ügyekről a hitközség vallási feladataira tevődik,
akkor igen, természetesen örülök. De ha arra céloz, hogy
bármi szerepem lett volna a győzelemben, akkor téved.
Soha nem avatkozom be a zsinagóga politikai ügyeibe.
– Ugyan, rabbi, egy szóval sem mondtam, hogy neki
kampányolt… De azért ne tagadja: örül, hogy nyertek.
– Rendben – vigyorodott el Small –, nem tagadom.
Az évek alatt David már feladta, hogy bármiről is
megpróbálja meggyőzni az örök elégedetlen Mr.
Tizziket.
– És ne próbálja meg becsapni magát, nem a vallási
érdeklődés reneszánszáról van itt szó. Politika és jó szer-
vezés kérdése az egész. Chet Kaplan már egy éve rendez
otthoni összejöveteleket minden szerda este…
– Soha nem mentem el egyre sem… – vetette közbe
Small.
– Nem? – kérdezett vissza Tizzik, őszinte meglepett-
séggel. – Barnard’s Crossing kisváros. Hova mehetne az
ember este? Péntekre ott a zsinagóga, és az emberek fele
tényleg csak azért jön, mert nincs jobb dolga. Szombat
este mozi vagy vacsora valamelyik vendéglőben, és eny-
nyi. Úgyhogy amikor Kaplan elkezdte szervezni ezeket
az otthoni összejöveteleket, akkor végre lett valami szer-
dára is, valami kis esti program, érti, ahol találkozhat az
ember a többiekkel. Egy csésze kávé vagy egy jó sör, kis
sütemény…
– Jó, de mit csinálnak ott, Mr. Tizzik?
– Beszélgetünk. Leginkább a hitközség ügyeiről, mert
az mindenkit érdekel. Vallási kérdésekről, mert ahhoz
mindenki ért. Néha Kaplan előadót hív, van az a barátja
New Hampshire-ben, Mezzik rabbi… – Tizzik felneve-
tett. – Mondtam neki, hogy közös kabarészámunk is le-
hetne, Mezzik és Tizzik, hahaha! Na, ez a Mezzik rabbi
rendesen a dolgok mélyére ás. Beszél például a zsidóság-
ról és más vallásokról, mint a kereszténység vagy a
buddhizmus, és hogy azok hogyan viszonyulnak a mi
vallásunkhoz…
– És aztán Chester Kaplan megkoronázza az egészet
egy szép kampánybeszéddel?
– Ó, nem, ennél finomabbak a módszerei. De az el-
nökségi jelöltjeit Kaplan abból a néhány haverból állította
össze, aki benne van ebben. Ők alkotják a belső kört,
rabbi. Ha jól értem, hébe-hóba elmennek valahova a he-
gyekbe, kibérelnek valami helyet, és néhány napot ott
töltenek, megbeszélnek mindent. És amennyire tudom,
imádkoznak is, mert az a Mezzik rabbi is velük megy.
Mindenesetre a többiek, akik azért járnak el Chesterhez,
mert nincs jobb dolguk, úgy érezték, hogy ha a vendéglá-
tójuk indul az elnökségért, akkor illik rá szavazni. Aztán
a választás előtt néhány nappal a „belső kör” felhívott
mindenkit, aki akár egyszer is elment szerdán. Egyszerű-
en végignézték Chet vendégkönyvét, amelyet mindenki
aláírt.
– Igen, nyilvánvaló, hogy ez hatásos módszer – bólin-
tott Small rabbi. – De nézzünk egy másik lehetőséget!
Barnard’s Crossing kisváros, csak egy zsinagóga és hit-
község él meg itt, ennél többet nem tudnának eltartani az
itteni zsidók. Ez az egy zsinagóga a neológ irányzatot
követi, abból a megfontolásból, hogy azt az ortodoxok és
a reformzsidók is viszonylag elfogadhatónak tartják. Vi-
lágos, hogy ez csak kompromisszum. Az a tippem, hogy
a neológok vannak a legtöbben, de ők sem egyformák: a
szinte teljesen ortodoxtól a majdnem reformig mindenfé-
le akad közöttük. Eddig mindig valahonnan középről jött
mind a két jelölt: két, egymás ellen harcoló neológ közül
kellett választani. Az idén azonban a másik jelölt, Mr.
Golding, egyértelműen reformzsidó, úgyhogy az ortodo-
xok, a majdnem ortodoxok és a neológok túlnyomó része
Kaplanre szavazott. Ki tudja, lehet, hogy ilyen egyszerű
az eset, nem?
Már odaértek a rabbi autójához, amikor Small egyszer
csak megmerevedett, egy hirtelen ötlet suhant át az
agyán.
– És maga kire szavazott, Mr. Tizzik?
Tizzik rosszallóan mosolygott.
– Ugyan, rabbi, minden héten az ő sörét ittam, és az ő
süteményét ettem. Mi mást tehettem volna? Kaplanre
szavaztam, természetesen. Legalább abban biztos lehetek,
hogy ha lemegyek kaddist* mondani, mint ma este, Chet
Kaplan ott lesz, és ha kell, az imát is vezeti.

*
Halottakért mondott ima. Közvetlen rokonok mondják, tíz
felnőtt zsidó férfi jelenlétében, a halál után tizenegy hónapig
naponta, majd utána minden évben az évfordulón.
 2. FEJEZET

Akiva Rokeachot első ízben fogadta a rebbe*, úgyhogy

Baruch, a gabe** úgy érezte, el kell mondania, hogyan
viselkedjen.
– Meg kell értened, Akiva, hogy a rebbével nem vitat-
kozunk – szögezte le szigorúan. – Reb Mendel igazi
caddik, szent ember.
Az alacsony, vaskos, kopaszodó Baruch őszes haját
hátrafésülte magasodó homlokából, ahol az egyik véna
kéken lüktetett, ha a férfi valamin felhúzta magát. Szűrő
nélküli cigaretta csonkját tartotta a kezében, nikotinfoltos
mutató- és hüvelykujja közé szorítva beleszívott még
egyszer, majd sajnálkozva a hamutartóba dobta, ahol a
csikk magányosan tovább füstölt.
Baruch ideges, hirtelen haragú ember hírében állt, de
ő volt a gabe, a rebbe titkára és jobbkeze, és mint ilyen,
fontos embernek számított, hiszen csak rajta keresztül
lehetetett bejutni a rebbéhez.
– Ha úgy tűnik, hogy a rebbe téved – folytatta –, ha
úgy gondolod, rosszul idézte az írást, akkor sem hívod fel
erre a figyelmet, nem mondasz neki ellent. Inkább azon
töröd a fejed, hogy vajon mi késztethette reb Mendelt
arra, hogy hibásan idézzen. – Baruch egy pillanatra el-
hallgatott, rágyújtott egy újabb szál szűrő nélkülire. –
Úgy általában: a döntéseit tiltakozás nélkül elfogadod.

*
Haszid rabbi, karizmatikus szellemi és lelki vezető.
**
Gondnok, elöljáró. A rebbe személyi titkára.
 – Értem – rebegte alázatosan Akiva Rokeach.
– Mert ő olyan tudás részese – folytatta Baruch, mi-
közben homlokán kidagadt az ér, mert nehezen tűrte, ha
közbeszóltak –, amelyet mi nem érthetünk, nem várhatjuk
el, hogy úgy gondolkodjon, mint mi, egyszerű emberek.
Ezúttal Akiva csupán belenyugvón lehajtotta a fejét.
Noha már fél éve kapcsolatban állt a csoporttal, ez volt az
első alkalom, hogy bejuthatott reb Mendel dolgozószobá-
jába, és nem akarta azzal kockára tenni ezt a páratlan
lehetőséget, hogy magára haragítja a gabbét
Baruch egyértelmű rosszallással mérte végig az előtte
álló fiatalembert: hosszú haj, rendetlen, szőke szakáll,
bakancsba gyűrt foltos farmer…
– Van nálad kvitli*? – morogta barátságtalanul, és
amikor látta, hogy Akiva a kérdést sem érti, türelmetlenül
hozzátette: – Kérvény. Írásos kérvény. Mert arra azért
nem számíthatsz, hogy a rabbi várjon, amíg te elmagya-
rázod neki.
– Ó, persze, van.
– És pidjon**?
Akiva előhúzott a zsebéből egy ötdolláros bankót, és
felmutatta, hálája jelenként, hogy a rebbe magánmeg-
hallgatáson hajlandó fogadni. Baruch felnézett, és be-
jegyzett valamit a könyvébe.
– Várj itt, megnézem, tud-e most fogadni. – Bekopo-
gott a dolgozószoba ajtaján, várt egy pillanatot, majd
belépett, gondosan becsukva maga mögött az ajtót. Ha-
marosan vissza is jött, intett a fiatalembernek, hogy be-
mehet.
Akiva még sosem látta a rebbét ilyen közelről. A
farbrengen, az ünnepi összejövetel idején, neki mint új
tagnak mindig a legtávolabbi hely jutott. És amikor a
caddik tóramagyarázatot tartott a harmadik sábeszi***

*
Cédula, amelyre személyes kívánságot írnak.
**
Pénz, fizetség, amellyel megfizetik a rebbe közbenjárását
***
Szombat (jiddis).
étkezés után, Akiva mindig az asztal túlsó végén ült, és
így a rebbétől szinte egy egész terem választotta el.
Reb Mendel a faragott íróasztal mögött, trónra emlé-
keztető székében magasodott, amikor Akiva belépett a
szobába. Hány éves lehetett? Harminc? Negyven? Negy-
venöt? Ember nem tudta volna megmondani. Hatalmas,
szögletes szakálla már őszült, de a szakállon végigsimító
kéz fiatal emberre vallott.
– Ó, a mi kis vikingünk – mormolta reb Mendel, és az
íróasztala mellett álló szék felé biccentett.
– Elnézést, rebbe, nem hallottam jól…
Reb Mendel elmosolyodott.
– Semmiség, egy kis privát viccelődés. Ideköltözöl
egy hétre, ugye?
– Egy hét szabadságom maradt – válaszolta Akiva –,
arra gondoltam, hogy a leghasznosabban imádkozással és
gondolkodással tölthetném el ezt az időt.
A rebbe egyetlen, villámgyors mozdulattal a lapra pil-
lantott, amelyet Baruch odakészített elé az íróasztalra.
– Csak hét hónapja vagy közöttünk – mondta –, még
nincs kellő rutinod és háttered, így nem érdemes. Nincs
semmiféle vallási képzettséged, még annyit sem tudsz,
amennyit szinte minden zsidó kisfiú megtanul a
barmicvóra*.
Akiva lehorgasztotta a fejét. – A szüleim nem valláso-
sak. Az apám agnosztikus, és engem is így neveltek. Nem
küldtek vallásos iskolába, mint a többi gyereket a kör-
nyéken, és nem voltunk tagjai a hitközségnek sem.
– A szüleid itt élnek, Philadelphiában?
– Nem, Massachusettsben nőttem fel, egy kisváros-
ban, Bostontól északra. Úgy hívják, hogy Barnard’s
Crossing, ha ismeri.
– És mikor találkoztál velük utoljára?

*
A felnőtté válás szertartása. A fiúk tizenhárom évesen a
közösség teljes jogú tagjává válnak: beszámítanak a minjánba,
és rájuk is vonatkoznak a parancsolatok.
 Akiva elvörösödött. – Hát, jó ideje nem láttam már
őket, de időnként szoktam beszélni velük telefonon, kü-
lönösen édesanyámmal…
– Apáddal összevesztél. – Reb Mendel ezt nem kér-
dezte, csak közölte, mint aki pontosan tudja. – Mondd el,
hogy történt!
– Apám gyógyszerész, saját üzlete van. Én is gyógy-
szerésznek tanultam, és amikor végeztem az egyetemen,
és letettem az összes vizsgát, beálltam hozzá dolgozni.
Sosem jöttünk ki túl jól…
– De nem ezért jöttél el… úgy, hogy soha többé vissza
sem mentél.
Akiva beismerően bólintott, sőt kifejezetten buzgón,
világossá téve, hogy semmit sincs szándékában elhallgat-
ni. – Volt egy hely, ahová rendszeresen jártam, egy bár
vagy klub. A hátsó szobában folyt a szerencsejáték…
– És lányok? – szólt közbe a rebbe.
– Igen, lányok is voltak. Szóval egyik éjjel csúnyán
legatyásodtam, és aláírtam nekik egy ötvendolláros vál-
tót. És akkor valaki, nem a tulajdonos, de azt mondta,
hogy a tulajdonostól vásárolta, bejött hozzám a patikába a
váltóval. Csakhogy már százötven dollárról beszélt.
– És? Kértél pénzt apádtól?
– Nem. Nem értette volna meg, ő ahhoz túlságosan is
merev. Szólt volna a rendőröknek.
– Úgyhogy kivetted a pénztárból a százötven dollárt –
jelentette ki a rebbe.
Akiva a zavar legkisebb jele nélkül bólintott. Ez volt a
legcsodálatosabb dolog ebben a csoportban. Az ember
teljesen őszinte lehetett velük. – Nem is volt ezzel semmi
gond. Tudja, én nyitottam reggel, én zártam este, én csi-
náltam a kasszát. Többnyire este számoltam, de ha na-
gyon fáradt voltam, reggelre hagytam. Egyik reggel el-
aludtam, apám nyitott… Természetesen azt terveztem,
hogy idővel, néhány hét alatt, majd visszateszem a pénzt.
– De apád lebuktatott, még mielőtt ez sikerülhetett
volna.
 – Igen. Nagy balhé lett, én meg leléptem.
– Hova mentél?
– Összevissza utaztam az országban. Egy ideig Kali-
forniában voltam, aztán visszajöttem Philadelphiába.
– Miért pont ide?
– Itt jártam egyetemre, ismerem a várost.
– És mit csináltál, miközben bejártad az országot?
Mióta tart ez? Mikor jöttél el otthonról?
– Úgy három éve. Leginkább dolgoztam. Állást vállal-
tam patikákban, keresett szakma az enyém, dolgoztam
egy darabig, aztán továbbálltam.
– Mert nem tudtál kibékülni magaddal, hajtott a nyug-
talanság – jelentette ki reb Mendel határozottan.
– Nem, én… – Akivának eszébe jutott, hogy tilos el-
lentmondani a rebbének. – Igen. De ki is akartam próbál-
ni mindenfélét. Egy ideig érdekelt a jóga, a zen… – A fiú
felbátorodott. – Megértem magát, rebbe…
Reb Mendel elmosolyodott. Széles, ragyogó mosolya,
csillogó hófehér fogai meglepően fiatallá varázsolták
arcát, hirtelen nem nézett ki öregebbnek, mint Akiva. –
Amikor a doktorimát írtam antropológiából, elmentem az
indiánok közé, egy ideig velük éltem, a vallásukat tanul-
mányoztam. Később egy időre Indiába vetődtem, a keleti
gondolkodást és a transzcendentális meditációt kutattam.
De idővel meg kell találnia az embernek ugyanezeket a
saját kultúrájában. Haza kell menni. Én is hazajöttem. Te
sem úszhatod ezt meg, Akiva.
– De ha itt maradok, csak a hét végéig…
Reb Mendel megrázta a fejét. – Nem tudsz eleget,
nem érdemes itt maradnod. Mondták, hogy amióta itt
vagy, tanultál annyit, hogy az imákat már héberül olva-
sod… úgy-ahogy. De persze fogalmad sincs róla, mit
olvasol. Itt, egymás között persze angolul beszélünk, de
előfordul, hogy jiddisül vagy héberül, ezekből te egy szót
sem értesz. Csak pazarolnád az idődet. Még maradt né-
hány nap szabadságod. Figyelj rám: azt mondom, menj
haza.
 A fiatalember meg sem próbálta leplezni csalódottsá-
gát, reb Mendel megenyhült arccal folytatta. – Hát nem
látod – szólt lágyan –, hogy az apáddal kialakult viszony
gátolja lelki fejlődésedet? Amíg a múltadból valami foly-
ton bezavar, és emiatt nem bírsz koncentrálni, soha nem
éred el a nyugalmi állapotot, amely nélkül meg nincs
eksztázis, pedig azért dolgozunk mind.
– Nem is csak erről van szó – bökte ki Akiva. – So-
sem jöttünk ki igazán. Az apám mindenben régimódi…
Ahogy azt a patikát viszi, az is… Csomó mindent nem
tart, mondván, hogy ellentmond a gyógyszerészi hivatás-
tudatnak. Még a receptet is mindig úgy kellett kitölteni,
ahogy a nagykönyvben meg van írva. Meg amikor már a
városban mindenhol műanyagba csomagolták a tablettá-
kat, ő még mindig üveget használt, mert azt mondta,
hogy a műanyag nem zár légmentesen, pedig alig van
néhány anyag, mint például a nitroglicerin, amely lebom-
lik a levegő hatására.
– És ez volt apáddal a baj?
– Nem, de akkor is, olyan régimódi. Az üveg drágább,
és ahelyett, hogy az ember egyszerűen rácsúsztatná a
feliratot, mint a műanyagnál, vacakolhat a ragasztóval.
De ez csak egy példa, rebbe. És mi tovább tartottunk
nyitva, mint a többiek, mert szerinte a bolt tartozik ezzel
a közösségnek, felelősséget kell vállalni. Előfordult, hogy
egy orvos betelefonált az éjszaka közepén, és kelhettem
fel, mehettem be kikeverni a gyógyszert, sőt még házhoz
is kellett szállítanom.
– És ezen veszekedtetek? Pedig ezek mind micvák, jó-
cselekedetek. Beteg embereken segítettél.
– Nem ezen veszekedtünk. Csak azt szeretném, ha
megértené, rebbe, mit jelentett apámnak az a bolt. –
Akiva halványan elmosolyodott. – Így aludtam el azon a
reggelen is. Ha ez micva, akkor nem kaptam érte nagy
jutalmat, az biztos.
– Az ember nem a jutalom reményében tesz micvá-
kat. Ha mégis, akkor az már nem micva többé, hanem az
Örökkévalóval kötött üzlet. És bizony az sem biztos,
hogy észrevesszük, ha jutalmat kapunk – simogatta meg a
rebbe elgondolkodva a szakállát.
– Igen, gondolom… – felelte Akiva kedvetlenül, le-
szegett fejjel a kezét bámulva. Aztán újra felnézett, és
megpróbálta megint: – Nem is fizetett nekem annyit,
amennyi egy gyógyszerésznek járt volna, pedig nem
nyolc órát dolgoztam. Csak azért, mert a fia vagyok. Azt
mondta, hogy ez az üzlet az enyém. Hogy néhány év
múlva visszavonul, és akkor majd átveszem tőle, ugya-
núgy, ahogy ő is átvette az apjától. Mintha ez volna a
családi örökség – tette hozzá a fiú keserűen. – Van, aki-
nek bank vagy vasúttársaság, nálunk meg ez. És ha az
enyém, akkor miért csap botrányt, ha elveszek abból, ami
az enyém?
– És ez a családi örökség vagy hagyomány… ez nem
jelent neked semmit?
Akiva megrázta a fejét. – Nem, ez nekem csak mes-
terség. Ha hazamegyek, elölről kezdi, hogy vigyem to-
vább a családi hagyományt, és megint összeveszünk.
Reb Mendel bólintott, mint aki mindent megfontolt.
Határozott hangja nem adott esélyt semmilyen ellenke-
zésre. – Az apáddal fennálló nézeteltérés akadályoz té-
ged, Akiva. Nem tudod elfelejteni. És ezért ez lelki-
szellemi fertőzéssé vált benned, amelyet ki kell kezelni,
különben még jobban úrrá lesz rajtad, és megrohasztja a
lelked. Menj haza. Menj csak haza, fiam!
 3. FEJEZET

Rabbi Small belépett az alagsori terembe a zsinagógában,

ahol hétköznaponként tartották az imákat. Még a lépcső-
ről automatikusan megszámolta a jelenlévőket, majd
abban reménykedve, hogy talán valaki vagy valakik ki-
mentek cigarettázni, megkérdezte:
– Megvagyunk tízen? Összejött a minján*?
– Nincs, rabbi. Maga a kilencedik, de Chet Kaplannek
perceken belül ide kell érnie.
A rabbiban felvetődött, hogy a Kaplan-féle vallásos
reneszánsz egyáltalán nem jelenti azt, hogy reggelenként
könnyebben összejönne a minján. Esténként nem volt
gond, de a vallásos láz nyilvánvalóan nem égette még
olyan hevesen a híveket, hogy reggel fél órával korábban
keljenek.
Ahogy belépett a zsinagógába, a rabbi elővette a zse-
béből és feltette fekete selyemkipáját. Aztán levette a
zakóját, és felgyűrte a bal ingujját. Leemelt egy keskeny
selyem imasálat a terem végében lévő padról, hímzett
nyakrészének két végét az ajkához érintette, gépiesen
elmormolta az áldást, majd a vállára terítette. A kis kék
bársonyzsákból, amelyet hozott magával, kivette tfilinjét,
az imaszíjat: a két kis fekete dobozkát fekete bőrszíjjal,
amelyekben pergamencsíkokra írt bibliai idézetek találha-
tók, miszerint ezek „emlékeztetők kezeteken és homloko-
tokon… hogy az Örökkévaló erős kézzel kivezette népét
*
A közösségi imához szükséges minimum tíz felnőtt zsidó
férfiból álló gyülekezet.
Egyiptomból”. Small elkezdte felvenni tfilinjét. Először a
karjára helyezte a dobozkát, a bal bicepsze fölé, egész
közel a szívéhez; majd a fejére tette fel a dobozkát, a
homlokán a hajvonalához. Ajkai megállás nélkül mozog-
tak, ahogy elmondta magában a megfelelő áldásokat.
A többiek hasonlóképpen előkészültek, és a terem kö-
zepére gyűlve beszélgettek, leginkább a Betsy névre hall-
gató hurrikánról, az utóbbi napok időjárás-jelentéseinek
főszereplőjéről. A hírek szerint még mindig nincs kizár-
va, hogy elérheti Boston térségét. Irving Hovik, a lelkes
amatőr meteorológus széles mozdulatokkal magyarázott.
– Még felerősödhet. Erőre kap a víz fölött, aztán a
szárazföldön meggyengül. De ha betör, és telibe talál
minket, az kemény lesz. Viszont ha innen délre ér partot,
és úgy jön fel, akkor sokat veszít addigra az erejéből,
értitek? Minden azon múlik, mennyire lassul le a forgás.
Oldalt, a terem végében, a többiektől kissé távolabb, a
rabbi észrevett egy magas fiatalembert, akit még soha
nem látott az istentiszteleten. Small végigmérte: hosszú,
szőke haj, sűrű szakáll, kék farmerdzseki és farmernad-
rág, nehéz bakancs. A keskeny imasál helyett, amelyet
mindenki viselt, az ő vállát térdig érő, gyapjú imasál,
tálesz takarta.
A rabbi épp üdvözölni akarta, amikor a fiú két kezével
megragadta a kendő két végét, karját az arca előtt keresz-
tezte, és anyagsátorba rejtőzött. Smallt ez a nagyapjára
emlékeztette, az ortodox rabbira, aki szintén így zárta ki a
világot, hogy ne terelje el semmi a figyelmét, és ne za-
varhassák meg bensőséges találkozását az Örökkévaló-
val. Ahogy nézte, a fehér anyagsátor jobbra-balra mo-
zogni kezdett, lassan, szinte eksztázisban. Átfutott az
agyán… talán árnyalatnyi sajnálkozással? vagy bosszú-
san?, hogy bizony, a hosszú évek alatt a tfilin és a tálesz
felvétele közben elmondott áldásai egyre felületesebbek,
egyre gépiesebbek lettek.
Az ötvenes éveiben járó, alacsony, golyófejű, mo-
solygós Chester Kaplan sietve megérkezett. Ledobta za-
kóját az egyik hátsó padra, feltűrte bal ingujját.
– Megvagyunk? – kérdezte.
– Most már igen. Te vagy a tizedik. Vágjunk bele!
– Hé, Chet, vagyunk itt néhányan szerencsétlen balfé-
kek, tudod, akiknek muszáj idejében beérniük a munká-
ba.
– Tudom, tudom. Nem indult be az autóm. – Kaplan
elkezdte felvenni tfilinjét.
A fiatalember lejjebb eresztette a táleszt, újra a vállára
helyezte. A rabbi odalépett hozzá.
– Jó reggelt, hadd mutatkozzam be: David Small rab-
bi.
– Igen, tudom – bólintott a fiú mosolyogva. Megrázta
a rabbi felkínált kezét. – Akiva Rokeach.
– Most jár nálunk először, Mr. Rokeach?
– Csak néhány napra jöttem.
– Nos, örülünk, hogy itt van. – Small ránézett
Akivára, és elmosolyodott. – Maga nélkül nem jött volna
össze ma reggel a minján. – A rabbi felajánlotta az ide-
gennek kijáró, hagyományos megtiszteltetést. – Van ked-
ve vezetni az imát?
Rokeach elvörösödött. – Nem, inkább nem.
A hagyomány szerint nem szabad erőltetni, ha valaki
vonakodik. Úgyhogy a rabbi felkiáltott. – Ki vezeti az
imát? Chester?
– Oké – foglalta el a helyét Kaplan a tóraszekrény
előtt, az olvasópult mögött. A szertartás alatt a rabbi vé-
gig hallotta, ahogy szomszédja mormol, annak ellenére,
hogy az halkan imádkozott. Small megértette, hogy a
fiatalember azért nem vállalta az előimádkozást, mert
ehhez túl bizonytalan a hébertudása.
Szerda volt, vagyis olyan nap, amikor nincs Tóraolva-
sás, így gyorsan a szertartás végére értek. A férfiak levet-
ték a tfilint, feltekerték a szíjakat, és folytatták a beszél-
getést, amelyet az imádkozás miatt korábban félbeszakí-
tottak.
Chester Kaplan fontoskodva a rabbihoz sietett. Bizal-
maskodva a rabbi könyöke alá fűzte a karját, miközben a
fülébe sustorgott.
– Valamit meg kell kérdeznem.
A rabbi hagyta, hogy az ajtóhoz vezessék, onnan hát-
ra, a parkolóba, bár nem számított igazából semmilyen
lényeges kérésre vagy jelentősebb hírre. Chester
Kaplannek lételeme volt az összeesküvés, és annak min-
den külső megnyilvánulása: a mindentudó biccentés és az
értő kacsintás, a titkos suttogás, az apró grimasz, amellyel
csendre intette társát, ha megjelent egy betolakodó. Ezút-
tal a rabbi autója mellett állva, biztonságosan, hallótávol-
ságon kívül érezve magát, megkérdezte:
– Gondolkodott azon az ügyön, amelyről az utolsó el-
nökségi ülésen beszéltünk, rabbi?
– Arra a táborhelyre gondol? Vagy hogy is hívják:
lelki menedékház? Nem, nem gondoltam meg magam.
Kaplan bosszúsan összeszorította az ajkát. Aztán szé-
lesen, barátságosan elmosolyodott, szemei körül elmé-
lyültek a nevetőráncok, nevetés csillogott a tekintetében.
– Azt mondta, hogy a legfőbb gond anyagi természe-
tű. Hogy a hitközség ezt nem engedheti meg magának –
folytatta. – És rendben van, meg is győzött. – Felnézett a
rabbira, nyíltan, egyenesen. – Mert eredetileg azt gondol-
tam, nagy gyűjtést rendezünk, és összeszedjük rá a pénzt.
De körbekérdeztem egy kicsit, és rá kellett jönnöm, ma-
gának volt igaza, nem lenne könnyű átvinni egy ilyen
javaslatot. – Továbbra is mosolygott. Aprót bólintott,
elismerve, hogy ő is ember, tévedhet, de ezt férfiasan be
is ismeri.
– Nos…
– De ha a pénz nem lenne probléma? – folytatta Kap-
lan, miközben megragadta a rabbi karját. – Ahhoz mit
szólna, ha azt mondanám, hogy úgy is megkaphatjuk azt
az ingatlant, hogy a templomnak és a tagoknak ne kerül-
jön egy rohadt centjébe sem?
A rabbi felnevetett. – Az csak az egyik bajom, hogy
össze kell rá szedni a pénzt. Ha nem kéne, akkor is elle-
nezném.
– De miért, rabbi? Mondja meg, miért! – kiáltott fel
tanácstalanul, megbántottan Kaplan.
– Mert ez inkább a kereszténységhez passzolna, távol
áll a zsidóságtól – válaszolta Small habozás nélkül. – Az
embernek a kolostorok és a rendházak jutnak róla az
eszébe, az elefántcsonttoronyba zárkózás. Menedék?
Visszavonulás? Már ez is azt sugallja, hogy el lehet vo-
nulni a világtól, az élettől. Hát nem. Ilyet a zsidók nem
csinálnak. Mi részt veszünk benne.
– De az imádság és a meditáció is része a vallásos ha-
gyományainknak.
– Nyilván. Erre való a zsinagóga. Ha imádkozni vagy
meditálni akar valaki, akkor miért nem jó neki erre a
zsinagóga, vagy miért nem teszi otthon, ha már itt tar-
tunk? Miért kell ehhez fölmenni a hegyekbe?
– Nem kell, de…
– Vagy csak azért kell, mert több hitközség is érdek-
lődik iránta? Vagy szüksége van valami egyértelműen
pozitív, megfogható dologra, amellyel egyértelműen a
maga vezetése alatt gyarapodott a közösség?
– Természetesen szeretnék hozzájárulni a templom
fejlődéséhez – közölte Kaplan hűvösen.
– Már hozzájárult.
– Én?
– Igen. Maga Jacob Wasserman óta az első olyan el-
nök, aki betartja a vallási előírásokat. Ez már önmagában
is jelentős fejlődés.
Kaplan elgondolkodva bólintott.
– Ez nem csak egyszerű mázli. Új szelek fújnak. Ép-
pen hogy azért választottak meg, mert vallásos vagyok,
és betartom a szabályokat. Felhívom a figyelmét arra is,
rabbi, hogy jó néhány barátomat, olyanokat, akik hozzám
hasonlóan gondolkodnak, megválasztották. Bejutottak az
elnökségbe. Mit gondol, miért? Az emberek ki vannak
éhezve a vallásra. És nemcsak így csinálnak, hanem va-
lóban, reneszánszát éli a vallás, ezt érzem. És ezért sza-
vaztak rám.
– Hát… – Small helytelenítően mosolygott. Nem gon-
dolta, hogy ki kéne fejtenie Tizzik magyarázatát, vagy
akár a sajátját.
– Az a fiatalember, aki ott ült maga mellett, tudja, a
szakállas… Észrevette, hogy davenol?* És milyen forrón,
micsoda energiával! Ez is az új idők jele. Amúgy ki volt
az?
– Nem tudom. Egy idegen, csak látogató. Rokeach-
nak hívják. Akiva Rokeach.
– Látja? Ott megy – intett a fejével a parkoló másik
vége felé Kaplan. Rokeach épp bemászott egy alacsony
sportkocsiba. Nézték, ahogy beindítja a motort, aztán
nagy ívben kikanyarodik, és feléjük tart. Lefékezett, és
integetett Smallnak.
– Azt hiszem, nem emlékszik rám, rabbi – kiáltotta.
– Kéne emlékeznem? Ismerjük egymást? – kérdezte a
rabbi.
A fiatalember nyilvánvalóan nem hallotta a motor za-
jától, mert csak felnevetett, és elporzott.
– Ez ismeri magát, rabbi – közölte Kaplan.
– Nem emlékszem rá, hacsak nem valamelyik főisko-
lán tanult, ahol a Hillélben** előadást tartottam. Ki tudja,
lehet, hogy kérdezett valamit. – David kíváncsian nézett
az elnökre. – Azt hiszi, hogy az, ahogy davenolt, az elő-
re-hátra dülöngélés, az mind a vallásos buzgalom jele?
– Mi másé?
A rabbi megvonta a vállát.
– Ez csak stílus, modorosság, azoktól vette át, akik
imádkozni tanították, ami amúgy, legalábbis a héberéből
kiindulva, nem történhetett túl rég.
– Erről van szó, rabbi! Pontosan erre gondoltam én is.
Még új a fiúnak ez az egész, nyilván csak nemrégiben
kezdett el érdeklődni a vallás iránt. És higgye el, hogy

*
Imádkozik (jiddis).
**
Zsidó ifjúsági szervezet amerikai egyetemeken.
állati sokat számíthat neki, ha csak úgy átutazóban is
veszi a fáradságot, és lejön a reggeli imára. És nincs ezzel
egyedül, biztos vagyok benne. Szerdánként, az összejöve-
teleimen olyan sok hasonló történetet hallok, hogy…
– Akkor ezzel töltik az időt minden szerda este? Ösz-
szegyűlnek, és ilyeneket mesélgetnek egymásnak?
– Mindenféléről beszélgetünk – közölte hűvösen az
elnök. – Bármilyen felvetést szívesen fogadunk. Miért
nem jön el valamelyik szerdán, és nézi meg a saját sze-
mével?
– Lehet, hogy azt kéne. Ma este…
– Á, ma este nem lenne magának túl érdekes – szólt
közbe Kaplan sietve, majd hozzátette: – Természetesen
szívesen látjuk, csak…
– Pont azt akartam mondani, hogy ma este nem érek
rá. Meg kell látogatnom egy beteget. Az öreg Jacob
Kestlert, megígértem neki, hogy felugrom hozzá egy
kicsit.
– És a jövő szerda? Vésse be a naptárába! Vagy bár-
melyik szerdán, amikor csak ráér.
– Rendben, el fogok menni.
 4. FEJEZET

Szerda reggel, pontban hét órakor, mint mindig, Marcus

Aptaker, a patika tulajdonosa, lejött reggelizni. Módsze-
res, precíz, alapos férfiként minden rendszeres tevékeny-
ségből napok alatt képes volt szertartást csinálni. Frissen
borotválkozott, keret nélküli szemüvege ragyogott, haja
olyan precízen le volt simítva, mintha a fejére festették
volna. Elegánsan volt felöltözve, a kék öltönyét vette fel,
mint minden hétfőn, szerdán és pénteken, a szürke ma-
radt keddre, csütörtökre és szombatra. Vasárnap az üzlet
csak fél napot volt nyitva, az félig szünnap volt, úgyhogy
akkor nadrágot és pulóvert hordott. Akárhogy is, amikor
megérkezett az üzletbe, levette a zakóját, és pamutkabátra
cserélte, pontosan, mint ahogy az orvos is köpenyt vesz a
vizit előtt. A lényeg az volt, hogy az üzletbe jövet és me-
net rendesen fel legyen öltözve, mert az ő szakmájában és
pozíciójában az ember tartozott annyival a hivatásnak,
hogy odafigyel a ruháira.
Leült az étkezőasztalhoz. Rose, a felesége néhány
perc múlva belépett a szobába. Még pongyolában volt,
bájos, kerek arcából kifésülte a haját, és hátul laza copfba
fogta össze. Az asszony feltálalta a reggelit: frissen pré-
selt narancslevet, tojást, szalonnát és pirítóst. A férfi a
mellette álló üres szék felé biccentett, és jókedvűen meg-
jegyezte: – Arnold ma sokáig alszik, ha jól látom.
– Nem, éppen hogy korán kelt, már el is ment itthon-
ról – válaszolta az asszony.
– Elment? És hová? Reggeli nélkül?
 – Azt mondta, addigra vissza is ér. A zsinagógába
ment, a reggeli imára. Szerinte először imádkozni kell,
csak utána szabad enni.
– Valami ünnep van most? Nem is hallottam.
– Nem, ez csak a hétköznapi ima. Mindennap, reggel
és este. Amikor anyám meghalt, apám egy évig minden
áldott nap elment a zsinagógába, minden reggel és min-
den este.
– Ez nevetséges – jelentette ki a férfi, és felhörpintette
a narancslevét.
Az asszony már korábban hozott magának egy csésze
kávét, azt szürcsölgette, amíg a férje reggelizett.
– Mit fáj ez neked? – kérdezte józanul. – Egyedül él.
Jobb, ha a valláshoz fordul, és nem olyasmi érdekli, ami
manapság a fiatalokat.
– Beszéltél még vele, miután elmentem aludni? Mon-
dott valamit, hogy mik a tervei? – kérdezte Marcus bi-
zonytalanul.
– Hétfőre vissza kell mennie Philadelphiába. Csak ezt
a hetet tudta kivenni.
– Nem így értem, hanem hogy általában mik a tervei.
Beszéltél vele a boltról? És Saffersteinről?
– Elmondtam, hogy jelentkezett egy vevő, és hogy azt
mondtad, addig nem adod el, amíg nem vagy benne biz-
tos, hogy a fiad soha nem fogja átvenni.
– És? Erre mit mondott? – kérdezte mohón az apa.
– Hogy add csak el. Legalább nyugdíjba mehetsz, és
utazhatunk, elköltözhetünk Floridába, vagy…
– És aztán mihez kezdek? – csapott le Marcus. –
Utazgatok egy fél évet, évet… És utána? Hatvankét éves
vagyok, és makkegészséges. Mivel töltsem az időmet, ha
már eleget utaztam? Leülök, és várom, hogy mikor halok
már meg?
– De ha egyszer őt nem érdekli…
– Olyan nincs, hogy nem érdekli, kell, hogy érdekelje
– kötötte az ebet a karóhoz Aptaker. – Negyven évem
ment rá az életemből, apáméból tizenöt. Ez a mi családi
vállalkozásunk. Ha valamiért egész életedben dolgoztál,
sőt apád is ezért dolgozott, akkor egyszer csak fogod
magad, és elsétálsz? Ez nem csak a megélhetésről szól.
Ezt építettük, ezért gürcöltünk évtizedekig.
– Igen, és heti hatvan-hetven órát le is húzol ott. Miért
kéne hogy érdekeljen az ilyesmi egy Arnold-féle fiatal-
embert? Jó állása van, napi nyolc órát dolgozik, semmi
fejfájás vagy felelősség.
– De idegeneknek dolgozik! Pedig lehetne saját üzle-
te!
– Lehet, hogy idővel saját üzlete lesz. Minek strapálja
magát ezért, ami úgyis elindult már a lejtőn…
– Nem indult el a lejtőn! – üvöltött az apa, a további
nyomaték kedvéért öklével az asztalt verve. – Az idén
több volt a nyereség, mint tavaly!
– Persze, néhány száz dollárral.
– Igen, néhány százzal. De egy friss, fiatal tulaj fel-
építhetné, és…
– Nem, Marcus. A hellyel van baj. – Rose szomorúan
csóválta a fejét. – Ezen senki sem tud változtatni. Felújít-
hatja, új portált építhet, próbálhat bármit, de a környék
hanyatlik, akármit csinál.
– Ezt sem lehet tudni. Néha felkapott lesz egy-egy vá-
rosrész, máskor meg leromlik. Ha megépítik azt a nyug-
díjasoknak szánt toronyházat, akkor kívánni sem lehet
ennél jobb helyet patikának. Ha pedig tényleg olyan re-
ménytelen ez a környék, akkor Safferstein, ez a minden
hájjal megkent ingatlanspekuláns, miért akarja megven-
ni?
– Mondta, hogy a sógorának. Remekül el tudom kép-
zelni a helyzetet. A felesége öccse, muszáj támogatnia.
És arra jutott, hogy így tud a legkönnyebben megszaba-
dulni tőle, ha segít neki önállósodni. De egy fiatalember-
nek, olyannak, mint Arnold…
– Pedig komolyan mondom, nem járna rosszul – ma-
kacsolta meg magát Aptaker. – Nagyon megkönnyíteném
neki az átvételt, hagynék neki pénzt, és nem kellene azon
aggódnia, hogy vissza tudja-e fizetni. És bemennék né-
hány órára segíteni, nem is kérnék érte fizetést, csak talán
a költségeimet…
– Akkor beszélj vele. Mondd el neki, mi jár a fejed-
ben.
A férfi a kétségbeeséstől összegörnyedve válaszolt:
– Nem tudok beszélni vele, nincs közös nyelvünk.
– Miért, mit vártál? És ha úgy beszélnél vele, mint
bárki mással, mint egy vevővel vagy McLane-nel…
csöndesen, józanul…
– Nem tudok úgy beszélni vele, mint McLane-nel –
tört ki Marcus. – Nem álláskereső gyógyszerész! Képte-
len vagyok leülni vele, és úgy tárgyalni a béréről és a
munkaidőről, mint egy idegennel! Arnold a fiam! Azt
kell éreznie, hogy az üzlet az övé, hogy csak rá vár, azért
dolgozom, hogy átvehesse tőlem, mint ahogy én is átvet-
tem apámtól.
– De hogy érthetné meg az érzéseidet, ha nem mon-
dod el neki?
– Erről nem kellene beszélni. Magától is tudnia kelle-
ne. Ha el kell mondani, akkor már régen rossz.
Rose Aptaker felsóhajtott.
– Na, indulj már az üzletbe, légy szíves. Arnold nem-
sokára itt lesz, és most, amilyen állapotban vagy éppen,
szerintem nem lenne szerencsés, ha összefutnátok.
– Bujkáljak a saját fiam elől?
– Nem, ne bujkálj, de néha nem rossz ötlet, ha… Á,
nem is tudom, olyan könnyen dühbe gurulsz mostanában.
Menj már a patikába, kérlek. Majd én megpróbálok be-
szélni vele.
 5. FEJEZET

– Mondd csak, Miriam, ismerünk mi Rokeach nevű em-

bert? – kérdezte a rabbi a feleségétől, amikor hazaért. –
Akiva Rokeach? Nem emlékszel, említettem ezt a nevet
valaha?
Az alacsony, lányosan törékeny alkatú asszony naiv-
nak tűnt volna ártatlan kék szemével és nyílt arcával, de
határozott álla elgondolkodtatta a szemlélőt. Dús, szőke
haját a feje tetejére tornyozta, és amikor határozottan
nemet intett, tincsei az erőteljes mozdulattól vállára és
nyakára hullottak.
– Egy ilyen névre emlékeznék. Olyan, mintha izraeli
lenne.
– Pedig nem izraeli. Alig tud héberül, angolul viszont
nincs akcentusa. – David elmesélte a templombéli talál-
kozást.
– Lehet, hogy nem szabre* – mutatott rá Miriam. – Az
is lehet, hogy kivándorolt Izraelbe, és visszajött látogató-
ba. Sokan vesznek fel izraeli nevet, vagy fordítják le az
eredetit héberre. A Rokeach jelent valamit héberül?
– Jelent. Gyógyszerész, patikus, apotéka…
– Apotéka? Akkor esetleg Aptaker? Az is gyógysze-
részt jelent, nem?
– De. Oroszul, azt hiszem. Oroszul. De nem hinném,
hogy…
– A Salem úti patika tulajdonosát Aptakernek hívják,
nem? Nem lehet a fia?
*
Született izraeli.
 – Tudod, Miriam, alighanem igazad van. Emlékszel,
néhány évvel ezelőtt…
– Persze. Jonathannak szörnyű rohama volt egyik éj-
jel. Felhívtad az orvost, és…
– És ő telefonált Mr. Aptaker lakására, a fia kinyitotta
a patikát, fogta az orvosságot, és házhoz hozta. – Eről-
ködve összeszorította a szemét, hogy felidézze a fiatal
Aptaker arcát. – Nyilván nem volt szakálla, a haja is rö-
vid volt… Lehet.
– Én nem is láttam – mosolygott Miriam bánatosan. –
Végig Jonathannal voltam, egy pillanatra sem engedett el
maga mellől.
– Azután én sem láttam többször – szólt a rabbi. –
Néhány nappal később elmentem a patikába, hogy kifi-
zessem az orvosságot, de addigra már elment. Rémlik,
mintha az apjával beszéltem volna, kimért volt, szinte
hivatalos. Valahogy az volt az érzésem, rossz néven vet-
te, hogy zavartuk, pedig nem is vagyunk rendszeres ve-
vői.
– Nos, ha ez Aptaker fia, akkor legalább most rende-
sen megköszönheted neki.
– Szerintem nem. Azt mondta, csak átutazóban van…
Talán lejön az esti imára, akkor beszélhetnék vele. Reg-
gel kellett volna… Végig az volt az érzésem, hogy vala-
mi mondanivalója van a számomra, de aztán jött Kaplan
a szokásos fontoskodásával, és feltartott.
– Nem kedveled túlságosan, ugye?
– Kit? Kaplant? Ó, épp eléggé kedvelem, bár mi taga-
dás… – a rabbi kedvetlenül elmosolyodott – jobb szeret-
tem, amikor még nem ő volt a hitközségi elnök. – Rövi-
den felnevetett. – A választások óta mintha versenyez-
nénk. Az elnök elvben a hitközség földi vezetője, a rabbi
felel a vallási ügyekért. Többnyire az árok két szemközti
oldalán állunk az elnökkel. Azt akarják, hogy rövidebb
legyen az istentisztelet, vagy hogy modernizáljak, helyet-
tesítsek néhány imát verssel, vagy azt szeretnék, ha a
hitközség beszállna az országos politikába.
 – De mindig jobb belátásra tudtad bírni őket – muta-
tott rá Miriam.
– Igaz. De akkor legalább volt két oldal. Én voltam a
vallási, ők meg a világi. De Kaplan…
– Ő megpróbál egyszerre elnök és rabbi lenni, ugye?
Erről van szó?
Small elkeseredetten bólintott.
– Nagyjából igen. Hetente tart otthon összejövetele-
ket, vallási kérdésekről beszélgetnek, előadásokat hall-
gatnak. Havonta-kéthavonta felvisz egy csoportot a he-
gyekbe, valami szálláshelyre, és „elvonulnak” vagy mi,
imádkoznak, meditálnak, beszélgetnek.
– És ezt te ellenzed? Mit is mondott erre Gittel néni…
Túl szép a menyasszony, ugye?
– Át lehet ám esni a ló másik oldalára is – bólintott
David. – És betarthatja az ember az összes szabályt olyan
alaposan, hogy ettől pont az egésznek az értelme vész el.
De az ilyen túlzással az a legnagyobb baj, hogy még csak
kritizálni sem lehet. Ez olyan, mint amikor a reptéri dol-
gozók nem sztrájkolnak, hanem elkezdenek ragaszkodni
a szabályok legapróbb betűjéhez is. Mit lehet erre mon-
dani? Hogy ne törődjenek az előírásokkal? Mondjam azt
Kaplanéknek, hogy ne legyenek ilyen vallásosak? Az
utolsó ülésen azt indítványozta, hogy a hitközség vegyen
meg valami ingatlant New Hampshire-ben, menedékház-
nak vagy minek. Ez az egész visszavonulás és mene-
dék… Meg a havura, ezek a csoportok… Elvonulnak a
világtól, hogy halhatatlan lelküket ápolják… Ez olyan
távol áll a zsidóságtól.
– De a fiatalokat vonzza – vetette ellen Miriam. – Azt
olvastam, hogy…
– Mi abban a jó, ha a fiatalokat úgy vonzzuk a zsidó
hithez, hogy közben megváltoztatjuk a hitet? Ha tényleg
sikerül őket megfogni… így mondják, hogy megfogni…
akkor az, ami megtetszik nekik, nem a zsidóság. Az már
egészen más, csak felületesen hasonlít az eredetire. Én is
olvastam róluk. Az egyik csoport úgy ünnepli ros
hasanát*, hogy születésnapi tortát sütnek, úgymond a
világ születésnapjára. Egy másik meg, lenn Floridában,
megpróbált az egyik filmeseknek beszállító cégtől orosz-
lánt bérelni, hogy megkíséreljék összehozni egy bárány-
nyal. Szuper, tódulnak a fiatalok, de mire jó ez, ha a vé-
gén mind belehülyülnek? Némelyikük beszállt valami
neohaszid mozgalomba. Ez az Akiva is lehet, hogy onnan
jött, annak alapján, ahogy forgott és előre-hátra dülöngélt
davenolás közben. Ezeket nagyon izgatja az olyasmi,
hogy például előírásosan lett-e felszegezve a mezüze** az
ajtófélfára, és persze hogy kézzel írta-e egy hivatásos
írnok, valódi pergamenre a tekercseket. Mert különben
feltehetően nem fog működni. És mind olyan elképesztő-
en önelégültek, miközben lenézik az úgynevezett „intéz-
ményes zsidóságot”, mintha az elmúlt néhány ezer évben
mindenki csak úgy tett volna, mint aki zsidó, anélkül,
hogy értette volna a lényegét. Ugyanez a hozzáállás az
oka a főiskolai „újításoknak” is.
– Hé, nyugi. Nem tudtam, hogy ez ennyire izgat. A
rabbi vállat vont.
– Talán eltúlzom. Csak eszembe jutott, hogy ez a fia-
talember, ez az Akiva, ha valóban ő volt, aki akkor, az-
nap éjjel elhozta nekünk a gyógyszert… az igazi micva
volt. Biztos, hogy sokkal vallásosabb tett volt, mint az,
hogy eljött a reggeli imára.

*
Zsidó újév. Kora őszre esik.
**
Az ajtófélfára helyezett, apró, általában díszes tokban ta-
lálható pergamentekercs, benne bibliai idézetekkel.
 6. FEJEZET

Marcus Aptaker fél nyolcra ért be a patikába, jó egy órá-

val a szokásos nyitás előtt, és percek alatt megfeledkezett
a fiával kapcsolatos bosszúságáról és dühéről. Szeretett
korán beérni, mert így kényelmesen megcsinálhatta a
papírmunkát, a receptes szoba valamelyik rozoga írógé-
pén lekopoghatta a leveleket, összevethette a csekkeket
és a számlákat, kiállíthatta a szállítóknak a kötelezvénye-
ket. Aztán csak járkált a boltban. Kiegyenesített egy-egy
sort, megigazította az üvegeket, hogy a címke pontosan
kifelé nézzen, néha átpakolta az árut egyik polcról a má-
sikra… Vagy csak körbement, végighúzva kezét minde-
nen, ahogy egy szerető megsimogatja a kedvesét: csak az
érintés kedvéért, hogy megbizonyosodjon róla, valóban
ott a másik.
Mert imádta ezt a helyet. Ez vitt változatosságot és iz-
galmat a mindennapokba. Minden egyes betérő vevő
újabb feladványt jelentett, amit majd neki, Aptakernek
kell megoldania. Javasoljon másikat a kifogyott orvosság
helyett, vagy azt már túlbuzgóságnak érezné a kliens?
Mutasson drágább terméket? Egyáltalán, mondjon bármit
is? És persze alapvető döntéseket is meg kellett hoznia: a
fogkrémet a fogkefék mellé tegye, hogy az egyik vigye a
másikat, vagy éppen hogy minél távolabb egymástól,
hogy a vevő, ha a fogkeféktől a fogkrémekhez megy,
minél több árut lásson, hátha valamire elcsábul és megve-
szi. És ezek a kérdések folyamatosan felvetődtek, egymás
után, egész álló nap. És Aptaker megoldott mindent, szé-
pen sorjában. Nehéz helyzetek és eredmény folyamato-
san.
És az árut is imádta, amelyet eladott. Bár nem do-
hányzott, mégis élvezettel szívta be a dohány illatát, ami-
kor elhúzta a szivarszekrény üvegajtaját. Szerette a gyö-
kérpipa érintését, ahogy átnyújtotta a pult fölött a vevő-
nek; a parfümös üvegcsék finomságát; a férfikozmetiku-
mokat újfajta, modern, visszafogottan férfias csomagolá-
sukban; a fényképezőgépeket, a zsebrádiókat és az órá-
kat. És szerette a tarka cukorkásdobozokat, a külön tartó-
ban álló töltőceruzákat, golyóstollakat, a napszemüvege-
ket, és az új gumikesztyűállványt, amely az előző héten
érkezett. Az állványt úgy tervezték, hogy ha a vevő kihú-
zott egy lapos dobozt, akkor rögtön másik csúszott a he-
lyére. De odavolt a drága, francia szappanokért is, az
aprócska ollókért és körömcsipeszekért, amelyek mind
csillogó krómból készültek, a napsugár hanyatt esett raj-
tuk… De legjobban a saját lógójával gyártott orvosságo-
kért rajongott, ezeket a gyógyszergyár külön rendelésre
gyártotta.
A betérő embereket is mind kedvelte, bár azért örült,
hogy elválasztja tőlük a pult, mert kereskedőként barát-
ságosan illett viselkednie, de szakmai státusa nem enged-
te meg a túlzott bizalmaskodást. Ez volt a legszebb az
egészben, ez nem egyszerű kereskedés volt, mint egy
közért vagy egy vasárubolt. Ő egyszerre volt üzletember
és szakember, az orvosok, tudósok és kutatók testületé-
nek tagja. A gyógyítással és a betegek segítésével foglal-
kozók közé tartozik, és ezt diploma, valamint a jogokat és
kötelességeket rögzítő jogosítvány is bizonyítja.
Nyolc óra negyvenkor jött be az első kuncsaft, és
Marcus Aptaker előresietett, hogy üdvözölje. Arcára
önkéntelenül is kiült a kereskedők udvariasan érdeklődő
mosolya.
 7. FEJEZET

– Ettél valahol? – érdeklődött Mrs. Aptaker. A fiú, miu-

tán visszajött a templomból, közölte, hogy nem kér reg-
gelit, mert nem éhes.
– Nem, de…
– Semmi de! Mit gondolsz, milyen érzés, hogy a saját
gyerekem nem eszik nálam? Arról van szó, hogy vallásos
lettél, és az itthoni edények nem kóserek? Rendben, kap-
hatsz gabonapelyhet és tejet a… a keverőtálba. Az üveg,
abból bármit ehetsz. Ugye így van?
Akivának nem volt szíve rámutatni, hogy a kanál
nincs üvegből, és így ő nem is tartja kósernak, és arra
jutott, hogy a „Tiszteld atyádat és anyádat!” parancsolat
ugyanolyan fontos, mint az étkezési előírások, és így
szólt: – Rendben, az üveg, abból ehetem.
Beleszórta a gabonapelyhet a tálba, és tejet öntött rá.
– Kérsz egy pár tojást, Arnold? Tudom úgy készíteni,
hogy csak ki kelljen kanalaznod a héjából. Azt szabad,
nem? És egy csésze kávé? Ha akarod, adhatom üvegpo-
hárban.
– Szuper, anya, így remek lesz.
– Ehetsz itthon mindig, fiam. Ha a lábosaimmal meg a
serpenyőimmel van bajod, akkor a te ételedet majd alufó-
liában sütöm. Így csináltam akkor is, amikor a nagybá-
tyád itt volt néhány napra. Ő is ugyanezt művelte, mint
te. Van itt elég üvegedény, desszert tányér, szószos tálka,
azokból ehetsz, nem kell éhezned, és nem kell lejárnod a
boltba, hogy papírzacskóból egyél, mint egy állat.
 – Persze, csodás, ha neked nem túl nagy fáradság. És
ha apát nem zavarja, hogy mást eszem, mint ő. Tudod,
milyen.
– Tudom. – Rose leült az asztalhoz a fiával szemben.
– Én tudom, hogy milyen. És te?
– Ezt hogy érted?
– Úgy értem: tisztában vagy vele, hogy apád már hat-
vankét éves? És minden egyes nap, télen és nyáron, hó-
ban-fagyban és hőségben, minden áldott nap megy a
boltba. És hosszú órákat dolgozik ott. Még azokon a na-
pokon is, amikor Ross McLane bejön, apád nyit, és ahe-
lyett, hogy hazajönne, amikor McLane odaér, inkább bent
tesz-vesz egész délelőtt. Aztán este visszamegy zárni.
McLane heti negyven órát dolgozik, de apád nem. A
környék összes többi patikája bezár nyolckor vagy ki-
lenckor, de apád nyitva tart tízig. És tudod, miért? Mert
úgy érzi, ez a kötelessége. A többiek egyre korábban
zárnak, mert félnek… Gyakori manapság, hogy a drogo-
sok megpróbálják kirabolni a patikákat.
– Apát is rabolták már ki? – kérdezte gyorsan a fiú.
– Egyszer, de elkapták őket. Apád azt hiszi, bizton-
ságban van, mert a Salem úton van az üzlet, és ott nagy a
forgalom. Azt sosem kérdezte, én mit érzek ez ügyben.
– Hát, mama, nem tudom, mit tehetnék.
– Nem tudod? Például kezdhetnéd azzal, hogy bemész
apádhoz, és segítesz neki, amíg itt vagy, hadd érezze,
hogy még mindig az ő fia vagy, és a családhoz tartozol.
Foghatnád magad, és élhetnél itt, Barnard’s Crossingban.
Ugyanazt a munkát csinálhatnád a saját boltunkban, ame-
lyet most egy idegen helyen végzel. És, idővel, átvehet-
ned apádtól az üzletet, ahogy ő is átvette az ő apjától.
Látod, ezt tehetnéd.
– Nem jövök vissza Barnard’s Crossingba. Ebben biz-
tos lehetsz – szögezte le Akiva. – Megvan a saját életem
Philadelphiában, ott élnek a barátaim…
– Régebben itt is voltak a barátaid. Itt születtél, itt nőt-
tél fel.
 – Ez nem azt jelenti, hogy itt is kell eltemetnem ma-
gam.
– Ha Barnard’s Crossingba költözöl, az olyan, mintha
eltemetnéd magad? Hát ilyen szörnyű itthon?
– Nem így értettem, mama. Nézd, Philadelphiában
van rendes állásom. Negyven órát dolgozom, a maradék
időmet én osztom be.
– De idegennek dolgozol, fizetésért.
– És? Ha vége a munkaidőnek, szabad vagyok.
– Figyelj, Arnold, a dadus is gondoskodik, és az anya
is. Ha a dadusnak lejár a munkaideje, szabad, de egy anya
soha nem az. És? Talán jobb dadusnak lenni, mint anyá-
nak? Ha itt dolgoznál, magadnak…
– Ha itt dolgoznék, az üzletért dolgoznék. Amíg
Barnard’s Crossingban éltem, addig apát sokkal jobban
érdekelte az üzlet, mint én – jegyezte meg keserűen a fiú.
Az asszony bólintott.
– Igen, néha úgy tűnik. Azért, mert ha az ember gon-
doskodik egy üzletről, az is gondoskodni fog róla. Apád
ebből él, előtte nagyapád is ebből élt. Emlékszel nagy-
apádra?
– Kicsi voltam még, amikor meghalt, de azért emlék-
szem rá – válaszolta Akiva.
– Nem akármilyen ember volt a nagyapád… Gyógy-
szerész volt az óhazában, és amikor kivándorolt, nagy
tiszteletnek örvendett. El tudod képzelni, mit jelentett
akkoriban, hogy valaki gyógyszerész, sőt, hogy már Eu-
rópában is az volt? Az összes többi bevándorló szabó
volt, cipész, házaló, szinte kivétel nélkül tudatlan, képzet-
len emberek. De nagyapád gimnáziumba és főiskolára
járt. Manapság már talán nem olyan nagy szám, ha saját
patikája van az embernek. Nem jelent többet, mintha
akármilyen más üzlete lenne. Mennyi a bevétel? És a
nettó profit? De annak idején a patikus még olyan becs-
ben állt, mint egy orvos. Mindennap nyitva volt az üzlet
éjfélig, és nem azért, hogy nőjön a bevétel, hanem mert
az emberek még hittek a társadalmi felelősségben. Apád
ebben a szellemben nevelkedett. Neki az a patika nem
csak üzlet. Ezért tart ő tovább nyitva, mint bármelyik
másik patika a környéken. És szerdánként, amikor a töb-
biek még korábban zárnak, mondván, hogy szerda délu-
tánonként az orvos sem rendel, ő akkor is a szokásos
ideig van nyitva.
– Igen, tudom. Heti hatvan-hetven óra – jegyezte meg
elkeseredetten a fiú. – És tőlem is elvárta ezt. Ahogy egy
kicsit szórakozni mentem, ajjaj! Úgy nézett rám, mint
valami tömeggyilkosra.
– Arnold, belenyúltál a kasszába, kivettél magadnak
belőle – szólt közbe szomorúan Rose. – Ezt azért nem
engedheti meg egy tulajdonos még a saját fiának sem. Ez
olyan, mint amikor valaki léket fúr a csónak fenekébe.
– Vissza akartam tenni!
– Az ilyesmit sose teszik vissza. Elkártyáztad, min-
denféle csinibabára költötted. Nem voltak azok rendes
népek, akikkel akkoriban lógtál Revere-ben. Csak egyre
mélyebbre csúsztál volna…
– Soha nem költöttem többet, mint amit megengedhet-
tem magamnak. Az a kötelezvény, amellyel Kestler fe-
nyegetett, hamis volt. Összvissz ötven dollárral tartoztam,
de átírták százötvenre…
– Na, látod, milyen alakok közé keveredtél?
– Rendben, mégis, mit kellett volna tennem? Adós
voltam. Az jobban tetszett volna, ha hagyom, hogy eltör-
jék mindkét lábamat?
– Szólnod kellett volna. Apád intézkedett volna…
– Na persze!
– Igen, persze. Egy napra rá, hogy elutaztál, bement
Kestler. Téged keresett. Apád kérdezte, mit akar tőled,
mire megmutatta a kötelezvényt. Marcus kifizette, és
megmondta, hogy soha többé ne merészeljen a boltnak a
közelébe se jönni.
Akiva öklével az asztalra csapott, és felpattant. – Én
adtam oda neki a pénzt, egy héttel később, amikor meg-
kaptam az első fizetésemet! Kifizettem teljesen!
 – Adtál neki százötven dollárt?
– Ötvenet. Annyival tartoztam. Ó, micsoda egy roha-
dék, kitekerem a nyakát…
– Szépen beszélsz az anyád előtt, mondhatom. Ezt ta-
nulod a vallásos barátaidtól?
– De anya, tőlem is elvette a pénzt, pedig már egyszer
ki lett fizetve! Megkeresem, és…
– Idejössz néhány napra, és botrányt akarsz csapni?
Aztán te elmész, mi meg…
– De ezt nem hagyhatom annyiban.
– Nekem az az érzésem, hogy azon kellene elgondol-
kodnod, mivel tartozol az apádnak.
– Rendben, küldök neki egy csekket, ahogy hazaérek
Philadelphiába.
– Nem kell neki a te csekked.
– Akkor mi kell?
– Elmondtam, mit szeretne. Olyan nehéz ez? Akkor a
minimum, amit megtehetsz, hogy amíg itthon vagy, segí-
tesz neki az üzletben.
– Rendben. Át is megyek, most rögtön.
Az asszony elgondolkozott.
– Nem, jobb, ha este mész, amikor McLane is ott van.
Így elsőre jobb, ha nem maradtok kettesben.
– Akkor átmegyek rögtön az esti ima után.
– És Arnold! Ne kérdezgesd apádat, hogy mit csinálj.
Menj be, és viselkedj tulajdonosként! Nézz körül, mire
van szükség, és láss hozzá.
– Oké, anya, meglesz.
 8. FEJEZET

Morton Brooks, a vallási iskola igazgatója kopogott a

rabbi dolgozószobájának ajtaján, majd, a választ meg sem
várva, benyitott. A negyvenes, Smallnál egy-két évvel
idősebb férfi haját hosszúra növesztette, és gondosan
oldalra fésülte, hogy eltakarja feje tetején a kopasz foltot,
de a hatás tökéletesen ellentétes lett. Ifjú korában pár évet
irodista volt New Yorkban, egy jiddis színházban, amely
örökké a csőd szélén táncolt, és ezért időnként felkérték
őt beugró statisztának, hogy megspórolják egy színész
napi bérét. Brooks ennek következtében azóta is színházi
embernek tartotta magát. Az utóbbi tizenöt évben vallási
iskolákban tanított, de közben mindvégig azt várta, hogy
mikor hívja vissza a producer.
– Minek kopog, ha úgysem várja meg, amíg szólok,
hogy bejöhet? – kérdezte a rabbi ingerülten.
– Ugyan már, hiszen tudtam, hogy egyedül van – vá-
laszolta az elöljáró könnyedén. – Hallgatóztam az ajtónál
kopogás előtt. – Otthonosan letelepedett a rabbi íróaszta-
lának sarkára, és rágyújtott.
Mivel Brooks és a rabbi nagyjából egykorúak voltak,
sőt Brooks pár évvel idősebb is volt, Smallnak nehezére
esett helyretenni, pláne, hogy nem volt biztos benne,
pontosan hol is lehet a helye. Mert általánosan elfogadott
tény volt ugyan, hogy a rabbi felel a vallási képzésért, a
zsidó iskola működtetése az igazgató hatáskörébe esett.
Ráadásul nem is Smallnak tartozott elszámolással, hanem
az évente újraválasztott iskolaszéknek. A rabbi azt sem
tudta volna megmondani, melyikük kap magasabb fize-
tést, hiszen az övét nyílt szavazással határozták meg az
elnökségi ülésen, de az igazgató és a tanárok bizalmas
tárgyaláson egyeztettek az iskolaszékkel.
Morton Brooks a mennyezetre fújta a füstöt, és így
szólt:
– Ugye nem felejtette el a vasárnapot, David?
– Miért, mi lesz vasárnap?
– Fogadónap, jönnek a szülők.
– Ja, tényleg. És?
– Azon gondolkodtam, hogy kicsit másképp kéne csi-
nálnunk.
– Hogy másképp? – érdeklődött a rabbi óvatosan.
– Emlékszik, néhány évvel ezelőtt, amikor ezt a foga-
dónapot kitalálták, az volt az elképzelés, hogy a szülő
beszélgessen a gyerekről a gyerek tanárával. Aztán, ha
nem elégedett, akkor keresse meg valamelyikünket.
– És mi a gond ezzel?
Brooks hangjába panaszos árnyalat vetül.
– Hogy nem így működött. Elmentek a tanárhoz, aztán
hozzám, aztán ragaszkodtak hozzá, hogy magával is be-
széljenek. És meg néha olyasmiket mond, amelyekkel
ellentmondana nekem.
– Honnan tudhattam volna, mit mondott előtte?
– Nyilván sehonnan. De az iskolaszék eredetileg úgy
gondolta, hogy mi ketten majd megosztjuk a munkát.
Ehelyett úgy vonulnak át tőlem magához, mintha valami
magasabb hatóság vagy mi lenne.
– De mégsem küldhetem el őket – mutatott rá a rabbi.
– Igen, de ha mondjuk csak nem lenne elérhető… –
Morton előrehajolt. – A fogadóórák alatt lesz az elnöksé-
gi ülés, arra el szokott menni. És ha mondjuk… azt mon-
danák, hogy beszélni akarnak magával, és erre azt vála-
szolnám nekik, muszáj volt bemennie az ülésre, mert
történetesen fontos kérdések kerültek szóba?
– Akkor egész délután otthon hívogatnának – rázta
meg a fejét a rabbi. – Nincs mit tenni. Különben is, sok
fogadóórára érkező asszony férje elnökségi tag, és ők
pontosan tudni fogják, hogy nem terveztek semmi külö-
nöset aznapra.
– Ebben nem lennék annyira biztos a maga helyében,
David – jegyezte meg lágyan az elöljáró.
– Ezt meg hogy érti? – kapta fel a fejét Small.
– Maga is el szokta ismerni, hogy én sokkal tájékozot-
tabb vagyok hitközségi ügyekben.
– Tényleg?
– Ez természetes, David. Minden áldott nap találko-
zom a gyerekekkel, és elejtenek egy-egy mondatot arról,
mi folyik otthon. Sokszor az anyjuk hozza vagy viszi
őket, olyankor az anyák ott állnak a folyosón, várják a
kicsöngetést, és igen, hallom, amit egymás között beszél-
nek.
– És mit hallott a vasárnapi ülésről? – kérdezte moso-
lyogva a rabbi.
Brooks húzta az időt
– Semmi konkrétat. De az az érzésem, valami készül,
benne van a levegőben. Az volt a benyomásom, hogy
vasárnap elő akarnak rukkolni valamivel, mert tudják,
hogy maga úgysem lesz ott.
– És van valami elképzelése, hogy mit terveznek?
– Nem, mondtam már, semmi konkrét. De ha tervez-
nek valamit, márpedig ebben biztos vagyok, akkor itt a
remek alkalom, hogy lecsapjon rájuk. – Az igazgató fel-
állt az asztalról, átsétált a látogatóknak odakészített szék-
hez, és előrelökte, hogy közelebb kerüljön a rabbihoz.
Összeesküvő suttogással folytatta. – Vasárnap rögtön a
reggeli ima után kezdenek. Jól tudom? Maga meg ahe-
lyett, hogy bemenne velük a terembe, egyszerűen odaveti
hanyagul, hogy „ma reggel a szülők panaszkodását kell
hallgatnom”, mint akinek ez kellemetlen kötelesség. És
idejön, egyenesen a szobájába. Jó, lehet, hogy egy-két
szülő bejön magához, de nem valószínű, mert először a
tantermekbe szoktak menni, hogy megnézzék az órákat.
De ettől függetlenül maga itt marad.
 – Ezalatt lenn elkezdődik az elnökségi ülés, a titkár
felolvassa a jegyzőkönyvet és a bizottsági jelentéseket, az
előző ülés ügyeit… Ez eltart tízig vagy ilyesmi, de ezt
maga jobban tudja. Én csak abból gondolom, hogy az
ülés nagyjából akkor fejeződik be, amikor a tanítás, dél
körül. Úgyhogy nyilván az első órában minden a szoká-
sos ügymenet szerint zajlik.
– Folytassa csak! – kérte a rabbi.
– Oké. Szóval akkor elérkeznek az új ügyekhez – fűz-
te tovább a szót Brooks. – Ha jól okoskodom, akkor egy
csoport épp meg akarja győzni valamiről a többieket,
mégpedig olyasmiről, amiért teljesen odavannak. És attól
tartanak, hogy ha maga is ott van, megakasztja a kereket,
vagy azért, mert nem ért vele egyet, vagy mert azt akarná,
hogy lassítsanak. Szóval valaki feláll, és elmondja az
indítványt. – Az igazgató felállt, felemelte a kezét, mu-
tatva, hogy is képzeli a jelenetet. – Egy másik felszólal
mellette. – Brooks most egy kicsit oldalra lépett, hogy
átvegye a támogató szerepét is. – Megvitatják. – Most
visszalépett, ő lett az elnök. – Egy darabig vitatkoznak,
aztán valaki szavazást javasol. – A bejárathoz sétált, ki-
nyitotta, és hangosan becsapta az ajtót. Az ajtó előtt állva
pózba vágta magát, karjait széttárta. – És ekkor, ebben a
pillanatban jön maga! Tra-ta-ta-ta! – harsogta, majd hom-
lokát ráncolva helyesbített. – Illetve, talán jobb lenne
visszafogottan csinálni. – Megint kinyitotta az ajtót, és
ezúttal csöndesen tette be maga után. – Csak szépen be-
surran, érti? – Mohón nézett fel a rabbira.
Small ajka megrándult.
– És? Mi történik ekkor? Mondok is valamit? Morton
Brooks összehúzta a szemöldökét, ahogy maga elé kép-
zelte a jelenetet, majd felderült arccal válaszolt.
– Hogyne, meg is van. Lazára veszi, azt mondja, hogy
„Venné valaki a fáradságot, és felvilágosítana róla, miről
folyik a vita?” És akkor körbenéz, és egy csomó elvörö-
södött pofát lát. Néhányan könnyen lehet, hogy zavaruk-
ban kerülik a tekintetét. Ránéz egyenesen valamelyikre,
az meg fészkelődik kínjában. Kicsit hagyja puhulni, aztán
azt mondja, élesen, ha érti, hogy gondolom, hogy „Nos,
Mr. Meltzer?” – Morton várakozón nézett fel a rabbira,
aki bólintott, és összecsapta a tenyerét, egyszemélyes
vastapssal adózva az előadásnak.
– Talán ez volt az eddigi legjobb szereplése, Morton.
És gondolom, Meltzer összetörve bevallja, hogy épp arról
akartak szavazni, hogy görkorcsolyapályává kéne átalakí-
tani a templomot. Ugyan, barátom, semmi sem fog tör-
ténni ezen a vasárnapi ülésen, mert soha semmi nem tör-
ténik egyik ülésen sem. Valaki bedob egy ötletet, megbe-
szélik, aztán annyiban hagyják a következő ülésig, aztán
általában a rá következőig, és még tovább és tovább,
amíg halálra nem dumálják az egészet, és nem szavaznak
róla végre. A szülőknek a gyerek a legfontosabb, ott kell
lennem, mert ők is fontosak nekem. Sokkal fontosabbak,
mint az elnökségi ülés.
– Ha tényleg ezt akarja…
– Tényleg ezt akarom – zárta le a rabbi.
– Jó, de aztán ne jöjjön azzal, hogy nem figyelmeztet-
tem.
 9. FEJEZET

