1

Ritochka Rokken: Azt hiszem, te voltál

1. fejezet
− Sonny, hányszor kértelek, hogy vigyázzatok, ne hulljon be a popcorn a párnák közé!
Azok a rohadt hangyák azonnal megszállják a kanapét! – mérgelődtem, miközben
azon gondolkodtam, hogyan is szabadulhatnék meg a kis rohadékoktól.

Sonny félig lecsúszva ült a fotelben, a telefonját bámulta elmélyülten, miközben Lizzy
a lábait átdobta a fiam hasán, és kicsavarodva ült a fotel karfáján egyensúlyozva. Ő is
a telefonjába bámult. Pont úgy voltak egymással, ahogy egykor Milo és én. Persze mi
nem nyomkodtuk állandóan a telefonunkat, de mi is szomszédok voltunk, mi is
folyton összegabalyodva ültünk és fetrengtünk, mert valahogy jó volt egymáshoz érni.
Nekem legalábbis nagyon jó volt Milóhoz érni. Ő pedig talán tűrte, bár lehet, ő is
kedvelte, mert néha magához húzott, és ölelkezni akart. Azt imádtam.

Sonny magas és vékony volt. A csodás kék szemeiben különleges cirádák futottak. Jól
barnuló bőrének aranyos árnyalata csak még kékebbnek mutatta a szemeit, szinte
kivilágítottak az arcából. Barnásszőke tincsei kiskorában szalmaszőke hajából
sötétedtek be ilyenre. Kukori rendetlenségben ültek a feje tetején, körben pedig
felnyírva viselte, mert ahogy mondta, így „fenszi”.

− Sonny, segíts már! Holnap indulunk, és minden tele van hangyával, talán felfalják a
házat is, mire visszajövünk két hét múlva. – nyögtem, és azon gondolkodtam közben,
ha befújom hangyairtóval a kanapét, azzal kárt teszek-e az amúgy is már majdnem
190 cm magas fiam fejlődésében.

− Ó, nem tudom, hogy leszek meg nélkületek! – biggyesztette a döbbenetesen telt

ajkait Lizzy, mandulaformájú szemeivel szomorúan pislogott.

Néha azon gondolkodtam, hogy ezek a mai gyerekek hogyan lettek ennyire szépek.
Mintha az anyaméhben plasztikai sebészek építgetnék tökéletesre őket. Nekem
tizennégy évesen voltak pattanásaim, ha nem is aggasztó mértékben. Ezeknek a
kölyköknek makulátlan bőre, tökéletes külseje volt. Lizzy úgy nézett ki, mint egy 160
cm-es élő baba. A fiam pedig, mint egy modell a kifutókról. Még komolyan a hasizma
is látszott. Igaz, sportolt is. Nagyon ment neki a rögbi, de a számítógép is, de egyikkel
sem akart komolyabban foglalkozni.

− Ugyan, menj már! Evelyn majd szórakoztat. – forgatta a szemeit Sonny, és végre
feltápászkodott, miközben Lizzy-t hagyta, hogy a helyére csusszanjon a fotelba.

2
Odajött hozzám és érdeklődve állt mellettem, a hangyákat szemlélve. Olyan magas
volt! Az orráig értem.

− Evelyn, ja, az pont olyan, mint a te hülye fejed! – dohogott a lány, majd felkacagott.
– Ezt nézd már meg!

Mindig a közösségi médiát bámulták, és vicces videókat mutogattak egymásnak.

− Mindjárt, csak Nyuszi ki van akadva.

Nyuszi… Milo nem anyának, anyucinak vagy mamának hívott, hanem úgy, ahogy
mindenki egész életemben. Nyuszinak. Csak néha cifrázta A-nyuszinak, amikor
zsebpénz kellett neki, vagy hogy elengedjem valahova…

− Jól látod, ki vagyok. – sóhajtottam.

