KÖLCSÖNÖS MEGÁLLAPODÁS

„Az élet kihívás – fogadd el!

Az élet boldogság – ízleld!
Az élet kaland – vállald!”
Teréz Anya

Constance hónapok óta leste a postát, most végre megérkezett,

amit úgy várt – és ő még mindig alig tért magához! Századszor
is átolvasta a szerződést, de egyetlen vesszőt sem talált, amelyet
arrébb tudott volna helyezni. Pedig olykor egy írásjel képes
megváltoztatni a mondat jelentését, vagy legalábbis másfajta
értelmezést tesz lehetővé. Constance ezt tudta jól, maga is szí-
vesen élt ilyesmivel, ha el szerette volna terelni egy tárgyalás
menetét, vagy így akart megnyerni egy olyan pert, amely kifo-
gott a legkiválóbb kollégáin.
Több mint tíz éve már, hogy diplomázott a jogi karon. Szülő-
helyét, Provence vidékét hagyta ott Párizsért, pontosabban
Lucas kedvéért, akibe öt évvel korábban a Franciaország ügy-
védeinek rendezett éves konferencián szeretett bele. A férfi vil-
lámgyorsan állást adott neki a saját rangos cégénél. Minden akár
eszményinek is tűnhetett volna, de hát Lucas nős volt. És bár
nap mint nap találkoztak az irodában, ami sokat jelentett a
nőnek, a hétvégét csak ritkán tudták együtt tölteni. Constance
szenvedett ettől az életformától, de szerelmes volt. A férfi egyre
csak ígérgetett, ám valahányszor lehetősége lett volna C
­ onstance-t

9
választani, egyszerűen kihátrált, és végül mindig a feleségével
maradt. Constance többször megpróbálta elhagyni, az azonban
még fájdalmasabbnak bizonyult. Így hát beletörődött, hogy vár-
nia kell Lucas-ra.
Ez az állás olyan lehetőséget tartogatott, amellyel végre meg-
mutathatná, mennyit érnek az ügyvédi képességei. Lucas nem
tette partnerré a cégben, pedig Constance pontosan tudta,
hogy nemcsak az adottságai lennének meg ehhez, de a kész-
ségei is. Kétség nem fért hozzá, hogy a férfi azért nem léptette
elő, mert ezzel akarta a markában tartani, így akarta elérni,
hogy várjon rá.
– Te bombázó! Olyan büszke vagyok rád – kiáltott fel Tristan,
miközben a fürdőszoba ajtónyílásából bámulta.
Tristan, Constance legjobb barátja a legodaadóbb rajongója
is volt; valahányszor több ügyfelével találkozott, és így kicsit
hosszabban akadt dolga Párizsban, Constance lakásában húzta
meg magát néhány éjszakára. Weboldalakat épített, és a fővá-
rosban nagyobb a forgalom, mint Hyères-ben, ahol lakott. Most
azonban tovább maradt a szokásosnál. Az volt a nagy álma,
hogy borásszá képzi át magát. Munka mellett járt esti tanfo-
lyamra, és a záróvizsgájáig kevesebb mint két hónap volt hátra.
Constance gyengéd pillantást vetett rá, majd megölelte, még
mielőtt a sminkje utolsó mozzanataként felvitt egy kis rúzst, ez
azonban feltüzelte az exét.
– Nem, ne gyere közelebb! – kiáltotta a nő rémülten, és fino-
man a barátja kezére csapott, amelyet a kis merész épp meg-
próbált a kosztümfelsője alá csúsztatni.
Tristan úgy ítélte meg, hogy ifjúkori románcuk feljogosítja őt
a bizalmaskodásra. Constance ellépett tőle. Az exe született csá-
bító volt, aki magába a szerelembe szerelmes, és tudnia kellett,
méghozzá biztosan, hogy kettejük kapcsolata átköltözött a
barátság területére, és ott is marad végleg.

10
 – Na? Milyen vagyok? – kérdezte tőle Constance, miközben
helyre rakott egy elszabadult tincset, ami ellenállt.
– Éterien szép, mint minden egyes nap!
– Annyira izgulok.
– Ugyan miért? A feltételekben megállapodtatok, már csak
alá kell írni. A pezsgő be van hűtve, alig várom, hogy ünnepel-
hessünk.
– És ha elrontom?
– Csitt! Bomba leszel, mint mindig.

Constance határozott léptekkel haladt a Champs-Élysées

sugárúton. Félelmei dacára boldog volt. Igenis eredménynek
számított, hogy ez a társaság befogadja: ha mostantól egy elit
csoport tagja lesz, azzal méltó bosszút áll Lucas-n, aki soha
nem hagyta, hogy igazán lendületet vegyen. Való igaz, emiatt
kicsit kevesebbet fognak találkozni, de legalább szárnyat bont-
hat, és repülhet. Lucas jelenetet csinált, amikor megtudta,
hogy megpályázott egy állást egy másik irodánál, amelyik
ráadásul nagy versenytársuk. Csakhogy nem hitte, hogy Cons-
tance-t fel fogják venni, azt pedig még kevésbé, hogy partner
lehet náluk. De most be fogja bizonyítani Lucas-nak, hogy
téved, igenis meg tudja csinálni.
Constance fürgén lépkedett, cipője magas sarka kopogott a
járdán, gesztenyeszínű haja ritmusra hullámzott az édes, reggeli
szélben. A szerettei szerint valahányszor kiszolgáltatottnak érzi
magát, és egyáltalán nincs önbizalma, elég, ha a termetére gondol.
Elhaladt a Le Fouquet’s előtt, és egy pillanatra megállt a
­Georges V. sugárúton, és a szemközti járdáról szemezett egy sort
a H&Társai Ügyvédi Iroda épületével. Egyszerre töltötte el egy-
fajta büszkeség, és érkeztek meg a szorongásai. Mi lesz, ha nem
sikerül? „Ne légy már ilyen hülye!” – biztatta meg magát fenn-
hangon, mielőtt átkelt az úttesten.

