Rajongással fivéremnek, Williamnek

1.

Dominyika Jegorova, az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat, az SZVR szá­

zadosa lejjebb húzta kis fekete ruhája szegélyét, miközben átverekedte magát
a Pigalle-on, a Boulevard de Clichyn kavargó tömegen. Fekete cipő­jé­nek
sarka hangosan kopogott a párizsi járdán, az állát felszegte, és egy pillanatra
sem tévesztette szem elől az előtte haladó nyúl ősz fejét – szóló követési
gyakorlaton volt, gyalogosan mozgó célpontot kellett szemmel tartania, ami
a bonyolultabb offenzív utcai műveletek közé tartozott. Dominyika lazán
követte a célszemélyt, néha a boulevard közepén húzódó elválasztósáv másik
oldalán, a kora esti járókelők közé vegyülve, hogy eltakarják.
A férfi megállt, hogy vegyen egy kebabot – a többségükben keresztények
lakta negyedben általában sertésből készítették – egy utcai árustól, aki
félbehajtogatott kartonlappal legyezte a serpenyőben szétterített parazsat,
egy-egy szikrát röppentve fel belőle néha, s koriander- és chiliillatot árasztó
füstbe burkolva az utcasarkot. Dominyika behúzódott egy hirdetőoszlop
mögé. Nem tartotta ugyan valószínűnek, hogy a nyúl körbenézésre akarja
felhasználni a rövid megállót – az utóbbi három napban úgy tűnt, nem törődik
azzal, mi zajlik körülötte az utcán –, de mindenképp el akarta kerülni, hogy
túl hamar észrevegye. Már többen felfigyeltek rá – táncosokat megszégyenítő
lábára, pompás mellére, csillogó világoskék szemére, s beszippantották az
illatát, az erő vagy a sebezhetőség után szimatoltak.
Dominyika két szakértő pillantással felmérte a körülötte örvénylő arcokat,
de nem érezte a nyaka hátoldalán a baj közeledtét jelző bizsergést. A nyúl, egy
iráni férfi, az utolsó húsdarabot is letépte a fogával a nyársról, s a rövid pálcát
bedobta a csatornanyílásba. Síita mohamedán hitével szemmel láthatóan
nem ütközött a sertéshús fogyasztása – vagy éppen az, hogy kurvák combjai
közé fúrja az arcát. Újból elindult, Dominyika pedig lépést tartott vele.
Egy borostás, barna bőrű fiatalember otthagyta az egyik tésztakifőzde
bepárásodott kirakatát támasztó barátait, a lány mellé lépett, és átölelte a

7
vállát. – Je bande pour toi – mondta a Maghreb-országokból származók
hibás franciaságával, azt próbálva közölni, hogy merevedése támadt az igéző
látványtól. Jézus! Dominyikának nem volt ideje ilyesmire, s már érezte is,
ahogy a gyomrában támadt feszültség a karjába tódul. Nem. Őrizd meg
a nyugalmadat! Lelökte magáról a kart, eltolta magától a férfi arcát, és
folytatta az útját. – Va voir ailleurs si j’y suis! Húzz el valahová, és nézd meg,
ott vagyok-e! – szólt hátra a válla fölött. A fiatalember megtorpant, obszcén
mozdulatot tett a kezével, és egy nagyot köpött a járdára.
Dominyika akkor vette észre újból az iránit, amikor az belépett a La
Dívába, áthaladva a szórakozóhely bejáratát keretező, gyorsan mozgó
fények között. A lány a bejárat felé indult, de a nehéz bársonyfüggönyt látva
egy pillanatot kivárt, hagyta, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság atomtitkait
a fejében hordozó, jelentéktelen külsejű férfi átlépjen rajta. A prédája
volt, felderítési célpont. Dominyika agya köszörűkövén végigfuttatva
megélesítette az akaratát. Ellenséges beszervezési kísérlet volt ez, csapda, és
úgy gondolta, jó esélye van rá, hogy a következő fél órában elkapja a fickót.
Dominyika ezen az estén leeresztve viselte vállig érő barna haját, amelynek
egy tincse eltakarta az egyik szemét, mint egy apacs táncosnak a ’20-as
évekből. Szögletes, teknőckeretes szemüveget viselt sima, dioptria nélküli
lencsével – egy igazi párizsi Lara Lane az éjszakában. A gépírókisasszonyt
idéző összbenyomásnak azonban ellentmondott a mélyen kivágott fekete
ruha és a Louboutin cipő. Egykor balerinának készült, a lábai formásak és
vádliban izmosak voltak, bár alig észrevehetően sántított, mióta húszéves
korában egyik riválisa a balettintézetben eltörte a jobb lábát.

Párizs. Nem szívott nyugati levegőt azóta, hogy visszatért Moszkvába,

miután hónapokkal korábban egy észtországi hídon, kémcsere révén
szabadult. Az esemény képei már halványulóban voltak, az ezüstös fényben
derengő hídon koppanó lépteinek zaja rohamosan halkult, és kezdett
mindent magába olvasztani az azon az éjszakán mindent belepő köd.
Hazatérve mélyen beszívta magába Oroszországot; az országa volt, Rogyina,
a Haza, de a fenyőerdők és a zsíros fekete föld szagába korrupció bűze
keveredett, mint egy padló alá szorult döglött állaté a tiszta szoba illatába.
Természetesen lelkesen üdvözölték odahaza; nagydarab főnökei lelkesen

8
méltatták, és a legjobbakat kívánták neki. Azonnal munkára jelentkezett az
SZVR parancsnokságán, amelyet csak Központként emlegettek, de újból
meglátva a Szolgálatnál dolgozó kollégáit, a beavatottak belső köréhez
tartozó szilovikit, az „erős embereket”, a lelkesedése rögtön lelohadt. Mire
számítottál? – kérdezte magában.
Megváltoztak számára a dolgok. Teljes mértékben, alapvetően és
veszélyesen. Egy CIA-műveleti tiszt –  akivel egymásba szerettek
– beszervezte, aztán alapos kiértékelésen esett át, kiképzést kapott, és
visszaküldték Moszkvába azzal a megbízással, hogy épüljön be a Központba.
Meg kellett tanulnia várni, figyelni és nyugodtnak maradni a Szolgálat
dögletes légkörében. Éppen ezért kitért több idióta parancsnoksági
beosztásra tett ajánlat elől – várta azt a munkát, amelynek révén a CIA-t
igazán érdeklő információkhoz is hozzáférhetett. Úgy tett, mint akit érdekel
az, amit csinál, és közben elvégzett egy műveleti lélektannal, valamint egy
elhárítási technikákkal foglalkozó rövid tanfolyamot: úgy érezte, a jövőben
hasznos lehet, ha tudja, hogyan működnek a szervezet vakondvadászai, s
hogyan hangzanak majd a lépcsőn koppanó léptek, ha egyszer majd érte
mennek.
Azzal múlatta az időt, hogy belenézett a lelkükbe, ugyanis Dominyika
szinesztéziás volt, az emberek színes aurával körbevéve jelentek meg számára,
és annak a változásai szenvedélyt, árulást, félelmet, csalást és még sok egyebet
jeleztek neki. Amikor ötéves korában rájöttek erre, professzor apja és zenész
édesanyja nagyon megijedt. Megígértették a kislányukkal, hogy soha nem
árulja el senkinek ezt a képességét, amelyhez idővel teljesen hozzászokott.
Húszéves korában Dominyikát magukkal ragadták a zene gesztenyebarna
hullámai. Huszonöt évesen a bíborszín aurája alapján ismerte fel egy férfi
heves gerjedelmét. Most, kicsivel harminc után már képes volt különbséget
tenni a férfi és női érzelmek között, ami akár életmentőnek is bizonyulhatott
számára.
És volt még valami. A beszervezése óta Dominyikát rendszeresen
meglátogatta elhunyt anyja képe, védelmező látomásként bukkanva fel
mellette, hogy bátorítást és támogatást nyújtson számára. Az oroszok
alapvetően spirituálisak és érzelmi beállítottságúak, úgyhogy közöttük
egyáltalán nem számít torzulásnak, ha valaki elevenen és nagy szeretettel
emlékszik az elődeire. Dominyikát legalábbis nem aggasztotta a dolog, és
különben is, az anyja szelleme megerősítette, amikor folytatta kettős életét,

