Ritochka Rokken: John itt járt

(John-sorozat 1.)
Bevezető

Elgondolkodva néztem magam előtt a hófehér damasztabroszt, és a terítékem előtt

sorakozó üres poharakat. Előkelő hely. Életem nagy részében körbevett a luxus, és ez
már aligha változik. A harmincadik születésnapom közeledett, és egyre többet
merengtem.

Gyakran eszembe jutottak a régi dolgok. Régi férfiak.

Az órámra lestem. Tragikusan korán volt. Lindára vártam. Na, de haladjunk csak
sorban! Ki Linda? Ki vagyok én? Miért merengek? Mi a helyzet a férfiakkal? Számos
kérdés, amire képtelenség egy mondatban felelni.

Fejek forognak az étteremben, ebből már tudom, Linda is korán érkezett. Az ajtó felé
fordulok, és látom, ahogy a hosztesz az asztalom felé tart, nyomában a kecses
párducként mozgó Lindával.

Linda magas, vékony alakján bézs Chanel-kosztümöt visel. A színben tökéletesen

passzoló, vékony báránybőr kesztyűjét húzza épp lefelé, ahogy az asztalhoz ér.

Amilyen illemtudó és etikettszakértő, olyan nyers velem. Minden. Egyes. Alkalommal.

− Nem szeretem, amikor így hordod a hajad, és ez a szín zavarossá teszi a szemed
színét. – lát neki a kioktatásnak, pedig még helyet sem foglalt.

Igyekszem nem felvenni tőle a kritikáit. Tudom, hogy ilyen. Szeretem őt, és ezért
elviselem neki. Már nem vagyunk egymás alá- és fölérendeltjei, így nem lenne muszáj
tűrnöm, de azt hiszem, kijelenthetem, hogy ő a legjobb barátnőm, és a maga fura
módján, ő is szeret.

− Ehhez volt kedvem reggel. – ütöm el.

− Legközelebb ne a kedved irányítson! – oktat, mint mindig. Még mindig.

− Senkit sem akarok elcsábítani. – húzom el a számat, és alig észrevehetően jelzek a

pincérnek. Ő árgus szemekkel figyel, úgyhogy azonnal megindul felénk. Linda
pezsgőt rendel – mi mást! Mindig pezsgőt iszik. A pezsgő olyan kiegészítője, mint a
kesztyűje, vagy a táskája.

− Hogyhogy? – szalad fel tökéletesen formázott szemöldöke, vonzó arcában.

Szabályos, szimmetrikus arcán nem látszik a kor, ami egyfelől Dr. Ivan Alexeyev
kezeit dicséri, másrészt Linda életmódját. Minden nap legalább nyolc teljes órát
alszik, ebből nem enged. Ráadásul úgy, hogy este 9-10 körül fekszik le. Minden reggel,
kivétel nélkül jógázik, és heti háromszor magánedzővel sportol egy
luxuskonditeremben.

− Olyan nehéz elhinni, hogy nem foglalkozom a férfiakkal?

− Mi a helyzet a szállodással? – érdeklődik, miután a pincér kihozta a pezsgőjét.

− Már nincs a képben.

− Pedig jó fogás és jóképű is. – jegyzi meg, miután kortyol egyet a kezében tartott
italból.

Nézem, ahogy makulátlanra manikűrözött körmeiben végződő ujjaival kecsesen

tartja a pezsgős flőtét.

„Slampos vagy, mint egy proli!”

„Emeld fel újra azt a poharat, és meg ne merd nekem még egyszer öt ujjal fogni, mert rád
öntöm, ami benne van!”

Felrémlik, amikor tanított. Velem sohasem bánt kesztyűs kézzel, de nem is vártam
tőle. Szigorú anya lett volna, ha van gyereke, de értéket adott volna tovább. Ahogy
nekem is értéket adott. Néha a szigor jó.

Az én szüleim nem voltak szigorúak, illetve tulajdonképpen szigorúak voltak, de

értéket mégsem továbbítottak a nevelésükkel. A nevelésemet mindig másokra bízták.

− Mi van veled, szerelmes vagy? – szakít ki Linda a gondolataim közül.

− Nem. Csak sok dolog jár a fejembem. – vonok vállat. Remélem, hogy megúszom
ennyivel, de közben nagyon jól tudom, hogy nem fogom. Úgyis tudni akarja, mi lett
Brooks-szal. Pedig az már tényleg egy lefutott sztori.

