ÉN NEM ADOM FEL SOHA!

BESZÉLGETÉS SCHIFF ANDRÁSSAL

Gyenge Enikő
2024. márc. 12.

Ezt mondta Schiff András, amikor bécsi hangversenye előtt – a drezdai

Staatskapelle zenekarát vezényelte és természetesen zongorázott is –
hajlandó volt gyakorlását megszakítani beszélgetésünk és a Revizor olvasói
kedvéért. A világ furcsaságairól, Bachról, a zenélés lélekjobbító missziójáról,
politikáról, mindenről szó esett. Még a lépcsőházban is. GYENGE ENIKŐ
INTERJÚJA.
Revizor: Bécsben vagyunk, kétszáznegyven kilométerre Budapesttől, nem
támad fel önben egy kis nosztalgia, honvágy? Vagy végleg eltemette-lezárta
magában ezt a gondolatot?
Schiff András: Nem, és ezt nem is lehet lezárni, sőt; nagyon is foglalkoztat. Még nem
adtam fel a reményt, hogy a hátralévő életemben – amiből azért most már nincsen sok
hátra – hazamehetek, de ehhez egy s másnak… hm… változnia kéne. Kevés az esély, de
azért mégis történnek dolgok, az elmúlt napokban is történt olyasmi, amire az ember
nem számított.
R: Az „influenszerek forradalmára” gondol? Ezek szerint követi a
magyarországi eseményeket.
SchA: Nagyon is! Érdeklődéssel, nagy szeretettel és aggodalommal. Látja, mégis vannak
olyan témák, amelyek az utcára viszik az embereket! De hát ne csodálkozzunk: az a
kormány, amely égre emelt tekintettel a család és a gyerekek védelméről papol, nem
asszisztálhat egy ilyen kegyelmi kérvény aláírásához. Lehet csűrni-csavarni, de a tények
tények maradnak. Azért van az egészben egy figyelemre méltó mozzanat. Nem is tudom,
hogy fogalmazzak… Tartalomgyártók? El lehetne gondolkozni azon, hogyan történik,
hogy humoristák, popzenészek, internetes hírességek hívására az utcára megy ennyi (30?
50? 150?) ezer ember, de egy politikai pártnak esélye sincs megmozgatni őket?
R: A közösségi média hatalma.
SchA: Eltekintve ettől a konkrét eseménytől: a közösségi média és mindenféle média
hatalma engem nagyon aggaszt, és nem is tudok mit kezdeni vele. Az emberek elveszítik a
gondolkodásra való képességüket, hogyha egyáltalán volt nekik ilyen… A kritikai
érzéküket, a kételkedés képességét.
R: Olyan forrásokból tájékozódnak, amelyek nem források, hitelességről így
nem lehet beszélni.
SchA: Én még éltem az „átkos” rendszerben, és komolyan mondom, hogy az emberek
tudata valahogy egészségesebb volt. Mert akkor a hivatalos médiáról mindenki azt
gondolta: „a nagynénikémnek meséljétek ezt, ne nekem!” Az emberekben volt egy
egészséges szkepszis, ami mostanra teljesen kiveszett. Ma már mindent el lehet hitetni,
mesteri a manipuláció, kételyek-kérdések fel sem merülnek. Egy átlagpolgár a keleti
blokkban egykor kritikusabban figyelte a híreket, mint ma egy német vagy különösen egy
amerikai polgár, össze sem lehet hasonlítani. És ha kicsit megkaparjuk, mindig kiderül,
hogy a folyamatok eredője: a pénz. Nesze neked, szabad sajtó!
R: A pénzről szólva: turnézó zenekarok egésznapos buszozás után este már
fellépnek, és nagy szó, ha koncert után nem indulnak azonnal a következő
városba. Egy interjújában mesélte, milyen deprimáló tud lenni, amikor
unott arcokat lát egy zenekari próbán.
SchA: Fogalmazhatnék keményebben is! (nevet) Persze én általában a zenekar belső
erőviszonyainak csak a napos oldalát látom, de tudom, hogy a drezdai Staatskapelle, vagy
akár a Bécsi Filharmonikusok egy-egy hihetetlen taposómalom. Hogy nekik mit kell
dolgozniuk…
 Schiff András. Forrás: Musikverein. Fotó: Wolf-Dieter Grabner

R: Ez is okozhatja az unott arcokat: havi 45-47 szolgálat azért eléggé ki bírja

zsigerelni az embereket. Mindezzel együtt, a tegnap esti drezdai koncert (az
interjú február 18-án készült, a bécsi koncert műsorát először Drezdában
játszotta le a Staatskapelle Schiff Andrással) kegyelmi pillanat, a zene igazi
ünnepe volt, ezt több forrásom is megerősítette.
