Ady Endre szerelmi költészete

• Az irodalmi köztudat Ady politikai költészete mellett szerelmi líráját tartja számon - mindkét
esetben csak néhány vers és egy-két motívum; a szerelmi költészetből:
- Héja-nász az avaron, Lédával a bálban, Elbocsátó, szép üzenet
- Őrizem a szemed, Nézz, Drágám kincseimre
Ráadásul megterhelődött a Léda- és a Csinszka-szerelem értékelése egy rossz irodalomtörténeti
vitával, mely uralkodó nézetté emelte azt az álláspontot, mely szerint igazi szerelem a Léda
szerelem volt, a másik csak amolyan rövid, öregemberes és érzelmes záró szakasz a beteg Ady
életének legutolsó éveiben, amit kierőszakolt egy elkényeztetett és rámenős úrilány, akinek
leginkább hiúságát elégítette ki, hogy a híres költőnek párja lehetett; rögzült a „vadzseni-kép”
jórészt éppen zaklatott szerelmi életéhez kapcsolódóan.

• Az Új versek megjelenésével a szerelmi költészetben is egy kihívó, felkavaró, s miden eddigitől

merőben eltérő jelenséggel kellett szembesülnie a magyar közönségnek: alig-alig tűnik fel benne a
szerelmi idill, nem romantikus a szenvedélye, nem szentimentális a szenvedése. Az élet botránya,
a férfié, aki nagyarányú a szerelemben is, akárcsak a pusztulásban, és a hódításban, akárcsak a
vereségben, s könyörtelenül őszinte. Ady szerelmi költészetének a nagysága éppen ebben az
őszinteségben rejlik, a könyörtelen, az önmagát is védtelenül hagyó őszinteségben, s nem a
devianciában, az eltérésben a megszokottól, mert az csak következménye ennek az őszinteségnek.
A végleg „elveszett illúziók” embere, aki azonban a szerelemben újra keresi önmagát, a
maga istenülésének a lehetőségét; a szerelemben önmagát is keresi Ady újra meg újra, keresi a
„másik embert” is, keresi az elveszett Istent, keresi a biztosságot, az ideát, az otthont, s ez a
keresés magyarázza elsősorban nyugtalanságát, állhatatlanságát. Lázadó a szerelemben is, mert az
élettitkokat kutató ösztönnek és szenvedélynek útjában vannak a konvenciók, a konvencionális
hazugságok és önáltatások.
A szerelmet, éppúgy mint más élettényt, a maga küldetéses heroizmusával éli meg, sors és
titok, élet és halál egyik megnyilvánulási formájának tekinti, melyben a férfiember
kiteljesedhet.
Az induló szerelem legelső versében nem a választott nőt rajongó költő átlelkesült hangja szólal
meg, hanem egy férfiélet és egy szerelem fájdalma. Olvassa csak ezeknek az első Léda-verseknek
a címeit egymás után valaki, s érzékelnie kell már csak ezek alapján is valamit ennek a
szerelemnek a természetéről: A könnyek asszonya, Félig csókolt csók, Hunyhat a máglya, Hiába
kísértsz hófehéren, Vad szirttetőn állunk, Tüzes seb vagyok, Csak jönne más, stb.