Dr. Daniel Cohen, a Barnard’s Crossing-i kórház leg-

újabb orvosa három kollégájával ellentétben általános
orvos volt. Az is igaz, hogy képzettsége szerint Alfréd
Muntz kardiológus, Ed Kantrovitz belgyógyász és John
DiFrancesca allergológus volt, mégis valamennyien álta-
lános orvosként is dolgoztak, ahogy ez természetszerűleg
adódik egy ilyen kisvárosban.
Rövidre vágott hajával, sportzakóban és csokornyak-
kendőben dr. Daniel Cohen leginkább végzős egyetemis-
tának látszott a múlt századból. Pedig nem volt már if-
jonc, aki épp befejezte a rezidenskedést: harminckét éve-
sen már jó ideje praktizált. Néhány évvel ezelőtt
Delmontban tartott fenn rendelőt, aztán azt bezárta, és
nyitott egy másikat Morrisborough-ban, de ott sem találta
meg a számítását. Pedig jól képzett, jó orvos volt, remek
diagnosztikai érzékkel, és ezen felül még nyílt, barátsá-
gos modora is vonzhatta volna a pácienseket.
Lehet, hogy pont ez volt a baj, hogy túlzottan is barát-
ságos volt, legalábbis egy volt osztálytársa erre tippelt.
Épp másik kollégával ebédelt, amikor szóba került Dan.
– Ha az átlagos beteget nézzük, akkor az bizony nem
barátkozni akar. Fájdalmai vannak, és aggódik. Arra van
szüksége, hogy azt érezhesse, az orvosa pontosan tudja,
mi a gond, és hogyan lehet azt meggyógyítani. Ezzel nem
azt akarom mondani, hogy az orvos legyen kimért és
tartózkodó… Bár itt van Jack Sturgis, az is milyen alak…
és mindketten tudjuk, mekkora praxist visz… na, ő pél-
dául olyannyira undok a betegeivel, hogy ez már látvá-
nyosan bizalmat kelt. Úgy okoskodnak, hogy nem enged-
né meg magának ezt a viselkedést, ha nem ő lenne a leg-
jobb. Akárhogy is, csak azt próbálom magyarázni, hogy a
betegnek bizonyos szempontból igenis fel kell néznie az
orvosra. Dan Cohennél úgy érzi magát az ember, mintha
a bácsikájához menne el, aki azt mondja, hogy kenje be
magát tyúkzsírral, és attól majd elmúlik az ízületi gyulla-
dása. Érted, mire gondolok?
– Persze – bólintott a másik –, de akkor mit mondasz
Godfrey Burke-ről? Az aztán barátságos figura, folyton
mosolyog, vicceket mesél, és nézd meg, milyen nagy
praxisa van.
– Jól van már, de Bürke van vagy két méter és száz-
húsz kiló. Ha egy ekkora medve nem lenne kedves, meg-
ijednének tőle. De ő barátságos, és ettől olyan, mintha
valójában sajnálná az embert, mintha a páciens egy törött
kezű baba volna, akit meg kell reparálni. Azt akarom
csak mondani, hogy Dan még olyan, mint a régi család-
orvosok, akik fél éjszaka ott ültek a tüdőgyulladásos be-
teg ágyánál, lestek, készültek a krízisre. Ez ma már divat-
jamúlt hozzáállás. Az emberek örökké gyanakodnak. Ha
úgy látják, túlságosan is gondos a doki, rögtön azt hiszik,
kompenzál, mondjuk azt, hogy nem tudja, mi a baj, és ezt
nem meri bevallani. Vagy hogy rosszul állította fel a
diagnózist, és rossz orvosságot írt fel.
Dr. Cohen is sokat tűnődött ezen a kérdésen. Persze
mindig volt mire hivatkozni. Delmontban zárt szervezet
volt a helyi orvosi közösség, és ők kizárták Dant a kórhá-
zi szolgáltatásokból, talán mert idegen volt, vagy csak
egyszerűen mert nem akartak maguknak újabb konkuren-
ciát. De miért nem járt több szerencsével Morrisborough-
ban? Azt mondogatta magának, azért, mert ő volt az
egyetlen zsidó a városban. Bár a helyiek, többnyire jen-
kik, kifejezetten barátságosan viselkedtek vele, ha össze-
futottak az utcán. De akkor miért nem jöttek el hozzá, ha
megbetegedtek?
 De ez már mind a múlté. Most már minden jól megy
Barnard’s Crossingban, lassan egy éve. Ideális körülmé-
nyek között dolgozhatott: csodásan felszerelt magánren-
delő, bőséges szabad parkolóval. Foglalkoztattak egy
főállású könyvelőt, aki intézte a számlákat, egy techni-
kust, aki megcsinálta az EKG- és a laborvizsgálatokat,
sőt egy diplomás ápolónő is segített a kisebb sebészeti
esetek ellátásában, és beadta az oltásokat.
A város is kellemes hely volt, aktív, viszonylag nagy
létszámú zsidó közösséggel. Dr. Cohen tagja lett a hitkö-
zségnek, felesége lejárt a nőegyletbe, két gyerekük pedig
a vallási iskolában tanult. Kollégája, Al Muntz jóban volt
Chester Kaplannel, az elnökkel. Muntz még arra is céloz-
gatott, hogy ha úgy tartaná kedve, Dan akár az elnökség-
be is bekerülhetne:
– Jót tenne a praxisodnak. Ed is elnökségi tag, én is az
vagyok… – Al elnevette magát. – A pokolba, ha el tud-
nám intézni, fel vetetném John DiFrancescát is.
– De tudod, hogy én nem igazán vagyok vallásos.
A vaskos, húsos képű dr. Muntz tágra nyílt szemmel
nézett kollégájára. Dülledt, vizenyős kék szemében döb-
benet tükröződött.
– Miért, és én vallásos vagyok talán? – tette fel a kér-
dést olyan hangsúllyal, mintha már maga a feltételezés is
sértő lenne.
– Úgy értem, hogy elnökségi tagként elvárnak szom-
batonként az imára, nem?
Muntz nyersen felröhögött.
– Nem tudom, ki várja el. Akárhogy is, felőlem aztán
várhatja! Persze elmegyek az őszi ünnepek idején*, és
péntek este is gyakran ott vagyok, de szombaton? Ugyan
már! Chester Kaplan bezzeg megy. Minden áldott nap,

*
Ros hasana, a zsidó újév és jom kippur, az engesztelés
napja, általában szeptemberre, októberre esik. A két legfonto-
sabb ünnep, amikor sokan elmennek a zsinagógába, akik
egyébként nem járnak.
reggel és este.
– Na ja, ő az elnök – jegyezte meg Dan.
– Nem erről van szó. Jake Wasserman óta ő az első
olyan elnök, aki rendesen lejár. Akkor is ott volt, amikor
még nem volt elnök. Egyszerűen ilyen ember. Szereti.
Őszintén szereti. Ha rajta múlna, igazi imaházat csinálna
a zsinagógából. Egyebek között épp ezért is örülnék, ha
bekerülnél az elnökségbe, Dan, hogy megőrizzük az… az
egyensúlyt.
– Azt akarod mondani, hogy azért lenne jó, ha bevá-
lasztanának, mert akkor ellensúlyozhatnám a barátodat,
Kaplant, aki mellesleg engem felterjesztene?
– Nanana – intett tiltakozón Muntz. – Legtöbbször
egyetértenél Chettel. De előfordul, hogy elragadja a hév,
és ilyenkor a kis klikkje is vele tart. Persze ha néhány
fickónak az a hobbija, hogy összejárnak, imádkoznak, és
vallási kérdésekről elmélkednek, ám tegyék, nekem tök
mindegy. Szabad országban élünk. De ez nem jelenti azt,
hogy mindenkinek részt kellene ebben vennie. Mert pél-
dául semmi bajom a bélyeggyűjtőkkel, de azért nem
örülnék, ha ők irányítanák a postát. És te pont az a fajta
srác vagy, akire szükség van most az elnökségben, hogy
helyrebillenjen az egyensúly. Majd dicsérlek egy kicsit
Chetnek, de természetesen látnia kell, hogy érdekel té-
ged. Eljössz ma este, ugye?
– Ma? Kaplanhez? Nem is tudom. Elígérkeztem az
asszonynak, úgy volt, hogy elmegyünk nyugatra, meg-
nézzük az őszi erdőt. North Adamsben él a nénikéje, ott
akartunk vacsorázni. Egész napos kirándulás, tudod…
Muntz rosszallóan csóválta a fejét.
– Azt hittem, minden új hitközségi tagot meghívott,
úgyhogy…
– Ezt nem mondod komolyan, Dan. Persze, nem szi-
gorúan zártkörű buli, de nem is hív meg mindenkit sze-
mélyesen.
Dr. Cohen elgondolkozott.
– Azt hiszem, hazaérhetünk korábban is. Úgysem lát
az ember semmit az erdőből, ha besötétedik, nem?
– Én megpróbálnék hazaérni a helyedben – szólt
Muntz. – Nagy szolgálatot tennél vele magadnak.
 10. FEJEZET

Bill Safferstein aznap nem a városban ebédelt, inkább

hazament, mert a felesége nem érezte túl jól magát. Cse-
rébe Mona Safferstein úgy döntött, hogy csatlakozik fér-
jéhez az ebédlőben: felkapta hálóinge fölé a pongyolát, és
lement.
– Köszönöm, Hilda, nem kérek semmit – mondta a
házvezetőnőnek, aki épp egy tányér levest tett a férje elé.
– Talán egy csésze teát meginnék.
– Ne csináld már! – szólt rá a férfi. – Egyél egy kis le-
vest, jól fog esni.
– Nem, Bill, nem bírok nyelni, és azt hiszem, felment
a lázam is.
Safferstein előrenyúlt, felesége homlokára szorította a
tenyerét.
– Tényleg forró a homlokod. A meleg leves a torokfá-
jásra is jó. Hozzon neki egy tányér levest, Hilda!
A férfi kellemes, hízelgő modora azt a látszatot keltet-
te, hogy Safferstein tudja a világon a legjobban, mire van
a leginkább szüksége a másiknak, és semmi nem okoz-
hatna neki nagyobb örömet, mint hogy ezt azonnal át is
nyújtsa. Magas volt, és jóképű, hullámos, fekete haját
divatosan hosszúra hagyta tarkójánál. Ha mosolygott,
márpedig gyakran mosolygott, szabályos, fehér gyöngy-
sorként villantak fel tökéletesen ápolt fogai. Minden adott
volt, hogy boldoguljon az ingatlanszakmában: megnyerő
stílus, vonzó külső és jó adag szerencse.
De a feleségére, egyelőre legalábbis, nem hatott a bű-
báj. A hűvös, karcsú, kifinomult nő megviseltnek tűnt:
jellegzetes, hosszúkás modellarcára mély barázdákat
szántott a fájdalom. Ingerülten megrázta a fejét.
– Tényleg nem. Iszom egy csésze teát, és visszame-
gyek, lefekszem.
– Fel kéne hívnunk az orvost – javasolta aggódva Bill.
– Ó, nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Másrészt
meg honnan szerzel orvost szerda délután?
– Felhívom Al Muntzot otthon. Még elcsípem, mielőtt
lelépne golfozni, vagy nem tudom, mit csinálni, amit a
dokik a szabad délutánjukon szoktak. – Hirtelen felkelt az
asztal mögül, és a hallba sietett, a telefonhoz. Beléhasí-
tott, hogy a felesége pocsékul érezheti magát, ha meg
sem próbálta megakadályozni, hogy kihívja az orvost.
Pár pillanat múlva vissza is jött.
– Al elment valami konferenciára Bostonba, egész dé-
lután ott lesz. De a felesége megígérte, hogy szól neki.
Azt mondta, valahogy biztosan meg fogja majd oldani,
megnéz majd este.
– Nem hiszem, hogy szükség van itt orvosra – tiltako-
zott erőtlenül az asszony.
– Lehet, hogy te nem hiszed, drágám, de én bizony
örülnék, ha Al Muntz vetne rád egy pillantást. – A férfi
az előszobába tartott, készült felvenni a kabátját.
– El kell menned? Most? – kérdezte a felesége pana-
szosan.
– Várnak a bankban. Megpróbálok korábban hazaérni,
drágám.
– Igen, de aztán megint lelépsz, és átmész Chethez –
sóhajtott az asszony.
– Nem, ma este itthon maradok.
– Ó, miattam nem kell itthon maradnod – mondta
Monica azonnal, bűnbánó hangon.
– De én szeretnék.
– Ugyan! Úgy szereted ezeket a szerda esti összejöve-
teleket! – erősködött. – És azt mondtad, hogy még hasz-
nos is! Ragaszkodom hozzá, hogy elmenj.
 – Nem. Majd Chet közvetíti az ajánlatomat a
Goralsky-tömbről, még jobb is, ha nem vagyok ott. Más-
részt az a halvány érzésem, hogy Aptaker jelentkezni fog
ma este, és akkor jó, ha kéznél vagyok, és át tudok sza-
ladni aláíratni vele a papírokat.
– Te meg a híres megérzéseid! És mi lesz a fiával?
– A fia? – Safferstein vidáman felnevetett. – Úgy van
vele, mint én a sógorommal.
Monica nagy nehezen elmosolyodott.
– De neki tényleg van egy fia, nem?
– De. Valahol Pittsburghben vagy Philadelphiában
vagy ki tudja, hol. Ha érdekelné a bolt, már rég hazajött
volna.
– És ha mégis hazajön?
– Nem fog. Ez életem legnagyobb üzlete, még sosem
próbálkoztam hasonlóval. Sikerülnie kell.
– Nem túl nagy falat ez neked, Bill? – aggodalmasko-
dott az asszony. – Kicsit túlköltekeztél, nem?
– Ezen ne aggódj, drágám! – válaszolta a férj, kissé
túlságosan is gyorsan. – Tudod, a híres megérzéseim…
 11. FEJEZET

Akiva egész délután fel-alá lófrált a strandon, felújítva

ismeretségét a tengerparttal. Dagály volt, egy idő után
levette a zokniját és bakancsát, fűzőjénél összekötve át-
vetette a vállán a cipőt, benne a zoknikkal, így sétált a víz
mellett. Lábujjait belefúrta a nedves homokba, hogy kiél-
vezze puha, hűvös érintését. Elment egész Tarlow’s
Pointig, ahol sima, kerekre csiszolt sziklák magasodtak,
amelyeket itt-ott keskeny csatorna választott el egymás-
tól. A tenger még apálykor is be-betört a járatokba, aztán
a visszahúzódó óceán magába szívta a vizet, apró meden-
céket hagyva maga után. Ezek a kicsi tavacskák időnként
foglyul ejtettek egy-egy apró halat, és a szerencsétlen
aztán kétségbeesetten vergődött egyik oldalról a másikra,
amíg egy magasabb hullám ki nem szabadította.
Akiva leült az egyik ilyen medence szélére, és beleló-
gatta a lábát a vízbe, hogy lemossa a homokot. Aztán
kinyújtotta, hogy a nap megszárítsa bőrét, és vissza tudja
venni a zoknit és a bakancsot. Karját egyenesen tartva
hátrahajolt, a horizontot bámulva olyan békesség töltötte
el, amilyet már jó ideje nem érzett. Egyedül volt a stran-
don, legalábbis így látta.
Eszébe jutott, hogy ez remek alkalom a meditálásra:
senki és semmi nem zavarja se kívül, se belül. Felült, és
lótuszülésbe ügyeskedte hosszú lábait. Nem ment túl
könnyen, de végül sikerült a combjai alá szuszakolnia
mindkét lábfejét. Karjait kinyújtotta, hüvelyk- és mutató-
ujját összeérintette, hagyta, hogy szeme lecsukódjon.
Képek kavarogtak a fejében, aztán ahogy lélegzése lelas-
sult és szabályossá vált, már nem látott semmit, csak
némi meleg fényt, a szemhéját sütő napsugarakat.
– Hé, te meg mit csinálsz itt?
Akiva kinyitotta a szemét, egy öt-hat éves kisfiú állt
előtte. Egyik kezében homokozóvödör, másikban egy
kiszuperált merőkanál.
A fiatalember elmosolyodott.
– Csak gondolkodom – válaszolta.
– És mért nyújtod ki ilyen furán a kezedet?
– Talán mert azt hiszem, hogy így jobban tudok gon-
dolkodni. Itt laksz valahol?
– Aha, arra ott – intett a fiú a fejével az egyik ház felé
a part menti utcán, a tengerrel párhuzamosan kanyargó
házsorból. – Mondd csak… Átkísérnél az úton? Nem
mehetek át egyedül.
– Persze. Csak várj egy percet, felveszem a zoknim
meg a cipőm. De hogy keltél át az úton idefelé jövet?
– Az anyukám hozott le.
– És mihez kezdtél volna, ha nem vagyok itt?
– Ó, az anyukám egy idő után lejön értem.
Akiva felvette bakancsát, felállt, és a gyerek felé nyúj-
totta a kezét.
– Gyere, menjünk.
A kissrác tökéletes bizalommal megfogta a felé nyúj-
tott kezet, együtt felmásztak a sziklák fölé az úthoz, és
megálltak a hömpölygő autófolyam előtt. Egy pillanatnyi
szünetet kihasználva épp elindultak az úton, amikor egy
asszony lépett ki a túloldalon egy ház kapuján.
– Miért nem vártál meg, Jackie? – kiabálta. – Már in-
dultam érted.
– Ez a bácsi azt mondta, átkísér – harsogta a kisfiú.
Elengedte Akiva kezét, átszaladt az úton, fel a lépcsőn a
tornácra. Akiva követte.
Az anya egy pillanatig gyanakodva nézte, majd szóra-
kozottan elmosolyodott. A fiához fordult.
– Rendben, kicsim, köszönd meg szépen a bácsinak,
aztán menj be, idd meg a tejedet!
A fiú kezet nyújtott Akivának, aki erre felsétált a lép-
csőn, és megrázta.
– Koszi! – mondta Jackie, aztán hátat fordított, és be-
szaladt a házba.
– Nagyon jól nevelt gyerek – jegyezte meg a fiatal-
ember.
– Igen, hát…
– Maga Leah Kaplan, ugye? – kiáltott fel meglepetten
Akiva.
– Ó, ismerjük egymást? Kaplan a leánykori nevem.
– Egy iskolába jártunk – válaszolta Akiva. – Francián
egy padban ültünk.
A nő bizonytalanul felnézett.
– Akkor maga… te vagy Aptaker. Arnold Aptaker.
Akiva elmosolyodott.
– Ez meg az én leánykori nevem. Most már Akiva
Rokeachnak hívnak.
– Ez a szakáll… E nélkül rögtön felismertelek volna.
Miért bújsz el mögé?
– Én? Elbújok? Ugyan. A szakáll a természetes, és
épp hogy a borotválkozás nem az. – Az elmúlt évek hirte-
len nem számítottak többé. Teljesen olyan volt az egész,
mintha megint gimnazisták lennének, és a gúnyos csipke-
lődés lenne újra a beszélgetés legfőbb motívuma.
– Az, hogy magától nő, még nem jelenti azt, hogy
nem kell levágni – vágott vissza Leah csípősen. – A kéz-
és lábujjaidon is vágod a körmöket, nem? Mindig az az
érzésem, hogy a szakállas férfiak rejtegetnek valamit:
csapott állat, valamilyen heget, kisebbrendűségi komple-
xust…
– Én nem. Ez… a vallás miatt van.
A nőnek végre feltűnt Akiva kipája.
– Ja, hogy olyan lettél. – Alaposan végigmérte a férfit:
a bakancsát, a foltos nadrágot és a farmerdzsekit. – A
fejedet leszámítva nem nézel ki vallásosnak.
– A hit nem az öltözéken múlik – vágott vissza gőgö-
sen Akiva.
– Ja, csak a kalapon, mi?
– Az más. Az a fej betakarása. Bármi megtenné, csak
ezen látszik, hogy vallási célt szolgál, nem melegít, vagy
a naptól véd.
– Értem. Mennem kell, rá kell néznem Jackie-re. Gye-
re be, ha van kedved.
– Köszönöm, de… – kezdte Akiva, miközben belépett
a nő után a konyhába. Jackie az asztalnál ült, a tejét itta. –
ízlik, Jackie? Szereted a tejet? – próbált beszélgetni a
fiúval.
A gyerek szégyenlősen bólintott, és bizonyítékként
felhajtotta az utolsó cseppet is.
– Nyomás föl, fürdésidő van – szólalt meg az anya. A
kisfiú engedelmesen felállt az asztaltól, és elindult a lép-
cső felé. – Nem köszönsz el a bácsitól? – szólt utána
Leah.
Jackie visszajött, Akivához lépett. Megint kezet nyúj-
tott.
– Viszontlátásra! – mondta szép hangosan.
– A mindenit, de be van idomítva, micsoda udvarias
gyerek! – ámult Akiva.
– Megteszem, ami telik tőlem. Mondd csak, kérsz egy
csésze kávét? Van készen. Akkor szoktam meginni, ami-
kor Jackie a tejét. – A nő hozott két bögrét, és az asztalra
tette. Mellé rakott egy tál süteményt is. – Vegyél csak! –
biztatta. A másik vonakodását látva felnevetett. – Nyugi,
rendben van a süti. Kóser, én sütöttem.
– Tényleg? – nyújt Akiva a tálba. – És hogyhogy kó-
ser konyhát viszel?
– Így neveltek.
– Akkor mi volt neked a furcsa ebben? – érintette meg
a fején a horgolt kipát a fiú.
Leah elvigyorodott.
– Mert annyira azért nem volt kóser a neveltetésem.
Akiva visszavigyorgott, mindezt tökéletesen sértődés
és zavar nélkül.
 – Végig itt éltél Barnard’s Crossingban?
– Igen, csak a suli alatt nem.
– És a férjed idevalósi? Ismerhetem valahonnan?
Mármint velünk járt egy iskolába ő is?
Leah kitöltötte a kávét.
– Eredetileg bostoni. Goldstein. Fred Goldstein. Isme-
red?
Akiva megrázta a fejét.
– Tavaly váltunk el – tette hozzá könnyedén a nő.
Akiva egy pillanatra felidézte, milyen is volt Leah is-
kolásnak, majd alaposan végigmérte, felbecsülve a lányt.
Nem igazán szép, állapította meg magában a fiú, legin-
kább csak amolyan semmi különös. De sugárzott belőle a
higgadtság és az önbizalom, ezt furcsamód vonzónak
találta. Magas homlokát és széles pofacsontját ellensú-
lyozta hatalmas, barna szeme, így arca harmonikus volt.
Nincs benne semmi feminin – ütődött meg Akiva –, le-
számítva talán az állkapocs lágyan gömbölyödő ívét, de
az is határozott állban végződött. Leah egyenesen vissza-
nézett, a fiú lesütötte a szemét.
– Hát, kemény lehetett neked – nyögte ki Akiva –,
pláne, hogy ugye a gyerek is… Részvétem.
– Bárkivel előfordulhat – vonta meg a vállát a nő. –
Az osztálytársnőim közül is akik férjhez mentek, azoknak
a fele már vagy elvált, vagy külön élnek. Vagy a legjobb
úton vannak efelé. Így megy ez manapság. Az emberek-
nek nincs szükségük a másikra.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Ez az igazság. Régebben a férfiak azért házasodtak,
mert szükségük volt a nőre, kellett valaki, aki főz, takarít,
varr rájuk, és persze a szex… Ma már ez nem gond, min-
denki főzhet magának, hiszen csak benyúlsz a boltban a
hűtőpultba, aztán megmelegíted. És senki sem varr már.
Nincs rá szükség. Ki stoppolna meg egy elszakadt zok-
nit? És a szexhez is hozzá lehet jutni minden különösebb
nehézség nélkül. Akkor minek házasodni?
– És a nők? Nekik még szükségük van a férfiakra,
ugye?
– Nem jobban, mint fordítva. A nőknek arra kellettek
a férfiak, hogy előteremtsék a megélhetéshez szükséges
pénzt, míg ők ellátják a háztartást. De ma már a nők is
állásba mehetnek. És a háztartás is leegyszerűsödött,
belefér az életükbe akkor is, ha kilenctől ötig az irodában
ülnek. Amikor az embereknek még valóban szükségük
volt egymásra, akkor sokkal inkább együtt maradtak. De
most? Azért házasodnak össze, mert kell nekik a másik.
És ha már nem kell, akkor nincs valódi ok, ami egyben
tarthatná a házasságot, pláne mivel ha valakit már nem
akar az ember, általában pont akkor kezd el akarni egy
másikat.
– Veletek is ez történt? – érdeklődött Akiva.
Leah gúnyosan elmosolyodott.
– Mit gondolsz? Amint kimondták a válást, azonnal
megnősült újra.
– És a gyerek? Nem hiányzik neki az apja?
– Dehogynem, de azért túlteszi magát rajta. A volt fér-
jem amúgy is sokat utazott a munkája miatt, volt, hogy
elment egy egész hétre is, úgyhogy Jackie hozzászokott,
hogy nem találkoznak mindennap. A kicsik rugalmasak.
És te? Vannak gyerekeid?
A fiú megrázta a fejét.
– Nem, még egyedül vagyok – mondta, majd felneve-
tett. – Nyolc vagy kilenc hónappal ezelőttig, mielőtt Phi-
ladelphiába költöztem, erre esélyem sem volt amúgy. Túl
gyorsan leléptem mindenhonnan.
– Micsoda csavargó…
– Igen, így is mondhatjuk.
– És miért ragadtál le Philadelphiában?
– Ott jártam egyetemre, eleve azért mentem oda. És
azért maradtam, mert rátaláltam reb Mendelre és a közös-
ségre.
– És a vallásra.
– Megtaláltam, amit kerestem – foglalta össze egysze-
rűen Akiva. – Értelmet, célt kapott az életem, felismertem
a sorsom.
A nőt elégedettség töltötte el, hogy a fiú hangnemet
váltott, nem válaszolt gúnyosan a gúnyos kérdésre. De
persze nem bírta, hogy ne szúrjon be még egy kis tüskét.
– És most, hogy megtaláltad az élet értelmét, idejöttél,
hogy hirdesd az igét?
– Nem, dehogy, még kezdő vagyok reb Mendelnél.
Nem akarok úgy tenni, mintha értenék hozzá. Csak azért
jöttem néhány napra, hogy megnézzem a családot.
Beszélgettek. Régi iskolatársakról, hogy mi történt ve-
lük azóta; Leah tervéről, hogy a következő évben meg-
próbál tanárként elhelyezkedni, hogy „ne legyen kiszol-
gáltatva Frednek, ne kelljen a gyerektartásra várnia”;
Akiva csavargó életéről, még mielőtt Philadelphiába ért;
és a sokféle vallási irányzatról, amelyekbe belekóstolt reb
Mendel előtt.
– Ha új városba költözik az ember, a vallásos összejö-
veteleken lehet a legjobban ismerkedni.
Végül Jackie lekiabált.
– Kész vagyok a fürdéssel, mama!
– Megyek, kicsim, egy pillanat!
– Jobb, ha most lelépek – mondta Akiva.
– Rendben. Olyan jól elbeszélgettünk. – Leah elindult
felfelé a lépcsőn. – Ugye nem baj, ha…
– Kitalálok.
Akiva lassan visszasétált a parton az autójáig, és eltű-
nődött a találkozáson. Kicsit csalódottnak érezte magát,
hogy a nő nem hozta szóba, hogy örülne, ha később fel-
hívná, de némileg meg is könnyebbült. Azt mondogatta
magának, hogy nem kellene újabb kötelékkel ehhez a
városhoz fűznie magát, bőven elég, ami már így is ide
köti.
 12. FEJEZET

A déli híradó szinte teljes egészében a Betsy nevű hurri-

kánnal foglalkozott. Képeket is mutattak a carolinai part-
vidéket sújtó pusztításról. A műholdas felvételek arra
engedtek következtetni, hogy a vihart New England sem
ússza meg. De senki nem volt különösebben ideges, hi-
szen nem is esett az eső, és az időnként erős széllökéseket
leszámítva kifejezetten enyhe volt az idő. Noha vastag
felhők vonultak az égen, de a nap időről időre kibújt mö-
gülük néhány percre, és olyankor az aranyló sugarak
fényesen ragyogtak a sötét felhők háttere előtt.
Kora délutánra szokatlanul magasra szökött a dagály,
pedig még el sem érte a tetőpontját. Autók parkoltak
végig a parton, sokan lejöttek megnézni a lenyűgözően
tomboló hullámokat. A sziklás partfal néhol mélyen a
tengerbe nyúlt, és ezeken a pontokon különösen erős volt
a hullámverés, itt verődtek össze a fiatalok, hogy meg-
bámulják az elemek dühét. Ahogy a hullám megtört a
parton, és visszahúzódott, a srácok kimerészkedtek a
szikla szélére, vakmerőn bevárták a következőt, hogy az
utolsó pillanatban, még a sós zuhany előtt, hátraugorja-
nak. Néha elkéstek, vagy a vártnál erősebb volt a hullám,
ilyenkor tetőtől talpig csuromvizesek lettek, amin persze
a biztonságos távolból figyelő barátaik állati jól szórakoz-
tak.
Jonathan, a rabbi ötéves kisfia majdnem egész délután
kint játszott a kertben. Egyszer csak megjelent az ajtóban,
és jelentette, hogy a szomszéd gyereket leviszik a partra,
és ő is menni akar. A kérést természetesen az anyjának
címezte, aki a férjéhez fordult, mondván, hogy jót tenne
neki egy kis friss levegő, úgyis egész délután a szobájá-
ban gubbasztott. Úgyhogy a rabbi, szorosan fogva Jonat-
han kezét, aki elragadtatva vonszolta maga után az apját,
ott őgyelgett a parton. Meg-megálltak, megcsodálták, ha
elvonult előttük egy különösen nagy hullám, hogy aztán a
szikláknak verődve kimúljon.
A rabbi hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja, körülné-
zett, és meglátta az integető Akiva Rokeachot. Megvárta,
amíg a fiatalember beéri őket.
– A feleségem segítségével – kezdte – végül sikerült
felidéznem, illetve inkább kitalálnom, ki maga. Maga a
gyógyszerész fia, ugye? Mr. Aptaker? Jobb későn, mint
soha: szeretném megköszönni, amit azon az éjszakán
értünk tett.
Akiva elmosolyodott, és vállat vont.
– Gondolom, megérti – folytatta a rabbi –, hogy utána
néhány napig nem nagyon jártam el otthonról, Jonathant
ápoltuk. De amint tudtam, lementem a patikába, hogy
kifizessem az orvosságot, és megköszönjem magának. De
maga addigra már nem volt ott.
Akiva elvigyorodott.
– Igen, pont másnap léptem le, ha jól emlékszem.
– Remélem, ennek semmi köze ahhoz, amit értünk
tett.
– Dehogy. Apám kért meg rá. Az ilyenekért jó pont
jár nála.
– Értem. Akkor jól gondolom, hogy az apjával akadt
nézeteltérése, ezért ment el?
– Így is mondhatjuk – felelte Akiva, és elnevette ma-
gát. – A mindenit, maga teljesen olyan, mint a rebbe.
Maguk mind egyformák, már kezdem azt hinni. Mondok
valamit, és egy elejtett szóból, vagy akár csak a hang-
súlyból rögtön annyi mindenre rájönnek, hogy az megtöl-
tené egy könyvet.
– Ó, ne haragudjon! Nem akartam tolakodni, semmi
közöm hozzá.
– Nem, nincs semmi gond, rabbi. Egyébként tényleg
hatalmas balhé volt köztünk apámmal, azért léptem le.
Nem gondoltam volna, hogy visszajövök még valaha.
– Mégis itt van most.
– Csak néhány napig. Ezt is csak azért, mert reb Men-
del, a rebbém, ezt mondta – Akiva folytatta, mindent
elmesélt reb Mendelről és a havuráról, a közösségről.
– Mindent megtesz, amit a rebbe mond?
– Megpróbálom. Volt egy hét szabadságom, és nála
akartam tölteni. Hatalmas házat visz, a haszidjai gyakran
ott töltenek néhány napot, és intenzíven tanulnak. De
velem közölte, hogy inkább menjek haza a szüleimhez.
Hát így történt.
– Aha. Ennyi az egész.
– Igen.
– És mondja csak – firtatta tovább Small –, nem za-
varja, hogy valaki irányítja az életét, megmondja, hogy
mit tegyen, döntéseket hoz maga helyett…
– Nem. Ő beavatott. Tisztábban és messzebbre lát,
mint ahogy én arra valaha képes leszek. Olyan, mintha
egy csapat a sivatagban kóborolna, nem tudná senki az
utat, de az egyiküknek volna távcsöve, és ő látná, hogy
nyugatra ott a falu. Talán nem kéne megfogadni, amit
mond?
– Lehet, hogy én megkérdezném, hogy belekukkant-
hatok-e a távcsőbe – jegyezte meg szárazon a rabbi.
– Rendben. De ha, mondjuk, nem lenne távcsöve, csak
jobban látna, mint a többiek?
– Akkor is bizonyítékot akarnék, mielőtt elindulnék
abba az irányba – válaszolta mosolyogva David.
– Tudom, maguk, „rendes” rabbik, örökké lekicsinylik
a rebbét, pedig…
– Mi, „rendes” rabbik, csupán a törvény tudói va-
gyunk – szólt közbe Small –, nem csodatévő rebbék. Az
én beszédeim leginkább magyarázatok a Tóráról, a törvé-
nyekről, a zsidó hagyományokról. Mindazonáltal, ha
eljött volna hozzám barátként, könnyen lehet, hogy én is
azt tanácsoltam volna, hogy látogassa meg a szüleit, bé-
küljön ki velük. De ez csak baráti tanács lett volna, és
nem mint rabbi utasítottam vagy parancsoltam volna. A
döntés teljes egészében a maga kezében maradt volna.
– De ha maga tudná, halálos pontosan?
– Senki sem tudja halálos pontosan, Mr. Rokeach. A
maguk rebbéje, ahogy meséli, pszichológus. Tapasztala-
taim szerint ez nem jelenti okvetlenül azt, hogy az illető
rögtön a belső mozgatórugók szakértőjévé is válik. In-
kább csak meg tudja magyarázni a másik viselkedését,
ami aztán persze vagy igaz, vagy nem, de egyiket sem
lehet majd sosem bizonyítani. A maguk rebbéje aligha-
nem kiváló elme, és annyira beavatott, mint az okos em-
berek általában. Ennyi az egész.
– Jó, de ha mindig igaza van?
– Nincs mindig igaza. Ha igaza van, akkor annak va-
lószínűleg híre megy. Ha meg nincs, az ember hajlamos
azt a saját hibájának beállítani. Például, ha valami jó kisül
ebből a mostani Barnard’s Crossing-i látogatásból, azt
maga a rebbe jövőbe látó, mindentudó bölcsességének
fogja tulajdonítani. Ha nem történik semmi különös, azt
meg annak, hogy elmulasztott valamilyen micvát. Ha
panaszkodik neki, a rebbe majd türelemre inti, mondván,
hogy ha a tóba kavicsot dobnak, akkor a vízgyűrűknek is
időre van szükségük ahhoz, hogy elérjék a partot, és eh-
hez hasonlóan ez a mostani látogatás is megindította az
események láncolatát, ami végeredményében minden-
képp a maga javát szolgálja majd. És maga, Mr. Rokeach,
hinni fog a rebbének, pláne ha még valami olyasmi is
történik majd, amit bármilyen szinten össze tud kapcsolni
ezzel a néhány nappal.
– És az érzéseim nem valódi bizonyítékok? – vitázott
Akiva. – Nem számít a nyugalom és a biztonság? Min-
daz, amit azóta érzek, hogy reb Mendel havurájához
csatlakoztam? Azelőtt nem bírtam elszánni magam…
Nem tudtam, hová menjek, mihez kezdjek…
 – Ez a gondolkodó elme büntetése – felelte a rabbi –,
bizonyos szintig mindannyiunkat érint. Az állatoknak
nincsenek ilyen problémáik, azok ösztönösen működnek.
Náluk a „valamit csinálás” impulzusa kikapcsolja az ösz-
szes többi áramkört. A szamár története… tudja, amelyik
éhen hal, mert tőle egyenlő távolságra tesznek le két bála
szénát… sokkal inkább emberekről szól, nem szamarak-
ról. Az emberek hajlamosak arra, nem az állatok, hogy
egyszerre két helyen akarnak lenni, egyszerre két dolgot
akarnak csinálni. Ez normális, de néha eljut addig a pon-
tig, hogy megbénít minden cselekvést és döntést, az
eredmény meg színtiszta frusztráció, lelkifurdalás, sőt
akár tökéletes bénultság. Amikor a döntései egy részéért
az ember valaki másra ruházza át a felelősséget, ahogy
azt maga teszi a rebbenve, nem meglepő, ha első körben
ennek nyomán nyugalmat és megkönnyebbülést érez.
Néhányan azt állítják, hogy ugyanezt érezték, amikor
Jézusnak ajánlották lelküket, legalábbis egy Jézusban
hívő zsidó ismerősöm ezt állítja. Mások Szűz Máriához
vagy valami más szenthez fordulnak, vagy valamelyik
újfajta, divatos keleti guruhoz.
– De ha egyszer működik…
Small megvonta a vállát.
– A küzdelem okozta stressztől megkönnyebbülünk,
ha feladjuk a harcot.
Jonathan megrángatta apja kezét.
– Éhes vagyok, apa, menjünk haza!
– Rendben, Jonathan, megyünk – válaszolta David,
majd Akivához fordulva hozzátette: – Ő az én rebbém,
látja? Ő parancsol, én engedelmeskedem.
– Eljön ma este az imára, rabbi? Találkozunk ott?
– Terveim szerint ott leszek. Talán megismerkedhet új
elnökünkkel, Mr. Kaplannel. Ő valószínűleg jobban meg-
értené magát, azt hiszem.
– Kaplan? Van egy Leah nevű lánya?
– Igen. Talán ismeri?
Akiva elmosolyodott. – I… igen – felelte. – Osztály-
társak voltunk.
 13.FEJEZET

– Hé, doki, merre járt? – szólt méltatlankodva a telefonba

Joe Kestler. – Már tucatszor hívtam, de nem vette fel
senki.
– Szerda délutánonként nem vagyok szolgálatban –
válaszolta dr. Cohen, majd rögtön dühös lett magára,
hogy miért magyarázkodik.
– Apám rosszul érzi magát. Meleg, mintha lázas len-
ne. És folyton vécére jár. Azt mondja, olyan érzés, mint-
ha belülről égetné, ha kijön… érti. Aztán pár perc múlva
megint mennie kell. Olyasmi, mint néhány hónapja, ami-
kor…
– Sajnálom, de…
– Jaj, doki, ne csinálja ezt velem! Értem, magának is
jár egy szabad délután, de tényleg ramatyul van.
– Ilyen körülmények között, gondolom, helyesen ten-
né, ha felhívna egy másik orvost.
– Hogyan szerezzek másik orvost szerdán? – kiáltott
fel panaszosan Kestler.
– Beviheti a kórházba. Hívja fel a mentőket, ők bizto-
san kiküldenek egy autót.
– Hogyne. És ha meghal a mentőautóban? Vagy beér
a kórházba, és valamelyik tejfölösszájú medika elkezd
sarlatánkodni?
– Sajnálom, de tekintettel arra, amit az apja a múlt hó-
napban művelt…
– Ugyan, doki, az üzlet. A mi telkünkre húzta a keríté-
sét, és az öregem feljelentette. De ennek nincs semmi
jelentősége, egyszerűen csak ilyen az üzlet. A két dolog-
nak az égvilágon semmi köze egymáshoz. És mindig
magát akarja, mert magában bízik szegény.
Dr. Cohen tisztában volt vele, hogy keménynek kell
lennie, mint a gyémánt, és vissza kell utasítania a kérést.
De lelki szemei előtt folyamatosan ott lebegett az ágyá-
ban heverő, szenvedő öregember képe.
– Rendben – mondta végül –, átugrom, megnézem.
Eltartotta magától a kagylót, és odaszólt a feleségé-
nek.
– El kell mennem, drágám.
– De Kaplanékhez készültél – tiltakozott az asszony.
– Ó, nem fog sokáig tartani.
– Miért, ki az?
Az orvos habozott, eszébe jutott, mennyire felháboro-
dott annak idején a felesége.
– Kestler. Az öreg – vallotta be kelletlenül.
– Hozzá mész?
– Végül is a páciensem.
– De feljelentett!
– Azt hiszem, szerinte a két dolognak semmi köze
egymáshoz. Bizonyos szempontból ez még bók is. Felje-
lent ugyan, de orvosként ragaszkodik hozzám.
– Mert nem megy ki senki más szerdán.
– Ez csak újabb ok, hogy menjek.
– Hát, ha én kezelném, olyat adnék neki, hogy meg-
emlegetné. Az biztos, hogy nem hívna többet.
– Ez is egy megoldás – mondta Cohen vigyorogva.
A férj már a kilincsre tette a kezét, amikor az asszony
utánakiabált.
– Kérsz valamit vacsorára?
– Talán. De csak valami apróságot. Biztosan
Kaplanék is megkínálnak valamivel.

– Vedd fel az esőköpenyed! – mondta Miriam. – Ha a

vihar ideér…
 – Most jöttem be a tornácról – ellenkezett a rabbi –, és
kifejezetten enyhe az idő. És egyébként is csak az autóig
megyek.
– Nem is értem, minek mész. Kestler még csak nem is
tagja a hitközségnek.
– Pont ezért látogatom rendszeresen. A beteglátogatás
kötelesség, és a parancsolat minden zsidóra vonatkozik.
De a hitközség rásózza az egészet a rabbira, és úgy veszi,
mintha az egész a tagoknak kijáró, különleges szolgálta-
tás lenne. „Lépj be hozzánk, és a rabbi ingyen megláto-
gat, ha lerobbansz!” Úgyhogy ha meglátogatok valakit,
aki nem tag, megmarad az illúzióm, hogy önként csiná-
lom az egészet. És Kestler ráadásul javíthatatlanul rette-
netes vénember, így aztán valódi micva, hogy elmegyek
hozzá.
Miriam elnevette magát.
– Utána egyenesen hazajössz?
– Igen… illetve nem. Azt hiszem, még beugrok
Kaplanékhez. Tudod, ma is megtartják a szokásos szerdai
bulijukat, és még sosem mentem el…
– De…
– Mort Brooks arra célozgatott reggel, hogy Kaplanék
készülnek valamire, valamilyen kis svindlire – Small
elvigyorodott –, ott talán megtudok erről valamit.

Dr. Muntz letépte a receptet a tömbről, és átnyújtotta

Saffersteinnek.
– Ez bizony bakteriális fertőzés, semmi kétség – jelen-
tette ki. – Penicillint írtam fel a feleségének, vegyen be
napi négy vagy öt szemet. És vegye be az egészet, ne
maradjon egy sem, világos? Ez nagyon fontos. Mert
könnyen lehet, hogy két-három nap múlva már jobban
érzi magát, de ne hagyja abba a gyógyszert, vegye be
mindet az üvegből, oké? Minden világos, Billy? – Az
orvos vizenyős kék szemével jelentőségteljesen
Saffersteinre meredt.
 – Igen. Vegye be mindet – ismételte Safferstein. –
Megyek, ki is váltom.
– Ilyenkor már nincs nyitva semmi – mondta dr.
Muntz, ahogy az órájára pillantott. – Menjen el érte hol-
nap, az még úgy rendben lesz.
– Aptakerék még nyitva lesznek.
– Valóban, ők még biztosan. Akkor viszont adja be
neki az elsőt ma este.
Safferstein felsegítette az orvosra az esőköpenyt.
– Átjön Chethez ma este, Billy? – kérdezte dr. Muntz.
– Á, nem hiszem, hogy itt hagyom Monát, látta, mi-
lyen állapotban van szegény. De maga megy, ugye?
– Ó, hogyne, Chet számít rám. Az én állandó szerep-
köröm a kételkedő, cinikus alak, szükség van az akadé-
koskodásomra. Életet visz a buliba. – Az orvos elvigyo-
rodott. – Vagy lehet, hogy én vagyok az elrettentő példa?
– Mindig is gyanítottam, hogy rájátszik, doki – mond-
ta Safferstein mosolyogva.
– Ó, nem, ez nem játék – tiltakozott gyorsan Muntz.
Safferstein kinyitotta az ajtót az orvos előtt.
– Akkor sajnálhatja, Al, sokat mulaszt – komolyodott
el. – Azóta tudom, amióta csatlakoztam hozzájuk… Azó-
ta érzem a bizonyosságot, hogy nem léphetek tévútra…
Belevágtam egy-két fontosabb üzletbe, és mindegyik
bejött.
Muntz tovább vigyorgott. – Ha maga mondja, Billy…
Ha maga mondja, akkor nyilván úgy is van.

Mrs. Kestler, Joe felesége nyitott ajtót a csöngetésre.

Fakó bőre, húsos alkata és szőkesége egy kislányra emlé-
keztette az orvost, akivel harmadikban egy padban ült.
Rózsás bőrű volt, világos, kövérkés és szőke, és Cohent
elfogta a szomorúság a gondolatra, hogy mostanra alig-
hanem ugyanúgy néz ki, mint Mrs. Kestler. Az asszony
szelídnek és nehézkesnek tűnt. A doki elkönyvelte magá-
ban, hogy a férje nyilván megfélemlíti, és az após erre
nyilván rátesz még egy lapáttal. Amikor a nő legutóbb
nála járt kivizsgáláson, szólt, hogy csinálja meg a szifi-
lisztesztet, mert „Joe üzleti ügyben elutazott, és tudja,
hogy megy ez, ha a férfiak üzleti ügyekben elutaznak”.
– Fenn van az emeleten, doktor úr – mondta. – Joe is
vele van.
– Rendben, köszönöm, ismerem a járást.
A vizsgálat nem tartott sokáig, és amikor dr. Cohen
végzett, biccentett Joe-nak, hogy jöjjön ki ő is. Joe nagy-
darab, erőteljes alkatú férfi volt, kerek fejjel és bokszo-
lókra valló orral, haja vasszürkére őszült. Miközben lefe-
lé sétáltak a lépcsőkön, Kestler megjegyezte:
– Ez aztán gyors volt! Maga aztán nem lacafacázik,
doki!
– Az apjának bakteriális fertőzése van. A veséjére is
ráhúzódott – közölte az orvos a profik személytelen
hangján.
– Ez nem hangzik jól. Mit tegyünk? Beveheti azokat a
csodapirulákat? Penicillint?
– Az apja allergiás a penicillinre, úgyhogy inkább
tetraciklint adok neki, az ugyanúgy hat. Vegyen be na-
ponta négyszer egy szemet! És mindet be kell szednie,
még akkor is, ha a fertőzés egy-két nap múlva visszahú-
zódik. Ez nagyon fontos. És most azonnal kezdje el!
– Van magánál belőle, doki?
– Nálam? Nem, nem hordok magammal gyógyszert.
De írok receptet.
– Jó, de hol váltsam ki ilyen későn? A patikák sem
jobbak, mint maguk, orvosok. Szerdánként mind korán
zárnak.
– Azt hiszem, Aptaker nyitva van még – javasolta hű-
vösen Cohen.
– Oda be nem teszem a lábam.
– Úgy érti, nem vásárol náluk?
– Nem. Nem teszem be oda a lábam – közölte Kestler
makacsul.
– De az apja beteg…
 – Nem számít, akkor sem – mondta Kestler, és meg-
rázta busa fejét, ahogy a bokszoló is megpróbál magához
térni egy találat után.
Dr. Cohen elgondolkodott.
– Lehet, hogy van néhány szem otthon. – Aztán hirte-
len eszébe jutott valami. – És ha betelefonálok nekik,
lediktálom a recept adatait, ők meg kiszállítják?
– Amíg nem kell nekem bemennem oda… De mond-
ja, doki, miért nem nézi meg először, van-e belőle ott-
hon? Megyek maga után kocsival, jó?
– Arra nincs szükség, nemsokára úgyis megyek vala-
hova, és akkor ide tudok ugrani vele. Ha meg nincs ott-
hon, akkor betelefonálok nekik a recept adataival.
– Rendben, doki. De előbb nézze meg, hogy nincs-e
otthon belőle.

Vagy fél tucat autó parkolt Aptaker patikája előtt, szoro-

san a járdaszegélyhez simulva. Bent türelmetlenül topog-
tak a vevők, várták, hogy valaki végre elvegye tőlük a
pénzt, és becsomagolja az árut. Persze mindenki a köze-
ledő vihartól félt. Zseblámpát és elemet vettek, apró első-
segély-csomagocskákat, aszpirint, cigarettát és édességet.
A gyertyakészlet, merthogy tartottak az üzletben díszes
asztali gyertyákat is, teljesen kifogyott.
Marcus Aptaker tartotta a frontot, egyedül szolgált ki,
a helyiség egyik végéből a másikba futkosott, töretlenül
mosolyogva, fürgén, udvariasan. Ahányszor csak hátra-
pillantott, csendes öröm töltötte el: a bolt hátsó traktusá-
ban láthatta, ahogy fia dolgozik fehér köpenyben, a re-
ceptes pultnál, Ross McLane mellett. Régebben egy
Jimmie nevű gimnazista kölyök segített kiszolgálni, de
most megrendeléseket teljesített, épp kivitte az utolsót, és
már nem várták vissza.
Bill Safferstein lépett be, körbepillantott, majd lecö-
vekelt a tulajdonos elé, aki épp nem szolgált ki senkit.
– Nézze, Mr. Aptaker, kérek egy…
 – Sajnálom, Mr. Safferstein – szólt közbe Marcus,
körbemutatva a vásárlókkal zsúfolt üzleten. – Most nem
érek rá, láthatja, hogy várnak rám. Nem tudunk beszél-
getni.
– Ó, nem is azért jöttem. A feleségemről van szó. Be-
teg. Ki tudja adni ezt?
Aptaker rápillantott az ügynök receptjére.
– Ez eltart pár percig.
– Akkor megvárom, nem gond. – Safferstein körülné-
zett. – Látom, felvett még egy drogistát.
– A fiam – közölte büszkén Aptaker, és elsietett, mert
újabb vevő jelent meg.

Jackie már lefeküdt, és viszonylag kis felhajtással el is

aludt, szinte már azelőtt, hogy az anyja betakarta volna.
Leah körülnézett a szobában, résnyire nyitotta az ablakot,
és leoltotta a lámpát. Aztán elmosogatta és elpakolta a
vacsoráról maradt edényeket, és átsétált a nappaliba. Be-
lepillantott az aznapi újságba, megnézte a tévéműsort.
Nem talált semmi igazán érdekeset, de azért bekapcsolta
a készüléket. Adászavar volt, a kép el-eltűnt. Végig-
nyomkodta a csatornákat, de nem látott sehol semmit,
végül undorodva kikapcsolta a tévét.
Felvett a dohányzóasztalról egy könyvet, amelyet már
néhány napja kezdett el olvasni, de képtelen volt odafi-
gyelni rá, folyton azon kapta magát, hogy ugyanazt a
mondatot olvassa újra meg újra. Amikor észrevette, hogy
megint csak a betűket bámulja, becsukta a kötetet, és
visszadobta az asztalra.
Körbesétált a szobában: kiegyenesített egy képet a fa-
lon, odább rakott egy széket. A kandallópárkányon álló
barométerre pillantott: alacsonyan állt. Kicsit megkopog-
tatta, mire a mutató még lejjebb ment. Az ablakhoz ment,
kibámult az útra és a mögötte hömpölygő tengerre. Nyug-
talannak érezte magát, mint akinek hiányzik valami, ten-
ne valamit, de nem tudja, mi lehet az.
 Ha Jackie nem aludt volna fent, elmehetett volna ott-
honról. Beülhetne a kocsiba, és száguldhatna, beleveszve
a sötétségbe, és aztán, mondjuk, beülhetne egy út menti
büfébe kávézni. Ott összeakadhatna egy diplomás kamio-
nossal, aki ott ülne nyitott farmeringben, hetykén a feje
búbjára tolt sapkában, és oda vinné a kávésbögréjét az ő
asztalához, és… Vagy elmehetne sétálni: végig a parton,
mezítláb a sötét éjszakában, a vizet melegnek érezné,
kibújna a ruhájából, úszna egy nagyot. A hátára fordulna,
hogy lebegjen egy kicsit, meghallaná egy másik úszó
közeledő karcsapásait…
Hirtelen nappali világosság árasztotta el a szobát,
ahogy egy csipkés villám a vízbe hasított. A fényt szinte
azonnal mennydörgés követte, és a ház sötétségbe borult.
Zuhogni kezdett az eső. Leah az ablakhoz szaladt, látta,
hogy az utcai lámpák is kialudtak. Kiment a verandára,
végignézett az utcán. Egyik házban sem égett a villany,
de itt-ott remegő lángot látott: többen gyertyát gyújtottak.
Visszament, kitapogatta az utat a konyháig, és előhalá-
szott egy gyertyacsonkot. Annak fényénél megpróbált
telefonálni: a szüleit hívta volna, de nem volt vonal, csak
valami erőtlen zúgás. Vissza-tapogatódzott a nappaliba,
odavonszolt az ablakhoz egy puffot, és feltérdelt rá, kar-
jával az ablakpárkányra támaszkodott, így bámult kifelé,
és nézte az utcát verő esőcseppeket.

Ross McLane vette fel a kagylót, mert a receptes pultnál

az ő széke esett a legközelebb a telefonhoz. Rosszul hal-
lott, ezért hajlamos volt túl hangosan beszélni. Ha telefo-
nált, akkor rendszerint az egész bolt végigélvezhette a
beszélgetést.
– McLane, tessék… Hogy ki?… Ó, jó napot, doktor
úr! Tehetünk önért valamit?… Egy pillanat. Rendben.
Aha, aha, megvan. Kestler. Milyen körzet? Kezdőbetű?
J? Megvan. Minerva negyvenhét? Huhh… Oké… Ajjaj,
nem hiszem. A küldöncgyerek már lelépett… Nem hi-
szem, de tartsa egy percig, megkérdezem. – McLane
letakarta a kagylót, és előrekiabált. – Marcus, figyelj, dr.
Cohen van a vonalban, azt kérdezi, kiviszünk-e még va-
lamit ma este. Minerva negyvenhét.
– Mondd meg neki, hogy nem.
McLane a szájához fordította a telefont. – Hát, doki,
nem hiszem, hogy belefér. Iszonyatosan el vagyunk ha-
vazva, későig benn leszünk. Kaptunk egy pakli receptet
az öregek otthonából. Nincs senki, aki el tudna… – Me-
gint eltartotta a kagylót. – Marcus, azt mondja, hogy na-
gyon fontos.
– Nézzék, én elviszem neki, ha gondolják – ajánlko-
zott Safferstein.
– Ismerik egymást? – kérdezte Aptaker.
– Nem, de ha ennyire kell neki… Ott lakom a Miner-
va úton amúgy is. A negyvenhét még útba is esik.

– Mintha dézsából öntenek – állapította meg dr. Cohen,

az ablakon kibámulva. – Nem is lennék meglepve, ha
Kaplanék lemondanák. Végül is egy hurrikán…
– Meghallgattam a híreket, amíg nem voltál itthon –
válaszolta a felesége –, azt mondták, hogy a vihar a ten-
ger felé vonul, mi csak a szélét kapjuk el, az utólökéseket
vagy mit. Egy órán belül ideér.
– Hát, akár utólökés, akár a közepe, ronda lesz, az biz-
tos. Szerintem kihagyom a mai bulit, nem megyek
Kaplanékhez, maradok inkább itthon.
Az asszony tovább kétkedett. – Nem is tudom, Dan.
Al Muntz fontosnak tartja, nem? Legalábbis nekem így
tűnt abból, amit meséltél.
– És ha lemondták? Végtelenül kínos lenne, ha bees-
nék a vihar közepén, és nem is lenne ott semmilyen buli.
– Telefonáltak volna, nem?
– De, csakhogy nem voltunk itthon napközben.
– Akkor miért nem telefonálsz te oda?
– Igen, azt kéne – ismerte el kelletlenül az orvos, és
felemelte a kagylót. – Nincs vonal – jelentette. Megint
megpróbálkozott, tárcsázott vonal nélkül, de süket maradt
a kagyló. Megrázta, és a hibabejelentőt hívta. A füléhez
szorítva a készüléket feszülten figyelt, végül letette. – Ez
nem működik. Furcsa, néhány perce még nem volt semmi
baja, amikor Aptaker patikáját hívtam. Talán amikor ez
az utolsó villám becsapódott, eltalálhatott egy transzfor-
mátort, vagy a vezetékekkel történhetett valami.
– Megmondom, mi legyen, Dan. Ülj be szépen a ko-
csiba, és menj át Kaplanékhez. Ha sok lámpa ég benn,
sok autó parkol előttük, és zaj is van, akkor nyilván min-
den rendben, és bemész. Ha csak egy-két lámpa ég, vagy
sötét van, nincsenek autók, akkor meg elmaradt, és haza-
jöhetsz.
– Igen, így lesz, drágám.

Safferstein gondosan eltette a két kis zacskót, bennük

egy-egy orvosságosüveggel, esőkabátjának zsebébe. Már
esett, úgyhogy felhajtotta a gallérját, és az autójához lo-
holt. Abban a pillanatban, hogy elindult, egy villám
árasztotta el nappali fénnyel a környéket. A villámlást
szinte azonnal mennydörgés követte. Megnyílt az ég, az
eső hatalmas cseppekben kezdett hullani a fekete aszfal-
túira. A szélvédőt egybefüggő vízfüggöny lepte el, az
ablaktörlők küzdelme teljesen reménytelennek bizonyult.
Az üveg bepárásodott, erre Bill bekapcsolta a fűtést, de
hiába. Egy lámpaoszlop alatt megállt, és leállította a mo-
tort. Nem tarthat sokáig, gondolta.

– Ez aztán gyors volt – mondta Mrs. Cohen, amikor férje

belépett a házba, és lehámozta magáról az esőköpenyt. –
Sötét volt, mi?
– El se jutottam odáig. Kidőlt egy fa, és keresztben
fekszik az úton, pont a saroknál. Végig kellett tolatnom a
Baird utcán, meg sem bírtam fordulni.
 – Hú, az a hatalmas, öreg szilfa? Milyen kár érte! Fel
kéne hívnod a rendőrséget, és bejelenteni.
– Hogy hívjam fel őket? Legfeljebb ha füstjelekkel
tudnék üzenni nekik!

– Pont, hogy konszenzusra törekszem – sulykolta Chester

Kaplan. – Szóval egyetértünk, hogy a hitközségnek nem
áll érdekében, hogy megtartsa és működtesse a Goralsky-
féle ingatlant? A válasz gyors volt, és egyértelmű.
– Ó, persze.
Ki akar bérleti díjakat behajtani?
– Vagy örökké mindent karbantartani, kiadni az üres
üzleteket…
– Erre fel lehetne bérelni egy céget, hogy működtesse
az egészet – mutatott rá Abner Fisher.
– Hogyne! És akkor elveszik a haszon tíz százalékát!
– Ötöt – pontosított Fisher.
– Akkor ötöt, de nem csinálnak az égadta világon
semmit, csak beszedik a lakbéreket. Ezt biztosan tudom.
Egyetértek, Chet, el kell adnunk azt az ingatlant, de az a
kérdés, megtehetjük-e. Mi van erről Goralsky végrende-
letében?
– Ó, hidd el, hogy az a része rendben van – válaszolta
Kaplan gyorsan. – A végrendeletben szó szerint az áll,
hogy „a hitközségre hagyom a Goralsky-féle áruházi
toronyként ismert tömböt, és a hozzá tartozó területet”.
Aztán leírja a határait, és azt mondja, hogy… na és most
figyelj! „…így a templom ebből rendszeres bevételre
tehet szert, amelyből fedezheti mindennapos működési
költségeit, vagy amelyet költhet olyan más épületre,
amely például vallási iskolaként vagy a mindenkori rabbi
otthonaként funkcionál, és a hitközség érdekeit és fejlő-
dését szolgálja”. Az én értelmezésem szerint az utolsó
mondat a lényeg. Bárhogy felhasználhatjuk az ingatlant,
ha az a hitközség érdekeit szolgálja. Igaz, Paul?
Paul Goodman, aki ügyvédként dolgozott, bólintott.
 – Igen, én is így értem.
– És azt állítom, hogy ha eladjuk, és a pénzből ve-
szünk valamit, ami alkalmas üdülőnek vagy pihenőhely-
nek, az bizony a hitközség javát szolgálja – Kaplan to-
vább érvelt. – És most érdemes eladni, most van olyan
ajánlatunk, amilyen nem lesz újra egyhamar.
– Nos, csak azt szeretném tudni, miért ajánl Bill
Safferstein ilyen magas árat ezért? – tette fel a kérdést
Abner Fisher, aki gyakran játszotta az összejöveteleken
az ördög ügyvédjének szerepét.
Kaplan a kérdező felé fordult, arcáról sugárzott az
őszinteség.
– Nem tudom, Abner. Nem tudok többet, mint amit
már elmondtam. Meséltem Bill Saffersteinnek a legutolsó
lelki gyakorlatunkról. Azon ugyanis nem volt ott, emlék-
szel? Hogy a főpap lejött hozzánk, beszélgettünk, és szó-
ba került, hogy az egyház el akarja adni azt a helyet. Az
ár, amit említett, egyszerűen nevetségesnek tűnt. Mond-
tam Billnek, hogy százezerért megvehetnénk, és még ki
is pofozhatnánk. Erre azt mondta, hogy „ide figyelj, én
odaadom azt a százast a Goralsky-tömbért”. Azt hittem,
viccel, de ott helyben kitöltött egy csekket ezer dollárról,
és közölte, hogy ez az előleg. Ez minden, én sem tudok
többet. Lehet, hogy így akar adományt juttatni a hitkö-
zségnek?
– Ugyan már! – csattant fel Abner Fisher gúnyosan. –
Billy Safferstein kedves, jó gyerek, még nagylelkű is, de
egy ócska üzletekkel telerakott, nyomorult épületért nem
fizetne ennyit. Ráadásul nincs is kiadva az összes helyi-
ség.
– Kaptam a minap egy levelet, hogy Aptaker kéri a
szerződésének meghosszabbítását – vetette közbe Kap-
lan.
– Rendben, akkor egy jól menő üzlet már van a
blokkban, de ez nem magyarázat arra…
– Így működik Bill – vélte Paul Goodman. – Próbálta-
tok már pókerezni vele? Ha jó lapjárása van, orrvérzésig
játszana. Például, ha az alap egy zseton, akkor közli,
hogy „elő a farbával, srácok, hadd hulljon a férgese!”, és
felnyomja a tétet ötre. Ingatlant is így vesz. Amikor a
Harrington-telepet számoltam fel, hetvenötezret ajánlott,
miközben a többiek csak ötven-valamennyit. Naná hogy
ő kapta meg. Felosztotta száz kicsi telekre, eladta őket
háromezer dollár körül, és végül szép summát vágott
zsebre. Miután aláírtam vele a szerződést, mondtam,
hogy egy húszassal olcsóbban is megkaphatta volna.
Tudjátok, mit mondott erre? „Soha nem a lehető legol-
csóbban próbálom megvenni az ingatlant, mert úgy az
embernek folyamatosan a többiekkel kell harcolnia. Ad-
dig-addig ígérnek egymásra a vevők, míg végül valaki
többet fizet, mint amennyit eredetileg akart, és mint
amennyit még megérne neki. Én mindig már a legelején
végiggondolom, hogy mennyit ér nekem az a telek vagy
épület, és egyből annyit ajánlok. Így elbizonytalanítom a
konkurenciát, sőt egyenesen a szívük közepébe találok.”
– Hát, lehet – válaszolta Kaplan. – Mindenesetre ez
észvesztőén jó ár, és ha nem fogadjuk el, akkor vala-
mennyien megveszekedett őrültek vagyunk, és beköltöz-
hetünk a diliházba.
– Elismerem, ez tényleg csodás ajánlat, szerintem is
adjuk el – vélte Fisher. – De abban is biztos szeretnék
lenni, hogy a petersville-i ajánlat is olyan nagyon kedve-
ző-e, és biztosan megfelel-e nekünk, hogy üdülőként,
rendszeres lelkigyakorlatokhoz használjuk.
– Hiszen voltál ott, Abner, láttad te is.
– Igen, de akkor lelkigyakorlaton voltam. Láttam, de
nem néztem végig a vevő szemével, az teljesen más.
– Igazad van, Abner, ezért szervezek most hétvégére
egy újabb lelkigyakorlatot. Így legalább rendesen meg-
nézhetjük a helyet. Eldönthetjük helyben, ott fent, és
aztán a vasárnapi elnökségi ülésre már csak a formaságok
maradnak.
– A most hétvégi út a szokásos lelkigyakorlat lesz?
 – Persze. Mezzik rabbi is eljön, és a rebecen* is, így
lesz, aki felszolgálja a péntek esti vacsorát, és meggyújtsa
a gyertyákat. Szombaton meg alaposan megnézhetjük az
ingatlant, és döntést is hozhatunk…
– Hé, de hiszen sábeszkor nem szabad üzletet kötni,
Chet! Ezt most figyelmen kívül hagyod?
Kaplan elvigyorodott. – Szerintem ez szent üzlet, ezt
lehet.

Egy rendőrjárőr közeledett felé, lelassított, és megállt

pontosan mellette. A sárga esőköpenyes őrszem kiszállt,
és odament hozzá. Zseblámpájával bevilágított az abla-
kon.
– Mr. Safferstein? Mi történt? Valami gond van?
Safferstein letekerte az ablakot.
– Nem, biztos úr, nincs semmi gond. Csak annyira
esett, hogy nem bírt vele az ablaktörlő, aztán a szélvédő
is bepárásodott. Gondoltam, lehúzódom, és megvárom,
amíg alábbhagy.
– Nem akarja itthagyni a kocsiját? Szívesen hazavisz-
szük a járőrkocsival.
– Nem, már nem is esik annyira, nem lesz semmi
gond.
– Segíthetünk valamiben?
– Nem, köszönöm, minden… Illetve mégiscsak lenne
itt valami: megígértem, hogy elviszem ezt a gyógyszert…

Mrs. Kestler aggódva nézett ki az ablakon, és kétkedve

megjegyezte:
– Kicsit alábbhagyott, rabbi, de még mindig elég ren-
desen esik. Nem lenne okosabb, ha várna egy kicsit?
De Small mindenképp el akart menni Kaplanék össze-
jövetelére.

*
A rabbi felesége (jiddis).
 – Nem, köszönöm, nem lesz semmi baj – válaszolta. –
Majd szaladok egyet. Itt parkolok a ház előtt.
A rabbi kinyitotta az ajtót, egy pillanatot még várt a
féltető védelmében, majd lerohant a lépcsőn, végig a kerti
úton, az utcán parkoló autójáig. Úgy tervezte, hogy az
anyósülés felől száll be, és átcsúszik a volán mögé, de be
volt zárva az ajtó. Miközben a kulcsa után turkált, hirte-
len szélroham tépte meg az ágakat, Smallra rázva a fale-
veleken összegyűlt, kövérre hízott vízcseppeket. Csu-
romvizes lett, és eszébe jutott, hogy nem is működik ren-
desen a zár, és jó sokat kell vele játszani, ha az ember
kívülről ki akarja nyitni. Így aztán átiszkolt az autó másik
oldalára, pont beletrafálva a járda melletti mély pocso-
lyába, és rá nem jellemző, rabbikhoz nem illő módon egy
nagyot káromkodott.
Amikor végre a kormány mögött ült, csurom vizesen
és kényelmetlenül, azt gondolta magában: „Jobb, ha most
hazamegyek. – Muszáj lesz levennem magamról ezeket a
nedves göncöket, különben Miriam kiborul.”

A vihar határozottan vesztett erejéből, de az eső továbbra

is szakadt. Safferstein csak az utca végében talált parko-
lóhelyet, jó negyven méterre Kaplan házától. De felhaj-
totta a gallérját, kezét zsebébe süllyesztette, és végigcap-
latott az autók mellett. A házhoz érve gyorsan felmászott
a lépcsőn, és megállt, a kiszűrődő zajokat figyelte. Észre-
vette, hogy az ajtó nincs bezárva, kinyitotta, és belépett.
Hirtelen férfias bajtársiasság és vidámság kellős köze-
pén találta magát. A hatalmas hall, a szomszédos nappali
és étkező tele volt kisebb csoportokban álldogáló férfiak-
kal, akik beszélgetésbe merültek, nevetgéltek, vitatkoz-
tak. Észrevették Saffersteint, és vidáman üdvözölték.
– Hello, Billy!
– Szevasz, Billy, öregfiú!
– Hé, gyerekek, megjött Bill Safferstein!
A köszöntések hangjából Safferstein azonnal leszűrte,
hogy Kaplan elmondta nekik az ajánlatát, és az tetszést
aratott.
Levette a kabátját, és körbepillantott, hogy hová te-
hetné. A hallban néhány széken tekintélyes kabáttornyok
hevertek, de az övé vizes volt, nem szívesen dobta volna
a halom tetejére.
Kaplan üdvözölte, majd a fülébe súgott:
– Minden le van vajazva. – Elvette a kabátot. – Ez vi-
zes, beakasztom inkább a szekrénybe, jó? – Az elnök
vállfára csúsztatta, és a többi kabát közé szuszakolta az
előszobai gardróbba. – Hogy van Mona? Jobban érzi
magát?
– Elmentem neki gyógyszerért, de olyan pokolian
esett, hogy nem lehetett rendesen vezetni, így megálltam
itt egy kicsit, gondoltam, megvárom, míg alábbhagy.
– Jót tetted. Gyere, igyál egy sört!
– Egy kis kávé jobban esne, ha van.
– Hogyne. Egy kávé rendel!
– Mondd, használhatom a telefonod?
– Persze, itt van, tessék.
Bill hazatelefonált. A házvezetőnő vette fel.
– Hilda? Hogy van a feleségem?… Ó, remek. Ha fel-
ébred, mondja meg neki, hogy megálltam Kaplanéknál,
olyan erős a vihar… Majd megyek később.

