Lainey okos, vagány lány. Csak az a gáz, hogy jelenleg nincs állása.

De egy apró turpisság (na jó, nem annyira apró) hozzásegíti az

álommelóhoz. Tengerparti kisváros, csodás villa – ez Lainey új
munkahelye. Csak annyi a feladata, hogy megvédjen egy
visszavonult, idős hollywoodi sztárt a túlbuzgó rajongóktól. Ugye
hogy megérte az a kis hazugság egy ilyen szuper munkáért?
Aztán felbukkan Seth, az idős sztár szexis, vonzó unokája, aki
elképesztően jó hapsi. És ahogy kell, Lainey és Seth közt
működésbe lép a kémia. De mit szólna a férfi, ha tudná, hogy
Lainey hazudott?
Persze nem Lainey az egyetlen, akinek titkai vannak. Ebben a
villában mindenki rejteget valamit…
A mű eredeti címe:
Jill Mansell: It Started with a Secret

Copyright © 2020 Jill Mansell

Fordította: Hoppán Eszter

ISBN 978-615-5685-27-9

Magyar kiadás © 2020 Lettero Kiadó, Budapest

Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus,
mechanikus úton vagy fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes
írásbeli engedélye nélkül.

Szerkesztő: Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
Borítóillusztráció: © Giovanna Giuliano
Borító: Földi Hajnal
Készült az AduPrint Kiadó és Nyomda Kft.-ben
Printed in Hungary
 1. fejezet

Lainey már akkor meghallotta a közeledő helikopter hangját, amikor

látni még nem is lehetett a fák koronája felett. A rotorok zaja egy időre
megzavarta a francia vidéki táj csendjét. Miközben a lány nézte, ahogy
a gép ellebeg a Chateau de Rafael fölött, arra gondolt, milyen
elképesztően izgalmas lehet helikopterrel utazni, pláne ha az esküvőjére
érkezik így az ember.
Pislogva takarta el a szemét a vakító délutáni napfény elől.
– Hát megjöttek. Épp időben. Fantasztikus belépő, nem gondolod?
Bilk, aki mellette állt az ódon kastély kőlépcsőjén, azt felelte:
– No igen. Ne feledd, ők bármit megkaphatnak, amit csak akarnak.
Főnöke hangjának enyhe remegése elárulta Lainey-nek, mennyire
fontos, hogy ez a nap sikeres legyen.
– Ne aggódj, minden rendben lesz.
Rengeteget dolgoztak, mindent megtettek, hogy az előttük álló
hétvége tökéletes legyen. Ugyan mi baj lehetne?
Persze bármikor szétrobbanhat valahol egy vízcső, beomolhat egy
mennyezet, esetleg kigyulladhat egy villanyvezeték, végül is egy régi
francia kastélyról volt szó, de erre most gondolni sem volt szabad.
Együtt követték tekintetükkel a közelgő ezüstös helikoptert, ahogy
egyre alacsonyabbra ereszkedett a felhőtlen kobaltkék égből a pázsiton
kialakított leszállóhely felé.
Bill kifújta a levegőt, és megtörölgette a tenyerét egy
zsebkendővel.
– Mindennek jónak kell lennie. A jónál is jobbnak. Egyenesen
tökéletesnek.
Lainey átérezte a férfi aggodalmát. A hátuk mögött Bill felesége
riasztotta a ház népét, hogy mindenki azonnal gyülekezzen a lépcsőn a
fontos vendégek fogadására, amúgy Downton Abbey módra.
 Bill és Biddy, noha mindketten Angliában születtek, egész
életükben lelkes Franciaország-rajongók voltak. Két évvel ezelőtt
döntöttek úgy, hogy vesznek egy nagy levegőt, és takaros londoni
házukat egy düledező, tizenkét hálószobás chateau-ra cserélik föl a
Loire völgyében. Elegük lett a nyüzsgő nagyvárosból, élvezni akarták a
kellemes klímát, a gyönyörű tájat, és szerettek volna összejárni a
hasonló gondolkodású külföldiekkel és barátságos helybéliekkel. Az
volt a tervük, hogy a nagy álmot a fogadóvá alakított kastélyból, illetve
esküvők és rendezvények szervezéséből finanszírozzák majd.
Elméletben teljesen idilli volt ez az elképzelés, a gyakorlatban
azonban korántsem bizonyult olyan egyszerűnek és szórakoztatónak,
mint ahogy elképzelték. Egy több évszázados kastély valóságos
pénznyelő, amely hamarosan felemésztette Biddy örökségét. Ha
megjavították a kerítést, akkor csőtörés történt. Ha megszüntették a tető
beázását, hirtelen ötven hatalmas fa ablakkeretet kellett kicserélni.
Alighogy kitisztíttatták a kéményeket, máris szétesett az ősrégi
vízvezetékrendszer, és a padlódeszkák is korhadásnak indultak.
Bill és Biddy azonban elszántan küzdött az elemekkel. Harsány,
angollal kevert franciául társalogtak a helyiekkel, és bosszankodtak, ha
nem sikerült megértetniük magukat. Egy évvel ezelőtt fölvettek néhány
segéderőt, köztük Lainey-t is, és végre megnyitották a kastély
költségesen felújított kapuit a vendégek előtt.
A most érkező pár messze az eddigi legfontosabb vendégeik voltak.
Wyatt Hilstanton, egy roppant gazdag houstoni bankárdinasztia sarja
évekkel ezelőtt Londonba tette át a székhelyét, és most azzal a
szándékkal utazott ide a barátnőjével, Pennyvel, hogy megkérje a lány
kezét. Romantikus meglepetésnek szánta a dolgot, és hetek óta folyt a
titkos szervezés. A chateau tele volt Hilstantonokkal, akik már
korábban megérkeztek, és most az emeleten rejtőztek az ünneplés
kezdetéig.
Ami pedig ennél is jobb, Wyatt apja egy egész hétre kibérelte a
kastélyt augusztusban, az esküvőre is.
 Miközben Lainey kihúzta magát, léptek hallatszottak a háta mögött,
és egy kéz telepedett könnyed mozdulattal a fenekére. Hátrafordulva
még épp elcsípett egy futó mosolyt, mielőtt Anton ártatlanul felhúzta
volna a szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Ugyan már, én?” A keze
azonban ott maradt, és most Lainey-n volt a mosolygás sora. Talán
majd késő este, amikor véget ér a mai műszak, ők is megünnepelhetik
Wyatték eljegyzését a maguk módján.
A helikopter megállapodott a leszállóhely közepén. A rotorlapátok
leálltak, és a vendéglátók felsorakoztak, majd megindultak a gyepen.
– Senki ne felejtse el! Csak kedvesen! – mormolta Biddy.
– Legyenek üdvözölve a Chateau de Rafaelben! – szorongatta Bill
Wyatt kezét, majd meghajolt, utána Penny kezét is megrázta, és
kedvesen bókolt is a lánynak.
Biddy következett, a többiek meg csak álltak és mosolyogtak, hogy
belefájdult az arcuk.
Lainey szemügyre vette Penny Cartert, Wyatt barátnőjét, és
megkönnyebbülten látta, hogy Penny nem az a tipikus aranyásófazon.
Vagy éppenséggel annyira profi, hogy nem látszik rajta. De Lainey úgy
sejtette, hogy itt nem ez a helyzet. Míg Wyatt tetőtől talpig Ralph
Laurenben feszített, Penny fehér, ujjatlan pamutfelsőt, egyszerű, térdig
érő rózsaszín szoknyát és sarok nélküli vászoncipőt viselt. Szép, szív
alakú arca és kedves mosolya volt.
– El sem tudom hinni, hogy ilyen gyönyörű ez a hely! –áradozott. –
Még soha nem laktam igazi kastélyban!
– Minden készen áll az önök számára – felelte Bill. – Fáradjanak
velem az emeletre, megmutatom a szobájukat.

– A kedvenc mostohafiam! – lelkendezett Majella, amikor meghallotta

Seth hangját a telefonban. – Helló, szívecském! Hogy vagy?
– Jól, kösz. Épp most láttam a hirdetésedet a weboldalon. – Seth
rögtön a tárgyra tért, mint mindig. – Te írtad?
– Nem. – Majella vadul keresgélte a kulcsait a konyhában. –
Felhívtam az ügynökséget, és elmondtam nekik, mire van szükségünk,
ők meg azt felelték, hogy bízzam rájuk. Csak nincs valami probléma,
kedvesem?
Ő nem látott semmilyen hibát az anyagban, ami persze nem
jelentette azt, hogy nincs is.
– Hadd olvassam fel neked: „Bentlakó házaspár kerestetik,
határozatlan teljes munkaidő, takarítás és házvezetés. Versenyképes
fizetés. Cornwall.” – Seth elhallgatott. – És ennyi.
– Ó. Talán nem jó?
– Olyan… lapos.
Majella felsóhajtott.
– Tudom. De hát az ilyesfajta hirdetések mind hasonlók.
– Emlékezz rá, mit mondtál arról a párocskáról, amelyiket hétfőn
hallgattad meg.
– Azt, hogy unalmasak – húzta el a száját az asszony, amikor rájuk
gondolt.
Igazság szerint az unalmasság világbajnokai voltak. Még
belegondolni is rossz volt, hogy esetleg velük kéne töltenie a napjait.
– Azóta voltak más jelentkezők?
– Nem, senki.
Az isten szerelmére, hol lehet az a kocsikulcs?
– Biztosan azért, mert elaludtak a hirdetésen. Mi ez a hang? –
érdeklődött Seth.
– Bocs, csak elejtettem a sütis dobozt. Keresem a slusszkulcsomat.
Jaj, Glenda, ne, micsoda dolog ez…
De már késő volt: a kiskutya bekebelezett két kekszet, majd
kirohant a konyhából, elragadtatottan csóválva farkincáját a váratlan
ajándék miatt.
– Írd át a hirdetést – tanácsolta Seth. – A saját szavaiddal, írd le,
hogy mi az, amire valóban szükséged van, hadd tudják a jelentkezők,
hogy mire fizetnek be.
– Akkor a világból is kifutnak.
– Csak legyél laza és őszinte, mint amikor nekem írogattál iskolás
koromban, emlékszel?
 – Hát persze hogy emlékszem – bólintott Majella, és szívét
megmelengette az emlék. – Igen, igazad van. Köszönöm, kedvesem.
Még ma este megcsinálom. De nincs esetleg valami ötleted, hogy hova
tehettem a kocsikulcsot?
– Nincs, de legutóbb, amikor nem találtad, a melltartódba rejtetted,
a biztonság kedvéért.

Tíz perc volt hat óráig. A terv szerint Wyatt hatkor elhívja egy kis
vacsora előtti sétára a kastély körül Pennyt. Útközben „véletlenül”
rábukkannak egy eldugott kőkriptára a fák közt, melynek résnyire
nyitva áll az ajtaja. Wyatt majd fennhangon tűnődni kezd, hogy ugyan
mi lehet odabent, aztán természetesen bemerészkednek, hogy
kiderítsék. Amikor aztán bent vannak, és becsukják az ajtót maguk
mögött, Pennyt tucatnyi gyertya lángja fogja üdvözölni, és ezüstszívet
formázó héliumos lufikkal lesz tele a mennyezet, a föld meg szétszórt
vörös rózsaszirmokkal.
Lainey nem volt annyira oda a szív alakú héliumos léggömbök
gondolatától, de Wyatt ragaszkodott hozzájuk. Lainey a zenéről sem
volt teljesen meggyőzve, ami majd felcsendül, amikor az ajtó
becsukódik, mert Wyattnek nem volt valami jó hangja, a „My Heart
Will Go On” pedig még a legjobbakat is próbára teszi. De
nyilvánvalóan ez volt kettejük dala, és Wyatt speciális felvételt
készíttetett belőle. Továbbá, mint azt Bill nem győzte folyamatosan
hangsúlyozni, Wyatt kívánsága: parancs.
Pontosan hatkor az elegáns fiatal pár megjelent a földszinten, és
elindultak a vacsora előtti sétára. Amint kitették a lábukat az épületből,
Lainey és kollégája, Kit összeszedték az ezüst pezsgősvödröt, a
behűtött finom Bollingert, az ezüsttálcát és két kristály pezsgőspoharat.
Miután a vödröt feltöltötték jéggel, kiosontak az oldalkapun, és siettek
a kriptához.
– Egy ilyen palack 800 euróba kerül – morogta Kit, miközben
szépen elrendezte a vödörben. – Nem hittem a fülemnek, amikor Bill
mondta, de aztán meggugliztam.
 Lainey az előző egy órát azzal töltötte, hogy rózsákat fosztott meg
szirmaiktól, amitől teljesen úgy érezte magát, mint holmi gyilkos. Most
elővette a szirmokat, és széthintette valamennyit a kőpadlón. Felettük
ott lebegtek a héliummal töltött szívek a nyitott ajtón beáramló
huzatban. Meggyőződött róla, hogy a telefont jól beállította, aztán
zsebre vágta a távirányítót. Remek, minden kész. Ideje bebújni a fal
mögé.
Bill és Biddy is csatlakozott hozzájuk. Hamarosan meghallották
Wyatték lépteit. Biddy izgatottan mosolygott rá Lainey-re.
– Nézd csak, micsoda hely – kiáltott fel Wyatt. – Vajon mi lehet
odabent?
– Ne menjünk be – aggodalmaskodott Penny. – Talán valaki lakik
itt, vagy ilyesmi.
– Nyugi, édes, nem lesz semmi baj. Gyere, nézzük meg. Add a
kezed…
A fal mögött rejtőző stáb hallotta az ajtó kattanását, és Lainey
megnyomta a Lejátszás gombot a távirányítón. A kripta falai elég
vastagok voltak, így nem hallhatták, mi történik odabent.
– Milyen romantikus! – suttogta elragadtatva Biddy. – Milyen
szerencsés kislány! Amikor Bill meg én eljegyeztük egymást, lekéstük
az utolsó buszt vissza Swindonba, és gyalog kellett hazamennünk a
zuhogó esőben. Bill azt mondta: „Ja, jut eszembe, anyám szeretné
tudni, hogy egybekelünk-e. Szerinted mit mondjak neki?”, és ennyi
volt. Ez volt az én leánykérésem!
Bill halkan kuncogott.
– Bevált, nem? Igent mondtál. És egész jól elvagyunk azóta is, nem
igaz?
Hét perc után Kit megszólalt:
– Nem sietik el. Azt hittem, rég kint lesznek mostanra.
Az ő feladata volt, hogy rengeteg fotót készítsen a napfénybe
kilépő párról a friss eljegyzés kábulatában, míg Lainey-ék biztosítják a
lelkes tapsvihart.
 Újabb percek teltek el, mire végre meghallották a pezsgősüveg
durranását.
– Végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Lainey, mert a rokonok
már mind ott toporogtak a kastély halljában, a meglepetés következő
fázisához.
A súlyos faajtó nyikorogva kitárult, mire mindenki vadul tapsolni
és éljenezni kezdett. Egészen addig ünnepeltek, amíg rá nem
döbbentek, hogy egyrészt Penny szörnyű arcot vág, másfelől pedig
nincs vele senki, tehát nincs túl sok alapja a gratulációnak.
– Te jó ég – motyogta Kit. – Csak azt ne mondjátok, hogy
agyonlőtte a pasit…
Mindnyájan hallották a durranást az előbb.
Penny arckifejezése egészen rémes volt.
– Maguk végig itt vártak?
– Nos, igen. De nem hallgatóztunk. Semmit sem tudunk – tette
hozzá Lainey sietősen.
– Akkor már értem, miért nem akarta, hogy kijöjjek – csóválta meg
a fejét Penny. – Wyatt megkérte a kezem. Én pedig nemet mondtam.
– Miért? – tárta szét a kezét Biddy. – Hiszen szereti magát!
– Én is kedvelem őt – válaszolta Penny, és egy pillanatra lehunyta a
szemét. – Nagyon rendes fiú. Viszont nem vagyok szerelmes, és nem
mehetek hozzá csak azért, mert nem akarom megbántani az érzéseit –
rázta meg a fejét. – Ha tudtam volna, mire készül, eszembe se jutott
volna idejönni. Haza kéne mennem.
– Az egész családja is itt van – bökte ki Bill. – Mind azt várják,
hogy ünnepelhessenek.
– Te jó ég, ez nem lehet igaz! Komolyan beszél? – kezdett hátrálni
rémülten Penny. – No akkor mindenki engem fog utálni. Most azonnal
el kell mennem innen.
Lainey megsajnálta a lányt, és Wyattet is. Ennyi gondos szervezés,
költségeket nem kímélve. Néha a legtökéletesebb lánykérésről is
kiderülhet, hogy nem is olyan tökéletes.
 2. fejezet

Éjfélkor Lainey felkelt, és az ablakhoz lépett. A dél felé néző toronyban

található apró szobájából rálátott a birtok erdős határára, és határozottan
zajokat hallott. Valaki járt odakint.
Penny már egy ideje távozott; azóta biztosan vissza is ért Angliába.
Kit fuvarozta ki a repülőtérre. A lányt teljesen megrázta a nap váratlan
alakulása. Az lett az egyetlen célja, hogy elmeneküljön Wyatt
feldühödött rokonainak haragja elől.
Amikor Bill és Lainey végre bemerészkedtek a kriptába, Wyattet a
méregdrága pezsgőt szopogatva találták. A felvétel, amin ő maga
énekelte, hogy a szíve örökké dobogni fog, még mindig szólt.
– Ez igazán remekül ment – törölte meg a férfi a kézfejével a
száját. – Szerencse, hogy nem csináltam magamból komplett idiótát,
nem igaz?
Ez hat órával ezelőtt történt. Wyattet visszavitték a családjához, és
próbálták megnyugtatni, hogy ettől még nincs vége a világnak. Lainey
feltételezte, hogy a szülei és a fivérei innentől átveszik a kezelését,
most mégis épp Wyattet látta a gyepen bóklászni. A férfi egyedül volt,
és a fák felé tartott.
Holdfényes éjszaka volt, különben Lainey nem ismerte volna fel őt.
Figyelte, ahogy meg-megáll, és a fákat méregeti.
Mi a fenét csinál? Mókusokat keres?
Vagy olyan ágat, ami elég erős ahhoz, hogy elbírja a súlyát, ha
esetleg…
Nem, ilyesmire gondolni se szabad. Biztosan nem tenne semmi
ilyesmit.
A gondolat azonban már befészkelte magát Lainey agyába.
Nadrágot húzott, az alvópólójára fölhúzta a farmerdzsekijét, és lesietett
a lépcsőn.
 Wyatt a fűben üldögélt, amikor odaért hozzá. Nem nézett ki valami
fényesen.
– Helló – érintette meg a vállát Lainey. – Hogy van?
– Soha jobban. Tényleg. Ez életem legjobb napja – a férfi
gombócba gyűrt zsebkendőt halászott elő a nadrágzsebéből, és
megtörölte vele a szemét. – Te jó ég, kész lidércnyomás.
Lainey letelepedett mellé a fűbe.
– Annyira sajnálom. Rohadt egy dolog.
– Tudja, mi van? Én egy rendes pasi vagyok. Tényleg rendes. És
nem is szegény. Megadtam neki mindent, amit csak akart. Szuper élete
volt mellettem. Miért utasítana vissza bárki egy ilyen ajánlatot?
– Nem tudom. De nem jobb így, hogy megtette?
– Most azt várja, hogy helyeseljek? – meredt Wyatt Lainey-re. –
Magának elment az esze?
– Úgy értem, hosszú távon – folytatta Lainey. – Maga remek parti.
Lányok seregei lennének magukon kívül az örömtől, ha feleségül venné
őket, mert tudják, hogy akár hat hónap után elválhatnak, és akkor annyi
pénz üti a markukat, amennyit egész életükben nem tudnának
megkeresni. Penny is megtehette volna ezt, de nem tette. Ő
tisztességesen viselkedett. Úgyhogy legalább látszik, hogy nem
aranyásó volt.
Lainey későn kapott észbe, hogy ezzel a megjegyzéssel inkább csak
rontott a helyzeten.
– Mindig tudtam, hogy nem az – vágott vissza Wyatt. – Éppen
ezért akartam elvenni. – Eldobta a zsebkendőt, és két kézzel,
elkeseredetten a hajába túrt, majd hintázni kezdett ültében. – Most
mindenki előtt dobva lettem. Közröhej tárgya vagyok. Mi lesz, ha a
munkahelyemen is megtudják…
– Nem kell, hogy kiderüljön. Megkérheti a családját, hogy ne
szóljanak senkinek – emlékeztette Lainey. – Szeretik magát. Ha ők
tartják a szájukat, akkor miként szerezne róla tudomást bárki? A
kollégáinak elég csak annyit mondani, hogy nem működtek már a
dolgok maguk közt, és szakítottak.
 – Hogy miként szerezne róla tudomást bárki? – horkant fel
hitetlenkedve Wyatt. – Maga hülyéskedik? Három fivérem van, akik
alig várják, hogy szétkürtölhessék, mekkora lúzer vagyok –
tápászkodott fel nehézkesen. – És igazuk is van.
– Maga nem lúzer.
– De az vagyok. Egy vicc. – A férfi a fejét csóválta. – Sosem volt
szerencsém a lányokkal. Találni valakit, aki megfelel az anyámnak,
aztán megházasodni és megállapodni…
– Nos, ezzel rengetegen vannak így. Nekem se volt soha
szerencsém a fiúkkal – próbálta vigasztalni Lainey. – Az igazat
megvallva két lábon járó szerencsétlenség vagyok, mindig is az voltam.
Megtetszik valaki, azt hiszem róla, hogy egészen fantasztikus, aztán
kiderül, hogy éppen olyan seggfej, mint a többiek.
Nem szólt Wyattnek a csodálatos Antonról, aki éppen jó úton volt
afelé, hogy megtörje ezt a szabályt, és végre meghozza Lainey-nek a
rég áhított boldogságot. Szegény Wyatt, minek fájdítanánk ezzel is a
szívét.
– Maga rendes lány. Próbál felvidítani – nézett Wyatt könnyben
úszó szemmel Lainey-re. – De tudja, mit? Nem megy vele semmire.
Persze attól még kedves magától.
– Le kéne feküdnie – tanácsolta Lainey szelíden, és legnagyobb
megkönnyebbülésére a férfi bólintott.
– Igen, megyek.
Hoppá!
Wyatt nem állt túl stabilan a lábán. Lainey felszedte az eldobott
zsebkendőt, és a dzsekije zsebébe gyömöszölte, aztán két kézzel
próbálta egyenesben tartani a férfit.
– Én csak meg akartam nősülni – motyogta megtörtén Wyatt. – Ez
olyan nagy kívánság?
Szegény Wyatt, micsoda szörnyű nap! Lainey tovább támogatta az
imbolygó férfit.
– Egyszer majd ez is összejön. Túl fogja tenni magát ezen az
egészen, megígérem.
Ezer kilométerrel arrébb, St. Carysben Majella épp letette a tollát, és
kiitta az utolsó csepp vörösbort is a poharából. Aki bújt, aki nem, ő
újraírta a hirdetést.
Az első kísérlet a laptopján kész katasztrófa lett. Aztán eszébe
jutott Seth tanácsa. Keresett egy tollat meg egy jegyzettömböt, és
letelepedett a kanapéra a nappaliban. Félretette a merev, hivatalos
ügynökségi hirdetési nyelvezetet, és elkezdett úgy írni, mintha
csevegne, olyan emberekkel, akiket szívesen alkalmazna.
A hirdetés ezek után így nézett ki:

Szuper házaspár kerestetik – talán épp ti vagytok azok?

Egy gyönyörű parti házban lakunk Cornwallban. Vidám, de rendetlen
család vagyunk, és kézbe kellene venni egy kicsit a dolgainkat.
Szervezettek, energikusak és szórakoztatóak vagytok? Szívesen
csinálnátok rendet a káoszból, és szívesen gondoskodnátok rólunk?
Szeressétek a macskákat, a kutyákat, a tiniket és az esetlegesen
előforduló öregeket. Lesz saját lakásotok, egy aránylag tisztességes
autótok és rugalmas munkabeosztásotok.
Hogy tetszik?
Lennétek a mi Mary Poppinsunk… és a mi Bertünk?
Gyertek el, próbáljátok ki.
A munka nem lesz könnyű, de garantáltan szórakoztató!

Miután újra elolvasta, Majella lefotózta az irományt, és e-mailben

elküldte Sethnek.
Seth hamarosan visszaírt:

„Sokkal jobb. Ügyes voltál. Puszi”

Tömör és velős, mint mindig.

Majella visszaírt:

„Szerinted megemlítsem Richardot?”

 Ezúttal szinte azonnal megérkezett a válasz:

„Te jó ég, eszedbe ne jusson.”

Másnap délelőtt a rendkívül másnapos Wyatt és családtagjai egy kisebb

limuzinflotta formájában kivonultak a repülőtérre.
– Annyira sajnálom szegényt – mondta Lainey Kitnek a reggeli
utáni mosogatás közben.
Hét órával később még jobban sajnálhatta, de ezúttal inkább
önmagát.
Bill és Biddy mindenkit összehívtak az irodájukba. Biddy becsukta
az ajtót, és Lainey látta, hogy vörös a szeme. Akkor már tudta, mi fog
következni.
– Kifogytunk a pénzből – kezdte Bill, minden köntörfalazás nélkül.
– Konkrétan mindenünket elköltöttük. Sajnos itt a vége, srácok.
Kénytelenek vagyunk szélnek ereszteni benneteket. A foglalások
megritkultak – folytatta, bár ezt már mind észrevették. – Délben egy
húszfős leánybúcsút mondtak le, alig valamivel a kijelölt időpont előtt,
és persze Wyatt fényűző nyári esküvője is kútba esett. Mint utolsó
csepp a pohárban, az északi toronyban újabb részen omlott be a padló,
aminek következtében jókora lyuk keletkezett az alatta lévő szalon
mennyezetében.
Bill szomorúan vallotta be nekik, hogy már nem tudnak mit
kitalálni, az álmuk dugába dőlt, és eladásra kínálják a kastélyt. Talán
megtetszik valakinek, akinek elég pénze van ahhoz, hogy kifizesse érte
azt a jókora összeget, amivel a banknak tartoznak.
– A mai napig ki tudunk fizetni benneteket, de ez minden. Nagyon
sajnálom – Billnek megroggyant a válla, és végtelenül kimerültnek
látszott.
Miután hosszú hónapokig próbált zsonglőrködni a kastély
fenntartásával, eljött az idő, amikor fel kell adnia.
Számítottak rá, hogy ez a bejelentés előbb vagy utóbb megtörténik.
Lainey teljes szívéből szánta Billéket. Odament először Biddyhez, és
megölelte, aztán Billhez. Nem az ő hibájuk, éjt nappallá téve dolgoztak
az elmúlt két évben.
– Köszönöm, kedvesem – törölgette a szemét Biddy. – Úgy érzem,
mintha cserbenhagytalak volna mindannyiótokat. Remélem, tudtok
magatoknak új állást találni.
– Miattunk ne aggódj. Elboldogulunk.
Biddy Antonra pillantott, aki a szoba másik végében állt.
– Mit gondolsz, találtok majd valamit együtt?
Lainey is feltette már magának ugyanezt a kérdést, és arra jutott,
hogy találni fognak. Ez így logikus. Úgyszólván tökéletes párost
alkotnak, és bolondulnak egymásért. Miért is ne folytatnák azt, ami
olyan ígéretesen elindult két hónappal ezelőtt?
Megnyugtatóan megszorította Biddy kezét.
– Hát persze.

Tíz perccel később, amikor Lainey felment az emeletre, megdöbbenve

látta, hogy Anton épp bepakol abba a két bőröndbe, amivel érkezett.
Amikor a lány belépett a szobájába, Anton éppen imádott Victorinox
késeit csomagolta, amiket a szüleitől kapott a születésnapjára.
– Hé! – ölelte át Lainey a fiú derekát. – Minden oké?
– Nem gáz – adott neki egy futó csókot Anton.
– Most mi lesz? Van valami ötleted, vagy még túl korai?
– Nincs semmi határozott tervem – vonta meg a vállát Anton, és
gondosan egy puha fehér rongyba bugyolálta az utolsó kést is. –
Lemegyek délre. Cannes, esetleg Saint-Tropez. Majdcsak akad valami.
– Jól hangzik – bólintott Lainey, és beszívta a fiú illatát.
Észrevette, hogy a fehér gyapjúdarab, amibe Anton a kését tekerte,
a kastély egyik saját párnahuzata.
– És te? – kérdezte Anton, mindentudó mosollyal.
– Nos, arra gondoltam, hogy én is lemennék délre. Milyen érdekes
egybeesés! Mehetnénk együtt, mit szólsz?
– Igazából… – tétovázott a fiú – felhívtam egy barátomat, hátha
ellakhatok nála egy ideig. Nagyon rendes csaj.
 – Ó.
Csaj?
– Saint-Tropez-ban él, és nagyjából mindenkit ismer ott, úgyhogy
körbe tud kérdezni, hátha akad munka valamelyik jachton, vagy
ilyesmi.
– Ó – Lainey-t elfogta az ismerős érzés, hogy a happy end reménye
megint kezd kicsúszni a kezéből, mint az aljnövényzetben eltűnő sikló.
– Értem. Hát ez… nagyon jól hangzik.
– Jól elvoltunk, nem igaz? – kérdezte Anton egy röpke mosollyal. –
De mindketten tudtuk, hogy úgyse lesz belőle semmi komoly. Jó buli
volt, de ideje új kalandok után nézni.
Nem is beszélve az új barátnőkről.
Hát igen, ehhez hozzá kell szokni, ha az ember lánya végzetesen
vonzódik a szépfiúkhoz, és elég hiszékeny ahhoz, hogy vérmes
reményeket tápláljon.
Újra és újra.
Anton végigpásztázta a tekintetével Lainey arcát, alakját, aztán a
lány övébe akasztotta a mutatóujját, és a vetetlen ágy felé kezdte húzni,
azzal a pajkos mosollyal, ami annyira megfogta Lainey-t.
– Még néhány óráig biztosan itt leszek. Miért is ne búcsúznánk el
egymástól rendesen?
 3. fejezet

– És így is tettetek? Rendesen elbúcsúztatok? – vonta fel az egyik

szemöldökét Kit.
– Nem, dehogy. Visszautasítottam a nagylelkű ajánlatot.
Valóban így történt, bár Lainey utólag egy kicsit kezdte bánni a
dolgot.
– Hadd találgassak. Nemet mondtál, hogy ne érezd magad rosszul a
bőrödben, de aztán azt kívántad, bár ne tetted volna.
Lainey hátrahajtotta és a falnak támasztotta a fejét.
– Utállak, amikor ilyen jól tudsz mindent.
Kit bajtársiasan megbökte.
– A helyedben én is ugyanezt tettem volna. Vagyis mégsem.
Igazából én is nemet akartam volna mondani, de képtelen lettem volna
csak úgy elsétálni. Úgyhogy belementem volna, hogy aztán csak még
kifosztottabbnak és nyomorultabbnak érezzem magam.
– Ezt ismerem. De te pasi vagy.
– Tehát jól tetted, hogy visszautasítottad, még ha most cefetül érzed
is magad.
– Köszi – felelte Lainey.
– Előbb vagy utóbb találsz magadnak valaki mást. Te is tudod –
vigasztalta kedvesen Kit.
Ez is ismerősen hangzott. Nagyjából ő is ugyanezt mondta előző
este a szerencsétlen, kikosarazott Wyattnek.
Legalább ő mégsem annyira nyomorult, mint Wyatt.
– Nem így lesz. – A döntés olyan hirtelen jött, mint valami üstökös,
de amint felbukkant a fejében, Lainey azonnal tudta, hogy ezt kell
tennie. – Legalábbis év végéig biztosan nem. Nem fogom hagyni.
Kit a homlokát ráncolta.
– Ez meg mit jelentsen?
 – Pasik… – legyintett Lainey elutasítóan. – Ez az egész… szex és
szerelem dolog sokkal macerásabb, mint amennyit megér. Meglátsz
valakit, megtetszik, aztán annyira rákattansz, hogy folyton csak rá
gondolsz. Aztán előbb vagy utóbb az egész fenekestül felfordul, és
totálisan elcseszettnek érzed magad, amíg nem jön a következő, és az
egész hülye kör kezdődik újra elölről. Ha nem borulsz ki, az azt jelenti,
hogy az egész amúgy is csak időpocsékolás volt, ha viszont kiborulsz,
akkor az a legrosszabb érzés a világon. Ennyi. – Lainey felállt a pádról,
és összeszedte a csomagjait, mert a vonat már közeledett az
állomáshoz. – Az év hátralévő részére kivonom magam a forgalomból.
Mostantól legalább karácsonyig pasimentes zónává nyilvánítom
magam. Szakítok az ellenkező nemmel.
Micsoda felszabadító érzés! Csak így tovább!
– Vannak köztünk olyanok is, akik egész évben a partvonalon
álltak, pedig nem is ezt akarták – jegyezte meg gyászosan Kit.
– Ugyan már. Holnap ilyenkor újra otthon leszel, Londonban –
szorította meg a férfi karját biztatóan Lainey. – Annyi helyes srác lesz
körülötted, hogy azt se tudod, merre nézz.
– Nem nézelődni akarok – felelte Kit.
Biddy hozta ki őket reggel a Gare d’Orléans állomásra. Rájuk
tukmált egy-egy ebédcsomagot a hazafelé vezető hosszú és fáradságos
útra. Lainey fél órája sem ült a párizsi vonaton, már el is tüntette a
sajátját.
– Kész ragadozó vagy – csóválta a fejét hitetlenkedve Kit.
– Nem tehetek róla. Az utazástól mindig megéhezem – söpörte le a
lány a baguette-morzsákat fekete pólójáról, majd takarosan
összehajtogatta a kiürült papírzacskókat. – Nem is értem, te hogy bírod
ki, hogy nem eszel.
– Könnyen. Mert szeretném, ha hat óra múlva is lenne valamim. Te
meg addigra megint éhes leszel.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy addigra veszek újabb kaját.
Lainey telefonja üzenetet jelzett. A lány elolvasta, és felnyögött.
– Valami baj van?
 – Az apám. Tegnap nem akart semmit mondani, és természetesen
maradhatok nála egy darabig, ha tényleg szeretnék, de a barátnője
gyerekei laknak a hálószobákban, úgyhogy a kanapén kell aludnom, és
a fiúk szeretnek már reggel hatkor lejönni a nappaliba x-boxozni, még a
suli előtt. Úgyhogy ha inkább máshova szeretnék menni, abszolút
megértik.
– Ráfaragtál – húzta el a száját Kit.
– Hát eléggé.
Mindössze egyszer találkozott a két fiúval, tavaly karácsonykor.
Meglehetősen barátságosak voltak, de nagyon hangosak.
– Anyám szerintem nem bánja, ha egy darabig nálunk vagy, amíg
nem találsz más megoldást.
Lainey rámosolygott a férfira.
– Biztos vagyok benne, hogy anyukád pont olyan aranyos, mint te.
– Majdnem. De komolyan mondtam, szívesen látunk. Megpróbál
téged is feltáplálni egy kicsit.
– Ez remekül hangzik.
– Annyira nem – felelte Kit. – Borzalmas szakács.
Lainey a következő órában hol bóbiskolt, hol álmodozott, homlokát
a hideg ablaküveghez tapasztva. Szerette az apját, és tudta, hogy az apja
is szereti őt, de menthetetlenül eltávolodtak egymástól, miután Lainey
anyja meghalt gyomorrákban, nyolc évvel ezelőtt.
– Nem akarom, hogy itt pocsékold el az életed, csak mert azt
gondolod, hogy vigyáznod kell rám – mondta akkor az apja, mivel
tudta, hogy Lainey külföldre akar menni. – Menj csak el, láss világot,
kicsim.
Lainey pedig pontosan ezt tette. Kicsit furcsa volt látni, ahogyan az
apja továbblépett, és kezdte újra felépíteni az életét, különféle barátnők
mellett. Az új nők éppen az ellentétei voltak Lainey anyjának, az apja
mégis boldognak látszott, és Lainey örült ennek. Ezzel együtt a
gyerekkori hálószobája örökre elveszett.
Persze ez amúgy is megtörtént volna előbb-utóbb. Évek óta
dédelgette azt az álmot, hogy félretesz egy kis pénzt, keres egy
lerobbant épületet – talán valahol a tengerparton –, felújítja, aztán kicsi
és nagyon kedves panzióvá alakítja.
Mindez ugyan távol állt a realitásoktól, de hát mindenkinek
lehetnek álmai, nem igaz? Egy saját vállalkozás, amit fokozatosan
bővíthet, felhasználva azt a tudást, amit a szálloda- és
szabadidőszakmában szedett magára. Az anyja ápolása miatt a
tinédzserkora nem volt könnyű, a tanulmányi eredménye is romlott,
ami megfosztotta az egyetem lehetőségétől. Lainey azonban bízott
magában, tudta, hogy kiválóan főz, és soha nem félt a kemény
munkától. Csak elég pénzt kell gyűjtenie ahhoz, hogy el tudjon indulni.
Ugyan ki mondja, hogy húsz év múlva már nem a saját kis szállodáját
igazgatja majd?
Mindenesetre jó érzés volt, hogy számíthatott Kitre, és persze még
mindig ott volt Ivy nagyi, aki bármikor szívesen befogadja, ha
megszorul. De a nagyi éppen Kanadából várt vendégeket a következő
hónapra, azaz tudni lehetett, hogy tele lesz a háza. Lainey tisztában volt
vele, hogy valami tartósabb megoldást kell találnia, meg valamilyen
állást is.
Amikor végre megérkeztek a vonattal Párizsba, ott buszra szálltak,
ami elvileg kilenc órával később leteszi majd őket a Victoria
pályaudvaron, London központjában.
Ideje jobban megnézni azt az álláskereső oldalt, amit még korábban
megjelölt magának. Éljen a wi-fi nevű varázslat!
A következő órában Lainey végigböngészett rengeteg online
meghirdetett álláslehetőséget. Közben végre Kit is kicsomagolta az
ebédpakkját, és falatozni kezdett.
– Nézd csak, ott egy papagáj, azon a fán! – mutatott ki hirtelen
Lainey az ablakon.
Kit nem zavartatta magát.
– Tőlem akár egy pterodaktilusz is lehet ott, akkor se veszem le a
szemem a kajámról. Legalábbis amíg te ülsz mellettem.
Ilyen jól ismeri Kit.
 Lainey visszatért az álláshirdetéseidhez. Lehetőség szerint olyat
kellene találnia, amivel szállás is jár. Volt egy ropogós tömörséggel
megszövegezett hirdetés háztartási asszisztensi pozícióra egy már
meglévő csapathoz egy birtokon Sutherlandben. Aztán munkabíró
kertészt kerestek egy nagy, észak-walesi vidéki házba… Nos, a
kertészkedés sosem volt erőssége.
Társalkodóra van szükség egy idős kensingtoni hölgy mellé – ez
ígéretes lehet… Hopp, folyékony németnyelv-tudás alapfeltétel. Lainey
csak annyit tudott németül, hogy „Sprechen Sie Englisch?”, ami
semmilyen szinten nem tűnt elegendőnek a munkához.
– Miért sóhajtozol ekkorákat? – kérdezte Kit tíz perccel később. –
Úgy fújtatsz, mint egy rozmár.
Na kösz!
– Mellékelhetnének rövid videókat ezekhez a hirdetésekhez, hogy
az ember lássa, mit vállal. Itt egy anya mellé keresnek segítséget. Azt
írja: Legyél, nyugodt és hatékony, és vigyázz négy kisfiúnkra, akik
zabolátlanok, de imádnivalók – húzta el a száját Lainey. – Ez vajon azt
jelenti, hogy tulajdonképpen teljesen kezelhetetlen kis szörnyetegek?
Jól jönne ilyenkor egy kandi kamera.
De amikor írt az ügynökségnek, perceken belül azt a választ kapta,
hogy az állás már nem aktuális.
A következő hirdetésben takarítót és társalkodót kerestek egy idős
tudós mellé, aki Durhamben lakik. A kiírás szerint a sikeres jelölt
nagyon türelmes, nem érzékeny lélek, és képes hosszas, élénk politikai
vitákat folytatni.
Inkább nem.
De persze ki tudhatja, hogy ezek az emberek akarnák-e őt? A
biztonság kedvéért inkább jelentkezik mindenre, csak hogy lássa, szóba
jöhet-e valahol egyáltalán.
Amikor azonban beleolvasott a következő hirdetésbe, azonnal
tudta, hogy ez a munka kell neki.
Jellemző.
 – Te jó ég, kellett nekem elolvasni – fújta fel az arcát izgatottan, és
odaadta a telefonját Kitnek. – Egyszerűen tökéletes.
Kit elolvasta.
– Jól hangzik. Repülj rá.
Lainey tudta, hogy az egész csak álom, mégis úgy érezte, hogy el
tudja képzelni azt a házat a tengernél, és az asszonyt, aki feladta a
hirdetést. Visszavette a mobilját.
– Van egy bökkenő. Házaspárt keresnek.
Kit elvigyorodott.
– Ha letérdelsz, és nagyon szépen kérsz, talán hajlandó leszek
hozzád menni.

Két nappal később elhagyták Kit anyjának wimbledoni lakását, és

levonatoztak Cornwallba. Kora délután értek oda St. Carysbe.
– Azt tedd el – parancsolt rá Kit.
Lainey nem bírt magával. Néha le tudott szakadni a Facebookról,
de ez most nem az az alkalom volt. Anton ugyanis megérkezett Saint-
Tropez-ba, és szemlátomást rég túltette magát mindenen. Egy egész
rakás képet posztok magáról és csodás új életéről a Côte d’Azurön.
Szám szerint ötvenhetet, és Lainey kényszeresen végig is pörgette őket.
Ott volt Anton egy szuper jacht fedélzetén, aztán egy tengerparti
bárban, a strandon, boldogan és jóképűen, mintha Lainey egyáltalán
nem is hiányozna neki. Lehet, hogy tényleg nem hiányzik neki? És ott
az a sok bikinis lány, aki már biztosan alig várja, hogy napolajjal kenje
be azt a gyönyörű barna vállat…
– Elég legyen! – ezúttal Kit el is vette a telefont Lainey-től,
kikapcsolta, és az inge zsebébe dugta.
– Annyira imádom, amikor így basáskodsz.
Kit rámeredt.
– Tényleg ennyire hiányzik?
Tényleg? Lainey elgondolkodott a kérdésen, és fújt egyet.
– Csak jó lenne, ha nem úgy tűnne, hogy szuperül érzi magát.
Alapvetően csorba esett a büszkeségén. Nem először életében.
 – Idehallgass, ezt még soha nem említettem, de mi mind úgy
gondoltuk, hogy Anton egy nagyképű gyökér.
A szíve mélyén Lainey tudta, hogy Kitnek igaza van.
– Úgy értem, eléggé el volt telve magával – folytatta Kit.
– Na igen.
– Csak azt akartam mondani ezzel, hogy nem érdemes sírni utána.
Ennél te sokkal jobbat érdemelsz.
– Az lehet, csak éppen nem lesz semmi, mert az a tervem, hogy ne
is legyen. Pasimentes zóna, emlékszel? – rajzolt önmaga köré egy kört
Lainey. – Különben se sírok. Csak mert megnéztem pár képet, attól
még…
– Ne vitatkozz már – szólt közbe Kit. – Inkább nézz körül. Még az
ablakon se pillantottál ki eddig.
Lainey követte a tekintetével Kit fej mozdulatát, és szinte elállt a
lélegzete. Nemrég még vidéki tájon zakatoltak, hullámzó mezők és zöld
rétek között. De amíg ő a mobilja fölé görnyedve böngészte Anton
fotóinak legapróbb részleteit is, addig kiértek a partvidékre. Ott
csillámlott előttük a tenger, sárga, elnyúló homokkaréjjal szegélyezve.
A vonat tett egy kanyart, és a szemük elé tárult St. Carys.
– Hűha! – lehelte Lainey. Persze megnézték a helyet előre a neten,
de a valóságban sokkal szebb volt. – Itt akarok élni. Neked nincsenek
jó érzéseid a hellyel kapcsolatban? Mert nekem nagyon is.
– Még ne éld bele magad túlságosan – jegyezte meg Kit, az örök
gyakorlatias. – Először legyünk túl az állásinterjún.

Korábban érkeztek, mert csak négykor volt időpontjuk a Menhenick

House-ba, így maradt egy szabad fél órájuk. Mivel elég kényelmetlen
lett volna a homokban húzkodni a bőröndjeiket, megálltak a kikötőre
néző sétány végénél, és letelepedtek egy kávézó kék-fehér csíkos
napellenzős teraszán.
– Innen tíz perc sétára van a ház. – Kit még egyszer megnézte az
útvonalat a telefonján. – Fel azon a dombon, a város másik végében.
Elég egyszerű.
 – Gondolod, hogy tetszeni fogunk nekik?
– Nem látom be, miért ne tetszenénk. Én egyszerűen imádnivaló
vagyok, te meg aránylag kibírható vagy, ha igyekszel.
– De eléggé párszerűen nézünk ki? Úgy viselkedünk, mint egy
igazi pár?
– Még vehetünk gyorsan két Kiss Me Quick kalapot, ha szerinted
az segít.
– Talán gyakorolhatnánk, hogy fogjuk egymás kezét.
Lainey nem tartotta magát hazugnak vagy színlelőnek, de ebben az
esetben ez szükséges húzásnak tűnt. A család párt keres, amelyik egy
kicsi, egy hálószobás lakást kap. Ha a többi jelentkező valóban
házaspár, akkor hátrányba kerülnek, ha kiderül, hogy ők csak barátok,
és esetleg emiatt veszíthetik el az állást.
– Ha pár lennénk, akkor sem fognánk egymás kezét interjú közben
– vélte Kit.
Lainey félretolta a kávéját, és átnyúlt az asztal felett.
– Gyere, legalább próbáljuk meg.
Kit engedelmeskedett: ujjaik összefonódtak.
– Így jó lesz?
– Milyen érzés?
– Fura. Az anyám volt az egyetlen nő, akinek így fogtam a kezét,
utoljára kábé hatéves koromban.
– Szabad a csók! – hajolt közelebb Lainey, és játékosan
csücsörített.
Kit is követte a példáját, és szájon puszilták egymást az asztal
fölött.
A kávézó pincérnője, aki épp a szomszéd asztalt takarította le,
vidáman odaszólt nekik:
– Ez az, erre van szükség, egy kis romantikára, ami mindenkit
felvidít! Csak nem nászúton vannak? – hajtotta oldalra a fejét, és a
jegygyűrűket kereste a szemével az összekulcsolódó kezeken.
– Talán majd egyszer – mutatta fel gyűrűtlen kezét Kit. – Egyelőre
még nem kérte meg a kezemet – viccelődött.
 Kit hamarosan kiment a mosdóba. Mivel Lainey mobilja még
mindig fogságban volt, a lány a kávéját kortyolgatta, és a sétány
boltjainak forgalmát figyelte. Észrevett egy fiatal anyukát, aki a síró
kisgyerekét próbálta vigasztalni, de aztán egy magas, harmincas férfi
vonta magára a figyelmét. Farmert és fekete pólót viselt,
napszemüvegét a póló Y nyakába akasztotta. Tulajdonképpen a járása
tetszett meg Lainey-nek, könnyed volt és szexi. Keskeny csípő, hosszú
láb, lapos has. Ha Lainey-nek lett volna pasiellenőrző listája, már tele
lett volna pipákkal. Mi tagadás, jól nézett ki.
Lehet, hogy a férfiak most egy ideig lekerülnek a műsorról, de attól
még meg szabad csodálni egy-egy vonzó példányt, nem?
A következő pillanatban egy idősebb nő állt a férfi elé, és megfogta
a karját, mintha meg akarná állítani. A férfi azonban egyszerűen
kikerülte, és ügyet sem vetett rá. Lainey döbbenten nézte, ahogy az idős
nő összecsapta a kezét, és azt kiáltotta:
– Kérem!
De a férfi csak ment tovább a kávézó irányába, mintha az asszony
nem is létezne, aztán hirtelen balra fordult, és eltűnt az egyik szűk
mellékutcában.
A nő láthatóan összetörve kullogott el az ellenkező irányba.
Lainey megdöbbent: hogy nézhet ki valaki jól, miközben semmi
sem ellensúlyozza gonosz, érzéketlen természetét? Hogy tehette ez a
férfi, hogy egyszerűen így keresztülnéz valakin? A nő talán az anyja
lehetett vagy egy rokona? Esetleg egy elbocsátott alkalmazottja? Mert
nem úgy tűnt, mintha pénzt koldulna. Más járókelőkhöz ugyanis nem
ment oda.
Mivel már mindketten eltűntek a szeme elől, ez sosem fog
kiderülni. Lainey az órájára pillantott, aztán a csodásan illatozó sajtos-
baconös szendvicsre, amit éppen felszolgáltak egy másik vendégnek, és
azon tűnődött, vajon van-e még ideje rendelni egyet, mielőtt el kell
indulniuk.
 4. fejezet

A Menhenick House ugyan nem volt olyan látványos, mint egy francia
chateau, de meglehetősen jól festett. Fehéren ragyogott a napfényben,
olyan kerttel övezve, mely tökéletes lett volna, ha nem lett volna
annyira elhanyagolva.
A kapu nyitva volt, és egy piros Audi állt a gyomos kocsifelhajtón.
A ház némileg eklektikusnak tűnt, kobaltkék spaletták keretezték az
ablakokat, a bejárati ajtó pedig ugyancsak harmonizáló kék színben
pompázott. A kapuhoz vezető kanyargós úton csodás kilátás nyílt a
tengerre, és még a kertből is hallani lehetett a parton megtörő hullámok
moraját. A terasz előtti gyepre ráfért volna egy kiadós öntözés. Egy kis
területen rendesen le volt nyírva a fű, máshol viszont térdig ért.
– Jaj, remélem, hogy tetszeni fogunk nekik – suttogta Lainey. –
Milyen fantasztikus lenne egy ilyen helyen élni…
Kit megkocogtatta az ajtót az oroszlánfejes kopogtatóval.
– Én meg azt remélem, hogy ők tetszeni fognak nekünk. Mert ha
nem, akkor nincs üzlet.
Senki sem jött ajtót nyitni. Kit újra próbálkozott. Aztán Lainey is.
– Pedig van valaki odabent. Biztos vagyok benne.
A következő pillanatban éles hang kiáltott ki:
– Egy pillanat! – majd rohanó léptek zaja hallatszott. Egy
túlméretezett pólót viselő tini lány tépte fel az ajtót, fején
törülközőturbánnal. – Elnézést, a fürdőben voltam. Az állásinterjúra
jöttek?
– Igen – biccentett barátságosan Kit.
– De hát még korán van! Még csak négy óra!
– Nekünk azt mondták, hogy négyre jöjjünk – felelte Lainey.
– Hát, anya ötre emlékezett, és még nincs itthon. Kivitte a kutyákat.
Jobb lesz, ha bejönnek, bocs a félreértésért… Igazából épp ezért kell
nekünk annyira valaki. Meg a rendetlenség miatt is. – A lány
végigvezette őket a halion, majd egy folyosón át a hatalmas konyhába.
– Most aztán láthatják, mivel állnak szemben! Foglaljanak helyet. Nem
baj, ha itt hagyom magukat? A hajam éppen válságos fázisban van, és
ha kihullik, akkor az a maguk hibája lesz, szóval visszamegyek az
emeletre. Igyanak nyugodtan egy teát, kávét, vagy bármit, amit
találnak. Üzenek anyának, hogy itt vannak, de nem lehet tudni, mikor
olvassa el, nem nagyon nézi az üzeneteit.
Ezzel elviharzott.
Lainey-ék összenéztek.
– Csinos kislány – jelentette ki Lainey.
– Tragikus konyha – felelte erre Kit.
És valóban: a „rendetlen” szó erős szépítés lett volna a konyha
állapotára. Minden lehetséges felületet ételes dobozok, piszkos bögrék
és poharak, sminkeszközök, napszemüvegek, tányérok és magazinok
borítottak el. A mosogatóban halomban állt a koszos edény, a távoli
falnál kutyakosarak sorakoztak szétszórt játékokkal, egy másik falnál
pedig smaragdzöld szörfdeszka állt letámasztva.
– Jobb lesz, ha csak várunk – jegyezte meg Kit.
– Vajon hol lehet a vécé? – tűnődött Lainey. – Nagyon kell
pisilnem.
– Akkor kellett volna elmenned, mielőtt ideértünk, ahogy én
csináltam.
– Gondolom, nem venné ki magát túl jól, ha elkezdenék keresgélni
– Lainey kihúzott magának egy széket, letakarított róla egy üres
chipseszacskót meg egy baseballsapkát, és leült.
– Azt sem tudjuk, hányan laknak itt. Lehetnek négyen, de lehetnek
huszonnégyen is. – Kit elhallgatott. – Csak annyit tudunk, hogy nem
képesek feltakarítani maguk után. Ezt nézd! – mutatott egy félig
megevett pirítósra az asztalon.
– Ez talán csak valamiféle teszt. Lehet, hogy el kellene
mosogatnunk, mire anyuka hazaér, és akkor kellőképpen le lesz
nyűgözve.
 Kit megrázta a fejét.
– És mi van, ha közben eltörünk valami felbecsülhetetlen értékű
kristálypoharat? Akkor mit csinálunk?
– Újságpapírba csomagoljuk a maradványait, és elrejtjük a
szemetesben. Nem hinném, hogy valaha is rájönnek.
– Akkor sem tehetjük meg – mutatott Kit az üres flakonra a csap
mellett. – Elfogyott a mosogatószer. – Kinyitotta a hatalmas, amerikai
stílusú hűtőt, és fejcsóválva nézegette a tartalmát. – Hmm.
– Mi a baj?
– Egy zacskó kiolvadt spenót. Hathetes.
Lainey megvonta a vállát. Ugyan ki hibáztatná őket? A spenót nem
finom.
– A tojást sosem szabad hűtőszekrényben tartani! – Kit műanyag
dobozt szedett elő, és vádlón meglengette Lainey felé. – És ez mi? Aki
egy többmilliós házban lakik, miért vesz ilyen olcsó, vacak sonkát?
Húsz perccel később hallották, amint nyílik a bejárati ajtó. Utána
karmok kopogása hallatszott, majd két kutya rontott be a konyhába.
– Ernie, Glenda, csak óvatosan! Helló! – Egy nő sietett be a kutyák,
egy sántikáló labrador és egy kicsi, ugribugri terrier mögött, és kezet
rázott Lainey-ékkel. – Majella vagyok, és örülök a szerencsének.
Elnézést a félreértésért. India szólt, hogy megjöttek, úgyhogy
igyekeztem vissza, de St. Carys másik végében voltunk. Megesküdtem
volna rá, hogy Seth öt órát mondott, de néha egy kicsit lyukas a fejem.
Majella a negyvenes évei közepén járt, zöld szeme volt és
lebilincselő mosolya. Szőke haját összekócolta a tengeri szél. Laza
fehér ingét szabadon lógva hordta csíkos nadrágja fölött; talán azért,
mert a nadrágról hiányzott a gomb. Leültek egymással szemben a
rendetlen tölgyfa asztalhoz egy-egy bögre teával, és Lainey-ék feleltek
az asszony kérdéseire a korábbi munkáikkal kapcsolatban. Attól
eltekintve, hogy nem alkottak egy párt, minden mást őszintén
elmondtak.
Ezután Majella elvezette őket a kavicsos úton át a garázs feletti kis
lakáshoz.
 – A hálószoba nem nagy, de az ágy kényelmes – mondta. – És
nézzék, látszik a tenger az ablakból!
– Tökéletes – bólogatott Lainey.
A szürke kanapé nem volt túl nagy, de majd alszanak rajta
felváltva.
Majella valósággal sugárzott.
– És mióta vannak együtt?
– Egy éve. De nem vagyunk házasok – magyarázta Kit. –
Remélem, ez nem gond.
– Dehogy gond – nyugtatta meg őket Majella. – Egyáltalán nem.
Most azonban menjünk vissza a házba, hogy mindenkivel
megismerkedhessenek. Violet és Harry nemsokára hazaérnek az
iskolából, és Seth is itt van valahol…
Miután visszaértek a konyhába, az asszony további információkkal
látta el őket.
– Mint azt a hirdetésben is írtam, nem vagyunk túl szervezettek.
Nyilván észrevették. Egy hónappal ezelőttig itt volt nekünk Maisie, de
vissza kellett mennie Coventrybe, hogy vigyázzon az unokáira. És az
igazat megvallva túl sok munka volt ez egy idős embernek, ezért
gondoltam, hogy egy fiatalabb pár kellene. – Az asztalra könyökölt, és
számolgatni kezdett az ujjain: – Elmondom, kik laknak itt. Először is itt
vagyok én. A férjem, Tony öt éve meghalt, úgyhogy azóta nélküle
küzdök az elemekkel, elkél a segítő kéz. Aztán ott vannak a lányok,
Violet és India, akik tizenhét évesek…
– Ikrek? – érdeklődött Lainey.
– Igen, de nem egypetéjűek. Ha akarnának, se tudnának jobban
különbözni egymástól. A fiam, Harry, tizenegy éves, és tipikus fiú.
Sportőrült, és többet eszik meg egy nap a saját testsúlyánál. Aztán ott
van az apósom… tulajdonképpen ez az ő háza… és amikor az országon
belül utazik, szüksége lesz neki is valakire, aki fuvarozza és foglalkozik
vele. – Az asszony elhallgatott, és rájuk nézett. – Tudniuk kell, hogy
elég érdekes személyiség. Aztán itt van Ernie és Glenda, meg van két
macskánk is, Radley és Mogyi. Ez van, ha hagyjuk, hogy két hétéves
adjon nevet az új kiscicáknak. És végül Seth, aki a férjem fia egy
korábbi kapcsolatából. Felváltva él itt és Bristolban. De többet van itt,
mint nem, és én is besegítek neki az utazási vállalkozásában. Hát ezek
vagyunk mi! – mutatott körbe. – Egy nagy, boldog család… kivéve
amikor a lányok éppen előadják valamelyik drámai kiborulásukat. De
azok nem tartanak sokáig. Tessék, meg is jött Harry és Violet.
A két gyerek iskolából érkezett. Sporttáskák repültek szanaszét a
konyhában, és Harry azonnal nekiállt egy egész halom szendvics
elkészítésének, sajttal és ketchuppal. Bemutatkozott Lainey-éknek, és
megkérdezte, hogy fociznak-e, majd ledöntött egy bögre kakaót.
Vékony, szőke srác volt pajkos vigyorral és olyan szeplős arccal,
mintha festve lennének rajta a pöttyök.
Violet az asztal végére csapta le az iskolatáskáját, és tankönyveket
szedett elő egy szétlapult ebédcsomag kíséretében.
– Ugye ezt már nem kéred? – kérdezte Harry tele szájjal. – Majd én
megeszem.
– Ebédszünetben meg kellett írnom egy fogalmazást – húzta el
előle Violet a csomagot. – Most eszem meg, zabagép.
– Ha megeszed, te vagy a zabagép.
Harry felkapott egy hajgumit, ami kiesett Violet táskájából, és
kilőtte a nővérére.
– Te meg egy istencsapása vagy – vágott vissza Violet. – Így senki
sem akar majd ide jönni dolgozni – csóválta a fejét Lainey-ék felé. – A
fiúk borzalmasak.
– Kivéve engem – jegyezte meg Kit. – Én egyáltalán nem vagyok
borzalmas.
– Én bírom a fiúkat – futott be India is, immár törülköző nélkül,
vadonatúj hajszínnel. – Kivéve az öcsémet. – Pózba vágta magát, és
várta, hogy a többiek megcsodálják az átalakulását. – Na, mit szóltok?
Lainey elvigyorodott.
– Anyukád mondta, hogy ti ketten eléggé különböztök.
 – Elhiheti, hogy ha olyan lennék, mint Violet, rögtön eret vágnék.
Anya, tetszik? – lengette meg a haját India úgy, mint a modellek a
reklámokban.
– Én meg, ha olyan lennék, mint India, elköltöznék Ausztráliába –
jegyezte meg Violet. – És arcátültetést csináltatnék.
Harry lenyelt egy jókora falatot.
– Úgy nézel ki, mint egy papagáj – mondta Indiának.
– Szerintem tök jó – mondta Lainey.
Violet félhangosan megszólalt:
– Kinek van lila haja? Indiának van lila haja, kráááá-krááá!
– Én legalább nem vagyok annyira uncsi, hogy sosem festem be. Ő
a sovány kóró – magyarázta India Lainey-éknek.
Lainey szemügyre vette őket.
Violetnek egyenes volt a haja, vállig érő, természetes szőke. Kék
iskolai egyenruhát viselt, smink nélkül, mindössze egyetlen ékszerrel,
egy viharvert szürke barátságkarkötővel a bal csuklóján. Komoly
külsejű lány volt szedetlen szőke szemöldökkel, festetlen körmökkel.
Indiának viszont smaragdzöld, testre simuló ruha fedte nőies
idomait. Szemöldöke tökéletes ívűre volt szedve, pávakék
szemfestékkel és vörös rúzzsal kiegészítve.
– Én jövőre emelt szintű érettségizek – felelte Violet. – Te meg
nem.
– Azért, mert nekem nincs rá szükségem. Egyeseknek elég a
kápráztató személyiség is, hogy boldoguljanak az életben.
– Oké, de aztán majd tíz év múlva ne gyere nyavalyogni, hogy
nincs pénzed korrigálóra.
India nevetett, aztán odament a testvéréhez, és megölelte.
– Ezért szeretlek annyira. Ki más hívná a korrektort korrigálnak?
– Szállj le rólam – morogta Violet, de már ő is mosolygott. – Te
különc.
– Tényleg nagyon szeretik egymást – bizonygatta Majella Lainey-
éknek. – Ha valaki elkezdi kritizálni valamelyiküket, a másik azonnal
nekimegy, mint egy tank.
 – Vannak más jelentkezők is? – érdeklődött Kit.
– Eddig négy másik pár. Vagyis három – javította ki magát
Majella.
– Az első társaság annyira unalmas volt – imitált ásítást India. – A
második meg fura. A harmadik pár minket gondolt furának. A
negyediknek meg Seth üzent, hogy ne is jöjjenek – vont vállat
mosolyogva. – Eddig ez volt a felhozatal.
– Szuper – forgatta a szemét Violet. – Most aztán gondolkozhatnak,
hogy róluk mit fogunk mondani, ha elmentek.
– Én tudok zsonglőrködni – jegyezte meg Kit. – És egykerekű
biciklizni is. Ha ez segít. – Aztán gondolkodni kezdett. – Ettől most
unalmas vagyok vagy fura?
– Gondolom, nem lenne szabad megkérdeznem – szólt Lainey –, de
nagyon szeretném tudni, miért mondták le a negyedik párt.
Ekkor új jövevény bukkant fel a konyhaajtóban, és fegyelmezett
férfihang válaszolt:
– Amikor ellenőriztem őket a neten, kiderült, hogy nem valami
ügyesek a nyomaik eltüntetésében.
 5. fejezet

Lainey szíve riadtan dobolni kezdett. Ez biztosan Seth, és mit is

mondott? Ez azt jelenti, hogy talán már őt meg Kitet is ellenőrizte, és
rájött, hogy nincsenek együtt? Lainey maga titkosította a közösségi
oldalait külső nézelődők számára, és Kittől is kérte, hogy tegye
ugyanezt. De Kitet ismerve biztos volt benne, hogy a fiú elfelejtette. Mi
van, ha Seth meglátta Kit szeretettel ápolt fotógyűjteményét hollywoodi
álompartnereiről, az élen Chris Hemsworthszel, Ryan Reynoldsszal és
Zac Efronnal?
Nos, minden srácnak lehetnek álmai.
Ha viszont ez a helyzet, a pasi nyilván azért jött, hogy kitegye a
szűrüket.
Amikor Seth kilépett a fényre, Lainey-nek elakadt a lélegzete.
Majella mostohafia nem más volt, mint az a férfi, aki otthagyta a
könyörgő nőt a sétányon délután. Kora harmincas, sötétbarna
szempárral, fekete hajjal, csodás testtel. Kétségkívül ő volt az.
– Ő Seth – szólt Majella. – Mint azt már valószínűleg kitalálták.
Seth, ő Lainey, ő pedig Kit.
A férfi kezet rázott velük, a tekintete hideg volt és vizsgálódó.
Lainey nagyot nyelt, mert olyan érzése volt, mintha Seth minden
vonását az emlékezetébe akarná vésni, és ettől na meg a hazugság
okozta bűntudattól a tenyere izzadni kezdett.
Ám mivel nem volt biztos, hogy Seth tudja az igazságot, és amúgy
sem volt vesztenivalójuk, Lainey vidáman kérdezte:
– És mit talált róluk? Netán drogdílerek? Körözött bankrablók?
– Mondjuk inkább azt, hogy nem voltak teljesen őszinték
önmagukkal kapcsolatban. – Seth félrehúzódott, amikor Harry meg a
kutyák elcsörtettek mellette. – És ha olyan embereket keresünk, akik itt
fognak élni velünk, az őszinteség nagyon fontos. Teljesen meg kell
tudnunk bízni bennük. Miért néz rám így?
Te jó ég, ez aztán nem kerülgeti a forró kását. Olyan az egész, mint
egy bírósági kihallgatás.
– Kicsit korábban érkeztünk St. Carysbe, és beültünk egy kávéra a
kikötőben. Láttam magát a parti sétányon.
Talán a nő, aki próbált az útjába állni, egy másik sikertelen
jelentkező volt.
– És felismert valahonnan? – billentette kérdőn oldalra a fejét Seth.
– Nos, nem, mert akkor még nem tudtam, hogy kicsoda, ugyebár –
enyhítette könnyed kacajjal a választ Lainey, mert a férfinak annyira
kimért volt a modora. – Csak akkor ismertem fel, amikor most bejött a
konyhába.
– Továbbra is érdekli magukat az állás? Annak ellenére, hogy
megismertek minket?
– Minden más teljesen rendben van – felelte Lainey. – Bár magával
kapcsolatban még nem vagyok biztos.
– Te meg mi a fenét művelsz? – morogta az orra alatt Kit.
India és Violet azonban elégedetten összepacsiztak egymással.
India tapsikolt, Violet pedig közölte:
– Rendben van a hölgy, Seth. Nekünk tetszik.
– Nekem is – szólt Majella, aztán gyorsan kinyújtotta a kezét, és
megérintette Kit karját. – És maga is tetszik nekünk.
Kit komolyan bólintott.
– Köszönöm. Mindig mindenki Lainey-t szereti jobban, de én nem
bánom. Már kezdek hozzászokni.
Lainey rámosolygott.
– Köszi, édes.
Aztán majdnem meg is bánta, annyira furán hangzott. Mi több,
teljességgel hiteltelennek tűnt; ezt nem ártott volna előre gyakorolni.
Próbált inkább szeretetteli pillantást lövellni Kitre, és látta az elfojtott
nevetést a fiú szemében.
 Aztán Kit tekintete a nyitott ablakra tévedt Lainey háta mögött, és a
derű hirtelen döbbenetnek adta át a helyét. Lainey lépteket hallott a
kavicson, ő is hátrafordult, hogy lássa, kit néz Kit, de már elkésett.
Felvont szemöldökkel formálta a szavakat Kit felé:
– Mi volt az?
Kit olyan arcot vágott, mint aki épp szellemet látott.
– Én csak… – rázta a fejét. – Ez tényleg… Komolyan azt láttam,
akit láttam?
– Nos, ha azt hiszi, hogy Beyoncét látta, akkor nem – felelte Seth.
Ebben a pillanatban Lainey ráeszmélt, hogy a konyhában mindenki
őket nézi, és várják a reakciójukat. Végül kinyílt az ajtó, és egy magas,
sovány alak lépett be morgolódva.
– Le akartam ülni megnézni a kedvenc vetélkedőmet, a Pointlesst,
erre nem egy rohadt ismétlés? Ó, ők a legújabb folyamodók? Helló,
helló, ne is törődjenek velem, csak ginért jöttem. Milyen helyes
fiatalok. Komoly előrelépés az előző társasághoz képest. Azok olyanok
voltak, mint két Quasimodo. Kedvesem, csak nem kifogytunk a ginből?
Mert ha igen, akkor kénytelen leszek szükségállapotot kihirdetni.
A hang, ha lehet, még jellegzetesebb volt, mint az arc. Kit tátott
szájjal bámult, Lainey-n azonban nem látszott semmilyen reakció.
Egészen mostanáig nem foglalkozott a család nevével, de hirtelen
rádöbbent, hogy hibázott. A hirdetésben említett öreg családtag nem
volt más, mint Sir Richard Myles, és az, hogy most hirtelen egy
légtérben találták magukat vele, egyszerűen letaglózó volt. Nem csoda,
hogy Kit teljesen lefagyott.
Már nyolcvan körül járhatott az öreg, de az élénkkék szempárt nem
homályosította el a kor. Az 1960-as években az ifjú Richard Myles
azzal robbant be a köztudatba, hogy eljátszotta a Wherever You Are
című film főszerepét. Az azóta legendássá vált, magával ragadó és
őrülten romantikus alkotás világszerte bevételi rekordokat döntött, és
Richard Myles férfias szépsége, karizmatikus személyisége jó belépő
volt Hollywoodba. Néhány színésztársával együtt ők uralták a
filmvilágot, ők voltak a partik sztárjai, két végén égették a gyertyát, és
semmiféle erőfeszítésükbe nem került, hogy ellássák munícióval a
pletykasajtót. A jó eszű, magabiztos és roppant sármos színész
évtizedeken át megállás nélkül dolgozott, és közben annyi alkoholt
döntött magába, amennyivel több úszómedencét is meg lehetett volna
tölteni. Hasonlóan nagyivó pályatársait egymás után ragadta el a halál,
de mindenki legnagyobb meglepetésére Sir Richard és páncélozott
mája bírta a megpróbáltatásokat.
Mostanra élő nemzeti kinccsé vált.
Hawaii ing és krémszínű vászonnadrág volt rajta, miközben a
hűtőben kotorászott, és végül sikerült előhalásznia egy tonikot.
– Ha megittad az utolsó üveggel is – felelte türelmesen Majella –,
akkor tényleg elfogyott.
– Hát ez katasztrófa – kapott a szívéhez Richard. – Sőt, még
rosszabb. Drága kislányaim, melyikőtök szeretne leugrani egy literes
Tanquerayért?
– Nekünk nem adnak, nagypapa. – Violet hangján érződött, hogy
nem először folytatnak ilyesfajta beszélgetést. – Még csak tizenhét
évesek vagyunk.
– Vessétek be a hamis személyiteket.
– Akkor is tudják, hogy nem vagyunk tizennyolc évesek – felelte
India, és Kitre vigyorgott. – Ez a hírnév ára.
– Akkor lemegyek én magam – jelentette ki Sir Richard. – De a
csípőm eléggé rendetlenkedik.
Homloka olyan kétségbeesett ráncokba húzódott, mint a
hajótörötté, aki felett úgy repül el a mentőrepülőgép, hogy nem veszi
észre. A válla megroggyant, és legyőzötten tette a szívére a kezét.
– Én tudom, hol a bolt – szólt Kit. – Ott jöttünk el előtte. Szívesen
lemegyek, ha gondolja.
Az öreg kiegyenesedett, és arcán őszinte öröm ragyogott fel.
– A többi pár eleve nem tetszett – kotort elő néhány húszfontos
bankjegyet a tárcájából, és Kit kezébe nyomta. – De kétségtelenül
maguk a kedvenceim.
– Indulok, ahogy vége az interjúnak – felelte Kit.
 – Ó, de hát én azt reméltem, hogy máris leszalad, fiacskám. A
májam kezdi azt hinni, hogy elvágták a torkomat. Különben is honnan
tudhatnám, hogy tényleg visszajön? Le is léphet a pénzzel, hogy aztán
soha többé ne lássuk.
– Sosem tennék ilyet. Rendes ember vagyok. Mindketten azok
vagyunk – nyugtatta meg Kit. – Teljesen megbízhat bennünk.
– Ezt jó tudni, drága fiacskám. Úgyhogy akkor nyomás. Gyorsan
meg tud fordulni.
Sir Richard kikísérte Kitet, aztán visszajött, és bedugta a fejét a
konyhaajtón:
– Ha valaki keresne, a kertben vagyok.
– Itt kéne ülnöd az interjún – bosszankodott Seth.
– Már megmondtam, nekem ők tetszenek a legjobban.
– És mi van a kérdésekkel, amiket fel akartál tenni?
– Na jó – Sir Richard a kilincsre támaszkodott, és Lainey-re
meredt. – Volt valaha letartóztatva?
– Nem.
– Egyetlenegyszer se? Milyen kiábrándító. Nem vezet túl gyorsan
vagy túl lassan?
– Egyik sem – felelte Lainey. – Úgy közepesen.
– Állították már meg gyorshajtásért?
– Igen.
– És megbüntették, vagy kidumálta magát?
– Kidumáltam magam.
Az öregről csak úgy sugárzott az elégedettség.
– Ügyes kislány, épp ezt akartam hallani. És szereti a mustárt?
– Ki nem állhatom – húzta el a száját Lainey már a gondolatra is.
– Nincs több kérdésem – fordult Sir Richard Seth és Majella felé. –
Magasan átrepült a léc fölött. Számomra ő az igazi.
Miután távozott, az ikrek következtek. Kifaggatták Lainey-t a
kedvenc tévéműsorairól, a kedvenc zenéiről, meg hogy milyen
webshopokból szokott ruhákat vásárolni. A végén vidáman feltartották
a hüvelykujjukat, és eltűntek az emeleten. Majella telefonja megszólalt,
és az asszony bocsánatkérőn lehelte:
– Munka.
– Akkor hát ketten maradtunk – nyugtázta Seth. – Úgy tűnik,
továbbra is kedvelik magukat.
– De maga még mindig nem döntött. És rá is jöttem, hogy miért.
A férfi felvonta az egyik szemöldökét.
– Folytassa.
– Sir Richard – fonta össze lazán az ujjait Lainey az asztalon maga
előtt. – A hirdetésben róla nem volt szó, de maga arra gondol, hogy
esetleg mi mégis tudtuk, kiről van szó, és ezért jelentkeztünk.
– Így igaz.
– Ez nem rakétatudomány. Egyébként ami azt illeti, nem tudtuk.
De nyilván ezt válaszolnánk akkor is, ha tudnánk, nem igaz?
Futó mosoly.
– Vélhetőleg.
– Ezért figyelt minket annyira. Én meg nem tudtam, hogy miről
van szó.
– Mindent összevetve hajlok rá, hogy higgyek magának. A barátja
őszintén meglepettnek tűnt, amikor Richard elment az ablak előtt.
Lainey bólintott.
– Akkor miért ez a nagy óvatosság? Nyilván volt valami régebbi
rossz tapasztalat.
– A lemondott interjú? Amikor egy kicsit utánuk néztem, kiderült,
hogy a rajongói klub tagjai.
– Ó, te jó ég! Saját rajongói klub. Tényleg olyan fura lehet, mint
amilyennek hangzik?
– Három évvel ezelőtt jelentkezett az állásra egy újságíró. Csak
utólag derült ki, hogy az – szűkült össze undorral Seth szeme. – És volt
egy kertész is, aki próbált sztorikat kiszivárogtatni a sajtónak. Nem
beszélve a takarítóról, aki az eBayen adogatott el mindenféle holmit.
Na jó, talán mégis van oka a gyanakvásra.
– Milyen holmit? – kérdezte Lainey.
 – Kiürült kölnisüvegeket. Ruhadarabokat. – Seth szünetet tartott. –
Fogkefét.
– Ez komoly? Furák az emberek.
– Nekem mondja? – kérdezte fanyarul a férfi.
– Mi nem vagyunk furák. És van erkölcsi bizonyítványunk is. –
Lainey biztos volt benne, hogy ezt már ellenőrizték. – Négy nappal
ezelőtt még boldogan éltünk és dolgoztunk egy panzióként működő
francia kastélyban. Aztán a tulajdonosoknak elfogyott a pénzük, és
szélnek eresztettek minket, ezért jöttünk vissza Angliába, és ezért kell
új munka után néznünk. Hazafelé jövet a buszon olvastam Majella
hirdetését, és azonnal éreztem, hogy nekünk szól. Bár lenne itt egy
hazugságvizsgáló, hogy láthassa, minden igaz.
– Ami azt illeti, a telefonomon is meg tudjuk csinálni. Van egy
letölthető applikáció.
Seth megint kutatóan nézett rá. Lainey nem tudta eldönteni, hogy
ez most csak blöff, vagy komolyan beszél, de nem hátrált meg.
– Szuper, csináljuk.
Csend támadt, majd a férfi szája széle apró mosolyra húzódott.
– Inkább hagyjuk. Biztosan nem pontosak. De jó volt a válasz.
– Köszönöm.
– Tehát maguk ketten ott a chateau-ban ismerkedtek meg.
– Igen.
– És mi lesz, ha szakítanak?
– Nem tudom. Majd ha oda jutunk, kiderül. De remélhetőleg nem
kerül rá sor. Boldogok vagyunk, és jól működünk együtt.
Ami igaz is volt, legalábbis platói értelemben. Ugyan ki ne szeretne
egy olyan jó természetű és laza alakot, mint Kit?
– És mi lesz, ha nem kapják meg ezt a munkát?
– Visszamegyünk Londonba, és keresünk tovább, amíg nem
találunk valamit.
Lainey viszont már tudta, hogy a többi családtag letette a voksát
mellettük, így elég jól állnak.
– Vau!
 Az egyik kutya volt az, de nem a konyhából. Lainey körülnézett, és
egy bébiőrt pillantott meg a tálalón, elrejtve egy gyümölcsöstál meg
egy mérleg mögé.
Nem csoda, hogy olyan erőtlennek tűnt a vakkantás.
Visszafordult Sethhez.
– Van kisbaba a házban?
A férfi a fejét rázta.
– A kutyák miatt tartjuk. Ha fent dolgozunk az irodában, a kutyák
meg idelent vannak, jó, ha halljuk őket, nehogy valami galibát
csináljanak.
Ez teljesen logikusan hangzott, de a magyarázat túlságosan is
gördülékeny volt. Lainey gyorsan rá is jött a megfejtésre.
– Azért intézték úgy, hogy korábban érkezzünk, hogy itt lehessen
minket hagyni a konyhában. Maguk meg az irodából hallgatóztak, hogy
mondunk-e valamit a nagypapáról.
A férfi szája egy pillanatra derűsen megrándult, jelezve, hogy
Lainey sejtése helyes volt. Lainey is elmosolyodott, mert tudta, hogy
átmentek a próbán. És ami még jobb, várakozás közben nem árulták el
az igazi titkukat sem.
Hála az égnek.
– Ez eléggé alattomos trükk. Ráadásul, ha jól sejtem, illegális is.
– Nem az. Ugyanakkor nagyon sok mindent meg lehet tudni belőle.
Lainey próbált visszaemlékezni mindenre, amit Kittel beszéltek. Te
jó ég…
– Csak vicceltem az összetört pohárral…
– Reméltem, hogy így van. És ha a barátja visszaér – folytatta Seth
–, közölheti vele, hogy az olcsó sonka a hűtőben a kutyáké.
Majella hamarosan befejezte a telefonálást, és visszatért. Tíz
perccel később a kipirult és kissé kifulladt Kit is befutott a ginnel.
– Lássuk, hogyan keveri – adta ki a feladatot Sir Ri-chard, akit
visszahívtak a kertből, és személyesen ellenőrizte a Tanqueray
kitöltését, továbbá a hat jégkocka, a tökéletes mennyiségű tonik és a
jókora gerezd lime hozzáadását.
 Ivott egy kortyot, és elismerően bólintott.
– Remek, remek. Olyan hűha, ez kell nekem. – Sethhez fordult. –
Felvettétek már őket?
Seth összehúzta a szemét.
– Még nem, de jól nyomulsz.
A nagypapa dühöt színlelt.
– Ugyan! Az én véleményem már nem is számít? Helyes fiatal
párocska, őrülten szeretik egymást, és képesek megcsinálni egy
tisztességes gin-tonikot… Mi több kellene ennél?
– Nem csak rajtad múlik a döntés. Előbb meg kell beszélnünk. –
Seth hangsúlyosan tette hozzá: – Egymás között.
– És mikor fogtok dönteni? Ezek a srácok még a végén elunják
magukat, és továbbállnak, és akkor bánhatjátok. Nézd, itt a bőröndjük
is. Máris tudnának kezdeni. Ha hagyjátok őket elmenni, lehet, hogy
kapnak egy jobb ajánlatot, és soha többé nem látjuk őket.
Csend lett. A helyzet nem is lehetett volna ennél kínosabb. Majella
és Richard egy emberként meredtek Sethre, akinek láthatóan még
mindig voltak fenntartásai.
– Nem szeretnénk tovább húzni az időt – nézett az órájára Lainey.
– Ha nincs több kérdésük, akkor most elmennénk. A következő vonat
negyven perc múlva indul. Ha úgy döntenek, hogy megfelelünk, és
szeretnének minket, hívják fel az ügynökséget. De ha valaki mást
választanak, az is teljesen rendben van. Mindenképp örültünk, hogy
megismerhettük önöket.
Egy kivétellel.

