1

Ritocha Rokken: Külsőséges

1. fejezet
A poharat néztem magam előtt. A vaskos pohárban barna ital, a tetején egy hatalmas
habréteggel, csokiszórással. Hosszú kanál nyele kandikált ki belőle, mint valami
árbóc.

Egy ilyen cukros italt más lányok a helyemben kétszer is meggondoltak volna, de én
nem is mérlegeltem, csak megrendeltem. Nem emlékeztem a nevére, mert valami
őrült marketinges agyából kipattant fantázianévvel illettek egy cukorszirupos
kapucsínót.

Nem voltam boldog, sőt mondhatnám határozottan boldogtalannak éreztem magam.

Úgy vágytam egy ölelésre, mint szomjazó a vízre. Ugyanakkor senki sem jutott
eszembe, akitől ezt megkaphattam volna. Még sohasem fájt így a szívem korábban.
Talán még nem is fájt a szívem soha. Talán sohasem voltam még szerelmes. Csak
most. Pechemre viszonzatlanul.

Talán a gonosz karma. Egy széplány, akiért mindig mindenki odavan, végre beleesik
egy hapsiba, és puff. Neki nem kell. Azt hiszem ilyen a szerelem. Bármikor, amikor Rá
gondoltam, elöntötte a szívem a szeretet iránta. Ilyen a szerelem?

Azért, mert ő láthatóan furán vegyes érzelmekkel viselt irántam, folyton a menny és
a pokol között lebegtem. Nagyon őszintén még valamiféle élvezetet is találtam abban,
hogy szenvedek. Jó volt szeretni, rossz volt, hogy nem vagyok szeretve, de mégsem
tudtam az egészet elengedni. Pedig már vagy három hete a lezajlott kínos jelentnek
köztünk. Azóta nem beszéltünk, mert ő nem keresett, még karácsonykor sem hívott.
Immár pedig a szürke január kezdett elnyelni nélküle. Nem akartam elhinni, hogy
megnősül, és azt sem, hogy én, Ruby Dylan, nem vagyok elég neki.

Minden túlzás nélkül, a férfiak egész életemben epekedtem értem. Mindig minden
kapcsolatomban én diktáltam a tempót, a közelséget. Füttyentettem, a férfiak a
lábaim előtt hevertek. De Ő… Ő nem. Persze, a külsőm őt sem hagyta hidegen, de ezen
a ponton az egész véget is ért.

Ez egyszerre dühített, elkeserített és kétségbe ejtett. Nem értettem, hogyan verhet

ezzel a sors. Az egyetlen férfi, aki megmozgat érzelmileg, teljesen elérhetetlen.
Akartam őt, és nem tudtam, mit tehetnék, hogy Ő is akarjon engem. Mert olyan szép
és olyan jó lett volna nekünk együtt. Az a néhány együtt töltött hónap is ezt bizonyítja.

Együtt töltött… Az ördög rögtön a vállamra ül, és a fülembe suttogja:

2
− Az, hogy néha felhívott, elvitt vacsorázni, aztán az ágyban kötöttetek ki, még nagyon
messze van a „kapcsolattól”. Főleg, hogy utána napokig nem jelentkezett. Nem,
szívem, ez nem kapcsolat.

Egy kézmozdulattal elhessegetem. Jó, talán nem kapcsolat a klasszikus értelemben,

de ez is valamiféle kapcsolat. Mindig visszatért, mindig keresett aztán. Talán ez még
a senki földje, de jó alap is lehet egy igazi kapcsolathoz...

Teljesen elmerengtem, ezért szabályosan megijedtem, amikora barátnőm, Sydney

csapódott be mellettem a kényelmes kávézói kanapén, ahol mindig ültünk.

– Rohadt undorító volt ez a fotós. – sóhajtotta a maga flegma, és kemény stílusában.

Idegesítően érzéketlen tudott lenni. Úgy tűnt, nehéz napja volt.

– Ki volt az? – kérdeztem halkan.

Ismertem a város legtöbb fotósát. A krémjét mindenképpen. Ez volt a munkám.

Modell voltam. Syd, és én is ebből éltünk. Illetve esetemben fél lábbal már a saját
cégemben tevékenykedtem. Fél cégemben. Félerővel.

Hogyha már belekezdtem akkor ezt is elmesélem. Sokat köszönhettem a külsőmnek.

A cégemhez is részben ezzel teremtettem meg az alapokat. Némi szülői
támogatással… Az viszont biztos, hogy elég jól ismertem a modellvilágot, a maga
csodáival és hátulütőivel.