11
 Beütötte a kapukódot, és belépett a kis udvarra. Egy bizton-
sági őr megkérte, hogy nyissa ki a táskáját, majd a kezével a lift
felé intett. Az iroda hírnevéhez képest a berendezés modern
volt, miközben szemmel láthatólag hű maradt a Párizs arculatát
még mindig meghatározó Haussmann-építészet karakteres
vonásaihoz. A tölgyfa lépcsőt vörös szőnyeg borította, vala-
mennyi fok alatt rézrúddal. Constance elhaladt az őr mögött,
futva még épp elérte a liftet, és az ajtó azonnal be is zárult.
Ahogy a lift magasabbra emelkedett, Constance szíve egyre
hevesebben vert. A hatodikon szállt ki, ahol egy bájosan mosolygó
hoszteszlány fogadta, és arra kérte, várjon egy kicsit a bézs Ches-
terfield kanapén, amíg ő szól Hélène Parkernek, a többségi tulaj-
donosnak, akivel Constance a találkozót megbeszélte. Néhány
perccel később a lány odakísérte Constance-t az irodához, és
bódító parfümillat maradt utána. Constance nagy levegőt vett,
és belépett a szobába, ahol a cégvezető várta. Nagyon karcsú
volt, és világos nadrágkosztümöt viselt: rövid blézert és magas
derekú, bő nadrágot a kosztüm anyagából készült övvel. Ráné-
zésre a hatvanhoz közelített. Constance azonnal az eleganciája
és kisugárzása hatása alá került, aztán az első szavaitól kifeje-
zetten megnyugodott.
– Nagyon örülök, hogy eljött hozzánk, Constance. Isten
hozta a H&Társainál.
Az új munkaerő körülnézett a Georges V. sugárútra néző
világos irodában. A Párizsban igen gyakori, hagyományos bel-
téri dizájn tárult a szeme elé: fehér falak, akantuszlevéllel díszí-
tett szegélylécek, srégen rakott parketta.
– Én is nagyon örülök – felelte Constance lelkesen.
Egy fiatalember dugta be a fejét az ajtórésben.
– Kop-kop! Kinyomtattam a szerződést.
– Gyere be, Benoît! – szólt Hélène. – Constance, bemutatom
a titkáromat.

12
 – Ez itt a legfrissebb verzió, Constance. Semmit nem írtunk
át. Olvassa át még egyszer nyugodtan.
Constance sietség nélkül átfutotta a dokumentumot, meg-
állapította, hogy minden kért változtatást beemeltek. Aláírta ő
is, Hélène is, szó nélkül.
– Egy kérdés még fúrja az oldalam – szólalt meg újra Cons-
tance. – Én úgy látom, ide nem lehet bekerülni belső ismeretség
nélkül. Márpedig én senkit nem ismerek itt. Mégis ajánlott
valaki?
– Ami azt illeti, igen.
– Kicsoda?
– Erre térjünk vissza később. Most szeretném felhívni a
figyelmét egy nagyon fontos dologra: a próbaidőre. Azt már
tudja, hogy nagy jelentőséget tulajdonítunk a csapatot kialakító
folyamatnak. Elsősorban ettől olyan sikeres a cégünk. Ezért van
nagyon nagy súlya a három hónapos időszaknak, amely után,
ha a dolgok úgy állnak, állandóra módosítjuk a szerződést.
Constance csak helyeselni tudott: a lehető legjobb formáját
akarta adni, és amilyen hamar csak lehet, meg akarta mutatni,
mire képes.
– Nagyszerű – mondta Hélène, miután minden példányt alá-
írtak. – Alig várom, hogy megtudjam, hol szeretné tölteni a
próbaidejét.
– Hogyhogy hol?
– Nos, mint az imént említettem, ez az az időszak, amikor az
alkalmazottaink legfontosabb tulajdonságaira derül fény, ezért
fontos, hogy bölcsen töltse ezeket a heteket – a saját és a mi
szempontunkból egyaránt.
– Nem győzte meg az eddigi karrierem? – kérdezte Cons-
tance.
– Ó, dehogynem, hiszen ezért van ma itt! Technikailag telje-
sen képzett, hosszan sorolhatnám a megnyert pereit, le a kalap-