Egy órával később a peronon üldögéltek egy padon. A vonat érkezéséig

hét perc volt hátra, és egyikük telefonja sem szólalt még meg.
– Örülök, hogy nem mosogattunk el – jegyezte meg Kit.
Hacsak nem épp ez bosszantotta fel Sethet. Lainey nagyot
sóhajtott.
– Nincs más jelöltjük. Majd hirdetnek tovább, amíg meg nem
találják, akit keresnek. – A lemenő nap egyenesen Lainey arcába tűzött.
Lehunyta a szemét. – De akkor is elkeserítő. Nem csináltunk semmi
rosszat. Miért nem kellünk nekik? Miért ne kellenénk bárkinek?
Szuperek vagyunk, igazán jól beváltunk volna.
– Talán a pasi mégis meggondolja magát – szólt Kit, az örök
optimista.
– Nem fogja. Ne is álmodj róla – húzta végig a szandálja talpát
Lainey a poros aszfalton. – Száz év után sem. Nem az a típus.
– Te jó ég – motyogta Kit.
Lainey azt hitte, késést írtak ki a vonatukra, hiszen hogy is lehetne
másképp egy hosszú és fáradságos hazaútnál. Ráadásul nincs is
semmiféle „haza”, csak a vendégszoba Kit anyjánál, a használaton
kívüli kötőgéppel meg a…
– Néha mégis az a típus – szólalt meg egy ismerős hang.
Csakhogy nem Kit hangja volt.
Lainey-nek elállt a szívverése. Felnézett. Seth állt előtte, zsebre
dugott kézzel, higgadtan vizsgálódó tekintettel.
– Most már befejezhetné, hogy kihallgatja mások beszélgetéseit –
mondta neki Lainey.
– Nem tehetek róla, hogy maga becsukta a szemét. Na de miért is
vagyok olyan típus, aki soha nem gondolja meg magát?
– Mert üzletember, aki élvezi, hogy gyorsan dönt, aztán az utolsó
vérig kitart a döntése mellett. A meghátrálás a gyengeség jele lenne.
– Jó meglátás – szegezte előre a mutatóujját Seth, és egyetértőén
bólintott. – Teljesen igaz, az esetek kilencvenkilenc százalékában. –
Lainey már észrevette, hogy Seth imádja a jelentőségteljes csendeket. –
De eléggé pasi vagyok ahhoz is, hogy tudjam, mikor kell
meghátrálnom.
Lainey visszafojtotta a lélegzetét.
– Akkor ez azt jelenti, hogy… ?
– A házhoz két ember kell, hogy rendben tartsák. Richard és
Majella meg a gyerekek és kutyák – hozzájuk ugyancsak két ember
kell, hogy őket is rendben tartsák. Néha én is ott leszek, de én általában
úton vagyok. Ők megkedvelték és kiválasztották magukat, úgyhogy
meghajlok az akaratuk előtt. Ha még mindig érdekli magukat az állás,
akkor megkapták. – Az indulási táblára pillantott: a vonat érkezéséig
két perc maradt. – Ha most inkább visszamennek Londonba, és a jövő
héten kezdenek, az sem probléma. Ha viszont azonnal beköltöznének,
az nagyszerű lenne – bökött bal felé, ki az állomásról. – És el is viszem
magukat, odakint parkolok.
– Nos, ez roppant érdekes, ám előbb meg kell beszélnünk. Egymás
közt – nézett rá Lainey hűvösen, miközben a vonat füttyén tett a
távolban. – Ha esetleg tudna adni nekünk néhány percet…
– Ne szórakozz már – fakadt ki Kit. Felállt, és a kezét nyújtotta
Sethnek. – Köszönjük. Elfogadjuk.
 6. fejezet

– Tudod, egészen szórakoztató a csajodnak lenni.

– Te vagy nekem az első és az egyetlen – nyújtotta át a frissen
elkészített teát Kit a lánynak. – Megtisztelve érezheted magad.
Lainey félig ülő helyzetbe tornászta magát hálózsákjában a
kanapén, és elvette a bögrét. Reggel hét óra volt a negyedik napjukon
St. Carysben, és máris belezökkentek az együttélés rutinjába. Kit
anyukája megszervezte, hogy utánuk hozzák a holmijukat, ami előző
nap meg is érkezett. Mivel Kit száznyolcvan centinél is magasabb volt,
ő használta a dupla ágyat. Lainey a maga százhatvanöt centijével a
kanapén aludt, ami ugyan nem volt fényűző megoldás, de ki lehetett
bírni. Az első éjszakán mindketten a nagy ágyban tértek nyugovóra, de
Kit nyugtalan alvó volt, és horkolásban is erős, így aztán másnap
gyorsan elmentek a nagy szupermarketbe St. Carys mellett, és
beszereztek egy hálózsákot. Aztán minden áldott reggel szépen
összecsavarták, és elrejtették az ajtó mögötti szekrény háta mögé, a
porszívó mellé.
– Egész kompatibilisek vagyunk, nem? – iszogatta a teát Lainey,
ami éppen úgy volt elkészítve, ahogyan szerette, és nézte, ahogy Kit
megkeni a pirítósát vajjal, majd Nutellá-val. – Ha arra is rá tudnálak
venni, hogy nézz focit a tévében, tökéletes pasi lennél.
Lainey elvette a tálcát Kittől, a fiú pedig tökéletes háromszögekre
vágta fel a kenyeret.
– Nagyon szeretlek, de ez sajnos lehetetlen.
– Nem tudod, mit hagysz ki…
Ebben a pillanatban erőteljes kopogtatás hallatszott az ajtón. Kit
beakasztva hagyta a láncot, de a tejüvegen keresztül kirajzolódó alak
körvonala elárulta, hogy Seth a kora reggeli látogató. Lainey, szájában
a nutellás kenyér sarkával, ugrálva megindult a hálószoba felé. Vicces
zsákban futási produkció volt, de gyorsabbnak ígérkezett, mint
kivergődni a hálóalkalmatosságból vagy küzdeni a cipzárral.
A hálószobában tompa puffanással landolt az ágyon, de Seth nem
látta meg, és ez volt a fontos. Kihámozta magát a zsákból, gyorsan
felkapott egy sortot meg egy kék pólót, összeborzolta a haját, és
visszament a nappaliba.
– Jól van? – húzta fel az egyik szemöldökét Seth. – Hallottam
valami puffanást. Mintha kiesett volna az ágyból.
– Ki is estem. Megijedtem. Azt hittem, hogy csak fél nyolckor kell
átmennünk a házba.
– Elnézést, valóban így van. Csak azért ugrottam be, mert
bemegyek Bristolba. Harrynek most jutott eszébe, hogy ma iskolai
kirándulás van, és húsz perccel korábban be kell érnie, hogy ne késse le
a buszt. Továbbá kell neki ebédcsomag és úszófelszerelés.
– Rendben. Köszönjük.
Harry iskolája harminc percre volt kocsival, még megoldható.
– Mindenhol kerestük az úszócuccát. Mindeddig sikertelenül.
– Ó, értem – felelte Lainey, de közben nem értette, miért bámul
Seth a háta mögé, és miért van úgy elszörnyedve.
– Az ott a magáé? – mutatott a férfi a tányérra a pirítóssal.
– Igen.
Volt valami apró betűs rész a szerződésben? Nem szabad a
bútorokra tenni a reggelis tányért, nehogy leessen, és összepiszkolja a
szőnyeget?
– Nutella és vaj? – Seth ezt úgy mondta, mintha sült csótányokról
beszélne.
– Miért?
– De hát ez… undorító.
Lainey azonnal védekezni kezdett.
– Nem, nem az.
– De igen – szólt közbe Kit. – Hányszor mondtam már neked? A
Nutellát üres pirítósra kell kenni.
 Micsoda árulás. Másfelől viszont erősíti a pasiképet – még ha egy
elég undok pasiét is.
– Úgy eszem a Nutellát, ahogy akarom – kapta fel a tányért Lainey,
és a fiúk felé nyújtotta. – Semmit nem szabad elutasítani, amíg meg
nem kóstoltuk.
– Bizonyos dolgokat jobb nem kipróbálni – vélekedett Seth.
Úgy kell nektek. Lainey visszatette a tányért.
– Nem tudja, mit hagy ki. Egyébként pedig ne aggódjon, mindent
megoldunk. Öt perc, és odaát leszek.
Amint esélyem lesz felvenni egy bugyit és egy nadrágot.

***

Majella elmerült munkával töltötte a délelőttöt a ház emeletén lévő

irodájában. A beérkezett e-maileket dolgozta fel, amelyeket Seth cége,
a Faulkner Travel utazási iroda kapott. Délben megéhezett, és lement a
konyhába. Az ablakok ragyogó tisztán csillogtak, a kőpadló teljesen
morzsamentes volt, és a csetreszek mennyisége is kezelhetőre csökkent.
– Kész csoda vagy – mondta Lainey-nek, aki épp a szomszédos
mosókonyhában szorgoskodott, a mosott ruhát pakolta át a szárítóba. –
Mindketten azok vagytok. Annyira örülök, hogy végül elvállaltatok
minket.
– Mi is örülünk. – Lainey oldalsó, szőke hajtincsei kiszabadultak a
hajcsat alól, az arca kipirult, kék pulóverének ujja vizes lett. – És
sikerült megtalálnom Harry úszónadrágját. Egy halom törülköző alatt
volt a szárítóban.
A kristálytiszta ablakon át Majella látta Kitet odakint a kertben,
amint a loncot aprította, mely majdnem megfojtotta a lugas rózsatöveit.
Lainey zöldségeket halmozott a vágódeszkára, tűzálló üvegtálat vett elő
a szekrényből meg egy éles kést a fiókból. Majella arra gondolt, hogy
Maisie, a korábbi házvezetőnő a nyomába se érhetett ennek a jókedvű
lánynak.
 Meg fogja mondani Sethnek, ha visszajön, hogy tévedett, amikor
kételkedett az új páros képességeiben.
– Mindketten nagyon keményen dolgoztok – jegyezte meg.
– Hozzá vagyunk szokva. Ha elkészült az étel, lesúrolom a
lábazatot. Nagyon látszik majd a különbség – folytatta Lainey. – Ha
végeztünk az első nagy rohammal, úgy fog kinézni ez a ház, mintha
egy magazinból vágták volna ki.
Angyalok emberi testben. Majella imái, hogy végre újra otthonuk
legyen, amire büszkék lehetnek, meghallgatásra találtak. Az asszony
odalépett a hűtőhöz, és talált egy csücsök brie sajtot, amit rátehet az
extrudált kenyérre, hogy csillapítsa a gyomra korgását. Leült az
asztalhoz, és nézte, ahogyan Lainey profin felkockázza a kisebbfajta
hegynyi répát, hagymát és krumplit.
– Emlékszem még, amikor először megakadt a szemünk ezen a
helyen – mesélte Lainey-nek. – Tizenöt éve történt, és nem sokkal
azután Richard meg is vette. Mind lejöttünk ide nyaralni, és
elképzelhetetlenül tökéletes volt. Richard akkoriban még hosszú
hónapokat töltött Los Angelesben, és a pénzügyi tanácsadója azt
javasolta, hogy adja ki a házat, így is tett néhány évig, aztán jött az a
szívroham, és Richard rájött, hogy ideje lassítani.
– Nagy ijedség lehetett.
Majella bólintott.
– Néhány napig élet és halál között lebegett. De aztán
végrehajtották a bypassműtétet, és az segített. Utána úgy döntött, hogy
szedi a sátorfáját Los Angelesből, és végleg letelepedik itt, és megkért
minket, hogy költözzünk ide vele együtt. A férjem, Tony viszont még
Kensingtonban dolgozott, nem tudtuk volna megoldani a dolgot. Így
Richard letett erről az ötletről, feleségül vette Ava Deluccit, és
beköltözött hozzá a Comói-tónál lévő villájába.
– Erre emlékszem a hírekből – nézett fel Lainey.
A bulvárlapokból nagyjából mindenki tudta, hogy a házasság
katasztrofális hiba volt. A frigy végül úgy ért véget, hogy az izgága
olasz színésznő megállította a forgalmat Róma központjában, csak
hogy egy megafonon keresztül szétkür-tölje a világba, hogy nem
maradhat egy olyan férfi felesége, aki szívesebben pókerezik a
kaszinóban, ahelyett hogy vele menne az operába. Válaszul Richard
teljes komolysággal nyilatkozta egy riporternek, hogy az operába járás
legalább olyan megterhelő volt a fülének, mint a házasság Avával.
– Aztán visszaköltözött Londonba, és kibérelt egy lakosztályt –
mesélt tovább Majella. – Ez hét évvel ezelőtt történt, éppen mielőtt
Tonynál megállapították volna a rákot… Szörnyű időszak volt. –
Majellát, mint mindig, most is elfogta a mélységes szomorúság. Letette
a szendvicsét. – Tudom, hogy vaskos közhely, de az élet tényleg olyan,
mint a hullámvasút, nem igaz? Egészen addig annyira boldogok
voltunk. Csak éppen az ember nem értékeli a jó időket addig, amíg
rosszra nem fordulnak, és nem önt el mindent a baj.
– Nem muszáj beszélned róla – mondta Lainey szelíden, és
abbahagyta a szeletelést.
Majella megrázta a fejét.
– Semmi baj, volt elég időm hozzászokni. Már majdnem öt év telt
el a halála óta. Az első hónapokban a nevét sem tudtam kimondani sírás
nélkül, de mostanra könnyebb. Most már ez az új életem, és csak rajtam
múlik, hogy mit hozok ki belőle.
– Feltehetek egy személyes kérdést?
– Rajta – Majella tudta, mi fog következni.
– Violet elárulta tegnap, hogy nem ismerkedsz. Hogy senkid sem
volt Tony után.
– Így igaz. Nem volt – rázta a fejét Majella.
– Ez azért van, mert nem is akarod? Nem kell válaszolnod, ha nem
akarsz – tette hozzá sietve Lainey. – Vagy úgy gondolod, hogy jó lenne
megismerkedni valakivel, csak éppen még nem sikerült találnod olyat,
aki tetszik?
– Nyugodtan beszélhetünk róla – mosolyodott el kurtán Majella. –
Tony elvesztése után beléptem egy özvegycsoportba, és a többiek közül
egészen sokan találtak új párt. Azt hiszem, én a gyerekekre akartam
koncentrálni, hogy ők jól átvészeljék. De ezen már túl vagyunk. És azt
hiszem, jó lenne találkozni… egy kedves emberrel…

Váratlan érzelmek tolultak fel a torkába, és nyelnie kellett. Miután

hosszú évekig folyamatosan mondogatta magának, mennyire
szerencsés, hogy ott vannak a gyerekek, akik miatt tovább kell lépnie,
ritkán engedte meg magának azt a beismerést, hogy közben ő maga
rettenetesen magányos.
– Ezek szerint készen állsz rá, hogy megismerkedj valakivel –
nyugtázta Lainey. – Ez jó hír.
– Nem kell elsietni. A megfelelő férfi majd eljön egy nap. De
erőltetni úgysem lehet.
– Azért vettél fel, mert egy Mary Poppinsra van szükséged, aki
jobbá és könnyebbé teszi az életedet – mosolygott Lainey derűsen,
egyik kezében a késsel, a másikban egy krumplival. – Úgyhogy akkor
ez a küldetésem. Nem tudom elintézni neked a herceget fehér lovon, de
lesznek ötleteim arra, hogyan javítsuk az esélyeidet.
 7. fejezet

Seth Faulkner egy héttel később, egy délutánon érkezett vissza St.
Carysbe. Leparkolt a Menhenick House behajtóján, és bement, ám
odabent senkit sem talált.
Meleg volt, a tenger delfinkék; nem kellett titkosügynöknek lenni
ahhoz, hogy rájöjjön, hol vannak a többiek. Seth átvágott a kerten, és a
St. Carys-öböl három strandja közül a legközelebbihez tartott.
Beachcomber volt a legnyugatabbra, aztán Mariscombe; mindkettő
csodálatos, de ez, a Menhenick-öbölben megbúvó strand volt a
legeldugottabb, a legvédettebb. Ez volt a kedvence.
És a szívének legkedvesebb emberek is itt voltak. India és Violet
egy pikniktakaró mellett heverésztek, és falatoztak. Richard
napszemüvegben és imádott panamakalapjában egy összecsukható
napozószékben terpeszkedett, és nézte az energikus frizbicsatát,
amelyet Harry és az új házvezető pár vívott. Ernie és Glenda mellettük
hűsöltek az árnyékban.
Seth szemügyre vette Lainey-t és Kitet. Noha még nem látta a
kertben és házban végbement változásokat, tudta, hogy Majella
mennyire örül a jelenlétüknek. Leginkább a rengeteg lelkendező sms-
ből és e-mailből értesült a házban történt változásokról, melyek azt
voltak hivatva bizonyítani, hogy ő tévedett, és Majellának volt igaza.
Mivel még senki sem vette észre, hogy megérkezett, Seth
láthatatlanul nézelődhetett tovább. A lányok kisebb korukban szívesen
játszottak a sportőrült Harryvel a parton, de tizenhét éves korukra a
lelkesedésük erősen megcsappant. Szerencsére Kit és Lainey igazán
odatették magukat. Amikor Harry a tengerbe dobta a frizbit, a másik
kettő azonnal rohant utána. Kit akarta először elérni, Lainey viszont
nem bírta elviselni a vereség lehetőségét, és ellökte úgy, hogy Kit
térdre esett. A lány diadalmas kiáltással vetődött a frizbi után. Immár
combig a türkizkék vízben meglengette a műanyag korongot a feje
fölött, és győzelmi táncba kezdett, aztán úgy tett, mintha Kitnek
szánná, de ehelyett Harry felé dobta a part irányába.
Ernie is úgy érezte, hogy kimarad a buliból, és otthagyta titkos
virslishasé-készletét, hogy csatlakozzon a többiekhez a vízben.
Mint azt Richard is megjegyezte az elején, Kit és Lainey nagyon
szép pár. Rögbijátékos fizikumával, kócos, szőke hajával és megnyerő
mosolyával Kit maga volt a megtestesült amerikai álompasi. Lainey
pedig… Lainey olyan mértékben magára vonta Seth figyelmét, hogy a
férfi alig tudta róla levenni a szemét. A lány sötétszőke haja lobogott a
szélben, ahogy a vízben szökdelt, Ernie-t hajkurászva. Fehér sortja
vizes lett, napbarnított combján vízcseppek csillogtak, piros pólója félig
lecsúszott a válláról. Ernie hirtelen megfordult, és rávetette magát
Lainey-re, aki beleborult a vízbe, és fetrengve nevetett, miközben a
kutya vad farokcsóválással megpróbálta képen nyalni.
Különös érzés fogta el Sethet: van valami ebben a lányban.
Fogalma sem volt, hogy mi az, de tudta, hogy nem engedheti meg
magának, hogy belegondoljon. Mégis, minél tovább nézte, annál
inkább erősödött az érzése, mintha valamilyen megmagyarázhatatlan
kapcsolat lenne kettejük közt, mintha már találkoztak volna korábban.
Persze teljesen biztos volt benne, hogy nem. Kiváló memóriájának
hála, mindig képes volt elhelyezni a múltból előbukkanó arcokat.
A vad játék a hullámok közt tovább folytatódott. Csodák csodájára
még Indiát is rávették, hogy hagyja ott a mobiltelefonját, és
csatlakozzon hozzájuk. Seth elmosolyodott, de aztán megint azon kapta
magát, hogy Lainey-t nézi, aki éppen elkapta a barátja pólójának
nyakát, hogy visszatartsa, csak hogy Harry kaphassa el a frizbit.
Seth leült egy kőre, és arra gondolt, hogy az elkövetkező hónapok
mennyire rázósnak ígérkeznek. Nem volt teljesen őszinte Majellával és
Richarddal. Amikor Majella elképedve kérdezte: „De hát miért
gondolod, hogy nem kéne felvennünk őket?”, ő csak annyit felelt:
„Szerintem egy idősebb pár jobb lenne. Ők alig egy éve ismerik
egymást, ki tudja, hogy együtt maradnak-e egyáltalán? Akár holnap is
összeveszhetnek, szakíthatnak, és akkor ott vagyunk, ahol a part
szakad.” Majella általában mind az üzleti, mind a családi életben
elfogadta az ő döntéseit és tanácsait. Most viszont megmakacsolta
magát, és nem hagyta, hogy bárki eltántorítsa. Határozottan megrázta a
fejét, és annyit mondott:
– De az is lehet, hogy nem szakítanak. Ne legyél ennyire
pesszimista, Seth. Csak azért, mert te hamar ráunsz a kapcsolataidra,
még nem biztos, hogy mások is így vannak ezzel. Csodálatos párosnak
tűnnek, mi, többiek kedveljük őket, és ágy döntöttünk, hogy
szükségünk van rájuk. Ennyi.
Sethnek szokatlan volt, hogy kivételesen nem az ő akarata
érvényesül, kicsit bosszantotta is a dolog. De Majella nem hagyta
magát.
– Még ha szakítanak, akkor is jobb, ha ők vannak itt néhány
hónapig, mint ha egy dögunalmas pár lenne itt – érvelt.
Ez volt az a pillanat, amikor Seth belátta, hogy vesztett. Kénytelen
volt jó képet vágni a dologhoz, lemenni a vasútállomásra, és közölni
Lainey-ékkel, hogy fel vannak véve.
Mostanra pedig éppolyan könnyedén beilleszkedtek a családba,
ahogyan Majella előre megjósolta. Mindenki teljesen odáig van értük.
Kivéve őt.
Kifújta a levegőt, és emlékeztette magát, hogy képes rá. Meg kell
tennie. Igen, vonzódik Lainey-hez; azonnal érezte a szikrát, amint
megpillantotta a lányt a konyhában a múlt héten, méghozzá olyan
erővel, hogy elakadt a lélegzete.
És mindig is ahhoz volt szokva, hogy megkapja, akit vagy amit
akart. Ezúttal azonban erre nincs lehetőség. Lehet, hogy nagy
szoknyavadász, de egyvalamit sose tenne – és soha nem is fog tenni
soha nem zilálna szét egy működő kapcsolatot.
Főleg nem akkor, ha a szóban forgó pár éppen a családjának
dolgozik.
Ez pedig azt jelenti, hogy magában kell tartania az érzéseit. Nem
lesz könnyű. De muszáj. Csak mert az ember vonzódik valakihez, még
nem kell feltétlenül kimutatnia. Ha az illető már foglalt, egyszerűen ki
kell verni a dolgot a fejünkből, és úgy viselkedni, mintha mi sem
történt volna.
Egyetlen villanással sem árulhatja el magát. És ha egy kis
szerencséje van, a szokásos, megrögzötten rövid érdeklődési ideje az
ellenkező nem tagja iránt most sem hagyja majd cserben. Elég lesz
néhány hét, és elmúlik az újdonság varázsa.
– Seth!
Szóval észrevették.
Majella integetett, hogy menjen le hozzájuk.
– Gyere, legyél a mi csapatunkban! – kiáltotta India.
Seth tétovázott, és arra gondolt, hogy sürgős üzleti telefonhívást
kéne színlelnie, ami miatt vissza kell mennie a házba. Ebben a
pillanatban valóban meg is csörrent a zsebében a telefon. Ez aztán a
karma; lehet, hogy tényleg egy sürgős hívás, ami többórás intézkedést
igényel majd.
De amikor a kijelzőre pillantott, Dawn nevét pillantotta meg. A
lány már hagyott két üzenetet, amíg az M5-ösön vezetett. Eggyel több
sem fog megártani.
Különben is nevetséges dolog kerülni Kitet és Lainey-t: elvégre itt
laknak és dolgoznak velük.
Hagyta a hívást hangpostára futni, és visszatette a mobilját a
farmerje zsebébe, aztán felállt, és elindult lefelé a partra vezető
homokos ösvényen.
Semmi gond. Képes lesz rá.

Egy órával később, amikor megint Dawn neve villant fel a kijelzőn,
immár negyedszer, fölvette.
– Ezek szerint még élsz! – kiáltott fel a lány. – Kezdtem kételkedni
benne.
– Bocs, de hazafelé jöttem, nem tudtam felvenni vezetés közben.
Aztán lemerültem. Most viszont minden rendben.
 – Remélem, nem csak lerázni akartál – nevetett Dawn. – Már
néhányszor megtörtént velem.
– El tudom képzelni – felelte Seth, teljes őszinteséggel.
Néhány hete ismerte meg a lányt, közös barátok mutatták be neki.
Dawn Durhamből költözött ide, mert egy ügyvédi irodánál kezdett
dolgozni St. Carysben.
Seth rádöbbent, hogy akarata ellenére összehasonlítja magában
Lainey-t és Dawnt. Ha egymás mellé állította volna a két lányt, és
megkérdezte volna az embereket, hogy melyikük szebb, a legtöbben
biztosan Dawnra szavaztak volna. Dawn magas és tökéletes testű,
derékig érő, fényes, sötét hajzuhataggal. Ringó járása, magabiztos
fellépése és mély árnyalatú hangja azonnal magára vonta a figyelmet.
Mindig tökéletes sminkjével és öltözékével úgy nézett ki, mint azok a
rámenős, nagyhatalmú jogászok az amerikai sorozatokban.
Lainey ezzel szemben inkább… milyen is? Nagyon vonzó, de
egészen másképp. Seth máris látta maga előtt, úgy, mint az előbb a
magas partról: csillogó szemmel, szélben lobogó hajjal, bőrén a
rászáradt homokkal, egyik karika fülbevalóján egy hínárdarabbal, és
térdén egy vékony vércsíkkal ott, ahol egy kagyló felsértette az egyik
vetődésnél. A piros póló teljesen elázott, és a fehér sort is vizesen
tapadt a lány combjára, de Lainey túl jól szórakozott ahhoz, hogy
törődjön ezzel: csak úgy sugárzott belőle az életöröm.
Seth tudta, hogy ha neki kéne döntenie, ő mindig Lainey-t
választaná.
Na jó, elég az összehasonlítgatásból. Elvégre nincs választása, nem
igaz? Lainey foglalt, továbbá Dawn az, aki éppen ott csicsereg a vonal
másik végén.
És nyilvánvalóan nincs hozzászokva ahhoz, hogy négyszer kelljen
hívnia egy férfit, mire beszélni tud vele.
– Elnézést – folytatta Seth. – Örülök, hogy hallok felőled. Hogy
állnak a dolgok?
– A dolgok? Jól, kösz a kérdést. – Úgy tűnt, a lány jól szórakozik. –
Bár azt vártam, hogy hamarabb fogunk beszélni.
 – Az elmúlt hetekben kész őrület volt a munka. Majdnem végig
Bristolban kellett lennem.
Ez nagyjából igaz is volt.
– De most hallom a tenger hangját, ami azt jelenti, hogy hazajöttél
– szólt Dawn. – Arra gondoltam, esetleg átjöhetnél hozzám ma este
vacsorára.
Félénknek éppen nem lehet nevezni.
– Jól hangzik – felelte Seth. – Vagy el is mehetünk valahová, ha
úgy könnyebb. Nagyon jókat hallottam arról az új francia étteremről a
Silver Streeten.
– Múlt héten voltam ott. Az én főztöm jobb, mint az övék.
Nem is szerény.
– Mondd, hol laksz, és mikor legyek ott.
– Pontosan nyolckor. A címet megírom sms-ben. Nem fogod
megbánni – jelentette ki Dawn.
És nem gátlásos.
Seth úgy érezte, szüksége van egy kis figyelemelterelésre, és Dawn
készségesen szállította ezt. Ez a logikus lépés.

Indulásra készen ment le a földszintre háromnegyed 8-kor. Átvágott a

konyhán, és az orrát megcsapta a sülő hagyma és bacon illata.
Lainey, aki ugyancsak lezuhanyozott, és átöltözött egy rózsaszín
ruhába, a haját pedig kócos felső kontyba fogta, éppen az utolsó
simításokat végezte egy tálca hamburgeren, hagymával,
paradicsomszeletekkel és olvasztott sajttal. Felpillantott, és észrevette,
hogy Seth nézi.
– Tudom, hogy nem kértél vacsorát, de ha meggondolnád magad,
van bőven.
– Borzasztóan csábító, de sajnos nem lehet.
Mi is lehetne ennél jobb? Seth nézte, ahogy a lány kereszt alakban
ropogós baconcsíkokat helyez a burgerek tetejére, majd visszateszi a
zsemlék felső felét. Összefutott a nyál a szájában.
 – Tessék. – Lainey egy tányérra tette az utolsó két szelet bacont, és
a férfi felé tolta az asztalon. – Ez a kettő csak kárba vész, ha nem eszed
meg.
Amikor Seth végzett mindkettővel, rádöbbent, hogy a bacon
feltüzelte az étvágyát, és csak rontott a helyzetén: most már tényleg
nagyon vágyott egy hatalmas burgerre.
– Köszi – pillantott az órájára. – De tényleg mennem kell.
– Indulsz, kedvesem? – lépett be a konyhába Majella Richarddal. –
Mikor érsz haza? Ó, elnézést, csak a szokás hatalma. Te nem gyerek
vagy.
– Hát nem – felelte Seth.
– Megkérdezhetem, hogy hova mész?
– Vacsorázni. Dawnhoz. Ő az új ügyvédnő a Berry and Dexternél.
– Ó, már hallottam róla! Azt hiszem, eléggé felkavarta St. Caryst.
Bombázó, ráadásul szuperokos!
Sethnek feltűnt, hogy Lainey egy pillanatra megdermed, és
rápillant az asztal fölött. Vállat vont.
– Meglehetősen értelmesnek látszik.
– És nyilván bombázó – szólt közbe Richard. – Seth nem
vesztegetné az idejét olyanra, aki nem az. Nézzünk szembe a tényekkel:
biztosan nem mutatkozna egy varacskos disznóval.
Tíz órára járt, és Lainey meg Kit épp a tévé előtt heverésztek,
amikor Lainey telefonja megcsörrent.
– Biddy az – nyúlt a készülékért a lány. – Vajon miért hívhat?
– Helló! Minden rendben veled? – szólt bele Biddy.
Lainey megnyugtatta, hogy igen.
– Nos, ez jó hír. – Biddy hallhatóan őszintén örült, mert bántotta,
hogy olyan hirtelen kellett elbocsátania őket. – Valószínűleg nem fogsz
tudni segíteni, de megígértem, hogy megkérdezlek mindannyiótokat a
biztonság kedvéért. Wyatt hívott minket ma délután. Hát nem
elvesztette az eljegyzési gyűrűt?
Lainey felült.
– Micsoda? És hol?
 – Nos, ha tudná, hogy hol, akkor nem lenne elveszve – felelte
Biddy. – Ma reggel vissza akarta vinni az üzletbe, ahol vette, és amikor
kinyitotta a dobozt, a gyűrű nem volt benne.
– Te jó ég, csak nem azt akarod mondani, hogy ellopták? De ki
tenne ilyet? És mikor történt? Nem én voltam! – Lainey tarkóján
felmeredtek a szőrszálak.
Nem furcsa, hogy azonnal bűnösnek érezzük magunkat, amikor jól
tudjuk, hogy ártatlanok vagyunk? Nyolcéves korában egy fiú a suliból
elcsent egy csomag gyümölcsös rágót a boltban, és kapásból azt
hazudta a tulajnak, hogy Lainey kényszerítette rá. Az igazságtalan vád
réme azóta is kísértette.
De Biddy csak nevetett, és megnyugtatta, miközben Lainey
kihangosította, hogy Kit is hallja.
– Ugyan, kedvesem! Senkinek eszébe sem jutott, hogy te lettél
volna. Wyatt önmagát hibáztatja, hogy annyira szétesett, és nem figyelt
eléggé. Azt mondja, mintha rémlene neki, hogy akkor este felment a
szobájába, és kivette a gyűrűt a dobozából, de nyilvánvalóan eléggé
elmosódottak az emlékei. Valahol elejthette, vagy akár bele is dobhatta
a tóba. Amennyire tudtuk, átkutattuk a kastélyt, és Bill egész délután
kint járkált a fémkeresőjével, de igencsak reménytelen a dolog. Azért
hívtalak, hátha te vagy Kit láttátok valahol ebben az időben.
– Bár tudnék segíteni, Biddy, de sajnos nem tudok. És Kit sem –
tette hozzá Lainey, mert Kit is a fejét rázta mellette. – Mármint
beszéltem Wyattel éjféltájt, te is tudod, de nem említette a gyűrűt, és
nem is láttam nála. Azt viszont tudom, merre járt: a fák közt, a gyep
szélén, épp szemben a szobámmal. A legnagyobb fát nézegette, azt,
amelyiknek olyan alacsonyan szétterülő ágai vannak… – A fafajták
ismerete nem volt éppen az erőssége. – Amelyik úgy néz ki, mint egy
karjait lengető hastáncos lelógós ruhában…
Kit hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Biddy, Lainey a kék lecsüngő cédrusra gondol.
– Igen, ott találtam rá. És ott ültünk le a fűbe beszélgetni. – Lainey
elhallgatott, mert a könnyeivel küszködő Wyatt emléke elszomorította.
– Próbáltam egy kicsit felvidítani, nehogy valami butaságot csináljon.
Úgyhogy Bill esetleg nézze meg arrafelé a fémkeresővel.
– Reggel megnézzük – sóhajtotta Biddy.
– Nem volt biztosítva? – érdeklődött Kit.
– Ezek szerint nem. Wyatt úgy gondolta, megvárja vele az
eljegyzést. Szegény fiú.
– És tudod, mekkora az értéke? – kérdezte Lainey.
– Persze. Wyatt elárulta. Ezért vacakol Billy ennyit azzal, hogy
próbálja megtalálni. – Biddy halkabbra fogta a hangját, mint mindig, ha
pénzről volt szó. – Negyvenezer fontba került.
Lainey levegőért kapkodott.
Egyetlen nyavalyás kis gyűrű?
– Jaj, szegény Wyatt! Micsoda balszerencse!
– És még csak nem is emlékszik, hová tehette. Micsoda idióta –
jegyezte meg Kit.

A gyakorlat ismét megmutatta, hogy mindig rejtély, vajon az első randi

mit tartogat. Azt hinnéd, hogy tudod, mire számíthatsz, de bármikor
tévedhetsz.
Seth persze nem nagyon szerette, ha a dolgok nem úgy alakulnak,
ahogyan ő elképzeli, de ezúttal nem bánta, hogy ez történt.
Mert ha a szuper magabiztosság a nő egyik legfontosabb fegyvere,
akkor senki sem számít arra, hogy végül majd a konyhában fogja itatni
az egereket.
– Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ennyire eltoltam. Azt
hittem, menni fog. – Dawn teljesen magánkívül rázta a fejét, és Seth
tányérja után nyúlt. – Meg ne edd. Még csak meg se kóstold.
– Semmi baj vele.
Ez persze égbekiáltó hazugság volt, és Seth végül hagyta, hogy
Dawn elvegye a tányért a péppé főtt fürjjel, a kőkemény krumplival és
a gyanús kéksajtmártással, mely rejtélyes mosogatószer-mellékízzel
rendelkezett. Dawn kimasírozott a konyhába, és mindkét tányér
tartalmát beleöntötte a kukába.
 Ezután Seth különös, zokogásszerű hangra lett figyelmes. A
konyhában egy kivörösödött arcú, szégyenkező Dawnt talált.
– Azt hittem, ha követem a receptet, minden tökéletes lesz. Le
akartalak nyűgözni. És most minden elromlott, kudarcot vallottam.
A nő reszketett a kétségbeeséstől: a szuper túlteljesítő, aki most
nem tudott teljesíteni.
Seth letépett egy darab konyhai papírtörlőt, és odanyújtotta. Dawn
óvatosan megtörölgette vele a szemét, ügyelve, hogy ne mosódjon el a
szemfestéke.
– Ugyan már, ne izgasd magad miatta. Csak egy étel volt –
nyugtatta Seth, de persze jó lett volna, ha közben nem korog a gyomra
az éhségtől.
– De olyan étel, amit én készítettem. El akartalak kápráztatni a
zsenialitásommal.
Olyan nyomorultul festett, hogy Seth megölelte.
– Elhiszed, ha azt mondom, hogy ettől most jobban kedvellek?
Nagy nehezen sikerült kibeszélnie Dawnt az elkeseredésből. Aztán,
mivel nem tudta kiverni a fejéből Lainey burgereit, otthagyta Dawnt,
hogy a lány eltakaríthassa kudarca nyomait, és elment az új
hamburgerezőbe a sétány mögött, hogy hozzon kettejüknek valami
ennivalót.
Éjfél felé hazaindulva Seth az események iróniáján tűnődött.
Komolyan mondta, hogy az elrontott vacsora szerethetőbbé tette a
szemében Dawnt. Amikor valaki minden szempontból tökéletesnek
tűnik, az agyától kezdve a kinézetén keresztül a stílusos, modern
lakásáig, akkor jó érzés rájönni, hogy valahol ő is emberi lény.
Apály volt, ami azt jelentette, hogy le lehetett vágni az utat a
homokpadon Mariscombe és a Menhenick-öböl között. A csillagok
fényesen ragyogtak az égen, a tenger nyugodt volt, a part pedig
elhagyatott, néhány kései kutyasétáltatótól eltekintve, meg egy csapat
tinitől, akik a sziklákon gubbasztottak, és csak a cigarettájuk parazsa
izzott a sötétben.
 Ám miközben folytatta útját a nedves homokpadon, és odaért a
Menhenick strandra, egy magányosan ülő alakot pillantott meg a
parton.

Lainey hallotta a léptek zaját. Eszébe jutott, hogy akár egy rablógyilkos
is jöhet, amikor felismerte a jellegzetes járást és a fehér inget.
Hacsak Seth nem foglalkozik bérgyilkossággal, mellék-
foglalkozásként. Mondjuk hétvégémé. A péntek már hétvégének
számít?
Közben a férfi odaért elé, kilépett a nedves homokról a szárazra.
Lainey megszólította:
– Milyen volt az este?
– Hát… jó, köszönöm. – Lainey úgy érezte, Seth épp folytatni
akarja a beszámolót, aztán mégsem tette. – Te meg mit csinálsz
ilyenkor idekint?
– Hallgatom a tengert. Imádom a hullámok hangját. – Lainey
beszívta a varázslatos sós illatot, fölemelte a kezét, mint egy karmester,
és széles mozdulatot tett, amikor a következő hullám átbukott és
ellaposodva feléjük nyúlt a homokon. – Még nem vagyok túl az
újdonság varázsán.
Seth elmosolyodott.
– Nem baj, ha csatlakozom?
– Csak tessék.
A férfi letelepedett a száraz homokra a lány mellé, és a lábát maga
elé nyújtotta.
– Hol van Kit?
– Ó, őt nem érdekli annyira a tenger, mint engem. Valószínűleg
már mélyen alszik.
– Nem túl romantikus – jegyezte meg Seth.
A francba, nem így kellett volna fogalmazni. Lainey hevesen
megrázta a fejét.
– Csak elfáradt, miután rendbe rakta a garázst és újjáépítette azt a
falat. Amikor ébren van, nagyon is romantikus.
 – Nos, ezt örömmel hallom.
Ez a pasi most szórakozik vele? Vajon gyanítja, hogy valami nincs
rendben a kapcsolatukkal?
– Persze csak ha kettesben vagyunk – folytatta Lainey. – Munka
közben nem lehet turbékolni, nem igaz? Az eléggé amatőr lenne.
– Hát persze.
Seth mintha remekül szórakozott volna. Ideje témát váltani.
– Kérdezhetek valamit?
– Azt, hogy én romantikus vagyok-e?
Nyilvánvalóan szórakozik.
– Nem. Arról, amikor először megláttalak. A parti sétányon mentél,
és egy nő lépett oda hozzád. Láthatóan beszélni szeretett volna veled.
Meglehetősen kétségbeesettnek tűnt, de te ügyet sem vetettél rá, csak
mentél tovább, és én el sem tudom képzelni, mi történhetett. – Lainey a
férfi profilját fürkészte, hogy felmérje a reakcióját. – Miért csináltad
ezt?
– Egész végig ezen töprengtél, de eddig nem merted megkérdezni?
– Szerettem volna, csak úgy éreztem, hogy nincs hozzá közöm.
– Igazából egyáltalán nem izgalmas. Pauline a nő neve, és Richard
egyik megszállott rajongója. Vagyis eleinte rajongó volt, de most már
inkább zaklató. Idő előtt nyugdíjba vonult, és ideköltözött
Manchesterből, hogy közelebb lehessen az ő Richardjához. Jobbára
ártalmatlan, de az elmúlt néhány hónapban rosszabbodott az állapota,
és eléggé bosszantó lett.
– Úgy tettél, mintha ott se lenne – jegyezte meg Lainey.
– Azt a tanácsot kaptam, hogy ez a legjobb módszer. Bármilyen
kapcsolatfelvétel csak ront a helyzeten. Te jó ég! – nézett a lányra Seth.
– Biztosan azt hitted, hogy egy goromba, szívtelen pokróc vagyok.
– Azt.
Seth futólag elmosolyodott.
– Régebben szóba álltunk vele, kedvesek voltunk, de ezzel csak
olajat öntöttünk a tűzre. Az a nő egy megszállott. Egy lakókocsiban él,
ami Richard fotóival van ki tapétázva. Majdnem minden áldott nap ír
neki. Amikor láttál minket, éppen azt akarta, hogy vigyem át hozzá
Richardot délutáni teára, hogy megmutathassa neki a vázlatfüzeteit.
Lainey elszégyellte magát.
– Ó.
Kellemetlenül érezte magát, amiért rosszat gondolt Sethről.
Seth mintha olvasott volna a fejében.
– Nem vagyok szörnyeteg, elhiheted.
– Akkor jó.
– Ha rájön, hogy nálunk dolgozol, téged is meg fog környékezni.
Foglalkozz vele a lehető legkevesebbet. És ne aggódj – folytatta Seth
megnyugtató hangon —: mint mondtam, kitartó, de alapvetően
ártalmatlan.
– Jó – bólintott Lainey, és azt kívánta, bár ne kérdezte volna meg.
Mert ez azt jelentette, hogy Seth Faulkner jóképű, elbűvölő, viszont
nem olyan gonosz és szívtelen alak, mint amilyennek eddig hitte. Most,
hogy egymás mellett ültek, Lainey még jobban a hatása alá került a
jelenlétének, a testének, a hangjának és az illatának. A lány a
legszívesebben odabújt volna a férfi nyakához…
Na jó, azt nem lehet. Hogy elterelje a gondolatait, gyorsan
megszólalt:
– Tehát jól érezted magad ma este. Akkor találkoztok majd máskor
is?
– Dawnnal? – Seth pillantása egy villanásnyira megállapodott
Lainey arcán, és a lánynak elakadt a lélegzete. – Igen, azt hiszem. Már
ha ő is akarja.
Lainey megremegett, mintha láthatatlan tollat húznának végig a
gerincén. Mert ugyan ki ne akarna újra találkozni egy olyan pasival,
mint Seth, ha adott a lehetőség? Vajon milyen lehet a helyében lenni:
magabiztos, nagyjából tökéletes személyiség, hírből sem ismeri a
kételyt és a visszautasítást. Seth viccelt vele, mert az a gondolat, hogy
Dawn esetleg visszautasíthatja, teljesen elképzelhetetlen volt.
 A dagály közeledett; egy, a szokásosnál nagyobb hullám tört meg a
parton, és alig egy méterre tőlük állt meg, megadva Lainey-nek a
szükséges ürügyet. Föltápászkodott, és így szólt:
– Hú, ez közel volt. Ideje bemenni.
– Úgy érted, a vízbe? – A férfi fogai fehéren csillogtak a sötétben,
miközben ő is felállt. – Ha készen állsz egy jó kis éjszakai fürdésre,
szívesen veled tartok.
Lainey szíve vadul kalapálni kezdett. Seth csak húzza, de mi lenne,
ha igent mondana?
– Nem, kösz, tiéd a pálya. Én megyek lefeküdni.
– Talán a mai estét én is kihagyom – dörgölte össze homokos
tenyerét Seth, aztán együtt indultak el a partról a homokösvényen át a
kert felé.
Amikor a behajtóhoz értek, mindketten látták a fényt a garázs
feletti lakás nappalijában.
A kavicson megcsikorduló lépteik hallatán Kit jelent meg az
ablakban.
– Hoppá – mondta Lainey. – Szegény biztosan nem tudta, hol
vagyok.
– Csak nem féltékeny?
Lainey megrázta a fejét, és vadul gondolkodni kezdett. Hogyan
reagálna valaki egy normális párkapcsolatban egy ilyen helyzetre?
– Megbízunk egymásban – jelentette ki magabiztosan, miközben
integetni kezdett Kitnek az ablakba, és csókot is dobott. – Tudja, hogy
nem tennék semmi olyat, amire féltékeny lehetne.
Seth bólintott.
– Ez nagyszerű. Jó, hogy ilyen boldogok vagytok.
– Igen. Viszlát holnap! – Lainey elindult a lakásukhoz vezető
lépcső felé.
Seth megfordult, hogy visszamenjen a házhoz.
– Jó éjt.
Egy bagoly huhogott odakint a fán. Seth kinyitotta a szemét; hajnali fél
négy volt. Mostanában gyakran előfordult, hogy felriadt éjszaka, és
csak magára haragudhatott emiatt.
Az ég szerelmére, mi történik vele? Amikor meglátta Lainey-t ott a
parton, elég lett volna néhány üdvözlő szó, és mehetett volna tovább.
Mégsem ezt tette. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy leüljön a
lány mellé. Sőt ami még rosszabb, megeresztett egy-két olyan kínos
megjegyzést is, amire máskor sosem ragadtatta volna magát. Szinte
hallotta magát, ahogyan azt mondja:
– Úgy érted, hogy a vízbe?
A legszívesebben kivágta volna a saját nyelvét.
Képes volt arra, hogy egy közös éjféli úszást ajánljon fel. Te jó ég!
Akkor sem hangozhatott volna eszelősebbnek, ha akarja.
Újra lehunyta a szemét, és megint elöntötte a szégyen. Vajon így
érzi magát egy tini, amikor először tetszik meg neki valaki?
Sebaj. Legalább arra jó volt, hogy örökre elűzze az életéből Lainey-
t.
 9. fejezet

Lainey azt tervezte, hogy kimegy a hatalmas szupermarketbe St. Carys

mellé, és elintézi a heti nagybevásárlást, amíg Majella otthon dolgozik.
Ám Majella közölte, hogy imád vásárolni, és menjenek együtt, hisz úgy
gyorsabb és szórakoztatóbb is, mint ha valaki egyedül csinálná.
Elvben remek terv volt, és a valóságban is az lehetett volna, ha
Majella nem bizonyul a világ legkönnyebben elterelhető figyelmű
vásárlójának.
– Hát nem csodálatos itt? Te nem imádod, hogy ekkora a
választék? Ide süss, tizenháromféle krumpli! – Majella őszinte
lelkesedéssel fogdosta végig a zacskókat, elolvasva a felirataikat és
megcsodálva magukat a gumókat.
De még ezzel sem lett volna baj, ha Lainey közben nyugodtan
végezhette volna a bevásárlás többi részét. Ám amikor megpróbált ezt-
azt berakni a kocsiba, Majella mindannyiszor fájdalmasan feljajdult:
– Jaj, ne, már ki is választottad a gombát? De hát én még meg se
néztem őket!
Lainey az órájára pillantott.
– Már így is negyven perce vagyunk itt. Nem mehetnék el addig az
öblítőért?
– De mi van, ha nem a legjobbat választod? Én szeretem
végigszagolgatni az összesei, különben nem tudhatom, melyik a
legfinomabb illatú.
– Oké, akkor hozom az unalmasabb dolgokat, a villany-körtét és a
papírtörlőt. Mert már dél van – magyarázta Lainey. – És a hely tíz óra
múlva bezár.
– Te gúnyolódsz velem. Egyszerűen nem akarok semmi vacakot
venni, ennyi az egész.
 Lainey otthagyta Majellát, és elindult megkeresni a lista kevésbé
izgalmas tételeit. Amikor néhány perccel később visszatért, észrevette,
hogy egy férfi figyeli Majellát a saláták mellől.
– Én az extra puha zsebkendőt szeretem – jelentette ki Majella. – A
balzsamosat.
– Hagyd most a zsepit. Szereztél magadnak egy csodálót.
– A pasi a halaspultban? Szerintem pluszpénzt kap azért, hogy
flörtöljön a vén tyúkokkal.
– Nem vagy vén. Én nem is a halasról beszélek. A salátáknál áll
egy fickó, aki folyton téged néz. De te ne nézz oda – szisszent fel
Lainey, habár túl későn.
Majella úgy pördült meg, mint akit megcsíptek.
– Ja, őt ismerem. Gerrynek hívják, tavaly karácsonykor
találkoztunk egy partin. El is hívott randira.
Lainey felvonta a szemöldökét.
– Na és elmentél?
– Nem, dehogy mentem.
– Miért nem?
Majella vállat vont.
– Mert nem járok randikra.
– Talán mégis meg kéne próbálnod – mondta Lainey. – Abban
maradtunk, hogy ideje megint aktivizálnod magad, nem igaz? –
mosolygott rá szinte bátorítóan Gerryre. A férfi Majella korabeli volt,
és kellőképpen normálisnak tűnt. – Látod? Már jön is. Csak egy kicsit
csevegj vele, és ejts el néhány olyan megjegyzést, amiből rájöhet, hogy
már másképp gondolod. Ha megint elhív, ezúttal igent kell mondanod.
– Te jó ég, erre nem vagyok képes. Semmi szín alatt.
– De igen – felelte Lainey. – Légy bátor. Menj a dolgok elébe.
Ragadd meg a pillanatot!
Miért sokkal könnyebb mindig mások szerelmi életét rendbe hozni,
mint a sajátunkat?
Miután túlesett a bemutatáson Gerryvel, elkapta a bevásárlókocsit,
és derűsen közölte:
 – Ti csak beszélgessetek, én addig befejezem a vásárlást – majd
eltűnt a következő sorban, mielőtt Majella kinyithatta volna a száját.
Húsz perccel később valaki a fülébe sziszegte:
– Istenem, megcsináltam! Megragadtam a pillanatot!
Majella volt az, olyan kipirult arccal, mintha maga sem tudná
elhinni, ami történt.
– Szuper! Jó fejnek tűnik.
– Megkérdezte, hogy vagyok mostanában, én meg nem bírtam
magammal. Elárultam neki, hogy szerinted ideje újra elkezdenem a
randizást, és elnézést kértem tőle a múltkori miatt, mire ő azt felelte,
hogy ez csodálatos hír, és elmennék-e vele vacsorázni, mire én igent
mondtam.
– Igen! – ütötte össze a tenyerét Lainey. – És mikor?
Majella arcáról lehervadt a mosoly.
– Jaj. Elfelejtettem.
Lainey végigrohant az egész szupermarketen, hogy megtalálja a
férfit, végül odakint pillantotta meg. Éppen beült a kocsijába.
Gerry ugrott egy nagyot, amikor Lainey bekopogott az üvegen.
Meglepetten tekerte le az ablakot.
– Igen?
– Elnézést, csak nem tudtuk, hová tűnt – kapkodott levegő után
Lainey. – Még szerencse, hogy idejében megláttam! Na jó, talán hülyén
hangzik, de Majella nem jegyezte meg, melyik napon fognak
találkozni. Annyira izgatott lett, hogy azonnal elfelejtette. És nagyon
köszönöm, hogy elhívta.
– Figyeljen ide. Egy vallomással tartozom – bökte ki Gerry. – Nem
szeretnék gorombának tűnni, de igazából elég kínos helyzetbe
kerültem. Valójában nem én akartam elhívni vacsorára Majellát. Az ő
ötlete volt… Elkezdett arról beszélni, hogy milyen jó lenne, és a végén
úgy éreztem, muszáj belemennem. Egyszerűen nem volt szívem nemet
mondani.
Lainey teljesen megdöbbent.
– De hát… Korábban még akart volna vele randizni…
 Gerry fájdalmas arcot vágott.
– Megismerkedtem valakivel januárban, akivel azóta is
találkozgatok. És minél jobban belegondolok, annál inkább úgy látom,
hogy nem értené meg, ha elmondanám neki, hogy csütörtök este
Majellával vacsorázom. Megtenne nekem egy szívességet, és közölné
vele, hogy végül mégsem fog menni? Engem nem visz rá a lélek,
annyira kínos.
Lainey a fagylaltoknál találta meg Majellát. Az asszony éppen
telefonált, még mindig ragyogó arccal.
– Ronaldo, te egy angyal vagy! Holnap reggel fél kilenckor, és
nagyon köszönöm, hogy beszorítottál valahogy. Ha az ember nem jár
el, észre sem vészi, mennyire ráfér a hajára egy kis rendbehozatal. Még
egyszer koszi! Szia!
Ó…
Mire Lainey végigmondta, hogy a randi elmarad, Majella szeme
már olyan kerekre nyílt, mint egy csészealj.
– Jaj, ne. Ez rettenetes. Nem is vettem észre, hogy én erőltetem rá.
Azt hittem, hogy egy kicsit félénk, és próbáltam segíteni neki.
Megragadtam a pillanatot, ahogy tanácsoltad. Szegény ember meg
halálra rémült.
– Igen, úgy tűnik. De te jól vagy? Nem zaklatott fel nagyon a
dolog?
– Nem zaklatott vagyok, inkább kínos ez az egész. Mintha megint
tizenhat éves lennék. Jó nagy hülyét csináltam magamból.
– De a jó hír az, hogy nem vagy tizenhat éves – nyugtatta meg
Lainey. – És nem jársz iskolába, úgyhogy nem kell aggódnod, hogy a
dolog kitudódik.
Majella a bevásárlókocsiba pottyantotta a jégkrémet, és
megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Igazad van. Hála istennek.

India fél ötkor ért haza az iskolából. Kicsapta a konyhaajtót, és

feljajdult.
 – Anya, mit műveltél? Még soha életemben nem voltam ilyen ciki
helyzetben.
– Mi az? – pillantott fel Majella. – Nem csináltam semmit.
– Csak éppen ez nem teljesen így van. Nézz a telefonomra!
Hallgasd! – emelte fel a mobilját India, ahol egyik üzenet a másik után
sorjázott végig a kijelzőn, vidám pittyenésekkel. – És tudod, mit? Az
egész rólad szól!
Lainey, aki krumplit hámozott a mosogatónál, odafordult, és látta,
hogy Majella nyaka kezd vörösödni.
– Van egy csaj az évfolyamban, Rochelle Harris a neve. Nem
nagyon bír engem. Ezenfelül egy idióta tehén.
– De kicsim! – szólt Majella.
– Néhány hónapja az anyja elkezdett járni egy Gerry nevű pasival.
– Te jó isten – hüledezett Majella.
– Ma a pasi elmesélte Rochelle anyjának, hogy milyen vicces dolog
történt vele délelőtt, az anyja elmondta Rochelle-nek, Rochelle pedig
elmondta… hát úgy kábé mindenkinek.
Majella immár rákvörösen takarta el az arcát.
– Mindenki rajtad röhög. Mégis mi a fenét gondoltál?
– Lainey vett rá – lehelte Majella.
– Azt hittük, hogy szingli a pasi – magyarázta Lainey, amikor
minden tekintet felé fordult.
Violet is megszólalt India mögött:
– Anya, te ittál, vagy mi? A jelek szerint nyilvánosan ajánlatot
tettél neki, és…
– Nem volt ajánlat – vágott közbe bosszúsan Majella.
– Mindenesetre rákényszerítetted, hogy meghívjon. Rochelle
szerint nem adtad fel, amíg igent nem mondott. A pasi szerint szóhoz
sem tudott jutni. Úgyhogy most már mindenki tudja, mennyire
kétségbeesett vagy – tartotta fel India a továbbra is csilingelő telefont. –
Ami igazán szuper.
– Csak túl akartam lenni rajta, mielőtt az idegeim felmondják a
szolgálatot.
 – Kár, hogy nem mondták fel hamarabb, csak ennyit mondhatok –
forgatta a szemét India.
– Jaj, szegény anya nem akart ciki lenni. Lainey hibája, hogy
beleugratta.
Violetnek kétségtelenül igaza volt. Lainey bólintott.
– Az én hibám. Az én ötletem volt. – Magyarázatképpen
hozzátette: – Úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha anyátok visszatér az
életbe, és talál magának valami… társaságot.
India a homlokát ráncolta.
– Anyának nincs szüksége társaságra. Itt vagyunk neki mi.
– Azért jó lenne, ha lenne valaki, akivel eljárogathatnék –
kockáztatta meg Majella. – Mondjuk, egy férfi. Vagyis hogy az.
– Hát, gratulálok – morogta India. – Jó munkát végeztél, ha
szeretted volna kihirdetni, hogy pasit keresel. Most már mindenki tudja,
hogy teljesen kétségbeesett vagy.
– Nem vagyok kétségbeesett – húzta ki magát védekezőn Majella.
– Csak egy kísérlet volt, ami balul sült el.
Richard, aki a konyhaajtóban állt, és végig érdeklődve figyelt, most
társalkodó hangnemben megszólalt:
– Sosem tudod meg, hogy sikerül-e valami, amíg meg nem
próbálod. Egyszer összetalálkoztam Elizabeth Taylorral egy szicíliai
strandon. Tüzet akart a cigarettájához, szóba elegyedtünk, és a végén
elhívtam randizni.
Lainey megkönnyebbült, hogy a beszélgetés elkanyarodott
Majellától.
– Maga és Elizabeth Taylor? És igent mondott?
– Nos, tulajdonképpen nem randiztunk – hunyorított Richard, és a
jégkockák megcsörrentek, amikor belekortyolt délutáni gin-tonikjába. –
De igencsak kellemes negyvennyolc órát töltöttünk el a lakosztályában.
 10. fejezet

A virágok a következő vasárnap reggelén érkeztek, egy látványos,

élénk színű késő tavaszi bokréta, egy borítékkal. Lainey vitte föl az
emeletre, ahol Seth és Majella dolgoztak.
– Nekem hoztad? – Seth meglepettnek tűnt, amikor Lainey
kopogott és belépett. – Igazán nem kellett volna.
Majella kinyitotta a borítékot, és átfutotta a kézzel írt üzenetet.
– Jaj, ne, mégis megcsinálta. Pedig mondtam neki, hogy ne.
– Ki csinált meg mit? – tudakolta Lainey.
Majella felsóhajtott.
– Jess a virágboltból tegnap megjegyezte, hogy ha férfit keresek,
tegyek egy próbát az unokatestvérével. Próbáltam megértetni vele,
hogy nem érdekel, de nem hallgatott meg, csak erősködött, hogy
tökéletes lesz számomra, és szól neki, hogy keressen meg.
Átadta a papírt Sethnek, aki végigolvasta, mielőtt továbbadta volna
Lainey-nek.

Kedves Majella!

Jess úgy döntött, hogy ön meg én remekül összeillünk. Hajlandó esélyt

adni egy úgyszólván vadidegennek? Megtisztelne, ha eljönne velem
vacsorázni bármelyik este, amikor önnek alkalmas. Rég nem voltam
vakrandin, de én is szívesen leszek bátor, ha ön is. Kérem, hívjon vagy
üzenjen.

– Justin Harlow a neve, negyvenhat éves, és Polzeathben lakik –

folytatta Majella. – Bankár. Most komolyan, hogy gondolja, hogy
elmegyek vele egy vakrandira? Nevetséges.
Seth Lainey-hez fordult.
– Te mit gondolsz?
 Nem, ezúttal nem akar ő lenni a bűnbak.
– Majellának kell döntenie. Nem erőltethetjük, ha ő nem akarja.
Majella látható megkönnyebbüléssel bólintott, és végigsimított egy
bársonyos rózsaszirmon a csokorban.
– Szerintem adhatnál neki egy esélyt – jegyezte meg Seth.
– Tessék? – Majella megdöbbent, erre nyilvánvalóan nem
számított.
– A múltkor olyan bátor voltál – folytatta Seth. – Nem a te hibád,
hogy egy kicsit rosszul sült el.
Felvont szemöldökkel meredt Lainey-re, aki gyorsan megjegyezte:
– Különben is az én hibám volt az egész!
– De ha belegondolok, hogy mindenki minket figyel…
– Ezért ne menjetek étterembe – tanácsolta Seth. – Mi lenne, ha
meghívnád ide? Lainey készítene valami finom vacsorát. Szépen
kettesben eszegetnétek, mi a háttérbe húzódnánk, de mégsem lennél
vele egyedül. Mit szólsz hozzá?
Majella tétovázott.
– És ha megint minden rosszul sül el?
Seth vállat vont.
– És ha jól?
– Mesélj, hogy miket mondott róla Jess – javasolta Lainey.
– Csak annyit, hogy szerinte tökéletesen összeillenénk.
– Akkor tegyük azt, amit Seth indítványozott. Én főzök. És itt
leszünk, de nem látsz minket. Akár fantasztikusan is alakulhat.
– És ha nem? – kérdezte félősen Majella.
– Ha vége a vacsorának, hazaküldheted. Ugyan mi lehet a
legrosszabb, ami történhet? – kérdezte Lainey.

Ebédidőben Lainey bement St. Carys központjába kiváltani Richard

szívgyógyszer-receptjét. A forgalmas patikához tartozó drogériában
Indiát pillantotta meg a sminkespultnál, amint épp elmerülten
nézegetett egy üveg feltűnően élénk rózsaszín körömlakkot. Lainey
vidáman nyugtázta, hogy a kislány láthatóan örökölte Majella hajlamát
a hosszas válogatásra a boltban.
India nem vette észre őt, Lainey pedig beállt a sorba, és kivárta,
hogy az előtte álló középkorú nő válasszon a kétféle, gyomorégés elleni
tabletta közül. Mire hozzájutott Richard gyógyszeréhez, India már
elhagyta a boltot. Amikor Lainey elment a sminkespult mellett,
megállt, de sehol sem látta a vadul neonszínű lakkot, amit India
nézegetett. Furcsának találta, de aztán arra gondolt, hogy biztosan
elvette onnan valaki azóta, amíg ő a pénztárnál várakozott.
Hazafelé menet, miután elhagyta a parti sétányt, és elindult felfelé a
dombra, hirtelen megérezte, hogy nézik. Hátrafordult, és majdnem
elállt a szívverése, amikor meglátta, ki az.
Pauline jött felfelé az utca másik oldalán. Amikor észrevette, hogy
Lainey ránéz, odasietett.
– Jó napot!
Seth persze megmondta, hogy ne vegyen tudomást Pauline-ról, de
mégiscsak viszonozni kell a köszönését.
– Jó napot – köszönt óvatosan.
– Maga a Menhenick House-ban dolgozik – közelről látszott, hogy
a nő szeme világosszürke, a tekintete pedig kissé zavart.
És erre mi a jó válasz? Lainey kurtán biccentett. Aligha tagadhatta
volna le, hisz Pauline láthatóan pontosan tudta.
– Maga olyan kedvesnek tűnik. Aranyos kis arca van. Átadna a
nevemben egy kártyát Sir Richardnak? Tudja, ez egy különleges nap. –
Pauline egy borítékot szedett elő a táskájából, és Lainey kezébe
nyomta. – Annak az évfordulója van, hogy először láttam a Bárhol is
vagy-ot a moziban. Meg is írtam a naplómban. Ma van pontosan
negyvenhét éve. Akkor úgy éreztem, hogy a legjobb film, amit valaha
készítettek – bólogatott élénken. – Még most is az.
– Nos, ez igazán fantasztikus – felelte Lainey. – De nekem
mennem kell, várnak…
– Imádom őt. Annyira imádom. Ugye átadja neki ezt a lapot?
Szeretném, ha tudná, hogy mennyit jelent nekem.
 Lainey eloldalazott, és őszintén megsajnálta Pauline-t.
– Átadom. Megígérem.

– Te jó ég! – hüledezett Violet, amikor Lainey megjelent a konyhában.

– Hadd találgassak. Összefutottál Pauline-nal.
Biztosan amiatt volt ennyire nyilvánvaló, ahogyan a borítékot
tartotta – mintha pókokkal lenne tele. Lainey Richard-ra pillantott, aki
épp a kávégéppel küzdött.
– Sajnálom, de sarokba szorított. Nem lehetett csak úgy elsétálni
mellette.
– Ne izgassa magát, kedvesem. Egy kis gyakorlattal hamar belejön.
Dobja csak a szemétbe, kislány.
Lainey bánkódott.
– Megígértette velem, hogy átadom. Ma van az évfordulója annak,
hogy először látta a maga filmjét.
– Az én filmemet? – Richard sértődöttséget tettetett. – Hetvenhatot
csináltam belőlük, köszönöm szépen.
– Amikor először látta a Bárhol is vagy-ot a moziban.
Richard mindig rossz gombot nyomott a kávégépen, feltehetőleg
szándékosan. De nem reagált.
– Átvegyem a kávéfőzést? Addig elolvashatja a lapot.
– Remek. Valami baj van ezzel a masinával, nekem sosem
működik. – Richard kiragadta a borítékot Lainey kezéből, és kiszedte
belőle a színes lapot, melyen egy játék mackó pózolt, csillogó piros
szíveket szorongatva. Richard néhány pillanat alatt átfutotta a szöveget,
udvariasan biccentett Lainey felé, majd közölte: – Tessék, megvan.
Most már megkaphatom a kapucsínómat?
Pauline-nak nyilvánvalóan legalább egy órájába telt a sűrűn írt
szöveg megfogalmazása és papírra vetése. Richard odadobta a lapot
Violetnek, aki összehajtogatta, és szakértő mozdulattal az ajtó mellett
álló papírgyűjtőbe dobta. Lainey kifújta a levegőt, és a megfelelő
gombokat nyomta meg a megfelelő sorrendben. Eldöntötte, hogy
máskor nem mutathat gyengeséget, ha Richard rajongóiról van szó.
Nap mint nap érkeztek a levelek és apró ajándékok olyan emberektől,
akik több figyelmet akartak, mint amit az öreg nyújthatott nekik. Előző
nap egy asszony írt, és arra kérte Richardot, hogy menjen el a
nagynénje születésnapi partijára Norfolkba, mert ez olyan sokat
jelentene a tantinak.
Lainey tudta, hogy ha itt akar dolgozni, hozzá kell szoknia a
helyzethez, és kénytelen lesz megkeményíteni a szívét.

Seth a nappaliban nézte a motorversenyt a tévében, amikor Kit bedugta

a fejét az ajtón. Este 7-re járt.
– Szükségetek van esetleg valamire, mielőtt elmegyek?
– Semmire – felelte Majella. – Elvagyunk. Mit csináltok ma este
Lainey-vel? Elmentek valami jó kis helyre?
– Jaj, ne! Hú, ez necces volt – India a földön ülve lakkozta a
körmeit neonrózsaszínre, és véletlenül feldöntötte a kis üveget, de
villámgyorsan elkapta, mielőtt a szőnyegre ömlött volna.
– Vigyázz, kicsim – kérte Majella.
– Vigyáztam. Azért tudtam időben elkapni.
Ez jellemző volt Indiára. Seth figyelmeztetően megcsóválta a fejét;
India néha önveszélyesen okoskodó volt.
– Bocs, Kit. Félbeszakítottunk – fordult vissza a fiúhoz Majella. –
Szóval hova mentek?
– Én az edzőterembe – mutatta fel a sporttáskáját Kit. – Már rám
fér egy kis sport. Mivel azonban Lainey még sosem érezte úgy, hogy
ráférne a súlyok emelgetése, ő itthon marad, és csajos műsorokat néz a
tévében.
– Én is inkább erre szavazok – mosolygott Majella.
– És ropogós kenyeret eszik. A saját testsúlyát is simán megeszi
belőle – tette hozzá Kit.
Seth hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy ropogós
kenyeret vegyen magához. De még egy óra, és újabb randija lesz
Dawnnal. Ezúttal a lány nem hagyatkozott saját kulináris képességeire,
inkább asztalt foglaltak az öbölre néző, népszerű olasz étteremben.
 – Menj csak nyugodtan – fenyegette meg mutatóujjával Majella
Kitet. – Jó szórakozást!
– …akkor levettem az összes ruhámat, és az egész terem tapsban
tört ki.
Seth hirtelen felriadt, amikor a szavak elhatoltak a tudatáig.
Dawnra meredt.
– Tessék?
A lány felvonta tökéletes szemöldökét.
– Nem is figyeltél arra, amit mesélek.
Seth tagadólag rázta a fejét, pedig teljesen igaz volt. Dawn egy
nemzetközi konferenciáról mesélt, amin tavaly vett részt Edinburghban.
– Oké, ne haragudj. Az elején figyeltem, csak aztán elkalandoztam.
– Azt vettem észre – felelte szárazon a lány. – Csinos a csaj?
Seth egy futó pillanatra azt hitte, hogy Lainey-ről van szó, de aztán
észrevette, hogy Dawn csak az ő tekintetét követi. Este tízre járt. Már
befejezték a vacsorát az étterem galériáján, és kimentek a teraszra egy
italra. A kovácsoltvas korlát mellől jól belátták a környező bárokat és
éttermeket.
Három perccel korábban Seth észrevette Kitet, aki a tőlük balra
lévő bárban tartózkodott, éppen végzett az italával, és kért egy újat.
Látszott, hogy edzeni volt – a sporttáska ott hevert a lábánál –,
lezuhanyozott és átöltözött, fehér csíkos ingbe és fekete farmerbe. Seth
fentről látta, hogy Kit szóba elegyedik a bár tulajdonosával.
Összenéztek, egymásra mosolyogtak, és Seth innentől nem hallott
semmit abból, amit Dawn az edinburghi konferenciáról mesélt. Mert a
bártulajdonos, Tom, ez a szép és elbűvölő srác bevallottan meleg volt.
Roppant népszerűségnek örvendett St. Carysben kitörő életkedvével és
feltűnő öltözködési stílusával. Most tüskékbe felállítva hordta
kiszőkített haját, ezüstszínű inget viselt, hozzá szűk fehér sortot. És a
mosoly önmagában nem jelentett semmit, de az a hosszas összenézés…
nem éppen az a fajta, amit olyasvalakitől lehet várni, akit otthon csinos
barátnő vár.
 Seth fújt egyet, Dawn pedig hátradőlt a székében. Úgy tűnt, nem
nagyon zavarja az érdeklődés hiánya.
– Nem csajt nézek. – Amint ezt kimondta, Seth rádöbbent, hogy
valamilyen egyszerű magyarázat aligha lesz elegendő. – Látod azt a
srácot odalent a zöld-fehér csíkos ingben? Ő Kit.
Dawn bólintott.
– Kit és Elaine, ugye? A párocska, amelyik néhány hete nálatok
dolgozik? – Dawn kicsavarodott derékkal bámult le az erkélyről. – Mi a
gond? Idegen lánnyal beszélget?
– Nem egészen – felelte Seth.
Ebben a pillanatban mindketten jól láthatták, ahogyan Tom előjön a
pult mögül, hogy összeszedje a poharakat az egyik asztalról. Amikor
elment Kit mellett, futólag a fiú csípőjére tette a kezét, csak aztán
gyűjtötte be a poharakat és ment vissza a pulthoz. Újabb hosszas
összenézés következett, meghitt fecserészéssel és kacér mosolyokkal.
– Ó – lehelte Dawn. – Ó.
– Na igen – bólogatott Seth, miközben mindketten láthatták,
ahogyan Kit körbepillant a báron és az utcán, ellenőrizvén, hogy nem
látta-e meg valaki.
– Tyűha. Hát ez gáz – jegyezte meg komoly arccal Dawn. – Most
mit fogsz tenni?
Sethnek fogalma sem volt. Jobban szerette volna, ha nem látja meg
azt, amit az előbb látott. Vagy talán mégsem? Valahol a lelke mélyén
talán örül, hogy így történt. Talán örül annak, hogy a lány, akihez
annyira vonzódik, mégsem él olyan sziklaszilárd kapcsolatban, mint
ahogy korábban gondolta.
Meglehet.
De annyi a megválaszolatlan kérdés. Vajon Lainey-nek van
fogalma minderről? Talán teljesen nyitott kapcsolatban élnek, vagy
legalábbis tudomásul veszi, hogy Kit találkozik másokkal is, amíg
diszkréten csinálja?
Vagy éppenséggel derült égből villámcsapásként érné a hír, és
olyan sokkot okozna neki, ami összetörné a szívét?
 – Szerinted Elaine tud erről? – kérdezte Dawn.
– Lainey – javította ki Seth. – Fogalmam sincs. És ilyesmire aligha
lehet rákérdezni. De az is lehet, hogy rosszul értelmezzük az egészet,
elhamarkodottan ítélünk. Kit barátságos srác, jól kijön mindenkivel.
– Ugyan már. Mindketten láttuk, amit láttunk. Ahogy egymásra
néztek… az szándékos volt.
Milyen igaz.
– Talán csak szórakozásból flörtöl, de tét nélkül.
– Seth! – nézett rá Dawn, afféle „ne hülyéskedj velem” pillantással.
A férfi megrázta a fejét.
– Nos, azt hiszem, úgy kell tennünk, mintha semmit sem láttunk
volna. Semmi közünk nincs ahhoz, hogy mit csinál Kit a szabad
idejében.
– Tényleg? – a gyönyörű szemöldök továbbra sem ereszkedett le.
– Tényleg.
– Ha te együtt élnél a barátnőddel, akibe hullaszerelmes vagy, és az
egyik barátod rájönne, hogy a lány hűtlen hozzád, te tényleg nem
akarnád tudni? Inkább élnél tovább abban a hitben, hogy minden
rendben, pedig isten tudja, hány másik pasival szexel a hátad mögött?
Dawn ügyvéd volt. Az érvelés a munkájához tartozott, de Seth
érezte, hogy most ennél többről van szó. Újra kinézett a korlát fölött, és
látta, hogy Tom most már más vendégekkel foglalkozik, Kit pedig az
egyik bárszéken ül, és a telefonját nyomkodja. Visszafordult Dawnhoz.
– Ezek szerint veled is megtörtént.
– Meg. Csupán egyszer, de az is épp elég volt – felelte Dawn
hűvösen. – Épp elég rossz volt az is, hogy az egyetemi pasim lefeküdt
egy másik lánnyal. De az, hogy a lakótársaim végig tudtak róla,
ezerszer rosszabb volt. És nem mondták el, mert nem akartak
felzaklatni. Találd ki, mi történt. Így is felzaklattak. Mert nemcsak
megcsaltnak, de hülyének is éreztem magam. – Dawn beleborzongott
az emlékbe, és a pohara után nyúlt. – Nem gondolod, hogy Lainey
megérdemli az igazságot?
Mi legyen?
 Ha elmondja Lainey-nek az igazat, és emiatt a lány szakít Kittel,
akkor vagy egyikük, vagy mindkettőjük otthagyja majd a Menhenick
House-t, és az egész család rá lesz dühös.
Különben is mi van, ha Lainey lesz az, aki elmegy? Mi van, ha
elhagyja Angliát, és soha többé nem látja? Seth nem nagyon tudta
elviselni a gondolatot.
– Továbbra is úgy gondolom, hogy nem szabad beleártani
magunkat – jegyezte meg végül.
– Hadd kockáztassak meg egy tippet. Te is benne vagy az
egyenletben, a másik oldalon.
Te jó ég, ez a nő tud valamit!
Igen, körülbelül tíz évvel ezelőtt egyszer lebukott, mert két lánnyal
randizott egyszerre. De az régen volt. És nem emiatt nem akart most
belekeveredni a dologba.
Bólintott.
– Talált.
– Játékos vagy. Mindig ez van, amikor valaki túl jól néz ki.
– Valaha az voltam. De most már öregebb és bölcsebb vagyok –
mosolyodott el halványan Seth. – Tanultam a saját hibáimból.
Dawn rá emelte a poharát.
– Ezt örömmel hallom. Mégis azt gondolom, hogy Lainey-nek meg
kell tudnia az igazat a barátjáról.
Amikor újra lenéztek, Kit éppen végzett a második italával, és
elhagyta a bárt anélkül, hogy visszanézett volna vagy búcsút vett volna
Tomtól. A telefonjába merülve indult el a parti sétányon. Vajon
hazafelé tart, Lainey-hez? Vagy máshová? Nem lehetett tudni.
Te jó ég, micsoda dilemma!
Seth megszólalt:
– Várjunk egy kicsit, és lássuk, mi lesz.
 11. fejezet

– Nos? – kérdezte Kit másnap este. – Mi az ítélet?

– Helyes.
– Túl helyes?
Lainey elgondolkodott. Este nyolcra járt, és a Menhenick House felé
tartottak, miután kirándultak egy kicsit az öbölhöz, hogy Kit
megmutassa neki Tomot. Csak diszkréten, távolról nézték, ahogy Tom
beszélget és nevetgél a vendégekkel a bárjában. Fekete ingében és szűk
nadrágjában, csibészes mosolyával a fiú egy kicsit olyan volt, mint a
fiatal Leonardo DiCaprio. És igen, annyira jól nézett ki, ami intő jelnek
tűnt, hogy nem szabad kezdeni vele, ha valaki nem akarja, hogy
darabokra törjön a szíve. Persze ez soha nem ilyen egyszerű.
– Talán igen. Ezt neked kell eldöntened – szorította meg Lainey Kit
karját, miközben visszafelé sétáltak a parton. – Nem kell annyira
komolyra venni a figurát. Megérdemelsz egy kis laza szórakozást.
Kit bólintott.
– Valóban. – A vidéki Franciaországban nem nagyon volt
lehetősége arra, hogy tágítsa az ismeretségi körét. – A javára írható,
hogy szerintem diszkrét.
– Ha már a diszkrécióról van szó… – Lainey a távolba meredt.
Felismerte a feléjük tartó két alak közül a magasabbikat.
Kit is mereszteni kezdte a szemét.
– Ki az?
– Az egyik Seth. Amiből arra következtetek, hogy a piros ruhás
meg Dawn – Lainey elhallgatott, mert eszébe jutott valami. – Ma reggel
megkérdezte, hogy vagyok. Hogy minden rendben van-e.
– Tőlem is! – lepődött meg Kit. – Azt hittem, arra gondol, hogy a
lakással minden rendben van-e, szóval azt válaszoltam, hogy a
gardróbajtó zsanérja leszakadt, de megcsináltam. Utána rájöttem, hogy
talán nem is a lakásra gondolt. Te meg mit művelsz?
– Átfogom a derekad. Te is fogd át az enyémet, hogy kellően
romantikusan nézzünk ki. Mint egy igazi pár.
Kit játékosan bordán bökte.
– És mi lesz a következő lépés? Szex a parton?
– Azért az talán nem. De megcsókolhatnál. Csak egy kicsit.
Kit felkacagott, és meleg ajkát a lány halántékára szorította.
– Valószínűleg ránk se bagóznak.
Lainey azonban tudta, hogy nem így van. Amikor közelebb értek,
halkan megszólalt:
– Dawn állati jól néz ki. Nézd a haját. Meg a szemét.
– Ne hidd, hogy rosszabb vagy. Neked is van hajad meg szemed. –
Kit úgy tett, mintha csak most venné észre őket, és integetni kezdett. –
Helló, nem voltunk benne biztosak, hogy ti vagytok!
Most már elég közel voltak ahhoz, hogy Lainey lássa: Dawn bő
aljú piros ruhája hamvas selyemből készült, és roppant drága lehetett.
Közelről még csodálatosabb volt makulátlan szemöldökével és sötét
pilláival, amelyek valószínűleg nem a természet ajándékai voltak.
– Örülök, hogy megismerhetlek benneteket – szólt Dawn, miután
Seth bemutatta őket egymásnak.
– Mi is örülünk. – Lainey eltűnődött rajta, hogy milyen lehet
ennyire tökéletesnek lenni tetőtől talpig, de Dawn pillantása alatt úgy
érezte magát, mint egy érdekes rovar. Seth-hez fordult: – Hogy van
Majella?
– Nem túl jól. Valószínűleg migrénes rohama van.
Majella már délután rosszul érezte magát és fájt a feje. Bevett
mindenféle tablettát, és visszavonult az elsötétített hálószobába, hogy
ott próbálja átvészelni a legrosszabb időszakot.
– Szegény, az szörnyű. Ránézzek majd? Hátha szüksége van
valamire.
 – Köszi, az jó lenne. Továbbá holnap nem fog tudni dolgozni –
folytatta Seth. – Ami azt jelenti, hogy egyikőtökre szükségem lesz az
irodában, segíteni.
Amennyire lelkesen fantáziált Kit Tomról, annyira nem akart
Lainey mindenfélét elképzelni Sethről. Már nyitotta volna a száját,
hogy jelentkezzen a feladatra, de Kit megelőzte:
– Holnap hoznak egy szállítmány burkolókövet, és mondtam nekik,
hogy segítek kipakolni, ezért inkább Lainey-t ajánlanám.
– Remek – bólintott Seth.
Látszólag teljesen mindegy volt neki.
– Merre jártatok az este? Valami izgalmas helyen? – Amikor Dawn
feltette a kérdést, Lainey észrevette, hogy a mindent látó tekintet
végigvillan először rajta, majd Kiten. Mintha civil ruhás rendőr lenne
akcióban.
– Még mindig csak ismerkedünk St. Carysszel, nézelődünk –
felelte könnyedén Kit. – Felfedezzük a bárokat, kávézókat, hátha
találunk egy jó helyet.
– Van egy kis bisztró a Silver Streeten – szólt közbe Lainey. –
Nagyon jónak tűnt a kajájuk, egyszer mindenképp ki kell majd
próbálnunk.
– Nos, én is eléggé új vagyok errefelé, úgyhogy szívesen fogadok
bármilyen javaslatot – Dawn Kit kezére pillantott, amellyel a fiú lazán
átfogta Lainey derekát. – Az öbölbe indultunk sétálni. Tudtok valami jó
helyet, ahová be lehetne ugrani egy italra?
Megint azzal az átható figyelemmel tanulmányozta őket, ami
annyira ellentétben állt szuper könnyed hangvételével.
– Ugyan már – horkantott Seth. – Én is tudok ezer helyet, ahová
mehetünk.