– Valami Joey Jackson. – sóhajtotta Syd, miközben elővett némi füvet, és cseppet sem
zavartatva magát az előttünk lévő asztalra kipakolva a hozzávalókat egy cigit kezdett
sodorni belőle. Folytatta a történetet. – 4 órán keresztül pózoltam bikiniben, úgy hogy
közben folyamatosan nyitva volt egy ablak. Kicseszett január van! Mondtam ennek a
tuskónak, hogy fázom. Erre közli, hogy ne nyavalyogjak, és inkább tegyem a dolgomat.
Mondom, de legalább becsukhatnánk az ablakot? Nem, mert neki melege van, és csak
úgy tud koncentrálni, ha mozog a levegő. Mondom, ember, befagy a lyukam. Erre
megáll, vág egy pofát, és azt mondja: szerinted mennyire érdekel a lyukad? Na igen,
rá kellett jönnöm, hogy teljesen homár a fickó, szóval semennyire sem érdekelte.
Összeszorítottam a fogam, és arra törekedtem, hogy mielőbb végezzünk, mert
hánytam ettől a szeméttől.

Ismertem Joey-t és Sydet is. Joey nem volt a legszörnyűbb fotós. Syd viszont
elviselhetetlen sztárallűrökkel rendelkezett, és nem ő volt Naomi Campbell, hogy ezt
meg is engedhetné magának. Nem dolgozott fele annyit sem, mint én, de vagy hatszor
annyit nyafogott, mint én. Nem önmagam fényezésére, de én általában alázatosan és
csendben tettem a dolgomat. A szépségiparban eltöltött több, mint tizenöt évem alatt,
ha valamit, hát azt megtanultam, hogy mindenki érdeke a gyors haladás. A fotózások
a fényviszonyok és egyéb körülmények miatt így is el tudtak csúszni órákkal. Amikor

3
a modell megkeserítette az egész, az még hozzátehetett ehhez. Syd pedig tipikusan az
volt, aki miatt órákat lehetett késni, már csak azért is, mert notórius késő volt.

– Aha, tényleg meleg. – motyogtam.

Amikor utoljára dolgoztam vele, a fotós, Jackson velem kedvesen és figyelmesen

viselkedett. Minden embernek van rossz gombja, amit ha megnyomunk, a lehető
legrosszabbat hozzuk ki belőle. Talán ez történt Sydney és Jackson között is, vagy csak
épp volt valami a levegőben, épp rossz napja volt, ki tudja?

Talán a mai napon mindenkinek rossz napja van. Kínomban, hogy nem tudtam mit
kezdeni magammal, és az ellenvéleményemmel, beleittam a kávécsodámba. Tömény,
édes. Keserédes. Legalább az utóbbi miatt jó lett volna, ha ízlik, de nem dobott fel.

– Hát, neked meg mi bajod? – lesett oldalra rám kíváncsian Syd.

Neki általában nem sok dolog tűnt fel velem kapcsolatban. Illetve, amit szóvá tettem
és elmondtam, azt meg is jegyezte, de az érzelmeimet ritkán olvasta. Az empátia nem
tartozott a lényéhez. Meg is lepett vele, hogy ezúttal feltűnt neki a kínos hallgatásom.
Nem nagy kedvvel beszélgettem vele, jobb lett volna magam lenni.

– Semmi. – vontam meg a vállam, és biggyesztettem az ajkam.

Syd ugyan a barátnőm volt, de azzal a csak rá jellemző fura barátsággal. Nem az a
típus, akinek lehetett panaszkodni, mert mindig tett valami kijózanító meglátást. Nem
hallgatta végig a panaszt, helyette amint felismerni vélte a probléma lényegét, sebészi
pontossággal rámutatott és elvágta. Az, hogy nekem néha jól esett volna csak
kimondani hangosan azokat a dolgokat, amik nyomták a szívem, anélkül, hogy
azonnal egy tízpontos megoldást találjak rá, számára teljesen értelmezhetetlen volt.
Ami épp aggasztott, arra mindig újra és újra ugyanazt a megoldást szajkózta, így nem
is próbáltam elmondani, neki semmit az utóbbi időben. Inkább tereltem.

– Semmi… − horkantott. A terelést bezzeg azonnal olvasta! – Nekem pont nem így
tűnik. Itt ülsz, egy akkora kalóriabomba mellett, aminek szerintem már a
megrendelését is le kellene dolgozni, és meredsz magad elé. Mint egy zombi.

Csak, hogy értsem, miről beszél, még el is játszott engem, persze kifigurázva.

Azt hiszem, Sydney mellett nekem nem nagyon lehettek gondjaim. Azt valahol a saját
privilégiumának tartotta meg, mivel, ahogy már többször is megfogalmazta, én
gazdag csaj vagyok. Szerinte a gazdag csajok boldogok, akkor is, ha nem, mert a pénz
boldogít. Ő viszont „bérleti díjat fizetett egy szobáért egy lakásban, amin két másik
lánnyal osztozott”. Ezt mindig így mondta.