13
pal, igazán. Mindez azonban még nem teljesen elég ahhoz, hogy
úgy gondoljuk, minden okunk megvan felvenni a csapatunkba.
– Mi másra van szükségük? – kérdezte az új munkatárs, aki
a nagy izgalom hatására egy icipicit ironikusan szólalt meg.
– Olyan emberi tulajdonságokra, amelyek összhangban van-
nak az értékrendünkkel, ezért bízom önre, hogy húzzon sorsot,
hol fogja eltölteni a próbaidőszakot.
Benoît négyrét hajtott cetlikkel teli kosarat tett le Constance
elé.
– De hát nem itt kell töltenem az első három hónapot?
– Minden attól függ, mit húz. Rajta – sürgette Hélène ked-
vesen.
– Arról szó sem lehet, hogy elmenjek Párizsból, és erre sehol
nem tértünk ki a szerződésben sem.
Constance újra átfutotta az iratot, és fennhangon felolvasta
az idevágó pontot:
– „Munkavégzés helye: Párizs.”
– Folytassa…
– „A cég elvárásai és a vitt ügyek függvényében sor kerülhet
bel- és külföldi utazásra...” Ez csak természetes, készen állok
olykor elutazni, de nagyon konkrét feltételekkel.
– Hiszen akkor minden rendben!
– Úgy értem, ha ügyfélről van szó.
– Pontosan erről van szó. Ahhoz, hogy elnyerje a bizalmun-
kat, minél hamarabb fel kell mérnünk, mennyire fogunk tudni
együttműködni a jövőben. Kérem, válassza ki, melyik lesz az a
megmérettetés, amely a jövő hétfővel kezdődő próbaidejét meg-
határozza.
Constance lefagyott. Képtelen itthagyni Párizst, Lucas-t még
kevésbé. Amióta a férfi megtudta, hogy Constance fontolgatja
a kilépését a cégétől, megnőtt köztük a feszültség – ehhez mit
fog szólni?

14
 Védőbeszédet adott elő:
– Biztosíthatom, nem fog csalódni bennem, de kérem, értse
meg. A magánéletem miatt nem hagyhatok itt csak úgy csapot-
papot.
– Ilyesmiről szó sincs. Mindössze néhány hétről beszélünk,
csakis a próbaidejéről. Hadd emlékeztessem, ön is bármely pil-
lanatban kiszállhat, ehhez elég egy hagyományos felmondási
értesítő. Úgyhogy rajta, válasszon úti célt!
Constance érezte, hogy Hélène egyre türelmetlenebb. Mély
levegőt vett, és húzott egy lapot. Kérdő pillantással átnyújtotta
a cégvezetőnek.
– Önnek kell felfednie előttünk, mit tartogat magának az élet
– szólt megenyhülve Hélène.
Constance remegő kézzel kihajtotta a lapot, és kissé vona-
kodva azt motyogta:
– Santiago de Compostela. El Camino.
– Ó, gratulálok! – kiáltott fel Hélène. – Az egyik legszebb
próbatétel és élmény.
 A 12-ES CIKKELY

„Jobb kézen fogni a változást,

mielőtt torkon ragad minket.”
Winston Churchill

– Meglepetés! – kiáltotta Tristan a közös barátaik karéjában:

valamennyien azért jöttek, hogy megünnepeljék az új állását,
ám Constance arca még mindig könnyes volt. A mosolyokat
kérdő pillantások követték. Tristan karon ragadta Constance-t.
– Mi történt?
– Nem fog sikerülni – zokogta Constance.
– Mi nem fog sikerülni? – kérdezte Bérénice, a legjobb barát-
nője.
– De hát tudod, hogy te mindig győzöl, mindenben – vigasz-
talta Tristan, miközben a haját simogatta.
Constance részletesen elmesélte nekik, mi történt a H&Tár-
sainál, milyen „élményre” kényszeríti az iroda, mielőtt felvennék.
Barátai öröme azonnal kétkedésbe ment át, ez látszott az arcukon,
kivéve Raphaëlt, a társaság ügyeletes művészét, aki felkacagott.
– Én is ilyen helyen akarok dolgozni! Micsoda fantasztikus
ötlet! Tudod, mit? Veled megyek.
Bérénice, a felesége villámló szemmel nézett rá.
– Szó sem lehet róla, aztán a gyerekeidet hova tennéd? Sze-
retném jelezni, hogy amíg te egész nap a gitároddal szórakozol,
én dolgozom.

16
 – Nem szórakozom, zenét szerzek.
– Mindketten hagyjátok abba – vágott közbe Constance –,
egyébként is egyedül kell mennem. Ez ki van kötve a szerző­
désben.
Elővette a példányát, és átnyújtotta Bérénice-nek, aki szintén
ügyvéd volt.
– Még hátizsákom sincs – nyögte, miközben egy pohár pezs-
gőért nyúlt, majd egy hajtásra kiitta.
Maxime, a csapat praktikumfelelőse már meg is nézte a
Google Mapsen, hány kilométert kell megtennie.
– Ezerháromszázhatvanöt!
– Hú, ez azért… – bukott ki Bérénice-ből, és ebben a pilla-
natban aggodalmat érzett.
Maxime folytatta.
– Ezerháromszázhatvanöt kilométer, ha óránként öt kilomé-
teres sebességgel számolunk, illetve esetedben számoljunk nég�-
gyel, az annyi, mint háromszáznegyvenegy és egynegyed óra,
ez osztva napi öt óra gyaloglással... hatvannyolc és egynegyed
nap. Vegyünk hozzá heti egy pihenőnapot, akkor két és fél
hónap alatt meg is vagy… Megnyugodhatsz, simán elég rá
három hónap!
– De most komolyan, ti el tudtok képzelni engem vidéken?
– sóhajtott Constance.
A barátai lehajtották a fejüket.
– Na ugye. Hát én sem. Úgyhogy vissza kell mondanom ezt
az állást, és minél hamarabb annulálni a szerződést.
Tristan odaült mellé.
– Én olyat még nem láttam, hogy te elmenekülsz az álmaid
elől. Egészen biztosan nem ma fogod elkezdeni.
Amíg Tristan igyekezett tartani benne a lelket, Bérénice
elmélyült a szerződés kikötéseiben.
– Hűha… Ha már aláírtad, egy hetet le kell töltened a cégnél.

