PROFUNDIS

IN MEMORIAM

Bosznia, Ruanda, Algéria, Sri Lanka,

Manhattan és Afganisztán

QUIS HOC POTEST VIDERE, QUIS POTEST PATI

1
 Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,

Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben nem lép az éjszakába át.

A jó, ki hullám-üttön jajt kiált,

Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,

S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben nem lép az éjszakába át.

A zord tudja, bár verje vaksiság,

Hogy lehet meteor-szemü ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

DYLAN THOMAS

Csöndben ne lépj az éjszakába át;

(Nagy László fordítása)

2
 PROLÓGUS

FEKETE ÉG

A supaik eljövetele előtti negyvenhatodik őszön,

másként
a Kegyelem 1476. esztendejében,
az Andok magasföldjének délkeleti peremén

Álmában sem gondolta, hogy így fog véget érni – pedig rövid élete során épp eleget álmodott.
Huarpe lány volt, messze délről, Porkon földjéről hurcolták el a hódító katonái. Apja harcban esett el,
anyját, aki megtagadta, hogy a gyôztes tartományúr asszonya legyen, elbódították és megfojtották a
határt vigyázó istenség, Amaupat oltárán. Ez a sors várt volna rá is, ha valamivel korábban születik,
de mert a bukáskor alig múlt ötesztendôs, álmai pedig felkeltették a huakaszák figyelmét, áldozat
helyett hadizsákmány, Kavilakajo templomerődjének lakója lett.
Nem volt könnyű sorsa: szitkokkal és korbáccsal szoktatták engedelmességre. Arra nevelték, hogy
jeleket keressen az egyetlen tartományban, ahová sem Inti, sem Jupanaki hatalma nem ér el: a Fekete
Égben, ahol a tegnap démonai vigyázzák a holnap titkait.
Tûrt, engedelmeskedett… és álmodott. Rendszeresen figyelmeztette rabtartóit a közelgő
veszedelmekre, sok csapástól óvta meg a vidék pásztornépét. Megmenthette volna a tartomány urát
is, de mikor egy ôszi éjjelen zivatarral, kôgörgeteggel és zuhanó testekkel álmodott, néma maradt.
Mosolygott, mikor anyja gyilkosa az ôsi úton Tiahuanakóba indult, és mosolygott akkor is, mikor
futár érkezett halála hírével: tízesztendôsen többet nemigen tehetett legyilkolt szeretteiért.
Tizenhárom éves korára huaka lett; szent és érinthetetlen, akár a kuzkói udvar napszûzei. Ha
nagynéha megjelent az emberek elôtt, csak a legelszántabbak állták sötét szemének pillantását.
Szépsége miatt Kauijakának nevezték, és bár anyja, aki éjszakánként vissza-visszajárt, más néven
szólította, idõvel hozzászokott a gondolathoz, hogy Kauijakaként éljen – és ha kell, Kauijakaként
haljon meg.
Álmaiban tisztán látta a jövôt. Látta, hogy a hódító tollsisakos harcosokat küld érte, akik a hó és az ég
határán kígyózó utakon Kuzkóba viszik. Látta a fôváros házait és palotáit, hallotta a tömeg moraját,

3
érezte a szertartási füst kesernyés szagát, és látta magát Jupanakit is. A szörnyeteget, aki az Ég Fiának
neveztette magát, és egy-egy intésével egész nemzetségeket taszított a feledés szakadékába. Látta a
vágy villanását az inka szemében, megborzongatta a bizonyosság, hogy hamarosan minden földi
lénynél közelebb kerülhet hozzá… és hogy ha szerencséje kitart, végrehajthatja rajta népe ítéletét.
Hogy mi vár rá azután, nem érdekelte. Tudta, hogy a legnagyobb kín is elmúlik egyszer, apja és anyja
pedig tárt karokkal fogadja majd a Halálfolyó túlpartján.
Álmodott és várt. Napközben az engedelmes Kauijaka volt, éjszakánként valaki más: a némán síró,
izzón gyûlölô Jauli. Kamrája sötétjében hangok szólongatták, és ô válaszolt nekik. Rég megtanulta,
mit szeretnek hallani az itteniek. Ismerte vágyaikat és félelmeiket. Ismerte bálványaik nevét. Ha
beszélnie kellett, eszerint beszélt, ám a maga kedvére kalandozott az istenek idejében. Amit megélt, a
szabadság illúziója volt csupán, mégis örömét lelte benne. Elfogadta a létezést, és nem félte a
holnapot: bízott a sugallatokban, melyek kijelölték számára a Kuzkóba vezető utat. Hitte, hogy a
kôfalak és a fegyveresek megóvják a Fekete Ég démonaitól – és mindkét hibájáért fájdalommal kellett
fizetnie.

A fájdalom okozójával tavaszutó idején álmodott elôször.

Magas homlokú, keskeny ajkú férfi volt. Az arcát csúfító hegek miatt Kauijaka eleinte harcosnak
vélte, és úgy megrémült tôle, hogy csak késôbb vette észre arannyal kivert övét, bíbor-fekete fövegét
és tollas köpönyegét. Rádöbbent, hogy az ismeretlen az umakák közé tartozik: fõrangú pap, akinek
hatalma és gazdagsága Jupanakiéhoz mérhetõ. Félelme ezen a ponton változott borzongó csodálattá.
Álmai sosem hazudtak; biztosra vette, hogy a férfi fontos szerephez jut majd az életében.
A látomás egész nyáron vele maradt. Volt ideje hozzászokni az umaka lángmarta képének
grimaszához, kékre festett szemöldöke íveléséhez, a ráncokhoz parancsoláshoz szokott ajkai körül.
Csak a pillantásával nem tudott mit kezdeni: a cserszín szemekbôl hiányzott minden érzés, minden
elevenség. Akik ilyen szemekkel néznek a világba, már életükben Kont, a démonok atyját szolgálják.
Kauijaka tudta ezt, Jaulit azonban megigézte a férfiból sugárzó fenyegetés, a messzeséget lebíró, állati
vonzerô. Könnyûszerrel helyet talált számára bosszútervében: ô lesz, aki magához emeli, aki
hozzásegíti, hogy az inka közelébe jusson. Nem szólt, nem üzent, de növekvô türelmetlenséggel várta
a találkozást; ösztönei azt súgták, ez lesz az elsõ lépés, mely Kuzkóba, az áhított célig vezet.

4
Õsszel megritkultak az álmok, mintha a férfi másfelé figyelt vagy távolodott volna. Arca elhalványult,
néha már csak a szemei látszottak – azok a könyörtelen szemek, melyek rabul ejtették és fogva
tartották Jauli képzeletét. Már nem félt tôlük, ahogyan nem tartott a Négy Égtáj birodalmának
isteneitôl sem. Jupanaki tettei gyalázatot hoztak rájuk; a pásztorok szerint ezt suttogták még a
némának hitt útféli kõbálványok is.
A Keserű Szelek havának nagy esôzései nyomán megmozdult a föld. A környezô völgyekben házak és
oltárok omlottak össze, a görgetegek egész nyájakat sodortak el. Sokan keltek át akkoriban a
Halálfolyón, de sem ez, sem a közeli vulkán morajlása nem zökkentette ki nyugalmából a lányt. Nem
osztozott a hódítók gyászában. Nem voltak a vérei – azt se bánta volna, ha Amaupat, a Tûzhegy istene
valamennyiüket forró hamuba temeti. A falakon kívül gyászdalok zengtek, ő azonban továbbra is várt
és remélt. Várt a lángmarta képű elôkelôségre, és remélte, hogy az, ha feltûnik egyszer, tüstént
felismeri.
Kauijaka alig evett, sokat aludt, és lassan nôvé érett Jauli álmaiban. Az ágyék fájdalma csekélység volt
a veszteség fájdalmához képest: arca mindvégig sima és fakó maradt, akár távoli otthonának
sírszobraié. Csia, a Holdasszony be-betekintett kamrája ablakán, és hideg fényében fürösztötte testét.
Ebbe a fényfonálba kapaszkodott, valahányszor arra riadt, hogy börtönének falai remegnek, és az
ôrök rémülten lapulnak posztjukon. Amaupat szája füstöt okádott, a templomerôd lakói alkonyat
után jól láthatták torkában a rôt villódzást. A huakaszák visszahúzódtak, hogy szent révületben
könyörögjenek irgalmáért. Jauli megvetette ôket; övéi úgy tartották, hogy amit az Alkotó elrendelt,
mindenképp beteljesül.
A sok imádság mégsem volt hiábavaló: mire a fennsíkra vezető utak ismét járhatóvá váltak, a hegy
dühe csillapult. A csúcs körül ismét fehéren örvénylettek a felhôk, a föld sem remegett többé, csak a
vörös villódzás árulkodott a mélyben lakozó isten hatalmáról. Az umaka késlekedett, az álmok
elmaradtak; a lány elõl óriás kéz takarta el a folyvást változó jövôt.
– Élni fog a nép? – kántálta a legvénebb huakasza, aki vörösre festett szemöldökével és párnás
arcával udvari kéjnôre emlékeztetett.
– A nép élni fog – felelt rá Kauijaka, és a sokaság, mely a szavát leste, felmorajlott a jó hír hallatán.
Meg sem fordult a fejükben, hogy ôk maguk akár másnap elpusztulhatnak, de akkor sem bánkódtak
volna, ha eszükbe jut: szentül hitték, hogy a Halálfolyón túl könnyebb munka, több kása és több sör
várja õket.
Elégedettnek látszottak most is, a lány azonban egyre nehezebben palástolta szorongását – álmok
nélkül is megsejtette, hogy valami szörnyûség fenyeget. Annyira elmerült balsejtelmeiben, hogy egy
holdfordulón át a hírekre sem ügyelt; a férfi érkezése majdhogynem készületlenül érte.

5
Egy umaka érkezése persze sosem maradhatott teljesen észrevétlen. Bármerre tartott, futárok jártak
elôtte – gyorslábú hírvivôk, akik jó pénzért még öltözékérõl is beszámoltak azoknak, akik megfizették
ôket. Hogy a fõpap jöttét közeledtének híre csak egy nappal elôzte meg, valóságos csodának
számított, a futár pedig úgy hallgatott, mint aki retteg valamitõl. Kauijaka sejtette, mi riasztotta meg:
az umakák minden titkok tudói, élet és halál urai voltak, ellenük senki nem vétkezhetett büntetlenül.
A rettegés ott fészkelt az õ szívében is, Jauli büszkesége azonban nem engedte, hogy elhatalmasodjon.
Tudta, hogy jól számított – választottja olyan ember, aki könnyûszerrel földre sújthat, de fel is
emelhet bárkit az inka birodalmának lakói közül.
Egész éjjel készülôdött, és mire a fennsíkot átszelô út kanyarulatában felbukkant a menet, mosolygott
megint: sosem tűnt ártatlanabbnak, sosem látszott tökéletesebbnek, mint ezen a reggelen. Nézte a
nehéz gyaloghintót, melyet hat hordoztak, a harcosokat, akik tollsisakosan, kurta lándzsát markolva
trappoltak a két oldalán, és várakozásteljes izgalmába némi káröröm vegyült. Bármilyen félelmetesek,
nem árthatnak neki, még csak nem is érinthetik: óvták tõlük a hódítók törvényei. Kijátszotta népe
ellenségeit – ha a fõpappal ugyanígy boldogul, övéi bosszúja hamarosan beteljesül.
Kvillakajo új ura, a birodalom délkeleti seregének parancsnoka maga sietett az érkezõ üdvözlésére.
Ifjú ember volt, vállára kettôs teher, a határ ôrizete és Amaupat szolgálata nehezedett… és egyik
feladatának sem tudott igazán megfelelni. Most huakaszáinak gyûrûjében állt a kapu elôtt, és lerítt
róla, hogy retteg. Tartott a fôvárosi intrikáktól, az istenek haragjától – mindattól, amit egy fõpap
váratlan felbukkanása jelenthet. A birodalom nagyjai békeidôben ritkán vállalkoztak ilyen utazásra.
Csak komoly okkal kerekedtek fel, rendszerint azért, hogy az inka akaratát közvetítették – az
akaratot, mely Kuzkótól Piuráig, az eget ostromló csúcsoktól a nyugaton csillámló tengerig ért.
Kauijaka szíve nagyot dobbant, ahogy a hintót földre eresztették a palotába vezetõ lépcsõk tetején. A
lángmarta képû férfi felbukkanásakor már úgy borzongott, mintha szélörvénybe került volna: az
ösztövér alakból csak úgy sugárzott a hatalom igézete. Nyúlványai végigsiklottak a falak mentén,
kitapogatták az ajtó- és ablaknyílásokat, megmerítkeztek az oltárok hamujában – pillanatok alatt
bekalandozták az erôdítmény minden zugát. Ha lehunyta szemét, a lány még tisztábban látta ôket.
Egyikük már az ablak alatt járt, kígyóként ágaskodott fel… és merôn bámult rá rezzenetlen, cserszínû
szemeivel. Kauijaka sikoltani akart, Jauli azonban vasakarattal uralkodott a testén. Kitartott, és nem
kellett sokáig várnia: a kormányzó mellett álló umaka, mint aki álomból ébred, felszegte fejét, és az
embergátra ügyet sem vetve átható, már-már extatikus pillantással ajándékozta meg.
Az élmény még az álombelinél is borzongatóbb volt.
A kígyó elôrelendült, de nem ért a lányhoz: füstként örvénylett körülötte, és sötét palásttal övezte
alakját. Suttogott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy Kauijaka megérthesse. Nem érzett és nem értett

6
semmit, csak azt tudta, hogy megkapta, amit akart. A férfi felfigyelt rá – és ha úgy ismeri, ahogy
Kauikaka ismeri õt, az elsõ igazi találkozás sem várat magára soká.

A várakozás egy napig sem tartott: a vörös tolldíszes harcosok már alkonyatkor, a második
ôrségváltás idején eljöttek érte.
Akár a kígyó, ôk sem érintették – nem is szóltak hozzá, ahogy a Huakák Házából a belsô erôdbe, a
fôrangúak szállására vezették. Kaujaka megfordult már itt: nyolcesztendôs korában, az elôzô
kormányzó parancsára kísérték át, hogy egy fogoly – egy sebesült atakama törsfõ – álmait
kifürkéssze. Az álmok véresek és zavarosak voltak; még Jauli is szánta miattuk népe õsi ellenségét, és
kívánta, hogy a halál mielôbb megszabadítsa kínjaitól.
Most, hogy megint a kék-fehér mintázatú falak közt járt, súlyos teherként nehezedett rá az emlék. A
rég halott atakama félelme és fájdalma elvegyült saját szorongásával, és Amaupat mérges
leheleteként fojtogatta. Valahol a közelben férfihangok kórusa kántált. A levegôben édes illat
terjengett, a falak mentén strázsáló katonákat mintha varázs dermesztette volna mozdulatlanná. A
lány, akinek érzékei a szokásosnál is kifinomultabban mûködtek, rádöbbent, hogy a Tûzhegy
ébredezik: a padlót meg-megremegtette az isteni szív dobogása. Kauijaka közeledett az umakához, és
ahogy a távolság csökkent, úgy erôsödött az összetartozás érzése – mintha ôk ketten világéletükben
csak egymásért léteztek volna. A benyomás valószínûtlennek tûnt, de az álombeli találkozások
fényében valahogy természetes is: a lány nem kételkedett benne, hogy mindaz, ami történik, az
Alkotó szándéka szerint való.
A főpap termeinek bejáratát vigyázó harcosok egyenesen elôrebámultak, szembogarukban fáklyák
visszfénye táncolt. Az érkezôk megtorpantak; a közönségeseket a fôrangútól elválasztó függöny
fonatai meg-meglebbentek az enyhe léghuzatban.
– Menj – intett Kauijakának egy tiszt, akinek mellkasát forradások hússzín hálója szabdalta. – A
tiszteletreméltó Ajur vár rád.

7
A lány csak ámult, mikor rádöbbent, hogy az umaka neve a rabtartók nyelvén élôt, elevent jelent –
ha a férfira gondolt, még mindig a hideg, cserszín szemeket látta maga elôtt. Bár minden mozdulat
nehezére esett, baljával félrehúzta a függönyt, és folytatta útját. Félhomályos zugot, afféle
kígyóvermet várt… és pillanatokra elvakította a szoba közepén lobogó tűz fénye.
Megrázta fejét, és mire könnyei felszáradtak, Ahurt pillantotta meg maga elôtt. A nagytiszteletû
ugyanazt a tollas köpönyeget viselte, mint álmaiban, orra éppoly horgas, tekintete éppoly átható volt,
amilyennek érkezésekor látta. Magas volt, de nem erôteljes; hatalmát – vagy ami annak látszott –
felépítése helyett lényének köszönhette. A lány az arca bal felét csúfító feketeségre meredt: épp
ilyennek képzelte egy haragvó démon keze nyomát.
– Hívtál – szólt a férfi azon a nyelven, melyet számos déli nemzetség, köztük a huarpe beszélt.
Cserszín szemei a lány tekintetét keresték, és mikor ráakadtak, többé nem eresztették. – Hívtál, és én
eljöttem érted.
Kauijaka – s benne Jauli – megdermedt: elnémította, tehetetlenségre kárhoztatta a döbbenet. Kész
tervei halomra dôltek, mintha az umaka láthatatlan kígyói verték volna béklyóba akaratát. Tudta,
hogy gyûlölnie kellene ezt az embert mindazért, amit népe az övével mûvelt, és ráébredt, hogy nem
lesz képes gyûlölni soha. Tudta, mit jelentene számára, ha a rabjává tehetné, ám elég eszes volt ahhoz,
hogy átlássa, máris veszített, és csak a szolgája lehet.
– Miért? – suttogta, mihelyt lélegyethez jutott. – Hogyan…
– Az álmaidat kérdezd. – A férfi nem lépett hátrébb, de nem is érintette a lányt. Kauijaka az ablakon
bekúszó kígyóra, a sötét örvénylésre gondolt. Ráébredt, hogy az umaka félelmes erôknek parancsol,
melyek minden valaha élt és majdan születő ember fölé emelik. Az ámulat elnyomta csalódottságát, a
félelem azonban tovább pislákolt benne; megsejtette, hogy e percben nagyon közel áll a halálhoz.
Térdet hajtott Ajur elôtt, és megremegett, mikor magán érezte keze érintését.
– Rendelkezz velem – suttogta, ahogy a győzők tanították. Főhajtásra nem futotta az erejéből;
tekintete még mindig a cserszín szempár rabja volt. Úgy tetszett, az umaka lelke legmélyébe tekint, és
kedvére válogat féltve ôrzött titkai közt.
– Rendelkezem veled – mondta végül. – Sőt, többet is teszek: megmentem az életedet. – Elfordult, a
füst nélkül égő tűz felé indult, onnét pillantott vissza a lányra. – Gondolkodj és beszélj, porkoni Jauli:
elfogadod-e ellenségedtől ezt a kegyet?
A lány, aki esztendőkön át Kauijakaként élt, szóra képtelenül meredt rá. Titkaival együtt mintha
minden más is porrá omlott volna benne.
– Amikor elôször hallottalak – folytatta Ajur –, hangod távoli volt és erôtlen. Épp hogy megszülettél;
féltem, hogy Porkon bukásával, mint annyi más érték, semmivé leszel te is. – Elmosolyodott, szemei
üregekként sötétlettek kékre festett szemöldöke alatt. – Inti, a Teremtô azonban másként

8
rendelkezett. Gyûlöletet és erôt kaptál tôle, hogy átvészelj minden megpróbáltatást, és hogy most, a
vész idején visszatalálj hozzám.
– Hozzád, uram?
– Az egyetlenhez, aki mellett önmagad lehetsz. Az egyetlenhez, aki értelmet adhat a létezésednek. –
Az umaka a tûzbe bámult, szeme sem rezdült a távoli moraj hallatán. – Amaupat szólít, Jauli.
Rabtartóid már meghallották a szavát. Engesztelô szertartásra készülnek. Vért ajánlanak a hegy
istenének az életükért cserébe: a te véredet. Ezért jöttem el. Megajándékozlak az életeddel, és csak a
hûségedet kérem cserébe.
A lány túl kába volt ahhoz, hogy megbénítsa a rémület. Voltaképp nem várt mást a templomerôd
lakóitól. A nekik tett szolgálatokért bôséggel és békességgel, türelemmel és rajongással fizettek –
csupa olyasmivel, amiben rabszolgáknak sosem lehet részük. Nem kételkedett benne, hogy ritka
kincsként becsülik, és hogy épp értéke miatt esett rá a választás: Amaupat hatalmas isten, nem éri be
közönséges áldozattal. A huakaszák nyilván azt remélik, nem ismeri fel benne az idegent, örömét leli
kiömlô vérében, és megenyhül a helybéliek iránt.
– Mikor...? – Tudta, hogy minden pillanattal közelebb sodródik ehhez a különös és félelmetes
emberhez, de tudta azt is, hogy a maga erejébôl képtelen ellenállni neki.
– Hamarosan – felelte Ajur. – Legkésôbb Csia ujjászületésének ünnepén. Elbódítanak, megfojtanak,
aztán a mélybe taszítanak a hegy gerincérôl, hogy uruk az idôk végezetéig gyönyörködhessen
csontjaidban. Sietnünk kell. Tetteimért nem tartozom számadással senkinek, de itt is, Tiahuanakóban
is akadnak olyanok, akik ellenem fordulnak majd. Kuzkóba megyünk. – Felpillantott, és várt a
folytatással; talán olvasni akart a lány gondolataiban. – Igen, ha elfogadod az ajánlatomat, eljuthatsz
a fôvárosba, megláthatod az inkát… sőt, arról is teszek, hogy a közelébe kerülhess. A közvetlen
közelébe.
A lány nem mozdult. Forgott vele a világ.
– A Nap Fia... az ellenséged?
– A Nap Fia porban kúszó féreg – válaszolta a férfi. – A hódítás megszállottja, aki sebezhetetlennek
hiszi magát, pedig egy kiéhezett sakál is erôsebb nála. Rászolgált a bukásra - meglehet, Inti épp azért
tartott meg, hogy végrehajthasd rajta néped ítéletét. Válaszolj hát, Kauijaka: elfogadod-e az az életet a
kezembôl, visszaveszed-e a Jauli nevet?
A lány igyekezett erôt venni magán. Homloka tüzelt, torkában összetorlódtak a szavak.
– Mit kívánsz tôlem?
Ajur megint mosolygott. Örömtelen mosoly volt ez, szeme egy szikrányival sem lett tôle elevenebb.
– Hogy megtedd, amire a véred kötelez – mondta. – Hogy használd ki az alkalmat, és vágd át
Jupanaki torkát.

9
– Miért?
– Hogy a helyébe léphessek. – A férfi magához intette a lányt. Jauli engedelmeskedett, és
összerezzent, ahogy Ajur ujjai a csuklójára fonódtak. A férfi gyengéd erôszakkal húzta közelebb a
tűzhöz, de nem nézett rá; úgy rémlett, lenyűgözi a lángok villódzása. – Háború közeleg. Minden
eddiginél kegyetlenebb háború, melyben egy bolond keze alatt csak vesztesek lehetünk. Ismered a
keletről jött veszedelem történetét?
A lány a fejét rázta. Csak most döbbent rá, milyen keveset tud valójában rabtartóiról.
– Halld hát – mondta a férfi. – Valaha rég, az ősidőkben emberek jöttek a messzi keletről. Kákából
fonott, csónak formájú tutajokon érkeztek a tengeren át. Óriások voltak, akkorák, hogy egy
közönséges ember felállva is csak a térdükig ért. Otromba volt a fejük, a hajuk világos, a szemük
mohó és sötét. Sokan közülük kőnél keményebb gúnyát viseltek, és villámot szórtak az ellenük
fenekedőkre. Asszonyokat nem hoztak magukkal. Tanyát vertek az északkeleti partvidéken egy egy
hegyfok közelében: házakat emeltek, és várost alapítottak maguknak. Kutakat ástak. Óriási erővel
vájták a sziklákat, egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak, hogy vizet találjanak. A kutak aknáit kővel
rakták ki; magam is láttam egyet, mikor azon a vidéken jártam.
– Hát az óriások?
– Mikor elkészültek a kutakkal és ciszternákkal, vadászni és zabálni kezdtek – mormolta a férfi. –
Felfaltak mindent, amit azon a vidéken találtak, és temérdek halat fogtak ki a tengerből roppant
hálóikkal. Az ország lakói győlölték az óriásokat, mert azok őket és asszonyaikat sem kímélték.
Hamar megmutatták igazi arcukat. Azért jöttek, hogy elfoglalják az országot, és mindörökké
uralkodjanak felette. Sok esztendőn át vétkeztek az ország és lakói ellen, akik túl gyengék és jámborak
voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak velük. Inti, a Teremtő azonban végül megelégelte az óriások
gaztetteit, és olyan büntetést küldött rájuk, amekkorát a bűn érdemelt. – Ajur merőn bámult a lányra.
A kezét még mindig nem engedte el. – Megdördült az ég, megrázkódott a föld, és rettenetes tűzeső
hullott a magasból. Tündöklő szellem jelent meg, jobbjában lángoló kard. Kíméletlenül lekaszabolta
az óriásokat, testüket tűzzel emésztette el. Nem maradt belôlük más, csak csontok és koponyák. Így
ért véget a veszedelem. Az óriások országát azonban nem perzselte fel Inti… és botorul cselekedett,
mert utódaik az alsó világ démonaival szövetkeztek, és eljönnek megint, hogy bosszút álljanak e föld
minden népén. – Nyers erővel húzta közelebb magához a lányt. – Nézz a lángokba, Jauli, ott
megláthatod őket!
A lány előrehajolva figyelt, és pár pillanat múlva – talán a nehéz levegô, talán az igyekezet tette –
sötét foltokat fedezett fel a tûzben.

10
A foltok csakhamar alakokká váltak: pokolbéli démonokká, akiknek állatfejét bozontos sörény,
embertestét fénylő érc borította. A démonok tomboltak; ordításukba és villámaik morajába az egész
világ beleremegett. A lány megrogyó falakat, őrjöngve küzdő, hulló és menekülő harcosokat látott…
aztán egy fához szegezett óriást, akinek kezét-lábát szegekkel ütötték át, fejére pedig tüskés ágakból
font koszorút húztak. Békés volt az arca, mint azoké a pásztoroké, akit szabad ég alatt ér és öl meg a
fagy. Jauli halottnak hitte, de nem volt az: egyszerre megmozdult, és a lányra nyitotta szemét. Szólni
akart, szájából azonban szavak helyett sûrû füst tört elô, úgy gomolygott, akár a fellegek az Istenhegy
csúcsa felett, és...
agnus dei que tollis peccata mundi
...és a lány hátrahôkölt; olyan lendülettel, hogy ha Ajur vissza nem rántja, talán hanyatt is zuhan.
– Láttad őket? – érdeklődött a férfi. – Láttad a fegyvereiket? Láttad a bálványukat?
Jauli minden ízében reszketve intett igent. Képtelen volt akár egy szót is kiejteni.
– Eljönnek – folytatta az umaka. – Roppant csónakokon szelik át a tengert, de hozzánk az ősi utakon
érkeznek. Mennydörgést hoznak, hazugságot és halált; ezért kell Jupanakinak mihamarabb eltűnnie.
Inti ereje kiveszett belőle, nincs mit átruháznia utódaira. Fiai gyengék lesznek és pártoskodók,
képtelenek arra, hogy a démonokat megfékezzék. A birodalmat nem védheti meg más, csak én.
– Hogyan? – jajdult fel a lány. – Hogyan szállhatnál szembe az ő viharukkal?
Ajur tekintete rezzenetlen maradt.
– Az Alkotó titkait őrzöm, és mire a supaik a hegyek közé érnek, még hatalmasabb leszek. Ismerem a
szavakat, melyek álmot és sugallatot, tudást és feledést hoznak… és most, a te segítségeddel,
megismerhetem a gyógyítás és a pusztítás igéit is. Jöjj velem, Porkon szülötte! Állj mellém, hogy
hasznosat tehess a tieidért. Maga a Teremtő kívánja, hogy bosszúdat beteljesítsd.
A lány levegő után kapkodott. A füstölőszerek illata, a tûz melege és a férfi akaratának kígyója
fojtogatta.
– Miért? – firtatta. – Miért érzem magam ilyen közel hozzád?
Ajur mosolygott, lángmarta arca fenséges és baljós volt a folyvást változó fényben.
– Mert a kiválasztottak közé tartozol – felelte. – Akárcsak én.

Csia arca telten ragyogott az égen, mikor a menet maga mögött hagyta a templomerôdöt. A
gyaloghintót tíz harcos kísérte, a többi északnyugatnak indult, hogy biztosítsa a Kuzkóba vezetô utat.

11
A lány gyanította, hogy egy füst alatt elnémítják a közeli állomások futárait is: bár alig három napja
ismerte a férfit, annyit máris tudott róla, hogy semmit nem szeret a véletlenre bízni.
Ajur sokat beszélt közös titkukról az együtt töltött idő alatt. Beszámolt ifjúkora álmairól, melyekben
elôször látta a tengeren át érkező hódítókat. Elmondta, milyen feladatra szánta ôt Inti, miféle
szertartásoknak köszönheti hatalmát, és hogy miféle rítusokat kell elvégeznie, hogy erejét tovább
növelhesse. Elárulta, hogy százkét telet látott már; mint oly sok minden, ez is hihetetlennek tûnt,
Jaulinak azonban nem volt oka kételkedni a szavában. A férfi huaka volt, akinek szájával istenek
szóltak. A Négy Égtáj Birodalmának istenei, a csimuk, az araukánok és a csibcsák istenei, mindazok,
akik e földet és lakóit vigyázták. Ismerte az összes történetet, még az erdei népek és a
kormoránhalászok regéit is: egy élet kevés ahhoz, hogy az ember ennyi bölcsességre tegyen szert.
Olykor - fôként alvás közben - a férfi csakugyan vénnek látszott. Ajka remegett, mellébôl ismeretlen
nyelvû kiáltások szakadtak ki, és Jauli megértette, hogy ilyenkor múltjának emészthetetlen darabjait
öklendezi fel. Virrasztott és figyelt, de Ajur nem árult el olyasmit, amit napközben titkolni
szándékozott. Álmait kígyók serege vigyázta, és a lány, noha utitársa és szövetségese volt, óvakodott
próbára tenni elszántságukat.
Az indulás elôtti utolsó éjjelen felkínálkozott Ajurnak. Maga sem tudta, mi késztette rá; talán a
remény, hogy ezen a módon még közelebb kerülhet hozzá. Félt, hogy mindaz, amit hallott, ámításnak
bizonyul, hogy kábán és tehetetlenül kell meghalnia a huakaszák kezei közt – ez a gondolat most
minden korábbinál vadabb rémülettel töltötte el.
Élni akart. Már nem csak azért, hogy bosszút állhasson a hódítón, hanem azért is, hogy támogathassa
a férfit, akinek négy lábon vágtató, pokoltüzet okádó démonokkal kell megküzdenie. Bátorítást várt
az öleléstôl, de simogatás helyett csak gyengéd szavakban volt része. "Érintetlennek kell maradnod,
hogy a hasznomra lehess" – így mondta Ajur. Azzal nyugtatta a lányt, hogy a supaik még messze
járnak, és tulajdon köpenyével takarta be, mikor vacogni látta.
Aztán felkerekedtek, és ölelésrôl szó sem esett többé.
Jauli, aki a templomerôd falai közt Kauijakaként élt, enélkül is élvezte persze az utazást. Lassan
haladtak, a gyaloghintó hordozói mintha a hegyóriások árnyékával küszködtek volna, a levegô
azonban hûvös és tiszta volt, az ég kékje határtalan. A lány kacagott, mikor az ôsi út kanyarulatából
visszanézett Kvilakajóra, aztán egy kondor röptét kezdte kísérni tekintetével, és arra gondolt, hogy
ennél szabadabb már csak a halálfolyó túlpartján lehet.
A túlpart azonban távolinak rémlett, éppoly távolinak, mint a fennsík északnyugati kijáratát vigyázó
Amaupat orma. A menet széles ívben kerülte meg az istenség fészkét, és mind feljebb kapaszkodott.
Az út mintha máris a felhôk közt vezetett volna; a férfiak zihálása, a málhások berzenkedése
neszezéssé tompult, a kiáltások cseréproppanásoknak rémlettek a ritkás levegôben. A talaj idôrôl

12
idôre megvonaglott, egy éjjelen hó helyett pernye szállingózott a táborhelyre, a lényegen azonban ez
sem változtatott: Jauli élt, és felkészült a szolgálatra Ajur oldalán.
A kövezett útról az örödik napon tértek le, de a lány csak a következô hajnalon döbbent rá, merre
tartanak.
Hírbôl ismerte csak a tűzhegy délnyugati lejtôjét, melyet a hagyomány szerint beszélô huakák
vigyáztak, és ahol az ősidőkben, Guamanszuri eljövetele elôtt különös szertartásokat végeztek az
emberek. A határvidék népe sosem merészkedett idáig: rettegték Kont és Uatiakurit, a forróság meg a
fagy démonait, akik otthagyták nyomukat a gleccser havában, és gyors halállal fenyegették az
óvatlanokat.
Az Amaupat szájához vezető kaptató hatalmas puma-állkapocs volt, sziklaagyarakkal tűzdelt peremén
egyetlen ösvény kanyargott – az álmából riadó Jauli ezt az ösvényt pillantotta meg a hatodik nap
reggelén.
– Ne félj – mormolta Ajur, miközben a lány hajfonataival játszadozott. – Kavilakajo ura, az a
lámaszemű senki harcosokat küldött a nyomunkba. Az enyéim elintézik őket, mielőtt bajt
kevernének. Kitérőt teszünk, nehogy összeakadjunk a túlélőkkel… és ha már így alakult, elvégezzük az
első szertartást is.
Jauli kidörzsölte az álmot a szemébôl, és azt tudakolta, mi a teendője. Emlékezett a férfi elbeszélésére
a rítusokról, melyek meghosszabbítják az életet, a tisztánlátás, a meggyôzés, vagy épp a félelemkeltés
képességével ruházzák fel a Teremtő kegyeltjeit, de nem remélte, hogy ilyen hamar a csodák részesévé
válhat. Meg-megborzongott a függönyöket lebegtetô szélben, és hálásan vette át a tömlôt Ajur
kezébôl. Kortyolt az italból, és a forróság, mint rendesen, ezúttal is átjárta tagjait. Visszafojtotta
lélegzetét, rámosolygott a férfira, akinek hûséget fogadott, és korábban nem tapasztalt elégedettséget
vélt felfedezni a cserszín szemekben.
– Jól van – mondta Ajur, és megszorította a kezét. – Most pihenj! Idejében megtudod, mit kell
tenned.
A lány pihent. Feje lekókadt a mozgás lassú ütemére, arca elôtt megritkultak a párafelhôk. Aludt és
álmodott: a fához szegezett óriás arcát látta, a szelíd, égkék szemeket, és újra hallotta az ismeretlen
nyelv szavait:
agnus dei que tollis peccata mundi
miserere
miserere nobis
Mennydörgésre riadt, és mozdult, hogy felemelkedjék… azaz csak próbált megmozdulni. Feje zúgott,
tagjait ólomsúly húzta. Tehetetlenül meredt maga elé, és hiába erôlködött, nem sikerült az ablak felé
fordulnia.

13
Megfagytam, gondolta, és kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. A gyaloghintó túlfelérôl Ajur
meredt rá, és mintha elégedetten szemlélte volna vergôdését.
– Hamarosan megtudod, mit tehetsz értem – mondta.
Halkan beszélt, hangja mégis fenyegetôbbnek rémlett az Amaupat távoli morajánál. Elôrehajolt, a
lány fogai közé erôltette a tömlôt, és Jaulinak, ha akarta, ha nem, nyelnie kellett a maró szagú italt,
mely lobot vetett a gyomrában, és tovább higította vérét. Az umaka mosolygott, de nem ivott; azt sem
bánta, hogy arcát vörösre csípi a gerinc felett süvítô szél.
A menet most gyorsabban haladt – talán azért, mert kimerült hordozóinak immár a harcosok is
segédkeztek. A málhásokat két fegyveres ôrizetére bízva hátrahagyták, így sikerült késô délutánra a
gleccser fölé nyúló sziklapadig jutniuk. A roppant kôdarab fekete volt, akár azok a csontok, melyeket
napokon át emészt a tûz… ám akik ezt a tüzet szították, nem napokban, nem is esztendôkben
számoltak, és aligha voltak emberek. Jauli a gyaloghintó függönyének résén át hófoltokra és
vércseppekre látott: Ajur kíméletlen tempót diktált övéinek, az emberek vállát-tenyerét felsebezték a
tartórudak. Mikor a súlyos alkotmány megállapodott, a lány magatehetetlenül zuhant elôre; a
férfinak kellett felemelnie a fejét, hogy lélegzethez jusson.
– Sietnünk kell – sziszegte az umaka, akin mind jobban elhatalmasodott valamiféle érthetetlen
szenvedély. – Segítek, hogy talpra állhass. Mellettem a helyed, mikor megnyílik a fekete ég!
Fekete ég? Jauli tudatában felrémlett valami a démonok lakhelyérôl, ahol Tauapaka szolgái várnak a
visszatérésre, de túl kába volt ahhoz, hogy megrémüljön. Ami történt, különös módon helyénvalónak
látszott. Tudta, hogy Ajur az Istenek Könnyét keverte italába: épp elégszer látta hatását az áldozatra
kiszemelt embereken. A párlat, melyet a huakaszák a legszigorúbb titoktartás mellett készítenek, elûzi
a kétségeket, lehetôvé teszi, hogy a halálba menô megbékéljen sorsával. Akik megízleik, egyetlen
zokszót sem ejtenek, sôt, talán kívánják is osztályrészüket, a pusztulást. Az övé vajon milyen célt
szolgál majd? Miért ragadta el a férfi a templomerôdbôl, és miért siet így, hogy a vérét vegye?
Nem érzett sem fájdalmat, sem félelmet, ahogy Ajur a hóna alá nyúlt, és kivonszolta a szabad
levegôre. Izmai alig engedelmeskedtek, csíkos ruhája a havat seperte, míg a férfi a sziklaperem felé
iparkodott vele. A harcosok iszonyodva hátráltak, egyikük megbotlott, éles kiáltással a mélybe
zuhant, de utána sem nézett senki. A hold magasan állt, a csúcsok felett kondor körözött, talán
ugyanaz, amelyet a lány az ôsi út felett látott, talán egy másik, tollai ezüstösen villantak, aztán
elsötétültek... és ugyanebben a pillanatban elsötétült Csia ábrázata is.
Félhomály borult a világra.
Ahogy a férfi eleresztette, Jauli térdre hullott, és úgy maradt meggörnyedten: annyi ereje sem maradt,
hogy a fejét oldalra billentse. Szeme sarkából látta, hogy Ajur fegyvert emel rá – a buzogány feje

14
éppoly fekete volt, mint a havon átsejlő sziklapad. Nézte, ahogy moccan, ahogy felfelé lendül a sötét
ég hátterén, és elfogta a keserûség, hogy utazásának így kell véget érnie.
Halványan érzékelte, hogy az umaka harcosai rikoltoznak, és lefelé, az ösvény irányába mutogatnak.
A zajok és a mozdulatok már értelmüket veszítették: amit látott szertartási táncra emlékeztette, a
szertartásról Ampatóra kellett gondolnia, és mert lélekben már a földmélyi isten színe elôtt állt, össze
sem rezzent a dördülésre. Ajur koponyáját láthatatlan erô zúzta szét, Jauli arcára, kezére vércseppek
és csontszilánkok záporoztak. Kiáltás harsant. A csúcsok sokszorosan visszhangozták a tehetetlen düh
moraját… a holt kéz lendületét azonban már semmi sem fékezhette meg.
A buzogány lecsapott a lány fejére.
Valami villant.
Valami széttört.
Valami véget ért.
Jauli vak volt és süket. Forróságot érzett, de nem a testében; egész univerzuma mohón felcsapó
lángokba veszett. Az égbolt szilánkokra hullt, a valóság romjain sakálokként üvöltöttek Kon démonai.
A lány zuhant, és fellélegzett, ahogy valami hűvös fehérség magába fogadta – akár a derékalj abban a
kõfalú kamrában, ahol egy évtizedet töltött, ahol Csia fényére és az álmokra várt, melyek minden
félelemtõl és fájdalomtól messzire ragadták.
Azon kapta magát, hogy újra lát és érez. Fegyvereseket látott, sárgára-zöldre mázolt képű, bőrbe
öltözött férfiakat, akik birokra keltek az umaka harcosaival, és sorra végeztek velük. Egy alakot látott,
aki a sziklapárkány magasából tekintett le rá… azután ugrott, és egy pillanattal később már mellette
térdelt a gleccser véres havában.
A legkülönösebb ember volt, akivel Jauli valaha találkozott: világos bôrû, világos szemû, sötét
szakállú; meglehet, a fához szegezett óriás népéből való. Oldalán hosszú kés, jobbjában embermagas,
különös szerszám, olyan, akár... de a lány nem boldogult többé a valóság dolgaival. Mozdulatlanul
hevert a hátán, hideg keze a férfi füstös tenyerében.
– Agnus Dei que tollis peccata mundi – mormolta a jövevény –, miserere nobis! – Szemügyre vette
Jaulit, tanácstalanul pillantott körül, majd közelebb hajolt hozzá. – Ne félj – szólt a birodalom
nyelvén, melynek szavai úgy csikorogtak a szájában, akár fogak közt a homok. – Most nagyon erôsnek
kell lenned. Ha menned kell, kövesd a fényt! A fényben nem eshet bántódásod.
A lány válaszolni akart, de erejébôl csak elhaló hörgésre futotta. Érezte, hogy valahol messze – vagy
nagyon is közel – roppant hullám ágaskodik fel, hogy magával ragadja. Érezte az idegen ujjainak
melegét, érezte a férfi hajából és öltözékéből áradó kesernyés szagot, mely Porkon hőforrásaira
emlékeztette, azután nem érzett többé semmit: a hullám megérkezett.

15
A rászakadt homályba csak a suttogás kísérte el. A hang maga módján éppoly ismerôs volt, mint
valaha Ajuré:
– Kövesd a fényt!
Jauli maga mögött hagyta hóban heverô testét, a térdeplô alakot, a sziklaplatót és a világot. Szeme
elôtt kondorszárnyak ezüstje villant, majd beleveszett a szférákon túli szürkeségbe… és attól fogva
csak a szürkeség létezett, melyben eggyé vált a magasság és a mélység, a tegnap, a ma és a holnap.
A lány érezte, hogy nincs egyedül, de ez a felismerés nem jelentett számára könnyebbséget: éppúgy
nem érinthette sorstársait, ahogy azok, a határtalanságban bolyongó lelkek sem háborgathatták őt. Az
emelkedésből lebegés lett, a lebegésbôl teljes mozdulatlanság, mely – így rémlett – egy egész
örökkévalóságon át tartott.
Azután valahol oldalt fényesség támadt, alkonyi ragyogás, mely mintha őt szólította volna. A világos
szemű idegen szavaira gondolt, és csak ennyi kellett, hogy sodródni kezdjen a derengés felé, ahol –
ebben most már egészen biztos volt – vigasz és szeretet várja.
Kövesd a fényt!
Mindent megtett, hogy engedelmeskedjék, ám egyszerre megérzett... nem, megpillantott valakit maga
mellett. Egy fiatal férfit, akinek szoborszerû teste ellenállhatatlanul vonzotta tekintetét… akirôl teljes
bizonyossággal tudta, hogy csakis Kon, a démonok fejedelme lehet. Kon, aki egykor az egész világ, az
elevenek és a holtak ura volt, mosolygott Jaulira, és a kezét nyújtotta neki.
– Jöjj velem – szólt csendesen, nem is pillantva az alkonyfényû derengésre. – Az a hely nem neked
való.
A lány engedte, hogy megérintse, de nem torpant meg; néhány odavetett szónál többet várt a
jelenéstôl.
– A világos szemû azt mondta, a fényt kell követnem.
– A kék szemöldökû pedig azt, hogy õt kövesd – emlékeztette Kon. – És lám, hová jutottál? – Ismét
megérintette a lányt, részt juttatott neki a teste sugározta forróságból. – A lélek adománya a választás
joga; csak a folyók követik örökké a megszabott utat. Ha a világos szemûre hallgatsz, hosszas
várakozás után újabb szenvedésekben lesz részed. Én mást, többet kínálok neked.
– A démonok országában?
Kon kacagott, és lassan, állhatatosan közelebb vonta magához a lányt.
– Démonnak látsz? – érdeklôdött. – A fintorgó, fekete arcú macskák urának, ahogy a huakaszák
tanítják? – Végigsimított Jauli arcán, és mind feljebb szállt vele, a sötétség végtelenbe nyúló örvénye
felé. – Nem! Isten vagyok, akit együtt szolgál az ész és a szív. Az én országom a szépek és erôsek
birodalma; ha az én utamon jársz, többé nem háborgathat kétely és félelem. – Merôn nézte a lányt. –

16
Emlékszel az óriásokra, ugye? A kék szemöldökû nem hazudott: eljönnek megint, hogy mindent
elpusztítsanak, de neked... – megint mosolygott – ...sosem kell visszatérned oda.
Jauli, akit megborzongatott az emlék, önkéntelenül közelebb húzódott hozzá.
– Sosem kell visszatérned – ismételte Kon, miközben szorosan magához ölelte. – Együtt leszünk,
amíg világ a világ. Akarod?
– Akarom – suttogta a lány.
Kon kacagva ragadta magával a homály örvényébe. Mögöttük lassan elhalványult, majd kihunyt az
alkonyfény, de a lány többé nem is gondolt rá: a semmi tomboló szelei tovasodorták kétségeit. Erôt
merített Kon testének melegébôl, a bizonyosságból, hogy egy isten segíti át a halálfolyón – a tudatból,
hogy annyi szenvedés után a szépek és erôsek birodalmának lakója lehet.
Remélte, nem kell csalódnia abban, amit a túlparton talál.