9
a vállán érezte reszkető kezét, amikor a barlang sötétlő szájánál állt, az előtte
tátongó sötétségből a fenevad szaga áradt, és ő kényszerítette magát, hogy
megbirkózzon vele.
Miután Nyugatról visszatért a Központba, két tisztázó beszélgetésen
vett részt egy sima modorú, kis kémelhárítóval és egy komoly, hallgatag
gyorsírónővel. Az ubijcáról kérdezték, a bérgyilkosról, akit a Szpecnaz1
küldött rá, és aki Athénban kis híján megölte, majd a CIA általi fogva
tartásáról, arról, hogy milyenek voltak a CIA emberei, miről kérdezték az
amerikaiak, s ő mit mondott nekik; Dominyika a gyorsíróra nézett, akit sárga
– hamisságot és kapzsiságot jelző – fény vett körül, s azt felelte, hogy semmit.
A medve megszaglászta a cipőjét, és bólintott – látszólag elégedetten. De a
medve sosem elégedett, gondolta. Soha nem is volt az.
A kalandjai, hajszálon múló megmenekülései és kapcsolatai az amerikai­
akkal gyanússá tették – ez volt a helyzet mindenkivel, aki Nyugaton végzett
aktív szolgálatból tért vissza –, és tudta, hogy az FSZB, a Szövetségi Biztonsági
Szogálat rezzenéstelen tekintetű hüllői figyelik, várják, hogy elárulja magát,
lesik, nem kap-e képeslapot külföldről, furcsa, rejtélyes telefonhívást
valamelyik moszkvai külvárosból, vagy nem találkozik-e külföldivel. Áruló
jelek azonban nem voltak: Dominyika teljesen normálisan viselkedett, nem
történt vele semmi, amire érdemes lett volna odafigyelni.
Adtak hát neki egy jóképű személyi edzőt, hogy jól megdolgoztassa a
„kötelező” önvédelmi tanfolyam során, amely egy öreg domogyedovói
udvarházban zajlott, a moszkvai körgyűrűn kívül. A málló vakolatú,
lerobbant, nyikorgó lépcsőjű épület, melynek rézborítású tetejét zöld patina
lepte, egy gondozatlan botanikus kertben állt, fallal körülzárva, amelyen
kopott tábla hirdette, hogy Gyógynövénykutató Intézet. Néhány
unatkozó tanfolyami társ – a vámszolgálat egyik, virágokra specializálódott
munkatársa és két átlagos külsejű testőr – ült cigarettázva a padon az üvegfalú
télikert mellett, ahol gyakorolni szoktak.
Danyiil, az edző, magas, szőke orosz volt, körülbelül harmincöt éves és
igézően karcsú, kemény csuklóval és zongoristakézzel. Kellemes vonásai
voltak: szépen formált álla, arccsontja és homloka, s az álmatag kék
szemeket árnyékba vonó, elképesztően hosszú szempillák szégyenbe hozták

1
Különleges rendeltetésű erők – az orosz hadsereg és biztonsági szolgálat különleges
alakulatainak összefoglaló elnevezése.

10
még a télikert pálmáit is. Dominyika tudta, hogy az SZVR-nél nem létezik
kötelező önvédelmi tanfolyam, s hogy Danyiil valószínűleg egy alacsony
beosztású ügynök, aki azt a feladatot kapta, hogy lazának tűnő kérdéseket
tegyen fel neki és az éberségét elaltatva kiszedje belőle, hogy összeszűrte
a levet egy külföldi hírszerző szolgálattal, netán államtitkokat árult el,
vagy esetleg több, erkölcsileg gyönge partnert is elcsábított a ringatózó
északi vonatok fülledt fülkéinek a felső ágyain. Nem számított, hogy
milyen kihágást fedez fel, csak az, hogy szállítson valamit. A kémelhárítás
vadászkutyái nem tudták ugyan megfogalmazni, hogy mi az árulás, de ha
találkoztak vele, rögtön felismerték.
Dominyika arra egyáltalán nem számított, hogy bármit is tanul a közelharc
technikáiból. Az első napon, a télikert piszkos üvegtetején át beeső, sűrűn
pettyezett fényben Dominyika érdeklődéssel figyelte a Danyiil feje és ujjai
vége körül örvénylő világoskék, bonyolult gondolatokra és lelkiállapotra
utaló fényt. Még jobban meglepődött, amikor Danyiil elkezdte oktatni a
szisztyema rukopasnovo boja,2 a középkori, brutális, a X. századi, az ortodox
egyházzal misztikus kapcsolatban álló kozák hagyományokban gyökerező
orosz harcmodor fogásaira. Ezekre általában csak az orosz hadsereg tagjait
képezték ki.
A szpecnazos gyilkos a vérrel összespriccelt athéni szállodai szobában
ugyanezeket a mozdulatokat csinálta, s bár Dominyika akkor még nem ismerte
ezeket, elképedt a hatékonyságukon. Danyiil nem kímélte a kiképzés során, ő
pedig egy idő után élvezni kezdte, hogy újból megdolgoztatja a testét, s felidézte
magában imádott balett-táncosi pályafutását, amelyet elvettek tőle. A szisztyema
megnövelte a ruganyosságát, rendkívül gyorssá tette, és megismertette vele az
emberi test sebezhető pontjait. Miközben Danyiil az ízületeket és az ellenfél
ártalmatlanná tételére alkalmas fogásokat mutogatta, s az arca közel került a
Dominyikáéhoz, a lány észrevett valamit a mély tüzű szemekben, amiről úgy
gondolta, hogy nem lenne tanácsos szükségtelenül felébreszteni.
Két hét gyakorlás után Dominyika olyan ütéseket és dobásokat
alkalmazott, amelyeket más növendékek csak hónapok alatt tudtak
elsajátítani. Eleinte a szája elé kapott kézzel nevetett a berogyasztott lábú
majomlépteken, amelyekkel harc közben megközelítik az ellenséget, s a
furcsa vállmozdulaton, amelyet megsemmisítő erejű ütés követett. Most

2
A puszta kézzel vívott harc módszere.

11
viszont már ugyanolyan gyakran vitte le a matracra Danyiilt, mint az őt.
A délutáni napfényben fürdő teremben, amikor a levegőben szálldosó
porszemeket jól lehetett látni, Dominyika figyelte, hogyan feszülnek meg
a férfi hátizmai, miközben új technikákat tanít neki, és magában csodálta
az oktatót. A mozgása alapján balett-táncos is lehetett volna, vagy tornász.
Hogyan vált a gyilkos harcművészet mesterévé? Szpecnazos volt, a Vimpel
csoport tagja? A csábításra kiképzett veréb éber pillantása észrevette, hogy a
gyűrűsujja jócskán hosszabb, mint a mutatóujja. Fennállt tehát a lehetősége
– már ha hinni lehetett a Verébiskola tapasztalt matrónáinak –, hogy a
férfiassága nagyobb az átlagosnál.
A férfiak méreteinek felmérése nem az egyetlen dolog volt, amit Dominyika
megtanult a Négyes Számú Állami Iskolában, más néven a Verébiskolában,
ahol a nőhallgatókat a csábítás művészetére oktatták. Még mindig tisztán
emlékezett a Kazany mellett, a Volga partján, egy fenyőerdőben álló kopott,
fallal körülvett udvarházban működő iskolára. Pontosan fel tudta idézni
magában az álmosító, klinikai jellegű előadásokat az emberi szexualitásról és
szerelemről. Emlékezete mozivásznán le tudta vetíteni a koitusz és a perverzió
legkülönbözőbb válfajait bemutató filmeket. Örökre megjegyezte a több száz
szexuális technikát – 88. Pillangószárnyak; 42. Gyöngysor; 32. Kárpitosszeg.
Kéretlenül is felbukkantak az emlékezetében, s a mindent átitató rózsavíz
illata is, amelynek el kellett fednie az erőszakos férfiakból és kikötözött
nőkből áradó pézsmaszagot, és ugyanígy emlékezett a combját markoló,
piszkos körmű kezekre, s a húsos orrok végén csillogó, elkerülhetetlenül
az arcára hulló izzadságcsöppekre. Elviselte őket, miközben megutálta a
disznókat, valamennyit, akik természetesnek vették, hogy hanyatt fekszik
nekik, és széttárja a lábát. Már készen állt rá, hogy megmutassa, mekkorát
tévedtek.
Nyugalom, figyelmeztette magát. Küzdött a stresszel, amiért visszatért
az orosz szolgálathoz, Oroszország anyácska ölelésébe, vállalva ezzel egy
elképesztően kockázatos életet. További gyötrelmet jelentett, hogy nem
tudta, él-e a férfi, akit szeret. És ha élt is, a szerelmét titkolnia kellett, soha
nem derülhetett ki, tekintettel arra a körülményre, hogy az illető a CIA
műveleti tisztje volt. Várta Danyiil ravasz próbálkozását, hogy kiszedjen
valamit belőle – a tizennégy napos kiképzés teremtette meghittség után már
esedékes volt. Nagyon elővigyázatosnak kellett lennie – semmi biztatás és
semmi szarkazmus –, de élnie kellett a jól időzített dezinformacija esélyével,

12
amelynek egyik módja lehetett egy ravasz utalás Putyin elnök iránti
csodálatára. Biztos volt benne, hogy minden, amit mond, eljut az FSZB-hez,
onnan pedig a Központhoz, ahol összevetik a hazatérése utáni vizsgálatok
eredményeivel, és végül eldöntik, hogy visszahelyezik-e korábbi, műveleti
tiszti beosztásába. Istenem, gondolta, csak azok a szempillák ne lennének.

