Kettős jelenlét

Fischer Ernő emlékezete

A Pedagógus Stúdió nevű képzőművészeti kör a budapesti Fáklya Klubban kapott helyet a hatodik
kerület peremén. Az akkori Fáklya Klub, visszapillantva az 1970-es, 80-as évekre, a létező
szocializmus oldódóan félelmetes légkörében inkább kedélyes kortünetnek látszik. Élmunkás híd és
vasúti sínek a közelben, távolabb a dolgos Angyalföld. A környék este csupa árnyék, a házak
szürkésfeketék, mint a rajzszén, amivel vázlatoztunk.
Az ilyen művelődési házakban mintegy búvópatakként bukkant elő a kultúra. Zene, színház, jóga, meg
ki tudja még mi, igaz, én akkoriban körbe se pillantva siettem mindig a mappámmal egyenesen a
rajzkör hosszúkás termébe, szénporos rajzbakot foglalni, vagy végigsündörögtem a padok között, mint
a moziban, ha már beállt a modell, s csak a rajzeszközök surrogtak.
Emlékezetesen szép modell volt Farkas Kati. De az is emlékezetes, amikor az egyik tanár, talán Litkey
György kedélyesen rászólt az egyik fiútanítványra: „Ne felejtse el, hogy a mellnek súlya van! Ezt
érzékeltetni kell a rajzon is. Menjen oda, és emelje meg!” Farkas Kati a felhívástól nem jött zavarba, a
rajzoló annál inkább. Maradt a virtualitásnál.
A Pedagógus Stúdiót eredetileg senior rajztanárok számára hívták életre, hogy legyen hol tartani
formába hozó rajzi edzéseiket. Valójában hivatásos és amatőr festők, sőt teljesen kezdők egyaránt
járhattak ide „esti aktra”. Leginkább mégis: a csodabogarak. Urulógus orvos, akiből évek múlva festő
lesz; kémiatanár, aki kubizmust vezényelve okítja a kezdőket; egy a Római Iskola történelmi
homályából itt maradt, piros ácsceruzával hallgatagon krokizó híres festőművész; becsöppenő
avantgárdok, akik valami furát rajzolnak, aztán többet nem jönnek, de már messziről lerítt róluk, hogy
művészek.
Ebbe a sajátos művészeti tenyészetbe csöppent bele Fischer Ernő festőművész, főiskolai katedráját jó
ideje maga mögött hagyva.
Egyből megváltozott minden. Ernő bácsit ugyanis semmi más nem érdekelte, csak a művészet. A
halhatatlan remekművek háttérsugárzásától övezve pillantott mindenre és mindenkire. Aki nem értette
őt, hamar megérezte ezt, s inkább csinálta tovább, amit addig. A tanár úr sem erőltette rá a művészetet.
Körülötte viszont kialakult egy szűkebb mag, akikkel lelkesen foglalkozott. De talpig úriember létére a
többieket sem hanyagolta el. Udvariasan hajolt oda mindenkihez. Néhányszor megjárta. Szertartásosan
nyújtotta kézfogásra a kezét, mire az egyik pedagógus piktor tenyerében az ottfelejtett rajzszöggel
elvtársiasan belecsapott Fischer kezébe, ki erre fájdalmasan jajdult fel. A „bohém” művész észre sem
vette magát. Kevésbé fájdalmas volt találkozása egy feltörekvő, már kiállító fiatal művésszel, aki
generációjának jellemző sóvár arroganciájával állt az állvány mögött, s amikor a tanár úr barátságosan
érdeklődött, hogy mit szokott festeni, unottan válaszolt: „Van úgy, hogy csak újságpapírokat szórok
szét a műteremben.” Ááá. – nyugtázta Ernő bácsi, belátva, hogy a kommunikáció köztük ezennel
befejeződött.
A kis csapat a tanár úr körül azonban kitartó társasággá formálódott, s a jövőben sem bomlott fel. Nem
tartoztam legkitartóbb tanítványai közé, de lazább, baráti kapcsolatunk haláláig megmaradt. Többször
jártam a lakásán, a műtermében, képet nézni, beszélgetni a szemeskályha mellett. Most nem idézem
föl beszélgetéseinket, melyekben a művészeti kérdéseket hol filozofikusan, hol gyakorlatiasan
közelítettük meg, így felváltva bukkant elő a képviták során Heidegger neve és a walkydos tű
használatának módja. Esztétikáját írásba foglalta Fischer Ernő maga is, leghűségesebb tanítványa
