ROMANTIKUS RR REGÉNYEK

Mary Jo Putney

Szirmok a szélben

GENERAL PRESS KIADÓ

ALAPÍTVA 1988-BAN
 Mary Jo Putney

Szirmok a szélben

Tartalom

A napóleoni háború véget ért, de az indulatok, a bosszúállás vágya, a megtorlástól való

félelem hullámai még nem csitultak el sem a győztesekben, sem a vesztesekben. A háborúk
lezárásaként békekonferenciát rendeznek Párizsban, ahol különböző nemzetek vezető
politikusai, diplomatái és kémei azon mesterkednek, hogy amennyit csak lehet,
megpróbáljanak megkaparintani Napóleon birodalmának romjaiból. Itt tűnik fel a titokzatos
János Magda grófnő, aki egy szerelmi csalódás miatt hagyta maga mögött Londont, és az
angol kormány kémjeként próbál gyógyírt lelni sebére. Egy ideje azonban nem érkezik tőle
információ, ezért az angol külügyminisztérium Candover herceget bízza meg, hogy vegye fel
a kapcsolatot vele. Bár az első találkozás mindkettejükben fájó sebeket tép fel, kormányzati
utasításra egymás szeretőiként kénytelenek megjelenni az előkelő francia körökben. A feltűnő
pár körül azonnal megindulnak a találgatások: vajon a káprázatos fiatal nő egy ravasz és
veszélyes kém, vagy csupán egy gazdag és jóképű angol herceg kitartottja?
Az igazság azonban - melynek megismeréséhez a szövevényes kémtörténet szálai vezetnek
- ennél jóval bonyolultabb...
 Első fejezet

- Mi az ördög folyik itt? - Egy feldühödött férj csatakiáltása volt ez; Rafe akárhol
felismerte volna. Bosszúsan felsóhajtott. Úgy tűnt, kínos jelenet következik, az a fajta, amit
mindennél jobban gyűlölt. Elengedte karjaiból a csinos ifjú hölgyet, aztán szembefordult a
férfival, aki épp beviharzott a szalonba.
Az újonnan érkezett nagyjából ugyanolyan magas volt, mint Rafe, és hasonló korú,
harmincas éveinek közepén járhatott. Habár más körülmények között valószínűleg
kellemesnek lehetett volna mondani a külsejét, ebben a pillanatban elég vérmesen festett.
Lady Jocelyn Kendal felkiáltott: - David! - Örömmel előbbre lépett, de aztán megtorpant,
amikor meglátta a férje arckifejezését. A feszültség szinte lüktetett a levegőben.
A csöndet a férfi törte meg. Halk, dühös hangon megszólalt: - Úgy látom, az érkezésem
váratlan és nemkívánatos. Feltételezem, ez Candover hercege? Vagy talán szélesebb körben is
osztogatja a kegyeit?
Lady Jocelyn összerezzent a kemény szavaktól, Rafe pedig hűvösen azt mondta: - Én
vagyok Candover. Attól tartok, még nem találkoztunk.
A férfi szemlátomást küzdött a késztetéssel, hogy azonnal kidobja a felesége vendégét, de
csak felcsattant: - Én pedig Presteyne vagyok, a hölgy férje, habár már nem sokáig.
Hideg tekintetét Lady Jocelynre fordította. - Elnézést kérek, amiért félbeszakítottam a
szórakozásukat, összeszedem a holmimat, és soha többé nem fogok zavarni.
Presteyne kirohant, és úgy becsapta az ajtót, hogy a fal is beleremegett. Rafe örült, hogy
megszabadult tőle; bár szakértője volt minden gentlemanhez illő sportnak, a féltékeny
férjekkel való összetűzés nem tartozott kedvenc időtöltései közé.
Sajnos, a jelenetnek azonban még nem volt vége. Lady Jocelyn leroskadt egy szaténhuzatú
székre, és sírva fakadt. Rafe idegesen nézte. Jobban szerette könnyedén intézni az ügyeit,
kölcsönös örömökkel és utólagos vádaskodások nélkül. Soha egy ujjal sem nyúlt volna Lady
Jocelynhez, ha a nő nem állítja azt, hogy a házassága csak névleges. Nyilvánvaló, hogy
hazudott. Rafe megszólalt: - Úgy látom, a férje nem osztja azt nézetét, mely szerint a
házasságuk pusztán névleges.
A nő felemelte a fejét, és üres tekintettel nézett Rafe-re, mintha már el is felejtette volna,
hogy ő is ott van.
Rafe ingerülten megkérdezte: - Miféle játékot játszik velem? A férje nem olyannak látszik,
mint akit manipulálni lehet azzal, ha megpróbálja féltékennyé tenni. Lehet, hogy elhagyja,
vagy kitekeri a nyakát, de nem fog belemenni a kisded játékaiba.
- Nem játék volt - felelte a nő. - Csak szerettem volna megtudni, mi rejlik a szívem mélyén.
Csak most jöttem rá, mit érzek David iránt, amikor már túl késő.
Rafe bosszúsága elpárolgott a nő fiatalságának és sebezhetőségének láttán. Valamikor ő is
ilyen fiatal és zavaros fejű volt, és Jocelyn nyomorúsága felidézte benne annak az emlékét,
milyen katasztrófákkal járhat a szerelem. - Kezdem gyanítani, hogy a hűvös felszín alatt
nagyon romantikus szív dobog - mondta szárazon. - Ha így van, menjen a férje után, vesse
oda magát és a bájait a lába elé, és kérjen bocsánatot. Talán sikerül most az egyszer
megbékítenie. Egy férfi sok mindent meg tud bocsátani a nőnek, akit szeret. Csak ne
forduljon elő többször, hogy más karjaiban találja. Nem hiszem, hogy másodszor is
megbocsátana.
Jocelyn szeme tágra nyílt, aztán szinte hisztérikus nevetéssel azt mondta: - A maga flegmája
legendás, de a valóság a hírét is túlszárnyalja. Ha maga az ördög sétált volna be, szerintem
csak megkérdezte volna tőle, hogy nincs-e kedve egy parti whisthez.
- Soha ne játsszon whistet az ördöggel, drágám. Hamiskártyás. - Rafe felemelte a nő
jéghideg kezét, és könnyű búcsúcsókot lehelt rá. - Amennyiben a férje ellenállna a
könyörgésének, értesítsen, ha van kedve egy kellemes, bonyodalmaktól mentes afférhoz. -
Elengedte a nő kezét. - Ennél többre nem számíthat tőlem, ezt tudja. Sok évvel ezelőtt
odaadtam a szívemet valakinek, aki leejtette és összetörte, úgyhogy nekem nem maradt.
Jó búcsúmondat volt, de ahogy belenézett Jocelyn szép arcába, még kicsúszott a száján: -
Emlékeztet engem egy nőre, akit valamikor ismertem, de nem eléggé. Senki nem hasonlít
hozzá eléggé.
Azzal elfordult, és kisietett a házból, le a lépcsőn, az elegáns Upper Brook Streetre.
Kétfogatú kocsija ott várt, felpattant és kézbe fogta a gyeplőt.
A lényének az a része, amelyik nevetni tudott a saját hiúságán, szórakoztatónak látta, hogy
„a herceg” milyen jól játszotta a szerepét. A herceg - így hívta azt az énjét, amelyik a
nyilvánosság előtt szerepelt. Több mint tíz évébe telt, míg tökéletesre csiszolta és
fényesítgette. A kifogástalan jellemű, nyugalmából semmivel ki nem zökkenthető angol
gentleman - senki nem játszotta jobban ezt a szerepet, mint Rafe. Mindenkinek kell valami
hobbi.
De ahogy a saroknál befordult a Park Lane-re, elfogta a kellemetlen érzés, hogy egy kicsit
többet kiadott magából a kelleténél. Szerencsére nem valószínű, hogy Jocelyn bárkinek is
mesélgetné a történteket, ő, Rafe pedig semmi esetre nem fogja, annyi szent.
Megállt a kocsival Berkeley Street-i háza előtt, és komoran arra gondolt, hogy most megint
kereshet új szeretőt. Amikor vége lett a legutóbbi viszonyának, heteken át nem talált olyan
nőt, akin megakadt volna a szeme. Már azon kezdett tűnődni, nem kéne-e feladni, hogy a saját
osztályának könnyen kapható, előkelő hölgyei között keresgéljen, és inkább egy kurtizán
kegyeit megfizetni. Minden sokkal egyszerűbb lenne egy hivatásossal; de az ilyen nők
általában kapzsik és műveletlenek, és sokszor betegségeket is lehet kapni tőlük. Nem volt túl
vonzó ez a kilátás.
Ezért örült annyira, amikor a szép Jocelyn Kendal finoman a tudtára adta, hogy a házassága
csak érdekből köttetett, és nem lenne ellenére egy kis könnyed szórakozás. Rafe mindig
csodálta Jocelynt, de távol tartotta magát tőle, mert szigorúan ellenezte, hogy ártatlan
lánykákkal kikezdjen. Azokban a hetekben, amíg ő vidéken tartózkodott, enyhe várakozással
gondolt rá, és amint visszatért Londonba, meg is látogatta. Sajnos a közben eltelt időben a
lányból érzelmeiben kissé összezavarodott feleség lett. Rafe úgy döntött, jobb lesz másfelé
keresgélni.
Próbált könnyíteni a rosszkedvén, és gratulált magának, amiért sikerült hajszál híján
megmenekülnie egy kellemetlen helyzetből. Okosabb is lehetett volna, mint kikezdeni egy
ilyen romantikus lélekkel. Ami azt illeti, sejtette, hogy baj lesz belőle, de Jocelyn társasága
olyan üdítő volt, hogy nem tudott ellenállni neki. Ő volt a legvonzóbb nő, akivel évek óta
találkozott. Egészen olyan volt, mint...
Gyorsan félbeszakította a saját gondolatait. Annak, hogy korábban visszatért Londonba,
nem a szórakozás volt a legfőbb célja, hanem az hozta a városba, hogy üzenetet kapott a
barátjától, Lucientől, aki valami hivatalos ügyet szeretett volna megbeszélni vele. Mivel
strathmore grófja kémkedéssel foglalkozott, ez azt jelentette, hogy a hivatalos ügyei általában
meglehetősen érdekesek voltak.
Rafe a társadalmi rangjának köszönhetően bejutott a társaság legmagasabb köreibe is, és
így az évek során igen hasznos tagjává lett Lucien igencsak kiterjedt kémhálózatának. Rafe
specialitása az volt, hogy küldöncként működött olyan esetekben, amikor a hivatalos
csatornák nem lettek volna eléggé titkosak, de emellett számos diszkrét nyomozást is végzett
a gazdagok és hatalmasok köreiben.
Miközben behajtott a kocsival az istállóba, arra gondolt, hogy remélhetőleg Lucien ez
alkalommal valami olyannal szolgál, ami legalább kicsit eltereli a figyelmét a gondjairól.
Lucien Fairchild szórakozottan figyelte, ahogy Candover hercege átsétált a vendégekkel
zsúfolt szalonon. Magas, sötét, tekintélyt parancsoló figura volt, olyan tökéletesen illett hozzá
az arisztokrataszerep, mintha csak színész lenne, és nem valóságos herceg.
Mivel ráadásul olyan jóképű volt, hogy a színpadon is megállta volna helyét, nem volt
meglepő, hogy a teremben minden női tekintet őt követte. Lucien eltűnődött, vajon ki lesz a
következő a ragyogó nők hosszú sorában, akik eddig megosztották Rafe-fel az ágyát. Még
Lucien sem tudta nyomon követni a dolgokat, pedig neki a hírszerzés volt a mestersége.
Látta, hogy Rafe híresen jéghideg tekintetével megfélemlített három tolakodó alakot is,
akik közeledni próbáltak hozzá, miközben átsétált a szalonon. De amikor végül odaért
Lucienhez, a hűvös társasági mosoly felengedett az arcán. - Örülök, hogy látlak, Luce.
Nagyon sajnáltam, hogy ezen a nyáron nem tudtál eljönni hozzám Bourne Castle-ba.
- Én is sajnáltam, de a Whitehall egy bolondokháza volt. - Lucien a terem túlsó felébe
pillantott, és alig észrevehetően jelt adott egy férfinak, aztán folytatta: - Keressünk egy
csendesebb helyet, ahol elbeszélgethetünk. - Kivezette Rafe-et a szalonból, és a ház távolabbi
részébe, egy kis dolgozószobába mentek.
Mindketten leültek. Rafe elfogadott egy szivart a házigazdától. - Ha jól sejtem, van valami
sötét megbízatásod a számomra.
- Jól sejted. - Lucien egy gyertyával meggyújtotta Rafe szivarját, aztán a sajátját. - Mit
szólnál egy párizsi utazáshoz?
 - Nem hangzik rosszul. - Rafe pöfékelt egy kicsit, míg egyenletesen nem szelelt a szivar. -
Az utóbbi időben meglehetősen unatkozom.
- Ez nem lesz unalmas. Az utazás egy hölggyel lenne kapcsolatos, akivel egy kis bajunk
támadt.
- Így még érdekesebb. - Rafe mélyet szippantott a szivarfüstből, és lassan kifújta a szája
sarkán. - Meg kell ölnöm, vagy el kell csábítanom?

Lucien összevonta a szemöldökét. - Az előbbit semmiképp. Ami az utóbbit illeti... - vállat

vont - ezt rád bízom.
Nyílt az ajtó, és belépett egy sötét hajú férfi. Rafe felállt és kezet nyújtott neki. - Nicholas!
Nem is tudtam, hogy Londonban vagy.
- Clare-rel tegnap este érkeztünk. - Miután kezet szorítottak, Aberdare grófja könnyedén
leült egy székre.
Miközben Rafe is visszaült a helyére, megjegyezte: - Nagyon jól nézel ki.
- A házasság csodálatos dolog - vigyorodott el Nicholas. - Neked is meg kéne nősülnöd.
Rafe ártatlanul azt felelte: - Kitűnő ötlet. Kinek a feleségét vegyem el?
A másik két férfi nevetett, Rafe pedig folytatta: - Remélem, a keresztfiam is jól van.
Sikerült másra terelni a beszélgetést. Nicholas arcára azonnal kiült a büszke fiatal apa
elragadtatott kifejezése, és belekezdett a kis Kendrick csodálatraméltó fejlődésének
ecsetelésébe.
A három férfi háromnegyedét alkotta egy baráti társaságnak, amelyet fiatalabb és vadabb
napjaikban a „Bukott Angyalokénak neveztek. Barátok voltak etoni középiskolás koruk óta, és
bár néha évekig nem találkoztak, így is olyan közvetlen maradt köztük a viszony, mintha csak
fivérek lennének. A hiányzó negyedik Lord Michael Kenyon volt, akinek Walesben volt
birtoka, szomszédok voltak Nicholasszal.
Miután illően hangot adtak a kisbaba fejlődése feletti csodálatuknak, Rafe megkérdezte: -
Michael is veled jött, hogy tarthassunk egy Bukott Angyalok találkozót?
- Még nincs igazán olyan állapotban, hogy utazhasson, habár meglepő gyorsasággal
lábadozik. Nemsokára olyan lesz, mint régen, legfeljebb néhány forradással többel
dicsekedhet. - Nicholas elnevette magát. - Clare ragaszkodott hozzá, hogy maga ápolja. Azt
hiszem, az én konok kis feleségem az egyetlen a földön, aki képes volt Michaelt elég hosszú
ideig ágyban tartani ahhoz, hogy rendesen meggyógyuljon. Most, hogy jobban van, úgy
gondoltam, Clare-re ráfér egy kis pihenés, úgyhogy felhoztam Londonba.
- Jellemző Michaelre, hogy képes volt visszatérni a hadseregbe, ahogy Napóleon
megszökött Elba szigetéről - jegyezte meg csípősen Lucien. - Ha már a franciáknak nem
sikerült megölniük Spanyolországban, akart adni nekik még egy esélyt Waterloonál.
- Michael soha nem tudott ellenállni egy jó csatának, és Wellingtonnak szüksége volt
minden tapasztalt tisztre, aki csak él és mozog - mondta Rafe. - Mindenesetre remélem, most
egy ideig nem lesz háború. Egyszer még Michaelt is cserbenhagyhatja a jó szerencséje.
 Luciennek erről eszébe jutott, mi is a célja a találkozójuknak. - Most, hogy mindketten itt
vagytok, rátérhetünk a lényegre. Azért kértem meg Nicholast, hogy csatlakozzon hozzánk,
mert a kontinensen tett utazásai során néhány alkalommal együtt dolgozott azzal a bizonyos
nővel, akiről az előbb beszéltem.
A másik kettő jelentőségteljes pillantásokat váltott. - Mindig gyanítottam, Nicholas, hogy
Luciennek dolgoztál, miközben Európában utazgattál - jegyezte meg Rafe.
- Egy magamfajta, aki vándorcigányok között nőtt fel, bárhová elmehet, és én meg is
tettem. Gondolom, téged is belevont a dolgaiba. - Nicholas érdeklődő pillantást vetett
Lucienre. - Az biztos, hogy nagyon ügyesen kevered a kártyát. Még Rafe és én sem tudtuk
egymásról, hogy neked dolgozunk. Meglep, hogy most egyszerre akarsz beszélni
mindkettőnkkel. Hirtelen jobban megbízol bennünk?
Habár tudta, hogy Nicholas szándékosan provokálja, Lucien ingerülten válaszolt. - Az én
szakmámban a józan ész megkívánja, hogy senkinek ne mondjunk el többet, mint amennyit
feltétlenül tudnia szükséges. Ma este megszegem ezt a szabályt, mert te esetleg tudhatsz
valamit, ami segíthet Rafe-nek.
- Ha jól értem, a szóban forgó hölgy a te egyik kémed -mondta Rafe. - És mi a baj vele?
Lucien kicsit habozott, fontolgatta, hol kezdje. - Gondolom, követted a párizsi
békekonferencia eseményeit.
- Igen, habár nem túl nagy figyelemmel. A legtöbb kérdést már úgyis rendezték a bécsi
kongresszuson, nem?
- Igen is, meg nem is. Egy évvel ezelőtt a szövetségesek Napóleon ambícióit okolták a
háború kitöréséért, úgyhogy a bécsi megegyezés meglehetősen kíméletes volt a franciákkal
szemben.
- Lucien kivette a szájából a szivart, és rosszkedvűen szemlélte izzó végét. - Minden
rendben is lett volna, ha Napóleon száműzetésben marad, de a visszatérése Franciaországba és
a Waterlooi csata újból felbolygatta a diplomáciát, mintha egy macskát eresztettek volna a
galambok közé! Mivel a franciák nagy része támogatta a császárt, most a szövetségesek
legtöbbje bosszút akar állni. Franciaországgal sokkal keményebben fognak bánni, mint
Napóleon Száz Napja előtt.
- Ezt mindenki tudja. - Rafe leveregette a hamut a szivarról.
- Mi itt az én szerepem?
- Ezekben a hónapokban, amíg meg nem születik az új békeszerződés, a háttérben
hihetetlenül éles küzdelem folyik a hatalomért - mondta Lucien. - Nem kellene sok, hogy
felboruljanak a tárgyalások, sőt talán újból fellángolna a háború is. Sajnos, a kémem, Maggie,
aki felbecsülhetetlen munkát végzett, most vissza akar vonulni és el akar utazni Párizsból,
még a konferencia vége előtt.
- Ajánlj neki pénzt.
- Már megtettük. Nem érdekli. Azt remélem, te rá tudod venni, hogy gondolja meg magát,
és maradjon legalább addig, amíg a konferencia véget ér.
 - Á, szóval megint a csábításnál tartunk - mondta Rafe gúnyosan megcsillanó szemmel. -
Ha jól értem, azt akarod, hogy áldozzam fel férfiúi becsületemet a brit érdekek oltárán.
Lucien szárazon azt felelte: - Biztos vagyok benne, hogy másképp is meg tudnád győzni.
Végül is herceg vagy. Lehet, hogy hízelgőnek fogja találni, hogy téged küldünk
Franciaországba, hogy beszélj vele. Esetleg megpróbálhatnál hatni a honleányi érzelmeire.
Rafe összevonta a szemöldökét. - Hízelgő, hogy ilyen jó véleménnyel vagy a férfiúi
vonzerőmről és a meggyőzőképességemről, de nem lenne egyszerűbb valami diplomatát
megbízni ezzel a feladattal, aki már amúgy is ott van Párizsban?
- Sajnos, jó okunk van azt hinni, hogy a küldöttségünk egyik tagja... megbízhatatlan. Titkos
információk szivárogtak ki a brit nagykövetségről, ami problémákat okozott. - Lucien felhős
homlokkal folytatta. - Talán csak rémeket látok ott, ahol nincsenek, és nincs is áruló, és ami
történt, puszta gondatlanságnak tudható be. De a mi szakmánkban nem szabad
megkockáztatni, hogy nem megbízható csatornákat használjunk.
- Az az érzésem, hogy valami súlyosabb dolog is aggaszt, nem csak a szokásos diplomáciai
birkózás - jegyezte meg Rafe.
- Ilyen nyilvánvaló? - kérdezte szárazon Lucien. - Igen, igazad van, nagyon nyugtalanító
jelentéseket kaptam, melyek szerint valami összeesküvés készül, amelynek az a célja, hogy
félbeszakítsák a béketárgyalásokat, sőt egyenesen véget vessenek azoknak.
Rafe a hüvelyk- és mutatóujja között forgatta a szivart, és próbálta elképzelni, mivel lehetne
olyan felfordulást kelteni Párizsban, amitől kitörne a káosz. - Valami merényletről van szó? A
brit régensherceg kivételével, a szövetségesek minden uralkodója ott van Párizsban, Európa
vezető diplomatáival együtt. Ha bármelyiküket megölnék, az katasztrófát jelentene.
Lucien kifújt egy füstkarikát, amely szinte dicsfényként lebegett szőke feje fölött. -
Pontosan. Nagyon remélem, hogy tévedek, de a hatodik érzékem azt súgja, hogy valami
komoly baj készül.
- Ki a merénylő, és ki a célpont?
- Ha ezt tudnám, nem kéne most veletek beszélgetnem - felelte komoran Lucien. - Csak
suttogó mendemondákat hallottam, vagy fél tucat forrásból. Túl sok az ellenségeskedő
frakció, és túl sok a lehetséges célpont. Ezért lenne olyan létfontosságú, hogy információkhoz
jussunk.
- Azt hallottam, volt egy merényletkísérlet Wellington ellen, tavaly télen Párizsban. Lehet,
hogy megint ő lesz a célpont?
- Ettől félek a legjobban - mondta Lucien. - A Waterlooi győzelem után ő Európa
legdicsőbb személyisége. Ha megölnék, csak a jó ég tudja, mi történne.
Rafe komoran megfontolta a barátja szavait. - És ezért akarod, hogy meggyőzzem azt a
kémnőt, hogy küldje továbbra is az információkat, amíg le nem leplezitek az összeesküvést,
vagy amíg vége nem lesz a béketárgyalásoknak.
- Pontosan.
- Mesélj róla valamit. Francia?
 Lucien elhúzta a száját. - A dolog kissé bonyolult, Maggie-nek egy ismerősöm mutatott be,
és szinte semmit nem tudok a múltjáról, de mindig úgy gondoltam, hogy angol. Az biztos,
hogy úgy néz ki, és úgy is beszél. Soha nem tudakozódtam utána, mert nekem csak az
számított, hogy gyűlölte Napóleont, és személyes keresztes háborúnak tekintette a munkáját.
Mindig jók voltak az információi, és soha nem adott rá okot, hogy ne bízzak meg benne.
Rafe meghallotta a barátja hangjában a ki nem mondott fenntartást. - De valami történt, ami
miatt megkérdőjelezed a megbízhatóságát.
- Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy Maggie elárulna minket, de nem tudom, hogy
megbízhatok-e a saját ítélőképességemben. Ez a nő bármiről meg tud győzni egy férfit, ez az
egyik oka, amiért olyan hatékony. - Lucien összevonta a szemöldökét. - A helyzet túl komoly
ahhoz, hogy bármit magától értetődőnek vegyünk, az ő lojalitását is beleértve. Most, hogy
Napóleon útban van Szent Ilona szigetére, lehet, hogy Maggie azzal próbál pénzhez jutni,
hogy eladja a brit titkokat a többi szövetségesnek. Talán azért olyan sietős neki, hogy elhagyja
Párizst, mert összeszedett egy kis vagyont azzal, hogy kettős vagy hármas ügynökként
dolgozott, és most el akar szökni, mielőtt rajtakapják.
- Van rá valami bizonyíték, hogy áruló?
- Amint már mondtam, mindig azt feltételeztem, hogy Maggie angol - Lucien Nicholasra
pillantott. - Te Maria Bergen néven ismerted. Nemrégiben írtál nekem egy levelet, amiben
nem a nevén említetted, hanem csak úgy utaltál rá, hogy „az az osztrák nő, akivel együtt
dolgoztál Párizsban”.
Nicholas aggodalmas kifejezéssel kihúzta magát. - Úgy érted, hogy Maria valójában angol?
Ezt elég nehéz elhinnem. Nemcsak hogy kifogástalanul beszél németül, de a gesztusai, a
viselkedése is osztrákra vallanak.
- Még ennél is érdekesebb a helyzet - mondta Lucien, akin látszott, hogy részben aggasztja,
részben szórakoztatja a dolog. - Kíváncsi lettem, és érdeklődtem utána másoknál, akik
régebbről is ismerik. A francia royalista ismerősöm azt mondta róla, hogy francia, egy porosz
azt állította róla, hogy berlini, az olasz ismerősöm pedig megesküdött az anyja sírjára, hogy a
nő firenzei születésű.
Rafe nem tudta visszafojtani a nevetést. - Szóval már nem vagy biztos benne, kihez is
hűséges a hölgy szíve, ha egyáltalán hölgynek lehet nevezni.
- Igazi úrihölgy, efelől semmi kétség - csattant fel Lucien. - De vajon kit szolgál?
Rafe-et meglepte a barátja heves reakciója, mert Lucien soha nem volt szentimentális, ha a
munkájáról volt szó. Rafe szelíden megkérdezte: - És mit kell tennem, ha rájövök, hogy
elárulta a briteket? Eltenni láb alól?
Lucien szúrós pillantást vetett Rafe-re, mintha nem lenne benne biztos, a barátja tréfának
szánta-e a megjegyzést. - Amint már mondtam, nem erről van szó. Ha Maggie nem
megbízható, akkor egyszerűen tájékoztatod a külügyminisztert, Lord Castlereagh-t, hogy ne
bízzon meg abban, amit a nő mond. Az is lehet, hogy arra akarja majd felhasználni, hogy rajta
keresztül megtévesztő információkat juttasson az ellenfeleink tudomására.
 - Lássuk, jól értem-e - mondta Rafe. - Azt akarod, keressem meg ezt a nőt, és győzzem
meg, hogy fordítsa arra a képességeit, hogy leplezze le a készülő merényletet. Ráadásul ki kell
derítenünk, kihez lojális, és ha van bármi alapja a gyanúnak, figyelmeztetni a brit küldöttség
vezetőjét, hogy ne bízzon meg benne. Jól mondom?
- Kitűnően. De nagyon gyorsan kell lépned. A tárgyalások már nem tartanak sokáig,
úgyhogy ha készül valami összeesküvés, az rövidesen lesújt. - Lucien Nicholasra pillantott,
aki némán hallgatta őket. - Nincs esetleg valami hozzáfűzni valód annak alapján, amilyennek
Maria Bergenként láttad Maggie-t?
- Hát, az biztos, hogy a leggyönyörűbb kémnő Európában - Nicholas tovább beszélt a nő
érdemeiről és erényeiről, de nem sokra jutottak vele.
Végül Rafe azt mondta: - A rendelkezésünkre álló információk legalábbis
ellentmondásosak. Nyilvánvaló, hogy ez a Maggie remek színésznő. Csak rögtönözve
játszhatok majd, és reméljük, hogy fogékony lesz az én híres sármomra.
Mindnyájan felálltak. Lucien megkérdezte Rafe-től: - Mikor tudsz indulni?
- Holnapután. Szóval a legszebb kémnő Európában? Ez elég izgalmasan hangzik. - Rafe
szeme megcsillant, és elnyomta a szivarját. - Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt meg
fogok tenni a királyért és a hazáért.
Ezután mindhárman visszatértek a társasághoz, és elvegyültek a vendégek között. Miután
Rafe elcsevegett egy keveset, amennyit az illendőség megkívánt, indulni készült, de eszébe
jutott, hogy elfelejtette megkérdezni, tulajdonképpen hogy is néz ki az a gyönyörű Maggie.
Mivel Lucien eltűnt valahol, elindult, hogy megkérdezze Nicholast.
Meglátta, hogy a barátja épp belép egy függönnyel elválasztott kis alkóvba, és követte. De
amikor félrehúzta a függönyt, megtorpant, egyik kezével a drapériát fogva.
Az árnyas kis alkóvban ott állt Nicholas és a felesége, Clare egymás karjába simulva. Nem
csókolóztak; ha ennyi történt volna, Rafe mosolyogva távozik minden további nélkül. A
látvány sokkal egyszerűbb, mégis zavarba ejtőbb volt.
Clare és Nicholas csak összesimulva álltak, lehunyt szemmel, Nicholas átölelte a nő
derekát, Clare az arcához támasztotta a homlokát. Tökéletes bizalom és megértés áradt
belőlük, ami sokkal intimebb volt, mint a legszenvedélyesebb ölelés.
Mivel nem vették észre, Rafe némán visszavonult, feszült arccal.
Nem jó dolog irigykedni a barátaink boldogságára.

Egynapnyi kapkodó készülődés után Candover hercege készen állt, hogy útra keljen
Párizsba. Gyorsan fog utazni, egyetlen kocsival, és nem visz magával mást, csak az inasát és a
rangjához illő ruhatárat, amely megfelel majd Európa legdivatosabb fővárosában.
Amikor az óra elütötte az éjfélt, leült a dolgozószobájában egy pohár brandyvel, és átnézte
az aznapi leveleit, hogy van-e köztük valami sürgős. Majdnem a paksaméta legalján volt egy
levélke Lady Jocelyn Kendaltól. Vagyis jobban mondva Lady Presteyne-tól; már nem
használhatja a lánynevét. Megköszönte Rafe-nek, hogy olyan jó tanácsot adott, és
visszaküldte a férjéhez, áradozott a boldog házasság örömeiről, és arra biztatta, próbálkozzon
meg vele maga is.
Rafe halványan elmosolyodott. Örült, hogy a dolgok elrendeződtek. A szépsége, híres neve
és hatalmas vagyona ellenére Jocelyn alapjában véve nagyon egyszerű és kedves lány volt. Ha
ő és Lord Presteyne is félbolond romantikusok, talán örökké boldogok is maradnak, habár
Rafe-nek voltak kételyei. Felemelte a poharát egy magányos pohárköszöntőre, ivott Jocelynre
és szerencsés férjére. Felhajtotta a brandyt, aztán belevágta az üres poharat a kandallóba.
A jókívánság a szíve mélyéből fakadt, de a mosoly lehervadt az arcáról, amikor szemügyre
vette a tőle szokatlan gesztus eredményét, a pohár cserepeit. Egy ilyen ember, akinek
közismert a hidegvére, igazán visszafogottabban is viselkedhetne. Oda egy kristálypohár, ő
meg itt áll, a lelke mélyén ezzel a fájdalmas veszteségérzettel.
Töltött egy másik pohárba, aztán visszaült a fotelbe, és fásult tekintettel végignézett a
könyvtárán. Gyönyörű szoba volt, gazdag olasz stílusban berendezve. Rafe összes házában és
kastélyában nem volt még egy olyan hely, amit jobban kedvelt volna. Akkor most mi a
csudáért érzi magát olyan nyomorultul?
Rájött, az egyetlen módja, hogy meggyógyítsa a rosszkedvét, az, ha megadja magát neki. Itt
most nem Jocelynről van szó; ha annyira akarta volna azt a lányt, ő is feleségül vehette volna.
Az zavarta, hogy mennyire emlékezteti Margot-ra - a gyönyörű Margot Ashtonra, aki
elárulta, és aki tizenkét éve halott. Külsőleg tulajdonképpen nagyon kevéssé hasonlítottak, de
mindkettőjükből ragyogó és vidám szellem sugárzott, ami ellenállhatatlan volt. Ahányszor
Jocelyn társaságában volt, mindig Margot jutott az eszébe. Úgy megindította, ahogy egyetlen
másik nő sem - és mivel soha többé nem lesz már olyan fiatal, mint annak idején volt, soha
többé senki nem is fogja.
Miközben a brandyt kortyolgatta, próbált objektíven gondolni Margot Ashtonra, de képtelen
volt racionálisan viszonyulni élete első szerelméhez. Az első és egyben az utolsó; az élmény
örökre kigyógyította a romantikus illúziókból. De akkor nagyon is valódinak tűnt ez az
illúzió.
Margot nem a leggyönyörűbb nő volt, akit ismert, és az biztos, hogy nem a leggazdagabb
vagy a legelőkelőbb születésű. De csupa melegség és báj volt, és szikrázott az elevenségtől,
ahogy senki más.
Édes-keserű emlékképek árasztották el. Amikor legelőször meglátta a lányt; az első tétova,
csodálatos csók; a hosszú délutánok a sakktábla mellett, ahol a lépések egy sokkal mélyebb és
szenvedélyesebb játszmát álcáztak; a beszélgetés a kissé csodálkozó Ashton ezredessel,
amikor bizonytalanul megkérte a lánya kezét.
De a legelevenebben az a reggel élt az emlékeiben, amikor egyszer hajnalban találkoztak a
Hyde Parkban, hogy együtt lovagoljanak. Könnyű eső szemerkélt, miközben átügetett a
csendes mayfairi utcákon, de mire odaért a park bejáratához, már kitisztult az ég. A ragyogóan
tiszta hajnali égbolton egy hihetetlenül színes szivárvány ragyogott. Miközben gyönyörködött
benne, ezüstszürke kancáján előbukkant a ködből Margot, épp a szivárvány alatt, mint egy
mesebeli tündérkirálynő.
Nevetett, és felé nyújtotta a kezét, mint egy eleven kincs a szivárvány tövében. Tudta, hogy
a mágikus látvány csak az időjárás és a fény játéka, de akkor úgy tűnt, ez a legmélyebb
valóság, amit valaha is ismerni fog.
Két héttel később a kapcsolatuk véget ért, és az illúziói is.
Legmélyebben azt bánta, hogy a saját féltékenysége és a hirtelen haragja vetett véget az
eljegyzésüknek. Ha huszonegy éves korában is olyan hidegvérű és higgadt lett volna, mint
amilyenné később vált, ha el tudta volna fogadni a lány csalását, akkor legalább a barátsága
megmaradhatott volna.
Mindent egybevéve, tulajdonképpen Margot társasága hiányzott leginkább. Tudta, hogy az
idő megszépíti az emlékeit, mert egy nő sem olyan kívánatos a valóságban, mint ahogy az
emlékezet lefesti. De mindig hiányzott neki az, ahogy együtt nevettek Margot-val, ahogy
örökké változékony szeme összetalálkozott az övével egy szoba túlsó sarkából, olyan
bizalmassággal, hogy azt is elfelejtette, hogy a világon más is létezik kettőjükön kívül.
Az zökkentette ki a merengésből, hogy a kezében hírtelen elpattant a talpas pohár szára.
Megvágta az ujját, és a brandy az ölébe loccsant. Felhős homlokkal felállt. Nem gondolta,
hogy ilyen törékenyek ezek a poharak. A komornyikja napokig neheztelni fog rá, ha felfedezi,
hogy kettő is odavan a kristálypohár-készletből.
Rafe felállt, és elindult az emeletre, a hálószobájába. Szép dolog az önsajnálat és a
melankólia, de holnap reggel korán kell kelnie, hosszú út vár rá. Ideje eltemetni a fiatalkori
ostobaságokról szóló gondolatait, és pihenni egy kicsit.
 Második fejezet

Habár az elhajított parfümös üvegcse csak egy-két centivel a halántéka mellett süvített el,
Robert Anderson meg sem próbálta elkapni a fejét, mert tudta, hogy Maggie kitűnően céloz,
és nem áll szándékában komolyan bántani, inkább csak jelezni akart valamit. A tőle
megszokott megfontoltságra vallóan egy olcsó üveget választott, amit egy rossz ízlésű és
zsugori bajor ismerősétől kapott ajándékba.
Robin rámosolygott a nőre. Maggie pompás keble hullámzott az indulattól, a szeme
szikrákat szórt. Ma szürkének látszott, mert ezüstszürke ruhát viselt. - Miért nem akarsz
találkozni ezzel a herceggel, akit Lord Strathmore ideküld? Igazán hízelgőnek találhatnád,
hogy a külügyminisztérium ekkora érdeklődéssel viseltetik irántad.
Válaszul pergő olasz szidalomáradat következett. A férfi félrehajtotta szőke fejét, és
kritikusan hallgatta. Amikor a nő végzett a kitöréssel, azt mondta: - Nagyon fantáziadús volt,
Maggie drágám, de nem vall rád, hogy így kiestél a szerepedből. János Magdának, egy
magyar grófnőnek nem magyarul kéne káromkodnia?
- Olaszul több káromkodást ismerek - közölte fensőbbségesen a nő. - És nagyon jól tudod,
hogy soha nem szoktam kizökkenni a szerepemből, csak ha veled vagyok. Nem kéne végre
valami másról beszélni, mint a nagyságos Candover hercegről?
- De igen. - Robin elgondolkodva vette szemügyre a nőt. Nagyon régóta ismerték egymást,
és bár a viszonyuk már nem volt intim, még mindig a legjobb barátok voltak. Nem volt
jellemző Maggie-re, hogy dühkitörései legyenek, még akkor sem, ha egy temperamentumos
magyar grófnő szerepét játssza a nagyvilág előtt, immár két éve. - Mi kifogásod van a herceg
ellen?
Maggie leült a fésülködőasztalkájához, és fogott egy elefántcsont nyelű hajkefét, aztán
fésülgetni kezdte vállára omló sötétszőke fürtjeit. Morcosan nézett a tükörbe, és annyit felelt:
- Egy felfújt hólyag.
- Ez azt jelenti, hogy nem értékelte kellőképpen a bájaidat? - kérdezte érdeklődve Robin. -
Furcsa, Candovernek az a híre, hogy nagy nőcsábász. Nem hiszem, hogy figyelmen kívül
hagyott volna egy ilyen ínyencfalatot.
- Én nem vagyok senkinek ínyencfalat! Az ilyen alakok a legbeképzeltebbek mind között.
Kenetteljes képmutatók. - Maggie vadul tépkedett egy csomót a hajában. - És ne próbálj új
vitát kezdeni, még be sem fejeztük az előzőt. Nem vagyok hajlandó rá, hogy bármi közös
ügyem legyen Candover herceggel, ahogy kémkedni sem vagyok hajlandó tovább. Az
életemnek ez a szakasza lezárult, és senki, se te, se a herceg, se Lord Strathmore nem vehet rá,
hogy meggondoljam magam. Ahogy elintéztem egy-két szükséges dolgot, elutazom Párizsból.
Robin megállt a nő háta mögött, kivette a kezéből a kefét, és lágyan húzogatni kezdte sűrű,
sötét, mézszínű hajában. Furcsa volt, hogy még mindig olyan bizalmas a viszonyuk, mintha
férj és feleség lennének, pedig soha nem voltak házasok. Mindig szerette fésülgetni, és a
hajából áradó finom szantálfaillatról eszébe jutottak azok az évek, amikor szenvedély fűzte
össze őket - szembeszálltak az egész világgal, és egyáltalán nem gondoltak a jövőre.
Maggie jeges nyugalommal nézett a tükörbe. A szeme most hideg szürke volt, nem olyan
szikrázó, mint korábban. Miután Robin pár percig fésülgette, kezdett megnyugodni.
- Candover talán elkövetett valami szörnyűséget? - kérdezte halkan Robin. - Ha valamiért
nagyon felzaklatna, ha találkoznod kellene vele, többször szóba se hozom.
Maggie gondosan válogatta meg a szavait, mert tudta, hogy Robin zavarba ejtően tud
olvasni a gondolataiban. - Habár meglehetősen felháborítóan viselkedett, ez már nagyon régen
történt, és egyáltalán nem lenne kellemetlen találkozni vele. Egyszerűen csak nem akarom,
hogy valaki megint azzal nyaggasson, hogy csináljam tovább azt, amihez nincs kedvem.
Robin tekintete összekapcsolódott a nőével a tükörben. - Akkor miért nem találkozol vele
egyszer, hogy ezt megmondd neki? Ha akarsz egy kis bosszút állni a múlt sérelmeiért, remek
büntetés lenne, ha a lehető legcsábítóbban festenél. Megőrjíted, és közben visszautasítod a
kérését.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez beválna - felelte szárazon Maggie. - Elég rossz
viszonyban váltunk el.
- Az nem számít, valószínűleg azóta is buja gondolatokat táplál rólad. Európa
diplomatáinak fele államtitkokat kotyogott ki, csak hogy elnyerje egyetlen mosolyodat. -
Robin elvigyorodott. - Vedd fel azt a zöld báli ruhát, és sóhajtozz csábítóan. Aztán
visszautasítod, és kecsesen kilibegsz a szobából. Garantálom, hogy ettől legalább egy hónapig
nyugtalan éjszakái lesznek.
Maggie elgondolkozva szemlélte a képét a tükörben. Valóban bőven rendelkezett
mindazzal, ami megőrjíti a férfiakat, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Candover
hercege is behódolna a bájainak. De a düh és a vágy nagyon közeli érzések, és Rafael
Whitbourne igencsak dühös volt rá, amikor utoljára találkoztak...
Lassan, gúnyosan elmosolyodott, aztán hátravetette a fejét és elnevette magát. - Hát jól van,
Robin, te győztél. Találkozni fogok azzal a nevetséges herceggel. Annyival tartozom neki,
hogy legalább pár rossz éjszakája legyen miattam. De biztos vagyok benne, nem fog rávenni,
hogy meggondoljam magam.
Robin egy futó csókot lehelt a nő feje búbjára. - Jó kislány. - Abban reménykedett, hogy ha
Maggie találkozik Candoverrel, csak van némi esélye, hogy meg lehet győzni, hogy folytassa
a munkáját még egy kicsit. És ez bizony nagyon jó lenne.

Miután Robin elment, Maggie nem hívta azonnal a komornáját, hogy befejezze az
öltözködést. A fésülködőasztalkára borulva a karjára hajtotta a fejét. Nagyon szomorúnak és
fáradtnak érezte magát. Ostobaság volt beleegyezni, hogy találkozzon Rafe Whitbourne-nel.
Tényleg nagyon csúnyán viselkedett vele, de akkor is belátta, hogy a kegyetlensége csak a
fájdalomból fakadt, és ezért még az az öröme sem volt meg, hogy gyűlölhesse a férfit.
 De már nem is szerette; az a Margot Ashton, aki úgy gondolta, hogy a nap Candover
gyönyörű feje körül kering, már vagy tizenkét évvel ezelőtt meghalt. Maggie sokféle szerepet
eljátszott az azóta eltelt években, mióta Robin a szárnyai alá vette, és segített neki, hogy
tovább éljen. Rafe Whitbourne már csak keserédes emlék volt, aminek semmi köze a mostani
énjéhez.
A szerelem és a gyűlölet ugyanannak az éremnek a két oldala, mert mind a kettő azt jelenti,
hogy érdekel az illető, és foglalkozunk vele; a szerelem igazi ellentéte a közöny. Mivel most
nem érzett mást Rafe iránt, mint közönyt, meg sem éri, hogy kicsinyes bosszúkon törje a fejét.
Egyszerűen le akarta zárni életének ezt a szakaszát, amely semmi másról nem szólt, mint
csalásról, félrevezetésekről és informátorokról.
De leginkább szeretett volna elintézni valami nagyon fontosat, amit már túl régóta
halogatott, aztán hazatérni Angliába, ahol tizenhárom éve nem járt. Mindent újra kell
kezdenie, most Robin védőszárnyai nélkül. Nagyon fog hiányozni neki, de a magány talán
segíteni is fog. Ők ketten túlságosan is jól ismerik egymást, ha Robin is a közelében lenne,
nehezebb lenne új életet kezdeni, új személyiséggel.
Felemelte a fejét, a kezére támasztotta az állát, és nézte magát a tükörben. Az arcformája,
kiálló arccsontjai miatt egész meggyőzően eladhatta magát magyarnak, és a nyelvet is
beszélte annyira, hogy soha senki nem kételkedett a személyazonosságában. De vajon
milyennek fogja látni Rafe Whitbourne ennyi év után?
Telt ajka fanyar kis mosolyra húzódott - az ajkak, melyhez vagy tucatnyi rossz verset írtak
már férfiak. Úgy látszik, Rafe mégiscsak tud benne valami érzelmet kelteni, ha mást nem,
hiúságot. Kritikusan szemügyre vette a tükörképét.
Maggie soha nem volt eltelve a saját szépségétől, mert az arcából hiányzott az igazi szépség
klasszikus arányossága. Az arccsontja túl kiálló, a szája túl széles, a szeme túl nagy...
De legalább kicsit másképp néz ki, mint tizennyolc éves korában. Az arcbőre mindig
hibátlan volt, és a tánc és sok lovaglás az alakját is karbantartotta. Habár kicsit teltebb lett, ez
ellen még egy férfinak sem volt kifogása. A haja kicsit megsötétedett, de nem lett fakó, ami a
szőke hajjal gyakran előfordul, hanem olyan, mint a hullámzó, érett búzamező. Mindent
egybevetve, most jobban néz ki, mint amikor Rafe-fel eljegyezték egymást.
Csábító volt elképzelni, hogy a férfi azóta biztos meghízott és megkopaszodott, de annak a
nyavalyásnak olyan volt a külseje, ami csak javul a kor előrehaladtával. A személyisége már
más kérdés. Már huszonegy évesen is megvolt benne a ranggal és gazdagsággal járó gőg, és a
helyzet azóta csak romolhatott. Mostanra nyilván kibírhatatlan alak lett belőle.
Maggie tovább öltözködött a vacsorához. Arra gondolt, hogy szórakoztató lenne kicsit
megsebezni Rafe beképzeltségét. De nem tudott szabadulni a nyugtalanító érzéstől, hogy hiba
lesz találkozni vele.

Candover hercege 1803 óta nem járt Párizsban, és azóta nagyon sok változás történt. Még a
háborús vereség után is a francia főváros jelentette Európa központját. Négy nagy és tucatnyi
kisebb uralkodó gyűlt itt össze, hogy amennyit csak lehet, megpróbáljanak megkaparintani
Napóleon birodalmának romjaiból. A poroszok bosszúra szomjaztak, az oroszok területeket
akartak szerezni, az osztrákok azt remélték, hogy visszafordíthatják a naptárat 1789-re, a
franciák pedig szerették volna megúszni a megtorlást Napóleon őrült és véres Száz Napja
után. A britek, mint mindig, próbáltak igazságosak lenni, de mintha marakodó pitbullokat
kellett volna megbékíteniük.
A rengeteg uralkodó jelenléte ellenére, ha azt mondták, hogy „a király”, az csak egyvalakit
jelentett: XVIII. Lajost, az öregedő Bourbon uralkodót, aki reszketeg kezében tartotta
Franciaország kormányrúdját, míg „a császár” mindig Bonapartét jelentette. Még a
távollétében is nagyobb árnyékot vetett az alakja, mint a fizikailag is jelenlévők közül bárkié.
Rafe egy előkelő hotelben szállt meg, amelynek neve háromszor is megváltozott az elmúlt
hónapok során, a változó politikai áramlatoknak megfelelően. Most épp Hotel de la Paix volt
a neve, mivel a békevágy a legtöbb frakció számára elfogadható érzelem volt.
Épp csak arra volt ideje, hogy megfürödjön és átöltözzön, és már indulnia is kellett egy
osztrák bálba, ahol Lucien elintézte, hogy találkozhasson a titokzatos Maggie-vel. Rafe
gondosan öltözködött, észben tartva a barátja javaslatát, mely szerint nem ártana elcsábítani a
hölgyet. A tapasztalat megtanította, hogy általában bármit megszerezhet a nőktől, amit akar,
elég a nagyvilági mosolya, és ha egy kis figyelmet szentel nekik. A hölgyek többnyire még
többet is felajánlottak, mint amennyire vágyott.
Tetőtől talpig hercegi külsőt öltve elment a bálba. A fényes eseményen Európa minden
nagysága és híressége megjelent. A vendégek között ott volt nemcsak minden fontos uralkodó
és diplomata, hanem több száz lord és lady, kurtizán és szerencsevadász is, akiket mindig
odavonz a hatalom.
Rafe körbejárkált a teremben, pezsgőt kortyolgatva és az ismerőseit üdvözölgetve. Érezte,
hogy a vidám felszín alatt veszélyes áramlatok kavarognak a mélyben, és Lucien félelmei
nagyon is megalapozottak - Párizs olyan, mint a forrongó üst, és egyetlen szikra újból lángra
lobbanthatja az egész kontinenst.
Az este már eléggé előrehaladt, amikor odalépett hozzá egy szőke hajú, karcsú, elegáns,
fiatal angol. - Jó estét, méltóságos uram. Robert Anderson vagyok, a brit küldöttség tagja. Van
itt valaki, aki szeretne találkozni önnel. Ha megengedi, odavezetem.
Anderson kicsit alacsonyabb és fiatalabb volt Rafe-nél. Az arca halványan ismerősnek tűnt.
Ahogy átfurakodtak a vendégseregen, Rafe lopva szemügyre vette a kísérőjét, és azon
tűnődött, vajon nem ő-e az a bizonyos gyenge láncszem a brit küldöttségben. Anderson
nagyon jóképű volt, szinte nőiesen szép, és barátságos, de üresfejű benyomást keltett. Ha
ravasz, körmönfont és veszélyes kém, hát elég jól leplezi.
Kisétáltak a bálteremből, és egy lépcsősoron felmenve egy folyosóra értek, amelyet ajtók
sora szegélyezett. Megálltak a legutolsó ajtó előtt, és Anderson azt mondta: - A grófnő már
várja, méltóságos uram.
- Ön ismeri a hölgyet?
 - Igen, találkoztam már vele.
- És milyen?
Anderson kicsit habozott, majd megrázta a fejét. - Inkább önre bíznám, hogy eldöntse. -
Kinyitotta az ajtót, és hivatalos hangon bejelentette: - János Magda grófnő. - Tiszteletteljesen
meghajolt, és távozott.
A kis, gazdagon bútorozott szobácskában csak néhány gyertya adott lágy fényt. Rafe
tekintete azonnal az ablak mellett álldogáló, árnyékba burkolózó alakra tévedt. Habár a nő
háttal állt neki, azonnal tudta, hogy gyönyörű lehet, kecses tartásának magabiztosságából.
Ahogy becsukta az ajtót, a nő szembefordult vele, lassú, kihívó mozdulattal, amitől a
gyertyafény csábítóan végigsiklott telt idomain. Az arcának nagy részét elrejtette egy tollas
legyező, a vállára csábosán hullott egy mézszőke fürt. Áradt belőle az érzékiség, és Rafe már
értette, Lucien miért mondta azt, hogy el tudja homályosítani a férfiak ítélőképességét. A teste
önkéntelenül is reagált rá. Csodálta, a nő mennyire érti a csábítás művészetét.
A dekoltázsa is elég volt, hogy bármely férfi figyelmét lekösse. Ha Rafe-nek fel kell
áldoznia a becsületét, hogy meggyőzze a hölgyet, hát mindenesetre nagy örömmel fogja tenni.
- Grófnő, engedje meg, hogy bemutatkozzak. Candover hercege vagyok. Egy közös barátunk
kért meg rá, hogy beszéljek önnel egy fontos kérdésről.
A nő szeme gúnyosan szemlélte a legyező széle fölött. - Valóban? - búgta, enyhe magyar
akcentussal. - Lehet, hogy önnek és Lord Strathmore-nak fontos, Monsieur le Duc, de nekem
nem. - Lassan lejjebb eresztette a legyezőt, előbukkant az arccsontja és kis, egyenes orra.
Hófehér rózsaszirom arc, széles, érzéki ajkak...
Rafe itt megakadt a leltározással, és a szíve döbbenten kalapálni kezdett. Azt mondják,
mindenkinek él valahol a világban hasonmása, és úgy tűnik, ő épp most találkozott Margot
Ashtonéval.
Küszködve próbálta visszanyerni az önuralmát, és összehasonlította a grófnőt az
emlékeiben élő képpel: ez a nő nagyjából huszonöt évesnek ha kinézett, Margot most
harmincegy lenne. Persze lehet, hogy fiatalabbnak néz ki a koránál.
Ez a nő magasabbnak látszik, mint Margot, aki csak kicsit volt magasabb az átlagnál. De az
is igaz, hogy a tartása és az elevensége miatt mindig kicsit magasabbnak hatott, mint amilyen
valójában volt. Meglepő volt, mennyire le kellett hajolnia, amikor először megcsókolta...
Próbált erőt venni felkavarodott érzésein, és kényszerítette magát, hogy tovább elemezgesse
a látványt. Ennek a nőnek mintha zöld lenne a szeme, és furcsán egzotikus, külföldies a
külseje. De az is igaz, hogy zöld ruhát visel, és Margot szeme mindig változott, hol szürke
volt, hol zöld, hol mogyoróbarna, a hangulatától és öltözékétől függően.
A hasonlóság kísérteties volt, és nem volt olyan eltérés, amit ne lehetett volna magyarázni
az eltelt idővel vagy az emlékezetének gyarlóságával. Áthasított rajta az a képtelen gondolat,
hogy ez maga Margot. Habár az a hír járta, hogy meghalt, lehet, hogy ez téves volt; a távolból
érkező hírek gyakran eltorzulnak. Ha Margot az elmúlt évek során Európában élt, az is
könnyen lehet, hogy külföldi szokásokat és modort vett fel.
 A nő viselkedése mégis azt sugallta, hogy idegenek egymás számára. Ha tényleg Margot,
akkor fel kell ismernie, mert ő nem sokat változott. Ha igen, el sem tudta képzelni, hogy ne
adná tudtára, ha mással nem, szidalmakkal.
A nő csak állt, halvány, szórakozott mosollyal az arcán, míg Rafe hosszasan megszemlélte.
A csend már túl hosszúra nyúlt, és Rafe dolga volt, hogy megtegye a következő lépést.
Elővette a herceg szerepét, aki mindig tudta, mit kell mondani. Mélyen meghajolt, és azt
mondta: - Elnézést kell kérnem, grófnő. Hallottam, hogy ön a leggyönyörűbb kémnő
Európában, de a leírások meg sem közelítik a valóságot.
A nő gyöngyözően, bizalmas hangon felkacagott. Margot kacagásával. - Nagyon hízelgő,
méltóságos uram. Én is sokat hallottam önről.
- Remélem, semmi rosszat. - Rafe úgy döntött, ideje bevetni híres vonzerejét. Közelebb
lépett a grófnőhöz, és rámosolygott. - Tudja, miért vagyok itt. Komoly dologról van szó. Ne
legyünk ilyen hivatalosak, jobban örülnék, ha a keresztnevemen szólítana.
- És megtudhatom, mi a becses neve?
Ha tényleg Margot az, és megjátssza magát, hát remekül csinálja. Rafe kissé feszült
mosollyal ajkához emelte a nő kezét, és megcsókolta. - Rafael Whitbourne a nevem. A
barátaim általában Rafe-nek szólítanak.
A nő elkapta a kezét, mintha legalábbis megharapta volna. - Egy ilyen gazfickót nem lett
volna szabad egy arkangyalról elnevezni.
Ezekre a szavakra Rafe minden kételye elszállt. - Te jóságos ég, tényleg te vagy az, Margot
- mondta elhaló hangon. - Te vagy az egyetlen, aki valaha is célozni mert rá, milyen kevéssé
vagyok olyan, mint egy angyal. Jó poén volt, én is sokszor elsütöttem azóta. Hogy a pokolba
kerültél ide?
A nő bágyadtan legyezgette magát. - Ki az a Margot, méltóságos uram? Netalántán valami
unalmas angol lányka, aki hasonlít rám?
Rafe-et olyan düh árasztotta el, amilyet évek óta nem érzett. Csak egy módját tudta
elképzelni, hogy megbizonyosodjon róla, ki ez a nő, aki előtte állt. Egy villámgyors
mozdulattal odalépett, a karjába zárta és megcsókolta a gúnyolódó ajkakat.
Margot volt az, érezte a csontjaiban. Nemcsak abból, ahogy a teste hozzásimult, vagy
ajkának ismerős lágyságáról, hanem a különleges, elillanó illatesszenciából, ami
félreismerhetetlenül az övé volt.
De enélkül is tudta volna, hogy ő az, mert soha nem ismert más nőt, akinek a puszta
érintése ilyen lángoló vágyat ébresztett volna benne. Perzselően végigfutott rajta a szenvedély,
el is feledkezett róla, minek jött Párizsba, elfelejtette, mi volt az oka ennek az ölelésnek,
mindent elfelejtett, nem létezett más, csak a csoda a karjaiban.
Margot megborzongott, és egy mámorító pillanatig megadta magát, a teste hozzásimult, az
ajka szétnyílt. Az évek mintha elpárologtak volna. Margot él, és minden rendben van a
világon, most először tizenkét év óta...
 De a csodás pillanat szinte azonnal el is szállt. Maggie megpróbált elhúzódni, de Rafe
szorosan tartotta még egy kicsit, felfedezve az ajkát, és csodálkozva, hogy ebben is milyen
keveset változott.
Amikor a nő vadul ellökte, vonakodva elengedte. Maggie hátralépett. A szemében olyan
harag szikrázott, hogy Rafe azt hitte, pofon fogja ütni. Magában elismerte, hogy minden joga
megvan rá, hogy dühös legyen, és meg sem próbált volna kitérni az ütés elől.
De a nő hirtelen szeszélyes hangulatváltással elnevette magát, őszinte jókedvvel. - jól
becsaptalak, igaz?
- Az biztos. - Rafe örült, hogy láthatta felvillanni a régi Margot Ashtont. Az arcát
tanulmányozta, és még mindig nem tudta igazán elhinni, hogy valóság. Mi a fenéért nem
mondta el neki Lucien, ki ez a nő? Aztán eszébe jutott, hogy a Bukott Angyalok társaságból
egyik barátja sem találkozott annak idején a lánnyal. Lucien nem tudta Maggie valódi nevét,
és nem ismerte az élettörténetét, nem volt rá semmi oka, hogy azt feltételezze, ismerik
egymást. Rafe próbálta összeszedni magát és nyugodt hangon megszólalni. - Bocsásd meg a
pimaszságomat, de ez volt legegyszerűbb módja, hogy megbizonyosodjak az igazságról.
- Nem szokásom megbocsátani - vágott vissza Maggie, ismét felöltve nagyvilági nő
maszkját. Nem tett jót neki.
Odament egy pohárszékhez, ahol egy felbontott üveg bor állt. Töltött két pohárba, és átadta
az egyiket Rafe-nek. - Kedves házigazdáink mindennel elláttak, amire egy párocskának
szüksége lehet a pásztorórára. Kár lenne elpocsékolni. Foglalj helyet. - Maggie leült az egyik
székre, és tüntetőleg nem a kanapéra.
Miközben Rafe leült a másik székre, Maggie megkérdezte:
- Miért lenne olyan nehéz megállapítani, ki vagyok? Állítólag jól tartom magam a
koromhoz képest és nem változtam sokat.
Rafe halványan elmosolyodott. - Ez önmagában is összezavart. Alig látszol idősebbnek,
mint tizennyolc éves korodban. De az igazi oka, amiért nehéz volt eldöntenem, tényleg
Margot Ashton vagy-e, az volt, hogy úgy tudtam, meghaltál.
- Már nem vagyok Margaret Ashton - felelte éles hangon Maggie. - De halott sem vagyok.
Miből gondoltad, hogy meghaltam?
Rafe nyugalmat erőltetett az arcára, úgy válaszolt. - Az apáddal Franciaországban voltatok,
amikor véget ért az amiens-i béke. Olyan hírek jöttek, hogy mindketten áldozatul estetek egy
francia bandának, akik útban voltak, hogy csatlakozzanak Napóleon seregéhez.
A füstszürke szemek összeszűkültek, és valami olyan kifejezés jelent meg bennük, amit
Rafe nem tudott értelmezni. - A hírek eljutottak Angliába?
- Igen, és elég nagy port vertek fel. A közvéleményt felháborította, hogy a brit hadsereg
egy kitűnő tisztjét és gyönyörű fiatal lányát meggyilkolták, pusztán csak azért, mert angolok.
De mivel már háborúban álltunk Franciaországgal, nem nagyon voltak lehetséges diplomáciai
válaszlépések. - Rafe a nő arcát tanulmányozta, miközben a bort kortyolgatta. - Mennyi igaz a
történetből?
 - Épp elég - felelte kurtán Maggie. Lerakta a poharát, és felállt. - Azért vagy itt, hogy
megpróbálj meggyőzni, hogy szolgáljam tovább Angliát. Próbálsz hatni a hazaszeretetemre,
aztán felajánlasz egy szép pénzösszeget. Én mindkettőt visszautasítom. Mivel a megbeszélés
végkimenetele biztos, nem látom semmi okát, miért vesztegetném az időmet arra, hogy
végighallgassalak. Jó éjszakát, és ég veled. Remélem, jól fogod érezni magad Párizsban.
Elindult az ajtó felé, de megtorpant, amikor Rafe felemelte a kezét. - Kérlek, várj még egy
percig.
Most, hogy már tudta, hogy „Maggie” nem más, mint Margot, a feladatát részben
teljesítette. Az biztos, hogy a titokzatos kémnő angol, és nem francia, vagy porosz vagy olasz
vagy magyar.
Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Margot elárulná a hazáját. Ha brit államtitkokat ad el
valaki, hát az nem ő. De abban már nem volt biztos, innen hogyan folytassa. Lucien nem is
választhatott volna rosszabb követet, hiszen Margot nyilván még mindig neheztel rá. - Adsz
nekem tíz percet? - kérdezte. - Talán mégis meg tudlak lepni valamivel, amire nem számítasz,
Margot.
A nő egy pillanatig tétovázott, aztán vállat vont, és visszaült a székre. - Nem hiszem, de
folytasd. És légy szíves nem megfeledkezni róla, hogy nem vagyok Margot. Maggie vagyok.
- Mi a különbség a kettő között?
A nő szeme ismét összeszűkült. - Ehhez semmi köze, hercegem. Légy szíves mondd, amit
akarsz, hogy végre mehessek.
Habár nehéz volt folytatni ilyen ellenséges hallgatóságnak, Rafe kénytelen volt
megpróbálni. - Miért kell éppen most itthagynod Párizst? Az új békeszerződés tárgyalása és
aláírása még az év vége előtt meglesz. Lehet, hogy már csak pár hét.
Maggie legyintett. - Ugyanezzel jöttek nekem, amikor Napóleon először lemondott a
trónról. A bécsi kongresszusról azt mondták, hat-nyolc hétig fog tartani, aztán kilenc hónap
lett belőle. Még mielőtt véget ért volna, Napóleon visszatért, és megint csak
nélkülözhetetlenek lettek a szolgálataim.
Maggie felemelte a borospoharát, és belekortyolt. - Belefáradtam már, hogy folyton csak
halogatom a saját életemet - mondta kis fáradtsággal a hangjában. - Bonaparte útban van
Szent Ilona szigetére, nekem pedig itt az ideje, hogy elvégezzek egy régóta halogatott
feladatot.
Rafe érezte, hogy megváltozott a hangulata, megkockáztatott egy újabb személyes kérdést:
- Miféle feladatot?
Maggie belebámult a poharába, és a bort lötykölgette benne. - Először el kell mennem
Gascogne-ba.
Rafe érezte, hogy kis borzongás fut át rajta, mert rögtön kitalálta, mire gondolhat Margot. -
Minek?
 Maggie felnézett rá, kifejezéstelen arccal. - Hogy megkeressem az apám sírját, és
hazavigyem Angliába a földi maradványait. Tizenkét év telt el azóta. Időbe fog telni, míg
megtalálom, hol temették el.
Rafe valóban eltalálta, mi jár Margot fejében, és nem örült neki. A bort keserűnek érezte a
szájában. El kellett mondania valamit, amit jobban szeretett volna megtartani magának. - Nem
kell elmenned Gascogne-ba, nem fogod ott találni az apád sírját.
Maggie összevonta a szemöldökét. - Ezt hogy érted?
- Véletlenül épp Párizsban voltam annak idején, amikor a halálotok hírét hallottam,
úgyhogy elmentem abba a gascogne-i faluba, ahol az eset történt. Megtudtam, hogy van két
friss sír, ahová „les deux Anglais”-t temettek el, és feltételeztem, hogy a tiéd meg az apádé.
Elintéztem, hogy szállítsák Angliába a holttesteket. A nagybátyád birtokán lettek eltemetve, a
családi sírhelyen.
A nagyvilági modor egy pillanat alatt lehullott Maggie-ről, előrehajolt és a kezébe temette
az arcát. Rafe azt kívánta, bárcsak meg tudná vigasztalni, de tudta, hogy úgysem tűrné el tőle.
Mindig is irigyelte azt a szeretetteli, baráti kapcsolatot, ami a lányt az apjával összefűzte, és
ami annyira különbözött a távolságtartó udvariasságtól, amivel Rafe az apjával viselkedett.
Ashton ezredes barátságos, nyílt modorú katonaember volt, és nem az érdekelte, hogy
hercegné legyen a lányából, hanem az, hogy boldog legyen. Nagyon lesújthatta Maggie-t a
halála.
Hosszú csönd után Maggie felemelte a fejét. A szeme természetellenesen csillogott, de az
arca nyugodt volt. - A másik koporsó Willisé lehetett, az apám tisztiszolgájáé. Alacsony volt,
nagyjából olyan, mint én.
Maggie felállt, és odasétált az ablakhoz. Félrehúzta a súlyos brokátfüggönyt, és kinézett az
utcára. Kísértetiesen lobogó képe visszatükröződött az üvegben. - Willy bácsi majdnem
családtagnak számított. Ő tanított meg, hogy kell kockázni, és hogy kell csalni a kártyában.
Az apámat felháborította volna, ha tudja.
Halvány mosoly villant át az arcán, aztán rögtön el is tűnt. - Örülök, hogy Willis Angliában
nyugszik, gyűlölte volna a gondolatát, hogy örökké Franciaországban pihenjenek a csontjai.
Az ő holttestét is vissza akartam vinni, de akkor most már ez szükségtelen.
Rafe-hez fordult, és már nem volt olyan ellenséges. - Miért tetted? Nem lehetett könnyű
elintézni.
Valóban nem volt könnyű, még egy gazdag és elszánt fiatalembernek sem. Rafe azért ment
Franciaországba, mert titokban azt remélte, megtalálhatja Margot Ashtont. Amikor a háború
újbóli kitöréssel fenyegetett, elhalasztotta a távozását.
Aztán amikor megszakadt az amiens-i béke, megérkeztek a hírek Párizsba, hogy Maggie és
az apja életüket vesztették. Egy józan ember azonnal visszatért volna Londonba, nehogy
internálják a háború idejére. Rafe, aki nem volt józan, ha Margot-ról volt szó, csak a szolgáit
küldte haza, ő pedig egymagában keresztülutazott Franciaországon, és kitűnő franciaságának
köszönhetően sikerült franciának kiadni magát.
 Hetekbe telt, míg rábukkant a sírokra. A háborús veszély miatt a Pireneusokon át szállíttatta
az ólommal bélelt koporsókat, nem kockáztatta meg, hogy ismét átszelje Franciaországot.
A két koporsót újból elhantolták az Ashton családi birtokon Leicestershire-ben. Rafe saját
kezével ültetett nárciszokat a kisebbik sírra, mert tavasszal ismerkedett meg Margot-val, és a
nárciszok mindig rá emlékeztették. De erről nem beszélne soha. Nemcsak túl szentimentális
és érzelgős volt, de most már az is világos, hogy szükségtelen.
Eltűnődött, Margot merre járhatott, amikor ő Gascogne-ban volt. Talán megsebesült, vagy
fogságban volt a helyi börtönben? De most már ez sem számított, úgyhogy csak annyit
mondott: - Mást nem tehettem érted. A bocsánatkéréshez már túl késő volt.
Hosszú hallgatás után Maggie megkérdezte: - Miért érezted, hogy bocsánatot kellene
kérned?
- Természetesen, mert nagyon helytelenül viselkedtem - Rafe megvonta a vállát. - Minél
több idő eltelt, annál rémesebbnek láttam a saját viselkedésemet.
Maggie mélyen felsóhajtott. Tudhatta volna, hogy ez a beszélgetés nem a tervei szerint fog
alakulni. Rafe Whitbourne mindig is megtalálta a sebezhető pontjait. Az érzékenysége
jólesett, amikor fiatalok voltak és szerelmesek, de miután a szerelem elszállt, már
elviselhetetlen volt. Gyűlölte, hogy elveszítette előtte az önuralmát.
Amikor biztos volt benne, hogy már nyugodt a hangja, egyenesen a férfira nézett, és azt
mondta: - Nagyon hálás vagyok neked. - Cinikusan eltűnődött, hogy Rafe most megpróbál-e a
kötelességtudatára hatni, hogy meggyőzze, maradjon Párizsban.
De Rafe csak azt mondta: - Nincs miért hálásnak lenned. Legalább annyira magamért
tettem, mint érted.
Maggie ezek után nem térhetett ki a kérés elől. Rezignáltán azt mondta: - Közölheted Lord
Strathmore-ral, hogy maradok és tovább dolgozom, amíg a konferencia véget nem ér, és meg
nem kötik a békeszerződést. Ez így kielégítő?
Rafe bölcsen tartózkodott tőle, hogy kimutassa a diadalát. - Nagyon remek, főleg mert most
nagyon sok forog kockán. Lord Strathmore egy különleges feladattal szeretne megbízni.
- Igazán? - Maggie visszament a székhez. - És mit akar tőlem strathmore?
- Mendemondákat hallott arról, hogy merénylet készül a békekonferencia valamelyik
vezető személye ellen. Szeretné, ha utánajárnál a dolognak, olyan gyorsan és alaposan, ahogy
csak tudsz.
Maggie összevonta szemöldökét. Rögtön megfeledkezett a személyes megfontolásairól. -
Alig három héttel ezelőtt lepleztek le egy összeesküvést, amelynek az volt a célja, hogy
megöljék a királyt, a cárt és Wellingtont. Nem lehet, hogy ez volt a hírek alapja?
- Nem, Lucien tud erről az esetről, és most valami másról van szó. Ez az új összeesküvés
azért olyan veszélyes, mert egyes jelek arra utalnak, hogy a konferencia legmagasabb
diplomáciai köreiből ered. Így nem csak hogy nehezebb lesz a nyomára jutni, de ez azt is
jelenti, hogy az összeesküvők könnyebben hozzáférnek a célpontjukhoz. - Rafe a kabátja
belső zsebébe nyúlt, és elővett egy összehajtogatott, lepecsételt levelet. - Lucien ezt küldte,
ebben leír mindent, ami a tudomására jutott.
Maggie átvette a levelet, és eltüntette. - Te olvastad? Rafe felvonta a szemöldökét. - Nem,
dehogy. Neked küldte.
- Soha nem lenne jó kém belőled.
Rafe szelíd hangon válaszolt, de ez sem leplezte a valódi érzelmeit. - Ez nagyon is igaz.
Soha nem tudnám utolérni a te tehetségedet a csalásra és az árulásra.
Maggie felkapta a fejét és kihúzta magát, kecskebőr cipője nagyot koppant a padlón. Csak
úgy lüktetett köztük a feszültség a ki nem mondott múltbeli sérelmek miatt. Egy pillanatig
úgy tűnt, kitör belőle a harag, de a hosszú évek alatt megszerzett önuralma nem hagyta
cserben, és sikerült erőt vennie magán. - Nem, biztos vagyok benne - mondta csípősen. -
Amikor a tündérek elárasztották adományaikkal a hercegi bölcsőt, te a makacsságra és a
beképzeltségre kaptál különleges tehetséget.
A tekintetük összekapcsolódott; két dühös, szenvedélyes ember, akik elszánták magukat,
hogy nem adják ki az igazi érzéseiket. Rafe nyerte vissza először az önuralmát, talán mert
neki volt inkább szüksége Maggie-re, és nem fordítva.
Lerázta magáról a sértést, és azt felelte: - Kétségtelenül igazad van. Soha nem állítottam,
hogy csodálatraméltó a jellemem. De térjünk vissza a hivatalos ügyekre. Gondolod, hogy
Luciennek van oka az aggodalomra? Egyelőre csak találgatásnak tűnik az egész. - Hosszú
ujjai eljátszadoztak a talpas pohár szárával. - Persze, Lucien remekül tud találgatni. De te
közelebb vagy az eseményekhez. Mi a véleményed?
Maggie örült, hogy elterelődött a figyelem a kitöréssel fenyegető érzelmekről. - Semmi
különöset nem hallottam, de a radikálisok köreiben meglepő csend honol. Nem jellemző
rájuk, hogy feladják a harcot, amíg vannak fiatalemberek akik hajlandóak az életüket áldozni
a forradalmi ideáljaikért. - Maggie kíváncsian megkérdezte: - A keresztnevén emlegeted Lord
Strathmore-t. Jól ismered?
- Nagyon jól. Emlékszel a Bukott Angyalok társaságára, ami miatt annyit ugrattál? Lucien
is a tagja volt. Mivel én kicsit idősebb voltam a barátaimnál, egy évvel korábban végeztem
Oxfordban és mentem Londonba. Luce és a többiek még egyetemre jártak, amikor te az első
báli szezont töltötted.
Maggie csak kétszer találkozott Lord Strathmore-ral az évek során, mióta neki dolgozott, de
mély benyomást tett rá. Furcsa volt megtudni, hogy Rafe közeli barátja. A világ tényleg
nagyon kicsi. - Úgy emlékszem, azért kaptátok ezt a csúfnevet ti négyen, mert az angyali
külső meglehetősen ördögi tettekkel párosult.
Remélte, hogy kizökkentheti Rafe-et a nyugalmából, de ő csak halványan elmosolyodott. -
Eltúlozták a híreket, mind a külsőnkről, mind a tetteinkről.
Maggie keze összeszorult a legyezőn. A tetteket lehet, hogy eltúlozták, de a külsőt... Rafe
igazi szívtipró volt huszonegy éves korában, és mostanra csak még erőteljesebb lett az alakja,
az arca karakteresebb, a kisugárzása tekintélyesebb. Habár jól emlékezett sötét hajára,
amelyet olasz nagyanyjától örökölt, azt már el is felejtette, milyen drámai kontrasztot alkot
világosszürke szemével...
Azt kívánta, bárcsak ellen tudna állni a vonzerejének, de képtelen volt rá. És ami még
tovább rontotta a helyzetet, már nem ártatlan kislány; felnőtt nő, és tudott egyet-mást a
szenvedélyről és a vágyakozásról.
Hála istennek, hogy többször nem kell majd találkozniuk; borzasztóan megzavarná a
koncentrációját, és csak akadályozná a munkában. Maggie felállt, és azt mondta: - Azonnal
nekikezdek a nyomozásnak. Ha megtudok valami fontosat, értesítem az összekötőmet a brit
küldöttségben. Most, ha megbocsátasz, beszélnem kell néhány emberrel.
Rafe is felállt, és óvatos arckifejezéssel azt mondta. - Van még valami: Lucien azt akarja,
hogy ne a brit küldöttséggel, hanem velem dolgozz ezen az ügyön.
- Micsoda? - kiáltott fel Maggie. - Mi a fenéért pocsékolnám az időmet egy amatőrre? Ha
tényleg összeesküvés készül, sürget az idő. Nem akarom megsérteni főméltóságodat, de csak
az utamban lennél.
Rafe ajka összeszorult, de a hangja nyugodt maradt. - Lucien azt gyanítja, hogy valaki a brit
küldöttség soraiban vagy áruló, vagy talán csak gondatlan, és túl sokat fecseg. Ez az ügy
túlságosan fontos ahhoz, hogy kockázatot vállaljunk. Azt akarja, nekem tegyél jelentéseket.
Szerveztünk egy ideiglenes küldöncszolgálatot innen Londonba, hogy tájékoztatni tudjuk
Lucient. Ha pedig az események alakulása úgy kívánja, akkor közvetlenül Castlereagh-hez
vagy Wellingtonhoz fogok fordulni.
- Milyen jó tudni, hogy Strathmore legalább bennük megbízik - jegyezte meg
szarkasztikusan Maggie. - Én akkor is szeretném a magam módján végezni a munkám.
- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármire kényszerítselek - mondta halkan Rafe -,
de a feladat kedvéért talán mégis le tudnád győzni az ellenérzéseidet, és együtt dolgozni
velem? Nem fog sokáig tartani.
Maggie rámeredt Rafe-re, és alig tudta elfojtani a vágyat, hogy a fejére borítsa a
borospoharát, hátha ezzel sikerül végre kizökkenteni rendíthetetlen nyugalmából. Sajnos, nem
volt semmi nyomós oka, hogy ne dolgozzon együtt vele, a személyes ellenszenven kívül, és
akár tetszik, akár nem, tartozik neki egy szívességgel. Összeszorított fogakkal azt felelte: -
Hát jó. Ha megtudok valamit, értesítelek.
Lerakta a poharat, és kifelé indult. Rafe még utánaszólt: - Megmondanám, hol szálltam
meg.
Maggie gúnyos mosolyt villantott rá. - Nincs rá szükség. Tudom, hol szálltál meg, az inasod
és a lovászod nevét, és hogy mennyi poggyászt hoztál magaddal. - Végre sikerült kis
meglepődést csalni Candover hercegének arcára. Maggie még bájosan hozzátette: - Ne
felejtsd el, az információszerzés a szakmám.
Nagyon meg volt elégedve magával. Legalább ma este az övé lett az utolsó szó.
Milyen kár, hogy nem ez lesz a legutolsó.
 Harmadik fejezet

Miután Maggie kiviharzott a szobából, Rafe hosszan, fáradtan felsóhajtott. Éveken át

dédelgette a romantikus emlékeket a lányról, akit egykor szeretett, majd elveszített, és olykor
eltűnődött, mi lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok. Megrázó élmény volt, hogy egyszer
csak porrá zúzta a nosztalgiát a régi kedves felbukkanása, akiről kiderült, hogy él és virul,
ráadásul bosszantóan pimasz és határozott.
Felhajtotta a maradék bort, aztán lerakta a poharat a pohárszékre. Margot Ashton emlékei
hiába kísértették, ez a nő idegen, megkeményedett és kiszámíthatatlan. A lány, akit egykor
szeretett, már nem létezik, és egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy tetszik neki ez a
mostani Maggie a hűvös, csiszolt külsejével és csípős modorával. Úgy viselkedett, mintha
legalábbis ő árulta volna el annyi évvel ezelőtt, és nem megfordítva.
Rafe nagyot sóhajtott, és felállt. A legtöbb igazságnak nemcsak egy oldala van; talán
Margot másképp emlékezik arra, ami köztük történt. Most már nem számít. A teljes, odaadó
szerelem kockázatának vállalásához nagyon fiatalnak kell lenni, és Rafe tudta, hogy ő erre
már nem lenne képes.
Egyvalamiben azonban tévedett: azt gondolta, egy nő sem lehet olyan kívánatos, mint az
emléke. Mint kiderült, Margot még csábítóbb, mint amire emlékezett. Nehéz volt nem
hozzáérni, még amikor sértéseket sziszegett is.
Kilépett a folyosóra, hogy visszatérjen a bálterembe, és közben emlékeztette magát, hogy
nem azért van Párizsban, hogy romantikus érzelmeket dédelgessen, az emlékein rágódjon,
vagy gyerekes cívódásokban vegyen részt, akárhogy provokálják is. Most csak a konferencia
fontos, és azoknak az élete, akik megpróbálják létrehozni a tartós békét.

