Neil Boyd

EGEK, MITÉVŐ LEGYEK?

CICERÓ
 A mű eredeti címe:
Bless me father

Fordította:
Jászay Gabriella

Illusztrálta:
Zsoldos Vera

Minden jog fenntartva!

© Neil Boyd, 1977
© Hungarian translation by Jászai Gabriella, 1997
© Illustrations by Zsoldos Vera, 1997

ISBN 963 539 118 8

Megjelent a Falukönyv-Ciceró Kiadói, Kereskedelmi
és Szolgáltató Kft. gondozásában
Könyv– és játékraktár, nagy– és kiskereskedelem:
1134 Budapest, Kassák Lajos utca 79.
Telefon és fax:129-1619 Fax: 260-1170
Ciceró Könyvesboltok:
1132 Budapest, Visegrádi u. 20-24. T.: 132-9143
1088 Budapest, Baross u. 45. T.: 113-0689
Falukönyv-Cíceró Könyvesboltok:
2040 Budaörs, Szivárvány u. 5. Telefon: (23) 421-632 2890
Tata, Rákóczi út 4. Telefon: (34) 384-154
Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató
Múvészeti vezető: Vaisz György
Szedés, tördelés: Szűcs BT. Dunakeszi
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft.
Felelős vezető: Mike Ferenc
Fülszöveg:

Anekdoták füzérét kapja kézhez kedves olvasónk, melyeknek főhőse az író, Neil atya, és Duddleswell atya,
egy kis londoni kerület plébánosa, akik állandó harcban állnak a hívek megnyeréséért, az adományok
megszerzéséért.
Neil Boyd ügyesen elkerüli az egyes szám első személyben írt művek gyakori buktatóját: önmaga
álszerénységgel leplezett előtérbe tolását. A történetek – melyek közt kissé pikáns is akad – sohasem sértőek,
de nagyon mulatságosak.
 Első gyóntatásom
Végre szabad vagyok! Magam mögött hagytam a szeminárium hatévi magolását és spártai fegyelmét. Azt
követően, hogy felszenteltek a székesegyházban az ötvenes évek elején, a reggeliző tálcám mellett egy
borítékot találtam. Egy papírlap volt benne az első állomáshelyemre vonatkozó részletekkel, és egy latin
okirat, mely az egyházkerületben gyóntatásra jogosít fel.
Káplánságom színhelye a Szent Júdás plébánia lesz, Fairwaterben, Nyugat-London Kentworthy
kerületében. Azt hallottam róla, nem olyan divatos városrész, mint a Chelsea, de nem is olyan elmaradott, mint
a Poplar, az East End dokknegyede. Vegyes vidék, túlnyomóan munkások lakják.
Miután kéthetes vakációt töltöttem Brightonban a szüleimmel, egy ragyogó kora nyári szombat reggelen a
High Streeten kecmeregtem le egy piros, emeletes autóbuszról. Mindkét kezemben egy-egy bőröndöt
cipeltem, megtömve legszükségesebb javaimmal. Kerékpáromat és azt a vagy száz könyvet, melyekről azt
tartottam, fontosak lehetnek számomra a lelkek megmentésére, a Brit Államvasutak fogja nagy kegyesen
utánam szállítani.
A városháza közelében hamarosan letértem a forgalmas High Streetről, és a csendesebb Chindell Roadra
fordultam be, ahol az ötvenéves, szürke téglából épült Szent Júdás plébániatemplom állt.
Mielőtt bekopogtam volna a mellette álló plébánián, beléptem a templomba, hogy egy imát mondjak az
oltáriszentség előtt. Az első dolog, amit megpillantottam, a gyóntatószék volt, rajta a nevem: NEIL BOYD
atya.
Letérdeltem, hogy össze ne rogyjak. Ez még annál is rosszabb volt, mintha minden előzmény nélkül,
hirtelen a képemmel találkoztam volna az újságban. Buzgón könyörögtem a templom félhomályában, hogy jó
káplán legyek, és főleg részvéttel teli, megértő gyóntató. Tizennyolc éven keresztül, hatéves korom óta gyónó
voltam magam is. Jócskán kivettem a részem a lelkiismeret-furdalásokból és abból a kínos elfogódottságból,
ahogy titkos bűnökkel kellett magamat vádolni. A szemináriumban, mint a többi papnövendék, én is minden
szombat este lelki vezetőm térde előtt gyóntam. Az egyszerű katolikus hívők legalább ezt a nyomasztó
megpróbáltatást kikerülik.
Mikor némileg összeszedtem magam, körben végignéztem a szobrokat, a barokk főoltárt és a másik
gyóntatószéket a megsárgult felirattal: CHARLES DUDDLESWELL atya. Ezután térdet hajtottam, és
kijöttem a templomból.
Mielőtt még csengetni tudtam volna, hatalmas termetű, fehér hajú asszonyság tárta ki előttem a plébánia
ajtaját. Zöld ruha volt rajta és virágos kötény, ebbe törülte meg kezeit, mielőtt megpróbálta elvenni a
bőröndjeimet.
– Mrs. Pring vagyok, a házvezetőnő — tájékoztatott.
– Neil Boyd – válaszoltam. Még nem szoktam hozzá, hogy atyának nevezzem magam, és igyekeztem
elhárítani a segítségét.
Ő azonban erőnek erejével megragadta a poggyászomat, és hátrakiabált a válla fölött:
– Megérkezett Neil atya!
A jobb oldali szobából recsegő dallam hallatszott ki.
Senki minket el nem szakít,
Együtt dobban a szívünk,
Te az enyém, én a tied,
Kéz a kézben lépdelünk.
Rendetlen, reverendába öltözött kövérkés plébános jelent meg. A felső gomb a második gomblyukba volt
gombolva, és ugyanez a hiba hússzor ismétlődött meg, égészen a reverenda alsó széléig. Úgy tűnt, mintha
minden bordája elcsúszott volna a helyéről.
– Hello, Neil atya. Millió Isten hozta. Tudja, hogy éppen megmentette az életemet? – Szerény mosollyal
vettem tudomásul, hogy ilyen hamar ilyen értékes szolgálatot sikerült tennem. – Már majd meghaltam, hogy
szót válthassak valakivel, akinek egy nyúlfarknyi sütnivalója van.
Duddleswell atya hosszasan rázogatta kezemet, és vidáman meresztette rám nagy kék szemét. Kereksége
acélkeretes szemüvegén keresztül még kerekebbnek látszott.
Mrs. Pring közben már felfelé vonszolta a lépcsőn poggyászomat.
– Jöjjön a dolgozószobámba, Neil atya – mondta Duddleswell atya. – Amikor bevezetett és elállította a
gramofont, hangosan kikiáltott:
– Mrs. Pring, lesz szíves egy csésze jó meleg téját hozni Neil atyának!
A tea szó ilyetén kiejtésével, ahogy hamar rájöttem, szokása szerint alkalmat keresett arra, hogy
emlékeztessen ír őseire.
– Ez az asszony – Mrs. Pring széles hátára mutatott – húsz éve állt be hozzám. Kitűnő példa rá, hogy a
legrosszabb a legrosszabbat kapja. – Hellyel kínált. – O'Reilly püspök úrtól úgy tudom, nemrégiben csinált
magából papot.
– Három hete, atyám.
– Nos, mivel maga csupa szent ártatlanság, hogy úgy mondjam, egy kis szemináriumi palánta, a püspök ősz
hajamra való tekintettel felkért, hogy tanítsam ki a mesterség fogásaira.
Homlokára tolta a szemüvegét, felgyűrte kissé a ruhaujját, mintha bűvészmutatványra készülne.
– Első pont, Neil atya, valami ütőkártyát mindig tartson a tarsolyában.
– Ugyan mit, atyám?
– Ezt – mondta, ajkát biggyesztve – nem tudom megmondani.
– Nem?
Fejét rázta. – Ha megtenném, nem kellene nekem megváltoztatnom, ami a tarsolyomban van?
Ugy gondoltam, talán igen.
– Másodszor, Neil atya – karjait kinyújtva, két kezét tenyérrel kifelé egymáshoz szorította, mintha arra
készülne, hogy vizet lapátolva a kezével kiússzon a szobából. – Mi ez? – tette fel a kérdést.
– Sziámi ikrek, atyám?
Úgy tett, mintha köpni készülne, de ügyesen visszafogta. – Ez az, hogy a jobb kezem nem tudja, mit csinál
a bal. Vigyázzon, hogy sose ismerjék meg egymást, és akkor nem kerülhet bajba. – Bólogattam, elismerve
kétségtelen bölcsességét. – Harmadszor folytatta – hallgassa meg, mint valami asszony, a plébánia pletykáit –
kötelessége tudni, mi történik maga körül –, de maga tartsa a száját. – Amikor újra bólintottam, kinyújtotta a
nyelvét, mely olyan nagy és rózsaszín volt, mint egy malacé. – Ha kell, harapjon bele, még ha vérezni kezd is.
– Fájdalmas demonstrációval jelezte, mire gondol. – Végül pedig, amikor beszélget a jó néppel, vigyázzon rá,
hogy semmit ne mondjon nekik. Húzza le az agyában a redőnyöket.
Keze középső ujjával lehúzta a szemhéját, két mérges horkantást hallatott, azután hirtelen kinyitotta a
szemét. – Itt van még, Neil atya? – kérdezte. – Úgy látszik, elszundítottam. Hol is hagytam el?
– Azt mondta, egy papnak titoktartónak kell lennie.
– Valóban. Kártyák a mellhez szorítva, összeszorított száj, jéghideg tekintet – egyszóval, mint maga a mi
áldott Urunk. Nos, milyen legyen még egy szent pap? – Belemelegedett a témába. – Természetesen mindig
jóságos, türelmes, tele mindenki iránt figyelemmel, szeretettel.
Mrs. Pring, bedugva a fejét az ajtón, megszakította a szóáradatot.
– Cukorral és tejjel, Neil atya?
– Ez az asszony – morgott Duddleswell atya – még Jézust magát is képes lenne félbeszakítani egy
csodatétel közepén.
– Mindkettővel kérem – mondtam, és Mrs. Pring az igazak mosolyával becsukta maga mögött az ajtót. –
Mármost, Neil atya, a katolikus papok nem házasodnak. És miért nem?
Mrs. Pring feje újra megjelent az ajtóban, hogy ő maga válaszoljon. – Mert ehhez nem akadna elég bolond
nő. – Azután visszahúzta a fejét, és hagyta, hogy tovább csevegjünk a plébánia ügyeiről. Mielőtt a tea
megérkezett volna, elindultunk megnézni a házat.
– Itt, a földszinten, a dolgozószobám mellett van az ebédlő. Ez itt a nagy gyűlésterem – mi társalgónak
nevezzük –, és lenn, a folyosó végén van a konyha.
Mrs. Pring, aki éppen lefelé ment a lépcsőn, odaszólt: Az én konyhám.
Duddleswell atya derűs fintort vágott. – Az asszonyokat – sóhajtotta – majdnem olyan nehéz megérteni,
mint az apácákat. Ez itt a puszta karattyolásával képes felverni a tojásokat.
 Felcsippentette a reverendája szoknyáját – észre sem vette, hogy félre van gombolva –, és felfelé indult a
lépcsőn.
– Ez az én hálószobám – mutatott balra.
A néhány cserepes növényen kívül teljesen dísztelen középső szobába vezetett, ami majd az én
dolgozószobám lesz, majd az utcára néző hálószobámba, ahova Mrs. Pring beállította a bőröndöket. A
hálószoba kicsi volt és sötét, egy mosdó volt benne, egy barna típusszekrény és egy fiókos komód. A vaságy
fölött Velázquez Keresztre feszítésének fakult másolata lógott.
– Egy-két percig folyassa a meleg vizet – mondta –, rendszerint megjön, ha elég erősen imádkozik Szent
Antalhoz. Csak azt remélem, az ágy elég hosszú lesz magának. Miért is nem figyelmeztettek, hogy maga két
méter magas? Ez az alkalmatosság elég kurtának tűnik.
Valamit motyogtam, hogy hozzászoktam, hogy a nálam jóval rövidebb ágyakban felhúzzam a térdemet.
– Annál jobb – mondta –, akkor nem leszek kénytelen levágni a lábát, ahogy a legutóbbi káplánommal
tettem.
Megmutatta a fürdőszobát, végül a következő lépcsőfordulóra mutatott: – Itt fönt, néhány lábnyira Isten
kék ege alatt, van Mrs. Pring birodalma. – Figyelmeztetően megfenyegetett az ujjával. – Behatolni tilos, erről
biztosíthatom. Mrs. Pringnek nincs sok értéke, de amije van, azt vadul őrzi.
Addigra a sokat ócsárolt Mrs. Pring egy csésze szirupfekete teát hozott a dolgozószobámba. Feltűnt nekem
erős karja, érdes könyöke és sima, piros arca.
– Nos, Mrs. Pring, hagyja békén ezt a fiút – mondta Duddleswell atya. – Ne fojtsa agyon anyai
gondoskodásával.
– Csak azt akartam mondani... – kezdte Mrs. Pring, de az atya méltóságteljes mozdulattal megállította.
– Igen, Mrs. Pring, de erre most nincs egy teljes szabad óránk, érti?
Mikor Duddleswell atya kihessegette Mrs. Pringet, én magam ottmaradtam, hogy elrendezkedjem.
Megittam a teámat, kipróbáltam az ágy méreteit, elraktam a ruháimat, és próbára tettem a Szent Antalhoz
intézett ima hatékonyságát.
Olyan előérzetem volt, hogy jól fogom magam érezni a Szent Júdás plébánián.
Pár percen belül néhány könyvem a polcon sorakozott, a bekeretezett pápai bűnbocsánat a falon lógott.
Halk kopogás hallatszott. Mrs. Pring jött be, hogy meglocsolja a fuksziákat.
– Ne hagyja magát félrevezetni – mondta vigasztalóan. – Ha megismeri, valójában nagyon kedves ember.
Ha nehézségei lennének vele, csak telefonáljon Churchillnek. Winnie már alig várja, hogy egy jót
bunyózhasson, mióta öt évvel ezelőtt elintézte a nácikat.
– Ó, igen – dadogtam.
– Bennünket, őt meg engem, igazi pokolbeli együttesnek lehet nevezni. Enrám esik a sírás, rá a fogak
csikorgatása.
Vigasztalása nem járt a várt hatással. – Mikor esedékesek az étkezések, Mrs. Pring?
– Tudja, borzasztó gyanakvó. A papája régiségkereskedő volt. Ha engem kérdez, szerintem minden
hamisítvány, kivéve őt magát.
– Az ebéd egykor van, gondolom?
– Olyan ez – folytatta Mrs. Pring –, mintha tükörből nézné a dolgokat. Nem veszi észre, hiszen minden
fordítva van.
Megrezzent a hirtelen kopogásra. Felkapta öntözőkannáját. – Jön az ítélet napja, meneküljünk haragja elől!
– Neil atya, azt akartam – Duddleswell atya mosolya úgy eltűnt, mint a tévé vásznán a kép, mikor hirtelen
elzárják. Egyik pillanatban még szélesen elterült az arcán, a következőben már csak ponttá zsugorodott össze,
mielőtt teljesen kialudt. – Asszony morogta –, nem tűröm, hogy a káplánom nyakán lógjon! Nem
megmondtam, hogy egy időre tűnjön el nyugat felé, a konyhájába? Elvárom, hogy engedelmeskedjenek
nekem. – Toppantott a lábával. – Nem tűröm, hogy ebben a házban maga viselje a reverendát!
– Eszem ágában sincs – mondta a házvezetőnő, szemrebbenés nélkül. – Viktória királynő óta ez a fajta
szoknya úgyis kiment a divatból.
– Ó, Neil atya – mondta Duddleswell atya, és szikrázó szemén látszott, hogy beismeri pillanatnyi vereségét
–, ez a teremtés jobban szorongatja a torkomat, mint a gallérom maga.
– Az ebéd hánykor van, atyám? – kérdeztem. Mrs. Pring kihasználta előnyét: – Ne bízzon ebben a
jóemberben.
 – Egy órakor, Mrs. Pring? – tettem fel újra a kérdést, kissé türelmetlenebbül.
– Neil atya – kérdezte Duddleswell atya –, maga is azok közé a káplánok közé tartozik, akik állandóan a
hasukra gondolnak?
– Nem vagyok éhes, atyám – siettem kijelenteni. – Akkor mi az ördögnek kérdezi folyton, hánykor van az
ebéd?
Mrs. Pring megérintette a vállamat. – Szegény Neil atya!
– Nem tűröm, hogy maguk ketten ellenem szövetkezzenek! – mondta Duddleswell atya. – Táguljon, Mrs.
Pring, mielőtt elszabadul a nyelvem!
Mrs. Pring tovább készségeskedett. – Előbbre hozhatom az ebédet, ha éhes, Neil atya.
Próbáltam simítani azzal, hogy azt se bánom, ha háromkor szolgálják fel az ebédet.
Duddleswell atyának nem tetszett a nagylelkűségem. – Alig egy órája van itt a Szent Júdásban, és máris
meg akarja változtatni az étkezések rendjét. Majd megenyhülve, leeresztette a vállát. – Sajnálom, hogy
faragatlanul viselkedtem – vigyorgott.
– En is sajnálom – csatlakozott hozzá Mrs. Pring. Nem tudom, mi jött rám.
A szóváltások színes nyelvezete ellenére rögtön éreztem, hogy a plébános és házvezetőnője élvezik a
kötekedést, mely bár heves volt, sohasem volt sem kíméletlen, sem bántó.
– Ez a probléma, ha az emberek évről évre egymás nyakán élnek – magyarázta Duddleswell atya.
Egyébként azért jöttem, hogy megmondjam, még ebéd előtt szeretnék magával gyorsan végigfutni az
egyházközségben.
Megköszöntem. – Nem akarja tudni, hánykor van az ebéd? – Nem különösebben, atyám.
Hitetlenkedő mosollyal nézett rám. – Micsoda furcsa fickó maga! Folytonosan kérdez, de a legcsekélyebb
tisztes érdeklődést sem mutatja a válasz iránt.
Első állomásunk a szülészeti osztály volt a kórházban. Az elválasztó üvegfalon át illően megcsodáltuk a
vagy fél tucat újszülöttet.
Ez a különös, Neil atya, hogy ezeknek itt mind csak egyetlen atyja van.
– Szexmániás az egyházkerületben? – A humor nem erős oldalam, de igyekeztem bedobni, ami tőlem telt.
– Lelki értelemben gondolom, ha ugyan érti, mire célzok.
– Vagyis Istenre gondol.
– Nem, Neil atya, önmagamra. Mi papok azért nem házasodunk, hogy az egész pereputtynak „atyja”
lehessünk. – Odanéztem, ahova ujjával mutatott. – Nézze azt a kisfiút – vagy kislányt. Nehéz kitalálni,
micsoda, ha háttal és megfordítva fekszik. – Ez bizony igaz, gondoltam. – Egyébként, mondja csak, maga
hogy határozná meg a különbséget egy fiú és egy lány között?
Pár pillanatig hümmögtem, anélkül hogy határozott döntésre jutottam volna.
– Hány éves maga Neil, atya? – nevetett. Meghúzta az egyik fülemet. – A fiúknak kék szeme van, a
lányoknak rózsaszín. A mamája soha nem mondta meg magának? – Elhúztam a fülemet az ajka közeléből. –
És ha alszanak, akkor mi van?
– Nem tudom – mondtam csökönyösen.
– Kell, hogy egy papban legyen egy kis találékonyság. Ha senki nem néz oda, felnyitja a szemecskéjüket. –
Nevetésbe tört ki, és ezúttal én is csatlakoztam hozzá. – Hallotta a történetet, Neil atya, a két családról, akik
együtt nyaraltak? Első reggel a vízparton a homokban játszott a négyéves katolikus kisfiú a protestáns
kislánnyal, mindketten abban a kosztümben, amelyben világra jöttek. Tudja, mit mondott a katolikus kisfiú a
mamájának?
– Igen, atyám.
– Tényleg tudja? – hökkent meg.
– Igen.
– Hát mit mondott?
Kicsit szégyenlősen válaszoltam: – „Mama, nem is tudtam, hogy ekkora különbség van a katolikusok és a
protestánsok között.”
Duddleswell atya tekintete fátyolos lett. – Milyen különbségről beszél, Neil atya?
– Háááát... a különbségről, atyám. – Vagyis?
– A különbségről, hm, amit mindenki ismer.
– Kivéve engem, úgy látszik. – Egy hosszú lábú ápolónő épp akkor sietett el mellettünk. – Mindjárt
megkérdezem ezt a csinos, fiatal ápolónőt, vajon milyen különbségre célozhat?
– Kérem, ne tegye – könyörögtem.
Beleegyezően vállat vont. – Még egy dolgon töröm a fejem. Miért olyan biztos a kisfiú, amikor Éva
kosztümben látja a kislányt, hogy az protestáns?
– Nem biztos. – Sután hozzátettem: – És ez benne a vicc.
– A vicc, azt mondja. Lenne olyan kedves megmagyarázni nekem a viccet?
– Nem tudom, atyám.
Mélyet sóhajtott. – Nos, Neil atya, az első fontos leckét megtanulta a Szent Júdásban.
– Leckét?
– Ha ellopja tőlem a legjobb csattanóimat, meg kell érte szenvednie. – Átmenet nélkül egy hat-hét fontos
csecsemőre mutatott. – Egyébként mivel keresztelné meg ezt a kisfiút?
– Ez a kisfiú pedig lány – mosolyogtam kihívóan. – És még úgy tesz, mintha nem tudná a különbséget –
mondta az atya. – Nos, mivel keresztelné meg? – Vízzel.
– Tudtam, hogy nem borsólevessel, de miből öntené rá a vizet, vizesvödörből?
– Egy bögréből, atyám? – kérdeztem találomra.
– Még ettől is megfulladhat a kisjány, vagy tüdőgyulladást kaphat. Egy bögre víz ilyen kisgyereknek olyan,
mint egy úszómedence Jehova tanújának.
– Gyűszűből, atyám.
– Gyűszűből – ismételte. – Nos, hol talál ilyesmit a szülészeti osztályon?
Elővettem találékonyságomat. – Kölcsönkérhetnék egyet Mrs. Pringtől.
Duddleswell atya már nyeregben érezve magát, így szólt önmagához. – Ez a fickó Mrs. Pring gyűszűjét
akarja használni keresztelőmedencének.
– Ennél kisebb dologra nem tudok gondolni, atyám.
Duddleswell atya egy orvosi tolókocsiról felkapott egy fecskendőt. – Használhat egy ilyen valamit. De
előbb meg kell bizonyosodnia, víz van-e benne, és nem, mondjuk, sósav.
– A sósavval végzett keresztelés nem érvényes – mondtam, arra az esetre, ha nem tudná.
– Nem érvényes – mondta –, de alighanem halálos. Tehát próbálja ki a saját bőrén, így. – A fecskendő
tartalmából valamennyit a keze fejére öntött. – Ha felhólyagosodik tőle, ne öntse a kisbaba fejére. – Megállt,
hogy megdörzsölje a kezét, ahova a folyadék csöppent, és aggodalmasan fújt rá. – Szent Atyám! kiáltotta. A
hosszú lábú ápolónő visszatért. – Nővér, nővér, mi az ördög van ebben a fecskendőben?
– Víz, atyám.
Duddleswell atya megnyalta a kezét, mielőtt megkönnyebbülten felemelte volna a fejét. – Hála Isten, csak
csaptermék. Mos még egy fontos kérdés, Neil atya. Mit tesz, ha koraszülött a csecsemő?
– Gyorsan egy ápolónőért kiáltok, atyám.
– Kitűnő – mondta szinte dalolva. – Es mi van, ha miután a kisbaba koraszülötten a világra jött, az ápolónő
magát hívja az inkubátorhoz?
– Megkeresztelem – a különbség alapján a kisfiút vagy kislányt – arra az esetre, ha meghalna. –
Duddleswell atya bátorítóan bólintott. – Fecskendővel. – Újabb barátságos bólintás. – És nem sósavval. –
Lassan megrázta a fejét.
– És még mi az, amit nem csinálna?
Szinte saját szavaimat hazudtolva meg, hevesen válaszoltam: – Nem esnék pánikba, atyám.
– Nem gyújtana semmiféle gyertyát? – Nem, atyám.
– Nem. Mert ha meggyújt egy gyufát, azzal a sok oxigénnel körülötte, a szegény kis féreg – hopp! –
keresztelés nélkül röppenne fel a limbusba.
Egy-két másodpercbe beletellett, míg magamhoz tértem a robbanás után. – Atyám – szóltam. Atyailag
szemlélte a bölcsőben fekvő csecsemőket.
– Nos? – Nem jött még el az ebéd ideje?
Nem jött el. Egymás mellett álltunk a fákkal körülvett temetőben, álmodozva nézve a fűvel vagy cementtel
borított sírokat, sírköveket.
– Utolsó pihenőhelyünk, Neil atya – suttogta a plébános –, úgy értem, mielőtt hazamennénk ebédelni.
Élveztem a néhány percnyi nyugalmat.
– Nagyon békés hely – mormoltam.
 – Aligha várhatna zenebonát ezektől a hat láb mélységben kiterített, oszladozó tetemektől! Megkérdeztem,
vajon csupán elhunyt katolikusok számára van-e ez a hely. Komolyan bólintott és megmagyarázta, véleménye
szerint a Szent Anyaszentegyház bölcsen döntött úgy, hogy nem engedi meg a vegyes temetkezést. – Így az
utolsó ítélet napján magyarázta derűsen – Szent Mihály hangosan megfújja majd a trombitáját, vad szelek,
mint lovagló angyalok, süvítenek fel az ég négy sarkából, és a Mindenható valószínűleg ezen a kis
megszentelt katolikus földdarabon kezdi meg a feltámasztás munkáját.
Nem volt kedvem megkérdőjelezni az Úr előnyt biztosító földrajzi sorrendjét az Itélet Napján.
– Kelj fel, Seamus Flynn, kiáltja majd az Úr! Duddleswell atya felszólítására hirtelen vigyázzba vágtam
magam. – Kelj fel, Mary Ryan! – Kelj fel, Micky O'Brien, ha végre egyszer józan vagy!
Az ünnepélyes hangulat magával ragadott és én is kántálni kezdtem.
– Combcsontok a csípőcsontokhoz!
Felém fordult: – És mit mond majd az Úr Paddy Reillynek, akinek egy motorbaleset miatt már nem volt
lába, amire felálljon?
– Ülj fel, Paddy? – javasoltam.
– Hol a hite, Neil atya? A feltámadás napján az Úr felhúzza Mrs. Pring gyűszűjét, és a láb nélküli Paddyre
új lábakat varr. Csodálatos látvány lesz. Csak még egyet...
– Igen, atyám?
Ahogy továbbindult, hátraszólt a vállán keresztül: – Csak azt remélem, nem leszek a közelben, hogy
végignézzem.
Kicsit Odébb FREDERICK CONNORS ATYA, a SZENT JÚDÁS-templom PLÉBÁNOSA 1890-1938
sírjához értünk. – Ez volt az elődje, atyám?
Bólintott. – Jól emlékszem a napra, tizenkét évvel ezelőtt, amikor Freddie Connorst temettük.
– Csak negyvennyolc éves volt – mondtam, gyors számolás után.
– Csoda, hogy addig kihúzta, Neil atya. Mindig kínlódott a belsőségeivel.
– Rossz volt a szíve?
– Nem, a házvezetőnője volt gyalázatos szakácsnő. – Újra komolyra fordította a szót. – Az egész Szent
Júdás egyházközség ott volt, élők és holtak egyaránt. Nagyszerű nap volt, temetésre való. Olyan hideg,
viharos, vége-az-évnek, vége-az-életnek-nap. A legmelegebb még mindig a hullák teste volt. Kopasz fák, a
rövid fű fakó, szinte már fehér. És egyetlen madár sem énekelt.
– Ön végezte a szertartást, atyám?
A fejét rázta. – McNally atya temette. Magas, sovány ember volt. Igazi pózna, feketébe burkolva.
Dörgő hangja volt és hatalmas, vörös orra, mint egy náthás sas csőre. – Lehajolt, hogy kihúzzon egy gazt,
és hanyagul eldobta. – Ugyanazok a régi közhelyek – persze azért éppen úgy igazak, ne felejtse el. „Szeretett
fivérünk, Frederick, eltávozott a földi életből... hamu a hamuhoz, rög a röghöz... hiúságok hiúsága... ami
vagyok, az volt ő is, ami most ő, az leszek én is.”
Feje bal vállára billent, mintha a nyakának egyedül túl nehéz teher lenne. – A koporsóvivők leeresztették a
koporsót, és a fagyott rögök mennydörgő robajjal hullottak a fényes fára. Ott álltam a tátongó gödör mellett, és
szinte szédülve lenéztem, utolsó tiszteletadással a szeretett öreg pajtásnak. Hangos zokogás körös-körül, mint
a zsidóknál szokás, de a könnyeimen keresztül csak annyit tudtam suttogni: „Hála Istennek, hogy halott vagy,
Freddie fiú.” Mély sóhaj, hangos szipogás. – „Soha nem élted volna túl a saját temetésedet.”
A szemem sarkából láttam, ahogy rám sandít a szeme sarkából.
– Most pedig, Neil atya – jelentette ki könnyedén –, biztos vagyok benne, kész rá, hogy bekapjon egykét
falatot.
Az ebédnél, pontosan egykor, Duddleswell atya elmondta az asztali áldást és Boldog X. Pius élénk színű
nyomata alatt elfoglalta helyét az asztalfőn.
Kibontottam a szalvétámat, tele várakozással, hogy végre feltölthetem magam.
– Általában jó a koszt, atyám?
– Amilyen pocsék csak lehet, de egy dolog vigasztaló – bőven van belőle. A jegyrendszer ellenére egy
étkezéssel őnagysága három komoly étkezésnyit nyújt.
Mrs. Pring, megrakott tálcával a kezében, szuszogva és fújtatva megérkezett. Megkérdezte, jól hallotta-e,
hogy a főztjét tárgyaltuk meg.
– Valóban – vallotta be Duddleswell atya –, épp azt akartam mondani Neil atyának, nincs semmi baj a
maga főztjével, ha nem muszáj megenni. – Mrs. Pring elkezdte a sült kitálalását. – És miért késett megint az
ebéd? Már két perccel múlt egy.
– Bajlódtam a ...
– A válasszal mindig kész, Mrs. Pring. ... a tűzhellyel – fejezte be a jóasszony. Duddleswell atya megbökte
a csuklómat, mikor Mrs. Pring elém tette a tányért. – Neil atya, elkészítette a végrendeletét? Nos, este
gyóntatni fog 5 és 6 között.
Próbáltam fesztelennek tűnni: – Remek, atyám. Mrs. Pring közbeszólt:
– Szegény Neil atya, ha eddig még nem ült gyóntatószékben, biztos halálra van rémülve.
– És joggal – válaszolta a plébános, lecsavarva a mártásos üveg kupakját. – Talán arra gondol, maga megy
majd hozzá, hogy megszabaduljon a förtelmes bűneitől. – Felém fordult. – Jobb, ha a gyóntatás ideje mindig
ugyanakkor van, mert így kialakul a saját közönsége. Erti? A jó nép tudni fogja, mikor és hol találja meg.
– És tudta fogják azt is, hogy kerüljék ki azt a papot, akit ki nem állhatnak – mondta Mrs. Pring.
– Volt szerencsém, Mrs. Pring – mondta a plébános, és intőn felemelte szőrös kezét. – Eltávozhat! Gyónási
titkokat kell megbeszélnem az új káplánommal.
– Ha szükségük van valamire – mondta Mrs. Pring, mielőtt behúzta volna maga után az ajtót –, csak
hívjanak, és olyan gyorsan idepattanok, mint a falhoz vágott tojás.
Duddleswell atya hangos suttogással közölte: – A férje a jobb megoldást választotta. Még az első
világháborúban otthagyta.
– Elváltak? – kérdeztem megdöbbenve.
– Nem, nem, úgy értem, a harcmezőn hagyta könnyű szívvel az életét. Isten nyugosztalja – tette hozzá az
alapjában melegszívű plébános, olyan sebes keresztvetéssel, amit még egy angyal se vett volna észre.
Nem tudva, mit tegyek vagy mit mondjak, hozzátettem: – Ámen.
– Nos – folytatta az atya köhintve és újra élénkebb hangnemre váltva. – Nézzük ezt a szentséget, mely a
bűnös ember mérlegét a halálról átbillenti az életre. Először is egy jó tanács. Soha ne árulja el, hogy tudja, ki
az, aki gyónni jött. Ne mondja például: „Igazán sokat javult a múlt hónap óta, Mrs. O'Kelly”, vagy „Hagyja
nyitva maga után az ajtót, Mr. Travey.” Mindenekfelett pedig sose legyen szőrszálhasogató, és ne mondja: „De
Mr. Jones, a felesége beismerte, hogy hét ízben használt fogamzásgátlót, nem ötször.”
– Ígérem, hogy nem leszek szőrszálhasogató, atyám – mondtam, gyanítva, hogy itt ugratás történik. – De
ilyesmi vajon gyakran előfordul?
– A fogamzásgátló használata?
– Nem, atyám, de az, hogy hazudnak ezzel kapcsolatban.
Enyhe meglepetéssel megkérdezte: – A hazugság szót használtam volna? Inkább úgy van ez, mint a golfnál.
A férfiak olyan hallatlanul büszke lények, hogy hajlanak rá, hogy alábecsüljék, hány ütéssel értek a lyukba.
Nincs ebben semmi rossz szándék.
– Ugy érti, csak összeadási hiba.
– És néha kivonás – mondta mindentudóan. – Induláskor – folytatta bizalmasan felém hajolva boltozatos
koponyájával, melyre ferdén fésülte rá a ritkuló, barna haját, és rám szegezte szemét – eleinte, sajnos, meg kell
mondanom, valószínűleg a leg... – kereste a megfelelő kifejezést, azután megtalálta –, a legmegrögzöttebb
bűnösöket kapja majd.
A „legmegrögzöttebb” szó enyhe hangsúlyt kapott.
Jégcsapok futkároztak a gerincemen, de próbáltam tréfával elütni. – Csak nem önt vagy Mrs. Pringet?
A tányéromra mutatott. – Vegyen hozzá egy halom mustárt, és ha szerencséje van, nem érzi majd az étel
ízét. – Engedelmeskedtem. – Lesz, aki azt gondolja – természetesen teljes egészében tévesen –, hogy maga
zöldfülű, aki soha nem hallotta még, hogy a bűnt feltalálták. Mások kihasználják azt az előnyt, hogy a hang
alapján még nem látja maga előtt az arcot. De annyi idő se kell, amíg kettőt csap a farkával egy fekete bárány,
máris megkapja a magára eső részt a megrögzött bűnösökből.
Az a gondolat, hogy eleinte a várhatónál jóval több nehézség zúdul majd rám, egész napra elrontotta a
szájízemet.
– Van még valami kérdése, Neil atya... – azonkívül, hogy hánykor van a vacsora?
– A délutáni tea, atyám? – kockáztattam meg. Mivel erre nem kaptam semmi választ, újra próbálkoztam.
Érdekes ez egyáltalán?
– Az étkezések rendjére gondol a házban, vagy a fenti szentségre? Nem, Neil atya, egyáltalán nem érdekes
órákig ülni ott, ártatlan asszonyokkal és gyerekekkel, akik bűnöket fröcskölnek a védtelen fülébe. Átkozottul
unalmas, ha tudni akarja, főleg ha – megveregette a csípőjét – a foglalkozással járó betegségben szenved.
Persze egészen más dolog, ha valami jó, zaftos gyilkosságot kap épp ma este. Talán éppen az első gyónója lesz
az.
Tudtam, hogy ugrat, mégis nagyot nyeltem: – Ez nem valószínű, atyám – szóltam. Mikor nem válaszolt: –
Ugye? – kérdeztem.
– Ó, csak találomra, és a saját tapasztalataim alapján azt mondanám, négy az egyhez szól ellene. Persze a
szex már egészen más dolog.
– A szex gyakrabban jön elő?
– Nos – csóválta a fejét –, miután maga hozta elő ezt az illetlen tárgyat, megmondom. Ha egy ír lány azt
gyónja magának, hogy együtt járt valakivel, ennek alaposan járjon utána.
– Utánakérdezzek, atyám?
Rám nézett, mintha kérdezné: hogyan másképp? – Egy jány számára, Neil atya, az „együtt járás” kifejezés,
attól kezdve, hogy egymást kezét fogták a parkban, akár a sokszoros paráznaságig bármit jelenthet. És
vigyázzon, mert az angolok – az amerikaiak nem, azok derék, egyenes emberek – a halálos bűneiket egy
csomó apró vétek közé suvasztják be. Na már most a születésszabályozás [hiány az eredeti könyvben, más
kiadás megtekintése alapján korrigálás javasolt]
Hogy bizonyítsam, milyen haladó szellemű szemináriumi nevelést kaptam, közöltem, hogy úgy hírlik,
tudósok fogamzásgátló pilulák kidolgozásán munkálkodnak.
– És nem kétséges – felelte mérgesen –, ugyanazok a luciferi fickók azt is képzelik, hogy egy nap majd a
holdba repülnek. Na már most a gyakorlat. A fogamzásgátlás súlyos bűn, mert beleavatkozás a természet
rendjébe, mely meghatározza, hogy egy meg egy az nem három. – Mosolyogtam, remélve, hogy ezt várja
tőlem. – Az Úr azt mondta ősszüleinknek: „Szaporodjatok” – nem pedig azt, hogy „hiúsítsátok meg".
Egyébként mi történt volna, ha Ádám és Éva fogamzásgátlót használnak?
– Semmi, atyám.
– Így van. Hogy ott kezdjük, például maga meg én nem csevegnénk itt együtt, és az egész világ óriási
állatkert lenne, őrök nélkül, hogy gondozzák őket. Van ennél jobb példa a fogamzásgátlás káros voltára?
Megráztam a fejem, jelezve, hogy érvelése meggyőzött.
– Neil atya, az egyház milyen természetes módját engedélyezi a fogamzásgátlásnak?
– Teljes megtartóztatást, atyám.
– Mitől? – kérdezte. – Az italtól? A húseledeltől? Haltól és róseibnitől? Lenne szíves pontosan
meghatározni.
– A szextől.
Helyeslően csücsörített. – A teljes szexuális megtartóztatás tiszta dolog. És minden bizonnyal hatásos.
Főleg, ha a férj és a feleség elég elővigyázatosak, és külön városban alusznak.
– A másik mód – mondtam – a biztonságos ciklussal élni.
– De ha már megkezdődött egy férfi és egy asszony érintkezése, mikor engedélyezett a megszakítás? – tette
le a villáját.
Mrs. Pring ezt a pillanatot választotta, hogy bedugja a fejét az ajtón és megkérdezze: – Szilvapuding
sodóval?
Duddleswell atya kimért udvariatlansággal közölte vele, szólni fog majd, ha késznek érzi magát a
szilvapudingra sodóval. Megismételte a kérdését, milyen kivételek vannak az érintkezés meg nem szakítására
vonatkozó általános szabály alól... Mrs. Pring desszertjén kívül.
Próbáltam időt nyerni. – Mármint házastársak esetében?
– Ha nem házasok, fiam, meg kellene szakítani, mielőtt még elkezdenék.
Ilyen intim kérdést soha nem tettem eddig fel magamnak, így zavartan megkérdeztem, vajon egy
földrengés megfelel-e.
– Minden bizonnyal, Neil atya, de ezt vajon mint okot vagy okozatot tekinti? – Mikor látta, hogy nem
találgatok tovább, feltette a kérdést: – Tegyük fel, hogy a gyerekek váratlanul benyitnak a szüleik
hálószobájába.
– Mialatt... – Igen.
– Egy pohár vízért, atyám?
 – Bármilyen okból, akár, hogy vizet igyanak, akár, hogy, kieresszék magukból.
– Ó – kiáltottam, amint az emlékezetem hirtelen megvilágosodott. – Megszakítható az érintkezés...
közben... ha leszakad az ágy.
– Kitűnő. – Helyeslően csapkodta a térdét. – Feltéve persze, hogy nem az volt a szándékuk, hogy
megelőzzék a fogamzást, hanem csak az, hogy látszólag rendet teremtsenek a szobában.
Ebéd után Duddleswell atya a templomba kísért. Rövid ima után közelről megmutatta gyóntatószékem.
– Ahogy látja, gondoskodtam róla, hogy a rácson elsötétítő függöny legyen. A jó nép szereti azt hinni, hogy
nem tudják őket megkülönböztetni Ádámtól vagy Évától.
– És meg tudjuk, atyám?
– A pap olyan a gyóntatószékben, Neil atya, mint a vak ember: csupa fül. Következésképp a hallása nagyon
élessé válik, ha követni tud. Egy idő múlva minden hangot felismer az egyházközségben. Ami több – folytatta,
némi hivatásbeli büszkeséggel –, még mielőtt kinyitnák a szájukat, már a lépéseikről tudni fogja, ki az, arról,
ahogy kinyitják a gyóntatószék ajtaját, ahogy megnyikkannak, amikor letérdelnek a térdeplőre – még arról is,
ahogy lélegzenek.
Elakadt a lélegzetem, hallva, Duddleswell atyának milyen rendkívüli felismerő képességei vannak.
– Sokszor, Neil atya, tudni fogja a bűneiket, mielőtt még meggyónnák őket.
– A halálosakat is, atyám? – Fő1eg a halálosakat.
Úgy láttam, igen kedvére való hallgatóságot talált bennem.
– Néha megérzi rajtuk a szagát, mint az italt vagy a fokhagymát. De az a legszörnyűbb – vártam, rémülten
latolgatva az agyamban, mi jöhet még –, hogy azt is tudni fogja, mikor kellene fogorvoshoz menniük. A bűnök
maguk elég gyűlöletesek, de a rossz lehelet! Pfuj! Most pedig végezetül – úgy látszott, megkönnyebbült, hogy
ezt lerázta magáról –, a süketnémák.
Vigasztalanul csak megismételni tudtam nehézségeim utolsó forrását.
– Ezekkel két probléma van – mondta élénken –, ők nem hallják magát...
– És én nem tudom őket hallani. – Tetszett neki, hogy ilyen gyorsan felfogtam a kérdést.
– Hogy hallgatja meg tehát a gyónásukat? Nem is tudja, hacsak csodát nem művel. Ide nézzen. – Belépett a
gyóntatószékbe, és egy fiókot mutatott a rács alatt, melyet kihúzott. – Ez kétfelé nyelik. A süketnéma felírja a
bűneit egy papírra és áttolja magához. Maga felírja a a penitenciát, visszatolja, és megadja a feloldozást. Ha a
papíron az van „egy font kolbász és két darab bárányborda”, akkor tudni fogja, hogy a hentes érdekes
megrendelést kapott.
– Mi történik – vetettem ellene –, ha a süketnéma nem tud írni vagy olvasni?
Kicsit kedvetlenül nézett rám. – Neil atya, okvetlenül szükséges, hogy állandóan nehézségeket találjon ki
önmagának? Ki hallott már olyan süketnémáról, aki nem tud írni vagy olvasni?
– De tegyük fel, hogy mégis van ilyen.
– Ó – mondta, mintha mi sem lenne nyilvánvalóbb –, lehúzza, fiam, a függönyt, és jelbeszédet használ.
Mrs. Pring teát szolgált fel négykor, és ez egy negyedóráig tartott. Nem sokat jegyeztem meg abból, amit
hozzám beszéltek. Rögtön utána a szobámba mentem, hogy felkészüljek a rám váró megpróbáltafásra.
Reszkettem, ahogy gondolom, a sebész az első operációja előtt – azonkívül, hogy tudtam, hogy én sokkal
nagyobb kárt tehetek, mert én a lelkeknek árthatok.
Felöltöttem a pap szabónál, Van Haighnál a felszentelésemhez nemrég beszerzett reverendámat. A szüleim,
bár nem jómódúak, ragaszkodtak hozzá. Még nem voltak rajta elöl levespecsétek. Minden gombja megvolt.
Reszketett a kezem, alig tudtam begombolni őket.
Duddleswell atya értem jött a dolgozószobámba, hogy átkísérjen – ahogy mondta, „a tolongó tömegen
keresztül” – a gyóntatószékemig.
Megköszöntem a támogatását.
– Csak azt remélem, Neil atya, hogy a térdei nem fognak minduntalan hangosan összekoccanni. Lementünk
a lépcsőn és átmentünk a házat és a sekrestyét összekötő ajtón. Onnan, aggodalommal telten, be a templomba.
Üres volt.
Azt vártam, legalább egy-két padnyi hívő vár a gyónásra. Valamilyen oknál fogva az üresség még
rosszabbul hatott a lelkiállapotomra, mintha tömegek nyüzsögtek volna a templomban. Elhagyottnak éreztem
magam, mint Mózes a hegy tetején.
– Jó ég, Neil atya! Egy lélek sincs itt! Hirdetést kellett volna közzétennem az újságban.
 Reszketve térdet hajtottam, majd végigmentem vele a hajtón a gyóntatószékemig; lépteink visszhangoztak,
mintha múzeumban lennénk. Az atya itt érzékenyen kezet rázott velem és otthagyott.
Kinyitottam a gyóntatószék rám eső oldalát, és magamra vettem a szék támlájára fektetett bíborszínű stólát,
becsuktam az ajtót és leültem. Itt legalább magamban voltam egyedül, és nem nyilvánosan egyedül, mint a
templomban.
A gyóntatószék ajtaján fent tejüveges rész volt. Ezen keresztül zavaros árnyakat láttam táncolni a gyertyák
imbolygó fényében. Az a tiszteletlen gondolat jutott eszembe, hogy mindez olyan, mintha valamilyen
régimódi illemhelyen ülnék.
Már majdnem sikerült összeszednem magam, mikor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Neszeket
hallottam.
Azt képzeltem, valaki lábujjhegyen beosont a fülke gyónó részébe, vagy már elejétől ott rejtőzködött.
Hallgatóztam. – Igen? – kérdeztem, arra az esetre, ha a gyónó vár, hogy elkezdhesse. Semmi beszéd nem
hallatszott, csak neszek.
Éreztem, hogy valami súrolja a reverendám alját. Vad kiáltással kilöktem a gyóntatószék ajtaját, és
hatalmas reccsenés kíséretében kiugrottam ülőhelyemről. Egy egér volt – a rágcsálóktól mindig iszonyodtam
–, egy anyaegér, melyet eszeveszett sietséggel két kisebb egér követett. Tavasz óta itt fészkelhettek a fűtőtest
mögött. Elmenekültek a félhomályban.
Nem mehettem utánuk, mert másik fantom tűnt fel a láthatáron. Egy idősebb hölgy lépett be a templomba,
virágcserép formájú kalapban, épp abban a pillanatban, mikor kitörtem a gyóntatószékből. Nem lévén
hozzászokva egy ismeretlen pap ilyen vad mutatványához, felvisított és kirohant a templomból.
– Íme, ott megy el az első gyónóm – elmélkedtem. Reméltem, hogy nem fog feljelenteni a rendőrségen.
Óvatosan visszamentem a gyóntatószékez, és akkor láttam, hogy sietős menekülésemben kirúgtam magam
alól a széket és eltörtem az egyik lábát. Egy faszilánkon lógott csak.
Ha ügyesebb ember vagyok, megjavíthattam volna a helyszínen. De tény az, hogy az vagyok, amit az apám
kétbalkezesnek nevez. Hogy úgy mondjam, még a jobb lábam is balkezes. Székemmel a kezemben
bűntudatosan Duddleswell atya fülkéjéhez osontam, és kicseréltem az ő székével.
Saját fülkémbe visszatérve, felgyújtottam a csupasz villanykörtét. Miután megbizonyosodtam róla, hogy a
sarokban nem lapul semmiféle kiugrásra kész egérapuka, kinyitottam a breviáriumomat. Nevetséges önáltatás
volt. Imádkozásra képtelen voltam, és az arra a napra kötelező részt már amúgy is elvégeztem. De a fekete
bőrkötéses könyv melegséget és biztonságot árasztott, amire nagy szükségem volt.
A szemináriumban az erkölcsi teológia tanára, Flynn kanonok úr azt tanácsolta nekünk, írjuk ki magunknak
a gyóntatás latin szövegét, arra az esetre, ha egy válságos pillanatban elfelejtenénk. Nagybetűkkel kiírtam egy
papírlapra. Amikor gyónó jön, el szokás oltani a lámpát, így nagybetűk kellettek hozzá, hogy el lehessen
olvasni.
Hálás voltam Flynn kanonok úr tanácsáért. Eddigre már a Miatyánkot is nehezen tudtam volna elmondani
segédeszköz nélkül.
Úgy tűnt, évek teltek el. A karórám, mely sohasem esett pánikba, azt mondta, nyolc perccel múlt az óra.
Végre meghallottam, hogy a templom ajtajában a durva lábtörlőn erősen dörgöli valaki a lábát. Valaki nagyot
sóhajtva letérdelt a gyóntatószékemben, de kívül esett a látómezőmön. Találgattam, talán a virágcserepes-
kalapos hölgy merített elég bátorságot hozzá, hogy visszatérjen, és ha igen, mit fogok neki mondani? Es ő mit
fog mondani nekem?
– Áldj meg, atyám, mert én bűnben vagyok.
Megkönnyebbülésemben meg tudtam volna ölelni láthatatlan gyónómat, hogy így összezagyválta az előírt
bevezető szöveget.
– Dominus sit in corde... Az Úr legyen szívedben és ajkadon, hogy híven és alázatosan bevalld bűneidet, az
Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. – A kereszt jelét rajzoltam a levegőbe.
A gyermekhang folytatta: – Atyám...
– Igen?
– Ez a második gyónásom.
Nekem az első, gondoltam. – És mikor gyóntál először? – kérdeztem.
Kis szünet után a hang válaszolt: – Pont az elsőáldozásom előtt.
– És az mikor volt?
 – Két hete. Mindenki tudja.
– Nos – magyaráztam –, látod, én új vagyok a plébánián.
– Ó – mondta a hang, nem sok meggyőződéssel. Ismét szünet, amit megint a hang tört meg:
– Itt van még, atyám?
– Igen – mondtam hálásan, hogy valami jel mutatkozik arra, hogy gyónóm nem hagyott faképnél. – Mik a
bűneid, kedves?
Tetszett nekem ez a formula. A „kedves” jó, meghatározatlan angol szó arra, hogy megszólítsunk egy
gyermeket, akinek kora, neme meghatározhatatlan. Duddleswell atyának persze meglenne erre a gúnyos
észrevétele.
– Disznónak neveztem a fűszerest.
Szóval nemcsak a jenkik olyan nyíltak a hibáik bevallásánál.
– Igen – mormoltam anélkül, hogy állást foglaltam volna. Nem akartam olyan színben feltűnni, mintha akár
elnézném a vétket, akár megbotránkoznék rajta.
– Kétszer, atyám.
– És miért nevezted így?
– Mert megérdemelte. Tényleg disznó volt.
– Értem – mondtam, nem tudva magamban eldönteni, elegendő-e ez az indok erre a jelzőre. Miből
gyanítottad, hogy disznó?
– Nem akart nekem csokoládés mályvacukrot adni, mikor kértem tőle.
Újabb szünet, így megkérdeztem: – Van még valami?
Csend, csak a térdeplő hintázása törte meg, majd suttogás:
– Háromszor paráznaságot követtem el.
Pislogtam a sötétben. Vajon nem valami idősebb emberrel van dolgom, mondjuk egy vékony hangú
törpével? Kinyögtem a kérdést, amiről Flynn kanonok úr azt tanácsolta, sose tegyük fel. – Mit csináltál
pontosabban?
– Kivettem három pennyt az anyukám pénztárcájából. – Majd a hang rögtön kijavította a tévedést. Nem, ez
már a következő parancsolat, ugye, az a furcsa? Tudom már, mi volt, háromszor loptam.
– Anyukád bízik benned, kedves – mondtam, inkább gyöngéden, mint szemrehányóan –, nem szabadna
becsapnod.
– Eszében sincs – válaszolta a hang.
– Micsoda?
– Nem bízik bennem, van annyi esze!
– Van még valami más? – kérdeztem, hogy változtassak a tárgyon.
– Tartozott nekem a mosogatásért.
– Van valami más? – ismételtem.
– Ő is megtette.
Nem fűztem hozzá semmit.
– Elkövettem egy halhatatlan bűnt.
– Halálos bűnt? Hogyan? – Az ajkamba haraptam. Megint egy tiltott kérdés.
– Múlt vasárnap nem mentem misére.
– Miért? Beteg voltál, vagy valami ilyesmi?
– Nem – sóhajtott a hang, és akkorát fújt a gyónófülke függönyére, hogy az feldagadt és a fülemet
csiklandozta. – Marge nem akart velem jönni.
– Marge a nővéred?
– Nem, Marge az anyukám. Ezt mindenki tudja.
– Én új vagyok... – kezdtem, de feladtam. – Édesapád nem jár templomba?
– Az apukámra gondol?
– Igen, az apukádra.
– Eljött az elsőáldozósomra.
– Máskor nem?
– Azt mondta, legközelebb már csak a koporsójában jön ide, atyám.
Megnyugtattam háborgó szívemet, arra gondolva, hogy a gyerek csak idéz.
 – Katolikus az apukád?
– Nem, atyám.
– Hívő ember?
– Nem, autóbuszsofőr.
– Nos – mondtam, miután első gyónom fölötti ítélkezésemet már elég hosszúnak találtam – elégtételül
menj a Szűzanya oltárához, és mondj el egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet apukádért és anyukádért. Most
pedig bánd meg bűneidet, míg feloldozlak.
Kiterítettem a papírlapomat a térdemen, és halkan olvasni kezdtem a feloldozás szövegét. Próbáltam átélni
az alkalom ünnepélyes voltát. Papi életemben először bocsátok meg Krisztus nevében bűnöket.
– „Misereatur tui, omnipotens Deus...”
Már eléggé előrehaladtam, és még mindig nern hallatszottak a bűnbánat szavai a gyónó oldaláról.
Megálltam és bátorítólag elkezdtem: „Szánom és bánom minden bűnömet, mert azokkal a végtelenül jó és
szeretetre méltó istent...”
– Szánom és bánom... – ismételte a hang, és én gondolva, hogy most már egyedül is folytatni tudja,
befejeztem a feloldozást. – Menj békével, kedves, és imádkozz értem – mondtam végül.
Recsegés, majd csoszogás hangja, mielőtt a hang újra megszólalt:
– Elfelejtettem a penitenciámat, atyám.
– Egy Miatyánk és egy Üdvözlégy.
A gyóntatószék másik ajtaja kivágódott. Egyarasznyi kis árnyat láttam elsuhanni, és hallottam a
gyermekláb kopogását, ahogy végigment a templomon. Valaki más lépett a fülkébe, mély sóhajjal, a térdeplő
recsegése közepette. Gyanakodtam, hogy ezúttal nem fogom olyan könnyen megúszni. Megadtam az áldást.
Hallgattam. Semmi hang.
– Mikor gyónt utoljára? – kérdeztem. Mivel még mindig nem jött semmi hang, megismételtem a
kérdésemet, csak hangosabban.
A topogás és az árnyék visszafelé tartott, a gyóntatószék irányába. Halk kopogás hallatszott az ablakomon,
és első gyónóm beszólt: – Bye, bye, atyám.
– Isten veled, kedves – mondtam, ahogy az apró lábak nesze elhalt kint, és a hang hazament Margehoz.
Most már második gyónómra fordíthattam figyelmem. – Mikor gyónt utoljára? – Hallottam, hogy a nehéz
lélegzés folytatódik, így idegesen kopogtattam a deszkán, hogy valami választ kapjak.
A helyzet kínosan világossá vált. Süketnéma? Csak süketnéma lehet.
Kihúztam a fiókot. Semmi nem volt benne. Lázas gyorsasággal ráírtam a saját papírlapomra: – Mik a
bűnei? – és betettem a fiókba. Pár percig vártam, míg a firkálás zaja megszűnt a rács másik oldalán, azután
újra kihúztam a fiókot. A kérdésem alatt világosan olvashatóan ott volt a válasz: Törődjön a saját dolgával.
Dühösen elhúztam a függönyt, és a rácson keresztül, mint hal a hálóban, Duddleswell atya kerubarca
ragyogott rám. – Ne felejtse el visszatenni a székemet, ha végzett.
– Nem, atyám.
– Még valami, Neil atya.
– Igen, atyám?
– Legyen tartózkodása a Szent Júdás plébánián továbbra is olyan boldog, ahogy elkezdődött.