1
 Uralkodó érzés ekkor a félelem, vagy inkább rettegés, a szerelem gyors halálától éppúgy,
mint a szerelem beteljesülésétől, vagy éppen a szerelem teljességének az elérhetetlenségétől;
ez a szerelem egyetlen pillanat alatt megszakadhat, elszállhat, mintha csak álom lett volna,
összetörhet egy hangra, szóra.
„Véres hús-kapások óvnak, / Amíg összefonódnak: / Kékes, reszkető ajkunk. / Míg csókolsz,
nincsen szavunk, / Ha megszólalsz: zuhanunk.” (Vad szirttetőn állunk.)
A híres Héja-nász az avaron című vers összegzi (utolsó, záró versként a ciklusban) ennek a
szerelemnek egymással és egymásért egyszerre véresen küzdő, testi, érzéki jellegét, benne a
görcsös küzdelmet a halál ellen, de benne már magát a halált is és a szerelem mulandóságát, a
pillanat értékét és a pillanat esendőségét.
Nem nélkülözheti a testi szerelmet, a térbeli együttlétet, a közelséget, de félti magukat a
mindennapok szerelemtörő kis civódásaitól és monotóniájától. Úgy érzi tartósnak,
megőrizhetőnek a szerelmet, ha az térben és időben távlatot kap, s nem reked benne a
jelenvalóságban.
„Maradjon meg az én nagy álmom / Egy asszonyról, aki szeret / S akire én örökre vágyom.”
A szerelem középpontjában az Én áll, s ennek az Énnek a teljesedéséhez kell a nő. „S mert
engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb.” (Mert engem szeretsz)
A szerelemben „önző” Én, a szerelemben érvényesülni akaró ember szempontja, az asszony
teremtő-formáló szerepe kap nagyobb hangsúlyt a maga férfiszépítő, férfit naggyá tevő
erejében. Az egymást emelő emberpár lehetőségében látja a szerelemnek a vér, az ösztön
egymáshoz hajtó erején túli, afölötti értelmét a halál ellenében.

• A Vér és arany kötetben

„Add nekem a te szemeidet, / Hogy vénülő arcomba ássam, / Hogy én magam pompásnak
lássam.”
„Magam szeretem, ha szeretlek”. (Add nekem a szemeidet)
A Léda aranyszobra már a címben is jelzi a szépséget és értéket megörökítő, a térből kiemelő és a
végtelen időbe helyező szándékot. Száműzi így a költő a húst és a vért, s vélük az asszonyi
esendőséget, a lehetséges asszonyi hűtlenséget, a halált és a szerelem halálát. Új stációk felé tart
ez a szerelem (a Léda-szerelemnek az általános és örök asszonyszerepekbe ágyazása).
A nő célja lehet a pillanatnak Adynál, de nem az életnek; az életnek célt a vezérlő eszme ad, az
asszony ebben lehet társ, vagy csak sors nyújtotta eszköz.
Az asszonyi melegség iránti vágy szólal meg: nem a hús érzékisége, hanem a férfiléleknek az
otthonlét melegsége utáni vágyakozása.

2
 Romos lelkek és romos szerelmek fogságából egészséges vágyak és szerelmek felidézésével
igyekszik kitörni Ady. Ebben a törekvésben csak erősíti az újra meg újra tudatosuló betegsége,
vérbaja is, s az életet természetesen élők, az egészséges szerelmek, az egészséges erotika
vágyképei jelennek meg még ebben a kötetben, egy másik ciklusban, melynek címe: Halálvirág:
a csók.
Egyre ragaszkodóbb lesz Ady a szerelemben, s egyre szaporodnak a kételyek is. Érezhetően
csökken a költészet szimbolizmusa, kendőzetlenebbek a gondolatok, s a verseket erősebb
líraisággal tölti fel a szeretetéhség. Az általános emberi szeretetvágy és Ady személyes
szeretetéhsége ebben a korszakban minden témakörben érzékelhető.
Megjelenik az öregedő férfi - múltbéli mulasztások, jelenvaló hiányérzetek, hervadó szerelem és
szeretni akarás gomolyog együtt ezekben a versekben.
Hűl a szerelem, s jó néha azt hinni még, hogy csak a Hold hideg (Hiába hideg a Hold).
Egyre többször, egyre nyilvánvalóbban szálazódnak már másfelé is a férfivágyak.