– Láttad, hogy nézett ránk? – kérdezte Lainey, amikor Sethék már

hallótávolságon kívül jártak.
– Láttam. Tudod, miért?
Lainey hüledezve rázta a fejét.
 – Nem. Miért?
Kit előresietett, hogy elkerülje a megtorlást, úgy kiabált vissza:
– Azon tűnődik, hogy egy ilyen szuper jól kinéző srác mit keres
egy magadfajta csúf kis veréb mellett!

– Angyal vagy. És köszi, hogy kisegíted Sethet.

– Ugyan már, semmiség. Hogy érzed magad?
Lainey lerakta a gőzölgő teáskannát az éjjeliszekrényre. Szegény
Majella még mindig elég rosszul nézett ki: viaszsápadt volt és nagyon
elgyötört.
– Végre nem hányok, és a fejem se fáj annyira. – A hangját is
áthatotta a kimerültség. – Ma leginkább aludni fogok. A migrén már
csak ilyen, mindig ugyanolyan a lefolyása, szóval legalább tudja az
ember, mire számíthat. Holnapra jól leszek.
– Hozzak még valamit? Egy kis kétszersültet?
– Semmit, köszi. Rá se tudok nézni ételre – mosolyodott el
halványan Majella. – Legalább lesz néhány napom összeszedni magam
a nagy randi előtt.
– Bármikor lemondhatod, ha gondolod.
– Nem kell, csütörtökre jól leszek. Vagyis úgy, ahogy szoktam.
Jess nagyon izgatott; meg van győződve róla, hogy a Justinnal való
találkozás meg fogja változtatni az életemet. Szerinte az isten is
egymásnak teremtett minket.
– Ha tényleg, akkor enyém az érdem.
Majella elmosolyodott, és bólintott.
– Mindent neked köszönhetek. Úgy érzem, mintha felhatalmazást
kaptam volna tőled, hogy végre keressek valakit, és kilépjek a
hibernációból. Nem lenne fantasztikus, ha kiderülne, hogy éppen ez a
Justin a nagy ő? Ki gondolta volna, hogy ilyen egyszerű lesz?
Ha valaki megérdemelné ezt a szerencsét, az Majella lenne. Lainey
elmosolyodott.
– Drukkolni fogok!
Az épület felső szintjén lévő iroda tágas és világos volt, az osztott
ablakon át jobbra kilátással St. Carysre, előre pedig a Menhenic-partra.
Lainey-t azonban inkább Seth látványa kötötte le, aki az asztalánál
állva nézte a Mac képernyőjét, miközben egy ügyféllel beszélt
telefonon.
Az iroda homályos zugában lapulva Lainey úgy tett, mintha a
nyomtatóból sorjázó lapokat rendezné és tűzögetné össze. A
valóságban viszont arra gondolt, hogy ha száz férfit sorakoztatnának fel
előtte, neki akkor is Seth lenne a legszebb.
Azon is eltűnődött, hogy Seth vajon későn jött haza, vagy Dawnnál
aludt, és reggel érkezett gyalog. Persze nem lenne szabad erre
gondolnia, mert a következő lépés az lesz, hogy elképzeli meztelenül.
Az meg csak mindenféle bonyodalmat okozna.
Ami nem kellene.
Délben felvitt egy kávét az irodába. Mivel éppen hallgattak a
telefonok, megkérdezte Sethet, hogy honnan jött az üzlet ötlete.
– Bristolban jártam egyetemre, közgazdaságtan-menedzsment
szakra. – Seth megkavarta a kávéját, és az asztal szélére támaszkodott.
– Másodévben kiköltöztem a kollégiumból egy alagsori lakásba
Cliftonba, és elmentem részmunkaidőben dolgozni egy utazási
irodához. Egyszer bejött egy fickó, és azt kérte, hogy szervezzük meg a
családi nyaralását, ami nem lesz egyszerű, mert két autista gyereke és
egy kerekesszékes anyósa van. Amikor végigmondta, hogy mennyi
mindenben szorulnak segítségre, a főnököm közölte, hogy nem tudjuk
vállalni, túl komplikált. Szegény fickó teljesen elkeseredett, úgyhogy
felajánlottam neki, hogy majd én összerakom azt a nyaralást.
– Bátor – vélekedett Lainey.
– Vagy ostoba. Nagyon rá is faraghattam volna. De részben azért
vállaltam be, mert megsajnáltam. – Seth tett még egy kis cukrot a
kávéjába, és folytatta: – Főleg viszont azért, mert nem bírtam a
főnökömet.
– Jó neked. És minden jól ment?
 – Ha nem ment volna, akkor elég kevéssé lenne szórakoztató a
sztori – csillant fel derűsen Seth szeme. – Úgyhogy igen, jól ment, és a
család, Sandersonék teljesen odáig voltak, mert életükben először
sikerült elmenniük együtt külföldre nyaralni. Négy hónappal később
megint felkértek, hogy szervezzek meg egy újabb utazást, nekik és a
tágabb családnak, és az is nagyon jól sikerült. Aztán egy évvel később
bezárták az irodánkat, megszűnt az állásom, esti ételfutár lettem, aki
éttermekből vitte ki az ennivalót a házakhoz.
– Sose gondoltam, hogy gazdag családok gyermekei éjszakai
munkákat vállalnak. Bocs – rázta meg a fejét Lainey –, nem akartalak
megbántani. Csak azt hittem, hogy kaptál zsebpénzt.
– Túl sok sorozatot nézel – vigyorodott el Seth. – Lényeg a lényeg,
hogy éppen egy házba szállítottam a Royal York Crescentre, amikor ki
ment el mellettem? Ted Sanderson. „Te jó ég, fiam, magának hány
munkája van?” Akkor kénytelen voltam elmesélni neki, hogy bezárt az
iroda, és most ételt szállítok helyette. – Seth elhallgatott. – Nem
untatlak?
– Viccelsz? – Lainey próbálta folytatni az asztalán halmozódó
borítékok megcímzését, de nemigen tudott koncentrálni. Letette a tollát,
és a kávéjáért nyúlt. – Csupa fül vagyok. Mondd csak tovább.
– Bementem a házba, kikézbesítettem az ételeket, és amikor
kijöttem, Ted még mindig ott állt, és úgy tűnt, eléggé el van keseredve.
„Most akkor ki fogja megszervezni a nyaralásainkat?”, kérdezte. Én
meg azt válaszoltam, hogy ha akarja, akkor szívesen megcsinálom neki
továbbra is. Megesett rajta a szívem. Felvetette a pénz, de nagyon
nehéz élete volt. Megadtam neki az elérhetőségeimet, és ajánlkoztam,
hogy keressen nyugodtan, ha legközelebb szüksége van szervezésre.
Két nappal később már ott állt a küszöbömön az ajánlattal: ha
összerakná a tőkét és kibérelné a helyet, ahol korábban volt az irodánk,
beszállnék egy közös üzletbe vele, és csinálnék egy önálló utazási
ügynökséget?
Sosem lehet tudni, hogy az ember mikor kap vissza egy kis
szívességet egy sokkal nagyobb jótétemény formájában.
 – Hát ez fantasztikus! – lelkendezett Lainey.
– Az – bólintott Seth. – Néhány héttel később letettem a
záróvizsgáimat, és egy hónappal ezután megnyitottuk a közös üzletet.
Ted azt akarta, hogy bármilyen igényt ki tudjunk elégíteni, neki pedig
rengeteg kapcsolata volt, akiknél tudta terjeszteni az igét. Az
otthonukban vettük fel az ügyfeleket, és elvittük őket bárhova, ahová
csak akarták. Bármilyen különleges kérést teljesítettünk. Minden
problémát megoldottunk. Tizenhárom évvel ezelőtt kezdtük el, és azóta
hírnevet szereztünk magunknak az igényekre szabott útjainkkal és a
felülmúlhatatlan szolgáltatásainkkal. Hát így kezdődött. Amikor az
ügyfelek értékelik, amit teszel értük, akkor elkezdenek mindenkinek
ajánlani. A legtöbb embernek nincs ránk szüksége, egyeseknek viszont
nagyon. És ők örülnek, hogy létezünk.
Lainey bólintott: ezt már ő is észrevette. Az előbb Seth éppen
ápolónőt és dadát intézett egy sclerosis multiplexes, háromgyerekes
anyukának, aki ausztrál hajóútra indult éppen. A többieknek nem volt
semmilyen egészségügyi problémájuk, de szükségük volt a tudatra,
hogy az utazás minden állomásánál gondoskodnak róluk, és megkapnak
mindent, ami a stresszmentes élményhez kell.
– Fogadni mernék, hogy Ted azóta se bánta meg az ajánlatát.
Seth elvigyorodott.
– Egészen jól alakultak a dolgok. Három éve kivásároltam, amikor
családostul átköltözött Guernsey-re. De továbbra is velem szervezteti
az összes utazását.
– Miért nem lepődöm meg. Te jó ég! – Lainey kipillantott az
ablakon oda, ahol a félmeztelenre vetkőzött Kit éppen a garázsba
cipelte a nemrég lepakolt burkolóköveket. – Nézd a vállát!
Seth felvonta a szemöldökét.
– Hát igen. Látszik, hogy szorgalmasan edz.
Most Lainey mosolyodon el.
– Nem arra gondoltam, hogy milyen jól néz ki. Hanem hogy le fog
égni.
Fogta a telefonját, és ráírt Kitre: „Naptej!”
 Látták, ahogy a fiú a mobiljára néz, aztán hátrafordul, és felpillant
rájuk. Megvonta a vállát, és bólintott, aztán felkapta a következő követ.
– Biztosan panaszkodni fog majd, hogy folyton nyaggatom.
Lainey visszatért a borítékokhoz; a Faulkner Travel ügyfelei jobban
szerették a kézzel címzett borítékban, postai úton kiküldött fényes
katalógusokat az online hirdetéseknél.
– Na és hogy állnak a dolgok kettőtök között?
Lainey felpillantott.
– Tegnap is ugyanezt kérdezted.
– Valóban? – fújt egyet Seth. – Valóban. Elnézést, csak biztos
akarok lenni abban, hogy jól vagytok, minden rendben,
beilleszkedtetek, satöbbi.
– Jól vagyunk. Eddig semmit sem bántunk meg.
Lainey szeretett volna Seth gondolataiban olvasni. Kedves tőle,
hogy törődik velük, de ahogy néz…
– Vau-vau, vaúúúú!
A babafigyelő hangszóróból hallatszó csaholás azt jelezte, hogy
látogató zavarta meg Érnie és Glenda álmát.
– Leszaladjak megnézni, ki az? – kérdezte Lainey, mert innen nem
lehetett rálátni a konyhaajtóra.
Aztán hallani lehetett, hogy valaki kinyitja az ajtót, és Richard
hangja szólalt meg:
– Ez aztán a meglepetés!
Seth felvonta az egyik szemöldökét.
– Nagyapával már csak ilyen az élet. Bárki lehet az, aki jön.
 12. fejezet

Fél perccel később lépteket hallottak a lépcső felől. A következő

pillanatban kinyílt az iroda ajtaja, és egy negyvenesnek kinéző nő lépett
be szőkített hajjal, hatalmas, szürke szempárral. Szakadt farmert,
drágának kinéző, tengerzöld selyemfelsőt és piros bokacsizmát viselt
meg egy csomó ezüst karkötőt.
A karkötők összecsörrentek, amikor a napbarnított kar
felemelkedett, és lelkesen Sethre fonódott.
– Kicsim!
– Anya!
Tehát ő Christina Faulkner, ami azt jelenti, hogy igazából jóval
ötven fölött jár. Sokkal idősebb, mint ahogy kinéz. Lainey látta Seth
arcán a szeretet és kétségbeesés keverékét, miközben átölelte az anyját.
– Te meg hogy kerülsz ide? Miért nem mondtad, hogy jössz?
– Mert meg akartalak lepni. Így sokkal viccesebb. – Christina
Lainey-hez fordult. – Helló. Téged még nem ismerlek. Te vagy az új
barátnő?
– Nem – nyögte ki Lainey.
– Nyugi, ne ess pánikba. Akkor alkalmazott vagy. Eléggé elpirultál.
Ez mit jelent? Tetszik a fiam, vagy mi?
– Anya, hagyd abba – csóválta a fejét Seth.
– Én csak azt mondom, amit látok, drágám. Végül is nem teljesen
lehetetlen a dolog. És különben is mi rossz van abban, ha tetszik a
főnök? Az tök jó buli!
– Mondja ezt az én drága édesanyám, aki soha életében nem
dolgozott. Ő Lainey – folytatta zavartalanul Seth. – A barátjával együtt
dolgoznak itt.
– Á, és hol a nevelőanyád? Azt hittem, vele dolgozol.
– Majella beteg – felelte Seth. – Ágyban fekszik…
 – Egy férfival? Végre egy kis izgalom?
– Nem egészen. Migrénje van. Lainey besegít, amíg Majella talpra
nem áll.
– Csodálatos! – vetett sugárzó mosolyt Lainey-re Christina. – Ezek
szerint tudod tartani a frontot, amíg az én drága kisfiam elvisz ebédelni.
– Anya, el vagyunk foglalva. Most nem tudlak elvinni.
– Ne légy nevetséges. Már hogyne tudnál.
– Szólnod kellett volna, hogy jössz. Este elmehetünk…
– Az már késő! Hatkor szállunk fel Newquayből, elutazunk pár
hétre Marbellára. Csak azért álltunk meg itt, hogy lássalak! Ugyan,
drágám, mi a fontosabb? Itt görnyedni egy unalmas irodában, vagy egy
üveg bor mellett csevegni az asszonnyal, aki a világra hozott?
Seth fújt egyet, látszott, hogy dilemmába került. Lainey most már
értette az imént látott elkeseredés okát: Christina nem az a fajta volt,
aki elfogadja a nemet válaszként.
– Elboldogulok egyedül – jegyezte meg Lainey. – Ha sürgős
telefon van, felhívlak.
– Tessék! Látod? Nem kell itt lenned! – biccentett diadalmasan
Christina. – Mégsem vagy teljesen nélkülözhetetlen!
– Az előbb azt mondtad, hogy „elutazunk” – bólintott Seth
legyőzötten, és a zakójáért nyúlt. – Ki van veled?
– Ó, már alig várom, hogy bemutathassam neked! László a neve –
villant fel Christina feketével kihúzott szeme. – És lehet, hogy ő lesz az
új mostohaapád.

– Nem volt semmi gond, minden rendben – közölte Lainey, amikor

Seth visszaért, pontosan két órával később.
– Köszi. Hát tessék, megismerkedhettél anyámmal.
Seth átvette a bejövő telefonhívások listáját.
– Te pedig a leendő mostohaapáddal. Milyen volt?
– Azt hiszem, nem nagyon kell tartanom az esküvői meghívótól,
hogy finoman fogalmazzak. A pasi megvádolta anyát azzal, hogy
flörtölt a chartergép pilótájával, amikor jöttek. Mondjuk, a pilóta
tényleg jóképű, úgyhogy anya titokban csinált róla néhány képet.
Mármint a saját állítása szerint néhányat, mert amikor megmutatta, volt
az vagy ötven fotó is. Szóval nemigen hiszem, hogy néhány hétnél
tovább kitartana a kapcsolatuk ezzel a Lászlóval.
– Ó.
– Valamint – folytatta Seth – nem tudom, milyennek képzelted el
leendő mostohaatyámat, de a valóságban fiatalabb nálam.
– Tyűha.
– Na igen. Anya mindig is borzasztóan önfejű volt. És az elmúlt tíz
évben egyre fiatalabbak lettek a pasijai. László konkrétan huszonkilenc.
– És anyukád…?
– Ötvenegy. Tizennyolc évesen szült engem – villant fel egy apró
mosoly Seth arcán. – Vannak tizennyolc évesek, akik fel tudnak nőni az
anyasághoz. Az én anyámnak sosem sikerült igazán.
Mit lehet erre mondani?
– De attól még szeret téged.
– Persze hogy szeret. A maga módján. És a gyerekkorom se volt
szörnyű, mert a dadusok, akiket fölvett mellém, mind egy szálig
aranyosak voltak. Viszont egyre több időt töltöttem inkább apával,
főleg miután megállapodott Majella mellett. Majellának, szegénynek,
biztosan nem volt könnyű, de örökké kedves volt és szívesen látott,
mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én is ott vagyok a
nyakukon. – Elhallgatott, ahogy visszaemlékezett. – Mindig tudtam,
hogy nagyon szerencsés vagyok. Amíg anya kalandot keresve
röpködött a világ körül, nekem volt szerető családom.
Újra megszólalt a telefon, és folytatódott a munka. Egy óra múlva
üzenet érkezett. Seth a képernyőre pillantott.
– Anya írt. Visszaértek a reptérre, és kiderült, hogy a jóképű pilótát
Dannek hívják. Továbbá az is kiderült, hogy boldogan él csodálatos,
Lilly nevű barátnőjével.
Lainey megőrizte a komolyságát.
– Milyen kár.
Seth elvigyorodott.
 – De legalább László örül a dolognak.

Lainey-t továbbra sem hagyták nyugodni India lábkörmei. Amikor a

kislány ott járkált a konyhában, Lainey megszólalt:
– Tetszik a körömlakkod.
– Kösz, nekem is.
– Szuper a színe.
– Tudom.
Lainey elöblített néhány tányért, aztán betette őket a
mosogatógépbe.
– Honnan van?
– Nem emlékszem, de szívesen kölcsönadom – India úgy tett,
mintha ki akarná tépni a viharvert mackót Érnie szájából. – Jaj, Ernie,
ne legyél olyan undok, add ide a macidat!
– Láttam ezt a színt a drogériában a sétányon a minap. –Lainey
elhallgatott, aztán lazán hozzátette: – Fura, hogy az egyik pillanatban
még ott volt, aztán egyszer csak nem láttam sehol.
– Talán valaki megvette – pillantott rá India, aztán felült, és az
ölébe húzta a tekergőző Ernie-t. – De most már eszembe jutott. A
launcestoni drogériában vettem az enyémet.
A túlságosan is ártatlan tekintet arra utalt, hogy hazudik. De miért
tenne ilyet? Lainey-nek nem volt bizonyítéka, és jól tudta, hogy
bármilyen vádaskodás bosszús tagadást váltana ki.
– Jó – mormogta, és tovább pakolta a mosogatógépet.
– Ernie, te hájpacni, nagyon nehéz vagy! Gyere, kiviszlek sétálni.
Két perccel később, miután India felfutott az emeletre és újra le,
lecsapta a konyhapultra a neonszínű körömlakk üvegét.
– Tessék! Csináld meg te is vele a lábad, és akkor egyformák
lesznek a körmeink!
Füttyentett Glendának, és Ernie-vel együtt kirohantak.
Lainey az üvegre meredt. Ha most kifesti vele a körmét, az
bűnrészességnek számít?
 Ám inkább az a kérdés, hogy India, akinek mindene megvan, és
olyan idilli életet él, amit bárki megirigyelhetne, miért akarna ellopni
egy olcsó körömlakkot?

Másnap reggel Lainey éppen a lányokat vitte iskolába, amikor

elmentek egy ajándékbolt mellett Launceston külvárosában, ahol
poszterek hirdették a zárás előtti végkiárusítást.
– Jaj, ne, milyen kár! – Lainey lassított. – Az egyik barátnőmnek is
éppen ilyen helyes kis boltja volt. Szegény Jen, teljesen kikészült,
amikor be kellett zárnia.
Tény, hogy volt némi ironikus abban, hogy hazudnia kellett az
igazmondás fontosságának alátámasztására, de hát azzal kell dolgozni,
amink van. A visszapillantóba nézett. India a telefonját nyomkodta,
Violet pedig szorgosan jegyzetelt valamit a történelemkönyvébe.
– Tudjátok, hogy Jessnek miért kellett bezárnia a boltját?
– Ő is giccses vackokat árult turistáknak, mint ez? Mert egyszer
voltam itt, és elég borzasztó volt.
– Az én barátnőm nem vackokat árult. Szegény Jen, annyira
szerette a boltját, de a végén már nem tudta tovább fenntartani. A bolti
tolvajok tették tönkre. Persze nem nagy dolog, ha valaki elvesz valami,
ami egy-két fontba kerül, de amikor már sokan csinálják így, akkor ez
eldöntheti azt, hogy nyereséges vagy veszteséges lesz-e az üzlet. Jennel
is ez történt.
Megint a tükörbe pillantott, és találkozott a tekintetük Indiával, de a
kislány folytatta a csetelést a mobilján.
– Az emberek egyszerűen nem fogják fel, hogy ez megtörténhet.
Eszükbe sem jutna megállítani egy idegent az utcán, és pénzt kérni tőle,
de gond nélkül elvesznek valamit, ami nem az övék. Pedig ez nem
helyes – hangsúlyozta Lainey. – Ez lopás, becstelenség, és tönkreteheti
mások életét.
Violet becsukta a könyvét.
– A barátnődnek nem volt bekamerázva a boltja?
Szegény nem létező Jen.
 – Nem, nem volt.
– Pedig az talán segített volna.
– Tudom – rázta a fejét szomorúan Lainey. – Nem volt pénze rá.

***

Délután ötkor Richard berontott a konyhába, és egy halom papírt

zúdított az asztalra, aztán előszedte a vodkát és az üdítőt a hűtőből.
Lainey, aki a mosogatónál hámozta a krumplit, nézte, ahogy az öreg az
ablakhoz megy, kinyitja, és kikiabál:
– Lányok, ki akar segíteni nekem? Egy kis hamisítás, hamar
meglesz.
Lainey felvonta a szemöldökét. Violet visszakiabált kintről:
– Mennyit fizetsz?
– Ezek a mai fiatalok, komolyan! – méltatlankodott Richard. – Na
jó, legyen egy tízes!
India, aki egy pokrócon napozott, megszólalt:
– Én most nem érek rá.
– Majd én megcsinálom – tette félre Violet a leckéjét.
A lányok végül együtt jöttek be a konyhába. Violet leült az
asztalhoz, India töltött magának egy pohár ananászlevet.
– Tessék – tolta Richard a papírokat Violet elé, aztán a legfelsőre
ráírta a nevét, és odaadta a lánynak a Mont Blanc töltőtollat. – Kétszáz
ilyen kellene, kislányom.
– Mik ezek? – Lainey látta, hogy a lapok szögletes matricákra
vannak felosztva, melyeken a jobb felső sarokban Richard egyik fotója
díszelgett, a fénykorából.
– Könyvmatricák egy nagy washingtoni könyvklubtól. Meghívtak
magukhoz, de mondtam nekik, hogy nem tudok elmenni, úgyhogy
helyette ezeket küldték. Ha aláírjuk és visszaküldjük, beleragasztják a
könyveimbe, és jótékonysági árverésen eladják őket, ezért nem tudtam
nemet mondani. – Richard beleszórt néhány csilingelő jégkockát a
poharába. – Ráadásul a kiadóm is szólt, hogy meg kell csinálnom.
 – Azaz magának kéne megcsinálnia—hangsúlyozta Lainey. – Nem
Violetnek.
Az öreg lazán legyintett.
– Sose jönnek rá.
Lainey hitetlenkedve nézett rá.
– Nem, Richard, ezt nem teheti.
Furcsa volt arra gondolni, hogy amikor először találkoztak,
mennyire le volt nyűgözve, most meg, három hét után, szinte kioktatja.
– Csak néhány autogram – ellenkezett Richard.
– Ez akkor is becstelenség. Azok az emberek azt hiszik, hogy maga
írta alá!
– Pontosan úgy fog kinézni! – kiáltott fel Richard. – Talán még
jobban is.
– Nagy bajban lesz, ha kiderül. Teljesen odalesznek.
– Nem fog kiderülni.
– De igen, ha én elárulom nekik – folytatta Lainey.
– Képes lenne rá?
– Talán – felelte Lainey. – Igen, képes lennék.
– Na tessék – forgatta a szemét India. – Újabb erkölcsi prédikáció a
becsületességről.
– De hisz ez fontos – erősködött Lainey. – Tényleg az. Amikor
hétéves voltam, imádtam a Take Thatet, és kaptam tőlük egy szülinapi
lapot az aláírásukkal. Ez volt a legdrágább kincsem. Mindennap
megpusziltam, és úgy aludtam, hogy ott volt a párnám alatt. Aztán egy
év után a nagybátyám bevallotta, hogy ő küldte, viccből. Teljesen
összetörtem.
Ezt a történetet nem kellett kitalálnia, mert igaz volt.
– Az én könyvemet nem hétévesek fogják megvenni – ellenkezett
Richard.
– Nem erről van szó. Attól még ugyanúgy imádják magát, mint
Pauline is, meg az a sok ember, aki tagja a rajongói klubjának. Nem
csaphatja be őket. Ez nem tisztességes.
 – Újabb megható személyes történet, könnyfakasztó tanulsággal –
jegyezte meg jámborul India, és vett egy kekszet, aztán ragyogó
mosolyt villantott Lainey-re. – Az ember kezd arra gondolni, hogy
talán meg sem történt.
Lainey annál is inkább dühös lett, mert ez a sztori most tényleg
igaz volt.
Szerencsére Violet a segítségére sietett. Megcsóválta a fejét
Richard felé.
– Lainey-nek igaza van, nagyapa, ez nem lenne szép dolog. Talán
jobb lenne, ha mégis te csinálnád.
Végre egy normális hang. Lainey reménykedve tette hozzá:
– És akkor nem lesz majd bűntudata.
– Amúgy sem lett volna – felelte Richard, mégis felcsillant a
szeme, amikor letett a vodkáját, odahúzott egy széket, és visszavette a
töltőtollat Violettől. – Na jó, sikerült belerángatnia. Készítene nekem
még egy italt?
 13. fejezet

Két nappal később véget ért a jó idő, és hetek óta először szürke
fellegek tornyosultak St. Carys felett. Lainey kénytelen volt előásni
néhány melegebb darabot a ruhatárából. Miután megtalálta a
farmerdzsekijét, azt vette fel a pólóhoz és a legginghez, aztán
elfuvarozta Indiát és Violetet az iskolába, majd megállt a belvárosban,
hogy megvegye a bélyegeket, amiket Majella kért.
Már a postán állt sorban, amikor fázósan zsebre dugta a kezét, és
valami furcsát tapintott ki benne. Általában aprópénz kallódott itt, vagy
fél csomag rágógumi, netán hajcsat, de ez most egy zsebkendő volt,
amibe bele volt csomagolva valami. Lainey lanyha érdeklődéssel szedte
elő, és kitapogatta a lapos, kerek tárgyat, ami pénzérme méretű volt, de
középen üres, és az egyik oldalon kiállt belőle valami…
Az agya elég lassan érte utol a tapintását, ami a gyakorlatban azt
jelentette, hogy jó néhány másodpercig bámulta a kicsomagolt gyűrűt,
mielőtt a kirakós darabjai a helyükre kerültek. Visszagondolt arra az
éjszakára a chateau-ban, amikor rávette a dzsekit az alvópólójára, és
kiment, nehogy Wyatt valami őrültséget csináljon. Amikor leültek a fák
alatt, a férfit elragadták az érzelmei, és a gombócba gyűrt zsebkendővel
törölte meg a szemét. Miután végül sikerült őt meggyőzni arról, hogy
menjen vissza a házba aludni, otthagyta a zsepit a fűben, Lainey viszont
felszedte és zsebre vágta, mielőtt segített volna Wyattnek
visszabotorkálni a chateau-ba.
Végig rajta volt a dzseki a hosszú út alatt hazafelé Angliába, de a
zsebeit nem nézte át. Majd a bőröndjébe gyömöszölte a kabátot a
zsebkendőben lévő gyűrűvel együtt.
A gyűrűvel, amelybe három gyémánt volt foglalva.
A gyűrűvel, ami negyvenezer fontjába került Wyattnek… és
aminek az elvesztéséért a férfi kizárólag önmagát hibáztatta.
 – Megmozdulna végre, vagy ácsorog tovább? – szólalt meg a
sorban mögötte álló férfi bosszúsan. – Mert vannak olyanok is, akik
nem érnek rá egész nap.
Lainey odasietett a pulthoz.
– Jó napot. Bélyeget szeretnék.
– Mennyiért, kedves? – kérdezte a postás.
– Negyvenezerért – vágta rá Lainey, aztán észbe kapott, és gyorsan
helyesbített: – Elnézést, kétszázat akartam mondani.
Visszaérve a Menhenick House-hoz beállt a ház elé a kocsival. Már
amúgy is eléggé dobogott a szíve, ráadásul Sethet is megpillantotta, aki
éppen a fényes katalógusokat pakolta ki a kocsija csomagtartójából.
– Szia! Minden rendben? – Seth figyelmét soha nem kerülte el
semmi. – Egy kicsit… zaklatottnak tűnsz.
– Nem fogod elhinni, mit találtam…
– Ezek szerint nem vagy jól. – A doboz puffanva landolt a földön,
és Seth azonnal ott termett Lainey előtt, láthatóan aggódva. – Mi
történt? Mondd el. Mi az? – A lány szorosan összekulcsolt kezére
nézett. – Mit találtál?
Olyan komolyan, olyan aggodalmasan kérdezte, hogy Lainey
megrázta a fejét.
– Nem rossz dolog, hanem nagyon is jó.
– Tényleg? – ráncolta a homlokát Seth.
Lainey igyekezett rendezni a légzését. Soha senki nem fog
tudomást szerezni azokról a korántsem szent gondolatokról, amelyek
átvillantak az agyán, miközben hazafelé vezetett a postától. Az ötlet,
hogy eladja az ékszert, és a pénzt beteszi a bankszámlájára, éppen csak
egy töredék pillanatra futott át az agyán. Természetesen sosem tett
volna ilyet, becsületes ember, aki soha életében nem lopott el egy tűt
sem.
Lassan, egyik ujját a másik után kinyitva széttárta a tenyerét, és
megmutatta a gyémántos gyűrűt. Mivel félt, hogy esetleg elveszíti,
először a melltartójába dugta, aztán rádöbbent, hogy a
legbiztonságosabb az lesz, ha az ujjára húzza.
 – Ez meg mi? – Seth állán megfeszült egy izom; pillantása a
gyűrűről Lainey arcára siklott. – Csak nem… eljegyeztek?
A tekintetében nem csodálkozás volt, inkább döbbenettel vegyes
hitetlenkedés. Lainey elnevette magát.
– Ja, persze, Kit pont megengedhet magának egy olyan gyűrűt, ami
annyiba kerül, mint egy régi Rolls-Royce. Ez egy valódi gyémánt! –
mozgatta meg az ujját. – Ez az a gyűrű, ami elveszett a kastélyban a
rosszul végződött leánykérés után. A postán álltam sorban, és amikor
belenyúltam a zsebembe, ott volt.
Seth arca kisimult.
– Akkor ez a negyvenezer fontos gyűrű, amiről beszéltél. Most már
értem. – Megfogta Lainey kezét, és szemügyre vette a ragyogó,
csaknem hibátlan gyémántot. – A mindenit!
Az ékkő még a szürke, komor időben is csillogott, de inkább Seth
ujjainak érintése a kezén volt az, amitől Lainey-nek elállt a lélegzete.
– Hohó, mi folyik itt? – került elő Kit a ház sarka mögül, megrakott
talicskával. – Valaki sutyiban eljegyzi a barátnőmet a hátam mögött?
Ha tényleg igaz lenne…
Lainey maga elé nyújtotta a kezét.
– Megtaláltam Wyatt gyűrűjét egy zsebkendőben, a dzsekim
zsebében.
– Nem mondod komolyan! De hát ez elképesztő! – Kit otthagyta a
talicskát, hogy megnézze. – Mennyi lehet ennek az esélye?
– Én se hiszem el még mindig – csóválta a fejét Lainey.
– És most mit fogsz tenni? – kérdezte Seth.
Kit felvonta a szemöldökét.
– Esetleg egy karib-tengeri hajókörút…?
– Két százalékon van a telefonom, ezért kellett visszajönnöm, hogy
fel tudjuk hívni a…
– Az utazási irodát, hogy lefoglaljuk a karibi utat?
– Ha karibi utazásra vágytok, véletlenül tudok egy kiváló utazási
ügynököt – jegyezte meg Seth.
 – Elég legyen – bökte meg Lainey Kitet. – Kérem a telefonodat.
Felhívjuk Biddyt, ő meg tudja adni Wyatt számát. Biztosan nagyon fog
örülni, ha meghallja, hogy meglett a gyűrűje.

Biddy annyira megkönnyebbült, hogy elsírta magát.

– Ó, hála a jó istennek! – kiáltott fel két zokogási roham között. –
Végre abbahagyhatjuk a keresést. Olyan bűntudatom volt, mintha én
tehettem volna róla, hogy eltűnt. A legszörnyűbb rémálmok gyötörtek.
Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy egy szitával szűröm át a tavat.
Szegény Biddy és Bill, még nem akadt vevő a kastélyra, és nem is
lehetett tudni, mikor bukkan fel végre egy lehetséges érdeklődő. Lainey
felírta a számot, amit Biddy lediktált neki, és megígérte, hogy mindent
elmesél majd, aztán letette.
Ezután következett a még kellemesebb hívás.
Csak éppen…
– Ó, helló – köszönt Wyatt, amikor Lainey emlékeztette, hogy
kicsoda.
– A chateau-ból kaptam meg a számát, Biddyéktől. Nem fogja
elhinni, mi történt. Megtaláltam a gyűrűjét!
– Remek. Az eljegyzési gyűrűt? Hol volt?
Cseppet sem tűnt elragadtatottnak. Szó sem volt izgalomról.
Amikor Lainey befejezte a történetet, amely azzal végződött, hogy
megtalálta a gyűrűt a zsebében a postahivatalban, Wyatt ekként
nyugtázta:
– Ez jó hír, valóban. Köszönöm, hogy szólt.
– Szívesen. – Lainey mostanra azt kívánta, bár mégis megtartotta
volna az ékszert. Ilyen az, amikor egy milliárdos elveszít egy
negyvenezer fontos gyűrűt. Mintha ő vesztene el egy pár zoknit a
mosodában. – És hogyan juttassam vissza önhöz?
– Megírom a címemet, oda el tudja küldeni csomagküldő
szolgálattal. Mit szól hozzá?
 Azt, hogy az drága lesz. Lainey-nek fogalma sem volt, hogy
mennyibe kerülhet egy ilyen nagy érték elküldése, de már a gondolattól
is ideges lett. Különben is ez Wyatt gyűrűje, ő csak megtalálta.
Megköszörülte a torkát.
– Nézze, ne haragudjon, de a csomagküldés kicsit drága lenne.
Nem biztos, hogy most megengedhetem magamnak… – Lainey-nek
elhalt a hangja; teljesen úgy hangzott, mintha a kis gyufaárus lány
mondta volna.
– Ugyan, én kérek elnézést. Tapintatlanság volt tőlem. Ugye azt
mondta, Cornwallban van?
Fura volt, ahogyan Wyatt kimondta ezt a maga amerikai
akcentusával. Mintha két külön szó lenne. Corn Wall.
– Igen, St. Carysben – felelte Lainey.
– Nos, nem akarok gondot okozni magának. Nagyon kedves, hogy
felhívott. A hónap végére meghívásom van Cornwallba egy esküvőre,
úgyhogy addig tartsa magánál, és útban az esküvőre majd beugrom
érte. Mit szól hozzá?
Sokkal olcsóbb megoldásnak tűnik.
Lainey beharapta a száját, mert a legszívesebben rákérdezett volna,
hogy Wyatt örül-e egyáltalán a gyűrű megkerülésének. Mert nem úgy
tűnt. De nyilván szomorú emlékeket idéz fel. Elvégre ezzel a gyűrűvel
akarta eljegyezni Pennyt.
Persze neki semmi köze ehhez. Wyatt majd beugrik érte, és soha
többé nem látják egymást.
– Rendben, legyen így. Keresek neki valami jó rejtekhelyet.
Mire Wyatt, aki láthatóan teljesen más világban élt, rávágta:
– Semmi gond, tegye csak a széfbe.
Miközben Lainey Majellának mutogatta a gyűrűt, Richard is
megjelent a konyhában.
– Lássuk csak. Ó, de szép. Meglehetősen hasonlít ahhoz, amit a
második feleségemnek vettem – vizsgálgatta az ékszert az öreg
homlokráncolva. – Vagy a harmadiknak?
 – Mindkettőnek ugyanazt a gyűrűt adtad – emlékeztette Majella. –
Ezért dobta a tengerbe végül Tatiana.
Elképesztő, hogy az emberek hogyan bánnak a gyémántjaikkal.
– Na és meglett? – kérdezte Lainey.
– Nem emlékszem. De ezt hol akarja tartani?
– Arra gondoltam, hogy bebugyolálom egy zokniba, amit
belegyömöszölök a téli csizmám orrába, a csizmát pedig egy dobozban
elrejtem a gardrób hátuljába.
– Nos, valószínűleg ez az a hely, ahol az első kezdő betörő is
keresni fogja – jegyezte meg Richard. – Inkább tegye a széfembe.
– Magának van széfje?
Micsoda megkönnyebbülés.
– Hát persze hogy van – kuncogott Richard, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga. – Ugyan hol máshol tarthatnám azokat a
titkos dolgokat, amik bajba kevernének, ha napvilágra kerülnének?

A jetlagtől rettenetesen fájt Wyatt Hilstanton feje. Beletúrt a hajába, és

kinézett a Central Parkra néző, tizenkettedik emeleti szállodai szoba
üvegfalán.
A lány hívása hajnali ötkor riasztotta fel, utána visszasüppedt a
kába öntudatlanságba. Csak mostanra, délre kezdte felfogni, hogy a
reakciója nem volt túl nagyvonalú. A lány nem tudhatta, hogy New
Yorkban van; kár volt ilyen állapotban felvennie a telefont, le is
némíthatta volna.
Először is alig emlékezett arra a szörnyű éjszakára a balul sikerült
leánykérés után. De hát csoda ez, az elfogyasztott alkoholmennyiség
után? Épp csak a leghalványabb emlékei voltak erről a lányról, a helyi
személyzet egyik tagjáról, aki kijött hozzá a mezőre, amikor már
mindenki más lefeküdt. Farmerdzseki volt rajta a pizsamája fölött és
elkenődött szemfesték a szeme alatt – ennyi maradt meg benne. Ezen
kívül nagyon kedves volt vele, a könnyben úszó, érzelmileg szétesett,
reménytelen esettel, és türelmesen meghallgatta a sirámait arról, hogy
mekkora lúzer. De ez volt minden, amire emlékezett. Egy rendőrségi
szembesítéskor nem tudta volna kiválasztani a lányt a többiek közül.
Wyatt háborgó lelkiismerettel nézte az alatta elterülő zöldellő
parkot, és arra gondolt, hogy sokkal lelkesebb reakciót kellett volna
mutatnia. Egy sms-t mindenképpen megérdemel. Az elmúlt néhány hét
nem tartozott éppen élete legboldogabb időszakai közé, de hát erről
nem ez a lány tehet, nem igaz?
A telefonja után nyúlt, kiment az erkélyre, és bepötyögte az
üzenetet:

„Helló, én vagyok az, Wyatt. Szeretnék elnézést kérni a korábbiakért –

New Yorkban vagyok, és éppen aludtam, amikor hívott. Eléggé
homályosak az emlékeim arról az éjszakáról a chateau-ban, de
köszönöm, hogy törődött velem, aztán pedig amiért szólt a gyűrű miatt
– talán nem tűntem hálásnak, de az vagyok, elhiheti.
Az egyik barátom esküvője ott lesz St. Ivesban a hónap utolsó
szombatján, valamikor akkortájt beugróm majd. Előtte még
jelentkezem. Még egyszer NAGYON KÖSZÖNÖM! (És nem vagyok
olyan szörnyeteg, mint amilyennek biztosan gondol.) Minden jót!
Wyatt”

Elküldte az sms-t, amely suhogó hanggal szállt ki az éterbe, át az

Atlanti-óceánon.
Ezzel megvolnánk.
Miután viszont két hete azon töprengett, hogy milyen ürüggyel
mondja le a cornwalli esküvői meghívást, rájött, hogy ezek után
kénytelen lesz elmenni.
Húsz perccel később, amikor lefelé liftezett a lobbiba, a telefonja
üzenet érkezését jelezte.

„Helló, Wyatt!
Bocs, hogy felébresztettük. Nem tudtuk, hogy az Államokban van. En
nem Lainey vagyok – neki lemerült a telefonja, ezért az enyémről
hívtuk. (Kit vagyok, Lainey barátja. Mindketten ott dolgoztunk a
kastélyban, amikor maga ott volt, most pedig St. Carysben vagyunk.)
Nagyon köszönöm az üzenetet, át fogom adni Lainey-nek. Biztosan
nehéz feldolgozni, amin keresztülment, és a tetejébe még egy idegen is
felriasztja az éjszaka közepén. Nem hibáztatjuk, hogy kissé mogorva
volt.
Különben pedig itt van Lainey száma… ”

A bronzburkolatú liftajtó kinyílt, és Wyatt kilépett a márvány

előcsarnokba. Az elegáns ajtónálló kinyitotta előtte a kaput, és odakint
már várta a limuzin, hogy bevigye a Wall Streetre. Arra gondolt, vajon
mit csinálhat most Penny.
Nagyon hiányoztak neki a beszélgetéseik.
 14. fejezet

– Rosszul vagyok – lépett be Majella a konyhába, és igazgatni kezdte

szürke blúzát az új, szűk fekete nadrág fölött, de aztán rájött, hogy a
tenyere is izzad az izgalomtól.
– Ne legyél – csukta be a sütőt Lainey, miután rápillantott a
burgundi marhára. – Mindent kézben tartunk. Továbbá fantasztikusan
nézel ki.
– Nem túl sok a rúzs?
Majella ezúttal a szokásosnál élénkebb rózsaszín árnyalatot
választott. Csak remélte, hogy nem úgy néz ki, mint egy transzvesztita.
– Nem. Nagyon szép szád van – felelte Lainey. – Mutasd csak!
– Az esküvőm reggelén se voltam ilyen ideges.
Mert akkor nem volt min izgulni, döbbent rá. Imádta Tonyt, és
tudta, hogy örökké emlékezni fog arra a napra.
Ez viszont most vakrandi lesz.
Eltekintve attól a néhány képtől, amit a neten találtak.
– Minden rendben lesz – nyugtatta Lainey. – Ha jól megy, akkor
egyenesen fantasztikus. Ha pedig nem, kit érdekel? Megeszitek a
vacsit, elbúcsúztok, és soha többet nem kell találkoznotok.
– Tudom. Csak mindig elképzelek egy csomó lehetőséget, hogy mi
minden rossz történhet.
– Az a legrosszabb, ami történhet, hogy a szuflé nem fújódik fel.
De erre semmi esély, megnyugtathatlak – közölte Lainey. – Mert ha
szufléról van szó, akkor én vagyok a csúcs.

Egy órával később már látszott, hogy hiába Majella minden

erőfeszítése, a randi sikerének leghalványabb esélye is szertefoszlik,
mint a tengeri pára.
 – Nem tudom elhinni – csóválta a fejét Justin Harlow, eltúlzott
felháborodással. – Azt akarja mondani, hogy itt ül ennél az asztalnál, és
nem zavarja, hogy az a festmény ott a kandalló fölött ferdén áll?
Justin az életben még jobban nézett ki, mint a képeken, amiket a
neten találtak; ízlésesen öltözött, és a maga bankáros módján még
sármosnak is lehetett nevezni. Továbbá a világ legszőrszálhasogatóbb
alakja volt. De tényleg. Pokoli.
A ház hátsó ebédlőjében költötték el a vacsorát, hogy kettesben
lehessenek, miközben a család többi tagja szabadon mozoghat. Eddig
Justin mindössze egy kisebb lepattogzást vett észre az egyik tányérján,
valamint azt tette szóvá, hogy a falig érő szőnyegek ki vannak fakulva a
széleken a napfény miatt, ja meg hogy az evőeszköz nem illik a szoba
stílusához.
– Ó, annyira sajnálom – felelte Majella. – Még soha nem
gondoltam rá, hogy erre is figyelnem kéne.
– Ne mentegetőzzön. Szerintem ezekkel is elboldogulunk –
kocogtatta meg Justin csalódottan a nem György-stílusú villa nyelét,
majd a kandalló melletti fényekre mutatott. – Inkább azt nézze! A bal
oldaliban negyvenes égő van, a jobb oldaliban hatvanas. Ó,
köszönöm… – mosolyodott el, amikor Lainey nyitott be, és behozta az
előételt, a paradicsomos-bazsalikomos falatkákat. – Mondja, milyen
paradicsom ez?
– Piros paradicsom – felelte Lainey.
– Ne aggódjon, nem baj, hogy nem tudja, milyen fajtájú – bólintott
bátran Justin, amikor Lainey letette elé az ételt. – Na és… bio?
Tizenöt perccel később Lainey elvitte a tányérokat, és Justin kiment
a mosdóba. Majella kirohant a konyhába Lainey után, és odasziszegte
neki:
– Ez a pasi egy rémálom.
– Látom – csóválta meg a fejét Lainey. – Amikor nem tudtam
megmondani, hogy milyen évjáratú a balzsamecet, azt hittem, hogy
azonnal rám hívja a rendőrséget.
 – Azzal fenyegetett, hogy kiképez a lakáshitelek fajtáiból –
pillantott az órájára Majella, és nagyon szerette volna gyorsítva
előrepörgetni ezt az estét. – Úgyhogy ha legközelebb bejössz, és arccal
a tányéromban találsz rám, az azért lesz, mert kómába estem az
unalomtól.
Még mindig nem tudta túltenni magát azon, hogy Jess, a virágos
tökéletesen összeillőnek gondolta őket. Ez azt jelenti, hogy Jess őt is
agyzsibbasztóan unalmasnak tartja?
– Bátorság! – biztatta Lainey. – Nemsokára vége.
– Minél előbb, annál jobb.
– Ne keverjek bele titokban egy kis gyomirtót a ragujába?
Majella elvigyorodott.
– Igazán csábító ajánlat, de azt hiszem, inkább mégsem kéne.
Tíz perccel később Majella kezdte azt gondolni, hogy Lainey mégis
beváltotta a fenyegetését, mert Justinnak kiesett a kezéből a nem
György-stílusú evőeszköz, és a szeme kiguvadt. Nem, Lainey biztosan
nem mérgezte meg. Esetleg a gombával van valami baj? Justinnak már
egészen kivörösödött az arca, és kétségbeesetten markolászta a torkát.
Nem tudott megszólalni, és levegőt sem kapott.
– Segítség! Segítség! – Majella teljesen pánikba esett.
Felborult a széke, ahogy felpattant a helyéről. A következő
pillanatban Lainey rontott be, mint egy rakéta, és egy pillantással
felmérte a helyzetet.
– Valami megakadt a torkán? – kérdezte Justintól, aki vadul
bólogatott, és a nyakára mutogatott. – Rendben, nyugi. Tud köhögni?
A férfi tehetetlenül rázta a fejét, immár céklavörös arccal.
– Akkor próbálkozzunk meg ezzel – csapott egy nagyot a hátára
Lainey a lapockák között, majd még kétszer megismételte a
mozdulatot.
Semmi sem történt. Majella megkövült az ijedségtől.
– Hívjam a mentőket?
– Hagyd, előbb megpróbálok még valamit. – Justin továbbra is
hadonászva próbált levegőhöz jutni, Lainey pedig mögé került, és
hátulról átfogta a mellkasát. Összekulcsolta az ujjait, és kezét a bordák
alá helyezte. – Egy, kettő, három!
Összeszedte minden erejét, és nyomott.
Még mindig semmi. Majella mozgást látott az ajtónál. Seth is
meghallotta a segélykiáltást, és azonnal lerohant fémről. Ö talán tud
segíteni. De mielőtt még beléphetett volna a szobába, Lainey
összeszedte magát, megint elszámolt háromig, és nyomott egy jó
nagyot Justin gyomorszáján.
Egy húsdarab repült ki Justin szájából, mint egy puskagolyó, és
halk, de jóleső puffanással landolt a szőnyegen.
– Jaj, hála istennek! – szakadt ki Majellából a megkönnyebbülés,
amikor Justin elkezdett levegőért kapkodni, majd visszarogyott a
székébe. – Hála istennek, hogy jól van.
Justin remegő kézzel húzott elő egy tiszta, élére vasalt zsebkendőt a
zsebéből, és törölgetni kezdte verítékes homlokát. Amikor már ismét
normálisan tudott lélegezni, hitetlen-kedve meredt Majellára.
– Hogy mondhatja, hogy jól vagyok? Majdnem meghaltam.
– De nem halt meg. Még él! – Majella hangja elcsuklott, amikor
hozzátette: – Lainey megmentette!
– Mi folyik itt? – Harry, aki kint a kertben játszott a kutyákkal,
most megjelent az ajtóban ebestül.
– Justin félrenyelt, kicsim, de Lainey megmentette az életét. ..
– Nem mentette meg az életemet! – dörögte Justin. – Hanem meg
akart ölni!
Lainey döbbenten meredt rá.
– Micsoda? Ez a Heimlich-fogás, ezt így kell csinálni!
Justin vörös fejjel és rosszalló arccal felelte:
– Én a marhahúsról beszélek. Túl nagyok voltak a darabjai, mert
maga nem vágta fel rendesen. Kész gyilkosság.
Majella szeme elkerekedett.
– De hát van kés és villa! Nem György-stílusú, de attól még…
– Az nem érdekes. Nem lett volna szabad így felszolgálni. Nézze,
mekkora! – mutatott a földön heverő húsdarab felé, Érnie pedig, aki
régóta nézegette a finom falatot, ezt engedélynek vette, hogy
odamenjen, és teljesítse kutyakötelességét. Farkcsóválva kebelezte be a
bűnjelet, aztán reménykedve várta a többit.
– Nem hiszem el, hogy ilyet csinált! – dörögte Justin. – A maga
kutyája egyszerűen undorító!
Harry, aki a tizenegy évesek nemtörődömségével szemlélte az
eseményeket, megszólalt:
– Egyszer láttam egy állatorvosi műsort a tévében, és ott volt egy
kutya, aki megette a saját kakáját!
Justin olyan arcot vágott, mintha ott helyben el akarná hányni
magát. Először Harryre, majd Ernie-re meredt, aki továbbra is
rendületlenül csóválta a farkát.
– Ki nem állhatom a kutyákat. Visszataszító szokásaik vannak. –
Aztán Majellához fordult, és hűvösen közölte: – Őszintén szólva ha
tudom, hogy magának kutyája van, nem is jöttem volna el.
Majellának mintha hatalmas kő esett volna le a válláról. Egészen
mostanáig azon tűnődött, miként fogja elérni, hogy többé ne kelljen
találkozniuk, anélkül, hogy belegázolna a férfi érzéseibe. De látszott,
hogy emiatt nem kell aggódnia. Megszabadulva a további
kötelezettségektől, derűsen felelte:
– Nos, igazán kár, hogy ezt nem tisztáztuk korábban. Ha én is
tudtam volna, hogy maga egy fárasztó, finnyás, hálátlan és goromba
alak, én sem akartam volna ezt a találkozást.

A zsúfolt konyhában Seth kinyitott egy újabb üveg bort. Miközben

töltött a poharakba, amiket Lainey sorban elé nyújtott, keze a lány
csuklójához ért, és Seth szinte érezte az elektromos szikrákat.
Vajon Lainey is érzi?
Nála is ilyen erős a hatás, vagy észre sem vette? Te jó ég, mintha
megint a gimiben lenne, mi a fene történik vele? Ennyit arról, hogy
mindig uralkodni lehet az érzelmeken.
 De senki sem figyelt rá, és most örült ennek. Amint Justin nagy
dérrel-dúrral eltávozott, azonnal felengedett a hangulat. Majella
bejelentette:
– Teljesen le vagyok törve, hogy többet nem láthatom.
Harry pedig, aki lelkesen megölelte az anyját, közölte:
– Ne aggódj, anya, ma a suliban mondtam az ebédosztó néninek,
hogy pasit keresel, mire ő azt felelte, hogy ha kéred az ő férjét, nagyon
szívesen odaadja.
Mostanra az egész család a konyhában volt, körbeülték a tölgyfa
asztalt. Mivel Lainey hatalmas körtés-mandulás morzsatortát készített,
jutott bőven mindenkinek. Amikor Majella befejezte a beszámolóját
Justin fuldoklás előtti megnyilvánulásairól, mindenki elkezdett keresni
mindenféle apróságot, amibe amúgy justinosan bele lehet kötni. Végül
Majella odafordult Lainey-hez:
– Viszont tényleg meg is halhatott volna. Te mentetted meg az
életét. Fantasztikus voltál.
Lainey hárítón vállat vont.
– Pár éve elvégeztem egy elsősegély-tanfolyamot. Sosem lehet
tudni, mire lesz jó. Különben meg – váltott témát, és Harryhez fordult,
Justin hangját utánozva –, nem tudom nem észrevenni, fiatalember,
hogy a gallérja a bal oldalon hetvennyolc fokos szögben áll el, míg a
jobb oldalon nyolcvannégy fokos szögben.
Harry elvigyorodott.
– Szerintem meg neked kéne valamit csinálnod a szempilláiddal,
mert az egyik szemeden kétszáznegyven van, a másikon meg
háromszázhúsz.
– Nem, ezt nem lehet kibírni! – csapta össze a kezét a szeme előtt
Lainey. – Most azonnal sürgős szempilla-átültetésre van szükségem.
A többiek nevettek, de Sethnek még mindig az ebédlői jelenet járt a
fejében, amikor Lainey higgadtan átfogta egy nála jóval nagyobb darab
férfi mellkasát, és sikeresen alkalmazta a Heimlich-fogást. Próbálta
elbagatellizálni, amit tett, de Seth szemében ezzel csak még nagyobbat
nőtt. Gyors észjárású, vicces, empatikus és kedves, szorgalmas és
hatékony. Mindenki, aki csak ismeri, szereti. Kivéve persze Justint.
És Kittel él, aki vagy meleg, vagy nem, és vagy megosztotta ezt az
információt Lainey-vel, vagy nem.
Mert hisz erről van szó, nem? Az ember nem láthat bele mások
magánéletébe.
– Hol van Kit? – kérdezte Seth. – Nehogy kimaradjon az
ünneplésből, hogy megszabadultunk Justintól. Megcsörgessem, hogy
jöjjön át egy italra?
Lainey a fejét rázta.
– Nincs itthon. Elment az edzőterembe, és azt mondta, hogy nem
jön egyhamar.
Ez igaz lenne? Seth erősen kételkedett.
– Úgy látszik, nagyon szeret edzeni – jegyezte meg Seth, és
összeszorult a szíve, mert a lány tekintete szívszorítóan nyílt volt, és
látszott, hogy vakon bízik Kitben.
Lainey elmosolyodott és bólintott.
– Igen, tényleg szeret.
 15. fejezet

Teljes erővel beindult a szezon; a melegebb idő Cornwallba csalta a

turistákat, a strandokon láthatóan több lett az ember.
Lainey átúszott a Menhenick-öbölből a Mariscombe-öbölbe, aztán
vissza. Már egy órája a vízben volt. Remélte, hogy még meglesz a
törülközője ott, ahol hagyta, a naptól meleg homokon.
A parthoz közelítve észre is vette a piros törülközőt. Hurrá! Azt
viszont csak a vízből kifelé menet észlelte, hogy valaki integetéssel
próbálja magára vonni a figyelmét.
Napszemüveg, halványkék blúz, hosszú, sötét haj. Közelebb érve
Lainey felismerte Dawnt. A nő el is indult feléje a homokban, mintha
egy ideje őt várná.
Ami eléggé valószínűtlen, nem igaz? Hacsak Dawn
higanygyorsaságú ügyvédagya nem észlelte a vonzalmát Seth iránt,
amelyet oly nagy igyekezettel próbál eltitkolni, és azért jött, hogy
elzavarja a pasijától.
Sosem lehet tudni.
Mikor végre partot ért, Lainey szinte már látta maga előtt a
visítozós, szappanoperai stílusú leszámolást a napozó nyaralóvendégek
között. Bár ez nem Dawn stílusa lenne. Egyébként meg mosolyog.
Különben is, ha valaki ilyen gyönyörű, miért érezné magát
fenyegetve attól, hogy valaki más, aki sokkal kevésbé tökéletes, mint ő,
titokban vonzódik a pasijához?
– Lainey, teljesen olyan vagy, mint egy habokból kiemelkedő
Bond-lány!
Csak épp egy Bond-lány biztosan nem hordana pöttyös Primark
fürdőruhát. Lainey maga köré tekerte a törülközőjét.
Dawn folytatta:
 – Ugye nem kell sietned haza? Arra gondoltam, hogy
beszélgethetnénk egy kicsit. Seth említette, hogy kijöttél úszni,
úgyhogy, gondoltam, kisétálok én is, és megkereslek.
– Persze. – Lainey-t továbbra is zavarba ejtette ez a fene nagy
kedvesség. Felmentek a part tetejére, és leültek a száraz homokra. – A
tegnapi dologról van szó?
– Bizonyos szempontból igen. Seth mesélte a fuldoklásos esetet,
természetesen. Hogy te milyen hős voltál, és mekkora barom volt az a
pasi.
– Nem voltam hős, csak alkalmaztam valamit, amit tanultam –
Lainey összefogta a haját, és kicsavarta belőle a vizet.
– Oké, ha nem is vagy hős, mondjuk inkább úgy, hogy figyelemre
méltó, az igen. Ez döbbentett rá, hogy muszáj ma beszélnem veled. –
Dawn elkomorodott. – Apropó, Seth nem tud erről. Szerinte nem kéne
megtennem. De én úgy érzem, hogy igen, mert megérdemled, hogy
tudd az igazságot.
Ez az egész kezd egyre furcsább lenni.
– Az igazságot miről?
– Nézd, én nem vagyok az a pletykálkodó fajta. Nem szeretném, ha
azt hinnéd, hogy ilyesmiről van szó. De vannak bizonyos helyzetek,
amelyek megváltoztathatják az egész életünket, és ilyenkor úgy
tisztességes, ha megosztjuk ezeket az információkat, de elnézést kérek,
ha ez…
– Mi az az ez? – vágta át Lainey a hosszúra nyúló magyarázkodást.
– Hát jó. – Dawn levette a napszemüvegét, és látszott, hogy össze
kell szednie magát. – Úgy gondoljuk, hogy fennáll annak a lehetősége,
hogy a barátod esetleg meleg.
A barátom…
Akkor hát emiatt van a szenvedélyes közlésvágy.
Most mit tegyen, hogy reagáljon? Gyorsan, gyerünk gondolkozni…
Hazudni vagy nem hazudni, az itt a kérdés.
Dawn, aki tévesen döbbenetként érzékelte a riadalmát, így
folytatta:
 – Tényleg nagyon sajnálom. Láttuk őt abban a forgalmas bárban az
öbölnél azzal a jóképű fickóval, áld a helyet vezeti. Határozottan
flörtöltek egymással.
– Értem. Köszi – pattant fel Lainey. – Kösz, hogy… szóltál.
– Egy pillanat! – vizsgálgatta őt érdeklődve Dawn. – Te már tudtál
róla?
Miért kell mocskos hazudozót csinálnia magából? Lainey
megnyalta sós ajkát, és azt felelte:
– Bocs, de haza kell mennem, beszélni Kittel.
– Te jó ég! – kiáltott fel Dawn, és arcára kiült a felismerés. –
Szóval már tudtad.

– Mi van? – Kit teljesen megdöbbent, amikor Lainey elzárta a kerti

csapot, és elrángatta őt a virágládáktól, majd intett, hogy menjen a
lakásukba. – Mi a fene van?
– Dawn rájött. Ő meg Seth láttak téged a bárban Tommal, szóval
mindent tud, és Seth is. – Lainey-nek kiszáradt a szája és vadul vert a
szíve. – Seth pedig nyilván dühös lesz, mert becsaptuk őket, hazudtunk
nekik, és kirúg minket a fenébe. Tudom, hogy így lesz. Mert hisz
hogyan bízhatnának meg bennünk, amikor hetek óta hazudunk nekik?
Akár kezdhetünk is csomagolni.
Dawn sem vesztegette az időt. Negyedóra sem telt bele, és Seth
már ott is volt a konyhában.
– Azt hiszem, beszélnünk kell, nem gondolod?
Lainey elvörösödött.
– Miről?
Seth hosszan nézett rá.
– Ne strapáld magad. Mit szólnál az igazsághoz?
Lainey a vízbe dobta a felmosórongyot.
– Hát jó. Igazán sajnálom. Kit és én nem vagyunk együtt, csak
barátok vagyunk. Nagyon kellett a munka és a lakás, ti pedig párt
kerestetek. Pontosabban igazi párt – helyesbített.
– Ezek szerint egy hazugság alapján vagytok itt.
 – Úgy tűnik. És nem szívesen hazudtunk, mert mindketten
becsületes emberek vagyunk. De fontos volt, hogy itt dolgozhassunk. –
Seth vesébe látó tekintete megijesztette. Lainey elfordította a fejét,
majd a nadrágjába törölte vizes kezét. – Mint már mondtam, igazán
sajnálom. Teljesen érthető, ha azt akarjátok, hogy menjünk el.
Elmegyünk.
Nem sírt és nem könyörgött – meg akarta őrizni a méltósága utolsó
maradványait. De ebben a pillanatban Glenda trappolt be a konyhába,
és egyenesen odament hozzá. Apró elülső mancsait Lainey ölébe
fektette, és csóválni kezdte a farkát. Te jó ég, annyira fognak hiányozni,
a család is, és az állatok is! Megsimogatta Glenda fülét, és nagyot nyelt.
Hol lehet Kit? A kertben ügyködik? Seth miért nem hívta ide őt is?
Hosszúra nyúlt a csend.
– Idehallgass – kezdte Seth. – Nem tetszik, hogy nem voltatok
őszinték hozzánk. Van még valami, amiről esetleg tudnunk kéne?
Lainey hevesen megrázta a fejét.
– Nem, semmi. Esküszöm.
– Akkor reménykedjünk benne, hogy az ígéreteid megbízhatóbbak,
mint az, amit a magánéletedről mondtál. Nem volt szép dolog, amit
műveltetek – folytatta lassan Seth –, de azt hiszem, értem, hogy miért
éreztétek szükségét. – Hosszabb csend következett. – Soha többé ne
történjen hasonló, megértettél?
Lainey olyan régóta tartotta vissza a lélegzetét, hogy már kezdett
kóvályogni a feje. Most kifújta a levegőt.
– Igen… Vagyis nem, nem fog történni. Köszönöm.
Seth mobiltelefonja megszólalt. Mielőtt kiment volna,
Glenda nedves lábnyomaira mutatott a padlón.
– Mintha valamit kifelejtettél volna – mondta, alig észrevehető
mosollyal.

– Na tessék – nyugtázta Dawn önelégülten, láthatóan elragadtatva

magától. – Nem is örülsz, hogy beszéltem Lainey-vel? Minden kiderült,
minden tisztázódott. Ez aztán az eredmény.
 – Neked volt igazad, én pedig tévedtem.
Seth, aki mindig büszke volt arra, hogy sosem téved, bólintott, mert
tudta, hogy ezt várják tőle. A lelke mélyén azonban kétségek gyötörték.
Egyfelől jó hír volt, hogy Kit nem csalta meg Lainey-t. Másfelől
viszont ez azt jelenti, hogy Lainey szingli. Vagy még másfelől azt –
már ha a lány egyáltalán érdeklődhet iránta –, hogy továbbra sem
kockáztathatja meg, hogy összegabalyodjon valakivel, aki itt él és
dolgozik, mert ha a kapcsolat zátonyra fut, akkor elkerülhetetlenül
elveszítik Lainey-t, és mindenki rá lesz dühös.
Ja, és ott volt még Dawn is. Seth elképzelte a nő reakcióját arra, ha
megtudná, hogy ő a kisebbik gond.
– Csak hogy tudd – folytatta Dawn diadalmasan –, nekem mindig
igazam van.
Előző nap a korábbi kapcsolataikról beszélgettek, és Seth célzott
arra, hogy mennyire nem erénye a kitartás, finoman felkészítve a lányt
arra az erős eshetőségre, hogy ő is ugyanúgy fog járni, mint a többiek.
Mire Dawn, aki nyilvánvalóan nem szenvedett önbizalomhiányban,
kijelentette:
– Ó, de hát ez még az előtt volt, hogy engem megismertél.

Újra mindenki a konyhában gyűlt össze, és Majella Lainey-t ölelgette.

Seth hallotta a hangját is:
– Ó, te szegény, el se hiszem, hogy végig azon a kanapén aludtál!
Veszünk neked egy rendes kinyitható kanapét.
– Ugyan, nem kell – rázta a fejét Lainey. – Ez is teljesen jó.
– Megmondhattad volna előbb is. Akkor is felvettünk volna.
– Nem tudhattuk előre – magyarázta Lainey. – És annyira
szerettünk volna itt dolgozni, hogy inkább nem vállaltuk a kockázatot.
Ha jött volna egy igazi pár, esetleg őket választottátok volna, mert az
egyszerűbb.
– Soha! Csak titeket akartunk – szorította meg Majella Kit karját,
aki újratöltötte a poharát.
 Richard szedett magának egy jókora szelet Dolcelatte tor-i át, és
megjegyezte:
– Persze, így volt, de mielőtt a fejetekbe száll a dicsőség, ne
felejtsétek el, hogy a többiek mind borzalmasak voltak.
Az asztal másik végéről Harry odaszólt Kitnek:
– Ha Lainey nem a barátnőd és meleg vagy, az azt jelenti, hogy
pasit keresel? – Amióta megtudta, hogy az anyja megint el akar kezdeni
ismerkedni, belevetette magát az emberek összehozásába. Lelkesen
folytatta: – Mert van egy haverom a suliban, akinek az apja meleg.
Megkérdezhetem, hogy nem akar-e találkozni veled.
Kit komolyan nézett rá.
– Köszi. Majd szólok.
– Egyébként szereted a szakállasokat?
– Semmi bajom velük – vonta meg a vállát Kit.
– Nos, Lewis apjának nincs szakálla – közölte Harry. – De biztosan
tudna növeszteni, ha nagyon akarnád.
Sethnek sikerült megállnia, hogy ne nevessen. India hangját
hallotta meg a háta mögül:
– Hát nem érdekes? A sok példabeszéd után kiderül, hogy te is
hazudtál, az első pillanattól kezdve.
– Talált, süllyedt – bólogatott szomorúan Lainey. – De ez csak
afféle kegyes hazugság volt. És senki másnak nem ártottunk vele, nem
igaz?
– Azt hiszem – felelte jámborul India. – Csak úgy gondoltam, hogy
érdemes megjegyezni.
– Igazad van. Én sem tudtam volna kihagyni egy ilyen ziccert –
mondta mosolyogva Lainey.
Seth hallotta, hogy India halkabbra fogja a hangját:
– Azért továbbra is nagyon örülünk, hogy itt vagytok.
– Köszi. Én is.
– Lainey! Lainey! – Harry éppen egy darab kenyeret tömött a
szájába, és integetett, hogy magára vonja Lainey figyelmét. – Ha te
meg Kit nem vagytok együtt, akkor ez azt jelenti, hogy neked is kell
egy pasi? Vagy te is meleg vagy?
Amikor megfordult, Seth látta az őszinte szeretetet Harry
tekintetében, és annyira meghatódott, hogy maga is megijedt.
– Nem vagyok meleg – felelte Lainey. – De pusztán az, hogy valaki
egyedül van, nem jelenti azt, hogy mindenképpen szüksége van
valakire. Teljesen jól lehet élni szingliként is.
– Mint ahogy én – bólintott Harry. – Én is szingli vagyok.
Lainey elmosolyodott.
– Pontosan. És tessék, mégis milyen boldog vagy.
– De nem szeretnél megismerkedni valakivel és összejönni egy
rendes pasival, ha lehetne?
– Hát…
Harry nem adta fel.
– Mert Mr. Elliott a suliban elvált, vele randizhatnál, ha gondolod.
– Nagyon formában vagy, Harry – nevetgélt Vioíet. – Mesélj
nekünk erről a Mr. Elliottról. Milyen ember?
– Állandóan zöld nadrágot hord, szeret biciklizni és csapnivaló
vicceket mesél. De nagyon kedves, mindenki szereti. És dalokat ír a
földrajzról.
– Tökéletesnek tűnik – bukkant fel Dawn Seth mellett, és ujjait
ráfonta a férfi ujjaira. Rámosolygott Harryre: – Na és hány éves ez a
Mr. Elliott?
– Ugyanannyi, mint a legtöbb tanár – vonta meg a vállát lazán
Harry, és belemarkolt a kenyérbe. – Úgy ötven lehet.
 16. fejezet

Olyan volt az egész, mintha kegyetlenül szigorú diétán lett volna

heteken keresztül, és elérte volna azt a pontot, amikor már egy perccel
sem bírja tovább a koplalást. Wyatt előkapta a mobilját, és érezte, hogy
felgyorsul a szívverése. Nem kérdés, hogy meg kell tennie. Ezt akarja,
erre van szüksége. Egyszerűen muszáj.
Megnyomta a gombot. Azt a számot hívta, amitől egy hónapig
megtartóztatta magát.
Valószínűleg úgysem fogja felvenni. Most nyilván hitetlenkedve
mered a telefonja kijelzőjére, és…
– Halló!
Wyatt megdermedt.
– Pen?
– Igen. Szia, Wyatt – Penny hangja kissé kifulladtnak hangzott, de
szerencsére nem rémültnek.
– Jaj, Pen, nem is számítottam rá, hogy fölveszed. Annyira jó
megint hallani a hangodat.
Wyatt végignézett a tavon és a gyepen a Regent’s Parkban, és úgy
érezte, mintha egyre nőne a torkában az a bizonyos gombóc. A fivérei
kinevetnék, ha látnák elolvadni, amiért beszélhet a lánnyal, aki az egész
családja előtt porig alázta.
– Hogy vagy? – a lány hangjában szelíd aggodalom bujkált, mintha
őszintén érdeklődne.
– Egész jól, kösz. Élem tovább az életem.
– Borzasztóan sajnálom. Az egészet.
– Ne tedd. Igazán nem kell mentegetőznöd… Annyira hülye
voltam. – Wyatt megrázta a fejét. – Ostobaságot csináltam, óriási hibát
követtem el. Belekényszerítettelek egy helyzetbe, és igazad volt, hogy
nemet mondtál.
 – Teljesen ledöbbentem – mondta kedvesen Penny. – Nem tudtam
elhinni, ami történik. Sosem szerettem a meglepetéseket, még a
kellemeseket se… Nem így akartam!
– Kérlek, ne mentegetőzz. És bár nem akarom másra hárítani a
felelősséget, igazából anya ötlete volt az egész. Egyszer látott
valamilyen meglepetés-eljegyzést a tévében, és úgy döntött, nekünk is
kell valami szuper romantikus dolog. Roppant erőszakos tud lenni, ha
valamit a fejébe vesz.
– Biztosan nagyon felzaklatta a dolog.
– Rettenetesen. Anya azt akarja, hogy megnősüljek. Jelenleg az az
élete célja, hogy engem kiházasítson. Nemigen sikerült vele megértetni,
hogy erre aligha fog sor kerülni a közeljövőben.
Wyatt nézte, ahogyan két hattyú úszik el a vízen. A hattyúk egy
életre választanak párt, nem igaz? Szerencsés jószágok.
A telefonból hallotta, hogy Pen nagyot nyelt.
– Ne, nem szabad sírnod! – mondta gyorsan Wyatt. – Nem akarom,
hogy rosszul érezd magad. Helyesen cselekedtél, és én örülök ennek. –
Rádöbbent, hogy hadar, és próbált lassítani. – Kérlek, ne hidd, hogy
azért hívtalak, hogy megint összejöhetünk-e még. Csak nagyon
hiányoztál mint barát.
– Te is nekem – válaszolta vékony hangon Penny. – Mint barát.
– Ennek örülök.
Korábban annyira élvezték egymás társaságát, amíg minden rosszra
nem fordult.
Közben két ugribugri terrier szaladt Wyatt elé, várták, hogy a
gazdájuk eldobja a labdát, és hangos csaholásban törtek ki.
– Hol vagy? – kérdezte Penny.
– A Regent’s Parkban.
– Az szuper! Pontosabban?
– A tónál, a zenepavilonnál.
Penny ismerte a helyet. Ez volt az egyik kedvencük, amikor régen
itt sétáltak.
Pennynek olyan volt a hangja, mint aki mosolyog.
 – Találtál már négylevelű lóherét?
– Nem kerestem.
– Keresd csak, Wyatt. Tánc is van?
Amikor legutóbb itt jártak, egy spontán salsaparti folyt éppen, és
őket is rávették, hogy csatlakozzanak.
– Most nincs. – Wyatt körülnézett. – De van egy mókus, és egy
kisfiú pisil a kioszk oldalában. Semmi csillogás.
– Nos, én itt vagyok Walsallban, egy buszmegállóban, egy bezárt
vaskereskedés meg egy italdiszkont között. A szemetet nem vitték el,
és csöpög az eső. Úgyhogy itt sincs szó csillogásról – jelentette ki
ünnepélyesen Penny.
Wyatt nevetett.
– Pont ezért hiányzol.
– Nekem meg a nevetésed hiányzik. Máris jobban érzem magam.
Úgy örülök, hogy újra beszélünk.
– Anyád komplett idiótának tart engem?
Wyatt csak egyszer találkozott Penny édesanyjával, de akkor jól
kijöttek egymással.
– Viccelsz? Engem tart komplett idiótának, amiért kikosaraztalak, a
rengeteg pénzeddel. De hát nem lehet valakihez csak azért hozzámenni,
mert gazdag, nem igaz?
– Abszolúte. – Wyatt döbbenten tapasztalta, hogy képes viccelődni
ezen. Az, hogy Penny a barátja legyen, ezerszer fontosabb volt, mint
hogy belemenjen a jegyességbe. – És ha már a jegyességnél tartunk…
Képzeld, megtalálták a gyűrűt.
– Milyen gyűrűt?
A fenébe is, csak álmodta, hogy elmesélte Pennynek, de persze a
valóságban erre nem került sor.
– Bocs, elfelejtettem, hogy nem tudsz róla. Elvesztettem a
jegygyűrűt, miután elmentél a kastélyból. Pár nappal ezelőtt azonban
előkerült.
– Jaj, te szegény, biztosan teljesen odavoltál! A gyémántgyűrűt?
Sokba került?
 Penny alig figyelt a gyűrűre, amikor Wyatt megkérte.
– Nem volt vészes – felelte a férfi, mert nem akarta, hogy a lány
utólag pánikba essen az igazságtól. Aztán eszébe jutott valami, ami
mintha minden kérdésre megoldást kínált volna. – Pillanatnyilag
Cornwallban van. Akkor megyek majd el érte, amikor átruccanok Bella
és Max esküvőjére.
– Hát persze, hiszen St. Ivesban esküsznek.
Természetesen Penny is hivatalos volt, plusz egy főként.
– Le akartam mondani – Wyatt elhallgatott. – Nem tűnt túl jó
ötletnek egyedül elmenni.
– Ó – sóhajtotta Penny együttérzően. – De nem is lenne szép dolog
kihagyni. Max az egyik legrégibb barátod.
– Tudom. És elmegyek. Csak kicsit fura lesz ott magányosan,
amikor mindenki más párban van. De ki fogom bírni, minden rendben
lesz.
A legszívesebben megkérte volna Pennyt, hogy tartson vele, de hát
hogyan? És miért akarna Penny elmenni? Micsoda rettenetes ötlet.
A csend másodpercekig húzódott közöttük, aztán Penny óvatosan
megszólalt:
– Wyatt! Lehetünk ezentúl barátok? Mármint igazi barátok.
– Nagyon örülnék neki, ha így lenne – Wyattnek ugrott egyet a
szíve.
– Akkor mi lenne, ha elmennék veled az esküvőre? Mint jóbarát.
Szerinted nem jó ötlet? Persze nyugodtan mondhatsz nemet is.
Wyatt szemét döntötték a megkönnyebbülés könnyei. Bólintott, és
nagyot nyelt.
– Hát az… Igen, szeretném. Nagyon is. Csodálatos lenne.
– Akkor legyen úgy. Foglaltál már szállást valahol?
– Nem, de még ma elintézem. Természetesen két külön szobát –
tette hozzá gyorsan. – Akár két külön szálloda is lehet, ha akarod.
Penny felkacagott.
– Ugyan már. Erre semmi szükség.
 – Annyira örülök, hogy felhívtalak. Hiányzott a hangod. Hiányzott
az együttlét.
– Ó, Wyatt – sóhajtott fel Penny. – Olyan szörnyű volt. A
cseteléseink is annyira hiányoztak.
 17. fejezet

– …és a végén meztelenül táncoltunk éjfélkor a Trevi-kútban.

Richard történetekkel szórakoztatta Lainey-t, miközben a lány
visszafuvarozta egy fellépésről a dorseti irodalmi fesztiválról. A
rendezvény jól sikerült; a hallgatóság visított a nevetéstől az öreg trágár
anekdotáin, és az autogramért állók sora hízelgően hosszúra nyúlt a
nagy, fehér sátor előtt. Mivel ismerték érdeklődését az érdekes
ginfajták iránt, a rajongók számos üveg italt hoztak neki; ezek most ott
csörömpöltek egy táskában a kocsi hátsó ülésén, Richard pedig egy
minipalack tartalmát kortyolgatta, és azokat a sztorikat mesélte Lainey-
nek, amiket a kiadó nem mert beletenni a könyvbe.
– Azt mondta, hogy egy paparazzo fotózott. Szóval mi történt
utána? – kíváncsiskodott Lainey.
– Alicia odahívta, és megkínálta pezsgővel az üvegből, ami nála
volt. Hogy is állhatott volna ellen a fickó? Az a nő egy istennő volt –
kuncogott Richard az emléken. – Amikor a fotós odaért a kút széléhez,
Alicia úgy tett, mintha megbotlott volna, és elkapta a pasas karját. Okos
kislány – jegyezte meg vidáman. – Sikerült is berántania gépestül a
vízbe. Én meg kinyitottam a masinát, a film fényt kapott, úgyhogy
minden megoldódott. Alicia kárpótlásul adott neki egy csókot, amit
biztosan sosem felejt el. Azok voltak a szép idők, bármit meg lehetett
úszni. Vagyis majdnem bármit.
Lainey a műszerfalra pillantott.
– Meg kell állnunk tankolni.
– Nem probléma. Addig hozok kávét. Azt meséltem már, amikor
együtt kávéztam Peter O’Toole-lal Monte-Carlóban, a kaszinóban?
Vagyis csak akartunk kávézni, de a végén valahogy egy jachton
kötöttünk ki, ami Marokkóba tartott, és a tulaj két oroszlánkölyköt
tartott a fedélzeten…
 Mire Lainey végzett a tankolással, Richard is megszerezte a
kávékat, és visszaült a helyére. A kávéspoharakat a könyve egyik
példányára helyezte, és átintegetett egy párnak a Fiat Puntóba, amelyik
épp beállt a szomszéd kúthoz.
Már több kilométernyire jártak a benzinkúttól, amikor Lainey a
visszapillantóba nézett.
– Richard, mi lett a táskával a hátsó ülésről?
– A ginessel? Ott van.
– Nem azzal, hanem amiben a levelei voltak.
– Ja, az! – A közönyös vállrándítás előre jelezte, mi fog következni.
– Átnéztem őket, aztán felelősen megszabadultam tőlük a benzinkúti
szemetesnél.
– De Richard!
– Hát nem jobb így, mint az otthoni szemétbe rakni, amit úgyis
átkutatnak? Így több kilométernyire vannak a háztól. Azt hittem, örülni
fog neki, hogy ilyen előrelátó vagyok. Megjegyeztem, amit mondott!
Lainey felsóhajtott, mert az öreg olyan logikusan érvelt. A minap,
amikor kihajtott a ház kapuján, hogy iskolába vigye Violetéket,
észrevette, hogy Pauline a kihelyezett kukák között ólálkodik. Lainey
maga figyelmeztette Richardot, hogy talán nem jó ötlet személyes
dolgokat kidobni.
Richard tehát megfogadta a tanácsot, nem lehet rá haragudni.
Persze Lainey tudta, hogy csak ürügyként használja ezt, hogy ne kelljen
olyasmire válaszolnia, amire nem akar.
– És elolvasta az összeset?
– Igen.
– Biztos?
– Hát persze.
Richard úgy tett, mintha mélyen sértené a gyanúsítás. Ami
nyilvánvalóan azt jelentette, hogy nem olvasta el.
– És mi van azzal, amit Pauline-tól kapott? – A boríték külsejére rá
volt írva, hogy Szigorúan titkos!, és Pauline előadta, hogy egy barátnője
küldte, aki nem tudott eljönni a mai eseményre, de nagyon fontos neki,
hogy Richard elolvassa.
– Valószínűleg az van benne, hogy ma van az évfordulója, hogy
megvette a Radio Timesnak azt a számát, amelyiknek a borítóján én
szerepeltem.
– Ezek szerint kidobta – szólt Lainey.
– Igen, de nagyon okosan, majdnem száz kilométerre St. Carystől,
szóval Pauline sosem fogja megtudni.
Richard az erény bajnokaként, abszolút hősként látta önmagát.
– Maga rossz ember.
Az öreg felkacagott.
– Ha azt hiszi, hogy most rossz vagyok, látnia kellett volna
harmincévesen.
Néhány percre csend lett, és Lainey azt hitte, az öreg elbóbiskolt.
Ám amikor oldalra pillantott, látta, hogy Richard az ölében tartott
önéletrajzi könyvet nézegeti, annál az oldalnál, ahol róla és elhunyt
fiáról volt egy fénykép. A fotót egy kertben készítették, Tony a
harmincas évei végén járhatott, és még teljesen egészségesnek látszott.
A két jóképű férfi közötti kötelék szinte sugárzott a képről. Mindketten
nevettek, és a fotós akkor kapta le őket, amikor Richard épp Tony felé
mutatott, mintha azt mondaná: „Micsoda remek srác vagy! Az apád
vagyok, és ennél büszkébb nem is lehetnék rád!”
Richard gyengéden végigsimított ujjával a fia képén, és Lainey
meglátta az örökké kedélyes színész másik oldalát is.
– Biztosan nagyon hiányozhat – mondta a lány halkan.
Richard bólintott.
– Igen. Minden egyes nap minden egyes órájában. – Elhallgatott. –
Még mindig nem hiszem el, hogy egy magamfajta vén fószer egy ilyen
tökéletes emberi lényt tudott létrehozni. Tudom, hogy nincs többé, de
néha mégis azt álmodom, hogy életben van. El tudja képzelni, milyen
ez?
– Igen – mormolta Lainey.
 Vele is megtörtént az első években, miután elveszítette az
édesanyját.
– Elnézést, persze hogy tudja. Olyan hihetetlen, amikor
megtörténik. Mintha visszatérne hozzám, és ez a legjobb érzés a
világon. – Újabb szünet. – Aztán felébredek, és bumm, rádöbbenek,
hogy nincs ott. Az én csodálatos fiam. Jobban szerettem az életemnél.
Ha lett volna rá módom, azonnal helyet cseréltem volna vele.
– A gyász az az ár, amit a szeretetért fizetünk – jegyezte meg
Lainey, elpislogva egy könnycseppet.
– Az biztos. Ne haragudjon, kedves, nem akartam elszomorítani. –
Richard összeszedte magát, egy sárga selyem zsebkendőt szedett elő a
kabátja zsebéből, és Lainey felé nyújtotta. – Beszéljünk valami
vidámabb dologról. Ha nagyon sír, nem fogja látni az utat, és
mindketten meghalunk. – A szája sarkában ismét felvillant a szokásos
pimasz mosoly. – Akkor aztán egy sereg nő lesz rettentően dühös
magára.

