– Hova megyünk? – emeltem fel a hangomat, hogy hallani lehessen a szirénazúgáson át, amit Vincent be­ kapcsolt.

– A Frigóba – felelte, és úgy vett be egy kanyart, mint a némafilmek rendőrei. Mindig így vezetett, mi­ kor Tasso nem volt a közelben. – Lerakunk ott valakit? – Felveszünk ott valakit. A Frigó egy magánkézben levő hullaház volt, amire időnként a bátor – bár botor és rövid életű – riporterek a város Elefánttemetőjeként utaltak. A Kardinális alkal­ mazottjai ide hozták a nemkívánatos hullákat, azokat, akiknek nem akarták, hogy a víz partra mossa a tete­ mét, az olyan áldozatokat, akiket jegelni akartak. Időn­ ként a saját emberei is itt kötöttek ki, ha gyanús körül­ mények között hunytak el és boncolásra volt szükség. A jelek szerint az ország legjobb patológusai gyakorol­ ták szakmájukat a Frigó álcázott falai között. – Mi az ábra? – tudakoltam. Vincent oldalra rántotta a kormányt, hogy kikerül­ jön egy smároló párt, akik nem figyelték az utat, rávert a dudára, bemutatott nekik, aztán rám nézett és elvi­ gyorodott. – Hallottál a csajról, akit összevagdostak a Sky­ lightban? Eszembe jutott a Jerryvel és Mike­kal folytatott be­ szélgetésem. – Ja. – Senki sem tud róla semmit. Álnéven jelentkezett be. Lehet, hogy kurva volt, de nem rendszeres bejáró.

44

Azért hoztuk ide, hogy szakértő kezekre bízzuk. Még nem kerítettek rá sort, a Frigó mindig késésben van. Nem került fel a prioritási listára, eddig. De a hír kiszi­ várgott, úgyhogy vissza kell vinnünk. – Vissza? – A Skylightba. Egy zsaru felhívta Tassót. Azt mondta, valaki elmesélte neki, hogy mi történt. Vissza kell vinnünk a nőt éjfélig, mert akkor bemegy az embe­ reivel, és ha a csaj nem lesz ott, értesíti a sajtót. – Na és? Ki kell nyírni a kopót és jegelni a sztorit. Ez a szokásos eljárás, nem? – Aha. De egyszerűbb beengedni a zsarukat, most, hogy már tudnak a nőről. – Az állami kórboncnok nem fog rájönni, hogy már régóta halott? – Az a seggfej egy BMW­vel jár – kacsintott rám Vincent. – Minden évben egy új modellt kap a szüle­ tésnapjára. Ingyen. Azt fogja látni, amit mi látni aka­ runk. A Frigó kívülről ártalmatlannak tűnt. A dokkoktól nem messze állt, egy hatalmas, düledező épület, kitört ablaküvegekkel, pár világító lámpával, hogy elriassza a csavargókat, a falak alsó részeit szándékosan falfirkák tarkították. Az egyik oldalsó sikátorban parkoltunk le, és besurrantunk. Egy rövid séta várt ránk végig az egyik folyosón, át egy szétvert ajtón, aztán hirtelen elénk tá­ rult egy irdatlan, meszelt falú kőszörnyeteg. A régi épület egész belsejét kipucolták, és ezt az óriási dobozt húzták fel benne. De az is lehet, hogy előbb ezt építették meg, és utána húzták fel körülötte a

45

régebbi épület vázát. Sosem jutott eszembe erről kér­ dezősködni. Vincent az egyik bejárat felé indult, és beütötte a biztonsági kódot. Az ajtó sziszegve tárult fel, és hideg léghuzat söpört végig rajtunk. Vincent megborzon­ gott. – A bundanacimban kellett volna jönnöm – zsém­ belt. Beléptünk. A Frigónak ebben a részében nem volt semmi, csak fülkék a koporsóknak. Hideg, fémtárlók, amelyekben jéghideg tömbökön a holtak nyugodtak. Százas egy­ ségekben álltak, öt fülke magasan, húsz fülke hosszan. A földszint felett hatemeletnyi állványzat emelkedett, mind hasonló elrendezésben, lépcsők és futóhidak kö­ tötték össze őket. A közeli tárlók zöme foglalt volt, ajtajukon címke lógott és a hozzá tartozó kartoték. A szokásos alapada­ tok mellett – nem, magasság, súly, lakcím, legközelebbi hozzátartozó – részletezték bennük, hogyan halt meg az illető, mikor érkezett és ki hozta be, illetve hogy mi a teendő a testtel. Nagyon kevés információt cenzúráz­ tak, mivel a Kardinális saját emberein kívül senki nem tehette be ide a lábát. Vincent talált egy belső telefont, és megnyomott rajta egy gombot. – Dr. Sines azonnal ott lesz, Mr. Carell – informálta egy női hang, mielőtt még esélye lett volna szóra nyitni a száját. – Kérem, maradjanak ott, ahol vannak. Küld­ hetek valamit a büféből, ha kívánják.