• Minden-Titkok versei (1910) változóban és bomlóban az egykori Léda-tűz. Elvonatkoztat már

Lédától, jobban érdekli magának a szerelemnek, a maga szerelmi életének, s a férfivágyaknak a
története, természete, titkai és sorsszerűsége. „Egy szép, friss testű lyányról / Álmodoznom
szabad-e még?” (Öreg suhanc vágyakozása)
Két nagy verse van ennek a ciklusnak, s valamiképpen mindkettő a keresés, kutatás verse,
önmagunk keresése, sorsunk értelmezése.
Az egyik vers A föltámadás szomorúsága, a másik A szerelem eposzából című. Ady emberi és
férfiúi válságba került ebben az időszakban (1908-1910). A Léda- szerelem omlóban van már,
ezen kívül a súlyos betegség is megtermi a maga kríziseit.
A kérdések az egész életről szólnak: „És sebeimet tapogattam, / Fájtak, égtek förtelmesen, / De
mikor kaptam, hogyha kaptam? / Hol jártam én, / Hát éltem már én? / Ki sírhat most tán
énmiattam, / Ki vagyok és merre megyek?”
A szerelem nemcsak érzelem és lélek, de test, ösztön, vér és sorsszerűség is, a testi vágyak
diktátuma, alkati, érzéki meghatározottság. Ám a szerelem testi-érzéki természete is betagolódik
egy nagyobb egyetemes célba, az utódnemzés férfiúi feladatába. Ady élettragédiája a magtalanság,
a gyermektelenség.

Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,

Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos-víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.

3
 Ady erkölcsi kódexének része a szerelemben is: az őszinteség, a hazugságmentes írás, még ha
fájdalmas is, még ha felkavaró vagy botránkoztató is. Ennek a szerelmi líra hagyományaiban
szokatlan nyers szókimondásnak, ennek a gyakran önemésztő és önsorsrontó kitárulkozásnak
megvan a maga heroizmusa, s ennek alapja éppen az őszinteség erkölcse, a mindent
kimondásnak az erkölcse.

Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne,

Magyar eredménnyel, sikerrel özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindenütt: volt életem dolga.

• A menekülő Élet (1912): A sokat mondó Asszony és temető címet kapja a szerelmi ciklus - az
elbocsátás Léda-versei. A Lédához küldött mondatok is egyre személytelenebbek lesznek és a
ragaszkodás még élő érzése már sokkal inkább a múlthoz, az emlékekhez és az elválás
esztétikumához kapcsolódik, mintsem a valóságos asszonyhoz. Az Áldásadás a vonaton című
versében pedig a köszönet hangja, a szép válás igénye, s a férfi nagyvonalú áldó gesztusa szólal
meg.

• A magunk szerelme című kötet (1913) versei búcsúztatják el végérvényesen Lédát.

