Deák Péter “Biztonságpolitikai kézikönyv” című művének első négy fejezete a következő

témákat tartalmazza:

A biztonság filozófiai, elméleti és pragmatikus megközelítése, politikai dimenziói:

1. A biztonság fogalmi és tartalmi megközelítése, új értelmezései (Deák Péter)
2. A nemzetközi politika elméleti iskoláinak biztonságfelfogása (Rada Péter)
3. Biztonságpolitika, érdek- és értéktényezők, prioritások (Martinusz Zoltán)

A biztonságot fenyegető kemény kihívások, erőszakformák és kezelésük:

1. Szervezett és válságból fakadó fegyveres konfliktusok, háborúk
2. A fegyverkezési szindróma
3. Biztonsági és védelmi szervezetek, intézmények

A 20. század nemzetközi folyamatainak hatása a biztonság rendszerére:

1. A hidegháború korszaka (Dérer Miklós)
2. A transzatlanti gondolat (Deák Péter)
3. A 2. világháború után létrejött kollektív védelmi szervezetek (Deák Péter, Dérer
Miklós)
4. A két katonai-politikai szövetség összehasonlító elemzése (Deák Péter)
5. Az 1990-es évek nemzetközi viszonyai, válságai, stratégiái (Deák Péter)
6. Válságkezelés, humanitárius intervenció (Deák Péter)

A globalizáció, a 21. század biztonságképe, új veszélyjelenségek:

1. Új világrend - hatalmi viszonyok, unilateralizmus, multipolaritás (Gállá Péter)
2. Az Egyesült Államok az új évezred kezdetén (Dérer Miklós)
3. Megváltozott hagyományos, és újonnan jelentkező veszélyforrások (Deák Péter,
Szövényi György)
4. Az új társadalmi jelenségek biztonsági kockázatai (Deák Péter)
5. A gazdaság biztonságának megnövekedett szerepe (Balázs Judit)
6. A civilizációk másságából fakadó konfliktushordozó jelenségek (Kéri Nagy Zsolt)

A biztonság filozófiai, elméleti és pragmatikus megközelítése, politikai

dimenziói:

1. A biztonság fogalmi és tartalmi megközelítése, új értelmezései (Deák Péter)

1970-1980-as évek óta tanulhatnak Biztonságpolitikát az egyetemeken.