Szokatlan terhesség

Első benyomásom plébánosomról azt volt, hogy nyájas külseje ellenére körmönfont öreg huncut. Ez a
benyomásom hamarosan beigazolódott.
Egymás mellett álltunk a templom előtt egy vasárnap reggel. Még miseruhában volt, mert az volt a szokása,
hogy alighogy befejezte a késői misét, míg a kórus még buzgón zengte az imát a királyért, ő otthagyja a
sekrestyét, és mint a nyúl, végigrohan az oldalhajón, hogy üdvözölje a kifelé tóduló híveket.
– Nekünk, papoknak olyan közvetlennek kell lennünk, mint a nap vagy az eső – mondta nekem, ahogy a jó
nép, pislogva a napvilágon, kifelé özönlött a templomból. Mindegyikükkel kezet rázott, és Isten áldását kérte
rájuk és övéikre.
 Duddleswell atya a gyülekezet minden tagjával megismertetett, nevük, címük felsorolásával. Olyan volt,
mintha azt várná tőlem, hogy betanuljam a telefonkönyvet. De a sor vége felé bemutatott egy családnak, ahol a
név ismerősen csengett.
– Neil atya, szeretném, ha megismerkedne Mr. és Mrs. Macaulayval, a plébánia oszlopos tagjaival. Sugárzó
mosollyal fogadták a bókot, és igazi ír szívélyességgel rázták meg a kezemet.
– Ez pedig – folytatta Duddleswell atya – férjezett leányuk, Mary Frost.
Üdvözöltük egymást Mary Frosttal; kicsit zavarban voltam, ahogy az nőtlen embereknél lenni szokott, ha
egy erősen előrehaladott terhességgel találják magukat szemben.
– Neil atya – mondta Mrs. Macaulay, a család nyilván való feje –, a mi Timünk sokszor beszélt magáról.
Ekkor jöttem rá, hogy Tim Macaulay családjának mutattak be, aki legjobb pajtásom volt a szemináriumban
– Legközelebb Timre kerül a sor – mondta Mr. Macaulay halkan.
– És ő is nagyszerű pap lesz majd – tette hozzá Duddleswell atya.
– Az a helyzet – mondta Mrs. Macaulay, elmagyarázva, amiről gondolhatta, hogy éppolyan jól tudom, mint
ő –, a mi Timünk alszerpap most, és jövő ilyenkor mutatja be az első miséjét a Szent Júdás templomban.
– Ha Isten is úgy akarja – tette hozzá a hallgatag Mr. Macaulay.
– És hogy van Mary? – kérdezte Duddleswell atya, csinos, gömbölyű lányukhoz fordulva, akinek
arcvonásai rendkívül emlékeztettek a fivérére.
Mary elpirult: – Ahogy várható, tekintettel a körülményekre, atyám
– Örülök, hogy ezt hallom – felelte Duddleswell atya.
– Az atya adta össze Maryt és Patrickot a Júdásban, alig több mint kilenc hónapja – tájékoztatott Mrs.
Macaulay, inkább hangszórónak alkalmas hangerővel.
– Szép esemény volt – mondta a plébános. – Elfelejthetném valaha is? Soha.
– És Duddleswell atya áldásának hathatós volta nemsokára az egész világ előtt nyilvánvaló lesz – mondta
az ékesszóló Mrs. Macaulay.
Azt gondoltam, a világ már így is elsőrendű fogalmat alkothatott az elkövetkezendőkről.
Mellettem Mr. Macaulay topogott. – Már nagyon várjuk a boldogító eseményt, atyám – suttogta.
– Néhány héten belül – folytatta a felesége – Mary megajándékoz bennünket a legelső fiúunokánkkal. Igaz,
Mary?
Mary még sötétebbre pirult. – Ha Isten is úgy akarja – mormolta.
Átérezve Mary kényelmetlen helyzetét, próbáltam eloszlatni zavarát.
– És hogy van a férje, Mrs. Frost?
– Köszönöm, atyám, nagyon jól. Birminghamben van. Én is csak hétvégére jöttem ide le.
– Mary – mondta Duddleswell atya –, azt hiszem, nagyon bátor lány vagy, hogy ilyen helyzetben egyedül
tetted meg azt az utat otthonról.
– Minden rendben lesz, atyám, és Pat várni fog ma este Birminghamben, a New Streeten.
Mrs. Macaulay hozzátette: – Szóval nemsokára újabb keresztelő vár magára, atyám.
– Minden keresztelőnek előre örülök – válaszolta a plébános. – De most siessenek, egy perccel se kelljen
szegény Marynek tovább álldogálnia, mint ahogy okvetlenül szükséges.
Amikor a boldog család eltávozott, Duddleswell atya inkább csak magának ismételgette:
– Bájos lány, bájos lány ez a Mary, igazán bájos.
Ebédnél megjegyeztem, milyen feltűnően hasonlít egymáshoz Mary és fivére, Tim.
– Ha megússza, hogy az anyjához hasonlítson, boldognak érezheti magát az asszonyok között...
– Azt magam is láttam, hogy az anyja erős egyéniség.
– Erős, mint a gorgonzola sajt, és büszke, mint a páva.
Úgy éreztem, szokatlanul epés a hangja.
– Vallásos teremtésnek látszik – mormogtam. A News of the Worldöt lapozgatva, így szólt:
– Ó, vallásosnak igazán vallásos. Ha engem kérdez, túltesz minden farizeuson.
– Alig várja a kisfiú unokáját, atyám.
– Ezt ezúttal nem kapja meg.
Egy percig hallgattam, találgattam magamban, próféta-e, vagy a szülészek ma már talán meg tudják
állapítani a születés előtt a gyermek nemét.
– Biztos benne, atyám? – kérdeztem.
 – Teljesen biztos.
Duddleswell atya hirtelen összehajtotta az újságját, a szemüvegét a homlokára tolta, és így szólt:
– Ígérje meg, hogy nem fecsegi ki, amit most mondok.
Megígértem, de nem értettem, mi lehet itt.
– Sub sigillo! Úgy értem – folytatta –, kezelje gyónási titokként. Az az igazság, hogy Mary Frost egyáltalán
nem terhes. Legalábbis szívből remélem, hogy nem az.
A nyelvem hegyén volt a kérdés, nem téved-e. Ahányszor kinyitotta a száját, mindig jobban
összezavarodtam.
– Atyám – nyögtem ki végül –, hiszen terhesnek látszik.
– Nagyon terhesnek kell látszania. De valójában Marynek pár hónapja már megszületett a kisbabája. –
Látva hitetlen tekintetemet, hozzátette: – Mégpedig egy kislány, és nem fiú. Mrs. Macaulaynak kislány
unokája van, ami több annál, mint amit megérdemel.
– De atyám, miért látszik Mary terhesnek, amikor nem az?
– Régi trükk. Párnák, Neil atya, párnák. – Kelletlenül megmagyarázta. – Paddy Frost teherbe ejtette Mary
Macaulayt, két hónappal előbb, hogy összeházasodtak. Mary nem kurva, biztosíthatom. Az első és egyetlen
alkalommal, hogy elment Paddyval, állapotos lett. Termékenységük csak tapasztalatlanságuknak tudható be,
ha érti, amit mondok.
– Tehát váratlan házasság? – Kérdeztem.
– Kényszerházasság, ez inkább a közismert kifejezés. – Kicsit elmosolyodott.
– Úgy értem, össze kellett házasodniuk?
– Bizonyos értelemben igen, de ne felejtse el, szerették egymást. Paddy tipikus ír, nem siet az oltár elé, csak
ha megfelelő oka van rá. Váratlan tehetsége az apaságra szolgáltatta a sürgető okot, és vita nélkül
megesküdtek. Azt mondják, semmi nem hoz össze jobban egy párt, mint egy gyermek.
Duddleswell atya azzal folytatta, hogy Mrs. Macaulay túltengő büszkesége miatt volt kénytelen ő maga is
fortélyhoz folyamodni.
– Mary jól tudta, milyen anya jutott osztályrészéül. Ha bevallotta volna neki, hogy másállapotban van, ajtót
mutatott volna neki, és félénk kis embere előtt bevágta volna az ajtót.
– Ezt tényleg megtette volna?
– Semmi kétség, Neil atya. Ne felejtse el, ez az asszony a tőzeglápok országa mélyéről jön. Hát nem
magáról a Szent Szűzről nevezte el a lányát is? Csak azt csodálom, hogy egyáltalán megengedte, hogy drága
Mary lánya magára öltse a házasság buja kötelékeit. Mindenesetre az igazi szemefénye Tim, akiből pap lesz,
és így az egész család számára helyet tud biztosítani a mennyben. Mrs. Macaulay nem bírná elviselni a
gondolatot, hogy azt suttogják, szent fiának ledér testvére van.
– Ismerem ezt a fajtát, atyám. Volt egy ír fiú, aki velem együtt lépett be a szemináriumba és aki hat hónap
után feladta, és ...
... – és nem térhetett vissza a szülővárosába, Dublinba, mivel „félresikerült pap” lett belőle, és szégyent
hozott a nyavalyás családjára.
– Egyébként Galwayből való.
– Mit lehet kezdeni emberekkel, akik így gondolkoznak, Neil atya? Két hónappal a szertartás után, mielőtt
még bármi látszott volna, én telepítettem át a fiatal házasokat Birminghambe. Paddy kőműves, és
Birminghamben éppolyan jól rakhatja egymásra a téglákat, mint máshol. Kivettek egy szobát a város szélén.
Anyagilag kicsit nehezen vannak, tudja, hogy van az, mikor azzal kezdik, hogy két száj van és két fizetés,
aztán meg három száj, egy fizetéssel. De valahogy megvannak. Elégedettek már csak azért is, mert távol
vannak Macaulay mamától.
Végiggondoltam első tanévem anyagát, mielőtt megpróbáltam feltenni a kérdést:
– Egyetlen kérdést még atyám. Hogy intézi el... haboztam.
– Hogy egyeztetem össze a lelkiismeretemmel?
– Úgy értem – nem tudtam elég finoman kifejezni, mire gondolok, de úgy látszik, megértette.
– Hát ez a következőképp van, Neil atya. Mary nem mondja, hogy terhes. Én sem.
– De mindenki más ezt mondja, atyám. – Ez igaz. De ez az ő véleményük.
– És nem érzi magát semmiképpen felelősnek a félreértésükért?
– Neil atya, Mary menthető hallgatólagos fenntartással él. Tudja, mi a hallgatólagos fenntartás?
 Párnát tenni a pulóver alá és hagyni, hogy az emberek azt higgyék, várandós valaki, mikor nem az
gondoltam. De csak annyit mertem mondani. Olyan mesterkedés, mely megtéveszti az embereket anélkül,
hogy kifejezett hazugságot mondana nekik.
– Aquinói Szent Tamáshoz méltó meghatározás – kiáltott fel elismerően Duddleswell atya. – Vannak
helyzetek, higgye el nekem, amikor hazudni bűn, de az igazság kimondása szerencsétlenség lenne.
– És a hallgatás?
– A hallgatás – hallgatás lehet nagyon... terhes, ha megbocsátja a kifejezést. A hallgatás pontosan azokat a
gyanúkat keltheti fel, amelyeket szeretnénk kiküszöbölni.
– Gondolom, hogy ez így van, atyám.
– Neil atya, a papnak jó pókerjátékosnak kell lennie. Annyi titka van, gyónási és egyéb, melyeket nem
árulhat el, hogy a hallgatólagos fenntartás igen szakavatott gyakorlója kell hogy legyen.
Hogy változtassak a tárgyon, megkérdeztem:
– Mikorra irányozta elő, hogy a kisbaba megszülessen?
– Néhány nap múlva Mary élete párja, Paddy táviratot kell hogy küldjön Macaulay mamának. Nézze, itt
van!
Két papírlapot vett ki a tárcájából.
– Az első sürgöny. Ez van benne: „Anya és gyermeke egészségesek. Kislány. Szeretettel Pad.” Nem vagyok
benne biztos, Paddy tud-e egyáltalán írni, így nekem kell a tollát vezetnem. Ez pedig – mutatott a másik
papírra – levél, amit Mary majd pár nappal később küld el. Ebben megmagyarázza, hogy mivel a kisbaba
koraszülött...
Felnéztem: – Koraszülött, atyám?
– Valójában két hónappal korábban született. Eh, mondjuk így, koraszülés miatt egy pap Birminghamben
megkeresztelte, és a nagyanyja után Kathleennek nevezte. – Fogát csikorgatta a hölgy említésekor, akinek,
szerinte, túlzott büszkesége annyi kellemetlenséget okozott neki.
– És valóban meg van keresztelve a kisbaba, atyám?
– Természetesen. Csak nem képzeli, hogy arra kényszerítem Maryt, hogy miattam hazudjon? Három nappal
a születése után megkereszteltem a kis Kathleent Paddy lakásán.
– Ön a birminghami pap?
– A pap Birminghamben – javított ki.
– De atyám – olyan udvariasan beszéltem, ahogy csak tudtam –, azt tanultam, egy kisgyermeket
magánhelyen csak akkor keresztelhetünk meg, ha az halálos veszedelemben van.
– Teljesen igaza van, Neil atya. És nem volt közvetlen halálveszély, amikor Kathleen világra jött?
– Úgy érti, tényleg koraszülött volt?
– Egyáltalán nem. A fogantatása után percre kilenc hónapra született. Úgy értem, a lelki halál veszedelme
forgott fenn, érti? Ne próbálja nekem megmagyarázni, hogy a kánoni törvény nem erre gondol. Az Úr
szándéka a fontos.
– Lelki halál? – ismételtem, remélve, hogy valami magyarázatot kapok.
– Neil atya, nem folyna körös-körül lelkek gyilkolása, ha nyilvánosságra kerülne az igazság? Mrs.
Macaulay kitagadná a lányát, és amilyen farizeus, úgy is halna meg, Mary és a kis Kathleen elveszítené az
anyját, illetőleg a nagyanyját, kívülálló szemében ez nem nagy veszteség, de számukra talán fájdalmas lenne.
Ebben a pillanatban jött be Mrs. Pring, hogy elvigye az első fogás maradékait, és epret meg sodót
szolgáljon fel nekünk.
Az epres tálra mutatva Duddleswell atya megkérdezte:
– Szentszívek megint, Mrs. Pring?
– Igen, tiszteletlen atyám. Tele van velük a piac, és az áruk gyorsabban zuhan le, mint maga Lucifer. Ha
tovább is így folytatódik, reggelire is epret kaphatnak.
– Sodóval?
– Tudom, hogy szereti, hát miért ne kényeztessem.
Miközben Mrs. Pring evőeszközök és piszkos edények csörömpölése közepette távozásra készült,
Duddleswell atya az ő füleinek szánva elmesélte:
– Múlt nyáron egy amerikai pap helyettesített itt, és azt javasolta, Angliában a csapokra ezt kellene írni:
HIDEG, MELEG ÉS SODÓ.
 Mrs. Pring fújtatott, mint hideg reggelen a tehén, és megvetően húzta fel az orrát.
– Igen, és még valami, Mrs. Pring – mondta Duddleswell atya, mielőtt az asszony behúzta volna maga
mögött az ajtót.
– Tudom. Ma este megint bábáskodás.
– Mary nyolckor jön ide, mint rendesen, és én mindkettőjüket kiviszem a Euston pályaudvarra.
– Most fogom harmadszor világra segíteni ezt a kis pulyát.
– És utoljára, Mrs. Pring.
– Mary kedvéért örülök, hogy végre beleegyezett, hogy Kathleen a világra jöjjön. Ez bizonyára a
leghosszabb terhesség lehet, amit valaha is feljegyeztek.
Mikor távozott, Duddleswell atya megjegyezte:
– Megvan a haszna Mrs. Pringnek. Trés formidable valaki. Olyan karjai vannak, mint Mózesnek.
Ablaktisztítónak kellett volna lennie.
Majd elmondta, hogy Mary Mrs. Pring konyhai párnáit hordja. Ő és Mrs. Pring pénteken találkozott
Maryvel a Euston pályaudvaron, ahol a Hölgyek című helyiségben behelyezték a „magzatot”, a koraszülés
pedig a következő vasárnap este történik meg.
– Most már csak a keresztelést kell megoldani mondta Duddleswell atya –, Kathleen már meg van
keresztelve, ami hátravan, az csak a szertartás többi része, amit a Szent Júdásban kell elvégezni.
– És erre mikor kerül sor?
– Nem kell sietni. Várni kell kicsit, hogy ne legyen olyan könnyű megállapítani, milyen idős a kisbaba.
Mindenki azt fogja mondani, hogy Kathleen a korához képest nagyon fejlett, és ettől jó nagymamája még
büszkébb lesz, és még érettebb a pokol tüzére.
Hogy egy kicsit még kavarjam a dolgokat, új elmélettel álltam elő:
– Mi van, ha Mary valóban megint terhes, és a másik gyerek túl hamar születik meg az első után? Nem kell
majd újra végigcsinálnia ezt a komédiát?
– Eszem ágában sincs! Ha agyonütnek sem! Nem, nem! Nem csinálom! Azt se bánom, ha az új kisbaba két
nappal a fogantatás után megszületik. Ez minden bizonnyal csoda lesz, de a törvényessége körül nem lehet
csámcsogni. Kész.
– Attól nem fél – kérdeztem végül –, hogy Mary és Patrick elárulják magát?
– Ez nem történhet meg, Neil atya. Hát nem látja, mennyire reszketnek az öreg hárpiától? Azután – tette
hozzá, kevésbé meggyőzően –, tőlem is félnek. Megmondtam, ha kiengedik a macskát a zsákból, péppé verem
őket a rózsafüzéremmel.
– Akkor hát elég biztonságos a dolog.
– Természetesen. Alaposan az agyukba véstem. Megmondtam, hogy az egész dolog gyónási titok. Szót se
fognak erről ejteni, még az őrangyaluknak sem.
Pár héttel később, Kathleen keresztelője után elmentem Macaulayékhez a fogadásra. Itt megismerkedtem
Paddyval, egy zavarodott, szeplős fiúval, aki az egész eseménysort elindította, és újra üdvözöltem a csinos,
takaros és immár megkönnyebbült Maryt.
Láttam, hogy a szoba másik végében Duddleswell atya növekvő izgalommal hallgat valamit, amit Mrs.
Macaulay suttog a fülébe. Egyre vörösebb lett, és fel-le tologatta az orrán a szemüvegét – azt már
megtanultam, hogy ez nála a harag jele.
Néhány perc múlva hirtelen megszakította a csevegést, mesteri önuralommal nyilatkoztatva ki:
– Aranyos kis unokája van, Mrs. Macaulay, igazán aranyos. – De ahogy az ajtó felé indulva elhaladt
mellettem, odasúgta, hogy csak én halljam: – Szipirtyó! Undorító némber! Hogy így átejtett egész idő alatt!
Vad sietséggel távozott.
Mrs. Macaulay viszont üdvözült mosollyal nézett utána. Azután odajött hozzám, és odavezetett a
bölcsőjében alvó Kathleenhez.
– Duddleswell atya... – kezdte.
– Igen?
– Ez a drága ember igazi szent, és olyan naiv, mint egy ma született bárány. Ahogy a Smaragd Szigeten
mondják, bárcsak fél órával előbb már az Égbe érne, mielőtt az ördög észrevenné, hogy meghalt!
– Nagyon örülök, hogy ilyen sokra tartja – mondtam, magamban sajnálva, hogy a plébános iránti meleg
érzelmei nem találnak viszonzásra.
 – Igen – mondta Mrs. Macaulay. – Magának megmondhatom, atyám, mivel maga pap. Maga Duddleswell
atya rendezte a dolgokat úgy, hogy a mi kis Kathleenünk törvényesnek születhetett.

A harang

– Remélem, nem zavartam meg?

Egy szép reggel, ahogy kényelmesen üldögéltem dolgozószobámban, és breviáriumomat olvasgattam,
Duddleswell atya nyitott rám.
– Szó sincs róla, atyám!
– Nem magához beszélek, Neil atya. – Mosolyogva mutatott fölfelé: – A főnökhöz.
– Ó, persze! – mondtam, és hellyel kínáltam.
– Épp ideje, hogy egy kicsit elcsevegjünk erről meg arról, meg arról, meg erről. – Letelepedett és a
szemüvegét feltolta az orrára. – Mennyi ideje már, hogy itt van nálunk?
– Egy hónapja, atyám.
– Nahát, nahát. Hogy szalad az idő! Nekem kilenc hónapnál is többnek tűnik. Maga mennyi időnek érzi?
– Körülbelül egy hónapnak – válaszoltam becsületesen –, de lehet egy-két nappal több vagy kevesebb. Újra
helyére tolta szemüvegét, mintha közelebbről
akarná megvizsgálni ezt a furcsa csodabogarat, akinek ilyen sajátos időérzéke van. – Hm, hm. Épp azon
gondolkoztam, vajon mit kezd a délutánjaival?
– Bármit, atyám, amit kíván. Mit óhajt, mit csináljak velük?
Válasza határozott volt: – Semmit.
– Semmit?
– Tudja, Neil atya, miután már kilenc hónapja itt él velem – vagy nagyjából ennyi ideje –, úgy gondolom,
rájöhetett volna, én mivel töltöm a délutánjaimat.
– Azzal, atyám, hogy alszik.
– Hogy aludni próbálok, Neil atya. – Úgy beszélt, mintha valami hősi küzdelemben viaskodna
délutánonként. – Maga jól alszik, Neil atya?
Tisztában voltam vele, hogy alvási szokásaim nem érdeklik kifejezetten, de válaszoltam: – Köszönöm,
nagyon jól.
– Isten áldja meg érte. Ennek talán az az egyik oka, hogy amikor maga esténként álomra hunyja a szemét,
én nem nyitom ki a rádiót, nem sípolom a légiriadó megszűnt jelzését, mint Mrs. Pring forró vizes fazeka,
vagy nem dobogok ide-oda hétmérföldes csizmában.
Elnézését kértem.
– Ugyan miért, Neil atya? – Meghökkent arcot vágott. – Mondtam talán valamit, ami befeketítené a
jellemét? Egyáltalán, kritizáltam talán magát valamiért?
– Nem, atyám – hazudtam.
– És biztos vagyok benne, erre nern is lesz soha okom. – Másra fordította a szót, hogy mutassa, milyen jó
véleménye van rólam. – Mrs. Pring viszont, a mi bohó özvegyünk, már egészen más eset. Húsz éven – szinte
évszázadokon – keresztül ki kellett bírnom a zsémbelését, kakaskukorékolástól a vörösbegy daláig. Jelzem –
hagyta abba hirtelen –, jó házvezetőnőm volt, ezt ki kell jelentenem. Mert jó keresztény vagyok, érti?
Felmutattam a breviáriumomat:
– Ha kívánja, imádkozhatom délutánonként.
– Hangosan?
– Csak magamnak.
– Magának nem imádkozhat, fiam – mondta pislogva:
– Úgy értem, halkan, atyám. A lehető leghalkabban.
– Remek, remek. – Újra felnézett. – Ha nem esik nehezére. – Mivel úgy találta, ez a tréfa már kicsit kopott,
azzal folytatta, hogy úgyis minden délután Billy Buzzle galambjai miatt kell kínlódnia.
Hogy alátámassza érvelését, kis szünetet tartott. Az ablakon galambok nyájas turbékolása áradt be,
frissítően, mint a napsugár.
 – Billy Buzzle-nak felelnie kell ezért a kurrogó zsibvásárért!
A kérdéses úr a templom mellett lakott, és hátsó udvara szomszédos volt a mienkkel. Sokszor láttam, ahogy
a délutáni órákat a virágai között ődöngve üti agyon. Külseje mindig egyforma volt, májfoltos arc, szögletes
áll, bozontos szemöldök, jobb szemöldökére egy sütővassal pödörített hajfürt lógott. Kivétel nélkül divatos,
vékony csíkos öltönyt viselt, kabátujjaiból nagy, fehér, merev mandzsetták álltak ki, gyémánt gombokkal,
emiatt úgy tűnt, mintha könyöktől lefelé mindkét karja sínbe lenne téve.
– Neil atya, mikor Jézus azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, gondolja, hogy ezt a
közvetlen szomszédokra is értette?
Rámutattam Duddleswell atyának, hogy neki én vagyok a közvetlen szomszédja.
– Ez így van. Akkor egy szeretetteljes tanács a legközelebbi szomszédomnak.
Vártam, anélkül hogy biztattam volna.
– Ha mint pap, boldog akar lenni – kezdte oktató hangon –, hagyja, hogy, a pelyvát elfújja a szél, és a fát
elvigye a víz sodra. Érti?
– Nem vagyok benne teljesen biztos, atyám – mondtam, némileg szépítve a tényállást.
– Hm, hm. Próbálja meg újra. Ha okos, ne akarja kényszeríteni a vizet, hogy felfelé folyjon, vagy ne
próbáljon tejet fejni a bakkecske tőgyéből. – Költői képességei ilyetén fitogtatásával elégedetten hátradőlt. –
Világosabb most már?
Megráztam a fejem.
– Azt akarom ezzel mondani, hogy amíg a Szent Júdásban van, ne ellenkezzen a természettel.
– Hogyan tenném ezt, atyám?
– Úgyhogy ne tegye, amit én fenemód alaposan megmondok magának. – Vigyorgott, és az öröm könnyeitől
fátyolos lett a tekintete. – Ne legyen olyan ünnepélyes, Neil atya. Jusson eszébe, hogy a lábak nem csupán
járásra szolgáló botok.
Azzal folytatta, hogy közölte, hivatali funkcióját fogja most teljesíteni. Az iskolatanács választmánya a
tanácsteremben készül ülésezni, és ő az elnök.
– Minden évben kézfeltartással választanak meg mondta. – Idén azonban ragaszkodni fogok a szabad és
titkos szavazáshoz, hogy demokratikusan választhassanak meg.
Mrs. Pring jött jelenteni, hogy a tanács tagjai érkezőben vannak.
Duddleswell atya rászólt, hogy ne vesztegesse az időt locsogással, mikor ő „funkcionál". – A csónakot sem
a bólogatás hajtja – tette hozzá.
Levitt, hogy bemutasson a tanácstagoknak; majd erős túlzással kijelentette:
– Fullasztó a por mindenütt ebben a házban. Tudja, Neil atya, egyszer vettem őnagyságának egy csokor
művirágot, és három nap alatt elpusztult.
Egymás mellett álltunk a bejárati ajtónál és üdvözöltük a tanácstagokat, ahogy kettesével, hármasával
érkeztek. Utolsónak egy nyugalmazott katonatiszt, Timmins őrnagy vonult fel sofőr-vezette Daimlerén. Első
szavai Duddleswell atyához a következők voltak:
– Mit szólna egy haranghoz, Padre? – Miféle haranghoz, őrnagy úr?
– Öntöttvas... harang formájú... hiszen tudja, hogy néz ki egy harang.
Duddleswell atya előzőleg elmondta, hogy az őrnagy kevés szavú, gazdag, jóindulatú úr, és tény, hogy a
leírás illett rá.
– Pár száz fontot nyom – mondta az őrnagy. – A falumban vettem, Wiltshire-ben.
Úgy látszik, ez tényleg az őrnagy faluja volt. Családja generációkon keresztül birtokolta a vidék földjeinek
nagy részét.
– Nagyon régi holmi, őrnagy úr?
– Viktória korából való. Tipp-topp állapotban van. Az anglikán templomból vitték el a háború végén. A
háború ügyét akarták vele szolgálni. Ágyúk, gránátok, ilyesmik. Utána pedig – horkant fel az őrnagy, aki
nyilvánvalóan gyűlölte a szakszerűtlenséget – nem tudták visszarakni a helyére. A tökfejek újraépítették a
tornyot, és a fene ette harang nem fért bele.
– Ez nagyon nagylelkű gesztus öntől, őrnagy úr.
– Semmi az egész – hencegett a bókra az őrnagy. Nekem csak 50 fontomba került. Mindjárt magára
gondoltam, Padre.
Miközben Duddleswell atya bevezette az őrnagyot az ülésterembe, az öreg katona ezt motyogta:
 – Örülök különben, hogy új regrutát kapott maga mellé.
Mrs. Pring becsalogatott a konyhába egy csésze teára.
– Csupa fortély ez az alak – mondta, a tűzhely mellett állva. – Duddleswell atya adhat magának 90 yard
előnyt százas távon, és mégis megelőzi tízzel.
Kezdett derengeni előttem, hogy Mrs. Pring és Duddleswell atya úgy élvezik a játékos bokszolást, mint két
pillangó.
– Olyan harcias – mondta –, hogy ahányszor kézbe vesz egy kést és egy villát, azok azonnal vívni
kezdenek.
– Nagyon érdekes – mondtam. A felvilágosítás kicsit zavarba hozott.
– Mindennek ellenére – mondta Mrs. Pring, megtöltve a teáskannát –, olyan nagy szíve van, mint egy csűr.
Nagyon szeret – és nagyon gyűlöl. Vagy megpróbálja. Rendszerint kötelességérzetből gyűlöl, és ez néha egész
komikus. Azt tanácsolom magának...
– Van tehát valami tanácsa, Mrs. Pring?
– Harapja meg a buldog farkát. Az egyetlen mód, hogy rávegye a buldogot, hogy húzza ki magából a
fogait, ha megharapja a micsodáját.
Megköszöntem a tanácsát.
– Szegény Neil atya – mondta –, látom, már megcsapkodta magát a fütykösével!
Megnyugtattam, hogy beszélgetésünk egyetlen tárgya Mr. Buzzle volt. Mrs. Pring, ellentétben Duddleswell
atyával, nagyra tartotta. – Nemcsak a galambokról van itt szó – magyarázta. – Billynek éjjeli lokálja van, a
„Kék Csillag". Duddleswell atya ezt nagyon helyteleníti. Azt tartja, kétes dolog. Aztán meg Billy bukméker is.
Ahogy kiderült, Billy számos „bedolgozót” tart, akik utcasarkokon, kocsmákban, gyárakban,
kávéházakban, építkezéseknél, ahol sok ír tengerész dolgozik, fogadásokat vesznek fel számára. Ezeket az
ügynököket a rendőrség néha elkapja és megbírságolja. Billy kifizeti a bírságot abból a pénzből, amit a
jövedelemadóból elspórol.
– De – fejezte be Mrs. Pring – az igazi ok, amiért Duddleswell atya állandóan viaskodik Billyvel az, hogy
túlságosan hasonlítanak egymáshoz. Szerintem viszont nagyon kedves valaki. Már úgy értem, Billy.
– Halló, fiatalember.
A kertben szorgoskodtam, mikor Billy a kerítésen át ilyen barátságosan átszólt hozzám.
– Jó reggelt, uram.
– Billy Buzzle. Hívjon csak Billynek. Ön meg Boyd atya. Mrs. Pring megmondta. – Ahogy kezet ráztunk,
így szólt: – Hadd mutassam be Pontiusnak.
Remek fekete Labrador volt. – Amikor megvettem, kis kölyök volt még. Az első tulajdonosa Pilotnak hívta.
Én Pontiusnak kereszteltem, a főnöke tiszteletére.
Azt válaszoltam, Duddleswell atya bizonyára méltányolja a bókot.
– Az én Pontiusom is jól ért hozzá, hogy a mancsait mossa. Mondjam neki, hogy nyaljon rajtuk egy jót?
Duddleswell atya jelent meg a kertben, egyenesen a tanácsülésről érkezett:
– Boyd atya – kiáltotta – mit csinál, bratyizik az ellenséggel?
Billy magatartása hirtelen barátságtalanra fordult. – Látom már, hogy a harmadik világháború ennél a
kerítésnél fog kitörni.
– Mr. Buzzle – mondta Duddleswell atya, ahogy közelebb jött. – Hányszor kell magát megrónom a ronda
madarai illetlen viselkedéséért, melyeket engedély nélkül telepített a tornyomba?
Billy öklével verte a palánkot:
– Pontosan itt fog kitörni a háború. Pontosan itt, e fölött az istenverte kerítés fölött.
– Mindörökre el kell tűrnöm – kezdte Duddleswell atya, egyszerre kiabálva Billyvel – a lármájukat, a
mocskukat, a bűzüket? – Újra szólóban folytatva: Tényleg el kell tűrnöm?
Billy visszakozott a meredek széléről:
– Hát talán nem szent madarak ezek, Duddleswell atya?
– Szent madarak nem csinálnak olyan dolgokat, amilyeneket ezek csinálnak a tornyomban.
– És vajon a maga úristene is nem kedveli talán a galambokat? – folytatta Billy zavartalanul.
– Zagyvaság, zagyvaság! – volt Duddleswell atya válasza.
– Nos hát, arra használt egyet, hogy megmondja a világnak, vége a vízözönnek, nem igaz?
– Nem Jézus, hanem Jehova áztatta el a földet vízözönnel, maga pogány, és legalábbis a Biblia korszakában
soha nem alkalmaztak semmiféle nyamvadt galambot semmire.
– És mi van azzal a galambbal, amely Jézus fején ült, amikor megkeresztelkedett?
– Márpedig az – vicsorgott Duddleswell atya nem afféle ronda galamb volt.
– Hát akkor micsoda?
– Gerle volt, mondom magának, egy szép, hófehér gerle!
– És hol itt a különbség, Duddleswell atya? – kérdezte kihívóan Billy.
– Gerléket nem lőnek az emberek.
– Ha egyetlen kövér ujját felemeli a galambjaim ellen – mondta fenyegetően Billy –, elevenen falatom fel
magát Pontiussal. Még ha meg is betegszik tőle.
Duddleswell atya felém fordult:
– Ebédidő, Neil atya. – A levegőbe szimatolt. – Azt hiszem, igen, minden bizonnyal galambpástétom lesz.
Ebédnél megkérdeztem, hogyan zajlott le a tanácsülés.
– Nem egészen a kedvem szerint. – Sajnálkozásomat nyilvánítottam. – Meg kell mondanom úgy, ahogy
van, már nem én vagyok a tanács elnöke.
Meglepetésemet fejeztem ki, hogy nem kapta meg az összes szavazatot.
– Egyet nem kaptam meg. Először nem tartottam szükségesnek, hogy önmagam mellett szavazzak.
Ingerülten ütögette az asztalt. – Mindig ez történik, Neil atya. Adj szabadságot a világiaknak, és azok azonnal
visszaélnek vele.
Mikor azt próbáltam mondani, hogy talán csak változást akartak, azzal válaszolt, hogy képtelen megérteni,
miért kívánnak egy rosszabb cserét. Természetesen ellentámadást fog indítani, nem fizeti ki a számláikat. A
világiak legközelebb már a pápát is maguk szeretnék majd választani, ha tudnák.
Mrs. Pring érkezett meg az ételes tálcával, derűsen dúdolgatva magában.
– Helyes – mondta Duddleswell atya –, miután egész délelőtt funkcionáltam és szájaltam, olyan éhes
lettem, mint egy ír zsűri.
Mikor meglátta, mit kapunk – Hé, asszony – kérdezte –, nem mutatna be bennünket? Mi ez?
– Rizottó.
– Inkább úgy fest, mint egy elvérzett szegényházi zabkása.
– Mint rendesen, nem tetszik, bármit is teszek maga elé, Duddleswell atya – válaszolta Mrs. Pring. Próbálja
meg maga, és csináljon jobbat a fejadagjainkból.
Duddleswell atya továbbadta a tányéromat.
– Jobb ha megeszi, Neil atya, mielőtt ez eszi meg magát.
– Egy biztos, Neil atya – mondta Mrs. Pring, miközben kiosztotta az ételt –, ez az ember sose fog a pokolba
jutni. – Túl hamar mosolyogtam. – Az ördög soha nem fogja beengedni.
– Ajaj – mondta Duddleswell atya –, a nagy víz túlpartján folyó zavargások semmik ahhoz képest, ami ez
alatt a tető alatt történik.
Az volt az érzésem, olyan a viszonyuk, mint egy összegubancolódott kötéldarab. Minél jobban húzzák
kétfelé a vitáikkal, annál szorosabbra csomózzák össze.
Mikor Mrs. Pring megkérdezte, hogy tetszett nekem Billy Buzzle, Duddleswell atya közbeszólt és
fogadkozott, hogy most végre ki fogja lakoltatni Billy galambjait a tornyából. A harang fogja ezt megtenni.
Kérdésemre elmondta, hogy a mi saját harangunkat háborús célok miatt tíz éve elvitték, a templomot
körülvevő korlátokkal együtt, és itt nem volt kegyelem.
– Az a harang – kérdezte Mrs. Pring – mibe fog kerülni?
– Nekünk semmibe – válaszolta vidáman Duddleswell atya. – Csak gondolja el, Neil atya, ezentúl
harangozhatunk a temetések, esküvők, keresztelők alkalmával, akárcsak a régi, szép időkben a háború előtt.
– És Angelusra is, atyám.
– Valóban. Ó igen, valóban. Angelusra fogunk harangozni reggel, délben, este. Higgye el nekem, különösen
édesen hangzik majd, amiért a harangot egy protestáns templomból menekítették ide. Kenworth egész
egyházközségét emlékeztetni fogja arra, amikor Gábriel arkangyal megmondta a Szent Szűznek, ő lesz a
Megváltó anyja, hát nem?
– Billy Buzzle nem fog ennek örülni – mondta Mrs. Pring.
– Mondja ezt még egyszer, drága hölgyem – felelte az atya –, ez zene a füleimnek.
Megkérdeztem, miért mondja mindig Billynek, hogy ronda. Ezt válaszolta:
 – Mert nem akarok odáig süllyedni, hogy a jelenlétében átkozódom. Ettől átkozottul nem kell tartani –
kuncogott. – Egyébként pedig, Neil atya...
– Atyám?
– Mit akar csinálni ma délután?
– Imádkozni, atyám. Olyan halkan, hogy maga az Úristen sem tudja majd meghallani.
– Sok szerencsét hozzá, fiam. – Még egy dolog, atyám.
– Micsoda?
– Valójában mi a különbség a galambok és a gerlék között?
– Kinek az oldalán áll? – támadt rám.
– Senki oldalán nem állok – mondtam –, galambok és gerlék kérdésében semmi esetre sem.
– Látom. – Eltűnődött. Fontolgatta a kérdést. Nos, hogy mi a különbség galambok és gerlék között?
– A vén képmutató! – szólt gúnyosan Mrs. Pring. Megérintette a karomat:
– Lelkem gyermeke, drága papocskám, tudni szeretné, hogy mi a valódi különbség?
– Igen – mondtam.
Teletömte a száját rizottóval. Alig tudtam kivenni a szavait:
– A leghalványabb átkozott fogalmam sincs róla!
Néhány nappal később Duddleswell atya dolgozószobájában az egyházkerület térképe fölé hajoltunk.
– Az egyházkerület magára eső fele pirossal van körülrajzolva, Neil atya, az enyém kékkel.
– A piros fél nem sokkal ...?
– Aha, szóval észrevette. Igen, a vörös fél sokkal nagyobb, mint a kék fél. De hát az én lábaim rövidebbek,
mint a magáé.
– De hiszen azt hittem, ön kocsin keresi fel a híveket.
Értetlenül nézett rám:
– Mi köze a kocsimnak a lábaim rövidségéhez?
Be kellett ismernem, hogy itt nincs logikai összefüggés.
Tárgyat változtatott és elmondta, hogy az építész megerősítette, a mi tornyunkban könnyen elhelyezhető
lesz az új harang. El volt a hírektől ragadtatva.
– Be fogjuk helyezni, amint egyeztetni tudom a dolgokat Timmins őrnaggyal. – Ő merengett, tele
nosztalgiával –, ez visszavisz majd Rómába, az Angol Kollégiumban töltött diákéveimhez. A szent város úgy
tele volt harangokkal, mint júniusban egy suffolki kert rózsával. És minden vasárnap és ünnepnap csengtek,
bongtak, dong, dong, dong.
Mrs. Pring jött jelenteni, hogy a villanyszerelő be akart menni a sekrestyébe. Beengedte. Jól tette?
Duddleswell atya bevallotta, hogy kénytelen volt egy szakembert hívni, hogy beszereljen egy elektromos
időkapcsolót és egy automatikus harangozó szerkezetet.
– Timmins őrnagy ezt ingyen szerelteti be? – kérdezte Mrs. Pring.
– Nos, Neil atya, miről is beszélgettünk? – hagyta válasz nélkül az egész kérdést Duddleswell.
– A lábairól, atyám.
– Nem tud mivel érvelni – folytatta Mrs. Pring. Csengett a telefon. – Itt Duddleswell atya... Három ember
és egy sofőr... Mennyi lesz? – Bűntudatosan pislogott felénk. – Tudom, milyen messze van innen Wiltshire, de
a maguk dolga az, hogy egy harangot hozzanak ide, nem Kleopátra tűjét... Rendben van, megkapták a
felhatalmazásomat. – És lecsapta a kagylót.
Mrs. Pring szólt közbe, mielőtt én elkezdtem volna. – Mennyiben van eddig a maga ingyen harangja?
– Eddig 400 fontba került.
– Mondja még egyszer – hápogott Mrs. Pring.
– A káposztámat sem főzöm kétszer – mondta a plébános. Felém fordult megértésért. – Mi értelme lenne
hagyni, hogy a pénzünk ott romoljon a bankban? Ott legjobb esetben olyan gyorsan nő, mint egy öregember
lábai. De – vette elő a vidámabbik oldalt –, majd máshol takarékoskodunk.
– Például cukron és teán? – kérdezte Mrs. Pring.
– Talán.
– Gondolom, körülvihetjük a kéregető tálat az egyházközségben – folytatta kihívóan Mrs. Pring. Szükség
lesz rá, hogy összekaparjuk ezt a kerek kis összeget.
– Távozz, asszony – intette az atya –, mielőtt elszabadul a haragom.
 – Mondja csak, mondja a magáét, Duddleswell atya! Úgyis csak gyalogos temetése lesz.
– Mrs... – de az asszony eltűnt, mielőtt ki tudta volna mondani a nevét. – Neil atya, nem tehetek róla. A
szája jeges fuvallatára sokszor hamarabb kiüt rajtam a libabőr, mint egy februári fagy nyomán.
Egy kedd reggelen, teherautón érkezett meg. A lenyűgöző, fényes fekete tárgy láttán Duddleswell atya két
kézzel csapkodta a mellét, és jókedvűen felkiáltott:
– Ez igazán teljesen olyan, mint egy harang, nem kétséges, kifejezetten harangszerű.
Előzőleg már összeácsoltak egy öt láb magas fakeretet, és készenlétbe helyezték a szentély közepén.
– Mire van ez itt? – kérdezte Mrs. Pring rápillantva. Azt hittem, a harangoknak magasan fönt kell lógniuk.
– A püspök számára könnyebb, ha itt lent áldja meg, mint ötven lábnyira fent a toronyban – magyarázta
Duddleswell atya.
– Ó – mondta Mrs. Pring, gyorsan rátapintva az igazságra –, elfelejtettem, hogy neki is kurták a lábai.
Túltengő jókedvében Duddleswell atya félrehúzta a harang nyelvét, majd elengedte; a levegő vagy harminc
másodpercig vibrált fülsiketítő zengésétől. Ne kérdezd, kiért szól a harang – dalolta.– Billy Buzzle átkozott
galambjaiért szól.
Az egyházkerület hölgyei kotkodácsolva sürgölődtek, rózsákkal, liliomokkal, színes szalagokkal díszítették
fel buzgón a keretet. És másnap reggel, bíbor ruhájában még a díszítést is túlragyogva, megjelent a püspök. A
felszentelésem óta nem láttam O'Reilly püspök urat. Nehéz fogalmat alkotni arról, hogy egy fiatal pap milyen
érzésekkel viseltetik a püspök iránt, aki megosztotta vele a papi lét felbecsülhetetlen ajándékát, ex gratia
megadva neki a hatahnat, hogy szentmisét mondjon és kiszolgáltassa a szentségeket.
A püspök alacsony, választékos külsejű, egyszerű gondolkozású ember volt, igen szigorú katolikus. Úgy
értem, olyan mélyen átérezte a katolikus misztikát, mint kevesen: a külső pompa hangsúlyát, a hierarchiát meg
az egedelmességet. Dupla hálát éreztem iránta, amiért elsőre elfogadott ifjú szemináriumi növendéknek, holott
általában azt a politikát követte, hogy elutasított minden jelentkezőt, aki nem első vagy második generációs ír
volt. Bizalmas körökben állítólag azt szokta mondani – legalábbis úgy hírlett –, hogy az Úr szívének
legdrágább nemzet az ír és az olasz. Ha ránéztem a szentek naptárára, amelyben csak úgy hemzsegtek a kelták
és a latinok, úgy gondoltam, állítása vitathatatlan.
Felszentelésünk előestéjén O'Reilly püspök úr székháza magánkápolnájában rövid lelki fröccsöt tartott
nekünk, alszegpapoknak. Hatan voltunk ilyenek. Naivságomban azt vártam, tüzes szónoklatot kapunk a papi
hivatás fennköltségéről és súlyos, de jutalmat érdemlő kötelességeiről. Ehelyett megelégedett azzal, hogy
óvott bennünket a Punch és Judy kettős veszélyétől, a papok tolvajnyelvén az italtól és a nőktől. Felteszem,
húszévi főpapi tapasztalatai alapján megvolt rá az oka, hogy a földi tárgyakra összpontosítsa figyelmét.
Mielőtt elkezdődött a felszentelés szertartása, hallottam a sekrestyében, ahogy a püspök így szólt
magántitkárához, Monsignore O'Connelhez.
– Azután el ne felejtsd, Pat fiam, hogy nagyon lassan vezess körül a templomban, hogy a hívők jól meg
tudjanak nézni. Ez nagyon fontos nekik. Az év nem minden napján van olyan szerencséjük, hogy szeretett
püspökükön legeltessék a szemüket.
Miközben a Monsignore a püspököt, mint valami babát, öltöztette, folytonosan nyugtatgatta, hogy szép
lassan fognak körülmenni. Három miseruhát adott rá és két pár kesztyűt – a gyűrűt csak ezekre húzta rá –, és
nagy, csoszogó szarvasbőr papucsokat. Ezután a fejébe nyomta a magas arany püspöksüveget, a második
süveget, a drágábbat, a szertartás ünnepélyes perceire tartogatta. Végül ezüst pásztorbotot adott a kezébe,
majdnem olyan nagyot, mint ő maga.
Csodáltam, O'Reilly püspök úr milyen szelíden és passzívan üldögélt, miközben a libegő, izzadó
Monsignore öltöztette. Egyik példája volt, milyen terheket kell egy püspöknek viselnie.
A megnyitó, teknősbéka iramú felvonulásban Duddleswell atya mellett lépkedtem, csak vagy két méterrel a
püspök előtt. Azt képzeltem, a hátamon érzem a rendíthetetlen püspöki mosolyt és látom a megszámlálhatatlan
áldásra emelt gyűrűs kezet. Nem nagyon örültem, mikor egy pad széléről egy hatéves gyermek átható hangon
megkérdezte:
– Mami, miért viseli a pap bácsi ezt a furcsa kalapot?
Úgy gondolom, O'Reilly püspök úr már hozzászokott, hogy Krisztus kedvéért bolondnak nézzék. Elég
udvariatlannak találtam Duddleswell atya megjegyzését, aki odasúgta, mikor közösen térdet hajtottunk.
– „Gyermekek és bolondok szájából...” – suttogta. A kórus rázendített az Ecce Sacerdos Magnusra, és az
egy óra hosszat tartó szertartás megkezdődött. Az emlékezetemben összefolyik a harang megszámlálhatatlan
olajjal való megkenése és megáldása, amit a püspök példamutató türelemmel csinált végig. Rengeteg ima is
volt és gyújtó himnuszok, amelyek után mind a tíz meghívott papnak megengedtetett a szentélyben, hogy mint
afféle iskolásfiúk, megkondítsák a harangot. Bevallom, az egész szertartásban ezt élveztem a legjobban.
A kellemetlen „incidens” akkor következett be, mikor mindnyájan ülve hallgattuk, míg a kórus egy latin
motettát énekelt. A nagy tömeg és a hőség miatt a nyugatra nyaló ajtó nyitva maradt, hogy a friss levegő
behatolhasson az épületbe.
Csak mikor már félúton volt a középső hajóban, vettem észre Pontiust. Jobbra-balra szaglászva közeledett,
és meg volt lepve, hogy barátságos szimatolására és farkcsóválására a hatalmas tömegben senki nem reagál.
Sértett kifejezés ült méltóságteljes arcán, mintha nem értené, népszerűsége miért hanyatlott le. A hívők közül
azok, akik észrevették Pontiust, nem akartak róla tudomást venni.
Egyenesen haladt előre, miközben világossá vált, hogy célja a szentély. A papokat talán elkábította a hőség,
vagy belefeledkeztek a zenébe, de bármi volt is az oka, senki nem mozdult közülük.
– Neil atya – suttogta Duddleswell atya szája bal sarkából, hogy a másik oldalán a püspök meg ne hallja.
– Igen, atyám,
– Látja azt, amit én látok?
Félelmemben mozdulatlanul és vakon ültem, mint egy darab fa:
– Nem, atyám.
– Ez az átkozott Pontius! Mit szándékozik tenni vele, Neil atya?
Még mindig csukott szemmel kérdeztem: – Tessék?
– A kánoni törvény világosan megmondja, állatok és nők nem jöhetnek be a szentélybe. Most mit csinál?
– Imádkozom, atyám. Erősen.
– Ezt tegye el a délutáni álmom idejére – mondta a plébános, és hangjából kicsengett, hogy képmutatással
vádol.
A püspök eközben titkárához hajolt: – Pat, Pat.
– Püspök atyám?
– Nem látja ott azt a fekete szörnyet?
– Az egy kutya, püspök atyám.
– Tudam, már láttam ilyet azelőtt is. Pat, a helyzethez illő módon távolítsd el!
Végül Duddleswell atya kénytelen volt tudomásul venni az idegen test jelenlétét a szentélyben. Lassan és
olyan méltóságteljesen, ahogy a körülmények megengedték, felállt, meghajolt a püspök és paptársai előtt, és
odament, hogy megpróbálja megragadni Poncius nyakörvét. Pontius elugrott, kikerülte Duddleswell atya
kinyújtott kezét, és egyenesen a legérdekesebb jelenség, a püspök felé tartott.
A püspök, szembesülve a méltóságát fenyegető veszéllyel amennyire bírt, hátrahúzódott főpapi trónján, és
összehúzta magát. A jóindulatú Pontius nyáladzó szájjal és megingathatatlanul odament hozzá, és első lábait
egy mozdulattal a püspök ölébe helyezte.
O'Reilly püspök megpróbálta püspökbotjával ellökni a lihegő kutyát, de csak azt érte el, hogy
püspöksüvege megingott és lecsúszott a szemére, és egy időre megvakította.
Közben az énekkar, amelynek nagyszerű rálátása volt a kórusról az eseményekre, fokozatosan lehalkult,
mint Duddleswell atya öreg gramofonja, mikor sürgősen fel kellene húzni. Majd „kilehelte lelkét”, és teljesen
elhallgatott.
A hátborzongató csendben O'Reilly püspök úr hangja már rikácsolt.
– Pat, hát nem csinál semmit?
A Monsignorénak talán kutyafóbiája lehetett, mert ebben a püspöki válsághelyzetben semmi hasznát nem
lehetett venni.
Közben Duddleswell atya lábujjhegyen a püspök trónjához ért. Barátságos, cuppogó hangokat hallatva
sikerült megragadnia Pontius nyakörvét. De mikor a kutya hirtelen félre-hátra ugrott, őt is magával rántotta.
Egyensúlyát vesztve plébánosomat a hátán vonszolta végig a nagy Labrador a fél szentélyen keresztül.
Pontius a kavarodásban elvesztette irányérzékét, nekiugrott az állványnak és az ember és a kutya
meglehetős súlya alatt a harang hatalmasan megkondult, majd kisebb csendülésekkel zengett tovább.
Ahatalmas zaj Pontiust úgy megrázta, hogy kiszabadította magát, vad ugatásba tört ki, és akadálytalanul
akárha a pünkösdi szelek, süvített ki a templomból.
Odarohantam, hogy talpra segítsem Duddleswell atyát és eltávolítsak egy liliomot, mely szemüvege
keretébe szorult. Valamit motyogott Billy Buzzle-ról, amit, biztos vagyok benne, később megbánt és
meggyónt.
A Monsignore rendbe tette a püspököt, az énekkar folytatta motettáját, és a szertartás további része
zökkenés nélkül folyt tovább.
Végezetül a püspök, még mindig a szentélyben ülve, középkori szokás szerint citromdarabokkal és
kenyérmorzsákkal megtisztította ujjait az olajtól. Azután mindnyájan lassan újra körbementünk a templomban,
hogy a hívek végső, gyermeki pillantást tudjanak vetni atyjukra az Úrban.
A püspök a szertartás befejezése után fáradtan üldögélt Duddleswell atya dolgozószobájában, és egy pohár
tejet szürcsölgetett.
– Lehetett egy mérföld, amit körbejárva a templomban és áldást osztogatva megtettem – mondta csekélyke
hallgatóságának.
Monsignore O'Connel, Daley doktor, Duddleswell atya köpcös barátja és jómagam résztvevően
mormoltunk valamit.
– A jó nép nagyon élvezett mindent, püspök úr – mondta Duddleswell atya.
– Mindig mondom Monsignore Patnek – bólintott a püspök –, a nép nagyon szereti ezt, igaz, Pat?
– Valóban püspök uram.
A püspök Daley doktorhoz fordult:
– Így tehát, doktor úr, ön a személyes orvosa e két derék atyának?
– Igen, püspök uram, és gondoskodom róla, hogy sokat igyanak a tehén levéből – válaszolta Daley doktor,
aki kicsit ingatagon állt a lábán.
– És maga, Neil atya – most rám került a sor –, emlékszik még, mit prédikáltam magának azon az estén,
mielőtt papot csináltam magából?
– Igen, püspök uram.
– Míg fiatal vagy, különösen óvakodjon azoktól a nőszemélyektől, akiknek szélesebb a V alakú
ruhakivágása, mint a kacsa nyoma a vízen, és átlátszó harisnyát viselnek. Mindig mondom Monsignore
Patnek: „A fiatal papjaim minden teológiai problémája selyemharisnyákra vezethető vissza". Igaz, Pat?
– Igen, püspök uram.
– Jókora tömeg volt ma este, püspök uram – mondta Duddleswell atya, hogy megpróbálja felvidítani az
öreg fiút.
– Ahányszor ekkora tömeget látok jó híveinkből összejönni, mint ma is, legszívesebben nem azt
énekelném, hogy „Atyáink hite”, hanem azt, hogy „Anyáink hite”, érti? Ebben van a hit. Ahogy mindig
mondom Monsignore Patnek, a hit drága anyáink szívében vam. Nem ezt mondom, Pat?
– De igen, püspök uram.
– Ha a hitet nem tanulják meg az anyák térdén – folytatta a püspök –, az apák könyökénél aligha fogják
megtanulni.
A titkár gondolkodás nélkül válaszolta: – Így igaz, püspök uram.
Mrs. Pring jött be jelenteni, hogy megjött a püspök kocsija. Elérkezett a búcsú ideje.
Daley doktor letérdelt és megcsókolta a püspök gyűrűjét:
– Úgy tapadjon önhöz a szerencse, püspök uram, mint egy koldus az ír tőzeglápos vidékéről.
A püspök megindultan viszonozta:
– Áldja meg magát százezerszer az Úr, Szűz Mária és Szent Patrik.
Ezután én következtem, hogy megcsókoljam a gyűrűt, majd Duddleswell atya. Neki csak annyit mondott
hidegen, visszaadva az üres poharat:
– Hálás lennék, atyám, ha amikor a jövőben meglátogatom, gondoskodna róla, hogy vadállatoknak ne
adjanak a templomba belépőjegyet.
Duddleswell atya megadta neki a kívánt megnyugtatást, kezembe nyomta a poharat, és kikísérte a püspököt
a házból.
– Hány napi búcsút kapok, amiért megcsókoltam a gyűrűjét? – kérdezte tőlem megkönnyebbülve Daley
doktor.
– Azt hiszem, száz napot, doktor úr.
– Azért kell, hogy könnyebb módok is legyenek arra, hogy az ember jó helyet kapjon a túlvilágon.
Megvakarta kopasz fejét. – De nem vett észre valami furcsát a püspökön, Neil atya?
 – Nem.
– Nem látta, hogy állandóan ingadozott ide-oda? És megmutatta, hogyan.
– Nem, doktor úr.
– Maga is részeg talán?
Mondtam neki, hogy én nem ittam.
– Akkor talán eperohama volt, vagy lenyelt egy ingaórát, vagy mi lehetett?
Nos, Donal – mondta aránylag vidáman Duddleswell atya, mikor visszatért –, legalább szépen nyakaztak
le.
– Olyan fagyos volt hozzád, Charles, mint egy ing, melyet kint hagytak egy fagyos éjszakán.
– A püspöknek kétségtelenül éles, csípős nyelve van, ez tagadhatatlan – helyeselt Duddleswell atya.
– Charles – mondta a doktor –, mikor azt a fehér
dolgot láttam őméltósága poharában... – émelyegve a gyomrára mutatott –, gondolom, talán akad egy korty
italod itt?
– Nincs, Donal, és máshol sínes ebben a házban. A szemed máris üveges és inogsz.
– Te vagy részeg, Charles, vagy talán megütötted a szent fejedet a szentély kövén?
– Bizony beütöttem alaposan. És ó, Donal, milyen vadul ver itt bent az a fekete szívem. Másra se gondolok,
csak arra, hogyan álljak bosszút Mr. Billy Buzzle-on.

– Jól aludt az éjjel, Neil atya?

Reggeliztünk, és én biztosítottam Duddleswell atyát, miattam nem kell aggódnia. Tény, hogy sajnálta, hogy
sem Mrs. Pring, sem én nem hallottuk reggel hatkor a harangozást az első Angelusra.
– Semmi fel nem ébreszti Mrs. Pringet – mondta. Legalábbis nappal nem.
Csöngettek az ajtón, Billy Buzzle emelt hangja kért bebocsátást. Az ebédlő ajtaja kicsapódott, és már ott
állt előttünk.
– Maga... – támadt Duddleswell atyára. – Magát bíróság elé viszem!
Duddleswell atya kijelentette, nem tudja, mi indíthaha szomszédját erre a kegyetlen elhatározásra.
– Ez a zaj – tajtékzott Billy –, ez a pokoli zenebona ma kora reggel!
– Foglaljon helyet, Mr. Buzzle – csillapította Duddleswell atya –, és tárgyaliuk meg ezt nyugdtan, mint két
elmebeteg úriember.
Billy leült:
– Ez az átkozott harang ... – zendített rá újra.
– Kérem, Mr. Buzzle! Nem engedhetem, hogy ebben a szent házban átkozódjanak. – Duddleswell atya Mrs.
Pringhez fordult. – Kérem, hozzon egy csésze kávét, hogy lecsillapíthassuk vele a háborgó vizeket.
– Ez a fene harang csaknem átkozottul...
– Ejnye, ejnye'
– ...kifujt az ágyamból – fejezte be Billy. – Tudja, hogy a hálószobám hátra nyílik, és ennek a harangnak
olyan fülrepesztő a zangja, mintha a Big Ben alig pár lábnyira az ágyamtól szólna.
– Sajnálom – mondta Duddleswell atya, egy szikrányi megbánást se mutatva.
– Azt szeretném tudni...
Hogy Mrs. Pring épp behozta a kávéscsészét az aljjal, Duddleswell atya félbeszakította:
– Kávét?
– Azt szeretném tudni...
– Tejjel?
Billy bólintott, és újra beszélni készült. – Cukrot? – Újabb bólintás. – Kettőt? – Billy bólintott. – Miért
ilyen korán? – Billy végre ki tudta bökni az egész mondatot.
– Hat órakor. Maga szerint ez korán van?
– Igen. Átkozottul korán, főleg, mert alig háromkor jöttem vissza a „Kék Csillag"-ból. És ha én egyszer
felébredek, többé már nem tudok elaludni.
Úgy látszott, Duddleswell atyát megdöbbentették Billy tapasztalatai:
– Neil atya, maga hallotta a harangszót?
– Nem, atyám.
– Mrs. Pring?
 Az asszony megrázta a fejét.
– Akkor csak azt tudom mondani – kiáltotta Billy –, fej helyett átkozott kókuszdiókat viselnek a nyakukon.
– Dühösen szürcsölte a kávéját.
Duddleswell atya várt néhány pillanatig, mielőtt megkérdezte:
– És hogy van mostanában Pontius, Mr. Buzzle? Billy vállat vont: – Remekül.
– Hallotta, mit követett el a minap? Hallotta. Nos, mikor az Úr azt parancsolta, bocsássunk meg az ellenünk
vétkezőknek, ebbe nem értette bele, azt hiszem, a fekete labradorokat.
– Teljesen házhoz van idomítva – mondta Billy büszkén.
– Isten házához nincs idomítva – mondta Duddleswell atya.
– Mit vár tőle, talán hajtson térdet és csókolja meg a püspök gyűrűjét?
– Azt várom, Mr. Buzzle, hagyja békén a püspökünket. Arra nincs felhatalmazása, hogy püspököt egyen.
– Magában igazi Szent Ferenc veszett el – mondta Billy.
Duddleswell atya kezet nyújtott: – Szóval kvittek vagyunk.
– Gondolom, igen.
– Ismétlem, sajnálom, hogy fölébresztette a harangszó.
Billy eddigre teljesen megenyhült:
– Akkor hát rendben van. Csak most az egyszer. De gondoskodjon róla, hogy ez többet ne forduljon elő.
Duddleswell atya visszarántotta a kezét, mintha megcsípte volna valami:
– Ezt nem ígérhetem meg, Mr. Buzzle. Sőt, papi kötelességem biztosítani az ellenkezőjéről. Az Angelus fel
fog csendülni minden reggel hatkor, majd délben, és este hatkor, ahogy a Szent Anyaszentegyház mindig
előírta.
– Duddleswell atya – könyörgött Billy –, az, hogy én álmatlanná válok, az csak az egyik dolog, de
gondoljon a szegény galambjaimra.
– Egyetlen penny bért sem fizetnek a tornyomban.
Billy megmagyarázta, nemcsak az aggasztja, hogy elveszítik a szállásukat. Amikor ma reggel felzendült a
harang, hárman elrepültek úgy, hogy soha ne térjenek vissza, amit ő úgy fog fel, mint egyfajta
galamböngyilkosságot.
Billy végül azt akarta, húzzanak sorsot, de Duddleswell atya azon az állásponton volt, miért kockáztasson,
mikor anélkül is nyerhet.
– Azt hittem – ordította Billy –, magának átkozott kötelessége szeretni felebarátját, mint önmagát!
– Ó – mondta Duddleswell atya, megcsípve a saját karját és összerándulva a képzelt fájdalomtól –, hiszen
ennél én sokkal jobban szeretem magát!
– Ilyenek hát a jámbor emberek! – mondta Billy dühösen.
– Mr. Buzzle, mint keresztény, szeretem magát, de csak addig tudok elmenni.
– Isten alighanem a bal kezével teremtette magát, hozzá a háta mögött. – Azután előállt a végső
fenyegetésével, amit a nyilvánvaló igazságtalanságnak tartott sérelem váltott ki belőle. – Rendben van. Ha
háborút akar, jöjjön az átkozott háború. Ha én nem tudok aludni, maga sem fog. Jól jegyezze meg, amit
mondok!
– Mit gondol, Neil atya, miben töri a fejét Billy?
– Nem tudom – feleltem, ahogy kilestem a kertre néző dolgozószobám függönye mögül.
Vádlóan érintette meg a karomat:
– Biztos benne, hogy helyes dolog leselkedni a közvetlen szomszédunk után?
Sajnálkoztam, és gyorsan leengedtem a függönyt. Két nappal ezelőtt hat göngyöleg dróthálót szállítottak
Billy hátsó kertjébe. Pár óra múlva emberek jelentek meg, és dróthálót feszítettek ki az egész terület fölé.
Másnap hatalmas ládák érkeztek, bennük madarakkal. Először azt gondoltuk, Billy galambállományát akarja
növelni, de a ládákban vagy száz csirke érkezett.
– Galambok és tyúkok – töprengett Duddleswell atya értetlenül. – Isten legszelídebb teremtményei.
Önuralmamat elveszítve, óvatosan megint kilestem a függöny mögül.
– Várjon egy pillanatig, atyám – mondtam.
– Neil atya, uralkodjon a szemein, legyen szíves! Emlékezzen rá, hova vitte a kíváncsiság az emberi nem
ősszüleit.
– Emberek érkeztek újabb ládákkal – mondtam neki.
 – És azokban mi van?
Azt mondtam, nem tudom.
– Nos, Neil atya, mire várunk? Menjünk át, tudjuk meg, a fenébe is.
Billyt kertje belső udvarán találtuk. Bőr védőkesztyűkkel a kezén, egy vasrúddal óvatosan feszegette le a
ládák tetejét. És egymás után láthatóvá vált bennük Anglia tíz legkomiszabb kis kakasa.
– Jól alszik? – kérdezte sunyin Duddleswell atya Billyt.
– Napok óta le sem hunyom a szemem, Duddleswell atya. És akarja, hogy fogadjunk? Ettől a perctől
kezdve maga sem fog már aludni.
– De nekem tiszta a lelkiismeretem, Mr. Buzzle, és miért is ne lenne? – Mivel nem kapott választ, így
folytatta: – Mit csinál, csirketenyészetet?
– Nem, Duddleswell atya, zenebonát csinálok. Látja ezeket a kakasokat? Ezek nem fognak szerelmeskedni.
Átkozott agglegények lesznek – ránk mutatott –, ahogy maga meg ő. Hoppon maradt, kijátszott udvarlók, úgy
is lehet mondani. Szexuálisan kiéhezett kakas mindegyikük.
Minden egyes kakast egy dróttal fedett külön ketrecbe helyezett, közvetlenül a nagy kerítés mellé, ahol
szabadon mozogtak a tyúkok.
A kijátszott baromfiak zaja már most is elég éktelen volt, de hamarosan felcsendült a déli Angelus. A
harang zengése, a kutya ugatása, a vadul csapkodó galambok, a kotkodácsoló tyúkok, a rikoltozó kakasok
teremtette zűrzavar leírhatatlan volt.
Duddleswell atya letérdelt, hogy elmondja az Úrangyalát, és azt gyanítom, néhány külön imát is, amelyeket
semmiféle kézikönyvben nem lehet megtalálni. Mikor felállt, Billy így szólt:
– Most majd meglátjuk, O'Duddleswell atya, hogy még a maga hófehér lelkiismeretével is tud-e emellett
aludni.
– A harmadik világháború – vakkantott Duddleswell atya, öklével csapva a kerítésre. – Itt tör ki a a háború!
E mögött az átkozott kerítés mögött!
Mikor visszavonult hálószobájába, hogy megejtse délutáni sziesztáját, tudtam, hogy nem fog tudni sokat
pihenni. Hallottam, ahogy nyugtalanul jár föl-alá a szobájában, időnként kinyitva, majd nagy csattanással
becsukva az ablakát. Egyszer hallottam, hogy felszakítja az ablakát és kiordít: – Nem tudja, hogy a
kakasviadalt tiltja a törvény, maga szerencsejátékos? – Ezután becsapta az ablakát, olyan csattanással, hogy
elszakadt a zsinór, és betört az egyik üveg. Mielőtt leszállt volna az este, az egész ablakkeret duplán be volt
takarva, de úgy látszik, ez sem segített.
Szerencsémre az én hálószobám, ahogy fölöttem Mrs. Pringé is, a ház elején volt. Míg aludtam, sem a
harangszó, sem a kakasok vad izgalmának zaja nem hatolt be hozzám teljes hangerejével. Szegény
Duddleswell atya azonban napjában kétszer a kakasok közvetlen tűzvonalába került.
Egy héten belül árnyéka volt korábbi magának. Lefogyott, és vörös szegélyű, véraláfutásos szemei alatt
táskás bőrredők képződtek. Ahogy Billy Buzzle, ő is álmatlanná vált.
Mrs. Pring ösztönzésére rábeszéltem Duddleswell atyát, hogy telefonáljon Daley doktornak. Épp a
dolgozószobájában voltam, amikor az orvos pár óra múlva megérkezett.
– Sajnálom, hogy csak ilyen későn jövök a hívásodra, Charles – mondta lihegve –, de sajnos ittas vezetés
miatt a zsaruk begyűjtöttek.
– Nagyon sajnálom, hogy ezt kell hallanom, Donal. De nem megmondtam neked, hogy egy szép napon
elkapnak?
Daley doktor nevetett:
– Nem én voltam a vádlott, Charles. A zsaruk gyanúsítottját vizsgáltam meg.
– És mit gondolsz, részeg volt?
– Az biztos, hogy egyikünk az volt – válaszolt Daley kaján hangon, de feltételezve róla a jobbat, úgy
gondoltam, én kacagtam. – Pácienséhez fordult: – Nos, mit hallok, nem alszol túl jól, Charles?
– Egyáltalán nem alszom – mondta Duddleswell atya csüggedten. – Már tíz napja.
– Még a prédikációid alatt sem? – kérdezte Daley, mint aki kínos emlékeket idéz fel. – Ha előbb mondtad
volna nekem, gyertyát gyújtottam volna neked a Szűzanya szobra előtt.
– Én annyit gyújtottam magamért, Donal, hogy félő, az egyházkerületben már gyertyahiány van.
Daley doktornak nem tetszett ez a következtetés: – Ha a Jóisten és a Szűzanya felhagyott vele, hogy
figyelje a gyertyákat, ez borzasztó viaszpazarlást jelent.
 – Ó, Donel, – mondta szívfacsaróan Duddleswell atya –, rettenetesen kiéhezett vagyok egy nagy alvásra.
– Megpróbáltad számlálni az elveszett bárányokat, Charles? – A kérdésnek nem volt túl kedvező a
fogadtatása. – Kakaó? Ovomaltin? Cián? És semmi sem használ?
Duddleswell atya nagy erőfeszítéssel minden egyes tételnél megrázta a fejét.
– Furcsa egy dolog ez, Charles, de... – Duddleswell atyának csak a szeme kérdezett, hogy mire is akar
kilyukadni – ...négy napja egy szomszédodhoz hívtak ki.
Duddleswell atya megmerevedett, és a szemében felcsillant a megszokott fény:
– Billy Buzzle?
– Ő bizony! Ugyanolyan panaszokban szenvedett, mint te. Azzal a különbséggel, hogy nála ezt valami
furcsa... csengés okozta a fülében.
– Segítettél rajta, hogy aludjon, Donal, ez történt?
– Még azon az éjszakán – felelte Daley doktor némi büszkeséggel. – Másnap telefonált, hogy tizennégy
órát aludt, és teljesen meggyógyult.
Duddleswell atya arcán keserűség, irigység és remény váltotta egymást:
– Mondd meg, Donal, mit tegyek?
– Nincs véletlenül egy korty...
– Nincs.
– Nem nekem kell, Charles.
– Nem értelek.
– Mindenesetre nem csak nekem. De nem számít. Fekete táskájából egy üveg whiskyt és két poharat
halászott ki. – A gyógyulásodat itt tartom a kezemben. – Két jó adagot kitöltött. – Nos, Charles, végy be négy
pilulát ezekből, az italoddal. Ha ettől nem dőlsz ki, a világ nehézsúlyú bajnoka sem tud kiütni.
Egy korty whiskyt szippantott fel, és a nyelvével végigsimította a fogait. – Jegyezd meg, Charles, az
álmatlanságnak egy csalhatatlan gyógymódja van.
– Vagyis?
Daley meglepettnek látszott, hogy ezt nem tudja: – Alvás, Charles, alvás. Semmi más!
Duddleswell atya engedelmesen lenyelte a piluláit, és csendben iszogattak még együtt és csevegtek, mintha
ott sem lettem volna.
– Ezzel a módszerrel gyógyítottad ki Mr. Buzzle-t, Donal?
– Nem, dehogy – válaszolt Daley doktor. – Neki nem volt szüksége pilulákra.
– Akkor csupán a whiskyvel?
– Még azzal sem.
– Akkor hát mondd meg – mondta Duddleswell atya, töprengve nézve a poharába. – Hogy gyógyítottad ki?
– Nagyon egyszerű – mondta Daley doktor. Egyet kortyintott, azután még egyet. – Azt mondtam neki,
menjen aludni a „Kék Csillag"-ba.
Másnap reggelinél Duddleswell atya rosszabbul nézett ki, mint valaha. Udvarias kérdésemre így válaszolt:
– Ha jól aludtam volna, úgy néznék ki vajon, mint egy táI ócska tört krumpli?
– Nem használtak a pilulák?
– Az éjszaka minden percét ébren töltöttem, Neil atya. – Megtöltötte tüdejét, és lassan kilélegzett. Unom
már a saját társaságomat egész nap és egész éjjel. A legrosszabb pedig – vicsorgott – ez az átkozott harangozás
Angelusra, mint a kalapács veri a fejemet reggel hatkor. – Bűnbánóan keresztet vetett. És Billy Buzzle
megússza az egész cirkuszt.
– A „Kék Csillag"-ban?
– Igen, Neil atya, és magát épp oda küldöm most.
– De hát én jól alszom – válaszoltam.
– Ne játssza meg a kiskutyát az öreg kutya előtt! – mondta elcsigázottan. – Menjen át déltájban a „Kék
Csillag"-ba, és mondja meg Billynek – kérje meg, hogy jöjjön át hozzám.
– Csak nem hallgattatja el a harangot, atyám? Feljebbvalóm olyan szorosan összeszorította a száját, mintha
csavarok fognák össze,ajkait. – Hiszen azt mondta, a haranggal maga az Úr szól a jó emberekhez!
Szaggatottan engedte ki a lélegzetét, mint egy mozdony, mely nem akar elindulni:
– Kis pelyhes csirke káplánom – suttogta –, ha békében akar velem élni, ne ismételgesse, hogy én mit
mondtam, hanem tegye azt, amit mondtam.
 Kutyák, lovak és éppoly kevéssé felöltözött hölgyek képeivel felékesített irodájában Billy újságot olvasott
és vidáman majszolta reggelijét. Morgás nélkül beleegyezett kérésembe, és tizenöt perc múlva már ott voltunk
a plébánián.
Duddleswell atya egy karosszéken nyúlt el a dolgozószobájában, lábát egy zsámolyra rakta. A mellette lévő
kisasztalon összehajtogatott kockás takaró és egy whiskys üveg, két pohárral.
Mikor beléptünk, nem állt fel.
– Kedves, hogy átfáradt, Mr. Buzzle – mondta bágyadtan. Miután hellyel kínálta Billyt, megkérdezte: –
Hogy van?
– Soha nem éreztem magam jobban – válaszolta Billy, és én úgy láttam, erre minden jó oka megvan.
– És az én kedves öreg barátom, Pontius?
– Remek állapotban.
– Nagyszerű! Ez igazán nagyszerű! – Sajnálkozóbb hangot vett elő a készleteiből. – Rájöttem, Mr. Buzzle,
nem viselkedtem nagyon papi módon önnel szemben.
Billy mosolygott, mintha azt mondaná, semmi különbséget nem vett észre, de beérte vele, hogy
megkérdezte: – Nem?
– Nem. Isten látja lelkemet, soha nem volt szándékomban, hogy kiűzzem a házából és az otthonából.
– Tényleg?
– Nem. Egy angolnak az otthona... ó, azok a kakasok!
– Igen? – mondta Billy, a győztes nagylelkűségével.
– Megmozgatták a lelkiismeretemet, ahogy az apostolok fejének, Szent Péternek is megmozgatták a
lelkiismeretét.
– A küldönc azt jelezte, hogy valami ajánlata van a számomra.
Duddleswell atya italt töltött a poharakba: – Igen. Egy whiskyt?
– Kérek.
– Lehetne róla szó, hogy eltávolítsa a kertjéből azokat a madarakat, a sétálókat?
Billy az italáért nyúlt:
– Megígéri, hogy nem fog harangozni reggel tíz előtt?
– Ünnepélyes szavamat adom. Még ha marslakók szállják is meg az egyházközséget.
– Akkor sem, ha az én Pontiusom lenyeli a maga kis püspökét?
– Akkor különösen nem.
– Áll az alku.
– Igyunk rá? – Igen.
Koccintottak. – Egészségére – mondták mindketten.
Megható pillanat volt. Billy így szólt:
– Azon gondolkoztam, nem érdekelné-e egy kis fogadás. Holnap a Sandown parkban egy ló. Jól áll.
Körülbelül 2.30-ra teszik. – A szemben ülő szánalmas figurára nézett. – Atyám! Duddleswell atya?
Ellenfele szeme be volt hunyva, és nehéz lélegzetvétele ellenére poharát természetellenén szilárdsággal
szorongatta mindkét kezével.
Billy ránézett, kiürítette a poharát, lábujjhegyen a karosszékhez lépdelt. Gyengéden kivette az atya
markából a poharat, az íróasztalra tette, majd segített nekem, hogy a takarót ráterítsük összeroskadt testére.
Akkor csendült fel az Angelus. Az alvó megmozdult, hadart valamit, azután horkolni kezdett. Billy arcán
egy gyermek ártatlansága ragyogott; mint derék ellenfélre, felemelte Duddleswell atya poharát, kihörpintette,
és mire a harang utolsót kondult, már nem volt a szobában.