ELSŐ STÁCIÓ

RÉSZLEGES FOGYATKOZÁS

A Kegyelem 1995. esztendejének ôszén,

a Kelet-Afrikai Ruandában

Tad Newport az ágyán fekve haldokolt a Kigali külvárosában álló Makasa hotel harmadik emeletén.
Szobája ideális hely volt a haldoklásra: kétfelôl kiégett lakosztályok határolták, felülrôl szemfödélként
borította a rommá lôtt negyedik szint. Az igazi háború kétszáz-egynéhány kilométerrel délebbre
tombolt, az emberek pusztulása azonban köznapi eseménynek számított itt is, a külföldiekért pedig –
ha nem valamelyik nyugati kormányt, hírügynökséget vagy jótékonysági szervezetet képviselték – a
bóklászó kutyák sem üvöltöttek.
Hogy Newport zsebében amerikai útlevél lapul, keveset számított: Afrika fekete szívében csak
dollárjai biztosíthattak számára védettséget. A szervezetet, melyhez tartozott, kevesen ismerték
errefelé, némelyek mégis eleget tudtak róla ahhoz, hogy feltámadjon bennük a gyûlölet. Varázslatuk

17
ôsrégi volt, de hatékony: sötétedéskor szüremlett át a falakon, és õserdei vadként rontott szendergõ
prédájára.
Newport a mellére nehezedő nyomásra eszmélt. Fanyar gyümölcsízt érzett a nyelvén, és mert a
vacsorához csak kávét ivott, azonnal megértette, hogy baj van – nem is akármekkora.
Eleget tudott az afrikai varázslatokról ahhoz, hogy a baj forrását odabent keresse. Magába fordult, a
csontok, izmok és idegek bonyolult rendszerére összpontosított… és megdöbbentették a legutóbbi
látogatás óta végbement változások.
Valami a bôre alá férkôzött. Pórusain át a vérébe hatolt, sorra apasztotta el életereje forrásait –
apránként zabálta fel mindazt, ami fontos volt belõle, hogy a maradékot végképp kirekeszthesse a
létezésbõl.
Newport birokra kelt a mellében szétáradó iszonyattal. Sikerült megpillantania a dögöt: egy
Scutigera ludens árnyéka volt, fantommá alázott százlábú, melyet a nyers létenergia, a húsban és
csontokban kötött mana táplált. Ami az eredetibôl maradt, nyilván üvegben porosodott egy nyavalyás
kontár, egy Lucumi mágus polcán: Newport a saját szemével látott efféle üvegeket a Hálózat vatikáni
gyûjteményében, melyet a hozzá hasonlók csak Trófeatárként emlegettek..
Erõt vett magán, hogy követhesse támadója útját a véredényeken és belszerveken át. A Sciutigera-
árny, mely egy igazi varázslót már tehetetlenségre kárhoztatott volna, benne csak lassan növekedett –
nyilván nem talált elegendõ táplálékot odabent.
Newport nem tartozott az igazi varázslók közé. Hivatalos besorolása spontán mágiahasználó volt,
hatalma kisebb-nagyobb illúziók formájában nyilvánult meg… de ez is elegendõ volt, hogy felhívja rá
a Hálózat figyelmét. Így vált tagjává a korokon átívelõ szervezetnek, melyet a hozzá hasonlók, csak
félig tréfásan, a Mindenható titkosszolgálatának neveztek.
A Hálózat nem kötôdött nemzetekhez, vallásokhoz és nem kötôdött a létezés szokványos formáihoz
sem. Kollektív hallucináció volt, melynek valóságán testvérként osztoztak az elevenek és a holtak
szellemei. Kreatív idõtlenség, melynek végtelenje – bár mindenki számára más formát öltött – egy
volt és oszthatatlan. Eredete a múlt homályába veszett. Newportnak, aki épp történeti kutatásai révén
került kapcsolatba vele, mindössze annyit sikerült kiderítenie, hogy tagjai már a lemúr-atlantida
civilizáció virágzása idején is jelen voltak, és elkeseredett harcot vívtak az emberáldozó kultuszok
híveivel. A mágikus árapály az évezredek során hol megsokszorozta, hol elorozta hatalmukat, céljuk
azonban változatlan maradt: az Életet szolgálták a küzdelemben, melyet a Rend és a Káosz (a
merészebbek szerint két különbözõ Rend) erõi vívtak az emberség lelkéért.
Newportnak volt ideje beletörõdni, hogy az örök küzdelem számára jóval hamarabb véget ér majd, de
nem készült ilyen korai befejezésre… és nem állt szándékában tétlenül tûrni, hogy egy döglött pondró
a vesztét okozza.

18
Megfelelõ ellenvarázst nem ismert, de tudta, hogy hiába próbálkozna vele: a felszabadított energia
csak siettetné a százlábú növekedését. A Lucumi mágus épp erre készült: teremtményét késleltetni
lehet, megállítani nem. Kutatni és pusztítani fog, sebeket ejt az asztrál- és mentáltesten, míg a
misztikus szikra, amit léleknek neveznek, el nem röppen a porhüvelybôl… aztán semmivé enyészik õ
is, lehetõvé téve a helyi orvosoknak, hogy halálokként szívelégtelenséget, agyembóliát vagy heveny
alkoholmérgezést állapítsanak meg.
Alattomos támadás volt, de egyértelmû választ adott a kérdésekre, melyeket a Hálózat emberei
érkezésük óta, jó tíz napja hiába feszegettek. Léteznek-e Lucumi szekták Afrika háború dúlta
szívében? Megalapozottak-e az emberáldozatokról szóló híresztelések? Newport kezdettôl gyanította,
hogy nem vaklármáról van szó, most mégis jobban örült volna, ha téved: a százlábú már tudata
védfalait ostromolta, és elfátyolozta harmadik szemét a közelgõ vég érzetével.
Ez a test nem elég tágas kettõjük számára – az egyiknek hamarosan távoznia kell.
Newport mély lélegyetet vett, és ahogy a Scutigera árnya új rohamra indult, végrehajtott egy
végszükség esetére tartogatott diszciplinát.
A szív kihagyott, a pattanásig feszült kötelékek elernyedtek: a szikra, mely a polgári életben Taddeus
Wayne Newportnak nevezte magát, kiemelkedett a verítékben úszó test börtönébôl.
Az elsô benyomások vérfagyasztóak voltak.
A New Hampshire-i telekre gondolt, a száguldozásra a befagyott Seizmore-tó jegén. A páncélnak hitt
hártya egy borús februári napon beszakadt alatta, és mire feleszmélt, ijesztô közegben találta magát,
mely leginkább Óz Smaragdvárosára emlékeztetett, de sokkal ridegebb és fenyegetôbb volt annál. Az
ég fakó kupoláját a jég rianások szabdalta síkja váltotta fel, és mikor a tízéves Newport
elrugaszkodott, hogy arra távozzon, amerrôl érkezett, dermesztő falba ütközött a tenyere. Könnyen
rajtaveszthetett volna akkor is, akár most, ám ezúttal nem volt kéznél az apja, hogy kötéllel a derekán
utána ugorjon, és visszaperelje a halál angyalától.
Newport úgy csapongott a mennyezet alatt, akár egy bódult denevér: harmadik szemét bántotta az
asztali lámpa fénye. Nem volt tisztában saját kiterjedésével, és mozgása irányát sem mindig sikerült
megválasztania. Teste, mely távoztával a százlábú csapdája lett, visszakövetelte a magáét: a
lélekszikrának a legtávolabbi sarokba kellett húzódnia vonzása elôl.
Várt. Jelenlegi állapotában nem kötötték az anyagi világ törvényei, a sebezhetôség érzése azonban
vele maradt: az Európában töltött elsô évben feszengett így, valahányszor rádöbbent, hogy nyitva
felejtette bérelt kocsija ajtaját. Borzongató volt látnia az ágyon heverô alakot: spirituális szempontból
halott volt, és a legjobb úton haladt afelé, hogy technikai értelemben is azzá váljon. Newport tudta,
hogy a következmények nélküli kicsapongás világrekordját hetvennégy órával tartja egy katmandui
férfi, de nem ringatta magát illúziókba: azt a mutatványt ellenôrzött körülmények közt, a Hálózat

19
helyi rendházában hajtották végre. Az õ ideje sokkal rövidebb ennél, és teste sem gyõzi tovább öt
percnél oxigén nélkül. Ha élni akar, hasznos elfoglaltságot kell keresnie.
Várt még egy szívdobbanásnyit, felmérte a szobát átszövô energiamezôk elhelyezkedését, aztán az ajtó
felé indult. Az utolsó pillanatban döbbent rá, hogy a kilincs leküzdhetetlen akadályt jelentett számára,
és mert irtózott a gondolattól, hogy a küszöb alatt, netán a kulcslyukon át távozzék, némi tétovázás
után a légkondicionáló rácsozata, a bágyadtan lengedezô sárga szalagcsokor felé vette az irányt.
Meg kell tudnia, mi történt a többiekkel.

A Hálózat ruandai expedíciója három fõt, két Szalamandra besorolású ügynököt és egy néprajzkutatót
számlált. Az ügynökök feladata a szakértôi munka zavartalanságának biztosítása volt, a hadban álló
ország határát átlépve azonban diplomataként, pszichológusként és feketézõként is helyt kellett
állniuk. Váltópénzként márkás cigarettát, univerzális varázsszerként amerikai dollárt használtak –
Newport nem épp efféle feladatokra áhítozott "szabadságon" töltött két esztendeje alatt.
Távozása elôtt megbecsült tagja volt egy brüsszeli asztaltársaságnak, melyet ezoterikus témákban
utazó megszállottak alkottak. Kutatási anyagokért cserébe kisebb-nagyobb szolgálatokat tettek a
Hálózatnak – a Föld a mágikus apály századait élte, a varázshasználók nem válogattak az
eszközökben, hogy a maguk oldalára állítsák a használható embereket.
Használhatónak azok minôsültek, akik sikresen leszámoltak elôítéleteikkel, és képesek voltak
feldolgozni a legvalószínûtlenebb igazságokat is. Esélyeiket javította, ha transzcendens képességekkel
bírtak, de hiányuk sem jelentett kizáró okot – Newport megmaradt kollégái közül csak az ifjú német,
a kultúrantropológiában utazó Kurt Roslau birtokolt eleget a mana hatalmából. Monsignore-
Commandante Sapelli, a latin szívtiprónak álcázott vatikáni mágus-diplomata persze nem csak ezért
bízta kettejükre a ruandai expedíció védelmét: meggyõzõdése volt, hogy Roslaunak egy tapasztalt
Szalamandra keze alatt kell férfivá érnie.
Newport, aki némiképp megkeseredve tért vissza Európába, nem szállt vitába vele. Szemlyes
véleménye az volt, hogy Roslau sose nõ fel: ösztönös bizalmatlanság élt benne az olyan alakokkal
szemben, akik tizenhetedik születésnapjukra BMW-t kapnak ajándékba, fallabdát játszanak futball
helyett, a U2-t pedig világháborús tengeralattjárónak hiszik.
Ennek ellenére – netán korábbi énjére, a württenbergi boszorkányvadászra való tekintettel –
felelôsséget érzett a szôke kraut iránt, aki a maga izgága módján éppoly szeretetreméltó volt, mint
egy nyakigláb vizslakölyök. A gondolat, hogy elveszítheti, még testetlen állapotában is zsibbasztónak

20
rémlett: túl sok baráttól kellett búcsút vennie az esztendôk során. Noha a Hálózat és ellenfelei, az
ördögimádók küzdelme holtponton állt, a világ minden táján történtek olykor véres incidensek. A
gyengék, az óvatlanok rendre kihullottak a sorból – Newportot mostanság gyakran kísértette a
benyomás, hogy a Mester-hívôk új nemzedéke még az elôzônél is agresszívebb és
kiszámíthatatlanabb.
Princípiuma villámsebesen cikázott át a hûtôrendszer labirintusán. Baj volt a kiterjedésekkel és a
perspektívával, de most nem ért rá ilyesmivel foglalkozni. Minden megtett méterrel erõsödött benne
a bizonyosság, hogy az ellenség átfogó támadást indított – hogy két társa bajban van, és sürgõs
segítségre szorul.
A szakértõ szobáját két kiégett lakosztály választotta el az övétôl, Roslau a folyosó túlsó végén, egy
eltorlaszolt sikátorra nézô lyukban húzta meg magát – az egyetlen olyan helyiségben, ahol rádió
mûködött. A készülékbõl naphosszat harsogtak a hadban álló frakciók felhívásai. Ha valamennyi
állítás igaz volt, az ország féltucat ideiglenes kormánnyal, öt elnökkel és ugyanennyi felszabadítási
fronttal büszkélkedhetett egyidôben. A változatosság okáért néha zenét is sugároztak, fôként Piaf-
sanzonokat. A felvételek olyan silányak voltak, hogy csakis egy elûzött belga ültetvényes
gyûjteményébôl származhattak; krakk-takk-krakatakk, aki egyszer hallotta, többé nem felejtette el
múltízû sercegésüket. Newport az este folyamán elôször érezte úgy, hogy mellé szegôdött a szerencse:
a fém, a cement és beton rétegein át tisztán hallotta a La Vie en Rose dallamát, mely utat mutatott
neki, mint világítótorony a háborgó tengeren.
Keresztülcikázott egy sötét üregen, aztán egy másikon. Halvány fényt érzékelt maga elôtt. Valahol
odalent lövések csattantak, a Makasa falai tompán visszhangozták egy közeli robbanás dörejét.
Newportnak ostoba módon a Csillagok háborúja árokjelenetére kellett gondolnia, ahogy átsuhant a
hûtôrendszerbe iktatott szûrô elkoszlott szövedékén. A szakértõ szobáját nem védték lézerlövegek és
energiapajzsok, a behatolás mégis nehezére esett – mintha tudta volna, milyen látvány tárul majd
eléje.
Francois Salongo doktor, a kisangani egyetem néprajztudományi tanszékének adjunktusa szétvetett
karokkal hevert a padlón. Két lövés végzett vele, akár azzal a terepszín ruhás, ősz üstökű helybélivel,
aki a Nemzeti Hadsereg századosának és a Vatuszi Egységpárt képviselőjének mondta magát.
Egy ezrest és két karton Lucky Strike-ot zsebelt be azért, hogy elkísérje a jövevényeket a Ruwenzori
vadonjába, ahonnét nemrégiben üzenet érkezett az Angyalvár uraihoz. Egy eddig ismeretlen szekta,
melynek vezetôje tudta a Hálózat kollektív memóriájába való bejutás módját, arra figyelmeztetett,
hogy a szeptember 25-i holdfogyatkozás kapcsán újabb emberáldozatok várhatók.
MC és társai, akiknek a kongói események óta, közel harminc esztendeje nem szembesültek hasonló
problémával, pontosítást kértek, majd – mivel újbóli kapcsolatfelvételre hiába vártak – megtették a

21
szükséges lépéseket. Expedíciójuknak sima volt a ruandai fôvárosig, és nem okozott különösebb
nehézséget a fegyveres frakciókkal való egyezkedés sem. Kiválasztották a társaságot, mely az adott
pillanatban a legerôsebbnek látszott, és alkut kötöttek velük – Newportot, ahogy a falra fröccsent
vért, a tiszt és a specialista üveges szemeit nézte, megborzongatta a bizonyosság, hogy az áldozatokkal
együtt a további együttmûködés reménye is odaveszett.
Már-már nekilódult, hogy folytassa útját Roslauhoz, mikor a félig nyitott ajtón át lámpafény
szélesedô palástja vetült a mennyezetre. Léptek hallatszottak a folyosó felôl, egyetlen ember léptei,
aki a neszekbôl ítélve valamiféle terhet cipelt.
Newport elsô gondolata az volt, hogy fedezékbe húzódik, aztán észbe kapott, és feljebb lebegett –
mindaz, ami emberi mivoltából vele maradt, megdermedt az irracionális félelemtôl. Tehetetlennek és
kiszolgáltatottnak érezte magát: tudta, milyen csekély a valószínûsége, hogy képes lesz
megakadályozni a küszöbön álló újabb csapásokat.
A folyosón abbamaradt a neszezés, az ajtót cejgvászon nadrágba bújtatott láb taszította be. Egy
átizzadt ingû, simára borotvált fejû bahutu, akinek övében Newport orosz gyártmányú automata
pisztolyt látott, Roslaut vonszolta a szoba közepére. A fiút szemmel láthatóan elkábították, de hogy az
ellene intézett támadás anyagi vagy mágikus természetû volt-e, a Szalamandra nem tudta eldönteni.
Borzongva figyelte, ahogy a férfi – Salongo és a százados gyilkosa – az ablakhoz lép, és a
moszkítóháló szakadását tovább tágítva az utcát kémleli. Az imént kirobbant tűzharc szórványos
lövöldözéssé szelídült, a sebesültek jajgatását, a kutyák szûkölését motorzúgás nyomta el. A sarkon
túlról újabb dördülések hallatszottak: egy üzemanyagszállító teherautót ért találat nyomán hordók és
kannák repültek a levegôbe.
A gyilkos morgott valamit, azután visszatért munkájához. Becsukta és elreteszelte az ajtót, majd
Roslauhoz guggolt, és módszeresen leszaggatta róla az inget. Érdeklôdését felkeltette a fiatalember
nyakában lógó apró kereszt. Méregette egy darabig, azután a lánccal együtt leszakította – a körös-
körül tomboló erôszakhoz viszonyítva már-már kegyes cselekedet volt, Newportot azonban
rádöbbentette, hogy társának életébôl csak percek maradtak. Vissza kellett fognia magát, nehogy a
borotvált fejû férfinak rontson; a leírásokból tudta, milyen kellemetlen következményekkel járhat egy
ilyen találkozás. Saját testébe nem mert visszatérni: ha a százlábú még "eleven", másodszor aligha
szabadul tôle. Roslau esélyét az anima típusú diszciplinák legnehezebbike jelentette; Newport
álmában sem gondolta, hogy e klasszikus eszközt valaha alkalmaznia kell.
Energiái lehetôvé tették, hogy próbát tegyen vele, a siker valószínûségét azonban nem taksálta
többre, mint egy sikeres elfutásét a késsel felfegyverzett O.J. Simpson ellenében. Akár így, akár úgy,
meg kellett kísérelnie, mert a borotvált fejû már a villanyt is felkapcsolta, és épp azon volt, hogy az
egész küldetés sorsát megpecsételje: whyskyvel öntötte végig a padlót, kártyalapokat szórt szét, majd

22
nekilátott, hogy a vatuszi tiszt holttestét ülô helyzetbe emelje. Nadrágzsebébôl újabb, kisebb kaliberû
pisztolyt kotort elô, és markolatát a La Vie en Rose utolsó futamaival egyidôben az ôsz ember ujjai
közé erôltette. A helyzet primitív mesterkéltsége dühítette Newportot. Biztosra vette, hogy a
helybéliek bedôlnek majd a trükknek: az idegenek együtt vedeltek, pókerpartiba bonyolódtak a lelkes
hazafival, aki egy vita hevében valamennyiüket pokolra küldte, aztán öngyilkosságot követett el –
mindjárt két lövéssel, hogy az eredmény biztosabb legyen. Elképzelte, ahogy a borotvált fejû az ô
testét is végigvonszolja a folyosón, golyót ereszt a mellébe, azután elhelyezi a maga kreálta
csendéletben, és bánta hogy nincsenek csikorgatható fogai, melyekkel kifejezhetné érzéseit.
Az animához megfelelô alanyra volt szükség. Roslau magától értetôdô választásnak tûnt, Newport
azonban visszarettent a kockázattól: tudta, hogy az esetleges kudarc csak siettetné a fiú végzetét. Saját
valójában sem lenne bölcs dolog közelharcba bocsátkoznia a gyilkossal, a kölyök bőrében pedig... Na
nem. Másvalakit kell keresnie. Valakit, akinek nincs vesztenivalója.
A fal felé lódult, és máris odakint, a hirtelen alászállt éjszakában találta magát.
A fények vakították, de nem ez volt a legkellemetlenebb, hanem az, hogy egyszeriben társasága akadt.
A harcmezővé vált utcák felett lelkek szárnyaltak, bódultan csapongtak, kétségbeesve köröztek testük
maradványai, a szellem romba dőlt templomai körül. Newport döbbenten tapasztalta, milyen fiatalok
az áldozatok; legtöbbjük még uniformist sem viselt. Amilyen tanácstalanok voltak életükben, olyan
esendôek maradtak halálukban is: alig néhányan találtak utat közülük a magasabb szférákba vezetô
átjárókig, a többi tétovázott, az asztrálvilág ragadozóinak prédájául esett, vagy némán esdekelt
segítségért. Newport, aki semmit nem tehetett értük, kirekesztette ôket a tudatából: fontosabb dolga
volt most. Ösztönei egy golyószaggatta ponyvájú csapatszállító felé vezették, melynek kagylósra
repedezett szélvédôjében tûzvörös ragyogás tükrözôdött.
Akik a platón hevertek, "hidegek" voltak, a vezetőfülkében rekedt szerencsétlenek egyike azonban
lélegzett még. Arcát friss vér borította, balja erőtlenül tapogatódzott az oldalába fúródott fémrepeszek
felé. Newport számára nyilvánvaló volt, hogy itt nincs segítség, és világosan érzékelte azt is, hogy a
szellem integritását óvó falak leomlanak: ami a fekete suhancból örökkévaló volt, felkészült már a
távozásra.
A Szalamandra nem várta meg az utolsó pillanatot. Gyors kört írt le a haldokló körül, azután
alábukott, behatolt az idegen hús börtönébe, és ereje megfeszítésével, némi bizonytalankodás után
végrehajtotta pályafutása elsô animáját.
Bár igazában nem vált a test részévé, fájdalomhullám csapott át rajta. Alattomos fájdalom volt, nem
hasonlítható a csonttörés tiszta kínjához; egyszerre tudatosult benne, hogy a suhanc jobb lábát
gépfegyverlövedék járta át, és hogy egy régebbi sebesülés miatt a gerince sem mozog úgy, ahogy

23
kellene. Kapkodva zárta el a vegetatív funkciókhoz vezetô csatornákat, már-már kiadta saját
parancsait, ám mielôtt megtehette volna, egy újabb hullámban emlékek zúdultak rá.
Érzések, félelmek és szorongások, hangok, szavak, szavak. Francia nyelvû töredékek egy férfi
szájából, az apja lehetett, de sans facon faképnél hagyta a kövér kurvát, aki a világra hozta; hideg
gyûlölet valaki iránt, akitôl tanácsot nem, csak fülszaggató pofonokat kapott. Fájdalom, éles-fehér,
kés a kézben, de ha használja, lesz más, gépfegyver, kocsi és pénz is. És használja, pedig az ajtóból
hárman bámulják, tûnés, tûnés, vagy a falon verem szét a kibaszott fejeteket! Szapora villanások,
aztán sötétség és csend. Az üresség csendje, ahová a könyörgés sem ér el; kaja és benzin kell, nem a
lányod, vén buzeráns! Bûz, bûz, döglött kutya a híd lábánál, a szôre olajtól feketéllik, pedig valaha
olyan... élô volt, mint... mint...
Mint én magam.
Newport, akár egy harcba induló tank parancsnoka, végre lezárt minden fedélzeti nyílást: a düh és a
sötétség odakint rekedt, hogy eleméssze magát sebesült életének fel-felpislákoló lángjaiban. Most
már a suhanc szemén át látta a világot, a suhanc bôrén érezte a gyomrához szorult fegyver hidegét.
Képe korditszagú verítékben fürdött, a fülkében legyek dongtak, és mikor dühödten feléjük csapott,
alkarjában szinte robbant a fájdalom.
Mozdulj már!
Feljebb húzta az ép térdet, elrúgott magától egy tetemet, aztán teljes súlyával a deformált jobboldali
ajtónak dôlt; fém csikordult, ahogy a zárszerkezet maradványai engedtek. A suhanc kikászálódott a
roncsból, néhány lépést tett a meglágyult aszfalton. Onnét, ahol megtorpant, épp a Makasa hotel
homlokzatára látott. A harmadik emeleti ablakok egyikében fény derengett; Newport nem tudta
megállapítani, az ô szobája-e, vagy a néhai Salongo doktoré.
Mozdulj!
Kibiztosította a vállszíján lógó géppisztolyt, és futásnak eredt. Viszonylag tempósan haladt az elsô
sarokig, ott azonban olyan émelygés fogta el, hogy meg kellett torpannia – talán fel is bukik, ha egy
ujjatlan pólós, rövidnadrágos milicista meg nem támogatja.
– Szarul nézel ki, ember – sziszegte, elárasztva Newportot a szuvasodó fogak közt erjedô konzervhús
és a fáradt rágógumi bûzével. – Hagyd a verdát, és a cuccoddal törôdj inkább: azonnal el kell
tûnnünk!
Választ várt, de egészen mást kapott helyette: az újabb torkolattüzek nyomán vérbe borulva zuhant a
sikátor falának.. Newport ugrani és rohanni akart, de hiába: az elbirtokolt test lomhábban fordult,
mint egy partközelbe tévedt tartályhajó. A sorozatokból, melyek elôtte- mögötte korbácsolták a
betont, kijutott az épületeknek is: a hotel homlokzatának neonfelirata MAKASÁ-ból AKÁ-vá alakult,
és az egész környéket beterítette zárlata szikráival.

24
Newport az emberi teljesítôképesség végsô határáig terhelte kölcsön porhüvelyét. Valósággal
berobbant az elôcsarnokba – azon kevesek, akik nem vonultak a pincébe a lövöldözés hallatán, most
kapkodva pótolták a mulasztást. A pult mögött idôzô conciergé a magasba emelte mindkét kezét,
cigarettájának parazsa borotválatlan állára hullt.
– Mentô… – préselte ki Newport a haldokló torkán, és mielôtt nekivágott a lépcsônek, franciául is
elismételte mondandóját. Ne Most már minden fordulóban a falnak kellett támaszkodnia: véres ujj-
és tenyérnyomokat hagyott maga után az elkoszlott tapétán. Közel járt a katmanduiak rekordjához,
de nemigen bízott abban, hogy teljesítménye valaha hitelesítésre kerül – azt is csak remélhette, hogy
ôrült rohama után lesz hová visszatérnie.
A harmadik emelet folyosójára félhomály borult. A suhanc Newport ajtaja előtt tartotta utolsó
pihenőjét, majd elôreszegezett fegyverrel tovább vánszorgott. Berúgta a négyes számmal jelzett ajtót,
és nagyot, vérfagyasztót kiáltott. A bahutu, aki Roslau aranyórájával babrált, felrezzent, az övébe
dugott pisztoly felé kapott, Newport azonban máris tüzelt, és a gyilkos szétszaggatott mellkassal
tántorodott az ablak felé. A suhanc beljebb sántikált, és megint lôtt. A borotvált fejû a moszkítóháló
és az ablakkeret maradványait magával rántva zuhant a mélybe. Nem is kiáltott, ahogy csontjai
szétzúzódtak az üvegtörmelékkel teliszórt betonon.
Newport – hogy miért, maga sem tudta – behúzta az ajtót. Hordozója testét csillapíthatatlan görcsök
rázták; csak annyi ideje maradt, hogy a fal mellé ereszkedjék, aztán újra menekülôre fogta a dolgot, és
lélekként olvadt át a lôporfüsttôl sûrû levegôbe. Talán emiatt, talán más okból, de homályosabban
látott, mint korábban, két kört kellett tennie, hogy meggyôzôdjék róla, teste nincs a többieké mellett.
Sajátos érzés kerítette hatalmába. A közeg, mely eddig megtûrte, most választást kínált: térj haza,
vagy maradj mindörökre.
Newport sietôs visszavonulásba kezdett. A porhüvely vonzása ezúttal kedvezett neki, az utolsó
métereken már semmivel nem kellett törôdnie. Zuhant, majd azon kapta magát, hogy ismerôs
nedvesség öleli körül; megérkezett oda, ahol a világnak ebben a korszakában élnie adatott, saját
testébe, melyet az univerzum legközönségesebb anyagai alkottak, és mely távollétében sikerrel
küzdötte le az elpusztítására kiagyalt varázst.
A szív ismét verni kezdett, a tüdôbe számumsüvöltéssel tódult a levegô. Newport füle zúgott, torka
kiszáradt, tagjai sajogtak, mintha kilométereket futott volna; percek kellettek, hogy elegendô erôt
gyûjtsön a tudatos mozgáshoz. Felemelte jobbját, úgy bámult az ujjaira, mintha meglepné, hogy
sértetlennek látja ôket.
– Én – hörögte. – Én…

25
Várt még néhány pillanatot, mielôtt próbát tett volna harmadik szemével, és fellélegzett, mikor
mindent rendben talált. Csendes diadalt érzett, melytôl sem isten, sem ember nem foszthatta meg
többé… azután meghallotta a közeledô szirénabömbölést, és megértette, hogy nem várhat tovább.
Åtbotladozott a négyesbe, melynek levegôjében még mindig lôporszag érzôdött. Letérdelt Roslau
mellé, kitapintotta a pulzust a nyakán; igyekezett nem észrevenni a falon elmázolt vért, a viaszos
arcokban sötétlô, üveges szemeket. Összerezzent, mikor az asztalon felberregett a vatuszi tiszt
özönvíz elôtti rádiótelefonja: ez megint eszébe juttatta, hogy élnek még emberek a földön, és hogy
némelyikük magyarázatot vár majd a történtek után.
Ismét Roslaura koncentrálta figyelmét. Mire sikerült magához térítenie, Piaf már a Regarde les
riches mássalhangzóit ropogtatta, a sziránázó mentôkocsi pedig a Makasa hotel fôbejárata elé
érkezett, fényesen igazolva, hogy az orosz félautomatáknak még az amerikai dollárnál is nagyobb a
meggyôzô erejük errefelé.
– Fônök – nyögte a fiú, mihelyt kitisztult a tekintete. – Hol vagyok? Mi a fene ez a...?
– Katasztrófa. – Newport felegyenesedett. Bármit megadott volna egy felesleges lepedôért vagy
zakóért, de egy vacak törölközôje sem akadt, amivel letakarhatta volna a halottakat. Csak most jutott
az eszébe, hogy az órájára pillantson: alig harminc perc telt el azóta, hogy ôk négyen a vacsora
végeztével szobáikba vonultak. – Megleptek bennünket, kölyök. Elkapták Salongót és a századost, kis
híján téged és engem is. Az üzenet nem túlzott, esetleg csapdának szánták, egyre megy: akció lefújva.
Azonnal el kell tûnnünk.
Roslau körülpillantott, aztán megint a Szalamadrára bámult; képe elárulta, hogy átlátja a helyzetet.
– De hová...?
Newport fülelt. Az emeleti fordulóban futó léptek dobbantak, egy hordágy tartórúdja nagyot koppant
a korlát befelé hajló fáján.
– Minél messzebbre innét – mormolta, és a kezét nyújtotta a fiú felé. – Ami egyszer megtörtént,
megtörténhet újra. Eltûnünk a városból, keresünk egy csendes helyet, és...
– És?
– Kapcsolatba lépünk a Hálózattal. – Newport figyelmét nem kerülte el, milyen súlya van most ennek
a szónak. – Az ilyen illusztris társaságban mindig akad valaki, aki eldönti, hogyan tovább.

A Kegyelem 1995. esztendejének ôszén,

26
 az olaszországi Nápoly külvárosában

A Hotel D'Quisiani balkonján álló, kemény kötésû férfi majd' száznyolcvan centiméter magas volt –
valóságos óriás övéi között. A farzsebében lapuló útlevél Ruiz Molina névre szólt, ismerõsei Mojónak
nevezték. Mojo mint rontás, gonosz varázslat – és nem csak azért, mert fekete szemekkel nézett a
világba.
Az igazi kíméletlenség a lényébõl sütött, de csak azokat riasztotta el a közelébõl, akiket õ maga is
elriasztott volna. Akik kitartottak mellette, pontosan tudták, kicsoda és mivel foglalkozik. Néhányuk
számára az is nyilvánvaló volt, miféle indítékok vezérlik, arról azonban, hogy Nápolyba érkezett, õk
sem tudtak. Ieje sem volt tájékoztatni õket, hisz csak az imént érkezett… és fogalma sem volt, mi
keresnivalója itt.
Ruiz Molina baszk volt, a terrorizmus bölcsôjeként emlegetett Vascondagas tartományban látta meg a
napvilágot. Földijei bombákkal és automata fegyverekkel, kiáltványokkal és aknamunkával küzdöttek
a spanyol kormány ellen; Mojo esztendôkön át töprengett indítékaikon, és végül oda lyukadt ki, hogy
egyszerûen képtelenek békességben élni. Földijei az emberszabású ragadozók ritka fajtájához
tartoztak, ô maga egyetlen apró, ám annál lényegesebb dologban különbözött tôlük: kölyökkorától
fogva jó okra volt szüksége ahhoz, hogy öljön.
Az iskolából hamar kimaradt, az olyan elvont fogalmakkal, mint szabadság, büszkeség és bosszú,
nemigen tudott mit kezdeni. Elvárta, hogy a neki adott parancsokat megokolják – ez népszerûtlenné
tette mind a vele egyivásúak, mind az idôsebbek körében. Szülei gyôzködték egy darabig, aztán
elfordultak tôle. Baszkföldnek nem moralistákra, hanem fanatikusokra volt szüksége: Mojo mássága
eleve meghatározta további sorsát.
Sihederként két ETA küldetésben vett részt. Az elsô alkalommal egy cadizi csendôrt ölt meg, aki
fegyvert emelt rá, majd egy motort kötött el, melytôl, mert ritka darab volt, alig tudtak
megszabadulni. Néhányszor letartóztatták, összeverték, aztán szélnek eresztették: túl ostoba ahhoz,
mondták, hogy igazán veszélyes legyen.
Amibôl kiviláglik, mennyire nem ismerték ôt.
Elôbb egy autómosóban, késôbb egy könyvraktárban dolgozott. Amott a kocsikat és az embereket,
emitt a könyveket figyelte. Az utóbbiakkal jobban boldogult: a könyvek nem büdösítettek az orra alá,
és sosem tettek fel ostoba kérdéseket.
A könyvraktárban töltött idô alatt történt, hogy az ETA megbízottai felkeresték, és a régi idôkrôl
kezdtek beszélni neki. Fél napba telt, mire kiteregették a kártyáikat: azt várták tôle, hogy megöljön
valakit. Egy embert, akit nem ismert, sõt, még csak nem is látott soha. Egy férfit, akinek felesége és

27
két felnõtt lánya volt; egy tojásfejût, aki könyveket meg cikkeket írt, és sem szóval, sem tettel nem
ártott neki.
Nemet mondott, és visszament a könyvei közé. A maga részérôl lezárta az ügyet, az ETA helyi vezetõit
azonban más fából faragták: három napra rá új embereket küldtek hozzá. Bilbaói jöttmenteket, akiket
nem ismert, akik nem ismerték ôt, mégis árulónak pocskondiázták, és az életére törtek.
Mojo átvágta a torkukat, aztán lelakatolta a raktárat, és északnak, Franciaországba indult a hegyeken
át. Az ötödik napon ételt és menedéket kért egy paptól, aki befogadta… de miután megismerte
történetét, arcul köpte, és visszaûzte az éjszakai fagyba. Mojo megértette, hogy minderre azért került
sor, mert megtagadta, hogy elpusztítson valakit, aki különb ember – és minden bizonnyal különb
hazafi – nála. A történtek jelentôségét jóval késôbb, a sugallatok egyikének hatására ismerte fel: ez
volt a pillanat, mikor végérvényesen hátat fordított övéinek.
Sugallat vezette Nápolyba is, melyet nem szeretett, mert halszagú sikátoraival, fakókék egével és ódon
köveivel az otthonára emlékeztette. Nem rajongott többé az otthonáért, megtagadta az istenével
együtt: igazán nem a Mindenhatón múlt, hogy átvészelte a Pireneusok késô ôszi viharait. Mire átlépte
a határt, hitehagyottá vált. Ez volt az egyetlen bûn, melyet készséggel beismert volna… ám ezért nem
nevezték árulónak, és meggyóntatni sem próbálta többé senki.
Franciaországban új munkát talált: egy temetô ôrzését bízták rá az Armagnac tartománybéli
Cazéresben. Nem voltak kutyái, mint más temetôôröknek, nem tartott puskát, a környék cigányai
mégsem ugráltak át többé a kerítésen, hogy összegyûjtsék a friss csokrokat, letördeljék a sárga- meg
vörösréz kereszteket – elég volt a rácsok túlfelérôl a szemébe nézniük, hogy mindent megértsenek.
– Elégedett vagyok magával – mondta a polgármester május ötödikén, miután koszorút helyezett a
Grande Armee-emlékmûre, mely egy halódó gránátost ábrázolt. Mojo csak bólintott; nem volt mit
mondania. Ideje a kelleténél lassabban telt Cazéresben, és hiányoztak a könyvei is. Kikölcsönzött
párat a városházáról, de nem túl gyakran: nem szenvedhette, ha kérnie kell.
Ritkán mutatkozott könyvvel a kezében, a Riumes-i abbé azonban megláthatta nála valamelyiket,
mert egy nyári napon felkereste, elbeszélgetett vele, és a rákövetkezô héten – anélkül, hogy Mojónak
kérnie kellett volna – új könyveket hozott. Aztán megint és megint; nyár végére Mojo már-már régi
munkahelyén érezte magát. A könyvek némelyikét, fôként a viharvertebbeket, különösen érdekesnek
találta. Ismert dolgokról szóltak, de valahogy másképp, mintha szerzôik más oldalról tekintettek
volna egy sor régi igazságra. Amikor Mojo errôl kérdezte, az abbé mosolygott, és azzal köszönt el,
hogy hamarosan bemutatja egy nálánál tanultabb embernek, aki mindent megválaszol, és minden
kétségét eloszlatja majd.
Egy szeptemberi reggelen, Mojo ritka szabadnapjainak egyikén kocsiba ültek, és északkeletnek
mentek, egészen Montaubanig. Az abbé egy múlt századi chateau felhajtóján parkolt le, ahol egyenes

28
derekú, sûrû szemöldökû öregember várt rájuk. Gouzon tábornokként mutatkozott be: ô lett Mojo
elsô barátja francia földön, és ô lett az, aki utóbb a Mester igazságára nyitotta a szemét.
Az azóta eltelt tizenkét esztendôben Mojo egész lényével tisztelte és szolgálta a Mestert. A Mester
könyörületesebb és igazságosabb volt hozzá a Mindenhatónál, felkentjei pedig gondot fordítottak rá,
hogy minden rendelését megokolják. A Mester célt és értelmet adott Mojo életének, hozzásegítette,
hogy számkivetett senkibôl ismét egy közösség tagjává váljon. Hasznos és megbecsült személlyé, akire
– ezt is a sugallatok közölték – fontos szerep vár majd az új rend világában.
Montaubantól Nápolyig már egyenes út vezetett, állomásai közt azonban kevés olyan akadt, amelyre
Mojo szívesen emlékezett. A Mester ökle volt, egy a testvériség ítéletvégrehajtói közül, akik a Föld
minden zugába eljuttatták az Õ hatalmának üzenetét.
– A harc régóta dúl, és sokáig tart még, Ruiz – magyarázta Gouzon tábornok, aki azon fáradozott,
hogy szellemileg is felkészítse Mojót a majdani nagy feladatokra. – Ellenség vesz körül bennünket; az
új világot kevesen, nagyon kevesen fogják meglátni közülünk. A Mester képes rá, hogy
meghosszabbítsa a kiválasztottak életét, máskor, ha úgy látja jónak, a régi dicsôség részeseivé teszi
ôket; hogy melyik adományt szerzed meg, csak rajtad áll.
Mojo elmosolyodott. Jó szívvel gondolt a tábornokra, aki sosem hazudott neki: ôt a tisztánlátáson
kívül rendkívüli egyenességgel áldotta meg a Mester. Bízott benne, hogy tanítványa a kiválasztottak
közé kerül, és mikor a nagy esemény bekövetkezett, tovább támogatta tanácsaival. Az adomány
különleges volt, újabban sok kellemetlenséggel járt, de Gouzon biztosította a fiatalabb férfit, hogy a
végeredmény bôven megéri a fáradtságot.
Ruiz Molinának az a megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy testébe fogadhatta a testvériség egy rég
elhalt tagjának szellemét. Egy sok évszázada elporladt hôsét, aki istápolta és védelmezte a Mester
hitét, és akinek talán épp meggyôzôdése miatt kellett pusztulnia – sorsáról biztosat csak a szertartást
végzô tisztelendôk mondhattak volna, ám ôket kötelezte némasági fogadalmuk. A hagyomány úgy
kívánta, hogy a befogadó a maga erejébôl ismerje meg a befogadottat; hatalmát és befolyását csak így
remélhette megsokszorozni és kiteljesíteni. Úgy rendeltetett, hogy az együtt töltött esztendôk során
eggyé váljanak, és ha idejük kitelik, minden tudásukkal, tapasztalatukkal az utánuk jövôket
szolgálják… miután újabb századokig szunnyadtak anyagtalanul valamely titkos szentély
kazamatáiban.
Mojo három éve hordozta a lélekcsírát, ám jelenlétének terhét csak az elmúlt másfél esztendôben
kezdte megtapasztalni.
Eleinte álmok jöttek; véres és izgató álmok, egy szenvedélyes férfi életének eltemetett emlékei. Mojo
embereket ölt, asszonyokat ölelt, reggelenként nem egyszer ébredt átnedvesedett lepedôn, szégyenét
azonban hamar legyûrte a kíváncsiság, és nem folyamodott a tábornok javallotta patikaszerekhez. Az

29
álmok ideje hat hónapig tartott – ez alatt nem tudott meg mást a benne lakozóról, mint hogy pompás
kardforgató és mohó szeretô volt, akinek bölcsôjét a keresztény középkorban, valahol a Földközi-
tenger mellékén ringatták.
Ezután következtek a sugallatok, melyek a legváratlanabb helyzetekben törtek rá, és olykor egészen
összezavarták a déja vu érzésével. Ebben a periódusban – Gouzon tanácsára – nem vállalt munkát,
minden energiáját benyomásainak rendszerezésére fordította. Egész füzeteket körmölt tele szavakkal,
mondat- vagy idézettöredékekkel, melyek közt utóbb ritkán talált két azonos nyelvût. Annyi azért
nyilvánvalóvá vált, hogy a befogadott jártas volt a latin grammatikában, ám franciául, spanyolul,
olaszul és törökül hasonló természetességgel írt. Mojo mind gyakrabban lapozgatott
történelemkönyveket, ízlelgette a hírességek, hatalmasságok nevét, hátha azok megmozdítanak benne
valamit, hiába. A szellem nem látta elérkezettnek az idôt, hogy megnyilatkozzék, esetleg újabb
tettekre, a kiemelkedettség bizonyítékaira várt.
A legaggasztóbb tünetek '94 tavasza óta jelentkeztek: Mojo vissza-visszatérô késztetést érzett, hogy
útra keljen. Az esztendô folyamán végigjárta Portugália, Spanyolország és Franciaország partvidékét,
ráadásnak a nagyobb városokat Lisszabontól Avignonig. Céltalanul kóborolt a históriai jelentôségû
porfészkek utcáin, többnyire a maga feje után, de az is elôfordult, hogy néhány perc vagy óra kiesett
az életébôl; ilyen alkalmakkor jókora távolságban rezzent fel onnét, ahová igyekezett, és az odavezetô
út egyetlen lépésérôl sem tudott számot adni. A rohamok, ahogy magában nevezte ôket, olykor a
volán mellett vették elô – így történhetett, hogy bár kocsival érkezett Nápolyba, fogalma sem volt
arról, melyik irányból közelített a városhoz, ahogyan arról sem, miért épp a csúf, modernista stílusú
Hotel D'Quisianit választotta lakhelyéül. Az utolsó állomás, melyre emlékezett, az Appenninek
délnyugati lejtôjére épült Aquila volt, majdnem pontosan egyforma távolságra Rómától és Nápolytól.
Ezen az ôszön a jelek szerint Itália városai kerültek sorra – Mojo emelt fôvel viselte a csapást, és csak
azt remélte, hogy a túra nem az Adria túlpartján folytatódik majd.
Ott állt a balkonon, le-lepillantott a Mergellina tetôrengetegére. Tiszta idô volt, turistáknak való,
mikor az ember szabad szemmel a Vezúv árnyékában kuporgó falvakig láthat. Torre del Greco, a régi
kikötô indigószín sáv volt a horizonton, túlnan már éledeztek a Capo Posilipo fényei. A hold magasan
állt az égen, korongja ragyás vénemberarc – Mojo szerette, mert éppúgy értett titkai palástolásához,
mint ő. Már napi sétája közben elhatározta, hogy végignézi fogyatkozását, és tószttal köszönti
visszatértét; úgy tûnt, ez ellen a benne lakozó-növekvô csírának sincs kifogása.
Diszkrét kopogtatás hallatszott az ajtó felôl. Mojo, aki jó húsz perce várta a szobapincért, visszatért a
nappaliba, és a cipôje után nézett. Ha tehette, nem viselt sem zoknit, sem lábbelit: használt a
magabiztosságának, hogy tíz ujjal kapaszkodhat a földbe. Tartott a botlásoktól, minden botlástól; a
Mester szemében az efféle gyengeség már-már véteknek számított.