Az én „gazdagságom” sem olyan egyszerű történet, mint ahogy azt ő gondolta, de

igazából nem ismerte a történetemet. Sohasem kérdezte, én pedig sohasem meséltem

4
el. Nem mindig volt az életem könnyű, sőt. A gazdagságom egy részéért
megdolgoztam. Ő persze csak azt látta, hogy egy szép, saját lakásban élhettem egy
felkapott környéken.

Ezért úgy döntöttem, hogy finoman fogalmazom meg, nem panaszként, inkább csak
felismerésként.

– Martinnal vacsoráztam tegnap, és elgondolkodtatott, amit mondott. – jelentettem

ki.

– Miért? Mit mondott? – sandított rám a kávéja fölött.

Martin, a mostohaapám… Na, az bezzeg érdekelte, hogy mit mondott!

– Azt mondta, hogy sokkal több van bennem, mint ez a szépségiparosdi, és ne essek
abba a hibába, amibe az anyám. – idéztem a mostohaapám „bölcs” szavait.

– Milyen hibába? – nézett rám Sydney értetlenül.

– Hát… – Ekkor értettem meg, hogy Sydneyt akármennyire is a barátnőm, ezt nem
fogom tudni megértetni vele. Így magyarázat helyett inkább csak megvontam a
vállam. – Mindegy.

– Mi mindegy? Nem értelek. Most azért vagy szomorú, mert több van benned? Persze,
hogy több van. Mindenkiben több van. – vonogatta a vállát. Majd csend telepedett
közénk, amit hirtelen ő tört meg a szemeit forgatva, mintha csak most esett volna le
neki. – Fogadjunk, hogy megint Lyndonról van szó!

Hallgattam. Persze, hogy róla volt szó. Hónapok óta csakis Donról volt szó, én magam
is untam, de képtelen voltam leállni ezzel, csak Ő forgott a fejemben.

– Jaj, Ruby, hagyd már! – grimaszolt, majd meg is érkezett a problémamegoldás. –

Felejts el! Van egymillió pasi, aki gondolkodás nélkül, azonnal elvenne, nemhogy
kupakolna veled, de neked pont az az egy idióta kell, akinek viszont te nem. Lyndon
egy hülye. Ezt mindenki tudja rajtad kívül. Ő az ilyen vaskalapos, szupertörtető,
Einstein-agyú, washingtoni puncikat szereti, mint az a kampányfőnök csaj, aki 8-as
ruhaméretet hord és savanyú, mint az ecet. Van ilyen. Tedd rajta túl magad, lépj
tovább! Keress mást! – legyintett egy hanyag kézmozdulattal.

Szerettem, ahogy Sydney megoldotta az életem. Egy tanács, egy legyintés. Hagyjam
abba, vállrándítással. Sehol a megértés, vagy az együttérzés. Problémafókusz
empátiamentesen. Egyszerű. Vajon nekem miért nem megy ez soha?

– Lyndon szerintem nem azért kedveli a kampányfőnökét, mert savanyú, vagy

intelligens… – vetettem közbe, szinte mellékesen. Sydney nem akarta fogni az
üzenetet.

5
– Vannak, akik a telt nőket szeretik. A plus size modellek népszerűsége egyre nő, de
várható volt, hogy egyszer a tehenek is szót kapnak. – folytatta kemény. Szokás
szerint nem fogta vissza magát, engem pedig dühített, amit mondott.

Syd kegyetlen és ítélkező tudott lenni. Gyakran kimondott olyan gondolatokat, ami
talán megfordult akár mások fejében is, de illendőségből nem tették. Ő kegyetlenül
őszintének tűnt, de mégis, őaz szintesége valahol frusztrációt, és nagyon szubjektív
álláspontot képviselt. Szerintem igazából nem érdekelte senki és semmi, csak
önmaga.

Néha elgondolkodtam, miért is barátkozunk, de az a helyzet, hogy a hajlamom

azokhoz ragaszkodni, akik fura módon szeretnek, ijesztően erősnek tűnt. El sem
tudtam képzelni az életemet Sydney nélkül.

– Syd hogy mondhatsz ilyet? – néztem rá megrökönyödve.

– Én ausztrál vagyok, nem olyan mindenkit tisztelő amerikai, mint te. A kövér az
kövér. Hívhatják plus sizenak, és dőlhet a kampány mindenhonnan, akkor is. A felső
tízezer vadászainak a vékony és szexi csajok kellenek, őket akarják becserkészni, nem
bazi nagy grizzliket. – mondta tovább, ahogy ő elképzelte a világot.