− Fogadjunk, nem is a hangyák, hanem az esküvő. – vigyorgott a fiam a hófehér csodás

fogsorával, ami sok szenvedésbe és egy vagyonba került, de megérte. Mert annyira
szép volt ez a gyerek, hogy néha teljesen elcsodálkoztam. A lányoknak is nagyon
tetszett, és persze ki is használta. Mégis, egyetlen lány sem ért fel odáig, hogy Lizzy-
t, a szomszéd kislányt hanyagolja miatta.

− Miért zavarna az esküvő? – néztem rá a legártatlanabb képemmel, amivel csak

tudtam.

− Mert összekaptatok Milóval, és tudod, hogy ott lesz. – nézett rám hunyorítva, és a
levegőm is elakadt tőle. Rémesen emlékeztetett az apjára.

− Ki az a Milo? – kíváncsiskodott Lizzy is, a telefonja mögül pislogva ránk.

− Anyának az volt Milo, ami neked én vagyok. – vigyorgott Sonny.

− Egy idegesítő pojáca? – heccelte a kislány a fiamat, aki erre grimaszolt egyet. Lizzy
fészkelődve fordult felém. − És min vesztetek össze?

− Kár a gőzért! Nem fogja megmondani, senki sem tudja. Egyetem alatt összekaptak.
– vont vállat Sonny flegma kifejezéssel az arcán.

− Ezt honnan veszed? – kérdeztem erőlködve, mert épp ki akartam húzni a kanapé
nagy párnáját, hogy kivontassam a verandára. Rohadt hangyák!

− Jemma mindent elmondott rólatok. – biggyesztette az alsó ajkát, miközben egy

elvágó kézmozdulatot tett.

− Jemma semmit sem tud rólunk. – nyögtem, majd a párna engedett, én meg hanyatt
estem vele együtt, egyenesen az üveg dohányzóasztalra, ami nagy csörömpöléssel tört
össze alattam.

3
− A-nyuszi! – dörrent Sonny egyre férfiasabb hangja hallhatóan idegesen. – Jól vagy?
– kérdezte, miközben felsegített.

− Jól. – sóhajtottam, ahogy az asztalt néztem. Majd Lizzy felsikított, és a szájához

kapott.

− Nyuszi, a karod!

Ránéztem a felkaromra, amit a vérem már sötétbordóra színezett. Ömlött belőle…

− Fenébe! – nyögtem.

− Nyuszi, mit csináljak? – esett kétségbe a fiam, aki bár eddig nagyon férfinak
tekintette magát, ezúttal épp egy riadt kisfiúnak tűnt a hatalmas kék szemeivel.

− Semmit! – sóhajtottam.

− Hívom apát! – sipította Lizzy egy oktávval magasabban, majd felpattant, és már
rohant is a szomszédba, haza.

Hogy Sonny kétségbeesését enyhítsem, igyekeztem nem kétségbeesni attól a

mennyiségű vértől, ami kifolyt belőlem ilyen rövid idő alatt. Gyorsan a sebre
szorítottam Sonny egyik eldobott pólóját és a fürdő felé siettem, hogy a tükörből
jobban szemügyre vehessem.

A seb hosszú és mély volt. Tudtam, hogy ebből ügyelet lesz, hacsak nem akarok
elvérezni. Fura módon nem fájt, talán kicsit csípett. Csak nagyon vérzett.
Legszívesebben sikítottam és rohangáltam volna a házban kétségbeesve, hogy
elvérzek, de Sonny annyira ijedtnek tűnt, hogy igyekeztem összeszedni magamat.
Azon agyaltam, kit hívjak fel, de ekkor megjelent Lizzy és az apukája, és miután egy
törülközővel is körbetekerte a karomat, beültünk az autójába.