30
Ajtót nyitott, és rámosolygott a fehér kabátos fickóra - remélte, a mosoly megfelelôképp ellensúlyozza
pillantása hidegét. Nem szólt, csak intett, hová kerüljön a jegesvödör. Szeme sarkából követte a
pincér útját a kanapé melletti asztalig, aztán vissza; nagyot kortyolt az alkonyi levegôbôl, és
elsimította tenyerében a készen tartott ezerlírást. Idegesítették a köznapi szertartások, de az évek
múltával mind jobban boldogult velük. Biccentett, ahogy a macskazabáló a kezét nyújtotta a
borravalóért.
A bal kezét.
– Gracias – szólt rekedten a pincér, de nem ez szólaltatta meg Mojo agyában a vészcsengôket, hanem
a kéz. A fehér kabátos bal kéz, mely nem úgy festett, ahogy festenie kellett volna. A körmök, bár
látható igyekezettel sikálták tisztára ôket, vaskosak és töredezettek voltak, mintha az ujjak, melyekhez
tartoztak, keményebb munkához szoktak volna. A felfelé nézô tenyér a maga nyelvén beszélt
Mojóhoz, sôt, szinte kiáltott hozzá. Üzenete a veszély üzenete volt, és még merevebbé tette a baszk
amúgy is vérfagyasztó mosolyát.
– Prego – suttogta.
A mozdulatok mintha lelassultak volna: érdeklôdve figyelte, ahogy a fickó jobbja, benne a
hangtompítós pisztollal, elôkerül a háta mögül. Holdfény csillant az emelkedô fémcsövön, aztán újra,
ahogy Mojo jobb ökle gyilkos erejû ütést mért a "pincér" gégefôjére. Jelentéktelen szisszenés
hallatszott, a kanapé egyik sarkán égett peremû lyuk sötétlett. Mojo sebesen mozgott: maga felé
rántotta az ernyedt testet, megszerezte a fegyvert, és terhét pajzsként használva fordult az ajtó felé.
Csend. A nappali levegôjében lôporfüst szállongott, a függönyöket rezgetô szél idáig sodorta a
Mergellina sikátoraiban gyülekezô utcakölykök zsivalyát.
Mojo oldalt lépett, és a szônyegre fektette a tetemet. Olyan volt ebben a pillanatban, akár egy igazi
ragadozó: orrlyukai kitágultak, füle a neszeket leste. A szemközti lakosztályban tanyázó úrifiú a
kurvájával pörölt, a folyosóvégi lift mechanikája csikorogva tiltakozott a városnézésrôl visszatérôk
túlsúlya ellen. Mojo kirántotta az asztalkendôt a jegesvödör alól, körültekerte vele pisztolyt markoló
jobbját, és az ajtóhoz osont.
– Prego – ismételte fennhangon, aztán lenyomta a kilincset, és kilépett a folyosóra. Világos inge
egészen fehérnek tûnhetett a lámpafényben, mert a pár lépésnyire várakozó második álpincér nem
emelt rá fegyvert; csak a pillantása tükrözött értetlenséget, ahogy a gyomrába-mellébe csapódó
golyók a falhoz vágták. Mojo megállt fölötte, és higgadt precizitással a jobb szemébe lôtt. Az
asztalkendô csôtorkolat felôli széle kokszként feketéllett, a kézen azonban a leggondosabb szakértôi
vizsgálat sem mutatott volna ki lôpornyomokat.
Mojo féltérdre ereszkedett újabb áldozata mellett. Megszerezte a második fegyvert a két teli tárral,
átkutatta a halott zsebeit, de semmit sem talált bennük. Épp a hangtompítót cserélte ki a még

31
használatlanra, mikor balja felôl kivágódott az úrifiú ajtaja, és egy lány viharzott ki rajta. Egyenest
Mojóra bámult – az elé táruló látvány úgy megdöbbentette, hogy arcára fagyott a sértett kifejezés.
– Hola – üdvözölte Mojo mély torokhangon, és kiterjesztette rá szellemének hatalmát.
A lány nem mozdult, nem sikoltott. Kiengedte tüdejébôl a levegôt, elernyesztette izmait, azután
lassan, tétován elmosolyodott. Hosszú lába volt és világos, majdnem szürke szeme, csak hajszíne
árulkodott déli származásról. Mojónak jó okra, nagyon jó okra lett volna szüksége ahhoz, hogy
megölje, és mert a lány sorsa a menekülési terv szempontjából közömbösnek rémlett, úgy döntött,
megkíméli az életét. Simított rajta még egyet, hogy felejtsen, mielôtt továbbküldte a lift felé. Egy
hosszú séta a belvárosi kirakatok elôtt bizonyára jót tesz majd neki – a vakációban úgysem telhet már
sok öröme.
Megvárta, míg a lány eltûnik, aztán bekopogott az úrifiúhoz.
– Puta! – köpte a szót a fickó, ahogy nagy lendülettel ajtót nyitott. Legombolt gallérú sportinget
viselt, és annyira biztos volt a dolgában, hogy Mojo háromszor is állon vághatta volna, mire átlátta a
helyzetet. Szóra nyitotta a száját, aztán a szoba közepéig repült egy gyors könyökütéstôl.
Keményebbnek bizonyult annál, amilyennek látszott, mert csak a harmadik rúgás után mondott le
arról, hogy feltápászkodjék; nyögött egy darabig, aztán elcsendesedett.
Mojo most már sietett. Bevonszolta a folyosóról a második álpincér testét, aztán visszatért a maga
lakosztályába az elsôért. Holmiját hátrahagyta, csak a cipôjét húzta fel; úgy döntött, utiruhának
megteszi akármelyik a ficsúr zakói közül. Nem zárta be az ajtót, csak behúzta: amit tenni készült, nem
tartozott a zajos tevékenységek közé.
A szétdúlt ágy melletti éjjeliszekrényen egy üveg konyakot talált. Egy keveset a nyöszörgô kölyökbe
diktált belôle, a többit szétlocsolta a szobában. Friss lepedôt kerített, hogy beborítsa vele a szerelmi
csatározás nyomait, elsô áldozatát a rögtönzött ravatalra lökte, és félbe tört díszgyertyákkal rakta
körül. A legtöbbet azzal veszôdött, hogy megfelelô vágószerszámot kerítsen: a ficsúr nem tartozott
azok közé, akik svájci bicskával a zsebükben indulnak világhódító útjukra. Végül talált egy készletet a
teakonyhában; a penge alig volt hosszabb egy arasznál, de a babramunkához épp megfelelt. Mojo
feltépte a kabátot és az inget halott támadója mellén, és a kés hegyével baljós alakzatot metszett a
bôrbe. Ugyanezt az alakzatot – az unalomig ismert pentagrammát – mázolta a falra a folyosón megölt
fajankó vérével, aztán hátralépett, és komor elégedettséggel szemlélte mûvét.
A szoba épp olyan volt, akár egy olcsó horrorfilm díszlete, akadt benne minden, amit rendôr, firkász
és kukkoló látni szeret: mécsfény, áldozat, sátánista elkövetô. Napok, hetek telnek el, mire
kibányásszák és elemzik a halált okozó golyókat, mire tisztázzák a helyzetet – a ficsúr apjának
ügyvédei addig legalább megdolgoznak a pénzükért. Idôvel körözést adnak majd ki bizonyos Manuel

32
F. Jarés ellen, aki a szomszédos lakosztályban szállt meg, ám addigra ô, Mojo - farzsebében a Ruiz
Molina névre szóló útlevéllel -, már messze jár.
Talán azt is sikerül kiderítenie, mi a fene ez az egész.
Talán.
Búcsúpillantást vetett az eszméletlen kölyökre, kiemelte a szekrénybôl a legszürkébb zakót,
belecsavarta a pisztolyokat, és lefelé indult.
Egyetlen szempár sem fordult feléje. Senki nem állta útját, ahogy a rosszul világított elôcsarnokon
átvágva a recepciós pulthoz lépett. Leadta a kártyáját, és odaintette az ügyeletes senkiházit, akinek
tiszte a garázsban hagyott autók felhozatala volt – a fickó széles vigyorral vette át a kulcsot meg a
szobapincéren megspórolt ezrest, mielôtt eliramodott.
– Városnézôbe, Signor Jarés? – érdeklôdött a pörsenéses arcú, lenyalt hajú, concierge. – Nem fogja
megbánni: a mi Nápolyunk napszállta után a leggyönyörûbb. Ajánlhatok esetleg...
– Köszönöm – mondta Mojo, és egy olyan ember lépteivel haladt tovább a kijárat felé, mint aki azt
sem tudja, mi fán terem a sietség.
Idôközben csaknem teljesen besötétedett, a hold és az utcalámpák ragyogása azonban elsápasztotta a
csillagokat. Mojo nekivágott a lépcsônek, és mikor a mélygarázsban történt robbanás moraja a füléig
jutott, lemeszelt egyet a járda mellett araszoló taxik közül. Önuralma gyengült, düh fojtogatta: majd
mindennél jobban szerette Citroenjét mely sok ezer kilométeren át suhant vele simán és készségesen.
– A kikötôbe – mondta a taxisnak olaszul, aztán hátradôlt a bagótól szagló mûvelúr ülésen. Oldalt és
hátul csak most kezdôdött a sikoltozás. A magasból tetôcserepek és stukkótöredékek hullottak, a
Hotel D'Quisiani mélygarázs-gyomra kátrányos füstöt okádott.
– Mafiosi – dünnyögte a taxis, akinek arca maszkként sárgállott a visszapillantóban.
Mojo bólintott, noha korántsem volt olyan biztos a dolgában, mint õ. Valami forrót és súlyosat érzett
a gyomrában. Talán félelem volt; sosem idôztek eleget együtt ahhoz, hogy kiismerjék egymást.
Lejjebb engedte az ablakot, és hagyta, hogy arcán végigvágjon a szél. Még mindig dühítette, ami a
kocsijával történt. Csak az vigasztalta, hogy a kikötôben minden második csempész francia pezsgôt
árul, a patrról pedig – ha a lapoknak hinni lehet – remekül látszik majd a holdfogyatkozás.

33
 4

A fogyatkozás éjjelén,
Kigaitól északkeletre

Miután az egészségügyieket egy karton cigarettával és némi dollárral az útfélen marasztották, a

Hálózat ügynökei a végkimerülésig hajszolták a mentôautót. Hajnalig zötykölôdtek a kátyúkkal
szabdalt erdei ösvényeken, hogy minél messzebb kerüljenek a fôvárostól: tartottak tôle, hogy az
Egységpárt fegyveresei, akik mostanra nyilván századosuk nyomára akadtak, helytelen következtetést
vonnak le a történtekbôl. Bûnrészességük bizonyíthatatlan volt, ám Ruanda még békeidôben sem
tartozott azok közé az országok közé, ahol szívesen vállalták volna az eljárás kockázatát.
Newport tudta, hogy korábbi szövetségeseik a legjobb esetben gyávának és hitszegônek tartják ôket…
ezen a tájon pedig kevesebb is elég a halálos ítélethez. Fontolgatta egy darabig, hogy a vatuszi
frakciók egyikének védelmét kéri, de mert a történtek után egyetlen helybéliben sem bízhatott, utóbb
mégis a visszavonulást választotta. Átengedte a volánt Roslaunak, és igyekezett összeszedni magát –
legalább annyira, hogy éteri kapcsolatba léphessen a Létezôk valamelyikével.
A Létezôk – a Hálózat jelenének beavatottjai – a szervezet legnépesebb rétegét alkották. Bár minden
valaha élt Létezô nyomot hagyott a szervezet kollektív emlékezetében, csupán minden ezrediknek
sikerült személyiségét halálakor éteri alapra áthelyeznie. E kiválasztottak (a mágiahasználó zsargon
Eltávozottaknak nevezte ôket) csak más kiválasztottak elôtt mutatkoztak meg. Hogy miféle
kockázatot jelent a velük való kapcsolatteremtés, kevesen tudták Newportnál jobban. Két esztendeje,
a Két Hold-krízis idején rákényszerült, hogy konfluenciába lépjen egyikükkel, és noha célját végül
sikerült elérnie, a mai napig megborzongatta az emlék. Az efféle mutatványokhoz rendkívüli
önuralomra, kivételes adottságú elmére volt szükség - a segélykéréshez megtette némi összpontosítás
is.
A futómû vibrálása, a kocsiszekrény dülöngélése közepette a Szalamandra lassanként függetlenítette
magát a külvilág neszeitôl. Alámerült a kozmikus fehér zaj örvényébe, az átmeneti stációba, ahonnét
az Örökkévalóság minden pillanatához vezetett járható út. Szelleme maradék erejét a hívásra
összpontosította, és kisugározta a sokszorosan görbült tér egy pontja felé, azután várt. Várta, hogy a
Mare Aeternum hajósai, a Hálózat Közbenjárói felfogják, szavakká alakítva továbbítsák kérését, s
hogy a messzeségbôl ugyanezen csatornákon át válasz érkezzen. Lassan sodródott a szubjektív idôt

34
jelképezô X-tengely mentén a jövô felé; a holnapba, mely minden szívdobbanással bizonytalanabbnak
rémlett.
Csend.
Homály, mintha valamely mágikus hurrikán minden fényt kioltott volna a Nagy Folyam partjain.
Newport viszketô ürességet érzett, és egyszerre torkon ragadta a bizonyosság, hogy hiába vár.
Megértette, hogy hívása sosem ért célhoz, esetleg nem volt hová megérkeznie: a közeg, melyet
Hálózatnak ismert, visszhangtalanul nyelte el. Kétségbeesésében síkot váltott, harmadik szeme az
Érinthetetlenek, a legvénebb Létezôk fényét kutatta a mentálóceán végtelenjében, de csak derengést
érzékelt ott, ahol egy nappal elôbb korának szellemóriásai ragyogtak. Dübörgés jutott a füléig - hogy a
hurrikán az, esetleg tulajdon vére zubogása, nem tudta eldönteni. Anélkül, hogy istenigazában
végiggondolta volna a dolgot, ereszkedni próbált az Y-tengely mentén, az Y-tengely azonban
széttöredezett, mintha sosem létezett volna. Ami Tad Newportból a valóság innensô oldalán maradt,
fejjel zuhant a sötétségbe, és...
...és azon kapta magát, hogy rohan.
Rohan a kék, vörös és zöld kandzsi-jelektôl megvilágított éjszakában, a rézsút szakadó
monszunesôben, át a városon, melynek... igen, Macao a neve. Vászoncipôje úgy elnehezült a
nedvességtôl, hogy már-már gipszcsizmának tûnt; ugyanolyannak, amilyet '88-ban... nem, '89-ben
kapott, mikor görkorizás közben az a baleset érte. Akkor is félt, de nem volt ilyen alapos oka rá,
mert... mert...
Mert akkor senki sem hajszolta. Nem kellett végignéznie mindazt, amit most a kiállítóterem mögötti
irodában látott, és nem lihegett a nyomában az ellenség. Akkor pihennie kellett, most nem maradt
más választása, mint a rohanás. Futott, sajgó tüdôvel szívta be az ázott papír, a forró olaj és a
mosodagôz szagát. Személyautók és buszok húztak el mellette. Az óriásplakátok címsorai
összemosódtak a szeme elôtt, a homlokzatok némelyikérôl latin betûs szavak üvöltöttek feléje:
FABRICA DE AGUAS GASOAS, KWONG HUNG TAI FIRECRACKER MANUFACTURING
COMPANY, barokk stukkók, azután csak sikátorok és kockakövek, a Deep Bay világítótornyának
pásztázó reflektora az esôfüggöny mögött. És most? Mi lesz most velem? Ember vagyok, nô vagyok,
és... igen, Sue-Ellen Longnak hívnak. Dr. Kee mellett dolgozom a Morrison-intézet kultúrtörténeti
szekciójában, de valójában... valójában a Hálózat a munkaadónk. A terminálom kódja 55-63-116752,
a fedônevem Faraday. Egy ujjal az orrnyergem felett van egy harmadik szemem, amivel néha érdekes,
máskor ijesztô dolgokat látok. Vic esküdözött, hogy én mozgattam meg azt a lampiont az esküvônk
éjjelén, de azt hiszem, csak azért mondta, hogy örömet szerezzen vele. Nem születtem varázslónak.
Nyelvész vagyok és élnem kell, mert...
Mert meg akarom szülni a gyermekemet.

35
Newport felnyögött a mentôautó utasülésén. Ágak csapkodták a karosszériát, a szélvédôn rovarok
kenôdtek szét, ô azonban csak egymást keresztezô fénysugarakat látott, és rézsút szakadó esôt a Dél-
Kínai-tenger felett. Sue-Ellen Long – Faraday – szemével meredt a rakpart fémbakjain túl szürkéllô
vízre. Faraday tétovázott, de mert közel-távol nem észlelt mozgást, az egyik raktárépület mellé
húzódott. Vállát néma zokogás rázta, tekinte ide-oda rebbent – a Szalamandra ovális arcot, fekete
fürtöket és sárga viharkabátot látott tükrözôdni egy közeli ablak üvegén. Kívánta, bár
megnyugtathatná a lányt, de semmit nem tehetett érte: a kapcsolat egyoldalúnak bizonyult, Newport
még abban sem lehetett biztos, hogy a jelenet nem tíz, vagy épp harminc esztendôs-e.
Konokul próbálta felidézni a látómezejében elvillant kocsik típusát, de még a formájukkal sem
boldogult. Az idegen emlékezetben tátongó réseket émelyítô fehér zaj töltötte ki, az égzengés
lehetetlenné tette az összpontosítást - mármint az ô számára, mert Faraday, a halálra rémült, bôrig
ázott Faraday, talán mert mindannyiuknál több vesztenivalója akadt, valahogy leadta a Hálózat
általános hívójelét. Mentális sikolya szívbe markoló volt, és nem is maradt olyan visszhangtalan, mint
Newporté: a kapcsolat hirtelen kétoldalúvá vált, tudatuk a sok ezer kilométeres szakadékot áthidalva
megérintette egymást.
"Ki vagy? Ki vagy?"
"Montmorency" üzente a férfi, aki a történtek után semmit nem szándékozott a véletlenre bízni.
"Barát."
"Látsz engem? Hallasz engem?"
"Érzékellek. Próbálj megnyugodni, és mondd az évszámot!
A lány zihált. Bal keze a sárga viharkabát zipzárjával babrált; Newport döbbenten látta, hogy a
tenyerében összegyült víz vörösre válik.
"Megsebesültél?"
Faraday az égre nézett, arcát jeges tûk gyanánt döfködték az esôcseppek.
"Megölték ôket, Montmorency. Mindenkit megöltek."
"Mikor?"
"Ma este."
"Az évszámot mondd!"
"Kilencvenöt." A lány ébersége alábbhagyott: nyilvánvalóan ereje végén járt már. "Mindenki halott.
Ránk törték az ajtót. Automata fegyvereket használtak. Mi ez az egész, Montmorency? Mi történt a
Hálózattal?"
Newport eltûnôdött, aztán úgy döntött, az igazat feleli:
"Fogalmam sincs."
"Értem jönnél?" szipogott Faraday. "Kérlek! Nem maradt senki, akit megkérhetnék rá."

36
"Afrikában vagyok."
"Ó, istenem..."
"Figyelj" próbálta felrázni Newport. "Ha észnél maradsz, megúszhatod. Biztosra veszem, hogy ez az
egész csak átmeneti zavar: érzem odakint a Megtartókat és az Érinthetetleneket. Nagyot ütöttek
rajtunk, de ahogy mi átvészeltük a dolgot, átvészelhették mások is. Keresni fogjuk egymást.
Találkozunk. Egy nap sem kell, hogy a szövedék újra összeálljon. Rejtôzz el addig, oké? Szólok rólad a
többieknek, amint tehetem."
"Ne hagyj itt!"
"Rendben" sóhajtott Newport. "Amúgy sincs hová mennem."
"Hányan maradtatok?"
"Ketten. Én és egy másik fickó, akit Bambinak kéne hívni, de Luthernek nevezi magát."
Faraday gyenge hangon felnevetett.
"Amerikai vagy?"
"Majdnem."
"Hogyan…?"
"A nagyszüleim lengyelek voltak."
A lány összerezzent.
"Az a Montmorency lennél?" suttogta. "Hallottam rólad."
"Igazán?" Newport rádöbbent, hogy Faraday sír; könnyeit – ha azok voltak – ott érezte a saját arcán.
"Scapelli nuncius... nagyon kedvelt téged." A lány igyekezett összeszedni magát. "Azt mondta, a
legeredetibb alak vagy azok közül, akiket az utóbbi húsz évben ismert, és hogy... nagy örömet
szereztél neki a visszatéréseddel."
"A nuncius Macaóban járt? Nem is tudtam, hogy..."
"Velünk volt Dr. Kee irodájában" suttogta Faraday. "Meghalt, azt hiszem."
Newport halántéka zsibbadni kezdett.
"MC...?"
"Nem ismerem a fedônevét" zokogta a lány. "Tegnap este állított be, hogy magához vegye a kutatási
anyagokat. Délelôtt két mûholdspecialistával találkozott, a délutánt a gépeknél töltötte, és...
"MC?" ismételte Newport. "MC halott?
Faraday lassan ingatta a fejét.
"A támadás pillanatában Dr. Kee mellett láttam. Ahogy kifelé jöttem, már a földön feküdt. Jézusom,
Montmorency, mi történik velünk?"
Newport nem válaszolt rögtön. Valami a torkát szorongatta - valami, amire okosabb volt most nem
gondolnia.

37
"Rejtôzz el" javasolta. "Várj reggelig, aztán keress megint: egymást most már biztosan megtaláljuk."
"Terhes vagyok" mondta a lány.
Newport nagyot nyelt.
"Tudom."
"Gondolsz majd ránk, ugye?"
"Kihozlak benneteket onnét" üzente a férfi. "Ígérem."
"Egy pillanat…" Faraday elôrehajolt, a szemét erôltette, és Newport vele együtt bizonytalan körvonalú
alakokat vélt látni az esôfüggöny túloldalán. "Ezek mintha...
"Fuss!" sugallta Newport, és nem kellett kétszer mondania: a lány elrugaszkodott a faltól, és a
raktárépületet megkerülve belevetette magát a sötétségbe. A férfi csak az országúti ívlámpák sorának
közeledtekor döbbent rá, milyen gyorsan mozog, és beleszédült Faraday rémületébe a kétszer négy
sávon száguldozó kamionok láttán. A lány zihálva pillantott hátra, majd a tehetetlen düh sikolyát
hallatva megint nekiiramodott, tíz körömmel kapaszkodott felfelé az útját álló drótkerítésen.
"Vigyázz!"
Newportot reflektorfény vakította el, ahogy Faraday a sárba hemperedett a kerítés autópálya felôli
oldalán. Éles fájdalmat érzett az oldalában; a lány nyilván egy kô sebezte meg, de nem volt érkezése
ezzel foglalkozni, mert az üldözôk mind közelebb értek: kettejük sziluettje máris kirajzolódott a
zajcsillapító töltés tetején. Newport nem hallott lövéseket; a motorzúgás majd' megsüketítette, szíve
bolondul vert, ahogy Faraday futásnak eredt a leállósáv hosszában. Egy közeli felüljáróhoz igyekezett,
a pilonok árnyékában remélt egérutat nyerni, de nem jutott el odáig: iszonytató erô kapta hátba, és
Newporttal együtt a vízelvezetô árkon túlra, a lucskos fûbe taszította...
Egy zökkenéssel minden kihunyt: a Szalamandra arra eszmélt, hogy fejét a mentôautó oldalablakába
veri. Balján göttingeni visszafogottsággal Roslau szitkozódott. Az önindítót köhögtette, majd elunta a
próbálkozást, és kitárta az ajtót a maga oldalán.
– Vége – dünnyögte. – Pedig nagyon ügyeltem a vízhőmérsékletre meg az olajnyomásra. Talán követ
kapott a hűtő, vagy a rázkódástól oldódott le egy szorítóbilincs. Az a feneség az átégett
hengerfejpakolással, hogy csak gyári készlettel javítható, a legközelebbi alkatrészlerakat pedig... –
körülpillantott az afrikai éjben – ...úgy ötezer kilométer, ha nem tévedek.
Newport zúgó fejjel, sajgó tagokkal állt meg mellette. Valószínûtlennek érezte, hogy él, aztán eszébe
jutott, amit MC-rôl meg a többiekrôl hallott, és egyszeriben mintha minden maradék ereje elillant
volna.
– Rossz hírek? – firtatta Roslau. Már felnyitotta a motorháztetôt, és rongyba bugyolált baljával
kereste a blokkon a forró pontokat. Newport nem tudta, mit feleljen neki; a fiú elkedvetlenítése felért
volna egy elôre megfontolt szándékú emberöléssel.

38
– Rosszak – mondta végül. – Késôbb beszélünk róla. – Felpillantott a tépett felhôk közt vitorlázó
holdra, és azon tûnôdött, mihez fogjon legközelebb. A fôvárosban szerzett térkép északra és
északnyugatra áthatolhatatlan rengeteget jelzett. Ha azon át indulnak a határ felé, a veszedelmek egy
részét elkerülik – a milicistáknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a nyomukba szegôdjenek –,
az igazi ellenséggel azonban változatlanul számolniuk kell. Beleborzongott a gondolatba, milyen
sorsra juthatnak a Hálózat segítsége nélkül, és a sejtelembe, hogy az ôket ért csapás egy nagyobb
katasztrófa nyitánya csupán. Egy katasztrófáé, mely egész világukat romlásba döntheti.
– Benzin – vetette oda a motorral bíbelôdô kölyöknek, aztán hátrafelé indult, hogy hátizsákokat
eszkábáljon, és menetfelszerelést állítson össze szegényes készleteikbôl.

A fogyatkozás éjjelén,
a Nápoly melletti San Domenicóban

A Változások Õre a konyhaasztalra borult, mint akit ültében nyomott el az álom, de nem ôrködött
többé semmi felett: hátán ökölnyi lyukakat téptek egy közepes kaliberû pisztoly lövedékei.
Mojót hatodik érzéke vezetett idáig, miután a hold újból felragyogott a tenger felett. A helyszínt
végigjárva még két áldozatra lelt: egyikük a Változások Õrének párja és médiuma volt, a másik a
padlásszobát bérlô kívülálló. Az ellenség órákkal korábban elhagyta a házat – Mojo becslése szerint
nem sokkal azután, hogy õ maga taxiba szállt a Hotel D'Quisiani elôtt.
Próbát tett a sütõben hagyott rakott tésztával, de ehetetlennek találta. A pörkös ízét a Változások
Õrének savanyú borával öblítette le, aztán gondolkodni próbált. Ösztönei azt súgták, nincs mitôl
tartania: bármi zajlik ma éjjel odakint, az õ harca – akár az ittenieké – már véget ért.
Kigöngyölte a zakóból a zsákmányolt pisztolyokat. Kiválasztotta a jobbikat, és a használatlan
hangtompítóval meg a tárakkal együtt az asztal jobb oldalára tolta. Balra kerültek a kocsi papírjai, a
teleírt jegyzetlapok és azok az apróságok, melyeket a lélekcsíra sugallatára gyûjtött a nyár folyamán;
ezektôl mindenképp szabadulni akart, nehogy fogságba kerülve az árulói legyenek.
Bár a módot és az idôzítést különösnek találta, nem zárhatta ki, hogy a Hálózat áll a támadások
mögött: Gouzon tábornok emlékezett hasonló rajtaütésekre a régi idôkbôl. Mojót csak az apróságok
zavarták – az, ami a szálloda garázsában és a Változások Õrének padlásszobájában történt. A Hálózat

39
urai idegenkednek a fölös vérontástól, ezért harcosaikat is, célpontjaikat is sokkal körültekintõbben
választja meg.
Mojo vágott egy karéj kenyeret, és rápakolta a tûzhelyen talált sült paprika maradékát. Ráérôsen
evett, gondolatai egészen másutt jártak. Sem az alkalmazott, sem a bérlô meggyilkolása nem illett a
képbe. Emellett a Hálózat ügynökei értik a dolgukat, jobban azoknál, akik Mojót és a Változások Õrét
– és ki tudja, ki mindenkit még – az este folyamán felkeresték. Az ál-pincérek mûkedvelôk voltak, a
Változások Õrének gyilkosai pedig mintha rettegtek volna: megfontolt ember nem pazarol négy
golyót egy ártalmatlan vénasszonyra. Aki ilyesmit tesz, gyûlöl vagy fél; a legvalószínûbben azért, mert
nem tudja, mire számítson.
Mojo lenyelte az utolsó falatot, és újabb pohár borral öblítette le. Meg sem kísérelt a Hálózat
ügynökeinek fejével gondolkodni: azt tekintette át, amit az ellenség helyében ô érzett volna.
Sokan vagyunk. Feladatot kaptunk. Jó ideje figyeljük már a célpontok mozgását, de nem a
szellemünkkel, csak a szemünkkel. Tudjuk, milyen fontos, hogy sikerrel járjunk, ezért percre
pontosan eltervezünk mindent. És szorongunk. Szorongunk, mert a feladat túl fontos, túl veszélyes;
azok közül, akikre vadászunk, sokan erôsebbek nálunk. Némelyikrôl lerí, mire képes, némelyikrôl
nem. Ha a közelükbe férkôztünk, gyorsan kell cselekednünk, mielôtt...
Mielôtt használni kezdik a képességeiket.
Mielôtt a lelkünkhöz férnek, és elkárhozunk.
Mojo a Változások Õrére bámult, de az emeleti szobákban heverô testeket látta maga elôtt. A médium
öt, a kívülálló hat golyót kapott: nyilván mert férfi létükre veszedelmesnek látszottak. A médium
hajlott kora ellenére is tiszteletet parancsoló figura volt, a kívülálló pedig – egy festô, akinek
elméjébôl pályafutása végén több jutott vásznaira, mint szerette volna – õsz szakállával és lángoló
szemével kétségtelenül jobban emlékeztetett a Változások Õrére, mint a Változások Õre maga. Mojo a
hátrahagyott nyomokra, az eltolt bútorokra, a földre sodort tárgyakra gondolt, és erôlködnie sem
kellett, hogy felidézze a gyilkosok kapkodását, a szûkölô rettegést, mellyel prédáik ellen fordultak.
Nem ismerték ôket, semmit sem vettek észre a lényegbôl... és ami fontosabb, nem vittek magukkal
egyetlen fontos tárgyat sem.
A férfi feltápászkodott, kiterjesztette tudatát, és megint az emeletre indult.
Amit keresett, a padlásszoba falában, dísztelen vaskazettába zárva találta meg: a Változások Õrének
még arra is gondja volt, hogy egy aktív és excentrikus elmével leplezze kisugárzásait. Mojo a helyzet
és a szertartás komolyságához illô áhitattal szabadította ki a fekete kelmébôl a tût és a tôrt.
Kiszabadította, mert a bennük lakozó princípium a maga módján épp olyan eleven volt, mint ô.
Amint hozzájuk ért, tüstént megérezte a lüktetést, mintha szív vert volna a fémben. Felsóhajtott, apró
vágást ejtett alkarján a tôr hegyével, majd – mert alapos ember volt – megízleltette vérét a tûvel is. Az

40
ereklyét készítô hatalomnak most már nem lehettek kétségei kiléte felôl, és nem lehetett kétséges az
sem, hogy a szertartás sikeres lesz: épp az efféle helyzetekre gondolva alkották meg az ôsidôkben.
Mojo visszatért a földszintre, ingujjra vetkôzött, elvégezte a legegyszerûbb tisztító rítust, majd odébb
csúsztatta az asztallapon a Változások Õrének merev kezeit. Két pentagrammát karcolt a fába a tûvel,
és az ujjak hegyét némi veszôdséggel az ötszögek csúcsai fölé helyezte. Tétovázott egy darabig, hová
döfje a tôrt, majd a tradicionális megoldás mellett döntött; egyetlen csepp vér sem csordult ki, ahogy
a penge a lapocka alatt a szívig hatolt. Mojo legyûrte borzongását, hátrébb lépett, kapkodva távolított
el mindent az asztalról a maga oldalán, azután leült. Nem tudta, meddig kell várnia: aki a legmélyebb
igazságok forrásában akar megmerítkezni, csak a miérteket firtathatja, a mikort nem.
Várakozott hát, és felsóhajtott, ahogy a pentagrammák csúcsait érintô ujjak megrezzentek. A
Változások Õrének testén remegés futott végig. Szélzúgásra emlékeztetô hang töltötte be a szobát,
ahogy az átlyuggatott tüdô levegôvel telt meg. A pentagrammákat alkotó vonalak felderengtek, a
lidércfény lomhán kúszott egyre feljebb a karokon, a törzsön, mígnem összeolvadt a szívtájékon
támadt ragyogással. A halott hátából kimeredô tôrmarkolat vörösen izzott, és mikor az ôsz fej végül
megemelkedett, Mojo hasonló izzást vélt látni az üveges szemekben is. A vénasszony ajkai résnyire
nyíltak, állán vérpatak csordult végig.
– Beszélj – hördült valaki mély torokhangon. A megcsúfolt testben ütött tanyát, de nem volt azonos
vele, és mintha megalázónak érezte volna, hogy szólnia kell. Mojo az élettelen szemeken át az örök
sötétség birodalmára látott, és félelemmel töltötte el a bizonyosság, hogy egy napon ô is megtér majd
oda.
– Bajban vagyok, Ater Pater – suttogta. – Az életemre törnek. Érzem a veszélyt, de a forrását nem
tudom azonosítani. Azért szólítottalak, hogy világosítsd meg az elmémet; hozzád fordultam, mert
több testvérem búvóhelyét nem ismerem a közelben.
– A testvéreid halottak – közölte a Változások Õrének szájával a Mester. – Rajtad kívül nincs igaz
ember a hegyek innensô oldalán.
Mojo bólintott; számított rá, hogy valami effélét hall majd.
– Kik tették ezt? A korifeusok katonái?
– Nem csak a korifeusok az ellenségeink. Menj... menj a tengeren túlra! Menj Amerikába; a Tüzek
Szítójától minden kérdésedre választ kaphatsz.
Mojo elbizonytalanodott.
– Mi lesz a többiekkel? Mi lesz... Gouzon tábornokkal?
– A tábornok meghalt, nyája szétszóródott. Nem tartozol felelôsséggel értük; a végzet számodra mást
tartogat. Engedelmeskedj, és hatalmas leszel, tétovázz, és elbuksz mindörökre: ez a Mester üzenete.
Mojo halványulni látta a tôrmarkolatot, és jeges ürességet érzett a mellében.

41
– Hol keressem a Tüzek Szítóját? Mirôl ismerem fel?
– A hatalom körében él – sziszegte a hang. – Vár az érkezésedre, és utat mutat majd neked. Indulj, de
ôrizkedj a korifeusoktól: sokan közülük átvészelték a csapást, és a szenvedôk dühével fordulnak majd
ellenünk.
Mojo meghökkent.
– A csapás elérte a korifeusokat is? De hisz a mi ellenségeink...
– Az ellenség – suttogta a vénasszony lekókadó fejjel – új urat szolgál. Indulj! A kiteljesedésig még
sok tennivaló vár rád.
A Változások Õrének teste elernyedt, a pentagrammák fénye kihunyt, és Mojo azon kapta magát,
hogy a tôrmarkolatra mered, mely hidegen csillogott az asztalra boruló vénasszony hátában. Percekig
várt, mielôtt közelebb merészkedett hozzá, aztán kirántotta, megtisztította, és a tûvel együtt a
vaskazettába rejtette megint. Tudta, hogy botorság volna magával cipelnie, de tartott attól is, hogy ha
hátrahagyja, a korifeusok kezére jut. Végül úgy döntött, a tengerbe dobja; majd elôkerül újból, a
Mester akarata szerint.
A házat a hajnal elsô fényénél hagyta el, és a lejtôs mellékutcákon át a mûút felé indult. A községi
templom harangja épp hetet kongatott, mikor sikerült leintenie egy egy Alfasudot, volánja mögött egy
hivatalnoknak látszó negyvenessel.
– Nem bánná, ha arra kérném, vigyen el a reptérig? – kérdezte Mojo, ahogy utiholmiját a hátsó ülésre
dobta.
A hivatalnokforma, mint aki csak most ébredezik, megrázta magát, és elmosolyodott. Érthetetlen
módon rokonszenvesnek találta a merev arcú, fekete szemû férfit, aki mellé zökkenve máris cigaretta
után kutatott a kocsi lomokkal teli kesztyûtartójában.
– Dehogy – dünnyögte, és tüzet adott neki. – Egyáltalán nem.

6
A fogyatkozást követô napon,
a zairei határtól délkeletre

Newport, noha nem rendelkezett tapasztalatokkal az ôserdei táborverés szakterületén, jól választotta
meg pihenôhelyüket – álmát nem is rovar vagy vadállat, hanem egy könnyed érintés zavarta meg.
Mivel nyugovóra térve a lucidus diszciplinák egyikét alkalmazta, egy pillanat alatt magához tért, de
nem tudta azonnal, hol van. Úgy érezte, falak veszik körül, és várta, hogy Sal megmoccanjon mellette

42
az ágyban - aztán, ahogy a vadon neszei utat találtak a tudatáig, teljesen feleszmélt, és felsóhajtott.
Salre gondolt, a nyughatatlan, örökké vibráló Salre, aki a világ túlsó felén – s minden bizonnyal
másvalaki oldalán – keresi a boldogulást, és elhúzta a száját. Sok mindent megéltek, sôt, túléltek ôk
ketten, eleget ahhoz, hogy búcsújuk békés legyen, ez azonban nem tette könnyebbé a dolgot. Newport
tisztában volt vele, hogy aki igazán szeret, annak tudnia kell, hogyan engedjen, olykor mégis
eltûnôdött azon, jól döntöttek-e. Salnek a rivaldafény hiányzott, neki a Hálózat és nagyvilág; az a
nagyvilág, mely kétesztendei kihagyás után megint az elpusztítására tört.
Az érintés – illetve ami korábban érintésnek rémlett – ismétlôdött.
Newport felült. Érezte a testén kiütközött veríték hidegét, nyakában a hirtelen mozdulattól görcsösen
feszült egy izom. A tábortüzet pótló gyorsforraló túloldalán Roslau horkant egyet, de nem riadt fel; a
Szalamandra irigyelte azokat az embereket, akik még a kísértetek óráját is átalusszák.
"Montmorency?" suttogta valaki odabentrôl.
Newport nyelt egyet, és a világosodó keleti horizontra meredt. A kísértetek hivatalos órája rég elmúlt,
a neki jutott jelenés azonban nyilván nem tudott errôl, mert bosszús szisszenésfélét hallatott, és
megkocogtatta a férfi homlokát szellemujjaival.
"Montmorency...?"
"Hallak" nyugtázta Newport. "Ki vagy, és mióta érzékelsz?"
"Ha azt hiszed, a tieid közé tartozom, melléfogtál" közölte az ismeretlen, mintha olvasott volna a
gondolataiban, és a férfinak az a kellemetlen érzése támadt, hogy pontosan ez a helyzet. "A drágalátos
Hálózatod ugyanolyan döglött, mint hat órával ezelôtt. Az ügyeitekhez semmi közöm, csak veled van
beszélnivalóm."
Newport sóhajtott. Szinte biztos volt benne, hogy látogatója nô, és eltûnôdött, miért teszi ez a
kommunikációs forma még kiállhatatlanabbá ezt a szeszélyes és csodás állatfajtát.
"Van neved?" kérdezte mogorván.
"Szólíts Juanitának" sugallta az ismeretlen. "Mostanában így ismernek; illik rám úgy, mint bármelyik
a régebbiek közül. Azért jöttem, hogy tisztázzuk a dolgokat: egy darabig veled kell maradnom."
"Kell?" visszhangozta Newport. "Úgy érted, a fejemben?"
"Hol másutt?"
Newport lehunyta szemét. Kezdett dühbe gurulni; tapasztalatból tudta, mennyi energiájába kerül
majd megszabadulni ettôl a lelkes amatôrtôl.
"Jobb pillanatot is választhattál volna a képességeid gyakorlására, drágám. Momentán szörnyen
elfoglalt vagyok, és mihelyt felkel a nap, még elfoglaltabb leszek, úgyhogy ha volnál szíves..."
"Tartsd a szád, és figyelj!" vágott közbe Juanita. "Látom, okos fiúnak hiszed magad; miért ne
viselkedhetnél úgy, mintha tényleg az lennél? Az életedrôl fogunk beszélgetni. A tiédrôl, és

43
Bambiéról, akit abban a förtelmes színû hálózsákban dugdosol. Mit gondolsz, milyen messzire
juthattok kettesben? Mit gondolsz, nem akad több azokból, akik azt az ocsmány férget rád
szabadították?"
Newportot – a kifejezés mentális értelmében is – elnémította a döbbenet. A lány nyilvánvaló gúnnyal
emlegette a Hálózatot, tud a hotelben történtekrôl, és a puszta emlék alapján azonosított egy Lucumi-
varázslatot. Vagy nem az emlék alapján azonosította? A Szalamandra mély lélegyetet vett, majd
lassan kifújta tüdejébôl a levegôt. Nem látta értelmét az idegeskedésnek; ha látogatója az
ellentáborhoz tartozik, ô Roslauval együtt hamarosan csatlakozhat MC-hez meg a többiekhez a
túlvilágon.
"Kicsit elôreszaladtunk, nem?" kérdezte Juanita. "Értetlen vagy, egyszem hüllôm, de az sem kizárt,
hogy túlbecsültelek. Hát nem értesz a szóból? Úgy kell a szádba rágnom, hogy nem vagyok az
ellenséged?"
"Mit akarsz?"
"Már megmondtam: szállást a fejedben, míg a dolgaim rendezôdnek." A lány elérkezettnek látta az
idôt, hogy végre nôként viselkedjék; gondolatai minden átmenet nélkül simogatóvá szelídültek.
"Olyan nagy dolog ez? És még csak nem is ingyen kérem: sok mindent tudok, ami a hasznotokra
lehet. Kivezethetlek benneteket az erdôbôl, segíthetek, hogy egy darabban jussatok át a határon,
azután..."
"Mi lesz azután?"
"Tôlem kérded? Jegyet válthattok a Bukavu-Kabinda vasútvonalra, megnézhetitek a Stanley-
zuhatagot, akár repülôre is szállhattok. Maradtak elegen a fajtátokból ahhoz, hogy ott
folytathassátok, ahol abbahagytátok… mert csak ezen jár az eszed, ugye?"
"Hát ide figyelj" vett erôt magán Newport. "Nem firtatom, ki vagy, teszek rá, kinek mit vétettél, és
nem foglak kipurgálni onnét, ahol meglapultál, de csak azért nem, mert nincs elég erôm hozzá.
Emberek haltak meg az éjjel; valami azt súgja, nagyon sokan. Némelyikük a barátom volt, és ha azt
hiszed, nem vágunk vissza..."
"Visszavágtok" nyugtázta Juanita. "És pontosan hová irányítjátok a megtorló csapást?"
Newport a fogát csikorgatta.
"Azt hiszed nem tudjuk, kikkel állunk szemben?"
"Tegnap talán még tudtátok. Azóta sok minden megváltozott."
"Semmi, ami a terveken változtatna."
A lány sokáig hallgatott; úgy rémlett, töpreng valamin.
"Éppúgy gondolkodsz, ahogy ôk."
Newport meghökkent.

44
"Õk? Kik azok az ôk?"
"Tudod mit? Ezt inkább a feljebbvalóidnak mondom el." Juanita távolodott, fokozatosan adva át a
terepet a külvilágból érkezô benyomásoknak. A dzsungel, mely eddig fakó állóképnek rémlett,
dzsungel lett megint, a lombok alatt erjedésszag terjengett, szélzúgás keveredett a serkenô, ölni és
halni kész élet neszeivel. "Indulj, hüllô! Vigyél magaddal Rómába; meglásd, kiérdemelsz majd értem
egy pápai vállveregetést!"
- Elég! - csattant fel a férfi. - Hallgass és lapulj, ha maradni akarsz!
A lány hallgatott.
Roslau forgolódni kezdett, de nem riadt fel. Newport várt még egy sort, azután, jobb dolga nem lévén,
cigarettára gyújtott; a homlokán és nyakán kiütközött verítéket farmerja szárába törölte. Mire eszébe
jutott az égre pillantani, a hold és a csillagok alig látszottak már: keleten hajnal hasadt, a Ruwenzori
ormai egy távoli ember-ôs kacaját visszhangozták.

Kora reggel tábort bontottak, és erôltetett menetben, útjelzôként a Goma négyezer méteres csúcsát
használva nyomultak tovább a határ felé.
A déli pihenô alatt Newport félrevonult, ismét próbát tett a Hálózattal, de nem jutott többre, mint
elôzô éjjel: valamivel tisztábban látta az Érinthetetlenek fényét, a fülében mintha párbeszédek moraja
visszhangzott volna, ám a Létezôk tudata továbbra is zárva maradt elôtte. Megeresztett pár néma
kiáltást, és nagyot dobbant a szíve, mikor pendülést érzett a végtelenbe bocsátott mentálfonálon.
"Ki vagy? Ki vagy?"
"Luther" jött a válasz a valós tér egy pontjáról, melynek hozzá viszonyított távolsága a tíz métert sem
érte el. "Sajnálom, fônök, azt hittem..."
"Mit hittél?"
Roslau szégyenkezve szakította meg a kapcsolatot, és jó darabig kerülte a Szalamandra tekintetét, aki
hálás volt a nem várt nyugalomért; azon tûnôdött, mikor, és fôként hogyan számoljon be társának a
nagyvilágban történtekrôl.
Kora este felhôk sötétítették el az eget, szakadni kezdett az esô; Newporték sík terepen maradtak, így
csak messzirôl látták a kaptatókon alázúduló sárfolyamokat. Fellélegeztek, mikor a sötétség beállta
elôtt sziklás talajt éreztek a lábuk alatt, akárha a Mindenható jelezte volna: mégsem feledkezett meg
holtfáradt katonáiról.

45
Míg Roslau a ponyva kifeszítésével bajlódott, Newport elôkotorta a mentôautó szervízlámpáját, és
felfedezô útra indult. A sziklaplató, melyen letáboroztak, majd' száz lépésnyire nyúlt be a dzsungel fái
közé. Ahol véget ért, a férfi falak düledékére lelt, távolabb oszlopok maradványai derengtek lámpája
fénykévéjében. Newportot csak a kimerültség akadályozta meg abban, hogy közéjük merészkedjék;
fejében nevek rajzottak, Parador, Agüszin és Zindzs, megannyi legendás és elveszett város
Ptolemaiosz, Rider Haggard és Mike Crichton földabroszán. A romokra nyitotta harmadik szemét, de
így sem érzékelt mást, mint a fákba, földbe ivódott halált és kövek réseiben meg-meglapuló, négy, hat
vagy nyolc lábon eliramodó életet… és összerezzent, ahogy tudatára ébredt Juanita jelenlétének.
"Ez a hely nem biztonságos" közölte a lány. "Tovább kell mennetek."
– Lehetetlen. – Newport nem fárasztotta magát a szellembeszéddel. – A fiú úgy kidöglött, mint egy
versenyló, de egymagamban se jutnék túl messzire. – Elhúzta a száját. – Róma majd csak kibírja
valahogy azt a pár óra késést, amit ez a pihenô jelent.
"Nem érted!" kiáltotta Juanita. "Veszélyes itt maradnotok!"
– Csak nem félsz, hugi? Ha igen, miért nem nyergelsz meg egyet az északnak menekülô vadak közül?
Akkora a választék, hogy biztosan találnál megfelelôt.
"Kérlek...! Van valami odakint, amit nem érzékelsz; valami, ami tisztátalan forrásból táplálkozik. Lát
téged. Lát mindkettônket, és ha kinyúl felénk...
– Állok elébe.
"Mozdulj már!" sikoltotta a lány. "Vigyél innét!"
– Holnap. – Newport torkig volt az egésszel; a párával, a mocsokkal, az emberi szenvedés szélbe
átolvadt emlékeivel, melyek tíz napja ostromolták tudatát. Eszébe jutott, amit a Kigaliban töltött elsô
napon, egy beesett arcú francia fotóstól hallott, és amire azóta sem akarózott gondolnia: "A pokol? Ó
nem, mon ami, az igazi poklot száz kilométerrel nyugatabbra, a Zairébe vezetô utak mentén
találod...!"
Megrázta a fejét, és visszatért a ponyva alá, ahol Roslau babrált a zárlatos villanymelegítôvel.
Elektromosság dolgában amúgy sem álltak jól: már a szervízlámpa izzója is halódott, és ahogy a
Szalamandra lekuporodott a nedves pokrócokra, egy villanással végleg elhalványult. Sötétség borult
rájuk, a zápor dühödten dobolt a menedék viaszosvászon tetején.
– Kurt?
– Igen, fônök.
– Tudod – kezdte nagy lélegzettel Newport –, azt hiszem, nem várhatok tovább; itt az ideje, hogy mi
ketten ôszintén beszéljünk.
A fiú felnyögött.

46
A szûkölésszerû nesz oly meglepô volt, hogy Newport felrezzent gondolataiból. Oldalra pillantott - és
két zöld zsarátnokot látott felvillanni Roslau szemében. A kísérteties derengés erôsödött; Newport
esküdni mert volna rá, hogy egy agg néger ábrázatát világítja meg.
– Úgy legyen – mormolta egy hang, oly száraz, akár a holt avar ropogása. – Esküdj, Iworo, hogy
minden kérdésünkre igazsággal felelsz!
"Ezek ôk!" sikoltotta Juanita. "Rohanj! Menekülj!"
Newport azonban nem futott sehová: szitkozódva kapott a hátizsákban lapuló pisztoly után. A
következô pillanatban ellenállhatatlan erô lódította hátra. Kemény ütés érte a fejét, egy másik az
oldalát, ahogy teste a levegôbe emelkedett… és mielôtt aláhullott volna, elveszítette az eszméletét.