Mielőtt továbbment volna a következő találkozójára, Maggie pár pillanatra behúzódott egy
sötét oldalfolyosóra, hogy kicsit összeszedje magát. A falnak támaszkodott, lehunyta a szemét,
és magában végigsorolt minden káromkodást, amit csak tudott öt nyelven.
A fészkes fenébe Robinnal, amiért rábeszélte, hogy találkozzon Candover hercegével, a
pokolba Rafe Whitbourne-nel az áthatolhatatlan hidegségéért és a felkavaró csókjáért, amely
bebizonyította, hogy Margot egyáltalán nem annyira halott, ahogy azt Maggie gondolta. De
leginkább önmagát átkozta az elfojthatatlan izgalomért, amit az keltett benne, hogy újra
találkozhat Rafe-fel.
Dühösen emlékeztette magát, hogy az a csók a férfinak semmit nem jelentett. Nyilván több
százban volt része az évek során. Vagy talán több ezerben. Azért megy olyan jól neki...
A gondolattól még jobban fellángolt benne a düh. Végigsorolt minden szlovák átkot, ami
eszébe jutott, aztán végre elnevette magát, és továbbment. Egy másik kis szobába igyekezett,
amely majdnem pontosan ugyanolyan, mint ahonnan jött. Kopogtatás nélkül belépett, és ott
találta Robint, elnyúlva a kanapén, a kezében egy pohár borral, mint egy, a kedvesére
várakozó türelmetlen szerelmes.
Fel akart állni, de Maggie intett, hogy maradjon. Kicsit odébb tolta a férfi lábát, hogy
leülhessen mellé. Vágyott vigasztaló közelségére.
Miközben Robin próbált olvasni az arckifejezéséből, az ürességet, amit szeretett álcaként
magára ölteni, ravasz intelligencia váltotta fel a szemében. - Meg merjem kérdezni, hogy
sikerült a találkozó a herceggel?
Maggie felsóhajtott. - Ti győztetek. Maradok a békekonferencia végéig, bármeddig tart is.
Robin halkan, meglepetten füttyentett egyet. - Ezt meg hogy sikerült elérnie Candovernek?
Ha kitalált valami csodás módszert, amivel meg lehet győzni téged, feltétlenül meg kell
kérdeznem tőle, mi az.
Maggie nevetett, és megveregette a férfi kezét. - Ne fáradj vele, drágám. A módszerét senki
más nem használhatja.
Maggie jókedve hamar elszállt. - Véletlenül épp Franciaországban volt, amikor az apámat
és Willist megölték, és elintézte, hogy a holttesteket szállítsák vissza Angliába. A nagybátyám
birtokán lettek eltemetve, tizenkét éve.
Robin fürkészően nézett Maggie-re. Örült, hogy marad, de ez az új tényező számtalan
érdekes kérdést vetett fel. Milyen jól ismerte Maggie annak idején ezt a herceget, és rejlik-e itt
valami, ami esetleg az ő terveit is befolyásolhatja? Ezeket a gondolatokat azonban inkább
megtartotta magának, és csak annyi kérdezett: - Nem lehet, hogy hazudott, csak hogy
rávegyen a maradásra?
Maggie-t meghökkentette a kérdés. Neki eszébe sem jutott, hogy kételkedjen Rafe
szavában. Meg sem fontolta a választ, rögtön megrázta a fejét. - Nem, ő egy igazi angol
gentleman, és nincs elég fantáziája, hogy hazudjon.
Robin elvigyorodott, amitől ellenállhatatlanul kisfiús lett. - Nem tudtalak meggyőzni róla,
hogy nem minden angol gentleman?
- Te, Robin, kivétel vagy, egyszeri jelenség. Az, hogy angolnak születtél, puszta véletlen. -
Maggie gyöngéden elmosolyodott. Hiába is állította makacsul az ellenkezőjét, Robin
kifogástalan úriember volt, sokkal inkább, mint amilyennek Rafe Whitbourne bizonyult annak
idején.
Az évek során gyakran eltűnődött Robin múltjáról. Azt gyanította, egy nemesember
törvénytelen gyermeke lehetett, és a legjobb körülmények között nevelkedett, de mindig
kívülálló maradt az igazi előkelő társaság körein. Ez megmagyarázná, miért nem vágyik
egyáltalán visszatérni Angliába. De Maggie soha nem kérdezte a múltjáról, Robin pedig
magától soha nem mesélt semmit. Habár sok szempontból nagyon közel álltak egymáshoz,
voltak témák, amelyekről soha nem beszéltek.
- Egyébként a javaslatod, hogy kínozzam meg a herceget ellenállhatatlan testi
vonzerőmmel, teljes kudarcnak bizonyult - tette hozzá Maggie szárazon. - Az sem érdekelte
volna, ha olyan elragadó vagyok, mint Szép Heléna, vagy olyan csúf, mint Madame de Staël.
A herceg nemes gondolkodása felette áll az ilyen közönséges dolgoknak, legalábbis amikor a
hazája ügyeiben jár el. - És a csókja sem szolgált mást, mint hogy kiderítse a
személyazonosságomat, tette még hozzá magában.
- Egyszerűen csak emberfeletti az önuralma. Ha meglátlak ebben a ruhában, én is kísértést
érzek, hogy bezárjam az ajtót, és csókokkal próbáljalak levenni a lábadról.
Maggie elfordult, nem akart belemenni a tréfálkozó játékba. - Mielőtt visszatérek Angliába,
beszerzek egy egész ruhatárat a nyakamnál magasan záródó ruhákból. Nagyon fárasztó, ha a
férfiak állandóan a melleidhez beszélnek, és nem az arcodhoz.
Robin elkomolyodva megkérdezte: - Miért tett Candover ilyen rendkívüli dolgot, hogy
visszavitette az apád holttestét Angliába? Nagyon nehéz lehetett elintézni.
- Igen, gondolom. - Maggie még Robinnak sem szívesen mesélte volna el a történetet.
Inkább úgy döntött, csak az igazság egy részét mondja el. - Rafe és az apám barátok voltak. -
Mielőtt Robin tovább kérdezősködhetett volna, folytatta: - Inkább elmesélem, mi az a
rendkívül sürgető feladat, amit Candover a nyakunkba akar varrni.
Tömören elmondta, amit Rafe mesélt neki arról, hogy lehetséges, hogy egy összeesküvést
szőnek a legmagasabb párizsi diplomáciai körökben, végül elővette a levelet, amelyet Lord
Strathmore küldött, és Robinnal együtt elolvasták.
- Ha Strathmore-nak igaza van, ez halálosan komoly lehet - mondta Robin komoran. -
Voltak már más összeesküvések, de mindig csak jelentéktelen emberek szövögették, akik
távol voltak a hatalomtól. Ez most eléggé másnak néz ki.
- Igen - felelte elgondolkozva Maggie. - És máris van több ötletem is, kik állhatnak a
háttérben.
- Nekem is, és mind olyanok, akiket nem vádolhatunk meg sziklaszilárd bizonyítékok
nélkül, még akkor sem, ha mi biztosak vagyunk a dolgunkban.
- Ha utánanézünk mindketten az informátorainknál, azért csökkenteni tudjuk a lehetséges
jelöltek számát.
- Vagy épp növelhetjük. Annyit tehetünk, hogy nekilátunk a munkának, és reméljük a
legjobbakat. - Robin ismét a levélre pillantott. - Nem tartottad be az utasításokat. A levél
szerint senkivel nem érintkezhetsz a küldöttségből, Castlereagh és Wellington kivételével. Mi
van, ha én vagyok az a bizonyos gyenge láncszem?
- Ostobaság - vágott vissza Maggie. - A hivatalos küldöttségre gondolt, nem rád. Te
régebben dolgozol Strathmore-ral, mint én.
Robin felállt, és megjátszott kétségbeeséssel csóválgatta a fejét. - Látom, minden okításom
hiábavaló volt. Hányszor mondtam neked, hogy soha ne bízz meg senkiben, még bennem
sem?
- Ha benned sem bízhatok, akkor kiben?
Robin könnyű kis csókot lehelt Maggie arcára. - Természetesen saját magadban. Én megyek
el először. Holnap este elmenjek hozzád, hogy megbeszéljük, mire jutottunk?
 Maggie bólintott, aztán nézte, ahogy a férfi magára ölti diplomataarcát. Minden
küldöttségben akadtak olyan fiatalemberek, akiknek jobbak voltak a családi összeköttetéseik,
mint a képességeik, és Robin úgy festett, mintha ezek közé tartozna; túl jóképű, hogy esze is
legyen. Valójában olyan borotvaélesen vágott az esze, mint egy szaracén szablya. Ő tanította
meg Maggie-t, hogyan kell hasznos tényeket begyűjteni és elemezni, hogyan kell leplezni a
tevékenységét és elkerülni a gyanút.
De egyvalamiben most tévedett, gondolta Maggie, miközben felkészült, hogy visszamenjen
a bálba. Ebben a pillanatban egyáltalán nem volt biztos benne, hogy megbízhat-e saját
magában. Az élete már nem teljesen a saját irányítása alatt állt, és ez egyáltalán nem tetszett
neki.

Odalent a bál pontosan úgy tombolt, ahogy Rafe otthagyta, túl sok illat és sokféle nyelv
kavargott a levegőben. Nem látott semmi olyat, ami kedvet csinált volna a maradáshoz, ezért
a vendégseregen átlökdösődve elindult a kijárat felé.
A tömeg miatt teljesen váratlanul érte, amikor szembetalálta magát Oliver Northwooddal.
Rafe alig tudta elrejteni a megdöbbenését. Az ördög vinné el, még csak ez hiányzott!
Northwood azonban nem osztozott az érzelmeiben. - Candover! - kiáltott fel barátságosan. -
Milyen remek, hogy látlak! Nem is sejtettem, hogy Párizsban vagy. Persze, a londoni társaság
fele itt nyüzsög.
Szívből jövően felnevetett, és kezet nyújtott, amit Rafe nem túl lelkesen elfogadott.
A kövérkés, szőke hajú, középmagas fiatalember Lord Northwood kisebbik fia volt, és
szinte karikatúrája a kedélyes vidéki úriembernek. Az első évben, amit Rafe Londonban
töltött, amikor a legközelebbi barátai még Oxfordban voltak az egyetemen, egy társaságban
forgott Northwooddal. Nem lettek közeli barátok, de elég jó viszonyban voltak, egészen
addig, míg Northwood katasztrofális szerepet nem játszott abban, hogy felbomlott az
eljegyzése. Rafe tudta, hogy irracionális őt okolni azért, ami történt, mindenesetre azóta is
próbálta nagy ívben elkerülni Northwoodot.
Sajnos, most nem tudta sehogy elkerülni a találkozást. - Jó estét, Northwood - mondta,
összeszedve minden türelmét. - Régóta vagy Párizsban?
- Július óta vagyok itt a brit küldöttség tagjaként. Az apám úgy gondolta, nem ártana egy
kis diplomáciai tapasztalatot szerezni. - Northwood gyászosan megcsóválta a fejét. - Azt
akarja, végre állapodjak meg, legyek parlamenti képviselő, és tegyem hasznossá magam.
A párizsi diplomáciai körök elég szűkösek, úgyhogy valószínűleg elég gyakran összefutnak
majd az elkövetkezőkben. Rafe úgy döntött, megpróbál legalább udvarias maradni. - A
feleséged is veled jött? - kérdezte.
Kissé váratlanul érte a gonosz felvillanás Northwood szemében, ahogy a terem túlsó felébe
pillantott. - Ó, igen, Cynthia is itt van. Egy ilyen társaságkedvelő hölgy nem hagyná ki a
lehetőséget, hogy új ismerősöket szerezzen.
 Rafe követte Northwood tekintetét, és meglátta Cynthia Northwoodot a terem szélén, amint
épp komoly beszélgetésbe merült egy sötét hajú, jóképű brit őrnaggyal. Még ilyen távolságból
is látta, mennyire elmerülnek egymás társaságában, mintha csak ketten lennének a hatalmas
vendégsereg ellenére.
Rafe tudta, hogy okosabb lesz semmi megjegyzést nem fűzni a dologhoz, visszafordította a
tekintetét Oliver Northwoodra, és úgy döntött, akár neki is kezdhet az információgyűjtésnek. -
És hogy haladnak a tárgyalások? - érdeklődött.
Northwood vállat vont. - Nehéz lenne megmondani. Castlereagh nagyon titkolózó, nekünk,
a beosztottjainak alig ad más feladatot, mint hogy iratokat másolgassunk. De biztosan
hallottad, a legfőbb probléma, hogy mi legyen Napóleon sorsa, már megoldódott. Először arra
gondoltak, hogy Skóciába száműzik, de aztán úgy döntöttek, ez túl közel lenne Európához.
- Szent Ilona szigete elég messze van, hogy megakadályozza abban, hogy bármi rosszban
törje a fejét. De az ember mégis elgondolkodik, nem lett volna-e egyszerűbb, ha Blücher
marsall elfogta volna Napóleont, és ott helyben agyonlöveti, ahogy tervezte.
Northwood nevetett. - Az kétségtelen, hogy egyszerűbb lett volna, de miután a császár
megadta magát az angoloknak, kénytelenek voltunk megkímélni a nyavalyás életét.
- Az ember kénytelen csodálni az arcátlanságát, a ravaszságáról már nem is beszélve -
mondta Rafe. - Miután kijelentette, hogy Anglia a leghatalmasabb, legkitartóbb és
legnagylelkűbb ellensége, a régensherceg már nem tehette meg, hogy odadobja a farkasok elé,
bár a legtöbb angol nyilván boldogan látta volna a pokol tüzén égni.
- És erre szépen visszavonul Anglia költségén a világ legjobb klímájú szigetére. De hát, ha
ottmaradt volna Elbán, én most nem lennék itt Párizsban. - Northwood felnevetett.
Bizalmaskodva megjegyezte: - Az biztos, hogy igaz, amit a párizsi nőkről mondanak, nem
gondolod, Candover?
Rafe a leghidegebb pillantásával válaszolt. - Csak most érkeztem, még nem volt időm
véleményt alkotni ebben a témában.
Northwood nem vette észre a visszautasítást. Egy oldalajtó felé pillantva épp meglátta,
hogy Maggie kisurran a bálteremből. Szőke haja megcsillant, a kihívó zöld ruhában úgy
festett, mint egy előkelő kurtizán. Northwood tátott szájjal bámult utána. - Nézd meg ezt a
szőkeséget. Az emeleten lehetett az egyik szobában valami szerencsés ördöggel. Szerinted
lenne nála esélyem, ha én is meginvitálnám?
Rafe-nek beletelt pár pillanatba, míg felfogta, hogy Northwood Maggie-ről beszél. Soha
nem gondolt rá úgy, mint szőkeségre, erről sápadt, vérszegény lánykák jutottak eszébe.
Maggie aranyszínű ragyogása túl eleven volt ehhez. Amikor rájött, miről beszél Northwood,
erőteljes késztetést érzett, hogy az öklével törölje le a képéről a vigyort.
Visszafojtott lélegzettel várta, míg lecsillapodik, aztán azt felelte: - Kétlem. Én korábban
találkoztam a hölggyel, és úgy láttam, elég válogatós az ízlése.
A rejtett sértés szintén lepergett Northwood rinocéroszbőréről. - Mesélj róla. - összevont
szemöldökkel Maggie után nézett, aki eltűnt néhány osztrák tiszt között. - Valahogy
ismerősnek tűnik, de nem tudom hová tenni. - Csettintett egyet az ujjaival. - Megvan! Egy
angol lányra emlékeztet, akit régen ismertem, valamilyen Margaret... vagy Margot.
Rafe gyomra görcsbe rándult. - Miss Margot Ashtonra gondolsz?
- Igen, ő az. Neked is tetszett a kicsike, nem igaz? Vajon olyan tüzes is volt, mint
amilyennek kinézett? - A durva nevetés nem hagyott semmi kétséget, Northwood milyen
viszonyt feltételezett köztük.
Rafe megint mély levegőt vett. Ez a Northwood mindig ilyen közönséges volt, vagy az évek
során lett rosszabb? - Jéghidegen válaszolta: - Ezt nem tudhatom. Alig emlékszem Miss
Ashtonra. Nem meghalt egy évvel a debütálása után? - úgy tett, mintha Maggie-t
vizsgálgatná. - Azt hiszem, tényleg hasonlít rá, de ez a hölgy, aki úgy elbűvölt, magyar - János
Magda grófnő.
- Magyar? Soha nem volt dolgom magyar nővel. Bemutatsz neki?
Rafe-nek az volt az érzése, ha tíz másodpercen belül nem hagyhatja ott Northwoodot, olyat
tesz, hogy maga is megbánja. - Sajnos, most sürgős dolgom van, de biztosan találsz majd más
közös ismerőst. Ha megbocsátasz... - Épp el akart menekülni, amikor valaki elkapta a jobb
karját. Fáradt megadással belenézett Cynthia Northwood barna szemébe.
- Rafe! - kiáltott fel a nő. - Milyen nagyszerű, hogy itt találkozunk! Itt leszel egy ideig
Párizsban?
Cynthia vonzó fiatal nő volt, fekete hajjal, szív alakú arccal, és megtévesztőén ártatlan
arckifejezéssel, úgy szorította Rafe karját, hogy az nem tudott elmenekülni. Egy ideig a
szeretője volt, és barátságosan váltak el egymástól, úgyhogy nem hagyhatja faképnél csak
úgy.
- Igen, úgy tervezem, itt maradok az őszre, talán tovább is. - Gyöngéden kihámozta a karját
a nő szorításából. - Légy szíves, gondolj az inasomra is. Annyira vigyáz a ruháimra, hogy
csodálkozom, egyáltalán miért engedi, hogy felvegyem őket.
- Jaj, bocsánat - mentegetőzött a nő. - Ez Párizs hatása. Az emberek itt sokkal nyíltabban
fejezik ki az érzelmeiket. Attól tartok, ez ragadós.
- Jobb kifogást nem tudsz a viselkedésedre? - szólt közbe éles hangon a férje.
Rafe érezte a feszültséget, ahogy farkasszemet néztek ketten. Mindenképp el akart szökni,
mielőtt nyilvános jelenetet rendeznek, amit mindennél jobban utált. Gyorsan búcsút vett tőlük,
aztán elillant és elvegyült a tömegben.
Odakint, a langyos esti levegőn megkönnyebbülten felsóhajtott. Mivel még korán volt, úgy
döntött, elküldi a kocsit, és gyalog sétál vissza a hotelbe. Érdekes lenne megnézni, mit művelt
Napóleon a várossal. És ami még fontosabb, kicsit rendbe szedhetné kavargó gondolatait.
Először is itt van Margot - még mindig nehéz volt Maggie-ként gondolnia rá -, akinek a
puszta jelenléte is felkavarta és olyan dolgokra emlékeztette, amiket jobb elfelejteni. És ha ez
nem lett volna elég, itt vannak Northwoodék. A mai estét mintha csak az ördög szervezte
volna, aki épp komédiázó kedvében volt.
 Csakhogy nehéz volt szórakoztatónak találni egy olyan komédiát, amitől mintha
gyomorszájon vágták volna. Tovább sétált a Tuileriák felé, de nem is látta a várost. Olyan
tisztán felidéződtek benne a régi események, mintha tegnap történtek volna, és nem
tizenhárom évvel ezelőtt.
Feltétlen csodálattal imádta Margot Ashtont, és szinte félelmetes volt arra gondolni, hogy ez
a lány, aki London legvonzóbb férfiai közül választhatott volna, éppen őt választotta. A
nyilvánosság előtt nagyon diszkréten viselkedtek, mivel az eljegyzésüket még nem jelentették
be, de minden pillanatot a lánnyal töltött, amit csak lehetett, és úgy tűnt, őt éppolyan boldoggá
teszi a társasága.
Aztán jött az a végzetes agglegény-parti júniusban. Pontosan emlékezett minden
fiatalember nevére, akik ott voltak azon az estén, és fájdalmas részletességgel emlékezett rá,
ahogy Oliver Northwood részegen elmesélte, hogyan szabadított meg egy lányt a
szüzességétől egy bál közben a kertben, pár nappal korábban. Rafe alig figyelt oda, egészen a
legvégéig, amikor Northwood a lány nevét is kikotyogta: Margaret Ashton.
A társaságban a legtöbben a csodálói voltak Margot-nak, és egy döbbent pillanat után
egyikük megpróbálta elhallgattatni Northwoodot, mondván, hogy nem gentlemanhez illő így
beszélni egy ifjú hölgyről. De a baj már megtörtént.
A jelenlevők közül senki nem tudott az eljegyzésükről, úgyhogy senkinek nem tűnt fel,
amikor Rafe pár perccel később elnézést kért, és kiment. Az arcának zöldes színét a sok
bornak tulajdonították, és nem is törődtek vele, miután kitámolygott a szobából.
Az utcánál nem jutott tovább, térdre rogyott és öklendezni kezdett. Úgy érezte, mintha az
egész belsőrésze omlana ki, ahogy Margot-ra gondolt azzal a részeg disznóval, ahogy
megcsókolja, ahogy átkarolja, a lába átfonja...
A képet émelyítő élességgel mintha csak belevésték volna az agyába. Nem is tudta, mennyi
idő telt el, mikor odalépett hozzá valaki, és megszólította: - Jól van, fiatalember? Ne hívjak
egy kocsit? - Az idegen talpra segítette, de Rafe visszautasította a további segítséget, és vakon
eltámolygott az utcán, mintha elfuthatna a saját képzeletbeli képei elől.
Az éjszaka hátralévő részét azzal töltötte, hogy London utcáin bolyongott, cél nélkül. A
sötét sarkokon ólálkodó gyanús alakok többször is szemügyre vették előkelő öltözékét,
összevetették az arckifejezésével, és úgy döntöttek, inkább hagyják továbbmenni. Lehet, hogy
lenne nála egy szép kis összeg, de elszánt arckifejezése nem sok jót ígért a tolvajnak aki
megpróbálná elszedni tőle.
Végül másnap kora reggel Margot-ék házánál találta magát, épp azelőtt, hogy a lány
elindult volna a hajnali lovaglásra. Nem tervezték, hogy találkoznak, de ő bejelentés nélkül
beállított.
Margot nagy örömmel fogadta, annak ellenére, hogy még mindig kissé zilált estélyi öltözék
volt rajta. A lány aranyszínű haján smaragdzöld fátyol lebegett, ahogy átszaladt a szalonon,
hogy csókkal üdvözölje. Változékony szeme zöld volt a reggeli fényben, nevető arca csupa
élet.
 Rafe vadul elhúzódott, nem bírta volna elviselni az érintését. Aztán elmondott mindent,
amit megtudott, és elárasztotta szidalmakkal a lányt. Tudta, hogy Margot szenvedélyes
természet, és csak ő, ostoba idealista gondolhatta, hogy szűz lányt vehet feleségül! És hányan
voltak vajon még mások? Hiszen annyian rajonganak érte! Nyilván csak azért fogadta el az ő
házassági ajánlatát, mert hercegi cím örököse. A kora hajnali lovaglásokon a parkban neki is
odadobta volna magát, ha lett volna merészsége próbálkozni?
Margot egy szóval sem tagadott semmit. Ha a leghalványabb védekezéssel is előáll, Rafe
hálásan kapott volna rajta. Ha sír és a bocsánatáért könyörög, megbocsátott volna neki, még
akkor is, ha soha többé nem tud megbízni benne. Lemondott volna minden büszkeségéről, ha
a lány leghalványabb okot adja rá.
De Margot csak hallgatott, az arca halottsápadt lett. Meg se kérdezte, ki az a férfi, aki
felfedte a bujaságát - talán annyian voltak, hogy nem is számított, melyik. Csak annyit
mondott nagyon nyugodtan, hogy szerencse, hogy felfedezték egymás igazi természetét, még
mielőtt túl késő lett volna.
A válasza volt a végső kegyelemdöfés, mert Rafe a lelke mélyén még mindig
kétségbeesetten reménykedett, hogy az egész nem igaz. Ebben a pillanatban mintha meghalt
volna benne valami.
Habár az eljegyzés még nem volt hivatalos, adott a lánynak egy gyűrűt a Whitbourne
családi ékszerek közül, amit Margot nyakán hordott egy láncon. Most letépte, és odavágta a
gyűrűt a földre, Rafe lábaihoz, olyan erővel, hogy a nagy opálkő megrepedt.
Még mondott valami olyasmit, hogy nem akarja tovább várakoztatni a lovát a hajnali
hidegben, azzal kisétált, magasba emelt fejjel, minden látható érzelem nélkül. Rafe soha többé
nem látta. Pár nappal később Margot és az apja kihasználták az újonnan megkötött amiens-i
békét, és a kontinensre utaztak.
Ahogy teltek-múltak a hónapok, Rafe dühét és elárult érzését fokozatosan felváltotta a
Margot utáni vágyakozás. Reménykedve, fájdalmasan várta, hogy Ashtonék majd csak
visszatérnek Angliába. Majdnem egy évnyi szenvedés után végül elutazott Franciaországba,
elszántan, hogy megtalálja a lányt. Ha sikerül, megkéri, hogy legyen a felesége, ha kell,
térden állva könyörög neki.
Aztán Párizsban megtudta, hogy végleg elkésett. Most már nem tehetett mást, hogy
jóvátegye a dolgokat, legfeljebb annyit, hogy hazaszállíttatta a holttesteket Angliába.
Ahogy telt az idő, Rafe meggyőzte magát, hogy szerencsés volt, amiért Margot meghalt,
mielőtt megalázkodott volna előtte. Nem volt kellemes a gondolat, hogy egy olyan nőt vegyen
el, akinek így ki van szolgáltatva.
Aztán jöttek és mentek a báli évadok és a lányok, néhányan közülük emlékeztettek a
ragyogó Margot Ashtonra, aki olyan rövid ideig London szépe volt. Rafe megtanulta, hogy
szerezzen örömöt a köreihez tartozó képzett és hajlandó férjes asszonyoktól - könnyű csókok
és könnyű szakítás. Nem látott rá okot, miért fizetne valaki a szeretőinek, mikor annyi önként
jelentkező van, néhány bókért és néhány csecsebecséért.
 Rafe-nek különös öröme telt benne, amikor felszarvazhatta Oliver Northwoodot. Cynthia
Browne csinos, vidám kedélyű lány volt, egy gazdag vidéki földesúr lánya. Kitűnő partinak
gondolták számára egy lord fiatalabbik fiát. Oliver elég vonzó volt a maga csiszolatlan
módján, és Cynthia nem is sejtette, milyen emberhez megy hozzá.
Miután rájött, hogy a férje iszik, kártyázik és szajhákhoz jár, keserűen úgy döntött, hogy
ugyanazzal viszonozza. Habár természeténél fogva nem hajlott a kicsapongásra, kezdett ő is
szeretőket tartani, ami tulajdonképpen tragikus volt: egy szerető férj mellett odaadó feleség és
anya lehetett volna belőle, de így odadobta magát mindenkinek, aki csak akarta.
Rafe szívesen engedett neki. Cynthia nemcsak csinos volt, de a viszonyuk a bosszúvágyát is
csillapította. Bár Northwood soha nem fogja megtudni, hogyan tette tönkre Rafe életét, mégis
némi megelégedést jelentett, hogy megfizethet neki.
A viszonyuk nem tartott soká, mert Cynthia kétségbeesettsége terhes volt Rafe számára.
Ügyesen kilépett a kapcsolatból, amihez már annyira értett. Az azóta eltelt években néha
találkozott Cynthiával a társaságban, és örömmel látta, hogy visszanyerte a lelki nyugalmát,
és már nem adja magát olyan olcsón.
Az utóbbi időben olyan pletykák járták, hogy egy katonával van viszonya, talán az
őrnaggyal, akivel a bálon látta beszélgetni. Eltűnődött, vajon tényleg szereti-e ezt a férfit,
vagy csak újabb fegyver a férje ellen folytatott háborúban.
Úgy tűnt, a taktikája beválik. Oliver Northwood az a fajta férfi lehetett, aki mindenkivel
kikezd, akin szoknya van, ugyanakkor az felháborította, ha a felesége ugyanilyen szabadságot
kíván magának a szórakozásban. Ha így folytatják, valószínűleg az lesz vége, hogy
valamelyik megöli a másikat.
Rafe továbbsétált a hotel felé. Magában megfogadta, hogy nem fogja hagyni, hogy a
kereszttűzbe kerüljön. A párizsi tartózkodás épp elég kellemetlennek ígérkezett enélkül is.
 Negyedik fejezet

Még mielőtt a szemét kinyithatta volna másnap reggel, Maggie-nek máris eszébe jutott a
találkozása Rafe Whitbourne-nel, és megborzongott. Lehetetlen alak! Általában csodálta a
hideg angol önuralmat, de volt valami Rafe-ben, ami nagyon feldühítette. Bármilyen
melegség és spontaneitás volt benne fiatalkorában, nyilván elpárolgott az idők során.
Mozdulatlanul feküdt az ágyban, és hallgatta a kora reggel neszeit: egy szekér zötyögése,
néha lépések koppanása, egy távoli kakas kukorékolása. Általában ilyenkor szokott kelni,
elfogyasztotta a kávéból és croissant-ból álló reggelijét, aztán elment lovagolni egyet
Longchampsba. De ezen a reggelen csak felnyögött, és a fejére húzta a takarót, belefészkelve
magát a libatoll derékaljba, és tervezgette a napját. Lesz elfoglaltsága bőven.
Félóra múlva csöngetett a komornájának, Ingének a reggeliért. Miközben az erős francia
kávét kortyolgatta, lefirkantotta azoknak az informátoroknak a nevét, akikkel legelőször
találkozni akart.
Általában az a közhiedelem, hogy a kémnők a hátukon fekve gyűjtik az információkat, de
Maggie ezt a módszert megvetette, túlságosan korlátoltnak és fárasztónak tartotta. Az ő
technikája egészen más volt, és amennyire ő tudta, egyedülálló: megszervezte a világ első női
kémhálózatát.
A férfiak, akiknek valami titkolnivalójuk van, többnyire óvatosak más férfiakkal szemben,
de sokszor meglepően hanyagok a nők előtt. Szobalányok, mosónők, örömlányok és más
alacsony rangú nőszemélyek sokszor olyan helyzetben vannak, hogy sok mindent
megtudhatnak, és Maggie-nek megvolt a tehetsége hozzá, hogy meggyőzze őket, bizalmasan
súgják meg neki, ami a fülükbe jutott.
Európa tele volt nőkkel, akik elvesztették az apjukat, férjüket, fiukat vagy szeretőjüket a
napóleoni háborúkban. Sokan örültek, ha olyan információkat adhattak, amelyek
hozzájárulhatnak a béke megkötéséhez. Voltak, akik bosszúra vágytak, legalább annyira, mint
Maggie; mások nyomorúságosan szegények voltak, és kétségbeesetten szükségük volt minden
fillérre. Így együtt ők alkották a hálózatot, amelyet Robin „Maggie milíciájának” nevezett.
Kulcsfontosságú dokumentumokat is össze lehetett rakni a szemétkosárban talált kis
papírfecnikből, fontos iratokat néha otthagytak a mosásba küldött ruhák zsebében, a férfiak
pedig eldicsekedtek a tetteikkel a meghódított nőknek.
Maggie összebarátkozott nőkkel, akik hozzájuthattak ilyen adatokhoz, meghallgatta az
örömeiket és bánataikat, néha pénzt adott nekik akkor is, ha nem volt eladnivaló
információjuk, hogy enni tudjanak adni a gyerekeiknek.
Cserébe olyan hűséggel szolgálták, amit nem lehetett volna megvásárolni. Soha egyetlen
egy sem árulta el közülük, és sokan igazi barátnői lettek.
Mióta elveszítette az apját, Maggie ideje legnagyobb részét Párizsban töltötte, hétköznapi
özvegyasszonynak álcázva magát, egyszerű szürke ruhákban, szőke haján főkötővel. Amikor
összehívták a bécsi kongresszust, visszaváltozott valódi önmagává, és elment Bécsbe János
Magda grófnő szerepében, és a diplomaták köreiben, a legelőkelőbb társaságban forgott.
Amikor Napóleon megszökött Elba szigetéről, és visszaszerezte a koronát, Maggie azonnal
visszatért párizsi posztjára, hogy információkat továbbíthasson Londonba. A Waterlooi csata
után a legtöbb diplomata és a sleppjük, akik ott voltak a bécsi kongresszuson, újból
összegyűltek Párizsban, úgyhogy a grófnő is ismét feltámadt, és bérelt egy rangjához méltó
házat. De egyre inkább belefáradt, hogy valaki más legyen, és nem önmaga.
Az évek során Robert Anderson is sok szerepet eljátszott. Segített Maggie-nek megalapozni
titkos karrierjét, és rajta keresztül érkezett a pénz, amely lehetővé tette, hogy kényelmesen
éljen, és fizetni tudja az informátorait. Ő hozta létre a kommunikációs csatornákat is, ami nem
volt könnyű, amikor Napóleon szinte minden európai kikötőt lezáratott az angolok előtt. Az
információkat Spanyolországon, Svédországon, Dánián, sőt Konstantinápolyon keresztül
küldték.
Robin kénytelen volt sokat utazni. Maggie úgy sejtette, időnként létfontosságú üzeneteket
szállított Angliába, titokban, csempészhajókon kelve át a La Manche csatornán. Idejének
nagyjából harmadát Maggie-vel töltötte, a látogatásai között hónapok teltek el. Az ő munkája
sokkal veszélyesebb volt, mint Maggie-é, aki mindig nagy megkönnyebbüléssel fogadta,
amikor Robin újból megjelent, épen és sértetlenül.
Az évek során hosszú ideig Robin szeretője is volt. Már a kezdetekben is, amikor
kétségbeesett szüksége volt a kedvességére, tudta, hogy amit iránta érez, barátság és hála, nem
szerelem. De mellette maradt, élvezte a melegséget és testi kielégülést, amit nála megtalált. A
legjobb barátja volt, és benne bízott a legjobban a világon, mintha a bátyja lett volna.
Aztán egy nap, három évvel ezelőtt, hirtelen rádöbbent, hogy a barátság nem elég, és eljött
az idő, hogy véget vessenek a viszonyuknak. Sokkal tartozott Robinnak, és nagyon szerette,
így átkozottul nehéz volt azt mondani, hogy többé nem akarja megosztani vele az ágyát.
De Robin mindig a legfigyelmesebb szerető volt, és megkönnyítette neki a dolgot. Miután
tétován elmondta, ami a szívét nyomta, Robin egy pillanatig mélyen hallgatott, aztán
nyugodtan annyit mondott, hogy természetesen nem akarja, hogy bármi olyat tegyen, ami
neki nem jó.
Továbbra is barátok maradtak és együtt dolgoztak, sőt Robin még mindig nála lakott,
amikor Párizsban tartózkodott, csak annyi volt a különbség, hogy ettől fogva külön szobájuk
volt.
Az, hogy Robin ilyen könnyedén elfogadta a változást a kapcsolatukban, megerősítette,
hogy ő is inkább barátként tekint rá, és nem élete társaként. Habár megkérte a kezét, nem
sokkal azután, hogy megmentette az életét, Maggie tudta, hogy megkönnyebbült, amikor ő
nemet mondott.
Bár soha nem kételkedett benne, hogy helyesen cselekedett, az ágya azért hideg és
magányos volt. Semmi kétség, kizárólag ezért találja Rafe-et olyan átkozottul vonzónak...
Gyorsan másfelé terelte a gondolatait.
 Robin nemrégiben bukkant elő a kémkedés homályosabb vidékéről, hogy csatlakozzon a
brit küldöttséghez. Maggie azt feltételezte, Lord Castlereagh tudja, kicsoda, de a küldöttség
többi tagja valószínűleg azt hiszi, hogy csak egy kedves léhűtő, aki nem rendelkezik
különösebb képességekkel.
Maggie örült, hogy Robin a közelében van, és nem csak azért, mert élvezte a társaságát.
Egy ilyen helyzetben, amikor a béketárgyalások kerülhetnek veszélybe, a tehetségére is nagy
szükség volt.
Miután eldöntötte, mik lesznek az aznapi teendői, Maggie magára öltötte az egyszerű
özvegyi öltözéket, és elindult, hogy felkeresse a leghasznosabb informátorait. Ha megtudják,
mire kell figyelniük, talán hozzáadhatnak valamit Maggie egyelőre igencsak hiányos
információihoz. És ha szerencséje van, a barátnője, Hélène Sorel is nemsokára visszatér
Párizsba, és segédkezni fog a munkájában.

Maggie és Robin egy pot-au-feu, egy baugette és egy kancsó bor mellett megbeszélték, mit
tudtak meg az elmúlt huszonnégy órában. Maggie a maradék bort kétfelé öntötte, és
megkérdezte: - Akkor egyetértünk?
- Igen, ez a három ember, akiről beszéltünk, ők a legvalószínűbb összeesküvők, habár azért
figyelnünk kell még vagy hat személyt. - Robin fáradt mozdulattal végigsimított szőke haján.
- És még így is lehet, hogy melléfogunk.
- Hát, ennél többet nemigen tehetünk. Gondolom, figyelmeztethetnénk a legfontosabb
személyiségek mellé kirendelt őröket, de hát annyi összeesküvés volt mostanában, hogy már
úgyis nagyon óvatosak.
- Ez igaz. - Robin Maggie arcát tanulmányozta. A változékony zöldesszürke szemek alatt
árnyékok sötétlettek, mintha rosszul aludt volna. - Van egy ötletem, de nem fog tetszeni
neked.
Maggie elhúzta a száját. - Az évek során a zseniális ötleteid nagy részének nem örültem, de
ez ne tartson vissza.
Robin nem reagált a gúnyolódásra, csak azt mondta: - Szerintem te meg Candover
megjátszhatnátok a világ előtt, hogy szeretők vagytok.
- Micsoda? - Maggie úgy lecsapta a poharát, hogy kilöttyent a bor. - Mi a fenéért művelnék
ilyen őrültséget?
- Hallgass végig, Maggie. A gyanúsítottjaink mind magas rangú diplomaták, akik idejük
felében a békeszerződésen marakodnak, a másik, felét viszont szalonokban és bálokon töltik a
többi diplomata társaságában. A legjobb módja, hogy a közelükbe férkőzzünk, ha
megjelenünk ugyanezeken a helyeken.
- Te nem tudnád ezt megtenni?
- Én nem vagyok elég fontos személy ehhez. Egy alacsonyabb rangú küldött kirívó lenne
az elegáns eseményeken.
- És miért ne mehetnék egyedül?
 Robin türelmesen válaszolt. - Maggie, gondolkozz egy kicsit. Az is elég kellemetlen volt,
hogy arra az osztrák bálra egyedül mentél el. Ha megint ezt csinálod, mindenki azt fogja
feltételezni, hogy szeretőt keresel. Minden időd arra megy el, hogy elhessegesd a férfiakat,
akik nem épp politikai okokból érdeklődnek irántad.
- Bőven van benne tapasztalatom, hogy kell ezzel megbirkózni!
Robin nem vett tudomást a közbevetésről, csak folytatta: - Candover tökéletes partner
lehetne. Elég fontos ahhoz, hogy mindenhová meghívják, és nem tölt be hivatalos
kormánypozíciót. És persze Strathmore barátja, és azért van itt, hogy segítsen nekünk
nyomozni. Ha vele vagy, mindenhová elmehetsz, és feltűnés nélkül elbeszélgethetsz bárkivel.
Maggie nem könnyen adta be derekát. - Gondolod, hogy tényleg szükség van erre?
- Az intuíciód a legjobb fegyverünk. - Robin mereven Maggie szemébe nézett, próbált
nagyon meggyőző lenni. - Számtalanszor előfordult, hogy megérezted, ha egy emberrel
valami nem volt rendben, pedig semmi okunk nem volt, hogy gyanakodjunk rá, és mindig
igazad is lett. Ha nincs kőkemény bizonyítékunk, ki kell használnunk minden eszközt, ami a
rendelkezésünkre áll. Közelről meg kell ismerkedned a gyanúsítottainkkal, hogy véleményt
alkothass róluk, és valami nyomot találj, amin elindulhatunk. De ezt nem tudod megtenni,
csak ha a közelükbe férkőzöl.
- Igazad van - ismerte be vonakodva Maggie. - Ha jól ismerném őket, nem is
szerepelnének a listánkon, mert máris el tudnám dönteni, bűnösök-e vagy ártatlanok. De nem
tudom, hogy képes vagyok-e meggyőzően eljátszani, hogy odavagyok Candovérért. Sokkal
inkább ahhoz lenne kedvem, hogy az arrogáns képébe löttyintsek egy pohár bort.
Robin megkönnyebbült, tudta, hogy csatát nyert. - Biztos vagyok benne, hogy valaki, aki
olyan remek színészi képességekkel rendelkezik, mint te, jól el tudja játszani, hogy
ráakaszkodott a hercegre. Szerintem a legtöbb nő irigyelne ezért a feladatért.
Elengedte a füle mellett Maggie megvető felhorkanását, és hozzátette: - Különben is, a
nyomozás nagyon veszélyes is lehet, sokkal inkább, mint a szokásos feladataid. Kétségbeesett
emberekkel állunk szemben, és az idő is sürgeti őket. A szövetségesek vezetői alig várják,
hogy véglegesítsék a szerződés szövegét, és hazatérhessenek. Legkésőbb szeptember végére
mindenki elmegy, úgyhogy ha valami történik, akkor az elkövetkező két-három hétben kell
megtörténnie.
- És?
- Ha valaki gyanakodni kezd rád, az életed is veszélybe kerülhet - mondta minden teketória
nélkül Robin, - Candover lehet, hogy nem hivatásos kém, de úgy nézem, ha verekedni kell,
megállja a helyét. Mivel a legtöbbször én nem lehetek melletted, nyugodtabb lennék, ha ő ott
lenne.
- És miből gondolod, hogy én nem tudom megvédeni magamat? - csattant fel Maggie.
- Senki nem sérthetetlen, Maggie, akármilyen okos is az illető, legyen akár férfi, akár nő.
 Maggie elsápadt. Robinnak nem kellett külön emlékeztetnie a legelső találkozásuk
körülményeire. Csak biztos akart lenni benne, hogy óvatos lesz, mert nagyon jól tudta, hogy
Maggie a vakmerőségig bátor.
Egy pillanat után megadóan elmosolyodott. - Hát jó. Feltéve, hogy Candovert is rá tudjuk
venni az együttműködésre, mindent elkövetek, hogy a pletykák tárgyai legyünk. Mindenhol
együtt fogunk megjelenni, és olyan őrülten szerelmesnek fogunk látszani, hogy senki nem
fogja gyanítani, hogy bármi más gondolat is foroghat a fejemben.
- Helyes. - Robin felállt. - Ideje indulnom. Találkozóm van valakivel, aki fényes nappal
soha nem megy ki az utcára.
Maggie is felállt. - Mivel nagyon kevés az időnk, most elmegyek és meglátogatom
Candovert, és elmondom neki, milyen sanyarú sors vár rá. De ha tiltakozik, rád bízom, hogy
meggyőzd.
Robin megrázta a fejét. - Én jobban örülnék, ha ő nem tudna a kapcsolatunkról. Tudod, mi a
kémkedés első aranyszabálya.
- Soha ne mondj el senkinek olyasmit, amit nem kell tudnia - mondta Maggie. - Azt
hiszem, igazad van. Candover amatőr ebben a játszmában, és minél kevesebbet tud, annál
jobb.
- Reméljük, tehetséges amatőrnek bizonyul. - Egy könnyű kis búcsúcsók után Robin már
ott sem volt. Maggie kissé bosszúsan csukta be utána az ajtót, itt aggódik az ő biztonsága
miatt, miközben amit ő csinál, az nyilván kétszer olyan veszélyes.
Vállat vont, aztán felment az emeletre a szobájába. Ha ideges alkat lenne, akkor nem tartott
volna sokáig a kém-pályafutása. Jobb lesz inkább azzal foglalkozni, hogy fogja kibírni, ha
ennyit kell majd együtt lennie Rafael Whitbourne-nel.

A színházrajongó Párizsban a színházak mindig is pontos barométerei voltak a

közvéleménynek, úgyhogy Rafe úgy döntött, az estét ott tölti. Nyugtalanító élmény volt.
Minden színigazgatónak kiadták az utasítást, hogy a megszálló seregek bizonyos számú
katonáját ingyen engedjék be az előadásokra. Sajnos, amit jószándékú gesztusnak szántak,
ezen az estén azzal az eredménnyel járt, hogy a földszinten kitört a verekedés a francia és a
szövetséges katonák között. Habár senki nem sérült meg komolyabban, az előadást majdnem
félórára félbe kellett szakítani. Egy angol, akivel megismerkedett, futólag említette, hogy nem
szokatlan az ilyesmi a színházakban.
Rafe-nek rosszkedve volt, amikor visszatért a hotelbe, Lucien és Maggie aggodalmai
ellenére ő nem hitt benne igazán, hogy Európa sokat szenvedett népei ismét háborúba
kezdenének, de a színházi incidens meggyőzte. Az volt az érzése, hogy gyülekeznek a
viharfelhők, és nagyon is komoly annak a veszélye, hogy kitör egy újabb kataklizma.
Rafe a gondolataiba merülve lépett be a szobájába. Épp csöngetni akart az inasának, amikor
egy árnyékba burkolózó sarokból megszólalt egy hűvös hang: - Válthatnánk egy szót, mielőtt
visszavonulna méltóságod?
 A hang, amelyben méz csordult és kavicsok csikorogtak, félreismerhetetlen volt - Rafe már
tudta, ki a látogató, még mielőtt a szeme hozzászokott volna a gyertyafényes félhomályhoz.
Maggie kényelmesen üldögélt egy széken, fekete férfiruhában, szőke haját eltakarta egy
sapka. Az ágyra dobva egy fekete köpeny hevert.
Rafe eltűnődött, hogy a csudába jutott be, de nem akarta megadni neki azt az elégtételt,
hogy megkérdezi. - Valamelyik fiúruhás Shakespeare-hősnő alakítását gyakorlód? Talán
Viola?
Maggie gyöngyözően felkacagott. - Jobban szeretem Rosalindának képzelni magam.
Rafe levette a kabátját és a díványra dobta. - Gondolom, nem abból az okból vagy itt, amit
egy férfi általában feltételez, ha egy nőt talál a hálószobájában.
A megjegyzés nagy hiba volt. Maggie szikrákat szóró szemmel nézett rá. - Nagyon
helyesen feltételezed. Meg kell beszélnünk több dolgot, és ez látszott a leggyorsabb és
legbiztonságosabb módjának.
- Jól van. Megkínálhatlak egy konyakkal? - Amikor Maggie bólintott, Rafe töltött két
pohárba, aztán leült egy székre, szemben a látogatóval. - Megtudtál valamit?
Maggie szórakozottan lötykölgette a pohárban a brandyt. - A forrásaim szerint három fő
gyanúsított van, és több jelentéktelenebb. Mind magas pozíciójú férfiak, akiket általában
gyanú fölött állónak szokás tekinteni. Mindegyiküknek megvan a képessége is és az indítéka
is, hogy ilyesféle összeesküvést szervezzen.
- Lenyűgöz a hatékonyságod. - Rafe belekortyolt a brandybe. - És kik a gyanúsítottak?
- Egy porosz, Kari von Fehrenbach ezredes, és két francia, Varenne gróf és Michel
Roussaye tábornok, bár nem feltétlenül ebben a sorrendben.
- És mi lenne a motivációjuk?
- Varenne gróf ultraroyalista, közeli barátja Lajos király fivérének, d’Artois grófnak. Mint
bizonyára te is tudod, d’Artois fanatikus reakciós. Ő és emigráns barátai el akarják törölni a
forradalmi szellem minden nyomát Franciaországban, és visszaállítani az ancien régime-et. -
Maggie franciás gesztussal, bosszúsan legyintett. - Ez persze lehetetlen, ennyi erővel akár a
dagályt is megpróbálhatnák visszatartani, de ők ebbe nem nyugszanak bele. Varenne húsz éve
ólálkodik mindenfelé Európában a kétes royalista ügyeivel. Néhány legutóbbi húzása miatt
igencsak előkelő helyen szerepel a listánkon.
- Értem. - Maggie vonásai és kiálló arccsontjai döbbenetesen drámaian hatottak a
gyertyafényben, a sapka alól kicsúszott aranyszínű hajfürtök az arca köré simultak, kicsit
meglágyítva a fekete öltözék szigorát. Rafe-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy a szavaira
tudjon figyelni. - Ha az összeesküvést az ultraroyalisták szervezik, mit gondolsz, ki lehet a
célpont?
- Ez talán túlzásnak fog hangzani - mondta habozva Maggie -, de lehet, hogy Varenne
magát a királyt akarja megölni, hogy d’Artois gróf kerülhessen a trónra.
Rafe halkan füttyentett egyet. Ez bizony kellemetlen eshetőség, de ha belegondolunk a
franciaországi helyzet bizonytalanságába, semmi sem lehetetlen. - Na és a másik francia?
 - Roussaye bonapartista. Egy pék fiaként született, és onnan küzdötte fel magát
Franciaország egyik vezető tábornokává. Kemény és bátor, odaadó híve Napóleonnak és a
forradalomnak. Jelenleg Talleyrandnak dolgozik, a francia hadsereggel kapcsolatos kérdések
tartoznak a hatáskörébe.
- És neki ki lenne a legvalószínűbb célpontja?
Maggie vállat vont. - Az ő szemszögéből szinte bármelyik jelentősebb szövetséges politikus
megtenné, mert ez azt eredményezné, hogy sokkal szigorúbb feltételekkel kötnék meg a
békeszerződést. Ha bármi történik a mérsékelt nézeteket vallókkal, a radikálisok nagyon
megjárják, és Európában egy-két éven belül ismét kitörhet a háború.
Rafe összevonta a szemöldökét. - Wellington lenne a legjobb célpont. Nemcsak általános
köztiszteletnek örvend, de az is köztudott, hogy nem tett biztonsági óvintézkedéseket, mivel
úgy gondolja, gyávaság lenne, ha úgy tűnne fel, mintha túl sokra értékelné a saját életét.
- Az ő szerencséje is véget érhet egyszer - mondta szárazon Maggie. - Ha valami történik
vele, az angolok francia vérre fognak szomjazni, és éppolyan hangosan bosszút fognak
követelni, ahogy a poroszok.
- Ha már a poroszokról beszélünk, mi van ezzel a Fehrenbach ezredessel?
Maggie felhajtotta az utolsó korty brandyt, aztán felállt, hogy újratöltse a poharakat. Rafe
megcsodálta rajta a csípőjére simuló, szűk szabású nadrágot, és arra gondolt, mennyit veszített
azzal, hogy eddig mindig csak elegáns ruhakölteményekben látta.
Maggie nem vette észre a pillantásait. Leült, és azt felelte: - Fehrenbach tipikus porosz, ami
azt jelenti, hogy egyszerűen és minden bonyodalomtól mentesen gyűlöli a franciákat. Blücher
marsall szárnysegédje volt, jelenleg katonai attasé a porosz delegációban.
- Minden porosz így gyűlöli a franciákat?
- Az angoloknak könnyebb visszafogottan viselkedni, mint a többi szövetségesnek -
mondta Maggie. - Ha figyelembe vesszük, mennyi borzalmas szenvedésben volt részük az
európai nemzeteknek, nem csoda, hogy a poroszok, oroszok és az osztrákok e vannak szánva,
hogy megbüntessék Franciaországot. Aki szelet vet, vihart arat.
Rafe tudta, hogy Maggie-nek személyes oka is van a franciák elleni gyűlöletre. - Te mit
gondolsz, mi járna Franciaországnak?
Maggie felnézett, szürke szeme hideg és határozott. - Ha Napóleon ott állna egy
kivégzőosztag előtt, én magam húznám meg a ravaszt. De valakinek meg kell szüntetni a
gyűlölködést különben soha nem lesz vége. Castlereagh-nek és Wellingtonnak igaza van: ha
lerombolják a franciák büszkeségét és hatalmát, az csak újabb szörnyet szülne, amely újból
feltámad és küzdeni fog. Ha valami történik bármelyikükkel... - Maggie sokatmondóan vállat
vont.
Rafe pontosan értette, mit akar mondani. - Ők és Sándor cár áll csak Franciaország és a
bosszúszomjas Európa között. Gondolod, hogy von Fehrenbach meg akarja gyilkoltatni
hármuk közül valamelyiket?
 - Szerintem neki inkább az az érdeke, hogy Talleyrand vagy Fouché legyen a célpont. Ők
mindketten szolgálták a forradalmat is és a royalistákat is, és most ők vezetik a francia
tárgyalókat a négy szövetségessel szemben. Egy talpig becsületes porosz bizonyára gyűlöli
őket mint köpönyegforgatókat.
- Akkor megvolt a lecke a konferencia politikai viszonyairól. És szerinted most mit kéne
tennünk?
Maggie érezte, hogy összeszorul a gyomra; ami olyan racionális ötletnek tűnt, amikor
Robinnal beszéltek róla, most teljes őrültségnek hangzott. - A nyomozás nagyrészt a színfalak
mögött folyik, de arra is szükség lesz, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a
gyanúsítottjainkat. Nekem elég jó érzékem van ahhoz, hogy megtaláljam a bajkeverőket,
lehet, hogy el tudom majd találni, hogy melyik a mi emberünk, ha beszélhetek velük.
Maggie lopva megtörölte izzadó tenyerét a nadrágjában. - Bármennyire ízléstelen ötlet is,
hasznos lenne, ha úgy tennénk, mintha viszonyunk lenne. Így elvegyülhetünk a diplomaták
között a társasági eseményeken, ahol a tárgyalások nem hivatalos része folyik. Téged
mindenhová meghívnak majd, és engem magaddal vihetnél mint a szeretődet.
Rafe élvezettel felvonta fekete szemöldökét. - Ez elég ésszerűnek hangzik, de gondolod,
hogy el bírod majd viselni, hogy ennyit legyél a társaságomban?
- Mindent el tudok viselni, amit muszáj - mondta idegesen Maggie -, bármennyire utálom
is.
A hangulata nem lett jobb, amikor Rafe hangosan elnevette magát. - Talált. De ez is azt
igazolja, amit mondok. Gondolod, hogy vissza tudod fogni magad, és nem fogod belém vájni
a körmeidet?
Maggie felállt és hűvösen azt mondta: - Nyilvánosan pontosan úgy fogok viselkedni, ahogy
az elvárható egy üresfejű, fülig szerelmes nőszemélytől.
- Mert irántam úgyis csak az ilyenek érdeklődnek? - Rafe is felállt, a szemében bujkáló
mosollyal. - És ha kettesben vagyunk, akkor milyen leszel?
Maggie már átkozta magát, amiért hagyta, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe kerüljön.
Próbálta úgy intézni ezt a beszélgetést, mintha mind a ketten hivatásos kémek lennének,
minden közös múlt nélkül, de nem ment tovább. Egykor nagyon is fájdalmasan jól ismerték
egymást, és ez az emlék ott lüktetett közöttük.
Legszívesebben elrohant volna, mert tudta, hogy a férfi nagyon is veszélyes a számára.
Nem fizikailag, habár csak egy méterre állt tőle, és fölé tornyosult, de soha életében nem
kényszerült rá, hogy a testi erejét használja. Nem kellett mást tennie, csak elmosolyodni azzal
a lusta, elbűvölő mosollyal, pontosan úgy, ahogy most...
De Maggie nem hátrált meg, csak élesen azt mondta: - Nem lesz olyan, hogy kettesben. Ez
az egész szigorúan hivatalos.
- Ha úgy gondolod, hogy ez csak hivatalos ügy, ostoba vagy, márpedig ezt nem hiszem -
felelte Rafe. - Akár tetszik, akár nem, el kell fogadnod, hogy van köztünk valami.
Előbbre lépett, és egy könnyed, sima mozdulattal a karjaiba vonta a nőt.
 Maggie képtelen volt megmozdulni, pedig tudta, hogy meg fogja csókolni. Kavargó érzések
öntötték el, amikor összeért az ajkuk - ösztönös menekülésvágy, és a még mélyebb ösztön,
hogy beleolvadjon a karjaiba.
És a lelke legmélyén egy hideg, racionális hang azt súgta, hogy Rafe-nek igaza van: ha
meggyőzően szerelmespárnak akarják kiadni magukat, akkor kénytelenek lesznek elviselni
egymás társaságát. És ez nem lehetséges, ha félreugrik, mint egy rémült nyúl, ahányszor a
férfi hozzáér.
Nem is kellett több kifogás, hogy visszacsókolja. Rafe nyaka köré fonta a karját, és
magához szorította. Annak ellenére, hogy annyi év eltelt, a testének ereje és melegsége
ismerős volt, ahogy a nyelvének íze és finom férfias illata is. De akkor ő még ártatlan lányka
volt, Rafe pedig védelmező és gyöngéd udvarlója. Most mind a ketten felnőttek, tapasztaltak a
szenvedélyben, és a vágy úgy szikrázott közöttük, mint a villámlás.
Rafe keze Maggie csípőjére simult, és szorosan magához ölelte. Maggie tudta, hogy
kívánja, ugyanannyira, mint ő a férfit, talán még jobban. Ez a tudás hatalomérzettel töltötte el.
Még nem akart véget vetni a csóknak. Az érintése perzselő volt, és leolvasztott róla minden
hidegséget és magányt.
Önkéntelenül felszisszent, amikor a férfi keze a mellére simult. A mellbimbója
megmerevedett, és forróság futott át minden tagján. Rafe elkezdte kigombolni a férfiinget,
amit Maggie viselt. A melle fájdalmasan vágyott a férfi érintésére, és ebből tudta, hogy nem
szabad folytatni, különben az ágyban fognak kikötni. Egy pillanatba telt, míg összeszedte az
erejét, aztán elhúzódott, és már vagy három méterre volt Rafe-től, még mielőtt az egyáltalán
észrevette volna, hogy kisiklott a karjaiból.
Rafe megmozdult, hogy utánamenjen, az arcán lobogó vágyakozással. Maggie megállította
egy határozott kézmozdulattal, ami félreérthetetlen visszautasítás volt. A leghidegebb hangján
azt mondta: - Roppant kellemetlen dolog vonzódni valakihez, akit nem kedvelsz
különösebben, de ez segíthet a kis színjátékunkban. Ha nyilvánosan is így fogsz rám nézni,
senki nem fog rájönni, hogy csak megjátsszuk az egészet.
Rafe megtorpant. Egy pillanattal azelőtt, hogy visszakerült volna az arcára a nyugodt
maszk, Maggie dühöt és talán vonakodó csodálatot látott a szemében.
Egyik érzelem sem érződött a hangjában, amikor megszólalt, ugyanolyan hideg hangon,
mint az előbb Maggie: - Ha így reagálsz legközelebb, amikor megcsókollak, a viszonyunk
egyáltalán nem lesz megjátszott.
- Nem tagadom, hogy vonzónak talállak, de a szenvedély nekem nem uram, úgyhogy jobb
lesz, ha hozzászoksz a visszautasításhoz. - Gúnyosan elmosolyodott. - Ha úgy gondolod, hogy
túl nagy erőpróba az önuralmadnak, ha velem kell lenned, azt javaslom, beszéld meg a dolgot
a hotel valamelyik szobalányával. Egyikük nyilván boldogan könnyít a vágyaidon.
- Szobalányoknál jobbat is találok - felelte szárazon Rafe. - És ne aggódj Az önuralmam
miatt. Nem találkoztam még olyan nővel, aki kéjvágyó vadállattá változtathatna.
 Maggie úgy döntött, ideje lenne befejezni a beszélgetés hivatalos részét. - Előhúzott egy
papírt a zsebéből, és átadta Rafe-nek. - itt a neve és a személyleírása annak a hat másik
férfinak, akik még gyanúsítottak lehetnek. Olvasd el, aztán semmisítsd meg, mielőtt elmész
holnap reggel. Azért nem említettem őket eddig, mert nem akartalak összezavarni túl sok
információval, de őket is alaposan meg kell figyelni, ha valahol találkozol velük.
Rafe vetett egy pillantást a papírra. Sorbon, Dietrich, Lemercier, Dreyfus, Taine, Sibour és
Montcan. Félretette a névsort, hogy majd később tanulmányozza.
- Holnap este lesz egy fogadás a brit nagykövetségen a porosz delegáció tiszteletére -
folytatta Maggie. - Fehrenbach is ott lesz, úgyhogy nekünk is el kell mennünk. Én a
Boulevard des Capucines 17-ben lakom. Értem tudsz jönni nyolc körül?
- Ott leszek. Próbálj meg időben elkészülni. - Rafe nem tudott ellenállni a késztetésnek,
hogy feltegyen egy kérdést, ami nyugtalanította. - Egyébként a férjed mit gondol a
tevékenységedről?
- Hogy kicsoda?!
- Hát János gróf.
Maggie szemében mosoly csillant, ami végre kicsit enyhítette a feszültséget. - Ó, az én
drága egyetlenem... - A szívére szorította a kezét, és bánatosan rebegtette a szempilláit. -
Senki nem volt hozzá fogható. Hihetetlenül festett a huszáregyenruhában, és azok a széles
vállak!
- És a páratlan gróf már nincs az élők sorában?
- Sajnos, életét vesztette nemes küzdelemben a lipcsei csatában. Vagy az is lehet, hogy
Austerlitznél.
- A két csatát kilenc év választja el egymástól - jegyezte meg Rafe. - Nem hiányzott ennyi
idő alatt, vagy közben rájöttél, hogy nem is illetek össze?
Maggie könnyedén legyintett, fogta a köpenyét, és vállára terítette. - Ugyan, azt mondják,
ha férj és feleség túl sok időt töltenek együtt, az nem tesz jót egy házasságnak.
- Valóban? Miért van az az érzésem, hogy annyira vagy grófnő, mint én?
Maggie az ablak felé indult, de még a válla fölött hátravillantott egy huncut mosolyt. -
Nekem legalább megvan rá a lehetőségem, hogy egyszer grófnő legyek, ami rólad nemigen
mondható el.
Miközben félrehúzta a függönyt, Rafe megkérdezte: - Nem lenne egyszerűbb az ajtón át
távozni?
- De, könnyebb lenne, viszont gondolnom kell a jó híremre. Jó éjszakát, hercegem. - A
fekete ruhás figura becsusszant a függöny mögé, közben enyhe kis szellő áradt be a szobába.
Rafe az ablakhoz sétált, és kinézett. Maggie már eltűnt, de látta, hogy a falat nagyon erős
vadszőlő növi be. Nem nagy kihívás valakinek, aki elég izmos és ruganyos.
Szórakozottan megcsóválta a fejét, és visszahúzta a sötétítő függönyt. Elbűvölő boszorkány,
aki meg akarja őrjíteni, de ehhez a játékhoz ketten kellenek. Az ajka mosolyra húzódott.
Maggie lehet, hogy azt hiszi róla, túl erős, hogy magával sodorja a szenvedély, de ő már nem
volt ilyen biztos ebben.
Mindenesetre érdekesnek ígérkezik az elkövetkező pár hét.