Lemondóan sóhajtottam. Vele ellentétben én el tudtam fogadni, ha valaki más. Sok nő

akár a gyermekkorától küzd a súlyával, és tényleg nagyon sokat megtesz azért, hogy
lefogyjon. Akár egész életében fogyókúrázik. Sőt, akad olyan is, aki szereti és elfogadja
önmagát, ha nem XS-es a mérete. Az éremnek nagyon sok oldala volt, és
legszívesebben Sydney arcába vágtam volna ezt.

Találkoztam már olyan lánnyal a munkáim során, aki bármit tett, képtelen volt hízni,
és állandóan froclizta az ügynöke, hogy hízzon pár kilót, vagy nem kap munkát.
Szóval, valahogy érzőbben gondoltam nőtársaimra annál, amit Syd a magas lóról
előadott épp.

Tudtam, hogy benne is nagyon sok fájdalom és kisebbségi érzés feszül, azért nyomja
ezt. Noha a külsejéből élt és ez egyfajta magabiztosságot adott neki, más területeken
nagyon bizonytalan volt, és azt hiszem, frusztrált is. Gondolom, a konfliktus
Jacksonnal is aggasztotta, bármennyire is másként adta elő. Mert harminc éves lett,
az pedig a mi szakmánkban már az a kor, amikor – hacsak nem kiemelkedő valaki –
ideje más irány felé nézni. Sydney viszont képtelen volt spórolni. Vagy hét éve, hogy
ismertem és azóta bulizott olyan keményen, hogy néha a számláira nem jutott. Zéró
megtakarítással, és ambíciók és szakma nélkül, a kemény véleményével állt harmic
évesen modellként. Értettem azt, hogy miért olyan, amilyen.

Inkább szó nélkül hagytam az igen csúnya megjegyzését, mert épp semmi erőm nem
volt vitába szállni vele. Gondoltam, majd elücsörgünk, de ő másként gondolta:

6
– Ami pedig Lyndont illeti, lépj túl rajta! Nem vagy az esete, ezt eddig is tudtuk.
Megkívánt, elvitt néhány körre, és kész. Vedd tanulópénznek, hogy mi az, amit el kell
kerülnöd! – osztotta tovább a világmegváltó tanácsait.

Megrökönyödve néztem rá. Neki ennyi volt. Lépj túl, felejtsd el és satöbbi. A bökkenő
csak az volt, hogy ezt nem tudtam megtenni.

– Kösz, hogy ennyire megértő vagy! – csattantam fel mérgesen. Elég volt mára Syd
pesszimista, gonosz dumájából. Épp nem tudtam sem kezelni, sem elviselni. Gombóc
feszült a torkomban, és bármikor félő volt, hogy elsírom magam. Felpattantam,
felkaptam a kabátomat és faképnél hagytam.

Törtem kifelé a kávézóból, miközben magamra ráncigáltam a sapkám. Egy akkora

szőrmebojt díszítette a tetejét, mint az öklöm. A kezemben szorítottam a kacsatollal
bélelt, hosszú kabátom. Nagy lendületemben nekiütköztem egy férfinek, aki épp
akkor jött be az ajtón, amikor én mentem kifelé.

– Elnézést! – motyogtam, tulajdonképpen rá sem nézve.

– Hú, micsoda szexi kis szélvész! Nem marad egy kávéra? Meghívnám. – vigyorgott
rám az utamat állva.

Hogyha nem lettem volna olyan szomorú és mérges, talán flörtölök vele. Élékkék
szemei kíváncsian néztek rám, kissé szögletes arcán már kiütött a borosta, mintha
nehéz éjszakája lett volna. Nem egy Adonisz, de rondának sem mondanám. Drága
ruhákat viselt és kasmírsálat. Ez utóbbi különösen feltűnt, magam sem tudom, miért.

Pechére azonban ideges voltam. Kellemes bokszzsáknak tűnt.

– Kopj le! – szűrtem a fogaim között, és ellépve mellette mérgesen továbbvágtattam

kifelé.

– Vadmacska. – vigyorgott utánam, de mivel dühített már minden, így elengedtem a

fülem mellett.

Az utcára lépve megtorpantam. Megcsapott a hideg. A kávézó melege után a -1 C fok

belém mart, ahogy a felismerés is. Ugyanúgy a külsejük alapján ítélem meg az
embereket, mint ők engem. Pedig én kézzel-lábbal tiltakozom ez ellen. Lyndon
viszont nem így ítél, és én ezért is buktam el nála. Lyndonnak tetszett a külsőm, ahogy
mindenki másnak is, csak… A többi nem.