Mrs. Kestler áthajolt a korlát fölött, és lekiabált a férjé-

nek: – Joe, gyere gyorsan! Az apád… Rémesen hangzik.
A férfi felrohant a lépcsőn.
– Hé, papa, mi a gond? Jól vagy? – A feleségére för-
medt: – Te meg ne állj itt, mint szamár a hegyen! Hívd az
orvost!
Az asszony lesietett. Joe hallotta, ahogy tárcsáz és be-
szél, de nem értette, mit mond. Lement hozzá. A nő a
férjéhez fordult, tenyerével letakarva a kézibeszélőt.
– Üzenetközvetítőhöz irányították a hívásokat. Azt
kérdezik, mi a baj, és majd ők szólnak dr. Cohennek.
 Kestler kiragadta a kagylót a felesége kezéből, és be-
leüvöltött.
– Nézze, asszonyom, az apám mindjárt felfordul dr.
Cohen hülye pirulájától! Hívja fel ebben a pillanatban, és
mondja meg neki, hogy emelje fel a seggét, és húzzon ide
most azonnal! Érthetően beszéltem? – Kestler lecsapta a
kagylót.
– Jaj, Joe, nem kellett volna így beszélni ezzel a nő-
vel. Tudod, haragjában esetleg…
– Jobb, ha nem meri megpróbálni, mert a gatyájából is
kiperelem. Menj föl apámhoz, és maradj vele! Én itt ma-
radok a telefon mellett.
– Félek, Joe.
– Félsz? Mitől félsz?
– Nem tudom. Olyan… olyan furcsán fest.
– Gyerünk! Itt akarok maradni, hogy én vegyem fel a
telefont, ha a doki ideszól. Neked még beadna mindenfé-
le baromságot.
Az asszony vonakodva elindult a lépcső felé. A tele-
fon csörgése megállította.
– Igen. Ki beszél?
– Dr. DiFrancesca – közölte hang a vonal másik vé-
gén. – Dr. Cohent jelenleg nem tudjuk elérni, alighanem
elromlott a telefonja. Én helyettesítem. Mi a probléma?
– Adott neki valamilyen pirulát, és most alig kap le-
vegőt.
– Értem. Azt hiszem, be kéne vinni a kórházba. Felhí-
vom a rendőrséget, ők majd kiküldenek egy mentőt. Be-
szólok a kórházba is, hogy várják magukat.
– És mi történik, ha útközben még rosszabbul lesz?
– Nos, akkor… Rendben. Szólok a mentőknek, hogy
menet közben vegyenek fel engem is.

– Hé, Chet, van még egy abból a térképből?

– Persze, Howard, van még egy csomó. Parancsolj? –
Chester Kaplan egy kötegnyi fénymásolt papírt húzott
elő, rajta a hétvégi helyszínhez vezető út térképével. – De
biztosan eljössz, ugye?
– Szerinted odaadtam volna a csekket a huszonöt dol-
csiról, ha nem mennék?
Az eső kissé alábbhagyott, sokan szedelőzködni kezd-
tek, kihasználva a pillanatnyi csendet, amíg a vihar újabb
erőt gyűjt. Vidáman csipkelődve nyomultak a hallba,
hogy felvegyék kabátjukat és kalapjukat.
– Bert, öregfiú, ha már itt vagyunk, válaszd ki a leg-
jobbat!
– Biztos, hogy volt kabátod, haver?
– Srácok, ne felejtsétek el – kiabált ki Kaplan –, hogy
innen indulunk, pontban fél háromkor. De ha késtek,
akkor is odataláltok, adtam térképet, nem lesz semmi
gond.
Amikor Safferstein felállt, dr. Muntz odaszólt neki.
– Már megy is, Bill?
– Nos, én… Maga még marad?
– Persze. Még egy darabig.
Kaplan is odalépett Saffersteinhez. – Hova sietsz úgy,
Billy? Edie épp szendvicset készít. Igyunk meg egy ká-
vét, és dumáljunk még egy kicsit!
– Nos, rendben. Hogy állunk?
– Már a zsebedben érezheted, azt mondom. Szerintem
nem lesz nehéz megszavaztatni vasárnap.
– Szuper.
– Van nálam néhány levél, érdeklődnek az üres üzlet-
ről. Az egyik egy festő- és tapétázó…
Safferstein megrázta a fejét.
– És itt van Aptaker levele, hogy hosszabbítani sze-
retnének.
– Hogy micsoda? – kérdezte Bill gyorsan.
– Úgy tűnik, lejár a szerződésük, írt Goralskynak,
hogy szeretné megújítani. Az öreg beleegyezett, és elké-
szítették a szerződést. De aláírni már nem tudták, mert
meghalt.
Safferstein szélesen elmosolyodott.
 – Hát így állunk?
– Mit akarsz, mit csináljak?
– Válaszold azt Aptakernek, hogy én vettem át az
ügyeket, és forduljon hozzám!

Marcus Aptaker elfordította a kulcsot, és megpróbálta a

kilincset, hogy biztos legyen benne: valóban sikerült
bezárnia az ajtót.
– Jó éjt, Ross! – mondta, majd a fiához fordult. –
Jössz, Arnold?
– Menjél csak, apa, autóval vagyok. Majd megyek én
is nemsokára.
Az erős eső elállt ugyan, de továbbra is szitált. Akiva
végighajtott a part menti úton, amelyet olyan átláthatat-
lan, tejfölszerű köd lepett el, hogy alig világították meg
az autó fényszórói az utat. Ahogy elhaladt a tengerparti
ház mellett, feltűnt neki, hogy az egész környék sötétbe
burkolódzott, nemcsak a házakban, de az utcán sem égett
sehol lámpa. Elfogta a kétely. Leah esetleg átvitte a gye-
reket a nagyszülőkhöz, amikor látta, hogy közeledik a
vihar, és ott maradt vele. Vagy ha otthon maradtak is,
lehet, hogy mindketten alszanak, és ha becsönget…
Aztán meglátta a lány kirajzolódó alakját az ablakban,
ahogy a dühöngő óceánt bámulta. Akiva leparkolt, és
átvágott az úttesten, és remélte, hogy Leah felismeri,
ahogy közeledik a házhoz.
A fiatal asszony kinyitotta az ajtót, még mielőtt a
csengő megszólalhatott volna.
– Mit keresel itt? – kérdezte. – Mit akarsz?
– Hívtalak többször is, de úgy tűnik, nem működik a
telefonod. Aggódtam. Olyan közel laktok a vízhez. Gon-
doltam, ideugrom, megnézem, minden rendben van-e.
– Nincs áram. És leégett az egyetlen gyertya, amelyet
itthon találtam. Leah ellépett az ajtóból, hogy beengedje a
fiút.
Akiva kitapogatta az utat a nappaliba, leült a kanapé-
ra. Egy pillanat múlva érezte, hogy a lány lehuppan mel-
lé. Combja szorosan a fiúéhoz simult, aki arra gondolt,
hogy biztosan rosszul becsülte fel a távolságot sötétben.
De Leah nekidőlt, majd közelebb hajolt, egyre közelebb,
míg végül ajkát a fiú ajkára szorította.
Kicsit később, amikor már egymás mellett hevertek a
kanapén, a lány suttogva megszólalt:
– Olyan rég nem…
– Én sem – mondta rekedten Akiva.

Megszólalt a telefon, és Chester Kaplan átkiabált a szoba

másik végéből.
– Vedd fel, kérlek, Al!
Dr. Muntz felvette, és beleszólt:
– Kaplanék telefonja, jó estét!… Hogy ki?… Nem,
nincs itt… Egy pillanat, tartsa egy kicsit! – Letakarta a
kagylót, és kiszólt Kaplannek. – Dan Cohent keresik. Itt
volt ma este? Nem láttam. – A kagylót újra felemelve
folytatta. – Nem, nem is volt itt. Ki keresi?… Ja, te vagy
az, John! Ismerősnek tűnt a hangod. Mi újság?… Micso-
da?!… Várj egy kicsit! – Felemelte a fejét, és hátraszólt.
– Hé, srácok, vegyetek vissza, nem hallok egy szót sem!
A szobában azonnal csönd lett, minden szempár
Muntz felé fordult.
– És téged hívtak? … Igen… Igen… Igen… Hát, le-
het, hogy ez az volt… Sajnálom, hogy belekeveredtél…
Igen, szia.
– John DiFrancesca volt? – kérdezte dr. Kantrovitz. –
Mi történt?
– Dan Cohen egyik betege meghalt. Nem érték el
Dant, felhívták az ügyeletet, ők meg Johnt. Azt mondja,
valószínűleg Dan beadatott neki valamit, és annak hatásá-
ra…
– Ki volt, Al?
– Az öreg Kestler.
– Ó, édes istenem! – kiáltott fel Safferstein.
 Mindenki felé fordult. Az ingatlanos holtsápadtra vált.
– Mi a baj, Billy? – kérdezte Kaplan.
– Lehet, hogy az egész az én hibám. Talán összecse-
réltem a gyógyszereket.
Elmesélte, hogy felajánlotta, hogy elviszi az orvossá-
got Kestleréknek.
– Két zacskó volt nálam, az egyikben, amit Al írt fel
Monának, a másikban Kestler cucca. Lehet, hogy Monáét
adtam oda a zsarunak, ő meg elvitte Kestlernek.
– Mit szólsz ehhez, Al? – fordult az orvoshoz Chester.
– Megölhette Kestlert az orvosság, amit Monának írtál
fel?
– Penicillint írtam fel – válaszolta Muntz. – Ha
Kestler allergiás volt rá, akkor… – Elhallgatott egy pilla-
natra, ahogy a gondolat átsuhant az agyán. – Odaadtad
Monának a másik zacskót? Kestler gyógyszerét?
– Nem, egyenesen idejöttem a vihar miatt.
– Akkor még mindig itt van nálad, ugye? – mutatott rá
Muntz. – Akkor csak annyi a dolgunk, hogy megnézzük,
melyik az: Mona gyógyszere vagy Kestleré.
– Tényleg, milyen igazad van. A kabátzsebemben
hagytam. – Safferstein azonnal kisietett az előszobaszek-
rényhez, ahová Kaplan a kabátot akasztotta. A többiek
utánatódultak. Kihúzott egy kabátot, és belenyúlt a zse-
bébe. – Nincs benne gyógyszer.
– Nézd meg a többi zsebét!
– De emlékszem, hogy ebbe tettem! – csattant fel, de
azért megnézte a többit is. Kivett egy pár kesztyűt, és
kifejezéstelenül meredt rájuk. – Ez nem az én kesztyűm.
Hé, ez nem is az én kabátom! Valaki összecserélte a ka-
bátokat!
 14. FEJEZET

Marcus Aptaker nyugtalanul fészkelődött egy sort, végül

fel is ébredt. Megdörzsölte a szemét, és ásított egy hatal-
masat. Felesége pongyolában üldögélt a hintaszékben,
kifelé bámult az ablakon.
– Mi a baj? Nem tudsz aludni?
– Háromnegyed kettő van – válaszolta az asszony –,
és Arnold még nem ért haza.
– És akkor mi van? Nagyfiú.
– De a vihar… Mi van, ha… Bemondta a rádió is,
hogy kidőlt egy csomó fa és telefonpózna.
– Az isten szerelmére, miért kínzód magad ezzel a
képzelődéssel? – morgott Marcus, de kimászott az ágy-
ból, és belebújt a köntösébe. – Hozok neked egy kis me-
leg tejet. Attól majd elalszol.
A nő utánament a konyhába.
– Nem kérek tejet. Azt hiszem, fel kéne hívnunk a
rendőrséget.
A férfi rámeredt.
– Minek?
– Megkérdezhetnéd, nem történt-e…
– Nézd, drágám, ha bármilyen baleset vagy ilyesmi
nyomaszt, akkor nyugodj meg. Arról már rég tudnánk.
– De akkor hol lehet?
– Honnan tudjam? Biztosan elment valamelyik barát-
jához, nem is veszik észre, milyen későre jár már.
– Kihez ment volna? Milyen barátai lehetnek még itt?
– Nem tudom, csak annyit láttam, hogy többször tele-
fonált.
 – Komolyan mondom, fel kéne hívni a rendőrséget –
makacskodott Rose.
– Nem hívok semmilyen rendőrséget. Mégis, mit
mondhatnék nekik? Hogy mindjárt hajnali kettő, és a
huszonnyolc éves fiam még nem jött haza? Kiröhögné-
nek. Valószínűleg defektet kapott, és mindjárt itthon lesz.
– De akkor miért nem telefonál? Tudja, hogy aggó-
dunk, mi történhetett vele ebben a szörnyű viharban.
– Honnan az ördögből tudjam, hogy miért nem telefo-
nál? Lehet, hogy nincs nála pénz.
Marcus Aptaker mormogva bevonult a nappaliba, Ro-
se utánament. Bekapcsolta a tévét, az Éjszakai bagoly
című show-műsor ment. Meredten bambult a képernyőre.
– Miért nem fekszel vissza? – unszolta az asszony. –
Holnap korán kell kelned.
Akiva háromkor ért haza. Boldog volt. Eufórikus. És
nyugtalan.
– Hé, úgy ki van világítva ez a ház, mint egy kará-
csonyfa – jegyezte meg vidáman. – Ti meg sosem alszo-
tok?
– Ó, Arnold… – sírta el magát az anya – annyira ag-
gódtunk.
– Hol az ördögben voltál? – támadt rá Aptaker, ahogy
aggodalma hirtelen haragra váltott.
– Arra nem is gondoltál, hogy mennyire izgulunk? –
zokogott Rose. – Hol voltál?
– Egy… egy lánynál voltam.
– Revere-ben, nyilván – üvöltötte az apa, majd a fele-
ségéhez fordulva folytatta. – Valamelyik semmirekellő-
vel, akivel régebben is együtt lógott. Nem tudtad, kit
ismerhet ebben a városban, hova mehetett. Megmondom
én neked. Valamelyik kedves lányhoz ment Revere-be,
akiket nem is kell ismerni ahhoz, hogy fogadják az em-
bert. Ó, ő már vallásos! Jár templomba! Nem eszi meg a
főztödet, mert nem elég szent neki. És ha egy éjszakára
hazajön, máris kurvák után rohangál.
Akiva elvesztette a fejét.
 – Nem beszélhetsz így velem! – üvöltötte. – Nem va-
gyok köteles ezt eltűrni!
– Az én házamban…
– A szentségit, akkor elmegyek a te házadból! – és ez-
zel kirohant a szobából. Egy szempillantás múlva vissza
is jött, a bőröndjét cipelve. Ledobta a szüleitől kapott
lakáskulcsot a dohányzóasztalra. – Tessék, megyek innen
a pokolba! – indult az ajtó felé.
– Arnold, kérlek… – fogta könyörgőre Rose. – Hova
mész?
– Vissza Philadelphiába. Egyáltalán nem kellett volna
idejönnöm. – Bevágta maga mögött az ajtót.
Mrs. Aptaker hitetlenkedve meredt a férjére, aki kitar-
tóan bámulta a parkettát.
– Ó, Mark, ezt nem kellett volna…
– Hadd menjen. Kinek hiányzik?
– Nem! – kiáltott fel az asszony, és kirohant a veran-
dára. A fia után kiabált, de az már kikanyarodott a kert-
ből, és elindult a sötét utcán.

Akiva a sötét éjszakában vezetve képzeletben több utast

is maga mellé ültetett szépen sorban. Először is az anyját,
aki iránt bűntudatot érzett. „Végig tudtam, anya, hogy
nem fog menni. Ezért is nem jöttem haza mostanáig. Apa
nem rossz ember, de mit csináljak, ha egymás szagát sem
állhatjuk. Ez nem az ő hibája, és nem az én hibám, csak
egyszerűen így van.”
Aztán reb Mendelhez beszélt, megengedve magának
holmi viccelődést is: „Azt hiszem, rebbe, most az egyszer
nem jött be a maga megérzése. Egy kis foltocska a híres
távcsövén… Előfordul a legjobbakkal is, ugye?”
És persze Leah, akivel komolyan, őszintén beszélt,
„így lesz a legjobb, édes. Úgyse maradtam volna néhány
napnál többet. Persze, ha átjönnél Philadelphiába, és ke-
resnél valami munkát, vagy akár Washingtonba, oda át-
szaladhatnék hétvégenként…”
 Az ábrándozást egy rendőrjárőr sípjának félreismerhe-
tetlen hangja szakította félbe. Egyedül volt az úton, a
jelzés csak neki szólhatott. Beletörődőn fékezett, és meg-
állt. A visszapillantóból figyelte, ahogy a rendőr lekászá-
lódik a motorról, és kényelmesen átsétál az autóhoz. Fel-
kapcsolta a lámpát, hogy kihalássza a kesztyűtartóból az
iratait.
A rendőr behajolt az ablakon, és végigmérte az utaste-
ret.
– Furikázunk-furikázunk, mi? Bulizgatunk is talán?
– Nézze, biztos úr, Philadelphiába megyek… Purvis,
nem? Joe Purvis?
– Igen. Ismerjük egymást? – A rendőr Akivára bá-
mult. – Csak nem…
– Arnold Aptaker.
– Ó, csak nem! Hogy vagy? Micsoda szakállad lett!
– Gondoltam, kipróbálom, milyen, ha megnövesztem.
Legalább nem kell borotvapengére költeni.
– És most itthon vagy? Nem is láttalak a városban.
– Csak a családot jöttem megnézni néhány napra.
Egyébként Philadelphiában élek. És te? Mikor lettél zsa-
ru? Azt hittem, ács vagy.
– Az is voltam, egészen néhány évvel ezelőttig, de a
téli sovány hónapok alatt kitanultam rendőrnek. Még
manapság is vállalok szolgálaton kívül ácsmelókat, tu-
dod, a régi üzletfelek kedvéért.
– Van egy testvéred, nem? – kérdezte Akiva, ügyelve,
hogy a beszélgetés ne lépjen ki a barátságos és baráti
mederből.
– Caleb? Az öcsém, egy évvel fiatalabb nálunk.
– Emlékszem. Egy csoportba jártunk angolra. És ő mit
csinál? Szintén rendőr?
– A, ő a Couriernál van, terjesztési menedzser. Ír az
összes volt Barnard’s Crossing-i ipsének, még azoknak
is, akik Floridába költöztek, hogy fizessék elő lapot, és
akkor majd nem veszítik el a kapcsolatot a várossal vagy
mi. Elég jól megy neki.
 Akivának hirtelen támadt egy ötlete.
– Micsoda ötlet! – Beletúrt a kesztyűtartóba, papírt,
ceruzát szedett elő. Lekörmölte egy papírra nevét és cí-
mét, és átnyújtotta a rendőrnek. Tárcájából kivett egy
ötdollárost. – Tessék, adok öt rongyot. Add oda az
öcsédnek, és kérd meg, hogy küldje nekem az újságot.
– Hé, a szentségit, miért nem írsz neki te, és akkor
küld neked nyomtatványt meg mindent. Nem is tudom,
mennyit kéne fizetned.
– Küldjön az öt dollárért, amennyi belefér, aztán meg
egy csekket. Tudod, hogy megy ez, ha levelezgetnem
kell, megette a fene az egészet.
– Na, jó, rendben. – A rendőr összehajtotta a bankót,
becsúsztatta a papírba, amelyre Akiva a címet írta, és a
sapkájába tette. – Ha legközelebb erre jársz, keress meg!
És vigyázz, ne menj gyorsan itt, az út tele van kidőlt fa-
ággal még néhány kilométeren.
 15. FEJEZET

Small rabbi másnap, a reggeli imán értesült Kestler halá-

láról. Mellbe vágta a hír, hogy az öreg, akit előző éjjel
még meglátogatott, elhunyt, de nem volt meglepve.
Nyolcvan is elmúlt már, és ahányszor csak látta, egyre
gyengébbnek és törékenyebbnek tűnt.
– Elmegy a temetésre, rabbi? – kérdezte Chester Kap-
lan. – Revere-ben lesz, fél tizenegykor. A Bnei Salom
csinálja, tag volt az öreg.
– Nem, azt hiszem, nem megyek.
– Nekem muszáj lesz. Néhányszor kisegítettem
Kestleréket jogi ügyekben az elmúlt pár évben.
– Végül is micva – jegyezte meg Small.
Kaplan földerült.
– Tényleg, ez is igaz.
Amikor este újra találkozott Daviddel, beszámolt neki
az eseményről.
– El kellett volna jönnie, rabbi. Valóságos tömeg gyűlt
össze. Nem gondoltam, hogy ennyire népszerű volt sze-
gény. – Kaplan elnevette magát. – De ahogy hallottam
néhány megjegyzést a tömegben, rájöttem, hogy sokan
azért jöttek, hogy biztosak lehessenek benne: tényleg
meghalt az öreg.
A rabbi felhúzta a szemöldökét.
– Merthogy?
– Tudja, hogy mivel foglalkozott, nem?
– Kisebb összegekkel folytatott banki tevékenység?
– Uzsorás volt: magas kockázatú hitelezés, második-
harmadik jelzálog, zaci, ilyesmi. A kamat valahol huszo-
nöt és harminc százalék körül mozgott. De hallotta volna,
micsoda dicshimnuszt zengtek róla a sírnál! Az a Rogin
rabbi végig azon lovagolt, hogy Kestler kölcsön adott,
„de nem a pénzembereknek vagy az iparmágnásoknak,
hanem kisembereknek: a szegényeknek és a rászorulók-
nak”. Biztosan megkérdezte a fiatal Kestlert az apjáról,
aztán kicifrázta, amit az mondott.
Small szomorkásán bólintott.
– Régebben tényleg csak a nagy embereket dicsértük,
ma viszont már elvárja a család, még akkor is, ha ők is
tudják, hogy nem igaz. És idővel azt is fogják gondolni
az elhunytról, amit a rabbi mondott a sírnál… Persze
lehet, hogy ez nem is rossz, legalább a fiú jobb szívvel
emlékszik majd vissza az apjára. A történészek is ezt
csinálják a szimpatikus államférfiakkal és hősökkel. És
maguk, ügyvédek, sem különbek, amikor az esküdtek
előtt elmondják beszédüket.
– Persze, nálunk is így megy ez – ismerte el Kaplan.
Small épp el akart fordulni, amikor az elnöknek még
eszébe jutott valami. – Rabbi, maga látogatta az öreget.
Milyennek tűnt?
– Ezt hogy érti, Chet? Beteg öregembernek tűnt.
– Mert a temetés után sokan odamentek Joe
Kestlerhez részvétet nyilvánítani. Egy nő, talán valami
rokon, nagyon kötötte az ebet a karóhoz, hogy őt mennyi-
re meglepte a hír. Azt mondta, hogy amikor utoljára látta,
kifejezetten fürgének és ébernek tűnt. És Joe azt mondta,
hogy egész jól volt, amíg be nem vette a doki piruláját.
A rabbi élesen nézett Kaplan szemébe.
– És ezzel mit akar mondani?
Kaplan elvigyorodott.
– Ügyvédként úgy mondanám, hogy Kestler lerakta
egy műhibaper alapjait.
 16. FEJEZET

A telefonszerelők egész éjjel dolgoztak ugyan, dr. Cohen

másnap reggelig nem értesült páciense halálról, egész
addig, amíg be nem ért a kórházba, ahol dr. DiFrancesca
közölte vele a hírt.
Cohen szomorúan megrázta a fejét.
– Jaj, ez borzalmas. Beteg öregember volt, de nem hit-
tem volna, hogy elveszítjük. Lehet, hogy be kellett volna
hozatnom a kórházba.
– Utólag mindig könnyű okosnak lenni, Dan – vigasz-
talta dr. DiFrancesca. Csak néhány évvel volt idősebb
Cohennél, de szőke hajával, kék szemével és
rögbijátékosra valló széles vállával könnyedén keltette a
magabiztos, révbe ért orvos benyomását. – Lehet, hogy a
gyógyszertől… – folytatta – legalábbis nekem nagyon
úgy tűnt.
– Tényleg? Pedig ugyanezt adtam neki néhány hónap-
ja, és nem volt semmi gond vele. Mit láttál rajta?
– Ó, a szokásosakat: gyulladás, vértolulás, nyilvánva-
lóan nehezen kapott levegőt. Tudod, lehet, hogy allergiás
lett közben.
– Hát, ennek mindig megvan a veszélye, nem? Hon-
nan tudhatná előre az ember? Még régebben úgy láttam,
hogy penicillinérzékeny, ezért váltottam tetraciklinre, és
az működött is…
– Mit adtál neki, Dan?
– Limpidine 250-et. A Pierce és Proctor-félét. Ugya-
nazt, mint a múltkor. Eddig remekül bevált.
 – Hát ezúttal nem vált be. – Dr. DiFrancesca elbizony-
talanodva folytatta. – Úgy tűnt, hogy a fia alaposan fel-
kapta a vizet, és a szívére vette az ügyet.
– Gondolom, ez várható volt.
– Nem, Dan, én a kezelésre gondolok. Azt állítja,
hogy az apja jól volt, amíg be nem vette a gyógyszert.
– Hidd el nekem, hogy nem volt jól. Magas láza volt,
teljesen le volt gyengülve.
– Nem lepődnék meg – folytatta John –, ha műhiba-
pert indítana ellened.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte Cohen gyorsan.
– Az a típus, ismerem a fajtáját. Ha történik valami,
rögtön körülnéz, kit perelhetne be.
Cohen bólintott.
– Értem, mire gondolsz. De legalább nem csinál titkot
belőle. Ezt amúgy az apjától örökölte.
– Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy az apja teljesen
jól volt, amíg be nem vette, amit felírtál neki.
– Ha olyan nagyon jól volt, akkor miért hívtak ki
szerda délután? Mire kellett volna neki orvos?
– Ez is igaz, de…
– Nézd, John, az öreg volt vagy nyolcvanéves. 39 fo-
kos láza volt. Vizelési nehézségei voltak, és égető érzés-
ről panaszkodott. Ez bakteriális fertőzésnek hangzik,
nem? Vagy lehetett vírus is, ebben az esetben a gyógy-
szer nem segít rajta, de nem is árt semmit. Na, most fi-
gyelj: pontosan ugyanezekkel a tünetekkel hívtak ki hoz-
zá hat hónappal ezelőtt. Ugyanezt az orvosságot írtam fel
neki, és szinte rögtön rendbe is jött. Szóval ugyanaz a
beteg, ugyanolyan tünetek, úgyhogy ugyanazt adtam rá
megint. Száz dokiból kilencvenkilenc így tett volna, ez a
rendes, konzervatív orvoslás. Lehetett volna másféle
tetraciklint adni, de nincs köztük lényegi különbség. Ak-
kor meg? Milyen alapon perelhetne?
– Engem nem kell meggyőznöd, Dan. Biztosan talál
valami zugügyvédet, aki ezek alapján elindít egy pert.
Próbáltam beszélni vele, mondtam, hogy ebben a korban
már nem lehet tudni, bármi megtörténhet, de az ilyenek-
kel nem lehet… – DiFrancesca szomorúan csóválta a
fejét. – Ezért szóltam a helyszínelő rendőrnek, aki kijött a
mentőautóval, hogy foglalja le a gyógyszert, legyen csak
benne a jegyzőkönyvben.
Cohen bólintott.
– Jó, hogy gondoltál erre. Ha meg beperel, akkor…
Hát, végül is ezért van az embernek biztosítása.
John bizonytalanul folytatta.
– Ez azért nem ilyen egyszerű. Először is, Kestler az
egész várost teleköpködi majd a sztorijával. És ezzel
bizony kárt okozhat neked.
– Igen, gondolom.
– És Al Muntz is eléggé ideges. Persze felhívott ott-
hon, ahogy hazaért Kaplanéktől. Minden részlet érdekel-
te.
– Mitől fél?
– Úgy tűnik, azon aggódik – felelte dr. DiFrancesca
szégyenkezve –, hogy egy ilyen ügybe az egész rendelő
belekeveredik, hogy ha elindul a sárdobálás, mindenkire
fröccsen valamennyi. Igazság szerint Kestler engem is
azzal vádolt, hogy fedezlek, merthogy egy rendelőben
dolgozunk, és kollégák vagyunk.
– Ez hülyeség, John – vágott közbe hevesen Cohen. –
És az összes többi orvos a kórházban? Ők is a kollégáim.
Ők is mind érintettek?
– Tudod, hogy megy ez, Dan. Mire végre eljutsz odá-
ig, hogy olyan házad legyen, mint Al Muntznak a
Beachcroft úton, és minden páros évben Cadillacet cse-
rélsz… nos, akkor fene érzékeny leszel, hogy azt ne
mondjam, paranoiás.
– Nincs oka rá – jelentette ki tömören Cohen. De azért
persze ideges lett.
Muntz és Kantrovitz mindketten benn voltak a kór-
házban egész délelőtt, de ebédidőre visszaértek a magán-
klinikára. A négy orvos együtt indult el, hogy bekapjon
valamit. Senki nem hozta szóba az ügyet sem útközben,
amíg eljutottak az étteremig, sem ebéd alatt. Mikor már a
kávénál tartottak, Muntz megszólalt:
– Ami a Kestler-ügyet illeti, Dan… John szerint aller-
giás reakció lehetett. Mit írtál fel neki?
– Limpidine-t. 250-est. Négyszer egy nap, öt napig.
– Ez volt az üvegen, John? – kérdezte Kantrovitz.
– Aha.
– Húgyúti fertőzésre? – kérdezte Kantrovitz, elgon-
dolkodott, majd rá is bólintott. – És megkérdezted, hogy
milyen gyógyszerekre érzékeny?
– Jaj, Ed, ugyan már!
– Nos? Megkérdezted?
– Nem, nem kérdeztem meg – válaszolta Cohen. –
Nem volt rá szükség. Hiszen pár hónappal az eset előtt
már kezeltem ezzel a gyógyszerrel.
– Pedig mindig érdemes megkérdezni, már csak a biz-
tonság kedvéért is…
– Nem a biztonsággal voltam elfoglalva! – csattant fel
Dan. – Az érdekelt, hogy ellássam a betegemet!
– Hé, nem kell úgy felkapni a vizet – szólt közbe
nyugtatóan Muntz.
– Csak segíteni próbálunk – csatlakozott Kantrovitz.
– Segíteni? Most? Hiszen már halott! Ne csináljatok
úgy, mintha még soha nem vesztettetek volna el beteget.
– Dehogynem. És ezen már úgysem lehet segíteni. És
most érted aggódunk, Dan. John szerint könnyen műhi-
baper lehet ebből.
– Épp ezért van biztosításom.
Muntz bólintott.
– Természetesen. De John szerint Kestler szétkürtölné
az ügyet a városban. És Chet Kaplan szólt is nekem, hogy
már a temetésen elkezdte a szövegelést.
– És?
– És ez bizony nem lenne jó egyikünknek sem.
– Milyen szempontból?
– Tudod, sokaknak egészen furcsa elképzeléseik van-
nak arról, hogyan is működik egy rendelő – célozgatott
homályosan Muntz.
A vékony, komoly Ed Kantrovitz, ha nagy ritkán
megszólalt, általában kinyilatkoztatott, és nem csak úgy
mondott valamit.
– Próbáljuk meg más szemszögből nézni, Dan? –
kezdte, majd kis szünetet tartott, összeszorította ajkát,
amíg összeszedte a gondolatait. – Valaki azt mondja va-
lakinek, hogy valaki meghalt. Mi lesz valószínűleg az
első kérdés? Nyilván, hogy ki volt az orvosa. Tegyük fel,
hogy azt válaszolja, hogy a rendelőből valaki. Mire mit
gondol majd a kérdező? Gondolhatja azt is, hogy Al volt,
vagy én voltam, vagy John…
– Vagy akár én – vágott közbe Cohen. – És ha azt fe-
leli az illető, hogy valamelyik orvos a kórházból, akkor a
száz közül bármelyik lehet.
– Ó, ez már túl hipotetikus, ne kanyarodjunk el ennyi-
re! – javasolta Muntz. – Most ez a Kestler-ügy aggaszt
minket.
– Mondd csak… – Kantrovitz csettintett csontos ujjai-
val. – Nem ez az az ipse, akiről nemrég meséltél? Aki
beperelt?
– De igen. Amikor kerítést építettünk, akkor közölte,
hogy az már az ő telke.
Dr. Muntz elcsodálkozott, kék szemei annyira kime-
redtek, mintha ki akarnának ugrani a koponyájából.
– És te kezelted?
– Nem találtak más orvost, és az végül is csak üzleti
ügy volt…
Dr. Muntz a fejét csóválta, lassan, egyik oldalról a
másikra.
– Lehetett volna ennél több eszed is, Dan.
– Miért, mi azzal a baj, ha…
– Nem kezelünk senki olyat, akivel érzelmi viszo-
nyunk lehet – vetette közbe Muntz szárazon.
– Ha a családból valaki lebetegszik, nem te kezelnéd,
ugye? – folytatta Kantrovitz.
– Az vele a baj, hogy nem néz ki jól – magyarázta to-
vább Muntz. – Adott egy alak, akivel kapcsolatban jogo-
san lehetnek ellenérzéseid, és te meg felírsz neki egy
olyan gyógyszert, amely valószínűleg a halálát okozta.
Sőt nem csak odaadod simán a receptet! Nem, még be is
telefonálsz a patikába, és ki is viteted, hogy biztos lehess
benne, hogy beveszi. Szóval ez egyszerűen nem néz ki
jól, és ezt így fogja gondolni az utca embere is. Márpedig
ő fog ott ülni az esküdtek padján, ha perre kerül a sor.
– De az öreg rosszul volt, és azt gondoltam… hogy
segíthetek rajta – magyarázta Cohen. – Vagy talán el
kellett volna utasítanom?
– Pontosan – szólt közbe Muntz. – Nem a te dolgod
volt, nem a te felelősséged… Azt kellett volna monda-
nod, hogy hívják fel a mentőket, és majd ők kiküldenek
egy autót, és beviszik a kórházba.
– És ha útközben rosszul lesz, vagy meghal…
– Nem halt volna meg. Ha mégis, az sem a te bajod.
Hosszasan vitatkoztak, visszafogott hangerővel, hi-
szen nyilvános helyen ültek, időről időre körbe is pillan-
tottak, hogy meggyőződjenek róla, nem hallgatódzik-e
valaki. És nem jutottak egymással semmire. Dr. Cohen
ragaszkodott hozzá, hogy igenis kötelessége ellátni bár-
kit, akit tudása és képesítése szerint bír, ha erre kérik.
Muntz és Kantrovitz ugyanolyan csökönyösen tartott ki
amellett, hogy elsősorban saját magának tartozik felelős-
séggel, és joga van megtagadni a kezelést, ha az veszé-
lyezteti szakmai vagy társadalmi elismertségét.
DiFrancesca szinte végig csak hallgatott, kivéve, ha úgy
érezte, hogy a vita személyeskedéssé fajult. Olyankor
szorongva fészkelődni kezdett a székében, és megszólalt:
– Hé, srácok, nem kéne…
Amikor végül felkerekedtek, hogy visszamenjenek az
étteremből, a két idősebb orvos érezhetően hűvösebb lett
Cohennel, és DiFrancescával is távolságtartóbban visel-
kedtek, hiszen az meg nem támogatta őket.
Aznap este Mrs. Cohen szokatlanul csöndesnek találta
a férjét. Ezt természetesen annak tulajdonította, hogy
meghalt egy páciense, így bölcsen meg sem próbálkozott
vele, hogy felvidítsa. De másnap reggel, amikor látta,
hogy férje egy csöppet sem érzi jobban magát, megpró-
bálkozott:
– Miért nem mész fel a hegyekbe a hétvégére, Dan?
Rád férne, hogy néhány napra itt hagyd ezt a taposómal-
mot.
– Nem hiszem, hogy el tudnék menni. Kora délután
indulnak, és ahhoz át kellene tennem egy pár pácienst
más időpontra…
– Tudod, mit? Tedd be a táskát az autódba, aztán ha
úgy döntesz, egyszerűen csak odamész. Kérd meg
Madeleine-t, hogy telefonáljon ide, ha nem jössz haza.
 17. FEJEZET

– Csak épp erre jártam, és láttam, hogy itt áll a kocsija,

David… – Hugh Lanigan állított be.
– Kerüljön beljebb! – invitálta Small a köpcös, piros-
pozsgás férfit, Barnard’s Crossing rendőrfőnökét. A két
férfi jóban volt a rabbi megválasztása óta, és be-
beugrottak a másikhoz. De Small tapasztalatból tudta,
kell hogy legyen valamilyen, úgymond szakmai oka is a
látogatásnak. Eltűnődött, ezúttal vajon mi járhat a rend-
őrkapitány fejében.
– Épp kávézunk – mondta Miriam. – Ugye csatlakozik
hozzánk? Csak szusszanok egyet a szombati előkészüle-
tek közepette.
– Hát, nem bánnám… – felelte Lanigan. Letette a szé-
ke mellé a rendőrsapkát, és vaskos, tömpe ujjaival végig-
szántott ősz haján.
– Kóstolja meg ezt! – kínálta a rabbi. – Kichel, úgy
hívják. Kávéhoz nagyon jó.
– Hmm, isteni. Hogy is mondta? Kichel? Igaza van,
kávéhoz kitűnő. Megadhatnák Gladysnek a receptet.
– A legnagyobb örömmel – szólt Miriam.
A rendőrfőnök a kávéját iszogatva elégedetten felsó-
hajtott.
– Az első békés pillanat az elmúlt negyvennyolc órá-
ban. Egész szerdán a viharra készültünk, tegnap egész
nap a károkat állítottuk helyre…
– Az nem a köztisztaságiak dolga? – érdeklődött a
rebecen.
 Lanigan elnevette magát.
– De, az ő dolguk… ők végzik a munka fizikai részét:
ők takarítják el a kidőlt fákat, és ők javítják a vízvezeté-
ket. De a rendőrségnek jelentik be, ha egy út járhatatlan.
Leellenőrizzük, és szólunk a köztisztaságiaknak, hogy
menjenek ki. De ha mondjuk betört egy kirakat, mi ott
álluk, és őrizzük, amíg újraüvegezik. Vagy a kikötőben is
két őrhajónk teljesített éjjel-nappal szolgálatot: ellenőriz-
ték a bójákat, és levadászták a horgonyukat vesztett hajó-
kat. Az autóbalesetek sérültjeit is mi visszük kórházba.
Vagy az öreg Kestler is, akit tegnap temettek: a
járőrkocsi vitte ki neki az orvosságot, és aztán késő éjjel
ki kellett küldenünk a mentőket, hogy vigyék kórházba.
Két rendőri intézkedés, és ez csak egy ember! Jut eszem-
be, csak puszta kíváncsiságból kérdem: miért temették el
tegnap? Mármint szerda este halt meg, és másnap már el
is temetik. Volt valami különleges ok erre a sietségre?
A rabbi megrázta a fejét.
– Mindig másnap temetünk, illetve amilyen hamar
csak lehet. A zsidóknál ugyanis nincs balzsamozás. Ez a
hagyomány, gondolom, az izraeli forró éghajlat miatt.
Csak akkor várunk, ha erre jó okunk van.
– Nincs halottvirrasztás? Nem ravatalozzák fel, hogy a
család és a barátok még utoljára láthassák, és elbúcsúz-
hassanak tőle?
A rabbi a könyvespolchoz lépett, és levett egy vaskos
szótárt.
– Á, meg is van. „Virrasztás: ébren maradni, és a ha-
lottat őrizni.” De, ezt mi is csináljuk. Jótettnek, azaz
micvának számít. A legtöbb helyen van egy ezzel foglal-
kozó egylet, a Hevra Kaddisa*, ők látják el a halott körüli
teendőket: megmossák a testet, ráadják a halotti ruhát, és
őrzik egész éjjel, a halott mellett ülnek, és imákat olvas-
nak fel. Általában nem mutogatjuk a holttesteket. Ellent-

*
”Szent egylet”, tagjai a halottak eltemetéséért és az összes
ezzel kapcsolatos teendőért felelnek.
mondana a hagyományainknak, miszerint ha a lélek eltá-
vozik, már csak az agyag marad.
– Ezzel együtt – vetette közbe Lanigan –, Jenkins őr-
mester azt állítja, hogy amikor az orvos boncolást java-
solt, Joe Kestler kiverte a balhét, mondván, hogy azt tiltja
a vallása.
A rabbi bólintott. – Nem hiszem, hogy Kestlert túlzot-
tan izgatná a vallás, de igen, ez is része a hagyománya-
inknak. Nem boncolunk, hacsak nincs rá egyértelmű
okunk, mint például ha a halott vizsgálatával megmenthe-
tő valakinek az élete, vagy valamilyen konkrét kérdésre
így adható válasz. Az embert a saját képére teremtette az
Örökkévaló, így ha felvágjuk az emberi testet, azzal a
képet is megszentségtelenítjük.
– Ez nem nagyon passzol ahhoz az elképzeléshez,
hogy a test csak agyag, és ha a lélek eltávozik, nincs töb-
bé jelentősége – mutatott rá Lanigan.
– Tényleg nem – vigyorodott el a rabbi. – Valóban
van némi ellentmondás. A zsidó hagyomány nem mester-
ségesen felépített rendszer, ahol minden elem úgy passzol
a többihez, mint egy puzzle-ban. Évszázadok alatt alakult
ki. A boncolás vagy a hamvasztás tiltására az a magyará-
zat, hogy vannak zsidók, akik hisznek a feltámadásban,
abban, hogy a Messiás eljövetelekor nemcsak a lélek, de
a test is feltámad. Ezért fontos, hogy a test épen kerüljön
a sírba, hogy így várja a feltámadást.
– Ez elég nagy kitolás azokkal, akik régen haltak meg
– vetette fel a rendőr. – És azokkal is, akik elvesztették
egy-két végtagjukat valamelyik háborúban.
– Igen, valóban, elég nagy kitolás.
– És mi volt az oka, hogy nem maga temette az öreg
Kestlert? – érdeklődött tovább a zsaru.
– Semmi, csak Revere-ből származik, és tagja maradt
az ottani hitközségnek.
– Micsoda beszélgetés ez! – szólt bele Miriam. – Rá-
adásul kávézás közben!
– Az az érzésem, hogy a parancsnok épp a munkáját
végzi – fordult David mosolyogva a feleségéhez.
Lanigan felpillantott dús szemöldöke alól, és rövid,
kínos nevetéssel próbálta leplezni zavarát.
– Hát igen, van benne valami.
A rabbi bátorítón bólintott.
– Szeretne négyszemközt beszélni Daviddel? – kér-
dezte Miriam.
– Ó, dehogy. Semmi ilyesmiről nincs szó. Maradjon
csak! – Lanigan hátradőlt a karosszékben. – Körülbelül
egy éve, amióta ideköltözött, dr. Daniel Cohenhez járok
orvoshoz, mert… Mert kedvelem. Ezen kívül általános
orvos, ráadásul gyakorlatilag ő az egyetlen fiatal szakem-
ber a városban, és tetszik nekem, hogy így van egy álta-
lános családorvosunk. Mindenki más itt a városban vala-
milyen specialista. Úgyhogy többnyire Cohenhez me-
gyek, és Gladys is hozzá jár. Biztos vagyok benne, hogy
ha valami súlyos gond lenne bármelyikünkkel, és ő úgy
érezné, hogy bizonytalan a kezelésben, továbbküldene
valakihez.
Miriam egyetértőn bólintott.
– Ma elmentem hozzá kivizsgálásra. Nincs semmi pa-
naszom, csak egyszerű rutin, tudják, évente egyszer ráve-
szem magam. Szerintem hasznos.
– Neked is el kéne járnod, David – jegyezte meg Mi-
riam önkéntelenül.
– Szóval, ott ültem a rendelőjében, amikor megszólalt
a telefon – folytatta a rendőr. – A központos volt, szólt,
hogy valaki várakozik a vonalban, és ragaszkodik hozzá,
hogy azonnal kapcsolja be. Cohen mondta, hogy rendben,
és hirtelen azt hallottam, mert a telefonáló torkaszakadtá-
ból üvöltött, úgyhogy tisztán hallottam mindent, hogy:
„Magának aztán van bőr a képén, hogy még számlát is
küldött nekem!” Eléggé kínos helyzet volt, és ha nem
ingben-gatyában állok ott, bizony lelépek inkább, ne kell-
jen szerencsétlennek ezt előttem megbeszélnie. De így
mégsem mehettem ki a folyosóra, tele volt várakozókkal,
inkább maradtam. Minden szót úgy értettem, mintha az
én fülemen lett volna a kagyló. Joe Kestler telefonált, és
teljesen a plafonon volt, mert kiküldték neki a számlát.
Tudod, ez a négy orvos úgy dolgozik a magánrendelőben,
hogy mindenkinek saját praxisa és szobája van, de a
könyvelőn, ápolónőn és a laboránson osztoznak. Ebből a
szempontból ez olyan, mint egy klinika. És persze a ren-
delő küldi ki a számlát.
– Igen, tudom, hogyan szokott ez működni – bólintott
Small.
– Manapság így csinálják több helyen is. Szóval
Kestler megkapta a havi számlakimutatást, és felháboro-
dott, mert úgy gondolta, hogy a doki kezelése okozta az
apja halálát. Az volt a benyomásom, ő úgy gondolja,
hogy az, ami az apjával történt, lenullázza az egész család
tartozását. Tovább kiabált, hogy perre viszi az ügyet, és
„kiperli a gatyájából”, azt mondta, mert megdönthetetlen
bizonyítéka van: Small rabbi ott volt, látta, amikor adta
az öregnek a pirulát…
– Értem. Így jövök én a képbe.
Lanigan bólintott.
– Igen. Nem szóltam a dokinak egy szót sem, amikor
letette a telefont, de persze láttam rajta, hogy zavarban
van. Viszont arra gondoltam, körbeszaglászok egy kicsit.
– Bűnbánón elmosolyodott. – Persze ez igazából nem
rendőrségi ügy, azt hiszem, hiszen eddig még nem jelen-
tett nekünk senki semmit. Ha Kestler műhibapert akar
indítani dr. Cohen ellen, ehhez joga van, és amúgy is
polgári ügy, nem tartozik ránk. Másrészt meg hallottam,
hogyan beszélt Kestler a telefonba, és ismerem már egy
ideje, úgyhogy tudom, oltári nagy pofája bír lenni, és ez
bizony tönkretehet egy orvost. Pláne egy ilyen szégyen-
lős orvost, mint dr. Cohen, aki nincs is itt túl régóta, még
nem alakította ki magának a vendégkörét.
– Értem – szólt közbe a rabbi.
– Bizonyos szempontból amúgy a rendőrség is bele-
keveredett az ügybe – folytatta Lanigan –, mert a járőrau-
tó vitte ki a gyógyszert.
 – Igen, láttam őket. Hogyhogy ők vitték?
– A doki beszólt telefonon, bediktálta a receptről az
adatokat. És az egyik kuncsaft, Mr. Safferstein… – a
rendőr a rabbira meredt.
– Igen, ismerem. Kedves fickó.
– Igen, nos, ez a Safferstein azt mondta, hogy ő elviszi
a gyógyszert, mert a patikában annyian voltak, hogy nem
lett volna rá kapacitásuk, neki viszont Kestlerék amúgy is
útba esnek. De kitört a vihar, és Safferstein megállt egy
utcai lámpa alatt, mert annyira esett, hogy nem látott ki
rendesen. A járőrkocsiból észrevették a srácok, és meg-
kérdezték, nincs-e valami gond, ő pedig megkérte a fiú-
kat, hogy vigyék ki a cuccot.
– Világos.
– Aztán a rendőrség megint belekeveredett, amikor ki-
jött a mentő, hogy bevigye az öreget a kórházba. Kestler
ott helyben elkezdte a vádaskodást, a hálószobában, ami-
kor még ki sem hűlt az apja. Ragaszkodott hozzá, hogy a
tabletta ölte meg az öreget. Úgyhogy a mentőkkel kiérke-
ző orvos megkérte a rendőröket, hogy foglalják le az
orvosságosüveget. – Lanigan a hátsó zsebébe nyúlt, elő-
húzta a tárcáját, és kihalászott belőle egy darab papírt. A
rabbi elé dobta a dohányzóasztalra. – Ez az átvételi elis-
mervény másolata, amelyet a helyszínelő rendőr adott.
A rabbi felvette a papírt, és hangosan olvasta: – Jo-
seph Kestlertől hivatalosan megőrzésre átvettünk egy
darab, tizennyolc tablettát tartalmazó gyógyszeres fiolát.
– Megállt, Laniganra meredt. – Tizennyolc?
– Látom, ez szemet szúrt – jegyezte meg Lanigan.
– Haj – mormolta Miriam. David felnevetett.
A rendőr kérdő pillantást vetett rájuk.
Small rögtön magyarázta is. – Haj, az héberül tizen-
nyolc, másik jelentése: élet. Különös számmisztika ez, a
rabbik szeretnek ezzel játszani. Tudja, Hugh, a héber
ábécé egyben számtani rendszer is, mintha az A volna az
egy, a B a kettő, a C a három és így tovább. Szóval az AB
az tizenkettő, a BC huszonhárom, az ABC meg százhu-
szonhárom.
– Világos.
– Van, hogy egyes számok szavakat alkotnak, és ez
rengeteg misztikus Biblia-magyarázat alapjául szolgál.
Néhány ilyen szó- és számkapcsolat rögzül, és a minden-
napi életben is használjuk. Az egyik ilyen a haj, a tizen-
nyolc, amely életet is jelent. Szokás tizennyolcat vagy
annak többszörösét adományozni például. – A rabbi mo-
solygott. – Amúgy ez rendkívül hasznos is. Ha valaki,
mondjuk, felajánl tizenöt dollárt a templom javára, akkor
javasolhatja az ember, hogy adjon inkább haj, azaz ti-
zennyolc dollárt. Háromdollárnyi, szinte teljesen fájda-
lommentes nyereség.
– És ha valaki húszat akart? Akkor nem fog ugyane-
zért két dollárral kevesebb adni? – kérdezte Lanigan.
Miriam nevetve válaszolt. – Egy jó elnök megpróbál-
ná feltornászni harminchatra, dupla hajra, azt hiszem. –
Kivette az elismervényt férje kezéből, és átolvasta. – De
ebben az ügyben a haj nyilván nem számít. Mi olyan
érdekes a tizennyolc tablettában?
A rendőr szeretetteli pillantást vetett rá. – Nos, ha ti-
zennyolc van a dobozban, és az öreg egyet vett be, akkor
ez azt jelenti, hogy eredetileg tizenkilenc volt benne, és
ez elég furcsán mutatna egy recepten. Igazság szerint a
felirat szerint naponta négyszer egyet kell belőle bevenni,
szóval a tizenkilenc…
– Értem – szólt közbe Miriam izgatottan. – Azt gon-
dolja, hogy kettőt adtak neki, és ettől dobta fel a talpát.
– Mit szól ehhez, David? – fordult a rendőr Smallhoz.
– Maga ott volt.
A rabbi homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni.
– Nézzük csak: hallottam a csengőt, aztán kilestem az
ablakon, láttam is a járőrkocsit. Aztán feljött Mrs. Kestler
a gyógyszerrel. Előttem van, ahogy lecsavarja a kupakot,
és kihalássza a vattapamacsot a doboz tetejéről. – Small
sajnálkozva csóválta a fejét. – Ennyi. Ebben a pillanatban
elfordítottam a fejem.
 – Miért? Történt valami?
A rabbi megint megrázta a fejét.
– Nem, semmi különös. Csak, tudja, öregember volt,
reszketett a keze, főként, ha észrevette, hogy figyelik.
Úgyhogy elfordultam, amikor Mrs. Kestler odaadta neki
a vizet.
– És azt nem látta, hogy egy vagy két tablettát adott-e
neki?
A rabbi sajnálkozva nemet intett.
– Mi jár a fejében, vén róka? – kérdezte a rendőrt.
– Nos, még nem beszéltem orvossal – válaszolt
Lanigan –, de eszembe jutott, hogy nem lehet-e, hogy egy
tabletta teljesen ártalmatlan, de kettő már nem az. A hely-
színelő jelentéséből nagyon úgy tűnik, allergiás reakció-
ról lehet szó. Maga is tudja, sokan évekig szednek vala-
mit, nincs semmi panaszuk, aztán egyszer csak kicsit
többet vesznek be belőle, és kész a baj.
– Értem – bólintott David. – De miért adott volna az
asszony kettőt Kestlernek, ha a doki egyet írt elő?
Lanigan hátradőlt, szinte elterült a székben.
– Nos, megérkeztünk a lehetőségek birodalmába,
azokból meg, szerintem, szám szerint kettő lehet. Az első
és legvalószínűbb, hogy azért adott neki kettőt, mert azt
gondolta, a kettő mindig jobb, mint az egy. Apám is haj-
lamos volt az ilyesmire. Mindig kicsit többet vett be min-
denből, mint amennyit az orvos a receptre írt. Valami
olyasmire gondolhatott, hogy a receptre a kötelező mini-
mumot írják, hogy legalább annyit kell bevenni, vagy
nem is tudom. Akkoriban a gyógyszereknek még más-
más ízük volt, valahol a rettenetes és a kibírhatatlan kö-
zött. Apám meg akarta mutatni nekem meg Patnek, a
bátyámnak, hogy igenis képes bevenni. Igyekezett példa-
képként viselkedni, ha érti, mire gondolok.
– Soha semmi káros mellékhatás, ugye? – kérdezte
mosolyogva a rabbi.
Lanigan nevetett.
– Attól tartok, bármilyen rettenetes volt is akkoriban
az ízük, a gyógyszerek még nem voltak ilyen hatásosak,
mint manapság, leszámítva talán a ricinusolajat.
– És mi a másik lehetőség?
– Határozottan az volt a benyomásom, hogy az öreg
ápolásának terhe leginkább szerencsétlen Mrs. Kestlerre
hárult. Lehet, hogy belefáradt a robotba, hogy folyamato-
san kiszolgálja a vénembert… Egy ilyen öreg, beteg fickó
állati kellemetlen és követelődző tud ám lenni. Szóval mi
van, ha azért adott neki két tablettát, hogy megszabadul-
jon tőle?
A rabbi megvonta a vállát.
– És honnan tudta volna, hogy ehhez csak két tabletta
kell?
– Sejthette, például abból, amit az orvos mondott. Le-
het, hogy dr. Cohen figyelmeztette, hogy semmiképp se
adjon az öregnek többet az előírtnál.
– De hiszen ez akkor gyilkosság, amiről beszél? – ki-
áltott fel Miriam.
– Az. Ha bizonyítható. Egy jó ügyvéd két perc alatt
emberölésre alkudja, sőt akár aktív eutanáziára – jelentet-
te ki a rendőr. – Meg lenne lepve, Miriam, hány ilyen
gyilkosságot követnek el! Kiütik az infarktusos kezéből a
nitroglicerin tablettát, nem adják oda a cukorbetegnek a
falatot, amikor rohama van… Gondoljon csak arra a né-
hány évvel ezelőtti ügyre, Isaac Hirschre. Nagyon kevés
jut el ezekből az ügyekből a bíróságig, de mi, a kapitány-
ságon azért hallunk róluk.
– Mindig ellenőrzik, hogy egy haláleset természetes
okból következett-e be? Akkor is, ha ez szinte teljesen
egyértelmű?
– Ó, persze hogy nem. De ha ez a bizonyos haláleset
piszok jól jön valakinek, vagy éppen hogy valakit jelen-
tős kár ér miatta, mint ebben az esetben dr. Cohent, akkor
persze eltűnődöm. Ennyi az egész. Kicsit körbekérdezős-
ködöm.
– És ez volt a két lehetőség? – kérdezte a rabbi. –
Mert nyilván van még egy csomó.
 – Igen? Például mi? David megint vállat vont.
– A legvalószínűbb, hogy a gyógyszerész csak tizen-
kilenc szemet tett az üvegbe. Vagy Joe Kestler mondta az
asszonynak, hogy adjon be kettőt az apósának.
– Miért tett volna ilyet?
– Ugyanazért, amiért maga szerint az asszony kettőt
adhatott neki. És ez meg is magyarázza, hogy miért verte
ki a balhét a boncolás miatt. De persze, valószínűleg a két
tabletta is teljesen ártalmatlan.
– Igaza lehet… – sóhajtott fel Lanigan sajnálkozva. –
Csak hát dr. Cohen rendesen benne van a slamasztikában,
próbáltam segíteni rajta.
– Bár ha jól meggondoljuk, van még jó pár…
– Folytassa csak, ne kíméljen!
– Lehet, hogy a gyógyszergyár változtatott az összeté-
telen. Vagy pont ennek az adagnak a gyártásába valami-
lyen baki csúszott. Vagy lehet, hogy az öreg Kestler be-
vett valamit, amiről dr. Cohen nem is tudott, és azzal
együtt már veszélyes lehetett, amit felírt. Szeretne még
többet hallani?
– Nem, ennyi elég lesz. – Lanigan szégyenlősen elmo-
solyodott. – Nem arról van szó, hogy Kestlerékre akar-
nám verni a gyilkossági vádat, csak… Azt gondoltam, jó
lenne, ha ezzel befoghatnám Kestler hatalmas pofáját.
Pláne, hogy egy ilyen rendes fickónak esik neki, mint
Cohen.
A rabbi elgondolkodott.
– Erre a célra ettől még használhatja. De veszélyes: ha
felhívja Joe figyelmét, hogy egy tabletta hiányzik, és
hogy az öreg abba halhatott bele, hogy az orvosi utasítá-
sokat megszegve kettőt vett be, akkor lehet, hogy az az
állat a feleségére gyanakodna. És azt nem kívánom annak
a szegény nőnek.
– Mindig olyan sokat segít, ha megbeszélhetem ma-
gával a dolgokat, David – mondta Lanigan bánatosan,
miközben talpra kecmergett.
Már elment, amikor Miriam megkérdezte:
 – David! Szerinted tényleg csak azért nézett be, mert
erre járt?
– Dehogy. Hiszen vette a fáradságot, hogy lemásoltas-
sa az elismervényt. Ez már önmagában is bizonyítja,
hogy Lanigan gyanakszik.
– Nem értem, miből…
– Az autóm fél nyolc óta kinn áll a kertben, amióta
visszaértem a reggeli imáról. De rendben. Lanigan elment
dr. Cohenhez Lynnbe. Mondjuk, ő volt aznap az első, és
bement kilenckor. Akkor miért nem állt meg, amikor
visszafelé tartott a kapitányságra? Mert bement az irodá-
jába, és csak azután jött hozzánk.
– Honnan tudod? Lehet, hogy később ment. Lehet,
hogy tényleg pont akkor jött el a dokitól, és tényleg azért
állt meg, mert meglátta a kocsidat.
– Akkor nem lett volna nála a másolat az átvételiről –
vágta rá diadalmasan a rabbi. – Nem, valami böki
Lanigan csőrét. És nem csak az, hogy Kestler rossz hírét
kelti dr. Cohennek… Ez az egész, hogy elkezdte érdekel-
ni, miért temették el másnap az öreget… Valami azt súg-
ja nekem, nem tetszik neki ez az ügy.
– Szerinted azt hiszi, megölték az öreget?
A rabbi száját összeszorítva elgondolkodott.
– Hugh egész életében rendőrként dolgozott. Ha régó-
ta csinál az ember valamit, egy mesterséget például, ak-
kor többnyire kifejlődik valamilyen hatodik érzéke. Meg-
szólal egy kis figyelmeztető csengettyű. Például tegnap
Kaplan mesélt a temetésről, és hogy Kestler hogyan vi-
selkedett. A jogászi hatodik érzéke figyelmeztette őt,
hogy Kestler műhibaperre készül. Joe mondhatott vala-
mit, amitől megszólalt a kis vészcsengő. És, ha engem
kérdezel, Lanigan is hallhatott valami ilyesmit.
 18. FEJEZET

Péntek délben Chester Kaplan felhívta Saffersteint. –

Visszahozták a kabátodat, Billy. Az a fickó vitte el, aki
Cy Perlow-val jött, talán emlékszel rá. Mindenesetre
vettem magamnak a bátorságot, és megnéztem a zsebe-
ket, megtaláltam a zacskót a gyógyszerrel. Bizonyára
örömmel hallod, hogy a zacskón a te neved volt, akárcsak
az üvegen. Illetve nem is a te neved, hanem Monáé. Úgy-
hogy kár volt ezen aggódnod.
– Köszönöm, Chet, ez valóban jó hír. Azóta rájöttem,
hogy nyilván a jó zacskót adtam oda a rendőrnek, mert
észrevette volna, ha nem stimmel a név. Tegnap vissza-
mentem Monának utánpótlásért, és láttam, hogy az üveg-
re is felírják a páciens nevét, úgyhogy ha Kestlerék nem
nézik is meg a zacskót, azt okvetlenül észreveszik, ha
más név szerepel az üvegen. Szóval nagyjából biztos
voltam a dolgomban, de persze azért aggasztott vala-
mennyire. Állati hálás vagyok, hogy hívtál, Chet. Nagy
megkönnyebbülés, hogy biztosan semmi közöm az öreg
Kestler halálához.
– Ez természetes – válaszolt Kaplan. – Örülök, hogy
épp itthon voltam, amikor visszahozta fickó a kabátot.
Edie-nek nyilván eszébe sem jutott volna, hogy kiforgas-
sa a zsebeket. De itt voltam, mert készülünk, tudod, fel a
táborba. Nem csatlakozol? Gondolom, épp a megfelelő
hangulatban vagy, ugye?
– Ajjaj, Chet, nem merem itthagyni Monát, még min-
dig eléggé ramatyul érzi magát.
 – Ezt megértem. Add át neki, hogy jobbulást kívánok.
– Megmondom. Jut eszembe: a múltkor nem volt al-
kalmam megkérdezni, hogy halad a menedékház ügye.
– Nagyon jól néz ki, Billy, szuperül. Szép kis többsé-
günk jött össze. Nem mindenki ért egyet azzal, hogy a
hitközség vegyen egy menedékházat, pedig ez manapság
divatos. De mindegy is, mert még ezeknek is tetszik az,
hogy fel lehetne menni egy-egy hétvégére kempingezni,
vagy a gyerekeknek nyári tábort lehetne szervezni…
Igazából csak egyvalaki van ellenünk: a rabbi.
– És ő miért?
– Hát, tudod, elég régimódi alak. Vagy ki tudja, lehet,
hogy egyszerű szakmai féltékenységről van szó, és
Mezzik rabbi miatt nem akarja.
– Jó, jó, de ha Small elkezd harcolni az ülésen…
– Nem hiszem, hogy ott lesz.
– Miért ne lenne?
– Mert vasárnap szülői látogatás lesz az iskolában,
úgyhogy a délelőtt túlnyomó részében a szülőkkel bajló-
dik. Én meg azt gondoltam, hogy tartanék egy megbeszé-
lést fenn a táborban. Tudod, mindent tisztáznánk előre, és
a vasárnapi, rendes ülésen már rögtön szavazhatunk is,
hiszen addigra már mindent megvitattunk. Utána meg
lezárjuk az ülést.
– Ez frankó. A legjobb lesz, ha rád bízom, Chester ba-
rátom, te vén róka.

Dr. Cohen pénteki napja nem kezdődött túl jól. Nem is

csak azért, mert Kestler nekiment telefonon, de ráadásul
Lanigan parancsnok is végighallgatta az egészet, ami
mégiscsak rém kínos. Később sem javult a helyzet: elké-
sett egy páciens, ezzel teljesen elúsztatta a délelőtti ren-
delést. Ezért délben még javában ott ült nála egy beteg,
úgyhogy a többiek nélküle mentek ebédelni.
Egy fal felé fordított asztalnál evett egyedül egy köze-
li étkezdében. Abban a pillanatban, hogy visszaért a kór-
házba, hívták, hogy az egyik infarktusos betegének rom-
lott az állapota, rohanjon vissza. Megállt egy pillanatra a
pultnál, és megkérte a központost, hogy hívja fel a délu-
táni rendelésre bejelentkezett pácienseket, és adjon nekik
új időpontot a következő hétre. Aztán az eszébe jutott
még valami: – És, Madeleine, legyen szíves, szóljon a
feleségemnek, hogy nem megyek haza!
Dan fél háromkor szabadult a munkából, egyenesen
Kaplanékhez hajtott. Amikor megérkezett, látta, hogy
egyetlen autó sem áll már a beállóban, sem a ház előtt,
vagyis nyilván elkésett. Tökéletesen passzol ehhez a nap-
hoz egy ilyen befejezés. De azért felsétált a lépcsőn, és
becsöngetett.
Mrs. Kaplan nyitott ajtót.
– Dr. Cohen, ugye? – nézett fel a férfira.
– Igen. Ha jól látom, már elmentek.
– Úgy negyedórája. Eltalál oda egyedül?
Dan megrázta a fejét.
– Akkor várjon egy percet! Chet fénymásolt néhány
térképet. – Az asszony bement a házba egy pillanatra. –
Kövesse csak a nyilakat, nem lesz semmi probléma. Elég
egyértelmű. Sőt még az is lehet, hogy utoléri őket, úgyis
meg-megállnak kávézni.
 19. FEJEZET

Már bepakoltak, mire dr. Cohen megérkezett a táborba, a

kis tisztásra épült méretes gerendaházba. Az ösvényen
bepillantva meglátta a tavat, nem egészen ötven méterre a
háztól. Chester Kaplan meghallotta a közeledő autót, és a
fogadására sietett. – Ó, doki, hát megjött, de örülök, hogy
el tudott szabadulni! Többen vagyunk, mint ahány szoba,
úgyhogy kettesével alszunk. Hát nem csodálatos? – Bele-
pillantott a jegyzeteibe. – Nézzük csak… A tizenkettes
szoba kétágyas, berakom magát oda. Matthew Charnnal
lesz majd együtt. Ismeri?
Cohen nemet intett.
– Salemben lakik, de általában eljön. Csodálatos em-
ber, őszinte, nyílt, és jól ismeri itt a járást. Menjen csak
fel, mutatkozzon be, doki! Mi itt nem törődünk a forma-
ságokkal.
Karját Cohenébe fűzte, másik kezével a jegyzettömböt
tartotta, és azzal hadonászva gesztikulált, miközben fel-
vezette a vendéget a lépcsőkön, a verandára. – Ha szép az
idő, többnyire itt ülünk. Persze, esténként, ha jönnek a
szúnyogok…
Kaplan bekormányozta Dant a házba, és a jegyzet-
tömbbel a levegőt söpörve körbemutatott a teremben. –
Ez a mi imatermünk, találkozóhelyünk, fogadócsarno-
kunk, klubszobánk, hívja, ahogy csak akarja. Itt töltjük a
legtöbb időt. – A terem üres volt, leszámítva néhány el-
szórt összecsukható széket és egy asztalt a helyiség egyik
végében. A terem belmagassága kitöltötte a ház két eme-
letét, és látni lehetett hét-nyolc méter magasan, ahogy a
sátortető alatt a keresztgerendák egymás felé futottak.
– Tisztára, mint egy templom, ugye? – hívta fel rá a
figyelmet Kaplan. – Mármint a tető. Szinte gótikus.
– Igen, nagyon szép – válaszolta Cohen.
A jegyzettömbbel Kaplan a verandakorlát felé intett,
amely a szoba teljes szélességében húzódott az egyik
oldalon. – A hálószobák fenn vannak az emeleten. Men-
jen fel csak itt a lépcsőkön, a tizenkettes szobát a folyosó
végén találja. De mindenekelőtt: az étkező itt – a jegyzet-
füzettel a szoba hátsó része felé bökött –, a tolóajtók mö-
gött van. Ha kell, kinyithatjuk az ajtót, és akkor egyetlen
óriási teret kapunk. A rebecen épp benn ügyködik, főzi a
sábeszi vacsorát. Jöjjön, ismerkedjen meg vele! – A vá-
laszfal felé terelte Dant, és sikerült a jegyzetfüzetet tartva
elfordítania a kilincset. Benyitottak. – Mrs. Mezzik! –
kiáltott be az elnök vidáman. – Tegyen fel még egy terí-
téket, megjött dr. Cohen! Ismerkedjenek meg: dr. Dan
Cohen, Mrs. Mezzik, a rabbink felesége.
Az alacsony, kövérkés, harmincöt körüli asszony
szomorú, fáradt mosollyal fogadta a bemutatást.
Kaplanhez fordult. – Semmi gond, amúgy is rengeteg étel
van. Elrendezné az ültetőkártyákat, Chester?
– Olyan sábeszi vacsorát kap itt, amelyet nem felejt el
egyhamar, doki. Csak várja meg, amíg megkóstolja a
gefilte fist*, amit a rebecen csinál… Pont úgy készíti,
mint az édesanyja, lefogadom.
– Kaparom, nem darálom – vallotta be az asszony
szemlesütve.
Kaplan, még mindig Dan karját markolva, megfordí-
totta, és az ajtó felé irányította az új vendéget. – Akkor
menjen csak, ismerkedjenek össze Matt Charnnal! Ne-

*
Töltött hal (jiddis). Eredetileg csukából készült, a csuka
húsát ledarálva, ízesítve töltötték vissza a halba. Ma már gyak-
ran csak a magát a tölteléket tálalják, bármilyen más kóser
halból készítve, gombócként vagy hosszú kenyérformában.
kem most már a megbeszélést kell előkészítenem.
Dr. Cohen felment a lépcsőn, és végigsétált a veran-
dán a tizenkettes szobáig. Az ajtó félig nyitva volt, de
azért inkább kopogott, és csak a hangos igenre lépett be.
A szoba berendezése mindössze két ágyból és egy festett
szekrényből állt. A plafon közepéről a villanyvezetéken
csupasz, légypiszkos villanykörte lógott. Az egyik ágyon
kövérkés, pocakos, pirospozsgás férfi hevert, zokniban,
gatyában és atlétában.
– Matthew Charn? Dr. Dan Cohen vagyok, és azt hi-
szem, maga mellé szállásoltak be.
A másik férfi felült, és kezet nyújtott. – Részemről a
szerencse, doki – mondta, majd gyorsan megmagyarázta
a neglizsét. – Mindig átöltözöm a sábesz tiszteletére.
Anyám is mindig tiszta ruhát adott rám, amikor még kicsi
voltam. – Charn furcsa, érdes torokhangon beszélt, az
embernek óhatatlanul az jutott eszébe, hogy igencsak
ráférne már erre a hangra egy rendes pucolás.
– Maga igazi doktor? Mármint azért kérdezem, mert
az unokaöcsém is doktor, de mit sem ér, ha mondjuk, fáj
az ember hasa, mert a közgazdaságtan doktora – Charn
harsogva nevetett. – És tőzsdézni se hagynám öt dollárnál
több pénzzel. Most jár itt először?
– Igen.
– Akkor hadd mondjam meg magának: igazi vallásos
élményben lesz itt része. Én itt voltam szinte mindegyi-
ken, amit Chet szervezett. Először teljesen magam alatt
voltam. Tudja, elvesztettem a feleségemet. Azt hiszem,
ott fenn azt gondolta az Illető, hogy neki jobban kell az
asszony, mint nekem, és hát mit mondjak magának… le
voltam bénulva. De az asszony miatt valahol örültem is,
mert az állatok királya ellen az ember tehetetlen…
– Az állatok királya?
– Igen. A rák – magyarázta Charn. – Szörnyű beteg-
ség. Szörnyű, szörnyű, szörnyű. Évekig mi mindenen
ment keresztül, és aztán a vége… Nem bírtam megbir-
kózni ezzel. Aztán Chet elkezdte ezeket a meditációs
hétvégéket, és megkérdezte, nem érdekel-e. Akarja halla-
ni az igazat?
Cohen udvariasan bólintott.
– Nem érdekelt. Ez az igazság. Nem érdekelt akkor
engem semmi. De azért eljöttem, és az első péntek esti
szertartás mindent megváltoztatott. Tudja, a sábeszt úgy
kell fogadni, mint egy királynőt, és úgy örvendeni neki,
mint vőlegény a menyasszonynak. Legalábbis így van az
imakönyvben. Nos, voltam már jó néhány zsinagógában,
de azokat össze sem lehet hasonlítani azzal, ami itt tör-
tént. A templomban egy-két ember, ha akad, aki komo-
lyan gondolja, a vallásosak, mint Chet vagy a rabbi, de a
többiek… azok csak hadonásznak és mormolnak. De itt
mi hisszük és komolyan gondoljuk. Amikor először kö-
szöntöttük itt a szombatot, annyira beleéltem magam,
hogy amikor az ajtó felé fordultunk, vártam, mikor sasz-
szézik majd valamilyen égi tünemény a terembe. Ott és
akkor tudtam, hogy jelen volt az én Charlotte-om is. Vé-
gig velem volt, de korábban nem éreztem a jelenlétét,
mert… nos, mert meg sem próbáltam érezni.
Cohen együttérzéssel bólintott.
– És az a lényeg – folytatta Charn –, hogy elengedje
magát az ember. Első alkalommal úgy bőgtem, mint egy
csecsemő. Mostanság is előfordul, de senki sem veszi
észre. Egyedül vagy, és mégis az egész rohadt világ veled
van! És doki: ha lemegy, ablak melletti székre üljön. Így
nekidőlhet a párkánynak, márpedig ha nem tud sehol
megtámaszkodni, akkor a meditációt megette a fene.
Megszólalt a csengő. – Huhu, ez az első meditációra
szólít! – kiáltott fel Charn. – Menjen csak le! Ne várjon
rám, én lehet, hogy késem kicsit. Nem gond, mert Mezzik
rabbi ilyenkor egy kis beszédszerűséget szokott tartani, és
azt már hallottam régebben.
A többiek nyilvánvalóan nem vártak a csengőre, mert
már mindenki benn ült, amikor Cohen belépett a társal-
góba, és Charn figyelmeztetését megszívlelve az ablakok
felé tartott. Meglepve látta, hogy mindenki táleszt visel.
Az asztal mögött a teátrálisan jóképű, stílusosan bajszos-
szakállas Mezzik rabbi állt. Az orvos úgy vélte, valami-
vel fiatalabb lehet a rebecennél. Ragyogóan festett a ma-
gas, bársony kántorsapkában, hosszú, selyem imasálja
úgy borult a vállára, mint egy fekete egyetemi talár.
Mezzik rabbi az olvasópultként szolgáló asztalon kopog-
tatva kért figyelmet.
– Mindenki vegye fel a táleszétl – mondta. – Aki nem
hozott, annak adunk, van még néhány, amit használhat-
nak.
Dr. Cohen elvett egy imasálat, a vállára terítette, kicsit
csodálkozva, mert úgy tudta, hogy csak a reggeli imánál
szokás viselni.
Mintha a kimondatlan kérdésre válaszolna, Mezzik
folytatta. – Általában csak a reggeli imához vesszük fel a
táleszt. A magyarázat erre csupa halakhikus* baromság,
most ne is menjünk bele a részletekbe. Higgyék el ne-
kem, teljesen rendben van, ha itt és most felvesszük. Sőt
minden egyes alkalommal viselni fogjuk, amikor össze-
gyűlünk, nem számít, hogy nappal van vagy éjjel. Ha
kirándulni megyünk az erdőbe, ahogy Chet holnap délu-
tánra tervezi, akkor is felvesszük. Mert a tálesz tulajdon-
képpen palást, olyan, mint a régi rómaiak tógája, csak a
miénk csíkos, ez különbözteti meg más népek viseletétől.
– Nos, mielőtt belekezdenénk a programba, mondok
egypár szót erről az egészről, elöljáróban. Csak hogy
valami elképzelésük legyen a dologról, főként az újak-
nak. Aki meg már hallotta… hát, annak sem árt, ha meg-
hallgatja még egyszer. Ez az egész program a vallásról
szól. És hogy miről szól a vallás? Minden vallás. Istenről,
és az emberek, azaz minden egyes ember örökös küzdel-
méről, hogy kapcsolatba kerüljön Vele. Ez a vallás. Az
nem vallás, ha összegyűlünk valamilyen épületben, zsi-
nagógában, templomban vagy mecsetben, hogy elmond-
junk bizonyos szavakat valami ősi, divatjamúlt nyelven.