Már majdnem hazaértek, amikor Lainey mobilja sms-t jelzett.

– Elolvasná nekem? – kérdezte Richardot.
– Ugye nem lesz pikáns?
– Egészen biztosan nem.
Pillanatnyilag a pikantériának nem sok helye volt az életében.
– Kit küldte… – Richard előszedte az olvasószemüvegét kék zakója
felső zsebéből. – Biztosan nem rólam ír valami szörnyűséget?
– Nos, azt nem tudhatom. Úgyhogy készüljön fel a legrosszabbra.
A szöveg azonban rövid és velős volt.
– Beneveztelek egy önkéntes munkára, mert te jobb vagy benne,
mint én – olvasta Richard. – Ne legyél ideges, klassz lesz! És Seth azt
üzeni, köszöni, hogy megmented az életét. MEGINT.
– Milyen talányos – szólt Lainey.
– Álljunk meg, hogy felhívhassa?
– Dehogy, már mindjárt otthon vagyunk.
 Nem akarta, hogy Richard lássa, amikor éppen kideríti, hogy mivel
fogja megmenteni Seth életét.
Bár szájon át lélegeztetésre valószínűleg nem számíthat. Sajnos.

– Kösz, hogy kisegítesz – jegyezte meg Seth, amikor beléptek a

konyhába. – Nem kértelek volna meg, ha nem lennék lehetetlen
helyzetben.
– Még azt sem tudom, mire mondtam igent.
Lainey nem tehetett róla, de erős hatást gyakorolt rá, hogy ilyen
ziláltan látja Sethet, homlokába hulló hajjal és kitűrt fehér ingben.
– Két segítő elindult az egyik ügyfelünkhöz délután, de balesetet
szenvedtek a motorjukkal. Két órája hívtak a kórházból;
combcsonttörés, hét repedt borda, egy kulcscsonttörés, három törött ujj
és egy kifordult boka.
– Micsoda? De hát ez rettenetes. Szegények!
– Na igen – túrt sötét hajába Seth. – És örülhetek, hogy élnek, de
attól még az elmúlt egy órát telefonálgatással töltöttem, hogy keressek
helyettük valakit, de nem sikerült. Már majdnem felhívtam Grace-t,
hogy vakáció lefújva, de Kit hallotta, ahogy telefonálok, és téged
ajánlott a feladatra.
– Miféle feladatra?
Talán valami szuper dologról van szó, afféle életre szóló
élményről. Egy luxus világ körüli hajóút, Florida összes
vidámparkjának végiglátogatása, egy hónap a varázslatos Balin…
– Négy napot kellene eltölteni egy házban Bristol szélén –
válaszolta Seth.
Lainey pislogni kezdett. Nem egészen az a csillogásfaktor, amire
számított.
– Grace egyedül neveli három autista fiát – folytatta Seth. –
Minden évben egyszer négy napra elviszi őket a nővére házába, amíg a
nővére felmegy egy barátnőjéhez Londonba. A fiúk sok figyelmet
igényelnek, és már hónapok óta várják ezt a vakációt. De Grace nem bír
el velük egyedül. Otthon még csak-csak van valamennyi segítsége, de a
mostani bristoli út pont akkorra esik, amikor a segítő Ibizán nyaral.
Minden részlet le volt szervezve.
Kit épp ekkor bukkant fel a konyhaajtóban.
– Te annyival jobb vagy az ilyesmiben – magyarázta Kit. –
Mindent megoldasz, semmi nem ijeszt meg.
A pelenkákra gondolt. Popsitörlésre és kakitakarításra. Lainey
felvonta a szemöldökét, hogy jelezze: pontosan érti, Kit miért nem
önmagát ajánlotta a munkára.
Kit védekezésbe vonult:
– Zseniálisan bánsz a gyerekekkel.
Seth megint Lainey-hez fordult.
– Ugye megteszed? Ugye nem mondasz nemet?
Van választása? Nincs. Örül neki? Nem igazán. A tudtára fogja
adni Kitnek, hogy jön neki egy óriási szívességgel ezért a húzásáért.
És minél több kakit kell összetakarítania, annál nagyobb lesz ez a
szívesség.
– Természetesen nem fogok nemet mondani. Rendben. Mikor kell
indulnom? Ma este?
Seth láthatóan megkönnyebbült.
– Köszönöm. De nem, ma este még pihenhetsz. Holnap reggel
fogunk csak indulni.
– Fogunk?
Attól, ahogyan Seth rápillantott, úgy kezdett zakatolni a szíve, mint
egy gyorsvonat.
– Nem mondtam volna? Én is megyek.
 18. fejezet

– Nézz rá. El tudod hinni, hogy ez az ember mi mindent tett értem

annyi év alatt? – Grace figyelte, ahogy Seth bepakolja a csomagokat a
kisbuszba. – Nem keres rajtunk semmit, az teljesen biztos, mégis
ragaszkodik hozzá, hogy mindent elintézzen. És imádjuk is érte, igaz,
fiúk?
Lainey látta, hogy a két nagyobb fiú gépiesen bólint, mert tudják,
hogy ezt várják tőlük. Bay, a legkisebb, ötéves volt, nem beszélt, csak
egy kifakult kék takaró szélét rágta. A nyolcéves Stevie bolti
nyugtákkal teli zacskót szorongatott. Ned, a legidősebb, tízéves volt, és
kék filccel firkálgatott el-mélyülten egy füzetbe.
– Indulunk már? – kérdezte Ned.
– Mindjárt, kicsim.
– Ő is velünk jön?
– Igen, már mondtam. Lainey a neve, emlékszel? Ő és Seth fognak
nekem segíteni, hogy szuperül érezzük magunkat.
Ned megrázta a fejét.
– De én nem akarom, hogy ő gondoskodjon rólunk.
– De egyedül nem boldogulunk, nem igaz? – mutatott Grace a rossz
lábára és a botjára. – Úgyhogy kell még valaki, és Seth rátalált Lainey-
re, aki azért van kék ruhában, mert neked ez a kedvenc színed.
– De nem ez a kék – fordult el Ned, láthatóan elégedetlenül.
– Nos, ha Lainey nem jön velünk, akkor itthon kell maradnunk. És
az nagy kár lenne, mert ez a mi csodás vakációnk, és már mind nagyon
vártuk, nem igaz?
Ned a szemét forgatta.
– Na jó. Akkor most már indulunk?
– Amint pisiltél, kicsim.
Ned nem nézett Lainey-re, úgy kérdezte:
 – És mi lett a másik emberekkel, akik jönni szoktak velünk?
– Balesetük volt – emlékeztette Lainey.
– Mint amikor nem megyek el pisilni, mielőtt beszállok az autóba?
– Nem olyan baleset. Felborult a motorjuk, és most kórházban
vannak, de nemsokára meggyógyulnak.
– Nemsokára? Akkor utánunk tudnak jönni Bristolba?
– Nem – rázta a fejét Lainey. – Nem tudnak.
– Sok vér volt a balesetnél?
– Szerencséjük volt, mert egyáltalán nem volt vér – felelte Lainey.
– Csak néhány csontjuk törött el.
– És a csontnak volt hangja, amikor eltört? Olyan, hogy reccs?
– Hát, lehet, hogy reccsent egy kicsit.
– Ezt a hangot szeretem – jelentette ki Ned. – Hogy reccs.
Lainey elmosolyodott. Érdekes utazás lesz.
De a lényeg az, hogy Seth itt van vele. Nézte, ahogy a férfi befejezi
a kisbusz bepakolását, és intett, hogy készen állnak az indulásra. A férfi
kék pólót és farmert viselt, és – nézzünk szembe a ténnyel –
fantasztikusan nézett ki.
Grace, aki ugyancsak észrevette ezt, halkan megszólalt:
– Amikor fiatal voltam, és szinte betegesen félénk, folyton
piszkáltak a suliban, mert olyan könnyű volt csúfot űzni belőlem. Aztán
amikor tizenhét lettem, nyári munkát vállaltam egy fagyisbódéban a
Menhenick-parton. Ez volt az az év, amikor Sir Richard megvette a
házat, és lehozta a családját St. Carysbe. Az osztályomból az összes
lány szerelmes volt Sethbe, és követték, mint a kislibák, akárhová
ment. Így jött rá Seth, hogy undokok velem. Bárkit megkaphatott
volna, és nyilvánvalóan nem tetszettem neki, vagy ilyesmi, de ő mégis
sokat beszélgetett velem, barátságos volt. Aztán kezdett hívogatni,
hogy tartsak velük munka után… Először nem akartam, de persze nem
fogadta el a nemet válasznak, úgyhogy egy idő után vele tartottam a
bulikra, amiket a parton tartottak. És amiatt, hogy Seth kedves hozzám,
a többi lány is kénytelen volt kedves lenni, mert annyira szerették
volna, ha felfigyel rájuk. Aztán összeszoktunk, már nem féltem tőlük,
és a végén még össze is barátkoztunk, a csúfolódás a múlté lett. – Grace
megcsóválta a fejét, mintha még mindig nem tudná elhinni, hogy Seth
mi mindent tudott elérni egyetlen nyár alatt. – El sem tudod képzelni,
milyen változásokat hozott az életembe. Visszamentek Londonba, de
tudtuk, hogy bármikor lejöhet. Az iskola megszűnt kínszenvedésnek
lenni, és végül már egyedül is képes voltam barátokat szerezni.
Kezdtem élvezni a reggeli felkelést, és ezt csak neki köszönhetem.
Nem kellett volna segítenie, mégis megtette.
– Ez fantasztikus – Lainey egészen meghatódott az iskolás Seth
kedvességén.
– Ha úgy lett volna, ahogy a filmekben, teltek volna az évek, és
Seth teljesen lecsúszott volna, míg én váratlanul olyan helyzetbe
kerülök, hogy viszonozni tudom a segítségét, és én is csodát teszek
vele. – Grace elszomorodott. – De sajnos a valóságban nem így történt.
Itt vagyunk most, tizenöt évvel később, és még mindig ő az, aki nekem
segít.
– Nem kényszerből teszi – felelte Lainey. – Azért csinálja, mert így
akarja. Mert barátok vagytok.
– Tudom, tudom. Mégis lekötelezettnek érzem magam. Szeretném
valahogy meghálálni.
– Sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő – vonta meg a vállát Lainey. –
Egy nap talán eljön az alkalom.
Ned visszajött a mosdóból.
– Süthetnél neki valamit.
– Az én háziasszonyi képességeimmel? Szegény Seth, az aztán jó
nagy kitolás lenne.
Ned türelmetlenül odalépett a kocsiajtóhoz.
– Gyerünk, menjünk. Siessünk.
A korai indulással megelőzték a dugót, így gyorsan elérték a
sztrádát. Ned filccel gondosan feljegyezte füzetébe az elhaladó autók
rendszámát. Bay mesét hallgatott fülhallgatóval. Stevie a nyugtákkal
teli zacskót szorongatta, és egyenként kihajtogatta a cédulákat, majd
felolvasta róluk a tételeket és árakat. Miután szándékosan
keresztülnézett Lainey-n az első órában, a végén megenyhült, és
odaadta neki az egyik hosszú cédulát. Továbbra is kifelé nézett az
ablakon, úgy szólt:
– Most olvasd te.
– Oké – Lainey örült az előrelépésnek. – Jersey Royal burgonya. ..
– Nem burgonya. Úgy kell mondanod, ahogy oda van írva.
– Elnézést. Jersey Royal burg, egy font ötven…
– Nem! Az árat ne mondd – rázta a fejét Stevie. – Te mondod a
dolgok nevét, én pedig, hogy mennyibe kerülnek.
– Oké, megértettem – felelte Lainey. – Tudod az összes árat?
– Igen.
– Ez fantasztikus! – Lainey tudta, hogy az autisták közül is csak
kevesen rendelkeznek ezzel a tehetséggel, de Stevie ezek szerint
közéjük tartozik. – Rendben, kezdjük. Jersey Royal burg…
– Hét.
Látta Seth szemét a visszapillantóból. A férfi bólintott, biztatta,
hogy folytassa.
– Chantenay autó.
– Tizenegy.
– Pár.
– Vuhúúúúúúúú! – Az anyja mellett biztonságosan bekötött Bay
rugdosni kezdte az előtte lévő ülést.
Amikor befejezte, Stevie folytatta:
– Háromszázhuszonhat.

***

Kilencre érkeztek meg Bristolba. A ház a település szélén állt, és

gondozatlan kert vette körül.
– Tudom, hogy nem egy Buckingham-palota – mentegetőzött
Grace. – De a nővérem sosem törődött túl sokat a háza csinosításával.
Másfelől viszont nem fog a kardjába dőlni, ha firkás lesz a fal vagy
eltörik egy pár bögre. Ha idegen helyre mennénk, egy pillanatra sem
tudnék ellazulni.
Miután kipakolták az autót, beléptek az épületbe, ami kissé poros
és rendetlen volt, de végül is egészen tűrhető.
– Most pedig baconös szendvicset eszünk ketchuppel – jelentette ki
Ned, mivel mindig ez volt a program érkezéskor.
– Máris – felelte Grace, de Lainey intett neki, hogy üljön le.
– Pihenj, elvégre te is nyaralsz. – Már amennyire ki lehet
kapcsolódni ilyen körülmények között. – Felteszem a teavizet és
megcsinálom a szendvicseket.
– Én kiviszem a fiúkat – kapta fel Seth Bayt. – Fedezzük fel a
kertet, oké?
– Mászhatunk fára? – érdeklődött Ned.
Seth a fejét rázta.
– Nem. Ne felejtsd el, mit mondott anya. Majd ha nagyobbak
lesztek.
Grace és Lainey a konyhaablakon keresztül figyelte őket.
– Ned tavaly a karját törte, amikor leugrott egy fáról. Hajlamos
nem gondolkozni, mielőtt cselekszik.
– Én is csináltam egyszer ilyet, szerencsére nem tört ki a nyakam. –
Lainey beleborzongott az emlékbe. – A nagymamámnál voltam, és az
egyik repülő tündér babám felakadt a hálószoba ablaka előtti fára úgy,
hogy ki tudtam mászni érte. De aztán elakadtam, és nem tudtam se
visszamászni, se le.
– Te jó ég? Na és mit csinált a nagymamád?
– Semmit. Éppen aludt, és nem volt a fülében a hallókészüléke.
Amúgy is a falu szélén túl lakott, úgyhogy nem hallott volna meg
senki, ha segítségért kiabálok. Tényleg azt hittem, hogy le fogok esni,
és meghalok.
– Most mégis itt vagy – mosolyodott el Grace. – És élsz. Hogyan
oldottad meg?
– Egy srác valami csoda folytán meglátott a nagyi háza mögötti
mező túlsó végéről. Odaszaladt, beugrott a kertünkbe, és felmászott a
fára. Nagyobb és idősebb volt nálam, úgyhogy segített lemászni.
Amikor leértem a földre, annyira megkönnyebbültem, hogy majdnem
elsírtam magam. A legszívesebben megöleltem volna, amiért
megmentette az életemet. De nem tettem meg – folytatta az emlékezést
Lainey. – Többek közt azért, mert lehülyézett. Aztán sarkon fordult,
megint átugrott a falon, és visszaszaladt oda, ahonnan jött, Goosebrook
felé, és soha többet nem láttam. – Lainey felnevetett. – Hála istennek.
A nyár hátralévő részében végig rettegtem, hogy egyszer csak
felbukkan, és elárulja Ivy nagymamának, mit csináltam, a nagyi meg
szól anyunak, és többé nem mehetek oda.
– Akkor egy életre eleged lett a fára mászásból – jegyezte meg
Grace. – Ez a gond Neddel, hogy neki eszébe sem jut, hogy máskor ne
csináljon meg olyasmit, amiből egyszer baja lett. Tessék – mutatott ki
az ablakon, ahol a legidősebb fiú csillogó szőke hajjal kúszott fel éppen
a fa kerti asztalra. Seth óvatosan letette a földre Bayt, és gyorsan
leszedte Nedet, mielőtt az Pókemberként átvetődött volna az egy
méterrel arrébb húzódó szárítókötélre. – Annyira szeretik őt – folytatta
szeretettel. – Olyan, mint egy varázsló.
– Jól bánik velük – helyeselt Lainey.
– Mindig ilyen volt. Egyszer csodálatos apa lesz. – Grace szárazon
folytatta: – Szemben a volt férjemmel, aki akkor sem lehetett volna
rosszabb, ha akarta volna.
– Mi lett vele? Nem kell elmondanod, ha nem akarod.
– Ugyan, semmi baj, korunk egyik legszebb love storyja volt. –
Grace félig nevetve kortyolt a teájába. – Akkor ismertem meg Pete-et,
amikor egy szupermarketben dolgoztam. Elkezdtünk beszélgetni, és
egyre többet kezdett bejárogatni a boltba. Három-négyszer is benézett
egy nap, és minden kollégám úgy gondolta, hogy ez annyira
romantikus. Aztán randira hívott, elkezdtünk járni, és egyszer csak
terhes lettem. Egy kicsit hirtelen jött, de szerettük egymást, és azt
hittük, hogy működni fog… csak éppen Ned folyamatosan üvöltött és
sosem aludt. Azt hittem, az én hibám, biztosan rossz anya vagyok. Pete
anyja elmagyarázta, hogy azért nyűgös a gyerek, mert túl sokat
foglalkozom vele, és a legjobb lesz, ha kap egy kistestvért, akkor nem
lesz időm, hogy neurotikus legyek.
– Jaj – fordult hátra Lainey a baconsütésből.
– És Pete mindig azt csinálta, amit az anyja mondott, szóval egy év
múlva megszületett Stevie. Még mindig szerettük egymást. De a dolog
egyre nehezebb lett, és nem értettük, hogy a mi gyerekeinkkel miért
sokkal nehezebb minden, mint másoknak, míg végül el nem jutottunk
egy szakemberhez, és ki nem derült a diagnózis. Nekem
megkönnyebbülés volt, mert így legalább végre választ kaptam a
kérdéseimre. Pete-nek azonban sokkal nehezebb volt elfogadnia. Nem
tudta elviselni. Egy darabig küszködött vele. Viszont egyre
stresszesebb és visszahúzódóbb lett. Aztán egy nap közölte, hogy nem
bírja tovább, összepakolt, és elment.
– Jaj, Grace!
– Egy héttel később rájöttem, hogy újra terhes vagyok – közölte
Grace fanyar mosollyal.
– És mit szólt Pete, amikor elárultad neki?
– Azt, hogy mindig is szörnyű volt az időzítésem. Aztán azt is,
hogy összeköltözött a Crown pincérnőjével, aki nem nyaggatja mindig,
és aki megérti.
– Nem is tudom, hogy bírtad ki – szólt Lainey.
– Nem az volt éppen életem legjobb szakasza, meg kell hagyni. De
ott voltak a fiúk – mondta Grace. – És most is itt vannak. Én pedig
imádom őket. Ők jelentik nekem a világot.
– Hát persze – Lainey-nek gombóc lett a torkában; inkább próbált a
bacon forgatására koncentrálni.
– Nem állítom, hogy nincs velük sok munka, mert nyilvánvalóan
van. De nekem ők a mindeneim. Szerencsés vagyok, hogy vannak
nekem, és Pete az, aki kimarad valamiből.
– Nem is látogatja őket?
– Nem. Ahogy sok barát is elkopott mellőlünk az évek során. Főleg
azok, akiknek úgynevezett normális gyerekeik vannak.
Kintről behallatszott Bay sipítása, majd Seth hangja:
 – Nyugi, ez csak egy lepke, nem fog bántani.
– Tulajdonképpen az egyetlen ember, aki mellettünk maradt, az
Seth. Ő a fényes páncélú lovag. – Grace kiitta az utolsó korty teát is, és
felállt, hogy megkenje a kenyereket. – Múlt héten azt mesélte, hogy új
barátnője van.
– Valóban.
– Dawn, azt mondta, ez a neve. Hajnal. Hát nem gyönyörű név? Te
már találkoztál vele?
– Igen – bólintott Lainey, és örült volna, ha neki is olyan neve van,
amit az emberek gyönyörűnek találnak.
– Seth a legjobbat érdemli. Bizonyára remek lány – sóhajtotta
Grace. – És fogadni mernék, hogy nagyon szép is.
Lainey papírtörlőre szedte a baconcsíkokat, és kipréselt magából
egy mosolyt.
– Hát persze!
 19. fejezet

Tizennégy órával később a fiúk és az anyjuk már fent aludtak a

szobájukban, s a ház elcsendesedett, legalábbis egy időre.
Seth lejött a képcsőn, egy rakás ágyneművel.
– Hogy vagy? Romokban?
– Hát nem volt semmi. – Lainey nézte, ahogy Seth a kanapéra
zúdítja a takarót és a párnákat. Volt egy keskeny kis ágy a padlástérben,
de Seth inkább idelent akart aludni, hátha Stevie vagy Ned felébred, és
bóklászni kezd a házban. – Nem akarsz aludni? Mert akkor hagylak…
– Nem, dehogy, hisz még éjfél sincs. Kérsz valamit inni?
Vörösbort?
– Honnan szereznél itt bort?
– Talán jobb lesz, ha mégse – rázta a fejét Seth. – Gyerekekre kell
vigyáznom, úgyhogy inkább maradjunk a víznél.
Seth visszajött a konyhából két pohár hideg vízzel. Leültek egymás
mellé a kanapéra, és ünnepélyesen koccintottak.
– Még egyszer köszönöm. Most már érted, miért nem akartam
lemondani.
Lainey bólintott.
– Értem.
– Aranyos gyerekek. Megszakad a szívem, hogy szegény Grace
min megy keresztül. Vagyis ment keresztül – helyesbített Seth szinte
egész felnőtt életében.
– De te kitartottál mellette. Nagyon nagyra értékeli ezt – jegyezte
meg Lainey –, és imád érte. Vagyis nem úgy imád, csak hálás azért,
amit teszel, hogy segíts neki.
– Ugyan ki ne akarna segíteni?
– Sokan nem.
Seth oldalra hajtotta a fejét.
 – Mit nézel?
Az őszinte válasz az lett volna, hogy „a profilodat, az állad vonalát,
a nyakad hajlatát, a hajadat, ahogyan göndörödik a pólód nyaka fölött”.
Lainey azonban így felelt:
– Nyálas és ketchupos a pólód.
Seth nem jött zavarba:
– Neked meg csokis a hajad.
– Reménykedjünk, hogy csoki.
Seth odahajolt, megemelte a haj tincset, és megszagolta.
– Minden oké. Az.
Ez nem hangzott különösebben csábítónak, Lainey mégis annak
érezte. Riadtan felpattant.
– Megyek, hozok egy kis rágcsálnivalót.
A konyhában a mosogató fölé hajolt, és leöblítette az összeragadt
hajszálakat. Aztán kiszedett egy zacskó fűszeres kétszersültet a
szekrényből, és bekiabált:
– Egy kis brie sajt a ropogóshoz?
Amikor visszaért a nappaliba, Seth már a telefonon lógott.
– … nem, Grace már lefeküdt. Lainey volt az.
Lainey megtorpant. Seth háttal állt neki.
– Nem tudtam találni senki mást ilyen gyorsan. És hajlandó volt
segíteni.
Lainey visszalopakodott a konyhába, és hegyezte a fülét. Miután
hosszú másodpercekig találgatta, hogy ki lehet a vonal másik végén,
Seth éppen azt mondta:
– Nagyon sietnünk kellett, nem volt időm, hogy hívjalak. Nem
szándékos volt.
Igeeen. Lainey nyitogatni kezdte a szekrényeket, hogy meglegyen a
hanghatás, és a zacskót is megzörgette. Amikor úgy érezte, hogy
visszamehet a nappaliba, Seth már befejezte a telefonálást, és a másnapi
programot tartalmazó listát tanulmányozta, amin minden világosan le
volt írva, hogy a fiúk tudják, mire számíthatnak, és biztosak lehessenek
benne, hogy nem lesznek meglepetések.
 – Ott kell lennünk nyitásra a plázánál, hogy meg tudják nézni a
szökőkutat, amikor még szinte üres a hely.
Lainey bólintott. Ned és Stevie imádta a vízi látványosságot, mely
szaggatott sugarakat lőtt ki a levegőbe.
– Aztán fél tízkor továbbállunk az állatkertbe.
Megint csak azért, hogy a tömeg előtt érjenek oda, mert a nyüzsgés
és a zaj nyugtalanná tette a fiúkat. Lainey ma megtanulta, hogy ha Ned
nem akar menni valahová, akkor hajlamos elindulni az ellenkező
irányba, míg Bay a földhöz csapja magát, és vigasztalanul visít. Viszont
a lány arra is rájött, hogy ha Stevie kezd nyugtalankodni, le lehet
csillapítani azzal, ha felolvas neki a nyugtáiból.
– Dawnnal beszéltem – jegyezte meg Seth, amikor Lainey
visszaült, és feltépte a ropogós kenyér zacskóját.
– Ó.
– Hallottad, amit mondtam?
– Nem – Lainey észrevette, hogy Seth szemöldöke megemelkedik.
– Egy kicsit kiakadt. Azon, hogy te is itt vagy.
– Sajnálom.
Seth szája széle derűsen rándult meg.
– Semmi szükség arra, hogy elnézést kérj.
– De hát semmi oka arra, hogy kiakadjon. Nem tudom elhinni,
hogy mégis ez történt. – Lainey rádöbbent, hogy összevissza beszél. –
Elvégre Dawnról beszélünk! Ugyan miért kéne neki aggódnia bárki
miatt is?
Nem segített a zavarán, hogy Seth áthatóan nézte, arcán
kifürkészhetetlen kifejezéssel. Lainey riadtan nyújtotta oda a
chipszeszacskót.
– Tessék, markolj bele.
Seth egy egészen rövid pillanatig habozott, és Lainey érezte, hogy
elpirul a megkésett felismeréstől. Seth gyakorolt rá ekkora hatást.
Emiatt nem lehet soha olyan ellenállhatatlan Seth számára, mint
Dawn, aki amellett, hogy mindig kifogástalanul néz ki, még
méltóságteljes és összeszedett is, és soha nem csúszna ki a száján
semmi ilyen nevetséges elszólás.
Lainey elszégyellte magát.
– Nem törölhetnénk ezt? Tehetünk úgy, mintha nem is mondtam
volna?
– Tehetünk. – Seth hősiesen próbálta megőrizni a komolyságát. –
De attól még nem fogom tudni elfelejteni.

– Disznó – motyogta Ned az orra alatt.

Seth a fiú keze után nyúlt, nehogy odaszaladjon valakihez, és az arcába
ordítsa. Megnyugtatóan megszorította Ned ujjait.
– Ebben az állatkertben nincsenek disznók. Oda majd holnap
megyünk, emlékszel? A farmra.
– Én szeretem a disznókat. Holnap mikor?
– Két órakor. Ott van a listán.
Ned megállt, előszedte a füzetet a zsebéből, és gondosan leírta az
időpontot, nehogy elfelejtse. Egy kövér pár haladt el mellettük, fagyit
nyalogatva. Ned éppen eltette a füzetet, és hangosan megjegyezte:
– Disznók két órakor.
Negyven perccel később Stevie-n volt a sor, hogy a figyelem
középpontjába kerüljön. Ned közönyösen figyelte, ahogy az öccse a
földön fetreng, és a kávézó egyik székét rugdossa.
– Mindenki őt nézi.
Seth bólintott; Stevie-re éppen rájött az egyik, minden előzmény
nélküli érzelmi kitörése. Teli torokból üvöltött, és közben vadul
rúgkapált. Lainey letérdelt mellé, kedvesen beszélt hozzá, és vigyázott,
hogy a gyerek ne tegyen kárt magában. Ahogy hátrasimította Stevie
haját, Seth csodálattal nézte az ösztönös érzéket, amivel Lainey a
gyerekkel bánt, és azon kapta magát, hogy szinte szeretett volna Stevie
helyében lenni.
A következő pillanatban Lainey összeszűkülő szemmel kapta fel a
fejét. Amikor követte a tekintetét, Seth három tini lányt pillantott meg,
akik Stevie-t csúfolták, és nevetve utánozták a vergődését.
 Grace elvitte Bayt a mosdóba, Seth, aki Ned kezét fogta, nem volt
olyan helyzetben, hogy közbelépjen. Lainey sem tehetett semmit, pedig
nagyon szeretett volna. Közben a tinik egyre jobban hergelték egymást.
– De lányok! – Egy állatkerti egyenruhát viselő fiatal fiú lépett oda
hozzájuk. – Ha ti autisták lennétek, és valamin kiakadnátok, nem
örülnétek, ha kicsúfolnának titeket, ugye? Nem kerül semmibe
kedvesnek lenni.
A lányok elszégyellték magukat, abbahagyták a röhögcsélést, és
eloldalogtak. Seth úgy sejtette, hogy egy felnőtt állatkerti alkalmazott
fellépése sokkal kevésbé lett volna hatékony, mint ezé a jóképű srácé,
aki alig volt idősebb a lányoknál.
Lainey tovább simogatta Stevie homlokát.
– Köszönöm szépen!
– Szívesen. Csak egy kicsit éretlenek voltak –. A fiúnak csillogó
szeme és sugárzó mosolya volt. Leguggolt egy kicsit távolabb, hogy ne
ijessze meg Stevie-t: – Figyelj csak, szeretnéd látni a kedvenc
állatomat?
Türelmesen megvárta, amíg Stevie válaszol:
– Milyen állatot?
– A zsiráfbébit. Valami elképesztő, haver. A múlt héten született,
de máris igazi egyéniség, mindenképp látnod kell! Voltál már a
zsiráfházban?
Stevie lassan megrázta a fejét.
– Na? Eljössz megnézni a zsiráfokat? Imádni fogod őket.
Stevie felült, aztán felállt, és bólintott.
– Jó.
– Szuper! Gyere csak utánam. Megmutatom, hol vannak.
Vajon hány éves lehet ez a vidám srác, akibe ennyi empátia
szorult? Seth úgy tippelte, hogy nem lehet több tizennyolcnál, mégis
öröm volt nézni könnyed modorát és lelkesedését. Miközben elindultak
a zsiráfház felé a gyepen keresztül, Seth hallotta, hogy Lainey odaszól a
fiúnak:
– Bár több ilyen ember lenne, mint te.
 – Egyszerűen csak szerencsés vagyok – a srác rámosolygott
Lainey-re. – Nekem van a legjobb munkám a világon.
 20. fejezet

Egy újabb eseménydús napon voltak túl, már majdnem éjfélre járt.
Szinte csend is volt, csak Ned szobájából szűrődött ki néha egy-egy
fojtott „disznó”.
– Milyen szuper volt az állatkert! Nézd csak meg ezt.
Seth éppen behozta a tálcát sajttal és szőlővel a konyhából, és látta,
hogy Lainey az egyik délelőtti fotót mutatja feléje a telefonján. Seth
letette a tálcát, és leült a lány mellé. Megcsapta Lainey samponjának
illata, ahogy a képet nézte. Bay, Stevie és Ned lenyűgözve figyelték,
ahogy az anyazsiráf behajlítja nyakát, és úgy bámul le rájuk, mint egy
jóindulatú napraforgó.
– Meg ezt is – Lainey átpörgetett vagy egy tucat rosszabbul sikerült
képet, mielőtt megtalálta azt, amin Bay megbűvölten bámulja a
könnyedén ágról ágra lendülő orangutánt. – A legjobbakból csináltatok
papírképet, és elküldöm Grace-nek, amint hazaértünk. – Seth
telefonjára mutatott, ami lefelé fordítva hevert az asztalon, a tálca
mellett. – Még nem is mutattad meg a te fotóidat. Le tudtad kapni azt,
amikor a pingvinek átúsznak a fejünk felett a víz alatti alagútban?
– Túl gyorsak voltak. De csináltam pár jó képet Nedről a fókákkal.
Seth kézbe vette a mobilját, és hátradőlt. Lainey karja súrolta a
vállát, amikor a szőlőért nyúlt. Seth máris arra vágyott, hogy újra
megtörténjen. Mindaz, amit ma látott, az a humor és türelem, amivel
Lainey kezelte a fiúkat, nem segített abban, hogy gyengüljenek az
érzései a lány iránt. Ami persze nem volt túl jó fejlemény, de legalább
sokkal élvezetesebbé teszi ezt a néhány napot, mint amilyen egyébként
lett volna.
Mindaddig, amíg nem történik semmi, mi ebben a rossz?
– Lássuk csak – Seth keresgélni kezdett a saját fotói között, Lainey
pedig közelebb hajolt, hogy jobban lássa.
 – Ó, ez egészen zseniális – mutatott rá Lainey egy képre, amin
Grace és Ned együtt nevetnek a szurikátacsalád bohóckodásán. –
Mindketten olyan jókedvűek! – Aztán összecsapta a kezét, mert a
következő fotón ő szerepelt Stevie-vel, és mindketten próbálták a
lehető legszörnyűbb grimaszokat vágni. – Ez mi vagyunk, amikor
ijesztően nézünk. A félelmetes szörnyetegek!
Sethnek tetszett, hogy Lainey komolyan vette a játékot, és
önkéntelenül is próbálta a lehető legborzasztóbb arcot vágni. Sok lány
nem hagyja magát lefotózni, amikor pofákat vág. De Lainey-nek csak
az volt a fontos, hogy örömet szerezzen Stevie-nek.
Seth villámgyorsan lapozgatni kezdett a képek között, amíg meg
nem találta Dawn múlt heti fotóját. A lány kérte meg, hogy csináljon
róla egy felvételt, amint elegánsan csücsül az apró hátsó kert padjának
karfáján. Profi fotómodellként pózolt, vállát hátrafeszítve és a fejét az
optimális szögben tartva. Seth el is készítette a kért fotót, de Dawnnak
nem tetszett, és egy sereg másikat kellett csinálni, hogy aztán törölni
lehessen a kevésbé jól sikerülteket, a legjobbat pedig különféle
filterekkel még jobban feljavítani.
– Nahát, ez Dawn! Milyen jól néz ki! – Lainey önkéntelenül is a
hajához nyúlt, hogy lesimítsa kócos fürtjeit. – Fogadni mernék, hogy
soha életében nem ment kócosan emberek közé.
– Az élet többről szól, mint a szép frizuráról.
Sethben feltámadt a késztetés, hogy elmesélje: egyik este
végignézte, ahogyan Dawn órákon keresztül szárítgatja a haját, hogy
minden egyes tincs makulátlan legyen.
– Persze, neki az arca is olyan, mint egy filmsztáré, meg az alakja
is jó, és a ruhái is szépek – Lainey mutatott egy másik képet a
telefonjáról. – Látod? Ez itt te vagy meg a tökéletes barátnőd… ez
pedig én meg az az idióta álbarátom!
Seth szemügyre vette a képet, amelyen Kit Pókember-jelmezben
éppen egy kültéri medencébe vetette magát, Lainey pedig, aki
smaragdzöld arcfestést, banyakalapot és hatalmas műorrot viselt, a
medence körül ugrándozott egy seprűnyélen.
 Lainey felnevetett az emléken.
– Jelmezes bulit rendeztünk a kastélyban Biddy szülinapjára. Látod
az arcomat? Kit ötlete volt.
– Jól áll – felelte Seth.
– Csak épp Kit azt mondta, hogy le lehet mosni. De nem lehetett.
Egy hétig halványzöld volt a fejem. – Belenagyított a képbe. – És látod
azokat a fogakat? Jó, mi?
Sethet elbűvölte a hiúságnak ez a teljes hiánya.
– Biztosan jó buli volt.
– Hát persze! Az pedig ott Anton – mutatott Lainey egy vékony,
sötét hajú férfira, aki mindössze egy séfkötényt viselt. – Ő Pucér
Szakácsnak öltözött.
Seth bólintott.
– És ő kicsoda?
– Jaj, el is felejtettem, hogy te nem tudod – húzta el a száját Lainey.
– Anton is ott dolgozott a chateau-ban. Vele jártam, mielőtt
mindnyájan elveszítettük a munkánkat. Amikor azt mondta, hogy
lemegy Saint-Tropez-ba, azt hittem, együtt megyünk. De ez nagyobb
elköteleződés lett volna annál, mint amit Anton akart. Szóval egyedül
ment, én meg visszajöttem Angliába Kittel. Te jó ég, ez úgy hangzik,
mintha óriási lúzer lennék. Bár ne is mondtam volna el. Anton mindig
is nagy játékos volt, sosem akart egyvalaki mellett megállapodni. De
hát nincs is ezzel gond, még csak huszonhat éves, van ideje…
Mintegy végszóra, a telefon életre kelt Seth kezében, és Dawn neve
villant fel a kijelzőn.
Seth várt.
– Nem veszed fel?
Seth várt tovább, amíg a csöngés abba nem maradt.
– Cseles fiú – nevetgélt Lainey, és szakított még egy szem szőlőt.
– Késő van. Majd azt mondom, hogy már aludtam.
– Miért nem akarsz beszélni vele? – nézett a férfira aggodalmasan
Lainey.
Abban a pillanatban sms érkezett.
 „Még biztosan nem alszol, túl korán van. Miért nem veszed fel?”

Seth odamutatta a kijelzőt Lainey-nek.

– Most aztán már biztosan nem fogom felvenni.
– Azt hittem, minden jól megy köztetek. Olyan összeillőnek
tűntetek.
Mennyire lenne tisztességes dolog elmondani neki? Seth a
legszívesebben megcsókolta volna Lainey-t. Szerette volna megtudni,
milyen érzés. De persze erről szó sem lehetett, úgyhogy maradt a
beszélgetés, mint a második legjobb dolog. Seth hátradőlt a kanapé
párnáira.
– Csak néhány hete találkozgatunk. De nekem kezdettől fogva
kicsit túl gyors a tempó.
– Ó – bólogatott együttérzőn a lány.
Maga alá húzta a lábát, és úgy fordult, hogy jobban lássa Sethet, ne
kelljen csavargatnia a nyakát.
– Amit az előbb mondtál Antonról, hogy még csak huszonhat, és
nem áll készen arra, hogy megállapodjon… Nos, Dawnnál éppen
fordított a helyzet.
– Ó… – Lainey kíváncsinak tűnt. – Hány éves? Harmincegy-
harminckettőre saccoltam.
– Én is. – Seth elhallgatott. Nem volt benne biztos, hogy ezt el kéne
mondania. De végül is miért ne? – Ő azt mondta, hogy harmincnégy.
– Nos, a korához képest remekül néz ki.
Mintha Lainey Dawn pártját fogná. Ami igazán nagyon szép, de…
– Aztán csütörtök este elejtette a táskáját, és kiesett belőle egy
csomó kártya. Az egyik a jogosítványa volt. A kávézóasztal alá esett,
én halásztam ki neki. Nem direkt néztem a születési dátumát,
egyszerűen csak épp oda esett a tekintetem. Ekkor jöttem rá, hogy
igazából harminchét – fejezte be Seth fanyarul.
Lainey-nek elkerekedett a szeme.
– Hát akkor tényleg nagyon jól néz ki a korához képest.
– Igen. Viszont hazudott, ami sosem jó.
 – Biztosan egy vagyont költ krémekre meg kozmetikusra. Irigylem
ezért. – Lainey elhallgatott, és megint a szőlőért nyúlt. – És hogy érzed
magad ettől? – kérdezte aztán.
– Attól, hogy több száz fontot elkölt krémekre? Sajnálom –
mosolyodott el Seth, mert Lainey érzékeny pontra tapintott: pontosan
tudta, miért számít, hogy Dawn valójában harminchét. Seth megértette
Dawn helyzetét, a lány azonban nem volt őszinte vele, méghozzá okkal.
Seth nem akarta, hogy belerángassák egy olyan kapcsolatba, amire nem
áll készen, csak azért, mert egy nőnek már ketyeg a biológiai órája. –
Mondjuk úgy, hogy ez sok mindent megmagyaráz.
– És ő tudja, hogy tudod?
– Persze. – Seth jól emlékezett a pillanatra, amikor Dawn kikapta a
kezéből a jogosítványt, és elvörösödött, amikor látta, hogy elkésett. –
Azt mondta, hogy a kínai horoszkópja miatt ködösített a korával
kapcsolatban. Mert nem akarta, hogy kiderüljön, hogy a disznó évében
született.
– Értem – bólogatott Lainey. – De három évet tagadott le, nem csak
egyet.
– A másik kettő a patkány és a bivaly éve. Úgy látszik, ezek sem
tetszettek neki.
Mindketten tudták, milyen gyenge lábakon áll ez a magyarázat, és
az igazi ok az, hogy Dawn kezd kifutni az időből.
– Előbb-utóbb biztosan elárulta volna – jegyezte meg Lainey.
– Tudom. Valószínűleg inkább utóbb.
– Amikor azt mondtad, hogy ez sok mindent megmagyaráz, mire
gondoltál?
Nem szép dolog kibeszélnie a kapcsolatát valaki mással, főleg ha
ez a valaki más Lainey. Seth azonban tudta, hogy a lány nem pletykás.
Valamint a szíve mélyén már kezdte sejteni, hogy mit kell tennie.
– Tudod, milyen Dawn – vonta meg a vállát. – Egyenes és szuper
magabiztos. Ismeri önmagát, és nincsenek kételyei.
– Éppen olyan, mint te – felelte viccelődve Lainey. – Ezért is
gondoltam, hogy összeilletek.
 – Csak éppen az elejétől fogva az az érzésem, mintha megnyomta
volna az előrepörgetés gombot. Mintha ellenőrző listája lenne, és velem
kapcsolatban stimmelne az összes pont, ezért nincs értelme vacakolni.
Mintha már eldöntött volna mindent: egymásra találtunk, és ezzel kész.
Amikor Richard azzal poénkodott, hogy milyen rövid ideig tartanak a
barátnőim, azt mondta, hogy most minden másképp lesz: eddig csak
gyakoroltam, de most, hogy őt megismertem, minden megváltozott.
– Ezt nevezem önbizalomnak. Na és gyerekvállalásról volt szó? –
kérdezte Lainey óvatosan.
– Konkrétan nem. – De hát Dawn túl okos ehhez, nem igaz? –
Mindössze egy-egy elejtett vicces megjegyzés arról, hogy talán majd
egyszer a jövőben. Csak éppen ez akkor volt, amikor még
harmincnégynek hittem.
– Ezek szerint úgy érzed, hogy fogy az idő, és ő téged szemelt ki a
feladatra. Ez elég ijesztően hangzik. Nem is szívesen mondom ki…
Seth bólintott.
– Pedig igen, pontosan így gondolom.
– Nem kényszeríthet arra, hogy gyereket csinálj neki. Ha te nem
akarod.
– Tudom.
– Félsz, hogy megpróbál rávenni?
– Azon tűnődöm, hogy helyes dolog-e folytatni így. Mert úgy
tűnik, ő sokkal többet fektetett ebbe a kapcsolatba, mint én. Talán véget
kellene vetnem az egésznek.
Lainey megrezzent, amikor a telefon ismét pittyent egyet.
– Te jó ég, hall minket!
Seth nem mozdult.
– Nyugi. Nem fogok neki válaszolni.
– Hogy bírod ki, hogy ne nézd meg?
– Könnyen – hajtotta oldalra a fejét Seth. – De te elolvashatod, ha
akarod.
Lainey felfordította a telefont, láthatóan megrezzent, aztán letette.
– Mit írt?
 – „Éppen Lainey-t dugod?”
Seth elhúzta a száját.
– Ne haragudj. Majd beszélek vele. Gondok vannak nála a
bizalommal.
– De hát annyira magabiztos! Hogyan lehet egyszerre magabiztos
és bizonytalan?
– Ha visszaértünk, közölni fogom vele, hogy vége. Nem működik.
– Akkor végképp azt fogja hinni, hogy történt valami köztünk –
felelte Lainey.
Sethnek nem jött a szájára az előre megfogalmazott frappáns
válasz. Lainey-re nézett, és rádöbbent, hogy a lány jobban ráérzett a
lényegre, mint gondolná, mert valóban történt valami az elmúlt két
napban, valami különleges, csodálatos, zavarba ejtő és fájdalmas.
A férfi még sosem élt át ilyen érzést, de úgy sejtette, hogy ez a
szerelem.
Ami őrület, hisz hogyan lenne lehetséges beleszeretni valakibe,
akinek még meg sem fogtuk a kezét, az arcát, akit nem csókoltunk
meg?
Ezek a gondolatok persze korábban is megfordultak a fejében, de
most egyszeriben összeálltak, és kikristályosodtak benne az érzések.
Súlyosabbak és valóságosabbak lettek.
Tudta, hogy olyan pillanat ez, amire egész életében emlékezni fog.
Itt ül ebben a poros, rendetlen, homályos szobában, és hirtelen
megvilágosodik: a gyors észjárásától, az empátiájától, a kedvességétől
a szeme villanásáig, az önfeledt nevetéséig egyszerűen mindent imád
ebben a lányban, aki itt ül mellette a kék kordbársony kanapén.
Te jó ég! Es most mi lesz?
 21. fejezet

– Tudom, mire gondolsz – mondta Lainey.

Tényleg sejti?
Seth felvonta az egyik szemöldökét.
– Ó!
– Nagyon kínos helyzet. Tényleg.
Lainey kézbe vette a sajtkést, és vágott magának egy szelet puha
Cambozolát.
Sethnek kiszáradt a szája; fogalma se volt róla, mi lesz most.
– Az biztos, hogy meg kell mondanod neki – vette a szájába a lány
az olvadozó falatot, és ringatta a fejét, úgy élvezte az ízeket. – Ez a sajt
valami mennyei. Szegény Dawn. Tenned kell róla, hogy teljesen
felfogja.
Seth félig hallotta, amit a lány mond, félig pedig elképzelte, hogy
esetleg mi mást mondhatott volna, miután közölte, hogy tudja, mire
gondol ő. Persze erre sosem kerülhet sor, bármennyire is szeretné.
– Tenni fogok. Ne aggódj.
– És amikor szakítasz vele, csináld tapintatosan. Szegény, teljesen
ki fog akadni.
– Úgy gondoltam, hogy írok neki egy üzenetet – jelentette ki Seth
fapofával, Lainey-nek pedig leesett az álla. – Csak vicceltem.
Mintegy varázsütésre, éppen meghallották, amint Ned azt
mantrázza odafent, hogy „disznó, disznó, disznó”.
– Ennyit a viccelődésről – csóválta a fejét Lainey. – Szegény
Dawn, legyél kedves vele. Mindig szörnyű, ha elhagyják az ember
lányát, és neki nyilván ez az első alkalom.
– Miért gondolod, hogy az első?
 – Nézz csak rá. Gyönyörű és okos. Minden megvan benne. Ugyan
ki akarna ép ésszel szakítani egy ilyen nővel? Már persze tőled
eltekintve.
Micsoda szürreális helyzet.
– Azt akarod mondani, hogy szerinted együtt kéne maradnunk? –
Sethnek persze esze ágában sem volt ilyesmi, de azért feltette a kérdést.
– Nem, dehogy… Ez a te életed, és nekem semmi közöm hozzá,
hogy kivel jársz – rázta a fejét Lainey. – Csak azt akartam mondani,
hogy ha megteszed, légy vele kíméletes, mert nem olyan kellemes a
másik oldalon lenni.
Lainey ránézett, és Seth egy futó pillanatra mintha valamilyen
másfajta érzelmet látott volna az arcán.
Csak képzelte? Vagy csak remélte?
– Kíméletes leszek – felelte, és megint az az érzése támadt, mintha
két beszélgetés zajlana egyszerre: egy kimondott és egy kimondatlan.
– Épp most jöttem rá valamire. Arra, hogy téged sose dobtak még
ki! – jegyezte meg Lainey elkerekedő szemmel, és vádlón mutatott
Sethre. – Ugye így van? Szentséges ég!
– Hadd gondolkozzam… – Seth persze már tudta a választ, de úgy
tett, mintha eltöprengene rajta. – Nem, azt hiszem, soha.
– Még soha senki nem mondta, hogy nem akar többet találkozni
veled. Fogalmad sincs róla, milyen érzés. – Lainey elnevette magát. –
Ez valami elképesztő. Vajon milyen lehet a helyedben lenni?
– Nos, egészen a mai estéig azt mondtam volna, hogy szuper. De
most, hogy téged hallgatlak, kezdem úgy érezni, hogy kimaradtam
valamiből.
Lainey újabb szőlőszemet dobott a szájába, nevetett, és a fejét
csóválta.
– Még sosem utasítottak vissza? Egyszer sem?
– Te kinevetsz engem.
– Hívj el randira.
– Tessék?
Lainey bátorítóan biccentett.
 – Gyerünk, csináld csak.
– Oké. Eljönnél velem randizni?
Persze előre tudta, mit fog válaszolni Lainey.
– Ez igazán kedves tőled, Seth. Örömmel.
Seth egész testét elöntötte az adrenalin, mert Lainey teljesen úgy
viselkedett és beszélt, mintha komolyan gondolná. Aztán olyan hangot
adott ki, mint amikor a lemezt visszafelé forgatják, és közölte:
– Csak vicceltem! Kösz, szó sem lehet róla – mosolygott Lainey, és
játékosan megbökte a férfi térdét a lábujjaival. – Tessék, itt a
visszautasítás. Milyen érzés?
– Láthatod, teljesen kész vagyok.
A lánynak megcsillant a szeme.
– El ne bőgd magad.
Sethnek esze ágában sem volt sírva fakadni. Inkább minden
eddiginél erősebb késztetést érzett arra, hogy most azonnal átölelje és
megcsókolja a lányt.
Odafentről ágynyikorgás hallatszott, és Seth már készült az újabb
disznózásra Ned irányából, de a hang a ház másik feléből jött, és az
„Anya!” kiáltás Stevie-től származott. Grace azonban most nyaralt,
ezért kivételesen füldugóval aludt. Seth felállt.
– Valószínűleg csak ki kell vinni a vécére. Mindjárt jövök.
A mosdólátogatás mellett azonban Stevie még meg is ijedt az ablak
előtt huhogó bagolytól, és meg kellett nyugtatni, hogy nem egy
pterodaktilusz akar behatolni a házba. Sethnek el kellett olvasnia egy
mesét, és el kellett magyaráznia, hogy a baglyok nem jönnek be az
üvegen keresztül, Stevie csak ezután nyugodott meg és aludt vissza.
Mire Seth visszatért a földszintre, látta, hogy Lainey-t elnyomta az
álom. A lány ugyanott feküdt, ahol hagyta. Lassan és egyenletesen
lélegzett, bal keze a hasán nyugodott, és az éjjeli lámpa borostyánsárga
fénye árnyakat rajzolt az arcára.
Seth tétovázott, aztán visszaült a kanapéra, félig arra számítva,
hogy a mozgás majd felriasztja a lányt, és folytathatják a beszélgetést.
De Lainey meg se mozdult, még a szempillái sem rebbentek. Seth
dilemma elé került, mert egyfelől nem akarta felrázni a lányt, másfelől
viszont Lainey az ő ágyában fekszik. Ha egy óra múlva félálomban
felkel, és felbotorkál a szobájába, vajon mit fog szólni, ha ott találja őt
az ágyában?
Seth mérlegelte a lehetőségeket. Hosszú és fárasztó nap állt
mögöttük. Lainey kimerült, akárcsak ő. A meghitt közös este véget ért,
ami nagy kár, de talán jobb így. Seth a kanapé támlájára támasztott
fejjel tanulmányozta Lainey-t. Egy hajtincs a lány arcába hullt, és Seth
nagy kísértést érzett, hogy félresimítsa, de tudta, hogy ez nem csak
hogy helytelen lenne, hanem már-már félelmetes. Nézte, ahogy a
lánynak emelkedik és süllyed a mellkasa, és azon kapta magát, hogy a
légzése önkéntelenül is átveszi a lány ritmusát. Odakint a sötétben a
bagoly újra huhogni kezdett, de a ház szerencsére csendes maradt. Seth
érezte, hogy elnehezednek a végtagjai, és lassan lecsukódik a szeme…

Lainey felriadt. Valami hozzáért az arcához. Egy ujj birizgálta az arcát,

és meleg lehelet csapta meg a halántékát. Kinyitotta a szemét, és
majdnem felkiáltott meglepetésében, mert Ned arca töltötte ki a
látóterét, alig néhány centi távolságból.
Enyhén szólva is fura látvány volt.
– Ébren vagy? – érdeklődött Ned.
– Most már igen.
Legalább Ned abbahagyta az arca bökdösését.
– Disznók.
Lainey nyelt egyet. Próbálta összeszedni a gondolatait, és felidézni,
hogy mit keres idelenn a kanapén.
Ráadásul nem is egyedül.
De az előbb a disznóknál tartottak.
– Mi van velük?
– Mikor fogjuk látni őket? Még mindig két órakor?
– Igen.
 – Oké. – Ned, aki Lainey előtt térdelt, gondosan lejegyezte az
információt a füzetébe, aztán nehézkesen feltápászkodott. – Most már
visszaaludhatsz. Jó éjt.
Ezzel Ned otthagyta, és felment az emeletre. Lainey hallotta, ahogy
becsukódik a hálószoba ajtaja, aztán a deszkák nyikorgása jelezte, hogy
Ned visszamászik az ágyába.
Lainey némán kifújta a levegőt. Addigra már a teste minden
porcikáját megbizsergette a tudat, hogy ott fekszik az oldalán a
kanapén, és mögötte ott van Seth. Meztelen lábfejeik összefonódtak, és
Seth keze Lainey derekán nyugodott, a lány feje pedig Seth felkarja és
mellkasa között.
Ez egyszerre volt a világ legjobb és legijesztőbb érzése, mert hisz
milyen kínos, hogy elaludt Seth ágyán? Seth a főnöke, ő alkalmazott, és
most itt vannak, szinte összegabalyodva, igaz, talpig felöltözve. De
Lainey érezte a férfi meleg leheletét a tarkóján, és a közelségtől
várakozón összeszorult a gyomra, mert ha Seth csak egészen picikét is
megmozdítja a fejét, akkor a szája hozzá fog érni az ő bőréhez, és
könnyed, kéjes csókokat lehet rá… És jaj, máris érzi, ahogy
felmerednek az apró pihék a tarkóján, mintha kinyúlnának Seth felé, és
várnák azt a csókot…
A probléma viszont az, hogy semmiképp sem maradhat így itt.
Ártatlanul álomba merülni valahol egy dolog, de Ned napközben
biztosan megemlíti majd, hogy felébresztette őt, és beszélgettek. Ami
elég furcsa – ha ugyan nem egyenesen gyanús – színben tüntetné fel
azt, ha itt maradna Seth karjaiban ezek után is.
Még egy percig nem mozdult, élvezte a pillanatot, és próbálta az
emlékezetébe vésni a varázsát. Aztán apránként, egyik izmát a másik
után megfeszítve, óvatosan elhúzódott, megszakítva a kapcsolatot Seth
és a saját teste között. Seth légzése nem változott, láthatóan mélyen
aludt.
Lainey nagy nehezen learaszolt a kanapéról, és lenézett a férfira.
Seth ellenállhatatlan volt így egyedül fekve, ahogy csukott pilláinak
árnya az arcára vetült és a szája kissé kinyílt. Szegény Dawn, mi lesz
vele? Nem lehet könnyű szeretni és elveszíteni egy pasit, főleg ha már
eldöntöttük, hogy ő kell nekünk.
– Jó éjt.
Lainey csak a szájával formálta a szót, nem is mondta ki, aztán
csücsörített és csókot dobott Sethnek, ha már hajnali három volt, és
senki se látta.
Amikor kilépett a nappaliból, majdnem felsikított, mert Ned jött
megint lefelé a lépcsőn halkan, füzetét és tollát szorongatva.
– Disznók két órakor – suttogta Lainey.
– Tudom. Már mondtad. De mikor kell elindulnunk innen, hogy
odaérjünk?
– Tízpercnyire van innen. Tehát kettő előtt tíz perccel indulunk.
Ned lejegyezte ezt a füzetébe, aztán fölemelte a fejét.
– Te Seth barátnője vagy?
Lainey-nek nagyot dobbant a szíve. Bár úgy lenne.
– Nem, kicsim. Nem vagyok az. Most már visszamehetünk az
emeletre?
– Oké. Ehetek reggelire eperlekváros pirítóst? Négyzetekbe vágva?
– Hát persze.
Ned pislogott.
– De rendes négyzeteknek kell lenniük.
– Azok lesznek – felelte Lainey. – Megígérem.
 22. fejezet

A malacoknál tett látogatás igazi sikertörténetnek bizonyult. A gazda, a

fiúk nagynénjének régi barátja minden évben meghívta őket a farmjára,
és ez mindig a nyaralás fénypontja volt. Tucatnyi fotó készült. A
csűrben Ned és Stevie kézbe foghatta a rózsaszín, kapálózó
kismalacokat. Kint nézhették, ahogy az idősebb disznók vidám
vízilovakként fetrengtek a sárban. Stevie haza akart vinni magával
egyet, és hisztirohamot kapott, amikor Grace közölte vele, hogy ez
sajnos lehetetlen. Aztán Ned átadott Lainey-nek egy rajzot, amit ő
maga készített: egy vigyorgó, kancsal malacot ábrázolt kockás
kabátban, és hozzátette:
– Ezt azért kapod, mert hallottam, amikor azt mondtad anyának,
hogy szereted a kabátos húst.
Délután Cliftonba mentek, ahol Seth megállt a kisbusszal az utazási
irodája előtti privát parkolóhelyen, és elmosolyodott, amikor meglátta a
bejárat előtti lábtörlőn heverő nagy, fekete macskát.
Miközben kiszálltak, felajánlotta:
– Ez az irodám. És látjátok ott fent? Az a lakásom. Bemehetünk, és
körülnézhettek, ha akartok.
Bay erre feljajdult, Ned pedig azt válaszolta:
– Nem, az nagyon unalmas lenne. Ez a te macskád?
Seth megrázta a fejét.
– Jeremy a neve. Egy barátomé, Flóé, aki a sarkon túl lakik, de
szeret itt heverészni a lábtörlőn. Nem igaz, Jeremy?
A macska lassan pislogott, és fensőbbségesen méregette Sethet,
majd elutasítóan lengetni kezdte a farkát.
– A Jeremy elég hülye név egy macskának – jegyezte meg Stevie. –
Gyerünk, el kell mennünk a hídhoz, siessünk.
– Ksssssz – sziszegte Jeremy.
 Együtt sétáltak át a városon, amíg el nem értek a jellegzetes
függőhídhoz, mely az Avon-szurdok sziklái fölött ívelt át. Fent, a
majdnem felhőtlen égen két hőlégballon úszott a levegőben
hangtalanul. Körülöttük mindenki a ballonokat bámulta, lenyűgöző volt
a látvány.
Stevie-t és Nedet azonban mindez egy cseppet sem érdekelte. Ők
csak a hidat akarták látni, geometrikus vonalaival, kecses íveivel és két
végén a magas tornyokkal.
– Ez a legkedvencebb hidam a világon – jelentette ki Ned.
Lainey megszorította a kezét.
– Megértelek. Tényleg fantasztikus.
Mélyen alattuk az Avon folyó acélszürkén csillogott a napfényben.
Mind a hatan elindultak a hídon. Ned egyszer csak így szólt:
– Ez a közepe? Akkor most mindenki álljon meg, hogy
fényképezhessek.
A többiek engedelmesen megvárták, amíg Ned elkészített legalább
egy tucat fotót a hídról és a panorámáról. Ezután a fiú intett, hogy
igazodjanak be középre.
– Gyerünk, álljatok sorba. Anya, te meg Bay Lainey mellé, aztán
Seth és Stevie. Ez az, mind egy sorba. Úgy, mint a papírbabák! –
Lainey ugyanis a kirándulás előtt éppen megtanította Nednek, hogyan
kell papírbaba láncot kivágni. – És most fogjátok meg egymás kezét!
Lainey érezte, hogy meztelen válla bizseregni kezd. Ettől rettentően
zavarba jött. Az egy dolog, felriadni az éjszaka közepén arra, hogy
elaludtál valaki mellett, aki borzasztóan tetszik, és véletlenül
összegabalyodott egy picit a lábatok. De fényes nappal, teljesen
tudatosan megfogni az illető kezét, az egész más.
Hirtelen eszébe jutott valami.
– Ne Stevie álljon a szélén. Inkább álljon közém és Seth közé,
hogy…
– Nem! – Ned már rázta is a fejét a maga „ne szórakozz velem”
módján. – Úgy nem lehet, mert nem lesz meg a tökéletes forma.
Mindenkinek ott kell maradnia, ahol van.
 Lainey érezte, hogy Seth közelebb húzódik, és rájött, hogy a férfi is
feszeng. De ha nincs köztük akkora hely, akkor talán nem fog látszani,
hogy fogják egymás kezét.
– Teljesen rosszul csináljátok! – kiáltott rájuk Ned, mint egy ideges
filmrendező. – Közelebb kell állnotok egymáshoz, hogy lássam, ahogy
fogjátok egymás kezét. Rendesen kell csinálni, különben nem lesznek
jók a képek!
Hát, legalább megpróbálták. Lainey elkapta Seth tekintetét, és
némán odasúgta neki:
– Csináljuk meg – aztán a kezét nyújtotta.
A következő pillanatban a férfi meleg ujjai a kezére kulcsolódtak.
Lainey érezte, hogy reszket. Köhintett egyet, hogy leplezze a dolgot,
mire Ned azonnal rászólt:
– Ne köhögj. Csak állj mozdulatlanul, és látszódj boldognak.
Boldognak.
Lainey egyenesen a fényképezőgép lencséjébe meredt, és
igyekezett elnyomni magában a testi érintkezés miatti kellemes
zizegést, ugyanis elég nehéz volt nyugodtan állni, miközben majd
szétrobbant. És Ned, akinek mindenből csak a tökéletes az elfogadható,
nem fogja feladni, amíg nem csinál még legalább tíz képet.
– Nem, ennyire azért ne nézz ki boldognak – adta ki az utasítást a
kisfiú. – Ez már túl sok.

A vasárnapi programokat tartalmazó lista következő pontjaként

felkapták a pizzáikat a kedvenc olasz éttermükben a Whiteladies
Roadon, aztán jó étvággyal megették otthon a házban. A pizzázás után
összecsomagoltak és rendet csináltak. Írtak egy üzenetet Grace
nővérének, amelyben bocsánatot kértek a verandán összetört
virágcserépért, és kitették a konyhaasztalra egy újonnan beszerzett
cserép mellé.
Hat órakor újra bepakoltak a kisbuszba, és elindultak hazafelé. Bár
vasárnap volt, amikor mindenki visszafelé igyekszik a városba a
tengerpartról, aránylag tűrhető volt a forgalom.
 – Ne nézz ide – kérte Ned, amikor elsuhantak a sztrádán az egyik
kihajtó mellett. – Rajzolok neked valamit.
– Nekem? Ez szuper! – felelte Lainey.
– Fordulj el rendesen, mert különben meglátod.
Vad ceruzakapirgálás hangja hallatszott a papíron. Ned aprólékos
művész volt, aki gondosan ügyelt a részletekre és a színárnyalatokra.
Lainey nyaka már kezdett megfájdulni, mire Burnham-on-Sea, majd
Bridgwater, még később Cullompton magasságába értek. Végre Exeter
előtt Ned eltette a színes ceruzákat, és közölte, hogy kész.
A kocsi két oldalán ültek, mindketten bekötve. Amikor Lainey
átnyúlt, de nem ért el addig, Ned így szólt:
– Majd odamutatom.
– De hát ez valami gyönyörű, Ned! – kiáltott fel Lainey, amikor a
fiú felmutatta a kinyitott füzetet, és teljesen komolyan is gondolta.
Elképesztő volt a rajz részletgazdagsága: mindnyájan ott álltak a hídon,
hátuk mögött a csillogó vízzel és a tájjal. Persze az arcokat nem lehetett
felismerni, de a hajak és a ruhák pontosan voltak ábrázolva, egészen a
fémszerkezet legrészletesebb árnyalásáig. Lainey elképedve csóválta a
fejét. – Nagyon ügyes vagy. Egészen zseniálisak a rajzaid.
Ned összecsukta a füzetet, és kinyitotta a képregényét.
– Tudom.

***

Negyed kilenckor értek vissza St. Carysbe. Becipelték a bőröndöket

Grace-ék házába, és búcsúzni kezdtek.
– Köszönöm szépen! – Grace a botjára támaszkodva először Sethet,
majd Lainey-t ölelte meg. – Nektek talán nem volt annyira nyaralás, de
nekünk nagyon is. – A hála könnyei öntötték el a szemét. – A fiúk
nagyon jól érezték magukat. Hetekig másról se fognak beszélni.
– Mi is jól éreztük magunkat veletek. Jó kis napok voltak – felelte
Lainey.
Ned dugta be a fejét az ajtón.
 – Mit eszünk?
– Nem akarsz elköszönni, kicsim?
– Már elköszöntem. – Ned Lainey-hez fordult. – De szia megint.
Betettem a rajzodat a piknikkosárba, az oldalába, vigyázz, hogy ne
gyűrődjön össze. Ha hazaértél, beleteheted egy keretbe és kiteheted a
falra.
Ned nem ölelt meg soha senkit, de ez majdnem annak számított.
Lainey nagyon meghatódott.
– Köszönöm. Ezt fogom tenni.
Azt is tudta, hogy valahányszor a rajzra néz majd, mindig eszébe
fog jutni az az érzés, ami átfutott rajta, amikor Seth a hídon megfogta a
kezét.

Arra értek vissza a Menhenick House-ba, hogy a konyhában éppen

proseccoivászat folyik.
– Hát megjöttek – szakította félbe Richard az egyik saját pikáns
hollywoodi sztoriját.
– Helló, édes! – tette le a poharát Dawn, felállt, és csókkal
üdvözölte Sethet. – Küldtem neked néhány üzenetet, de nem
válaszoltál.
Sethet kissé meglepte a nő jelenléte. Megvonta a vállát.
– Bocs, de vezettem. Ki volt kapcsolva a mobilom.
– Sejtettem. Ezért inkább átjöttem, hátha valaki tudja, mikor
érkezel – csillant fel Dawn szeme, és végigsimított a férfi homlokán. –
Így történt, hogy ez az ellenállhatatlan alak közölte, nemsokára jössz,
és rávett, hogy maradjak egy italra.
Dawn néhányszor már találkozott a családdal, és jól kijöttek
egymással. Majella és Richard mindig nagyvonalú vendéglátó volt.
Seth az asztalra tette a piknikkosarat.
– Na és ez hány pohárral ezelőtt történt?
– Csak párat ittunk – kacsintott a nőkre Richard. – Nyugi, ki lehet
nyitni még egy üveget, a megérkezésetek örömére.
 – Én most inkább kihagyom – felelte Lainey. – Elég fárasztó
néhány nap volt.
– Jaj, ne, még ne menj el – ellenkezett Dawn. – Maradj legalább
egy italra. Gyere, ülj le ide mellém… Hogy mentek a dolgok?
Nagyon csinos volt ujjatlan, borostyánsárga ruhájában és elegáns
bőrszandáljában, amilyet Lainey már hírességeken is látott. Legalább
háromszáz fontba kerülhetett.
Richard, aki nagyon gyors is tudott lenni, ha akart, már tele is
töltött egy poharat gyöngyöző proseccóval, és Lainey kezébe nyomta.
– Tessék, angyalom, húzza csak le!
– Ebből is vegyél – tolta feléje a tortillát és a mártogatóst Majella. –
Jól viselkedtek a fiúk? Remélem, nem volt semmi baj.
– Nagyon aranyosak voltak. Persze eléggé élénkek – mosolyodott
el Lainey –, de nem volt semmi olyan, amit ne tudtunk volna kezelni.
– Van bármi, amit el kell tenni a hűtőbe? – kezdte el Majella
kipakolni a piknikkosarat. – Ó, müzliszelet, a kedvencem. – Majella
egy tányérra rakta a csemegét, aztán kivett egy üveg narancslevet, majd
tovább pakolt. – Ez meg mi?
A kosár oldalában Majella megtalálta Ned rajzát. Lainey-nek elállt
a szívverése, mert közben Dawn, aki éppen ott ült mellette, odahajolt,
és megbökte.
– Figyelj – Dawn szája egészen közel volt a füléhez, szinte
suttogott –, Seth mondta, hogy véletlenül hallottál egy keveset a
pénteki telefonbeszélgetésünkből, és szeretnék bocsánatot kérni.
Nevetségesen viselkedtem. Természetesen eszembe se jut semmi
olyasmi, hogy bármi történhetne kettőtök között. Elnézést, ha
kellemetlen helyzetbe hoztalak.
– Semmi baj – mormolta Lainey, miközben Richard belekezdett
egy piknikes sztoriba Jack Nicholsonnal és egy mókussal. Szegény
Dawn, milyen rendes nő, és fogalma sincs róla, hogy a jövő hétvégi
tervei Sethtel a kukába kerülnek. – Tényleg.
– Milyen aranyos – kiáltott fel Majella, Ned füzetből kitépett rajzát
nézve.
 – Mi az? – kérdezte Dawn. – Hadd nézzem.
Richard könnyedén folytatta:
– …és amikor felébredt, a mókus ott ült a mellén, és…
– Amikor legutóbb elmesélted – szólt közbe Seth –, még iguána
volt.
Richard nem zavartatta magát. Meglengette a poharát.
– Nem, nem, az iguánás Roger Moore volt.
– Milyen cuki – jegyezte meg Dawn derűs hangon, miközben a
képet nézegette. – Mind az öten itt vagytok együtt!
– Ned akarta, hogy megfogjuk egymás kezét – bökte ki Lainey. –
Nem akartuk, de kényszerűen minket, nem igaz? – fordult Seth felé. –
Elhihetitek, hogy ha Ned egyszer a fejébe vesz valamit, akkor nincs
vita.
– Semmi gond – mosolyodon el Dawn, és megnyugtatóan
megpaskolta Lainey karját. – Semmi ok a pánikra, hiszek neked.
Kérlek, ne érezd úgy, hogy mindenért magyarázkodnod kell.
– Lainey a kirándulás előtt éppen megtanította neki, hogyan kell
papírbabaláncot kivágni – jegyezte meg könnyedén Seth. – Ezért
akarta, hogy mindenki így fogja a mellette állók kezét.
– Tényleg ne aggódj – mosolygott rá Dawn. – Igazán gyönyörű
rajz. Nagyon tehetséges gyerek.
– Én még nem is láttam rendesen – Seth a kezét nyújtotta, és Dawn
oda akarta adni neki, de aztán észrevette, hogy valami rá van írva a
másik oldalára, és megnézte, mi az.
– Fogadjunk, hogy valamelyik listája – vigyorodott el Lainey. –
Ned imádja a listákat.
Aztán lehervadt az arcáról a mosoly, mert Dawn maga elé tartotta a
kitépett lapot, amelyen Ned akkurátus kézírásával ez állt:

1. Disznók két órakor

2. Indulás a házból tíz órakor
3. Lainey nem Seth barátnője, csak együtt alszanak
Lainey-nek meghűlt a vér az ereiben.
– De hát…
– Nem, igazán nem kell semmit mondanod – szólt Dawn csikorgó,
szinte fájdalmasan magas hangon. – Semmi gond.
 23. fejezet

Sethet már csak néhány másodperc választotta el attól, hogy elmondja

Dawnnak, amit el kell mondania, amikor a mobilja pittyent egyet. Az
anyja üzent:

„Meg kell beszélnünk valami nagyon fontosat.

Hívj fel AZONNAL, KÉRLEK!"

Ez azért történt, mert korábban kikapcsolta a telefonját, és nem

válaszolt az anyja üzenetére, amit az asszony a marbellai tengerpartról
küldött, egy kellemes vacsora mellől. Hallhatóan remekül érezte magát.
A derűs zsongás, az összekoccanó poharak hangaláfestése mellett
hosszas fejtegetésbe bocsátkozott arról, hogy épp most futott össze egy
régi barátnőjével, és micsoda véletlen, hogy a világon több milliárd
ember él, ők meg ott ülnek az étteremben, és ugyan ki megy el
mellettük, ha nem Shelley, aki azzal az őrült göröggel járt még
akkoriban, amikor együtt laktak, a Blackjack Clubbal szemben a
Wardour Streeten, ugye emlékszik?
Seth ezért nem is fáradt azzal, hogy visszahívja az anyját, hisz a
hírhedt Blackjack Clubot még jóval az ő születése előtt bezárták.
Most megint kikapcsolta a telefonját, mert az a nagyon fontos
valami, amit az anyja mondani akar, valószínűleg egy elvileg roppant
vicces sztori arról, amikor ő meg Shelley meztelenül pancsoltak a
szállodai medencében Antibes-ban, aztán részegen veszekedni kezdtek
a szállodatulajdonossal, és a végén letartóztatták őket. Seth már
többször hallotta az egészet.
Pillanatnyilag sokkal fontosabb dolga is volt. Nem nagyon örült
neki, de túl kellett esnie rajta.
 Hazakísérte Dawnt a házába. Némán gyalogoltak, indulás óta nem
szóltak egymáshoz. Amikor odaértek, bementek a konyhába, és Dawn
kávét tolt elé, majd azt mondta:
– Még mindig rajtad van a cipő. Nem akarod levenni?
Seth megrázta a fejét.
– Nem maradok sokáig.
– De én szeretném, ha maradnál.
– Beszélnünk kell.
Dawn könyörgő pillantást vetett rá.
– Szóltam egy szót is amiatt, ami arra a papírra volt írva? Nem,
nem szóltam, pedig szólhattam volna.
– Semmi nem történt – felelte Seth. – Elmagyaráztuk, hogy mi volt
az, amit Ned leírt.
– Én pedig mondtam, hogy elhiszem – felelte Dawn, pedig
nyilvánvalóan nem hitte.
– Mindegy. Ennek semmi köze ahhoz, amit most mondani
szeretnék. Úgy érzem, egy kicsit vissza kéne vennünk. – Seth
megkavarta a kávéját. – Minden szuper, és te is szuper vagy, de
szerintem jobb lesz, ha mostantól csak barátok vagyunk.
Dawnnak megrándult egy izom a halántékán.
– Tényleg? De miért? – tárta szét a kezét. – Mit csináltam rosszul?
Seth kifújta a levegőt; utálta ezt a részt. Sokkal könnyebb úgy, ha a
másik megérti a célzást. De hát az ügyvédek imádnak vitatkozni, nem
szívesen adják fel harc nélkül.
– Semmit se csináltál rosszul. Csak éppen úgy érzem, hogy…
valami hiányzik.
– Semmi nem hiányzik – felelte lassan Dawn. – Hidd el.
– Nem rajtad múlik.
– Rajtad se. Tökéletesek vagyunk együtt, és ezt te is tudod.
Mindenki tudja – meredt rá Dawn. – Mindenki ezt mondja.
– De…
– Gondolom, Lainey rád repült. Ez a hála azért, hogy segítettem
neki.
 – Nem repült rám – felelte Seth. – Csupán elaludt a kanapén.
– Hát persze. Ez egyáltalán nem egy gondosan kialakított terv része
volt.
– Nem volt se terv, se rárepülés. Az egész az én hibám. Már
megmondtam korábban, hogy ha kapcsolatokról van szó, nem igazán
vagyok kitartó… Egyszerűen ilyen vagyok.
– De hát én szeretlek – Dawn hangjában most már némi
kétségbeesés bujkált.
Seth megrázta a fejét.
– Szerintem inkább azt a képet szeretted, amit magadnak alkottál
rólam. Beleillettem az egyenletbe, ennyi az egész.
– Az a baj, hogy túl öreg vagyok hozzád?
– Nem, egyáltalán nem erről van szó. A korod nem probléma. – Ezt
Seth őszintén is gondolta. – Igaz, beszéltél arról, hogy gyereket akarsz.
És nyilvánvalóan tényleg akarsz. A gyerek nagyszerű dolog – folytatta
–, én viszont még nem állok készen rá.
– A férfiak mindig így gondolják, aztán amikor jön a baba, azonnal
beleszeretnek.
– Most az üzletem felépítésére kell koncentrálnom.
– Még hány évig?
– Fogalmam sincs.
– Akkor mire eszedbe jut, hogy mégis akarsz gyereket, én már túl
öreg leszek hozzá.
Seth megsajnálta. Nem lehet könnyű egy nőnek ebben a
helyzetben.
– Te jó ég… – dőlt hátra Dawn, és türelmetlenül intett a
kávézóasztal felé. – Bár ne szedted volna fel a jogosítványomat.
– Előbb-utóbb mindenképpen rájöttem volna – felelte Seth.
Dawnnak ugyan könnyben úszott a szeme, de sikerült kipréselnie
magából egy fanyar mosolyt.
– Valahogy abban reménykedtem, hogy mire rájössz, már annyira
belém szerettél, hogy mindegy lesz. – Miközben kikísérte Sethet,
szomorúan hozzátette: – Pedig biztosan gyönyörű gyerekeink lettek
volna.
– Biztosan, főleg ha rád hasonlítottak volna.
Dawn kutatón nézett a férfi arcába.
– Mi lenne, ha lefagyasztatnám a petesejtjeimet?
Mit lehet erre válaszolni? Seth letörten megrázta a fejét.
– Oké, felejtsd el, csak vicceltem. De attól még tény marad, hogy
nálam jobbat nem fogsz találni. – Dawn kihúzta magát, és
magabiztosan elmosolyodott. – Gondolhatod azt, hogy nem így van, de
attól még nem fogsz. Talán csak egy kis időre van szükséged, hogy
rendet tegyél a gondolataid között.
– Meglehet.
Seth elengedte a dolgot; nyilvánvalóan nem vicc volt, de már alig
várta, hogy elszabaduljon.
– És talán ahhoz is kell egy-két hét, hogy… ő is elveszítse a
varázsát. Igen – bólogatott Dawn higgadtan –, Lainey-ről beszélek.
– Rosszul látod a dolgot – felelte Seth.
– Ugyan már, nem vagyok hülye. Átlátok rajtad. De ha annyi kell,
hogy hátrébb lépjek, és hagyjam a dolgokat a maguk útján menni,
akkor vállalom. – Dawn futó csókot lehelt Seth arcára. – És ha majd túl
leszel az egészen, és rájössz, hogy ő is csak egy pillanatnyi fellángolás
volt, akkor visszajöhetsz hozzám.