Martin, a nevelőapám az előző este közösen elköltött vacsoránk során ezt fogalmazta
meg. Na, nem Donról. Azt a témát kínosan kerülte. Sokkal inkább velem kapcsolatban
általánosan. Azt magyarázta, hogy jobban ki kéne aknáznom a külső és belső
tulajdonságaimat együtt, és nem külön-külön. Hogyha valaki, hát ő ismert. Tudta, mi
7
rejlik bennem, és ekkor az is villámként csapott belém, hogy rajta kívül senki sem
ismert igazán. Anyám sem, sőt mi van, ha még én sem ismertem eléggé önmagam?

Nem azért akartam Lyndont, mert gazdag, vagy szexi. Én imádtam Lyndon stílusát.
Minden mozdulatát, az illatát, a humorát, a tájékozottságát. Úgy, ahogy volt. A
magabiztos fellépését, azt kissé sznob előkelőséget, ami áradt belőle.

Ekkor ott a kávézó előtt, a hidegben eltökéltem, hogy nem adom fel ilyen könnyen!
Szerettem ezt a férfit, de megszoktam, hogy nem mutatom meg az igazi arcom, hogy
nem engedem be az embereket. Meg akartam neki mutatni, hogy nem az a cicababa
vagyok, akinek hisz.

Azonosultam ezzel a szereppel. Ő is ezt látta csak belőlem. Cicababaként viselkedtem

a férfiakkal, akikkel megismerkedtem. Nem könyvekről és politikáról beszélgettünk,
hanem felszínes témákról.

Valahogy könnyebbnek tűnt a külvilág felé a cicababa imázst mutatni, még a

partnereimnek, a kapcsolataimban is. Úgy eggyé váltam vele, hogy néha már magam
is elhittem.

A kifelé mutatott szerep, és a befelé forduló, elzárkózó jellemem nehezebbé tette,

hogy hosszútávon elköteleződjek. Talán féltem is ettől. Jól szórakoztam mindenkivel,
de általában ellaposodtak a kapcsolataim. Mert nem nyitottam ki a számat soha.
Elfogadtam, amit kaptam, legyen az szép ajándék, vagy egy férfi véleménye valamiről.
Én nem hangoztattam a sajátomat. A kérdéseikre nem válaszoltam hosszú
körmondatokban. Tudtam volna, de nem tettem, mert úgy gondoltam, a férfiak
jobban szeretik a saját hangjukat hallani, és hallatni. Nekem megfelelt, amíg élveztem
valakivel lenni.

Azonban, ennek a hátulütője, hogy senki sem ismert a korábbi kapcsolataimból.

Éppen ezért kevés volt az olyan szakításom, ahol a másik felet különösebben
megrázta volna a dolog. Inkább mindig csak megegyeztünk, és elköszöntünk, mint az
újdonsült idegenek. Mert üresnek láttak engem a hallgatás és felszínes témák mögött.
Pedig inkább csak csendes és befelé forduló voltam. Arról nem is beszélve, hogy a sok
férfi közül, egyetlen egy sem akart tényleg megismerni. Még Thomas sem, akivel
nyolc hónapot voltunk együtt.

Be kellett látni, hogy ez az én hibám is volt. Még ilyen erővel sohasem szerettem
senkit, mint Dont. Életemben először meg akartam mutatni valakinek a bensőmet.
Azt akartam, hogy a függöny mögé lásson, hogy el akarja húzni. Talán azért érkezett
az életembe, mert valami leckét közvetít. Talán, hogy végre megtanuljam felfedni
önmagam a sok rejtőzés és kaméleonkodás után. Talán fel kell nőnöm ehhez.

8
A fejemben terv kezdett formát ölteni. Már megszoktam, hogy a férfiakkal akár
kezdeményező is lehetek, nem ütközöm falakba. Ezért a pillanat hevében, öles
léptekkel a padka felé indultam. A kezem magasba lendült, és már fékezett is egy
sárga autó. Bevágtam magam a taxiba, és cselekedtem. Kora délutánra járt az idő.
Lyndon irodájához hajtattam.

A lenti recepción könnyen bejutottam, de fent egy igen kiállhatatlan nő ült a

recepción. Nem is értettem, hogy ilyen attitűddel hogyan lehet valaki recepciós.
Nagyon undok, tanár néni stílusban közölte, hogy üljek le, és ott várakozzak. Ám
hamar észrevettem, hogy ezt a negatív bánásmódot csak nekem tartogatta. Bárki más
érkezett időpontra, azokkal olyan lett, mint a vaj. Sőt, az egyik várakozót méh kávéval
is kínálta.