A BIZTONSÁG FOGALMI ÉS TARTALMI MEGKÖZELÍTÉSE, ÚJ
ÉRTELMEZÉSEI
A biztonság fogalmát politikai kategóriaként kezdték használni a 2. világháború után, amikor
a hangsúlyt a védelem utólagos kategóriájáról a megelőzésre és a “béke megőrzésére”
helyezték. Ebben a szellemben alakultak ki a biztonsági szervezetek, a “biztonsági tanács” és
a biztonságpolitika tartalma. Ebben az időszakban a biztonságpolitika gyakorlatának
középpontjában még alapvetően a katonai elemek és a nemzetközi dimenzió álltak, így
elméleti alapjait a hadtudomány, a nemzetközi jog és a nemzetközi tanulmányok képezték. A
biztonságpolitika gyakorlata a nemzetközi relációk miatt a külügyi kormányzati szervek
hatáskörébe került, míg a belső és külső garanciák, feltételek fegyveres elemei a védelmi
minisztériumok hatáskörébe kerültek.
A BIZTONSÁG TÁRGYA
A biztonság tárgya lehet egyének, csoportok, országok, államok vagy nemzetek. A biztonság
megóvásának és kármegelőzésének tárgya az államok szuverenitása, területi épsége,
alkotmányos rendje, a demokratikusan választott népképviselet által kitűzött programok
zavartalansága. Az állampolgárok életfeltételei, beleértve az élelmet, szintén fontos elemei a
biztonságnak. A modern korban az emberi élet nem csak katonai fenyegetéssel, hanem nem
katonai eszközökkel, a terület vagy légtér érintése nélkül, de nem szándékosan, vagyis a
veszélyt okozók gondatlanságából is fenyegethető. A nemzeti értékek, a nemzeti vagyon, a
gazdaság, az infrastruktúra, a természeti környezet, a kulturális értékek, a létfontosságú
szolgáltatások veszélyeztetése szintén a biztonságot fenyegető tényezők. Egy ország
biztonságát tehát lehet totálisan, azaz egyszerre mindhárom felsorolt területen, de csupán egy
dimenzióban is veszélyeztetni. Bármelyik elegendő arra, hogy bizonyítottsága esetén az adott
állam, erre rendelt szervei útján sajátos, de természetesen a fenyegetéssel arányos lépéseket
tegyen, külső és belső garanciákat keressen.
BIZTONSÁG TARTALMA
A szöveg a biztonság tartalmát három megközelítésben tárgyalja:
● De facto megközelítés: A biztonság itt olyan állapotot jelent, amelyben nincs
fenyegetettség, és nem várható az elméleti veszélytényezők aktivizálódása. Ha
fenyegetést előidéző jelenségek észlelhetők, instabil, biztonsághiányos helyzet alakul
ki, ami sajátos intézkedéseket követel.
● Tudati vonatkozás: A biztonság itt érzetként, percepcióként jelenik meg. A társadalom
biztonságérzete lehet reális, de lehet téves, manipulált, alulértékelt is. A
fenyegetettségérzetnek általában cselekvésre kell késztetnie a politikát.
● Intézményes, jogi, politikai megközelítés: A biztonság itt külső és belső garanciák
rendszerét jelenti. Ide tartoznak a fegyveres és rendészeti információszerző, előrejelző
rendszerek, az infrastruktúra, a tervezettség. Nem jelentkezhet reális veszély vagy
fenyegetés, ha megvannak azok a saját, illetve nemzetközi intézmények, amelyek
azok elhárítását, távoltartását szavatolják.
Ez a három megközelítés egymást is feltételezi, tehát a biztonság teljes megértése ezek
együttes figyelembevételét igényli.
A BIZTONSÁG KOMPLEX JELLEGE, ÖSSZETEVŐI
Egy csoport biztonságát két tényező veszélyeztethette egy korábbi felfogás szerint: természeti
csapás (katasztrófa felf., objektív indíték) vagy ellenség (katonai felf., szubjektív indíték). A
legújabb korban a biztonságot veszélyeztető tényezők spektruma és területei kiszélesedtek,
ezzel együtt a biztonság kategóriáját összetetté, komplexszé téve.
Politikai biztonság:
- az adott ország belső stabilitása
 - konszolidált, fenyegetést kizáró külkapcsolatok
- nemzetközi pozíció
Totális politikai függetlenség nem létezik. A politikai biztonság minőségét a külső befolyás
megléte vagy hiánya, a befolyás mértéke jellemzi.
A politikai biztonság megmutatkozik:
- az adott ország igazgatási és rendvédelmi fokában
- költségvetési és szociális szervezeteinek hatékonyságában
- kormányzóképességében
- a belső politikai egyensúly és konszenzus minimumában
- szélsőséges mozgalmak, politikai csoportok hatalomtól való távoltartásának fokában
A hatalmi szilárdság az adott állam többoldalú működőképességében, annak hiányában
mutatkozik meg elsősorban. A stabil államok erősítik a regionális és nemzetközi biztonságot,
a működésképtelen országok viszont önmagukban is nemzetközi kihívásként jelennek meg.
Gazdasági biztonság:
A gazdasági függés mértéke a gazdasági biztonság megítélésének alapvető eleme, ez
lemérhető:
- nyersanyagokhoz és energiahordozókhoz való hozzájutás biztosítottságán
- adóssághelyzeten
- az ország nyersanyagbázisa, ipara, mezőgazdasága monokultúrás jellegén
- valutáris kiszolgáltatottságán
- nemzetközi recesszió átgyűrűzésén
- cserearányok helyzetén
- piacvesztés vagy piacbiztosítás mértékén
- az adott állam belső költségvetési, növekedési, inflációs mutatóin
- általános gazdasági helyzetén
- árviszonyain
- regulációmentes állami befolyásolás fokán.
A gazdasági biztonság összefügg a politikai viszonyokkal, éppúgy a politika eszközévé
válhat, mint a katonai erő (gazdasági szankciók, bojkott, embargó, olajfegyver,
földgázfegyver).
A természeti-környezeti biztonság:
- környezetvédettség
- természeti kockázatok
- közegészségügyi helyzet és járványvédettség
A közbiztonság:
- nemzetközi és szervezett bűnözés
- elhárító rendszerek
- maffiajelenség
- korrupció
- terrorizmus
- határvédelem
- migráció
- szélsőséges ideológiák támogatottsága
A BIZTONSÁGI KIHíVÁSOK TIPOLÓGIÁJA
A veszélyforrások csoportosítása:
- jellegük alapján katonai, erőszakcselekményre épülő, köznapi szóval „kemény", valamint
ezektől mentes, nem katonai, „puha” fenyegetettségek;
- bekövetkezésük lehetőségei szerint közvetlen, azonnali, illetve távlatban jelentkező,
szervezetten megelőzhető kockázatok;
- időtartamuk szerint alkalmi (egyszeri), rövid, közép- és hosszú távú válságjelenségek;
- eredetük, természetük szerint fegyveres konfliktusok, természeti katasztrófák, társadalmi
válságjelenségek, civilizációs (ezen belül ipari, technológiai és gazdasági) veszélytényezők,
kriminalisztikai eredetű jelenségek.
Ezek a csoportosítási opciók részben elméletiek, részben a biztonságpolitika szereplőinek
munkamegosztása szempontjából van jelentőségük. A stratégiai prioritások kiválasztása
érdekében azonban a politikának aktuálisan egy másik, tartalmában gyakrabban változó,
mérlegelő kategorizálást is figyelembe kell vennie, ami
- a bekövetkezés valószínűségére;
- az adott veszély aktivizálása esetén bekövetkező hatásokra, a károk mértékére, az érintett
szférákra;
- a válsághelyzet várható időtartamára terjed ki.
Megkülönböztetünk veszélyt, válságot, fenyegetést és konfliktust.