Lizzy apja, James menő ügyvéd volt, egyedülálló apa a három lányával. A felesége,
Bonnie a harmadik kislányuk születése után beleszeretett az edzőjébe, és lelépett
vele. Néha felhívta a lányokat, de James azóta sem volt hajlandó beszélni vele.
Nehezére esett először a három lánnyal boldogulni, de empatikus szomszédként, és
mint a legnagyobb lánya legjobb barátjának az anyukája besegítettem neki. A
lányoknak úgyis inkább egy anyapótlékra volt szüksége, hiszen dadájuk kicsi koruktól
volt.

Jó környéken laktunk. Sikeresnek írónak mondhattam magam, eddig tíz könyvem

jelent meg nyomtatásban, amiből kettőt meg is filmesítettek. Mondjuk csak az
Amazonra, de attól még büszke voltam rájuk. Ahogy arra is, hogy dolgoztam
szövegíróként két tévécsatornának, és sorozatok írásában is részt vettem. Jól
kerestem, ami elég jól jött, hiszen Sonny négy éves volt, amikor Andrew-val a

4
férjemmel elváltunk. Azóta nagyjából hasonlóan jó apa volt, mint amilyen anya
Bonnie.

James és én talán azért is értettük meg jól egymást, mert valahol sorstársak voltunk
egyedülálló szülőkként és csalódott emberekként is. Talán jó páros is lehettünk volna,
de semmi kémiánk nem volt. James még talán hajlott volna rá, de én két dolgot
utáltam egy férfiben: ha alacsony és, ha kopaszodik. Az én kedves szomszédom
mindkettőt hozta. Jó, válogatós hülye voltam, és talán 36 évesen már nem kellett
volna, de akkor is.

Inkább csak titokban keféltem néha ezzel, azzal… Mindig jó pasikkal. Egyszer egy
híres színésszel is. Erre is büszke voltam. Különösen, hogy azóta is ostromolt, amikor
összefutottunk valamilyen filmes gálán, vagy forgatás kapcsán. Néha szívesen be is
adtam volna neki a derekamat, de Sonny miatt nem nagyon vágtam bele
párkapcsolatba.

Sonny undok volt a férfiakkal, akik közeledtek hozzám. Pedig úgy 5-6 éve még sokat
próbálkoztam. Egyszer egy sráccal komolyodott, de Sonny ott gáncsolta szegény
fickót, ahol tudta, és egyszer betelt nála a pohár. Azt mondta, szeret engem, de a
gyerekemet utálja. Mit mondhat egy anya erre? A helyes válasz, hogy ég veled. Ezt is
tettem.

Ilyen baromságokon gondolkodtam a kórházba menet. Már szédültem.

− A-nyuszi, jól vagy? – aggodalmaskodott a hátsó ülésről Sonny. Lizzy otthon kellett,
hogy maradjon a húgaira vigyázni.

− Jól. – nyögtem. Nem voltam jól.

Megérkeztünk, de hely persze nem volt, úgyhogy James a bejárat előtt megállt és
kérte Sonny-t, hogy segítsen be engem a sürgősségire, míg ő leparkol. Így tettünk,
ám amikor beértünk, és tele volt a váró, megszédültem.

− Anyu! – nyögte a fiam, és ez már a kétségbeesés olyan szintje volt, ami arra
késztetett, hogy a titkos anyatigrist előcsalja belőlem. Ivadékom az erőmért
könyörgött ezzel a megszólítással, amit talán még sohasem vett a szájára korábban.
Ezért igyekeztem összeszedni magamat. Szédültem, gyengének éreztem magamat, de
mégis a pulthoz léptem. A karomra tekert törölköző már szintén megadta magát, a
hajdan halványzöld mérgesvörösre váltott.

− Elvágta a kezemet egy üveg. – jelentettem a nőnek. Komor képpel méregetett.

− Üljenek le, nagyon sokan vannak.

5
− És, ha elvérzek? – kérdeztem kissé kótyagosan, ez épp szórakoztatott. Bár Sonny
miatt nem lett volna vicces, de épp egy kicsit mégis viccesnek találtam, ha erre nem
gondoltam.