Néha így jártam azokkal a nőkkel, akik valamiért irigyek lettek a külsőmre. Bármit
tettem nem szerettek, mert fiatalabb voltam, vagy önmaguknál vonzóbbnak ítéltek.
Rendesen köszöntem és beszéltem vele, így ez maradt az egyetlen tippem a negatív
bánásmód miatt.

Elfüstölt az agyam, amikor már 30 perce ültem ott, és senki sem érkezett bentről.
Szörnyű gyanú gyúlt bennem, hogy ez az önkéntes rendőrnő csak szórakozik, míg én
hiába várok.

Így mikor egy pillanatra elment valahova, felkeltem és egyszerűen elindultam befelé.
Az irodában vegyes figyelem kísért. Aznap nem voltam ugyan kiöltözve. A kabátom és
a sapkám a recepción hagytam. Egy fekete latex nadrágot viseltem egy méregdrága,
szintén fekete, hasított bőr csizmával és egy ezüst, vastag kötött pulóverrel. A
sminkem igen szolid, sötétbarna, hátközépig érő hajam pedig fényesre fésült
lófarokban lebegett utánam. Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy még így
is megálltam volna a helyemet egy divatmagazinban. Vegyes érzelmeket tükröző
tekintetek értek az utamon az asztalok, és bokszok végeláthatatlan rengetegében.

Fogalmam sem volt, hogy merre van Don irodája, egészen addig, amíg egy második
recepcióig nem jutottam. Ott ült egy a kintinél határozottan szimpatikusabb, de azért
elég meglepett titkárnő.

– Lyndon Cross-szal szeretnék beszélni. – közöltem vele határozottan, mintha

tudnám, mit csinálok, pedig még azt sem tudtam, hogy jó helyen járok-e.

– Mr. Cross tárgyal. Nem tudom, hogy Rachel miért engedte be, de mondtam neki is.
Értekezleten van. Itt pedig még csak le sem tudom ültetni. Kérem, menjen vissza a
recepcióra, ahogy befejezték az értekezletet, szólok Mr. Crossnak. – tárta szét a kezét.

9
Nem láttam rajta rosszindulatot, és valóban sehol egy szék, vagy egy kanapé. Én pedig
itt egy idegen voltam. Nem tudta, mit akarok, de nem szándékosan tartott távol
Dontól, csak tette a dolgát.

Sóhajtottam. Lyndonnal kapcsolatban egyre többet éreztem azt, amit korábban

sohasem: a vereség érzését. A recepció előtt állva, tehetetlenül újra elöntött. A
lelkesedésem pillanatról pillanatra lohadt, miközben a kisördög egyre inkább
megkérdőjelezte a tettem.

− Komolyan gondoltad, hogy csak úgy bemasírozol az irodájába, beengednek hozzá

simán, kivágod a nagy vallomást, és örökké egymáséi lesztek? Mert Don csak arra vár,
hogy megmondd, képes vagy megnyílni neki, csak neki? Érdekelte valaha is?

Igen, azért jöttem, megmondani Donnak, hogy félreismer, és nem viselkedhet így
velem. Talán könyörögni is akartam neki, hogy adjon nekem még egy esélyt,
megnyílni neki. Ám a recepció és a nő előtt állva, egy iroda kellős közepén, ahol senki
sem esett tőlem hasra, ahogy általában mindenki szokott azokban a körökben, ahol
én mozogtam, nagyon más színbe került minden.

Úgy éreztem, hogy az iroda ronda szürke padlószőnyegét kirántják a talpam alól.

Ott, abban a pillanatban már meg is bántam a tettem. Ez nem én voltam! Könyörögni
akarok valakinek, hogy meg akarjon ismerni? Komolyan? Hirtelen akkora
képtelenségnek tűnt.

Nyeltem egyet. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ezek után kimenni, leülni és
szófogadóan várni, mint egy kisiskolás, igen furcsa lett volna. Mérlegeltem, a titkárnő
meredt rám, én vissza rá. Álltam szótlanul. Szerintem a nő kezdte azt hinni, hogy
nincs ki a négy kerekem. Egyre furcsábban nézett rám.

Ekkor végre eszméltem. Bólintottam, majd egy köszönöm félét rebegtem,

megfordultam, és elindultam, reményeim szerint vissza arra, amerről jöttem. Azt
gondoltam, ha gyorsan felszívódom, Lyndon meg sem tudja, hogy itt jártam. Alig
tettem két lépést, amikor meghallottam azt a reszelős, mély hangot, amitől bizseregni
kezdett az egész lényem.

– Ruby? – kérdezte a hátam mögül.