2. A nemzetközi politika elméleti iskoláinak biztonságfelfogása (Rada Péter)

A REALIZMUS a két világháború között alakult ki és a II.VH után egyeduralkodóvá vált a

nemzetközi politikai gondolkodásban. A realizmus általánosságban egy olyan nézet a
nemzetközi kapcsolatokban, amely szerint a nemzetállamok és más szereplők elsősorban
saját nemzeti érdekeiket követik, és a nemzetközi rendszer alapvetően anarchikus. A
realizmus kiemeli a hatalmi politika, a biztonság és a túlélés fontosságát. Ebben az
anarchikus környezetben az államoknak maguknak kell gondoskodniuk biztonságukról és
érdekeik védelméről. Ez a felfogás a valóságos politikai helyzetekre, hatalmi egyensúlyra és
az államok közötti stratégiai döntésekre összpontosít, és gyakran szembehelyezi magát az
idealista vagy más idealisztikus elméletekkel, amelyek esetlegesen az együttműködés, az
emberi jogok vagy a nemzetközi jog prioritásaira összpontosítanak.
A LIBERALIZMUS – a II.VH után létrejött ENSZnél mutatkozik meg a liberális-idealista
eszme, azonban a hidegháborús időkben egyértelmű lett a veresége. A liberalizmus
általánosságban egy olyan nézet a nemzetközi kapcsolatokban, amely szerint a nemzetközi
rendszer struktúrája és a nemzetközi intézmények szerepe kulcsfontosságú a nemzetközi
politika alakításában. A liberalizmus kiemeli a nemzetközi együttműködés, diplomácia, a
demokrácia, a szabad kereskedelem, piacgazdaság, és az emberi jogok fontosságát.
Szabadság, igazságosság is nagyon fontos fogalmak.
A NEOREALIZMUS és NEOLIBERALIZMUS vitája uralkodott az 1970-1980-as években,
Nem egyértelműen ellentétesek egymással, sokkal árnyaltabbak, mint elődjeik. Lényegesen
abban térnek el, hogy a neorelisták alapvetően megmaradtak a hatalom és a túlélés
tanulmányozásánál, míg a neoliberálisok a kooperáció lehetőségeit helyezték kutatásaik
középpontjába. A neorealisták a biztonság megteremtésének eszközét még mindig elsősorban
katonai hatalomban látják, míg a neoliberalisták nagyobb hangsúlyt fektetnek a gazdasági
kérdésekre.
SZOCIÁLIS KONSTRUKTIVIZMUS – általánosságban egy olyan nézet a nemzetközi
kapcsolatokban, amely szerint a társadalmi interakciók és az emberi tudat fontos szerepet
játszanak a valóság konstruálásában. A szociális konstruktivizmus kiemeli a normák, az
identitások és a társadalmi diskurzusok fontosságát. Az államok közötti kapcsolatokban az
észlelések és értelmezések fontosak. Az, hogy egy állam hogyan értelmezi más államok
cselekedeteit vagy a nemzetközi helyzetet, alakítja a viselkedését. Az elmélet hangsúlyozza,
hogy a nemzetközi rend és az államok közötti kapcsolatok társadalmi konstrukciók, vagyis az
emberek és államok közötti társadalmi interakciók eredményei.