Lainey egy hokedlin állt, éppen a konyhaablakot mosta le kívülről,

amikor lépteket hallott a háta mögött a kavicson.
– Helló – köszönt Christina. – Hogy vagy? Ne haragudj, de
elfelejtettem a neved… Sethhez jöttem.
– Lainey a nevem. És köszönöm, jól vagyok. – Lainey tétovázott. –
Seth nincs itt. Elment egy ügyfélhez Truróba.
– Sebaj, megvárom. Ki van itthon?
– Attól tartok, hogy senki. Illetve Majella fent van az irodájában, de
eléggé el van havazva. – Lainey kötelességének érezte közölni ezt,
mielőtt Christina ragaszkodna hozzá, hogy lerángassa Majellát
ebédelni. – A gyerekek iskolában, Kit pedig elvitte Richardot valami
rendezvényre Oxfordba.
– Hát jó. Ne aggódj, elfoglalom magam – mosolygott rá Christina.
– Mikor ér vissza Seth?
Lainey az órájára nézett.
– Nos, már dél van, és tízkor ment el, úgyhogy még körülbelül egy
óra. Felhívjam, és szóljak neki?
Vajon van valami oka Christina zavarodottságának? Mert Lainey a
reggeli romjainak eltakarítása közben hallotta, hogy Seth az anyjával
beszél, és akkor mondta neki, hogy tizenegykor megbeszélése van
Truróban.
– Nem kell, köszönöm. Szívesen várok.
– Azt hiszem, Seth egy kicsit későbbre várta, délutánra… Mintha
említette volna, hogy három körül jön.
– Valóban? – vont vállat Christina. – Lehet, hogy tényleg hármat
mondott, csak én felejtettem el. Majd egy pohár bor mellett elücsörgök
a kertben. Ne foglalkozz velem, csináld nyugodtan a dolgod.
Megtalálom a hűtőt.
Fél kettőre Lainey végzett az ablakokkal, összeállította a
csirkehúsos pitét, és betette a sütőbe sülni. Időnként kipillantott a
kertbe, és látta, hogy Christina kényelmesen hever Majella kedvenc
nyugágyában, fáradságosan sötétíti amúgy is figyelemre méltó
barnaságát, játszik a telefonján, és közben egy üveg Pinot Gris-t
szopogat.
Egyesek tudnak élni.
Eszébe jutott, hogy még ki kell szednie a festékfoltot a halványzöld
szőnyegből Harry szobájában, ezért elindult az emeletre egy rakat
tisztítószerrel. Felkészült rá, hogy felvegye a harcot a folttal, ami csak
rosszabb lett, miután Flarry megkísérelte egyedül kitisztítani. A szoba
csoki-, sár- és kisfiúszagú volt, és amikor Lainey letérdelt, az ágy alatt
páratlan zoknikat és üres cukorkás papírokat pillantott meg, némi
morzsa, egy pingpongütő és egy törött búvárpipa társaságában.
 A feladat nem volt könnyű, Lainey-nek beletelt némi idejébe, hogy
fellazítsa az élénkkék festéket. Közben mintha India ajtajának nyílását
hallotta volna, de India iskolában volt, úgyhogy talán valamelyik kutya
lehetett az.
Aztán egy idő után csattanást és fojtott szitkozódást hallott. Lainey
kinézett Harry szobájának ablakán. A napozóágy és a jegesvödörben
álló borosüveg is üresnek bizonyult.
Christina jól van? Vagy elesett valahol a házban, és megsérült?
Lainey mezítláb elindult a folyosón, és további zajok ütötték meg a
fülét: padlónyikorgás, majd hangos kattanás.
Lainey megtorpant. Hát ez fura. A fürdőszobaajtó résnyire nyitva
volt. Ha benyit, és Christina éppen a vécén ül, az elég kínos lenne. De
nem is lehet csak úgy itt hagyni, mert mi van, ha valami történt vele, és
segítségre szorul?
Nesztelenül közelebb lopózott, és benézett az ajtónyíláson. Nem
hitt a szemének. Christina a rózsaszín mosdókagylóra támaszkodva
éppen azzal küzdött, hogy leszedje a fejet Violet elektromos
fogkeféjéről.
Lainey pislogott. Ez meg mi a fenét művel? Nyilvánvalóan nem
használta a fogkefét.
Végre lejött a fej, mire Christina kis nejlonzacskót szedett elő a
farmerje zsebéből, és beletette, aminek még kevesebb értelme volt,
mint a…
– Jaj! – sikított fel rémülten Lainey, amikor valami hozzáért a
sarkához.
A következő pillanatban szőrös test nyomakodott el a lába mellett,
és a lány rádöbbent, hogy miközben ő Christina után leskelődött, neki
is a nyomában járt Radley, a néma gyilkos.
Kösz, cicus.
 24. fejezet

– Van itt valaki? Mi történt? – Christina hasonló riadalommal ejtette a

nejlonzacskót a mosdóba, és hátrafordult.
Lainey a szívéhez kapott.
– Nem tudtam, hogy a macska mögöttem van, és sikerült
meglepnie. Csak meg akartam nézni, hogy jól van-e. – Lainey elpirult a
kegyes hazugságon, aztán a fogkefére nézett, majd a nejlonzacskóra a
mosdókagylóban. – Maga mit csinál?
Mert bizonyos kérdéseket muszáj feltenni.
Christina a fejét csóválta, és ide-oda nézett, ihletet keresve. Végül
nyelt egyet, és vádlón közölte:
– Te nem vagy anya, nem tudhatod, milyen érzés. Majd meglátod,
ha neked is lesz gyereked.
– Hát ebből egy kukkot sem értek – nézett rá Lainey.
– Hiányzik nekem Seth! Olyan ritkán látom a fiamat! Annyira
hiányzik! Gondoltam, magamhoz veszem a fogkeféjét, hogy mindig
emlékeztessen rá, amikor nincs velem.
Ez volt a legrosszabb hazugság a világ összes hazugságainak
történetében, ami jól mutatja, hogy az emberek mekkora ostobaságokat
tudnak mondani, ha magukba döntenek egy üveg bort. Még
Christinában is volt annyi becsület, hogy elszégyellje magát. Lainey az
ablakpárkányon heverő, nyitott bőrtáskára pillantott, és látta, hogy
valami kilóg belőle.
– Az meg mi?
– Semmi.
De Lainey már ott is termett, megelőzve Christinát, és kihúzott egy
másik nejlonzacskót. Ebben egy csomó haj volt.
– Maga bement India szobájába is? Ez az ő haja, a hajkeféjéből.
– Én… én azt hittem, Sethé.
 – De hisz vörös.
– Akkor tartsa meg. Nem vettem észre. Visszaveheti.
Lainey végignézett a mosdó mellett álló két elektromos fogkefén,
az élénk rózsaszínen baloldalt és a fej nélküli feketén jobboldalt.
– Sethnek saját fürdőszobája van – jelentette ki. – Nem ezt
használja. A fekete fogkefe Violeté.
Christina keskeny válla megroggyant.
– A fenébe. Miért nem tud minden a terv szerint menni?
– Menjünk le – intett Lainey az ajtó felé. – Jöjjön, csinálok
magának egy kávét.
– Ne fáradj. Inkább elmegyek. – Christina fogta a táskáját, és
előszedte a telefonját. – Hívok egy taxit.
Odalent nyílt és csukódott a bejárati ajtó, aztán fergeteges csaholás
következett – a kutyák üdvözölték az érkezőt.
– Ez Seth – mondta Lainey.
– Oké, ez nagyon fontos – kapta el Lainey karját Christina. –
Megkérhetlek, hogy erről ne szólj neki egy szót se?
Lainey visszatette a fejet Violet fogkeféjére, a vécébe dobta a
hajcsomót, aztán lehúzta. Követte Christinát lefelé a lépcsőn. Sethet a
konyhában találták; éppen egy adag kávékapszulát szedett elő a
szekrényből.
– Korán jöttél, anya – üdvözölte egy puszival Christi-nát. – Mikor
értél ide?
– Majd én megcsinálom a kávét – Lainey kirakta a csészéket,
miközben Seth talányos pillantást vetett rá.
– Minden rendben? – méregette az anyját.
– Igen, persze, minden oké, miért is ne lenne az? Csak elnéztem az
időt, ennyi az egész.
Lainey átvette a kávékapszulákat Sethtől.
– Mit kerestetek mindketten odafönt?
– Én a szőnyeget tisztítottam Harry szobájában – tétovázott Lainey.
– Édesanyád pedig…
 – Csodáltam a kilátást – bökte ki Christina. – A lépcső-forduló
ablakából. Annyira… jól lehet onnan kilátni.
Lainey a kávégéppel kezdett foglalatoskodni, és láthatóan minden
figyelmét lekötötték a kapszulák.
– Történt valami, amiről tudnom kéne? Anya?
– Nem.
Lainey látta, hogy Seth kipillant a konyhaablakon, és észleli a
felfordított borosüveget a jegesvödörben, a nyugágy mellett. A férfi az
anyjára nézett.
– Válthatnánk pár szót odakint?
– Az ég szerelmére! Jó, legyen – Christina majdnem kiabált. –
Kénytelen leszek elmondani neked, ugye? Mert ha én nem teszem,
akkor elmondja ő. És ez annyira igazságtalan, mert nem állok rá
készen.
Seth állán megrándult egy izom.
– Mire nem állsz készen?
Lainey megcsinálta a kávét, és otthagyta nekik. Seth átvitt mindent
a nappaliba, és leült az anyjával szembe.
– Akkor kezdjük az elején. Hol a pasid? – Egy pillanatig
erőlködött, hogy felidézze magában a leendő mostohaapja nevét. –
László.
– Szakítottunk – húzta el az orrát Christina a kávé fölött. – Muszáj
ezt innunk? Jobb lenne egy kis bor.
– Szerintem már épp eleget ittál. – Az anyja mindig is lelkes ivó
volt, Seth már hozzászokott. – Ez azt jelenti, hogy esküvő lefújva?
Christina elutasítóan vonta meg a vállát.
– Hazug varangy volt, aki csak magával törődött. És ne kezdj rá,
hogy te előre megmondtad.
– Ezért jöttél?
A nő megrázta a fejét.
– Nem.
– Akkor miért?
– Kicsim, tudod, hogy szeretlek. Teljes szívemből.
 A maga kaotikus módján valóban így volt. Seth bólintott.
– Csak áruld el, mi történt.
– Nos, emlékszel, amikor hívtalak, és elmeséltem, hogy
összefutottam Shelley-vel Marbellán? Beszélgettünk a régi szép időkről
meg a közös ismerőseinkről… tudod, milyen vicces mindenféle
pletykát hallani a régi barátokról – Christina kortyolt egyet á kávéból.
Seth csendben maradt, mert érezte, hogy most jön a lényeg.
Az asszony a karkötőkkel kezdett babrálni a csuklóján.
– Aztán Shelley megjegyezte, hogy hallott valamit valakiről, akit
régen mindketten ismertünk. Olasz volt… az a playboy típus… nagyon
szórakoztató, már ha érted, mire gondolok. Mindenesetre most nagyon
beteg, már nincs sok neki hátra. És tudod, milyen az, amikor rájössz,
hogy valaki, akit szeretsz, a halálán van… Eszedbe jut a múlt. Mert én
nagyon kedveltem őt, tényleg. És neki nem lettek gyerekei.
Mindenesetre Shelley szerint milliárdos, és a világtól elvonultan él egy
hatalmas villában a Comói-tó partján. Én pedig arra gondoltam, hogy
talán jó ötlet lenne meglátogatni.
Seth a homlokát ráncolta, mert az elképzelés még az anyját ismerve
is elég bizarrnak tűnt.
– Úgy érted, hogy hihetetlenül gazdag, és nincs senki, akire
hagyhatná a pénzét, de ha esetleg meglát téged, megváltoztatja a
végrendeletét, és rád hagyja minden földi vagyonát?
Christina egy hosszú pillanatig csak bámult ki az ablakon, a
papírsárkányként lebegő sirályokra. Végül visszafordult Seth felé.
– Nem sokra tartasz engem, igaz? De talán mégsem vagyok olyan
önző, mint amilyennek hiszel. Ne feledd, hogy amikor ma ide jöttem,
nem akartam neked elmesélni mindezt, csak most rákényszerítesz. – Az
asszony elhallgatott, mintha erőt akarna gyűjteni, és akkor Seth hirtelen
mindenre rájött. – Miattad akarom meglátogatni, Seth. Mert jó esély
van rá, hogy mégis van egy gyereke, akire hagyhatja a pénzét.
Tessék?
Micsoda meglepetés. Ha nem is teljesen az.
– Én – dőlt hátra Seth fejcsóválva.
 – Talán. De nem biztos.
– Ha nem azért jöttél, hogy ezt elmondd, miért vagy itt?
– Hogy kiderítsem – felelte Christina. – A tudtod nélkül… Az
egész Lainey hibája. Rajtakapott a fürdőszobában, amikor el akartam
vinni a fogkefédet. – Türelmetlenül folytatta: – Csak éppen rossz
fürdőszobába mentem, és az nem a te fogkeféd volt.
– Azt akartad, hogy össze lehessen hasonlítani az én DNS-emet…
– A hajjal India keféjéből. Igen, ez volt az A terv. De Violet haja
vörös, úgyhogy ez valószínűleg amúgy sem működött volna. Aztán
próbáltam megszerezni a fogkefédet. Csak az igazat akartam kideríteni
– nyögte. – Annyi évig próbáltam szándékosan nem gondolni erre,
most végre muszáj megtudnom. És a laborban gyerekjáték megnézni,
hogy két minta féltestvérektől származik-e. Ha a teszt kimutatta volna,
hogy tényleg Tony gyereke vagy, végre megnyugodhattam volna.
Seth kénytelen volt csodálattal adózni az anyja logikájának. De úgy
sejtette, hogy a rengeteg pénz lehetősége volt a döntő tényező.
Christina a homlokát ráncolva tanulmányozta a fiát.
– Nem tűnsz túlságosan meglepettnek.
– Valóban? – Seth kiitta a kávéját, és kurtán elmosolyodott. – Talán
azért, mert nem vagyok az.

– Jaj, ne! – kapta a szája elé a kezét Lainey, és Sethre meredt, aki
mellette ült a homokon. – Mármint sejtettem, hogy ilyesmiről van szó,
de neked borzasztó lehet. Annyira sajnálom.
Amikor Seth lehívta magával a partra, Lainey azonnal tudta, hogy a
sejtése helyes volt, és hogy a férfi nem szeretné megosztani a titkot
Majellával, aki teljesen összetörne.
– Kösz – felelte szomorkásan Seth. – Fura, hogy anyámnak egy
pillanatra sem jutott eszébe, hogy bocsánatot kérjen. De végül is elég
jól ismerem ahhoz, hogy ne várjak túl sokat tőle.
– Hogy érzed magad?
– Jól. Semmi bajom.
– Tényleg? Az hogy lehet?
 Seth felmarkolt egy kis száraz homokot, és hagyta kifolyni az ujjai
közül.
– Amikor tizenhét éves voltam, anyám felhívott aznap, amikor
vége lett a sulinak karácsony előtt. Azt akarta, hogy repüljek el
Barbadosra, és töltsem a karácsonyt vele és az előkelő drogos
haverjaival egy ötcsillagos szállodában. Engem azonban ez egy cseppet
sem vonzott, ezért kértem, hadd maradhassak inkább Londonban
apával és Majellával. A lányok kétévesek voltak akkor – magyarázta. –
Nagyon szerettem velük lenni. Persze ez rosszulesett anyámnak.
Megsértődött, hogy szívesebben vagyok apával, mint vele. Akkor
dühében azt vágta a fejemhez, hogy talán nem is ő az igazi apám.
– Jaj, ne!
Seth megvonta a vállát.
– Zaklatott volt, és szerintem volt egy kis ital is a dologban. Azt
hittem, csak ütni akart egyet rajtam.
Milyen lehetett egy ilyen anyával felnőni?
– Később nem kért bocsánatot?
– Nem is emlékezett rá – Seth elfordította a tekintetét, és futólag
elmosolyodott. – De erre csak most jöttem rá. Az után a
telefonbeszélgetés után soha többé nem hoztam fel a dolgot, és ő sem.
Erre ma délután előáll azzal, hogy talán nem is Tony a biológiai apám,
és nem értette, hogy miért nem vagyok meglepve.
– És miért mondta el most?
Seth szeme derűsen felcsillant.
– Megtudta, hogy egy másik lehetséges apajelölt a halálán van.
Tele van pénzzel, és elvileg nincs gyereke, ezért anya úgy gondolta,
hogy el kellene mennem hozzá bemutatkozni.
Seth ránézésre higgadtnak tűnt, de Lainey nem tudhatta, mit érez
valójában.
– És te… hajlandó vagy? – kérdezte óvatosan.
– Dehogy – rázta meg a fejét Seth. – Szó sem lehet róla. Semmi
értelme nem lenne. Egy vadidegen ember, aki harminchárom évvel
ezelőtt együtt töltött egy éjszakát az anyámmal. Szegény ördög,
képzeld el, hogy a halálos ágyadon fekszel, és egyszer csak felbukkan
egy ismeretlen, „Boldog apák napját!” lapot lobogtatva.
– Vannak emberek, akik szívesen megtennék.
– Bizonyára. Én azonban nem tartozom közéjük.
– Rákerestél?
Újabb fejrázás.
– Nem tudom a vezetéknevét, de nem is akarom tudni. Ennyire
nem érdekel. Mert nekem volt apám. Lehet, hogy apa már nem él, de ő
nevelt fel. Én is szerettem őt, és ő is engem. Miként a család többi
tagját is nagyon szeretem. – Elhallgatott, és nézte, ahogy a fodros
hullámok kísérteties fehérséggel buknak át a holdfényben. – Nem
akarom, hogy bármit is megtudjanak ebből az egészből.
– Te jó ég, hát persze – Lainey-nek alig volt ideje megsértődni, és
Seth keze már ott is volt a karján.
– Ne haragudj, nem úgy értettem. Teljesen megbízom benned. Csak
azt akartam mondani ezzel, hogy nem is kell tudniuk, hiszen nem érinti
őket. Az is lehet, hogy semmi közöm ahhoz a másik férfihoz.
– Nem akarsz csináltatni egy DNS-tesztet, hogy megtudd?
– Nem.
Elhúzta a kezét, és Lainey hirtelen olyan csupasznak érezte a karját,
mintha elveszített volna valamit.
– Értem.
– Nekem Tony volt az apám, és kész.
– Világos.
– Te reszketsz?
A testi érintkezéstől Lainey megborzongott, és Seth nyilván
megérezte ezt.
– Igen, egy kicsit kezd hűvös lenni – felelte a lány, pedig egyáltalán
nem fázott.
Magában azt is hozzátette: de ha átölelnél, attól felmelegednék.
Szerencsére azonban nem mondta ki hangosan.
– Gyere, menjünk be – Seth már talpon volt, a kezét nyújtotta, és
felhúzta Lainey-t. – Kit már biztosan türelmetlen, merre vagy.
 A puha homok besüppedt alatta, Lainey megbillent, és nekidőlt
Sethnek. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, megállt a pillanat, és
Lainey testében szétáradt az adrenalin. Szinte ellenállhatatlan vágy
támadt fel benne, hogy hozzásimuljon Sethhez. Mi lenne, ha megadná
magát a kísértésnek, és tényleg megtenné?
Olyan pillanat volt ez, mely jelentéktelennek látszott, mégis
mindent megváltoztathatott volna. Csak éppen ő itt alkalmazott, aki
Seth családjának dolgozik. Hogy is tehetné meg ő az első lépést? Mi
van, ha Seth borzadva elhúzódik? És ezt mondja neki: „Te jó ég, mi a
fenét képzelsz? Teljesen elment az eszed?”
– Bocs, kicsúszott a papucsom – Lainey elhúzódott, és látványosan
megigazgatta a lábát. – És beszélnem kell Kittel, mert hónapok óta ma
volt az első randija, és biztosan el akarja mesélni, hogy ment.
– Akkor jobb lesz, ha sietsz vissza a nagy beszámolóra. –
Miközben felfelé mentek a keskeny ösvényen a kert vége felé, Seth újra
megszólalt: – Kivel találkozott? Ismerjük?
– Tom a neve, ő vezeti azt a bárt az öbölnél. Platinaszőke a haja,
és…
– Tudom, mindenki ismeri Tomot. Igazi… egyéniség.
Seth kinyitotta Lainey-nek a kertkaput.
– Egy kicsit haboztál – jegyezte meg Lainey. – Mi az oka? Mert a
habozás sosem jelent jót.
– Sajnálom. Lehet, hogy semmi nincs, és minden jól fog alakulni
köztük.
– De?
– Tomnak az a híre, hogy veszedelmes szívtipró.
– Sejtettem. Látszik rajta. – Ugyan ki gondolta volna? Két szívtipró
egy városban… – Mit lehet tenni? Szerencsére Kit már hozzá van
szokva, hogy összetörik a szívét.
– Majd kialakul. Egyszer találkozni fog az igazival.
Miközben Seth ezt mondta, egy béka brekegése szűrődött ki a kerti
tóból.
 – Reménykedjünk benne. – Lainey a béka irányába biccentett. –
Előtte viszont mindnyájunknak végig kell csókolnunk néhány ilyen
brekit.
– És bizakodni, hogy nem mérgezőek – vigyorodott el Seth.
 25. fejezet

Nehéz lett volna kevésbé romantikus helyet választani a találkozáshoz,

mint a Bristol Parkway vasútállomás, de ez most nem számított. A
szürke égből kitartóan hullt az eső, a parkoló pedig tele volt komor arcú
emberekkel, akik az állomás védelmébe siettek. De amikor Wyatt
megpillantotta Pennyt, a szíve könnyű lett, mint egy léggömb. A lány
citromsárga esőkabátot és halvány rózsaszín cipőt viselt, a kezében
pedig mintás kék esernyőt tartott. Olyan Disney-pillanat volt ez, amikor
hirtelen kisüt a nap, kinyílnak a virágok, és az erdő állatai dalra
fakadnak.
Annyira jó volt újra látnia a lányt.
Wyatt integetett, Penny pedig átvágott a pocsolyákon, maga mögött
húzva kis piros bőröndjét. Vonattal jött Walsalltól Bristolig, Wyatt
pedig Londonból érkezett, hogy együtt tegyék meg a hátralévő utat
Cornwallig.
Egy pillanatig mindketten tétováztak, aztán Penny a férfi karjaiba
vetette magát, Wyatt pedig megpörgette.
– Istenem! – kiáltotta. – De jó, hogy újra látlak!
– El sem hiszem! – ragyogott Penny, és ernyője a vizes aszfaltra
hullott. – Elképzeltem, hogy talán kínos lesz vagy fura, legalább az első
pillanatokban, de egyáltalán nem az. Egy kicsit sem.
– Egy kicsit sem fura – helyeselt Wyatt. – Teljesen jó.
És tényleg az volt. Úgy érezte, ő a legboldogabb ember a
vasútállomáson. Amikor végre abba tudták hagyni az idióta vigyorgást,
Wyatt fogta a lány bőröndjét, és betette a csomagtartóba, a sajátja
mellé.
– Louis Vuitton – biccentett Penny a férfi bőröndje felé, aztán a
sajátja felé. – Primark.
 – De jól néz ki – Wyatt összecsukta a lány ernyőjét, amin kutyák és
cicák voltak. – És ez is nagyon tetszik.
– Nekem is. Mosolyognak rá az emberek.
Akárcsak Pennyre.
– Remélem, az esküvőn nem lesz rá szükség – jegyezte meg Wyatt.
– Nem lesz. Mire Cornwallba érünk, kisüt a nap.
– Hoztad a CD-idet?
Penny végigmérte egy Szerinted?-pillantással, és előszedte a
válltáskájából.
– Hát persze! És megengedem, hogy te válassz először!
Ha kocsival mentek valahová, mindig énekeltek Penny zenéire.
Beszélgettek és énekeltek az autópálya felé menet. Elállt az eső, és,
ahogy Penny megjósolta, a nap is kisütött. Fél ötre elérték St. Caryst, és
bejelentkeztek a Mariscombe House Hotelbe, ami szerencsére megfelelt
kitűnő hírnevének.
– Még sosem jártam itt – csodálta a kilátást Penny. – De máris
imádom.
Egy elhaladó pincérnő derűsen jegyezte meg:
– Ó, ennek a helynek varázslatos ereje van. Ha valaki egyszer a
hatása alá kerül, sosem akar többé elmenni.
Kipakoltak a szobáikban, aztán a földszinten találkoztak.
– Egy rakás képet csináltam a szobám ablakából – közölte csillogó
szemmel Penny. – Egyszerűen fantasztikus.
– Azért túlságosan ne éld bele magad, mert reggel indulunk tovább.
De szerintem a St. Ives-i hotel még jobban fog tetszeni. Mellesleg
csodásan nézel ki – Wyatt hátrébb lépett, hogy megcsodálja a lányt, aki
zöldcitrom színű nyári ruhába és szalagos lila szandálba öltözött át, és
friss parfüm illatát árasztotta.
– Köszönöm. Te is. Várj egy kicsit, hadd igazítsam meg… –
Kiegyenesítette a férfi kedvenc pólóingének nyakát. – Sokkal jobb.
Mikorra várnak minket?
– Azt ígértem, hogy fél hatra megyünk, úgyhogy jobb, ha máris
indulunk.
– Valaki kinyitotta a kaput – jegyezte meg Kit a Menhenick House
konyhájában. – Úgy tűnik, Póruljárt Péter megérkezett.
– Ne nevezd így – csapott oda Lainey egy konyharuhával. –
Szegény Wyatt.
– Legalább nem az eljegyzést bontották fel. Mert ahhoz előbb meg
kellett volna történnie az eljegyzésnek.
– Biztosan még most is ki van készülve. Kedvesnek kell lennünk
vele.
– Várj csak! Mintha ketten jönnének.
Amint Kit kimondta, meghallották a kintről érkező női nevetést, és
felvont szemöldökkel néztek össze.
– Talán már beszerzett magának egy új barátnőt – jegyezte meg
Kit. – És most eljött a gyűrűért, hogy megpróbálja őt is eljegyezni.
De amikor Lainey kinyitotta az ajtót, Pennyt pillantották meg
Wyatt oldalán, és a két ember rendkívül boldognak tűnt…
– Lainey! Helló! Nem voltam benne biztos, hogy fel fogom
ismerni, de felismerem. És csaltam is, mert megnéztem magát a
Facebookon.
Wyatt egy hatalmas, gyönyörű rózsacsokrot nyomott a gyanútlan
lány kezébe, aztán megpróbálta megölelni, ami nem egészen sikerült,
mert összenyomta volna a virágokat.
– Örülök, hogy újra látom önöket. Mindkettőjüket – fordult Lainey
Pennyhez. – Nem tudtuk, hogy ön is jön… Ez azt jelenti, hogy újra
együtt vannak?
– Nem vagyunk együtt – felelte Penny. – Vagy legalábbis nem úgy.
– Egyszerűen csak hiányoztunk egymásnak – szólt közbe Wyatt. –
Mint barátok.
– A legjobb barátok – bólogatott Penny.
– Beleegyezett, hogy lejön velem ide erre a hétvégére, hogy együtt
elmenjünk az esküvőre, ne kelljen egyedül éreznem magam.
– Nem beleegyeztem – jegyezte meg Penny. – Hanem
felajánlottam. És nagyon örülök, hogy igent mondott rá. Remekül
érezzük magunkat – folytatta jókedvűen. – Az idefelé út is csodálatos
volt. Végig énekeltünk!
– Hát ez valóban fantasztikus! Ezt igazán nem kellett volna –
bökött Lainey a csokorra, melyen egy olyan híres londoni virágüzlet
címkéje ékeskedett, hogy még ő is ismerte.
– Ezt is magának hoztuk – varázsolt elő Wyatt egy üveg Cristal
pezsgőt. – És ha ráér, szívesen látjuk ma este vacsorára a Mariscombe
House-ba.
– Vacsora ma este? – nyílt ki teljesen a félig nyitott konyhaajtó, és
Richard lépett be. Azonnal felcsillant a szeme, amint megpillantotta a
pezsgőt. – Én is meg vagyok híva?
Wyatt és Penny láthatólag ledöbbent az öreg hollywoodi ikon
láttán, aki szalmakalapot, kockás inget és gyűrött nadrágot viselt. Wyatt
nyelt egyet, és próbálta összeszedni magát.
– Feltétlenül, Lord… Sir… Hát persze. Megtiszteltetés lenne a
számunkra.
– Ha be van hűtve – bökött Richard az üveg felé –, akkor nagy hiba
lenne nem felbontani. Ezek szerint maga a fickó, aki elvesztette a
gyűrűjét, ugye? – Penny felé biccentett. – És maga a lány, aki
visszautasította, és megfutamodott?
– Valahogy úgy – felelte Penny. – Elnézést, ha egy kicsit meg
vagyok lepve, de maga a nagymamám kedvenc színésze.
– Mindig csak azok a nagymamák – fanyalgott Richard. – A
természet így emlékeztet, hogy milyen vén és roggyant vagyok. A
gyűrűért jött vele, igaz? Talán meggondolta magát?
Penny elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Szó sincs semmi ilyesmiről. Úgy döntöttünk, hogy jobban járunk,
ha barátok vagyunk.
– Jaj, kedvesem! Ennyire rossz volt az ágyban?
– De Richard! – lövellt figyelmeztető pillantást az öregre
megbotránkozva Lainey. – Kérem, ne legyen tapintatlan.
Richard, aki impulzív megjegyzései miatt kedvelt vendége volt a
csevegőműsoroknak, visszavágott:
 – Szerintem ez egy teljesen logikus kérdés.
– Remek módja annak, hogy mégse hívják meg arra a vacsorára –
felelte Lainéy.
Wyatt odafordult hozzá.
– Fogalmunk sem volt róla, hogy kiknek dolgozik. Ne aggódjon.
Megtiszteltetés, ha olyasvalaki gúnyol ki, mint Sir Richard Myles.
Richard kotorászni kezdett krémszínű vászonnadrágja zsebében, és
előhúzta a gyémántgyűrűt, ami az elmúlt három hetet az ő széfjében
töltötte. Wyatt felé nyújtotta.
– Ez azt jelenti, hogy fenntartja a meghívást?
– Hogyne, Sir… uram… Természetesen. – Wyatt hátrafordult,
amikor a konyhaajtó újra kinyílt, és Majella kukkantott be. Wyattnek
elvörösödött a füle, és széles kézmozdulatot tett. – Mindenkit örömmel
látunk, aki velünk tart! Minél többen vagyunk, annál jobb a buli!

Seth még mindig Bristolban volt, az ikrek pedig otthon maradtak

Harryvel és a kutyákkal, így végül hattagú lett a társaság. Egy
sarokasztalhoz ültek le a zsúfolt étteremben. Richard a többi vendégnek
háttal helyezkedett el, hogy ne bámulják. Ömlött a pezsgő,
pohárköszöntők követték egymást, és remekül ment a beszélgetés.
Lainey, aki titokban kissé kételkedett abban, hogy ez a „csak barátok”
dolog működhet Wyatték között, most már kezdte elhinni, hogy talán
mégis van rá esély.
Jó volt Wyattet újra boldognak látni, és a férfi vidáman vallotta be,
hogy a leánykérés eleve szörnyű ötlet volt.
– A chateau viszont csodálatos – folytatta Wyatt. – Hibátlan volt.
Anyám épp mostanában áradozott róla, hogy mennyire tetszett neki.
Apám erre azt felelte, hogy szívesen visszaviszi oda szeptemberben, ha
akarja.
– Csak éppen már nem vesznek fel foglalást – szólt Kit.
– Telt ház van? – rémült meg Wyatt. – Nincs hely már a szezonra?
Lainey megrázta a fejét.
 – Inkább az ellenkezője. Nem tudják fenntartani a helyet. Éppen
árulják.
– Jaj, nem is gondoltam. Ez szörnyű! – dőlt hátra a széken Wyatt. –
Nem tudnak valamilyen kölcsönt felvenni, hogy átvészeljék a rossz
időket?
– Már megtették – felelte Kit. – Minden megtakarításuk elúszott, és
a bank nem hitelez többet nekik. Ezért vagyunk itt – magyarázta. –
Biddyék kénytelenek voltak elküldeni minket.
– Hát ez igazán rettenetes. Anyáék nagyon csalódottak lesznek.
Annyira várták, hogy újra odamehessenek. És mit csinálnak most
Biddyék? Ők is visszatértek Angliába?
– Ők még ott vannak – felelte Lainey. – Próbálnak vevőt találni a
kastélyra. Előbb-utóbb talán sikerülni fog. Tegnap beszéltem Biddyvel,
és elmeséltem, hogy maguk ma jönnek ide. Üdvözli, és reméli, hogy
már jobban van.
Wyatt összemosolygott Pennyvel.
– Megmondhatja neki, hogy sokkal jobban.
– Mindketten – fűzte hozzá Penny. – Egyébként minden rendben?
– Minden.
De amint kimondta ezt, Lainey rádöbbent, hogy a kérdés nem neki
szólt. A balján Kit keze félúton megállt a szája felé emelt pohárral, és
döbbenten bámult a terem túlsó vége felé.
Lainey követte a tekintetét, és két férfit pillantott meg, akik a
recepción keresztül jöttek be a teraszról. Az egyik magas, sötét hajú,
rögbijátékos alkatú fickó volt, a másik pedig, aki nagyrészt takarásban
maradt, alacsonyabb és vékonyabb. Aztán Lainey megpillantotta a
tüskés, platinaszőke frizurát, és mindent megértett.
A következő pillanatban, amikor teljesen láthatóvá váltak,
megtorpantak, és egymás felé fordultak. A sötét hajú mondott valamit
Tomnak, aki játékos mosollyal válaszolt, és átfogta a partnere derekát.
Összehajolva beszélgettek, és Tom gyengéden végigsimított a másik
férfi arcán. Aztán átvágtak az előcsarnokon, lementek a lépcsőn, és
eltűntek szem elől.
 Lainey hallotta, ahogyan Kit felsóhajt. Az asztal alatt megszorította
a fiú térdét. Az első randi Tommal remekül ment. Az este végeztével
Tom megígérte Kitnek, hogy hamarosan jelentkezik, de azt is mondta,
hogy a bárban ilyenkor a legnagyobb a forgalom, és előfordulhat, hogy
egy ideig nem fog tudni elszabadulni.
Kit halkan mormogta:
– Amikor azt mondta, hogy kifekszik, annyi lesz a melója, nem úgy
gondoltam, hogy valaki mással.
– Sajnálom.
Lainey tényleg nagyon sajnálta. Ő próbálta finoman figyelmeztetni
Kitet Tom rossz hírére, de ez is olyan helyzet volt, amikor az ember
csak a saját kárán képes tanulni.
Lainey túlságosan is jól tudta, ez milyen érzés. Ő is hinni akarta,
hogy Anton továbbra is vele akar majd maradni, amikor elhagyták a
chateau-t.
Igyekezett elhessegetni magától a gondolatot. Az idő szerencsére
gyorsan begyógyította a sebet, már alig gondolt Antonra. Amikor látta
a férfi új bejegyzéseit a Facebookon, már nem érzett vágyat arra, hogy
ő legyen az a lány ott mellette.
Remélte, hogy Kit is hasonlóan gyorsan magához tér majd.
– Tom nem érdemel meg téged – súgta a fiú fülébe. – Neked ennél
jobb jár.
A szemközt ülő Wyatt aggodalmas arcot vágott. Kit még mindig
csak tartotta a poharát, és nem ivott bele.
– Valami baj van a Laurent-Perrier-vel?
Kit összeszedte magát, a pohárra nézett, és elvigyorodott.
– Viccelsz? Még sosem láttam olyan pezsgőt, amit ne szeretnék.

Miután végeztek a vacsorával, kivonultak a teraszra. Csillagok

pislákoltak a kék égbolton, a fák ágain pedig fényfüzérek világítottak.
Dot Strachan, a szálloda egyik tulajdonosa odavezette őket egy másik,
diszkréten elhelyezkedő asztalhoz, ahol Richardot nem háborgatják a
turisták, és Richard azonnal elkapta Dotot – aki hetvenvalahány évesen
is fantasztikusan nézett ki – egy sodró lendületű valcerra, amivel
természetesen azonnal magukra vonták az egész terasz figyelmét.
– Nem is értem, miért törődünk ennyire vele – nevetett Dot, miután
Richard végigpörgette az asztalok között.
– Mert csodál engem, azért – felelte Richard. – Majdnem annyira,
mint amennyire én csodálom a maga mázlista férjét.
Dot szeme felcsillant.
– Igen, biztosan azért.
Újabb italok érkeztek, a társalgás folytatódott, és amikor húsz
perccel később valaki megjelent az asztaluknál, Lainey-nek beletelt
némi idejébe, mire felismerte.
A nő haja máskor szélfútta és rendezetlen szokott lenni, az
öltözködése pedig öregasszonyos. Most azonban szemlátomást a
legjobb ruháját vette fel, magas sarkú cipővel, és a haját kontyba fogta
össze. Még rúzst is használt.
– Szavamra, Sir Richard, milyen csodálatos, hogy összefutottunk! –
torpant meg Pauline az öreg előtt felragyogó arccal. – Pezsgőzgetünk,
pezsgőzgetünk?
Wyatt, az udvarias házigazda azonnal megszólalt:
– Ha kegyed Sir Richard barátja, akkor hadd töltsék önnek egy
pohárral – nyúlt a pezsgőért a jegesvödörbe.
– Jaj, nem, nagyon kedves öntől, de inkább rajongó vagyok, nem
barát… vagyis igazából rajongó… és van vizem – emelte fel Pauline a
saját félig üres poharát. – Elképesztő, hogy milyen drágák itt az italok!
Kértem egy ásványvizet, de még az is elég sokba került, ezért rendes
csapvizet kértem. És az ingyen van!
– Remek. Ennek így is kell lennie – mosolygott rá Penny
barátságosan Wyatt mellől. – Barátokkal van itt?
– Nem, egyedül. A szomszédom tudja, hogy Sir Richard rajongója
vagyok, és szólt, hogy látta ide bejönni, úgyhogy felvettem a legszebb
ruhámat, hogy hajlandóak legyenek kiszolgálni a bárban. Alig
ismertem magamra, amikor a tükörbe néztem, mondhatom! – nyalta
meg az ajkát Pauline. – Évek óta nem volt rajtam rúzs!
 – Remekül néz ki – nyugtatta meg Penny. – Az én nagyim is nagy
rajongója Sir Richardnak. Már alig várom, hogy lássam az arcát,
amikor megmutatom neki a képet, amin ketten együtt vagyunk.
– Ó… – Pauline sóvárgó pillantása a legkeményebb kőszívet is
meglágyította volna.
Lainey látta, hogy Penny felpattan.
– Adja csak ide a telefonját – nyújtotta Penny a kezét az asszony
felé. – Lekapom magát Sir Richarddal, jó? Jobb, mint a szelfi, mert
akkor nehezen férnek bele mindketten a képbe.
Majella összeszorította a száját, hogy ne nevessen, mert Penny
kedves és aranyos lány, aki csak segíteni akar, és Richard ezek után
nem utasíthatja vissza a kérést. Az öreg kénytelen volt felállni, és
belemosolyogni a kamerába, oldalán a lottónyertesként sugárzó
Pauline-nal, Penny pedig ide-oda helyezkedett előttük.
– Jaj, ne, most pislogott, csinálok egy újat… és még néhányat, a
biztonság kedvéért.
– Köszönöm, igazán nagyon köszönöm! – Pauline könnyben úszó
szemmel nézett fel a bálványára. – Ez életem legszebb napja. Sosem
gondoltam, hogy valaha is lesz egy közös fotóm önnel… Fogalma
sincs, ez mennyit jelent nekem.
– Remek – felelte Richard, láthatóan feszengve; alig várta, hogy a
nő békén hagyja őket.
– Biztosan soha nem mondott volna nemet, nem igaz? – kiáltott fel
Penny. – Ugyan mennyi időbe telik egy közös kép? Sir Richard olyan
remek ember, mindig kedves a rajongóihoz, nem? Főleg amikor tudja,
hogy ez milyen sokat jelent nekik.
Még Richardban is volt annyi becsület, hogy erre elszégyellje
magát. Lainey és Majella összenézett, és próbáltak úgy tenni, mintha
Penny jellemzése az öregről teljességgel helytálló lenne.
– Tudom – felelte Pauline. – És biztos vagyok benne, hogy nagyon
kedves ember. De sajnos mégsem válaszol soha a levelekre. Pedig ez
olyan sokat jelentene azoknak az embereknek, akik írnak neki.
 – Soha nem válaszol? – Penny meglepettnek tűnt. – Néha azért
biztosan megteszi! Legalább egyszer-egyszer.
Richard szégyenkezve köszörülte meg a torkát.
– Nos, megteszem, ami tőlem telik, de nem mindig sikerül. Tudja,
rengeteg van.
– De én tagja vagyok az online rajongói klubnak is, és sok százan
vagyunk, akik lapot, levelet vagy ajándékot küldenek – folytatta
felbátorodva Pauline. – És soha egyikünk sem kapott választ. Nem
mintha ez megakadályozna bennünket abban, hogy újra írjunk – tette
hozzá sietve. – Olyan szép lenne, ha legalább néha kapnánk valamit.
Akkor legalább tudnánk, hogy elolvasta, amit írtunk.
– Na igen – helyeselt Penny. – Ezt teljesen megértem.
– Nos… – szólt az egyre jobban feszengő Richard. – Majd
meglátom, mit tehetek.
– Az csodálatos lenne. Nekem nem kell írnia – tette hozzá Pauline
–, de van egy barátnőm, aki már háromszor írt magának, és borzasztóan
csalódott, hogy nem kapott választ. Nerys a neve, és az utolsó levelét
két hete küldte türkizkék borítékban, mert maga egyszer azt mondta
egy interjúban, hogy a türkiz a kedvenc színe. Neki ez az egész világot
jelentené…
– Minden rendben? – tért vissza Dot Strachan, amikor látta, hogy
Pauline visszaél a kedves fogadtatással. Odalépett, Pauline derekára
tette a kezét, és barátságosan megszólalt: – Most már hagyjuk őket
nyugodtan beszélgetni.
– Hát hogyne. Elnézést. De fantasztikus, hogy végre személyesen is
üdvözölhettem. És köszönöm a képeket. Nagyon-nagyon köszönöm.
Penny lelkesen bólogatott.
– Igazán semmiség. Én is örülök, hogy megismerhettem.
Miután Dot visszakormányozta Pauline-t a hotelbe, Majella
megszólalt:
– Most aztán megkaptad.
Richard hátrahajtott fejjel húzott egy kiadósat a brandyjéből.
 – Basszuskulcs. Alig van pár évem hátra, és azzal töltsem, hogy
válaszokat írogatok embereknek, akiket nem is ismerek? – Pennyhez
fordult. – Mármint úgy értem, hogy igazán szívesen megtenném, ha
tudnám.
Ez persze erős csúsztatás volt.
– Nézze, tudom, hogy Pauline egy kicsit túlzásba viszi, de van
valami abban, amit mondott – szólalt meg Lainey. – Mi lenne, ha
mostantól velem bontatná fel a rajongói leveleket, csak hogy átfussam,
mi van bennük? Minden héten kiküldhetnénk néhány aláírt fényképet,
esetleg válaszolhatnánk néhány kérdésre. És a szabad időmben
csinálnám – fűzte hozzá, mielőtt Richard felhozhatott volna valamilyen
kifogást. – Magának alig kéne tennie valamit. Egy nap maximum öt
perc. Bevállalja?
Penny és Wyatt várakozóan néztek az öregre az asztal másik
oldaláról. Kit diszkréten vihogott magában azon, hogy Sir Richard most
sarokba szorult, és színt kell vallania.
– Hát jó, legyen. Napi öt perc.
Hurrá!
– Remek – mosolygott rá Lainey. – Öt, talán tíz perc. De tíznél
biztosan nem több.
 26. fejezet

A hotel második emeleti szobájából nyíló kilátás olyan volt, ami

bármikor felvidítja a lelket. Wyatt végignézett a Mariscombe-öblön, a
halványsárga homokon, a kora reggeli fürdő-zőkön és kocogókon,
valamint a halványkék, szinte felhőtlen égen csapongó sirályokon.
Penny, akit nem lehetett korán kelőnek nevezni, bizonyára még
alszik a saját szobájában. Úgy tervezték, hogy a reggelinél találkoznak
odalent fél tízkor, azaz két óra múlva. Wyatt fogta a telefonját, és
elkattintott néhány képet, hogy később megmutathassa Pennynek.
Micsoda gyönyörű reggel, és remélhetőleg a jó idő kitart majd a
másnapi esküvőig. Wyatt figyelmét két kutya vonta magára, akik együtt
ugrándoztak a parton, és a hullámok közé szaladtak egy sárga labdáért,
amit a gazdájuk dobott el nekik. A nagyobbik kutyának sikerült előbb
odaérnie, és miután partra úszott vele, diadalmas farokcsóválással
pottyantotta a gazda lába elé…
Wyatt kézbe vette az ablakpárkányon heverő távcsövet, és
beélesítette. Igen, valóban Lainey kollégája, Kit volt az.
Most éppen visszadobta a labdát a tengerbe, de ezúttal maga is
beszaladt a vízbe a kutyákkal. Wyatt önkéntelenül is elmosolyodott –
kezdtek hiányozni neki a szülei kutyái otthon. Letette a távcsövet,
fölvett egy inget meg egy vitorlás sortot, és fogta a szobakulcsát.
Lement a lépcsőn, ki a szállodából, át a lejtős gyepen, amely még
nedves volt a hajnali harmattól ott, ahol a nap nem sütött rá. Elérte a
kőlépcsőhöz vezető ösvényt, és elindult rajta lefelé.
Egy kavics azonban megcsúszott a lába alatt, elvesztette az
egyensúlyát, elesett, és dicstelen ordítással csúszni kezdett lefelé.
Készült a fájdalomra, amikor leért, de a legrosszabb már így is
megtörtént. Puffanva landolt a homokon. Igaz, nem szerzett újabb
sérülést, csak a büszkeségén esett csorba.
 – Szuper – morogta magában Wyatt, amikor fejek fordultak feléje,
aztán egy fiatal, szőke nő sietett elé a parton.
– Szegénykém! Megsérült?
– Semmi komoly. – A bokájában érzett ismerős fájdalomtól elállt a
lélegzete. – Mindjárt jobb lesz…
– Velem is megtörtént egyszer ugyanez. Éppen itt – mutatott a
szőke lány a lépcsőre. – Próbáltam elkapni egy elszabadult babakocsit,
ami nekem jött és ellökött. Szétment a hátam, és napokig alig tudtam
járni. Bár a dolognak jó oldala is volt, mert így jöttünk össze a
férjemmel, szóval…
– Wyatt, te vagy az? Jól vagy? – Kit futott oda csuromvizesen és
aggodalmasan, sarkában a két kutyával. Letérdelt Wyatt mellé. –
Beütötted a fejed? Hogy van a hátad? Glenda, ezt hagyd abba, ne
nyalogasd a lábujjait!
– A fejemet nem vertem be. A hátam is jól van. – Wyattet a
fájdalom ellenére is elfogta a nevethetnék. – De le tudnád szedni rólam
a kutyát? A jobb bokámmal van a gond – folytatta, amikor a szőke nő
óvatosan a karjába vette Glendát. – Tavaly karácsonykor eltörtem, és
pont ilyen érzés volt akkor is. Nem néztem, hova lépek, és most megint
ugyanez történt, úgy látszik.
– Ez borzasztó – jegyezte meg Kit.
– Szóltak, hogy a törés helye gyengébb és sérülékenyebb maradhat.
Megcsúsztam egy kavicson, és elvétettem a lépcsőfokot. Hülye voltam
– sóhajtott fel Wyatt, mert a bokája máris kezdett feldagadni. – Csak ne
a jobb lábam lenne. Így nem fogok tudni vezetni.
A szőke nő a gondjaiba vette a két kutyát, Kit pedig talpra segítette
Wyattet. A férfi felszisszent, amikor próbálta a sérült lábát terhelni, és
kénytelen volt Kitre támaszkodni.
– Nem valami jó időzítés – mondta együttérzően Kit.
– Tudom. Nem sokat táncolok majd a lagziban – grimaszolt
fájdalmasan Wyatt. Az sem segítette a koncentrálásban, hogy egy víztől
csöpögő, hiányos öltözékű fiú támogatja. Átfogta Kit széles vállát, Kit
pedig erősen tartotta a derekánál. Mivel sosem volt csapatsportoló
típus, a fizikai érintkezés egy másik férfival teljesen idegen volt a
számára. – Aúúúú – sziszszent fel összeszorított fogakkal, amikor
véletlenül ránehezedett a rossz lábára.
– Minden rendben, foglak – biztatta Kit. – Csak nyugodj meg és
támaszkodj rám. Erősebb vagyok, mint amilyennek kinézek.
Eltartott egy darabig, mire visszaértek a szállodába. Kiderült, hogy
a szőke nőt Sophie-nak hívják, és a férje a szálloda egyik tulajdonosa,
aki a nagymamájával, a tüneményes Dottal együtt vezeti a helyet.
Sophie vállalta, hogy hazaviszi a kutyákat a Menhenick House-ba, Kit
pedig felszaladt Wyatt szobájába a kocsikulcsért és egy ingért. Miután
felhívta Lainey-t, és elmesélte neki, mi történt, beültette Wyattet a
kocsiba, és elvitte a helyi kórházba. Reménykedtek, hogy nem kell
majd hét órát ülni a sürgősségi osztályon, részegekkel és kötekedő
banditákkal körülvéve – Wyattnek legutóbb ez volt a tapasztalata.

– Te jó isten! – torpant meg Penny a lépcsőn, amikor megjelent fél

tízkor a reggelihez. – Mi történik itt?
Elég sok minden történt. Wyatt nehézkesen lábra állt.
– Látod, ez van, ha átalszod a fél délelőttöt: kimaradsz minden
buliból.
– Ha te ezt bulinak nevezed, akkor jobb, hogy inkább aludtam. Hol
jártál? Mi történt? – meredt rá Penny nagy szemekkel. – Alva jártál? És
kiestél az ablakon?
– Semmi ilyesmi. Le akartam menni a partra, és ráestem a rossz
bokámra. De szerencsére Kit ott volt. Összekapart, és elvitt a kórházba.
Ott pedig zseniálisak voltak.
Valóban így történt. Valahányszor próbáltak egy kicsit beszélgetni
Kitnek a chateau-ban töltött idejéről, mindig megzavarták őket, először
a nővér, majd az orvos, aztán elmentek röntgenre, onnan vissza az
orvoshoz. Wyatt alig tudta elhinni, hogy minden ennyire gyorsan
történik; egy órán belül kapott egy bokarögzítőt meg egy mankót, és
mehetett isten hírével.
– Ugyanaz a bokád, mint a múltkor? – borzongott össze Penny.
 – Ugyanaz a törés, csak most felrepedt. Viszont stabil, és össze fog
forrni, nem kell megoperálni. – Az ormótlan csizmára bökött. – Ezt
hordanom kell, amíg szükségét érzem. És nem tudok vezetni, de ha
hajlandóak vagyunk még egy éjszakát maradni, akkor Kitnek holnap
szabadnapja van, és szívesen átvisz minket St. Ivesba, az esküvő után
pedig visszahoz.
– Taxival is mehetünk. – Penny aggodalmasnak tűnt. – Bár az egy
vagyonba kerülne.
Wyatt meghatódott: hiába volt gazdag, Penny mindig próbált
spórolni neki.
– Az nem számít. De Kit felajánlotta, én pedig már elfogadtam.
Tapintatlanság lenne visszamondani.
– Szegénykém – ölelte át vigasztalóan Penny. – Így nem fogsz
tudni táncolni!
– Kezdem azt hinni, hogy el vagyok átkozva, ami az esküvőket
illeti – vigyorodott el Wyatt. – De van csizmám és mankóm. Biztos
vagyok benne, hogy sikerül majd ütemre sántikálni.
– Csillog a szemed – fürkészte az arcát Penny. – Egészen
boldognak tűnsz.
– Biztosan azért, mert már órák óta fent vagyok, és most végre
reggelihez jutok – felelte Wyatt.

***

– Már megint úgy néz – mondta Richard.

– Igen – bólintott Lainey. – Jól látja.
Az öreg letette a kávéját.
– Gondolom, megint csináltatni akar velem valamit.
A lány a fejét rázta.
– Még nem. Csak szeretnék engedélyt kérni rá, hogy felbonthassak
bármilyen levelet, ami magának jön.
 – Persze, nyugodtan – mutatott megkönnyebbülten körbe Richard a
rendetlen dolgozószobában. – Szolgálja ki magát, tegye a dolgát,
válaszoljon meg annyi levelet, amennyit akar.
– Én begépelem, maga meg aláírja.
– Igen, igen. Ahogy akarja.
Lainey szinte mindenhatónak érezte magát. Richard lelkiismeretét
felpiszkálta az előző esti affér a jó szándékú Pennyvel és a túláradóan
hálás Pauline-nal.
– Köszönöm. Egy sereg idős hölgyet fog nagyon boldoggá tenni.
Richard arca elborult.
– Maga élvezi ezt, igaz? Látszik magán.
– Valamennyire. Mosolyogjon!
– Tessék?
Az öreg a kedvenc karosszékében trónolt, egyik kezében töltőtollal,
a másikban az aznapi újsággal, a keresztrejtvénynél kinyitva. Profi
mosolyt varázsolt az arcára, hogy Lainey készíthessen néhány
kellőképpen hétköznapi fotót, aztán megszólalt:
– Gondolom, olyan képeket akar nekik küldeni, amiken vénnek és
roggyantnak látszom.
– Maga öregebb, mint a Rolling Stones – emlékeztette Lainey. –
Úgyhogy szabad vénnek és roggyantnak kinéznie.
Richard megfenyegette a mutatóujjával.
– Ne kísértse a szerencséjét!
– Maga a szerencsés, mert ez a sok nő olyannak szereti, amilyen.
Csak azt akartam mondani, hogy egy kis interakciónak hatalmas hatása
van. – Lainey elkezdett kotorászni az asztalon tornyosuló újságok és
magazinok között, és bontatlan borítékokat halászott elő, amelyek csak
azért lehettek ott, mert Richard lusta volt kidobni. – Kezdjük ezekkel.
Mostantól nekem adja őket, ahelyett hogy széthagyná mindenfelé. És
büszke lehet magára – tette hozzá, mert a chateau gyermekjátszójában
megtanulta, mennyire fontos a dicséret. – Jót cselekszik.
Richard jámborul vállat vont, és folytatta a rejtvényfejtést.
– Maga csinálja.
 Lainey éppen távozni készült a napsütötte dolgozószobából, amikor
az öreg hozzátette:
– Elfelejtette átnézni a papírszemetest. Biztosan abban is talál
valamit.

Este hétre járt, és Kit elment az edzőterembe. Lainey törökülésben

kuporgott a garázs feletti lakás kinyitható kanapéján, kibontott levelek
és képeslapok között, és buzgón írta azoknak a listáját, akiknek
válaszolni kell. Már vagy száz fotót kinyomtatott, és végig ott állt
Richard fölött, amíg az öreg aláírta őket, nehogy lepasszolja a feladatot
az unokáinak.
Kézbe vette az egyik utolsó hátramaradt borítékot, a türkiz színűt a
takarosan írt címzéssel – ez lesz Pauline barátnőjéé, Nerysé. Erre
egészen biztosan válaszolni fog.
Kihajtotta a két, hasonlóan türkiz színű lapot, és belefogott az
olvasásba.

Kedves Sir Richard!

Ez a harmadik és utolsó alkalom, hogy írok önnek. Tudom, hogy nem

szokott válaszolni a levelekre, de nagyon jó lenne, ha megtudhatnám,
hogy olvasta-e a korábbi két levelemet.
Mindenesetre remélem, hogy jól van. Az évek során mindig nyomon
követtem a pályafutását. Azért jelentkezem önnél, mert szeretném tudni,
hogy emlékszik-e az édesanyámra, Alexandra Daviesre. Titkárnő volt
az ön ügynökének irodájában Los Angelesben. Sajnos néhány évvel
ezelőtt meghalt, de mindig szerette nézni önt a tévében. Miután hazajött
Los Angelesből, Cardiffban telepedett le. Szeretném tudni, hogy van-e
valami szép emléke róla. Szeretném elmondani, hogy csodálatos
embernek tartotta önt, egész életében jó szívvel emlékezett önre.
Ez minden. Örülnék, ha hallhatnék ön felől, bár tudom, hogy ez
felettébb valószínűtlen. De sosem lehet tudni, ezért ez az utolsó
próbálkozás.
 Őszinte híve,
Nerys Davies

Ui.: Anyámnak az El nem küldött levél volt a kedvence az ön

filmjei közül. Mindig megríkatta őt.

I.ainey összehajtogatta a levelet, és felhívta Richardot telefonon. Nem

mintha az öreg gyakran magánál tartotta volna a mobilját, de egy
próbálkozást megért.
– Halló, mi az?
Valami csoda folytán Richard felvette.
– Richard, itt az a levél a türkiz borítékban Pauline barátnőjétől,
Nerystől. Egy bizonyos Alexandra Davies lánya, akit maga még Los
Angelesből ismerhet.
– Kicsodáé?
– Alexandra Daviesé. Titkárnő volt a maga ügynökénél. -Tudja,
hogy rossz a névmemóriám – morogta Richard. – Van fogalma róla,
hány ember fordult meg abban az irodában?
– Gondoltam, hátha mégis emlékszik.
– Nos, nem – felelte Richard. – Hollywood tele van olyan
emberekkel, akik azt hiszik, hogy a színészek emlékeznek rájuk az
után, hogy egyszer összefutottak az utcán. Most már alhatok tovább?
A fényképek aláírása láthatóan kimerítette az aznapi rajongóbarát-
kapacitását.
– Persze. Majd írok egy szép levelet ennek a Nerysnek, amiben
elnézést kérek a szörnyű memóriájáért. Maga meg szunyókáljon
nyugodtan.
– Kösz, főnök – kuncogott Richard.
– Aztán aláírja a levelet, mielőtt holnap postára adom.
– Maga aztán nem vacakol – felelte Richard.

Napfény táncolt a Csendes-óceán fodrozódó vizén. Venice Beach tele

volt emberekkel, akik élvezték a jó időt, és Richard arra gondolt, hogy
talán soha életében nem volt még ilyen boldog. A lány már jött is felé a
parton szerény sötétkék egyrészesében. Amikor odaért hozzá, halvány
bőrén megcsillantak a vízcseppek, arcán színtiszta öröm tükröződött.
– Hát visszajöttél – Richard alig tudta elhinni. – Már azt hittem,
soha többé nem látlak viszont.
– Vissza kellett jönnöm. Annyira hiányoztál.
A lány a karjaiba omlott, és a férfi érezte, hogy a kék fürdőruha
nedvessége átszivárog a pulóverbe, amiről meg is feledkezett.
– Te is hiányoztál nekem. De hogy kerülsz ide? – Átúsztam –
simogatta meg az arcát szeretettel Sandy.
– Egészen Cardifftól idáig.

Richard kinyitotta a szemét. A szíve vadul kalapált. De nem amiatt,

hogy a lány Cardiffból úszott át, hanem attól az érzéstői, hogy a saját
teste napbarnított és feszes; olyan kisportolt, amilyen a húszas éveiben
volt. Ebből jött rá, hogy álmodott.
Az álom azonban arról tanúskodott, hogy a tudatalattija egész éjjel
dolgozott, és megoldotta a zavart, amelyet ő maga nem tudott
kibogozni.
Csak Sandyként ismerte a lányt. Az ügynökségnél mindenki így
szólította. Persze hogy ez az Alexandra becézése volt. Sandyt
tartózkodó modora, halvány bőre és walesi akcentusa megkülönböztette
a napbarnított, magabiztos kaliforniai lányoktól. Ez a szolid viselkedés
volt az, ami elbűvölte őt, amikor megismerte a lányt.
Miután sikerült beazonosítania Sandyt Alexandra Davies-ként,
Richard úgy érezte, a kirakós utolsó darabja is a helyére került. És most
Sandy lánya írt neki, és azt kérdezi, hogy emlékszik-e az anyjára, ami
azt jelenti, hogy Sandy találkozni akar vele, és a maga félénk módján
így akarja kipuhatolni, hogy ő is akarná-e.
Richard az ébresztőórára nézett, és azon tűnődött, hogy vajon
felverheti-e Lainey-t hajnali 5:23-kor.
Mert Sandy kérdésére az a válasz, hogy igen. Akarná.
 27. fejezet

Miközben Lainey az ajtó felé indult, hogy megtudja a 6:30-as vad

dörömbölés okát, egy tucatnyi eshetőség villant át az agyán, hogy mi
baj lehet. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy Richarddal történt valami.
Elvégre nyolcvanéves.
De amikor ajtót nyitott, az öreg állt ott szépen felöltözve és
makkegészségesen.
– Mi történt? – kérdezte Lainey. – Valaki beteg?
– Nem. Csak eszembe jutott, hogy ki ő. Mégis ismerem!
Te jó ég, ez az ember berúgott?
– Ki az az ő, akit ismer?
– Alexandra. Sandy!
Lainey az ajtófélfának támaszkodott.
– Richard! Reggel fél hét van!
– Tudom! Egy teljes órát vártam, mielőtt átjöttem volna. Nem
engedne be? Készítek egy teát, ha akarja. Néhány hétig jártunk…
vagyis nem igazán jártunk, mert nagyon vigyázni kellett. – Belépett a
lakásba a lány után, és nézte, ahogy Lainey szakértő ügyességgel
beágyaz, majd összecsukja a kanapét. – Nahát! Mi mindenre nem
képesek manapság!
– Miért kellett vigyázni?
– Akkor történt, amikor elvileg éppen szenvedélyes viszonyt
folytattam Lara O’Learyvel. Persze nem folytattam, mert leszbikus
volt, de a stúdióink el akarták hitetni a közönséggel, hogy együtt
vagyunk. Hol tartja a teafiltert? És a tejet? És a csészéket?
– Üljön le – bökött a kanapéra Lainey. – Majd én megcsinálom azt
a teát.
– Egy kávézóban botlottam bele egy este, az ügynököm irodájának
közelében. Szó szerint belebotlottam – folytatta Richard. – Mire
elejtette a fánkját, úgyhogy vettem neki egy másikat. A világ
legcsodálatosabb lánya volt, soha nem találkoztam hozzá foghatóval.
Elkezdtünk találkozgatni. Olyan más volt, mint a Los Angeles-i
kirakatbabák. Mindig sötét napszemüveget és fejkendőt vett fel, úgy
lopózott be a házba, ahol laktam, hogy senki ne sejtsen semmit. Ő is
örült, hogy titokban marad a kapcsolatunk. Ellentétben más lányokkal,
akik csak azt akarták, hogy együtt lássanak bennünket.
– Tetszik a sztori – Lainey hangja ellágyult, mert már látta is lelki
szemei előtt a fiatal barátnőt.
– Az éjjel róla álmodtam. Hát nem érdekes? Olyan volt, mintha
megint együtt lettünk volna Venice Beachen…
– Aztán mi történt? Mármint akkor régen. Nem az álomban. –
Cukrot kevert az öreg teájába, és átnyújtotta. – Valami rossz?
– Köztünk nem volt semmi baj. De az apja Walesben
megbetegedett és ápolásra szorult, amennyire tudom. Én Rómában
voltam néhány hétig, forgatni. Mire visszaértem, Sandy nem volt sehol.
Lemondta a lakását, kilépett az ügynökségtől, elment Los Angelesből.
Nem hagyott semmilyen üzenetet, nem írt, és sehogy sem tudtam
kapcsolatba lépni vele. De ez ötvenvalahány évvel ezelőtt történt – tette
hozzá védekezőn Richard, amikor Lainey a homlokát ráncolta. – Nem
mostanában.
– De akkor is…
– Ő ment el. Ő döntött úgy, hogy megszakítja velem a kapcsolatot.
Akkor miért is kínoztam volna magam azzal, hogy megpróbálok a
nyomára akadni? Nem akartam könyörögni.
– Na jó – ült le Lainey a kis étkezőasztalhoz az öreggel szemben.
Ez elég észszerűen hangzott. Richard nincs hozzászokva a
visszautasítás semmilyen formájához, és csorba esett a büszkeségén.
Meg aztán biztosan volt épp elég csinos feltörekvő színésznőcske, akik
szívesen elterelték Richard figyelmét a félénk walesi lányról, aki búcsú
nélkül hagyta el.
– De hát ez akkor volt – csillant fel Richard szeme. – Most meg
most van. Ha megkérte a lányát, hogy írjon nekem, akkor biztosan így
akarja a tudtomra adni, hogy szeretné újra felvenni a kapcsolatot…
Végül is miért ne? Én készen állok rá. Nem tartok haragot. Ezért is
jöttem, hogy ne küldje el azt a levelet, amiben azt írjuk, hogy nem
ismerem őt. Tudom, hogy azt mondta, majd alá kell írnom, de
gondoltam, hátha inkább mégis aláhamisította, hogy hamarabb
feladhassa…
– Richard, még nem látta Nerys levelét.
Hát ez borzasztó.
Nem elég, hogy Richard rájön, hogy mégis ismeri Alexandrát, most
azt is meg kell tudnia, hogy elkésett azzal, hogy újra látni akarja.
– Akkor mutassa! Van benne telefonszám? Felhívom, és
megkérem, hogy találkozzunk, és…
– Egy pillanat – emelte fel a kezét Lainey, és odalépett a
szekrényhez, ahová a tegnapi papírokat tette. Átpörgette a leveleket,
míg meg nem találta Nerysét, majd tétovázva átadta Richardnak. –
Nagyon sajnálom, Richard, de Sandy már nincs köztünk. Néhány éve
meghalt.
Richard szemében kihunyt a fény. Hátradőlt a kanapén, leeresztette
a vállát.
– Jaj. A francba. Biztos benne? – de ezt inkább belenyugvással
mondta, nem kétségbeesetten.
Ha valaki eléri a nyolcvanat, a kortársak halála már nem akkora
sokk.
– Tényleg borzasztóan sajnálom – adta oda Lainey a levelet.
Richard némán elolvasta, aztán nagyot sóhajtott, és megcsóválta a
fejét.
– Nos, akkor ennyi. Milyen kár.
– Kidobom a levelet, amit maga helyett írtam.
– Mi áll benne?
– Csak annyi, hogy nem igazán emlékszik Alexandrára, a
memóriája már nem a régi, de nagyon szép idők voltak, és sajnálattal
hallja a halálhírét. Azt is írtam, hogy nagyon örül, amiért a mama
annyira szerette az El nem küldött levelet, mert bár nem tartozott a
legsikeresebb filmjei közé, mindig is az egyik személyes kedvence volt.
– Lainey kinyitott egy másik dossziét, és előszedte a kinyomtatott
levelet. – Tessék, átvehet belőle részleteket.
– Részleteket? Miért akarnék átvenni részleteket?
– Hát hogy visszaírjon Nerysnek.
Richard meghökkent.
– Miért, nem küldhetjük el ezt?
– De hát emlékszik Sandyre! Tudja, hogy ki volt… Együtt voltak!
Gyönyörű románc volt, és maga szívesen találkozott volna újra vele,
úgyhogy ezt le kell írnia Nerysnek. Biztosan el lesz ragadtatva.
– Tényleg akartam találkozni vele. De nem találkozhatom, ugyebár,
mert meghalt.
Szinte tapintható volt a csalódottsága.
– Tudom, és ez nagyon szomorú. De nem akarna mégiscsak írni
Nerysnek? Nyilvánvalóan tudna mesélni az anyjáról.
Richard megvonta a vállát.
– Attól még halott marad.
– Majd én írok, ha akarja. De sokkal jobb lenne, ha maga tenné. És
nézze, van itt e-mail-cím is, oda küldhet egy gyors üzenetet még ma
délelőtt.
Richard a homlokát ráncolta.
– Ha van e-mail-cím, akkor miért postán küldjük a levelet?
– Mert az emberek jobban szeretik a rendes leveleket, azért. Azt
lehet mutogatni a barátaiknak. De az e-mail gyorsabb és egyszerűbb, és
Nerys nem olyannak tűnik, aki a fél karját odaadná egy valódi, kézi
aláírásért.
Richard felállt.
– Nem hiszem el, hogy ilyen hülye voltam, és hittem magának,
amikor azt mondta, hogy nem lesz több tíz percnél.

A következő néhány órát Richard a kertben töltötte egy öbölre néző

nyugszékben, és hagyta, hogy a gondolatai visszaszálljanak a Sandyvel
töltött napokhoz. Az egyik része nem látta értelmét, hogy felvegye a
kapcsolatot az asszony lányával, a másik része viszont többet akart
tudni.
Végül visszament a dolgozószobájába, leült az iPadjéhez, és
elkezdte megfogalmazni az e-mailt.

Kedves Nerys!
Köszönöm a levelét. Ne haragudjon, hogy az előzőeket nem
olvastam el. Természetesen emlékszem az ön édesanyjára, Sandyre.
Csodálatos lány volt, és sajnálattal hallom, hogy már nincs
köztünk. Nagyon boldog napokat éltünk át együtt, és emlékszem,
mennyire elszomorított, amikor elment, hogy az édesapját ápolja.
Remélem, hogy boldog élete volt, miután visszatért Angliába.
Elnézést, de nem vagyok túl jó levélíró. Nem az erősségem.
Ha vannak képei Sandyről, szívesen megnézném őket.
Üdvözlettel
Richard

Modoros, rosszul megírt próbálkozás volt, ezt ő maga is tudta, de a

számtalan javítással együtt így is majdnem egy óráig tartott, mire
kiizzadta ezt a néhány sort. Lainey két perc alatt összedobta volna, de
Richard most el volt szánva rá, hogy ő maga csinálja. Megnyomta a
Küldés gombot, aztán hátradőlt, és lehunyta a szemét. Érezte a
szemhéján a nap melegét. Vajon mikor fog választ kapni?
Hirtelen elviselhetetlen lett számára a gondolat, hogy most ő az,
akinek várnia kell. Mindig olyan türelmetlen vagy! – csengtek a szavak
a fülében, és az asztalon álló bekeretezett fotóra pillantott. Eszébe
jutott, hogy Tony mindig ugratta, amiért képtelen volt kivárni a dolgok
normális menetét.
Megint hatalmába kerítette az a fájdalmas üresség, amit annyiszor
érzett a fia elvesztése után, akit annyira szeretett.
Ó, Tony, tényleg te szólsz hozzám? Bárcsak még mindig itt lennél
velem.
– Nos? – érdeklődött Lainey padlósúrolás közben, amikor Richard
megjelent a konyhában.
– Küldtem neki egy e-mailt, és megkérdeztem, hogy vannak-e
képei Sandyről.
– Szuper!
– De ennek már tíz perce, és még mindig nem válaszolt.
– Akasztják a hóhért – felelte Lainey.
– Tudom, tudom. Csúfolódjon csak.
– Csináljak magának egy kávét?
– Megcsinálom magamnak.
Richard megtalálta a kapszulákat, és egy bögrét is elővett a
konyhaszekrényből. Ha nem lett volna olyan korán, lehajtott volna egy
jó kis gint, hogy lehiggadjon. Az, hogy valami fontos dolgot várhatott,
megtette a hatását; utálta az érzést, ami feltámadt benne.
Ting, pittyent az iPad, amit ide is magával hozott, és lerakott az
asztalra. Richardnak megdobbant a szíve.
– Ő az? – hagyta abba a súrolást Lainey, és leült a sarkára.
– Igen – bólintott Richard, és megnyitotta az e-mailt.
Eltartott néhány másodpercig, mire a csatolt fotók letöltődtek, és
amint megpillantotta őket, gombóc támadt a torkában.
Tudhatta volna előre, hogy hibát követ el.
– Jól van? – kérdezte aggódva Lainey.
– Amikor fényképeket kértem, nem erre számítottam – felelte
rekedten az öreg.
Három fotót kapott, amelyek visszavitték az időben arra a lusta
nyári délutánra a lakásában. Szerzett egy időzítős fényképezőgépet,
amivel páros képeket tudott csinálni kettejükről. Sandy rózsaszín-fehér
kockás vállpántos ruhában, hatalmas mosollyal, ő maga fehér ingben és
sötétszürke, magas derekú nadrágban, átfogva Sandy derekát. A fejük
szinte összeér. A harmadik képen csókolóznak, és Richard olyan tisztán
emlékezett rá, mintha csak tegnap lett volna: a lány bőrének
tapintására, a nyaka illatára, a nevetése hangjára… Visszanyelte a
torkába gyűlt gombócot.
 – Eladhatta volna ezeket a képeket egy újságnak, kereshetett volna
egy csomó pénzt. De nem tette meg.
– Mert jó ember volt – mondta Lainey, a képeket tanulmányozva. –
Nagyon szép nő.
– Az volt.
Olvasni kezdte a választ Nerystől:

„Ezeket a képeket szerette a legjobban. Vagy azt szeretné, hogy inkább

küldjék újabbakat?”
Richard tétovázott. Szeretné?
Ugyan már.

„Igen, legyen szíves. ”

 28. fejezet

Richardnak ezúttal egyetlen percet sem kellett várnia. A következő e-

mail rögtön beesett a postaládájába, és egy olyan kép érkezett, amelyen
Sandy elégedetten és vidáman mosolyog a fényképezőgépbe lila
ruhában, ősz haja hátrasimítva a füle mögé. Pontosan úgy nézett ki,
mint régen, csak éppen ötven évvel idősebbnek.
Míg Richard a fotót nézte, letöltődött egy másik. Ezen Sandy egy
kanapén ült egy fiatalabb nővel, aki nyilván Nerys lehetett, mert
annyira erős volt köztük a hasonlóság. Nerys szőke volt, és csíkos
kardigánt viselt farmerrel. De a csillogó szem és a félénk mosoly az
anyjáé volt, és Richard azonnal érezte, hogy Nerys ugyanolyan kedves
és megbízható lehet, mint az édesanyja.
Elkezdte olvasni a kísérőszöveget:

„Itt vannak a képek. Anya ezeken is csodásan néz ki, nem igaz?
Annyira szerettem őt, és még mindig rettenetesen hiányzik.
Sejtheti, mennyire meglepődtem, amikor először mesélt kettejükről.
De ne aggódjon, másnak sosem mondta el, csak a nagymamámnak
és nekem, akkor, amikor huszonegy éves lettem, és már
megbízhatott abban, hogy tudok titkot tartani. Azt tette, amit ön
kívánt, és mindent titokban tartott a halála napjáig. Én sem
árultam el soha senkinek. ”

Richard befejezte az olvasást. Aztán újraolvasta az egészet. Úgy érezte,

mintha egy kicsit felmelegedne a vér az ereiben.
Az iPad fölé hajolt, és beírta:

„Mit nem árult el senkinek?”

Ezúttal szinte azonnal megérkezett a válasz:

 „Ön is tudja, nem?”

Richardnak fogalma se volt, de most gondolkodóba esett.

Hacsak nem tulajdonít ezeknek a szavaknak olyan jelentőséget, amivel
valójában nem rendelkeznek.
Vagy… ez valami bonyolult, dupla csavaros blöff. Hirtelen
nagynak és otrombának érezte az ujjait, amikor begépelte:

„Mi a telefonszámai”

Semmi válasz.
Semmi válasz.
Semmi válasz.
Végül:
„Elnézést, volt egy kisebb pánikrohamom, össze kellett szednem
magam. A számom:…”

Richard visszavonult a dolgozószobájába, és magára zárta az ajtót. Az

ötödik csengésre vette fel, és tudta, hogy Nerysnek hatalmas lelkierő
kellett ehhez is.
– Halló – szólt bele elfúló hangon a női hang. – Ne haragudjon, ha
kicsit zavarosan fogalmazok. Meglehetősen ideges vagyok. Vagyis
nagyon.
Ugyanaz a lágy, walesi akcentusú hang volt, amit mindig is úgy
szeretett, a félénk kis nevetéssel, amire annyira jól emlékezett.
– Éppen olyan a hangja, mint neki.
– Emlékszik a hangjára?
– Hát persze. – Richard előre tudta a választ, de attól még fel kellett
tennie a kérdést. Összeszedte magát. – Miért tűnt el?
– Nem tűnt el. Csak hazajött Cardiffba.
Richard ujjai megfeszültek a füléhez tartott telefonon.
– Miért?
– Mert terhes volt.
 Hát tessék.
Te jó isten.
Richard erőt gyűjtött.
– Magával?
– Igen.
– És miért nem árulta el nekem?
Csend lett, aztán Nerys így felelt:
– Nézze, szavamra mondom, én nem akarok semmit magától,
úgyhogy nem kell úgy tennie, mintha nem tudná…
– Micsoda? De hát én tényleg nem tudtam – vágott közbe Richard.
– Fogalmam sem volt róla. Nekem nem árulta el, elhiheti.
– Úgy beszél, mintha igazat mondana – válaszolta Ne-rys. – De ez
a baj magukkal, színészekkel. Honnan tudhatnám biztosra?
– Hazugságvizsgálót is hozhat, ha akar. Az unokáim életére
esküszöm. Összetörtem, amikor elment, mert nem tudtam, miért tűnt el.
Még csak el sem búcsúzott.
– Oké, oké, hiszek magának. És ha őszinte akarok lenni, mindig is
furcsa volt nekem a dolog, de anya sosem akart beszélni róla, nem akart
kellemetlenséget. Félt, hogy maga megharagszik rá, vagy hogy árthat a
maga karrierjének.
– Éppen külső helyszínen forgattam. – Richard fejében kezdett
megfogalmazódni valami gyanú. – Amikor visszaértem, Mickey, az
ügynököm közölte, hogy Sandy elment. Merthogy beteg az apja, és
gondoznia kell, ezért ment haza Cardiffba. Persze Sandy tudta a
címemet és a telefonszámomat, úgyhogy vártam, hogy majd
jelentkezik. De soha nem tette meg.
– Anya azt mesélte, hogy kezdett reggelenként rosszul lenni, és
Mickey egy nap rajtakapta, hogy émelyeg a cigarettája füstjétől.
Amikor ki akart menni, Mickey nem engedte, úgyhogy a végén
belehányt a papírkosárba.
– Te jó ég – hüledezett Richard. – Szegénykém.
Mickey Hartnett az egyik leggátlástalanabb és legsikeresebb
ügynök volt Hollywoodban, nem is beszélve kiváló
megfigyelőképességéről. Egyszer látta őt Sandyvel flörtölni a
recepción, és utána félig viccesen figyelmeztette, hogy tartsa magát
távol az alkalmazottaitól.
– Nos, ez meglehetősen árulkodó jel volt – folytatta Nerys. – És
Mickey-nek nem tartott sokáig rájönni, hogy ki a tettes. Azt mondta
anyámnak, hogy majd ő közli magával.
– De nem tette meg.
– Két nap múlva behívta anyát az irodájába. Elmondta neki, hogy
maga nagyon sajnálja, de ez katasztrofális lenne a karrierjére nézve, és
amúgy is csak könnyű nyári flört volt az egész. Meg hogy magának
nagyon kínos az egész, de csak pénzt tud felajánlani.
Most Richardon volt a sor, hogy elfogja a hányinger.
– Soha egy büdös szót nem szólt az egészről.
– Mickey mindent elintézett. Anya szerint nagyon kedves volt vele.
Irt egy szerződést, amelyben az állt, hogy soha nem fogja keresni
magát. Mert azt hitte, hogy maga ezt akarja. Aztán az ügynöke intézett
neki egy repülőjegyet Angliába, így anyám visszajött Cardiffba.
– Mennyit fizetett neki, hogy eljöjjön? – Richard alig ismerte fel a
saját hangját.
– Ó, maga nagyon nagyvonalú volt. Tízezer dollárt. Anya ebből a
pénzből vette ezt a házat. Két hálószoba, terasz, egy kis kert. Minden,
amire csak egy összetört szívű egyedülálló anya vágyhat.
Mickey Hartnett tízezer dollárt adott azért, hogy ne legyen botrány.
Ami szánalmas aprópénz volt csupán ahhoz az összeghez képest, amit
az ügynök a stúdióktól kért azért, hogy Richard Myles szerepeljen a
következő kasszasikerükben. Richard persze tudta, hogy rengeteg
hasonló eset történik a szakmában – akkoriban így mentek a dolgok –,
de sose gondolta, hogy ő maga is belekeveredik ilyesmibe.
– Rettenetesen érzem magam. Ha tudtam volna, minden egészen
másképp alakult volna.
– Milyen kár, hogy anya már nincs velünk. Annyira boldog lenne.
– Mit is mondhatnék? Mickey Hartnett szívtelen gazember volt.
Nagyon szomorú vagyok, hogy ő tudta az igazságot, és nem mondta el.
 – Anya a realitások talaján állt. Ő csak egy kis senki volt Walesből,
maga meg hollywoodi sztár. A halála napjáig szerette magát – folytatta
halkan Nerys. – Ahogy engem is. Ez elég volt neki.
– Attól még sajnálom. Bár korábban szólt volna.
A nevetése teljesen Sandyé volt.
– Próbáltam, de maga nem olvassa el a leveleit.
– Úgy értem, még a halála előtt.
– Mindig kijelentette, hogy nem kereshetjük magát, amíg ő él.
Utána viszont… Nos, azt hiszem, az internet tette lehetővé. Egy
seregnyi infót megtudtam magáról. Találtam egy Sir Richard Myles
rajongói csoportot is a Facebookon, az végül felnyitotta a szememet.
– Te jó ég! Miket mondanak rólam?
– Azt, hogy maga sosem válaszol a levelekre – felelte Nerys
szárazon. – De attól még ugyanúgy szeretik.
Richard kurtán felkacagott. Még mindig szokatlan volt neki a
bűntudat érzése.
– Ízlések és pofonok.
– Nagyon barátságos csoport, kedvesen fogadtak. Tavaly
karácsonykor még össze is jöttünk, hogy megünnepeljük a
születésnapját. Vagy húszan gyűltünk össze egy kis swindoni
étteremben. Általában Pauline szervez mindent. Nagyon kedves nő.
Egy kicsit túlzásba viszi, és teljesen odáig van magáért, de attól még jó
szándékú. Tegnap este megírta, hogy elmegy a helyi szállodába, mert
maga ott van a barátaival, és hogy ez élete fénypontja, mert maga a
legtöbbször nem is áll vele szóba.
Richard megborzongott.
– Néha nagyon terhes tud lenni. És nagyon kínos.
– Pauline azt is mesélte, hogy leszidta magát, amiért nem válaszol a
leveleinkre.
– Valóban így volt – bólogatott Richard. – És külön megemlítette a
maga levelét, a türkiz borítékban.
– Igen, ezt is mesélte. Hát nem rendes tőle? Mindig hív minket
magához, hogy nézzünk szét St. Carysben, és akár még magát is
láthassuk. Nem mintha én valaha is akartam volna – tette hozzá sietve
Nerys. – Nekem ez egy kicsit olyan kukkolós… Te jó ég, már ennyi az
idő? Ne haragudjon, de megígértem a szomszédasszonynak, hogy
beviszem a férjéhez a kórházba. Már biztosan nem tudja, hol lehetek.