*
Zsidó jog és törvény.
Az társadalmi élet. Arról szól, hogy az ember így ápolja a
kapcsolatot a barátaival, a szomszédaival, mindenkivel.
Ez persze nem rossz dolog önmagában, csak semmi köze
a kapcsolatteremtéshez Istennel, semmi köze a valláshoz.
– De hadd mondjak valami furcsát – folytatta Mezzik
rabbi. – Valaha ez bizony vallás volt. Hogy mikor?
Réges-régen, amikor először mondták el ezeket az imá-
kat, amikor a nyelv, amelyen imádkoztak, még élt, még
így beszéltek a mindennapokban. Mára ez már csak
fennmaradt hagyomány, semmi több, amivel önmagában
megint nincsen semmi baj. De ez nem vallás, mert nem
Istenhez, nem Istenről szól. Mi történik tehát? Ma is
szükségünk lenne rá, hogy Istenhez szóljunk, de nem
tudjuk véghezvinni. És mi ennek a következménye?
Megmondom: a mieink, főként a fiatalok elhagynak min-
ket, máshol kezdik Istent keresni. Zen buddhisták lesz-
nek, vagy Meher Babában és Krisnamurtiban kezdenek
hinni. Csatlakoznak a lubavicsiakhoz, esetleg kábítósze-
reznek. Ez a következmény.
A rabbi elhallgatott, és diadalmasan nézett végig a
hallgatóságon, mintha vitába szálltak volna vele, és most
állt volna elő a döntő érvvel. – De működik ez? – tette fel
a költői kérdést, és azonnal folytatta is a válasszal. – Hát
persze hogy működik. Már akinek. Nemcsak megmond-
ják az embernek, mit csináljon, mi a helyes és mi nem,
ahogyan a hagyományos vallásokban szokás. Hanem
megmutatják az egyetlen utat, és megtanítják, hogy néz-
zük le a többit. Más szóval: nemcsak egyszerűen meg-
mondják, hogy hová kell eljutni, hanem azt is megmutat-
ják, hogyan juss el oda.
– Pedig mindenki máshogy jut el oda. Mi ebben a fur-
csa? Ha Chicagóba akar valaki menni, talán csak egyfé-
leképp utazhat? Végül is azon múlik, honnan indul az
ember, és mivel akar utazni, nem igaz? Nos, különbözők
vagyunk, máshonnan jöttünk mind: mások a hagyomá-
nyaink, más társadalmi csoporthoz tartozunk, más az
életstílusunk, másként öltözünk, eszünk, élünk. Akkor
meg miért kellene egyformán imádkoznunk vagy medi-
tálnunk? Miért szólnánk ugyanúgy az Örökkévalóhoz?
Indiában a földön ülve étkeznek, és azzal fejezik ki tiszte-
letüket, hogy a lehető legközelebb kerülnek a talajhoz. –
Mondandóját illusztrálandó Mezzik leguggolt a pult mö-
gött, mint a mester ostorcsapásaira váró, összekuporodó
inas. Aztán talpra ugrott, és tovább beszélt. – Ezért aztán
nekik csak természetes, hogy lótuszülésben imádkoznak!
Mi nem érhetjük el vele ugyanazt az eredményt, mert
idegen hagyományainktól és életstílusunktól! Mi nem
érintjük a földet a homlokunkkal, mint a muzulmánok, és
nem térdeplünk, mint a keresztények, hogy kifejezzük
tiszteletünket. Mi állunk. És nem hiszek a táncban és a
vonaglásban sem, amit a haszidok művelnek, abban,
ahogy ők értelmezik azt, hogy „szeresd az Örökkévalót, a
te Istenedet… teljes lelkedből és teljes erődből!” Szerin-
tem ez is idegen tőlünk.
Legfőbb imádságunkat, a smone eszrét, azaz a tizen-
nyolc áldást, amely része minden istentiszteletnek,
amidának is hívjuk, ami azt jelenti, hogy állás, hiszen
ezeket állva mondjuk el. Szóval mi úgy beszélünk az
Örökkévalóhoz, hogy csöndben állunk, némán meditálva,
és mindenki egyenként próbál meg Hozzá szólni, közve-
títő nélkül. Nekünk nincsenek szentjeink, mint a katoli-
kusoknak, és nincs rebbénk, mint a haszidoknak. Csak
állunk, saját emberségünk jelképeként, tudatában annak,
hogy magasabb rendűek vagyunk minden más élőlénynél,
és hogy az Ő képére lettünk teremtve. És az elképzelhe-
tetlen, hogy Ő letérdeljen, úgyhogy mi sem tesszük.
– Az igazi profik szinte bárhol képesek meditálni, és
kapcsolatba lépni Vele, szinte teljesen függetlenül a kö-
rülményektől, nekünk viszont szükségünk van a többiek
segítségére. Ezért imádkozunk együtt, csoportban, külön-
külön, mindenki egyedül, mégis együtt, minjánban, lega-
lább tíz felnőtt férfiból álló közösségben, gyermekek és
asszonyok zavaró társasága nélkül. Ez nem puritanizmus,
nem a férfisovinizmus újabb példája. Ez olyan természe-
tes, mint az élet maga. Hiszen mindenki tudja, hogy lehe-
tetlen a gyerekek figyelmét hosszasabban lekötni. Né-
hány perc múlva már fészkelődnek, kérdezősködnek, és
persze pisilniük kell. És ahogy nem akarjuk, hogy ott
legyenek, amikor az adóbevallásunkat töltjük ki, nem
akarjuk akkor sem, amikor az Örökkévalóhoz szólunk. A
nők máshogy zavarók. Nem kell szexmániásnak lenni
ahhoz, hogy melegséggel töltsön el, ha nőkre gondolsz.
Ez is természetes. Ilyennek teremtett minket az Isten. Ha
nem lennénk ilyenek, kipusztulna az emberiség. Ő akarja,
hogy így érezzünk. Amikor azt mondta, hogy sokasodja-
tok és szaporodjatok, erre gondolt. De amikor Hozzá
fordulsz, akkor ez bezavarhat. És hamarosan már nem
Vele foglalkozol, hanem azzal. Néhány különösen jám-
bor férfi, például a haszidok közül sokan, vastag fonott
kötelet kötnek a derekukra, hogy elválasszák egymástól a
test fölső és alsó részét. Személy szerint az a vélemé-
nyem, hogy ez körülbelül annyit ér, mint az öv, melyet
azért hordunk, hogy ne csússzon le a nadrágunk. Az a
legjobb, ha nincsenek közöttünk. – Mezzik a többiekre
mosolygott. – Hát kérdezem magukat: valóban férfisovi-
nizmusnak lehet nevezni azt, ha az ember bevallja, hogy
olyan sokra tartja a nőket, hogy még magától az Istentől
is távol tartják őket, ha jelen vannak?
– Rendben, most mindenki álljon fel, és takarja be a
fejét a tálesszal. Ez a lényeg, rá kell teríteni a fejre. Így az
ember kizár mindent és mindenkit, és befelé figyelhet,
saját gondolataira. Mert ha a világot kizárjuk, magunkra
maradunk, hogy kettesben lehessünk Vele. Most álljunk
így, egy félórányi csöndes meditáció következik. Ha va-
laki fárasztónak érzi az álldogálást, üljön le, pihenjen egy
kicsit, de lehetőség szerint minél többet álljunk. És ne
nézzen senki az órájára! Majd szólok, ha lejárt az idő.
Utána a szokásos péntek esti szertartással folytatjuk, és a
csodálatos vacsorával, amelyet a feleségem készített ne-
künk.
 20. FEJEZET

Péntek délután a rabbi elment Kestlerékhez részvétláto-

gatásra. Az évek alatt már sokszor tett eleget ennek a
szomorú kötelességnek, de sosem tudott hozzászokni,
még mindig kellemetlenül érezte magát az általában rö-
vid, mintegy félórás vizitekkor. Ha az elhunyt fiatal volt,
pláne ha gyermek, akkor a közvetlen család mindent el-
söprő gyásza közepette a rabbi betolakodónak érezte
magát. Ha viszont öreget temettek, mondjuk valamelyik
idős szülőt, a hangulat inkább csak nyomott volt, mint
szomorú. Small tisztában volt vele, hogy mielőtt megér-
kezett, könnyedén beszélgettek, mint bármi más társasági
eseményen, sőt időnként egy-egy vicc is elhangzott. Hal-
lotta is az elfojtott nevetést a félig nyitott ajtón keresztül,
amelyet azért nem zártak be, hogy ne kelljen örökösen
ajtót nyitni a becsöngető látogatóknak. Amint a rabbi
belépett, az arcok elkomolyodtak, a beszélgetés filozofi-
kus magaslatokba röppent, teljesen olyan volt, mint ami-
kor a tanító belép a terembe, és a rendetlenkedő gyerekek
hirtelen megmerevednek. És Small utálta ezt a hangulat-
rontó szerepet, amelybe a hitközség hivatalos részvét-
nyilvánítójaként került. Igazából sosem békélt meg vele.
A halottat csak siratni lehetett és illett, a gyászidőszak
arra szolgált, hogy a hozzátartozók könnyebben megbir-
kózzanak fájdalmukkal, és David úgy érezte, hogy ebben
épp hogy akadályozza őket. Már a puszta jelenléte is újra
szembesítette őket a veszteséggel. Sőt abban is biztos
volt, hogy nem érdemes úgy gyászolni, ha az ember való-
jában nem is ezt érzi. Mindenesetre azért megdöbbent,
amikor Kestlerékhez benyitva azt látta, hogy Joe és fele-
sége kártyáznak.
– Ó, maga az, rabbi – köszöntötte Joe Kestler. – Jöjjön
csak be! – Aztán kissé zavartan magyarázkodni kezdett. –
Az asszony eléggé padlón volt, gondoltam, néhány kör
kikapcsolná… izé, segítene elterelni a gondolatait.
– Értem – bólintott a rabbi.
Christine Kestler rögtön tódított. – Teljesen paff vol-
tam. Micsoda sokk!
– Pedig öreg volt, és beteg – mormogta David.
– Még évekig elélhetett volna – jelentette ki Kestler –,
ha Cohen nem eteti meg vele azt a tablettát.
A Lanigannel folytatott beszélgetésére emlékezve a
rabbi élesen visszakérdezett. – Arra céloz, hogy az orvos
szándékosan olyan gyógyszert adott az apjának, amely árt
neki?
– Nem célzok semmire – válaszolta Kestler makacsul.
– Csak annyit tudok, hogy Cohen neheztelt apámra, mert
az beperelte a kerítés miatt, amelyet épített. Talán ezért
nem szánt túl sok időt arra, hogy elgondolkodjon, mi baja
lehet. Néhány percet, ha itt volt, aztán le is lépett. Még
panaszkodtam is miatta, ugye, Chris?
– Így volt – bólintott szenvedélyesen az asszony. – Joe
teljesen kivolt…
– Ha a diagnózis egyértelmű… – kezdte a rabbi, de
Kestler közbevágott.
– Nem lehetett, mert akkor nem halt volna meg az
öregem! Beteg volt, igaz, de nem volt vészes. Maga is
látta. Bevette azt a gyógyszert, és fél óra múlva halott
volt. Maga is látta, hogy bevette. Maga a tanú rá, rabbi.
– Láttam, hogy a felesége átnyújt egy tablettát – kö-
zölte a rabbi hűvösen. – De nem tudhatom, milyen
gyógyszer volt.
– Ó, ez is rendben van – válaszolta magabiztosan
Kestler. – A zsaruk a járőrkocsival hozták ki a gyógy-
szert. Biztosan maga is hallotta őket. Mindegy, jegyző-
könyvezték, mikor jöttek ki, és akkor maga is nálunk
volt. És egy percen belül a feleségem felmegy, és odaadja
azt a pirulát. Pont, miután az a rendőrautó megérkezett,
amellyel az egész üveget hozták. Úgyhogy minden gyö-
nyörűen bizonyítható.
– De azt ugye nem tudhatom, hogy amit Mrs. Kestler
beadott az apósának, az ugyanaz volt-e, mint amit a rend-
őrök hoztak.
– Azt akarja mondani, hogy Chris kicserélte a gyógy-
szert? Hogy a saját feleségem? A saját apósát? – Kestler
magánkívül volt.
– Nem akarok mondani semmit, csak azt, hogy a bi-
zonyítékok láncolata nem olyan gyönyörű, mint ahogy
azt maga szemmel láthatóan hiszi. Erre a kis fehér foltra
egészen biztos minden ügyvéd rámutatna. És fölöttébb
furcsának gondolná azt is, ahogy alighanem az esküdt-
szék is, hogy olyan orvost hívatnak, akivel amúgy perben
állnak.
– Nem Cohent akartam hívni. Apám akarta. Pedig kö-
nyörögtem neki, hogy ne őt. De azt mondta, hogy a pe-
reskedés szimplán üzleti ügy, és semmi köze ahhoz, ha
most felhívjuk mint orvost. Jó, mondjuk, hogy az öreg
ebben tévedett, de ez még nem jogosítja fel Cohent arra,
hogy rossz gyógyszert adjon neki.
– És maga azt hiszi, hogy Dan Cohen haragudott az
apjára, és ezért rossz orvosságot írt fel?
Kestler ravaszkásan elmosolyodott. – Ó, azt nem
mondanám, hogy szándékosan tette! Hiszen az gyilkos-
ság lenne, és én nem vádolom gyilkossággal. Csak annyit
mondok, hogy neheztelt apámra, és ezért nem vette a
fáradságot, hogy rendesen megvizsgálja, és megalapozott
diagnózist adjon. Emiatt hibázott. És ez gondatlanság,
azaz műhiba, amiért be is fogom perelni.
– Amikor felhívta dr. Cohent, ő azonnal hajlandó volt
átjönni? – kérdezte a rabbi.
Kestler szeme elkeskenyedett, ahogy a kérdést fontol-
gatta, mert csapdát szimatolt. – Nem, ezt nem mondtam,
hogy azonnal hajlandó volt.
– De maga nem tágított.
– Szerda volt – segített be Mrs. Kestler.
Kestler a feleségére meredt. – Az öreg bízott benne –
mondta – mint orvosban.
– Értem. Szóval annak ellenére, hogy szerda volt, azaz
szabadnap, mégis kijött, hogy megvizsgálja az apját. És
maga azt mondja, hogy csak futtában vizsgálta meg, az-
tán adott egy receptet, és…
– Nem adott semmiféle receptet – szólt közbe Kestler.
– Bediktálta a gyógyszerésznek telefonon, amikor haza-
ért.
A rabbi meglepettnek tűnt. – Amikor hazaért? Miért
nem telefonált innen, vagy miért nem adott egyszerűen
egy receptet?
– Joe azt hitte, hogy lehet a dokinál egy-két szem, tud-
ja, minta – sietett a magyarázattal Christine.
Joe Kestler gyilkos pillantással elhallgattatta. – Elég
késő volt – magyarázta gondosan –, és már mindenki
zárva volt, Aptakert leszámítva, de oda én be nem teszem
a lábam. Úgyhogy megkérdeztem a dokit, nincs-e nála
egy-két tabletta. Azt mondta, hogy megnézi otthon, és
elhozza nekem, ha van. Ha meg nem, akkor kiküldeti
nekem.
A rabbi tűnődést mímelve bólintott. – Szóval itt ez az
orvos… – kezdte, mint aki saját magának igyekszik ösz-
szefoglalni a történteket – egy orvos, akit a szabadnapján
kihívnak egy beteghez, akivel perben áll. És nemcsak
hogy kijön, de azt is felajánlja, hogy ad a termékmintái-
ból, vagy megszervezi, hogy kiszállítsák az előírt orvos-
ságot. És maga ezt az embert rágalmazza? Őt akarja felje-
lenteni?
– Hibázott – jelentette ki Kestler. – Az apám meg
meghalt. Ez műhiba, rabbi. Az orvos ellen, személy sze-
rint, nincs semmi kifogásom, de jogom van perelni,
ugyanúgy, mint ahogy a legjobb barátomat is feljelente-
ném, ha belém jönne az autójával.
 – És amúgy is a biztosító fizet – kotyogott bele a fele-
ség.
A rabbi felállt, indulni készült. – Lehet, hogy a doki
hibázott – mondta –, ahogy minden ember hibázik. De az
is lehet, hogy mégis jó orvosságot írt fel. Ha maga bíró-
ság elé viszi az ügyet, akkor majd ott eldöntik, mi az
igazság. De ha az ember rossz hírét kelti valakinek, az
nagyon súlyos bűn a mi vallásunk szerint, Mr. Kestler.
Hagyományaink szerint a legszigorúbb büntetés jár érte.
Emlékezve férje lesújtó pillantásaira, Mrs. Kestler fel-
készült a szidalmak áradatára, ami várhatóan rázúdul
majd, ahogy a rabbi lelép. De Joe Kestler szigorú, komor
csendbe burkolódzva, mélyen elgondolkodva rótta a kö-
röket a szobában. Végül megállt, és a feleségére nézett. –
Tudod, mit akart ez mondani?
– Hát, Joe, azt hiszem…
– Fogd be, és figyelj! Ez a Cohen tagja a hitközség-
nek. Úgyhogy Smallnak gondját kell viselnie bizonyos
értelemben. Tudja jól, hogy őt is megidéztetem tanúként,
és mivel rabbi, muszáj igazat mondania. De agyafúrt
fickó, úgyhogy ha akar, ködösíthet, elbillentheti a törté-
netet bármelyik oldalra. Szóval azt hiszem, itt az ideje,
hogy keressek egy ügyvédet. Addig sem szeretném, ha
megint elsütnél valami baromságot dr. Cohenről. Vilá-
gos?
– De én soha… – Christine látta, hogy a férje szétrob-
ban a dühtől. – Ó, világos, Joe. Nem fogok. Meg sem
szólalok.
 21. FEJEZET

Daniel Cohen, mint eddig vagy tucat alkalommal a hét-

végén, megint betakarta a fejét a tálesszal. Vasárnap reg-
gel volt már, a tábor utolsó meditációs gyakorlatánál
tartottak. A remény, amelyet az elején táplált, hogy talán,
esetleg történik valami, mostanra teljesen szertefoszlott.
Már csak némi zavart érzett, hogy ő, aki tanult orvosdok-
tor, a tudomány embere, idejött az erdő közepére, hogy
az Örökkévalóval tanácskozzon… de miről is? Talán
különleges felmentést akart kapni az ok-okozat általános
törvénye alól, mert neki az most jól jönne?
Meg kell adni, az is látszólag ugyanezt a célt szolgál-
ta, amikor az őszi ünnepekkor, vagy hébe-hóba péntek
este elment a zsinagógába. De az mégis más volt. Valójá-
ban az volt akkor a lényeg, hogy megerősítse a köteléket
a csoporttal, amelybe beleszületett. Az ember ott nem
annyira imádkozott, inkább csak elmondta az imákat,
többnyire gépiesen. A társadalmi kívánalomnak tett ele-
get ezzel, hiszen a templomba járást a zsidók elvárják
egymástól.
Itt viszont nem erről volt szó. Itt Cohen tényleg meg-
próbálta. A hagyományos imák alatt, miközben ajkai a
héber szöveget mormolták, magában folyamatosan segít-
ségért fohászkodott angolul. A meditációkat pedig végig-
állta becsülettel, egészen addig, amíg a rabbi nem szólt,
hogy lejárt az idő; egyszer sem ült le, még csak az ablak-
párkánynak dőlve sem pihent meg. A vitákban végig
aktívan részt vett.
 – Miért nem ülhetünk le kényelmesen a meditációhoz,
rabbi?
– Először is, mert lehet, hogy úgy elaludnánk. A
transzcendentális meditáció alatt, amit a maharisik ter-
jesztettek el, valóban kényelmes pózban ülnek…
– És működik?
– Hogyne, már ami a relaxáció jótékony hatásait illeti.
Ha jól tudom, kísérletezik is ezzel a Harvardon egy tu-
dóscsoport, és arra jutottak, hogy valóban csökkenti a
magas vérnyomást. Maga talán hallott róla, dr. Cohen. De
ez csak relaxációs technika, nem a vallás. Ne felejtsük el,
mi a vallásos élményért vagyunk itt. És ehhez bizony
némi kiegyensúlyozott, nyugodt feszültségre is szükség
van. A buddhisták lótuszülésben meditálnak, de én biztos
vagyok benne, hogy a zsidó hagyományokat követve az a
leghelyesebb, ha mi inkább állunk.
– És mit gondol arról, amikor egy szót folyamatosan
ismételnek?
– A mantra? – Mezzik rabbi megbiccentette csinos fe-
jét. – Némelyek szerint segíti a koncentrálást. Bizonyítha-
tó, hogy őseink még használták. Jom kippur végén hét-
szer mondjuk el, hogy „Adonaj hu ha-Elohim”, azaz az
Örökkévaló az Isten. Ebből én arra következtetek, hogy
ezt a mondatot mantraként ismételgették valaha, nem
csak hétszer mondták el, ahogy az imakönyv manapság
előírja.
– De mire jó a meditáció, hová kéne így eljutnunk,
rabbi?
– Nehéz ezt megmondani, hiszen mindenkire más és
más a hatása. Van, aki azt érzi, hogy minden mindennel
összekapcsolódik, ezt hívom én univerzális hálónak. Má-
sok meg a világegyetem egységét élik át. És olyan is van,
akit mélységes békesség tölt el.
Dan Cohen nem tapasztalt semmi ilyesmit. Hogy mit
tapasztalt? Dühöngve megvallotta magának, hogy kizáró-
lag ízetlen ételeket, egy kemény, durva matracot a kes-
keny ágyon és az éjszakai hűvöshöz túlságosan vékony-
nak bizonyuló takarót. És persze Matthew Charn folya-
matos, kínosan unalmas társaságát. Ennyit tapasztalt.
Kaplannel a közös programokon kívül alig találkozott,
mert őt lefoglalta a belső kör, azaz jórészt a zsinagógai
elnökségi tagok, és nem vegyültek a többiekkel. Ezen a
reggelen, mire Dan leért a reggeli imára, már el is utaz-
tak.
– Chetnek és még egypár embernek korán vissza kel-
lett mennie – magyarázta Mezzik rabbi. – Ma valamilyen
fontos ülés lesz, amelyen részt kell venniük. Mindeneset-
re a minján így is összejön, úgyhogy nincs semmi gond.
Úgy tűnt, senkit sem bánt Kaplanék távolléte, de Dan
Cohen újabb tétellel egészítette ki a hétvége bosszúságai-
nak hosszú listáját. Csak állt, fején a tálesszal, és azt kér-
dezte magától, mi a fenének kellett neki idejönnie. Le
akart lépni Barnard’s Crossingból, a munkából, ez rend-
ben is van. De miért pont ide, és miért kellett egyáltalán
elutaznia?
Egy páciens halála, akármennyire megrázó is, együtt
jár az orvosi hivatással. Cohen nem érezte magát túlzot-
tan idegesnek a fenyegető műhibaper miatt sem; biztos
volt benne, hogy a megfelelő kezelést írta elő, és ezt meg
is tudja védeni.
A kollégák, főként a két idősebb orvos, váratlanul és
aggasztóan reagáltak ugyan, de erre sokkal jobb megol-
dás lett volna, ha Dan ott marad és harcol, nem pedig
elmenekül. Még az is elképzelhető, hogy odáig fajul a
helyzet, hogy a végén kirúgják a klinikáról. Na, az való-
ban aggasztó lenne, gondolta a doki. Persze ez sem tör-
ténhet azonnal, hiszen szerződése van, és ha ragaszkodik
hozzá, hogy ahhoz tartsák magukat, akkor akár egy évig
vagy még tovább is elhúzódhat az ügy, mire ki tudják
tenni. Addigra önálló praxist is kiépíthetne, és megnyit-
hatná a saját rendelőjét Barnard’s Crossingban. De ehhez
a végkövetkeztéshez miért kellett neki ide feljönnie, és
egy kendővel a fején álldogálnia?
Miért is jött ide tulajdonképpen? Még egyszer felidéz-
te magában a zavart, amelyet a Kestlerrel folytatott tele-
fonbeszélgetés közben érzett, és amelyet persze csak
súlyosbított, hogy mindennek Lanigan is fültanúja volt.
Szorongva eltűnődött, hogy a rendőrfőnök vajon tud-e a
határvitáról és a kerítés építésekor elindított perről. A
rendőrséget értesítik az ilyesmiről? Hirtelen rájött, hogy
mi zavarja valójában: a kudarcok ismétlődése. Megbukott
Delmontban, aztán Morrisborough-ban… Vajon ugyanez
vár rá Barnard’s Crossingban is? Valóban ennyire vonzza
a kudarcot, mint ahogy néhányan a baleseteket? Ha ösz-
szesíti a három városban szerzett tapasztalatait, arra kell-
e jutnia, hogy nem való erre a pályára?
Hisz-e még saját magában mint orvosban? Egy kelle-
metlen gondolat merült fel benne, amelyet megpróbált
elhessegetni: nem lehet, hogy amikor először adott
Limpidine-t Jacob Kestlernek, akkor az allergiás reakciót
váltott ki? A vihar éjszakáján nem nézte meg a kartonjait,
mielőtt elindult az öreghez, bízott az emlékezetében.
Biztos volt benne, hogy semmi ilyesmi nem történt, de
hát hónapok teltek el közben, kimehetett a fejéből. És
ebben a pillanatban, egyedül állva a tálesz alatt, Dan be-
ismerte, hogy ez a gondolat suhant át az agyán, amikor az
öreg haláláról értesült. Nem nézett utána, mert meg volt
róla győződve, hogy jól emlékezett. Vagy talán inkább
azért, mert félt?
A hétvégi program hivatalosan a vasárnapi vacsorával
és egy beszélgetéssel ért véget, de dr. Cohen elhatározta,
hogy nem vár egy percet sem, és rögtön a meditáció után
elindul Barnard’s Crossingba. Muszáj megnéznie a kar-
tonokat: nem halaszthatja tovább.
Szobatársának azt hazudta, hogy megígérte egy bete-
gének, megnézi még dél előtt. Ugyanezt az ürügyet
mondta Mezzik rabbinak is, amikor elköszönt tőle.
– És? Hogy érezte magát, hogy tetszett? – kérdezte
Mezzik.
– Rendben volt, köszönöm, rám fért egy kis pihenés.
– És a vallásos élmény? Használt valamit?
 Már azon a ponton volt, hogy udvarias elismerést te-
gyen, de még mindig bosszúsnak érezte magát. – Attól
tartok, semmit sem, rabbi. Nem érintett meg egyáltalán.
Ha teljesen őszinte akarnék lenni, azt mondanám, hogy
egy rakás semmi volt az egész.
Mezzik meglepően nyugodt maradt, még mosolygott
is. – A legtöbben ezt érzik először.
– Először? Ezt hogy érti?
Mezzik a távolba meredt, majd eltöprengve Dan sze-
mébe nézett. – Mondja, doki, ha egy beteget kezel, és ad
neki valamilyen orvosságot, azonnal meggyógyul?
– Van, hogy igen. De többnyire nem azonnal.
– Nos, ugyanígy működik ez a vallásos élménnyel is.
Néha azonnal, hirtelen csap le az élmény, megvilágoso-
dik az ember, mintha felkapcsolnák egy sötét szobában a
lámpát. Máskor szükség van egy kis időre. És persze
néha nem történik semmi, mint ahogy előfordul az is,
hogy egy orvosság teljesen hatástalan. Maga eljött ide,
imádkozott és meditált. Figyeltem magát, és azt hiszem,
van némi tapasztalatom az ilyesmiben, hogy őszintén és
komolyan imádkozott. Higgyen nekem, meglesz a hatása.
Talán holnap, talán a jövő héten, sőt akár a jövő évben,
de valami történni fog. Ebben egészen biztos vagyok.
Dan Cohen hazafelé autózva végiggondolta Mezzik
rabbi szavait, száját kényszeredett mosolyra húzta. A régi
trükk már megint. A hamis orvosságokat áruló ügynökök
valószínűleg ugyanezzel próbálkoznak. Így marad annyi
idejük, hogy már árkon-bokron, államhatáron túl járja-
nak, mire a becsapottak dühe utoléri őket.
Végre hazaért. Még szinte le sem parkolt, amikor a fe-
lesége kikiabált. – Dan? Telefonon keresnek. Lanigan az.
 22. FEJEZET

– Halló, dr. Cohen? … Kijött a lumbágóm, de rettenete-

sen. Épp hogy vissza tudtam vánszorogni az asztalomhoz.
– Már korábban is volt ilyen, ugye?
– Igen, nagyjából évente egyszer előfordul. De általá-
ban csak sima fájdalmat szoktam érezni, olyat, mintha
ötvenkilónyi ólmot raktak volna a derekamra. Ez most
sokkal élesebb, fel sem bírok egyenesedni. Itt vagyok a
parancsnokságon. Otthon van egy spéci övem, azt szok-
tam felvenni ilyenkor, de most nem bírok hazavezetni, az
biztos.
– Az lesz a legjobb, ha odaugrom, és megnézem, mit
tehetek. Legalább rögzítem, ha mást nem is.
– Hálás lennék, doki. Tudom, hogy nincs mit tenni, túl
kell élni, és elmúlik majd, de még sosem voltam ilyen
ramatyul.
– Hátha tudok rá adni valamit. Megyek is, pár perc
múlva ott leszek.
Egy kicsivel később dr. Cohen a rendőrfőnök elkínzott
arcát figyelte, és bólogatott, miközben hallgatta a páci-
enst. – Nem is borulnék ki, doki, ha tényleg csináltam
volna valami baromságot, mondjuk megpróbáltam volna
kitolni egy autót a hóból. Csináltam már ilyet, rögtön be
is durrant a hátam. Azt meg is érdemeltem, és ehhez ké-
pest még kifejezetten vidám eset volt. De most csak egy-
szerűen előrehajoltam, hogy visszategyek egy mappát a
szekrénybe, és paff! Meg se bírtam moccanni.
Dr. Cohen bólintott. – És általában elmúlik magától,
ugye? Két-három nap?
– Néhány nap múlva jobb lesz, de nem múlik el telje-
sen, általában még hetekig érzem. De ilyen még soha
nem volt. Máskor egyszerű fájdalom az egész, ha érti,
mire gondolok. Most meg éles, nyilalló… percekig moc-
canni sem bírtam. Végül nagy nehezen el tudtam vánszo-
rogni az asztalomig, de csak úgy, hogy végig a szekrény-
be vagy az asztalba kapaszkodtam.
– Adok rá valamit, az lesz a legjobb – mondta az or-
vos. Belekotort a táskájába, és előhúzott egy apró üveget.
– Szerencséje van, kapitány, volt otthon néhány orvos-
ságminta. Ez izomlazító. Előfordulhat, hogy elálmosodik
tőle, úgyhogy a maga helyében nem indulnék hosszú
autóútra. Egészen jók a tapasztalataim ezzel a gyógyszer-
rel, de az is igaz, hogy néhány betegem szerint nem ér az
égvilágon semmit. – Cohen odalépett az iroda sarkában
lévő kis mosdóhoz, megnyitotta a csapot, vizet töltött egy
pohárba. – Tessék. Vegyen be néhányat most, aztán
négyóránként. Jut eszembe: allergiás esetleg valamire?
– Nem tudok róla – válaszolta Lanigan, és elvette a
gyógyszert az orvos kinyújtott kezéből. Egy pillanatig
kíváncsian nézegette a tablettákat, majd a szájába dobta,
és lenyelte őket néhány korty vízzel.
– Miért kérdezi, hogy van-e allergiám? – érdeklődött a
rendőr. – A gerincprobléma nem lehet allergiától, ugye?
– Persze hogy nem. Csak a gyógyszer miatt kérdez-
tem. Sosem lehet kizárni az allergiás reakció lehetőségét,
akár a heves reakcióét sem, ha az ember bevesz egy
gyógyszert. Pláne manapság, hogy ilyen bonyolult össze-
tételűek lettek az orvosságok.
– Tényleg? Ez történt az öreg Kestlerrel is? Allergiás
rohama lett a gyógyszertől, amelyet maga adott neki?
Cohen vállat vont. – Nem lehetetlen. Kollégám, dr.
DiFrancesca igencsak hajlik erre. Ha tudunk valamilyen
allergiáról, akkor nyilván ügyelünk erre, amikor gyógy-
szert írunk föl. Ezért mondjuk meg mindig a betegnek,
hogy mi az az orvosság, és megkérdezzük, tud-e valami-
lyen gyógyszerérzékenységről. Normális esetben penicil-
lint írtam volna fel Kestlernek, de tudtam, hogy arra al-
lergiás, ezért írtam tetraciklint. Persze arra is lehetett
allergiás, de az nem túl valószínű, hiszen a penicillinre
elég sokan érzékenyek, a tetraciklinre nem igazán. És
már adtam neki korábban is. De még ez sem jelent sem-
mit. Mert van, hogy arra lép fel a reakció, ha valami fel-
halmozódik a szervezetben.
– És nem lehet, hogy a gyógyszerész kevert el vala-
mit?
Az orvos megrázta a fejét. – Nem, azt nem gondol-
nám. Manapság már borzasztóan vigyáznak, pont a bo-
nyolult összetétel miatt, amit már említettem. Teljesen
valószínűtlen, hogy egy gyógyszerész hibázzon. És a
gyártók segítenek is: ma már különböző formájú és színű
tablettákat és kapszulákat készítenek, nem mind fehér és
kerek, mint évekkel ezelőtt. Amit Kestlernek felírtam,
ovális és rózsaszínes volt például…
– Inkább narancssárga – jegyezte meg Lanigan.
– Nem. Rózsaszín. Hát, talán lazacszínű. De maga
honnan tudja ezt?
– Megnéztem. Itt van nálam, egészen biztosan na-
rancssárga. Várjon csak egy pillanatot! – A kapitány ki-
húzott egy fiókot, és elővette a zacskót a gyógyszeres
fiolával. Kinyitotta, és kirázott néhány tablettát az asztal-
ra. Tévedésről szó sem lehetett. Oválisnak oválisak vol-
tak, de egyúttal félreérhetetlenül narancssárgák is. – Ma-
ga szerint ezek nem narancssárgák, dr. Cohen? – kérdez-
te.
– Hadd nézzem csak az üveget! – Az orvos felolvasta
a címkét. – J. Kestler, Limpidine 250, négyszer egy tab-
letta, dr. D. Cohen.
– Ezt írta fel?
Cohen bólintott.
– És ezek azok a tabletták? Hogy is mondta?
Limpidine?
– Azt hittem, rózsaszín. Otthon van egy könyvem,
amelyet a gyógyszergyártók minden évben elküldenek az
orvosoknak. Benne van minden, amit az orvosságokról
tudni kell, a tabletták színe és formája is. Megesküdnék
rá, hogy a Limpidine rózsaszín. Megnézem, ha hazaérek.
– Tegye meg, doki, és hívjon fel! Itt leszek még egy
darabig.
Dr. Cohen alig bírta betartani a sebességkorlátozáso-
kat hazafelé. Beállt a garázsba, és le sem vette a kabátját,
egyből rohant fel a lépcsőn a dolgozószobájába. Kinyitot-
ta az Orvosok kézikönyvét, és felütötte a színjegyzéknél.
Igaza volt! A Limpidine-re valóban rózsaszínt írt a
könyv. A narancssárga tabletta ugyanannak a cégnek volt
a terméke, valamilyen penicillinszármazék. Aptaker va-
lahogy összekeverte, és a narancssárga tablettát adta oda.
Az öregnek természetesen allergiás rohama lett, hiszen
tudták is, hogy érzékeny erre. Szóval a gyógyszerész a
hibás, az orvos meg teljesen tiszta!
Dr. Cohen érezte, ahogy leesik a kő a szívéről, min-
tegy varázsütésre, és a keblére tudta volna ölelni az egész
világot. Tényleg megtörtént. Elment hétvégén, imádko-
zott, komolyan, igazán imádkozott, talán életében elő-
ször, és már másnap legördül róla ez a nyomasztó teher.
A telefonért nyúlt.

A szülők sok és sokféle problémával fordultak a rabbi-

hoz, mindegyik esetben rabbinikus döntésre, vagy lega-
lábbis véleményre volt szükségük. Small egyenként fo-
gadta mindegyikőjüket, míg a többiek kint vártak az iro-
dája előtti kanapén.
– … Tudom, hogy ez nem olyan szörnyű fontos, de a
gyerekek érzékenyek, és amikor Malcolm Studnick kapta
meg a szerepet, pedig a válogatáson mindenki szerint a
mi Ronaldunk volt jobb…
– … Tudja, milyenek a lányok, rabbi. Fontos neki a
népszerűség. Az egész személyiségükre kihat. Úgyhogy a
táncleckékre és a teniszórákra igenis szüksége van egy
tizenéves lánynak manapság, úgymond a női fejlődése
érdekében…
– … Nem arról van szó, hogy Sumnert nem érdekli,
rabbi. Csak nagyon elfoglalt…
– … nos, rabbi, a gyerek már csecsemőnek is beteges
volt, és a férjem úgy érzi, meg persze én is, hogy az a
legfontosabb, hogy minél többet legyen friss levegőn. Az
a sportklub, komolyan mondom, isten áldása. Ha nem
lenne a csapat, egész nap otthon téblábolna. Ezért figyel-
tem fel annyira, hogy lesz ez a tábor, amikor a férjem
hazajött szerda este, és elmondta. Mert ha nyáron ott
lenne, és közben egy kis zsidóságot is látna…
– Milyen táborról beszél, Mrs. Robinson?
– Tudja, az a petersville-i. Ha jól értettem, nemcsak a
felnőttek használnák lelki gyakorlathoz, de a gyerekek is
felmehetnének nyáron néhány hétre.
– De nincs szó arról, hogy a közeljövőben bármi tör-
ténne, csak felvetődött.
– Dehogy, rabbi, a férjem szerint megtárgyalták az
egészet a hétvégén, és ma szavaznak róla.
– Ó! Értem… – Small rabbi nehezen leplezte türel-
metlenségét, és igyekezett nem kimutatni, hogy legszíve-
sebben azonnal megszabadulna az asszonytól. Amikor
túlestek a megbeszélésen, és kitessékelte Mrs. Robinsont,
a rabbi a belépő, újabb szülőhöz fordult. – Sajnálom,
Mrs. Kalfbuss, de muszáj átszaladnom az elnökségi ülés-
re.
– Hiszen annak már vége, rabbi! Láttam őket elmenni.
David végignézett a folyosón és valóban, az ülésterem
ajtaja tárva-nyitva, sehol egy lélek.

Hazafelé menet Chester Kaplan észrevette, hogy dr. Co-

hen épp a lehullott faleveleket gereblyézi össze a kertben.
Odahajtott a járdához, és megállt. – Hello, doki! – szólt ki
az ablakon. – Sajnálom, hogy úgy elrohantam reggel,
muszáj volt, még elköszönni sem volt időm.
 – Ugyan-ugyan – lépett az orvos gereblyével a kezé-
ben az autóhoz.
– És? Milyen volt? Hogy tetszett? – kérdezte izgatot-
tan Kaplan.
– Remek volt – felelt Cohen, szélesen mosolyogva. –
Sőt igazából csodálatos. Tényleg, most jut eszembe, még
ki sem fizettem. Várjon meg, beszaladok egy csekkért,
vagy tartson velem, ha van kedve.
– Hagyja csak! Majd elküldi később. Most sietek. De
nagyon boldog vagyok, hogy jól érezte magát.
– Igen, valóban élmény volt.
Kaplan, amint hazaért, írt egy levelet a hitközség fej-
léces papírján Marcus Aptakernek, amelyben közölte,
hogy az elnökség egyhangúlag úgy döntött, értékesíti a
Goralsky-tömböt és a hozzá tartozó telket a Minerva út
258-as szám alatt Mr. William Saffersteinnek, és ezentúl
minden a bérleti szerződést érintő kérdésben lesz szíves
hozzá fordulni.
 23.FEJEZET

– Ne csináld ezt, David! – kérte Miriam. – Kaplan rúgott

neked egy gólt, ennyi. Ne add meg neki azt az elégtételt,
hogy még ki is mutatod, milyen rosszulesik.
– Nem hagyhatom annyiban – mondta a rabbi, de le-
vette a kezét a telefonról.
– Nem is tudod, mi történt. Csak annyit tudsz, ameny-
nyit az a nő elmondott, hogy mit terveztek az ülésre. Nem
lehetsz benne biztos, hogy meg is csinálták. Miért nem
vársz, amíg ők maguk elmondják neked hivatalosan is?
David leült, és mivel úgy nézett ki, mint aki hajlandó
fontolóra venni az érveit, Miriam folytatta:
– Azt gondolod, megszavazták azt a petersville-i há-
zat. És ha tényleg? Végül is joguk van hozzá, nem? Nincs
szükségük az engedélyedre. Te csak meghívott vendég
vagy az elnökségi üléseken, nem vagy megválasztva.
A rabbi bólintott. – Nem vagyok, tudom. És ha vala-
milyen normális okuk lenne, hogy vegyenek egy vidéki
ingatlant…
– Hogyhogy normális okuk?
– Mit tudom én, akár befektetési célból. Mert akkor
meglehetne ugyan a véleményem erről a lépésről, de
rabbiként nem sok közöm lenne hozzá. De ha azokból a
megjegyzésekből indulok ki, amelyeket Kaplan el-elejtett
az elmúlt néhány hónapban, akkor minden okom megvan
rá, hogy azt higgyem, menedékháznak vagy mi a csodá-
nak veszik meg azt az ingatlant, lelki gyakorlatokhoz. És
ehhez bizony már van közöm.
 – Nos, azt gondolom, hogy egy vallásos kezdeménye-
zés…
Small meglepetten nézett az asszonyra. – Ennél sokkal
többről van szó. Nem csak annyi, hogy úgy érzem, erről
illett volna engem is megkérdezniük, mintha… mintha
egy új Tóra-tekercset vásárolnának. Nem. A menedékház
és a lelki gyakorlat egészen új irányba viszi el a hitközsé-
get. Tegyük fel, hogy az a kérdés, eltöröljék-e a tizenhá-
rom éves fiúknál a barmicvót, és térjenek át helyette a
konfirmációra, amelyet a reformzsidók szoktak rendezni
tizenöt vagy tizenhat éves korban. Vagy megváltoztas-
sák-e az ülésrendet, hogy az ortodox templomokhoz ha-
sonlóan külön üljenek a nők. Ezek nem olyan ügyek,
amelyekben illik az én véleményemet vagy tanácsomat is
kikérni. Nem. Ezekhez, amik alapjában érintik a hitkö-
zség irányvonalát, bizony a beleegyezésemre van szük-
ség.
– De ha nem kérik?
– Akkor lemondok, természetesen – válaszolta David
egyszerűen. – Majd azt mondom, hogy én neológ rabbi
vagyok, és mint ilyen, egy neológ hitközség vezetését
vállaltam el. Most ti reform vagy ortodox irányzatra vál-
totok. Ez rendben is van, jogotok is van hozzá, de akkor
nekem itt nincs helyem többé.
Miriam kezdett kétségbeesni. – Nem reagálod túl egy
kicsit, David? – kockáztatta meg a kérdést. – Ha néhány
tag fel akar menni a hegyekbe imádkozni…
– Nemcsak néhány tag, hanem az elnök és az elnök-
ség, amely a hitközséget képviseli, és hitközségi pénzt
költenek. És nemcsak egyszerűen felmennek a hegyekbe
imádkozni, hanem alapítanak egy másik zsinagógát, és
alkalmaznak egy másik rabbit vezetőjüknek, aki szerint
én teljesen tudatlan vagyok. – Small felállt, a telefonhoz
lépett.
Miriam újra próbálkozott. – És nem lenne taktikailag
helyesebb lépés, ha megvárnád, amíg az elnökség közli
veled, hogy megvették azt az ingatlant? Mármint nem
lenne jobb, ha ők jönnének hozzád, és nem te keresnéd
őket? Mit tudhatod, még az is lehet, hogy Kaplan felhív
ma délután vagy este.
– Nem hiszem. Nyilván azt gondolja, hogy lemegyek
ma este az imára.
– Az ugyanaz – vélte Miriam.
A rabbi elgondolkodott, a szobában vágni lehetett a
csöndet. – Talán – szólalt meg végül.
Small egész délután kedvetlenül üldögélt a dolgozójá-
ban. Miriam tudta, hogy férjét mélyen megbántották, így
inkább nem zavarta. De este belépett a szobájába, és
meglepetten látta, hogy David a sarokban állva imádko-
zik, ajkai gyorsan mozognak, a főimát mondja.
Megvárta, amíg befejezi, és megkérdezte: – Nem
mész le a zsinagógába az imára, drágám? – kérdezte.
A rabbi megrázta a fejét. – Nem megyek. És szerin-
tem egyáltalán nem is fogok lemenni a héten.
– Azt fogják hinni, hogy megsértődtél.
A rabbi elvigyorodott. – Higgyék. Még az is lehet,
hogy igazuk lesz. Még nem döntöttem el, mit lépjek, de
azt tudom, hogy nem akarom Kaplannel a folyosón meg-
vitatni ezt az ügyet, úgy, hogy ráadásul bárki, aki arra jár,
bele is szólhat. Várok vasárnapig. Majd felolvassák az
előző ülés jegyzőkönyvét, és pontosan tudni fogom, mi
történt, és annak megfelelően döntök. Ha átment ez a
javaslat, és eldöntötték, hogy megveszik a petersville-i
menedékházat, akkor új szavazást kérek.
– És ha megint megszavazzák?
– Akkor indítványozom majd a teljes tagság összehí-
vását, ahol kifejthetem az álláspontomat, és általános
szavazást kérek.
– És ha ebbe nem mennek bele?
– Akkor nyilván lemondok.
 24. FEJEZET

Hirtelen sugallatra hallgatva Lanigan hazafelé menet

inkább leparkolt a sarkon, nem hajtott be az utcába. Mint
mindig, most is megborzongott, amikor meglátta a neon-
feliratot: „Az Régi Sarki Drogéria, Tul.: Jos. Timilty, okl.
gyógysz.” De azért persze bement. Az alacsony, sötét
hajú és szemű, vaskos Timilty az üdvözlésére sietett.
Rövid ujjú, oroszos, halványzöld nejlonköpenye szaba-
don hagyta izmos, szőrös karjait, zsebére sötétzöld cérná-
val a „Az régi” feliratot hímezték. Kopaszságáért a ter-
mészet busa, fekete szemöldökkel kárpótolta, amelyet
nehéz, sötét szemüvegkerete csak még jobban kihangsú-
lyozott. A gyógyszerész még közvetlenül borotválkozás
után sem dicsekedhetett sima arccal, és ilyenkor, délután
öt felé meg már jól látható kékes árnyék mutatta a szőrzet
legyőzhetetlen erejét.
– Mit tehetek önért? – kérdezte Timilty, megnyomva
az utolsó szót, látogatója fontosságát hangsúlyozva,
ahogy azt a legutóbbi, eladóknak szervezett tréningen
tanították. Új volt még itt, Brundage-éktól vette át a bol-
tot, akik mindig is vitték, amióta Lanigan az eszét tudja.
Lanigan kicsit hátrahőkölt az eladó közvetlenségétől,
és körülnézett, mit vehetne. Tekintete végigsiklott a pol-
cokon: sós mogyoró, édesség, parfümök, kutyáknak
nyakörv, póráz és rücskös gumicsont, mindenféle apróság
kanáriknak és más madaraknak, gyerekjátékok. De
Lanigannek nem volt sem kutyája, sem madara, még csak
gyereke sem. Ha meg hazaállítana egy doboz bonbonnal
vagy valami parfümmel, Gladys azt hinné, hogy be van
rúgva. Aztán eszébe jutott a gyógyszerminta, amelyet dr.
Cohentől kapott. Elő is húzta zsebéből a tablettákat.
– Képzelje, mi történt ma reggel – kezdte Lanigan. –
Benn voltam az irodámban a parancsnokságon, éppen az
aktákat rendezgettem, előrehajoltam, és isten bizony,
egyszerűen nem bírtam többé felegyenesedni.
Timilty mindentudóan bólintott. – Lumbágó – közölte
határozottan. – Első alkalom?
– Nem, de még sosem volt ilyen rossz. – Lanigan
folytatta, elmesélte, hogy kihívta dr. Cohent. – …és ezek
a tabletták, amelyeket adott! Egyszerűen csodaszer! Fél
óra sem kellett, és már olyan lettem, mintha kicseréltek
volna. – Timilty bólintott, a beavatottak fensőbbséges
mosolyával nyugtázta a tudomány csodáit megtapasztaló
laikus álmélkodását.
– Általában hetekig kínlódom vele, de most… Fél óra,
mondom, és mintha elfújták volna. Úgyhogy azt szeret-
ném kérdezni, van-e magának ebből a gyógyszerből, mert
ezt itt dr. Cohentől kaptam, volt neki otthon néhány min-
ta, és jó lenne, ha mindig kéznél lenne, hátha megint ki-
jön.
Lanigan átnyújtotta az apró üvegfiolát, Timilty rápil-
lantott. – Persze, van belőle. Többféle, hasonló hatóanya-
gú gyógyszer is létezik, izomlazítónak hívjuk. De vezes-
sen óvatosan, ha ilyet szed, álmosít, tudja?
– Kell hozzá recept? Mert ha kell…
– Nem, magának nem kell recept. Mennyit adjak?
– Hát, nem is tudom. Mondjuk egy tucatot? – indítvá-
nyozta a parancsnok.
– Kérem. Ha elfogy, jöjjön vissza, mindig tartunk be-
lőle. – A gyógyszerész hátrament a receptes pulthoz,
Lanigan vele tartott.
– Úristen, Joe, hogy tudja számon tartani ezt a sokféle
orvosságot?
– Ó, pofonegyszerű, ha rendszerezve vannak. – A
gyógyszerész felnevetett. – Az öreg Brundage még szag
után dolgozott, azt hiszem. – Elővett egy műanyag fiolát,
és megírta a címkét. – Ugye megérti, de csak a termék
nevét írhatom rá, majd maga ráírja az orvos nevét és az
adagolást, ha akarja, nekem nem szabad, ha nem kapok
receptet.
– Ó, persze, teljesen rendben van így – felelte köny-
nyedén Lanigan. – Sok receptet vált be?
– Naponta ötvenet-hatvanat.
– Kitölti a nagy üvegből a kicsibe, mi?
A tulaj már épp gőgösen el akarta magyarázni, milyen
felelősségteljes munkát végez, de még idejében emlékez-
tette magát, hogy Lanigan a város egyik erős embere.
Inkább kacsintott, és vigyorogva válaszolt. – Valami
ilyesmi – mondta.
– Maga sosem készít igazából gyógyszert?
– Ó, dehogynem. Szirupokat, kenőcsöket, kúpokat, sőt
néha még tablettákat is. Néhány öreg harcos ragaszkodik
a saját receptjéhez, azokat összeállítom, és műanyag kap-
szulákba töltöm. Mire a gyógyszerész szakmába vágtam,
a gyógyszertárak már megoldották az egészet.
– És nem hibázik sosem?
– Gyógyszerrel soha. Egy patikus azt nem engedheti
meg magának, akkor azonnal csődbe is menne – jelentet-
te ki komolyan Timilty.
– De néhány gyógyszerész…
A férfi makacsul megrázta a fejét. – Nem akarom a
konkurenciát reklámozni, de nincs az a patikus, aki meg-
engedné magának, hogy elrontson egy receptre felírt
gyógyszert. Előfordul, hogy az orvos azt is előírja, me-
lyik gyártól adjuk a gyógyszert, hogy mondjuk a
Squibbstől. De az embernek csak a Parke-Davis-féle van,
teljesen ugyanolyan szer, csak a gyártó más. Nos, isme-
rek olyan gyógyszerészeket, akik ilyenkor kiadják a
Parke-Davist. De ez nem igazi hiba, legfeljebb nem telje-
sen etikus. Néhány orvos szerint bocsánatos, mások sze-
rint meg pokoli bűn. Én azt csinálom, hogy ilyenkor min-
dig megkérdezem az orvost, hogy kiadható-e a másik
gyógyszer. Mert én máshogy nem vagyok hajlandó oda-
adni a betegnek.
– Azaz visszaadja a receptet, és közli, hogy sajnos
nem tudja teljesíteni?
Timilty megint kacsintott. – Nem, általában azt mond-
juk, hogy eltart egy ideig, hogy beszerezzük, és felajánl-
juk a házhoz szállítást.
– Értem már – vigyorgott Lanigan. – Velem is ez tör-
tént. Még csodálkoztam is, amikor kihozták a tablettákat,
hogy mi tarthat ezen ilyen sokáig, hiszen nyilvánvalóan
gyárban készültek. Mármint nem a gyógyszerész adagolta
ki.
– Ilyen az üzlet. A jó kereskedő igyekszik megtartani
a vevőit.
– Persze, gondoltam. De figyeljen ide: kell, hogy le-
gyen azért különbség a gyógyszerészek között is: van, aki
megbízhatóbb…
– Nem, a receptes gyógyszerek kiadásában ez nincs
így – szólt közbe a patikus. – Ott nincs különbség, aki a
szakmában akar maradni, az precíz.
– Akkor maguk hogyan versenyeznek egymással?
– Ó, hát sok mindenben versenyzünk: udvariasság, ki-
szolgálás, személyiség, mennyire sikerül forgalmas he-
lyen boltot bérelni… Pontosan ugyanúgy, mint a közér-
teknél. Az egyik boltban pont ugyanazt a konzervet lehet
kapni, mint a másikban, de mégis lehet, hogy az egyik
bolt közelebb van, olcsóbb vagy tisztább. Nyilván oda
megy az ember, nem?
– Vagy lehet, hogy az egyik helyen többet adnak – ve-
tette fel Lanigan.
– Ezt hogy érti?
– Hát, hoz az ember egy receptet, és az egyik helyen
teletöltik az üveget, másutt meg inkább kitömik vattával.
Timilty határozottan megrázta a fejét. – A receptre az
orvos ráírja a mennyiséget, és mi annyit adunk. Sokszor
számít, hogy pont az előírt adagot kapja meg a beteg.
Vagy van, hogy akkor is be kell szedni mindet, ha amúgy
a páciens már sokkal jobban érzi magát, amikor végzett a
felével. Úgyhogy mi pont annyit vásároltatunk meg,
amennyit az orvos javasolt, nem többet és nem keveseb-
bet. Másrészt meg vannak olyan tabletták, amelyekből
hetven-nyolcvan centbe is belekerül egy darab, abból
nyilván senki sem ad többet.
– És az alkalmazottai, Mr. Timilty?
– Ők is pont ugyanezt teszik, ha valakinek receptes
orvosságot adnak ki.
– És gondolom, mindenki aláírja, hogy melyiket adta
ki.
– Miért tenné, mire menne vele?
– Hát, ha valami nem stimmel, akkor…
Timilty döbbenten meredt Laniganre. – Mi ne stim-
melne, kapitány?
 25. FEJEZET

Lanigan parancsnok az asztal túloldalára, Jennings had-

nagy elé tolta az Orvosok kézikönyvét. – Ezt írta fel dr.
Cohen, és látja, ezt adták be az öreg Kestlernek.
Eban Jennings hadnagy vizenyős kék szemét először
az apró színpalettára, majd az asztalon heverő tablettákra
szegezte. Kiálló ádámcsutkája le-föl ugrált. – Ezek nem
egyformák, kapitány. A gyógyszerész biztosan elkevert
valamit.
Lanigan megrázta a fejét. – Dr. Cohen szerint ez
egyáltalán nem valószínű. Beszéltem Timiltyvel is, aki a
Brundage-féle üzletet vezeti most nálunk, ott a sarkon, és
azt mondta, hogy a gyógyszerészek sosem tévednek or-
vosság kiadásakor. Pedig biztos vagyok benne, hogy ő
aztán tényleg az a fajta buzgómócsing, aki szívesen rúgna
egyet a konkurenciába. De teljesen egyetértett a dokival:
a gyógyszerész biztosan nem hibázhatott.
– Akkor?
Lanigan hátradőlt a székben. – Nos, azt mondom, ha
nem lehetett hiba, de mégis megtörtént, akkor bizony
szándékos kellett hogy legyen.
– De hiszen az gyilkosság! – tiltakozott Jennings.
– Vagy emberölés. Miért is ne? A gyilkosságokat
többnyire nem pisztollyal vagy tőrrel követik el, hiszen
az a legtöbb embernek nincs is. A profikat leszámítva
inkább olyasmi szokott lenni a gyilkos eszköz, ami kéz-
nél van. Az éles eszközről többnyire kiderül, hogy telje-
sen hétköznapi tárgy, mondjuk a konyhakés. Emlékszel
Millicent Hanburyra, aki kötőtűt használt? Vagy Ronald
Sykesra, aki úgy nyírta ki az öreg Hirsht, hogy kikapcsol-
ta az autóban a ventilátort, amikor ment a motor? Gon-
dolj csak bele, Eban! Ami kéznél van, azt használják…
Adott egy gyógyszerész, patikával és ezernyi vegyszerrel.
Ha el akar tenni valakit láb alól, akkor lehet, hogy meg-
próbál fegyvert szerezni. De sokkal valószínűbb, hogy
inkább az lesz az első ötlete, hogy levegyen valamit a
polcról.
– Igen, de… Hugh, ez őrültség. Amióta eladtuk a há-
zunkat, és átköltöztünk a Salem útra, abba a patikába
járok. Szinte minden este beugrom hozzájuk, ott veszek
újságot, szivart, és még sosem láttam Marcus Aptakernél
rendesebb embert. Nem az a manapság gyakori,
tenyérbemászó típus. Régimódi, hogy is mondjam, fele-
lős férfi. Olyan, akiről nem feltételezed, hogy olyan szert
ad ki, amely aztán megöl egy embert.
– Régebb óta ismerem Marcus Aptakert, mint te – só-
hajtott fel Lanigan. – Amikor felvettek a testülethez, éj-
szakánként a Salem útra voltam beosztva. Akkoriban
éjfélig voltak nyitva, és én pont Aptakerhez ugrottam be
mindig, hogy kicsit átmelegedjem. Volt egy kis spiritusz-
főzője, és jó néhány csésze kávéra vendégül látott, és
közben persze beszélgettünk. Kedvelem, rendes ember,
de azért merev, szemellenzős fajta, tudod, az a típus,
akinek valami vagy fekete vagy fehér, sohasem szürke.
És ha valaki megbántja, akkor bizony el tudom képzelni,
hogy rögtön bírónak érzi magát, sőt akár ítélet-
végrehajtónak is. Emlékszel a fiára, Arnoldra?
– Igen, úgy rémlik, neki dolgozott.
Lanigan hátradőlt a forgószéken, sarkát a kinyitott fi-
ókra támasztotta. Összefűzött ujjaival megtámasztotta a
fejét, és elgondolkodva bámulta a plafont. – Nos, ezt a
fiút, Arnoldot, két-három évvel ezelőtt kirúgta, mert be-
lenyúlt a kasszába.
– Ne mondd!
– De bizony. A kölyök bárokba és játékbarlangokba
járt át Revere-be. Egyszer kifutott a pénzből, és aláírt
valami kötelezvényt. Gondolom, fenyegették és zaklat-
ták, hogy fizessen. Ezekkel a fiúkkal nem lehet viccelni,
ha az ember nem fizet, hirtelen azon veszi észre magát,
hogy eltörték kezét-lábát. Úgyhogy, azt hiszem, az tör-
ténhetett, hogy Arnold szépen elemelte a pénzt a kasszá-
ból, de az apja rájött, és kirúgta.
– Hogyhogy erről én nem hallottam?
– Mert épp Washingtonban voltál, az FBI-kurzuson,
amit sikerült kiverekednem neked az önkormányzattól.
– Ja, értem. És aztán mi történt? Aptaker elment hoz-
zád?
– Nem azonnal. Marcus kifizette a tartozást, és meg-
mondta a pénzbeszedőnek, hogy soha többé ne tegye be a
lábát az üzletébe. – Lanigan leengedte a lábát, és felegye-
nesedett. – De az ilyeneknek semmi sem elég, ezek örök-
ké visszajönnek, és zsarolnak tovább. A behajtó kiröhög-
te Aptakert, és közölte, hogy az üzlet nyilvános hely,
akkor megy be, amikor csak kedve tartja. Na, ekkor szólt
nekem Marcus. Azt akarta, hogy figyelmeztessem azt az
alakot. Azt mondta, hogy ha nem hagyja abba a zaklatást,
megöli.
– De mit tudtál csinálni? Hiszen a fickó Revere-ből
jött, nem?
– Épp akkor költözött ide. Joe Kestler volt az.
– Joe Kestler? – kérdezett vissza a hadnagy. – Nem is
tudtam, hogy zsarolásban utazik. Azt hittem, hogy az
örege üzletét viszi, a jelzálogot meg…
– Nem tudom, hogy most is utazik-e benne – szólt
közbe lágyan Lanigan. – Azt mondta Aptakernek, hogy ő
csak átvette az adóslevelet.
– Na és mit csináltál?
– Ó, hát elmentem Kestlerhez.
– És mit mondtál neki?
Lanigan elvigyorodott. – Nem is az az érdekes, mit
mondtam, hanem hogy Kestler hogyan értette. Mert való-
jában csak annyit közöltem vele, hogy nem akarok balhét
itt a városban, és ő még új itt, és ha szépen, békében akar
élni nálunk, jobban teszi, ha nem keveredik bele semmi-
be. Azt hiszem, máshol, ha ilyet mond a rendőrfőnök, az
azt jelenti, hogy ha nem akarja, hogy bajba keveredjen a
különféle hatóságokkal, akkor jobban teszi, ha meghúzza
magát… Mert, mondjuk, újra felértékelik az ingatlanját
és magasabb adót szabnak ki rá, vagy az építési hatóság
elmarasztalja, hogy az elektromos vagy a vízhálózata
nem előírás szerinti. Úgy tudom, azóta be sem tette a
lábát Aptaker boltjába, legalábbis Marcus nem említette.
Kár, hogy nem tartotta magát távol továbbra is, de így,
hogy az apja megbetegedett, nyilván…
– Hé, álljunk csak meg egy pillanatra, Hugh! Te most
azt akarod mondani, hogy… Ugyan, hiszen ennek már
három éve!
– Igen, de van olyan sérelem, amelyet nem tompít az
idő, sőt – válaszolta Lanigan. – Aptaker fia azóta sem jött
vissza. Minél régebben történt, ez annál nagyobb fájda-
lom. Másrészt, ha Kestler tényleg nem ment a közelébe
sem Aptakernek, akkor ez lehetett az első lehetőség a
revánsra.
– De a gyógyszert nem is Joe-nak írták fel, hanem az
apjának. Az öreggel pedig nem volt Aptakernek semmi
baja – vitázott Jennings.
– Igen, ez nekem is eszembe jutott – bólintott a kapi-
tány –, de a gyógyszeres fiola címkéjére csak a kezdőbe-
tűt írták rá, hogy J. Kestler. Mindkét Kestlernek ezzel
kezdődik az utóneve, az öreget Jacobnak hívták. Nos, ha
az apa beteg, nem az a logikus, hogy Joe az, aki elszalad
a gyógyszerért? Ha meg nem ő jött, akkor nyilván azért,
mert ő a beteg, és nem bírt felkelni.
Eban Jennings lassan csóválta a fejét. – Nem tudom
elhinni. Marcus Aptaker nem tehette.
– Ezt nem tudhatod, Eban. Attól, hogy nem látszik va-
lakin, még bármire képes lehet.
– De ez akkor is nevetséges – tiltakozott tovább
Jennings. – Aptaker összerúgja a port Joe Kestlerrel,
majd három évvel később kinyírja az apját.
– Eban, ne felejtsd el, hogy Aptaker fia e miatt a balhé
miatt lépett le, pedig Marcusnak tervei voltak vele. Neki
a gyógyszertár nemcsak simán szakma és üzlet, hanem
családi örökség is, és úgy gondolta, Arnold viszi majd
tovább. És ez bizony sokat számít.
– Jó, de figyelj csak ide, Hugh: honnan tudhatta, hogy
az a tabletta árthat a betegnek? Na, ezt mondd meg ne-
kem.
– Sehonnan, biztosan semmiképp. De Cohen doki azt
magyarázta, hogy a tetraciklint éppen penicillin-
érzékenyeknek fejlesztették ki. Aptaker gyógyszerész,
nyilván sejthette, hogy azért írtak fel tetraciklint, mert a
páciens allergiás a penicillinre. Ebben az esetben viszont
tudta, hogy ha nem öli is meg, de bizony árt a betegnek.
Egy biztos: hibáztak, mégpedig a gyógyszer kiadásában,
pedig a gyógyszerészek olyankor sosem hibáznak.
– És? Akkor most mi a következő lépés?
– Nos, gondolom, fel kéne tennem néhány kérdést
Aptakernek.
– De honnan tudod, hogy ő cserélte ki a gyógyszere-
ket? – kérdezte Jennings. – Nem lehetett a másik gyógy-
szerész, Ross McLane? Az kiállhatatlan alak, komolyan,
ilyet még nem láttál. Mogorva, gunyoros, nem tudja,
hogyan kell beszélni a vevővel. Figyelj, Hugh, a vásárló-
kat Marcus szokta kiszolgálni. Hogy miért? Mert
McLane-re nem lehet rábízni a kuncsaftokat. Ráförmed
az emberre, hogy „mondja már, mit akar”, mindenkivel
azt érzékelteti, hogy rendkívül fontos dolgot kellett abba-
hagynia miatta, és állati nagy szívességet tesz, hogy haj-
landó vele szóba állni.
– Mire akarsz kilyukadni, Eban?
– Ha vevők vannak az üzletben, ahogy ez valószínű-
leg szerdán, a vihar előtt is így történt, Marcus van elöl.
McLane meg hátul dolgozik a receptekkel.
– De McLane csak nemrég költözött a városba – mu-
tatott rá Lanigan.
 – Egy éve – pontosított Jennings.
– És nem tudunk róla, hogy lenne bármi köze
Kestlerhez.
– Attól még persze lehet. McLane-nek volt üzlete
Revere-ben. És Kestler is ott élt…
– Hát…
– Hugh, várj néhány napot, még ne beszélj Aptakerrel,
átmegyek Revere-be, körülszaglászom egy kicsit. Ki
tudja, háta találok valami érdekeset.
A kapitány beleegyezően bólintott. – Rendben. Azt
hiszem, simán ráér néhány napig, bár nem akarok elhú-
zódó nyomozást sem, hiszen addig állnia kell dr. Cohen-
nek a vihart.
 26. FEJEZET