Dominyika felemelte a fejét, kiegyenesítette hosszú, kecses nyakát, és belépett

a La Díva klub bejárata előtti vastag bársonyfüggönyön. A belső ajtónál
őrködő gorilla elégedetten mérte végig a kis fekete ruhát, aztán gyors pillantást
vetett az apró fekete selyemneszesszerbe, amely épp csak akkora volt, hogy
elférjen benne egy rúzs és egy ostyavékonyságú okostelefon. Félrehúzta a
nehéz függönyt, és jelezte Dominyikának, hogy mehet. Nincs nála fegyver,
nyugtázta. Mademoiselle Doudounes, vagyis Bögyös kisasszony tiszta.
Jegorova százados valójában nagyon is képes volt arra, hogy gyilkos
erőszakot alkalmazzon. A kis táskában lévő rúzs tokja valójában egylövetű
elektromos pisztolyt rejtett, az SZVR műszaki részlege, a T-laboratórium
legújabb fejlesztését, egy elismert hidegháborús fegyver új verzióját. Makarov
gyártmányú fegyverekbe való, 9 milliméteres robbanó lövedéket lőtt ki két
méter távolságra – a lövedéknek préselt fémmagja volt, amely érintésre
szétnyílt. A lövés mindössze egy hangos kattanással járt.
Dominyika körbenézett a sötét, tágas, félkör alakú helyiségben,
amelynek a közepét kopott asztalok foglalták el, körben, a fal mentén pedig
unalmas, bőrhuzatú bokszok sorakoztak. Az alacsony, ócska reflektorokkal
megvilágítható színpad egyelőre sötéten és üresen állt. Dominyika célpontja,
Parvisz Dzsamsidi egyedül ült az egyik középső bokszban, és elgondolkodva
a mennyezetet bámulta. Dominyika másodszor is körbepillantott, ezúttal a
távoli sarkokra koncentrálva: nem látott ellenséges megfigyelőt, sem ácsorgó
testőrt. Az asztalok között elindult Dzsamsidi boksza felé, figyelmen kívül
hagyva az egyik asztalnál ülő kövér férfi csettintését, aki nyilván azt akarta
jelezni, hogy menjen oda hozzá, mert rendelni szeretne egy újabb petit
jaune-t, vagy javasolni, hogy menjenek el egy félórára a legközelebbi sarkon
lévő Chat Noir Design Hotelbe.
Dominyikát már elkapta a vadászat heve, amely felfelé nyomult a
torkában, lassan összeszorította a mellét, és bekapcsolta az indítógyertyákat

13
a gyomrában. Belépett a bokszba, és letette maga elé a kis táskát. Dzsamsidi
továbbra is a plafonra szögezte a tekintetét, mintha imádkozott volna.
Alacsony, vékony férfi volt, állán kis kecskeszakállal. Hosszú, karcsú kezeit,
amelyeket mintha El Greco festette volna, összekulcsolva az asztalon
nyugtatta. A kötelező gyöngyszürke öltönyt viselte fehér, gallér nélküli inggel.
A fizikus a centrifugális szeparátorral végzett urándúsítás szakértője volt, az
iráni nukleáris program egyik kulcsfontosságú résztvevője. Dominyika nem
szólt semmit, várta, hogy ő kezdjen el beszélni.
A férfi megérezte a jelenlétét, lejjebb eresztette a tekintetét, s felmérte
Dominyika alakját, a karcsú karokat, a festetlen, rövidre vágott körmöket.
Dominyika rezzenetlen pillantására befejezte a lány mellei közötti, kék
erekkel átszőtt mélyedés bámulását.
– Mennyi egy órára? – kérdezte lazán. Vékony hangja volt, és franciául
beszélt. A klub pézsmaillatú levegőjében halványsárgán fénylettek a szavai
– csalást és kapzsiságot jeleztek. Dominyika érdeklődéssel nyugtázta, hogy
a klub ultraibolya fényei nem akadályozzák abban, hogy lássa romlottságot
árasztó színeit. Tovább nézte hát szelíden.
– Hallotta, mit kérdeztem? – szólalt meg újból, hangját egy kissé felemelve
Dzsamsidi. – Tud franciául, vagy kijevi putain? – Újból a mennyezetre nézett,
mint aki befejezte a dolgot. Dominyika követte a pillantását. Odafent, a
gerendákra függesztve egy plexihíd futott keresztbe, amelyen egy tűsarkú
cipőt viselő, meztelen nő táncolt pontosan az iráni feje fölött. Dominyika
tekintete visszatért a férfi abszurd szakállára.
– Miből gondolja, hogy prostituált vagyok? – kérdezte tökéletes, akcentus
nélküli franciasággal.
Dzsamsidi újból ránézett, s miután találkozott a tekintetük, elnevette
magát. Ekkor kellett volna meghallania a hosszú fű susogását, megérezni,
hogy egy pillanattal később hegyes karmok és fogak mélyednek belé.
– Azt kérdeztem, hogy mennyi egy órára – mondta.
– Ötszáz – felelte Dominyika, a füle mögé igazítva a haját. Dzsamsidi
előrehajolt, és újabb obszcén ajánlatot tett.
– Akkor háromszázzal több – mondta Dominyika a szemüvege fölött
pillantva az iránira. Aztán elmosolyodott, és feljebb tolta a szemüveget.
Mintha csak ezt a pillanatot várták volna, a színpad kivilágosodott, és egy
tucat, csupán tűsarkú csizmát és fehér bóbitát viselő táncosnő jelent meg rajta.

14
A reflektorok rózsaszín és fehér fényekkel csíkozták a testüket, miközben a
harsogó europop zenére fergeteges vonaglásba kezdtek.

Dzsamsidit először Bécsben szúrta ki a Rosztyehnadzornak3 a Nemzetközi

Atomenergia-ügynökségnél (IAEA) akkreditált képviselője, aki észrevette,
hogy az iráni munka után szívesen tölti az idejét a Gurtel negyed bárjaiban
sherryt szopogató, hosszú lábú escort girlökkel. Azonnal beszámolt a
bécsi titkosszolgálati állomásfőnöknek az IAEA-kapcsolatról, az pedig
továbbította az információt a Központnak, az SZVR Jaszenyevóban,
Moszkva délnyugati részén működő parancsnokságának.
A Központban élénk vita bontakozott ki arról, hogy érdemes-e
megpróbálkozni Dzsamsidi beszervezésével. Akadt, aki azt mondta, hogy
egy kliensállam hivatalnokára ostobaság ráakaszkodni. A zsarolás és a
kényszerítés régi technikái ilyen esetekben nem működnek, állították mások.
Egyetlen osztályvezető akadt csak, aki hangosan elgondolkodott azon, hogy
talán túlságosan is jó ez a lehetőség. Lehet, hogy provokációról van szó,
dezinformációs csapdáról, amelyet valamelyik nyugati szolgálat – a CIA, a
Moszad, az MI6 – állított fel, hogy lejárassa Moszkvát.
Ez a bizonytalanság, tépelődés nem volt ritka az SZVR-nél. A Külföldi
Hírszerző Szolgálatot ugyanúgy áthatotta a félelem az Oroszországi
Föderáció elnökétől – az átható pillantású kék szemektől és a sötét
mellékutcákban végrehajtott megtorlásoktól –, mint az NKVD-t az 1930-
as években a Sztálintól való rettegés. Senki sem akart jóváhagyni egy hibás
műveletet és ezzel elkövetni a legnagyobb vétket: Vlagyimir Vlagyimirovics
Putyint kényelmetlen helyzetbe hozni a világ színe előtt.
Alekszej Ivanovics Zjuganov, a Szolgálat elhárítási részlegének – a KR
ügyosztálynak – a vezetője az első volt azok közül, akik túl kockázatosnak
ítélték Dzsamsidi beszervezését – főleg azért, mert nem az övé volt az ügy.
De az elnök, aki korábban maga is KGB-tiszt volt (a szolgálati előéletéről,
beleértve egy nem sok munkával járó külföldi megbízatást is az 1980-as évek

3
Az orosz állami ökológiai, műszaki és nukleáris felügyelet.

15
végén a kommunista Drezdában, soha, de soha nem beszéltek), félresöpörte
az SZVR-en belüli, óvatosságra intő véleményeket.
„Derítsék ki, hogy mit tud a tudós!”, utasította a szervezet igazgatóját a
biztonságos, nagy frekvenciás telefonvonalon a Kremlből. „Tudni akarom,
milyen messzire jutottak ezek az iráni fanatikusok az urániumukkal. A cio­
nisták és az amerikaiak kezdik elveszíteni a türelmüket.” – Putyin kis szünetet
tartott, majd hozzátette: – „Adják az ügyet Jegorovának!”
Általában rendkívüli elismerésnek számított, ha a föderáció elnöke
személyesen választotta ki a Szolgálat valamelyik tisztjét egy fontos
beszervezési művelet végrehajtására – ilyesmi régebben Putyin KGB-s
kegyeltjeivel fordult elő –, Dominyikának azonban nem voltak illúziói
azzal kapcsolatban, hogy miért őt jelölték ki. Még csak nem is találkozott
az elnökkel soha. – Nagy megtiszteltetés – mondta az igazgató, amikor
magához rendelte, hogy tájékoztassa a Kremlből kapott utasításról. Hujnya,
gondolta Dominyika. Marhaság. Egy volt veréb puncija kell nekik, hogy csapdát
állítsanak. Jól van, fiúk, vigyázzatok az ujjaitokra!
A kiválasztásának volt egy kétségtelen eredménye. Az FSZB elhárítói
által végzett megfigyelés, amely állandó súllyal nehezedett rá, véget ért.
A sötét ablakú Peugeot reggelenként és esténként már nem parkolt a
Kastanajevszkaja utcán lévő lakása előtt; az elhárítókkal időnként megejtett,
barátságos hangulatú beszélgetések megszűntek; az isteni Danyiillal
végzett edzések sem folytatódtak. Dominyika tudta, hogy minden gyanú
alól felmentették – Putyin türelmetlen utasításai nyilván felgyorsították a
folyamatot. Tetszett neki a helyzet iróniája, az, hogy személyesen Putyin
elnök helyezte őt, a rókát a tyúkólba. A pikáns irónia azonban hamar a
dühnek adta át a helyét.
Az események attól kezdve gyorsan peregtek, beleértve azt is, hogy
áthelyezték a KR ügyosztályhoz, az SZVR kémelhárító részlegéhez.
Alekszej Zjuganov magához hívta, és érzelemmentes hangon közölte vele,
hogy a negyedik szintről kapott utasítás értelmében neki kell végrehajtania
a Dzsamsidi elleni műveletet. Savanyúnak látszott, a hangja lenéző volt, a
pillantása elkalandozó. A felszín alatt, azokban a ritka pillanatokban, amikor
találkozott a tekintetük, Dominyika a téboly jeleit fedezte fel. Zjuganov egy
fekete bőrhuzatú forgószékben ült. Közölte, hogy ügyosztálya erőforrásainak
felhasználásával biztosítják, hogy a lány terve jó legyen, s ne csúszhasson hiba
a számításba – a hiba egyébként is megengedhetetlen. Zjuganov helyettese,