3. Biztonságpolitika, érdek- és értéktényezők, prioritások (Martinusz Zoltán)

Ebben a részben a szerző vizsgálja a tárcaközi egyeztetési folyamatot több szempontból is,
illetve a biztonságpolitikai döntéshozatali modelleket, melyek kapcsán jogosan gondolhatjuk,
hogy kevés haszna van a gyakorlatban különböző szituációk alkalmával.
A biztonságpolitika jelentős részben a többi szereplő magatartásának elemzésén, várható
cselekedeteinek előrejelzésén, magatartásának befolyásolásán alapul. Biztonsági stratégiát is
szoktak kidolgozni, melynek célja, hogy a rendelkezésre álló eszközöket egy állam politikai
céljai elérésének szolgálatába állítsa. A biztonsági stratégia és annak megalkotása négy
alapvető elem kölcsönös viszonyára épül: célkitűzések, eszközök, módszerek, kockázat.

A biztonságot fenyegető kemény kihívások, erőszakformák és

kezelésük:

1. Szervezett és válságból fakadó fegyveres konfliktusok, háborúk

A fejezet a háború fogalmának körülhatárolásával kezd, a hadtudományi irodalomra

hivatkozik, ami Clausewitz kijelentését fogadja el, miszerint a háború a politika folytatása,
más - erőszakos - eszközökkel. Mások a katonai erő szervezett alkalmazásaként ismerik el,
vagy erő alkalmazása egy másik fél akarata ellen, míg abból a szemszögből is megközelítik,
hogy a hagyományos eszközökkel el nem ért célok eléréséért folytatott és bevetett módszer.
A politika az, ami meghatározza a háború jellegét, formai oldalait, azonban csökken
mozgástere, hatékonysága.
A háború nem katonai, hanem társadalmi jelenség, totális konfrontáció államok között.
Kitér a nukleáris fegyverekre, a NATO-ra és az egykori Varsói Szerződés, a még mindig
szárazföldi dominanciát.
Olvashattunk az 1990-es évek ellenségkép hiányából származó zavarról, doktrinális válságról
a katonai gondolkodásban. Ebből fakadóan a stratégiák előterébe a válságmenedzselés került,
új tartalommal megtöltve az out of area alkalmazási változatát is. Ekkor már asszimetrikus
katonai akciókról beszélünk, s harmadik fél jelent meg a konfliktusokban, aki felülmúlta a két
szembenálló együttes erejét. A hadügy forradalma és a hadviselés modernizációja is
változásokat hozott.
Az aszimmetrikus hadviselést az alábbiakkal jellemezhetjūk:
- nincs tömegi képe, térségi megjelenése, uniformisa, és vizuális megjenítése korlátozott;
- a hadviselési tervek, módszerek, doktrínák, időtényezők kiszámíthatatlanok;
- a hadviselő szervezetek egy része „privatizált”, nem államhoz kötődő, nehezen felderíthető
a háttér és a forrás;
- egyenlőtlenek a kapacitások, de jelentkezhet alkalmazási fölény is;
- ismét megjelenik a váratlanság primátusa.
Vannak olyan rendszabályok, melyek a háborúra vonatkoznak, mint a hadüzenet, hadiállapot
vagy katonai igazgatás, melyek a legtöbb háborúban jelen vannak, de van, hogy csak
elméletben (pl. a hadüzenet.).