Zavaros és hosszú álomból riadt fel, melyben mintha fúldokolt volna; a gyilkos szorítást még mindig
ott érezte a mellkasán. Felemelte a fejét, szikrázó szemmel a félhomályba meredt. Percekig kellett
várnia, mire valami megmoccant benne, maga után vonszolva az emlékek láncolatát, egészen az
utolsó pillanatig, amikor a fiú – Luther? Roslau? – néger varázslóvá változott az ôserdei táborhelyen.
Newport nevetni akart, de a mellére nehezedô nyomás megakadályozta benne. Csak most döbbent rá,
hogy félig ül, félig fekszik egy magas támlájú kôalkalmatosságon, és hogy két kezére vízcseppek
hullanak. Odapillantott, és rezignáltan állapította meg, hogy mostanáig egy kobra csuklyáján
nyugtatta a tenyerét. Baljával próbaképp megkocogtatta a hüllôfejet is, majd felsóhajtott: hideg,
szürke kô.
– Hé, valaki!
Erejébôl suttogásra futotta csupán, akiket illetett, mégis meghallották a hangját, és sietség nélkül
köré gyûltek. Õsöreg négerek voltak, kék köntöst, fehérrel szegett aranyszín övet viseltek
valamennyien. Félkört alkottak Newport fekhelye elôtt, mely lehetett trón, de akár Salamon-korabeli
boncasztal is. A férfi, ismét mellén érezve a nyomást, odapillantott, és meglelte gondjai forrását:
szegycsontjára jókora, vésetekkel ékes kôkartust helyeztek. A szimbólumok némelyike hieratikus
írásjegyet formázott, mások inkább tûntek képnek, mint betûnek. Az egyetlen azonosítható alakzat
egy háromszögvitorlás föníciai gálya volt.
– Obatala – mormolták a vének. – Neshun sharas. Iború, Ibona, Iboishé!
– Hát persze – nyögte Newport, de tapasztalataiból okulva óvakodott a hirtelen mozdulatoktól. – És
a társam? Itt van ô is? Ha igen... remélem, találtatok rá megfelelô nehezéket.

47
– Fônök! – Roslau bukkant fel, igyekezett átférkôzni a félkörön, és hogy nem boldogult vele, inkább
megkerülte. Csapzott volt, de egészségesnek látszott; ezt kevesen mondhatták el magukról a Regla
Lucumi hatalmát megtapasztaltak közül. Newport elbizonytalanodott. Ha fogvatartói szabad mozgást
engednek a kölyöknek, vagy az ostobaságig magabiztosak... vagy nem egészen azok, akiknek a
módszereik és Juanita figyelmeztetése alapján hitte ôket. Megmozgatta tagjait, és nyugtázta, hogy ha
megszabadítják a kartustól, járni is képes lesz majd.
– Jól van, fônök? – hajolt fölé Roslau. – Iszonyú nagyot repült odakint.
– Semmi bajom – morogta Newport. – Mi történt?
– Én... pontosan nem is tudom. Maga visszajött a fák közül, leült, és beszélni kezdett. Kialudt a
lámpa, én pedig úgy éreztem, valaki fordít egyet a fejemen. Mondtam valamit, amit rögtön
elfelejtettem, aztán megjelentek ezek... – pillantott a kék köntösûekre – ...és anélkül, hogy
különösebben erôlködtek volna, felmosták magával a hegyoldalt. – Várt, aztán halkabbra fogta
hangját: – Miért kellett pisztolyt húznia rájuk?
– Félreértés volt.
– Vagy úgy – bólintott Roslau. – Az orishája kavarta meg a dolgot, igaz?
– A micsodám?
– Az orishája – ismételte türelmesen a fiú. – A szellem, akit tegnap éjjel szedett össze a dzsungelben...
már ahogy ezek az alakok mondták.
Newport meghökkent.
– Beszéltél velük?
– Nem... úgy értem, nem igazán. – Roslau közelebb húzódott, még halkabbra fogta a hangját. – Csak
súgtak ezt-azt. Fura szerzetek. Miután magát elintézték, olyan manaörvényt kavartak, amilyenrôl
eddig csak könyvekben olvastam, és valahogy lehoztak bennünket ide. Hogy hol az az "itt", ne
kérdezze: a harmadik szemem órák óta csak vöröset lát. Míg a kõvel vacakoltak, megpróbálkoztam
egy sensusszal, de nem mentem semmire; ezek vagy halottak, vagy úgy értenek az aurájuk
elrejtéséhez, mint senki más.
– Te mindent elkövettél – sóhajtott Newport. – De honnan tudnak... az orishámról?
A fiú a fejét ingatta.
– Régóta figyelnek bennünket, ha jól értettem. A Hálózatnak küldött üzenet nyilván tôlük
származott: felelôsséget éreznek a fajtájuk, de a külvilágban nincs elég hatalmuk ahhoz, hogy
befolyásolják az eseményeket. Valaha városaik voltak a Ruwenzori mindkét oldalán; némelyiket a
föníciaiak, némelyiket Salamon idejében alapították, de mire a portugálok megérkeztek, a legtöbb
elnéptelenedett már. Ezek itt a föld alá bújtak; mondják, azért, mert sem a harchoz, sem a
pásztorkodáshoz nem értenek igazán. Sajátos módon használják a mágiát, szertartásaik a Lucumi és a

48
Santeria szétválása elôtti idôbôl valók, testvérek között is régebbiek félezer évesnél. Különbséget
tesznek a jó és a rossz szellemek... azaz orishák között. Azt mondják, maga Iworo, szent ember, az
orishája viszont a legkomiszabbak közül való. Érzékelték a felbukkanását, és kötelességüknek tartják,
hogy kiûzzék. Ezért mutatkoztak meg nekünk, és ha nem csalódom, épp a beavatkozást készítik elô.
Newport a mellén nyugvó kartusra pillantott, kitapintotta a kígyófejeket "trónja" karfáin, és
felsóhajtott.
– Mást nem súgtak?
– De igen – biccentett Roslau. – Annyit, hogy nagy szerencsénk volt az utazók házában... ezen,
gondolom, a hotelt értették. Azt javasolták, ne próbálkozzon újabb animával, mert a segítségük híján
nagyon rosszul járhat.
– Micsoda?
– Idézet vége – mentegetôzött a fiú. – Van fogalma róla, mit jelent ez?
Newport lehunyta a szemét.
– Azt, hogy egy teljes napon át idegen tollakkal ékeskedtem a Mindenható színe elôtt. – Bágyadtan
mosolygott. – Remélem, elnézi nekem az öreg.
Roslau lapos pillantást vetett rá; láthatólag zavarban volt.
– Elárulták, hogy maga egymás után kétszer kockáztatta az életét miattam. – A torkát köszörülte. –
Krisztusom, mit mondhat ilyenkor az ember?
– Például hogy "Ezt még visszakapja, Newport!"
Roslau elvigyorodott.
– Ezt még visszakapja, Newport!
– Remek. – A Szalamandra nyelt egyet. – Mit gondolsz, el tudod intézni, hogy ezek megitassanak?
– Hát persze, fônök! – A fiú visszahúzódott, helyét rövidesen ôsz vénember foglalta el. Dünnyögött
valamit, aztán árkos tenyerû baljával feljebb emelte a férfi fejét. A jobbjában tartott kupa úgy
csillogott, hogy csakis aranyból készülhetett, peremén jól látszottak a körbefutó Mitra-szimbólumok.
– Köszönöm – suttogta Newport. Beleszagolt a kupába, aztán mohón kortyolni kezdte a vizet. –
Köszönöm.
Az öreg bólintott, de nem szólt, és "suttogni" sem próbált; talán a szertartás szabályai tiltották, hogy
az ártó szellem jelenlétében telepátiához folyamodjék. Körbemutatott a barlangszerû helyiségben, ám
a mozdulattal valamiképp egész világát sikerült átfognia. Newport büszkeséget és aggodalmat érzett
ki ebbôl a gesztusból.
– Parador – mondta az öreg.
– Parador – visszhangozta az amerikai csendes áhitattal.
Juanita ezt a pillanatot választotta, hogy fölébe kerekedjék, és a szájával sikoltozni kezdjen.

49
 9

A következô percek a nyomasztó álom folytatásának tûntek. Newport a szemlélôdô szerepébe

kényszerült vonagló testében, míg az orisha a Mindenhatót, a világot, de legfôképp a paradoriakat
átkozta. Szóáradatába mind gyakrabban keveredtek érthetetlen nyelvû szavak – a Szalamandra csak
ámult mindent lebíró indulatán. Tehetetlenül figyelte, hogy a kartus megebillen, lezuhan és
szétzúzódik a kôpadlón; elkeserítette a bizonyosság, hogy felbecsülhetetlen értékû tárgy
elpusztításában vált bûnrészessé. Mentális partizánakciót indított Juanita ellen, de csak a száját
sikerült összeharapnia. Az orisha vérszemet kapott, és a kígyófejeket kezdte karistolni Newport
körmeivel.
– Te pápaszemes idióta! Megmondtam, hogy tisztulj a közelbôl! Elôre szóltam, hogy ezektôl az ájtatos
félhulláktól semmi jót nem várhatunk, mert ezek...
– Fônök! – Roslau odaugrott, hogy lefogja a Szalamandra kezeit, de Juanita durván hátralökte. –
Fônök...!
A kék köntösûek tágították a félkört, hátrébb húzódtak. Newport érzékelte, hogy szabadjára engedik
erôiket; szavak nélküli, monoton kántálásukba belesajdult a feje. Gyors beavatkozást, kíméletlenül
kutakodó szellemkezeket várt, és döbbenten tapasztalta, hogy a vének hatalma derengô
fényoszlopban összpontosul a helyiség közepén. A fényoszlop sebesen forgott, mint egy
hurrikántölcsér, és a pillanatok múlásával mind nyilvánvalóbban emberi alakot öltött.
– Krisztusom – dünnyögte az épp feltápászkodó Roslau. – Kezdôdik megint!
A fantom magasba emelt karral töltekezett a mágikus energia körötte dúló viharából. Mind kevésbé
látszott légiesnek: Newport már a szembogarakat is ki tudta venni a sötét haj és szakáll keretezte
arcon. Ráébredt, hogy a megidézett fehér ember, egy a paradori Eltávozottak vagy Érinthetetlenek
közül... már ha ez a párhuzam értelmezhetô egy olyan szervezet esetében, mely független a
Hálózattól, és melynek – a jelek szerint – köznapi értelemben vett Létezôi sincsenek.
Az alak elôlépett az energia gyorsan fakuló örvényébôl. Durva vászoninget, lovaglónadrágot és fûzôs
csizmát viselt. Newport úgy ítélte, a XIX. század második felének szülötte lehet: épp elég ilyen
lábbelit, efféle bajuszt látott polyák nagyapja családi képein. Juanitára még mélyebb benyomást
gyakorolt a férfi felbukkanása, mert azon igyekezett, hogy felé köpjön, és mikor nem járt sikerrel,
dühében a "trón" kövéhez verdeste a Szalamandra fejét.
– Mondd, hogy menjen el! Mondd meg neki, hogy takarodjon a közelembôl!

50
A sötét hajú jövevény Newport fölé hajolt, és megérintette a mellkasát a kartus helyén. A
Szalamandra testén zsibbadás kúszott végig, s mire elenyészett, Juanita visszahúzódott, és ellazultak
a görcsösen feszülô izmok is.
– Így már jobb. Sokkal jobb – mormolta a paradori. – Ezt, hogy úgy mondjam, kifogta, öregfiú: jó
ideje nem találkoztunk ennél romlottabb és makacsabb orishával. – Eltûnôdött, aztán, mintegy észbe
kapva, hozzáfûzte még: – Amúgy örülök, hogy megismerhettem... Mr. Newport, ha nem tévedek. A
fiatal gentleman pedig... ó persze, Herr Roslau! Örvendek a szerencsének; Richard Francis Burton
vagyok, azaz – somolygott – inkább csak voltam.
– Burton? – ámuldozott a kölyök, ahogy közelebb merészkedett. – Az a Francis Burton, aki a Fehér-
Nílus forrásvidéke és a Hold hegyei után kutatott? Aki 1858-ban...
– Voltaképpen igen – bólintott a sötét hajú, aztán eltûnôdött, és megkérdezte: – Speke könyvét
olvasta az expedícióról, vagy az enyémet?
– Az önét, uram.
Burton nevetett; a kék köpenyesek jelenléte, a helyzet abszurditása egy cseppet sem feszélyezte.
– Szegény jó Speke! Megúszta a számumot és a lándzsákat Hararban, a seblázat Zanzibárban, az
álomkórt Khartoumtól Atbaráig… csak azért, hogy odahaza, egy ostoba vadászbalesetben patkoljon
el. – Ismét Newportra pillantott. – Minden rendben, öregfiú?
– Azt hiszem.
– Remek. – Burton hátrapillantott, tekintete összevillant a kék köntösû vénekével. – Tudja, igazában
hálás vagyok ezért a lehetôségért; évtizedek múlnak el anélkül, hogy emberi szót hallanék.
Rendszerint olyankor szólítanak, ha valaki nem boldogul a szellembeszéddel, vagy ha a kezelés elôtt
elkél egy kis lelki támogatás... mert ha valaki, én aztán tudom, hogy nincs rettenetesebb érzés a
kiszolgáltatottságnál.
– Megtapasztalta? – kérdezte Newport.
Burton bólintott.
– Így kerültem ide. A könyvemben – érezhetô büszkeséggel nyomta meg a szót – nem említettem, de
1858 nyarán meggyûlt a bajom egy fickóval Ujijiban, aki a kelleténél többet értett a Lucumi-
praktikákhoz. Bábut készített, és mire észbe kaptam, már lassú tûzön sütögette a nyavalyás.
Taborában estem le a lábamról; azt a porfészket, azt a két hónapot az ellenségemnek sem kívánom.
Elpatkoltam volna, ha meg nem jelennek ezek a derék kafferek. Tudták, ki vagyok, és mert
rokonszenvesnek találtak, válogatott hókuszpókuszokkal visszarángattak az életbe. Folytatni akartam
az utat, de vonzottak a csodák is, amikrôl az álmaimban suttogtak: Tarszész és Salamon városai, a
bányák, az örökké égô tüzek, a gyémántok. Mikor közölték, hogy a testem nem tarthat velük, letörtem
kissé, aztán... aztán úgy döntöttem, ezt a lehetôséget nem hagyhatom kihasználatlanul. Engedtem,

51
hogy megtegyék, amit meg kell tenniük, a magasból néztem, ahogy a másik Dick... a másik én tovább
gázol a homokban... és most itt vagyok. – Roslaura sandított. – Járt a piramisomnál, fiam?
– Még nem, uram.
– Keresse fel, ha alkalma nyílik rá! Én magam rég megtettem volna, de a kafferek lebeszéltek róla;
mondják, csak azokon a helyeken ölthetünk biztonságban testet, ahol valaha Babalawo hívei éltek.
– Babalawo?
– A Titkok Atyja – biccentett Burton. – A paradoriak Baálja és Jehovája, bár ôk nem rajonganak
túlzottan ezekért az összevetésekért. Azt, akit a maguk szervezete Mesterként címez, Ogazunnak
nevezik, és szél ellen felismerik az orisháit, ha összeakadnak velük.
Most Newportra került a megdöbbenés sora.
– Juanita... az orishám a Mester szolgája?
– Úgy hisszük, igen. – A sötét hajú ismét megérintette Newport szegycsontját, és félrebillentette fejét,
mintha hallgatóznék. – Odabent van, de kushad; sejti már, mekkora hiba volt erôszakoskodnia.
Megtudhatom, hol akadt rá, öregfiú?
Newport eltöprengett, és összerezzent; ôt magát döbbentette meg leginkább a válasz.
– A Hálózatban – dünnyögte. – A Hálózatból szállt belém a ribanc!
Roslau nagyot nyelt, a paradoriak félkaréján moraj futott végig. Csak Burton tüntetett kalandorhoz
méltó nyugalommal; hümmentett, mint aki titkon számított egy efféle fordulatra.
– Mikor?
– Az utolsó belépési kísérletem közben, huszonötödikérôl huszonhatodikára virradóra. Nehéz az órát
és a percet közelebbrôl meghatározni.
– Na igen – köhintett Burton. – Rajta kívül sikerült még valakivel kapcsolatba lépnie?
Newporton ingerültség vett erôt.
– Jól tudják, hogy nem, és azt is, miért. A Hálózat a fogyatkozás estéje óta csak idôpocsékolásra jó.
– Sajálom – dünnyögte a sötét hajú. – Van fogalmuk róla, mi történt?
– Csak annyit sikerült kiderítenem, hogy a mieinket világszerte támadások érték. Nagy a kár, és még
nagyobb a zavar; idôre van szükség, hogy az Érinthetetlenek és a Megtartók... a vezetôink rendet
teremtsenek. – Sóhajtott. – Az elsô próbálkozásra megérintettem egy nô elméjét valahol Délkelet-
Ázsiában. Menekült, fázott és rettegett; meglehet, azóta nem is él már. Az orisha azon a csatornán
rohant le, amit a kedvéért nyitva tartottam. Megígértem neki, hogy...
– ...hogy nem hagyja cserben – bólintott Burton. – Különös, hogy a paradoriak épp a magasabbrendû
erkölcsiséget hiányolják a Hálózatból. – Ismét hallgatózott, aztán elhúzta a száját. – Az orisha
alighanem épp a maguk délkelet-ázsiai ügynökén élôsködött, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Nem

52
maradhatott a testben, ezért új hordozót keresett, és megkörnyékezte az egyetlent, akihez
hozzáférhetett. Mit ígért, öregfiú? Mivel kecsegtette az átmeneti szállásért és nyugalomért cserébe?
– Azzal, hogy átsegít minket a határon.
– Gondoltam. Nos, ami azt illeti, talán valóban megtette volna. Ami viszont a folytatást illeti... –
Burton félrenézett. – Kár, hogy nem beszélt magának a távolabbi céljairól. Így sokkal nehezebb lesz
kihúzni belôle, hányadán állunk.
– Nem hinném, hogy ismerte a Mester terveit – mormolta Newport. – Ha ismerte volna, nem éri
készületlenül a rajtaütés.
– A lényegre tapintott – biccentett Burton. – De nem furcsállja a dolgot? A Hálózatot ért csapás úgy
meglepi a Mester egyik – és nyilván nem egyetlen – kémjét, hogy egy ellenséges Létezô elméjében
kénytelen menedéket keresni. Együttmûködést ajánl, az elsô adandó alkalommal megpróbálja
félrevezetni azt, aki befogadta, és mikor mégis leleplezik, úgy tombol, mint aki sarokba szorult... mint
akinek a külvilágban semmi esélye a túlélésre.
– Gyûlöli magukat – suttogta Roslau. – Krisztusom, hogy gyûlöli!
– A reinkarnáció körforgásából kiragadott lelkek idôvel mindent és mindenkit gyûlölni kezdenek,
fiatal barátom. Majd' mindegyik ôrült; a megkeseredettségük kiszámíthatatlanná teszi ôket. Ezért
olyan veszedelmesek, és ezért kell megszabadulnunk ettôl az orishától, mielôtt a csalárdságával újabb
károkat okoz.
Newport, aki eddig tûnôdve hallgatta szavait, hirtelen megvonaglott a fájdalomtól.
– Itt van – suttogta. – Itt van megint.
Roslau rémülten látta, hogy a Szalamandra ajka és ökle kifehéredik; a Mester kémjében a jelek szerint
a vártnál nagyobb erôk lakoztak. Newport testén veríték ütközött ki, ahogy szelleme birokra kelt a
betolakodóval. Burton nem húzta vissza a kezét, tekintete azonban csak udvarias érdeklôdést
tükrözött.
– Mire vár? – kiáltott rá a fiú. – Fékezze meg!
Newport teste ívben megfeszült, kis híján lefordult kôbe metszett fekhelyérôl. Roslau már-már
odaugrott hozzá, a brit azonban egy kézmozdulattal visszaparancsolta. Tovább figyelt; mintha
értelmet keresett volna a Szalamandrából ki-kibukó, összefüggéstelennek rémlô mondatokban.
– Csináljon már valamit! – sziszegte Roslau. – Nem látja, hogy szenved?
– Látom – mormolta Burton. – És sajnálom, de ki kellett derítenem az igazságot... illetve azt, hogy
milyen közel jutottunk hozzá.
– Hogyan?
– Az orisha minden szavunkat hallotta. Belátta, hogy nem alakoskodhat tovább, és most jelzi, hogy
tárgyalni akar velünk.

53
– Tárgyalni? Az imént mondta, hogy ez a veszett förtelem a Mestert szolgálja. Miért akarna egy
szellem, egy nyavalyás kém tárgyalni velünk?
Burton korához illô higgadtsággal pillantott rá.
– Azt reméltem, kitalálta már – mondta. – A Mesternek semmi köze a fogyatkozás idején indított
támadásokhoz. A történtek készületlenül érték, és most a szolgáival együtt bajban van. – Köhintett. –
Mint a Hálózat, mint mi... és az egész világ.

10
A fogyatkozást követô második napon,
Parador romjai közt

– ...Juanitának nevezte magát. Értésemre adta, hogy Rómába készül, és azt állította, hogy értékes
közlendôje van az enyémek számára – idézte fel a vadonban történteket Newport, akinek másodjára
egyszerû fakupát kerítettek. Kávét kortyolt belôle, úgy méregette hallgatóságát. Az idézésben részt
vett köpenyesek visszavonultak, de tüstént újabbak jöttek helyettük - a Szalamandrának nehezére
esett elképzelni, hogy sokuk évtizedek, ha nem évszázadok óta porlad a vidék foszfátért és
tantaliumért feltúrt földjében. Parador az Eltávozottak városa volt, és mint ilyen, nagy hasznát látta a
sötét hajú kalandor, Burton felemás elevenségének. A brit most a kôtrónus karfáján ülve pillantott le
Newportra.
– Különös, hogy ne mondjam, gyanús. Feljegyeztek hasonló eseteket a Hálózat krónikái?
– Nem. De az írott történelemben nem találni példát a mostanihoz fogható zavarra sem.
– A Mester-hívôk döbbenete még nagyobb lehet – vélte Burton. – Ha igaz, amit állít, ha csoportjaik
majdhogynem elszigetelten mûködnek, a fogyatkozás óta nyilván minden kapcsolat szünetel köztük.
A maga orishájának nem volt hová visszatérnie, mikor távoznia kellett a lány... Faraday mellôl, és
nincs hová mennie most sem. Maguk az ellenségei, de még mindig szívesebben választotta ezt a
kényelmetlenséget, mint a sodródást a semmiben; a horror vacui valóságos népbetegség a kiszakadt
lelkek között.
Newport elnyomott egy mosolyt.
– Maga eredeti alak. Sajnálom, hogy más csapathoz igazolt. – Körülpillantott megint. – Felkészültek
a gurui?
– A jelemet várják.
– Roslau?

54
A fiú, aki az utolsó tíz percet Newport korábbi helyén, a szellemûzô trónuson töltötte, idegesen intett
igent.
– Akkor kezdjük. – Burton, jobb tenyerét Roslau szíve felett pihentetve a Szalamandra felé nyújtotta
balját. – Megvan a kapcsolat az orishával?
– Egy pillanatra sem szakadt meg – suttogta Newport. – Gyerünk!
Az átmenetet múló tarkótáji fájdalom jelezte. Részt kaphatott belôle Roslau is, mert az ajkába
harapott… aztán csak várt, ujjai táncot jártak a kôbôl való kobrafejeken.
– És most? Mit kell tennem?
– Ne harcolj! – intette Newport. – Ne szegülj ellene, és minden rendben lesz; már az erdôben
kiderült, mennyivel különb méduim vagy nálam.
– Kösz. – A fiú fogai összekoccantak, ahogy megérezte a változást odabent. – Furcsa, de mintha...
Aztán elfúlt a hangja. Feje a vállára kókadt, ujjainak doboló mozgása lassult, majd abbamaradt, ahogy
átengedte porhüvelyét Newport rossz szellemének.
– Hé, hugi – suttogta a Szalamandra. – Hallasz engem?
– Hallak, hüllô. – A fiú szokatlanul mély hangon beszélt, szemei a sziklamennyezet egy
meghatározhatatlan pontjára meredtek. – Boldogabb lettél most, hogy megszabadultál tôlem?
– Az érzelmeknek ehhez semmi közük – vetette közbe Burton ridegen. – Gondolkodj, mielôtt
támadnál, orisha: a jövôdrôl fogunk beszélgetni.
– Fenyegetsz?
– Távol álljon tôlem – mormolta a brit. – Mindössze figyelmeztetlek, hogy a paradoriak szemében
abomináció vagy, a transzcendens síkok torzszüleménye, melyet kész örömmel taszítanának vissza a
feledésbe. Megkíméltünk, hogy felelhess a kérdéseinkre; hogy mi történik azután, a válaszaid döntik
el.
– Átlátok rajtad – sziszegte Juanita. – Gyûlölsz, mert elevenebb vagyok nálad; belőlem bármi lehet
még, de te örökre egy pojáca árnyéka maradsz.
Burton Newportra pillantott.
– Tetszik a stílusa – ismerte el. – Sok idôt tölthetett a Hálózatban, míg magára szedte.
A Szalamandra úgy döntött, nem vesz tudomást a szavaiban lappangó iróniáról.
– Még mindig Rómába készülsz? – kérdezte Juanitától. – Még mindig találkozni akarsz a
feljebbvalóimmal?
– És ha igen?
– Szeretnénk tudni, mi okod rá.
– És milyen válasznak örülnétek? – érdeklôdött az orisha vésztjósló nyugalommal. – Egyszerû
zarándok legyek, vagy a Mester rendkívüli és meghatalmazott nagykövete? – Keserûen felkacagott. –

55
Nem tartjátok elképzelhetônek, hogy nincsenek hátsó szándékaim? Nem fér a fejetekbe, hogy amit
mondok, esetleg szó szerint is érthetitek?
– Nyugalom – intette Newport. – Rómáról csak általánosságban beszéltél.
– Odáig mégsem aljasultam, hogy Örök Városnak nevezzem, ahogy némelyik rejtjelezôtök teszi; ez is
valami, ugye? – Juanita megint nevetett. – Ó, bár látnátok magatokat a vérbírák szerepében!
Pusztulással fenyegettek, de alig várjátok, hogy válaszokat kapjatok tôlem, mert nélkülük ugyanolyan
kiszolgáltatottak vagytok, mint én. Tudni akarjátok, mi zajlik körülöttünk? Tudni akarjátok, miért
kellett a fogyatkozás idején sok száz nyomorultnak meghalnia? Ha válaszok kellenek, fizessetek
értük!
– Blöfföl – legyintett Burton. – Ezt csinálják mind, ha a tét emelkedni kezd.
– Sue-Ellen Long mellett volt Macaóban – emlékeztette Newport. – A csoport MC... Scapelli nuncius
megbízásából egy mûholdmegfigyelési programon dolgozott éppen. A lányt elkapták, mielôtt
pontosíthatott volna, de Juanita talán ismeri a részleteket.
– Hogy ismerem-e? – kuncogott Roslau szájával a szellem. – Természetesen. A barátaid, hüllô,
heteken át kutakodtak szigorúan titkos kormányzati adatállományokban. Néhányszor sikerült az
irányításuk alá vonniuk egy kínai kémmûholdat is. Mit gondolsz, mihez kezdtek vele?
Newportnak elég volt MC és Faraday sorsára gondolnia ahhoz, hogy fellángoljon benne a harag.
– Nincs hangulatom a játékaidhoz, hugi. Teríts, vagy szállj ki a vonalból; akad gondunk nélküled is
épp elég.
Roslau elhomályosult szemei felé fordultak.
– Megígéred, hogy magaddal viszel? – tudakolta az orisha. – A szavadat adod nekem, ahogy Sue-
Ellen Longnak?
– Miért tenném?
– Hogy elmondjam, kik a felelôsek a történtekért. Mert tudok valamit, amit egyikôtök sem... valamit,
amiért talán hálás leszel nekem.
– Beszélj!
– Magaddal viszel Rómába?
Newport az állát dörzsölgette.
– Adj egy okot rá. Egyetlen okot!
– Elárultam a Mestert, amikor szóba álltam veled.
– Még egyet!
– Szívességet teszek neked és az ostoba Hálózatodnak.
– Ez minden?
– Nem – szólt az orisha. – Van ennél jobb okom is.

56
– Éspedig?
Roslau kék szemei most egészen feketének látszottak.
– Valaha ember voltam – suttogott a hang. – Egy messzi országban születtem, és az életemet
ajándékoztam valakinek, aki hazudott nekem. Egy ember... valaki a tieid közül... utolsó percemben
választást kínált. A fény felé küldött, de én megint hibáztam, és másnak adtam a lelkemet. A Mester
azt ígérte, megszabadít a fájdalomtól, azt ígérte, sosem lesz többé részem a hús-vér lények kínjaiban.
Boldogságot és szabadságot kínált… de éppúgy becsapott, ahogy az a másik, aki a gyilkosom lett.
Félezer év, hüllô. Ennyit töltöttem testetlenül, különféle poklok tornácán, mások kínjai közepette… és
most azt mondom, elég!
– Micsoda?
– A férfi, akiért rajongtam, ide juttatott. A Mester rászedett, hazudott nekem. Régóta tudom, és
mikor újra megnyílni láttam a fekete eget, rájöttem, nem várhatok tovább. A külsô hideg istene
felfigyelt ránk, hüllô. Ha eljön, nem csak az erôsekkel végez; elpusztít mindent és mindenkit, csak
csontokat, köveket és sötétséget hagy maga után. Én már láttam, mire képes. Én már tudom, micsoda
szörnyeteggé teszi az embert, és azon leszek, hogy megtudják a feljebbvalóid is.
Newport érezte, hogy átizzadt trikója a hátához tapad.
– A külsô hideg istene...?
– A kitaszított – mormolta Burton. – Majd' minden ôsi kultúra legendáruimában találni rá homályos
utalásokat. Úgy tartják, határtalan messzeség választja el tôlünk, melyen csak az álmok juthatnak át.
Rebesgetik, tehetetlen a földi istenségekkel szemben, míg az égen nap és hold ragyog, fogyatkozások
idején azonban meghallgatja a hozzá szálló imákat, és saját hatalmával ruházza fel híveit.
– Az enyémek hite szerint – kezdte Juanita a hirtelen támadt csendben –, valaha rég, az idôk
kezdetén a Nap eltûnt az égrôl, és a világ öt napra sötétségben maradt. Ekkor összeverôdtek a kövek,
készítôikre támadtak a kardok és a mozsarak, gazdáikra rohantak a lámák, és a külsô hideg urának
kacaja visszhangzott a mezôk felett. – Várt. – Érted most már, hüllô? Belátod végre, hogy nincs
választásom?
– Velem jöhetsz – mondta Newport. – Ha vezekelni akarsz, ha mellénk állsz, lelked rajta… de ne
hidd, hogy a római zarándokút egyben feloldozást is jelent.
– Köszönöm.
– Köszönd Scapelli nunciusnak; nélküle sokkal kevesebben gyakorolnák manapság a megbocsátás
erényét.
– Kedvelted – állapította meg az orisha. – Kedvelted, igaz?
– Mi közöd hozzá?

57
– Több, mint gondolnád. – Juanita hangjába visszalopózott valami a régi fölényességbôl. – Mit
szólnál hozzá, ha közölném, hogy a nunciusod él? Hogy fogolyként ôrzik a tulajdon hazádban, hogy
végszükség esetére, engesztelô ajándéknak tartogatják a Mester számára?
Newport nem mozdult.
– Igazat beszél – dünnyögte Burton. – A szándékai ôszintének tûnnek, ami viszont az állhatatosságát
illeti... Kitart a döntése mellett, öregfiú? Csakugyan magával akarja vinni?
A Szalamandra bólintott. Nem hitegette magát azzal, hogy könnyû lesz a dolga: a zarándokút célja –
szülôföldjérôl nem is beszélve – e pillanatban igencsak távolinak rémlett.
– Melyik a legrövidebb út a határon át? Amint a fiú összeszedi magát, indulunk.
Burton fürkészô pillantást vetett rá, aztán, mint aki rég, nagyon rég történt dolgokra emlékezik,
elmosolyodott.
– Számos utat ismerek a környéken. Ha a legrövidebbet választja, három nap alatt Zairéba érhet, de...
– e ponton mosolya még szélesebbre nyílt – ...nos, ha igazán sietôs az útjuk, van más lehetôség is.
– Mágia? – firtatta Newport összehúzott szemmel.
– Az én idômben annak tartották. – A brit végignézett a köréjük gyûlt paradoriakon, aztán biccentett,
mintegy nyugtázva, hogy egyikük sem emel kifogást döntése ellen. – Keletre, alig egynapi járóföldre
innét katonai tábort és átrakóhelyet találnak. Zsoldosok gyülekeznek ott, akiket hol egyik, hol másik
frakció fogad fel a kirabolt államkincstár dollárjain. Sok a fegyver, rengeteg az ôr, de akadnak ott
repülôgépek is. – A Szalamandrára hunyorított. – Elboldogul egy ilyen masinával, öregfiú?
– Egyedül aligha – dünnyögte Newport. – De ismerek... azaz ismertem valakit, aki segíthet benne.

11
A fogyatkozást követô harmadik hajnalon,
a zairei határ közelében

Az újabb kísérlet elkeseredett vállalkozás volt, nem annyira átszellemülés, mint inkább ugrás a
mindent elborító szürkeségbe. A közeg, melyet a Hálózat elôszobájának ismert, túlfújt léggömbként
pattant szét körülötte, és Newport, bár ezúttal biztos meditációs pózt választott, fejjel elôre a mentális
és asztrális kommunikáció örvényébe zuhant.
Pillanatok kellettek, hogy átlássa és stabilizálja helyzetét. A változások bizakodással töltötték el: az
Érinthetetlenek aurája immár kivehetôen tündökölt mindenütt a Mare Aeternum végtelenjén. A
Megtartók kibocsátotta szálak itt-ott megsûrûsödtek, ismerôs mintázatokat alkottak, de mindenütt

58
kirajzolták már a szövedék körvonalait - a Hálózat azon igyekezett, hogy az évezredes rendszeren
támadt réseket befoltozva újrateremtse önmagát. A Létezôk csillagai százával szikráztak az X-tengely
horizontja felett. Kapcsolatteremtéssel próbálkoztak, egymást és feljebbvalóikat keresték, és ha
nagynéha sikerrel jártak, az információözön minden gátat elsöpört köztük.
"Hallasz? Hallasz?"
"...értetted, amit mondtam? Képes leszel rá, hogy továbbítsd?"
"Ó, uram, édes istenem, hála neked..."
"Mondd neki, hogy úton vagyok; mondd meg, hogy..."
"...elvesztettük Amitrajt, Wellesleyt és a Sebészt. Kijutottunk a városból, de nem tudom...
"Érzel? Hallod a hangomat?"
"...ezt a felhívást a Belsô Körhöz. Ketten meghaltak, négy ember eltûnt; utasítást kérünk..."
"Ismételj, ismételj! Nagyon távol vagy tôlem..."
Newport kerülte az asztrális viharokat, ahogy az X-tengely mentén végiglebegve a legközelebbi
Érinthetetlen felé tartott. Tudta, hogy az Érinthetetlen érzékeli ôt, de nem lehetett biztos benne, hogy
válaszra méltatja: a Hálózat vénei saját idejükben, saját belsô logikájuk törvényei szerint éltek,
csupán érdekeiket rendelték alá a szervezet céljainak. Békeidôben átjárást biztosítottak a Létezôk és
az Eltávozottak világai közt, kezük egészen Ultima Thuléig, a megkeseredettek menedékéig ért.
Newportnak nem volt módja felmérni, hogyan érintette ôket a csapás, de biztosra vette, hogy az
Érinthetetlen erejének javát a károk kijavítása köti le. Csak remélhette, hogy indokai elég nyomósak -
hogy a felfoghatatlan hatalmú lény a körülményekre való tekintettel teljesíti óhaját.
"Montmorency vagyok" - sugározta a valós tér azon pontja felé, ahol az aura forrását sejtette, aztán
egy sugallatnak engedve így folytatta: "Taddeus Newport, másként Hans Herbert Wittman az Örök
Visszatérôk közül. Fontos híreket kaptam a veszedelem természetérôl és a Belsô Kör egyik tagjáról,
akinek a csapás idején veszett nyoma. Kelet-Afrikában vagyok. Kívülállóktól kaptam menedéket, és
nem akarom ôket a jelenlétemmel további veszélynek kitenni. Egy barátomat keresem, aki
meneküléshez segíthet... egy Eltávozottat, aki az Y-tengely legfelsô szegmensében él. Segíts, kérlek!
Valamennyiünk érdeke, hogy mielôbb kijussak innét!"
Várt. Az Érinthetetlent övezô aura örvénylése mintha lassult volna, Newport azonban nem tapasztalt
más változást. A kozmikus fehér zaj, a létezés síkjainak összhangzata tovább duruzsolt körülötte,
valahol messze, az X-tengely távolában vörös fény derengett - az idôk végezetének halódó napja,
gyomrában lassan elgôzlô bolygóival.
"Segíts!" - ismételte Newport, és nem bánta, hogy saját idejének Létezôi egy emberként rezzennek
össze a kiáltásra. "Segíts alámerülnöm... segíts megakadályozni egy háborút! A történtekért nem a
Mester felelôs. A Mester nem..."

59
"NE EMLEGESD ÕT!" - dörrent olyan erôvel, hogy még a valóság kárpitja is beleremegett. "EBBEN A
SZFÉRÁBAN NINCS HELYE!"
Newport kételkedett benne, hogy szimpla bocsánatkéréssel célt érhet, ezért hallgatott inkább;
remélte, hogy az Érinthetetlen nem a formák, hanem a tartalom szerint ítél. Várt - és egyszerre feltûnt
neki, hogy az Y-tengely, mely legutóbb harmadik szeme láttára foszlott semmivé, ismét hídként feszül
a Nagy Folyam két partja közt. Nem vesztegette az idôt, tüstént alábukott az aranyfüst ismerôs
ködébe, és...
...és rövid, lélegzetelállító zuhanás után hanyatt fekve, esôverte gyepszônyegen találta magát. Felült.
Az eget viharfelhôk sötétítették, a környéket újra és újra végigkorbácsolta a zápor: a Szalamandra úgy
sejtette, a Hálózatra zúdult csapás érezteti így hatását az Eltávozottak világában. Körülpillantott, és
megállapította, hogy egy golfpályára érkezett: a legközelebbi homokgödör alig öt lépésnyire volt tôle,
a köré tûzött zászlócskák fehérje már-már lázadásként hatott az égbolt liláskék hátterén. Newport
feltápászkodott, közelebb ment a gödörhöz: valami arra késztette, hogy szemügyre vegye tükörképét a
pit alján felgyûlt esôvízben. Égzengés moraja görgött végig a tájon, és mire elvonult, a Szalamandra
egy másik alakot pillantott meg a sajátja mellett. Egy barna kezeslábast viselô férfit, akinek haja és
szemöldöke oly fakó volt, hogy elsô látásra albínónak nézhette az ember. Pedig nem albínó volt,
hanem Martin Crawles, a Királyi Légierô nyugállományú fôhadnagya, aki Carreg Cennen várában, a
Két Hold-krízis idején esett el a Hálózatért.
– Üdv, Sandman – mormolta Newport kiszáradt torokkal. Nemigen tudta, mit mondhatna még;
Crawles a karjai közt halt meg, és neki ahhoz sem volt érkezése az utóbbi két év alatt, hogy Londonba
repüljön, és egy nyavalyás koszorút vigyen neki.
- Üdv, jenki - dünnyögte Sandman, akinek fakó haja a homlokához tapadt. - Látogatóba jöttél, vagy
bekaptad végre a legyet?
– Bajban vagyok, Martin.
– Sejtettem – morogta a pilóta. – Azóta tudom, hogy eljössz, mióta megláttam a felhôket; itt csak
olyankor esik, ha odafent valami nincs rendjén. – Sarkon fordult, és felfelé indult a domboldalon,
ahol (ez Newportnak csak most tûnt fel) egy golfkocsi, és egy falkára való csapzott kutya várta. A
nyomába szegôdött, sikerült beérnie; egy darabig fej fej mellett haladtak a szakadó esôben.
– Segítség kell, Martin – zihálta a Szalamandra. – Valaki, aki segít eligazodni egy gép
pilótafülkéjében.
– A labdám a gödör alján maradt – mondta az angol. – Mit gondolsz, érdemes felhoznom onnét, vagy
kezdjem inkább elölrôl az egészet?
– Bármi történt – kapkodott levegô után Newport – még mindig a Hálózathoz tartozol. Segítened
kell!

60
A világos szemek felé fordultak, a pillantás keserûséget tükrözött.
– Nem is tudom – dünnyögte Sandman. – Jó ötletnek tartod, hogy a walesi eset után szabadjára
engedj a fejedben?
– Ostobaság magadat hibáztatnod a történtekért. Azt tetted, amit a helyedben... bárki megtett volna.
– Newport megtorpant a golfkocsi mellett; a kutyák morogtak, de nem közeledtek hozzá. – Bogie a
barátod volt. Antoine, a fickó, akivel végül elrepültem Carreg Cennenbôl, azt mondta, hogy az
ember... felelôsséggel tartozik a barátaiért.
– Igaz – sóhajtott Sandman, és hátrébb parancsolta a fenevadakat. – Kár, hogy a jó öreg Bogie nem
lehet itt.
Newport kitörölte szemébôl az esôvizet.
– Még átjuthat hozzád, Martin. Ultima Thuléról nem csak egyfelé vezet az út.
– Hantálsz - közölte az angol, míg az ütôkkel babrált. - Egyébként milyen?
– Hogy...?
– A gép, amit el kell vezetned. Milyen?
– Fogalmam sincs. A támaszpontot csak messzirôl, távcsövön át láttam. Az erdôben húztuk meg
magunkat a társammal; tíz óra alatt harmic kilométert tettünk meg, hogy még világosban érjünk oda.
Több masinát láttam, de nem ismerem a típusukat. A legtöbb szállítógép, légcsavaros és turbinás, de
akad pár helikopter is.
– Merre jársz?
– Ruandában.
– Hová készülsz?
– Izraelbe – mondta Newport. – Az a Hálózat legközelebbi nagy csomópontja, ráadásul szakrális
centrum: arra tanítottak minket, hogy vész idején efféle menedéket keressünk. Még nem sikerült
kapcsolatba lépnem senkivel, de...
– Bolond vagy.
– Tessék?
– Helikopterrel soha a büdös életben nem jutunk el odáig – közölte Sandman. – Lockheedet vagy
Antonovot nem láttál odabent? Egy francos Herkulest csak felismersz, az ég szerelmére!
– Talán – dünnyögte Newport. – Közelebb kellett volna mennem.
– Hogy szitává lôjenek? – Az angol dühösen bajlódott golfzsákjának szíjaival. – Mi ez az egész? Mikor
áll már el ez a rohadt eső?
– Fogalmam sincs.
– Nagy a baj?

61
– Azt hiszem. – Newport kínban volt. – Irtóhadjáratot indítottak ellenünk, de nem a Mester
parancsára. Azok, akikkel eddig beszéltem, egy harmadik felet emlegetnek. Egy rejtőző istenséget, aki
csak bizonyos körülmények közt képes kinyilvánítani hatalmát. A Mester kémje, aki átállt hozzánk...
– Lassabban – kérte Sandman. – Egy francos ördögimádó átállt hozzánk?
– Menedéket kért. Kiszakadt lélek, többet szenvedett bárkinél, akit ismerek. Azt várja tôlünk, hogy
visszajuttassuk az Örök Körforgásba.
– És? – firtatta az angol. – Megtesszük neki ezt az apró szívességet?
– Nincs időnk. Tisztában vagyok vele, mit érzel a Mester hívei iránt, de ez...
– Kár a fáradtságért – legyintett Sandman. – Megyek. – A golfkocsi körül tág félkört alkotó ebekre
sandított. – Fedél alá, fiúk! Várjatok. Várjatok rám, rendben? Visszajövök.
Valami felragyogott a felhőréteg mögött, az aranyszín fény széles sugárban hullott alá a mennyekből...
...és a férfi, aki a Kelet-Afrika ege alatt, a vadon egy tisztásán kuporogva felnyitotta szemét, már nem
csak Tad Newport volt.

12

Roslau a hajnal elsô fényénél tért vissza portyájáról egy terepszínekre mázolt Jeep volánja mellett.
Newport elébe sietett, egyesült erôvel vonszolták a bokrok alá két európai zsoldos magatehetetlen
testét; a fickók ébredés után alighanem csodálkoznak majd, hogy az ôket ért támadás során csak
fegyvereiket és emlékeiket vesztették el. A Szalamandra csendes derûvel nyugtázta, milyen óvatosan
mozog a kölyök: láthatóan tartott az elméjében tanyázó orishától, pedig Juanita a szavának állt, és
nem mutatkozott.
– Túl büdösek vagyunk, fônök – nyögte Roslau, ahogy mindketten kocsiba szálltak. – Biztos benne,
hogy menni fog?
– Muszáj mennie. Nem bajlódunk körmönfont trükkökkel, csak arra ügyelünk, hogy átnézzenek
rajtunk, míg becserkésszük a gépeiket, világos?
– Világos. – A fiú kutató pillantást vetett Newportra. – Sikerült megtalálnia, akit keresett? Mert ha a
kerítésen belül mond csõdöt...
– Elég!
Newport visszaóvakodott a lánctalpak tiporta ösvényre, és miután betájolta magát, a gázra lépett. Az
átrakóhely hatalmasan és fenyegetôen nyújtózott elôttük: betonozott kifutójával és ültetvényeivel
együtt jó öt négyzetkilométert harapott ki az ôserdô zöldjébôl. Valaha a belga idegenlégió
támaszpontja volt; nyilván ekkor égett bele a szerencsekatonák emlékezetébe, akik beszámoltak róla

62
fiaiknak, azok pedig saját fiaiknak, akik a zûrzavar elsô hírére visszatértek ide, hogy a családi
hagyomány szerint öregbítsék hírnevüket, és izelítôt kapjanak az élet nagy kalandjából. Néhányan
egész udvartartást gyûjtöttek maguk köré kurvákból és menekültekbôl – Newport disztán látta a
HOTEL D'SACHELLE és a CAGE AUX FOLLIES feliratokat két közeli barakk homlokzatán, és látta a
hegyoldalban sürgölôdô alakokat is, akik a támaszpont egyetlen saját terményét, a kávét szüretelték.
Négy ôrtorony és kétszer ennyi géppuskafészek ügyelt rájuk. Az egyetlen légelhárító löveg – egy
özönvíz elôtti Gridlock – ponyvával takartan guggolt a völgy közelebbi végében.
– Túl sok a fegyveres – szûrte a szót Roslau a fogai között. – Ha valaki lármát csap, egy percig se
maradunk talpon: ezek itt eperdzsemet csinálnak belőlünk!
- Miért tennék? Közéjük tartozunk, és épp visszatérünk az ôrjáratból.
A fiú fészkelôdött.
- Nem is hasonlítunk azokra az alakokra!
– A te dolgod, hogy fürkéssz és vigyorogj – emlékeztette Newport. – A többit bízd rám, rendben?
Ennyire azért nem volt magabiztos; csak akkor nyugodott meg valamelyest, mikor a kapu ôrei – némi
ráhatásra – utat engedtek nekik. Kiterjesztette tudatát, és egyszerû parancsokat sugárzott a barakkok
közt lézengô zsoldosok felé: vakarózz, ásíts, járj egyet, könnyíts magadon… és eszedbe se jusson
felénk pillantani!
Lépésben közelített a hangához, melyet alaposan megtépáztak az elmúlt évtizedek viharai.
Tetôszerkezetét csak tessék-lássék tartották karban, a kábeleket a falak résein vezették keresztül, a
tolóajtót kiemelték, hadd járjon a levegô. A korai idôpont ellenére tucatnyian dolgoztak odabent: egy
Bell-Huey helikoter vázát daraboltak lángvágóikkal. A csarnok túlfelén kétüléses felderítôgép, odébb
orrmotoros Cessna árválkodott. Egyik sem látszott igazán alkalmasnak négyezer kilométernyi
repülésre.
Annál inkább a betonozott térség közepén álló óriás.
Newport – Sandman segítségével – C-130-as Herkulesre ismert benne. Hasas jószág volt, orrától a
faráig vagy harminc méteres. Hátsó rakodóajtaja most nyitva állt, a bennszülöttek és a katonák vállon
hordták ki belôle a muníciót és a felszerelést.
– Ez az? – suttogta Roslau. – Ez a madár kell nekünk?
A Szalamandra a fejét rázta.
– Nem. Éjjel érkezett, és még mindig nem rakodták ki, ami annyit jelent, hogy nagyon ráér… és hogy
a feltöltését sem fogják elkapkodni. – Kidörzsölte a verítéket a szemébôl, és körülpillantott. – Nekünk
indulásra kész gépre van szükségünk. Olyanra, amihez...
Elnémult, mintha befelé figyelt volna, azután gázt adott, és végiggördült a hangár északi oldala
mentén. A kerítéshez legközelebb, a tornyoktól legtávolabb esô részen két helikoptert és egy vaskos

63
törzsû, radartányérral felszerelt masinát talált. Az árnyékba húzódva néhány trikóra-gatyára
vetkôzött férfi hevert, de csak egyikük vette a fáradtságot, hogy felpillantson a motorzúgásra.
Newport leparkolt, kiszállt, és intett Roslaunak, hogy kövesse példáját.
– Nem – mormolta. – Kizárt dolog.
– Mit mond, főnök?
A Szalamandra oldalra billentett fejjel nézte a vaskos törzsû gépet. Olyan volt, mint egy világháborús
kávédaráló, amire távközlési mûhold zuhant, tisztára törölt ablakai, kifutó felé forduló kerekei
azonban gyakori használatról árulkodtak. Az üzemanyagtöltô alatt sötét foltok éktelenítették a
betont, a levegôben kerozin bûze érzôdött. Newport ismét szemügyre vette az árnyékban idôzô
pilótákat: egyikük sem volt negyvennél fiatalabb, és egyikük sem tûnt vérbeli harci repülônek.
– Segíthetünk, fiúk? – kérdezte erôs ausztrál akcentussal az, aki az imént felpillantott.
– Hogyne – mormolta Newport. – A legjobb lenne, ha aludnának egyet.