SchA: Valóban. Helyi drezdai közönség volt, nem turisták, és valami olyan áhítatos csend
volt a koncert alatt, mint egy templomban. Tényleg éreztem, hogy most a zenének
rendkívüli, gyógyító, felemelő hatása van! Ilyen kell legyen egy koncert, ez a célom, és én
nem adom fel soha. Na de nekem nincs havi 47 szolgálatom.
R: Azért ön igen sokat koncertezik, ha jól számoltam, június végéig
huszonnyolc fellépése lesz. És valahogy úgy tűnik, 2024 a karmester Schiff
András éve lesz.
SchA: Lehet, de ez véletlen. Én tulajdonképpen nagyon privilegizált helyzetben vagyok,
mert „válogathatok a kendermagban” (nevet). Semmi olyat nem csinálok, amit nem
szeretek szenvedélyesen. Nos, ez nagy luxus, ezt egy zenekari muzsikus még a legjobb
zenekarban sem engedheti meg magának, mert mindent játszania kell, azt is, amit gyűlöl.
Én például nem bírom elviselni a Carmina buranát, ami egy borzalmas, megalázóan
primitív darab, és a sikere remekül minősíti a közönség indolenciáját, ignoranciáját.
Ráadásul Orff orbitális náci volt. Ez csak azért jutott eszembe, mert Wagnert is övezi
bizonyos szkepszis a rettenetes írásai miatt, de azért lássuk be, ő nagy zeneszerző.
R: Ha meg tudja tenni, hogy csak azt vállalja el, amit szeret, akkor a műsorai
nemcsak jelentékenyek, de jellemzik is önt. Egy tradicionális művészt,
akinek jól behatárolható „szakterületei” vannak: Bach (elsősorban), Haydn,
Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Brahms. És Bartók.
SchA: Ilyesmi. Plusz az a célom, hogy a számomra fontos zeneszerzőknek szinte minden
művét eljátsszam. Szemben azokkal, akik háromszáz zeneszerző műveiből válogatnak, én,
mondjuk, csak húsz zeneszerző műveit játszom, de tőlük mindent.
R: És közülük Bach a legfontosabb. Emlegette, hogy minden reggel Bachhal
kel, és skálák és ujjgyakorlatok helyett a háromszólamú invenciókkal lendíti
formába magát.
SchA: Én nem voltam csodagyerek, zongoratanulmányaim során a Bach-féle kis darabok
teljes szamárlétráján végigmentem. Nem játszottam tizennégy évesen a Goldberg-
variációkat, mint manapság sokan. Agyrém! (nevet) Amikor Kurtág György lett a
tanárom, végigvettük az invenciókat, és rájöttem, hogy a teljes bachi világ bennük van,
minden! Művészi, pedagógiai, sőt apai értelemben is. Egy-egy csoda. Ezután következett
el a Saulus-Paulus fordulásom, és lett Bach a „mindennapi kenyerem”, ahogy Schumann
mondása tanít minket. Bach az origó. Nemcsak a nagy művek, hanem a kis
zongoradarabok zseniális alkotója.
R: Az emlegetett húsz zeneszerző kiválasztásakor is egyfajta vízválasztó,
hogy hogyan viszonyulnak Bach zenéjéhez. Akinek nem volt köze Bachhoz,
azzal ön sem hajlandó foglalkozni. Ez a gondolat nagyon tetszett nekem,
kifejtené egy kicsit?
SchA: Bach előtt is létezett Európában nagy zene, mégis ő a nyugati zene első
csúcspontja. Ami utána jött, az is aranykor, a bécsi klasszicizmus, majd a tizenkilencedik
század, de tulajdonképpen ez már diminuendóba megy át. Kicsit úgy, mint az olasz
reneszánsz Giotto és Michelangelo közötti kétszáz éve. Ez volt a csúcs, utána ott is egy
diminuendo jött, bizonyos hullámokkal, mint a németalföldi festészet vagy a francia
impresszionizmus. Valahogy így vagyok ezzel: minden zeneszerző, aki nekem fontos,
felismerte azt, hogy Bach a kályha. Pedig Bach meghalt 1750-ben, és a halála után egy
nappal már senkit nem érdekelt a zenéje. Akkoriban olyan világ volt, ami amúgy nagyon
dicséretes, hogy mindenkit csak a legújabb zene érdekelt. Képzeljük ezt el ma! Csak
popzene létezne! Haydn vagy Mozart nem hallhatott Bachot, nem voltak nyomtatott
kották, ezért nekik be kellett ballagniuk Van Swieten báró privát könyvtárába, és ott a
Bach-kéziratokból magukba szívni a bachi művészetet és csiszolgatni ellenpont-
tudásukat.