Dr. Cohen egészen biztos volt benne, a barátjának mond-

hatja Lanigant, és az segíteni akar neki, mégsem fért a
fejébe, miért nem hajlandó kikérdezni Aptakert a kérdé-
ses receptről.
– Hadd ellenőrizzem előbb, doki – kérte a rendőr.
– Nem is értem ezt, parancsnok. Mit kell még ellenő-
riznie?
– Hiba történt, az biztos, ez nem is kérdés. Lehetett
egyszerű hanyagság vagy valami más…
– Mi más?
– Nem tudom. Pont erre kell még rájönnöm.
– És ha én odamennék, és rákérdeznék? – vetette fel
dr. Cohen.
– Hát, bizonyos értelemben ez rendőrségi ügy, hiszen
lefoglaltuk a tablettákat. Ami azt illeti, mi is vittük ki.
Például abban sem vagyok biztos, hogy jogomban állt
megmutatni magának. Úgy értem, ha az ügy már nálunk
van, akkor ez hivatalos bizonyíték. Ha Kestler beindítja a
műhibapert, egy rafináltabb ügyvéd kihozhat abból vala-
mit, hogy maga az orvosom, és megmutattam a gyógy-
szert, anélkül hogy értesítettem volna a felperest vagy
annak képviselőjét, és elhívtam volna őket is. Még azzal
is meggyanúsíthat, hogy szemet hunytunk, míg maga
kicserélte. Higgyen nekem, doki, elég sok ügyem csú-
szott már el ilyesmin. Jobb, ha most előbb körbekérde-
zősködöm.
– Mit gondol, kapitány, meddig fog tartani? – kérdezte
Dan.
– Nem tudom. Egy nap. Talán kettő – válaszolta
Lanigan.
– Hát, gondolom, néhány napot még várhatok, de nem
szeretném, ha túlságosan elhúzódna, nem tesz jót a praxi-
somnak.
– Ezt teljesen megértem. Rajta vagyok az ügyön, nyu-
godjon meg.
Amikor kiderült, hogy másik gyógyszert vittek ki az
öregnek, Cohen első gondolata az volt, hogy felhívja
Muntzot és a többi kollégát. De aztán, végiggondolva az
egészet, inkább letett róla. Egyrészt még mindig neheztelt
rájuk amiatt, ahogyan az őt ért bajra reagáltak, másrészt
nem akart olyan benyomást kelteni, mint akinek valaha is
kétsége volt a kezelés helyessége felől. Természetesen
úgy tervezte, hogy el fogja mondani nekik, de majd csak
akkor, ha a téma magától felvetődik beszélgetés közben.
De már kedd délután volt, és egyelőre még nem adó-
dott ilyen alkalom. Lehet, hogy csak képzelődött, de Co-
hen úgy érezte, hűvösebbek lettek vele a kollégák. Előző
nap is nélküle mentek ebédelni. Igaz, épp beteg volt nála,
de nyugodtan rácsöröghettek volna a belső vonalon, hogy
megkérdezzék, megvárják-e.
Ráadásul egész délután úgy érezte, kerülik. Vala-
mennyien tele voltak előjegyzéssel, de mindig, még a
legnehezebb napokon is akadt néhány perc két vizsgálat
között, amikor át-átugrottak egymás rendelőjébe egy
cigire vagy egy kis lazító beszélgetésre. Most egész délu-
tán egyik orvos sem bukkant fel, még csak nem is inte-
gettek be hozzá. Cohen biztos volt benne, hogy legalább
Al Muntz beugrik, hogy megkérdezze, hogyan érezte
magát a hétvégén a lelkigyakorlaton. Végül is az ő javas-
latára ment el. És akkor Dan elmesélhette volna a hétvé-
gét, és az át is vezetett volna a Lanigan irodájában történ-
tekhez… De Muntz nem jelentkezett.
Keddenként Kantrovitz és Muntz a kórházban vezetett
gyakorlatot, de többnyire azért sikerült visszaérniük még
tizenkettő előtt. De ma egyik sem ért még vissza, amikor
Dan ebédelni indult. Benézett DiFrancescához, aki azt
mondta, menjen csak el nélküle, mert ő a feleségét várja,
mennek szőnyeget venni.
Vajon puszta véletlenről van csak szó? Csak ő túlér-
zékeny, sőt talán paranoiás? Cohen felhívta Lanigant,
hátha tud már mondani valamit. De Lanigan nem volt
benn.
– Legyen szíves, szóljon neki, hogy hívjon fel, ha
visszaér.
– Rendben.
Egész délután a telefont leste, és amikor elérkezett az
este, úgy döntött, kezébe veszi a dolgot. Hiszen nincs
abban semmi kivetnivaló, ha elmegy Marcus Aptakerhez,
és beszél vele. Meg sem említi Kestler receptjét. Csak
beugrik… mondjuk, néhány szivarért. Beszélgethetnek
akár… akármiről, mint ahogy szoktak is, amikor benéz
hozzá, és Aptaker épp ráér. És ha a patikus szóba hozza
Kestlert…
 27. FEJEZET

A hitközség levele a reggeli postával érkezett. Marcus

Aptaker semmilyen jelét sem adta csalódottságának, talán
csak egy árnyalatnyival erősebben szorította össze ajkát,
és egész délelőtt szórakozott volt, folyton emlékeztetnie
kellett magát, hogy ne feledkezzen el a kötelező mosoly-
ról, amely kijárt a vásárlóknak. Állt a pult mögött, ellenő-
rizte a bejövő szállítmányt, felvette a telefont, beütötte a
tételeket a pénztárgépbe, visszajárót adott, lehúzta a kár-
tyákat, de mindezt gépiesen, az esze közben teljesen
máshol járt, egyfolytában a levélben írtakon rágódott.
Nem lett volna semmi értelme, hogy Saffersteinhez
forduljon a bérleti viszony megújításért, ahogy a levélben
javasolták, hiszen éppen ő próbálta már korábban is meg-
vásárolni az üzletet a sógorának. Most már meg sem kell
vásárolnia: elég, ha vár néhány hónapig, amíg a bérleti
szerződés lejár, és akkor átveheti. Safferstein célozgatott
rá, hogy korrekt áron akarja megvenni a boltot, de most,
hogy övé az egész háztömb, már biztosan mindjárt más a
helyzet. Aptaker biztos volt benne, hogy még ha
Safferstein fenntartja is vételi szándékát, ami most már
fölöttébb kétséges, akkor is a tárgyalási alap a készlet
eladása nyomott áron, és a berendezésért meg nyilván a
használtpiacon megszokott összeget gondolja majd mél-
tányosnak. Vásárlóközönségről, jó hírnévről beszélni is
kár.
Aptaker eljátszott a gondolattal, hogy bérel egy másik
helyiséget. Nyilván jelentős befektetéssel járna, fel kéne
újítani, újrabútorozni… Ha a fia betársulna, teljesen logi-
kus lépés is lenne. De ez nem több szép álomnál, és most,
hogy Arnold hazalátogatott, világosan kiderült számára:
gyakorlatilag nincs rá esély. Hatvankét éves, egyedül
van, késő már új üzletbe vágnia.
Átfutott az agyán, hogy talán meg kéne kérnie Kap-
lant, gondolja át még egyszer, vagy engedje meg, hogy
közvetlenül az elnökséghez fordulhasson a kérelemmel.
De miért döntenének azok az ő javára, amikor még csak
nem is tagja a hitközségnek?
Mindenekelőtt azzal a problémával kellett szembe-
néznie, hogyan is adja be ezt az egészet otthon a felesé-
gének. Magában elpróbálta a jelenetet, igyekezett eltalál-
ni a megfelelő stílust és hangszínt. Nem szabad, hogy
Rose észrevegye, milyen mélyen érinti a visszautasítás.
„Biztosan minden rendben lesz. Keményen dolgoztam
egész életemben, most már rám fér egy kis lazítás. El-
utazhatnánk egy időre, és aztán az én nyugdíjamból, meg
a tiédből, meg abból a kis spórolt pénzünkből valahogy
csak megleszünk. Talán elvállalok majd valamilyen
részmunkaidős állást, csak hogy elfoglaljam magam. Jó,
elismerem, magamtól nem adtam volna el az üzletet, de
ha már így történt, akkor így van jól.” Aptaker eltűnődött
azon, hogy vajon Rose hinne-e neki.
McLane nem sokkal tizenkettő után futott be, Aptaker
ellátta a szükséges utasításokkal, és hátrament, hogy me-
gegye a szendvicset, amelyet Rose csomagolt neki ma is,
mint mindennap.
Kapkodva ebédelt, a boltban mindig így szokott, na-
gyokat harapott, a falatokat egy-egy korty kávéval öblí-
tette le. Már máskor is megtörtént, hogy evés után nyo-
mást érzett a mellén, mint most is. Felállt, megivott las-
san, kortyonként egy pohár vizet, ettől kicsit megköny-
nyebbült. Böfögni próbált, de nem sikerült. Végül meg-
adta magát a tompa fájdalomnak, és feloldott egy pohár
vízben egy kanál szódabikarbónát. Így már sikerült bö-
fögnie, de csak egy pillanatra engedett a szorítás, aztán
rögtön újra érezte a fájdalmat, a súlyt a mellkasán.
McLane aggódva pillantott a főnökére.
– Gyomorégés, Marcus? Vegyél be egyet ezekből! –
javasolta, leemelve egy bádogdobozt a vényköteles
gyógyszerek polcáról. – Ez jó, próbáltam.
Marcus elrágta a tablettát, aztán még egyet, és egy
percre tényleg jobban lett, majd az egész megint újrakez-
dődött. Úgy tűnt, a fájdalom inkább a szíve felől, nem a
gyomrából sugárzik. Amikor McLane nem nézett oda,
kinyitott egy apró üvegcsét, kivett egy nitroglicerin tab-
lettát, és a nyelve alá rakta. Szinte azonnal erős feszülést
érzett a fejében. Nem tartott sokáig, gyorsan elmúlt, és
ezzel a mellkasi fájdalom is megszűnt.
Úgy egy órán át teljesen jól volt, aztán újra érezni
kezdte a nyomást. Arca eltorzult a fájdalomtól, lopva
betett még egy tablettát a nyelve alá. Megint megköny-
nyebbült, de tisztában volt vele, hogy izzad, és alighanem
halálsápadt.
Általában délután kettő felé jött el a boltból, de biztos
volt benne, Rose kiszúrná, hogy nincs jól, és rögtön kon-
gatná a vészharangot. Puszta aggodalomból vége-
érhetetlenül kínozná a kérdéseivel, hogy történt-e bent
valami, talán összeveszett McLane-nel, vagy valamelyik
vevővel akadt-e gondja. Ha meg beszámolna neki a levél-
ről, bár előbb-utóbb kénytelen lesz, a női logika szerint
egyértelmű lenne az összefüggés a visszautasítás és a
rosszullét között. Akkor aztán hiába próbálna úgy tenni,
mintha nem is érintené mélyen, hogy fel kell adnia az
üzletet. Szóval Marcus úgy döntött, hogy nem idegeske-
dik, inkább benn marad estig, hazamegy vacsoraidőre, és
lefekszik jó korán. Abban egészen biztos volt, hogy egy
jó alvás rendbe hozza, és reggelre nem lesz semmi baja.
Az viszont teljességgel ki volt zárva, hogy Aptaker hátul
üldögéljen, miközben a vásárlók egymásnak adták a ki-
lincset, úgyhogy minden józan elhatározása ellenére a
gyógyszerész ott állt a pult mögött, mint mindig, és fo-
gadta a betérőket.
 McLane meg is kérdezte egyszer: – Jobban érzed ma-
gad? Elég sápadt vagy.
– Persze, semmi bajom – bizonygatta Marcus. – Le-
het, hogy az új neon miatt van. Mintha te is sápadtabb
lennél a szokásosnál.
Dr. Cohen pár perccel öt után lépett be az ajtón,
Aptaker elé sietett. Az orvos szigorúan végigmérte az
újabb rohamszerűen érkező fájdalomtól eltorzult arcot. –
Magának meg mi baja? – kérdezte.
– Csak a gyomrom rendetlenkedik, azt hiszem. Olyan,
mintha böfögnöm kéne, de nem sikerül.
– Látom, izzad is – állapította meg az orvos.
– Igen, egy kicsit. Meleg van, én meg fel-alá rohangá-
lok.
– És mióta tart ez?
– Ó, igazán nem túl régen…
– Ebéd óta, doki – szólt közbe kéretlenül McLane.
– Érez valamit a karjában?
– Nem.
– Mutassa, hol fáj!
– Egész pontosan itt – mutatott a mellkasára Marcus.
– Légzési nehézség? Valamilyen szorítást érez?
– Nem, semmi ilyesmi.
– Kérem a csuklóját.
– Jaj, doki, ne csinálja már! Pontosan tudom, mire
gondol, de semmi bajom, komolyan mondom – tiltako-
zott Aptaker, de odanyújtotta egyik megereszkedett kar-
ját.
Cohen megnézte a pulzusát, majd így szólt: – Vegye
le a köpenyt meg az inget, amíg behozom a kocsiból a
sztetoszkópomat.
– Nem veszem le az ingem a bolt közepén! – tiltako-
zott a gyógyszerész
– Miért nem? Nincs most itt senki. De hátra is mehe-
tünk, sőt a mosdóban is meg tudom vizsgálni. De min-
degy. Magának leginkább EKG-ra lenne szüksége. Ki az
orvosa?
 – Nincs – közölte Marcus. – Nem szoktam beteges-
kedni.
– Rendben, akkor jöjjön, beviszem a rendelőbe, ott
van EKG, csinálunk egyet. Vagy talán az a legjobb, ha
egyenesen beviszem a kórházba.
– Nem megyek semmilyen kórházba. Rose vár, egy
óra múlva otthon kéne lennem.
– Ne legyen már ilyen átkozottul ostoba! – szólt rá az
orvos. – Azt akarja, hogy tepsiben vigyék haza? Hadd
vigyem be a kórházba.
– Gyerünk, Marcus – unszolta McLane is –, majd én
felhívom Rose-t.
Aptaker habozott, egyik férfiról a másikra pillantott,
látta Cohen arcán, hogy valóban súlyos és sürgős az ügy.
– Rendben – adta be a derekát –, de én beszélek vele.
Csak tárcsázz, légy szíves.
Amikor az asszony felvette a kagylót, Marcus bele-
szólt: – Rose, drágám? Egy kicsit rendetlenkedik a gyom-
rom, és dr. Cohen épp erre járt. Meg akar vizsgálni, azt
mondja.

Később, az esti látogatáskor, Rose Aptaker már a férje

ágya mellett ült, aki kórházi hálóingben hevert az ágyon.
A fejtámlát felemelték, hogy Marcus kényelmesebben
beszélgethessen a feleségével.
Épp azt magyarázta, hogyan lehetne megszervezni a
következő néhány hétben a bolt működtetését. – Nyit-
hatsz reggelenként te is, drágám, McLane azt mondta,
segít mindenben. Bemegy tízre, és…
– Nem – rázta meg a fejét eltökélten tiltakozva az asz-
szony. – Szólok Arnoldnak, hogy jöjjön haza. Majd ő
helyettesít, amíg fel nem épülsz.
– De állása van.
– Akkor majd kilép, vagy kivesz szabadságot.
– És ha nem jön ide? – kérdezte Marcus aggódva.
– Idejön.
 Aptaker halványan elmosolyodott. – Tudod, Rose, ez
a… ez a dolog itt… – megérintette a mellkasát – …nem
súlyos, remélem, érted. Enyhe szívinfarktus, teljesen jól
vagyok. De akkor is infarktus, és nem fogok néhány nap
alatt meggyógyulni. Cohen szerint három hónapig is el-
tarthat, mire újra a pult mögé állhatok.
– Nem érdekes, meddig tart, Arnold itt lesz, ameddig
kell, megígérem neked, édesem. Ismerem a fiút. De
amúgy talán jobb lenne, ha keresnénk egy szívspecialis-
tát.
– Nem, nem. Ha Cohen úgy gondolná, hogy szüksé-
gem van rá, szólna. Bízom Cohenben, tetszik, ahogy
dolgozik. Valóban úgy érzem, hogy törődik velem.
 28. FEJEZET

Al Muntz volt Chester Kaplan legközelebbi barátja

Barnard’s Crossingban, bár a dokiról köztudott volt, hogy
nyíltan és kötekedőén agnosztikus. Ezzel együtt rendsze-
resen vendégeskedtek egymásnál, kellemes, laza estéket
töltöttek együtt, az asszonyok ruhákról és receptekről, a
férjek a politika és a vallás magasabb összefüggéseiről
cseréltek eszmét.
A vendégség után Kaplan néha tett egy-két megjegy-
zést a feleségének: – Nem is értem, hogy egy ilyen na-
gyon intelligens fickó, mint Al, hogy lehet ilyen süket
mindenben, ami nem a szorosan vett szakterülete. Hallot-
tad, mit mondott arról, hogy minden reggel elmegyek a
templomba?
Muntzéknál meg előfordult, hogy az asszony szóvá
tette: – Komolyan, Al, miért kell neked örökké vitatkoz-
nod Chettel? És mindig pont a vallásról! Szerintem meg-
bántottad, amikor a reggeli ima került szóba, és te…
– Hallottad, amit Chet mondott? – vágott közbe az or-
vos. – Ő kezdte. Talán némán kéne ülnöm, amikor
olyasmiket jelent ki, ami a józan ész szerint egyszerű
képtelenség és babona?
Kedd este, mint mindig, amikor vacsorázni indultak a
Kaplanékhez, Mrs. Muntz ünnepélyesen felszólította a
férjét, hogy lesz kedves nem vitatkozni egész este, pláne
nem vallási kérdésekről.
– Hé, az ő mániája a vallás, nem az enyém. Nem én
szoktam szóba hozni.
 – Nem kell rá okvetlenül válaszolni.
– Persze, inkább üljek ott csöndben, és bólogassak,
mint egy hülye.
Amikor kiszálltak a kocsiból, és a ház felé sétáltak a
kerti úton, az asszony újra szóba hozta: – Csak könnye-
dén és kellemesen, drágám! Szép lenne, ha ma elmaradna
a vitaest.
– Jól van, jól van – intette le Muntz.
És valóban, az orvos, felesége árgus tekintetétől kí-
sérve, egész vacsora alatt szigorúan nem reagált a felkí-
nált, esetleg vitához vezető húzásokra. Még vacsora után
is, amikor az asszonyok kivonultak a konyhába, hogy
berakják az edényt a mosogatógépbe, és Kaplan hossza-
san ecsetelte, milyen csodálatos nyugalom és béke töltöt-
te el a hétvégi meditációk alatt, Muntz visszafogta magát.
Csak annyit válaszolt, hogy biztosan kellemes volt fenn a
hegyekben. De az elnök ettől felbátorodott, és kifejtette,
hogy volt, aki fizikailag is jobban lett. Ezt már az orvos
sem hagyhatta szó nélkül:
– Ide figyelj, Chet, azt még elhiszem, hogy Joe
Gottlieb orra nem volt annyira bedugulva, legalábbis egy
időre, de azt ne próbáld már beadni, hogy az Isten gyó-
gyította meg. Ezt nem gondolhatod komolyan.
– Nem mondtam, hogy Isten gyógyította meg – vála-
szolta mereven Kaplan. – Csak azt mondtam, hogy úgy
érezte, kitisztult a feje az első meditációk alatt, és egész
hétvégén jól érezte magát fizikailag.
– Na és? Lefogadom, hogy nem először történt vele
ilyen. Amúgy nagyrészt pszichoszomatikus ez az egész,
és ha az ember képes úgymond kikapcsolni az agyát,
akkor… A pokolba, hiszen ugyanez megtörténik akkor is,
ha valaki belefeledkezik egy filmbe vagy egy könyvbe!
Csak hogy ez az állapot nem tartós. És ha mégis, akkor
más tünetek jelentkeznek. Ne magyarázd be magadnak
meg nekem, hogy ez a hétvége meggyógyította a beteg-
ségeket!
– Nem magyarázok be semmit – jelentette ki az elnök.
– Joe Gottlieb csak példa arra, hogy mi minden megtör-
ténhet, ha képes vagy kizárni a külvilágot, és felfelé kon-
centrálsz. Ez a valódi értelme és hatása a sábesznek.
– Na, helyben vagyunk. A sábesz. A zsidók már évez-
redek óta tartanak szombatot. Miért kell hirtelen elvonul-
ni valahova a hegyekbe, hogy megünnepelhessük?
– Pont erről van szó – magyarázta izgatottan Kaplan.
– Ezek az ősi intézmények, mint a sábesz, egy idő után
kiürülnek. Elpárolog belőlük a lélek. Ugyanúgy, mint az
imákból. Azok, akik írták az imákat, sőt valószínűleg
utána egy ideig, még tiszta szívből imádkoztak, ahogy
tiszta szívből ünnepelték a szombatot is. És amikor a
zsidók gettókban éltek, zárt közösségben, nehézségek
között és fenyegetettségben, akkor talán újra átélhették a
szombat és az imák mélyebb, szenvedélyesebb értelmét.
Emlékszem, hogy amikor apám a régi sábeszékről be-
szélt, még Európában, csillogott a szeme, mint aki valami
csodás emlékre gondol vissza. De mostanra mi maradt?
Gépiessé vált az egész. Az imák nem jelentenek semmit,
a szombat sem jelent semmit, főként itt, Amerikában
nem. Kiüresedett rituálé lett az egész. És mivel nem je-
lentenek semmit, nem is befolyásolják az életünket. Ezért
kell elmenni a hegyekbe, új helyre, hogy tiszta lappal
kezdjük újra, és visszaidézhessük az ünnep lényegét.
– De miért pont most, Chet? Hiszen az, amit mondasz,
pont ugyanennyire igaz volt tíz vagy húsz évvel ezelőtt
is.
– Mert most benne van a levegőben. A fiatalok érzik,
és ki is mutatják, amikor az elavultság ellen tiltakoznak.
Újat keresnek. Itt az idő, Al. Könnyen lehet, hogy te is
érzed ezt, csak nem vallod be magadnak. Mondd meg
őszintén, miért szavaztad meg, hogy megvásároljuk a
menedékházat, ha nem azért, mert a lelked mélyén…
– Hé, azért szavaztam meg, mert egy csomagba tetted
a Goralsky-tömb eladásával, hogy abból vegyük meg azt
az izét a hegyekben. És az eladást igenis támogatom,
mert tisztában vagyok vele, hogy évről évre veszítene az
értékéből, és egyre rosszabbul lehet majd csak eladni.
Egy intézmény alkalmatlan arra, hogy ingatlant kezeljen,
erre még egy bank sem képes. Ráadásul Bill Safferstein
horribilis árat ígért, vagy a másfélszeresét az ingatlan
tényleges piaci értékének. Úgyhogy hülye lennék nem
megszavazni az eladást. Ami meg a New Hampshire-i
házat illeti, úgy éreztem, arra is jó ajánlatot kaptunk.
Ráadásul használhatjuk üdülőnek, ahová a hitközség
tagjai felmehetnek nyaranta egy-két hétre, vagy szervez-
hetünk a gyerekeknek valami tábort. De ennél többet ne
várj tőlem, ezen túl az én agyam már nem merészkedik.
Én a tudomány embere vagyok. Nekem bizonyítékra van
szükségem: egyértelmű, megdönthetetlen, kézzelfogható
tudományos vagy matematikai bizonyítékra ahhoz, hogy
elhiggyek valamit.
– És a kollégád, Dan Cohen? Ő eljött hétvégén. Is-
merd el, hogy ő is a tudomány embere, ugyanolyan hát-
térrel és képzettséggel, mint te.
– Ebben azért nem vagyok olyan biztos. Cohen általá-
nos orvos, azok mindenfélével foglalkoznak. Ismerek
olyat, aki egészen változatos ügyekben osztja az észt,
családi kérdésekben foglal állást, még jogi tanácsot is ad.
De jó, mondjuk, hogy ő százszázalékosan tudományos
gondolkodású, racionális ember. De miért, mi történt
amúgy Dannel?
– Beszéltél vele? – kérdezte Kaplan. – Mármint amió-
ta visszajöttünk a lelkigyakorlatról.
– Igazság szerint nem. Eléggé elfoglalt voltam az el-
múlt napokban, nem volt alkalmunk összejönni. Miért,
mit mondott?
– Találkoztam vele vasárnap délután, és komolyan,
szinte eufórikusnak tűnt. Megkérdeztem, hogy érezte
magát a lelkigyakorlaton. Fülig érő szájjal azt válaszolta,
hogy fantasztikus élmény volt. Hogy az is lehet, hogy
teljesen megváltoztatta az életét. Ehhez mit szólsz?
– Hát…
 – Gyerünk – biztatta Kaplan az orvost –, menj és be-
szélj vele! Majd meglátod, ha végighallgatod.
– Attól, hogy valaki a tudomány embere, még nem
feltétlenül viselkedik mindig tudományosan – magyaráz-
kodott Muntz.
 29. FEJEZET

Small rabbi szokásos kórházi látogatókörútján benézett

Marcus Aptakerhez is.
– Üdvözlöm, rabbi, milyen kedves magától, hogy be-
köszön hozzám – udvariaskodott Aptaker.
– Hogy érzi magát? – érdeklődött a rabbi gyengéden,
és odahúzott egy széket az ágy mellé.
A gyógyszerész megenyhülve válaszolt. – Megva-
gyok, kicsit gyengén.
– Hirtelen jött, vagy már régebb óta betegeskedett?
Aptaker fásultan megrázta a fejét. – Nem tudom. Le-
het, hogy voltak jelei, csak nem vettem észre. Azt mond-
ják, a stressz miatt volt. Manapság az üzlet már csak
ilyen, csupa stressz, főként, ha gyógyszerrel kereskedik
az ember, és reggel, amikor kinyit, nem tudhatja, hogy
aznap vajon beállít-e egy őrült hippi, kezében egy pisz-
tollyal. Megtanulunk ugyan együtt élni ezzel, de a stressz
felgyűlik az évek során. Meg persze a maguk levele sem
segített.
– A mi levelünk? – kérdezte David. – Úgy érti, írt
magának a hitközség? Miről?
– Az elnökségtől jött. Maga is tag, nem?
– Részt veszek az üléseken az elnök vendégeként. De
valójában nem vagyok tag.
– Akkor nem is szavaz?
– De, ha ott vagyok, szavazok is…
– A levélben az áll – vágott közbe Marcus –, hogy
egyhangúlag döntöttek, ellenszavazat nélkül, úgyhogy
nyilván maga is szavazott.
– Higgye el, Mr. Aptaker, nem tudok semmiféle levél-
ről. Mit írtak?
– Hogy nem áll módjukban meghosszabbítani a bérleti
szerződésemet, mert eladják a tömböt.
– Azt sem tudtam, hogy hosszabbításért folyamodott.
– Az történt, rabbi, hogy amikor közeledett a mostani
szerződésem vége, írtam Mr. Goralskynak, és hosszabbí-
tást kértem. Visszaírt, hogy rendben, mindig is jó bérlő
voltam, és szívesen köt velem szerződést változatlan
feltételekkel öt évre, újabb öt év opcióval, és hogy küldi a
papírokat, írjam majd alá.
– És? Nem küldte?
– Dehogynem, rögtön. Csak volt benne egy kitétel,
hogy kössek külön biztosítást üvegkárra a kirakat miatt.
Az eddigi szerződésekből ezt kihúztuk, mert mindig én
gondoskodom a kirakatomról. Úgyhogy válaszoltam,
kértem, hogy ezt vegyük ki belőle.
– És nem egyezett bele?
Aptaker szomorúan megrázta a fejét. – Meghalt.
Akartam írni a fiának, Bennek, de akkor értesítettek az
ügyvédek, hogy az öreg a hitközségre hagyta ezt az ingat-
lant, úgyhogy maguknak írtam, rabbi. Hetekig nem jött
válasz, de ez nem igazán zavart, tudja, hogy megy ez:
ahol intézmények lépnek a pályára, ott borítékolni lehet a
késést. És amúgy is elküldtem a hitközségnek Goralsky
levelének másolatát. Tegnap jött meg a válasz. Chester
Kaplan írta alá. Ő az elnökük, nem? Közli, hogy eladták
az ingatlant William Saffersteinnek, és kéri, hogy fordul-
jak hozzá a bérleti szerződést érintő ügyekben.
– És? Megkereste Saffersteint? – kérdezte Small.
– Csak tegnap kaptam kézhez a levelet, de amúgy sem
lenne sok értelme, mert Safferstein már régóta nyaggat,
hogy meg akarja venni a boltomat.
– Safferstein? A maga boltját?
– Igen. Illetve csak akarta, most már nyilván nem fog-
ja strapálni magát. Vár pár hónapot, amíg lejár a szerző-
désem, és egyszerűen átveszi.
– De minek Saffersteinnek a maga boltja? Ő ingatlan-
kereskedéssel foglalkozik.
– Igen, tudom, de mégis kell neki. Az elmúlt néhány
hónapban már vagy tucatszor megkeresett. A sógora
gyógyszerész, és folyton őt nyaggatja kölcsönért, amelyet
aztán soha nem fizet vissza. Viszont mivel a feleségének
a testvére, nem küldheti el a fenébe. Úgyhogy kitalálta,
hogy megveszi neki a boltomat, és segít neki, hogy a
saját lábára álljon. Szóval, ha az üzletemre fáj a foga,
miért hosszabbítaná meg a szerződést?
– De hiszen nem is kérdezte még meg…
Aptaker nemet intett. – Nincs rá szükség. Ha megten-
ném, az nem kérelem lenne, hanem könyörgés. És úgyis
elutasítana.
– De hiszen Safferstein is többször visszajött, miután
maga elutasította…
A gyógyszerész elvigyorodott. – Az más. Az üzlet.
Lehet, hogy maga ezt nem érti, hiszen rabbi, de ez bizony
így van. Mert ha, tegyük fel, valaki meg akarja venni a
boltot, akkor nem szabad megkérdezni, mennyit kínál,
mert rögtön túl mohónak tűnik az ember. Na meg arra is
vigyázni kell, nehogy azt higgye a vevő, hogy a tulaj
szabadulni akar az üzlettől, mert akkor rögtön elkezd
gyanakodni, hogy nem is olyan nyereséges, és az eladó
alkupozíciója azonnal a béka segge alá csúszik. Úgyhogy
az ember inkább kéreti magát. „Miért is akarnék eladni
egy ilyen remek kis üzletet?”, kérdez vissza, vagy „Mi-
nek az magának, amikor maga nem is gyógyszerész.”
Szóval első körben nem is szabad komolyan tárgyalni.
Ezután az ipse minden alkalommal, amikor beugrik ciga-
rettáért vagy újságért, rákérdez. Nem érdekli, hogy eluta-
sítom, hiszen ő is üzletember, ismeri a dörgést. De aztán
eljön hozzám, úgy értem, haza, a házamba. Ez már azt
jelenti, hogy komolyan gondolja, és innentől már én is
komolyan veszem őt.
Aptaker eddig a hátán feküdt, de most átfordult az ol-
dalára, és a rabbi szemébe nézett. – Elmagyaráztam neki,
miért nem adhatom el. Hogy nem úgy gondolok rá, mint
saját üzletemre, amellyel azt csinálhatok, amit akarok.
Apámtól vettem át, és úgy érzem, kötelességem továb-
badni a fiamnak. Érti, ez nem egy egyszerű állás, amelyet
otthagyhatok, és elsétálok. Hiszen ezért dolgoztam egész
életemben, apám is ezért dolgozott, és a fiamat is arra
neveltem, hogy egyszer majd a helyembe lépjen. Az
ilyesmit az ember nem adja el csak úgy egy idegennek
néhány ezer rongyos dollárért. Ez az egész családot érin-
ti. Elmagyaráztam ezt Saffersteinnek, és azt mondtam,
hogy meg kell kérdeznem a fiamat, ő mit gondol erről.
– És Safferstein bement, és megkérdezte magától, mit
válaszolt Arnold?
– Pontosan. De ezt nem lehet levélben megbeszélni,
ehhez le kell ülni.
– Úgyhogy amikor Safferstein érdeklődött, maga azt
mondta, hogy még nem jött válasz.
– Aha, igen. Arra gondoltam, hogy kiveszek egy hét-
végét, és felmegyek Philadelphiába. Arnold ott dolgozik.
– De hiszen nem volt itt pár nappal ezelőtt?
Aptaker elvörösödött. – De igen, de nem igazán volt
alkalmunk beszélgetni. Közbejött valami, és vissza kellett
rohannia Philadelphiába.
– És most?
– Most már mindegy – jelentette ki Marcus komoran.
– Lejár a szerződés, és Safferstein majd tesz valamilyen
ajánlatot a készletre. Vagy talán még valószínűbb, hogy
el kell majd árvereztetnem.
– Mondja, Mr. Aptaker, megvannak a levelek? A
hosszabbítási kérelem és a többi…
– Persze. Precíz ember vagyok, rabbi. Elraktam az
összes kapott levelet, de a küldöttekből is van másolatom.
– Megmutatná?
– Persze. Miért, talán tud tenni valamit? – kérdezte
Marcus mohón. Aztán lemondón hozzátette: – Higgye el,
rabbi, reménytelen az ügy. Minden teljesen törvényes.
Egyszerűen állati peches vagyok, hogy Goralsky pont
akkor halt meg, amikor.
– Mindegy, azért szívesen megnézném a leveleket, ha
nem bánja.
– Odaadom szívesen, rabbi. Amint kiengednek innen,
keressen meg…
– Nem lehetne előbb? Talán a felesége…
– Azt is lehet. A dosszié benn van az üzletben, ha Ro-
se bejön ma este, megkérem, ássa elő magának.
 30. FEJEZET

Délben dr. Kantrovitz bedugta a fejét kollégája rendelő-

jébe:
– Ebéd? – kérdezte.
– Rendben – válaszolta Muntz. – Szedjük össze Dant
is! John mit csinál?
– Még nem ért vissza a kórházból.
Kantrovitz átsétált Cohen rendelőjéhez, és bekiabált. –
Dan! Ebéd? Jössz?
Cohen, aki már vagy tíz perce azon töprengett, hogy
ezúttal vajon elhívják-e, fürgén visszaszólt: – Jövök!
Mindjárt éhen halok.
Már mindhárman a kávénál tartottak, amikor Muntz
szóba hozta a hétvégét.
Dan Cohen szélesen elmosolyodott. – Teljesen rend-
ben volt. Az ember tempót vált. Az összes ima meg me-
ditáció, amit végigcsináltunk, az is rendben volt. Egy idő
után az ember beleéli magát az egésznek a szellemiségé-
be, és ez… hogy is mondjam: megnyugtató.
– Megnyugtató? – csattant fel Muntz. – Ennyi az
egész? Chet Kaplant hallva azt hittem volna… mondta,
hogy összefutottatok, miután visszajöttetek, és szerinte
gyakorlatilag eufórikus vagy.
– Hogy én? Ja, igen – vigyorgott Cohen –, azt hiszem,
tényleg az voltam. Ez a Kestler-ügy eléggé kikészített,
még így is, hogy biztos voltam benne, hogy helyesen
kezeltem, és azt írtam fel, amit kellett. De azért magam
alatt voltam, mert… mert Kestler olyan, amilyen. Az is
nyomasztott, ahogyan a per lehetőségére reagáltatok.
Tulajdonképpen pont emiatt utaztam el hétvégére. Nem
vagyok vallásos, de gondoltam, ez remek ürügy, hogy
lelépjek egy kis időre. És ahogy hazajöttem, hívott
Lanigan, a rendőrfőnök. Át is mentem a kapitányságra…
Dan elmesélte, mi történt a találkozáskor, és végül
hozzáfűzte: – És rögtön ezután jött Kaplan, megkérdezte,
hogy éreztem magam. Mit ne mondjak, épp a lehető leg-
csodásabban éreztem magam.
– Akkor Kestler nem is azt a gyógyszert kapta, ame-
lyet felírtál neki? – kérdezte Muntz.
– Nem. Penicillint adtak helyette.
– És arra allergiás volt?
– Aha, ezért írtam fel a Limpidine-t.
– Szóval valószínűleg arra reagált rosszul, és simán
lehet, hogy ebbe is halt bele – összegezte Kantrovitz.
– Igen, de semmi esetre sem Dan kezelésébe – muta-
tott rá Muntz.
– És? Mi volt a következő lépésed? – érdeklődött
Kantrovitz.
– Természetesen el akartam menni Aptakerhez, hogy
tisztázzam vele, de Lanigan azt mondta, hogy ez már
rendőrségi ügy, és előbb muszáj ellenőriznie ezt-azt.
Úgyhogy nem csináltam semmit. Azt hittem, rögtön ne-
kikezd, de nem hallottam felőle egy ideig. Gondoltam,
hazafelé menet beugrom Aptakerhez. Tegnap el is men-
tem…
– És?
– És semmi – fejezte be Cohen. – Pont, amikor ott
voltam, Aptaker infarktust kapott, úgyhogy berohantam
vele a kórházba.
– Aptaker kórházban fekszik? Infarktussal?
– Bizony. És most az én betegem. Így aztán nem hoz-
hatom szóba az ügyet, megölném vele, vagy legalábbis
nem segítene rajta, az biztos.
– Jó, jó, de figyelj ide: ezt nem hagyhatod annyiban –
jelentette ki Al. – Kestler nem járhat-kelhet továbbra is a
városban, és terjesztheti rólad, amit terjeszt, miközben te
tökéletesen tiszta vagy, és meg is tudod magyarázni. Ez
árt a praxisodnak, sőt nem tesz jót a miénknek sem.
– Tudod, mit csinálj? – folytatta Kantrovitz komoran.
– Lépj ki ebből az ügyből! Mondd meg Marcus
Aptakernek, hogy forduljon szívspecialistához, mert te
nem érzed magad…
– Kompetensnek? – fejezte be a mondatot Dan. –
Hidd el, ha így éreztem volna, azonnal egy kardiológus-
hoz irányítom. De nem vetődött fel semmilyen kompliká-
ció. Zsírmentes, fehérjében gazdag étrendet írtam elő
neki. Naponta megnézem az EKG-ját és az enzimeket…
– Nem arra gondoltam, hogy ne lennél kompetens –
vágott közbe Kantrovitz –, hanem hogy mondhatnád neki
ezt, így lepasszolhatnád, és onnantól kezdve már szaba-
don mozoghatnál.
Cohen makacsul megrázta a fejét. – Még ha nem len-
ne is a betegem, akkor sem tehetnék semmit. Ha, mond-
juk, te átvennéd, Ed – folytatta egyre indulatosabban –,
akkor megengednéd, hogy közöljem vele, hogy hibázott
egy recept beváltásakor, rossz gyógyszert adott ki, és
ebbe belehalt valaki?
– Nem, de…
– Na és akkor mit fogsz tenni? – fejezte be Muntz.
– Nem tudom. Kivárok, gondolom.
Al Muntz hátradőlt a székében, és becsúsztatta kezét a
zsebébe. Csodálkozva ingatta a fejét. – Figyelj ide, Dan,
te megint ugyanabba a csapdába estél bele.
– Hogy?
– Már megint túl közel kerültél a páciensedhez.
Később, amikor Muntz magára maradt Kantrovitzcal,
azt mondta: – Tudod, Ed, ez a Dan egy nagy marha, de
nem tehetek róla, egyszerűen csodálom. Képes az egész
praxisát kockáztatni, csak hogy ne ártson egy betegnek.
Talán végig ez volt vele a baj. Elhitte, amivel a dékán
tömte a fejünket az évnyitókon.
– Most komolyan, Al, a helyében te szólnál
Aptakernek?
– Dehogy szólnék – jelentette ki Muntz. – De én eleve
sosem kerülnék ilyen helyzetbe.
 31. FEJEZET

Mrs. Aptaker belépett Small dolgozószobájába, és félén-

ken helyet foglalt. Körülnézett. Végignézett a bőrkötéses,
vaskos kötetek súlya alatt roskadozó könyvespolcokon.
Két könyv az asztalon hevert, nyitva.
– Remélem, nem zavarom a munkájában – szólt az
asszony.
A rabbi elmosolyodott. – Ugyan-ugyan, Mrs. Aptaker,
a legkevésbé sem! – David megbökte a két nyitott köte-
tet. – Mindig ez van. Ez megvár. Hogy van a férje?
– Azt hiszem, elég jól.
– És a fia? Beszélt vele mostanában?
– Arnolddal? Ismeri? Hazajön. Felhívtam, amikor
Marcus megbetegedett. Mondta, hogy jön, ahogy elren-
dezi a dolgait Philadelphiában. Hiszen még hónapokig is
eltarthat, amíg a férjem felépül, nem tudott ennyi időre
csak úgy elrohanni.
– Ez természetes.
– Mert, még ha el kell is adnunk a boltot, akkor is
jobb, ha van itt valaki a családból, aki ért az üzlethez,
mégis egy gyógyszerész…
– Lehet, hogy a végén nem is akar majd visszamenni
– vetette fel a rabbi.
Rose felsóhajtott. – Nem is tudom. Arnold sosem jött
ki túl jól az apjával, főként a boltban nem. Talán ez
olyasmi, mint hogy két nő sem tud egy konyhában dol-
gozni, és két férfi, apa és fia nem boldogulhatnak egy-
mással egy üzletben.
 – És maga? Maga hogy boldogul?
– Nos, Ross… azaz McLane, a másik gyógyszerész,
nagyon segítőkész, de szeretné, ha felvennék még valakit,
egy gyógyszerészt. Viszont ha jön Arnold, akkor rá már
nem lenne szükség.
Rose Aptaker letette az íróasztalra a kartondossziét,
amelyet magával hozott. – Mondta a férjem, hogy mutas-
sam meg magának ezeket a leveleket. Átfutottam őket
indulás előtt. Valójában még sosem láttam egyiket sem.
A férjem… hogy is mondjam… távol tartott az üzleti
ügyektől. Gondolom, félt, hogy túlságosan aggódnék. Itt
van egy levél, akarom mondani, egy levél másolata,
amelyben a férjem kéri a hitközséget, hogy hosszabbítsák
meg a szerződését. Több mint egy hónapja elküldte, és
nem jött válasz… néhány nappal ezelőttig. Abban azt
írják, hogy forduljon Mr. Saffersteinhez. A férjemnek
aznap volt infarktusa, rabbi. Hát így kell eljárnia egy
hitközségnek? Nem válaszolnak egy hónapig, aztán olyat
írnak, amitől szegény rögtön szívrohamot kap? Ezt hívják
maguk vallásnak?
– Nem tudok az ügyről semmit sem, Mrs. Aptaker, de
ha esetleg elolvashatnám…
– Persze, olvassa csak. De muszáj visszamennem a
boltba.
– Ha esetleg itt tudná hagyni…
– Persze, miért is ne. – Rose felállt, majd meggondolta
magát, és visszaült. – Amikor ma délután meglátogattam
a férjemet, valahogy energikusabbnak tűnt. Szinte izga-
tott volt. Azt hiszem, a maga látogatása miatt volt, talán
mert maga mondott neki valamit. – Az asszony kérdőn
nézett Davidre, aki meg sem szólalt, úgyhogy tovább
folytatta. – Szóval csak azt akarom ezzel mondani, rabbi,
hogy ha átolvassa ezeket a papírokat, és biztos benne,
hogy teljesen reménytelen az ügy, akkor megtenné, hogy
nem mondja meg neki rögtön? Ha esetleg meg tudná
várni, amíg kicsit megerősödik.
– Nem mondtam én semmit a férjének, asszonyom,
csak hogy meg szeretném nézni a bérleti viszonyra vo-
natkozó levelezést. Ha ő ebből arra következtetett, hogy
tudok segíteni, akkor…
– Ugyan, mit számít ez? – kiáltott közbe Rose szenve-
délyesen. – Ha átveri is saját magát, legalább erőt ad
neki!
– De előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni a való-
sággal – szögezte le a rabbi.
– Minél később, annál jobb! – Az asszony megint fel-
állt, mintha indulni készülne, de ezúttal is meggondolta
magát, és visszaereszkedett a székre. – Maga nem tudhat-
ja, mit jelent a férjemnek ez a bolt. Nem csak egyszerű
megélhetés ez neki. Inkább olyan, mintha egy intézmény
lenne: iskola vagy bank. Ha most el kéne adnia, még ha
jó árat kapna is érte, azt érezné, hogy az egész élete csőd
volt. Mert igaz ugyan, hogy kényelmesen éltünk az üzlet-
ből, de Marcus biztosan összeadná, mennyit dolgozott az
évek alatt, és kijönne, hogy egy irodista béréért tette ki a
lelkét. Viszont ha továbbadhatná Arnoldnak, akkor a
családban maradna, és már nem érdekelné, hány órát
áldozott rá hetente. Tudja, vannak olyan vevőink, akik
tíz-tizenöt éve Floridába költöztek, de még mindig hoz-
zánk küldik a receptjeiket.
– Azt hiszem, értem a helyzetet, Mrs. Aptaker – bólin-
tott kedvesen Small. Ahogy kikísérte a vendéget, belefu-
tottak Miriamba, aki épp akkor tért vissza a bevásárlás-
ból. David bemutatta egymásnak a két asszonyt.
– Remélem, jobban van a férje – mondta Miriam.
Rose Aptaker vállat vont, és szomorúan elmosolyo-
dott. Később, amikor a rebecen már a vacsorát készítette,
odaszólt a férjének: – Tudsz segíteni nekik valamit, Da-
vid? Olyan boldogtalannak tűnt szegény.
David az ajtófélfát támasztva megrázta a fejét. – Nem
hiszem. Mivel Aptaker nem tagja a hitközségnek, és nem
is ismeri a viszonyokat, a ténylegesnél sokkal nagyobb
hatalmat tulajdonít a rabbinak. Tartok tőle, hogy abba a
tipikus csapdába esett, ami alighanem elég gyakori lehet
az üzleti életben: hogy senki nem tehet róla, de valaki
mégis nagyot bukik. Ezzel együtt…
– Igen? – kapta fel a fejét Miriam.
– Furcsa, hogy Kaplan egy szót sem szólt erről a hosz-
szabbítási kérvényről. Hiszen már jó ideje megkapta.
Egészen biztos vagyok benne, hogy soha nem hozta szó-
ba az elnökségi üléseken.
– Ez tényleg több mint érdekes. És? Tudsz vele vala-
mit kezdeni?
– Hát, ha mást nem is, felhívhatom Kaplant, és meg-
kérdezhetem, hogyan is történt. – A rabbi a telefonhoz
lépett. – Ilyenkor már otthon szokott lenni.
– Mit tehetek önért, rabbi? – kedélyeskedett Kaplan a
vonal túlsó végén.
– Beszéltem Marcus Aptakerrel, tudja, a gyógysze-
résszel, a Goralsky-tömbből. Talán hallott róla, kórház-
ban van, infarktusa volt. Azt mondja, írt a hitközségnek,
és kérte a bérleti szerződés megújítását. Csodálkozom,
hogy maga ezt egyik ülésen sem említette.
– Mert ez egyszerű adminisztratív kérdés, rabbi – vá-
laszolta Kaplan. – Azért nem említettem, amiért arról
sem számoltam be, hogy meg kellett javítani a szabómű-
hely tetejét. Ha minden apróságról beszámolnék, ami
felvetődött, és amivel foglalkoztam, soha nem érnénk a
végére.
– Aptakernek ez nem volt apróság. És fel is vetem az
ülésen.
– Jaj, rabbi, maga haragszik, mert én nyertem.
– Maga keresztülverte a Goralsky-tömb eladását. Én
meg visszakérem az ügyet megfontolásra.
– Miért? Csak mert nem említettem Aptaker levelét az
elnökségnek? – kérdezte Kaplan hitetlenkedve.
– Igen. És mert mindig is az volt a szokás, hogy ha
fontosabb kérdésekről döntünk, pláne ha nagyobb összeg-
ről van szó, akkor a végső szavazást egy héttel későbbre
toljuk.
– Tudja, rabbi, azt hittem, ennél szebben tud veszíteni.
De hajrá, kérje csak vissza az ügyet megfontolásra. De
megint én győzök majd.
Alaposan végiggondolva az ügyet, Kaplan úgy érezte,
jobb, ha Saffersteint is értesíti a rabbi tervéről. Felhívta,
és beszámolt neki a beszélgetésről.
– Mit gondolsz, mit jelent ez, Chet?
– Semmit, Billy, hidd el nekem. Nagyon szép kis
többségem van. Már azt is elbuktatom, hogy visszakérje
megfontolásra.
 32. FEJEZET

Másnap Small rabbi a 128-as úton hajtott végig. Kutató-

laborok, elektronikai cégek, automatizált gyártelepek
szegélyezték az utat. Amikor elhajtott a Goraltronics
előtt, hirtelen eszébe jutott valami. Egy pillanat alatt
megfeledkezett eredeti céljáról, amiért a 128-as úton
autózott, éppen a bostoni rabbinikus tanács e havi talál-
kozójára tartva, és a következő kijáratnál letért az útról. A
gyár elé gördült.
Small nem volt hozzászokva ahhoz, ahogyan a nagy-
vállalatok működnek, és türelmesen végighallgatta a tit-
kárnőt, aki elmagyarázta, hogy Ben Goralsky nem ér rá,
sőt egész héten nem lesz egyetlen szabad perce sem. És a
következőn sem, mert akkor meg elutazik. Talán ha
Small rabbi lenne olyan szíves, és elmondaná neki, mi-
lyen ügyben keresi, akkor megpróbálhatna időpontot adni
az az utáni hétre.
– Nem szólna neki inkább, hogy itt vagyok? – kérdez-
te panaszosan David.
A titkárnő elmosolyodott a naiv kérdés hallatán, és
ebből a mosolyból a rabbi már tudta is a választ. Már épp
el akart menni, amikor Ben Goralsky kilépett az irodájá-
ból, és észrevette a látogatót.
– Small rabbi! – kiáltott fel. – Hát maga mi járatban
van erre? Jöjjön be! – Azzal a titkárnő legmélyebb hely-
telenítésétől kísérve súlyos karját a rabbi nyeszlett válla
köré fonta, és betessékelte az irodájába. Ben Goralsky
nagydarab ember volt, hatalmas orral és kiálló pofacsont-
tal. Bár már jóval elmúlt ötven, sűrű, fekete hajában
egyetlen ősz szál sem volt, még a halántékánál sem. Az
asztala mögé telepedett, és szeretetteljes hangon megkér-
dezte látogatóját:
– Miben segíthetek, rabbi?
– Az az ingatlan érdekelne, amelyet az apja a hitkö-
zségre hagyott.
– Igen, igen. Mit akar tudni róla? Hallom, Bill
Safferstein végül csak megszerezte.
– Az elnökség megszavazta… – David elhallgatott,
ahogy megértette Goralsky célzását. – Azt akarja monda-
ni, hogy már önöktől is meg akarta venni?
– Így van, az apámtól. De az öreg megmondta neki,
hogy nem eladó.
A rabbi mindentudón elmosolyodott. – Nem akart
mohónak tűnni?
Ben Goralsky élesen Small szemébe nézett. – Dehogy.
Az apám tényleg nem akarta eladni. – Félrebiccentette a
fejét, és eltűnődött, majd felnevetett. – De lehet, hogy
Safferstein ezért keresett meg aztán engem. .. Azt hitte,
az öreg csak kéreti magát.
– És? Maga mit mondott neki?
– Hogy megbeszélem apámmal. Odaadtam neki az in-
gatlan dokumentációját. Tudja, bevétel, kiadás, érték-
becslés, bérleti jogok, ilyesmi, a szokásos. Ennek alapján
néhány nap múlva küldött egy ajánlatot, igazán előnyös
ajánlatot. Beszéltem is róla apámmal. – Goralsky megráz-
ta a fejét. – De ő azt mondta, nem akarja eladni.
– Miért nem, ha egyszer olyan előnyös volt az ajánlat?
– érdeklődött Small.
– Nos, akkor azt gondoltam, talán azért, mert apám
nem szeretett eladni semmilyen ingatlant. Tudja, azért
vettük meg évekkel korábban, mert felvetődött, hogy
esetleg építhetnénk ott új telephelyet magunknak. Köz-
vetlenül a Salem útra néz, és teherautóval is könnyen
megközelíthető. De aztán átadták itt a 128-as utat, és ez
sokkal jobban passzolt nekünk. Ezzel együtt sosem tud-
tam rávenni apámat, hogy eladjuk azt a telket. Most már
hajlok rá, hogy azért utasította el Saffersteint, mert a
templomra akarta hagyni.
– De ettől még eladhatta volna, és hagyhatta volna a
pénzt a hitközségre.
Ben Goralsky felnevetett. – És be kellett volna fizet-
nie az ingatlan eladása után az adót? Ugyan, apám ennél
jobb üzletember volt.
– Azt mondta, előnyös volt az ajánlat. Mit gondol, mi-
ért kellett annyira Saffersteinnek?
Goralsky megcsóválta a fejét. – Fogalmam sincs. Azt
beszélik, valami nagy nyugdíjasotthont fognak építeni ott
a közelben, a Salem úton. Ez valamit javítana a tömb
értékén, de nem túl sokat.
– És van valami tippje, hogy miért tett ajánlatot
Safferstein a patikára?
– Aptakerére? Tényleg? Akkor már kezd összeállni a
kép.
– Valóban? – kapta fel a fejét David.
– Naná – válaszolta Goralsky – hiszen ez azt jelenti,
hogy le akarja dózeroltatni az egész tömböt. A telket
akarja, de isten bizony, halvány dunsztom sincs, minek.
Rengeteg üres telek eladó arrafelé.
– Elnézést, de nem tudom követni – szólt közbe
Small.
– Figyeljen ide, rabbi: Aptakert bérleti szerződés védi,
és ez a szerződés kötelező érvényű minden leendő tulaj
számára is. Ha Safferstein le akarja bontatni az egészet,
akkor annak teljesen teher- és kötelezettségmentesnek
kell lennie. Azt is tudja, mennyit ajánlott azért az üzle-
tért?
– Nem tudom, de Aptaker azt mondta, elég sokat.
Meg hogy Safferstein a sógorának akarja megvenni.
Goralsky elnevette magát.
– Ha jól látom, maga szerint egyszerűen költött magá-
nak egy sógort – vélte Small.
Az iparos megvonta a vállát. – Valamit kellett mon-
dania, hogy minek neki gyógyszertár.
– És a többi üzlet? Azokat is meg kellett volna ven-
nie?
– A többiek egyszerű bérlők, nekik nincs ilyen szer-
ződésük – magyarázta Ben. – Ilyen szerződése csak
Aptakernek volt. A régi szerződés már épp lejárt, és
Aptaker írt is apámnak, és meghosszabbították a régi
feltételekkel még tíz évre. Nem is tetszett nekem, hogy
ilyen hosszú időre elkötelezzük magunkat.
– De a szerződés a bérlőt is köti, nem?
– Nem igazán, rabbi. Ha a bérlő tőkeerős nagyvállalat
vagy jómódú magánember, akkor igen, ugyanúgy köti,
mint minket. De ha csak egy kisember, akkor mit tehet-
nénk vele? Mondjuk, ha Aptaker holnap úgy döntene,
hogy bezárja a boltot, akkor se tudnánk mihez kezdeni.
Mégsem perelhetjük be. Vagy a hitközség, hiszen a szer-
ződés átszáll az új tulajdonosra, vajon beperelné, hogy
fizessen ki tízévnyi bérleti díjat?
– Értem.
– De nem akartam ezen sokat vitatkozni az öregem-
mel. Az utolsó időkben már nagyon gyenge volt.
– Igen, emlékszem – bólintott a rabbi –, amikor eljöt-
tem meglátogatni…
– De az délután volt, vagy este, rabbi. Délelőttönként
egész életerős volt ahhoz képest, és persze ilyenkor be-
széltük meg vele az üzleti ügyeket.
– Úgy érti, még akkor is foglalkozott az üzlettel?
Amikor már nem tudott felkelni az ágyból?
– Ó, igen – bólintott büszkén Goralsky. – Mindennap
majdnem délig leveleket diktált és utasításokat adott, még
néhány nappal a halála előtt is.
– Volt otthon titkárnője?
Goralsky elvigyorodott. – Gondolom, a titkárnőjének
tartotta magát, de valójában az egyik gyorsírólány járt át
hozzá az üzemből. Átküldtem minden reggel, még akkor
is, ha apámnak nem volt semmi feladata, mert így lega-
lább tudott kivel beszélgetni. Alice Fedderman. Az apja
tagja a hitközségnek. Akar beszélni vele?
– Ha nem gond.
– Miért lenne. – Goralsky kiszólt a titkárnőnek a házi
vonalon. – Small rabbi szeretni beszélni édesapámról
Alice Feddermannal, a gyorsíróval. Kérem, kísérje fel a
tárgyalóba! Az most üres, ugye?
– Igen, uram – mondta a titkárnő, majd egy pillanat
múlva visszaszólt: – Úton van, uram.
– Hívok valakit, aki elkíséri, rabbi.
A lány már a tárgyalóban ült, amikor Small belépett.
A tizenkilenc-húsz éves, vékony teremtés erősen ki volt
festve: szemhéjpúder, szemceruza, szempillafesték. Ajká-
ra gyöngyházas-fehéres szájfényt kent. Magas sarkú cipőt
viselt, és nagyon rövid szoknyát, így ha lábait keresztbe
vetette, mindenki láthatta figyelemre méltó combjait.
Small rabbinak rémlett, hogy már látta a hitközség fiata-
loknak szóló eseményein, de az is lehet, hogy téved, hi-
szen mind teljesen ugyanúgy néz ki.
– Helló, rabbi. Szóltak, hogy beszélni akar velem az
öreg Goralskyról, úgyhogy elhoztam a jegyzeteimet.
Ezeket még nála írtam.
– Az a levél érdekel, amelyet egy gyógyszerésznek,
bizonyos Aptakernek írt…
– Igen, a bérleti szerződésről – mosolyodott el a lány.
– Egészen pontosan emlékszem.
– Valóban? Van erre valami oka? – kérdezte a rabbi.
– Igen, egyrészt pont azelőtt történt, hogy… szóval
már a vége felé. Másrészt azt a levelet jó néhányszor meg
kellett írnom. Ugyanis… – Alice bizalmasan előrehajolt.
– Nem beszélt valami jól az öreg, mármint a nyelvtana
elég rossz volt. Úgyhogy elmondta nekem, mit akar, én
meg megfogalmaztam az üzleti leveleket.
– Értem.
– Mr. Aptaker írt nekünk, hogy meg akarja hosszab-
bíttatni a szerződését. Mr. Goralsky azt mondta, hogy az
úr jó bérlő, nem változtatunk a feltételeken, nem emeljük
a bérleti díjat. Úgyhogy írtam neki egy szokványos üzleti
levelet. Tudja: „tárgy hó 20-i levelére hivatkozásul fel-
kértem jogi képviselőnket, hogy készítse el a bérleti jog-
viszony meghosszabbításáról szóló dokumentumokat, a
jelenlegivel egyező feltételekkel. Amikor megkapja az
iratokat, kérem, írja alá, és küldje vissza postafordultával
mindkét példányt, hogy aláírjam.” A szokásos duma. De
amikor legépeltem a levelet, és odaadtam neki, akkor
meg nem tetszett neki, mondván, hogy rosszul fogalmaz-
tam. Nyilván épp rossz napja volt. Azt mondta – folytatta
a lány az öreg Goralsky botrányos akcentusát utánozva –,
hogy „azt akarom írni neki, hogy jó bérlőnek tartom, mert
soha nem tett semmi kárt az ingatlanomban, és mindig
pontosan befizette a bérleti díjat, és ezért meghosszabbí-
tom a bérleti szerződést azonos feltételekkel, és nem
emelem fel a díjat” – Alice önbizalommal telten a rabbira
kacsintott. – Leírtam szó szerint, ahogy mondta. Azért
szó szerint, mert felhúztam magam rajta. Rendes fazon
volt, de néha elég… elég nagy marha tudott lenni.
– Marha? Mr. Goralsky?
– Tudja, olyan szőrszálhasogató. De mire beértem az
irodába, lenyugodtam, kicsit ki is javítottam a szöveget,
de azt azért benne hagytam, hogy jó bérlőnek tartja, meg
minden. Így már tetszett az öregnek, alá is írta, ki is küld-
tük.
– Mr. Aptaker meg válaszolt…
Alice Fedderman megrázta a fejét. – Erről már nem
tudok semmit. Ezután már csak néhány napig mentem át
oda. Látja? – A lány mutató- és hüvelykujja közé fogott
pár lapot a jegyzetfüzetéből, mutatva, hogy milyen vé-
kony a paksaméta. – Azt mondták, Mr. Goralsky állapota
rosszabbodott, és már nem diktál.
– Biztos benne, hogy nem küldtek ki másik lányt ma-
ga helyett?
– Ó, teljesen. Kedvelt engem. És én is őt.
– Még akkor is, ha marha volt? – mosolyodott el
Small.
– Ugyan már, rabbi, hiszen tudja, nem úgy értettem a
marhát, hogy vadmarha, hanem hogy… hát… ideges
volt, biztosan a kora miatt.
Small rabbi megköszönte a beszélgetést, és visszauta-
sította a felajánlást, hogy a lány visszakíséri az igazgatói
irodába. – Egészen biztosan odatalálok egyedül is – tilta-
kozott.
Már igazából csak el akart búcsúzni Ben Goralskytól,
és megköszönni a kedvességét, de miután kezet fogtak, és
a rabbi az ajtó felé fordult, hirtelen eszébe jutott még
valami. – Azt mondta, hogy az ügyvédek kimentek az
apjához elkészíteni végrendeletet. Azért mentek házhoz,
mert az édesapja már nem tudott felkelni?
– Igen, rabbi. Három héttel vagy talán egy hónappal a
halála előtt történt… – arca elsötétült, ahogy visszaemlé-
kezett, és folytatta: – Azt hiszem, tudta, hogy meg fog
halni. – Újra kezet nyújtott. – A viszontlátásra, rabbi,
remélem, segítettünk.
David elmosolyodott. – Nagyon is, Mr. Goralsky, na-
gyon is.
 33. FEJEZET

Eban Jennings hadnagy nehézkesen leült, kihúzta

Lanigan íróasztalának egyik alsó fiókját, majd hátradőlt a
széken, és feltette lábait a kihúzott fiók élére.
– Érezd magad otthon! – mondta Lanigan.
Jennings nem vett tudomást a gúnyolódásról. Vize-
nyős kék szemét főnökére szegezve ünnepélyesen közöl-
te: – McLane-nek saját üzlete volt Revere-ben, és az öreg
Kestlernek jelzáloga volt rajta bejegyezve.
– És?
– És elvesztette az üzletet, amikor az öreg érvényesí-
tette a jelzálogot.
– Hmm… érdekes.
– Az. – A hadnagy szünetet tartott, hogy Lanigannek
legyen ideje megemészteni az információt. – Mindkét
oldalt végighallgattam – folytatta Jennings szelíden. –
Néhányan, szinte kivétel nélkül nők, azt mondták, hogy
amúgy is elbukta volna az üzletét. Hogy miután meghalt
a felesége, mocskos volt a bolt, maga McLane meg kife-
jezetten rondán beszélt a vásárlókkal. A felesége benn
volt vele az üzletben, amíg élt, ő tartott ott rendet, egy-
folytában suvickolt. De McLane megözvegyült, és…
– Világos.
– És az alkalmazottakkal sem jött ki. Az egyik gyógy-
szerésszel beszéltem is, ugyanott dolgozik, átvette az új
tulaj. Azt mondta, nem volt könnyű főnök, inkább…
hmm, zsémbes és tapintatlan.
– És milyen a bolt?
 – Kis, külvárosi kóceráj. Szerintem akkor kezdődhet-
tek a bajok, mikor tőle pár sarokra megnyitott a diszkont.
De ha szerették volna McLane-t a vevők, hűségesek ma-
radtak volna hozzá, pláne ha ez a bolt még közelebb is
esett hozzájuk.
– Nehogy azt hidd, Eban. Az emberek messzire is el-
mennek, hogy megspóroljanak néhány centet. És aztán
persze szidják a régi üzletet, hogy nehogy hűtlennek tűn-
jenek – magyarázta a rendőrfőnök.
– Ez is lehet – hagyta helyben Jennings. – Nagyjából
ugyanezt mondta a szomszéd vegyesbolt tulajdonosa is.
Nyilván ő is küzd valami új áruház miatt. Szerinte
McLane belefásult az asszony halálába, de idővel kimá-
szott volna a bajból. – A hadnagy letette a lábát a földre,
és felegyenesedett, hogy nyomatékot adjon szavainak. –
De Jake Kestler felmondta a kölcsönt, és sarokba szorí-
totta a szerencsétlent. Mindez úgy egy évvel ezelőtt tör-
tént.
Lanigan csendben ült, ujjaival idegesen dobolt a kar-
fán, miközben a hadnagy jelentését emésztette. Végül
Jennings megtörte a csendet. – Hugh, mondd csak: ne
hozzam be McLane-t? Kihallgathatnánk.
Lanigan nem válaszolt rögtön. Hátradőlt a széken, és a
mennyezetre meredt. Jennings várakozón bámulta a kapi-
tányt, kiugró ádámcsutkája fel-le ugrált vézna nyakán.
Végül Lanigan megszólalt, még mindig a plafon felé
fordulva. – Lehet, hogy hiba volt kitaposni, hogy elme-
hess az FBI-iskolába, meg beíratni tavaly arra a bostoni
kurzusra. Nagyvárosi fickó lettél, nagyvárosi módszerek-
kel, Eban. Ha valami ilyesmi történt volna Bostonban,
akkor biztos vagyok benne, pillanatok alatt behozatták
volna Aptakert, hogy kihallgassák. Egy csapat zsaru le-
vonult volna a boltjába, és ott helyben letartóztatják. Ha
lettek volna vásárlók, hát istenem. Ha aznap egyedül
dolgozik, akkor be kellett volna zárnia. És aztán ha ki-
kérdezték, és rájöttek, hogy nem vádolhatják semmivel,
szépen elengedik. Esetleg a végén bocsánatot kérnek. És
a szegény marha meg mehet vissza az üzletébe, még örül
is, hogy megúszta.
A kapitány felült, és egyenesen Jennings szemébe né-
zett. – És akkor rájönne, hogy nincs többé üzlete. Mert
már elterjedt a történet. Az istenit, hiszen patikáról van
szó! Ha a legcsekélyebb gyanú felvetődne, hogy rossz
gyógyszert adott ki egy receptre, melyik hülye vásárolna
nála? Ez kisváros, Eban. Az itt élő emberek
szomszédaink és barátaink. Sőt ők szavaznak minden
évben a fizetésünkről a városi közgyűlésen. Nem kockáz-
tathatjuk, hogy a bűnös utáni hajszában megsértsünk egy
ártatlant.
– De te magad mondtad, hogy beszélni fogsz Marcus
Aptakerrel.
– Persze, de eszem ágában sincs behozatni. Gondol-
tam, beugrom hozzá valamikor, amikor egyedül van.
Elbeszélgetünk, mint barát a baráttal, és elmagyarázom
neki, mi a helyzet. Ha beismeri, vádat emelek. Ha nem,
és ha magyarázatot sem tud adni, akkor előbb az egészet
ellenőrzöm, és biztosra megyek, és csak határozott, meg-
alapozott gyanú esetében lépek tovább. Attól nem tartok,
hogy elmenekül a városból.
– De McLane…
– McLane más – szakította félbe a kapitány.
– Miért?
– Mert ő csak alkalmazott. Nem az övé az üzlet. Egy
könnycseppet sem fog hullatni, ha tönkremegy az egész,
hanem szépen odábbáll, és keres egy másik állást. És ha
őt behozatnám, vagy főként ha lemennék hozzá, biztosra
veszem, hogy nem fogná be a száját, még akkor sem, ha
tisztáznánk a gyanú alól. Úton-útfélen azt mesélné, mek-
kora állatok ezek a zsaruk. Látod, Eban, ez a különbség:
Marcus nem beszélne, mert tudja, hogy az ártana az üz-
letnek. És ismer engem, tudja, hogy én is hallgatnék, mint
a sír.
– Akkor mi legyen, mit fogsz csinálni? – kérdezte
Jennings.
 – Valahogy megoldom, hogy összefussak McLane-
nel, úgymond „véletlenül” – válaszolta Lanigan. – Addig
te menj vissza Revere-be, és szedj össze róla mindent.
Mindent, érted? Tudni akarom azt is, hogy ki volt ott a
keresztelőjén. És Kestlerékről is deríts ki, amit csak lehet.
Keresd meg O’Day kapitányt…
– Ő már nyugdíjba ment.
– Tudom – folytatta Lanigan –, de ettől még örökké
ott kavar a rendőrőrsön, sok minden a kezébe kerülhet,
ami neked soha. Te ott csak idegen zsarunak számítasz,
így nem adnának neked mást, mint a hivatalos iratokat.
Ha O’Day is veled van, máris más a helyzet, akkor meg-
nyílnak majd az emberek. Mert mindent tudni akarok,
mondtam már. Pletykákat, szóbeszédeket, mindent az
égadta világon. A végére járunk ennek az ügynek. Elme-
gyek Saffersteinhez.
– Miért pont hozzá?
– Mert ő kapta meg a pultnál a gyógyszert, és ellenő-
rizni akarom a cucc útjának minden pillanatát, egészen a
pulttól.
– De Hugh, ha elkezded kérdezgetni Saffersteint az
orvosságról, el fog tűnődni, miért érdekel ez téged, és
Aptakerre kezd majd gyanakodni. És őt mi tartaná vissza
a pletykálkodástól?
– Igazad van. Óvatos leszek. Majd kitalálok valamit,
hogy miért akarok beszélni vele, valamit, aminek semmi
köze sincs Marcushoz.
 34. FEJEZET

– Megint itt az idő, parancsnok? – kérdezte Safferstein, és

mosolyogva előhúzta a csekkfüzetét.
Lanigan zavartan meredt rá. Aztán eszébe jutott, hogy
utoljára miért is járt Safferstein irodájában. – A rendőr-
bálra gondol? Ó, még csak hetek múlva kezdjük el árulni
a jegyeket. Nem rendőrségi ügyben keresem, üzletről
szeretnék beszélni magával.
– Hadd találjam ki! A feleségének elege lett belőle,
hogy azt a hatalmas házat rendben tartsa most, hogy már
csak ketten maradtak. El akarja adni, és át akar költözni
egy modern, kényelmes lakásba.
– Nem talált – vigyorgott Lanigan. – Saját üzletet
akar, azt mondja, ajándéktárgyakat meg képeslapot fog
árulni. Nem vagyok túlságosan oda az ötletért, de…
– Miért nem? Legalább elfoglalja magát, és egy kis
pénzt is keres.
– Hát igen. Manapság minden fillér…
– Hát persze. Van is alkalmas helyem, illetve néhány
hónapon belül lesz. Lynnben, a központban. Mi a baj? –
kérdezte az ingatlanos, látva, hogy Lanigan rázza a fejét.
– Már kiválasztotta magának a helyet. A Goralsky-
tömbben talált egy üres üzletet, az tetszik neki. Úgy hal-
lottam, a hitközség eladta magának.
– Miért pont ott, kapitány? Nem valami nagy durranás
az a hely.
– Mégis a Salem út, nagy a forgalom – magyarázta a
rendőr.
 – Igen, nagy, de akik Boston felé mennek, vagy másik
irányba, fel északra, nem állnak meg ajándékot venni.
Egy ilyen üzlethez gyalogosforgalom kell – mutatott rá
Safferstein.
– Igen, de úgy tűnik, Gladys abban bízik, hogy renge-
tegen járnak oda Aptaker boltja miatt, hiszen ötven éve
ott van, ugyanaz a tulaj… Az már intézmény. Még a mi
környékünkről is járnak hozzá. Maga is Aptakernél vásá-
rol, nem?
Safferstein nemet intett. – Nem, szinte soha. Egyik es-
te valóban odamentem, tudja, amikor a vihar volt, mert
azt gondoltam, minden más zárva lesz már. De egyébként
soha nem járok oda. Jut eszembe: szeretném megköszön-
ni, hogy a járőrei ilyen készségesek és segítőkészek vol-
tak akkor este. Ugye értesült róla, mi történt?
– Hogyne, jelentették.
– Gondoltam, írok a rendőrségnek egy köszönőlevelet.
Segít az maguknak valamit?
A kapitány elvigyorodott. – Biztosan nem árt, ha he-
ver egy ilyen az aktáinkban, pláne most, hogy közeledik a
közgyűlés, ahol megszavazzák a jövő évi költségvetésün-
ket. Tudja, egyébként nem igazán értem, hogy került
magához az a gyógyszer.
– Történetesen épp ott voltam, és Aptakerrel beszél-
tem, amikor az orvos betelefonált, hogy megrendelje a
gyógyszert. A másik gyógyszerész vette fel, és megkér-
dezte Aptakert, hogy ki tudják-e szállítani. Aptaker azt
mondta, hogy nem, de én is hallottam a nevet meg a cí-
met, amit amúgy az egész bolt hallott, és sürgősnek tűnt,
úgyhogy felajánlottam, hogy elugrom vele az illetőhöz.
– Ismerte Kestlert?
– Soha nem találkoztunk, de úgyis arra mentem vol-
na…
– Hallotta, mi történt vele?
Safferstein bólintott. – Igen, Chet Kaplanéknél vol-
tam. Meg akartam várni, hogy elcsituljon kicsit a vihar,
ezért nem mentem haza egyenesen. Az orvos felhívta Al
Muntzot, épp ott voltam, amikor elmondta, mi volt. Szar
ügy.
– Előfordul az ilyesmi – jelentette ki filozofikusan
Lanigan.
– Ami az üres boltot illeti… Tartok tőle, hogy nem
adhatom bérbe maguknak.
– Miért nem? – kérdezte a kapitány
– Mások a terveim.
Lanigan megkapott minden információt, amire szük-
sége volt, de úgy érezte, nem hagyhatja annyiban, nehogy
Safferstein gyanút fogjon, hogy mindez csak ürügy, és
valójában Aptaker érdekelte. Úgyhogy hűvösen vissza-
kérdezett. – Ha attól tart, hogy a feleségem adós maradna
a bérleti díjjal…
Safferstein tisztában volt vele, hogy az üzletének ha-
talmas szüksége van a helyi rendőrség jóindulatára. Til-
takozva felemelte a kezét. – Higgye el, parancsnok, szó
sincs semmi ilyesmiről!
Lanigan tovább ütötte a vasat. – Talán másnak akarja
kiadni?
Természetesen hazudhatott volna. Mondhatta volna,
hogy már ki is adta. De előbb-utóbb kiderül, és akkor
Lanigan joggal fogja úgy gondolni, hogy nem volt vele
őszinte. Amúgy meg miért ne lehetne elmondani neki?
Minden le van vajazva, és néhány nap múlva úgyis nyil-
vános lesz. Safferstein felnevetett. – Mondja, kapitány,
tud titkot tartani?
– Persze.
– De a feleségének sem mondhatja el.
– Az már kicsit nehezebb ügy – mosolygott a rendőr –
, de sűrűn előfordul velem. Soha nem mondok el neki
semmit, ami a kapitányságon a fülembe jut, hacsak nem
teljesen nyilvános már.
– Az a helyzet – közölte bizalmasan Safferstein –,
hogy nem adhatom ki maguknak azt a boltot, mert le
akarom bontatni az egész épületet. A környéken minden
telek az enyém, vagy legalábbis az enyém lehet. A
Goralsky-tömb volt az utolsó. Itt, a Salem úton fogom
felépíteni New England legnagyobb bevásárlóközpontját.
– Értem – bólintott mosolyogva Lanigan. – Tudja, az
asszony azért is akarta azt a helyet, mert úgy okoskodott,
hogy ha maga megvette, akkor majd biztosan fejleszteni
is fogja, ahogy máshol is szokta.
Safferstein elégedetten vigyorgott. – Ez csak szeren-
cse, főnök, simán szerencsés voltam.
– Elég kitartó is – jegyezte meg a rendőr. – Annyira,
hogy talán nem is pusztán szerencséről van szó.
 35. FEJEZET

