1

Ritochka Rokken: Aranyketrec

(Szentek-sorozat 1.)
1. fejezet

Vörös és kék fények táncoltak a klub sötétjében. Úgy borítottak be váltakozva, ahogy
a hangulatom ingadozott. Az egyik pillanatban nevettem, táncoltam, mulattam.
Élveztem, hogy fiatal vagyok, hogy gazdag vagyok, hogy szép vagyok, hogy sok
barátom van, hogy a pasim bolondul értem, hogy híres vagyok, hogy sikeres vagyok.
Aztán egyetlen pillanat alatt megrohantak a félelmeim, beborítottak, ahogy éhes
keselyűk a dögöt. Fiatal vagyok? 27 múltam, és a melón kívül még mindig csak a
bulizásból áll az életem. Gazdag vagyok? Meddig tart ez? A gazdag szüleim
támogatása, és az én keresetem vajon kitartana életem végéig? Szép vagyok? Már
titokban jártam egy klinikán az ügynököm javaslatára, hogy „mielőbb megállítsuk az
időt”. Meddig maradhatok még szép? Sok barátom van? Sok embert ismerek, de még
a családommal is gyatra a kapcsolatom, aput fél éve, a bátyámat utoljára két éve
láttam… Barátok… Tina, Zoe, Giséle és Mateo inkább csak haverok. Nem áll senki sem
túl közel hozzám, és azt hiszem, egyiküket sem hívnám fel, ha éjjel bajba kerülnék. A
pasim? Anton a bárnál röhög valami francia lemezkiadós nagykutyával. Szeret, mert
olyan, mint a Flinstone család Dinója. Hogyha kirúgom, visszakúszik az ablakon. Ettől
viszont még nem lesz sem jó, sem maradandó a kapcsolatunk. Zenész, de még a
zenéjét sem bírom igazán. Hírnév és siker? Most, de már kezdek kiöregedni, a
szépségemmel ez is semmi martalékává válhat. Váltanom kell, tudom, az ügynökeim
is, sőt még apám is szólt…

A fények bennem ilyen sebességgel kapcsoltak kékre. Talán volt ebben valami szerepe
az amfetaminnak is, amit a buli előtt toltunk Antonnal, vagy annak, hogy kicsit többet
ittam a kelleténél. Nem tudom, csak azt, hogy ezen a ponton elég lett a tánc, tántorgás,
a tánc, az ital, a zene dübörgése. A belső szerveimben érzem az elektronikus zene vad
basszusát. Elég! A fényekből, az kínzó gondolatokból. Nem kell! Ezen az áron nem.

A barátaim nevetve és táncolva mulattak körülöttem, és eddig a pontig nevettem

velük én is, de a kétségbeesésem a tetőfokára hágott. Minden vegyes volt, minden
keveredett, az érzelmeim gúnyt űztek belőlem. Egyszerre jártam a mennyet és a
poklot. Egyszerre éreztem valami csodálatost, és közben pedig rettenetesen
kétségbeejtőt.

Innom, innom kellett még! Az asztalunkhoz tántorogtam, lehajtottam az üvegből az

ötszáz eurós palack alján maradt talán fél deci pezsgőt. Szar volt, már kiment belőle
a szénsav. Cigire gyújtottam, pedig a klubban nem is lehetett cigizni. Senkit sem

2
érdekelt ilyenkor semmilyen tűzvédelmi szabály. Hogyha Lily Vincent, vagyis én
rágyújtok, szemet hunytak felette.

Mélyen leszívtam a füstöt, jól esett, aztán mégis köhögőgörcsöt kaptam. Ez nem sima
cigi volt, hanem marihuána. Annyira kiakasztottam magam, hogy még a jól látható
különbséget sem vettem észre egy joint és egy sima cigaretta között. Persze, hogy
nem, mert Anton állandóan kézzel tekert cigarettát szívott. Ez a szokása még
azelőttről maradt, hogy híres lett.

Tudtam, hogy ez már sok lesz, és tényleg. Mára már sok is volt. Nem tudom, miért
csináltam, de semmi sem volt elég. Ittam, spurit toltam, jött egy kis tabletta is, amit
Zoe használt, de megkínált. Gondoltam, miért ne? Aztán megint ittam. Tina kokainnal
kínált, de azt már elutasítottam. Hullámzott a lelkiállapotom, a szívem a
mellkasomban olyan tamtamot vert, hogy kezdtem megijedni.