− A szállodás miatt van?

− Nem. – csóválom a fejemet, és legszívesebben felnevetnék attól a tekintettől, amivel

Linda épp méreget.

− Akkor? – kérdezi kissé hunyorítva.

− Nem szabadulok, ha nem mondom el, igaz? – sóhajtok, és én is felemelem az

előttem álló borospoharat, és kortyolok egyet a fenséges száraz fehérborból. Persze,
amikor emelem a kelyhet gondosan ügyelek, hogy úgy csináljam, ahogy kell.
Hüvelykujj, mutató és középső ujj. Nem több. A kelyhet nem érinthetem, csak a szárat,
miközben a két maradék ujjamat kecsesen tartom, de nem úgy, mintha teát innék…

Linda nem szól meg, tehát jól csinálom. Tudom, hogy jól csinálom. Figyelek.

− Nem. – játszik egy mosoly a szája sarkában.

− A történet tömören: szerelmes lett. Szakítottam. Történet vége. – összegzem, mert

Linda gyűlöli, ha feleslegesen húzzák az idejét, és ebbe a felesleges locsogás is
beletartozik. Mivel én nem szívesen beszélek az egész dologról, ez tökéletesen kapóra
jön.

Bólint.

− Kicsit sem? – kérdezi. Arra céloz, hogy egyáltalán nincsenek érzéseim Brooks felé.
Nincsenek. Megcsóválom a fejemet.

− Tulajdonképpen a szakítás is túlzás. Mert soha még csak vacsorázni sem voltunk
együtt, és egyetlen egyszer sem maradtam reggelig. – vonom meg a vállamat. Bólint,
érti. A téma itt már felesleges, ezért én kérdezek. – Milyen volt London?

Linda fél évet töltött Londonban, persze mindig csak nekem kell elmesélni az életem
részleteit. Ő nem avat be mindenbe. Ez a londoni út is ilyen. Nem árulta el minek
ment, miért töltött ott annyi időt, én pedig nem kérdezek rá, mert tudom, gyűlöli a
faggatózást.

− Csak a szokásos. – von vállat hanyag mozdulattal, ami tőle egyébként elég váratlan.
Vagyis nem hajlandó beszélni róla.

Aztán a New York-i társaságra terelődik a szó, a munkámra, a közelgő

rendezvényeimre, majd az új lányokra, akiket mintegy mellékállásban már én tanítok.
Mi sokat dumálunk Lindával, de vannak tabutémáink. Az egyik ilyen Colin, az exem,
a másik a férfiak az életemben, akikkel komolytalan, pusztán szexuális viszonyt
ápolok. Az ő tabui a származása, a múltja és most már valamiért London is.

A közös ebédünk után elbúcsúzunk, én visszasétálok az irodába, ő pedig az étterem

előtt taxiba ül.

Séta közben, miközben gyors léptekkel haladok át az úttesten, egy pillanatra, mintha
Colint látnám egy bézs színű golden retriverrel a Central Park oldalán, de mivel
sietnem kell, nem tudom jobban megnézni. Amikor a rá cseppet sem jellemző képi
információ eljut az agyamig, visszafordulok ugyan, de már nem látom „őket”. Ez a
kép, őt ismerve, annyira irracionális, hogy biztos vagyok benne, csak a képzeletem
játszott velem.
Colin, a világok ura? Egy nagyvállalat vezérigazgatója, akit még a mosdóba is sofőr
fuvaroz, mi a macskát keresne egy kutyával kora délután, errefelé?

Rájövök, hogy ez egészen biztosan csak a képzeletem lehetett.

Mikor azonban már csak egy sarokra vagyok a munkahelyemtől, a Schweitzer

Galériától, egy antik boltból kilép elém Margaret. Majdnem összeütközünk.

Végigmér, majd széles mosoly költözik az arcára, és már az ölelésébe is von. Én csak
pislogok, és főként tűröm. Bár mindig szerettem Margaretet, Colin mostohaanyját,
de az előző gondolataim után épp egy kicsit a hátam közepére kívánom.

Ő viszont hozza a formáját, már csacsog, és azonnal kávézni szeretne. Udvarias, de

gyenge tiltakozásom ellenére berángat egy közeli helyre.

− Nem maradhatok sokáig Margaret, vissza kell mennem a munkahelyemre.

− Munkahely? – pislog rám meglepetten.

