ADALINE LEFEVRE

Nem ez az első alkalom, hogy én hoztam óvodába Luciet. Viszont ez most nem csak számomra,
hanem számára is nagy mérföldkő és nehezebb, mint bármelyik előző alkalom. A szülei halála óta
most először fog ilyen sokáig távol lenni tőlem, emiatt pedig olyan gyomorgörcsöm van, hogy még a
reggeli kávémat sem tudtam meginni. Látszólag Lucie jobban viselte ezt az egészet, mint én. Már
jártunk itt azóta, tudom, hogy jó kezekben lesz és több odafigyelést fog kapni, mint a többi kisgyerek a
körülményeket figyelembe véve. Ahogy azt is tudom, hogy ezt a lépést muszáj vagyok megtenni, még
ha úgy érzem túl korán is van. Szeretném, ha a lehető leghamarabb újra a barátaival tudna lenni és
könnyebbek lennének számára a mindennapok. Úgy tűnt, hogy partner benne és már kezdtem elhinné,
hogy nem is lesz annyira nehéz, egészen addig, míg elköszönés után sírva nem futott vissza hozzám.
Hosszú percekig kellett győzködnöm és megfordult a fejemben, hogy inkább kézen fogom és
hazamegyek vele, de emlékeztetnem kellett magam, hogy felelősségteljes döntéseket kell hoznom. A
gyerekek szükségletét kell a saját magamé elé helyeznem és azt kell néznem, hogy nekik mi a jó. A
gyerekek előtt felelősségteljesnek kell lennem. Ezért van az, hogy az óvodának a mosdójában ülök a
földön – a vécék túl kicsinek tűntek, hogy ráüljek -, elkenődött sminkkel, használt zsebkendőkkel
magam körül, miközben azon igyekszem, hogy abbahagyjam a sírást és talán még viszonylag tűrhető
késéssel beérjek a munkahelyemre, ahol már így is sokkal többet elnéztek nekem, mint valaha
gondoltam volna. Szipogok, ahogy lépéseket hallok, de szoknyában és magassarkúban nem a
legkönnyebb felállni a földről, így valahol már készen állok arra a megaláztatásra, amikor kinyílik az
ajtó és megpillantanak a földön ennyire szétcsúszva. Ahogy felpillantok, egy ismerős arc bukkan elő
az ajtó mögül. Nem is tudom, ez a jobbik opció, vagy ha egy kisgyerek jött volna be. – Ennyire
hangosan szipogtam? – kérdezem poénnak szánva és megtoldom egy halk kis nevetéssel, hogy kicsit
szépítsek a helyzeten.

RACHAEL LOWE

Szívfacsaró volt látni, ahogy a drága Lucie sírva szaladt vissza Adalinehoz. Fogalmam sincs, hogy
hogy bírt elszakadni a kislány tőle, de sikerült, és nem tudta elkerülni a figyelmemet az sem, hogy
Adaline is belehalt, hogy itt kellett hagyni a kicsit. Sajnálom őket, hogyne sajnálnám, borzalmas
körülmények között lett Adaline a gyámja, mégis érződik rajtuk, hogy egy család. Nyilván tudom,
hogy Adaline a rokona, de akkor is, ott van köztük az a bizonyos kötelék… 
Az is feltűnt, hogy amint Adaline ki tudott sétálni a teremből, nem a kijárat felé vette az irányt. Miután
egy kicsit nyugtatgattam Luciet, ő pedig kimászott az ölemből, hogy a többiekkel játszhasson, szóltam
a kolléganőmnek, hogy mindjárt jövök. Meg akarom keresni Adát. 
A WC-ben meg is találom, és megsajnálom, ahogy elnézem őt a földön, könnyes arccal. Megrázom a
fejem a kérdésére, aztán lekuporodok én is mellé a fal tövében. 
- Láttam, hogy nem a kijárat felé menekültél – mondom szomorkásan, jelezve, hogy megértem. –
Csak szerettem volna közölni, hogy Lucie megnyugodott és már játszik is a többi prücsökkel –
bátorító mosolyt küldök felé, hátha javít valamit a kedvén. Iszonyat nehéz lehet megküzdeni ezzel a
szituációval. Még a saját gyászán sincs túl ez a fiatal lány, mégis fel kellett nőnie a nem kért
szerephez. A saját veszteségem jut az eszembe, de mint mindig, most is elfojtom inkább.