- Elbocsájtó, szép üzenet.
- Valaki útravált belőlünk: a magára maradt és magába roskadt férfi fájdalmas kiüresedése,
világtalansága. Az egész embert mutatja fel, s ezen az egy egészen belül a nemek eltérő
karakterét és szerepét, a kifelé aktív férfit, aki azonban késztetésre vár, aki ösztönzőkre
mozdul és a befelé aktív nőt, a késztetőt, ösztönzőt, cselekvésre és eredményekre sarkalló
asszonyi felet. Ha ez utóbbi kiválik belőlünk - mondja Ady - bénák leszünk, elszáll
belőlünk az erő, késztető impulzusok, új és új célokra sarkalló ösztönzések híján.
Minden szerelem mélyén mindig is az önszerelem, az önzés, „a magunk szerelme” volt; önző a
szerelem általában is, az ember önmagát szereti a másik emberben is, a szerelemben is.
A levegő után kapkodó, kereső, élni vágyó és élni már kevésbé tudó Ady sodródik önmagához,
„ifjú korokhoz”, alkalmi nőkhöz, „kis női csukákhoz”. Megfogalmazódik a hiányérzet, mely a
haza, a szűkebb haza, a falu és az otthon bensőséges világa felé, az „igazi” szerelem
asszonymelegéhez és a családhoz sodorja a vágyakat. Az örökös keresés, a hajsza nőtől nőig,
kocsmától kocsmáig, szállodától szállodáig, a beteljesületlenség újabb és újabb érzéshullámai az
érzelmi kiüresedést és az érzelmi számkivetettség érzését erősítik egyre, de felnövesztenek
közben egy másik érzést is: a család és az otthon iránti vágyat. Gyakran szorul, lelkileg és
fizikailag egyaránt, ápolásra, nyugalomra és a kényszerű pihentetések, megkötöttségek idején
4
 óhatatlanul tolulnak fel benne egy már-már véglegesen elrontott élet tanulságai. Szinte jól érzi
magát ebben a nőktől és zavaros kapcsolatoktól való elszabadulásban; játékot, dalt visz az öregedő
férfi szomorúságába, s beoltja azt játszi reménykedéssel, könnyed, átesztétizált emlékezéssel.
Az elrontott élet tudata, a békés és biztonságos élet, a család és az otthon utáni vágy, és a
sóvárgás egy soha meg nem talált, de folyton keresett és olykor remélt igazi asszony után,
most és ebben a ciklusban ömlik fájdalmasan nagy versek öntőformájába. Hozott tehát boldog
pillanatokat mindig a szerelem, de hozta mindig a szorongást, a fulladást és a félelmeket is.
Ebben a kötetben történik meg a leszámolás mindazokkal az igényekkel, s azzal a családigénnyel,
amelyek az idők során erősödtek fel, s várható volt, hogy egyszer szembe kell majd nézni velük,
mindazzal, ami elveszett (az elégetett, elperzselt élet tudata). A békés, nyugalmas, szorgalmas
élet, a polgári kiegyensúlyozottság Adytól oly távol eső gondolata is megérinti ebben az időben,
azonban a kétféle sors örökre kétféle és megfordíthatatlan - a szerelem hiánya és a rohamosan
fogyatkozó esélyek fájdalmas, szorongató tudata építik a verseket (Élet helyett órák). A teljes
asszony, és a teljes élet, vagyis a férfi-létet teljes egészében betöltő szerelem, a mátka hiánya
érződik ki ezekből a versekből. Csak a szerelem szétszóródott morzsáira tekinthet, és éppen annak
a teljes értékű kapcsolatnak a reménye foszlott el végleg, amely múltnak és a még lehetséges
jövőnek értelmet adhatott volna. Elszóródott életdarabkák az egész helyett, akarások, keresések és
várakozások végeláthatatlan sora beteljesült élet helyett.

Dénes Zsófia személyében Ady észreveszi a méltó társat - okos, művelt nő, akinek külső és belső
adottságai szinte sugározzák Ady felé a társ lehetőségét. Aki nemcsak a férfiszépséget veszi észre
a beteg, korán öregedő Adyban, de érti is őt. Nem csoda hát, hogy mindkét részről megfogan a
házasság gondolata is (végül Dénes Zsófia édesanyjának féltő, szeretetteljes, ám zsarnoki
zsarolása akadályozza meg a házasságot).

• A halottak élén (1918) Megváltozik a versek hangulata: nem érzelmi eltompulásról van itt szó,
hanem inkább valami öreges bölcsességről, óvatosságról, s az élet iránti bizalmatlanságról.
Egyszerre hinni is akar a szerelemben, meg nem is tud már hinni benne.
Dénes Zsófiának különös szerep jutott Ady életében. Érkezése lezár egy korszakot, azt, amely a
Léda-szerelem után következett, és ha csak rövid időre is, de nehéz időkben megjeleníti Ady
számára a méltó társ lehetőségét, minden korábbi szerelemmel, még Lédával szemben is. És
végül: megelőlegez, s mintegy előkészít egy új korszakot a szerelemben, az utolsót, a Csinszka-
szerelem korszakát.
Az elrontott élet tudata, az egyszer s mindenkorra elveszített lehetőség tudatosul Adyban, aki
egyszer csak komolyan kezdi venni egy Boncza Berta nevű rajongója leveleit és rajongását.