Megtorpantam, majd lassan megfordultam. Don állt az ajtóban három másik öltönyös
férfi társaságában. Épp kifelé tartottak. Teljes meglepettség ült az arcán. Azon a
határozott, mindig simára borotvált, gyönyörű, arisztokratikus arcán. Szürke szemei
felett összehúzta a szemöldökét, és a homloka is ráncolódott. Megint nyeltem egyet.
Gyönyörű pasi volt, és a szemei színével megegyező öltönyben nagyon szexi is.

10
A mellette álló férfiakra vetődött a pillantása, akik szemében láttam, azt, amit szinte
minden férfi tekintetében, amikor rám néztek. Érdeklődést, kíváncsiságot,
vonzalmat, kívánalmat, lenyűgözte őket a külsőm. Don is látta.

– Hát, akkor köszönöm uraim! Holnap találkozunk, és a módosítások fényében

újrabeszéljük az egész projektet. – közölte velük határozottan. Majd az ujjával hívó
mozdulatot tett felém, félreállt az ajtóból, jelezve, hogy menjek be. Miközben a fejem
leszegve bemasíroztam, a férfiak egyenként kezet fogtak vele, és persze közben
kíváncsian lestek utánam.

Don irodája a 26. emeleten volt, és az óriási ablakokból az egész városra tökéletes
kilátás nyílt. Bent egy nagy tekintélyes, mahagóni íróasztal foglalt helyet az ablak
előtt. Jobbra tárgyalóasztal az íróasztalhoz illő stílusban, körülötte elegáns
bársonyszékekkel. Balra projektorral, valamint egy letörölhető táblával, amin
mindenféle írás látszott. Jobbra egy kétszemélyes bőrkanapé állt két hozzá illő
fotellal. Megtorpantam, majd a szemlélődésből Don hangja szakított ki.

– Ruby, te mi a fenét keresel itt? – kérdezte, és a hangsúlyán éreztem, hogy úgy beszél
velem, mint egy komplett idiótával. Nem örült nekem. Ez határozottan fájt, és csak az
elhibázott döntést erősítette.

– Én… – megint nyeltem egyet.

Kifejezetten kellemetlen, amikor valaki olyan vehemenciával akar véghezvinni

valamit, mint én az előzőekben, és mikor ott áll, hogy megtegye, hirtelen rádöbben:
ez tényleg rossz ötlet volt.

Don lénye megbénított. Én tényleg meg akartam nyílni, meg akartam mutatni, hogy
hozzá illő vagyok. Mégsem jött ki egy hang sem a torkomon, a szavak cserben hagytak.

Lyndonnak érdeklődéssel vegyes harag ült az arcán.

– Te… Igen? – szaladt fel a jobb szemöldöke. Mentő és kitérő ötletem támadt, és végre
összeálltak a fejemben a szavak, legalábbis arra, hogy mentsem, ami menthető. Mert
ott és akkor megértettem, ez a terv bizony kútba esett.

– Én csak el akartam azt mondani neked, Don, hogy sajnálom a múltkorit. Megleptél
és megbántottál, és azért reagáltam kicsit túl az dolgot. Viszont személytelennek
éreztem egy üzenetben leírni. Belátom, hogy igazad van, hogy nem különösebben
passzolunk, és abban is, hogy egy üresfejű libának tartasz. Sajnálom, hogy
kellemetlenséget okoztam neked bármikor is. Felfogtam, és elfogadom, amit
mondtál. Minden jót kívánok neked a továbbiakban. – daráltam halkan, majd
egyenesen a szemébe néztem.

Reméltem, annyira reméltem, hogy megenyhül, hogy kiderül, csak erre várt. Azt
mondja, ő is sajnálja, és az egész csak kampányfogás volt azzal a nővel.
11
Ő viszont csak komoran bámult rám. Nem szólt egy szót sem.

A reményeim üveg módjára törtek apró darabokra és hullottak a földre.

Tudtam, hogy ideje a távozás mezejére lépnem, mert ez a helyzet minden csendes
pillanattal csak kínosabb lesz. Ki innen! Bármilyen nagy is volt, az irodája, nem elég
nagy ahhoz, hogy ne fullasszon. Felszegett fejjel elsétáltam mellette, nem állított meg,
és továbbra sem szólt. A kilincsre tettem a kezem. Továbbra sem állított meg.
Kimentem. Egyértelművé tette, nem akarta, hogy maradjak.

Igazából, amikor elindultam hozzá, ösztönösen cselekedtem. Semmi más nem

dolgozott bennem, csak hogy visszakapjam őt, és nagyon jól tudtam, hogy a férfiakra
hat, ha hirtelen nem kellenek. Arra gondoltam, ha lezártnak tekintem a dolgokat,
akkor vagy megesik rajtam a szíve, vagy észbe kap, hogy ez az utolsó pillanat és
elveszíthet, bármi is történt.