R: Ön analitikus típusú előadóművész. Talán azért is, mert mesterei
zeneszerzők voltak: Kadosa, Kurtág, Mihály András.
SchA: Talán. Valahogy érdekelt, hogy zeneszerzői habitussal, zeneszerzői hozzáállással
közelítsek a művekhez. Hogy van összerakva, mi a struktúrája? Kadosa ezt nagyszerűen
megmutatta, néhány ecsetvonással, két mondattal megvilágítva: itt ne olyan vehemensen,
itt egy kicsit hezitálva, és itt ne olyan szentimentálisan… Hogy mi a hierarchia, mi
mennyire fontos, mi kevésbé. Persze minden fontos, de a zenében nincs demokrácia.
Olyan, mint a társadalom, mert minden hang fontos, ahogyan minden ember fontos, de
mindig a konstellációtól függ, hogy éppen melyik a vezető szólam, majd a következő
pillanatban megváltoznak a viszonyok.
R: Gondolom, a karmesteri munkában is elsőrendű, hogy ezt a hierarchiát
meg tudja valósítani, és ki tudja követelni a zenekarától. Hallgatnak önre a
muzsikusok?
SchA: Általában hallgatnak, talán azért is, mert bár nem vagyok álszerény, remélem, elég
szerény vagyok ahhoz, hogy bizonyítsam: nem vagyok karmester, de azért muzsikusnak
vallom magam, és nem is olyan rossznak.
R: Köztudomású, hogy mindenhova saját zenekari anyagával érkezik,
kidolgozott vonásokkal, artikulációkkal. Ráadásul most annyira fontosnak
érezte a zenekari fúvósrészleg szerepét (Mozart K. 488-as A-dúr
zongoraverseny, Mendelssohn „Olasz”-szimfónia), hogy külön próbát
tartott a fúvósoknak.
SchA: Igen, alaposan felkészülök. Ezzel együtt, százhúsz ember figyelmét fenntartani…
kemény munka.
R: Holnap elhangzik az 5. Brandenburgi verseny, méghozzá csembaló
helyett zongorával.
SchA: Őszintén mondom, nem elégít ki a csembaló hangzása, lehetetlen rajta „énekelni”
és dinamikát árnyalni… A Brandenburgit is nyugodtan el lehet zongorán játszani,
megfelelő barokk stílusismerettel.
R: Ön arról is híres, hogy tud barokkosan zongorázni.
SchA: Remélem. Ahogy egykori mesterem, George Malcolm tanított: a csembaló és a
klavikord tapasztalataival kell barokkot zongorázni. És így lehetett valamennyivel
izmosabb a vonóskar, viszont engednem kellett érvényesülni a másik két szólistát
(hegedű, fuvola) is. Zseniális, fontos darab ez, a zenetörténet legelső zongoraversenye,
hatalmas, virtuóz szólókadenciával. Nagy merészség volt ez Bach részéről. (nevet)
R: Az ön hangversenyein a kiválasztott darabok valamilyen módon mindig
kapcsolódnak egymáshoz vagy egy közös témához: mintha valamit mindig
tanítani szeretne a közönségnek, hogy ne csak emóciókkal, hanem
gondolatokkal telve távozzanak a végén.
SchA: Felemelt mutatóujjal oktatni? Hogy jövök én ahhoz?! (nevet) De talán igaz. Ha
Bach és a zenetörténet első zongoraversenye volt a kiindulópont, Mozartnak Bécsbe
kerülve éppen a zongoraversenyek voltak a legemblematikusabb, legsikeresebb darabjai,
Mendelssohn nélkül viszont nincsen Bach, hogy fantasztikus zenetörténeti jelentőségű
érdemére, a Máté-passió 1829-es revivaljára utaljak. Mendelssohn különben a szívem
csücske, szerintem méltatlanul elhanyagolt, zseniális szerző. Németországban komoly
helyeken is – na, nem Lipcsében, ahol valóságos kultusz övezi, hanem például Berlinben
– kisebb-nagyobb grimaszokkal fogadták, amikor Mendelssohn kamaraműveit
javasoltam a partnereimnek.
R: És sokat is tesz Mendelssohnért: hamarosan a teljes zenekari életmű
elhangzik a Felvilágosodás Korának Zenekarával, Schiff Andrással a
zongoránál és a karmesteri pulpituson, és CD-felvételt is terveznek.