ADALINE LEFEVRE

Szomorúan elmosolyodom. – Biztos? Horkolni is szoktam. Bár mindig azt mondom, hogy csak
hangosan szuszogok – motyogom, nem is értem miért. Talán egyszerűbb valami ide nem tartozó
témáról beszélni, mint arra koncentrálni, ami most történt vagy az elmúlt hetekben. – Nem is tudom
miért mondtam ezt – osztom meg vele az előbbi gondolataimat, ahogy összevont szemöldökkel
meredek a fehér-fekete csempékre és valamiért az jut eszembe, hogy egy óvodában valami vidámabb
színűnek kéne lennie a mosdónak és az ott lévő csempéknek. – Amúgy aranyos horkolás. Azt
hiszem – kapom a fejemet az irányába, ahogy rámosolygok, ami érdekes hatást kelt, mert a szemem
könnyes és érzem, ahogy egy újabb könnycsepp gördül le az arcomon. Kezdem kellemetlenül érezni
magam, ahogy felnőtt nő létemre az óvoda mosdónak a padlóján sírok, miközben arról beszélek, hogy
amúgy a „hangos szuszogásom” kifejezetten cuki.
A magyarázatára biccentek egyet. Nem meglepő, hogy nem tűnt fel, túlságosan elfoglalt voltam azzal,
hogy ne mindenki előtt törjön el a mécses, így amilyen gyorsan csak tudtam, menekültem a
helyszínről. Nem is emlékszem, hogy jutott-e nekem egy kiadós sírás a nővérem halála óta, azt hiszem
túlságosan elfoglalt voltam a gyerekekkel. – A bátyja jobban viseli. Vagy legalábbis visszafojtja.
Nem tudom, meddig engedhetem neki. Az nem jó, ha magában tartja, ugye? – nézek rá nagyra
meresztett szemekkel. Nem helyes, amit teszek, amiért egy ilyen témában kérem ki a véleményét és
ezzel egy nagy adag felelősséget hárítok a nyakába, de őszintén, nincs senki, akihez tudnék fordulni.

RACHAEL LOWE

Hagyom, hogy úgy enyhítse a körülményeket, ahogy szeretné, és ha ő bevezet a hangos szuszogásának
rejtelmeibe, akkor tegye nyugodtan, nem fogom megakadályozni. Nem akarom, hogy jobban
kellemetlen legyen neki… nem számít, hogy felnőtt létére síráson kaptam, ha ő tudná, hogy az elmúlt
hónapokban én magam mennyit zokogtam, akkor tán lelki társra is találna bennem. Szomorkásan
rámosolygok, mikor befejezi a kis monológját. Nem mondom, hogy sokszor volt már ilyenben részem,
de na… mint mondtam, megértem a mellettem ülő nőt. Nem hátráltatni szeretném, hanem segíteni.  
- Nem jó, de azt se érezze rajtad, hogy ki akarod csikarni belőle a választ. Mindig próbáld
pedzegetni, de amint látod, hogy nem vevő rá, vagy visszavonulót fúj, akkor ne erőltesd – adom
azt a tanácsot, amit az évek alatt tanultam meg a gyerekek mellett. Ilyen idősen még nem igazán
tudják kontrollálni magukat, de már ugyanúgy megvannak bennük az ingerek, és ha a másik gyerkőc
idősebb, akkor jobban tudatában lehet, hogy elvesztette a szüleit, mint Lucie. – Adj időt neki, mást
nem igazán tudsz – rakom a kezemet a vállára biztatás kép. – Magadnak is – teszem hozzá, hiszen az
sem jó, ha magától túl sokat és túl hamar akar elvárni. Nagyon sokszor a türelemre lenne szükségünk,
még ha ez nem is olyan tulajdonság, ami sokunkban megvan. Az ilyen helyzetek meg mindig
kivételek.