17
 – Miről beszélsz?
– A 12-es cikkelyről: „A próbaidő három hónap, amelyet egy
alkalommal lehet meghosszabbítani. Amennyiben a munka-
vállaló nem kívánja letölteni a mondott időszakot, de a szerző-
dést már aláírta, úgy köteles letölteni legalább egy hét felmon-
dási időt, és két hetet, ha több mint egy hónapja a cég
alkalmazottja, továbbá három hetet efölött.”
– Még el sem kezdtem a munkát.
– Ezért az első eset érvényes rád: mivel mindkét fél aláírta a
szerződést, egy hétig muszáj nekik dolgoznod.
– De hát ez egyáltalán nem szokás!
– Egyetértek, de a szerződés kötelező érvényű.
– Na jó, figyelj ide – szólt közbe újra Raphaël –, az sem egé-
szen szokványos, hogy valakit gyakorlatilag három hónapra
fizetett szabadságra küldjenek. Nem is értem, miért nem ugrán-
dozol örömödben. Nem akarod mégis megpróbálni?
– Hát azért nem a Bahama-szigetekről beszélünk – tromfolt
rá Bérénice.
Tristan megfogta Constance kezét, és megsimogatta.
– Raphaëlnek igaza van. Amellett te magad mondtad min-
dig, hogy nincs náluk jobb. Bízz bennük, biztos tudják, mit csi-
nálnak. Nem állnának minden költséget, ha ebből az „élmény-
ből” semmi hasznuk nem lenne, nem gondolod?
– De ez nekem egyszerűen nem fog sikerülni. Őszintén, te
látod magad előtt ezt a helyzetet? Én, aki mindenre felkészülök.
Olvastátok? Az első éjszakára foglalnak nekem szállást, utána
teljesen egyedül kell boldogulnom!
– Nem teljesen egyedül – szólt Julie, Max felesége, aki idáig
hallgatott. – Van egy kollégám, aki végigjárta a Caminót. Azt
mesélte, rengeteg kedves emberrel találkozott.
– Jó, jó, hát a kollégád tipikus hátizsákos utazó, elácsorog
bárhol – vitázott vele Max. – Most őszintén, megaludni egy

18
istállóban nem leányálom. Constance-nak igaza van, meg van-
nak ezek őrülve annál a cégnél. Én már előtte figyelmeztette-
lek. Annyira titokzatosak a munkamódszereik, hogy a sajtó-
ban néha egyenesen szektának nevezik őket! Az sem egészen
normális, hogy majdnem minden perüket megnyerik… Sze-
rintem hosszú a karjuk, és a maffia ott ólálkodik valahol a
közelben.
– Max, nálad mindig minden olyan drámai! – szólt rá a fele-
sége. – Ebből még soha senki semmit nem bizonyított be, és
mostanáig, tudomásom szerint, egyetlen haláleset sem köthető
hozzájuk.
– De éppen ez az, ne is várjuk meg! Rá fogom állítani a kollé-
gákat az ügyre. Picit beleásunk ebbe a sztoriba a kapitányságon.
Nem létezett olyan kép, amelyet Maxnak ne lett volna
kimondott tehetsége feketére festeni. Senki nem vonhatta két-
ségbe rendőri képességeit, de a pesszimizmusa itt és most már
aggasztó volt.
– Teljesen világos, hogy mik a feltételeik – vette vissza a szót
Bérénice. – Egy hét a felmondási idő, nincs választásod, már
igent mondtál. Őszinte leszek: kimondottan jót tesz majd neked,
hogy sétálsz egy kicsit a friss levegőn.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Constance idegesen,
megtépázott önérzettel.
– Mostanában nem igazán tartod kézben az életed.
Constance-ból mély sóhaj szakadt ki.
– Hétvégén utánad megyek – ajánlotta fel Tristan, hogy meg-
nyugtassa.
Constance egy biccentéssel jelezte, hogy rendben, aztán
összetörten a kezébe temette a homlokát. Teljesen igaz: munka,
várakozás Lucas-ra – ebből áll az élete.
– Azt legalább megengedik, hogy vigyél magaddal telefont?
– kérdezte Max.

19
 – Igen, illetve remélem… Vagy nem?
Elbizonytalanodva, kérdőn Bérénice-re nézett, aki erre ismét
átfutotta a szerződést.
– Nem látok olyan feltételt, amely ne engedné.
– Mi lesz Lucas-val? Már eleve dühös rám, amióta közöltem
vele, hogy szerencsét akarok próbálni egy másik cégnél. Soha
nem fogja elfogadni, hogy ilyen hosszú időre itthagyjam.
Az egész csapat hallgatott. Mindnyájan tisztában voltak vele,
mennyi fájdalmat okozott Constance-nak a férfi.
– Mit is mondtál, hol van Lucas ma este? – merészelte fel-
tenni a kérdést Tristan. – Majd én válaszolok: a feleségével, ahe-
lyett hogy itt ünnepelné a sikeredet. Szóval ha engem kérdezel…
meg akkor is, ha nem: totálisan le van szarva, mit fog szólni
Lucas.
Mindenki egyetértett. Constance az épp megcsippanó tele-
fonjára pillantott: e-mail érkezett Benoît-tól, Hélène titkárától.
Felolvasta.

Kedves Constance!
Csatolmányban küldöm a vonatjegyét és a szállásfoglalás
bizonylatát az első két éjszakára Puy-en-Velay-ben, továbbá
küldök egy listát mindarról, amire valószínűleg szüksége
lehet az úton.