Három perccel később a torzszülött pilótafülkéjében ültek mindketten. Newport a műszereket

ellenőrizte, Roslau a zsoldosok mozgását figyelte a kifutópálya körül. Azok láthatólag semmit sem
gyanítottak: legfőbb gondjuk egy kopottas futball-labda megszerzése volt.
A gép pilótafülkéjét öt személyre tervezték, a hosszan hátranyúló konzolok a figyelőrendszer
kezelőszervei voltak. A Szalamandra most már tudta, hogy a kávédaráló hivatalos neve Grumman E-
2, melyet extrái miatt "Sólyomszem"-ként emlegetnek; tudta, hogy a radartányértól nem szabadulhat,
hogy így legfeljebb hatszáz kilométeres óránkénti sebességet érhet el - de tudta azt is, hogy ideális
körülmények közt ez épp elegendô.
- Készülj! - vetette oda a fiúnak. - Indulunk.
Roslau, akinek csak ködös elképzelései voltak a konfluenciában rejlő lehetôségekrôl és kockázatról, az
ajkába harapott.
- Biztos, hogy el tudja vezetni?
Newport kábán figyelte önálló életre kelt kezeit, a kormánymûvel, a hidraulika kapcsolóival dolgozó
ujjakat.
- Naná, öregem - felelte valaki, alig várva, hogy két év kihagyás után újból szárnyakat növeszthessen. -
Vagy nem említette a fônököd, hogy én bármit elvezetek?

13
A fogyatkozást követõ harmadik napon,

64
 valahol Afrika felett

Egyetlen lövés sem dördült, egyetlen kiáltás sem harsant, ahogy a kifutóra kanyarodtak, majd gyors
nekirugaszkodással a levegôbe emelkedtek: a Grumman pilótái biankó meghatalmazást kaphattak
társaiktól, hogy idôrôl-idôre körberepüljék, felderítsék környezetüket. Newport úgy becsülte, tíz
percbe is beletelik, mire feleszmélnek, és újabb tízbe, míg belátják, hogy nincs mit tenniük - a hasas
gép a felszállást követô pillanatokban kikerült a légelhárító löveg hatósugarából. Az utazómagasságot
elérve keletnek, utóbb északkeletnek fordult, és növelte sebességét; a vadon, a paradoriak és Burton
birodalma egykettôre elmaradt mögötte.
Newport feje tiszta maradt. Érzékelt mindent, ami a pilótafülkében történt, és hálás volt Sandmannek
a kíméletes bánásmódért. A pilóta teljes egészében feladatára koncentrált, a verbális kommunikáció
nyûgét a test gazdájának engedte át - és Newport szájával mosolygott, valahányszor alattuk elhúzó
objektumokat jeleztek a mûszerek.
- Ezekkel a szemekkel messzebbre látunk, mint bárki más az országban - dünnyögte. - A levesestányér
negyven kontaktust elemez másodpercenként; könnyûszerrel elkerülhetünk, kimanôverezhetünk
bármit a határ innensô oldalán. Uganda felett valamivel nehezebb lesz a dolgunk: az ottaniak C
kategóriás légelhárítást és légierôt örököltek a kövér embertôl.
- Kövér ember? - értetlenkedett Roslau.
- Idi Amin szakaszvezetô. Ugye nem várod el, hogy tábornok-elnöknek nevezzem?
Jó két órán át hallgattak; a fiú akkor próbálkozott legközelebb, mikor a magasság csökkenni kezdett,
és jobb kéz felé, felszálló párán át, a Viktória-tó tükre csillant a messzeségben.
- Sikerült ez valaha valakinek? Úgy értem... végigjárta ezt az utat bárki elôttünk?
- Egy izraeli kommandó három Herkulessel, valamikor a hetvenes évek közepén. Berepültek, kihozták
a túszokat Entebbébôl, lekaszáltak egy rakás terroristát, és visszatértek a Ben Gurionra... kábé
tizenhat óra alatt.
- Elég lesz az üzemanyag?
- Ha a Vörös-tenger felett vitorlázunk egy keveset... igen, azt hiszem.
- Csak hiszi?
- Nyugi, Hans - dünnyögte Sandman. - Bízz a szerencsédben, és élvezd a repülést!
- Kurt a keresztnevem, uram.
- Remek. Emlékeztess rá alkalomadtán, oké?
Balra még egy óra múltán is látszott a Ruwenzori, keleten azonban már Kampala, félmilliónyi lélek
menedéke szürkéllett, hogy újabb tíz perc múltán mocsári ködbe rejtôzzék az utazók szeme elôl. A

65
mûszerek olykor vadászokat jeleztek, ám valamennyit az észak-déli légifolyosó túloldalán. Sandman
jól választotta meg a közelítési irányt, a magasságot: a felderítôgép árnyként cikázott át az ugandai
radarernyôkön, és az ötödik óra közepén etióp, majd a szudáni légtérbe lépett.
A rádiókészülék elôször az ötödik óra legvégén sercegett fel, jelezve, hogy valaki végre
lelkiismeretesen teszi a dolgát odalent. A polgári frekvencián jelentkezett be; Roslau, aki riadójelet
kutatva pásztázta a katonai hullámsávokat, tagadólag rázta fejét.
Sandman nem kapkodott: öt perc telt el, mire kinyúlt, és vételre kapcsolta a készüléket.
Fülhallgatójában a khartúmi központ ügyeletesének hangja sercent, és iskolás angolsággal
bejelentkezésre szólította fel az ismeretlen jármûvet. Sandman várt, és újabb három perc múltán
ismétlést kért. Az ügyeletes, valamivel kevésbé udvariasan, elismételte litániáját.
- Nem értem, Khartúm - mondta a pilóta, és Newport szájával Roslaura vigyorgott a mikrofon mögül.
ùjabb szünet következett. Elmaradt mögöttük Neum és Tori, s még vagy féltucat porfészek az Etióp
magasföld nyugati peremén. A felderítôgép alacsonyan szállva követte a határ vonalát, majd
behúzódott a kétezres magasságot ostromló csúcsok közé. Khartúm hangja statikus recsegésbe
veszett, és csak egy óra múltán, a Tana-tó felett tisztult ki ismét - Newportnak eszébe ötlött, hogy a
toronyban idôközben akár fejek is hullhattak.
Sandman hagyta, hadd kérdezgessék, majd bejelentkezett, és egy sebtében kiagyalt kombinációt adott
meg azonosító gyanánt.
- TD-RMGS, a Nemzetközi Vöröskereszt gépe - darálta. - Irgalmas küldetésben járok; kérem, tegyék
szabaddá a légifolyosót!
Ez újabb haladékot biztosított számukra, ám a siker látszólagos volt: Roslau öt perccel késôbb jelezte,
hogy a körzet elfogó vadászait készültségbe helyezték.
- Khartúm torony TD-RMGS-nek - mondta lassan, tagoltan az ügyeletes. - Az azonosítója nem
szerepel a nyilvántartásban. Magyarázatot várunk.
- Régi a nyilvántartásuk, fiúk. Öt éve repülök Afrikában ugyanezzel a kóddal; hogy maguknál nem
szerepel, nem az én gondom.
Hosszú szünet. Roslau kézmozdulatokkal jelezte, hogy a vadászok felszálltak, és dél-délnyugati
irányból feléjük igyekeznek.
- TD-RMGS, TD-RMGS...
- Tessék, mi az már megint?
- Túl alacsonyan halad. Megsértette a polgári légifolyosók használatának szabályait. Felhívom,
landoljon, és azonosítsa magát hitelt érdemlôen, ismétlem, hitelt érdemlôen.
- Mi az hogy "hitelt érdemlôen?" - fakadt ki Sandman. - Hogy lehetnek ilyen érzéketlenek az emberi
szenvedés iránt? Sebesülteket viszek, köztük a ruandai ENSZ-misszió túlélôit. Egyikük most is

66
vérplazmát kap, nagyon rossz állapotban van. Dzsiddában, ismétlem, a szaúd-arábiai Dzsiddában
készen állnak a fogadásunkra. Az orvosok szervátültetést emlegetnek, a másodpilótám kólikás, a
hidraulikám golyót kapott, úgyhogy értékelném, ha békén hagynának. TD-RMGS kilép.
Ez megtette a magáét. Newport maga elé képzelte a lázas tevékenységet a khartúmi toronyban: az
ügyeletesek a számítógépeket faggatják, telefontól telefonig rohannak, felelôs tisztviselôt keresnek, és
közben csak úgy szakad róluk a veríték. Roslaura pillantott, aki saját radarjuk monitorát figyelte - és
összerezzent az újabb sercenés hallatán.
- TD-RMGS, itt a katonai irányítás - érkezett az üzenet egy magasabb frekvencián. - Kitôl kapták az
engedélyt az átrepülésre? Ismétlem, kitôl származik az átrepülési engedély?
- Maguktól - hazudta szemrebbenés nélkül Sandman. A felderítôgép keresztezte az Atbara-csatornát,
és északnak tartott; bal kéz felé egy dobozházakból álló város fehérlett a Nílus kanyarulatában. A
khartúmiak mintha most ébredtek volna rá, milyen kevés idejük maradt: Roslau jelezte, hogy a
vadászok támadó sebességre gyorsítottak, és hamarosan eléjük vágnak.
A Grumman megrázkódott, ahogy jobb oldala mellett szudáni felségjelû MIG-27-es söpört el, oly
közel, hogy Newport még turbináinak forró szelét is érezni vélte, és azt kívánta, bár osztozhatna
Sandman nyugalmában. A MIG fordult egyet, megint feléjük száguldott, és csak az utolsó pillanatban
változtatott irányt: a felderítôgép ismét megremegett.
- Khartúm, itt TD-RMGS - szólt Sandman a mikrofonba. - További információkért forduljanak a
Vöröskereszt genfi központjához, netán az ENSZ-hez - gondolom, akadnak megfigyelôik a maguk
szép országában is. Én csak vezetem ezt a koporsót, értik? Az én hibám talán, hogy odalent minden a
feje tetején áll? És kérem, hívják vissza a gépeiket - az utasaim idegesek, egy firkász máris
összehányta magát, és nekem se idôm, se kedvem az ablakot nyitogatni!
Az újabb üzenetet némi csend elôzte meg.
- Az utasai... újságírók, TD-RMGS?
- Pozitív, Khartúm. A nemzetközi sajtó jeles képviselôi. A Valutaalap küldöttségét kísérték
Mbandakába, és most velük együtt próbálnak visszatérni. Végigizgulták ezt az épületes párbeszédet -
a véleményüket fél órán belül hallhatják a CNN híreiben. Jó szórakozást, uraim... és kérem, rögzítsék
az ügyeleti naplójukban, hogy nem, ismétlem, nem vagyok azonos az izraeli légierôvel!
Csend következett. A MIG eltűnt, és visszahúzódtak kísérôi is, csak a gyorsan foszló kondenzcsíkok
jelezték, merre távolodnak. Sandman (és vele Newport) az üzemanyagszintjelzőre sandított, és
növelni kezdte a magasságot. Roslau az ingujjába törölte homlokát a radarkonzol mellett.
- Nagyok voltak, főnök - suttogta. - Ezek szerint... túljutottunk a nehezén.
Newport összerezzent; már azelôtt ismerte Sandman válaszát, hogy a gondolat szavakká formálódott
volna.

67
- Frászt. Most jön a neheze.
- A rakéták?…
- Az üzemanyag. - Sandman a kijelző felé hajolt, undorral kocogtatta meg. - Elkényelmesedtem, ez a
nagy helyzet. Hamarabb fedeztek fel, mint kellett volna, és a vártnál sokkal nehezebben adták fel a
játszmát. A mélyrepülésnek persze önmagában is ára van. Rengeteg üzemanyagot égettünk el a
hegyek között, és még most is rengeteget égetünk, pedig ebben a magasságban jóval ritkább a levegô.
- Várt. - Említettem az elején, hogy az izreliek Entebbébe menet többször is tankoltak a levegőben?
- Nem - mormolta Roslau -, ezt nem említette.
- Nyugalom, öregem! Még nem száradt ki a tank. Még úton vagyunk, és ha van egy kis szerencsénk...
A radarkonzolon vörös fények villantak. A modulált vészjel lehetett diszkrét, de a motorzúgáshoz
szokott fülekben így is sikolyként visszhangzott. Roslau az ernyôk felé fordult, ujjával próbálta
követni a villódzó-változó számsorok útját.
- Két visszhang északkeleten - darálta. - Kettô az elfogók közül. A többi leszállt, de ezek
visszafordultak. Visszafordultak, és gyorsan közelednek!
Sandman szitkozódott egyet, és meredeken ereszkedni kezdett; a Grumman határig terhelt törzsén
remegések futottak végig.
- Látod, kölyök - dünnyögte a pilóta az üzemanyagszint-jelzôre meredve -, ilyen az, amikor nincs
szerencsénk.

14

- Mit csináljak? - tudakolta Roslau, aki inkább látszott dühösnek, mint kétségbeesettnek. - Mi a fenét
csináljak most?
Newport csak lapult tulajdon testében; óvakodott a pilótát akár egy gondolattal is megzavarni.
- Hangolódj rá a hullámhosszukra! Hallgasd vagy szidd ôket, ha tetszik; idôt kell nyernünk.
- Idôt?
- Egy MIG hajtómûve, különösen harci feladat közben, még a miénknél is jobban zabálja a kerozint -
magyarázta Sandman. - Olyasmi, hogy hosszú vadászbevetés, nem létezik, legalábbis újratöltés nélkül
nem. Meg tudod határozni, honnét jönnek?
- Ilyen távolságból nem látok beléjük.
- A mûszereidet használd! Hol észlelted ôket elôször?
- Atbara után, és...
A pilóta Newport legszúrósabb pillantásával fojtotta belé a szót.

68
- A legközelebbi támaszpont?
- Wad Medani.
- Bingó. - Sandman kétezerötszáz méteren járt, és tovább csökkentette a magasságot; Kassala
szikkadt földje barna táblákban vonult el odalent. - Idefelé jó háromszáz kilométert kellett repülniük,
visszafelé valamivel többet, és most újra fordulniuk kell. Ha ehhez hozzáveszed, mióta vannak a
levegôben, könnyen megsaccolhatod, meddig koslathatnak még a nyomunkban büntetlenül.
- Azt akarja mondani, hogy talán kiszárad a tankjuk, mielôtt leszednének minket?
- Azt akarom mondani, hogy azok a tartályok máris elég szárazak - közölte a pilóta. - Aki
visszafordította és ellenünk küldte ôket, részeg vagy ôrült: épeszû parancsnok nem tesz ilyet.
Roslau a radarernyôre bámult.
- Valaki odalent... felismerhetett minket.
- Micsoda?
- Valaki a tisztek közül - mormolta a fiú. - Tegyük fel, hogy rendelkezik a képességgel, és a mûszerek
meg a szövegünk helyett az auránkra figyelt! Tegyük fel, hogy az ellentáborhoz tartozik, és éppúgy
kijutott neki a megpróbáltatásokból, mint nekünk! Alig várja, hogy választ kapjon pár kérdésére - és
hogy üssön egyet a Hálózaton, cserébe a veszteségeiért.
- Szép elmélet. De hogy bizonyítod?
- Nem kell bizonyítania - szólt Roslau Juanita kihívó hangján. - Ez az igazság.
- Engedd el a kölyköt - sziszegte Newport, és szemébôl Sandman gyûlölete sugárzott az orisha felé. -
Engedd el, szükségem van rá.
- Rám most nagyobb szükséged van. - A fiú választ sem várva a konzol felé fordult. Keze
villámsebesen dolgozott a kapcsolókkal; a Grumman pilótafülkéjét csakhamar betöltötte a MIG-
pilóták és a vadászirányító párbeszéde. - Egy fontos ember, valaki a vezérkarból... élve akar
benneteket. Ott van a központban, de nem szól, nem nevezi meg magát. - Szünet. - Az akciót vezetô
századparancsnok óvatos ember. Ideges. Visszahívná a gépeket, ha tehetné, de fél a
következményektôl. Azt ígéri, üzemanyagszállítót küld eléjük, hogy a bevetés után eljuthassanak
Omdurmanig.
- A rohadék! - fakadt ki Sandman. - Itthon van persze, könnyen vitézkedik - én pedig próbálhatom
letaszigálni az égrôl a tankerét, és istenemre, pontosan ezt fogom tenni! - Megdörzsölte Newport
orrát. - Foglalkozz a mûszerekkel, szellem, vagy akárki vagy! Merre járnak a vadászok?
- Kilenc percen belül lôtávolba érnek - felelte Roslau kásás hangon. - Hé, a fenébe is... az elôbb
mintha...
- Késôbb, Hans, késôbb! Keress új visszhangot észak-északnyugatra, közepes magasságban,
merôlegesen a mi vektorunkra, és azonnal szólj, ha sikerül kiszúrnod!

69
Három perc telt el feszült csendben. A felderítôgép üzemanyagszint-mérôjének fénye sárgáról vörösre
vált, a szaggatott hangjelzés újabb verítékcseppeket csalt Newport homlokára. Most már olyan
alacsonyan jártak, hogy jöttük szele felkavarta a síkság porát; a motorzúgás nyilván kilométerekre
hallatszott, de közel-távol nem akadt senki, akit megrémíthetett volna. ùjabb egy perc, azután még
egy - ez utóbbi még nem ért véget, mikor Roslau felkiláltott:
- Visszhang északnyugaton; magasság háromezer, és növekszik. Ez az? Ezt a mumust kerestük?
- Alighanem - dünnyögte Sandman. - Távolság?
- Harmincöt kilométer, és csökken. Adjak ETA-t?
- Törôdj inkább a vadászokkal - utasította a pilóta. - Ha tényleg élve akarnak, elölrôl kezdik majd a
kisded játékaikat, hogy beijedjünk. Közel fognak pofátlankodni, hogy még félelmetesebbnek
tûnjenek. Amint a hatósugaradban érzed ôket, csapj oda nekik - csapj oda mindennel, amid csak van!
- Úgy érti, az elmémmel? De hisz az Mr. Newport specialitása! Az én gyakorlatom nem...
- Mr. Newport nincs itt, kölyök. Itt csak csúnya, rossz MIG-ek vannak, meg egy sátánista barom
odalent, aki alig várja, hogy elbeszélgethessen veled. Ha képes voltál megkeverni azt a két pasast a
támaszpontnál, elkapod ezeket a fickókat is. Csördíts oda, aztán kapaszkodj - így vagy úgy, de rázós
lesz az ügy.
A vadászok jobbról és felülrôl száguldott feléjük, támadópozícióba döntött szárnyaik élén megcsillant
a délutáni napfény. Korábbi mutatványuk megismétlésére készültek, és az alacsonyabb sebesség
miatt még a térközt is csökkentették valamelyest. Ötszáz méternyire jártak, mikor Roslau megérezte
az élet lüktetését a száguldó fémtorpedók belsejében. Nem várt, nem tépelôdött többé: kiterjesztette
hatalmát, és kurta, erôszakos lökést adott nekik.
"Most!" - akarta kiáltani, de Sandman máris felfelé rántotta gépük orrát, és nyaktörô ívû emelkedôbe
kezdett. A Grumman bordázata recsegett, két utasának tudatát elködösítette a fájdalom, háromezer
méteres magasságban azonban tiszta égbolt fogadta ôket, míg a két vadász a földnek csapódott, ide-
oda verôdött, majd roppant tûzpöfetegbe veszett odalent.
- Badabumm - mormolta Sandman, ahogy északnyugatnak fordult. - Elárulod, mit üzentél nekik?
Roslau kifelé, a zsíros-feketén gomolygó füstbe bámult. Vérzett az orra, de nem kotorászott
zsebkendô után; csak akkor rezzent fel, mikor a becsapódás helyétôl délre megpillantotta egy
vészejtôernyô vörös-sárga négyszögét.
- Azt, hogy ugorjanak - suttogta. - Remélem, értett a szóból mindkettô.
- Túl sok hálát azért ne várj tôlük - intette Sandman. - Rövid úton agyonrugdosnak, ha a
munkatáborban, ahová ezért küldik ôket, a szemük elé kerülünk.
- De hiszen...

70
- Csigavér: azon leszek, hogy ne kerüljünk a szemük elé. Idôbe telik, míg ezek a cementagyúak
rájönnek, mi történt. Kétlem, hogy rakétát lônének ránk - az ASAT-indítók felett talán mégsem az az
eszelôs rendelkezik. Megkeressük a tankert, megrongáljuk egy kicsit, aztán tovább vitorlázunk
északkeletnek. - Sandman az üzemanyagszint-mérôt nézte. - Keresek egy helyet a pusztában, ahol
letehetem a gépet. Holnapra összeszeded magad annyira, hogy fedezhesd a visszavonulást, és
holnaputánra önmaga lesz újra a jenki is. Loptok egy kocsit, két lovat, tevéket vagy más effélét, és
megcélozzátok Port Sudant. Ha eléritek, elvegyültök a zarándokok között, és meg sem álltok Mekkáig
- az is van olyan szent hely, mint Jeruzsálem.
- Hát aztán?
- Aztán? - dünnyögte Sandman. - Az már nem az én gondom; én csak vezetek, emlékszel? De ne
aggódj, Newport biztosan kitalál valamit.
- Az ég szerelmére...
- A konzolhoz! - reccsent rá a pilóta. - Ez nem sétarepülés többé, hanem harci bevetés, és
pillanatnyilag én vagyok a parancsnokod. Látod még a tankert?
- Igen. A vektora...
- Megvan. Maradt még annyi a tartályainkban, hogy rárepüljek. Ha szerencsénk van - és ezek után
muszáj annak lennie - megrémíthetem annyira, hogy odaverje magát. Ha óbégatni kezd rólunk
Omdurmannak, még jobb: hadd higgyék, hogy vele együtt végeztük valami vádi alján!
- Maga élvezi ezt - állapította meg a fiú. - Élvezi, igaz?
Sandman lesújtó pillantást vetett rá.
- Csak azért nevezed magad Luthernek, mert az élô fába is belekötsz, vagy van más okod is?
- Hát ide figyeljen...!
A nagy hatósugarú radar riadójelzése elnyomta a többit. Roslau az ernyôre meredt, és kirázta a hideg:
a vibráló számoszlopok újabb, immár három MIG-bôl álló kötelék felbukkanását jelezték.
- Visszhangok nyugat felôl! - kiáltotta, és önkéntelenül elmázolta képén a vért. - Egy kordofani
támaszpontról startoltak!
- Az lehet a mi vezérkari tisztünk saját körzete - dünnyögte Sandman. Newport megdöbbent, milyen
rezignáltan viseli a csapást. - Maradj rajtuk, és csak akkor szólj, ha eltérnek az iránytól - mire
lôtávolba érnek, mi így vagy úgy, de odalent leszünk.
Roslau megbabonázva figyelte az üzemanyagszállítót. Bár négyszázat meghaladó tempóban haladt,
szinte állni látszott az égen; rövid szárnyaival, keskeny ablakszemeivel olyan díszmadárra
emlékeztetett, melynek botorság a kalitkából kimerészkednie. Az üldözött szerepére ráunt Sandman
máris fölé és mögé került; azt latolgatta, melyik futómûvét áldozza fel egy meglepetésszerû támadás
oltárán. Newport keze már a hidraulika kapcsolóján felé mozdult, mikor Roslau felkiáltott:

71
- Nézze! Az irányfények!
Sandman összehúzott szemmel figyelt. A tanker szárnyvégein szabályos idôközönként egy-egy vörös
és zöld csillag ragyogott fel, a Morse-ABC betûivel közvetítve pilótája üzenetét az érkezôknek:

NEM FOGANÁS ÚTJÁN SZÜLETIK, MAGBÓL SE CSÍRÁZIK:

ATYJA MAGÁNAK S GYERMEKE IS; TESTÉT, HA KIVÉNHEDT,
NEMZÕ NÉLÜL, TERMÕ HOLTÁBAN SZÜLI ÚJJÁ,
S ANNYISZOR ÉLED FEL, VALAHÁNYSZOR ELÉG, HAMUJÁBÓL

- Álmodom - mormolta Sandman, aztán a fiúhoz fordult: - Maradt még annyi erôd, hogy ráhangolódj
a pasasra? Oka lehet rá, hogy így üzen nekünk: nyilván nem akarja, hogy egész Észak-Afrika hallja a
mondandóját.
Roslau lehunyta szemét, összpontosított, és szabadjára engedte erôit. Tüstént kirajzolódott elôtte a
tanker fülkéjének fantomképe, és benne egy kerek arcú, göndör hajú férfié, aki épp egy
magatehetetlen testet taszigált a másodpilóta ülése alá.
"Ki vagy?"
"Sznyeg" - felelte a kerek arcú. "Szmolenszkbôl. Ezek fizetnek, de nem tartozom közéjük. Te vagy
Montmorency?"
"Montmorency repül" - üzente Roslau. "Luther vagyok. Hogy találtál ránk? A Hálózat tudtommal...
"A Hálózat dél óta ismét mûködik, Luther. Az elsô általános felhívás épp rólad és Montmorencyrôl
szólt: a legmagasabb helyrôl kaptunk utasítást, hogy minden eszközzel támogassunk benneteket."
A fiú levegô után kapkodott.
"De hogyan..."
"A ruandai forrás nevében bizonyos Burton ismét jelentkezett. Közölte, hogy fontos információkra
tettetek szert, és légi úton Izraelbe indultatok. Az Érinthetetlenek beszámoltak Montmorency
kérésérôl - tudjuk, ki vezeti a gépet. Annak alapján, amit róla tudunk, Gideon, az entebbei rajtaütés
megtervezôje kikalkulálta a lehetséges útvonalakat. Hatvanhárom százalékra taksálta annak
valószínûségét, hogy feltartóztatnak, és kilencvenkettôre azét, hogy fel kell áldoznotok a kerozint az
átjutás érdekében. A tizedik szélességi foktól északra és északkeletre minden ügynököt riadóztatott.
Rendkívüli szolgálatra jelentkeztem, és mihelyt felbukkantatok, értesítettem Gideont. Azt a parancsot
kaptam, hogy legyek megfelelô idôben a megfelelô helyen, és ha sikerül találkoznunk, nektek adjam
át az üzemanyagot."

72
"Hatvanhárom..." - Roslau tudta, hogy ezt az információt nem lenne szerencsés Sandmannel
megosztania, aztán eszébe jutott valami, és nagyobb sebességbe kapcsolt: "Sznyeg, valaki a kordofani
irányítástól... alighanem egy Mester-hívô... újabb vadászokat küldött ránk!"
"Tudom" - felelte az orosz. "Egy ideje kapcsolatban állok velük. Azután, ami a másik kettôvel történt,
nagyon feszültek: nélkülem és az üzemanyagom nélkül ôk sem jutnak vissza a támaszpontjukra."
"Le tudod vakarni ôket?"
"Megpróbálom. Míg átpumpáljuk a kerozint, vészjeleket adok, aztán csinálok egy kényszerleszállást.
A közelben nem akad több bevethetô tanker - ha erre sem fordulnak vissza, már csak a
gyorsaságotokban bízhattok. Számolj be Montmorencynek, aztán lássunk dologhoz: nem jó az
ilyesmivel sötétben bajlódni."
Roslau visszazökkent a valós idôbe, és sietve beszámolt a pilótának a hallottakról.
- A gyorsaságunk... - dünnyögte Sandman. - Hol él ez az orosz? A MIG-ek rakétáival nem lehet
versenyt futni!
- A kollégája a maga fejével gondolkodik - mutatott rá a fiú. - Arra számít, hogy ha elég meggyôzôen
loholunk, feladják.
A brit morgott még egy darabig, aztán csökkentette a sebességét, és besorolt az üzemanyagszállító
mögé. Késô délutáni napfény csillant a nagyobb gép kibocsátotta vezetéken, mely lebegésre
kiegyensúlyozott mûanyag tölcsérben végzôdött. A Grumman is megtette a maga elôkészületeit a
randevúra: orr-részébôl rugalmas plasztikfulánk bújt elő. Newport, aki saját testének legrejtettebb
zugából figyelte a jelenetet, két fémszörny, két elfuserált Mecha-Godzilla nászát látta az egészben, és
csak remélte, hogy Sandman megfelelőképp uralkodik arcvonásain.
- Még egy kicsit...
A tölcsér és a fulánk némi bizonytalankodás után egymásra lelt, a rögtönzött távvezetéken át tüstént
megindult az üzemanyag áramlása. Roslau, aki minden idegszálával figyelt, érzékelte a fokozatos
súlynövekedést, melyet Sandman óvatos kormánymozdulatai sem közömbösíthettek; a felderítôgép
másodpercenként negyven liter folyadékot nyelt el, és még nem elégítette ki szomját, mikor a rádió
mindkét gép fedélzetén sercegni kezdett:
- Omdurman DRN-nek. DRN, jelentkezz!
- DRN - nyugtázta Sznyeg, miközben hátra-hátrasandított a töltekezô Grumman felé. - Célkörzetet
elértem, irányt és magasságot tartom. Kontaktusom a vadászrajjal... - Hallgatott egy sort, aztán
tempósabban folytatta: - DRN Omdurmannak: van egy kis problémám.
- Mi a baj, DRN?
- Nyomáscsökkenést észlelek az üzemanyagtartályban - közölte az orosz, és tudta, hogy a gép
adatrögzítôje a maga precíz módján megerôsíti majd észleléseit. - Struktúrális gyengeség vagy

73
elektromos hiba okozza; ebben a magasságban nem tudom eldönteni. Várok még öt percet, aztán
lejjebb megyek.
- Tartsd a pozíciódat, DRN! A vcadászok rövidesen a bevetési területre érnek, és...
- Negatív, Omdurman - vágott közbe Sznyeg. - Szivárgás megerôsítve. Ha fordul a szél, és az
üzemanyag a hajtómû burkolatára kerül, annyi idôm se marad, hogy a Szmolenszki Szûzanyát
emlegessem. Nem szokásom tanácsokat osztogatni, de én lelassítanám azokat a vadászokat, míg
tisztázódik a helyzet.
Sandman elégedetten hallgatta a párbeszédet. A Grumman tankja csordultig telt, s neki minden
igyekezetére szüksége volt, hogy tartsa az irány az erôsödô alkonyi szélben.
- Eddig, és nem tovább - fordult Roslauhoz. - Jelezz ennek a komédiásnak, hogy felkészültünk a
futásra, aztán fogalmazz egy imát a Szmolenszki Szûzanyához te is!
A fiú engedelmeskedett. Az orosz rekedtes baritonja tovább duruzsolt a fülhallgatóban,
képtelenségeket sorolt repülési magasságról, tûréshatárról és anyagfáradási együtthatókról, tudata
azonban a menekülôk felé nyúlt, és némán közvetítette kaján üzenetét:
"Semper fi, Luther! Mondd meg Montmorencynek, hogy nem cáfolt rá a hírére, és hogy a
körülményekhez képest... nagyon jó volt nekem!

15

- Õrült egy alak - dünnyögte Sandman két perccel késôbb, teljes sebességgel távolodva a randevú
színhelyétôl. - Ahogy elnézem, máris lefelé tart. Fogadok, épp az ejtôernyôjét csatolja valahol a
raktérben.
- Mi lesz vele? - firtatta Roslau. - Mi lesz ha rájönnek, hogy összejátszott velünk?
- Megölik. - A pilóta a délnyugati horizontra bámult, melynek egy pontján csakhamar narancsvörös
tûzcsokor bomlott ki. - De százat egy ellen, hogy sosem jönnek rá: Sznyeg az a fajta ember, aki elôre
kalkulál az összes efféle tényezôvel. Figyeld a radart, hátha ihletet kapsz tôle! Hamarosan megtudjuk,
jól számított-e.
A fiú visszafordult a monitorokhoz, és ellenôrizte a vadászok pozícióját. Megállapította, hogy a három
gépbôl álló kötelék húsz-egynéhány percnyi távolságban van tôlük - ha sem tempójuk, sem vektoruk
nem változik, beérik ôket, mielôtt Kassala északkeleti peremén túlra, nemzetközi vizek fölé érnek.
- Kétszerte gyorsabbak nálunk - suttogta. - Ha egy kicsit meghajtják magukat, négyszerte is. Meddig
juthatnak el anélkül, hogy a bôrüket kockáztatnák?

74
- A moszkvai akadémia bejáratáig - dünnyögte Sandman. - Ez a munka nem épp a szorongóknak
való...
Azért szorongtak mindketten. A Grumman fülkéje verejtéktôl és afrikai portól szaglott az egész napos
repülés után: légszûrôit, akár szerkezeti elemeit, készületlenül érte a megterhelés. Néhány égô
szeszélyesen fel-felpislákolt Newport látómezejében - Sandman átható pillantással próbálta
megfegyelmezni ôket, botkormányt markoló ujjai elfehéredtek. A Vörös-tenger partvonala rôt
lobogás volt elôttük a messzeségben, a lebukó nap sugarai a fáraót, harci szekereket, géproncsokat és
ipari hulladékot rejtô vízre hulltak. Port Sudan csillag alakban szétágazó fények füzéreként hevert
odalent, a kisebb tepepülések himlôpettyek voltak csupán Afrika csupa ránc homlokán. Newport, ha
Sandman olykor moccanni, bámészkodni engedte, tartályhajók fehér csíkjait látta, de képtelen volt
megfejteni a tajtékcakkok közvetítette üzenetet.
- Polgári gép elôttünk - jelentette Roslau. - Meredeken emelkedik, a vektora hat-kettô-kettô.
- Add, hogy szaudi felségjelû legyen, ó uram! - felelt pogány imával Sandman. - A MIG-ek kétszer is
meggondolják, tüzet nyissanak-e a nemzetközi légifolyosóban, az én bûnlajstromom meg hosszabb
már úgysem lehet.
- Mit akar csinálni?
- Követem a háziállatot, Hans, mi mást tehetnék? Ha csak öt percet nyer nekünk, azt mondom,
megéri a kockázatot. A vadászok?
- Tizenegy percnyire. Semmi jele annak, hogy meggondolták magukat.
- Megy a szájtépés az éterben?
Roslau elbabrált a kapcsolókkal, aztán bólintott.
- Megint hívnak bennünket. Azt mondják, a Vöröskereszt genfi központja nem...
- Hát persze hogy nem - mormolta Sandman, ahogy egyeztette vektorát az utasszállítóéval. A nagyobb
gép - egy zöld-ezüst Jumbo - eltakarta elôlük a napot, a rájuk szakadt homályban sárgán világítottak a
mûszerek ragadozószemei. Már a víz felett jártak, a nyugati part zátonyai és sekélyesei indigószín
homályba vesztek.
- Ennyit a sivatagi kényszerleszállásról - állapította meg a pilóta. - Vannak még rakétáid, fiú?
- Egy szál bagót se tudnék meggyújtani.
- Pazar. - Sandman szitkozódott, aztán ismét teljes sebességre kapcsolt; Newport megesküdött volna
rá, hogy látja a Jumbo jobboldali ablakaiban a döbbent arcokat. Áttörtek a polgári gép elôtt örvénylô
légrétegeken, és lefelé, a tenger higanyosan csillogó síkja felé vették az irányt. Roslau remélte, hogy
radarvisszhangjuk, ha csak percekre is, de eltûnt a nyomkövetô ernyôkrôl - újabb érv a vadászok
visszahívása, a hajsza lefújása mellett.

75
A Mester-hívô vezérkari tisztet azonban más fából faragták, vagy a gyûlölet vakította el: a három MIG
közül egy sem változtatott irányt, tovább száguldottak elfogópályájukon, melynek végpontját - ezt
minden pilótának tudnia kellett - valamennyiük számára odalent, a hullámok közt jelölte ki a
szükségszerûség.
- Nem lesz üzemanyaguk a visszatéréshez - morogta Sandman. - És azt sem hiszem, hogy a történtek
után csak ijesztegetni akarnak.
- Hat perc!
- Azért - dünnyögte a pilóta - tulajdonképpen élveztem a dolgot. Nincs harag, Newport?
- Te mindent... elkövettél - préselte ki taplószáraz torkán a Szalamandra. - Megérdemelted volna,
hogy sikerüljön. Nekünk...
- Egy pillanat - szólt közbe Roslau. - A radarom beragadt, és valamit jelez. Mintha visszhang lenne, de
nagyon bizonytalan; úgy rémlik, az érzékekelési határon repül.
- Vektor?
- Dél-délnyugat.
- A MIG-ek?
- Mögöttünk, uram. - A fiú megbabonázva bámult a monitorokra. - A vezérgép két percnyire jár, a
másik kettô valamivel...
A Grummant léglöket rázkódtatta meg. Newport balra fordult, és még látta az oldalt és felül elcikázó
torpedótesteket: felségjel nélküli vadászgépek voltak, burkolatuk mattfekete, akár az F-19-es
Lopakodóké. Valami villant, és Roslau, aki még mindig a radarképet figyelte, az automatikával
egyidôben jelezte az újabb kontaktusokat:
- Rakéták a levegôben! Hét-egy kilenc... tíz... tizenkettô!
Sandman feleszmélt, nyaktörô bukófordulóba vitte a gépet: tapasztalatból tudta, milyen szeszélyes
jószágok a rakéták. Napfény vakította el, ahogy visszatalált a nyugati irányhoz. Fülhallgatójában a
sercenések kétségbeesett kiáltásokkal keveredtek: a MIG-ek pilótái késôn azonosították a
veszélyforrást, és mert fogyatkozó üzemanyaguk bizonyos manôvereket eleve kizárt, a fejvesztett
menekülés mellett döntöttek. Egy zöld háromszög csakhamar eltûnt a radarernyôrôl, kísérô
számoszlopa a robbanás lángfelhôjével együtt enyészett semmivé. A másik kettô folytatta a
visszavonulást - Newport és Roslau addig figyelte ôket, míg az észlelési határon túli statikus zavarba
vesztek.
- TD-RMGS, TD-RMGS, itt Gideon Kardja - szólt egy hang a Hálózat mundán kommunikációra
fenntartott hullámhosszán. - A folyosó tiszta, ismétlem, tiszta a folyosó. Maradj vételen, és tartsd az
irányt: ketten közülünk veled repülnek a révig.
- Rév? - értetlenkedett a fiú.

76
- Nem a Ben Gurion, az egyszer biztos - somolygott Sandman. Hasztalan igyekezett azonosítani a
melléjük zárkózó vadászokat, de tisztán látta, hogy a vezérgép pilótája, aki most felemelt hüvelykujjal
intett Newportnak, kék-fehér csíkos sisakot visel. - A Hálózat sokat kockáztat az érdekünkben, de
ennyit biztosan nem. Kell lennie egy támaszpontnak valahol a déli határon, ahol ezeket a madarakat
dugdossák… és ahol benneteket is rejtegetni fognak, míg Tel-Aviv elôáll a magyarázattal, és
szégyenkezve kiadja a Grumman roncsait. - Végigsimított a konzolon Newport kezével. - Kár ezért a
masináért. Pár évig biztosan húzta volna még.
– Hát maga? – Roslau nyelt egyet, ahogy rádöbbent, milyen nyersen hangzik a kérdés. – Magával mi
lesz, Mr. Crawles?
– Hazamegyek. – Sandman rögzítette a kormányt, aztán hátradőlt ültében, és féloldalas mosollyal
várta, hogy a homályba borult északkeleti horizonton felderengjenek a Szentföld fényei.

MÁSODIK STÁCIÓ

BAR ASKERON

1
A fogyatkozást követô ötödik napon,
Tel-Avivtól délnyugatra, a Földközi-tenger partján

Az épület tetején álló férfi - zömök, göndör hajú alak - besorolására nézve Szalamandra volt. Szívesen
idôzött a napfényben, mintha efféle luxus csak ritkán jutna osztályrészéül, de a vidék gyíkjaihoz való
hasonlatossága e ponton véget is ért: megfontolt mozgása, tûnôdô tekintete jobban illett holmi
kétéltûhöz. Pedig Aaron Hermel, a Hálózat közel-keleti részlegének vezetôje nem két, hanem
legalább kilenc élettel bírt, s bár a Slomo név, melyet Brüsszelben aggattak rá, hazáig követte, akik
ismerték, tudták róla, hogy bárki másnál fürgébb tud lenni, ha úgy hozza a szükség. Legendák szóltak
arról, hogy Boszniában egymaga intézett el egy egész Mester-hívô felekezetet - hogy miképp vitte
végbe ezt a csodát, a többség elôtt titokban maradt, tovább növelve amúgy is tisztes tekintélyét.

77
- Azt hallottam, egy vödör mésszel indult Tuzlából a hegyek közé - súgta Newportnak Roslau. Egymás
mellett haladtak a tetôre vezetô lépcsôkön, de csak az utolsó forduló után pillantották meg a tengert;
a homok szürkéjét a víz kékjével vegyítô panoráma éppoly mellbevágó volt, mint az elsô napon, mikor
holtra fáradtan, sártól és verítéktôl szaglón ideérkeztek. A viharvert Grumman E-2 azóta eltûnt a
telep kifutójáról, és Newport szíve - Sandmané helyett is - belesajdult a gondolatba, hogy mit
mûvelnek majd vele. - Egy vödör mésszel félszáz állig felfegyverzett fanatikus ellen! El tudja képzelni
róla? Vagy csak legenda az egész?
- Slomo a legenda - dünnyögte Newport. - Nem hibáztatlak a hitetlenségedért: te csak Brüsszelben
láttad, de én... - Elmosolyodott. - ...nos, valamivel régebben ismerem ôt.
Felértek a tetôre. Hermel hunyorogva figyelte közeledtüket, hagyta, hadd forgolódjanak a napfényben
- tudta, min mentek keresztül, és volt némi elképzelése arról is, mi áll még elôttük. Csak akkor szólalt
meg, mikor Newport a mellvédre támaszkodott az oldalán, de ekkor sem mozdult; ôk ketten rég
túljutottak már a hagyományos üdvözlés formaságain.
- Kipihentétek magatokat?
Az amerikai biccentett; tizenhat óra alvás után abszurd módon frissnek, ifjúnak tûnt számára a világ.
Pedig Hálózat támaszpontja - akár az ország, melynek földjén emelték - vén volt, és ôsidôk óta
létezett. Bar Askeron, ez a komor erôd a bibliai idôktôl fogva dacolt a Választott Nép ellenségeivel a
Negev peremén. Egyiptomiak, babiloniak, rómaiak jöttek és mentek, a vidék pora beborította a
szerteszórt sémita, hamita és árja csontokat - Bar Askeron azonban rendületlenül állt a világ
tengelyében, és lakói hasonló rendíthetetlenséggel szemlélték - olykor irányították - a köröttük zajló
változásokat.
- A Vatikánból és Mekkából is érdeklôdtek utánatok - folytatta Hermel, letekintve birodalma
mészfehér kupoláira. A Rómába vezetô utak számához és a támaszpont jelentôségéhez mérten is
kevés ösvény kanyargott köztük: a fél tucatból kettô gyanús hirtelenséggel a semmibe veszett, a másik
négy a Rishon le Zion autópályába torkollott a partmenti dombokon túl. - A jelentésedet a felsô
szegmensen át továbbítottam; ha akadnak még poloskák a gépezetben, csak a Létezôk válaszait fogják
megismerni.
Newport megborzongott. Övéi régtôl fogva gyanították, hogy a Mester anyagtalan entitásokat használ
a Hálózat kifürkészésére, de ez volt az elsô alkalom, hogy sikerült kapcsolatot teremteniük... mi több,
alkut kötniük valamelyikükkel. Juanita ezekben az órákban egy helyi specialista, egy Megtartó
vendégszeretetét élvezte; a Szalamandra bízott benne, hogy egy darabig nem okoz újabb felfordulást.
- A mieink azonosították a lányt - közölte Hermel, mintha kitalálta volna a gondolatát. Inge zsebébôl
kétrét hajtott printerlapot kotort elô, és Newportnak nyújtotta. - Ezt ma reggel kaptuk a perui Callao
múzeumból, de csak akkor nézd meg, ha igazán kíváncsi vagy rá - nem valami épületes látvány.