46

Vincent rám nézett és elvigyorodott. – Éhes vagy, Algiers? – Akkor se tudnék itt enni, ha majd éhen halnék. – Beszari – nevetett Vincent, de ő sem rendelt semmit. Felsétáltam pár lépcsőfordulót, és körbenéztem, míg vártunk. Szemügyre vettem a holtak névsorát, és hogy mit hagytak hátra. Férfiak, nők, gyerekek; zsaruk, gengszterek, papok – mindenki képviseltette itt magát. Vincent pár percnyi türelmetlen várakozás után csat­ lakozott hozzám, és némán baktattunk a sorok között, egyiket hagytuk el a másik után. Állítólag szerencsét hoz, ha rábukkansz egy ismerősöd nyughelyére. – Mi is itt fogjuk végezni – mondta Vincent csende­ sen. – Két pénzérmével a szemünkön, megkocsonyáso­ dott vérrel, kékes bőrrel, egy kőtömb lesz az ágyunk. – Inkább égessenek el, minthogy itt fagyoskodjak. – Arra a pokol való, Algiers! Újabb lépcsőfordulót hagytunk magunk mögött, mikor belebotlottam egy ismerős névbe. – Emlékszem erre a tagra – jegyeztem meg. – Ott voltam, mikor elintéztük. – Theo Boratto – ráncolta össze a homlokát Vincent. – Azon az éjszakán szedtük fel Raimit. – Kit? – Capac Raimit. A fickót, akit életben kellett hagy­ nunk. Elgondolkoztam. Tagja voltam annak a különít­ ménynek, amelyiket Boratto és cimborái likvidálásá­ ra kiküldtek. Előtte Tasso felsorakoztatott minket, és megadta a személyleírását egy fiatalembernek, aki fel­

47

tehetőleg Borattóval volt, és akit nem volt szabad bán­ tanunk. Ha kell, a saját életünket is fel kell áldoznunk, de nem szabad veszélybe sodornunk az övét, ez volt az utasítás. Indoklás nem tartozott hozzá. – Most már a Kardinálisnak melózik, nem? – kér­ deztem, felidézve a Shankarban hallott pletykafoszlá­ nyokat. – Ja, a szemétje – mordult fel Vincent. – A Kardi­ nális házi majma. Ekkor megjelent alattunk egy fehér uniformist vise­ lő magas férfi és felkiabált: – Mr. Carell? – Igen? – hajolt át Vincent a korláton. – Dr. Sines vagyok. Miss Skylightért jött? – Telibe trafálta, Doki! Sines nem sokat beszélt, miközben végigvezetett minket a Frigó artériáin. Öt perccel később beléptünk egy nagy, makulátlanul fehér műtőbe. A falakról merev hullák lógtak le acélkampókra aggatva, kitüremkedő be­ lekkel. Amikor először megláttam őket, majd frászt kap­ tam. Azt hittem, igaziak. Csak mikor észrevettem, hogy a kórboncnok nevet rajtam, akkor esett le, hogy a tetemek nem valódiak. Laborhumor – mit mondjak, tipikus. A teremben orvosok és asszisztensek járkáltak, ügyet sem vetve ránk könyékig turkáltak a vérben és a belekben. A mi szállítmányunk arccal lefelé hevert egy aszta­ lon, meztelenül. Fehéren és kékesen. – Levettem az ujjlenyomatait, a méreteit, le is fény­ képeztem – közölte dr. Sines. – Gyorsan kellett dol­