– Hát, nem erőltette meg magát – jegyezte meg Constance.

Hátizsák, három póló, három szett alsónemű, egy sort, egy

pár bakancs vagy kirándulócipő, egy pár flip-flop papucs,
egy kulacs, két sétabot, egy esőkabát, egy gyapjúpulóver,
szappan, arckrém, fogkefe, sebtapasz, füldugó, sapka,
fürdőruha, napszemüveg.

20
 – Ez aztán a túlélőkészlet! – jegyezte meg Bérénice vidáman.
Constance folytatta, mintha meg sem hallotta volna.

Semmilyen felesleges dolgot ne vigyen magával: az ösvényen

nagyon hamar súlyos teherré válik. Holnap futárral
elküldjük az igazolványát. Minden szálláshelyén le kell
pecsételtetnie. A H&Társai teljes csapata nevében csodálatos
utat kívánok.

– Milyen igazolványról beszélnek ezek? – kiáltott fel Cons-

tance.
Max már rá is keresett a neten: „Igazolvány, igazolás, avagy
»a zarándok útlevele« – annak a menlevélnek a modern válto-
zata, amelyet annak idején a püspök adományozott mindazok-
nak, akik elzarándokoltak Santiago de Compostelába. A hiteles
levél bizonyította a szállásadónak, hogy az utazó zarándok, és
arra kérte a hatóság és az egyház képviselőit, továbbá mind-
azokat, akikkel az úton találkozott, hogy segítsék és óvják.”
– Azta, de vadregényes! – lelkesedett Raphaël.
Minél többet beszélgettek, annál több kétely ébredt Constance-­
ban – ezekkel éles ellentétben állt a művész optimizmusa. Tris-
tan ráérzett Constance félelmeire. Kedvesen felajánlotta a segít-
ségét.
– Majd együtt bepakoljuk a hátizsákod. Ne aggódj! Huss,
elrepül a hét, és már megyek is érted. Kitartás!
– Bárhogy is, nincs választásod – állapította meg Bérénice.
E szavakra Raphaël emelte poharát. Hamarosan követték a
többiek. Akárcsak Tristan, egyikük sem tudta elfojtani a szikrá-
nyi örömöt: Constance egy időre nem lesz Lucas közelében.
– Igyunk a csapat kalandornőjére!
 EGYIRÁNYÚ UTCA

„Aki a tömeggel megy, soha nem jut

messzebb ennél a tömegnél.
Aki a maga útját járja, időnként olyan
helyekre kerül, ahol más még nem járt.”
Albert Einstein

A katedrális harangjai mintha csak a pap utolsó szavaira feleltek

volna. A nagy út előtt tömegestül érkeztek zarándokok áldásért
a reggeli misére.
– Kedves barátaim, az átjáró ma kivételesen feltárul, csakis
az önök kedvéért. Bizonyos értelemben évtizedek óta a szobor
méhének tekintik, olyan jelképnek, amely attól kezdve, hogy
valaki elindul a Szent Jakab-úton, soha többé nem lehet semle-
ges. Százkét lépcső vezet lefelé, a faluba – ne siessék el, inkább
éljék át, hogy ez az útszakasz egyfajta újjászületés. Egy új élet
adja oda magát önöknek.
Sajátosan megható volt, ahogy a négyszáz zarándok hallga-
tása megtöltötte a hatalmas templomot. Az ünnepélyes pillana-
tot a pap viccelődése törte meg:
– Jó, szóval ha esetleg leesnének a lépcsőn, ne is próbáljanak
megkapaszkodni bármiben, guruljanak egyenesen az aljáig, így
szépen beérkeznek a faluközpontban a pékség croissant- és csokis-
párna-kupacába. Higgyék el, megéri! Előtte azonban, kérem, hagy-
janak egy fohászt, egy szót ebben az urnában azoknak a zarándo-

22
koknak, akik önök után következnek, cserébe a nővérek itt, a jobb
oldalamon, átadják önöknek az elődeik üzeneteit és ajándékait.
Constance tetőtől talpig fázott. Megpróbálta felmelegíteni
összekulcsolt ujjait, meleg levegőt lehelt a két hüvelykujjára.
Döbbenten bámulta az oltár körül azonnal összegyűlt imaköny-
vekért, rózsafüzérekért és egy Szent Jakab képmását hordozó
alumíniummedálért tülekedő tömeget. Még mindig nem értette
teljesen: biztos, hogy neki kötelező elmennie egy kierőszakolt
útra? Arckifejezésükből ítélve a többi zarándok boldognak tűnt.
Constance valószínűnek tartotta, hogy a mosolygó arcok mögött
valós félelem lakik, mégis: ők döntöttek úgy, hogy idejönnek,
míg ő… Nem tervezte, nem volt rá szüksége, és végképp nem
volt hozzá kedve. Úgy kellett rákényszerítenie magát az útra.
Csak nézte ezt a nyüzsgő hangyabolyt: mellette egy ötvenes
nő köszönetet mondott a papnak a miséért, azért, hogy képes
volt magabiztossá tenni a hallgatóságot – hála az öniróniájának
és a száraz humorának. A magas, karcsú, elegáns nő néhány szót
vetett egy papírlapra, aztán bedobta az urnába. Bájos mosollyal
odalépett hozzá egy gömbölyded, körülbelül harmincéves nő.
– Szervusz, Manon vagyok. Nem tudod, hol nézhetjük meg
a korábbi zarándokok fohászait? Tudod, a pap említette.
Constance-t meghökkentette a kéretlen tegeződés, és meg-
rázta a fejét. A másik nő a monumentális Szent Jakab-szoborra
mutatott.
– Én pedig Louise vagyok. Azt hiszem, attól a nővértől lehet
átvenni ott, a szürke asztal mögött.
Ekkor odalépett hozzájuk egy apáca.
– Imát szeretne? – kérdezte Manontól, és egy kosarat nyújtott
felé, amelyben már csak egyetlen lapocska feküdt.
– Jaj, köszönöm! – kiáltott fel Manon, és már meg is látta a
jelenetben, hogy az univerzum épp arra ad neki jelet, amire
szüksége van.