ADALINE LEFEVRE

Tudom, hogy erőt kellene vennem magamon, felállnom és utamra indulni, de valahogy
elképzelhetetlennek tartom, hogy erre képes lennék. Az utóbbi időben állandóan csak erőt kellett
gyűjtenem valahonnan, hogy végigvigyem a napokat, jól esik egy kicsit most engedni ennek és nem
mozdulni. Még ha nem is éppen ez a helyes vagy legfelelősségteljesebb döntés. Serényen bólogatni
kezdek a szavaira és valószínűleg felőlem egy gyerekverset is mondhatott volna válaszul, minden
bizonnyal ugyanezt a reakciót érte volna el. Egyszerűen csak jól esik, ha legalább egy kicsit úgy
érzem, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, még ha ez amúgy csak a látszat is. – Egek –
sóhajtok fel, ahogy a fülem mögé tűrök egy rakoncátlan hajtincset. – Ott vannak az ikrek is.
Mellettük még csak ott se tudok lenni, mert… - elakadok, sóhajtok. – Bentlakásos iskolában
tanulnak, és csak ritkán tudom meglátogatni őket. – Élodie viselkedésén már most látom a
változást, régen egészen jól kijöttünk, sőt, néha jobban megértette velem magát, mint a nővéremmel.
Most azonban, szabályszerűen úgy érzem, hogy gyűlöl. – Úgy érzem, mintha utálnának, Élodie
minden bizonnyal, kivetíti rám vagy… mit szokás ilyenkor. – Nem tudom, hogy működik, így
pedig, hogy személyesen is érintett vagyok benne, még nehezebb tisztán gondolkodnom. – A bátyja, ő
rendben van, azt hiszem… jól lesz. – Bár honnan tudhatnám? Mindig is annyira jól eltudta rejteni az
érzéseit Élisa szerint, mégis mi a garancia arra, hogy a valódi arcát mutatja, amikor bemegyek
hozzájuk? De legalább nem utál. Megrázom a fejemet, butaság ez az egész. – Ne haragudj, nem lett
volna szabad mindezt így rád zúdítanom – kezdem a szabadkozást, ahogy igyekszem összébb
pakolni magam körül vagy legalábbis a zsebkendőket egy kupacba terelni. – Biztosan van jobb
dolgod is – magyarázom. Az pedig, hogy magamnak is adjak időt? Sajnos nem engedhetem meg
jelenleg ezt a luxust, talán éjjelente, amikor már mindenki alszik, akkor esetleg, egy egészen picit.

RACHAEL LOWE

Riadtan pillantok rá, és várom, hogy folytassa. Kicsit sem tudom leplezni a meglepődöttségemet,
mikor összerakom, hogy akkor lényegében Adaline négy gyermek után felelős, és egyik sem az övé.
Ez borzalmas. Remélem, hogy a szülei legalább segítenek neki. Majd kicsit megfontolom a szavaimat,
és előre felhívom a figyelmét valamire. – Ez lehet, hogy furcsán hangozhat, de örülj neki. Főleg a
lány viselkedése miatt – mindjárt meg is akarom magyarázni, hogy miért. – Ez azt jelenti, hogy érzi
magát annyira biztonságban veled, hogy rajtad vezesse le. Tudniillik, még ha nincs is tudatában
ennek, de tudja, hogy nem fog elveszíteni téged sosem, viselkedjen akármilyen csúnyán is. Ha
máson vezetné le, akkor annak előbb utóbb az lenne a vége, hogy az adott személy megunná, és
faképnél hagyná. Ezt nem meri megkockáztatni. – Azt inkább nem mondom, hogy az is benne
lehet, hogy Élodiét zavarja, hogy nem az anyukája maradt életben, hanem annak a húga. Nem Adaline
halálát kívánja, egyszerűen nem bírja feldolgozni, hogy nincs többé anyukája. Tudom, úgy beszélek,
mintha ismerném a szóban forgó lányt, de azért ismerem valamennyire a gyerekek nyelvét. Persze,
fennáll annak az esélye, hogy tévedek. Éppen ezért feltételes az egész. 
- Ugyan már, rá se ránts! – mondom egyből. Emiatt nem kell, hogy rosszul érezze magát. – És ha
úgy van, akkor én nagyon szívesen felügyelem majd a kicsiket délutáni órákban. – Igen,
bébiszitternek ajánlom éppen magamat. A kis lurkók biztosan elterelnék a figyelmemet, nekem erre
van szükségem, Adalinenak meg arra, hogy egy kicsit fellélegezhessen.