A plébánia bazárja

Már majdnem végeztem a reggelimmel, mikor Duddleswell atya lépett be, és elég feltűnően egy borítékot
tett a tányérja mellé.
Összehajtogattam az újságomat és köszöntöttem: – Jó reggel', atyám.
– Nem vettem észre – mondta könnyedén. Elvégezte egy gyors asztali áldás mozdulatait, majd leült, és egy
fodrász lendületével az álla alá tűrte hatalmas szalvétáját. Levette szemüvegét, ritkás hajára mutatott és így
szólt: – Hátul és oldalt rövidre, kérem. De semmiképpen ne vegyen le többet, mint amennyi hajam egyáltalán
van. – Mosolygott. – És maga hogy van ma reggel, Neil atya?
Azt válaszoltam, eddig nagyon jól.
Átnyúlt az asztalon és megkocogtatta a csészémet: – Jó erős ez a kávé, amit iszik? – Bólintottam. – Hm.
Remek, igazán remek. Mivelhogy – bizalmaskodva hajolt felém – beszélni akarok magával... az élet tényeiről.
Nem tudtam, jól hallottam-e, hiszen még csak a reggelinél tartottunk. Jól hallottam. Témája ez volt: Mi
teszi a férfiakat és nőket igazán boldoggá; mi mindennek a mozgatója?
Úgy szopogattam a kávémat, mint a bort szokás, és alapos meggondolás után azt mondtam, hogy lehetne
éppen erősebb.
– Ezt minden káplánnak tudnia kellene, Neil atya. – Megállt, hogy saját csészéjét megtöltse. Az volt a
szokása, hogy öntés közben föl-le mozgatta a kannát, mint egy jojót. – A pénz.
– A pénz?
– Mit mond a Szent Biblia a pénzről?
– Hogy minden rossznak ez a gyökere.
– Igen, igen – hagyta rám –, de mit mondott a mi Szentséges Urunk maga?
– Hogy nem szolgálhatjuk egyszerre Istent és a pénzt.
Felvilágosításomat hálás borzongással fogadta. Azt mondta, Jézus egy másik, nagyobb horderejű mondását
várta.
Kicsit töprengtem, mielőtt felvetettem: – Nehezebb a gazdag embernek a mennyországba jutni, mint...
– Mint Mrs. Pringnek átmenni a tű fokán. Ismerem ezt, Neil atya, de biztos, hogy a Úrnak voltak ennél
vidámabb mondanivalói is a pénzről.
– Boldogok a szegények?
– Tapasztalataim szerint nem – válaszolta. – Ó, most már látom, megint a mi Szentséges Urunkat idézi.
Akkor viszont ez tökéletesen igaz, Neil atya, és soha ne kételkedjen benne. Valami kifürkészhetetlen okból a
szegények kifejezetten... nagyon boldogok. Természetesen nem úgy, hogy észre lehessen venni, de boldogok.
De az én fejemben ez a mondás járt: „A jókedvű adakozót szereti az Isten.”
Felvilágosítottam, hogy ezt Szent Pál mondta, és ő is csak idézte.
Mrs. Pring tüsténkedett be egy tálcával, két lágy tojást hozott a ház urának.
Duddleswell atya megköszönte, hogy kijavítottam a nyelvbotlását. – Na már most a pénz – kezdte olyan,
mint az angol nyár.
– „Lassan érkezik – mondta Mrs. Pring – és távozik, mielőtt észrevetted volna.” – Hallotta ő ezt már azelőtt
is, legalábbis évenként.
– Figyelje meg jól minden megjegyzését, Neil atya. Előfordulhat, hogy az lesz a legostobább dolog, amit
valaha is hallott.
– Csak akkor, ha magát idézem – mondta Mrs. Pring.
Duddleswell atya megragadta a kanalát, és a tojás tetejét kezdte ütögetni, mintegy ezzel akarva
helyettesíteni valami kielégítőbb célpontot.
– Nem csak Isten szeretete az, ami túlmegy minden magatartáson – sóhajtotta. – Hogy tehát folytassuk: a
pénz.
– Jézus nem kért folyton pénzt, mint maga, igaz? – kérdezte Mrs. Pring. – Mikor a hegyi beszédet tartotta,
nem küldte körül a perselyt igaz?
– Ez igaz – válaszolt Duddleswell atya, és a tojás fehérjéből apró héjszilánkokat kezdett kipiszkálni. De
Jézust nem sújtotta az a balsors, hogy egy olcsó kocsit kell tartania és egy költséges házvezetőnőt.
– Nem – fordult felém Mrs. Pring. – Ő mindenhova gyalog ment, és önmagának főzött.
– Mrs. Pring – mondta Duddleswell atya, aki élvezte a szóváltást –, eltávozna, mielőtt könyörögnék a Szent
Szűznek, kenjen le magának egy fene nagy pofont? – Majd hozzám fordult: – Ez az asszony úgy el van telve a
saját fontosságával, mintha egy hetedik fiú hetedik fia lenne.
– Ennek az embernek pedig nagy színészi képességei vannak – vágott vissza Mrs. Pring. – Nagyszerű
színésznő lett volna belőle. – A kávéskannát lengetve megállt az ajtóban: – Hozok még magának egy kis
kávét, Neil atya.
Duddleswell atya sötét szitkokat mormolt, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy az asszony
hallótávolságon kívül van, azután hozzám fordult:
– Tudom, mit gondol, Neil atya.
– Nem, dehogy, atyám – siettem válaszolni.
– Mi az, amit nem gondol?
– Nem gondolom azt, amit gondol, hogy gondolok. Igazán semmi sem áll tőlem távolabb. – Hogy
nagyobb nyomatékot adjak szavaimnak: – Teljesen híjával vagyok minden gondolatnak.
– Azt gondolja – állította határozottan –, hogy gyalázatosan bánok vele. – Nem fogadta el tagadásomat. –
Mert látja, ez igaz. És az egyetlen dolog, ami mentségemre szolgálhatna, hogy ezt tökéletesen megérdemli, és
még ennél is többet. – Tányérját most már mozaikként borították a tojáshéj-szilánkok. – De hát mit is
csinálnék nélküle? – Tudtam, hogy nem vár tőlem semmi tanácsot. – Hogyan tanulnék fegyelmet, türelmet,
önfeláldozást? – Vállat vont, mintha azt mondaná, erre még ő sem tud válaszolni. – Nos tehát, a pénz.
Zsebembe nyúltam. Nem hatott rá. Egy papírlapot húzott elő a tányérja mellett fekvő borítékból. – Tudja,
mi ez?
– Egy kimutatás a bankból, atyám.
– Inkább ultimátumnak mondanám. Látja ezeket a rossz kinézésű számokat, amiket paradicsomlével
nyomtattak? Adósságok. Csak az iskola számára minden évben elő kell teremtenünk ezer fontot. Azután itt
vannak az adók, a gáz, a villany, valamiféle házvezetőnő – és most még egy költséges tétel hozzá.
Mély szomorúsággal háromszor a mellemet vertem.
– Igen, maga – mondta. – Figyeljen, nagy tettek kis embere, kis krumplibimbóm, hamarosan eljövend az
évi bazárunk ideje.
Mrs. Pring úgy látszik elkapta az utolsó szót, amikor visszatért a kávéval, és fennen dicsérte, hangoztatta
Duddleswell atya pénzfakasztó képességeit.
– Ez az asszony képes nekem egyszerre hat fejfájást okozni – mondta a plébános, és Mrs. Pring biztosította,
hogy a feje elég nagy hozzá.
Duddleswell atya bosszúságot színlelt, felállt, és kijelentette: – Ha tovább is itt marad, Mrs. Pring,
kinyújtom a lábamat.
– Még egy fél hüvelyk hosszabbítás is használna valamit.
Valamilyen oknál fogva ettől a választól a plébános kifejezetten elkomorult. – Gáz, gáz, gáz – morgott. –
Ez a nő öngyilkos tudna lenni pusztán úgy, hogy a fejét bedugja a saját szájába.
Mrs. Pring nyilvánvalóan őszinte volt, mikor pénzfakasztó képességét dicsérte. Azon csodálkozott, miért
nem igyekszik jobban. A múlt évi bazár hozama 250 font volt, magyarázta.
Duddleswell atya ezt szép eredménynek tekintette. Őszinte meghatottsággal mondta:
– A jó hívek nagylelkűségétől szinte elszorult a torkom.
– Lenyelte talán a saját nyelvét? – kérdezte Mrs. Pring. Duddleswell atya éppen nehezen próbált valamit
lenyelni. Mrs. Pring kihasználta pillanatnyi tehetetlenségét azzal a javaslattal, hogy meg kellene próbálnia,
hogy ebben az évben 500 fontot vegyen be.
– 500 fontot? – csuklott az atya. – Nevetséges! Egy nagy korty kávét ivott, és ez kitisztította a nyelőcsövét.
– Persze meg tudnám tenni, ha akarnám.
Mrs. Pring erre hangosan felkacagott. Nincs benne elég hit, magyarázta. És bizonyságul felhozta, hogy öt
éven keresztül mindig sátrat bérelt, és ez minden alkalommal 50 fontba került.
– Egy magával való beszélgetés, asszony, olyan, mint egy lélegzetelállító kapaszkodás egy magas hegyre –
mondta az atya.
Mrs. Pring állítása szerint soha egyetlen csöpp eső nem esett a bazár napján. – Nincs hite! Semmi!
Duddleswell atya most már tényleg kijött a sodrából, és olyan erővel etötte második tojását, hogy az összetört,
és sárga tócsaként ömlött szét. – Majd megmutatom magának, van-e hitem, vagy nincs kiabálta. – Ebben az
évben nem lesz sátor, és 600 fontot veszünk be.
Biztos voltam benne, meg fogja bánta ezt az elhamarkodott hencegését.
– Maga és még hány légió angyal? – kérdezte Mrs. Pring.
– Olyan biztosan, ahogy az Úr ott ül a trónján, kemény elszántsággal fogok küzdeni, hogy 600 fontot
bevegyek.
– És ha nem sikerül? – akarta tudni Mrs. Pring.
– Akkor térdre esem maga előtt.
 – Inkább essen a fejére, és ebben megegyezhetünk –, mondta az asszony.
– Ha kudarcot vallok – válaszolta, a káoszt szemlélve tányérján –, igazi ír csetepatét tartok az Úrral.
A bazárbizottság Duddleswell atya dolgozószobájában jött össze. Sarah Sneezum a középkorhoz közeledő,
szemüveges hölgy volt, arca idegesen rángatózott. George Groper fiatal, idő előtt megkopaszodott igazi óriás
volt, a sovány és gondterhelt Tim Fogarty pedig az elnök. Tim egy kis vendéglátóipari cég főnökeként
dolgozott. Másik elfoglaltságára hamar fényderült.
– Életet adott már a felesége az új kis jövevénynek, Tim? – kérdezte Duddleswell atya.
– Két vagy három hétig még nem esedékes – válaszolta Tim, nyilvánvaló származása ellenére az ír kiejtés
minden nyoma nélkül.
– Mindenesetre akármije lesz is a feleségének, segítse a jó Isten szerencsésen a világra. –
Felvilágosításomra hozzám fordult: – Tininek már egy sereg gyereke van. Az utolsó népszámlálás mennyit
mutat ki?
– Nyolcat, atyám.
– Isten áldja meg őket, és Isten áldja meg magát és Margaretet is, hogy nem tettek ellene semmit.
Hamarosan elég kis apróság lesz maguknál ahhoz, hogy rózsafűzért lehessen belőlük felfűzni. – Duddleswell
atya ezután felszólította Timet, nyissa meg a gyűlést.
Először el kellett dönteni az ez évi bazár célkitűzését. Miss Sneezum idegesen felvetette, hogy az előző évi
250 font ideális bevételnek tűnik. A szókimondó Mr. Groper, visszaemlékezve, milyen küzdelmes volt ezt a
számot elérni, 200-ra szerette volna csökkenteni az összeget.
Duddleswell atya hangosan álmélkodott, mennyire hiányzik a hit George Groperből, és állította, ha akarjuk,
ennél jobban is tudjuk végezni. Tim Fogarty és a bizottság többi tagja elképedt, mikor megnevezte azt az
összeget, amire ő gondolt. Egyszerre kiáltottak fel:
– Hatszáz!?
– Jól van – mondta Duddleswell atya. – Örülök, hogy ebben mindnyájan egyetértünk. Felteszem, magának
sincs ellenvetése, Neil atya?
Az adott pillanatban előbb vallottam volna be azt, hogy ateista vagyok,
– Akkor hát, úgy látszik, egyhangú a döntés – mondta Tim Fogarty, nyugtalanul nézve Duddleswell atyára.
– A sátor, feltehetőleg, már a szokásos formaság.
Duddleswell atya azt mondta, nem, inkább ostobaságnak tűnik, tekintettel arra, hogy évek óta még soha
nem hullott a bazárra a „puha, nedves nyílvesszők özöne".
Ezek után már nem volt sok tennivaló. Tim Fogarty megígérte, a bizottság megszervezi az árusító és
mutatványos bódékat, Duddleswell atya pedig vállalkozott rá, hogy a szószéket használja fel a népszerűsítésre.
Kézfogások körös-körül, és a csendes összejövetel véget ért.
Utoljára Tim Fogarty távozott. Duddleswell atya így szólt hozzá:
– Remekül vezette le a gyűlést, Tim! A maga határozottsága nélkül kiszaladt volna a kezünkből.
Imádkozom érte, hogy elérjük a maga által célul kitűzött hatszázat.
Tim a lázadás egy szikrájával így válaszolt: – Eddig csak nyolc van, atyám.
Mikor egyedül maradtunk, Duddleswell atya így szólt:
– Csodálatos látni a világiak hitét és lelkesedését. És – szorította meg a karomat – hálás vagyok magának a
támogatásáért.
A saját szakállamra felvetettem neki, hogy egy sátor legalább fedelet nyújtana a romlandó árucikkeknek.
– Nem hisz a Mindenható védelmében, Neil atya? Azt válaszoltam, hogy ismertem eseteket, amikor hívők
is megáztak.
– De bizonyára nem igazi hívőkre, valódi hívőkre gondol – mondta pislogva, amiből látszott, hogy nem
komolyan beszél.
– Katolikusokra, atyám.
– Csak névleg lehettek azok. Hosszú életem során még nem tapasztaltam, hogy olyan terv, amit igazi hívők
gondoltak ki, összeomlott volna.
Csodálatosnak találtam ezt az ő ótestamentumi hitét.
– Hallotta már valaha az írországi szárazságról szóló történeteket, Neil atya?
Annyi történet felvevője voltam már, hogy most a gyáva megoldást választottam, és azt mondtam, nem
emlékszem.
 – Nos, Donegal megyében történt. Ott volt ez a szárazság, ami tartott... nem, ha visszagondolok, Cork
megyében történt. Mindenesetre nyolc hétig tartott, és a krumpliföldek már abban a veszélyben forogtak,
hogy... Helyesbítek, Neil atya, biztos vagyok végül is benne, hogy Cavan megyében történt az egész. Most
már talán visszaemlékszik a történetre?
Biztosítottam, hogy most még kevésbé emlékszem rá, mint eddig.
– Tudja, ahányszor szárazság volt, az Angyali Üdvözlet templomának hívő serege kivonult a Miasszonyunk
szobrával a krumpliföldekre, és könyörgött neki, hogy nyissa meg az egeket, és ajándékozza meg őket egy-két
záporral. – Esőt, áldott Szűzanyánk, esőt! – kiáltották, és kántáltak és énekeltek. Nos tehát, ez alkalommal,
nyolcheti súlyos, tikkasztó szárazság után hangosan imádkoztak: – Esőt, áldott Szűzanyánk, esőt, azután –
kihívóan nézett rám – mit gondol, mi történt?
– Zuhogni kezdett?
Gyanakodva nézett rám: – Már hallotta a történetet?
– Inkább csak kitaláltam – mondtam alázatosan –, de kérem, folytassa az elbeszélést, atyám.
– Nagyon köszönöm. Nos, egészen apokaliptikus méretű zivatar tört ki, mondhatta, igazi vízesés, és Cork
megye hívő tömege, vagy akármelyik volt is ez a nyavalyás megye, énekelt és kántált és kiabált: „Állítsd meg,
Szentséges Szűz, állítsd meg!” Vidáman kacagott, és én vele nevettem
– Biztos benne, hogy még nem hallotta eddig ezt a történetet? – állt meg, hogy megkérdezze.
– Hát...
– Szóval hallotta. – Nem tetszett neki. – Miért nem...?
– De nem pont ilyen formában.
– Akkor hát milyen formában?
– Sokkal kevésbé mulatságosan.
Még mindig nem volt elégedett: – Pontosan hogy? – Abban a variációban, amit én hallottam, sokkal
kevesebb volt az eső.
– Igen?
– És most sokkal többet nevettem, atyám.
– Igazán? Az eső így hat magára?
Úgy döntöttem, tárgyat változtatok:
– De mi a tanulság mindebből, atyám?
– Tanulság? – kérdezte, hitetlenkedve hajtva hátra a fejét és vállait. – Kell, hogy legyen valami tanulság
minden oldalcsiklandozó történetben? Nahát, micsoda furcsa, ünnepélyes angol fickó maga! Emlékszem,
ahogy a következő vasárnap reggel Duddleswell atya ott állt a szószéken zöld miseruhájában, hogy teljesítse
szomorú kötelességét, és újra a piszkos tárgyról beszélt: a pénzről.
– Nem azt mondta vajon Jézus Urunk – a Szent Név említésekor megemelte papi kalapját –, hogy „nem
szolgálhatod egyszerre Istent és a pénzt”, továbbá „boldogok a szegények?” Nos, most azt szeretném, hogy
mindnyájan az Urat szolgáljátok, és igen boldogok legyetek azáltal, hogy adakoztok a bazárunk számára.
Felvázolta a haditervet: plakátok mindenfelé a városban; tombola ("küzdjétek le bátortalanságotokat és
természetes félénkségeteket!” – a tombolára szóló jegyeket mohón fel kell vásárolni); programokat kell előre
árusítani három pennyért; a hét év alatti korosztály és a hatvanöt éven felettiek számára kedvezményesen két
pennyért. Legfontosabb azonban, hogy a templom előcsarnokában minden vasárnap vesszőkosarak állnak
majd az arra a hétre kért cikkek számára; jelesül konzerváru, játékok, ruhaneműek, kötött áru és könyvek.
– Hasznos, jellemnevelő könyvek, értitek? Nagyon kérem, ne rikító, ínycsiklandozó ponyvák legyenek! Ne
pőre hölgyek vagy csábító urak. Ne afféle regények, mint a Gone with the Storm díszelegjenek a katolikus
könyvsátorban. Nem mintha azt kérném, kedves híveim, hogy csak a Szent Bibliát, vagy Krisztus követését
hozzátok el.
Közölve velük az ez évi célt, ezzel fejezte be:
– Késztessen benneteket a Szentlélek a nagylelkűség hősi tetteire az elkövetkezendő hetekben.
Mindenekelőtt pedig higgyetek, és imádkozzatok minden erőtökkel megfelelő időért, hogy bazárunk hatalmas
sikert arasson. Néha az Úr nehezen hall meg dolgokat, akkor vegyetek kalapácsot elő.
Keresztet vetett, jelezve, hogy az első felszólításnak vége. – És most ki fogja összeszedni a mai
adományokat? Tim Fogarty nincs itt? – Rövidlátóan nézett körül a templomban. – Nincs. Addig nem
folytatom a szentmisét, míg valaki kezébe nem veszi a tányért... – Megállt, hogy meghallja, amit valaki a
hátsó padokból odakiáltott. – Nincs tányér? Hát katolikus templomban vagyunk, vagy hol? – Füléhez tartotta a
tenyerét, majd izgatottan kiáltotta: – Valaki ellopta az összes gyűjtő tányért? Jézus Krisztus! Elég
lélekjelenléte volt, hogy levegye a papi kalapját, és ez ötletet adott neki. – Használjátok ezt egyelőre. És, Neil
atya? A káplánomat is ellopták vajon? Kénytelen voltam előjönni az oszlop mögül, ahol rejtőzködtem, és saját
biretámat is bevetni. Mielőtt folytatta volna a misét a Credóval, még ezt mondta: Mindez elég rá, hogy még
Szent Júdást magát is kétségbe ejtse.
Néhány vasárnappal később, mikor az utolsó reggeli mise hallgatósága is hazament, Duddleswell atyával
együtt vizsgáltuk az a heti zsákmányt. Ahogy az Ali baba kosarak között sétáltunk, azt mondogatta magának: –
Milyen jó, nagylelkű nép.
Egyetértettem vele, de rámutattam, hogy mindez aligha ér 600 fontot.
– Hol a hite, Neil atya? – akarta tudni.– Amellett ott vannak a belépődíjak, a mutatványos bódék, a
szerencsejátékok.
– De sátor nincs – mondtam.
– Neil atya, azt képzeli, a Mindenható gyűjti az esőt, hogy majd a bazárunkra zúdítsa? Nincs más dolga az
örökkévalóságban, minthogy tréfát űzzön egy derék, fehérgalléros bűnös emberből?
Akár büszkeségem, akár alázatosságom tette, de tudtam, hogy ezt nem rám érti.
Belenézett a KÖNYVEK feliratú kosárba. Fekete űr. Próbálta elérni a kosár fenekét, de nem sikerült neki.
Benyúltam helyette a kosárba, és kihúztam az egyetlen adományt: egyik saját énekeskönyvünket.
– És nézze meg ezt – kérte, felemelve egy melltartót, ami a ruháskosár tetején feküdt. – Ki az ördög
adományozhatta ezt?
– Valami hölgy, atyám?
– De miért nem tudta a nagyvonalú adakozó – kihúzta a tárgyat, hogy méreteit megmutassa –, mert az
adakozó messzemenően nagyvonalú lehetett, ugyan miért nem tudta ezt illendően papírba csomagolni?
– Jó reggelt, Duddleswell atya – Billy Buzzle állt ott az előcsarnokban. – Csemegeüzletet akar nyitni?
– Épp most mondtam misét – mondta plébánosom –, így most nem tudok átkot szórni magára.
– Ajánlattal jöttem – mondta Billy.
– Nem akarok feleségül menni magához.
– Nem, komolyan – mondta Billy –, jó bukmékeri ajánlatom van a bazár céljaira. Jó fogadás, fogadja el –
ismételte, nevetve nem is szándékos tréfáján. Amit nyerek a téten, abból tíz százalékot kap. Lehet valami ennél
tisztességesebb?
– Egy nyalóka cukor – válaszolta Duddleswell atya. – 600 fontot akarok bevenni a hívek nagylelkű
felajánlásai segítségével, nem azzal, hogy piszkos nyereségvággyal kísértsem meg őket.
– Ez is szempont – mondta Billy. – De ha megváltoztatja a véleményét, keressen meg. – Ezzel távozott.
Teljesen egyetértek az álláspontjával, atyám mondtam.
– Mit akar, Neil atya, rá akar vezetni, hogy azt gondolja, helytelenül jártam el? – Szemei megálltak egy
fűnyírón. – Nézze, Neil atya! Remek állapotban van. – Előre, hátra húzogatta. – Tökéletes. Évek óta
szükségem van valami ilyesmire.
– Csak nem akarja...
– Megfújni? Mi maga, esküdtszék, vagy micsoda?
– ... elvinni? – kérdeztem.
– Anélkül, hogy fizetnék érte? – Hallgattam. – Természetesen fizetni akartam érte.
– Gondoltam, atyám. Csak úgy értettem, hogy most akarja-e elvinni?
Nézegette minden oldalát. – Mit gondol, mennyit érhet? – Vállat vontam, jelezve, hogy fogalmam sincs
róla. – Ráférne egy réteg festék. – Nem szóltam semmit. – És a pengék rettenetesen rozsdásak. És ez a
fogantyú kicsit romos.
– Jó állapotban lévő fűnyíró létére kicsit rozzantnak látszik – mondtam.
Jobbra-balra csóválta a fejét, mutatva, hogy elfogadható alkut akar önmagával kötni. – Mit szólna öthöz?
– Köszönöm szépen. – Látva, hogy ezt nem méltányolja, folytattam.– Igen. Öt font tisztességes árnak tűnik.
– Jómagam öt shillingre gondoltam.
– Igazán akarja tudni az őszinte véleményemet, atyám?
– Csak annyira vágyom rá, mint egy gyomorrákra. – Rácsapott a hátsó felemre. – Menjünk enni, gonosz
fickó.
 Kedden, öt nappal a bazár előtt azt mondtam Duddleswell atyának:
-A jelek arra vallanak, hogy a jó idő a vége felé jár. A meteorológiai intézet azt mondja, hogy talán már a
hét végére...
– A sötét jóslatok félrevezették a gyenge szívét, Neil atya. Ismétlem, hogy tíz bazárt rendeztem, mióta a
Szent Júdásba jöttem, és azelőtt is számtalant. És kudarcot vallottam vajon vagy egyszer is? Bizony nem.
Már elismertem vereségemet, és nem volt rá szükségem, hogy emlékeztessen, Krisztus szavaira: „Kérjetek,
és megadatik nektek”, és „Ha hited van, hegyeket tudsz megmozgatni.”
– Jöjjön velem az iskolába, Neil atya.
A harmadik óra volt reggel óta. Duddleswell atyának az volt a szokása, hogy hirtelen bekopog minden
terembe, beront és alkalmanként pár percre átvesz egy osztályt. Mikor megparancsolta, hogy imádkozzanak a
bazár sikeréért, a gyerekek felálltak, majd leültek, hogy végighallgassák szónoklatát a sötétenlátókról, akik azt
jósolták, soha nem fogjuk a 600 font bevételt elérni a rossz idő miatt. A forró nyár nedves hőségében izzadó
fiúk és lányok ezt nagyon rossz tréfának tartották.
– Neil atya – kérdezte tőlem később a plébános –, mondja meg igazán, nem szégyenli magát, mikor látja,
micsoda hitük van ezeknek a fiatal lelkeknek? Bárcsak olyanok lehetnénk, mint a kisgyermekek.
A gyermekek egyre kisebbek lettek, mert mikor kijöttünk az iskolából, Duddleswell atya az árvaházba vitt.
Összetereltek minden gyermeket, aki elég nagy volt ahhoz, hogy egyedül járjon és letérdeljen, hogy
imádkozzon a bazár sikeréért.
– Neil atya, gondolja, hogy az Úr, aki szereti a kisgyermekeket, vissza tudja utasítani a kis drágái kérését?
Lélekben a kezembe temettem arcomat. Mit lehet válaszolni egy ilyen bibliai zsarolásra?
A felhőtlen napok egymást követték egész héten át. A hőmérséklet azonban gyengén esett, és enyhe szelek
mozgatták az almafák felső ágait a kertben. Péntek éjjel már nem láttam a csillagokat.
A szombat reggel homályosan, szürkén köszöntött be. Szobámban megosztottam aggodalmamat Mrs.
Pringgel, aki szintén azt gondolta, ostobaság Duddleswell atyától, hogy nem bérel sátrat. – Az a baj mondta –,
Duddleswell atya jobban hisz Istenben, mint Isten önmaga.
Mrs. Pring ösztönzésére telefonáltam a meteorológiai intézetbe. Épp kapcsolták, amikor Duddleswell atya
rontott be.
– Neil atya!
– Bocsánat – mondtam rémülten, szabad kezemmel integetve. – Csak egy perc, atyám. – Azután a
kagylóba: – Mr. Fogarty, ön az? – A vonal másik végén a hölgy, nem meglepő módon, tagadóan válaszolt.
– Neil atya, mit csinál? Nem vettem róla tudomást:
– Tim, a felesége most már minden percben várhatja a kisbabát – mondtam – Remélem, minden rendben
lesz.
– Ha ez Fogarty, a bazárbizottságunk elnöke mondta Duddleswell élesen –, talán én is...
– Halló, halló – mondtam, miközben a hölgy a meteorológiai intézetből trágársággal vádolt és lecsapta a
kagylót. Megfogadtam, hogy soha többé nem fogok így ravaszkodni.
– Bocsánat, atyám, a telefon szakított velem.
– Megkímélt engem a fáradságtól – morgott. – Rendkívüli ember ez a Tim Fogarty.
Egyetértettem vele, de megkértem, fejtse ki bővebben.
– Nos, itt áll maga és arról beszél Timmel a telefonon, hogy a felesége bármely percben várja, hogy eljöjjön
az ideje.
– Igen. Mi van ebben rendkívüli?
– Es Margaret még csak tegnap szülte meg a kilencedik gyermekét.
– Ez igazán... rendkívüli pech, atyám.
– És Tim maga ebben pillanatban lent van a dolgozószobámban, várva, hogy együtt menjünk a bazárba.
Székemben ülve kezem-lábam összekulcsoltam, hogy darabokra ne hulljak:
– Akkor ki az ördöggel beszéltem én alig egy perce?
Duddleswell atya behunyta a szemét:
– Azt gondolom, az egy nagyon gonosz ember lehetett.
Mikor a gomolyfelhőkkel teli égbolt alatt kiszálltunk az autóból, máris éreztem a levegőben az eső szagát.
Bár még csak reggeli kilenc óra volt, a sportpályákon már nyüzsgött az élet. A krikettpálya peremén körös-
körül sátrakat állítottak fel. Két hatalmas stráfkocsi érkezett, magasan tornyosuló konzerváruval és játékokkal
megrakva. Dekorációs anyaggal és zászlókkal borított csukott teherautók karavánja pöfögött a parkolóhely
bejáratához. Két furgon háziállatokat hozott, nyulakat, hörcsögöket és a piros szemük ellenére számomra
gyűlöletes fehér egerek tömegeit. Azután hatalmas szállító autó érkezett, fél tucat borzas szamár kecmergett le
róla. Délutáni szükségleteik fedezésére két ember vasvillákkal nagy szalmabálákat dobált le.
Hangszórókat szereltek fel a terepen mindenfelé a High Streeten lévő Pimms és Fia elektromos üzlet
ingyen adta kölcsön a bazár céljaira. Céllövöldéket, szerencsejáték-bódékat állítottak fel. Mindenekfölött és
mindenfelé pedig özönlöttek Duddleswell atya „jó hölgyei az egyházkerületből”, tűzhelyeik legcsábítóbb
termékeivel: süteményekkel, molnárkákkal, pogácsákkal, fánkokkal, pitékkel, piskótákkal.
Duddleswell atya egyszerre volt ott mindenütt, üdvözölt, megköszönt, biztatott, feddett, bátorított, és
minden bizonnyal imádkozott.
Az a balszerencse ért bennünket, hogy Miss Sneezum süteményes sátránál álltunk meg.
– Ezek a molnárkák mind az ön kemencéjében sültek? – kérdezte Duddleswell atya. Az igenlő válaszra
megjegyezte: – Csodálatos befogadóképessége lehet.
Miss Sneezum kínálta, hogy válogasson az árukészletből. Az atya kivett egy darabot, de hiába próbálta
belemélyeszteni a fogait.
– Sziklapitét sütött, Miss Sneezum?
– Ez a tündérfalat, atyám.
– Ajaj – suttogta a fülembe az atya –, egyszerűen liszt és nehézvíz keveréke.
– És maga, Boyd atya?
– Köszönöm, Miss Sneezum, de...
Duddleswell atya ragaszkodott hozzá, hogy tartsunk össze.
– Lekváros lepény, Neil atya – mondta, és kezembe nyomott egy hatalmas darabot.
Megemeltük a kalapunkat Miss Sneezum előtt, és a biztonság kedvéért a háziállatok bódéjához
menekültünk.
– Ha ezt megette, fiam, néhány évig nem lesz rá szüksége, hogy fogat tömessen – mondta.
A tenyeremben vittem a lepényt, de meg se próbáltam megenni.
A háziállatok sátránál Duddleswell atya felajánlotta tündérfalatját egy fekete nyúlnak, de az
visszautasította. Egy fehér egér épp ilyen okos volt, és kicsit megenyhültem irányába.
Továbbmentünk a célbadobáló sátorhoz, ahol George Groper volt a főnök. Duddleswell atya George-nak
adta süteményét.
– Arra az esetre, ha kifogyna a golyókból, George. – Azután megszabadított a lekváros pitémtől. Szilárdan
egy kókuszdió alá ragasztotta és átadta Mr. Gropernek. – Állítsa ezt a pultra, George, és akár tíz tonna bombát
is elhajigálhatnak rá a délután folyamán, mégse fognak kókuszdiót nyerni.
Megálltunk, hogy megcsodáljuk a szamarakat.
– Olyan szelíd, alázatos jószágok, Neil atya. Nem csoda, ha a mi Urunk egy ilyet választott ki, hogy
Jeruzsálembe vitesse magát. – Mikor azonban odamentem, hogy megsimogassam, visszatartott. – Egyetlen
rúgással eltörné a feneette lábát – intett.
Végül Duddleswell atya felment egy emelvényre, hogy kipróbálja, működik-e a hangszórórendszer.
– Hangszórópróba, hangszórópróba – kiáltotta. Azután gyorsan: Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
Üdvözlégy Mára, malaszttal vagy teljes, az Úr van Teveled. – Fejet hajtott. – Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és
a Szentlélek Istennek.
– Miképpen a kezdetben, most és mindörökkön örökké Ámen – mondtam, és aggódva néztem fel az égre.
– Neil atya. Ejnye, ejnye, Neil atya.
Egyéb intelemre nem volt szükség. Én is imádkoztam, hogy a jóslatok ellenére minden rendben legyen. –
Uram, szeresd a kisgyermekeket – könyörögtem.
Kölcsönkért tőlem egy hatpennyst, jegyre a whiskysüveg sorsolásához, azután hazahajtottunk, hogy
bekapjunk egy falatot. Bizalma a hegyeket mozgató Istenben változatlan volt. Sőt, mintha meg is növekedett
volna.
Mrs. Pring azt mondta az ebédnél, hogy meg fogja bánni, hogy nem bérelte ki azt a sátrat. – Imádsággal
nem tud egy kis krumpliból nagy krumplit csinálni – mondta.
– De ezzel a módszerrel, asszony, nagy hitté tud növelni egy kis hitet.
– Az időjárás előrejelzése rettenetes – mondta Mrs. Pring.
 – Es azt ki csinálta, talán Gábriel arkangyal?
– Ó – horkant fel az asszony –, ez az ember olyan sokat tanult, hogy képtelenség beleverni egy kis józan
észt. Vigye magával a sárcipőjét, Neil atya.
– Ha ezt megteszi – mondta Duddleswell atya –, nem az én hívem. Ismétlem, ha hitünk van, 600 font lesz a
bevételünk.
Mrs. Pring könyörtelenül állította, hogy nem, így Duddleswell atya megkérdezte, én kinek az oldalán állok.
Úgy csináltam, mintha nem érteném, mi közöttük a viszály tárgya.
– Az ügyet a következőképp lehet összefoglalni mondta az atya. – Visz magával kalocsnit vagy nem?
– Nem, atyám. – Sajnáltam elrontani az örömét. Nincs is kalocsnim.
– De ha lenne?
– Nem vinném magammal. – Mrs. Pring tekintetével találkozva hozzátettem: – Legalábbis nem mind a
kettőt.
– Neil atya! – Mrs. Pring csalódott bennem.
– Legalább egy fél párat vinnék – mondtam.
A másik harcos fél is kimutatta érzelmeit: – De Neil atya!
– Legfeljebb egy fél párat – mondtam.
– Szegény Neil atya – mondta Mrs. Pring, hogy bosszantsa gazdáját. – Karácsonyra veszek magának egy
pár sárcipőt.
– Én pedig – sóhajtott Duddleswell atya – egy rohadt köpenyeget veszek magának, hogy legyen mit
forgatnia.
Mikor fél kettőkor visszamentünk, a sportpályák kapuja már vidám díszbe öltözött. A föléje kifeszített
széles szalagon felirat:

SZENT JÚDÁS BAZÁR – Ma du. 2-6-ig

A bazárt Frosty Jonesnak kellett megnyitnia, egy faarcú helyi hírességnek, aki a derék ember szerepét
játszotta egy népszerű vígjátékban.
Kettő előtt tíz perccel megérkezett, és azonnal észlelte az eső baljós jeleit.
– Ha zuhog, hol találunk fedelet? – kérdezte.
– A Mindenható ernyője alatt – tréfált Duddleswell atya, Frosty hivatásszerűen jeges arca azonban meg se
rezzent.
Tizenkét perccel később a vagy ötven közreműködőn kívül alig hatfőnyi közönség előtt Frosty Jones
megnyitottnak nyilvánította a bazárt, egy, „merész mértéktartásánál fogva” Duddleswell atya által figyelemre
méltónak nevezett beszéddel.
Frosty aggodalmasan pislogott a fejünk felett száguldó fekete felhőkre, és amint elmondta szövegét, kezet
rázott a plébánossal és velem, és rohant a jaguárjához.
Addigra a szél alaposan lehűlt, és orkánnal kezdett fenyegetni. Szorosan kalapunkba kellett
kapaszkodnunk, és hogy kiismerjük magunkat, szinte zseblámpára lett volna szükségünk.
Pontosan nyolc perccel kettő után megnyíltak az ég csatornái. Nincs az a hollywoodi bibliai hősköltemény,
mely ekkora felhőszakadást tudott volna a filmen produkálta. Narancsszínű villámok vakítottak el bennünket,
és a kísérő mennydörgés teljesen megsüketített. Soha ilyen égrengést nem láttam. Már vártam, hogy
megjelenik Mózes és lehajítja a kőtábláit. Helyette csak a kavargó víztömeg hatalmas, szürke áradata
örvénylett.
"Tizenöt perc alatt négyhüvelyknyi víz esett le ”állította később a helyi sajtó. Túlzás, de azok számára,
akik, mint mi, átéltük, megbocsátható.
A bátor segítőtársak sátraikhoz rohantak, megpróbálták őket védeni a süvítő széltől és a vakító zuhatagtól.
A néhány könyv azonnal szétázott. Csaknem minden konzervdobozról lejöttek a címkék, így nem lehetett
tudni, rizspuding vagy babfőzelék van-e bennük. A szamarak megvadultak, és minden elérhető dolgot
szétrúgtak, így a nyulak, hörcsögök, fehér egerek drótajtós ketreceit is. Láttam, ahogy két kisegítő négykézláb
cuppogva a sárban hősiesen próbálja őket újra begyűjteni. Miss Sneezum egyre ezt hajtogatta: – Minden
süteményem elúszott! Duddleswell atya később kijelentette, hogy ez volt a délután egyetlen első osztályú
csodája.
 Valaki megrángatta a kabátom ujját – ahogy lenéztem, egy bőrig ázott hatéves gyereket láttam, aki könnyek
közt kérte vissza a két pennyjét.
Az egyházkerület plébánosa ezalatt mámoros vidámsággal körberohangált, néha-néha felkiáltva: Állítsd
meg, áldott Szűzanyám, állítsd meg!
Túl soká tartott, míg ez az üzenet elérte a Szent Szüzet. Mire meghallotta az imát és válaszolt rá, a
sportpálya katasztrófa sújtotta terület lett. Amikor az eső háromkor teljesen elállt, már nem volt más tennivaló,
mint összetakarítani a romokat és hazamenni.
Duddleswell atya belém ütközött. A szemüvegem – mondta mentegetőzve. – Folyton elhomályosodik.
Semmi száraz holmim nincs, amivel meg tudjam törülni.
– Vigyázzon, meg ne hűljön, atyám – mondtam, de abban a pillanatban nem nagyon izgatott, mi történik a
makacs öreg fickóval.
Úgy látszott, olvasott a gondolataimban. – Jó, hogy nem béreltük ki azt a sátrat, Neil atya – jegyezte meg,
és rám pislogott bepárásodott szemüvege fölött.
– Mondja csak tovább! – biztattam, szerintem gyilkos gúnnyal.
– Holtbiztos összeomlott volna ebben a vad szélviharban, és valaki, például egy gyermek, meg is halhatott
volna alatta.
Ezen töprengtem, mikor a helyi hivatalos szemetes emberek megérkeztek, hogy kocsükba összelapátolják a
süteményeket és könyveket, meg a játékok nagy részét; ezen töprengtem, mikor az állatvédők a telefonhívásra
megérkeztek, hogy a kisebb állatokat összeszedjék, és lecsillapítsák a még mindig tiltakozva ordítozó
szamarakat, mielőtt elszállítanák őket egy teherautóban.
Kisütött a nap. Nyugaton kettős szivárványt láttam feltűnni az égbolton.
– Mi van a Biblia ígéretével? – kérdeztem Duddleswell atyát. – Hogy nem lesz többé vízözön?
– Neil atya – válaszolta –, nem gondolja, hogy a Mindenható jóra tudja fordítani a rosszat? Megmutattam
neki a délután bevételét: egy shilling kilenc penny volt.
– Rettenetes sok rossz van itt, atyám, amiből jót kellene csinálnia.
Este a vacsoránál Duddleswell atya józan volt és tartózkodó. Mrs. Pringnek nem sikerült kihoznia őt a
sodrából, mikor a nap eseményeivel ugratta.
– Nem volt szükség sátorra, igaz? – Duddleswell atya fülei téglaszínűek voltak. – Most hát elérte a célját? –
Az atya megőrizte a nyugalmát.
Később, mikor hallottam, hogy Mrs. Pringtől forróvizes palackot kért, aszpirint és limonádét, sajnáltam,
hogy kegyetlen voltam hozzá a bazárnál.
A következő reggel Duddleswell atya felkelt, hogy elmondja a korai misét, de a szószékről csak annyit
mondott, nem tud prédikálni, mert meghűlt. A konzerveket és a játékokat, amiket sikerült megmenteni, az
árvaháznak küldték. Szívből megköszönte mindenkinek, aki hozzájárult a bazárhoz, és azt mondta, nem kétli,
hogy ha összeszámolják a bevételeket, ahogy máskor is, most is elérik az előirányzott összeget.
– Isten áldjon benneteket imáitokért és megingathatatlan hitetekért – mondta. – És ki csinálja ma a
gyűjtést? Ha be is vettük a 600 fontunkat a bazáron, ez nem jelenti azt, hogy nélkülözni tudjuk a szokásos...
Később elmeséltem Mrs. Pringnek, mit mondott: – Olyan csendesnek és alázatosnak tűnt.
– Igen, én is láttam, nincs a szokásos formájában, ezért is kergettem ágyba.
– Mrs. Pring, remélem, nem fázott halálra?
– Nehezebb lenne megölni ezt az embert, mint egy bolhát, de a biztonság kedvéért telefonáltam Daley
doktornak.
Bevezettem a doktort Duddleswell atya hálószobájába. Feltámasztva ült az ágyban, a szemüvege nem volt
az orrán.
Daley doktor a szájába dugta a hőmérőt és megfogta a bal csuklóját, közben halkan énekelt:
– Ó, de vörös, ó, de vörös a szerelmem orra!
– Köszönöm, Donal, elég a komédiából – mondta Duddleswell atya.
– Nem szoktad megenni a napi almádat, Charles.
– Olyan érzésem van, mintha részeg lennék mondta a páciens –, és mindkét szememmel duplán látok.
– Semmi olyan bajod nincs, Charles, amit egy szent halál meg ne gyógyítana.
– Rendben van a pulzusom? – Meglepődve láttam, hogy Daley doktornak, míg a pulzusát figyelte, eszében
sem volt, hogy megnézze az óráját.
 – Ó – mondta a doktor –, csak a régi idők emléke kedvéért fogtam a kezedet. De igen, a pulzusod teljesen
rendes, ahhoz képest, milyen szörnyű állapotban vagy. – Kivette Duddleswell atya szájából a lázmérőt. – Hm.
Ejnye. – Hangosan felszisszent. – A Titanic elsüllyedése óta a legijesztőbb képet mutatja.
– Lázam van, Donal?
– Hadd fejezzem ki magam így. Ha ebben a szent pillanatban utolsót lélegeznél és olyan szerencséd lenne,
hogy befurakodnál a purgatóriumba, nem vennéd észre a különbséget. – Megérintette a szájában a cigarettát. –
A te lázmérőd még annál is melegebb, mint amit én tartok a számban. Hát akkor mondd már el, hogy történt
mindez?
– Minden remekül ment – mondta Duddleswell atya –, míg el nem indult a felhőszakadás.
– Én magam – mondta Daley doktor – soha rá se nézek az esőre. Vacak dolog.
– Vízözön volt, Noé és a bárkája óta nem volt ilyen.
– Ejnye, ejnye.
– A legkisebb előzmény nélkül megjelent egy hollófekete felhő, és elharapta a nap kanócát.
– Ejnye, ejnye, ejnye, nahát, nahát!
– Honnan sejthettem volna, hogy a Mindenható Isten a bazárunk fölött önti ki az összes szentjeinek a
fürdővizét? És az a szél hozzá!
Daley doktor erre is részvéttel hümmögött.
– Esküszöm neked, Donal, az egyetlen dolog, ami egy mérföld körzetén belül állva maradt, egy magányos
kókuszdió volt.
– Valószínűleg a Mindenható fekete könyvébe így volt beleírva, Charles.
– Ő mindenesetre bele van írva az enyémbe, amiért ilyen furcsa érzés van a fejemben. De mégis –
motyogta titokzatosan –, hatszáz font. A jó Isten csak nem vándorolt ki teljesen a plébániáról!
– Gondolom, nincs elrejtve egy korty whiskyd a forróvizes palackodban?
– Nincs. Amellett idejövet is beszívtál már. Még így is megérzem rajtad, hogy dugó van az orromban.
Daley doktor egy székre rogyott az ágy mellett.
– Tudod, hogy rendkívül szigorú vagy velem, Charles? Elfelejtetted az Úr saját bölcs szavait: „Egyetlenegy
a fontos!"
– Nem az italról beszélt.
-Nem? – kérdezte Daley doktor kihívóan. – Vajon bort vagy vizet választott ki a mi áldott Urunk a
szentmiséhez?
– Bort.
– És igaz vagy nem, hogy a vizet borrá változtatta?
– Ezt megtette.
– És tudsz nekem egyetlenegy esetet is mutatni a Szentírásban, ahol az Úr a bort vízzé változtatta volna?
– Nem tudok.
– Hát ez az! – kiáltotta a doktor diadalmasan. Nem mutatja ez világosan, hogy okoskodott a Megváltó? Ha
a bort vízzé változtatta volna, melyikünk hinné el, hogy ő Isten fia volt?
Anélkül, hogy a cigarettáját kivette volna a szájából, a doktor művészi tökéllyel remek füstkarikát fújt ki.
Egy darabig a levegőben rezgett, mielőtt lassan leereszkedett volna, mint az örökkévalóság ingatag
szimbóluma.
Gyanítottam, hogy teológiai vitáik egy ideig el fognak még húzódni, így kimentettem magam és lementem
ebédelni.
Daley doktor a feketekávé idejére érkezett az ebédlőbe.
– Hogy van? – kérdezte Mrs. Pring, igyekezve leplezni aggodalmát.
– Alaposan elbánt vele a víz – mondta Daley doktor –, márpedig ennek az anyagnak semmi gyógyító hatása
nincs, ahogy már észrevettem. Gyomorinfluenza.
– Szegény Duddleswell atya – mondta Mrs. Pring. – Olyan sápadt, mintha épp most látta volna meg magát
a tükörben.
– Fehér az arca, mint Connemara kövei – erősítette meg Daley doktor. – Mikor otthagytam, kifogyott az
érvekből, és nem is volt túl jól. Úgy köhög, mint a tehén, mikor torkán akad a répa, és politikai ambíciói
támadtak.
– Hogyan? – kérdeztem, nem tudva, mit ért ezen a kifejezésen.
 – Egy-két napig sokat fog üldögélni a kabinetben; de utána egészséges lesz. A jó Istennek nincs elég éles
foga hozzá, hogy teljesen elharapja az élete fonalát.
– Éljen és csalafintáskodjon örökkön örökké mondta Mrs. Pring.
– Meg fogja tenni, ha gondosan ápolja és ágyban tartja a diplomáciai ide-oda vonulásai között.103 fok a
hőmérséklete, és delírium non tremens-e van. Folyton valami 600 fontról motyog.

Szerdán reggel Duddleswell atya felkelt, magános misét mondott, és utána csatlakozott hozzám az
ebédlőben, egyik legszégyenlősebb mosolyával az arcán.
A terítéke mellett egy tányéron hatalmas halom levél várta.
– Még két ilyen köteg van a dolgozószobájában mondta Mrs. Pring.
Duddleswell atya, pirítós kenyerét ropogtatva, egy vajkéssel nyitogatta fel a borítékokat, és gyors
kommentárokat fűzött „a mi jó híveink példátlan nagylelkűségéhez”.
– Itt van pár sor egy öreg nyugdíjas asszonytól, Mrs. Wrightól, és a feladóvevényén két font tíz shillingről.
Mit szól ehhez, Neil atya? – kérdezte, és a szemüvege homályos lett a megindultságtól. – És itt van egy levél
Sir John Tophall ezredes úrtól, aki mielőbbi gyógyulást kíván, és egy egyfontos csekket ígér.
Bár igazán méltányoltam ezt a nagylelkűséget, kénytelen voltam arra gondolni, hogy a két másik levélköteg
a dolgozószobájában mennyezetig kellene, hogy érjen, elérjük kitűzött célunkat. Feltehetőleg átlátott rajtam,
mert ezt suttogta:
– Neil atya, sikerül valaha is igazi keresztényt nevelni magából?
A kávéscsészébe temettem az orrom, nehogy megint valami gúnyos megjegyzést tegyek.
Most Mrs. Pringre fordította a figyelmét: – Őnagysága meglehetősen csendes.
– Örül, hogy újra talpon van, atyám.
– Szó sincs róla. A hallgatása csak ravaszság, hogy felhívja magára a figyelmet. – Mrs. Pring mosolygott,
mintha azt mondaná: ugye, igazam volt. – Lám, a tehén farka újra himbálódzik.
– Nem nagy mulatság nyomorult betegnek lenni, igaz? – kérdezte Mrs. Pring. – Tudta, Duddleswell atya,
hogy a sorshúzásban megnyerte az üveg whiskyt?
– A hit elnyerte jutalmát – jegyezte az meg –, de ez az első eset, hogy valamit nyertem egy sorsoláson. – És
az utolsó is – mondta Mrs. Pring. – Az egyetlen jegyet vette meg.
– Az én pénzemen – mondtam. – De nem számít.
– Visszaadom a 6 pennyjét, Neil atya.
– Fölösleges. Daley doktor adott hat pennyt, és elsétált az üveggel.
Ebben a pillanatban Duddleswell atya egy nagy borítékra bukkant, láttára diadalmasan kiáltott fel:
– Ez az a jótékony adomány, amire vártam! Felszakította a borítékot, és egy percig megcsodálta a tartalmát,
mielőtt felmutatott volna egy csekket. A Holdsugár Biztosító Társaságtól jött, és 600 fontról szólt. Soha még
nem legeltettem a szemem ilyen értékes papírdarabon.
– Úgy érti – hápogtam –, biztosította a bazárt felhőszakadás ellen?
– Ezt minden évben megteszem, Neil atya. És mivel olyan kitűnő volt eddig a múltam, ebben az évben a
prémium csak 10 font volt.
– Vagyis olcsóbb, mint egy sátor?
– Tudja, Neil atya, csak azért kaptunk 600 fontot, mert a bazárt tökéletesen elmosta az eső.
– Esőt, Szent Szűzanyánk, esőt.
– A Szűzanyára mindig lehet számítani, hát nem?
– Maga beszél a hitről? – mondta metsző hangon Mrs. Pring, mikor rájött, hogy a plébános túljárt az eszén.
– Maga egy vén szélhámos, úgy bizony! – mondta, és kirobogott.
Duddleswell atya rám nézett, és csodálkozva vont vállat.
– Atyám – tettem fel neki a kérdést –, hogy beszélhet Istenbe vetett hitről, amikor egy biztosítótársaságra
épít?
– Épp ez a hit, Neil atya – erősködött. – Az Úr pontosan meghallgatta az imámat, hát nem látja?
Az igazság hirtelen világossá vált előttem: – Úgy érti, maga esőért imádkozott?
– Persze. Özönvízért. Mit gondol, miért történt így?
– Noha kérte a híveket, hogy imádkozzanak jó időért?
– Tökéletes időért – javított ki. – És az is lett. Látja – újra felmutatta a csekket.
 – De atyám, maga irányította a hívek imáját, az árvákét és özvegyekét is.
Kezére támasztotta a fejét:
– Amikor imádkozunk, Neil atya, nem kell mindnyájinak ugyanazért a dologért imádkoznunk. Hagynunk
kell, hogy az Úr válasszon. És ő mellettem döntött. Ami helyes is, mivel én vagyok itt a felelős.
Mrs. Pring kopogott, látogatót jelentett be, Billy Buzzle-t.
– Jól van már, Duddleswell atya?
– Nem, Mr. McBuzzle – mondta Duddleswell atya, valahonnan rekedt hangot kerítve elő, ami eddig nem
volt észlelhető. – Hirtelen sokkal rosszabbul vagyok. Hamarosan újra visszamegyek a lázcellámba.
Megmondtam Mr. Buzzle-nak, hogy végül is nélküle is sikerült elérnünk a kitűzött célunkat.
– Bolonddá tehetett volna – mondta –, hát mi zuhogott a bazárjukra, pennyk az égből?
Duddleswell atya megkérdezte:
– Hogy van derék ebe, Júdás, Mr. Buzzle.
– Pontius.
– Tényleg, Pontius.
– Egyetlen csöpp eső nem nedvesítette be ezt az utat – mondta Billy –, tudja, hogy fenemód szerencsés
volt?
– Mr. Buzzle, lenne olyan jó, hogy máskor jöjjön vissza, mikor már meggyógyultam?
– Ha akarja – mondta Billy –, de ezt magának hoztam.
Abelső zsebéből nagy, barna borítékot vett elő, és az asztalra dobta, Duddleswell atya elé. Azután távozott.
– Mi ez? – kérdeztem.
Duddleswell atya gyanakodva piszkálta a késével: – Talán egy boríték?
– Mi van benne?
Mrs. Pring közbeszólt:
– Ugyan, mit szoktak a bukmékerek borítékokba tenni? Ez a nyeresége.
Duddleswell atya felszakította a borítékot, és a tartalmát az asztalra borította. Eddigi pénzügyi
összehasonlítási alapjaim megint felborultak. Több ötös dőlt elém, mint amennyit valaha is láttam.
– Mennyi, atyám, hatszáz?
– És még harminc. Visszakaptam a fogadási tétemet, érti?
– Harmincat tett föl arra, hogy zuhogta fog?
– Mindenképpen meg akartam mutatni Billynek, hogy nincs köztünk harag.
– De talán most van.
– Szó sincs róla! Nem látta, hogy égig szökött a tisztelete irántam?
– Harminc font – füttyentettem. – Jó esélynek látszott a 20-1.
– Nagyon jó.
– Ne felejtse el, Billy azt hitte, reménytelen helyzetben vagyok. Gondolja el, hogy csaknem négy hétig nem
esett.
Igyekeztem megemészteni ezt az új értesülést. – Így összesen 1200 a nyereségünk.
– Több – mondta vonakodva. – Itt vannak a hívek adományai.
– A hív barátoké?
Úgy látszott, nem értette, mire gondolok, mert folytatta:
– A jó emberek annyira örülnek majd, hogy végül is minden erőfeszítésük és imájuk után elértük célunkat.
Ha kudarcot vallottunk volna, végtelenül meggyengült volna bizalmuk a Mindenhatóban.
Félretettem a gúnyt, és egyenesen megmondtam neki, mi a véleményem ezekről a fortélyokról, és Mrs.
Pring kijelentette. – Képmutató.
Ennek volt némi hatása.
– Igen, Isten szereti a segítséget, amikor megsegíti az embereket, de a hazárdjáték förtelmes bűn. – És a
mellét verte: – Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa!
– És ez itt, atyám a bűn ára.
– Neil atya, nem is próbálom elrejteni maga elől a tényt, hogy a maga plébánosa, szent külseje ellenére,
rettenetes bűnös. Kétségtelenül a pokolban fogja végezni, mint az a fickó a Mikadóban, aki csalt a biliárdnál.
– Hogyan bűnhődött meg?
– Ó, bezárták egy szigorúan őrzött föld alatti börtönbe – és szavalni kezdte, megfelelő mozdulatokkal
kísérve az abroszon:
Ott hóbortos játszmáit fel nem adja
Ujjait fordított támaszték tartja
Hamis posztó az asztala
Görbe dákó lökdös rajta Elliptikus golyókat.

– Tudja, Neil atya – mondta bűnbánat nélkül, megátalkodott csillogással nagy kék szemében –, néha azt
kérdezem magamtól, van-e egyáltalán hitem?

Az új segéd

– A nevem Tony Marlowe, atyám.

– Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Marlowe.
– Ez a feleségem, Rena, és a két lányunk. Mary nyolcéves, Joanna öt.
Péntek este volt, még elég korán. Egyedül álltam hátul a Tipton Hallban, bárgyún mosolyogva csak úgy
általában. A termet hetenként egyszer szoktuk kibérelni, családi találkozók megrendezésére. Szerettem volna
szívélyesen viselkedni, így megkönnyebbülés volt számomra, mikor egy barátságos csoport odajött hozzám és
beszélgetni kezdett.
– Gondolom, Tony, a mi egyházközségünkhöz tartozik.
– Egész életemben itt éltem. Rena az idegen, Glasgow-ból jött. A lányok eltanulták a kiejtését. Meghallaná,
ha a nyelvük nem volna csomóba kötve.
A lányok anyjukba kapaszkodtak, csavargatták a lábukat és vihogtak.
– Nem jönne el egyszer hozzánk, atyám?
– Igen, jöjjön, igyon meg velünk egy csésze teát mondta Rena, erősen glasgow-i kiejtéssel. – Akármikor
jön, örülünk magának.
– Nagyon szívesen. Hol laknak?
– A lakásunk a boltunk fölött van, az a fűszeres üzlet a miénk a Calver Street sarkán.
– Ismerem – mondtam. – És hogy megy az üzlet? – Pillanatnyilag túl nagy a zűrzavar. A fő segédemet épp
most döntötte le a lábáról egy krónikus bronchitis roham, és nem találok helyette senkit, sem szerelemért, sem
pénzért. A munka elég kemény, és ehhez az is jön, hogy szombaton délután már senki nem hajlandó dolgozni.
Ez a beszélgetés jutott az eszembe, mikor a következő vasárnap a déli mise után egy széles, zömök,
marcona külsejű alak jelent meg a sekrestyében, sapkájával a kezében.
– Archie Lee vagyok – jelentette be, miközben a zöld miseruhát vetettem le.
Gondoltam, legyünk jóhiszeműek, és kezet fogtam vele. Rendkívül göcsörtös kéz volt, mint egy tölgyfa
ága.
– Miben segíthetek, Mr. Lee?
Miközben ezt mondtam, az volt az érzésem, gondolatban kifosztja a zsebeimet. Az ötvenes éveiben lehetett,
borotválatlan volt, szegényesen öltözött.
– Kéne nekem egy kis segítség, atyám.
– Nos, Mr. Lee...
– Archie.
– Archie. Egyházközségünkben van egy ilyen jól szervezett társaság, a Páli Szent Vince egyesület. Ha
igazán rászorul, biztos vagyok benne...
– Nem pénzt kérek, atyám.
– Nem pénzt?
– Nem pénzt – felelte.
– Hát mit?
– Munka kellene nekem.
– Olyan nehéz munkát kapni? – kérdeztem, mintha én minden héten újat tudnék találni. – Mi baj van a
Munkaközvetítő Hivatallal?
 – Hiábavaló, atyám. Még ha szereznek is nekem munkát, ami nem gyakran történik, valahogy nem tudom
sokáig megtartani.
– „Bent” volt, Archie? – kérdeztem éleslátóan. Archie lehajtotta a fejét:
– Ugye nem mondja meg senkinek, atyám?
– Eszem ágában sincs.
– Akkor hát szig. biz. ügy? Teljesen köztünk marad?
– Becsületbeli kérdésként fogom kezelni – mintha gyónási titok lenne – mondtam, Duddleswell atyát
utánozva.
Archie kifejezetten dorombolt örömében. – Igaz ami igaz, atyám – vallotta be –, életemben már sokszor
voltam bent. Többször bent, mint kint, ha érti, mire gondolok.
Bólintottam. – De Istenemre mondom, atyám – mondta Archie, keresztet vetve –, hat hónappal ezelőtt
megfogadtam magamnak, hogy jó útra térek, és ezt meg is tettem, igazán megtettem.
– Ezt örömmel hallom – mondtam, miközben levetettem miseöltözetem utolsó darabját. Érdekelt Archie; ő
volt az első elítélt fegyenc, akivel valaha találkoztam. Azt reméltem, az ismeretség hasznos lehet majd papi
pályámon.
– Küzdelmes dolog volt, mondhatom magának, atyám. Amikor az emberek megtudják, hogy valakinek
priusza van, már nem állnak szóba vele. Érti, mire gondolok? És ha kilöknek a hóba, újra és újra hanyatt esem.
– Feljelentik magát, Archie?
Archie lebiggyesztette a száját és sóhajtott, jelezve, hogy a helyzet sokszor igazán elkeserítő:
– Én tovább küszködöm, atyám, mert szóval nem jól van az, hogy az ember egész életében bűnöző legyen.
De úgy gondolom, maga nem is tudhat ilyen dolgokról.
Siettem biztosítani Archie-t, hogy a megértés a foglalkozásomhoz tartozik.
– Segítene nekem, hogy valami munkát kapjak, atyám?
Ekkor jutottak eszembe Tony Marlowe szavai, hogy kevés a munkaerő a fűszerüzletében.
– Mennyire erős maga, Archie?
– Egyszer elemeltem egy páncélszekrényt, ami csaknem háromszáz fontot nyomott.
– Muszáj volt ezt tennie, Archie? – kérdeztem; nem tetszett, hogy ilyen példát választott ereje
bizonyítására.
– Hát. Lássa, nem tudtam betörni azt az átkozott... szóval azt a dolgot, atyám. Tartsak egy bemutatót? Látja
ezt a széfet? – rámutatott a plébánia páncélszekrényére, amelyben a kelyheket őriztük és a vasárnapi gyűjtés
eredményét. – Mondja meg, hova rakjam, és megteszem.
– Erre igazán nincs szükség, Archie – mondtam, és odamentem a széfhez, becsuktam és ráfordítottam a
kulcsot.
– Miattam ugyan nem kell bezárnia, atyám. Ha akarom, egy fogkefével is ki tudom nyitni, de ahogy már
mondtam magának, most már egyenesebb vagyok, mint a kötél végén lógó hulla.
– Elhiszem – mondtam, elszégyellve magam. – Még egy kérdés, Archie.
– Bökje ki, atyám.
– Van kifogása az ellen, hogy szombat délutánonként is dolgozzon?
– Ezt sose csináltam, mióta kijöttem a sittről. De megteszek én mindent, hogy ne ólálkodjon a farkas az
ajtóm előtt.
– Rendben van, Archie, meglátom, mit tehetek magáért. Ismerek egy fűszerest, aki munkaerőt keres a
raktárába. Ha háromkor eljön a plébániára, megmondom, felveszi-e magát.
– Ez igazán krisztusi dolog magától – búcsúzkodott Archie.
Ebéd után telefonáltam Tony Marlowe-nak és megmondtam, volna számára egy lehetséges segédem, aki
bármikor, amikor akarja, el tudná kezdeni a munkát, és aki hajlandó szombaton is dolgozni.
– Milyen ember, atyám? Mondja meg őszintén. – Elég becsületesnek látszik – kerteltem.
– Jól számol?
– Tudom, hogy a maga idejében sok pénzzel volt dolga – mondtam. – És elhiheti, olyan erős, mint egy
sörösló, és olyan készséges is.
– Mondok valamit, atyám. Magának elhiszem, hogy oké. Egy hét próbaidőt adok neki. Holnap reggel
nyolckor elkezdheti a munkát.
– Nagyon köszönöm, Tony.
 – Nincs mit. De nyomatékosan mondja meg neki, hogy ez először csak egy hétre szól.
Megígértem. Mikor később délután Archie-val beszéltem, oda volt örömében, hogy alkalma lesz
bebizonyítani tisztességes voltát.
– De nem köpte ki, hogy sitten voltam, atyám? – Mielőtt megdorgálhattam volna, hogy kételkedik bennem,
maga mondta: – Hát persze hogy nem. De nem is hozok magára szégyent. Ami elmúlt, elmúlt, hát nem igaz?
Bízhat Archie-ban.
Másnap reggel elhatároztam, hogy meglátogatom a Marlowe családot, és egyben meg is nézem, rendesen
viselkedik-e Archie.
Féltizenkettő körül járt, mikor beléptem a boltba. Archie szorgalmasan dolgozott, két magas polcot rakott
meg Heinz-féle babfőzelék-konzervekkel. Mikor meglátott, minden elfogódottság nélkül, széles, bizalmas
mosollyal köszöntött.
– Örülök, hogy látom, atyám.
– Én is magát, Archie. Egyházközségi látogatásra jöttem a Marlowe családhoz.
– Mr. Marlowe! – kiáltott Archie.
Tonynak kis irodája volt hátul, ahol a számadásait tartotta és az utazó ügynökökkel tárgyalt.
– Halló, atyám. Pillanatnyilag épp egy ügynök van nálam. Szólok Renának, hogy itt van.
Rena lejött értem. – Jöjjön fel, atyám, csinálok egy csésze kávét. – A nappaliban Rena elmondta, hogy Tony
benyomása Archie-ról eddig nagyon kedvező.
– Keményen dolgozik, barátságos a vevőkkel, és ami több, tisztességes fickónak látszik.
– Remek – mondtam.
– Igen, itt volt az az öreg hölgy – mindig itt lábatlankodik, és igazi csapás. Miközben a paradicsomunkat
válogatta és tapogatta, nem vette észre, hogy leejtette a pénztárcáját. Archie látta, mi történt, és visszaadta
neki. A hölgy azt mondta, 15 font volt benne.
Még vagy húsz percig beszélgettünk, iszogatva a kávét, amikor valaki hirtelen feldübörgött a lépcsőn, és
Tony robbant be a szobába.
– Boyd atya – lihegte – valaki épp most telefonál, és azt hiszem, magának is meg kellene hallgatnia, mit
akar mondani. Bekapcsoltam a melléket, hogy hallja, mit mond.
Ezzel Tony újra lerohant a lépcsőn. Csodálkoztam, mi lehet ez, és felvettem a kagylót, ahogy a moziban
láttam, miként a magándetektívek szokták. A kagylóból hallatszott, hogy becsapnak egy ajtót, azután Tony
hangja szólt lélekszakadva:
– Épp most kísértem ki a boltból egy ügynököt, uram. Most teljesen zavartalanul tudunk beszélni. Talán
lenne olyan szíves elismételni, amit az előbb mondott.
– Felteszem, senki nem hall bennünket?
– Senki – mondta Tony, nyilvánvalóan nem tartotta érdemesnek, hogy engem megemlitsen.
– Először is a nevem – mondta egy rendkívül kifinomult hang a vonal másik végéről. – Peregrine Worsley
vagyok, nyugalmazott könyvelő.
– Igen, Mr. Worsley.
– Remélem, nem gondolja, hogy magánügyei után kémkedek, de ahogy vagy egy órája véletlenül elmentem
a boltja előtt, önkéntelenül is megláttam egy fickót, láthatóan az ön alkalmazottját, akivel már előbb is
találkoztam.
– Valószínűleg az új segédem lehetett.
– A neve véletlenül nem Archie Lee?
– De igen.
A telefonáló arisztokratikus finomsággal felsóhajtott.
– Gondoltam, hogy nem tévedek. Tudja, Mr. Marlowe, igen kellemetlen állampolgári kötelességem, hogy
tájékoztassam a tényről, hogy Archie Lee büntetett előéletű ember.
Örültem, hogy elég elővigyázatos voltam ahhoz, hogy a zsebkendőmet a kagylóra borítsam, különben Mr.
Marlowe fülét két elszörnyedt horkantás ütötte volna meg.
– Hosszú bűnlajstroma van – hangsúlyozta a telefonáló.
– Komoly dolgok? – sikerült Tonynak kinyögnie.
– Lopás.
– Vigyáznom kell, hogy ne jusson a kassza közelébe – mondta Tony, inkább önmagának.
 – Attól félek, ez távolról sem minden. Archie Lee-t tizenháromszor csukták börtönbe, és ebből négy
alkalommal erőszakos rablás miatt.
– Jóságos Isten – kiáltotta Tony, mintha helyettem gyakorolna bűnbánatot.
– S.T.S.
– Pardon? – kérdezte a megingathatatlan Mr. Worsley.
– Semmi, kérem. Súlyos testi sértés. Ez már egészen más dolog, igaz?
– Félek, hogy igen – nyújtotta a szavakat Mr. Worsley. – Telefonon szívesebben nem mondanék többet erről
a rettenetes dologról. De ha meg akarja nyugtatni a lelkiismeretét, Mr. Marlowe, és el akar oszlatni minden
gyanút, hogy én csupán egy aljas névtelen telefonáló vagyok, aki be akarja feketíteni egy ember jellemét,
szívesen felkeresem, hogy szemtől szembe lássuk egymást.
– Talán ez lenne a legjobb, kérem.
– Úgy érzem, a legtisztességesebb. Hánykor megy vajon ebédelni a segédje?
– Hétfőn egytől kettőig zárva vagyunk.
– Jöhetnék akkor, mondjuk, negyed kettő körül?
– Hogyne, Mr. Worsley. Biztosítom majd, hogy tiszta legyen a levegő.
A telefonbeszélgetés után felkészültem Tony jogos haragjára.
– Hogy tehette ezt velem, atyám? Ha elterjed ennek a híre, nem tudja, mennyire árthat az üzletnek?
Gondolja csak el, egy erőszakos rablót alkalmazok a boltomban!
Szívből való sajnálatomat fejeztem ki, hogy ilyen hibát követtem el, de inkább általános formában.
– Gondolom – enyhült meg –, nem tudta, hogy Archie-nak ilyen hosszú bűnlajstroma van.
– De tudtam – ismertem be.
– De hát akkor hogyan tehette, atyám – dobbantott Tony, és dühösen szippantott a cigarettájából.
– Tudtam és nem tudtam, Tony. Rena jött segítségemre:
– A gyónási titok, atyám? – Valami ilyesmi.
– Bocsánat atyám – mondta Tony, újra kedvesen. Az a kérdés, most mit tegyünk?
Rena emlékeztette Tonyt arra, amikor Wembleyben a kupamérkőzés után berúgott, és egy pajtásához
hozzávágott egy üres negyedliteres sörösüveget. Elhibázta, és a Woolworths áruház nagy üvegablakát törte be.
– Igen – ismerte el Tony, emiatt egy időre „bennlakó” voltam.
– Szerencséd volt, hogy nem találtad el, Tony folytatta Rena –, különben hat hónapig, vagy még tovább is
őrizhetted volna a sittet.
Tony felém fordult:
– Rena azt akarja ezzel mondani, hogy egyszer én is erőszakra ragadtattam magam, de kaptam egy második
lehetőséget.
– Ez nem egészen ugyanaz a dolog – mondtam,
Tony oldalára állva. Úgy éreztem, tartozom neki valamivel. – Ez egyedi eset volt, és Tony túl sokat ivott.
– Egyetértek magával, atyám – mondta Tony, hálásan a támogatásért.
– Archie Lee, úgy látszik, egész életében rossz úton járt.
– Aki egyszer bűnöző volt... – mondta Rena.
– De hát drágám, nem vagyok a tündérkeresztanyja! Tegyük fel, hogy Archie kitépi egy öreg hölgy táskáját
és fejbe veri, a bíró meg fogja tőlem kérdezni: „Tudomása volt róla, hogy a vádlott rovott múltú?” Én nem
menekülhetek a gyónási titok mögé.
Elfordítottam a fejem az akaratlan szemrehányás hallatán.
– Gondold meg – folytatta Tony –, mennyire ártana ez az üzletnek és a hírnevemnek. A helyi szennylap
vastag betűkkel hozná. Szinte látom: „A fűszeres erőszakért elítélt börtöntölteléket alkalmaz.” – És az ördögbe
is – jutott még eszébe utólag –, valamelyik tolakodó riporter kiáshatja azt is, hogy engem is elkaptak egyszer.
– Akkor hát ez eldönti a dolgot – mondta Rena, némi gúnnyal –, mennie kell.
– Várjuk meg Mr. Worsleyt – ajánlottam. – Talán tanácsot tud adni, mi lenne a leghelyesebb eljárás minden
érdekelt számára.
Egy órakor Tony elengedte Archie-t ebédelni, és hamarosan megjelent Mr. Peregrine Worsley. Valóban
impozáns jelenség volt: fényes, fekete cipők, jól vasalt, keskenycsíkos nadrág, fekete halszálkás zakó, szürke
selyem nyakkendő, és a ragyogó nyári nap ellenére felgöngyölt ernyő. Ahogy a szobába lépve leemelte
kemény, fekete kalapját, kopasz fej tárult szemünk elé, olyan fényes, mint a cipője.
 Első perctől fogva erős ellenszenvet éreztem iránta. Archie, viharvert külseje ellenére, sokkal inkább
kedvemre való volt.
Mikor Mr. Worsley megpillantott, Tonyhoz fordult:
– Erősítést kért az egyháztól? Nagyon helyes. Gondolom, elmondta a lelkész úrnak, hogy áll a dolog.
Tony megerősítette, hogy mindenről tájékoztatott. A látogató felcsippentette a nadrágját, mikor leült, és így
szólt:
– Rendkívül elszomorító látogatás, elszomorító számomra, és még inkább az ön számára.
– Hálásak vagyunk, hogy időt szakított és vette a fáradságot, hogy eljöjjön – mondta Tony.
– A névjegyem – mondta, egy névjegykártyát lengetve, melyen gyors pillantással a következőket olvastam:
Peregrine A. Worsley, C. A. és egy címet, amely a Chambers szóval végződött. – Talán meg óhajtja nézni az
igazoló irataimat.
– Nem szükséges, kérem – mondta Tony, félretolva a névjegyet, így Mr. Worsley visszatette alaposan
megtömött tárcájába. Végigsimított szépen nyírott bajuszán, és megigazította szarukeretes, rendkívül vastag
lencséjű szemüvegét.
– Biztosíthatom – mondta Mr. Worsley, visszatérve oda, ahonnan kiindult –, szóra sem érdemes. A
könyvelői munkámból már nyugalomba vonultam. Ha bármikor egy jottányit javítani tudok ezen a romlott
világon, teljes lesz az életem.
– Visszatérve Archie Lee-hez – kezdte Tony a maga egyenes módján.
– Kedves felesége őnagysága és a helyi lelkész úr jelenlétében nincs módomban felsorolni az említett
Archie Lee minden viselt dolgát. Pillanatnyilag csak hidegvérű brutalitására szeretnék óvatosan rámutatni.
– Olyan jámbornak látszik – mondtam.
– Jó szíve, uram – válaszolta Mr. Worsley – becsületére válik reverendájának. Talán nem az a helyénvaló,
hogy ön, a hivatásos emberbarát, védje a bűnöst?
– Csak azt akartam mondata – tettem hozzá –, hogy Isten minden teremtményének joga van egy
lehetőségre.
– Minden kijelentésével csak növeli az egyházról alkotott jó véleményemet – mondta Mr. Worsley. – Egy
lehetőségre – ezt elfogadom. Több lehetőségre is, megengedem. De hány lehetőségre? Ez a kérdés.
– Hetvenhétre – vetettem fel.
– Uram, nagylelkűsége teljesen megszégyenít. De, kérdem én, egy megátalkodott bűnösnek megbocsáthat-e
maga a Mindenható?
Ennek a Mr. Worsleynek nemcsak könyvelői ismeretei vannak, de a teológiában is jártas – gondoltam
magamban.
– Nem, azt nem teheti – ismertem el.
Mr. Worsley most már félbeszakítás nélkül folytatta:
– Higgye el nekem, ha azt mondom, nem ítélem el Archie Lee-t. Erre a célra Őfelsége kormánya másokat
alkalmazott. Társadalomellenes szokásai, melyeket felvett, kétségtelenül visszavezethetők neveléséhez,
környezetéhez, személyes balszerencséjéhez. Melyikünknek nem kellene fejet hajtania és mondania: „Minden
csak Isten kegyelme...?”, de ugye nem akarnék belekontárkodni az ön mesterségébe, lelkész úr.
Kértem, folytassa bámulatra méltó szónoklatát. Erre a legnagyobb készséggel hajlandó volt.
– Meg kell próbálnunk megjavítani az egyéni bűnözőt, ez igaz. De vajon nem az az elsődleges
kötelességünk, hogy az ártatlan brit lakosság érdekeit védjük?
– Pontosan erre gondolok – mondta Tony.
– Mármost – mondta bizalmasan Mr. Worsley hadd öntsek tiszta vizet a pohárba, ahogy mondani szokás, és
hadd valljam be kétségtelen elfogultságomat. Egy alkalommal történetesen éppen egy bankban voltam
Sunburyben, pénzt vettem fel, mikor berontott az elszánt Archie Lee. Első kézből volt alkalmam látta ennek az
embernek a barbár viselkedését. Az egyik ügyfelet fejbe vágta... egy homokzsákkal. Tony összerázkódott.
– Felemeltem a szavam ellene – mondta Mr. Worsley –, erre megfenyegetett, hogy engem is „megbunyóz”,
ha „nem fogom be a pofámat".
Különböző módokon mindnyájan kifejeztük rosszallásunkat.
Mr. Worsley folytatta:
– Ahogy elképzelhetik, ajkaim azonnal bezárultak, de nem örökre. A rendőrség természetesen elfogta a
bűnözőt, és nem kell magyaráznom, milyen figyelemmel követtem a fejleményeket. Magam mentem a
bíróságra, hogy „kinyissam a pofámat” és tanúskodjam. Azon a napon is ott voltam a teremben, amikor
Archie-t elítélték.
– Mennyit kapott? – kérdezte Tony.
– Ezúttal kilenc hónapot. Véleményem szerint túl enyhe büntetés azért a gonosz bűntényért, amit elkövetni
láttam.
– Mit csináljunk hát? – kérdezte Tony kétségbeesve.
– Lehet itt valami kétség? – kérdezte Mr. Worsley, aki úgy látszott, nagyszerűen kiismeri magát az
ilyenfajta ügyekben. – Természetesen azonnal fel kell neki mondania.
– De milyen ürüggyel? – kérdezte Tony. – És mi van, ha nekem támad?
Mr. Worsley hozzám fordult:
– Ön nem segíthetne, lelkész úr?
– Szívesen megtenném – mondtam –, de azt gondolhatná, én éltem vissza a bizalmával, és teljesen
elveszíthetné a hitét a vallásban.
– Nyomós érv – ismerte el Mr. Worsley, nagy megkönnyebbülésemre. – Ön, tisztelendő úr, ha szabad így
mondanom, ifjú évei ellenére igen bölcs.
– Van egy ötletem – pattintott Tony az ujjával –, ha egy kicsit segít nekem, atyám.
Hazatérve a plébániára, vártam, míg valami mozgást hallok Duddleswell atya hálószobájából. Mikor
délutáni álmából felkelve kissé bedagadt szemmel megjelent, kértem, jöjjön a dolgozószobámba, hogy
megbeszéljük Archie elbocsátásának problémáját. Elmulasztottam megmondani, hogy én ajánlottam Archie-t
Tony Marlowe-nak
Amikor végighallgatott, Duddleswell atya véleményt nyilvánított:
– Valami nagyon bűzlik e körül a Peregrine Worsley körül.
Elismertem, hogy én sem szerettem az ipsét ódivatú nyelvhasználatával és hízelgő bókjával. De
szavahihetőnek látszott.
– Szó sincs róla, Neil atya. Először is a címét valami „Chambers"-ként adta meg. Na már most, Kensington,
Chelsea és Victoria kerületekben számos helynek van ilyen hangzatos neve, de Fairwaterban ilyen nem
létezik.
– Ami mit jelent?
– Azt jelenti, hogy kívülálló. Nem „véletlenül” sétált el Tony boltja előtt. Szándékosan kellett hogy
odamenjen. Másodszor, Mr. Worsley azt állította, meglátta, hogy Archie Lee egy fűszeresboltban dolgozik,
már a legelső reggel, mikor elkezdte a munkát. Micsoda véletlen, Neil atya! És az ég szerelmére, egy
könyvelőt miért érdekli, mi történik egy fűszerüzletben? Ráadásul milyen jó szeme kell hogy legyen ennek a
lelkiismeretes úrnak!
– Ezzel szemben bifokális szemüveget visel – tettem hozzá.
– Azután azt állítja, meglátta Archie-t, hogy Tony Marlowe-nál dolgozott, de egy teljes óráig nem hívta fel.
Arra használta fel azt az időt, hogy kikeresse Tony számát a telefonkönyvből, vagy talán azt remélte, Archie
közben majd valami rosszat csinál? Nem gondolja, hogy Mr. Worsley meséje nem túl valószínű?
– Miben sántikálhat akkor?
– Szerintem mindenhova követi Archie-t, vagy talán magándetektívet alkalmaz, hogy az tegye helyette.
Hogy mi lehet a célja, biztosan nem tudom megmondani. Lehet, hogy halálra rémült, amikor Archie
megfenyegette, hogy fejbe vágja, és azóta egyfolytában bosszút forral ellene?
– És nem engedi, hogy Archie megvesse a lábát valami állandó munkában?
– Úgy tűnik, de ez csak elméleti találgatás. Fogadni mernék, hogy itt valami rendhagyó dolog van.
– De Mr. Worsley vette a fáradságot, hogy személyesen jöjjön el, atyám.
– Lehet, hogy ez a módszere, hogy erkölcsi nyomást gyakoroljon. Tony rendes fickó, de könnyen
befolyásolható, érti? Lehet, hogy a szíve szerint kész lenne esélyt adni Archie-nak, hogy jót tegyen, de nem
akkor, amikor egy olyan tiszteletre méltó állampolgár, mint Mr. Worsley elkezd körülötte szimatolni és
kinyilvánítja helytelenítését. Nem, úgy érzem, Mr. Worsley mindent elkövetett, hogy Archie Lee-t kidobassa.
– És ez sikerült is neki.
Amikor Duddleswell atya felállt, hogy távozzon, megkérdezte:
– Neil atya?
– Igen?
 – Véletlenül nem maga volt az, aki Archie-nak ezt a munkát szerezte?
– Én voltam.
Duddleswell atya újra lerogyott:
– Ezt nem mondta nekem – suttogta, minden szemrehányás nélkül.
– Nem kérdezte, atyám.
– Gondolati fenntartás?
Nagyot nyeltem, de nem válaszoltam.
– Magának egy hátránya van, Neil atya, tudja mi? Van egy diója, ami üvegből van. – És egy verset kezdett
szavalni a Mikadóból, szokása szerint megváltoztatva a szavakat, hogy találóbb legyen.

Ismerem magát
Kertelő szavát
Mikor mellébeszél;
Hiába igyekszik,
Füllenthet napestig,
Immár semmit se ér.

Mikor befejezte, megszólaltam:

– Azt tudtam, hogy börtöntöltelék, de azt nem, hogy erőszakos bűncselekmény van a rovásán.
– Mindenképpen túl kockázatos volt, fiam.
Egy pillanatig gondolkoztam, majd mégis makacskodni kezdtem:
– De ha így viselkedünk, hol a különbség köztünk és Mr. Worsley között?
– Hát nem látja, Neil atya, hogy éppen mivel egy pap ajánl valakit egy adott munkára, a jövendőbeli
munkaadó nem ellenőrzi, ahogy joga lenne hozzá? Ha akarjuk, mi alkalmazhatunk valakit, ha ült, de másnak
nem varrhatjuk a nyakába.
– Ez igaz – mondtam. – Akkor tehát az ilyen Archie-féle fickók a hulló csillagok pályáját kell hogy
kövessék. Nagyon sajnálom, hibát követtem el. Ön biztos nem csinált volna ilyen ostobaságot.
– De lehet, hogy mégis – mondta, lassan bólogatva a fejével.
– Megtette volna?
– Én csak azt mondtam, mit nem szabadna megtennem, nem azt, hogy mit tennék vagy nem tennék meg.
– Szóval megtenne valamit jobb belátása ellenére?
– Gyakran előfordul, Neil atya, hogy ez az egyetlen tisztességes eljárás. Ha tekintetbe vesszük, micsoda
farizeusok vagyunk, ugyan mennyire bízhatunk a jobb belátásunkban?
– Szóval végül is jól tettem?
– Nem, fiatalember, rendkívül rosszul tette.
– Ahogy ön is tette volna?
– Pontosan. Maga tanácsot kért tőlem, és nekem azt kell mondanom, amit minden idősebb és bölcsebb
embernek mondania kellene: „Az Isten szerelmére, soha ne kövesse az én példámat.” – Csóválta a fejét,
mintegy saját reménytelensége miatt. – Tíz perc múlva itt a tea.
Fölkelt és kiment.
Kicsit jobban éreztem magam ezek után. Eltekintve attól, hogy Tony kedvéért elköteleztem magam, hogy
segítek Mr. Worsleynek és támogatom megtorló hadjáratában. Hogy utáltam azt a kopasz könyvelőt,
makulátlan öltönyével, dagadó tárcájával. Miért kell olyan könyörtelenül üldöznie Archie-t, tízszeresen
megfizettetve vele vétkeit és rákényszerítve, hogy a bűnöző életét élje?
Gondolatban felidéztem Krisztus példabeszédét a farizeusról és a vámosról. A farizeust Peregrine-nek
hívták, és Archie volt az, aki a mellét verte egy feszítővassal s mormolta: „Uram, légy irgalmas hozzám,
szegény bűnöshöz.”
Pontban fél ötkor telefonáltam Tonynak. Úgy intézte, hogy ebben az időben Archie az irodájában legyen.
– Fairwater 2321 – vette fel Tony a kagylót.
– Helló, Tony, én vagyok, Boyd atya.
– Helló, Jim – mondta élénken.
– Örülök, hogy újra hallom a hangját. És ilyen hamar. Azt hittem, a bronchitise egy hónapig is eltarthat,
vagy még tovább.
Mogorván szorongattam a kagylót, azon gondolkoztam, morálisan mennyire megengedhető ez a
műbeszélgetés.
– Ez remek újság, Tim. Úgy érti, a doktor azt mondta, kifejezetten azt mondta, holnap újra munkába állhat?
Nagyszerű. Alig várom, hogy újra lássam. 8-kor. És Jim, üdvözlöm a feleségét és a gyerekeket.
Tony ezzel végzett velem és a családommal. Fél hétkor újra telefonált:
– Köszönöm a segítségét, atyám.
– Hogy ment?
– Csodálatosan könnyen. Szó nélkül fogadta, mikor megmagyaráztam neki, hogy a továbbiakban nem lesz
rá szükség.
– Örülök. Úgy érzem, főleg az én hibám volt.
– Oda se neki, atyám. Tudja, azt hiszem, gyanította, hogy valaki beköpte. Nem panaszkodott, de olyan
megtörtnek látszott, mintha ez már máskor is előfordult volna vele.
– Szegény Archie – mondtam, mert valami furcsa vonzalmat éreztem a csirkefogó iránt.
– Igazán sajnáltam én is. Ahogy az asszony mondja, az ember önkéntelenül is kicsit az ő oldalán áll.
– Nem tehetett volna mást, Tony. Túl nagy volt a kockázat.
– Így van, atyám, csak azt akarom mondani, úgy éreztem, Archie tényleg új lapot nyitott az életében, és ez
benne a szomorú. Ott volt a pénztárca, amit visszaadott, meg egy másik dolog is...
– Igen?
– Szóval mikor kifizettem a bérét – 10 fontot, amiben megegyeztünk –, azt mondtam neki: – Nézze, Archie,
igazán nagyon sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam, hogy a hét közepén kell új munkát
keresnie, meg minden, itt van még kárpótlásul két font hozzá, hogy ezt jóvátegyem. És tudja, mit mondott:
– „Így nem játszunk Mr. Marlowe. 10 fontban állapodtunk meg, és egy krajcárral sem fogadok el többet.”
És nem akarta. Látott már olyan bűnözőt, aki visszautasít két fontot, ha tálcán nyújtják feléje?
– Köszönöm, hogy felhívott, Tony – fejeztem be. Minden jó, ha jó a vége.
Természetesen, ami engem illetett, a dolgok nem zárultak ezzel le. Izgatott, hogy Archie azt fogja gondolni,
én árultam be. Előző nap kikerestem a címét a Begnall Streeten, és nagy kísértésben voltam, hogy felkeresem
és megkérdezem, hogy van. De féltem, hogy kidob, vagy ami még rosszabb lenne, megkér, hogy keressek
számára másik munkát a gyónási titok kötelezettségével, ahogy előzőleg. Mérlegelve úgy láttam, jobb, ha
hagyom a dolgot. De három nappal később a High Streeten belefutottam Archieba. Ellentmondó érzelmekkel
voltam tele. Nem tudtam, elmeneküljek-e, vagy fejezzem ki részvétemet, amiért elvesztette a munkáját, vagy
megvádoljam, hogy eltitkolta az igazságot, hogy erőszak miatt ítélték el?
Archie csupa mosoly volt:
– Bejön velem egy csésze teára, atyám?
Ráálltam, és egy mellékutcában leültünk egy kis kávéházban. Fizetni akartam, de hallani sem akart róla.
– Legyen a vendégem – mondta.
Látva, hogy békés hangulatban van, úgy gondoltam, megkérdezek valamit, ami a szívemet nyomta: – Miért
nem mondta meg nekem, hogy E.B.Cs.-ért ítélték el?
– Miért mondtam volna. Nem vagyok én már erőszakos. Nem vagyok én már tolvaj. Miért mondanám el
fűnek-fának, hogy büntetett előéletű vagyok?
– Én nem vagyok kifejezetten fű és fa.
– Ez igaz, atyám, de ugye, nem komendálhatott volna be munkára, ha tudta volna?
– Nem.
– Hát ez az. Maga nem tudhatta, hogy most már szelíd vagyok, mint a bárány.
– Még valamit, Archie – mondtam, elismerve érvei erejét.
– Igen, atyám?
– Nem én köptem be.
– Tudom, atyám. Egy Peregrine Worsley nevű ipse volt.
– Már máskor is beköpte magát?
– Atyám – válaszolta Archie –, állandóan ez csinálja.
– Igazán sajnálom – mondtam. A farizeus Peregrine Worsleyre gondolva újra elöntött a méreg. – Nincs ezen
mit sajnálni, atyám. Legjobb cimborám. Haverok vagyunk, mindig közösen dolgozunk.
 – Úgy érti, az egész szándékos átejtés volt?
– Nem, dehogy – mondta Archie elszörnyedve. – Hadd magyarázzam meg. Perry valaha könyvelő volt,
évente öt vagy hat lepedőt keresett. De bajba került, elsikított még pár ezret, érti? Szóval csatlakozott hozzám
egy bankkal kapcsolatos munkában Sunburyben. Csak egyenesbe akart kerülni, hogy ne kelljen bűnöző életet
élnie. Nekem kellett volna, hogy beugratóm legyen, csakhogy kinyitotta a pofáját, mikor nem kellett volna, és
majdnem elrontott mindent. Végül mindkettőnket elkaptak, és hála Istennek, együtt kasztliztak be. Azt hiszem,
ezt ő mind elmondta.
– Nem teljesen így – mondtam, érthető bosszankodással.
– Mindenesetre, atyám, így tartjuk magunkat fenn mostanában. Én rendszeresen megkapok egy heti
bért egyetlen napi munkáért, néha, ha szerencsém van, fél napért.
– De Archie – kiáltottam ingerülten –, nagyon rossz néven veszem, hogy erre használtak fel. Nem érti, hogy
belekevertek engem a saját bűnükbe?
– Bűnbe, atyám? – kérdezte Archie megdöbbenve. – De hol itt a bűn? Még csak nem is hazudtunk.

Gyónási titok

– Ízlett a marhasült, Duddleswell atya – kérdezte a telt keblű fiatal pincérnő.

– Nagyon ízlett, Nelly. Gratuláljon a nevemben a szakácsnak. Ha ő van ma bent.
Plébánosommal a Clinton Hotel éttermében ebédeltem, egynéhány asztallal és egy bárral rendelkező kis
vendéglőben; volt benne valami egy falusi kiskocsma hangulatából. Néha megengedtük magunknak ezt a kis
luxust, hogy – ahogy Duddleswell atya mondani szokta – Mrs. Pring megszabaduljon kicsit a konyhai
mosogatótól, mi meg az ő zabkásájától.
Félig hallottam csak, ahogy Duddleswell atya megkérdezte Nellyt, sikerült-e megvennie a házat, amit
kinézett magának, de belemerültem az étlap tanulmányozásába, hogy édességet válasszak, így nem hallottam
Nelly válaszát.
– Neil atya? – Felkaptam a fejem az étlapról. – Hallotta, mit mondott Nelly? – Megráztam a fejem. –
Megvette azt a lakást a lapos tető alatt.
Nelly épp az asztal fölé hajolt, egy ezüst kefével a morzsákat söpörte össze. Dús keblei néhány
hüvelyknyire voltak a szemeimtől, eltakarták a láthatárt. Megbűvölve csak annyit tudtam bután ismételni:
– Lapos? Lapos?
– Nem tudom, milyen alakja volt Nellynek azelőtt.
Nelly jeges pillantást vetett rám, felegyenesedett és megkérdezte:
– Lesz még valami folytatás, Duddleswell atya?
– Ezt nehéz lenne folytatni – somolygott. – Úgy értem, a sültet. – Rám nézett az asztalon át. – És maga?
Szeretne valami egzotikus dolgot? Például egy csésze forró kávét?
Összehajtottam az étlapot, és visszaadtam a pincérnőnek.
– Köszönöm, atyám.
– A hab külön számít, Neil atya.
– Jó lesz csak feketén.
Duddleswell atya megérintette Nelly csuklóját:
– Hozzon a káplánomnak egy csésze feketét, és nekem egyet habbal, Nelly. – Ahogy Nelly az ő étlapját az
enyémmel együtt a hóna alá szorította, folytatta. – Azt hiszem, Neil atya szívesen venne egy kehely epret.
Hálásán mormoltam valamit, amit meghallott, mielőtt újra megérintette Nelly csuklóját.
– Hab nélkül.
– Epret önnek is, Duddleswell atya?
– Nekem nem.
– Azt hittem, szereti – mondta Nelly.
– Szeretem, Nelly, tényleg szeretem. De az árak ijesztően felmentek az utóbbi időben, és túl drága dolog
lenne, hogy mindketten ezt együnk.
Mikor Nelly útjára ment, Duddleswell atya megmutatta, ami kevés még megmaradt a Nuits St. Georges
üvegben. – Még egy kis bort?
– Egy egész keveset, atyám – mondtam, nem várva többet, mint egy hüvelyk töredékét, és valóban ennyit is
kaptam.
– Egy egész keveset – suttogta Duddleswell atya –, a gyomra miatt, ahogy az apostol Timótnak tanácsolta.
– Ezek után kitöltötte a maradékot a poharába. Nem engedhetem, hogy teljesen bornemissza legyen, mert
Nelly esetleg metodista prédikátornak nézné. Megítélésem szerint ezt a sértést nem lehetne elviselni.
Oldalra pillantott, és bal kezét a szája elé tartotta; ez nála a titkolódzás jele volt. E torlasz mögött fojtott
hangon mormolta, mint egy gengszter: – Erre nézzen, fiam! – Két idős hölgyre hívta fel a figyelmemet, akik
épp befejezték étkezésüket egy mellettünk lévő asztalnál. – A két Miss Flanagan.
– Gondolom, katolikusok.
– Rendszeresebben járnak misére, mint maga Jézus.
A hölgyek úgy látszik, elkapták a tekintetét, mert udvariasan rájuk mosolygott és üdvözölte őket: Miss
Flanagan, Miss Flanagan. – Félig én is felemelkedtem, és csatlakoztam hozzá – Misses Flanagan.
Duddleswell atya, aki legpajkosabb kedvében volt, megjegyezte:
– Ha a fejem tetejére állok, akkor sem értem, hogy fér be valaki egy lakásba olyan alakkal, mint Nelly.
Ha ez valami tréfa volt közöttük, én nem akartam benne részt venni. Belemerültem a desszert
majszolásába.
– Furcsa dolog, Neil atya, az eszmetársítás. Némelyik jó, némelyik rossz.
Találó megfigyelés, gondoltam.
– Na már most a jó eszmetársítás. – Kivett egy epret a tányéromból, mielőtt még a csuklójára üthettem
volna a kanalammal, és a száránál fogva feltartotta. – Ilyen az, mikor az ember ránéz egy eperre, és Jézus
Szent Szíve jut róla az eszébe. – Lenyelte.
Ezt már máskor is elsütötte nekem. Hogy kedvében járjak a szeretetre méltó öreg fickónak, megkérdeztem:
– És a rossz eszmetársítás?
Mint aki már előre várta ezt a kérdést és felkészült rá, a zsebéből kihúzott egy rikítóan színes szentképet és
elém tartotta:
– Ez akkor van, amikor a Szent Szív képét látja, és egy eper jut róla az eszébe.
Haboztam, hogy ilyen szent tárgyba beleharapjak-e, és lassan letettem a kanalat a tányéromra. Helyes, ha
háború, legyen háború.
– Gondolkoztam, atyám.
– Bátor vállalkozás magától, Neil atya.
– Mit csinált a bazárból befolyt pénzzel?
– A bazárból befolyt pénzzel? – visszhangozta, mintha újdonság lenne a számára, hogy egyáltalán volt egy
bazár. – Miért, hát természetesen a templomterem-alapba ment.
– Minden?
– Minden? – kérdezte, kicsit halkabban. Bólintott. – Minden, amit a biztosítótársaság adott.
– És a többi?
– Ó, a hívek adományai szintén, természetesen. – Természetesen. És Billy Buzzle hozzájárulása?
– A hívek nagyon nagylelkűek voltak hozzánk a szükség órájában, nem gondolja?
Mozdulatlanul néztem rá.
– Billy Buzzle hozzájárulása? Hát ugye ezt nem tehettem közhírré.
– Nem gondoltam, hogy elsuvasztotta egy magánbankszámlára Zürichben – mondtam. A vörösbor
harciassá tett.
– Nincs ekörül semmi titok, Neil atya. A Wallington Építőtársaságba ment, ahol évente jó három százalékot
hoz. A kamat a templom kiadásaira megy.
– Igen, és szerintem valamennyit el kellene ebből a pénzből költeni.
Duddleswell atya, aki, ahogy Mrs. Pring megjegyezte, olyan szorosan tartotta markában az egyházkerület
pénzügyeit, mint egy takácscsomó, kivéve a harangját, izgatottnak látszott. – Mire?
– Ismeri a templomunkban a mikik állapotát?
– Mike O'Leary, Mike O'Donnel, Mike... – bátor kísérlet volt.
– A mikrofon-mikikre gondolok – mondtam. Pontosan tudta, hogy csapdába került.
– Számolja fel ezt az epret, és ne prédálja el az egyházközség pénzét.
 Nem reagáltam a célzásra:
– Szerintem új hangszóró-rendszerre van szükség. A mostani rettenetesen zúg. A hívek nem hallják magát.
Akkor sem, ha pénzt kér. – Ez az utolsó mondat mindenesetre célba talált. Mikor Nelly megjött a kávéval,
hozzátettem. – Új gyóntatószékekre is szükség van, atyám.
– Nelly – kérdezte az atya –, mivel locsolta meg azokat az epreket?
Szegény Nelly zavart arckifejezéssel visszament a munkájához.
– Neil atya, mi a baj a jelenlegi gyóntatószékekkel?
– Kartonlemezekből vannak. Nincsenek hangszigetelve. Egy régi egyházkerületi lapban azt olvastam, az
első világháborúban állították fel őket.
– Régen jobb dolgokat csináltak. – Álmodozó nosztalgiával beszélt.
– Háború idején, atyám, mindig takarékossági intézkedésekre kerül sor, és a gyóntatószékek ezek alá
eshettek.
– Nem jól szolgálták az egyházközséget az utolsó negyven év során?
Drámaian hallgattam.
– Nos, hát nem jól szolgálták?
– Valaki, akit nem fogok megnevezni, elment az ön gyóntatószéke előtt és meghallotta, mikor az egyik híve
házasságtörést gyónt meg.
Duddleswell atya csaknem félrenyelte borát. – Ez nem lehet!
– Úgy érti, az egyházközségben nem fordult elő házasságtörés? – kérdeztem, kicsit spicces gúnnyal.
– Halkabban, Neil atya. – Tekintete a hölgyekével találkozott, és kínosan mosolygott. – Miss Flanagan.
Miss Flanagan. – A tenyere mögött elismételte: – Allítom, senki, de senki nem hallhatta meg, ami a
gyóntatószékben elhangzott.
– Atyám, tisztelettel kérdem, nem lehet, hogy a hallása már nem olyan jó, mint valaha volt? – Mielőtt
válaszolni tudott volna, folytattam: – És az igazat megvallva az enyém sem olyan, mint lennie kellene, atyám.
Hamarosan elmegyek Daley doktorhoz, hogy kifújassam a fülemet. Nehezen hallom meg mostanában, amit a
gyónók mondanak. Folyton biztatnom kell őket, hogy hangosabban beszéljenek.
– Nehéz elhinni, hogy amit a gyóntatószékben mondanak...
– Mrs. Conroy, atyám.
– Mi van Mrs. Conroyjal? – csattant fel.
– Mrs. Conroy, a hentes felesége, és a temetkezési vállalkozó...
– A vállalkozó Mr. Bottesford – fogta suttogásra a hangját.
– Az a hír járja, hogy Mrs. Conroy és a temetkezési vállalkozó... szóval tudja.
– Neil atya, maga talányokban beszél, mint Dániel próféta. Mit tudok?
Lenyeltem az epret: – Viszonyuk van.
– Ez újdonság számomra – mondta Duddleswell atya, ajkába harapva és dobogva a lábával.
– Ha a gyóntatószékben hallotta, ajkait pecsét zárja le, tudom. Nem mondhatja el, hogy házasságtörést
követnek el...
– Fogja halkabbra a hangját! – szakított dühösen félbe. Újra udvarias bólintás és mosoly a hölgyek felé. –
Miss Flanagan. Miss Flanagan.
Makacsul folytattam, hogy befejezzem: – És azt sem mondhatja, hogy nem.
– De mondom, hogy nem.
– Atyám – mondtam, rekedt suttogással. – Nem azt kérem magától, hogy ítéljen egy egyházközségi botrány
ügyében. Tisztában vagyok vele, soha nem tudhatom meg, hogy amit mond, gondolatban való fenntartás, vagy
a nyers, szépítetlen valóság. – Mielőtt még közbevágott volna, folytattam: – Még ha amit mond, a tiszta,
szépítetlen igazság, ez is lehet egy teljesen jogos gondolati fenntartás, hogy a legjobb tehetsége szerint
megvédje a gyónási titkot.
– Mire megy ki mindez?
– A következőre. A botrány híre, akár van alapja, akár nincs, kiszivárgott, mert a hívők gyanítják, hogy a
gyóntatószékünknek fülei vannak.
Az utolsó mondatot Duddleswell atya nem hallotta. Figyelme két férfi felé fordult akik a hátsó ajtón jöttek
be, és egyenesen a bár felé tartottak. Mikor elmennek az asztalunk mellett, egyszerre mondták:
– Jó estét, atyák.
 Duddleswell atya gyorsan felocsúdott a számára valószínűleg kínos meglepetésből:
– Neil atya, ez Bottesford, a temetkezési vállalkozó. – Kezet ráztam a tagbaszakadt, testes emberrel, aki
fekete frakkot viselt és cilindert. – Ez pedig folytatta Duddleswell atya –, Mr. Conroy, Mrs. Conroy férje. –
Hirtelen rájött, mennyire helytelen ez a bemutatási forma, és próbálta elkenni, folytatva: A legjobb feketepiaci
hentes a szakmában.
Mr. Conroy mosolygott a bókra, megemelte szalmakalapját és kezet fogott velem:
– Szereti az egyházközségünket, atyám?
– El sem tudom mondani, Mr. Conroy, mennyire érdekes itt a hivatásom gyakorlása – válaszoltam. Mr.
Bottesford kihasználta a véletlen találkozást, hogy eddigi papi működésem egyik vonatkozását
nehezményezze:
– Eddig még nem küldött hozzám klienseket, Boyd atya. – Fekete szegélyű kártyát nyújtott át. Mottóm:
„Istenhez Bottesford segítségével menj.” Tíz százalék engedmény elhunyt katolikusok számára,
természetesen.
– Ne tartsuk fel önöket, uraim – figyelmeztetett Duddleswell atya, és a hentes és a temetkezési vállalkozó
elsiettek a bárba egy gyors italra.
– Úgy néz ki, jó haverok lehetnek – mondtam bűnbánóan.
– A lehető legjobbak, Neil atya. Mindketten a hússzakmában dolgoznak, a szó bizonyos értelmében. A
hentes bizonyára tudná, hogy olyan emberrel iszik vagy sem, aki levetkőztette a legfontosabb oldalbordáját.
Elismertem az érv erejét.
– Mrs. Conroy – folytatta – még asszony létére is elég ostoba, de azt tudnia kell, ha bemegy a temetkezési
vállalkozó szalonjába, a halálnál is rosszabb sors vár rá.
– Meg kell mondanom Mrs. Pringnek...
Szavamba vágott: – Tudtam, hogy ő volt.
Igyekeztem tárgyat változtatni és megkérdeztem: – Mr. Bottesford nős? '
– Igen. De a két gyermeke már régen elment otthonról, és a felesége meglépett egy kereskedelmi
ügynökkel. – Kiürítette a poharát. – Szóval sok mindenért hálát kell adnia. – Állával az utolsó szem eper felé
bökött: – Meg óhajtja esetleg enni?
– Nem gondolom, atyám. Megragadta és lenyelte.
– Autóval megyünk vissza a templomba, hogy kipróbáljunk dolgokat.
Felállt, gyors asztali áldást mondott, azután az asztalunktól pár méternyire függő Churchill-képre mutatott:
– Meghökkentő ember, Neil atya.
Felhajtottam a kávémat és felálltam. – Igen, atyám.
– Ahhoz elég esze van – mondta Duddleswell atya, hitetlenül rázva a fejét –, hogy megverje a hunokat, de
ahhoz már nem, hogy áttérjen a katolikus hitre.
– Itt a hírek ideje, Neil atya.
Tíz perccel később voltunk; felküldött a szószékre, nyakam körül a nehéz, régimódi mikivel.
Lenéztem rá.
– Kedves testvéreim Krisztusban – kezdtem, olyan fojtott hangon, ahogy csak tudtam.
– Igyekezz, fiam!
– A szöveg a következő: Noé apánk sok bort ivott, és berúgott, és mezítelenül feküdt a sátrában. – Az üres
templom többszörösen visszaverte a hangomat. Semmi kétség, szavaim elég kevéssé voltak érthetők.
Duddleswell atya a fejét vakarta: – Igazat mondott, Neil atya. Fülemhez tartottam a kezem:
– Mit mondott, atyám?
Intett, hogy jöjjek le a szószékről. Mikor odamentem hozzá, magában motyogott:
– Olyan zagyván hangzik az egész, mint egy asszony érvelése, vagy egy ír pörkölt, ez nem vitás. Még
egyszer igénybe vette a segítségemet. – Most jöjjön a gyóntatószékembe, és vallja be bűneit. – Mikor
beléptem, utánam kiáltott: – És ne felejtse el beismerni, hogy felfalta azt a sok epret, mikor milliók éheznek
Indiában.
Letérdeltem és szinte üvöltöttem, a szavakat a lehető legtisztábban tagolva:
– Áldj meg, atyám, mert vétkeztem. – Miután nem mondta, hogy álljak meg, tovább kiabáltam. – Utoljára
húsz éve gyóntam. Elloptam a gyerekek édességadagját az árvaházban. Múlt hónapban nem mostam lábat.
Házasságtörést követtem el.
 Duddleswell atya hangosan kopogott a gyóntatószéken.
Élvezettel hangsúlyozva minden szótagot, kikiáltottam:
– Hallotta a házasságtörésemet?
Újabb kemény kopogás és határozott parancs:
– Ennyi elég, Neil atya. Teljesen elég, hallja, mit mondok?
Mint ki dolgát jól végezte, jöttem ki a gyóntatószékből. A mosoly azonban lehervadt arcomról, mikor
megláttam, kik térdelnek ájtatosan az utolsó padban.
– Miss Flanagan. Miss Flanagan – mondta Duddleswell atya. Ezúttal én is illőnek tartottam, hogy
csatlakozzam a magam részéről: – Miss Flanagan. Miss Flanagan.
Duddleswell atya halkan odasúgta:
– A bűnei sokkal szórakoztatóbbak, mint a prédikációi.
Egyik hölgy felállt. Hangos, színpadi suttogással kérdezte:
– Meghallgatná a gyónásunkat, Duddleswell atya? – Boldogan, Miss Flanagan, boldogan. – Odaszólt
nekem: – Isten bocsássa meg nekem, hogy olyan képmutató vagyok. Iszkoljon haza. Nem engedhetem, hogy a
gyóntatószékem közelében oldalogjon. Ez a két drága öreg talán azt képzeli, túl sok bodzateát kínált körül.
Belépett a gyóntatószékbe, de visszafordult felém:
– Ha vacsorára nem szabadulok, hozza el ide a zabostarisznyámat.
Halk lónyerítést hallatott, majd becsapta a gyóntatószék ajtajának felső részét.
Otthon a plébánián elpanaszoltam Mrs. Pringnek, mi van a füleimmel. Azonnal a szobámba érkezett egy
spirituszlámpával, egy kanállal és egy üveg olívaolajjal.
Leültetett és törülközőt kötött a nyakam köré.
– Olívaolajat kanalazok a fülébe, hogy fellazítsam a viaszt, ami eldugaszolja.
Míg tevékenykedett, bocsánatot kértem, amiért elárultam. Beismertem, hogy megemlítettem a nevét Mr.
Bottesford és Mrs. Conroy ügyével kapcsolatban. Vállat vont, hogy nem számít. Duddleswell atyának
valahogy meg kellett tudnia.
– Mrs. Pring, maga tényleg meghallotta, amit Mrs. Conroy a gyóntatószékben mondott?
– Nem.
– Nem?
– A barátnőm, Mrs. Davis, aki a Woolworth's-nél dolgozik, ő hallotta.
Megrendülten döbbentem rá, hogy amit én jóhiszeműen továbbítottam Duddleswell atyának, csak
megalapozatlan hír volt. Mikor elmondtam Mrs. Pringnek, hogy alig pár perce láttuk, amikor a hentes és a
temetkezési vállalkozó baráti hangulatban fogyasztottak egy korsó sört, dühösen fogadkozott, mit fog csinálni
azzal a pimasz Mrs. Davisszel, ha legközelebb találkoznak. Egyetértettem vele, hogy helyes lenne kiigazítani a
hírverést.
– Elmentem gyónni Duddleswell atyához – mondta álmodozó hangon Mrs. Pring –, de csak
egyetlenegyszer.
– Én is – mondtam –, de ez bátor dolog volt magától, Mrs. Pring.
– Nem éppen. Elmondtam neki pontosan, mit gondolok róla. Ez volt az egyetlen eset, amikor megbocsátott
nekem. – Hirtelen félbeszakította magát. Tartsa oldalra a fejét, kérem. – Engedelmeskedtem. Ne felejtse el, ma
jön első oktatásra az áttérője.
– Ugyan milyen valaki?
Megmagyarázta, hogy Mrs. Rollings a pékhez ment feleségül. Wilf születésétől fogva katolikus, és két
nyolcéves ikerfiuk van. Ami Mrs. Rollingsot illeti, Mrs. Pring szerint: – Duddleswell atya azért játszotta át
magának, mert azt tartja, taníthatatlan. És talán, életében először, ebben igaza is van.
– Van valami fogalma, miért akar katolikussá áttérni?
– Köztünk marad, Neil atya? – Bólintottam. Cinkosan közelebb hajolt hozzám: – Azt hiszem, szeretne pápa
lenni.
Még egy adag forró olaj a fülembe, egy vattadugó, és épp elkészült vele, mikor Duddleswell atya
megjelent.
Rosszallóan nézett Mrs. Pringre:
– Úgy látszik, nemcsak Szent Johanna hallott égi hangokat. A mi saját titkos kis mindentudónk áthatol a
gyóntatószék falain.
 – Csak segíteni akartam.
– Asszony – mondta –, ha megfejne egy tehenet, a tej már savanyúan jönni ki belőle.
– Azt akartam mondata, hogy én csak megpróbáltam... – ismételte Mrs. Pring.
– Igen – vágott közbe Duddleswell atya –, maga valóban megpróbálja az ember türelmét, de nem azért
vagyok ott, hogy a magafajta emberekkel beszélgessek a gyónási titokról. – És kezdte kituszkolni az asszonyt
a szobából.
Mrs. Pring biggyesztett, összeszedte felszerelését, és mély sóhajjal távozott.
Mikor bocsánatot kértem, hogy elhamarkodottan beszéltem, így válaszolt.
– Semmi baj. Minden gonosz dolgot hallottam, amit a sötétben mondott. Akkor hát beszéljen.
Már érdeklődtem valamennyire, és egy prospektust húztam ki a zsebemből, amit kikapott a kezemből.
– A Westminster apátság mellett van egy cég mondtam –, mely nyakban lógó, elemmel működő mikiket
árul. Nagyon könnyűek, és csak egyre volna szüksége. Magán tarthatná egész idő alatt a misén, akár az
oltárnál van, akár a szószéken, akár a korlátnál, amikor a Szentséget osztja ki.
– Az ára?
– Száz font – mondtam, és gyorsan hozzátettem: De a hívek legalább meghallják majd, mikor felszólítja
őket, hogy fizessék meg az árát.
– Majd gondolkodom rajta. És a gyóntatószékek mibejönnének?
– Hatvan fontba. – Darabja? Bólintottam: – Hangszigeteléssel, és egy hét alatt felállítják.
– Hatvan font darabja – töprengett. Láttam, hogy a viszonylag szerény ár kellő hatást tett rá.
– Nem túl sok arra, igaz, atyám, hogy biztosítsa a gyónási titkot?
– Ne felejtse el – véltem hallani –, szigorú takarékossági intézkedéseket kell bevezetnünk, hogy ki tudjuk
fizetni. Nem lesz több tobzódás tékozló fiú módjára Nelly eprével.
Amint letértünk a mikik és a gyóntatószékek tárgyáról, bedugaszolt fülemmel nehezen értettem meg, mit
mondott. Annyit hallottam, hogy valami eperről volt szó. Visszaemlékezve a takarékosság hangoztatására a
Clinton Hotelben, ártatlanul kérdeztem:
– A Nelly-féle eper? Hab nélkül volt, atyám.
Láttam, hogy megdöbbenve néz, és leolvastam a szájáról, hogy megkérdezte:
– Hogy érti ezt?
– Hogy érti ön, atyám? – Mit találhatott ebben az ártatlan megjegyzésben?
– Én eperre gondoltam, Neil atya.
– Én pedig habra.
– Igazán?
– Igazán.
– Akkor nincs köztünk harag.
Ha lett volna, akkor sem tudtam volna, miért. Feltartotta a prospektust:
– Magamnál tartom, és majd áttanulmányozom a szabad időmben. És ne felejtse el, ma délután Mrs.
Rollings jön magához. Nagyon jó asszony, és igazán ez az egyetlen hibája. Mivel ő lesz az első áttérője,
kéznél leszek ezúttal, hogy felajánljam... részvétemet.
Mrs. Rollings, széke szélén ülve, lelkesen, kíváncsian, izgatottan készült rá, hogy kikérdezzen.
Megmagyaráztam neki a különbséget a halálos és a bocsánatos bűn között; hogy a halálos bűn, mint a
gyilkosság, vagy az erőszak, megszakítják Istennel a kapcsolatot, míg a bocsánatos bűn, mint a fehér
hazugság, vagy hat krajcár ellopása, csorbítja a kapcsolatot Istennel, de nem szakítja meg teljesen. Majd
elmondtam neki, hogy e szentségnél a gyónó köteles elmondani a papnak minden halálos bűnét, s számukat és
természetüket.
– Ez mit jelent? – Kérdezte reszkető hangon.
Megmagyaráztam, hogy a gyónónak pontosan el kell mondania, milyen természetű halálos bűnt követett el
– gyilkosságot, abortuszt, nagyobb összeg ellopását –, és hányszor követte azt el.
– A katolikusoknak ilyen pontosan számon kell tartaniuk mindent?
– Bocsánat? – kérdeztem, és egyik fülemből kivettem a vattadugót.
– Pontos számadást kell vezetniük?
– Igen – mondtam, és visszatettem a dugaszt a fülembe.
– És ha a gyilkos vagy az erőszakoló vagy a tolvaj bevallja bűnét, megbocsátást nyer? – Bólintottam. – És
ha meghal, az égbe megy?
Örömmel magyaráztam meg, hogy Isten nagyon könyörületes.
– Ez lehet – viszonozta Mrs. Rollings –, de gyermekek számára az ég nem látszik nagyon biztos helynek. A
katolikusoknak rendszeresen kell gyónniuk, gondolom, mivel annyi megszeghető szabály van. A vasárnapi
mise, a pénteki húsevéstől való megtartóztatás stb. A halálos bűn számukra könnyebb lehet, mint a közönséges
halandók számára.
Erre nem válaszoltam.
– Mondjon valamit magáról, atyám.
– Magamról? – ismételtem némileg riadtan. – Igen. Maga szokott gyónni?
– Minden pap kéthetenként gyón.
– Az apácák is?
– Ők minden héten.
– Folytassa – mondta. – Mit tudnak ezek elkövetni, bezárva a magas falak mögé? És még gyakrabban
gyónnak, mint a papok. Az apácáknak nagyon erős késztetésük kell hogy legyen.
– Még a pápa is rendszeresen gyón – mondtam, az apácák védelmében.
– Nahát! – füttyentett. – De maga, atyám, mit szeret jobban, gyónni vagy gyóntatni?
– Az attól függ – kerteltem.
– Mitől?
Nem hagytam magam behúzni a csőbe: – Sok mindentől.
Túl sok kérdeznivalója volt ahhoz, hogy egyetlen zsákutcával sokat törődjön.
– Ha katolikus leszek, atyám, minden bűnömet meg kell magának gyónnom?
– Minden halálos bűnét – tettem hozzá sietve –, vagyis természetesen ha elkövetett ilyesmit.
– Megmagyarázna nekem valamit, atyám?
– Ha tudom.
– Valamelyik nap valamelyik családtagom a következőkről vitatkozott a másikkal: ha egy ministráns fiú
mérget tesz a pap borába és ezt a gyóntatószékben elmondja neki épp a mise előtt, meg kell-e a papnak innia
azt a bort?
Ócska, szakállas história volt.
– Hallottam erről az esetről – mondtam.
– Mi a válasza?
– Többféle vélemény van – mondtam oktató hangon. – Egyik megoldás azt mondja, a pap semmiféle okból
nem szegheti meg a gyónási titkot.
– Szóval megissza és meghal?
– Igen. A másik felfogás szerint, mivel a ministráns fiú megmérgezte a bort, de nem volt hajlandó azt
kiönteni, nem igaz szándékkal ment gyónni. Nem a bűneit ment meggyónni, csak kárörvendeni akart, milyen
súlyos problémát okoz a papnak.
– Tehát?
– Mivel nem gyónt meg igazán, az érvelés szerint a pap vagy elárulja a vallomást tett gyilkos ministránst,
vagy titokban kiönti a bort a lefolyóba, és újat önt a kancsóba.
– De ön mit gondol, atyám?
– Szerintem egy papnak mindig meg kell tartania a gyónó titkát.
– Szóval maga meginná a mérgezett bort?
– Ez biztosabb lenne – mondtam.
– Biztosabb?
– Biztosabb a szentség szempontjából. A gyónási titkot mindenekfelett meg kell őriznünk.
Mrs. Rollingsot fellelkesítette az egész dolog: – Engem nagyon érdekel ez a gyónási ügy.
Ennek nagyon örültem, mindaddig, míg újra személyes területre nem terelte a kérdést. – Régóta pap már.
– Két vagy három hónapja. – Akkor hát hány éves?
Vonakodva beismertem, hogy most leszek huszonnégy.
– És nem nős?
– A katolikus papoknak – magyaráztam – nem szabad megnősülniük. – Reméltem, hogy ez mély
benyomást tesz rá.
 – Akkor hát mit ér maga a gyóntatószékben?
Kivettem egyik füldugómat, hogy biztos legyek benne, jól hallottam.
– Hogyan mondhatja az embereknek, hogy nem gyakorolhatnak születésszabályozást, ha maga... szóval, ha
maga nem gyakorolja a házasságot.
Kopogtattak az ajtón, és Duddleswell atya jelent meg, a délutáni álmától még fátyolos szemmel. Egy
másodperc alatt felmérte a helyzetet.
– Azt hittem, már szabad, Neil atya, de látom, még rab.
– Jöjjön be, atyám. Kérem, jöjjön be. Mrs. Rollings épp most kérdezett a fogamzásgátlásról.
– Tilos – mondta.
– Ezt tudom – válaszolta –, de miért?
– Mert ez súlyos bűn, hát azért.
– Értem – mondta meghunyászkodva Mrs. Rollings.
– Még valamit, Mrs. Rollings – mondta Duddleswell atya –, ne használja túl gyakran a „miért” szót. Épp ez
volt Mrs. Rollings nyelve hegyén, mikor visszanyelte, és csak ennyit mondott: – Nem atyám. – A „miért”
csúnya kis protestáns szó, érti? A katolikusok ehelyett ezt mondják: „Credo, hiszek”, mindenre, amit a pápa
mond. Ha azt akarja kérdezni, „miért”, menjen az anglikán lelkészhez, hogy tanítsa ki hitetlenségre, és az
majd megengedi, hogy kedve szerint hajtogassa állandóan: „miért, miért, miért?"
Szegény Mrs. Rollings olyan volt ezek után, mint egy lelapult bicikligumi. Csak annyit tudott kérdezni:
– De Önöknek ugye titokban kell tartaniuk, amit a gyónásban hallanak?
– Mrs. Rollings – válaszolt Duddleswell atya, megenyhülve irányában – egy papnak mindenáron meg kell
őriznie a titkot. Tegyük fel, hogy ön gyónni jön hozzám. Szabad nekem elmondani a férjének, aki maga után
következik a sorban, mindazt, amit maga bevallott? Vagy elmondhatom Neil atyának? Szó sincs róla. – A
nyomaték kedvéért összecsücsörítette a száját. – Még akkor sem, ha meggyónta, hogy az egész
háztartáspénzét egy tál eperre herdálta el.
Egy héttel később ott álltunk Duddleswell atyával a templomban egy új, szelídnek tűnő gyóntatószék előtt,
melyen a Charles Duddleswell atya név díszelgett. Két lámpája volt, egy vörös és egy zöld, hogy jelezze:
foglalt vagy szabad.
– Nos, Neil atya, ehhez.mit szól? – Beszívtam a lélegzetemet, ahogy elváratott tőlem. – Igyekezzen befelé,
és kipróbáljuk.
Valami ilyesmit mondhatott. Nem voltam benne biztos, mert a viasz, olívaolaj és vatta kombinációja a
fülemben feljogosíthatott volna egy hallásjavító készülékre a betegbiztosítónál.
Ezúttal néhány kevésbé megbotránkoztató bűnt mondtam el, és lényegesen halkabb hangon. Megint
megdöngette a gyóntatószéket. Csak annyit vettem ki a szavaiból, hogy hangosabban. Mindent elkövettem,
hogy az áru megérje a pénzét. Csak akkor hallgattam el, mikor kinyitotta az ajtót és rám kiabált:
– A légiriadónak vége. Lázár, kelj fel! Nyilvánvaló volt, előzőleg már többször felszólított, hogy álljak le.
Kint mondott valamit, amit kértem, hogy ismételjen meg:
– Neil atya, nagyon örülök, hogy kezd megjavulni. – Mosolyogtam, és ő lassan tagolta: – MI A
NYAVALYA VAN MAGÁVAL?
Megmondtam, mi bajom. – Süket?
– A saját gyónásomat sem hallottam, atyám. Erre azt hiszem, ezt mondhatta:
– Mindenesetre megúszta, hogy megbotránkoztassa önmagát. – Újra tagolta: – MENJEN EL DALEY
DOKTORHOZ, ÉS FÚJJASSA KI A FÜLÉT.
Bólintottam. – És mi lesz az új miki megvételével, atyám? Füléhez tartotta a tenyerét:
– Hogyan?
– Az új mikikről beszélek, atyám.
– BESZÉLJEN HANGOSABBAN, FIAM! – tagolta lassan. – NAGYOT HALLOK, ÉRTI? – Azután
megenyhülve elmondta, legalábbis úgy értettem, hogy eldöntötte: megveszi az új mikit.
A biztonság kedvéért még egyszer megkérdeztem: – Hogyan, atyám?
Utolsó mondatához nem fért kétség:
– A fenébe is, Neil atya, azonnal menjen Daley doktorhoz, és mutassa meg neki a fülét. Magával
beszélgetni majdnem olyan gyötrelmes, mint Mrs. Pringgel.
A kopasz, pocakos Daley doktor olyan hamisítatlanul ír volt, mint egy szál lóhere. Azon a szombaton a
polcán egy félig üres whiskysüveg állt és egy használt pohár. A szája sarkában égő cigaretta lógott.
– Az első fül kész – mondta, a bal kezében tartott kis fémtálban úszó sárga mellékterméket szemlélve.
Jobbjában hatalmas réz fecskendőt tartott. – Elég viasz van itt akár három magas kaptár felépítéséhez is
Connemarában.
Magában monologizált, nyilván abban a hiszemben, hogy semmit nem hallok. Ez azonban nem így volt.
Most már csak löketekben jött rám a teljes süketség. Valamit meghallottam abból, amit mondott, pl.:
– Pillanatnyilag olyan süket, atyám, mint egy vipera, és ezért magánál fogok gyónni. – Az üvegre mutatott .
– Egy kis itóka, atyám? Persze nem. Bánja, ha én kortyintok egyet? Tudja, nálam aszály van.
Újabb háromszoros adagot öntött magának és rám emelte a poharát:
– Egészségére, atyám. – Egyetlen nyeléssel kiürítette a poharát anélkül, hogy a cigarettát elmozdította
volna a szájából. Aztán lecsapta a poharat, és reszkető kezébe vette a fecskendőt.
– E nélkül a tömény orvosság nélkül ideggóc lennék. – Ezzel beillesztette a réz torpedót a másik fülembe. –
Lelkem fülei süketek a Mindenható intésére, hogy adjam fel az italt. Édes Jézusom, hiszen egy öreg botot már
nem lehet kiegyenesíteni – maradjon nyugton, atyám –, Charles, tisztelendő plébános urunk elégszer leadta
nekem a vészjelzést, és odatámasztotta a létrát az égő épület mellé. De hiába minden, látja. Nyilván úgy
fogom végezni, hogy körülöttem lobognak majd a lángok, és még egy barátságos szikra sem akad majd,
amivel meggyújtsam a cigarettámat. – Bevilágított zseblámpájával a fülembe. – Egy-két perc múlva feltörnek
a buborékok.
Semmi sem történt. De máris eleget hallottam. Sajnáltam az öreg Daley doktort hiábavaló kísérleteiért, aki
felesége halála után megpróbálta abbahagyni az ivást. A hallásom miatt is aggódtam. Mit jelent ez a
természetellenes belső csend-fal? Attól féltem, nem döfte-e keresztül a dobhártyámat, és nem süketített-e meg
egész életemre?
Ekkor gyors egymásutánban két kisebb pukkanás hallatszott egyenként a füleimben. Olyan volt, mintha
egy, a Piccadilly Circusre nyíló hangszigetelt ajtót hirtelen kinyitottak volna csúcsforgalom idején.
– Pukkantak, ugye? – harsogta Daley doktor. Bólintottam, és elképedve dörgöltem a füleimet. Minden zaj
kristálytiszta lett, hatalmasra felnagyított.
– Próbálja megfésülni a haját – javasolta a doktor. Végighúztam a fésűt a hajamon – ez olyan hangot adott,
mintha óriások kiterített szalmán másznának keresztül.
Daley doktor azzal jutalmazta meg magát, hogy színültig töltötte a poharát.
– Néhány napig, míg meg nem szokja atyám, a villanyborotvája úgy sivít majd, mint egy légfűrész.
Megállt, hogy poharát egyenesre állítsa. – Receptem van rá – magyarázta. – És majd hallani fogja a
vérkeringését, és mindenki másét is, három mérföld sugarú körön belül.
A doktor ezután inogva letérdelt, keresztet vetett, de vigyázott, nehogy kiöntsön egy csöppet is.
– Most pedig áldjon meg, atyám.
Úgy éreztem, megérdemel mindenfajta lelki jutalmat. Ahogy hálásan ott álltam fölötte, lehajtotta széles,
lapos, ráncos koponyáját.
Aznap este, mikor Duddleswell atya kitálalta a vacsorát, elegáns kis dobozt pillantottam meg a terítéke
mellett az asztalon.
– Mielőtt hiába vesztegetném értékes lélegzetemet – mondta a tenyere mögül –, mondja meg, süket-e még,
vagy nem.
– Kínosan jól hallom magát, atyám – válaszoltam. Tudni akarta, hol voltam délután. Az emberek eljöttek,
hogy felszereljék a hangszórórendszert a
templomban. Elmeséltem látogatásomat Daley doktornál.
– Jól meg volt olajozva? – kérdezte.
– Alaposan.
– Hogy ő megvolt, azt tudom. A maga fülében lévő viaszra gondoltam.
Büszkén kinyitotta a dobozt, hogy megmutassa az új miniatűr mikit.
– Látja, itt van, Neil atya. Könnyű, mint a pihe, tiszta, mint a harang. – Kiemelte és a nyakába lógatta. –
Úgy működik, mint a varázslat. Süketek, halottak is meghallják. – Megrázta a csengőt. Hol van Mrs. Pring?
Egy pillanatig hallgatóztam, azután felvilágosítottam:
– A hátsó ajtóban, szóváltása van Mrs. Davisszel a Woolworth's-ből. Mrs. Pring épp most hordja le.
– Amit aligha engedhet meg magának – mondta Duddleswell atya, elmerülten gyönyörködve a mikrofon
szépségében. – De honnan tudja ezt, Neil atya?
Anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat, az ajtóhoz ment és kikiáltott: – Mrs. Pring! – Ahogy a ház
asszonya szaladva megérkezett, morogva megjegyezte: – Ez a nehézlovasság rohama.
– Beszélj, Uram – mondta lélekszakadva Mrs. Pring –, hallgatja a te szolgálód.
– Neil atya, semmi nem vidít fel jobban egy házat, mint egy kötelességtudó asszony. Nos, Mrs. Pring, úgy
határoztam, hogy tekintettel az itt hemzsegő rengeteg tolvajra, ezt az új mikrofont a polcomon fogom tartani,
és nem a sekrestyében. Most elmehet.
– Hova? – kérdezte Mrs. Pring elbámulva.
– Ne hozzon kísértésbe, asszony! – válaszolta. Mrs. Pring szinte kántálta.
– Bárcsak Isten az ő irgalmában kinyújtaná a kezét. Duddleswell atya, és lesújtana magára.
– Eltökéltebb vagyok, mint valaha – viszonozta az atya –, hogy takarékoskodom és elküldöm magát
Amerikába. – Mikor Mrs. Pring egy maga választotta rendeltetési helyre távozni készült, utána kiáltott:
– És Mrs. Pring, holnap reggel két korai misét mondok. Nem akarom, hogy Neil atya elaludja a felkelést.
Ha maga felkel, volna olyan kedves és kopogtatna a nyelvével az ajtaján?
Másnap reggel, mikor lefelé rohantam, majdnem összeütköztem Mrs. Pringgel, aki a nyolcórás miséről jött
éppen haza.
– Hogy hangzott az új mikrofon, Mrs. Pring? – Borzalmasan.
– Borzalmasan?
– Évek óta először a prédikációja minden szavát hallottam. – Míg én lehajoltam, hogy a reverendám utolsó
gombjait begomboljam, szomorúan elmélkedett: – Még jó, hogy ez az ember nem gyakorolja azt, amit
prédikál. Nem tudnám elviselni.
Rituális mozdulattal kitártam a karomat:
– Még a borotvám dübörgésén keresztül is hallottam a Dominus vobiscumját.
A templomban kezdtek a padok megtelni. Megkönnyebbülten láttam, hogy még nem késtem el. Senki nem
várt a gyóntatószékem előtt. Beléptem, leültem, kivettem a vattát a fülemből, melyet még védekezésül
viseltem a zaj ellen, és elkezdtem a breviáriumomat mondani.
– Áldj meg, atyám, mert vétkeztem. – Női hang volt. Meglepődtem, mert nem hallottam, hogy bejött volna
valami gyónó. Felemeltem a jobb kezem, hogy megadjam az áldást, de ezt más valaki folytatta: Duddleswell
atya. – Dominus sit in corde... in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen. Mikor gyónt utoljára?
Tudtam, hogy hallásom néhány órája megjavult, de ilyesmire nem voltam felkészülve. Tisztán hallottam
mindent, ami Duddleswell atya állítólagos hangszigetelt gyóntatófülkéjében történt, tőlem vagy tizenöt
méternyire.
A gyónó folytatta.
– Két hete, atyám, és ezek a bűneim. Néhány fehér hazugságot mondtam.
– Ilyen dolog nincs – mondta Duddleswell atya –, minden hazugság fekete, ahogy ezt jól tudja.
– Néhány kisebb fekete hazugságot mondtam.
Ráolvasott, hogy semmilyen hazugság, akármilyen színárnyalatú, nem lehet kicsi. Visszadugtam a vattát a
fülembe, de semmit nem használt. Noha tanulságos volt figyelni, hogyan működik mesterem, jó lelkiismerettel
aligha hallgathattam a gyónó vallomását, mikor nem voltam abban a helyzetben, hogy feloldozzam.
– Kevesebb aprót adtam vissza a boltban, atyám – mondta a nő.
– Mennyi az a kevés?
– Csak pár krajcár egy bélszínnél, atyám.
Ekkor vált előttem világossá, hogy a gyónó Mrs. Conroy, a hentes felesége. Miután azonosítottam, még
kevesebb jogom volt rá, hogy ott üljek és hallgassam a nem nekem szánt bizalmas közlendőit. Kilöktem a
gyóntatószék ajtaját, hogy sietve visszamenjek a házba. Azonnal észleltem a villamossággal telített légkört a
templomban.
Duddleswell atya még nyakában viselte a hordozható mikit, és elfelejtette kikapcsolni. Vagy ez történt,
vagy a hívek összessége szintén túlérzékeny hallással volt megáldva.
Duddleswell atya éppígy szólt:
– A „csak” az ördög szava, kedvesem. De ezt jóvá fogja tenni, ugye? Hadd gondolkozzam.
Míg gondolkozott, a hívek különböző érzelmektől indíttatva kezdtek Duddleswell atya gyóntatószéke felé
fordulni. Volt, aki nevetett, volt, aki összeráncolta a homlokát. Egyik hölgy a szája elé tartotta a zsebkendőjét,
miközben kezéről ott himbálódzott a rózsafűzér, egy másik ujjával dugta be a fülét. Egy gyerek fenn állt egy
padon, és egy játékvonattal mutogatott Duddleswell atya irányába.
– A leghelyesebb az lesz, úgy gondolom – határozta el Duddleswell atya –, hogy ezen a héten néhány
vevőnek kevesebbet számít fel. Ezzel jóvá teszi, amivel túlfizettette őket a múlt héten. Megteszi?
Megláttam Mr. Conroyt Duddleswell atya gyóntatószéke mellett, mozdulatlanul állt, mint egy darab szikla,
az álla szinte a mellét érte, míg belülről kihallatszott Mrs. Conroy hangja.
– Ígérem, hogy megteszem, atyám.
– Van még valami? – kérdezte Duddleswell atya, a gyakorlott gyóntató enyhe életuntságával.
Eddigre már lábujjhegyen osontam a hívek mögött Duddleswell atya gyóntatószéke felé. A középső hajón
áthaladva gondom volt rá, hogy lassan térdet hajtsak. Mindentől függetlenül ez néhány értékes pillanatot adott,
hogy gondolkozhassam, mit kellene tennem.
– Három fontot a háztartási pénzemhez tettem a férjem bevételéből, atyám.
Mr. Conroy arca bosszúságot tükrözött, de valamennyire megenyhült, mikor Duddleswell atya azt mondta a
feleségének, ezt is vissza kell adnia.
– Van még valami, ami nyugtalanítja, kedvesem?
– Igen, atyám, azt hittem, csütörtökön péntek van.
– Hol ebben a bűn?
– Hát az van, hogy húst ettem, noha azt hittem, péntek van, így nem tudom, ez bűn volt-e, vagy nem.
Duddleswell atya nem volt bizonytalan:
– Ha ezt bűnnek gondolta, bűnt követett el.
Odaértem Mr. Conroyhoz. Megfogtam a karját és kértem, jöjjön velem:
– Kikapcsoljuk a hangszórót – mondtam –, így nem ártjuk bele magunkat a gyónásba.
A szemem sarkából láttam, hogy Mr. Bottesford, a temetkezési vállalkozó feljebb a templom hajójában
először csak oldalog felénk, majd határozottan sietni kezd. Majdnem felborított bennünket Mr. Conroyjal.
– Jó reggelt, atyám – szólt oda hozzám, majd Mr. Conroyhoz: – Bocsánat, Bill.
Ahogy felfelé siettünk a templom hajójában, Mrs. Conroy éppen ezt mondta:
– Csak egy-két deka lehetett. És csirke volt.
– Na és? – kérdezte Duddleswell atya.
– A csirke nem igazán számít húsnak, ugye, atyám?
– De igen – állította Duddleswell atya, épp amikor elkezdtem vizsgálta a hangszórót a szószék oldalán.
Bárcsak ott lettem volna, amikor a berendezést felszerelték.
– De a csirke a tojásból jön, atyám.
– Régóta tudom, hogy a csirke a tojásból jön, kedvesem, bár az egyház még nem döntötte el, melyik lett
előbb. Van ennek valami jelentősége?
Mikor megmondtam Mr. Conroynak, hogy a hangszórón nincs kapcsoló, kérte, hogy húzzam ki a drótot.
Láttam, nincs más választás. Húztam, húztam. Ahelyett, hogy elszakadt volna, a drót simán jött tovább.
– A csirke a tojásból jön – érvelt Mrs. Conroy –, és tojást lehet enni pénteken.
– Ha a halak húsgombócot tojnának, akkor sem ehetne húsgombócokat pénteken.
Kétségbeesésemben megkérdeztem Mr. Conroyt, nincs-e egy kése. Nem volt. Megkérdeztem egy hölgyet
az első padban, nincs-e ollója, és ő előhalászott egyet a kézitáskájából. Mikor diadalmasan feltartottam, hogy
megmutassam Mr. Conroynak, Mrs. Conroy, akinek fogalma sem volt róla, milyen erőfeszítéseket teszünk,
hogy megmentsük, ami még megmaradt a becsületéből, még mindig makacsul állította, hogy a csirke nem hús.
– Ide figyeljen – mondta elkeseredve Duddleswell atya –, árulnak a boltjukban csirkét?
– Igen.
– Akkor a csirke hús.
– De mi tojást is árulunk, atyám.
– Gyónási szempontból – mondta nyomatékosan Duddleswell atya – a pápa úgy döntött, hogy a csirke hús.
Mrs. Conroy megadta magát:
– Akkor áldjon meg, atyám, mert vétkeztem.
– Van még valami más?
Hálát adtam Istennek, hogy sose fogjuk megtudni, mert abban a pillanatban elvágtam a drótot. Mr.
Conroyjal felsóhajtottunk, mint akik jól végezték dolgukat. Okoztunk némi anyagi kárt, de ez könnyen
helyrehozható. A fő dolog, hogy nem ártottuk magunkat bele a krisztusi megbocsátás szentségébe. Amikor
ösztönszerűen baráti kézfogásra nyújtottam a kezem Mr. Conroynak, Mrs. Conroy közben így szólt:
– Még gondolkozom, atyám. Hátha még be kell vallanom ...
Mr. Conroyjal elképedve néztünk egymásra, majd a második hangszóróra. Térdet hajtottunk az
Oltáriszentség előtt középen, és megálltunk a hangosbeszélő alatt. Sokkal magasabb volt, mint az első, és
lentről nem látszott körülötte semmi drót. Ha felálltam volna a hentes vállára, épp elértem volna. Viszont
leeshettem volna, és eltörhettem volna a lábam.
– Hozzon egy széket! – mondtam, és ő kétségbeesve nézett körül.
Akkor következett be a döntő csapás. Elfogódottságtól fojtott, de az egész templomban tisztán hallható
hangon Mrs. Conroy folytatta:
– Újra házasságtörést követtem el a múlt héten, atyám.
– Egy úrral – mondta diszkréten Duddleswell atya –, aki, azt mondja, nem a férje.
Rettenetes volt! Feladtam minden elképzelést, hogy széket keressék meg drótokat, és lábujjhegyen rohanni
kezdtem Duddleswell atya gyóntatószéke felé.
– A temetkezési vállalkozóval, atyám – mondta Mrs. Conroy.
– Nem akarom tudni, mivel foglalkozik a bűntársa.
– Nem akartam megtenni.
– Nem akarta?
– Ő vett rá – nyafogott Mrs. Conroy. – A temetőben, atyám. Valahogy nem látszott rendjénvalónak ott, a
tiszafa alatt, és közben minden sírkő ránk meredt.
Duddleswell atyát nem tántorította el hivatása gyakorlásától e szép szemléletmód.
– Hányszor? – kérdezte.
– Két ízben kétszer, atyám. – Kis szünetet tartott, mielőtt folytatta. – És egyszer majdnem, atyám.
– Ezt hogy érti? – kérdezte tanácstalanul Duddleswell atya.
– Kezdték már becsukni a temetőkapukat, atyám.
– Értem.
Már ott voltam Duddleswell atya gyóntatószéke mellett, de tisztában voltam vele, elkéstem, hogy
megzavarjam ezt a példaként szolgáló kikérdezést. De még így is nagy erőfeszítésembe került, hogy
belerontsak valaki gyónásába. Összeszedtem a kellő bátorságot, miközben Mrs. Conroy éppen befejezte:
– Azt mondta, nem akar itt maradni egész éjjel, ahogy egész nap teszi, atyám.
Feltéptem az ajtót. Ott ült Duddleswell atya, fehér ingben, bíbor stólával, nyakában az új mikivel.
Tekintetem két nagy szemmel találkozott, megdöbbenésükben egész lószerűnek tűntek.
A nyakában lógó mikrofon zsinórjához nyúltam, de mivel az olló még ott volt a kezemben, nem tudta,
megfojtani akarom-e, vagy elvágni a nyakát.
– Elment az esze, Neil atya?
Egyetlen szó nélkül letéptem róla a zsinórt.
Vajon el tudom-e valaha is felejteni Duddleswell atya döbbenetét, mikor derengeni kezdett benne, hogy
hosszú és tiszteletre méltó papi pályafutása során első ízben elárulta a gyónási titkot?