***

Öt perccel később, amikor Richard kiment a házból, Májellát a kertben

találta a laptopjával, míg Lainey a mosott ruhát teregette.
– Hogy ment? – érdeklődött Lainey. – Öribarik lettek?
– Hogy micsodák?
– Maga meg Nerys. Örök barátok. – Lainey Majellához fordult. –
Nem fogod elhinni. Richard ma válaszolt az egyik rajongójának! És ezt
mi értük el azzal, hogy piszkáltuk. Kiderült, hogy a rajongó egy régi
hollywoodi ismerős lánya, hát nem csodálatos? Úgyhogy Richard írt
neki e-mailt, ő meg visszaírt, és Richard megint válaszolt.
– Tyűha! – pillantott fel a laptopjából Majella. – Ezt nevezem erős
kezdésnek.
– Olyan kedvesnek tűnt a levele alapján. Tényleg az?
– Nos… igen. Az.
Nerys a lánya, és azért tette le a telefont, mert nem akarta
megvárakoztatni az idős szomszédnőjét. Richard kicsit
visszautasítottnak érezte magát.
– Hát nem fantasztikus? Mondtam én, hogy megéri az erőfeszítést.
El tudja képzelni, mennyire örült, hogy végre hall magáról? – Lainey
szemlátomást nagyon elégedett volt magával. – Jött egy levél egy
edinburghi férfitól, aki azt írja, hogy a jövő héten lesz a nővére
hetvenedik születésnapja. Veszek üdvözlőlapot, és azt elküldjük neki.
– Jó.
– Látja? – lelkendezett Lainey, miközben elrendezgette Harry
egyik iskolai ingét a kötélen. – Olyan szép dolog kedvesnek lenni, nem
igaz?
– A legszebb.
 Richard az órájára pillantott: máris dél van? Épp most beszélt
valakivel, aki vagy zseniális csaló, vagy tényleg a lánya, és kissé
felkavarodtak az érzései. Kellene egy ital.
De egy dolgot biztosan tudott: annak a gazember Mickey
Hartnettnek szerencséje van, hogy már nincs az élők sorában. Mert ha
nem fulladt volna bele bekokainozva a barátnője kádjába húsz évvel
korábban, most Richard fojtotta volna meg.
 29. fejezet

– Figyelj, előállt egy kis vészhelyzet. Ki van otthon? Segítségre volna

szükségem, méghozzá gyorsan.
Seth volt a vonal másik végén.
Lainey pislogni kezdett, mert tudta, hogy Seth Bristolban van.
Letette a rizses zacskót, és gondolkodni kezdett.
– Kit Wyattékat viszi St. Ivesba. Harry és Violet elmentek valahova
a barátaikkal, Majella szülinapozni megy a Silver Street-i olasz
étterembe, Richard meg ginezik a kertben. India az emeleten ül a
kádban, én pedig most kezdtem el rizottót készíteni.
– Tökéletes. Szedd ki Indiát a kádból. Ketten rohanjatok át Bude-
ba, és törjetek be egy házba. Megírom a pontos címet.
Ez teljesen úgy hangzott, mint a Helyszínelők bevezetője.
– Miért, mi történt, valami baleset? Csak nem halt meg valaki? –
kérdezte rémülten Lainey.
– Nem ilyen jellegű vészhelyzetről van szó. Az ügyfeleim ma
reggel jöttek el Bude-ból Southamptonba, egy hajóútra, és otthon
felejtették az útleveleiket.
– Jaj, ne!
– Nekem mondod? Még a bejárati ajtóra is ragasztattam velük egy
cédulát, mégis sikerült. Ha odaértek, törjétek be a földszinti vécé
ablakát, és ott másszatok be, mert a többi ablak biztonsági. Ha
megvannak az útlevelek, el kell mennetek Southamptonba, hogy
Gardnerék hajóra szállhassanak még fél öt előtt, amikor a hajó elindul
New Yorkba.
Lehetséges ez ilyen rövid idő alatt? Talán éppen.
– És miért kell ehhez India is?
 – A betört ablak látszani fog az útról, úgyhogy neki ott kell
maradnia, amíg nem érkezik meg az üveges, és meg nem csinálja. Mert
egy igazi betörésre most végképp nincs szükség.
– Nos, azt hiszem, Indiának más dolga van.
– Vészhelyzet van. Mondd neki, hogy muszáj.
Lainey vadul töprengett.
– Nem kérhetnék meg egy szomszédot, hogy menjen át, amíg nem
jön az üveges?
– És ha nem sikerül? Vidd csak el Indiát. Neked sietned kell majd.
Amint Lainey letette, India jelent meg a konyhában egy
magazinnal, egy doboz sütivel és egy diétás kólával.
– Mintha kissé pánikolnál. Gond van?
– Semmi az égadta világon – zárta el a tűzhelyet Lainey a
serpenyőben sistergő hagymakockák alatt.
– Szuper illata van! Mi lesz ebédre?
– Pirítós.

Miközben a szűk, kanyargós vidéki úton száguldottak, Lainey

megszólalt:
– Figyelj, nagyon sajnálom.
– Hát, nem éppen így képzeltem a vasárnap délutánomat. De nem
baj, túl fogom élni. Előfordul.
– Akkor sem ezt kéne csinálnod.
– Mit csinálni? Au! – jajdult fel Majella, amikor a kocsi zökkent
egyet.
– Ötven kilométeres sebességnél szemöldököt szedni, ez felhívás
keringőre!
– Csak az egyiket szedem ki. A másik már kész volt, amikor
lerángattál az emeletről. Nem mehetek el nem egyforma szemöldökkel
– érvelt Majella. – Olyan kínos lenne.
– Sokkal kevésbé kínos, mint ha elvesztenéd az egyik szemed
világát, és utána egész életedben mesélhetnéd az embereknek, hogyan
történt. Kérlek, tedd le azt a csipeszt.
 Majella telefonja üzenetet jelzett Sethtől.
– Elküldte a ház címét. Beírom a GPS-be. Te jó ég, remélem, hogy
sikerül időben odaérni azokkal az útlevelekkel.
– Én is nagyon remélem. – Lainey-t még mindig erős lelkiismeret-
furdalás gyötörte, amiért elrángatta Majellát a születésnapi ebédről,
amit annyira várt. – Ha gyorsan elkészül az ablak, az is lehet, hogy még
időben visszaérsz.
– De hogy fogok kinézni? Borzalmasan – mutatott Majella a hajára,
sminkeletlen arcára, aszimmetrikus szemöldökére és farmerruhájára,
amiről két gomb hiányzott. – Azt hittem, hogy lesz még egy órám
készülődni. De mindegy, megoldom.
– Nem úgy volt, hogy találkozol valakivel? Mintha Violet mondott
volna valamit tegnap este.
– De. Judi barátnőm unokatestvérével. Oliver a neve, és elvileg
nagyon aranyos. Tessék, küldött képet is… – Majella keresgélni kezdett
az üzenetei között, és megvillantotta a fotót Lainey előtt, hogy legyen
valami fogalma.
– Ó, jóképű.
– Az.
– Sajnálom.
Hát sosem lesz vége ennek a bűntudatnak?
– Semmi baj. Az fontosabb, hogy Gardnerék ne egy kifosztott
házba érkezzenek haza a hajóútról.
Húsz perc múlva megtalálták a házat. Lainey fél kerékkel a járdán
megállt, aztán úgy pattantak ki a kocsiból, ahogyan a zsaruk a
filmekben. A ház oldalához siettek. Ott is volt a keskeny kis ablak.
Lainey levette a kardigánját, és a jobb kezére tekerte, aztán behunyta a
szemét, és teljes erőből beleütött az üvegbe.
– Mindig szerettem volna kipróbálni! – jegyezte meg elégedetten.
Szerencsére nem volt riasztó, ami megszólalt volna. Miután a
maradék szilánkokat is kiverte a keretből, felmászott a párkányra, és
benyomakodott. Flakonok és palackok hulltak a földre, amikor átlépett
a polc fölött, bele a mosdóba.
 – A bejárati ajtó pótkulcsa a konyhában van, a mosogatógép felett,
a kekszesdobozban – kiáltott be Majella, amikor Lainey lemászott a
padlóra, a törött üvegcserepek közé.
– Jó!
Átvágott a házon, és meg is találta a kulcsot a csokis kekszek alá
rejtve. Mi lett volna, ha igazi betörő jön, és gusztusa támad egy kis
kekszre? Több értelme lett volna a tisztítószerek közé tenni a kulcsot.
Lainey szemügyre vette a konyhát, aztán keresni kezdte az
útleveleket a pultokon. Sehol semmi. Megnézte az előszobában, ott sem
voltak, aztán beengedte Majellát.
– Megvan?
– Még nincs.
– A francba.
Két csoportra oszlottak. Lainey a földszinten keresgélt tovább,
Majella pedig felszaladt az emeletre. Öt perc múlva cseréltek, „több
szem többet lát” alapon.
– Te jó ég! – kiáltott fel Majella elkeseredetten a nappaliban. – Ez
nevetséges. Seth azt mondta, hogy Mrs. Gardnernek már a kezében
voltak azok az útlevelek, csak lerakta őket valahova, és megfeledkezett
róluk.
– Hogyan tűnhettek el így? – kiabált vissza Lainey, miközben
lehúzta a takarót az ágyról a hálóban, és leellenőrizte a párnákat. – Mi
lesz, ha nem találjuk meg őket?
– Nézzük a jó oldalát. Akkor itt maradhatunk, és megvárhatjuk az
üvegest, én pedig folytathatom a szépítkezést, és meggyőzhetem Judi
jóképű unokatestvérét arról, hogy én vagyok álmai asszonya.
– Lehet, hogy nem is fog tetszeni. Hogy borzalmas lesz.
– Ugyan már, te is láttad a képet. Olyan a pasi, mint Pierce
Brosnan. – Majella kijött a nappaliból, és Lainey is visszatért az
emeletről. – Hajlandó vagyok engedményekre.
– Egyikünknek fel kell hívnia Sethet, és megmondania neki, hogy
nem találjuk.
 Lainey képtelen volt megtenni. Mindennél jobban szeretett volna
bizonyítani ebben a helyzetben, megoldani a problémát, és kiérdemelni
Seth örök háláját… Mert ahogy Richardnak is mondta reggel, jó dolog
kedvesnek lenni. És boldoggá is tette volna Sethet, majdnem olyan
boldoggá, mint Gardneréket, ha odaérkezett volna Southamptonba az
útlevelekkel, amiről ők olyan gondatlanul megfeledkeztek.
De csődöt mondott. Képtelen volt megtalálni azokat az átkozott
iratokat, ami azt jelenti, hogy nem lesz boldog összeborulás
Gardnerékkel és az előkerült útlevelekkel…
Sem Sethtel.
– Figyelj, te mindent megtettél – nyugtatta Majel-la. – Nagy kár, de
tényleg nem te tehetsz róla, hogy valami hülye helyen hagyták. Te hívd
Sethet, én meg hívom az üvegest. És visszataxizom St. Carysbe, ha te
megvárod, amíg elkészül. – Majella olyan mozdulatot tett, mintha
varázspálcával intene, és elmosolyodott. – Úgy látszik, hogy
Hamupipőke végül mégis eljut a bálba!
Lainey bólintott. Legalább Majellának jó lesz.
– Persze. Szívesen maradok.
Elővette a telefonját, és próbálta összeszedni a lelkierejét,
miközben kereste Seth számát.
– Bing-bong-bing-bong – szólalt meg hirtelen kapucsengő, mint a
londoni Bow harangszava.
– Te jó ég, most mi lesz? – rémüldözött Majella.
– Lehet, hogy valaki meghallott minket, és hívta a rendőrséget.
– Szuper, akkor majd jól letartóztatnak, és sosem fogok találkozni
álmaim férfijával – Majella ajtót nyitott. – Helló, jó napot. Nem
vagyunk betörők, nyugodjon meg.
Lainey egy meglepett arcú, homokszőke férfit látott Majella mögül,
akinek napszemüveg volt a feje tetejére tolva, és csíkos strandtáskát vitt
a vállán. Élénkpiros, cicás pólót viselt térdig érő piros nadrággal és
élénkzöld vászoncipővel.
– Rendben, hiszek maguknak. De igazából Gardneréket keresem –
pillantott hol Majellára, hol Lainey-re. – És maguk nem ők.
 – Ők nincsenek itt – felelte Majella. – De szívesen átadunk nekik
üzenetet.
– De az ez ő házuk?
– Igen. – Lainey agyán átsuhant, hogy a laza öltözék akár egy igazi
rablót is rejthet, aki nyaralónak álcázta magát, hogy betörjön az üres
házba. Ezért sietve hozzátette: – Csak elszaladtak valahová, és
nemsokára visszajönnek.
A férfi habozott.
– Hát jó. Akkor semmi gond. Majd visszajövök később.
Olyan pillantást vetett Majellára, mintha most derengene fel neki,
hogy az asszony állítása, miszerint ők nem betörők, akár blöff is
lehetett.
Néhány pillanatig csak álltak, és kölcsönös bizalmatlansággal
néztek farkasszemet egymással. Végül Lainey megszólalt:
– Megkérdezhetem, hogy miért keresi őket?
A férfi megint tétovázott, aztán a táskájába túrt.
– Nos, éppen mentem fel a dombra, és megtaláltam az útleveleiket
az árokban, úgyhogy…
– Te jóságos isten! – Lainey odaugrott, kitépte a férfi kezéből az
útleveleket, és elkurjantotta magát: – Maga egyszerűen fantasztikus!
Éppen ezt kerestük! El kell vinnem nekik… De mit kerestek az
árokban?
– Háromháznyira innen találtam meg, szóval, gondolom,
valamelyikük feltette a kocsi tetejére, amikor beszálltak, aztán
ottfelejtették, és elindultak.
Hát persze. Persze hogy így történt.
– Maga megmentette az életünket, és a legszívesebben
megcsókolnám, de sajnos nagyon kell sietnem.
 30. fejezet

– Hűha – jegyezte meg a férfi, miközben azt figyelték, hogyan hajt

végre Lainey egy mesteri Y-fordulót, majd integet ki a napfénytetőn.
– El sem tudja képzelni, mennyire hálásak vagyunk magának.
Megmentette Gardnerék nyaralását.
Majella nem volt igazán elragadtatva, mivel most már biztos volt,
hogy lekési a születésnapi ebédet, de Gardnerék mindenképpen
örülhettek. Észrevette a konyhában a kitűzött kórházi papírokat. Már
tudta, hogy Mr. Gardner Parkinson-kórban szenved, ezért hatalmas
csapás lett volna, ha lemaradnak a hajóútról. A felesége ápolta, és
elvileg ő hagyta a kocsi tetején az útleveleket is, amikor besegítette a
férjét.
– Örülök, hogy segíthettem. Egy pillanat, kivehetek valamit a
hajából?
– Mi az?
– Nyugi, semmi komoly…
A férfi hozzá lépett, aztán óvatosan a kezébe fogott valamit.
– Te jó ég! – sikított fel Majella, amikor a férfi hátrált egy kicsit, és
egy jókora pókot dobott el a kertben. – De hisz ez egy szörnyeteg!
Maga meg azt mondta, hogy semmi komoly.
A férfi elvigyorodott.
– Elnézést. Egyszerűbbnek tűnt, mint megmondani az igazat.
Majella vadul dobogó szívére szorította a kezét.
– Felforgattuk az egész házat az útlevelek után. Biztosan akkor
szereztem, amikor a lépcső alatti szekrényben turkáltam. Mindenesetre
köszönöm. Most jobb, ha hívom az üvegest.
A férfi kérdőn nézett rá, ezért Majella megmagyarázta:
– Gardnerék lent vannak Southamptonban, és várják, hogy
felszállhassanak a hajójukra. Nekünk meg szóltak, hogy törjünk be, és
keressük meg az útleveleket. De most gondoskodni kell arról, hogy újra
biztonságos legyen a ház.
– Értem. Kérdezhetek még valamit?
– Csak nyugodtan.
A férfi bizonytalanul mutatott Majella homlokára.
– Miért ilyen a szemöldöke?

Egy órával később a konyhaasztalnál beszélgettek. Majella megtudta,

hogy a férfit Dannek hívják, és a feleségével meg a két gyerekével van
itt vakáción. Már korábban felhívta Sethet, hogy Lainey az útlevelekkel
elindult Southamptonba. Hívott egy üvegest is, aki közölte, hogy még
van egy-két címe, de siet, amennyire tud. Miután rendet tett, együtt
várták a mestert. És mivel a házban nem volt egy csepp tej sem, hisz a
nyaralás előtt a háziak kiürítették a hűtőt, Dqn visszaszaladt a saját
bérelt házukba, és onnan hozott két kávét.
A vicces szemöldök valahogy feloldotta a tartózkodásukat, és
onnantól fogva felszabadultan fecserésztek.
– Nem muszáj maradnod – mondta Majella, amikor végeztek a
kávéval.
Dan könnyedén vállat vont.
– Ha szívesebben vagy egyedül, úgy is jó. De ha nem bánod, hogy
itt vagyok és szórakoztatlak… Sara meg a lányok elmentek egy kis
csajos bevásárlókörútra, amúgy sincs más dolgom – mosolyodott el a
férfi, és vidám szarkalábak jelentek meg a szeme mellett. – Nekem meg
volt tiltva, hogy velük menjek. Hála istennek.
Majella felkacagott.
– Nekem is vannak lányaim, és én is eltiltottam a férjemet ilyenkor.
Hidd el, így a legjobb. Mióta vagy nős?
Dan hátradőlve kezdett számolgatni az ujjain.
– Tizenhat éve házasodtunk össze. De öt éve szakítottunk, és
mostanra már hivatalosan is elváltunk.
– Tényleg? Elnézést, nem gondoltam. Mivel úgy emlegeted, hogy a
feleséged.
 Dan elhúzta a száját.
– Az ember nem ezzel kezdi, ha találkozik valakivel. Nagyon
civilizáltan váltunk el, és fenntartjuk a jó viszonyt a lányok kedvéért.
Például azt a szokást is megtartottuk, hogy minden nyáron eljövünk
ide. Családilag – tette hozzá fanyarul. – Kivéve amikor fél napokra
eltűnnek vásárolgatni.
– Irigylésre méltó, hogy megtartottátok ezt a szokást.
– És a te férjed? Nálatok minden rendben van?
– Minden rendben volt. Évekkel ezelőtt meghalt.
Megint beléhasított a szokásos fájdalom, amikor kimondta. De már
nem volt olyan erős, és könnyebb is volt kimondania.
– Nagyon sajnálom. Szörnyű.
– Az volt. De már múlik. – Majella próbált egy kicsit vidámabb
témára áttérni. – Épp most kezdtem újra randizgatni.
– Nagyon helyes. És hogy megy?
– Ne is kérdezd. Borzalmasan – nevetett fel Majella. – Sőt,
pokolian. Elvileg most is lett volna egy találkozóm, helyette azonban
ide kellett jönnöm. Ezért felemás a szemöldököm, ahelyett, hogy
gyönyörűen felöltözve magamba bolondítanék egy szívdöglesztően
jóképű pasit.
– Milyen kár. Szívesen felajánlanám, hogy itt maradok, és
megvárom az üvegest, hogy el tudj menni a partira, de én csak egy
idegen vagyok…
– Köszönöm – bólintott Majella hálásan. – Én megbízom benned,
de attól még az én felelősségem.
– Ha valamikor belátható idő belül megjön a mester, akkor
visszaviszlek St. Carysbe, ha az segítség.
– Nagyon kedves tőled. Nem hinném, hogy egyhamar ideér, de
azért köszönöm a felajánlást.
– Addig is kiszedhetnéd a másik szemöldöködet – javasolta Dan. –
A biztonság kedvéért.
– Úgy lesz. Kérdezhetek én is még valamit?
– Amit csak akarsz.
 – Ez a cicás póló…
– Ja, igen. Apák napi ajándék a lányaimtól. Rákényszerítettek
reggel, hogy ezt vegyem fel. – Majd gyászosan hozzátette: – Szerintem
így akarják bebiztosítani, hogy ne találjak új barátnőt.
Majella elvigyorodott.
– Akkor ez azt jelenti, hogy jó apa vagy.
– Vagy azt, hogy palimadár vagyok.
A következő pillanatban mindketten összerezzentek, amikor
megszólalt csengő.
– Minden rendben, kedves? – lépett be az üveges. – Olyan
kétségbeesett volt a hangja, hogy előrevettem. Hol az a törött ablak?
Hozzuk helyre gyorsan.
– Remek – jegyezte meg Dan. – Meg is jött a herceg fehér lovon.
Majellának megdobbant a szíve. Talán a sors keze van ebben, és ő
meg Oliver majd milyen jót nevetnek még harminc év múlva is, amikor
elmesélik a barátaiknak, hogy ha nincs a lágyszívű üveges, akkor nem
jönnek össze Oliver unokatestvérének ebédpartiján.
Az új ablaküveg rekordgyorsasággal a helyére került, és Majella
kapkodva kiszedte a bozontosabbik szemöldökét. Amint az üveges
megkapta arcpirítóan magas hétvégi munkadíját és bezárták a házat,
beugrottak Dqn Toyotájába.
– Nagyon kedves tőled – ellenőrizte Majella az új szemöldököt a
visszapillantóban; még piros volt a bőre kissé, de tudni lehetett, hogy
hamar megnyugszik.
– Örömmel teszem. – Elindultak St. Carys felé. – Nem akarod
felhívni őket, hogy nemsokára ott vagy?
Ebben volt valami. Majella felhívta Judit, hogy elmesélje neki a
helyzetet, és közölje, hogy hurrá, végül mégis csatlakozni tud hozzájuk.
Aztán Dant hívta az exneje, és Dan mesélte el, hogy milyen váratlan
fordulatot vett a nap.
– Nagyon kedves nőnek tűnik – mondta Majella, amikor véget ért a
beszélgetés, és Dan exe neki is sok szerencsét kívánt a leendő
randijához.
 – Az is. Sokkal jobban kijövünk egymással azóta, hogy már nem
vagyunk házasok.
Huszonöt perccel később odaértek a Menhenick House-lioz, és
leparkoltak a kapu előtt.
– Köszönöm – hálálkodott Majella. – Legalább a benzin árát
megtéríthetem?
– Szó sem lehet róla. Szívesen segítettem. – Dan homlokráncolva
bámult be a kertbe. – Ki az ott, az a kalapos fickó? Tudod, kire
emlékeztet? Arra az öreg színészre, aki…
– Sir Richard Mylesra gondolsz? Ő az apósom.
– Akkor már biztosan ezerszer hallottad – felelte Dan. – Fogadjunk,
hogy mindenki ezt mondja. Az apósod tisztára olyan, mint ő.
Most minden perc számított. Majella kiszállt a kocsiból.
– Zseniális voltál. Köszönöm, hogy megtaláltad az útleveleket, és
köszönöm a fuvart…
Dan viccesen legyintett.
– Menj csak, készülődj, és kápráztasd el a pasit.
Majella lesimította a haját, ami teljesen fölösleges mozdulat volt,
tekintve hogy zuhanyozni indult.
– Már most kezdek ideges lenni.
– Nyugodj meg és érezd jól magad – mosolygott rá biztatóan Dan,
és indított. – Ne aggódj. És ne felejtsd el, hogy kettőtök közül ő a
szerencsés.

Amint talált egy biztonságos helyet az út mentén, Lainey lehúzódott, és

hívni kezdte Sethet.
A férfi a második kicsöngésnél felvette.
– Semmi baj, ha nem sikerül, te mindent megtették
– Nem. Még épp időben értem oda.
– Ó, hála istennek! – Lainey hallotta Seth megkönnyebbült sóhaját.
– Szegény Mrs. Gardner, egy taxiban vártak a főkapu bejáratánál.
Az asszony elsírta magát, amikor meglátott az útlevelekkel. Komolyan
mondom, hogy megért minden fáradságot.
 – Nagyon köszönöm, hogy megcsináltad. Szuperhős vagy.
Lainey belepirult a dicséretbe.
– Két percük volt még, szerintem a taxis felhajtott a rámpán, és úgy
dobta át őket a fedélzetre… Jaj! – rándult össze az ülésben Lainey,
amikor a hajó kürtje elbődült mögötte.
Amikor elhalkult a kürthang, Seth nyugtázta:
– Ezek szerint már el is indultak. Hála neked. Menj, egyél valamit.
– Eszem is – felelte Lainey. – És nem is akármit. Meglepem
magam egy Greggs virslis tekerccsel.

– Ó, hát megjött végre! – kiáltott fel Judi, és lelkes öleléssel üdvözölte

Majellát. – Milyen fantasztikusan néz ki!
Majella elmosolyodott, mert valóban fantasztikusnak érezte magát.
Miután a fénysebességnél is gyorsabban lezuhanyozott, végre minden
zökkenőmentesen alakult, és ezt jó előjelnek hitte. A sminkje remekül
sikerült, frissen mosott haját lazán összefogta, és néhány oldalt kilógó
tincs romantikus keretbe foglalta az arcát, a fehér nyári ruha pedig a
legszebb darab volt, amit az utóbbi években vásárolt. Körülnézett az
étteremben, intett néhány ismerősnek, és megnézte magának az
ismeretleneket. Olivéet kereste a tekintetével.
Mivel sehol sem látta, Majella rákérdezett:
– Hol van az unokatestvéred, akiről beszéltél?
– Ollie? Még nincs itt. Valami közbejött neki, de siet.
Mintha a természet így akarná tudatni veled, hogy hülye voltál,
amikor azt hitted, hogy a saját szerencsés készülődésed jó előjel volt.
Végül csak befutott Oliver is, és Majella némán adott hálát a
sorsnak, mert a férfi a valóságban is jól nézett ki. Lehet, hogy a mai nap
mégsem lesz teljes katasztrófa. De nem szabad túl mohónak látszania.
Majella észrevett egy ismerős párt az étterem nyitott részében, és
odament hozzájuk beszélgetni, mert hát ez a normális, nem igaz?
Pár perccel később egy kéz nehezedett a csípőjére, és egy hang azt
mormolta a fülébe:
– Játssza a nehezen megközelíthetőt?
 Megfordulva Majella tengerészkék szempárt és megnyerő mosolyt
látott.
– Tessék?
– Ugyan már, az unokanővérem mondta, hogy meg kell
ismerkednem magával. És azt is mondta, hogy magának is velem.
Maga mégis levegőnek néz engem. Oliver vagyok. Maga pedig
Majella.
– Helló! – Majella próbált kezet fogni a férfival, de az már oda is
hajolt, és arcon csókolta. – Elnézést, de éppen beszélgettem a…
– Tudom, láttam. De most itt vagyok én, inkább velem beszéljen. –
A férfi elkormányozta az asztaloktól, és így folytatta: – Akkor hová
megyünk majd innen? Magához? Mert az egyszerűbb lenne, mint
szállodai szobát kivenni.
– Maga viccel? – kérdezett vissza Majella.
– Haha, hát persze – nevetett fel Oliver. – De maga tényleg egy
bombázó. Judi mondta, hogy nemrég vesztette el a férjét. Micsoda
gondatlanság!
Ebből a szögből Majella látta, hogy az elsőre szép kék szempár
gyanúsan csillog, és nem tudta nem észrevenni a halvány fehérpor-
maradványokat a bal orrcimpán. Biztonságos távolból mutatott oda:
– Van egy kis por a…
– Jaj, köszi! – A férfi szippantott egyet, és lendületesen megtörölte
az orrát a kézfejével. – Jó ez a cucc. Van még belőle, ha kér. De el kell
adnom, úgyhogy nem kaphatja meg ingyen, elnézést. Na, érdekli?
És ő erre várt napok óta?
Judi kedves, szórakoztató, extrovertált fickóként írta le az
unokaöccsét. Sajnos azt elfelejtette megemlíteni, hogy drogdíler is,
valamint idióta seggfej.
Legalább most már kezd hozzászokni a csalódásokhoz.
– Kösz – felelte –, de nem.
– Ahogy néz, látszik magán, hogy még soha nem próbálta! – A
férfi úgy emelte föl a kezét, mint aki megadja magát, majd összeesküvő
módon közelebb hajolt: – Ami azt jelenti, hogy nem tudja, mit hagy ki.
Lazuljon el egy kicsit, Mary Poppins! Tudja, mit? Magának féláron
megszámítom! Mit szól hozzá?
A férfi vörösbort ivott, és sikerült belőle ráloccsantania
valamennyit a bal kezére. Majella megkésve vette észre a foltot a szép
új ruháján, ahol Olivér keze nyugodott.
– Látja azt a fazont ott? – mutatott Olivér egy ötvenes férfira, akit
Majella még életében nem látott. – Jó haverom, egyben a devoni és
cornwalli rendőrség nyomozója.
 31. fejezet

Egész nap csodálatos idő volt St. Ivesban. A sajnálatos előzmények

dacára az egyik legjobb lagzi lett belőle, amin Wyatt valaha részt vett.
A bokája, melyet a rohamosztagos stílusú csizma tartott a helyén,
még meg volt dagadva, de már messze nem fájt annyira. Bár a szálloda
keskeny, kanyargós lépcsői és a lift hiánya miatt elég nehezen
vergődött volna fel a harmadik emeletre, jó ötletnek tűnt, hogy
éjszakára visszamenjenek a Mariscombe House-ba. Miután délben
elhozta őket, Kit a városban töltötte a délutánt. Amikor Bella, a
menyasszony meghallotta, hogy Kit vissza is fogja vinni Wyattékat St.
Carysbe, ragaszkodott hozzá, hogy ő is vegyen részt a partin.
– Jól néz ki? – kérdezte Wyattéktől.
Wyatt tétovázott, mert nem tudta, mit kéne felelnie erre, Penny
viszont lelkesen felkiáltott:
– Majd meglátod te is, nagyon helyes srác! És kedves is!
– Ez esetben mondjátok meg neki, hogy azonnal jöjjön – derült fel
Bella. – Három szingli koszorúslányom van, akik mind arra várnak,
hogy végre találkozzanak álmaik pasijával!
Erre Penny, akiben már volt három pohár prosecco, felcsillanó
szemmel válaszolta:
– Ahhoz előbb rajtam kell átvágniuk magukat!
A menyasszony felkacagott, majd gyors oldalpillantást vetett
Wyattre, hogy lássa, szabad-e nevetni ezen.
Wyatt úgy tett, mintha mi sem történt volna, de a lelke mélyén
hirtelen feltámadt az irigység. Vagy talán a féltékenység? Maga sem
tudta, melyik.
Ez van.
Mivel a padló csillogóan sima volt, a tánc veszélyes vállalkozás lett
volna, így Wyatt leült, egy ideig egyedül, a terem szélén körben
elhelyezett asztalok egyikéhez, és ép lábával verte a zene taktusát. A
Take That egyik száma ment, és a táncparketten mindenki önfeledten
ropta, de Wyatt mégis csupán egyetlen párra figyelt.
Penny aranyszínű haja lobogott, és elragadtatott arccal keringett Kit
karján, aki csinált egy bonyolult figurát, amivel megnevettette Pennyt,
majd egy pörgetéssel magához húzta a lányt. Penny imádott táncolni, jó
volt a ritmusérzéke, úgyhogy kiegészítették egymást. Ezt mások is
észrevették, és csodáló pillantások kísérték Pennyéket, mert olyan
szépen összeillettek és annyira odatették magukat.
Wyatt kortyolt egyet a Bacardi-kólából, és tovább dobolt a lábával.
Most nagyon örült volna, ha nem sérül meg a bokája. Sok mindent
megadott volna azért, hogy Kit helyében lehessen.
– Jobb lesz, ha szemmel tartod a csajt – kiáltotta oda viccesen a
barátja, Baz, aki egy tálca itallal épp arra járt. – Különben ki tudja, mi
történik…
– Ha tényleg segíteni akarsz – felelte Wyatt –, akkor kérd le a
következő táncra.
A szám véget ért, és Baz egy kacsintással megindult. Sikerült is
szétrobbantania a párost, bár nagyjából sejteni lehetett, hogy Pennynek
mekkora élmény volt egy zsiráffal táncolni.
Kit visszatért az asztalukhoz, és mohón lehúzott egy nagy pohár
vizet.
– Jó meleg van itt – jegyezte meg Wyatt. – Éppen arra gondoltam,
hogy ki kéne menni a friss levegőre.
– Jó ötlet. Veled tartok. Sőt segítek.
Odakint a teraszon találtak egy padot, kissé távolabb a két csapat
vendégtől, akik azon versenyeztek, hogy ki a leghangosabb.
– Biztosan nagyon unatkozol – szólalt meg Wyatt, amikor Kit ivott
még egy kis vizet. – Nem ismersz senkit, és még csak nem is ihatsz.
– Ne aggódj, megvagyok. Amúgy se igen szoktam inni.
– Kérlek, engedd, hogy megfizessem az idődet. Az egész napod
rámegy.
 – Ugyan már, nem probléma. Amúgy sem lett volna más dolgom. –
Kit fanyar mosollyal tette hozzá: – Legalább eltereltem a gondolataimat
valaki másról, akit nem érdeklek, szóval tulajdonképpen még jó is. – A
nyakát nyújtogatta, hogy lássa Pennyt odabent. – Az a fickó
borzalmasan táncol.
– Tudom.
– Nem zavar, hogy másokkal látod táncolni?
– Bazzel? Dehogy. – Wyatt elhessegetett egy verdeső molylepkét.
– És ki az, akit te nem érdekelsz?
– Ó, azért annyira nem komoly a helyzet. Lainey előre
figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége – vonta meg a vállát Kit. – De
tudod, hogy van ez. Néha mégis elhisszük, hogy mi vagyunk azok,
akire az a valaki egész életében várt.
Wyatt lassan bólogatott. Nem tudta, mit mondjon erre.
– Elnézést, ha tapintatlan voltam… Azaz hogy remek, hogy te meg
Penny továbbra is barátok tudtatok maradni, pedig nem lehet könnyű.
Főleg neked.
– Nem probléma. – Hisz ha tudnák… Wyatt beleivott a Bacardiba,
és inkább témát váltott: – Na és hol ismerted meg azt a lányt?
– Milyen lányt?
– Azt, aki nem érdeklődik eléggé irántad.
– Ó! – derült fel Kit. – Nem lány volt, hanem srác. Te nem tudod?
Azt hittem, már rég hallottad valakitől.
A terasz másik végében egy nő visítva fölnevetett, miután elesett a
magas sarkújában egy Beyoncé-stílusú forgás után. Wyatt ezt használta
ki, hogy összeszedje a gondolatait, de elég nehezen tudott koncentrálni
kiszáradt szájjal, vadul dobogó szívvel. Miután a lányt kivonszolták a
parkettről, így felelt:
– Nem, nem hallottam. És nem vagyok túl jó abban, hogy
észrevegyek ilyen dolgokat.
– Semmi baj. Csak azt hittem, Majella vagy Lainey már említették.
Néha előkerül egy-egy beszélgetés során, néha nem.
 Kit teljesen lazának tűnt. Wyatt ivott még egy kortyot, hogy
lehiggadjon. Eszébe jutott az előző napi esés a parti lépcsőn, ahogy Kit
felsegítette, és az az érzés, amikor Kit átfogta a derekát és
visszatámogatta a szállodába.
– Milyen volt? – Úgy hallotta a saját szavait, mintha valaki más
mondta volna ki őket. – A coming out?
Kit rámeredt, aztán halvány majdnem mosolyra húzódott a szája.
– Úgy érted, amikor megmondtam az anyámnak? Sokkal
könnyebb, mint vártam. És ugyanígy volt a barátaimmal meg a többi
családtagommal is. Miután hosszú hónapokig kínlódtam, hogy mit
fognak szólni hozzá, hihetetlen volt a megkönnyebbülés.
– Értem – nyelt nagyot Wyatt, és lassan bólintott.
– De ez már elég régen történt. Életem legjobb döntése volt.
– Az jó – köszörülte meg a torkát Wyatt.
– Persze van, akinek könnyebb, van, akinek nehezebb – folytatta
szelíden Kit.
– Igen.
– Te elmondtad valaha is bárkinek?
– Nem – rázta a fejét Wyatt. – Soha.
Kit megőrizte a nyugalmát.
– Gyakorolhatod rajtam, ha szeretnéd.
Hányszor állt a tükör elé, és mondta ki azokat a bizonyos
szavakat… Több tucatszor, talán több százszor is. De mindig csak ha
egyedül volt, sohasem olyankor, ha ott volt valaki más is.
Kivéve azt, amikor a nagymamája ravatalánál állt, de az nem
számít.
Felpillantott Kitre, aki bátorítóan biccentett.
– Meleg vagyok – mondta Wyatt.
– Tessék, megcsináltad. Gratulálok!
Odabent elhallgatott a zene néhány pillanatra, és az ablakon át
látták, hogy Penny kifelé indul a teraszra. Amikor odaért, legyezgetni
kezdte magát.
 – Hú, mennyivel hűvösebb van idekint! Ezt az élményt nem fogom
egyhamar elfelejteni. Baz remek srác, de borzasztó táncos.
– Valamit el kell mondanom neked – szólt Wyatt. – Meleg vagyok.
Egy pillanatig szinte megdermedt a csend a balzsamos éjszakai
levegőben. Aztán Penny odahajolt, és megszorította Wyatt kezét.
– Jaj, drágám. Köszönöm, hogy elmondtad. Szeretlek.
Nem tűnt túlságosan meglepettnek. De végül is neki lehetett a
legkevesebb oka rá.
– Te tudtad?
A lány elmosolyodott, és gyengéd csókot lehelt a férfi arcára.
– Megfordult a fejemben. Volt egy ilyen érzésem.
– Mert nem aludtunk együtt.
– Valahogy úgy – szorította meg Penny ismét Wyatt kezét.
– Ne haragudj.
– Ne merj bocsánatot kérni! Minden teljesen rendben van.
– A család az oka mindennek – szólt Wyatt. – Állandóan
nyaggattak, hogy keressek magamnak egy helyes lányt, állapodjak
meg, legyenek gyerekeim – nézett Pennyre, megértésre áhítozva.
– És én voltam a helyes lány – állapította meg Penny.
– Azt hittem, meg tudok változni. Tényleg szerettem volna, ha
kettőnk között működik a dolog. A fivéreim… mindig halálra
szekáltak, mert én nem jártam diszkókba és bárokba, mint a többi srác,
és nem feküdtem le mindenféle… nos, bárkivel, áld szoknyát hordott.
Anya meg mindig leszidta őket, amitől csak még rosszabb lett, mert
annál jobban kezdtek bántani.
– Talán azért védett ennyire, mert ő tudta.
– Nem hinném. Négyszemközt mindig biztatott, hogy ne aggódjak,
az igazi lány ott van valahol a világban, és végül rá fogok találni. Meg
aztán honnan is tudhatta volna, amikor én sem voltam biztos saját
magamban? Én magam sem tudtam, mit érzek. Össze voltam
zavarodva, és elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy felzaklassam
anyáékat… Egyszerűen nem tehettem ezt velük.
– Szerinted felzaklatná őket? – kérdezte Penny. – Úgy igazán?
 Wyatt védekezőén széttárta a kezét.
– Ki tudja? Sosem lehet előre látni.
– Annyira rendes emberek. Szerintem nem lenne semmi gond.
– És ha mégis?
– Tudom, mit érzel – szólt Kit. – Én is aggódtam. És az anyukám
szuper – tette hozzá –, de mégis ott volt a félelem, hogy esetleg
csalódott lesz.
– És az volt? – kérdezte Penny.
– Nem, nagyon jól viselte. Szerencsés vagyok. De ezt előtte is
tudtam.
– A fivéreim elviselhetetlenek lesznek – húzódott ráncba Wyatt
homloka. – El sem tudjátok képzelni, milyen szörnyűek.
– Majd ellátlak néhány remek beszólással, amivel elintézheted őket
– felelte Kit. – Ne félj, én is végigmentem ezen az iskolatársaim
részéről. Hidd el, hamar elmúlik az újdonság varázsa.
A jövő máris kezdett jobb színben feltűnni. Wyatt fellelkesült. És
mivel az előbb olyan jólesett kimondani, kimondta megint:
– Meleg vagyok – közölte felbátorodva a képzeletbeli testvérekkel.
– Szokjatok hozzá a gondolathoz.
Penny összeütötte a tenyerét.
– Bravó! Zseniális!
– Hát itt bujkáltok! Nem tudtam, hová tűntetek – rikkantotta Baz,
mindkét kezében egy-egy korsó habzó sörrel. – Rohadtul meleg van itt,
nem igaz? Mindenki jól van? – Végignézett a három emberen. – Ugye
nem zavarok?
Wyatt Bazre nézett: az elmúlt három évben együtt dolgoztak. Baz
igazi macsó pasi volt, fáradhatatlan szoknyavadász, mint a legtöbb
huszonéves srác a társaságban és mint Wyatt fivérei. Wyatt
rámosolygott.
– Nem, dehogy. Csak arról beszélgettünk, hogy milyen érzés
melegnek lenni.
Baz felhorkant, és színpadiasan visszakérdezett:
– Miért beszélgettek ilyesmiről?
 – Azért, mert meleg vagyok.
– Te? De hát nem vagy az.
– Pedig igen.
– Komolyan?
– Igen.
– Tyűha.
– Nem nagy dolog.— Wyatt egyre jobban felbátorodott. Ha már
elkezdte, be is fejezi. – Ne izgulj, nem fogok rád mozdulni. Nem vagy a
zsánerem.
– Hát ez… Nem is tudom, mit mondjak – tárta szét a kezét Baz. –
Ez… nagyszerű. – Tétova pillantással óvatosan Pennyre sandított. –
Vagyis azt hiszem. Ugye nagyszerű?
– Az.
Wyatt keble dagadt a büszkeségtől. Mintha levetette volna magát
egy szikláról, és rájött volna, hogy tud repülni.
– Tényleg az – veregette meg a karját Penny.
– Akkor jó. Ha mindenki örül, az szuper – emésztgette Baz a hírt. –
A melóban már tudják? Vagyis én tudtam meg utoljára?
Wyatt derűsen megrázta a fejét.
– Nem, épp ellenkezőleg. Te vagy az első.
– Hiszen ez tényleg szuper! Kösz, haver. Igazán… megtisztelő.
Vagyis… nem hangzik ez egy kicsit furán?
– Nem hangzik furán. Fantasztikusan hangzik – Wyatt-nek
elszorult a torka az érzelmektől.
Hosszú évekig nem merte beismerni az igazságot, és most ez az
otromba, ultra macsó fickó az, aki vigyázni akar, nehogy rosszat
mondjon.
– Huh – vigyorodott el Baz látható megkönnyebbüléssel, és
előrenyújtotta a korsókat, újabb adag sört löttyintve ki. – Gyere, haver,
ölelj meg!
Amikor szétváltak, kölcsönös és csak kicsit zavart hátveregetés
után, meghallották, hogy odabent a banda Elton Johntól játssza az „I’m
Still Standing”-et.
 Baznek felcsillant a szeme.
– Rohadtul imádom ezt a számot. Bemegyünk? – nézett Pennyékre.
– Rázunk egyet?
Wyatt tétovázott. Baz máris lelkesen himbálta a zsiráfnyakát és
riszálta a csípőjét, mintha egy képzeletbeli farkat csóválna.
– Kösz, de én inkább nem – mutatott a mankóra meg a csizmára. –
Kicsit csúszós a padló.
Néha milyen jól jön egy törött boka.
 32. fejezet

Miután begyűjtötte Harryt az iskola utáni karateedzésről hétfő este, és

hazaértek, Lainey látta, hogy Seth kocsija a ház előtt áll. A férfi éppen
táskákat pakolt ki a csomagtartóból. Egy pillanatra megdobbant a lány
szíve, amikor Seth behajolt a hátracsúszott fekete bőröndért, és nem
csak a vonzó látvány miatt, melyet a kivillanó feszes izmok jelentettek.
Lainey lassan kifújta a levegőt. Senki másnak nem vallotta volna
be, főleg Sethnek nem, de hiányzott neki a férfi, ha hosszabb időre
elutazott.
Nagyon hiányzott.
Az elmúlt napokban, amíg Seth Bristolban dolgozott, semmi sem
volt olyan, mint máskor. Lainey már alig várta, hogy lássa, hogy
beszélhessen vele, hogy mosolyra deríthesse, mert ettől a bizsergéstől
érezte, hogy él.
A kezdődő szerelem jellegzetes tünetei. De nincs ezzel semmi baj.
Amíg megtartja magának, addig senkinek sem árt vele.
– Tessék, tedd hasznossá magad – nyújtotta feléje Seth az egyik
vászonszatyrot. – Segítesz bevinni ezeket a konyhába?
Odabent Seth hátrapillantva hozzátette:
– Ki tudnád ezt pakolni nekem? – aztán tovább nyomkodta a
telefonját.
Lainey egy kicsit úgy érezte magát ettől, mint Hamupipőke, bár
teljesen alaptalanul, hisz az a munkája, hogy megszervezze a család
életét, és tegye, amit mondanak neki.
Úgy tűnt, Seth valami elegánsabb delikátüzletben járt. Lainey
pakolni kezdte a táska tartalmát:
– Ó, pezsgős szarvasgomba! – A kedvenc karácsonyi csemegéje. –
És sajtos rúd! Istenem, de imádom!
 Azután egy doboz következett, benne egy különleges üveg
Chambord-ral, azzal a szederlikőrrel, amit csak előző évben fedezett fel
magának. Lainey arra kezdett gyanakodni, hogy Seth megint össze akar
jönni Dawnnal, mert ilyen fényűző csemegéket ugyan hová akarna
vinni…
Hacsak máris meg nem történt, és Dawnnal töltötte ezt a pár napot
a cliftoni lakásban csodás szexszel, kiélvezve a romantikus visszatérés
minden örömét.
Mivel megérezte, hogy Seth őt nézi az asztal fölött, és nem akarta
elárulni magát, előszedett egy csomag füstölt mandulát, majd
lelkendezve mondta:
– Hát nem csodás? Nem hiszem el! És maraschino cseresznye!
Egyszer az iskolában egy egész heti zsebpénzemet erre költöttem, mert
nem tudtam betelni vele… Ó!
Ezúttal megdermedt, kezében egy sós karamellás sütis dobozzal, és
hitetlenkedve ráncolni kezdte a homlokát, mert az eddig tételek mind
olyasmik voltak, amiket bárki szívesen megeszik, de a szatyor alján az
utolsó darab egy üveg savanyított dió volt.
Soha életében nem találkozott még olyannal, aki szerette volna a
savanyított diót, önmagán kívül.
– A tantusz – jegyezte meg Seth. – Úgy látom, végre leesett.
Lainey rápillantott, és látta, hogy a férfi a fejét csóválja, miközben
alig bírja visszatartani a nevetést.
– Ezek a legnagyobb kedvenceim.
– Tudom. Arra számítottam, hogy egy kicsit hamarabb rá fogsz
jönni.
– Azt hittem, Dawnnak vetted. És arra gondoltam, micsoda
hihetetlen egybeesés, hogy ő is épp ugyanazokat a dolgokat szereti,
amiket én.
– Szakítottam Dawnnal, nem emlékszel? – jegyezte meg Seth.
Szakítottak, és nem jöttek össze megint, tralla-lalla-la!
Mielőtt még totál idiótát csinált volna magából örömében, Lainey
megkérdezte:
 – De honnan tudtad, hogy ezek a kedvenceim?
Ez is eléggé hülye kérdés volt, és ezt Seth felvont szemöldöke is
igazolta.
– Felhívtam Kitet, és megkértem, hogy küldjön egy listát.
Lainey most már megadta magát.
– Hát persze.
És Kit csodálatosan felnőtt a feladathoz. Alig másfél éve ismerték
egymást, de Kit azok közé az emberek közé tartozott, akik
odafigyelnek arra, amit mások mondanak, és képesek a legapróbb
részleteket is megjegyezni.
– Remek munkát végzett – folytatta Seth. – És a nagy részével
tudok is azonosulni. De ez… – nyúlt a savanyított dió üvege után, és
elfintorodott. – Ez olyan, mintha sok kis egéragy lenne romlott
formalinban.
– Ne mondj ilyet, belegázolsz az érzéseikbe. Egyébként kóstoltad
már?
– Bizton állíthatom, hogy soha életemben.
– Nos, ne utasítsd el a savanyított diót, amíg nem próbálod –
jelentette ki Lainey. – Tessék, itt a lehetőség.
Seth lecsavarta az üveg tetejét, villára szúrt egy darab diót, és a
szájába tette.
– Na? – kérdezte Lainey, mert a férfi arca kifejezéstelen maradt.
Seth rágott, nyelt, majd azt válaszolta:
– Pontosan olyan ízük van, mintha egéragyak lennének romlott
formalinban.
– Én imádom.
– Azt látom. A kérdés csak az, hogy miért. Mert elég keserű –
húzta el a száját Seth. – És csípős.
– Nekem is kellett hozzá idő, hogy megszeressem – vallotta be
Lainey. – A nagyszüleimnek volt egy hatalmas diófájuk a hátsó
kertben. A nagypapám a konyhában tette el üvegekbe, de soha senki
nem ette. Megsajnáltam, mert mindig annyit dolgozott vele, úgyhogy
rávettem magam, hogy hozzászokjak az ízéhez, és a nagyapa annyira
megörült neki, hogy végre valaki más is szereti rajta kívül… és én is
örültem, mert rajongtam a nagyapámért. – Lainey megvonta a vállát. –
És valahol menet közben tényleg megszerettem az ízét, mert mindig rá
emlékeztetett.
– Most én érzem rosszul magam. De sajnos továbbra is undorítónak
találom.
– Semmi gond. Ivy nagyim is utálta. Meg a legtöbb ember. –
Lainey lehámozta a celofánt a Hotel Chocolat pezsgős trüffelről, és
Seth felé nyújtotta a dobozt. – Tessék, kóstold meg ezt. Annyira kedves
tőled. El sem hiszem, hogy ennyi mindent összeválogattál nekem. Majd
add meg Gardnerék számát, hogy küldhessek nekik egy üzenetet.
Seth némi szünet után megkérdezte:
– Miért?
– Hogy megköszönjem, milyen aranyosak – nézett rá értetlenül
Lainey. – Nem ők bíztak meg ezzel, hogy megköszönjék az
útlevelüket?
A férfi megrázta a fejét.
– Bocs, de nem. Én köszöntem meg így.
– Ó. Hűha. Nos, akkor neked köszönöm.
Seth fapofával jegyezte meg:
– Nekem is mondhatod, hogy aranyos vagyok, ha akarod.
– Azt mondani se kell – nyögte ki Lainey, aztán visszavette a
dobozt, és a szájába tömött egy trüffelt, hogy véletlenül se bökjön ki
valami mást; például, hogy „Tudom, milyen vagy, és másra se
gondolok, mint hogy milyen szuper vagy! Hetek óta!”…
Mert az nagyon kínos lett volna, és ha valaha is kicsúszik valami
ilyesmi a száján, akkor mehet Ausztráliába.
Harry mentette meg, aki becsörtetett a konyhába.
– Violet ignoramusnak nevezett. Mi az az ignoramus? Hú, vehetek
ebből? – csillant fel a fiú szeme a csokis trüffel láttán.
– Nem – felelte Lainey. – De ha jó voltál, akkor kaphatsz azokból a
pici agyacskákból.
Néhány órával később Lainey éppen a mosogatógép bepakolását fejezte
be vacsora után, amikor Seth lépett be a konyhába.
– Minden kész ma estére?
– Nagyjából – csukta be a gép ajtaját a lány gyakorlott
csípőmozdulattal, és bekapcsolta a készüléket. – Miért? Szükséged van
még valamire?
– Csak ha nincs más dolgod. És nem tart sokáig.
Miközben ezt mondta, India felhangosította a zenéjét az emeleten,
mire Violet ordítani kezdett:
– Tiszteletben tartanád a dobhártyámat? Vannak itt olyanok is, akik
leckét próbálnak írni.
– Akkora lúzer vagy – üvöltötte vissza India a saját szobájából, a
folyosó másik végéről.
BANG, csapódott Violet ajtaja, és a hangerő India szobájában az
egekbe erősödött, majdnem, de mégsem teljesen elnyomva Harry
hangját, aki ugyancsak üvöltve utasítgatta a társait a fülhallgató alól az
X-box-csatában.
– Jaj, Glenda – jajdult fel Majella a nappaliban. – Rossz kislány,
nézd, mit csináltál a papucsommal.
– Nem megyünk le esetleg a partra? – javasolta Seth. – Ott
csendesebb.
– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – rikoltotta Harry. – KINYÍRTÁL! MOST
MEGHALTAM!
– Ennél még a Trafalgar Square is nyugodtabb szilveszterkor –
törölte bele a kezét Lainey a szoknyájába. – Gyere, menjünk.
A homok még meleg volt a talpuk alatt. Lainey lerúgta a papucsát,
és Seth is levette a mokaszinját, úgy sétáltak a víz mellett. Már az
utolsó nyaralók is pakoltak és indultak haza a partról, nyugaton pedig
egyre alacsonyabbra süllyedt a nap, mandarin színbe borítva a
kacsatojás-kék ég alját. Egyszerre mozdultak, hogy kikerüljenek egy
kisfiút, aki elszántan ásott egy sekély árkot a vizes homokban, hogy
visszatartsa a tenger előrenyomulását.
 Lainey hátrahajtotta a fejét, élvezte a meleg érintését az arcán, a
sóillatot a levegőben, és azt az egyszerű tényt, hogy együtt vannak.
Vajon látja most őket valaki, ahogy egymás mellett sétálnak a
homokon? Vajon párnak hiszi őket? Vajon furcsállja, hogy miért nem
fogják egymás kezét?
Szinte el is tudta képzelni, ahogyan az ujjaik összefonódnak, és…
– Azt szeretném tudni, hogy miért nem Indiát vitted el
Gardnerékhez.
A kellemes romantikus ábránd egy pukkanással szertefoszlott.
– Tessék? – került ki Lainey egy száraz algacsomót. – Ja. Azt
hiszem, valami más dolga volt.
– Nem. Nem akartad őt vinni – felelte Seth. – Amikor javasoltam a
telefonban, nem is volt opció. – Seth Lainey-re sandított. – Miért?
Olyasféle mindentudó pillantás volt ez, amitől bárki ráébredt volna,
hogy szerencsére nem titkos ügynök, akinek az élete múlhat egy
tökéletes hazugságon.
Lainey nem is próbálkozott.
– Na jó. Lehet, hogy teljes tévedésben élek, de néhány héttel ezelőtt
láttam Indiát a drogériában a sétányon. Azt hiszem, elcsent egy üveg
körömlakkot.
Sethnek felszaladt a szemöldöke.
– Azt hiszed? Láttad, amikor megtette?
– Nem, azt láttam, hogy nézegette. Utána elment, s az üveg eltűnt.
És másnap láttam rajta ugyanazt a színt. Azt mondta, hogy valamikor
régen vette.
– De nem hittél neki.
Lainey megrázta a fejét.
– Sajnálom. Senkinek nem mondtam el, mert nem volt
bizonyítékom. Viszont nem akartam fölöslegesen felizgatni Majellát,
ha esetleg tévedek. De ezek után nem akartam Indiát elvinni Bude-ba,
és egyedül hagyni Gardnerék házában. Mert mi van, ha hazamennek, és
valami hiányzik?
 – Hát persze. És kösz, hogy elmondtad – Seth a hajába túrt. – De
attól még nagyon gáz. Miért tenne ilyet?
– Fogalmam sincs. Remélhetőleg csak egy ostoba kis
bátorságpróba, vagy ilyesmi. Próbáltam finoman figyelmeztetni a
következményekre, de… tudod te is, milyenek a kamasz lányok. Egy
cseppet sem érdekelte.
– Szerinted beszéljek vele?
– Ha megteszed, tudni fogja, hogy tőlem ered. Egyelőre hagyd –
felelte Lainey. – Próbálom rajta tartani a szemem.
– Oké. – Seth megállt, és szembefordult a lánnyal. Enyhe szellő
borzolt bele sötét hajába, és a lemenő nap fénye megvilágította az arcát.
– Remélem, tudod, hogy milyen nagyra értékelünk. És persze Kitet is.
Lainey nyelve a szájpadlásához tapadt. Csak bólogatott, mint egy
idióta, és denevérszerű sipítást hallatott, amíg újra nem termelődött a
nyála.
– Szeretünk itt lenni.
– Mi is örülünk mindkettőtöknek. – Seth tétovázott. – Főleg neked.
Lainey megremegett. Mintha áramütést érzett volna, még
erősebben, mint amikor Seth mellett ébredt fel a kanapén Bristolban.
Most tényleg úgy néztek ki, mint egy szerelmespár, akik rendkívül
romantikus pillanatokat élnek át a tengerparton. Egymással szemben
álltak, egymás szemébe néztek, és úgy érezték, mintha egy teljes
beszélgetés zajlana le, egyetlen kimondott szó nélkül:
Lainey, azt hiszem, ezt nem lenne szabad kimondanom.
Nem, valószínűleg nem lenne.
De szeretnélek megcsókolni.
En is szeretnélek.
Elképzelted már valaha, milyen érzés lehet?
Őszintén? Rengetegszer.
En is. Szerintem egyetlen módja van annak, hogy megtudjuk, jól
képzeltük-e.
Te jó ég, ez most tényleg megtörténik?
Azt hiszem, igen.
 Akkor jó! Csináljuk!
– Ó – nyögte ki Seth.
Lainey szeme kezdett várakozón lecsukódni. De amikor Seth
hátrébb lépett, megint kinyílt. Követte a férfi pillantását, és egy karcsú,
sötét hajú alakot látott hosszú, fehér ruhában, akinek rózsaszín-narancs
sálja lobogott a szélben, a tenger hullámai pedig meztelen lábát
nyaldosták.
Vajon szándékosan úgy választotta meg a sál színét, hogy
illeszkedjen a mögötte látható naplementéhez? Ha igen, akkor zseniális
húzás volt.
– Dawn az – mormolta Seth.
– Igen.
Hát persze hogyőö volt. És egy ideje figyelte őket.
Lainey visszazökkent a való világba, és félszegen arrébb húzódott.
Mint egy gyerek az iskolai darabban, rámutatott egy eliszkoló kis rákra:
– Nézd, egy rák!
Seth arcán szomorkás, játékosan hitetlenkedő mosoly derengett fel.
– Hát nem hihetetlen? Egy rák a tengerparton. Mi jöhet még
ezután?
Olyan helyzet volt ez, amit senki sem kíván magának. Lainey
látványosan az órájára nézett.
– Vissza kell mennem. Szerintem úgyis miattad jött. Mivel Dawn
háza közelebb esett a Beachcomber-öbölhöz, nyilván valamilyen
szándékkal jött el ilyen messzire.
– Nem érdekel.
– Tudom, de akkor is. – A pillanat elmúlt, a hangulat megtört. –
Nem tehetsz úgy, mintha nem létezne. És Kit is vár vissza. Biztosan
fogalma sincs, merre vagyok.
Ez nem volt teljesen igaz, de indoknak megtette.
– Oké – fújta ki a levegőt lassan Seth, és bólintott. – Rendben.
Viszlát holnap.
A lány bólintott, és alig észrevehetően odaintett Dawn-nak, aztán
elindult felfelé, a házhoz.
Majdnem megtörtént.
Majdnem, de mégsem.
Talán holnap…
 33. fejezet

Kedd reggel Wyatt és Penny indulni készült. A kocsit a szálloda

parkolójában hagyták arra az időre, amíg Wyatt majd újra vezetni tud,
és felszálltak a londoni vonatra.
Wyatt leszállt Bristolban, előtte Penny jó alaposan megölelte.
– Sok szerencsét! És majd meséld el, mi volt.
Wyatt szülei, Betsy és Charles már öt éve ide költöztek New
Yorkból, hogy Charles átvegye a családi befektetési bank londoni
leányvállalatát. Most, hogy Charles a felesége sürgetésére végre
nyugalomba vonult, idejüket a Holland Park és a Central Parkra néző
fényűző, tizenkettedik emeleti dupla lakás között osztották meg.
Valahányszor Wyatt megérkezett a kettő közül valamelyik lakásba,
mindig azt tapasztalta, hogy az anyja, akinek a szenvedélye volt a
belsőépítészet, már megint átalakíttatta valamelyik szobát.
Mire odaért a házhoz, kezdte érezni, hogy görcsbe rándul a
gyomra. De már nem hátrálhatott meg. Meg kellett tennie, szemtől
szemben, mielőtt esetleg máshonnan jut a fülükbe.
Esetlenül kimászott a taxiból, és nehézkesen megindult felfelé a
kőlépcsőn a fényes fehér bejárati ajtó felé.
– Ó, kedvesem, veled meg mi történt? Most mit csináltál?
Többet, mint hinnéd, gondolta Wyatt, miközben megpuszilta az
anyját.
– Semmi különös, csak egy kis repedés, ugyanazon a bokámon,
ahol a múltkor. Megcsúsztam a partra vezető ösvényen.
Válaszadás közben eszébe jutott Kit, akinek annyival tartozik.
Kitnek köszönhette, hogy életében először kimondta azt a két nagyon
fontos szót mások előtt, és most már csak annyit kell tennie, hogy újra
és újra elismétli, amíg mindenki meg nem tudja.
 A hatalmas elefántcsont-ezüst konyhában a snookerasztal méretű
márvány konyhaszigeten az apja fejtette a Telegraph keresztrejtvényét,
miközben a CNN híreit nézte egy iPaden és valami golfversenyt egy
másikon.
– Ez azt jelenti, hogy egy ideig nem fogsz tudni dolgozni? – vonta
fel a szemöldökét az öreg a rögzítőcsizma láttán.
– Ugyan, apa. Holnap ott leszek az irodában.
Az apja kávét töltött neki.
– Milyen volt az esküvő? És hogy mentek a dolgok Pennyvel?
– Minden nagyon jó volt. Remekül éreztük magunkat.
– Ez ígéretesen hangzik! Gondolod, hogy van rá esély, hogy újra
összejöjjetek?
Wyatt látta a reménykedést az öreg szemében.
– Teljesen kizárt. Mi a…
– Fiam, ezt nem tudhatod ilyen biztosan! Adj neki egy kis időt, és
lehet, hogy meggondolja magát!
– Nem fogja. És én sem. – Hát akkor hajrá. – Anya, apa, azért
jöttem ma el ide hozzátok, mert mondanom kell nektek valamit.
Az anyja felkacagott.
– Ó, de vicces, Charlene-ék fia, Ricky is éppen így fogalmazott,
amikor megjött Baliról, és közölte, hogy meleg!
Wyatt apja lenémította a CNN-t. Egy pillanatra teljes csend
telepedett a konyhára, aztán a másik iPaden felkiáltott az angol
kommentátor: „Ó, milyen kár, a homokba ment a tizenhetedik lyuknál!
Nem igazán ideális, nem igaz?”
Wyatt nagy levegőt vett.
– Micsoda véletlen egybeesés…
– Jó, de Ricky azért mondta ezt, mert meleg— rázta a fejét az anyja
zavartan. – Te pedig nem vagy az!
– Tulajdonképpen…
– Megkérted Penny kezét! Nem a te hibád, hogy nemet mondott.
– Anya, a helyzet az, hogy…
 – Milyen kár, az a csodálatos kastély tökéletes lett volna az
esküvőre… – Az asszonynak elhalt a hangja. Kutatón nézett a fia
arcába, jeleket keresett, mint amikor Wyatt iskolai vizsgáról érkezett
haza. – Te is meleg vagy? Ezt akartad elmondani? – Aztán eszébe jutott
még valami. – Esetleg beteg vagy?
– Melyiket szeretnéd jobban? – kérdezte Wyatt.
Az anyja lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta.
– Inkább legyél meleg.
– Ezt jó tudni – mosolyodott el halványan Wyatt. – Mert teljesült a
kívánságod.
A döbbent csendet végül Betsy fojtott zokogása törte meg, amitől
Wyattnek elfacsarodott a szíve. Az asszony sápadtan szorította a kezét
a mellkasára.
– Elnézést, csak egy perc… – szólt reszketve, aztán kisietett a
konyhából.
Wyatt hallotta az emelet felé tartó lépteket, és elfogta a rosszukét.
Néhány pillanat múlva halkan megszólalt az apja:
– Azt hiszem, jobb lesz, ha ránézek – és ő is elment.
„Te jó ég – nevetgélt a golf kommentátor. – Most meg a vízbe
ütötte. Hát ez nem éppen a terv szerint ment!”

A szülei talán tíz percig lehettek távol, Wyatt azonban legalább tíz
órának érezte. Már tájékozódott a neten, ezért tudta, hogy a szülők
reakciója megjósolhatatlan. Fel kell készülnie mindenre, kezdve attól,
hogy kitagadják, egészen addig, hogy többet nem hajlandóak szóba
állni vele. Elfogta a szorongás. Még sosem élt át pánikrohamot, de úgy
érezte, most az közeledik. Töltött magának egy pohár hideg vizet a
hűtőből, de majdnem el is ejtette, amikor ismét nyílt az ajtó.
– Jaj, kisfiam, annyira sajnálom – tárta felé a karját kisírt szemű
anyja. – Semmi baj, semmi baj, csak tudtam, hogy sírni fogok, és nem
akartam, hogy félreértsd. Mindig az én drága kicsi fiam maradsz, és
nagyon-nagyon szeretlek… Mindketten nagyon szeretünk, nem igaz,
Charles? Amíg boldog vagy, addig semmi más nem számít. -- Hevesen
átölelte a fiát. – Csak félek, hogy így nem lesz mindig könnyű életed.
De majd megoldjuk, apránként.
Ezután további könnyek következtek mindkét oldalon, a
zavarodottság, az elfogadás, a szeretet és a megkönnyebbülés könnyei.
Még Wyatt apja is, aki aztán nem volt sírós, elmorzsolt egy
könnycseppet, aztán megölelte a fiát, és próbált úgy tenni, mintha fél
füllel nem a golfot hallgatná továbbra is.
– Nem sokk volt, kicsim – mondta Betsy, immár vagy hatodszor. –
Csak meglepetés.
– Semmi gond, anya – nyugtatta meg ismét Wyatt. – Nyugodtan
lehetsz meglepett. Elég nagy dolog ez ahhoz, hogy rögtön hozzászokj.
– Mi csak azt akarjuk, hogy boldog légy. Igaz, Charles?
Az öreg bólintott, és mogorván közölte:
– Hát persze. De a fiú úgyis tudja ezt.
Amikor Wyatt már menni készült, az édesanyja megsimogatta az
arcát.
– Vigyázz magadra, kisbabám. Nagyon szeretünk. Minden rendben
lesz veled?
Ki tudhatja, mit tartogat a jövő? De ez persze mindenkire igaz, akár
meleg, akár heteró. Wyatt úgy érezte, szétfeszíti a szívét a szülei iránt
érzett szeretete, akik csak a legjobbat akarják neki.
– Igen, anya. Ne aggódj. Minden rendben lesz.
 34. fejezet

Még Majella is elment otthonról kedd délután, hogy megcsináltassa a

haját, így Seth egyedül volt a Menhenick House-beli irodában.
Megszólalt a telefon, és miközben felállt, hogy felvegye, kinézett az
ablakon, és Lainey-t pillantotta meg, aki öntözőcsővel hajkurászta a
kertben Ernie-t.
– Tessék, Faulkner Travel.
– Seth, te vagy az?
– Én.
Nem ismerte fel rögtön a hangot.
– Szervusz, kedvesem, Shelley vagyok, anyád barátnője. Hogy
vagy, minden rendben? Szerinted mit csinálhatott Christina a
mobiljával? Egész délelőtt hívtam, de képtelen vagyok elérni.
– Ki tudhatja? – felelte Seth. – Vagy lemerült, vagy anya
megfeledkezett róla, és telefonostul ugrott bele a medencébe. – Az
anyja úgy bánt a mobiltelefonokkal, mintha eldobható borotvák
lennének, így aztán elég gyakran cserélgette őket. – Valószínűleg
egyszerűbb sms-t írni neki.
– Jaj, drágám, túl hosszúak az új körmeim, nem tudok annyit
nyomogatni. Különben is megcsináltatom a nyakamat délután, csak
akartam mondani egy-két dolgot Christinának, mielőtt még elfelejtem.
Lennél olyan drága, és átadnád neki az üzenetemet?
Ránctalan nyak, túl hosszú körmök… Micsoda életet élnek
egyesek. Odakint Lainey hangosan kacagott, amikor Érnie váratlanul
visszafordult, és nekirohant a lábának, mire a locsolócső elszabadult, és
Lainey csurom víz lett. Seth fogott egy tollat.
– Persze. írom.
– Nos, Matteóról van szó, egy régi közös ismerősről. Már
említettem Christinának, hogy elég beteg…
 Matteo. Seth kezében megállt a toll.
– Igen, hallottam róla.
– A szép hajú Matteo, aki úgy öltözködött, mint egy rocksztár.
Lényeg, ami lényeg, beszéltem a húgával, és ő mondta, hogy miért tűnt
el annyira. Szegény pára, milyen szomorú. Azt hittem, hogy agytumora
van, vagy ilyesmi, de igazából valamilyen más szörnyű betegség ez,
ami lassan pusztítja el az agyat… olyan dekoratív… nem, nem ez a jó
szó… hogy is mondják?
– Degeneratív – felelte Seth.
– Igen, az az! Már hosszú évek óta szörnyű állapotban van, egyre
rosszabbul és rosszabbul, ezért nem nősült meg és nem lett gyereke.
Úgy tűnik, ez valami örökletes betegség lehet, mert az apja ugyanebben
halt meg. Hát nem rettenetes? Borzasztó. És mostanra annyira beteg,
hogy egy egész csapat ápolónő van mellette, és teljesen magatehetetlen,
a saját nevét sem tudja kimondani, úgyhogy figyelmeztesd Christinát,
hogy ne próbálja csak úgy felhívni. Egyszerűen tragikus. Ott hullott
szét a szemünk előtt, mi pedig észre sem vettük… Jaj, most szóltak,
hogy jön az altatóorvos. Remélem, hoz nekem mindenféle remek
anyagot. Imádom az orvosokat! Mindenesetre mondd meg
Christinának, hogy most tíz napig nem tud elérni, mert Jerry jachtján
fogok lábadozni, és ő nem engedi, hogy vigyek magammal telefont,
mert szerinte állandóan azon lógok, mintha függő lennék, vagy ilyesmi!
– Oké – felelte Seth, amikor az asszony befejezte a szóáradatot. – A
húg említette esetleg Matteo betegségének a nevét?
Seth nem akarta megkérdezni, de muszáj volt megtudnia, mielőtt
Shelley letette volna.
– Igen – felelte Shelley. – Ó, jó napot, doktor úr…

Hosszú percek teltek el a hívás óta, de Seth továbbra is mozdulatlanul

állt. Shelley megmondta neki a betegség nevét, és abban a pillanatban
fordult vele egyet a világ. Mintha elsötétült volna a nap, de persze a
valóságban semmi ilyesmi nem történt. A kertben a kutyák ide-oda
rohangáltak, és vidáman ugrálták körbe Lainey-t.
 Seth kiszáradt szájjal nyelt egyet. Itt van Lainey, a lány, aki utat
talált a szívéhez, és akiről most már tudja, hogy ő az igazi. A lány,
akinek a tegnapi este óta végképp nem tud ellenállni.
És erre ez történik, egy olyan sorsfordító dolog, amit az agya még
mindig nem tudott feldolgozni. Persze Shelley-nek fogalma sem volt a
szavai horderejéről; neki ez az egész nem jelentett többet egy apró
információmorzsánál valakiről, akivel több mint harminc éve nem is
találkozott.
Seth elfordult az ablaktól, és érezte, ahogy egyre jobban feszíti a
mellkasát a félelem. Odáig minden rendben volt, hogy van egy
ismeretlen férfi, aki talán a biológiai apja, ez nem nagyon érdekelte. De
most merőben más lett a helyzet.
Lehet, hogy ő is hordozza ennek a férfinak – ennek az idegennek –
a genetikai mutációját. Olyan dilemma ez, amivel nem igazán szeretne
senki szembesülni. Jobban örült volna, ha nem is szerez tudomást az
egészről, de már késő volt. Nem tehetett úgy, mintha nem tudná.
Szinte sokkos állapotban volt. Úgy érezte, soha többé nem lesz
képes bármi másra gondolni. Rosszullét kerülgette. Zsibbadtnak,
hidegnek és magányosnak érezte magát. De leginkább azt szerette
volna, ha nem tudná a legapróbb szörnyű részletekig azt, hogy mit
művel a betegség az áldozataival.
Sajnos azonban tudta, hiszen a saját szemével látta gyerekkorában
Chelsea-ben. Christinával a Billingham Road 32-es szám alatt laktak,
és mellettük, a 34-es házban élt Mr. Kay a feleségével. Mrs. Kay azt
mondta neki, hogy szólítsa őket Helen néninek és Rob bácsinak, és
Seth, noha elég nehezére esett a dolog, így is tett. Az asszony sovány,
szomorú és ideges teremtés volt, a férje pedig kerekesszékhez kötött
emberi roncs, törékeny és kiszámíthatatlan, ugyanannak a betegségnek
az utolsó stádiumában, mint amiben Matteo is szenved.
Egy ápolónő is lakott velük, aki segített Mr. Kay gondozásában.
Mrs. Kay gyakran meghívta a szomszédokat teára, de Christina
ilyenkor mindig azt válaszolta: „Jaj, annyira sajnálom, én nem tudok ott
lenni, de Seth szívesen átmegy!” És amikor Seth átment, szegény Mrs.
Kay – Helen néni – előszedte a fényképalbumait, és végigmutogatta az
összes képet Rob bácsiról, még a betegsége előttről… Szörfözés
Portugáliában, hegymászás az Alpokban, teniszezés, kicsattanó
életöröm. Szemben azzal a Rob bácsival, áld csak érthetetlen szavakat
volt képes elmotyogni, és már a saját feleségét sem ismerte fel.
– Egyszerűen képtelen vagyok odamenni – magyarázta akkor
Christina Sethnek. – Túlságosan szörnyű. Nem is tudom, az a szegény
asszony hogy bírja ki.
Aztán Rob bácsi meghalt, mire Christina megjegyezte:
– Nem értem, Helen miért van úgy oda. Az ember azt gondolná,
hogy végre megkönnyebbült, vége.
Seth sok tekintetben mindig is tisztában volt azzal, hogy az anyja
gondolatai és tettei önzőek és megkérdőjelezhetők. De attól ő még a fia
maradt, szerette, és tudta, hogy a Rob bácsiéhoz hasonló vég lehetősége
nagyon megviselné.
Ha vele osztaná meg a problémát, az nem hozna megnyugvást,
inkább csak rontana az amúgy is elviselhetetlennek tűnő helyzeten.
Seth összeszedte magát, fogta a mobilját, és visszahívta Shelley-t.
Röviden előadta neki a Rob bácsis sztorit, és a végén hozzátette:
– Tudod, milyen anyu. Nagyon felzaklatná, ha megtudná, hogy
Matteónak épp ugyanaz a betegsége, mint a régi szomszédunknak.
Szóval jobb lenne, ha nem mondanánk meg neki, rendben? Úgysincs
semmi jelentősége.
– Hát persze, kedvesem. Igen, igazad van. Imádom Christinát, de
attól még egy drámakirálynő, nem igaz? Inkább ne izgassuk fel. Én
hallgatni fogok, mint a sír.
– Köszönöm.
– Óóó, épp most jött meg a beteghordó, hogy a műtőbe vigyen!
Helló, szépfiú! Seth, látnod kellene, tisztára úgy néz ki, mint George
Clooney!
– Viszlát, sok sikert – köszönt el Seth.
– Megyek, vár az új nyak! Viszhall, kedvesem! – trillázta Shelley.
– Drukkolj nekem!
 35. fejezet

Végre elérkezett a nagy nap. Csütörtök dél körül járt, és Richard már
számolta az órákat. Felajánlotta Nerysnek, hogy kimegy elé a vonathoz,
de a nő kereken visszautasította.
– Ne a nyilvánosság előtt – rémüldözött. – Még meglátnának az
emberek.
Végtelenül kínos lett volna, ha együtt látják őket.
Ehelyett Richard azt javasolta, hogy találkozzanak St. Carys
külvárosának egyik kevéssé népszerű kávézójának hátsó termében,
mert egy derűs nyári napon ott biztosan nem lesz senki és semmi, csak
a mogorva tulaj, az állott sütemények és a megfakult pipacsos tapéta a
falon.
– Nem tudhatjuk biztosan, hogy üres lesz – aggodalmaskodott
tovább Nerys.
– Hozzon jegyzetfüzetet és tollat – javasolta Richard. – És tegyen
úgy, mintha újságíró lenne, aki interjút készít velem.
Félig-meddig viccelt, de Nerys megkönnyebbülten kiáltott fel:
– Nagyon jó ötlet!
És most itt volt, jött felé, hogy életükben először találkozzanak. A
nő az ajtóból végigpásztázta tekintetével a hátsó termet, csak aztán ült
ki az arcára egy félénk mosoly, ahogy elindult az asztal felé. Az arca
rózsaszín volt, a szeme fényes, és valóban jegyzettömböt tartott az
egyik kezében, egy fekete tollat a másikban. Halványszürke kardigánt
viselt a krémszínű, pöttyös vászonruha felett.
– El sem hiszem, hogy ez megtörténik – szólalt meg Nerys lágy
walesi akcentussal. Néhány lépésnyire az asztaltól tétován megtorpant.
– Nem egészen tudom, mit kéne csinálnom… Olyan furcsa, hogy maga
ilyen híres. Fogjunk kezet?
 – Ne – rázta a fejét Richard, és a kezét nyújtotta. – Ne. Jöjjön csak
ide.
Az ölelés hosszú ideig tartott. Még szerencse, hogy tényleg üres
volt a terem.
Végül Richard elengedte Neryst.
– Ez a parfüm… – az emlék szinte letaglózta.
– Shalimar.
– Az az, Guerlaintől. Én is ezt vettem Sandynek… Mindig ezt
használta.
Nerys elmosolyodott.
– Tényleg? Nem is tudtam. A huszonegyedik születésnapomra
vette nekem, én pedig azonnal beleszerettem. Azóta is ezt használom.
Igaz, nem mindennap. De különleges alkalmakkor feltétlenül.
Richard végignézett a lányán, aki annyira hasonlított Sandyre.
– Ez azt jelenti, hogy ez egy különleges alkalom?
– Szerintem eléggé az. – Nerys kapkodva megtörölte a szemét, és
bocsánatkérőn megrázta a fejét. – Még mindig nem tudom elhinni. Bár
itt lenne anyu, hogy ezt lássa.

Két óra telt el, és három tányér szendvics meg hat érintetlen tea állt már
előttük, St. Carys legkevésbé népszerű kávézójának tulajdonosnője
pedig zárni készült.
– De hisz egy falatot sem ettek – meredt rájuk a nő szigorúan.
– Elnézést, de teljesen lefoglalt az interjú – felelte Nerys.
– Hmmm. Nem úgy látom, mintha sokat jegyzetelt volna.
Nerys a halántékára bökött.
– Ne izguljon, minden itt van a fejemben.
Még a számlát is ki akarta fizetni, de Richard félretolta a tárcáját.
– Szó sem lehet róla. Tedd el, de sürgősen.
Amikor távoztak, Nerys így szólt:
– Fantasztikus volt ez a délután. Nagyon köszönöm. Sosem fogom
elfelejteni ezt a napot.
– Miért nézegeted az órádat?
 – Jó lenne elkapni a következő vonatot. Fél hatkor indul.
– Ne menj el! – kérte Richard. – Kérlek, maradj. Szeretném, ha
megismerkednél a családommal.
Nerys megriadt.
– De hát azt mondtad, nem tudnak rólam.
– Így is van. – Először ő akart találkozni a nővel, nehogy rosszul
süljenek el a dolgok. Most azonban átfogta Nerys vállát, és büszkén
tette hozzá: – De nemsokára tudni fognak.