ADALINE LEFEVRE

Nem kerüli el a figyelmemet az arckifejezése, ami azonban engem nem lep meg. Mára már sikerült
megbarátkoznom a tudattal, hogy az egész életem megváltozott és nincs visszaút. Nem gondolhatom
meg magam, most már nem csak magamért tartozok felelősséggel. Ez a gondolat pedig megrémiszt,
olyannyira, hogy legszívesebben elmenekülnék és vissza se néznék. De nem tehetem. Nem tehetem a
nővérem miatt. A gyerekek miatt. Magam miatt. Sóhajtok. – Lehet... lehet, igazad van, csak
Élodie… - Nehéz eset? Bonyolult? Nem mind azok vagyunk? – Annyira hideg és érzelemmentes
tud lenni. Ennél még az is jobb lenne, ha vitatkozna velem. – A távolságtartása az irányomba, az a
ridegség, ami árad belőle felém, egyszerűen megijeszt. Mellesleg pont abban a korban is van, amikor
szereti feszegetni a határait és őszintén aggódok érte. Nem feltétlen azért, hogy mit okozhat másoknak,
hanem hogy mivé válhat, ha hagyja magát. Erős kifejezés lenne, hogy félek tőle, de tisztában vagyok a
képességével és feszültté tesz, ha rá gondolok. – Remélem, igazad van – zárom végül rövidre és
igyekszem egy barátságos mosolyt az arcomra erőltetni. Bólintok egyet a szavaira és még csak
leplezni se tudom, hogy hálás vagyok az ajánlatáért, sőt, több mint valószínű, hogy egyszer talán élek
is a lehetőséggel. – Egyszer talán szavadon foglak – osztom meg vele az előbbi gondolataimat. –
Lucie nagyon kedvelt téged. Neked vannak? – kérdezem csevegő hangnemben, ami csak egy kicsit
abszurd, tekintetbe véve a körülményeket. – Gyerekek, úgy értem – teszem hozzá magyarázatként és
próbálok egy kicsit megfeledkezni arról, hogy máshol kéne lennem. Csak még pár perc erejéig.

RACHAEL LOWE

- Hidd el, nem akarok úgy tenni, mint ha ismerném Élodie-t. Nem tudom, hogy mi járhat a
fejében, hogy a gyásznak melyik stádiumában jár – utalok arra, hogy talán túl messzire mentem. -
Neked lehet, hogy arra lenne szükséged, de neki meg lehet pont arra, amilyen veled – vonom meg
a vállam. Tudom, hogy túl lesz rajta. Az élet rendje az, hogy a gyerekek túlélik a szülőket. Persze, nem
szabadna ilyen hirtelen elmenni senkinek sem, de… mindig lesz valahogy. Élodie biztosan erős lány,
aki ezután is képes lesz meglátni a szépet a világban. – Én is – fut át az arcomon egy erőtlen, mégis
biztató mosoly. Nincs ok most mosolygásra, viszont éreztetni szeretném vele, hogy ez csak egy
akadály, nem szabad úgy felfogni, mint világ végét. Tudom, hogy ez talán túl nyers és túlságosan
kegyetlen, ám magamnak is meg kellene fogadnom a saját tanácsaimat. Kár, hogy ez már nem megy
ilyen könnyen. Mindig azt mondják, hogy nem hallgassunk másokra, hallgassunk azokra a tanácsokra,
amiket másoknak adnánk. Ebben pedig van igazság, elég sok. 
- Csak nyugodtan, ha nem gondolnám komolyan, nem ajánlottam volna. És ki nem szeretné
Luciet, de örülök, ha így látod. Teljesen belopta magát a szívembe – ábrándozok el egy kicsit, így
hirtelen ér a kérdése. Ledermedek egy kicsit, és mire észbe kapok, a kezem már a hasamon is van. –
Bárcsak… - súgom magam elé. Megrázom a fejemet, és nem érdekel, ha lebuktattam magam előtte.
El kell fogadnom most már.
 ADALINE LEFEVRE