Az angol szemét bekötözték, míg áthaladtak a bérkocsival a párizsi utcákon. Azt gyanította,
megtettek pár kört is, hogy még jobban összezavarják, összeszorította a fogát, amikor a rá
váró találkozóra gondolt. A férfit, aki hívatta, csak úgy ismerték, hogy „Le Serpent”. Mint a
kígyóra, amiről elnevezték, utálattal és félelemmel tekintettek rá azok a kevesek, akik
egyáltalán tudtak a létezéséről. Az angol tisztában volt vele, hogy veszélyes dolog
megismerkedni vele, de hát kockázat nélkül nincs jutalom.
Az ütött-kopott kocsi nagy zökkenéssel megállt. Mennyi ideje is jöttek? Tizenöt perce?
Harminc? Nehéz megítélni az idő múlását, ha az ember ilyen tehetetlen.
Friss levegő áradt be a kocsi áporodott belsejébe, ahogy kinyílt az ajtó. Néma kísérője
megragadta az angol karját, kirángatta a kocsiból, és végigvezette egy keskeny járdán, oda
sem figyelve, hogy a bekötözött szemű férfi botladozik és majdnem el is esik.
Beléptek egy épületbe, aztán lefelé indultak egy lépcsőn, majd végigsétáltak egy hosszú,
kongó folyosón. Nagyon hosszú séta után felfelé mentek újabb lépcsőkön, aztán a kísérő
megállt. Hallatszott, hogy lenyom egy kilincset, majd az angolt belökték egy szobába.
Felemelte a kezét, hogy levegye a szeméről a kötést, de egy sziszegő hangra megtorpant. A
beszélő hallhatóan kicsit elváltoztatta a hangját.
- Nem tanácsolnám, hogy ezt tegye, mon Anglais. Ha meglátja az arcomat, kénytelen
leszek megölni. Ez nagy veszteség lenne, mert ennél nagyobb hasznát is tudom venni.
Az angol leengedte a kezét. Elgyengítette, hogy vak, és egyedül van. Még csak találgatni
sem tudta veszélyes megbízójának nemzetiségét. Ahány féle nemzet fiai összesereglettek most
Párizsban...
Az angol próbált magabiztos hangon megszólalni: - Ne vesztegesse az időmet
fenyegetőzéssel, Le Serpent. Nyilván fontosak az információk, amelyekkel szolgálok,
különben nem fizetne értük. És nyilván többet is akar, különben nem kérte volna, hogy most
először személyesen is találkozzunk.
A másik rekedtesen felnevetett. - Az apró kis morzsák, amiket megtudtam magától,
hasznosak voltak a múltban, de ezek triviális semmiségek ahhoz képest, amire most
szükségem lenne. Az elkövetkező pár hétben értesülni akarok Lord Castlereagh és Wellington
herceg mozgásáról, továbbá napi jelentéseket arról, mikor mit csinál az angol küldöttség.
- Nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezt mind megtudhassam.
- Akkor találjon valakit, aki abban a helyzetben van, mon Anglais.
Félreérthetetlen volt a lágy hangban csengő fenyegetés. Az angol nem először azt kívánta,
bárcsak soha ne keveredett volna bele ebbe az egészbe, de most már túl késő volt megbánni:
Le Serpent már túl sokat tudott róla. Mivel mást nem tehetett, próbált jó képet vágni a
dologhoz. - Extra költségeim lesznek, ha többet akarok kideríteni. A legtöbben a
küldöttségből nem beszélnek, és akik hajlandóak rá, azok nagyon megkérik az árát.
- Megtérítem minden költségét, amennyiben jogosak. A szajháit és a kártyaadósságait
viszont nem fizetem.
Izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni a szemét takaró kötés alatt, ahogy az angol arra
gondolt, vajon Le Serpent tud-e a pénzről, amit lefölözött abból az összegből, amit arra adott,
hogy a kisebb informátorokat fizesse. Nem volt bölcs dolog a saját költségeit fedezni belőle,
de ha nem fizeti ki azt a kártyaadósságot, elveszíthette volna a pozícióját a küldöttségben.
Feszülten annyit felelt: - Emiatt nem kell aggódnia.
- Milyen megnyugtató - mondta Le Serpent félreérthetetlen iróniával. - A jelentéseit a
szokásos úton küldje. Ne feledje, naponta akarok információkat, mert a helyzet kezd
kritikussá válni. Majd értesítem, ha újból látni akarom. Most elmehet.
Visszajött a kísérő, és kivezette a szobából. Az angol közben azon töprengett, vajon mire
készülnek. Ha megtudhatná, mit forgat a fejében Le Serpent, az információ nagyon értékes
lehetne...
Csak épp abban rejlene a veszély, hogy nem tudná, kinek adja el az információt, amíg meg
nem bizonyosodik róla, tulajdonképpen kicsoda Le Serpent. De hát haszon soha nincs
kockázatvállalás nélkül.
 Ötödik fejezet

Miután Inge segített neki felöltözni a fogadásra, Maggie kiküldte a komornáját, és szigorú
tárgyilagossággal megszemlélte magát a tükörben. Gyönyörű korallpiros ruhát viselt, amely
gondoskodni fog róla, hogy mindenképpen feltűnést keltsen. A nyakában aranylánc, csillogó
szőke haja bonyolult kontyban feltornyozva a fején.
Úgy találta, túl szabályos a külseje, ezért meglazított egy kis fürtöt, amely finoman csupasz
vállára hullott, kihívó csábítással, hogy minden férfinak az jusson eszébe, milyen lenne, ha az
ajka végigsimíthatná ugyanazt a helyet.
Elégedetten bólintott; megtalálta a tökéletes egyensúlyt az úrihölgy és a kurtizán között.
Még nem volt nyolc óra, úgyhogy maradt egy kis ideje Rafe-ről gondolkozni. Fontos volt,
hogy megértse a saját érzéseit, mielőtt belekezdenek ebbe a színjátékba, mert az érzelmei
vadul hullámzottak, ahányszor a férfi közelébe került: hol bosszúságot keltett benne, hol
dühöt, hol meg szórakoztatta, és ez veszélyes. A feladatuk túlságosan is fontos, nem
engedheti, hogy a személyes érzelmek veszélybe sodorják a küldetésük sikerét.
Nem követheti el azt a hibát, hogy még egyszer megengedje, hogy megcsókolja. És
mindenek felett nem szabad kihívóan viselkednie, különben Rafe kötelességének fogja érezni,
hogy a férfiasságát bizonygassa. Ennél az is biztonságosabb lenne, ha egy tigrist ingerelne.
Igaz, Rafe nagyon csúnyán viselkedett, amikor felbontotta az eljegyzésüket, de azért ő
maga sem volt teljesen ártatlan a dologban. Rafe jóvátette a bűneit, amikor visszaszállíttatta a
holttesteket Angliába. Furcsa, nagylelkű gesztus volt egy olyan nő kedvéért, akit pedig
meggyűlölt. De bármi volt is az indítéka, ez valahogy egyensúlyba hozta a mérleget.
Megpróbál majd úgy tenni, mintha csak most találkoztak volna először, két nappal ezelőtt.
Úgy kezeli, mint egy vonzó, rejtélyes idegen férfit, akivel közös céljuk, hogy
felgöngyölítsenek egy veszélyes összeesküvést - ennyi lesz neki, nem több és nem kevesebb.
Nagy kár, hogy olyan jóképű, mert ez kissé bonyolítja a helyzetet. Rafe hozzá van szokva,
hogy megkapja, amit akar, és őt elég nyilvánvalóan akarja, talán azért, mert annyi évvel
ezelőtt nem lehetett az övé. A férfiak olyanok, mint a horgászok: soha nem felejtik el a
nagyhalat, amely egyszer kicsúszott a kezeik közül.
Az évek során gyakran találkozott ezzel a típussal. Ha teljes mértékben visszautasítaná,
azzal csak még jobban felkeltené az érdeklődését, mert hozzá van szokva, hogy a nők a
karjaiba omlanak. Tehát a legjobb megközelítés az lenne, ha barátságosan viselkedne,
árnyalatnyi megbánást érzékeltetve, mintha sajnálná, hogy a hivatalos kapcsolatuk miatt nem
kerülhet közelebb hozzá. Ez elég hízelgő lesz a férfi számára, hogy kicsit megszelídítse az
egóját.
A tükörképe hidegen, ragyogóan és magabiztosan nézett vissza rá. Ez a külső a fegyvere és
páncélzata a háborúban, amit vív, és nagyon is hatékonyan bevált. Habár a vonások
ugyanazok, ez mégsem Margot Ashton arca, aki Gerald Ashton ezredes lánya és Rafael
Whitbourne menyasszonya volt egykor.
Maggie-n kis szomorúság áradt el. Hová lett az a kirobbanó egyéniségű lány, aki olyan
végzetesen becsületes volt, és aki képtelen volt uralkodni a hevességén, amikor a leginkább
kellett volna? Eltűnt, ahogy a fiatalság és az ártatlanság.
Szerencsére Inge épp ebben a pillanatban kopogott be, hogy bejelentse, a herceg
megérkezett. Maggie felemelte a fejét, és elfordult a tükörtől. Miután olyan régóta élt franciák
között, átvette ezt a rémes szokásukat is, hogy szeretnek folyton filozofálni. Hála istennek,
hogy angolnak született, és meg van áldva fajtájának minden pragmatizmusával.
Rafe szinte nevetségesen jól festett a kifogástalanul szabott fekete estélyi öltözékben, amit
ugyanazzal a lezser könnyedséggel viselt, mintha a legrégebbi lovaglóruhája lenne rajta. Ha
tett rá bármilyen hatást Maggie ragyogó külseje, az csak annyiban mutatkozott meg, hogy
futólag felvonta az egyik szemöldökét.
A karját nyújtotta neki, és annyit mondott: - Ez ugyanaz a gyanús idegen, aki tegnap
bemászott az ablakomon?
Maggie kicsit megnyugodva fogadta el a karját. Amíg Rafe rendesen viselkedik, nem lesz
nehéz barátságos viszonyban maradni vele. - Gyanús idegenek másznak be a hálószobájába,
hercegem? És milyen neműek?
A férfi szája körül kis mosoly játszott. - Nehéz lett volna megállapítani. Sajnos nem állt
módomban behatóbban vizsgálódni.
A ház előtt ott várt a csillogó-villogó, fekete és sötétbordó hintó, négy tökéletesen összeillő
fekete lóval, az ajtókon a Candover címer díszelgett. Rafe besegítette Maggie-t, leült vele
szemben, és a hintó már indult is.
Miközben átzötyögtek az utcákon, Maggie azt mondta: - Jobb lesz, ha Magdának szólítasz.
Gondolom, a Maggie is elmegy, végül is angol vagy, de soha ne hívj Margot-nak, ez már
gyanús lehet.
- Nehéz lesz, hogy ne szólítsalak Margot-nak, de majd megpróbálom. - Rafe halványan
elmosolyodott. - Furcsa. Amíg angol voltál, francia nevet használtál, most, hogy magyarnak
adod ki magad, angol neved van.
- Bárcsak ez lenne a legkisebb furcsaságom - felelte Maggie nagy sóhajjal.
- Meg merjem kérdezni, mik vannak még?
- Nem ajánlanám, hercegem, ha drága az élete.
Rafe nem volt biztos benne, mi okozta a változást Maggie viselkedésében, de
megkönnyebbülést jelentett, hogy ilyen nyugodt, tréfálkozó hangulatban találja, és nem olyan
védekező és ingerült, mint eddig. - Engem pedig Rafe-nek kell szólítanod, drágám, ha már
állítólag olyan bizalmas viszonyban vagyunk.
- Ne izgulj, olyan meggyőzően fogom játszani a szerepemet, hogy még neked is nehéz lesz
elhinni, hogy csak színjáték. - Maggie franciára váltva hozzátette: - Mostantól franciául
kellene beszélnünk.
 Rafe érdeklődéssel hallgatta. - Ez magyar akcentus, amivel beszélsz?
- Hát persze, egy magyar grófnő hogy beszéljen? - Maggie ezután párizsi akcentusra
váltott; - Persze kár, hogy el kell rejtenem a tökéletes párizsi kiejtésemet... - aztán megint más
akcentussal folytatta: - de mindegy, az a lényeg, hogy angol ne csússzon ki a számon.
Meglepő volt, ahogy ide-oda váltogatott a különböző beszédstílusok között. Rafe azt
hallotta, hogy a párizsi és az angol akcentus is tökéletes, úgyhogy kénytelen volt feltételezni,
hogy a magyar is. - Ezt hogy a csudába csinálod?
- Erre születni kell, olyan, mint a zenei tehetség. Akármilyen akcentust tudok utánozni, ha
egyszer hallottam. Ha elkezdek úgy beszélni, addig folytatom, amíg nem választok egy
másikat. De itt most maradok a magyarnál, mert elég sokan ismernek.
- Ez aztán a tehetség - mondta elismerően Rafe. - És ez megmagyarázza, miért van az,
hogy egy porosz, egy olasz és egy francia is megesküdött Lord Strathmore-nak, hogy az ő
nemzetiségükhöz tartozol.
- Tényleg? - Maggie elnevette magát. - Nem túl jó, ha az embernek sok személyisége van,
mindig fenyegeti az a veszély, hogy találkozik valakivel, aki egy régebbi inkarnációját
ismerte.
Megálltak a pompás, fáklyákkal kivilágított brit nagykövetség épülete előtt, ahol hosszú
sorban várakoztak a hintók. Nemsokára már ott álltak a tömegben, a bebocsátásra várakozó
vendégek között. Wellington hercege egy évvel korábban vásárolta meg ezt az épületet
Borghese hercegnőtől, vagyis Pauline-tól, Napóleon híres húgától.
Ahogy haladt a sor, Maggie lábujjhegyre állva, csábosán suttogott Rafe fülébe: - Borghese
hercegnőről a nagy Canova készített egy szobrot. Amikor egyik barátja megkérdezte, hogy
tudott meztelenül modellt állni, ártatlanul elmosolyodott és azt felelte, nem volt benne semmi
nehézség, égett a tűz a műteremben, nem volt hideg.
Rafe elszánta magát, hogy ugyanolyan jól fogja játszani a színjátékot, mint Maggie. A
karját becsúsztatta a nő vállkendője alá, megsimogatta gömbölyű karját, és odasúgta: -
Minden történet igaz, amiket a hercegnőről mesélnek?
Maggie megborzongott, amiről Rafe-nek az volt az érzése, nem megjátszott volt, aztán
felkacagott. - Nagyon is igazak. Azt mondják, ugyanannyi férfit hódított meg, mint a bátyja,
csak a módszerei, hogy is mondjam... kicsit másfélék voltak.
Miközben Maggie folytatta a botrányos történeteket, Rafe csodálta a szikrázó szemeket és a
telt, csókolni való ajkakat. Egy kívülálló szemében tökéletes példája lehettek a mámoros,
újdonsült szerelmespárnak. Nem volt nehéz meggyőzően játszani a szerepet, mert csak úgy
forrt a vére az előző napi őrjítő csók óta.
A kezét karcsú derekára téve előbbre kormányozta. Miután üdvözölték Wellingtont,
Castlereagh külügyminisztert meg a feleségét és más előkelőségeket, csatlakoztak a
díszteremben csevegő vendégekhez. Maggie mindig Rafe közelében maradt, egyik kezével
belekarolva, miközben körbejárkáltak a teremben.
 Rafe ismerte a legtöbb jelenlévő brit arisztokratát, Maggie pedig mindenki mást, sokan
köszöntötték a grófnőt. Jó egy órát töltöttek azzal, hogy az ismerőseiket üdvözölték és pezsgőt
iszogattak.
Rafe észrevette, hány férfi vizsgálgatja kíváncsian vagy irigységgel, és nyilván azon
töprengenek, hogy nyerte el egy ilyen pompás nő kegyeit. Ugyanilyen szórakoztató volt az is,
hogy hány nő veszi szemügyre, aztán vet Maggie-re is fürkésző pillantásokat.
Hogy csinálja vajon Maggie, hogy ennyire egzotikus és nem angolos a külseje? Persze
segítenek a keleties arccsontok, és kezeivel a kontinens lakóira jellemző elevenséggel
gesztikulált, de ennél többről is szó volt.
Amikor hozzásimult a tömegben, Rafe-et megcsapta a nő különös illata. Ez részben
megmagyarázta az egzotikus aurát: nem finom, angolos virágillatot viselt, hanem valami
nehéz, fűszeres parfümkeveréket, amiről a Selyemút és perzsa kertek jutottak az ember
eszébe. A szaglás primitív, de nagyon fontos érzékünk, és ha valaki Maggie közelébe került,
rögtön a Kelet titkai jutottak eszébe.
Maggie valóban olyan meggyőzően játszotta a szerepét, ahogy ígérte: majdnem Rafe-fel is
elhitette, hogy viharos szerelem dúl közöttük. A korallpiros selyemruha olyan lágyan ölelte
körbe az alakját, hogy Rafe legszívesebben ugyanezt tette volna. Amikor füstszínű, nevető
szeme összetalálkozott az övével, vagy amikor hozzábújt, nagy kísértést érzett, hogy a fülébe
súgja, keressenek valami nyugodtabb helyet. Ezt javasolta volna bármely más nőnek, aki így
felforralja a vérét; nem győzte emlékeztetni magát, hogy ez csak játék.
Amikor elfordította a tekintetét, hogy kicsit lecsillapítsa a vágyait, feltűnt neki, hogy
Maggie egy bizonyos terv szerint vezeti körbe a teremben. Bár gyakran megálltak, hogy
bemutassa valakinek Rafe-et, közben egyre közelebb kerültek egy porosz egyenruhás
ezredeshez.
Az ezredes némán és mozdulatlanul állt, a hátát a falnak támasztva. Szőke haja annyira
világos volt, hogy szinte fehérnek látszott a gyertyák fényében. Jóképű lett volna, ha az arcán
nem ül olyan jéghideg megvetés a körülötte lévők iránt. Hébe-hóba odabólintott valakinek, de
meg se próbált csatlakozni a társasághoz és az általános jókedvhez.
Rafe halkan megkérdezte Maggie-től: - Ő Fehrenbach?
- Igen. - Amikor odafordított az arcát, hogy válaszoljon, az ajkuk majdnem összeért.
Maggie összerezzent és elhúzódott.
Rafe nem vett tudomást az árulkodó kis mozdulatról. - Ismered? - kérdezte.
- Nem igazán. Egyszer bemutattak neki, de nemigen vesz részt semmilyen társasági
eseményen. Ma este sem lenne itt, ha nem Blücher marsall tiszteletére rendeznék a fogadást.
Amikor elég közel értek az ezredeshez, Maggie szinte rávetette magát. - Von Fehrenbach
ezredes! Mennyire örülök, hogy újból láthatom! - Kezet nyújtott. - János grófnő vagyok, az
orosz díszszemlén találkoztunk, ugye, emlékszik?
 Az ezredes nem úgy festett, mint aki emlékszik, de udvariasan kezet csókolt. Amikor
felegyenesedett, és jobban megnézte a korallpiros ruha mély kivágását, kicsit megenyhült az
arca. Rafe örömmel nyugtázta, hogy ezek szerint ő is csak ember.
Maggie bemutatta a partnerét, az ezredes mereven meghajolt. Rafe-en hidegség futott
végig, amikor belenézett halványkék szemébe. Az ezredes úgy festett, mint aki megjárta a
poklot.
Maggie a terem túlsó felébe pillantott, Blücher felé. - Micsoda megtiszteltetés lehet a
marsallt szolgálni! Senki nem fogható hozzá.
Fehrenbach komolyan bólintott. - Valóban. A legbátrabb és legbecsületesebb férfi.
Maggie könnyedén folytatta: - Milyen kár, hogy az emberek nem értékelik igazán, milyen
szerepet játszott a Waterlooi csatában. Wellington minden kiválósága ellenére ki tudja, mi
történt volna, ha Blücher marsall nem érkezik meg idejében.
Rafe-nek az volt az érzése, Maggie túlzásba viszi a lelkesedést, de von Fehrenbach
határozott helyesléssel hallgatta.
- Ön nagyon jó megfigyelő, grófnő. Wellington korábban még soha nem került szembe a
császárral, és nem lehetetlen, hogy Napóleon akár győzelemmé is fordíthatta volna a
vereségét.
Rafe némi kis soviniszta ingerültséget érzett. Wellington soha nem szenvedett vereséget
egész pályafutása alatt, és a Waterlooi csatát tulajdonképpen már megnyerték, amikor Blücher
este hétkor megérkezett a csapataival. Mindenesetre inkább bölcsen hallgatott.
Maggie lelkes csodálattal tovább folytatta: - Azt mesélik, a marsallnak azt mondták, nem
fog odaérni időben Wellingtonhoz, megpróbálni sem érdemes.
- Ez igaz - erősítette meg az ezredes némi büszkeséggel. - De a marsall nem hallgatott az
ilyenekre. Habár beteg volt, ő állt a csapatok élére, azt mondta, hogy szavát adta
Wellingtonnak, és az égvilágon semmi nem állíthatja meg.
- Ön is vele volt?
- Igen, részem lehetett ebben a megtiszteltetésben. A marsall nagy hatást tett rám, igazi
katona, és talpig becsületes férfi. - Fehrenbach tekintete hideg lett. - Nem úgy, mint ezek a
nyavalyás, hazug franciák.
Maggie könnyedén legyintett. - Ugyan, azért csak nem minden francia becstelen.
- Nem? Egy olyan királlyal, aki elmenekült a saját fővárosából, és a szövetségesek málhás
szekerén osont vissza? Mikor olyan köpönyegforgató vezetőik vannak, mint Talleyrand? - Az
ezredes haragosan folytatta: - Franciaország a korzikai mögé állt, amikor visszatért Elbáról, és
megérdemli, hogy ezért megbüntessük. A területét fel kell osztani, és másoknak adni, a népét
megalázni, és a nevét is letörölni Európa térképéről.
Rafe-et meghökkentette Fehrenbach szenvedélyessége. Az ezredes nyilvánvalóan veszélyes
ember, és képes lenne átgázolni bármely francián, aki az útjába akar állni.
Maggie halkan azt mondta: - Hát semmit nem tanultunk kétezer év alatt? Csak a bosszú
létezik, és nincs helye a megbocsátásnak?
 - Ön nő - felelte az ezredes hanyag vállrándítással. - Nem várható el, hogy megértse ezeket
a dolgokat.
Rafe úgy döntött, már elég régóta hallgat, és közbeszólt: - Én ugyan nem tartozom a női
nemhez, de egyetértek a grófnővel abban, hogy a bosszú nem biztos, hogy a legjobb
megoldás. Ha megalázunk egy levert ellenfelet, azzal csak ellenséget szerzünk magunknak.
Jobb segíteni neki, hogy feltápászkodjon, és megőrizhesse a méltóságát.
A hideg kék szemek Maggie-ről Rafe-re fordultak. - Maguknak angoloknak a mániájuk a
sportszerűség és a fair play - mondta megvetően. - Ez nagyon szép a bokszban meg más
sportokban, de itt most háborúról van szó. A franciák tanították meg az én népemet arra, amit
a barbárságról és pusztításról tudunk, és nagyon alaposan megtanultuk a leckét. Akkor is ilyen
igazságos lenne, ha a maguk földjeit égették volna fel, és a maga családját gyilkolják meg?
Az ezredes látható zaklatottsága miatt Rafe inkább nem mondta ki, amit gondolt. -
Szeretném azt hinni, hogy akkor is próbálnék igazságos lenni, de nem tudom, sikerülne-e.
A feszültség kissé enyhült, és Fehrenbach ismét visszahúzódott a közönyös maszk mögé. -
Örömmel hallom, hogy beismeri.
Itt Párizsban minden angol azt hiszi, hogy ők mindenre tudják a választ.
Ezt Rafe akár sértésnek is vehette volna, de inkább elengedte a füle mellett. Megérintette
Maggie jobb karját, némán jelezve, hogy ideje lenne távozni.
Mielőtt hármuk közül bármelyik megmozdulhatott volna, hirtelen egy nő lépett oda
hozzájuk. Apró termetű volt, csinos arcát lágyan hullámos barna haj keretezte. Telt alakja
inkább érzéki volt, mint elegáns, de kék selyemruháján látszott, hogy ízig-vérig francia.
- Hélène, drágám, milyen csinos vagy! Szörnyen rég nem találkoztunk - üdvözölte melegen
Maggie.
Miután gyors pillantást vetett az ezredesre, a nő arcon csókolta Maggie-t. - Én is örülök,
hogy látlak, Magda. Épp most érkeztem vissza a városba. - A nő hangja ugyanolyan kedves
volt, mint az arca.
Maggie Madame Sorelként mutatta be a barátnőjét a két férfinak. Miután kezet nyújtott
Rafe-nek, az ezredeshez fordult. - Fehrenbach ezredessel ismerjük egymást - mondta.
Az ezredes arca még zárkózottabb lett, ha ez egyáltalán lehetséges volt. A hangja
félelmetesen hidegen csengett. - Igen, valóban - felelte.
Rafe megérezte a feszültséget, és azon tűnődött, Maggie vajon tudja-e, mi történt a
barátnője és az ezredes között.
Mielőtt Madame Sorel bármit mondhatott volna, Fehrenbach megszólalt: - Ha
megbocsátanak, oda kell mennem Blücher marsallhoz. Hölgyeim, herceg... - Bólintott, és
távozott.
Maggie nézte, ahogy a nyársat nyelt alak eltűnik a tömegben, és felkiáltott: - Te jóságos ég,
Hélène, mit tettél ezzel az emberrel, hogy így elrohant?
Madame Sorel megrántotta a vállát, amitől bájosan hullámzottak a fürtjei. - Semmit.
Többször is találkoztunk különböző eseményeken. Mindig úgy mered rám, mintha legalábbis
maga Napóleon lennék, aztán elvonul. Ki tudja, mi jár a fejében? Azonkívül, hogy semmibe
vesz mindent és mindenkit, aki francia.
Maggie ravaszul összeszűkült szemmel nézett a barátnőjére.
- De azért elég szép szál férfi, nem gondolod?
Héléne szárazon azt felelte: - Nem férfi, csak egy porosz. - Még néhány mondatot váltottak,
aztán elbűvölő mosollyal Héléne is távozott.
Rafe értékelőén nézte ringó csípőjű járását. Amikor hallótávolságon kívül került,
megkérdezte: - Mi folyik itt, amiről én nem tudok?
- Nem vagyok biztos benne - felelte Maggie elgondolkozva.
- Habár egy találgatást megkockáztatnék. - Felnézett Rafe-re, és azt mondta: - Pár perc
múlva visszajövök.
Miközben Maggie a női mosdó felé indult, Rafe összehasonlította a járását Madám
Sorelével, és úgy döntött, hogy Héléne-t is érdemes megnézni, de az egyenesen érthetetlen,
hogy tud Maggie végigmenni az utcán, anélkül, hogy csapatostul vonulnának utána a férfiak.
Kellemes gondolatait az idegesítő Oliver Northwood szakította félbe. - Gratulálok,
Candover, te aztán nem vesztegeted az időt. Három napja vagy Párizsban, és máris
megszerezted a grófnőt. - Northwood szavai joviálisak voltak, de húsos arca rosszindulatot
sugárzott. - Nem mintha olyan nehéz lenne megszerezni annak, aki meg tudja fizetni.
Rafe Northwoodhoz fordult, és rászegezte legmerevebb tekintetét. - Azt hittem, nem
ismered a hölgyet.
- Miután megmondtad a nevét, kérdezősködtem utána. Senki nem tud túl sokat róla, azon
kívül, hogy özvegy, és drága az ízlése. - Northwood sokatmondóan kacsintott egyet. - És
nagyon ért hozzá, hogyan kell másokkal megfizettetni a kedvteléseit.
Rafe legszívesebben behúzott volna egyet Northwoodnak, de csak annyit mondott: - És
még mit tudtál meg róla?
- Azt mondják, igazán megér minden pénzt, de hát ezt te biztos jobban tudod nálam, nem
igaz?
Rafe igyekezett hideg fejjel gondolkozni. Végül is Maggie kém, és ugyan hol tudná jobban
szóra bírni a férfiakat, mint az ágyban? Valamiből meg kell élnie, és nem valószínű, hogy a
brit kormány eleget fizet neki, hogy fenntartsa házát, vagy ilyen elegáns ruhatárra fussa. És ha
úgy viselkedik, mint bármelyik előkelő kurtizán, aki ékszereket vár cserébe a kegyeiért, ez
annak is remek módja, hogy álcázza a valódi céljait.
Furcsa, hogy még mindig könnyebb arra gondolni, hogy szajha, mint hogy esetleg elárulja a
hazáját.

Maggie az egyik kis fésülködőasztalnál ült a tükör előtt, amikor az egyetlen másik hölgy,
aki a mosdóban tartózkodott, megszólalt angol akcentusú franciasággal: - Candover nagyszerű
szerető, ugye?
 Maggie döbbenten kapta fel a fejét. Rámeredt a fiatal nőre, aki a szomszédos asztalkánál
ült, és a leghidegebb hangján csak annyit mondott: - Parancsol?
- Elnézést, szörnyen szókimondó voltam - mentegetőzött a nő. - De láttam magát
Candoverrel, és a viselkedésükből úgy tűnt... - Egy bizonytalan kézmozdulattal fejezte be a
mondatot. Az arca elvörösödött, mintha csak most jött volna rá, milyen tolakodó volt a
megjegyzése.
Maggie bosszúságát felváltotta az érdeklődés. - Feltételezem, akkor vannak személyes
tapasztalatai a herceggel kapcsolatban?
A nő csak bólintott. Legalább huszonöt éves lehetett, már nem kislány, de keresetlen
modora miatt fiatalabbnak hatott. - A nevem Cynthia Northwood. Rafe... nagyon kedves volt
hozzám, a házasságom egy korábbi szakaszában, amikor erre nagy szükségem volt.
Maggie kíváncsian megkérdezte: - És most már jobb a házassága, vagy csak nincs szüksége
kedvességre?
- Nem - felelte Cynthia, és a tekintete megkeményedett. - A házasságom már nem jelent
semmit, kedvességet pedig találtam másoknál.
Maggie magában felsóhajtott. Az életének egyik áldása és átka volt az, hogy az emberek
valamiért késztetést éreztek, hogy elmondják neki a legbensőbb titkaikat. Még vadidegenek
is, mint ez a nő, mintha azt feltételezték volna, hogy jó tanácsot fog adni, vagy legalább
megértő lélekkel hallgatja őket.
Az a tehetség, hogy beszéltetni tudja az embereket, jól jön egy kémnek, de valóban hallani
akar-e Candover szereimi képességeiről a volt szeretőjétől? Próbálta lerázni a további
bizalmas közléseket, és azt mondta: - János Magda grófnő vagyok, de talán tudja is.
- Igen, önt mindenki ismeri. Csodálom, mióta megérkezett. Olyan erős a kisugárzása...
Maga és Rafe a legszebb pár itt. Látszik, hogy teljesen megbabonázta, nem úgy, mint a
legtöbb nő.
Hogy is lehetne sértő egy ilyen naiv bók? Maggie azért szigorúan válaszolt: - Mrs.
Northwood, nem gondolja, hogy nem helyénvalóak az efféle megjegyzések?
Cynthia megint elvörösödött. - Jaj, a rémes locsogásom! Az anyám még egészen
kiskoromban meghalt, és az apám mindig arra nevelt, hogy mondjam ki, amire gondolok,
bármennyire nem illik is ez egy hölgyhöz. És a barátomnak, Brewer őrnagynak is tetszik. Azt
mondja, nem vagyok kényeskedő, mint a legtöbb nő. Én tényleg nem akartam megsérteni -
mondta komolyan. - De nagyon kedvelem Rafe-et, és olyan boldognak látszott magával. Nem
hiszem, hogy gyakran lenne boldog.
Maggie akarata ellenére sem tudta elfojtani a kíváncsiságát. - Pedig mindene megvan, amit
egy férfi kívánhat: előkelő rang, vagyon, intelligencia, és annyi vonzerő és tartás, ami három
másiknak is elég lenne. Miből gondolja, hogy nem boldog?
- Mindig olyan, mintha kicsit unatkozna. Maga a megtestesült udvariasság, de nem igazán
érdekli semmi, amit csinál. Persze, talán csak velem volt ilyen - tette hozzá szomorkásán
Cynthia. - Tudom, hogy soha nem tartott különösebben érdekesnek. Nem vagyok elég okos
hozzá. Csak azért kezdett ki velem, mert nem volt jobb dolga.
Maggie meghökkenéssel és érdeklődéssel hallgatta a nőt, sőt némi tisztelettel. Talán több is
rejlik benne, mint első ránézésre látszott. - Mrs. Northwood, nem kellene ilyesmiről beszélnie
egy vadidegennel.
- Nem, tudom. De mióta csak megérkeztem Párizsba, folyton olyat teszek, amit nem kéne,
és az a szándékom, hogy még ennél is rosszabbul fogok viselkedni. - Felemelte az állát, és azt
mondta: - Grófnő, igazán sajnálom, ha zavarba hoztam. Remélem, elhiszi nekem, hogy jót
akarok magának is és Candover hercegének is. Én mindenkinek jót akarok, a férjem
kivételével.
Azzal felállt, és távozott, nem minden méltóság nélkül.
Maggie megcsóválta a fejét, és újból átgondolta a furcsa beszélgetést. Ha látott már nőt, aki
szándékosan keresi a bajt, hát az Cynthia Northwood.
 Hatodik fejezet

Rafe képes lett volna rendreutasítani egy olyan alakot is, akinek olyan vastag a bőr a képén,
mint Oliver Northwoodnak, de visszafogta magát. Northwood nyilvánvalóan abban a
reményben várakozott, hogy mégiscsak bemutatja János grófnőnek, és Rafe szinte perverz
vágyat érzett, hogy lássa, mit szólna Maggie, ha váratlanul szembetalálná magát az első
szeretőjével. Feltéve, hogy Northwood tényleg az első volt, ahogy állította.
A magassága miatt Rafe jól látta, hogy Maggie merre jár-kel a kavargó tömegben, néha
meg-megállva, hogy az ismerőseit üdvözölje. Felületesen elcsevegett ezzel-azzal, míg a terem
közepe táján össze nem találkozott egy szőke hajú férfival.
Rafe-nek többnyire fel sem tűnt volna a dolog, de most a küldetése miatt sokkal éberebb
volt, mint egyébként. Maggie arcáról pár pillanatra eltűnt a társasági maszk, és erős
koncentráció ült ki rá. Egy kicsit beszélgetett a férfival, aztán tovább sétálgatott a vendégek
között.
A szőke hajú férfi háttal állt Rafe-nek, de amikor Maggie továbbment, megfordult, hogy
utánanézzen. Rafe meglepetten ismerte fel Robert Andersont, a brit követség alacsony
beosztású tagját, aki bemutatta neki a titokzatos kémnőt. Lucien arra utasította Maggie-t, hogy
senkivel ne érintkezzen a brit küldöttség tagjai közül, csak a vezetőkkel, akkor vajon miről
beszélget ilyen komolyan Andersonnal?
Rafe még mindig nem tudott rájönni, kire emlékezteti Anderson. Az első találkozásukkor
jelentéktelennek ítélte, de most, ahogy Maggie után nézett, ravasz intelligenciát látott
felcsillanni az arcán.
Maggie mosolyogva odalépett mellé. Rafe azon tűnődött, nem lett-e túl élénk a fantáziája
amiatt, hogy belekeveredett ebbe a kémhistóriába. Lassan már mindenre és mindenkire
gyanakodni fog. Nem csoda, hogy Maggie olyan csípős és gyanakvó volt vele az első
találkozásuk alkalmával. Miután éveket töltött a kémkedés zavaros világában, nyilván már el
is felejtette, milyen a normális élet.
Maggie egyik kezét Rafe karjára tette, és szürke szemével felnézett rá. - Akkor mehetünk,
mon cher? Rémesen unalmas itt minden, otthon sokkal jobban elszórakozhatnánk.
- Ahogy óhajtja, szerelmem. - Rafe Maggie kezére rakta a kezét. - De előbb hadd
mutassam be egy nagy csodálóját. Oliver Northwood, a brit küldöttség tagja. Northwood,
bemutatom János grófnőt.
Maggie önuralma igazán csodálatraméltó volt. Rafe nagyon figyelte, de semmi más
reakciót nem látott az arcán, csak egész kicsit feszesebb lett a szájának vonala. Persze nyilván
tudta, hogy Northwood Párizsban van, és hogy előbb-utóbb találkozni fognak, úgyhogy fel
lehetett készülve lelkileg a találkozásra.
Vagy annyi szeretője volt azóta, hogy az első már nem is jelent semmit? Rafe-et kevés régi
szeretője zökkentette volna ki a nyugalmából. Maggie-vel miért lenne másképp?
 Northwood meghajolt, és behízelgő hangon azt mondta: - Nagy megtiszteltetés, hogy
megismerhetem, grófnő. Messziről valóban régóta csodálom.
Maggie egy hűvös bólintással nyugtázta a bókot. Elég soká tartott, amíg felismerte a férfit.
Fiatal korában volt benne némi nyers vonzerő, de az évek eldurvították, vagy inkább a
cselekedetei rányomták a bélyegüket az arcára. A szeméről egy meztelen csiga jutott eszébe:
hideg, nyirkos és nyálkás. Maggie nem nyújtott neki kezet.
Csak ő lehet Cynthia Northwood férje. Szegény Cynthia! Nyilván túl fiatal és ártatlan volt,
nem tudhatta, kihez megy hozzá.
Northwood faragatlan udvariassággal megjegyezte: - A mi kis északi szigetünk nem képes
ilyen szépségeket teremni.
Rafe ajkának rándulásából Maggie észrevette, mennyire szórakoztatja a mellétalált bók.
Kedvesen elmosolyodott, és azt mondta: - Túl szigorú a honfitársnőivel, Mr. Northwood. Épp
most találkoztam egy gyönyörű angol rózsaszállal. Micsoda arcbőr, és micsoda közvetlen
modor! - Összevonta szemöldökét, és hozzátette - De mintha azt mondta volna, hogy
Northwood a neve. Cynthia Northwood.
A férfi savanyú képet vágott. - Igen, a feleségemet elég csinosnak tartják.
- Ön túl szerény, monsieur. - Maggie ragyogó mosollyal folytatta. - Nagyon örülök, hogy
megismerhettem. Remélem, fogunk még találkozni, de most, sajnos, mennünk kell.
Ezután Rafe-fel ügyesen kisurrantak a fogadásról.
Amikor kettesben maradtak a hintóban, Rafe szarkasztikus csodálattal megjegyezte: -
Igazán tanulságos figyelni téged munka közben, akár beszédre csábítasz férfiakat, akár
visszautasítod a tolakodásukat.
- Gyakran találkozom ilyen Northwood-félékkel, sajnos. - Maggie óvatosan lehúzta hosszú
szárú kesztyűjét. - A felesége egyébként gratulált nekem, amiért jól választok szeretőt.
Rafe magában felsóhajtott. Habár mindig eléggé élvezte Cynthia szókimondását, jobban
örült volna, ha ez alkalommal tartja a száját. - Biztos vagyok benne, hogy jót akart. - Rafe
kezdett belefáradni Northwoodék témájába, és inkább megkérdezte. - És mit súg az intuíciód
Fehrenbachhal kapcsolatban?
Az utcai lámpa egy pillanatra bevetülő fényében Rafe látta, hogy Maggie arca
elkomolyodik. - Elég nyilvánvaló, hogy miért tartjuk az egyik legfőbb gyanúsítottnak. Neked
mi volt a benyomásod róla?
- Az biztos, hogy eléggé gyűlöli a franciákat ahhoz, hogy veszélyes legyen, és a katonai
képzettségének köszönhetően nyilván érti is a dolgát, és félelmetes ellenfél lenne. Mégis... -
Rafe elhallgatott, próbálta megfogalmazni, mire gondol. - ...Meg se próbálta leplezni az
érzéseit. Egy összeesküvő ennél csak körültekintőbb lenne, nem?
- Talán igen, talán nem - felelte elgondolkozva Maggie. - Lehet, hogy annyira dühös, hogy
egyszerűen nem is érdekli, mi lesz vele, miután elérte a célját.
- Gondolod, hogy ő a mi emberünk?
 A csönd olyan hosszúra nyúlt, hogy Rafe már azon tűnődött, Maggie válaszolni fog-e
egyáltalán. A hangjában némi éllel megszólalt: - Maggie, a feladatunk kedvéért hagyni fogom,
hogy magaddal cipelj mindenhová, mint egy szőrmemuffot, de ha kettesben vagyunk, ne bánj
velem úgy, mint egy szellemileg visszamaradt gyerekkel. Akár tetszik, akár nem, együtt kell
működnünk, és sikeresebbek lehetünk, ha megosztjuk egymással minden gondolatunkat és
minden gyanúnkat.
- Ez fenyegetés, hercegem? - Maggie hangja kissé gúnyos volt. - Ha nem közlöm veled
minden gondolatomat, talán megversz?
- Jobb módja is van a meggyőzésnek - felelte Rafe szándékos kétértelműséggel.
- Ha Cynthia Northwoodnak igaza volt, amikor agyondicsérte a képességeidet, akkor
gondolom, ez azt jelenti, hogy csókokkal akarod meghódítani gyengécske női agyamat -
mondta Maggie csípős szarkazmussal.
- Nem, egyáltalán. Csak az igazságérzetedre fogok apellálni, ami minden angolnak az
Achilles-sarka.
Egy pillanatnyi meglepett csend után Maggie hangosan elnevette magát. - Rafe, te
elpocsékolod a tehetségedet. Tárgyaló diplomatának kéne lenned, mint Castlereagh. Te aztán
tudod, hogy kell kihasználni az ellenfél gyenge pontjait.
- Mi nem ellenfelek vagyunk - mutatott rá Rafe -, hanem partnerek.
- Őszintén szólva, ezt elég nehéz észben tartanom - Maggie kicsit hallgatott, aztán azt
mondta: - Fehrenbach az indulatossága ellenére szerintem nem a mi emberünk. Nem az a
fajta, aki titokban összeesküvéseket sző, ezt megvetendőnek tartaná. Azt el tudom képzelni,
hogy odasétáljon Talleyrand-hoz és szíven lője, de nem hiszem, hogy lealacsonyodna odáig,
hogy titokban összeesküvéseket szőjön. Habár az ezredes olyan, mint egy veszélyes,
megsebzett medve, nem hiszem, hogy ő lenne az, akit keresünk.
- Mesélj valamit Madame Sorelről.
- Hélène özvegy, van két lánya. A férje francia tiszt volt, meghalt Wagramnál. Anyagilag
elég kényelmes körülmények között él, és a legjobb párizsi társaságban is fogadják. Évek óta
barátnők vagyunk, és tökéletesen megbízom benne.
- És mit gondolsz, Fehrenbach miért viselkedett vele olyan furcsán?
- Szerintem roppant egyszerű az oka, és egyáltalán nem politikai természetű.
Rafe erre nem felelt semmit. - Ha igazad van Fehrenbachhal kapcsolatban, akkor az egyik
francia lehet a legvalószínűbb jelölt.
- Ha igazam van - mondta Maggie kis keserűséggel a hangjában. - De előfordult már, hogy
tévedtem.
A sötétben olyasmit is meg lehet tenni, ami világosban lehetetlen lenne. Rafe önkéntelenül
odanyúlt, és megfogta Maggie hűvös, feszült kezét. Nem tudta, de nem is érdekelte, milyen
emlékek ébredtek benne, amitől ilyen lett a hangja. Olyan nehéz terheket cipelhet, amelyek a
legerősebb vállakat is nyomnák.
 Maggie ujjai görcsösen összeszorultak Rafe kezén, de egyébként nem mutatta, hogy
észrevette a gesztust. A keze kicsit melegebb és nyugodtabb lett. Rafe most először érezte,
hogy a korlátok, amelyek elválasztották őket, leomlottak. Talán jobban kijönnének egymással,
ha nem kéne beszélni.
Amikor odaértek a házához, Maggie elengedte Rafe kezét, és megigazgatta a vállán kasmír
kendőjét. Miközben Rafe kisegítette a kocsiból, elmosolyodva megkérdezte: - Szóval úgy
érzed magad, mint egy szőrmemuff?
Rafe is elmosolyodott. - Vagy valami más haszontalan, díszes tárgy, amit csak azért hord
magával az ember, hogy mutogassa. - Rafe megfordult, és elküldte a hintót.
Maggie kemény pillantást vetett rá, amikor követte a házba. Mielőtt bármit mondhatott
volna, Rafe megszólalt: - Ha fenn akarjuk tartani a viszonyunk látszatát, nem tehetlek ki a
küszöbnél. Kellő idő után majd visszasétálok a hotelbe, nincs messze innen.
Maggie elfogadta a javaslatot, bár nem valami lelkesen, ami nem volt túl hízelgő Rafe
számára.
Bementek a szalonba. Maggie brandyt töltött mindkettőjüknek, aztán lerúgta a báli cipőjét,
és letelepedett az egyik díványra. - Meg kellett volna kérdeznem Cynthia Northwoodtól, hogy
ilyen alkalmakkor mennyi ideig maradj, hogy ne ártsunk a hírnevednek. Esetleg meg is
ágyazhatnék az egyik vendégszobában, nyilván mindenki azt várná, hogy csak reggel távozol.
Rafe nem hagyta magát felingerelni. - Úgy egy óra múlva majd kisurranok a hátsó ajtón.
Végül is mindkettőnk hírnevének ártana, ha túl korán távoznék.
Átsétált a szoba másik felébe, ahol egy kisasztalkán egy antik sakk-készletet talált. A
figurák olyan formájúak voltak, mint egy középkori királyi udvar tagjai. A zománcozott
sakkfigurák úgy hétcentisek voltak, és mindegyik egyéni, kézzel festett vonásokat viselt.
Rafe kezébe vette a fehér királynőt, egy gyönyörű, aranyhajú hölgyet fehér paripán, aztán
Maggie-re pillantott. Tagadhatatlan volt a hasonlóság. A királynő, a legerősebb játékos a
táblán...
Lerakta a figurát, aztán felemelte a tábla másik végéből a fekete királyt. Sötét arca gőgös
volt és sólyomszerű, és egy kardot emelt magasba a két lábra ágaskodó harci mén hátán ülve.
Rafe egy pillanatig tanulmányozta a figurát, és eltűnődött, csak képzeli-e, hogy rá hasonlít. A
király a sakkban a végső cél, de neki magának aránylag kevés hatalma van.
Nem áll távol a sakkjátszmától, amit ő és Maggie játszanak a fehér királynő uralkodik, a
király mellette áll. De ők ugyanazon az oldalon vannak, vagy nem...?
Felemelte a szőke hajú fehér királyt. Az arca hűvös volt és enigmatikus, nem kellett sok
képzelőerő, hogy belelássa Robert Andersont. Rossz ómennek érezte.
Rafe lerakta a fehér királyt is. - Van kedved egy sakkpartihoz? A fogadáson azt ígérted,
itthon jobb szórakozást tudsz.
Maggie kecses mozdulattal felállt, és odament a sakktábla mellé. - Ha akarod. Kicsit javult
a játékom, majd meglátod. Feldobjunk egy érmét, hogy eldöntsük, ki játszik fehérrel?
 Szokás szerint a fehéré az első lépés joga, ami előnyt jelent, de Rafe megint fogta a fehér
királynőt, megcsodálta büszke állát, aztán odanyújtotta Maggie-nek. - Ő csak a tiéd lehet.
Leültek és nekikezdtek a játéknak. Régen Maggie vakmerően és briliánsán játszott, ami
néha győzelmet is hozott neki, de még gyakrabban vereséghez vezetett Rafe meggondoltabb
stílusával szemben. Most azonban egyenlő ellenfelek voltak. Rafe érdeklődéssel figyelte,
hogy még mindig milyen vakmerően játszik, de már sokkal élesebb szeme volt a stratégiához.
Eltelt egy óra, miközben több szót nemigen váltottak, mint néha egy-egy bókot a másik egy
jó lépésére. Amikor az óra elütötte a hetet, Maggie meglepetten felnézett. - Nem akarok rossz
házigazdának látszani, de meg kell hogy kérjelek, most menj el. Majd legközelebb befejezzük
a partit. Nem hiszem, hogy bárki is figyelné a házamat, de azért a biztonság kedvéért
megmutatom a hátsó ajtót, ott feltűnés nélkül kisurranhatsz.
Rafe követte Maggie-t a szobák során át, és közben megcsodálta a házat. Habár nem volt
különösebben nagy, mégis tágas érzetet keltett, és minden részletében tökéletes volt. Egy igazi
úrihölgy otthona. Megint megerősödött benne az a gyanú, hogy ezt nem lehet pusztán egy
kém fizetéséből fenntartani. Keserűen eltűnődött, vajon hány szeretője járul hozzá.
Amikor Maggie a hátsó kijáratnál szembefordult vele, hogy elköszönjön, Rafe meglepetten
vette észre, hogy így mezítláb milyen alacsony. A feje búbja alig ért az ő álláig. Fiatalnak
látszott, lágynak és végtelenül kívánatosnak. A levegő szinte elektromosan vibrált közöttük.
Margot Ashton valamikor pontosan ugyanezzel a tekintettel nézett fel rá. Egy pillanatra az
egész világ megingott körülötte, mintha egybeolvadt volna a múlt és a jelen. Ugyanolyan
szenvedélyes intenzitással kívánta, mint huszonegy évesen, legszívesebben beletemette volna
az arcát a szőke fürtök tengerébe, hogy felfedezze a titkát a nevetésének, illékony szellemének
és érzéki testének.
Fájdalmasan zavarba ejtő pillanat volt; még szerencse, hogy a jelenlegi Maggie nincs
tudatában mindannak, amit ő érez. Szinte beleremegett, ahogy küzdött, hogy elfojtsa a vágyat,
hogy a karjaiba szorítsa. A tapasztalat azt súgta, hogy jobb lesz még várni. Maggie is kívánja,
csak hagyni kell neki még egy kis időt, hogy tovább fokozódjon a vágy. Ha túl gyorsan lép,
megint csak ellenségességet vált ki belőle.
Udvariasan jó éjszakát kívánt, és remélte, hogy csalódás volt az, amit egy pillanatra
felcsillanni látott Maggie szemében. Aztán lesétált a lépcsőn, átvágott a hátsó udvaron, és
balra indult a szűk, elhagyatott kis sikátorban.
Túlságosan nyugtalan volt, hogy visszatérjen a szállására. Fontolgatta, hogy elmegy a
Palais Royale-ba, hogy kártyázzon vagy hölgytársaságot keressen, de nem volt túl vonzó az
ötlet. Úgy döntött, inkább sétál egyet, és elindult a Place Vendôme irányába.
Nem tudta kiverni a fejéből Maggie-t. Még tizennyolc éves korában is csak az ő
képzeletében volt ártatlan, úgyhogy nem lenne meglepő, ha megtudná, hogy csatlakozott
azoknak a nőknek a társaságához, akik drága ajándékokat fogadnak el a kegyeikért cserébe.
Gyakori ez, ha egy nőnek nagyobb a szépsége, mint a vagyona. Azt nem gondolta, hogy
igazságos lenne kurtizánnak nevezni; csak megtalálta a praktikus módját, hogyan kombinálja
az üzletet és a szórakozást.
De legalább vannak magasabb céljai a saját élvezetén kívül is. Feltehetőleg a szeretőit
nemcsak vagyonuk alapján választja ki, hanem aszerint is, mennyi információt lehet kiszedni
belőlük.
Egy ilyen nővel az ágyban egy férfi mindent kikotyog, és később talán nem is emlékszik rá.
Megérkezett a nyolcszög alakú Vendôme térre, amely szinte teljesen kihalt volt késő éjjel.
Középen egy hatalmas oszlop tornyosult, amelyet Napóleon állíttatott az austerlitzi csata
emlékére. A bronz spirál, mely átölelte az oszlopot, úgy készült, hogy beolvasztották az
ezerkétszáz ágyút, amelyeket Napóleon zsákmányolt a csatában. Nem meglepő, hogy a
poroszok le akarják bontatni az oszlopot.
Rafe szája megrándult. Nehéz volt politikára gondolni, amikor így elhomályosítja a fejét a
vágyakozás. Akár ki is mondhatná, hogy a szeretőjének akarja Maggie-t. Igaz, hogy voltak
olyan nők az életében, akik sokkal szebbnek mondhatóak, de soha nem ismert egyet sem, aki
ilyen csábító lett volna.
A számára Margot nem változott semmit; és a mai estén mintha az ellenségessége is enyhült
volna. Ideje lenne félretenni a múltat, és élvezni egymást olyannak, amilyenek most,
vádaskodás és bonyodalmak nélkül.
Ahelyett, hogy csatákat vív vele, inkább egyenes ajánlatot fog tenni neki. Talán részben
azért is ragaszkodik annyira, hogy távolságot tartson tőle, mert nem akarja, hogy ő megtudja,
többnyire miből él.
Ő igazán józan és gyakorlatias gondolkodású, és belátja, hogy Maggie-nek meg kell élnie
valamiből. Habár még soha életében nem fizetett egy szeretőjének sem, az ő esetében
hajlandó lenne kivételt tenni, sőt, akár kivételesen bőkezűen is. Ha Maggie beleegyezik egy
hosszabb távú kapcsolatba, még azt is megfontolná, hogy egy nagyobb összeget helyezne
letétbe, ami a jövőjét is biztosítaná.
Sarkon fordult, és határozott léptekkel visszaindult a Boulevard des Capucines felé. A késői
órával nem törődve visszament a ház mögött húzódó kis sikátorba, remélve, hogy látja majd
valami jelét a házon, hogy Maggie még ébren van. Talán ő is ugyanilyen nyugtalan és
felkavart.
Épp végignézett az ablakokon, amikor észrevette, hogy egy lopakodó alak közeledik a
sikátorban, ellenkező irányból. Rafe behúzódott a sötétségbe, hogy a másik ne lássa meg.
A férfi nem haladt el a ház előtt, hanem megállt, és óvatosan körbenézett. Rafe nekilapult a
szemben lévő ház falának. Örült, hogy fekete ruha van rajta.
A férfi nyilván megbizonyosodott róla, hogy senki nem látja, felsétált Maggie házának
hátsó lépcsőjén, aztán bekopogott. Az ajtó azonnal feltárult. Maggie ott állt, a kezében egy
lámpával. Közben átöltözött egy bő fekete pongyolába, szőke haja lazán omlott a vállára.
Mint a fehér királynő...
 A férfi lehajolt, hogy megcsókolja. Rafe nem maradt ott tovább, nem volt kíváncsi a
folytatásra.
A lopva érkezett látogató Robert Anderson volt, maga a fehér király. Nem csoda, hogy
Maggie olyan elmélyülten beszélgetett vele a fogadáson, nyilván a találkozót beszélték meg.
Rafe-et elöntötte a hideg düh, bár maga sem tudta, miért. Tudta jól, hogy Maggie-nek
szeretői vannak, akkor miért bosszantja ennyire, hogy látta, ahogy az egyik bemegy hozzá?
Szó sincs féltékenységről, nem érzett féltékenységet egyetlen nő miatt sem azóta, hogy...
azóta, hogy huszonegy éves korában Margot megcsalta Northwooddal.
Hangosan elkáromkodta magát. Nem akart tudomást venni erről az érzésről. A dühe nem
féltékenységből fakad, hanem csak a küldetésük sikere miatti aggodalomból. Maggie-nek
megmondták, hogy ne tartson kapcsolatot a brit küldöttség alacsonyabb rangú tagjaival, erre
tessék, esze ágában sincs betartani Lucien utasításait!
Ez veszélyes, szövevényes ügy, és a helyzet óráról órára egyre bonyolultabb. Rafe még
jóval éjfél után is az utcákat rótta, és az új fejleményről gondolkozott.
Mivel Maggie igazi szakértője a kémkedésnek, feltételezte, hogy nem követne el ostoba
hibákat. Felületesség volt a részéről, hogy így gondolta. Bár még mindig nem tudta elhinni,
hogy Maggie szándékosan elárulná a hazáját, a jövőben azért szkeptikusabb lesz a
cselekedeteivel kapcsolatban.
Habár az Andersonnal folytatott viszonyának lehet, hogy semmi köze az ügyhöz, amin
dolgoznak, azért nem árt a legrosszabbat feltételezni. A nők ugyanolyan megbízhatatlanok az
ítéleteikben, ha a szerelmükről van szó, mint a férfiak. Ha Anderson az áruló, lehet, hogy
pontosan úgy használja fel Maggie-t, ahogy ő szokta a férfiakat.
Mire Rafe visszaért a hotelbe, eldöntötte, mi lesz a stratégiája. Épp eléggé tudta, milyen
konokul önfejű Maggie; hogy ha megkérné, hogy többé ne találkozzon Andersonnal, csak az
arcába nevetne. A szeretőjévé kell válnia, hogy nagyobb befolyást szerezzen felette. Akkor
rávehetne, hogy szabaduljon meg Andersontól, meg a többi átkozott fickótól is, akiket
bábként madzagon rángat.
Eddig csak testi vonzalomból akarta az ágyába csábítani. Most már az is hozzájárult, hogy
így akarta biztosítani a lojalitását. A küldetésük kedvéért hajlandó felhasználni minden
fegyvert, ami csak a rendelkezésére áll, hogy felülkerekedjen rajta. Milyen kényelmes, hogy
ebben az esetben a kellemes összeköthető a hasznossal.
Nem volt benne semmi kétség, hogy végül sikerrel fog járni; soha nem vallott még
kudarcot, ha igazán meg akart szerezni egy nőt. De nagyon óvatosnak kell lennie. Mivel az
idő nagyon rövid, nem kockáztathatja, hogy ellenségévé tegye Maggie-t. Nem egyenes
pénzügyi ajánlatot kell tenni, először meg kéne puhítani az ellenállását drága ajándékokkal.
Azt is eldöntötte, hogy meg fogja szervezni a saját információforrásait is. Egy gazdag
lordnak sok alkalmazottja van. Rafe pár perc alatt végiggondolta a körülötte dolgozó
szolgákat, és talált is köztük két okos, diszkrét és megbízható franciát.
 Mielőtt lefeküdt, írt egy levelet az intézőjének, és mindkét embert azonnal idehívatta
Párizsba.

Robin fáradtnak és aggodalmasnak látszott, ami nála ritkán fordult elő. Miután
megcsókolta, Maggie ragaszkodott hozzá, hogy vacsorázzon vele. A konyhaasztalnál ültek le,
és eltüntették a pástétomot, a sült csirkét és más finomságokat, amiket a szakácsnő otthagyott.
Amikor végeztek, Robin félretolta a maradékokat. - Egy jó kis lakoma mindig jót tesz az
ember optimizmusának. Sikerült megtudnod valami hasznosat ma este?
Maggie elmesélte a találkozását Fehrenbach ezredessel, és hogy arra a következtetésre
jutott, valószínűleg nem ő lehet az összeesküvő. - Most te jössz, Robin. Mi történt, ami miatt
ilyen aggodalmas vagy?
A férfi nyugtalan mozdulattal végigsimított a haján. Halványabb szőke volt, mint Maggie-é,
és a gyertyafényben majdnem ezüstösnek látszott. - Egy informátortól azt hallottam, hogy
valaki diszkréten érdeklődött egy bátor ember után, aki szívesen eltenné láb alól „a világ
meghódítójának meghódítóját”.
Maggie az ajkába harapott. A párizsiak Wellington hercegét illették ezzel az elnevezéssel a
Waterlooi győzelem után. A név találó volt, mivel Bonaparte szeretett a világ meghódítójának
szerepében tetszelegni, Wellington pedig mindesetre kicsit lefaragott a büszkeségéből.
- Szóval tényleg Wellingtont vették célba - mondta komoran Maggie. - Jobbat nem is
választhattak volna, ha tényleg fel akarják bolygatni a darázsfészket. És arról tudni valamit, ki
ez az érdeklődő?
- Csak annyit, hogy egy francia, ami egybehangzik azzal a következtetéssel, amire te is
jutottál. - Robin eltüntette az utolsó szelet pástétomot. - És hogy mennek a dolgok
Candoverrel?
Maggie vállat vont, és az asztalra rajzolgatott pár csepp kiloccsant borral. - Igazad volt,
kitűnő fedezék a nyomozáshoz. És nagyon jó megfigyelő is. Fehrenbachhal kapcsolatban
ugyanarra a konklúzióra jutott, mint én. De kicsit aggódom... - Maggie elhallgatott.
- Miért?
- Habár ez idáig hajlandó volt az együttműködésre, ma este tett valami megjegyzést, hogy
úgy hurcolom magammal, mint egy muffot, csak hogy leplezzem magam. - Robin elnevette
magát, de Maggie komolyan folytatta: - Egyelőre még elszórakoztatja ez a játék. A hazafiúi
érzelmeiben nem kételkedem, de kicsit félek tőle, hogy mit fog csinálni, ha már nem találja
szórakoztatónak a dolgot.
Robin szeme összeszűkült. - Mire gondolsz?
- Csak arra, hogy hozzá van szokva, hogy ő parancsoljon, és mindig azt csinálja, amit ő
akar. Ha esetleg pont rosszkor megmakacsolja magát, az komoly bajokat okozhat.
Robin kék szeme sarkában nevetőráncok jelentek meg. - Bízom benne, hogy meg tudod
fegyelmezni.
Maggie hátradőlt, és hirtelen fáradtnak látszott. - Túlbecsülöd a képességeimet, drágám.
 - Azt nem hinném. - Robin hátratolta a székét, és felállt. - Most mennem kell. Ki lesz a
következő becserkészendő áldozat?
- Remélem, a következő egy-két napban sikerül összefutni de Varenne gróffal. Nem
Párizsban lakik, de rendszeres vendég a királyi udvarban, és sok társasági eseményen is
megjelenik. Remélhetőleg rövidesen módom lesz közelebbről is megismerkedni vele.
Maggie kikísérte Robint a hátsó ajtóhoz. Amikor a férfi búcsúzóul megcsókolta, Maggie
átölelte, és a vállára hajtotta a fejét. Hirtelen elfogta a vágy, hogy megkérje, töltse ott az
éjszakát. Nem csak a szerelem melegségére és kielégülésére vágyott, de így talán Rafe
gondolatát is ki tudná űzni a fejéből.
De végül inkább nem mondott semmit. Megbocsáthatatlan lenne, ha így kihasználná
Robint, és az ő bajára is csak átmeneti gyógyírt nyújtana. Szomorúan megkérdezte: - Mikor
lesz ennek vége, Robin?
A férfit meghatotta a hangszíne. Egy pillanatra olyan volt, mint egy kislány. Átkarolta, és a
kelleténél kicsit hosszabban magához szorította. - Nemsokára, drágám. És akkor
hazamehetünk Angliába.
Maggie tágra nyílt szemmel felnézett rá. - Te is haza akarsz menni?
- Talán. - Robin gúnyosan elmosolyodott. - De majd megpróbálok pihenni egy kicsit, hátha
elmúlik ez az érzés.
Aztán már ott sem volt. Maggie bereteszelte az ajtót. Arra gondolt, ez volt az első alkalom,
hogy Robin bármi jelét adta, hogy vágyik látni a szülőföldjét. Úgy látszik, még az állandó
energikusságával is belefáradt a folytonos csalásba és a feszültségbe, amely állandó társuk
volt.
Úgyhogy neki, Maggie-nek is igazán joga van, hogy könnyek szökjenek a szemébe a
fáradtságtól. Végül is ő csak nő.
 Hetedik fejezet

Másnap délután nagy volt a hőség, és az előkelő hölgyek legtöbbje, akik kijöttek a St.
Germainbe, inkább az árnyat adó fák alatt sétálgatott, így a sétányok üresen maradtak Maggie
és Hélène számára. Maggie örült, hogy a barátnője találkozót kért tőle, mert sok mindent
kellett megbeszélniük.
Egy ideig hétköznapi dolgokról csevegtek, mint két barátnő, akik rég nem látták egymást.
Hélène most tért vissza Nantes-ból, a nagymamájukhoz vitte le két kislányát, és pár hétig ott
is tartózkodott, mielőtt visszatért volna Párizsba.
Bár a lányait jobb szerette távol és biztonságban tudni, ő kötelességének érezte, hogy
Párizsban maradjon, és a maga módján hozzájáruljon a béke ügyéhez. Amíg meg nem kötik a
békeszerződést, az információk kritikus fontosságúak, és ő nagyon sok mendemondát hallott.
Tisztában volt vele, hogy amit megtud, a britek fülébe jut, de annyira szerette a hazáját, hogy
a béke érdekében olyasmit is elkövetett, amit egyesek hazaárulásnak tartanának.
Végigsétáltak a kerti ösvényen habos muszlinruhájukban, mint két unatkozó, divatos dáma.
Csak amikor hallótávolságon kívül kerültek a többi sétálótól, Maggie akkor kérdezte meg: -
Hallottál valami érdekeset? A leveledből úgy tűnt, valami sürgős dologról akarsz velem
beszélni.
- Igen - felelte Hélène összeráncolt homlokkal. - Azt hallottam, valaki azt tervezi, hogy
merényletet követnek el Lord Castlereagh ellen.
Maggie-nek elakadt a lélegzete. - Ezt meg hol hallottad?
- Az egyik szobalányomnak van egy bátyja, aki a Palais Royale-ban, a kaszinóban
dolgozik. Tegnap késő éjjel hallotta, hogy két férfi erről beszélgetett részegen.
- A külsejüket le tudta írni?
Hélène megrázta a fejét. - Nem, gyenge volt a világítás, és épp csak egy
beszélgetéstöredéket hallott, miközben a szomszéd asztalnál szolgált fel. Úgy gondolja, az
egyik férfi francia volt, a másik külföldi, talán német vagy angol. A francia megkérdezte,
hogy végleges-e a terv, mire a másik azt felelte, hogy Castlereagh-t két héten belül eltávolítják
az útból.
Maggie hallgatott, próbálta megemészteni az új hírt. Ez vajon ugyanaz az összesküvés,
aminek az ügyében ő is nyomoz, vagy egészen más? Úgy érezte magát, mintha egy tűt kéne
megtalálnia éjfélkor a pincében. Ahogy ráfordultak egy újabb ösvényre a gyönyörű
virágágyások között, röviden elmesélte azt a keveset, amit ő tudott a készülő összeesküvésről.
Hélène arca elkomorodott, ahogy hallgatta. - Ez nagyon veszélyesnek hangzik. Ennyi
katona jelenlétében a legkisebb szikra is újból lángra lobbanthatja Franciaországot.
- Tudom - bólintott komoran Maggie. - De annyi összeesküvés fulladt már kudarcba. Ha az
isten is úgy akarja, ennek is ez lesz a sorsa. - Témát változtatva megkérdezte: - Mit tudsz
Fehrenbach ezredesről?
 Hélène lágy, kerek arcára árnyékot vetett a csipkés napernyő, és a hangja sem árulta el az
érzelmeit Habár barátnők voltak, mindegyiküknek megvoltak a titkaik. - Nem sokat - mondta
Hélène. - Többször is találkoztunk társaságban. Olyan, mint sok más porosz tiszt, dühös és
elszánt, és mindenáron szenvedni akarja látni Franciaországot.
- Bocsáss meg, ha túl kíváncsi vagyok, Hélène - mondta habozva Maggie -, de van
köztetek valami?
- Bennem látja mindannak a megtestesülését, amit gyűlöl - felelte Hélène színtelen hangon.
- Ezenkívül nincs köztünk semmi.
- Gondolod, hogy benne lehet ebben az összeesküvésben?
- Nem. Ő ehhez túl egyszerű lélek, nem érdeklik az összeesküvések. - Hélène hideg
mosollyal hozzátette: - Pont olyan, mint a férjem, Etienne volt, aki mindig bátran haladt előre
a maga útján, és nem zavarták sem a kételyek, sem a józan ész. Van valami okod, hogy
gyanakodj az ezredesre?
- Semmi különös. Fehrenbach ugyan jó pozícióban van ahhoz, hogy rosszat forralhasson,
de az ítéletem megegyezik a tiéddel. De ha esetleg találkozol vele, és észreveszel valami
gyanúsat, tájékoztass róla.
- Hát persze. - Hélène egy üres padra mutatott egy gesztenyefa árnyékában. - Leülünk,
amíg mesélsz valamit arról az elbűvölő angol hercegről, akire szert tettél?
Maggie furcsa vonakodást érzett, hogy Rafe-ről beszéljen. - Párizsban van, gazdag és
unatkozik. Átmenetileg érdeklem. - Lesöprögetett egy falevelet a padról, mielőtt leült. - Mást
nemigen mondhatok róla.
Hélène szkeptikusan tanulmányozta a barátnőjét sötét szemével. - Ha te mondod...
Ideje volt ismét témát váltani. Maggie megkérdezte: - Mondd csak, tudsz valamit egy
bizonyos Cynthia Northwoodról? A férje, Oliver a brit küldöttség tagja.
Hélène lapos kis retiküljével legyezgette magát, és egy pillanatig gondolkozott, mielőtt
válaszolt volna. - Maga a megtestesült naivitás. Viszonya van egy brit tiszttel, Brewer
őrnaggyal a Gárdától, és nem érdekli, ki tud róla. Miután találkoztam a férjével, meg tudom
érteni, miért lépett félre, de a világon semmi diszkréció nincs benne. Miért érdekel?
- Semmi különös, csak tegnap találkoztam vele, és sok olyat mondott, amit az ember
általában nem szokott egy vadidegennek. - Maggie összevonta a szemöldökét. - Elég
kiszámíthatatlannak tűnik, és mivel kapcsolatban van a brit küldöttséggel, esetleg
belebonyolódhat valamibe, amit nem is ért igazán.
- Igazad van, Mrs. Northwood pontosan az a fajta, aki gondolkodás nélkül kikotyog
titkokat. De ha ő és a férje nincsenek túl jóban, akkor valószínűleg nem hall tőle
különösebben fontos dolgokat.
- Ez igaz, de azért nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt az eshetőséget sem. Megtudnál
valamit arról, kikkel érintkezik még az őrnagyon kívül? - Miután Hélène bólintott, Maggie
folytatta: - És tudsz valamit Varenne grófról?
 Hélène aggodalmas pillantást vetett rá. - Igen, tudok, de nem sok jót. Veszélyes alak. Ő is
benne van az összesküvésben?
- Lehetséges. Nem tudod, hol találkozhatnék vele úgy, hogy véletlennek látsszon?
- Sűrűn megjelenik Lady Castlereagh estélyein. Légy óvatos, ha találkozol vele. Azt
mondják, véres a keze.
A délutáni hőség ellenére Maggie-nek végigfutott a hátán a hideg. Próbálta megnyugtatni
magát azzal, hogy nyilván csak Hélène melodramatikus szavai keltették benne ezt az érzést.
Ha Castlereagh és Wellington a két célpont, akkor Varenne törölhető a valószínű
gyanúsítottak listájáról. De azért az alaposság kedvéért szeretett volna találkozni vele. Rafe
ma este színházba viszi. Utána elmehetnének a brit nagykövetség szalonjába, remélhetőleg a
gróf is ott lesz.
De ha Varenne nincs benne az összeesküvésben, vajon miért ébreszt benne ilyen félelmetes
érzést, ha rá gondol...?