St. Carys legrosszabb kávézója egy kilométerre esett a Menhenick

House-tól. Menet közben tovább beszélgettek, és amikor megálltak,
hogy átkeljenek az úttesten, rádöbbentek, hogy valaki figyeli őket.
– Jaj, ne… – dermedt meg rémülten Nerys.
Az út másik oldaláróP Pauline nézte őket, mintha szellemeket
látna.
– Te jó ég… – mormogta Richard. De azért ez mégis inkább csak
kellemetlenség volt, nem katasztrófa. – Elnézést, de róla teljesen
megfeledkeztem. Semmi baj. Nincs semmi titkolnivalónk, nem igaz?
Pauline leesett állal nézett egyikükről a másikukra. Aztán végül
sikerült kinyögnie:
– Nerys? Mi folyik itt?
Nerys odamormogta Richardnak:
– Bármi is történjen, ne árulj el neki semmit.
– Én ezt nem értem – jegyezte meg Pauline. – Mit keresel itt St.
Carysben? – rázta a fejét értetlenül. – És hogyhogy Sir Richarddal?
– Hát… válaszolt a 1-levelemre – hebegte Nerys. – A türkiz
borítékosra.
– Sosem válaszol levelekre.
– De most megtettem – bólintott Richard. – Új életet kezdtem
azután, amit a múlt héten mondott nekem a szállodában.
– És meghívta ide magához Neryst?
Nerys előszedte a jegyzettömböt a táskájából, és meglobogtatta.
 – Megkérdeztem, hogy eljöhetek-e készíteni vele egy interjút a
plébániánk újságja számára, és igent mondott.
Pauline erre úgy meredt Richardra, mintha három fejet növesztett
volna. Richard vállat vont.
– Magának köszönheti. Maga volt az, aki figyelmeztetett a türkiz
borítékra.
– Igen – bólogatott hevesen Nerys. – Nagyon köszönöm, hogy
megtetted!
Pauline elképedten felelte:
– De hát nem is szóltál nekem! Annyiszor hívtalak már, hogy
megszállhatnál nálam a lakókocsimban.
– Persze, tudom, de ez volt az egyetlen nap, amikor Sir Richard
ráért, te meg azt írtad a csoportban, hogy elmész a nagynénikédhez
Dorsetbe.
– A néni megbetegedett, ezért elhalasztottuk a látogatást.
– Szegénykém. Ezt sajnálattal hallom – vetette közbe Richard, mert
ő sokkal jobb hazudozó volt, mint Nerys.
– Köszönöm, Sir Richard – felelte Pauline, majd újra Neryshez
fordult. – De továbbra is szívesen látlak éjszakára, ha gondolod.
– Nagyon kedves tőled – felelte Nerys –, de az esti vonattal
hazamegyek.
Miután elbúcsúztak Pauline-tól, és továbbmentek, Nerys odasúgta
Richardnak:
– Most aztán kénytelen leszek írni rólad a plébánia újságjába.
– Ugyan dehogy! A vonatra sem kell felszállnod. Van egy remek
vendégszobánk, ahol alhatsz.
Richard hirtelen rádöbbent, mennyire nem akarja, hogy Nerys
elmenjen.
– De aztán haza kell mennem – felelte Nerys. – Holnap reggel
dolgozom.
Felbukkant előttük a Menhenick House.
 – Tőlem aztán nyugodtan elmondhatod Pauline-nak – jegyezte meg
Richard. – Már persze az után, hogy a család hozzászokott a
gondolathoz.
– Komolyan mondod? A nőnek az a hobbija, hogy mindent
kinyomoz rólad, amit csak lehet, és megosztja a többi rajongóval. Egy
pillanatig sem képes magában tartani az ilyen dolgokat.
– Az se baj – ráncolta a homlokát Richard. – Te a lányom vagy, én
meg az apád. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Sőt büszke vagyok
rá! Nem kell, hogy titok maradjon – nyugtatta meg Neryst, miközben
alig hitt a saját fülének. – A legszívesebben elmondanám az egész
világnak!
– Én nem várok tőled semmi ilyesmit – érintette meg Richard
karját Nerys aggodalmasan. – Ne tedd.
– Miért ne?
– Azért, mert te… te vagy – tárta szét a kezét tehetetlenül Nerys. –
Híres vagy, és ez így jó neked, mert mindig is szerettél híres lenni. Én
viszont inkább olyan vagyok, mint anyu: nem szeretek a figyelem
középpontjában lenni. Ha arra gondolok, hogy emberek fotózgatnak a
telefonjukkal, meg mindenfélét közzétesznek rólam a neten… Erre
nagyon nincs szükségem. Ne haragudj, nem akarlak megbántani.
Annyira örülök, hogy ez az egész megtörtént, és szeretném tartani
veled a kapcsolatot, de nem akarom, hogy az újságok rajtam
csámcsogjanak. Az emberek azt hinnék, hogy csak figyelmet akarok, és
ezt nem tudnám elviselni.
A délutáni melegben Nerys hajából kiment a hullám, és Richard
látta a fura kis szőke forgót a bal szemöldöke fölött. Ugyanott, ahol
neki magának is volt egy ugyanilyen forgója huszonvalahány évvel
ezelőttig, amikor elkezdett ritkulni a haja.
– Mit nézel? – kérdezte Nerys. – És miért mosolyogsz?
– Ugyanolyan forgód van, mint nekem volt – veregette meg
Richard a saját homlokát.
A nő megnyugodott.
 – Tudok róla. Kösz, hogy rám hagytad: életem egyik átka. Neked
legalább már elmúlt.
– Neked nem kell aggódnod amiatt, hogy eltűnik a hajad –
nyújtotta a karját Richard. – Most pedig menjünk be. Ideje, hogy
bemutassalak a családnak. Jó kis meglepetés lesz.

***

Amikor mindenki összegyűlt kint a teraszon, Richard büszkén mesélte

el a Sandy-sztorit a maga teljességében.
– Egyáltalán nem volt róla fogalmam – fejezte be elszoruló
torokkal. – Pedig mindvégig volt egy lányom, aki szeretett volna
találkozni velem. Végre megtörtént, és ez a legcsodálatosabb érzés a
világon.
– Ó, Richard, ez kész csoda! Micsoda fantasztikus hír! – Majella
könnyben úszó szemmel ölelte át Richardot, majd Neryst. – Annyira
örülök, hogy végre egymásra találtatok. Isten hozott, kedvesem! Isten
hozott a családban!
 36. fejezet

Lainey a konyhában maradt, amikor Richard egy nagy adag ginnel meg
egy üveg tonikkal felszerelkezve kihívta a családot magához a kertbe.
A lánynak sok dolga volt, csak néha-néha pillantott ki az ablakon a
többiekre.
Legalábbis ez volt a hivatalos verzió, ha bárki kérdezte volna. A
valóságban, mivel ő is csak ember, kábé félpercenként kinézett, és mire
Richard visszajött a konyhába, nagyjából ő is összerakta magának a
képet.
Tyűha.
– Gyere ki, és csatlakozz hozzánk! – integetett neki mosolyogva
Richard. – A te érdemed, hogy ez megtörténhetett. – Amikor odaértek a
többiekhez, Richard büszkén fordult felé: – Emlékszel a türkizkék
borítékra? Ő itt Nerys Davies, Sandy lánya. És nem fogod elhinni… de
az én lányom is!
Lainey remekül színlelte az örömteli döbbenetét, amikor megölelte
Neryst és végighallgatta a sztorit, amit Richard újra elmondott a
kedvéért. A legérdekesebb mégis a többiek reakciója volt – egyedül
Harry hiányzott, akit éppen hazafelé fuvarozott Kit az egyik barátjától
Port Isaacből. Majella, aki szorgosan töltögette a poharakat és szeletelte
a narancsos morzsasütit, a szokásos vidám, gondoskodó önmaga volt,
és láthatóan örült a híreknek. Violet is jókedvűnek tűnt. India azonban
zaklatott pillantásokat lövellt Nerys irányába, és a telefonját babrálta az
ölében. Láthatóan egyáltalán nem volt elragadtatva a helyzettől.
Megfeszültek az izmai, és gyanakodva méregette az új jövevényt
bíborszínű frufruja alól. Lainey észrevette, hogy kék foltok virítanak a
kezén; ha nem vigyáz, a haja egy idő után megelégeli a sok festést, és
egyszerűen kihullik.
 Mégis Seth reakciója volt a legkülönösebb és legváratlanabb.
Vagyis inkább a reakció teljes hiánya. Mert Sethről tudni lehetett, hogy
sosem kalandozik el, mindig koncentrál, mindig százszázalékosan
odafigyel arra, akivel beszél. Most mégis úgy ült India mellett, mintha
csak látszólag figyelne Richardra. Lainey ösztönösen megérezte, hogy
lélekben egészen másutt jár, és valami vagy valaki olyan foglalkoztatja,
ami vagy aki teljesen leköti a gondolatait. Méghozzá nem jó
értelemben. Nyoma sem volt a szokásos félmosolynak és derűs
tekintetnek. Vajon ennek Nerys érkezéséhez van köze? Vagy valami
egészen máshoz? Talán az üzlettel történt valami. Netán Dawnnal. Ki
tudhatja?
Többször is ránézett, de Seth nem viszonozta a pillantását, egyszer
sem. Pedig majdnem valami hihetetlen történt köztük néhány nappal
ezelőtt. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy szinte pattogtak a szikrák.
Most pedig Seth rá sem néz.
Lainey nem éppen ebben a fejleményben reménykedett, és
csalódottság lett úrrá rajta, mert az jutott eszébe, hogy Seth
változásának talán a zavar az oka. És a zavar talán onnan ered, hogy
meggondolta magát vele kapcsolatban.
Miután Nerys közölte, hogy tényleg muszáj elérnie az esti vonatot
Cardiffba, Majella felajánlotta, hogy kiviszi a pályaudvarra, Richard
pedig azt, hogy velük tart.
– Remélem, soha többé nem látjuk – jegyezte meg komoran India,
amikor elmentek.
– Miért vagy ilyen gonosz? – ráncolta a homlokát Violet. –
Szerintem jó fej.
– Jól vagyunk így, ahogy vagyunk. Már így is megvan a családunk.
– Jaj, ne már. Ő apa féltestvére! A mi félnagynénink! És nagyapa
olyan boldognak látszott, hogy rátalált.
– Még csak nem is hasonlít rá!
– Szerintem meg igen. Én látom a hasonlóságot. Te az
ikertestvérem vagy, és egy kicsit se vagy olyan, mint én.
 – Még szerencse – felelte India. – Én nem hiszek egy percig sem
ebben a „tartsuk az egészet titokban” dologban. Adj a nőnek pár hetet,
és telekürtöli a sztorijával a világot. Ott lesz minden nyamvadt magazin
címoldalán. Mint Meghan Markle féltestvére.
Violet a szemét forgatta.
– Mondta már neked valaki, hogy szörnyű vagy? Ja, persze, én.
Vagy ezerszer.
– Én legalább nem vagyok hiszékeny. Még DNS-tesztet sem
csináltattak.
Erre Lainey megint Seth felé pillantott, de a férfi mintha nem is
hallotta volna.
– Én nem bánnám, ha megcsinálnák velem – jegyezte meg Violet.
– Lehet, hogy valaki rossz babát hozott haza a kórházból, és az igazi
ikertestvérem ott van valahol a világban egyedül, és őrülten hiányzóm
neki.
– Ha te hiányzol neki, akkor ő is őrült. Inkább fogd be – vetette
hátra a haját India. – Menj, és csinálj meg egy szorgalmi feladatot, vagy
ilyesmi.
– És te mit fogsz csinálni? Ülsz a kamera előtt, és frissíted a
vlogodat, aztán egy csomó idegennel csetelsz az új szemfestékedről,
mert ez annyival értelmesebb?
– Hülye stréber vagy.
– Te meg hülye lúzer.
Mind a négyen elindultak vissza a házba. A konyhában Violet
elővett egy doboz kekszet, aztán felkapta a matematika tankönyveket,
amiket az ablakülőkén hagyott, és eltűnt az emeleten. India egy családi
kiszerelésű ropogós kenyeret vett magához, majd kijelentette:
– Szánalmas a csaj. Nincs igazam? – fordult Sethhez
megerősítésért.
A férfi megrázta a fejét.
– Bocs, mit mondtál?
– Nem érdekes. Igazam van. Jól vagy?
– Jól – bólintott Seth.
 – Akkor jó – India széttárta a kezét, és hevesen átölelte. – Lehet,
hogy a nővérem nevetséges, az öcsém meg idegesítő, de legalább itt
vagy nekem te.
– Itt – veregette meg a hátát Seth. – És nem megyek sehová.
– Kit szeretsz jobban, engem vagy Violetet?
Lainey mintha először látott volna egy nagyon halovány
mosolyfélét ma Seth arcán – ez nyilván állandó kérdés volt az ikrek
részéről.
Seth ünnepélyesen felelte:
– Tudod a választ. Mindkettőtöket pontosan ugyanúgy szeretlek.
– De titokban én vagyok a kedvenced.
– Titokban – szorította meg szeretettel a lány vállát Seth. –
Mindketten azok vagytok.

Lainey megvárta, hogy India is felmenjen a szobájába, aztán nagy

levegőt vett, és megkérdezte:
– Nem vagy jól, ugye?
Seth egy futó pillanatra ránézett, aztán megint elkapta a tekintetét,
de Lainey így is látta a felvillanó érzések kavalkádját – meglepetés,
fájdalom, kísértés, tagadás.
De nem olyan kísértés volt ez, nem a kéjes típusú; inkább afféle
ingadozó tétovázás, melyet hamar követ annak a tagadása, hogy
egyáltalán létezik valamiféle probléma.
– Semmi különös. Csak a munka.
– Christina?
– Nem – rázta a fejét Seth.
– Dawn?
– Nem.
– Valaki más?
Sethnek megfeszült az álla.
– Már mondtam. Minden rendben.
Én lennék az oka? Lainey nem tudta rávenni magát, hogy kimondja
ezt a kérdést, de kezdett kifogyni a lehetőségekből. Seth belefáradt a
faggatásba, és bezárkózott. Hétfőn ott lent a parton olyan közel kerültek
egymáshoz, olyan erős kapcsolat alakult ki köztük, hogy szinte
elkerülhetetlennek tűnt valami varázslatos végkifejlet…
Amíg Dawn fel nem bukkant, épp a legrosszabb pillanatban. És bár
Seth váltig állítja, hogy mindennek vége köztük, úgy búcsúzott, hogy
másnap majd látják egymást, ami nem így történt. Lainey egész nap
lélegzet-visszafojtva várt, de Seth nem volt sehol. Ezzel vajon mit lehet
kezdeni? Mit jelenthet? Annak alapján, ahogy Seth ma viselkedett,
biztosnak látszik, hogy valami nagy dolog történt.
Lainey-nek izzadni kezdett a tenyere. Talán megint tévedett,
amikor azt képzelte, hogy Seth iránt táplált érzései viszonzásra
találnak? Elviselhetetlen lenne, ha kiderülne, hogy az a néma
beszélgetés ott a parton csak az ő képzeletének szüleménye volt.
De hisz annyira valóságosnak tűnt! Annyira elragadták volna saját
kavargó gondolatai, hogy nem vette észre, ha Seth olyan prózaibb
dolgokkal lett volna elfoglalva, mint a munka, vagy hogy letöltse-e azt
a filmet, amiről mindenki beszél, vagy hogy mikor vigye szervizbe a
kocsiját?
Az emeletről hangos, dübörgő zene és kutyaugatás hallatszott.
Majella és Richard nemsokára visszaérnek az állomásról. A Menhenick
House nem éppen ideális hely magánbeszélgetések lebonyolítására.
Viszont ott van a tengerpart, alig kétpercnyire, és az mindig tökéletes
erre a célra.
– Nézd, nem tudom, mi a baj, de valami nem stimmel – nézett Seth
szemébe Lainey. – És valószínűleg semmi közöm nincs hozzá,
úgyhogy nem fogok tovább kérdezősködni. Ha nem akarsz beszélni
róla, legyen úgy. – Lainey elhallgatott, és némán próbálta szuggerálni
Sethet, hogy reagáljon. – Ha viszont akarsz beszélni, bármiről… akkor
itt vagyok. Bennem megbízhatsz, ezt jól tudod.
Csend lett a konyhában. Fölöttük tovább üvöltött India zenéje, tüc-
tüc-tüc. A szeme sarkából Lainey látta, hogy Seth ujjpercei
elfehérednek, úgy szorítja az egyik konyhaszék támláját, és feltűnt neki
az alig észlelhető fejrázás, mintha Seth a határán lenne annak, hogy
kimondjon valamit, mielőtt még úgy döntene, hogy mégsem.
– Oké – tett egy utolsó próbálkozást Lainey. – Én lemegyek a
partra. Sétálok egyet, szívok egy kis friss levegőt. Ha úgy gondolod,
hogy csatlakozol, nagyon fogok örülni. – Eddig mindig olyan
természetesen ment a beszélgetés, amikor egymás mellett ültek a
homokon vagy sétáltak a víz mellett; talán a vízpart a menedékhelyük,
amire szükségük van. Hogy cselekvésre késztesse Sethet, odalépett a
konyhaajtóhoz, kinyitotta, és a válla fölött visszanézett. – Még süt a
nap, használjuk ki. Jössz?
Magában hozzátette azt is: Emlékszel, mi történt majdnem hétfő
este? Emlékszel rá, hogy majdnem megcsókoltál? Mert tudom, hogy azt
nem csak úgy képzeltem.
– Köszi – felelte Seth, és Lainey egy szédült pillanatig azt hitte,
hogy győzött, aztán a férfi megrázta a fejét. – De azt hiszem, most
kihagyom. Fel kell mennem dolgozni. Te azért csak menj – fűzte
hozzá. – Élvezd a sétát.
 37. fejezet

– Áúúúúúúúú! – eresztett meg Harry egy vérfagyasztó ordítást. –

Megcsípett egy medúza!
Borús vasárnap délután volt, és Lainey, aki a frizbit dobálta Ernie-
nek és Glendának, nem úgy készült, hogy fürödni fog. De Harry
teljesen bepánikolt a támadó vízi lénytől, vadul csapkodott és visított.
Lainey lerúgta a cipőjét, pulóverestül-farmerestül a vízbe vetette magát,
és úszni kezdett arrafelé, ahol a gyerek vergődött a szikláknál a strand
végénél. Csak remélte, hogy nem kap ő is egy kiadós csípést.
– Jaj! – visított Harry, aki elérte a sziklákat, de megcsúszott,
amikor ki akart mászni a vízből.
– Semmi baj, ne félj, tarts ki…
Lainey-nek nem volt könnyű úszás közben megnyugtató szavakat
kiáltoznia, a hullámok minduntalan belecsaptak a szájába. Leszegte a
fejét, és a haladásra koncentrált. Amikor mindössze néhány méterre
volt, látta, hogy Harry megint próbál kimászni, de újra visszaesik.
– Oké, itt vagyok. Támaszkodj rám és lassan mássz! Lainey
belekapaszkodott a kagylókkal borított sziklába, és hagyta, hogy Harry
őt használja létrának. Megborzongott, amikor látta a vércsíkot, amit a
fiú maga után húzott a vízben.
De legalább Harry biztonságba került, és ő maga is partra tudott
mászni. A gyerek összerezzent, amikor végigvizsgálta. Volt egy csúnya
vágás a térdén, valószínűleg egy kagylótól, egy kisebb a bal talpán és
egy hosszú horzsolás a jobb karján.
– Megmaradsz – borzolta meg Lainey a fiú vizes fejét. – Nem látok
rajtad medúzacsípést.
– Éreztem a csápjait a lábamon.
Lainey egy bevásárlózacskó viharvert maradványaira mutatott a
vízben.
 – Lehet, hogy csak azt érezted ott, nézd.
Ez a rossz abban, ha a rádióban bemondják, hogy medúzákat
észleltek a környéken – az ember mindjárt mindent csápnak hisz.
– Ja, lehet. Nézd, hogy vérzek – figyelte megbabonázva Harry a
sípcsontján lecsorgó vér-tengervíz keveréket. – Még szerencse, hogy
gyilkos cápák nincsenek errefelé!
A tizenegy évesek és az ő horrorisztikus képzeletük. Lainey
felkacagott.
– Menjünk haza. Átviszlek a sziklákon, le a partra, oké?
– Oké – bólintott Harry, amikor Lainey nekikészült, hogy
fölemelje. – Csak aztán nehogy elejts.

Seth épp a hálószobájában volt, és ruhákat dobált egy nyitott bőröndbe.

Néhány napra Bristolba kellett mennie. Kinézett az ablakon, a part felé.
Az eső miatt jobbára kihalt volt a táj, de a távolban két alak küszködött
a sziklák között, és a kisebbik alak – akit a nagyobbik kézben vitt –
élénk narancsszín rövidnadrágja azonnal felismerhető volt.
Mi történhetett?
Seth felkapta a távcsövet az ablakpárkányról, és mereszteni kezdte
a szemét az esős szürkeségben. Látta, hogy a magasabbik alak Lainey,
ruhában, csuromvizesen. Harryre élesített, és észrevette a sérüléseket a
karján és a lábán. És a kutyák is ott voltak, harsányan csaholva, mintha
haza akarnák terelni a két embert.
Megdobbant a szíve, amikor megpillantotta Lainey-t. A lány éppen
megbotlott, és majdnem elesett. Seth szíve megint ugrott egyet. Érezte,
hogy nem tudja megvalósítani a tervet, miszerint néhány napig kerülni
fogja a lányt. Egyszerűen le kell mennie segíteni.
Mire odaért hozzájuk, a szemerkélés kiadós esővé változott. Lainey
ázott farmerjén vérfoltok éktelenkedtek Harry lábáról.
– Jól van a srác? Beverte a fejét?
– Nem vertem be – felelte Harry. – De nemsokára már alig marad
vérem – sandított a sérüléseire. – Azt hiszem, jó pár litert elvesztettem.
 – Csúnyábban néz ki a helyzet, mint amilyen valójában – jegyezte
meg Lainey, miközben érezte, hogy a fiú csúszik lefelé a karjában.
– Ne tegyél le! Nem akarom, hogy homok menjen a sebembe!
– Nehéz vagy – ellenkezett Lainey. – Leszakad a karom.
– Add át nekem – szólt Seth.
– Össze foglak vérezni – figyelmeztette Harry.
– Túl fogom élni. – Amikor Seth nyújtotta a kezét, hogy átvegye,
és Lainey is, hogy átadja, elkerülhetetlenül összeért a testük. Seth
kénytelen volt elfordítani a fejét, nehogy Lainey meglássa rajta a hatást.
– Most pedig hazaviszlek, és lemosunk. – Lainey-re pillantott, akinek a
szempillái tüskékben álltak össze az esőtől, és érezte a lány kezének
hidegét az alkarján. – Megvan, fogom. Szép munka volt. Érnie, maradj
már nyugton!
– Jaj! – kiáltott fel Harry, mert mindkét kutya vadul, farkcsóválva
ugrált fel. – Nyalogatják le a vért a lábamról és csikiznek!
Amikor visszaérkeztek a házba, Seth látta, hogy Lainey vacog.
– Hiszen te reszketsz. Zuhanyozz le. Én majd intézem Harryt.
Megnézem, össze kell-e varrni.
Mire Harry, aki közismert volt számtalan sportsérüléséről, és
roppant büszke volt saját bátorságára, közölte:
– Hát persze hogy össze kell varrni. Mindig kell.

Negyedóra múltán, lezuhanyozva és száraz ruhába átöltözve, Lainey

visszament a házba, fel az emeletre, a nagy fürdőszobához.
– Ezt látnia kell orvosnak – mondta Seth. – Szétvágta a lábát egy
kagyló.
Seth tiszta kendővel bugyolálta be Harry lábát, és még zacskót is
húzott rá a biztonság kedvéért.
– Elviszed te az ügyeletre, vagy vigyem én? – nézett rá Lainey, és
Seth érezte, hogy egyre gyengül az elhatározása.
– Jöhettek mindketten, ha akartok – jegyezte meg Harry.
– Lainey majd elvisz. Nekem Bristolba kell mennem. – Ez ordas
nagy hazugság volt. Nem kellett volna máris indulnia, csak igyekezett
minél távolabb kerülni Lainey-től. Hátba vágta Harryt. – Bátor leszel,
ugye?
Hány hitetlenkedve forgatta a szemét.
– Én vagyok a legbátrabb ember ebben a házban.
Seth kifújta a levegőt – ebben valószínűleg igaza van a fiúnak.
Lainey lesegítette Harryt a földszintre, majd be a kocsiba. Miután
Seth hallotta, hogy elmentek, visszatért a fürdőszobába, ami nagyjából
úgy festett, mint egy véres gyilkosság helyszíne.
Arra gondolt, hogy az anyja múltkori ötlete talán nem is akkora
butaság. Akkor persze még cseppet sem érdekelte, hogy ki a biológiai
apja. Mostanra azonban megváltozott a helyzet, és mélységesen
komolyra fordult. Az új körülményeket figyelembe véve talán mégis jó
lenne, ha tudná az igazat.
Kiválasztotta a legvéresebb törülközőt, amivel Harryt letörölte.
Enyhe undorral csavarta össze, átvitte a saját szobájába, és berakta egy
zacskóba a szekrénye hátuljába. Nem túl elegáns megoldás, de mi mást
tehetne? Vagy féltestvérek, vagy semmi közük egymáshoz – nem lesz
nehéz eldönteni, mi a helyzet.
A lappangó félelem azonban egy pillanatra sem hagyta el az óta a
rettenetes telefonbeszélgetés óta Shelley-vel, és most megint mintha
rátelepedett volna a mellkasára, hogy összenyomja a tüdejét. Egyáltalán
nem akarta tudni, hogy kinek a fia, de hogy is élhetne így tovább, ha
nem tudja az igazságot?
 38. fejezet

Hát itt van ő, a remény élő diadala, hogy megint esélyt adjon valakinek
az élete megváltoztatására.
Talán ez most nem lesz olyan katasztrofális, mint a többi.
Ha a jó oldalát nézi, akkor ennél már semmi sem lehet rosszabb.
Majella már vagy századszorra pillantott az órájára. Nem volt ideje,
hogy lélekben felkészüljön az alkalomra. A randi-app letöltése előző
éjszaka Violet csodás ötlete volt. A lány szavaival élve vicces lesz,
megér egy próbálkozást, és ugyan mi vesztenivalója lenne? Aztán
Lainey is beszállt a buliba, és egy órával később, néhány pohár bor és
rengeteg nevetés után Majella valahogy belement, hogy találkozzon
Niall-lel, egy negyvenhat éves egykori londoni pénzügyi tanácsadóval,
aki most Padstow-ban él, főfoglalkozásban fest, és az a mottója, hogy a
világ csodálatos hely, és az élet túl rövid ahhoz, hogy ne hozzunk ki
mindent minden egyes napból.
Ezzel az érzéssel képes volt ő is azonosulni, elméletben legalábbis.
És ugyan mit árthat, ha tesz egy próbát? Nem töltheti az egész
hátralévő életét azzal, hogy bánkódik a cicás pólós pasi után. Dan
tökéletes lehetett volna, de már visszament oda, ahol él, és még a
vezetéknevét sem tudja. Ami jól mutatja, hogy Majella mekkora
amatőr. A Dan-hajó elment, és végleg eltűnt a látóhatár mögött.
De hát legyünk pozitívak – ki tudhatja, hogy Niall nem lesz-e még
jobb? Ez az este talán valami varázslatosnak lesz a kezdete. Lehet,
hogy csak egymás szemébe néznek, és azonnal érzik a villámcsapást, a
kölcsönös vonzalmat…
Szent ég, már jön is lefelé a dombról. Majella idegesen kihúzta
magát, és felkészült a találkozásra. Az legalább jó, hogy a pasi úgy néz
ki, mint a fényképén.
Ohó, várjunk csak! Mi az a gitár ott a hátán?
 – Helló! Remekül néz ki! Örülök, hogy megismerhetem! Mit iszik?
Elnézést, udvariatlan voltam, Niall vagyok. Azt kell mondanom, hogy
ez a randizásdolog rögtön repülőstartot vett. Ez az első próbálkozásom,
és egyenesen le vagyok nyűgözve!
Húsz perc elteltével Majella kezdett ellazulni. Niall jóképű volt és
laza, hatalmas mosollyal és szép formájú kézzel. Csak azért volt nála a
gitár, mert órát adott az egyik barátja fiának, és nem akarta a hangszert
a kocsijában hagyni, nehogy ellopják. A gitározás az egyik
szenvedélye, magyarázta, a dalszerzéssel együtt.
– Tudja, hogy milyen gyönyörű a szája íve? Készíttetett már
magáról portrét? Komolyan mondom, hogy szívesen lefesteném –
méregette a férfi Majellát szakértő tekintettel. – A szeme egészen
hipnotikus. Még a végén elragadtatom magam. A nővérem
figyelmeztetett, hogy legyek hűvös és távolságtartó. Úgyhogy felejtse
el, amit a szeméről mondtam. Túlságosan szókimondó alak vagyok –
rázta meg a fejét bocsánatkérőn. – Talán ostobán hangzik, de meg sem
fordult a fejemben, hogy olyasvalakivel is találkozhatom, aki tényleg
tetszik.
– Semmi baj – mosolyodott el Majella kissé zavartan, ugyanakkor
el is bűvölte a férfi közvetlen őszintesége. – Végül is nem is olyan
nehéz ez a játék, nem igaz?
Niall kék szeme mellett szarkalábak futottak össze.
– Én szívesebben mondom ki azt, amit gondolok. Ez az este kezd
olyanná válni, amit nem fogok egyhamar elfelejteni.
A férfi fogta a gitárt, ami a szomszédos széken feküdt, és a nyakába
vetette a pántját. Elkezdett pengetni, és Majella szemébe nézett.
Jaj, csak ezt ne!
Nehogy énekelni kezdjen!
Majella bőre figyelmeztetően bizseregni kezdett, és összehúzta
magát, mint egy megsózott meztelen csiga.
– A szemeeed, az a gyönyörű szemed – búgta Niall szelíden
ringatózva, álmatag mosollyal. – És a szááád, micsoda gyönyörű száj…
A közeli asztaloktól odafordultak a vendégek.
 – De mégis a lelked az, Majeeeeeella, ami meghódította a szívem…
Nem, ez így nem mehet tovább.
– Te és én örökkéééééé együtt…
Majella idegei már cafatokban lógtak, de Niall az előzőnél is
lelkesebben vágott bele a második strófába, mintha Majella átment
volna valamiféle próbán, és megérdemelné ezt a különleges jutalmat.
Mit kéne tennie? Nézzen rá vagy ne? Mosolyogjon, mintha le lenne
nyűgözve, vagy komoly arcot vágjon, mintha mélyen megérintené a
dal? Vajon a mögötte ülők látják azt az egyre terjedő nedves foltot a
blúzán, ahol a veríték folyik le a vállán és a gerincén?
Végre kis idő után, ami érzésre felért többnapnyi kínzással, a dal
véget ért. Félszeg taps tört ki a teremben, amit Niall felemelt kézzel és
szerény mosollyal köszönt meg hallgatóságának.
– Hát ez… huh – nyelt egyet Majella. – Maga írta?
– Igen. Csak arra vártam, hogy valakinek elénekelhessem. –
Felcsillant a szeme. – Úgy éreztem, hogy a mai este a megfelelő
alkalom.
– Nos hát… ez remek – nyögte ki Majella, de magában arra
gondolt, hogy ha esetleg újra találkozni akarnak majd, akkor kénytelen
lesz szólni, hogy ez a nyilvános szerenád nem az ő műfaja, és
szívesebben ugrana egy aligátoroktól hemzsegő mocsárba.
De végül is minden rendben volt; az élmény kínos volt, de azért
nem vette el Majella kedvét teljesen. Kicsit hasonlított az első
randevújára Tonyval húsz évvel ezelőtt, amire a fiú egy igazán szörnyű
Breki-zöld kordbársony zakóban érkezett. Néhány hónappal később
Majella titokban egy jótékonysági boltnak adományozta a zakót.
A sikeres kapcsolatok alapja a kompromisszumkészség.
– Nem éhes? – érdeklődött Niall. – Vagy inkább csak igyunk még
valamit?
Nem tette le a gitárt, és az ujjai sem távolodtak el messzire a
húroktól, ezért félő volt, hogy bármelyik pillanatban újabb produkcióba
kezd. Majella a biztonság kedvéért azt felelte:
 – Tulajdonképpen meglehetősen éhes vagyok. Nem keresünk
valami jó helyet? Már persze itt is van ennivaló, ha úgy gondolod…
– Észrevettem – bökött Niall a szomszédos asztalhoz érkező
tányérok felé, aztán közelebb hajolt, és diszkréten megjegyezte: – De ez
egy különleges alkalom, nem igaz? Kereshetnénk valami rendes helyet,
ahol nem csak hamburgert meg sült krumplit adnak.
Tíz perc múlva már ott voltak a Montgomery’sben. Majella
önkéntelenül is elámult; a Beachcomber-öbölre néző új étterem hamar
Cornwall egyik legmenőbb helye lett. Majella még nem járt itt, amióta
a bisztró megnyitott, de kizárólag jót hallott róla. A csupa bronz,
galambszürke és szederlila színű belső kimondottan fényűző benyomást
keltett.
És ami a legjobb, hogy ha Niall annyira ide akarta hozni, akkor ő is
tetszik neki. Niall rábízta a gitárját a teremfőnökre, így Majellának nem
kellett aggódnia amiatt, hogy a férfi egyszer csak megint a húrokba
csap az étterem közepén.
Egy csinos, fiatal pincérnő kihozta az étlapot, és Majella egy kicsit
meghökkent az árakon.
– Egészségünkre! – Amikor megkapták a boraikat, koccintottak. –
Olyan, mintha ez valami különleges dolog kezdete lenne, igaz? Ezt
ránk!
A rózsaszín köd ellenére Majella nem tudta nem észrevenni, hogy a
csinos pincérnő folyamatosan szemmel tartja. Valahányszor
felpillantott, azt látta, hogy a lány őt nézi, mint valami titkos ügynök.
Visszatért az étlaphoz, és próbálta eldönteni, hogy homárt kérjen-e
gránátalma-salátával vagy fésűkagylót olasz sonkával. Újra felpillantva
a pincérlány ott ácsorgott Niall mögött, diszkréten az étterem hátulja
felé bökött, és szájával némán a mosdó szót formálta.
Majella zavartan pislogott.
– Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan Niall.
A pincérnő elfordult, aztán visszanézett Majellára, és sürgetően
biccentett, majd kezdett leszedni egy asztalt.
 – Dehogy! Nehezen tudok választani ennyi finomság közül. –
Majella hátratolta a székét. – Egy pillanat, csak kiugróm a mosdóba.
Rögtön jövök.
Zavartan várt a hűvös márvány mellékhelyiségben. Hamarosan
nyílt az ajtó, és belépett a pincérlány.
– Jó napot, és elnézést, mert tulajdonképpen semmi közöm hozzá –
kezdett bele fojtott hangon a lány. – Először találkozott ezzel a férfival,
akivel jött?
Majella bólintott.
– Nos, igen.
– Egy randiappon jöttek össze?
– Igen.
– Csupán figyelmeztetni akartam, hogy már kétszer volt itt, és
mindkét alkalommal, amikor kikérte a számlát, hirtelen rájött, hogy
otthon felejtette a tárcáját.
Micsoda?
– Jaj, ne! – kapta a szája elé a kezét Majella, amikor eljutott az
agyáig, miről is van szó.
– Persze lehet, hogy most nem felejtette otthon. De ahogy anyukám
szokta mondani, aki egyszer szélhámos, az máskor is szélhámos. Nem
tudtam, hogy szóljak-e magának – ráncolta az orrát a lány. – De hát ez
nem szép dolog, nem igaz? Vacsorát rendelni meg több üveg drága
bort, aztán a másikkal fizettetni ki az egészet.
Majella elhűlt.
– Velem?
– Nem csak magával. A többi nővel is így viselkedett, amikor ide
hozta őket. Aztán megjátszotta, hogy halálra rémül, amikor rájön, hogy
otthon hagyta a tárcáját, azok pedig annyira megsajnálták, hogy szó
nélkül elővették a bankkártyájukat. Nem hittük el, hogy van képe
másodszor is megcsinálni – folytatta a lány. – Két héten belül. De hogy
harmadszor, ez már tényleg… Tudja, hogy értem. Egyes férfiak azt
hiszik magukról, hogy ők Isten ajándékai, és természetesnek veszik,
hogy a szingli nők bedőlnek bármilyen ősrégi…
 – A gazember! – Majella a lány csodálkozó tekintetéből látta, hogy
hangosan is kimondta a szavakat. – Elnézést, de nem tudom elhinni,
hogy ez történik velem. Olyan ostobának érzem magam. Próbálom
kitalálni, hogy mit csináljak.
– Esetleg lépjen le – ajánlotta a lány. – Az jó megoldás.
Amikor megrázta a fejét, a pincérnő derűsen folytatta:
– Vagy menjen oda hozzá, teremtse le, és öntse le egy pohár vízzel!
– Jó ötlet – felelte szomorkásan Majella. – De nem akarok
rendetlenséget csinálni.
– Én szívesen feltakarítok.
Majellának azonban semmi kedve nem volt jelenetet rendezni.
Kiment a mosdóból, a pincérnő pedig visszaszaladt a konyhába.
Majella leült a helyére.
– Hát újra itt van – villantott fel egy győztes mosolyt Niall. – Már
kezdtem azt hinni, hogy elszökött. Most már rendelhetünk?
Majellának nem maradt vesztegetni való ideje. Nem hagyhatta,
hogy kezdjék elkészíteni a rendelésüket a konyhán. Összeszedte magát,
és közölte:
– Elnézést, ha esetleg furcsa a kérdés, de ugye abban maradtunk,
hogy mindenki magának fizet?
Niall meglepettnek tűnt.
– Igen. Ha meggondolta magát, az is teljesen jó. Boldogan
meghívom.
Olyan hihetően beszél. Mi van, ha igazat mond? Lehet, hogy egy
potenciálisan tökéletes kapcsolatot tesz éppen tönkre.
– Nos, ez igazán csodálatos – nyelt egy nagyot Majel-la. – És
szívesen fizetem a részem. Viszont… megkérhetem, hogy mutassa meg
a tárcáját?
A talányos mosoly azonnal lehervadt Niall csinos arcáról, és
hirtelen a teremfőnök felé pillantott.
– Micsoda furcsa kérés! A tárcám a zsebemben van.
Majellának összeugrott a gyomra.
– Láthatnám?
 – Miért kér ilyesmit?
Majella halkabbra fogta a hangját.
– Azért, mert biztos akarok lenni benne, hogy nem felejtette otthon
véletlenül. – Kis szünet. – Most is.
– Nem felejtettem otthon. És köszönöm, hogy megmutatta az igazi
énjét. Rádöbbentett, hogy mégsem akarok önnel vacsorázni. – Niall
felállt. – Nem csoda, hogy egyedül van.
– De legalább nem vagyok hazug szélhámos – felelte Majella.
A férfi kiitta a maradék borát, hidegen végigmérte Majel-lát, aztán
visszatette az asztalra az üres poharat.
– Kifizetheti az italt. Ég önnel.
Miután magához vette a gitárját és kimasírozott az étteremből, a
pincérnő odament Majellához.
– Szerintem mégiscsak nyakon kellett volna önteni.
– A végén visszaöntött volna… – Vagy, ami még rosszabb, megint
dalra fakadt volna. – Kifizetném a bort, jó?
Amikor a lány a bankkártyán álló névre pillantott, hirtelen
felderengett benne a felismerés.
– Tudtam, hogy ismerem valahonnan! Maga India és Violet
mamája! Egy osztályba járunk.
– Szuper – borzongott meg Majella.
Akkor ez azt jelenti, hogy a mai katasztrofális randi híre is elterjed
majd az egész iskolában? Mindenki rajta fog röhögni.
– Rochelle Harris vagyok – örvendezett a lány. – Maga próbálta
meg egyszer felszedni az anyám pasiját a szupermarketben… Randira
hívta, a pasi meg annyira zavarba jött, hogy nem tudott nemet mondani.
Gerry. Már nem is lehet ennél rosszabb.
– Nagyon sajnálom – felelte Majella. – Fogalmam sem volt róla,
hogy van valakije. Ha tudtam volna, eszembe sem jut.
– Ne izguljon. Anya nagyon jól szórakozott rajta. Elég sok gázos
pasival volt dolga Gerry előtt.
– Olyan gázosakkal biztosan nem, mint amilyeneket én fogok ki.
 Majella próbálta erőből meghódítani a randizás világát, de kudarcot
vallott, és rájött, hogy ez az egész nem neki való.
– A végén maga is megtalálja az igazit. – Rochelle lehúzta a
kártyát, aztán visszaadta a nyugtával együtt. – Amúgy India jól van?
– Úgy tudom, igen. Miért?
A lány vállat vont.
– Elnézést, csak gondoltam, megkérdezem, hátha van valami,
amiről nem tudunk. Mostanában olyan csendes, nem olyan vidám, mint
máskor. Gondoltam, hátha történt valami.
– Nem hinném – ráncolta a homlokát Majella.
– Megkérdeztem Violetet. De ő azt mondta, hogy India hibája,
hogy nem tanult a vizsgáira. De akkor biztos minden rendben van.
Néha hajlamos vagyok ott is problémát látni, ahol nincs. Felejtse is el…
Persze – biccentett profin Rochelle, amikor egy másik asztaltól a
desszertlapot kérték. – Máris viszem.
Ezzel távozott, és Majella bőkezű borravalót hagyott neki. Indiának
tényleg valami baja lenne? Extrovertált nagylánya eddig nem az a típus
volt, aki bármi miatt is aggódna, de mostanában mintha tényleg többet
lett volna otthon, a szobájába zárkózva. És egy kicsit fogyott is. Talán
beszélni kellene vele, hogy mi bántja.
Amikor kilépett az étteremből és elindult haza a sétányon, pittyent
egyet a telefonja. Elővette a táskájából, és látta, hogy a randiapptól
érkezett új értesítés azzal, hogy egy ötvenéves plymouthi tanárember
szeretne találkozni vele. Dylan a neve, szereti a golfot, a harangjátékot
és az egzotikus hüllőket, és olyan nőt keres, akinek jó a humorérzéke…
Nem, ezt nem csinálhatja tovább. Az élet úgy is épp eléggé
komplikált, ha nem kell olyan férfiakkal találkozni, akik végül
csalódást okoznak. Majella megállt, eltakarta a szemét az esti napfény
elől, és törölte először az üzenetet, majd az applikációt is.
Erről ennyit.
Inkább lesz egyedül egész életében, mint hogy végigcsináljon még
egy ilyen randit, mint ez a ma esti volt.
 39. fejezet

Az ég bársonyfekete volt, csillagokkal teleszórva. A függőhíd kecses

ívét még megvilágították az éjszakai lámpák, amikor Seth elindult
arrafelé.
Már tíz napja, hogy alig aludt. Kimerült agya a mai estén sem
tudott kikapcsolni, és újra meg újra lepergette előtte azt az életet, ami
talán vár rá. Az internet sem segített sokat, de igazi függő módjára
képtelen volt megtartóztatni magát attól, hogy mindenfélét
összeolvasson a gyógyíthatatlan kórról, mely a legkegyetlenebb módon
dönti romba a betegek életét. És jó másfél héttel ezelőttig fogalma sem
volt róla, hogy rá is ez a sors várhat. Egész életében keményen
dolgozott, és élvezte, hogy sikerült aprócska vállalkozásából jól menő
üzletet csinálnia. A szép nők elismerő pillantásait és figyelmét is
megszokta.
És most, életében először, felbukkant valaki, akivel kapcsolatban
egyre jobban érzi azt a bizonyosságot, hogy megtalálta az igazit, akit
egész életében szeretni akar, sőt mi több, el sem tudja képzelni, hogy ne
vele ossza meg a hátralévő életét.
Persze csak akkor, ha ez a hátralévő élet olyasmi, amit örömmel
vár, és amit érdemes valakivel megosztani.
De hogyan is gondolhatna arra, hogy kapcsolatot kezdjen Lainey-
vel, amikor nem tud mást nyújtani neki, csak…
A függőhíd fényei kihunytak, ami jelezte, hogy éjfél van. Seth csak
ment tovább, amíg a híd közepére nem ért, pontosan oda, ahol Lainey-
vel, Grace-szel és a fiúkkal álltak, egymás kezét fogva. Az Avon-völgy
bal oldalán megbújó Clifton falu pislákoló fényeit nézve tisztán
emlékezett arra a napfényes délutánra. Lehunyta a szemét, és újra átélte
a pillanatot, amikor Lainey a kezébe csúsztatta a kezét. Persze azért,
mert Ned ráparancsolt, de Seth ennek ellenére is érezte azt az
áramütésszerű hatást. Azon tűnődött, vajon Lainey is érezte-e.
Lehetetlen, hogy ne érezte volna. És azon az estén ott lent a parton… ki
tudja, mi történt volna még, ha Dawn meg nem jelenik, éppen a kritikus
pillanatban?
Most, hogy már tudta, amit tudott, úgy érezte, hogy Dawn talán
még jót is tett velük.
– Helló – riasztotta meg egy kedves hang, alig néhány méteres
távolságból. – Jól van?
Seth kinyitotta a szemét. Egy nő közelített felé óvatosan, egyik
karját félig előrenyújtva.
– Jól.
– Kialudt az összes fény. Későre jár. Vissza kéne mennünk.
Visszamenni? A nő farmert és vékony kapucnis pulóvert viselt.
Miért kezeli őt úgy, mint egy kitörni készülő kutyát?
– Kérem, jöjjön velem. Beszélgethetünk, ha akarja. Vagy csak
sétálhatunk, ha az jobb. Ismeretlenekkel sokszor könnyebb beszélni…
Seth csak most jött rá, hogy a nő azt hiszi, ő le akarja vetni magát a
hídról. Amikor nyitotta a száját, hogy megmagyarázza a dolgot, eszébe
jutott a statisztika, amit a neten látott, miszerint a betegség áldozatainak
huszonnégy százaléka kísérel meg öngyilkosságot. Ebben a pillanatban
egy autó jelent meg a hídon, melynek lámpái megvilágították önjelölt
megmentője arcát, és Seth őszinte aggódást látott a szemében.
– Minden rendben, jól vagyok – rázta meg a fejét Seth, és próbált
mosolyogni, hogy eloszlassa a nő félelmeit. – Tényleg. Csak a kilátás
miatt jöttem.
– Biztos? – az asszony megkönnyebbültnek látszott.
– Persze, teljesen – bólogatott Seth. Az, hogy véget vessen az
életének, valamikor talán opció lesz, de most biztosan nem az. Még
nem. – Már megyek haza. Azért köszönöm – tette hozzá, aztán elindult,
de még egyszer visszanézett. – Kedves magától, hogy megkérdezte.

Elérkezett az ideje, hogy továbblépjen. Szerencsére a továbblépés

olyasmi volt, amihez Dawn remekül értett. Érzelmileg inkább, mint
fizikailag, de mindkettőn úrrá tudott lenni. St. Carys azonban rabul
ejtette a szívét. Szeretett volna itt maradni, folytatni a munkát a Berry
and Dexternél, és esetleg előbbre jutni a karrierjében, mert Malcolm
Berry már többször is célzott rá, hogy jövőre vissza akar vonulni.
Már tudta, hogy Sethtel nincs jövője. Ez nyilvánvaló lett abban a
pillanatban, amikor a múltkor beszéltek a parton. Dawn akkor
megkérdezte, hogy lefeküdt-e már Lainey-vel, és Seth azt felelte, hogy
nem, semmi ilyesmi nem történt köztük. Dawn hitt is neki, mert amikor
azt is megkérdezte, hogy szeretne-e lefeküdni Lainey-vel, Seth nem
válaszolt, csak úgy nézett, hogy az nyilvánvaló igent jelentett.
– Nos, akkor sok szerencsét – mondta neki akkor, mert még mindig
jobb nagyvonalúnak mutatkozni, mint lúzernek.
– Köszi – bólintott Seth, majd hozzátette: – Te is találsz majd
magadnak megfelelő társat.
Dawn elmosolyodott az emléken, és büszke volt magára, amiért
derűsen és méltósággal képes volt azt felelni:
– Igen, tudom, hogy így lesz.
És ez igaz is volt, mert ha ő egyszer elszánta magát valamire, akkor
meg is csinálta. Továbbá a múlt heti FaceTime beszélgetés Yvonne
nénivel is arra mutatott, hogy tovább kell lépnie.
Yvonne már egy évtizede Új-Zélandra költözött, de mindig
tartották a kapcsolatot, e-maileket váltottak, és évente többször
beszéltek is. Amikor felhívta a nénit a hetvenedik születésnapja
alkalmából, Dawn a végén mesélt Yvonne-nak a Seth-féle ígéretes
kapcsolat végéről.
– Ó, angyalkám, milyen kár. Bár én azt hittem, hogy te is olyan
karrierista lány vagy, amilyen én voltam. Fogalmam sem volt róla,
hogy bébiket akarsz kipottyantani.
Yvonne sikeres könyvelő volt, aki sosem ment férjhez, és gyereket
sem akart.
– Karrierista lány vagyok – pillantott le Dawn saját lapos hasára. –
És sosem akartam gyereket. De rájöttem, hogy most már akarok. És
végül is nem olyan nagy dolog, elérhetem mindkettőt.
 – Ó, kislány! Nos, örülök, hogy az a bizonyos ketyegő óra az én
fejemben sosem szólalt meg. Mármint sok szerencsét neked,
angyalkám, de akkor jobb, ha továbblépsz. Hány éves is vagy?
Harminchat?
Könyvelő létére a néni képtelen volt megjegyezni a számokat.
– Harminchét – felelte Dawn.
Majdnem harmincnyolc.
– Akkor jobb, hg. sürgősen szeded a sátorfádat. Anyád harminchat
évesen beleszaladt a menopauzába, harminc-nyolc évesen pedig már túl
is volt rajta. Te még menstruálsz, angyalkám?
– Igen.
– Nézesd meg magad, mert ki tudja, hány petesejted maradt.
Fagyasztasd le őket, vagy ilyesmi. Vagy találj valakit, akinek már van
saját gyereke, és akkor nem kell neked végigcsinálnod az egész
tortúrát. Láttad a tévében azokat a szülős műsorokat? Komolyan
mondom, olyanok, mint a texasi láncfűrészes gyilkosságok.
Dawn nagyon szerette a nagynénjét, az empátia és a megértés
azonban nem tartoztak Yvonne erősségei közé. Erről a korai
menopauzáról sem tudott eddig; az anyja tizenöt évvel ezelőtt halt meg
váratlanul szívrohamban, de termékenységi témákról sosem esett szó
köztük.
Most azonban sürgetővé vált, hogy foglalkozni kezdjen a dologgal,
ezért Dawn azt tette, amit ilyen helyzetekben mindig szokott: Összeírta
az érvek és ellenérvek listáját.
Sethnek csak végső kétségbeesésében mondta, hogy lefagyasztana
a petesejtjeit, de valójában nem akart ilyesmit tenni, és gyermekes
apához sem akart hozzámenni.
Ő saját gyereket akart, saját maga akarta kihordani, méghozzá a
lehető leghamarabb.
Egy dologra viszont egyáltalán nem volt szüksége: hosszú távú
partnerre. Egy spermadonor tökéletesen megteszi. Persze nem egy
névtelen senki a netről – Dawn olyan embert akart, akit legalábbis
személyesen ismer, a saját szemével láthat, és akivel elbeszélgethet.
 Vagyis a beszélgetésnél egy kicsit több is történne.
Ez volt az a döntés, amelyet egy héttel korábban meghozott, és a
ma esti mit sem sejtő donor érkezése bármelyik pillanatban várható
volt. Az előző három nem ütötte meg a mércét. Azért annyira nem volt
még kétségbeesett, hogy leadjon az igényeiből.
Miközben a megbeszélt borbár előtti asztalnál üldögélt és várt,
újrahúzta a száját rúzzsal. Ha a négyes számú versenyző sem lesz
megfelelő, akkor vannak még mások tartalékban, mielőtt elmenne arra
a meddőségi klinikára Exeterben. Hát igen, mindenre gondolni kell.
– Helló, Dawn! Micsoda este! Maga gyönyörű!
Dawn odafordult, és szőke hajat, dús pillájú kék szempárt,
készséges mosolyt és szép fogsort látott. Pipa, pipa, pipa.
– Niall! Örülök a szerencsének!
A férfinál valamilyen oknál fogva volt egy gitár is. A muzikalitás
határozott pluszpontot jelentett. Eddig minden jó.
– Ha ez történik, ha az ember letölt egy randiappot, akkor benne
vagyok. Maga az első találatom, és úgy látom, rögtön meg is ütöttem a
főnyereményt – tett elismerő kézmozdulatot a férfi, majd annak rendje
s módja szerint két puszival köszöntötte. – Már évekkel ezelőtt meg
kellett volna tennem, de akkor nem találkozhattam volna magával!
Ez nyilvánvaló hazugság volt, de Dawn nem bánta. A pasi
negyvenhat éves, szép a hangja, szép formájú a füle és a keze. Amikor
telefonon beszéltek, Dawn azt javasolta, hogy St. Ca-rysben
találkozzanak a Montgomery’sben, ám Niall erre azt mondta, hogy
egyszer már csalódott a helyben, és nem vágyik vissza, inkább
próbálják ki azt az új helyet Padstow-ban.
Ami azt jelenti, hogy jó ízlése van. Újabb pipa.
– Nem hiszem el, hogy maga mennyire szép – folytatta Niall,
miután kikérték az italokat. – Elnézést, nem szoktam ilyet csinálni,
de…
Elővette a gitárt, mintha játszani készülne rajta. Dawn megriadt.
– Maga meg mit művel?
 – Ön annyira gyönyörű, hogy szeretném eljátszani magának azt a
kis dalt, amit én magam írtam.
– Kérem, ne tegye. Ki nem állhatom, amikor énekelnek nekem. Ha
elkezd játszani, akkor én már itt sem vagyok – rázta a fejét Dawn. – És
ezt teljesen komolyan mondtam.
Niall megdermedt, és olyan arcot vágott, mint aki nem hisz a
fülének.
Most halálosan megsértődött volna? Mindennek vége?
Pedig a pasi külsőre osztályokkal jobb, mint a többiek.
Niall hirtelen szélesen elvigyorodott, és letette a gitárt.
– Szeretem az olyan nőket, akik tudják, mit akarnak.
– Nos, én eléggé tudom.
– Nagyra értékelem az őszinteségét – csillant fel a férfi szeme. –
Lehetek én is őszinte? Mielőtt ezt mondta volna, tízből kilenc ponton
állt. Így viszont már kilenc és félen.
Huh.
– Én nyolcra tenném magát – felelte Dawn. – De attól még van
helye a fejlődésnek, és ez magasabb pontszám, mint amit általában adni
szoktam.
– Maga fantasztikus – nevetett fel Niall.
– Tudom. Maga pedig roppant szerencsés.
Amikor elindultak az étterembe, teljesen természetesnek tűnt, hogy
megfogják egymás kezét. Csak úgy jött magától.
– Egy dolgot tisztázzunk előre – közölte Dawn. – Megnéztem a
neten ezt az éttermet, és eléggé drága hely.
– Kegyednek csak a legjobbat – bökte meg játékosan a csípőjével
Dawnt a férfi, miközben átmentek az öböl kanyarulatát követő úton. –
Már most tudom, hogy maga megérdemli.
– Meg hát – bólintott Dawn. – De nem szeretném, ha maga állná a
számlát. Ezt a vacsorát én szeretném kifizetni. Megérti, hogy miért
akarom ezt?
Niall megállt.
 – Ugye nem akarja lekötelezve érezni magát? Nem akar az adósom
lenni? Erről van szó?
– Pontosan – bólintott Dawn, és örömmel látta, hogy a férfi inkább
meglepődött, mintsem hogy megsértődött volna.
– Nos, akkor ez lesz nekem az első ilyen alkalom – villant fel ismét
a lebilincselő mosoly. – Nem is próbálok úgy tenni, mintha nem lenne
furcsa. – A nő arcát kezdte fürkészni, aztán megérintette, és Dawn
beleremegett, amikor a száján érezte a férfi meleg leheletét. – De azt
hiszem, hogy nem szeretném elrontani az örömét, úgyhogy fájó szívvel
bár, de belemegyek.
Jó modor, őszinteség, báj, megnyerő külső… Ki kérhetne ennél
többet? Remélhetőleg az ágyban is jó. Dawn diadalmas mosollyal
felelte:
– Ragaszkodom hozzá.
Ha ettől a férfitól megkapja, amit akar, akkor az utolsó fillérig
megéri a befektetés. Bizony ám.
 40. fejezet

– Ne haragudjon, asszonyom. Nem is tudom, hogy elmondjam-e

magának, de azt hiszem, mégis muszáj.
– Mit? – Majella el sem tudta képzelni, hogy az újságos Arthur
miért vág olyan komoly arcot az ajtóban. – Jaj, ne, csak nem felejtettem
el kifizetni a múlt havi újságokat?
– Nem, nem, semmi ilyesmi. A kislányáról van szó, Indiáról.
Rajtakaptam, hogy ki akart vinni egy csomag rágógumit a boltból, és
nem véletlenül. Láttam, amikor elrakta a zsebébe.
– Micsoda?
– Tudom, tudom. Visszarakattam vele, és nem fogok semmilyen
további lépést tenni az ügyben. De úgy gondoltam, hogy tudnia kell
róla. Legjobb az ilyesmit csírájában elfojtani, ugye érti, mire gondolok?
Mielőtt kezelhetetlenné válik.
– Annyira sajnálom, Arthur! – Majellának vadul kalapált a szíve. –
Mikor történt?
– Tíz perce. De ne izgassa fel magát, nem a maga hibája.
Arthur mindig is kedves fickó volt.
– Köszönöm, hogy szólt – felelte Majella.
Nem, nem izgatta fel magát, hanem rettenetesen dühös lett. Miután
sietve elhagyta a házat, húsz perccel később megpillantotta a lányát a
sétányon. Valahányszor India megállt egy kirakat előtt, Majellának
elakadt a lélegzete. Ha bemegy, ő rohanjon utána, nehogy elcsenjen
valamit? És vajon miért műveli ezt India? Teljesen értelmetlennek
tűnik az egész.
Diszkréten követte még percekig, továbbra is azon rágódva, hogy
mi történik. Majella látta, hogy India elfordul a boltoktól, és lemegy a
partra vezető lépcsőn. A távolból nézte a lány behúzott vállát és azt a
meghatározhatatlan valamit… Vereséget? Boldogtalanságot?
 India leült a homokra, és egy üveg kólát szedett elő a táskájából.
Kortyolt belőle néhányat, aztán a tengert bámulta. Majella a lépcső
tetején arra gondolt, hogy a lány normális esetben azonnal elővette
volna a mobilját, hogy aztán le se szakadjon róla, most viszont nem ez
történt. Úgy tűnt, hogy nagyon erősen gondolkodik valamin.
Majellában felmerült, hogy talán rum is van abban a kólában.
Amikor közelebb ért, India hátrafordult.
– Csapnivaló titkos ügynök lennél. Már ezer éve észrevettelek a
virágboltnál.
– Mi a fene folyik itt, India?
– Semmi.
– Arthur járt nálam.
– Sejtettem. Nem direkt volt. Csak véletlen. Elgondolkodtam.
– Arthur harminc éve vezeti azt a boltot. Elég rutinja van ahhoz,
hogy lássa a különbséget.
– Akkor hívjátok a rendőrséget, rajta. Dugjatok be egy cellába. Egy
csomag rágó belekerül akár hatvanöt pennybe is.
Majella dühe kissé alábbhagyott. India dacosan felelgetett, de a
szemében fájdalom látszott, és egész testében remegett.
– Mi a baj, kicsim?
– Semmi – fogta át a térdét India, és a fejét rázta, miközben tovább
bámulta a tengert.
– Születésed óta ismered Arthurt. Hogy lophattál tőle? A világ
legrendesebb emberétől?
India szemét elöntötte a könny.
– Szomjas vagyok – bökött Majella a kólára. – Ihatok egy kortyot?
Lecsavarta a kupakot, és beleszagolt a folyadékba.
– Nem vagyok zugivó, ha erre gondolsz.
Majella belekóstolt. Sima kóla volt.
– Bármi bajod is van, nekem elmondhatod. Együtt megoldjuk.
Újabb fej rázás.
– Drogozol?
– Nem.
 – Terhes vagy?
– Nem.
– Valami sráccal van a gond? Vagy az iskolával? Mostanában
teljesen kifordultál önmagadból. A vizsgák miatt izgulsz? – Majella
kezdett kifogyni az ötletekből. – Valaki bánt?
– Egyik sem. Semmi. – Egy könnycsepp csordult le India arcán. –
Jól vagyok.
Majellának elszorult a torka.
– Violet tudja, mi a helyzet?
India lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.
– Ha nekem nem mondod el, legalább vele hajlandó vagy beszélni
róla?
Újabb fej rázás.
– Nem. Kérlek, anya, ne kérdezgess tovább. Minden rendben lesz.

Seth éppen egy hosszú megbeszélésről tartott vissza Bristolba csütörtök

délután, amikor üzenetet jelzett a telefonja. Félreállt, és látta, hogy
Majella írt:

„Most hívott téged valaki az irodában – azt mondja, anyád barátnője,

és muszáj beszélnie veled. Mondtam, hogy visszafogod hívni. Shelley a
neve, és itt a száma… ”

Seth összeszedte minden lelkierejét, és hívta a Majella által megadott

számot.
– Seth? Kedvesem, esküszöm, hogy anyád őrületbe kerget. Tegnap
óta hívogatom meg hagyom neki az üzeneteket, de megint nem kapok
semmilyen választ. Ennyire utál engem, vagy mi?
– Elment valami fürdőhelyre – magyarázta Seth. – Méregtelenítő
kúra Cotswoldsban, ahol már érkezéskor elveszik mindenkitől a
telefont. Tíz napig lesz ott, ha addig nem szöknek meg a résztvevők
csapatostul. Jóga, meditáció, búzafűlékúra meg ilyenek, úgyhogy akár
ez is megtörténhet.
 – Ez a nő teljesen megőrült! – kacagott fel sipítva Shelley. – Miért
akarná bárki is ezt tenni magával? Na de mit gondolsz, mit kéne
tennem? Muszáj lenne elmondanom neki, hogy Matteo meghalt, és ha
szeretne virágot küldetni a temetésére, akkor megvan a címe. A húga
üzent tegnap reggel, de nem lesz semmi nagy felhajtás, úgyhogy
Christina biztosan úgysem akarna elmenni. Csak a szűk család lesz ott,
azt mondta a húg.
Seth némán emésztgette a lazán előadott híreket. Akkor hát vége. A
férfi, aki valószínűleg az apja, halott. Mert őszintén szólva a sötét haj és
a sötét szem jó eséllyel utalhatott arra, hogy tényleg Matteo fia.
– Halló! Halló! Ott vagy még, drágám?
– Igen, itt vagyok. – Seth nagy levegőt vett. – Köszönöm, hogy
szóltál. Írd meg az adatokat üzenetben, és akkor én odaszólok a
gyógyfürdőbe, hogy értesítsék anyát.

Lainey éppen a felhajtót söpörte, amikor rádöbbent, hogy valaki figyeli.

Az út túloldalán egy negyven körüli, sovány nő ácsorgott, és befelé
bámult a kapun.
Amikor látta, hogy észrevették, közelebb ment.
– Helló, keresek valakit, és talán itt lakik…
– Az öregúr éppen alszik – felelte Lainey, mert Richard ebédelni
volt egy régi rendező barátjával, és most diszkréten hortyogott a
kedvenc nyugágyában a hátsó kertben, arcára billent kalappal.
– Nem urat keresek – felelte a nő. – Hanem egy Majella nevű nőt.
– Ó, elnézést! – Ezek szerint nem a rajongói klub egy újabb tagja. –
Igen, itt lakik, de nincs itthon. Nálam hagyhat neki üzenetet, ha
gondolja, át fogom adni.
– Esetleg maga is tud segíteni – szólt erre a nő. – Maga Majellának
dolgozik?
– Igen.
Lainey próbálta kitalálni, mire megy ki a játék. Remélte, hogy nem
Indiával történt valami, aki miatt Majella mostanában annyit aggódott.
Csak ne valami újabb lopási ügy legyen.
 – Maguk törtek be abba a bude-i házba a múltkor?
– Nos, igen – felelte Lainey, majd védekezőén hozzátette: – De
nem rossz szándékkal.
– Valami elveszett útleveleket kerestek – folytatta a nő.
– És az én exférjem találta meg őket az utcán.
– Hát persze! Azt akarja mondani, hogy Dan a maga exférje? Dan
megmentette az életünket! – kiáltott fel Lainey. – Ő volt a nap hőse. Az
utolsó pillanatban sikerült eljuttatnom az útleveleket Southamptonba. Ő
is itt van magával?
– Nem, egyedül jöttem… Te jó ég! – meredt a kertre Lainey válla
fölött a nő. – Az ott csak nem… ?
– Lainey! – kiáltott oda Richard a ház oldala mellől. – Egy kicsit
fáj a fejem, el sem tudom képzelni, miért. Lenne olyan drága, és hozna
pár fejfájás-csillapítót meg egy csésze teát?
– Persze! Egy pillanat!
– Az meg ki? – mutatott az öreg az idegen asszonyra. – Remélem,
nem egy újabb leány.
– A mindenit – bökte ki Dan exfelesége, amikor Richard
visszament a hátsó kertbe. – Dan említette, hogy van itt egy öregúr, aki
hasonlít Sir Richard Mylesra. De nem jött rá, hogy tényleg ő az.
Lainey a vödörbe ejtette a szivacsot.
– Jöjjön be. Az öreg morcos lesz, ha nem kapja meg a teáját. És
igyunk egyet mi is.
Miután Richard megkapta a tálcáját, ők leültek a konyhaasztalhoz.
– Nos, tulajdonképpen miért jött? – kérdezte Lainey.
Dan neje, akinek, mint menet közben kiderült, Sara volt a neve, azt
felelte:
– Remélem, hogy nem hangzik túl furán, de amikor Dan
visszahozta ide Majellát, akkor ő éppen találkozni készült valami
izgalmas férfival. – Az asszony zavartan tétovázott. – Szóval kíváncsi
vagyok, hogyan sült el a dolog.
– Teljes katasztrófa lett. A pasi szörnyű alak volt – vágta rá Lainey.
– És nem csak szörnyű volt, de egyben drogdíler is.
 – Te jó ég, ez borzasztó! – Aztán Sara helyesbített: – Vagyis
biztosan borzasztó volt ott és akkor, de hosszú távon talán jobb így. –
Megkeverte a teáját, aztán hirtelen hozzátette: – Tudja, szerintem Dan
nagyon megkedvelte Majellát.
Tyűha! Most jön a Végzetes vonzerő-jelenet? Lainey óvatosan
kérdezte:
– És… ez problémát jelent?
– Te jó ég, dehogy! Egyáltalán nem! Én azt szeretném, ha Dan
boldog lenne. Ezért is jöttem ide. Valahányszor Majella szóba kerül,
látom, hogy más lesz az arca. Mintha felderülne. Ezért azt ajánlottam
neki, hogy jöjjön ide és hívja el randizni, de ő nem hajlandó rá, mert
hátha tévedett, és nem is érdekli Majellát. Annyira csodálatos ember…
Ha maga esetleg rá tudná venni Majellát, hogy adjon neki egy esélyt,
biztosan nem bánná meg.
– Akar valami érdekeset hallani? – Lainey végre megvillanthatta a
széles mosolyt, amit eddig próbált elnyomni. – Majella azóta is veri a
fejét a falba, hogy nem kérte el Dan számát. De sehogy sem sikerült a
nyomára jutnia, csak annyit tud róla, hogy Exeterben lakik. Egyszerűen
fantasztikus, amit most közölt…
Most már mindketten nevettek, teljes volt a megkönnyebbülés.
– Ha megmondjuk nekik, hogy mi hoztuk össze a dolgot, lehet,
hogy nem lesznek hajlandóak belemenni. Tudom, milyen Majella:
rettegni fog, hogy valami félresikerül.
– Dan is ugyanilyen. Minél fontosabb neki valami, annál idegesebb
lesz.
– Akkor ki kell találnunk valamit – jelentette ki Lainey.
– Olyanok vagyunk, mint két tündér keresztanya – vélekedett Sara.
– És megoldunk mindent. – Diadalmasan kivett egy kekszet a
dobozból, és meglengette, mint valami varázspálcát. – Eddig egy kicsit
őrültségnek tűnt, hogy eljöttem. Most viszont már örülök, hogy
megtettem.
 41. fejezet

– Jaj, kérlek, ne! – Majella tudta, hogy erősnek kell maradnia, és

ragaszkodnia kell az álláspontjához. – Ne is próbálj rávenni, hogy
meggondoljam magam, mert úgysem fog sikerülni. Eldöntöttem, hogy
nincs több vakrandi, és komolyan is gondolom.
Miért nem képesek a többiek belenyugodni ebbe?
– De ez a pasi most nem egy randiappról van – jegyezte meg
Lainey ártatlan, kerek szemmel, őszinte ábrázattal. – És nem is igazán
vak, mert én láttam az illetőt, és tudod, hogy bennem megbízhatsz.
– Judi barátnőmről is azt hittem, hogy megbízhatom benne, aztán
mégis mi történt – borzongott meg Majella. – Azt hitte, hogy azonnal
bele fogok habarodni a kokós unokatestvérébe. Hogy a fenébe
gondolhatott ilyet?
– Nos, én sokkal jobb emberismerő vagyok, mint Judi. És biztos
vagyok benne, hogy ez a jelölt tetszeni fog neked. Amint elkezdtünk
csetelni, máris tudtam, hogy épp neked való. Olyan volt, mint a
szerelem első látásra, helyettes útján – ha majd megismered, örülni
fogsz, hogy hittél nekem.
Majella megrázta a fejét.
– Nem akarok találkozni vele, és nem hiszem el, hogy te jó ötletnek
tartod. Hogy beszélhettél meg vele bármit is úgy, hogy nekem nem
szóltál? Ez így oké.
– Ezt nevezik spontaneitásnak! – kiáltott fel Lainey. – Ezt nevezik
úgy, hogy megragadjuk a pillanatot, ahelyett hogy várnánk, hogy a sült
galamb a szánkba repüljön! Hát nem megmondtam előre, hogy
megtalálom neked a megfelelő pasit?
Lainey szemöldöke eltűnt valahol a frufruja alja fölött, és Majella
csüggedten látta, hogy Lainey tűzön-vízen át össze akarja hozni ezt a
szörnyű találkát.
 – Mégis hol találtad?
– A Mariscombe strandon! Frizbit dobáltam a kutyáknak, és
véletlenül fejen találtam hátulról, de nagyon kedves volt, és elkezdtünk
beszélgetni mindenféle vicces balesetekről meg kutyákról, és nagyon
tetszett neki Érnie és Glenda – ami azt illeti, ő is nekik –, aztán szóba
jött St. Carys, meg hogy én hogy kerültem ide, és hogy mennyire
szeretek nálatok dolgozni… Szóval jó sokat beszélgettünk – fecsegett
tovább Lainey –, és egész végig az járt a fejemben, hogy ti ketten
mennyire összeillenétek. Aztán eszembe jutott a találkozásod Dannel,
hogy nem merted elkérni a számát, mert túl kínos lett volna, ha nem
adja meg…
Majellába újra beléhasított a csalódottság és bánkódás keserű
érzése. Állandóan Dan járt a fejében azóta is, és most már biztos volt
benne, hogy ő lett volna a tökéletes férfi.
– Igen – bólintott szomorúan.
– Nos, sokkal könnyebb valakit randira hívni egy közvetítőn
keresztül. Ezért megemlítettelek téged, és hogy szerintem szívesen
megismernéd őt, ő pedig abszolút lelkes volt.
– Akkor sem akarok vele találkozni.
– Nézd, nem kényszeríthetlek. De szerintem nagyot hibázol, ha
nem mész el. Paddy kávézója előtt fog várni téged holnap délben. Csak
annyit kell tenned, hogy megiszol vele egy gyors kávét. Maximum tíz
perc. Utána pedig mehetsz világgá, ha akarsz, és megígérem, hogy soha
többé nem szervezek neked randit. – Lainey megvonta a vállát. – Nos,
mi a válaszod erre a visszautasíthatatlan ajánlatra?
Lainey-nek ez volt a szuperképessége: rávenni másokat olyasmire,
amit egyáltalán nem akarnak. Majella kelletlenül és legyőzötten felelte:
– De hisz azt sem tudom, hogy néz ki.
– Hát… barátságosnak, kedvesnek és aranyosnak.
– Úgy értem, hogyan fogom megismerni?
– Ne aggódj – felelte diadalmasan Lainey. – Én is megyek veled.
Másnap, miközben Lainey-vel az íves parti sétányon a kávézó felé
tartottak, Majellának majd kiugrott a helyéből a szíve. Mostanra
mindennél jobban bánta, hogy beadta a derekát.
Megszólaltak a templomi harangok, pontosan dél volt. Majella úgy
érezte magát, mint egy fordított Hamupipőke.
– Ha nem tetszik a kinézete, le se ülök vele. Egyszerűen sarkon
fordulok, és hazamegyek.
– Rendben – felelte Lainey. – Mindazonáltal szerintem tetszeni fog.
– Kezdek rosszul lenni.
– Ugyan már. Lazíts, és jó lesz.
– Egy csésze kávé, és semmi más. És ne leselkedj utánunk. Anélkül
is elég rossz lesz, hogy nézel minket messziről, mint az állatkerti
majmokat.
– Megígérem, hogy nem foglak nézni.
Kiértek a kanyarból, és meglátták Paddy kávézóját. Majel-la
végignézett a kinti asztalokon, de csak egy magányos férfit látott, aki
vénségesen vénnek tűnt. Tehát vagy késik, vagy bent ül, vagy el se jön.
Megkönnyebbülés és düh közt ingadozva szólalt meg:
– Ha felültetett a pasi…
Aztán elhalt a hangja és zúgni kezdett a füle, mert az egyik
négyszemélyes asztalnál, egy nevető barna nő és két fiatal lány mellett
Dant pillantotta meg.
Dan.
Jóságos ég! Ez tényleg ő, a családjával, a feleségével és a lányaival,
és annyira jó őt újra látni, egyben annyira szörnyű is.
– Mi a baj? – érdeklődött Lainey, mert Majella megtorpant, és
szinte kővé dermedt.
Majella leválasztotta a nyelvét a szájpadlásáról.
– De hisz ez… ő.
– Kicsoda?
– Nézd. Ott, azzal a nővel meg a lányokkal. Dan.
– Hű, tényleg! Hát ez igazán nagyszerű!
 Abban a pillanatban egy magas férfi lépett ki a kávézóból, a
kezében csészével, és üres asztalt keresett.
– Ő az? – kérdezte félve Majella. – Akivel találkoznom kellene. Te
jó ég, ez így nem fog menni, hogy egy idegennel beszélgessek Dan orra
előtt, ez semmiképp se…
– Észrevett minket! Gyerünk! – Lainey karon ragadta Majellát, és
felkiáltott: – Hellóóóóóó! – majd vonszolni kezdte maga után az
asszonyt.
Majella egyszerre volt megdöbbenve a helyzettől és feldobódva az
adrenalintól, mert Dan alig húsz méterre volt tőlük.
Habár a férfi és elvileg elvált felesége olyan fesztelenül viselkedtek
egymással, hogy félő volt, talán mégis boldog házasok.
– Mondd meg annak a másiknak, hogy nem fog menni.
Majella próbálta megvetni a lábát az aszfalton. A férfi ekkor rájuk
nézett; közelebbről nézve erősen lószerű volt az arca.
– Nem emlékszel, mit mondtam? Csak nyugi – felelte Lainey. –
Sosem választanék neked olyat, aki nem tetszene.
Ennek ellenére úgy tűnt, Lainey-nek most mégis sikerült
kiválasztania egy tényleg nagyon hosszúkás fejű, hatalmas, sárga
fogakkal rendelkező alakot. Majella tarkóján patakokban folyt a
veríték, miközben próbált tudomást sem venni Danről és családjáról.
Legnagyobb meglepetésére azonban Lainey megállás nélkül elhaladt a
lófejű férfi mellett, és vidáman megszólalt:
– Kellett hozzá némi győzködés, de a végén hajlandó volt eljönni.
Magukra hagyjuk a fiatalokat?
Majella egy pillanat múlva már ott ült Dannel szemben az üres
asztalnál, melyen csak néhány félig megivott üdítő árválkodott. Lainey,
Dan exneje és a két lány eltűnt a part irányába.
– Nos – szólalt meg végül Dan –, úgy tűnik, szépen felültettek
minket.
– Teljesen össze vagyok zavarodva – jegyezte meg Majella remegő
kézzel. – Nem is értem, hogy történt.
Dan a szemébe nézett.
 – Amikor a barátnőd azt mondta, hogy kellett némi győzködés, az
azért volt, mert tudtad, hogy velem fogsz találkozni?
– Micsoda? Dehogy! Azért nem akartam eljönni, mert Lainey azt
mondta, hogy valami idegennel akar összehozni. Azt hittem, hogy ő az
– bökött Majella reszketegen a magányos férfi felé, aki épp nekifogott
újságot olvasni.
– Úgy néz ki, mint egy szamár – morogta Dan.
– Szerintem is. – Kérdések tömkelegé kavargott Majella fejében. –
Te tényleg elvált vagy?
– Hát persze. Na és mi lett azzal a pasival a barátnőd
vacsorapartiján?
– Féláron akart kokaint rám sózni – húzta el a száját Majella. –
Visszataszító alak volt.
– Hú, ez tényleg nem túl jó – mosolyodott el végre Dan.
– Ne haragudj, de még mindig próbálom felfogni a helyzetet. Te
tudtad, hogy én itt leszek?
A férfi a fejét rázta.
– Egyszer-kétszer úgy mellékesen megemlítettelek Sarának. Vagy
talán háromszor-négyszer is – fűzte hosszá szomorkásan. – Aztán
tegnap megjegyezte, hogy miért nem jövünk le Cornwallba és töltünk
el egy jó kis napot St. Carysben, hisz ezer éve nem voltunk itt, én pedig
örömmel ráálltam. Titokban abban reménykedtem, hogy talán
véletlenül összefutok majd veled, mert… nos, mert azt hiszem, hogy
szerettelek volna újra látni.
– Ezek szerint a feleséged… az exfeleséged szervezte meg az
egészet? Lainey-vel együtt? – Majella még mindig próbálta feldolgozni
az eseményeket.
– Amikor a múltkor elhoztalak, láttam a névtáblát a házon.
Biztosan megemlítettem Sara előtt. Talán még a Google Earthön is
megmutattam neki. Tudod, csak úgy.
Ha Dan őszinte, akkor ő miért ne lehetne az?
 – Én meg arra gondoltam, hogy jövő júniusban elmegyek megint
Bude-ba, hátha véletlenül összefutunk újra – hallotta saját magát
Majella.
– Tényleg?
Majella elvörösödött.
– De így sokkal jobb.
– Egyetértek. És gyorsabb is. Apropó, remekül nézel ki – intett Dan
Majella és türkiz nyári ruhája felé. – Kicsit más, mint a múltkor. Nem
mintha akkor nem lettél volna csodálatos… Bocs, nem úgy értettem.
– Most tiszta ruha és smink van rajtam – mosolyodott el Majella. –
Valamint nincs óriáspók a hajamban. Remélem.
– A szemöldököd is olyan más. Szimmetrikus.
– Gondoltam, kipróbálom ezt is, a változatosság kedvéért. –
Majella a férfi palackzöld pólója felé bökött a fejével. – Na és hol
maradnak a cicák?
Dan szeme felcsillant.
– Csoda, hogy egyáltalán felismertük egymást.
Paddy jött oda, hogy felvegye a rendelést. Kávét kértek. Miközben
Dan tovább morfondírozott azon, hogyan kerülhettek ebbe a helyzetbe,
Majella azon kapta magát, hogy kezd lehiggadni. Boldogságot érzett,
bár még mindig alig-alig hitte, hogy minden akadály ellenére újra
egymásra találtak. Ráadásul éppen olyan természetesen és tökéletesen
történt, mint ahogy az álmodozásai közepette remélte.
– Te tudtad, hogy hol lakom, bármikor lejöhettél volna
meglátogatni – jegyezte meg Majella, miután Dan kikövetkeztette,
hogy Sara lejött St. Carysbe, és itt megtalálta Lainey-t.
– Nem lett volna bátorságom hozzá. Azt sem tudhattam, hogy
összejöttél-e azzal a másik fickóval, vagy hogy egyáltalán érdekellek-e.
Az is megtörténhetett volna, hogy egyszerűen az arcomba nevetsz. És
ha így történt volna, soha az életben nem mertem volna megint nőre
nézni, randizásról már nem is beszélve.
 Halvány mosoly jelent meg Dan szája szögletében, és Majella
majdnem kibökte: „Lehet, hogy már nem is kell. Hiszen itt vagyok
neked én.”
Mert titokban ezt gondolta és remélte, de nem akarta elijeszteni a
férfit. Inkább csak annyit válaszolt:
– Nem nevettem volna.
– Ez igazán megnyugtató. De akkor sem mertem vállalni a
kockázatot.
Milyen szép az ajka.
Majella megkeverte a kávéját, aztán letette a jobb kezét az asztalra,
tenyérrel lefelé. Dan ugyanezt tette a bal kezével. Az ujjaik vége alig
néhány centire volt egymástól. Bármilyen őrültségnek is tűnt, Majella
gyomra várakozóan bizseregni kezdett, mert a pók eltávolításán kívül
semmiféle testi kontaktus nem volt még közöttük.
Vagy akár bármilyen más kontaktus.
Néha erőt kell vennünk magunkon, nem igaz? Vállalni kell a
kockázatot.
Majella próbaképpen egy kicsit megmozgatta az ujjait, és néhány
milliméterrel közelebb tolta a kezét Danéhez.
A férfi odanézett, aztán felpillantott, és ujjaival egy egészen picit
közelebb araszolt.
Most már mindketten mosolyogtak. Mivel Sara megtette helyettük
az első lépést, nyugodt szívvel élvezhették a helyzetet. Egyszerre
csúsztatták egyre közelebb a kezüket, míg végül találkoztak az ujjaik.
És zsumm, ott is volt, és egyszeriben elsodorta magával az elmúlt
hetek összes rossz randiját. Ez a pillanat, ez a tökéletes pillanat, most
csak ez számított…
Majella majd leesett a szélerői, amikor a mobilja megszólalt, és
teljes hangerővel bömbölni kezdett egy dalt, amit a gyerekek állítottak
be neki új csengőhangnak valamelyik este. Épp erre volt szükség a
nagy pillanathoz. Kotorászni kezdett a táskájában, hogy elhallgattassa.
 – Elnézést, de a kicsi fiam megváltoztatta a csengőhangomat a saját
kedvenc dalára… Ó, Lainey írt – takarta el a kijelzőt a naptól, és
hangosan felolvasta:
„Ez a menekülési lehetőséged. Ha utálod az egészet, csak írj, és
megyek, hogy kimentselek. Ha viszont jól érzed magad, integess ide
nekünk – a Mariscombe strandon vagyunk. ”
Dan felvonta az egyik szemöldökét.
– Vajon melyiket fogod csinálni? Megöl a kíváncsiság.
Együtt álltak fel, átmentek a terasz bal felére, ahonnan beláthatták
az egész partot. Ott is voltak a többiek – Lainey és Sara a két lánnyal és
vadul integettek.
Miközben visszaintegettek, Dan fél kézzel átfogta Majella derekát,
és Majella szíve megtelt büszkeséggel, mert ez még sokkal jobb érzés
volt, mint amikor csak az ujjhegyeik érintkeztek.
– Sara teljesen odalesz magától – jegyezte meg Dan, miközben a
lányai a homokon ugráltak.
– Lainey is.
Ebben a pillanatban újabb üzenet érkezett:
„Na mit mondtam?! Bocs, de nem tudtam megállni!”
 42. fejezet

A Menhenick House-ban finoman szólva is vegyes volt a hangulat.