Az eljegyzés

– Előre megmondom magának, óriási komédia lesz mondta Duddleswell atya. – De, ahogy maga is rájön
majd, vannak esetek, mikor a felebaráti szeretet megköveteli, hogy kedvébe járjunk a hívek szeszélyeinek és
elképzeléseinek.
Duddleswell atya a Bianchi és a Christini családból származó két fiatal szicíliai eljegyzésével kapcsolatban
készített ily módon elő. A Bianchi család az egyházközség Duddleswell atyához tartozó részében élt, a
Christinik az enyémben.
– Örülök, hogy közös munka lesz – mondtam –, de egyetlen szót sem tudok olaszul.
– Ők sem – mondta Duddleswell atya. – Mikor együtt vannak, valami lehetetlen tájszólást beszélnek, de
talán megkönyörülnek majd rajtam, és félig angolul, félig olaszul beszélnek majd.
 Olyan szép nyári reggel volt, hogy kedvünk támadt gyalog menni; először a Bianchi családhoz készültünk,
akik köréből a menyasszony kikerült.
– Most olyan élményben lesz része, amilyennel eddig még nem találkozhatott. A szicíliaiak nagyszerű
keresztények, de csapnivaló katolikusok, kivéve a nagy események alkalmával.
– Keresztelések, esküvők, temetések idején? – kérdeztem.
– És a nagy ünnepeken, mint a karácsony, a vízkereszt, a húsvét. Ezenkívül a templomba járás teljesen az
asszonyokra van hagyva. Tudja, Neil atya, mikor egyszer megkérdeztem a családfőt, az öreg Bianchit, miért
nem jár misére minden vasárnap, azt válaszolta: „Mi vagyunk cattolici non fanatici".
Mosolyogtam, remélve, hogy jól megértettem a tréfát.
– Az a furcsa dolog, Neil atya, hogy sok olasz, aki életében soha nem járt templomba, a végrendeletében
zsákszámra hagy pénzt arra célra, hogy halála után miséket mondjanak érte.
– Nem túl logikus.
– Volt egy ipse, Zeffirelli nevű, aki 1000 fontot hagyott rekviemekre, egyenként a legalacsonyabb tarifáért,
5 shillingért. Több mint tíz évre fedezte egy afrikai misszionárius járandóságát.
– Tízévnyi fekete misék – mondtam megértően.
– A szegény fickónak valószínűleg szüksége volt minden egyes misére, Neil atya. Különben talán berakták
volna a purgatóriumba, míg az intézmény be nem csuk. De térjünk vissza ehhez az eljegyzés-ügyhöz.
Sületlenség, vagy nem, de ez fontos számukra. A szicíliaiak 1908-ban jöttek Messinából Angliába, vagy
legalábbis a család magja akkor érkezett. A földrengés túlélői voltak. A legidősebb, Signor Bianchi, még
gyerek volt, mikor utoljára látta szülőföldjét. Ugyanez áll az öreg Christinire is. De ezt nem gondolná az
ember. Csak pidgin-angolt beszélnek, és ragaszkodnak a szokásaikhoz, melyek minden valószínűség szerint
Szicíliában már az első világháború előtt kihaltak.
Élveztem a sétát. A kék égen fenn sétált a nap, és arany fényében úgy éreztem, jó dolog Londonnak ebben a
részében élni. Szerettem a piros buszokat, az egészen váratlan helyeken terpeszkedő platánokat; a csendes,
titokzatos sikátorokat és a bennük lapuló kis házakat – valójában nem mások, csupán istállók, de igen drágák
vörös, sárga, zöld ajtóikkal és sárgaréz kopogtatóikkal; a magas, öreg, gázzal világító lámpaoszlopokat; a
türelmes utcaseprőket, széles, fekete sörtés seprőikkel.
Valamiféle kellemes szellemi ködön keresztül hallattam Duddleswell atya hosszas fejtegetését a szicíliai
eljegyzésről.
Gelsomina Bianchi és Mario Christini ugyanabba az elemi– és középiskolába járt. Most tanúi leszünk
házasságuk „megrendezésének". Azt kell megjátszani, hogy még soha nem látták egymást. Nyilvánvaló
„scandalo”, botrány lenne, ha együtt sétáltak volna, vagy megfogták volna egymás kezét. A tervezés teljesen a
családfők kezében volt.
– Míg odaérünk, megpróbálom megmagyarázni a dolgot – mondta Duddleswell atya. – Ne felejtse el, va
bene annyit jelent, mint oké. Ezzel a szóval végigutazhatja egész Olaszországot, ha megfelelően változtatja a
hangsúlyt. Két másik ilyen mondat talán a grazie tante, ami annyit jelent, hogy köszönöm, és erre azzal
válaszol, hogy prego, vagyis nincs mit.
A nagy lakóépület ajtajában Mrs. Angelina Bianchi fogadott bennünket, egy választékos külsejű, szürkülő
hajú hölgy, pergamenszerű arccal.
– Buon giorno, padre – üdvözölte Duddleswell atyát, és letérdelt, hogy kezet csókoljon neki. Ezután
minden további szó nélkül bevezetett bennünket egy nagy, belső szobába, ahol a Bianchi férfiak gyülekeztek.
Az asztal körül ülő öt férfi felállt. Signor Bianchi, mikor meglátott, felkiáltott:
– Ah, due preti, két pap (a kedvemért fordított is mindjárt) – Ó, milyen szép augurio, milyen sokat ígérő
kezdet!
Mint a család feje, bemutatott bennünket fiainak, akik egymás után odajöttek, meghajoltak, és kezet
csókoltak: Giorgio, Letterio, Domenico és Peppino. Mindegyikre rámosolyogtam és azt mondtam: va bene.
Utána úgy éreztem, mintha tetőtől talpig fokhagymával ízesítettek volna.
– Ez pedig – mutatott be engem Duddleswell atya – Padre Neil Boyd.
– Gli amid dei nostri amici sono i nostri – válaszolta Signor Bianchi.
– Bianchi úr azt mondja – tolmácsolta Duddleswell atya –, barátaink barátai a mi barátaink.
Erre kicsit kavarogni kezdett a fejem, de bóknak fogtam fel, udvariasan meghajoltam, és azt mondtam:
Grazie tante, signor.
 – Prego – kiáltotta Signor Bianchi elragadtatva. Parla bene italiano il Padre Boyd.
– Nem beszél olaszul – mondtam, pánikba esve –, nem va bene.
– Maga angol angolember? – kérdezte házigazdánk.
– Igen – válaszolta tolmácsom, segítségemre sietve. – Én ír angolember, nem Padre Neil.
A szicíliaiak bámulva néztek rám, mint akik nem tudták, hogy a pápa megengedte, hogy angol
angolembereket is pappá szenteljenek.
– Padre Neil – folytatta Duddleswell atya – huszonnégy éves. Jó szülőktől származik, buoni cattolici.
Három fivére van és két nővére.
– Ah, buoni cattolici – ismételte Signor Bianchi, helyeslően mutogatva nagy, sárga fogait. – Most pedig
una preghiera, per piacere, padre.
Annyit megértettem, hogy azt várják tőlem, imával nyissuk meg a történéseket. Mindenki a fal felé fordult,
ahol én valami szarvnak vélt dolgot láttam, és mellette egy polcot egy vörösen égő fogadalmi mécsessel, a
Madonna és a Gyermek egy régi nyomata alatt. A felékszerezett Szűz vidéki táj háttere előtt mosolygott, fején
arany korona. Keblén a gyermek szintén koronát viselt, és kezében három búzakalászt tartott, úgy gondoltam,
a termékenység szimbólumaként. A díszes ezüst keretbe levendulaágak voltak betűzve.
Duddleswell atya elkezdte a Pater Nostert és az Ave Mariát, amit mindnyájan latinul daráltak le. Utána:
Nostre Signora di Custonaci.
– Prega per noi – válaszolták mindnyájan.
– Könyörögj érettünk – mondtam én.
Mikor leültünk, Duddleswell atya megmagyarázta nekem, hogy a Custonaci Szűzanya a szicíliaiak
védőszentje.
– Ez a kép jött a tengeren át, Alesandriából – mondta Signor Bianchi.
Giorgio, a legidősebb fiú, a legtipikusabb mafiósoalak, akit valaha láttam, kövér, zsíros, fekete, hozzátette:
– Szent Lukács evangelista festette, de az arcokat Gábriel arkangyal festette.
Letterio folytatta a történetet:
– Madonna di Custonaci megvéd bennünket a szárazságtól és a pestilenze és a terremoto, hogy is mondják,
a földrengéstől és a sáskák millióitól.
Mikor Domenico is elmondta a rá eső részt, rájöttem, egy szicíliai sagát hallok, ahol, mint a zsidó
Passovernél, minden férfi tagnak megvan a szerepe, amit eljátszik.
– Madonna ünnepén – mondta Domenico – senkik nem átkozódnak a szigeten.
– Igazi gran miracolo – szögezte le Duddleswell atya, egyetlen mosoly nélkül.
– Daverro, Padre – mondta Domenico –, nem van lopás sem, és még a lopósok is buoni cattolici, egyetlen
napra csak.
Végül a legfiatalabb, Peppino, egy jó külsejű fiatalember vette át a szót:
– Ezért van, hogy az esküvőt egy év múlva, augusztus 25-ére tűzzük ki, a Madonna di Custonaci ünnepére.
Peppino angol beszéde volt a legjobb az öt között, amit én annak tulajdonítottam, hogy mivel egész
életében Londonban élt, nem tudta teljesen kikerülni az angol befolyást. De valamilyen oknál fogva a fivérei
nem helyeselték, amit mondott. Haragosan néztek rá. Arra gondoltam, talán soron kívül szólalt meg, mivel az
öreg Signor Bianchi előjoga volt, hogy az esküvő időpontját kitűzze.
A patriarchális Signor Bianchi ekkor összeütötte a tenyerét, és szaporán megjelent a felesége, kezében tálca
egy üveg vörösborral és hét serleggel.
– Kérem – mondta Signor Bianchi, imára kulcsolva kezét –, kérem inni egy pohár marsalát. Sok jót tesz a
hangulatnak és a stomacónak.
Néhány korty után megkezdődött az alkudozás. Signor Bianchi lendületesen gesztikulálva elkezdte:
– Quanto, mennyi a harangért, a campanáért?
A harang – mondta Duddleswell atya – öt shillingbe kerül.
Signor Bianchi kicsit gondolkozott, mielőtt rábólintott:
– Va be', – és intett Giorgiónak, hogy írja le. – Scrive, Giorgio – amit az feljegyzett egy nagy, bőrkötéses
családi albumba. – És az organo, padre?
– Egy font tíz shilling.
– Misericordia! Túl sok, padre.
– Nem túl sok – tartott ki Duddleswell atya, jobb tenyerét ide-oda mozgatva.
 – Icipicit troppo – kérlelte Signor Bianchi.
– Va bene – engedett Duddleswell atya –, akkor csak egy font.
Eddig még soha nem láttam ilyen közelről simoniát. Bevallom, annyira lenyűgözött az egész
kalmárművelet, hogy meg se botránkoztam, ahogy pedig kellett volna.
– Virágok a sanctuarioba, padre, e confetti?
– Confetti! – kiáltott fel Duddleswell atya, megbotránkozva. – Dio mio! Impossibilissimo! Virágok si,
confetti non.
– Padre, padre – nyöszörgött Signor Bianchi, összekulcsolt kezét könyörögve nyújtva feléje. Duddleswell
atya kortyolt egyet a borból, biggyesztett, és így szólt:
– Un po' di confetti.
– Grazie, padre.
– Prego – mondta Duddleswell atya, és bal mutatóujját és hüvelykujját összetéve, kört alakítva ismételte: –
Un po', csak egy icipicit.
Signor Bianchi Giorgióhoz fordult:
– Scrive, egy icipicit – majd Duddleswell atyához fordult: – Milyen sok?
– Két shilling.
– Scrive, Giorgio, két shilling.
Így folytatódott az alkudozás, olyan nagyszerű gesztusoktól kísérve, hogy nehézség nélkül követni tudtam
majdnem mindent, ami elhangzott. Ahányszor valamilyen megegyezés született, a poharakat összekoccintották
és felköszöntötték egymást.
Ekkor érkezett el a nagy fontosságú kérdés, Duddleswell atya milyen palástot fog viselni az esketéskor.
Domenico megszólalt:
– Az arany palástot, kell, hogy legyen az arany palást. Adorata mamma ezt mondja.
Duddleswell atya helytelenítve lassan rázta a fejét. Signor Bianchi szemében riadalom tükröződött:
– Gelsomináért, padre. A carissima Gelsominánkért.
Duddleswell atya makacsul kitartott álláspontja mellett.
– Mennyi lesz, padre? – Házigazdánk vállai előregörnyedtek, mintegy jelezve, ha szükséges, akár minden
javától hajlandó megválni ezért a kegyért.
– Túl sok, Signor Bianchi. – Sok, sok pénz?
– Si, Signor.
– Öt font? Aggódva várom a responsóját.
– Va bene – mondta Duddleswell atya kelletlenül. – Három font elég lesz? – kérdezte reménykedve
Peppino, és valamiért, amit nem tudtam megérteni, újra fellángolt a testvérek csendes haragja.
– Három font? – gondolkodott Duddleswell atya. – Va bene.
– Scrive scrive, Giorgio, három font az arany palástért. Minden befejezve – mondta Signor Bianchi
diadalittasan.
A fivérek egyszerre kiáltották: – Evviva! Giorgio a maga szakállára megkérdezte:
– Padre, fizet majd a nővéreknek a conventóban, hogy imádkozzanak a mi Gelsominánkért?
– Certamente – felelte Duddleswell atya.
– Mi sok búcsút adunk Gelsominánknak – mondta Giorgio –, ezer nap búcsút.
A szájából mind ez úgy hangzott, mintha az egyház búcsúintézménye a maffia által kitalált védelmi háló
lenne.
Újabb taps a házigazda részéről, és végszóra megjelent a felesége a süteménnyel és cukrozott mandulával,
és egy hatalmas, feldíszített palack chiantival.
A következő fél óra csupa grazíe és prego volt, ahogy minden alkalommal megtöltötték a poharamat,
ahányszor ostoba módra kiürítettem.
Emlékszem, hogy Signor Bianchi túláradó kedvében megkérdezte:
– Ah, Padre Duddleswell, nem a matrimonio az az egyetlen vendetta fajta, melyet az egyház megáld?
– Az egyetlen vendetta benedetta – mondta Duddleswell atya, szokatlan kuncogással.
– Igen – mondta Giorgio –, mikor én elvettem az én Teresámat, az én mamma, ő azt mondja nekem:
„Giorgio, miért akarod elvenni ezt a signorinát? Ha elvetted, már nem fogod szeretni ezt a lady".
A mamma mosolygott, mint Mona Lisa, de a tradíció megkövetelte, hogy hallgasson.
 – Asszonyok – folytatta Giorgio – gondolnak semmire, csak a bambini.
– A matrimonio – mondta Letterio – az, amit Szicíliában úgy neveznek: „una tassa sull' ignoranza” – és a
kedvemért lefordítva: – adó a butaságra. – De,
Padre Neil – mondta, áthatóan nézve rám –, hirdetem magának, soha ne fizesse egész életében ezt az adót.
Erre mindenki nevetett, és én, egy kicsit spiccesen, válaszoltam:
– Én nem fizetek ezt az adót.
– Jobb dolog – mondta Domenico – szabadnak lenni, mint a só.
– Grazie, cara – mondta Signor Bianchi, jelentőségteljesen nézve a feleségére, hogy távozásra bírja. – Vagy
túl elfoglalt hozzá, hogy maradj.
Ebből arra következtettem, hogy a társalgás túl illetlenné válhat női fülek számára.
– Azt akarom – mondta Signor Bianchi bizalmasan Duddleswell atyának, miután a felesége távozott –, azt
akarom, megmondja Signor Christininek, az én Gelsominám nagyon jó lány a fiának.
Duddleswell atya beleegyezően bólintott. Signor Bianchi folytatta:
– Az én Gelsominám tiszta, mint a Madonna, és egy kicsit sincs terhesítve, capisc'?
– Capisco, értem – mondta Duddleswell atya.
– Scrive, padre – erősködött a büszke atya –, scrive – úgyhogy Duddleswell atya elő kellett hogy vegye a
jegyzetfüzetét, és nagy betűkkel beírja: „Gelsomina nem terhesített.”
– A legkisebb módon sem – fejezte be diktálását Signor Bianchi, és felszólitotta Duddleswell atyát, ezt is
írja le.
– De a matrimonio után – kacsintott Duddleswell atya.
– Akkor – mondta Signor Bianchi – meg lesz terhesítve. – Ez, úgy látszik, eszébe hozott valamit, mert
hozzátette: – Az áldás a matrimonio után.
– Igen? – kérdezte Duddleswell atya.
– Olaszul, igen? Ha nem olaszul az áldás, talán nem lesznek bambini.
– Nyugodt lehet, a benedizione olaszul lesz.
Signor Bianchi sóhajtott, a jövendő nagyapaság örömeire gondolva.
– Most pedig megnézni a menyasszonyt – mondta.
Megint tapsolt, és ezúttal a felesége bevezette Gelsominát. A szégyenlős fiatal lány 19 éves lehetett, hosszú
fekete haja volt és sötét szempillái. Pislogtam, hogy a látásomat elhomályosító rózsaszín köd kitisztuljon, és
láttam, hogy csinos, de kicsit mintha sántított volna, és a bal szemére kifejezetten bandzsított.
– Padre Duddleswell – erősködött házigazdánk megmondani Signor Christininek, hogy a mi Gelsominánk
bella és pura. Megérdemli azt a sok pénzt, amit magának fizetek a matrimonióért. Nem akarom, hogy az én
Gelsominámat semmiért rabolja el. Capisc'?
– Si – biztosította Duddleswell atya –, és én mondom ezt Signor Christininek.
– Most pedig, padre, un fervorino Gelsomina számára.
Rájöttem, hogy Duddleswell atyától azt várják, mondjon egy kis beszédet a jövendőbeli ara számára.
– Gelsomina – mondta Duddleswell atya, chiantiját szopogatva –, Gelsomina.
– Un fervorino, per piacere – ismételte házigazdánk.
– Gelsomina – mondta Duddleswell atya –, először ne veszekedj.
Mindenki tapsolt, és Duddleswell atya a következőképpen fejtette ki gondolatmenetét:
– Először ne veszekedj a maratóddal, a férjeddel. Ha elkezded, sose lesz vége. Ha nem csinálod, sose
kezdődik el.
Ez a papi bölcsesség a jelenlévő szicíliai férfiakból méltányoló sóhajt váltott ki, és bíbor pírt hívott az ara
arcára.
Signor Bianchi összefoglalta:
– Gelsomina, Padre Duddleswell azt mondja neked, ne veszekedj.
Duddleswell atya megáldotta Gelsominát, és ő kicsit sántítva eltávozott anyjával.
Dolgunk elvégződött a Bianchi családnál. Megállapodtak, hogy Giorgio fogja képviselni a családot, és
nyolckor a plébániára jön, hogy megpecsételje a szerződést a Christini család képviselőjével. Sok addio,
arrivederci és jó napokat kívánás után kitántorogtunk az ajtón.
Amint kijutottunk a friss, illatos nyári levegőre, kezdtem kijózanodni.
– Kedves emberek – lelkesedett Duddleswell atya –, még a vallásosságuk sem árt nekik. Megkedvelték
magát, Neil atya. – És nem törődve a járókelőkkel, énekelni kezdett:

Lehettél volna bármi, orosz,

vagy akár francia, török, sőt netán porosz
és Szicília sem kizárt immár,
de bármekkora a kísértés,
másnak lenni bár nem sértés,
maradj meg angolnak,
maradj meg angolnak.

Sok mindent szerettem volna kérdezni tőle: – Mik azok a szarvak a falon? – kezdtem.
– A vallásosságuk nem nagyon bánja a babonákat, attól félek, Neil atya. Elsősorban és mindenekelőtt
szicíliaiak, érti? Azok a szarvak a falon a rontó szem ellen vannak. – Látva, hogy csak a leghalványabb
fogalmam van a rontó szemről, megmagyarázta: – Ez egy titokzatos, rosszindulatú befolyás, melyet
megtörnek azzal, hogy szarvakat akasztanak fel a falra, vagy magukon viselik azokat. Korallból vagy
gyöngyházból készülnek.
– Honnan származik ez az állítólagos gonosz befolyás?
– Ó, Neil atya, sok olaszt azt tartja, hogy maga IX. Pius, az ő szeretett Pio Nonójuk is a Rontó Szem
birtokában volt!
– Ugyan! – kiáltottam fel elborzadva.
– Igen, tényleg, sőt volt néhány bíboros, akik mikor kihallgatásra mentek őszentségéhez, a ruhájuk alatt az
ujjukkal a szarv jelét mutatták.
– Igaz lehet ez? – kérdeztem hitetlenül.
– Teljes mértékben igaz. Ilyen komoly dologról nem tréfálkoznék. És tudja, hogy magyarázzák a szicíliaiak
a háborúban a brit győzelmet a nácik fölött? Ez annak köszönhető, mondják, hogy Winston Churchill a
Victoria-jellel meghiúsította Hitler rontó szemét.
Kis időbe beletelt, míg felocsúdtam a Szentatyát ért sérelem hatása alól. Mikor magamhoz tértem,
folytattam:
– Nem tetszett nekem ez az alkudozás a szent dolgok fölött.
– Neil atya – csóválta a fejét Duddleswell atya –, milyen puritán maga!
Keresztényhez illő alázattal fogadtam a rendreutasítást.
– Neil atya, ha vette volna a fáradságot, hogy összeadja az összes felajánlott díjat, rájött volna, hogy ez
pontosan 10 fontot tett ki, amibe minden esküvő kerül.
– De olyan méltatlan dolog!
– Egy frászt méltatlan! – mondta, kétségtelenül még az ital hatása alatt. – Azért alkudoztam így az öreggel,
a szicliai tradíciónak megfelelően, hogy megőrizzem a méltóságát, érti? Neki be kellett bizonyítani a
Christiniknek, hogy komoly árat fizetett az esküvőért, és a saját családjának, hogy jó alkut kötött. Mindkét
vonatkozásban megmentettem a kedves öreg szicíliai becsületét.
– És az arany palást? – kérdeztem, most már bizonytalanabbul.
– Kivétel nélkül minden esketésnél azt viselem. – Ők tudják ezt?
– Persze, hogy tudják. Nem bolondok.
– Én azért nem tudom, helyeslem-e ezeket az összehozott házasságokat. Az ázsiaiaknak és a szicíliaiaknak
talán megfelelhet a középkori szigeteiken, de itt, a huszadik század közepén. – Elhallgattam a chianti-táplálta
megvetésemben.
– Majd később beszélek magával erről – sóhajtott, amiért sose vagyok képes tanulni. – Most mindenesetre
kössük meg az egyezséget a Cristinikkel.
A Christini család az Eastside-on egy ikerházban lakott.
– Rendkívül mélyen vártuk önöket – mondta az ajtóban az apró termetű Signora Christini.
Helyben vagyunk, gondoltam.
Signor Christini, noha a hatvanas éveit taposta, dús, fekete hajkoronát viselt, és egy óriási kefét bajusz
gyanánt. Úgy festett, mint egy jóságos bandita. Mikor engem meglátott, Duddleswell atyát a
megkülönböztetés kedvéért Monsignorénak kezdte nevezni.
 A signornak csak két fia volt jelen – a vőlegény, Mario nem volt látható –, az egyik neve Enrico, a másiké
Umberto volt.
Ezúttal egy liter marsalát szolgáltak fel, és én erősen bántam, hogy olyan sokat ittam első
állomáshelyünkön.
Duddleswell atya magasztalta Gelsomina szépségét és ártatlanságát, olyan kifejezésekkel, melyekkel a
Szent Szüzet szokták dicsőíteni a litániában.
– Gelsomina olyan pura, mint egy fenyőfa – szinte dalolta –, innocente, mint a tavasz, és a szeme – a
szeme olyan, mint Dante Beatricéjéé.
– Dignitával lépdel? – kérdezte az idősebb fiú, Enrico.
– Olyan könnyedén – válaszolt Duddleswell atya, hajszálnyit selypítve –, mint a csillagok az éjszakai
égbolton.
-Más férfiakkal nem sétálgat azok alatt a csillagok alatt?
– Fedele sempre, mindig hűséges volt és lesz mondta Duddleswell atya, miközben hangja és gesztusai
egyre lendületesebbek lettek –, fedele Marióhoz, a férjéhez.
– Va be' – mondta Signor Christini, megkönnyebbülve. – Scrive, atyám, sempre fedele.
Duddleswell atya beírta mindezt Enrico nagy könyvébe, és ez eszébe juttatta, hogy elővegye a saját naplóját
és felolvasta:
– Gelsomina a legkevésbé sincs terhesítve.
Signor Christini teljesen elégedett volt, főleg mikor Duddleswell atya kijelentette: – Sok nagy pénzt
fizetett.
Megérkezett Signora Christini süteménnyel, cukrozott mandulával és chiantival, és addigra módunk volt
meglátni Mariót, egy szimpatikus, csendes, rendes külsejű fiút, aki néhány évvel lehetett fiatalabb nálam.
Duddleswell atya neki is el kellett hogy ismételje utasítását, hasonló lelkes helyeslés közepette, hogy ne
veszekedjen.
Mikor távozóban voltunk, Enrico megígérte, hogy a plébánián lesz nyolckor. Én a magam részéről alig
vártam, hogy hazaérjek, és vadul lüktető fejemet egy párnára hajthassam.
Este Giorgio Bianchi és Enrico Christini együtt jöttek a plébániára. Immár teljesen magamhoz térve
Duddleswell atya dolgozószobájában vártam őket.
– Gyere be, George, te is, Henry – mondta az atya. Örültem, hogy a szicíliaiak ezúttal megrázták a kezem,
és nem nyalogatták végig.
Giorgio megszólalt:
– Igazán borzasztó kedves volt magától, Duddleswell atya, hogy újra kisegített, ahogy ma reggel csinálta.
Nagyszerű produkció volt.
Duddleswell atya ahelyett, hogy elképedt volna a Giorgio kiejtésében bekövetkezett rendkívüli változáson,
nyugodtan válaszolt:
– Nagyon szívesen, George, örülök, hogy segíthettem.
– Nem tudom, atyám, hogy csinálja – folytatta Enrico, ugyanolyan kulturált hangon –, de biztosíthatom, az
egész családunk nagyra értékeli a fáradozását.
Duddleswell atya újra elhárította a rá záporozó dicséreteket.
– Két azonos iratot állítottam ki olaszul, ha mindketten aláírjátok és ellenjegyzitek, apáitok lelke egész
biztosan megnyugszik.
Az aláírások megtörténtével Duddleswell atya maga is odaírta a nevét, lepecsételte a plébánia pecsétjével
az iratokat, kezet rázott a fiatalemberekkel – mindegyikük 10 fontot adott neki –, és kikísérte őket az ajtóig.
Én a fejemet vakartam, helyben maradtam.
Mikor Duddleswell atya visszajött, úgy éreztem, itt az ideje, hogy megtámadjam:
– Ez megint egy másik játék volt, igaz?
– Játék? Szó sincs róla. Komoly üzlet volt.
– De mi ez a komédia, ha otthon vannak, mindnyájan úgy beszélnek, mintha olasz verklisek lennének?
– Tisztelet készteti őket rá, hogy átvegyék az apjuk nyelvét. Ne felejtse el, a szicíliaiak számára a család az
egyetlen ország, melyet elismernek, és általában igen szerető családokban élnek.
– A Bianchi fiúk nem nagy szeretettel néztek Pepponéra.
– Ez azért volt – mondta Duddleswell atya –, mert Peppone figyelmetlen volt. A rossz angolsága távolról
sem volt olyan sikerült, mint a fivéreié. Attól féltek, az apjuk gyanakodni kezd majd.
– És az, ahogy leírták az alku részleteit, az is...
– Ez is az apjuk kedvéért történt. Tudja, sem Signor Bianchi, sem Signor Christini nem tud írni vagy
olvasni. Mindketten, ahogy az olaszok mondják, analfabeti.
– Akkor viszont miért írtak le mindent?
– Tudja, Neil atya, a szicíliaiak nem bíznak a kimondott szóban, még a papéban sem. A szavak nyom nélkül
röppennek el, érti? Mint a szél. Csak ha le vannak írva, van arcuk – az apák láthatják, még ha nem is tudják
elolvasni.
– És az az émelyítő ömlengés Gelsomina szépségéről?
– Hálát adok Istennek, hogy nem süketnéma mondta. – Legalább rendelkezik a legjobb olasz falusi lány,
campagna tulajdonságaival, meleg szívű, szelíd, termékeny.
– És az erényei? – motyogtam.
– Ez is valódi, higyje el, Neil atya. Ha Gelsomináról kiderült volna, hogy más valakivel járt, a Christini fiúk
megpróbálták volna megölni.
– Megölni? – kiáltottam. – Milyen szörnyű!
– Neil atya, én nem azt mondtam, megölnék, csak azt, hogy megpróbálnák megölni, ami pont az
ellenkezője. A szicíliaiak olyan gyakran próbálkoznak öléssel, mint egy angol az öngyilkossággal. A lényeg,
hogy nem sikerül nekik.
A szememre szorítottam a kezem, és erősen rányomtam.
– Túl sok vörösbort ittam – mondtam, de főnököm bírálatának szántam. Nem vette észre a szemrehányást.
– Tudja, Neil atya – folytatta zavartalanul –, a szicíliaiak igazi mafiosi.
– Mondja még egyszer – nyitottam ki a szemem.
– Maga nyilván nem úgy érti ezt a fogalmat, ahogy a szicíliaiak. Számukra a mafiositá annyit jelent, mint
igazi kereszténynek lenni, érti? Másik ilyen azonos fogalom számukra az omertá, a férfiasság. Egyszer
találkoztam egy fiatal szicíliai fickóval, aki elvágta a fiatal felesége torkát fültől fülig, mert hűtlenséggel
gyanúsította. Az omertá ezt kívánta tőle. Ha nem tette volna meg, a felesége minden tiszteletét elvesztette
volna iránta, noha ő tudta magáról, hogy ártatlan. Nos, a rendőrség, aki nem érti meg ezeket a dolgokat,
behívott, hogy tolmácsoljak, és tudja, mit mondott a fiatalember? Nem? Hát azt mondta: „Nem szándékoztam
megölni, csak egy időre halálosan megsebesíteni.” És ezt is tette. A fiatal hölgy túlélte, és boldogan élnek
együtt, ha jól tudom. A becsületnek eleget tettek, minden vonalon.
A gyanúm mostanra már annyira feltámadt, hogy megkérdeztem:
– És ez tényleg összehozott házasság volt?
– Bizonyos szempontból az volt, de bizonyos szempontból...
– ...nem volt az...?
Nem akarta folytatni, míg nem ösztökéltem.
– Nos, Neil atya, ezt még a fiúk sem tudják. De Mario és Gelsomina együtt járnak már vagy tizennyolc
hónapja.
– Ne mondja!
– Minden kedden és csütörtökön, mikor a férfiak agárversenyre mennek, Gelsomina mamája állítólag
tánciskolába kísérte a lányát, Mario mamája pedig énekleckére vitte a fiát, hogy úgy énekeljen, mint Caruso.
– Ez nem sikerült?
– Szörnyű volt. Kipróbáltam Mariót a kórusban. Úgy énekel, mint egy béka.
– Úgy értem, atyám, az asszonyok nem azt tették, amit a férjek elvártak tőlük?
– Milyen eredeti ötlet, Neil atya. Egyetlen szicíliai sem teszi azt, amit elvárnak tőle, különben soha nem
tudnának bízni egymásban. Nem, az anyák kettesben elmentek bingózni, Mario pedig moziba vitte
Gelsomináját.
Megint eltakartam a szemem a kezemmel, úgy éreztem, túl gyorsan öregszem. Aztán tántorogva felálltam,
hogy távozzak.
– Úgy látom – mondtam –, hogy bennünket, magát és engem, egy borzasztó becsapásra használtak fel.
Duddleswell atya szilárdan, de kedvesen felemelte a kezét, és egy sóhajjal a vállamra tette:
– Ne felejtse el, Neil atya, az egész élet csak komédia és becsapás. – Mielőtt félbe tudtam volna szakítani,
folytatta: – Hogyan másképp lehetnének boldogok? A nők becsapják a férfiakat.
 – És a férfiak – folytattam – becsapják a nőket.
– Ők szeretni ezt gondolni – mondta Duddleswell atya, huncut mosollyal –, legtöbb időben elég boldogok
magukat becsapni.

Morzsák

Mikor megpróbáltam elmagyarázni Mrs. Rollingnak a fennkölt katolikus tanítást az Oltáriszentségről, elég
gyér érdeklődést mutatott.
– A kenyér Krisztus testévé válik – mondtam. – Megmondana nekem valamit, atyám?
– Megpróbálom.
– A misén miért csinál kört a mutatóujjaival és a hüvelykujjaival?
– Az átváltozás után – magyaráztam – a kenyér többé nem kenyér már, hanem minden részecskéje Krisztus
teste lesz. Ezért kell a legnagyobb tisztelettel bánnunk vele és vigyázni, nehogy valami töredéke leessen a
földre. – Halkan beszéltem, hogy éreztessem a katolikusoknak az Eucharisztia iránti áhítatát.
– Most már tudom – mondta, méltányolva a katolikus gyakorlat hibátlan logikáját – , miért söpör össze és
nyel le utána minden morzsát.
Mikor megpróbáltatásom már csaknem véget ért és Mrs. Rolling az ajtó felé indult, újra visszafordult
hozzám:
– Még egy utolsó kérdés, atyám.
– Igen? – A szenvedés tehát folytatódik a legvégsőkig.
– Tudja, ez a morzsa-felsöprés. Gondolja, hogy Jézus is ezt csinálta az utolsó vacsorán?
– Beszéljünk erről majd a jövő héten, Mrs. Rolling, helyes?
– Milyen jó gondolat – válaszolta. – Ugye nem bánja, ha kérdezősködöm?
Biztosítottam, hogy minden kérdése ösztönzően hat. Arra készteti az embert, hogy megvizsgálja hitének
gyökereit.
Másnap reggel, nem sokkal hét után, csengett a telefon. Duddleswell atya a templomban volt, a szentmise
előtti elmélkedését végezte, így Mrs. Pring kikiabált, hogy vegyem fel a kagylót.
– Egy pap van a vonalban.
Abbahagytam a mosakodásomat, és a dolgozószobámban felvettem a kagylót.
– Itt Boyd atya, Duddleswell atya káplánja. Miben segíthetek, atyám?
– Hugo, P. R.
– P. R.? – kérdeztem, még nem teljesen ébren.
– A Prédikátorok Rendjéből. Dominikánus. A helyzet a következő. Zarándoklaton vagyok a folyótól délre,
Tonwellből, és Walsinghamba tartok a Miasszonyunk kegyhelyére. Azt szeretném tudni, mondhatunk-e
szentmisét az önök templomában?
– Természetesen, atyám.
– Csak tizenketten vagyunk. A csoportom egyetemi hallgatókból áll, akik, számomra érthetetlen okokból,
zarándoklatukon egy nagy fakeresztet hordoznak.
– Mikorra érnek ide, atyám?
– Tizenkettő körül, de lehet, hogy később.
– Várni fogom magukat, atyám.
Miután ez Duddleswell atya szabadnapja volt; amint vége volt a miséjének, siettem elkapni, és elmondtam
neki a telefonhívást. Nem volt elragadtatva.
– Domonkosok – horkantott, összeráncolt homlokkal vetve le albáját. – Egytől egyig hibbantak, kivéve
magát Szent Domonkost, aki a rózsafüzért elterjesztette, és Aquinói Szent Tamást. Mocskosak. Sokszor nem
viselnek csuhát vagy papi gallért. Sokan közülük már a rózsafüzért sem mondják el.
– De hát atyám – mondtam, küszködve, hogy a fejem fölött eligazítsam az albát –, jó tudni, hogy ez az egy
közülük, ez a Hugo atya, zarándokútra megy Walsinghamba.
– Nem csodálkoznék, ha vezeklés lenne. Mindenesetre, Neil atya – mondta felvidulva – , egy fél órán belül
elmentem, Mrs. Pring pedig a lányát látogatja meg ma délután Siddenhallban. Szóval tartsa a szemét a
dolgokon, míg távol vagyok. És ügyeljen erre a dominikánusra. Nem vágyom rá, hogy itt, a Szent Júdásban,
rosszban sántikáljon.
Immár teljesen beöltözve megígértem, hogy megvédem a házunk táját. Mikor meghúzta a csengőt, hogy a
híveknek jelezze, kezdődik a mise, hangosan suttogta:
– Az este még elmegyek Mrs. Pringért a lányához. Valamikor takarodó előtt itthon leszek.
Az volt a kötelességem ma, hogy a plébánián tartózkodjam, válaszoljak a telefonhívásokra és az
ajtócsengőre. „Hívásra” is készen álltam, arra az esetre, ha valamelyik hívünk súlyos beteg lesz és az utolsó
kenetre van szüksége.
A reggel elég eseménytelenül telt el. Tizenegy körül vártam Hugo atya és diákjai érkezését, de nem jelentek
meg.
Mrs. Pring megebédeltetett, mielőtt elindult volna az autóbuszon Siddenhallba, és én visszavonultam a
szobámba, hogy Krisztus életét olvassam Ricciotitól.
Uzsonnaidőben még mindig nem volt nyoma a zarándokoknak. De ötkor megszólalt az ajtó csengője.
Torzonborz fiatalemberek csoportja élén egy dominikánus barát állt előttem.
– Hugo, P. R.
Egy pillantást tudtam csak vetni felgyűrt ujjú, piszkos fehér csuhájára, a bőrövéről himbálódzó rózsafüzérre
és nagy, barna cipőire. A hátán hatalmas szürke hátizsák.
Hívás nélkül benyomult mögöttem a házba. – Bocsánat – szólt hátra széles válla fölött –, kicsit késtünk.
– Délelőtt vártuk magukat, atyám.
– Feltartottak. A fiúk közül néhánynak felhólyagosodott a lába. – Levette hátizsákját, és szembe fordult
velem. Vörös arca volt, és bár középkorú sem volt, bozontos, acélszürke haja. – Nem hívja be őket?
Katolikusok.
– Természetesen – mondtam. – Kérem, jöjjenek be. Vagy tíz egyetemi hallgató dübörgött be, legtöbbjük
szakállas; egy hatalmas fakeresztet az ajtófélfához támasztva kint hagytak.
– Csak nem akarnak még most is misézni, atyám?
– Miért ne?
– Már öt óra. – Tiltakozásomat nem vette tudomásul. – Este nem szabad misét mondanunk, kivéve...
Hugo atya felemelte jobbját, és széles gesztussal elhallgattatott.
– Ha nincs ellenére, rögtön el akarnánk kezdeni. Hosszú utat kell még estig megtennünk.
– A templom... – dadogtam –, magával megyek és megmutatom, hol vannak a miseruhák és a kehely és...
– Semmi szükség erre a sok dumára, atyám. Valami szobája csak van, ahol családiasan misét mondhatunk?
Kinyitotta Duddleswell atya dolgozószobájának ajtaját. Odarohantam, hogy megállítsam.
– Oda nem mehet be. Ez a plébános...
Hugo atya már a társalgó ajtajánál volt. Kinyitotta. – Ez épp jó lesz.
Helyeslően nézett a mahagóni asztalra.
A diákok szakállas áradata követte; a falak mellett álló székeket az asztal köré kezdték húzkodni.
Bárcsak itt lenne Mrs. Pring!
– Hugo atya – tiltakoztam. – Nem teheti...
Nyilvánvalóan tehette.
– Mint az Utolsó Vacsora, nem gondolja?
Levegő után kapkodva elhatároztam, hogy megpróbálok jó képet vágni a dologhoz.
– Megyek a templomba és hozok miseruhát és egy kelyhet. Duddleswell atya tart egyet a sekrestyében. –
Köszönöm, atyám, mindenünk megvan, amire szükségünk van.
Hugo atya egy öreg pléhbögrét húzott elő a hátizsákjából. Lehetséges, hogy ezt használja kehelynek? Egyik
diák egy papírzacskóból kis barna cipót vett elő. Lehetséges lenne, hogy az oltáron ez lesz a kenyér?
– És a miseruha, atyám? – nyögtem.
Utolsó ködös képem az volt a tanácsteremről, hogy az asztalfőn ott ült a nagydarab dominikánus barát,
körülötte pedig egy csomó középkori paraszt.
Szinte vánszorogva értem fel a szobámba. Hogy tudom ezt megmagyarázni Duddleswell atyának? Alul egy
gitár rázendített egy közismert népdal dallamára. Alig egy tucat ember, és micsoda lárma! Csak azt reméltem,
a szomszédok nem fognak panaszt tenni. Latolgattam, hogy telefonálok a főesperesnek és tanácsot kérek tőle,
de féltem, azt akarja majd, hogy vessek véget az egésznek. Hoszszúra nőttem, de erre nem éreztem magam
képesnek.
Vagy negyvenöt perces, hosszú csend-szünetekkel megszakított zene után székek huzigálása és lépések
hallatszottak. A szertartásnak vége volt. Abbahagytam imáimat és levágtattam a lépcsőn, még éppen idejében
ahhoz, hogy meglássam a távozó diákokat. Holmijukat szedték össze, és négyen a kereszttel küszködtek.
– Köszönöm a vendégszeretetet, atyám – nyújtotta felém Hugo atya nagy, erős kezét, és én nem túl lelkesen
megráztam. – Imádkozunk majd magáért Walsinghamban.
– Nagyon köszönöm – mondtam.
De már ment is, hátizsákja fel-alá ugrált a hátán, mint egy szürkébe öltöztetett gyermek. Minden imára
szükségem lesz, amit mondanak értem – gondoltam.
Becsuktam a kaput, és remegve mentem a tanácsterembe. A diákok úgy hagyták a szobát, ahogy találták.
Kivéve, hogy a mahagóni asztalon szétszórva hevertek a szent lakoma maradványai. A kertre néző ablakon
behatoló ragyogó esti nap hatalmas arany tükörré varázsolta a fényes felületet, és mindenfelé, de főleg ahol
Hugo atya ült, kis kupacok hevertek a kenyér morzsáiból.
Soha életemben még nem voltam ilyen pánikban. Az én Uram és Teremtőm teste szétszórva hevert az
asztalon!
Eretnek! Nem találtam más eléggé becsmérlő szót, hogy kifejezzem gyűlöletemet ez iránt a dominikánus
iránt, aki otthagyott, hogy oldjam meg ezt a rettenetes helyzetet. Behunytam a szemem és a földre borultam,
hogy útmutatásért könyörögjek Istenhez. Nem hagyott cserben. Felugrottam és a sekrestyébe mentem, hogy a
páncélszekrényből elővegyek néhány gyertyát, egy tiszta vászon kehelytörlő kendőt és egy üres cibóriumot.
Visszatérve a tanácsterembe, az asztal mindkét végén gyertyát gyújtottam. Felvettem egy fehér stólát, és a
kehelytörlővel besöpörtem a szent morzsákat a fedeles kehelybe. Eltartott egy ideig, mert a ragyogó
napfényben az asztal fényes felületén minden porszem láthatóvá vált, és nehéz volt ezeket megkülönböztetni
az Úr szent testétől.
Elvégeztem, amit kellett, és hátraléptem, hogy végignézzek az asztalon, mikor eszembe jutott, hogy
lepillantsak a szőnyegre. Borzalmak borzalma! Szent részecskék mindenfelé. Már eddig is számtalanszor
ráléphettem Krisztus testére. Félelmemben és áhítatomban kővé dermedtem.
Tisztelettudásból nem használhattam Mrs. Pring öreg keféjét és lapátját, mellyel a tűzhely rostélyát szokta
tisztogatni. Ekkor jutott eszembe, hogy néhány napja Mrs. Pring új porszívót szerzett be, egy Hoovert. Ez
majd beszív minden szent részecskét, és nekem csak az lesz a teendőm, hogy kivegyem a papírzacskót és
szent máglyát gyújtsak a kertben. Utána már nem marad nyoma a dominikánus gyalázatosságának.
Lehúztam a cipőm, óvatosan kitipegtem a tanácsteremből, és visszajöttem a Hooverrel. Bekapcsoltam, és
az ajtótól elindulva végigporszívóztam a szőnyeget. Tíz perc alatt elvégeztem a munkát. Még a biciklilámpa
segítségével sem tudtam több részecskét találni a földön, vagy a cipőm sarkán.
Mivel semmi mechanikai érzékem nincs, soha nem vizsgáltam meg a Hoovert, de úgy gondoltam, hogy fel
kell borítanom. Mikor ezt megtettem, minden eddiginél nagyobb döbbenet rázott meg. Miért nem gondoltam
rá, hogy alul kefék vannak? Számtalan szent morzsa akadt fenn, a kefék szőreibe tapadva. Órákba telt volna,
hogy kiszedjem őket, és még akkor sem lehettem volna biztos, hogy teljesen sikerül.
Még egyszer kétségbeesve térdre rogytam. Fél hét volt már. Duddleswell atya fél tizenegy körülre volt
várható, mert az egyházközségi szabályzat előírásai szerint minden papnak tizenegyre itthon kell lennie, és ő
nem szeretett kockáztatni. Úgy tűnt, nem tehetek mást, mint magányosan őrzöm a Hoovert – ezt a kevéssé
ortodox szentségtartót –, míg haza nem jön és rendbe nem hozza a dolgokat.
Nyomorúságomban elismertem, magam hoztam magamra ezt a bajt. Duddleswell atya elég nyomatékosan
intett, mire képesek a rosszban sántikáló dominikánusok. Lelkiismerete most arra fogja késztetni, hogy írjon a
főesperesnek, kérve, távolítson el a Szent Júdásból, és tiltson el papi hivatásom gyakorlásától. A főesperes
jelenteni fogja O' Reilly püspöknek, aki kegyetlenül lehord majd, amiért hagytam, hogy Krisztus teste
kibogozhatatlanul belekeveredjen és Hoover keféi közé. Szinte láttam régi professzoromat, a teológia
oktatóját, amint beidézik, hogy a legelfogadhatóbb lehetséges erkölcsi megoldást javasolja erre a lehetetlen
dilemmára.
Kezdtem azt kívánni, bárcsak soha ne mentem volna papnak.
Ahogy ott térdeltem a nap és a gyertyák fényében, hirtelen vöröset láttam. Miért legyek én az áldozat egy
paptársam szentségtörő tettéért? Miért törjön ketté a karrierem, nem is a saját hibámból? Miért tűrjem el, hogy
papi életem hátralévő részében nevetséges legyek, amiért megpróbáltam helyrehozni egy súlyos bűnt?
 Eldöntöttem. Várok, míg a nap lejjebb száll, azután eltemetem a kertben a Hoovert.
Tudtam, hogy van a kertben egy szerszámkamra, benne villa és ásó, és ásásra való hely bőven volt a
messzebb fekvő sövényen kívül. A sövény eltakar majd a kíváncsi szemek elől, főleg ha már leszállt az alkony.
Közben továbbra is ott térdeltem a Hoover mellett, melyet egyszerre gyűlöltem és tiszteltem. Megígértem
Istennek, néhany hónap alatt vissza fogom fizetni az árát – Mrs. Pring azt mondta, minden kellékével együtt
12 fontba került –, beletéve a pénzt a szegények perselyébe.
Az ebédlőben fél kilencet ütött az óra. Ideje, hogy levegyem ujjasomat és elkezdjek ásni.
A kertben, a sövény mellett sötétebb volt, mint vártam. Több napi zavartalan napsütés után vihar volt
készülőben, és sötét felhők gyülekeztek a fejem felett. Egy két láb mély, két láb széles, négy lábnál valamivel
hosszabb gödröt szándékoztam ásni, hogy bele tudjam tenni a Hoovert, és az idő sürgetett. Ahogy ott
izzadtam, felhőkben jöttek a szúnyogok, hogy kínozzanak, majd szakadni kezdett az eső. Háromnegyed tíz
körül járhatott, amire a gödör elég nagy lett. Egész idő alatt imádkoztam, hogy Duddleswell atya vissza ne
térjen, mielőtt munkámat befejeztem.
Bementem a házba, felvettem fehér stólámat, és eltakartam a zubbonyommal. Egyik kezembe a Hoovert
fogtam, a másikba a cibóriumot.
A műveletek során a kehelytörlőt használtam, hogy a részecskéket besöpörjem a gödörbe, mielőtt
gyengéden oldalára fektettem a fénylő Honvert. Nagyon fájdalmas érzés volt tönkretenni egy ilyen remek
eszközt, de mi mást tehettem? Már csak azt volt hátra, hogy nyomaimat eltüntessem.
A szerszámokat visszatettem a kamrába, helyére raktam a cibóriumot, a stólát és a gyertyákat a sekrestyébe.
Utána felrohantam, hogy kibújjak átázott ruháimból.
A fürdővizet eresztettem meg, mikor hallottam, hogy Duddleswell atya kocsija behajt, tíz perccel a határidő
előtt. Megkönnyebbült sóhajjal ereszkedtem be a kádba.
Pár perc múlva hangos és immár ismerős lépések közeledtek felfelé a lépcsőn. Csak nem akar Duddleswell
atya ilyen korán lefeküdni? Miért nem akarja a dolgozószobájában befejezni a breviáriumát, ahogy szokta?
Miért tart egyenesen a fürdőszoba ajtaja felé?
Lehet, hogy ott maradt valami bűnjel, amit elfelejtettem? Csapkodni kezdtem a vizet és hangosan
zümmögtem: „Mária dicsérje lelkünk” – olyan fesztelepül, ahogy csak bírtam. Túl magasan kezdtem, és
hamisan hangzott.
Hangos kopogás a fürdőszobaajtón, és Duddleswell atya bekiáltott:
– Nincs valami baj, Neil atya?
– Nincs – válaszoltam –, miért kérdezi? Csak épp megfürdöm.
Száguldó agyam úgy okoskodott, ilyen hamar nem láthatta meg a „sírt” főleg mert esik és sötét van. Talán a
szomszéd, Mr. Buzzle szólt neki, hogy egy gyanús alak ás a kertje végében, vagy Mrs. Pring észrevette, hogy
eltűnt a Hoover. Úgy látszik, fontos oka lehetett, hogy így megzavarja a fürdésemet.
– Akkor rendben van – mondta Duddleswell atya. – Csak az történt, hogy Mrs. Pring észrevette, hogy nem
ette meg a vacsoráját, amit kikészített magának. Azt gondoltuk, talán nem jól érzi magát.
– Soha jobban nem voltam – hazudtam arcátlanul –, nagy ebédet ettem és azt gondoltam, most beérem egy
harapással, mielőtt lefekszem.
Hallottam, ahogy Duddleswell atya elmegy, magában mormolva:

A tenor hang értékes kincs

E téren semmi kétségem nincs
Mégis jobb, ha csendben marad
Vacsorája csak egy falat
És az emésztésre jól ügyel.

Akkorát sóhajtottam megkönnyebbülésemben, hogy a víz felemelkedett, majd visszahúzódott a kádban.