Amikor Rafe érte jött a színház előtt, Maggie a szalonban fogadta csillogó, szürkés
selyemruhában, amelynek redői kékeszöld színben játszottak. Olyan gyönyörű volt, hogy
szinte fájdalmas volt ránézni. Rafe jó nagy levegőt vett. Nehéz lesz türelmesnek lenni, ahogy
eltervezte...
- Elnézést, hogy megvárakoztattam, hercegem. Indulhatunk? - A mézes hang barátságos
volt és bizalmas.
Rafe maga is meglepődött, milyen nyugodtan hangzott a válasza. - Ma este különösen
elragadó, drágám. Minden férfi engem fog irigyelni Párizsban.
Maggie szomorúan megrázta a fejét. - Csalódtam, hercegem. Egy úriember, akinek ilyen
szónoki híre van, ennél fantáziadúsabb bókot is kitalálhatna.
- Én csak az igazat mondtam, grófnő - felelte Rafe, miközben kikísérte Maggie-t az ajtón. -
A hízelgés fölösleges lenne egy ilyen éleslátó hölgy esetében.
Maggie huncutul elmosolyodott. - Elnézést, amiért alábecsültem. Egy nő, akinek gyakran
mondanak bókokat a külsejére, jobban szeret hazugságokat hallani az intelligenciájáról.
Rafe mosolyogva besegítette a nőt a kocsiba. Minden szellemességét és vonzerejét be kell
vetnie, ha el akarja csábítani; évek óta nem érezte ilyen elevennek magát. Több pénze volt és
több szeretője, mint amivel tudott volna mit kezdeni, emiatt rettenetesen unalmas alak lett
belőle; Maggie minél inkább megdolgoztatja, annál édesebb lesz a jutalom.
Miközben a hintó végigzörgött a Boulevard des Capuciens kövein, Maggie folytatta: - A
helyzet egyre jobban bonyolódik. Megbízható híreim vannak arról, hogy merénylet készül
Lord Castle-reagh ellen, két héten belül.
- A mindenségit! - Rafe fejéből elszálltak a szerelmes gondolatok, ahogy végighallgatta,
amit Maggie megtudott. Eltűnődött egy pillanatra, ki lehetett az informátora - a kaszinó
valamelyik törzsvendége, ma délután az ágyban heverészve? -, de elhessentette a gondolatot,
mert most fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia. - Talán felkereshetném azt a kaszinót ma
este, miután hazakísértelek.
- Nem hiszem, hogy sok haszna lenne. Csak nem faggathatod ki a személyzetet, hogy nem
tudják-e, ki volt az a két férfi, akik tegnap este egy merényletről beszélgettek.
- Ez igaz, de lehet, hogy törzsvendégek, és most is ott lesznek. Ha teszek néhány kritikus
megjegyzést Castlereagh-ről vagy Wellingtonról, talán szóba elegyednek velem.
Miután Maggie csak hallgatott, még hozzátette: - Azért tőlem is kitelik egy kis ravaszság.
- Igen, persze - felelte Maggie, aki nem volt meggyőzve. - Gondolom, van annyi eszed,
hogy nem mész oda fegyver nélkül? Vannak francia tisztek, akik sportot űznek abból, hogy
külföldieket inzultálnak abban a reményben, hogy párbaj lesz belőle. Angolként jó préda
lennél. Nem olyan jó, mint egy porosz, de egy harcra éhes franciának épp elég jó.
- Megható, hogy így aggódsz a testi épségemért.
- Ne hízelegj magadnak - vágott vissza Maggie. - Egyszerűen nem szeretek elveszíteni egy
sakkpartnert a játszma közepén.
Rafe nem tudta eldönteni, szarkazmus volt-e a hangjában.
Maggie még hozzátette: - Ha belekényszerítenek egy párbajba, valószínűleg a pisztoly
lenne a jobb választás. A legtöbb francia tiszt remekül vív, és ritka az a külföldi, aki állja a
sarat velük szemben.
Rafe épp meg akarta kérdezni, abban miért bízik, hogy ő jól tud lőni, de aztán eszébe jutott
egy régi délután, amikor együtt lőttek célba egy barátjuk lőterén. Maggie emlékezhet rá,
milyen jól ment neki. Margót ugyanolyan ügyes volt, pontosan olyan jól lőtt, mint a férfiak.
Erre is az apja tanította, aki mindig is úgy bánt vele, mintha a fia lenne, és nem a lánya.
Emiatt is kicsit más volt, mint minden más nő, akiket Rafe ismert.
A hintó megállt a színház előtt. Maggie elég nagy feltűnést keltett a bámészkodók körében,
amikor Rafe kisegítette a kocsiból. Maggie még rá is játszott kicsit, flörtölő mosolyokat
szórva szét. Senki nem gondolta volna róla, hogy hidegvérű kém, inkább forróvérű nőcskének
nézték.
Rafe felkísérte Maggie-t a magánpáholyukba. Az előadás kitűnő volt, és Rafe néha percekre
is el tudott felejtkezni a komolyabb gondolatairól, annyira belefeledkezett Molière Tartuffe-
jébe.
De ahogy telt az este, egyre inkább zavaró volt Maggie közelsége. Miután elkezdődött a
második felvonás, Rafe könnyedén a nő székének támjára fektette a karját. Nem ért igazán
hozzá, de elég közel volt, hogy érezze a bőrének melegségét.
Örömmel nyugtázta, hogy Maggie előrehajol, és úgy tesz, mintha teljesen lekötné a darab.
De nem Moliére-től pirult el az arca, ugyanúgy érezte a közelségét, mint a férfi az övét, és
Rafe úgy sejtette, nem bízik magában annyira, hogy hagyja, hogy ilyen közel legyen. Nagyon
helyes. Az ujja hegyével végigcirógatta a nő meztelen vállát.
 Maggie megborzongott, és a keze összeszorult összehajtogatott legyezőjén. Rafe eltűnődött,
meddig mehet el. Az volt az érzése, nem sokkal tovább. Maggie lassan elengedte magát és
hátradőlt, a vállai majdnem nekisimultak Rafe karjának.
Kellemes játék volt. Rafe épp fontolgatta, mi lenne, ha megsimogatná a tarkóját, amikor
hirtelen valami zaj támadt a földszinten a zsöllyékben. Rafe azonnal felkapta a fejét, elhúzta a
karját, és kihajolt a páholy korlátján. A zaj lassan kiabálássá fokozódott, és látta, hogy odalent
néhány férfi dulakodni kezdett.
A színészek próbálták túlkiabálni őket, de az egymással versengő Vive Je Roi! és Vive
l’Empereur! kiáltások elfojtották a hangjukat. A következő megszólaló színészt megdobálták
rothadt gyümölcsökkel, mire az összes szereplő rémülten kimenekült a kulisszák mögé.
A közönség soraiban néhányan felálltak, és fehér zászlókat kezdtek lengetni, amely a király
támogatását jelezte. Amikor a bonapartisták bíborszínű zászlókat kezdtek lobogtatni, Rafe
már tudta, hogy ebből nagy csetepaté lesz. Élete egyik legrémisztőbb élménye volt, amikor
egyszer egy londoni utcai tömegverekedés közepén találta magát. Az emberek odalent egyre
inkább felbolydultak.
A royalisták többen voltak, mint a bonapartisták, és a bíbor zászlókat egyenként
szétszaggatták. Egy izmos férfit, aki a császári zászlót lengette, a földre rángattak, és
brutálisan ütlegelni és rugdosni kezdték. Egy nő sikoltozott, aztán hirtelen elhalt a hangja. A
ViVe le Roi! kiáltások hangos, fenyegető, kántáló kórussá egyesültek, amelybe szinte
beleremegtek a falak.
Rafe Maggie-re pillantott, aki némán bámult lefelé. Teljesen közönyös volt, csak a szájának
feszes vonala jelezte, hogy aggódik. Miközben Rafe nyugodt profilját és a szőke hajkoronát
nézte, hirtelen egy pillanatra felvillant előtte a rémisztő kép, ahogy Maggie-t körbeveszik és
leteperik. A jelenet olyan eleven volt, hogy egy pillanatra szinte reálisabbnak hatott, mint a
színház. Maggie vadul küzdött, de túl sokan voltak a támadók, és ő eltűnt a durva kezek
között.
A sokkoló látomás hatására Rafe erős késztetést érzett, hogy elvigye innen Maggie-t, még
mielőtt az egész színházat elárasztja az erőszakhullám. Megragadta a karját, és szinte
felrángatta a székről. - Gyere, elmegyünk.
A páholy ajtaja felé sietett. A tumultusban Maggie valószínűleg nem is hallotta, mit mond,
és először ellenállt. Rafe már szinte ott tartott, hogy a karjába kapja, és úgy cipeli ki, amikor
végre megadta magát.
Más nézők is kezdtek kifelé szállingózni a páholyokból, de Rafe volt a leggyorsabb.
Átkarolta Maggie derekát, és lesiettek a legközelebbi lépcsőn.
Félúton a földszint felé az útjukat elállta két férfi, akik épp felfelé rohantak. Megtorpantak,
és nagy szemeket meresztettek Maggie-re.
Rafe meg sem várta, hogy támadnak-e, gyomorszájon vágta a hozzá közelebb állót. A férfi
rekedten felnyögött, és a társának esett.
 Míg azok ketten azzal voltak elfoglalva, hogy próbálják megtartani az egyensúlyukat, és le
ne guruljanak a lépcsőn, Rafe megfogta Maggie kezét, és elrohantak mellettük. Maggie már
nem tiltakozott, a másik kezével megemelte a szoknyáját, és Rafe-be kapaszkodva szaladt
mellette.
A lépcső egy elhagyatott kis folyosóra vezetett. Jobb felől hallatszott a kiáltozás, úgyhogy
balra szaladtak tovább, míg el nem érték az egyik oldalsó kijáratot.
Kiérve látták, hogy a színházból ömlenek ki az emberek, arisztokraták és közemberek is.
Egy férfi elrohant a sugárúton, és a gárdáért kiabált. Szerencsére Rafe hintója ott várakozott a
közelben. Gyorsan besegítette Maggie-t, és pár pillanat múlva már indultak is.
Maggie susogó selyemszoknyáját igazgatva elhelyezkedett a hintóban, Rafe-nek még
mindig hangosan vert a szíve. Az, hogy Maggie veszélybe került, a legprimitívebb védelmező
ösztönöket ébresztette fel benne, és még mindig zaklatott volt. Ösztönösen odahajolt és
átölelte Maggie-t, meg kellett nyugtatnia saját magát, hogy jól van.
Maggie kicsit megborzongott, aztán felfelé fordította az arcát, az ajka a férfi ajkát kereste.
Hirtelen vadul csókolózni kezdtek. Maggie a kabátja alá csúsztatta a kezét, és a hátát
simogatta, a körme egész belemélyedt a húsába.
Rafe érezte, hogy a veszély közelsége felszabadított valamit Maggie-ben, valami sötét és
ősi erőt, ami őt is ugyanúgy felkavarta. Belesüppedtek a puha bársonyülésbe. Maggie
egzotikus parfümjének illata mámorítóan hatott rá. Az arcát beletemette a nyakába, és
megcsókolta, érezte az ütőerének lüktetését. Maggie egyre inkább kapkodva szedte a levegőt.
Rafe-nek eszébe jutott, hogy a füle mindig nagyon érzékeny pontja volt; lassan csókolgatva
a nyakát felfelé haladt, és finoman a fülcimpájába harapott. Maggie hátrahajtotta a fejét és
felsóhajtott, közben a térde szétvált és a férfi térdei közé csúszott. Egymásba simultak,
ösztönösen olyan közelséget keresve, ami lehetetlen volt a szűk helyen.
Az ajkuk megint egymásra tapadt, és egybeolvadt forró lélegzetük. Maggie melle
hozzásimult Rafe mellkasához, lágyan és telten. A keze végigsiklott az oldalán, karcsú
derekán, kerek csípőjéig.
A hintó hirtelen nagyot zökkent egy gödörben, és Rafe majdnem leesett az ülésről. A vállát
nekitámasztotta a hintó oldalfalának, és az egyik lábát a szemben levő ülés tövének támasztva
próbált megtámaszkodni. Maggie is fészkelődve hozzáigazodott. Ahogy Rafe keze lejjebb
csúszott feszes combján, felfedezte, hogy a szoknyája térdig felcsúszott. Hallotta a selyem
suhogását, ahogy az ujjai végigsimították Maggie lábszárát. Ha józanabb lett volna, lassabban
halad, de a józanság már odavolt. Ahogy még feljebb siklott a keze, a harisnyatartó
szalagjánál megérezte a combja meleg sima lágyságát.
Maggie felszisszent, aztán félrerántotta a fejét. - Elég!
Ahogy belenézett a nő szigorú szemébe, Rafe keze megtorpant. Az utcai lámpa fényében
látta, az arcán még mindig vágy ül, de az őrület már eltűnt.
 Vele is ugyanez volt a helyzet. Habár a szenvedély tüze lobogott az ereiben, a pillanat
őrülete elszállt. Nagyon felkavaró volt arra gondolni, hogy majdnem teljesen elvesztette az
önuralmát.
Habár a teste fájdalmasan vágyott rá, hogy befejezze, amit elkezdett, hátrább húzódott.
Óvatosan visszaült a szemben lévő ülésre. Az izmai szinte vibráltak a feszültségtől.
Maggie ültében kiegyenesedett, és megigazgatta felcsúszott szoknyáját. - Ez meg mi volt? -
szólalt meg bizonytalan hangon.
- A veszély közelsége gyakran felébreszti az emberben a szerelemvágyat - jegyezte meg
Rafe, próbálva közönyös hangon beszélni, és úgy tenni, mintha nem épp letépték volna
egymásról a ruhát. Örült, hogy a sötétség elrejti zavarba ejtően nyilvánvaló izgatottságát.
- Azért nem volt akkora a veszély. - Miután lesimítgatta a ruháját, Maggie a haját kezdte
igazgatni. - Az ilyesféle jelenetek nem ritkák. A royalisták próbálják megfélemlíteni a többi
franciát a fehér terrorral, most, hogy ők állnak nyerésre. Ha ott maradtunk volna a páholyban,
és fehér zsebkendőt lengetünk, teljes biztonságban lettünk volna.
- Csodálom a hidegvéredet, de soha senki nem lehet teljes biztonságban egy lázadás alatt -
mondta szárazon Rafe. Ismét felvillant előtte a szörnyű kép, hogy Maggie-t megtámadja a
csőcselék, és végigfutott a hátán a hideg. Ha egyedül lett volna, egy fehér zsebkendő nemigen
nyújtott volna védelmet az olyanokkal szemben, mint az a két fickó a lépcsőn. - Mivel úgy
látom, több a bátorságod, mint az eszed, kötelességemnek érzem, hogy vigyázzak rád,
legalábbis amíg le nem leplezzük az összeesküvést.
Maggie kihúzott egy hajtűt, és megigazgatott egy kilazult fürtöt. - Nagy kár, hogy
lemaradtunk erről a kitűnő darabról. Szerencséré már láttam a Tartuffe-öt. így, hogy korábban
eljöttünk, legalább idejében odaérünk Lady Castlereagh szalonjába.
Rafe legszívesebben nevetett volna az abszurd helyzeten, ahogy mind a ketten próbálnak
nem tudomást venni az iménti szenvedélyes percekről.
- Azt hallottam, Varenne gróf gyakran megjelenik Lady Castlereagh estélyein - folytatta
Maggie. - Bár nem valószínű, hogy egy ultraroyalista állna az összeesküvés mögött, azért
szeretnék találkozni vele. - Egy pillanatnyi gondolkodás után még hozzátette: -
Figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele, rendkívül veszélyes ember.
- Ezt majd észben tartom. Gondolod, hogy engem is kihív majd párbajra?
- Nem, szerintem inkább hátba döfködős típus.
- Elbűvölő ember lehet. Emlékeztess rá, hogy mindig úgy álljak, hogy a hátam mögött
legyen a fal, ha találkozunk vele. - Lassan kezdett elmúlni a kellemetlen érzés amiatt, hogy
majdnem elvesztette az önuralmát. Most már inkább örült, hogy ennyit haladtak előre. Maggie
egyre közelebb állt ahhoz, hogy beadja a derekát; nem volt semmi kétsége, hogy nemsokára
hajlandó lesz belemenni a dologba. És utána majd gondoskodni fog róla, hogy
megszabaduljon a többi szeretőjétől.
 Rafe elégedetten kinyújtóztatta hosszú lábait, amennyire a hely engedte. - Remélem, Lady
Castlereagh jó vacsorát ad. Semmi nem kelti fel úgy az ember étvágyát, mint egy jó kis
csetepaté.
 Nyolcadik fejezet

Miközben a hintó tovább zötyögött a sugárúton a brit nagykövetség felé, Maggie olyan
szorosan összekulcsolta a kezét az ölében, hogy az ujjai egész elfehéredhettek a kesztyűben.
Azon tűnődött, vajon a hangja elárulta-e, hogy majdnem pánikot keltett benne a színházi
botrány.
A jelenettől iszonyatos részletességgel felelevenedett benne a legszörnyűbb rémálma, és
annyira megbénította a félelem, hogy alig bírt megmozdulni, amikor Rafe kirángatta a
páholyból. Persze, valószínűleg nem forogtak különösebb veszélyben - Maggie a biztonság
kedvéért állandóan hordott magánál egy fehér és egy bíborszínű zsebkendőt is a retiküljében -
de a pánik nem hallgat a józan észre.
Ha egyedül lett volna, erőt vesz a félelmein, és ott marad a színházban, de nagy
megkönnyebbülést jelentett, hogy elmenekülhetett Rafe-fel. Maggie többnyire foggal-
körömmel küzdött volna, ha egy férfi akarata ellenére rá akarja venni valamire, de ma este
könnyen beadta a derekát. Nem szívesen szállt volna szembe a forrongó tömeggel.
Mélyen megnyugtató és vigasztaló volt, hogy maga körül érezhette Rafe erős karját, és
nagy öröme telt benne, hogy végignézhette, ahogy elintézte azt a két fickót. Candover
hercegének persze ez semmiség. Még egy kis gyűrődés sem esett tökéletesen szabott kabátján,
és a történtek nem keltettek benne nagyobb riadalmat, mintha egy öszvér húzta kordé elállta
volna a hintója útját.
Maggie csodálta Rafe nyugalmát és hidegvérét. Többnyire ő is képes volt higgadtan
viselkedni, de most nem. A színházban történtek felidézték benne a szörnyű eseményeket, az
apja és Willis halálát, ami örökre megváltoztatta az életét.
Próbált nem gondolni a szenvedélyes csókra, habár a teste feszülten lüktetett. A vonzalom,
amit mindig is érzett Rafe iránt, most lángra lobbant a félelemtől, és megdöbbentő vágyat
keltett benne. Habár a férfi is szenvedéllyel válaszolt, utána úgy nézett rá, mintha idegenek
lennének. Szentséges ég, vajon mit gondolhat róla?
A gondolattól hideg kis mosoly ült ki az arcára. Rafe már amúgy is olyan lesújtó
véleménnyel van róla, hogy valószínűleg nem sokat számít, ha úgy viselkedik, mint egy
könnyűvérű nőcske. Még szerencse, hogy ilyen szűk a hely a hintóban, különben a jó ég
tudja, mi történt volna. Katasztrófa lett volna a vége.
Mire odaértek a Rue du Fabourg-St.-Honoré-n lévő brit nagy-követséghez, már alig
remegett a keze. Miközben Rafe kisegítette a hintóból, rámosolygott, és azt mondta: - Lady
Castlereagh estélyei nagyon pompásak szoktak lenni, és itt hangzanak el a legszellemesebb
beszélgetések egész Párizsban. Itt bárkivel találkozni lehet.
Odabent maga Lady Castlereagh fogadta őket. Emily Stewart nem a szépségéről vagy a
szellemességéről volt híres, de nagyon kedves nő volt, és nagyszerű férjével a rajongásig
szerették egymást. - Jó estét, Candover, mennyire örülök, hogy láthatom! - Kezet nyújtott. -
Remélem, Magda segített, hogy itthon érezze magát Párizsban?
Rafe kezet csókolt. - Igen, valóban. A grófnő ma estére még egy színházi lázadást is tálalt
nekem, hogy jól tájékozott lehessek arról, hogy mennek a dolgok manapság Párizsban.
- Ez nem igazságos, hercegem - mondta megbántva Maggie. - Ön választotta a színházat.
Én azt hittem, ön rendezte a felfordulást, mert nem volt elég szórakoztató a színpadi komédia.
- Sajnos, nem kell sokat keresgélni, hogy ilyesféle felfordulásra akadjunk - mondta Lady
Castlereagh. - Esténként tömegtüntetések a Tuileriák kertjében, mindennaposak a párbajok a
francia és a szövetséges tisztek között... A négy színházban, ahol páholyom van, már
mindenhol fordult elő tömegverekedés, pedig ezek a legtekintélyesebb párizsi színházak. -
Lady Castlereagh az ajtóra pillantott, épp újabb vendégek érkeztek.
- Most kérem, bocsássanak meg, remélem, később még tudunk beszélgetni.
- Emily, Varenne gróf itt van? - szólt utána Maggie.
Lady Castlereagh szemöldöke között aggodalmas kis ránc jelent meg, de csak annyit felelt:
- Szerencséje van, pár perce érkezett. Ott van a sarokban, azzal az orosz tiszttel beszélget. -
Biccentett, és elment, hogy eleget tegyen háziasszonyi kötelességeinek.
A pompás szalon tele volt emberekkel, akik vagy egy tucat nyelven csevegtek, habár a
francia volt az uralkodó. Lord Castlereagh és a brit nagykövet, Sir Charles Stuart egy
csoportban beszélgettek, ahol ott volt Hardenburg herceg, a porosz külügyminiszter, és I.
Ferenc osztrák császár is.
A tárgyalások kritikus szakaszba értek, és a diplomaták éjt nappallá téve küzdöttek, hogy
megegyezésre jussanak. Lord Castlereagh tervét a megszálló hadseregről, amelyet Wellington
is támogatott, lassan kezdték elfogadni a szövetségesek is.
Maggie tekintete egy pillanatra megpihent Castlereagh alakján. Magas, jóképű férfi volt, a
nyilvánosság előtt visszafogott, de magánemberként nagyon közvetlen és nagylelkű. A
külügyminiszter híres volt intelligenciájáról és feddhetetlen becsületességéről. A halála óriási
veszteség lenne.
Maggie összeszorította a száját. Castlereagh nem lesz a politikai terror áldozata, ha tehet
ellene valamit. Rafe-re pillantott, és észrevette, hogy ő is a külügyminisztert figyeli, és az
arcán látszott, hogy hasonló gondolatok járhatnak a fejében. Megérezte magán Maggie
pillantását, és ránézett. Egy pillanatra teljes egyetértéssel találkozott a tekintetük.
Jó néhány angol volt jelen, akik közül Rafe mindenkit ismert, úgyhogy könnyű volt
észrevétlenül megközelíteni a zsákmányukat a teremben, miközben sorra üdvözölték a
vendégeket. Maggie a távolból tanulmányozta a grófot, miközben egyre közelebb kerültek
hozzá. Negyvenes éveinek vége felé járhatott. Erőteljes testalkatú, közepes magasságú férfi
volt, nagyon elegáns és tekintélyt sugárzó.
Maggie gyorsan átgondolta magában, mit tud róla. Egy ősi család utolsó sarja, a forradalom
óta folyamatosan részt vett a royalista kísérletekben, hogy visszaszerezzék az uralmat
Franciaországban. Tapasztalt és veszélyes ember, és kétségtelenül nagyon jól tudja, hogyan
kell megszervezni egy összeesküvést.
Az utóbbi évtizedben egy orosz tartomány kormányzója volt a cár megbízásából. Napóleon
veresége után a gróf is hazatért, és most azon dolgozott, hogy visszaállítsa régi fényébe Párizs
környéki birtokát. Azt rebesgették róla, hogy mint az egyik legbefolyásosabb ultraroyalistát,
valószínűleg nemsokára ki fogják jelölni valamilyen fontos kormányposztra.
Ahogy közelebb sodródtak a vendégek között a grófhoz, Maggie örömmel látta, hogy az
orosz, akivel beszélget, Orkov herceg, akivel Maggie már többször találkozott. Belekarolt
Rafe-be, és közelebb húzta a becserkészendő áldozat felé. Amikor egy pillanatra lanyhult a
beszélgetésük, gyorsan odalépett és közbeszólt: - Nahát, Orkov herceg, mennyire örülök,
hogy újból láthatom! Ha jól emlékszem, utoljára Krudener bárónőnél találkoztunk?
Orkov herceg szeme felcsillant, leplezetlen férfiúi tetszéssel. - Valóban rég nem
találkoztunk, grófnő - mondta, és kezet csókolt.
A bemutatkozásnál Maggie ragyogó társasági mosolya megdermedt, amikor a tekintete
összetalálkozott Varenne gróféval. A legtöbb férfi nyilvánvaló tetszéssel nézett rá. Ez
többnyire terhes volt, de hát a kéjvágy hétköznapi dolog, és a szenvedély meleget áraszt.
Varenne tekintete azonban metszően jéghideg volt, közönyös értékelés, mint amikor egy vevő
felmér egy megvásárolandó tárgyat.
Maggie egy pillanatra kizökkent a nyugalmából. A szenvedély bármely fajtájával meg
tudott birkózni, akár szerelem, akár düh, akár gyűlölet rejlik mögötte - Rafe-et is jobban
kedvelte azokban az időkben, amikor még voltak érzelmei. De a gróf olyan volt, mint aki
fölötte áll minden emberi gyengeségnek.
Bár nem volt biztos benne, hogyan lenne a legjobb kifaggatni, mosolyogva belevágott. -
Sokat hallottam önről, Monsieur le Comte. Bizonyára nagy örömére szolgált, hogy
visszatérhetett a hazájába és a birtokára annyi évnyi száműzetés után.
A férfi hallgatott, fekete szeme semmitmondó volt, aztán sötét, szinte suttogó hangon azt
felelte: - Megelégedettséget, az biztos. Az öröm talán túl erős kifejezés.
Maggie megértően bólintott. - Franciaország szomorúan megváltozott, de most ön és
royalista honfitársai esélyt kaptak, hogy újjáépítsék, ami le lett rombolva.
A férfi szája megrándult. - Ebben soha nem lehetünk teljesen sikeresek, mert túlságosan sok
minden változott meg. A radikálisok rossz útra tévedt idealizmusa tönkretette Franciaországot.
Felkapaszkodott burzsoák úgy tesznek, mintha arisztokraták lennének, az igazi nemességet
megtizedelték és nyomorba döntötték. Még maga a király is csak árnyéka nagyszerű őseinek.
Ugyan, kicsoda XVII. Lajos a Napkirályhoz képest?
Lágy hangja különös erővel bírt, és Maggie eltűnődött, csak ő képzeli-e, hogy fenyegetést
hall benne. - Ön nagyon pesszimista ahhoz képest, hogy az uralkodó párt tagja. Valóban úgy
gondolja, hogy ilyen kétségbeejtő a helyzet?
- A helyzet nehéz, grófnő, de nem kétségbeejtő. Nagyon régóta vártuk, hogy
visszaszerezzük, ami a miénk, és többé nem fogjuk elveszíteni. - A tekintetét megint hűvösen
és közönyösen végigfuttatta Maggie-n. - Ha most megbocsát, várnak rám. - Udvariasan
biccentett a többieknek, és távozott.
Rafe és Orkov herceg kicsit félrehúzódva épp lovakról társalogtak, ami a férfiak számára
egyetemes és soha meg nem unható téma. Amikor Maggie visszalépett hozzájuk, Rafe azt
mondta: - A herceg meghívott bennünket a bálba, amit két nap múlva tart. Ugye rá fogunk
érni?
Maggie úgy gondolta, egész biztos lesz valaki érdekes a vendégek között, úgyhogy
szívélyesen azt válaszolta: - A legnagyobb örömmel elfogadjuk a meghívást. A herceg báljai
legendásak.
A herceg megfogta Maggie kezét, és megsimogatta úgy, amiről az volt az érzése, jobb lesz
nem egyedül maradni vele. - A jelenlététől még ragyogóbb lesz az estély, grófnő.
Maggie némi nehézség árán elhúzta a kezét. Rafe-fel ezután elcsevegtek még néhány
vendéggel, hogy ne legyen feltűnő, hogy Varenne után nem beszélgetnek senkivel, de aztán
félóra múlva már indultak is vissza a Boulevard des Capucines-re.
Ahogy egyedül maradtak, Rafe megkérdezte: - Na, mit gondolsz a grófról?
- Örülök, hogy azok után, amit megtudtunk a célpontokról, őt kizárhatjuk a lehetséges
összeesküvők közül, mert hihetetlenül kegyetlennek látszik. Tényleg olyan veszélyes lehet,
mint a hírneve. - Amikor eszébe jutott a sötét tekintet, önkéntelenül megborzongott. - Kik
lesznek ott Orkov bálján?
- Rousseyau tábornok, a bonapartista gyanúsítottunk. - Rafe rámosolygott Maggie-re. - Azt
a zöld ruhát vedd fel, hacsak nem árt a hírnevednek, ha túl gyakran látnak ugyanabban.
- Szerintem ezt még kibírja a hírnevem - felelt Maggie. - Végül is csak egy szegény
magyar özvegy vagyok. Az emberek el fogják nézni nekem.
Rafe bekísérte Maggie-t a házba, de most nem küldte el a hintót. Egy pillanatra
bizonytalanul megállt mellette, mintha azt fontolgatná, megcsókolja-e.
Maggie nem akarta kivárni, sietősen elfordult, odavezette a sakktáblához, és folytatták a
félbehagyott játszmát. Eltűnődött, hogy elhinné-e bárki is Párizsban, hogy amikor kettesben
vannak, sakkozgatnak. Maga is alig tudta elhinni.
A játék közben egyre hosszabb szünetek álltak be, minden lépésnél hosszasan töprengtek,
míg végül patt lett a végeredmény. Maggie arra gondolt, milyen szimbolikus - mintha a
kapcsolatuk jelképe lenne.
Amikor véget ért a játszma, Rafe felállt. - Akkor most elmegyek a Palais Royale-ba, hátha
megtalálom a titokzatos összeesküvőt. A Café Mazarinben hallották azt a beszélgetést, ugye?
Maggie bólintott, és kikísérte Rafe-et a kijárathoz. Rafe erős, magabiztos és teljesen ura a
helyzetnek. Bizonyára megsértődne, ha kétségbe vonná a képességeit. Mégsem tudott
ellenállni az abszurd vágynak, hogy azt mondja, vigyázzon magára.
Rafe furcsa mód mintha olvasott volna a gondolataiban. - Ne félj, nem fogok semmi bajba
keveredni. - Felemelte Maggie jobb kezét és megcsókolta, nem könnyed, futó kis csókkal
súrolva, hanem meleg, érzéki ajkakkal.
 Aztán már ott sem volt. Maggie keze önkéntelenül ökölbe szorult, az egész karján
bizseregve végigfutott a csók nyoma. Az enyhe érintés is felélesztette a vágyat, ami este a
hintóban szinte levette a lábáról.
Csípősen arra gondolt, hogy Rafe valószínűleg a baldachinos ágy oszlopába vésett
rovátkákkal tartja számon, hány nő fordult meg a hálószobájában. Csoda ha még egyben van
az az oszlop.
Szigorú arccal elindult az emeletre, a hálószobájába. Ha Rafe-ről volt szó, még a humor
sem segített.

A Palais Royale hosszú és sokszínű múltra tekintett vissza. Egy részét még Richelieu
bíboros építtette, és a királyi család különféle tagjai laktak benne. Nem sokkal a forradalom
előtt Chartres hercege kibővítette, egy tágas szárnyat építtetett az udvar köré. Az alsóbb
szintet kiadták bérbe üzleteknek, a felsőket pedig lakásoknak.
Mostanában a Palais Royale volt a francia éjszakai élet központja, minden elképzelhető
züllési lehetőséggel. Esténként ez volt az egyetlen igazán jól kivilágított hely egész Párizsban,
és minden náció léhűtői itt lézengtek az árkádok alatt és az oszlopok között.
Nőket nem lehetett látni mást, csak a közönségesebb fajtából valókat. Egyikük odament
Rafe-hez, mikor kiszállt a hintójából. Rafe egy pillanatig eltűnődött, vajon mi tartja vissza
mélyen kivágott ruháját attól, hogy leessen róla. Szerencse, hogy ilyen langyos az este,
különben tüdőgyulladást kapott volna.
A nő elég rég folytatta ezt a szakmát, hogy azonnal fel tudja mérni a nemzetiségét és a
vagyonát. - Szórakozást keres az angol mylord? - kérdezte rekedtes hangon, vidékies
tájszólással. A vastag festék sem tudta elrejteni, hogy már nem fiatal.
Rafe nem mutatta ki az undorát. A nő durva és közönséges teremtés volt, és ha van férfi, aki
belekóstol a bájaiba, a vérbajt kockáztatja, de hát nem volt se jobb, se rosszabb, mint a félszáz
többi nő, aki ott sétálgatott az árkádok alatt és a palota kertjében. Ami azt illeti, nem sokban
különbözött sok nagyvilági társasági hölgytől, csak az árában, ami az ő esetében alacsonyabb
és tisztességesebb volt. Rafe udvariasan azt felelte: - Úgy érzem, ma este szerencsés leszek.
Azt hallottam, a Café Mazarinben nagyban folyik a játék.
- A kávéház erre van. - A nő kacéran hátravetette a fejét, és hozzátette: - Talán később
vágyik majd társaságra, akivel együtt ünnepelhet vagy búslakodhat?
- Talán. - Rafe átlökdösődött a szövetséges tisztek tömegén, és hamarosan meg is találta a
Café Mazarin bejáratát jelző táblát. A földszinten egy ékszerbolt volt, még mindig nyitva állt a
késői óra ellenére is, abban a reményben, hogy egy szerencsés játékos talán vásárol valami
ajándékot szíve hölgyének.
A bolt mellett egy félhomályos lépcső vezetett fel a kávézóba. A bejárat mellett egy tarkán
öltözött nő ült a pultnál, sötét szemével ravaszul felmérte az új vendégeket. Tetszhetett neki,
amit Rafe-en látott, mivel kijött a pult mögül, hogy személyesen üdvözölje. - Jó estét, mylord,
vacsorázni szeretne, vagy a játék érdekli? Esetleg felmenne az emeletre?
 Az emeleten találhatók az utcaiaknál magasabb rangú örömlányok. Ha az embernek
szerencséje van, mentesek a betegségektől, és nem lopják el a kliens pénztárcáját. - Úgy
hallom, érdemes itt játszani, madame. Talán később majd vacsoráznék is.
A nő bólintott, és bevezette az ebédlőn keresztül a játékterembe. Pontosan úgy festett, mint
a sok más kártyabarlang, ahol Rafe már megfordult élete során. Egyik sarokban egy rouge-et-
noir asztal állt, a másikban ruletteztek. Néhány elszórtan álló asztalnál kártyáztak, fáraó- vagy
whistpartik folytak.
A vendégek skálája az ártatlan tejfelesszájúaktól a rajtuk élősködő megkeményedett
gazfickókig terjedt, és a füstös levegő sűrű volt az izgalomtól. A hangok halk zsongásába
kocka csörgése vegyült és kártyák halk csapkodása a zöld posztón. Mindent egybevéve
megszokott bűnbarlang; nem az a hely, ahol Rafe valaha is jól érezte magát.
De hát azért van itt, hogy információkat szerezzen, és nem azért, hogy jól érezze magát Az
elkövetkező két órát azzal töltötte, hogy több asztalnál is beszállt a játékba. A whist volt az
egyetlen, amit élvezett volna, mert ehhez ügyesség is kell, nemcsak véletlen szerencse,
úgyhogy inkább nem ment oda a whistasztalhoz, nehogy túlságosan belefeledkezzen a
játékba. A kocka, egyéb kártyajátékok és a rulettkerék mellett könnyedén elcsevegett a többi
játékossal, és inkább hallgatta őket, ő kevesebbet beszélt.
Nem meglepő módon a beszélgetés egyáltalán nem a politika körül forgott. Csak
olyasmiket hallott, amit bárhol hallani lehetett Párizsban. Erre a helyre vegyesen jártak
franciák és külföldiek, és ha voltak is közöttük radikálisok, mélyen hallgattak.
Éjjel egykor Rafe épp azt fontolgatta, hogy távozik, mert vágyott már friss levegőre, amikor
megragadta a figyelmét egy vékony, sötét hajú férfi a rouge-et-noir asztalnál. A férfi korábban
nyert, de megfordult a szerencséje, és a bank minden pénzét elvitte. Az arcán széles forradás
volt, vörösen égett a gyertyafényben, ahogy benyúlt a belső zsebébe, hogy elővegye az utolsó
tétjét. Dacosan odacsapta a bankjegycsomót a vörös káróra.
A néma csöndben, ami néha ilyen zsúfolt helyeken is beállt, mintha mindenki őt figyelte
volna. Rafe túl messze volt, hogy láthassa a kártyalapokat, de amikor a forradásos arcú egy
perc múlva felujjongott, nyilvánvaló volt, hogy nyert.
Ami nem lett volna túl érdekes, ha a Rafe mellett álló francia nem jegyzi meg: - Úgy
látszik, Lemercier visszanyerte a pénzét. Szerencsés ördög!
A név ismerősen csengett, és egy pillanat múlva eszébe is jutott, miért. Lemercier szerepelt
Maggie listáján a másodlagos gyanúsítottak között, ha jól emlékszik, egy bonapartista tiszt.
Rafe szemügyre vette a forradásos arcú férfit, ahogy felállt az asztaltól. Katonásan tartotta
magát, valószínűleg tényleg ő lehet Henri Lemercier kapitány.
Ahogy a férfi átsétált a termen, Rafe könnyedén odalépett hozzá. - Meghívhatom egy italra,
hogy megünnepeljük a szerencséjét?
A férfi barátságosan elmosolyodott. - Miért ne? Maga talán veszített?
 A madame felszolgált nekik egy üveg rossz portóit a kávézó részben. Rafe megtudta, hogy
a férfi valóban Henri Lemercier, és látszott rajta, hogy nyilván nem ez a portói az első az este
folyamán.
Ahogy fogyott a bor, Rafe megtudta, hogy a kapitány gyűlöli a németeket, az oroszokat és
az angolokat, kivéve persze a jelenlévőt, és hogy igazi belevaló fickó. Nemsokára már arról
dicsekedett, vasidegzetének köszönhetően hányszor nyert a játékban, amikor a gyengébbek
már rég abbahagyták volna.
Nem volt túl érdekfeszítő beszélgetés, habár Rafe azt érdekesnek találta, hogy Lemercier
rendszeres törzsvendég a kávézóban.
Lemercier ideges gesztusai és állandóan ide-oda cikázó szeme miatt egy menyétre
emlékeztetett. Rafe azt gyanította, megrögzött szerencsejátékos, az a fajta, aki bármit
megtenne, ha jól megfizetik. Ha a kapitánynak van valami politikai meggyőződése, arról is
szívesen lemondana a pénzért. Könnyen lehet, hogy ő az a francia, akit Maggie informátora
kihallgatott előző este. De ha igen, ki lehetett a külföldi, akivel beszélgetett?
Miután félórán át hallgatta a szóáradatot, Rafe úgy döntött, nem valószínű, hogy bármi
többet megtudhatna tőle. Elbúcsúztak, miután kölcsönösen biztosították egymást arról,
mennyire remélik, hogy még találkozni fognak a Café Mazarinben. Rafe megjegyezte
magában, hogy ha később még beszélni akar a kapitánnyal, jobb lesz az este korai
szakaszában, amikor még talán józan. Részegen nem volt túl érdekes partner.
Rafe fizetett a pult mögött ülő felékszerezett nőnek a borért. Mielőtt lefelé indult volna a
földszintre, még vetett egy utolsó pillantást a kávézóra. A szeme összeszűkült, amikor
meglátta, hogy egy szőke férfi leül az üres székre, szemben Lemercier kapitánnyal. Habár a
teremben füstös félhomály uralkodott, és a férfi jellegzetes francia öltözéket viselt, Rafe
azonnal felismerte az újonnan érkezettet, aki komoly beszélgetésbe merült a kapitánnyal.
Robert Anderson volt az, a brit küldöttség mindenhol jelen lévő tagja. Maggie szeretője.

Az angol nagyon feszült volt, habár egyszer már megtette bekötözött szemmel ugyanezt az
utat. Le Serpent kurta üzenettel magához hívatta, minden különösebb magyarázat nélkül. A
bérkocsi ismét kötözgetett Párizsban, és néma kísérője most sem reagált a beszélgetési
kezdeményezésére. Ez alkalommal azonban amikor Le Serpent elé került, a sziszegő hang
arra utasította, hogy vegye le a szeméről a kendőt.
Az angolba félelem hasított, attól tartott, hogy a parancs azt jelenti, nem fog innen élve
távozni, de egy rekedtes kacagás enyhített kissé a félelmén. - Ne aggódjon, mon Anglais, nem
fog felismerni. De ma este szükség lesz a szemeire ahhoz, amit kérni akarok.
Az angol levette a szeméről a kötést. Egy sötét szobában találta magát, amelyet egyetlen
gyertya világított meg, és nem volt benne más bútorzat, csak egy íróasztal és két szék. Le
Serpent az asztal mögött ült, az arcán egy maszkkal, az alakját pedig fekete köpeny burkolta
be, úgy hogy még azt sem lehetett megállapítani, hogy magas vagy alacsony, sovány vagy
kövér.
 A sötét figura minden bevezetés nélkül közölte: - Készítsen nekem egy részletes vázlatot a
brit nagykövetség istállóiról. Változtatásokat eszközöltek, mióta Borghese hercegnő eladta az
épületet Wellingtonnak, és nekem tudnom kell ezekről. Különösen az érdekel, hol tartják
Castlereagh lovait. Írja le pontosan a lovakat is, milyen a külsejük, a temperamentumuk.
Az angol szeme nagyra kerekedett. - Castlereagh ellen akar merényletet elkövetni? Ha
bármi történik vele, akkor elszabadul a pokol. Wellington a legjobb barátja, és ha kell, az
egész brit hadsereggel kerestetni fogja a merénylőt.
És ha a vizsgálat alapos, az olyasmit is feltárhat, ami az angolnak kellemetlen lehet. Csak az
tette lehetővé a számára, hogy információkat továbbítson, hogy eddig soha senki nem
gyanakodott rá.
Le Serpent mintha megint olvasott volna a gondolataiban, gúnyosan elmosolyodott. - Nem
kell féltenie a hitvány irháját. Bármi történik is a külügyminiszterrel, úgy fog tűnni, mintha
baleset lett volna. És nemsokára a híres-nevezetes herceg sem lesz abban a helyzetben, hogy
bármire utasítgassa az angol hadsereget.
Miközben az angol elkezdte felvázolni az udvar meg az istállók alaprajzát, a gondolatai
vadul száguldoztak, úgy tűnik, visszataszító megbízója az angolok két legmagasabb rangú
vezetőjét el akarja tenni láb alól. Ügyetlen kísérletek történtek már Wellington ellen régebben
is, de ha Le Serpent tervez valamit, az biztos, hogy nem lesz ügyetlen. A kérdés csak az,
hogyan lehetne hasznot húzni ebből az információból...?
Le Serpent közben feltett több kérdést a lovászok mindennapi munkájáról, és ha a vendége
valamire nem tudott azonnal válaszolni, kurtán utasította, hogy derítse ki. Miután megvitatták
az istállókat, alaposan kifaggatta Castlereagh és Wellington mindennapi szokásairól és
rutinjáról.
Az angol már kezdett belefáradni a faggatózásba, és ingerülten megjegyezte: - Bizonyára
tudja, hogy a herceg kedveli az egyszerű életmódot. Még csak nem is a nagykövetségen lakik.
Honnan tudhatnám, hogyan tölti a mindennapjait?
- Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Wellington az Ouvrard Hotelben szállt meg -
felelte Le Serpent. - Mindazonáltal gyakran tartózkodik a nagykövetségen. Ha van annyi esze,
mint egy tyúknak, akkor ki kell tudnia deríteni, amit kérek. Negyvennyolc órán belül kérem a
jelentést azokkal a válaszokkal, amelyekkel ma este nem tudott szolgálni.
- És ha úgy döntök, hogy többé nem óhajtok tovább a szolgálatára állni? - Az angol rosszul
választotta meg az időpontot a szembeszállásra, de már túl fáradt és bosszús volt, és
megfeledkezett az óvatosságról.
Le Serpent fenyegető hangon azt sziszegte: - Akkor magának vége, mon Anglais. Meg is
ölethetem, vagy közölhetem Castlereagh miniszterrel az árulását, és akkor a sajátjai intézik el.
Nyilvánosan, hogy minden rokona és barátja, ha egyáltalán vannak ilyenek, értesülni fog a
gyalázatáról. Nehogy azt higgye, hogy megvásárolhatja az életét azzal, ha rólam szolgáltat ki
információkat, mivel nem tud rólam semmit.
 Le Serpent nagyot csapott az asztalra, rátenyerelt, és felállt. - Az élete az én kezemben van,
maga nem több, mint egy kiskakas a szemétdombon. Maga az én tulajdonom, és nagy
szerencséje, hogy becsületes ember vagyok. Ha tisztességgel szolgál, jól fog járni, hacsak a
saját ostobasága miatt le nem bukik. Ha megpróbál elárulni, akkor halott ember. Más
lehetősége nincs.
Az angol félelmében lesütötte a szemét. És ennek köszönhette váratlan szerencséjét: Le
Serpent kezén, amellyel az asztalra csapott, megpillantott egy súlyos arany pecsétgyűrűt,
cirkalmas, bevésett címerrel. Volt annyi esze, hogy ne bámulja túl feltűnően, de egy gyors
pillantással is meg tudta állapítani, hogy a címer egy háromfejű kígyót ábrázol.
Időbe fog telni, míg kideríti, kié lehet a címer, de legalább elindulhat valami nyomon. Úgy
tett, mintha megadta volna magát, és alázatosan azt motyogta: - Hűséggel fogom szolgálni.
De magában lelkendezett az izgatottságtól. Meg fogja tudni, kicsoda Le Serpent, és akkor
ez a gazember majd megbánja, hogy így sértegette. Ha ügyesen keveri a kártyákat, akkor
hősként fog kikerülni ebből az egészből - és gazdagon.
 Kilencedik fejezet

Másnap reggel Maggie kapott egy levélkét Hélène Soreltől, amelyben arról számolt be,
hogy egy elégedetlenkedő francia tiszt egy kávézóban azt kérdezgette az ott lézengőktől, nem
akarna-e valaki keresni egy kis pénzt azzal, hogy lelövi Wellington hercegét. Mivel az az
idióta fél tucat tanú előtt tette az ajánlatot, perceken belül le is tartóztatták.
Maggie fanyarul elmosolyodott, és félretette a levélkét. A városban gyakori volt az
elégedetlen morgolódás, de a legtöbb eset olyan ártalmatlan volt, mint ez. Nem az ilyen
tökfejek jelentik a problémát, mint ez a francia tisztecske.
De már korántsem találta ilyen szórakoztatónak a helyzetet, mikor arra gondolt, milyen
keveset haladt a nyomozással. Amikor Robin legutóbb meglátogatta, sokáig fennmaradtak és
hosszan beszélgettek, de nem jutottak semmi új konklúzióra, ami nagyon bosszantó volt. Túl
sok a lehetőség, és túl kevés az idő.
Azzal töltötte a napot, hogy még keményebben törte a fejét, átgondolt minden
rendelkezésére álló információt, és próbált valami rendszert találni bennük, de hiába. Csak azt
folytathatja, amit eddig is csinált, és reménykedhet, hogy Roussaye tábornok megadja majd a
rejtély kulcsát.
Miközben öltözködött Orkov herceg báljára, még kedvenc zöld selyemruhája sem derítette
jobb kedvre. Hallgatott, miközben Inge bebodorította szőke fürtjeit, és azon tűnődött, vajon
mennyiben köszönhető Rafe-nek a feszült hangulata.
Habár abban megbízott, hogy jók a szándékai a küldetésükkel kapcsolatban, más
tekintetben egyáltalán nem bízott meg benne. Kémnek még kipróbálatlan amatőr. Személyes
szinten pedig olyan, mint a hajó fedélzetén elszabadult ágyúgolyó, ellenőrizhetetlen és
veszélyes. Maggie tettethette, hogy kifinomultan játssza a szerelmi játékot, anélkül, hogy
megégetné magát, de tudta, milyen veszélyesen vékony a felszín. Neki meg kellett játszani,
hogy nincsenek érzései. Rafe-nek ez a természetes.
Amikor Inge bejelentette, hogy a herceg megérkezett, Maggie igyekezett barátságos arcot
vágni, és kiment hozzá. Amikor belépett a szalonba, azonnal elterelte a gondolatait a
kémkedési ügyekről Rafe csodáló tekintete, amivel végigmérte.
- Pompásan fest ma este, grófnő. Köszönöm, hogy felvette ezt a ruhát. Nagyon jól fog
illeni ehhez.
- Mihez fog jól illeni?
Rafe odanyújtott egy bársonyborítású dobozt. - Ehhez.
Maggie kinyitotta a dobozt, aztán elakadt a lélegzete, amikor meglátta a káprázatos
smaragd nyakéket és fülbevalókat. Leheletfinom aranyfoglalat vette körül a hibátlan köveket,
az ékszer egyszerre tűnt könnyűnek és légiesnek, ugyanakkor szinte illetlenül érzékinek. - Az
ég szerelmére, Rafe, ez meg minek kellett?
- Neked, természetesen.
 - Nem fogadhatok el ilyen értékes ajándékot. Az emberek még azt hinnék... - Maggie
hirtelen elhallgatott.
- Hogy a szeretőm vagy? Ez a lényeg, nem?
A hangja mély és simogató volt, és egy veszélyes pillanatig Maggie fejében megfordult,
milyen is lenne tényleg a szeretőjének lenni. Aztán összeszorította a száját.
Még ha a legvonzóbb férfi is, akit valaha ismert, inkább meghalna, mint hogy hagyja, hogy
ez a megbízhatatlan alak meghódítsa, akármennyire élveznék is mind a ketten. A hódítás
akkor is hódítás, és ő senkinek nem lesz a zsákmánya.
Becsukta a dobozt, és visszaadta. - Egy királynőnek való ékszerkollekció nem szükséges a
kis színjátékunkhoz.
Rafe zavartalanul azt felelte: - De igen, szükséges. A londoni társaság fele itt van Párizsban,
és a szokásaim meglehetősen közismertek. Mindenki tudja, hogy milyen csecsebecséket
szoktam ajándékozni a hölgyismerőseimnek. Az emberek furcsállnák, ha neked nem adnék
semmit.
- Csecsebecséket! - kiáltott fel bosszúsan Maggie. - Egy fél angol megyét lehetne venni az
árából!
- Túlzol, drágám. Nem többet, mint egy negyedet, és egy kisebbfajta megyéből.
Rafe mosolyára válaszul Maggie is kénytelen volt elmosolyodni, és végül nem tudta
megállni, elnevette magát. - Hát jó, ha ragaszkodsz hozzá, elfogadom őket kölcsönbe, amíg a
játék tart. Utána elrakhatod a következő valódi szeretődnek.
Rafe kivette a dobozt Maggie kezéből, és odavezette a két ablak között a falon lógó
tükörhöz. Megállt mögötte, és ügyesen lekapcsolta a nyakáról az egyszerű kis jade
nyakláncot.
- Ezek a smaragdok csak olyan nőn festenek jól, akinek ugyanilyen zöld a szeme. -
Kiemelte a nyakéket a dobozból. - Olyan valakinek való, akinek megvan hozzá a stílusa, hogy
királynőnek való ékszereket viseljen anélkül, hogy azok elnyomnák a szépségét. Nem tudok
elképzelni más nőt, akihez így illene.
Miközben Rafe a nyakára helyezte a nyakéket, Maggie egyszerre érezte meleg keze és a
kövek hideg érintését. A báli ruha kivágása nagyon mély volt, és hirtelen szinte meztelennek
érezte magát, ahogy a férfi ujjai csupasz bőrét súrolták. A vágy felkavarodott benne, mohón és
követelőén. Amikor tizennyolc éves volt, vele fedezte fel az első érzéki élményeket, és az idő
csak elmélyítette a vágyakozást.
A tekintetük találkozott a tükörben. Rafe keze megpihent Maggie meztelen, érzékeny
vállán. Könnyed hangon megszólalt: - Margot, miért nem tudjuk elfelejteni a múltbeli
bonyodalmakat, és önmagunk lenni? A legellenállhatatlanabb nő vagy, akit valaha is
ismertem. Ilyen közel lenni hozzád így, hogy közben meg sem érinthetlek, ez megőrjít. -
Finoman simogatni kezdte Maggie tarkóját. - Akarlak, és szerintem te is engem. Miért nem
lehetünk egymáséi a valóságban is?
 A csiszolt és szarkasztikus modorú herceget mintha hirtelen felváltotta volna a közvetlen
fiatalember, akibe annak idején beleszeretett. Maggie szíve sajgott azután ami egykor az övék
volt, és amit elveszítettek. Próbálta megőrizni a józanságát, és bizonytalanul csak annyit
mondott: - Ez nagy hiba lenne.
Rafe odahajolt és megcsókolta a fülcimpáját, amely kikandikált az aranyló fürtök közül,
majd lejjebb siklott az ajka. A keze végigcsúszott Maggie csupasz karján olyan puha
érintéssel, mint egy tollpihe, aztán átfogta a derekát és magához vonta. Maggie levegő után
kapkodott, és próbált nem tudomást venni a tüzes reakcióról, amit a férfi érintése keltett.
- Felnőttek vagyunk, elég érettek ahhoz, hogy tudjuk mit akarunk - suttogta Rafe mély,
bársonyos hangján. - Senkinek nem ártanánk vele, és tudom, hogy ritka gyönyörűségben
lenne részünk. - A keze feljebb siklott Maggie mellére. Lassan simogatni kezdte, míg a
mellbimbója megmerevedett a tenyerében.
Maggie önkéntelenül hozzásimult a csípőjével, aztán kitépte magát a karjaiból, és dühösen
felkiáltott: - A fenébe is, nem! Ez nem ilyen egyszerű.
Rafe jobb kezét becsúsztatta Maggie ruhája kivágásába, a bal kezét pedig a combja közé, a
legérzékenyebb helyre. - A szavaid egyvalamit mondanak, de a tested mást.
Ebben túlságosan is sok volt az igazság. A tűz a testében ugyanolyan hevesen tombolt, mint
ahogy a gondolatai. Hát persze, hogy akarta. Egészen elgyengítette a vágyakozás, és nem
merte beismerni magának sem, milyen veszélyesen közel áll ahhoz, hogy a pokolba hajítsa a
múltat és a jövőt, és csak a mámorító jelennel törődjön.
De megtanulta az önuralmat, a legkeményebb leckék árán, és tudta, hogy nem igaz az, hogy
senkinek nem ártanának vele. Őt nagyon is megsebezné, teljesen tönkretenné, ha megint
beleszeretne Rafe-be. Amikor egyszer elveszítette, majdnem belehalt, és az, hogy pár napig a
szeretője legyen, nem éri meg, hogy újból elszenvedje ezt a kínt.
Miközben próbálta összeszedni az erejét, hogy kitépje magát a karjaiból, Rafe azt súgta a
fülébe: - Megígérem, hogy nem jársz rosszul, Margot. A smaragd csak a kezdet.
Szóval azt akarja, hogy a szajhája legyen. A gondolattól olyan düh támadt Maggie-ben, amit
alig tudott visszafogni. Kitépte magát a férfi öleléséből, és önkéntelenül felkapta az egyik
karját védekezésül. - Azt mondtam, hogy nem, és úgy is gondoltam! Ha igent akartam volna
mondani, akkor azt mondtam volna!
Ahogy megpördült, a könyökével véletlenül olyan erővel gyomorszájon találta Rafe-t, hogy
az hátratántorodott, és levegő után kapkodott.
Maggie döbbenten rámeredt, és hátrálni kezdett a tükör alatt álló asztalkáig. Merev hangon
azt mondta: - Elnézést, nem akartalak megütni.
Rafe levegő után kapkodva kiegyenesedett. Szürke szeme most nem hűvös volt, hanem
szikrázott a dühtől és valami más érzelemtől. Maggie soha nem félt tőle fizikailag, de most
nagyon is tudatában volt, milyen magas és erős. Megsértette a büszkeségét, és ez sokkal
súlyosabb volt, mint a véletlen ütés.
 Rafe-nek másodpercekbe telt, míg visszanyerte a lélegzetét, és közben volt ideje
lecsillapodni. - Szerencse, hogy arra neveltek, hogy soha ne üssek meg egy nőt - mondta jeges
dühvel. - Ha férfi lennél, móresre tanítanálak.
- Ha férfi lennék, ez a helyzet nem állt volna elő - felelte remegő hangon Maggie.
Rafe dühe kezdett csillapodni. - Nem, valószínűleg nem. Meglehetősen konvencionális az
ízlésem szerelmi téren.
Maggie tétován elmosolyodott. - Megbocsátasz nekem, ha megígérem, hogy többet nem
ütlek meg, legfeljebb szándékosan?
Rafe kénytelen volt elmosolyodni. - Jó, megbocsátok.
Maggie elfordította a tekintetét, és a báli kesztyűjét kezdte felhúzogatni. Rafe úgy gondolta,
nagyon felkavarhatta, ha így viselkedett, és ez ígéretes volt. Kis bűntudat is mocorgott benne,
amiért így felzaklatta.
De rögtön abba is hagyta az érzelmek hideg elemezgetését, ahogy Maggie ráemelte
gyönyörű, zöldesszürke szemét, végtelen bátorság és sebezhetőség rejlett füstszínű mélyében,
és olyan érzelmi felkavarodottság, ami egész megrázta Rafe-et. Rájött, hogy nem is az őrjítő,
titokzatos grófnőre vágyik, hanem arra, hogy visszakapja Margot Ashtont.
Ebben a pillanatban a hercegi címét és a fél vagyonát adta volna, ha visszafordíthatja az idő
kerekét, és visszatérhetnek fiatalkoruk egyszerű, bonyodalmaktól mentes szerelméhez. Habár
ez lehetetlen, de a lány, akit egykor szeretett, még mindig ott él a nagyvilági kémnőben. Ha ez
emberileg lehetséges, elő fogja csalogatni belőle.
- Miért nem szereted, ha Margot-nak szólítanak? - kérdezte.
Maggie hosszan ránézett, változékony szeme kifürkészhetetlen volt. Úgy válaszolt, mintha
minden szót úgy kéne kipréselnie magából. - Margot-nak lenni túlságosan fájdalmas volt.
Ez mindent elmondott és semmit, de az ösztönei azt súgták Rafe-nek, hogy nem ez a
legjobb idő tovább faggatózni. Kis hallgatás után azt mondta: - Ideje lenne indulni a bálba. El
kell csípnünk a tábornokot.
- Igen. - Maggie a tükör felé fordult, és kicserélte jade fülbevalóit a smaragdra. - Azon
napon, ahogy a küldetésünk véget ér, visszaküldöm a „csecsebecséidet”. - Művészi
mozdulattal meztelen vállára terítette kasmírkendőjét, és szembefordult Rafe-fel, ismét
magára öltve a grófnő szerepét. - Akkor indulhatunk?
Rafe a karját nyújtotta. Örült, hogy el tudta fojtani a vágyat, hogy ismét átölelje. De amikor
besegítette a hintóba, nem tudott ellenállni neki, megérintette a haját. A selymes fürtök úgy
simogatták az ujjait, mint a pókháló, és azt kívánta, bárcsak lenne mersze belemélyeszteni a
kezét.
Jobban kívánta, mint valaha, de sokkal nagyobb kihívásnak bizonyult a meghódítása, mint
gondolta. Arra számított, hogy Maggie meg fogja adni magát a pillanat gyönyörének, ahogy a
társasági hölgyek szokták, de nagyot tévedett.
 Csakhogy Rafael Whitbourne nem volt hozzászokva a kudarchoz, és most sem fog
beletörődni. Kell, hogy legyen valami módja, hogy elnyerje Maggie kegyeit, és meg fogja
találni, kerül, amibe kerül.

Orkov herceg bálterme barbár közel-keleti pompával volt feldíszítve. A lakájokat török
háremőröknek öltöztették, és egy egyiptomi hastáncosnő is fellépett az egyik mellékteremben.
Még a túlfinomult ízlésű párizsi társaság is beismerte, hogy mindez rendkívüli.
Annak ellenére, hogy bosszantotta, milyen kevéssé haladnak a nyomozással, Maggie elég
jól érezte magát. A házigazda üdvözlésül megfogta a kezét, és szláv érzelmességgel mélyen a
szemébe nézett, de szerencsére túl elfoglalt volt, hogy többet foglalkozzon vele.
Az est első felében Rafe végig Maggie oldalán maradt, és játszotta az odaadó szerelmest,
mintha nem is zajlott volna le köztük korábban az a kellemetlen jelent. Persze, Rafe-nek
nyilván nem kellemetlen; akad nő bőven, aki könnyen kapható, hogy vigaszt nyújtson neki.
Maggie futólag eljátszott a gondolattal, hogy enged neki, csak azért, hogy legalább az ne
csábítsa benne, hogy nem megkapható. Egy-két éjszaka után biztosan megunná, és máshol
próbálna szerencsét.
De ahogy felvillant benne a gondolat, gyorsan el is fojtotta, mert rájött, hogy csak a saját
vágyait próbálja igazolni. Nem számit, bármilyen álokokat próbál is kitalálni, hogy az ágyába
engedje, az érzelmi visszahatás mindenképpen katasztrofális lenne. Épp elég zavaros a helyzet
így is, ahogy van. Ahányszor ránézett Rafe-re, szinte érezte, ahogy az ajka érzékien
végigsimogatja a nyakát, és a térde máris elgyengült. Nehéz volt arra terelni a gondolatait,
hogy miért is vannak itt ezen bálon.
Habár úgy tudták, Roussaye tábornok is itt van, sehol nem látták, és Maggie már attól félt,
sikertelen lesz az estéjük. Egy óra után úgy döntöttek, hogy elválnak egymástól, talán így
sikerrel járnak.
Elmúlt az éjfél is, felszolgálták a vacsorát, aztán folytatódott a tánc, de Maggie még mindig
nem találta meg a tábornokot. Fáradtan átsétált abba a szobába, ahol a hastáncosnő lépett fel
egy maroknyi vendég előtt.
A nő fátylakba burkolva, boka- és karperecekkel feldíszítve vonaglott, miközben a három
zenész a háta mögötti kis emelvényen az európai fülnek nagyon szokatlan moll hangulatú
zenét játszott. Miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, Maggie hirtelen rájött, hogy
megtalálta, akit keresett. Soha nem mutatták be ugyan a tábornoknak, de egyszer látta valahol,
és most azonnal megismerte.
Michel Roussaye középmagas volt és vékony, izmos testalkatú, de első ránézésre mégis
Fehrenbach ezredesre emlékeztette Maggie-t. A szőke porosz arisztokrata volt, aki arra
született, hogy a háború művészetét űzze, a sötét hajú francia viszont közrendűként jött a
világra, aki az érdemeinek köszönhetően emelkedett erre a rangra. De még ebben a
félhomályban is egyértelmű volt, hogy alapjában véve nagyon hasonlítanak egymásra:
mindketten hivatásos katonák, kemények és éberek. Vajon Roussaye lelkében is úgy tombol-e
a harag, mint Fehrenbachéban? A három fő gyanúsítottjuk közül a bonapartista tábornoknak
volt a legerősebb motivációja arra, hogy összeesküvést szőjön az angolok ellen.
Maggie átsétált a szoba túlsó végébe, és leült egy székre Roussaye közelében, azon
tűnődve, hogyan elegyedhetne szóba vele, mivel nem volt ott közös ismerős, aki bemutathatta
volna őket egymásnak. A tábornok mereven a táncosnőt nézte, Maggie pedig követte a
tekintetét.
Soha nem látott még hastáncosnőt, mivel az a néhány hely, ahol esetleg felléptek ilyenek,
nők számára szigorúan tiltott volt. A látványtól csodálkozva pislogott. Kissé döbbenten
figyelte, ahogy a tánc közben a nő két melle ellenkező irányba ring. A díszítő bojtok csak
fokozták a hatást. A táncosnő európai ízlés szerint kövérkés volt, és igen kevés ruha takarta.
Minden porcikája művészien mozgott.
Maggie talán hallatott is valami kis meglepett felkiáltást, mert egy halk tenor hang
megszólalt mellette: - Nagyon tehetséges előadó, nem gondolja?
Maggie megfordult, és megpillantotta, hogy Roussaye őt figyeli. - Valóban, monsieur, el
sem tudtam képzelni, hogy az emberi testtel ilyesmit lehessen művelni.
A férfi a színpad felé intett. - Orkov csak mint kuriózumot hívta el ezt a nőt, de igazi nagy
művész.
- A férfiak is csak a művészt látják, ha egy hastáncosnőre néznek?
- Talán nem az első gondolatuk - ismerte be halvány mosollyal a tábornok. - De én
töltöttem egy kis időt Egyiptomban, és értek némiképp a művészet finomabb részleteihez.
Maggie emlékezett rá, hogy Roussaye Napóleon egyiptomi hadjáratában szerezte első
katonai tapasztalatait, 1798-ban, még szinte fiatal fiúként. Félelmetes ember lehet.
Könnyed hangon válaszolt: - Igen, valóban érti a finom részleteket.
A zene elhallgatott, az izzadt táncosnő meghajolt és visszavonult, hogy pihenőt tartson. A
közönség többi része is kiszállingózott, és Maggie egyedül maradt Roussaye társaságában. -
Milyen volt Egyiptom? - kérdezte.
A férfi mosolya most kicsit melegebb lett. - Figyelemreméltó. A templomaik egyszerűen
hihetetlenek, még ha az ember a saját szemével látja is őket. Ránézünk egy ötszáz éves
katedrálisra, és ősinek gondoljuk. Az ő templomaik ennél sokkal de sokkal régebbiek. És a
piramisok...
A tábornok egy pillanatra beleveszett az emlékekbe. - Bonaparte egyszer eltöltött egy
éjszakát a legnagyobb piramis gyomrában. Másnap reggel, mikor megkérdezték, mit látott,
csak azt felelte, hogy úgysem hinné el neki senki. - Szomorkás hangon hozzátette: - Egyiptom
történetében a rövid francia megszállás nem több, mint egy pillanat. Lehet, hogy Napóleon
sem lesz fontosabb ennél Franciaország történetében.
Maggie szárazon azt felelte: - Ezer év múlva talán tényleg ilyen közönyösek lesznek iránta
az emberek, de a mi számunkra Napóleon korunk legnagyobb és leggonoszabb emberének
tűnik.
 Roussaye megdermedt. Maggie kicsit megijedt, hogy túl messzire ment. Szeretett volna
valami reakciót kicsikarni a tábornokból, de az hiba lenne, ha teljesen elidegenítené magától.
- Ön nem francia, asszonyom - mondta hidegen Roussaye. - Nem várható el öntől, hogy
ugyanúgy lássa Bonapartét, ahogyan mi.
Maggie szerette volna tudni, mi motiválja a tábornokot. - Miért, a franciák hogyan látják
Bonapartét? Én azok közé tartozom, akik nagy árat Fizettek az ambícióiért. Meg tudna győzni
róla, hogy megérte?
A tábornok sötét szeme Maggie-ébe fúródott. - Igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő
korunk legnagyobb embere. Fiatalabb éveiben olyan volt mellette lenni, mintha egy
szélviharba került volna az ember. A császárban több erő és vitalitás van, mint bárkiben,
akivel valaha is találkoztam. Soha nem lesz párja.
- Hála istennek - csúszott ki Maggie száján, aki nem tudta magába fojtani a keserűségét.
A tábornok előbbre hajolt, és szenvedélyesen folytatta: - A forradalom után Európa minden
népe ellenünk támadt. Franciaországot elpusztították volna, de mégsem így történt. Bonaparte
visszaadta a hatalmunkat és büszkeségünket. Mindenhol győzelmet arattunk.
- Későbbi éveiben pedig az önök császára egész hadseregeket veszített el. Több százezer
katona, számtalan civil esett áldozatul Franciaország dicsőségéért. Egyszer azt mondta, hogy
egymillió ember élete neki nem számit semmit - vágott vissza Maggie. - Amikor Bonaparte
visszatért Elba szigetéről, ön azok között volt, akik elfelejtették a királynak tett esküjüket, és a
császárt követték?
Hosszú csend után a tábornok azt felelte: - Igen.
Maggie mély levegőt vett, és emlékeztette magát, hogy nem veszítheti el az önuralmát. -
Úgy gondolja, helyes volt csatlakozni hozzá?
Nagy meglepetésére a tábornok azt felelte: - Nem, ezt nem mondanám, hogy helyes volt, de
ez nem számított. Napóleon a császárom volt, és a pokolba is követtem volna.
- Akkor meg is lett, amit kívánt. Azt mondják, Waterloo nagyon közel állt ahhoz, amilyen a
pokol lehet.
- A császár már nem az volt, aki egykoron, és ötvenezer katona fizette meg az árát. Talán
nekem is köztük kellett volna lennem, de az Istennek más tervei voltak velem. - Roussaye
arca megenyhült. - Habár nem érdemeltem meg ezt a megváltást, megtanultam, hogy van élet
a háborún túl is.
Furcsa, misztikus kijelentés volt ez egy katonától. A beszélgetést megszakította, amikor
ketten beléptek a szobába. Maggie felpillantott, és meglátta Rafe-et, egy apró termetű,
gyönyörű nő társaságában, akinek hollófekete haja volt, és gömbölyded alakján látszott, hogy
várandós. Roussaye felállt, és az arcára mosoly derült.
- Magda, szerelmem, hadd mutassam be Madame Roussaye-L Megmutatta nekem a
házigazdánk festményeit. Kiderült, hogy távoli unokatestvérek vagyunk, ő Firenzéből
származik, és a családja rokonságban áll az én olasz nagyanyámmal.
 A fekete hajú nő melegen üdvözölte Maggie-t. Abból, ahogy egymásra néztek a férjével,
könnyű volt kitalálni, hogy ő jelentette a megváltást, amiről a tábornok beszélt. Szinte
kézzelfogható volt, mennyire összetartoznak. Vajon elég megszállott híve-e Bonaparténak a
tábornok, hogy kockára tegye a személyes boldogságát egy merényletért?
Maggie sajnos attól tartott, hogy a válasz igen.
A korábbi komoly beszélgetés könnyedebb csevegéssel folytatódott. Mind a négyen
komolyan érdeklődtek a festészet iránt, és mielőtt elbúcsúztak, még megbeszélték, hogy
három nap múlva együtt ellátogatnak majd a Louvre-ba.
Amikor visszatértek a bálterembe, épp keringő szólt. Rafe szó nélkül átfogta Maggie
derekát, és táncba vitte. Ahogy ott keringtek a parketten, Maggie megállapította magában,
hogy a közvéleménynek igaza van abban, amit a keringőről tart. Habár Rafe teljesen
illedelmes távolságban tartotta magától, a tánc így is túl erotikus volt, hogy illedelmesnek
lehessen nevezni. Főleg a korábbiak után lehetetlen volt nem észrevenni, mennyire hasonlít
egy öleléshez.
Nem örült neki feltétlenül, amikor rájött, hogy Rafe kizárólag hivatalos ügyekről akar
beszélni tánc közben. - Mi a véleményed Roussaye-ról? - kérdezte.
Maggie három körön át habozott, mielőtt válaszolt volna. - Odaadó híve Franciaországnak
és a császárnak, és szerintem igencsak képes rá, hogy részt vegyen egy összeesküvésben,
aminek az lenne a célja, hogy Bonapartét visszaültessék a trónra. Neki van a legjobb indítéka
a négy gyanúsítottunk közül, és megvan a kellő intelligenciája és a meggyőződése is.
- De azért vannak fenntartásaid - mondta Rafe, aki megérezte Maggie szavaiban a kis
bizonytalanságot.
Maggie felsóhajtott. - Csak annyi, hogy szimpatikus nekem. Nagyon mélyről indult, és
pusztán az érdemeinek betudhatóan szerezte a rangját. A katonai tehetsége mellett van ízlése
és érzékeny. Bárcsak Varenne volna a mi emberünk, de sajnos, Roussaye valószínűbb jelölt.
- Ha igen, akkor most megismert kuzinom rövid időn belül özveggyé válhat - jegyezte meg
komor tekintettel Rafe. - Mivel Rosussaye egyszer már megszegte a királynak tett esküjét, a
leghalványabb bizonyíték, hogy részt vett egy merényletben, és máris Ney marsall mellett
találhatja magát, a kivégzésre várva.
- A férfiak olyan ostobák! - mondta bosszúsan Maggie. - Van egy gyönyörű felesége, aki
imádja, elég törvényesen szerzett vagyona, amiből kényelmesen élhetne, erre képes lenne
mindent eldobni.
- Nekem is tetszett. Biztos vagy benne, hogy ő a mi emberünk?
Maggie szomorúan megrázta a fejét, és a távolba nézett. - Nem lehetek biztos benne, de az
az érzésem, hogy valamit rejteget. Talán nincs benne a keze az összeesküvésben, de én azért
félek, hogy mégis.
Maggie ilyenkor nagyon utálta a kémkedést. Ha téved, lehet, hogy hozzájárul egy ártatlan
ember tönkretételéhez. Minden fontos bonapartista veszélyesen vékony jégen jár, és a gyanú
leghalványabb árnyéka is tönkretehet egy embert, vagy akár a kivégzőosztag elé is juttathatja.
 Komoran emlékeztette magát, hogy a tét itt most magasabb, mint egy ember élete: egy
szövetséges vezető sikeres meggyilkolása ismét háborúba taszíthatja egész Európát. - El
kellene juttatnunk a gyanúinkról szóló jelentést Londonba, amilyen hamar csak lehet. Lord
Strathmore talán tudhat valamit, amivel megerősítheti az értesüléseinket.
- Még ma este elküldök egy futárt Lucienhez. Szerintem annak is itt lenne az ideje, hogy
beszéljünk a külügyminiszterrel.
Maggie inkább ahhoz volt szokva, hogy kerülőutakon dolgozzon. Egy pillanatra megijedt.
De hát a külügyminiszter tud a munkájáról, és jó oka van rá, hogy megbízzon a
spekulációiban. Ha Rafe-fel együtt felkeresnék, hogy személyesen beszéljenek vele, talán
meg tudják győzni róla, hogy mennyire súlyos a helyzet. - Valahogy feltűnés nélkül kellene
találkoznunk vele.
- Ezt nem nehéz elintézni - mondta Rafe. - Lord és Lady Castlereagh gyakran fogadnak
előkelő angol látogatókat, és mit szerénykedjek, én is ezek közé tartozom. A kísérőmként
téged is szívesen látnak, amúgy is ismernek már. Majd kapcsolatba lépek vele, és meghívatom
magunkat egy privát reggelire vagy ebédre.
- Jobb lenne minél hamarabb megejteni - mondta komoran Maggie. - Úgy érzem a
zsigereimben, hogy valami hamarosan történni fog.
A zene elhallgatott, ők pedig lesétáltak a táncparkettről a bálterem szélére. Maggie épp
javasolni akarta, hogy talán indulhatnának, amikor a zenekar rázendített egy újabb keringőre,
és Robin lépett oda hozzájuk. Barátságosan üdvözölte Rafe-et, aztán meghajolt Maggie előtt.
- János grófnő, megtisztelne ezzel a tánccal?
Annak ellenére, hogy Rafe tekintete acélosan megcsillant, Maggie-nek eszébe sem jutott,
hogy visszautasítsa. Nyilvánosan ő és Robin mindig csak felületes ismerősökként viselkedtek,
és nem kérné fel táncolni, ha nem lenne valami fontos mondanivalója. Maggie elmosolyodott,
és odanyújtotta a jobb kezét. - A legnagyobb örömmel, Mr. Anderson.
Egy csókot dobott Rafe-nek, miközben Robin átkarolta a derekát, és magával ragadta a
keringőbe.
Akármilyen rég ismerték egymást, és bármilyen szoros volt a kapcsolatuk, még soha nem
táncoltak együtt. Maggie-t egyáltalán nem lepte meg, hogy Robin milyen kitűnően táncol, és
hogy olyan összeszokottak, hogy oda sem kell figyelni a lépésekre. Az arcán gondtalan
mosollyal megkérdezte: - Valami baj van, Robin?
- Hallottam valamit, amit szerettem volna továbbadni neked, abban a reményben, hogy
tudsz kezdeni vele valamit. - Robin komor kék szemei éles ellentétben álltak a megjátszott
könnyed jókedvvel. - Az egyik titkos informátoromtól megtudtam annak a nevét, aki az
összeesküvés mögött állhat. Sajnos, nem valódi név, de kiindulásnak ez is megteszi. Az illetőt
úgy hívják, hogy „Le Serpent”.
- Le Serpent? - Maggie felvonta a szemöldökét. - Nem ismerem.
 - Én sem. Senkit nem ismernek a párizsi alvilágban ilyen néven. Az informátorom azt sem
tudta megmondani, egyáltalán francia-e vagy külföldi. Állítólag ez a Le Serpent arra készül,
hogy merényletet hajtson végre valamelyik szövetséges vezető ellen.
Maggei elgondolkozott, de hiába, semmi nem ugrott be. - Majd megkérdezem a női
informátoraimat, hallottak-e ilyen emberről. Van még valami nyom?
- Semmi. De azon tűnődtem... - Robin elhallgatott, míg ügyesen kikerültek egy részeg
orosz tisztet, akinek a lelkesedése nagyobb volt a keringő iránt, mint az ügyessége.
Amikor biztonságban voltak, Robin folytatta: - Lehetséges, hogy a név egy családi címerre
utal? A férfi, akit mi keresünk, minden bizonnyal nagy hatalmú és magas pozíciójú, és
valószínűleg van valami címere.
Maggie kicsit megborzongott a szavaira. Robinnak is ugyanolyan jók voltak a megérzései,
mint neki, és nem ez lenne az első alkalom, amikor egy apró kis tényezőből valami sokkal
fon-tosabb kerekedett ki. Amikor elfogta az ihlet, Robin többnyire telibe is talált.
- Ez könnyen elképzelhető - mondta Maggie, - Majd kérdezősködöm, kinek a címerében
van valamilyen kígyó. Nem lehet túl sok ilyen. Jó lenne, ha végre akadna valami konkrét
nyom, napok óta csak bosszankodom.
A tánc hátralévő részében Maggie elmesélte a beszélgetését Roussaye tábornokkal, és a rá
vonatkozó gyanúit.
Robin figyelmesen hallgatta. Amikor Maggie befejezte, azt mondta: - Majd meglátjuk,
rejtőznek-e kígyók a háttérben. Szerintem nyomon vagyunk. De az ég szerelmére, Maggie,
légy óvatos. Az informátorom szerint ez a „Le Serpent” maga a megtestesült Sátán. Akárki is
az, nagyon veszélyes figura.
A zene véget ért. Robin úgy manőverezett, hogy az utolsó ütemek alatt épp visszaértek
Candover hercege mellé. Kecses mozdulattal visszaadta Maggie-t, aztán jó éjszakát kívánt, és
már el is tűnt.
Maggie aggodalmas tekintete követte. Robin bizonyára ugyanolyan fáradt, mint ő, de ahogy
ismeri, most nem haza megy, hanem a párizsi éjszakában fogja keresni Le Serpent nyomait.
És még ő mondja neki, hogy legyen óvatos!
Csak Robinra figyelt, ezért nem vette észre a sötét felhőket Rafe arcán.
 Tizedik fejezet

Másnap reggel Maggie azonnal nekifogott, hogy nyomozni kezdjen a kígyókkal

kapcsolatos címerek után. Legelőször látogatást tett egy törékeny idős hölgynél a Fabourg St.
Germaine-ben. Madame Daudet minden férfi rokonát elvesztette a napóleoni háborúkban, és
mindennél jobban vágyott a békére. Továbbá jól ismerte minden jelentős francia nemesi
család történetét, családfáját és címereit. Miután meghallgatta Maggie kérését, megígérte,
hogy negyvennyolc órán belül részletes listát állít össze a lehetséges jelöltekről, a régi és az új
arisztokrácia köreiből is. Ha szerencséjük van, sikerül valami nyomra bukkanni.
Dél körül egy kis levélkét kapott Rafe-től, amelyben közölte, hogy másnap együtt
ebédelnek Castlereagh külügyminiszterrel és a feleségével. Maggie elégedetten bólintott,
aztán elindult, hogy meglátogasson egy ismert pletykafészket, aki nagy szakértője volt a
bonapartista társaság felsőbb köreinek. Talán ő is tud valamit a kígyókról.
Maggie indulását késleltette, amikor belépett a komornyik egy váratlan látogató
névjegyével: Mrs. Oliver Northwood.
Maggie kíváncsi volt, mi mondanivalója lehet Cynthia Northwoodnak, és utasította a
komornyikot, hogy engedje be a vendéget. A nő feszülten lépett be, csinos arca sápadtan
világított fekete fürtjei mellett.
- Nagyon örülök, hogy itthon találtam, grófnő - mondta nehézkes franciasággal. -
Szeretnék önnel beszélni.
Maggie angolul válaszolt: - Hogyne, kedvesem. Nem inna egy kávét?
A látogató bólintott, Maggie kiadta az utasítást a komornyiknak, ő pedig leült, és helyet
mutatott Cynthiának az ablak melletti kanapén, ahol jól láthatta az arcát. Maggie csevegni
próbált, de csak egyszavas válaszokat kapott, amíg felszolgálták a kávét és a finom
süteményt. Amikor kettesben maradtak, azt mondta: - Ha valamit kérni akar tőlem, az lenne a
legjobb, ha egyenesen belevágna.
Cynthia elfordította a tekintetét. - Nehezebb elmondani, mint gondoltam. Ön alig ismer
engem, és nincs rá semmi oka, hogy végighallgassa a bajaimat. De... de szükségem van rá,
hogy beszéljek valakivel.
- És azért választott engem, mert Candover a közös ismerősünk?
Cynthia meglepettnek látszott, aztán halványan elmosolyodott. - Talán igen. Mivel van
egy... közös ismerősünk, és mert egyszer már olyan kedvesen meghallgatott, arra gondoltam,
talán önnel beszélhetnék. - Látható erőfeszítéssel összeszedte magát.
- Amikor a múltkor beszélgettünk, említettem, hogy boldogtalan a házasságom.
- Amikor később találkoztam a férjével, megértettem, miért - felelte bátorítóan Maggie. -
De miért ment hozzá?
Cynthia kétségbeesetten széttárta a kezét. - Azt hittem, szerelmes vagyok. Olivér jóképű,
vonzó fiatalember volt, és olyan izgalmas életet élt, ahhoz képest, amilyet én folytattam
Lincolnshire-ben, ahol felnőttem... A nagynéném, aki bemutatott minket egymásnak, nagyon
odavolt tőle, hogy egy lord fia, és azt mondta, nagyszerű parti. Engem pedig megszédített a
rangja és a külseje.
Hét évvel ezelőtt még jóképű volt, mielőtt meglátszott rajta a züllött életmód. Én csak
tizennyolc éves voltam, és elkábított, hogy egy ilyen nagyvilági úriember udvarol nekem.
Soha eszembe sem jutott, hogy a jellemét vizsgálgassam. - Cynthia megvonta a vállát.
- Azt kaptam, amit megérdemeltem. Hihetetlen, hogy úgy választunk társat egy életre,
hogy csak párszor találkozunk vele, többnyire a legmesterkéltebb körülmények között. Mivel
Oliver nemesi famíliából származott, az apám nem látta semmi okát, hogy elutasítsa. Én
annyira boldog voltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy soha nem is kérdeztem, ő mit
látott bennem.
- Túl szigorú önmagához. Maga nagyon csinos, akárki magába szerethetne.
- Talán - mondta Cynthia, akit nem hatott meg a bók. - De sokkal fontosabb volt, hogy szép
hozománnyal rendelkeztem. Oliver, mint fiatalabbik fiú, jól kellett hogy nősüljön, de a
kártyaadósságai miatt még sürgető is volt a dolog. - Cynthia felsóhajtott. - Nem kellett hozzá
sok idő, hogy rájöjjek, milyen rossz vásárt csináltam. Egyszerű vidéki családból származom,
akik hisznek az olyan régimódi dolgokban, mint a hűség. Nem akarom untatni a részletekkel,
hogy tudtam meg, hogy szeretőket tart, de ez minden illúziómat porrá zúzta. Amikor kérdőre
vontam, kigúnyolt, mondván, hogy ostoba falusi liba vagyok.
Cynthia hangja elcsuklott, és elhallgatott. A mindig gyakorlatias Maggie töltött neki még
egy kávét. Cynthia kicsit köhögött, miközben megitta, aztán folytatta a szomorú mesét.
- Úgy döntöttem, a saját módszereivel fizetek meg neki. - Elpirult és csésze alját bámulta. -
Ostoba voltam. A nők nem ugyanolyanok, mint a férfiak, és ez szánalmas bosszú volt. Rafe
kivételével, kevés szép emlékem van ezekből az időkből. Ő mindig kedves volt hozzám, és
azt mondta, tartsam többre magam.
Cynthia megint felemelte a tekintetét. - Eleinte nem értettem, mit akar ezzel, de végül
megértettem. Kezdtem úgy viselkedni, hogy ne hozzak szégyent az apámra. És így sokkal
könnyebb volt elviselni magam.
- De valami csak történt, ami miatt idejött.
- Beleszerettem valakibe, és boldogabb voltam, mint valaha, de most minden sokkal
rosszabb, mint volt. - Cynthia tekintete nagyon boldogtalan volt. - Michael Brewerben
megvan minden, amit egy férjben szerettem volna. Kedves, megbízható és becsületes. És ami
a legfontosabb, szeret engem, annak ellenére, hogy mennyi hibát követtem el.
Maggie együttérzéssel nézett rá. Nem csoda, hogy szegény ilyen elgyötörten fest. Olyan
helyzetbe került, aminek nem sok esélye van a boldog végkifejletre.
Cynthia letette a csészét, és idegesen játszadozott a jegygyűrűjével. - Szeretnék hozzámenni
Michaelhez, letelepedni valahol vidéken, sok gyereket szülni és meghízni, és összebújva
melegedni télen a kandalló mellett. És Michael is ezt akarja. Gyűlöli, hogy hazudoznunk kell.
 - De hát amíg a férje él, ez nem lehetséges. Angliában gyakorlatilag lehetetlen a válás. Még
ha lenne is elég pénze és befolyása, hogy elintézze a parlamentnél a külön engedélyt, akkor is
kitaszított lenne.
- Erre nincs idő - felelte komoran Cynthia. - Gyermeket várok.
Maggie döbbenten nézett rá. - És nem a férjétől?
- Évek óta nem közeledett hozzám. És bár nem akar engem, azt sem akarja, hogy másé
legyek. - Cynthia megborzongott. - Nagyon félek, mit fog tenni, ha megtudja.
- Márpedig ezt nem lehet túl sokáig titkolni - mondta Maggie. - És mit gondol az őrnagy?
Cynthia a kezét tördelte. - Még nem mondtam el neki. Tudom, hogy ragaszkodna hozzá,
hogy hagyjam ott Olivert, és éljek vele.
- Ez nagy botrány lenne, de történt már ilyen. Talán ez lenne a legjobb megoldás.
Cynthia hangja megremegett. - Maga nem ismeri a férjemet. Oliver szörnyen bosszúálló, és
beperelné Michaelt házasságtörésért. Michael nem gazdag, ez teljesen tönkretenné. A katonai
pályafutásának is vége szakadna, és mindkettőnk családjára szégyent hoznánk. - Suttogva
fejezte be. - És az apám szíve is meghasadna. - A kezébe temette az arcát, és zokogásban tört
ki. - És ami a legrosszabb, attól félek, hogy Michael végül meggyűlölne, amiért tönkretettem
az életét.
Maggie gyorsan odament, leült Cynthia mellé a kanapéra, és átkarolta a vállát, hogy
megvigasztalja. Magában átkozta a hajlíthatatlan törvényeket, amelyek tiltják a válást, és
egybekötnek férjet és feleséget, bármennyire gyűlölik is egymást.
Amikor Cynthia zokogása csillapodott, Maggie adott neki egy tiszta zsebkendőt, és azt
mondta: - A lehetőségei korlátozottak. Vagy a férjével marad, vagy elhagyja. Ha elhagyja,
visszamehet az apjához, együtt élhet az őrnaggyal, vagy esetleg megpróbálhatna a saját lábára
állni, egyedül.
Cynthia kiegyenesedett, és megtörölgette a szemét a zsebkendővel. - Így nagyon
egyszerűen hangzik. El akarom hagyni a férjemet, de ez nagyon nehéz lesz. Oliver anyagilag
is rosszul járna, nemcsak a büszkesége sérülne meg, mert tulajdonképpen az apám pénzéből
élünk. A hozományomnak persze rég a nyakára hágott, de a papa rendszeres apanázst küld,
amiből fenntartom a háztartást. Ha én elmegyek, ennek vége lenne. Amennyit Oliver kártyán
veszíteni szokott, ha én nem vagyok mellette, talán meg se tudna élni. - Ideges mozdulattal
kisöpört egy fürtöt az arcából. - Habár talán sikerülne neki. Valahonnan mindig van pénze.
Maggie erre azonnal felfigyelt. Northwood megrögzött szerencsejátékos, akinek valami
rejtélyes forrásból mégis van pénze? Eddig az összeesküvésre koncentráltak a nyomozással,
mert ez volt a legsürgetőbb, de ott van az a kérdés is, hogy ki lehet az áruló a brit küldöttség
tagjai közül. Ha létezik az áruló, a titokzatos Le Serpent lehet, hogy az ő szolgálatait használja
fel. Mivel Maggie szíve mélyéből utálta Oliver Northwoodot, szívesen elhitte volna, hogy ő
az áruló. És ha tényleg kapcsolatban áll az összeesküvés szervezőjével...
Igyekezett visszafogni az izgatottságát, és könnyedén annyit mondott: - Nyilván számít a
fizetése, amit a külügyminisztériumtól kap.
 - Az semmiség, mindössze kétszáz font egy évben. - Cynthia közönyösen vállat vont. -
Talán ügyesebb lett a kártyában. Ha nem fizette volna ki az adósságait, biztos nem ülne le
vele játszani senki.
- Nem lehet, hogy a férje belekeveredett valamibe, amibe nem kellett volna?
- Mire gondol?
Maggie ártatlan arcot vágott. - Csak egy ötlet. Ha Northwood-nak valami titka van, talán
könnyebb lenne meggyőzni, hogy hagyja elmenni magát baj nélkül. - Elmosolyodott, és
hozzátette: - Gondolom, részben azért akart beszélni velem, hogy lássa, mit gondol a
helyzetről egy európai, akit nem köt annyira az angol fair play.
Cynthia egy pillanatra megdöbbent, aztán zavarba jött. - Talán igen, ha nem is volt tudatos.
- Az arca zárkózott lett, amíg megfontolta, amit Maggie mondott. - Oliver talán tényleg titkol
valamit. Amikor a külügyminisztériumnál kezdett dolgozni, mintha megváltozott volna, és
mióta Párizsba jöttünk, ez még szembetűnőbb. És azóta több pénze is van. Úgy értem, több,
mint amennyit a fizetése indokolna.
- Gondolja, hogy talán megvesztegetik?
- Nincs túl sok befolyása, amit eladhatna - mondta kétkedve Cynthia.
- Esetleg úgy tehet, mintha lenne - mondta Maggie. A vesztegetés gyakori mostanság, és
sokan elfogadnak pénzt olyanok is, akiknek eszük ágában sincs kémkedni a hazájuk ellen.
Lehet, hogy Northwood is ezek közé tartozik. Mindazonáltal érdemes lesz tovább nyomozni
ezen a szálon.
Cynthia lassan folytatta: - Pár héttel ezelőtt, amikor épp leveleket írtam, kifogytam a
papírból, és Oliver íróasztalán kerestem. Véletlenül épp akkor jött be, és amikor meglátta,
hogy ott kotorászok, nagyon feldühödött. Akkor nem nagyon foglalkoztam vele, mert gyakran
viselkedik kiszámíthatatlanul, de azóta mindig bezárja minden papírját az íróasztalfiókba.
Gondolja, hogy ez jelent valamit?
- Talán igen, talán nem. Vannak férfiak, akik természetüknél fogva titkolózóak. De ha van
valami bűnös titka, amit felfedezhet, az esetleg fegyvert adhatna a maga kezébe, amivel
megvédhetné magát. - Maggie mereven Cynthia szemébe nézett, és józanul azt mondta: -
Nem kellemes dolog, amiről beszélünk. Hajlandó lenne arra is, hogy tisztességtelenül
játsszon?
Cynthia nagy levegőt vett, de a tekintete elszánt volt. - Igen. Nekünk nőknek nagyon kevés
fegyverünk van, és ostoba lennék, ha egyet is elvesztegetnék közülük. Talán meg tudok
akadályozni valami nagyobb tragédiát, például egy párbajt. Nem hiszem, hogy Olivernek
lenne bátorsága párbajra kihívni Michaelt, de ki tudja. - Megborzongott, mintha hideg fuvallat
csapta volna meg. - Nem tudnám elviselni, ha Michael miattam kockára tenné az életét.
- Jól van. Mit gondol, ki tudná nyitni valahogy a férje íróasztalfiókját, hogy átnézze az
iratait?
Cynthia az ajkába harapott és bólintott.
 - Rendkívül óvatosnak kell lennie, nemcsak abban, hogy olyankor csinálja, amikor nincs
otthon, de arra is vigyázzon, hogy ne hagyjon nyomokat. A férje heves vérmérsékletű, és ha
gyanút fog, akár bántalmazhatja is. És már nemcsak a saját életére kell gondolnia. - Maggie a
lehető legkomolyabb hangon beszélt. Bár nem volt különösebben büszke magára, hogy egy
feleséget arra biztat, hogy kémkedjen a férje után, de túl jó volt a lehetőség, hogy hagyja
kicsúszni a kezéből. És ha Oliver Northwood valóban kém, ezzel megkönnyítheti Cynthiának,
hogy elmeneküljön.
- Nagyon óvatos leszek, megígérem. - Cynthia ajka megrándult. - Én tudom a legjobban,
mire képes Oliver.
- Ha bármi gyanúsat találna, először hozza el nekem - mondta Maggie. - Én elég jártas
vagyok a világ dolgaiban, és talán jobban fel tudom mérni, fontos-e, amit talált.
Cynthia bólintott, és felállt. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg, grófnő. Rengeteget
segített.
Maggie is felállt. - Szólíthatna Magdának, ha már összeesküvők lettünk. Vagy Maggie-nek,
ha az jobban tetszik.
- Köszönöm, Maggie, ön pedig szólítson Cynthiának. - Odahajolt, és megölelte.
Miután még egyszer figyelmeztette, hogy legyen nagyon óvatos, Maggie kikísérte a
vendéget. Aztán leült, hogy átgondolja mindazt, amit megtudott.
Azonkívül, hogy nem kedvelte Oliver Northwoodot, az ösztönei is azt súgták, hogy képes
lenne árulásra. Persze, azért annak a lehetőségét sem zárta ki, hogy ártatlan, vagy legfeljebb
valami kisebb korrupcióban bűnös. Mindazonáltal, amilyen ingatag a helyzet Párizsban,
minden kis információ rendkívül értékes lehet, és egy gyenge ember könnyen behódolhat a
kísértésnek.
A következő kérdés az volt, elmondja-e Rafe-nek, amit megtudott Rafe és Northwood
ugyan nem közeli barátok, de nagyon rég ismerik egymást, fiatalkorukban ugyanahhoz a
társasághoz tartoztak. Rafe-nek nyilván nehezére esne elhinni, hogy az ő köreiből származó
egyszerű, becsületes angol úriember áruló legyen. Egy idegenre mindig könnyebb
gyanakodni, mint egy ismerősre.
Maggie úgy döntött, egyelőre nem közli a gyanúját Rafe-fel, hacsak Cynthia fel nem fedez
valami konkrét bizonyítékot. Remélte, hogy ez minél hamarabb így lesz, mindnyájuk
érdekében.