16
Jevgenyij – egy harmincas éveiben járó, állandóan mogorva, vaskos és széles,
ortodox diakónushoz hasonlóan karót nyelt, koromfekete férfi kócos hajjal,
sűrű szemöldökkel és orangutánéra emlékeztető hosszú karral – az iroda
ajtaját támasztotta Dominyika mögött, figyelt, és élvezettel tanulmányozta a
feszes szoknya alatt kirajzolódó fenekét.
Igazság szerint Zjuganov dühös volt, mert nyilvánosan felülbírálták az
iráni beszervezésével kapcsolatos véleményét. Az utálatos, apró termetű
– alig volt magasabb százötven centinél – elhárítófőnököt sértette, hogy
az ügyet Dominyika Jegorovára bízták, és nem rá, nem utolsósorban pedig
az csípte a szemét, hogy az Oroszországi Föderáció elnöke számontart egy
közönséges századost, az ő új beosztottját. Alaposan megnézte magának ezt
a sljuhát, ezt a csábításra kiképzett kurvát.
Dominyika volt a különös és nevetséges női műveleti tiszt a Szolgálatnál, ám
komoly családi háttérrel és kikezdhetetlen reputációval rendelkezett. Zjuganov
hallotta a vele kapcsolatos történeteket, olvasta a bizalmas jelentéseket.
Nem túl hosszú pályafutása során, más eredményei mellett, megszerzett egy
olyan információt, amely alapján letartóztatták az SZVR-be beszivárgott
legveszélyesebb ellenséges ügynököt, a veterán Vlagyimir Korcsnoj
altábornagyot – egy árulót, akit már másfél évtizede futtattak az amerikaiak
–, és ezzel lezárult egy évekig tartó vakondvadászat. A Korcsnoj leleplezésére
indított akció egy részét Zjuganov irányította, és neki nem sikerült az, ami ennek
a ringyónak. Aztán a nő megsebesült, elfogták, a CIA egy ideig fogva tartotta,
utána diadalmasan visszatért Jaszenyevóba, ahol az érdemei elismeréseként
főhadnaggyá léptették elő, majd áthelyezték a KR-hez, és rábíztak egy olyan
ügyet, amelynek az igazgató dossziéjában lett volna a helye.
Zjuganov, aki az előd KGB-nél kihallgatóként kezdte a karrierjét a
Lubjanka alagsori celláiban, nem emelhetett kifogást a megbízás ellen.
Elbocsátotta Jegorovát, s nézte, ahogy távozik – az ajtókeretben álló, vigyorgó
Jevgenyij mellett kellett átfurakodnia, hogy kijusson a szobából. Az iráni
elleni művelet túl fontos volt ahhoz, hogy elkapkodják, Zjuganov Lubjankán
kiélesedett ösztönei azonban már irányba mozdultak. Arra gondolt, hogy
ha Jegorova százados kikerül a képből, ő megszerezheti az ellenőrzést, és
komoly elismerést arathat az iráni bevarrásával. Rövid lábát a levegőben
lógázva hátradőlt a foteljében, s a dús fekete szemöldökű Jevgenyijt nézte,
kérkedő pillantásával arra biztatva, hogy mondjon valamit. Vilami na vode
piszano, a jövő villával van a vízre írva… Senki sem tudja, mi fog történni.

17
A klubból kilépve Dominyika megfogta Dzsamsidi nyirkos kezét, s
a sűrű éjszakai forgalomnak nekivágva átvezette a Place Blanche-on,
majd valamelyest lassítva még vagy fél háztömböt mentek lefelé a kis
Hotel Belgique-ig, amelynek a bejárata fölött kék vászontető nyúlt ki a
járdára. A recepcióspult mögött ülő vastag karú, piszkos trikós, unott férfi
szobakulcsot és egy törülközőt adott a lánynak.
Amikor Dominyika benyitott a szobába, az ajtó csupán résnyire nyílt
ki, mielőtt nekiütközött az ágy fémkeretének. Át kellett furakodniuk a
rozoga szekrény előtt. A szoba sarkában lévő, függönnyel leválasztott vécé
rozsdafoltokkal volt tele, az ágy fölött pedig nagy, sérült foncsorozású,
dohányfüsttől homályos tükör lógott veszélyesen elvékonyodott
bársonyzsinóron. Dzsamsidi a vécékagylóhoz lépett, hogy könnyítsen magán.
– Vetkőzz le! – szólt hátra a válla fölött, miközben hanyagul a porcelán
mellé vizelt.
Dominyika keresztbe tett lábbal leült az ágy végére. Öt kopekért kész
lett volna a fejéhez nyomni a rúzstoknak álcázott pisztolyát, és meghúzni a
ravaszt. Dzsamsidi felhúzta a cipzárját, és felé fordult.
– Mire vársz? Vetkőzz le, és feküdj hasra! – mondta, kibújva a zakójából,
amelyet egy az ajtóba vert szögre akasztott. – Ne aggódj, van pénzem.
Elküldheted a mamádnak Kijevbe – hacsak nem itt dolgozik, egy ajtóval
arrébb.
Dominyika hátradőlt, és kuncogott.
– Jó estét, dr. Dzsamsidi! – köszönt. – Nem Ukrajnából jöttem.
A férfi a neve hallatán felkapta a fejét, és alaposan megnézte a lány
arcát. Egy iráni atomtudós, aki megszegi a saría előírásait, és titokban a
Montmartre-on tölti az idejét egy szajhával, hamar megszimatolja a veszélyt.
Azt eszébe sem jutott megkérdezni, hogy a lány honnan ismeri.
– Nem érdekel, honnan való – felelte.
Tanult ember, és mégis milyen ostoba, gondolta Dominyika.
– Pár percre igénybe venném az idejét – mondta. – Biztosíthatom, hogy a
maga érdekében történik.
Dzsamsidi az arcát fürkészte, és azon törte a fejét, hogy ki lehet ez a Mona
Lisa-mosolyú szajha.

18
 – Mondtam, hogy vetkőzz le – szólt rá újból, és Dominyika felé lépett, bár
nem volt biztos benne, hogy mi fog történni. A gerjedelme sebesen apadt,
mint a homok egy törött homokórában. Elkapta Dominyika csuklóját,
és talpra rántotta a lányt. Egészen közel hajolt hozzá, beszívta a Vent
Vert illatát, és a szemét fürkészte a lehetetlen szemüveg mögött. – A poil
– mondta. Pucérra! Megszorította a csuklóját, és az arcát fürkészte, de nem
értett semmit. Dominyika a hüvelykujja körmét rátette a férfi első és második
ujjízülete közötti részre, és erősen megnyomta. Dzsamsidi összerándult a
fájdalomtól, és visszarántotta a kezét.
– Csak egypár perc – mondta Dominyika, csak annyira vészjósló hangon,
hogy a másik érzékelje a figyelmeztetést. Könnyedén beszélt, mintha nem is
pár pillanattal korábban gyújtotta volna lángra az iráni jobb keze középső
idegszálát.
– Ki maga? – kérdezte Dzsamsidi, elhúzódva tőle. – Mit akar?
Dominyika a karjára tette a kezét, túllépve az iszlám által a férfi–női
érintkezésben kijelölt határvonalat. Tudta, hogy ez nem okoz különösebb
problémát az Európában élő, tanult perzsának, akinek gyengéi a vörös hajú
nők.
– Egyezséget akarok ajánlani – mondta. – Egy kölcsönösen előnyös
megállapodást. – Nem vette el a kezét a férfi karjáról. Dzsamsidi lelökte
magáról, és az ajtó felé fordult. Nem érdekelte, miről van szó, távozni akart.
Mikor Dominyika elé lépett, a mellére tette a kezét, hogy félrelökje. A lány
elegáns ujjaival lassan, majdnem gyöngéden a melléhez szorította a kezét,
érezve nyirkos tenyerét a bőrén. Enyhe lefelé irányuló nyomást alkalmazott,
és bele is lépett a mozdulatba – Dzsamsidi arca eltorzult a fájdalomtól –,
amitől a férfi arccal a koszlott ágyterítőre esett. – Ragaszkodom hozzá, hogy
meghallgasson – mondta Dominyika, és elengedte az iráni kezét.
Dzsamsidi tágra nyílt szemekkel ült fel az ágyon. Már mindent tudott,
amit tudnia kellett.
– A francia hírszerzéstől jött? – kérdezte a csuklóját dörzsölve, s mivel
választ nem kapott, tovább találgatott: – A CIA-tól vagy a britektől?
– Dominyika továbbra is hallgatott, s Dzsamsidinak eszébe jutott a
legrosszabb: – A Moszadtól?
Dominyika enyhén megrázta a fejét.
– Akkor kicsoda?