Az asztalnál állva meg kellett kapaszkodnom a szélében. Anton mögém lépett. A karja
a derekam köré siklott, pántként ölelt körbe. Hátulról a nyakamat kezdte csókolni.
Hátrahajtottam a fejemet, és közben vártam, hogy mivel imádtam, ha a nyakamat
csókolják, lesz valami… Vártam az érzést, vártam a bizsergést. Nem jött, semmit sem
éreztem. Eltaszítottam magamtól.

− Lil’… − szólt utánam a kezeit széttárva. Nem értette, mi van velem.

− Hánynom kell. – nyögtem, és a mosdó felé tántorogtam.

Hirtelen minden kilátástalannak tűnt, kétségbeesetten vettem irányba a

mellékhelyiséget. A falat kellett érintenem, mert biztonságot adott. Majd szétpattant
a fejem, nagyon fájt a lüktetés a halántékomban. A zene épp a gyomromban dobolt.
Nem kellett hánynom, csak az ő érintésétől. Képtelen voltam ezt tovább csinálni, nem
szerettem. Annyira nem szerettem!

Mikor beléptem a mellékhelyiség üresnek tűnt. A tükörhöz léptem, és belebámultam.

Önmagamra meredtem a vörös fényekben úszó luxusmosdóban. Ide nem jöhetett be
akárki, itt csak a gazdagok és a szépek mulathattak, mint én, és épp senki sem volt ott
rajtam kívül.

Mi lehetett az a bogyó? Homályos, zavaros gondolataim között kutattam a válasz után,

ahogy a saját szemeibe néztem. A perifériás látásomban valami megmozdult. Ekkor
tűnt fel a tükörképem mögött egy alak. Elgondolkodva meredtem rá a tükörből,
eszembe sem jutott megfordulni. Fura, még sohasem flasheltem. A bátyámat, Evant,
láttam. Ő nézett vissza rám a tükörből a hátam mögül. Nem fordultam meg, tudtam,
hogy nincs ott valójában. Ugyan mit keresett volna itt Saint Tropez-ban, a Rude klub
női mosdójában? Evan Olaszországban élt, ahonnan szinte kirobbantani sem lehetett,
annak ellenére, hogy anyánk angol, apánk pedig amerikai volt.

3
Utoljára, mikor két éve találkoztunk, egy vitával búcsúztunk, mert Evan beszólt a
családi vacsoránál, ahol apu bemutatta az új barátnőjét… Azóta már szakítottak. Nagy
csoda! Húsz évvel volt fiatalabb nála. Én pontosan annyira nem foglalkoztam a nővel,
amennyire nem kellett, tudtam, hogy nem lesz hosszú. Evan viszont felhúzta magát,
és beugatott nekem ezért. Összevesztünk leléptem, és közöltem, hogy kösz, de én
nem kérek többet a fincsi családi rendezvényekből.

Két éve karácsonykor azt hazudtam, hogy beteg vagyok, tavaly pedig, hogy munkám
van… Pedig nem utáltam őket, csak… Úgy éreztem, hogy nem értenek.

Evan tükörképe cseppet sem megnyugtatóan, ugyanolyan haragosnak tűnt, mint

akkor, két éve, Los Angelesben.

− Hogy nézel ki? – acsargott rám a tükörkép.

Evan apára emlékeztető, egyébként nagyon helyes arcának vonásai keményen

feszültek. Az álla feszült, az arca szinte ijesztő. A dühtől összeszorította a száját, az
enyémekre hasonlító kék szemeit összeszűkítette és összevonta a szőkésbarna
szemöldökét. Evan, a bátyám illúziója, haragos… Ezt állapítottam meg magamban,
mintha az, hogy a bátyám illúzióját látom a tükörben magam mögött egy mindennapi
és nagyon természetes jelenség lenne.

Amikor nem volt ilyen morcos, olyankor jóképű srác volt, bírták a csajok. Mi ketten a
szemünk és a hajunk színén kívül nem nagyon hasonlítottunk külsőleg, de ahogy őt
bírták a nők, úgy bírtak engem is a pasik…

− Hogy nézek ki? – kérdeztem vissza a tükörbe, annyira érdekes képtelenségnek tűnt
az egész.

− Be vagy lőve, vagy részeg vagy? Tántorogsz. Mit csinálsz, Lily? – kérdezte szigorúan.

Hű, bazd meg! A lelkiismeretem megelevenedett a bátyám képében? Ilyen sem volt
még. Durva ez a pirula cucc! Többet nem fogadok el anyagot Zoétól! A spuri nem kéne,
hogy ilyet csináljon, csak az az új bogyó lehetett... A hullámzás, az igen, azt bírom, a
pörgést, a táncot, az eufóriát, azt szeretem. De ez! Te jó ég! Ez cseppet sem tetszett.