Ezen az estén Rafe ellátogatott a Salon des Étrangers-be, amely olyasféle hely volt, mint az
angliai klubok. Találkozóhely a megrögzött szerencsejátékosoknak, ahol Párizs leggazdagabb
és legbefolyásosabb emberei közül is sokan törzsvendégek voltak. Ha bár többször is
megfordult itt, abban a reményben, hogy talán hall valami érdekeset, ez idáig nem járt
sikerrel. De jobban érezte magát, ha csinálhat valamit, mint ha otthon ül ölbe tett kézzel.
Megállt a kaszinó bejáratánál, és a tömeget fürkészte, lát-e ismerős arcokat. A Salon
nagyobb és jóval előkelőbb volt, mint szerény Café Mazarin, de ugyanolyan lázas játék folyt.
 A tulajdonos, Marquis de Livry odalépett hozzá. A márki feltűnően hasonlított az angol
régenshercegre, főleg a pocakjának méretét és nagyzoló modorát tekintve. Fennkölt mosollyal
azt mondta: - Nagyon örülök, hogy itt láthatom ma este, méltóságos uram. Milyen játék
érdekelné?
- Majd meglátom, melyik asztal a legcsábítóbb - felelte Rafe.
A márki bólintott, hozzá volt szokva, hogy egyes játékosok égi jeleket várnak, hogy merre
hívja őket a szerencse. Jó szórakozást kívánt, aztán elment, hogy üdvözöljön egy újonnan
érkező osztrák vendéget.
Rafe elvett egy pohár kitűnő burgundit egy lakáj tálcájáról, és sétálgatni kezdett a
tömegben. Meg sem lepte, amikor meglátta Robert Andersont a fáraóasztalnál. A
legváratlanabb helyeken folyton felbukkant. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy Anderson is a
hírszerzés sötét világában ügyködik.
De ha így van, vajon kinek dolgozik? A logikus válasz az lett volna, hogy a brit
küldöttségnek gyűjt információkat, de azért Rafe-nek megvoltak a kétségei.
Egy korinthoszi oszlop mögött meghúzódva kortyolgatta a bort, és figyelte Andersont.
Megint elfogta az a nyugtalanító érzés, hogy a férfi valahonnan ismerős, de nem tudott
rájönni, honnan.
A töprengését egy joviális üdvözlés szakította félbe. - Jó estét, Candover! Örülök, hogy
megint találkozunk.
Rafe nem túl nagy lelkesedéssel fordult meg, hogy üdvözölje Oliver Northwoodot. Kicsit
meglepte, hogy egy ilyen helyen fut össze vele, ahol ilyen nagyban folyik a játék, és ahol
Northwood-nál sokkal vagyonosabbak szoktak tönkremenni.
Miközben felületesen elcsevegtek, Rafe Andersont figyelte, aki épp óriásit veszített. A
zsetonok felét átsöpörte az asztal túloldalára, de a vereséget ugyanolyan rendíthetetlen
nyugalommal fogadta, mint a győzelmet. Szőke volt és angyali, mint egy kóristafíú. Vajon mit
lát benne Maggie, a jóképű arcán kívül? Azt hiszi, hogy szerelmes belé? Mi a fene van ebben
az Andersonban, ami őbenne nincs meg?
Rafe-et egészen megdöbbentette a heves féltékenység, ami átáradt rajta. Szokatlan érzés
volt ez a számára, és nem örült neki. Mindig hajlandó volt könnyedén elbúcsúzni a nőktől,
akiknek megtetszett valaki más - kivéve, ha Margot-ról volt szó. Még tizenhárom év múltán is
szörnyen bántotta, hogy megcsalta Northwooddal. Amikor eszébe jutott, milyen düh fogta el,
amikor látta Andersont besurranni Maggie házának hátsó ajtaján, kénytelen volt komolyan
megkérdőjelezni, hogy tényleg olyan civilizált-e, mint amilyennek gondolja magát.
Megpróbált erőt venni a primitív érzéseken, és emlékeztette magát, hogy Anderson csak
egy a sok férfi közül Maggie életében. Nincs értelme féltékenynek lenni csak azért, mert ez a
fickó az egyetlen, akiről konkrétan is tud.
Sajnos, ez a gondolat sem nyugtatta meg túlságosan.
 Úgy döntött, ha már itt van, ki is használhatná a lehetőséget, hogy többet is megtudjon a
riválisáról. Odafordult Northwoodhoz. - A kollégád, Anderson nagyon emlékeztet engem
valakire, de képtelen vagyok rájönni, kire. Mit tudsz róla?
- Nem sokat. A fickó csak feltűnt itt Párizsban júliusban, és Castlereagh bevette a
küldöttségbe. Jó ajánlólevelei lehettek, de nem tudom, kitől. Azt mondja, nem rokona
azoknak az Andersonoknak, akiket ismerek. - Northwood odaintett egy lakájt, és kicserélte
kiürült poharát egy telire. - Gyakran jár ide.
- Tényleg? Akkor akármilyen családból származik is, jól el lehet eresztve.
Northwood összeráncolta a homlokát, mintha valami döntésre készülne. - Talán ezt nem
kéne elmondanom, Candover, de van valami nagyon gyanús ebben az Andersonban.
Felbukkant a semmiből, és mindig olyasmibe üti az orrát, amihez semmi köze, aztán eltűnik,
mint szürke szamár a ködben. És több pénze van, mint kellene.
- Érdekes. - Rafe próbálta elfojtani az izgalmát. - Castlereagh-nek szóltál a gyanúidról?
Miután jól körbenézett, hogy senki nincs-e a közelben, aki kihallgathatja őket, Northwood
halkan azt felelte: - De még mennyire, hogy beszéltem vele. Ezért vagyok most itt. A
külügyminiszter megkért, hogy tartsam rajta a szememet Andersonon, amúgy nem
hivatalosan. - Rafe kérdő pillantására még hozzátette: - Hogy megfigyeljem, nem beszél-e
valami gyanús alakkal. Nem lenne szabad elmondanom neked, de tudom, hogy benned
megbízhatok, és szeretnélek téged is figyelmeztetni. Tudod, milyen a helyzet itt Párizsban. Az
ember nem lehet elég óvatos.
Northwood mintha fontolgatta volna, hogy folytassa-e, aztán alig hallható suttogással
hozzáfűzte: - Bizalmas információk szivárogtak ki a brit küldöttség köreiből. Nem akarok
senkit ártatlanul megvádolni, de nagyon szemmel tartjuk Andersont.
Rafe soha nem látta még Northwoodot ilyen komolynak, és egy pillanatra eltűnődött, nem
lehetséges-e, hogy rosszul ítéli meg egykori iskolatársát. A felületes, nagyhangú modor talán
csak álca. Jobban szemügyre vette Northwoodot, és próbált objektív lenni.
Habár nem tudta szimpatikusnak találni vulgáris viselkedését, nem volt rá semmi
különösebb oka, hogy ne bízzon meg benne. Nyilván a féltékenység félrevezette az
ítélőképességét.
A féltékenység miatt volt olyan könnyű az is, hogy a legrosszabbat feltételezze
Andersonról. Rafe emlékeztette magát, hogy azért van Párizsban, hogy a hazája segítségére
legyen, és nem a személyes kis intrikái kedvéért. De ha Anderson valóban áruló, akkor nagy
örömére szolgálna, ha elkapnák és megbüntetnék.
- Majd nyitva tartom a szemem, és talán az is eszembe jut, honnan ilyen ismerős nekem
Anderson. Lehet, hogy fontos.
Odabólintott Northwoodnak, aztán otthagyta, és egy rouge-et-noir asztalnál kötött ki. Ehhez
a játékhoz inkább csak szerencse kell, mint ravaszság, úgyhogy Rafe figyelmét nem kötötte le
túlságosan, és oda tudott figyelni arra is, mi történik a többi asztalnál. Észrevette, hogy
Michel Roussaye leül egy üres székre a fáraóasztalnál Anderson mellé. Feltűnt neki, milyen
bizalmasan beszélget a két férfi valamiről, aminek nem sok köze lehetett a játékhoz.
Összevont szemöldökkel tovább figyelte őket.
 Tizenegyedik fejezet

Másnap Maggie és Rafe némán ültek a kocsiban, miközben a brit nagykövetséghez

hajtottak, hogy a külügyminiszterrel ebédeljenek. Maggie fontolgatta, hogy elmondja, mire
gyanakszik Oliver Northwooddal kapcsolatban, de Rafe túlságosan hűvös és arisztokratikus
volt ma, sötét arca távolságtartó.
Egy külön kis ebédlőben ettek; a kitűnő ebédet Pauline Bonaparte étkészletén szolgálták
fel, amelyet Wellington a házzal együtt megvásárolt az előző évben. Maggie minden ízében
úgy festett, ahogy egy herceg szeretőjéhez illik: égszínkék selyemruhát viselt, a hajában
hozzáillő strucctolldísszel. Lord Castlereagh könnyed és szellemes volt, és az ebéd nagyon jól
sikerült.
A beszélgetés nem fordult komolyabbra egészen addig, míg egy ezüst kannában be nem
hozták a kávét, és Lady Castlereagh intett a szolgáknak, hogy kimehetnek. A külügyminiszter
megkérdezte: - Hallották a legfrissebb híreket a Tuileriákból?
A két vendég megrázta a fejét. A francia király udvarában, a Tuileriákban állandóan
kavarogtak a pletykák és a mendemondák. Különböző royalista frakciók küzdöttek a
hatalomért, de komolyabb hírt nem lehetett hallani az utóbbi időben.
Castlereagh folytatta: - Fouchét kiszorították a kormányból, és Talleyrand is távozni fog pár
napon belül. - A külügyminiszter szemében humor szikrája csillant. - Ahányszor Talleyrand
herceget komolyabban kritizálni kezdik, azonnal felajánlja a lemondását. Legnagyobb
meglepetésére a király ez alkalommal úgy döntött, hogy elfogadja.
Maggie az ajkába harapott, miközben azt fontolgatta, milyen következményekkel járhat
mindez, aztán Rafe-re pillantott. A szeme komoly volt. Habár Talleyrand nehéz és
kiszámíthatatlan figura, ragyogó elme, és a mérsékelteket támogatja. A távozás fokozhatja a
helyzet robbanékonyságát. Maggie megkérdezte: - Kijelölték már az új miniszterelnököt?
- A cár azt javasolta, hogy a király válassza az egyik francia royalistát, aki az ő
megbízásából kormányzóként dolgozott Oroszországban, Duc de Richelieu-t vagy Count de
Varenne-t. Lajos király beleegyezett Richelieu kinevezésébe. Diplomáciai körökben mindenki
egyetért abban, hogy pár hétnél tovább nem fogja húzni.
- Ebben ne legyen olyan biztos, külügyminiszter úr - mondta Maggie. - Én találkoztam
vele, és szerintem fog szolgálni néhány meglepetéssel.
Castlereagh ravaszul Maggie-re nézett. Nyilván remélte, hogy megtudhat tőle egy-két
információt. - Milyennek találja Richelieu-t?
- Nagyon becsületes, és ha kell, nagyon erős kezű tud lenni - felelte Maggie habozás
nélkül. - Határozott szószólója lesz Franciaországnak, de szerintem jól tudnak majd
együttműködni.
Castlereagh megfontoltan bólintott. - Ez megerősíti az én benyomásaimat. A tárgyalások jól
haladnak, és az uralkodók úgy két hét múlva haza is térhetnek. - Megnyugtató pillantást vetett
a feleségére. - Van még néhány részlet, amiket ki kell dolgozni a következő pár hónap során,
de azt hiszem, a nehezén már túl vagyunk.
- Remélem, igaza van - mondta Rafe. - De én attól félek, az elkövetkező két hét nagyon
veszélyes lesz az ön számára, Lord Castlereagh. - Röviden elmesélte a szállongó híreket, és
hogy mire gyanakszanak Maggie-vel.
A külügyminiszter nyugodtan fogadta a fenyegetések hírét. - Lord Strathmore is
tájékoztatott ugyanerről. Tisztában vagyok vele, hogy fennáll némi veszély. Nem ez az első
alkalom, hogy megfenyegettek, és gondolom, nem is az utolsó.
Maggie kicsit bosszúsan arra gondolt, hogy a sztoicizmus szép dolog, de azért az is
hasznos, ha az emberben van egy kis félelem. A háziasszonyra pillantott, és látta, hogy Lady
Castlereagh kerek arca nyugtalan, és ujjai megfeszülnek az ezüst kiskanálon. Amíg a férje a
hőst játssza, Emily belehal az aggodalomba. De hát túl régóta volt már politikus felesége,
hogy mások előtt nagy hűhót csapjon, és csak Maggie vette észre, milyen ideges.
Pár percig még beszélgettek, míg az ebédlőben lévő falióra elütötte a kettőt. Lord
Castlereagh akkor azt mondta: - Most el kell mennem, egy találkozónk lesz a franciákkal és a
cárral a Tuileriákban. Azt hiszem, elég heves megbeszélés várható.
Rafe-fel a cár Szent Szövetségéről beszélgettek, míg kisétáltak az istállókhoz, ahol a herceg
kocsija várt. Lady Castlereagh is kikísérte a vendégeket a hátsó ajtóig. Maggie kicsit
hátramaradt és azt mondta: - Van némi veszély, Emily, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz
semmi baj.
- Csak imádkozni tudok, hogy a férjemnek is meglegyen az a mágikus képessége, hogy
elkerülje a merénylők golyóit, mint Wellington - sóhajtotta Emily, humorral próbálva
enyhíteni az aggodalmait. - Fontolgattuk, hogy állítsunk-e őröket a nagykövetség kapujához.
De ezek után ragaszkodni fogok hozzá. - A férje után nézett. - Nagyon boldog leszek, ha túl
leszünk ezen az egészen, és visszatérhetünk Londonba. Néha azt kívánom, bárcsak Robert
megelégedett volna azzal, hogy Írországban marad és juhokat tenyészt. Sokkal könnyebb lett
volna az idegeimnek.
- Semmi kétség - bólintott Maggie -, de akkor nem lett volna belőle az, aki.
- Igen, én is próbálok erre gondolni. - Lady Castlereagh látható erőfeszítéssel nyugalmat
erőltetett az arcára. - Nagyon örültem, hogy eljöttek hozzánk, grófnő. Valamikor
megismételhetnénk. - Miután elbúcsúztak, visszament a nagykövetségre.
Maggie a két férfi mögött kicsit lemaradva sétált le az épület lépcsőin az udvarba. Hívták
Rafe kocsiját. Közben kihoztak egy nyugtalanul viselkedő pejlovat is, amelyen Castlereagh
ment volna a találkozóra.
Maggie összevont szemöldökkel figyelte. Az ösztönei valami veszélyt súgtak. Végignézett
az udvaron és az ablakokon, de nem látott semmi gyanúsat.
A tekintete visszafordult az istállóudvarra, és látta, hogy Castlereagh lova nyugtalanul
ficánkol és dobálja a fejét. Az állat túlságosan vadnak tűnt, hogy a városban lovagoljanak
rajta.
 Rafe és Castlereagh odaértek a ló mellé, de annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy
nem vették észre a ló viselkedését. Maggie a lovászra pillantott, aki a ló másik oldalán állt.
Sötét hajú férfi volt, az arcán forradással, és volt rajta valami, ami gyanúsnak tűnt, bár Maggie
nem tudta volna megmondani, mi.
Míg próbálta eldönteni, miért nem illik ide ez a lovász, a ló hirtelen felnyerített. Az ingerült
nyihogás visszhangzott az udvart körbevevő kőfalak között. A ló ismét felnyerített, majd
felágaskodott és kitépte magát a lovász kezéből, aztán hátrarúgott egy jó nagyot.
Rafe és Lord Castlereagh túl közel álltak, hogy elugorhattak volna, és a paták pont
eltalálták a minisztert. Maggie rémülten nézte, ahogy Castlereagh Rafe-nek esett, aztán
mindketten a földre zuhantak.
Maggie azonnal lerohant a lépcsőn, és segítségért kiáltott. Az udvar egyik sarkába
beszorulva a ló nem tudott jobban elrugaszkodni, úgyhogy csak egy helyben forgolódott, és
közben megtiporta az eszméletlenül heverő minisztert.
Rafe valahogy feltápászkodott, és megragadta Castlereagh-t a hóna alatt. Miközben
próbálta odébb vonszolni, a ló megint rúgott egyet. Az egyik halálos pata majdnem eltalálta
Rafe fejét. Sikerült hátrahúzódnia, de a rúgás eltalálta a vállán, és kibillentette az
egyensúlyából. Egy pillanat múlva újból megragadta Castlereagh-t, és továbbvonszolta.
Maggie hangosan elkáromkodta magát. Hová a pokolba tűnt a lovász? A férfi azonnal
elillant, ahogy a ló tombolni kezdett. Maggie kihúzta a hajából a strucctollas fejdíszt, és
lengetni kezdte a ló előtt, hátha sikerül elterelni a figyelmét.
A ló ismét vadul felnyerített, forgatta a szemeit, a szája habzott. Maggie nem hátrált meg, és
a tollakkal sikerült is távol tartania magától a lovat. Miközben az istálló falához lapult, a
nagykövetségről rémült kiáltozás hallatszott.
A ló kicsit eltávolodott tőlük, megfordult és átdübörgőit az udvaron. Egy fiatal, vörös hajú
lovászfiú rohant ki az istállóból, és megpróbálta elkapni a megvadult állatot.
Maggie eldobta a fejdíszt, és visszarohant Rafe-hez, aki Castlereagh mellett térdelt a
földön.
- Hogy van? - kérdezte kifulladva, és ő is letérdelt a kövekre. Castlereagh eszméletlen volt,
de lélegzett, a halántékán véres seb tátongott.
- Nem tudom - felelte Rafe komoran. - Az első rúgás telibe találta a bordáinál, a másik
súrolta a fejét. - Miközben beszélt, szakértő szemmel megvizsgálta a sérüléseket.
Közben emberek rohantak ki a nagykövetségről, köztük a holtsápadt Lady Castiereagh.
Rafe automatikusan átvette az irányítást, hordágyért küldetett, és egy lakájt elszalajtott
orvosért.
Maggie felállt, és átkarolta Emily vállát. - Szörnyű baleset volt, de biztos vagyok benne,
hogy nem lesz semmi baj.
Habár Lady Castiereagh bólintott, a tekintete rémült volt. Két inas közben odasietett egy
rögtönzött hordággyal, és óvatosan ráemelték a külügyminisztert, aztán bevitték az épületbe.
A felesége követte, és Maggie is vele ment, hogy vigasztalja, amíg az orvost várják.
 Miután bementek, Rafe az istállóba sietett. A vörös hajú lovászfiú közben elkapta a lovat, és
bevitte egy bokszba. A ló vadul táncolt, még mindig rajta volt a nyereg és a kantár. A
lovászfiú óvatosan inkább kint álldogált a boksz előtt.
- Candover hercege vagyok - lépett oda hozzá Rafe. - Mondja, Lord Castiereagh lova
mindig ilyen vad volt?
A lovászfiú aggodalmasan nézett rá. Mint a nagykövetség minden alkalmazottja, angol volt,
és vidékies tájszólással válaszolt: - Nem, méltóságos uram. Sámson heves, de soha nem
láttam még jobb természetű lovat. Őlordsága csúnyán megsérült?
- Nem tudjuk, amíg az orvos meg nem vizsgálta, de szerintem jó esélye van a felépülésre.
- És... Samsont le fogják lőni?
- Nem tudom. - Rafe látta, hogy a ló szája körül a hab véres. Kinyitotta a boksz ajtaját,
belépett, és halkan megközelítette az állatot. - Megnézem kicsit közelebbről.
Felidézte mindazt, amit a barátjától, Nicholastól hallott a lovakkal való bánás művészetéről,
aki vándorcigányoktól tanulta a titkos fogásokat. Igyekezett kívül-belül teljes nyugalmat
erőltetni magára. Samson félrerántotta a fejét, és lelapította a fülét. Rafe megnyugtató
halandzsa szavakat mormolt a fülébe. A ló kezdett megnyugodni, és nemsokára már azt is
engedte, hogy megsimogassa a nyakát.
Pár percig simogatta, aztán finoman belefújt az orrlyukába, ami szintén egy cigány fogás
volt. A ló egyre nyugodtabban lélegzett, és mozdulatlanul állt. Rafe odavitt pár marék zabot,
és Samson nemsokára szó szerint a tenyeréből evett.
Miután bekebelezte a zabot, Rafe óvatosan levette a lóról a kantárt. Azt látta, amit gyanított:
a zabla széle éles volt, és a legkisebb nyomásra is komoly fájdalmat okozhatott a lónak.
A fiatal lovászfiú ránézett a zablára, aztán Rafe-re, és a szeme tele volt kérdésekkel. - Miért
tenne ilyet valaki egy ilyen jó természetű lóval? Ez még egy betörhetetlen állattal is
kegyetlenség.
- Van egy sejtésem, de inkább nem mondok semmit. - Rafe megint szemügyre vette a lovat.
- A zabla megmagyarázza, Samson miért ágaskodott fel, de ahhoz több kellhetett, hogy így
rúgjon. Nézzük, mit találunk még.
Óvatosan levette a nyerget és a nyeregtakarót. Sámson vadul ficánkolni kezdett, úgyhogy
Rafe megsimogatta izzadt nyakát, míg a ló újból megnyugodott.
Rafe megvizsgálta a ló hátát a nyeregtakaró alatt, és nem lepte meg, amikor egy kis
fémtárgyra bukkant, amely bele volt mélyedve Sámson bőrébe. A ló megugrott, amikor
kivette, és kis vércsík folyt végig barna szőrén.
A kis fémtüske, amit Rafe kihúzott a sebből, olyasféle volt, mint a vassúlyomnak nevezett
eszköz, amit a lovak lebénítására szoktak használni a csatákban. Megmutatta a lovászfiúnak,
aki most már nem meglepett volt, hanem dühös.
- Valaki szándékosan ártani akart őlordságának - kiáltott fel. A fiú nem volt ostoba, és
nyilván tudott egyet-mást arról, milyen feszült a politikai légkör Párizsban.
- Általában ki szokta kezelni Lord Castlereagh lovait?
 - A főlovász, Mr. Anthony, de ő most nincs itt. Ma reggel el kellett mennie Saint Denis-be.
- Azt tudja, ki nyergelte fel ma Samsont?
A fiú gondolkozott, aztán megrázta a fejét. - Nem tudom, uram. Én az istállót takarítottam,
és nem láttam, ki csinálta. Nem is sejtettem, hogy valami baj van, míg meg nem hallottam
Samson nyerítését.
- Nem látott valaki gyanúsat az istállók környékén ólálkodni?
- Nem esküdnék meg rá, hogy ő volt, de van itt egy francia lovász is, aki azért dolgozik
nálunk, mert nincs elég emberünk. Az egyik lovászunknak vissza kellett mennie Angliába,
mert az apja meghalt, egy másikat meg összevertek egy utcai verekedésben, és pár napig nem
tud dolgozni. Lehet, hogy az a francia nyergelte fel Samsont.
- Hogy néz ki?
- Középtermetű, sötétbarna hajú, van az arcán egy forradás. - A fiú elgondolkozott, aztán
hozzátette: - A szeme is barna, azt hiszem. Nagyon magának való, nem igazán beszéltem vele.
Jean Blanc a neve.
A leírás jól ráillett Henri Lemercier-re. Rafe keményen ránézett a fiúra, hogy nyomatékot
adjon a szavainak. - Ne lepődjön meg, ha többet nem látja ezt a franciát. Ne mondja el
senkinek, mit találtunk. Majd én beszélek a külügyminiszterrel. Világos?
A fiú bólintott, Rafe pedig kiment az istállóból, hogy Maggie és Lady Castiereagh után
siessen.
Egy órába is telt, míg megtudták az orvos véleményét Lord Castiereagh állapotáról, de a hír
jó volt. Habár több bordája elrepedt és enyhe agyrázkódást is szenvedett, már eszméleténél
volt, és a felesége nagy bosszúságára máris azt tervezgette, hogy a hálószobájában tartják
majd a megbeszéléseket.
Lady Castiereagh hálásan megköszönte Rafe-nek és Maggie-nek, hogy megakadályozták,
hogy még súlyosabb következményekkel járjon a baleset. Aztán Rafe visszakísérte kissé
poros és szakadt ruhájú hölgyét a kocsijukhoz.
Maggie először nem szólalt meg, csak hátradőlt kipárnázott ülésen, és lehunyta a szemét.
Félúton voltak hazafelé, amikor végre kinyitotta a szemét, és azt mondta: - Akár meg is
halhatott volna, a szemünk láttára.
- Tudom - felelte komoran Rafe. - Ami nem vet túl jó fényt a képességeinkre. Kudarcot
vallottunk kémnek is és testőrnek is.
- Kiderítettél valamit az istállóban?
Rafe elmesélte, mit történt a lóval, és hogy mit tudott meg a titokzatos francia lovászról,
Jean Blanc-ról.
- Gondolom, Blanc jól megrántotta a kantárt, és így a zabla megvágta a ló száját - mondta
Maggie. - Amikor két lábra ágaskodott, rácsaphatott a nyeregtakaróra, amivel belenyomta az
oldalába a fémtüskét, aztán szépen elfutott.
- Lehet, hogy csak azért futott el, mert mi is ott voltunk és nem a tervek szerint alakult a
dolog - mondta Rafe. - Ha Castlereagh-t megtapossa a ló, meg is halhatott volna. A nagy
felfordulásban Blanc nyugodtan eltávolíthatta volna a zablát meg a tüskét, senki nem veszi
észre, hogy nem baleset volt.
- Nekem rögtön az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben a lovásszal - mondta
Maggie, és próbálta felidézni maga előtt a képét, bár csak pár pillanatig látta. - Nem úgy
nézett ki, mint egy szolga. Úgy tartotta magát, mint egy katona. Persze ez nem jelent semmit,
mert a legtöbb francia férfi szolgált a császár hadseregében.
- Én nem láttam, de a leírásból, amit a lovászfiú adott, az volt az érzésem, hogy talán az
egyik gyanúsítottunk, Henri Lemercier kapitány. Találkoztam vele akkor éjszaka, amikor a
Café Mazarin-ben voltam.
Maggie hidegen megjegyezte: - És nekem nem is említetted, annak ellenére, hogy volt
jelentésünk róla, hogy ott beszélgettek a készülő merényletről?
Rafe azért nem említette a találkozást, mert Robert Anderson is szerepelt a történetben, és
róla jobban szeretett nem beszélni. Hacsak nincs valami cáfolhatatlan bizonyítéka Anderson
bűnösségéről, nem lett volna értelme felhozni Maggie előtt. Szelíden azt felelte: - Azért nem
mondtam el, mert Lemercier részeg volt, és nem tudtam kiszedni belőle semmi érdekeset.
Maggie gyanakodva nézett Rafe-re, de nem firtatta tovább a dolgot. Rafe nagyon szerette
volna tudni, most mi jár a fejében. Aranyszínű haja kócos volt, mélyen kivágott ruhája
tökéletesen simult az alakjára. Rafe arra gondolt, hogy ha tényleg a szeretője lenne, nehéz
lenne megállni, hogy ne próbálkozzon valamivel itt és most a kocsiban.
Gyorsan elterelte a gondolatait, és újból átgondolta, amit megtudott. A majdnem halálos
baleset nagyon megrázta, és már sokkal jobban értette, milyen veszélyes is ez a helyzet,
amelybe keveredett.
És ideje lenne kicsit alaposabban megvizsgálni Maggie lojalitását is. Az Andersonhoz
fűződő szoros kapcsolata nagyon is ellene szól. A szőke, flegmatikus Anderson, aki úgy fest,
mint egy kóristafiú vagy mint az elbukott Lucifer, szinte biztos, hogy Anglia ellenségeinek
dolgozik. Vajon nem Anderson intézte el Castiereagh balesetét azon az éjszakán, amikor
Lemercier-vel találkozott a Café Mazarinben? És miről beszélgethetett Roussaye tábornokkal
a Sálon des Estrangers-ben?
És Maggie vajon csak báb Anderson kezében vagy a cinkosa? Habár segített megmenteni
Castiereagh életét, ez még nem jelenti azt, hogy esetleg nem ad el információkat az
ellenségnek, vagy nem sző összeesküvéseket a saját hazája ellen. Túl sok homályos év
választja el egymástól Margot Ashtont és János Magda grófnőt, hogy csak úgy megbízzon
benne. Lehet, hogy idegen hatalmak zsoldosa, annak dolgozik, aki megfizeti, vagy talán
Anderson győzte meg, hogy Anglia érdekei ellen tegyen.
De Rafe érzelmeit ez egyáltalán nem befolyásolta. Akarta őt, bármit is csinál, és bárki is
valójában. Ha leleplezi az összeesküvést, és Maggie-ről kiderülne, hogy áruló, lehet, hogy
aközött kell majd választania, hogy elfogadja őt, vagy az akasztófára kerül. Persze, jobban
örülne, ha jószántából választaná őt, de ha kell, bármilyen eszközzel megszerzi, az erőszaktól
eltekintve.
 Nem volt túl büszke erre a gondolatra.

Az angol már kezdte megszokni az utazásokat Le Serpenthez, és már nem aggódott úgy,
mint a legelső alkalommal. De amikor belépett az elsötétített szobába, ahol a megbízója várta,
azért átfutott a fején, hogy szőke hajával még a sötétben is milyen jó célpontot nyújt. Ha tudta
volna, hogy ilyen homályos dolgokba fog keveredni, jobb lett volna fekete hajúnak születni...
Az, hogy Le Serpent merényletkísérlete Lord Castiereagh ellen sikertelen volt, valahogy
kevésbé félelmetessé tette a szemében a maszkos figurát. Az angol arra gondolt, igazán ki
lehetne találni biztosabb módszereket is valakinek a meggyilkolására, mint egy megvadult
lóval próbálkozni. Elkövette azt a hibát, hogy ezt meg is mondta házigazdájának.
- Csak nem kritizálni akar? Maga, akinek halvány fogalma sincs, hogy ki vagyok, vagy
mik a céljaim? Maga ostoba! - A sziszegő hang hasogatott, mint a jeges szél. Le Serpent
hátborzongató hangon folytatta: - Örülni fog, mon Angiais, ha megtudja, hogy a következő
tervem nem lesz ennyire kitéve a véletlen szeszélyének.
- Holnaptól a diplomáciai találkozókat Castlereagh hálószobájában fogják tartani, a
sérülései miatt. Szükségem van a nagykövetség ezen részének teljes alaprajzára. Minden
szobáról, minden folyosóról, minden kamráról, pontos számadatokkal. Ezenkívül
információkra a személyzetről és a szokásiakról.
- Csak ennyi? - kérdezte az angol alig leplezett szarkazmussal. Le Serpent nem vett
tudomást róla, csak folytatta: - Azt is tudni szeretném, kik vesznek részt az egyes
találkozókon. Ezt pontosan tudnom kell, legkésőbb a találkozót megelőző estén. - A homályos
figura felállt a félhomályban. - És maga meg fogja mondani nekem, mon petit Angiais.
Minden este, hiba nélkül.
Az angol vonakodva bólintott. Már túlságosan belebonyolódott az egészbe, hogy kilépjen
belőle. De időre volt szüksége ahhoz, hogy nyomozzon a kígyó után, amit a pecsétgyűrűn
látott, és hogy eltereljen magáról minden gyanút. Úgy döntött, felajánl egy kis információt,
amit egy ideje már tartalékolt.
- Hallott János grófnőről, aki elijesztette a lovat Castlereagh-től, mielőtt végzett volna
vele?
- Hallottam. Nagy kár, hogy az a nő meg a szeretője épp ott lábatlankodtak, de hát az
ember nem láthat mindent előre. - Le Seprent könnyedén vállat vont, jelezve, hogy a kisebb
hibák késleltethetik, de nem jelenthetnek vereséget. - Micsoda gyönyörű nő! Állítólag a
magyar nők nagyon tüzesek.
- Nem magyar, hanem angol. Margot Ashton a neve. Egy szélhámosnő, szajha és kém.
- Valóban? - A sziszegő hang fenyegető volt, de ez most nem a látogató ellen irányult. - Ez
érdekes. Mondja el, mit tud róla. Ha az angoloknak dolgozik, lehet hogy őt is....
semlegesítenünk kell.
 Az angol röviden elmondott mindent, amit tudott az állítólagos grófnőről, aki egykor
Margot Ashton volt. Nagy kár lenne, ha egy ilyen pompás nőt fel kéne áldozni, de hát az
embernek mindig a saját érdekei az elsők.
 Tizenkettedik fejezet

Másnap reggel Maggie és Hélène látogatást tettek Madame Daudet-nál, aki összeállított egy
listát azokról a francia nemesi címerekről, amelyekben szerepelt a kígyó. Miután túlestek a
kötelező félórás csevegésen a teáscsésze mellett, a vendégek megkapták a listát, amely olyan
törékeny kézírással íródott, mint amilyen maga az idős hölgy volt. Utána megengedte nekik,
hogy használhassák a könyvtárát.
A két nő kikereste a neveket a vaskos, aranyozott kötetekből, amelyekben a családi címerek
kézzel festett képei sorakoztak. A legígéretesebbnek tűnőket átmásolták átlátszó vékony
pergamenre, amit Maggie magával hozott. A sárkányokkal és meghatározhatatlan középkori
figurákkal nem foglalkoztak, viszont alaposan megvizsgáltak mindent, ami kígyóra
emlékeztetett, köztük háromfejű hidrákat is, amilyen például a d’Aguste-címerben szerepelt.
Négy órába telt a kutatás, és addigra bele is fáradtak, és kicsit elálmosodtak a könyvtár
áporodott levegőjétől. De amikor épp indulni akartak, Hélène észrevett egy kötetet, amely a
porosz arisztokráciáról szólt.
Kikereste a von Fehrenbach nevet. Mozdulatlanul állt, és csak nézte a könyvet. Maggie
odalépett, és a válla fölött belenézett. Azonnal felkeltette az érdeklődését, amit látott. A
Fehrenbach család címerében egy oroszlán egy lándzsát tartott, melynek a szárára egy kígyó
tekeredett.
Hélène tárgyilagos hangon lefordította a latin mottót: - „A kígyó ravaszsága, az oroszlán
bátorsága”.
Maggie meg volt döbbenve. - Minden jelöltünk közül Fehrenbach ezredesre gyanakodtam a
legkevésbé.
- Ez még semmit nem bizonyít - mondta Hélène éles hangon. - Egy tucat más címert
másoltunk ki, amik épp ilyen valószínűek lehetnek.
- De egyik sem tartozott a gyanúsítottjaink valamelyikéhez - Maggie kicsit hallgatott, majd
hozzátette: - Hélène, már a múltkor is kérdeztem, de megkérdezem újból. Van köztetek
valami?
Hélène visszaült az egyik bőrhuzatú székre. Nem nézett Maggie szemébe. - Nincs semmi,
legfeljebb... kis vonzalom. Többször találkoztunk, mindig nyilvános helyen, és semmi olyan
nem hangzott el köztünk, amit ne hallhatott volna bárki.
Maggie is leült, és végigsimított a haján a régi könyvektől poros ujjaival. Mint ő, Hélène is
általában inkább az ösztönei irányításának engedelmeskedve cselekedett, amelyek többnyire
megbízhatóbbak, mint a logika. - Gondolod, hogy az ezredes benne lehet valami
összeesküvésben?
- Nem - felelte azonnal Hélène. Felemelte tekintetét, és Maggie-re pillantott. - De majd
alaposabban utánanézek a kedvedért.
 - Hélène, mit akarsz csinálni? - kérdezte Maggie aggódva. - Ha valóban az ezredes Le
Serpent, akkor nagyon veszélyes ember. Vagy ki tudja, talán egyébként is az.
Hélène halványan elmosolyodott. - Nem teszek semmi olyat, ami veszélybe sodorna engem
vagy a nyomozást. - Látta, hogy Maggie arcán kétkedő kifejezés, suhan át, és hozzátette: -
Tudod, hogy nem tarthatsz vissza, nem vagyok az alkalmazottad. Csak azért dolgozom neked,
mert közösek a céljaink.
Maggie felsóhajtott, ahogy Hélène kedves arcát és lágy vonásait nézte. Habár a barátnője
olyan ártatlannak látszott, mint a ma született bárány, Hélène kemény volt és intelligens. Ha
elszánta magát, hogy megkörnyékezi Fehrenbachot, Maggie nem tehetett mást, mint hogy vár
és reménykedik, hogy valami hasznos sül ki belőle.

Maggie megkérte Robint, hogy aznap késő éjjel látogassa meg. A hold még csak fél sarló
volt, de elég fényt adott, hogy a férfi, aki a sikátor túloldaláról, egy ablakból figyelt,
azonosítani tudja. Szőke és jóképű, mint Lucifer, ahogy a herceg leírta.
A megfigyelő filozofikus elégedettséggel hátradőlt a széken, és örült, hogy ilyen kényelmes
helye van. Nem valószínű, hogy a gyönyörű grófnő éjféli látogatója túlságosan hamar
távozna.
Nem is sejtette, hogy egy másik rejtekhelyről egy másik szempár is figyeli ugyanezt a
házat.

Maggie nem tudott elaludni, miután Robin távozott. A férfi ígéretesnek találta a címerek
rajzait, és elvitte, hogy megmutassa a párizsi alvilág tagjainak, hátha valakinek ismerős lesz
valamelyik címer, és megered a nyelve.
Robin nem sok újat tudott mondani, amitől Maggie kissé ideges lett, mert az volt az érzése,
Robin valamit elhallgat előle. Ennek lehet számos jó oka is, de legvalószínűbb az, hogy
védelmezni akarja, ami csak megerősítette abban a hitében, hogy nagyon veszélyes üggyel
állnak szemben. Szíve mélyéből kívánta, bárcsak már megkötnék a békeszerződést, és
visszatérhetne Angliába, a békébe és nyugalomba.
Kinyitotta a szemét, és belebámult a sötétségbe. Egy kis vidéki házikó Angliában - ez a
gondolat most valahogy kevésbé volt vonzó, mint pár héttel korábban. Örülne ugyan a békés
életnek, de a napok üresen és eseménytelenül telnének, sétálhatna, olvasgathatna, szerezhetne
új barátokat, akiket néha meglátogathatna... És így telne nap nap után, hónap hónap után, év
év után.
A kilátás nem volt túl izgalmas. Nagyon magányos lenne ez a tiszteletteljes életforma,
amire úgy vágyott. Nem lennének olyan férfiak, mint Rafe, akikkel szócsatákat lehet vívni, és
akik illetlen ajánlatokat tesznek.
Erre a gondolatra halkan felnevetett. Az eddigi tapasztalatai alapján nyilván nem lenne
hiány férfiakban és ajánlatokban. Csak nem akadna olyan, amit el is akarna fogadni.
 Rafe Whitbourne még mindig a legelbűvölőbb férfi, akivel valaha is találkozott, intelligens,
meglehetősen arrogáns, hol gyöngéd, hol rejtélyes. És felháborító módon vonzó.
Rövidnadrágos kisfiú kora óta könnyedén elbűvölte a nőket, úgyhogy nem csoda, hogy ő is a
csodálói táborába tartozik.
Ennyi év távlatából visszatekintve már látta, mekkora szerencse volt, hogy annak idején
nem házasodtak össze. Akkor még mind a ketten gyerekek voltak, ő annyira szerelmes volt
Rafe-be, hogy soha eszébe sem jutott, hogy szeretőket is tarthat, mint a legtöbb rangjabeli
férfi. Amikor először rájön, összeomlott volna, mint Cynthia Northwood.
Maggie tudta, hogy szörnyű fúriává változott volna. Arra sem lett volna képes, hogy
elengedje Rafe-et, és arra sem, hogy eltűrje a hűtlenkedéseit. Rafe viszont értetlenül és
zavartan reagált volna, és hamar megbánta volna, hogy nem egy érettebb nőt vett el, aki
megérti a világ folyását.
Maggie minél inkább küzd, annál inkább eltávolodtak volna egymástól. A szerelmük
meghalt volna, és csak megkeserítették volna egymás életét. Tragikusan nyilvánvaló, hogy így
történt volna.
Tehát nagyon logikusan bebizonyította magának, milyen szerencsés volt, hogy Rafe
felbontotta az eljegyzésüket - akkor most miért nem boldog?!
Maggie kétségbeesetten eltakarta karjával a szemét, hátha így el tudja törölni Rafe képét, és
annak az emlékét, milyen volt az érintése, ami elfújta minden józanságát és önuralmát.
Sovány vigasz volt az a tudat, hogy elmondhatja magáról, valószínűleg ő az egyetlen nő
Rafe életében, akinek ajánlatot tett, és aki nem fogadta el azt. De hát ez is jobb, mint a semmi.

Maggie és Rafe látogatása a Louvre-ban Roussaye-ék társaságában nagyon tanulságosnak

bizonyult, olyan módon, amire ne számítottak. Napóleon mindenfelé rabolt műkincseket,
amerre megfordult a világban, és mindent összegyűjtött a régi palotában. Musée Napóleonnak
nevezték el, és állami fogadásokat is tartottak a pompás galériában.
A műkincsek fontos vita tárgyát képezték a béketárgyalások során. A legyőzött nemzetek
érthető módon szerették volna visszakapni a festményeket és a szobrokat, míg a francia
royalisták és bonapartisták egyetértettek abban, hogy meg akarták tartani a hódítás
gyümölcseit. A kérdés még mindig megoldatlan maradt, habár egyértelmű volt, hogy végül a
szövetségesek fognak felülkerekedni; az egyetlen uralkodó, aki amellett volt, hogy engedjék
megtartani a franciáknak a zsákmányt, az orosz cár volt, aki maga nem veszített műkincseket.
Amikor a két pár megállt egy pompás Tiziano-kép előtt, Roussaye a vitára utalva azt
mondta: - Addig kell megcsodálniuk őket, amíg lehet. Soha nem láttunk még együtt ilyen
gyűjteményt, és talán soha többé nem is lesz ehhez fogható.
Tiszteletteljes csodálattal nézték a pompás vásznat, amikor váratlanul megszólalt a hátuk
mögött egy férfihang: - Nagyon igaza van, Roussaye tábornok. Ez a múzeum a birodalom
egyik legszebb kincse.
 A sötét, suttogó hangtól Maggie hátán végigfutott a hideg. Megfordult, és szembetalálta
magát de Varenne gróffal.
Michel Roussaye hidegen azt felelte: - Meglep, hogy egy royalista helyeselheti Bonaparte
bármelyik tettét.
A gróf elmosolyodott. - Royalista vagyok, de nem tökfej, Roussaye tábornok. A császár
korunk kolosszusa, és ezt csak egy tökfej próbálná meg tagadni.
A szavaitól szemlátomást kissé megenyhült a tábornok arca. Varenne folytatta: - Mint ön, én
is azért vagyok itt, hogy elbúcsúzzak a kedvenc képeimtől.
Alig mondta ki, amikor a galéria végénél valami kavarodás zaja hallatszott. Francia
kiáltások közepette masírozó léptek koppanása hangzott, és egy nagy csapat katona lépett be.
Maggie felismerte, hogy porosz az egyenruhájuk. A hitetlenkedő múzeumlátogatók szeme
láttára elkezdtek festményeket leakasztgatni a falról.
Roussaye tábornok odasietett és felháborodottan megkérdezte: - Milyen felhatalmazással
cselekszik ezt?
A porosz parancsnok odafordult. Maggie felismerte Fehrenbach ezredest, aki ridegen
elégedett arckifejezéssel azt felelte: - A tulajdon jogán. Mivel a tárgyalások nem jutottak
közelebb az igazságos rendezéshez, mint júliusban voltak, Poroszország visszaveszi, ami az
övé.
Maggie szeretett volna odafigyelni a szóváltás minden szavára és apró részletére, úgyhogy
elindult Roussaye után, de Rafe elkapta a csuklóját, és megállította. - Maradj ki ebből -
parancsolt rá ellentmondást nem tűrő hangon.
Maggie legszívesebben elvből ellenkezett volna, de aztán a józan észre hallgatott, és
engedelmeskedett Rafe-nek.
Varenne gróf viszont odament, hogy a honfitársát támogassa. Habár a hangja kevésbé volt
felháborodott, ő is ellenségesen szólalt meg: - A bécsi kongresszus megengedte
Franciaországnak, hogy megtartsa a műkincseket, és még semmi esetre sem biztos, hogy a
döntést megváltoztatják. Amit maguk csinálnak, az lopás.
A magas porosz tiszt nem hagyta magát. - Mondjanak, amit akarnak, én a királyom
parancsára vagyok itt. Az erő és a jog is a mi oldalunkon áll, és nem tűrök semmiféle
közbeavatkozást.
A katonák közben csomagolni kezdték a festményeket a magukkal hozott faládákba. Egy
csoport komor arcú francia állta körül a vitatkozó férfiakat. Maggie egy pillanatra arra
gondolt, talán lerohanják a katonákat, de a bámészkodók passzívak maradtak.
Varenne sziszegő hangja megszólalt: - Ne legyen olyan magabiztos, ezredes, Sok műkincs,
amit a szövetségesek most olyan nagy hangon visszakövetelnek, eleve lopott volt. Például a
Szen Márk-székesegyház bronzlovai, amiket a velenceiek Konstantinápolyban
zsákmányoltak.
Fehrenbach cinikus mosollyal felelt. - Ezt nem tagadom, dehát a hadizsákmány dolgában
nem könnyű erkölcsileg állás foglalni.
 Roussaye ingerülten azt felelte: - Minden nemzet szerez hadizsákmányt, de Franciaország
az egyetlen, amely mindenki számára közkinccsé tette azt. Még a legszegényebbek is
eljöhetnek ide, hogy a látványban gyönyörködjenek.
- Nagyon igaz, a franciák a történelem leghatékonyabb tolvajai - bólintott az ezredes. -
Maguk tanulmányozták az útikönyveket, és hozzáértő művészeket küldtek, hogy összeszedjék
a legjobb darabokat. A császár a Vatikánnal fizettette meg a zsákmány Párizsba szállítását is.
De ne feledje, hogy Wellington a mondta, hogy hadizsákmány az, amit az ember véres kézzel
megszerzett, és meg is tartja.
Fehrenbach az embereihez fordult, de a válla fölött még visszaszólt: - Márpedig
Franciaország nem tarthatja meg ezeket.
Szerencse, hogy az ezredes ennyi katonát hozott magával, mert a szavaira tehetetlen düh
kiáltásai törtek ki a körülállókból.
Egy dermedt pillanat után Roussaye tábornok sarkon fordult, és visszament a társaihoz. -
Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyünk. - Megfogta a felesége karját, és kivezette a
galériából. Maggie, Rafe és Varenne némán követték.
A Louvre elleni támadás híre gyorsan elterjedt, és odakint, a Place du Carrousel-en kisebb
tömeg gyűlt össze a hatalmas diadalív árnyékában, ahol a Szent Márk tér bronzlovai álltak.
Maggie-ék végignézték, ahogy kicipelik az épületből a Medici Vénuszt, majd a Belvederei
Apollót.
A közelben egy fiatalember festékfoltos köpenyben fájdalmasan felkiáltott. - Bárcsak
Wellington éjszaka rendelte volna el, hogy ne kelljen látnunk ezt a gyalázatot!
Maggie nem tudott nem gondolni arra, hogy Napóleon mohóságának áldozatai - a
velenceiek, a poroszok és mások - ugyanazt érezték, amit a fiatal festő.
Rafe halkan megszólalt a háta mögött: - Nagy kár, hogy ezért Wellingtont fogják okolni.
Gyorsan el fog párologni a népszerűsége, amit a franciák körében élvezett.
Roussaye hozzájuk fordult. A felesége a karjába kapaszkodott, nagy fekete szemében
rémülettel. - Attól félek, most egy ideig nem leszek túl jó társaság - mondta a tábornok
figyelemreméltó higgadtsággal. - Kérem, bocsássanak meg, jobb, ha most elmegyünk.
A mindig udvarias Rafe azt felelte: - Hát hogyne, tábornok úr. Talán találkozhatunk
valamikor nyugodtabb körülmények között.
A tábornok rosszkedvűen elmosolyodott. - Franciaországban semmi nem nyugodt
manapság.
Varenne megszólalt, most először, mióta eljöttek a múzeumból. - Egész Franciaország
osztozik a felháborodásában, tábornok úr.
Maggie-nek feltűnt, hogy a két egyformán veszélyes francia milyen egyetértő pillantást
vált, és arra gondolt, hogy ha a royalisták és a bonapartisták egyszer egyesülnek,
Franciaország ismét a legveszélyesebb nagyhatalom lehet Európában. Hála istennek, hogy
túlságosan gyűlöli egymást a két tábor, hogy ez a közeljövőben megtörténhessen.
 Miután Roussaye és a felesége távoztak, Varenne Maggie-hez és Rafe-hez fordult: -
Sajnálom, hogy a tanúi voltak ennek a jelenetnek. Hallottam híreket arról, hogy a poroszok
kezdenek nyugtalankodni amiatt, hogy a tárgyalások nem haladnak, de arra senki nem
számított, hogy ilyen gyorsan cselekedni fognak.
- Attól tartok, a helyzet lesz még rosszabb is - mondta Rafe. - A műkincsek feletti vita csak
jelképe az összes többi konfliktusnak.
- A helyzet nagyon ingatag - bólintott Varenne. - Bizonyára ön is tudja, hogy a király
kormánya felbomlóban van, és attól tartok, Richelieu nem elég erős ahhoz, hogy fenntartsa a
rendet. - Rossz hangulatát félretéve rámosolygott Maggie-re. - De nem kéne ilyesmiről
beszélnem egy hölgy jelenlétében.
Maggie úgy vélte, a gróf nyilván túl üresfejűnek tartja, hogy megértse a politikai
kérdéseket, de egyáltalán nem bánta - minél ostobábbnak hiszi, annál jobb.
- Olyan rémes ez az egész. Az ember azt hinné, ha vége a háborúnak, nincs több probléma.
- Sajnos, a dolgok nem ilyen egyszerűek - mondta Varenne, és sötét szeme gúnyosan
megcsillant. - Már nagyon várom azt a napot, amikor végre visszavonulhatok a birtokomra, és
a saját ügyeimmel foglalkozhatok, de ez még messze van.
- A birtoka Párizs közelében van? - érdeklődött Maggie, bár nagyon jól tudta a választ.
- Igen, nem messze a császár malmaison-i házától. Chantueil talán a legszebb középkori
kastély egész Franciaországban.
- Csodálatosan romantikus lehet.
- Igen, az. - Varenne rámosolygott, ami kedves lett volna, ha a tekintete nem olyan számító.
- A legnagyobb örömmel megmutatnám egyszer, ha lenne kedvük megnézni. Esetleg a jövő
héten?
Maggie válaszolni akart, de Rafe átkarolta a derekát, és közbevágott. - Talán majd máskor.
A grófnővel sajnos sok elfoglaltságunk van a közeljövőben.
Varenne-en látszott, hogy szórakoztatja Rafe birtokló mozdulata. Megfogta Maggie kezét,
és futó csókot lehelt rá. - Ön és az elbűvölő grófnő szívesen látott vendég Chantueilben
bármikor, Monsieur le Duc.
Azzal eltűnt a dühös párizsiak forrongó tömegében. Maggie nyugtalanul nézte a férfi széles
hátát. A gróf flörtölt vele, mégis érezte, hogy nem igazán érdeklődik iránta.
Mielőtt tovább elemezgethette volna, honnan fakad a kellemetlen, nyugtalanító érzés, Rafe
szigorúan megszólalt: - Ideje mennünk. Ez a tömeg veszélyessé is válhat.
Maggie csak most vette észre a dühös kiáltozást, és megint rátört a bénító félelem, amit a
feldühödött tömeg mindig keltett benne. Az emberek kitértek Rafe útjából, és Maggie nagyon
hálás volt, hogy vele van. Mindenki kétszer is meggondolná, hogy ujjat húzzon-e Candover
hercegével, nemcsak nyilvánvaló vagyona és rangja miatt, hanem a fenyegető tekintély miatt
is, ami áradt belőle.
 Amikor kiszabadultak a tömegből, Rafe fogott egy bérkocsit, és elindultak a Boulevard des
Capucines-re. A kocsiban megjegyezte: - Érdekes volt együtt látni három gyanúsítottunkat is,
de nem mondhatnám, hogy tisztábban látok, hogy ki lehet a bűnös. Neked mi a véleményed?
Maggie összevont szemöldökkel átgondolta a jelenetet, amelynek tanúja volt a múzeumban.
- Ugyanazt gondolom, amit eddig, csak még biztosabb vagyok benne. Fehrenbach ezredes
gyűlöli a franciákat, és élvezi, ha megalázzák őket. Még mindig nem gondolom, hogy ő állna
az összeesküvés mögött, de lehetséges, hogy valaki felhasználja, valaki, egy nála
veszélyesebb személy.
- És Roussaye tábornok?
- Ő szokatlanul visszafogottan viselkedett - mondta Maggie. - Annyira feldühítette a
Louvre kifosztása, hogy az sem lepett volna meg, ha ráveszi a francia tömeget, hogy támadják
meg a poroszokat.
- Ezt nyilván nem kockáztatta volna meg így, hogy a felesége is jelen volt.
- Igen, nyilván ez is közrejátszott - bólintott Maggie. - És intelligens ember létére tudhatta,
ha kiűzik a poroszokat, annak nem lenne sok haszna. Ugyanakkor mégiscsak katona, és az
volt az érzésem, hogy nagyon nehezére esett megállni, hogy ne vegye fel a küzdelmet.
Emlékszel, hogy gyanakodtam, hogy valami titkos ügybe keveredett? Talán azért is maradt ki
ebből, hogy ne vonja magára a figyelmet, és ne kockáztasson egy fontosabb vállalkozást.
Fogadni mernék rá, hogy vannak az életében homályos foltok.
- Na és Varenne a romantikus mesekastélyával? - érdeklődött Rafe szarkasztikusan.
Maggie halványan elmosolyodott. - A világ minden kincséért sem bíznék meg abban az
emberben. Szerintem természeténél fogva olyan körmönfont, hogy egyszerűen lehetetlen
lenne kideríteni, hogy valami összeesküvésben mesterkedik, vagy csak úgy elvből intrikál.
Rafe nem reagált a könnyed hangra, komoran azt mondta: - Úgy érzem magam, mint vihar
előtt, amikor már gyülekeznek a fellegek. Bárcsak tudnám, melyik irányból jön majd a
szélvihar.
Maggie nehezen megszerzett bölcsességgel azt válaszolta: - Az embert nem a tudás menti
meg egy viharban, hanem a rugalmasság és hajlékonyság. Akik nem hajlanak meg, azok
eltörnek.
Rafe felvonta fekete szemöldökét. - Ezzel a magamfajta merev lelkekre akarsz célozni? Ne
felejtsd el, hogy a virágokat is meghajlítja szél, de szét is cibálja őket, és szerteszórja a
szirmaikat a szélrózsa minden irányába.
- Ne vigyük túlzásba az analógiát, hercegem - mondta szárazon Maggie. - Lehet, hogy úgy
festek, mint egy elhervadt rózsa, de túléltem már hevesebb viharokat, mint amilyet te valaha
is.
A kocsi megállt Maggie háza előtt, és kiszálltak. Mivel a váratlanul véget ért
múzeumlátogatás miatt a tervezettnél órákkal korában értek haza, Rafe bement Maggie-vel.
Maggie látta, hogy Rafe furcsa hangulatban van, úgyhogy azt javasolta: - Rég nem
sakkoztunk. Ne fejezzük be a múltkori partit?
 Rafe bólintott, de mind a ketten olyan szórakozottak voltak, hogy el sem lehetett dönteni,
melyikük játszik figyelmetlenebbül. Maggie alig figyelt oda a lépéseire, míg Rafe hirtelen
meg nem szólalt: - Sakk.
Maggie látta, hogy a fekete futó fenyegeti a királyát. Gyorsan az útjába állt az egyik fehér
lóval. Rafe leütheti a lovat, de akkor Maggie leveheti a futóját, és helyreáll a hatalmi
egyensúly, és a királyát is megmentheti.
- Szeretem a lovat - jegyezte meg könnyedén. - Olyan megtévesztő módon lépked.
- Ahogyan ön, grófnő?
Maggie-t meglepte Rafe éles hangja. - Azt hiszem, igen. A kémkedés végül is a
megtévesztés művészete.
- És a fehér királynő vajon fel fogja áldozni magát a fehér királyért?
Rafe szürke szeme Maggie-ébe fúródott, és Maggie rájött, hogy már nem a sakkról beszél.
Szikár arca megkeményedett, és egész testéből feszültség áradt.
Maggie összeszorította száját. Gyanította, hogy előbb-utóbb Rafe megnehezíti a dolgát. -
Rafe, mit akarsz ezzel mondani?
Válasz helyett Rafe átlépkedett a táblán a fekete királlyal, hogy leüsse a fehér királynőt.
- Nagyon jól tudod, hogy ez nem szabályszerű lépés - utasította rendre bosszúsan Maggie. -
Mire akarsz kilyukadni?
Rafe felkapta a fehér királynőt és a fekete királyt, és levette őket a tábláról. - Csak arra,
Maggie, hogy nem fogom hagyni, hogy feláldozd magad a fehér királyért. Akár az
egyetértéseddel, akár anélkül, el foglak távolítani a játszmából.
 Tizenharmadik fejezet

Maggie úgy meredt Rafe-re, mintha az megőrült volna. - Hogy eltávolítasz a játszmából? -
kérdezte hidegen. - Ezt kifejtenéd kicsit világosabban?
Rafe heves, dühös mozdulattal lesöpörte az antik sakkfigurákat a tábláról. A zománcozott
figurák nagyokat koppanva, egymásnak ütődve lepotyogtak a perzsaszőnyegre, minden
irányba szétszóródva.
- Robert Andersonról beszélek - csattant fel Rafe. - A szeretődről, aki mellesleg kém és
áruló.
Maggie olyan hirtelen pattant fel, hogy hátralökte székét. - Te nem tudod, mit beszélsz!
Rafe is felállt, magasan Maggie fölé tornyosulva. A közönyös úriember eltűnt, Rafe csak
úgy forrt a dühtől. - De igen, kedvesem, nagyon jól tudom, hogy késő éjszakánként ide jár,
pedig Lucien megmondta, hogy senkivel nem állhatsz kapcsolatban a brit küldöttségből!
Maggie állta perzselő tekintetét, és halkan azt válaszolta: - Én sokkal régebben játszom
veszélyes játékokat, mint te, hercegem. És azokkal dolgozom együtt, akikben megbízom.
- Még akkor is, ha árulók? A szeretőd titokban találkozott Roussaye tábornokkal. Én
magam láttam, hogy Henri Lemercier kapitánnyal beszélgetett a Café Mazarinben, talán akkor
tervelték ki a Castlereagh elleni merényletet.
Maggie-ben most először egy pillanatra megmozdult egy kis aggodalom, de makacsul azt
felelte. - Ez még nem bizonyít semmit. Egy kémnek mindenkivel szóba kell állnia, nem csak
tiszteletreméltó állampolgárokkal.
Rafe megkerülte az asztalkát, és egészen közel lépett Maggie-hez. - Beismered, hogy kém?
- Hát persze, hogy az! Évek óta együtt dolgozunk.
- Szóval évek óta a szeretője vagy - mondta Rafe jéghideg tekintettel. - És azt tudod, hogy
ő kinek dolgozik?
- A briteknek, természetesen. Robin ugyanolyan angol, mint én.
- Még ha ez igaz is, a nemzetiség nem jelent semmit egy zsoldos katonának. Valószínűleg
annak adja el magát, aki a legtöbbet fizeti, és téged csak bábjaként használ. - Rafe
összeszűkült szemmel nézett Maggie-re. - Biztos vagy benne, hogy angol?
Maggie felcsattant: - Te ostoba tökfej! Teljesen abszurdak a vádjaid, és én nem hallgatom
tovább őket.
Elfordult, de Rafe elkapta a karját. - Abszurdak? És mondd csak, honnan kapod a pénzedet?
Ki fizeti a selyemruhákat és az elegáns házat?
Maggie kirántotta a karját a férfi szorításából. - Én magam, abból, amit a brit kormánytól
kapok fizetésül.
- Közvetlenül tőlük kapod a pénzt?
Kis szünet után Maggie azt felelte. - Nem, Robintól.
 Rafe pontosan erre számított. - Írtam Luciennek, és megérdeklődtem, mennyit fizetett
neked a kormány az utóbbi tíz-tizenkét évben. Nagyjából ötezer font jött ki, ami egy évre se
lenne elég, hogy ilyen színvonalon élj.
Maggie szeme nagyra tágult, de nem hátrált meg, - Talán Lord Strathmore csak ennyit
fizetett, de nyilván vannak más brit hivatalok is, amelyeknek szükségük van az információkra.
Robin valószínűleg többel is kapcsolatban áll.
Habár a szavai dacosak voltak, Rafe látta, hogy elbizonytalanította, amit mondott neki. Az
előnyét kihasználva gyorsan folytatta: - Csodálom a lojalitásodat. Mindazonáltal megvan az
esélye, hogy Anderson az áruló a brit küldöttség soraiban, és szinte biztos, hogy valami köze
van a Castlereagh elleni merénylethez. Az egyetlen kérdés most már csak az, hogy te a
cinkosa vagy a bábja vagy?
- Ezt nem hiszem el! - vágott vissza dühösen Maggie. - Soha nem volt Robinnál jobb
barátom, és ha választanom kell, hogy neki higgyek vagy neked, hát akkor őt választom. Tűnj
el innen!
Rafe mostanáig visszafogta magát, és nem mondta el a gyanúját Andersonnal kapcsolatban.
Maggie úgysem lenne hajlandó rosszat elhinni a szeretőjéről, de nem bírt tovább hallgatni.
Megragadta Maggie vállát. - Miért neki, Margot, miért neki, és nem nekem? Olyan páratlan
szerető? Azt hiszed, szerelmes vagy belé, vagy azért, mert támogat, hogy ilyen elegánsan
élhess? - Alaposan megszorította a nő karját. - Ha pénzt akarsz, én is megfizetlek, akármilyen
magas is az ár. Ha szerelmet, csak adj nekem egy éjszakát, és döntsd el, melyikünk jobb. -
Zihálva szedte a levegőt. - És ha egyszerűen csak elvakult lojalitásból véded, akkor jól
gondold meg, érdemes-e egy áruló ilyen hűségre.
Maggie az arcába nevetett. - Meg mered kérdezni, miért inkább Robinnak hiszek? Ő
mentette meg az életemet, és ő segített, hogy tovább tudjak élni. Isten rá a tanúm, hogy inkább
lennék egy áruló kezében báb, mint hogy a szeretője legyek egy olyan embernek, aki
bizonyíték nélkül megvádolt és elítélt, akinek az őrült féltékenysége miatt az apámnak el
kellett vinnie Angliából.
A hangja megbicsaklott, és Rafe látta, milyen félelmetes düh van az arcán. - Az apámat nem
gyilkolták volna meg a franciák, ha te nem viselkedsz így, Rafe. Már csak ezért sem tudok
soha megbocsátani. Ami pedig hiú férfiönzésedet illeti, nem érdekel, ha Európa minden
szajhája megfordult az ágyadban, és tőlük tanultad a művészetedet. Soha nem adnám oda
magam senkinek szerelem nélkül, és te képtelen vagy bárkit is szeretni. Önző, arrogáns,
beképzelt csirkefogó vagy, és soha többé nem akarlak látni. Eressz el azonnal!
Felemelte a karját, hogy kitépje magát a férfi szorításából, de Rafe sokkal erősebb volt.
Egyik kezét Maggie feje mögé csúsztatta és maga felé fordította az arcát. Rekedten azt
mondta: - Margot, ne veszekedjünk. Csak azt szeretném, ha biztonságban lennél.
Vadul megcsókolta, remélve, hogy a szenvedély talán elsöpri Maggie ellenkezését. Mint
mindig, ha átölelte, azonnal fellobbant a tűz, gyorsan és visszafojthatatlanul.
 Maggie először vadul tiltakozott, de ahogy magához szorította, lassan engedett, és
ugyanolyan szenvedéllyel reagált. A nyelvük összesimult, és a keze lejjebb siklott Rafe testén.
Így kellene lennie, szeretniük kéne egymást, nem veszekedni... Rafe engedett a szorításból,
és végigsimított a nő csípőjén.
Maggie kihasználta, hogy engedett a szorítása, és a térdét felrántva jól ágyékon rúgta, mint
egy utcai verekedésben. Rafe kénytelen volt rájönni, hogy a szenvedély csak trükk volt. Épp
csak hajszál híján sikerült félrehúzódnia. Maggie térde a combját találta el a kényesebb pont
helyett.
Ahogy Maggie kisiklott az öleléséből, odarohant a szoba túlsó felében álló asztalkához, és a
fiókjából előrántott egy pisztolyt, aztán megpördült. - Takarodj innen, és soha többé ne
merészelj közelembe jönni! Ha bármit teszel, amivel ártasz Robinnak, megöletlek. - Habár a
hangja remegett, a pisztolyt szilárdan tartotta, két kézzel és halálos biztonsággal.
Rafe hitetlenkedve nézett farkasszemet a pisztoly csövével. - Maggie...
- Ne gyere közelebb! - Maggie felhúzta a kakast. - Figyelmeztetlek, ha ártasz Robinnak,
meghalsz, még ha az én életembe is kerül. Tudom, hol lehet bérgyilkost találni, és nincs a
Földön olyan távoli hely, ahol elrejtőzhetnél előlem. Most tűnj el a féltékenységeddel és
abszurd vádjaiddal együtt, és menj vissza szépen Angliába.
Rafe biztos volt benne, hogy Maggie csak blöfföl. A pisztoly valószínűleg nincs is
megtöltve. Tett felé egy lépést, Maggie pedig meghúzta a ravaszt.
A pisztoly dörrenése fülsiketítő volt a szűk, zárt térben. Rafe érezte a léghullámokat, ahogy
a golyó elsüvített a füle mellett, és valami törmelék csapódott a lábának.
Először azt hitte, Maggie lövése mellétalált. Aztán a szemét csípő füstben pislogva
meglátta, hogy a fekete királyra célzott, amely ott hevert a szőnyegen a lába előtt. A golyó
ezernyi szilánkra hasította az antik sakkfigurát. Mesteri lövés. Nyilvánvaló volt, hogy ennyi
erővel a szeme között is eltalálhatta volna, ha akarja.
Mire felemelte tekintetét, Maggie már szakértő mozdulattal újratöltötte a fegyvert és megint
rá célzott. - Amint látod, még nem felejtettem el lőni - mondta komoran. - Ha bármivel
próbálkozol, a következő golyót beléd eresztem.
Rafe fontolgatta, mekkora esélye lenne, hogy elvegye a pisztolyt, de elég nagy távolság volt
köztük, és Maggie gyilkos tekintettel meredt rá. Elátkozta magát, amiért ilyen idióta volt,
hogy nyíltan megtámadta Andersont Maggie előtt. Nehéz lett volna meggyőzni a szeretője
kétszínűségéről még nyugodtabb körülmények között is. Azzal, hogy engedett a
féltékenységének, végképp elvesztette a lehetőségét, hogy meggyőzze Maggie-t.
Azért annyi nyugalommal és határozottsággal, amennyit csak össze tudott szedni,
megszólalt: - A saját érdekedben mondom, Maggie, ne bízz meg Andersonban. Lehet, hogy
ostoba, féltékeny bolond vagyok, de az igazat mondtam róla. Azt akarod, hogy Castlereagh és
talán mások is azért haljanak meg, mert túl makacs vagy, hogy meglásd Anderson igazi
valóját? Ő az egyetlen nyom az összeesküvőkhöz. Rá kell vennünk Wellingtont, hogy
tartóztassa le, és hallgassák ki.
 - Egyáltalán nem győzött meg, hercegem - felelte Maggie, és szürke szeme még
ellenségesebb volt, mint a hangja. - Már mondtam, egy kémnek mindenkivel szóba kell állnia,
főleg az olyan gyanús alakokkal, mint Lemercier és Roussaye. Ami pedig a pénzt illeti, lehet,
hogy te túl gazdag vagy, hogy ezt megértsd, de a világ nagy része kénytelen praktikusan
viszonyulni az ilyen piszkos dolgokhoz. Eladni ugyanazt az információt Napóleon több
ellenségének is, egyszerűen csak jó üzleti érzékre vall, és nem árulás.
- De nem vagy biztos a dolgodban, igaz? - kérdezte halkan Rafe, érezve, hogy Maggie csak
lojalitásból kel Anderson védelmére.
A szavaira Maggie feszült lett. Rafe eltűnődött, vajon mennyire könnyen jár a pisztolyának
ravasza. Hideg kis borzongás futott végig rajta arra a gondolatra, hogy Candover hercege egy
vulgáris szerelmi veszekedésben veszítheti életét, egy olyan nő kezétől, aki ráadásul nem is
szeretője.
Maggie a feldúltságtól hullámzó kebellel azt mondta: - Felőlem kőkemény bizonyítékokkal
is előállhatsz és egy tucat feddhetetlen tanúval, akik szerint Robin áruló. Lehet, hogy esetleg
hinnék neked, de akkor sem bújnék az ágyadba. Akkor távozol önként, vagy csöngessek a
személyzetnek, hogy dobjanak ki?
Rafe kétségbeesetten belátta, hogy kudarcot vallott, és csak még rosszabbra fordult köztük
minden. Habár Maggie téved, amikor olyan konokul lojális Andersonhoz, akkor sem tudta
róla elhinni, hogy képes lenne részt venni egy összesküvésben. Ezek után, hogy Rafe
ilyeneket vágott a fejéhez, még elszántabban fog dolgozni azon, hogy leleplezze a valódi
összeesküvőket, ha másért nem, azért, hogy bebizonyítsa, Rafe mennyire tévedett
Andersonnal kapcsolatban. Ez komoly veszélybe is sodorhatja Maggie-t, és ő nem lesz
mellette, hogy megvédelmezze...
A pisztoly csöve elkísérte, ahogy átsétált a szobán az ajtóig. Megállt, egyik kezével a
kilincsen, és még visszafordult. Még az sem változtatott a vágyain, hogy Maggie fegyvert
szegezett a szívének. - Nem utazom el Párizsból, míg vége nem lesz ennek az egésznek -
mondta halkan. - Ha bármikor bármiben segítségre lenne szükséged, tudod, hol találsz meg.
Azzal kiment, és halkan becsukta maga után az ajtót.
Maggie lerakta a pisztolyt az asztalkára, és a padlóra rogyott, mintha elgyengültek volna a
térdei. A gyomrára szorította a kezét, hányingerrel küszködött.
Gyakran eltűnődött, mi lehet Rafe hűvös közönyösségének hátterében. Most már tudta, és
azt kívánta, bárcsak ne tudná. Rafe soha nem titkolta, hogy kívánja, de azt nem gyanította,
hogy ilyen vadul féltékeny. Persze, tizenhárom évvel ezelőtt pontosan ugyanígy viselkedett.
Akkoriban Maggie azt hitte, szerelemből, de a valódi indítéka nyilván csak a büszkeség és a
birtoklásvágy lehetett.
Lehetséges, hogy hazudott Robinnal kapcsolatban? Habár amit mondott, nyugtalanító volt,
semmi esetre sem jelent bármiféle bizonyítékot arra, hogy Robin kettős játékot játszik. Az
igaz, hogy valóban nem említette neki, hogy találkozott Roussaye tábornokkal vagy
Lemercier kapitánnyal, de ez nem jelent semmit, ritkán beszélte meg vele részletesen a
munkáját. És ugyanígy az is elmondható, hogy ő sem számolt be mindig mindenről Robinnak.
Azt azonban már sokkal nehezebb volt megemésztenie, amit Rafe a pénzről mondott. Míg
Maggie nem élt túlságosan fényűzően az utóbbi pár évben, Robin több ezer fonttal többet
adott neki, mint amit Strathmore ajánlott. A pénz egy része az informátorokhoz került, egy
része a megélhetésére kellett, a maradékot befektette Zürichben, ahol eleget kamatozott, hogy
idővel majd visszavonulhasson Angliába.
Soha nem kérdezte, hogy miért annyit kap, amennyit, feltételezte, hogy ez az átlagos
honorárium, ami a kémkedésért jár. Lehet, hogy Robin tényleg több úrnak szolgál egyszerre?
Ő mindig azt sugallta, hogy a pénz Angliából származik.
Bármilyen nehezére esett, Maggie megfontolta azt a kérdést is, hogy Robin vajon tényleg
angol-e. Amikor megismerkedtek, azt mondta, angol, de a gyerekkoráról soha nem beszélt.
Maggie kénytelen-kelletlen belátta, hogy tulajdonképpen bárhol felnőhetett, mert neki is
tévedhetetlen nyelvérzéke volt, sőt, Robin tanította meg annak a trükkjére, hogy kell mások
akcentusát utánozni.
Habár az életének nagy részét homály fedte, Maggie soha nem kételkedett abban, hogy
Robin őszinte vele az igazán fontos dolgokban. De most már nem volt egészen biztos benne.
Alig két héttel korábban Robin figyelmeztette, hogy soha ne bízzon meg senkiben, még benne
sem. Akkor tréfának vette, de most beléhasítottak a szavai.
Reszketegen felállt, aztán odament egy szekrénykéhez egy üveg brandyért. Miután töltött
egy pohárba, a felét egy hajtásra kiitta. Az ital jól felmelegítette, de ettől még nem tudta
jobban eldönteni, hogy kinek higgyen.
Lehet, hogy Rafe-et megőrjíti a beteljesületlen vágyakozás vagy a megsebzett büszkesége,
de Maggie abban biztos volt, hogy tényleg hisz abban, amit mondott. De hogyan tudna
kételkedni Robinban, a legjobb barátjában, aki megmentette az életét és józan eszét?
Szórakozottan felhajtotta az utolsó kortyokat is a brandyből, nem is érezte, hogy égeti a
torkát. Furcsa, hogy Rafe milyen erős érzelmeket tud kiváltani belőle, minden múltbeli bűne
és árulása ellenére. Olyan érzelmi mélységeket kavar fel benne, ami egészen más, mint a
meleg, szilárd barátság, amelyen Robinnal osztoznak.
Milyen kár, hogy Rafe mindig csak arra használja ezt a hatalmát, hogy megsebezze...