Rose Aptaker túl fáradt volt ahhoz, hogy rendes vacsorát

készítsen magának, inkább csak főzött pár tojást, és
megmelegítette a reggelről maradt kávét. Fél nyolckor
nyitotta ki a boltot, kilencig egyedül volt, aztán jött
McLane. Szerencsére senki sem akart receptet kiváltani.
Ha erre került volna a sor, az asszony kénytelen lett volna
elküldeni, mondván, pillanatnyilag nincs benn gyógysze-
rész, és felajánlotta volna a délutáni házhoz szállítást.
Délben lelépett egy fél órára, hazament egy kávéra és
egy szendvicsre, aztán megint vissza a boltba, ott este
hatig talpon volt, és utána még bement a kórházba a fér-
jéhez, biztosította róla, hogy minden a legnagyobb rend-
ben megy. És aztán megint vissza a boltba, zárni. Hat
körül nem érezte magát éhesnek, de azért beugrott még
egy csésze kávéra és egy fánkra egy kis kávézóba, és
ezzel el is volt, amíg haza nem ért. Most meg túl fáradt-
nak érezte magát ahhoz, hogy megsüsse a báránybordát,
amit vett magának vacsorára.
Hallotta, ahogy beáll az autó az udvarba, de egyszerű-
en nem volt ereje felkelni. Csak amikor megszólalt a
csengő, akkor szedte össze magát, és nyitott ajtót. Arnold
volt az, mindkét oldalán egy hatalmas bőrönddel.
– Megjöttem, mama – jelentette.
– Hát itt vagy – szólalt meg az asszony. Puszira kínál-
ta arcát, ahogy a fiú átölelte, majd hátralépett, hogy Ar-
nold bejöhessen.
A fiú nem erre számított. Ahogy a leszálló sötétben
hazafelé vezetett, elképzelte, ahogy az anyja átöleli, meg-
csókolja, és azt mormogja, hogy „hála istennek, hogy itt
vagy, hála istennek, hogy visszajöttél hozzánk, fiam…”
Leplezte csalódottságát, és behurcolta a táskákat az elő-
szobába. Eszébe jutott, hogy soha nem mutatták ki az
érzelmeiket, és ez még nem jelenti azt, hogy ne örülnének
neki.
– Apa? – kérdezte Arnold.
– Jól van. Ettél?
– Igen, ettem útközben.
– Kérsz esetleg egy kávét?
– Igen, köszönöm.
– Reggel főztem – figyelmeztette az anya –, reggelen-
ként le szoktam főzni egy egész kancsónyit, aztán…
– Jó lesz, főként, ha meleg. Jó lesz a reggelről maradt
kávé.
Az anya bekapcsolta a gázt. A kávé gyorsan megme-
legedett, hiszen Rose csak néhány perce vette le a tűzről.
Töltött egy csészébe, a fia elé rakta, és nehézkesen leült a
szemközti székre.
– Fáradt vagy – állapította meg Arnold.
– Igen, egy kicsit fáradt vagyok. Egész nap talpon vol-
tam. Szerencsére sokan jöttek ma.
A fiú csöndesen iszogatta a kávéját, majd eltolta ma-
gától a bögrét.
– Nem ízlik – állapította meg Mrs. Aptaker.
– Dehogynem, csak ma minden pár órában megálltam
útközben, hogy igyam egy kávét. Lehet, hogy túlzásba
vittem. Na, halljam, mi történt apával.
Rose mélyet sóhajtott. – Mit mondjak? Apádnak in-
farktusa volt. Te is tudod, ez mit jelent. Nyugalomra van
szüksége. És nem szabad aggódnia meg idegeskednie,
legalábbis ezt mondta az orvos. De hogy hogyan ne ide-
geskedjen egy üzletember, akinek egész nap a hátán kell
feküdnie, miközben a felesége bajlódik a bolttal, azt nem
mondta. Amint meglát, az első kérdése az, hogy mi volt
az üzletben, én meg mindig azt mondom neki, hogy min-
den teljesen rendben volt. Szerinted ki csap be kit?
– Itt vagyok, most már megnyugodhat. Holnap beme-
gyek hozzá, és megmondom, hogy maradok, ameddig
csak szükség van rám. Felmondtam a lakásomat, eladtam
minden bútort, elhoztam, amim maradt.
– Biztos vagyok benne, hogy ez segíteni fog. De…
– De mi?
Hirtelen az aggodalom és a fáradtság ledöntötte az
asszony önuralmának utolsó bástyáját is. Száját összeszo-
rította, hogy ki ne törjön belőle a zokogás, de a könnyek
feltartóztathatatlanul ömlöttek végig az arcán.
– Mama! Mama, ne sírj! Mi a baj?
Rose letörölte arcáról a könnyeket, kirohant az elő-
szobába, és elővett egy zsebkendőt.
– Mondd már, mama, mi a baj? – ismételgette a fiú. –
Valamit nem mondtál el nekem?
– Tu… tudom, hogy nem lenne szabad ilyet monda-
nom. Hogy hálásnak kéne lennem, de… – A bosszúság
hirtelen legyőzte a gyengeséget. – Nézz már magadra! –
kiáltott fel. – Bemész apádhoz, és közlöd vele, hogy majd
te vigyázol az üzletre. És mit lát majd szegény? Ezt a
hajat, a szakállat, a foltos ruháidat… miközben ő olyan
tiszta és nett mindig. Ha arról biztosítod, hogy már nem
kell aggódnia, az pont olyan, mint amikor az orvos közöl-
te vele, hogy maradjon nyugodt. Mintha attól, hogy mon-
dod neki, már nem is aggódna…
– Nézd, mama, hogy mikor borotválkozom és milyen
ruhát veszek fel, az az én dolgom.
– Persze, tudom. Sőt azt fogod mondani, hogy a sza-
káll a vallás miatt van. A ruháid meg a szabadságot és a
függetlenséget jelképezik. Na és a bakancs? A nagyapám
hordott bakancsot, van róla fényképem, még Európában,
de csak a sár és a hó miatt. És ha apád azt mondja, nem
akarja, hogy így dolgozz a boltban, ilyen ruhában, borot-
válatlanul, akkor te meg lehet, hogy majd hazajössz, és
közlöd velem, hogy te megadtad neki az esélyt, de ő nem
élt vele, úgyhogy mész is vissza Philadelphiába. Vagy az
is lehet, hogy ő arra gondol, hogy nekem milyen nehéz ez
a munka, és ezért nem szól majd egy szót sem, de halálra
aggódja magát…
– Jól van, jól van már! – kiáltott fel a fiú. – Holnap
elmegyek fodrászhoz, és megmondom, hogy vágja le a
hajamat olyanra, mint… mint egy banktisztviselőé! Van-
nak öltönyeim is, majd hordom azokat. Sőt fehér inget is
veszek. Ha akarod, szmokingban megyek.
– Ó, Arnold, ez többet fog segíteni rajta bármilyen or-
vosságnál!
 36. FEJEZET

Megszólalt a csengő. Leah résnyire nyitotta az ajtót,

amennyire a biztonsági lánc engedte, és a fiúra meredt.
Aztán felismerte a látogatót.
– Akiva! – kiáltotta, és becsukta egy pillanatra az aj-
tót, kiakasztotta a láncot, majd szélesre tárva a bejáratot,
megkérdezte: – Miért nem telefonáltál?
– Nem akartam várni. Másrészt, attól féltem, hogy…
hogy…
– Hogy nem akarlak majd látni, ha esélyt adsz rá,
hogy végiggondoljam? És arra nem gondoltál, hogy eset-
leg nem vagyok egyedül? Ez eszedbe sem jutott?
– Gondoltam, próbálkozom. Úgy éreztem, ez az én
napom.
Leah bevezette a fiút a nappaliba, de még nem enyhült
meg. – És aki velem van éppen, azt hihette volna, hogy
olyan nő vagyok, akihez csak úgy becsöngethet egy férfi.
Erre sem gondoltál?
– Nem – vágott vissza ingerülten Akiva. – Nem gon-
doltam semmit, csak hogy látni akarlak. Nézd… – kérlel-
te – meg vagyok borotválkozva, levágták a hajam, rendes
embernek öltöztem… És azt akartam, hogy láss.
– Rendben, látlak.
– És? Tetszik? – kérdezte mohón a fiú.
– Jelentős fejlődés. Még ha nem szántál is rá két per-
cet, hogy telefonálj, mielőtt idejössz, arra miért nem vol-
tál képes, hogy felhívj elköszönni?
– Mert… elég hirtelen mentem el. Történt valami. De
most visszajöttem.
– Végleg?
– Nem tudom – válaszolta a fiú. – Talán hallottad,
hogy apám megbetegedett…
– Igen, hallottam. Részvétem. – Leah nem kötötte a
fiú orrára, hogy beugrott egyszer az üzletbe, hátha sikerül
összefutnia vele.
– Bevallom – folytatta elkomolyodva Akiva –, hogy
amikor elmentem, azt hittem, soha többé nem teszem be
ide a lábam. Aztán telefonált anyám, és elmesélte, mi
történt.
– Értem. És azért változtattál a hajadon meg a ruhái-
don, azért borotválkoztál meg, mert én… mert szóltam a
szakállad miatt?
A fiú már épp hazudni akart, már majdnem azt vála-
szolta, hogy persze, az ő kedvéért. De rövid ismeretségük
folyamán a kettőjük közti nyílt, őszinte viszonyt becsülte
a legtöbbre. Alaposan végiggondolta az egészet, amíg az
országúton száguldott Philadelphia felé.
Otthon is folyton eszébe jutott a lány. Hogy azt érezte,
vele teljesen egyenes lehet. Úgyhogy inkább azt válaszol-
ta: – Nem. Apám kedvéért.
– Igen?
– Ő az apám – magyarázta –, és tartozom neki ezzel.
Te csak utaltál rá, hogy nem tetszik, de őt teljesen kiké-
szítené, ha valaki, aki úgy néz ki, mint én… mint én ré-
gebben, beállna a pultja mögé a drágalátos üzletében. És
most nincs arra szükség, hogy felhúzza magát. Ennyivel
tartozom neki.
A lány pillanatnyi csalódottságát furcsa nyugalom vál-
totta fel. – És hogy van az apád?
– Egyenesen a kórházba mentem ma reggel a fodrász-
tól. Ez volt rajtam, ami most. Ott hevert, a plafont bámul-
ta. Fáradtnak és valahogy megviseltnek tűnt. Nem emlék-
szem, hogy valaha láttam volna ilyennek. De amikor
meglátott, rögtön magához tért, ellátott utasításokkal,
hogy mit hogyan kell a boltban… És én végighallgattam.
– Akiva látta, hogy Leah nem igazán érti, miről beszél. –
Nem vitatkoztam vele, csak hallgattam és bólogattam.
Tudod, nem volt szó semmi eget rengetőről. Amúgy so-
sem. Csak az ő spéci számlázási módszeréről, az áru ki-
rakásáról vagy a címkék feliratáról… – A fiú elvigyoro-
dott. – Jó érzés volt, mintha egy micva lett volna.
– És mit szólna hozzá a te rebbéd – kötekedett a fia-
talasszony.
Akiva elgondolkodott, alaposan megfontolta a választ.
– A havurából a legtöbben nyilván elítélnék, hogy lebo-
rotváltam a szakállam, mert még akinek nincs szakálla,
az is valamilyen szőrtelenítő port vagy villanyborotvát
használ, azt valamiért nem tilos. Ráadásul sábeszkor csi-
náltam, sőt fodrászhoz is mentem, és dolgoztam is. De
maga a rebbe… ő helyeselné, azt hiszem. Egészen más,
mint a többi haszid rebbe, nagyon modern fickó. Tudom,
hogy jól tettem, mert jól éreztem magam tőle. Nem úgy,
mint ahogy az néha megesik az emberrel, ha kifekszik a
napra, vagy összejön egy lánnyal, és minden stimmel,
hanem… ez más volt, olyan, mint amikor valaki másért
teszed, és nemcsak szívességet, hanem valamilyen igazi
áldozatot hozol… Az az érzés nem fogható semmihez.
Leah megkérdezte a fiút, mit gondol, meddig lesz
Barnard’s Crossingban. – Nem tudom – hangzott a vá-
lasz. – Anyám szerint három hónapig is eltart, mire apám
újra dolgozhat. Addig alighanem maradok. Fel is mond-
tam a lakásomat.
– Annyival jobb volt az a philadelphiai állás, mint az
itteni munkád?
– Nem. Csak azért telepedtem ott le, mert oda jártam
egyetemre, ismertem a várost. Meg aztán elég messze
akartam lenni itthontól, hogy szabadnak érezhessem ma-
gam.
– És most?
Akiva elmosolyodott. – Szerinted mennyire voltam
szabad, ha anyámnak egy telefonjába került, hogy ha-
nyatt-homlok rohanjak haza?
 Leah nem hagyta annyiban. – Akkor lehet, hogy ma-
radsz?
A fiú megvonta a vállát. – Lehet, hogy nem mehe-
tek… és az is lehet, hogy nem akarok majd elmenni.
Akiva tisztában volt vele, hogy anyja addig nem fek-
szik le aludni, amíg ő haza nem ér, úgyhogy tizenegykor
elindult. Az ajtóban állva megszólalt: – Valószínűleg
minden este dolgozni fogok, csak vasárnap nem. Mire
végzek, késő lesz, nem lesz érdemes elindulni már seho-
va… mármint moziba vagy vacsorázni. De szeretnélek
látni.
– Nem nagyon járok el itthonról. Tudod, Jackie miatt.
Ugorj be munka után, ha van kedved.
Akiva már elég tapasztalt volt ahhoz, hogy felmérje,
milyen szokatlan ez a nyíltság. – így lesz, Leah – mondta,
és kilépett az ajtón.
 37. FEJEZET

Megszólalt a telefon. Small rabbi felvette.

– David? Itt Mort Brooks. El tud vinni a templomba?
Defektet kaptam.
– Jó, de ne kelljen várnom magára.
– Ott fogok állni a ház előtt.
Az iskolaigazgató tényleg ott állt a járdán, amikor a
rabbi csikorogva lefékezett. – Mikor adja már el ezt az
ócskavasat? – érdeklődött Brooks csípősen, miközben
bemászott az anyósülésre.
A rabbi a kertben pompázó, nyitható tetejű sportkocsi-
ra pillantott, és megjegyezte. – Hé, ember, én viszem el
magát, és nem fordítva.
– Ó, defektje mindenkinek lehet – replikázott Brooks.
Trapéznadrágot és kockás zakót viselt, gallérját kigom-
bolta, nyaka köré oldalt megcsomózott selyemsálat te-
kert.
– Kerti partira megy? – kérdezte a rabbi savanyúan.
– Aha, rögtön a Talmud-Tóra után. Ha nem is igazi
parti, de kis sütögetés. – Brooks addig tekergett az ülés-
ben, amíg alaposan meg nem csodálta magát a visszapil-
lantó tükörben. Elégedett mosollyal nyugtázta a látványt.
– A vasárnap számomra a pihenőnap, és szeretek eszerint
felöltözni is.
– Nem a szombat?
– A szombat is. A mai stresszes világban már két nap
is inkább kevés.
– Stressz? Magának? Milyen? – kérdezte a rabbi.
 – Viccel? És a rakás elkényeztetett kölyök? És az örö-
kös harc a sok anya- meg apatigrissel? – Brooks kényes-
kedve megborzongott. – Kész idegroncs vagyok, mire
hazaérek. Caroline folyton nyaggat, hogy hagyjam abba.
– És térjen vissza a színházhoz?
– Igen – bólintott Brooks. – De tudja, hogy mennek a
dolgok manapság a Broadwayn… A nők nem értenek az
ilyesmihez… – A férfi megfordult, hogy a rabbi szemébe
nézhessen. – És nem csak a nők. Azt csicsergik a mada-
rak, hogy megpróbálja újraszavaztatni a Goralsky-tömb
eladását. Ez nem túl józan döntés, David, egyáltalán nem
az.
– Ezek a maga madarai…
– Miért, nem igaz?
– De, igaznak igaz – ismerte el Small –, csak csodál-
kozom, hogy már eljutott magához.
Brooks elvigyorodott. – Maga szólt Kaplannek, aki
elmondta jó néhány elnökségi tagnak, többek között a
szomszédomnak, Cy Feinstone-nak is. Egyhangú határo-
zat volt, miből gondolja, hogy majd megváltoztatják?
– Egyhangú volt, mert Kaplan végigverte. Ettől még
lehet, hogy volt olyasvalaki, akinek nem tetszett. Tudom,
hogy megy ez, szavaznak, aztán valaki megszólal, hogy
„Legyen inkább egyhangú!”, és akkor újra szavaznak,
persze egyhangúlag.
– Ne áltassa magát, David, Cy általában nem szokta
megszavazni Kaplan indítványait, de ezt megszavazta.
Hogy miért? Mert ez a magától értődő. Minek a hitkö-
zségnek városi ingatlan? Csak a baj van vele. És ráadásul
jön valaki, aki csodás ajánlatot tesz rá, természetes, hogy
elfogadják.
– De abba is belementek, hogy megvegyék azt a New
Hampshire-i házat – jegyezte meg a rabbi.
– Miért is ne? Mi mást kezdenének a pénzzel? Emel-
jék fel a fizetéseket? Csökkentsék az éves tagdíjat? Nincs
több hitele a hitközségnek, és az épületek állapota is ki-
fogástalan. Úgy hallottam, sok hitközség ilyen esetben
vészalapot hoz létre előre nem látható kiadásokra, de
sokan úgy érzik, az csak arra való, hogy a rabbi, a kántor
vagy a Talmud-Tóra igazgatója örökké pénzért siránkoz-
zon. Na meg Kaplannek volt annyi esze, hogy egy körben
szavaztatta meg a két javaslatot. Kemény politikai harc-
cal lehetett volna csak megakadályozni, az meg, hogy
visszavonassa, még nehezebb lesz.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
– Legyen kicsit gyakorlatias, David! Ki áll maga mel-
lé? Az elnökségből senki, talán csak néhány régebbi el-
nök, de azok többnyire el se mennek.
– Ha az elnökségben nincs is, a tagok között még le-
het…
Brooks sajnálkozva megrázta a fejét. – A legtöbben
nem is ismerik.
– Jaj, ne mondja már!
– De, komolyan, David. Jó, persze tudják, hogy ki
maga, de ennyi. Csak az őszi ünnepek idején látják,
amely évente néhány nap. Aki rendszeresen lejár péntek
esténként, jobban ismeri, de általában nem jönnek többen
hetvenötnél, vagy mondja, van, hogy összejön száz em-
ber. És gondoljon bele: aki ismeri, nem biztos, hogy ked-
veli is. Ötven-ötven százalék, legjobb esetben, mert nem
könnyű eset. Tudja, mi az, ami valóban a maga malmára
hajtja a vizet? A tehetetlenség. Ez a maga aduja. Ha ki-
rúgnak egy rabbit, azzal gond van, muszáj vele foglal-
kozni. Az emberek érzelmileg és fizikailag egyaránt eltu-
nyultak, úgyhogy nem fogják kirúgni, de ez nem jelenti
azt, hogy támogatnák az elnökség ellenében. Az idén
még kevésbé, mint eddig.
– Az idén miért még kevésbé, Morton?
– Mert eddig számíthatott az ortodoxokra, de az Kap-
lant és a bandáját jelentette, és most pont velük kell meg-
küzdenie.
A rabbi elmosolyodott. – És akkor? Mit tanácsol?
– Ne harcoljon, hagyja a csudába, David! Nyertek,
maga meg veszítsen szépen, mint egy sportember, ne
ragaszkodjon hozzá foggal-körömmel.
– De miért izgatja ez magát ennyire, Morton? Magá-
nak mit számít?
Brooks meglepetten meredt Smallra. – A barátja va-
gyok.
– Ó, értem.
– Másrészt meg az évek alatt olyan szépen összeszok-
tunk. Ki tudja, hogy jönnék ki a következő rabbival?
 38. FEJEZET

Miközben a titkár felolvasta a jegyzőkönyveket, Small

rabbi húsz embert számolt össze saját magán kívül az
asztal körül. Ez öt-hattal több volt, mint ahányan általá-
ban el szoktak jönni az ülésekre, nyilván Kaplan szervez-
kedett. Eleinte, még amikor az elnökség negyvenöt em-
berből állt, bárki bekerülhetett, akit ez valamennyire is
érdekelt, vagy rá lehetett venni, hogy érdekelje. Ezzel
együtt akkoriban sem nagyon jött össze tizenöt embernél
több. Mostanra tizennyolc, azaz haj tagból állt a tanács,
plusz a tisztviselők és a volt elnökök. De a legjobb eset-
ben is legfeljebb tizenöten jöttek el, de legalább kétségte-
lenül megvolt a minján.
A rabbi úgy számolt, hogy a jelenlévők mintegy fele
az elnök klikkjébe tartozik: olyanok, akik rajta voltak
Kaplan választási listáján, rendszeresen lejártak a reggeli
és esti imákra a templomba, ők minden valószínűség
szerint a New Hampshire-i hétvégék törzsvendégei vol-
tak. Small még néhány embert Kaplan csapatához adott,
akik nem okvetlenül osztották ugyan az elnök vallásos
nézeteit, de személyes barátságot ápoltak vele, ilyen volt
dr. Muntz és Paul Goodman. A többiekről a rabbi nem
tudott semmit, de már maga a tény, hogy váratlanul eljöt-
tek az ülésre, arra engedett következtetni, hogy Kaplan
oldalán állnak.
„…az épületfenntartási bizottság vezetője jelentette,
hogy három, megfelelő referenciákkal bíró vállalkozótól
kért be árajánlatot a fűtés korszerűsítésére…”
 A rabbi szomorkásán megállapította, hogy ha kicsit is
gyakorlatiasabb lett volna, szólhatott volna még néhány
tagnak, például a régebbi elnököknek, Jacob
Wassermannak, vagy Al Beckernek, vagy akár Ben
Gorfinkle-nek, és unszolhatta volna őket, hogy jöjjenek el
a mai ülésre. Ha nem is biztos, hogy az ő pártjára állná-
nak, a szimpátiájukra mindenképp számíthatott volna.
„…Részletes vita után a kérdést elnapoltuk, majd a
hanuka ünnepe előtti ülésen újra napirendre vesszük,
addigra az elnökségnek már módjában áll majd…”
David tovább tűnődött. Lehet, hogy nem volt túl okos
ötlet arra utalni Marcus Aptakernek, hogy a tömb eladása
még visszavonható. Lehet, hogy attól, hogy felkeltette a
reményt, a csalódás csak még nagyobb lesz? Az is eszébe
jutott, hogy Aptaker nem is hitközségi tag, és könnyen
úgy tűnhet, hogy a rabbi nem lojális a tagokhoz, ha egy
kívülálló ügyét képviseli a vezetőség ellenében. De gyor-
san elhessegette ezt a gondolatot. Hiszen ő a város egyet-
len rabbija, így az összes Barnard’s Crossing-i zsidó rab-
bija is egyben, nem csak azoké, akiktől a fizetését kapja.
„…Támogattuk az indítványt, amelynek értelmében a
hitközség megvásárolja a New Hampshire-i Petersville-
ben fekvő ingatlant. A vételt a Goralsky-tömb eladásából
fedezzük, erre William Safferstein százezer dollár értékű
ajánlatot tett. Egyhangúlag megszavaztuk, és felhatal-
maztuk az elnököt, Chester Kaplant, hogy kezdje meg a
szükséges tárgyalásokat. Az ülést 10 óra 32 perckor be-
rekesztettük. Tisztelettel feljegyezte: Joseph Schneider,
titkár”
Chester Kaplan körbenézett. – Kifogás vagy hozzá-
szólás? – kérdezte. – Senki? Akkor a jegyzőkönyvet elfo-
gadtuk. Van mára bizottsági jelentés? – Végigpillantott a
bizottsági elnökök során, mindegyik megrázta a fejét.
– Mára nincs, Chet, nem történt semmi. Nem volt
ülés.
– Jó.
– Valami újság a biztosítási fronton, Paul? – kérdezte.
 – Nincs, várom, mit ajánl az a fickó. Jövő hétre meg-
lesz, és akkor beszámolok az egészről.
– Rendben. Akkor továbbléphetünk. Igen, rabbi? –
fordult az elnök a felemelt kar felé.
– Szeretném megfontolásra visszakérni a petersville-i
ingatlan ügyét – válaszolta Small.
– Ki támogatja? – nézett körül Kaplan.
Csönd.
Kaplan szája megrándult, ahogy igyekezett elfojtani
feltörő mosolyát. – Mivel a javaslatot senki sem támogat-
ja…
– Egy pillanat! – A rabbit elfogta az idegesség. Ami-
kor az ülésre készült, fel sem merült benne, hogy esetleg
nem hagyják kifejteni az érveit. – Szeretném megmagya-
rázni, miért kérem ezt.
– Arra a javaslat megvitatásakor van lehetőség – mu-
tatott rá az elnök. – De nem vitathatjuk meg, ha senki
sem támogatja.
A rabbi bosszúsan összeszorította ajkát. Felállt.
– Akkor élnék az előjogommal. Egy ilyen ügyben a
hitközség rabbijának jogában áll, hogy…
Paul Goodman, az egyik korábbi elnök felkiáltott:
– Eljárási hiba, uraim!
– Gyerünk, mondjad, Paul.
– Minden tiszteletem mellett megjegyezném, hogy a
rabbi nem tagja az elnökségnek. Csak az elnök meghívá-
sára vesz részt az üléseken…
– Nem, Paul – vágott közbe Kaplan. – Tény, hogy a
rabbi meghívásra van jelen az üléseken, de amikor az év
elején én is megerősítettem ezt a meghívást, világossá
tettem, hogy az én elnökségem alatt a rabbi teljes jogú
tag. Természetesen – folytatta – ezeken az üléseken be
kell tartanunk a parlamentarizmus szabályait. Halljuk,
rabbi, öné a szó.
– Épp azt akartam mondani, hogy vannak olyan kér-
dések, amelyekbe a rabbi, posztjánál fogva, jogosult be-
leszólni. Ilyen például a petersville-i ingatlan ügye, mivel
ott a hitközség saját lelki gyakorlatok szervezését tervezi.
Ez a vallás gyakorlásának területi kiterjesztése, és ez
sokkal inkább tartozik a rabbira, mint az elnökségre.
– Erről szó sincs az indítványban – mutatott rá
Goodman. – Nem hangzott el, hogy az ingatlan milyen
célt szolgáljon. Én a magam részéről azért szavaztam
meg, mert jó vételnek tartom, és leginkább, mert tökéle-
tes nyári táborhely lenne a gyerekeknek. – Paul látta,
hogy a rabbi ideges, és korábbi csörtéikre visszagondolva
jólesett, hogy most még egy kicsit tovább hergelheti.
Small próbálta megőrizni a hidegvérét. Leült, kipréselt
magából egy mosolyt. – Rendben – válaszolt –, akkor
visszakérem megfontolásra a Goralsky-tömb eladásáról
hozott döntést.
– De az ugyanaz a javaslat – állapította meg a titkár. A
tagok összevigyorogtak, elégedetten nyugtázva elnökük
ravaszságát, hogy a két ügyet egy javaslatba foglalta, így
a Goralsky-tömb eladását és a petersville-i ház megvétel-
ét nem lehet külön-külön tárgyalni.
– Ez akkor is két dolog – próbálkozott Small. – Nem
lehet összeragasztani őket, egyszerűen úgy, hogy egy
javaslatba teszi be valaki.
– Miért ne, a kongresszusban is mindig ezt csinálják –
vetette ellen Goodman. – Ha így szerepel a javaslat a
jegyzőkönyvben, akkor így van, és kész – jelentette ki,
majd a szomszédja fülébe súgott: – Hú, a rabbi már a
plafonon van.
Kaplan elgondolkozott. – Van igazság az érveiben,
rabbi. Én engedélyezem. Van támogató?
– Most mit is kéne támogatni? – kérdezett közbe a tit-
kár. – Elvesztettem a fonalat.
– A rabbi javasolta, hogy tűzzük újra napirendre a
Goralsky-tömb eladását, és annak ellenére, hogy a titkár
ellenezte, mondván, hogy az eredeti javaslatba beletarto-
zik a petersville-i vétel is, én megengedtem, hogy külön-
válasszuk. Nos, ki támogatja?
Megint csönd.
 Kaplan elmosolyodott. Néhányan mosolyogva egy-
másra kacsintottak, rém elégedetten magukkal. Paul
Goodman hangosan hahotázott.
– Úgy tűnik, a tagok meg vannak győződve az első
döntés helyességéről – jegyezte meg Kaplan.
– Vagy ezt sulykolták beléjük – tromfolt a rabbi. –
Nincs más választásom, din-tojrét* kérek.
– Mit mondott? Din-tojre? Mi az?
– Olyasmi, mint egy per. Törvény elé idéz minket.
– Hogy tehet ilyet?
– Egy pillanat, rabbi! – kiáltott fel Kaplan, némileg
elveszítve higgadtságát. – És ki ellen kérne din-tojrét?
– Mindannyiuk ellen. Együttesen és külön-külön.
– Tisztázzuk ezt, rabbi! – mondta Kaplan. – Maga pert
vagy valamiféle ítéletet szeretne, és ezért mindenkit…
– Nincs más választásom – ismételte Small. – Hiszen
a halakha súlyos megsértése esetén…
– Miről beszél?
– Mi az a halakha?
– Azt mondja, megszegtük a törvényeket.
– Milyen törvényeket? Azzal akar minket vádolni…
– Rendet, rendet! Rend legyen, uraim! – Kaplan csa-
pott egyet a kalapácsával, majd a pillanatnyi csöndet
kihasználva folytatta. – Akkor tisztázzuk, rabbi. Tudom,
hogy ezt a javaslatot ellenzi. Megmondta nekem már
korábban. Tényleg olyan tárgyalást akar, ahol maga a
bíró, az esküdtszék és a felperes egy személyben?
– Ez jogos ellenvetés, elnök úr – ismerte el David. –
Én nem vagyok pártatlan, úgyhogy a bostoni rabbitanács
elé viszem az ügyet. Ha ők megfontolásra érdemesnek
tartják a kérésemet, akkor kijelölnek majd valakit, a Tal-
mudban rendkívül jártas rabbit, például a bostoni Jacobs
rabbit meg két dajant**, és felkérik az érdekelt feleket,
hogy jelenjenek meg a bíróság előtt, és adják elő állás-

*
Tóra (jiddisül tojre) szerinti bíráskodás.
**
Bíró, a rabbinikus bíróság tagja.
pontjaikat.
– Ezt meg tudja csinálni?
– És ha nem megyünk el?
– Akkor értesítik a sajtót, és kész a botrány – válaszol-
ta valaki súgva.
Kaplan körbenézett, gyors számolást végzett. A jelen-
lévő húsz emberből jó tucat a belső köreihez tartozik,
eljárnak hozzá szerdánként, és Petersville-be, a hétvégék-
re is. A többieket nem érdekelte a menedékház, de úgy
gondolták, jó vétel az ingatlan. Nem voltak róla meggyő-
ződve, hogy a hitközségnek pont erre lenne szüksége, de,
mint Paul Goodman, némileg ellenségesek voltak a rab-
bival. Akkor meg? Mitől kéne tartani? Az elnök a rabbi
szemébe nézett. – Mit akar elérni, rabbi? – kérdezte.
– Ki akarom fejteni a véleményem a javaslatról.
– Jó, akkor én támogatom, hogy vegyük újra napi-
rendre – mondta Kaplan.
– Hé, Chet, megbeszéltük, hogy…
– Ezt nem csinálhatod, Chet! Te vezeted az ülést.
– Akkor átadom az ülés vezetését. Aaron, átvennéd tő-
lem? – fordult Kaplan a helyetteséhez.
– Természetesen, Chet.
– Elnök úr…
– Mr. Kaplan…
– Ezennel támogatom a rabbi indítványát – mondta ki
Kaplan.
– Elhangzott a javaslat, és támogatásra talált, hogy az
elnökség vegye újra napirendre, és fontolja meg a
Goralsky-tömb eladását és a petersville-i ingatlan megvá-
sárlását – jelentette be az alelnök. – A részletes vita kö-
vetkezik. Rabbi…
– Azért ragaszkodtam a meghallgatáshoz – kezdte
fesztelenül Small –, mert úgy gondolom, hogy maguk
mind tisztességes, korrekt férfiak, akik ha minden körül-
ményt ismernek, azt teszik majd, amit kell, és ami helyes.
Gondolom, mind egyetértünk abban, hogy legjobban az
örökösnek kell tisztelnie a végrendelkező akaratát, hiszen
ő profitál annak szándéka szerint. Nos, a hitközség jelen-
tős értéket örökölt Mr. Goralskytól, és úgy érzem, köte-
lességünk legalább azzal kimutatni hálánkat, hogy tiszte-
letben tartjuk Mr. Goralsky kívánságait.
– Ha arra a cikkelyre céloz, hogy iskolaként vagy a
rabbi szolgálati lakásaként használjuk, akkor…
– Nem, Mr. Kaplan, nem erről a cikkelyről beszélek.
Úgy vélem, Mr. Goralskynak nem állt szándékában, hogy
ilyen szigorúan kikösse, mire használja a hitközség az
ingatlant. De nem lehettem ebben biztos, úgyhogy elmen-
tem a fiához, Benhez. Megerősített ebben. Nincs gond
ezzel a kitétellel. Én arra gondolok, hogy Mr. Goralsky
tiszteletben kívánta tartani Mr. Aptaker bérleti szándékát.
– Aptaker? Az meg ki? – kérdezte Goodman.
– Az ottani patika tulajdonosa, tudod.
– Igen, Mr. Reinhardt – mondta a rabbi. – És szívro-
hamot kapott aznap, amikor megérkezett Kaplan levele,
amelyben közli, hogy az épületet eladták, ő meg fordul-
jon az új tulajdonoshoz a szerződés megújításának ügyé-
ben. A felesége szerint ez okozta a rohamot.
– De nem hibáztathatja ezért a hitközséget, rabbi? –
kiáltotta döbbenten Paul Goodman.
– Így van – csatlakozott Muntz. – Azt nem lehet előre
tudni, ki hogyan fog reagálni a rossz hírre… vagy akár a
jóra. Egy páciensemnek akkor lett infarktusa, amikor
kiderült, hogy megnyerte a lottó ötöst.
– Nem hibáztatom a vezetőséget a szívinfarktusért –
válaszolt Small. – Azért hibáztatom magukat, mert fi-
gyelmen kívül hagyták Mr. Goralsky kívánságát, és nem
hosszabbították meg Aptaker bérleti szerződését.
– Amikor ránk szállt az ingatlan tulajdonjoga, onnan-
tól kezdve belátásunk szerint kezelhettük – jegyezte meg
Kaplan. – Mivel el akartuk adni a tömböt, természetesen
nem hosszabbítottam meg a szerződést, hiszen az meghi-
úsíthatta volna az egész üzletet. Amikor megszavaztuk,
hogy eladjuk, írtam Aptakernek, hogy új tulajdonos van,
vagyis lesz, amint az adásvétel hivatalosan is lezajlik, és
hozzá forduljon a szerződés megújításával kapcsolatban.
Azért meg nem én vagyok a felelős, hogy Safferstein mit
csinál, ha majd átveszi az egészet. Ilyen az üzlet.
– Igen, értem, ilyen az üzlet – bólintott szomorúan a
rabbi. – A hitközség eladja, mert így jár jól. És az
Aptaker-féle kisembert, aki egész életét arra szánta, hogy
felépítse ezt a boltocskát, egyszerűen kirakják az utcára.
És ez rendben is van így, mert „ilyen az üzlet”.
– Ez nem ritka eset, rabbi, megtörténhet bárkivel –
mutatott rá Kaplan. – Senki sem állhat a fejlődés útjába.
– Fejlődés?
Kaplan felnevetett. – Na jó, akkor változás. Senki sem
állhat a változás útjába.
A rabbi bólintott. – Igen, a változás elgázolhat egye-
seket. És ez csak üzlet, maga is megmondta. De tényleg
ilyen üzletbe kell beszállnia a hitközségnek? A mi vallá-
sunk erkölcsi követelményeket is támaszt. Egy ilyen val-
lás szervezetétől vajon elfogadható ez?
– Ügyvédként úgy vélem – szólalt meg Goodman –,
hogy ami törvényes, az erkölcsös.
– Jól van, Mr. Goodman, akkor nézzük meg, valóban
törvényes-e. – A rabbi egy pillanatra elhallgatott, felemelt
egy aktatáskát a földről, és maga elé fektette az asztalra.
– Elhoztam magammal Mr. Aptaker teljes dokumentáció-
ját a bérlet ügyében: először a Mr. Goralskyval, majd a
Mr. Kaplannel váltott összes levelet. Majd később körbe-
adom, de talán egyszerűbb, ha röviden összefoglalom. –
David kihúzott egy köteg papírt. – Ez Aptaker levele,
amelyben kéri a szerződés meghosszabbítását néhány
hónappal a régi szerződés lejárta előtt, és itt van Goralsky
válasza. – A rabbi felolvasta a levelet. – Gondolom, felfi-
gyeltek a stílusra, ez nem szokványos üzleti levél, ugye?
Meg is kérdeztem erről a titkárnőjét. Tökéletesen emlé-
kezett a levélre, mert kétszer kellett megírnia. Először
átírta azt, amit Goralsky diktált, és megírta úgy, ahogy az
ilyet az általános üzleti levelezésben szokás. De Mr.
Goralsky felhúzta magát, és kijelentette, hogy márpedig
szó szerint azt írja, amit ő diktált, mert igenis meg akarja
mutatni Aptakernek, milyen nagyra becsüli sokéves üzleti
kapcsolatukat. Úgyhogy a titkárnő újraírta a levelet, és
talán némileg rosszindulatúan, szinte szó szerint leírta,
amit Goralsky mondott. Ezt a levelet már alá is írta, és
értesítették az ügyvédeket, hogy ennek értelmében készít-
sék el a szerződést.
– Igen, de aztán Aptakerből előtört a mohóság – je-
gyezte meg Kaplan. – Azt akarta, hogy húzzanak ki egy
cikkelyt, ha jól emlékszem.
– Így volt pontosan – értett egyet a rabbi. – Visszaírt,
hogy azt a kitételt, mely szerint köteles biztosítást kötni a
kirakatra, az előző szerződéséből is kihúzták, úgyhogy
kéri, most is tekintsenek el tőle.
– És mit válaszolt erre Goralsky? – érdeklődött
Goodman.
– Semmit. Meghalt.
– Mr. Aptakernek ronda egy pechje volt – jegyezte
meg az ügyvéd.
– A levelet akkor írta Goralsky a gyógyszerésznek,
miután már ágynak esett, és aztán ebből a betegségből
nem épült fel többé. A végrendeletét is ekkor diktálta le –
mutatott rá a rabbi.
Goodman vállat vont. – És akkor mi van? Egyetlen
szó sincs erről a végrendeletben, és tulajdonképpen csak
ez számít.
– A zsidó törvények szerint nem – jegyezte meg
Small.
– Hogyhogy?
– Hogy érti ezt? – fordult ingerülten a rabbi felé Kap-
lan. – Ki állítja?
– A Talmudban a Gittin traktátus állítja, csakúgy, mint
a Sulhan arukh*. A zsidó törvények, azaz a talmudi tör-
vények szerint a testamentum értelmezésénél figyelembe

*
Az egyik legfontosabb halakhikus gyűjtemény a XVI.
századból.
kell venni a rendelkező fizikai állapotát. Ha az bari, azaz
egészséges, akkor ugyanaz a törvény vonatkozik az eset-
re, mint amit a világi jog is előír: csak az számít, ami le
van írva a végrendeletben. De ha a rendelkező sekhiv me-
ra, azaz ágyban fekvő, súlyos beteg, és különösen, ha ez
a betegség végül a halálát is okozza, mint Goralsky ese-
tében, akkor a törvény szerint azokat a kívánságait is
figyelembe kell venni, amelyekről nem tesz említést a
végrendelet. Ezt a kivételt azért állítja fel a törvény, hogy
ezzel megadja a haldoklónak az utolsó napok nyugalmát.
Nos, az teljesen egyértelmű, hogy az öregnek az volt a
kívánsága, hogy Aptaker szerződését meghosszabbítsák,
úgyhogy a zsidó törvények szerint ez ugyanolyan kötele-
ző érvényű, mintha mindezt bele is írta volna a testamen-
tumába.
– Jó, de honnan kellett volna tudnunk erről? – érdek-
lődött Goodman.
– Sehonnan, ezért kellett volna megkérdezni a gyüle-
kezet rabbiját is – mosolygott mézédesen Small.
– Úgy értem, honnan kéne tudnunk, hogy mit akart
tenni Mr. Goralsky Aptakerrel?
– Ó, hát onnan, hogy Aptaker említést tett erről a le-
vélben, amelyet a hitközségnek küldött. Hadd olvassam
fel önöknek! – Small kihalászta a papírt a stószból, majd
feljebb tolta a szemüvegét, hogy tisztábban lásson. – Itt is
van. „Nem sokkal halála előtt Mr. Goralsky beleegyezett
a hosszabbításba, ráadásul változatlan feltételekkel, és
volt olyan kedves, hogy azt is tudomásomra hozta, hogy
elégedetten teszi ezt, mivel jó bérlőnek tart, mint ez a
mellékelt levélből is látszik.” És itt van mellette annak a
levélnek a másolata, amelyet az imént felolvastam, ura-
im.
Az elnökségi tagok kényelmetlenül fészkelődtek szé-
keikben, Kaplanre pillantva, mintha tőle várnának útmu-
tatást. Dr. Muntz is beleszólt a vitába. – Azt akarja mon-
dani, rabbi, hogy a hitközséget arra kötelezi a Talmud,
adjon helyt Aptaker kérésének, mert ez volt Mr. Goralsky
kívánsága?
– Egészen pontosan ezt akarom mondani, doktor úr! –
nézett rá a rabbi diadalmasan.
Kaplan nekiindult. – Egy pillanat, rabbi! És magam
nem vagyok nagy talmudista, de apósom az volt, és Edie
és én vele éltünk pár évig, amikor megnősültem és én
még a jogra jártam. Sokat beszélgettünk úgy általában a
törvényekről, és ha jól emlékszem, azt mondta, hogy ha a
talmudi törvények és az ország törvényei ellentmondanak
egymásnak, akkor az ország törvényét kell követni.
A rabbi bólintott. – „Dina de malkhuta, dina… Az or-
szág törvénye a törvény.”
– Hát akkor… – dőlt hátra a székében elégedett arcki-
fejezéssel az elnök.
– De ezt az elvet szigorúan körülhatárolt esetekben
szabad csak alkalmazni – mosolygott vissza Small. –
Néhány rabbi szerint csakis akkor, ha az eset kifejezetten
az államapparátust érinti, például adózási kérdésekben.
Természetesen nem vonatkozhat ez a kitétel mindenre,
hiszen akkor a Talmud, azaz a szóbeli tan, amely az írott
tanhoz, vagyis a Tórához hasonlóan Isten szava, teljesen
érvénytelenné válna. Nem, nem. Csak ha a mi törvényünk
ellentmond a világi törvényeknek, ha ténylegesen ellenté-
tes lenne az ítélet, ha valamit mi szabályosnak tartunk, és
az a világi jog viszont szerint vétség, csak akkor kell
alkalmazni ezt az elvet. Amúgy ennek pusztán gyakorlati
okai vannak.
– Ha esetleg mondana egy példát, rabbi… – javasolta
Muntz.
– Rendben. Ha már a végrendeleteknél tartunk, akkor
mondok egy példát az örökösödési jog területéről. Ha egy
férfi végrendelet hátrahagyása nélkül hal meg, akkor a
világi törvények szerint felosztják a vagyont a felesége,
valamint a gyerekei között, fiúk és lányok között is,
egyenlő részben. A zsidó törvények szerint a fiúk között
kell szétosztani a vagyont, és az elsőszülöttnek dupla
örökség jár, azzal e megkötéssel, hogy a férjezetlen lány-
gyermekek eltartásának és kistafírozásának költségei a
vagyon terhére írandók, és elsőbbséget élveznek az örök-
ség kiadásával szemben. Egy ilyen ügyben nyilvánvalóan
a világi törvényeket kell alkalmazni. De vegyünk egy
másik esetet. Egy nő elválik a férjétől a világi bíróság
előtt. Így a világi törvények szerint újraházasodhat. A
zsidó törvények szerint viszont mindaddig nem, amíg
meg nem kapja a zsidó válólevelet, a getet Itt a zsidó
törvény nem mond ellent a világinak, hanem kiegészíti.
Ugyanígy a mi esetünkben is. Mindkét törvény szerint az
örökhagyó akaratát kell tiszteletben tartani. Gyakorlati
okokból, és hogy megelőzze a folyamatos, végeérhetetlen
pereskedést, a világi törvény megköveteli, hogy a szán-
dékot végrendeletben rögzítsék, és ami nincs benne a
végrendeletben, azt nem kell figyelembe venni. A zsidó
szabályok is ugyanezt mondják, egyetlen esetet leszámít-
va, amikor az örökhagyó sekhiv me-ra, azaz súlyosan
beteg, haldokló ember. Mert akkor, annak érdekében,
hogy utolsó napjait békében tölthesse, a kívánságai akkor
is kötelező érvényűnek számítanak, ha azokat nem rögzí-
tette semmilyen testamentum.
– Ez csak a maga értelmezése, rabbi – mondta kono-
kul Kaplan. – Én úgy látom, jogunkban áll, hogy a világi
törvényeket kövessük, főként, mert az ingatlan eladásából
származó jövedelem tisztán vallási célokat fog szolgálni,
és a vallás felélesztését…
– Vallás… – kiáltott fel a rabbi megvetően. – Nálunk
az erkölcs irányítja a vallást! Maga hithű zsidó, Mr. Kap-
lan. Mindennap tflilinben imádkozik. Megcsókolja az
ajtófélfára erősített mezüzét, amikor belép rajta. De mi
más célja lenne mindennek, ha nem az, hogy emlékeztes-
senek minket: ne térjünk le az Örökkévaló útjáról! Ha
nem erről szól, akkor a maga jámborsága, a szabályok
pedáns betartása csak üres hókuszpókusz! „Ne hozzatok
többé hazug áldozatot! […] – mondja a próféta. – Újhold-
jaitokat és ünnepeiteket gyűlöli lelkem […], szűnjetek
meg gonoszt cselekedni, […] törekedjetek igazságra,
segítsétek az elnyomottakat” – Davidet elragadta saját
pátosza, belemelegedve, emelt hangon folytatta. – Lehet,
hogy ott fenn az erdő közepén a meditációk során a vallás
feléled, de az nem a zsidó vallás. És ha a hitközségünk
elindul ebbe az irányba, akkor én többé nem akarok ben-
ne részt venni.
Mintegy nyomatékosítva a rabbi szavait, megszólalt
egy csengő, megriasztva a teremben ülőket. A hang a
Talmud-Tóra növendékeinek jelezte az órák végét.
A titkár hitetlenkedve pillantott az órájára. – A szent-
ségit, dél van. Figyeljetek, muszáj hazavinnem a gyere-
ket. Az asszony a plafonon lesz, ha elkésünk. – Össze-
csukta a jegyzetfüzetét, és felállt.
– Hú, nekem is mennem kell.
Kaplan felemelte a kezét, hogy megakadályozza a fe-
nyegető kivándorlást. – Hé, fiúk, ezt nem hagyhatjuk így
félbe! Muszáj lenne…
– Napoljuk el jövő hétig!
– Egy perc, csak egyetlen percet kérek! Úgy viselked-
tek, mint egy csapat neveletlen gyerek. Csináljunk végig
rendesen. Valaki tegyen javaslatot.
– Jól van. Javaslom, hogy a rabbi javaslatát napoljuk
el.
– Támogatom.
– Rabbi? Ez magának is megfelel?
– Azt hiszem, szükség lenne további vitára…
– Chet, a fontos dolgokat mindig legalább két körben
szoktuk tárgyalni.
– Kivéve azt az indítványt, amelyet kérem, hogy fon-
toljanak újra – mutatott rá a rabbi.
– Beleszólhatok én is? – kiáltott fel Muntz. – Úgy lá-
tom, a rabbi szerint meg kéne hosszabbítani Aptaker
szerződését. Rendben, értem, de mitől vagyunk benne
ilyen biztosak, hogy Safferstein erre nem lesz hajlandó?
Mert ha mégis, akkor nincs is semmi gond, minden a
halakha szerint történik, ugye, rabbi?
– Nem fog menni – vélte Kaplan. – Tudom, hogy nem
akarja meghosszabbítani.
– Kérdezzük meg, ártani nem árt.
– Rendben, megkérdezem, de előre tudom, hogy nem
megy bele.
– Akkor javaslom, hogy napoljuk el a kérdést, amíg az
elnök nem beszélt Saffersteinnel a bérleti jogról.
– Támogatom.
– Aki helyesli, mondjon hangosan igent. Jó. Aki el-
lenzi, nemet. Meg van szavazva. Akkor valaki indítvá-
nyozza, hogy rekesszük be az ülést? Paul?
– Én nem azt indítványozom, Chet – tiltakozott
Goodman. – De természetesen javasolhatom, ha azt sze-
retnétek. Csak azért kértem szót, mert azt hiszem, hogy a
jövő heti ülésre, amikor megvitatjuk ezt az ügyet, jobb
lenne, ha a rabbi nem jönne el. Nem hiszem, hogy ez
valódi indítvány…
– Miért ne legyen itt a rabbi? – kérdezte Muntz. – Ő
hozta elő ezt az egészet.
– Mert gyakorlatilag megvádolt mindannyiunkat,
hogy megszegtük a zsidó törvényt, és közölte, hogy be-
idéztet bennünket együtt és külön-külön, és azt a din-
hogyishívjákot fogja kérni. Rendben, akkor ő áll az egyik
oldalon, mi a másikon. Ő a vádló, a felperes, mi pedig
védekezünk. A józan ész azt diktálja, hogy a védelem
tanácskozására ne hívjuk meg a felperest.
– De Paul…
– Azt hiszem, van némi igazság Mr. Goodman szavai-
ban – szólalt meg a rabbi. – Igen, valóban az a helyes, ha
nem veszek részt az ülésen. Hiszen a véleményemet el-
mondtam, most már magukon a sor, hogy eldöntsék, mit
lépnek. Nem gond, tudok várni egy hetet.
– Egy pillanat! Jövő héten nincs is ülés – szólt közbe
Goodman.
– Miért nincs?
– A nőegylet tart vásárt.
– Tényleg. Akkor következő héten. Ez így rendben
lesz, rabbi?
 – Ha egy hetet tudok várni, akkor nyilván kettőt is –
válaszolt Small.
 39. FEJEZET

Edie Kaplan igazából soha nem értette, barátnői miért

ámuldoznak azon, ahogy ő a háztartást vezeti. Kóser
konyhát vitt, két szett edénnyel és étkészlettel, egy húsos-
sal és egy tejessel, mert neki ez így volt természetes.
Apja egy nagy bostoni zsinagógában volt samesz, azaz
templomi szolga, és elvárták tőle, hogy jámbor életet
éljen, szigorúan betartsa a törvényeket. Nemcsak az épü-
let karbantartásáért volt felelős, de minden szertartás előtt
ő végezte el a szükséges előkészületeket, ő vezette a napi
imákat, olvasta a Tórát, sőt alkalmanként még a kántort is
helyettesítette.
Edie olyan családban nőtt fel, ahol az, hogy ugyanab-
ból az edényből egyenek húsos és tejes ételt, ugyanolyan
abszurd ötletnek tűnt, mint hogy a padlóról egyenek. Azt
meg, hogy egy étkezés során húst is és tejet is fogyassza-
nak, kifejezetten gusztustalannak tartotta. Ha csak elolva-
sott egy receptet, amely szerint vajat vagy tejet kellett
használni a hús elkészítéséhez, rögtön felfordult a gyom-
ra.
Természetesen tisztában volt vele, hogy vannak olya-
nok, akik esznek disznót vagy rákot, de ez tőle olyan
idegen és távoli volt, mintha csigát, kígyót vagy sült han-
gyát kéne lenyelnie, pedig van, aki azt is megeszi. Nem
érezte úgy, hogy étkezési szokásai a vallás kedvéért ho-
zott áldozatok lennének, mint mondjuk az, hogy a katoli-
kusok pénteken halat esznek. Az eszével persze tudta,
hogy azt eszi meg, amit a vallása is engedélyez, és kerüli,
amit az tabunak nyilvánított, de valójában a gyomra dön-
tött helyette. Képtelen lett volna lenyelni akár csak egyet-
len falatot is tiltott ételekből, és ha kényszerítették volna
rá, biztosan ki is hányja. Amikor férjével vacsorázni
mentek, mindig halat rendelt, és ha az asztalnál valaki
húst kért, és még ráadásul ha zsömlét vajazott hozzá,
Edie-nek összerándult az arca, és rögtön elkapta a tekin-
tetét.
– De nem rémesen komplikált ez, Edie? Hogy min-
denből kettő van otthon… Hogy nem kevered össze?
Az asszony erre csak megvonta a vállát. – Izraelben
elmentünk megnézni egy beduin törzset, akik a földön
ültek, középen egy nagy fazék, és mindenki kézzel vett
magának belőle. Hogy asztalhoz üljenek, mindenki saját
tányérból és evőeszközzel egyen, nyilván rémesen komp-
likáltnak tűnne nekik.
Amikor Edie és Chester összeházasodott, a fiú még
egyetemre járt, és néhány évig Edie szüleinél laktak.
Nem volt kellemetlen, de Chestert idegesítette, hogy rá-
szorulnak. Miután letette az ügyvédi szakvizsgát, a bará-
tai egy része a közigazgatásban talált állást, vagy nagy
biztosítótársaságoknál, jogi mamutcégeknél vállalt mun-
kát. Chester úgy döntött, önálló praxist indít. De az ügy-
felek nem özönlöttek.
Edie azonban kitartóan hitt a férjében, és az após is tö-
retlenül bízott benne. Meg is mondta: – Ne aggódj,
Chester, higgy Istenben, és minden rendben lesz.
– Ezt úgy érted, hogy Ő szerez majd nekem kliense-
ket? – gúnyolódott Kaplan.
– Biztos vagyok benne, hogy nem fog ügyvédcápát
csinálni belőled, Chester – válaszolta az após. – És nem
fog direkt a kedvedért bűncselekményt elrendezni, csak
hogy védhesd a tetteseket. De ha imádkozol, elégedett
leszel. Fiatalkoromban rabbi akartam lenni, tanultam is,
csak valami mindig közbejött. De nem veszítettem el a
hitemet, és meg is kaptam, amit akartam.
– De samesz lettél, nem rabbi.
 – Igaz. De mit is akartam valójában? Eleinte a vele já-
ró tisztelet miatt akartam rabbi lenni. Később, amikor
idősebb lettem és megkomolyodtam, azért akartam rabbi
lenni, mert azt gondoltam, tetszene nekem az az élet: a
tanulás, hogy tanácsokat adjak az embereknek, és jóra
neveljem őket, a tanítás… És pontosan ezt csinálom
most. Van időm tanulni, Talmudot tanítok az emberek-
nek, és többnyire én képviselem a gyülekezetet, amikor a
napi imákat vezetem. És három rabbit is kiszolgáltam
ebben a zsinagógában. Mindegyik olyan elfoglalt volt,
folyton ülésekre meg bizottságokba jártak, beszédeket
írtak, soha nem maradt egy percük sem tanulni, sőt volt,
hogy a napi imákra sem tudtak eljönni. Európában persze
ez nem így volt, más volt a rabbi, más volt a samesz. De
már eljöttünk onnan, most már itt vagyunk. És itt azt
csinálom, amit mindig is akartam.
– És velem miért nem történik ez? Minden reggel és
este lemegyek veled a templomba…
– Imádkozni kell – szólt közbe az após.
– Miért, szerinted én mit csinálok? Újságot olvasok? –
fortyant fel Chester.
– Mondod a szavakat, mint a legtöbben. De a szíved-
ből kell imádkozni.
Ahogy múlt az idő, lassanként beindult az üzlet
Chester számára. Jöttek a kliensek, részben a zsinagógai
ismeretségek nyomán, és így Edie és Chester végre külön
költözhetett. A férfi titokban meg volt róla győződve,
hogy a hite segítette őket sikerre. Nem hirdette, mert a hit
divatjamúltnak számított, a kortársai furcsának találták
volna. Már azt is különcségnek tartották, hogy minden-
nap kétszer elmegy a zsinagógába, vagy azt gondolták,
hogy nyilván az apósa kedvéért teszi, esetleg így akar
magának ügyfeleket fogni.
Amikor Leah megszületett, úgy döntöttek, hogy a vá-
rosi lakásban nem lehet gyereket nevelni, és Barnard’s
Crossingba költöztek. Chester a közeli Lynn városka
ortodox hitközségéhez csatlakozott, és naponta lejárt
imádkozni. De a sábeszt nem tudták megoldani. A temp-
lom vagy nyolc kilométerre volt tőlük, gyalogolni sok,
autózni meg ugye nem szabad. Amikor a házastársak
megbeszélték az ügyet, Chester azt mondta: – Elmehet-
nék egy szállodába péntek estére, és…
De Edie megrázta a fejét. – Akkor nem vagy itthon a
sábeszi vacsorán és ebéden. Apám szerint az még a zsi-
nagógánál is fontosabb. Használd a józan eszed, drágám!
Emlékszem, egyszer kiment az áram a zsinagógában,
pont péntek este, az ima kezdete előtt. A gondnokot va-
lamiért nem lehetett előkeríteni. Apám tudta, mit kell
ilyenkor csinálni. Kiégett az egyik biztosíték. De ahhoz,
hogy kicserélje, munkát kellett volna végeznie sábeszkor.
Gondolta, kimegy az utcára, és megkér egy arra járó nem
zsidót, hogy segítse ki, de aggódott, hogy hátha történik
valami. Mindig is tartott kicsit az elektromos dolgoktól.
Másrészt meg az is lehetetlen, hogy amikor megjönnek az
emberek, a zsinagógában tök sötét legyen. Szóval munka
és sábesz ide vagy oda, apám kicserélte a biztosítékot
maga.
– Mégse állhatok oda kocsival szombaton a templom
elé!
– Parkolj egy kicsit messzebb, és sétálj oda! – javasol-
ta Edie.
Amikor Jacob Wasserman szervezkedni kezdett, hogy
Barnard’s Crossingnak is legyen saját zsinagógája, ter-
mészetesen Chester Kaplan is csatlakozott, de nem iga-
zán érdekelte az ügy, mert neológ hitközséget akartak
felépíteni. Ezzel együtt, amikor lányuk, Leah abba a kor-
ba lépett, hogy a Talmud-Tórába kezdjék járatni,
Barnard’s Crossingba íratták be, megspórolva ezzel a
folyamatos hercehurcát, amivel a lynni iskola járt volna.
Ebből az következett, hogy Kaplan egyre aktívabb lett a
neológ hitközség ügyeiben, és egyre jobban eltávolodott
a lynni zsinagógától. Mert volt ugyan, amit hiányolt
Barnard’s Crossingban, de talált jócskán kárpótlásul elő-
nyöket is. A szabályokat betartó, mélyen vallásos, tanult
zsidóként Chester a hitközségi elitbe tartozott, míg
Lynnben csak egy volt a sok közül. Ennek megfelelően
itt különleges tisztelet övezte.
Nem sokkal az után, hogy Leah elvált, az apa elkezdte
a szerdai összejövetelek és a New Hampshire-i hétvégék
szervezését. Edie nem lelkesedett túlzottan egyikért sem,
de megtartotta magának a véleményét, azzal a bizonyta-
lan érzéssel, hogy férje újdonsült lendületének köze lehet
lányuk válásához. Mintha arra lenne válasz, hogy a bal-
szerencse elérte Leah-t, és Chester ezekkel a különböző
vallásos újdonságaival igyekszik visszaszerezni az Örök-
kévaló kegyeit.
Edie valamennyire örült, amikor férjét elnökké válasz-
tották, de nem túlzottan, hiszen olyan családban nőtt föl,
ahol az elnök, ha nem is mindig ellenségnek, de minden-
képp ellenfélnek számított. Amikor Kaplan elkezdte a
menedékház és a hétvégi lelkigyakorlatok szervezését,
képtelen volt kellő lelkesedést tettetni.
– De hiszen ez nagy hatással lehetne a hitközség tag-
jaira! – érvelt Chester. – Segíthet nekik, hogy dolgozza-
nak a hitükön, hogy elmélyítsék…
– Furcsa, nekem ez soha nem tűnt munkának és dol-
gozásnak – jegyezte meg szárazon az asszony. – Szabá-
lyok vannak, minden kristálytisztán le van írva. Mindig
tudja az ember, mit kell csinálnia. Akkor meg milyen
munkáról beszélsz?
Amikor Edie megtudta, hogy a rabbi ellenzi a tervet,
összezavarodott. De a férje olyan lelkes volt, hogy nem
állt le vele vitatkozni. Viszont amikor az ülés után hallot-
ta, hogy férje Saffersteinnek magyaráz, és kifejti, hogy
nincs miért aggódni, a rabbi ellenzi egyedül az egészet, és
kétség sem fér hozzá, hogy a megfontolásra tett javaslatot
le fogják szavazni, Edie nem tudott tovább hallgatni.
– Nem lesz ez így jó, Chet – mondta. – Apám renge-
teg rabbival dolgozott az évek során. Volt, akit kedvelt,
volt, akit nem annyira. Némelyikkel veszekedett, mással
vitázott, mert apa is tanult zsidó volt, ismerte úgy a Tal-
mudot, mint bármelyikük. De ha a rabbi törvényekről
nyilatkozott, annak soha nem mondott ellent. Az ember
nem harcol ilyesmiben a rabbival, Chet. Ha arra kéred,
hogy döntsön, akkor el is kell azt fogadni.
– De nem kértem én semmire. Épp hogy ő ragaszko-
dik hozzá, hogy beleszóljon.
– Az mindegy, Chet. Ha megkérdezted, akkor hallgass
is rá. És ha ő úgy érzi, ez az ügy rá tartozik, akkor is el
kell fogadni a döntését. Nem lesz ennek jó vége, Chet,
hidd el nekem.
 40. FEJEZET

Akiva a rövid kórházi látogatásokat leszámítva minden

szabad percét Leah-val töltötte. Nem csak zárás után
ugrott be hozzá. Reggelenként, ha épp McLane nyitott,
gyorsan evett valamit, és átszaladt a lányhoz, hogy együtt
igyanak egy kávét. Alkalmanként, ha nélkülözni tudták a
boltban, elugrott Leah-ért, és bevitte a bostoni kóser étte-
rembe ebédelni. Soha nem jelentette be magát telefonon,
csak beállított. Mint aki feltételezi, hogy a másik örökké
otthon van, és őt várja.
– Miért nem szólsz ide? – kérdezte panaszosan a lány.
– És ha épp vannak nálam?
– Mint tegnap reggel?
– Itt voltál? Az anyám…
Akiva elmosolyodott. – Igen, persze hogy itt voltam.
De láttam a kertben az idegen autót, úgyhogy nem jöttem
be.
– De miért nem tudsz…
Akiva megfogta Leah kezét. – Tényleg zavar? Való-
ban? Mert nekem olyan jólesik. Olyan, mintha hazamen-
nék.
– Haza? Ide, ebbe a házba?
– Nem, oda, ahol te vagy, bárhol legyen is az.
Rose Aptaker persze furcsállotta a fia távollétét, de
volt már annyi tapasztalata, hogy ne kérdezzen rá. Még
úgy érezné, beleavatkozik a magánéletébe.
De azért arra csak rákérdezett, amikor látta, hogy a fia
reggel otthon imádkozik. – Nem mész le a zsinagógába?
 – Reggel inkább kicsit tovább alszom, este meg több-
nyire a boltban vagyok még. – A valódi ok persze az volt,
hogy nem akart összefutni Leah apjával, aki biztosan
mindig ott volt a zsinagógában. Zavarban érezte volna
magát a társaságában, hiszen bensőséges viszonyban volt
a lányával.
Akiva nem beszélt Leah-val a jövőről, a terveiről, és
hogy milyen szerepet szán benne a lánynak. De egy hét
után lefegyverző könnyedséggel odavetette: – Elmond-
tam anyámnak. Kettőnket.
– Ó! És mit szólt?
– Azt akarta tudni, hogy rendes lány vagy-e. Mármint
ahogy ő a rendes lányokat elképzeli.
– És te mit mondtál?
Akiva vigyorgott. – Hogy egy rettenetes, szutykos
ringyó vagy, aki belém mélyesztette a karmait, és gyötör,
hogy vegyem el feleségül. És én nem látok kiutat.
– Hmm… Jackie-t is elmondtad? – kérdezte Leah.
– Persze. Természetesen anyám el volt ragadtatva,
hogy ilyen kézzelfogható bizonyítékkal tudok szolgálni a
termékenységedről…
– Ne szórakozz! – vágott közbe Leah.
Akiva egy pillanat alatt elkomolyodott. – Rendben, ne
viccelődjünk. Anyám nem kapott idegrohamot, talán,
mert örökké az jár a fejében, ami apámmal történt, de…
– Kiborult? Csalódott volt?
– Mindkettő, nem is kicsit – ismerte el a fiú.
– Jackie miatt?
– Az sem tett jót, hogy elváltál. Meg kell hogy értsd,
Leah…
– Ó, értek én mindent – mondta keserűen a lány. –
Anyám fordított esetben ugyanígy reagált volna.
– Majd megszokja – jegyezte meg sztoikus nyuga-
lommal Akiva.
– Biztos?
– Persze. Kénytelen lesz.
– Talán jobb lett volna, ha még vársz egy kicsit – vélte
Leah. – Hiszen csak nemrég…
– Az ember addig vár, amíg nem lesz biztos a dolgá-
ban. És én biztos vagyok. Te nem?
– De igen, de… elmondod apádnak is?
– Már nyilván tudja anyámtól – mosolygott Akiva bá-
tortalanul. – Épp a kórházba indult, amikor kiborítottam a
bilit. Ki tudja, hátha jobban fogadja.
 41. FEJEZET

Marcus Aptaker aznap kelhetett fel először. Látványos

volt a javulás, és a férfi természetesen szinte magánkívül
volt a boldogságtól.
– Ó, hát már ülhetsz, Marcus! – üdvözölte Rose a fér-
jét. – Az orvos megengedte?
– Étkezésekre, és egy kicsit utána is – jelentette a férfi
némileg önelégülten. – Holnap már egy kicsit hosszabb
időre, és néhány nap múlva már sétálhatok a szobában.
Egy hét múlva talán már hazaengednek, de persze egy
ideig még otthon kell majd maradnom.
– Ez csodás, drágám.
Az asszony válaszából hiányzott a melegség és lelke-
sedés, amire Aptaker számított. Amikor meglepetten
végigmérte, szokatlanul megtörtnek látszott.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Baj? Semmi.
– Mondd el, Rose. Mi történt? A bolttal valami?
– Te mindig csak a boltra tudsz gondolni.
– Na látod, hogy van valami. Arnold?
Rose nem tudta magát tovább türtőztetni. – Ó, Mar-
cus, Arnold jár valakivel! – jelentette be tragikusan.
– És?
– Komolyan gondolja! Meg akar nősülni.
– Azt hiszem, ez normális. Huszonnyolc éves. Itt az
ideje, hogy megházasodjon. Talán a felelősségtől majd
benő a feje lágya.
– Ó, egészen biztosan – jegyezte meg keserűen az asz-
szony. – A nőnek van egy fia. Ötéves.
– Özvegy? – kérdezte Marcus óvatosan.
– Még annál is rosszabb, Marcus. Elvált.
– Értem. Idősebb asszony?
– Nem – vallotta be Rose. – Egyidősek lehetnek, egy
gimnáziumba jártak Arnolddal.
– Ó, akkor itt él, Barnard’s Crossingban. Ismerjük? –
érdeklődött az apa.
Rose megadta a kegyelemdöfést. – Kaplan lánya.
– Kaplané?
– A hitközségi elnöké, aki azt a levelet írta neked.
– Akkor legalább tudjuk, hogy jó családból származik
– jegyezte meg józanul Aptaker. – Nem ismerem Kaplant
személyesen, de valószínű, hogy tisztességes ember, ha
egyszer ő a hitközség elnöke.
– És nem is zavar? Hiszen kórházba kerültél miatta!
És nem is idegesít, hogy a fiad el akarja venni a lányát?
– Azt akarod, hogy idegesítsen, Rose? – kötekedett a
férfi. – Azért írta azt a levelet, mert az elnökség így sza-
vazott. Biztos vagyok benne, hogy ebben nincs semmi
személyes. Hogy is lehetne, hiszen még sosem találkoz-
tunk.
– És az, hogy elvált? És van egy fia? – folytatta az
asszony.
Aptaker szomorúan megrázta a fejét. – Már semmi
sem olyan, mint régen, Rose. Ma már ez nem jelent
semmit. A házasságok fele válással végződik, a te unoka-
húgod is elvált, pedig két gyerekük van.
– De ő rendes lány, a volt férje meg egy lehetetlen
alak…
– Hátha ez is rendes lány, és a volt férje meg lehetet-
len alak.
– Egy rendes lány nem mondana igent a házasságra
egy hét ismeretség után.
Aptaker megvonta a vállát. – Ilyenek manapság a fia-
talok. Ha valamit elhatároznak, akkor rögtön lépnek is.
Ki tudja? Még az is lehet, hogy jól csinálják. Az unoka-
húgod egy évig randizgatott, mielőtt bejelentették volna
az eljegyzést. Aztán két gyerek után rájött, hogy a férje
lehetetlen alak. Hibázni úgy is lehet, ha kivár az ember.
– De…
– Ha Arnold bejön ma este, beszélek vele – jelentette
ki az apa. – Megkérdezem, mi a helyzet ezzel a lánnyal, a
gyerekével, mik a tervei. Ha tetszik, amit válaszol, meg-
próbálok segíteni neki.
– Segíteni? Ezt hogy érted?
– Ha komolyan gondolja, ha tényleg szeretne megál-
lapodni, akkor… Akkor elkezdem szervezni, hogy átve-
hesse a boltot.
 42. FEJEZET