Azután újra közeledtek a lépések.
Mi a csuda van már megint? – gondoltam.
– Különben, Neil atya, megjött az az idegen pap, hogy misézzen ma reggel?
Gyorsan gondolkoztam, és hatalmas értelmi fenntartással éltem.
– Megjött, atyám, de végül is nem misézett ma reggel.
 Azt az esti zenebonát joggal nem neveztem misének.
– Rendkívül örülök. Sose lehet tudni, azok a dominikánusok milyen komédiát találnak ki.
Másnap történt, hogy Mrs. Pring bejelentette, nincs meg a Hooverje. Duddleswell atya épp ezt magyarázta
nekem:
– Neil atya, megbántam, amit tegnap mondtam. A dominikánusokról. Nem szabad egy-két lázadó példája
után az egész társasságot elítélni.
Elnéző pálfordulása hidegen hagyott. Akkor jött be Mrs. Pring.
– Furcsa – mondta, miközben kávéval és pirítóssal látott el bennünket. – Még az egérlyukat is átkutattam az
új Hooveremért, és a nyomát se látom. Azt hiszem, valaki megfújta.
– Szamárság – mondta Duddleswell atya –, hogy fújhatta volna meg valaki?
– Az oldalajtó tegnap nem volt bereteszelve. Lehet, hogy egy koldus benézett a konyhaablakon...
– A retesznek csukva kellett volna lennie, Mrs. Pring. A maga dolga gondoskodni róla, hogy be legyen
zárva. – Felém fordult. – Maga nem vett észre valami gyanús alakot tegnap a ház körül ólálkodni?
– Nem, senkit – válaszoltam szomorúan, hogy Mrs. Pringet hibáztatják az én vétségemért.
– Olyan tolvajok vannak erre-mondta Mrs. Pring –, hogy a tejet is ki tudják lopni a teájából.
Duddleswell atyának mulatságosabb feltételezése volt.
– Egyáltalán nem lepne meg, Neil atya, ha annak a dominikánusnak valami köze lenne ehhez.
– Könnyen meglehet – mondtam.
Aznap reggel, valamivel később, mikor Duddleswell atya már elment a körútjára, Mrs. Pring beszólt
hozzám:
– Megint az a dominikánus van a vonalban. – Szerencsém van, gondoltam, most aztán beolvasok neki.
Mielőtt kiadhattam volna mérgemet, Hugo atya
mentegetőzött, hogy olyan pokoli sietségben kellett tegnap elindulniuk, hogy tartani tudják magukat
beütemezett tervükhöz. Bocsánatot akart kérni, amiért a tanácstermet olyan förtelmes rendetlenségben
hagyták.
– Hát mondhatom... – kezdtem, nekikészülve egy hatalmas dührohamnak.
– A fiúk órák óta nem ettek, és mindenképpen el akarták fogyasztani a szendvicseiket, mielőtt újra útnak
indulnak.
– Szendvicseket – hápogtam –, ez minden? – Igen – mondta –, de mi lenne még?
Nem merültem ebbe bele. Ehelyett kábán letettem a kagylót.

Úszunk

– Panasznap, Neil atya.

Duddleswell atya a dolgozószobájába hívott és kényelmesen leültetett, mielőtt ezt közölte volna velem.
– Panasznap, atyám?
– Bizony. Most, hogy már több hete itt van velünk a Szent Júdásban, van valami panasza?
– Önre, atyám?
– Inkább arra gondoltam... akármilyen panasza. Gondolom, engem is beleértve.
Válaszom rövid volt, és hátározott: – Nincs, atyám.
– Ez kedves magától. – Mosolygott, mintha meglepte volna, hogy jó bizonyítványt adok róla. –
Természetesen, ha bármikor a jövőben előfordul valami, ami a viselkedésemben a legcsekélyebb panaszra
adhat okot, biztos vagyok benne, hogy...
– Megmondom.
– Hálás leszek érte. És vajon Mrs. Pring? – Ő sem panaszkodott magára, atyám.
– Akkor már foszlánnyá nyűhette a nyelvét. Nem, Neil atya, úgy értettem, nem vett rajta észre semmi
furcsát?
Egy pillanatig elmélkedtem, hogy megmutassam, próbálok töprengeni a kérdésen.
– Igazán nem.
– Ugyan, ugyan, Neil atya, teljesen bekötötte a füleit? Észre kellett volna vennie a beszédbaját.
 Be kellett vallanom, hogy ezt nem tettem.
– Igazán? – kérdezte. Hunyorított, ahogy mindig, ha Mrs. Pringről beszélt. – Nem bírja abbahagyni. Akkora
nyelve van, mint a déli rakpart. Sokszor könyörögtem már neki, szedje a sátorfáját, hogy legyen már pár
hüvelyknyi béke és csend maga körül.
– Keményen dolgozik, atyám – mondtam erőtlenül, Mrs. Pring védelmében.
– Az ásáshoz elég erős az ormánya, elismerem, de húsz vele töltött év után tisztában vagyok vele, hogy
akármilyen erősen súrol egy varjút, galamb sose lesz belőle.
Aligha mondhattam, hogy ezzel tisztában voltam, anélkül, hogy egyáltalán gondolkoztam volna rajta. –
Nos – folytatta –, nem csábíthatom rá, vagy nem kényszeríthetek ki magából valami panaszt? Nem? Kár,
mivel...
Elébe mentem. A körmöm rágva megkérdeztem: – Ellenem van valami panasza?
– Ne rágja le a hüvelykujja körmét – mondta sietve –, szüksége lehet rá, fiam, a főtt krumplinál, ahogy az
apám szokta mondani. Nem, ez a panasz nem annyira maga, mint a prédikálása ellen van. Ismeri az O'Flynn
atyáról szóló híres dal szövegét?
Hathatós, mint prédikátor,
Gyöngéd is, mint tanító,
Az öreg Donegalban nincs más ilyen jó.
– Nem, atyám.
– Most mondtam el magának. Nos, hát, mi lehet a baj a prédikációival?
Próbáltam kitalálni: – Minden?
– Így is kifejezheti – mondta, többször bólintva. Árulja el nekem, miért olvassa a beszédeit?
Megmagyaráztam azt, ami nyilvánvaló: idegesség, tapasztalatlanság, félelem, hogy elfelejtem, amit
mondani akarok.
– Az a baj, Neil atya, hogy amikor a jó nép látja, hogy olvas a szószéken, azt hiszi, ez körlevél O'Reilly
püspök úrtól, és azonnal mély ájulásba esik a padokban.
Egyetértettem vele, hogy úgy tűnik, a beszédeimnek ilyesfajta hatása lehet.
– Még egy valami – mondta, rátéve még egy lapáttal –, maga motyog. Ki kell nyitnia a száját. –
Megmutatta. Olyan volt, mintha egy parasztudvar kapuját tárnák ki. – Nyissa szélesre, Neil atya, hogy a hívők
lássák a stoppolást a zoknija belsejében.
Hogy készségemet mutassam, képzeletbeli rágógumit kezdtem rágni.
– És, ne felejtse el, Neil atya, ha a képébe horkolnak, hordja le őket alaposan. Mint a hajdani öreg ír
prédikátor: „Az oroszlánok rátok fognak ordítani, a kígyók rátok fognak sziszegni, a baglyok rátok fognak
huhogni, és a hiénák ki fognak nevetni.” Olyan csodálatos, vigasztaló tanítás ez – mormogta –, felébreszti a
halottakat hosszú álmukból. – Végül – már azt gondoltam, hogy mint a pokolnak, ennek se lesz sose vége –
miért olyan röviden prédikál?
Megmagyaráztam, úgy véltem, elég ésszerű, hogy akkor hagyom abba, ha nincs több mondanivalóm.
Elképedt és mulatott rajtam:
– Ahhoz, hogy folytassa a prédikációját, Neil atya, nem kell hogy mondanivalója legyen. Ez benne a
művészet. Amellett, ha már nem talál szavakat, vigyen fel magával egy szótárt a szószékre.
– Három perc annyira rövid, atyám? A szemináriumban azt tanították nekünk, a legtöbb hívő-együttesben
ennyi a figyelem normája.
– Nemcsak túl rövid – mondta, megvetve a modern elméleteket –, de rettenetesen veszedelmes is. Azok a jó
emberek, akik késve jönnek, ahogy a legtöbben teszik, teljesen el fogják mulasztani a misét. És ami még
rosszabb, el fogják mulasztani a gyűjtést.
Az a kilátás, hogy ahányszor Isten szavát prédikálom, elveszíthet két-három fontot, megrendítette.
Megkérdezte, miről akarok prédikálni a jövő vasárnap. Megmondtam.
– Jézus, ahogy a vízen jár? Szép téma. Magyarázza meg a kétkedőknek ott lent, a szószék alatt, hogy Ő
nem használt vízisít, szörföt vagy tutajt. És a vizet sem taposta, és nem csupán sétált a sekély vízben. –
Megállt, hogy mentegetőzzön. – De ezt úgyis elmondta volna, gondolom.
– Nem biztos, atyám,
– Nagy csoda volt annak bizonyítására, hogy a mi Áldott Urunk valóban Isten, és a nehézkedési erő nem
hatott rá, érti? Nekünk, a többi halandónak, úsznunk kell, mint Szent Péternek. Mikor ő próbált a vízen sétálni,
nem elsüllyedt, mint egy szikla? – Nevetett. – A mi urunk külön tréfája, látja? Péter – Szikla. – Bólintott. –
Miért nem úszott hát?
– Jézus? Talán nem tudott.
– Az én jelenlétemben ne beszéljen eretnekségeket, Neil atya, még tréfából sem. Egyébként is Szent Péterre
gondoltam. Még én is leúsztam a száz yardot, ha kellett.
– Köszönöm a segítségét – mondtam, komoly arccal.
– Oda se neki, Neil atya. Szeretek bátorítást nyújtani, ha tudok. Ó, egyébként ma délután Albert Appleby
tanácsos jön hozzánk teára.
Mrs. Pring már elmondta nekem, hogy a katolikus Mr. Appleby Kenworth kerület polgármester-jelöltje. –
Nagy megtiszteltetés az egyházkerületnek mondtam.
– Valóban az. Lesz egy-két kis csomó, amit majd ki szeretnék vele simítani.
Felajánlottam, hogy nem teázom velük, ha bizalmasan akar beszélni a tanácsossal.
– Szó sincs róla, Neil atya! Egyszer még magának
is tárgyalni kell majd polgármesterekkel, legalább így megtanulja, mi erre a leghelyesebb mód.
Háromnegyed négykor megszólalt a bejárati ajtó csengője. Mrs. Pring kinyitotta, és hallottam, ahogy
kopogtat Duddleswell atya ajtaján:
– Halló, atya.
Megütött londoni kokni kiejtése, ami valahogy nem illett az általam yorkshire-inek vélt névhez.
– Halló, Bert, Isten hozott, és szívből gratulálok. A két hang eltávolodott, ahogy uzsonna előtt bizalmas
beszélgetésre ültek össze. Mikor Mrs. Pring csöngetett, már ott várakoztam az ebédlő előtt. Még további öt
percig tompa hangok szivárogtak ki Duddleswell atya dolgozószobájából.
– Milyen ember? – kérdeztem Mrs. Pringet.
– Lehetetlen alak – válaszolta.
– Akkor miért választották meg polgármesternek?
– Ó – kuncogott –, azt hittem, Duddleswell atyát kérdezi. Mr. Appleby nagyon kedves. Éveken át tanácstag
volt, és százaknak segített. Bátor is.
– Igen?
– Igen, kétszer is napiparancsban emelték ki az első világháborúban. Duddleswell atya nem fogja
egykönnyen, egy lélegzetvétellel levenni a lábáról. – A gondolat tetszett neki. – Tudja, Duddleswell atya olyan
büszke, mint egy bukott angyal, hogy annyi év után a Szent Júdás fog polgármestert adni.
Azután gyorsan felvázolta a polgármester felesketése előtti hétre tervezett ünnepségsorozatot. Atlétikai
versenyek lesznek, ping-pong mérkőzés, célbadobó viadalok döntői, és zeneestek a parkban. Mindennek a
csúcsa jövő vasárnap lesz, egy délben tartott utcabállal, délután úszóünnepéllyel, és egy nagy, díjkiosztással
egybekötött fogadás este hétkor a városházán.
Duddleswell atya közben betessékelte a megválasztott polgármestert; szürke öltöny, középmagas termet,
rovidre nyírt fehér haj. Kb. ötvenöt éves lehetett. Bemutattak, a polgármester keményen kezet szorított velem,
majd leültünk a kenyér, dzsem és a cukormázas, krémes sütemények dús választéka elé.
– Nézze ezeket az ételhegyeket – mondta Mr. Appleby. – Mrs. Pring képes lett volna egész Írországot
táplálni az éhínség idején. – Mr. Appleby és Mrs. Pring láthatóan régi cimborák lehettek.
– Nem csoda, mert – mondta Duddleswell atya tizenhat főnyi élelmiszerjegye van, beleértve a macskáét,
ami elpusztult, és egy Rufus nevű kutyáét, ami soha nem is élt.
– Nehogy az ő jelenlétében dicsérjen, tanácsos úr – intette Mrs. Pring –, hacsak nem akarja megsérteni.
– Ebben a házban, Bert – mondta Duddleswell atya könnyedén –, mint jó keresztény vigyázok rá, hogy
kotlósunk ne kotkodácsolhasson.
– Egy jó szóba tőle – válaszolt Mrs. Pring hasonló hangnemben – beletörne az ember foga.
A plébános áthajolt az asztalon.
– Vigyázz a jóságos asszonyság piskótájával, Bert. Harapj bele, és meg fogod cáfolni a régi angol
közmondást.
– Melyiket, atya?
– Hogy nem tudod magaddal vinni, amikor elmész.
Mindnyájan nevettek, de úgy éreztem, a békés felszín alatt feszültség kezd alakulni.
– Tudod, Bert, igazán büszkévé tettél berniünket mondta Duddleswell atya –, te vagy az első katolikus
polgármesterünk.
– Még csak választott, atya. Be nem iktatott polgármester.
Duddleswell atya nem vette tudomásul a kiigazítást.
– Nagyon nagy dicsőség ez a Szent Júdásnak, Bert, hiszen mindenki tudja, hogy a családod rendíthetetlen
katolikus. Római katolikusok, elsősorban és mindenekelőtt.
Mivel a választott polgármester egy dzsemes kenyérbe harapott, hogy ne kelljen válaszolnia, éreztem, hogy
egy kemény ütközetben eldördült az első fegyver.
– És mik lesznek a feladataid, Bert?
– Kerti ünnepségek, bazárok, táncmulatságok, iskolák megnyitása stb. Rendszeres üvegnyitogató leszek,
úgy is mondhatnánk.
Mrs. Pringgel mosolyogtunk a szerény elméncségen. Nem úgy Duddleswell atya.
– És esetenként ott leszel az istentiszteleteken is? – kérdezte.
– Egyes esetekben, atya. Hivatalos minőségemben, természetesen.
– Ah, Bert – sóhajtott Duddleswell atya –, anglikán istentiszteleteken is?
– Az anglikán egyház a hivatalos egyház, atya.
– Úgy értesültem én is. A jó Böske királynő alapította vagy négy évszázaddal ezelőtt.
– Ó?
– Valójában őszentsége a pápa kiközösítette ezért. De csak folytasd, Bert.
Mr. Appleby megpróbálta:
– A beiktatást mindig ott tartják.
– Csak nem az anglikán Szent Lukács templomban?
– Tudod, hogy mindig így van, atya.
– De Bert, eddig sohasem volt katolikus polgármesterünk. Így hát erre még nincs precedens, igaz? Miért
történne egy katolikus ember beiktatás anglikán templomban, egy anglikán pap celebrálásával, angolul
mondott imákkal, úgyhogy maga az Úristen se értsen egy szót se? Összetörne a szívem.
Mrs. Pring közbeszólt, csak éppen hogy mondjon valamit:
– A fűrészport majd felsöpröm én.
Hogy ne kelljen senki mellett sem kiállnom, négy darab dzsemes kenyér elköltése után figyelmemet most a
krémes süteményekre fordítottam.
Bert Appleby, hogy bebizonyítsa, nem hiába veterán harcos, most ellentámadásra csoportosította erőit.
– Olvastad vagy nem olvastad a Catholic Heraldban, hogy a kánoni törvény alapján az egyház engedélyezi,
hogy katolikus koszorúslányok részt vegyenek protestáns esküvőkön?
– Bizonyos körülmények között – engedett kelletlenül Duddleswell atya. – De furcsa esküvő lenne, ahova
téged hívnának koszorúslánynak.
– Ugyanez az elv érvényes a polgármesterekre is, ha hivatalos minőségükben működnek.
– Más feltételek is vannak – mondta Duddleswell atya.
– Vagyis – folytatta Mr. Appleby, aki megtanulta a leckéjét – lélekben nem egyezik bele abba, ami ott
történik? Épp olyan jól tudom, mint akárki más, s hitetlenekkel nem helyes még csak a Miatyánkot is
elmondani. – Mivel nem kapott választ, folytatta: Mindenestre a zsebemben pergetem majd a rózsafüzéremet.
– Imádkozva a lelkész áttéréséért?
– Azért is – válaszolta Mr. Appleby, bölcsen meglovagolva a gúny hullámtaraját.
– Tudod, Bert – erősködött Duddleswell atya, lelkipásztori hangvétellel –, az anglikánok kívül vannak az
egyedül igaz aklon, és így veszélyben vannak. Jó emberek, tudom, Isten szereti őket, egészen biztos. De
túlságosan hasonlítanak hozzánk, érted? Még szentáldozásuk is van, ami látszólag nem tér el Krisztus igaz
testétől.
– De – érvelt Mr. Appleby – az Eucharisztiát kenyér és bor formájában veszik magukhoz, mint az utolsó
vacsorán. Így nem tévesztenek meg senkit.
– Téged talán nem téveszt meg mindez, Bert, de gondolj az egyszerű hívekre. Azt akarod, hogy miattad
letérjenek a keskeny igaz útról?
Az utolsó pont döntőnek látszott. Némi gondolkozás után Mr. Appleby vigasztalanul így szólt:
– Meg kell hoznom az áldozatot, igaz?
– Minden katolikusnak kell hozni áldozatot, Bert mondta Duddleswell atya, megenyhülve –, különösen
azoknak, akiknek hivatása van, mint neked, meg nekem. Végül is katolikus patikusok és fodrászok nem
árulhatnak fogamzásgátló szereket, és ez nem tehet jót az üzletnek, igaz?
– Akkor hát le kell mondanom, mert nem akarom, hogy a többi tanácsos gúnyt űzzön belőlem.
Duddleswell atya, úgy tűnt, csak a második felét hallotta meg Mr. Appleby megjegyzésének, és hogy
kivédje, végső támadásra indult:
– Jézus Krisztust magát nem gúnyolták és feszítették keresztre, mert katolikus volt? Nem képzelheted el,
hogy Ő protestáns istentiszteleten vegyen részt.
Megállt, mintha a lemondásra való utalás csak most ért el volna az agyáig:
– Ki beszél itt lemondásról? Még át sem vetted a hivatalodat.
– Mi hasznom lenne mint polgármesternek, ha nem tudom a munkámat végezni? Jelentenem kell a
tanácsnak, hogy ebben a kerültben nem lehet katolikus polgármester. .
– Nem lehet? – képedt el Duddleswell atya.
– Biggins tanácsos kárörvendhet majd. Mindig azt mondja, nekünk, katolikusoknak vigyázzba kell
magunkat vágni, ha a pap kiadja a parancsot.
Az edénycsörömpölésen és az én majszolásomon és nyelésem zaján kívül két teljes percig egyetlen hang
sem hallatszott.
Mrs. Pring nem bírta tovább a feszültséget:
– Csöngessenek, ha még akarnak teát – mondta, és távozott.
– Nagyszerű asszony – mondta nagylelkűen Mr. Appleby.
– Hiszed te! – válaszolta Duddleswell atya, de nem igazán figyelt oda. – Az életemet rábíznám, de valami
fontos dolgot soha.
Újra csend lett, majd Duddleswell atya, mint aki bevallja, kijátszotta a kártyáit, kérésre fordította a szót:
– Bert, nem engednéd meg, hogy felmentést adjak neked?
– Köszönöm szépen, atya. De a katolikus polgármestereknek, ahogy borbélytársaiknak is, áldozatot kell
hozniuk.
– Azzal, hogy nem lesznek polgármesterek? Nézd, Bert, az udvari főceremóniamester katolikus, ő vezeti a
koronázási szertartást a Westminster apátságban, mikor az uralkodót az anglikán egyház fejévé koronázzák.
– És imádkozik közben a király megtéréséért? – kérdezte Mr. Appleby, jelezve, hogy még nem vonult
teljesen vissza. – Nem, a lelkiismeretemet nem akaszthatom más ember hátára. Te nem házasodhatsz, én nem
lehetek polgármester.
– Nem lehet valami engedmény? – kérdezte reménykedve Duddleswell atya.
– Még egy kis teát, ha szabad – kérte Mr. Appleby, barátságosan feltartva a csészéjét. – Engedmény?
Bizonyára nem a hitemben?
– Nem.
– És a lelkiismeretemben sem.
– Nem.
– Akkor hát – folytatta Mr. Appleby – jó ez a csésze tea.
– Kicsit gyenge, de iható, úgy gondolom.
– Azt mondanám, rávehetném a tanácsot, hogy a beiktatást a Szent Júdásban tartsák. – Duddleswell atya
megkönnyebbülten kezdett mosolyogni. – De volna egy kis ára.
– Mennyi?
– Nem pénzben, érted?
– Vagyis?
– Meg kell győznöm a tanácsosokat, főleg Mr. Bigginst, hogy nem dugtál a reverendád zsebébe.
– És ezt hogy gondolod megtenni?
Mr. Appleby letette a csészéjét:
– Úgy, hogy ráveszlek, vegyél részt az úszóünnepélyen.
– Kioszthatnám a díjakat, erre gondolsz? – kérdezte Duddleswell atya aggodalmasan.
– Ez az én feladatom.
– Arról van szó, hogy a papok versenyében az anglikánok és a metodisták ellen ússzak? – Még a gondolat
is gyötrelem volt számára.
– A metodistákról nincs szó – mondta Mr. Appleby –, ők visszaléptek, mert valamelyik papjukat
megtámadta az Úr szava.
Duddleswell atya megkérdezte, ez hogy értendő. – Leejtette a Bibliáját a lábujjára, és az eltört. De nélküled
nincs verseny.
– Lehetetlen! – kiáltott fel Duddleswell atya. Gyorsabban süllyednék el, mint a kőszikla. A halálomat
kívánod?
– Nem tudsz úszni, atya?
– De tud, Mr. Appleby – szóltam közbe. – Ma reggel mondta nekem.
Duddleswell atya vádlón mutatott az asztalon felhalmozott ételekre:
– Maga Jézus is elsüllyedne a vizekben, ha ezt mind meg kéne ennie. Nem, nem vagyok rá képes. Nem
vagyok formában. Jobban mondva: túl sok a formám.
– Szerénykedik, mint mindig, polgármester úr – mondtam.
Duddleswell atya sötéten nézett rám:
– Köszönöm, Neil atya – mondta, a hála minden jele nélkül.
– Nincs mit, atyám. Szeretek bátorítást nyújtani, ha tudok.
Mr. Appleby megkérdezte, tudok-e úszni, és én megmondtam, ez az egyetlen, amihez értek.
– Remek! – kiáltotta, majd folytatta és elmondta, hogy a papok versenye vegyes verseny lesz, három
emberrel egy-egy csapatban.
– Akkor helyben vagyunk – mondta Duddleswell atya –, nekem csak egy káplánom van.
– Van egy barátom a székesegyházban – ajánlottam –, Reading színeiben úszott, mielőtt a szemináriumba
ment. Tom Fleming atya.
– Bert – sóhajtott Duddleswell atya –, lehet, hogy kicsit régimódi vagyok...
– Igen, lehet, hogy az, atyám – mondtam, hogy támogassam.
– De – folytatta – azt nem kívánhatod, hogy közszemlére tegyem ki...
– Micsodát? – kérdezte gyorsan Mr. Appleby.
– A lelkemet és a pocakomat. A patás lábamat. – Ingerültebben: – A keblemet, meg mindent.
– Mi az, hogy mindent? – kérdezte Mr. Appleby, választ várva.
– Tudod, Bert, én minden rossz helyen domborodom. Csaknem minden rossz helyen. És azt akarnád talán,
hogy bűnös gondolatokat ébresszek a fiatal hölgyekben?
– Biztos vagyok benne, Mrs. Pring észre sem vesz majd – mondta csillapítóan Mr. Appleby. – Ugyan,
ugyan, atya. Csak pár hosszat kell megtenned, és Szent Júdás megkapja az első katolikus polgármesterét. –
Szélesen mosolygott. – Ez is egy kis áldozat azok közül, amit nekünk, hivatással bíró katolikusoknak időnként
meg kell hoznunk.
Még aznap este, később, kakaót ittam Mrs. Pring konyhájában. Elszörnyedve hallotta, Duddleswell atya
vállalta, hogy úszni fog a gálaünnepségen.
– Neil atya! – A hang messziről hallatszott.
– Hát ez vagy éppen szül, vagy haldoklik – mondta Mrs. Pring – Ezt az embert futószalagon állították elő,
és bizonykodik majd, hogy kézzel faragták.
A hang közeledett: – Itt van, Neil atya?
– Ha megvehetném azon az áron, amit ér – mondta Mrs. Pring –, és eladhatnám annyiért, amennyit képzel,
hogy ér, vagyont szerezhetnék. – Nevettem, és Duddleswell atya meghallotta. Mrs. Pring nem törődött vele. –
Csak azt remélem, a mi kis vízi bébinkből egy szívgörcs nem csinál majd hullát.
Aggodalmának tárgya a folyosó másik végéről bömbölt:
– Lekötelezne, ha magának tartaná meg a pallérozatlan véleményét az egészségi állapotomról!
– És ki fogja magát kiteríteni, ha bekampecol?
– Próbálja inkább jókedvre deríteni, Mrs. Pring – suttogtam.
– Csak hadd viszkessen a háta, azt mondom.
Újabb kitörés:
– Hagyja a fiút, mielőtt szilánkokra lövöm.
– Szaladjon csak, kiskutya – mondta nyájasan Mrs. Pring.
– Ez az asszony képes lenne falábakat rakni a tyúkok alá – mondta Duddleswell atya, mikor megtaláltam –,
csak hogy igaza legyen.
A dolgozószobájában, kényelmesen elhelyezkedve, többet mondott a versenyről. A csapat minden tagjának
két hosszat kell megtennie, az elsőt szabad úszással, a másikat háton, a harmadikat mellúszással. D'Arcy, a
Szent Lukács templom főlelkésze – későn lett pap, már közel járt az ötvenhez – hajdan az oxfordi kékek
között volt, és évei ellenére olyan erő, akivel számolni kell. Az új segédlelkészt, Pinkertont a hátúszásra
nevezték be. Ez olyan kövér fickó és olyan sokat dohányzik, hogy Duddleswell atya szerint inkább lebegni fog
a vízen, mint úszni. A lelkésznek, Percival Probble-nak mellúszáshoz volt kedve.
– Nos, Neil atya, nekem erkölcsi kötelességem, hogy Probble-lal álljak ki. Amellett ez az egyetlen fajta
karmunka, amit valamennyire tudok. Maga mit választ?
A hátúszást választottam. Tom Fleming, mondtam, az első fordulóban fog úszni, ő remek krallozó bajnok.
– Az én problémám az – mondta Duddleswell atya –, hogy időben jó kondícióba hozzam magam a
versenyre.
Utánanézett és megtudta, hogy a Trickle Wayn helyi uszodát, a Bollington Hallt a hivatalos órák után
szerény díjazásért magánemberek is igénybe vehetik. Pontosabban óránként tíz shillingért.
– Egy tisztességes mise ára – mormogta elöljáróm. – Hivatalos órákon kívül? – kérdeztem lelkesen. –
Kedvem lenne egy kis késő esti úszáshoz.
– Elhiszem, de én úgy intéztem, hattól hétig menjünk, hogy az első misére, fél nyolcra visszaérjünk. De ne
felejtse el, Neil atya, ki korán kel, aranyat lel.
– Hattól hétig! – ismételtem.
– Azt mondta, fiacskám, hogy szeret úszni, és mi lehet kellemesebb, mint kimenni a tiszta levegőre, mielőtt
még a nap sárgára érett? – A kelletlenség árnyékát láthatta elsuhanni az arcomon. – Gondolom, el akar kísérni?
– Természetesen, atyám.
– Gyakorolni kell, hogy a protestánsok felül ne kerekedjenek.
– Ezzel egyetértek – mondtam.
A Bollington Hall üvegtetejű öreg szürketégla épület, iskolás gyerekek járnak oda tanítás után és
hétvégeken.
Belül a huszonötször tízméteres, csempézett falú, keskeny medencék visszhangozták kora reggeli lépteket;
a kísérteties világításban fénylett a klórszagú víz.
A takarítónő, Mrs. Hetty Gale megmutatta az öltözőket. Felöltve skótmintás úszónadrágomat, dideregve
ácsorogtam az uszoda peremén, várva Duddleswell atya megjelenését. Úgy döntöttem, hogy az első
megmártózás joga az övé kell hogy legyen.
Mrs. Gale, felmosó seprűjére támaszkodva, szája sarkában cigarettát lógatva, megkérdezte:
– Gyakran jön ide uraságod?
– Túl gyakran – mondtam. – Vagyis ez az első alkalom.
– Örülök, hogy van valaki, akivel szót válthatok. Már vagy tíz perce várakozik arra az öreg mókusra. Mi
van vele?
– Átöltözik.
– A kutyafáját! – kiáltotta Mrs. Gale. Akkor látta meg Duddleswell atyát, vastag, fehér fürdőköpenyébe
burkolózva: a fejét ezüst fürdősapkába gyömöszölte.
Duddleswell atya, megcélozva a medence sekély végét, bedugta a vízbe nagy, fehér lábujját, és harciasan
felhorkant a hidegre, majd főúri mozdulattal ledobta magáról köntösét.
Oldalról, ahol álltam, láttam, hogy viktoriánus méretű, egyrészes fényes fekete fürdőruhát öltött. Nyakában
ezüst feszület lógott, és mellére, úgy néztem, csodatévő érem volt tűzve.
Mrs. Gale szája tátva maradt, cigarettája felső ajkáról lebillent a vízbe.
– Uram atyám! – mondta. – Tisztára olyan, mint egy nyavalyás fóka.
Amikor beugrott, az uszoda egész vize felcsapott. Nagy igyekezettel, fáradságosan tempózott, sok vizet
nyelt és fújt ki, de tudott úszni. Kötelességtudóan beugrottam, hogy ne legyen egyedül, és pár pillanat múlva
már örültem, hogy eljöttem. Végül is megvoltak az anyaszentegyház becsülete védelmében vállalt korai
felkelésnek az előnyei.
A következő hétfő reggel, mikor láttam, hogy Duddleswell atyát haladása jókedvre derítette, szóba mertem
hozni a fürdőruhája kérdését.
Bedugtam a fejem az ajtaján: – Duddleswell atya?
– Igen – mondta felnézve kedvenc napilapjából. Ki az? Ne torlaszolja el az ajtót az árnyékával, jöjjön be. –
Engedelmeskedtem. – Mit tehetek magáért?
 – Nos, atyám, inkább arról van szó, amit én tehetek magáért.
– Igen? – A hangja aggodalmas volt. – Beszéljen, Neil atya. Ha okvetlenül szükséges.
– Tudja, egyszer azt mondta nekem, ha a legkisebb panaszom van, közöljem magával.
– Mrs. Pringnek megint eljárt a szája?
– Nem, atyám. Inkább...
– Rólam van szó? – megdöbbent.
– Nem annyira magáról, mint az úszóruhájáról.
Tudni akarta, mit tudok felhozni a fürdőruhája ellen.
– Hosszan viselte, atyám?
– Olyan hosszan, amennyire lehetett.
– Úgy értem, hosszú ideje van már meg?
– Igen – válaszolta kurtán, és újra beletemette az orrát az újságba.
Nem tágítottam:
– Nincs szándékában, hogy másikat vegyen?
– Ma már nem ilyenre csinálják őket. – Én tudtam, mi az oka, hogy olyan ritkaságszámba mennek. – Nem
gondolt rá, hogy vegyen egyet... az újabb fajtából?
– Nem. – Még pár percig olvasott, mielőtt összehajtotta az újságját. – Neil atya, miért akarja, hogy
engedményeket tegyek a szabados társadalomnak? Nincs elég Szodoma és Gomorra körülöttünk?
Vártam, hogy megfelelő szavakat találjak mondavalóim helyes megfogalmazásához.
– Tény az, hogy sokkal könnyebben megy fürdőnadrágban. A vállak szabadabban mozognak. – Látva, hogy
ez nem hat rá: – Fürdőnadrágban több esélyünk lehet rá, hogy megverjük az protestánsokat.
– Neil atya, őszinte akarok magával lenni: úgy érzem, nem ildomos dolog, hogy egy pap olyan pucéran
mutatkozzon a vigyorgó nép előtt, mint egy béka. – Látva, hogy zavarban vagyok, hozzátette: Úgy értem, ha
már nem fiatal.
– De ott van Mr. Probble, a tiszteletes. Felteszem...
– Igazi papról beszéltem, érti? Nem az úgynevezett anglikán egyház valamelyik kétesen megkeresztelt,
világi tagjáról. Amellett – első jelét mutatta, hogy gyengül – hol találna olyan méretű úszónadrágot, amely
elég öblös ahhoz, hogy betakarja gömbölyded formáimat?
Megkérdeztem, mennyi a derékbősége. – Utoljára negyvennégy volt. Hüvelyk.
– Tudom, atyám, hogy ezek a dolgok nyúlnak.
Megbántva nézett rám.
– Magát is utoléri majd ez a tragédia, Neil atya, ha az én koromba jut.
– Ó, atyám, én az úszónadrágokra gondoltam, nem a maga... – nem találtam meg a helyes kifejezést, és
nem akartam kockáztatni – a maga gömbölyűségére – fejeztem be.
– Szóval az a véleménye, hogy gömbölyűségben szenvedek?
– Nem az én kifejezésem volt, atyám – emlékeztettem –, hanem a magáé.
– De ha azt mondanám, idióta vagyok, elvárnám magától, hogy egyetértsen velem?
– Azt hiszem nem, atyám.
Kicsit várt, azután így szólt:
– A tenyerébe nem tudnék beleülni, ez bizonyos.
– Ha megpróbálná, talán tudna, atyám. – Zavarom kihozta belőle az úriembert:
– Vannak ebből nagyméretű, feketék is?
– Nagy fekete micsodák, atyám?
– Úszónadrágok. Nem skót kockásak vagy szivárványszínűek. Feketék, vagy papi szürkék. – Bólintottam. –
És nem kell, hogy rám igazítsák valami hajójavító műhelyben?
Elővettem a Mrs. Pringtől kölcsönkért mérőszalagot.
– Csak szeretném ellenőrizni a méreteit – mondtam. – Nem vetné le a reverendáját?
– Nem.
– Néhány percre sem?
– Nem hagyom magam kivetkőztetni, még pár percre sem. – Mikor átfogtam a karommal, így szólt: –
Olyan, mintha egy jóindulatú polip nyelne le.
Mrs. Pringnek nem volt igaza, mikor feltételezte, hogy az öt láb hosszú szalag nem éri majd körül. De még
így sem akartam közölni az eredményt, nehogy megrémítsem.
Mikor elmenőben voltam, így szólt:
– Hogy teljesen őszinte legyek magával, Neil atya, a régi úszóruhám már kezdett kicsit nagyon is szorítani
a lábam tövében.
Délután Duddleswell atya felszólítására megkerestem a dolgozószobájában. Vettem számára a Piccadillyn
egy fekete tiszta gyapjú fürdőnadrágot, és kíváncsi voltam, hogy reagál majd rá.
Miután felszólított, csukjam be magam után az ajtót, lassan felemelte a reverendáját a csípőjéig. A cipője, a
harisnyája, a harisnyatartója és vastag fehér lába fölött ott volt az új fürdőnadrág.
– Mit szól hozzá?
Legjobb tudomásom szerint válaszoltam a felszólításra:
– Lélegzetelállító, atyám. – A látványra más választ nem lehetett adni.
– Nem gondolja, hogy valahogy... öltözetlen vagyok?
– Ellenkezőleg, atyám.
– Túlöltözött?
– Épp jó – nyugtattam meg. Duddleswell atya a lábaira mutatott:
– A pipaszáraim kicsit vérszegények, nem gondolja?
– Egy hajszálnyit sápadtak. Talán.
– Nem csoda, Neil atya, tekintettel arra, hogy árnyékban élnek, mióta tizenkét éves koromban hosszú
nadrágot kaptam. – Még mindig lenézve így szólt: – De nagyon feltűnő ebben az öltözetben, igaz? – Micsoda?
– A gömbölyűségem, a rossz helyre csúszott dicsfényem.
Szilárd maradtam vele:
– Atyám, akkor sem érthetnék magával kevésbé egyet, ha kényszerítene rá.
– Kedves magától – mondta, de a verseny előtti utolsó három napon csalánon és gyermekláncfüvön akarok
élni, külön fényűzésként, és lecsiszolom a domborzataim sarkait.
Megmagyaráztam, hogy mivel az „újfajta” úszónadrágoknak nincs vállpántja, ehelyett öveset választottam.
Méltányolta a további biztonsági eszközt, csak akkor dermedt meg kicsit, mikor megmondtam neki az árát.
– Harminc átkozott shilling – mondta, három összegyűlt tízshillingessel fizetve –, azelőtt az ilyesmi sokkal
olcsóbb volt.
– Az infláció – mondtam, és gyorsan hozzátettem: –, a létfenntartási költségek.
– És valamikor ötször annyi anyag volt bennük –, ó, azok a régi szép idők, Neil atya!
Mrs. Pring rontott be, és Duddleswell atya azonnal leeresztette a reverendáját. Nem voltam benne biztos, az
asszony meglátta-e liliomfehér lábait, vagy nem. .
– Új öltözetet próbál a csendes miséhez, Duddleswell atya?
– Tartsa csukva a száját, asszony – mondta elvörösödve –, és még egy okos ember se jön akkor rá, hogy
maga milyen ostoba.
– Minden jól öltözött pap ezt viseli idén – mondta az asszony gúnyosan. Felém fordult: – Jól van, legalább
megmentette egyfajta csúfságtól. Hogy a helyi újság lehozza a fényképét a régi fürdőruhájában a fürdőző
szépségek képmásával együtt.
– Hogyan?
– A papok versenye – magyarázta Mrs. Pring közvetlenül a szépségverseny után jön. – Hát ezért kellett
megválnia a harminc shillingjétől. – Ha a főtisztelendő úr betéved a szépségversenyre – folytatta Mrs. Pring –,
megkaphatja az első, a második és a harmadik díjat.
– Mrs. Pring – mondta az atya sötéten –, lenne szíves gyorsan sietni a sarkai előtt, mielőtt magára emelem a
molyirtóból elővett jobb karomat!
– Oké, Duddleswell atya, csak azért jöttem, hogy a beiktatás utáni sherry-fogadásról érdeklődjem.
– Két üveg édes és négy üveg száraz – mondta az atya.
– Nem gondoltam táncbemutatóra a Szentháromság nevében!
Az atya felemelte a kezét; hogy Mrs. Pring, vagy az égiek ellen, nem tudtam megmondani.
– Menjen, mielőtt darazsakat uszítok magára.
A beiktatási szertartást szombat délután hatkor tartották. Mr. Appleby elegánsan és választékosan festett, a
ceremónia-pálcavivő mögött haladt, nyakában a tisztsége tizenkilencedik századi aranyozott láncát viselte.
A helyi méltóságok mind jelen voltak. Ott volt a fullánkos nyelvű, katolikusellenes Mr. Biggins a többi
tanácsossal – a helyi paptársadalom, a feleségekkel – beleértve a három anglikánt, a kongregacionalista papot
és a szakállas metodista lelkipásztort.
A sekrestye kémlelőnyílásán kilesve Duddleswell atya a kórus fölött minden érkezőről pimasz
üdvözlőszavakat suttogott a fülembe, ahogy a középső hajón felfelé vonultak. De minden szelíd
csúfondároskodása mellett büszke volt rá, hogy a Szent Júdás templom ilyen választékos társaságot lát
vendégül. A jobbára nem felekezeti jellegű szertartás azzal végződött, hogy Duddleswell atya letérdepelt a
szentély lépcsőjén az új polgármesterhez, aki egy, rendszerint a püspök számára fenntartott különleges
bíborszín térdeplőn térdepelt. Itt hatalmas keresztet rajzolva föléje, megáldotta, mintegy jelezve: „Mindketten
tudjuk, ki az Úr.”
A szertartás után a plébánia fogadószobájában megtartották a sherry-partyt.
Dr. Daley azonnal megragadta karomat. Feltartotta „azzal a gyászos folyadékkal” megtöltött vékony
poharát és megszólalt:
– Arra sem lenne ez jó, hogy felélesszen egy ájult macskát. Gondolom, valami erősebb nincs itt.
– Sajnálom, doktor úr; legföljebb a házigazda nyelve.
– Szegény ház az, atyám, ahol nem található szeszpároló. Szokott inni? – Mikor azt válaszoltam, hogy
nagyon ritkán, megnyalta a száját. – Okos fiú. Jobb, ha odafekteti le este a fejét, ahol reggel majd megtalálja.
De hát a kedvenc bűnöm az ital. – Megmutatta, ha nem is a stoppolást a zokniján, legalább a manduláit. – Itt
van nekem ez a gonosz, tág torkom. – Fejét a vállamra hajtotta. – A múlt héten megvizsgáltam a vizeletemet.
– Igen – mondtam, mintha minden héten minden barátomról megkapnám ezt a tájékoztatást.
– 40 százalék szesztartalom – mondta büszkén. Félig komolyam megkérdeztem, kérte-e valaha Istent, hogy
segítsen leszokni az italról.
– Csak annyi bátorságom van, hogy józanságért imádkozzam, tudja, amikor részeg vagyok.
– Akkor majd én imádkozom magáért, doktor úr. – Nem, nem, nem, atyám! Ha sikere lenne, nem kellene
árokba öntenem az italt?
Elsodródtam Daley doktortól, és a Probble házaspár és a plébánosom között folyó beszélgetésbe
kapcsolódtam bele.
– Nagyon köszönjük ezt a szép beiktatási szertartást. És az angyali kórust.
– Kedves magától, hogy elismeri, Mr. Probble – mondta a szemben álló fél.
– Olyan jó tudni – mondta Mrs. Probble –, hogy a katolikusok és az anglikánok ma végre megtanulnak
együtt imádkozni.
– Asszonyom – vágott közbe Duddleswell atya –, mi nem imádkoztunk együtt. Én vezettem a szertartást.
Önök velünk imádkoztak, de mi nem imádkoztunk önökkel. Ez számunkra tilos.
– Nagyon finom megkülönböztetés – jegyezte meg Mr. Probble.
– Örülök, hogy méltányolja – mondta Duddleswell atya.
– Mr. Probble arra céloz – tette hozzá Mrs. Probble –, hogy az ön szemlélete kissé szűklátókörű.
– Valóban, asszonyom. Szűk, mint az út, mely az üdvösséghez vezet. De biztos lehet benne, hogy ámbár
nem imádkozom önökkel, imádkozom önökért, akár itt van az ideje, akár nincs.
– Úgy beszél rólunk, mintha szilvák vagy ringlók lennénk – mondta Mrs. Probble, majd még gőgösebb
hangon folytatta: – De felteszem, nagy szükségünk van az imájára, hiszen olyan bűnösök vagyunk.
– Isten áldja meg asszonyom – válaszolta Duddleswell atya – a belátásáért és alázatáért.
– De kedves kollégám... – kezdte Mr. Probble. Duddleswell atya komiszkodva hátranézett a válla fölött,
mielőtt újra a tiszteletes felé fordult:
– Ó, hát hozzám szólt? – kérdezte.
– Természetes, hogy együtt imádkoztunk – erősködött a lelkész –, ha maga meg én együtt futballozunk,
számít az, hogy kinek a gondjaira van bízva a labda?
A polgármester, aki körben sétált a teremben, akkor ért oda.
– Talán az úszás után futballozni szándékoznak, tisztelendő uraim?
– Ha az én labdámmal csináljuk, Bert – mondta széles mosollyal Duddleswell atya.
A Probble házaspár nyugodtabb vizek felé evezett, mikor a polgármester úr Duddleswell atyával bemutatott
bennünket Mr. Bigginsnek.
– A polgármester úr sokat mesélt már önről, Mr. Biggins – mondta Duddleswell atya, mikor kezet fogtak.
– Remélem, csupa jót.
 – Alighanem az igazat – válaszolta Duddleswell atya kétértelműen. – A polgármester úr azt mondta. Mr.
Biggins, hogy maga hitetlen.
– Szabadgondolkozó vagyok.
– Ó – füttyentett Duddleswell atya –, a szabadgondolkozás nagyon sokba kerülhet, ha elveszíti vele a lelkét.
– Még mindig jobb, mintha a józan eszemet veszíteném el – mondta Mr. Biggins. – De tudja mit, ha
tévedek, és van Isten, mentegetőzni fogok, és fizetek magának egy italt a másik oldalon.
Duddleswell atya, aki láthatóan élvezte az elmék viadalát, így válaszolt:
– Azt hiszem, magának lesz szüksége az italra a másik oldalon, Mr. Biggins.
– Akkor hát még mindig hisz a pokolban? – Duddleswell atya teljes magasságában kihúzta magát és
felnézett:
– Mr. Biggins, mindenki, aki találkozik velem, hisz a pokolban – utána, ha nem is előtte.
Néhány perccel később a lazacképű Mr. Pinkertonnal találtam magam szemben. A szemét összehúzta, hogy
védekezzen a cigarettája füstje ellen, amit inkább lenyelni látszott, mint kifújni.
Kezet nyújtott:
– A nevem Pinkerton. John Pinkerton. Ez a Duddleswell furcsa alak, igaz?
– Úgy gondolja? – kérdeztem.
– Ahányszor találkozunk – Pinkerton köhögött és szemhéja résén át rám pislogott –, mindig megköszöni az
Úrnak , hogy protestánsnak teremtett.
– Igazán? – tüntetően ellegyezni próbáltam a füstözönét.
– Maga nem?
– Igen, Mr. Pinkerton – mosolyogtam –, én is megköszönöm Istennek, hogy önt protestánsnak teremtette.
Abbahagyta cigarettája rágását, behúzta egy-két tokaredőjét:
– Maga nem Tinsy, az új metodista lelkész?
– Nem, én Boyd vagyok, Duddleswell atya új káplánja.
Valami varázsigeféle tört elő a torkából:
– Ó, Istenem Uram, az Ön Istene, Ura, mindenki Istene, Ura!
További zavarunknak Duddleswell atya vetett véget, aki összecsapta tenyerét és csendet kért.
– Polgármester úr – kezdte –, uraim és hölgyeim. Nagyszerű esemény részesei vagyunk. – Sokan
közbeszóltak: – Halljuk, halljuk! – Mások, kevésbé tisztelettudóan, de hálásan a sherryért. – Nosza, nosza! –
kiáltották.
A helyeslő mormolás, lábdobogás, asztalveregetés közepette Duddleswell atya folytatta:
– Fairwaternek végre megjött az esze, hogy katolikus polgármestert válasszon. – Udvarias kuncogás,
visszafojtott nevetés fogadta a szándékosan elfogult kijelentést. – Örömmel fogják tudomásul venni, hogy ez
alkalommal levelet írtam a Palotának – a Buckingham palotának, nem a Kristálypalotának, értik? – Ez egy
pillanatra lecsillapította a kedélyeket, és valaki közbeszólt: – Bravó! – Választ nem kaptam mondta
Duddleswell atya –, és nem is vártam.
– Rómának is írtam, és ma reggel a következő üzenetet kaptam XII. Pius pápa államtitkárától – a széke
kifejezetten ingadozott, mikor kigöngyölt egy sárga pergamentekercset és felolvasta: „A Szentatya apostoli
áldását küldi szeretett fiának, Albert Appleby tanácsosnak és az egész, hatásköre alá tartozó kerületnek.” És
most, hölgyeim és uraim, felköszöntőt mondok.
Mindnyájan felemeltük a poharunkat, mormolva: – Felköszöntőt, felköszöntőt! – Duddleswell atya
felemelte a poharát és így szólt! – Őszentségére, a pápára!
Némi habozás és palástolatlan zavar mutatkozott a társaságon, de azt világosan láttam, hogy Duddleswell
atya és Mr. Appleby megértően egymásra kacsintottak.
Miután kizárólag a polgármester tiszteletére elhangzott a For he is a jolly good fellow (Derék fickó ez a
javából), Mr. Appleby elhajtott sofőr vezette Rolls kocsiján, és a társaság, különböző füstfelhők ködében,
feloszlott, abban a tudatban, hogy a kerület ünnepi hete sportszerűen kezdetét vette.
– Elragadó volt, elragadó – dorombolt Mr. Percival Probble, bágyadtan kezet fogva házigazdájával. –
Viszlát mihamarabb. A következő műsorszámban a víz lesz a főszereplő, és nem a sherry.
E gyengéd búcsúra hivatkozva Duddleswell atya később így szólt hozzám:
– Isten a tanúm, olyan volt, mintha egy elfáradt kolbásszal ráznék kezet. Ami pedig a felesége őnagyságát
illeti, olyan vörös volt, mint egy érett szilva.
 Mrs. Pring, aki elkezdte felsöpörni a hamut és visszarendezni a társalgót a party után, amit ő hol dáridónak,
hol tivornyának nevezett, panaszkodott:
– Mind a hat üveggel végeztek és – itt üvegcsörömpölést hallottunk – elmentek és átkozottul összetörtek –
tisztelendőséged bocsánatát kérve – ötöt a legjobb sherrys poharaimból!
– A papfeleségek csinálták, Mrs. Pringle – mondta Duddleswell atya –, sértett hiúságból.
– Ó – mondta undorodva Mrs. Pring, összetett támadásra sorakoztatva fel díszítő jelzőit –, micsoda dáridó,
micsoda tivornya!
Mikor vitatkozni próbáltam vele amiatt, hogy akkora hangsúlyt adott a pápának és a polgármester katolikus
voltának, Duddleswell atya nem mutatott megbánást:
– Ezt várták tőlem, és nagyon is tetszett nekik.
Kétségbevontam, hogy olyan nagy örömöt okozott-e olyan embereknek, mint Mr. Biggins.
Hát persze, Neil atya, láthatta, mennyire megerősítette őket bigottságukban – és semmiféle érzés nem olyan
kellemes, mint a bigottság, legalábbis ezt mondták nekem.
Az úszóverseny szombatján engedélyt kaptam, hogy hétig alhassak. Mikor felébredtem, már fent ragyogott
a nap, és a levegő párával volt tele.
Az ünnepély színhelyéül a város közepén lévő nagy, nyitott városi uszodát jelölték ki. Úgy beszéltük meg
Tom Fleminggel, hogy a főbejárat forgóajtajánál találkozunk 1.45-kor, mert látni akartuk a megelőző
versenyeket is.
Duddleswell atya háromkor csatlakozott hozzánk a nagy, zsúfolt csarnokban. Ideges volt és kicsit
ingerlékeny a lerövidített szieszta után. Mrs. Pring ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri, és ő nem látta be, miért,
hacsak nem „viszketeg kíváncsiságból". A versenyt már kezdte „szerencsétlen vállalkozásnak” nevezni, és
elhatározása, hogy részt vegyen az úszásban, ingadozóban volt, míg meg nem magyaráztam neki, milyen
büszkék vagyunk mindketten Tommal, hogy vele együtt vehetünk részt ebben az „egyetlen igaz egyház és a
bitorlók közt folyó” becsületes küzdelemben.
3.30-kor megkezdődött a fürdőruhás szépségverseny, így úgy láttuk, itt az ideje, hogy eltűnjünk és
felkészüljünk a küzdelemre. Egy emberként vonultunk hármasban az öltözők felé. Az egyik rendező ott állt a
versenyzők és a számukra kijelölt szobák listájával.
Duddleswell atya megmondta, kicsoda. A rendező „igen, uram"-mal válaszolt, és ezzel a megszólítási
formával azonnal elárulta, hogy nem tagja az igaz egyháznak. – Az önök szobája az a nagy helyiség a folyosó
végén, a 23-as.
– Neil Boyd – jelentkeztem utána.
– Ugyanaz a szoba, uram. A papok a 23-asban öltöznek át – mondta a rendező, mielőtt még Duddleswell
atya hallótávolságon kívül ért volna.
Duddleswell atya visszafordult: – Ez nem lehet – tiltakozott.
– Nagyon nagy szoba, uram.
– Helyes – mondta Duddleswell atya –, akkor adjon nekem egy nagyon kicsi szobát, feltéve, hogy egyedül
leszek benne.
A rendező vállat vont:
– Nem lehet, uram. Százon felül vannak az úszók, és harmincan vesznek részt az úszó szépségversenyen.
– Az összes pap együtt lesz? – kérdezte Duddleswell atya.
A rendező igenlően bólintott.
– Egy bizonyos Probble tiszteletesnél van a kulcs, hogy be tudják zárni az értékeiket.
Duddleswell atya felkapta a fejét:
– A katolikus papoknak nincsenek értékeik.
Ezzel a 23-as szoba felé indult kis fekete csapatával. Az ajtónál megállt, mély lélegzetet vett, és intett
nekem, hogy kopogtassak.
– Tessék. – Dagadt Pinkerton magas hangja válaszolt.
Mikor beléptünk, láttuk, hogy a három anglikán pap már átöltözött, és élénk színű fürdőköpenyekbe
burkolva üldögélt. A lelkész mellett két segédlelkésze ült. Jobbra katonás bajusszal és őszülő halántékkal a
hajdani oxfordi kék evezős, bal oldalán Pinkerton, vadul szíva cigarettáját.
Mr. Probble felállt és kolbász-ujjait Duddleswell atya felé nyújtotta, aki próbálta valahogy megfogni őket.
Órájára nézett:
 – Megint kivágja majd a rezet, igaz?
Tommal gyorsan átöltözünk szemben ülő ellenfeleink álmodozó tekintete alatt. A kényes helyzetben ez
látszott a legegyszerűbbnek. Törülközőt kötöttem a derekamra, azután lehúztam a nadrágomat, és felvettem a
fürdőruhámat. Velem egy időben Tom is elkészült. De Duddleswell atya, miután levetette a zakóját, hosszú
időt töltött azzal, hogy vászongallérját egy fogasra akassza.
Pinkerton megjegyezte:
– Ez a verseny a gálaest csúcsa.
Duddleswell atya motyogott valamit, hogy ez egyáltalán nem lepi meg,
– A helyiek jobban élvezik ezt, mint a szépségversenyt – mondta Pinkerton.
– Igen – folytatta Mr. Probble.
– Általában papi öltözetben látnak bennünket, megfordított gallérral, rémes színű ruhákban, ilyesmikben.
El vannak ragadtatva és némileg mulatnak is, ha rájönnek, ez alatt lényegében nem különbözünk tőlük.
Mindenki nevetett, kivéve Duddleswell atyát, aki még mindig hiába küszködött, hogy gallérját elhelyezze a
fogason.
Mr. Probble, ha más nem is, de úriember volt, ahogy Duddleswell atya később megjegyezte, megérezve,
hogy az a lassúság, amellyel katolikus ellenlábasa tollazatát eltávolítani kezdi, az anglikán egyház jelenlétének
tudható be. Átadta a kulcsot, és javasolta csapatának, hogy távozzanak.
Duddleswell atya megkönnyebbülésében odament és mindegyikükkel kezet rázott, ígérve, hogy hamarosan
találkoznak.
Hogy a bitorlóktól megszabadult, Duddleswell atya törülközőt kötött a dereka köré és megszólalt: –
Gondolom, maguk fiúk nem hozták magukkal a breviáriumukat.
Tom Fleming elértette a célzást:
– Jobb szeretné, ha mi is kimennénk, atyám?
– Ó, dehogy – mondta Duddleswell atya, kevéssé meggyőzően.
– Ha akarja, elmegyünk – mondtam.
– Helyes, Neil atya, ha kettejüknek van valami fontosabb dolga, kint megvárhatnak.
Odakint megmagyaráztam Tomnak, hogy Duddleswell atya csak tetteti az illedelemhez való ragaszkodást.
Ebédnél megmondta, hogy a nadrágja alatt már viselni fogja az úszónadrágját „a biztonság kedvéért".
Pár perc múlva megjelent Duddleswell atya, bezárta az ajtót, és zsebre rakta a kulcsot. Csoportba
tömörülve kimentünk ellenfeleink után a szabad levegőre. Ahogy kikerültünk az árnyékból, a mozaiklapok
égették mezítelen talpunkat.
– Szent Kleofás! Felhólyagzik a talpam!
Mikor a helyszínre értünk, tapsvihar tombolt. Szerencsére ez csak az utolsó öt lánynak szólt, akik a
szépségverseny döntőjébe jutottak. Kellemes meglepetés volt számomra, hogy az öt között ott szerepelt Owen
nővér is, egy katolikus ápolónő, akivel gyakran találkoztam a Kenworthy közkórházba tett látogatásaim
alkalmával. Vörös haját leeresztette erre az alkalomra – csodálkoztam, hogy sikerült neki az egészet
begyömöszölni ápolónői főkötője alá. Még jobb alakja volt, mint képzeltem volna, ha mertem volna
egyáltalán elképzelni.
A tömeget csendre intették, mikor a zsűri fordított sorrendben kihirdette az ítéletét. A győztes Owen nővér
lett.
– A katolikusok megint az élen! – szögezte le Duddleswell atya.
Miután a polgármester megkoronázta a szépségkirálynőt és a fényképészek végeztek, a hangszóró
kihirdette a délután csúcspontját: vegyes verseny, egyenként két hosszal, a Szent Lukács templom (éljenzés) és
a Szent Júdás templom (hangosabb éljenzés) papjai között.
– Az angolok mindig a gyengébb pártján vannak mondta összeszorított fogakkal Duddleswell atya.
Gyanítottam, hogy ezüst színű fürdősapkájának valami köze lehet hozzá, hogy mi voltunk a tömeg
kedvencei.
Mrs. Pring megjelent, készen, hogy átvegye törülközőinket és fürdőköpenyünket.
– Maga talán sellő – kérdezte Duddleswell atya –, hogy készen áll, hogy kimossa halotti leplemet a halál
tavának szélén?
Mrs. Pring nem vett róla tudomást.
Fleming atya Mr. D'Arcyval állt ki. Utána én következtem, Pinkerton ellenében. A két nagyágyú
Duddleswell atya volt és a lelkész.
Az első forduló egyaránt meglepte a nézőket és a versenyzőket. Remek stílusa ellenére Mr. D'Arcyban nem
volt kitartás. Az első forduló után már tíz lábbal lemaradt. Hamarosan nyilvánvaló volt, hogy Fleming atya
legalább húsz méterrel vezet. Duddleswell atya magánkívül volt elragadtatásában.
Levettem fürdőköpenyemet, Dagadt Pinkerton követett. Ott állt mellettem, vörös, fehér és kék
fürdőnadrágjában. A tömeg éljenezte a papot, aki olyan hazafias, hogy a brit zászlót a hátsó részén viseli. Nem
találtam túl ízlésesnek, és még inkább eltökéltem, hogy alaposan megverem.
A hátamon tempózva mindvégig láttam Pinkertont. Fokozatosan növeltem előnyünket. Mire a finisbe
értünk, már majdnem egy hosszal vezettünk. Ahhoz, hogy nyerjünk, Duddleswell atyának már csak az lesz a
dolga, hogy a felszínen maradjon.
Fülsiketítő éljenzés fogadta vízre ereszkedését. Kikapaszkodva láttam, hogy Mr. Probble a medence szélén
behajolva, rekedten biztatja hazafias, de túlérett kollégáját. Mire Pinkerton megérintette a falat és a lelkész
újabb éljenzés közben vízbe ugrott, Duddleswell atya hatalmas fröcskölés közepette csaknem a fordulóhoz ért.
Elég jól megfordult, de ettől kezdve hanyatlást kezdtem észlelni a karcsapásaiban.
Duddleswell atya szinte egy magasságban volt az ellenkező irányba haladó Mr. Probble-lal, amikor teljesen
megállt a haladásban, és fel-le szökellt a vízben. Nem törődve a tömeggel, végigrohantam a medence szélén,
míg melléje nem értem. Az éljenzésen át hallottam kiáltásait:
– Segíts, Szűzanyám! Segíts!
Mr. Probble vagy meghallotta Duddleswell atya kétségbeesett hangját, vagy kitalálta, ellenfele miért nem
szűkíti a köztük lévő részt. Mielőtt én beugorhattam volna, keresztülúszott, megragadta a nyakánál fogva
Duddleswell atyát, és a medence széle felé kezdett vele úszni. Lenyúltam és kivonszoltam Duddleswell atyát a
vízből.
Owen nővér, még mindig bikiniben, keresztültört a tömegen. Hallottam ahogy mondja:
– Ápolónő vagyok. Mesterséges lélegeztetésre van szüksége.
A következő pillanatban már mellettem volt. Már épp el akarta kezdeni munkáját, mikor megragadtam a
karját.
– Köszönöm, nővér, majd én csinálom.
Egy pillanat kétségem sem volt, hogy a helyi sajtó azonnal ott fog teremni. Nem akartam, hogy tiszteletre
méltó plébánosomat, alighogy az egyik szerencsétlenségből kikerült, félmeztelenül lefényképezzék, ahogy az
élet csókját kapja a frissen koronázott szépségkirálynőtől.
– Maga megőrült! – kiáltotta Owen nővér. – A szerencsétlen embernek sürgős segítségre van szüksége!
Nem törődve tiltakozásával, leereszkedtem Duddleswell atya mellé. Ahogy odahajtottam a fejem,
fájdalmasan feljajdult:
– Szálljon le a pocakomról, fiú! – és ráfordult sérelmezett testrészére. Mikor ráhajoltam, kiabált:
– Ne lovagoljon rajtam halálvonaglásomban, mint egy lovon!
Hogy a zűrzavar még nagyobb legyen, Mrs. Pring is odaérkezett. Soha nem láttam ilyen izgatottnak,
lehúzta a fürdősapkát Duddleswell atya fejéről, és egy kis ezüst fiolát nyomott a kezembe.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Szentelt olaj. Az utolsó kenethez. Tudtam hogy ez a halála lesz.
Ahogy letérdeltem a rángatózó alak mellé – fehér hátsó fele kidomborodott a lecsúszóban lévő fürdőnadrág
fölött –, rájöttem, hogy diagnózisom helyesbítésre szorul. Duddleswell atya nyöszörgött:
– A bal lábam! Hátul! Görcs! Ó, micsoda kín! Dörzsöltem, ahol a fájdalom összepontosult: a nagy, kemény
izomcsomót hátul, fent a bal lábán. Néhány perc után – közben számolni sem tudtam a fényképezőgépek
villanásait – valamennyire rendbe jött, úgyhogy lábra tudott állni a tömeg rokonszenvező éljenzése közepette.
Duddleswell atya mindkét kezét feltartotta, mint egy vesztes bokszoló, mikor feltápászkodik a padlóról.
Körülnéztem, hogy megkeressem Mr. Probble-t és köszönetet mondjak neki, de szerényen eltűnt a tömegben.
Appleby polgármester ragaszkodott hozzá, hogy társaságunk Rollsán térjen haza. Mrs. Pring annyira
aggódott Duddleswell atya egészségéért, hogy azonnali indulást sürgetett. Csak annyi időm volt, hogy
összeszedjem az öltözőből a holmikat, mielőtt beugrottam volna a kocsiba.
Soha szomorúbb vagy furcsább csapat nem utazott ilyen előkelően, még temetés alkalmával sem. Az utcán
néhány járókelő, látva a kocsit címeres zászlajával, levetette kalapját, míg fel nem ismerte, ki ül bent.
Duddleswell atya gyorsan törülközőt borított a fejére.
 Otthon a plébánián Mrs. Pring azonnal ágyba parancsolta. Mikor átöltöztem, a hálószobájába mentem,
hogy kifejezzem együttérzésemet. Nem volt ott. A dolgozószobájában találtam meg, friss pizsamába öltözve,
köntösbe burkolózva ült ott, a szája sarkában lázmérővel.
– Nem maradok ágyban, Mrs. Pring. – Nyilvánvaló volt, hogy nem először mondta.
– Tartsa a szájában a lázmérőt – parancsolta Mrs. Pring –, és legalább ennek ne harapja le a fejét.
– Mi értelme van – morgott az atya –, mikor a maga puszta látása tizenöt fokkal megemeli a
hőmérsékletemet!
Csengettek a bejárati ajtón, és Mrs. Pring közölte, megy, hogy beengedje a doktort.
– Csak nem hívta.. – kezdte Duddleswill atya mondani, de egy kezdődő tüsszentés görcse és első hangjai
félbeszakították. Ameddig tudta, visszatartotta, de végül is kitört rajta, épp abban a pillanatban, hogy Daley
doktor belépett.
A doktor, úgy látszott, nem bánta a záporesőt.
– Isten éltessen, váljék egészségedre, atyám. Hát mit hallok rólad, Charles, szárazra ittad a teljes uszodát?
– Távozzon, Mrs. Pring, és ügyeljen rá, hogy ne zavarjanak! – Aztán Daley doktorhoz fordult: – Semmi
bajom, Donal. Még nem haltam meg teljesen.
– Mindenesetre vesd le a ruháidat, Charles. – Engedelmeskedett. – Helyezd az íróasztalra a legpuhább
részedet.
– További nekivetkőzést ne kívánj tőlem, Donal. Elegem van a sztriptízből.
– Semmi baj, Charles – mondta Daley doktor, csillapítani próbálva borzolt idegeit. – Ennél szörnyűbb
látványokban is volt már részem. Többnyire motorbaleseteknél, de a halasok márványpultjainál is. De te olyan
szégyenlős vagy, mint egy szűzlány a nászéjszakán. Vedd vissza a gallérodat, ha úgy jobban érzed magad.
Duddleswell atya újra hangoztatta kicsattanó egészségét.
– Charles, drága barátom, a víz elég rossz dolog a hólyagban, de a tüdőben rendkívül káros lehet. Ó,
Charles, én gyűlölöm a vizet. Többre nem vagyok képes, mint bemártani az ujjam hegyét a szenteltvíztartóba.
– Körülnézett, fontosabb dolgot keresve. Nincs véletlenül egy hörpintésnyi tömény valahol eldugva? –
Duddleswell atya megrázta a fejét. – Ó, Charles, a régi szép, keményen megdolgozott idők kedvéért, amiket
kéz-a-kézben, együtt töltöttünk a haldoklók ágya mellett!
Duddleswell atya megenyhült. Az ajtó melletti szekrényre mutatott. – Parancsolj, láss hozzá a
rosszalkodáshoz.
– Isten áldjon meg és tartson meg mindenképpen, Charles. Ha három napos koromban nem kereszteltek
volna meg, visszautasítottam volna a megtiszteltetést, úgy félek a víztől. – Letérdelt a szekrény mellett. – De
te bánatos vagy, Charles.
– És ki nem lenne az?
– Nem minden nap fordul elő, hogy valaki úgy megijed a megfulladástól, hogy kiugrik a szíve a tokjából. –
Megtöltötte a poharát. – Önthetek neked is egy kis vigaszt, Charles?
Duddleswell atya visszautasította:
– Igazad van. Már arra gondoltam, felcserélem ezt az országot egy jobb kedvéért. És ott lent, a levegő
nélküli vízben, úgy összezsugorodott a lelkem, mint egy pár zokni Mrs. Pring mosóteknőjében.
– Mi lehet annál rosszabb? – kérdezte Daley doktor, akin az első életmentő korty után furcsa mélabú
hatalmasodott el.
– Sokkal rosszabb a megaláztatás, Donal. Elfelejthetem valaha is a szégyenemet? Soha.
– Mi miatt szégyenkezel, Charles?
– Elsősorban ott vannak a fényképészek, akik rám zúdították a fénysugaraikat, és felvételeket csináltak a
hátsó felemről. És ítéletnapig fájni fog az a méltatlanság, hogy egy anglikán lelkész mentette meg az életemet.
– Türelmetlenül csóválta a fejét. – És ahhoz sem volt elég keresztény, hogy megvárja, hogy megköszönjem
neki. Mindazok után, érted, hogy hagytam, hogy félig megfojtson a vízben, és hőst csináltam belőle.
Ezen a ponton otthagytam őket, és a dolgozószobámba mentem, amit felajánlottam Tom Flemingnek, hogy
használja öltözőnek. Megteáztunk, és vagy egy óra hosszat beszélgettünk még.
Mikor épp kikísértem, Mr. Probble, Mr. D'Arcy és Pinkerton jelentek meg. Röplátogatásra jöttek, hogy
érdeklődjenek, az érintett kiheverte-e már megmártózását.
Nem is gondoltam volna, hogy Daley doktor még ott van. Kopogtattam Duddleswell atya ajtaján és
bementem, mögöttem az anglikán papság.
 – Atyám – jelentettem be –, az urak csak beugrottak, hogy lássák...
Duddleswell atya türelmes nyomorúságában még mindig ott gubbasztott az íróasztal szélén, az elemeknek
kitett mezítelen pocakkal. Daley doktor megszakította vizsgálatát, hogy újabb pohárral hörpintsen fel.
Plébánosom egy ugrással házikabátjáért nyúlt, és engem messziről szinte megfojtva haragja hullámával,
odakiáltott:
– Donal!
– Igen, Charles?
– Siess és gyorsan tölts nekem is egy dupla adag whiskyt!