78
A fotó egy felhúzott térdekkel gubbasztó alakot, egy kivillanó fogú, esendôségében szívszorongató
múmiát ábrázolt. Newport az öltözékébôl nem, csak a hosszú, sötét hajból következtethetett nôi
mivoltára. A halottnak nem voltak szemei, és nem volt ajka sem, bôre viaszsárgának és nyirkosnak
rémlett a ráhulló fényben.
- Uramisten...
- Ahhoz képest, hogy ötszáz éve halott, egész jól tartja magát, nem? - Hermel oldalt lépett, hogy
cigarettára gyújtson. - A dolgot az tette egyértelmûvé, hogy a te orishád Juanitának mondta magát. A
callóiak emlegetik így a század legértékesebb archeológiai leletét - a honfitársaid, akik tavaly óta
mindent elkövetnek, hogy megszerezzék, inkább jéghercegnônek nevezik.
Newport fanyar vasízt érzett a szélben.
- Azt akarod mondani, hogy az orisha... tud errôl? Tudja, hogy a testét egy múzeumban mutogatják?
- Minden bizonnyal - bólintott Hermel. - Ne feledd, hogy az anyagi test a lélek horgonya az általunk
ismert valóságban. Ha elporlik, vele enyészik az asztrál- és mentáltest integritása is; ebben az
értelemben Juanitának - vagyis a Mesternek - igenis szerencséje volt.
Newport odamutatta a fotót Roslaunak, aki összerezzent, mintha szégyellné, hogy hosszabb-rövidebb
ideig intim kapcsolatban állt a képen látható személlyel.
- Az Amaupat tavalyi kitörésekor bukkantak rá - magyarázta Hermel. - A lávaömlés egy darabon
megolvasztotta a gleccser jegét. A kôrakást vulkanológusok vették észre, és azonnal értesítették a
limai egyetem régészeit. A lány, úgy tizennégy éves, földsírban feküdt, mellette a szokásos áldozati
ajándékok helyett csak egy kevés élelmiszert találtak. Már ekkor gyanakodniuk kellett volna, de csak
akkor értették meg, hogy valami különlegessel állnak szemben, mikor a tetemet vizsgálni kezdték. -
Nagy levegôt vett. - Nyilván tudjátok, hogy Közép- és Dél-Amerika prekolumbián kultúráiban
köznapinak számítottak az emberáldozatok. Az aztékok valóságos vérfürdôket rendeztek ennek
ürügyén, az ajmarák és a kecsuák azonban mértékletesebbek voltak. Nem szaggatták fel a mellkast,
hogy a szívhez férjenek - a leggyakrabban kötéllel dolgoztak, de ha tehették, inkább szakadékba
lökték a kiszemelteket. Ezt a lányt viszont - biccentett a kép felé - egy kemény, tompa tárgy csapása
ölte meg, mely a fejtetôt érve azonnali, vagy majdnem azonnali halált okozott. Megrepedt két
gerinccsigolyája is, valószínûleg akkor, amikor a bazaltplatóról húsz-egynéhány méterrel lejjebb a
jégre zuhant. A szakértôk, ketten közülük a mi embereink, állítják, hogy sebtében temették el, és hogy
akik elföldelték - most figyelj! - imitálni próbálták egy áldozati szertartás külsôségeit. A saját
készleteikbôl helyeztek mellé egy keveset huakák, ékszerek és más csecsebecsék helyett, és nem ez
volt az egyetlen hiba, amit elkövettek. A lány a képen azt a ruhát viseli, amiben utazott, de a sírból
elôkerült egy takaró is. Elsô ránézésre látszott, hogy nem kecsua munka - efféle mintázatokat kétezer

79
kilométeres körzetben nem használt senki. A szakértôknek fél évük ment rá, hogy a rostok
elemzésével, a minták összevetésével azonosítsák: muiszka munka a XV. század derekáról.
Newport az ég mélykékjére bámult.
- Egy pillanat - dünnyögte. - De hisz a muiszkák a mai Kolumbia területén éltek, és nem volt semmi
kapcsolatuk a...
- Pontosan. Az inka birodalom kereskedelmi útvonalai messzire nyúltak, de nem ilyen messzire. Az a
takaró sehogysem illik a képbe - talán ezért döntöttek úgy a peruiak, hogy eltitkolják a létezését...
akár azt a másik felfedezést, amit a tetem vizsgálata közben tettek. Ez még nagyobb fontossággal bír
az ügy szempontjából, sôt, talán hozzásegít minket a mostani helyzet értékeléséhez is.
Roslau egy terepjárót figyelt, mely jókora porfelhôt húzva közeledett a dombok felôl, Newport
változatlanul az eget nézte, és kívánta, bár csak a kékséget látná maga elôtt.
- A lány arcán és kezén - mondta Hermel. - Lôpornyomokat mutatott ki a vegyelemzés. Tévedés
kizárva: ezt a tesztet sehol nem végzik megbízhatóbban, mint az ùjvilágban. És mert a lôporfajták épp
olyan különbözôek, égéstermékeik épp olyan jellegzetesek, mint az emberi ujjbegy rajzolatai, tudunk
egyet-mást a fegyverrôl is, amely azon az ötszáz évvel ezelôtti napon, Kolumbusz érkezése elôtt jó fél
évszázaddal dördült el a hegyek között.
- Micsoda?
- Jobb, ha odalent folytatjuk - dünnyögte Hermel. Felhúzta a vállát, mintha fázna, és az órájára
sandított. - Ha nem tévedek, mostanra megérkeztek a többiek is.

Bar Askeron jelképe az erôd volt, a Hálózat helyi agyközpontját azonban az ôsi falak árnyékában
meghúzódó kupolák rejtették. Azok, akiknek útja nap mint nap a csúcstechnika szentélyeibe vezet,
csak legyintettek volna az évtizedes mûholdvevôk, az asztali számítógépek és a kövezett padlójú
helyiségek láttán, a szájukat húzták volna, ha megtudják, hogy a legmodernebb szerkezet mindenütt a
nagy teljesítményû légkondicionáló - ám ilyen emberek felettébb ritkán nyertek betekintést a Hálózat
lapjaiba.
Hermel és társai nem szívesen folyamodtak az átkos lemúriai örökséghez: most, hogy a világot átfogó
szellemi szövedéken át ismét áramlottak az információk, az épületekben szinte csak a
hûtôkompresszorok zümmögtek. A szervezet jelenlévô tagjai néma párbeszédbe bonyolódtak, de

80
Newportot biccentéssel üdvözölték valamennyien - a gesztus a Két Hold-krízis Szalamandrájának, a
csapást átvészelt Létezônek szólt.
- Mindannyian ismerjük a körülményeket - mondta Hermel, ahogy az asztalához ült. Hasonló asztal
egy tucat is akadt körös-körül: könyvek, jegyzetlapok hevertek valamennyin. - Gondolom, nem
szükséges emlékeztetnelek benneteket, hogy szigorú silencio van érvényben - és hogy kiemelten
érvényes mindarra, amit ettôl a pillanattól hallotok. - Idebent nem gyújtott rá, csak játszadozott
gyûrött cigarettásdobozával. - Az információk, melyekhez Montmorency Paradorban és az orisha
révén jutott, nyilvánvalóvá teszik a helyzetet: az elmúlt napokban történtekért, egy harmadik fél erôi
felelôsek. - Felemelte szabad kezét. - Tudom, hogy a Hálózatban egy renegát Mester-szektáról
beszélnek, de a mi dolgunk nem az, hogy a könnyebb megoldást válasszuk; el kell fogadnunk, hogy
mostantól két veszélyforrással nézünk szembe, sôt, azt is, hogy az új ellenség talán nem is olyan új,
mint azt néhányan hinni szeretnék. Gyors munkát, hibátlan összjátékot várok, hölgyek és urak -
szorít bennünket az idô. Montmorency és Luther nagy vonalakban ismerik már az orisha
származásának történetét. Ahogy Montmorencyt ismerem, az elsô lesz azok között, akik az amerikai
kirándulásra, MC felkutatására jelentkeznek, és én nem fogom visszatartani - megérdemli a
lehetôséget, ha másért nem, kárpótlásul azért a méltatlanságért, hogy jenkiként kellett újjászületnie.
A kísérôit ô maga fogja kijelölni. Lássuk a tényeket; a hipotézisekre késôbb kerítünk sort. Haggia...?
Egy vékony csontú, vörös hajú nôre mutatott, aki tüstént Newport felé fordult. Két szeme barna volt,
az orrnyereg feletti harmadik ragyogó zöld, az a fajta, ami ellenállhatatlanul vonzza a beavatottak
tekintetét.
- Az összegzés szerint - kezdte mély, tiszta hangján - háromszázhetvenkét emberünk esett el
világszerte, és közel kétszer ennyit keresünk még - a támadások sikerességének arányában teljes
veszteségünk meghaladhatja a hétszáz fôt. Számos olyan gyilkosságról kaptunk hírt, melynek
áldozatai sátánisták, vagy bizonyíthatóan kapcsolatban álltak a Mester-szekták fedôszerveivel. Az
elemzés még tart, de az a benyomásunk, hogy a két felet közel azonos erôvel érte a csapás. Az
ausztráliai egyensúly a mi javunkra módosult, Európában, az ázsiai szárazföldön és a Közel-Keleten
változatlan a helyzet, ami viszont az amerikai kontinenst illeti... - Fújt egyet. - Hiába szépítgetném:
Kanadától az Antillákig vakok és süketek vagyunk, a technokraták eszközeivel kényszerülünk
kommunikálni. A mérleget tovább rontja Scapelli nuncius eltûnése, ez az önmagában is tragikus eset,
melynek az új információk különös nyomatékot adnak. Ismeritek Montmorency beszámolóját a
macaói csoport egyik tagjával létesített kapcsolatról, az orisha felbukkanásáról, és mindarról, amit
Paradorban sikerült megtudnia. - Felemelt kézzel vette elejét a közbeszólásoknak. - Tudjuk, kicsoda
Juanita. Tudjuk, kinek a parancsára járt a nuncius nyomában, és most már azt is biztosra vesszük,
hogy a történtek magyarázata a macaói csoport munkájában keresendô. - Ismét Newportra nézett. -

81
Nagy erôkkel kutatunk Faraday után, egyelôre eredménytelenül. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom,
de az ô élete vagy halála mit sem változtat a lényegen: a macaói rajtaütés a csapás legjobban
kivitelezett akciója volt. Ebben vettek részt a legtöbben, itt használták a legnagyobb tûzerejû
fegyvereket, ez volt az a hely, ahol ellenfeleinknek az összes stratégiai célt sikerült megvalósítaniuk.
Az orisha szerint amerikaiak voltak, és profik. Tudni véli, hogy MC megsebesült, de él, azt állítja, hogy
légi úton az Egyesült Ållamokba vitték. Kapcsolata csak a gép felszállásakor szakadt meg vele - ez az
apróság is a hasznunkra lehet még.
- Amennyiben? - firtatta egy fekete bajuszú arab.
- Juanita memóriája fotografikus. Életében alacsony szintû mágiahasználó volt, képességei a mi
Fürkészeinkének feleltek meg. Hárman dolgoznak az észlelései elemzésén, és bízunk benne, hogy
akad köztük olyasmi, ami a támadók nyomára vezet.
- Az imént profikról beszéltél. Arra célzol, hogy másutt amatôrök mûködtek?
- Nevezzük ôket mûkedvelônek - mormolta Newport, és beleborzongott a borotvált fejû bahutu
pillantásának emlékébe. - Az, akivel én találkoztam, kimondottan élvezte, amit csinált.
Haggia szép arcán árnyék suhant át.
- Élve egyet sem sikerült kézre kerítenünk. Elestek, elmenekültek vagy végeztek magukkal, ahogy jó
fanatikusokhoz illik. A Hálózatban folynak a viták, jogunkban áll-e nekromanciát alkalmazni, hogy
válaszokhoz jussunk. Mire döntés születik, aktualitását veszíti az egész - nekünk itt és most kell
következtetéseket levonnunk. A legkézenfekvôbb az, hogy ellenfeleink elterelô hadmozdulatnak
szánták a csapást. Kettôs célt tûztek maguk elé: elterelni a figyelmet Macaóról, és gyûlöletet szítani a
Hálózat és a Mester-hívôk között. Mindkét esetben kudarcot vallottak. Tudjuk, hogy MC-t
Amerikában kell keresnünk, tudjuk, hogy a gyilkosságokért nem a Mester szektái felelôsek. Tudjuk,
hol keressük az igazi ellenséget, mi több, tudjuk a nevét is.
- A külsô hideg atyja... ez kissé túl általános, nem?
Haggia elnézett az okvetetlenkedô válla felett.
- Fenrisnek hívják - mondta. - Tavaly ilyenkor tizenegy fényév választotta el tôlünk, de ha MC
feltevése helytálló, azóta felfigyelt ránk. Felfigyelt, és közeledik.

Kora délután két turistabusz érkezett, az elôrajzó sokaság port kavart, fényképezôgépet kattogtatott
Bar Askeron falai körül. A telep néhány fiatal alkalmazottja vállalkozott a kalauz szerepére - nem

82
gyôztek mentegetôzni amiatt, hogy az ásatások vezetôje nincs jelen, és utaltak rá, hogy Mr. Hermel
legközelebb személyesen és kimerítôen válaszol majd a kérdésekre.
A zsivaly fokozatosan ült el, a porfelhô laposan szétterült a kupolák felett. Egy busz távozóban jó tíz
percig küszködött a kerékközépig érô homokkal, a tanácskozás résztvevôi azonban keveset, vagy épp
semmit nem hallottak mindebbôl: Haggia, a törékeny Haggia valósággal hipnotizálta ôket.
- ...a macaói iroda kiégett, a gépek és a feljegyzések megsemmisültek: csak a kutatás irányát ismerjük,
a végeredményét nem. MC célpontja egy Maine államban bejegyzett közcélú alapítvány, a Stellar
Society adatbankja volt. Ezt a társaságot a SETI-terv kongresszusi vétója után hozták létre abból a
célból, hogy folytassák a földön kívüli élet kutatásának programját. Az alapítók mûkedvelô tudósok,
csillagászok és tôkeerôs magánszemélyek, akik... - e ponton jegyzeteibe pillantott - ...a kozmikus
társkeresésében látják az emberiség szociális és technológiai továbblépésének perspektíváját.
Szövetségi támogatásban nem részesülnek, munkájuk anyagi alapját az alaptôke kamataiból,
ismeretterjesztô kiadványok értékesítésébôl és adományokból teremtik elô - így szól a hivatalos
verzió. A tény, hogy a macaói csoportunk vállalta egy kínai kémmûhold eltérítésével járó kockázatot,
mást mond nekünk: MC olyasmit talált a Stellar Society háza táján, ami mélységes aggodalommal
töltötte el. A specialisták mostanra halottak, a nuncius az ellenség foglya, gyanúját azonban elég
megalapozottnak érezte ahhoz, hogy Macaóba való indulása elôtt a Hálózat egy Emlékezôjével
megossza ôket. Az Emlékezô maga is megsebesült a csapás során, túl gyenge ahhoz, hogy
valamennyiünkkel kapcsolatba lépjen. MC üzenetének tolmácsolására egy Megtartót kért fel, a
mindannyiunk által nagyra becsült Ayub doktort, akinek most engedelmetekkel átadom a szót.
Ayub, ez a villogó szemû, deresedô hajú kopt szembefordította székét a gyülekezettel.
- Én ülök itt - mondta -, de hallani magát a nunciust fogjátok, aki egy héttel ezelôtt továbbította ezt a
mnemoniát Katmanduba. Az átvitel folyamatos lesz, részleteket ismételni nem áll módomban,
úgyhogy jobban teszitek, ha jegyzeteltek. Kezdhetjük?
Newport lehunyta a szemét, és mikor a jól ismert hang felcsendült odakint, elringatózott hullámain.
Ott látta MC-t a Biblioteca di Mantova katalóguspultja mellett, szürke öltönyösen és tekintélyt
parancsolón, ahogy azt fejtegeti, hogy bizonyos dolgok nem csupán a jószándékon múlnak. Ott látta a
Minción horgonyzó hajó-vendéglôben, ahol ismeretségük elsô napján nemzetközi kapcsolatokról és
elégett könyvekrôl, jezsuitákról, templomosokról és harmadik szemekrôl társalogtak. Aztán a
brüsszeli Szalamandra-kávézó sárga-fekete ponyvája alatt, ahol Sal felbukkanását és Earl halálhírét
bejelentette, legvégül a borús ég alatt várakozó Lanciában, arcán ódon Krisztusok grimaszával, ahogy
azt sziszegi: "Kapja el ôket, Tad! Kapja el ôket nekem!"
- Ez a feljegyzés - mondta most MC - nem egyéb biztonsági tartaléknál: ha Macaóban minden a tervek
szerint alakul, sosem ismeri meg senki. Amennyiben hallgatóságom akad, kudarcot vallottam, sôt,

83
talán nem is élek már - a két lehetôség közül az elôbbi azért valószínûbb. Mégis beszélnem kell, mert
nagy terhet hordozok; olyasvalamivel kerültem szembe, ami elveim feladására késztetett. Arra
készülök, hogy raboljak, és ha megszerzem, amit meg kell szereznem, emberek meggyilkolására adjak
parancsot. Embereket kell elpusztítanom, köztük olyanokat, akik nem is sejtik, mit vétettek.
Gyászolom ôket, gyászolom magamat és mindazokat, akik osztoznak majd velem a bûnben, de nem
hátrálhatok meg: az utolsó elôtti órát éljük, valakinek döntenie és cselekednie kell. - Hangja elhalkult,
mintha másfelé figyelt volna, aztán megint erôre kapott; a jelenlévôk közül csak Newport és Hermel
tudta, milyen messze jár. - Valljuk, hogy mindenki... azaz majdnem mindenki bûntelenül születik erre
a világra. Utódainkat a törvények tiszteletére, a szabályok betartására neveljük, felkészítjük ôket,
hogy olyannak lássák a valóságot, amilyennek mi látni szeretnénk - ebben rejlik a lélek
változatlanságának titka, és ebbôl táplálkozik meggyôzôdésünk, ez a baljós savoir vivre, melyhez már
Kepler kérdőjelet biggyesztett a Melankólia anatómiájában, tudatunkba mégis bizonyosságként
költözött át: "Minden az ember számára teremtetett." Ez a sajátos téveszme a mi eredendô bûnünk,
és egyben a pont, mely egész világunkat kifordíthatja sarkaiból. - Keserûen felnevetett. - Sarkaiból
kifordított világ! Nem példának szántam, de lám: ilyen hatalommal bír a megszokás. Fél évezrede
már, hogy a Föld gömbölyû, hogy mozog és körülhajózható, mi mégis úgy beszélünk róla, mint az
utazóládánkról, melyet csak megmozdítani nehéz, és amelybe eldugdoshatjuk szennyes rongyainkat.
Zászlókat emelünk, mert hazát remélünk az árnyékukban. Királyokat istenítünk, hogy gyûlölhessük
ôket, isteneket imádunk, mert féljük a természetet, melyet megérteni is, leigázni is hiába igyekeztünk.
Oltalmat és hatalmat remélünk a halhatatlanoktól, akiket hitünkkel kötünk e világ szféráihoz. Számos
néven nevezzük ôket, de valójában csak kettôt ismerünk: a feketét és a fehéret, a könyörtelent és a
megbocsátót, Ahrimant és Ormuzdot... a Mestert és a Mindenhatót. Néhányan sejtjük, léteznek a
végtelenben más istenek, ám mielôtt létezésük bizonyossága megdermesztené szívünket, megint
megszólal bennünk az a hang: "Ha vannak, az ember számára teremtettek ôk is." Ez, sajnos, a
legnagyobb hazugság mind közül, és a kevélység árát a mi nemzedékünknek kell megfizetnie.
Newport Roslaura sandított, aki sápadtan ült a helyén; Göttingenben nyilván mást tanítottak neki az
emberrôl és mûveirôl.
- Létezik egy harmadik isten a közelünkben - folytatta MC. - A közvetlen közelünkben. Szándékosan
fogalmaztam úgy, hogy "létezik", és nem "él", mert amit tesz, amivel az idejét tölti, nehezen
egyeztethetô össze életrôl alkotott fogalmainkkal: évmilliók óta rója a köröket egy tizenegy
fényévnyire tündöklô lámpás, a Tau Ceti körül. Nincs világa, és nincsenek szférái sem. Azokat, akik
imádták, lakhelyükkel együtt rég emésztette; kevesellte az áhitatukat, vagy kezdettôl ezt tervezte, ki
tudná megmondani? Azóta némán, sötét álmaiba feledkezve köröz, akár a cápa, melynek a
mozdulatlanság a pusztulást jelenti. Láttam ôt. Az eszelôsök, akik a végtelenben keresik a

84
megvilágosodást, álmodni szoktak vele, én azonban fizikai valójában láttam a Mauna Loa teleszkóp
egyik felvételén. Négy éve történt a dolog. A felvételt egy amerikai hozta el nekem - azóta nem él már,
de az ô halálához legalább nincs közöm; azok gyilkolták meg, a förtelem fanatikusai, akik szerint
vétek ábrázolni a Tökéletest. Tökéletesnek látják, pedig épp olyan torz, épp olyan hiányos, mint ôk...
ráadásul egészen a legutóbbi idôkig hiába vártak választ tôle.
Newport és Hermel tekintete összevillant. Ugyanarra gondoltak mindketten: MC javában cipelte már
terhét, mikor a Szalamandrák brüsszeli klubjának tiszteletbeli elnöke lett.
- ...Fenrisnek neveztem el. Arról, amit az amerikai mondott, a germán mítoszok égi farkasa jutott
eszembe; Tyr ellenfele, aki Asgard bukásakor ûzôbe vette és felzabálta a csillagokat. Nem hasonlít
farkasra, de mert a rossz elnevezések ragadósak, gyanítom, Fenris marad addig, míg ide nem ér, hogy
ugyanazt tegye velünk, amit a Tau Ceti rendszerének névtelen világával tett valaha - míg ránk nem
ront, hogy valamennyiünket elemésszen. Egy ideje a tudatára ébredt létezésünknek, és meglátta
bennünk a lehetôséget, azt hiszem - ugyanúgy, ahogy néhányan a saját fajtánkból meglátták a
lehetôséget benne. Sejthettem volna, hogy így lesz, már akkor, mikor az amerikai halálát hírül vettem.
Nem bírta tartani a száját - fantaszta volt, nem varázsló. Fenris megsúgott neki párat a titkai közül, és
ô addig házalt a képével és a történetével, míg meg nem találta, akiket keresett. Åtvágott torokkal,
szétvert fejjel hagyták az árokparton valahol Louisianában: így bûnhôdött az érdeklôdéséért, és félô,
hogy nem ô volt az utolsó. A harmadik félnek az idôk kezdete óta akadnak hívei a Földön. Sokáig
azokkal a morzsákkal kellett beérniük, amit Fenris álmaiból gyarló elméjük felfoghatott. Nem
válhattak igazán naggyá, nem növekedhettek tényezôvé általa, ám a helyzet most megváltozott, és a
sors tragikus fintora, hogy a fordulatért ismét a technokraták a felelôsek. A lemur hagyomány, mely
az ôsidôkben csaknem fajunk pusztulását okozta, mely mágikus apály idején mindannyiszor új erôre
kap - és meglehet, ezúttal sikerül bevégeznie az apokalipszis mûvét. Gépeket szerkesztettünk,
majdnem olyan tökéleteseket, amilyenek az atlantidák gépei voltak. A segítségükkel kinyúltunk a
csillagok felé - a sötétségbe, ahol Fenris álmodik, és mikor ráakadtunk, néhányunk fejében megszólalt
a hang: "ìme az új isten, aki számotokra teremtetett. Szólítsátok, szolgáljátok ôt, és hatalmasabbak
lesztek minden más halandónál!"
Bar Askeron kupolája alatt pár pillanatra tökéletes volt a csend. Porszemek kavarogtak az odafenrôl
sugárzó napfényben.
- Egy társaság - folytatta MC -, egy közcélú társaság, melyet nem akarok most megnevezni, jó másfél
évtizede rendelkezik a technikával, hogy szólíthassa Fenrist. Hogy nem ôk fedezték fel, csupán annak
köszönhetô, hogy mindeddig valamiféle jelet, kozmikus szózatot vártak. A végtelent fürkészték, nem
sejtve, milyen közel vannak a sugallatok forrásához - legalább annyira megrendülhettek, mint én,
mikor sikerült megpillantaniuk. Most már tudták, hol keressék, és egy évvel ezelôtt... fogyatkozás

85
idején, nehogy a Föld istenei megneszeljék és meggátolják a dolgot... üzenetet küldtek neki. Hogy mit
üzentek, csak sejtjük, a siker viszont egészen nyilvánvaló: Fenris felébredt álmából, a Sol felé
tekintett, és érzékelte a harmadik bolygón hemzsegô ázalagokat. Az óta a nap óta - mondta lassan,
tagoltan - távolodik a maga lámpásától, és közeledik a miénkhez. Nem siet, nem száguld, de közeledik
- és a világ minden irgalma kevés lesz számunkra, ha egyszer ideér. - Hallgatott egy sort, mintha
benyomásait összegezné. - Figyelemmel kísértem e közcélú társaság tevékenységét, és mikor
nyilvánvalóvá vált, hogy bûntettüket már elkövették, úgy határoztam, elpusztítom ôket. Hogy
mennyit segít ez rajtunk, embereken, hogy segít-e egyáltalán, nem tudhatom. Él bennem az
irracionális remény, hogy végzetük elriasztja majd Fenrist. Ha nem, talán késlelteti annyi idôre, ami
erôink egyesítéséhez, a védelem megszervezéséhez elegendô. Ha erre gondolok, kétségek gyötörnek -
legrosszabb pillanataimban olyan jövôt látok, melyben a Mester alkut köt a jövevénnyel, és mielôtt
elbukik, diadalt arat felettünk. Máskor Fenris érkeztérôl álmodom. Arról a lángok övezte iszonyatról,
ami halódó napként függ az égen, egy-egy csapásával városokat töröl el a föld színérôl, egész
vidékeket változtat pusztasággá, míg nem marad senki, aki ne ismerné... ne rettegné ôt. Nem a
hitünket, nem a hûségünket kívánja, csak a félelmünket, és mire csordultig telik vele, mind porrá
válunk hatalma tüzében. Néhány száz év alatt végez velünk, csak sodródó hamut hagy maga után,
ahogy tovább indul - a messzeségben új lámpások, újabb energiaforrások várják. Korlátoltságomban
szilárdan hiszem, hogy van valamiféle célja, de tartok tôle, hogy ezt a célt nem fogjuk megismerni
soha. Fenris felette áll jóról és rosszról, kegyelemrôl és irgalmatlanságról alkotott fogalmainknak.
Talán azért öl, hogy éljen, talán azért, mert örömét leli benne. Meglehet, idôrôl idôre megpihen,
napként sugározza ki az elnyelt energiát, és új ázalagok civilizációit melengeti fényében. Vagy nem
pihen soha, mert csak a remény létezik számára - a remény, hogy gyôztesen térhet vissza a galaxis
központjának istenvilágaiba, ahonnét valaha elûzetett. Nem feladatom, hogy megítéljem
cselekedeteit. Azok felett kell ítélkeznem, akik a figyelmét ránk irányították. A legjobb specialistákat
gyûjtöttem össze Macaóban. Megszerezzük és elemezzük a bûntettel kapcsolatos információkat,
nyilvánosakat és titkosakat, hogy kiderüljön, milyen mélyre nyúlnak Fenris hitének gyökerei. Ha
sikerül, gyomlálni kezdünk - nem lesz köszönet benne, de vállalom a felelôsséget mindenért. Azt
hiszem, ezzel nem csupán a Belsô Körbôl taszítom ki magam, de a Hálózatból is. Remélem, Ultima
Thulén akad majd egy zug, ahol meghúzódhatok; bárhogy dönt a Mindenható, én megnyugszom az
ítéletben. - Felsóhajtott. - Semper fi, amici. Scapelli kilép.
Ayub felrezzent. Newport látta, hogy homokán veríték csillog: a Megtartók elméje más Létezôkénél
hatékonyabban alakította képekké a rajta átfutó információkat.
- ùgy hiszem, világos - mormolta. - Kaphatnék egy pohár vizet?

86
Valaki pohárért ment. A felkattintott öngyújtók lángja úgy villogott a kupola alatt, mint megannyi
torkolattûz.
- Ne zavartassátok magatokat - szólt Hermel a homlokát dörzsölgetve. - A fene tudja, mennyi idônk
maradt. - Newport felé fordult, és valahogy sikerült a képére mosolyt erôltetnie. - Még mindig menni
akarsz?
- Igen.
- Gondoltam. - Hermel néhány lépést tett az íróasztala elôtt, hogy feszültségét mederbe terelje. - Hát
ezért ólálkodott az orisha a macaóiak körül. A Mester valahogy megneszelte a változást, és átlátta a
fontosságát is. Legjobb ügynökét uszította a nunciusra - talán az egyetlent, aki olyan észrevétlenül
képes mozogni a Hálózatban, mint a légierô nyavalyás Saab-Viggenjei odafent. - Megdörzsölte a
szemét. - A legkomiszabb az egészben, hogy MC-nek igaza van: elképzelhetô, hogy a Mester
különalkut köt Fenrissel. Juanita szerint a nuncius ajándék lesz a sátánistáknak, gesztus az
erôdemonstráció után: "Nincs harag, ugye? Miért ne dolgozhatnánk mostantól együtt?" A három
pólus közül egyedül nekünk nincs választásunk. Folytatnunk kell MC munkáját, fel kell térképeznünk
a Fenris-kultusz kiterjedését, véget kell vetnünk a Stellar Society üzelmeinek - és végül, de nem
utolsósorban, meg kell keresnünk és ki kell szabadítanunk az öreget.
Newport felállt.
- Mikor indulok?
- Várj, nem tudsz még mindent. Az orisha... Juanita ragaszkodik hozzá, hogy veled tarthasson.
- Soha.
- Komoly érvek szólnak amellett, hogy igent mondj - közölte Haggia. - Több közös vonás akad
kettôtökben, mint gondolnád, és neked... vannak tapasztalataid a konfluencia területén.
- Mióta számít komoly tapasztalatnak két kényszer szülte próbálkozás?
- Mondd inkább, hogy irtózol tôle. - A nô Hermelre nézett. - Figyelmeztettelek, hogy ne mutasd meg
neki azt a képet.
- Ha van joga Amerikában elpatkolni, joga van ismerni az igazságot is.
- Ti és az igazságaitok... - sóhajtott Haggia. - Tud Cassielrôl?
- Csak a lôpornyomokig jutottunk odafent.
- Egy pillanat - szólt közbe Newport. - Van még valami, amit tudnom kellene?
Hermel félbemaradt mozdulatot tett cigarettát tartó jobbjával, és visszament az íróasztala mögé. A
hozzá legközelebbi Flavius-kötet gerincére hamu szállongott.
- Amikor Juanita elôállt a kérésével, elbizonytalanodtunk. A perui anyagból csak annyi derült ki, hogy
rövid életet élt és különös halált halt - ennek alapján nem dönthettünk arról, mennyire ôszinték a
szándékai. A te Burton barátod ítéletét sem tekinthettük mérvadónak - túl sok forog kockán ahhoz,

87
hogy ismeretlenek véleményére hagyatkozzunk. A továbblépést a temetési szertartás furcsaságai
jelentették. A muiszka szôttes a kecsua földsírban. A lôpornyomok a lány arcán és kezén.
Misztifikációra gyanakodtunk, de a vegyelemzés - fôként az égéstermékeké - meggyôzött minket,
hogy itt... másról, sokkal többrôl van szó. A lôpornyomok eloszlása arra utalt, hogy a lövést húsz-
huszonöt lépés távolságból adták le valakire, aki az áldozat felett állt - valószínûleg arra a férfira, akit
Juanita a gyilkosának nevezett. Aki lôtt, a lány saját szavai szerint közénk tartozott. Nem azért, mert
virakocsa, azaz fehér ember volt, hanem mert a halála elôtt... útbaigazítást adott neki. "Kövesd a
fényt!" - Hermel izgatottan hajolt elôre. - Felfogtad, mit jelent ez? Az illetô késve érkezett, csak
megakasztania sikerült a szertartást, megelôznie nem. Ha még pár percet vár, Juanita lelke Fenrishez
száll a fekete égen át, és Pizarro konkvisztádorai Peruba érkezve egy valódi istenkirállyal kerülnek
szembe. Az a lövés új irányt szabott a történelemnek - talán nem jobbat, de mindenképp újat, és ezt a
teljesítményt tisztelnünk kell. Tiszteletre méltó az is, amit az az ember a lány szelleméért tett: az
újjászületés felé küldte, és nem az ô hibája, hogy végül a Mester prédája lett. A Juanita emlékezetében
róla ôrzött kép homályos, olyasféle, mint egy toszkán szentkép. A lôpor kémiai összetételébôl
megállapítható, hogy a fegyvere Cartuzzo-féle csappantyús muskéta volt - mint tudod, ez a szerszám a
Hálózaton kívül csak a XVI. század elején terjedt el. Féltucat ember akad, aki rendelkezett efféle
fegyverrel, de csak egy olyan, aki ott lehetett az Amaupat gleccserénél az ùr 1476. esztendejében: egy a
három férfi közül, akiket Fidelius pszeudo-pontifex küldött Vinlandon át a nyugati szárazföldre, hogy
teljesítsék a Hálózat történetének legsötétebb küldetését - a küldetést, mely végül kudarcba fulladt.
Newport nem mozdult.
- Folytasd!
- Meg kell értened - dünnyöge Hermel - hogy errôl senki nem beszél szívesen. Tizenkét órámba telt,
mire szóra bírtam egyet az Érinthetetlenek közül, aki a maga részérôl néhány Eltávozottal lépett
kapcsolatba. Fidelius megtagadta a válaszadást: 1494-ben bekövetkezett halála után Ultima Thuléra
vonult, és azóta sem tért vissza. Végül sikerült összeraknom a töredékekbôl, hogy a Hálózat három
ügynökét, egy franciát, egy portugált és egy olaszt azzal a feladattal indították útnak, hogy várják be
Kolumbuszt az Antillákon... és végezzenek vele.
- Micsoda?
- Ne kérdezd, honnét tudták, mikor és hol fog partot érni - ingatta a fejét Hermel. - A pszeudo-
pontifex korának legnagyobb Tisztánlátója volt, és ha más eszközöket is felhasznált, azok titkát
magával vitte a síron túlra. Nem hinném, hogy az indiánok sorsa feletti aggodalom motiválta: nyugati
kontinens újbóli felfedezésének késleltetésével a gazdasági következményeknek akarta elejét venni. A
mágikus dagály száz évvel korábban tetôzött, nyilvánvaló volt, hogy a most megnyíló távlatok az apály
technokratáinak malmára hajtanák a vizet. Fidelius - ellenfelei már akkoriban Imperiusnak nevezték

88
- személyesen választotta ki és indította el az ügynököket ìrországból: a mieink Benwee-fok régi
kolostorában megtalálták a keze nyomát. A francia és a portugál meghalt útközben, az olasz, bizonyos
Angelo Montecassini azonban célhoz ért. 1469 és '92 között keresztül-kasul bejárta a nyugati
kontinenst. Tudjuk, hogy a '70-es évek elejétôl muiszka harcosok kísérték - velük portyázhatott az
Andok magasföldjén is, mikor '76 ôszén, egy részleges holdfogyatkozás során megnyílt a fekete ég.
Montecassini felismerte a pillanat jelentôségét, beavatkozott, megtette, amit megtehetett, aztán
északkeletnek ment, és jó ideig az amazóniai macsigengák egy családjával vándorolt együtt. Ott volt
Guadelupa szigetén 1492 október 12-én, mikor Kolumbusz partra lépett, kezében ugyanazzal a
muskétával, mely akarata ellenére megpecsételte az inkák sorsát - de ezúttal nem volt képes
meghúzni a ravaszt. Csak figyelte azt a nagydarab, boldog embert a fák közül, aztán elosont onnét, és
visszatért a vadonba. Fidelius és köre, mely akkoriban teljhatalommal bírt, kitaszította a Hálózatból;
utolsó üzenetükben közölték vele, hogy ha felbukkan Európában, a lelkét is elpusztítják. Nem
bukkant fel soha többé, és az 1543-as tisztogatásig az Érinthetetlenek sem említették a nevét. A Belsô
Kör csak 1743-ban, Saint Germain unszolására küldött követet hozzá Ultima Thuléra. Biztosra vették,
hogy ott találják, de csalódniuk kellett - ebbôl is kitetszik, mennyire félreismerték ôt. - Hermel
elnyomta a cigarettáját, de tüstént újat keresett. - A fegyver, a Cartuzzo-féle muskéta 1885-ben, egy
bostoni árverésen került elô. A katalógusban az állt, hogy mûködôképes, és hogy a golyója ölte meg
Custer tábornokot, ami erôsen kétséges, de nem cáfolható. Egy marylandi vasgyáros vette meg, de
már a rákövetkezô évben elrabolták tôle. Csak a csôben talált üzenet jutott el hozzánk, ami épp elég
aggasztó volt ahhoz, hogy újabb fél évszázadon át bizalmasan kezeljük. Nagyjából ekkor vált
nyilvánvalóvá, hogy Montecassini él, és hogy mély megvetést érez a Hálózat iránt.
- Hogy szólt az üzenete?
Hermel köhintett.
- Publius Naso versét, a Multa diuque tulit idézte: "Egykor ügyes szavad ne fecséreld rám,
hizeleghetsz, / mert aki az voltam, nem vagyok ostoba már."
Newport az asztal sarkára ült. Haggia egy üveg ásványvizet tolt a keze ügyébe.
- Szép. De miért fontos mindez?
- Két okból. Hogy megértsd Juanita indítékait, és hogy átlásd, milyen nehéz feladat várna rád
Amerikában nélküle.
Newport nagyot nézett.
- Nélküle? Én azt hiszem, inkább vele lenne nehéz dolgom.
- Nem érted - ingatta a fejét Hermel. - Pedig vártam a kérdést, honnét tudunk ennyi személyes
apróságot Montecassinirôl.
- Vedd úgy, hogy feltettem.

89
- Montecassinitôl. Az amerikai részleg összeomlása után valakinek az az ötlete támadt, hogy
keressünk kapcsolatot vele. Egy különösen makacs Érinthetetlennek, aki valaha ismerte ôt, ma
hajnalban sikerült létrehoznia a kontaktust. A valós idôben két percet töltött csak a fickóval, de egy
órába telt, mire szóra bírtuk. Segítséget kért MC felkutatásához, és merev elutasításban volt része.
ùgy gondoltam, tudnod kell errôl, mielôtt nekivágsz. Kívánatos... úgyszólván nélkülözhetetlen, hogy
az akció során olyasvalaki kísérjen, akit Montecassini - mostanság Cassielnek nevezi magát - ismer, és
aki esetleg... gyengéd érzéseket ébreszt benne.
- Miért?
- Mert kilátásba helyezte, hogy végez a Hálózat összes ügynökével, akik az elkövetkezô hónap során a
földjére merészkednek.
- A földjére? Az az alak ôrült!
- Helyben vagyunk - dünnyögte Hermel. - És nem az egyetlen, akivel odaát dolgod akadhat. Sajnálom,
haver, de szigorú utasítást kaptam a Belsô Körtôl: csak akkor engedhetlek tovább, ha beleegyezel,
hogy Juanita elkísérjen, és ha vállalod, hogy ha szembekerülsz Cassiellel... nos, minden tôled telhetôt
elkövetsz, hogy megfékezd.
- Arra célzol, hogy meg kell ölnöm?
- Ha nincs más megoldás.
- De hisz azt sem tudjuk milyen testbe bújt! Nem tudjuk...
Haggia Newport mellé lépett, nehogy az üres üvegnek baja essék.
- Juanita felismeri - csitította. - És reménykedjünk együtt, hogy Cassiel is felismeri ôt.

Egy órával késôbb Newport egy Range Rover repedezett bôrülésérôl figyelte, ahogy Bar Askeron falai
és kupolái belevesznek az északnyugatnak szálló porfelhôbe. Hermel ragaszkodott ahhoz, hogy ô
maga vezethessen, a hátsó ülésen Roslau gubbasztott, és aggodalmas pillantásokat vetett a két férfira.
- Biztos, hogy ezt akarja, fônök? Nem volna jobb, ha...
- A déli géppel jössz utánam - mondta Newport. - ìgy lesz idô változtatni a terven, ha engem valami
baj ér odaát. A Megtartókon kívül te vagy az egyetlen, akiben az orisha bízik, akit felismer; végszükség
esetén neked kell visszahoznod ôt Európába.
- Mit csinál most?
- Lapul - húzta el a száját Newport. - Pontosan tudja, milyen szívesen látom; az a legkevesebb, hogy
ne tologassa a fejemben a szônyegeket.

90
- Megmentett minket a levegôben, ezt ne felejtse el.
- Saját magát mentette meg, és most is csak a bosszúján jár az esze... mintha tehetne rosszabbat a
gyilkosával annál, amit Cassiel már megtett vele.
- Az idôfogalma nem olyan lineáris, mint a miénk - dünnyögte Hermel. - És az erkölcsei sem olyan
emelkedettek.
Newportnak eszébe jutott, hogyan nyilatkozott Burton a Hálózat erkölcseirôl, aztán Cassiel sorsára
gondolt, és szájában keserû nyál futott szét.
- Sok olyan ember kóborol szabadon, mint ô?
- Õ?
- Montecassini.
Hermel vállat vont.
- Ki tudná megmondani? Akadtak a Hálózat történetében a fideliusinál sötétebb idôk is.
- Azt hittem - szólt elôre Roslau -, hogy a Hálózat tiszta és szent dolog. Hogy akik ezt a hatalmat
birtokolják...
- Emberek, fiú - mondta Hermel, ahogy a terepjáró a betonozott felhajtóra, majd az autópályára
kanyarodott. - Annak, aki ember létére ilyen terheket vesz a vállára, muszáj egy kicsit ôrültnek lennie.
- Nem így képzeltem.
- Örülhetsz - pillantott rá Newport. - Fenris azon dolgozik, hogy mindannyiunkat megszabadítson
ettôl a nyûgtôl.
A fiú kibámult a hátsó ablakon. A sivatagi égen felragyogtak az elsô csillagok; hideg fényük - életében
elôször - megborzongatta Roslaut.
- Lehet, hogy sosem lesz belôlem Szalamandra.
- Máris az vagy, te marha - vetette oda Hermel, aztán gázt adott. - Ha másra nem, erre mindenképp
innunk kell egyet elválás elôtt.

Newport félórás pihenôt engedélyezett magának az autópályán, de mire a Range Rover a fôváros
közelébe ért, éber volt megint. Míg Hermel a reptérhez vezetô déli körgyûrûn manôverezett, ô

91
magába szívta a város levegôjét, hátha talál benne valami Jaffa-szerût - hisz az acél, az üveg és a
cement rétegei alatt mégiscsak történelmi város lapult. A történelmi város, ahol a Templom
pusztulása után új formát kaptak a Haftárák, mely egy népet látott szétszóródni, majd visszatérni; a
város, mely metropolisznak álcázta magát, de keleti porfészek módján, nappalt-éjjelt nem tisztelô
kedélyességgel élt. Newport a kikötô ódon házaira nyitotta harmadik szemét, elgyönyörködött a
transzcendens derengésben, melyet a neonfény nem nyomhatott el; a századok és a halál szakadékán
átsugárzó bizakodás egészen a reptéri parkoló betonteknôjéig kísérte.
Gépfegyveres katonák kettôs gyûrûjén át jutottak a fôépületig, felhajtottak egy-egy pohár italt a
váróterem "klubjában", mely a kamerák és a fegyveres ôrök miatt inkább bankfiókra emlékeztetett.
Hermel pár percre eltûnt valahová, és mikor visszatért, a jegy mellé egy válltáskát tett Newport
asztalára; mint mondta, az is gyanút kelthet, ha valaki poggyász nélkül utazik.
- Egy tisztaságcsomagot és egy Omnit találsz benne - tette hozzá. - Errefelé nemigen keresik az X-
embereket, akikrôl ilyenkor olvasni szoktál.
ùjabb kört rendeltek, majd, a csarnokon végigsöprô általános razzia zûrzavarában, még egyet.
Newport gyanította, hogy Roslau értékes tapasztalatokra tesz majd szert Hermel oldalán a jaffai
éjszakában, beavatást nyer tán még az oltottmeszes ördögûzés misztériumába is - és tompa
szomorúságot érzett, hogy ezúttal nem tarthat velük.
- Shalom - búcsúzott mindkettôjüktôl a beszállókártyára várva, és megadón tûrte, hogy egy
fémdetektorral végigtapogassák mindkét lábát. Hosszan vizsgálgatták az útlevelét, végül
megállapították, hogy százhetvennyolc magas kaukázusi férfi, van haja, szeme, és nincs bizonyíték rá,
hogy nem a megadott névre hallgat. A szúrós tekintetú, horgas orrú vámtiszt rátermettségében
igencsak kételkedhettek feljebbvalói, mert hat fegyveressel - köztük egy göndör hajú, csupa szeplô
lánnyal - figyeltették. A feladatának körültekintôen tett eleget: még a belépési pecsétet is
megvizsgálta, mielôtt mellé ütötte a sajátját.
- Remélem, élvezte izraeli tartózkodását - mondta nyomatékkal.
Newport bólintott és ment. A belsô váróban nem, csak a 691-es New York-i járat fedélzetére vezetô
harmonikafolyosóban döbbent rá, hogy mostantól, ha jól akar sáfárkodni a neki jutott idôvel, minden
percet élveznie kell.