Az angol ellátta Le Serpentet a kért információkkal a brit nagykövetség épületéről, amikhez

komoly kockázat árán jutott hozzá. Kétszer is majdnem rajtakapták, hogy ott lábatlankodik,
ahol nem kéne, és többször is érezte, hogy gyanakodva néznek rá a nagykövetség emberei. De
senki nem tett fel kellemetlen kérdéseket, és Le Serpent igazán busásan megfizette a
kockázatért, amit vállalt.
A világítás most kissé erősebb volt, hogy Le Serpent megtekinthesse az alaprajzvázlatokat.
Pár perc után diadalmas kiáltást hallatott. - Tökéletes, igazán tökéletes! Le bon Dieu mintha
csak az én céljaimra tervezte volna.
 Az angol nem vágyott rá különösebben, hogy többet is megtudjon az ördögi tervről, felállt,
és indulni akart. - Akkor, ha rám nincs már szüksége...
Le Serpent is felállt, és a szeme hidegen megcsillant a maszk mögött. - Még nem
bocsátottam el, mon petit Anglais. A tervemhez szükség lesz az aktív közreműködésére is.
Látja itt ezt a kis kamrát? - Egyik ujjával megkocogtatta az alaprajz egy pontját.
Az angol odanézett. - Igen, mi van vele?
- Ez közvetlenül Castlereagh hálószobája alatt van. Azt mondta, hogy ritkán használják, és
mindig zárva tartják. Ha teletömjük puskaporral, és meggyújtjuk, a nagykövetségnek ezt az
egész szárnyát romba dönthetnénk.
- Maga megőrült! - kiáltott fel az angol, aki csak most értette meg, miért akarta Le Serpent
tudni, mikor ki vesz részt az egyes megbeszéléseken. Ha megfelelő napot választanak a
merényletre, akár Wellington és a szövetségesek összes minisztere is áldozatul eshet, nemcsak
Castlereagh.
- A legkevésbé sem vagyok őrült - felelte nyugodtan a csuklyás alak. - A tervem merész, de
nem kivitelezhetetlen. A legnehezebb az lesz, hogyan juttassuk be a puskaport a
nagykövetségre, de mivel maga tagja a személyzetnek, ez nem jelent áthághatatlan akadályt.
- Hogy akarja beindítani a robbanást? - kérdezte az angol, bár sejtette, mi lesz a szörnyű
válasz.
- Egy gyertya tökéletesen megfelel erre a célra. Egy lassan égő, kemény viaszgyertya
órákig ég. Magának bőven lesz ideje elmenekülni, és senki nem fog gyanakodni magára.
- Én nem akarok részt venni ebben az őrültségben! Ha a szövetséges vezetőket megölik,
olyan embervadászat fog indulni a merénylők után, amilyet még nem látott Franciaország.
- Nagy lesz a felbolydulás, de a szövetségesek a vezetőik nélkül olyanok lesznek, mint egy
lenyakazott csirke. És mire leülepszik a felvert por - Le Serpent tartott kis drámai
hatásszünetet, majd folytatta: - addigra már új rend lesz Franciaországban.
- Mit érdekel engem Franciaország? Nem fogom hurokba dugni a nyakamat miatta!
Az angol el akart indulni, de Le Serpent utánanyúlt, elkapta a csuklóját, és vasmarokkal
megszorította. - Még egyszer mondom, mon ami, nincs más választása - sziszegte. - Ha
szembeszáll velem, meghal. Másrészt az együttműködése létfontosságú ehhez a tervhez, és én
mindig bőkezűen megjutalmazom az embereimet.
Hagyta, hogy az angol megeméssze a szavait, aztán halkan folytatta: - Mint látja, nem
akarom megvásárolni a lojalitását, mert tudom, hogy magának olyan nincs. A magafajtáknál a
kapzsiság a legjobb indíték, úgyhogy megígérem: ha segít nekem, olyan gazdaggá és
hatalmassá teszem, amiről soha nem is álmodott.
Az angol sehogy sem tudta eldönteni, mi lenne jobb: együtt dolgozni Le Serpenttel,
leleplezni a gazembert, vagy pedig elmenekülni Franciaországból. Kínosan tudatában volt,
hogy pár napon belül mindenképpen döntenie kell, és ha rosszul dönt, az akár az életébe is
kerülhet.
 Persze, ha elárulja, mindenképp meghal, és ha a britek felfedezik az árulását, akkor is. Az
együttműködés a legjobb lehetőség, és ez hozhatja a legtöbb hasznot. Éles hangon azt felelte:
- Megint kénytelen vagyok meggyőzőnek találni a briliáns logikáját.
- Nagyon helyes. - Le Serpent elengedte az angol csuklóját. - Szeretem, ha valaki gyorsan
tanul. Most üljön vissza, lenne még néhány kérdésem. Több angol kém is a sarkamban liheg,
akiket el kell távolítanom az útból. Mondjon el mindent, amit ezekről tud.
Két név azok közül, amelyeket Le Serpent ezután megemlített, nem érte meglepetésként az
angolt, de a harmadikon elcsodálkozott. Nagyon kellemes meglepetés volt, és ahogy jobban
belegondolt, elég logikus is.
Elfojtott egy elégedett vigyort. Elképzelni sem tudott volna olyan személyt, akinek az
eltávolítása nagyobb örömére szolgált volna.
 Tizennegyedik fejezet

A személyzet már rég nyugovóra tért, Maggie pedig órák óta egyedül üldögélt a konyhában,
egy szál gyertya és a macskája társaságában. Robin azt ígérte, beugrik, ha van valami új híre,
de ilyen későn már biztos nem fog jönni.
Maggie kétségbeesetten szeretett volna beszélni vele, hogy meghallgassa, milyen
magyarázattal tud szolgálni Rafe vádjaira. Kell, hogy legyen valami ésszerű magyarázat... És
ha hazudik, azonnal tudni fogja, ismeri már annyira.
Képtelen lett volna elaludni így, hogy ennyi megoldatlan kérdés nyugtalanítja, a mardosó
kételyek Robinnal kapcsolatban, és az a rémes veszekedés Rafe-fel. Hirtelen ötlettől indíttatva
úgy döntött, hogy ha Robin nem jön, hát majd felkeresi ő. A férfi a Place de Carrousel
közelében bérelt szobát, a Louvre és a Tuile-riák tőszomszédságában. Ha nincs ott, akkor
megvárja, amíg hazaér. Nem veszélytelen ilyenkor kimenni, de nem ez lesz az első alkalom,
hogy sötétedés után egyedül járkál Párizs utcáin.
Felsietett az emeletre, és gyorsan átöltözött férfiruhába. Örült, hogy a szeptemberi éjszaka
elég hűvös, hogy felvehessen egy fekete, mindent eltakaró köpenyt is. Mint mindig, ha
egyedül járt, magával vitte a pisztolyát meg egy kést. Bár jobban szerette elkerülni a bajt,
Robin arra is megtanította, hogyan védje meg magát szükség esetén.
Robin, mindig csak Robin. Rettenetesen szeretett volna hinni benne. Ha rá nem számíthat,
akkor kire?

Mindig csak téged szerettelek, Rafe - suttogta Margot halkan, a vágytól párás szemmel. -
Annyi éven át csak vártam, hogy rám találj. Miért nem jöttél hamarabb?
Megcsókolta, és kigombolgatta az ingét, forró ajkát odaszorította a nyakára. A ruhája csak
úgy lehullott róla, búzaszőke haja csábítóan végigcsiklandozta a bőrét. Ügyes keze
végigsiklott a mellkasán, az őrületig fokozva a vágyat...
Rafe hangosan dobogó szívvel és lüktető testtel riadt fel álmából a kellemetlen valóságra.
Nem sokat alhatott, épp csak annyit, hogy felzaklassa az álom. A Maggie-vel történt
veszekedés után visszatért a szállodába, írt egy jelentést Luciennek, aztán lefeküdt. De még
álmában is Maggie kísértette.
Tudta, hogy abszurd, amit csinál, de képtelen volt visszafogni magát. Akármilyen fáradt
volt, felkelt, felöltözött a legegyszerűbb ruhájába, és visszament a Boulevard des Capucines-
re, ahol az egyik embere állandóan figyelte Maggie házát a sikátor túloldalán bérelt szobából.
Pár nappal korábban állította oda az őrt. Azon kívül, hogy Anderson két alkalommal járt ott,
semmi érdekeset nem tapasztalt, és valószínűleg ma este sem lesz másképp. De Rafe nem
tudta megállni, hogy ne menjen oda. Elküldte az emberét, és ő maga foglalta el az őrhelyét.
 Sokkal jobban tette volna, ha szépen összecsomagol és visszautazik Londonba, amint
megtudta, hogy az az átkozott kémnő nem más, mint Margot Ashton. A párizsi utazással nem
sokat segített a hazájának, a szép rendezett életét pedig fenekestül felforgatta.
Keserű megbánással kénytelen volt belátni, hogy a kamaszfiús szerelmet, amit Margot iránt
érzett, felváltotta valami sötét megszállottság. Maggie az egyetlen ember a világon, aki képes
kizökkenteni az oly sokra tartott hűvös közönyösségéből, és ezért gyűlölte, még akkor is,
amikor egyfolytában arra gondolt, milyen lenne szeretkezni vele. Már ismerte az ajkának ízét,
és a képzelete eleven képeket ontott arról, milyen érzés lenne vele lenni, hogyan festene,
hogyan válaszolna a teste...
Megpróbálta kizökkenteni a gondolatait ebből az ördögi körből. A vágy ereje olyan mindent
elsöprő volt, hogy életében először azon tűnődött, képes lenne-e erőszakkal is a magáévá
tenni a nőt, ha lenne rá alkalom. Aztán inkább próbált nem is gondolni rá tovább, mert félt
tőle, mi lenne a válasz.
Maggie azzal vádolta, csak azért akarja, mert nem lehet az övé, és tudta, hogy ebben van
némi igazság. Végül is csak egy nő, és minden nő egyforma. Azt is tudta tapasztalatból, hogy
a legtöbb gyönyörű nő ritkán jó szerető. Azok, akiket kevésbé bőkezűen áldott meg a
természet, általában sokkal odaadóbbak. Ha csak egyszer az övé lehetne Maggie,
megszabadulna ettől a megszállottságtól, ami még a fiatalkori emlékekből ered. De hát erre
nem volt sok esély. Maggie képes lenne golyót ereszteni belé, ha tíz méternél közelebb menne
hozzá.
Szerencse, hogy Anderson ma éjjel nem látogatta meg. Rafe késztetést érzett volna, hogy
azonnal megölje, márpedig Anderson mégiscsak hasznosabb élve. Holnap majd értesíti
Wellingtont a gyanúiról, és sürgeti, hogy hallgassák ki Andersont.
Tovább figyelte a házat. Sötét volt, csak a konyhában égett valami kis világosság.
Eltűnődött, Maggie vajon alszik-e, vagy ő is ugyanilyen nyugtalan. Az Anderson elleni vádak
nyilván felzaklatták, és most talán kételyek gyötrik. Rafe nagyon is remélte, hogy így van.
Már nagyon későre járt, amikor hirtelen észrevette, hogy egy feketébe öltözött alak kisurran
a házból, olyan kecsesen lopakodva, mint egy macska. Azonnal ösztönösen tudta, hogy
Maggie az. Kíváncsi volt, miben mesterkedik, úgyhogy gyorsan otthagyta az őrhelyét, és a
nyomába eredt.
Alighogy kiért a sikátorba, észrevette, hogy a balra lévő szomszédos házból is kilép valaki,
és szintén Maggie után indul.
A pokolba is, vajon ki figyelte még rajta kívül? Az embere vajon nem vette észre, hogy
társa is van, vagy ez valami teljesen új fejlemény? Most már nagyon örült a hirtelen jött
ötletnek, hogy átveszi a ma éjszakai megfigyelést. Ha Maggie fejjel rohan a falnak, legalább ő
is ott lesz. Bízott abban, hogy jobban meg tudja védeni, mint valamelyik szolgája.
Maggie igencsak megdolgoztatta a követőit. Rafe nem győzte csodálni, milyen gyorsan
halad, szinte teljesen észrevétlenül surrant végig az utcákon, a házfalakhoz lapulva. A
kivilágított sugárutakat elkerülte, és csak egy árnyék volt a kis mellékutcák sötétjében. Néha-
néha hátrapillantott, de nem volt oka feltételezni, hogy bárki követné, és a sötétség, ami őt
leplezte, a követőket is elrejtette.
Rafe a biztonság kedvéért néha maga is hátrapillantott, nem állt-e elő az a vígjátéki helyzet,
hogy esetleg őt is követi valaki, de úgy tűnt, ő az utolsó a sorban.
Amikor odaértek a Place de Carrousel közelébe, Rafe bosszúsan megállapította, hogy
Maggie csak Anderson szállására mehet. Megbeszélt találka, vagy azért megy, hogy kérdőre
vonja arról, amit tőle megtudott?
Maggie megállt az utca legvégében, a tér sarkán. Rafe már látta a hatalmas diadalívet,
amelyet Napóleon építtetett a tér közepére, és ráállíttatta a négy bronzlovat, amelyet a
velencei Szent Márk térről zsákmányoltak. Az emlékmű körül fáklyák égtek, és a lobogó
lángoknál látni lehetett, hogy munkások dolgoznak a diadalív tetején. A kalapácsok és vésők
kopogása visszhangzott a téren. Rafe látta, hogy a munkásokat egy angol tiszt felügyeli. Úgy
látszik, Wellington úgy döntött, megkíméli a franciák érzéseit azzal, hogy inkább éjszaka
távolíttatja el leglátványosabb hadizsákmányukat. Rafe remélte, hogy a jó öreg Lajos király is
átalussza a dolgot. A munka szó szerint a király ablaka alatt folyt.
Maggie tétovázott, mintha azt fontolgatná, keresztülvágjon-e a téren, vagy megkerülje. Rafe
háta mögött hirtelen léptek koppantak. Hátranézett, és meglátta, hogy a francia Nemzeti
Gárda egy osztaga a Place de Carrousel felé siet. Csak most jött rá, hogy egy ideje már
hallatszott valami kiáltozás, de a középkori utcácskák labirintusában nagyon távolinak hitte.
Rafe villámgyorsan felszaladt a közelben egy lépcsőn, és behúzódott egy kapualjba. A
gárda katonái elrohantak mellette, dühös párizsiak tömege követte őket. A gyülevész had
olyan volt, mint valami dühöngő vadállat, csupa fog és köröm. Rafe-et senki nem vette észre
biztonságos rejtekhelyén.
Amikor a diadalíven dolgozó munkások meglátták a gárdát és a tömeget, azonnal eldobták
a szerszámaikat, és gyorsan visszavonulót fújtak. Miután lemásztak a diadalívről, elrohantak a
Tuilleriák palotája felé, ahol nyílt egy ajtó, és beengedték őket. Bölcs volt a király embereitől,
hogy nem engedték, hogy a tömeg meglincselje a munkásokat; Wellington nem fogadná túl
jól, ha a király hagyná, hogy brit katonák és állampolgárok áldozatul essenek a tömeg
haragjának.
A néhány másodpercben, amíg a térre figyelt, Rafe szem elől veszítette Maggie-t. Attól félt,
hogy elsodorja a csőcselék. Lerohant a lépcsőn, és átlökdösődött a tömegen oda, ahol utoljára
látta Maggie-t. Közben nagyon figyelt, nem látja-e a férfit, aki szintén követte, de nem volt
sehol. Azzal nem kellett törődnie, őt észreveszik-e, szerény öltözékében csak egy volt a
kavargó tömegből.
Bal kéz felől, egy kis sikátor szájánál kiáltások harsantak, amit egy ismerős francia hang
kiáltása követett: - Hé, itt van egy angol kém, Wellington tolvajainak egyike!
A csőcseléket felbosszantotta, hogy a munkások kicsúsztak a kezük közül. Azok, akik elég
közel álltak, odatódultak az új zsákmány reményében. Aztán egy nő rémült sikolya hasított a
levegőbe.
 Maggie.
Rafe a pániktól erőre kapva arrafelé rohant, könyörtelenül kihasználva a magasságát és
bokszolótehetségét, rúgva, könyökölve furakodott előre a tömegben, amilyen gyorsan csak
tudott. Habár káromkodások és ütések kísérték, alig vette észre őket.
Ahogy odaért a kavarodás középpontjához, éles reccsenés hallatszott, mintha valami
szövetet tépnének szét. Az ismerős hang izgatottan felkiáltott: - Hé, ez egy nő!
A tömeg állatias ordítása új, sötét hangszínt öltött.
Rafe félrelökött két részeg fiatalembert, és elé tárult a rémálomba illő jelenet, amely a
múltkor a színházban megjelent lelki szemei előtt.
Maggie-t lelökték a földre, de ő vadul küzdött, és egy késsel hadonászva kapálózott. A válla
és a melle kivillant a szakadt ruha alól, és a halványan pislákoló fényben látszott, hogy az
arcát olyan félelem torzítja el, amilyet Rafe még soha nem látott.
Egy rongyos, munkáskülsejű férfi próbálta elkapni a csuklóját. Maggie átdöfte a késsel a
tenyerét. A férfi felordított, vér spriccelt a sebből. Hirtelen egy nehéz bakancsos láb rúgása
pont eltalálta Maggie fejét, és már véget is ért a küzdelem. Maggie eszméletlenül elnyúlt a
földön, a kés kiesett élettelen kezéből.
A férfi, aki megrúgta, felrángatta, magához szorította, és a másik kezével durván meztelen
mellébe markolt. Rafe a férfi arcába pillantott, és felismerte a forradásos, diadalittas arcot:
Henri Lemercier.
- Várnotok kell a sorotokra, mes amis - mondta vidáman a kapitány. - Én láttam meg
először, de ne aggódjatok, jut mindenkinek.
Elkezdte bevonszolni az ájult nőt a sikátorba. A többiek belátták, hogy egyszerre többen
úgysem tölthetik rajta a kedvüket, és engedelmesen hátrább húzódtak.
Rafe egyetlen reménye a vakmerőség maradt. Előrontott a tömegből, és a tenyerének élével
nagyot ütött Lemercier nyakára, és abban a pillanatban, ahogy a francia szorítása lazult,
kirángatta a kezéből Maggie-t.
Ahogy a karjába emelte, megérezte a köpenye zsebében egy pisztoly félreismerhetetlen
formáját. Egyetlen golyó nem mentette volna meg Maggie-t a tömegtől, de ő talán fel tudja
használni a fegyvert valamire. A bal vállán átvetette az eszméletlen testet, és közben a
pisztolyt átrakta a saját zsebébe. Aztán elrohant a sikátorban, eltávolodva a tértől, és
imádkozott, hogy a tömeg lassan kapjon észbe.
Még tíz métert sem tett meg, amikor felordítottak mögötte. - Wellington egy másik kéme! -
kiáltotta Lemercier. - Halál mindkettőre!
Rafe vállát eltalálta egy kő, amitől megbotlott, de gyorsan összeszedte magát és közben
villámgyorsan hátrapillantott. Látta, hogy Lemercier vezetésével nyomába ered a tömeg.
Maggie súlya megnehezítette a haladást. Így nem fog tudni elfutni előlük. Csak egyetlen
reménye maradt. Előrántotta a zsebéből a pisztolyt, és egy kézzel felhúzta a kakast. Egy
pillanatra átvillant a fején a szörnyű kép, Maggie a csőcselék kezei között, és arra gondolt,
talán a szívébe kéne lőnie azt az egyetlen golyót.
 A gondolat olyan gyorsan elszállt, mint ahogy jött; soha nem tudná megtenni, még akkor
sem, ha ezzel megmenthetné a még szörnyűbb haláltól. Felemelte a pisztolyt, és kinyújtott
karral célzott, ugyanolyan határozott mozdulattal, mintha a lőtéren gyakorolna.
A pisztoly gyutacsa furcsa, sistergő hangot adott, és egy szívbe markoló pillanatig azt hitte,
csütörtököt mond.
Aztán a fegyver nagyot rúgott a kezében. Az idő mintha lelassult volna, szinte látta, ahogy a
golyó pörögve repül a levegőben, míg el nem találta Lemercier-t, pontosan a két szeme
között.
A francia arcára egy pillanatra hitetlenkedő döbbenet ült ki. Kis vérfolt látszott a homlokán,
és a golyó ereje hátralökte a többiek karjába. A vezérük elvesztésétől a tömeg azonnal
összezavarodott.
Rafe nem vesztegette tovább az időt. Maggie-t magához szorítva sarkon fordult, és elillant a
teret körbevevő kis utcák labirintusába, balra, jobbra, majd ismét balra kanyarodva. A váratlan
lövés meghökkentette a tömeget, és így épp annyi időt nyert, hogy eltűnhessen a szemük elől.
Miután öt percen át rohant, ahogy erejéből telt, már nem látta semmi jelét, hogy üldöznék.
Tántorogva megállt. Maggie bizony nem volt könnyű, és a tüdeje már égett a kimerültségtől.
Levegő után kapkodva lefektette a nőt a járdára, és gyorsan számba vette a sérüléseit. Túl
sötét volt, nem látott valami sokat, de Maggie lélegzése és szívverése normálisnak tűnt.
A távolból még mindig hallotta a kiáltozást a Place de Car-rousel felől. Miután kicsit
lecsillapodott és összeszedte az erejét, megint a karjába emelte Maggie-t, és továbbindult,
végül kilyukadt az egyik sugarúira, leintett egy bérkocsit, és kurtán utasította a kocsist, hogy
vigye a Hotel de la Paix-be.
A kocsi biztonságos sötétjében a karjában tartotta Maggie-t. Mindkettőjüket betakarta a
fekete köpeny. A kalapját elvesztette ugyan a téren, de szőke haját még mindig egy fekete
kendő fedte. Rafe kikötötte és levette, aztán óvatosan megtapogatta azt a helyet, ahol a rúgás
érte, remélve, hogy nem sérült meg túl komolyan. Nagy megkönnyebbülésére látta, hogy sűrű
haja párnaként megvédte.
Az út hátralévő részén csak tartotta a karjában, és próbálta felmelegíteni kihűlt testét. A
hajából valami enyhe, egzotikus illat áradt, a ragyogó grófnőre emlékeztetve. Szinte
csodálkozva állapította meg, hogy a gyöngédség minden más érzést elsöpört, a kéjvágyat is.
Amikor megérkeztek a hotelhez, kiszállt a kocsiból, odadobott egy aranyat a kocsisnak, és
felcipelte Maggie-t a lépcsőn, hátra sem nézve. A hotel portása kicsit meglepettnek látszott, de
nem szólt semmit. Az ember nem von kérdőre egy herceget, akkor sem, ha egy rongyos,
kábult, férfiruhás nőt cipel a vállán.
A lakosztályához érve nagyot rúgott az ajtóba, mire az inasa azonnal odarohant hogy
kinyissa. Rafe becipelte Maggie-t, és ráförmedt az inasra: - Szóljon a portásnak, hogy
ébresszen fel egy szobalányt, és jöjjön ide egy tiszta hálóinggel. Aztán hívjon orvost. Fél órán
belül legyen itt egy, még ha pisztollyal kell is kényszeríteni.
 A lakosztály kicsi volt, nem volt külön vendégszoba, úgyhogy Rafe a saját hálószobájába
vitte Maggie-t. A fekete ruhás alak aprócskának tűnt a hatalmas baldachinos ágyon. Milyen
ironikus helyzet, gondolta. Mennyit álmodott róla, hogy az ágyában tudhassa, csak hát nem
így.
Meggyújtott pár gyertyát, és a többkarú gyertyatartót az ágy melletti asztalkára tette.
Maggie sápadt, piszkos arca furcsán békés volt.
Belépett egy ásítozó szobalány, a karjára terített fehér hálóinggel. Rafe felnézett. -
Kifizetem magának a hálóinget. Kérem, vetkőztesse le ezt a hölgyet, és adja rá.
A szobalány csak pislogott. Ha az urak hölgyeket hoztak fel a szobájukba, általában jobban
szerették maguk levetkőztetni őket. De csak francia közönnyel vállat vont, és munkához
látott.
Rafe addig kiment a szobából. Az ismerősei, akik tudták, mekkora nőfaló, nevettek volna,
de úgy érezte, azok után, amiken Maggie keresztülment, megbocsáthatatlan tapintatlanság
lenne, ha maga vetkőztetné le, vagy akár ha végignézné.
Pár perccel később a szobalány távozott. Álmos szeme nagyra tágult, mikor meglátta, a
herceg mekkora borravalót nyomott a kezébe.
Amikor Rafe visszament a hálószobába, Maggie ott feküdt szépen betakarva, mintha
aludna. A történteknek nem volt más nyoma, csak egy horzsolás az arcának bal oldalán. A
szobalány kifésülte a haját, amely szétterült a párnán és a válla körül, mint ha aranyló köd
lenne. A lágy muszlin hálóing nyakát hímzés díszítette. Olyan volt benne, mint egy iskolás
lány, persze a kislányoknak nincs ilyen alakja...
Az orvos hamarosan megérkezett, Rafe inasa meggyőzőképességének avagy a
fenyegetéseinek köszönhetően. Rafe csak annyit mondott neki, hogy a beteg belekeveredett
egy utcai verekedésbe, és a tömeg eltiporta. Az orvos megvizsgálta Maggie-t, Rafe pedig
idegesen járkált fel-alá a zsúfolt nappaliban.
Végtelennek tűnő idő után az orvos kijött a hálószobából. - Az ifjú hölgy nagyon szerencsés
volt - közölte. - Néhány horzsolástól és egy kis fejfájástól eltekintve nem lesz semmi baja.
Nem tört csontja, és belső sérülésre sem utal semmi.
A zilált külsejű hercegre pillantva az orvos megjegyezte: - Ne vizsgáljam meg méltóságodat
is? Úgy látom, nem úszta meg sértetlenül.
Rafe türelmetlenül legyintett. - Nincs semmi bajom, legalábbis semmi komoly. - Most,
hogy kicsit megnyugodott, már kezdte érezni, hogy tele van sajgó helyekkel és
horzsolásokkal. Olyan volt, mint amikor egyszer verseny közben leesett a lóról, és a mezőny
fele áttiport rajta.
Az inasát elküldte lefeküdni, Rafe pedig tüzet rakott a kis kandallóban. Levette a kabátját
meg a csizmáját, és leült az ágy mellé egy székre, egy pohár brandyvel. Nem szerette volna,
ha Maggie úgy ébred fel egy idegen helyen, hogy nem lát ismerős arcot; inkább itt ül mellette,
amíg magához nem tér. Ahogy kinyújtóztatta hosszú lábait, arra gondolt, hogy Maggie
bármennyire gyűlöli is, legalább nem idegen neki.
 Kortyolgatta a brandyt, és azt kívánta, bárcsak el tudná felejteni a képet, ahogy a golyó
Lemercier homlokába csapódott. Mivel erre nem volt képes, inkább megpróbált szembenézni
a ténnyel, hogy megölt egy embert. Gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedett, és ezek
szerint gyilkosak az ösztönei. Legalábbis, ha Margot-ról van szó. Ha lett volna ágyúja, képes
lett volna a tömegbe lőni, hogy megmentse.
Fáradtan dörzsölgette a halántékát. Feltétlenül szükséges volt az a lövés, és ugyanilyen
körülmények között nem habozna újból megtenni. De akkor sem minősíthette jelentéktelen
semmiségnek, hogy megölt egy embert. Egy nap talán majd megkérdezi a barátját, Michael
Kenyont, aki katona, hogy az ember meg tudja-e ezt valaha is szokni. Vagy talán mégsem
kérdezi meg. Úgy érezte, elég sok kérdés létezik, amikre inkább nem is akarja tudni a választ.
Félig-meddig elszunyókált, amikor valami halk, nyugtalan kis mozgolódás nesze
felriasztotta. Meglátta, hogy Maggie hánykolódik az ágyon, az arca csupa félelem, a lélegzete
akadozó. Vadul összerándult és sikoltozni kezdett, ugyanaz a vérfagyasztó sikoly tört fel
belőle, mint a téren.
Rafe álmossága azonnal elmúlt. Gyorsan felpattant a székről, és leült Maggie mellé az ágy
szélére. - Maggie, nincs semmi baj! - szólt rá hangosan. - Nyugodj meg, biztonságban vagy!
Maggie kinyitotta szemét, de kábult volt a tekintete, és úgy nézett rá, mintha meg sem
ismerné. Épp nagy levegőt vett, mintha újabb sikoly készülne kitörni belőle, de Rafe megrázta
a vállát. - Ébredj fel, Maggie. Nincs semmi baj.
Maggie tekintete lassan rá fókuszált. - Rafe... - szólalt meg bizonytalanul. Gyengén
felkönyökölt az ágyban, aztán felült.
- Én vagyok, drágám. Ne aggódj, nem történt semmi bajod, csak kicsit megütötted a fejed.
- A halk szavakra Maggie-nek azonnal eszébe juthattak a történtek. Sírva fakadt, előrehajolva
rázta a zokogás.
Rafe a karjába szorította, Maggie pedig úgy kapaszkodott belé, mintha fuldokolna. Rafe a
lelke mélyén kicsit csodálkozott rajta, hogy ennyire megrázták a történtek. A kőkemény
grófnőt ennél erősebbnek gondolta.
De ez nem a grófnő volt, hanem Margot. Magához szorította reszkető testét, és
megnyugtató közhelyeket suttogott a fülébe. Amikor csillapodott a zokogása, azt mondta: -
Lemercier volt az, aki rád uszította a tömeget, láttad?
Maggie bólintott, de az arcát továbbra is Rafe vállába fúrta.
- Ha ez jelent némi vigaszt, elég hamar utolérte a sors keze.
Maggie ijedten felnézett. - Csak nem te...
- A pisztolyoddal. Költői igazságszolgáltatás. - Rafe röviden elmesélte, mi történt, és
hogyan sikerült elmenekülniük.
Maggie arcán egy pillanatra elégedettség villant át, de gyorsan el is tűnt. - Egyre látom
magam előtt... - mondta tétován. - Az arcokat, a kezeket, ahogy utánam nyúlnak... Akárhogy
próbálok, nem tudok elmenekülni... - Megint Rafe vállába temette az arcát.
 Rafe a haját simogatta, és határozott hangon azt mondta: - Túl vagyunk rajta, Maggie, már
biztonságban vagy. Nem engedem, hogy bármi bajod essen.
Maggie felemelte a fejét és ránézett, a pupillája úgy kitágult, hogy a szeme szinte feketének
látszott. Megremegő hangon azt mondta: - Rafe... szeretkezz velem.
 Tizenötödik fejezet

A drámai eseményekkel teli napon semmi nem volt olyan megdöbbentő Rafe számára, mint
ezek a szavak. Hitetlenkedve megkérdezte: - Tudod, mit beszélsz?
Habár hosszú, szökés szempilláin könnycseppek ültek, Maggie szeme nagyon is éber volt. -
Tudom, mit kérek, és tudom, hogy ez nem fair veled, de szeretném elfelejteni, ami történt.
A hangja elcsuklott, és egész testében megborzongott, egy pillanatra lehunyta a szemét,
aztán kinyitotta, és újból könyörögve megszólalt: - Rafe, ha valaha is jelentettem neked
valamit...
Rafe nem válaszolt. Annak ellenére, amennyit fantáziált róla, most úgy érezte, nem tudná
megtenni így, amikor Maggie ilyen rémült és megsebzett. Azt akarta, hogy úgy kívánja,
ahogyan ő, és ne csak az eszközt lássa benne, amivel eltörölhet vele egy rettenetes emléket.
Maggie odanyúlt Rafe arcához, az ujjai hegyével megsimogatta, és kétségbeesetten nézett
rá. - Kérlek, könyörgöm...
Rafe nem tudta elviselni, hogy a nő vad büszkesége így megtört. Belecsókolt a tenyerébe,
és azt suttogta: - Istenem, Margot, olyan régóta vártam erre. Olyan nagyon régóta...
A vágyakozás, amely napok óta emésztette, fehér izzással fellobogott. A világon mindennél
jobban szeretett volna eggyé válni vele, elveszíteni magát a szenvedélyben. De ez most nem a
vad szenvedély ideje: ha segíteni akar neki felejteni, erősebbnek és nyugodtabbnak kell lennie
nála.
Megfogta Maggie vállát, magához vonta és megcsókolta. Ahogy hozzáért, remegni kezdett.
Rafe mozdulatlanná dermedt. - Ez vágy vagy félelem?
Maggie nem nézett a szemébe, úgy felelte: - Egy kicsit mindkettő.
Milyen furcsa, hogy előző este gondolt arra, hogy nem tudna erőszakos lenni vele: a puszta
gondolata, hogy félhet tőle, olyan volt, mint egy arculcsapás.
Míg próbálta eldönteni, mit mondjon, Maggie felemelte a kezét, és idegesen végigsimított a
haján. A hálóing ujja kicsit felcsúszott, és előtűnt egy csúnya horzsolás az alkarján.
Amikor Rafe meglátta a kék-zöld foltot, elengedte a vállát. A gondolat, hogy vadidegenek
bántották, gyilkos indulatokat keltett benne. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondta feszült
hangon. - Nem akarok olyat tenni, amit később csak megbánnál.
- Nem fogom megbánni - Maggie megfogta Rafe kezét, és a szívéhez szorította. - Kell,
hogy valami emlékeztessen rá, hogy nem minden férfi vérszomjas vadállat.
Rafe akarata ellenére éles hangon válaszolt. - És gondolod, hogy önző, arrogáns, beképzelt
csirkefogó létemre én vagyok a legalkalmasabb, hogy helyreállítsam a férfinembe vetett
hitedet?
Maggie elvörösödött. - Nagyon sajnálom, hogy ezt mondtam. Én... nem akartalak
megbántani.
 - De megbántottál, és volt is benne némi igazság. Az biztos, hogy önző vagyok,
határozottan arrogáns, és az is lehetséges, hogy beképzelt. - Úgy tett, mintha eltöprengene. -
Abban már nem vagyok biztos, hogy a csirkefogót beismerem. Szerintem elég civilizált
módon gyakorlom a bűneimet.
- Jó, ezt az egy sértést visszavonom - Maggie kicsit reszketegen elmosolyodott. - Akkor
békét kötünk?
Rafe szerette volna felvidítani, de amikor belenézett a szürke szemekbe, csak kétségbeesést
látott. Megértette, hogy semmi más nem tartja vissza Maggie-t a széthullástól, csak az
akaratereje, márpedig a legacélosabb akaratnak is megvannak a korlátai. Ha nem sikerül
visszahoznia ennek a szakadéknak a széléről, ahová a félelem sodorta, belezuhanhat a
mélységbe.
- Akkor békét kötünk, drágám. - Megint a karjába szorította Maggie-t. Amikor az ajkuk
összeért, mintha áramütés futott volna végig rajtuk, mint egy szikra a vihar előtt.
Ahogy Maggie válaszolt a csókra, enyhült a testének merevsége, de ez rövid életű volt. A
szemét lassan lehunyta, és hirtelen megint megdermedt. Aztán ügyetlenül elkezdte
kihúzogatni Rafe derekánál a nadrágjába tűrt inget.
Rafe elkapta a csuklóját, és megállította a kezét. - Még hosszú óráink vannak hajnalig, és
szeretnék jól kihasználni minden pillanatot - mondta megnyugtatóan. - Engedd el magad,
lazíts, élvezd. Megígérem, hogy amikor vége lesz, ami a Place de Carrouselen történt, már
csak távoli rémálomnak fog tűnni.
Maggie az ajkába harapott. - Sajnálom, Rafe, de ahányszor behunyom a szemem, mindig
csak azokat az arcokat és kezeket látom... Olyan, mintha egy farkascsorda támadott volna
meg. - Maggie bizonytalanul felsóhajtott. - Nem tudom elfojtani a félelmet, és nem ismerek,
mást, ami erősebb a félelemnél, csak a szenvedélyt
- Az igaz, hogy a szenvedély képes minden mást eltörölni, legalábbis egy időre - mondta
Rafe. De azt is tudta, hogy nehéz lenne Maggie számára, hogy átadja magát a vágynak,
amikor érzelmileg az összeomlás szélén áll.
Aztán rájött, hogyan kell folytatni. Maggie nem egyszer szólította „hercegemnek”, csípős
szarkazmussal. Neki pedig a félelmetes és vonzó grófnő lett, aki Margot Ashton helyébe
lépett. Meg kéne szabadulni ezektől a szerepektől. Halkan azt mondta: - Többre van
szükségünk, mint békekötésre, Margot. Próbáljunk meg visszatérni a régi önmagunkhoz, még
mielőtt minden olyan fájdalmasan bonyolult és zavaros lett volna. Felejtsük el a mai éjszakát,
és minden mást, ami sebeket és cinizmust hagyott maga után. Tegyünk úgy, mintha te
tizennyolc éves lennél, én meg huszonegy, és mintha a világ csupa ígéret lenne.
- Nem tudom, hogy képes lennék-e erre - mondta fájdalmas hangon Maggie. - Bárcsak
lehetséges lenne visszatérni a múlthoz...
- Én visszavinnélek a múltba, ha tehetném, de attól tartok, ehhez nincs hatalmam. - Rafe
gyengéden kisimított egy hajfürtöt Maggie összehorzsolt arcából. - De pár órára azért
újjáteremthetnénk azt, ami akkor lehetett volna, ha a világ egyszerűbb vagy jobb hely lenne.
 - A világ nem egyszerű, és nem is jó - mondta keserűen Maggie.
- Ma éjjel az. - Rafe felemelte Maggie kezeit, és megcsókolta mindkettőt, olyan finoman,
mintha tojáshéj vékonyságú porcelánból lennének. - Higgyél benne, ha csak pár órára is.
Maggie lassan kiengedte feszült ujjait. - Megpróbálom, Rafe.
Rafe újból megcsókolta, minden figyelmével az ajkuk érzel összeolvadására koncentrálva.
Ez az éjszaka lesz a nászéjszaka, amiről álmodott, amikor jegyesek voltak. A világon semmi
nem számított Maggie ajkának lágyságán, a nyelvének simaságán, és mellkasához simuló
keblének melegségén kívül.
Tizennyolc évesen Margot ártatlan volt, de kíváncsian vágyott az új tapasztalatokra. Habár
Rafe mar huszonegy éves korában is elég tapasztalt volt, de azért elég fiatal is, hogy idealista
optimizmussal higgyen a boldog befejezésben.
Egy pillanatra megint belehasított a kegyetlen valósága annak, ami tönkretette az
optimizmusát, de elhessegette a sötét gondolatokat. Ma éjjel csak arra kell gondolni, ami
lehetett volna, és megfogadta magában, hogy a szerelem minden kifinomult művészetét, amit
megtanult, Margot-nak ajándékozza.
Mint amikor Castlereagh rémült lovát csillapította le, most is megpróbált nyugalmat
teremteni önmagában, hogy átsugározhassa Maggie-re. Érezte, hogy a félelmei lassan
enyhülnek, és a feszültség is lepereg róla, lassan, mint egy homokórában a homokszemek.
Amikor a teste lágy és hajlékony lett, lassú csókokkal borította az arcát. Odaért a füléhez, és
a nyelvével végigcirógatta finom kagylóformáját.
Maggie felsóhajtott a gyönyörűségtől, és hátrahajtotta a fejét. Rafe meghatottan arra
gondolt, mennyi bizalom kell ahhoz, hogy valaki a nyakát, a legsebezhetőbb pontját tartsa oda
egy másik lénynek. Furcsa, hogy minden gyanakvása és a konfliktusaik ellenére is meg tud
bízni benne, épp most, amikor a legvédtelenebb.
A száját odaszorította a selymes bőrre az álla alatt, érezte az erek lüktetését, és Maggie
remegő lélegzetét. Egyik kezét a hátára csúsztatta, hogy megtámassza, és elkezdte
kigombolgatni az apró kerek gombokat a hálóingen.
Ahogy előbukkant hófehér bőre, Rafe ajka lassan lejjebb csúszott. Amikor finoman
belelehelt a két melle közti árokba, Maggie megremegett, aztán nyugtalan ujjai belemélyedtek
Rafe hátába.
Hat gomb után tovább nem nyílt szét a hálóing, úgyhogy a széléhez nyúlt, hogy lehúzza
Maggie-ről. De amikor a combja közepéig felhúzta, megtorpant a keze. Ha egy felöltözött
férfi ölelkezik egy meztelen nővel, az hatalmat és dominanciát sugall, és nem akarta, hogy
Margot ezt érezze.
Felállt és gyorsan levetkőzött, aztán visszafeküdt mellé, épp amikor Maggie kábult szeme
kinyílt, hogy megnézze, hová tűnt. Az arca drámaian kirajzolódott a gyertyafényben, a
félelem árnyéka még mindig rávetült.
- Nem hagytalak itt - mondta halkan Rafe. - Itt vagyok, ameddig csak akarod. - Bár ha
Maggie azt akarná, hogy hagyja abba, nem tudta, hogy lenne rá képes.
 Most Maggie ölelte át, karcsú, erős karjaival átfogta a derekát, mielőtt megcsókolta volna.
Rafe-nek az volt az érzése, Maggie nemigen fog sokat beszélni ma éjjel, úgyhogy neki kell
kitalálnia, mire vágyik.
A ráérősen lassú csók alatt feljebb húzta a hálóinget a csábító idomokon. A finom, vékony
anyag pár percig Maggie vállára gyűrődött, mert egyikük sem tudta volna elviselni, hogy csak
addig is elváljanak, míg áthúzza a fején.
Végül Rafe elhúzódott, levette a hálóinget és félredobta. Ahogy a tekintete végigsiklott
Maggie-n, majdnem elakadt a lélegzete. Milyen ostoba volt, amikor azt gondolta, hogy
minden nő egyforma. Margot maga volt minden női titkok esszenciája, és úgy felkorbácsolta a
vágyait, ahogy egyetlen más nő sem.
Remegő hangon szólalt meg: - Pontosan olyan gyönyörű vagy, amilyennek képzeltelek.
Maggie halványan elmosolyodott, aztán a férfi vállába rejtet te az arcát, mintha az a
szégyenlős szűzlány lenne, aki egykor a képzeletében élt. - Nagyon jó úgy tenni, mintha
mindent elölről kezdenénk - suttogta. A lélegzete megcsiklandozta Rafe nyakát.
- Több mint jó, csodálatos. - Rafe megsimogatta Maggie haját, az ujjai köré tekeredve a
selymes fürtöket. - Varázslatos...
Amikor Maggie boldogan felsóhajtott, a melle csiklandozva Rafe mellkasához hozzáért. Az
egész teste fájdalmasan megfeszült, kevésbé volt képes a türelemre, mint az agya.
Egy pillanatig veszélyesen ingadozott a vágy és a visszafogottság között. Nem, még túl
korai lenne. Ma éjszaka az ő vágyai másodlagosak; most csak Maggie számít.
Miután erőt vett magán, gyöngéden hátradöntötte Maggie-t a párnákra. Olyan hajlékony
volt, mint egy fűzfa, mint a bizalomteli fiatal lány, aki egykor volt. Csodálatos, hogy legalább
erre az éjszakára képes félretenni makacs függetlenségét és önállóságát, az édes női megadás
kedvéért.
Tökéletes, fehér bőrén több helyen csúnya horzsolások és kék foltok éktelenkedtek. Rafe
ösztönösen odaérintette az ajkát a lila folthoz a karján, aztán észbe kapott, hogy óvatosabbnak
kéne lennie. - Nem fáj?
- Nem, dehogy - felelte Maggie, és az ujjai a takaróba markoltak.
Rafe ezt bátorításnak vette, és minden kék foltot pihekönnyű csókkal sorra vett és
megsimogatott a nyelvével: a vállán, a könyökén, a csípőjén, a bordáinál, a hasán, a
combján... Maggie lélegzetének ritmusa úgy kísérte minden mozdulatát, mint valami zenei
ellenpont. Amikor sorra vett minden horzsolást és kék foltot, a tenyerébe fogta a mellét, és
beletemette az arcát. A szíve ott lüktetett az arcán, erőteljesen és csodálatosan elevenen.
Ha a dolgok másképp alakultak volna - ha mondjuk, a pisztoly lövése mellétalál, ez a
rettenthetetlen szív örökre elhallgathatott volna.
El kellett űznie ezt az elviselhetetlen gondolatot. A szájával simogatta tovább a mellét.
Maggie felnyögött és homorított, a mellbimbója megmerevedett. A csípője nyugtalanul
megmozdult, ahogy Rafe keze lejjebb siklott, végigsimítva az ívet Maggie derekától a
combjáig. A lágy pihék a combja között egy árnyalattal sötétebbek voltak, mint a haja, őszi
tölgy lombja, és nem aranyló nyári búzamező.
Ahogy a nyelvével végigsimította lapos hasát, a tenyerét a térde közé csúsztatta. Maggie
hirtelen felszisszent, ami nem a gyönyör hangja volt, és összeszorította a térdét.
- Bízz bennem, Margot - mormolta Rafe. - Természetes, ha először ideges az ember, de
esküszöm, hogy vigyázok rád.
Maggie gyönge kis hangot hallatott, ami mintha a lénye legmélyéből szakadt volna fel,
aztán érezhető erőfeszítéssel ellazult.
Rafe addig simogatta feszült tagjait, míg valóban megnyugodott. Közben ugyanabban a
ritmusban a szájával simogatta Maggie mellét és a hasát. Mire a keze a combja tövéhez ért,
már csak úgy sugárzott belőle a forró vágyakozás. Az ujjai belesimultak a lágy pihék közé, a
rejtett titkokba.
Amikor megérintette, Maggie halkan felkiáltott. A csípője görcsösen megvonaglott, ahogy
Rafe ujjai még mélyebbre simultak a nedves, lüktető redők közé.
Miközben szakértő mozdulatokkal simogatta, Maggie körme a vállába mélyedt. Addig
simogatta, míg érezte, hogy a robbanás határán áll. Aztán lüktetve a fájdalmas vágytól,
föléhajolt és lassan belehatolt. A lágy, de mégis szoros, hívogató puhaság pontosan olyan volt,
mint amiről álmodott. Tudta, hogy a robbanás határán áll. Mozdulatlanná dermedt, egész
lénye lüktetett a vágytól, és az egész világ eltűnt körülötte, nem maradt más, csak Maggie.
Maggie arra számított, furcsa és ügyetlen lesz első alkalommal két idegen test találkozása,
de erről szó sem volt. A természet egymásnak alkotta őket, tökéletesen kiegészítették egymást,
olyan teljesnek érezte magát, mint soha senkivel. A csípője követelőzőén nekisimult Rafe
testének.
Ahogy a férfi föléhajolt, széles válla kirajzolódott a halvány gyertyafényben, markáns
vonásai rejtélyesnek hatottak az árnyakban. Ugyanannyi kék folt éktelenkedett rajta, mint
Maggie-n, aki megint arra gondolt, mennyire bátor és erős volt Rafe, és képes volt
megmenteni egy nőt, akit pedig gyűlöl.
Pompás volt, csupa erő és férfias kecsesség. Maggie minden pillanatot ki akart élvezni. A
lelke mélyén tudta ugyan, hogy keserűen meg kell majd fizetni ezért az örömért, de erre most
nem volt hajlandó gondolni. Többet akart belőle, átkarolta Rafe-et és magához vonta, élvezve
a súlyát, ahogy ránehezedik és belenyomja a derékaljba.
A viharfelhők ott gyülekeztek a fejük fölött, mióta csak Rafe megérkezett Párizsba, és
ebben a pillanatban kitört a vihar. Vadul magával sodorta Maggie-t, átszáguldott az erein,
minden félelmet és kételyt elsöpörve. A villámlás minden sejtjében csattant. Belekapaszkodott
Rafe vállába, mint az egyetlen biztos pontba a viharban.
Aztán a vihar lecsendesült. Maggie egész teste reszketett és a tudata darabokra hullott. Csak
fokozatosan érezte meg, hogy még mindig nem vált el egymástól a testük, végigsimított Rafe
izzadt hátán. - Még nem...?
- Ne aggódj miattam, hosszú még az éjszaka.
 Maggie nem ellenkezett. Elég volt, hogy feküdhetett egybefonódva vele, biztonságban.
A vágy még mindig ott parázslott benne. Rafe jobban ismerte a testét, mint saját maga, és
tudta, mikor mozduljon meg ismét. Az első mozdulatok szinte észrevehetetlenek voltak, de
megdöbbentő tüzet lobbantottak. És ahogy a ritmus felgyorsult, egymást lobbantották lángra.
Perzselő volt az intimitás, ahogy lemeztelenedéit test és lélek, és szinte ijesztő volt a
szenvedély ereje.
A testük mindent elsöprő erővel olvadt egybe. Ami addig történt, mintha csak bevezető lett
volna, a nyitánya még mohóbb szenvedélynek, amilyet Maggie még soha nem érzett. A
fokozódó vihar most nem széllel járt, hanem tűzzel, elégetve a tudatosságát, míg nem maradt
más, csak a lángok. Eltűnt a félelem és a tartózkodás, a düh és a gyűlölet, nem maradt más,
csak az égető tudás, hogy a férfi, akit szeret körbeveszi szenvedéllyel és végtelen
gyöngédséggel.
Elérte a mindent felégeti beteljesülést, és elemésztette a tűz. Nem tudta visszafojtani a
szavakat, feltört belőle: - Szeretlek...
Vihar és tűz. Széthullás és újjászületés. A nagy kavarodásban meghallotta, ahogy Rafe
felkiált, aztán meglepő hirtelenséggel visszahúzódott, a karjába szorította és néhány görcsös
rángás után Maggie hasára lövellt a magja.
Maggie minden erejével magához szorította és átkarolva tartotta a férfit, miközben könnyek
szivárogtak lezárt szemhéja alól. Rafe megint őt védelmezte az esetleges bajtól.
Az évek során, míg Robin szeretője volt, mindig nagyon vigyáztak, nehogy teherbe essen,
mert veszélyekkel teli életükben nemigen lett volna hely a családnak. Tudta, hogy ez még
most is így van.
De a könnyek azért is folytak, amit elveszített - a gyermekekért, akik születhettek volna az
utóbbi tizenkét évben, ha annak idején összeházasodnak. A kisbabáért, aki ma foganhatott
volna ebben a gyöngédségben.
Rafe az oldalára gördült, és a hálóinggel megtörölgette mindkettőjüket. Aztán a karjába
szorította a lányt, és szó nélkül elaludtak.
A szavak úgysem fejezhették volna ki, amit Maggie érzett.

Rémült kis kiáltással riadt fel rémálmából. Pánik, fájdalom és pusztulás - a szokásos
ismerős, szörnyű érzések, amelyeket most újból felkeltettek benne a Place du Carrouselen
történt borzalmak.
Remegve közelebb bújt Rafe-hez, aki még álmában is biztonságot sugárzott. Nem tudott
ellenállni neki, megsimogatta a mellkasát, végigsimítva fekete szőrzetén, amely olyan
érzékien simult a melléhez, amikor átölelte.
Amikor megváltozott a férfi lélegzetének ritmusa, abbahagyta, nem akarta felébreszteni. De
nem tudta elhúzni a kezét. Imádta a bőrének sima melegségét, a kontrasztot a gyertyafényben
Rafe bőrének barnasága és az övének fehérsége között.
 Valami kis mocorgás a takaró alatt azt jelezte, hogy legalábbis egy része ébren van. Maggie
lejjebb húzta a takarót, és Rafe forró ágyékára csúszott a keze.
Rafe szeme lehunyva maradt, de felemelte a kezét és masszírozni kezdte Maggie nyakát.
Átáradt rajta a melegség, legszívesebben dorombolt volna, mint egy kiscica. Vagy inkább
üvöltött volna, mint egy nőstény oroszlán.
Csókolgatni kezdte Rafe-et, a száját kihagyva, érzékenyebb helyeket keresve, az álla alatt, a
kulcscsontja közötti bemélyedést, a sötét udvarú mellbimbókat, a lágy hajlatot az izmos
combok és lapos hasa között. Rafe nem mozdult, továbbra is a hátán feküdt, a lélegzete
felgyorsult, és a jobb kezével Maggie-t simogatta, ahol érte. Maggie megfogadta, hogy most
megőrjíti, előrehajolt és megcsókolta a legérzékenyebb ponton, a szájával és nyelvével
fejezve ki, amit szavakkal úgysem lehet kimondani.
Rafe visszafojtotta a lélegzetét, és remegni kezdett minden tagja. Maggie kétszeres erővel
folytatta. Jó érzés volt, hogy ilyen hatalma van felette. Most gondoskodni fog róla, hogy Rafe-
et ugyanúgy magával ragadja a vihar, mint az előbb őt.
Rafe felnyögött és a matracba nyomta az öklét. De mielőtt a csúcspontra jutott volna,
hirtelen feladta a passzivitást, és a hátára fordította Maggie-t. Szakértően lobbantotta lángra
forró szájával, az eksztázis határára sodorva, amíg már zihált a sürgető vágytól.
Végül úgy csattant össze a testük, mint két cintányér. Ez már nem az emlékeikben élő
fiatalság ártatlansága volt, hanem a tapasztalt érzékiség, hozzáértő, sokat tudó és
szégyentelen.
De a mámorító gyönyör ellenére Maggie tudta, hogy Rafe-nek csak a teste vesz részt benne.
A lelkét és a szellemét visszatartja, és az intimitásuk legmélyén csak üresség és árnyék van.
Ahogy végigborzongott rajta a kielégülés hulláma, magában mégis gyászolt. Rafe a
legnagyszerűbb szerető, amilyet csak kívánhat - attól eltekintve, hogy szerelem nélkül teszi,
amit tesz.

Margot ott aludt a karjaiban, teljesen mozdulatlanul, kimerülve, kócos haja a mellkasára
omlott. Rafe olyan fáradt volt, hogy alig volt ereje ahhoz is, hogy felemelje a kezét, és
kisimítsa a szőke fürtöket a szeméből, de képtelen volt elaludni, végigcirógatta Maggie finom
csontozatú arcát.
Azt is lehetne mondani, hogy szerencsés, hiszen a sors megadta neki a lehetőséget, hogy
megszabaduljon a megszállottságától azáltal, hogy megadatott ez a szenvedélyes kis közjáték
a nővel, aki megbabonázta.
De ez így nem igaz. Habár elérte a célját, és legalább egy időre elfeledtette vele a kínzó
emlékeket, az ő számára ez üres győzelem volt.
Éveken át álmodozott róla, hogy Margot ilyen mámorító felajánlkozással és szerelmes
szavakkal közeledik hozzá. Ma éjjel az álmai legalább részben megvalósultak, de rá kellett
jönnie a kegyetlen igazságra is, hogy a felajánlkozás üres volt.
 Ha csak a csönd lett volna, akkor talán fenn tudja tartani az illúziót, hogy valóban szeretik
egymást. De Margot annyira beleélte magát, hogy kicsúszott a száján a „szeretlek”. Ez
fájdalmasabb volt, mint valaha is gondolta volna, mert tudta, hogy Maggie valaki másra
gondolt közben. Anderson az, aki rabul ejtette a szívét. Csak a véletlennek köszönhetően
kötött ki az ő ágyában, mert kétségbeesetten feledésre vágyott.
De a fájdalmas gondolatok ellenére azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget ez az éjszaka.
Vissza akarta kapni Margot Ashtont, és meg is kapta, amit akart, bár nem egészen úgy, ahogy
elképzelte - de hát az istenek így szoktak válaszolni az emberek imáira. De nem gondolta
volna, hogy ha egyszer újból rátalál Margotra, megint ugyanolyan vakon beleszeret, mint
huszonegy éves korában.
A megszállottság, amit János grófnő iránt érzett, csak egy másik neve volt ennek a
szerelemnek, de túlságosan cinikus volt hozzá, hogy igazán néven nevezze az érzéseit. A
sötétben, miközben az ablakban már egészen halványan felderengett a hajnal szürkesége, rá
kellett ébrednie, hogy soha nem múlt el a Margot iránti szerelme. Nem számít, hogy
megcsalta, hogy becsapta, nem számít, hány férfi ágyában fordult meg, akkor is szerette -
jobban a józan eszénél, jobban a büszkeségénél, jobban az életénél.
Reggel el fogja hagyni. Holnap már ismét ott lesz közöttük minden régi korlát, sőt talán
még rosszabb is lesz a helyzet, mert Maggie szégyellni fogja, ami történt.
Szörnyen ironikus volt a helyzet. Rafael Whitbourne, Candover ötödik hercege az istenek
kegyeltje volt - megáldották intelligenciával, vonzerővel, egészséggel, gazdagsággal. Aki csak
ismerte, csodálattal és tisztelettel tekintett rá.
De ő átkozta a saját sorsát sötét, kétségbeesett dühvel, amiért az egyetlen nő, aki mindennél
többet számított neki, nem tudta szeretni őt. Kedvelte, amikor fiatal volt, ez biztos, de nem
eléggé, hogy hűséges legyen hozzá, az eljegyzésük rövid hónapja alatt sem. Sem akkor nem ő
volt a számára az első, sem pedig most, amikor egy áruló kém a legfontosabb a számára.
Belemeredt a lassan szürkületbe váltó sötétségbe, és eltűnődött, milyen végzetes hiba
rejtőzhet a lénye legmélyén, amiért képtelen bárki mást szeretni, mint ezt az egyetlen nőt, aki
nem viszonozza az érzéseit.
De holnap lesz még elég idő ezen gondolkozni. Most szerette volna még kiélvezni a
pillanatot, amíg vele van, az egyetlennel, akit valaha is szeretett.
Minden remény nélkül tudta, hogy soha többé nem lesz rá alkalma, hogy így együtt
legyenek.
 Tizenhatodik fejezet

Maggie kipihentnek érezte magát, amikor felébredt, bár a nap állásából látta, hogy még
korán van. A nappali világosságban már nehéz volt elhinnie, hogy volt benne annyi
merészség, hogy ilyesmire kérje Rafe-et. De a mellette fekvő test melegsége cáfolhatatlan
bizonyítéka volt mindannak, ami történt.
Amikor megkérte, valószínűnek tartotta, hogy teljesíti a kívánságát; habár egy nőnek
többnyire érzelmi ok is kell a bizalmas testi együttlétre, egy férfinak az is elég, ha megfelelő
alkalom és hely van hozzá. Neki megvolt rá az érzelmi oka, Rafe-nek pedig az alkalom. De
ami történt köztük, jóval túlment azon, mint amit elképzelt, és örökre belevésődött a lelkébe.
Kissé félrefordította a fejét, és szemügyre vett Rafe alvó alakját. A horzsolásai közben
drámai lilás-feketére változtak. A jó ég tudja csak, hogyan sikerült kimentenie a csőcselék
kezei közül.
Ha megfosztanák a rangjától, a vagyonától és a befolyásától, akkor is férfi lenne a talpán.
Erős, bátor és szívszakajtóan gyönyörű, a maga ellenállhatatlanul férfias módján.
Maggie kétségbeesetten behunyta a szemét. Mindig tudta, hogy ha ilyen bizalmas
viszonyba keverednek, akkor újból menthetetlenül bele fog szeretni Rafe-be, és meg is történt.
A szerelem soha nem múlt el, mióta csak először találkoztak tizenhárom évvel ezelőtt, talán
ezért is nem tudta soha igazán szeretni Robint, olyan őszintén, ahogy az megérdemelte volna.
Nem, a probléma nem is az, hogy mennyire szereti Robint, hanem hogy hogyan. Mindkét
férfit mélyebben szerette, mint ahogy a szavak kifejezhették volna, de a Rafe iránti érzései
egyszerre voltak ellentmondásosak és harmonikusak, kihívást és megnyugvást jelentők.
Furcsa volt arra gondolni, hogy épp a köztük lévő ellentétek miatt olyan mélyek és
intenzívek az érzései. Robinnal mindig csak harmónia volt közöttük, a szeretetük baráti, szinte
testvéri. Rafe az igazi társa volt, az eszményi férfi, aki mellett a leginkább nőnek érezte
magát.
Nagyot nyelt, és elhúzódott Rafe mellől, óvatosan, hogy fel ne ébressze. Habár semmit nem
szeretett volna jobban, mint az egész hátralévő életét egy ágyban tölteni vele, ez lehetetlen
volt. Körbeveszi őket az összeesküvés és a halál szövevénye, és ott vannak a Robin elleni
vádak, amiket tisztáznia kell...
Így vagy úgy, előbb vagy utóbb eldől valahogy a dolog, és soha többé nem fogja látni Rafe-
et. Amilyen tűz lobog köztük, talán továbbra is akarná, hogy a szeretője legyen, már ha nem
sebezte meg túl mélyen a büszkeségét azzal, hogy így kihasználta. De ő soha nem merne
belemenni egy ilyen viszonyba. Az előző éjszaka szenvedélyének emléke szinte lehetetlenné
tette, hogy elképzelje az életét nélküle. Ha valóban szeretők lennének, soha nem élné túl, ha
egyszer véget érne a kapcsolatuk. Amikor eljönne a vég, Rafe persze tökéletesen elbűvölő és
kedves lenne, és enyhén unott. Pontosan el tudta képzelni, hogyan viselkedne.
 Rafe arcára simította a kezét, és magában némán elbúcsúzott a rövid boldog óráktól.
Ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer utoljára megcsókolja.
Mivel a ruhái szépen összehajtogatva ott hevertek egy széken, felöltözött, időnként
összerándulva, amikor hozzáért a sajgó helyekhez és a horzsolásokhoz, amiket csak most
fedezett fel magán. A ruháján meg volt javítva néhány nagyobb szakadás, úgyhogy nagyjából
elfogadhatóan festett, már amennyire férfiruhában ez lehetséges.
Odament az ablakhoz, leült a párkányra, és a térdét felhúzva várta, hogy Rafe felébredjen.
Talán negyedóra is eltelt, mire Rafe megmoccant. Az első mozdulata az volt, hogy az ágy
túlsó felére nyúlt, ahol Maggie feküdt korábban. Az ürességre rögtön felébredt, és
felkönyökölt, a tekintete körbejárt a szobában, míg végre megtalálta Maggie-t az ablaknál.
Kicsit megnyugodott, és kifürkészhetetlen arccal nézte. Maggie figyelmét elvonta meztelen
mellkasa. Éjszaka csak tapintással ismerhette meg, de most a látvány újfajta örömöt nyújtott.
Remélte, hogy valami megmarad a nappali világosságban is az előző éjszaka
bizalmasságából. Tétován megszólalt: - Jó reggelt.
Rafe hűvös szürke szemekkel nézett rá. - Neked jó reggel van?
Nem fogja megkönnyíteni a helyzetét. Maggie felállt és kényszerítette magát, hogy állja
Rafe tekintetét. - Hát, mindenesetre életben vagyok, amiért nagyon hálás vagyok neked. Nem
sok maradt volna belőlem, ha a kezük közé kaparintanak. - Egy pillanatra megint rátört a
pánik a gondolatra, de aztán folytatta: - Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg, hogy
megmentetted az életemet.
- Ugyan, ne is próbálkozz vele - vágott vissza Rafe, és szeme olyan volt, mint egy
jégszilánk. - Nem a hálálkodásért tettem.
Maggie félve gondolt rá, hogy muszáj mondania valamit arról is, ami az éjszaka történt. Ha
nem beszélne róla, akkor Rafe hozná szóba, és nagyon félt tőle, hogy mit mondana. - És
bocsánatkéréssel is tartozom neked - mondta bizonytalanul. - Megmentetted az életemet, én
pedig megbocsáthatatlan módon kihasználtalak. Amire kértelek... az sértés volt a becsületed
ellen és a jó ízlés ellen. Segítettél, hogy túléljek egy rémálmot. Remélem, meg tudsz bocsátani
nekem.
Rafe metszően éles hangon azt felelte: - Ugyan, semmiség, grófnő. Biztos vagyok benne,
hogy egy ilyen tapasztalt nagyvilági nő tudja, hogy a férfiak mindig boldogan állnak a bajban
lévő hölgyek rendelkezésére. Nagy kiváltság volt, hogy részem lehetett benne, hogy
belekóstolhattam a bájaiba.
Maggie úgy érezte, mintha pofon ütötték volna. Habár sejtette, hogy Rafe haragos lesz, ez
sokkal rosszabb volt, mint amire számított. Egy férfi sem szeret arra gondolni, hogy
egyszerűen csak fájdalomcsillapítónak használták, és Rafe még kevésbé. Kétségtelenül a
büszkeség a legmélyebb érzelem, amire képes, és ő mélyen megsebezte.
De legalább azt nem hozta szóba, hogy kicsúszott a száján a „szeretlek”, amikor teljesen
védtelennek érezte magát, és önkéntelenül is kimondta, amit a szíve mélyén gondolt. Ha
kigúnyolja, az elviselhetetlen fájdalmat okozott volna.
 A lelke legmélyén Maggie nem tudta megbánni, ami történt, bár tisztában volt vele, hogy
ezért még drágán meg kell fizetnie. Halkan megismételte: - Sajnálom. - Aztán felállt és kifelé
indult.
Rafe hangja felcsattant, mint egy ostorcsapás. - Mégis hová a pokolba mész?
Maggie megtorpant, de nem nézett rá. - Természetesen Robinhoz. Beszélnem kell vele.
- Azt akarod mondani, hogy mégiscsak sikerült némi gyanút elültetnem abban az oktalan
női fejecskédben?
Maggie szembefordult Rafe-fel, és felcsattant. - Igen, a fenébe is, most boldog vagy?
Adnom kell neki egy esélyt, hogy megmagyarázza.
Rafe felült, az ölében a takaróval. - És mi van, ha nem tud kielégítő magyarázatot adni?
- Nem tudom - felelte Maggie lehajtott fejjel. - Fogalma sincs.
- Menj át a szalonba, és csöngess reggeliért. Negyedóra múlva én is ott leszek.
Amikor Maggie tiltakozni akart, Rafe közbevágott: - Nem engedlek el reggeli nélkül, utána
majd elviszlek Andersonhoz.
Maggie szinte prüszkölt a dühtől. Nem tudta eldönteni, hogy szórakoztatónak vagy
felháborítnak találja Rafe fensőbbséges modorát.
Rafe szigorúan ránézett, és azt mondta: - Ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy így mászkálj az
utcán, hát súlyosabb lehetett a rúgás, ami a fejedet érte, mint ahogy az orvos gondolta. Ha már
az orvosról van szó, jut eszembe... - felemelt egy üvegcsét, és odadobta Maggie-nek. - Ezt ő
hagyta itt, azt mondta, biztos, hogy pokoli fejfájásod lesz. Akkor most leszel szíves kifáradni,
amíg felöltözöm.
Meg se várta, hogy Maggie kimenjen, anyaszült meztelenül felpattant az ágyról. Maggie
tudta, hogy ha nem távozik azonnal, a végén még kísértést érez, hogy visszarángassa a takaró
alá, úgyhogy sietősen elfordította tekintetét, és az ajtó felé indult.
Amikor Rafe szóbahozta a fejfájást, tulajdonképp csak akkor jött rá, hogy tényleg lüktet a
feje. Miután kiért a szalonba, rögtön be is vett egyet a pirulákból.
Milyen kár, hogy a szívfájdalmat nem olyan könnyű kikúrálni, mint egy fejfájást!