− Nem fog. – közölte a nő mosoly nélküli, kicsit gonosz arccal.

− Honnan tudja? Látta maga hogy néz ki a nappalink? Az autó? Hogy képzeli! Ha
elvérzik, úgy beperelem magukat, hogy még a maga papucsát is el kell adni! – kezdett
a kisfiam kiabálni a nővel. Aki kikerekedett szemekkel bámult rá. Odalépett hozzánk
egy biztonsági őr, aki közölte Sonny-val, hogy fáradjon ki. Én pedig örültem, ha
meghalok, a fiam perelni fog…

− Nem megyek innen sehova! Anyám alig áll a lábán! – kiabált az őrrel is, aki
egyébként a nyakáig ért.

− Fiatalúr ezzel nem segít a helyzeten és az anyján! – replikázott a nővér a pultban.

− Sonny, nyugi, üljünk le! – kértem erőtlenül, és minden forgott velem.

− Mi ez a hangzavar? – hallottam egy nagyon ismerős hangot, mire megfordultam.

Milót láttam műtős ruhában, amitől szívdobogásom lett, éreztem, hogy halványan
remegni kezdek, majd minden elsötétült.

Mikor újra magamhoz tértem, egy szobában feküdtem a hasamon. Rögtön át akartam
fordulni, mire egy méretes tenyér került a hátamra, és kényszerített, hogy ne tegyem.

− Maradsz, Nyuszi! – hallottam azt a hangot, amit annyira imádtam. Legalábbis

régebben.

− Mondd Milo, hogy meghaltam, és a pokolban vagyok. – nyögtem arra a steril

papírtakaróra, amit a vizsgálóasztalokra tesznek.

− Nagyon várnak a kis vasvilláikkal, de ezúttal a közelében sem voltál. Csak sokkot
kaptál a vérveszteségtől. – magyarázta kissé monoton hangon.

− Vagyis hisztiztem.

− Mint mindig.

− Miért nem kelhetek fel?

− Mert varrom a karodat.

− És, ha ülök nem tudod?

6
− Most már így maradsz.

− Nem érzem, hogy varrod a karomat.

− Mert érzéstelenítve van. – A hangja nem tükrözött érzéseket, csak mint egy robot
válaszolgatott, ami nála a feltétlen figyelmet jelentette.

− Az olyan bazi menő sebészek, mint te, szoktak varrni? – hecceltem.

− Normál esetben nem, de azt akarom, hogy úgy nézzen ki a bőröd, mint Tedkó hasa…
− magyarázta ugyanazzal a tónussal, nekem pedig röhögnöm kellett. Tedkó a macim
volt, és ő emlékezett. Úgy 12 lehettem, amikor „A régi plüssöm” témájú bemutatóra
bevittem a suliba, Michael Davies pedig szemétségből elvette és a pillangókésével
végigvágta a hasát. Milo nagyon megverte, pedig nem volt verekedős és addig azt
hittem, erős sem.

− Michael orra is majdnem annyira vérzett, mint a karom…

− Tuti sitten van már.

− Tévedsz. Autószerelő műhelye van valahol Mertonban.

− Na, az legalább illik hozzá. A rablógyilkos után a második tippem lett volna.

− Tedkót is megvarrtad.

− És a karod pont ugyanúgy fog kinézni. – Itt már hallottam, hogy mosolyog.

− Majd nem veszek fel az esküvőn ujjatlan ruhát. – mókáztam.

− Hát, arra szinte mérget vehetsz. Még a varrataid is meglesznek. Egyébként sem
izmot, sem csontot nem ért az üveg. Ahhoz képest, hogy egy üvegasztalba estél, egész
jól megúsztad.

− Én nem mondanám megúszásnak.

− Felülhetsz.

− Kész?

− Kész. – sóhajtott.