23
 – Jó utat – mondta Louise, közben Manon felfirkantott egy
fohászt, majd beejtette az urnába.
Constance észrevette, hogy kis csoportok alakultak – máris
kirajzolódott, ki vonzódik kihez, a lelkesedés legyőzte a félelmet.
Ő azonban szándékosan nem akart ilyesmibe belevonódni.
Rossz éjszakája volt. Este beszélt Lucas-val, aki mintha agyon
akarta volna nyomni a szemrehányásaival: „Most, amikor ki
sem látszunk a melóból, tényleg nincs jobb dolgod, mint tip-
lizni, nem beszélve a kis sétafikáról a falusi bunkókhoz?” Vagy:
„Mekkora egy idealista vagy, hogy bízzak meg benned?” És: „De
jól is tettem, hogy nem hagytam ott csapot-papot miattad!”
Megpróbálta elmagyarázni Lucas-nak, hogy igenis szüksége
van ezekre a szárnypróbálgatásokra – de csak az idejét veszte-
gette. Olyan jó lett volna azt érezni, hogy a férfi csodálja a bátor-
ságát, de a szavaiból semmi mást nem hallott ki, csak kétsége-
ket és vádaskodást, amitől ő még jobban szorongani kezdett.
Felvette a templomfal gyertyákhoz közeli részéhez támasztott
hátizsákját, gépiesen belecsúsztatta az imént kapott kis ajándé-
kokat, és rászánta magát az indulásra. Üggyel-bajjal a vállára
emelte a súlyt, hátat fordított az oltárnak, elindult az átjáró felé,
majd lefelé a magiszteri lépcsőn. Több tucat zarándokkal lép-
kedett összehangoltan a verandaátjáróban, ahol lenyűgöző
kilátás nyílt Puy-en-Velay-re és az azt körülvevő völgyre, egy
pillanatra meg is álltak bámészkodni. Aztán a falu szíve felé
vették az irányt.
Constance alig ért ki a katedrálisból, amikor rezegni kezdett
a telefonja. Nagyon sok üzenetet kapott egyszerre, mintha csak
az újjászületését szeretnék ünnepelni.

Drágám, büszkék vagyunk rád, teljes szívemből támogatlak.

Bérénice
Csúcs vagy! Szeretlek. Tristan

24
 Mázlista! Raphaël
Aztán csak ésszel. Gond van, szólsz, küldöm a kollégákat.
Max
Teljesen veled vagyok. Puszi, puszi. Julie

Constance meghatódott, hogy a barátai ennyire szeretik, és

ennek tanújelét is adják. Jóllehet egyáltalán nem értették a kap-
csolatát Lucas-val, azt biztosan tudta, hogy bármi történjen is
vele, minden körülmények között támogatni fogják. Ezek a sza-
vak épp elég lendületet adtak neki ahhoz, hogy kövesse a zarán-
dokáradatot, közben félénken viszonozta a rá villantott mosolyo-
kat. A hatalmas, impozáns épülettel alázatosan szemező pékség
előtt gyorsan kialakult a sor. Constance elkapott néhány beszél-
getésfoszlányt, amelyek mintha az ég felé szárnyaltak volna, de
aztán a Rue des Capucins utáni első emelkedő a legszószátyárabb-
nak is szavát szegte. Itt aztán minden korosztály képviseltette
magát, a különböző akcentusokból és dialektusokból pedig arra
következtetett, szerte Franciaországból érkeztek emberek.
A csapat hamarosan több kilométeres sort alkotott. Cons-
tance egyedül baktatott, rendszeresen megigazította a hátizsák-
ját, és igyekezett összhangba hozni a lépteit a botjaival. Sajgott
a szíve, képtelen volt nem gondolni Lucas-ra, aki a legutóbbi
beszélgetésük óta egyetlen üzenetére sem válaszolt. Nem először
fordult elő, de minden alkalommal ugyanannyira fájt neki. Tor-
kában gombóc ült, a gyomra görcsbe rándult, és az érzelmek
széles skáláját járta végig. Tudatában volt, hogy a férfi, akit sze-
ret, hihetetlenül összetett személyiség: szerelem, varázslatos ígé-
retek, jeges pillantások épp, mielőtt hazaindulna a feleségéhez
– erre mind egyaránt képes volt. És Constance már nem tudta
visszafojtani: csak úgy ömlöttek a könnyei.
Egészen beleburkolózott a bánatba. A kaptatón igyekezett
csillapítani heves légzését, de ameddig a szem ellátott, csak fenn-