pedig megőrizte és rendszerbe foglalta e szellemi hagyatékot. Bennem most inkább az a kérdés
motoszkál, hogy vajon miért lehetett annyira fontos a Tanár Úrnak (megszólítása immár nagybetűt
parancsol) a köré gyűlő kis társaság, hogy – feltehetően elsősorban miattuk – vállalta a szakkörözés
minden terhét, s az akváriumszerű tenyészet oxigénhiányos levegőjét? Noha az idősödő művész
természetszerűen keresheti fiatalabbak társaságát, ösztönösen is szellemi örökségének továbbélését
kívánva, vagy akár inspirációt is várhat a következő nemzedéktől, Fischerben mégis valami másféle, a
szokásostól merőben különböző erő is működött, ez pedig nem más, mint a jelenlét ereje. Furcsamód
utólag még élesebben érzékelem, ha nem is a jelenlétét, hanem azt, hogy ennek a jelenlétnek az
energiája nem gyengült, és sok évvel a halála után ugyanúgy fel tudom idézni a hangját, hangszínét, a
szája sarkában bujkáló csibészes mosolyt – mintha a remekművek ürügyén egyúttal valami
csínytevésre biztatta volna ifjú kollégáit. Azt pedig különösen inkább utólag látom, hogy rendkívül
intenzív jelenléte, amelyet most nincs módom plasztikusan kibontani, a szűk tanítványi körben talán
egy tágabb művészeti jelenlét fájó hiányát volt hivatott pótolni a mester számára. Mert lássuk be, az
1970-es, 80-as évek művészeti szempontból nézve nem Fischer Ernő évei voltak. Az a fajta lírai
absztrakció, melyet Fischer képviselt, s amely által lehetett volna ő – tegyük fel a hasonlat kedvéért –
egy magyar Bissiere, a neoavantgárd idején hirtelen (és roppant igazságtalanul) időszerűtlennek
látszódhatott a politika által ugyan csak tűrt, de amúgy annál kötelezőbben érvényesülő kortárs
diskurzus számára. Akadt ugyan egy-két komoly és lelkes méltatója, például Szuromi Pál, de általuk
sem tudott érvényesülni Fischer különleges pozíciója, ez a jellegzetesen közép-európaivá finomított
franciás absztrakció, melyben a wallkydos tű (megvallom, akkoriban az én szememben feleslegesen
cizellálónak tetsző) kacskaringói a Nyugat felől inkább az osztrák-, cseh és magyar szecesszió felé
mutattak. S ha ehhez hozzá vesszük a Fischer minden művét átható aranyszínű fénysugárzást és az
ikonoknak a festészetbe egyébként roppant nehezen beépíthető formai hatását, akkor előttünk áll egy a
Kelet, Nyugat és Észak hármas szellemiségét egyesítő kivételes festői életmű.
Visszakanyarodva a jelenlét erejéhez, csábítónak tetszhet összevetni a Tanár Úr emberi alkatát,
tartásának, tekintetének átható koncentráltságát festményeinek metafizikájával, a szájszögletében
bujkáló félmosolyt pedig képeinek játékos vonalaival. Kétségkívül, a művek ilyen értelemben is
lenyomatai testképünknek, alkatunknak, idegsebességünknek, s mégis – fájdalom – a műalkotás maga
már nem élet. Nem pótolja az egyszeri, megismételhetetlen jelenlétet. Az emlékezés sem, ami csak
szó, s nem tehet mást, csupán utal valamire, ami már nincs. Ritkán bukkannak fel olyan alkotók, akik
mindenestül beleolvadni látszanak a műbe. Az ő emberi jelenlétük mintha titok lenne. Másoknál a
kérdés az, hogy ugyan mire van még szükségük, mit akarnak még elmondani a művön kívül?
Fischer Ernő tanári szerepe talán olyan kényszerítő személyes létszükséglet lehetett számára, amely a
művészetéből indult ki ugyan, mégis önálló életre kelt, s melegséggé, odafordulássá, önérzetté,
felszikrázó keménységgé, a gondolatok játékává vált, s mindezt együttesen nevezhetnénk akár egy
puritán ember szellemi kicsapongásának.
Fischer művei desztillátumok, érzékeny, áttetszővé hangolt egyéniségének tovább finomított
kivonatai.
Az emberre emlékezünk, a művek láthatók. Jelenlétük állandó.

Lajta Gábor, 2014 május 22.

(Kortárs, 2015. 7-8. sz. 75-76. old.)