19
 – A szövetségeseik és barátaik vagyunk. Egyedül mi állunk Irán mellett
a globális vendettával, szankciókkal, katonai fenyegetésekkel szemben.
Minden lehetséges módon támogatjuk a munkájukat, doktor.
– Moszkva? – kérdezte Dzsamsidi, magában nevetve. – A KGB?
– Már nem KGB, doktor. Úgy hívják, hogy Szluzsba Vnyesnyej Razvedki,
SZVR.
Dzsamsidi megrázta a fejét, és már sokkal könnyebben lélegzett. Nem
egy cionista akciócsoport, hála Allahnak, gondolta.
– És mit akar, mi ez az ostobaság az ajánlattal? – kérdezte a magabiztossá­
gát visszanyerve, felerősödött sárga aurával.
Zsaba, varangyos béka, gondolta Dominyika.
– Moszkva konzultálni szeretne magával, tájékoztatást kapni a program­
jukról – mondta, számítva arra, hogy az iráni felháborodik a hallottakon.
– Konzultálni? Tájékoztatást kapni? Azt akarják, hogy kémkedjek az
országom ellen, információkat szolgáltassak a programunkról, és veszé­
lyeztessem a biztonságunkat? – háborgott Dzsamsidi az erényes, Dzsamsidi a
hazafi.
–  A dolog nem fenyegeti Irán biztonságát –  válaszolta nyugodtan Dominyika.
– A Moszkvának adott tájékoztatással védi országát az ellenségeivel szemben.
Dzsamsidi dühösen felhorkant.
– Maga nevetséges! – mondta. – Engedjen, takarodjon az utamból! –
Dominyika nem mozdult.
– Ahogy említettem, az ajánlatom kölcsönösen előnyös lehet, doktor.
Nem akarja hallani, miképpen? – kérdezte.
Dzsamsidi újból horkantott, de a helyén maradt.
–  Maga Bécsben él és dolgozik, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséghez
van akkreditálva. Gyakran utazik azonban Teheránba. Országa vezető
szakembere az izotópszétválasztás terén, és az utóbbi néhány évben a
centrifugakaszkádok összeszerelését irányította a natanzi urándúsítóban.
Eddig így van?
Dzsamsidi nem válaszolt, de továbbra is a lányon volt a szeme, miközben
a kezét masszírozta.
– Ragyogó karrier, állandó siker a programban, a Legfőbb Vezető­
jóindulatával, s a Biztonsági Tanácsban lévő szövetségesek közreműködésével.
Feleség és gyerek Teheránban – folytatta Dominyika. – De mint különleges

20
igényekkel rendelkező ember, olyan, akinek joga van azt tenni, amit akar,
kötött jó pár ismeretséget – Bécsben és ezeknek a titkos és nem engedélyezett
párizsi hétvégéknek a során. Kedveli a szép nőket, és ők is kedvelik magát.
– Vigye el a Shaitan! – mondta Dzsamsidi. – Maga hazug.
– Milyen csalódottak lesznek a barátai, ha megtudják, hogy letagadta
őket – ingatta a fejét Dominyika, és a neszesszerébe nyúlva elővette a
telefonját. Dzsamsidi merev tekintettel figyelte. – Különösen Udranka.
Bécsben lakik, a Langobardenstrassén, nagyon közel a maga irodájához.
Nagyon jól ismeri.
– Kibaszott orosz! – szitkozódott Dzsamsidi.
– Hogy egészen pontosak legyünk, maga baszogat egy szerbet. Egy egészen
ártatlan lányt, ha hozzátehetem. Udranka Belgrádba való. Elég gyakran
találkoznak.
– Hazugság! – tiltakozott az iráni. – Nincs rá bizonyíték.
Dominyika végighúzta karcsú ujját a készüléken, hogy elindítsa a videót,
majd odatartotta Dzsamsidinak.
– A legutóbbi látogatása, augusztus 23-án – kommentálta a látottakat.
–  Édességet vitt –  Sissi-Kugeln csokoládét –, és egy üveg Nussberg Sauvignont.
Ő beefsteaket sütött. Huszonegy negyvenötkor fenékbe kúrta, majd tizenöt
perccel később távozott. – Dominyika az ágyra dobta a készüléket, s miközben
a lejátszás folytatódott, figyelte, hogyan hatnak brutális szavai. – Tartsa meg,
ha akarja – mondta, mire Dzsamsidi újból ránézett a készülékre, majd eltolta
magától.
– Nem – felelte a férfi. A feje és a válla körül elhalványult a fény, már alig
lehetett észrevenni. Dominyika tudta, hogy jól átgondolta a ki nem mondott
fenyegetést. Tisztában volt vele, hogy a mollahok kivégeztetik, ha kiderülnek
illetlen kis szokásai, a hivatalos pénzek magáncélokra fordítása, és főleg ha
tudomást szereznek az ostobaságáról, arról, hogy zsarolhatóvá vált. – Nem
– ismételte meg.
Ranyse vojgyos, ranyse vijgyes, ha előbb mégy be, előbb távozol, gondolta
Dominyika. Leült Dzsamsidi mellé, és a megvetését leplezve halkan beszélni
kezdett. A férfi olyan volt, mint egy gyufásdobozba zárt bogár – nem
menekülhetett semerre –, Dominyika nem hagyta, hogy tiltakozzon vagy
tudatlanságot tettessen. Ehelyett szigorúan elmondta neki a szabályokat:
a férfi válaszol a kérdéseire; diszkréten fognak találkozni; „költőpénzt” kap

21
tőle; ő megvédi, és (itt finoman bólintott) tovább szórakozhat Udrankával.
Bécsben fognak találkozni, Udranka lakásában hétnaponként. Szabaddá kell
tennie magát egész estére. Dominyika megkérdezte, hogy ez így megfelel-e,
de felállt, még mielőtt Dzsamsidi válaszolhatott volna – az iráninak nem
volt választási lehetősége. A lány az ajtóhoz ment, résnyire kinyitotta, s
visszanézett a foltos ágytakarón némán ülő férfira.
– Vigyázok magára, doktor – mondta. – Jön?
A szobából kilépve elindultak a málló tapétájú fallal határolt, nyikorgó
lépcsőn. Közeledésüket látva a behemót alak előlépett a portáspult mögül, s
megállt a lépcső alján.
– Ötven euró – mondta a mellén keresztbe tett karral. – Szórakoztatási
adó. – Barna fény vette körül a fejét, kegyetlenséget, erőszakot és
ostobaságot jelezve. Dzsamsidi – nem értve, hogy mit akar – megpróbált
elmenni mellette, de a férfi vastag karját az álla alá nyomva a falhoz
szorította. A másik kezével borotvát vett elő. – Száz euró – mondta
Dominyikára pillantva. – Kurválkodási adó. – A falhoz szegezve Dzsamsidi
csak fuldokolni tudott, miközben a lány lelépett az utolsó lépcsőfokról, és
odaért hozzájuk.
Dominyika bosszús volt a közbeavatkozás miatt. A látótere közepe
kristálytiszta volt, a szélei azonban kissé elmosódottak. Az ingén keresztül
is érezte a briganti szagát, a barna állati esszenciát. Anélkül, hogy lassított
volna, jobbra került, átlépett a barna felhőn, és lágyan, szeretettel rátette a
kezét a zsíros haj borította tarkóra. A másik kezével a férfi arcához kapott,
hüvelykujját arra a helyre téve, ahol az állkapocs a koponya felső részéhez
csatlakozott. Erősen befelé és fölfelé nyomta – közben érezte, hogy a
temporomandibuláris ízület reccsen egyet az ujja alatt –, mire a fickó felkapta
a fejét, fájdalmasat üvöltött, és kiejtette kezéből a borotvát. A félelem- és
parfümfelhőben Dominyika a hajába markolt, és hátrarántotta a fejét. Egy
pillanatra beléhasított a kérdés: Mit szólna bratok, Gable bátyó, az egyik
futtatója a CIA-tól, ehhez az indulatkitöréshez? Az elsőt rögtön követte a
második gondolat: Mit szólnának úgy általában az amerikaiak, ha látnák itt,
ebben a koszos lépcsőházban, amint ilyen dolgokat művel? Egy pillanattal
később azonban már újból koncentrált, és a tenyere élével villámgyorsan
torkon vágta a férfit. Az ismét felnyögött, miközben Dominyika erősen
hátrarántotta, s hozzácsapta a fejét a falhoz. A férfi a padlóra rogyott, és
többé nem mozdult.

22
 Dominyika lehajolt, felemelte a borotvát, s becsukta, legyűrve a késztetést,
hogy végighúzza az élét az ájult csirkefogó torkán. Dzsamsidi zihálva
lecsúszott a padlóra. Melléguggolt, közben a ruhája jócskán felcsúszott a
combján, megmutatva fehérneműje fekete háromszögét, de a férfi csak az
arcát nézte, egy csábítóan a szemébe hulló hajtincset. Dominyika kissé
kifulladva, halkan beszélt, miközben megigazította a szemüvegét.
– Mondtam, hogy támogatjuk a barátainkat. Mindig meg fogom védeni.
Most már az én ügynököm.