Felültem. Milo szemeibe néznem még mindig elgyengített. Azok a gyönyörű, cirádás
kék szemek! Imádtam őket.

− Sonny jól megnőtt. – közölte.

Az a helyes arca fáradtnak tűnt, a szemei alatt sötét karikák futottak, sarkában
szarkalábak. A borosta kiütközött az arcán. Nyúzottnak tűnt. A kék orvosi cucc

7
megfeszült a széles mellkasán, a mellizmai domborodtak, ahogy az izmok a karján is.
Még így is rohadt jól nézett ki. Sajnos.

− 15 éves. – nyögtem, mert elkezdett fájni a karom. Megpróbáltam a lábamra állni, de

kicsit még szédültem.

− Most mit ugrálsz? – kérdezte Milo, és megfogta a másik karomat, hogy segítsen.

− Egy tükröt keresek.

− Most ne nézd meg! – kérte. De szokás szerint nem hallgattam rá, a tükröt még mikor
magamhoz tértem, akkor láttam meg a falon szemben. Odacsoszogtam, finoman
elfordítottam a karomat, hogy lássam. Egyrészt rohadtul fájt, másrészt iszonyúan
nézett ki.

− Baszki! Milo! Tényleg úgy néz ki, mint Tedkó hasa! – nyögtem fel.

− Csak most, de amúgy nem fog. Úgy varrtalak, hogy szépen gyógyuljon. Lesz heged,
de csak egy vékony csík. – magyarázta.

Egy támla nélküli forgószéken ült. A hosszú lábai enyhe terpeszben.

− Ezt a kibaszást.

− Még a nővér be fog kötni.

− Miért a nővér?

− Mert kötözni már tényleg nem fogok.

− Fáradtnak tűnsz.

− Az is vagyok. 36 órája vagyok bent, négy órát aludtam.

− Azt hittem, plasztikai sebész vagy.

− Azt is csinálom. – bólintott. – Azzal keresem a pénzt. Ez itt csak hobbi.

Tudtam, hogy ennél valószínűleg többről van szó. Milo mindig segíteni akart.

− Varrhatnál nekem új ciciket. – vigyorogtam erőltetetten.

− Na, hagyjál békén, Ivy! – nyögte és felkelt. Fölém magasodott, és… Hát, még mindig
imádtam kicsit. Talán a vérveszteségtől, de ez ugrott be. Álltunk egymással szemben,
elég közel és egyikünk sem mozdult. Néztem rá felfelé, ő lefelé, és komolyan volt
valami. Egészen, amíg ki nem vágódott az ajtó.

− A-nyuszi! – hallottam meg a kisfiamat, úgyhogy kénytelen elszakadtam Milo

tekintetétől.

− Megnyugodtál Sonny? – kérdezte Milo kedvesen.

8
− Igen. Vettem kólát és egy burgert. – újságolta a fél lovakat enni képes fiam.

− Este ezer óra van, Sonny! Mi az, hogy burgert ettél?

− Én mondtam neki, hogy egyen valamit. – köszörülte a torkát Milo. Majd ellépett az
ajtó felé. Mikor odaért Sonny-hoz, aki azért néhány cm-rel alacsonyabb volt nála és
sokkal vékonyabb, nyeltem egyet.

Milo lehúzta a kesztyűt a kezéről, és az ajtó melletti szemetesre lépve felnyitotta a

tetejét, és kidobta.

− Igazán megtarthattad volna emlékbe. – mosolyodtam el. Imádtam piszkálni.

− Most már mindegy. – nézett rám fapofával. Nem bánta, kicsit sem. Majd a fiam felé
fordult. − Hogy nőttél ekkorára kölyök? – csóválta a fejét Milo, majd megborzolta
Sonny haját. A fiam ezért bárkire rásziszegett volna, de Milóra csak vigyorgott.

− Sok majonézes pizza.