92
 HARMADIK STÁCIÓ

SÖTÉT HORIZONT

A fogyatkozást követô hatodik napon,

Long Island délnyugati csücskében

93
New York voltaképp nem volt az otthona, de eleget élt benne ahhoz, hogy így gondoljon rá. Rochester
megmaradt annak a helynek, ahol megszületett, ahol az anyját eltemették, és ahová kellemesebbnek
tûnt visszagondolnia, mint visszatérnie. Igen, az otthon New York volt, a Nagy Alma Bridgeport
túlfelén, ahová a lányok tetszeni, a fiúk szájat tátani jártak. New York az élet volt, a Broadway, a
metró, a hot dog, a fû meg a Smithsonian; arra, hogy milyen alattomos fenevad valójában, csak
évekkel késôbb döbbent rá, mikor visszatért ide, hogy apja pénztárcája után a szerencséjét is próbára
tegye. New York attól fogva a sóherség és a lökdösôdés volt, a bérelt stúdió dohszaga Hobokenben;
meghallgatások és visszautasítások és Sal a balettrúdnál, Sal az ágyban, késôbb már a fejében is. Az
ember nyer és veszít, körberohanja a világot, hullákat támaszt fel és kísértetekkel társalog; minden
megváltozhat, minden álom elkopik, csak a Nagy Alma neonjait cserélik egyre fényesebbre; ha itt
megcsinálod, már bárhol megcsinálod, New York, New York...
Ezen a napon, az óceánon és fél tucat idôzónán átívelô ugrás után New York zaj volt és tolongás,
szürke ég és szemerkélô esô az öböl vizén. A Kennedy-reptér és alkalmazottai a szokásos formájukat
hozták, a sorok lépésben haladtak. Egy kövér nô ölében kutya nyüszített, a hangosbemondó egy '92-
es Regal tulajdonosát szólongatta, a plakátokról egynyári Loliták bámultak sárga ragadozószemmel.
Newport a Hermeltôl kapott válltáskába fogódzva sodortatta magát a tömeggel, énje bennsôséges
csöndjében keresett menedéket a harsogó zaj, a villódzó fények elôl.
“Itt vagy még?” - kérdezte Juanitát.
“Itt, hüllô, és minden múló perccel jobban bánom.”
Épp csak belepillantottak az útlevelébe, és máris tovább parancsolták. A lakk- és gumiszagú
mozgójárdával együtt suhanva azon tûnôdött, hogyan szabaduljon meg a magazinoktól - nem vitte rá
a lélek, hogy nyomtatott oldalakat hulladékként kezeljen. A legegyszerûbb megoldás egy szembejövô
sorstárs lett volna - Newport eltûnôdött a dolgon, és csak most zuhant rá teljes súlyával a felismerés,
hogy ez itt a Kennedy, és nem a La Guardia, a nemzetközi járatok utasai nem ajándékozgatnak és nem
fogadnak el magazinokat, s fôként hogy ez New York, a Smithsonian és Sal New Yorkja, ahol az
ember - feltéve, ha elég nagy a flintája, elég jók a kajferei és elég gyors a kocsija, bármikor fülön
ragadhatja mások szerencséjét.
Vett egy kólát, lézengett két percet a Jamaica Avenue-ra nyíló kijárat mellett, hogy átöblögesse
tüdejét a garantáltan ólommentes benzingôzzel, aztán vállat vont, és a túloldalt sorakozó taxik felé
indult. Lassított, mikor egy egérszürke Olds fékezett a járda mellett, oldalt lépett, mikor a bal kéz felôl
öltönyös alak vált el a faltól - aztán azon kapta magát, hogy egy rövidre nyírt hajú, széles vállú férfi
arcába bámul. A férfi öltönyt és nyakkendôt viselt. Jobbról újabb Olds érkezett, kifarolva állt meg a

94
hotelbuszok számára kialakított fordulóban, ajtaját egyszerre tárták szélesre a gyûrû és karóra
nélküli, tömpe ujjú kezek.
- Mr. Newport?
A helyzet annyira valószínûtlen, a szituáció annyira banális volt, hogy késett a felelettel; ez a pár
pillanat elegendô volt az öltönyösök számára ahhoz, hogy köré gyûljenek, és a falig taszigálják.
Egyikük a táskáját vette el, egy másik a zsebeit, a hónalját és a lábközét tapogatta végig, és egy
harmadiknak adta át az útlevelét.
- Taddeus Byron Newport, harmincöt, Rochester, New Hampshire?
- Én vagyok.
- Ez az ön táskája?
- Az enyém, de...
- Bridgewater ügynök, Szövetségi nyomozóiroda. Letartóztatom, Mr. Newport. Nem köteles
válaszolni a kérdéseimre; mindaz, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróság elôtt. Jogában áll
ügyvédet fogadni, és...
Newport már nem figyelt rá. Halványan érzékelte, hogy elôrébb húzzák és megbilincselik; a
számtalanszor látott helyzet mozzanatai olyan kézenfekvônek tûntek, hogy szinte sajnálta vesztegetni
rájuk a következô vágásig hátralévô idôt. Nem bonyolította az öltönyösök dolgát, hagyta, hogy a
másodikként érkezett kocsi felé vezessék. Emlékezetébe beleégett egy középosztálybeli pár döbbent
grimasza, egy kábszeres morgása, akit ellökdöstek valami poggyászhalom mellôl, egy indián profilja,
mely a kijárat üvegajtajában tükrözôdött - aztán megint meglódult az idô. Newport megbotlott, és az
Olds B-oszlopának esett, az ütés minden levegôt kipréselt a tüdejébôl.
- Fegyvere volt?
- Nem, uram.
A ajtók még nyitva voltak, az ügynököknek csak a fejét kellett lejjebb nyomniuk, hogy a hátsó ülésre
taszíthassák. Az oldalára esett, de tüstént felrántották - nem kiáltó durvasággal, csak hogy
tudatosítsák benne, ki az úr a háznál. Newport rájuk nyitotta harmadik szemét, de sem véres agyarú
fenevadakat, sem tekergô kígyókat nem látott, ha volt csalárdság, ha volt indulat, mélyebbre kellett
volna szállnia érte, az újabb és újabb ingerek azonban túl gyorsan követték egymást, elaprózták
figyelmét, lehetetlenné tették az összpontosítást.
- Add le a drótot, hogy megvan. A lámpa zöld.
- Volt fegyvere?
- Hol a táskája?
- Hátul.
- Akkor nyomás!

95
Ketten vágódtak be mellé, egy-egy öltönyös mindkét oldalon. A négy ajtó csapódásának zaja
összeolvadt, az Olds máris fordult, eliramodott a buszöbölbôl. Az oldalablakon esôcseppek
mázolódtak szét; Newport nem tudta mire vélni a fájdalmat az alkarjában, aztán rádöbbent, hogy a
bilincs szorítja el a vérkeringést a csuklóján.
- Miért jött vissza, Mr. Newport?
- Kivel akart találkozni?
- Várták, Mr. Newport? Ha nem akar, nem kell válaszolnia.
Newport tekintete ide-oda rebbent, ahogy felmérte magának az arcokat, mintát vett a körülötte
kavargó érzésekbôl. A vezetô nagyon fiatal volt és nagyon ideges, asztrál- és mentálképe úgy vibrált,
mintha rossz minôségû videofelvételen nézné. A hátul ülô ügynökök megkönnyebbültnek tûntek,
mintha ellenállásra és üldözésre, vérre és gyászra számítottak volna - és Newportot egyszerre átjárta a
bizonyosság, hogy "tiszták", és rádöbbent, hogy még neheztelni sem képes rájuk azért, mert ilyen
komolyan veszik a dolgukat.
- Mit követtem el?
Bridgewater ügynök golyófeje félfordulatot tett az elsô ülés támlája mögött.
- Idejében megtud mindent, Mr. Newport - mondta, gondolatai azonban - hánégy kettôbé lôfegyver
és robbanóanyag illegális birtoklása terrorista csoportokkal való együttmûködés halmazatban
rohadt gazember összeesküvés az Egyesült Ållamok alkotmányos rendje ellen - ékesebben beszéltek.
Newport abszurd módon rokonszenvesnek találta; talán mert Bridgewater úgy emlékeztetett
némelyik középiskolai osztálytársára, mint egyik vastag nyakú, könnyen hevülô és nehezen érzô
gyerekember a másikra.
Az Olds már kijutott a reptéri alagútból, és Flatbush felé tartott a gyorsforgalmin. Newport hiába
kereste bal kéz felé az óriáskereket, a körvonalai sem látszottak a mindent elborító szürkeségben.
- Ne rohanj! - mordult a sofôrre Bridgewater, aztán, mintha megbánta volna, hozzáfûzte. - Most már
nincs miért sietnünk.
- Vettem, uram.
Newport elôrebámult a két ülés közti résen át. Gyér volt a forgalom, akik tehették, Great Neck felé
kerültek, hogy megússzák a ködöt itt, az intézményesített dugót a Penn Street hídjánál. Bridgewater
kétszer is hátranézett, aztán homlokráncolva a telefonért nyúlt.
- Egyes. Hová a fenébe tûntetek?
- ...szta kisteher ütközött elôttünk az alagútban - hallotta Newport a percegésnyi hangot. - Se
megkerülni, se eltolni nem lehet ôket; az egyikbôl dôl a benzin, hamarosan... itt lesznek a tûzoltók is.
Newport hunyorgott, mikor a szemközti sávból szinte rájuk csapott a kék-vörös, vörös-kék villódzás.
A rohamkocsi olyan tempóban vágtatott el, hogy szirénahangjából csak egy sikolyt érzékeltek. Az

96
alagútban rekedt biztosítók szavait statikus recsegés nyelte el, az út temetôparki leágazásánál
elakadásjelzôjét villogtatta egy furgon. Newport csuklóját és alkarját mintha tûk döfködték volna, s
hirtelen a feje is sajogni kezdett. Fény. Erôs fény. Vagy inkább...
- Állítsa meg a kocsit - mondta Bridgewaternek. - Állítsa meg, és forduljon vissza.
- Lazítson, Mr. Newport.
A furgon már lehúzódott, megállt, és ahogy az Olds elhaladt mellette, röviden felvillantotta
reflektorait. A visszapillantóban tükrözôdô fény elvakította Newportot, akinek arca megvonaglott az
oldalába nyilaló fájdalomtól.
- Állítsa meg! - kiáltotta. - Ezek...
A többi átható fékcsikorgásba veszett. Az Olds elôtt haladó GMC vezetôje két lábbal taposott a fékre, a
magas építésû kocsi imbolyogni kezdett, két sávval kijjebb sodródott a nedves aszfalton. Bridgewater
feje - Newport számára ôrjítô lassúsággal - jobbra fordult, szája szavakat formált, de a Szalamandra
nem hallotta a hangját. Valami hátulról nekik zúdult, nagyot lökött rajtuk. A Newport balján ülô
ügynök a vezetôülés támlájának zuhant, társa könyöke a megbilincselt ember oldalába vágott. Lövés
dördült odakint, azután még egy és még egy; az Olds rázkódott, utasterén záporként vert végig az
üvegmorzsalék. Bridgewater kiugrott a maga oldalán, de egy tizenkettes puska sörétcsomója tüstént a
motorháztetôre dobta. A baloldali kísérô vaktában tüzelt hátrafelé saját fegyverével, a jobboldali már
haldokolt, a levegôt vérpermet vörös köde ülte meg. Newport látta, hogy a sofôr a biztonsági övvel
küszködik, hogy pisztolytáskájához férjen - és felüvöltött tehetetlen dühében, mikor a fiú kézfejét és
nyakát egy-egy golyó tépte fel. A Szalamandra jobbra hengeredett, és már-már elérte a jobboldali
ajtót, mikor második kísérôjének teste rázuhant. A kiürült tárú pisztoly a derekára, onnét a
gumiszônyegre zuhant, de Newport amúgy sem érte volna el. Levegô után kapkodva hevert az
oldalán, ingét és nadrágját eláztatta az ügynök vére. Még két lövés dördült, aztán minden
elcsendesedett, csak elölrôl, a motortér felôl hallatszott valami nesz, a kiszökô gôz vagy az átégett
érintkezôk sistergése. A fiú vészfékezés után bekapcsolta az elakadásjelzôt, ahogy tanították, de ez
sem segített rajta: élettelen jobb szeme Newportra meredt, arcát, mintha csak aludna, a kartámasz
bársonyába fúrta.
Valaki kinyitotta a bal hátsó ajtót. Valaki megragadta és kirángatta az utastérbôl a baloldali ügynök
testét; Newport a zajokból arra következtetett, hogy valaki más a jobb hátsó ajtót feszegeti. A
csikorgás hallatán összerezzent. A jobb oldali ügynök golyótépte zakója eltûnt a látómezejébôl, aztán
megbillent az egész kocsiszekrény: valaki az utasülésre térdelt, elôrehajolt, és lebámult Newportra.
Vállig érô hajú, éjfekete szemû latino volt, akinek arcát ördögivé tette a három-négy napos szakáll-
árnyék.
- Hola, jenki - dünnyögte. - ùgy nézem, másik kocsival kell továbbmenned.

97
A Szalamandra a férfira nyitotta harmadik szemét - és egész valója belesajdult abba, amit ilyen
közelrôl, már-már bántó élességgel látott.
- Te rohadék - suttogta. - Megölted ôket.
Amit a fekete szemû produkált, bizonyos körökben mosolynak nevezték volna.
- Tévedés. A bûntársaid végeztek velük, mielôtt kiszabadítottak.
- Ezt... senki sem fogja elhinni rólam!
- A második tévedés - mondta a férfi, és Newport kurta csövû pisztolyt vett észre megemelkedô bal
kezében. - A helyzet az, hogy már el is hitték.

A fogyatkozást követô hetedik napon,

New York államban, a Hudson északi partján

A férfi lassan, megfontoltan lépdelt át a síneken; ha kellett, bôrkesztyûs kezével emelte feljebb
kabátja szárnyait, nehogy azok a pocsolyák vizébe érjenek. Akik mozgását figyelemmel kísérték, nem
csodálkoztak pedantériáján: munkaadójuk az élet minden területén hasonló gondossággal járt el.
Választott mestersége dacára irtózott a feltûnéstôl, ha tehette, nem kockáztatott - arra, hogy
személyesen jelenjék meg itt, jó oka volt, olyan ok, mely megérte a program megváltoztatásával, a
védelmezôk egy részének hátrahagyásával járó kockázatot.
A szervezetre zúdult csapás sok áldozatot követelt, elbizonytalanította még azokat is, akiknek -
tisztükbôl adódóan - nem voltak a szó köznapi értelmében vett érzéseik. Az ellenség nagyobb kárt tett
a gyülekezet hitében, mint élô erejében; a vérveszteséget könnyen pótolhatták, a szellemi egyensúly
helyreállításához azonban körültekintésre, idôre, és személyes példaadásra volt szükség. Az
iparvágányokon át a raktárépület felé tartó férfi tudta, hogy jó úton jár, hogy nyugalma átragad
mindazokra, akik közeledni látják; nem elôször folyamodott ehhez az eszközhöz hosszú élete során.
Másik, közönséges énje gyakorta látogatott katasztrófa sújtotta vidékekre, és mindenütt ugyanazt
tapasztalta: felbukkanása megacélozta az emberek akaratát, ráébresztette ôket, hogy az érkezô
ugyanannyit, ha nem többet kockáztat, mint ôk - egy nemzet, melynek kollektív tudatalattiját
fültövön lôtt elnökök, felkoncolt rizstermelôk és vízbe fúlt bálványok rémképei uralják, igazán
megérdemel ennyi figyelmességet vezetôitôl.
A Tüzek Szítója elérte a raktárépület bejáratát. Egy alak várt rá ott, akit, bár alig néhány napja ismert,
jó pár régi társánál többre becsült. Különleges volt az arca, a múltja, a jövôje, a tekintete, nem

98
kevésbé a mód, ahogy szolgálatra jelentkezett. A Tüzek Szítója már akkor megérezte közeledtét,
mikor az óceán felett járt, és két Vadászát küldte a fogadására, hogy kalauzolják, ha szükséges, és
öljék meg, ha kell - és egy szemernyit sem csodálkozott, mikor a fekete szemû egymagában lépte át
küszöbét. Mindössze a nevét kellett megtudakolnia: az Éberek napokkal korábban tájékoztatták a
feladatokról, melyeket a Mester szánt neki. Ruiz Molina kiválasztott volt, Mojo veszedelmes és
értékes bestia, mely - erre a Vadászok sorsa döbbentette rá a Tüzek Szítóját - csak egyféle tekintély tûr
meg maga felett.
- Jó munkát végeztél - mondta neki most, és megmártózott a fekete szemek hidegében. - A korifeusok
katonáinak a történtek után nem lesz maradásuk az országban; ellenük fordulnak azok is, akik eddig
támogatták ôket. Azért jöttem, hogy szót váltsak ezzel az eggyel, és válaszokat kapjak tôle - a sorsáról
csak azután döntök.
- Ébren van - dünnyögte Mojo. - Két Adeptus tartja féken; gyûlöl minket, és ez nagy erôt ad neki. Ha
meglátja az arcodat...
- Nem látja meg. - A Tüzek Szítója a parti úton várakozó kocsik felé mutatott. - Most menj; az
éjimádók fészke elleni támadást neked kell vezetned. Ha ott találod a szárd héját, hozd el nekem: a
tudásával még a hasznunkra lehet.
Mojo fejet hajtott és ment. Nem nézett vissza a bôrkesztyûs férfira, akinek öltözéke, egész lénye a jólét
illatát árasztotta - anélkül is tudta, hogy az figyelemmel kíséri minden mozdulatát. A Tüzek Szítója
nagy ember volt - bár nem tornyosult Mojo fölé, rendelkezett a képességgel, hogy lefelé pillantson rá,
és megtöltse szívét valami különös bizonytalansággal. A Tüzek Szítója volt a második olyan ember a
világon, akitôl elismerést, és nem fájdalmat várt - az elsô, Gouzon tábornok, kihullott a rostán, és
Mojo, mert nevéhez a kiszolgáltatottság érzete társult, feledésre ítélte még az emlékét is.
Vascondagas, Cazéres és Európa sosem volt, nincs tegnap és nincsenek sugallatok sem - csak csak
terv van, hála és hit és Amerika. Most.
Egy sugallat mégis meglegyintette, ahogy a legközelebbi kocsihoz, egy pennsylvaniai rendszámú
furgonhoz ért. Keze mozdulatlanná vált a tolóajtó fogantyúján, és ha nem vesz erôt magán, talán
hátra is pillant a válla felett.
A korifeus katona dühtôl szikrázó szemeit látta maga elôtt, és arra gondolt, hogy ha a fogoly bölcsen
válaszol a Tüzek Szítójának kérdéseire, talán életben marad - aztán arra, hogy ha ez megtörténik,
Amerika, sôt, a világ sem lesz elég tágas kettejük számára.

99
A fekete zaj buborékjában kuporgó Newport megneszelte a Tüzek Szítójának közeledtét. Az érzés
hasonló volt ahhoz, melyet két évvel korábban, a magát Grimoire-nak nevezô lény felbukkanása elôtt
tapasztalt, de sokkal intenzívebb: Grimoire betolakodó volt ebben a világban, gyûlöletbôl és
rettegésbôl gyúrt árnyalak, a most közeledô férfi azonban - mert Newport immár biztosra vette, hogy
az - nagyon is valóságosnak rémlett, kisugárzása pedig elárulta, hogy a mágikus apály
legtisztátalanabb forrásaiból csillapítja transzcendens szomját.
Aztán belépett, és kétségeknek nem volt helyük többé: sötét ragyogása elömlött a tetô alatt, fôhajtásra
indította Adeptusait, azután átolvadt a jövevény alakja körül örvénylô homályba. A Tüzek Szítója
sötét ködalakként mutatkozott meg, eleganciájából azonban nem engedett - mozdulatai, mert úgy
akarta, könnyedek voltak, és felmérhetetlen hatalom feszült bennük.
- Állj fel - súgta Newportnak. - Hadd lássalak.
A Szalamandra engedelmeskedett; oldalában a két Adeptussal, tudata mélyén a holtra vált Juanitával
aligha tehetett egyebet.
- A Mester ismeri az arcodat és a nevedet, korifeus - folytatta az árny. - Nem elôször keresztezed az
útját. Vétettél ellene Aostában és Párizsban, Walesben és Württembergben, sôt... igen, másutt,
régebben, más arccal és névvel is. Hadat viselsz a Mester ellen, aki egy mozdulatával elsöpörhet, és
mikor a szervezet, melynek védelmét élvezed, haláltusáját vívja, ide merészkedsz, ahol hitének
legszilárdabb oszlopai állnak. Merész vagy, de ez még nem tesz méltóvá a létezésre. - Közelebb lépett.
- A tetteid nem gyôztek meg, gyôzz hát meg a szellemeddel! Bizonyítsd be, hogy elég erôs vagy
befogadni az igazságot - ha sikerül, talán életben hagylak.
Newport várt. Érezte a ködalak szándékaiban foglalt szándékokat, a tervek mögött rejtôzô újabb
terveket. Gyanította, hogy amit átél, holmi bonyolult rítus része, melyben a gesztusok, a szavak
értelmükön túlmutató jelentôségre tesznek szert, s melyben egyetlen hiba a pusztuláshoz vezet.
- A te jeled az Erô - mormolta. - Az enyém az Ållhatatosság, de amellett, ami odakintrôl les ránk,
porszemek vagyunk mindketten. Az ô hitének nincsenek templomai és nincsenek oszlopai sem. Csak
magvai vannak, melyeket az utolsó fogyatkozás idején vérrel öntöztek meg - ezért vagyok most itt.
Azért jöttem, hogy az enyéim fájdalmáért fájdalommal, a halálukért halállal fizessek. A Hálózat tagja
vagyok, de nem a rabszolgája; amire a szervezet nem hajlandó, egymagamban kell elvégeznem.
Az árny körvonalai bizonytalanabbakká váltak: a Tüzek Szítójának testét mintha néma kacagás rázta
volna.
- A bosszúvágy hozott ide, korifeus? Semmi más?
- A sötétség idején elragadtak tôlünk valakit, aki fontos nekem, és akit az én tisztem hazavezetni.
- A szárd héja - sziszegte az árny. - Tehát igaz...!
Newport sietett kihasználni elbizonytalanodását.

100
- Ha ismered ôt, tudnod kell, milyen sokat ér a hálája és a szava. Ha meneküléshez segítitek,
megoszthatja veletek...
- A szava! - kacagott a fantom. - Ostobának hiszel engem, korifeus? Olyasvalakinek, aki alkut köt,
hogy megszerezzen valamit, amivel amúgy is ô rendelkezik? - Egy intéssel hátrébb parancsolta
Adeptusait, akik a tekintetüket sem merték ráemelni. - A szárd héja ma estére a kezünkben lesz.
Erôvel szedjük ki belôle, amit tudni akarunk, és a Mesternek ajánljuk, ami megmarad belôle; ha
fontos számodra, ahogy állítottad, ha tanultál tôle bármit is, tudnod kell, hogy az élet csak az erôt
tiszteli, és senki sem ejt könnyet a vesztesekért.
Newportban csak úgy forrt az indulat. Veszített, és mert az árnyat lerohanni eleve reménytelen
vállalkozásnak tûnt, azt latolgatta, melyik Adeptusnak törje ki a nyakát, mielôtt végképp alul marad.
“Ne!” - könyörgött Juanita, megszegve hallgatási fogalalmát. “Ne harcolj velük!”
Az Adeptusok felrezzentek a néma kiáltásra, és Newport felé fordultak. A fantom arca vonások híján
érzelmeket sem tükrözhetett, testtartása azonban meghökkenést sugallt.
- Az Õ szemét hordozod - hurrogta. Szellemének nyúlványai Newport felé kígyóztak, aztán
visszahúzódtak. - Mióta nézel engem az Õ szemével?
Az Adeptusok rekedt kiáltása felrázta Newportot bénultságából. A sötét erô buborékja, melybe
bebörtönözték, szétpattant, utat nyitott számára a világ, a Hálózat felé - de tudta, hogy ezt a
lehetôséget botorság lenne egy félbemaradó segélykiáltásra fecsérelnie. Åtérezte a homálylény
döbbenetét, kéjelgett a bizonyosságban, hogy elôször - és alighanem utoljára - sikerült megrémítenie,
aztán, megsejtve, hogy csak másodpercei maradtak, mentálfonalat bocsátott ki egy ismerôs aura felé.
- Menj! - kiáltott Juanitának. - Kövesd a fényt!
Érezte, hogy az orisha kiszakad belôle, és a maga javára fordította a sajgó üresség érzését is. A
közelebbi Adeptusra rontott, és minden erejét egy alulról indított csapásra koncentrálta. Az Adeptus
fogai vérfagyasztóan csikordultak össze; hanyatt zuhant arra a rozsdafoltos matracra, melyen
Newport az éjszakát töltötte, és fekve maradt, félig nyitott szeme, remegô szájszéle agyrázkódásra
vallott. Newport tudta, hogy a fickó napokon, talán egy teljes héten át képtelen lesz az
energiagyûjtésre; perdült a sarkán, hogy a másikat is ártalmatlanná tegye, de csak félrelöknie
sikerült, mielôtt a Tüzek Szítója kiáltásával a szemközti falig röpítette. Kettôt hemperedett - érezte,
ahogy olvasószemüvegének kerete összevissza görbül a zsebében -, és egy szilánkosra tört
deszkadarabot markolva emelkedett fel. Hunyorgott, ahogy pillantásával együtt az elôtte örvénylô
ködalakra emelte.
- Gyerünk! - kiáltotta. - Mutass még valamit... páldául magadat!
A folyvást változó álca mögül ámulattal vegyes gyûlölet sugárzott feléje.

101
- A rögtönzésben mindig is jók voltatok - sziszegte az árny. - Hogyan is hihettem, hogy a Mester
akaratának eszköze vagy?
- Ha megölsz - mondta Newport - az enyémek tudni fogják, mit várhatnak tôletek. Ha folytatjuk, új
háború indul köztünk, kegyetlenebb még az eddiginél is, mert többé nem elvek, hanem érzelmek
táplálják. Hát nem érted, varjú? Fenris... a harmadik fél ellen egymagatokban nem nyerhettek csatát.
Hisz még ahhoz sem vagytok elég önállóak, hogy engem legyôzzetek!
- Legyôztünk, korifeus. Az embereim az egész környéket ellenôrzik, a magad erejébôl sosem jutsz ki
innét. Négy FBI-ügynök meggyilkolásáért köröznek, barátaid, segítôid nincsenek. Hová mennél? És
miért próbálkoznál? A haláltól e pillanatban csak egy mozdulat választ el.
- Talán háborút akartál mondani. - Newport kifújta a haját a homlokából. - Ölni és ölni hagyni... ez a
te Mestered igazsága?
- A Mester igazsága olyasvalami, amit gyarló elméddel sosem foghatsz fel. Az ô világa nem neked való
- legyen bár Ållhatatosság a jeled, ege alatt egy percig sem maradnál életben.
- Valóban? - Newport bal karja kezdett begörcsölni, de a deszkát nem engedte le. - Ha olyan biztos
vagy benne, mutasd meg. Vigyél el oda!
Az árnyat ismét néma kacagás rázta.
- Meglepsz, korifeus. Nem hittem volna, hogy hallottál a Választottak ùtjáról.
- Ismerünk benneteket, varjú. Tudjuk, hogyan trágyáztok és gyomláltok, tudjuk, miféle praktikákkal
szítjátok fel a hitet azokban, akiknek nem akaródzik a törvényeitek szerint élni... és hallottunk ezt-azt
a hallucinációról is, amit a világotoknak neveztek. Hallottuk, hogy néhányan a bandátokból át-
átruccannak oda, hogy feltöltekezzenek a szebb jövô ígéretével... de nem hallottuk, hogy bárki
ottmaradt volna közületek.
- Pedig megesik olykor - sziszegte az árny. - Egyesek szívesebben választják visszatérés helyett a
halált.
Newport ajka torz vigyorra rándult.
- Olyasmi, hogy ingyenebéd, nem létezik, mi? Aki marad, meg kell halnia. - Nagyot nyelt. - És ha azt
mondom, hogy én fél lábon kijönnék onnét?
- Veszélyes játékot játszol, korifeus. Vagy csak az idôt húzod?
- Egyedül jöttem - ismételte Newport. - Ebben a játékban idôt nem, csak életet nyerhetek. Ismered az
orosz rulettet, varjú? Hasonló az én játékom is, de a fegyver kétcsövû, és minden csôbe csak egy
golyó... egy igazság fér. Lôj rám az igazságoddal, és ha túlélem, bírd ki te is az enyémet!
- Mit forgatsz a fejedben?
- Elvezetsz a Mestered világába, és ha túlélem a megpróbáltatást, visszakapom tôletek az én
mesteremet.

102
A Tüzek Szítója nem mozdult.
- A szárd héjáról beszélsz? Érte teszel kockára mindent, amid csak van?
- Sokat tud az új veszedelemrôl - közölte Newport, és a második Adeptust figyelte, aki kábán,
csigamód vonszolta magát gazdája felé. - Ha életben marad, talán meggyôzhet benneteket arról, amit
nekem nem hisztek el.
- Legyen - suttogta a fantom. - Végigjárod a Választottak ùtját, és ha visszatérsz, te rendelkezel a
parancsnokod életével. De ha elbuksz...
Newport, bár nem volt egészen biztos benne, jól teszi-e, leengedte a deszkát.
- Tudom - mormolta, ahogy nekilátott, hogy fellazítsa elméje védfalait is. - Semmi ingyenebéd.

A fogyatkozást követô hetedik napon,

a Sötét Horizonton túl

Newport, aki hozzászokott a valóságos világból a látszólagosba való átmenet megpróbáltatásaihoz,

hatfelé táguló teret, fellebbenô kárpitot, zuhanást, acélfalú alagutat várt - és megrebbent a szemhéja,
ahogy azon kapta magát, hogy mielôtt istenigazában nekilódult volna, máris az út végére ért.
Igazában semmi sem történt. Ott gubbasztott a pentagrammában, melybe a Mester arkördögének
parancsára ültették, a fal tövében, ahová egy nappal korábban rongycsomóként hajította a fekete
szemû férfi. Tisztán emlékezett mindenre, ami az utolsó negyvennyolc órában történt: a reptéri
bábelre, a szürke égre Idlewild mezeje felett, a fékcsikorgása a Jamaica Avenue-ra nyíló kapunál. A
döbbenetre Bridgewater ügynök képén, ahogy az a furgon hátulról beléjük rohant. A lövésekre, a
szállongó üvegmorzsalékra, a vérgôzre a felszaggatott bélésû ülések között. Az emberarcú fenevadra,
aki valami perverz érdeklôdéssel hajolt közelebb hozzá, és azt dünnyögte: "Úgy nézem, másik kocsival
kell tovább menned..." Aztán valamit a nyakába fecskendezett, és Newport beleszédült a sötétségbe,
hogy pár óra múlva itt, ebben a málladozó falú hodályban eszméljen fel. Emlékezett a felemás
kimenetelû összecsapásra a Tüzek Szítójával, az árnnyal, melyet nem gyôzhetett le, de sikerült
engedményekre bírnia. Vajon hogy találtak rá ilyen hamar? Cassiel figyelmeztette ôket, mire
számítsanak? Vagy Herbert Wittman hagyott túl mély nyomokat a Mester emlékezetében? Voltaképp
mindegy. Newport tudta, hogy a látszat ellenére gyôzött: meglehet, ezekben az órákban ô az elsô
számú közellenség, a sátánisták azonban melléfogtak, mikor a Hálózat helyi vereségébôl a szervezet
teljes összeomlására következtettek. Amit Juanita látott és hallott, rövidesen minden Létezô látni-

103
hallani fogja. És nem csak a Létezôk - olyanok is, akik lehánthatják a homálylényrôl az álca rétegeit,
akik a maga nyelvén beszélnek vele, újabb engedményekre szorítják, akik kiválthatják a fogságából
MC-t. Ha igazat beszélt, ha valóban sikerül megkaparintania... de ezen még korai töprengeni. Hagyd
meg rosszakaróidat erejük hitében, nyerj idôt; a hídfôt tartani kell!
Befelé figyelt, analizálta érzéseit. ùgy érezte, birtokában van mágikus képességeinek, és tudata
kiterjesztésében sem akadályozta többé semmi. A helyiség hulladékkal teliszórt betonpadlójával,
bedeszkázott ablakaival épp olyan volt, mint az, amelyikbôl útnak indult, a búrájukat vesztett
villanyégôk ugyanabban az ütemben hunyorogtak, beteges-sárga fényben fürösztötték arcát. A
pentagramma vonalai itt-ott még izzottak, mintha nem szénnel, hanem parázzsal húzták volna ôket.
Esô- és dohszag terjengett körös-körül. Ha mindez káprázat volt, messze felülmúlt bármit, amit a
Hálózatban ember átélhetett - olyan valóságosnak rémlett, akár az élet... akár a világ maga.
Newport feltápászkodott, és kilépett az ötszögbôl. Az Adeptusok eltûntek. A homálylény nem
mutatkozott. A Szalamandra az ablakhoz ment, kikémlelt a deszkák ujjnyi résén, de nem látott mást,
csak gazzal felvert betont, vágányok mentén rozsdásodó tartálykocsikat, lomhán vonuló felhôket a
Hudson felett.
Négy órát kapsz, mondta a Tüzek Szítója.
Négy órád van, hogy bizonyítsd az igazadat. Napszálltára légy a Liberty Islanden - valaki várni fog
rád.
Newport az órájára pillantott, aztán lefelé indult a lépcsôn; a vastraverzek, hullámlemez közfalak és
ablakkeretek sokszorosan visszhangozták léptei neszét. Senki sem állt elé, senki sem próbálta
feltartóztatni, ahogy egész testsúlyával a tolóajtónak feszült odalent - fogai belesajdultak a görgôk
sírásába. Aztán szabaddá vált az út, és Newport futásnak eredt a szitáló esôben, amerre a
paliszádokat, a Hobokenbe vivô gyorsvasutat, és a Mester világának titkait sejtette.

A Mester világa hatalmas volt: Newport a Fort Lee melletti domb gerincérôl Yonkersig, sôt, annál is
messzebbre látott. Ott volt a Bronx, négy- és ötszintes dobozházak halmaza az East Riverig. Ott volt
Manhattan, felhôkarcolói csontujjak a borús ég hátterén. Egy gép épp megkezdte ereszkedését La
Guardia mezejére, a hajtómûvek moraja végiggördült a tájon, és a queensi dzsumbujon túl enyészett
el. Igen, ott volt New York, amelyet Newport a magáénak ismert, és elképzelhetônek tartotta, hogy ha
északnak menne, meglelné Rochestert, az otthon otthont, az erdôt, a polgárháborúból maradt ágyút,
a tavat és minden mást múltja túlsó felén. Nem tudta eldönteni, mindez miatta létezik-e, vagy része

104
csupán a nagy egésznek, egy a keresztül-kasul bejárható lidércnyomásnak, ahogy a sátánimádók a
holnapot képzelik - de minél tovább figyelt, annál biztosabb lett benne, hogy nem a jövôt, a sötét
ígéret földjét látja, hanem a jelent. Egy másik jelent, melyet a hívôk idéztek fel legbelsôbb vágyaik és a
Mester akarata szerint, hogy visszahúzódhassanak ide, valahányszor a rájuk zúduló csapások
kedvüket szegik...
Newport összerezzent, ahogy egy hirtelen széllökés esôcseppeket vágott az arcába. A Hálózat nagyjai
régtôl fogva gyanították e menedék létezését, melyet minden forrás más néven nevezett - a
beszámolók csak abban egyeztek, hogy megközelíthetetlen, felderíthetetlen, és éppoly szent a Mester
szektái számára, mint uruk maga.
Ha szörnyetegeket keresel, suttogta a Tüzek Szítója, a túloldalon megtalálod ôket.
Newport ismét futásnak eredt. Igyekezett legyûrni rémületét, az iszonyatot az ismerôs mögé rejtôzô
ismeretlentôl; úgy sejtette, a túlélés egyik feltétele az, hogy elfogadja, ami elé tárul, hogy megbékéljen
vele. Az utakon autókat és embereket látott. Némelyik alak mozdulatlan volt, az örökkévalóság
borostyánjába dermedt két pillanat közt - talán arra vártak, hogy alteregóik a való világból megérve
ismét felöltsék alakjukat. A jármûvek némelyike ismerôsnek rémlett Newport számára, de akadtak új
márkák, és már-már elfeledett nevek is. Ahogy Fort Lee-nél a gyorsvasút állomása felé rohant,
csaknem halálra gázolta egy fekete Studebaker, melynek vezetôje hosszan nézett utána a csaknem
függôlegesen álló szélvédô mögül - hogy képén döbbenet vagy áhitat tükrözôdik-e, Newport nem
tudta eldönteni.
A reklámtáblák hiánya, a homlokzatok rendezettsége azonnal szemet szúrt neki. Valamivel több idô
kellett, hogy furcsállani kezdje az utcakép más összetevôit is: a ruhák vonalai, színei túlontúl
visszafogottak voltak - azt a valószínûtlen benyomást erôsítették benne, hogy évtizedeket zuhant
vissza az idôben, hogy egy háború elôtti monstre-film naftalinban konzervált kulisszái közt jár. Ám az
ország, melyet a magáénak ismert, a Válság éveiben legfeljebb szakadt és elkeseredett volt, nem ilyen
élre vasalt és... szürke. Igen, a szürke volt a kulcsszó: Newport félszáz árnyalatával találkozott
egyetlen perc alatt, mintha az ég, a víz, a föld is ezt a szürkeséget árasztotta és tükrözte volna. A nôk
kevés kivétellel úgy festettek, mintha egy késô-weimari divattervezô hagymázas álmából léptek volna
elô. A kosztümök, kabátok és zakók válltömése eltúlzott volt, úgy rémlett, ezek feszülnek leginkább az
elfojtott szexuális energiáktól. Mert valami ott szikrázott a levegôben valamennyi férfi és nô,
valamennyi mozgó és mozdulatlan alak között, és Newport gerincén borzongás kúszott végig a
gyorsvasút ablakán túl elsorjázó háztömbök láttán. Valami azt súgta neki, ezek a lappangó energiák
ismételten és szükségképpen a felszínre törnek, hogy e világ lakói a pasztellszínekre mázolt
kaszárnyák falai közt mutatják meg igazi arcukat - és mikor hosszas vívódás után próbát tett
harmadik szemével, vérfolyamot látott hömpölyögni az East River két partja közt.

105
Négy óra, mondta a homálylény, mielôtt semmivé enyészett.
Newport North Bergennél nem bírta tovább, és otthagyta a gyorsvasutat. Volt valami fojtogató az
egyenesen elôre bámuló szemek, a konokul összeszorított szájak látványában. Az emberek két-
háromszoros távolságot tartottak, úgy rémlett, a párok sem érintik egymást, csak várnak - várnak az
estére, várnak az alkalomra, a Mester jelére, mikor nem kell alakoskodniuk többé senki elôtt.
Newport futott.
Futott a rendezett homlokzatú házak, decensen kivilágított vegyesboltok között, a gonddal tisztán
tartott utcákon át; ingét, melyen rozsdaszín foltokat hagyott az Oldsban szitává lôtt ügynök vére,
lassan átitatta a veríték.
Nem hallott szirénabôgést.
Nem hallott zenét.
Nem hallotta fékek csikorgását, nem látott erôszakot, kurvákat és striciket, nem látott kajfereket, és
nem látott fekete, sárga és barna arcokat sem - ha léteztek egyáltalán, meghúzódtak abban a
szegmensben, melyet a Mester számukra hasított ki csalóka valóságából. Nem érintkeztek, nem
gyûlölködtek, talán csak éjszakánként, a Nagy Álomba ágyazott apró álmokban pusztították egymást;
mindenkinek a maga pokla vagy mennyországa, csak tessék, folyton folyvást...!
A második óra végén, verítékben úszva, remegô lábakkal torpant meg Union City peremén, ahol a
maga valóságában kifôzdék és újságosstandok, videokölcsönzôk, mosodák és egyéb földi hívságok
hívogatták a stúdiók, hónapos szobák és kapualjak népét - a Mester világában csak a neonfény vibrált
az aszfalton, az csillogott a tócsák tükrén, a keletnek meredô ablakszemeken. Newport zihálva
támaszkodott egy tûzcsapnak, úgy bámult fel a sarkon álló bérkaszárnyára. Pontosan ott volt, ahol
lennie kellett; aki ide juttatta, talán maga is úgy akarta, hogy rátaláljon. Jött, mert jönnie kellett, hogy
lélegzethez jusson - a legjobb búvár sem bírja örökké levegô nélkül, ô pedig - s ez mind gyakrabban
jutott eszébe - sosem tartozott a legjobb búvárok közé. A járda mellett parkoló kocsikat bámulta,
hátha meglát bennük valamit, egy jelet, mely tudatja vele, érdemes-e a kaput benyomva tovább
merészkednie. Nem talált mást, csak pár gonddal összehajtogatott újságot az utasüléseken. Az egyik -
a vérfagyasztó nevû Great Kills Journal - címsora egy Afrikát keresztben átmetszô csatorna
megnyitásától szólt; Newport nem látott többet az oldalüvegen át, de nem is áhítozott többre.
Hirtelen elhatározással nekiindult: átlépte a küszöböt, a teherlifthez ment, feljebb húzta a rácsot és
átbújt alatta, rácsapott a kapcsolóra, azttán csak várt, ahogy a lift csikorogva emelkedett vele a
harmadik emeleti stúdió felé.
Látta a fényt odakintrôl, most mégsem tudta, mire számítson; eszébe idézte, amit a Tüzek Szítója a
szörnyetegekrôl mondott, de mert pillanatnyilag nem volt hová futnia, csak a keze szorult ökölbe
kabátja zsebében.

106
A lift megállt.
A rácson túl deszkapadló húzódott a szemközti falig - Newport emlékezett rá, mennyit bajlódott a
csiszolásával annak idején, és hogy mennyit vacakolt a különbözô üzletekben, míg sikerült megfelelô
minôségû lakkot kerítenie. A padló nem lehetett túl durva, de nem lehetett túl síkos sem: aki a
bokaszalagjából és az Achilles-inaiból szeretne megélni, hamar fogékonnyá válik az ilyen apróságok
iránt. A szemközti falhoz derékmagasságban rudat erôsítettek - valamifel feljebb ugyanez a rúd
látszott egy fényképen, egy lánnyal együtt, akinek eredetije most kissé távolabb, a tetôablak alatti
szônyegen kuporgott, és valami ragasztanivalóval bajlódott a kígyónyakú lámpa fényében.
Newport felhúzta a rácsot, és felé indult; érezte, hogy cipôtalpa és a lakkréteg közt meg-megcsikordul
a behordott homok. A lány felpillantott. Testtartása nem, csak a tekintete tükrözte döbbenetét.
- Helló, Sal - préselte ki Newport; torkát mintha sírás fojtogatta volna. Most már hallott valamiféle
zenét. Nem a megfelelô zenét, nem a megfelelô irányból, de már ez sem számított. - Hát... hazajöttem.
- Tad? Tad Newport? - A lány felemelkedett, és bizalmatlanul, mint egy macska, közelebb lépett
hozzá. - Uramisten, pocsékul nézel ki! Mi történt? Hogy kerülsz ide? Hogyan...
- Hosszú történet - dünnyögte a Szalamandra, és azon tûnôdött, lesz-e elég ereje hozzá, hogy ne
érintse meg. - Csak egy órám maradt, és azt hiszem... szóval a segítségedre van szükségem, hogy
kijussak innen.

Ami ezután történt, csak részben felelt meg a szándékának.

Nem erre vágyott, vagy ha erre, hát nem így. A vonzás még mindig mûködött köztük. Vad dolog volt,
az Állati Dolog, amirôl a középkorban egész könyvtárakat írtak össze, és az egészet az ördöggel meg a
holddal magyarázták. A Mester világa felett még nem ragyogott a hold, Sal szemei mégis furcsán
csillogtak - otthoni-furcsán, ebben az ismerôs, mégis ismeretlen zugban, mely egy éven át - és hány
éve már! - a sajátjuk volt.
Newport csókolózás közben az ablakig szorult. Nem tehetett ellene úgy, hogy ne Sal ellen tegyen. Sal
erôs volt. Erôszakos. Teste szinte égetett a kinyúlt pulóver alatt. Newport érezte a melegét, érezte a
csapdát, mely a múló idô minden percével szorosabbra zárult körülötte.
Néhányan inkább választják a halált, mint a visszatérést, mondta a fantom.
Olyasmi, hogy ingyenebéd, nem létezik.
- Sal - suttogta. - Sal, muszáj mennem.

107
A lány ereje - vagy ami annak látszott - mintha elillant volna; talán a jövevény szorongása talált utat
hozzá, talán a csapda módosította így taktikáját a szabadulási kísérlethez.
- Sal - kezdte megint Newport. - Segítened kell. Liberty Islandre megyek. Ha mellettem vagy... ha
elkísérsz, még eljuthatok oda.
- Nem.
Aztán a csókok, puhák, mint a simogatás, és emlékek, és szürke felhôk a város felett. Buszok húztak el
odalent. Valaki - arca alig látszott az esôverte ablaküvegen át - a kocsija motorjával babrált a járda
mellett. Newport eltolta magától Salt. Még mindig szólt a zene.
- Minek jöttél vissza? - köpte a szót a lány. Most már gyûlölte ôt, mintha esztendôket ugrottak volna
elôre az idôben. Hamis volt persze ez is, mint minden egyéb - Sal, az igazi Sal sosem gyûlölt így.
Newport azon töprengett, mit feleljen. Hozakodjon elô a búvárral meg az oxigénnel? Vagy ismerje be,
hogy ilyen vagy olyan módon mindig ide tért vissza, és csak a megszokás kormányozta? Egyik válasz
sem hangzott jobban a másiknál.
- Sal - suttogta. - Itt nem maradhatunk.
- Én itt maradok.
- Miért?
- Nincs hová mennem. Férjem van. Két gyerekem. - Sal nevetett. - A Mester sosem menne bele, hogy
kihordjam a te kölyködet is.
- Sal...
- Elég kérni, és megszabadulsz tôle - magyarázta a lány. - Ha megszülöd, a tiéd - azt kezdesz vele,
amit akarsz. Talán mégis elfogadok tôled egyet; beszolgáltatni csak négyen felül szokás, de a Mester
nagyon kedveli az önkéntes áldozatot.
- Hagyd abba!
- Üss meg - mosolygott Sal. - Vagy nem ez az, amire vágysz?
Newport megragadta. Sal minden izmával ellene szegült, de csak látszólag - valójában maga felé
húzta, abba az örvénylésbe, melyet a férfi legutóbb a Tüzek Szítója körül látott sötétleni. A padlóra
lökte Salt. Elhátrált tôle. Sosem érzett nagyobb kedvet ahhoz, hogy repülve távozzék - az ablakon át.
- Ez illegális, tudsz róla? - hallatszott a háta mögül.
A stúdióba nyíló liftajtóban egy férfi állt: aszkétaarc, sötét öltöny, még sötétebb szemek.
Grimoire.
Grimoire, egy messzi sík démona, a Mester "francia kapcsolata", aki két esztendeje múlt el a való
világból, miután Sal - az igazi Sal - életére tört.
- Kotródj! - sziszegte Newport. - Takarodj innen!

108
- Miért tenném? Ez az én lakásom, az én feleségem, és valami azt súgja, a hatóságok
együttmûködésére is hamarabb számíthatok nálad.
- Tad épp csak felugrott, hogy megerôszakoljon - közölte Sal. - Nem is tudom, sikerült-e neki.
- Hívjam a rendôrséget?
- Várj még - mosolygott a lány. - Várj, míg elviszi a kocsit. Rettentôen siet valahová. A gyerekekkel
sem akar találkozni. Szerintem gyûlöl minket, amiért elrontottuk a játékát - egy gyertyafényes
vacsorának és egy lassúvíz kefélésnek nyilván jobban örült volna. - Newportra hunyorított. - Vidd
csak a kocsit, édes! Tudod, mikor érsz fél óra alatt Hobokenbôl a szoborig? Sohanapján.
Newport az órájára pillantott, és zsibbadás kúszott végig a tagjain.
- Számolj! - biztatta Sal. - Van még huszonkilenc... nem, huszonnyolc perced.
Grimoire a sarokban álló hûtôszerkényhez ment, italt töltött magának egy lejegelt pohárba, aztán
Newportnak hajította a kocsikulcsot.
- Hajts óvatosan! A jogtalan jármûhasználatért csak kényszermunkát kaphatsz, a közlekedési
kihágásokért viszont halálbüntetés jár.
A zene elhalkult.
A zene elhallgatott.
Newport hátrált. ùgy bámulta a kulcsot, mintha attól tartott volna, hogy az skorpióvá változik, és a
tenyerébe mar.
- Önként adtad ide...
Grimoire mosolyogva kortyolt az italából.
- Hát persze - bólintott. - De ki fogja ezt elhinni neked?

Newport tudott számot adni róla, hogy jutott ki a kapu elé. Fájt a lába - talán az eddigi túra éreztette
így a hatását, talán az, hogy a falat rugdalta a liftben. Az esô mostanra csak úgy szakadt, az el-elhúzó
jármûvek sárga fénykúpokkal tapogatták az utat maguk elôtt. A környezô házak lakásaiban sorra
gyúltak a lámpák. Sal ablaka elsötétült odafent.
Ha szörnyetegeket keresel...
Könnyû volt kiválasztania Grimoire kocsiját a járda mellett parkoló egyenszürke masinák közül: még
sugározta a száguldás melegét, motorháztetején csak most kezdtek megülni az esôcseppek. Newport
feltépte az ajtót, és már-már bezökkent a volán mögé, mikor meghallotta a hangot:
- Jól eligazodik a városban?