SERTÉS SATAY

Pácoljunk vékony sertéshúscsíkokat szezámolajból, kardamomból,

kurkumából, zúzott fokhagymából, reszelt gyömbérből, halszószból,
barna cukorból és lime levéből készült mártásban. Izzó faszénen süssük
ropogósra.

23
 2.

Hajnali három volt, a negyedik kerület sötét és csöndes. A Louboutin cipő

törte Dominyika lábát, miközben a Marais negyed szűk utcáin hazafelé
tartott a Place Sainte-Catherine közelében lévő szállodájába. Tant pis, annyi
baj legyen, gondolta, mezítláb mégsem mehetett végig a kutyaimádó Párizs
járdáin.
Menet közben befejezte a Zjuganovnak szóló kódolt jelentését, és
csinált egy gyors számvetést. Az ájult csirkefogón átlépő, rémült Dzsamsidi
rogyadozó térdekkel vágott neki az éjszakának, miután bólogatással jelezte,
hogy megértette a suttogva elhangzott figyelmeztetést, hogy egy hét múlva
találkoznak. A feje körüli sárga köd csaknem fehérré vált a megrázkódtatástól.
Dominyika szerényen számolt be a Központnak – s a szkeptikus és rá erősen
neheztelő Zjuganovnak – a Dzsamsidinál elért eredményről, átmeneti
sikernek nevezve a dolgot. Mint minden titkos művelet esetében, ezúttal
sem tudhatta, hogy sikerült-e teljesen megfőzni az iránit. Ahhoz, hogy ez
bizonyossá váljon, Dzsamsidinak egy hét múlva engedelmesen, kihallgatásra
készen meg kell jelennie Udranka bécsi lakásában. A száznyolcvanöt centi
magas, sötétvörös hajú Dominyika irányítása mellett verébként működő
szerbre vonatkozó csábító ígéret természetesen arra ösztönözte Dzsamsid
rendesen viselkedjen. Dominyika együttérzett a lánnyal, időnként megivott
vele egy pohár bort, és jól megfizette – a hasonló sorsúak közti szolidaritás
jeleként. És ami a legfontosabb, figyelmesen hallgatta Udranka átgondolt,
részletes beszámolóit az irániról.
A kihalt utcán ellenőrizte, hogy nem követik-e, ami ilyen késői órán nem
volt valószínű. Mindenesetre átvágott az úttesten, s közben mindkét irányba
vetett egy-egy gyors pillantást. Először egy, aztán kettő, majd három kóbor
macska szegődött a nyomába magasra tartott farokkal, a bokája körül körözve.
Arra gondolt, hogy a Verébiskola alapvető változást hozott. Az élete örökre
megváltozott, amikor ráállították a CIA egyik emberére – konkrétan Nathaniel

24
Nashre –, hogy megpuhítsa, behálózza, és megtudja orosz vakondjának a nevét.
Azonban az egész művelet másképp alakult, mint ahogy az SZVR-es főnökei
tervezték. Most már a CIA-nak dolgozott, az amerikaiaknak kémkedett, mert
Oroszország rothadt, a rendszer velejéig romlott volt. És mégis, amit tett, azt
Oroszországért tette. Összeszűrte a levet a CIA-val, vakond lett belőle. És
minden logika, minden józan megfontolás ellenére belezuhant Nate ágyába.
Egy pillanatra behunyta a szemét, és suttogva megkérdezte tőle: „Hol vagy,
mit csinálsz?” Az egyik francia macska hátrafordította a fejét. Qu’est-ce que j’en
sais?, kérdezte a pillantása. Honnan tudjam?

Ugyanebben a pillanatban a KR éjszakára elnéptelenedett részlegében

Zjuganov dühösen ült elsötétített irodájában. Az egyetlen fényforrás az asztalán
álló lámpa volt, amely most Jegorova rejtjelezett jelentését világította meg
Dzsamsidinak a Pigalle-on lévő éjszakai bárban történt sikeres beszervezéséről.
Az esemény részleteit is összefoglaló tömör üzenet mintha csúfolódott volna
vele. Jegorova közvetlen veszélyt jelentett számára, az a gördülékenység,
amellyel az akciót lebonyolította, nehézkesnek és földhözragadtnak tüntette fel
Zjuganovot. A kockázatot és az esetleges nyereséget mérlegelve újból elolvasta
a rövid bekezdést. Ügyesen csinálta, ráadásul egyedül, ez az új jövevény, azokkal a
remek csöcsökkel, gondolta. A párizsi rezidentúra teljesen kimaradt a műveletből
– értelmetlen lett volna hagyni, hogy a helyi kollégák is ott tülekedjenek a vályú
körül. Újból elolvasta a jelentést – szűkszavú volt, kiegyensúlyozott, szerény.
Zjuganov fészkelődni kezdett a karosszékben, s az irigységébe bosszankodás
keveredett, amely fogcsikorgató haraggá növekedett – veszélyben érezte a saját
érdekeit.
Az, ahogy Jegorova Dzsamsidit eddig kezelte, pontos és alapos művelet
volt, rövid idő alatt. A fenébe, szitkozódott magában Zjuganov. Utánanézett
a célpontnak, Ausztriában és Franciaországban is végzett felderítést, hogy
megismerje a szokásait, s aztán gondosan felépített egy polovaja zapadnyát,
csábító csapdát, csalétekként használva egy hosszú lábú szláv lányt, hogy
becsalja a szakállas fizikust a selyembélésű bécsi szerelmi fészekbe, amitől
annak a farka állandó készenlétben ágaskodott. Dzsamsidi valósággal kifor­dult
magából. Ezen az estén pedig végrehajtotta a párizsi akciót – természetesen
szajhának adva ki magát. Zjuganov úgy számolta, hogy Jegorova másnap tér

25
vissza Párizsból Moszkvába. Az agya lázasan dolgozott, miközben a papírjai
között keresgélt, hogy megtalálja a szállodája nevét – Párizs veszélyes város
lehet. Nagyon veszélyes város. Zjuganov a telefonért nyúlt.

A macskák elmaradtak mellőle. Hajnali fél négy volt, egy madár dalolt az
egyik fán a Rue de Turenne-en, amikor Dominyika befordult a rosszul
megvilágított Rue de Jarente-ra. A Jeanne d’Arc bejárata fölött csak egyetlen
lámpa égett, jelezve, hogy csöngetnie kell az éjszakai portásnak, ha be
akar menni. Már az ajtónál volt, amikor közeledő lépteket hallott jobbról,
a szemközti járda mentén parkoló kocsik mögül. Dominyika a hang felé
fordult, miközben háttal nekidőlt a csengőnek.
Egy férfi közeledett – jól megtermett alak fekete, vállig érő hajjal,
bőrkabátban. Balra tőle egy másik férfi kanyarodott be az utcába, és indult el
a lány felé. Alacsonyabb volt, de testesebb, kopaszodó, kipárnázott mellényt
viselt az inge fölött. Jobb kezében szíjjal a csuklójára erősített ólmosbot
villant meg. Mindketten ostoba, öntelt pillantással nézték Dominyikát.
Nem profik, gondolta a lány, nem valamelyik titkosszolgálattól valók. Abszintot
vedelő és marihuánás szivart szívó utcai hőzöngők. Dominyika újból nekidőlt
a csengőnek, de semmilyen választ se kapott, fény sem gyulladt odabent,
úgyhogy hátrálni kezdett a bejárattól; a piros talpú Louboutin cipők
fülsértően csikorogtak a járdán. Közben figyelte a két férfit, akik közben
összetalálkoztak, s vállt vállnak vetve közeledtek felé. Visszahátrált egy
mellékutcára, a Rue Caronra, amely az apró, macskaköves, fákkal övezett, és
teraszos presszókkal teli Place Sainte-Catherine-be torkollt. Két küzdelem
egyetlen éjszaka – rendesen próbára teszed a szerencsédet, gondolta.
A nagyobb helyet kihasználva a férfiak rárontottak, megpróbálták
elkapni a karját, s mikor az ólmosbot felemelkedett, Dominyika elsütötte a
neszesszerjében lapuló, rúzstokba rejtett fegyvert. Halk kattanás hallatszott
csupán, az elektromos elsütő hangját tovább tompította a kis selyemtáska.
A közelről leadott lövés pontosan célba talált. A lövedék a jobb mellbimbó
fölött ütötte át az alacsonyabb férfi mellényét, s a magja egy rézhegynél
háromszor nagyobb sebességgel nyílt szét a mellüregben, szétzúzva a jobb
oldali szívkamrát, a jobb tüdőlebenyt és a máj felső részét. Az illető eldőlt, az
állkapcsa jól hallható koppanással ért a kis tér kövezetére.