Lanigan problémája, hogy milyen ürüggyel beszéljen

Ross McLane-nel, magától megoldódott egy újonc, a
rendőrség legfrissebb szerzeményének jóvoltából. A srác
életében először vett fel egyenruhát, csak úgy forrt benne
hit és tettvágy, meg volt győződve arról, hogy ő hivatott
megvédelmezni a rendet és a törvényt, amikor meglátta
McLane autóját. A bolt előtt parkolt, tilosban. Az új zsaru
rátűzött egy büntetőcédulát. McLane tombolva jött be a
kapitányságra, és Lanigan orra alá dugta a papírt. – Ezt
nézze meg, parancsnok! Mindig beállok a parkolóba, de
most valami hülye ügynök elfoglalta helyemet, amikor
meg végre elment, nem bírtam otthagyni a boltot, nem
volt időm áttenni a kocsit!
Lanigan elvette a büntetőcédulát, megnézte, ki állítot-
ta ki, és elmosolyodott. – Jöjjön be, megbeszéljük! –
mondta, majd megfordult, és bevezette a látogatót az
irodájába. Amint leültek, a kapitány rögtön magyaráz-
kodni kezdett. – Új fiú még, természetes, hogy kicsit
túlbuzgó. Valójában azon a környéken hónapok óta nem
büntettünk meg senkit. Nem is nagyon szoktunk, csak
nyáron, amikor sokan versenypályának nézik arrafelé az
utat.
– És akkor ezzel mi lesz? – kérdezett rá McLane.
– Ó, gondolom, elintézhetjük, hogy ne kelljen befizet-
nie a két rongyot. Mondja, mi hír Marcusról? Hogy van?
– Egész jól. A minap meglátogattam, és már nem kell
feküdnie, ott ült egy széken. Teljesen jól is néz ki.
 – Ezt jó hallani. És maga? Hogy boldogul egyedül?
– Most már nincs gond, amióta megjött Arnold – vála-
szolta McLane. – Ugyanúgy dolgozom, mint amikor még
Marcus is bejárt. Az infarktus után egy hétig egyedül
voltam, hát az maga volt a pokol. Mindennap be kellett
mennem kilencre, és este tízig benn voltam. Persze, Mrs.
Aptaker nyitott, és sokszor volt üresjárat, amikor kime-
hettem tizenöt-húsz percre levegőzni, de akkor is…
– Marcus szerencsés, hogy maga neki dolgozik. Keve-
sen csinálták volna ezt végig – hízelgett a zsaru.
– Meg kell mondanom magának, kapitány, hogy Mar-
cus rendes ember. Amikor elvesztettem a boltomat, azon-
nal felajánlotta nekem ezt az állást. Pedig azt sugdosták,
tudom, hogy túl gyakran nézek a pohár fenekére, de ő
ezzel együtt bízott bennem, ami nekem nagyon sokat
jelentett.
– És tényleg?
– Tényleg mi?
– Tényleg gyakran nézett a pohár fenekére? – érdek-
lődött Lanigan.
– A szentségit, dehogy! Hébe-hóba persze lecsúszik,
ahogy mindenki másnak. Amikor elvesztettem a… ami-
kor meghalt a feleségem, rászoktam, hogy beugorjam
hazafelé menet a sarki kocsmába, mert… mert csak az
üres ház várt. Talán így indult el az egész pletykaáradat,
pedig egy pohárral ittam csak, maximum kettővel. És
nem csináltam titkot belőle. Nem az ágyban döntöttem
magamba a piát az üvegből. Csak beültem egy italra es-
ténként.
Lanigan megvonta a vállát. – Végül is, mit számít,
mennyit ivott valójában? Ha a vevők azt hiszik, hogy
maga részeges alak, akkor az is sok, ha csak egyetlen
kortyot iszik, és azt is csak nagy ritkán. Ráment a bolt,
ugye?
– Nem, szó sincs róla. Azért veszítettem el a boltomat,
mert sarokba szorítottak.
– Ugyan már.
 – Ez az igazság, parancsnok. Ismerte Kestlert, azt az
öreg szivart, aki nemrég meghalt. Jelzáloga volt a bolto-
mon, és felmondta a kölcsönt. Ha adott volna még egy
kis időt, kimászhattam volna a gödörből. De nem, neki az
üzlet kellett, mert azt gondolta, jó áron elpasszolhatja.
– Szóval Kestler felmondta a kölcsönt és érvényesítet-
te a zálogjogot? – mosolygott Lanigan. – Gondolom,
maga aztán nem bőgte agyon magát, amikor meghalt az
öreg.
– Mondjak valami furcsát? Pont aznap, akkor este,
amikor meghalt, tőlünk rendeltek neki gyógyszert. Dr.
Cohen, Dan Cohen diktálta be a receptet, én vettem fel a
telefont. Amikor meghallottam, hogy Kestler, azt gondol-
tam, hogy küldeném inkább a pokolba, nem a receptjével
szórakoznék, de aztán tudja, mi történt? Mondták, hogy
meghalt, én meg csak sajnálni tudtam a vén gazembert.
– De azért kiadta neki a gyógyszert, nem? – kérdezett
rá könnyedén Lanigan.
– A fenét. Átadtam az ifjabb Aptakernek, csinálja meg
ő. Tulajdonképpen dolgoztam is épp valamivel, amire
várt egy fickó, pont az, aki aztán felajánlotta, hogy kivi-
szi Kestlernek az orvosságot.
– Ifjabb Aptaker? Marcus?
– Dehogy, az még nálam is öregebb. Arnold.
– De Arnold nem csak a múlt héten jött meg?
– De igen, csakhogy akkor épp itt volt látogatóban.
Iszonyatos pörgés volt a vihar miatt, és bejött, segített a
gyógyszerkiadásban.
– Úgy érti, csak azon az estén dolgozott magukkal?
– Aha… Úgy jött be, mintha az övé volna az üzlet.
Rögtön hátrament a receptes pulthoz, és odaszólt nekem:
„Hello, Arnold Aptaker vagyok, segíteni jöttem”. Ránéz-
tem Marcusra, aki elöl dolgozott a vevőkkel, de ő csak
büszkén mosolygott, meg sem szólalt. Úgyhogy odamen-
tem a sráchoz, meg akartam mutogatni, mi hol van, ho-
gyan működik, de tudja, milyenek a mai fiatalok, az em-
ber nem mondhat nekik semmit. „Tudom, tudom”, mond-
ta. Én meg hagytam, hadd csinálja. Persze az volt az első
dolga, hogy levert egy üveg köhögés elleni szirupot.
Megpróbálta feltörölni papírral, pedig az a cucc ugye
ragad, mint a fene. Bárki másra ráborítottam volna az
asztalt, de ő mégis Marcus fia. Az meg olyan boldog volt,
meg büszke, hogy ott a gyerek, hát inkább fogtam a fel-
mosót, és szó nélkül feltakarítottam. Aztán Arnold bele-
jött, és tényleg nagy segítség volt azzal a végtelen sok
recepttel, amit aznap behoztak. Sokkal előbb végeztünk,
mint gondoltuk volna. Reméltük, hogy itt marad, mert
elég nehéz ez a bolt két embernek, de másnap Marcus
mondta, hogy visszament Philadelphiába.
– És most végleg visszajött?
– Azt hiszem, itt marad, amíg az apja felépül. Nem
tudom, utána mi lesz. Tudja, ezek a mai fiatalok… –
McLane az órájára pillantott. – Hú, mennem kell. Kezdő-
dik a pörgés. És a büntetőcédula…
– Ne aggódjon – nyugtatta meg kedvesen Lanigan. –
Bízza csak rám.
 43. FEJEZET

Leah Edie-nek mesélte el először, mert az apja épp nem

volt otthon, és a lány nem tudta megvárni, és képtelen lett
volna továbbra is magában tartani. – Akivának hívják.
– Akiva? Spanyol?
– Nem, Akiva az utóneve. Tudod, a híres rabbi Akiva
után, aki…
– Hú, akkor nagyon vallásos lehet a családja… – vélte
az anya.
– Még nem találkoztam velük, de azt hiszem, nem
azok. Ez az ő saját neve. Mármint ő választotta magának.
– Leah elmesélte az egész történetet, persze kissé meg-
szerkesztve. Hogy szinte véletlenül találkoztak, mert a
férfi átkísérte Jackie-t az úton, amikor feljött a partról, és
aztán rájöttek, hogy ismerik egymást, merthogy a fiú is
idevalósi. És hogy a nagy vihar éjszakáján visszament
hozzá, mert aggódott értük, érte és Jackie-ért. – Nagy,
hosszú szakálla volt, kigúnyoltam, és azt mondtam, hogy
nem tetszik – mesélte tovább Leah. És hogy aztán napo-
kig nem is hallott felőle, és már azt hitte, ez is csak olyan
volt, amikor egyszer csak megint előkerült. És leborotvál-
ta a szakállát. És hogy azóta minden estét együtt töltenek,
és hogy mennyire szereti Jackie-t, és viszont.
– De mit csinál? Miből él? – kérdezte az anya.
– Ja, azt hittem, már mondtam. Gyógyszerész. Az ap-
jával dolgozik.
– Lehetnél egy kicsit gyakorlatiasabb, kedvesem – je-
gyezte meg gyengéden Edie. – Mert ha csak egy gyógy-
szerész, aki alkalmazott valahol…
– De épp ez a csodálatos az egészben. Amikor elme-
sélte, hogy… amikor mesélt rólam a szüleinek, az apja
felajánlotta nászajándékba a boltot. Mert nemrég infark-
tusa volt… Mármint az apjának. Nem dolgozhat túl ke-
ményen, úgyhogy inkább csak bejárna segíteni Akivának.
– Hol van ez az üzlet? – érdeklődött hirtelen elhalkul-
va Mrs. Kaplan.
– Itt, egész közel, a Salem úton. Biztosan ismered. Az
egyik legrégebbi üzlet a környéken.
– Marcus Aptaker boltja?
– Igen. Akiva eredeti neve Arnold Aptaker.

Chester Kaplan nem sokkal az után ért haza, hogy Leah

elment. El volt ragadtatva a hírektől.
– És? Mit fogsz tenni? – szegezte neki a felesége.
Kaplan jókedvűen széttárta a kezét. – Tenni? Miért,
mit kéne tenni? Természetesen meghívjuk a fiatalembert
vacsorára, és egy héttel később a szüleit is. Aztán nyilván
ők hívnak majd meg minket…
– Ne felejtsd el, az apja kórházban fekszik.
– Igaz – mondta a férj. – Akkor meghívjuk Mrs.
Aptakert, és talán bemegyünk a férjéhez a kórházba.
– És ha visszautasítja a meghívást?
– Miért tenné? Talán nem vagyunk elég jók neki?
– Mert az ő helyében én biztosan nem jönnék – ma-
gyarázta Edie. – Úgy érezném, hogy mivel te teszed az
utcára a férjemet, sőt talán a szívrohamról is te tehetsz,
nem akarnék nálad enni. Úgy érezném, megfulladok at-
tól, amit lenyelek az asztalodnál.
– Hogy én tehetnék az infarktusról? Mert eladtunk egy
ingatlant, és megírtam, hogy forduljon a bérleti szerződés
ügyében az új tulajdonoshoz? És egy perben valaki ellen
én vagyok az ügyvéd, és az illetőnek szívrohama lesz, az
is az én hibám?
– Az más, az a foglalkozásod. De ezt nem lett volna
muszáj így csinálni. És Aptaker már azelőtt elküldte ne-
ked a kérvényét, hogy megállapodtál volna
Saffersteinnel.
– Igen, de Safferstein szólt, hogy kell neki az épület,
rögtön, ahogy kihirdették a végrendeletet. Természetes,
hogy ha jelentkezik egy komoly vevő, akkor nem akarom
elrontani azzal az üzletet, hogy bérleti jogokat írok alá.
– De a rabbi is ellenzi.
– Mert máshogy értelmezi a törvényt – közölte gőgö-
sen a férfi. – Te ehhez nem értesz, drágám.
– De ahhoz értek, hogy mit érezhetnek Aptakerék ve-
led kapcsolatban. Már azon is meglepődnék, ha egyálta-
lán eljönnének az esküvőre.
– Akkor mondd meg nekem, hol van az megírva, hogy
a menyasszony és a vőlegény szülei kötelesek összeba-
rátkozni – mondta Kaplan. – Schneursonék és Feldmanék
nem is állnak szóba egymással. A Blackman házaspár
meg elutazott Floridába tavaly egész télre, és Sidney
mesélte, hogy a vejének a szülei még soha az életben nem
hívták meg őket egy csésze teára sem.
– És ha ez a fiú is így érez irántad?
– Akkor nem leszünk barátok – válaszolta filozofiku-
san a férj. – Amíg jó férje lesz Leah-nak, túlélem, hidd el.
– De most, hogy a rabbi azt javasolta, hogy vonjátok
vissza az adásvételt… – mutatott rá az asszony – itt az
esély, Chet, hogy mindent jóvátegyél.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte döbbenten
Kaplan. – Azt akarod, hogy hagyjam cserben a barátai-
mat, azokat, akik végig mellettem álltak és támogattak,
csak azért, mert a személyes érdekem úgy kívánja? Nem,
nem, százszor is nem! Megküzdök a rabbival, és győzni
fogok.
 44. FEJEZET

Mrs. Aptaker nem emelte fel a hangját. Nyugodt volt, egy

pillanatra sem veszítette el a higgadtságát. De kemény
maradt, mint egy gyémánt. – Nem, nem hívom meg
Kaplanéket, és ha ők meghívnak, akkor nem megyek el.
Arnold egyáltalán nem volt nyugodt. Nem kiabált, de
hangja remegett az idegességtől és a dühtől. – De mama,
én már nem is számítok? Egy pillanatra belegondolnál,
hogyan hatna rám a visszautasításod? Mrs. Kaplan azt
mondja, szívesen látna téged vasárnap este vacsorára. Mit
válaszoljak neki? Hogy az anyám nem ereszkedik le hoz-
zájuk, nem hajlandó egy asztalhoz ülni velük?
– Nem mondtam semmi ilyesmit. Csak hogy nem me-
gyek el. Ennyi az egész.
– Jó, de mit mondjak nekik?
– Miért téged kérdezett meg Mrs. Kaplan, Arnold? –
tette fel a kérdést Rose.
– Ezt hogy érted?
– Ha meg akar hívni vacsorára – válaszolta az asszony
–, akkor miért kell neki ehhez közvetítő? Mindig így hív
vendégeket? Másoknak is üzenget?
– Épp ott voltam, és megemlítette. Ennyi az egész,
mama.
– Nem, Arnold. Ezt te sem gondolod komolyan. Azért
üzent veled, és azért nem telefonált, mert pontosan tudta,
hogy ha felhív, kereken nemet mondok. De így, hogy
rajtad keresztül próbálkozik, bízhat benne, hogy talán
majd te ráveszel.
 Akiva taktikát váltott. – Rendben, mondjuk, hogy iga-
zad van. Mondjuk, hogy Mrs. Kaplan tisztában van vele,
hogy neheztelsz rá vagy a férjére. De feleségül veszem a
lányát. Talán nincs joga megismerni a leendő veje szüle-
it? És azt hittem, te is találkozni a leendő menyed család-
jával.
– Már találkoztam velük – jegyezte meg Mrs.
Aptaker. – Azaz tudom, kik ők. Ha az ember negyven
évet tölt kiskereskedőként egy ilyen kisvárosban, mint
Barnard’s Crossing, akkor nem nagyon van olyan, akivel
még nem beszélt. És ne aggódj, Mrs. Kaplan is tudja, ki
vagyok, és apádat is felismerné.
– Nézd, apa végül is felajánlotta nekem a boltot, nem?
Tehát már olyan, mintha az enyém lenne, ugye? Akkor
meg nekem is lehet egy-két szavam a bérleti jogról. Úgy
értem, hogy ha enyém a bolt, akkor talán inkább nekem
kéne azon felhúznom magam, ha mindenféle mocskos kis
trükk miatt elveszítjük a bérleti jogot?
– Jó, de te nem kaptál emiatt infarktust.
– Apa sem emiatt kapta szerintem – válaszolta Ar-
nold. – Mondta nekem, hogy volt már néhány rohama,
csak azt hitte, a gyomra rendetlenkedik. Ami a bérleti
szerződéssel történik, az mindennapos az üzleti világban.
És Kaplanról meg az a véleményem, hogy rendes ember.
Vallásos…
– Ó, vallásos!
– Igen, mama, vallásos. És azért írta azt a levelet apá-
nak, mert ő a hitközség elnöke, és ezt kellett írnia. Az
elnökség megszavazta, ő meg írt nekünk, és beszámolt az
eredményről, ez természetes. Ez minden.
– Szerinted ez minden? – kérdezett vissza Rose. –
Kaplan levele szerint a szavazás egyhangú volt. És a
rabbi, aki amúgy szintén elnökségi tag, azt mondta, hogy
nem is tudott róla. Azt akarod mondani, hogy a rabbi
hazudik?
– Mama, a rabbi ott sem volt. Az egyhangú szavazás
azokra vonatkozik, akik ott voltak. A bérleti jogot pedig
kenjék a hajukra. Ha tényleg lejár, és Saffersteinnek kell
a bolt, akkor sem kell másnap kiköltöznünk. Hónapokig
elhúzódhat az egész. És akkor kiveszünk egy másik he-
lyet. Amúgy sem vagyok oda a környékért. Nem is értem,
miért vagy ilyen… ilyen makacs, amikor apa nem az.
– Ó, apád csak azért ilyen, mert azt hiszi, a rabbi majd
segít neki – vágott közbe az asszony megvetően.
– Talán tényleg segít.
– Jó, ha majd segít, akkor elfogadom Mrs. Kaplan
meghívását.
 45. FEJEZET

– Ez a baleseti és a tűzkárról szóló kötvény a Kimberly

téri ingatlanról. És itt a kimutatás a biztosítási díjról –
mondta az ügynök félénk mosollyal. – Gondoltam, meg-
spórolhatjuk a bélyeget.
– Fizessem ki most, Murray? – kérdezte Safferstein.
– Hát…
Safferstein elővette a csekkfüzetét.
– Mindig jól jön a pénz – mondta Murray Isaacs.
Ezért szeretett Bill Saffersteinnel üzletelni. Mindenki más
legalább elsejéig váratná.
Safferstein átnyújtotta az asztal fölött a kitöltött csek-
ket. – Megy vasárnap az ülésre?
– Naná – biztosította Isaacs. – Ott a helyem. Az asz-
szony kitalálta, hogy menjünk át New Yorkba a lányunk-
hoz, de én megmondtam neki, hogy szó sem lehet róla,
muszáj elmennem az elnökségi ülésre.
Safferstein összekulcsolta a kezét tarkója mögött, és
hátradőlt a széken. – Lesz a héten valami különleges?
Isaacs rámeredt. – A rabbi javaslatáról fogunk szavaz-
ni, hogy mégse adjuk el a Goralsky-tömböt. Nem is tud-
ta?
– Ja, persze. De maga szerint kérdéses az eredmény?
– Az ilyesmit nem lehet túlbiztosítani. Azt mondom,
hogy igenis minden szavazat számít.
– De az előző egyhangúlag…
– Igen, de akkor még a rabbi nem adta elő a magáét.
– És azt gondolja, ezzel tud szavazatokat szerezni?
Nem gondolom, hogy túl meggyőző lett volna – jegyezte
meg könnyedén Safferstein.
– Furcsa dolog ez a rabbival. Annyira visszafogott
fickónak tűnik, tudja, olyannak, akinek soha nincs egy
hangos szava sem. Még a beszédei is olyanok, mint egy
egyetemi előadás. Amikor felhúzza magát, az viszont
mély benyomást tesz mindenkire, az ember feltételezi,
hogy sokat jelenthet ez neki.
– Igen, de…
– És ne felejtse el, Billy, attól, hogy mindenki igennel
szavazott, még nem biztos, hogy teljesen egyet is értettek
az indítvánnyal. Azaz mindenki nagyon elégedett volt a
Goralsky-féle ingatlan eladásával, de attól már nem ok-
vetlenül voltak elragadtatva, hogy a hitközség azt a
petersville-i ingatlant vásárolja meg a pénzből. De a két
dolgot egy javaslatba passzírozták, ezért megszavazták
mindkettőt.
– De bármikor külön lehet választani őket, nem?
– Persze, de néhányan elkezdték azt mondogatni,
hogy talán elhamarkodottan döntöttünk, és ha ellentmond
a zsidó törvényeknek is, ahogy a rabbi állítja… Tudja, a
szokásos. És vannak olyanok is, akik nem jöttek el arra
az ülésre, a volt elnökök és mások is. Ha a rabbi beszél
velük… Világos, ugye?
– És hogy állunk most, Murray?
– Ó, nem lesz gond, megnyerjük. Ez nem is kérdés.
De Safferstein megérezte a magabiztos kijelentés mé-
lyén bujkáló kételyt. Miután elment a biztosítási ügynök,
Safferstein pár percig csak ült a székében, meredten bá-
mulva a szürkés délutáni eget. Aztán a telefonért nyúlt, és
felhívta Kaplant.
– Murray Isaacs egy hülye – közölte szárazon Chester
Kaplan. – Persze, lesz majd aki átszavaz, de nem kell
aggódni.
– Azt mondta, hogy a rabbi beszéde nagy hatást tett.
Kaplan felnevetett. – Igen, egy-két percig tényleg így
tűnt. De aztán tudod, mi történt? Megszólalt az iskolai
csengő, és az egész elpárolgott. Nézd, a rabbi az rabbi.
Az a dolga, hogy rámutasson minden apróság erkölcsi
vonzatára. De a vezetőségi tagok mind józan, gyakorlati-
as emberek, és lesz idejük végiggondolni az egészet.
Biztos vagyok benne, hogy vasárnap helyesen fognak
dönteni.
– De teszel is ezért valamit? – érdeklődött Safferstein.
– Ezt hogy érted?
– Beszéltél egyenként a tagokkal? Kampányoltál
egyáltalán?
– Ó, persze, Bill, hiszen egyfolytában ezt csinálom.
Állandó kapcsolatban vagyok a tagokkal. De mondok
neked valamit, ami eldöntené az egészet, és gyönyörű,
ellenszavazat nélküli győzelemhez vezetne.
– Mire gondolsz?
– Úgy tűnik, leginkább Aptaker bérleti joga miatt zaj-
lik a vita – válaszolta Kaplan. – Legalábbis a rabbi első-
sorban ezzel érvelt. De ha meghosszabbítanád Aptaker
szerződését…
– Nem.
– Nem?
– Nem. Terveim vannak azzal a bolttal. Nézd, Chet,
annyi a dolgod, hogy felhívj mindenkit, és egyértelmű-
en…
– Nincs már rá idő, Billy.
– Hogyhogy nincs rá idő? Itt a ma este, és holnap
egész nap.
– Az sábesz. Nem foglalkozom üzleti ügyekkel sá-
beszkor – közölte az elnök hűvösen. – Most még felhív-
hatok pár embert, és szombat este is még néhányat…
– Ha jól választod ki, kiket hívjál, akkor már ez is so-
kat lendíthet a helyzetünkön.
– Rendben, Billy, megteszek mindent, ami tőlem telik.
És ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy nyerünk.
Bátor szavak. De minél tovább gondolkodott,
Safferstein annál biztosabb lett benne, hogy Kaplan igen-
csak bizonytalan az eredményben. Felállt, róni kezdte a
köröket a szobában, és az esélyeket latolgatta. Úgy érezte
magát, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Kinyitotta az aj-
tót, levette kalapját a fogasról, és szólt a titkárnőnek,
hogy hazamegy.
Az alkalmazott döbbenten nézett az órára. – Jól érzi
magát, Mr. Safferstein, nincs semmi baj?
– Igen, minden rendben. Csak fáj a fejem.
– Vigye el a kabátját is, uram, beakasztottam a szek-
rénybe. Lóg az eső lába, még a végén összeszed valamit.
– Nem, köszönöm, jól vagyok. – De azért visszament
az irodájába, és felvette a kabátot. Önkéntelen mozdulat-
tal a zsebébe nyúlt, és valami szokatlanba ütközött a ke-
ze. Kihúzott egy vaskos borítékot, és egy pillanatra ráme-
redt. Aztán beugrott: a gyógyszerek voltak benne, azok,
amelyeket eredetileg Monának vett. Kíváncsian az asz-
talhoz lépett, és kirázott a lapra néhány szemet a gyógy-
szeres üvegből. A telefonért nyúlt, és felhívta dr.
Muntzot.
– Itt Bill Safferstein. Emlékszik, doki, hogy valaki ka-
bátot cserélt velem Chet Kaplannél? Tudja, azon az estén,
amikor kitört a vihar. Másnap elmentem, hogy hozzak
még a gyógyszerből…
– Marcus Aptakerhez?
– Hozzá, persze. Náluk volt a recept. De mindegy,
azért hívom, mert a kezembe került az eredeti orvosság.
Chet visszahozta a kabátomat, és benne volt a zsebében.
És csak azt akarom mondani, hogy ezek nem úgy néznek
ki, mint amiket Mona eddig szedett, mármint nem olya-
nok, mint amilyeneket később kaptam. Ugyanaz a méret
és a forma, de azt hiszem, más a színük. Gondoltam,
talán azért, mert ez volt rajtam az esőben, megáztam,
és…
– Hadd nézzem meg, Billy – vágott közbe Muntz. –
Fél óra múlva szabadulok innen. Hova menjek?
– Még benn vagyok az irodában, de épp indultam ha-
za.
– Akkor beugrom hozzátok, ha végeztem. Vetnék rá
egy pillantást.
Al Muntz letette a telefont, és szélesen mosolyogva
átment Kantrovitz rendelőjébe. – Azt hiszem, megtalál-
tam a megoldást ifjú kollégánk, Dan Cohen problémájára
– közölte kezeit dörzsölgetve, és elmesélte, mit mondott
Safferstein a telefonba.
– Nem értem, Al, ez miért segítene Dannek?
– Tényleg nem érted? – kérdezte Muntz. – Újabb hiba
Aptakeréknél, elrontottak még egy receptet. És ebbe jo-
gom van beleszólni, hiszen a páciensem, Mona
Safferstein az érintett.
– És akkor most mi lesz?
– Még nem tudom, mit fogok tenni. De igazából csak
az számít, hogy most már nem kell karba tett kézzel néz-
nem, mi történik. Marcus Aptaker remek fickó, nem aka-
rom bántani, de ha közte és Dan Cohen között kell vá-
lasztanom, akkor nem kétséges a döntés. Én természete-
sen Dannel vagyok.
 46. FEJEZET

Az elnökségi ülés rögtön a reggeli ima után kezdődött,

amelyet vasárnap reggel kilenckor tartottak a szokásos
hét óra helyett. Az ima vége és az ülés kezdete közötti
néhány perces szünetben a résztvevők a folyosón álldo-
gálva pletykáltak, viccelődtek, vitatkoztak, majd lassan-
ként beszállingóztak a tárgyalóba. A folyosón persze
jórészt a legfőbb napirendi pont volt a téma.
– Ha Bill Safferstein szépen meghosszabbítaná
Aptaker szerződését, nem is lenne semmi gond. Felfogtá-
tok ezt? Nem fér a fejembe, miért nem hajlandó rá.
Aptaker jó bérlő – magyarázta Oscar Levy magas, sipító
hangján, amely miatt akármit mondott, az panaszkodás-
nak tűnt.
– Honnan tudod, hogy nem fogja? Úgy volt, hogy
Chet még beszél vele.
– Tudom, és kész – jelentette ki Levy. – Pontosabban
elég biztosan lehet rá következtetni abból, amit Chet
mondott nekem a minap.
– Tuti, hogy nem fogja – csatlakozott Manny Levine
határozottan. Manny mindig mindenben biztos volt. –
Azért nem fogja meghosszabbítani, mert haragszik Mar-
cusra. Ilyen egyszerű ez.
– Ezt meg honnan tudod?
– Emlékeztek, volt néhány éve az a kampány, hogy
szervezzünk be új tagokat – kezdte Manny –, és Billnek
jutott Aptaker. El is ment hozzá. És Aptaker nemcsak
hogy kereken elutasította, de még ki is oktatta. Emlék-
szem, Billy hogy kiborult.
– A, nem így ismerem én Bill Saffersteint – jegyezte
meg Marvin Kalbfuss. – Nem hiszem, hogy haragot tar-
tana, pláne nem, ha üzletről van szó. Inkább arra gondo-
lok, hogy ki akarja üríteni a teljes épületet, és egyetlen,
hatalmas alapterületű helyiséget alakít majd ki a válaszfa-
lak lerombolásával. Italdiszkontot fognak nyitni benne,
tudjátok, mint…
– Hát erre meg hogy jutottál?
– Olvastam az újságban – magyarázta Kalbfuss –,
hogy a Lenox nyitni akar egy fiókot itt, az északi parton.
Ha Billynek csak arra kellene ez a hely, hogy kiadogassa
az üzleteket, akkor miért fizetett volna ennyit? Ezt nem
tudja fedezni a bérleti díjakból. Sőt ebben az esetben
érdekében állna, hogy Aptaker maradjon, mert egy ilyen
bolt fellendíti az egész tömb forgalmát, jönnek-mennek a
vásárlók. Ha meg a bérleti díjat akarta volna megemelni,
Aptakerrel biztosan megtárgyalhatta volna. Nagyon úgy
fest, hogy Saffersteinnek egész mások a tervei. És nem
lehet csupán annyi, hogy volna egy új bérlője, mert akkor
kirúghatna valaki mást, hiszen a többieknek nincs ilyen
szerződésük. Sőt, ne felejtsük el, az egyik üzlethelyiség
épp üres. Úgyhogy egészen biztosan olyasmibe kezd
Billy, amihez az egész épületre szüksége van. Jól mon-
dom? Gondoljátok csak végig…
– Hé, nézzétek csak, ki jön ott! Al Becker.
– Mit gondolsz, miért jött el? Évek óta nem volt ülé-
sen.
– Rendet kérek! – csapott kalapácsával az asztalra
Kaplan. – Gyerünk, srácok, induljon a buli.
Huszonegy tag jött el, pontosan ugyanannyi, mint az
előző ülésre, de nem ugyanaz a huszonegy. Egyrészt
természetesen a rabbi nem jelent meg, és Kaplan két em-
bere sem tudott részt venni. Az egyik üzleti ügyben el-
utazott valahova, a másik otthon maradt, mert csúnyán
megfázott. A felesége megfenyegette, hogy azonnal el-
hagyja, ha kiteszi a lábát a házból, „csak mert el akar
menni az ülésre”. Mindketten küldtek a titkárnak egy
levelet, amelyben leszögezik, hogy ellenzik a rabbi javas-
latát. Kaplan javaslatára írták ezt le és küldték el, aki úgy
tervezte, hogy esetleg felhasználja majd a leveleket, ha
szorosnak tűnik az eredmény.
A három új emberből, akik nem voltak jelen az előző
ülésen, az egyik Kaplan csapatába tartozott, és ígéretet
tett rá, hogy támogatni fogja. A másik kettő hitközségi
elnökként működött valaha: Ben Gorfinkle néhány évvel
korábban, ő hébe-hóba lejárt az ülésekre, és Al Becker,
aki Jake Wassermant, a hitközség alapítóját váltotta a
poszton, ő viszont már évek óta nem vett részt az elnök-
ség megbeszélésein. Chester Kaplan melegen üdvözölte,
bár igencsak meglepődött, és egy kicsit zavarba is jött,
hogy itt látta.
Kaplan keményen rácsapott a kalapáccsal az asztalra,
és bejelentette: – Akkor következzen a rabbi javaslata,
hogy vegyük újra napirendre a Goralsky-tömb eladását.
Részletes vita. Mitch?
Mitch Danziger feltápászkodott. Nagydarab termeté-
hez képest meglepően lágy hangon szólalt meg. Attól,
hogy őt szólította elsőnek, az elnök úgy érezte, bemutatta,
milyen tökéletesen korrekten vezeti az ülést, hiszen
Danziger nem tartozott a hívei közé. – Hadd tegyem vilá-
gossá, mit gondolok erről – kezdte Mitch. – Támogatom,
hogy eladjuk a tömböt Saffersteinnek. Sőt, el sem tudom
képzelni, hogy miért ne támogatná ezt mindenki, hiszen
átkozottul jó ajánlatot kaptunk. Mert ha az ember részvé-
nye hatvan dolcsin áll, és jön egy bróker, aki százat ajánl,
akkor ki ne fogadná el az ajánlatot? De arról már koránt-
sem vagyok ennyire meggyőződve, hogy a New Hamps-
hire-i ház olyan nagyon jó vétel…
– Láttad egyáltalán?
– Nem, de…
– És a rabbi javaslata, amelyet épp tárgyalunk, nem is
erről szól…
– De igen. Emlékszel, a rabbi azt mondta…
 – Paul Goodman kifejtette múltkor, hogy…
– De ő azt mondta…
– Nem, azt mondta, hogy…
– Rend legyen! – koppantott az asztalra Kaplan. –
Nyugi, srácok, mindenki elmondhatja majd a magáét, de
kérem, ne egymásnak válaszolgassunk közvetlenül, van,
aki levezesse az ülést. Mielőtt a vita parttalanná válna,
hadd pontosítsam, miről is van szó, hogy biztosan ugya-
narról beszéljünk mindannyian. Azt hiszem, mindenki
egyetért Mitchcsel, hogy a Goralsky-tömb eladása jó
üzlet. És belátom, hogy sokan azok közül, akik megsza-
vazták a javaslatot, nem voltak oda az ötletért, hogy
megvegyük azt az ingatlant New Hampshire-ben. Ha
akarjátok, ha szerintetek erről kell hogy szóljon ez a vita,
legyen, én hajlandó vagyok arra, hogy szétválasszuk két
indítványra, és akkor szavazhatunk róluk külön-külön.
De pillanatnyilag nem is ezek egyikéről van szó. Most
nem az a kérdés, hogy eladjuk-e azt az ingatlant, hanem
hogy jogunk van-e eladni. A rabbi szerint nincs, legaláb-
bis a zsidó törvények szerint, vagy legalábbis meg kell
hosszabbítanunk Aptaker szerződését, mielőtt eladjuk a
tömböt. De azt határozottan állítom, hogy ha ezt megtesz-
szük, akkor fuccsba megy az üzlet. És létezik a zsidó
törvénykezésben még egy szabály, amelyet én említet-
tem, hogy ha a zsidó törvény ellentmond az ország törvé-
nyének, akkor utóbbit kell alkalmazni. A rabbi szerint ez
nem vonatkozik erre az esetre. Rendben, akkor most
hogy is állunk? Nekem úgy tűnik, hogy a vita itt arról
szól, melyik törvény írja felül a másikat. Hajlamos va-
gyok azt hinni, hogy ha megkérdeznénk erről egy másik
rabbit, azt mondaná, hogy szerinte igenis az érvényes,
amit én mondtam…
– Akkor miért nem kérdezünk meg egy másik rabbit?
– kérdezett közbe Paul Goodman.
– Azért – válaszolta Kaplan –, mert ez nem ugyanaz,
mintha fellebbeznél, és másodfokra vinnéd az ügyet,
ahogy ez az állami bíróságon történik, és akkor a másod-
fok mindig semmissé teszi az első fokon hozott ítéletet.
Nem, nálunk minden rabbi egyenlő. Lehet az egyik elis-
mertebb, híresebb, de ettől még nincs nagyobb hatalma.
Úgyhogy mehetnénk szépen egyik rabbitól a másikig
életünk végéig, a fele azt mondaná, hogy igen, a fele meg
hogy nem. Úgy látom, rajtunk áll, hogy eldöntsük, való-
ban nem vonatkozik-e a mi esetünkre az a szabály, ame-
lyet én javasoltam, és hogy a rabbi által említett törvény
köt-e minket, merthogy ez egy zsidó hitközség. Ebben az
esetben értesítenünk kell Saffersteint, hogy elállunk az
üzlettől. Természetesen beperelhet minket szerződéssze-
gésért, de nem hiszem, hogy erre sor kerülhet. Vagy
dönthetünk úgy is, hogy az a szabály, amelyikre én hivat-
koztam, ha szűken is, de felment minket ez alól, és lesza-
vazhatjuk a rabbi javaslatát. Szeretném, ha ezt a kérdést
tennétek fel magatoknak. Igen, Paul?
Paul Goodman felállt. – Azzal szeretném kezdeni,
hogy elnökünk mesterien lenyesegette a kérdésről a lé-
nyegtelen részleteket, és a probléma velejére hívta fel. a
figyelmet. A jogi munka legnehezebb része, és ebben
Chet is biztosan megerősít engem, az, amikor el kell ma-
gyarázni az ügyfélnek, hogy a jog nem ad mindig egyér-
telmű választ. Mindenki azt kérdezi, hogy egy bizonyos
dolog törvényes-e vagy sem, és akkor az ember elkezdi
mondani, hogy a precedensek egy része szerint igen,
másik szerint meg inkább nem, és a végső választ az es-
küdtek vagy a bírák adják meg, és ők döntik el, hogyan
kell értelmezni a törvényt. Ebben az ügyben mi vagyunk
az esküdtszék. Bizony általában minden esküdtszék gya-
korlatias szempontok alapján dönt. Szeretném felhívni a
figyelmet, hogy a rabbi maga is belátta, hogy azt a sza-
bályt, amelyet Chet hozott, csak azért fogadták el a rab-
bik, mert adott körülmények között, gyakorlati szem-
pontból ez volt a józan döntés. Ja, és még valami: ez a
din-tojre-dolog, amelyet a rabbi említett… ehhez egy
nagymenő rabbira és két segédre van szükség. Nem tu-
dom, hogy működik, sosem láttam még ilyet, de azt kép-
zelem, hogy háromtagú testületként ülnek össze, és több-
ségi elv alapján határoznak. És mi szükség lenne három
bíróra, ha a kérdés egyértelmű lenne?
Henry Vogel következett. – Az én érzésem szerint,
Aptaker nem biztos, hogy megérdemli, hogy ennyit di-
lemmázgassunk miatta. Történetesen ismerem, mert a
szomszéd bolt tulajdonosa az ügyfelem. Amikor őt láto-
gatom, van, hogy beugrom Aptakerhez. Egyik nap be-
szélgetés közben megjegyeztem, hogy könyvelő vagyok.
Higgyétek el, nem próbáltam meg eladni magam, tényleg
csak szóba került. Erre Aptaker, mintha megkérdeztem
volna, érdekli-e a dolog, kifejtette, hogy a Kavanaugh és
Otis nevű nem zsidó céggel dolgoztat. Ráadásul ez az
Otis sült antiszemita is. És most jön, mire akarok itt ki-
lyukadni. Aptaker volt az egyik első zsidó a városban. És
vajon tagja a hitközségnek? Nem. Ahányszor csak tago-
kat toboroztunk, mindig megkerestük, de soha nem érde-
kelte. Ott ülök a tagtoborzó bizottságban, tudom, miről
beszélek. Talán azt gondolja, hogy arrafelé, a Salem úton,
ahol gyakorlatilag csak gojok laknak, nincs említésre
méltó zsidó közösség, úgyhogy nem is érdemes hozzánk
csatlakoznia. De mondok még valamit. A fiának még
barmicvót sem tartott, sem itt, sem más templomban. Ezt
biztosan tudom. Szóval, ha semmi sem érdekli, aminek
köze lehet a zsidósághoz, akkor nekünk miért kéne meg-
erőltetnünk magunkat, hogy egy zsidó törvény értelmé-
ben neki kedvezzünk?
Murray Isaacs Aptaker fizikai állapotát is felhozta. –
Itt aztán nagyot koppanhatunk. Ennek az embernek most
volt infarktusa. Nincs az a biztosítótársaság, amelyik
most aláírna vele, és mi meg mit tervezünk? Hogy meg-
hosszabbítjuk a szerződését még tíz évre. Mert tegyük
fel, hogy elfogadjuk a rabbi indítványát, nem adjuk el az
ingatlant, és Aptaker pár hónap múlva rájön, hogy nem
megy ez már neki, és bezárja az üzletet. Mi marad ne-
künk? Megmondom, srácok: még egy üres üzlethelyiség.
Több kéz is a levegőbe emelkedett, de a volt elnöknek
kijáró tisztelettel Kaplan Ben Gorfinkle felé biccentett. –
Én nem voltam itt az előző ülésen – kezdte Gorfinkle –,
de abból, amit hallottam, az az érzésem, hogy a rabbinak
ez az ügy van olyan fontos, hogy az állását is függővé
tegye tőle. Ha ez így van, akkor bizony ezt is figyelembe
kell vennünk. Mert ha őt ez ennyire izgatja, akkor ez
valószínűleg sokkal alapvetőbb, sokkal fontosabb szabá-
lyát sértheti meg a zsidóságnak, mint azt az előttem szó-
lók beszédéből gondolnánk.
– Szerintem téged félrevezettek, Ben – jegyezte meg
az elnök. – A rabbi nem mondott olyasmit, hogy lemond,
ha nem szavazzuk meg a javaslatát. Inkább a New
Hampshire-i lelkigyakorlatokkal kapcsolatban vetődött
fel ilyesmi: azt gondolta, hogy az ottani imák és szertar-
tások esetleg ellentétesek a hagyományos zsidósággal. És
azt is mondta, hogy ha a hitközség ebbe az irányba indul,
akkor ő abban nem akar részt venni. De ez amúgy igaz a
legtöbbünkre.
– Szeretnék hozzászólni! – szólt Paul Goodman, majd
az elnök engedélyét meg sem várva már mondta is. –
Nem hiszem, hogy befolyásolnia kellene a döntésünket,
hogy a rabbi majd mit szól hozzá. Pláne nem ebben a
konkrét ügyben. A mi dolgunk, hogy döntsünk, mert
minket szavaztak be az elnökségbe, mi vagyunk a hitkö-
zség választott vezetői. Ha minden egyes döntés előtt
elkezdjük mérlegelni, vajon hogy tetszene a rabbinak,
akkor már nem mi leszünk a templom irányítói, hanem ő.
És ha ezt akarták volna a tagok, akkor kinevezték volna
általános hitközségi igazgatónak. Itt mi mindannyian
tisztában vagyunk a feladatunkkal, és ezennel indítvá-
nyozom, hogy bocsássuk szavazásra a kérdést.
Néhányan tapsoltak, mások az asztalukon doboltak.
Az elnök inkább figyelmen kívül hagyta Goodman meg-
jegyzéseit, de a javaslatra válaszolt.
– Paul szavazást indítványozott…
– Igen, szavazzunk!
– Támogatom.
 – Még egy pillanat, elnök úr! – harsant fel Al Becker
rikácsoló hangja. – Nem jövök ide túl gyakran, de most
szeretnék szólni néhány szót, ha lehet.
– Parancsoljon, Mr. Becker.
Becker felállt, kissé előrehajolt, két behajlított öklén
megtámasztva tekintélyes súlyát. – Azért jöttem, mert
Jake Wasserman kérte tőlem. Eljött volna ő is személye-
sen, de mostanság már nemigen jár el otthonról. Hallotta,
hogy olyan ülés lesz, amelyen a rabbi nem vesz majd
részt, mert erre kérték. Jake azt gondolta, hogy valakinek
akkor képviselnie kell Small érdekeit. Én nem tudok so-
kat arról, amiről itt most a vita zajlik, cserébe eleget tu-
dok a rabbinkról. Régen, még a kezdetekkor, amikor
Wasserman volt az elnök, és utána, amikor én voltam, és
még néhány évig, amíg aktívan részt vettem a templom
életében, soha, egyetlenegyszer sem láttam, hogy a rabbi
beleártotta volna magát a hitközségi politikába. Eljött az
ülésekre, de nem folyt bele a vitákba, hacsak valami nem
érintette őt közvetlenül. De időről időre szóba került
olyasmi, amiről Small azt gondolta, hogy igenis rá tarto-
zik, és akkor aztán beleszólt, és tűzön-vízen át ragaszko-
dott az álláspontjához. Jake Wasserman szerint van va-
lami beépített radarja, amely figyelmezteti, ha a gyüleke-
zet eltávolodik a hagyományainktól, és ilyenkor közbe-
lép. És azt már én teszem hozzá, hogy tapasztalataim
szerint általában igaza is lett. Most, az ügy részleteit nem
ismerve, az az érzésem, hogy a rabbi azért szállt harcba,
mert jelez a radarja. Kérem, gondolják ezt végig, mielőtt
szavaznak!
– Köszönjük, Mr. Becker – mondta Kaplan. – Azt hi-
szem, készen állunk a szavazásra.
A titkár megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára
az elnök figyelmét. Az előtte heverő meghatalmazások
felé biccentett. Kaplan alig láthatóan megrázta a fejét.
Elég biztosnak érezte magát a dolgában.
– Kézfeltartással szavazunk. Tegye fel a kezét, aki a
rabbi javaslata mellett van. Köszönöm. És aki ellene –
Kaplan arca ragyogott. Tizenöt szavazattal, öt ellensza-
vazat mellett a rabbi javaslatát elutasították.
Később, a parkoló felé sétálva Muntz megkérdezte: –
Beugrasz a rabbihoz, elmondod neki az eredményt?
Kaplan hirtelen megállt. – Szerinted kéne?
– Jobb szeretnéd, ha elferdítve, ki tudja, honnan jutna
a fülébe? Ha mondjuk a rebecen meghallaná, hogy az
asszonyok erről beszélnek a boltban?
– Igazad van. De egyáltalán nincs ínyemre a feladat.
Olyan végtelenül kínos.
– Mondjam meg neki én, Chet?
– Megtennéd? Akkor ezennel kinevezlek egyszemé-
lyes bizottságnak. Egyből odamész?
– Nem – válaszolta Muntz –, nem akarom elrontani az
ebédjét. Majd beugrom hozzá valamikor délután.
 47. FEJEZET

Jennings hadnagy befejezte a Ross McLane-nel folytatott

beszélgetés legépelését, és átlökte a dossziét az asztal
túloldalára. – Te ezt elhiszed, Hugh?
– Még utánanézek – válaszolta lágyan Lanigan.
– Lehet, hogy egy szó sem…
– Lehet.
– Mármint abból, hogy odaadta az ifjabbik
Aptakernek a receptet, hogy adja ki a gyógyszert – foly-
tatta Jennings. – És ez hetekkel ezelőtt történt, Aptaker
nyilván nem emlékszik, és így nem is tagadhat.
Lanigan bólintott. – Másrészt az is lehet, hogy a
Kestler név segítene neki, hogy felidézze. Más is arra
utal, hogy érdemes hinni McLane-nek. Kezdjük azzal,
hogy magától hozta elő a recept ügyét. Ha vaj lenne a
fején, ha szándékosan rossz gyógyszert adott volna
Kestlernek, akkor inkább hallgatott volna.
– Hacsak nem okosabb, mint hiszed.
– Rendben – hagyta rá Lanigan –, de akkor gondoljuk
csak végig: McLane telefonon kapta meg a rendelést dr.
Cohentől, semmi sem akadályozta meg, hogy egyszerűen
penicillinre cserélje a tetraciklint. És utána ragaszkodha-
tott volna hozzá, hogy márpedig neki ezt mondták, és dr.
Cohen nem tudta volna bizonyítani az ellenkezőjét.
– De akkor a címkére is penicillint kellett volna írnia,
és azt valószínűleg tudta Kestler is, hogy az apja arra
allergiás, és nem veheti be.
– Nem biztos – tűnődött tovább a kapitány –, mert rá-
írhatta volna simán csak a gyártó nevét is, azt, hogy
Vespids. Ebből Kestler nem jött volna rá, hogy ez peni-
cillin. Minél többet gondolkodunk ezen, annál furcsább-
nak tűnik az Aptaker gyerek viselkedése. Idejön Phila-
delphiából, hogy meglátogassa a szüleit. Ha autóval jött,
akkor ez bizony nem kis út, ha repült, akkor meg nem
olcsó. Ha szabadságot vett ki, az ember azt gondolná,
legalább egy hetet eltölt itt, lejön vasárnap vagy hétfőn,
és itt marad következő hét vasárnapig.
– És honnan tudod, hogy nem maradt? – kérdezte
Jennings.
– Ha hiszünk McLane-nek, akkor másnap elutazott.
És ezt elhihetjük neki, hiszen egyszerűen ellenőrizhető,
csak meg kell kérdeznünk Marcus Aptakert vagy a fele-
ségét. Az ember azt gondolná, hogy ha az Aptaker gyerek
megjön hétfőn, akkor bemegy a boltba, és az apja be is
mutatja McLane-nek. De nem ez történik, hanem szerda
estig vár, csak akkor bukkan fel az üzletben. Aztán más-
nap haza is megy.
– És?
– És ez furcsa – szögezte le Lanigan. – Túl hosszú út
ez ahhoz, hogy egy napra leugorjon meglátogatni a csalá-
dot. Másrészt, ha szerda este váratlan alkalom adódott, és
ő elkövetett valamilyen bűntényt, akkor már érteném,
miért rohan el másnap.
– Jó, de visszajött – vetette ellen Jennings.
– Igen, mert már biztonságosnak tűnt. Eltelt két hét, és
az újságokban egyetlen szó sincs arról, hogy a rendőrség
nyomozást indítana…
– Honnan tudná, mit ír az itteni újság? Még ha a bos-
toni lapokba belekerülne is az ilyesmi, akkor sem írnának
róla Philadelphiában.
Lanigan legyintett a kezével, mint aki lerázza magáról
az ellenvetést. – Minden nagy újságos tart vidéki lapokat.
El lehet menni a könyvtárba…
– Nem hiszem, hogy megtalálhatná a lynni vagy a
Barnard’s Crossing-i helyi újságot – tiltakozott Jennings.
 – Mondhatta neki az anyja telefonon. Ez a kérdés
egyáltalán nem aggaszt engem, Eban.
– Úgy látom, te már elszántad magad, Hugh. Letartóz-
tatod Arnoldot?
– Ez még kevés ahhoz, de beszélni akarok vele.
– Hozzam be?
– Pillanatnyilag ez még ahhoz is kevés, azt hiszem.
– Akkor? Vársz, amíg kap egy parkolócédulát? – kér-
dezte Jennings.
Lanigan nem vett tudomást a gúnyolódásról. – Vasár-
nap hánykor zárnak Aptakerék?
– Hatkor. De tudod, hogy megy ez, van, hogy tovább
maradnak. Nem fog elküldeni egy vevőt sem, csak mert
záróra van.
– Olyankor csak egy ember van benn? – érdeklődött
tovább Lanigan.
– Igen, az Aptaker gyerek. Gondolom, vasárnap nincs
nagy pörgés.
– Rendben. Akkor megmondom, mit csinálj. Menj le
oda néhány perccel hat előtt, és várd meg a kocsiban ülve
a zárást. Ha végzett, kérd meg, hogy jöjjön be. Mondd
meg, hogy beszélni szeretnék vele.
– Ne tartóztassam le?
Lanigan megrázta a fejét. – Nem, csak annyit mondj,
hogy beszélni akarok vele. És csak ha egyedül van. Ha
nem, akkor hagyd a fenébe.
 48. FEJEZET

– Mi ez az egész? – kérdezte Arnold. Bezárta az ajtót, és

le is ellenőrizte a kilincs lenyomásával.
– A parancsnok beszélni akar magával, én sem tudok
többet – válaszolt Jennings könnyedén.
Arnold kikereste a karikáról a slusszkulcsot, és az au-
tója felé indult. A hadnagy a nyomába szegődött. – Ha
most nem alkalmas, beugorhat ő is magához holnap reg-
gel – javasolta a rendőr.
– Nem, jó lesz most. Találkám van ugyan, de nem…
Le lehet mondani. Nézze, ha az üzlet előtti parkolásról
akar beszélni…
– Itt a kocsim – szólt közbe Jennings. – Majd megyek
maga után.
– Mr. Lanigan benn van a kapitányságon?
– Igen.
Amikor odaértek, Arnold felhívta Leah-t a nyilvános
készülékről. – Figyelj, Leah, közbejött valami, szerintem
nem érek rá egy darabig.
– Ó, nem gond. Sőt tulajdonképpen örülök neki.
Egész nap fájt a fejem, azt hiszem, bujkál bennem vala-
mi, gondoltam is, hogy ma korán lefekszem.
– Ügyvédet hívott? – kérdezte kedvesen Lanigan.
– Nem, csak lemondtam a találkámat. Kellett volna
ügyvédet hívnom? Mondja, mi ez az egész?
– Jöjjön be, és üljön le – mondta Lanigan, és bekísérte
a fiatalembert az irodájába. Várt, amíg Arnold elhelyez-
kedett. – Csak van, aki úgy gondolja, ügyvéd kell neki,
ha bejön ide a parancsnokságra – magyarázta a rendőr
derűsen. – Járt már itt nálunk, Barnard’s Crossingban,
ugye?
– Igen, itt születtem. De ezt tudja.
– Nem így értem, hanem hogy a közelmúltban. Né-
hány héttel ezelőtt itt járt, igaz?
– Igen, kaptam egy hét szabadságot, és hazajöttem.
Miért?
– És a látogatás alatt dolgozott a boltban, ugye?
– Igen. Egy estét. Nagy volt a forgalom, bementem
segíteni.
– Amikor a vihar volt?
– Aha.
– És maga készítette el a receptes orvosságokat?
– Pontosan.
– Egész végig a receptekkel dolgozott?
– Igen, apám elöl volt, és McLane-re, a másik gyógy-
szerészre várt egy köteg recept, hogy beváltsa őket, úgy-
hogy neki segítettem. Mondja, parancsnok, mire megy ki
a játék? Arról van szó, hogy érvényes-e az engedélyem
ebben az államban?
– Mindenről szó lesz a maga idejében, Arnold. Történt
valami szokatlan, amíg hátul dolgozott?
– Szokatlan? Ezt hogy érti? Milyen szempontból szo-
katlan?
– Bármilyen szempontból – válaszolta szelíden a zsa-
ru. – Csak úgy, bármi, ami szokatlan. Ami nem történik
meg mindennap. Egy szokatlan recept, vagy valami szo-
katlan gyógyszer.
Akiva kezdett megvilágosodni. – Ja, arra gondol, ami-
kor széttörtem a szirupos üveget? Honnan tud maga er-
ről?
– Azzal ne törődjön, honnan tudom. Csak mesélje el
részletesen.
– Bejött egy vevő, köhögés elleni szirupot akart kivál-
tani, Ross elkezdett dolgozni vele. Tudja, négyliteres
ballonokban érkezik az áru a gyárból. Kifogyott épp,
hátra kellett menni újért a raktárba. De a recept pont
ugyanazt írta elő, mint amit amúgy is tartunk kimérve,
egydecis üvegekben a saját logónkkal, így rendeljük őket
ugyanattól a gyártól. McLane-nek az volt az ötlete, hogy
adjunk egyszerűen egy ilyet a betegnek, és akkor nem
kell kivonszolni a dög nagy ballont.
– És miért ne adnának a vevőnek egyszerűen abból az
egydecisből, amit maguk rendelnek a gyártól? – érdeklő-
dött Lanigan.
– Azt nem szabad – válaszolt gyorsan Arnold.
– Miért nem? – kérdezett vissza a kapitány. – Ol-
csóbb, és kisebb rajta a haszon?
– Igen, kisebb, de nem ezért. Ha valaki recepttel jön
be, akkor nem lehet saját márkás gyógyszert adni neki. A
páciens úgy érezné… nos, hogy az orvosa becsapta. És az
orvos sem állna jót érte. Kitörne a balhé. És az is lehet,
hogy nem használna úgy a betegnek, mintha szépen kiad-
nánk, amit felírtak neki. Ért engem, kapitány?
– Azt hiszem. És? Mi történt végül?
– Bejött egy másik fickó egy recepttel, úgy tűnt, siet –
folytatta Arnold. – Azt hiszem, valami helyi nagykutya
amúgy. Szóval McLane a pultra tette a félig teli üveget,
és elkezdte kiadni ennek a másik fickónak a gyógyszert.
– Mert ő nagykutya?
– Ne… nem, hanem a szirupos fickó épp nézelődött az
üzletben nem úgy tűnt, mint akinek sürgős, és Ross-nak
amúgy is ki kellett hoznia egy saját logósat…
– Értem.
– Szóval a félig teli üveg ott volt a pulton, kupak nél-
kül, nyitva, és én véletlenül levertem. Természetesen
Ross ezen jól felhúzta magát, mert kiömlött a padlóra, és
ha valaki belelép ebbe a cuccba, az bizony…
– Ragad.
– Pontosan. És Ross feltakarította. Mert én nem tud-
tam, hol tartják a felmosót…
– És hol?
– A vécében, a receptes pult mögött. Mondtam, hogy
én megcsinálom, de Ross fogta, és feltörölte.
– És ez volt az egyetlen szokatlan esemény aznap? –
kérdezte Lanigan.
– Azt hiszem, legalábbis más nem jut az eszembe.
– Semmi különös nem történt a receptekkel?
Aptaker zavartan megrázta a fejét. A rendőr a plafonra
pillantott. – Emlékszik egyre, amelyen az állt, hogy J.
Kestler?
– Hogy is emlékezhetnék minden egyes receptre? En-
nek már több hete…
Lanigan kemény, kutató pillantással nézett Akiva
szemébe. – Ugyan már, Arnold, maga igenis ismer
Kestler nevű embert, nem igaz?
– De igen, ismertem egy Kestler nevű embert. És?
– Nem is emlékszik rá, hogy kiadott a nevére egy
gyógyszert?
– Nem.
– Ez a név nem idéz fel magában semmit?
– Nem…
– Nem érzett semmit, amikor meglátta ezt a nevet a
recepten? – firtatta tovább, kitartóan Lanigan.
Aptaker megint megrázta a fejét.
– Rendben, hagyjuk. És csak ezen az estén ment be
segíteni a boltba?
– Igen.
– Miért?
– Hogyhogy miért?
– Miért nem ment be másnap is segíteni? – kérdezte a
kapitány. – Azért, mert összeveszett McLane-nel?
– Nem vesztem vele össze.
– De azt mondta, felhúzta magát.
– Csak egy percre. Azért nem mentem be, mert…
mert elutaztam. Haza.
– Vissza, Philadelphiába?
– Igen.
– Mivel jött Barnard’s Crossingba?
– Autóval.
 – Mikor?
– Kedden.
– És csütörtökön már vissza is ment? – csodálkozott a
rendőr. – Elég hosszú út ez ahhoz, hogy csak egy napra
jöjjön. Miért jött?
Arnold kényelmetlenül fészkelődött a székben. Nem
tetszett neki, hogy ilyen irányba kanyarodott a beszélge-
tés. Tulajdonképpen nem tetszett neki ez az egész, hogy
így kikérdezik. Soha nem akadt eddig dolga a rendőrség-
gel, de kétéves vándorlása alatt sokakkal került kapcso-
latba, akiknek nagyon is volt. Követendő taktikájukat
tömören összefoglalták: „Ha lebuksz, a szád befogod. A
zsaruk előtt kuss van.” Akiva aggodalmasan eltűnődött:
talán máris túl sokat elárult.
A fiatalember döntött. Hátradőlt, karjait összefonta. –
Nem szólok egy szót sem, amíg meg nem mondja, mire
megy ki a játék – közölte.
Lanigan bólintott. – Okos. Talán ügyvédet akar hívni?
– Nincs szükségem ügyvédre.
– És ha felhívná az édesanyját…
– Nem hívom fel anyámat, nem vagyok gyerek. El-
múltam… Mondja csak, le vagyok tartóztatva?
Lanigan nemet intett.
– Úgy érti, szabadon elmehetek? Most azonnal kisé-
tálhatok innen?
– Hogyne.
– Akkor… akkor meg mi ez az egész? Mit fog tenni?
– Ha elsétál, kénytelen leszek mindenfelé kérdezős-
ködni. Csak gondoltam, hogy maga majd… együttműkö-
dik. Hogy elbeszélgethetünk csak így egyszerűen, forma-
ságok nélkül.
Arnold úgy érezte, hogy épp egy csapdába sétál bele,
agya szinte kattogott, miközben a kiutat kereste. Ha min-
dez Philadelphiában történik, felhívná reb Mendelt. Ő
tudná, ilyenkor mi a teendő. Talán felhívhatná interur-
bán… Aztán eszébe jutott a megoldás. – Rendben – szó-
lalt meg. – Szeretnék felhívni valakit.
 Lanigan odatolta neki a telefont. – Parancsoljon.
– Legyen szíves, adjon egy telefonkönyvet. Lanigan
kinyitotta az asztalfiókot, kivette és átnyújtotta neki a
vaskos kötetet. – Kit akar felhívni?
– David Small rabbit.
 49. FEJEZET

A rabbi az ajtófélfának támaszkodva figyelte a konyhá-

ban szöszmötölő feleségét.
– Mit szólnál hozzá, ha beülnénk a kocsiba, és elmen-
nénk egy kicsit? Megnézhetnénk az őszi erdőt.
– A gyerekekkel? Tudod, hogy Hepzibah rosszul lesz
az autóban.
– Nem a gyerekekkel. Csak mi ketten. Át tudod hívni
Sandyt, hogy vigyázzon rájuk délután?
– Jön ma este, David. Bernsteinékhez vagyunk hivata-
losak, nem emlékszel?
– Ja, tényleg. De talán hajlandó vigyázni rájuk egész
nap. Felhívod?
Sandy elvállalta. Miriam és David, kezükben szend-
viccsel, itallal és gyümölccsel megpakolt táskával és egy
termosz kávéval beültek az autóba.
– Az őszi lombok itt is alighanem ugyanolyan szépek,
mint északon – jegyezte meg a rebecen.
– Nyilván, de attól még fel szeretnék menni. Menjünk
mellékutakon, megállunk, ahol csak kedvünk tartja. Ha
megéhezünk, eszünk, és…
– Van valami úticélunk is, David?
– Nem, csak elmegyünk innen.
– Mi elől menekülünk?
– Nem menekülünk. Csak szeretnék egy kicsit máshol
lenni. Nem akarom a telefon mellett rágni a körmöm,
vagy várni, mikor nyitja rám valaki az ajtót, hogy közöl-
je, az elnökség leszavazta a javaslatomat. Hogy nem ve-
szik újra napirendre a Goralsky-tömb eladását.
– Azt gondolod, hogy leszavaznak?
– Gyakorlatilag biztos vagyok benne.
– És? Mit fogsz csinálni? – kérdezte aggódva az asz-
szony.
David elmosolyodott. – Már csinálom. Nem gondolok
rá. És nem is beszélünk róla. Nézd, micsoda gyönyörű
juhar!
Gyönyörű, napos idő volt, az égen képeskönyvbe illő
fodros bárányfelhők úsztak. Mellékutakon autóztak, alig
volt forgalom. Egyszer megálltak, hogy végignézzék az
aprólékos procedúrát, ahogy télire kiemelnek egy na-
gyobb hajót a vízből. Később, egy kisvárosban, végig-
drukkoltak egy focimeccset, miközben az autóban ültek,
és elmajszolták a szendvicseiket. De leginkább utaztak,
időnként felhíva egymás figyelmét az út menti érdekes-
ségekre: a hegyek között előbukkanó tó csillogó tükrére,
egy csodálatosan vöröslő és sárgálló lombkoronára, a
lejtőn legelésző tehenekre. Ha egy út érdekesnek tűnt,
rátértek, ha megunták, lekanyarodtak róla a legközelebbi
kijáratnál.
– Van valami elképzelésed, hogy merre járhatunk,
David? – kérdezte egyszer csak Miriam.
– Nem, de végeredményben észak felé jöttünk.
– Ezt meg honnan tudod?
– Nyilván a nap állásából – válaszolta gúnyosan a
rabbi. – Ha az ember megszokja, hogy mindig kelet felé
kell fordulnia imádkozáshoz, akkor kifejlődik az irányér-
zéke.
– És éjjel?
– Akkor ott a Sarkcsillag.
– De ha felhős az ég?
– Ó, akkor is megvan a módja… – válaszolta könnye-
dén Small. – Biztosan hallottál már a chelmi haszid
rebbéről, tudod, az az a falu, ahol mindenki bolond. Neki
könnyű dolga volt, csodát tudott tenni. Úgyhogy bármer-
re fordult is imádkozás közben, az csodák csodája, kelet
lett.
Megálltak tankolni, és megkeresni, éppen hol lehet-
nek. – Ideje visszafordulnunk – javasolta a rabbi –, ha
haza akarunk érni sötétedés előtt.
– Tudod, melyik úton menjünk?
– Nem, de most egyszerűen csak délnek kell tarta-
nunk. Hat körül otthon leszünk.
Miriam legnagyobb meglepetésére épp hatot mutatott
az óra, amikor megpillantották a Barnard’s Crossing-i
városháza tornyát. A gyerekek a nappali szőnyegén ha-
saltak, és a tévét bámulták. Hanyagul köszöntek oda a
szülőknek, mint ez várható volt. Miriam feltette a szoká-
sos kérdéseit Sandynek, hogy jól viselkedtek-e, és ettek-e
valamit.
– Remekül ettek, és aludtak is délután – biztosította a
lány a rebecent. – Legalábbis Hepzibah rendesen aludt,
de Jonathan is pihent egy kicsit. És már vacsoráztak. Elég
sokan telefonáltak, rabbi. Felírtam, itt a lista. Néhányan
megkérdezték, mikor ér haza.
– És mit válaszoltál nekik?
– Hogy nem tudom. De nyolc előtt, mert azt viszont
tudom, hogy este még mennek valahova.
– Okos lány – bólintott Small.
Haraptak valamit, és Miriam lefektette a gyerekeket,
miközben a rabbi elvonult a szobájába, hogy elmondja az
esti imákat. Abban a pillanatban, hogy visszaért a nappa-
liba, megszólalt a csengő. Dr. Muntz állt az ajtóban.
– Telefonáltam korábban, csak nem volt itthon – ma-
gyarázta az orvos. – De erre jöttem, és észrevettem az
autóját, rabbi.
– Jöjjön be, doki.
– Mivel maga nem volt meghíva az ülésre – vigyor-
gott Al –, Chester Kaplan úgy gondolta, hogy értesíte-
nünk kell a történtekről.
– És úgy érezte, kínos lenne idejönnie, és személyesen
közölnie velem, hogy ő nyert, én meg veszítettem, úgy-
hogy magát küldte.
 Muntz nevetett. – Valami ilyesmi. Chet érzékeny lé-
lek. Tizenöt-öt lett az eredmény.
A rabbi bólintott. – Rosszabbra számítottam.
– Néhányan, sőt talán a legtöbben úgy érezték, ez jó
üzlet a hitközségnek, és nem kéne lecsúszni róla.
– Ha támogatnak, az még nem okvetlenül jelentette
volna azt, hogy nem lehet eladni, csak hogy Aptakert is
figyelembe veszi a hitközség.
– Lehet – mondta Muntz –, de többek szerint nem kell
rá tekintettel lenni, mert nem is tag, sőt alig van kapcsola-
ta a zsidó közösséggel. Ő nem törődik velünk, akkor ne-
künk miért kéne vele? Néhányan így gondolták, rabbi. És
ez magára is vonatkozik, azt hiszem, nem kéne ennyire
aggódnia Aptakerért. Amúgy is valószínű, hogy előbb-
utóbb be kell zárnia a boltot. Mostanában nem eléggé
figyel oda a gyógyszerek kiadásakor. Néhány napja el is
baltázott egy gyógyszerkiadást az egyik páciensemnek.
Szerencsére nem lett senkinek semmi baja, de voltak más
esetek is. Mit gondol, mennyi idő alatt fog ez elterjedni a
városban? És akkor senki sem fogja hozzá vinni a recept-
jeit, még akkor sem, ha meghagyják az engedélyét.
– Hogy követhetett volna el néhány napja bármilyen
hibát? Hetek óta kórházban van – tiltakozott a rabbi.
– Úgy értettem, hogy a minap értesültem erről – ma-
gyarázta az orvos. – Még akkor történt, amikor Marcus
Aptaker még dolgozott. – Elmesélte, mi történt a vihar
éjszakáján.
– És? Lett valami baj azokból a tablettákból?
– Nem, Safferstein másnap kért újat a kabátjával
együtt elcseréltek helyett, és azt már jól adták ki, és a
felesége jobban lett. De néhány nappal ezelőtt visszake-
rült hozzá az eredeti üveg, és észrevette, hogy nem úgy
néznek ki, mint amilyeneket Mona beszedett, teljesen
más volt a színük. Ettől persze elég ideges lett. Ha rossz
gyógyszert vett be a felesége, akkor annak vajon lehet-e
valamilyen veszélye vagy utóhatása? Tudja, ilyenkor
rögtön elkezd kattogni az ember agya. Fel is hívott, és
hazafelé menet beugrottam hozzá, hogy megnézzem a
tablettákat. – Dr. Muntz rövid hatásszünetet tartott. –
Rabbi, rossz orvosság volt. Egyáltalán nem ezt írtam fel.
A címke stimmelt, a tartalom nem.
– És ha Mrs. Safferstein bevette volna a rossz orvos-
ságot?
– Hát, még ha így lett volna, végül is akkor sem tör-
tént volna semmi. De nem ez a lényeg. Hanem hogy
Aptaker nem azt adta ki, ami a recepten volt. Hány ilyen
mutatvány kell ahhoz, hogy egy gyógyszerész soha többé
ne dolgozhasson a szakmájában?
– És ezt maga el is mondta az ülésen? – érdeklődött a
rabbi.
– Nem, dehogy. Akkor másnapra már az egész város
tudná. Magának is csak azért mondom el, mert… Egy-
részt, mert tudom, hogy maga nem kürtöli szét. És mert
láttam, mennyire szívére vette, hogy Aptakerrel így el-
bántak, és arra célozgatott, hogy lemond, ha nem tud rajta
segíteni. Gondoltam, jobb, ha tisztában van mindezzel,
mielőtt ilyesmire adja a fejét, mármint mielőtt dönt a
lemondásról.
A rabbi meglepetten kapta fel a fejét. – Maga aggódik,
hogy én esetleg…
– Nem akarom, hogy lemondjon.
– Furcsa – mormolta Small –, nem gondoltam volna
magáról, hogy…
– Hogy a maga oldalán állok? – kuncogott Muntz. –
Pedig így van, rabbi. Chet Kaplan jó barátom, de bizo-
nyos dolgokban teljesen hülye. Annyira belegárgyult a
vallásba meg a lelkigyakorlatokba, hogy már nem is ké-
pes normálisan gondolkodni. Szerintem a hitközségnek
szüksége van magára, hogy megmaradjon az… az egyen-
súly.
– Értem – mosolygott vissza Small. – Szeretné, hogy
maradjak, mert attól tart, hogy végén még egy vallásos
rabbi kerülne a helyemre.
Az orvos felnevetett. – Furcsán hangzik, ahogy mond-
ja, de azt hiszem, érti.
– Értem. Csak elgondolkodtam, hogy vajon maga is
érti-e.
– Hogyhogy?
– Tudja, doki – kezdte David –, manapság a legtöbb
zsidó, mint általában mindenki, nem sokat törődik a val-
lásával. Mindazonáltal tudat alatt azért éreznek valamit.
És előfordul, hogy ha nagy lelkesedéssel belevágnak,
elveszítik a józan ítélőképességüket, és hajlamosak az
egészet félreérteni, mint Mr. Kaplan. Ezért maga valószí-
nűleg azt érzi, hogy az elnök zsidósága nem passzol ah-
hoz, amit maga tudat alatt érez. Tudja, a mi vallásunk
erkölcsi szabályzat, mondjuk, hogy sajátos életmód…
– Mindegyik az, nem?
A rabbi összeszorította az ajkát. – Ó, dehogy. A ke-
reszténység például misztikus vallás.
– Azt akarja mondani, hogy a keresztények nem er-
kölcsösek?
A rabbi türelmetlenül intett. – Jaj, dehogynem. De ná-
luk ez másodlagos kérdés. A legfőbb parancsolatuk a hit.
A hit Jézusban, az emberistenben. És az erkölcsük abból
az elvből származik, hogy ha hisznek Jézusban, Isten
fiában, a Megváltóban, akkor megpróbálják őt utánozni,
és ezért erkölcsösen viselkednek. Az is elég általános a
protestáns egyházak tanításaiban, hogy ha az ember iga-
zán hisz, ha „beengedi Jézust az életébe”, ahogy ők
mondják, akkor ebből már automatikusan következik az
erkölcs. És ez néha működik is. – A rabbi félrebiccentett
fejjel eltűnődött. Aztán nyomatékosan bólintott egyet. –
Persze. Ha valaki hisz a mennyországban, akkor kevésbé
kísértik a földi dolgok. Lehet, hogy egyszer-egyszer meg-
inog, ez természetes, de közel sem annyira, mintha csak
ez a világ töltené ki a gondolatait. Másrészt persze azt is
gondolhatjuk, hogy minden kis foszlány, ami átsuhan az
agyunkon, Isten szava. Nálunk azonban a keresztény
értelemben használt „hit” szinte értelmezhetetlen, hiszen
a mi istenünk nem megismerhető. Mert mi értelme van
annak, hogy hiszek valamiben, amit nem ismerek, és nem
is ismerhetek meg? Elméletileg a kereszténység is ezt
mondja magáról Istenről, de pont ezért született meg a
Fiú, aki itt, a Földön, emberként élt, és mint ilyen, meg-
ismerhető. De mi ebben nem hiszünk. A mi vallásunk
erkölcsi kódex. Mózes öt könyve, a Tóra nem más, mint
törvénykönyv, a mindennapi életet irányító szabályrend-
szer. A próféták erkölcsről prédikáltak. És a rabbik, akik-
nek a vitáiból összeállt a Talmud, aggályos gondossággal
elemezték az általános viselkedési szabályok végrehajtá-
sát. Mellékesen megjegyzem, hogy pont ezért nem na-
gyon térítettünk az évezredek alatt. Nincs eladni való
árunk: semmi titok, varázsige vagy ceremónia, amely
megnyitná a mennyek kapuját. Ha megkeres egy keresz-
tény ember, hogy be akar térni, ami azért időről időre
előfordul, ezt szoktam mondani nekik. Hogy nem tudunk
semmit sem ajánlani, csak az erkölcsi kódexünket és egy
életformát. És ha azt válaszolja, hogy pont ez érdekli,
hogy ennek akar részese lenni, akkor megmondom neki,
hogy nosza, semmi sem akadályozza meg ebben. Hogy
nálunk az erkölcsös nem zsidó pont ugyanannyit ér Isten
színe előtt, mint a jeruzsálemi főrabbi.
– Azt mondja, ennyi a mi vallásunk? Erkölcs?
– Ennyi lenne, ha mind robotok lennénk, és számító-
géppel lehetne programozni az agyunkat. De emberek
vagyunk, emberi gyarlóságokkal és tökéletlenséggel,
ezért szükségünk van rítusokra, szertartásokra és jelké-
pekre, hogy figyelmeztessenek és hogy összetartó cso-
porttá kovácsoljanak minket. És persze néhányan így
könnyebben tanulnak. És mivel képesek vagyunk emlé-
kezni, a történelmünk és a hagyományaink is jelentőséget
kaptak. De ettől még a vallásunk alapja az erkölcs.
– De azért csinál betéréseket, ugye, rabbi?
Small bólintott. – Igen. Általában olyankor kerül erre
sor, ha valaki házasságot kíván kötni egy zsidóval. Kü-
lönböző rítusokkal és szertartásokkal hajtjuk végre, ezek
gyakorlatilag törzsi ceremóniák, amelyek az erkölcsi
elveket hivatottak bevésni. És a betérés gyakorlatilag
nem más, mint befogadás a törzsbe. A betért új nevet kap,
és attól a naptól fogva semmi sem különbözteti meg a
született zsidóktól. Egészen másról van szó, mint amikor
valaki egy misztikus vallásra tér át.
– Voltak zsidó misztikusok is, nem? – vetette ellen
Muntz. – Azt olvastam…
– Voltak, voltak – szakította félbe a rabbi türelmetle-
nül –, az esszénusok, a holt-tengeri közösség, a
kabbalisták, a sabateánusok, és, hadd tegyem hozzá, a
keresztények. Ezek mind-mind zsidó misztikusok voltak.
De a zsidóság mindet kitaszította, mert a hagyomány
szerint ez mind tévút. Csak a haszidizmus maradt a zsi-
dóság keretein belül, ők is csak azért, mert számukra a
miszticizmus csak kiegészíti a hagyományos erkölcsöt, és
az abból eredő és azt szimbolizáló zsidó szokásokat. A
haszid történetek a csodarabbikról egyszerű, babonás
képtelenségek. De a haszid rebbe, akit a legtöbbre tarta-
nak, példamutató élete, jótettei, a szegények iránti elköte-
lezettsége miatt lett szent.
Small rabbi előrehajolt. – Nem tagadom a misztikus
tapasztalatok érvényességét. Csak én nem hajlok az
ilyesmire. Lehet, hogy ez az én hibám. De ebben a konk-
rét hitközségi ügyben egy talmudi törvényt szegünk meg,
ami erkölcsi előírás, és jellegzetesen zsidó, hadd tegyem
hozzá, hogy egy kicsit reklámozzam nem is a vallást,
inkább a vallásosságot. Maga szerint Aptaker nem ér-
demli meg, hogy törődjünk vele. Na de vajon Mr.
Goralsky sem?
Megszólalt a telefon, a rabbi felvette a kagylót.
Csöndben hallgatta, az arca komollyá vált. Végül meg-
szólalt: – Rendben, máris megyek. – Az orvoshoz fordult.
– Megbocsát, doki? Muszáj elköszönnöm.
 50. FEJEZET

Amikor megérkezett a kapitányságra, Small rabbi egy

padon üldögélve találta Akivát az őrmester asztala előtt, a
külső szobában. Szeme csukva volt, arcán kis mosoly,
mintha éppen valami szépről álmodna. A rabbi az őrmes-
terhez lépett, és kérdőn a fiatalember felé biccentett.
– Nem tudom. Ezt csinálja már vagy tíz-tizenöt perce
– súgta a rendőr. – Kijött a kapitánytól, közölte, hogy itt
megvárja magát. Megkérdezte, merre van kelet, bement
abba a sarokba, és úgy állt ott, mint egy büntetésben lévő
gyerek. Aztán elkezdett himbálózni és tekeregni, előre-
hátra dülöngélt, mintha tornázna vagy rohamot kapott
volna. És végig suttogott magában valamit. Nem hallot-
tam, hogy mit, de láttam, hogy mozognak az ajkai.
– Ő így imádkozik – magyarázta a rabbi mosolyogva.
– Valóban? Egy idő után leült, és becsukta a szemét.
De azt hiszem, ébren van.
Mikor Small leült mellé, Akiva kinyitotta a szemét, és
széles mosollyal köszöntötte. – Hahó, rabbi! Állati hálás
vagyok, hogy idejött.
– Az őrmester mondta, hogy imádkozott.
– Igen. Elmondtam a Smát*, újra meg újra.
– Miért pont azt?