− Ö… Igen. – nyögöm, mert eszembe jut, hogy még gésaként dolgoztam, amikor
Colinnal együtt voltam, bár már akkor is rendezvényszervezőként dolgoztam mellette
az Etienne’s-ben.

− Ja, az étterem. Persze! – csettint Margaret.

− Nem, már a Schweitzer Galériában vagyok… − motyogom.

− Édesem, más lett a hajad színe? – méreget.

− Igen, vörösre váltottam. – Igazából szőkés vörös, de nem akarok ebbe belemenni.

− A barnát egy kicsit jobban szerettem, mert attól sokkal barátságosabb volt az arcod,
de ez is nagyon jól áll. – csacsog Margaret. Hozza a formáját, de engem letaglóz a
helyzet. Sokkal jobban, mint gondoltam. Margaret Colinhoz kötődik, és ettől most
nem csak a mostohaanyjával, de egy kicsit vele is találkozom. Amitől olyan furcsa
idegesség fog el, amit férfivel kapcsolatban még sohasem tapasztaltam… Hazudok.
Vele igen. Colin mindig más volt nekem, mint bárki.

− Hogy vagy Margaret? – igyekszem visszanyerni a hidegvéremet, és ennek jó

módszere, ha inkább ő beszél.

− Ó, mindannyian remekül vagyunk! Amióta itt van az unoka, azóta Larry kevesebbet
jár horgászni, mindannyian sok időt töltünk Martha’s Vineyardon.

Az „unoka” szóra jeges, feszítő érzés kúszott a gyomromba. Unoka? Colinnak… Még a
gondolat is fájt. Legszívesebben rákérdeztem volna, de nem akartam, hogy Margaret
tudja, hogy még mindig. Még mindig? Még mindig mi? Odavagyok Colinért? Azért
nem akartam kapcsolatot Brooks-szal, mert Colin olyan maradandó nyomokat
hagyott a lelkemen, hogy már soha többé nem leszek képes szeretni. Soha. Ezt pedig
Margaret, aki Colin egyik fő bizalmasa volt, főképp nem akartam, hogy tudja.

− Ez izgalmasan hangzik. – köszörülöm a torkomat.

Leplezz! Emlékezz, gésa voltál, leplezz! – figyelmeztetem magamat.

− Hát, örülünk. Bár azt hittük, hogy veletek előbb kerülünk ilyen helyzetbe. – von
vállat Margaret. Igyekszem szó nélkül hagyni, de folytatja. – Ti ketten annyira
passzoltok, mintha az ég is egymásnak teremtett volna titeket.

Jó, ennél talán az is jobb, ha megkérdezem, mi a helyzet Colinnal…

− És Colin akkor Franciaországban, vagy itt…

Colin Franciaországba költözött, miután mi szétmentünk. Ezt apu mondta.

− Ó, hát már ezer éve visszajött! – legyint Margaret. – Rá sem ismernél!

Nyelek egyet, és bólintok. Visszajött, gyereke van, megváltozott, kicserélték. Én pedig

beleragadtam a hiányába. Nagyszerű.

− Mi a baj, szívem?

Margaret hangja kiránt a kétségbeesett gondolataim közül, és rádöbbenek, hogy

megfeledkeztem magamról.

− Ö, nincs semmi baj, Margaret, de ne haragudj, beszéljünk meg egy találkozót, mert
vissza kell mennem, elröpült az idő, és egy ügyfél vár… − magyarázom, miközben
felállok, és rám nem jellemző zavart esetlenséggel felrúgom a lában mellé tett
táskámat, aminek a teljes tartalma kiborul.

Kínosan érzem magam. Tekintetek szegeződnek rám, ahogy leguggolok, és

igyekszem visszasöpörni a sok vacakot a táskámba. Margaret is feláll, ő is leguggol és
segít szedegetni…

Végre megvan minden. Legalábbis remélem.

− Margaret. Még mindig imádlak, tényleg, de mennem kell. – nyögöm, mert a sírás
fojtogat, és eszem ágában sincs előtte kiborulni. Egy gyors csókot lehelek az arcára. –
Majd jelentkezem! – nyögök, és elhúzok.

Még hallom, ahogy utánam kiált, de nem akarok, nem tudok megállni, mert könnyek
égnek a szememben. A francba! A francba! A francba! Még mindig ilyen rohadtul
szeretem Colint.