Bólintok egyet a szavaira. Nem is feltételeztem, igazából még csak panaszkodni se panaszkodhatnék,
vagy róhatnám fel neki, mert én kértem a tanácsát. Amit nem lett volna szabad, mert igazából nem is
ismerjük annyira jól egymást. Bár lassan kezdem úgy érezni, hogy aki egy kismértékben is részese az
életemnek, azzal csak erről tudok beszélni. – Bele se gondoltam, hogy mennyire fárasztó.
Mindenkivel erről beszélni, mintha minden más témát kiszívtak volna az életemből – osztom meg
vele is az előbbi gondolataimat, mereven magam elég bámulva az új felfedezést illetően. – Annyira jó
lenne elmenni valahova, ahol… ahol nem kéne erről beszélni vagy még csak gondolni se rá. –
Hirtelen már nem is tudom milyen volt azelőtt. Hogy mit csináltam, kikkel voltam, mi volt a
kikapcsolódás és a szórakozás számomra. Rosszullét fog ettől, nem tudom azért, mert nem érzem
helyesnek, hogy magamra gondolok vagy csak úgy az egész helyzettől.
Felé fordulok végül, amikor Lucie-ról beszél és mosolyogni támad kedvem, ami azonban szép lassan
eltűnik az arcomról, ahogy látom, amint az arckifejezése megváltozik, majd a tekintetem a kezére
siklik. Nem tudom, hogy ez valami női dolog vagy csak szimplán figyelmes vagyok, gyorsan vág az
eszem, de eltorzul az arcom. – Sajnálom, ne haragudj! Nem tudtam… - utalok arra, hogy elvesztette
a babáját, mert túlságosan nyilvánvaló. – De a későbbiekben még lehet, ugye? – Talán, túlságosan
pofátlan vagyok, amiért így vájkálok a magánéletében. Lesütöm a tekintetemet és megrázom a
fejemet. – Semmi közöm hozzá, bocsánat – szabadkozok halkan, és ha nem ülnénk ilyen közel
egymáshoz, talán meg se hallaná.

RACHAEL LOWE

Sajnálom Adalinet. Nem lehet könnyű. Nem lehet könnyű kilépni a megszokott életedből, hogy
felvedd lényegében valaki másét, és hátrahagyni a régi életedet. Mert valljuk be, gyökeresen
megváltozott az élete. Amit régen csinált, már nem csinálja, akik régen az életében voltak, most már
lehet, hogy nincsenek… Minden tiszteletem az övé, én nem biztos, hogy végig tudnám csinálni.
- Majd megtalálod önmagad ebben is – vonom meg a vállam. Míg nem tudunk beleszokni valamibe,
míg nem fogadjuk el, míg nem jön el a továbblépés, addig… nehéz. Tapasztalatból beszélek, még ha
nem is ugyanaz a tragédiánk. Bólintok. – Vagy visszapörgetni az időt, ahol még minden jó volt,
ahol még meg sem fordult a fejedben, hogy ilyesmi veled is megtörténhet – értek vele egyet.
Nehéz túljutunk a csapásokon, amik az utunkat övezik. Ó, még mennyire tudom, hogy szinte
kínszenvedés. Kényszeríteni magad, hogy felkelj, hogy elindulj, hogy végezd a dolgod, mert az élet
nem áll meg, amiért te szenvedsz. 
Kedvesen nézek rá, hiszen honnan kellett volna tudnia, hogy elvetéltem? Ne butáskodjon már. –
Ugyan – mondom elhalóan. Nagy levegőt veszek, és igyekszem ezen a hullámvölgyön átverekedni
magam. – Nem mondták, hogy nem. Nem is engedném el sosem a reményét – vonom meg a vállam
szomorkásan. Tudom, hogy egyszer anya leszek. – Adaline, ne kérj bocsánatot. Nem mintha nekem
lett volna jogom ilyesmiket tanácsolni neked. – Kvittek vagyunk.

ADALINE LEFEVRE

Biztatóan mosolygok rá, nem is értem miért, amikor úgy érzem, nekem van szükségem ilyesmire, nem
neki. Vagy talán mindkettőnknek, nem tudhatom. Igazából csak annyit tudok róla, amennyi szükséges
volt ahhoz, hogy nyugodt szívvel ráhagyjam Luciet minden egyes nap. Az pedig ugyebár nem sok,
főleg, ha ennyire személyes szintre emeljük a történetet. Bólintok egyet. – Azt hiszem ezek mind
olyan dolgok, amikről úgy vélekedünk, hogy velünk nem történhetnek meg. Túl abszurd,
irreális… - mondom, ahogy a szemközti fal csempéit tanulmányozom. – Aztán megtörténik, és
egyszerre tűnik minden túl valósnak és mégis, mintha az egész csak egy álom lenne, amiből
bármikor felébredhetnél, egy hatalmas illúzió. – Nem tudom, mennyi értelme van annak, amiről
beszélek, de mindenesetre jól esik valakivel végre ilyenekről beszélni, anélkül, hogy be kellett
kapcsolni egyfajta szűrőt, hogy ne mondj túl sokat, tudd, hol van a határ, mit illő és mi már túlságosan
személyes.
- Én kértem – felelem végül halkan, de még hallhatóan. Rámosolygok. – Nem is szabad – kezdek
bele, de egy pillanatra megtorpanok. Nem tudom van-e jogom hozzá, de ha már kigondoltam, akkor…
talán. – Ha valaha szeretnél róla beszélnie valakivel, akkor… itt vagyok. Tudom, nem vagyunk
annyira jóban és nincs hozzá közöm egyáltalán, csak nem is tudom… Megint butaságokat
beszélek – rázom meg a fejemet, egy halvány mosollyal az arcomon. Valamiért kifejezetten jó vagyok
abban, hogy a legrosszabb dolgokat mondjam a legrosszabb pillanatokban.