SchA: Mendelssohn a valaha élt legtehetségesebb emberek egyike volt, elég, ha a szinte
gyerekként komponált Oktettre vagy a Szentivánéji álom kísérőzenéjére gondolunk, de
utána is írt fantasztikus darabokat, például az „Olasz”-szimfóniát, amit holnap játszunk.
R: A Felvilágosodás Kora Zenekarának sajátossága, hogy minden egyes
korszak zenéjét az adekvát hangszerparkkal szólaltatja meg. Mi erről a
véleménye?
SchA: Én csak jót tudok mondani róluk, annyira szeretek velük dolgozni. Például
Brahms B-dúr zongoraversenyét játszottuk, és ahogy elkezdődött a bécsi natúr kürtön,
én még ilyen szépet az életemben nem hallottam, majdnem eleredtek a könnyeim. Persze
az a hangszer a modern kürtnél ezerszer kockázatosabb… De hát nem megéri? És
borzasztó érdekes a hangolás kérdése is: annyira más, hogy Bachot például 415-ös
hangolással játszanak. Én nagyon szenvedek a magas hangolástól, úgy érzem, mintha
felsrófolnák az idegeimet! Ráadásul minél magasabb a hangolás, annál
felhangszegényebb lesz az egész hangzás. Kár érte.
R: Ez a szakosodás azért felveti a kérdést, hogy a modern zenekarok, a
Berlini Filharmonikusok, a Bécsi Filharmonikusok, a drezdaiak, esetleg
félve a kritikusok rosszallásától, kevesebb barokkot játszanak.
SchA: Hát jóformán semmit nem játszanak, Haydnt sem, Mozartot is ritkán. Nem a
hozzáértés hiányzik, és nem a kritikusoktól félnek. Műsorpolitika.
R: Újabban szólóestjeinek műsorát nem rögzíti előre, hanem egy alapos
terempróbát követően ott helyben találja ki. Mi indította erre?
SchA: Van a tarsolyomban egy csokor zenedarab, mondjuk, úgy öt-hat műsorra
elegendő. Amikor a teremben próbálok, gyakran kiderül, hogy a kiszemelt Beethoven-
szonáta ott egyszerűen nem hangzik jól, de a másik jó. Viszont ez a többi darabot is
befolyásolhatja, a karakterek vagy például a hangnemek egymásutánja miatt, tehát
válogatni és dönteni kell. Innen jött az a gondolat is, hogy be kell mondanom a darabok
címét, és egyúttal szólok egy pár szót a szerzőkről, a zenék hozzám való viszonyáról.
Szeretek beszélgetni a közönséggel, és az emberek is szeretik, mert feloldja a koncert
körüli merev rituálét. Hogy valaki bejön a színpadra és meghajol, és az emberek csak
nézik, milyen a tartása, milyen ruhát visel, elég szimpatikus-e, szóval egyfajta gyanakvás
övezi. (nevet) Valahogy ezt le kell küzdeni. Nem mindig könnyű, a közönség egy
heterogén valami, szakmabeliekkel, akik mindent tudnak, és olyanokkal, akik talán
életükben most jöttek először hangversenyre, meg kell találni a közös nevezőt. Én
szeretek mindig egy kis humort is belecsempészni, hogy az emberek merjenek nevetni –
olyan nem volt, hogy ez ne sikerült volna.
R: Tanúsíthatom, nagyon jól csinálja! Elevenen él bennem, amikor egy
salzburgi szólóestjén bejött és minden kommentár nélkül elkezdte
a Goldberg-variációk Ária-témáját. De a műsoron nem ez, hanem a Hat
partita szerepelt! Majd selma mosollyal közölte, hogy ezt tekintsék
ráadásnak, a hat partita után már nem lesz képes ráadást adni úgysem…
SchA: Volt egy ilyen eset, valóban.
R: Hogyan küzd meg azzal, hogy délután az üres terem másképpen szól, mint
este a teltház?
SchA: Sehogy, ahhoz egy élet sem elég! (nevet) De segít a tapasztalat. Aztán a koncert
első két perce is döntő: ott még lehet és kell is finomhangolni, például vissza kell venni a
tempót, ha nagyon visszhangos a tér. Fülelni kell, és akár egy profi színész, nagyon,
nagyon jól artikulálni. Az utolsó sorban ülő hallgatónak is joga van a teljes élményhez. A
hangokról „gondoskodni kell”, fel kell építeni a hangzást, a basszus szilárd alapjától
kezdve a Brunneleschi-kupoláig. Rados Ferenc tanár úrtól, az isten áldja érte, nagyon
sokat tanultam erről: hogy legyen a terem 20. sorában egy 3. fülem, és azt a 3. fület
hogyan tudom fejleszteni. Most jót fog röhögni, amikor ezt elolvassa…
Gyenge Enikő