Rafe-nek nem volt kedve megvárni az inasát, inkább maga kezdett el borotválkozni, és
közben dühös gondolatok forrtak benne. Nem bocsánatkérést és hálát várt volna Margot-tól.
Őrületes ostobaságában azt szerette volna, ha varázslatos módon beleszeret. De amint
felébredt, és megpillantotta, ahogy ott ült az ablaknál, szemlátomást olyan szúrósan, mint egy
sündisznó, azonnal tudta, hogy az érzéseiben nem történt semmiféle varázslatos átalakulás.
A keze önkéntelenül összeszorult a borotva nyelén, és éles kis fájdalmat érzett az állán.
Elkáromkodta magát, mikor meglátta, hogy vércseppek potyognak a porcelán mosdótálba. A
fenébe is, ha nem lesz óvatosabb, még átvágja a saját nyakát. Odaszorított egy törülközőt a
sebre, hogy elállítsa a vérzést. El sem tudta képzelni, mi van vele. Margot, mi más.
 Rafe mindig nagyon büszke volt rá, hogy milyen racionális és civilizált. A Lordok Házában
és a barátai körében mindenki tudta róla, hogy milyen remek érzéke van az ellenfelek
megbékítéséhez és a kompromisszumokhoz.
De abban a pillanatban, amikor besétált abba a szobába az osztrák nagykövetségen, és
felismerte Margot Ashtont, elkezdett darabokra hullani a régi lénye. Az elmúlt két hét során
gyakrabban veszítette el az önuralmát és józan eszét, mint az előző évtizedben együttvéve.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a higgadt és nyugodt hírét csak annak köszönheti, hogy nem volt az
életében semmi, ami elég fontos lett volna a számára ahhoz, hogy amiatt elveszítse a fejét.
Képtelen lett volna szembenézni Margot-val ilyen állapotban. Rákényszerítette magát, hogy
jó mélyeket lélegezzen. Maggie teljesen őszintén megmondta, hogy miért akar vele lenni,
igazán nincs semmi oka, hogy dühös legyen rá. Legalább a saját büszkeségére tekintettel
lehetne, és felhagyhatna ezzel az elkényeztetett iskolás fiúra valló viselkedéssel.
Felemelte a vágásról a törülközőt, és látta, hogy elállt a vérzés. Margot-nak sikerült
összeszednie magát a tegnap esti borzalmak után, talán neki is csak van ennyi lélekjelenléte.
Úgy gondolta, büszkének kellene lennie, amiért az érte tett fáradozás ilyen sikerrel járt.
Büszke, hát persze. Átkozottul büszke lehet magára.

Mire Rafe elkészült az öltözködéssel, és csatlakozott Maggie-hez a reggelinél, megint

átvette az uralmat „a herceg”. Miután vetett rá egy óvatos pillantást, hogy lássa, milyen
hangulatban van,
Maggie megnyugodott. Örült, hogy Rafe fenn tudja tartani legalább a civilizált érintkezés
látszatát.
Egy keveset beszélgettek a kitűnő kávé és croissant mellett, és utána útközben Anderson
szállása felé is inkább hallgattak. Amikor a kocsi elérkezett a Place du Carrousel széléhez,
kénytelenek voltak megállni, mert elállta az útjukat a kavargó tömeg.
Ahogy a kocsis óvatosan megfordult, Rafe és Maggie látták, hogy a teret körbezárta több
ezer osztrák-magyar katona. A napfény csak úgy ragyogott fehér egyenruhájukon és a
vörösréz ágyúkon. Ilyen védelem mellett már incidensek nélkül folytatódhatott a bronzlovak
eltávolítása.
Ahogy az első lovat leemelték a diadalív tetejéről, a katonák éljenzésben törtek ki, a francia
tömeg pedig felháborodottan felmorajlott. Napóleon zsákmánya egyszer s mindenkorra
távozik.
Rafe komoran elmosolyodott. - Wellington nagyon dühös lehetett, amikor meghallotta, mi
történt tegnap éjjel, és nyilván úgy döntött, nem árt egy kis erőfitogtatás. Lehet, hogy a
párizsiak most nem rajonganak érte, de legalább megtanulják tisztelni.
- Reméljük, az, hogy veszít a népszerűségéből, nem növeli a merénylet esélyeit - jegyezte
meg tárgyilagosan Maggie.
Az út hátralévő részét néma csöndben tették meg. Kikerülték a Place du Carrouselt, és a
Louvre épületét is megkerülve odaértek a kis szállodához, ahol Robin szobát vett ki. Rafe a
kocsiban várt, míg Maggie bement, de figyelmeztette, hogy utána fog menni, ha tíz percen
belül nem jön vissza.
Erre azonban nem volt szükség, mert Maggie nagyon hamar visszatért, komor arccal. - Nem
nyitott ajtót, hiába kopogtam - mondta, és beült a kocsiba. - A portás szerint Robin két napja
nem járt itt.
Rafe összevonta a szemöldökét. - Nem lehet, hogy a nagykövetségen tölti az éjszakát, mert
olyan sok a munka?
Maggie megrázta a fejét. - A brit küldöttség tagjai sem tudják, hol lehet. Tegnap odaküldtek
a szállodából egy inast megérdeklődni, hogy Robin ott tartózkodik-e.
Maggie hátradőlt a puha ülésen. A gyomra idegesen görcsbe rándult. Ha Robin megtudta,
hogy felmerült vele kapcsolatban valami gyanú, és elmenekült, akkor bűnös. Ha ártatlan,
akkor soha nem hagyta volna el Párizst anélkül, hogy őt értesítse.
Tehát, mivel nyom nélkül eltűnt, csak két eshetőség van: vagy bűnös, vagy halott.

Rafe egész úton hallgatott, miközben hazavitte Maggie-t. A homlokán viharfelhők

sötétlettek. Maggie csak annak örült, hogy nem dörgöli az orra alá, hogy „én megmondtam”.
Ahogy hazaért, azonnal elküldött egy üzenetet Hélène Sorelnek, és megkérte, hogy jöjjön el
hozzá ebédre. Most, hogy egyre jobban közeledett a krízis, szüksége volt egy szövetségesre,
aki talán olyasmit is észrevesz, ami az ő figyelmét elkerülte.
Aztán felment a hálószobájába, két órán át csak járkált fel-alá, és a gondolataiba merülve
gyötrődött. Túlságosan is szerette Robint ahhoz, hogy azt remélje, halott és hű hazafi, inkább,
mint hogy él és áruló - de ha elárulta a hazáját, akkor soha többé nem akarja látni.
Hélène megérkezett a megbeszélt időben, az arcán enyhe kíváncsisággal. Ahogy végeztek a
könnyű ebéddel, Maggie elmesélte neki a legfrissebb fejleményeket, köztük Robin eltűnését
is.
Hélène komoly arccal hallgatta. Barna haja szerény kontyba volt összefogva, úgy festett,
mint bármely más fiatal francia családanya. Figyelmesen hallgatta Maggie-t, és precíz,
intelligens kérdéseket tett fel.
Amikor Maggie végzett a mondandójával, Hélène azt mondta: - A helyzet sötétebb és
bonyolultabb, mint amennyit én látok belőle. Most, hogy Talleyrand már nincs hatalmon, és
Castlereagh ágyhoz van kötve, úgy tűnik, Wellington lehet a legvalószínűbb célpontja a
merénylőknek, n’est-ce pas?
- Attól tartok, igen. Candover elment, hogy figyelmeztesse Wellingtons legyen
körültekintőbb az elkövetkező napokban. Ismerik egymást, úgyhogy Wellington talán hallgat
rá, de köztudott róla, hogy mennyire nem törődik a veszéllyel. Lehet, hogy ügyet sem vet a
figyelmeztetésre.
- Ideje lenne, hogy csökkentsük a gyanúsítottak számát - javasolta Hélène. - Érdeklődtem
kicsit Fehrenbach ezredes után, és ma este meg is látogatom. Ha ezzel is végeztem, szerintem
törölhetjük a listáról.
 - Nem szeretném, ha valami bajod esne. Candover megkéri Wellingtont, hogy bocsásson a
rendelkezésére néhány katonát. Szeretném ha őt is magaddal vinnéd, és egy-két katonát a
biztonság kedvéért - mondta Maggie józanul.
- Ha ragaszkodsz hozzá, de várniuk kell odakint. Csak akkor jöhetnek be, ha én hívom
őket. - Hélène kiválasztott egy süteményt az ebédlőasztalon lévő tálcáról. - De szerintem nem
lesz rájuk szükség.
Maggie azt kívánta, bárcsak ő is így tudna hinni ebben, mint a barátnője. Ha ő ekkorát
tévedhetett Robinnal kapcsolatban, akkor nagyon könnyen lehet, hogy Hélène is téved az
ezredessel kapcsolatban, akit alig ismer.
- Ha Fehrenbachot töröltük a listáról, akkor Roussaye tábornok marad a legvalószínűbb
jelölt - sóhajtott fel Maggie. Legszívesebben visszavonult volna a hálószobája, és az alvásba
menekült volna, hogy ne kelljen szembenéznie a világgal - azzal, hogy elveszítette Robint,
hogy Rafe gyűlöli, és hogy az európai béke sorsa az ő törékeny vállán nyugodhat.
Rákönyökölt a kifényesített mahagóniasztalra, a kezébe temette az arcát, és megdörzsölgette
fájó homlokát.
Hirtelen kopogtak az ajtón, majd belépett a komornyik, a nyomában egy hölgyvendéggel. A
komornyik mentegetőzve megszólalt: - Tudom, hogy azt kérte, asszonyom, hogy ne zavarjuk,
de Mrs. Northwood azt mondta, nagyon sürgős ügyről van szó.
Maggie gyorsan összeszedte magát, és felállt. - Semmi baj, Lanevue.
A komornyik félreállt, hogy beengedje a látogatót. Maggie felszisszent, amikor meglátta
Cynthia arcát. Cynthia reszketeg hangon azt mondta: - Nem tudtam máshová menni...
- Kedvesem! - Maggie döbbenten odasietett, és átölelte.
Cynthia pár pillanatig a karjába simult, aztán határozottan kihúzta magát. - Elnézést, de
beszélnem kell önnel. - Tanácstalan pillantást vetett Héléne-re, aki töltött egy pohár brandyt és
odanyújtotta.
- Ne aggódjon, Madame Sorel előtt nyugodtan beszélhet. Nagyon jó barátnőm, és minden
tekintetben megbízhat benne. De hát mi történt magával?
Cynthia megnyugodva átvette a brandyt, leroskadt egy székre, és lerakta a kis mappát, amit
magával hozott. - Sikerült átkutatni a férjem íróasztalát - mondta.
- Rajtakapta és megverte? - kiáltott fel Maggie. Rémes bűntudata támadt, amiért ő hozta
ilyen helyzetbe Cynthiát.
- Nem, egészen más okból vert össze - mondta keserűen a vendég. - Amikor tegnap
átkutattam az íróasztalát, bőven volt időm keresgélni, és találtam is egy titkos fiókot.
Lemásoltam minden iratot, ami benne volt, és mindent úgy hagytam, ahogy találtam. - Elővett
hat papírlapot a mappából, és átadta őket Maggie-nek. - Az eredetit nem mertem elhozni, de
gondoltam, ezekből talán ki tud okoskodni valamit.
Maggie elrakta a papírokat, úgy gondolta, majd később átnézi. - Ha nem ezért, akkor miért
bánt el így magával Northwood?
 - Végre elhatároztam, hogy elhagyom. Lehetetlen volt tovább vele maradnom, és Michael
megfogadta, hogy vállalja a következményeket, bármit tesz is Oliver. De Michaelt most a
huningueni erődbe rendelték, és jó pár napig nem jön vissza, úgyhogy várnom kell. Az, hogy
végre döntésre jutottam, óriási megkönnyebbülést jelentett, és azt hiszem, Oliver megérezte,
hogy valami készülődik.
Lenézett tövig lerágott körmű kezeire. - Ma reggel Oliver váratlanul bejött a szobámba, épp
amikor öltözködtem, és azonnal észrevette, hogy kigömbölyödtem. Tudta, hogy nem lehet az
övé a gyerek, és szörnyen dühbe gurult. Kiküldte a szobalányt, és nekem esett, szörnyű
dolgokat vágott a fejemhez. Azt mondta, reméli, elveszítem ezt a mocskos kis zabigyereket, és
ha szerencséje van, én is belehalok. Aztán bezárt a szobámba.
Cynthia sírva fakadt, de könnyek között is folytatta: - Nem mehetek vissza, meg fog ölni!
Maggie, ittmaradhatnék, amíg Michael visszatér?
- Hát persze - felelte melegen Maggie. - Itt soha nem fog magára találni a férje. De hogy
szökött meg a bezárt szobából?
Cynthia némi büszkeséggel elmosolyodott. - Kislánykoromban elég pajkos és fiús voltam,
szerettem fára mászni. Miután Oliver elment dolgozni, összekötöztem pár lepedőt, és
kimásztam az ablakon, aztán kocsiba ültem és idesiettem.
- Nagyon ügyes volt - mondta Maggie elismeréssel. - De most le kéne pihennie egy kicsit,
biztosan nagyon kimerült lehet.
Maggie elhelyezte Cynthiát az egyik vendégszobában, és elküldetett orvosért, hogy
vizsgálja meg az asszony sérüléseit. Aztán leült Héléne-nel az ebédlőben, hogy átnézzék az
iratokat, amelyeket Cynthia hozott. Többnyire érthetetlen félmondatokból állt, olyasfajta
feljegyzésekből, amiket gondolkodás közben magának firkant fel az ember, és amiket más
nemigen tud megérteni. Volt egy lista pénzösszegekről, talán kártyaadósságok vagy
nyeremények lehettek.
Habár Maggie csalódott volt, úgy gondolta, még egy ilyen tökfej, mint Northwood sem
hagyna hátra túlságosan terhelő feljegyzéseket, már ha tényleg bűnös valamiben, és nem csak
egyszerűen közönséges vadállat. Nem ritkaság, hogy íróasztalokba titkos fiókot építenek be,
és ez lenne az első hely, ahol bárki kutatna. Maggie íróasztalában is volt ilyen kis fiók, ő
telerakta hamisított szerelmes levelekkel, hogy ha bárki megtalálja, azt gondolja, az az
üresfejű, könnyűvérű nőcske, akinek látszik. Robinnal a hasukat fogták nevettükben, amikor a
leveleket fogalmazták.
Az emlék fájdalmas volt, inkább gyorsan lapozott a következő oldalra. Azonnal megakadt a
szeme az oldal közepén egy pár szón: Anderson - kém? Veszélyes lehet.
Héléne-nel egyszerre vették észre a feljegyzést. Maggie feszült hangon azt mondta: - Ez
még nem bizonyít semmit Robinról.
- Nem, persze - értett egyet Hélène. - Még mindig hiszel az ártatlanságában, igaz, mon
amie?
 - Igen - felelte határozottan Maggie. - Azt hiszem, azért tűnt el, mert túl közel merészkedett
a tűzhöz, szokás szerint. - Az asztalra fektette az utolsó papírlapot, miközben szúrták a szemét
a könnyek.
Egy rajz volt rajta, ami mindkét nőt meglepte, mert az egyik címert ábrázolta, amit Maggie
kimásolt madame Daudet könyvtárában: a d’Aguste család háromfejű kígyóját. Annyi volt alá
írva: Le Serpent, és egy diadalmas Heuréka!
Maggie egy hosszú pillanatnyi hallgatás után megszólalt: - Nyilvánvaló, hogy
Northwoodnak van valami titkos ügye. A kérdés az, hogy kinek dolgozik?
- És mit jelent neki ez a címer? Ha ez valóban Le Serpent címere, akkor megvan a rejtély
megfejtése, ha kiderítjük, kié a címer - mondta Hélène elgondolkozva.
- Lehet, hogy végre haladunk - felelte Maggie. - De nekem az az érzésem, mintha csak
mindig egy újabb kisebb dobozt találnák minden felnyitott dobozban.
Ebben a pillanatban megint belépett a komornyik, és bejelentette, hogy megérkezett az
orvos. Hélène felállt, hogy távozzon, de megígérte, hogy este is eljön, miután beszélt von
Fehrenbach ezredessel.
Maggie imádkozott magában, hogy a barátnője sikerrel járjon, és közelebb vigye őket a
céljukhoz, mielőtt bekövetkezne a katasztrófa.
 Tizenhetedik fejezet

Héléne nagy gonddal öltözködött a találkozóra Karl von Fehrenbachhal. Egy kék ruhát
választott, amely nőies volt, de nem kihívó. Habár két okból is meg akarta látogatni a férfit, a
csábítás nem szerepelt köztük, legalábbis a szó hagyományos értelmében.
Candover hercege a saját kocsiján vitte el Fehrenbachhoz. Azt is elintézte, hogy négy angol
katona ott várja őket az ezredes lakása előtt. Megbeszélték, hogy a hátsó lépcsőnél fognak
várakozni, arra az esetre, ha segítségre lenne szüksége.
Útközben Rafe átadott Héléne-nek egy kis pisztolyt. Akkora volt, hogy kényelmesen elfért
volna a retiküljében. Hélène undorodva visszautasította, de hogy megbékítse a herceget, abba
beleegyezett, hogy magával visz egy sípot, aminek a hangját akár a falakon keresztül is
meghallani.
A gondolatai Maggie-re és Rafe-re terelődtek. Érezte, hogy valami feszültség van köztük,
és azon tűnődött, vajon amiatt, hogy annyira kívánják egymást, és nem tesznek semmit, vagy
pedig...
Frissítő változatosságot jelentett inkább rajtuk gondolkozni, mint a saját gondjain, mert
annak ellenére, hogy magabiztosságot tettetett, félelemmel tekintett a porosz tiszttel való
találkozó elé.
A kocsi megállt egy ház előtt a Marais negyedben, nem messze attól a helytől, ahol
Madame Daudet lakott. Az épületben több lakás is volt. Az ezredes egyedül élt az inasával,
aki ma valószínűleg szabadnapos volt. Mivel Fehrenbach elkerülte a párizsi éjszakai élet
kísértéseit, és csak akkor ment el otthonról, ha a kötelesség szólította. Hélène úgy gondolta,
nyilván egyedül fogja találni.
Candover kiszállt a kocsiból, és hátrament, hogy beszéljen a hátul várakozó katonákkal.
Hélène ideges mozdulattal megigazgatta a frizuráját, aztán ő is kiszállt a kocsiból. A házban a
portás a második emeletre irányította, az első lakásba.
A ház a tizennyolcadik század elején épült, és sokat megőrzött régi pompájából. Hélène
megállt Fehrenbach ajtaja előtt, és a folyosó végére pillantott, a hátsó kijárat felé, ahol a
védelmére rendelt katonák rejtőztek. Aztán bekopogott.
Pár pillanatnyi késlekedés után az ezredes maga nyitott ajtót, megerősítve Hélène gyanúját,
hogy az inasa szabadnapos. Habár az ezredes nem volt egyenruhában, nyársat nyelt tartása
miatt így is sütött róla, hogy katona. Halványszőke haja ezüstösen csillogott a lámpafényben.
Nagyon jóképű volt, bár hideg, mint egy jégszobor.
Némán néztek egymásra, és közben heves, primitív vonzerő lüktetett köztük. Így volt az
első alkalom óta, mióta találkoztak, bár ezt egyikük sem volt hajlandó beismerni.
Az ezredes arcán megdöbbenés és különböző érzelmek bonyolult keveréke tükröződött.
Végül hidegen megszólalt: - Madame Sorel, milyen különös meglepetés. Mi szél hozta ide ma
este?
 - Egy sürgős ügyről lenne szó - felelte Hélène. Ahhoz, hogy a férfi szemébe nézhessen,
meglehetősen hátra kellett hajtania a fejét. - Ha megígérem, hogy nem kompromittálom,
beenged, hogy megbeszélhessük a dolgot?
Az ezredes egészen kicsit elpirult, és félreállt, hogy a nő beléphessen. Hélène egy
biccentéssel megköszönte, aztán belépett a nappaliba, és helyet foglalt a felkínált széken.
A lakás jó beosztású és tágas volt, és kifogástalanul rendes, de a telezsúfolt
könyvszekrényen kívül minden más barátságtalanul rideg és komor volt benne. Pontosan
olyan volt, amilyenre Hélène számított: egy ember belső világát mindig tükrözi a környezete,
és az ezredesnek tél honolt a lelkében.
Az ezredes nem vette a fáradságot, hogy bármivel megkínálja a vendégét, csak leült, kicsit
távolabb, és megfélemlítő hangon annyit kérdezett: - Igen, asszonyom?
Mielőtt válaszolt volna, Hélène egy pillanatig tanulmányozta a férfi arcát. Érezte a
közönyös arckifejezés mögötti feszültséget. Egy pillanatra rátört a bizonytalanság, és átfutott
a fején, nem lehetséges-e, hogy tévedett annak a megítélésében, mi is okozza köztük ezt a
feszültséget. Talán tényleg sötét és veszélyes terveket forral az ezredes? Hirtelen nagyon örült,
hogy a sípot eltette a retiküljébe.
Nem törődve a társasági finomkodással, minden teketória nélkül belevágott a közepébe: -
Összeesküvők egy merényletre készülnek azzal a céllal, hogy félbeszakítsák a
béketárgyalásokat. A baleset, ami miatt Castlereagh ágyhoz van kötve, valójában egy
merényletkísérlet volt, és lehetséges, hogy Wellington lesz a következő célpont.
Fehrenbach alig észrevehetően felvonta egyik szőke szemöldökét. - Párizsban egymást érik
az összeesküvések. De mi közöm van nekem mindehhez?
Hélène összekulcsolta a kezeit az ölében, és erőt gyűjtött ahhoz, amit mondania kellett. -
Van némi ok azt feltételezni, hogy esetleg ön áll az összeesküvés mögött.
- Micsoda? - Az ezredesről lehullott a nyugodt álarc, és dühösen felpattant. - Hogy
merészel ilyesmivel vádolni? Miféle perverz, kifacsarodott logika vezethet bárkit arra, hogy
rám gyanakodjon? - A szemében kék lángok lobbantak, és halkan, fenyegető suttogással
hozzátette: - És miért pont magától kell ezt hallanom?
Hélène mozdulatlan maradt. - Ez három kérdés volt, és egyikre sem könnyű válaszolni. Ha
leül, és pár percig hajlandó meghallgatni, mindent elmagyarázok. - Az ezredes habozni
látszott, Hélène pedig hozzátette: - Az ön érdekében szeretném, ha meghallgatna.
Az ezredes szeme összeszűkült. - Fenyeget, asszonyom?
- Erről szó sincs, ezredes úr. Miféle fenyegetést jelenthetnék én az ön számára? Ön a
győztesek közé tartozik, míg én csak egy özvegy vagyok a vesztes oldalról. Ha valaki
fenyegeti, az nem én vagyok. - Miközben az ezredes tétován állt, türelmetlenül hozzátette: -
Ugyan már, csak nem fél tőlem? Nem kerül semmibe, hogy meghallgasson.
Az ezredes leült egy székre, kicsit közelebb Hélène-hez, és megszólalt, olyan halkan, hogy
Hélène egy pillanatra nem tudta, nem csak képzeli-e a szavakat: - Ebben téved, Madame
Sorel. Igenis félek magától.
 Hélène óriási megkönnyebbüléssel értette meg, hogy nem tévedett a férfi érzelmeit illetően.
De mielőtt rátért volna a saját személyes céljaira, előbb el kellett intéznie azt, amiért idejött.
-Nagyon széles körű nyomozás folyt ennek az összeesküvésnek a felderítésére, és arra az
eredményre jutottak, hogy ön is szerepel a maroknyi gyanúsított között, akiknek megvan a
kellő intelligenciája, ügyessége és motivációja, hogy megszervezzen egy merényletet.
- Nagyon hízelgő, hogy ilyen jó véleménnyel van a képességeimről - jegyezte meg
szárazon Fehrenbach. - Most magyarázza el nekem, miért tennék ilyesmit.
- Köztudott önről, hogy gyűlöli Franciaországot, és mindent, ami francia. Két alkalommal
is megölt francia tiszteket párbajban. Többször is kijelentette, hogy a készülő egyezség nem
elég szigorú. Ha Wellington vagy Castlereagh egy merénylet áldozatául esik, mi történne a
békeszerződéssel, amelyet már majdnem elfogadtak?
Az ezredes meglepetten felvonta a szemöldökét. - Már kezdem érteni. Ha bármelyiküket
meggyilkolják, azzal elhallgattatják a mérsékelt erőket, és egész Európa megtorlást követelne,
Franciaország pedig meggyengülne majd darabokra hullana.
- Önnek nem tetszetős ez a gondolat, ezredes úr?
- Lehet, hogy tetszik, de én katona vagyok, és nem bérgyilkos - felelte az ezredes. -
Megöltem két francia tisztet, akik fiatal szövetséges tisztekre vadásztak. Ez még elég messze
van attól, hogy összeesküvést szőnék az ön hazája ellen. Az én kötelességem az, hogy
végrehajtsam az uralkodóm parancsait, és nem az, hogy politikával foglalkozzak.
- Hiszek önnek, és ez az egyik oka, amiért itt vagyok. - Hélène-nek a szeme sem rebbent,
miközben a férfi az eddiginél még fürkészőbben szemügyre vette. Most már kezdett tényleg
odafigyelni arra, amit mond, és ebben reménykedett is.
- Van más oka is, amiért gyanúsított vagyok? - kérdezte Fehrenbach. - Nem hiszem, hogy
én lennék az egyetlen szövetséges tiszt, aki gyűlöli a franciákat.
- Vannak más okok is, közvetett, de erős bizonyítékok, amelyek ön ellen szólnak.
Megtudtuk, hogy a személyt, aki az összeesküvés hátterében áll, Le Serpentnek hívják.
- És ennek mi köze hozzám?
- „A kígyó okossága, az oroszlán bátorsága” - idézte Hélène, és közben árgus szemekkel
figyelte a férfit.
Fehrenbachnak elakadt a lélegzete. - Persze, a családunk jelmondata. Nagyon érdekes, de
ahogy ön is mondta, igencsak közvetett bizonyíték. Sok család címerében szerepel a kígyó,
egyébként pedig - tette hozzá kis gondolkodás után - a név nem is biztos, hogy feltétlenül egy
címerre utal. Van egy francia tábornok, akinek ez a gúnyneve, és úgy tudom, a párizsi tolvajok
királyát is így hívják.
Hélène erre már oda sem figyelt, csak izgatottan megkérdezte: - Melyik tábornokról van
szó?
Az ezredes kemény pillantást vetett rá. - Michel Roussaye. Egy barátom megpróbálta
elfogni őt és egy kis csapat francia katonát a lipcsei csata után. Roussaye újra meg újra
kisiklott a kezük közül, pontosan, mint egy kígyó. Nagyon remek katona.
 - Roussaye tábornok szintén az egyik fő gyanúsított.
- Ugyan, neki mi haszna származna abból, ha Franciaországot megnyomorítanák a
békeszerződés feltételei? - kérdezte ingerülten Fehrenbach. - Teljesen logikátlan, amit mond.
- Egy forradalmár lehet, hogy nagyon is örülne egy olyan békeszerződésnek, amely
olyannyira feldühíti a franciákat, hogy esetleg újból fegyvert ragadnak.
Hélène szavai azonnal nagy hatást tettek az ezredesre. Az arca zárkózott lett, és mintha el is
feledkezett volna a vendégéről. Végül újból ránézett. - Miért jött ide, hogy mindezt elmondja
nekem? Ha valóban gyanakszanak rám, Wellington miért nem tartóztattat le egész
egyszerűen?
- Vannak politikai realitások, amiket figyelembe kell venni - felelte Hélène. - Blücher
marsall nagyon feldühödne, ha a szárnysegédjét letartóztatnák, ilyen gyér bizonyítékok
alapján. Tulajdonképpen nincsenek is bizonyítékok, csak feltételezések szólnak ön ellen. Ez
az egyik oka, amiért az egész ügyet olyan diszkrécióval kezelik, ahogy csak lehetséges. Ha az
összeesküvés híre nyilvánosságra kerülne, a hatása majdnem olyan végzetes lehetne a
béketárgyalások menetére, mint egy megvalósult merénylet.
- Talán - bólintott az ezredes. - De amint mondja, nincsenek valódi bizonyítékok, ami nem
is meglepő, mivel nem követtem el semmit. Miből gondolja, hogy egyáltalán létezik ez az
összeesküvés?
Hélène megvonta a vállát. - Mendemondák és gyanús kis hírek, csupa olyasmi, amik a
bíróság előtt soha nem állnak meg a helyüket. Az egyetlen valóban kézzelfogható bizonyíték a
támadás Lord Castlereagh ellen, amit úgy intéztek, hogy balesetnek látszódjék. És az is
lehetséges, hogy egy brit ügynököt meggyilkoltak, mert túl közel került Le Serpenthez.
- Vagy mert belekeveredett valami nő miatti vitába. Úgy tudom, a kémek nem a
legtisztességesebb népség. - Fehrenbach tekintete Héléne-re szegeződött. - Ami ismét
visszavezet önhöz, Madame Sorel. A többi kérdésemre már felelt, de arra még nem, hogy
miért pont ön jött ide, hogy megvádoljon.
A beszélgetés egyre kínosabbra fordult. Hélène tenyere izzadni kezdett. - Nem hivatalos
kapcsolatban állok a brit hírszerzéssel, és részt veszek a nyomozásban.
- Szóval a hölgyben egy kémet tisztelhetek - mondta undorodva az ezredes. - Vagy ez a két
fogalom ellentmond egymásnak? A kémkedés csak egy másik formája a prostitúciónak, és a
női kémek sokféleképpen eladják magukat.
Hélène sejtette, hogy az ezredes valami ilyesmit fog mondani, de azért így is fájt. - Soha
nem adtam el magam semmilyen módon, ezredes úr, és nem fogadok el pénzt azért, amit
csinálok - felelte éles hangon. - Valaki más is eljöhetett volna, hogy kérdőre vonja, de inkább
én szerettem volna.
- És miért? - Az ezredes előredőlt a széken, az arca ellenséges volt. - Miért pont ön?
- Nagyon jól tudja, miért, ezredes úr - Hélène ránézett, minden melegséggel és
őszinteséggel, amire csak képes volt.
 Habár a férfi szeme hideg kék volt, mint a jég, a mélyében eleven fájdalmat látott.
Fehrenbach egy német káromkodást motyogott, és elfordította a tekintetét. Felállt, és a
könyvszekrény felé fordult. Hélène látta pár kötet címét onnan, ahol ült: főleg filozófiai és
történelmi művek, egy-kettő görög és latin. Az ezredes érdeklődése meglehetősen széleskörű
lehetett.
Fehrenbach nem nézett rá, csak azt mondta: - Rébuszokban beszél, Madame Sorel.
- Nagyon is világosan beszélek, habár ön lehet, hogy nem kívánja megérteni ezt a nyelvet.
- Hélène felállt, odament az ezredes mellé, és egy méterre tőle megállt. - Még ha nem is
ismeri be, akkor is van köztünk valami a legelső alkalom óta, hogy találkoztunk.
Az ezredes megfordult és szembenézett vele. A nyugalmát düh váltotta fel. - Jól van,
beismerem. Felizgat, mint egy kanca a csődört. Maga is érzi, különben nem jött volna ide,
hogy rám vesse magát. Annyi francia férfi meghalt, hogy kénytelen távolabb keresgélni? Azt
tegyem magával itt a szőnyegen, amit szeretném, ha a szövetségesek tennének
Franciaországgal?
Hélène arca elfehéredett. Számított rá, hogy az ezredes ellenséges lesz, és tudta, hogy a
kegyetlensége csak azt mutatja, milyen nagy hatással van rá. De még így is túl húsbavágóak
voltak a szavai, hogy ne vegyen tudomást róluk. - Ha futó kalandot keresnék, olyat könnyen
találhatnék anélkül is, hogy el kelljen viselnem, hogy sértegessenek.
- Akkor miért van itt, hölgyem?
Hélène egyszerre szelíd és acélos hangon azt felelte: - Szeretném, ha csak egyszer úgy
nézne rám, hogy közben nem gondol arra, hogy én francia vagyok, ön pedig porosz.
Az ezredes egy hosszú pillanatig nézte, egy ér láthatóan lüktetett a halántékán fehér bőre
alatt. - Ez, sajnos, lehetetlen, asszonyom.
Amikor biztonságos távolságban voltak egymástól, megfordult, és keserű szavakkal
nekitámadt. - Magára nézek, és látom a porig égett otthonomat, a meggyilkolt feleségemet,
fiamat és nővéremet, akiket a franciák gyilkolták meg, asszonyom, a maga honfitársai, talán
épp a maga fivére vagy férje. Soha nem tudnám elfelejteni, hogy ellenségek vagyunk.
- Én nem vagyok az ellensége - mondta halkan Hélène. Az ezredes rámeredt, az arcán
megrándultak az izmok. - De igen, az. Ennél csak egy rosszabb ellenségem van: saját magam,
amiért vonzódom egy olyan nőhöz, aki egy olyan néphez tartozik amelyet gyűlölök és
megvetek. Sok álmatlan éjszakám volt ön miatt, asszonyom. Örül neki, hogy tudja, mennyire
gyűlölöm magam ön miatt?
Hélène nem próbált meg közelebb lépni, csak megállt a könyvszekrény előtt. Alacsony,
gömbölyded alakja lágy volt és mégis erőt sugárzó. - Nekem soha nem szolgál örömömre
mások fájdalma. Azért keveredtem bele ebbe az egész kémkedésbe, hogy bármilyen
szerényen is, de hozzájáruljak a béke ügyéhez. Igen, voltak fivéreim, ezredes úr. Az egyikük a
moszkvai visszavonuláskor halt meg, a másikat megkínozták a spanyol partizánok. Azt
mondták, két napig kínozták, mielőtt meghalt. Az öcsém volt, Pierre, aki festő szeretett volna
lenni.
 A férjem elesett Wagramnál, két hónappal azelőtt, hogy a kisebbik lányunk megszületett.
Ön ott volt Wagramnál, ezredes úr, lehet, hogy a maga katonái ölték meg.
- Nagyszerű, Madame Sorel, akkor tehát mindketten szenvedtünk - csattant fel keserűen az
ezredes. - Hozzájárulok, hogy ugyanúgy gyűlölje a poroszokat, ahogy én a franciákat. Ez
kielégíti?
- Nem! - kiáltotta Hélène. A fájdalma végül elsöpörte a nehezen megszerzett nyugalmat,
amit egy élet során és sok veszteség árán tanult meg. - Szeretném, ha végre véget érne a
gyűlölködés. Ha Poroszország lett volna az agresszor, és nem Franciaország, akkor talán
kevésbé lenne halott a férjem? Azt akarom, hogy a lányaim egy olyan világban éljenek, ahol a
férjükkel együtt öregedhetnek meg, ahol a fiúk, mint amilyen az öcsém volt,
virágcsendéleteket festhetnek és buta szerelmes verseket írhatnak.
Könyörögve nézett a férfira, és arra gondolt, hogyan olvaszthatná meg a jeget a szíve körül.
- Mint keresztény, azt tanultam, hogy gyűlölni kell a bűnt, de meg kell bocsátani a bűnösnek.
Én gyűlölöm a háborút és az elmondhatatlan borzalmakat, amik vele járnak. Ha nem tudjuk
megtanulni szeretni egymást, akkor arra vagyunk kényszerítve, hogy újra és újra harcoljunk.
- És azt hiszi, ha én szeretni tudnám, az talán véget vetne a háborúknak? - Habár a férfi
hangja megvető volt, annak a vágya is benne csengett, hogy hinni szeretne neki.
- Nem tudom, hogy tudjuk-e szeretni egymást. Talán nincs más köztünk, csak fizikai
vonzalom - mondta Hélène, és a könnyek végigfolytak az arcán. Bár látta, hogy a szavai
hatnak a férfira, tudta, hogy ez nem elég. Túl régóta élt a fájdalmába bezárkózva. Megcsukló
hangon folytatta: - Ha két ember még meg sem próbálja, akkor nincs remény az
emberiségnek. Arra leszünk kárhoztatva, hogy örökre szenvedjünk a hibáink miatt.
Fehrenbach járkálni kezdett körbe a szobában, a vállát mereven tartva. Megállt egy
asztalnál, ahol egy ezüstkeretes miniatűr portré állt, mellette egy csukott Biblia hevert. A kép
egy csinos szőke nőt ábrázolt egy kisgyerekkel a karjában.
Fehrenbach lenézett a képre, és rekedtes hangon megszólalt: - Ön bátor asszony. Talán a
nők bátrabbak is, mint a férfiak. Ha a test elég súlyosan megsebesül, meghal, de a sebesült
szívvel az ember tovább él, és vég nélkül csak fájdalom marad.
Gyöngéden megérintette a festményen a nő arcát. Aztán szomorúan felnézett Hélène-re. -
Túl sokat kér tőlem, Madame Sorel. Nincs ennyi erőm.
Hélène kudarcot vallott. Pislogva nyelte vissza a könnyeit, és szomorúan azt mondta: - Nem
arról van szó, hogy a nők bátrabbak, csak ostobábbak.
Elfordult, és belekotort a retiküljébe, hogy keressen egy zsebkendőt. Amíg az orrát fújta és
a szemét törölgette, volt egy kis ideje, hogy szert tegyen némi törékeny önuralomra. Aztán
felállt, és átsétált a nappalin, ki a hallba.
A férfi utánaszólt: - Mit fog mondani rólam a megbízóinak?
- Azt, hogy véleményem szerint nincs semmi köze az összeesküvéshez. Nagyon alaposan
szemmel fogják tartani, amíg véget nem ér a konferencia, úgyhogy ha esetleg tévednék, akkor
is elég nehéz lesz valami rosszat tennie. - A kilincsre tette a kezét. - Ég önnel, Fehrenbach
ezredes. Nem hiszem, hogy fogunk még találkozni.
Nagy meglepetésre a férfi odament hozzá, és kutatóan az arcába nézett, mintha az
emlékezetébe akarná vésni a vonásait. - Maga valóban nagyon bátor nő. - Aztán felemelte az
asszony kezét és megcsókolta, nem romantikus gesztussal, hanem némi szomorú tisztelettel.
Az ezredes kinyitotta az ajtót, Héléne-nek pedig sikerült magasba tartott fejjel kivonulni, de
miután becsukódott az ajtó, nekidőlt a falnak. Hihetetlenül fáradtnak érezte magát.
Végül kiegyenesedett, a folyosó végén lévő kapuhoz ment, és kilépett. A kapu előtt a négy
katona barátságos kártyacsatát folytatott a földön. Gyorsan feltápászkodtak, amikor Hélène
megjelent. Szörnyen fiatalnak látszottak. Rájuk mosolygott. A vékony fiatal hadnagy fülig
elvörösödött, és biccentett.
Rafe az arcán megkönnyebbüléssel fogadta Hélène-t és megkérdezte: - Jól sikerült a
találkozó, Madame Sorel?
Hélène felsóhajtott és azt felelte: - Ahogy vártam.

Karl von Fehrenbach nyugtalanul járkált körbe a rideg lakásban, néha felvett egy-egy
tárgyat, aztán lerakta, leemelt a polcról egy Fichte-kötetet, aztán olvasatlanul visszarakta,
majd találomra kinyitott egy Vergilius-kötetet, és elkezdte olvasni: Omnia vincit Amor. et nos
cedamus Amori. Mindent legyőz a szerelem, adjuk meg magunkat mi is neki.
Összecsapta a könyvet, és olyan vadul visszalökte a polcra, hogy megtört a bőrkötés.
A fejét nekitámasztotta a könyvek sorának, és szomorúan arra gondolt, hogy nemrég még
Héléne Sorel állt itt. Angyal, aki azért jött a mennyből, hogy megváltsa, vagy démon, akit a
pokol küldött, hogy kicsalja belőle azt is, ami megmaradt a halhatatlan lelkéből? De bárki
legyen is, bátorsága, az van, ha képes volt kitenni magát egy ilyen visszautasításnak.
Odament Elke és Erik portréjához, és felemelte, hogy megnézze közelebbről a szeretett
arcokat. A felesége, aki csupa nevetés volt, és a fia, aki örökölte az apja szőkeségét és az anyja
napfényes természetét. Elke három hónappal a haláluk előtt küldte neki ezt a képet. Rájuk
gyújtották a házat. Csak remélni tudta, hogy a füsttől haltak meg, és nem a lángok között.
Elviselhetetlen fájdalom tört rá, átszakítva minden gátat, amit maga köré épített a
szenvedések ellen. Kétségbeesetten felcsapta a Bibliát, valami útmutatást keresve. Oda esett a
tekintete, hogy „Megbocsáttatnak a bűnei, mert nagyon szeretett”.
Ha ez isteni üzenet volt, hát túl fájdalmas, hogy elviselje. A férfi, aki soha nem tanult meg
sírni, térdre roskadt a brokáthuzatú fotel mellett, és rátört a visszafojthatatlan zokogás.
 Tizennyolcadik fejezet

A látogatás Le Serpentnél ez alkalommal rövid volt. Az angolt már nem aggasztotta, hogy
félelmetes vendéglátója maszkot visel; már tudta, kit szolgál, és a kellő időben fel is fogja
használni ezt a tudást.
Le Serpent kurtán megkérdezte: - A lőpor a kamrában van?
- Igen, több nap alatt hordtam oda, és nem valószínű, hogy bárki is felfedezné. Még ha
valaki be is nézne a kamrába, a puskapor dobozokban van, amik nem keltenek gyanút.
- Nagyszerű. - A maszkos férfi elégedetten bólintott. - Akkor a csütörtök a mi napunk.
- Holnapután? - Az angol megijedt.
Hirtelen valahogy túl közelinek tűnt az egész.
- Pontosan. A puskapornak négy óra tájban kell felrobbannia. A gyertya, amit adtam, nyolc
órán át ég, úgyhogy reggel nyolckor kell meggyújtania. Remélem, ez nem jelent problémát.
Az angol megfontolta a dolgot. - Hát, nem lesz egyszerű. Az utóbbi pár napban igyekeztem
minél inkább lapítani, és most feltűnő lehet, ha egyszer csak megjelenek a nagykövetségen,
ráadásul ilyen korán reggel.
- Nem érdekelnek a magánjellegű problémái - közölte Le Serpent hidegen. - Én azért
fizetem, hogy eredményt produkáljon. Ha meggyújtotta a gyertyát, akkor felőlem már futhat,
ahogy akar, de a robbanásnak meg kell történnie csütörtökön. Ez az egyetlen olyan nap,
amikor maga a király is ott lesz a miniszterekkel együtt Castlereagh hálószobájában.
Castlereagh rövidesen újból talpra áll, és lehet, hogy többé nem lesz olyan alkalom, amikor
mindenki összegyűlik egy ilyen könnyen hozzáférhető helyen.
- Ne aggódjon, minden rendben lesz. - Az angolt megrémítette a gondolat, hogy mekkora
pusztítást fognak okozni. Igen, most már egyértelmű, hogy Le Serpent oldalára kell állnia.
Merész tervei és rendíthetetlen akaratereje a csúcsra lendíthetik a robbanást követő káoszban,
és akik a segítségére voltak, vele együtt magasabb posztra emelkedhetnek.
Ez reményteli kilátás volt. De szeretett volna még kérdezősködni egy másik dologról, ami
hosszú távon nem volt létfontosságú ugyan, de őt személyesen nagyon érdekelte. - Az angol
kémekkel kapcsolatban, akikről a múltkor beszéltünk...
Le Serpent türelmetlenül nézett fel az íróasztala mögül. - Elintézzük őket. Ne aggódjon
emiatt.
- Engem az a nő érdekelne, János grófnő.
A maszkos férfi hátradőlt, és összekulcsolta maga előtt az ujjait. - Magának akarja, mon
petit Anglais! - kérdezte érdeklődéssel. - Szemrevaló fehérnép, az biztos.
- Igen, akarom, legalábbis egy időre.
- Mivel jól végezte a munkáját, a magáé lehet ráadásként. Most távozzon, még sok dolgom
van.
 Az angol forrt az izgatottságtól, ahogy elment. Soha nem bocsátotta meg Margot
Ashtonnak, hogy mindig olyan lenézően és elutasítóan bánt vele. Most megfizet érte, és
minden megaláztatásért, amiben valaha is része volt a nők részéről. Megfizet érte, mégpedig
alaposan.

Hélène és Rafe visszatértek Maggie-hez, és utána órákon keresztül beszélgettek. Miután

megvitatták Hélène találkozóját a porosz ezredessel, megpróbálták eldönteni, most mit
lehetne tenni.
Mindnyájan úgy érezték, hogy a helyzet kritikus, és merészebbnek kell lenniük, mint ahogy
az általában egy kémtől elvárható.
Az este folyamán Maggie küldött egy üzenetet egy informátorának, akinek gyors válaszából
megtudta, hogy Roussaye tábornoknak valóban az volt a gúnyneve, hogy „Le Serpent”.
Maggie az ajkába harapott, ahogy a válaszlevélkét olvasta, mert félig-meddig azt remélte,
hogy Fehrenbach csak kitalálta a történetet. Ha Robin titokban felkereste Roussaye-t, akkor
valószínűnek tűnik, hogy mind a ketten összeesküvők. A tábornokot lehet, hogy továbbra is
hazafinak tartják, ha tévútra jutott is, de Robin együttműködését nehéz lett volna bármi
másnak értelmezni, mint hazaárulásnak. Maggie érzelmei küzdöttek az ellen, hogy elfogadja
ezt a konklúziót, de az esze nem tudta tagadni az egyre szaporodó bizonyítékokat.
Nyilvánvaló volt, hogy a következő feladatuk az, hogy szembesüljenek Roussaye
tábornokkal. E célból Rafe küldött egy levelet a tábornoknak, amelyben engedélyt kért, hogy
meglátogathassa, amilyen hamar csak lehetséges. Roussaye udvarias válaszlevélkét küldött,
amelyben a másnap délelőtt tizenegy órát javasolta.
Amikor a tábornok üzenete megérkezett, Héléne fáradtan felállt, hogy hazainduljon. Rafe is
rögtön felpattant, és felajánlotta, hogy elkíséri. Az arckifejezéséből egyértelmű volt Maggie
számára, hogy nem akar az ő megvetendő társaságában maradni.
Bármilyen szomorú volt is, kénytelen volt belátni, hogy ha volt is köztük valami melegség a
múlt éjszaka, már elszállt. Csak remélni tudta, hogy az összeesküvést sikerül a lehető
leghamarabb leleplezni, és soha többé nem kell találkozniuk.

Maggie másnap azzal kezdte a napját, hogy felkereste a brit nagykövetséget. Habár látszatra
csak udvariassági látogatást tett Lady Castelreagh-nél, az igazi célja az volt, hogy továbbítson
egy jelentést az Oliver Northwoodra vonatkozó gyanúiról. Beszámolt róla Emilynek, milyen
kétségei vannak a férfival kapcsolatban, és sürgette, hogy közölje a hírt a férjével, amilyen
hamar csak lehet. Az aggódó Lady Castlereagh megígérte, hogy azonnal meg is teszi, aztán
elmondta, hogy Northwoodot az elmúlt két napban nem is látták. Csak egy kis levélkét
küldött, amelyben az állt, hogy ételmérgezésben szenved, és amilyen hamar csak lehet, ismét
munkába fog állni.
Maggie keményen törte a fejét útközben hazafelé. Northwood „ételmérgezése” ugyanakkor
történt, amikor úgy elbánt a feleségével. Talán félt attól, hogy Cynthia mit mondhat róla, és
úgy döntött, inkább elmenekül, amikor rájött, hogy a felesége megszökött? Vagy éppen őt
keresi, és rá akarja kényszeríteni, hogy térjen vissza? Hála istennek, hogy Cynthia hozzá
menekült, amíg nála rejtőzik, addig legalább biztonságban van.
A kocsi lerakta Maggie-t a háza előtt, aztán hátrakanyarodott az istállókhoz. Alig félóra
múlva Rafe jön majd érte, hogy együtt keressék fel Roussaye tábornokot, és gondolatai az
előttük álló beszélgetés körül forogtak, miközben elindult a háza kapujához vezető
márványlépcsőkön.
Amikor hirtelen egy kocsi állt meg a háta mögött, megfordult. Arra gondolt, Rafe érkezett a
megbeszéltnél korábban, de az elegáns sötétkék köpeny nem volt ismerős. Aztán felismerte a
férfit, aki kiszállt a kocsiból. - Jó reggelt, Varenne gróf - üdvözölte ragyogó mosollyal. - Ha
hozzám jött látogatóba, attól tartok, csalódást kell okoznom. Éppen indulok valahová.
A széles vállú, magas gróf a szokásos diszkrét eleganciával volt öltözve. A szeme olyan
hideg volt, hogy Maggie önkéntelenül is hátrált egy lépést.
- Csak épp erre jártam, és hirtelen eszembe jutott, hogy elvinném megmutatni a birtokomat
Chanteuilben. A kert már nem sokáig lesz olyan szép, mint most.
- Sajnálom, gróf úr, de... A gróf félbeszakította, és joviálisán azt mondta: - Ugyan már,
kedvesem, nem fogadok el semmilyen kifogást. Alig egy órányira van innen kocsival, és
biztosíthatom róla, hogy nagyon érdekes látogatás lesz. - Könnyedén megérintette Maggie
derekát, mintha be akarná segíteni a kocsiba.
Maggie megdermedt. Varenne egy kést tartott a kezében, és olyan erővel szorította az
oldalához, hogy a hegye átlyukasztotta a zöld muszlinruhát, és a húsába nyomódott.
- Ragaszkodom hozzá, hogy velem jöjjön - mondta halkan. Ha Maggie kiáltani próbált
volna a szolgáinak, a kés azonnal a bordái közé siklik, mielőtt egy hang is elhagyhatná a
torkát. Rezzenéstelen arccal beszállt a kocsiba, ahol egy vézna emberke ült háttal a lovaknak,
aki úgy festett, mint egy írnok.
A kést még mindig az oldalába nyomva a gróf beszállt mellé, becsukta az ajtót, és a kocsi
már indult is. Az egész epizód egy percig sem tartott. Még a szemben lévő ház ablakából
bámészkodó nő sem vett észre semmit.
Ahogy a kocsi elindult, a gróf elrakta a kést. - Ön nagyon okos, János grófnő. Nem lett
volna semmi értelme jelenetet rendezni. - Fenyegetően rámosolygott. - Vagy szólítsam inkább
Miss Ashtonnak?
- Szólítson, ahogy akar - felelte dühösen Maggie. - Látom már, hogy az ösztöneim nem
tévedtek. Az első pillanattól éreztem, hogy maga gyűlöletes, de nem tudtam elképzelni sem,
hogy mi oka lehet egy ultraroyalistának, hogy összeesküvést szőjön a brit vezetők ellen.
- A képzelőerő hiánya nagyon veszélyes fogyatékosság, amint nemsokára ön is rájön -
Varenne odabólintott az írnoknak, aki pár cseppnyi émelyítően édeskés illatú folyadékot
öntött egy üvegcséből egy kendőre. - Kérem, bocsássa meg a durvaságomat, Miss Ashton, de
én nagyra tartom a képességeit, és nem szeretném, ha idő előtt valami baj érné. Nagyon jól
megállta helyét a Place du Carrousel-en, habár az erőfeszítései nem sokat értek volna ha az
izmos szeretője nem lett volna ott, hogy a segítségére siessen.
A férfi előrehajolt, és Maggie szájára és orrára szorította a kendőt, a másik kezével a fejét
tartotta, hogy ne tudja elrántani. Amikor kapálózni próbált, Varenne vasmarokkal lefogta.
Ahogy lassan elvesztette az eszméletét, még hallotta, hogy a gróf azt mondja: - Candover
megfosztott engem Lemercier szolgálataitól, amit nem tudok könnyen megbocsátani. De én
rugalmas vagyok. Ha már túlélte azt a kis incidenst, rájöttem, hogyan vehetem hasznát. Egy
társamnak fogom adni jutalmul, aki nagyon odavan ezekért a csodás idomokért, és nem
érdekli, maga érez-e hajlandóságot iránta vagy sem.
Az utolsó szavakra Maggie-t elöntötte a rettegés, de az izmai már nem engedelmeskedtek
az akaratának, és körbevette a sötétség.

Rafe nagyon ideges volt, amikor megérkezett a Boulevard des Capucines-re. Nem is tudta,
mi lesz kellemetlenebb, az, hogy szembesülnie kell Roussaye tábornokkal, vagy hogy együtt
kell lennie Margot-val. Nem tudott többé Maggie-ként gondolni rá; ez a név a
kifürkészhetetlen, őrjítőén vonzó grófnőhöz tartozott. A szerelmes éjszaka alatt újból Margot
Ashton lett a számára, akit soha többé nem akart elveszíteni.
Az együtt töltött éjszaka emléke már hihetetlenül távolinak tűnt, mintha évekkel ezelőtt
történt volna, és nem alig egy napja. Eltűnődött, van-e rá valami esély, hogy Margot akarja őt,
ha Anderson végleg eltűnt az életéből. Lehet, hogy hosszú időbe telne, de ő hajlandó várni. Ha
már tizenhárom évet várt...
Csodálkozva felvonta a szemöldökét, amikor a komornyik azt közölte vele, hogy a grófnő
még nem tért haza. Rafe tizenöt nyugtalan percen át várakozott, aztán megkereste Cynthia
Northwoodot. Habár Margot elmondta neki, miért lakik nála, Rafe-et megdöbbentette, mikor
meglátta, milyen az arca. - Hogy érzed magad, Cynthia? - kérdezte.
- Sokkal jobban, mint hosszú ideje bármikor - felelte a nő szomorúan. - Csak azt bánom,
hogy nem volt bátorságom már hamarabb elhagyni a férjemet.
- Nagyon sok erő kellhetett ahhoz, hogy otthagyd - mondta Rafe. Örült, hogy úgy látta,
Cynthia lelkileg nagyjából egészséges. Habár a viszonyuknak évekkel ezelőtt vége lett, még
mindig kedvelte a nőt. Minden bátorságára szüksége lesz az elkövetkező botrány során, és
remélte, Brewer őrnagy ugyanolyan erősnek bizonyul majd. - Ne haragudj, hogy zavarlak, de
gondoltam, a grófnő neked talán elmondta, hová megy a nagykövetségen kívül. Sürgős
találkozónk lenne valakivel, és nagyon csodálkozom, hogy nincs itthon.
- Maggie úgy félórával ezelőtt megjött a nagykövetségről, de azonnal el is ment, be se jött
a házba - felelte Cynthia. - Épp kinéztem az ablakon, amikor egy férfi hajtott ide egy kocsival,
pár szót beszélgettek, aztán együtt elmentek valahová.
Rafe-nek görcsbe rándult a gyomra. - Ugye, ismered Robert Andersont a brit küldöttségből?
Ő volt az a férfi?
 - Nem, sötét hajú volt, és sokkal magasabb, mint Maggie - felelte habozás nélkül Cynthia. -
Azt hiszem, francia lehetett.
Rafe kényszerítette magát, hogy leküzdje a feltámadó féltékenységet, és tiszta fejjel
gondolkozzon. Elképzelhető lett volna, hogy Margot így elmenjen Andersonnal, de az
valószínűtlennek látszott, hogy bárki más meg tudta volna győzni, hogy megfeledkezzen a
Roussaye tábornokkal való találkozóról. Tehát csakis akarata ellenére mehetett. - Meséld el
pontosan, hogy mit láttál, Cynthia - kérte. - Minden részletet, amire csak emlékszel.
Cynthia nem tudott sokkal többel szolgálni, csak a hintó színére emlékezett még, a
függönyön át mást nemigen látott. A leírás, amit az idegenről adott, a francia férfiak felére
ráillett volna.
Először eltűnik Anderson, most meg Margot. Rafe-ben motoszkálni kezdett a félelem, ami
ellen a legjobb ellenszer a cselekvés. Fontosabb volt, mint eddig bármikor, hogy beszéljen
Roussaye tábornokkal. Ha kiderül, hogy ő raboltatta el Margot-t...
Felállt, és éles hangon azt mondta: - Akkor el kell mennem egyedül arra a találkozóra.
Küldj egy üzenetet Madame Sorelnek, és kérd meg, hogy jöjjön ide, feltétlenül beszélni
szeretnék vele. Úgy egy óra múlva itt leszek.
Azzal elsietett, faképnél hagyva a megszeppent Cynthia Northwoodot.
Útközben Roussaye háza felé, Rafe eldöntötte magában, hogy a legjobb stratégia az lesz, ha
meglepi a tábornokot a vádjaival, és reménykedik benne, hogy ha bűnös, akkor valamivel
elárulja magát. Amilyen hangulatban most van, nem is lesz nehéz, támadóan és vádlón
viselkedni.
Roussaye barátságosan fogadta, az íróasztala mögött ülve a dolgozószobájában. Felállt, és
kezet nyújtott. - Üdvözlöm, méltóságos uram. Nagyon kedves, hogy eljött, bár sajnálom, hogy
János grófnő nem kísérte el. A feleségem is készül meglátogatni.
- Ez nem társasági vizit, Roussaye - mondta élesen Rafe. - Titkos nyomozást folytatok a
brit kormány megbízásából, és azért jöttem, hogy közöljem magával, hogy a játszmának vége.
Ez alkalommal „Le Serpent” sem tud kicsúszni a kezeinkből.
A tábornok arca elsápadt, és visszaült a székre. Egy pillanatnyi döbbent hallgatás után a
fiók után nyúlt.
Rafe villámgyorsan előrántott egy megtöltött pisztolyt a kabátja alól. Sziklaszilárd kézzel a
tábornokra szegezte, és felcsattant: - Ne mozduljon, Roussaye! Letartóztatom. Angol katonák
várnak odakint. Még ha engem le is lőne, úgysem tudna elszökni.
- Ne olyan hevesen - mondta a tábornok kissé csodálkozva. - Csak egy szivart akartam
kivenni. Ha le vagyok tartóztatva, lehet, hogy ez az utolsó alkalmam, hogy ilyen civilizált
örömökben legyen részem. Megkínálhatom önt is?
Tüntetően óvatos mozdulatokkal elővett egy diófa szivarosdobozt, és az íróasztalra rakta,
aztán kivett belőle egy szivart. Levágta a végét, és kényelmes eleganciával meggyújtotta,
mintha csöppet sem sürgetné az idő, ami elég nagy lelki nyugalomra vallott valakitől, aki épp
szembesül azzal, hogy a tervei összeomlottak, és talán az életének is vége.
 Rafe visszautasította a felkínált szivart, és leült az íróasztal túlsó oldalára, a pisztolyt még
mindig a tábornokra szegezve. A katonákat hívni ráér még, előbb fel kell tennie néhány
kérdést.
Roussaye nagyot szippantott a szivarból, aztán egy nagy sóhajjal kifújta a füstöt. -
Egyvalamit szeretnék kérni magától, Candover, mint úriember az úriembertől. Esküszöm,
hogy a feleségem semmit nem tud az egészről. Kérem, tegyen meg mindent, hogy ő ne
bűnhődjön a bűneimért. - A látogató szigorú arcát figyelve, hozzátette: - Filomena mégiscsak
a rokona. Ez csak jelent valamit, még ha valaki, aki olyan előkelő ősökkel rendelkezik, nem is
tud úriembernek tekinteni egy magamfajtát, aki alacsony sorból küzdötte fel magát.
Rafe ajka összeszorult. - Minden befolyásomat latba fogom vetni. Magától eltérően, én nem
háborúzom nőkkel.
- Ez igazságtalan volt, Candover - felelte éles hangon Roussaye. - Egy tiszt sem tudja
teljesen visszafogni a katonáit, de én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a legkevesebbre
csök-kentsem a háborúban túlságosan is gyakran előforduló atrocitásokat.
- Én nem a háborúról beszélek, hanem a mai napról, és János grófnőről. - Rafe az íróasztal
fölé hajolt, magas alakjával fenyegetően a tábornok fölé tornyosulva. - Eltűnt, valószínűleg
elrabolták. Ha valami történik vele, és kiderül, hogy a maga keze van benne, esküszöm, hogy
a kivégzőosztagig sem fog eljutni.
A tábornok kivette a szájából a szivart, és döbbenten meredt a látogatójára. - A
leghalványabb fogalmam sincs, miről beszél. Miért akarnék ártani a grófnőnek? Az én
érdekem most már az, hogy megóvjam mások életét, nem hogy elpusztítsam.
- Nagyon szép szavak, tábornok úr - mondta keserűen Rafe. - Ha megmondta, mit művelt
Maggie-vel, talán azt is elmagyarázhatja, hogy egy merénylet ön szerint mennyiben szolgálja
az életek megóvását.
Roussaye figyelmesen nézett rá. - Kezdem azt hinni, hogy teljesen másról beszélünk.
Pontosan mivel is vádol, és mi köze ehhez a grófnőnek?
Rafe már szinte meggyűlölte ezt a hideg nyugalmat, amit eddig úgy csodált. Futólag
eltűnődött, hogy vajon a saját józan higgadtsága is így feldühített-e vajon másokat az évek
során.
A titoktartást végleg félretéve, azt mondta: - A grófnő az angolok kémje, és fontos szerepet
játszott az összeesküvés leleplezésében. Feltételezem, maga rájött, miben mesterkedik, és úgy
döntött, eltávolítja az útból. De már túl késő. Tudunk a Castlereagh elleni
merényletkísérletről, és arról is, hogy Wellington volt a következő célpont. Miután elmondta,
mit tett Maggie-vel, azt is tudni akarom, mik a tervei. A cinkosát, Lemercier-t lelőttem, és
istenemre mondom, ha kell, magába is beleeresztek egy golyót.
Roussaye hátravetette a fejét, és elnevette magát. - Hát ez nagyszerű. Úgy látom,
mindenképp egy golyóval végzem, akár bűnös vagyok abban, amivel vádol, akár nem. -
Megint szippantott a szivarjából. - A bűnöm, amiről úgy látom, sejtelme sincs, az hogy
megpróbáltam segíteni néhány kiváló katonatársamon, akik szerepelnek Lajos király
halállistáján.
Miközben Rafe rámeredt, a tábornok folytatta: - Ugyan már, Candover, bizonyára hallott a
halállistáról. A császári hadsereg jó néhány magas rangú tisztje szerepel rajta. Csak idő
kérdése, hogy Ney marsallt és tucatnyi mást kivégezzék. Árulónak tartják őket. A puszta
véletlennek köszönhető, hogy én nem kerültem börtönbe velük együtt.
A tábornok a szivar parázsló végét bámulta elgondolkozó arccal. - A hazaárulás
meghatározása gyakran csak dátumokon múlik. Ezek a férfiak, akiket elítéltek, mind
tisztességes katonák. Az egyetlen bűnük az volt, hogy a vesztes oldalon harcoltak. Még az ön
honfitársai közül is sokan egyetértenek azzal, hogy a király megtorlásai felháborítóak. Sőt,
egy brit segített is nekem.
Roussaye vékony kis szivarfüstcsíkot eregetett. - A nevét nem árulom el, ne is vesztegesse
az idejét fenyegetőzéssel. Bár gondolom, a maguk kormánya nem végeztetne ki egy brit
állampolgárt csak azért, mert részt vett egy szöktetési kísérletben.
Rafe kiszáradt szájjal megkérdezte. - Robert Anderson volt az?
Roussaye hallgatott, majd lassan azt felelte: - Ön nagyon jól tájékozott.
Rafe döbbenten és villámgyorsan mindent átértékelt magában, amit tudott. Ha Roussaye
igazat mond, ez megcáfolta az egyik fő bizonyítékot Anderson ellen. Sokan - Rafe-et is
beleértve - nem értettek egyet a royalisták bosszúvágyával. Lehet, hogy Anderson pénzügyei
gyanúsak, de ahogy Margot is mondta a védelmében, könnyen lehet, hogy ugyanazt az
információt többeknek is eladja, anélkül, hogy közben elárulná a saját hazáját.
Ami a tábornokot illeti, a gúnyneve lehet, hogy csak véletlenül ugyanaz, mint az általuk
keresett emberé végül is a háromfejű kígyót ábrázoló címerre, amelyre Northwood papírjai
között akadtak, még mindig nem találtak magyarázatot, és lehetséges, hogy valóban ez az
igazi „Le Serpent” jelképe. Lemercier és Roussaye között csak annyi a kapcsolat, hogy
mindketten bonapartista tisztek voltak, de ez még nem jelenti azt, hogy összeesküvők.
- Henri Lemercier is magának dolgozott? - kérdezte Rafe. A tábornok elfintorította az orrát,
mintha valami rossz szag csapta volna meg a szivarfüst ellenére. - Ne sértegessen! Lemercier
egy hiéna, a legrosszabb fajtából. Soha a kisujját se mozdítaná, hogy bárkinek is segítsen,
hacsak jól meg nem fizetik érte. Ha jó az ár, akkor a saját nagyanyját is megfojtaná egy kanál
vízben.
Rafe zsibbadt mozdulattal visszadugta a pisztolyt kabátja alá. Lehet, hogy Roussaye csak
remekül hazudik, de Margot-nak mindig is az volt róla véleménye, hogy nincs meg a kellő
vérmérséklete, ami egy merénylethez kell, habár azt gyanította, hogy valami titkos ügybe
bonyolódott. A női megérzései figyelemreméltóan helyesnek bizonyultak.
Rafe tompa hangon megszólalt: - Bocsánatkéréssel tartozom önnek. Remélem, megbocsátja
a vádaskodásomat.
 - Várjon - emelte fel a kezét a tábornok. - Miből gondolta, hogy meg akarom öletni
Castlereagh-t vagy Wellingtont? Nélkülük Franciaország kénytelen lenne elfogadni egy
számára sokkal szigorúbb feltételekkel kötött békét.
- Pontosan. De elképzelhető, hogy egy igazi forradalmár szeretné Franciaországot
megalázva látni, annyira, hogy a franciák eljussanak oda, hogy újból fegyvert ragadjanak.
Most bocsásson meg, de el kell mennem megkeresni a grófnőt.
Roussaye megcsóválta a fejét. - Nagyon csavaros gondolkodás, de higgye el, nem tennék
olyat, amivel meghosszabbítanám a honfitársaim szenvedéseit. Franciaország nem engedhet
meg magának még egy Waterloot. Ha olyan összeesküvés készül, amely a békét fenyegeti,
nekem is érdekem lenne, hogy leleplezzük, legalább annyira mint maguknak. Ha elmondja,
amit tud, talán segíthetek.