− És ki adott neked ilyent? – vonta össze a szemöldökét Milo, majd érdeklődve nézett
rám. Ő ette így a pizzát és régen undorítónak találtam, de kiderült, hogy Sonny is
szereti.

− Nyuszi. – vágta ki büszkén a kölyök.

− Magától jött rá. – vontam meg a vállamat.

− Persze. – húzta a száját a szexi doki. – Tudtam, hogy szabadalmaztatnom kellene,

hogy nehogy valaki ellopja…

− Sonny, hol van James?

− Hazament. A lányoknak le kell feküdni, Lizzy is korán kel holnap a suli miatt. Már
éjfél van. Azt mondtam, hogy hívunk Ubert.

− Átöltözöm, utána hazaviszlek titeket. – közölte Milo, majd egy szó nélkül eltűnt.

− Tök jó, hogy ő volt itt, nem? – örült Sonny.

− Nagyon. – nyögtem. Majd összeszedtem a táskámat, amit valaki utánam hozott, és

kifelé indultunk.

Milo tényleg hazavitt minket. Illetve nem járt nálam még soha. Azt sem tudta, hol
lakom. Sonny köszönt, lelépett, úgyhogy kettesben maradtunk a nagy, új és bőrüléses
terepjárójában.

− Csodálkozom, hogy nem sportkocsi.

− Már öreg vagyok bohócnak.

9
− Ó, nagyon öreg vagy, vagy ha öreg vagy, én is.

− Észrevetted, hogy egy 15 éves fiad van?

− Baszd meg, Milo! – forgattam a szemeimet. – Tudtam, hogy inkább el kellett volna
véreznem.

− Jó, hát a hatvanasok buknak a harmincas csajokra. – nézett rám engesztelőn.

− Még jobban baszd meg! – néztem rá felháborodva. Röhögött. Kis szünet után
rásandítottam. – Mi van Ellie-vel? – kérdeztem.

Milo felesége, Ellie vagy tíz évvel volt fiatalabb nála. Amikor utoljára találkoztunk
anyuéknál a kertben az a magas, modell alkatú nő, 23 volt. Inkább lány… Nagyon szexi
volt, de rohadt idegesítő, és épp gyerekvállaláson gondolkodott saját bevallása
szerint, amit titokban súgott Jemmának és nekem.

− Nem nagyon tudom.

− Hogyhogy? – pislogtam.

− Mert egy éve elváltunk.

− Talált gazdagabbat, vagy az Ödipusz-komplexusa tovább fejlődött és öregebbet? –

lestem Milóra.

− Menj innen, Nyuszi! – sóhajtott.

− Jól van, na! Nem szégyen az. Lehet, sportautó kellett volna… − hecceltem tovább.

− Nyuszi, szállj ki az autómból, vagy esküszöm, kidoblak. Tudtam, hogy nem kellett
volna hazahozni. – fáradtan dörgölte a szemét. Megsajnáltam, úgyhogy odahúzódtam
hozzá, és puszit nyomtam az arcára. A borostája dörgölte az ajkaimat.

− Szeretlek, Brumi! – suttogtam neki. Mert régen Bruminak hívtam. Csak én, csak
titokban. – Köszi, hogy összeférceltél.

Ezzel elhúzódtam és ki akartam szállni, de a hangja megállított.

− Figyelj csak, Nyuszi! Hogy lett Andrewnak és neked egy ilyen magas gyereketek? –
kérdezte.

− Mit tudom én! – vontam vállat. – Te vagy az orvos, mondd meg te.

Ezzel kiszálltam és becsaptam az ajtót magam után, majd visszafordultam.

− Már holnap jössz? – kérdeztem.

− Csak a hétvégén. – csóválta a fejét, és átható volt a tekintete.

− Mi holnap megyünk.

10
Bólintott, majd indított, és letolatott a kocsibeállóról, aztán elhúzott. Én pedig néztem
utána, és arra gondoltam, bárcsak olyan férfit találnék, mint Milo…

11