25
síkok tárultak a szeme elé. Kétségbeesett: mit keres ő itt? Hogy
lehet az, hogy az álommunkája ilyen mértékben eltaszítja min-
dentől: a szerelmétől, a barátaitól, az életétől… Vissza kellene
fordulnia. Amilyen gyorsan csak lehet, visszatérni a városba. Ha
itt tölt egy hetet, azzal azt kockáztatja, hogy mindent elveszít.
Márpedig erről szó sem lehet!
– Valami káprázatosan szép a kilátás, nemde?
Constance összerezzent. Ebben a pillanatban előzte be egy
harminc körüli fiatalember. A fejük felett szárnycsapások bor-
zolták a levegőt. A férfi egyetlen pillantással felmérte a nyitott
horizontot, aztán ujjával arra a viszonylag lapos útra mutatott,
amely a Devès fennsíkján rajzolódott ki. Mindkét oldalról dim-
bes-dombos, vulkáni kőzetből álló tájat látott, és itt-ott láva-
kőből épült, sötét házakat.
– Ez a szakasz talán a legszebb, az első, nagyjából Conques-­
ig, úgy tizenkét-tizenhárom napi járás. Igazad van, hogy meg-
álltál megcsodálni, a zarándokok hajlamosak rohanni a követ-
kező megállóhelyig, pedig itt az út az orruk előtt.
Az ismeretlen elhallgatott, aztán odafordult hozzá.
– Arthur vagyok, és te?
– Constance – felelte közömbösen.
– Örvendek! Hová valósi vagy?
– Párizs. Ön?
– Tegezz nyugodtan! Az úton így szokás.
– Hát te? – ismételte el a kérdést Constance rezignáltan.
– Én bizony carcassonne-i vagyok! Meddig tervezel elmenni?
A fiatalember nyíltszívű mosolya balzsam volt Constance szí-
vére. Önmagát is meglepte, hogy így felelt:
– Még nem tudom. És te?
– Azt az út dönti el, nem én!
– Hogyhogy?

26
 – Az első alkalommal abba kellett hagynom egy cudar boka-
ficam miatt. Ezúttal megpróbálok eljutni Santiagóba, de itt végig
alázatosnak kell maradnunk. Minden újabb állomás győzelem.
Azt javaslom, becsülj meg minden egyes lépést, lesznek kön�-
nyebbek és nehezebbek. Lesz, amelyik különösen fájdalmas,
majd meglátod. Gyakran úgy fogod érezni, feladod, és lesz, hogy
azt kérdezed magadtól ezredszer is, hogy minek vagy itt.
Constance lesütötte a szemét, nem merte bevallani, hogy nála
egyetlen óra elteltével pontosan ez volt a helyzet.
– Figyelj oda arra, amit a tested mond, mert ebben a táncban
ő vezet – tette hozzá Arthur, aki észrevette, hogy Constance
messze túl nehéz hátizsákkal birkózik. Segített neki, megigazí-
totta, mire a zarándoknő trapézizma szinte fellélegzett.
– Rosszul volt bekapcsolva a heveder, a teljes súly a válladat
nyomta. Na de így csak kényelmesebb lesz! És ha elfogadsz egy
tanácsot: ne a többieket kövesd! Csakis a saját ritmusodban gya-
logolj!
Arthur gyorsított, és néhány lépésben lehagyta Constance-t.
– Bármit ad is az út, használd ki! – kiáltotta vissza neki, ami-
kor már messze járt.
Constance egyedül ment tovább, búzamezők és lencseföldek
mentén, átvágott réteken, elhaladt tehenek, kecskék és bárányok
mellett. Ha beért egy faluba, mindig megállt, hogy megtöltse
vízzel a kulacsát.
Így járta végig az első gyaloglónapját, lépésről lépésre.
Egy olyan élet első napja volt ez, amely örökre megváltoz-
tatta őt.
 ÜRES HÉJ

„Ha felismered, mi van a birtokodban,

többet kapsz belőle. Ha arra összpontosítasz,
mid nincs, akkor sosem lesz belőle elég.”
Oprah Winfrey

Késő délután Constance a Montbonnet bejáratát jelző táblához

ért. Ez egy bájos pici falu volt a Felső-Loire vidékén, a legtöbb
házon kívülről is látszott, hogy pecsételőhely. Constance addigra
nyolc órát gyalogolt egyhuzamban, és teljesen kimerült. Egész nap
egyedül haladt. Ebédre elmajszolt egy szendvicset egy kávéház
teraszán, és olykor-olykor szünetet tartott, megállt a réteken, de
leginkább azzal telt a napja, hogy komor gondolatai újra meg újra
visszatértek Lucas-hoz. Szerencsére az első, L’Escole nevű szállása
nem volt nagyon messze. Egy hatvanas nő – sötétbarna haj, közép-
magas termet, világos bőr, barna szem – fogadta szívélyesen.
– Gratulálok. Eljutottál az első állomásig, egészen biztosan
ez a szakasz a legnehezebb az összes közül.
– Hát ez megnyugtató. Haldoklom!
– Én nem a gyaloglásról beszélek, hanem a félelemről –
felelte az asszony, miközben lesegítette Constance-ról a háti-
zsákját. A válla úgy festett, mintha belesült volna a pánt. – Egek,
egy döglött szamarat cipeltél idáig! – kiáltott fel.
– Mondjuk tényleg nehéz egy kicsit – nyögött a zarándok –,
alig bírom el.