109
Az az ember szólította meg, akit az ablakból szerelni látott. Még most is ott guggolt saját autója
mellett, és arra sem vette a fáradtságot, hogy viharkabátot húzzon; a víz homlokáról az orrára, onnan
a betonra csorgott. Newport csak akkor döbbent rá, milyen magas, mikor felegyenesedett. Volt benne
valami más is, amit szokatlannak talált, de jelenlegi állapotában nem törôdött vele; csak bámulta az
ismeretlent, szája széle remegett.
- Az Ellisig tartsa magát a szabályaikhoz - mondta a férfi anélkül, hogy rápillantott volna. - Jersey-ben
már taposhatja: a hídig csak rögzített talapzatú reflektoraik vannak, a puskáik meg úgy szórnak, hogy
mûvészet velük bárkit eltalálni. Nem hinném, hogy bepofátlankodnának a Körbe, de azért... -
megrángatta az elülsô lengôkart - ...jobb lesz, ha vigyáz. Fôleg a helikoterekkel.
- Ki maga?
- Huszonkét perce van.
Newport kocsiba vágta magát, gyújtást adott, és kikanyarodott az Unionból Hobokenbe vezetô
sugárútra. A forgalom egyre ritkult, mintha az alkonyat közeledtével mindenki visszavonult volna,
hogy a négy fal között készülhessen privát rítusaihoz. Az utolsó leágazásnál Newport majdnem
belecsúszott egy svábbogárforma Packardba, melynek menet közben dermedt le a vezetôje.
Fogcsikorgatva visszatolatott, körülkémlelt, aztán a gázra lépett - lesz ami lesz, nem finomkodhat
tovább. Pedig...
Jobb lesz, ha vigyáz, mondta az ismeretlen.
Ahogy erre gondolt, Newport megint maga elôtt látta a nedvességtôl csillogó arcot, és egyszerre
rádöbbent, mit talált olyan különösnek benne.
A férfi, aki a járda mellett az autóját szerelte, indián volt.

A fogyatkozást követô hetedik napon,

a Connecticut állambeli Norwalkban

Csendes település volt - már amennyire egy település csendes lehet a Boston-New York fôútvonal
mentén. A bekötô- és betorkolló utakon nyaranta több tucat kilométeresre duzzadt az autófolyam,
ijesztô méreteket öltött a narkó-turizmus, többszörösére ugrott a macskák és más kóbor jószágok
halálozási arányszáma, a megyei rendôrök Stanfordból és Danburybôl kapták az erôsítést - ám
szeptemberre, ahogy az északkeleti nyaralóvárosok elnéptelenedtek, helyreállt Norwalk nyugalma is.

110
Októbertôl május végéig a lakosság századeleji tempó szerint élt - talán ez, talán a sós tengeri levegô
vonzotta ide azokat a közcélú társaságokat, melyek jövedelmük egy részét évrôl évre ingatlanba
fektették, és az idôk során kisebb-nagyobb birtokokra tettek szert a környéken. Az építési engedélyek
kiadásakor elônyt élveztek azok, akik tervezetükben a "környezetkímélô", "egészségvédelmi" és
"állagmegóvás" kifejezéseket szerepeltették - Norwalk elöljárói így próbáltak könnyíteni
lelkiismeretükön, melyet az átmenô forgalomból szedett sápokkal megterheltek. A KERTEK VÁROSA
- hirdette a tábla a be- és kivezetô utakon, az elágazásoknál pedig ilyenféle útjelzôk hívogattak:
ARANY ALKONY OTTHON, BELLEVILLE LEÁNYISKOLA, GREENSPAWN REHABILITÁCIÓS
KÖZPONT, FAIRHAVEN BIOKERTÉSZETI EGYESÜLET.
Mojo számára, aki egy pennsylvaniai rendszámú furgonnal érkezett, a feliratok keveset jelentettek.
Tudta, hogy az önként szolgáltatott információ általában értéktelen, hogy a hír fontossága egyenes
arányban áll a megszerzésére fordítandó veszôdséggel, és hogy az igazán fontos dolgokat odabent - a
kerítések, a falak, az ajtók mögött, olykor a fejekben - kell keresnie. Årnyalatok iránti
érzéketlenségében Norwalkot is annak látta, ami volt: jól-rosszul álcázott vidámparknak, útmenti
csehónak, múló epizódnak a valahonnét valahová tartó emberek életében. Itt nem érezte azt a
szorongást, amit Nápolyban és más régi városokban - a csehók csak mát ismertek, tegnapot nem.
Tudta, hogy Amerikában sok ilyen csehót áll, és eltûnôdött, vajon hogy hat majd a csírára a
levegôváltozás. Félt a következô rohamtól, attól, hogy egy Európa felé tartó gépen kell feleszmélnie; a
Tüzek Szítója aligha látná szívesen külön útjait. Segítséget ígért ugyan a kiteljesedéshez, de hogy
miféle segítség lesz az, s hogy adja-e vagy kérni kell, Mojo hiába próbálta kiokoskodni. A
bizonytalanság idegessé tette. Idôre lesz szüksége, hogy rendbe szedje magában a dolgokat, hogy
fogódzót találjon itt, messze idegenben. Talán cipô nélkül kellene járnia. Sokat. Éreznie kell a földet, a
súlyát a földön, az egyensúlyt magában és maga körül, az okokat, amelyek a világot mozgatják.
Intett a vezetônek, aki bólintott, és balra, egy bekötôútra kanyarodott. A furgonban ôk ketten, a
mögöttük haladó kocsiban még hárman utaztak - Mojo, aki eddig magányosan dolgozott, úgy sejtette,
a Tüzek Szítója szoktatni akarja a csapatmunkához. A csapatmunkának voltak persze tagadhatatlan
elônyei: a korifeus katonát aligha ejthette volna fogságba egymaga. Abban a betonrengetegben soha.
Talán a hegyek között.
A volánnál ülô Vadász halk szisszenést hallatott, így hívta fel Mojo figyelmét a közelgô célra. Mojo
eleinte furcsállotta, hogy a Tüzek Szítójának Vadászai némák, de ahogy utánagondolt, rádöbbent, ô
sem hiányolná különösebben a hangszálait. A Vadászok célszerûek voltak - és nélkülözhetetlenek az
olyan akciók során, mint ez a mostani, mikor szellembeszédet értô zsákmányt kellett becserkészniük.
Mojo, aki nem volt túl jó véleménnyel az éjimádókról, csak két kísérôt akart, a Tüzek Szítója azonban
elmagyarázta neki, hogy akadnak az ellentáborban jó harcosok is. A szárd héját a világ túlsó felén

111
ejtették fogságba, mondta, és bizonyára gondosan ôrzik, mert politikai célokra tartogatják. Mojo
Vascondagas óta irtózott a politikai céloktól. Belátta, hogy az éjimádók alantasabbak annál,
amilyennek a Hotel D'Quisiani mélygarázsban történtek után hitte ôket, és példás önfegyelemmel
készült a visszavágásra.
A Greenspawn Rehabilitációs Központ puritán stílusú épületegyüttese Norwalk központjától
félórányira rejtôzütt a dombok között. A birtok határait oszlopok jelölték - Mojo csak a fôút felôli
oldalon látta készülô kerítés nyomát, ahogy megfontolt léptekkel a fôbejárat felé haladt. Nem
terjesztette ki tudatát, nem fecsérelte erejét alakoskodásra; a lopakodást a Vadászokra hagyta, akik -
ebben biztos volt - a fontos pontokon egy-egy ütemmel elôtte járnak majd. Két kezét orkánkabátja
zsebében tartva, sietség nélkül haladt. A kavicsos ösvény mellett dolgozó kertész ügyesen színlelt, de
nem eléggé: Mojo nehéz automata fegyver körvonalait vélte felfedezni zekéje alatt. Mosolyogva intett,
így jelezve a Vadászoknak, hogy holtan akarja tudni, mielôtt az ajtóhoz ér - a kertész látható
megkönnyebbüléssel visszaintett, és tovább bíbelôdött rózsáival.
A bejárati ajtó sötétre pácolt tölgyfából készült, a csengô épp olyan puritán volt, mint az épület maga;
tiszta hangjára negyvenes éveinek végén járó, szürkébe öltözött asszony bukkant fel, és barátságos
mosollyal invitálta beljebb Mojót. Az elôtérben csak négyen tartózkodtak, csendes beszélgetésbe
merültek, alig pillantottak az érkezôre - jól játszottak, de nem elég jól. Mojo biccentett nekik, ám nem
ült le. Elôadta jövetele célját a szürkébe öltözött nônek, aki kikereste nevét az intézetvezetôhöz
bejelentkezett látogatók listájáról, majd a telefon után nyúlt.
- Mr. Figueroa megérkezett, uram. Az édesapja dolgában... természetesen, uram. - A nô ismét Mojóra
villantotta mosolyát. - A professzor azonnal itt lesz. Személyesen akarja körbevezetni önt. Parancsol
addig egy pohár tejet vagy gyümölcslevet?
- Köszönöm - dünnyögte Mojo. Nézte egy darabig azt a tolószékes aggastyánt, aki Ingramot vagy Uzit
dugdosott kockás plédje alatt, majd valami tanulságosabb után nézett, és végigsimított egy, a Stellar
Society emblémájával ellátott katalóguson. Ujjai lassan vándoroltak a betûkön, és épp a STELLAR
második L-jénél jártak, mikor egy oldalajtón át elôkerült a professzor. Köpenye makulátlan volt,
mandzsettagombja és pecsétgyûrûje arany. Nagyhatalmúnak képzelhette magát, mert annyit sem
törôdött a látszattal, mint a többiek: ha vonásai nem is, szemei elárulták, mit tart a kopottas öltözetû
jövevényrôl, aki arra vetemedett, hogy elôbb telefonjával, majd felbukkanásával háborgassa köreit.
- Mr. Figueroa - nyújtotta párnás kezét. - Isten hozta! Ön tehát, ha nem tévedek... édesapja
utókezelésének gondját óhajtja megosztani velünk.
- Egy nyavalyát. Azt hoztam vissza, amit a töketlen barátaid Nápolyban nálam felejtettek - közölte
Mojo, és miközben az emeletrôl zuhanás robaját hallotta, elôhúzta és mindkét kezével célra emelte a
zsákmányolt pisztolyokat.

112
 9

A férfi, akit a Hálózat berkeiben Scapelli nunciusként, Monsignore Commandanteként, ritkábban

MC-ként emlegettek, lassan és kelletlenül tért vissza a létezés valós idejébe. A szervezetébe juttatott
nyugtatókkal vívott harc felemésztette erôit, a fájdalom féken tartása állandó összpontosítást kívánt -
így történhetett, hogy csak a harmadik szisszenésre nyitotta ki a szemét, s hogy újabb másodpercek
teltek el, mire a zajok forrását közepes kaliberû, hangtompítóval felszerelt fegyverek dörrenéseivel
azonosította.
Feljebb csúszott az ágyban, és amennyire kötései engedték, az ajtó felé fordult. A szék, melyen
ideérkezése óta egymást váltották a fehér köpenyes, steril fecskendôkkel és tartalék ampullákkal
felfegyverzett ôrök, most üresen állt. Az ügyeletes sietve távozhatott, az ajtót sem csukta be maga
után; a sötétre pácolt tölgy és a fal sarka közti résen beszüremlett a nappali fény. MC, akinek
idôérzékét mundán eszközökkel csak tessék-lássék sikerült összezavarni, megállapította, hogy jó
tizenkét órán át lebegett álom és ébrenlét határán, abban a megfoghatatlan közegben, melybôl azelôtt
a Hálózat kapuja nyílt, s mely a Macaóban történtek óta számára a pokol tornáca volt.
Felsóhajtott, és azt se bánta, hogy oldalába belehasít a fájdalom. A golyó ütötte sebek szélei kezdtek
megkeményedni - Fenris gyermekei feleannyira sem voltak gyakorlottak a sérülések ellátásában, mint
a külsôségek mutatták. MC nem tartotta kizártnak azt sem, hogy szándékosan hanyagolják el:
fecsérelje csak gyógyításra a hatalmát, addig legalább nem árt senkinek.
A szoba másik sarkában álló, érintetlen ágyra pillantott, és elfogta a keserûség. Míg a halott Dr. Kee
mellett feküdt abban a szétdúlt irodában, legalább azzal vigasztalódhatott, hogy társai sorsa az övé is -
és most egyedül maradt.
Biztosra vette, hogy ezekben a napokban sokan küszködnek hasonló gondokkal a világban, és csak
remélhette, hogy sikerül a Hálózatban ismét egymásra találniuk. Amíg a Hálózat él, van remény.
Aztán újabb szisszenéseket hallott a folyosó felôl, és rádöbbent, hogy talán kevesebb ideje maradt,
mint gondolta. Az ajtó elôtt valaki nyögött, majd elcsendesedett. Az ajtó feltárult, és egy férfi, egy
orkánkabátos hispano lépett be rajta. Mindkét kezében pisztoly sötétlett, éjfekete vadállatszeme a
csôtorkolatokkal együtt pásztázott végig a szobán. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert leengedte
fegyvereit, és magához intett egy második férfit, aki, míg odakint várakozott, nyúlánk árny volt
csupán a betegszoba falán. Az orkánkabátos sebes kézjelekkel - melyeket MC sem követni, sem
értelmezni nem tudott - kommunikált hátvédjével, aki egyetlen szó nélkül bólintott, fordult és
kiosont, hogy teljesítse parancsait.

113
A fekete szemû az ágy mellé ért. A nunciusnak a harmadik szemét sem kellett rányitnia, hogy átlásson
rajta; fellépése, mozgása kétségtelenné tette gyilkos mivoltát. Scapelli megint azt a fájó ürességet
érezte a mellében, amely a fal melletti, üres ágy megpillantásakor. Ami történt, legsötétebb félelmeit
igazolta: a százados egyensúly Fenris elsô üvöltésére megbomlott, a világot átfogó szervezetek és
szekták közt javában dúl a háború.
Mojo érdeklôdve pillantott a sebesültre. Tudta, hogy tekintélyes és nagyhatalmú ember, hogy a
korifeusok legjobbjai közé tartozik; bánta, hogy épp most, épp itt kell találkozniuk, mert a szárd héja
éppúgy idegen volt a betegszoba patikabûzû homályában, mint ô. Örült, hogy elviheti innen, bár
sejtette, hogy ezzel csak szenvedéseit hosszabbítja meg - ha a Tüzek Szítója válaszokat akar, nem
válogat az eszközökben.
- Hallasz, szent ember? - szólt rá nyersen. - Hallasz engem?
Az ôsz férfi felpillantott, és Mojón egyszeriben különös dermedtség lett úrrá. A zajok eltompultak, a
világ tûhegynyi fényponttá zsugorodott, aztán hangtalan robbanással kitágult és fókuszba állt megint.
Az érzés tovatûnt, de míg tartott, valami megváltozott, ahogy a tetô íve, a falak dôlése változik meg,
ha egy kô elmozdul a mélyben. Mojo jó okot keresett, hogy megrázza, szétszaggassa az elôtte fekvô
alakot, és mert egyet sem talált, inkább a kérdését ismételte el.
- Hallak.
- Tudod, ki vagyok?
A korifeus vezér arcán merengô kifejezés suhant át.
- Igen - felelte halkan. - Most már tudom.

10

A fogyatkozást követô hedetik napon,

a Sötét Horizonton innen és túl

A gyorsforgalmi út, mely a Hudson nyugati partján majdhogynem nyílegyenesen szeli át a várost, a
Mester világában számos kanyarral nehezített akadálypálya volt - esetleg csak Newportnak tûnt így.
Kifehéredô ujjakkal szorította a kormányt, lába ránôtt a gázpedálra, ahogy egymás után hagyta maga
mögött a keresztezôdéseket. Szembejövô forgalommal nem találkozott, a lámpák sárgán villogtak, a
nyugati horizont azonban - ezt az esôfüggönyön át is ki tudta venni - vöröses árnyalatú volt,
alkonyvörös, a Tüzek Szítójának négy órája a végéhez közeledett, és a Szalamandra tudta, hogy ha az
este itt éri, a következô reggelt már nem érheti meg.

114
Az elsô riadóautók alig két perccel a vágta megkezdése után bukkantak fel - úgy rémlett, a hobokeni
keresztutcák sötétje, a hidak alatt terjengô homály és a csatornagôz szüli ôket. A Montrose-
csomópontba már elôtte érkeztek, megpróbálták elállni az útját, s mikor átcikázott köztük,
tetôfényeiket villogtatva, vércsevíjjogásukkal egymást szólítva a nyomába eredtek. Newport
torkolattüzeket látott a visszapillantó tükörben. Grimoire kocsijának hátsó fertályát golyók
szaggatták, egy dísztárcsa lerepült, és a négy sávon keresztülpattogva vágódott egy sikátor falának, a
gumik azonban épek maradtak, és kitartottak a fékek is; a nehéz batár ki-kifarolva feküdt a
kanyarokba, Dynagear váltómûve szaporán és hangtalanul kapcsolt - az utastérben csak Newport
zihálása hallatszott, míg a dördülések, a betonon elvásó ólom sikolyai egymásba olvadtak odakint.
A tizedik perc végén Jersey hatóságai bekapcsolták rögzített talapzatú reflektoraikat, a szélres kévék
lankadatlanul követték a menekülôt - Newport egyszeriben világháborús bombázópilótának érezte
magát, és mert most már oldalról is golyózápor zúdult rá, nem esett nehezére elképzelni az
éjszakában ólálkodó, neki-nekirontó Messerschmidteket. Egészen hátradöntötte az üléstámlát, csak
arra ügyelt, hogy a kormányt elérje; tíz méterrel sem látott a kocsi orrán túlra, de ez keveset
számított, hisz elôbb az egyik, azután a másik fényszórója robbant fém- és üvegszilánkokká. Egy
különösen szerencsés rendôrnek, talán egy felüljáróról, sikerült telibe kapnia az utasülést - Newport
majd' megvakult a béléscafatok záporában, és hallani vélte a sistergést, ahogy az ólomsörétek a
vázszerkezethez sülnek. Balra nézve már látta a Liberty Island hídjának fényfüzérét. Valahol elôl
rakéták röppentek fel, sárga és vörös rakéták, mintha valaki Haloween elôestéjén július negyedikére
emlékeznék, de persze rá emlékeztek, a rendôrök nem akarták elfelejteni, sôt, a tizenhetedik percben
a légierôt is bevetették ellene. Három ragyogó csillag, három helikopter-reflektor cikázott át a
zivatarfüggönyön az Upper Bay felett, az aszfaltot valami újra és újra végigverte Newport körül, mint
valami gôzkalapács: igen, ezek már golyószórók voltak, szerencsére nem az automata irányzékúak
közül valók, de erejük, az volt: a Szalamandra látta, ahogy egy szemétkonténer felszikrázik, aztán
kétfelé esik, mintha láncfûrésszel hasították volna szét, és bár ezt már túlzásnak érezte, ismét kiverte
a félelem verítéke.
Jobb lesz, ha vigyáz, mondta az indián.
Számolj, számolj csak, biztatta Sal.
Newport le-lepillantott a mûszerfal digitális órájára, és - talán épp emiatt - csak az utolsó elôtti
másodpercben észlelte a kordont maga elôtt. A hídfôtôl alig ötszáz méternyire két-két riadóautó
egymásnak vetette orrát: a Mester világának rendfenntartói a fém puszta tömegével kívánták
megfékezni az ámokfutót. A torlasz túloldalán kék acél villogott, félszáz, ha nem több támadópuskát
húztak fel egyszerre; az egyenruhás sokaság plexi arcvédôin sokszorosan tükrözôdött a baljós
ragyogás. Newport választhatott a fékezéssel járó biztos halál és az áttöréssel járó valószínû halál

115
között - az utóbbit választotta, és egy elkeseredett kickdownnal rohamra küldte Grimoire viharvert
kocsiját.
Lendülete akkora volt, hogy az elsô pár riadóautót egyszerûen lesöpörte az útról. Szélvédôje
széthullott, légzsákja berobbant, de ezt csak jó háromszáz méter után vette észre; a második pár
baloldali tagját maga elôtt tolva kacsázott tovább, egyenest a hídfô felé. Elsô kerekeirôl valahogy
lenyíródott a gumi - lehet, hogy volt tépôlánc, de ha volt, az üldözôk most saját életüket nehezítették
vele. A negyedik riadóautó eltûnt, a tehetetlenül sodródó bal kettesbôl kék esôkabátot viselô alakok
ugráltak ki - egynek sem volt érkezése, hogy Newportra lôjön, és szétrebbentek a rohamrendôrök is.
Az összeakaszkodott jármûvek a hídpillér betontalapzatának csapódtak. Newport kibukott a
vezetôoldali ajtón, végigterült a nedves kövön, aztán felpattant, és futásnak eredt. Åtszökellt a kiürült
bal kettes motorháztetején, és pár pillanattal azelôtt ért talajt a hídon, hogy a riadóautó - szirénái fel-
felsikkantottak még - lángba borult. Newport felnyögött, tovább rohant a szirénázáson túli, zihálástól
visszhangzó csendbe. A benzintank robbanásának léglökete hátba kapta, de nem döntötte le a lábáról.
A hídfô körüli tûzförgetegbôl golyók cikáztak felé, de nem állíthatták meg. A Jersey-i part fénykévéi
elôbb az ég felé cikkantak, majd utána tapogatóztak a vastraverzek közt, de csak nevetett rajtuk -
remélte, a Tüzek Szítója figyeli valahonnét hajráját, és ugyanazt az elkeseredett dühöt érzi, mint
korábban ô.
- Várj még, varjú...! - kiáltotta leszegett fejjel. - Megyek!
A zivatar dühe csillapult, mire a túlpartra ért. A felhôfront szétszakadozott, South Beach felé
sodródott, a nyugati horizonton még látszott a nap, és meghintette az öböl vizét halódó vörösével.
Newport hátrapillantott oda, ahonnét jött: a roncsok még mindig égtek, a lobogás hátterére sötéten
rajzolódott néhány rendôr alakja, de nem közeledtek, mi több, fegyverüket letéve egymás után
ereszkedtek térdre - uruk akaratát vélték felfedezni a csodás menekülésben, vagy talán...
Newport még két lépést tett elôre, aztán megtorpant, ahogy ráborult a hatalmas árny. Feltekintett,
aztán - bár nem így tervezte - lassan térdre hullott ô is; valami azt súgta, botorság lenne most talpon
maradnia.
Ott, ahol a valóságban a fáklyás nôalak állt, obszidiánfekete, szarvas homlokú angyal tornyosult. A
kitárt szárnyak homályában szél örvénylett, a roppant homlok körül aprónak látszó, valójában
embernyi lények csapongtak, rikoltozásuk megremegtette Newport szívét. Minden erejére szüksége
volt ahhoz, hogy megint a bálványra nézzen; mintha a szél, mintha a tenger zúgta volna, hogy abba az
arcba, azokba a szemekbe senki sem tekinthet büntetlenül. Pedig a Mester mosolygott, ahogy a
messzeségbe révedt - mosolygott, mint aki rég történt dolgokra emlékezik, s mint aki tudja, hogy ami
volt, eljön megint.

116
- Megkegyelmez neked - súgta valaki Newport háta mögött. - Megkegyelmez, hogy befogadhasd az Õ
igazságát - hogy másodszorra szabad akaratodból borulhass földre elôtte, és imádhasd Õt.
A Szalamandra nem mozdult. Félt hátrapillantani.
- Élni fogsz - sziszegte a hang. A Tüzek Szítója? Newport a betonra bámult, melyen csontujj árnya
suhant át az alkonyi fényben. - Mindaddig, míg észben tartod, hogy az Õ igazsága elôbbre való
minden más igazságnál, mert forrása lelked legmélyébôl, az ôs káoszból fakad. Az emberi lélek sötét
zug, Szalamandra. Hogy is ne tagadnánk a világosság istenét, aki attól akar megfosztani bennünket,
amit a Mester leginkább tisztel bennünk? Nézz rá, és lásd önmagad - aztán menj, és vétkezz kedved
szerint!
Newport úgy érezte, arca elôtt elsuhan valami, tán egy varjú szárnya, tán egy fekete angyalé - aztán
iszonytató sikollyal minden széthullott körülötte. A Mester valósága kiokádta, mint egy görcsösen
összeránduló gyomor; azon kapta magát, hogy dohszagú kövön hever, és verítékben úszó testét
csillapíthatatlan remegés rázza.
- Fônôk! Fônök!
Alakok imbolyogtak a látómezejében. Arcok, akiknek nem volt nevük. Szánalmasan kapkodott levegô
után: mintha elfelejtette volna, hogyan, miért kell beszívnia. ùjszülött állat volt, valami, de pillanatról
pillanatra inkább valakivé vált. Köhögött, és - egyelôre önkéntelenül - megszorította a vállába
markoló kezet.
- Fônök!
Roslau térdelt mellette a Hudson-parti raktárépület homályában. Roslau volt az, aki megtámasztotta
a fejét. Newport aggodalmat látott az arcán, mely lassanként megkönnyebbülésnek adta át helyét - azt
hitte, minden rendben van, és hitte, hogy így természetes.
- Fekete - hörögte Newport, amint lélegzethez jutott. - Fekete.
Valaki meghallhatta és félreérthette, mert pillanatokkal késôbb egy zseblámpa fénykévéjét érezte az
arcán. Pupillája még nem hajlott az önkéntelen összehúzódásra: elvakította, megperzselte a ragyogás.
- Hall engem, uram? Szüksége van orvosi segítségre?
Nem válaszolt, mohón nyelte az energiát Roslau aurájából, és lassanként úrrá lett remegésén. Most
már látta, hogy egyenruhások veszik körül. Fegyvereket látott, de nem lehetett biztos benne, kire-
mire szegezôdnek.
- Luther...?
- Itt vagyok, fônök.
- Juanita...?
“Vételen, hüllô. Mit gondoltál, Bambi az orra után talált ide?”
“Ne nevezz Bambinak!” - dühöngött Roslau. “És ha nem kérdeznek, hallgass!”

117
Kifakadása valóságízû volt ugyan, ám Newport a történtek után semmit nem bízhatott a véletlenre.
Közelebb húzta a fiút, úgy suttogta:
- Ismered a Hermel-legendát?
- Hogyan...?
- Hermel boszniai trükkje. Ismered már? El kellett mondania neked; ha iszik, bárkinek elmondja.
Roslau körülpillantott.
- Biztos benne, hogy ezt akarja?
- Kezdd már!
- Hát jó. Nem Tuzlából, hanem Szarajevóból indult el... egy vödör mésszel. Ismerte a helyet a hegyek
közt, ahol... ahol azok, az ördögimádók tanyáztak. Egy régi major volt. Napközben csetnyikek ôrizték,
éjjelente meg... valami más. Tudta, hogy nem férkôzhet a közelükbe, de azt is, hogy ha most lelép,
talán sosem térhet vissza. A harmadik éjszakán elmondott egy... szóval összekapta magát, a majorhoz
lopózott, és...
- Tovább!
- A mésszel felmázolta a tetejére, hogy FUCK YOU F-16, aztán eltűnt a közelből. Egy járőröző
amerikai kötelék alkonyatkor kiszúrta a feliratot, és bombákat dobott a majorra. Az összes elhajló ott
pusztult. Hermel még azon az éjjelen lestoppolt egy vöröskeresztes konvojt, és...
Newport erőtlenül elmosolyodott.
- Ne fáradj a többivel. Elfogadom az azonosítást.
Roslau feleslegesen óvatoskodott: a körülöttük járó-kelô egyenruhások fôként egymással voltak
elfoglalva.
- Biztosítottuk a területet - jelentette egy lapos orrú őrmester. Nem volt túl megnyerő, de a Mester
világának rohamrendőreihez képest kimondottan jóképűnek hatott. - A sínek túloldalán, a bejárattól
kábé ötven yardnyira egy furgont találtunk. Pennsylvaniából jelentették az eltûnését négy nappal
ezelôtt. A belsejében most dolgoznak a nyombiztosítók, de a rendszám alapján azonos lehet azzal a
jármûvel, amit a Flatbush-i mészárlás óta keresünk.
Feljebbvalója, egy ballont viselô detektív, Roslaura pillantott.
- Biztos, hogy nem akar ügyvédet a barátjának? Ebbôl a szarból egyedül elég nehéz lesz kimosnia
magát. PE 02-es besorolása van az FBI körözési listáján. Nála csak azt a wyomingi tagot keresik
vadabbul, aki hat emberüket ölte meg tavalyelőtt. Kész szerencse, hogy mi találtunk rá, és nem ők.
- Én hívtam magukat - közölte a fiú. - Mit gondol, megtettem volna, ha gyilkosnak hinném?
- A lapja eddig tiszta volt, de ez semmit nem jelent. Ha összeszedte magát, meg kell bilincselnünk.
- De...
- Hívjon ügyvédet - ajánlotta a nyomozó. - Használhatja a mi telefonunkat is, ha tetszik.

118
- Erre nem lesz szükség.
Newport és Roslau egyszerre fordult a hang irányába. Az elôbbi arca döbbenetet, az utóbbié
megkönnyebbülést tükrözött.
Az ajtóban tépett ingben, oldalán-vállán átvérzett kötéssel, diplomata-méltósága teljes vértezetében
Scapelli nuncius állt.

11

- Maga megsebesült - mondta a detektív óvatosan. - Orvosi ellátásra szorul. A mentôautóban kéne
maradnia… de az sem lenne buta ötlet, ha kórházba vinnék.
- Jól tart a kötésem - mondta az ôsz férfi. - Olyan jól, hogy utólagos engedelmével már le is
bonyolítottam a fontosabb telefonokat, és sikerült megoldást találnom erre a kínos problémára.
Sima körmondatokban tovább beszélt, pillantása azonban Newporton idôzött, és megérintette ôt az
elméjével.
“Örülök, hogy visszatért közénk, amice. Ne aggódjék: ha ez az oroszlánbarlang, maga Dániel, s bár én
nem rendelkezem az Úr teljhatalmával, ígérem, hogy bilincs nélkül fog kisétálni innét.”
Newportnak még mindig nem sikerült úrrá lennie döbbenetén.
“Maga? De hogyan...”
“Feltehetôen a maga szívességébôl, bár elképzelhetô egy másik lehetôség is. Amint lehet, mindent
elmondok, de most...” - Hangja elhalkult, ahogy figyelme másfelé fordult; Newport ebbôl értette meg,
mennyire gyenge valójában. “Bocsásson meg, amice, de... már itt is vannak. Tartsa a száját, hagyja,
hogy én beszéljek, és minden rendben lesz!”
A Szalamandra alig észrevehetô bólintással nyugtázta az utasítást. Bár egész teste sajgott, MC
jelenléte bizakodással töltötte el. Mintha nem élte volna át mindazt, amit átélt, mintha sosem hallotta
volna Fenris hírét. Az övéi közt volt, biztonságban. A kapitány visszatért a hídra.
- Mi történt? - súgta Roslaunak.
- Már a reptéri hotelban voltam, mikor megkaptam Juanita üzenetét. Választanom kellett: vagy
hagyom, hogy lemészárolják, vagy mindkettônket lebuktatom. - A fiú sóhajtott. - Találja ki, melyiket
választottam.
Newport MC-re bámult, aztán megint Fenrisre kellett gondolnia: aki létezésének puszta tényével
képes rászorítani a Mestert a fair play alkalmazására, minden figyelmet megérdemel.
- Értesítettem a rendôrséget, aztán taxiba ültem, és idejöttem - folytatta Roslau. - Akkora volt a
csend, hogy azt hittem, késôn érkeztem. Aztán... észrevettem azt a furgont a sínek mellett. Egy férfi

119
ült benne. Rám villantotta a reflektort, kiszállt, elhajította a kulcsot, és felszívódott. - Fújt egyet. -
Sosem láttam embert gyorsabban mozogni nála. Utána indultam, de mintha a föld nyelte volna el, és
mikor visszamentem a furgonhoz, mikor belenéztem... ott volt MC.
- Az a férfi - dünnyögte Newport - széles vállú, lógó hajú, fekete szemû?
A fiû bólintott.
- Spanyolnak néztem. Ismeri talán?
- Volt már szerencsém hozzá.
A rendôrök - egyenruhások és civilek - az ajtóban gyülekeztek. Idegesnek látszottak, a nunciusról
ellenben, aki tépett öltözékben, vérveszteségtôl sápadtan állt a gyülekezet közepén, a nyugalom
szobrát lehetett volna megmintázni.
- MC elmondta - dünnyögte Roslau -, hogy ez a maga spanyolja hozta ki ôt egy magánszanatóriumból
Norwalkban, és...
- ...és egy lelket sem hagyott életben rajta kívül - sóhajtott Newport. - ùgy tûnik, ez a módszere.
Ismerem; mit gondolsz, hogy kerültem ide?
- Õ? - A fiú összerázkódott, mikor rádöbbent, milyen közel került a szörnyeteghez. - Õ ölte meg az
FBI-ügynököket a temetôi leágazásnál?
- Õ és a hittestvérei. A Mester él a csapás biztosította elônnyel, igyekszik megértetni velünk, hogy
semmi keresnivalónk az ùjvilágban. - Newport elhúzta a száját. - Remélem, a mieink Ausztráliában
legalább ennyire elszántak.
Hallgattak egy sort, az ajtóban zajló küzdelmet figyelték: MC két öltönyöst gyôzködött egyszerre,
miközben óvatosan manipulált egy harmadik elméjével. Egy kék zubbonyos mentôorvos háromszor
próbálta kiragadni a gyûrûbôl, de mindannyiszor kudarcot vallott; a jelek arra utaltak, hogy az
egyezkedés drámai csúcspontjához közeledik.
- Mit gondol, mi lesz most? - firtatta Roslau.
“Téged az öreggel együtt olajban fôznek meg” - jósolta Juanita. - “A hüllôt közkívánatra felnégyelik.”
A fiú savanyú képpel társára pillantott.
- Visszavenné tôlem, fônök? Kérem!
Newport sóhajtott. A Választottak ùtján járva közelebb jutott az orisha megértéséhez is; tapasztalta,
milyen meggyôzô tud lenni a Mester, ha akar.
- Hadd jöjjön - mondta. - Kérdeznék tôle egyet-mást.

12

120
Az egyezség nehezebben született meg a vártnál: két órába is beletelt, mire MC visszatért hozzájuk.
Sebét idôközben átkötötték, és ráerôszakoltak egy vatelinbélésû egyenkabátot, mely sehogysem illett
a korához és bizantin karakteréhez.
- Készüljenek - mondta. - A külügyminisztérium hajnalban kocsit küld értünk. Magát, amice -
pillantott Newportra - nem tartóztatják le, csak kiutasítják... velünk együtt, ami azt illeti. Az
ügynökök meggyilkolása nagyon felkavarta az indulatokat az FBI háza táján: Quantico hallani sem
akart kompromisszumról, és a washingtoniak sem voltak olyan készségesek, mint máskor. Elôbb
észérvekkel próbálkoztam, aztán, hogy kifogytam belôlük, meglobogtattam a diplomata-útlevelemet,
késôbb a magáét is. Utaltam rá, hogy számos bonyodalomnak vehetnénk elejét, ha lemondanának a
bosszúról, és úgy tûnik, sikerült meggyôznöm ôket.
- De hisz nekem nincs diplomata-útlevelem...
- Csendesebben, az istenért! A levéltárcámat nézték annak, de pürroszi gyôzelem ez: a Hálózat félezer
év után távozni kényszerül a nyugati szárazföldrôl. Aki az ellenünk indított akciót irányította, nyilván
tudta, hogy így lesz: futni enged bennünket, de gondoskodik róla, hogy a továbbiakban ne
zavarhassuk a köreit. Hogy mit tervez a Fenris-hívôkkel és a Stellar Societyvel, fogalmam sincs; erre a
kérdésre csak az idô adhat választ, ám annak sajnálatos módon... nem vagyunk bôviben.
- Hogy érti ezt?
MC arckifejezése az ódon Krisztus-képekét idézte.
- Huszonegy nap múlva újabb fogyatkozás várható. Teljes napfogyatkozás, mely épp az amerikai
kontinens lakói számára tart majd legtovább: egy teljes órán át.
- Egy óra Fenris - mormolta Newport. - Egy óra fekete ég.
Az ôsz férfi bólintott.
- Az utolsó alkalommal majdnem harcképtelenné tettek minket, pedig, istenemre, nem is
próbálkoztak igazán. Ha a Mester lekicsinyli a veszélyt, vagy ha végre felismeri a nagyságát, és
helyettünk Fenrissel szövetkezik, hamarosan Európából is kiszorulunk.
- Az itteni vezére már letette a névjegyét - dünnyögte Newport. - Becsvágyó, de nem bolond.
Roslau felvetette a fejét.
- Gondolja, hogy Cassiel...?
- Nem. Cassielt Juanita azonnal felismerte volna. Ez az ember - ha ember egyáltalán - a Mester figyelô
szemének hitte az orishát, és megémült tôle. Olyasvalaki, aki a maga szférájában nagy hatalommal
rendelkezik, de retteg a nyilvánosságtól - ennek alapján talán használható profilt is készíthetnek róla
a mieink. Kapcsolatot kell találnunk vele. El kell magyaráznunk neki, hogy...
- Ez már nem a mi gondunk, fônök. Minket reggel úgy fenékbe rúgnak, hogy Rómáig repülünk, és ha
kedves az életünk, jó darabig nem merészkedünk vissza.

121
MC hosszan hallgatott, a riadóautók csendesen villogó tetôfényeit figyelte odalent.
- Lesznek mások, akik megpróbálkoznak a visszatéréssel. Ha kell, minden nap új embereket küldünk,
százakat Japánon, ìrországon, a sarkkörön át. Magasak lesznek a veszteségeink, de nem tehetünk
mást. - Sóhajtott. - Faraday még a kezükben van.
Newportra mintha egy vakolatdarab zuhant volna odafentrôl.
- Sue-Ellen Long?
MC merev mosollyal pillantott körül.
— Súlyos fokú konkrétizmusban szenved, amice, de a történtek után nem hibáztatom. Ismeri a lányt?
— A csapás éjszakáján találtam kapcsolatot vele. Félôrült volt a félelemtôl, miután végignézte, ami az
irodában történt. Sikerült eljutnia a kikötôig, de a kantoni autópálya mellett... - Megborzongatta az
iszonytató ütés, a zuhanás emléke. - Azt hittem, sikerült elkapniuk.
MC lassan ingatta a fejét.
— Eltört a bal lába és a kulccsontja, de életben maradt. Velem együtt hozták át az Államokba.
Tegnapelôttig mellettem volt a norwalki szanatóriumban, aztán máshová... valahová nyugatra vitték.
— A két ügynök ámulva látta, hogy keze ökölbe szorul. — Csak egy lány, amice. Operátor, már-már
kívülálló. A férje Kee doktor részlegéhez tartozott, Victor Tek volt a neve, alig fél éve ölték meg
Pekingben, és...
— A lány terhes — mormolta Newport. — Könyörgött, hogy segítsünk… hogy segítsek rajta, de nem
értem el. Egyszerűen nem fértem hozzá. — Motoszkált benne egy gondolat, túl szörnyű ahhoz, hogy
szavakba öntse, mégis meg kellett tennie: megsejtette, hogy másképp úgysem szabadulhat tôle: —
Elképzelhetônek tartja, hogy Fenrisnek szánják? Hogy ugyanaz a sors vár rá, mint Juanitára?
— Valószínű — felelte MC. — És még jobban félek attól, amit a gyerekkel tehetnek.

13

Piszkosszürke hajnalfény terült szét a Hudson felett, mire a külügyiek "gyors hadteste" a helyszínre, a
málladozó falú raktárépülethez ért. Ott, ahol egy nappal korábban Adeptusok, Vadászok és Kitekintôk
egy nagy ember hátát biztosították, most gyûrött öltönyös kormányhivatalnokok várakoztak,
riadóautók tetôfényei villogtak némán: a történet, melyhez asszisztáltak, történelmi dráma volt, ám
ennek teljes súlyát csak az a három férfi érezte át, akiket egyenruhás rendôrök kísértek a sínek
túloldalán várakozó, sötétített üvegû limuzinokig. Scapelli nunciust a Fulbright Alapítvány helyszínen
megjelent jogásza, és az ugyancsak alapítványi megbízásból tevékenykedô orvos vette gondjaiba -
Newportnak és Roslaunak mindössze egy sofôr és két vastag nyakú gorilla jutott. A jármûkaraván

122
hosszas manôverezés után kivergôdött a paliszádok dzsungelébôl, és New York fô ütôere mentén, a
Triboro-hídon és a Kearny Avenue-n át suhant tovább a repülôtér felé.
Newport hasztalan próbált kényelembe helyezkedni az ormótlan Lincoln hátsó ülésén. A kocsit az
alkalomra kitakarították, de nem sikerült teljesen eltûntetniük belôle a kormányzati acid partyk
nyomait; ott, ahol "békeidôben" szebb keblû honleányok kínálták magukat a középvezetôknek, most
lárvaarcú titkosügynök terpeszkedett, és úgy bámult a Szalamandrákra obligát napszemüvege mögül,
hogy azok percekig még nyelni is elfelejtettek. A sofôrnek csupán mély tüzû szemei látszottak a kocsi
visszapillantó tükrében, az utasülést elfoglaló gorilla a fülébe applikált telefondróttal babrált, és
dünnyögve nyugtázta az új utasításokat.
— Sodrós bal Rikers felé. Elkerüljük a torlódást a kivezetôn.
Newport gondolatban kirajzolta maga elé a konvoj útirányát, és ízlelgette a gondolatot, hogy jó idôre,
ha ugyan nem örökre, számkivetetté vált hazájában. Nem csak itt, hanem mindenütt, a Montauk-
foktól az otthon otthonon és a Nagy Almán át L.A.-ig. Olyan abszurdnak tûnt a dolog, hogy át sem
látta az összes következményt - csak banális dolgok jutottak az eszébe, olyasfélék, hogy a képe ott
függ majd a világ összes gyorséttermében, nehogy bárhol kiszolgálják, hogy többé nem támaszthat
igényt a Kongresszusi Könyvtár épületének hatszázmilliomod részére, és hogy voltaképp a futballhoz
sincs köze többé… aztán eszébe jutott Sue-Ellen Long, aki minden megtett mérfölddel (vagy most
már kilométer?) távolabb kerül tôle, Faraday, aki a halált várja bátrak földjének egy isten háta
mögötti zugában, és fogai olyan hangosan csikordultak össze, hogy a mozdulatait lesô ügynökök
felrezzentek.
— Mi lesz a gecibôl, ha bevonják az útlevelét? — kérdezte az elöl ülô.
— Nem t'om.
— Díszpolgár Bagdadban. — A bedrótozott fülû ügynök Newportra vigyorgott. - Bevéstelek, haver. Ide
a fejembe. Ha még egyszer elém kerülsz…
Roslau aggodalmasan pillantott Newportra, az azonban olyan távol járt, hogy meg sem hallotta az
utolsó mondatokat. A Lincoln, elôtte-mögötte egy egy rendôrautóval, valahol elôl az MC-t szállító
limuzinnal, kikerült a manhattani felhôkarcolók árnyékából. Jobb kéz felé ott szürkéllett a szobor,
melynek piedesztálján egy másik valóságban a Mester bálványa állt - és Newport a történtek ellenére
úgy érezte, nem sikerült az árnyékából kimenekülnie.
— Visszajövök — fordult Roslau felé.
— Tessék?
— Visszajövök — ismételte Newport, aztán latinra váltott, hogy a gorillák ne értsék a szavát. —
Visszajövök Japánon, ìrországon vagy a sarkkörön át, amint lehet. Önként jelentkezem a feladatra.

123
Ha elkapnak, megszököm, és folytatom, ahol abbahagytam. A lány. Nem hagyhatjuk a sorsára a
lányt!
— A nuncius egyértelmû utasítást adott — feszengett Roslau. — Be kell tartanunk az egyezséget.
Mások jönnek helyettünk. Sokan. Megtalálják Faradayt.
— Húsz nap ahhoz sem elég, hogy megmelegedj valahol, és ezt te is tudod — sziszegte Newport. A
megfelelô kifejezést kereste klasszikus szótárában, de csak a kortársban sikerült rálelnie: — A rohadt
életbe!
— Tudod — mondta a sofôr anélkül, hogy hátrapillantott volna —, nem kell elmenned, ha nem akarsz.
Newport és Roslau azonnal, a két titkosügynök némi késéssel rezzent össze. A váltóautomatika
zökkenések nélkül kapcsolt felfelé, a Lincoln hetvenes-százas tempóban feküdt az enyhe ívû
kanyarokba. A közelgô keresztezôdés táblái — PUHA PADKA, LASSAN HAJTS — összemosódtak
Newport szeme előtt.
— Maradhatsz — mondta a sofőr. — Az első pár év után nem is olyan rettenetes, amilyennek az ember
képzeli.
Ez ő! — visszhangzott Newport koponyájában az orisha kiáltása.
Az elöl ülô ügynök mozdított egyet tömbszerű fején.
— Minek hergeled? Kinek hiányzik egy ilyen...
— Nekem — közölte a sofőr, és jobbjának követhetetlenül gyors mozdulatával két ütést mért rá, ahogy
a nagykönyvben írják. A drótozott fülű eszméletlenül bukott előre, ernyedt testének súlyától
megfeszült a biztonsági öv. Társa pisztoly után kapott, a csupa ideg Roslau azonban résen állt:
balhorga nem csak a fegyverétől fosztotta meg, hanem az öntudatától is.
A Szalamandrák tekintete csak egy pillanatra villant össze: mindkettő a riadóautókra koncentrált a
maga oldalán.
— Kapaszkodjatok! — kiáltotta a sofőr, és padlóig nyomta a gázpedált.
A Lincoln megugrott, majd' kétszeres túlsúlyával félresöpörte útjából a legközelebbi riadóautót, aztán
az elválasztó korlátot szétszaggatva áttért a szembeforgalom sávjaiba. Öngyilkos manôvernek tûnt, de
aki vezényelte, jól kalkulált a sebességekkel és a távolságokkal; bal tenyerével kormányzott, ahogy
befaroltatta a Lincolnt két kétségbeesetten szitáló kamion közé, és nevetett, mikor távolodóban
meghallotta a szirénák méltatlankodó farkasvonítását.
— Még nem mondtam, hogy rendben — dünnyögte Newport.
— De gondoltad — felelte a sofőr. — Mindketten ezt gondoltátok. — Ültében hátrafordulva rájuk
mosolygott. Magas homlokú, oromnyi orrú indián volt; ugyanaz, akit Newport a reptér kijáratánál,
utóbb a Mester világában, a lerobbant kocsi mellett látott. — És van veletek még valaki, aki alig várta,
mikor mondjátok már.

124
— Ki maga? — morogta Roslau. — Ki maga, és mit akar tôlünk?
Az indián jobbra húzódott, és felkészült rá, hogy a következő elágazásnál végképp elhagyja a sztrádát.
— Benneteket akarlak — közölte. — Vért és vezeklést. Mennydörgést és üstdobokat. Igazságot! —
Szemei zölden lángoltak a visszapillantó sötét tükrében. — A nevem Cassiel.

125