26
 Dominyika egy pillanatig arra gondolt, hogy mit nem adna egy kéttöltényes
szájrúzsért. A fekete hajú férfi már ott volt közvetlenül előtte, s legalább egy
fejjel fölé tornyosult. Egy utcai lámpa megvilágította vörös karikás szemét,
a feje körül pedig sárgás színű aura úszott. Ahogy érte nyúlt, hogy elkapja,
Dominyika csöppet sem kellemetlen bőrszagot érzett. A csuklóját kínálta
oda neki, amelyet támadója meg is ragadott, mire a lány megmarkolta a kezét,
közelebb lépett hozzá, amitől a férfi hátrahőkölt. Dominyika beakasztotta a
lába mögé a vádliját, hátralökte, s közben előrerántotta a térdét. A férfinak
hanyatt kellett volna zuhannia, lehetővé téve neki, hogy cipője sarkát a
szemgödrébe nyomja, ám az ehelyett megmarkolta a lány ruháját, s miközben
az anyag széthasadt, s elővillant a csipkés melltartó, magával rántotta. Együtt
estek a földre, s a férfi a hátára hengerítette Dominyikát, akinek a lábáról a
heves mozdulattól lerepültek a cipők. Rögtön fölébe is keveredett – érezni
lehetett bőrdzsekije szagát és a már vagy egy hete nem cserélt ing bűzét.
Dominyika két kézzel kapkodott, próbált elérni valamit – szemet, halántékot,
puha húst –, de akkora ütést kapott, hogy a feje belerázkódott, és tudta, hogy
még egy vagy legfeljebb két hasonlót bír ki, de többet nem.
A ránehezedő súly megszűnt, támadója már fölötte állt, és Dominyika
hiába próbálta védeni magát, belerúgott a bordáiba, s már a távolságot
mérlegelte ahhoz, hogy csizmás lábával teljes erőből a nyakára taposson,
amikor egy utcaporszívóval ellátott zömök kis locsolóautó kanyarodott be
a térre villogó sárga lámpával a tetején, s kezdte felszippantani a kövezetről
a szemetet. A fekete hajú férfi még egyszer oldalba rúgta Dominyikát,
aztán futásnak eredt. A lány még egy darabig a járdán maradt, a bordáit
tapogatta, hogy mennyire sérültek meg, és figyelte a tér túlsó végén dolgozó
munkagépet. A másik oldalra fordulva látta, hogy a férfi, akit lelőtt,
vértócsában, hason fekszik a kövön. A takarítóknak egy kicsivel több dolguk
lesz a szokásosnál, gondolta. Most pedig tűnés innen! Elfojtva egy fájdalmas
nyögést, felállt, megkereste és felvette a cipőjét és a szemüvegét, s a sarkot
megkerülve visszabicegett a szállodához, kezével fogva össze magán a ruhát.
Megviseltnek látszott, s úgy döntött, a portásnak azt mondja, hogy nantes-i
műtárgykereskedőkkel volt egy nehéz megbeszélése.
A szobában nem gyújtott villanyt, a fürdőszobában vetkőzött le, hogy a
tükörben megvizsgálja a sérüléseit – egyelőre pirosak voltak, a padlizsánlilára
másnap lehetett számítani. Hideg vízzel átitatott törülközőt szorított a
szemére, aztán beleereszkedett egy kád forró vízbe, s közben arra gondolt,

27
milyen különös véletlen, hogy épp Dzsamsidi beszervezése után támadták
meg Párizsban.
Zjuganovon is elgondolkodott. Jadovitij, mérgező. Egyike annak a
két embernek, akik körül sosem látott más színt, csak gonoszságra utaló
feketeséget. Feltételezte róla, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kész az
árulásra, s ugyanakkor számít is rá, éberen figyeli, hogy honnan fenyegeti
veszély. Tudta, hogy Putyin elnök iránta tanúsított figyelmét fenyegetésnek
tekinti, mintha késsel a kezében közelítene hozzá. És egy műveleti siker
– például Dzsamsidi beszervezése – ugyancsak fenyegetést jelent rá nézve.
Tehát ha ő kudarcot vall, vagy megsebesül – például egy utcai támadás során
–, akkor Zjuganov magához ragadhatja a művelet irányítását, és személyesen
jelenthet Jaszenyevóban a negyedik emeletnek, és aztán a Kremlnek.
Dominyika a csalás ismerős, savanyú ízét érezte, az árulásét, és eltökélte
magát, hogy felveszi a harcot, ha kell, porig égeti a Szolgálatot, és tönkreteszi
a rá fenekedők életét. Megfordult a fejében az is, hogy rögtön, még akkor este
feléleszti a kapcsolatát CIA-val és Nate-tel. A KR-hez történt áthelyezése
és a Dzsamsidi-ügy potenciálisan ragyogó hozzáférési lehetőségeket rejtett,
rendkívül értékes információk megszerzését tette lehetővé. Csodálni fogják,
hogy rövid idő alatt milyen remek eredményt ért el. Nyakig belemerült a
meleg vízbe. Még hat órája maradt a moszkvai gép indulásáig.
Ezúttal nem az anyja jelent meg. Marta az osztálytársa volt a Verébiskolában
– világosszőke hajú, kék szemű lány finom vonalú szájjal –, aki nem bírta elviselni
az iskola szigorú fegyelmét, és felakasztotta magát a hálószobájában. Dominyika
először nagyon sajnálta, utána pedig dühös lett: újabb lélek vált semmivé a Kreml
kemencéjében. Marta a kád szélén ült, ujjait belógatta a vízbe. Az amerikaiak
ráérnek, mondta. Most vissza kell menned, hogy hurkot vess az ördög nyakára.

Dominyika fáradtan, összetörten, fájdalmasan lüktető monoklival a szeme

alatt tért vissza az Aeroflot délelőtti járatával Párizsból Moszkvába. Egy kocsi
a repülőtérről egyenesen Jaszenyevóba vitte, és még mielőtt jelentést tehetett
volna Zjuganovnak, egy csak rá váró szárnysegéd betuszkolta az egyik liftbe,
s a vezetőknek fenntartott negyedik emeletre vitte, amelynek folyosóján
bozontos szemöldökű, kitüntetéseiket a Savile Row-n készült öltönyükön
viselő, csipás szemű korábbi igazgatók néztek le rá. Helló! Már megint maga

28
az? Még mindig nem kapták el?, kérdezték az igazgatók, miközben elhaladt a
képek alatt. Vigyázzon magára, maljutka, csak óvatosan, kicsi!
Ahogy belépett az igazgató irodájának külső ajtaján, s átvágott a vastag
szőnyeg borította, tágas titkárságon, Dominyikában régi emlékek támadtak
fel, azokból az időkből, amikor még a nagybátyja, Ványa Jegorov, az
SZVR első igazgatóhelyettese irányítása alatt állt. Nem akármilyen közös
történetük volt szeretett bácsikájával: Ványa szexuális csalétekként használta
egy politikai merénylethez, majd bevitte a Szolgálathoz, aztán elküldte a
Verébiskolába – a szajhák iskolájába –, hogy alaposan megtanítsák az érzéki
örömszerzés művészetére. Dominyika túlontúl jól ismerte csalást és tettetést
jelző sárga auráját, és a szeme sem rebbent, amikor eltávolították a negyedik
emeletről, elbocsátották a Szolgálattól, és megvonták tőle kiemelt nyugdíját.
Régi történet. Most, amikor belépett a világos irodába, amelynek egyik
ablaksora az épületet körülvevő fenyőerdőre nézett, a tésztaképű, láthatóan
zaklatott igazgató felállt az íróasztalától, az órájára nézett, aztán utasította,
hogy kövesse. Az elnökhöz. Lementek a föld alatti garázsba, s beszálltak egy
hatalmas, bőr- és szantálfaillatot árasztó fekete Mercedesbe. Moszkva déli
részén átvágva, s az utak különösen fontos személyek számára fenntartott
középső sávját használva északra tartottak. A műszerfalon egyfolytában
villogott a tetőn forgó vészvillogó kék kijelzője, megcsillanva Dominyika
szemén, amelyet halvány érdeklődéssel az igazgató is megnézett időnként.
A Borovickaja-kapun beszáguldó gépkocsi kerekei hangosan dübörögtek
a Kreml macskakövein. Elhagyták a sárga-arany Nagy Kreml-palotát,
megkerülték az elefántcsontszín Arhangelszkij-székesegyházat, és egy
boltív alatt bekanyarodtak a zöld kupolás Szenátus udvarára. Dominyika
megborzongott. A Kreml! Fenséges épületek, aranyozott mennyezetek,
hatalmas termek, a szarufákig megtöltve csalással, mérhetetlen kapzsisággal és
kegyetlenséggel. Az árulás palotája. És most ő – egy másfajta áruló – a palotába
készül, hogy mosolyogjon, és a cár rezzenetlen arcát nyalja.
Gyorsan igazított a szoknyáján, és a füle mögé tett egy elszabadult
hajtincset, miközben lépteik uniszónóban kopogtak a folyosón. A kazettás
mennyezet alatt várakoztak a Szenátus pazar fogadótermében, amely akkora
volt, hogy a padlót takaró hatalmas bokharai szőnyeg kis imaszőnyegnek
tűnt. Dominyika látta az igazgató feje körül a zöld fényt, és meglepődött
azon, hogy ideges, sőt, fél az elnökkel való találkozótól. Putyin chef de cabinet-
je lépett ki egy ajtón a terem túlsó végén, és halk léptekkel elindult feléjük.