Az atya és az anya

Mrs. Pring, mikor egyszer a szobámban dolgozott, elmesélte, hogy Duddleswell atya szülei Corkból
vándoroltak ki, röviddel azután, hogy összeházasodtak. A család néhány évig Bathban élt, ahol Duddleswell
atya is született, majd Londonban telepedtek le, a híres Portobello Roadon. Az apának ott régiségkereskedése
volt.
Mrs. Pring szerint Duddleswell atya „fortélyossága”, az a vonása, hogy semmit sem fogad el egyszerűen
olyannak, amilyennek látszik, nevelésének tudható be. Én viszont azt a hajlamát vettem észre, hogy „értékes
apróságokat” gyűjt be és különféle bútordarabokat csempész be és halmoz fel a padláson, többnyire olyankor,
amikor Mrs. Pring vásárolni megy.
Egyik reggel Duddleswell atya elhatározta, hogy a dolgozószobámban másik könyvespolcra van
szükségem, és nagylelkűen belement, hogy kölcsönvegyem valamelyik értékes objet d'artját, műkincsét,
melyen pókhálók nőnek ott fent.
Fogtam a létrát, ahogy zseblámpával a kezében lassan felfelé mászott, és felemelte a padlásra vezető
csapóajtót. Ekkor jelent meg Mrs. Pring, egy tálcát hozva a tízórainkkal.
– Hol van? – kérdezte. Felfelé mutattam. – Akkor hát nem halhatott meg – mondta. – Mit keres az én
birodalmamban? – Hirtelen felemelte a hangját: Jöjjön le azonnal, Tarzan, hall engem?
Duddleswell atya, kerek arca máris bemaszatolva, dühösen kukucskált le a padlásról, mint egy mérges
kerub:
– Épp most adta át az üzenetét egy süket ember. – Majd szépen leesik és kitöri azt a makacs nyakát –
erősködött Mrs. Pring. – És vigyázzon azokra a lépcsőkre. Kettő tízbe kerültek.
– Mrs. Pring – mondta Duddleswell atya fenyegetően –, ha egy asszony tanácsára vágytam volna,
megházasodom. És férj-feleség vagyunk talán?
– Nem, Duddleswell atya, az ostobaságnak is megvannak a határai.
Duddleswell atya egy percig lefelé bámult rá, mint egy csodálkozó bálvány.
– Micsoda figura! – mondta. – Most pedig, Mrs. Pring, legyen olyan kedves és segítsen Neil atyának, hogy
megfogja a könyvespolcot, mikor leeresztem.
Harsogó hangon figyelmeztetett, hogy előbb le kell adnia egy öreg képet, hogy helyet csináljon magának a
zsúfolt padláson, és oda tudjon jutni a könyvespolchoz. Épp csak rápillantottam az aranykeretes képre, mely
kb. 1 x 1,5 méter lehetett. Csúf volt és vastag porréteg borította.
– Ismét az Alapító Anya – horkant fel Mrs. Pring, és ferdén a lépcsőház falához támasztotta a képet.
Duddleswell atya közben nekikészülve, hogy leeressze a nehéz mahagóni könyvespolcot. Mikor a tettekre
került a sor, kiderült, hogy Mrs. Pringnek még sincsenek sámsoni izmai, és még engem is akadályozott, hogy
az enyémeket használjam. A súly legnagyobb része Duddleswell atyára nehezedett, ahogy felhúzott
reverendáját nadrágjába gyűrve, feltűrt ruhaujjakkal, óvatosan ereszkedett le a létrán.
Már csak két fok volt hátra, mikor a kép siklani kezdett a fal mellett. Duddleswell atya oldalvást ugorva,
mindkét lábával a vászon közepébe lépett.
A baleset a legkisebb mértékben sem rendítette meg.
– Ó, felix culpa, micsoda szerencsés bűntett! Évek óta szerettem volna megtenni – nevetett –, de sose volt
hozzá elég bátorságom.
Egy pillanatra megállt, fürkészően nézett a képre, mintha mégis sajnálná, hogy kárt okozott benne, és
teljesen elfeledkezett a könyvespolcomról.
– Van valami furcsa ekörül a kép körül – mondta, minden erőfeszítés nélkül lehozva mellettem a lépcsőn a
festményt. – Jobb világítás mellett akarom megnézni.
Mikor Mrs. Pringgel az atya dolgozószobájába értünk, láttuk, hogy a képet az íróasztalára tette és
felgyújtotta asztali lámpáját, mintegy reflektorként világítva rá.
– Tényleg furcsa – mondtam belépve –, életemben még nem láttam ennél rémesebb képet.
A festmény idős, dicsfénnyel övezett apácát ábrázolt, egy régebbi korszak fekete ruhájában. A Szűzanya
szobra előtt térdelt, jobb tenyerében békésen tartva egy koponyát.
Duddleswell atya a földön térdelve megszólalt:
– A „furcsa” szóval valami másra gondoltam, Neil atya. Azt hiszem, ezt az arcképet ráfestették egy
másikra.
Mrs. Pring a kép mellé, az íróasztalra helyezte tálcáját. Odamentem, hogy levegyem róla az egyik bögre
teát.
– Ne ezt vegye el, Neil atya – óvott –, ennek letört a füle és Duddleswell atya visszaragasztotta. Vegye a
másikat.
Duddleswell atya elmerülten magyarázta:
– Ez Magdolna anya arcképe, Mária Szolgálóleányai rendjének alapítója, a jó nővéreké, akik az
árvaházunkat gondozzák.
Megjegyeztem, hogy azt hittem, ez a sírásó képe a Hamletből, és Mrs. Pring a koponyára mutatva így szólt:
– Gondolják el, a hús akkoriban még nagyobb hiánycikk lehetett, mint ma.
– Ó – sóhajtott Duddleswell atya, elmélyedten bámulva felfedezését –, Mrs. Pring, a zabolátlan özvegy,
nyelve teljesen betölti a száját, mint a többi hozzá hasonlónál.
Miközben Mrs. Pring a port törülgette, az atya elmagyarázta, hogy a nővérek, elődje személyén keresztül, a
Szent Júdásnak ajándékozták az Alapító Anya értékes arcképét. Ez vagy húsz évvel ezelőtt történt, mikor a
jelenlegi főnöknőt, Stephen anyát kinevezték.
– Nos, Neil atya, mikor átvettem a Szent Júdást, ahogy elképzelheti, bajban voltam. A kép olyan förtelmes,
hogy nem hagyhattam ott, hogy rémítse az asszonyokat és a gyerekeket, de ha ok nélkül eltávolítom,
megsértem vele a jó nővéreket, és mindenekfölött Stephen anyát.
– Aki viszont őt rémíti meg – nyilvánította ki a véleményét Mrs. Pring.
Duddleswell atya nem tagadta:
– Félelmetes, szigorú hölgy, Neil atya. Azt mondják róla – közölte bizalmasan – hogy amint megszületett,
hátba vágta a bábaasszonyt.
– Tehát? – kérdeztem.
– Az Úr a rosszat jóra fordítja, igaz? Szerencsére megkezdődtek a légitámadások, és levették a gondot a
vállamról. Azt az ürügyet mondtam Stephen anyának, hogy a háború tartamára el kell távolítanom az
Alapítónő arcképét, és valami biztosabb helyre kell elraknom.
– És a háború után? – kérdeztem. – Biztos sokszor felszólította már, hogy tegye vissza a templomba.
– Olyan sokszor, ahány korcs kutya van Írországban.
– És mit válaszolt?
– Ami épp az eszembe jutott. Azt mondtam, hogy azt a Leonardo másolatot, ami az Alapító Anya helyére
került, nagyon szeretik a hívek. Azt is mondtam, Isten bocsássa meg, hogy ennyire ritka, eredeti olajfestmény
vandalizmus célpontja lehet. Jöhet valami protestáns gazfickó, és bemázolhatja festékkel, vagy felhasíthatja
egy késsel.
– Vagy beleléphet – mondta Mrs. Pring.
– Be kell vallanom, ezek az én gonosz lábaim mérhetetlen örömüket lelték bűnös tettükben. – Odament,
hogy felvegye a bögre teáját. – De ilyen szerencsétlenségek előfordulnak. – Ott maradt, kezében a csésze
fülével, míg a tartalom végigömlött a vásznon. – Mrs. Pring! – kiáltotta.
– Maga javította meg a csészét – mondta Mrs. Pring hátrálva –, hagynia kellett volna, hogy a szemétbe
dobjam.
Duddleswell atya váratlanul elmosolyodott:
– Tudja jól, hogy az apácák regulája tiltja, hogy velünk teázzanak.
Mrs. Pring kezdte feltörülni a teát. Mikor a nagyjával végzett, kiment, hogy Duddleswell atyának frisset
forrázzon.
Duddleswell atya felhasználta a szünetet, hogy elmesélje, milyen háborúságban van évek óta Stephen
anyával.
– Rendkívül szent, Neil atya, így nagyon nehéz a közelébe jutni.
Ráismertem erre a fajtára.
– Stephen anya – folytatta – azt hiszi, ő Krisztus helyén van, és ezért tökéletes engedelmességet követel. A
nővéreknek még jó időért sem szabad imádkozniuk az engedélye nélkül.
– Ugyan!
– Az apácáktól elvárják, hogy halálig betartsák a regulájukat. És rendjük reguláját, sajnos, az Alapító
Magdaléna Anya dolgozta ki, aki Aix-en-Provenceból jött. Sose hinné el nekem...
– Próbálja ki!
– Férjes asszony volt, két gyermekkel, amikor elhagyta az otthonát, hogy megalapítson...
– ...egy árvaházat.
Duddleswell atya bólintott.
– Isten kifürkészhetetlen úton műveli csodáit... – Belém hasított, hogy pár hónappal ezelőtt nem beszéltem
volna így.
Bemártottam az ujjamat a teámba, és az Alapító Anya szemébe fröcsköltem. Pislogás nélkül tűrte, de
Duddleswell atya tréfás méltatlankodással utasított rendre:
– Megbolondult, Neil atya? Ez a tea sokba kerül. Egyébként azután felöltötte a fátylat.
– Erről a képről ítélve, a fejére kellett volna borítania.
– Hogy a jelenlegi főnöknővel folytassam. Egyik csata, amit vele vívtam és elveszítettem, a kedves
Perpetua nővér miatt volt. Mikor Perpetua nővér édesapja meghalt, Stephen anya azt mondta neki, választania
kell: vagy az apja temetésére megy el, vagy az anyjáéra, ha majd eljön az ideje, de mindkettőre nem.
– Ez tényleg bele van írva a regulába?
Bólintott: – Ez Magdaléna anya.
– De az ég szerelmére, miért?
– Hogy megmutassa a nővéreknek, ha egyszer megfogták az eke szarvát, nincs visszaút; bebizonyítsa, hogy
elhagyták az apjukat és az anyjukat az égi birodalom kedvéért.
– Akkor viszont miért nem következetes – vetettem ellen –, és miért nem hagyja, hogy minden esetben a
holtak temessék el a holtakat? Miért kell szegény Perpetua nővért ilyen szörnyű választás elé állitani? Azt
mondja, elvesztette a csatát.
– Ez történt, Neil atya. Végül azt ajánlottam, menjen el az apja temetésére, hogy vigasztalja az anyját. – És
amikor majd az anya meghal?
– Ezt majd az angyalokra hagyjuk, azt hiszem. Látva felháborodásomat, folytatta: – Van egy régi, de
nagyon igaz mondás: „kikergetheted a természetet vasvillával, de az vissza fog osonni a hátsó ajtón.” De tény
az, hogy az embertelen regulájuk ellenére a legtöbb nővér nagyszerű ember.
– Úgy látszik, szeretik a gyerekeket – helyeseltem.
– Tényleg, Neil atya, létezik a mienknél boldogabb árvaház? A nővérek odaadóan szeretik a kicsiket.
– De ez nem ennek a boszorkánynak köszönhető – mondtam újabb csöpp teát löttyintve Magdaléna anya
mozdulatlan arcára.
Ebéd után a Portobello Roadra hajtottunk a képpel. Leparkoltunk, azután hangosan zörgettünk a
Duddleswell üzlet bereteszelt ajtaján. Végül sikerült felrázni álmából a tulajdonost, Fred Dobie-t.
Ujjai résén át ránézve képünkre, a jó humorú Mr. Dobie így szólt: – A régi idők kedvéért, Duddleswell
atya, 5 shillinget adok a keretért.
– Nem a keret miatt jöttem – mondta Duddleswell atya.
– A kép miatt nem jöhetett – felelte Fred, hihetetlenül csavargatva hatalmas, viasszal kipödört bajuszát. –
Maga tréfál! Az egyiptomiakban volt annyi tisztesség, hogy leplekbe burkolták őket, mielőtt idáig jutottak
volna.
Duddleswell atya elmagyarázta, mire gyanakszik. Miután mikroszkóppal megvizsgálták a vásznat a
szakadás helyén, Fred megerősítette, hogy tényleg van alatta egy másik festmény.
– Miből gondolja, hogy ami alul van, az jobb, mint a felső réteg?
– Megérzés, Fred, megérzés.
 – Láttam már régebben is ilyen megérzését – mondta tisztelettel Fred.
– Szeretném, ha megröntgenezné. Meg tudná csinálni most?
– Ehhez igen drága technikai felszerelés kell, és tudja, hogy én nem vagyok nagy menő.
– Ezzel tisztában vagyok. Azt szeretném, ha elvinné valamelyik ismerőséhez, egy jó szakértőhöz, és
megkérdezné a véleményét. A költségeket én viselem.
– Beleértve a biztosítást? – kérdezte Fred.
– A képét?
– Nem – nevetett Fred. – Az életemét. Ha pár hét múlva nem jelentkezem magánál, tudni fogja, a banya
elevenen megevett.
Fred azonban már másnap telefonált és kérte, azonnal menjünk át hozzá.
– Nos, Fred? – kérdezte Duddleswell atya lélegzetvisszafojtva, ahogy megérkeztünk.
– Pajtás! – mondta Fred izgatottan. – Mázlija van!
– Rajta, Fred, ki vele, mondjon már többet!
– Elvittem a képet James J. Brockawayhez. Először nem akart hozzányúlni, míg meg nem mondtam, ki
hozta ide.
– Az apám barátja volt – magyarázta Duddleswell atya.
Fred folytatta:
– Brockaway a lámpa alá tette, és öt percen belül meg tudta mondani, hogy ez a alatt a mocsok alatt egy
eredeti Jean-Paul Tichat van.
– Sose hallottam róla – vallotta be Duddleswell atya, kicsit csalódottan.
– Tichat barátja vagy legalábbis társa volt Van Goghnak és Gauginnek.
– Az ördögbe is! – bömbölte Duddleswell atya. – Most már tudom, hova tegyem. Egyenesen. Jó Jézusom!...
egyenesen Aix-en-Provence-ból jött.
Fred Dobie sugárzott, mint Gábriel arkangyal.
– Jean-Paul egyik vezető csillaga volt az impresszionista irányzatnak. Meglátogatta Van Goghot, amikor
1889-ben Saint Rémyben betették a bolondok házába.
– Pár hónappal azután, hogy Van Gogh megfestette azokat az önarcképeket a bekötött fülével.
– Igen, és Tichat elment meglátogatni. És James J. Brockaway szerint valójában Tichat ült modellt Van
Goghnak ahhoz a festményéhez, amit általában „A paraszt"-nak neveznek.
– Jól ismerem – mondta Duddleswell atya –, szép kép, búzafölddel és gyümölcsössel a háttérben. De miért
gondolja Brockaway, hogy Tichat volt a paraszt?
– A dátum miatt, Tichat Saint Rémybe tett látogatásának bizonyított időpontjával, és a paraszt tüdőbajos
kinézése miatt is.
– Magyarázza meg, amit utoljára mondott, legyen szíves – mondta Duddleswell atya, letörölve
szemüvegéről a párát.
– Nos, atyám, Tichat 1890-ben tüdőbajban halt meg.
– Így történt, Isten nyugosztalja a lelkét, így történt. Alig huszonhat vagy huszonhét éves volt.
– És – folytatta Fred Dobie – legalább száz festményt hagyott maga után. De ezeknek nem volt olyan
szerencséjük, hogy túléljék, mint Van Gogh képeinek.
– De ez mégis megtette.
– Ez megtette – visszhangozta izgatottan Fred. Tudomásunk szerint csak három másik létezik. Az egyik
magánkézben van valahol, egy New Yorkban van, és a harmadik Firenzében, a Pitti Galériában.
– Egyáltalán nem értem, hogyan... – kezdte Duddleswell atya.
– Hogy találta ki Brockaway ilyen hamar, hogy ez egy Tichat?
– Igen – mondta Duddleswell atya. – Nem – jött rá hirtelen –, a macska!
– Teljesen igaza van, a macska. Tichat a képeit nem aláírásával szignálta, hanem egy macskával, ami
franciául chat – ez az én felvilágosításomra szolgált. – Ez már maga felbecsülhetetlen értékké tenné a képet.
De van itt más is.
– Más? Hát akkor mondja már, ember! – sürgette Duddleswell atya.
– A kép tárgya olyan figyelmet érdemlő. Búzaföld varjakkal.
– A mindenségét! – kiáltott Duddleswell atya.
– A kép kompozíciója rendkívül hasonlít Van Gogh 1890 júliusában festett képéhez.
 – És Tichat mikor halt meg? -1890. június 18-án.
Duddleswell atya izgalmában alig kapott levegőt. – Szóval lehetséges, hogy Van Gogh festette a képet,
barátjára való emlékezésül?
– Persze a stílus teljesen más – mondta Fred. Tichat csupa fény, a másik sötét és nehéz.
– Természetesen, de... – Duddleswell atya nem talált szavakat.
– Boldog vagyok, hogy ilyen örömteli megdöbbenést okoztam – mondta Fred. – Nem akarja megkérdezni,
mennyit érhet?
– Nem – mondta röviden Duddleswell atya.
– De én igen – szóltam közbe –, mennyit ér?
– Brockaway azt mondja, ha valaki egy igazi liliomot aranyoz be, annak 6000 fonttól felfelé mehet az ára.
– De – szóltam közbe – az atya a lába lenyomatával látta el.
– Nem számít – mondta Fred –, pár ezer fontba fog kerülni, hogy leszedjék róla a felső réteget és
helyreállitsák az eredetit, de még így is.
– Még így is – vettem át a szót – 4000 font nyereséget hozhat?
Ez attól függ – mondta Fred –, vajon Brockawaynek igaza van-e, és hogy a kép alul jó állapotban van-e, és
hogy van-e rá vevő.
– És – tette hozzá Duddleswell atya nyugodtan vajon a tulajdonos hajlandó-e eladni.
– Mondjon egy szót Duddleswell atya, és vállalom a kockázatot. Most azonnal kiállítok magának egy
csekket 4000 fontról. Ha többért adom el, mint 6000, a többlet felét odaadom.
– Nagyon nagylelkű magától – mondta Duddleswell atya elgondolkozva –, de nem vagyok benne biztos, ki
a tulajdonosa.
– Hát nem a magáé? – Fred elképedt.
– Igen is, meg nem is, ha érti, hogy gondolom. A jó nővérek a plébániának adományozták. Egyáltalán nem
tudom, jogom van-e eladni. Tudja, az apácák nagyon szeretik azt a maszatot, ami a Tichat fölött van.
– De Duddleswell atya – érvelt hevesen Fred Dobie –, nem engedheti, hogy ez az izé – ez az apáca örökre
ott maradjon a fölött, ami valószínűleg egy remekmű. Törölje le és adjon a nővéreknek részesedést a
bevételből. Elég jön be ahhoz, hogy három felé lehessen osztani.
Duddleswell atyából mély sóhaj tört elő:
– Nincs olyan váratlan nagy öröm, hogy a nyomában baj ne járna. – Kezet nyújtva elbúcsúzott Fredtől. –
Nagyon köszönöm.
– Több pénz jutna az árvák kirándulásaira, atyám. – Fred már látta, hogy vereség vár rá.
– Hálás vagyok, Fred. Maga igazán rendes szélhámos, hogy ilyen esetben a szegény, szenvedő kis árvákra
gondol. Mennyivel tartozom?
– Nem érdekes, atyám, Amellett Brockaway magától nyilván nem fog semmit se kérni a szakértői
véleményért.
Ezzel Duddleswell atya magához intett, és sietve elvonultunk.
A kocsiban főnököm felnyögött:
– Micsoda helyzet, mikor az embert kétféle hűség tépi szét, Neil atya.
Kértem, magyarázza meg jobban, miért jajveszékel.
– Az embernek a szépség és a szeretet között kell őrlődnie.
– Még most sem világos – erősködtem.
– Nem akarom feldúlni a nővérek lelkét, akiket nagyon szeretek, de ha változatlanul hagyom az Alapító
Anyát, mi lesz ezzel a mögötte rejlő csodálatos szépséggel?
– Ha engem kérdez – mondtam –, az Alapító Anya máris túl sokáig rejtegetett túl sok szépséget. Ideje, hogy
az öreg boszorkányt lelökjék a kakasülőről. Szentségtörés lenne, ha nem tenné meg.
– Tökéletesen igaza van, Neil atya, de én nem tudok magával egyetérteni.
– Minden tiszteletem mellett, atyám, azt hiszem, ön dilis.
– Kell, hogy emlékeztessem rá, fiam, hogy a Szent Júdásban én vagyok az úr?
– Bocsánatot kérek – mondtam –, ha tisztában van vele, hogy teljesen őszintétlenül teszem.
Annyira izgatott volt, hogy vezetése is bizonytalanná vált.
– Tudja, igaz, hogy a Tichat a világé, de a nővéreknek az Alapító Anya arcképe jelent egy világot.
– Úgy érti, Stephen anyának. Tényleg annyira fél tőle?
 Megbotránkozott: – Félni, tő1e? Félni egy nőszemélytő1? Igen, félek.
– Ennyire rémes?
– Neil atya, megmondtam magának, hogy mint a kolostor főnöknője, azt képzeli, ő Isten hangja, mikor
valójában...
– Mint az egyházkerület plébánosát, ez az előjog önt illeti meg. – Széles mosollyal ismerte el. – Tegyük fel,
hogy felhívja, és engedélyt kér tőle, hogy levakarja az arcképet, milyen esélyei vannak rá, hogy sikerrel jár?
– Az esélyeim? – ismételte. – Vékonyabbak, mint az a fehér hártya, ami egy tojáshéj belsejéhez tapad.
Másnap reggel Mrs. Pring megjelent a dolgozószobámban.
– Elintéztem magának azt a kép ügyet, Neil atya.
– Elintézte? – ismételtem rémülten. – Csak nem akarja azt mondani, hogy megvarrta benne a hasadást?
– Persze hogy nem. Tudom, milyen értékes. Duddleswell atyának igaza van abban, amit rólam mond.
Olyan fülem van, mint egy tengeri kagyló, és jobb szemem, mint egy szitakötőnek.
Megmagyarázta, hogy telefonált a kolostorba a számtartó nővérnek és megmondta, hogy Duddleswell atya
sürgősen beszélni szeretne egy kényes lelki kérdésről a főnöknővel.
Gratuláltam neki a kezdeményezéshez:
– Mivel jutalmazhatnám meg, Mrs. Pring?
– Duddleswell atya fejével egy tálcán – válaszolta. – A tisztelendő főnöknő mégse lehet olyan szörnyeteg!
Milyen tulajdonképpen?
– Mint Viktória királynő – válaszolta –, miután hat hónapig éhségsztrájkot tartott.
Duddleswell atya bukott be az ajtón, kopogtatás nélkül, egy levelet szorongatva a kezében.
– Neil atya – lihegte –, a főnöknő téjára invitált meg a kolostorba. – Meglátva Mrs. Pringet, folytatta: –
Vakmerő, gonosz asszony, nem a maga keze van a dologban? – Mrs. Pring tétovázása arra vallott, hogy
gyanúja nem alaptalan. – Hányszor mondtam már magának, hogy javítsa meg a erkölcseit, különben a hátára
csukom a bejárati ajtót?
– Ez a vén varjú Stephen anya... – kezdte Mrs. Pring.
– Hogy mer egy magafajta nőszemélyt egy szent apácát vén varjúnak nevezni?
– Maga mindig így emlegeti – vágott vissza Mrs. Pring.
– Igaz, de én felszentelt pap vagyok, és ez előjogom. Ó – tört ki szomorúan –, azt reméltem, tüskementes
délutánom lesz, és most itt van ez a kolostori téja és az uborkás szendvicsek négykor.
– Számíthat a támogatásomra – mondtam, Mrs. Pringre kacsintva.
– Hány tankkal? – kérdezte. – Nem, eldöntöttem. Egyetlen atomom se megy oda. Amellett az uborkás
szendvicsek rettenetes csomóba kötik a beleimet.
Mrs. Pring jelenlétében egy kis pszichológiához nyúltam.
– Csak nem fog egy nőszemélynek engedni, atyám?
– Ó – mondta bágyadt mosollyal –, kis hősöm, ifjú bajnokom, kicsi fehér borjúcskám. Nem ismeri azt a
hölgyet. Még nem vívott vele vérre menően.
– Tehát – támogatott erőteljesen Mrs. Pring – lefekszik előtte, csendesen, mint egy egér a macska talpa
alatt.
– Amit maguk, összeesküvők nem tudnak – ordított ránk –, az, hogy én is megtettem a magam üzleti
lépését. – Mrs. Pringgel bűntudatosan egymásra néztünk. – Az egyetlen nyelv, amit Stephen anya ért, az az erő
nyelve, értik?
– Csak nem bérelte fel Joe Louist? – kérdezte Mrs. Pring, bedobva az egyetlen boxoló nevét, akiről valaha
hallott.
– Szent engedelmességről beszélek. Írtam a rendfőnöknőnek az Aix-en Provence-i anyaházukba. Megírtam
neki az igazat, hogy Stephen anya a Szent Júdásnak adományozta az Alapító Anya arcképét, és megkérdeztem,
rendelkezhetem-e vele megfelelő módon isten dicsőségére és az árvák javára. Minden nap várom a választ.
Megbotránkozást színleltem:
– Stephen anya háta mögött járt el? – Ez talált. – De atyám, ez azt jelenti, hogy a képet levakarják, pedig
maga kifejezetten azt mondta, a nővérek szeretik...
– Egy szuper-fényképészt akarok hozatni – mondta gyorsan –, hogy lefényképezze a festményt.
– Ez nem ugyanaz – erősködtem. – A jó nővérek nem imádkozhatnak egy fénykép előtt.
– Ez most mindegy – mondta ingerülten. – Azt hiszem, mindenképpen szembe kell néznem Stephen
anyával. Mindenesetre megfogadtam, hogy túljárok az eszén ennek a nehéz nőszemélynek, és ennek most
eljött az ideje.
– Minél öregebb a bak, annál keményebb az agancsa – mondta Mrs. Pring, előre élvezve a várható döntő
küzdelmet a két legjobb nehézsúlyú között a szakmában.
Duddleswell atya felém fordult:
– Büntetésül, amiért összejátszott ezzel a dallamos hangú fehérnéppel...
– Igen, atyám?
– Velem jön téjára a kolostorba.
Frederick nővér néma főhajtással üdvözölt, és mi követtük suhogó szoknyáit a ragyogó parketten keresztül
a társalgóba. Bevezetett a hideg szobába, ahol síri csend uralkodott, egyetlen porszem sem bújt meg, és ott
magunkra hagyott. Az egyetlen dísz a Szent Szív vérző szobra volt. Itt vártunk a főnöknőre, mint egy park
padján ülő két haszontalan kölyök.
– Elég vigasztalan hely – suttogtam összeesküvő hangon –, kifejezetten látogatók számára fenntartva?
– Egyszer itt reggeliztem – válaszolta suttogva Duddleswell atya –, életemben először láttam
tojásmelegítőket. És még valamit: nemcsak két lágytojást adtak, de két kanalat is a megevésükhöz.
– Nagyon higiénikus – halkan nevettem, mintha temetőben lennénk, és nem akarnám megbotránkoztatni a
holtakat.
– Kegyetlen hideg reggel volt, Neil atya, karácsony körül. Előzékenyen begyújtottak. Az asztal itt állt – a
szoba közepe felé mutatott –, és az evőeszközök a tűz előtt melegedtek.
Olyan halk kopogás hallatszott az ajtón, mintha szivaccsal ütögették volna, és Duddleswell atya kiszólt:
– Tessék! – nekem pedig odasuttogta: – Hagyja rám a beszédet. Én már tudom, hogy kell vele bánni.
Az ajtóban megjelent Stephen anya hosszú, keskeny feje.
– Laudetur Jesus Christus – zengte.
– Semper laudetur – ugrott fel Duddleswell atya –, dicsértessék Krisztus mindörökké.
A főnöknő teste követte saját fejét, őt pedig Gemma nővér követte, egy idősebb apáca, aki a kolostor
pénzügyeit intézte.
– Egy társunknak jelen kell lennie – magyarázta Stephen anya –, meg van írva a regulánkban.
– Természetesen – mondta Duddleswell atya, aki nyilvánvalóan korábban is kötött már egyezséget
apácákkal. – Nem ülne le, tisztelendő anyám?
– Kérem, üljenek le, atyák – mondta a főnöknő –, készek a teára?
Észrevettem, hogy Stephen anya gyakran kérdő alakban fogalmazta meg mondanivalóját, noha a hangvétel
félreismerhetetlenül állító volt.
– Valóban, tisztelendő anyám – mondta Duddleswell atya, és én csatlakoztam hozzá. Felötlött bennem – és
a gondolatra csaknem kuncogni kezdtem –, hogy engem gardedámnak hívott meg az atya.
A pénztáros nővér kinyitotta az ajtót, szaporán összecsapta a tenyerét, és két csinos, lesütött szemű apáca
jelent meg, egy két személyre terített asztallal. Az asztalt letették a szoba közepére, meghajoltak és
visszavonultak.
A látvány kifejezetten keleti jellegű volt.
A pénztáros nővér székeket húzott az asztal mellé, és felszólítást kaptunk, hogy üljünk le és együnk.
– Ön nem csatlakozik hozzánk, tisztelendő anyám? – kérdezte Duddleswell atya, tisztán udvariasságból.
– A regula, atyám.
– Természetesen.
Én öntöttem ki a teát. A síri csend úgy hangzott, mint egy régimódi WC meghúzása: és a pompás uborkás
szendvicsek rágása hangosabb zajjal járt, mint egy cementkeverő forgatása.
– Tejet, atyám? – kérdezte Stephen anya a távolból. Duddleswell atya hálásan bólintott.
– A Mindenható Isten tartsa meg a gyerekeket és a fejő kezet.
– Szereti az uborkás szendvicset, Duddleswell atya?
– Épp ma reggel mondtam Neil atyának, hogyan hatnak rám az uborkás szendvicsek, igaz? – Bólintottam. –
Itt a küszöbön az október – mondta, némi nehézséggel intézve szavait a főnöknőhöz, aki, akárcsak az október
hónap, látótávolságon kívül, az ablak mellett helyezkedett el. Az atya előnytelen helyzetben volt, és ezt tudta
is.
– Október? Valóban így van atyám. – A főnöknő úgy beszélt, mint aki teljes mértékben helyesli a napok és
a hónapok egymást követő rendszerességét.
– Arra gondoltam, nem akarnák-e, hogy Neil atya októberben minden pénteken este átjöjjön és áldást
adjon, természetesen a rózsafüzér elmondása után.
– Köszönöm, atyám.
– Ez azt jelenti, hogy igen?
– Nem, azt jelenti, hogy nem.
– Ó – sóhajtott Duddleswell atya –, azt gondoltam, ez megfelel majd önöknek. – A tisztelendő anya
időzítése, ahogy életvitele is, makulátlan volt. Kicsit várt, mielőtt megmagyarázta volna:
– Regulánk egész októberre külön ájtatosságot ír elő, a lorettói litániát, imát Szent Józsefhez, és a keresztúti
ájtatosságot.
– Csak éppen felmerült bennem a gondolat – mormolta Duddleswell atya, és visszatért a cementkeveréshez.
A szemem sarkából láttam, ahogy Stephen anya a rózsafüzére gyöngyeit pergeti, mintha azt akarná, hogy
látogatásunk a lehető legkisebb mértékben zavarja csak meg imáját a boldog halálért.
Duddleswell atya egy cintányér csattanásával rakta le a teáscsészéjét a csészealjra és megszólalt:
– Kerestem az alkalmat, tisztelendő anyám, hogy beszéljek magával az Alapító képéről.
– Vissza óhajtjuk kapni – mondta Stephen anya, csendes, de ellentmondást nem tűrő hangon.
– Szent bocsánatát kérem, tisztelendő anyám.
– Vissza óhajtjuk kapni. Tudja, egy kiváló jezsuita Rómában, Giuseppe Orselli atya vállalta, hogy magáévá
teszi Alapítónk ügyét annak érdekében, hogy a Szentatya 1955-ben boldoggá avassa.
– De mi szükség van ehhez a képre, tisztelendő anyám, hiszen nincs csodatévő ereje a szó szoros
értelmében?
– Ennél sokkal fontosabb dolog van. Ez az egyedüli, ami létezik.
– Ez – zihált Duddleswell atya, mesterien szépítve a tényeket – rendkívül alkalmatlan.
– Hogyhogy „alkalmatlan"? Hát nem raktárban van évek óta?
– Mindig az volt a szándékom, tisztelendő anyám – kezdte Duddleswell atya, de hirtelen elharapta a szót,
mikor eszébe jutott, mint mondott nekem pár napja.
– Ahogy Szalézi Szent Ferenc kifejezte – mondta a főnöknő –, Isten nem számolja jószándékainkat, hanem
megméri őket.
Arra gondoltam, hogy ebben az esetben Duddleswell atya jószándékai aligha mozgatnák meg a mérleg
nyelvét.
– A Leonardo, tisztelendő anyám... egy mestermű.
– Isten olyan sokat törődik vajon a mesterművekkel, atyám? Ha akarja, nem tud vajon ő maga
mesterműveket alkotni vagy megsemmisíteni? Nem az őszinte és egyszerű dolgok hatnak inkább Isten
szívére?
– És egy mestermű vajon nem Isten ajándéka, tisztelendő anyám, amit az ember útján adott az embernek?
– Ah, Duddleswell atya, ön talán nem ért egyet Kempis Tamással, mikor azt írja: „Isten nem annyira a
szerető ember ajándékát nézi, hanem az ajándékozó szeretetét?"
– Dehogynem, tisztelendő anyám, dehogynem! Ezért őriztem kincsként éveken át Magdaléna anya
arcképét, nem a valódi, belső értéke miatt, hanem amiatt a szeretet miatt, amellyel ön nekünk adta.
Erősen hangsúlyozta az „adta” szót.
– Adtam, atyám?
– Adta, tisztelendő anyám.
– De atyám, az adásban nem rejlik egyúttal az elfogadás is benne?
– Tisztelendő anyám, Isten nem adja kegyelmét akkor is, amikor mi visszautasítjuk?
– Nem, atyám. Ezt nem teszi. Felajánlja, de nem adja, különben a bűnös lélek a kegyelem állapotában
lenne, amelyben, pontos hitelvi döntés alapján, nincs. Ebben az esetben Isten nem ad, mert nem adhat.
– Az Alapítónő arcképét tehát a kegyelem ajándékával hasonlítja össze?
– Isten áldásának volt szánva az egész egyházközség számára.
– És az is lesz – mondta Duddleswell atya, teljes vereséget szenvedve a teológia terén. – De kénytelen
vagyok közölni egy fájdalmas tényt, amitől szívesebben megkíméltem, volna.
– Igen, atyám... mondta Stephen anya; tartása hirtelen megmerevedett.
– A kép...
 – Ellopták! – kiáltott fel a főnöknő.
– Nem, tisztelendő anyám.
– Deo gratias.
– Egy kis... baj történt vele. Vagy kettő.
– Mondja el! – A hang parancsoló volt.
– A minap, amikor épp csodálkozva néztem, a legkisebb rossz szándék nélkül, egy csésze téját öntöttem ki
fölötte.
– Ó, nem!
– Nem volt teljesen forró, ez igaz. És... beszakítottam a lábammal.
– Miserere mei, Deus – nyögött a főnöknő. – Annál inkább vissza kell kapnunk!
– Túl értékes, tisztelendő anyám – mondta Duddleswell atya.
– Maga mondja ezt, atyám! Becsukja legdrágább kincsünket egy pincébe...
– Nincs pincénk, tisztelendő anyám – világosítottam fel.
– Duddleswell atya – tiltakozott a főnöknő –, lesz szíves megmondani ennek a szószátyár fiatalembernek,
hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik.
– Most mondja meg a tisztelendő anyának, hogy nekünk nincs pincénk.
– Nekünk nincs... – abbahagytam. – Hiszen már tudja, atyám.
– De nem hivatalosan, Neil atya.
Hivatalosan megadtam Stephen anyának a felvilágosítást. Úgy látszott, ez nem csillapította le.
– Duddleswell atya, maga először beszakítja a képünket a lábával, azután van képe azt mondani, hogy az
értékes a maga számára. Mit tett volna vele, ha gyűlöli? Nem tudja, hogy a mi alázatos Alapítónőnk állandóan
fátyolt viselt, úgyhogy a kolostorban töltött évei alatt vonásai ismeretlenek voltak? Gondviselésszerű, hogy a
festményen ott van az arc. Egyik alapító nővérünk a természet után festette, alig egy órával azután, hogy
Magdaléna anya kilehelte a lelkét.
– Igazán! – kiáltottam; a figyelmeztetés ellenére nem tudtam magam visszatartani. Ez megmagyarázza,
miért lettem libabőrös a képtől.
Stephen anya még rosszallóbban nézett rám, mintha egyik apáca lennék, aki az éjjeli órákban megtörte a
magnum silentium, a nagy csend szabályát.
Itt Duddleswell atya szükségesnek tartotta, hogy megmagyarázza a főnöknőnek, hogyan értelmezte ő az
„értékes” kifejezést, mikor a festményre alkalmazta.
– Úgy érti – mondta Stephen anya, miután meghallgatta a történetet –, hogy alapítónőnket ki kellene törülni
az emlékezetből...?
– Jézusról sincs arcképünk – erősködött Duddleswell atya.
– A turini szent kendő, atyám! – mondtam.
– Ennek az egynek a kivételével – mondta Duddleswell atya, feketén a haragtól, látva, hogy akaratlanul
megsemmisítettem legerősebb érvét.
– Alapítónőnket ki kell törülni az emlékezetemből, hogy néhány font nyereséghez jusson?
– Tisztelendő anyám – kiáltotta harcos ellenfele –, meg akar szégyeníteni?! Ezt nem pénzért tenném. A
művészetért.
– Duddleswell atya – a hang fenyegető volt –, azt ajánlom, tegye le a kardját!
– Ha leteszem a kardom, tisztelendő anyám, legyen nyugodt, fenntartom az álláspontom.
– Tudtam, hogy nincs más választása!
– Semmi, tisztelendő anyám.
– Ezért bocsátottam a képünk visszakapásának ügyét a legfelsőbb bíróság ítélete alá.
– Istené alá?
– A püspöké alá!
Duddleswell atya megmerevedett.
– Micsoda gonoszság, tisztelendő anyám! A hátam mögött cselekedett. A püspökhöz ment.
– Ami több, Duddleswell atya, most figyelmeztetem. Szándékomban áll, hogy a nővéreket és az árvákat
tájékoztatom hitetlen szándékairól. Elmondom nekik, hogy ön, valódi pogányként, mindkét lábával
átszakította az Alapító Anya arcképét. És az engedelmesség kötelezettsége alatt megparancsolom, hogy
bombázzák az eget esdeklésükkel, míg újra magunkénak nem tudhatjuk legdrágább kincsünket.
 Amikor távoztunk, tele meg nem emésztett étellel, Duddleswell atya böffentett egyet és így szólt:
– A sok beszéd a nehéztüzérség bevetéséről!
– Gondolja – kérdeztem, – hogy az Úr, aki szereti a kisgyermekeket, vissza tudja utasítani drága kicsikéi
esedezését?
Egy héttel később a püspök házában gyűltünk össze mind a négyen. Ezúttal szerencsére megúsztuk a teát.
– Kedves atyám és anyám – mondta O'Reilly püspök, mintha a szüleinek kezdene levelet írni –, igen
gondosan és imádságosan elolvastam mindkettőjük döntésem alá bocsátott felterjesztését. És most, a Krisztus
által rám ruházott hivatalos hatalmamnál fogva a következő alázatos és visszavonhatatlan határozatot hoztam.
Ez a különböző okoknál fogva mindnyájunk számára olyan drága kép az egész egyházmegye örökségének
tekintendő. Magamnak tartom fenn a jogot, hogy azt tegyem vele, amit Ő maga kívánna. És most térdeljenek
le, és apostoli áldásomat adom.
Az interjú körülbelül harminc másodpercig tartott. Soha olyan világosan nem láttam, hogy a tájékoztatások
közlése a nyelv alacsonyabb rendű funkciója. Teológiai sallangjaitól megfosztva, a püspök bejelentése a
következőképpen lenne összegezhető: „Halló. A nyavalya törje ki mindkettőjük házát. Én vagyok a főnök. A
kép az enyém. Azt teszem vele, a fenébe is, amit akarok. Csakhogy megszabadultam maguktól, és az ördög
vigye el mindnyájukat.”
Mindnyájan, beleértve a püspököt is, tudtuk, hogy ez az, ahogy az egészet érti – de az engedelmesség
megtiltotta, hogy bármiféle ellenvetést tegyünk.
Mikor távozni készültünk, a főnöknő kérte a püspököt, engedje, hogy „bizalmasan még egy szót mondjon”,
amit ő megadott.
Kint, már az utcán, Duddleswell atya tajtékzott:
– Szétmegyek a dühtől! Úgy rugdalnak, ahogy akarnak!
Vigasztalni próbáltam.
– Azt legalább nem tette, hogy salamoni ítélettel kettévágta a képet!
– Hozzá még – panaszkodott – ez az öreg varjú, ez a penészes fekete kolbász a hivatalomat is megtaposta
azzal, hogy megszegett minden szabályt!
– Csak nem a rendjéét?
– A tisztesség szabályait – mondta. – Most ki kell találnom magamban, mi is jár a fejében. Eddig csak Isten
és a püspök a tudója, micsoda gonoszság lakik benne. Olyan sötét belül, mint egy barna tehén belseje.
Megkérdeztem, mit gondol, vissza fogja-e neki adni a püspök a képet?
– Vajon égi hang vagyok én? – válaszolta. – Abban az egyben vagyok csak biztos, hogy O'Reilly püspök úr
körülbelül annyit tud a művészetről, mint amennyit a vallásról.
Láttam, hogy míg ilyen hangulatban van, semmit nem tudok neki mondani, ami némi békét hozna rá. Azzal
vigasztalta magát, hogy a penzance-i kalóz király dala hangos előadásával engedett szabad folyást a püspök
iránti érzelmeinek.
Sok nagyszerű ország fényes királya
Hogy trónját megtartsa, s a próbát kiállja
Mesterkedni kezd, ahogy csak lehet.
Piszkos munkát nálam többet is elkövet.
– De Neil atya, Neil atya – sóhajtott, ahogy a kocsihoz értünk.
– Igen, atyám?
– Miért olyan... csalárdok az asszonyok?
Négy héttel ezután történt, hogy Duddleswell atya berobbant a dolgozószobámba.
– Fred Dobie telefonált az imént – mondta. – Szólt, hogy nézzem meg a mai Timest. Kimentem és
megvettem. Nézze.
Kiteregette a The Times egyik belső oldalát az íróasztalomon, és ott láthatta, a „Nemrégiben felfedezett
Tichat” nagy fényképét. Alatta tudós fejtegetés Tichat Van Goghra gyakorolt befolyásáról és a korai
impresszionistákról. Végül tájékoztatás, hogy a jelenleg egy magánkereskedő (neve ismeretlen) által áruba
bocsátandó képre holnap fognak árverezni a Ritzie-nél.
Duddleswell atya magánkívül volt megkönnyebbülésében és örömében.
– Szóval a püspök nem hallgatott a vén savanyú uborkára. Nem megmondtam, hogy nyugodtan
hagyatkozhatunk a mi csodálatos bölcs püspökünk döntésére?
 – Nem – mondtam. – De elmegyünk az árverésre? – Hogy teljesen őszinte legyek magával, Neil atya,
készebb lennék elmulasztani a Mindenható Isten ítélkezését a lelkem fölött.
Nagyon korán érkeztünk, és sikerült az emelvénytől jobbra, az első sorban helyet találnunk. Az egyes
számmal megjelölt kép az állványon csalódást okozott nekem. A restauráció mesteri volt, nehéz volt felfedezni
a helyet, ahol a vászon beszakadt. De maga a kép nekem úgy tűnt, ködbe van burkolva, nem olyan pontos és
fényképszerű, ahogy én szeretem. Ezt be is vallottam Duddleswell atyának.
– Nem csoda, Neil atya, tekintettel arra, hogy maga csak a csokoládéhoz és a fagylalthoz ért. Ó – sóhajtott a
képet szemlélve –, ez egy szépség, ez egy ékszer, ez egy mestermű.
– És – mondta Fred Dobie, állát és szakállát hátulról Duddleswell atya vállára támasztva – néhány percen
belül az enyém lesz.
– Csendet, csendet! – kiáltotta az árverés vezetője, néhányszor koppintva a kalapácsával. Egyes számú
tétel. „Tájkép varjúkkal”, Jean Paul Tichat-tól. Kikiáltási ár hatezer guinea. Ki ad többet érte? – Valaki, úgy
látszik, valami jelt adhatott. – Köszönöm, uram, hét, nyolc, kilenc, tízezer guinea. A kikiáltó néha Fredre
pillantott, aki, feltehetőleg, ajánlatát bajusza csavarintásával jelezte. – Tizenegyezer guinea. És még egy fél.
Tizenkétezer. És még egy fél. Tizenkét és fél ezer guinea-re kaptam ajánlatot. – Elakadt a lélegzetem. –
Tizenháromezer. Ki ad többet, mint tizenháromezret? Senki többet. – Lecsapta a kalapácsát, alig hangosabban,
mintha az ujjával koppintana. – A második sorban űlő úré.
Fred megint egyszer szinte ráolvadt Duddleswell atya vállára. – Nem teljesen az enyém – mondta
szerényen. – Egy társaság számára vásároltam.
– Kettes tétel – mondta a kikiáltó a háttérben. Egy XIV. Lajos korabeli tubákos szelence. Kikiáltási ár 50
guinea.
– Bagatellek nem érdekeltek.
– Érdekelt vagyok benne – mondta Fred. – Nem csodálkoznék, ha három éven belül a duplájáért vagy
háromszorosáért adnánk el.
A kikiáltó hangja tovább kántált.
– Ötvenöt guinea. Hatvan. Hatvanöt. Hetven. Van, aki többet ígér hetvennél?
– Ez haszonleső, hitvány magatartás – súgta oda rekedten Duddleswell atya.
– Hetvenöt guinea.
– Hogy érti? – tiltakozott Fred.
– Nyolcvan. Nyolcvanöt. Kilencven guinea.
– A nővérek imádták azt a képet – magyarázta Duddleswell atya.
– Ahogy én is – mondta Fred.
– Csak az anyagi haszon miatt, amit majd hoz magának.
– Kilencvenöt, egyszáz. Egyszáz guinea. Egyszáztíz.
– Ez nem becsületes dolog, atyám – mondtam, miközben az árverő folytatta az ajánlatok begyűjtését.
– De Duddleswell atya! – tiltakozott Fred.
– Hallgasson, Fred Dobie! Előbb kötnék üzletet az ördöggel, mielőtt újra magával egyezkednék, ez biztos.
– Hallgasson rám, Duddleswell atya! – erősködött Fred. – Kérem, atyám, árverésen vagyunk.
– Nem hallgatok!
– Folytassák később! – kértem, látva, hogy az emberek kezdenek ránk bámulni, és Fred hozzátette:
– Csak egy percig maradjon csendben.
– Senki többet – kiáltotta a kikiáltó –, százötven guinea. Elkelt. A fiatal papi személyé az első sorban.
– Ó, ártatlan barátom, tökéletlen vackor-káplánom – óbégatott Duddleswell atya – épp most vált meg 150
guinea-től, ami sose volt a birtokában.
Fred megérintette Duddleswell atya vállát: – Pechje van atyám. Száznegyvenötért megkaphatta volna. –
Hogy érti ezt, Fred?
– A hetven guinea-n túl – mondta Fred – maga volt az egyetlen, aki vele szemben licitált.
Fred felajánlotta, hogy a szelencét kifizeti a saját zsebéből. Megígérte, hogy megpróbálja eladni a boltjában
vagy hatvan fontért, és a különbözetről megküldi a számlát.
– Végül is – mondta Fred,–, egy mestermű tulajdonosa vagyok. Legalábbis egy-két év leforgásáig.

– Nem akarom bírálni a prédikálását, Neil atya, de világosan hallottam, mikor a szószéken azt mondta: „azt
gondolom".
A szőnyegen állt a dolgozószobájában. – Ezt mondtam – ismertem el.
– A híveket egyáltalán nem érdekli, maga vagy én mit gondolunk, csak az, hogy amit a katolikus egyház
tanít nekünk, az az igazság.
Mrs. Pring behozta a teát és néhány levelet. – Második kihordás – jelentette.
Duddleswell atya felszakította az egyik borítékot. – Tudja, hogy történt, mikor az anglikán lelkész felment
a szószékre egy nap, és azt mondta: „Nos, ahogy a Mindenható Isten mondja...”
– „...És valami alapja van is rá.” – Túlságosan el volt valamiben merülve ahhoz, hogy észrevegye,
elkövettem a megbocsáthatatlan bűnt, és befejeztem az egyik tréfáját.
– Neil atya, az a szelence, amit ostobán megvett az árverésen...
– Vissza fogom fizetni, atyám.
– Apránként, ahogy a macska mondta, mikor megette a heringet – szólt közbe Mrs. Pring.
– Nem szükséges – mondta Duddleswell atya. Fred Dobie eladta egy arabnak százötven guinea-ért, és küld
egy csekket százról.
– Hurrá! – kiáltotta Mrs. Pring.
– Üres tarisznya – mondta Duddleswell atya – nagyobbat csattan. – Azután maga is elrikkantotta magát: –
Hurrá, a mindenit
– Megnyerte a főnyereményt!? – kiáltotta Mrs. Pring.
– Körülbelül. Egy csekk 3000 fontról. – A szemem előtt lengette a papírlapot.
– Ez már kezd rendszeressé válni, atyám – mondtam. – A püspöktől? – Láttam, hogy a borítékon ott a
püspök pecsétje a felirattal: In medio semper.
Bólintott. – Jelképes ajándék az árverésből származó nyereségből.
– Segít majd a templomcsarnok újjáépítésében. Duddleswell atya nem válaszolt rögtön, de végül
megszólalt:
– Nem. Már az árverésen megütött, hogy volt valami igazság abban, amit a főnöknő mondott. A nővérek
tisztelték volna alapítónőjük képmását. Ahelyett örökre eltűnt, és a kapzsi kalmárlelkű emberek, mint Fred
Dobie és társai, megkaparintották a Tichat-t. Ezek csak a hasznot értékelik, amit majd hoz nekik. Sokkal több
szépség lett volna a nővérek szemében, mint amit ezek a kereskedők valaha is találnak majd a Tichat-ban.
Attól félek, Neil atya, hagytam, hogy az esztétikai érzékem felülkerekedjen a szent vallásunk iránt érzett
szeretetemen.
– Hogy mondhatja ezt, atyám? Mint jó paphoz illik, a döntést a csodálatosan bölcs püspökre hagyta, és ő
azt választotta, hogy ezt a remekművet a nemzetnek adja, az utókor számára.
– Talán O'Reilly püspök úrnak sem elég erős a hite, Neil atya. Elképzelhető, hogy akárcsak Fred Dobie, ő is
csak pénzt akart belőle csinálni? A Tichat-t tizenháromezer guinea-ért adta el. És ha kétezerért rendbehozatta
és hármat nekem adott? Úgy számítom, legalább tiszta nyolcezer guinea-t tett zsebre, csupán azzal, hogy
telefonon beszélt egy kereskedővel.
– Lehetséges.
– A legkevesebb, amit tehetünk, Neil atya, hogy ezt a csekket átadjuk Stephen anyának. Talán kis
vigasztalás lesz számára, ha tudja, hogy noha az Alapító Anya ötven éve meghalt, még mindig túlórázik a
mennyben, és pénzt teremt elő az árvaház támogatására.
– Ilyen jóságot! – mondta Mrs. Pring. – Ilyen nagylelkűséget! Hát ez nincs magánál!
Miután az atya telefonált a kolostorba, közölte velem a rossz hírt: újra teázni kell a nővérek társalgójában,
még aznap délután.
Megint egyszer betessékeltek a makulátlan fogadószobába. Az első dolog, ami a szemünkbe ötlött, az
Alapító Anya arcképe volt, díszhelyen, a kandalló fölött.
– Nem lehet! – kapkodtam levegő után. – Nézze atyám, itt a hely, ahol a lábai beszakították!
– Hallottam arról, hogy szakértők ikonokat in toto letisztítanak, mikor az egyiket a másik fölé festették, de
– itt beavatottan mosolygott – soha nem hallottam arról, hogy a vászon szakadását is átvigyék.
Stephen anya ebben a pillanatban kopogtatott és lépett be, két fiatal nővér kíséretében, akik a kétszemélyre
terített teásasztalt hozták. Ezúttal a nővérek, mikor távoztak, tisztelettel meghajoltak Magdaléna anya arcképe
előtt.
– Ezúttal nincs pénztáros nővér, tisztelendő anyám? – kérdezte huncutul Duddleswell atya.
 – Nem volt alkalmas számára, hogy eljöjjön.
– Azt jelenti ez, hogy „nem jól érezte magát”, vagy hogy „parancsot kapott, hogy ne jöjjön?"
– Úgy gondoltam, Duddleswell atya, esetleg rosszul érezte volna magát, ha eljön.
– Tisztelendő anyám – mondta Duddleswell atya, mikor elfoglaltuk helyünket. – Szerettem volna jóvátenni,
amennyire tudom, szeretett arcképük elvesztését.
Szédült a fejem. Az arckép, arany keretben, kétségtelenül ott függött a kandalló fölött.
– Aláírtam a csekket a hátoldalán, úgyhogy azonnal átvezetheti a kolostor számlájára.
– Nem, atyám.
– Biztosíthatom, tisztelendő anyám, engem az egészben az a cél vezetett, hogy egy műremeket megőrizzek
a világ számára. De most azt gondolom, talán igaza volt – természetesen nekem is igazam volt, de a rossz
irányban. – Feléje nyújtva a csekket, könyörgött: – Kérem, fogadja el, tisztelendő anyám.
– Nem szükséges, atyám.
Ruhái redői közül elővett egy másik, ugyanilyen összegről szóló csekket.
– De – kezdtem, azután elkaptam Stephen anya tekintetét – a házunk alatt nincs pince, tisztelendő anyám.
– Attól félek, tisztelendő anyám – mondta Duddleswell atya, mentegetőzve kuszaságomért –, Boyd atyából
rosszullétet váltunk ki. – Stephen anya ádázul mosolygott. – Megmondhatom neki, tisztelendő anyám?
Stephen anya beleegyezően bólintott. – A kép ott fönt másolat, érti?
– Az egyetlen másolata a birtokunkban lévő eredetinek – folytatta Stephen anya.
– Minden részletében azonos – folytatta Duddleswell atya –, még a pogány lábnyomok jelzésében is. De –
fordult Stephen anyához – miért kérte a püspök urat, hogy ezt is beletegyék?
– Nem azért, hogy megörökítsem a bűnét, atyám, biztosíthatom, de látja, betartottam az Úrnak tett
ígéretemet, hogy elmondjam a nővéreknek és a gyermekeknek, mi történt...
– Úgy érti, ez a szakadás-utánzat hitelessé teszi, tisztelendő anyám?
– Pontosan, többé-kevésbé. Megkönnyítette a dolgomat, hogy az idősebb nővérek évek óta nem látták az
eredetit, és az emlékezetek már nem túl jó. A fiatalabb nővérek pedig sohasem látták. De mindannyian,
beleértve a gyerekeket is, meg vannak róla győződve, hogy az imájuk hozta vissza közénk az Alapító Anyát.
És ha nem, gondoltam. Annyit megkockáztattam: – És Magdaléna anya arca megőriztetett az utókor
számára.
– Olyan szépen fejezi ki magát, atyám – mondta Stephen anya, ezúttal nem róva meg, hogy ki mertem
nyitni a számat. – Azután Duddleswell atya, a mi háromezer guinea-nk az Alapító Anya boldoggá avatási
eljárásába lesz beleépítve. Ilyen támogatás mellett az Úr kegyelme nem maradhat hatástalan.
Szent Ég, gondoltam, ha Stephen anya és Duddleswell atya összeházasodtak volna, Machiavelli az
ivadékuk mellett Miki egérnek tűnne.
– Háromezer fontért – törtem ki – Duddleswell atyát is boldoggá tudnám avatni! Még az életében. De nem
nagy pénzkidobás ez, tisztelendő anyám?
– Duddleswell atya esetéről nem mondok véleményt. De Alapító Anyánk kitüntetése további elhivatottakat
toboroz majd rendünk számára, és így több nővért, hogy az árvákkal törődjenek szerte a világon.
Úgy éreztem, a helyemre tettek. Duddleswell atya megszólalt:
– Ha a püspök ezer guinea-t fizetett ezért a másolatért...
– A legdrágább hamisítvány a szakmában – véltem.
– És háromezret adott egyenként Stephen anyának és nekem – folytatta Duddleswell atya –, akkor a
restauráció kifizetése után neki csak négyezer maradt. Igazságtalan voltam vele.
– Csak fele akkora csirkefogó, mint amilyennek tartotta – mondtam.
– Nos, atyák – szakított félbe Stephen anya, ellentmondást nem tűrő hangon – téjázzunk végre? Odahúzott
magának egy széket, óvatosan leült, háttal az Alapító Anyának, és ruharedői labirintusából hatalmas
teáscsészét vett elő.

Otthon a plébánián Duddleswell atya beinvitált a dolgozószobájában.

– Elragadó, finom hölgy ez a tisztelendő anya. Egy böffenés észre térítette. – Az uborka – magyarázta.
– Nem kell szitkozódni, atyám – mondtam, de közben egy nagy, barna papírba burkolt csomagot láttam
meg az íróasztalán.
Mrs. Pring lépett be, seprővel a kezében. Mikor Duddleswell atya elvágta a zsineget és kezdte lefejteni a
csomagolást, közölte: – A posta autóján érkezett.
Duddleswell atya, sápadtan, mint a hó, mutatta fel Magdaléna anyának az elsőtől megkülönböztethetetlen
újabb arcképét.
– Uborka? Uborka! – Ajándék a püspöktől? – kiáltottam fel.
Duddleswell atya a fejét rázta, és lassan olvasni kezdte a mellékelt levelet:
– „Plébános úr – kedves Atyám... – Az Aix-enProvence-i rendfőnöknőtől van. Hálásan megköszöni a
segítséget, amit rendjének és az árváknak nyújtottam és közli, hogy eredetileg öt arcképet csináltak a halott
Magdolna anyáról, egyetlen „ülés” alkalmával – és kérdezi, akarok-e még egyet. – Tátva maradt szájjal nézett
fel. – Tisztában van vele, hogy az öreg varjú a kolostorban mindvégig tudta, hogy az ő képe nem az egyetlen
létező eredeti?
Átadta nekem a képet, miközben felvette a telefonkagylót és tárcsázott. Egy pillanatig azt hittem, azonnal
szócsatába kezd Stephen anyával.
– Fred? Itt Duddleswell atya. Csak közlöm, hogy azt hiszem, még egy Tichat-t szereztünk... hallotta, mit
mondtam? Egy másik Tichat-t.
Mrs. Pring kíváncsian közelebb jött, hogy részletesebben megvizsgálja a képet. Megbotlott a szőnyegben,
és seprője átszakította a vásznat. Ő maga elterült a földön, mint egy tányér zabkása.
Duddleswell atya az égre emelte szemét, de figyelme és szíve másutt volt:
– A pokolba! – kiáltotta, nem bírva magát visszatartani. – Bocsásson meg, Fred, csak egy megfelelő helyet
ajánlottam egy esett asszonynak. Igen, Fred, és a legcsúnyább egybeesés folytán ezen is tátongó lyuk van.

Az Ítélet Széke

A reggelinél egy véletlen megjegyzésem kapcsán kezdtünk beszélgetni a babonákról.