5
A Léda- és a Csinszka-szerelem: A két szerelem lényegi különbsége már a puszta élettényekből is
éppen eléggé nyilvánvaló ahhoz, hogy ne akarjuk mindenáron számon kérni az egyikben a
másikat, s ne akarjunk értékkülönbséget felfedni ott, ahol csak jellegbeli különbségek vannak. Az
előbbi egy érett és házasságban élő asszony és egy nála mégiscsak fiatalabb, igazi költői
pályájának indulásánál álló férfi szerelme. Az utóbbi a vérbajtól és az alkoholtól súlyosan beteg
Ady, az öregedő férfi és a fiatal, kényeztetett, a zseniért rajongó leány szerelme. Természetesen
különböznek tehát az érzelmi alapok, mások az életigények és a kapcsolatban betölthető
szereplehetőségek. Adynak már ebben az életszakaszában a teljes értékű társ, a család és az
otthon, a beteg embernek az élethez fűző, az élettel töltekező kapcsolat kell.

Egyetlen ciklust tesznek ki csupán a Csinszka-versek, a Vallomás a szerelemről ciklusát, az Ady

életében megjelent legutolsó kötetben (A halottak élén). Adynak kettős oka van sejtetni itt a
biztosságban a bizonytalanságot, a veszélyeztetettséget. Az egyik ok magánéleti, hiszen a pillanat
varázsa, s a megújulás átélése sem feledtetheti egészen az élet esteledését és a halálközelséget,
szemben a lány fiatalságával. A másik egyetemes és nemzeti ok: az 1914-es dátum, a világháború
kezdetének éve. E két tény pedig az emberpárt, Adyt és Csinszkát inkább összezárja, mintsem
elválasztaná, de béke és nyugalom emelkedett idilljét széttöri. A halál árnyékában ez a sors adta
ajándék a sors ellenében is csoda
Az érzelmek teljes körére jellemző itt a letisztult meghittség, a szerelmi érzés bensőséges
melege. Jól láthatóan megjelenik mindez a versformákban is, a formák viszonylagos
egyszerűségében, tisztaságában  népmese és a népdal elemeit, hangulatteremtő dallamossága:
„Hetedhét országban / Nem találtam mását: / Szeretem szép, beteg, / Csengő kacagását, / De
nagyon szeretem.”

6
Lédával a bálban A fiam bölcsőjénél Még fájóbb könnyek
Héja-nász az avaron Nagy sírkertet mérünk A Kalota partján
A könnyek asszonya Fedjük be a rózsát És mégis megvártalak
Félig csókolt csók Hazamegyek a falumba Az elhagyott kalóz-hajók
Hunyhat a máglya Föl-földobott kő Vágtatás a Holdnak
Hiába kísértsz hófehéren Álom egy méhesről Óh, fajtám vére
Vad szirttetőn állunk Az árvaság kertjeiben Őrizem a szemed
Tüzes seb vagyok A gyermekség elégiája Nézz, Drágám kincseimre
Csak jönne más Hal helyett kígyót
A vár fehér asszonya Játék, játék, játék
Hiába kísértsz hófehéren A cigány vonójával
A fehér csönd A hosszú hársfasor
Meg akarlak tartani Nő van mellettem
Mert engem szeretsz Könyörgő májusi levél
Vén faun üzenete Az elveszett családok
Add nekem a szemeidet Egy stájer dombon
Csolnak a holt-tengeren Élet helyett órák
Az én két asszonyom Kár volna érted
Asszony és temető Talán Hellász küldött
Egyedül a tengerrel Vándor, téli Hold
A te melegséged
A lelkeddel hálni
A fontainebleaui erdőben
Szüret az Athosz-hegyen
Csókokban élő csóktalanok
Biztató a szerelemhez
Őszben a sziget
Hiába hideg a Hold
A türelem bilincse
Öreg suhanc vágyakozása
Találkozás egy gépkocsival
Valaki, valaki emleget
A föltámadás szomorúsága
A szerelem eposzából
A fiam bölcsőjénél
Az Ősz szerelmei
Elbocsátó, szép üzenet
A legszebb Este
Áldásadás a vonaton
Valaki útravált belőlünk