De közben hazudtam neki, és magamnak is. Mert kellett. Mindennél és mindenkinél

jobban kellett. Ahogy ott áll várakozóan, mérgesen, érdektelenül, legszívesebben a
karjaimat a nyakába fűztem volna, és megcsókolom. Beszívom a csodás after shave-
je illatát, miközben kicsókolom a lelkét. A bűvkörömbe vonom, az alattvalómmá
teszem. A testi részében talán még benne is lett volna… De mi lett volna azután?

Egyetlen szó nélkül hagyott távozni. Nem jött utánam.

Hiába tekintgettem hátra, hiába vártam, hogy majd az iroda közepén, majd a
recepción, majd a liftnél beér, felbukkan, utánam kiált.

A remény szilánkjai még égtek a gyomromban, miközben mélyen belül tudtam is,
hogy nem így lesz. A „biztos nem” és a „hátha” mezsgyéjén tobzódtam. A szúrós
tekintetű recepciós előtt elhaladtam, majd magamhoz marva a kabátomat, és a
táskámat, elhagytam a terepet.

Beszálltam a liftbe, és életem talán leghosszabb liftútja vezetett a 26. emeletről a

földszintre. Sorra koppanó, kis reménydarabokkal.

Leértem, és nem történt semmi. Don nem futott utánam, nem futott le a tűzlépcsőn,
hogy utolérjen a hallban. Visszanéztem az épület előtt semmi. Csak öltönyös férfiak,
kosztümöt viselő nők, egy hajléktalan, aki kéregetett, az utcán siető emberek.

Kénytelenül leintettem egy taxit, majd beszálltam és a hátsó ülésen előkotortam a

telefonom, és lestem a kijelzőt. Már alig maradt reményszilánk. Vártam, hogy
megrezzenjen. Semmi. Nem hívott, nem írt. A szemem a térerőt jelző ikonra siklott.
Maximális jelerősség.

12
Lesújtva eltettem a telefont. Alig landolt a zsebemben, már éreztem, ahogy
megrezdül. A szívem nagyot dobbant hirtelen, alig tudtam előszedni. A kezem is
remegett.

Mike: „Mizu szépike? Hétvégén buli lesz nálam. Jössz? Mondd, hogy jössz!” – írta az
egyik srác, aki már vagy egy hónapja próbálkozott nálam. Egy buliban csikarta ki
belőlem a telefonszámom, és azóta is nyaggatott.

Nem Don volt. Fájó csalódottságomban nem is válaszoltam. Épp a bulizás volt az
utolsó, ami érdekelt.

A kisördög a vállamon azt dalolta:

− Vége van. Te is tudod. Jobb, ha minél előbb elfogadod. Nem szeret.

A taxit a kávézó irányába igazítottam. Arra gondoltam, hogy Sydney még biztos ott
lesz, hiszen az volt a törzshelyünk. Tudom, hogy faképnél hagytam, de még az is több
lett volna a semminél, ha lehülyéz azért, amit csináltam. Annyira szükségem volt
valakire, akivel beszélhetek, aki megvigasztal, vagy tudom is én…

Beléptem, és a kedvenc kanapénk olyan árván és üresen állt, ahogy épp én éreztem
magam. Lerogytam rá és elszakadt az a kis húr, ami a lelkemet eddig egyben tartotta.
Elbőgtem magam, és már semmi sem érdekelt. Annyira elszomorodtam, hogy nem
érdekelt, ki lát, vagy ki nem.

Úgysem nagyon volt, akit igazán érdekelt volna, mi van velem. Az emberek pedig arra,
ha egy síró nőt láttak az utcán, általában elfordították a tekintetüket, és tovább siettek.
Egy kávézóban sem számítottam ennél több reakcióra, sőt valójában pontosan ezt
reméltem. Mindig ide jártam, és az undok baristák nem álltak velem szóba igazán,
még annak ellenére sem, hogy mindig szép borravalót kaptak, mást pedig nem
ismertek. Sírtam. Magánügy. Még akkor is, ha nyilvános helyen történt.

Nem tudtam, nem sírni. Elkeseredett voltam, a feszültség feszített.

Nem gondoltam, hogy ez megtörténhet, hogy ezt át fogom élni. Most minden sokkal
rosszabb lett a hülye ötletem nyomán. Tudtam, hogy nagyon elszúrtam akkor ott
karácsonykor. Don nagyon megharagudhatott, ha ilyen hideg és távolságtartó tudott
maradni. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán mégis igazuk van azoknak, akik
üresnek és ostobának tartanak.

13