28
 – Az alkatodhoz mérve elég rendesen meg van pakolva. Fel-
teszem, most jársz az úton először.
– Így van, és nem önszántamból – sóhajtott Constance.
– Ó, bocsánat, még be sem mutatkoztam: Marie-Annick
vagyok, ma este én leszek a vendéglátód.
– A munkahelyem, a H&Társai Ügyvédi Iroda foglalta a szál-
lást a nevemre.
– Igen. Már vártunk.
Constance futó pillantást vetett a kerti asztalnál helyet foglaló
zarándokokra, akik különféle jelekkel elmutogatták, mennyire
örülnek neki. Ki akarták élvezni a nap utolsó sugarait, meg-
hányni-vetni az út első viszontagságait.
– Gyere be, helyezd magad kényelembe! Kérsz valamit inni?
– kérdezte tőle Marie-Annick.
– Hű… Igen, egy mojitót!
A vendéglátója szívélyesen elmosolyodott.
– Úgy értettem, egy szörpöt vagy dzsúszt. Van málna, grá-
nátalma, édes mandula, mandulatej, menta.
– Értem… Hát… Legyen akkor menta! Ahhoz már csak rum
és lime kell.
Miközben átnyújtotta Constance-nak a pohár mentás
dzsúszt, Marie-Annick elmagyarázta a házirendet.
– Itt találod az italokat: van tea, kávé, gyógytea. A csészéket
a kredencben, itt rögtön. Mindenkitől azt kérem, mosogasson
el maga után. A koszos ruháidnak itt a mosószappan meg a
lavór. Teregetni a kerti ruhaszárítóra tudsz.
Constance tervei között nem szerepelt a mosás.
– Felkísérlek a szobádba, az emeletre.
A zarándok lehajolt a holmijáért.
– A hátizsákod, a bakancsod, a botjaid – ez mind a földszin-
ten marad. A szoba távolabbi sarkában, a kabátakasztó alatt

29
találsz néhány műanyag dobozt, az egyikbe összeszedheted
mindazt, amire éjszakára szükséged van.
Constance elhűlve nézte a földön heverő, kibelezett hátizsá-
kokat.
– Tényleg? De majdnem mindenre szükségem van!
– Sajnálom, nem lehet, ez óvintézkedés az ágyi poloskák
miatt.
– Ágyi poloskák?
– Ne is mondd, egy rémálom mindnyájunknak. Szerencsére
egy kis odafigyeléssel el lehet kerülni őket.
Constance nem vitatkozott, követte Marie-Annickot a lép-
csőn, aki az emeletre vezette, és ott az egyik szoba felé intett.
– Saját szoba, ahogy a céged kérte. Szemben találod a közös
zuhanyzókat és vécéket.
– Tessék? Nem kaphatok saját fürdőszobát?
– Ó, nincs nekem olyanom. Meg aztán, tudod, ellenkezik az
ösvény szellemével.
– Ó, valóban, az ösvény szelleme, nos, ha már itt tartunk…
– Constance nem fejezte be. A manzárdszobát bájosnak találta,
de olyan bosszús volt, hogy nem tudta értékelni.
– Hagylak, zuhanyozz csak le, utána várunk a kertben egy
kis értékelésre, majd eszünk.
– Mit akarunk értékelni?
– A mai napot, az elsőt. Igazság szerint mindenki annyit oszt
meg a többiekkel, amennyi jólesik.
– Kezdjétek el nélkülem, én majd csatlakozom a vacsoránál.
– Nem, mi úgy szeretjük, ha ebben a harmóniában minden
zarándok osztozik. Majd meglátod, kiváltságos dolog így beszél-
getni.
Constance-nak nem maradt ereje érvelni, kimerült volt, és
nagyon lehangolt. A háta, a lába, a karja üvöltött a fájdalomtól.
Rohant a forró zuhany alá, és tényleg égett a válla tája. A háti-

30
zsákja pántja bevágott a kulcscsontjába, és a dörzsölődés két
skarlátvörös csíkot húzott a bőrébe. Elfintorodott, amikor ész-
revette a tükörképét. Leült az ágyra, kotorászott a műanyag
dobozban, amelyben felvitte magával a legszükségesebb holmi-
ját, és rájött, hogy lent hagyta a tiszta alsóneműjét. Dühöngött
egy sort, majd leesett a földre az ágy mögé. Csüggedten eltakarta
az arcát a kezével. „Istenem, mire vállalkoztam! Poloskák, kilo-
méterek, értékelés, az ösvény szelleme, hát én tisztára megőrül-
tem.” A szíve mélyén azonban tudta, hogy más, sokkal súlyosabb
gond nyomasztja. Lucas azóta nem adott hírt magáról, amióta
elindult.
A földszinten edényekkel zörögtek, a hang szétzilálta a gon-
dolatmenetét. A zarándokok a terítéshez készülődtek. Biztosan
várják már az „értékelésen”, de hát mit tud ő mondani ezeknek
az embereknek? Hogy az élete negyvennyolc óra alatt a feje tete-
jére állt? Némi iróniával fennhangon elismételte Hélène Parker
szavait: „Az egyik legszebb…” Aha, persze, egy rémálom!
A szíve bezárult, mint egy nehéz kő, az izmai állapotától rette-
netesen szenvedett, nem emlékezett rá, hogy életében valaha
érezte volna magát ennyire rosszul. Ezt egy hétig sem fogja
bírni, képtelenség!
Fél szemmel kinézett az ablakon, és látta, hogy a zarándokok
körbeállnak a kertben. Bekente magát testápolóval, mintha így
akarná óvni magát, a középső ujjával megérintette, ahol fáj,
majd farmert, tiszta pólót és pulóvert húzott. Aztán lement hoz-
zájuk.