48

goznom. Míg önökre vártam, megvizsgáltam a hátát is. Rusnya egy munka. A szóban forgó hátat darabokra szabdalták. Hosszú hasítások, mély bemetszések, vékony vöröses vágások és haragoslila szúrt sebek. Még egy szabálytalan kört is karcoltak a lapockái köré, amiből több egyenes vonal vezetett ki sugárirányban. – Ez mi? – kérdeztem. – Talán egy napszimbólum – felelte az orvos. – Észre sem vettem, mikor behoztam – jegyezte meg Vincent. – Akkor sokkal véresebb volt. Mostanra megtisztí­ tottuk. Megdöbbentő, mi minden jön le mosdatásnál. Kurtán elmosolyodott, de Vincent arca és az enyém rezzenéstelen maradt. – Hogy akarja? – Ezt meg hogy érti? – tudakolta Vincent. – Azt akarja, hogy hagyjuk így, ahogy most van, vagy ismét vérezzük össze, hogy úgy fessen, mintha csak most ölték volna meg? Úgy tájékoztattak, hogy vissza akarják vinni a tetthelyre. – Ja – Vincent bizonytalanul megvakarta az orrát. – Bassza meg! Amikor idehoztam, összevéreztem az öltö­ nyömet. Nincs kedvem megint összerondítani, amikor visszacipeljük. Tisztán visszük vissza. – Nem kaphatnánk egy zsákot vagy valamit? – ér­ deklődtem. – Doki? – szívott egyet az orrán Vincent. – Azt hiszem, valamiféle csomagolás helyénvaló lenne.

49

– Akkor mozogjon, ember! Szoros az időbeosztá­ sunk. Vincent rám mosolygott, míg a dühös orvos csettin­ tett az egyik asszisztensének. – Kifizetődő meghajtani őket – súgta oda nekem. – Én nem cseszekednék velük – súgtam vissza. – Soha nem lehet tudni, mit művelnek veled, ha egyszer itt kötsz ki holtan. Vincent vállat vont. – Akkor az már szart se számít. Gyerünk, fordít­ suk meg, hogy aztán könnyebben belebújtathassuk a zacsiba! A bal vagy a jobb oldalát akarod? – Tök mindegy. – Akkor enyém a jobb. Nem én akarom először meghallani, mikor a szíve újra verni kezd! Hátborzongató nevetést hallatott, és megragadta a nő egyik karját, miközben megérkezett az asszisztens a zsákkal. Én megfogtam a másikat. Hideg volt. Merev. Nyirkos. – Kész vagy? – kérdezte, mire bólintottam. – Egy! Kettő! Három! A hátára hengerítettük a nőt. Vincent rángatni kezdte az asztal széle felé. Én is tolni kezdtem, de aztán tekintetem a halott arcára tévedt és lemerevedtem. – Legalább csinálj úgy, mint aki erőlködik – zihálta Vincent. – Ne hagyd, hogy az egészet én… Az arcomra pillantott és elhallgatott. – Krisztusom, Algiers, fehérebbnek tűnsz a hullánál is. Mi van? Megráztam elzsibbadt fejem.

50

Vincent hozzám hajolt és felcsattant. – Algiers! Térj magadhoz! Fókuszálj a számra! Mi? Baj? Van? Lassan kérdezte, mintha egy bugyuta kölyökhöz be­ szélne. – A lány – sikerült kinyögnöm. – Mintha még sosem láttál volna korábban hullát! Hiszem nem is ismered őt vagy ilyesmi! Nevetni kezdett, aztán elhallgatott, és összevonta a szemöldökét. – Vagy igen? Képtelen voltam megszólalni, így csak bólintottam. – Basszus! – Megnyalta az ajkát. – Ki ő? – Neh­neh­neh­neh­em – dadogtam. – Le akarsz ülni? Doki, van egy széke? – Keríthetek egyet – érkezett a kimért válasz. – Ne! Nem kell – kapkodtam levegő után. – Mind­ járt jól leszek. – Biztos? – Aha. – Szóval ki ő? – Ő… – Már megint… Vegyél egy nagy levegőt, Algiers! Koncentrálj! A szemébe néztem és kimondtam. – A neve Nic Hornyak. Egy pillanatnyi hatásszünet után hozzáfűztem a csattanót: – Ő a barátnőm.

51