− Hagyj békén! Én csak jól érzem magamat. – feleseltem a bátyám tükörképének. Ez

valami kishúg reflex lehetett. Az ellentmondás.

Lemondóan megcsóválta a fejét, majd láttam, hogy felém közelít. Gondoltam, majd
eltűnik egy ponton, de a látomás hirtelen vasmarokkal a felkaromba mart.
Megragadott a karomnál fogva, a marka könnyedén átért a bicepszemnél. Ez aztán
valóságos képzelgés volt! A szorítás fájt, a bőre a bőrömre feszült. Túl valóságosnak
tűnt. Majd szabályosan maga felé penderített a látomás.

− Áu! Ez fáj! – reklamáltam ennek a nagyon érdekes illúziónak. Nagyon kemény cucc!

4
− Nekem is fáj így látni téged. – morogta a képembe, ahogy a hülye olaszok szoktak
beszélni, majd elkezdett kifelé húzni.

Állj!

Először annyira meglepett az egész, hogy követtem, de egy ponton eszméltem. Hé!
Nem! Én még maradok! Egy illúzió nem vihet haza! Ellenkezni kezdtem.

Egyszer volt egy komoly LSD flashem, az volt ilyen valóságos. A karom tényleg úgy
fájt, mintha valóban fogná. Nem tudtam kirántani a szorításból. Mikor ellenkezni
kezdtem, akkor még erősebben szorított. Mintha csak Evan tényleg ott volna.
Vasmarok a felkaromon.

Mégis mi a fenét keresett volna Evan Franciaországban? Észrevettem Antont. A

bokszunknál állt, majd sebesen megindul felém. Megkérhetem vajon, hogy a
víziómtól szabadítson meg? Vártam, hogy odaérjen, de feltartóztatták! Egy
ismeretlen, hegyomlás alak lépett a képbe, és ahogy Anton megindult egyszerűen
útját állta. Szóváltásba keveredtek. Anton jóval magasabb volt nálam, de még így is
mindössze a fickó álláig ért! A barátaim, Zoe, Tina, Giséle és Mateo is ijedtnek tűntek.
Nem értettem, mi folyik körülöttem. Ők is látták a bátyám vízióját? Csoportos
látomás? Ez nem semmi!

Mintha Evan valóban ott lett volna, rossz külsejű, tagbaszakadt alakok társaságában
rángatott kifelé. Többen is ránk bámultak a klubból, de senki sem tett semmit. Ekkor
már teljes testemmel ellenkeztem. A bátyám illúziója a derekamat szorította hátulról,
kapálóztam és vergődtem, amennyire csak tudtam.

− Ne! Engedj el! Evan, engedj el! Eressz el azonnal! – kiabáltam vele egyre
hangosabban, mert nem hatott.

Már csak egy réményem maradt kétségbeesésemben: a kidobók! A klub személyzete…

Ők talán megállítják. Tévedtem. A falnál sorakozva álltak komor képpel, és nézték a
két férfit, aki előttük állt géppuskával… Géppuskával? Nem voltam biztos benne, hogy
jól láttam.

Ekkor már kiértünk a klub elé. Egy nagy fekete terepjáró várt. Evan, mintha csak egy
tollpihe lennék, belökött, szinte hajított a hátsó ülésre.

A túloldalon rögtön ki akartam szállni, de az ajtó nem nyílt. Ő is beszállt mellém.

− Fogd be! Fogd már be! – üvöltötte a bátyám az arcomba. – Kussoljál!

Én is visszaüvöltöttem, hátha attól megszűnik ez a szörnyű vízió, amiben a bátyám

épp elrabol egy klubból. Nekiestem, dulakodtunk. Ütöttem, karmoltam és még
rúgtam is, ahol értem. Éreztem, ahogy elszakítottam az ingét. Az anyag hangos
reccsenése hirtelen megértette velem, hogy ez nem illúzió, ez a kőkemény valóság.

5
Evan nem ütött, csak védekezett és közben próbált lefogni, de nem adtam könnyen
magamat. Valaki artikulálatlanul üvöltött közben végig, és olyan ismerős volt a hang.

A terepjáró érezhetően megmozdult alattunk, majd elindult velünk, miközben

dulakodtunk. Nem tudom, hova mentünk és meddig tartott az út, mert végig
verekedtünk. Majd, mikor megálltunk valahol, Evan kiszállt, majd rám vágta az ajtót.

Hallgatóztam, de a szívem őrült kalapálásától alig hallottam, hogy kint mit beszélnek.
Olasz szófoszlányok ütötték meg a fülemet. Felrémlettek a gyerekkori emlékek,
valamelyest értettem… Szavakat legalábbis.