29
Barna öltönyt viselt, barna cipőt, és barna volt az aurája is. Amikor odaért
hozzájuk, kis biccentéssel köszöntötte őket.
– Igazgató úr, élne az alkalommal, hogy felkeresse a minisztert? Örülne,
ha meglátogatná az irodájában – mondta. Újabb ajtó nyílt ki, és egy újabb
munkatárs jelent meg, s állt meg vigyázzállásban. Az üzenet félreérthetetlen
volt: Putyin egyedül akarja fogadni Jegorovát. Az SZVR igazgatója bólintott
Dominyikának, s táncos lábait figyelte, ahogy a termen átvágva Putyin
irodájának masszív kettős ajtaja felé tartott. Akárcsak a régi időkben, gondolta.
Ő vajon meddig marad meg kegyeltnek?
Putyin munkatársa átvezette Dominyikát az elnök faburkolatú irodáján
egy másik ajtóhoz, amelyen csak egyet koppantott, utána rögtön benyitott.
Kék tapétájú, süppedő szőnyegű kis szalonba léptek, amely fürdött a délutáni
napfényben. Az ablak előtt egy égszínkék selyembevonatú kanapé állt.
Odakint a Troickaja-kapu rézborítású tornya látszott a Kreml parkjának fái
között. Az elnök a vendég elé ment, és kezet fogott vele. Sötét öltöny volt
rajta, fehér inggel és sötétkék selyem nyakkendővel, amely jól illett nevezetes
kék szeméhez.
– Jegorova százados – szólalt meg Putyin, nyomatékosan utalva a lány
új rangjára, a visszatérését követő, nagy figyelmet keltett előléptetésre.
Semmi mosoly, kifejezéstelen arc, rezzenetlen tekintet. Dominyika azon
gondolkodott, hogy vajon tudatosan, a szeméhez igazítva választotta-e ki
a nyakkendőjét. Putyin hellyel kínálta, s a brokátselyem bútorhuzat halk
susogással fogadta, ahogy leereszkedett.
– Elnök úr – felelte Dominyika. Ő is tudott közönyösen viselkedni. Putyint
türkizkék fény vette körül, érzelmeket, kifinomult érzéket és bonyolult,
összetett gondolatokat jelezve. Nem a csalás sárga, és nem is a szenvedély
bíborvörös fénye – mély gondolkodású volt, összetett, kiismerhetetlen,
sohasem az, aminek látszott.
Dominyika sötétszürke kétrészes kosztümöt viselt sötétkék blúzzal, sötét
harisnyával és lapos sarkú cipővel – hála istennek, így nem magasodott az
elnök fölé. Barna haját a Szolgálatnál ajánlott módon feltűzte, s nem volt
rajta sem gyűrű, se másmilyen ékszer. Putyin állva maradt, úgy nézett le
rá, talán azt mérlegelve, hogy melyikük kék szemének mélyebb a tekintete.
Ha észre is vette a lány szeme körül sötétlő karikát, nem tette szóvá. Egy
munkatárs lépett be halkan az egyik oldalajtón, s tett le egy tálcát egy oldalt
álló kis asztalra. Az elnök intett a fejével.

30
 – Elnézését kérem, amiért ebédidőben kérettem ide. Egy kis harapnivalót?
A mesterien formált Lomonoszov porcelántálban, melyet a Nagy Katalin
cárnő számára készített kobaltkék hálóminta díszített, mustárszószban
feltálalt sült gomba és zöldségek kínálták magukat ínycsiklandóan. A tál
mellett ezüstkanalak és fogpiszkálók sorakoztak. Putyin kivett egy kanálnyit a
gombából, rátette egy háromszög alakúra vágott pirítósra, és a tenyerén kínálta
oda Dominyikának. Egyél, kiscica, kóstold meg! Dominyika első gondolata az
volt, hogy udvariasan visszautasítja, de meggondolta magát, és elfogadta. Az
elnök figyelte, ahogy eszik – a gomba földes ízű volt, és összetett aromájú, a
szósz selymes és ízekben gazdag –, mintha azt mérlegelné, hogy milyen evő.
Aztán ásványvizet töltött. Kész őrület. A feje körül a kék fény nem változott.
Bozse, istenem, előételt falatozom a Kremlben, gondolta Dominyika. Mi jöhet
még ezután? Esetleg felajánlja a fogkeféjét? Kissé változtatott a testhelyzetén,
hogy enyhítsen a bordái fájdalmas lüktetésén.
– Örülök, hogy sértetlenül visszatért Észtországból – mondta Putyin,
amikor végre leült Dominyika mellé. – Az információ, amelyet megszerzett,
kulcsfontosságú volt az áruló Korcsnoj leleplezésében. Gratulálok a
nyugalmához és a bátorságához.
Az SZVR-nél dolgozó Korcsnoj tábornok tizennégy éven keresztül
kémkedett az amerikaiaknak, s a kémszervezetek közötti játszma története
során a legértékesebb orosz ügynök volt. Dominyika mentora lett, miután a
lány a Szolgálathoz került, s olyan volt számára, mintha a második apja lett
volna. Miután letartóztatták, a CIA kitalálta, hogy kicserélik Dominyikára,
megmentve ezzel a tábornokot, s egyben el is helyezve Dominyikát a
CIA új szupervakondjaként Moszkvában. Valami azonban félresiklott
– Dominyika nem tudta, hogy mi, de valaki megsebesült a hídon, miután ő
átért az orosz oldalra. Az éjszakai ködben egy mozdulatlan testet látott az
úttesten feküdni, s egy férfi kiáltását hallotta. Valami szörnyű átverés történt
volna? Az utasítást egész biztosan a mellette ülő férfi adta ki. A hídon
fekvő férfi lehetett Korcsnoj, de akár Nate is. Lehet, hogy Nate meghalt,
miközben ő végig úgy gondolt rá, mint aki biztonságban van. Lehet, hogy
halott. A gondolattól megkeseredett a szájában a mustáros gomba íze.
– Szpaszibo, köszönöm, elnök úr –  felelte Dominyika. –  Csak a
kötelességemet teljesítettem. – Fölösleges a sok cukor, elég egy teáskanálnyi,
gondolta. – Sajnálom, hogy az izmennyik, az áruló menedékre lelt Nyugaton,
és nem lakolt meg a tettéért.

31
 Putyin kék aurája megnövekedett.
– Végeztek vele – közölte kertelés nélkül, egyenesen. Nate biztonságban
van, ez volt Dominyika első gondolata. Aztán pedig: Megölték a tábornokot.
A napfényben úszó kis szobában csönd volt. – Most már ismer egy
titkot – mondta halvány mosollyal a szája szögletében Putyin. Ez a lelke
mélyéről feltörő mosoly, bár halálos fenyegetést is jelentett egyben, a keserű
beismeréssel együtt az új cárhoz kötötte Dominyikát. Megölték Korcsnojt
a hídon, pár méternyire a szabadságtól. Az idős tábornok nyugalomba
vonulásról álmodott, kockázat és félelem nélküli életről.
Dominyika az orrán keresztül vette a levegőt, és Putyin kifürkészhetetlen
arcát nézte. Valahonnan, rég elfeledett emlékei közül felbukkant Hruscsov
hidegháborús időkben használt kedvenc fenyegetése, egy népi mondás:
Pokazaty kuzkinu maty, vagyis megmutatom én neked a kuzka anyját,4 ami
nagyjából azt jelentette, hogy eltapossa azokat, akiknek a fenyegetés szólt.
Hívja csak nyugodtan a kuzka anyját, elnök úr, gondolta Dominyika, mert
ezt még megkeserüli. A szájában szétáradt rezes íznél is erősebb volt ugyanis
benne a tudat, hogy ő a CIA új beépített embere a Szolgálatnál, s ezt még a
mellette ülő kék szemű piton sem sejti.
– Biztos lehet benne, elnök úr, hogy megőrzöm a titkot – mondta,
viszonozva Putyin rezzenéstelen tekintetét. Az elnök szándékosan erősíteni
igyekezett azt a véleményt, hogy belelát az emberekbe, ki tudja találni, mit
gondolnak, és mi lakik a szívükben. Vajon az ő lelkében is képes olvasni?
– Kiváló és gyors eredményeket várok az iráni tudós ügyében – mondta
Putyin. – A párizsi művelet sikeres volt, a jövő heti kihallgatás pedig
kritikus lesz. Rendszeres jelentéseket várok arról, hogyan halad. – Már
nyilván tájékoztatták. Zjuganov. Te kancsal törpe, gondolta Dominyika. Azt
is elmondta vajon Putyinnak, hogy hogyan szereztem a monoklit? Az elnök
egy pillanatra sem vette le róla a szemét. – Természetesen az igazgató és
Zjuganov ezredes irányításával fog dolgozni – mondta. A közlendője világos
volt. Azt akarta, hogy Dominyika a Szolgálat hierarchiáján belül végezze a
munkáját, de elvárta, hogy személyesen neki jelentsen – régi, begyakorolt
szovjet taktika volt ez, kerítéseket állítani az ambiciózus beosztottak közé,

4
A kuzka vagy kenyérbogár egy Ukrajnában élő, föld alatt élő, kártevő rovarfajta, a kuzka
anyjának megmutatása pedig egy helyi szólás, és a fenyegetés a sírásásra utal.

32
és informátorokat elhelyezni közöttük. Az elnök feje körüli égszínkék felhő
ragyogott a napfényes szobában.
A CIA-nak az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálathoz beépített szép
vakondja bólintott, s közben a szívverését számolta.
– Természetesen, elnök úr – mondta. – Bármit csinálok, mindenről
tájékoztatom.

GOMBÁS ELŐÉTEL A KREMLBŐL

Vékonyra szeletelt gombát pirítsunk olajon, amíg a széle barnulni nem

kezd. Adjunk hozzá zöldségeket (apróra vágott spenótot, mángoldot vagy
kelkáposztát), valamint kapribogyót, fonnyasszuk meg, fűszerezzük,
keverjünk hozzá mustárt és némi ecetet, és várjuk meg, míg a leve
besűrűsödik. Langyosan vagy hidegen tálaljuk.

33