RACHAEL LOWE

Csak egy mosolyra futja, mert nem merem kimondani, hogy talán azért érzi így, mert még nem
sikerült elfogadnia, még a gyásznak a tagadó szakaszába van. Ezt talán nem szabad neki mondanom,
vagy nem tudom, lehet, segítenék neki azzal, ha felnyitnám a szemét. Csak azért, mivel én nem
hiszem, hogy ebből fel lehet ébredni. Én tudom, hogy nincs már baba, túl valóságos lett minden azóta,
hogy ilyenekkel hitegessem magam. Nincs baba, nincs mellettem Jer, én meg nem tudom, hogy mihez
kellene kezdenem. Vagyis tudom, el is fog következni a napokban. 
- Nem beszélsz butaságokat. – Én is ajánlottam már fel neki, hogy ha gondolja, akkor szívesen
meghallgatom, ez az első nap, mikor élt ezzel, még ha ennyire közvetett módon is. Kikívánkozott
belőle, bennem pedig hallgatóságra talált. – De… nem tudok még róla beszélni. A baba apukájával
sem ment – vallom be magamat is meglepve. Túl fájdalmas emlék, mindig is az lesz, ez nem fog
változni. Talán majd egyszer Jernek sikerül megnyílnom, de az, hogy valaki másnak, aki nem ő vagy
az anyukám aligha hiszem. – Viszont talán mindkettőnk jobban járna, ha most szépen felállnánk
innen. – Nekem muszáj visszamennem, neki meg gondolom, be kell érnie a munkahelyére. – Ígérem,
hogy ezek a reggelek a későbbiekben könnyebbek lesznek – mondom még, mert Lucie nem az első
ilyen gyerek a csoportban. Higgyen benne, hogy ettől lehet jobb.

ADALINE LEFEVRE

Nehezen tudnám definiálni a kapcsolatunkat. Nem igazán nevezhetnénk egymást barátoknak,

ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy jelenleg ő az, akinek a legnagyobb belátása van az életembe. Ez
pedig elég paradox. Inkább csak kedvesem rámosolygok, és újra megszeretném neki mondani, hogyha
úgy érzi, beszélni szeretne valakivel erről, akkor itt vagyok. Néha a személyes fájdalmainkról
könnyebb beszélni idegeneknek, mint olyanokkal, akik túl jól ismernek minket. – Sajnálom – felelem
végül halkan és biztatóan megszorítom egy pillanatra a kezét, majd el is engedem. – Elképzelni se
tudom, milyen nehéz lehet. Azonban ha bármikor úgy érzed, hogy szükséged van egy
beszélgetésre, akkor hozzám mindig nyugodtan fordulhatsz – erősítem meg a korábbi szavaimat
újfent. Nem akarom ráerőltetni, csak szeretném, ha nem lennének másod gondolatai vagy bármilyen
fenntartásai azzal kapcsolatban, ha esetleg hozzám szeretne fordulni, hogy kiöntse a szívét. Az órámra
pillantok a kijelentése után és csak egy pillanatra válok falfehérré, amikor meglátom, hogy mennyi az
idő. – Igen, határozottan – állapítom meg, ahogy feltápászkodok a földről, ami a viszonylag rövid és
szűk ruhában, illetve magassarkúban kifejezetten kihívásnak minősül. Ugyan csak Rae látná, ha
valami villanna, de… jobb, ha minden rejtve marad, ahogy lennie kell. – Köszönök mindent, igazán
szükségem volt most erre – felelem, ahogy kisétálunk a mosdóból és halkan becsukódik mögöttünk
az ajtó. – Luciet puszilom és… további szép napot – biccentek egyet, majd ahogy elindulok a kijárat
felé, magam mögött hagyja Rae alakját, még intek egyet, mielőtt kiesek a látóteréből.

RACHAEL LOWE