2. A fegyverkezési szindróma
A katonai erők pusztítóképességének növelése megelőzi a háborút, hiszen a háborúk egyik
legfontosabb előfeltétele az erőegyensúly megbontása, az erőfölény megteremtése volt.
A fegyverkezés politikai döntés, előrejelzés következménye. Szakaszai:
- Kutatásfejlesztés, műszaki fejlesztés
- Gyártásba vonás
- Esetenként nemzetközi fegyverkereskedelem
A fegyverkezési folyamatban két szereplőcsoport áll egymás mellett:
- a gazdaságilag érdekelt, profitorientált fél;
- a katonai hatalom.
Közöttünk a kapcsolat ipari-katonai, kölcsönös érdekek és hatalmi összefonódások rendszere.
A haditechnikai fejlődés ciklikus és evolutív, időszakos generációváltást okozva, amit a
szakirodalom hadügyi forradalomnak nevez. Ezek a változások általában a fegyverek és a
szervezetek radikális átalakulásához vezetnek.
A 20. század közepén a nukleáris fegyverek és azok alkalmazása köré szerveződött a
fegyverkezésben bekövetkezett jelentős váltás. A jelenkori korszakot főként a robotizált,
veszteségmentes rendszerek, például humánus hidegfegyverek, rádiózavarás, vezérlést zavaró
víruskeltés, lézer, akusztika stb. jellemzi. A 20. században megkülönböztethetünk egy
rombolófegyver-, egy nukleáris, egy kozmikus és egy rádióelektronikai korszakot.
RIVALIZÁLÁS
A biztonsági egyensúlyok kialakítják a kínálati és keresleti oldalt, ami versenyfolyamatokat
eredményez. A rivalizációk nagyhatalmi szférában konfrontatívak, ipari hírszerzés és
technológiai versenyek formájában manifesztálódnak. Koalíciók és országok közötti
rivalizáció a gyártás és rendszeresítés terén lényeges, forrásfüggő verseny. Az országokon
belüli verseny gazdaságközpontú, de katonai elemeket is tartalmaz. A hadügyi szféra belső
rivalizációja három dimenzióban zajlik: a fegyverrendszerek, a támadó-védő és az aktív-
passzív eszközök viszonyában. Ezek a folyamatok hatással vannak a politikai döntésekre.
A FEGYVERKEZÉS DOKTRINÁLIS HATÁSAI
A fegyverkezés doktrinális hatásai történelmi példákkal igazolhatók. A háborúkban
megfigyelhető volt, hogy a védelem eszköztára az 1. világháború második felében felülmúlta
a támadásét. A nukleáris korszakban az elrettentés kiegyenlítő helyzetet teremtett, de már a
támadó fegyverek mutatták a minőségi fölényüket a 2. világháború után. Napjainkban az
aszimmetrikus háborúk és a terrorizmus következtében a fegyverek célja az önvédelmi
képesség növelése és a szelektív csapások követelményeinek teljesítése.
A FEGYVERKEZÉS GAZDASÁGI KÖVETKEZMÉNYEI
A fegyverkezés gazdasági következményei azt mutatják, hogy a katonai hatalommal
rendelkező országokban a fegyvertípusok rendszeresítési ciklusa 7-12 év. Ezek a ciklusok a
kutatási tolóerőtől, az avulástól, a tesztelési folyamatoktól és az ipari garanciáktól függnek. A
fegyverkezési ciklusok hatással lehetnek a gazdasági növekedésre, mivel rövid távon növelik
a bruttó nemzeti terméket és javítják a foglalkoztatottságot. Ugyanakkor hosszú távon
hátrányosak lehetnek, mivel csökkenhet a termelőeszközök fejlesztésére fordítható beruházás,
a kutatásra fordítható összeg, és csökkenhet a munka termelékenysége.
Az 1970-es és 1980-as években túlzott tartalékokat képeztek minden új fegyverbeszerzésnél,
különösen a rövidülő rendszeresítési időhöz képest. A stratégiai nyersanyagkészletek a vezető
államokban 60-90 napos gyártási szükségletet fedeznek.
Kifejezetten háborús tartalékok is léteznek, például a NATO-országokban harmincnapos
szinten. Emellett felmerülnek egyszeri és folyamatos kiképzési költségek, infrastrukturális
kiadások, és a fegyverkezési koncepciókat politikai elemzések alapján alakítják ki.
A fegyverkezési finanszírozási problémák enyhítésére konverziós törekvések, kettős
rendeltetésű fejlesztések, hideg gyári kapacitások felszámolása és fegyverzet-effektivitást
célzó kutatások szolgálhatnak.
LESZERELÉS, FEGYVERKORLÁTOZÁS
A leszerelés és fegyverzetkorlátozás a fegyverzeti fejlesztések limitálását, csökkentését vagy