– A mai újság azt írja, atyám, hogy az anglikán egyház lelkésze nem hisz a pokol tüzében.
– Akkor pedig – mondta Duddleswell atya, úgy hasítva föl egy levelet, mintha egy hitetlen torka lenne –
remélem, intézkedett a végrendeletében, hogy azbeszt alsóruhában temessék el. – Intett Mrs. Pringnek az
asztal végén. – Egy kis kenyeret kérnék, ha szabad. Ó, Neil atya, a babonákhoz mindig a hit hiánya vezet.
Mrs. Pring, kenyérvágó késsel a kezében, megjegyezte: – Az írek elég babonásak.
– Akármennyire hihetetlennek tűnik, de van valami abban, amit ez a hölgy mond. A szüleim
szülővárosában, Cork megyében...
– Elég egy szelet? – szakította félbe Mrs. Pring.
– Kettőt kérek – és ujját mutatva irányította a kezét. – Vastagabbat, legyen szíves. A vajadag így tovább
tart. – Helyeslően nyugtázta az asszony igyekezetét. – Igen – folytatta – Cork megyében, többek közt, volt egy
olyan babona, hogy ha egy kutya megharapja magát, a farkából ki kell húzni egy szál szőrt, és az azonnal
begyógyítja a sebet.
Mrs. Pring Duddleswell atya tányérjára tette a kenyeret. Megérintette a fejét, úgy csinált, mintha kihúzna
egy hajszálat, és rám kacsintott.
– Biztosíték a veszettség ellen – mondta.
– Egy gyengeelméjű fickót, név szerint Seamus Crowe-t – folytatta Duddleswell atya – egy nap véletlenül
megkarmolt egy nagy, sovány korcskutya. Szelíd kutya volt ez a Rover – hangsúlyozta –, de vaIamiféie
keresztezés lehetett egy dán dog és az Eiffeltorony között. Egész kis karmolás volt a lába szárán. Mindenesetre
Seamus kihúzott egy szőrt Rover farkából.
Ahelyett, hogy folytatta volna a történetet, Duddleswell atya pirítós kenyérrel tömte tele a száját. – Ennyit
erről a babonáról – fejezte be.
– Nem gyógyította meg a karmolást? – kérdeztem. – Erről fogalmam sincs. De annyit tudok, hogy ezek
után Seamus Crowe-nak be kellett érnie négy ujjal a jobb kezén.
– Nem hiszem, hogy ebben sok babonaság van, atyám.
– A gyengeelméjűek szokásos kötődése, Neil atya – felelt, Mrs. Pringre pillantva –, rendszerint nők
részéről, talizmánokhoz, médiumokhoz, jóslásokhoz.
– Van egy úr, nem messze innen – morgott Mrs. Pring –, aki azt hiszi magáról, ő Isten.
 Duddleswell atya ügyet sem vetett rá.
– Sokan, akiknek álmukban sem jut az eszükbe, hogy eljöjjenek a templomba, Szent Kristóf érmekkel
tűzdelik tele az autójuk műszerfalát és szélvédőjét.
– És maga talán nem? – kérdezte kihívóan Mrs. Pring.
– Dehogynem, asszony! De én hiszek Szent Kristófban.
– Ők pedig nem, gondolom.
– Persze, hogy nem. Egy kis felszenteletlen fémdarabtól várják, hogy megsegítse őket – mondta, és a
sószórót a lágytojása fölé tartva rázni kezdte. – Én viszont magának a szentnek a közbenjárására
támaszkodom... Jóságos Isten! – Az utolsó két szó inkább felkiáltás volt, mint a mondat befejezése. A sószóró
teteje lejött, és a tányérján akkora sóhalom emelkedett, mint Lót felesége. – Asszony – kiáltotta – ezerszer
megmondtam, hogy jól csavarja rá a tetőt erre a sótartóra!
– Úgy gondolom, maga nem babonás – mondta zavartalanul Mrs. Pring.
Duddleswell atya jobbkezével felvett egy csipetnyi sót, és a bal válla fölött hátradobta, oda, ahol Mrs. Pring
épp állt.
– Valóban nem vagyok az.
Mrs. Pring ruhájáról és kötényéről lerázta a fehér kristályszemeket.
– Nem tagadhatja, hogy mindennap elolvassa a horoszkópját.
– Pusztán azért, hogy lássam, milyen elképesztően elhibázott. Maga viszont vitustáncban tör ki, ha egy
kóbor fekete macska betéved a házba, félve, hogy vele együtt a halál is bejön.
Folytattam a reggelizést, nem sokat törődtem az egésszel, míg Mrs. Pring szemmel láthatóan ingerülten oda
nem vágta:
– És mi van az Ítélet Székével?
Duddleswell atya letette a villáját, és a könyökére támaszkodott. – Az üldöztetés ideje semmiképpen nem
múlt még el, Neil atya.
Mrs. Pring megmagyarázta a kedvemért, hogy az Ítélet Széke a Disznó és a Síp című helyi kocsmában van.
Az a legenda fűződik hozzá, hogy aki ráül, meghal.
A plébános sóhajtott, és másik könyökét is feltette támasztéknak.
– Van ebben valami? – kérdeztem.
– Annyi, amennyit egy mikroszkóp fel tud fedezni ennek a hölgynek a fejében. Az egészet a kocsmáros,
Fred Bowlby találta ki. A felesége, Eileen asszony, aranyos teremtés. Mindig örül egyébként, ha látogatója jön.
De Fred azok közé tartozik, akik jól tennék, ha befeküdnének egy tűzbiztos koporsóba. – Ezzel a megnyugtató
kijelentéssel Duddleswell atya tovább táplálkozott.
– Azt hittem – horkant fel Mrs. Pring –, hogy Jézus szerette a kocsmárosokat.
Teletömött szája sarkából Duddleswell atya megeresztett egy tréfát:
– Szerette a kapatos embereket és a szabados asszonyokat, igaz?
Mrs. Pring nem hagyta magát eltéríteni:
– A legutóbbi Szent Patrik napon Fred Bowlby nyilvános felszólítást tett közzé, Neil atya. Minden ír ember,
akinek kedve van hozzá, ingyen leülhet arra a székre. Duddleswell atyát is beleértve.
Duddleswell atya nem nagyon örült, mikor megkérdeztem, elfogadta-e a kihívást.
– Nem szívesen mutatkoznék holtan Bowlby kocsmájában, érti?
– Ez az igazság! – szólt közbe Mrs. Pring. – Attól. félt, meg fog halni. Így aztán mindenki azt mondja: „Ha
a Szent Júdás katolikus plébánosa be van gyulladva tőle, lehet valami ebben az Ítélet Székében". Mivel a
tisztelendő úr babonás, a legenda terjed.
Duddleswell atya újra letette a kését és villáját. Hangja halk volt, de fenyegető:
– Nem... vagyok... babonás.
Mrs. Pring felém fordult:
– Tudja, hogy ahányszor meglát egy létrát, okvetlenül át kell alatta mennie.
Duddleswell atyában elszabadult a tigris:
– Asszony! – ordította, az asztalt verve. – Mondom magának, hogy nem vagyok babonás!
Az erős ütés hatásos volt. Lót felesége egy láb magasra ugrott az asztalon, több más dologgal együtt. A
falon leugrott a tükör a szögről, és ezer darabra tört a tálalón.
Dermedt csend követte.
 Mrs. Pring meg sem mozdult, úgy suttogta:
– Duddleswell atya, maga eltörte azt a tükröt, pedig még csak bele sem nézett!
– Hét évnyi balszerencse – válaszolt az atya, ugyanolyan áhítatos hangon –, annak tetejébe, hogy maga már
húsz éve itt van!
Még ugyanaznap reggel tízkor megzörgettem a Disznó és a Síp fekete ajtaját a réz kopogtatóval.
Idegesen feszült, kisírt szemű, választékosan öltözött középkorú hölgy nyitott ajtót. Amint meglátott,
mosolygósra enyhült.
– Az új káplán. Láttam a misén, atyám.
Teát iszogatva és piskótát majszolva, leültünk egy kisasztal mellé a jól karbantartott bárban. Sok asztal már
ebédhez volt terítve. Nagy, íves ablakok, fénylő mahagóni, ragyogó rézcsapok, száz és száz felfordított pohár a
bárpult mögötti polcon, mint megannyi tőgy, lefelé lógó színes alkoholos üvegek összképe maradt meg
bennem. A levegő nehéz volt, enyhén poshadt és savanyú szagú.
– Az én Fredem még ágyban van, atyám – mentegetőzött Mrs. Bowlby. – A Disznó és a Síp miatt sokáig
fenn kell maradnunk éjjel.
Megértően mosolyogtam.
– Még egy csésze teát, atyám? A galléromra mutattam:
– Egészen eddig tele vagyok, Mrs. Bowlby.
– Ahogy én is, atyám – mondta elcsukló hangon, de zsebkendőjéért nyúlt.
– Valami olyat mondtam, ami felizgatta, Mrs. Bowlby?
– Nem, dehogy, atyám – megtörölte a szemét –, bocsásson meg. Csak épp torkig vagyok ezzel az... ezzel az
Ítélet Székével.
Anélkül, hogy odanézett volna, a bár mögé mutatott. A zongora és a dárdajáték céltáblája között egy
nádszék állt. Arany párna volt rajta, a falhoz volt láncolva és lakatolva. Hátlapja keresztlécén ezüst tábla, az
alábbi felirattal: Az Itélet Széke.
– Hányszor, de hányszor kértem az én Fredemet, hogy szabaduljunk meg tőle! – mondta Mrs. Bowlby. –
Még árulja is a másolatait, nézze! – Vagy egy tucat famodell sorakozott a bárpulton. – Öt shilling darabja. Azt
mondja, a szék fellendíti az üzletet.
– Tényleg?
– Minden évben százával hozza ide a turistákat ismerte el Mrs. Bowlby. – Főleg az amerikaiakat. Jönnek,
hogy megnézzék a koronázási ékszereket, meg ezt itt.
Annyira izgatott volt, hogy megpróbáltam vigasztalni:
– És árt ez valamit?
– Pontosan ezt gondolom én is.
A hang a kocsmárosé volt, aki ahhoz képest, hogy olyan testes ember, nagyon halkan lépett be a bárba. Bő,
rózsaszín ing és buggyos tweed nadrág volt rajta. A nadrágot széles, szögekkel kivert öv tartotta, és hatalmas
kulcscsomó lógott le róla. Kezében teásbögre.
– Fred Bowlby – mutatkozott be. – Ön bizonyára...
– Az új káplán vagyok a Szent Júdásból, Boyd atya.
– Eileen már beszélt magáról. Mondta, hogy teljesen meghódította a hölgyeket.
– Ne törődjön vele, atyám – mondta Mrs. Bowlby –, nincs benne semmi tisztelet a reverenda iránt.
Fred egy bögre teát öntött ki magának.
– Eljött, hogy megnézze az Ítélet Székét, atyám? Mrs. Bowlby azonnal felállt és kisietett, zsebkendőjét
szorongatva. Háta rázkódott, mintha zokogna.
– Elmész, kedvesem? – De már hallótávolságon kívül volt. Fred felém fordult: – Nagyon a szívére veszi,
atyám. De maguk, katolikusok, nagyon babonásak, igaz? Ezek a maguk érmei és szobrai és tömjénje, és hogy
felöltöznek, mint a szabadkőművesek, és letérdelnek kenyérdarabok előtt!
– Mr. Bowlby – mondtam, felemelve öklömet –, mi nem vagyunk babonásak.– Visszaemlékezve, milyen
zajjal járt Duddleswell atya ökle a reggelizőasztalon, hang nélkül eresztettem le az enyémet a teáskanna mellé.
– Tudja, Boyd atya – mondta Fred, nyelvével próbálva ki a tea melegségét és állagát –, a katolikus
babonaság eleinte csaknem tönkretette a házasságunkat. Tudja, mit csinálhatott velem a feleségem a
mézesheteink alatt?
A kérdésből azonnal nyilvánvaló volt, Frednek milyen tehetsége van a kétértelműségekhez, és mennyire
szereti őket.
– Nem – nyeltem.
– Furcsának gondoltam akkor is, tudja, de – rám kacsintott – nos, maga ismeri az életet, mikor az ember
frissen házasodott, mindent megtesz, hogy az asszonykának örömet okozzon. Ezért aztán Eileen és én minden
időnket templomokban töltöttük. – A jól időzített utolsó mondat önelégült vigyort csalt petyhüdt arcára.
– Rómában – folytatta, mikor kiheverte saját tréfáját – akkor volt a szent év. És a Szent Péter bazilikában
ott volt az a rémes nagy fekete Szent Péter szobor. A lábát simára csiszolták a csókok.
– Az olaszok nagyon szenvedélyesek – mondtam, eltökélve, hogy nem hagyom magam.
– Eileen azt mondta: csókold meg, Fred, az én kedvemért. – Fred hahotázva bólogatott. – Marha muris
mézeshét volt, mondhatom magának.
– Megpukkadok a kacagástól – mondtam faarccal. – Ahogy lehajoltam, hogy megcsókoljam, megcsúsztam,
és a fogam átfúrta az alsó ajkamat. – Lehúzta piros szája szélét, hogy megmutassa a seb pontos helyét. – Ettől
fogva Eilennek le kellett mondania. Úgy értem, a csókokról. Semmi baj, drágám mondtam –, a jövő héten
elmegyek Lourdes-ba, meggyógyulni.
– Most erről a székről van szó.
– Jöjjön, nézze meg! – Ahogy keresztülmentünk a helyiségen, megkérdezte: – Nem akar valami erősebbet?
– Megráztam a fejem. – Egy pohár szentelt vizet? – Bocsánatot kért, majd a székre mutatott. – Itt van, atyám.
Az ártatlannak látszó szék fölött tábla lógott, teletűzködve sárga újságfényképekkel és kiváltatokkal.
Főcímek ötlöttek a szemembe, pl. A gyilkos szék, és A halálos szék legújabb áldozata.
– Mikor három évvel ezelőtt átvettük ezt a kocsmát, ott találtam ezt a széket a pincében. Újságkivágatokkal
együtt, melyek az Ítélet Székéről beszéltek. Aki csak beleült, egy hét leforgása alatt meghalt.
– Egy hét alatt? – Kellő megvetést sűrítettem a szavaimba. – Milyen gyerekes állítás. És ez az a szék,
gondolom?
A válasz meglepett:
– Az az igazság, hogy nem tudom. Lehet, hogy ez az, lehet, hogy nem. Először eszembe sem jutott, hogy
valami kísérteties van a szék körül, mert mondtam gúnyosan – nekem nincs ilyesmihez hajlamon. A
kivágásokat is tűzbe dobtam. Azután egy olyan időszakban, amikor az üzlet eléggé pangott, elővettem a
széket, letisztítottam, kifényesítettem, és kiraktam a bárba, ahol most is láthatja.
Félbeszakította elbeszélését:
– Tényleg nem akar egy gyűszűnyit? – Mikor a fejem ráztam, intett: – Lehet, hogy szüksége lesz rá.
Igyekeztem vele megértetni, hogy mindez teljesen hidegen hagy.
– Nos, atyám, pusztán tréfából elneveztem Ítélet Székének. Az emberek jöttek, gyanakodva nézegették és
megkérdezték, miért nevezem így. Azt mondtam nekik, aki beleül, egy hét alatt meghal... És a pokolba is –
bocsánat, atyám! –, egy sem mert beleülni a rohadt székbe. Egy ingyen pohár – mondtam – annak a fickónak,
aki leteszi magát erre az öreg nádszékemre. És tudja, mi történt?
– Mondja, hadd csodálkozzam.
– Senki nem volt hajlandó.
– Azt mondta, elhajította az újságkivágatokat!
– Ó, ezek – mondta Fred, a táblára mutatva –, ezek újak. Mondom magának. Vagy egy éve egy flancos,
vörös képű városi uraság jött be. Hat óra volt, szomjas este, minden zsúfolásig tele. „Én ugyan nem félek ettől
az ostobaságtól” – mondta. És leült rá.
Úgy kellett neki, akartam volna mondani, de nem tettem.
– Kiderül a csalásod, Fred – nevettek a vendégeim. – Adj ennek a bátor fickónak egy korsóval. – Miért is
ne? – mondtam. – Egy héten belül merevebb lesz, mint a felgöngyölt esernyője. Nos.
– Nos?
– Iszik egy kortyot a legjobb keserűmből, óvatosan leteszi a korsót az asztalra. Aztán ott helyben holtan
esik össze. Pontosan ott, ahol maga áll.
– Szívroham – vetettem fel, kicsit odább lépve.
– Semmi jele nem volt előtte.
– Elmondhatjuk, sörtől az örökkévalóságig.
Ez készületlenül találta Fredet.
– Milyen muris – csak ennyit tudott mondani.
 – Keserű vége lett – fűztem hozzá.
– Ha-ha, atyám. Meg kell jegyeznem ezeket a kis szellemességeket az unokáim számára. De – komolyabbá
vált – micsoda veszteség volt!
– Úgy érti, házasember volt, gyerekekkel?
– Nem, a maradék sörre gondoltam. Senki se itta ki utána. A következő – folytatta – Jehova tanúja volt.
Rikácsolva jött be: istentelenség, babonaság!
Azt mondtam, egyetértek vele.
– Hiszen én is – mondta Fred, megérintve a szívét. – Leült rá, és még egy korsóval se akart elfogyasztani a
fáradsága jutalmául.
– És ez se vetett véget a hiedelemnek?
– Hát azt nem tehette, nem tehette. Hat nappal később repülőgépre ült, hogy Miamiban részt vegyen a Nagy
Tanúk gyűlésén, és hát a gép... lezuhant.
– Mindenki meghalt.
Fred elragadtatva bólintott:
– Főcímet azonban csak a harmadik áldozat kapott.
Éreztem, ahogy az ádámcsutkám kínosan fel-le mozog.
– Charlie Skinner törzsvendég volt itt, de okosabb is lehetett volna. Az emberek azt mondták, ha egyszer
felboncolnák, egy csöpp vért se találnának az alkoholjában. Szóval itt ült Charlie, két órája áztatta már
alkoholban a zápfogait, egyik dupla whiskyt a másik után küldte le az alagútba, és azt hiszem, észre se vette,
mikor leült a székre.
Nehezen nyeltem.
– Ezek után egyik haverja se akart már segíteni neki. Charlie feltápászkodott, kiment a kocsijához, és
egyenesen belehajtott a folyóba. Alig három láb mély volt, és Charlie hat láb kettő. – Fred szőrös keze fejével
megtörölte a szemét. – Megfulladt.
– Bizarr história – mondtam.
– De mennyire! – válaszolta Fred, hirtelen felvidulva. – Rendes körülmények között a whiskyjét víz nélkül
szerette. A kocsija különben használhatatlanná vált.
– Ahogy Charlie is – mondtam.
– És mi volt a vizsgálóbíró ítélete?
– Holtrészegség.
Hogy így ráhibáztam, ámulva mondta: – Fel nem tudom fogni ésszel!
A székre erősített tábla fölé hajolt, rálehelt, és megdörgölte a kabátujjával.
– Ez a büszkeségem és az örömöm, atyám. – Megérintette az övét. – Külön ezüst lakatot csináltattam rá.
Éjjel-nappal az övemen viselem. Persze fölöslegesen. Nem ám, ha itt van ez a szék.
Mikor kértem, magyarázza meg a szokatlan történéseket, meglepetést színlelt. Ami őt illeti, itt nincs mit
megmagyarázni. Gyenge szív, meghibásodott repülőgépmotor, és egy csapat idióta, aki túl babonás volt ahhoz,
hogy egy részeget hazatámogasson, félve attól, mi történhet vele – és ami meg is történt. Ezek után a Disznó
és a Sípnak igen jól ment. Újságcikkek jelentek meg róla, a BBC televízió programot csinált róla. Másolatokat
rendeltek az eredeti székről olyan messze távolból, mint Japán, Tibet, meg olyan helyekről, amelyekről Fred
soha nem is hallott.
Próbaképpen megkíséreltem rávezetni Fredet, hogy tisztességtelenül kihasználja az emberek
hiszékenységét.
– Hát persze, hogy azt teszem – helyeselt. – A vallási szakértők dolga, mint a magáé, meg a főnökéé, hogy
eloszlassák a hiszékenységet, igaz? És ha hihetek a feleségemnek, úgy látszik, ebben nincs nagy sikerük.
Haszonleső, hetyke viselkedése úgy felháborított, hogy feltettem neki a kérdést, amit ő kihívásnak tekintett.
– Mr. Bowlby, maga leült rá valamikor is?
– Nem. – Látta, hogy hűvösen mosolygok. – De nem azért, amit maga gondol, atyám; Isten engem úgy
segéljen, én nem félek a széktől. De ha ráülnék, be kellene ismernem a kuncsaftjaimnak, hát nem? És élő
próbája lennék, hogy az Ítélet Széke hamis. Nem tenne jót a fontoknak, shillingeknek, korsóknak.
Bólintottam, de csak félig meggyőzve.
– Kihívtam a maga főnökét, Duddleswell atyát, hogy üljön rá. Száz fontot ajánlottam neki. – Észrevette,
hogy elbámultam. – Ó, hát nem mondta el? De hát túl babonás volt.
 Megint egyszer kénytelen voltam kiállni Duddleswell atya becsületéért.
– Rendben – mondta Fred. – Mondja meg neki, megismétlem az ajánlatomat. Száz fontot. Bármikor. Ami
több, ha ráül és túléli, én magam is ráülök. – Ez megcsiklandozta a fantáziáját.– A legbiztosabb fogadása lesz,
amit valaha is kötöttem. – Nevetett.
Kezdtem rájönni, hogy nagyobb falatot haraptam, mint amit le tudok nyelni. Az órámra néztem:
– Mennem kell.
– Mielőtt eltűnne, Boyd atya!
Visszafordultam. – Tessék?
– Maga nem akarja megpróbálni?
– Sajnálom – dadogtam –, nem tudom, mit gondol.
– Valami szellemeset mondtam? – gúnyosan vigyorgott. – Maga azt mondta, nem babonás. Amellett
fogadok, az öreg Duddleswell ingyen temetné el.
Kétségbeesve próbáltam valami teológiai ürügyet találni, amiért nem veszem igénybe a vendégszeretetét,
amikor Mrs. Bowlby hangja süvített át a csenden.
– Fred! Mit csinálsz? Meg ne próbáld rávenni ezt a kedves Boyd atyát, hogy ráüljön arra a szörnyűségre!
Nem szabad megtenned, érted? Nem szabad! Toppantott a lábával, és könnyekben ázva rohant ki a bárból.
– Ezek a katolikusok! – mondta Fred, rám kacsintva. – Az ajánlatom fennáll. – A székre mutatott. –
Parancsoljon!
Visszamentem a plébániára. Túlságosan fel voltam dúlva ahhoz, hogy folytassam a körutamat. Miért nem
mertem arra az ártalmatlan székre ülni? Mitól rémültem meg? Mint keresztény ember és mint pap, nem
kellene félnem a mártíromságtól, és milyen lehetséges veszélyt rejthet magában az Itélet Széke? Lehet, hogy
az lenne a kötelességem, hogy egyenesen visszamenjek és beleüljek. De az is lehet, hogy nem.
Duddleswell atya a dolgozószobájában volt.
– Mondja, Neil atya, meglátogatta a Disznó és a Sípot? Látta azt a dolgot?
Hanyagul bólintottam:
– Nagy humbug az egész – mondtam. – Egy szót se hittem el belőle.
– Az én egyházközségemben! – horkant fel Duddleswell atya. – Egyenesen az orrom előtt. Megtapogatta a
sérelmezett szervet. – Eileen, Fred felesége már egy hónapja le sem bírja hunyni a szemét, annyira fél.
Olyan könnyedén, ahogy csak tudtam, megemlítettem az újságot, hogy Fred felajánlotta, megengedi, hogy
leüljek a székre.
– Micsoda? – tört ki Duddleswell atya. – Ha nem Isten szolgája lennék, megkóstoltatnám vele az öklömet.
– Feltartotta összeszorított jobbját, hogy megmutassa az eszközt, amivel dolgozna.
– Azt hiszem, Szent Péter is így van vele, atyám.
– És megtette, Neil atya? – aggodalmas pillantására szégyenlősen ráztam a fejem. Egy percig várt, majd
megkérdezte: – Pusztán kíváncsiságból kérdem, miért nem tette?
Megköszörültem a torkom, és a mellemre mutattam.
– Ma reggel elfelejtettem feltűzni a Szent Kristóf érmemet.
Ahelyett, hogy az oldalát fogta volna a nevetéstől, Duddleswell atya lassan bólogatott nagy fejével:
– Bölcs dolog volt magától, Neil atya. Nagyon bölcs.
Olyan zavarban voltam, hogy elmondtam neki valamit, amit magamnak akartam megtartani:
– Megismételte a magához intézett kihívását is, atyám.
Duddleswell atya mintegy imára kulcsolta a kezét, és behunyta a szemét. Elmerülésemből felocsúdva,
határozottan kijelentette:
– Türelmem fonala ezúttal elpattant. Eltökéltem, hogy egyszer s mindenkorra véget vetek Fred Bowlby
ostoba tréfáinak. Mint egyházközségem plébánosának, ez kötelességem, érti? – Bátorítóan összeszorítottam a
számat. – Hamarosan meg fogja látni, Neil atya, ahogy ez a büszke pulykakakas leszáll a magas lóról, és
megcsókolja a lábamat.
Pár nappal később, a reggelinél megkérdeztem Mrs. Pringet, miért nem tálalja fel a szokásos szombati
szalonnát és tojást.
– Nem érdemes egy ember kedvéért kisütni – magyarázta. – Én nem eszem, és ő szentségtelensége már egy
teljes hete étvágytalan.
Duddleswell atya ekkor lépett be, horkantott, elmondta az asztali áldást, azután lerogyott a székébe.
Nagyon fáradtnak látszott, mintha az egész éjszakát imádkozással töltötte volna. Három vattacsomó jelezte
azokat a helyeket az arcán, ahol borotvája kisiklott.
Ha sokat imádkozott is, a kedélyének ez nem használt:
– Hol a csudában van az átkozott szalonnám és tojásom?
– Kifogytam a tojásokból – mondta Mrs. Pring.
– Kifogytam a tojásokból – ismételte az atya. Szinte azt gondolná az ember, ő tojja azokat a nyavalyás
tojásokat.
Mikor Mrs. Pring, kotkodácsolva, mint egy tyúk, kiment, utánakiabált:
– Ennek az asszonynak körülbelül annyi a haszna, mint egy biciklinek, kerék nélkül!
Ezutan figyelmét arra fordította, ami az asztalon volt. Megkóstolta a kávéját:
– Jéghideg! Micsoda reggeli ez, halott kávé és – a pirítosra mutatva – hamvasztott kenyér. – Mélyet
sóhajtott, azután összeszedte magát. – Alázatos bocsánatot kérek, Neil atya. Ma reggel olyan nyomorultul
érzem magam, mint a bűn.
– Nem aludt jól, atyám?
– Némi nehézségeim voltak átcsúszni a határon, ez az egész.
Együttérzően morogtam valamit.
Hirtelen hangos csattanással lecsapta a bögréjét, és ünnepélyesen rám nézett:
– Ma este vacsora után tegye magát szabaddá, fiam. – Bólintottam. – Csinálja meg korábban a holnapi
beszédét.
Vártam, hogy kapok valami további felvilágosítást.
– Egy teljes hete már, hogy gondolkoztam és imádkoztam. Körülbelül itt az ideje, hogy kigyomláljam ezt a
nyomorult babonát az Ítélet Székéről. Teletömte pirítóssal a száját. – Még ha bele is halok.
Az esti gyóntatás alatt a gondolataim állandóan vissza-visszatértek az Ítélet Székére és arra, mit forgathat a
fejében Duddleswell atya. A szokatlanul hallgatag és feszült vacsora után azt mondta, készüljek, mert
megyünk.
Kiléptem a reverendámból, felvettem a zubbonyomat és a kabátomat, és a dolgozószobájába mentem. Az
ajtó nyitva volt, ott térdelt a falhoz állított térdeplőjén, és áhítatosan nézett fel a feszületre.
– Atyám – suttogta –, ne az én, hanem a Te akaratod legyen. De tedd, hogy ne fájjon, Uram, ne engedd...
A válla fölött megpillantott, köhögött és felállt. Elnézést kértem, hogy megzavartam ájtatosságát. – Csak
éppen néhány jó szót szóltam magamért – mondta. Mikor felsegítettem a zakóját, így szólt. Számítok a teljes
támogatására, Neil atya.
– A Disznó és a Sípban, atyám?
– Igen. Maga nem zöldfülű. – Mosolyogtam a gondolatra. – Maga nem tartozik azok közé a papok közé,
akik csak szavakat mondanak, de nincs hitük. – Újabb bágyadt mosoly. – Akar jönni, ugye?
Féltem. Kétségbeesetten szerettem volna azt mondani, hogy nem, de nem volt hozzá bátorságom, hogy
gyáva legyek:
– Igen – mondtam. – Jövök.
– Szívem barátja – mondta megkönnyebbülve. Tudtam, hogy csak egy halvány célzást kell ejtenem, és
követni fog a halálba.
Csaknem nyolc óra volt már. A High Street az egész napi kereskedelmi tevékenység után tele volt
szeméttel: keménypapírok, narancshéjak, üres cigarettás dobozok hevertek mindenfelé. Az újságárusok még
mindig kiabáltak. Star, News, Standard, esti kiadások – a vörös autóbuszok, mint páncélos lovasság, dühösen
csörtettek föl-alá.
Duddleswell atya habozás nélkül belökte a kocsma ajtaját. A tulaj pillanatnyilag nem volt látható. Egy
zongorista álmodozva játszotta a Galway bayt.
Duddleswell atya odaintette.
– Ez az egyik legszebb himnusz, Neil atya, de meg fogom kérni a zongoristát, pihentesse kicsit az ujját,
míg végzek. – Szerencsére a zongorista magától abbahagyta.
Közben körüljárt az ivóban a hír, hogy vendég érkezett. Még a legmegrögzöttebb kocsmatöltelékek is
érezték, hogy valami szokatlan van a levegőben, ha két pap is van bent, aki belélegzi. A fecsegés és
pohárcsörömpölés elhalkult, míg végül már csak Fred hangja hallatszott.
A tulajdonos csípőre tett kézzel állt az Ítélet Székével szemben, és egy széles karimájú nemezkalapot viselő
férfinek épp a történetét mesélte.
– Komolyan mondom – erősködött Fred. – A kaliforniai kormányzó épp a múlt héten írt, kérve, hogy
kölcsönvehesse. Azt hiszem, bűnözők kivégzésére.
– Nahát, tényleg?
– Hosszú távon olcsóbb, mint a villamosság.
– Alighanem így van.
– Ajánljon hát valamit – mondta Fred. – Ne legyen kevesebb, mint félmillió. Persze fontban.
Duddleswell atyával keresztülcsörtettünk a szótlan sokaságon a bárhoz; mögötte Mrs. Bowlby és egy telt,
platinaszőke nő tevékenykedett. Duddleswell atya kezébe vett egy székmodellt a pultról.
– Öt shilling lesz, kérem – mondta mit sem sejtve a szőke.
Plébánosom egy pillantásával megsemmisítette, felragadta a széket és odasétált, ahol Fred Bowlby, immár
összeráncolt homlokkal, az amerikai turista mellett állt. Itt letette a széket, kissé ingatagon felállt rá, és
sápadtan és reszketve a tömeg felé fordult. Fölöslegesen csendet kért, összecsapva a tenyerét.
– Kedves testvéreim... – kijavította magát. – Urak és hölgyek. Hölgyeim és uraim. Kérem a figyelmüket.
E szavaknál az egyik ismertebb hívünk, Paddy, nem túl szilárdan állva a lábán, előrelépett. Háromrészes
öltönyt viselt és puha kalapot; ezt annyira hátratolta a fején, hogy leeséssel fenyegetett. Minden alkalommal,
mikor kimondta az „atyám” szót, megérintette a hajfürtöt a homlokán.
– Meghívhatom egy italra, atyám?
– Most nem, Paddy! – Majd hirtelen eszébe jutott valami. – És miért nem láttam az utóbbi vasárnapokon a
misén?
– Talán azért nem látott, atyám, mert behunyt szemmel imádkoztam.
Duddleswell atya kiegyenesedett és a sokasághoz fordult:
– Nos hát, miért mertem én, egy katolikus plébános, átlépni a Disznó és a Síp átkozott küszöbét?
Paddy a nyakát csavargatta:
– Atyám, az Ég szerelméért, mit akar itt csinálni?
– Azért tettem – kiáltotta Duddleswell atya –, mert aggaszt az a pogány tevékenység, ami ebben a
kocsmában folyik. Aki szelet vet – itt Paddy hatalmasat csuklott –, vihart arat.
– Holnap áldozni fogok, atyám – mondta Paddy. Fred Bowlby megpróbált közbelépni:
– Nem beszélhetnénk ezt meg a hátsó szobában, atyám?
– Természetesen, hölgyeim és uraim, az úgynevezett Ítélet Székére célzok. Nálam illetékesebb személy
híján rám, Isten méltatlan szolgájára vár a feladat, hogy elvállaljam ezt a szerepet.
Fred újra próbálkozott. – Duddleswell atya...
– Igen, az vagyok – mondta Duddleswell atya pajkosan, mintha hivatalosan mutatták volna be Fred
vendégeinek.
– Atyám, atyám – mondta Paddy, kétszer érintve meg homlokát –, távozzon ettől a széktől, különben
holnap gyászmisét kell majd mondania a saját lelkéért.
Duddleswell atya újra felemelte a hangját:
– Fred Bowlby nagylelkűen száz fontot ajánlott fel, ha bele merek ülni ebbe a nyomorult székbe.
– Megduplázom az ajánlatomat – jelentette ki váratlanul Fred. – Kétszáz font.– Ez tényleg mély benyomást
tett a törzsvendégekre. – Arra az estre, ha nem ül bele.
Mikor a tömeg mormogása némileg elhalkult, Paddy motyogása hallatszott:
– Ezen elég töményt tudnék venni, hogy nyugdíjba vonuljak mellette.
Duddleswell atya pedig vidáman kijelentette:
– Látják, Fred meg van ijedve, hogy be fogom bizonyítani, a székhez tapadó átok nem más, mint a
hiszékenyek becsapása, és ez tönkre fogja tenni az üzleti forgalmát.
– Nem! – kiáltotta Fred. – Nem akarom, hogy meghaljon, ez az egész!
– Én mégis bele akarok ülni. Még ebben az órában. És mától fogva egy héten keresztül minden este
ugyanebben az órában.
– Halljuk, halljuk! – kiáltottam, mielőtt rájöttem volna, milyen ostobán hangzik.
– A hét elteltével – mondta Duddleswell atya – saját tulajdonomnak fogom követelni a széket. Belemegy,
Fred Bowlby?
Fred azt mondta, hogyha Duddleswell atya egy hét után még életben lesz, a szék neki már semmire se lesz
jó, úgyhogy nem bánja, kié lesz.
Az óra ekkor nyolcat ütött, és Duddleswell atya leszállt ideiglenes szószékéről. A kocsma biztonságos
távolságra visszahúzódott kuncsaftjai láthatták, ahogy – saját ízlésemhez képest túl drámaian – lendületes ívet
írt le a kereszttel és a szék fölé hajolt, mielőtt leült volna rá. Néhány hangos sóhaj hallatszott, némi csoszogás,
de semmi hang, míg Duddleswell atya legparancsolóbb, kegyes papi hangján elkiáltotta magát:
– Valami italt kérek, Eileen, ha lesz olyan kedves. – Mi legyen az, atyám? – Mrs. Bowlby rekedt hangja
visszatért.
– Mi a választék?
Némi vihogás kísérte az ártatlan kérdést, de a vendégek legnagyobb része tisztában volt vele, hogy igazi
nagyság társaságában van.
– Megfelel egy korsó barna sör, atyám? – kérdezte Mrs. Bowlby.
– Inkább legyen egy fél – általában nem szokott sört inni –, egy kicsit fél.
Mikor Mrs. Bowlby odahozta számára az italt, magnézium villant, ahogy egy – nyilván előre értesített –
helyi újság fényképésze először egy, majd további öt fényképet csinált Duddleswell atyáról, ahogy az Ítélet
Székén trónol, és derűsen iszogat egy kis félkorsó sört.
Teljes csendben ürítette ki a poharát. Amikor felállt, elcsúszhatott egy sörtócsán, mert egy huppanással a
hátán fekve kötött ki. Furcsa módon a bár közönsége tolongva hátrált, mint rémült lovak, ahelyett, hogy
odasiettek volna, ami egy bajba jutott embertársuk láttán természetes lett volna. Csak Paddy állta a sarat, de
hite kemény próbatétel elé került:
– Jézus, Mária, József – kiáltotta –, egy fél korsó sör, és a szent atya részegen vágódik hanyatt! Hívjanak
egy papot, hogy meghallgassa a gyónását!
Őszinte aggodalommal siettem Duddleswell atya segítségére. – Jól van, atyám?
Talpra állt és feltette a kalapját.
– Csak az ördög átkozott mesterkedése volt.
Majd átadta nekem a modellszék törött darabjait, és a zsebébe nyúlt – mikor kihúzta a kezét, láttam, hogy a
tenyere vörös.
– Atyám, maga csúnyán vérzik! – kiáltottam a mellettem állók megdöbbenésére.
Duddleswell atya karon ragadott és a fülembe súgta:
– Segítsen ki innen gyorsan, Neil atya, valami fontos dolog eltört bennem.
– Micsoda, atyám?
Nagyot kacsintott: – A vörös filctollam.
Támogattam, miközben mindenkinek búcsút intve az ajtó felé vonult.
– Holnap, ugyanebben az órában! – mondta.
– Egy jó adag feloldozást, atyám – tanácsolta Paddy –, azután aludja ki magát.
– Jó éjt, uraim és hölgyeim!
A kocsmán kívül első szavai ezek voltak hozzám: – Az Isten szerelméért, remélem, nem sérült meg
végzetesen a gerincem, vagy egy csomó törött bordám nem szúrta keresztül a tüdőmet!
– Nagyszerű volt, atyám!
– Tényleg? – Miután néhány percig némán mentünk egymás mellett, felém fordult és így szólt: Tudja, ez
volt életem egyik legnagyobb megpróbáltatása. Igazán utálom a barna sört.
Szavaihoz híven Duddleswell atya visszament vasárnap és hétfő este. Úgy látszott, semmi nem zavarja meg
lelki békéjét. Soha nem láttam ilyen nyugalmat valakiben, akire általános vélemény szerint az várt, hogy
hamarosan elhagyjon bennünket. Rendkívül büszke voltam, hogy e mélyen hívő ember vezetése alatt állok,
aki a rá leselkedő halálnak szemébe tud nevetni.
Vele járni az utcákat olyan volt, mintha Illés mellett lépkedne az ember, aki megsemmisítette Baal prófétáit,
vagy Krisztus mellett, aki kikergette a templomból a pénzváltókat. Szent Pál mellett, aki leállította a
bálványszobrokkal való kereskedést Diana vagy Efezus templomában, vagy akár maga a drága öreg Szent
Patrik mellett, aki Irország összes kígyóját Angliába kergette át.
Mrs. Pringtől távol állt ez a vidámság. Magát vádolta, amiért elindította az események e szörnyű sorozatát.
– Neil atya – vallotta be –, még két nap és két éjszaka, és idegösszeroppanást kapok. Még ha Duddleswell
atya túl is éli, én nem fogom. Nem tudná legalább bent tartani a házban?
– Erre semmi remény – mondtam. Valóban nem volt. Felajánlottam, az ő körzetében is elviszem az
Oltáriszentséget a betegeknek, és elvégzem helyette a kórházi látogatásokat. Ajánlataimat kedvesen
visszautasította, mint aki nem látja semmi okát, hogy így strapáljam magam.
Sok találékony eszközhöz nyúltam, hogy bent tartsam, nehogy elüsse valami hitetlen teherautósofőr, vagy
megtámadja valami eszelős, aki így akar híressé válni. De semmi változást nem láttam sem a viselkedésében,
sem a mindennapi szokásaiban.
Hogy megvigasztaljam Mrs. Pringet, azt mondtam neki, hogy mindenhova elkísérem az atyát. Nem mintha
úgy tűnne, valami gondja lenne is a világon – mondtam.
– Az arca tényleg olyan derűs, mint egy százszorszépé vagy boglárkáé – mondta Mrs. Pring, és mindketten
csodálattal beszéltünk „ennek az embernek a hitéről".
Mrs. Pring hatalmas rózsafüzért tartott fel:
– Háromszor napjában lemorzsolom a rózsafüzért ő tisztelendőségéért.
Ekkor lépett be Duddleswell atya. Azonnal odament hozzá:
– Drága, öreg barátnőm – mormogta: – Mi ez? Tartotta fel Mrs. Pring kezét, mely még mindig tartotta a
rózsafüzért. – Pergeti a gyöngyöket. Igazán csodálatos. De ígérjen meg valamit, drága Mrs. Pring.
– Amit csak akar, atyám.
– Ígérje meg, hogy nem fog értem imádkozni. – Gyengéden rám mosolygott. – Elég rosszul mennek már
így is a dolgok.
Szerdán este a Disznó és a Sípban Duddleswell atya reverendát, karinget és birétumot viselt.
Zongorakíséret mellett vezette a növekvő tömeget az „Atyáink hite” éneklésében.
Mikor megismételték az utolsó sorokat „holtunkig hűek leszünk”, Paddy csaknem sírva omlott össze: –
Sose gondoltam volna – sóhajtotta – hogy ilyen gyönyörű dallamot fogok egy kocsmában hallani.
Duddleswell atya emelkedett hangulatban megszólalt:
– Már négy estén keresztül mutattam be szent szertartást – megállt, hogy megköszönje Mrs. Bowlbynek a
korsó sörét –, most pedig itt az ideje, hogy megismertessem magukkal a lehető legkatolikusabb dolgot.
Paddy feltartotta habzó poharát: – Guiness sört, atyám?
– Ne legyen tiszteletlen, Paddy Shea. Nem Guiness sört, nem is a lóherét, sem a Szent Szüzet, még csak
nem is a római pápát magát. Miközben megint egyszer megkockáztatom az életemet, az én hűséges káplánom
meg fog mutatni önöknek – levette a zöld burkolatot – egy katolikus gyűjtő tányért.
Leült, hogy megigya a sörét, miközben én kénytelen voltam a vendégek között járkálni, mint az
Üdvhadsereg egy katonája.
Pénteken szikrázó napsütés volt. Duddleswell atya ragaszkodott hozzá, hogy egészségügyi sétát tegyen.
Egy platánsor végén megállt, hogy a napot nézze, ahogy átragyogott a levelek között, és arany foltokkal szórta
tele a szürke kövezetet.
– Micsoda szépség, Neil atya – sóhajtott –, micsoda elviselhetetlen szépség. Kétféleképpen lehet e világ
dolgait szemlélni: mintha először tennénk, vagy... mintha utoljára. – De arcáról hiányzott a gyászos ború,
mikor ezt mondta.
Később megállt mentében és megkérdezte:
– Nagyon vonzó személyiségnek tart engem, Neil atya?
– Igen, atyám – erősítettem meg: – De hogy érti?
– Úgy tűnik, hogy mindennél jobban élvezi a társaságomat. – Nyilvánvalóan rájött, miért nem akarom szem
elől téveszteni.
Séta közben, ahogy mostanára szokásossá vált, az emberek üdvözölték:
– Örülök, hogy látom, atyám. Nagyszerű, hogy ilyen ragyogó színben van! – Még olyan emberektől is,
akiknek rendszerint nem szokása a papság egészségével törődni, jött egy-egy „a legjobbakat, pajtás.”
Egy kedves öreg hölgy megkérdezte: – Jól érzi magát, atyám?
– Olyan friss vagyok, mint egy cirkuszi légy.
– Öltözzön fel melegen, atyám – intette, bár a hőmérséklet 30 fok körül járt. Mikor hallótávolságon kívül
voltunk, az atya ezt mondta:
– Azt lehetne gondolni, valami kisgyerek karácsonyi ajándéka vagyok.
Egy igen visszataszító külsejű jelenség tűnt fel előttünk: egy csavargó:
– Halló, koma – krákogott, és megragadta Duddleswell atya kezét. – Megrázhatom a kezét?
Nem lévén más választása, az atya beleegyezett: – Igen, koma.
 A találkozás alig néhány pillanatig tartott, azután a csavargó „a legjobb kívánságaim, koma!” felkiáltással
elsietett. Nyilvánvalóan hozzá is eljutott a híre, hogy a plébánosom milyen veszélyben van.
– Először történt – suttogta Duddleswell atya –, hogy egyáltalán megérintettem egy csavargót.
– Nem túl higiénikus dolog – mondtam – csak azt remélem, nem kapott el tőle valamit.
– Dehogynem – Duddleswell atya kinyitotta tenyerét, és egy félkoronást mutatott.
Akkor a legostobább dolgot csinálta, amit életemben láttam. Anélkül, hogy körülnézett volna, lelépett a
járda széléről, be a forgalom közepébe. A csavargó nagylelkűsége nyilván eltompította a figyelmét. Három
vagy négy jármű nagy fékcsikorgás közepette megállt. Egy kis vörös teherautó három hüvelyknyire tőle
torpant meg. Csak a vezető kitűnő reflexe akadályozták meg a végzetes balesetet.
A teherautó vezetője kidugta a fejét az ablakon és ordított:
– Maga átkozott bolond... Mit képzel?... – Akkor ismerte fel, ki az az ember, aki kis híján élete végéig
felemelte a biztosítási díját. – Duddleswell atya?
Duddleswell atya, olyan fesztelenül, mintha csak egy levél hullását nézte volna egy fáról, a teherautó mellé
lépett: – Mi van, koma? Furcsa helyen kér tőlem autogramot ebben a rohanó forgalomban.
A sofőr halkan, és egész más hangon, csak annyit mondott:
– Átkozott bolond – majd felcsavarta ablakát, és elhajtott.
Duddleswell atyához rohantam, hogy átkísérjem az utcán. A másik oldalon megszólalt.
– Ha majd megvettem a pénteki halat Mrs. Pringnek, bemegyünk a templomba, hogy megköszönjük
Istennek, hogy a sofőr megúszta.
– A sofőr úszta meg?
– Hát igen. Talán sose fogja megtudni, milyen közel voltam hozzá, hogy beverjem azt a nyavalyás orrát.
Ekkor kezdett derengeni előttem a rettenetes igazság. Olyan erős volt a hite, hogy az, hogy beült az Ítélet
Székébe, nemcsak hogy nem töltötte el halálfélelemmel, hanem azóta sebezhetetlennek érezte magát. Most
már igazán aggódtam.
Mrs. Pring már jóval előbb eljutott aggodalma végső határáig. Minden ételt megkóstolt, amit Duddleswell
atya elé tett, nehogy megmérgeződjék, és állandóan ellenőrizte a gáztűzhely szerelékeit, hogy
megakadályozza, hogy a halál, a plébános utáni éhségében, két további áldozatot is felfaljon.
– Nem bírom tovább – vallotta be az asszony péntek este. – Nem tudok enni, nem tudok aludni. Még főzni
se tudok. – Megfogadta, soha többé nem fogja Duddleswell atyát babonasággal vádolni, csak vegyem rá, hogy
hagyja abba.
Vigasztaló szavamat azonnal megdöntötte maga Duddleswell atya. Karjában egy fekete macskát simogatva
lépett be.
– Most találtam ezt a kis fickót, mint egy elveszett lélek, vándorolt a kertben. Gondolja, Mrs. Pring, hogy el
tud számára csípni egy tányér tejet?
Rendkívüli hét volt, és ami engem illet, álmatlan. Kedden a Kenworthy Gazette különkiadása jelent meg,
hozta az egész történetet. Szerdán megállás nélkül csengett a telefon. A következő nap a hazai hírek jegyében
telt. A bulvárlapokban képek jelentek meg az Ítélet Székében ülő Duddleswell atyáról.
Szombat reggel Duddleswell atya miséjén többen voltak, mint hogyha a legfőbb főpap mutatta volna be.
Még a szicíliaiak is ott voltak. Mikor Duddleswell atya a sekrestye kémlelőablakán megpillantotta őket,
hozzám fordult, ahogy a miseruhát a fejére húzta.
– Dio Mio, a Mindenható Isten titokzatos utakon működik.
Talán e szicíliai jelenlét ösztönzésére jelentette be mise után:
– Holnap a kilencórai szentmise requiem lesz a három jó polgár lelki nyugalmáért, akik természetes halállal
haltak meg, miután hátsó felüket lehelyezték egy teljesen ártalmatlan székbe.
Ebéd előtt a dolgozószobájában voltam. Óriási nyüzsgés volt, a levegő izgalommal teli. Hallottam, ahogy
telefonál.
– Azt mondja, az Express beszél? Igen, a befejezés ma este nyolckor lesz a Disznó és a Sípban.
Természetesen küldhet fényképészt. – Lesimította a haját és szemöldökét, mintha már készülne. – Isten áldja.
– Újabb csomag újságkivágat és sürgöny – mutattam fel.
– Remélem, nem sok benne a fekete szélű, Neil atya.
Mrs. Pring jött bejelenteni:
– Három újabb riporter a bejáratnál.
 – Most nem lehet, Mrs. Pring. Mondja meg nekik, holnap délután sajtókonferenciát tartok, még ha
holtomból kell is ezért feltámadnom.
Mrs. Pring letörölt egy könnyet és kiment, közben a telefon újra csengett.
– Duddleswell atya. És ott ki a csuda beszél? ...O'Reilly püspök úr? Igen, püspök atyám... nem, püspök
atyám. Biztosíthatom, püspök atyám, nincs szükség ördögűzőre. Csak egy helyi babona lényegtelen
megnyilvánulása, a szolgálatommal járó természetes feladatként magam fogom felszámolni...
Aznap este, amikor vége volt a gyóntatási órának, még mindig 50-60 ember állt a gyóntatószéke előtt,
várva, hogy bűneit bevallhassa és feloldozást nyerjen. Hazaküldtem őket, hogy Duddleswell atyának egy
étkezéssel erőt kell gyűjtenie.
Duddleswell atya ekkor jött ki a gyóntatószékéből, azzal a bejelentéssel, hogy „jövő héten egész biztos itt
leszek”, és magasra emelt fejjel, a sekrestyén át a házba távozott.
Az étkezés nagyon csendes volt. Egyikünknek se volt kedve beszélgetni. Csak a végén mondott ennyit az
atya:
– Imádkozzon értem, Neil atya, és mondja meg Mrs. Pringnek, egyszer ebben a nyomorult életében legyen
végre elég hit benne, és hagyja a szent olajat a megfelelő dobozában.
Az ebédlőajtó mellett Mrs. Pring már utcai öltözetben jelezte, hogy ma nem fog mosogatni, és talán soha
többet. Reszketett, mint a nyárfalevél, de el volt rá tökélve, hogy végigcsinálja ezt a megpróbáltatást.
Az utcán tömegek nyüzsögtek, mint farsang idején. Éljenzések, gúnyolódások, elszórt tapsok hallatszottak,
amit ő úgy értelmezett, hogy „szinte királyi személyként, vagy még annál is jobban” tisztelik. Árusok óriási
léggömböket árultak, Duddleswell atya arcmásával, három hot-dog bódét állítottak fel, és egyetlen pillantással
öt fagylaltoskocsit láttam, valószínűleg egy új specialitással: „Duddleswell kedvence". Rendőrök irányították a
forgalmat. Duddleswell atya megállt, és vagy egy tucat autogramot adott.
A kocsma bejáratánál a tömeg tiszteletteljesen kettévált, hogy helyet adjon a két papnak, és szorosan a
nyomukban haladó Mrs. Pringnek, hogy be tudjanak jutni.
A bár tömve volt kuncsaftokkal, riporterekkel és fényképészekkel. A zongorista lendületesen játszotta az
„Áldj meg mindnyájunkat” című éneket. Miközben Duddleswell atya felöltötte albáját, stóláját és birétáját,
Mrs. Pring kezét fogtam, hogy kölcsönösen támogassuk egymást.
Duddleswell atya végre elkészült. Felállt egy külön erre a célra készített emelvényre, és mikrofonjába fújt.
Az előrelátó tulaj, feltételezve, hogy a tömeg futballmeccs-méreteket fog ölteni, hangszórórendszert szerelt
fel, hogy az utcán kint rekedt tömeg is követni tudja a történéseket.
Duddleswell atya enyhe gúnnyal megköszönte a kocsmárosnak nagylelkűségét, és az összegyűlteknek
támogatásukat és imáikat, amik nélkül nem tudta volna végigcsinálni a hét megpróbáltatásait.
– De ahogy látják, hölgyeim és uraim – és a gyerekek is ott kint – (itt éljenzés) –, a babona nem ölt meg.
De én fogom azt megölni, a Mindenható Istenbe vetett feltétlen hitemmel. – Újabb éljenzés. – Azonban
először egy meglepetés az önök számára. Én is tartogatok egy kihívást, a kocsmárosnak szólót.
Fred előrelépett. – Ó, igen?
– Megígérte, Fred Bowlby, hogy ha én ráülök erre a székre, maga is megteszi.
– Azt mondtam? Oké, ön után.
A tömeg nagyon értékelte Duddleswell atya mennydörgésként visszhangzó gúnyos nevetését.
– Még mindig azt reméli, meg fogok halni, mielőtt vége lenne ennek a hetemnek. Talán egy hirtelen
agyvérzés. – Nevetés. – Vagy egy villámcsapás az égből. – Még hangosabb nevetés. – Vagy leesem erről a
székről és eltöröm... ingadozni kezdett. – Hopp! megigazította a székét. – Eltöröm a nyakam. – Éljenzés. – A
legvalószínűbb, hogy a nevetésbe halok bele. – Ez még hangosabb kacajt váltott ki. – Fred Bowlby, én fogok
magának 100 fontot adni, ha beleül ebbe a székbe, mielőtt az én hetem eltelik.
Fred előredugta az állkapcsát. – Azt hiszi, talán félek?
– Azt bizony.
– Hát benne vagyok. – És egy perc habozás nélkül Fred leült az Ítélet Székébe. Tapsvihar tört ki, mielőtt a
meghökkent Duddleswell atya megszólalt volna.
– Maga bátrabb ember, Fred Bowlby, mint ahogy feltételeztem.
– Könnyű nekem – válaszolta Fred. – Én nem vagyok babonás. Most kvittek vagyunk.
– És én – sóhajtott Duddleswell atya –, aki elviseltem a hőséget és a fáradalmakat, még a száz font vigaszát
sem kapom meg. Csak ezt a nyomorult széket.
 Az óra nyolcat ütött. Leszállva az emelvényről, Duddleswell atya megszólalt:
– Eileen, kérem a sörömet. – Eileen már ott is termett.
Duddleswell atya ráfújt a habra és a körülötte állókra szórta, mintha szenteltvíz lenne, úgyhogy Paddy és
sok más katolikus keresztet vetett. Egyik kezében a mikrofonnal, a másik kezében a korsó sörrel az atya
utoljára ült be az Ítélet Székébe.
A taps fülsiketítő volt. Mikor elcsitult, az atya kiszürcsölte barna sörét a mikrofon fölött, olyan zajosan,
mint egy tehén. Azután felállt és elkiáltotta magát, úgyhogy a hangszóró csaknem szétrepesztette a
dobhártyákat:
– Íme, itt vagyok, a nevem Lázár. És ÉLEK!
A tömeg rázendített az „Ez ám a derék fickó"-ra, utána újra tapsvihar következett. Mikor némileg
elcsendesült a zaj, Duddleswell atya felém fordult. Súgását hangosan közvetítette a hangszóró:
– Most magán a sor, Neil atya.
Megdöbbentem az események e váratlan fordulatától.
– De atyám, én nem bírom a sört.
– Nem kell meginnia, fiam. Csak tegye le ide a hátsó részét, ahogy jó keresztényhez illik.
Látva vonakodásomat, megvetően a kocsmáros feleségéhez fordult.
– Gyerünk, Eileen, ha a férje nem emel kifogást.
– Egyáltalán nem – vigyorgott Fred. – Soha nem volt kifogásom.
Eileen lendületes mozdulattal egy rövid brandyt töltött magának a pultnál, és odament, hogy leüljön az
annyi álmatlanságot okozó székbe. Újabb éljenzés.
Utána Mrs. Pring következett.
– Mit iszik? – kérdezte Mrs. Bowlby.
– Egy rózsaszín gint kérek.
– Nincs olyan rejtett bűn – dünnyögte Duddleswell atya –, ami egyszer ki ne derülne.
Mrs. Pring leült, és egy hajtásra kiürítette a poharát.
Elszégyelltem magam a gyengébb nem bátorsága láttán, kissé késve kezembe vettem az életemet és
leültem. Gyenge taps, ennél nem is érdemeltem többet.
– Derék fiú – mondta Duddleswell atya, némi gúnnyal. – Eileen, eresszen a káplánomnak egy pohár
narancsitalt, legyen szíves. Szüksége Lesz rá, ha hamarosan haza kell nekem hoznia ezt a széket.
Az este mindenki jókedvű volt, kivéve engem. A legnagyobb szükség pillanatában cserben hagytam Isten
emberét, mikor a segítségemet kérte. Ahogy hazafelé mentünk, Duddleswell atya észrevette, milyen
hangulatban vagyok és hozzám fordult:
– Emelje föl az állát a földről, és eresszen meg egy gödröcskés mosolyt, Neil atya. Az ösztönei teljesen
helyesek voltak
– De az asszonyok – kezdtem – Mrs. Pring...
– A fülük hegyéig hebehurgyák. Nem lehet tőlük rossznéven venni. Mióta Éva megette az almát, hiányzik
belőlük a bűn misztériumának teológiai szemlélete, ha érti, mire gondolok.
– Gyáva vagyok! – alázkodtam meg.
– Ezt csak a bátor ember ismeri el, Neil atya, de kérem, higgye el nekem, az én megítélésem szerint maga
bátor és egyszersmind elővigyázatos.
Nyilvánvalóan nem látta, hogy reszkettem, kartávolságra tartva magamtól az Ítélet Székét.
Óriási megkönnyebbülés volt, mikor dolgozószobájába értem és letehettem.
– Nincs semmi baj, Neil atya – mondta –, hatástalanítva van. – Leültünk egymással szemben. – Most pedig
egy kis vallomás.
Nem érdekelt.
– A kísértés mindnyájunkat megkörnyékez. – Micsoda?
– Először is az ital. Egy hete még utáltam azt a nyavalyás löttyöt, és most... – megnyalta a száját.
– És mi más, atyám?
– Megalapozatlan büszkeség.
– Atyám, ne viaskodjunk tovább. Maga bátor, és én nem vagyok az. Maga a hit embere, és én pogányabb
vagyok, mint amilyen Fred Bowlby valaha is lesz.
Duddleswell atya zavartan köhögött.
 – Szó sincs róla, szó sincs róla. Elmondok magának valamit, hogy lássa, maga mennyivel inkább férfi, mint
én. – Növekvő kíváncsisággal várakoztam. Előtte nem mondhattam el senkinek, mert, tudja, a titoktartás volt
az egésznek az alapja.
Nem segítettem neki.
– Az én kis titkom az, hogy egyáltalán nem ültem az Ítélet Székén.
Pislogtam. Visszaemlékeztem kezdő szeminarista koromra, hogy hogy védtük ki tanítóinkat, akik néha
elnadrágoltak bennünket. – Úgy érti, hogy a szent bibliát belerakta a nadrágjába?
– Nem, úgy értem, hogy megsemmisítettem az Ítélet Székét, mielőtt ráültem volna.
A következőket mesélte el. Végigment a Portobello Roadon, az Ítélet Székének valami másolatát keresve.
Az adta az ötletet, hogyha az Alapító Anya képe nem egyedüli volt, noha annak hitték, a szék sem lehetett az.
Attól eltekintve, hogy amúgy is jól értett a bútorokhoz, a szék valójában elég mindennapi darab volt.
Az ügy könnyebben ment, mint gondolta. Mindjárt talált egyet Tompkinsnál. Csak két font volt. Elrejtette a
garázsában egészen szombat reggelig. Emlékezzen vissza, Neil atya, olyan nyomorult voltam, mint a bűn. –
Összebeszélt Mrs. Bowlbyal, úgyhogy azon a szombaton reggel háromkor egy előzetes terv alapján az asszony
beengedte a Disznó és a Sípba. Kölcsönvette a lakatkulcsot hortyogó hitvese övéről, Duddleswell atyával a
régi helyére tették az új széket, rácsavarozták a hátára az ezüst táblát, és visszatették rá az arany párnát.
– Egy fél óra alatt kész volt minden.
Csodálatom iránta – ha kicsit meg is változott, de semmivel se csökkent – arra késztetett, hogy tovább
érdeklődjem. – De mit csinált az igazi székkel? Elvörösödött.
– Nem vagyok babonás, hiszen érti, de hát nem vállalhattam kockázatot.
– Folytassa – mondtam. Felálltam a székről, amelyen ültem, és kényelmesen elhelyezkedtem az Ítélet
Székén.
– Elvittem az Ordnance Road-i bombasérült telkekre.
– Azután?
Vonakodva fejezte be a történetét.
– Először is meghintettem szenteltvízzel, azután felolvastam felette a Római Katolikus Szertartástan
ördögűzési szövegét.
– A biztonság kedvéért – utánoztam. Bólintott. De mit csinált a székkel?
– Összetörtem. Nem égethettem el, érti? Feltűnő lett volna abban a kora reggeli órában.
– Tehát?
– Ott akartam hagyni a törmelék között, de aztán arra gondoltam, a környékbeli gyerekek talán
játszóhelynek használják ezt a terepet, és nem mertem kockáztatni, hogy... Hangja teljesen elhalkult.
Újra ösztökéltem, hogy folytassa. Köhögött.
– Végül mi mást tehettem, mint az egész felelősséget magamra vállaltam, Visszahoztam ide. – Látta
riadalmamat. – Ne aggódjon, Neil atya. Teljes biztonságban van, mondhatom magának. Addigra már elmúlt
négy óra, de mivel tudtam, hogy maga és Mrs. Pring képesek lennének átaludni az Utolsó Ítélet trombitaszavát
is, kimentem a kertbe. – Holtbiztos vagyok benne, hogy meredt szemeim most újfajta rémületet tükröztek. –
És ott – folytatta – a messzebb lévő sövényen túl eltemettem a puha földben.
– Látom már, hogy a jövőben Mrs. Pringnek kell majd minden munkát elvégezni a kertben – nyögtem ki.
Bólintott. – Akkor aztán ezen a rémes, rémes szombat reggelen igazán éreztem, jobban, mint bármikor
előtte, hogy valami kísérteties van ezzel a székkel.
Már tudtam, mit fog mondani.
– Megtaláltam Mrs. Pring Hooverjét.
Őszinte borzalommal kapkodtam levegő után.
– Mit gondol, Neil atya, miféle hóbortos bolond akarhat elásni egy vadonatúj Hoovert az udvarunk
végében?
Kopogtak az ajtón, és ez megmentett attól, hogy kénytelen legyek találgatni.
Mrs. Pring jött be.
– Alázatos szolgálója vagyok, Duddleswell atya mondta, pukedlizva az ajtóban. A szelíd gúny felszíne alatt
szemmel látható volt a csodálata. – Nem lepne meg, ha Isten segedelmével megérné a századfordulót. De
maga igazán csodálatos.
– Tagadtam valaha is? – válaszolt az atya. – A székre mutatott. – A magáé, Mrs. Pring.
 Felálltam róla, és széles mozdulattal felajánlottam a hölgynek.
– Tényleg, atyám? A konyhám számára. – Az atya bólintott. – Ó, nagyon köszönöm. Különben majdnem
elfelejtem, látogatója van. Hazakísért.
Mögötte Fred jelent meg. Egész magatartása megváltozott. Alázatosnak látszott.
– Eljött, hogy megcsókolja a lábamat, Fred Bowlby?
– Bizonyos értelemben igen, Duddleswell atya.
Mikor Mrs. Pring kiment, hogy elmosogasson, Duddleswell atya röviden csak ennyit mondott:
– Nem, fiam, nem kaphatja vissza. Épp most adtam oda Madame Tussaud-nak a borzalmak kamrája
számára.
Fred megszólalt:
– Ez nem az Ítélet Széke.
– Honnan... kezdte Duddleswell atya. – Úgy értem, mit akar ezzel mondani.
Fred pipacsvörös lett.
– Nos, atyám, ahogy tudja, én nem vagyok...
– Babonás – folytattam helyette.
Fred bólintott.
– De amikor három hónapja Charlie Skinner megfulladt, elhatároztam, hogy megszabadulok tőle. Arra az
esetre, ha valaki – például maga – véletlenül meghalna rajta és engem emberölésért elkapnának.
– Tehát? – biztatta Duddleswell atya. – Találtam egy ugyanolyat.
– A Portolbello Roadon. – Duddleswell atya nem kérdezett, hanem állított.
– Honnan tudja?
– Nyilvánvalóan ott kell keresni.
– Csak pár fontomba került – mondta Fred.
– Tompkinsnál – mondtam.
– Igen. – Fred zavarodottabb volt, mint valaha.
– Hol találhatta volna másutt? – kérdeztem, élvezve, hogy valamit visszakaptam önbecsülésemből.
– Az igazi helyére tettem – folytatta Fred. – Még az asszonynak se mondtam meg. Túl büszke voltam
hozzá, azt hiszem.
Duddleswell atya agya gyorsabban működött, mint az enyém.
– Mit csinált az „igazival”, Fred?
– Legjobban szerettem volna eltemetni a kertben, de Eileen szenvedélyes kertész... – Újra elvörösödött. –
Úgyhogy visszavittem.
– Tompkinshoz? – hápogtam, elhátrálva a széktől. – Igen. Azt mondtam nekik, nem illik a
berendezésemhez. Újra eladtam nekik egy font tízért. – Csoszogott a lábával. – Csak azért jöttem, hogy
megmondjam, Duddleswell atya, hogy bár maga nem ült az én Ítélet Székemben, de azt hitte, hogy azon ül. Ez
a lényeg, igaz?
– Nem tudom, igazán nem tudom – motyogta Duddleswell atya.
– Maga az igazán bátor ember, atyám, nem én. Nos, nem akarattal tettem, de ma este kicsit elvettem a maga
dicsőségéből, és nincs hozzá szívem, hogy a száz fontjától is megfosszam. Itt van. – Egy vastag köteg
bankjegyet adott át. – Most pedig békében hagyom magukat. – Megfordult, és mivel egyikünk se mozdult, igy
szólt: – Ne fáradjanak, kimegyek magam is.
Duddleswell atya hamuszürke arccal rogyott le a karosszékébe.
– Békében hagy, azt mondja. A nyavalyába is, én hat vagy hét alkalommal majdnem megöltem magam, és
ez az átkozott, piszkos csaló azt mondja, békében hagy.
– És most mit csinálunk ezzel a dologgal? – kérdeztem. – Vigyük vissza Tompkinshoz?
– És járjunk el olyan gyáván, mint Fred Bowlby? Soha! Rá fogom venni Mrs. Pring őnagyságát, adja vissza
nekem a széket ötven fontért. Közben pedig, Neil atya, keressen egy ásót, és kezdjen el egy átkozottul nagy
gödröt ásni a kertben.