Lainey örült Majellának – amióta találkozott Dannel szombaton, csak
úgy ragyogott a boldogságtól. A másik oldalon azonban ott volt Seth,
aki nemrég jött meg Bristolból, és próbált úgy tenni, mintha minden
rendben lenne, pedig nyilvánvalóan semmi sem volt rendben. Továbbá
a kettejük kapcsolata olyan hirtelen szűnt meg, mintha sose lett volna.
Mintha csak megnyomtak volna egy gombot.
Ezért aztán a keddi reggelinél Lainey nem igazán örült Kit buzgó
segítőkészségének.
– Jól vagyok – erősködött a lány. Szabadnapja volt, és Cotswoldsba
akart menni, meglátogatni a nagymamáját. – És tényleg szívesen
megyek vonattal.
– Vonatokkal – hangsúlyozta Kit. – Hány óra alatt fogsz odaérni? –
Mivel hallotta, hogy Seth Cirencesterbe megy, hogy meglátogassa az
anyját a gyógyfürdőben, Kit fölvetette: – Lainey nagyija nem lakik
messze onnan. Nem tudnád elvinni, visszafelé meg felvenni?
Seth kénytelen volt felajánlani a segítségét, Lainey pedig kénytelen
volt elfogadni.
Annak ellenére, hogy nyilvánvalóan egyikőjük sem akarta.
Az út Cornwalltól Cirencesterig kellemesen akadálytalan volt, de
attól még feszélyezett. Seth röviden elmesélte, hogy Matteo meghalt
Olaszországban, és ezt személyesen kell elmondania az anyjának, ezért
az utazás. Majd udvariasan érdeklődött Lainey Ivy nevű nagymamája
felől, mire Lainey hasonlóan udvariasan előadta, hogy szereti minden
évben legalább néhányszor meglátogatni őt.
Az út hátralévő részére Lainey lehunyta a szemét, és alvást színlelt.
Ami nem volt könnyű egy olyan ember mellett, akinek a puszta
jelenlétébe is beleborzongott. És akihez annyi reményt fűzött, hogy
aztán az illető látszólag minden ok nélkül teljesen elveszítse az
érdeklődését iránta.
– Itt már bárhol jó lesz – szólt Lainey, amikor elérték a piacteret,
Cirencester központját.
– Biztos? – Seth megállt, hogy kitegye. – Most egy óra van. Fél
ötre visszajövök érted. Ha bármi van, hívj!
Mindezt úgy mondta, mintha alig bírna Lainey-re nézni. A lány
kikötötte magát.
– Rendben. Itt foglak várni. Kösz a fuvart.
Seth bólintott, és elfehéredő ujjakkal szorította a kormányt.
– Szívesen. Érezd jól magad.
– Te is. Vagyis bocs – kapott észbe Lainey, amikor rájött, hogy
Seth épp egy halálhírt akar közölni. – Remélem, nem lesz túl nehéz.
Újabb kurta bólintás.
– Kösz. Akkor majd találkozunk.
Amint a kocsi eltűnt szem elől, Lainey a vállára vetette a táskáját,
és átment az utca túloldalán lévő taxiállomásra.
Seth kihajtott Cirencesterből, és Lainey hirtelen támadt hiánya
éppen olyan fizikai erővel ütötte meg, mint az a kín, amit idefelé érzett,
amikor a lány ott ült mellette.
Egyszerűen képtelen volt derűs, könnyed csevegést folytatni,
mintha mi sem változott volna az életében. Kimerültnek érezte magát,
és folyamatosan attól rettegett, amit a jövő tartogathat a számára.
Érzései Lainey iránt mit sem változtak, de már nem engedhette meg
magának, hogy kimutassa őket. Ha az ember szeret valakit, nem
kockáztathatja meg, hogy esetleg hosszú évekig vagy évtizedekig tartó,
kimondhatatlan kínoknak tegye ki őt.
És nem csak Lainey-t. Ott volt a család többi tagja is. Őket is
sújtani fogja a helyzet.
Miközben vezetett tovább, Seth számba vette az előtte álló
lehetőségeket, legalább egymilliomodszor. Először is megcsináltatja a
DNS-tesztet, ami megerősíti, hogy tényleg Matteo fia-e. Miután látta a
férfi fényképét, és mediterrán színeik nagyon hasonlítottak egymásra,
Seth egyre biztosabb volt benne, hogy rokonok. Utána elmegy egy
genetikushoz, és belevág a következő tesztbe, hogy kiderítsék, nála is
kifejlődhet-e a betegség, amire jó 50 százalék esély állt fenn. Az eljárás
sem volt egyszerű; a szabályok szerint több hónapos szakértői
konzultáció szükséges még a vizsgálatok megkezdése előtt.
Ami azt jelenti, hogy ez az áthatolhatatlan jégtömb a mellkasában
még jó pár hónapig meg fog maradni. És utána? Nos, vagy minden
rendbe jön, és az élete visszatér a régi kerékvágásba, vagy…
Vagy nem.
Seth mély levegőt vett, és lehúzta az ablakot, mert Lainey
parfümjének illata halványan még ott lebegett a kocsiban, és
visszahozta az emlékeit arról a tengerparti estéről, amikor szándékosan
halogatta a pillanatot, hogy megtegye azt a bizonyos első lépést, ami
után már nincs visszaút.
Ennyit az alapos tervezésről, és arról az illúzióról, hogy a jövő már
nem is lehetne ennél tökéletesebb.

A gyógyszálló eldugva lapult meg az erdő határában, Lechdale és

Fairford között. Seth előző este utánanézett a neten, és azt találta, amit
várt: idillikus menedék a külvilág stresszétől, ahol relaxálhatsz,
kitágíthatod a tudatodat, felerősítheted a lelkedet.
Csupa hatásvadász halandzsa, méghozzá igen borsos áron, de az
anyja ragaszkodott hozzá. Hosszú hónapok fáradságos bulijai és világ
körüli nyaralásai után Christina szívesen lazított egy kéthetes
salátaevéssel, jógával, meditációval, auratisztítással és rengeteg
gyanúsan zöld zöldséglével.
Mindez biztosan csodákat művelhetett a spirituális állapottal, de
Seth biztos volt benne, hogy nála nem működne.
Megállt az impozáns, kőoszlopos bejáratnál, kivette a telefonját a
kesztyűtartóból, és az inge zsebébe csúsztatta, ahol takarta a zakója.
– Drágám, micsoda meglepetés! – üdvözölte őt Christina a második
emeleti, hatalmas lakosztály bejáratánál. Az asszony elefántcsont színű,
lágy és libbenő pamutruhát viselt. Szőke haját hátrafogta sminkeletlen
és egészségtől ragyogó arcából. – Nézd csak a bőrömet, épp most
kaptam egy olajos kezelést, amiben aranyszemcsék voltak. Mi szél
hozott ide?
– Erre jártam – nyomott óvatos puszit Seth az egyik csillámló
pofacsontra. – Gondoltam, beugrom, és megnézem, mi van veled.
– Persze borzasztó az egész, nincs se alkohol, se olyan étel, amit
bárki is jó szívvel meg tudna enni, de hát pont ez a lényeg. Fantasztikus
ez a hely. Némelyik ember egy kicsit fura, mert állandóan a spirulina
csodáiról beszélnek, mintha fizetést kapnának érte… Viszont van egy
jóvágású pasi, akit már kinéztem magamnak.
Christina életében mindig adódott egy jóvágású pasi. Seth a nyitott
ablak melletti asztalra és székekre mutatott.
– Nem ülünk le?
– Dehogynem! Semmi normálissal nem tudlak megkínálni, de
ebből van bőven – nyitotta ki a minibárt, és felmutatott egy kancsót,
amiben mintha pürésített kelkáposzta lett volna. – Huszonhét
különböző vitamin van benne!
– Kösz, nem kérek.
Seth arra gondolt, hogy fel kéne világosítani az anyját arról,
miszerint nem is létezik huszonhét különböző vitamin.
– Meg nyolcvanháromféle enzim és nyomelem. Egyórás előadást
hallgattunk végig róla – bólogatott élénken az asszony, és elővett két
poharat. – Kóstold meg, és meg fogsz lepődni. Az egész testedet
beindítja!
Amikor végre leültek az érintetlen smoothie-k mellé, Seth
megszólalt:
– Anya, Shelley nem tudta, hol vagy. Próbált téged elérni.
– Arról én nem tehetek. Megmondtam, hogy ide nem engednek be
mobiltelefont – közölte Christina. – Te tudtad, hogy valahányszor
megnézel egy közösségi oldalt, az agyadat szó szerint több trilliárd
negatív elektromos hogyishívják éri? Nekem fogalmam sem volt róla.
– Nem hinném, hogy ez teljesen így lenne – csóválta a fejét Seth.
 – Pedig így van! Ez a Zebedee nevű pszichoterapeuta pont tegnap
beszélt erről. Ő aztán minden tud a negatív elektromosságról, amit csak
tudni lehet.
– Anya, Shelley nem tudott elérni téged, ezért engem hívott.
– Az ég szerelmére, a zsírleszívásáról van szó? Azt akarja, hogy én
is elmenjek vele, hogy egyszerre csináltassuk meg a lábunkat, de a
helyzet az, hogy nekem nincs szükségem rá.
– Nem erről van szó. – Seth kivárta, hogy az anyja odafigyeljen rá.
– Hanem Matteóról. Shelley újabb üzenetet kapott a húgától. Nagyon
sajnálom, de Matteo meghalt.
– Ó. – Christina hátradőlt, és ezüst karperecéi megcsörrentek,
amikor a szája elé kapta a kezét. – Értem. Milyen szomorú. Szegény
Matteo.
– Hát igen – fújta ki a levegőt Seth.
– És veled mi van? Te… jól vagy?
Seth bólintott.
– Jól.
A napbarnított, csillámló arcon egy könnycsepp csordult végig, és
Christina letörölte a kézfejével.
– Mindnyájan tudtuk, hogy meg fog történni. Nem hiszem el, hogy
ennyire felzaklat. De csodálatos fiú volt. Mindig öröm volt vele lenni.
És olyan szép szeme volt – emelte föl a tekintetét, és Seth tudta, hogy
az ő szemét hasonlítja össze Matteóéval.
– Zártkörű temetés lesz – folytatta Seth. – Csak a szűk család. De
virágot küldhetsz, ha akarsz. Vagyis én küldhetek a nevedben.
– Ez nagyon kedves ötlet, drágám. Ezt fogom tenni. Hol lesz a
temetés?
– Santa Maria Rezzonicóban.
Seth a zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját. Christinának
elkerekedett a szeme.
– Te jó ég! Hogyhogy nem kobozták el tőled?
– A recepciónál megkértek, hogy adjam le a mobilomat, én meg
odaadtam a régit. – Bekapcsolta a készüléket, és megkereste, amit
akart. – Tessék. Shelley továbbította Marco húgának e-mailjét,
úgyhogy megvan minden információ.
Odaadta az anyjának a telefont az olasz újságból kifotózott
gyászjelentéssel, és kibámult az ablakon a rózsakertre, amíg Christina
olvasott. A kerten túl, a telek egy távoli sarkában tajcsiedzés folyt
éppen. A másik irányban törökülésben kuporgó emberek meditáltak. A
távolban kis, kékesszürke füstpamacs szállt fel a bokrok közül, annak
jeléül, hogy egy elkeseredett lélek rejtőzik ott egy szál tiltott
cigarettával.
Seth visszanézett az anyjára, és látta, hogy az asszony a telefonra
hajolva villámsebességgel ír valamit.
– Anya, mit művelsz? – kapta ki a kezéből a készüléket, nehogy
Christina valami ostobaságot írjon Matteo húgának, de aztán meglátta a
kijelzőt, és elkeseredetten megcsóválta a fejét. – Facebook? Ez
komoly?
– Elnézést, de képtelen voltam ellenállni. Nagyon nehéz egyik
pillanatról a másikra leszokni. Na jó – hallatott Christina szenvedő
sóhajt –, kitörölheted.
Az üzenet az egyik barátnőjének szólt, és azt kifogásolta, hogy a
vacsorához nem szolgálnak fel bort, és a legközelebbi bolt is
kilométerekre van, ezért nem tud kiszökni egy kis chipsért meg
csokiért.
Úgy tűnt, hogy nem viseli meg túlságosan Matteo halálhíre.
Seth törölte a beírt szöveget, és visszatért Matteo húgának
leveléhez. Most csak odatartotta Christina elé, hogy az asszony lássa,
de ne tudjon hozzányúlni.
Christina közelebb hajolt, és sokáig némán olvasott. Seth próbált
elhessenteni egy legyet, ami az ablakon keresztül repült be. A légy
megtelepedett Seth smoothie-s poharának peremén, ami remek kifogás
volt arra, hogy véletlenül se igyon belőle.
– Itt az áll, hogy Matteo Romano – pillantott fel értetlenül az anyja.
– Az ki?
– Hát ő – felelte Seth.
 Christina karika fülbevalója megcsörrent.
– De ez nem stimmel! Az én Matteómat Matteo Mancininak hívták.
Seth pislogott.
– Micsoda? De hát Shelley azt mondta, hogy ő az. A szép hajú
Matteo.
– Hát haja, az tényleg volt! Hosszú és rengeteg, mint egy
rocksztárnak!
Sethnek meglódult a szívverése: itt valami zavar van.
– De hisz a saját húga küldte az e-mailt. Ő csak tudja, hogy ki a
bátyja.
– Nagyon fura az egész. Neki biztosan nem ez volt a vezetékneve –
mutatott Christina a szövegre a kijelzőn. – És a születési dátuma sem
stimmel.
– Biztos vagy benne?
A születési dátumok sosem voltak az anyja erősségei.
Az anyja dühösnek tűnt, amiért kételkedik benne.
– Persze hogy biztos vagyok. Matteónak szilveszterkor volt a
születésnapja, ezért is nem felejtettem el.
 43. fejezet

Seth szíve már úgy dübörgött, mint egy felszállásra készülő helikopter
rotorja. Visszahúzta a telefont, és legörgette a képet az e-mail végéig, a
csatolt fotóhoz. Kissé bizonytalan kézzel tartotta Christina elé, aki
beható pillantással meredt a kijelzőre.
– Te jó ég, ez őrület – kiáltott fel. – Ez nem ő, ez a másik Matteo!
A másik Matteo…
– Emlékszem rá – folytatta az asszony. – Szerintem soha nem
hallottam a vezetéknevét, de ugyanazokba a klubokba járt, mint mi,
úgyhogy ismertük. A Carnaby Street punkjai közé tartozott, és
félméteres, kék mohikánfrizurája volt. Aranyos fiú volt, de sosem
feküdtem le vele – ráncolta az orrát Christina. – Egy kicsit túl ösztövér
volt az ízlésemnek. Szegény Mattie, kár érte. Küldjünk azért virágot,
még ha nem is ő az, akire gondoltunk?
Seth nem volt biztos benne, hogy teljesen érti, ami elhangzott.
Majdnem levegőt venni is elfelejtett. Amikor az ember rájön, hogy a
lottószelvényén beikszelt számok megegyeznek a kihúzott számokkal,
vajon hányszor kell újra és újra megnéznie, mielőtt tényleg elhiszi,
hogy nyert?
Christina megveregette a karját.
– Seth? Szerzel egy virágost és megszervezed? Valami nagy és
látványos legyen, sok pirossal és kékkel.
Seth bólintott, és megint megnézte Matteo fényképét, aki nem a
biológiai apja, és aki sosem feküdt le az anyjával, következésképpen a
génjeik sem egyezhetnek. A kép több évtizeddel korábban készült,
vélhetőleg a betegség kitörése előtt. A férfinak kiálló pofacsontja volt,
rövid, fekete haja és jókora sasorra, de igazából a sötét szem győzte
meg korábban Sethet a hasonlóságról, amikor Shelley továbbította neki
a képet.
 Gépiesen az asztalon álló pohár után nyúlt, és már majdnem
beleivott a rettenetes kinézetű zöld folyadékba, amikor észrevette a
felfordult legyet a habos felszínen. Az állat teljesen élettelen volt, ami
nem jelentett túl sok jót az emberi fogyasztókra nézve sem.
– Milyen vicces! – nevetgélt magában Christina. – Képzeld csak el,
mi lett volna, ha odautazom, és megjelenek a másik Matteo temetésén!
Még egy utolsó ellenőrzés. Ennek meg kell lennie.
– Ezek szerint az igazi Matteo vezetékneve Mancini.
– Az én Matteómé? Igen – bólintott Christina, és nagyvonalú
mozdulattal lebegtetni kezdte a kezét a feje mellett. – Hosszú, fekete
sörénye volt, mint egy oroszlánnak. Meg csodás mellkasa – egészen
ellágyult az emléktől.
Seth beütötte a nevet a Google keresőjébe, és elég sok találatot
kapott, ezért átváltott a képtalálatokra, és megmutatta őket az anyjának.
– Néhány éve én is megpróbáltam rákeresni, de nem találtam
meg… Hú, micsoda pasi! – mutatott Christina egy kaliforniai ortopéd
sebészre. – De sajnos nem ő az. Ez sem, ez sem… Na, ez biztos nem.
Ó…
– Mi az? – kérdezte Seth, mert Christina hirtelen elhallgatott.
– Megvan.
– Tényleg?
Az anyja bólintott.
– Igen, ez ő. Hoppá…
Seth hátradőlt, ebből a szögből nem látta jól a kijelzőt.
– Hogy érted azt, hogy hoppá?
– Van egy étterme Nápolyban. Meg egy nagy családja. Sokkal…
öregebbnek látszik.
Christina csalódottnak tűnt. Néha még mindig képes volt
meglepetést okozni.
Seth eddig cseppet sem akart bármit is megtudni a biológiai
apjáról, most azonban úgy fordította a telefont, hogy mindketten lássák
a képet. A család az étterem előtt sorakozott fel, és egymás vállát
átfogva mosolyogtak a fotósra. Két jókötésű fiú, három szép lány, egy
telt idomú, sötét hajú feleség… és Matteo Mancini, a büszke apa dús
ezüstös sörénnyel és széles mosollyal, ami azonnal, zsigerből
ismerősnek tűnt.
– Megőszült és felszedett pár kilót – biggyesztette a száját
Christina.
Seth a kép alatti hivatkozásra kattintott, ami egy weboldalra
mutatott. Onnan egy képgalériához jutottak, ahol további fényképeket
találtak a személyzetről és a vendégekről az étteremben. Seth
végiglapozta a fotókat, és megállt egy ünnepi felvételnél, amelyen egy
FELICE ANNO NUEVO! molinó alatt Matteo állt, BUON
COMPLEANNO! feliratú léggömbök között.
Boldog új évet! és Boldog születésnapot!
Ami nagyjából azt jelentette, hogy az ügy lezárult.
– Persze még most is egész jól néz ki – folytatta Christina. – De
amikor még fekete volt a haja, sokkal jobb volt.
Kopogtak az ajtón, mire Christina kiszólt:
– Tessék! – és csak ekkor döbbent rá, hogy Seth kezében ott a
telefon, Seth azonban gyorsan észbe kapott, és a dzsekije zsebébe
csúsztatta.
Mindketten a nyíló ajtó felé fordultak.
– Elnézést a zavarásért, de meghoztam a holnapi menüválasztékot.
– Egy mosolygó nő jött egy papírlappal. – Abszolúte ajánlom a tófűt és
a pitypangropogóst búzafűvel, és…
Seth mobilja abban a pillanatban megcsörrent, mire a nő arcáról
lehervadt a mosoly.
– Elnézést – szabadkozott Seth, pedig egyáltalán nem bánta.
– Ide nem lehet telefont behozni, uram. Azt hiszem, ezzel ön is
tisztában van.
– Elfelejtettem, hogy itt van nálam.
– Ha ideadja nekem megőrzésre, akkor folytathatja a látogatást, és
a recepción átveheti távozáskor.
Seth hátratolta a székét, és felállt.
– Köszönöm, de szükségtelen. Már úgyis menni készültem.
 ***

Kiérve a szanatórium területéről még vezetett néhány kilométert, csak

aztán állt ki az út szélére és kapcsolta le a motort.
A feje zúgott az adrenalintól, a megkönnyebbüléstől és a
felismeréstől, hogy visszakapta az életét. A szabadság és a túláradó
hála érzése töltötte el. A rettegés és a kín messze szállt, csak az öröm
maradt és a megbecsülés… nagyjából minden iránt.
De főleg a családja iránt.
És még inkább Lainey iránt.
Leírhatatlanul szerencsésnek érezte magát. Hirtelen eszébe jutottak
mindazok, akik rosszabbul jártak, mint ő, akik nem húzták ki azt a
„Kiszabadultál a börtönből” kártyát, amit ő éppen most kapott meg.
Hatalmas együttérzés lett úrrá rajta mindenki iránt, aki már átesett ezen
a genetikai vizsgálaton, és olyan eredményt kapott, amitől a legjobban
félt.
Az élet kegyetlen, az élet igazságtalan – időnként elviselhetetlenül
az. De Seth tudta, hogy sosem fogja elfelejteni azt, amit az elmúlt
három hétben érzett.
Kinézett a szélvédőn keresztül az előtte hullámzó kukoricaföldre, a
türkizkék égen szálló madarakra, és érezte, hogy összeszorul a torka.
Hosszú évek óta egyetlen könnyet sem ejtett, azóta, hogy Tony – az
igazi apja – meghalt, de most úgy érezte, hogy ez következik. A
mindent elsöprő megkönnyebbülés maga alá gyűrte.
Néhány könnycsepp, mint kiderült, csodákat művelt. De hát ki
tudhatta ezt előre? Amikor megvolt a katarzis, megtörölte a szemét,
majd az órájára nézett. Bármennyire is szerette volna azonnal felhívni
Lainey-t, és megkérni, hogy jöjjön máris, nem tehette meg, hisz Lainey
a nagymamáját látogatta meg.
Az a gondolat, hogy felhívja a lányt – amit egyelőre nem tehetett
meg –, megkésve bár, de eszébe juttatta azt a telefon-hívást, ami
kizökkentette visszavonultságától.
Vagy éppen segített neki megmenekülni tőle.
 Grace kereste, Ned, Stevie és Bay anyja, és Seth azt is tudta, miért
– aznap volt Ned tizenegyedik születésnapja, és Seth már előre küldött
neki egy doboz Star Wars legót.
Ideje visszahívni Grace-t.
Miután véget ért a túláradó hálálkodás, Grace derűsen folytatta:
– Még mindig odafent vagy Cotswoldsban, vagy már hazafelé
tartasz?
– Honnan tudod, merre járok? Ned nyomkövetőt szerelt a
kocsimra?
– Nem csak te küldtél neki ajándékot. Lainey csináltatott egy
egyedi pólót, amin Ned arcképe van egy csomó Star Wars-szereplő
között, és Ned le sem akarja venni. Felhívtam, hogy megköszönjem, és
megkérdeztem, hogy átjön-e teára, hogy találkozzon a fiúkkal. Akkor
mondta, hogy te fuvaroztad el a nagymamájához.
– Igen, én. Útba esett.
– Hát nem gyönyörű a hely neve? Goosebrook. Jaj, ezt ne csináld,
Stevie! Most mennem kell – hadarta Grace, miközben bútortologatás
zaja hallatszott a háttérből. – Mondd meg Lainey-nek, hogy vigyázzon,
nehogy leessen valami fáról! És még egyszer köszönöm a legót…
A hívás véget ért, de Seth továbbra is a kezében tartott telefonra
meredt.
Megnézte a Google Mapset, és látta, hogy míg Cirencestertől
nagyjából egyenes irányban van a gyógyszálló, addig Goosebrook még
sok kilométernyire van kelet felé.
Goosebrook.
Az nem lehet…
Negyven perccel később már ott volt a faluban, és látásból
felismert egyes részleteket: a Black Swan ajtaja fölött lengedező
cégért… a falusi bolt kitámasztott kobaltkék ajtaját… a hatalmas
lombozató gesztenyefákat, amelyek árnyékot vetettek a fűre, miközben
őrt álltak a fehérre meszelt városháza két oldalán.
Mikor is járt itt utoljára?
 Az anyja és az akkori pasija egy nyaralót béreltek ki a parknál, és
neki muszáj volt egy hétvégét velük töltenie. Seth úgy számolta, hogy
nagyjából húsz éve történhetett. Tizenkét éves volt akkor.
Leparkolt az út mellett, és kikászálódott a kocsiból, hogy
alaposabban szemügyre vegye az út menti épületeket. A régi iskola,
Bay Cottage és a fogadó az ajtót keretező rózsafüzérrel. A park másik
oldalán álltak a hatalmas cotswoldsi kőoszlopok a Fox Court bejárata
előtt, tőlük jobbra pedig a templom magasodott árnyas, rendezetlen
temetőkertjével.
Egy hatvan körüli, magas asszony tartott felé a járdán, a nyomában
fekete macskával. Összehúzta a szemét az idegen láttán, és kissé
gyanakodva méregette őt.
– Keres valakit?
Láthatóan úgy gondolta, hogy Seth betörő, aki ezen a környéken
kutat egy alkalmas ház után.
– Nem, köszönöm – felelte jámboran. – Csak megebédelnék a
kocsmában. Milyen szép cica!
Az asszony arca egy csapásra megenyhült.
– Köszönöm. – Elhaladt Seth mellett a farkát lengető macska
kíséretében, majd megállt, és visszafordult. – Apropó, nagyon finom a
csirkés pitéjük!
– Köszönöm – felelte Seth.
Az asszonynak igaza volt: a házi csirkés pite valóban kiválónak
bizonyult. Mire Seth kilépett a Black Swanből, már fél négyre járt.
Gyalog indult el felfedezni a falut, és egyre több ismerős helyre
bukkant útközben. Kiment a település szélére, és átkelt a patakon, majd
egy keskeny ösvényen egy juhlegelőhöz jutott. És igen, a magas
terméskő fal mögött a mező túlvégén ott állt a ház, amelyre annyira jól
emlékezett.
Persze így is előfordulhatott, hogy téved, de valahogy érezte, hogy
nem így van.
Elővette a telefonját, és Lainey-t hívta.
– Tessék! – vette fel a lány.
 – Grace hívott. Ő mondta, hogy Ivy nagyi Goosebrookban lakik.
Hol vagy most?
Csend.
– Goosebrookban.
– És miért hagytad, hogy Cirencesterben kitegyelek?
– Nem akartam, hogy kitérőt kelljen tenned miattam.
– Ne hülyéskedj – mosolygott bele Seth a telefonba. – Fél ötre ott
vagyok érted. A városháza előtti padon foglak várni, rendben?
Lainey még mindig óvatosan felelte:
– Rendben. Olyan… más a hangod.
– Tényleg?
– Egy pillanat! Honnan tudod, hogy van egy pad a városháza előtt?
– Google Maps. Akkor ott találkozunk – válaszolta Seth. – El ne
késs! – azzal véget vetett a hívásnak.
 44. fejezet

Lainey korábban ért oda. Még csak negyed 5 volt, amikor Seth
meglátta őt az utcán a park előtt. Ezt jó jelnek érezte.
Odalépve a pádhoz Lainey rákérdezett:
– Ugye már akkor is itt voltál, amikor felhívtál?
Seth bólintott, és intett a lánynak, hogy üljön le mellé.
– Itt.
– Anyukád jól van?
– Igen. Egészen… méregmentes. És hogy van Ivy nagyi?
– Remekül. Kilencvenéves, de szerintem a kétszáz évet is meg
fogja érni. – Lainey beható pillantásokkal méregette Sethet. – Most is
olyan más a hangod. Meg a kinézeted is. Valami történt. Mi folyik itt?
Ó, semmi különös. Csak épp visszakaptam az életem.
Seth nagy levegőt vett.
– Matteo a kulcs.
Belekezdett a történetbe, és amikor befejezte, Lainey hátrasimította
a haját a homlokából.
– Te jó ég, el se hiszem. Két Matteo. Ezek szerint az elmúlt három
hét kész pokol volt neked. El sem tudom képzelni, milyen érzés
lehetett. De most… – elhallgatott, és fürkészni kezdte Seth arcát.
– Úgy érzem, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere.
Lainey szemébe nézett, és a lány szeme megtelt könnyel.
– Ne haragudj – szabadkozott Lainey. – De most nagyon nagy
szükségem van arra, hogy megöleljelek.
– Közel sem akkora, mint nekem arra, hogy megölelj.
Seth tartott tőle, hogy feszengős lesz a dolog, de nem volt az, sőt
épp ellenkezőleg.. Részegítő érzés volt, aminél jobbat nem is
kívánhatott volna. Érezte, hogy Lainey reszket, amikor átfogta a
karjával. Beszívta a bőre, a haja illatát, és lehunyt szemmel szorította
magához, emlékezetébe vésve a pillanat minden egyes részletét.
Majdnem ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy keresni kezdje szájával a
lány száját, de tudta, hogy nem szabad, most még nem. A parkban
gyerekek szaladgáltak, a fűben pedig tinik heverésztek és zenét
hallgattak. Az első alkalomnak tökéletesnek kell lennie, amihez nem
hiányzik a sasszemű tinédzserek buzdítása és füttyögése.
Végül elhúzódott, de érezte, hogy Lainey is éppolyan vonakodva
válik el tőle, mint ahogy ő.
Ami jó jel volt.
– Mikor jöttél rá erre a betegségdologra? – kérdezte Lainey kissé
tétován.
– Az azt követő napon, hogy Dawn meglátott minket a parton.
Seth tudta, hogy Lainey próbálja összerakni magában a dolgokat.
Épp amikor a kapcsolatuk átlépett volna a következő fázisba, körülötte
összeomlott a világ, és mindkettejük érdekében jobbnak látta
visszahúzódni.
– Értem – bólogatott lassan Lainey. – Én meg azt hittem, hogy
miattam van. Hogy valamit rosszul értettem. Vagy rosszul csináltam.
Nem volt értelme színlelni: mindketten tudták, hogy mi volt az, ami
majdnem bekövetkezett köztük.
– Semmi ilyesmiről nem volt szó – felelte Seth.
– Ennek örülök – mosolyodott el Lainey, és mutatóujjával
végigsimított a férfi kézfején.
– De azért van még valami. Valami, amit meg kell kérdeznem
tőled.
– Hallgatlak.
– Amikor hat-hét éves voltál, nem volt véletlenül egy olyan
játékod, hogy meghúzol egy zsinórt, és egy tündér felrepül a levegőbe?
Lainey egészen megzavarodott.
– Volt, de… nem gondoltam, hogy ilyen lesz a kérdés, amit fel
akarsz tenni.
– És milyen volt az a tündér? Zöld vagy rózsaszín?
 – Várjunk csak… – tűnődött el Lainey, és hirtelen elkerekedett a
szeme a hitetlenkedéstől. – Nem, az nem lehet, hogy te… nem…
– Kirepítetted a tündért a szobádból, és a játék felakadt a fára –
emlékeztette Seth.
– De… Nem lehet, hogy te voltál az!
– És annyira szeretted volna visszaszerezni, hogy kimásztál érte az
ablakon, át a fára. Aztán rájöttél, hogy nem tudsz se lemászni, se vissza
a házba.
Lainey szeme már akkorára tágult, mint egy csészealj.
– Aztán jött egy fiú mezőről, a ház mögül, és átugrott a falon…
– Egy jóvágású, tizenkét éves fiú – vette át a szót Seth. – Elég
magas volt az a kőfal.
– Megmentett – suttogta Lainey. – Felmászott a fára, és lesegített…
– És megmentette a tündért is, erről se feledkezz meg. Abszolút hős
volt.
– Aztán lehülyézett.
Seth felvonta a szemöldökét.
– Talán igaza is volt. Ha ő nem vesz észre, lehet, hogy kitöröd a
nyakad.
– Tényleg te voltál?
– Amint Grace megemlítette Goosebrookot, azonnal eszembe jutott
ez a hely. Egyszer voltam itt anyával meg az akkori pasijával egy
hétvégére. Aztán Grace mondta, hogy szóljak neked, nehogy leess
valami fáról… akkor már biztosan tudtam.
– Én sose felejtettelek el – tűnődött Lainey. – Mintha az agyam
lefotózta volna az arcodat. Még most is látlak magam előtt, ahogy
lesegítesz a fáról, és mögötted átsüt a nap az ágakon… látom a
szemedet… és emlékszem, hogy néztél rám, amikor lehülyéztél. Aztán
visszaadtad a tündéremet, átmásztál a falon, és eltűntél.
Seth bólintott.
– Másnap hazautaztunk Londonba.
– Én pedig rettegtem, hogy megint előkerülsz, és beárulsz Ivy
nagyinak. De szerencsére azóta se tudta meg.
 – Ígérd meg, hogy soha többé nem mászol ki egyetlen emeleti
ablakon sem.
– Nem fogok – felelte Lainey, majd játékosan hozzátette: – Kivéve
ha ott vagy, és elkapsz.
– Semmiképp se próbáld meg.
– Most jut eszembe, hogy az első napon, amikor találkoztunk
nálatok a Menhenick House-ban, úgy éreztem, mintha már ismernélek
valahonnan – csóválta a fejét Lainey. – És tényleg. Hűha.
Seth megfogta a lány kezét, ujjait a lány ujjai közé fonta. Élvezte az
érzést, és visszaemlékezett a legutóbbi ilyen alkalomra.
– Így a jó. Te meg én. Csak hogy tudd, nem csinálnék ilyet, ha nem
gondolnám, hogy sokáig fog tartani.
– De ha valami nem lesz jó, úgyis lapátra teszel – rándult meg
Lainey szája. – Szóval remélem, tényleg működni fog.
Elindultak vissza a kocsihoz. Miután beültek, Seth magához húzta
Lainey-t, és megcsókolta, először. Éppen olyan jó volt, mint ahogy
remélte, kétségtelenül megérte a várakozást.
Seth nagyon úgy érezte, hogy működni fog.
Aztán ugatás ütötte meg a fülüket, mire szétrebbentek. Néhány
méterre tőlük egy nagyjából Seth korabeli férfi állt, sötét hajú,
világítóan kék szemű, pórázon tartott öreg, szakállas kutyával.
Elvigyorodott, aztán Lainey-re kacsintott, mielőtt továbbindult volna a
járdán.
Seth észrevette, hogy a park felől is érdeklődve figyeli őket néhány
tini.
– Kezdem úgy érezni magam, mint valami turistalátványosság.
Ideje indulni – jegyezte meg.
Lainey csillogó szemmel szorította meg a férfi karját.
– Milyen fura, hogy alig pár hónapja még azt sem tudtam, hogy St.
Carys a világon van. Most pedig mást se akarok, mint hazamenni veled
oda.
 45. fejezet

Két héttel később már állt a színpad Richard nyolcvanadik

születésnapjára. Az öreg mindig is imádta a partikat, ezért vagy kétszáz
embert hívott meg a házba. Szerencsére három felhős, szemerkélős nap
után végre kitisztult az idő, és a nap ragyogva sütött le a kertre, amely
Kit szerető gondoskodásának köszönhetően sosem nézett még ki
jobban.
A vendéglista tartalmazott ötletszerűen összeválogatott
családtagokat, régi színészkollégákat, művészlelkeket, az évtizedek
során megismert barátokat, egészen régiektől kezdve a legújabb
környékbeliekig. Még az exfeleségek közül is meghívást kapott néhány
– a nyugodtabbak, akiknél nem kellett félni, hogy jelenetet rendeznek.
– Csodát műveltél. Minden tökéletes – jelentette ki Majella, amikor
bejárták a terepet.
Lainey színes girlandokat telepített a kertbe fényfüzérekkel együtt,
hogy este is minden szép legyen.
– Seth segített. Nélküle nem tudtam volna megcsinálni.
Már Seth nevének kimondása is melegséggel töltötte el, nemhogy
annak az első, csodálatos hétvégének az emléke, amit a bristoli
lakásban töltöttek el. Az elmúlt két hét volt élete legboldogabb
időszaka.
– Mi pedig nélküled nem tudnánk mihez kezdeni – szorította meg a
lány karját Majella, aztán odasúgta: – Hogy mennek a dolgok? Minden
oké?
Lainey elmosolyodott, mert bár Majella próbált nagyon örülni
annak, hogy összejöttek Sethtel, egyúttal aggódott is, hogy ha a
kapcsolat tönkremegy, akkor az nagyon meg fogja nehezíteni az életet a
Menhenick House-ban. Mentegetőzve magyarázta, hogy nem tudná
elviselni Lainey távozásának gondolatát, ha esetleg valami rosszul
sülne el.
– Eddig minden jó. Sőt, nagyon jó.
– Maradjon is így – szorította meg a karját újra Majella. – Végre
kezdek megnyugodni. Még sosem láttam Sethet ilyen boldognak.
Mármint hogy Dawnnal is jól kijöttek, de mégis… külön voltak, ha
érted, mire gondolok. Ez viszont teljesen más. Le sem tudja venni rólad
a tekintetét, és úgy csillog a szeme, ahogy még sosem láttam. Mintha ti
ketten tényleg összetartoznátok.
– Remélem, hogy így van.
Titokban Lainey is ugyanezt érezte.
– Ó, még nem is mondtam – derült fel Majella. – Mit gondolsz, kit
láttam, amikor beugrottam a postára ebédidőben?
– Hugh Jackmant? Ki tudja? Hátha Richard elhívta a jó öreg Hught
is, az utolsó pillanatban.
– Dawnt! Paddy kávézója előtt! És találd ki, ki volt vele!
– Hmmm… Kate Winslet?
– Dehogy! Niall! – húzta el a száját Majella, és a kezével olyan
mozdulatot tett, mintha egy képzeletbeli gitáron játszana. – Nem hittem
a szememnek! És nem is úgy tűnt, mintha első randi lenne… Dawn
teljesen rá volt gyógyulva, mintha igazán behatóan ismernék egymást.
Lainey egészen elhűlt.
– Hát azt hallottam, hogy van valakije. – Ami jó hír volt rá és
Sethre nézve. – De azt nem tudtam, hogy ki az.
– Reméljük, hogy a pasi normálisabb vele, mint velem volt. De
mindjárt itt lesz Dan – ragyogott fel Majella, és a szívére szorította a
kezét. – Még mindig nem hiszem el. Komolyan, úgy érzem magam,
mintha újra tini lennék.
– Egészen jól alakulnak a dolgok – vélte Lainey.
– Nekünk. Indiának azonban nem – hervadt le a mosoly Majella
arcáról, mert a lánya viselkedése továbbra is aggodalomra adott okot.
India nem volt hajlandó senkinek sem elárulni, hogy mi bántja.
Csendes és visszahúzódó lett, egészen más, mint a régi, túláradó énje,
és az utóbbi időben észrevehetően egyre idegesebb lett, amikor szóba
került a parti. Ami meglehetősen gyakran megtörtént.
– Rajta fogjuk tartani a szemünket – felelte Lainey megnyugtatóan.
– Mást nem tehetünk. Bármi is legyen az, előbb-utóbb túljut rajta.
Lainey csak azt nem tudta, hogyan, amikor mindenki sötétben
tapogatózott a problémával kapcsolatban, India pedig nem beszélt
senkivel, és szakértői segítséget sem fogadott el.

A vendégek hat körül kezdtek el szállingózni, és hétre szépen tele lett a

kert. Lainey falatkás tálcákat hordott körbe Nerys segítségével, aki
továbbra is mereven elzárkózott attól, hogy bárkinek is bemutassák,
mint Richard lányát.
– Tényleg nem hiányzik a figyelem – borzongott össze. – Mindenki
megbámulna, és ostoba kérdéseket tennének fel… Ez nem nekem való.
Ha bárki kérdezi, csak a család barátja vagyok, és anyám valamikor
együtt dolgozott Sir Richarddal.
Lainey arra gondolt, hogy egyes titkoknak az tesz jót, ha
kipattannak, míg mások jobb, ha megmaradnak titkoknak.
Persze attól még nagyon szerette volna tudni, hogy mi bántja
Indiát.
Harsány „Wyatt!” kiáltás hallatszott a háta mögül, és Lainey
megfordult, hogy lássa, amint Majelláék üdvözlik az újonnan érkezőt.
Amikor Kit megemlítette, hogy Wyatt is Cornwallban lesz a hétvégén,
ragaszkodtak hozzá, hogy őt is meghívják a buliba. Wyatt pedig,
szokása szerint extravagáns gesztussal, egy elképesztő csokor trópusi
virággal érkezett.
Kit megölelte, és Lainey is odament üdvözölni. Richard, aki
vagány kobaltkék öltönyt viselt élénk rózsaszín inggel és rózsaszín
rózsával a gomblyukában, rögvest megjegyezte:
– Virágot nekem, fiatalember? Igazán kedves, de jobban örültem
volna valami olyannak, amit meg is lehet inni.
 – Ezért is szántam ezt Majellának – nyújtotta át a csokrot Wyatt
gáláns mozdulattal, majd visszafordult Richardhoz: – A magáét nem
bírtam el, mert egy láda Perrier-Jouét pezsgő. A konyhában pihen.
Richard nyálas puszit nyomott Wyatt képére, és kijelentette:
– Mondtam már neked, hogy te vagy a kedvenc amerikaim?
Wyatt ragyogva fordult vissza Lainey-ékhez.
– Igazából nektek is van hírem. Szerintem örülni fogtok neki.
Lainey jókedvűen szorongatta meg a karját.
– Szereztél egy pasit? De hát ez csodálatos! Hát nem? – mosolygott
Kitre, de Wyatt már rázta is a fejét, és meglehetősen elégedettnek tűnt
önmagával.
– Nem, nem erről van szó. Azt nem mondom, hogy jobb, de attól
még jó. – Parányi szünetet tartott, aztán kibökte: – Anyáék megvették a
Chateau de Rafaelt.
– Te jó ég! Ez komoly? – Lainey-nek tátva maradt a szája. – De
hisz ez fantasztikus! Biddy és Bill biztosan nagyon örülnek.
– Igen. És maradnak is, ők fogják üzemeltetni, mint vállalkozást.
– Tyűha!
– Apának mindig kell valami projekt, amivel lefoglalhatja magát.
Miután elmeséltem neki, hogy eladó a kastély, utánanézett, és kiderült,
hogy remek pénzügyi befektetés. Biddy és Bill imádják a helyet,
úgyhogy miért kellene elhagyniuk? Apáék igazi fényűző úti célt
akarnak csinálni belőle. Azért nem mondtam korábban, mert hátha
mégis meghiúsul az üzlet, de tegnap végre nyélbe ütötték, és mindenki
boldog.
– Ez elképesztő hír! – ölelte át Lainey Wyattet, és arra gondolt,
hogy vajon milyen lehet olyan családban élni, ami képes csak úgy
megvenni egy francia chateau-t.
Biztosan sokkal izgalmasabb a nyugdíjas élet, ha az ember nyithat
egy szállodát.
– És persze esküvőket is fogunk rendezni ott – suttogta Lainey
fülébe Wyatt, mikor felbukkant Seth, és elindult feléjük. – Úgyhogy ha
a dolgok olyan jól állnak, mint ahogy Kit mondja… akkor tudjátok, hol
találtok meg minket.
– Hát ez vicces – felelte Lainey.
Persze még nagyon korai lett volna ilyesmivel foglalkozni, de a
gondolat, hogy a dologra egyáltalán valaha is sor kerülhet,
megdobogtatta a szívét.
Egy órával később erős sportkocsi dübörgése hallatszott kintről.
Christina adta elő kései, de igen hatásos belépőjét. Hosszú, szűk fehér
ruhában érkezett, és több ezüst nyakláncot viselt, mint amennyi a
Harrodsban összesen megtalálható. Spyros, a Lamborghini-tulajdonos
ügyeletes barát talpig feketében volt, és titkosnak szánt pillantásokat
lövellt a vonzóbb női vendégek felé.
Miután Christina üdvözölte Richardot, az exfeleségeket és néhány
híresebb színészt és ismerőst, magához vett egy pohár pezsgőt, és
odatipegett a gyepen át Sethékhez.
– Na tessék – morogta Seth, miközben az asszony még csak feléjük
tartott. – Remekül nézel ki, anya.
– Reméltem is, kicsim, annyi méregtelenítés után azon a rémes
helyen! De hát a szépségért szenvedni kell, és legalább a májam is
pihent egy kicsit. Úgyhogy most olyan, mint az új, és készen áll az
újabb megpróbáltatásokra. Egészségetekre! – koccintott velük, aztán
Lainey-hez fordult: – Micsoda regénybe illő fordulat! Seth mesélte,
hogy összejöttetek! Ami persze csodálatos, de alaposan tartsd rajta a
szemed. A fiam majdnem olyan rossz, mint én, ha arról van szó, hogy
valakinél megállapodjon.
– Nem is igaz – jegyezte meg Seth.
– Csak vicceltem, édesem. És igazán jól választottál. Úgyhogy
meséljetek, hogyan történt, miként találtatok egymásra – nézett
várakozóan Lainey-re Christina. – Mindent tudni akarok, az összes
részletet!
Mivel Lainey-nek esze ágában sem volt eleget tenni a kérésnek,
könnyedén azt felelte:
 – Nos, Ivy nagyimat látogattam meg Cotswoldsban, és Seth vitt el,
aztán a nap végén felvett Goosebrookban, és akkor jöttünk rá, hogy…
– Goosebrook? Mintha rémlene valahonnan ez a név. Mitől olyan
ismerős?
– Igen, pontosan ez volt a csodás egybeesés, mert akkor derült ki,
hogy…
– Ó, ez aznap volt, amikor lejöttél hozzám, és elmondtad Matteót?
– fordult Christina Sethhez, és összecsapta a kezét. – Akkor
tulajdonképpen nekem köszönhetitek!
A mozdulat hirtelensége volt az, amire Lainey felfigyelt. India, aki
egyedül ücsörgött egy padon a lonccal befuttatott pergola alatt, leejtette
a telefonját a fűre és felkapta a fejét. Úgy meredt Christinára, mint a
hipnotizált mongúz a kígyóra.
– Igen, aznap.
Mintha megérezte volna, hogy Lainey másra figyel, Seth átvette a
történet fonalát, és elmesélte azt a húsz évvel ezelőtti találkozást a
goosebrooki kertben.
– Hát nem elképesztő? – csörögtek Christina ékszerei, ahogy
összecsapta a kezét. – Bravó! És az enyém az összes dicsőség!
– Már elmeséltem akkor – emlékeztette Seth.
– Valóban, kicsim? Nem emlékszem. De nézd csak, ez kiürült –
nézett a poharára. – Jobb lesz, ha most megkeresem Spyrost, és szerzek
még innivalót.
Amint elment, India azonnal felpattant.
– Miről beszéltetek az előbb Christinával? – meredt Seth-re feszült
arccal.
Seth elnevette magát.
– Arra gondolsz, hogy Lainey fent rekedt a fán?
– Nem arra. Hanem amikor azt mondta, hogy azért mentél, hogy
elmondd Matteót. – India mellkasa úgy süllyedt és emelkedett, mintha
épp lefutotta volna a maratont. – Ki az a Matteo?
Seth tétovázott.
– Christina egy barátja, valamikor régről. Miért?
 – Na de ki volt? Te is ismerted? Esetleg… találkoztál is vele?
Lainey gyorsan körülnézett, hogy hallja-e még őket valaki. De
nem, tiszta volt a terep. Mi folyik itt? Indiának minden szín kiment az
arcából, és alig kapott levegőt, annyira akarta tudni, ki volt ez a Matteo.
Seth is megérezte, hogy valami fontos dolog történik. Próbált
ügyelni rá, hogy véletlenül se mondjon rosszat. Megrázta a fejét.
– Nem… sosem találkoztam Matteóval.
Egymásra meredtek Indiával. Kettejük számára a parti megszűnt
létezni.
– Miért kérded? – érdeklődött Seth. – Neked talán jelent valamit ez
a név?
India Lainey-re sandított, majd megint Sethre meredt.
– Seth, áruld el nekem, ki ez a Matteo. Ha tudsz még valamit azon
kívül, amit elmondtál… akkor mondd el azt is. Muszáj tudnom.
– Előbb – válaszolta lassan Seth – neked kell elmesélned, hogy hol
hallottad ezt a nevet.
 46. fejezet

Lainey visszafojtotta a lélegzetét; olyan volt a helyzet, mint egy

bicikliversenyen, ahol egyik versenyző sem akarja megtenni az első
lépést.
Végül India kibökte:
– Láttam egy üzenetet a Facebookon.
– Kitől?
– Anyukádtól.
Seth egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Hát persze.
– De nem ő tehet róla. Véletlen volt – rázta a fejét India. – Nem
nekem szánta. Valami régi barátnőjének válaszolt, és véletlenül az én
nevem alá írta a posztot. Aztán tíz másodperc múlva el is tűnt – hajtotta
hátra a fejét könnyes szemmel India. – Ha akkor nem lettem volna
belépve, soha nem is láttam volna, és nem tudtam volna meg, mi állt
benne – nyelt egy nagyot. – Viszont pont láttam.
– Semmi baj – nyugtatgatta Seth. – Tudom, mi történt.
Azt is tudta, hogy ennek semmi köze az orvosi diagnózishoz, csak
a másik Matteóhoz.
– Mindennél jobban szeretném, ha tényleg tudnád. De mi van, ha
csak hiszed, hogy tudod?
– Na jó, figyelj. Anyám lefeküdt egy Matteo nevű fickóval, és
lehet, hogy ő a biológiai apám. De ennek semmi jelentősége nincs –
mondta Seth halkan, megnyugtatóan. – És semmin sem változtat, mert
nekem akkor is a te apukád volt az apám, és te meg Violet ugyanúgy a
húgaim vagytok, és… Jaj, ne sírj, kérlek… Szeretlek…
– Nem tudom elhinni. Nem tudom elhinni, hogy eddig is tudtad –
hanyatlott Seth karjaiba India, és őszinte megkönnyebbüléssel zokogni
kezdett. – Mikor jöttél rá?
 – Körülbelül annyi idős lehettem, mint te most.
– Micsoda?- hüledezett India. – Te jó ég, szörnyű lehetett!
– Egyáltalán nem volt szörnyű – ringatta őt Seth, mint egy
kisgyereket, miközben India tovább ontotta a könnyeit és a
szemfestékét a fehér ing elejére. – Már mondtam, hogy egyáltalán nem
számít. Köszi – vette át a zsebkendőket, amiket Lainey adott neki, és
törölgetni kezdte India arcát. – Mikor láttad azt az üzenetet a
Facebookon?
– Ö-öt hete. Annyira borzasztó volt, mert azt hittem, hogy te nem
tudsz róla, úgyhogy senkinek sem tudtam elmondani, csak magamban
tartottam az egészet, és azt kívántam, bár sose láttam volna. És
állandóan aggódtam meg pánikoltam, mert mind tudjuk, milyen
Christina, és ha egyszer már elszólta magát, akkor bármikor
megtörténhet újra, csak éppen akkor te is megtudod…
Mögöttük teljes gőzzel kavargott a buli.
– Mintha minden egyszerre történt volna – folytatta India elcsukló
hangon. – Aztán előkerült Nerys is, amitől még ezerszer rosszabb lett
az egész, mert ha nagyapa rájön, hogy te nem is vagy az igazi unokája,
akkor miért vacakolna veled tovább, és miért ne cserélne le egy igazi
saját gyerekre?
Lainey nagyon megsajnálta a lányt. India hetek óta rágódik ezeken
a katasztrofális lehetőségeken, és egyre mélyebbre merült a pánikba és
kétségbeesésbe.
Violet közeledett; nyilván észrevette, hogy valami történt. Meglátta
a testvére könnyes, szemfestékcsíkos arcát.
– Te jó ég, mi történt? Azonnal mondd el.
India Sethre pillantott, aki bólintott. Úgyhogy India buzgó szipogás
és szemtörölgetés közepette elmesélt mindent.
Mire befejezte, már Violet is sírt, és hevesen átölelte a testvérét.
– Nem tudom elhinni, hogy titokban tartottad. Még nekem se
mondtad el.
Lainey újabb adag zsebkendőt osztott ki.
 – Te lettél volna az utolsó, akinek elárulom. Pedig annyira akartam
– hüppögte India. – De akkoriban te is éppen olyan rossz passzban
voltál, mint én, és nem akartalak még ezzel is terhelni.

Kerülő úton visszalopóztak a házba, hogy Seth átcserélhesse a

szemfestékes ingét, a lányok pedig rendbe hozhassák a sminkjüket.
A lépcsőfordulóban India hirtelen szembefordult Lainey-vel.
– Annyira sajnálom a körömlakkot meg a rágót. Volt egy
hűtőmágnes is, de csak egyfontos. Mindenhova visszamegyek,
bocsánatot kérek, és kifizetem. Annyira tehetetlennek éreztem magam,
fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel a Matteo-dologgal, de most
végre nem kell aggódnom tovább. Máris sokkal jobban érzem magam –
sóhajtott megkönnyebbülten. – Megígérem, hogy soha többet nem
fogok ilyet csinálni.
– Tudom, hogy nem fogsz – mosolyodott el Lainey, és váratlanul
megkapta élete első ölelését Indiától.
– Köszi. Annyira örülök, hogy itt vagy, és hogy összejöttetek
Sethtel. Ígérd meg, hogy sose mentek szét!
Seth bukkant fel a lépcső tetején. Egy hajszálnyit felvonta az egyik
szemöldökét, és várt.
– Igyekszünk – mondta gyorsan Lainey.

Amikor a nap már alacsonyabbra ereszkedett az égbolton, és aranyszín

árnyalatokba borította a láthatárt, elhallgatott a zene. Richard
megkocogtatta a villájával a poharát, hogy magára vonja a figyelmet.
– Nos, ha arra számítottatok, hogy megússzátok beszéd nélkül,
akkor sajnos nagyon tévedtek.
Tréfásan elszörnyedő hördülések hallatszottak, és Richard folytatta:
– De szerencsétekre ez nem az Oscar-gála, úgyhogy rövid leszek.
Lainey-nek Seth mellett megdobbant a szíve, annyira egymásba
illett a kezük, amikor összefonódtak az ujjaik. Vajon ennek az egyszerű
gesztusnak mindig ilyen hatása lesz rá? Remélte, hogy igen.
 – Először is köszönöm, hogy eljöttetek. Egy hosszú élet
kicsapongásai után csoda, hogy még itt vagyok egyáltalán, de hát így
jártatok. Ma lettem nyolcvan, és a Zord Kaszás egyelőre még nem jött
el értem – kuncogott Richard, majd színpadias hatásszünetet tartott. –
Az élet már csak ilyen: egyszer fent, egyszer lent, de összességében
igazán szerencsés flótásnak mondhatom magam. A legcsodálatosabb
családom van, amit bárki is kívánhat magának, és nagyon-nagyon
szeretem őket egytől egyig – nézett körbe a gyepen, végig minden
családtagon, és Lainey szíve megdobbant a szeretettől, amikor látta,
hogy az öreg Nerys felé is biccent és kacsint egyet, diszkréten. – És
barátokból is több jutott, mint amennyit megérdemeltem volna…
– Meg feleségekből! – kiabálta be egy Evelyn nevű elegáns
színésznő férje, akinek a neje rövid ideig ugyancsak Richard felesége
volt az 1980-as években.
– Még szerencse, hogy némelyik tényleg az enyém volt –
riposztozott Richard, mindenki derültségére. – És még mindig
növelhetem a számukat. Úgyhogy ha megunod a pasit, Evelyn, engem
mindig megtalálsz.
– Jaj – súgta bele Lainey bal fülébe India. – Jobb lenne, ha nem
beszélne szexről. Annyira ciki.
Richard elkomolyodva folytatta:
– Életem legnagyobb szomorúsága Tony, a fiam elvesztése volt, és
amikor megtörtént, fogalmam sem volt, hogyan fogjuk túlélni. De
valahogy mégis sikerült, és szerencsére a világ legjobb menyét
tudhatom a magaménak, valamint négy csodálatos unokát. – Csókot
dobált nekik. – Szeretlek titeket, és nagyon örülök, hogy még mindig itt
vagyok és köztetek élhetek. Úgyhogy ezt a családomra! – emelte meg a
poharát, és mindenki követte a példáját. – Mindnyájunkra, meg arra a
csodára, hogy megértem a nyolcvanat!

Seth megbeszélte a dolgot a lányokkal, és eldöntötték, hogy a titkok

ideje lejárt. Vagyis talán nem mindegyik titoké, de a lehető legtöbbé.
Miután a buli lecsengett, és Harry elment lefeküdni, Seth összeszedte a
családot egy gyors röpgyűlésre a nappaliba. Nem lett volna igazságos
elvárni Indiától és Violettől, hogy továbbra is magukban tartsák, amit
megtudtak, azaz Majellának is tudomást kellett szereznie a sztoriról; ez
volt az egyetlen megoldás.
Az óra tizenegyet ütött a folyosón, és a konyhából zörejek
hallatszottak: Lainey-ék csináltak rendet. A macskák
összegömbölyödve kuporogtak a kanapé előtti szőnyegen, Érnie pedig
a helyén hevert az ablaknál, és mozgó mancsai azt jelezték, hogy
megint képzeletbeli sirályokat üldöz a parton. Glenda királynőként
terpeszkedett India ölében, Richard pedig töltött magának egy újabb
konyakot, mivel korlátlan mennyiségű utolsó pohárkával volt képes
elfogyasztani.
Seth a kezébe fogta Majella kezét a kanapén, így mesélte el a
Christina által kikotyogott esetleges titok történetét a származásáról.
– Ó, az anyád – szólt Richard. – Elnézést, hogy ezt mondom, de
kezdettől fogva egy időzített bomba volt. – A homlokát ráncolta. –
Vagyis nem. Mert még most is az.
– Nagyapa – szólt közbe Violet, az örök igazságos. – Bagoly
mondja verébnek.
Seth megcsóválta fejét.
– Biztos, hogy sose lesz Az év anyukája, de ez nem számít. –
Majellához fordult. – És régen sem számított, mert itt voltál nekem te.
Apa csodálatos volt, te pedig a legfantasztikusabb nevelőanya vagy,
akit valaha is a hátán hordott a föld.
– Ó, drágám, igyekeztem – párásodott be Majella szeme. –
Megszerettelek az első pillanatban, ahogy megismertelek.
– Tudom, és azt is tudom, hogy nem csak úgy mondod – fogta át
Majella vállát Seth. – Nekem ez nagyon sokat jelentett. Ti vagytok a
családom, és ez sosem fog megváltozni – biccentett Violet felé, aki a
háta mögé nyúlt, és előszedett egy régi, szürke cipősdobozt, amit
átadott Sethnek.
– Te jó ég, ez meg mi? Több meglepetést már nem biztos, hogy
kibírok – fújta ki az orrát Majella, és kissé aggodalmasnak tűnt.
 Seth rámosolygott.
– Ez nem meglepetés. Te írtad mindet.
Majella fölemelte a cipősdoboz tetejét, és régi borítékokat pillantott
meg, ismerős kézírással.
– Te jóságos ég, ezek azok a levelek, amiket küldtem neked,
amikor iskolában voltál! Álmomban sem gondoltam volna, hogy
megtartottad őket. És azt se gondoltam volna, hogy ennyi…
– Christina egyetlenegyszer küldött levelet. Pontosabban egy
képeslapot. – Sethnek már nem volt meg az a lap, de még pontosan
emlékezett minden egyes, sietősen lekörmölt szóra. – Ez állt rajta:
„Elnézést, kicsim, nem tudunk találkozni a nyáron, elmentem Balira!
Nagyon izgi!”
Seth elhallgatott, aztán kiszedett egy kupacnyit a levelek közül,
amelyek gondosan meg voltak címezve a nevére és annak a kenti
bentlakásos iskolának a címére, ahová Christina járatta.
– Te viszont hetente kétszer írtál. Minden egyes héten. Csodálatos
leveleket…
Sethnek egy pillanatra elszorult a torka a rátörő érzésektől, mert az,
aki nem volt ebben a helyzetben, sosem érthette meg igazán, hogy
mennyit jelentettek neki ezek a levelek. Hosszú, csevegő stílusú
irományok voltak, tele viccekkel és tréfás kis rajzokkal, de főleg
szeretettel, és tudósításokkal mindenről, ami a család életében történt.
Most kiosztották őket egymás közt, rövidebb szemelvényeket
olvastak fel, és felidézték a régi történeteket. Aztán India megkérdezte,
hogy megnézheti-e megint azt a fotót Seth telefonján, és Seth odaadta
neki, hogy a lány szemügyre vehesse a Mancini famíliát. Nem kellett
felhívni a figyelmet a vonások hasonlóságára, hisz az teljesen
nyilvánvaló volt.
– Tényleg nem akarsz velük találkozni? – érdeklődött Violet.
Seth megrázta a fejét.
– Nekem ti vagytok a családom. Nem kell másik.
 – Akkor sem, ha jobb fejek nálunk? – vigyorodott el India, és
Majella vállára hajtotta a fejét, amitől Seth még jobb kedvre derült,
mert látta, hogy a régi, élénk, csibész India most már igazán visszatért.
Seth tudta, hogy egy nap talán majd megváltozik a véleménye.
Valamikor a jövőben, talán tíz vagy húsz év múlva, feltámadhat az
érdeklődése, és kísértés foghatja el, hogy többet tudjon meg
Manciniékról. De pillanatnyilag semmiféle késztetést nem érzett erre.
A húgaira, majd Majellára pillantott.
– Ahhoz ragaszkodom, amit már ismerek.
A kandalló mellől Richard kapta el a pillantását, és némán formálta
a szájával: „Szeretlek!”
A kanapén pedig, még mindig az ölében tartva a cipős-dobozt,
Majella Seth kezéért nyúlt, és hosszan tartotta a sajátjában.
 47. fejezet

A kertben álló emberek mind felnéztek, amikor meghallották a

helikopter közeledtét, már jóval azelőtt, hogy látni lehetett volna a fák
koronája felett. A rotorok robaja fentről még izgalmasabb volt,
miközben a Chateau de Rafael fölött lebegtek a francia vidéki táj
takarosan ápolt mezőin.
Lainey nagyon izgatott volt. Pislogva takarta el a szemét a vakító
napfény elől, és felkiáltott:
– Ott vannak, látom Biddyt és Billt a lépcsőn! Nem fogjátok
elhinni, milyen gyönyörű az egész! És ott van Wyatt… Ez teljesen
hihetetlen. Sosem álmodtam arról, hogy egyszer repülhetek egy
ilyenen, és most mégis megtörténik!
Nekifeszült a biztonsági övnek, úgy integetett két kézzel Wyattnek.
– Ne dőlj előre, felbillented az egyensúlyunkat – húzta hátra Seth.
Lainey rémülten nézett Sethre és a pilótára.
– Ó, istenem, elnézést!
A pilóta elvigyorodott.
– Csak ugratja magát!
Hát persze.
Lainey félig hátrafordult, és találkozott a pillantásuk. A lány most
is ugyanazt a szerelmes áramütést érezte, amit eddig, és most is
ugyanolyan erővel.
– El tudod hinni, hogy Kittel egy éve jöttünk el innen? Tízórás
buszút volt Párizstól Londonig. Most meg tessék – mutatott körbe. – Itt
ülök egy igazi helikopterben, és mindjárt leszállók a kastély előtt.
Őrület, hogy mi minden történt azóta.
– Szereztél egy pasit – emlékeztette Seth.
– Tényleg, ez igaz.
– Na és milyen?
 Lainey elgondolkodott.
– Sokkal viccesebbnek hiszi magát, mint amilyen. De nagyjából
rendben van. És mi a helyzet a te barátnőddel?
– Mondhatsz neki bármit, beveszi – felelte Seth. – Őrülten
hiszékeny.
Most már mindenki őket figyelte lentről, miközben a pilóta letette a
kék-ezüst helikoptert, pontosan a leszállóhely közepére.
Amikor a rotorok leálltak, kiugrottak a gépből, és odasiettek a
lépcsőn állókhoz.
– Köszönöm – ölelte át Lainey Wyattet. Tőle származott ugyanis az
ötlet, hogy helikopterrel jöjjenek a Charles de Gaulle repülőtértől idáig.
– Csodálatos volt!
– Szívesen – hunyorított Wyatt. – De mindez nem jöhetett volna
létre, ha te nem vagy.
És Lainey érezte, hogy valami furcsa, sorsszerű, csavaros módon ez
valóban igaz. Mert ha ő nem vitte volna el tudtán kívül a hatalmas
gyémánttal ékesített gyűrűt Angliába, Wyatt sosem vetődött volna el St.
Carysbe, és nem törte volna el megint a bokáját…
Sosem kezdett volna el beszélgetni Kittel a lagzin, és sosem szedte
volna össze a bátorságot, hogy bevallja a melegségét…
Sosem szerzett volna tudomást arról, hogy ez a hely eladó.
Jól látható, hogy egyetlen, látszólag apró cselekedet hogyan
indíthatja el a következmények egymásra épülő dominóláncát.
Szívmelengető volt Wyatt változása is. Csak úgy sugárzott belőle a
boldogság.
– Penny megjött már? – kérdezte Lainey.
– Igen – fordult hátra Wyatt, és a távolba mutatott. – Ott van az új
barátjával, éppen anyuval beszélgetnek.
– Na és milyen a pasi?
– Tim a neve, Kidderminsterben él, és földrajztanár. Szerencsére
cseppet sem hasonlít rám – bólintott Wyatt derűsen. – Magam sem
választhattam volna nála jobbat. Úgyhogy áldásom rájuk.
Kicsit később Bill és Biddy körbevezették Lainey-t és Sethet a
kastélyban. Korábban roskatag elegancia jellemezte a helyet,
Hilstantonék pénze azonban ötcsillagossá varázsolta. Minden szoba
makulátlan és tökéletes szépségében pompázott. Korhű bútorok és
aprólékosan helyreállított építészeti elemek kápráztatták el őket minden
lépésnél.
– Látnotok kell a prospektust – Biddyék úgy viselkedtek, mint a
büszke szülők. – Olyan szép! Nem fogjátok elhinni, kik érdeklődtek.
Elton John már lefoglalt egy hetet szeptemberben. És el sem hiszitek,
mi történik, ha valami drága dolog tönkremegy. Elég megkeresnünk a
legjobb helyi mesterembert, szólni Mr. Hilstantonnak, és ő kifizeti a
javítást!
Estére fényűző partit szerveztek a kastély újranyitásának
megünneplésére. Mindenhonnan érkeztek a vendégek. Az új
tulajdonosok meghívták Lainey-t és Sethet, Majellát és Dant, Pennyt és
a földrajztanárját is. India és Violet St. Carysben maradtak, hogy
készüljenek a közelgő érettségire, valamint vigyázzanak Harryre és az
állatokra. Richard is kapott meghívást, de ő éppen Los Angelesbe
utazott, hogy felvegyenek vele egy rövid jelenetet valamilyen nagy
költségvetésű szuperhősös filmben. Neryst is magával vitte a személyi
asszisztenseként, hogy megmutassa neki a várost, ahol
összeismerkedett az édesanyjával.
A második emeleti lakosztályban Lainey csodálkozva meredt a
mobiltelefonjára.
– Azelőtt nem volt itt szupergyors wifi. Ez fantasztikus. Elküldöm
a lányoknak a helikopteres videót… Ó! – a telefon pittyenve jelezte,
hogy üzenet érkezett.
– Ki az? Remélem, nem munka – szólt Seth.
A munka is azok közé a dolgok közé tartozott, amelyek
megváltoztak az elmúlt fél évben. Lainey kezdett besegíteni Sethnek a
Faulkner Travelnél, így Majella több időt tudott tölteni Dannel. Lainey
azt is kitalálta, hogy terjesszék ki a tevékenységüket az egyszülős
családok utaztatására is, és azóta a foglalások száma meredeken
megnőtt.
– Dawn az. Megindultak a fájásai, útban van a kórház felé,
úgyhogy sínen vannak a dolgok.
Gyorsan visszaírt:

Szuper! Sok szerencsét!”

Elmosolyodott, amikor arra a teljesen váratlan barátságra gondolt, ami

kialakult köztük. Meglehet, hogy Dawn forgószél-gyorsaságú románca
Niall-lel mindössze néhány hétig tartott, mielőtt kiderült volna az
igazság, mindazonáltal meghozta a kívánt eredményt. Egy héttel az
után, hogy Dawn rájött Niall szélhámosságaira, és kirúgta, kiderült,
hogy Dawn terhes. Persze semmit nem bánt meg, és a rá jellemző
hatékonysággal látott hozzá a felkészüléshez az egyedülálló anyaságra.
Aztán egyszer összefutott a parton Lainey-vel, nem sokkal Niall
távozása után, és Dawn előadta, hogy a férfiak megbízhatatlan alakok,
akik jönnek-mennek, de egy gyerek egész életre szól. Tudatta Niall-lel
a helyzetet. A férfit cseppet sem izgatta a dolog, de ezzel nem is volt
semmi baj. Dawnnak most már csak az számított, hogy anya lesz.
Lainey azon kapta magát, hogy kezdi értékelni a nő őszinteségét és
céltudatosságát.
– Gyere, és nézd meg ezt – intette oda Seth az ablakhoz.
– Dawn mindjárt szül.
– Gondoltam. Biztos vagyok benne, hogy remekül fogja csinálni. –
Sethet sokkal kevésbé érdekelte a dolog, mint Lainey-t. Átfogta a lány
derekát, és kimutatott a kertre, egy háromfős csoportra. – Hát nem
fantasztikus? Valami más is megváltozott ebben az évben.
Lainey nekidőlt, és elmosolyodott.
– Csak hogy tudd, ebben a happy endben is az én kezem van.
Odalent a frissen nyírt gyepen Wyatt anyja éppen folyamatos
parancsokat ordítozott, mint egy törzsőrmester, egyfolytában fotózott,
és semmi jelét nem mutatta, hogy egyhamar fel akarna hagyni ezzel.
– Most pedig fordítsd a fejed egy kicsit balra, kedves, igen, így…
Nyugtasd a jobb kezed a szék támláján, és mosolyogj… Nem, ne
annyira!
Wyatt mindent elkövetett, hogy megfeleljen az instrukcióknak, de
hát hogy is tudott volna kevésbé mosolyogni, amikor majd szétvetette a
boldogság? Annyi év után, amíg próbált a szülei kedvére tenni és
próbált egy maga számára idegen életet élni, hatalmas
megkönnyebbülés volt az a felfedezés, hogy mennyivel könnyebb
önmagát adnia. Olyan érzés volt, mintha egy kirakhatatlan puzzle
hirtelen átalakulna, átrendeződne, és egyszeriben minden a helyére
kerülne.
– Most már elég lesz ennyi, anya? – érdeklődött Wyatt, mert az
anyja még mindig úgy ugrált ide-oda, mint egy stúdiófotós. –
Rengeteget csináltál.
– Csak még néhányat. Most fordítsátok egymás felé az arcotokat és
nézzetek egymás szemébe.
Ez nem volt nehéz. Wyatt elfordult, az utasításnak megfelelően.
– Nyugi, nemsokára vége van – morogta oda neki Kit, miközben
próbálta megőrizni a komolyságát.
– Csendben maradnátok végre? Szeretnék egy igazán jó képet az
Instára.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy Charlene is kitett valamit
Rickyről meg a barátjáról, és le akarod őt pipálni? – kérdezte vidoran
Wyatt.
– Miért ne? Te meg Kit sokkal jobbak vagytok. Csak még ezt az
egyet… Tedd a kezed Kit derekára… Igen, így tökéletes. ..
Ki gondolta volna, hogy az anyja lesz a legelszántabb drukkere? A
várakozások dacára, de legalább részben a Charlene-nal fennálló
rivalizálás okán az asszony lelkesen támogatni kezdte Wyatt szexuális
irányultságát. A fivérek persze ugratták Wyattet, mert a fivérei, és ez a
dolguk, de alapvetően ők is elfogadták a helyzetet. És miután a
karácsonyi időszakban a barátsága Kittel megerősödött, és végül
kapcsolattá fejlődött, mindketten úgy érezték, hogy csoda történik
velük, amiért valóra válnak az álmaik. Kit eleinte aggódott, hogy friss
melegként Wyattnek egy kicsit csapongania kéne, tapasztalatokat
szereznie. Wyatt azonban nem így működött. Mindig is a kölcsönös
szeretetet és összetartozást kereste a kapcsolatokban, nem pedig a
randizgatást és az üres szexet.
Ami jó volt, mert Kit is éppen így érzett.
Ami viszont ennél is jobb, Wyatt Kit édesanyjával is találkozott az
év elején, és remekül kijöttek egymással, a saját anyja pedig első
pillantásra a szívébe zárta Kitet.
– Ezek nagyon jók lettek. – Az anyja végre befejezte a fotózást, és
végigpörgette a több tucat képet. Csillogó szemmel kezdte méregetni a
két fiút. – És most egy hármas szelfi! Jaj, srácok, hát nem csodálatos?
Ez életem egyik legboldogabb napja!
 48. fejezet

Éjfélre járt, a parti egy látványos tűzijátékkal véget ért.

Seth hallgatta a távolról odaszűrődő hangokat. Zárták a kapukat,
limuzinok hajtottak ki, a maradó vendégek pedig jó éjszakát kívántak
egymásnak, felbámultak a csillagos égre, és hallgatták a tücskök
ciripelését.
Lainey mellette feküdt az egyik kerti kanapén, fejét a férfi mellére
hajtva, amikor megszólalt:
– Örökre el tudnék lenni így.
Seth megsimogatta a haját.
– Nem muszáj bemennünk.
– De én be akarok menni – Lainey felült, aztán felkelt a kanapéról.
– Mit művelsz?
Mire Seth ezt kimondta, a lány már húzta is át a fején pántos
osztrigaselyem ruháját, egyetlen mozdulattal.
– Be akarok menni. A medencébe.
Lainey egy szál halvány rózsaszín bugyi-melltartóban állt, aztán
megmozgatta meztelen lábujjait, és a földre ejtette a ruhát.
– Te megőrültél. Jéghideg a víz.
Wyatt szülei úgy döntöttek, hogy most még nem fűtik fel a vizet,
nehogy a bulizok beleugráljanak.
Lainey szeme felcsillant.
– Esetleg bejöhetnél te is, hogy melegen tarts.
Seth nézte, ahogyan Lainey elindul a türkizkéken derengő, alulról
megvilágított medence felé, majd beleugrik. Egy egész hosszat siklott a
víz alatt, mint egy sellő, és csak a túlsó oldalon bukkant fel levegőért.
Hátrasimította a haját, és elnevette magát, amikor megpillantotta Seth
arckifejezését.
– Nagyon hideg?
 – Neeeeeem!
Seth a víz fölé hajolt, és tesztelte a hőmérsékletét.
– Szerintem át akarsz verni.
– Hét, ti ketten! – A kastély egyik felsőbb emeletén kivágódott egy
ablak, és Majella hajolt ki rajta. – Ti teljesen megőrültetek!
– Ő őrült meg – rázta a fejét Seth, és Lainey-re mutatott. – Én
megőriztem a józan eszemet.
– Tessék – hallatszott az ablakból, és két fehér fürdőköntös repült
le, mint két imbolygó szellem.
– Ez bűnpártolás – jegyezte meg Seth.
Majella vidáman intett.
– Jó éjt!
Seth begyűjtötte a ledobott köntösöket, aztán visszament a
medencéhez.
– Segítség, segítség! – suttogta Lainey esdekelve. – Megfulladok!
Ments meg!
Seth lenézett a lányra, akit mindennél jobban szeretett, jobban, mint
ahogy valaha is el tudta volna képzelni. Az elmúlt év során az érzései
csak még jobban elmélyültek. Amikor Lainey nem volt vele, mindig fel
tudott idézni róla egy seregnyi képet, ami megmelengette a szívét…
Lainey, ahogy a kutyákkal ugrál a vízben a Menhenick strandon,
ahogy görnyedezik a nevetéstől a konyhában Richard valamelyik
botrányos megjegyzésén, ahogy rögtönzött bábjátékot csinál Grace
fiainak egy homárral meg egy királyrákkal, vagy ahogy négykézláb
versenyt galoppozik Harryvel a hátán, mint egy póniló…
Megannyi feledhetetlen pillanat. És remélhetőleg még sokkal több
ilyen lesz.
Seth levetkőzött és fejest ugrott.
Borzasztóan hideg volt a víz.
Amikor odaért Lainey-hez, már csattogtak a fogai. A lány a nyaka
köré fonta jéghideg karját, és a fülébe súgta:
– Az én hősöm! Eljött, hogy megmentsen.
 A valóságban azonban ő volt az, aki megmentette Sethet, és Seth
tisztában is volt vele, mennyire szerencsés. Minden tekintetben. Szájon
csókolta Lainey-t, ami kívülről hideg, ám belülről roppant melengető
érzés volt. Lainey hozzásimult, a haja szétterült a megvilágított vízben.
Bárki, aki éppen kinézett az ablakon, jól láthatta őket.
– Gyere, melegedjünk fel – bontakozott ki Seth. – Ússzunk.
Pár percig ide-oda fogócskáztak a medencében, fröcsköltek és
cikáztak, de aztán mégis kimásztak, és a vastag köntösbe burkolóztak.
Lainey a hajából facsarta a vizet, közben a foga csattogott a
hidegtől.
– Látod? – vigyorgott rá Sethre. – Hát nem volt szuper? Nem érzed
sokkal élénkebbnek magad?
Az a csillogó szempár, az összetapadt, nedves szempillák, az a
rendíthetetlen életöröm…
– Hozzám jönnél feleségül? – kérdezte Seth.
Eddig Lainey vacogva kacagott, de most hirtelen abbahagyta.
– Tessék? Meg akarsz kérni?
– Nos, te vagy az egyetlen nő, akit életem hátralévő részében
szeretni tudok. Érzéketlenné tettél mindenki más iránt. És jobb ember
lettem általad. Úgyhogy igen – Seth megfogta Lainey jéghideg kezét,
és magához húzta a lányt. – Megkérlek, és őszintén remélem, hogy
igent fogsz mondani.
Lainey nagy szemekkel meredt rá.
Néhány pillanat múlva Seth köszörülni kezdte a torkát.
– Nem tudom nem észrevenni, hogy még nem válaszoltál.
– Pssszt! – villant fel egy mosoly Lainey arcán. – Csak próbálom
rögzíteni a pillanatot az emlékezetemben, hogy soha ne felejtsem el.
A tücskök továbbra is körbemuzsikálták a medencét. A csillagok is
változatlanul ragyogtak az égen.
– Már elég régóta csinálod.
– Tényleg? – mosolyodott el Lainey. – Ebben az esetben jobb lesz,
ha gyorsan igent mondok, mielőtt még meggondolnád magad.
 – Jó döntés. Most pedig gyere ide – Seth megcsókolta, és közben
érezte a lány szívének lüktetését, melynek ritmusa szinkronban volt a
sajátjával. – Szeretlek.
– Én is szeretlek.
– Én jobban szeretlek. – Seth elhallgatott. – De gyűrűt nem hoztam.
– A kis olcsójános.
– Úgy terveztem, hogy veszek egyet, becsomagolom egy
papírzsepibe, és a zsebedbe rejtem, de…
– Tudom. Simán eldobtam volna, és soha többé nem találjuk meg.
– Valamint arra gondoltam, hogy együtt kéne kiválasztanunk. Hogy
olyan legyen, amit szívesen hordasz.
– Ez sokkal jobban hangzik.
– Majella ötlete volt.
– Imádom a családodat – felelte Lainey.
– Vigyázz, mert nemsokára a te családod is lesznek – mondta Seth.
– Még mindig reszketsz.
– Még mindig várom, hogy felmelegíts.
Seth megfogta a lány kezét.
– Szerintem épp ideje, hogy bemenjünk.
– És mit fogunk csinálni, ha beértünk? – fogta át Lainey Seth
derekát, és hozzásimult.
– Ünnepelünk – válaszolta Seth.

VÉGE