akár megsemmisítését jelenti. Nemzetközi szinten megvalósulhatnak egyoldalú, kétállamos,
multilaterális és regionális leszerelések. A tömegpusztító fegyverek terjedésének
korlátozására számos nemzetközi szerződés és szervezet létezik, például az atomsorompó- és
atombombacsend-szerződések, valamint a vegyi és biológiai fegyvertilalmi egyezmények. Az
1970-es évektől kezdve a leszerelési megállapodások és intézkedések nemzetközi jogi
intézménnyé váltak. A leszerelési fórumok, mint például a helsinki folyamat és az EBESZ,
szerepet játszanak a nemzetközi békefolyamatokban, és az ellenőrzés, vertifikáció és
bizalomépítés terén is előrelépéseket hoztak.
Jelentős szerepet tulajdonít a szerző még a két nukleáris szuperhatalom közötti tárgyalások
sorozata, illetve az úgynevezett atomsorompó.
A GLOBALIZÁLÓDÓ VILÁG FEGYVERKEZÉSÉNEK JELLEMZŐI:
- Biztonságfilozófiai változások:
A biztonság katonai eleme a visszatartás és a védelem képességének hitelességében
manifesztálódik.
A cél a háborúk elkerülése és a válságok blokkolása.
- Változó gazdasági környezet:
A hidegháború után a klasszikus védelmi ipar termelése csökkent.
Nemzetközi verseny erősödik, hazai piacok szűkülnek.
Gazdasági forráshiány miatt a meglévő eszközök modernizációja kerül előtérbe.
- Kettős felhasználású termékek és technológiai fejlődés:
A biztonsági kihívások szélesedő spektruma miatt nő a kettős felhasználású termékek iránti
kereslet.
Az informatika kiemelten jelen van minden területen, főként felderítésben, önvédelemben és
robotizációban.
- Kutatás és fejlesztés növekvő költségei:
A technológiai fejlődés lassulása következtében a kutatás és fejlesztés költségei növekednek.
Amerika kivételével számos országnak nehézséget okoz ezeket a költségeket fedezni.
- Változó polgári és katonai termelési viszonyok:
A polgári és katonai termelés közötti viszony megváltozik, a polgári termékeket is
militarizálják.
Az ismeretek és termékek egybeolvadása hatással lesz a jövő védelmi iparára.
- Fegyverzetkorlátozás és leszerelés kihívásai:
A nemzetközi fórumokon kevésbé hangsúlyosak a fegyverzetkorlátozás és leszerelés
kérdései.
A politikai és szakmai fórumok inkább új kihívásokkal, válságkezeléssel foglalkoznak.
- Ideológiai motivációk változása:
A hidegháború idején az ideológiai szembenállás meghatározó volt a demokrácia és
kommunizmus között.
Az 1990-es években az ideológiai szembenállás kevésbé észlelhető, és a nemzetközi
közösség a fegyverforgalom korlátozását prioritásnak tekinti.
- Politikai indítékok
Blokkok, szövetségek, semlegesek magatartása
Regionális válságok, terrorizmus
Ellentét: nő a nyomás az atomfegyverek teljes felszámolására, miközben a fejlesztésükön
fáradoznak.
A HADÜGYI FORRADALOM
Új, nem katonai biztonsági kihívások jelennek meg az ezredforduló tájékán, egyenlőtlenül.
Emiatt megváltozott az ember-gép, vagyik katona-fegyver arány, a harcoló és támogató erők
viszonya. Csökken a hagyományos hadsereg szerepe, növekszik a különleges biztonsági erők,
polgári védelem, titkosszolgálatok súlya.
BIZTONSÁGI ÉS VÉDELMI SZERVEZETEK, INTÉZMÉNYEK:
Biztonsági és védelmi szervezetek, intézmények olyan állami, magán, vagy civil
szerveződések, amelyek a közösség biztonságát sértő kihívások és ártalmak elhárítását
szolgálják. Nem csak fegyveres vagy felszerelt szervezetekről van szó, hanem olyanokról is,
amelyek hierarchikus jellegükből fakadóan militáns belső mechanizmussal, szolgálati
renddel, hatékony szervezettséggel és speciális technikával rendelkeznek.
Nemzetbiztonsági szervezetek felosztása:
Fegyveres és rendészeti erők:
● Haderő, katonai szervezetek, támogató és háttérszervezetek.
● Rendvédelmi szervek, pl. határőrizeti és rendészeti szervek, rendőrség,
csendőrség, speciális karhatalmi szervezetek.
● Szakágazati szervezetek, például vámőrség, környezetvédelmi, polgári
védelmi szervezetek, tűzoltóság, előrejelző állomások.