*
A zsidóság egyik legfontosabb imája, hitvallása, többször
is szerepel a mindennapi imarendben. Három bibliai szakaszból
áll (Deut 6:4-9; 11:13-21; Num 15:37-41). Kezdőmondata,
amelyből a neve is ered, így hangzik: „Halljad, Izrael [Sma
Jiszrael], az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló Egy!”
 – Mert ez az egyetlen ima, amit kívülről tudok – val-
lotta be egyszerűen a fiú.
– Miért van maga itt, Akiva?
A fiatalember megrázta a fejét, de egy csöppet sem
tűnt idegesnek. Sőt mosolygott.
– Sokkal jobban néz ki, mint gondoltam volna, amikor
beszéltünk. A hangja a telefonban…
– Amikor hívtam, teljesen kész voltam, rabbi – ma-
gyarázta Akiva. – Nem tudtam, mi történik. Olyan volt,
mint egy rémálom, mintha minden ajtó bezárult volna
előttem. Aztán kapcsolatba léptem a rebbével.
– Hogy mi? Kapcsolatba lépett vele?
– Szóltam hozzá, és ő megjelent nekem. Olyan tisztán
láttam, mint most magát, rabbi. Azt mondta, imádkoz-
zam, és minden rendben lesz. Úgyhogy imádkoztam, és
most már remekül érzem magam.
– Ennek örülök. Most mondja el, mit akarnak magá-
tól. Azt mondta a telefonba, hogy…
Akiva megrázta a fejét. – Nem tudom, mit akarnak. A
parancsnok behozatott, és beszéltünk.
– Lanigan azt gondolja, hogy maga csinált valamit?
Vagy tud valamit?
– Nem mondta meg. Kérdezgetett, hogy miért mentem
haza a vihar után. Meg egy Kestler nevű emberről. Biztos
vagyok benne, hogy összekever valakivel. De maga se
aggódjon, rabbi. Minden rendben lesz.
– Mert ezt mondta a rebbe? – kérdezte savanyúan
Small.
– Pontosan. .
Még egy darabig beszélgettek. A rabbi nem tudott ki-
szedni Akivából semmi érdemlegeset, de ahogy lassan-
ként felfogta, mi történt, elborította a felháborodás. Végül
felállt, és belépett Lanigan irodájába.
– Ez nem vall magára, parancsnok – közölte.
– Üljön le, David! És mondja el, mi az, ami nem vall
rám.
– Ez a zavarosban halászgatás. Ha fel tud hozni vala-
mit Arnold Aptaker ellen, akkor nosza, mondja meg neki,
hadd magyarázza meg. Ha azt gondolja, rá tud bizonyíta-
ni valamit, akkor vádolja meg, hogy védekezhessen. De
ez? Megkéri, hogy „beszélgessen” magával, hátha elárul
olyasmit, ami később terhelő lehet rá… Ez nem tisztessé-
ges, sőt, tartok tőle, hogy nem is törvényes.
– Nem tartóztattam le, nem vettem őrizetbe. Higgye el
nekem, David, segíteni akarok rajta.
– De fogalma sincs, mire gondol, mit követett el.
– Ó, meg vagyok győződve arról, hogy egész ponto-
san tudja – jelentette ki magabiztosan Lanigan. – Persze
van esély, mondjuk egy a százhoz, hogy baleset volt,
vagy elfogadható mulasztás. Vegye rá az együttműködés-
re, és én majd megpróbálom méltányolni a szempontjait.
– De akkor miért nem mondja meg neki egyenesen…
– És ezzel indítsam el a magyarázkodást? – kérdezte a
rendőr. – Azt már nem! Ha ártatlan, ha nem szándékosan
tette, akkor… – Lanigan egyszer csak elhallgatott, és dús
szemöldöke alól élesen a rabbira meredt. – Komolyan azt
mondja, hogy nem tudja, hova akarok kilyukadni? Ötlete
sincs?
Small megrázta a fejét. – Történt esetleg valami köz-
úti baleset, amikor itt volt legutóbb? Vagy Kestlerhez van
valami köze?
Lanigan nagy szemeket meresztett. – Tényleg ezt
gondolja? És ezt mondta magának is? – Szélesen elmoso-
lyodott. – Á, behúzott a csőbe!
– Akkor majd maga kihúz, ugye?
– Igen, Kestlerrel kapcsolatos, de az öreggel, tudja,
aki nemrég meghalt – mondta Lanigan. – Emlékszik,
amikor magánál voltam, meséltem, hogy a fia, Joe szerint
az orvosságba halt bele? Igaza volt. De nem dr. Cohen
hibájából, ő egy Limpidine nevű gyógyszert írt fel. – A
kapitány kihúzta az íróasztalfiókot, és kivett belőle egy
üveget. – Itt van. A címke szerint Limpidine, ugye? De
nem az van benne, hanem valamilyen penicillin, amelyre
az öreg allergiás volt, pont ezért nem azt írta fel neki
Cohen. Tehát a gyógyszerész hibázott.
Lanigan visszaült, és várt, hogy a látogató meg-
emészthesse a hallottakat. – Rendben, mindenki hibázhat
– folytatta. – De kicsit körbekérdezgettem, és kiderült,
hogy egy ilyen hiba teljességgel lehetetlen. Ugyanolyan
valószínűtlen, mint hogy a háziasszony összekeverje a
cukrot a sóval, és utóbbit tegye a süteménybe. És hogy ez
miért nem szokott ez előfordulni? Mert bár a két dolog
hasonlóan néz ki, de teljesen más a csomagolásuk, és
máshol szokták tárolni őket. Ilyen hibát még bekötött
szemmel sem szoktak elkövetni. Ha viszont nem véletlen
hiba volt, akkor nyilván szándékosan csinálta. Vagy ma-
ga szerint lehet harmadik lehetőség?
– Folytassa csak, Hugh.
– Ebben az esetben az a kérdés, ki tenne ilyet – ma-
gyarázta tovább Lanigan. – Nyilván valamelyik Kestler
egyik haragosa. Azért lehet bármelyiküké, mert dr. Co-
hen telefonon rendelte meg a gyógyszert, és csak a veze-
téknevet adta meg Ross McLane-nek, aki még megkér-
dezte a keresztnév kezdőbetűjét. És az pedig mindkét
esetben /, mert a fiú ugye Joseph, az apa meg Jacob.
– Ross McLane vette fel a rendelést telefonon? – kér-
dezte a rabbi. – És erre emlékezett is?
Lanigan elismerően bólintott. – Maga szerint is furcsa,
hogy egy napokkal ezelőtti receptre emlékszik? Igen,
mert a Kestler név nem volt közömbös számára. Mert ő
bizony neheztelt az öregre.
– Akkor…
A rendőr felemelte egy ujját, hogy beleakassza Da-
vidbe a szót. – Azon az estén három gyógyszerész dolgo-
zott egyszerre Aptaker boltjában, és mindegyikük vala-
melyik Kestler haragosának volt mondható. Ross
McLane az öregre, a két Aptaker meg a fiúra neheztelt.
– Neheztelt? Ezt hogy érti, Hugh? – kérdezte a rabbi
türelmetlenül. – Neheztelésből is van sokféle szintű és
fajtájú, ahogy másból is. A szomszéd kisfiú például be-
törte az egyik pinceablakunkat, úgyhogy mondhatjuk,
hogy neheztelek rá, de persze nem annyira, mintha a nap-
pali hatalmas táblaüvegét rúgta volna ki. És egyik eset
sem elég súlyos, hogy bántani akarnám, mármint semmi
komolyabbról nem lehetne szó, mint hogy esetleg elfene-
kelem. Ami mellékesen kifejezetten jót tenne neki, de a
szülei neheztelnének rám miatta, mert nem hisznek ben-
ne, hogy a gyereket büntetni kéne. És amúgy elsősorban
ez az indoka annak, hogy a kölyök betöri az ablakot.
– A Damon gyerek? – vigyorgott Lanigan. – Lehet,
hogy kéne nyitnom neki egy aktát. Gondolom, néhány év
múlva hivatalosan is a látókörünkbe kerül. De ez nem
olyan neheztelés, David, mint amikor valaki betöri a pin-
ceablakot, sőt akár a nappaliét. – A rendőr összefoglalta a
három gyógyszerész ügyeit a Kestler családdal. – Látja –
mondta végül –, mindegyiküknek megvan rá az oka,
hogy gyűlöljék valamelyik Kestlert.
– És mivel maga szerint Arnoldnak van erre a leg-
nyomósabb oka, őt gyanúsítja?
– Nem, David. Először McLane-re gondoltam, főként,
amikor megtudtam, hogy Marcus Aptaker elöl volt a
pultnál, vásárlókat szolgált ki, és McLane volt hátul, ő
állította össze a kért orvosságokat. Akkor még nem tud-
tam, hogy Arnold is itt volt a városban. Biztos voltam
benne, hogy megvan az emberem. De nem akartam el-
kapkodni a dolgot, annál is inkább, mert ez árthat
Aptaker üzletének, aki kórházban van meg minden. Szó-
val, amikor McLane bejött a kapitányságra teljesen más
ügyben, behívtam az irodámba, és beszélgettünk egy
kicsit. Arról, hogyan veszítette el a boltját, és teljesen
nyíltan megvallotta, hogy utálja Kestlert. – Lanigan elő-
rehajolt a székén, mint aki nem győzi hangsúlyozni a
most következő mondatok fontosságát. – Sőt, azt is lazán
elmondta, hogy amikor meghallotta a telefonban, hogy
Kestlernek lesz a gyógyszer, teljesen tisztán emlékezett
az egészre, akkor azt mondta, ő aztán nem őrült meg,
hogy ennek az alaknak gyógyszert készítsen, és átadta
inkább Arnoldnak. Na most: ha McLane ártani akart vol-
na Kestlernek, egyszerűen csak meg kellett volna változ-
tatnia a rendelést, majd közölni, hogy Cohen ezt mondta
telefonon. A dokinak esélye sem lett volna, hogy bebizo-
nyítsa az ellenkezőjét, nem igaz?
A rabbi csöndesen ült a székén, a bizonyítékokat mér-
legelte. Hirtelen eszébe jutott, hogy dr. Muntz története
ugyanerről az estéről szól, amikor a vihar kitört. – Mon-
dok magának valamit – szólalt meg végül –, amitől ösz-
szedől a szépen felépített teóriája. Nincs egy órája sem,
hogy nálam járt dr. Alfred Muntz. És szigorúan bizalma-
san közölte velem, bár gondolom, ez a mostani helyzet
felhatalmaz arra, hogy elmondjam, hogy kiállított egy
receptet Safferstein beteg feleségének, amelyet aznap
éjjel váltották ki Aptaker patikájában, és nem az volt az
üvegben, amit ő felírt. Ugyanúgy: a címke stimmelt, a
gyógyszer nem. McLane a saját bevallása szerint maga
készítette elő Saffersteinnek az orvosságot, és ezek sze-
rint ugyanazt a hibát követte el, amelyet maga szerint
Arnold is Kestler esetében. Maga azt állítja, hogy ez tel-
jesen valószínűtlen, ahogy egy háziasszony sem keveri
össze a sót a cukorral. De ha két nő főz egymás mellett
egy konyhában, és az egyikük sót tesz a süteménybe, a
másik pedig megcukrozza a levest, akkor, valószínűtlen
vagy sem, az ember kénytelen arra gondolni, hogy itt
bizony hiba történt, annál is inkább, mert két ilyen hiba
még kevésbé valószínű, mint egy. A mi esetünkben, ha
nem baleset volt, akkor arra kell gondolnunk, hogy ösz-
szeesküvés kellett hogy legyen, hogy McLane és Arnold
suttogva összebeszéltek, amíg Safferstein a gyógyszerére
várt, és megdumálták, hogy más orvosságot adnak ki a
két páciensnek, mint ami a két különböző orvos receptjén
szerepel. Ráadásul Safferstein feleségével nem is volt
semmi bajuk. És ez ugye képtelenség.
Lanigan szélesen elmosolyodott. – Köszönöm, David.
A története megmagyarázza, hogyan is csinálta Arnold.
Bevallom, egy parányit aggódtam emiatt. Úgy tűnt, az
ifjabb Aptaker hatalmas rizikót vállalt azzal, hogy más
tablettát tett az üvegbe, amikor McLane ott állt tőle egy-
két méterre. Mivel McLane vette fel a telefont, és neki
diktálták be a receptet, biztosan tudta, hogy minek kell
belekerülnie az üvegbe, amelyet Arnold készített. De
most már értem, hogyan csinálta a fiú, hála magának.
Mind a ketten megírták a címkéket, és felragasztották a
saját üvegükre. Aztán Arnold elterelte McLane figyelmét,
és kicserélte a két üveget. Ezután mindketten beletették a
tablettákat az előttük álló üvegbe. És Safferstein megkap-
ta Kestler gyógyszerét, Kestler meg Saffersteinét.
– De ez nemcsak Arnoldra lehet igaz, hanem Mc-
Lane-re is – vetette ellen a rabbi. – Ő is elterelhette Ar-
nold figyelmét.
– De nem tette. Nemrég mondta el nekem Arnold,
hogy levert egy üveg köhögés elleni szirupot, és McLane
bement a vécébe a felmosóért. És még hozzátenném,
hogy McLane nem csinált úgy, mint aki még nem hallotta
a Kestler nevet. És nem utazott el másnap.
– De ha arról van szó, hogy kicserélték a két orvossá-
got, akkor ezt megtehette bárki, akinél ott volt a két üveg.
Akár Safferstein is…
– David, ez nem vall magára – nézett fel rosszallóan
Lanigan.
– Ezt hogy érti?
– A saját embereiről egy másikra tereli a gyanút, csak
hogy kimentse az egyiket?
– Csak vázoltam a lehetőségeket – válaszolta hűvösen
a rabbi.
– Igen, de Safferstein nem lehetőség. Hogy miért?
Mert nem is ismerte Kestlert. Sem az idősebbet, sem a
fiatalabbat. És azok sem ismerték őt. És Bill
Saffersteinnek fogalma sem lehetett, mit történik, ha oda-
adja Kestlernek a saját feleségének szánt gyógyszert.
A rabbi egy ideig némán ült a székén, aztán Laniganra
meredt. – Megvádolja Arnold Aptakert?
Lanigan eltűnődött. – Még nem. Talán tényleg van er-
re magyarázat. Gondoljon csak bele, hogyan álltam
McLane-nel. Már azt hittem, megvan, de kibújt a hálóból.
Talán a fiatal Aptakernek is összejön. Beszélek vele még
egyszer. Ha maga is megpróbálná előtte… – A rendőr
kérdő pillantást vetett Smallra. – Egy kicsit hazardíroz-
hatnánk.
– Azt persze meg se említsük, hogy így nem áll meg a
vád a bíróság előtt.
– Miért nem?
– Mert nincs igazi, rendes bizonyítéka, hogy Kestler
attól a tablettától halt meg – válaszolta David. – Nem volt
boncolás…
– Ennyivel, ami most a kezemben van, bármikor el-
rendelhetem a kihantolást, higgye el, David.
– Rendben. Beszélek vele.
Lanigan a nyitott ajtón át nézte, ahogy a rabbi Akiva
mellé telepszik, és halkan elmagyarázza neki az ügyet. A
fiatalember először döbbent hitetlenkedéssel meredt ma-
ga elé, de mire Small a végére ért, már visszanyerte hig-
gadtságát.
– Teljesen el van tévedve ez a zsaru. Nem gyűlöltem
Kestlert. Sajnáltam. Amikor történt, és kicsit még utána
is, ki voltam rá akadva, persze. Álmodtam is róla, hogy
bosszút állok. De mondok még valamit, rabbi. Néha hon-
vágyam volt, főként eleinte. És akkor belegondoltam,
hogy mi történt, miért nem lehetek otthon, és elábrándoz-
tam, hogy valahogy majd kiegyenlítem a számlát. De az
soha még csak eszembe sem jutott, hogy rossz orvosságot
adjak neki egy receptre. Ez egyszerűen fel sem merült
bennem. Tudja, ez ellentmond a szakmai ösztönömnek,
azt hiszem. És amikor rátaláltam reb Mendelre és a
havurára, rájöttem, hogy a Kestler iránt érzett gyűlöletem
minden cseppje valójában saját magam ellen szólt. Hi-
szen ő én volt, és én ő, mert mindketten egy nagyobb
egység részei vagyunk. Ért engem, rabbi?
– És amikor meglátta a J. Kestler nevet a recepten?
– Semmi. Lehetett volna bármi más. Persze, észrevet-
tem. De semmi. Nem éreztem semmit. Tudja, néha, ha az
ember meglát egy receptet, amelyet valamelyik ismerőse
nevére állítottak ki, azt gondolja magában, hogy „Na,
szegény Bill, biztosan jól megfázott”, semmi többet. –
Megpaskolta a rabbi karját. – Ne aggódjon. Nem tettem
semmi rosszat, úgyhogy minden rendben lesz. Majd meg-
látja.
Egy rendőr jött fel az őrszobáról, a parancsnok irodája
felé indult, amikor, kissé elkésve, észrevette Akivát. –
Hé, Arnold. Meg sem ismertelek. Te meg mit keresel itt?
– Hello, Purvis – köszönt Akiva mosolyogva.
– Ismeritek egymást? – kiáltott ki Lanigan az irodájá-
ból, és az ajtóhoz lépett.
– Arnold Aptakerrel? Hogyne. Osztálytársak voltunk
a gimiben. Amikor utoljára láttam, még nagy szakálla
volt, mint valami öreg, zsidó rabbinak… – Purvis elvörö-
södött. – Ne haragudjon, rabbi, csak úgy kicsúszott.
– Semmi gond. De manapság már inkább a fiatalok
viselnek szakállt.
– És mikor találkoztak, Purvis? – érdeklődött a kapi-
tány.
– Utoljára? A vihar éjszakáján. Az egyes úton teljesí-
tettem szolgálatot, le kellett lassítaniuk az autósoknak az
autópályára hullott, letört ágak miatt, ezt felügyeltem. És
akkor jött ez az autó száguldva…
– Mármint gyorshajtott?
A rendőr megint elvörösödött, rájött, hogy elmarasz-
talhatják, amiért nem büntette meg Aptakert. – Nos, nem
igazán gyorshajtott. Talán csak egy kicsit. Nem annyira,
hogy meg kelljen bírságolni, de ahhoz éppen eléggé,
hogy azt gondolja, rá akarok szólni, hogy lassítson le.
Úgyhogy belefújtam a sípomba, odamentem hozzá, és
kiderült, hogy régről ismerjük egymást.
– Hova ment akkor, Arnold? – kérdezte Lanigan.
– Azt mondta, Philadelphiába – buzgólkodott Purvis.
– És hány óra volt?
– Hajnali három körül, azt hiszem.
– Csütörtök, hajnali három óra? És azt mondta, épp
hazafelé tart, Philadelphiába? Gyere csak be, Purvis? –
Lanigan félreállt az ajtóból, hogy a másik bemehessen a
szobába, majd magukra csukta az ajtót.
– Most figyelj, fiam, ez fontos – kezdte a kapitány. –
Azt akarom, hogy amennyire csak fel tudod idézni, pon-
tosan mondd el, mit beszéltetek.
– A mindenit, parancsnok, ennek már több hete! Oda-
sétáltam az autójához, és azt mondtam, amit mindig szok-
tam, tudja „Ég a ház, pajtikám?”, vagy valami ilyesmit.
Erre ő azt válaszolta, hogy baromira siet, oda kell érnie
Philadelphiába. Aztán felismert engem, meg én is őt.
Lehet, hogy elsütöttem egy-két viccet a szakálláról, hi-
szen mindenki ezt tette volna a helyemben.
– Természetesen.
– Aztán azt hiszem, kitárgyaltunk néhány ismerőst a
suliból, hogy mit csinálnak most, és megkérdezte, hogy
van a testvérem, Caleb, én meg mondtam, hogy a városi
újságnál dolgozik. Akkor elővette a tárcáját, és adott
nekem egy ötöst.
– Le akart fizetni?
– Nem, parancsnok, dehogy, semmi ilyesmi nem tör-
tént. Maga ismer engem, ha azt látom, hogy meg akar
vesztegetni, úgy seggbe rúgom, hogy egész a kapitánysá-
gig repül.
– Természetesen.
– Előfizetett a Barnard’s Crossing-i Courierra. Tudja,
Caleb most épp kampányt szervez, hogy a Floridába köl-
tözött öregek is fizessenek elő a lapra, hogy ne szakadjon
meg a kapcsolatuk a várossal. Ezt megemlítettem Ar-
noldnak, erre ő adott öt dolcsit.
– Értem. Rendszeresen híreket akart kapni innen.
– Nyilván.
Lanigan kicsapta az ajtót, és odakiáltott az asztalnál
üldögélő őrmesternek. – Vegye fel ennek az embernek az
adatait! Őrizetbe vesszük.
– Mi a vád, uram?
– Gyilkosság. Jacob Kestler szándékos meggyilkolása.
Miközben Akiva a külső irodában ült és az adatait diktál-
ta, Lanigan a saját asztalánál a rabbinak magyarázott.
– Itt ez a fiatalember, aki évek óta nem látta a szüleit,
aztán egyszer csak idejön. Kedden érkezik autóval, csü-
törtökön elmegy. Elég meglepően rövid látogatás ahhoz
képest, hogy milyen rettenetesen hosszú az út. Az ember
azt hinné, legalább szombatig itt marad. Már ez önmagá-
ban is gyanús, rabbi. Erre kiderül, hogy az éjszaka kellős
közepén utazott el. Szerda este kisegít a boltban, aztán
néhány órával később már az autóban ül. A bíróság min-
dig elfogadja bizonyítékként a menekülés tényét.
– De…
– Egy pillanat, még nem végeztem – emelte fel a ke-
zét Lanigan. – Természetesen elgondolkodtam azon is,
hogy miért jött vissza ilyen hamar. Ha elkövetett valamit,
és ezért menekülnie kellett, akkor miért jön vissza? Csa-
kis azért, mert azt hiszi, biztonságos. Ha elkezdtünk vol-
na nyomozni Kestler halálnak az ügyében, az nem került
volna bele az újságba Philadelphiában. Sőt valószínűleg
még Bostonban sem. Akkor meg honnan tudhatná? Miért
kockáztatna? Nos, Purvis most mondta el nekem, hogy a
kis barátja adott neki öt dollárt, és előfizetett a Courierra.
Erre mit mond, rabbi?

Az alagsori cellában Small megpróbálta jobb belátásra

bírni Akivát. – Szerezzen ügyvédet! Ezzel csak árt magá-
nak.
Akiva megrázta a fejét. – Nem kell ügyvéd.
– Miért nem?
– Mert csak útban lenne, és összezavarna mindent.
Megmondaná, mit csináljak, kérvényeket nyújtana be
vagy valami, és ezzel csak bonyolítaná az ügyet.
– Mit bonyolítana?
– Az események természetes menetét.
 – De holnap reggel, amikor vádat emelnek maga ellen,
a bíró kirendel egy ügyvédet, ha addigra még sincs.
– Akkor majd a bíró kirendeli, rabbi. Ezen nem tudok
változtatni. De legalább nem azért lesz, mert nekem nem
elég erős a hitem, és hívattam egyet.
– És az édesanyja, Akiva? Nem hívja fel? Vagy men-
jek el hozzá én?
– A nagynénémnél van épp látogatóban Bostonban.
Csak valamikor holnap jön haza.
– Nincs meg a száma? Szívesen felhívom.
A fiatalember megint megcsóválta a fejét. – Nem, ak-
kor egész éjszaka nem bírna elaludni az aggodalomtól.
Sőt, még valószínűbb, hogy hanyatt-homlok iderohanna.
Nem, majd megtudja, ha eljön az ideje.
– És a bolt?
– Holnap McLane-en a sor, ő nyit. Van kulcsa.
A rabbi taktikát váltott. – Miért indult el Philadelphiá-
ba az éjszaka közepén?
– Nem szeretnék beszélni erről, rabbi.
– Akkor azt mondja meg, miért fizette elő a Couriert.
Akiva felnevetett. – Nem fizettem én elő semmire,
csak így jattoltam le Joe Purvist. Mert barátságos volt
meg minden, de azért attól tartottam, hogy nem úszom
meg büntetés nélkül. Ha megpróbáltam volna nyíltan
lefizetni, és nem vevő rá, akkor még nagyobb bajba ke-
rültem volna. De elmesélte, hogy a bátyja előfizetőket
gyűjt, úgyhogy adtam neki egy ötöst. Biztos voltam ben-
ne, hogy megtartja magának. Meg is lepett, amikor végül
tényleg megkaptam a lapot.
– Jobban járt volna, ha nem küldik el magának – bo-
rongott Small. – Sajnos, most már muszáj mennem. Ha
bármiben segíthetek…
– Igen, lenne valami, rabbi. Ha behozna esetleg egy
sziddurt…
– Hozzak be magának egy imakönyvet?
– Igen. Szeretnék mást is mondani, nem csak a Smát
 51. FEJEZET

– Azt hittem, elfelejtetted, hogy Bernsteinékhez vagyunk

hivatalosak – fogadta Miriam a férjét.
– Nem, nem felejtettem el – válaszolta David, majd
elmesélte, mi történt.
– Ó, szegény anyja!
– Mi ez a feminista hozzáállás? És a szegény apja? És
szegény Akiva, ez a fiatal gyerek?
– Igazából csak Mrs. Aptakert ismerem a családból.
Mit gondolsz, David, Akiva tette?
A rabbi gyászos képpel csóválta a fejét. – Az biztos,
hogy Lanigan megalapozott vádat tud emelni ellene. Van
indíték: minden oka megvolt rá, hogy utálja Kestlert.
Megvan a gyilkos fegyver is: a gyógyszer. És az alkalom
is adott volt, hiszen épp benn volt a boltban, amikor kiad-
ták az orvosságot, sőt úgy tűnik, ő adta ki. Legalábbis a
másik gyógyszerész ezt állítja, és maga
Akiva sem tagadja. És tény, hogy nem sokkal ezután
elhagyta a várost, ami a bűnösségére utal.
– De aztán visszajött.
– Igen, de csak néhány héttel később. És az is lehetsé-
ges, hogy mivel nem említette az újság, hogy Kestler
halála körül bármi gyanúsat észleltek volna, ezért azt
hihette, hogy már tiszta a levegő, visszajöhet. Az meg
pokolian gyanús, hogy vette a fáradságot, és előfizetett az
itteni lapra, amiből kiderülhetett, hogy a rendőrség indí-
tott-e nyomozást az ügyben.
– Elég rosszul hangzik, David, nem? – kérdezte józa-
nul Miriam.
– Hát…
– Ezzel együtt nem hiszed, hogy bűnös. Azért, mert
vallásos?
– Vallásos? Attól, amit ő a vallásának tart, még nyu-
godtan megölhette volna Kestlert, sőt…
– Nem értem, miről beszélsz – közölte egyszerűen az
asszony.
– A vallás külső megnyilvánulásainak nincs semmi je-
lentőségük, ha nem tükrözik a benne rejlő alapvető filo-
zófiát és erkölcsöt. Megismertem Akiva filozófiájának
titkát, amikor arról próbált meggyőzni, hogy nem gyűlöl-
te Kestlert. Azzal a misztikus magyarázattal állt elő, hogy
minden és mindenki az örökkévaló egység része, te ma-
gad vagy az ellenséged, és ő te vagy, akkor meg hogy is
gyűlölhetnéd vagy bánthatnád. De ez működik fordítva
is. Igazolhatja az ember, ha bánt valakit, mondván, hogy
tulajdonképpen magát bántja. És ki másnak lehetne erre
inkább joga? Amikor láttam, egy hajszálnyit sem aggó-
dott, pedig kellett volna neki, még akkor is, ha ártatlan.
Időről időre ártatlanokat is elítélnek. És még ha felmen-
tenek is valakit, akkor is nehéz és költséges dolog ez.
Aggódnia kellene, de nem teszi, mégpedig azért, mert
átértelmezi az egészet, átveri magát, és nem hajlandó
tudomásul venni a tényeket. Ha erre képes, akkor arról is
meg tudja győzni magát, hogy nem követte el, amit való-
jában elkövetett.
– Akkor miért…
– Azt hiszem, kedvelem.
– David, ha nem szeretnél jönni ma este…
– De, menjünk csak. Hiszen nem tudok ma már sem-
mit sem tenni Arnold érdekében… Illetve dehogynem.
Bevihetem neki a sziddurt, amit kért. Készülődj, men-
jünk!
– Készen vagyok. Már csak át kell öltöznöm – A
rebecen belebújt egy fekete ruhába, és hátat fordított,
hogy a férje felhúzhassa a cipzárt. Aztán átnyújtott neki
egy gyöngysort, hogy kapcsolja össze, míg ő a tarkóján
összefogva tartotta a haját.
Small alaposan megvizsgálta a csatot. – A füzér kezd
tönkremenni, már csak egyetlen cérna tartja.
– Ó, jó lesz az.
– De elszakadhat, és…
– Akkor sincs nagy baj, David. Nem igazi gyöngyök,
tudod jól. Bizsu, de csak ez megy a fekete ruhámhoz.
A rabbi a bejárat előtt várakozott, az egyik kezében az
Akivának szánt imakönyvet tartotta, a másikban türelmet-
lenül csörgette a kulcsát, míg Miriam előadta utolsó in-
telmeit a bébiszitternek. Az autóban az asszony kihúzta a
biztonsági övet és bekötötte magát. A rabbi vezetési tu-
dományát enyhén szólva is egyenetlennek lehetett nevez-
ni, de ha rosszkedvű volt, és szórakozott, mint most is,
akkor hol hirtelen gázt adott, hol ezt ellensúlyozandó
beletaposott a fékbe. Miriam úgy értelmezte, hogy ez
jelzi gondolatai meg-megakadó áramlását.
– Rendben. Hova megyünk?
– Bernsteinékhez, drágám, a Harris utcába.
– Az hol van?
– Ó, az szép kis környék, ahol az összes nagykutya is
lakik, Epsteinék és Dreyfussék is. Saffersteinéktől csak
egy sarok.
– Nem tudom, hol lakik Safferstein.
– Semmi gond – szólt Miriam –, akkor navigálok.
Menj végig a Salem úton, onnan rá a Minerva útra…
– Azt tudom, melyik – vágott közbe a rabbi sértődöt-
ten.
– Na, a Harris utca a Minerva felső szakaszánál van.
Végigautóztak a Salem úton, elmentek a Goralsky-
tömb előtt.
– Minerva – mormogta Miriam.
A rabbi méltatlankodva nézett az asszonyra. – Tudom,
tudom – mondta, és befordult. Néhány perccel később
odabiccentett egy ház felé, és megjegyezte: – Itt laknak
Kestlerék.
 – Ebben a fehérben?
A rabbi belenézett a visszapillantóba. – Nem, még
előtte, a barnában.
– Rengeteg autó áll előtte. Buli van náluk szerinted?
– Nem valószínű – válaszolta David –, talán inkább a
fehér házban. Kestler nem valami vallásos. Meséltem
neked, hogy a gyászhét alatt kártyáztak a feleségével? De
abban azért biztos vagyok, hogy nem rendez bulit néhány
héttel az apja halála után, már csak azért sem, mert az
szerinte biztos balszerencsét hoz. A felesége még csak-
csak hajlamos lenne ilyesmire. Nála az sem merülne fel,
hogy ezzel megszegi a gyászra vonatkozó vallási szabá-
lyokat. Biztos vagyok benne, hogy nem is zsidó.
– Ezt honnan veszed? Ő mondta?
– Azzal a névvel, hogy Christine? – A rabbi felneve-
tett. – Amikor először meglátogattam az öreget, térd-
hajlítással üdvözölt, mint a vidéki ír kislányok a papot. El
kellett magyaráznom neki…
– Állj! – kiáltott fel Miriam.
David beletaposott a fékbe, Miriam előrebukott,
amennyire az öv engedte.
– Túlmentünk, már elhagytuk, David.
– Nem is volt ott semmilyen utca, csak egy sétány.
– Pont az a Harris utca. Később térré szélesedik. For-
dulj meg!
– Ebben egészen biztos vagy?
– Mrs. Bernstein azt mondta, hogy két házzal
Saffersteinék előtt van, és az ott Saffersteinék háza, úgy-
hogy ennek kell lennie. Ó, jaj!
– Most meg mi történt? – kérdezte a férfi ingerülten.
– Jaj, David, elszakadt a láncom.
– Mondtam előre…
– Akkor történt, amikor olyan hirtelen fékeztél! –
mondta az asszony szemrehányón. – Megrándultam, és
megfeszült az övem.
Miriam a nyakához nyúlt, összefogta a szakadt láncot,
és a férje kezébe nyomta. – Tessék, tedd be a zsebedbe.
De óvatosan, mert szétesik. Ott van egy a padlón! – Az
asszony tovább izgett-mozgott. – Jaj, az egyik becsúszott
a nyakamról a melltartómba.
– Ha azt hiszed, hogy itt, az utca közepén
kicipzározlak… Szállj ki, és ugrálj egy kicsit, hátha ki-
szabadul magától.
Miriam kikapcsolta az övét, és kikászálódott. Ahogy
lecsúszott az ülésről, még egy gyöngy leesett az autó
kárpitjára. – Ott van még egy, David, lecsúszott az ülés és
a támla közé. – Kilépett, behajolt az autóba, és megpró-
bált belekotorni ujjaival a résbe. – Nem érem el!
– Szállj be! – szólt ki Small.
– De David…
– Szállj be! – ismételte ellentmondást nem tűrve a férj.
A rabbi elindította az autót. – A Harris utcát már el-
hagytuk – jegyezte meg szelíden az asszony. – Nem for-
dulsz meg?
– Előbb be akarok menni a rendőrségre. Miriamnak
eszébe jutott az ülésen heverő imakönyv.
– Ja, jó. Visszafelé a jobb oldalon lesz majd, biztosan
nem fogunk megint továbbmenni.
– Ne aggódj, odaérünk a buliba idejében – biztosította
David a feleségét.
Végighajtottak a Minerván, aztán a városközpont felé
vették az irányt. A rabbi a szűk, kanyargós utcákon sem
vett vissza a sebességből, amíg oda nem értek a kapitány-
ság elé. Azonnal kiugrott a kocsiból, és felszaladt a grá-
nitlépcsőkön. Miriam észrevette, hogy az imakönyvet az
ülésen felejtette. Megcsóválta a fejét a nagyon is jellemző
szórakozottságon, és magához vette a sziddurt, majd fér-
jét követve elindult az épület felé.
Lanigan rendőrkapitány az irodája előtt állt, kabáttal a
kezében. – Üdvözlöm, David – köszöntötte a látogatót,
majd meglátta mögötte a rebecent is. – És Miriam. Mi a
helyzet?
– Miriam elvesztette a gyöngyeit – zihálta Small.
– Úgy érti, hogy ellopták? Be akar jelenteni egy lo-
pást, ezért jött?
– Nem, nem. A nyakán volt.
– Nem voltak igaziak, parancsnok – magyarázta az
asszony. – És a zsinórja már tönkrement teljesen.
– Akkor… – Lanigan tanácstalanul pillantott egyik lá-
togatójáról a másikra. – Jobb lesz, ha bejönnek. – Bekí-
sérte vendégeit az irodájába. – Most mondják el, miről
van szó.
– A gyöngyök… – kezdte a rabbi. – Miriam eltörte a
csatot, és támadt egy ötletem az üggyel kapcsolatosan.
Magának az az elmélete, hogy Arnold kicserélte az üve-
geket, amíg McLane hátrament a helyéről, hogy kihozza
a felmosót, vagy amíg a padlót pucolta. Képzeljük el,
hogyan történt. Mindkettőjük előtt ott volt a pulton egy
gyógyszerszámláló. Ez egy kis műanyag tálca, az egyik
végén kis vályúval. A tablettákat ezen a tálcán számolják
meg, és aztán megemelik, és a tabletták begurulnak vagy
becsúsznak a vályúba. A vályú végén van egy tölcsér, azt
beleteszik az orvosságos-üvegbe, és beöntik a tablettákat.
Esély sincs arra, hogy egy tabletta eltűnjön.
– Igen, láttam már ilyet.
– Nos, képzelje el, hogy ki akarja cserélni a két üveg-
ben lévő pirulákat.
– Akkor megint ki kell önteni őket a tálcába – vála-
szolta azonnal Lanigan –, és azokat kell kicserélni.
– Így van – bólintott a rabbi –, de mindenképp megfe-
lelő számú tabletta lesz mindkét üvegben. De ha nincs
magánál doboz, sőt asztal sincs, akkor mit csinál? Az
egyik üveg tartalmát beleönti a tenyerébe.
Aztán a másik üvegből átönti a pirulákat az üresbe.
Végül a tenyerében lévőket beleteszi a másodikba. Csoda
lenne, ha egyetlen szem sem veszne el.
– Hová akar kilyukadni, David?
– Hogy Safferstein cserélte ki a tablettákat, amikor az
utcai lámpa alatt üldögélt a kocsijában, még mielőtt a
járőrkocsi odaért volna.
– Csak azért, mert egy tabletta hiányzik? – mosolyo-
dott el Lanigan. – Épp maga mondott vagy fél tucat lehe-
tőséget, hogyan tűnhetett az el, amikor először beszéltünk
erről.
– Ez is igaz – ismerte el a rabbi. – De ne felejtsük el,
hogy nála volt mindkét üveg, és volt bőven ideje, hogy
kicserélje a gyógyszereket anélkül, hogy tartania kellett
volna attól, hogy meglátják.
– De miért akarta volna bántani Kestlert? Nem is is-
merte.
– Nem?
– Nem. És azok sem ismerték Saffersteint.
A rabbi megemésztette az információt, majd bólintott.
– Rendben, akkor most vegyük sorra a lehetőségeket.
– Most előadja nekem azt a hogyishívjákot? A pulpilt?
– Pilpult – javította ki Small. – Miért is ne? A talmudi
pilpul logikai módszer, remek módon használja ki az
árnyalatnyi különbségeket.
A kapitány elvigyorodott. – Na, gyerünk, csinálja
csak, ráérek. Bár maguk nagyon úgy néznek ki, mint akik
kicsípték magukat valamilyen esti programra.
– Igen, Bernsteinék várnak minket – emlékeztette Mi-
riam a férjét. – Egy csomó embert meghívtak…
– Akkor nem fogunk hiányozni nekik – vágott közbe
Small csípősen. – És úgyis késni fog mindenki. –
Laniganhoz fordult. – Tegyük fel, hogy Safferstein tette.
– Miért tennénk fel?
– Miért ne? Ez csak feltételezés, hogy elkezdhessünk
gondolkodni. Meg adottak a gyanús körülmények, azokat
már az előbb elmondtam. Szóval nem teljesen valóságtól
elrugaszkodott feltételezés.
– Rendben. – Lanigan az asztalra dobta a kabátját,
hellyel kínálta a látogatókat, és kihúzta saját asztali szé-
két is. Miriam helyet foglalt, de a rabbi állva maradt.
– Először is tisztázzuk az alapokat! – kezdte David.
– Azt hogyan?
– Ó, hát zárjuk ki a nyilvánvaló képtelenségeket –
folytatta fesztelenül a rabbi. – Mondjuk, ha feltételezzük,
hogy Safferstein cserélte ki, akkor az nyilván nem lehe-
tett véletlen.
– Pont maga érvelt amellett, hogy véletlen volt – mu-
tatott rá pedánsan a rendőr.
– De akkor még azt hittük, hogy mindez az üzletben
történt. És ott, bár nem valószínű, nem is teljesen kizárt.
De ha valaki egyedül ül a kocsiban, akkor nem hiszem,
hogy leáll vele játszani, mint egy gyerek, és véletlenül
kicseréli az orvosságokat.
Lanigan elvigyorodott. – Jó, ezt aláírom.
– Tehát akkor szándékos volt – folytatta a rabbi –, és
vagy viccnek szánták, vagy…
– Ugyan, egy felnőtt ember mit tarthatna viccesnek
abban, hogy kicseréli két beteg ember gyógyszerét, akik
közül az egyik ráadásul a felesége.
– Igen, ez nekem is logikusnak tűnik – mondta Small.
– Szóval ártani akart valakinek, valószínűleg nem
Kestlernek, mert őt nem is ismerte. De ebből talán az
következik, hogy Mona Safferstein volt a célszemély.
– Nem túl jó következtetés – szögezte le Lanigan. –
Ha a feleségének szánta volna, akkor egyenesen haza-
megy, és bevetet vele egyet. De ő nem ment haza, meg-
állt Kaplanéknél.
– De miért?
– Azt mondta, olyan heves volt a vihar, hogy ki akarta
várni, míg egy kicsit csillapodik.
A rabbi elkezdett körözni a szobában, fejét hátravetve
a plafont bámulta, míg a többiek őt nézték. Hirtelen meg-
állt, Laniganhoz fordult. – Hugh, tudja, hol lakik Kaplan?
– Természetesen.
– És Safferstein?
– Persze.
– Na, én épp az imént tudtam meg – mondta Small. –
Safferstein semmivel sem lakik messzebb Aptaker boltjá-
tól, mint Kaplan. Ha tényleg az lett volna a baja, hogy
nem akart a viharban vezetni, akkor ezzel az erővel haza
is mehetett volna.
 Lanigan összeráncolt homlokkal, aprókat bólogatva
képzeletben végigkövette a két útvonalat. Amikor befe-
jezte, bólintott. – Igaza van, ötven méter ide vagy oda.
– Akkor miért ment Kaplanékhez?
– Majd maga megmondja – szólt a zsaru.
Small elmosolyodott. – Azért ez különös, ugye? A fe-
lesége beteg, ezért elrohan orvosságért. Aztán meg nem
megy haza, hogy odaadja neki. Épp ez gondolkodtatott el.
Hiszen ha ő cserélte ki a gyógyszereket, akkor már nem
volt miért sietnie, úgysem adta volna oda neki a tablettá-
kat, hiszen azokat Kestlernek írták fel. Mindazonáltal azt
hiszem, hazament volna, és kitalál valami kifogást, miért
nincs nála a cucc, már csak a látszat kedvéért is.
– De akkor miért nem tette ezt végül?
– Nyilván, mert el kellett mennie Kaplanhez.
– Találkoznia kellett ott valakivel? – kérdezte
Lanigan. – Magával Kaplannel?
A rabbi megcsóválta a fejét. – Nem, nem Kaplannel.
Mivel a gyógyszer izgatta, gondolom, doktor Muntz-cal
akart találkozni, hiszen ő írta a receptet.
– És mit akarhatott az orvostól?
– Feltételezem, hogy meg akarta mutatni neki a piru-
lákat – szólt csöndesen a rabbi.
– De nem tette.
– Nem. Ez már a helyzet iróniája. Nem tudta megmu-
tatni, mert ő maga is áldozatul esett egy másik cserének.
A kabátzsebében volt az orvosságosüveg, de valaki az ő
kabátját vitte el a sajátja helyett.
– De ha megmutatta volna is – kötötte az ebet a karó-
hoz a rendőr –, akkor sem történik az égadta világon
semmi. A doki ott helyben, rögtön kiszúrta volna a hibát,
és lehet, hogy még Kestleréket is idejében tudták volna
értesíteni. És akkor senkinek sem esik baja.
– Senkinek? Gondoljuk csak végig! – A rabbi megint
körözni kezdett. Éneklő hangon folytatta, a talmudi viták
hagyományos intonációjával: – Feltételezzük, hogy nem
akart Kestleréknek ártani, hiszen nem is ismerte őket, és
indítéka sem volt. A feleségét sem akarta bántani, mert
akkor hazament volna. Azt viszont tudjuk, hogy gonosz
szándék vezérelte. Fel kell tennünk a kérdést, hogy kire
lett volna ez bármilyen hatással, ha senki sem veszi be a
gyógyszert? – Small várakozón Laniganra függesztette a
pillantását.
– Ennek így nincs semmi értelme, David. És – folytat-
ta a rendőr, a rabbi intonációját utánozva –, ha elfogadjuk
a feltételezését, hogy azért ment Kaplanhez, mert meg
akarta mutatni a tablettákat Muntznak, akkor az egésznek
végképp semmi értelme, mert minek strapába magát a
pirulák cserélgetésével, hogy aztán a doki úgymond visz-
szacseréltesse?
A rabbi elvigyorodott. – Egész jól csinálja. Kezd bele-
jönni. Jó, akkor nézzük, mi történt volna. Adott egy szo-
ba, tele mindenféle néppel. Safferstein kitalál valami
ürügyet, hogy megmutathassa a tablettákat doktor
Muntznak. „Én nem ezt írtam fel”, jelentené ki a drága
orvos, „itt valami nem stimmel”. Erre Safferstein előadja
a sztorit a másik orvosságosüveggel, mire Muntz meg-
jegyzi: „Biztosan valahogy összecserélték a két gyógy-
szert. Az lesz a legjobb, ha felhívom Kestleréket, és fi-
gyelmeztetem őket.” De az a lényeg, hogy az ilyen be-
szélgetések általában nem suttogva zajlanak. És ne fe-
ledd, jó eséllyel dr. Cohen is ott van a partin. Őt is meg-
kérdeznék. Perceken belül az összes vendég tudná, hogy
Aptakerék többször is hibáztak, és nem azt adták ki, amit
az orvos felírt. Na és akkor vajon tényleg senkit nem ért
kár? És mi a helyzet Marcus Aptakerrel?
Lanigan elgondolkodva bólintott. – A gyógyszerész
nálunk a sarkon azt mondta, hogy emiatt fel kellene
hagynia a foglalkozásával. De mi baja lehet
Saffersteinnek Aptakerrel?
– Úgy tudom, meg akarta venni a boltját – jegyezte
meg a rabbi –, de Aptaker nem adta el.
Lanigan tágra nyílt szemekkel nézett fel. – Mi a frászt
kezdene egy ilyen nagymenő ingatlanos azzal a kis pati-
kával?
– Ben Goralsky mesélte, hogy Aptakernek hosszú tá-
vú, tízéves bérleti szerződése volt – válaszolt Small. –
Azt is mondta, hogy szerinte Safferstein le akarja bontani
az egész épületet, és a helyére építeni akar valamit. De
amíg a szerződés él, addig ez lehetetlen. Ezért Bill meg-
próbálta rászorítani Aptakert, hogy fejezze be a pályafu-
tását.
– A pokolba! – mennydörögte Lanigan. – Safferstein
bizalmasan közölte is velem, hogy bevásárlóközpontot
akar oda építeni. – A rendőr biccentett. – Minden klap-
pol.
Miriam, aki eddig a pontig egyik férfiról a másikra
pillantott, mint aki teniszmeccset figyel, egyszer csak
megszólalt. – Parancsnok, most, hogy legalább ugyano-
lyan megalapozott a gyanú Safferstein, mint Arnold
Aptaker ellen, gondolom, el kéne engednie azt a fiatal-
embert.
Lanigan a rebecenre meredt, majd felállt. Kinyitotta
az ajtót, és kikiáltott az asztal mellett üldögélő őrmester-
nek: – Hé, azt a fiút, akinek az imént felvetted az adata-
it… Arnold Aptakert… engedjétek szabadon! – A kapi-
tány visszaült a székébe.
– Természetesen beszélni fogok Saffersteinnel, bár
nincs a kezemben egy mákszemnyi bizonyíték sem. Csak
egyszerűen tagadnia kell, és akkor megnézhetem magam.
– Végül is… – gondolkozott el a rabbi – van egy ötle-
tem. Amikor Miriam elszakította a láncát…

Bernsteinékhez menet Miriam megjegyezte:

– Kíváncsi vagyok, hogyan érezhette magát
Safferstein, amikor rájött, hogy Aptakernek nincs is érvé-
nyes szerződése, mert Mr. Goralsky már nem tudta aláír-
ni.
– Nyilván elég rémesen – válaszolta David. – Gondo-
lom, Kaplan mondhatta meg neki vasárnap, miután az
elnökség megszavazta az eladást. De ha szerda este szól,
már akkor is túl késő lett volna, a lavina addigra már
elindult.
– Szerinted kitervelte az egészet, és ezért ajánlotta fel,
hogy elviszi Kestlernek a gyógyszerét?
A rabbi megrázta a fejét. – Nem hiszem. Honnan tud-
hatta volna, milyen orvosságot írtak fel Kestlernek? És ha
valami szirupot? Nem, jószándékúan ajánlotta fel, hogy
elviszi. Mindenki szerint kedves, nagylelkű fickó.
– Kedves? Nagylelkű? Ennek ellenére egy ember éle-
tével játszott, és…
– Pont ez a lényeg – csapott le a rabbi. – ízig-vérig já-
tékos, és hitt a szerencséjében. Ha szerencsésen indulnak
a dolgok, egyre csak emeled a tétet, felteszel mindent egy
lapra. Amint elkezdesz óvatoskodni, rögtön veszítesz. A
szerencsejátékosok legalábbis így gondolják. És ha menet
közben akadályba ütközöl, megduplázod a tétet. Így csa-
logatod vissza magadhoz a szerencsét. Eleinte
Saffersteinnek is minden jól ment, dolgozott a szerencsé-
je. Sikerült megvennie a környék összes telkét, és gya-
korlatilag a zsebében tudhatta a Goralsky-féle ingatlant
is. Az egyetlen szálka Aptaker boltja maradt, és azt hitte,
hogy előbb-utóbb meg tudja szerezni azt is. Aptaker csak
azért állt ellen, hogy hátha Arnold visszatér. Safferstein
már jó ideje ismerte a gyógyszerészt, és elég agyafúrt
róka ahhoz, hogy rájöjjön, ennek vajmi kevés volt az
esélye. És akkor egyszer csak bemegy a boltba, hogy
kiváltson egy receptet, és Arnold ott dolgozik hátul,
Aptaker meg büszkén közli Saffersteinnel, hogy ez bi-
zony a fia. Beütött a krach. De a szerencse továbbra is
mellette van. Rájön, hogy ott van nála a két orvosságos-
üveg, ugyanakkora és ugyanannyi tabletta van mindket-
tőben, még a formájuk is ugyanolyan. Csak ki kell cse-
rélnie őket, és elterjeszteni valahogy, hogy Aptakerék
hibáztak. Nem hiszem, hogy megfordult a fejében a lehe-
tőség, hogy valakinek baja eshet.
– Azt tulajdonképpen megértem, hogy ha az ember
belevág valami igazán nagy projektbe, teljesen elveszít-
heti a mértéket. Állandóan lehet olvasni művészekről
vagy tudósokról, akik mindent feladtak a munkájukért.
Gondolom, Safferstein is valahogy így volt ezzel a bevá-
sárlóközponttal, amelyet tervezett. De így, hogy, mint
utóbb kiderült, szükségtelenül okozta egy ember halálát,
nem fér a fejembe, miért hívta fel dr. Muntzot a másik
üveg orvosság miatt. Tudta, hogy rossz tabletta van ben-
ne. Sőt már azt is tudta, hogy Aptakernek hamarosan lejár
a szerződése.
– De ezt nem tudhatta biztosan – mondta Small –,
mert közben én megpróbáltam rávenni az elnökséget,
hogy hosszabbítsák meg. És volt rá esély, hogy sikerül.
És ne felejtsd el, a legapróbb jele sem volt, hogy a rend-
őrség nyomozást indított volna Kestler halálának ügyé-
ben, úgyhogy teljesen úgy nézett ki, hogy soha nem derül
ki, hogy összekeverték a gyógyszereket. Lehet, hogy
Lanigan tehet róla, annyira rajta volt, nehogy valaki bele-
leshessen a lapjaiba, sőt az is lehet, hogy az én…
– Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy Jonathan
tehet róla – jegyezte meg csípősen Miriam.
– Jonathan?
– Ő bizony. Ha néhány évvel ezelőtt nem lesz rosszul
az éjszaka közepén, akkor Arnold Aptakernek nem kell
felkelnie, hogy kihozza az orvosságot, és nem is alszik el
másnap. És persze akkor nem is vesznek össze az apjá-
val… Állj!
A rabbi hirtelen lefékezett. – Most meg mi van?
– Megint túlmentél, ez volt a Harris utca!
– Jól van, na, visszatolatok.
– Egyirányú utcában akarsz visszatolatni? Elment az
eszed, David Small? Szépen lekanyarodunk a következő
sarkon.
– Igenis, drágám – bólintott szelíden a rabbi.
 52. FEJEZET

– Nem tetszik ez nekem – közölte határozottan Jennings.

– Én se vagyok oda érte, az ördögbe is! – válaszolta
Lanigan. – Ráadásul elég szép kis summába fog kerülni
nekem.
– Kérd el a pénzt a hivataltól.
– Az szép lenne – vágta rá gúnyosan a parancsnok.
– Ez hivatalos költség. Rendőri intézkedés során ke-
letkezik – érvelt Jennings különösebb meggyőződés nél-
kül.
– Ha bejön a terv. Ha nem, akkor buktam.
– A te bajod, Hugh. Én a helyedben beszélnék előbb
az elöljárókkal, és akkor biztos, hogy nem dobják vissza
a számlát.
– Sose mennének bele, Eban. De ezt te is tudhatnád.
– Gondolom, igazad van – borongott a hadnagy. – Na
de mit akarsz, mit csináljak? Vegyem át az egészet? Az
én kocsim öregebb. Egy horpadás ide vagy oda már nem
számít.
– Nem, én megcsinálom – intette le a kapitány. – De
te meg menj el McNulty szervizébe, és készítsd fel. Várj
meg minket ott. Tanúból sosem lehet túl sok.
– Ott leszek. Mikor indulsz?
Lanigan az órájára pillantott. – Most azonnal, negyed
egy van.
A rendőrkapitány végighajtott a Minerva úton, és
örömmel nyugtázta, hogy szinte teljesen kihalt minden.
Meglátta Safferstein autóját a járda mellett. Szerencsére
épp nem járt arra senki. Lanigan lassított, és szándékosan
nekiment a parkoló autónak, lökhárítójával benyomva a
másik ajtaját.
A csattanás zajára Safferstein kiszaladt a házból. – Hé,
maga! Be van rúgva, vagy mi az isten folyik itt? Nem lát
a szemétől… Ó, maga az? – ismerte fel Lanigant. – Mi
történt, kapitány?
– Félrekaptam a kormányt, hogy kikerüljek egy kutyát
– vallotta be szégyenkezve a zsaru. – Ha jól látom, kicsit
túlságosan is elkanyarodtam. Jaj, ne haragudjon, Mr.
Safferstein.
– Az biztos, hogy nem tett valami jót annak az ajtónak
– mondta Safferstein.
– Hát, az biztos, hogy nem használt neki – vallotta be
a rendőr. – És lehet, hogy a keret is elgörbült. Borzasztó-
an sajnálom. Talán az lenne a legjobb, ha eljönne most a
városi szervizbe. Megkérem McNultyt, hogy vessen már
rá egy pillantást. Ő szereli az önkormányzat összes jár-
művét, megcsinálja magának a kárfelmérést is.
Lanigan visszaült az autójába. Lassan ment, időnkét
belepillantott a tükörbe, hogy megbizonyosodjon, jön-e
mögötte Safferstein. A szervizhez közeledve kicsit fel-
gyorsított, hogy mire az ingatlanos odaér, már az autója
mellett állva fogadhassa.
A szerelő körbejárta a sérült autót. – Úgy tűnik, csak
az ajtó, de azért megnézem.
Safferstein érdeklődve figyelte, ahogy McNulty ki-
emeli az első ülést. – Hé, ott az ezüstceruzám! – kiáltott
fel. – Meg a feleségem fülbevalója, és egy tízcentes, és…
Az autó másik oldalán állva Lanigan kinyújtotta a ke-
zét. – És ez mi? Úgy néz ki, mint valami gyógyszer. –
Előrehajolt, kiemelte. Letörölgette róla a port, és feltar-
totta. – Az is – állapította meg. – Apró, narancssárga
tabletta. Pont ugyanolyan, mint amilyet az öreg Kestler
kapott. Hiányzott az üvegből egy szem. Gondolom, pont
ez az.
– Ó, édes istenem! – sóhajtotta Safferstein, és a kezé-
be temette az arcát.

A gabe alaposan végigmérte reb Mendelt. – Jobban néz

ki ma reggel, rebbe. A nátha…
– Nyoma sincs! – vágott közbe szélesen mosolyogva a
rebbe. – Nézd csak! – Ajkát összezárva mélyet lélegzett.
– Nincs bedugulva az orrom. Nem köhögök. Úgy érzem
magam, mint aki újjászületett.
– Tegnap nem festett túl vidáman…
– Rémesen is éreztem magam, fájt mindenem, bizto-
san lázam is volt. És, csak hogy a nyomorúságomat fo-
kozza, tudod, milyenek ezek a vasárnapok, örökké roko-
nok jönnek. Be is futott Elimelech bácsikám a legidősebb
fiával. Fizikus a Cornellen, és ragaszkodott hozzá, hogy
elmesélje, mit kutat éppen. Makkegészségesen sem értet-
tem volna belőle egy szót sem, ki is mentettem magam,
és felmentem a szobámba. Korán volt még, talán hat óra
lehetett, de nem bírtam tovább talpon maradni. Levetkőz-
tem, bevettem néhány aszpirint, forró teát ittam mézzel,
citrommal és egy kis whiskyvel. Aztán bemásztam az
ágyba, és azonnal elaludtam.
– És reggelig fel sem ébredt?
– De, felkeltem egy óra múlva – mondta reb Mendel.
– Olyan élénken álmodtam, hogy felébredtem rá.
– Valami rémeset?
– Neeem. Emlékszel arra a fiatalemberre, akit mindig
a mi kis vikingünkként emlegettem?
– Akiva. Akiva Rokeach.
– Igen, ő. Úgy tűnt, bajba került. Olyan tisztán láttam,
mint most téged.
– Milyen bajba?
A rebbe vállat vont. – Tudod, milyenek az álmok. Ol-
vastam egy darabig, aztán visszaaludtam. Reggelre telje-
sen jól is lettem. Gondolom, az aszpirin jól megizzasztott,
a tea is…
– Na meg a whisky.
 – Meg a whisky, természetesen. – A rebbe sugárzó
mosollyal nézett fel. – Azért jó lenne tudni, hogyan bol-
dogul a mi kis vikingünk.
 53. FEJEZET

– Miért nem vezeti néha maga az imát, rabbi? – kérdezte

panaszosan Joshua Tizzik. – Úgy egy óra alatt végez-
nénk.
Small rabbi a kérdező savanyú képére nézve elvigyo-
rodott. – Én vezetem a legtöbbször, legalábbis többször,
mint nem. Csak az a gond, hogy maga nem jön elég
gyakran.
Épp a parkolón át sétáltak az autóik felé az esti ima
után. Már nyolc felé járt, de az este közeledte alig enyhí-
tette a vad, augusztusi forróságot.
– Jó, elismerem, hogy nem vagyok túl gyakori vendég
erre, főként csak akkor jövök, ha kaddist kell mondanom,
mint most szegény anyám után, isten nyugosztalja. De
amikor itt vagyok, általában Chester Kaplan az előimád-
kozó.
– Most nem ő volt.
– Jó, most a veje. Már megbocsásson, rabbi, nincs ne-
kem semmi bajom Arnold Aptakerrel, de ez már olyan,
mintha Kaplan a családban akarná tartani az egészet,
mintha monopóliumuk volna rá.
– Mr. Kaplannek ehhez semmi köze – jelentette ki a
rabbi. – Tegnap este felhívtam Arnoldot, és felajánlottam
neki. Tudja, a különleges alkalom miatt is…
– Tudom, persze… Hogy megvan a baba.
– Amúgy vonakodott elvállalni, csak úgy mellékesen
megjegyezném. Úgy kellett rábeszélnem.
Tizzik rosszkedvűen elmosolyodott. – Ezt meg is tu-
dom érteni. Nem vagyok nagy szakértő, de úgy tűnt,
többször is elakadt. És olyan lassan olvasta a szöveget,
mint aki most látja először. Lehet, hogy Kaplan ezért nem
jött el, nem akarta zavarba hozni a szerencsétlent.
– Ha jól értettem, Mr. Kaplannek el kellett utaznia.
Üzleti ügyben – közölte Small.
– Tényleg? Pedig ma szerda van.
– És? Mit számít, ha szerda van? – kérdezett vissza a
rabbi.
– Szerdánként tartja Chet a bulijait.
– Még mindig? Akkor, gondolom, még előtte hazaér.
Maga még eljár hozzá, Mr. Tizzik?
– Néha. Mostanában inkább moziba járok az asszony-
nyal, pláne, hogy van ez a nyugdíjasakció… Egy dollár
egy jegy. És Chetnél sem olyan már, mint valaha…
– Ó!
– Semmi különös, ez várható volt – magyarázta az
öreg. – Az elején még lángol a lelkesedés, aztán szép
lassan elcsitul. Leginkább Mezzik rabbi miatt, ő sokat
számított, és már nem jár. Kapott egy templomot New
York állam északi részén. És a legutolsó meditációs hét-
vége, amelyet Chester szervezett… hát, az sem lendített
túl sokat a dolgon.
– Valóban? Mi történt? – kérdezte érdeklődve a rabbi.
– Nem is hallotta, rabbi? – hitetlenkedett Tizzik. – Én
persze nem voltam ott, de Bob Wiseman mesélte. Totál
lebőgés volt. A július negyediki hétvégén történt, azt
hiszem, ez volt az első alkalom, hogy a nyári szünet alatt
felmentek. Wiseman szerint, aki ott volt majdnem min-
degyiken, az volt az egészben a legjobb, hogy a hely
teljesen békés és csöndes. Naná, mert ősszel voltak ott,
iskolakezdés után. Hát, úgy tűnik, hogy nyáron az a hely
kész őrültekháza, főként hétvégén. A tavacska körüli
nyaralók mind teli vannak, és mindenkinek van legalább
egy motorcsónakja. Fel-alá száguldoztak és berregtek
velük a tavon egész álló nap, az ember a saját gondolatait
sem hallotta tőlük. És éjjel még rosszabb volt a helyzet:
teljes erővel bőgették a magnókat. A katolikusok ezért
költöztették el máshova a nyári gyerektáborukat. Volt,
aki már másnap haza is jött.
– Érdekes – jegyezte meg a rabbi. Közben odaértek
Tizzik autójához, és Small már épp tovább akart menni,
amikor eszébe jutott még valami. – Jaj, tényleg, Mr.
Tizzik, el tudna jönni holnap reggel a templomba? Me-
gint Arnold Aptaker fogja vezetni az imát, legalább meg-
látja majd, mennyit fejlődött. Utána tartunk egy kis foga-
dást, Kaplanék és Aptakerék rendezik az új jövevény
tiszteletére.
– Süti, keksz és hering, mint mindig, ugye?
– Gondolom.
– És whisky papírpohárban.
A rabbi elmosolyodott. – Lehet, hogy igazi poharak-
ban.
– Hát, talán eljövök. Amúgy is, mi mást csinálnék va-
sárnap reggel? Még a tévében is csak mise megy.