„Lascialo…” Hagyjátok? „Idiota” Idióta… „Aereo” Repülőgép?

Ez azonban nem Evan hangja volt… Ez valaki másé, akinek az arca egyből beugrott.
Egy jóképű, napsütötte arc, sötét haj, sötét szemöldök, meleg, barna szemek, és egy
kaján mosoly. Egy szexi, csibész mosolya…

A fáradtság a kocsiban ólomnehezékként nyomódott rám. Részeg voltam, betéptem,

és teljesen kimerültem az Evannel való harctól. Az időérzékem működésképtelenné
vált. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi idő telt el, mire a kocsiajtó kitárult, azt
hiszem el is szundítottam.

Evanre számítottam az ajtó kinyílásával. Számon akartam kérni, hol vagyunk, miért
rángatott el a klubból, és mi a fenét akar úgy egyáltalán. De egy vadidegen, rosszarcú,
komor férfi állt a kocsiajtó előtt. Gondoltam, íme az alkalom akkor, hogy lelépjek!
Azonnal meg is indultam kifelé, de a férfi már úgy tűnt várja ezt, mert úgy szerelt le,
mint ahogy egy tollpihét felkap a szél. Semmiféle erőfeszítésébe nem tett engem
elkapni, és olyan keményen megragadni, hogy fájdalmamban felnyögjek. Néhány
mozdulattal úgy lefogott, hogy mozdulni sem tudtam. Egyáltalán. Megint a kiabálás,
amit a kocsiban is hallottam… Egy nő ordítása, de szinte állatias. Ki lehet ez?

A szekrény termetű fickó, továbbra is úgy tartva, hogy mozdulni se bírjak, és még
fájjon is, kihúzott az autó hátsó üléséről. Ekkor láttam, hogy a reptéren vagyunk, és
egy indulásra készen álló magángép mellett áll a terepjáró.

A gorilla fogásának satujában tartva kényszerített, hogy menjek vele, vagy úgy is
fogalmazhatnék, felrángatott a gépre. Ezen a ponton már kezdtem megijedni. Mi a
szar ez? Nem értettem.

A gépen Evan épp leült az egyik bézs bőrülésre. Az arcát törölgette egy
anyagzsebkendővel, véres volt, ahogy az inge is. Majd a távolabbi ülésen, egy sorral
arrébb, velem szemben, megláttam Őt. Az arca idősebb volt annál, amikor tíz éve
utoljára láttam. Azóta nem találkoztunk. A hidegen csillogó, sötét szemei körül
szarkalábak futottak, a kaján, kölykös mosoly helyett haragosan csíkká szorított száját

6
enyhén el is húzta, mikor a tekintetünk találkozott. Kicsit belehaltam abba, amilyen
csalódottság sütött róla. Az egykor kedves mosolyának hiánya kínzón fájt.

Mindig is veszettül jóképű volt, de immár felszedett valami férfias, szexi sármot is, és
az a szigorú tekintet, az a feszülő arcizom valahogy még sokkal dögösebbé tette. Ő
maga volt Daniel de Santi.

− Evan! Daniel! Mi ez? – akartam számon kérni őket, de ahogy kiejtettem a nevét a
számon, Daniel elnézett. Evan eleve háttal foglalt helyet, meg sem fordult, mint aki
semmibe vesz.

A fickó, aki erőszakkal tartott, lenyomott az egyik ülésre. Kényszeredetten

ereszkedtem le, a bőrülés azonnal kényelmetlenül a csupasz combomra tapadt. Egy
rövid szaténsortot viseltem, hozzá egy fehér halter toppal. Ekkor láttam, hogy az
egyik szandálom valahol leesett a lábamról. Bordóra lakkozott lábkörmeim körül a
bőr csupa kosz volt.

Egy ijesztő arcú férfi lépett hozzám. Nem tudom, hogy az arcát a jobb arcfelén
végighúzódó, beforrt seb és az élettelen jobb szeme tette kegyetlenné, vagy eleve az
volt, de ijesztőnek tűnt. A kezeimet gyorskötözővel fogták össze az ölemben, ami csak
akkor tűnt fel, amikor az ijesztő arcú fickó tekintetétől betojva lenéztem. Ő leguggolt
mellém, és a felé eső felkaromat megragadva, a bőrömre spriccelt valami fertőtlenítő
folyadékot, majd cseppet sem finoman belém vágott egy injekciós tűt, és a karomba
fecskendezett valamit.

− Ez mi? – meredtem rá megrökönyödve, nem törődve a rémisztő fejével, de hirtelen

elhomályosult előttem, majd minden elsötétült.