● Speciális nyomozói jogkörrel rendelkező szervezetek, hivatalok.
Információs szervezetek, titkosszolgálatok, nemzetbiztonsági szervek.
Civil kapacitások:
 ● Polgárőrség.
● Biztonsági gazdasági társulások.
● Önkéntes egyesületek, alapítványok, önkéntes tűzoltóság stb.
● Alkalmi lakossági szerveződések.
Védelemgazdaság:
● Hadfelszerelési ipar, kutatás-fejlesztés, kereskedelem.
● Állami tulajdon.
● Magánszektor.
● Tartalékképzés.
● Gyártási hidegkapacitás.
● Alkatrész-készletezés.
● Stratégiai nyersanyagtartalék-képzés.
Előkészített (kritikus) infrastruktúra.
KATONAI SZERVEZETEK, RENDSZEREK
Itt kizárólag a hierarchikus, „egyenruhás”, reguláris szervezetekkel, különösen a haderővel
foglalkozik a szöveg. A hadtörténetben a haderők sokféleségét a társadalmi, gazdasági és
haditechnikai viszonyoknak megfelelően formálták.
A rendszerelméleti megközelítés szerint a katonai rendszereket és más biztonságért felelős
intézményeket az alrendszerek és folyamatok dinamikus hatásai jellemzik, melyek belső
(endogén) hatásokat gyakorolnak a rendszer elemeire. A rendszer pedig pozitív vagy negatív
hatássorozatokat vált ki a külső környezetre. Mindez napjainkban tovább komplikálódik a
társadalmi, gazdasági, politikai és műszaki rendszerek közötti növekvő összefonódottság és
kölcsönös függés.
A haderő-formációkat főként a következő tényezők határozzák meg:
● Technológiai fejlődés: Új fegyverek hoznak létre új szervezeteket, melyek átalakítják
a kiképzési követelményeket és a vezetési struktúrát.
● Háborúk változása: A változó háborúk módja befolyásolja a hadseregek állandó, de
aktusonkénti átszerveződését.
● Geopolitikai és katonaföldrajzi helyzet: A haderő-formációkat meghatározza a
geopolitikai pozíció és a szövetségi tagságból eredő kompatibilitás.
A haderő létrehozása és fejlesztése politikai döntésen alapul, de szakszerű alkalmazással kell
megtörténnie. Hibás koncepció vagy szakszerűtlen programok esetén a védelem sérül és a
haderő képtelenné válik a valós védelmi feladatok ellátására.
VÉDELMI MODELLEK
1. Offenzív védelmi rendszerek: Támadóképes, politikai és katonai megfontolások
alapján adott irányba koncentrálódó, mozgékony formációk, ideértve a váratlan
támadás lehetőségét.
2. Defenzív védelmi rendszerek: Az elrendezés és infrastruktúra a valószínűsíthető
támadó fél irányába orientálódik, alapvetően a totális honvédelem doktrínájának
megfelelően.
3. Kombinált védelmi modellek: A védelmi képesség terjed ki a teljes országra,
területekre és objektumokra, kombinálva a határokon túlnyúló ellentevékenységet,
támadó erő blokkolását és szétverését.
 4. Expedíciós védelmi modell: Modern megközelítés, ahol a katonai konfiguráció terjed
a határokon túlra, offenzív és katonai közigazgatási célokat is magában foglal.
A FEGYVERES ERŐK LEGITIMÁCIÓS FORMÁI, AZ ÁLLOMÁNY KIEGÉSZÍTÉSI
FAJTÁI
1. A reguláris hadsereg:
Állandó békeidőben és háborúban működik.
Egységes szervezeti felépítés, egyenruha, fegyverzet.
Központi irányítás és civil kontroll.
2. Az irreguláris erők:
Általában önkéntesekből állnak, céljuk specifikus.
A reguláris erőt kiegészítik vagy önállóan tevékenykednek.
Gerilla és szabályos katonai műveleteket is folytathatnak.
3. A paramilitáris erők:
Gyakran félkatonai jellegűek, nevelési vagy civil célokat szolgálnak.
Néhány esetben törvényes és civil szervezetek (pl., cserkészek).
Történelmileg példák: náci SA, SS, munkásőrség, leventemozgalom.
A paramilitáris szervezetek lexikális kategóriájába tartoznak olyan csoportok, amelyek
informálisan jönnek létre, gyakran a törvényesen működő civilszervezetekből kiindulva. Ezek
lehetnek militáns egységek vagy nem legális szélsőséges politikai szerveződések, gyakran
uniformizált külsővel, rasszista és idegengyűlölő tartalommal. A neonáci és egyéb anarchista,
terrorista csoportokat jelentős biztonsági kockázatként tartják számon.
A kiegészítés és állománybiztosítás szempontjából 3+1 fő típus különböztethető meg:
1. Milícia rendszerű hadseregek: Általában békeidőben csak a vezetést és anyagi
erőforrásokat őrző keretek. A milíciák polgári kötelességként tekintenek a
felkészülésre, és a kiképzésüket civil szervezetek végzik.
2. Sorkötelezettségre épülő katonai rendszerek: Kiterjedhet más rendészeti vagy
biztonsági rendszerekre is.
3. Hivatásos, önkéntes szervezetek: Modern és jogállami országokban fokozatosan
bevezetik. A professzionális haderő a változó kihívásoknak megfelelően
alkalmazkodik, és a világrendszer változásait is figyelembe veszi.
4. A fenti három kombinációja
A HIVATÁSOS, ÖNKÉNTES HADERŐ EGYES KÉRDÉSEI
A professzionális, önkéntes haderővel kapcsolatos kérdések, valamint a sorkötelezettségre
épülő hadsereg jövője és azt helyettesítő struktúrák vizsgálata napirenden van számos
demokratikus országban és fejlődő piacgazdaságokban. Ezeket a döntéseket nem ideológiai
vagy hagyományos elemek alapján hozzák meg, hanem a háborús helyzetek, a haderő
struktúrájának változásai, technológiai fejlődés, a világrendszer és a globalizáció társadalmi
változásainak figyelembevételével.
A NATO esetében hangsúlyos, hogy a hadsereg fő erejét, hadászati és harckészültségi
tartalékait nem tömeges mozgósítási tartalékból kell származtatni, mivel ezeket a szövetséges
csapatok biztosítják a kollektív védelem keretében. Ennek következtében csökken a
kifejezetten katonai tartalékos erők szükséglete, és a fókusz inkább a csökkentett
mozgósítható erő aktivizálására helyeződik át. A NATO doktrínaváltása az internacionális
együttműködés kialakítását teszi alapvetővé, a nem tömeges, hanem vállalt akciókban való
részvétel gyakoribbá válik, és ennek velejárójaként az interoperabilitás hangsúlyozottabbá
válik. Az állandó állomány összekovácsoltsága, legyen az hosszú szolgálati idő vagy profi
rendszer, elengedhetetlen az operatív hatékonyság érdekében. Az EU biztonság- és védelmi
politikájának kialakulása során az észak-atlanti szervezettől eltérően egy nemzetközileg
integráltabb összetétel várható, amely a térségi stabilitás fenntartását és a politikai feltételekre
épülő konszolidációt célozza meg.
A BIZTONSÁGI ÉS VÉDELMI ERŐK ÁLTALÁNOS SZERKEZETI FELÉPÍTÉSE
A biztonsági és védelmi erők általános szerkezeti felépítése három fő területre osztható:
vezetés, harcoló (operatív) és támogató (logisztikai, humán) alrendszerekre, valamint
háttérintézményekre. A nagyhatalmak elválasztják hazai, expedíciós és szövetségi erőiket,
míg egyes országokban elvonulóképes hadműveleti erők és területvédelmi egységek látják el
a polgári védelmi és válságkezelési feladatokat. A hagyományos katonai erők haderőnemekre
vannak osztva, mint például a szárazföldi csapatok, légierő és haditengerészet. A
fegyvernemi szervezetek és parancsnokságok alárendeltségében működnek az operatív
csapatok és támogató-logisztikai formációk. A NATO és az Európai Unió változó
kihívásokra válaszul új szervezeti formákat hoz létre, például a Többnemzeti
Összhaderőnemi Alkalmi Harci Köteléket (CJTF), mint szövetségi válságkezelő szervezet.
A FEGYVERES SZERVEZETEK POLGÁRI DEMOKRATIKUS POLITIKAI
FELÜGYELETE ÉS IRÁNYÍTÁSA
A fegyveres erők alapvető célja az ország külső fegyveres erőszak elleni védelme, de a belső
szervezeteknek is új elvárásoknak kell megfelelniük. A polgári kontrollnak biztosítania kell,
hogy az erőszakszervezetek megfeleljenek az új kihívásoknak, és ne cselekedjenek
önkényesen vagy öncélúan. Emellett a polgári kontrollnak ellensúlyoznia kell a dinamikus
politikai gondolkodással szemben a kissé konzervatív katonai gondolkodást.
A polgári irányításnak nemcsak a politikai felelősség kijelölésére kell összpontosítania,
hanem biztosítania kell a fegyveres erők működéséhez szükséges eszközöket és feltételeket.
Ugyanakkor a politikának és a szakmának együtt kell működnie a hatékony döntéshozatal
érdekében, de a politikának nem szabad beavatkoznia a szakmai területekbe.