Rafe kicsit habozott, aztán leült. Már átkozta magát, amié nem faggatta ki jobban Maggie-t,
amikor alkalma lett volna rá. De most már túl késő: így, hogy Anderson és Maggie is eltűnt,
itt maradt egyedül a tudatlanságával. Ő nem fér hozzá az információforrásaikhoz, és fogalma
sem volt, kihez forduljon, úgyhogy minden segítség jól jött. Röviden felvázolta, amit tudott
vagy sejtett, aztán felsorolta a főbb és a jelentéktelenebb gyanúsítottak nevét, aki után
nyomoztak.
A tábornok figyelmesen hallgatta. Az arca elsötétedett Robert Anderson eltűnésének hírére,
de csak akkor szakította félbe Rafe-et, amikor megemlítette, hogy Varenne gróf is előkelő
helyen szerepel a gyanúsítottak között. - Miért épp Varenne? Az ultararoyalistáknak az a
legfőbb érdeke, hogy fennmaradjon a jelen legi status quo.
Rafe keményen törte fejét, próbált visszaemlékezni mindenre, amit Maggie mondott. -
Eleinte fennforgott annak a gyanúja, hogy az ultraroyalisták magát a királyt akarják megölni,
hogy d’Artois gróf kerülhessen a trónra. De amikor világossá vált, hogy a készülő merénylet a
brit vezetők ellen irányul, akkor töröltük Varenne-t a listánkról.
Roussaye bólintott. - Én régebben soha nem találkoztam vele, csak múltkor a Louvre-nál.
Kicsit kérdezősködtem utána. Varenne elég komoly részt vállalt a royalisták hírszerző
munkájában, de mostanában csak legitim tevékenységekben vesz részt. Kérem, folytassa.
Amikor Rafe végzett a mondandójával, a tábornok elgondolkozott. A levegő körülötte már
szürkéskék volt a szivarfüsttől. Végül azt mondta: - A legtöbbjét a gyanúsítottaknak ismerem,
és közülük Lemercier-ről lett volna a legelképzelhetőbb, hogy részt vegyen egy ilyen
szervezkedésben. De nem elég intelligens és nem elég ambiciózus, hogy ő legyen az
összeesküvés szellemi atyja. Tudnunk kellene, kinek dolgozott.
Még egy kicsit gondolkozott, majd hozzátette: - Lehet, hogy ezt ki tudom deríteni. Ha
megtudjuk, ki volt Lemercier megbízója, akkor talán megvan Le Serpent. Még ma délután
elkezdem a nyomozást, és értesítem, ha megtudtam valami érdekeset. Ön mihez kezd most?
Katonákat kér Wellingtontól, hogy segítsenek a grófnő előkerítésében?
 - Nem, így, hogy sejtelmem sincs, hol keressük, akár az összes szövetséges katonát is
elküldhetnénk, akkor sem találnánk meg, De adott egy ötletet. Ha Varenne részt vett a
royalista hírszerzésben, lehet, hogy még összeköttetésben áll a forrásaival. Talán meg tudom
győzni, hogy segítsen nekem, a grófnő kedvéért. Úgy láttam, nagy csodálója a hölgynek.
- Melyik férfi ne csodálná? - mondta Roussaye, és most először elmosolyodott. Aztán
ismét elkomolyodott, és ujjai összeszorultak a szivar végén. - El fogja mondani a royalista
kormánynak, hogy ki akarom szabadítani a foglyokat?
- Nem árulok el valakit azért, mert lojális a barátaihoz - mondta Rafe, és felállt. - De
legyen óvatos, tábornok úr, mert a felesége is megérdemli a lojalitását.
- Tudom. - Roussaye egy hosszú pillanatig hallgatott. - Amikor azt mondta, le fognak
tartóztatni, már láttam a feleségemet özvegyen, meg nem született gyermekemet árván. Nem
akarom ennek kitenni őket. Egyébként is - tette hozzá kis öniróniával - hazudnék, ha nem
ismerném be, hogy az élet kedves nekem, jobban, mint valaha.
Rafe kezet nyújtott. - Nincs semmi baj azzal, ha valaki élvezi az életet. Épp elég
nyomorúság van a világban.
Miután kezet szorítottak, távozott, és azon töprengett, most mihez fogjon.
 Tizenkilencedik fejezet

Maggie lassan tért csak magához, hányingert érzett, amiről úgy gondolta, a szer hatása
lehet, amivel elkábították. Egy ágyon feküdt, de a látása olyan homályos volt, és a fény olyan
kevés, hogy csak halvány foltokat látott, amikor kinyitotta a szemét. A csöndből úgy vélte,
hogy egyedül lehet, úgyhogy óvatosan felemelte a jobb kezét, és tapogatózni kezdett maga
körül.
A keze súrolt valami kerek, puha, szőrös dolgot, és egy pillanatra beléhasított a pánik.
Hirtelen felült, habár közben tudta, hogy a dolog formája és érintése is más, mintha egy férfi
feje lenne.
Jobbra fordította a fejét, amitől megint rátört a szédülés, és addig pislogott, míg kitisztult a
látása. Aztán megint pislogni kezdett, amikor meglátta, hogy két fénylő, aranyszínű kör
jelenik meg a sötétségben. Már-már kitört rajta a hisztéria, amikor az aranyszínű
köröcskékhez hirtelen csatlakozott egy rózsaszín, ásító száj, és fehéren csillogó metszőfogak
villantak.
Akkora volt a megkönnyebbülés, hogy majdnem elnevette magát. Nem egy idegen férfi
fekszik mellette, csak egy macska. A párnán összegömbölyödve egy hatalmas, lompos, fekete
macska hevert, igazi perzsamacskára vallóan lapos orrocskával. Akkor surranhatott be a
szobába, amikor Maggie-t is behozták.
Óvatosan feltápászkodott, és rekedtes hangon odaszólt neki: - Ha Varenne macskája vagy,
hát nem nagyon válogatod meg a társaságod. Vagy talán téged is kémkedésért zártak ide, és
fogoly vagy, mint én?
Megvakargatta a macska selymes fekete fejét, amire olyan dorombolás jött válaszul, hogy
még a matrac is belerázkódott. - Szerintem neked csak Rex lehet a neved.
Mivel a macska nem tiltakozott, Maggie ezt eldöntött kérdésnek tekintette. A lábát lerakta a
padlóra és óvatosan felállt, aztán végigvizsgálgatta magát. A szédüléstől és kiszáradt szájától
eltekintve, aránylag jól érezte magát. Habár a zöld muszlinruha gyűrött volt, egyébként
érintetlen, nem erőszakolták meg, míg eszméletlen volt, amitől a legjobban félt.
Az ágy egyik oszlopához támaszkodva körbenézett a gyéren bebútorozott kis szobában.
Valamikor nagyon régen szép lehetett, de a falburkolat már piszkos volt, az aranymintás
drapéria a baldachinos ágyon kopottas.
A sötétség a szintén kopott függönynek volt köszönhető, amely össze volt húzva az
ablakon, úgyhogy Maggie odasétált, és széthúzta. Beömlött az áldott napfény, amitől végleg
kitisztult a feje. A nap állásából úgy gondolta, kora délután lehet, tehát két-három órán át
lehetett eszméletlen.
Az ablak alatt vagy hatvanméteres szakadék volt a folyóig, és ahogy lenézett, megint
elfogta a szédülés. Errefelé nemigen lehet megszökni. Úgy látszik, Varenne Chanteuilbe
hozta, a Szajna melletti birtokára.
 Maggie körbejárta a szobát. Ahogy arra számított is, a súlyos ajtó be volt zárva, és nem
talált semmit, amit fegyverként használhatott volna. Nagyot sóhajtva visszaült az ágyra.
Rex azonnal odaugrott az ölébe, hangosan dorombolva, hatalmas súlyával ránehezedve.
Maggie az álla alatt vakargatta, és arra gondolt, micsoda ostobaság, hogy így megvigasztalja
egy macska jelenléte. Mindig kedvelte a macskákat, és Rex igazán pompás példány volt.
Nekidőlt az ágytámlának, és átgondolta a helyzetét. Habár Varenne indítéka homályos, az
nyilvánvaló, hogy csak ő lehet Le Serpent. Átkozta magát, amiért hagyta, hogy a logika fölé
kerekedjen az ösztönös megérzéseinek. Az, hogy Varenne-nek látszólag nincs semmi indítéka
az összeesküvésre, sokkal kevésbé lényeges, mint az, hogy az első pillanattól nem bízott
benne. Sokkal inkább gyanakodnia kellett volna rá.
De azért egy jó dolog mégis volt az egészben: ha Varenne őt elrabolta, könnyen lehet, hogy
Robinnal ugyanezt tette. Sőt, lehet, hogy ő is itt van ebben a házban, él, és nem áruló. Ettől a
gondolattól máris jobban érezte magát.
Mivel Rafe-fel megbeszélték, hogy együtt keresik fel Roussaye-t, a távolléte azóta nyilván
feltűnt neki. Ezzel azonban még nem sokat ér, hiszen nem túl valószínű, hogy épp Varenne-t
gyanúsítaná az elrablásával. Jobb lesz, ha felkészül rá, hogy hosszú időt kell itt töltenie.
A következő egy órában nem történt semmi érdekes, azon kívül, hogy Rex egyszer csak
felkapta a fejét, aztán átrohant a szobán, egy ilyen lusta jószágtól meglepő fürgeséggel. Egy
hirtelen megszakadó kis cincogás azt jelezte, hogy ebédet fogott magának. Maggie
megborzongott, ahogy a macska a szájából lógó élettelen egérre nézett. Nem okolhatta, amiért
ragadozó, de azért inkább az egérrel érzett együtt.
Lassan késő délutánra fordult az idő, amikor a zárban zörgés jelezte, hogy megérkezett
Varenne gróf. Egy marcona külsejű férfi kísérte, a kezében puskával, és egy idősebb lakáj, aki
lerakott a szobában lévő egyetlen asztalra egy tálcát, rajta letakart tányérokkal, aztán kiment.
Legalább nem akarnak halálra éheztetni, ez is valami, gondolta Maggie fanyarul. Még pár
óra ennivaló nélkül, és Rex egerét is étvágygerjesztőnek találta volna. Amikor a gróf belépett,
a macska azonnal elbújt az ágy alá, bebizonyítva, hogy megvan a magához való esze.
Az őr Maggie-re szegezte a fegyverét, Varenne pedig megállt tőle három-négy méterre.
Súlyos szemhéjú szeme olyan volt, mint valami hüllőé, talán innen eredt a csúfneve is. -
Remélem, nem sértődik meg, ha távolságot tartok, Miss Ashton - mondta olyan udvariasan,
mintha csak teára hívta volna meg. - Láthatja, hogy tiszteletben tartom.
Maggie felvonta a szemöldökét. - El sem tudom képzelni, miért. Nem mondhatni, hogy
briliánsan megoldottam volna ezt az ügyet. Még azt sem értem, mi a célja ezzel az egész
összeesküvéssel.
- A szokásos okok, Miss Ashton: hatalom és pénz. - A gróf borzongatóan hideg tekintete
végigsiklott rajta. - Be kell vallanom, hogy engem meggyőzött, hogy csak egy kikapós
magyar özvegy, aki gazdag pártfogót keres. Nagy meglepetés volt, amikor rájöttem, hogy
valójában kicsoda.
- Büszke vagyok rá, hogy gyakran szolgálok meglepetésekkel - mondta szárazon Maggie.
 A gróf nem vett tudomást a megjegyzésről, csak folytatta: - Az információim önről azonban
nem teljesek. Még mindig Miss Ashton a valódi neve, vagy szerzett be férjet is az évek során?
- Legálisan egyet sem - felelte csípősen Maggie.
A gróf sokattudóan mosolygott. - Biztos vagyok benne, hogy balkézről jó néhány akadt,
mint például a szőke barátja.
Maggie szívverése felgyorsult. - Gondolom, Robert Andersonra céloz. Őt is elrabolta?
Nagy megkönnyebbülésére a gróf bólintott. - Igen, habár az ő szállása kicsit kevésbé
kényelmes, mint az öné. Majdnem közvetlenül ez alatt a szoba alatt van, csak öt szinttel
lejjebb. Az ilyen régi kastélyoknak vannak hátrányai is kényelem szempontjából, viszont
kitűnő föld alatti börtönökkel is rendelkeznek.
- Mit akar csinálni velünk?
Varenne halványan, hátborzongatóan elmosolyodott. - Az egyik társam rendkívül szeretne
közelebbről megismerkedni önnel, úgyhogy szeretnék erre lehetőséget adni neki. Ezután
minden attól függ, mennyire hajlandó együttműködni. Jó hasznát fogjuk venni, kedvesem.
Maggie-t ismét elfogta a hányinger, és nemigen tudta megállni, hogy ne üljön ki az arcára is
az undor. - És mi lesz Robinnal?
- Azt reméltem, hasznát vehetem, de megátalkodottan makacs fiatalember. Nincs sok
értelme a végtelenségig itt tartani. - A gróf gúnyosan megcsóválta a fejét. - De nem akarom
untatni azzal, hogy hangosan gondolkodom. Ha van valami, amivel kényelmesebbé tehetem
az itt-tartózkodását...
Habár Maggie kételkedett benne, hogy a gróf számít rá, hogy komolyan veszi az ironikus
udvariaskodást, azt mondta. - Egy hajkefe, fésű és tükör jó lenne. És egy mosdótál, szappan,
meleg víz, meg valami olvasnivaló.
A gróf őszintén elmosolyodott. - Ön nagyon jól alkalmazkodik a körülményekhez, Miss
Ashton. Szeretne csinosabb lenni az új szeretője kedvéért?
Maggie legszívesebben szembeköpte volna, de csak bájosan elmosolyodott. - Hát persze.
Az ember mindig hozza ki a legjobbat az adott körülményekből.
Varenne az őrre pillantott. - Intézkedjen, hogy a hölgy mindent megkapjon. - Azzal a két
férfi kiment.
Ahogy hallotta, hogy fordul a kulcs a zárban, Maggie leroskadt az ágyra, és a kezébe
temette az arcát. A gyomra kavargott, és alig tudta visszafojtani a hányingert. Te jóságos ég,
mennyire igyekezett, hogy soha többé ne legyen megint áldozat, és tizenkét éven át sikerült is.
De most magukkal ragadták az események, amelyek megmutatták, hogy valójában milyen
tehetetlen. Egy összeesküvő jutalma lesz belőle. És most nincs itt se Robin, se Rafe, hogy
megmentse.
Az első kis győzelem az volt, hogy sikerült elfojtani a hányingert. Ezután reszketegen
felállt, odament az ablakhoz, és mélyet szippantott a hűvös levegőből. Odalent jól láthatóak
voltak a sziklák. Megkönnyebbülten arra gondolt, hogy végső esetben akár le is ugorhat.
 Határozottan összeszorította a száját. Ez a gyávák kiútja, és nem azért élte túl mindazt, ami
eddig történt vele, hogy most küzdelem nélkül meghaljon. De azért vigasztaló volt az a tudat,
hogy utolsó menedékként ott a szakadék.
Elfordult az ablaktól, és odament a tálcához. Egy tálban ízletes pörköltféleség volt, hozzá
egy kis üveg bor, egy fél vekni kenyér, és gyümölcsök. Elszántan leült, hogy egyen, mert
minden erejére szüksége lesz.
A szék mellett megszólalt egy halk, kurrogó hang, ami azt jelezte, hogy Rex is szívesen
megosztaná vele a vacsoráját. Maggie elmosolyodott, ahogy figyelte reménykedőén ide-oda
csapódó lompos farkát. Lerakott pár darabka húst a padlóra. Rex volt az egyetlen
szövetségese, akit itt találhat.

Hélène Sorel már ott várt, amikor Rafe visszaérkezett Roussaye tábornoktól. Ahogy Rafe
tartott is tőle, még mindig nem érkezett semmi üzenet Maggie-től. Hélène közben aprólékosan
kifaggatta Cynthiát arról, hogy mit látott, de nem sikerült semmi többet kideríteni Maggie
elrablójáról. Hélène feszült arccal megkérdezte Rafe-től: - Roussaye a mi emberünk?
Rafe képtelen volt leülni, idegesen fel-alá járkált a szobában.
- Nem. Meggyőzött róla, hogy legalább annyira békére vágyik, mint mi. Megígérte, hogy
megpróbálja kideríteni, kinek dolgozott Lemercier.
- Imádkozzunk, hogy sikerrel járjon - sóhajtotta komoran Hélène. - Semmi más nyom
nincs, ugye?
Rafe nem tudott ellenállni a morbid kíváncsiságnak, hogy vajon hogyan dolgozik Margot,
és megkérdezte: - Hacsak maga is nem tudja kihasználni ugyanazokat a forrásokat, mint
Maggie. Erre nem lenne esetleg valami mód?
- Nem igazán. Maggie több száz nőt ismer az egész városban: mosónőket, szobalányokat,
utcalányokat. Sőt tulajdonképpen egész Európában. Én is csak egy voltam közülük, aztán
később össze is barátkoztunk.
Rafe megtorpant, és döbbenten meredt Héléne-re. - Azt akarja mondani, hogy minden
információját nőktől szerzi be?
Hélène szúrós pillantást vetett rá. - Maga legalább olyan elvakult, mint Fehrenbach ezredes.
Miért gondolják a férfiak, hogy egy női kém csak a hátán fekve dolgozhat? Gondoljon csak
bele egy kicsit. A nők mindenhol jelen vannak, és a férfiak sokszor úgy bánnak velük, mintha
észre sem vennék őket. A férfiak minden további nélkül megbeszélik a titkos terveiket a
szobalányok jelenlétében, fontos papírokat otthagynak a papírkosárban, eldicsekednek a
tetteikkel az örömlányoknak... Maggie zsenialitása abban áll, hogy össze tudja szedni az apró
mozaikokat, és aztán szépen összerakja őket. - Hélène egy pillanatra az ajkába harapott, aztán
folytatta: - Gondolom, valahol van egy névsor az informátorairól, de biztos jól eldugta, és
nyilván valami titkosírással van. Még ha megtalálnánk és megfejtenénk, a legtöbb nő akkor se
állna szóba idegenekkel. Maggie-hez lojálisak, a pénz csak másodlagos jelentőségű.
 Rafe idegesen dobolt az ujjaival a kandallópárkányon, míg azon gondolkozott, amit Hélène
mondott. Féltékenységében azt feltételezte, hogy Margot a testét adja cserébe az
információkért, Anderson cinikus asszisztálásával. A pokolba is, van egyáltalán valami,
amiben nem tévedett?!
Hélène félbeszakította a gondolatait. - Most mit fog csinálni? Elmegy Wellingtonhoz?
- Nem. Ahogy Roussaye-nek is mondtam, Wellington nem tehetne mást, mint katonákat
küld a keresésére, de hát fogalmunk sincs, hol keressük, ennek nem lenne semmi értelme.
Küldtem egy sürgős levelet Londonba a megbízómnak. Biztos vagyok benne, hogy neki lesz
valami hasznos ötlete, de beletelik pár napba, míg választ kapok.
- És addig?
Rafe elhúzta a száját. - Ha Roussaye sikerrel jár, és kideríti, ki volt Lemercier megbízója,
akkor talán sikerül eljutnunk az összeesküvés középpontjához. Ezenkívül fogalmam sincs, mit
tehetnék. Most visszamegyek a Hotel de la Paix-ba és töröm a fejem. Írja fel nekem a címét,
és majd értesítem, ha jutottam valamire.
Hélène odament az íróasztalhoz tollért, tintáért és papírért. Miután felírta a címét, azt
mondta: - Én is próbálok majd kitalálni valamit. Kell, hogy legyen valaki, aki segíthet, csak rá
kéne jönni, ki.
Komor pillantást váltottak, aztán Rafe távozott.
A kocsiban hazafelé eldöntötte, hogy tényleg érdemes lenne beszélni Varenne gróffal. Ha a
gróf valóban aktívan kémkedett a royalistáknak a száműzetésének évei alatt, ahogy Roussaye
mondta, talán még mindig vannak használható forrásai. Rafe csak annyi időre ment be a
hotelbe, hogy átöltözzön lovaglóruhába, és megkérdezte a portástól, hogy jut el Chanteuilbe.
Aztán nekivágott a szürke herélt lovon, amit még Párizsban tartózkodásának első hetében
vásárolt. Lóháton nemcsak gyorsabb az út, mint kocsival, de szüksége volt a testmozgásra is.
Az út a malmaisoni császári palotától nyugatra vezetett, amit Josephine Bonaparte vett
vidéki pihenőhelynek. Josephine ide vonult vissza és itt halt meg, miután a császár elvált tőle,
mert nem ajándékozta meg örökössel. Azt mondták, Malmaisonban töltötte Napóleon az
utolsó szabad óráit francia földön, mert a közelében akart lenni a szeretett nő emlékének.
Romantikus történet volt, és miközben elhaladt a birtok mellett, Rafe némi együttérzést
érzett a korzikai iránt, aki akkor is tovább szeretett egy nőt, amikor ez már nem volt bölcs.
Talán ez az egyetlen közös kettőjükben.
Alig egy óra alatt oda is ért Chanteuilbe. A hatalmas vaskapuk rozsdásak voltak, de elég
erősek, ahogy a birtokot körbevevő szürke kőfal is.
Amint belépett a birtok területére, már látta, hogy a kastély valóban olyan drámai hatású,
ahogy Varenne mondta. Az eredeti vár egy sziklás magaslatra épült, amely kiemelkedett a
környező tájból. Mivel a Szajna kanyarulatában feküdt, három oldalról is víz vette körül. A
századok során újabb épületeket húztak fel a vártorony köré, és tágas park vette körül, de az
összhatás még mindig hátborzongatóan középkori volt. Ahogy végigügetett a hosszú,
kaviccsal felszórt úton, Rafe fején átfutott a gondolat, hogy Chanteuil egészen úgy fest, mint
Mrs. Radcliff valamelyik melodramatikus regényének a helyszíne. A birtokon meglátszott,
hogy hosszú évek óta elhanyagolták. A kertben burjánzottak a növények és a gaz, és a legtöbb
gazdasági épületre is ráfért volna a javítás. Habár itt-ott látszottak a felújítás nyomai, Varenne-
nek beletelik még pár évbe, és kisebb vagyont kell ráköltenie, ha be is akarja fejezni a
feladatot.
Rafe megállt a lovával a kastély főbejárata előtt, és leszállt. Egy szolga jelent meg, hogy
elvezesse a lovát. Rafe türelmetlen volt, nem akarta vesztegetni a drága időt. Kettesével vette
a lépcsőfokokat, és vadul dörömbölt az ajtón a hatalmas kopogtatóval, miközben azért
imádkozott, hogy a látogatás eredménnyel járjon.
Az idős komornyik, aki bebocsátotta, alaposan szemügyre vette, aztán elkérte a
névkártyáját, hogy bevigye a gazdájának. Hála istennek, Varenne itthon van. Ideje, hogy végre
valami legalább sikerüljön.

Varenne gróf a könyvtárszobájában dolgozott, az ősi kötetek dohos szagában, amikor a

komornyik átadta neki a névjegyet. Mély elégedettséggel elmosolyodott, amikor meglátta a
rajta lévő nevet. Az istenek az ő oldalán állnak, ez biztos. Ki gondolta volna, hogy a
következő legyecske szépen magától belerepül a pók hálójába? És ez a légy aranyat ér.
Megkérdezte a komornyiktól: - Egyedül jött a herceg?
- Igen, uram.
Varenne rápillantott a vézna írnokra, aki ott ült vele a könyvtárszobában. - Grímod, menjen
fel a nyugati toronyba a fegyverterembe, és hozzon le még egy puskát és lőszert. -
Visszafordult a komornyikhoz, és azt mondta. - Hívja ide Lavisse-t, aztán várjon tíz percet, és
utána küldje be Candovert.
A hatalmas terem, ahol Rafe várakozott, hideg volt és huzatos, még így a nyár vége felé is.
Nézte, ahogy egy egér surran át a kőpadlón, és eltűnődött, milyen lehet itt télen a hideg
szelekkel és a folyóról felszálló nyirkossággal. Nyilván átkozottul kényelmetlen. Varenne-nek
bőven lesz dolga, ha lakhatóvá akarja tenni ezt a középkori várat.
Az idős komornyik végre visszacsoszogott, és intett a látogatónak, hogy kövesse. Hosszú,
lassú séta következett a kanyargós folyosókon és keskeny lépcsőkön, majd a komornyik
kinyitott egy ajtót, és intett Rafe-nek, hogy lépjen be. - A könyvtár, uram - mondta.
Ahogy Rafe belépett, azonnal kétfelől is valami kemény fémtárgy nyomódott az oldalába. -
Emelje fel a kezét, Candover - szólalt meg egy barátságos hang. - Ezek remek vadászpuskák,
fácánra szoktuk használni. Közvetlen közelről cafatokra lőhetjük velük.
Rafe meglátta, hogy ketten várták az ajtó mellett puskákkal. Tudta, hogy öngyilkosság
lenne a pisztolya után nyúlni, úgyhogy lassan a magasba emelte a két kezét. Mekkora tökfej
volt!
Mozdulatlanul állt, míg az egyik szolga átkutatta, és elvette a pisztolyát. Amikor végzett,
Rafe szárazon megszólalt: - Ha jól gondolom, elmondhatjuk, hogy megtaláltam János grófnőt.
 - Valóban - felelte Varenne. - És biztosíthatom, hogy a hölgy jól van. Ami azt illeti,
meglepő gyorsasággal hozzászokott a fogsághoz. - A gróf intett Rafe-nek, hogy üljön le az
egyik székre az íróasztal előtt. Az őrök ott maradtak az ajtó közelében, a puskájukat a
hercegre szegezve.
Varenne folytatta: - Az állítólagos grófnő egy született túlélő. Tudta, hogy ugyanolyan
angol, mint maga, és egyetlen csepp kék vér sem folyik az ereiben?
A gróf döbbenetnek vélte Rafe rezzenéstelen arckifejezését, és rosszindulatú kuncogással
folytatta: - Ne legyen túl szigorú önmagához, én sem gondoltam volna. De elég, ne beszéljünk
a hölgyeményről. Engem sokkal jobban érdekel maga. Tudja valaki, hogy idejött?
Rafe fontolgatta, hogy hazudjon-e, de túl sokáig tétovázott. Varenne helyesen értelmezte a
hallgatását. - Helyes, szóval nem mondta senkinek, hogy idejön. Közel vagyunk a kritikus
időponthoz, nem szeretném, ha az embereim idejét arra kéne pazarolni, hogy az után kelljen
küldeni őket, akinek elmondta, hogy idejön.
Tehát az összeesküvés közeledik a végrehajtáshoz, és ők a világon semmit nem tehetnek
ellene, se ő, se Margot. - Elégítse ki a kíváncsiságomat, Varenne. Miben mesterkedik? Ha meg
fogok halni, legalább tudni szeretném, hogy miért.
A gróf döbbent arcot vágott. - Meghalni? Ugyan, miből gondolja, hogy szükségtelenül
megölnék egy ilyen vagyonos embert? Ez pocsékolás lenne, és nekem nem áll módomban
pocsékolni a lehetőségeimet. Ami felvet egy újabb kérdést. Azt mondják, évente nyolcvanezer
font körül van a jövedelme. Így van?
Rafe megvonta a vállát. - Nagyjából. Néha változik, attól függően, hogy mennek a
különböző üzleti vállalkozásaim.
- Nagyszerű! - A gróf szinte ragyogott, sötét szeme úgy csillogott, mint egy agátkő. - Mivel
most van néhány szabad percem, kielégítem a kíváncsiságát, legalábbis részben. Megiszik
velem egy pohár burgundit? Nagyon remek évjárat.
Rafe úgy érezte magát, mintha a bolondok házába került volna, de csak bólintott. Egy pohár
bor igazán ráférne. Pár perc eltelt, míg Varenne poharakat hozatott és kitöltötte a bort. Rafe
belekortyolt, és megállapította, hogy valóban kitűnő évjárat.
Miután a gróf is kortyolt a borból, elgondolkozva azt mondta: - Azon tűnődik, mik a
céljaim. A válasz elég egyszerű: Franciaországnak szüksége van erős vezetésre, és ezt nem
kaphatja meg a Bourbon-ház dekadens söpredékétől. Miután végrehajtottuk a tervemet, kitör a
káosz, én pedig közbe fogok lépni, hogy rendet teremtsek. Az ereimben királyi vér folyik,
még csak nem is törvénytelenül. A royalisták tárt karokkal fogadnak majd. Leszolgáltam az
időmet száműzetésben, így maguk közé tartozónak tekintenek.
- Amilyenek a Bourbonok, nem lesz nehéz meggyőzni a royalistákat - ismerte be Rafe, aki
vonakodó érdeklődéssel hallgatta a grófot -, de mi lesz a bonapartistákkal? Ők soha nem
fogják elfogadni a régi rend egy képviselőjét, aki vissza akarja forgatni az idő kerekét.
- Csakhogy én nem szeretném visszaforgatni az idő kerekét, kedves hercegem, épp ezért
vagyok különleges - mondta önelégülten Varenne. - Én nagyon is rugalmas vagyok, és
elismerem az ember jogait a szabadságra, egyenlőségre és testvériségre, ahogy bármely
forradalmár. Máris dolgoznak nekem bonapartisták is. Ne feledje, Napóleon is szabadságról
beszélt, mégis megteremtette a legnagyobb zsarnokságot, amit Európa valaha is látott. Ha az
ember elég merészen mond ki egy nagy hazugságot, akkor szinte mindent megtehet.
- Ez nagyon okos. - Rafe felemelte a borospalackot, és újratöltötte mindkettőjük poharát.
Nem tudta eldönteni, Varenne őrült vagy lángelme, ha egyáltalán van különbség a kettő
között. - De szerintem nehéz lesz rávenni a két ellenséges tábort, hogy bármiben is
megegyezzenek.
A gróf megrázta a fejét. - Napóleon alatt Franciaország vált a legnagyobb hatalommá a
római birodalom óta. Egyetlen igazi francia sem szívesen mond le erről, és ebbe a royalisták
is beleértendők.
- Szóval ismét össze akarja hozni a nemzetet „pour la Gloire”? - kérdezte Rafe. - De van
egy csoport, amelyikről megfeledkezett. Mi lesz azokkal, akik belefáradtak a harcokba, és
békében akarnak élni?
- A farkas mindig felfalja a bárányt, Candover.
Rafe-nek nem volt semmi kétsége, hogy Varenne el is hiszi, amit mond. De amikor Margot-
ra gondolt és a neki dolgozó nők csapatára, Hélén Sorelre, és Michel Roussaye kőkemény
pragmatizmusára, aki épp eleget látott már a háborúból, már nem volt biztos benne, hogy
egyetért a gróffal. Ha elég bátor bárány összefog, legyőzhetik a legvérengzőbb farkast is.
De ez most nem volt a legalkalmasabb idő a filozofikus elmélkedésre. - Ha nem akar
megölni, mi a szándéka velem?
- Maga a biztosíték, Candover. Habár a tervem kitűnő, megvan az eshetősége, hogy
kudarcot vall. A káosz természetéhez hozzátartozik, hogy nehéz uralkodni felette, még ha az
ember előre számít is a káosz kitörésére. Ha valaki más kerül ki belőle győztesen, sok pénzre
lesz szükségem.
- Nem elég vagyonos ember?
- Próbálom ezt a benyomást kelteni. De látja, milyen állapotban van a birtokom, és az
összeesküvés is költséges mulatság. Pillanatnyilag szinte egy vasam sincs. Ha a
puccskísérletem sikeres lesz, akkor meglesz minden pénzem, amit csak akarok, maga pedig
sértetlenül visszatérhet Angliába. Ha kudarcot vallok... - a gróf megvonta a vállát. - Nos,
gondolom, hajlandó lesz szép összeget fizetni cserébe az életéért és a szabadságáért.
- A sajátomért és a grófnőéért.
- Annyira kedveli azt a kis nőcskét? - kérdezte meglepetten Varenne. - Ki kell derítenem,
mit tud, amitől ennyire különleges.
Rafe rájött, hogy az „elönti a vér az agyát” kifejezés nem csupán szófordulat. Ha a maradék
kis józan esze nem emlékeztette volna, hogy az ajtónál fegyveres őrök állnak, akkor a puszta
kezével esett volna neki Varenne-nek.
Az érzelmei nyilván az arcára is kiültek, mert a gróf azt mondta: - Ha ilyen erősen érez
iránta, majd elintézzük a dolgot. Természetesen nem engedhetem szabadon, csak ha angol
gentlemanként szavát adja, hogy semmilyen módon nem próbál bosszút állni. Ez az egyik
szórakoztató dolog az angolokban, hogy képesek komolyan is venni az ilyesféle ígéreteket.
Hirtelen kopogtak az ajtón, és belépett egy küldönc egy üzenettel. Varenne elolvasta és
összevonta a szemöldökét. - Sajnálom, Candover, most nem tudunk tovább csevegni. Fontos
elintéznivalóm akadt. Elnézést, ha a szállás nem a legjobb, de ha túl kényelmesen helyezném
el, nem lenne sietős, hogy kifizesse váltságdíjat. - Az őrökre pillantott. - Kérem, kísérjék a
vendéget a börtönbe.
Rafe fejében vadul száguldoztak a gondolatok, míg a két fegyveres kikísérte a
könyvtárszobából, végig egy folyosón. Varenne lehet, hogy őrült, de az tagadhatatlan, hogy a
terve ördögien okos. Franciaország zűrzavaros politikai helyzetében egy jól megválasztott
lépés valóban a legfelsőbb posztig juttathatja a grófot. Lajos király trónja ingatag alapokon
áll, és egy erős vezető egyesítheti a különböző frakciókat.
Az is valószínű, hogy ha egyszer ez megtörténik, akkor Európa többi része elfogad majd
bármely francia vezetőt, aki legalább egy kicsit is tiszteletreméltó. Igen, Varenne terve nagyon
is beválhat, Franciaország pedig egy új Napóleon karmai között fogja találni magát. Ez elég
félelmetes kilátás.
Miután több kanyargós lépcsősoron lementek, elérték a várkastély legalsó szintjét. Habár a
felső szintek is épp elég nyirkosak és kellemetlenek voltak, a pince még sokkal rosszabb volt,
haláltól és ősi gonoszságtól bűzlött minden.
Végül megérkeztek egy baljós kis kamrába, ahonnan vasalt ajtó nyílt. Lavisse elővett egy
kulcskarikát, és a zárba illesztett egy súlyos kulcsot. Miközben a társa sakkban tartotta Rafe-et
a puskával, Lavisse birkózott az ódon zárral, míg az ajtó végre kinyílt.
Csak annyira nyitotta ki, hogy egy ember beférjen rajta, és gúnyosan megjegyezte: -
Remélem, kellemes lesz az itt-tartózkodása, méltóságos uram - azzal a hátán nagyot taszítva
belökte Rafe-et a cellába, olyan erővel, hogy orra bukott.
Még mielőtt lezuhant volna a kőpadlóra, már érezte, hogy nincs egyedül.
 Huszadik fejezet

Rafe óvatosságból a földön maradt, míg körbenézve szemügyre vette a környezetét. A cella
nagyjából négyzet alaprajzú volt, minden oldala úgy négy méter, a falak durva kövekből
rakva. Nem volt benne más, csak egy vödör az egyik sarokban, egy nagy halom szalma és
néhány pokróc.
A fény egy keskeny, ráccsal ellátott ablakból szűrődött be, amely jó magasan helyezkedett
el. Habár félhomály uralkodott a cellában, ahhoz elég világos volt, hogy felismerje, ki a szőke
férfi, aki a szalmán fekszik.
A szentségit, még csak ez hiányzott! Rafe vett egy nagy levegőt, mielőtt feltápászkodott.
Bár örülnie kellett volna, hogy Robert Anderson él, és ezek szerint mégsem Varenne gróf
cinkosa, Margot szeretője volt a legutolsó ember a Földön, akit cellatársának szeretett volna.
Anderson nem vette magának a fáradságot, hogy felkeljen, csak annyit mondott: -
Sajnálom, hogy magát is elkapták, Candover. Mi történt?
- Összeesküvés, emberrablás, csak a szokásos dolgok. - Rafe lesöprögette a piszkot a
nadrágjáról, aztán kiegyenesedett, és higgadtan azt mondta: - Varenne elraboltatta a grófnőt.
Anderson felült, az arca megrándult a hirtelen mozdulattól. - A fenébe, ettől féltem. Azt
tudja, hogy jól van-e?
- Igen, Varenne legalábbis azt mondja. - Ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, Rafe
már látta, hogy a társa elég rossz állapotban van, a bal karja esetlenül az ölében hevert, az arca
csúnyán összeverve. Elfeledkezve minden féltékenységről, felkiáltott: - Te jóságos ég, mit
műveltek magával?
Anderson savanyúan elmosolyodott. - Legendás híremnek köszönhetően, Varenne négy
gazfickót küldött, hogy meginvitáljanak ide. Próbáltam visszautasítani őket, de ők
ragaszkodtak hozzá, hogy velük jöjjek.
Rafe-nek eszébe jutott valami, amit nemrégiben hallott. - Az eltűnése utáni reggelen két
ismeretlen franciát holtan találtak a szállása közelében. Volt ehhez valami köze?
Anderson mosolya kicsit lelkesebb lett. - Nagyon határozottan próbáltam visszautasítani,
hogy elfogadjam a meghívásukat.
Rafe szemügyre vette a férfi vékony alkatát és szinte nőies vonásait. Rájött, hogy ismét
elkövette azt a hibát, hogy tévesen ítélt meg valakit. Félmosollyal az ajkán azt mondta: -
Emlékeztessen rá, hogy ne keveredjek vitába magával.
- Nem hiszem, hogy jelenlegi állapotomban akár egy verébre nézve is veszélyes lennék.
Anderson rendkívül sápadt volt, még fehér bőréhez képest is. Rafe odament, és letérdelt
mellé a szalmára. - Hadd nézzem meg a karját.
Halkan füttyentett egyet, amikor meglátta, milyen csúnyán meg van dagadva Anderson
teljes bal keze és csuklója. Miközben óvatosan megvizsgálgatta, megkérdezte: - Valami
nagyon keményet ütött meg ököllel?
 - Nem, amikor ideértem, még aránylag ép voltam. De Varenne szeretett volna elcsevegni
velem, nekem meg nem volt kedvem hozzá.
A verejtékcseppek Anderson arcán jól mutatták, milyen nehezére esik a megjátszott
könnyedség. Rafe vonakodva bár, de egyre jobban csodálta. - Úgy néz ki, az egyik csont a
csuklójában el van törve, és három ujja is - állapította meg. - Szerencsére elég tisztának
látszanak a törések. Segítek levenni a kabátját, és bekötözöm a karját. Ez talán segít valamit.
Rafe levette a mellényét és csíkokra tépkedte, aztán nekilátott rendbe tenni a törött kart,
felhasználva azt a keveset, amit a vadászatok és lovaglás közben az elsősegélynyújtásról
megtanult. Közben állandóan arra kellett gondolnia, ahogy ez az elegáns kéz Maggie-t
simogatja. Egész rosszul lett az émelyítő féltékenységtől, de aztán rendre utasította magát,
hogy ez most nem a megfelelő hely és idő az ilyen önző gondolatokra. Egy hosszú pillanat
után sikerült is erőt vennie magán, és folytatta a dolgát.
Mindent elkövetett, hogy amit csinál, olyan fájdalommentes legyen, amennyire csak lehet,
de az eljárás így is majdnem megtörte Anderson sztoicizmusát. Amikor Rafe végzett a karja
bekötözésével, és rögtönzött sínbe tette, Anderson végignyúlt a szalmán, a haja egész csapzott
lett a verejtéktől. Rafe-nek az volt az érzése, félig elvesztette az eszméletét a fájdalomtól.
Miután kicsit lecsillapodott ziháló lélegzete, Anderson megszólalt: - Mivel Varenne úgyis
elfogta Maggie-t, jobban tettem volna, ha megírom azt az átkozott levelet.
Rafe kérdő pillantására válaszul elmagyarázta: - A gróf azt akarta, írjak egy levélkét
Maggie-nek, és csaljam ide. Azt mondta, eltöri a csontjaimat, ha nem egyezem bele. Azt nem
említettem neki, hogy balkezes vagyok, csak amikor már eltörte három ujjamat a bal
kezemen.
Rafe letelepedett a szalmára Anderson lábához, és akaratlanul is elnevette magát. -
Szerettem volna látni Varenne arcát.
- Nem élvezte volna. Olyan dühös lett, hogy eltörte a csuklómat. De voltam már rosszabb
börtönben is. A szalma friss, a pokróc tiszta, és mivel Franciaországban vagyunk, a bor is
egész tűrhető, amit az étkezésekhez adnak. Ebben az évszakban a hőmérséklet is elviselhető,
mindenesetre a telet nem szívesen töltenem itt.
Rafe majdnem megborzongott a gondolatra. Varenne csak nem tartja itt őket ilyen sokáig...
- Nem tudok ellenállni a szakmai kíváncsiságnak. Mondja, Varenne elárulta magának,
miben mesterkedik?
Rafe mindent elmesélt, a beszélgetéseket Fehrenbachhal és Roussaye tábornokkal,
megemlítette Lemercier halálát, a részletek nélkül, aztán elismételte, amit Varenne mondott a
terveiről.
Miután feltett néhány kérdést, Anderson felsóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. -
Hát, alaposan mellétrafáltam. Szörnyen ostobának érzem magam.
- Nem maga az egyetlen, aki nem is sejtette, mi folyik valójában - nyugtatta meg Rafe. -
Mindnyájan tévedtünk. - De legfőképpen ő maga.
 Ezután nemigen volt mit mondaniuk. Némán üldögéltek a lassan besötétedő cellában. Rafe
sok mindent szeretett volna kérdezni Andersontól, de valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy
most faggassa.
Ahogy teltek-múltak az órák, Rafe arra jutott, hogy a börtönéletben az unalom lehet a
legrosszabb. A cella ahhoz is kicsi volt, hogy kényelmesen járkálni lehessen benne, a kőfalak
igencsak egyhangú látványt nyújtottak, és az volt az érzése, hogy ha hosszabb ideig kell itt
lennie, hát hamarosan megőrül.
Irigyelte Anderson nyugalmát. A fájdalomtól elgyötörve többnyire aludt, de ha ébren volt,
akkor is filozofikus nyugalom áradt belőle. Rafe nem hitte, hogy ő erre valaha is képes lenne.
Persze, Andersonnak vannak korábbi tapasztalatai is a bezártságról, talán a gyakorlat segít az
elviselésében.
Alkonyatkor megkapták a vacsorát, a szokásos biztonsági intézkedések között: egy őr
megállt kint az ajtó előtt puskával, a másik beadott egy tálcát. A vacsora egész finom
marhapörkölt volt, kenyér és gyümölcs, mellé egy jó nagy kancsóban vagy négy liter
vörösbor. A tányérok és a bögrék bádogból voltak, az evőeszközök is puha fémből, könnyen
meghajlottak, nem lehetett volna fegyverként használni őket. Később visszajöttek a tálcáért
meg az edényekért, de a bort és a bögréket megtarthatták.
A bor ahhoz nem volt elég, hogy be lehessen rúgni tőle, de ahhoz igen, hogy kicsit
megeredjen a nyelvük. Elbeszélgettek arról, mit tervezhet Varenne, míg végül Rafe
megkérdezte: - Margot nagyon megváltozott, mióta nem találkoztam vele. Miért lett ilyen?
Hosszú hallgatás után Anderson visszakérdezett. - Miért nem tőle kérdezte?
Rafe élesen felnevetett. - Nem hiszem, hogy elmondta volna.
- Ha ő nem mondta el, miből gondolja, hogy én elmondom?
Rafe kicsit habozott, próbált valami meggyőző érvet kitalálni. Az egyenes választ
megkerülve, azt mondta: - Tudom, hogy nincs jogom megkérdezni, de nagyon szeretném
megérteni. Valamikor régen nagyon jól ismertem, vagy legalábbis azt hittem, de most egy
rejtély a számomra.
Még hosszabb hallgatás után Anderson némi ellenségességgel a hangjában azt felelte: -
Mióta Maggie meghallotta, hogy maga idejön Párizsba, nagyon megváltozott, szeszélyes lett
és rosszkedvű. Én tizenkilenc éves korában ismertem meg, és nagyon keveset tudok a korábbi
életéről. De azt tudom, hogy valaki nagyon alaposan elkezdte a tönkretételét, amit a franciák
majdnem be is fejeztek. Ha maga az, aki ezt tette vele, hát eszem ágában sincs bármit
elmondani róla.
A sötétség már majdnem teljes volt, csak egy kis halvány holdfény világította meg a cellát.
Rafe alig látta Anderson alakját, csak egy fekete folt volt a jobb oldalán. A sötétben hirtelen
nagyon közelinek érezte a tizenhárom évvel ezelőtti fájdalmat. A boroskancsó után
tapogatózva mindkettőjüknek töltött még bort. - Soha nem mesélte el, mi történt?
- Nem.
 Anderson hangja tárgyilagos volt, de Rafe hallotta benne a vonakodó kíváncsiságot. Ha
szerelmes Margot-ba, akkor bizonyára érdekli a múltja.
A sötétség leple alatt könnyebb volt olyasmit is elmondani, amit nappali világosságban soha
nem jutott volna eszébe. - Mindketten tudunk valamit Margot múltjának egy részéről. Miért
nem cseréljük ki, amit tudunk? - Anderson ellenkezésére számítva még hozzátette: - Tudom,
hogy ez nem gentlemanhez illő, de megesküszöm, hogy nem akarok neki semmi rosszat.
Rafe szinte hallotta, ahogy Anderson agyában forognak a fogaskerekek, amíg mérlegeli a
dolgot. Végül szomorkásán azt felelte: - Az apám mindig azt mondta, hogy nincs bennem egy
szemernyi sem a gentlemanből, és igaza is volt. De figyelmeztetem, nem lesz kellemes
történet.
Rafe tudta, hogy először rajta a sor, neki kell kezdeni. - Margot Ahston 1802 őszén debütált
Londonban. A családja nem volt előkelő, legfeljebb tiszteletreméltó, a vagyona
elhanyagolható, és abban is mindenki egyetértett, hogy nem klasszikus szépség, mégis az övé
lehetett volna bármelyik szabad fiatalember Londonban.
Rafe elhallgatott; eszébe jutott, amikor először meglátta a lányt, ahogy belépett a
bálterembe. Egyetlen pillantás is elég volt, és Rafe rögtön otthagyta a barátait. Egyenesen
odament hozzá, úgy szelve át a tömeget, mint a kés a vajat.
Margot gardedámja azonnal felismerte a Candover hercegi cím örökösét, és bemutatta őket
egymásnak, de Rafe alig figyelt oda. Csak Margot számított. A lányt először csak enyhén
szórakoztatta a csodálattal teli arckifejezése, de aztán találkozott a tekintetük, és az érzések
benne is fellángoltak. Legalábbis ő akkor így gondolta. Csak később ötlött az eszébe, hogy
mindez nem csak a hercegi cím említése után történt-e.
- Olyan volt, mint egy tündérmese, szerelem első látásra. Ashton ezredes nem engedte,
hogy hivatalosan is eljegyezzük egymást a báli szezon végéig, de határozottan megegyeztünk.
Soha nem voltam még olyan boldog, mint azon a tavaszon. Aztán... - Rafe elhallgatott,
képtelen volt folytatni.
- Ne hagyja abba pont most, amikor kezd érdekes lenni - sürgette Anderson. - Mi történt a
tündérmesébe illő fiatal szerelmespárral?
Rafe nagyot nyelt, és folytatta. - Elég köznapi történet. Egy este a barátaimmal voltam, és
egyikük, aki elég részeg volt, hogy kissé indiszkrét legyen, elmesélte, hogy Margot pár nappal
korábban odaadta magát neki egy bál közben a kertben.
Rafe nagyot kortyolt a borból, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. - Visszatekintve már
látom, milyen túlzottan reagáltam. Fiatal voltam és idealista, és teljesen levett a lábamról a
szerelem. Ahelyett, hogy úgy gondoltam volna, Margot csak kíváncsiságból vagy
kísérletezésből keveredett ilyesféle kalandba, úgy viselkedtem, mintha nagyobb bűnt követett
volna el, mint Júdás. Másnap reggel berontottam hozzájuk. Boldogan elfogadtam volna, ha
valami védekezéssel áll elő, vagy akár csak kis megbánást mutat, de meg se próbálta tagadni a
dolgot. Egyszerűen odavágta a gyűrűmet, és kisétált a szobából.
 Újabb korty bor után Rafe hangosan felsóhajtott. - Úgy döntöttem, igazuk volt azoknak,
akik azt mondták, csak a vagyonomra pályázik, és nyilván csak azt sajnálja, hogy elveszítette
ezt a jó partit. Aztán pár nappal később az apjával elutaztak Angliából a kontinensre. Nem
hiszem, hogy ez megtörtént volna, ha nem érezte volna magát ugyanolyan nyomorultul, mint
én, úgyhogy szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy kölcsönösen tönkretettük egymást.
Anderson kicsit fészkelődött a zizegő szalmán. - Nézzük, jól értem-e. Megkérdezte, hogy
viszonya volt-e azzal a barátjával, és ő nem tagadta?
Rafe kijavította: - Nem, valójában nem kérdeztem meg. Csak közöltem vele, amit tudtam.
Anderson nagy nehezen talpra kecmergett, és a kis cellában körbejárkálva nagyot
káromkodott. Végül felháborodottan azt mondta: - A brit nemesség ostobaságát tekintve nem
is értem, hogy miért nem halt még ki az egész náció. Ha maga szó nélkül elhitte egy részeg
disznó szavait, és eszébe sem jutott kétségbe vonni, hát semmit nem tud Maggie-ről.
Megérdemelte, amit kapott, de hogy ő nem, az biztos.
Rafe elvörösödött, de nem tudott semmit ellene vetni Anderson szavainak. - Nyilván nem
tud sokat a nemességről, különben nem tenne ilyen általánosító kijelentéseket. Egyetlen
becsületes úriember sem hazudna soha ilyen dologban. Még a holtrészegsége ellenére is
meglepő volt, hogy egyáltalán szóba hozta. Talán ezt sem tette volna meg Northwood, ha
tudja, hogy Margot a jegyesem.
Anderson megtorpant. - Northwood? Azt akarja mondani, hogy Oliver Northwood volt az?
- Igen, ő. El is felejtettem, hogy együtt dolgozik vele.
Anderson megint elkáromkodta magát, most még cifrábban, mint az előbb. - Ha maga nem
ostoba, akkor túl naiv és becsületes ahhoz, hogy ebben a tökéletlen világban éljen! El sem
tudom hinni, hogy képes elfogadni egy olyan ember szavát, mint Oliver Northwood, szemben
Maggie-ével. De talán akkoriban szavahihetőbbnek tűnt, mint most. Hogy becsületesebb nem
volt, annyi szent.
- Ne legyen abszurd - vágott vissza hevesen Rafe. - Ugyan miért keverne hírbe Northwood
egy ártatlan fiatal lányt?
- Használja a képzelőerejét, Candover - mondta bosszúsan Anderson. - Talán féltékeny volt
magára. Abból, amit elmondott, úgy tűnik, nem kellett túl jó megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy
észrevegyék, mi van maga és Maggie között. Talán bosszút akart állni, mert Maggie
visszautasította, vagy egyszerűen csak éretlen dicsekvésből tette. Lehet, hogy magának soha
nem kellett hódításokat kitalálni, de sok fiatalember kénytelen. A pokolba is, ahogy
Northwoodot ismerem, akár puszta rosszindulatból is hazudhatott!
Rafe hevesen tiltakozott. - Miért ilyen szigorú Northwooddal? Jó, mindig elég közönséges
volt, és elég rosszul bánik a feleségével, de ettől még nem lesz hazug. Egy gentlemant mindig
becsületesnek kell tartanunk, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője.
- Milyen csodálatos szabály! És Maggie-re miért nem alkalmazta? - kérdezte Anderson
csípősen, és megint leheveredett a szalmára. - Ez a közönséges alak, akit annyira védelmez,
évek óta információkat ad el a saját hazájáról mindenkinek, aki csak fizet érte. Amennyit én
tudok róla, szerintem a becsületesség leghalványabb szikrája sincs meg benne.
- Micsoda... ? - Rafe csak dadogni tudott, úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna.
Bár soha nem állt túl közel Northwoodhoz, több mint húsz éve ismerte. Ugyanabba az
iskolába jártak, és ugyanolyan szabályok szerint nevelkedtek. Soha nem volt rá semmi oka,
hogy kételkedjen Northwood becsületességében.
Pedig ez sok mindent megmagyarázott. Megjelent előtte Margot halálsápadt arca, amikor
hűtlenséggel vádolta, ő vajon hogy érezte volna magát, ha az, akiben a legjobban megbízik,
minden kétely nélkül elfogadja a róla szóló vádaskodásokat?
Pontosan úgy, ahogy Maggie érezte magát: dühösen és kimondhatatlanul megsértve. Mit is
mondott akkor? Valami olyasmit, hogy szerencse, hogy még idejében felfedezték egymás
valódi természetét, mielőtt túl késő lenne.
Akkor úgy vette, ez a bűnösségének a beismerése, és csak megerősítette, hogy Northwood
vádjai igazak. De most már egészen mást jelentettek a szavak.
A kezébe temette az arcát, és felnyögött. - A pokolba is... - Csak Anderson jelenléte tartotta
vissza, hogy ne omoljon össze teljesen.
Még amikor a legkétségbeejtőbb fájdalmat érezte is Maggie képzelt árulása miatt, akkor is
kicsit megnyugtatta az a hite, hogy ő a sértett fél. Most ez a vigasz sem maradt meg neki, és
most már úgy látta a saját cselekedeteit, ahogy Margot láthatta annak idején.
Bárki is lett Maggie-ből, oda vezethető vissza, ahogy ő annak idején bánt vele; mindennek
az ő féltékenysége és bizalmatlansága az oka. A halvány remény, amit dédelgetett, hogy talán
még visszaszerezheti a szerelmét, most összeomlott, a büszkeségnek maradék romjaival
együtt.
Hogy is bízhatna meg benne Margot még egyszer, miután így cserbenhagyta? A saját
ostobasága miatt elveszítette azt, ami a legfontosabb volt neki, és most szavakkal leírhatatlan
keserűséget és bűntudatot érzett.
Ahogy Robin dühe lassan lecsillapodott, már kezdett együtt érezni Rafe-fel. Szegény ördög,
pokoli lehet, ha valakit így megfosztanak az erkölcsi felsőbbség tudatától, és rá kell jönnie,
hogy ő maga okozta saját szenvedését, ráadásul Maggie-ét is. Egy ilyen ember, mint
Candover, aki nyilván a lelke mélyéig becsületes, könnyű áldozat lehetett Northwood
sikamlós rosszindulatának.
Bármit mondott Candover, Robin nagyon is jól ismerte az angol arisztokrácia világát, a
klubjaikat és a gentlemanek törvényeit. Természetes volt, hogy az ember elhiszi a társai
szavát, és Northwood is nyilván őszintének tűnt a maga nyers módján.
Másrészt egy fiatal lány titokzatos, majdnem mágikus teremtmény egy romantikus
fiatalember szemében. Érettebbnek kell lenni ahhoz, hogy az ember megértse, hogy a férfiak
és nők között több a hasonlóság, mint a különbség.
 Az első szerelem szenvedélye és birtoklásvágya megmagyarázza, Candover hogyan
botolhatott el. Az érzelmei elsöpörték a józan ítélőképességét. Ki nem követ el ostobaságokat
fiatalkorában? Robin megtette, az biztos, habár más téren, mint Candover.
Robin elég jól ismerte Maggie-t is ahhoz, hogy tisztában legyen vele, az ő hevessége is
hozzájárult a bajhoz. Ha lett volna annyi esze, hogy könnyekben kitörve védekezni kezd és
tagadja a vádakat, akkor talán fél óra alatt ki is békülhettek volna, és azóta is boldogan
élnének. Ebben az esetben ő soha nem találkozott volna Maggie-vel, ami nagy veszteség lett
volna a számára, de Maggie-nek persze inkább nyereség.
Robin megkereste Rafe bögréjét, és a kezébe nyomta. - Kicsit már késő, hogy öngyilkos
hangulatba ringassa magát, ha esetleg ilyeneken járna az esze - jegyezte meg.
Rafe még mindig reszketve kiegyenesedett annyira, hogy inni tudjon a borból, azt kívánva,
bárcsak valami erősebb lenne. Az évek során mindig olyan büszke volt a civilizált
viselkedésére. Azt gondolta, el kellett volna fogadnia Margot hűtlenkedését. Még kicsit
szégyellte is, hogy a lány jobban érti társadalmi osztályuk bevett erkölcseit, mint ő, és a heves
érzelmi reakcióját csak a saját éretlenségének tulajdonította.
Pedig akkoriban a fiatalos idealizmusával valójában közelebb állt az igazsághoz, mint a
divatos cinizmussal, amit az évek során kifejlesztett magában. Margot Ashton olyan hűséges
volt és olyan mély érzésű, amilyennek hitte. Rafael Whitbourne, a hercegi cím örököse, az
arisztokrácia köztiszteletnek örvendő tagja volt az, aki nem volt méltó erre a szerelemre.
Anderson éles hangon megszólalt: - Nem csoda, hogy Maggie a világ minden kincséért sem
akart találkozni magával, amikor idejött Párizsba. Ha elmondta volna, milyen viszonyban
voltak soha nem javasoltam volna neki, hogy dolgozzanak együtt.
Robin fél kézzel ügyetlenkedett a nehéz bádogbögrével. Rafe segített neki tölteni a borból.
A kancsó már nagyon könnyű volt az utolsó kortyokat töltötte ki Anderson bögréjébe.
Legalább két-három üvegnek felelt meg fejenként, amit megittak. Rafe nem bánta volna, ha
van még a borból, bár Franciaország minden itala kevés lett volna, hogy belefojtsa a bánatát.
- Ha jól értem, még mindig szerelmes Maggie-be - jegyezte meg könnyedén Anderson,
mintha valami lényegtelen dologról lenne szó.
- Ugyanúgy felkavar, mint huszonegy éves koromban - Rafe nagyot sóhajtott. - Pedig
mindig nagyon büszke voltam a higgadtságomra és lelki egyensúlyomra. - Felhajtotta az
utolsó korty bort. - De Margot túl jó hozzám.
- Ezzel nem vitatkozom.
- Mi történt az azóta eltelt években, és hogyan lett belőle kém? Azt ígérte, elmeséli. - Most,
hogy Rafe látta, honnan indult, már jobban megértette az óvatos, kissé kiszámíthatatlan nőt, a
keménységével és a gyanakvásával, csípős humorával és sebezhetőségével. De még mindig
nagyon sok minden volt, amit nem tudott róla.
- Szerintem ma estére elég volt az érzelmi viharokból - jelentette ki Anderson, és
összehajtogatta az egyik pokrócot. - Majd holnap reggel elmondom a történet hátralévő részét.
Addigra talán kialszom magam, és kicsit lenyugszom, és már nem akarok majd annyira
behúzni egyet magának. - Befészkelte magát a szalmába, és még hozzátette: - Ha az egész
éjszakát önostorozással óhajtja tölteni, lehetőleg csendben tegye, ha megkérhetem.
Andersonnak igaza volt, épp eleget beszéltek mára. Rafe betakarózott a másik pokróccal az
egyre hűvösebb cellában, és ő is elhelyezkedett a szalmán. De az volt az érzése, egyáltalán
nem tud majd úgy aludni, mint a társa.
 Huszonegyedik fejezet

Ahhoz képest, hogy előző este mennyi bort megivott, Rafe egész tűrhetően érezte magát
másnap reggel. Egy keveset még aludt is. Mire Anderson ébredezni kezdett, Rafe már
átgondolt magában mindent, amit megtudott. Nem látott rá semmi esélyt, hogy Margot valaha
is megbocsásson neki, de azért remélte, lesz rá alkalma, hogy bocsánatot kérjen a szörnyű
tévedéséért, és amiért ennyire rosszul ítélte meg. Ez nagyon fontos lett volna a számára.
Reggelire friss kenyeret, vajat, eperdzsemet és egy nagy kanna forró kávét kaptak.
Miközben dzsemet kent a kenyérre, Rafe megjegyezte: - Ettem már sokkal rosszabbat tisztes
angol fogadókban is.
- Nagy kár, hogy Varenne ambíciói nem a vendéglátást célozzák, hanem a zsarnokságot -
mondta Anderson.
Rafe szemügyre vette a társát. Habár Anderson azt állította, már nem fáj annyira a karja,
valószínűleg nem mondott igazat. Az arca kipirosodott, és lázasnak tűnt. Rafe megint nem
tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy valahonnan ismeri. Minél többet látta, annál
ismerősebbnek tűnt, de továbbra sem tudott rájönni, honnan.
Épp végeztek a reggelivel, amikor nyikorogva kinyílt a cella ajtaja. Rafe arra számított, egy
szolga jön, hogy elvigye a tálcát, de maga Varenne gróf lépett be, a háta mögött a már
megszokott fegyveres őrrel.
Az üdvözléssel nem fáradt, csak kurtán odaszólt Andersonnak: - Gondolom, Candover
elmondta, mik a terveim?
Anderson kiitta a kávéját, mielőtt válaszolt volna. - Igen, kifaggattam. Kíváncsi voltam,
miben tévedtem.
- Helyes. - Varenne benyúlt fekete kabátja alá, és előhúzott egy pisztolyt. Pontosan
Anderson homlokának közepére célozva azt mondta: - Nem szívesen ölnék meg egy embert,
aki nem tudja, hogy halál vár rá. Habár nem örülök neki, hogy erre kényszerülök, de nem
tudom elképzelni, hogyan tudnám magának hasznát venni, és amíg él, addig veszélyt jelent a
számomra. Nagy kár, hogy nem tudtam átállítani az én oldalamra. Ha most át akarna állni,
már nem hinnék magának.
Rafe kővé dermedve, döbbenten figyelt, Varenne pedig még megkérdezte: - Van valami
utolsó kívánsága, vagy akar üzenni valakinek? Ha igen, mondja gyorsan, még sok dolgom van
ma.
Anderson sápadtan Rafe-re pillantott. - Mondja meg Maggie-nek, hogy nagyon szeretem.
A szavait követő csöndben a kakas kattanása úgy hangzott, mint az üllőre lesújtó kalapács
csattanása.

Bár még nagyon korán volt, a brit nagykövetségen lázas munka folyt. Oliver Northwoodot
nagy megkönnyebbüléssel fogadták a kollégái, akik egész éjszaka dolgoztak. Lord
Castlereagh még ágyhoz kötve is ontotta a leveleket, feljegyzéseket és szerződéstervezeteket,
egy tucat embert is foglalkoztatott vele, és mivel kevesen voltak, rengeteg munka hárult rájuk.
Többen is aggodalmukat fejezték ki Robert Anderson miatt, aki napok óta eltűnt. Ez nem
volt meglepő Northwood számára, aki nagyon jól sejtette, mi történhetett vele. Úgy kell annak
az önelégült alaknak, megérdemli.
Nem sokkal nyolc óra előtt Northwood elnézést kért, és lelopakodott a folyosóra, amely
Castlereagh hálószobája alatt húzódott. Miután idegesen körülnézett, hogy a folyosó üres-e,
gyorsan kinyitotta egy kis kamra ajtaját, és besurrant. Eddig nem is gondolt rá, milyen érzés
lesz egy puskaporral teletömött helyiségbe belépni egy gyertyával. A tenyere izzadt, miközben
végrehajtotta a szükséges előkészületeket.
Először egy hagyományos gyertyával cseppentett a padlóra egy kis olvasztott viaszfoltot.
Aztán szilárdan belehelyezte a speciális, sűrű méhviasz gyertyát. Amikor a viasz
megszilárdult, és a gyertya biztosan állt, a tollkésével vájt egy kis lyukat az egyik puskaporos
doboz sarkába. Végül kivett a zsebéből egy kis zacskó puskaport, és óvatosan vékony csíkot
szórt ki belőle a doboztól a gyertyáig, a tövéhez kis dombocskát rakva a lőporból.
Végtelenül óvatosan meggyújtotta a méhviasz gyertyát, aztán óvatosan kisurrant a
kamrából, vigyázva, hogy a huzat nehogy elfújja a lángot, vagy a kelleténél korábban lángra
lobbantsa a puskaport.
Le Serpent azt mondta, a gyertya nagyjából nyolc óra alatt ég le. Hacsak valaki észre nem
veszi a gyertya szagát, ami nem túl valószínű a nagykövetségnek ezen az elhagyatott részén, a
robbanásnak délután négykor kell bekövetkeznie. Northwood úgy tervezte, addigra ő rég
kereket old.
Amikor visszaért a biztonságos emeletre, előkotorta a zsebkendőjét, és megtörölgette
verejtékes homlokát. Megérdemel minden vacak frankot, amit fizetnek neki. Az utóbbi pár
napban nagyon szigorúak voltak a biztonsági intézkedések a nagykövetségen, minden
bejáratnál angol katonák ellenőrizték a belépő idegeneket. Mint alkalmazott, Northwood
könnyen bejutott. Le Serpent nélküle soha nem tudta volna végrehajtani a tervét. Talán
kérhetne még több pénzt is...
Miután visszament az írnokok szobájába, leült, hogy elkészítsen egy tisztázatot egy hosszú
hivatalos levélről. Nem volt ott más rajta kívül, csak egy Morier nevű idősebb titkár, aki
fáradt mosollyal felnézett rá. - Örülök, hogy látom, Northwood. Biztos, hogy elég jól van a
munkához? Kicsit sápadtnak látszik.
Szegény Morier nem is sejti, mi vár rá. Délután részt fog venni a megbeszélésen, és ő is
felrobban a többiekkel együtt, a kis hal áldozatul esik a nagy halakkal. Northwood elfojtotta a
kellemetlen gondolatot. Morier mindig jóindulatú volt hozzá, nagy kár, hogy ő is
belekeveredik. De hát nincs mit tenni. Mosolyogva azt felelte: - Még mindig elég pocsékul
érzem magam, de úgy gondoltam, pár órát kibírok. Tudom, mennyit dolgozik mindenki. A
lehető legrosszabbkor dőltem ki a sorból.
- Nagyszerű - mormolta Morier, és folytatta az iratmásolást.
 Northwood két órán át dolgozott, de közben állandóan borzongott a tudattól, hogy a gyertya
ott ég, és a láng egyre közelebb ér a halálos puskaporcsíkhoz. Amikor nem bírta tovább,
kimentette magát. Nem is esett nehezére megjátszani, hogy beteg. Morier és más írnokok,
akik közben bejöttek, együttérző megjegyzéseket tettek, és megköszönték, amiért a betegsége
ellenére bejött.
Miközben távozott, arra gondolt, egy ilyen helyzetben még a leglelkiismeretlenebb ember is
kínosan érezné magát, de igyekezett elfojtani a kellemetlen gondolatokat. Annak ellenére,
hogy könnyed barátságossággal viselkedtek vele, tudta, hogy a küldöttség többi tagja lenézi,
és azt hiszik, intelligensebbek nála. Hát nagyon tévednek; sokkal több hatalomban és
gazdagságban lesz része, mint bármelyiküknek valaha is.
A Ru de Faubourg St. Honoré-n leintett egy kocsit, és hazament, aztán átöltözött
lovaglóruhába. Ideje meglátogatni Varenne grófot, és megmutatni neki, milyen az igazi Oliver
Northwood, és mit tud.
Ha szerencséje van, Le Serpent már beszerezte neki a megígért jutalmat is: a pompás,
megközelíthetetlen Margot Ashton végre az övé lesz.

Amilyen korán csak lehetett az illendőség keretein belül, Héléne Sorel elküldött egy
üzenetet Candover szállására, hogy megkérdezze, sikerült-e kiderítenie valamit. Alig
háromnegyed óra múlva meg is kapta választ, a kellemetlen hírt, hogy a herceget tegnap
délután óta nem látták.
Habár szép meleg nap volt, a hírtől Héléne hátán végigfutott a hideg. Talán a herceg
eltűnése nem jelent semmit, de azok után, hogy Maggie-nek és Robert Andersonnak is nyoma
veszett, kénytelen volt a legrosszabbat feltételezni.
Ha az ismeretlen Le Serpent raboltatta el őket, vajon Héléne is szerepel-e a listáján...?
Egy pillanatra elfogta a vágy, hogy vidékre meneküljön a lányaihoz, biztonságba. Most,
hogy az összeesküvés így közeledik a megvalósuláshoz, Le Serpent talán nem foglalkozna
azzal, hogy utánaeredjen.
Ugyan mit tehetne most, hogy itt maradt egyedül, minden segítség nélkül?
A keze ökölbe szorult, és gyorsan elhessegette a fejéből a sötét gondolatokat. Ha
megtörténne a legrosszabb, és ő is eltűnne, az édesanyja gondoskodni fog a lányairól. Muszáj
kitalálnia valamit, nem ülhet itt gyáván, ölbe tett kézzel.
De vajon mit tehetne? Túlságosan jelentéktelen személy ahhoz, hogy meggyőzzön
bármilyen hivatalnokot arról, hogy mekkora a veszély, még akkor is, ha tudná, hogy pontosan
milyen formában készülődik a merénylet.
Elszántan felállt. Eszébe jutott valami, amire már előbb is gondolhatott volna. Jó lesz
azonnal nekifogni.
 A fegyver zavarjanak kattanása mintha kizökkentette volna Rafe-et a bénultságból. A hideg
rezignáció Anderson arcán hirtelen felébresztett benne egy emléket, és úgy érezte, már tudja,
is a szőke férfi.
Tekintélyes, parancsoló hangon megszólalt: - Varenne, ha lelövi Andersont, az komoly hiba
lenne. Nem emlékszik, hogy azt mondta, soha nem szokott pazarolni?
Varenne ujja, amely már megfeszült a ravaszon, kicsit engedett, és a gróf bosszúsan
rápillantott. - Ne avatkozzon bele Candover. Magát érdemes életben tartanom a vagyona
miatt, de egy szimpla kém nem tartozik ugyanebbe a kategóriába.
- Ha csak egyszerű kém lenne, akkor igaza lenne - mondta Rafe, mereven a grófra
szegezve a tekintetét. - De ez az ember, akit olyan pazarlóan meg akar ölni, Lord Robert
Andreville, Wolverton márki öccse, aki az egyik leggazdagabb ember egész Angliában.
- Micsoda? - Varenne tekintete ismét az áldozatára fordult. - Igaz ez?
- Igen - ismerte be Anderson. - Számít ez valamit?
Egy hosszú, feszült pillanatig Varenne mérlegelte, milyen előnyökkel és milyen kockázattal
jár ez az új helyzet. Aztán vissza dugta a pisztolyt a kabátja alá. - Igen, számít. És ha hazudik,
még mindig megölhetem később.
- Ez az igazság - szólt közbe Rafe. - Együtt jártam iskolába a bátyjával.
Varenne szórakozottan bólintott, látszott, hogy a gondolatai már máshol járnak. Aztán
sarkon fordult, és távozott a fegyveressel együtt. Rafe megborzongott, amikor arra gondolt,
hány gyilkosságot követhetett el hidegvérrel. Talán azért rakta őket egy cellába, hogy
megfélemlítse azzal, hogy végig kell néznie Anderson kivégzését. Elég hatékony
erődemonstráció lett volna.
Ahogy a léptek eltávolodtak, Anderson óriásit fújt, nekidőlt a falnak, és lehunyta a szemét.
Pár pillanat múlva kinyitotta, és végtelenül higgadtan azt mondta: - Azt hittem, utolértek a
bűneim, és mindennek vége. Hálával tartozom magának, Candover. Mióta tudta, hogy ki
vagyok? És hogy ismert fel? Nem is hasonlítok a bátyámra.
- Nem voltam egészen biztos benne, inkább csak találgattam. Abban a pillanatban ötlött az
eszembe, amikor Varenne felhúzta a pisztoly kakasát. - Rafe-nek is kissé elgyengült a térde.
Leroskadt a szalmára. - Az arckifejezéséről az jutott eszembe, amilyen a bátyja, Giles volt a
felesége halála után. És úgy gondoltam, még ha tévednék is, megéri megpróbálni.
- Örülök, hogy gyorsabban járt az agya, mint az enyém - mondta Anderson, vagyis
Andreville. - Nekem soha eszembe sem jutott, hogy a családi kapcsolataim bármit is
számíthatnak.
- Nekem megvolt az az előnyöm, hogy tudtam, Varenne a váltságdíjért tart fogva, arra az
esetre, ha az egyéb tervei kudarcba fulladnának. Abba is beleegyezett, hogy Margot-ért is
fizethetek. - Rafe tanulmányozta a másik férfi arcát. Most, hogy kiderült, igaza volt a
személyazonosságát illetően, már könnyebb volt meglátni a családi vonások nyomait. -
Etonból ismerem Gilest, pár évvel fölöttem járt. Bár nem gyakran jön Londonba, ha mégis,
mindig megpróbálunk együtt tölteni legalább egy estét. Hébe-hóba emlegette a feketebárány
öccsét, Robint.
- Nagyon érdekes téma lehetett a vacsora mellett - jegyezte meg szárazon Andreville.
Rafe elvigyorodott. - De még mennyire. Tényleg igaz, hogy már az első tanítási napon
sikerült kicsapatnia magát Etonból?
Andreville bűntudatosan elmosolyodott. - Igen. Én Winchesterbe akartam menni, de az
apám ragaszkodott hozzá, hogy kövessem a családi hagyományokat, és Etonba járjak. Az
apám nem tudta volna elviselni, hogy egy nyolcéves fiú akarata érvényesüljön az övével
szemben. Végül kénytelen voltam egymás után három bentlakásos iskolából is kicsapatni
magam, míg sikerült elintéznem, hogy oda kerüljek, ahová akartam.
- És miért ragaszkodott ennyire Winchesterhez?
- Volt egy jó barátom, aki odajárt, ezenkívül az apám ellenezte. Az egyik ok is bőven elég
lett volna. Mindenestre szerintem kissé el van tévedve, ha azt hiszi, a bátyám hajlandó lenne
váltságdíjat fizetni értem. A gyanús múltam miatt inkább megkönnyebbülne, ha nyom nélkül
eltűnnék, mielőtt még nagyobb szégyent hozok a családra.
- Giles soha nem viselkedne így. - Rafe egy pillanatig elgondolkodott. - Még ha neki
problémát jelentene is kifizetni a váltságdíjat, azt hittem, maga is örökölt egy elég szép
birtokot valami rokonuktól.
Andreville bólintott. - Igen, a nagybátyámtól. Az Andreville család minden generációjában
akad egy feketebárány. Rawson bácsikám volt az elődöm, úgyhogy mindig remekül kijöttünk
egymással. Ha tényleg egyszerű, mezei kém lennék, nem lennék abban a helyzetben, hogy
pénzzel megváltsam az életemet. Nem egy jövedelmező foglalkozás.
Rafe vállat vont. - A Candover-birtok megterhelhető még húsz-harmincezer font erejéig, ha
szükséges.
Andreville meglepetten nézett rá. - Megtenné ezt valakiért, akit alig ismer, és nem is
nagyon kedvel?
Rafe-et kissé kényelmetlenül érintette, hogy a másik megérezte leplezett ellenszenvét, és
csak annyit felelt: - Margot nem örülne, ha megölnék. Mindenesetre egyszerűbb lett volna, ha
Etonba és Oxfordba jár, mint én, akkor ismertük volna egymást, és nem lett volna ilyen
zavaros a helyzet.
Andreville felháborodott arcot vágott. - Ugyan, miért jártam volna ezekre a vacak helyekre,
mikor élvezhettem Winchester és Cambridge örömeit?!
Rafe elnevette magát. - Ha jól sejtem, Lord Strathmore-nak dolgozik. Honnan ismerik
egymást?
- Az Andreville és a Fairchild család távoli rokonságban áll egymással. Luciennel mindig
jóban voltunk, de mivel más-más iskolába jártunk, csak ritkán találkoztunk - magyarázta
Andreville. - Persze, hallottam a híres „Bukott Angyalok” társaságáról. Egyszer Lord Michael
Kenyonnal is találkoztam, amikor Spanyolországban szolgált, habár ő nem tudta, valójában ki
vagyok. De ez egy másik történet.
 Andreville nagy nehezen felült. - Épp befejeztem az első évet Cambridge-ben, amikor az
amiens-i béke életbe lépett, úgyhogy úgy döntöttem, kihagyok egy évet, és utazgatok egy
kicsit Európában. Miközben Franciaországon keresztül utaztam, már nyilvánvaló volt, hogy
csak idő kérdése, mikor tör ki ismét a háború. Amikor olyan információk jutottak
tudomásomra, amelyekről úgy gondoltam, érdekelhetik az angol kormányt, elküldtem Lucien-
nek, mert tudtam, hogy ő a külügyminisztériumban dolgozik, a Whitelhallban.
Lucien azonnal odautazott Párizsba, és elmondta, hogy hírszerzéssel foglalkozik, és
megkérdezte, nem maradnék-e a kontinensen brit ügynökként. - Andreville megvonta a vállát.
- Mivel fiatal voltam és zöldfülű, úgy gondoltam, ez nagy kaland lesz, és most itt vagyok.
Rafe hangosan gondolkodva azt mondta: - De mi a fenéért nem említette magát Lucien,
amikor ideküldött Párizsba?
- Ebben a szakmában az embernek második természetévé válik, hogy soha ne mondjon
többet, mint amennyit feltétlenül szükséges. Lucien azért küldte ide, hogy Maggie-vel
dolgozzon, arra nem volt semmi szükség, hogy rólam is tudjon.
Rafe ezt emésztette egy darabig. - Lucien nem ismerte eléggé Maggie-t, hogy biztos
lehessen benne, angol.
- Mert csak rajtam keresztül ismerte, és én csak annyit mondtam róla, hogy angol. Nem
volt rá szükség, hogy tudja a valódi nevét vagy az élettörténetét.
Rafe elhúzta a száját. - Kénytelen vagyok úgy gondolni, hogy minden sokkal egyszerűbb
lett volna, ha kicsit kevesebb a titkolózás ebben az ügyben.
- Ebben az esetben valóban így van - Andreville arca elsötétedett. - De volt olyan, amikor
emberek haltak meg amiatt, mert a valódi nevüket kínzással kicsikarták a társaikból.
Rafe úgy döntött, ideje visszatérni a szívéhez közelebb álló témához, és azt mondta: - Arról
volt szó, hogy elmeséli nekem, mi történt Margot-val, mióta maga találkozott vele.
- Ha tényleg biztos benne, hogy hallani akarja. Elég nehéz lesz végighallgatni.
- Ha nehéz végighallgatni, el tudom képzelni, milyen lehetett átélni. Mindent tudni akarok.
- Ahogy óhajtja. - Andreville feltápászkodott és az ablakhoz sétált, aztán a falnak
támaszkodott. - Gondolom, azt tudja, hogy Maggie-t, az apját meg a tisztiszolgáját
megtámadta egy volt katonákból álló banda, miközben Párizsba tartottak.
- Igen, elég nagy botrányt kavart a hír Angliában. De a részleteket nem hallottuk, és ezért is
gondoltam, hogy Margot meghalt.
Andreville tárgyilagos hangon folytatta. - Maggie, az apja és Willis épp egy vidéki
fogadóban ettek, amikor beállított fél tucat részeg volt katona, és beléjük kötöttek. Ashton
ezredes megpróbált csendben távozni, de valaki rájött az akcentusából, hogy angol, és azzal
vádolták őket, hogy kémek, és a katonák rájuk rontottak.
Ashton és a szolgája persze küzdöttek, de nem volt esélyük ekkora túlerővel szemben,
végül az ezredes a lánya elé vetette magát, remélve, hogy a testével megvédheti. - Andreville
sápadt arca megfeszült. - Az apja így halt meg, egy tucat szúrástól és golyótól elvérezve.
 - Te jóságos ég... - suttogta Rafe. Margot rajongott az apjáért, végignézni, hogy így kell
meghalnia... Egész rosszul lett a gondolattól. De hát Andreville figyelmeztette, hogy nem
kellemes a történet. Erőt gyűjtött a folytatáshoz, és megkérdezte: - És azután?
- Mégis mit gondol, Candover, mi történt? - kérdezte Andreville alig leplezett dühvel. -
Egy ilyen lánnyal, aki úgy fest, mint Maggie, egy félig részeg katonákból álló banda kezében?
Rafe felállt és járkálni kezdett a szűk cellában. Arra gondolt, ahogy Maggie majdnem
hisztérikus lett a Place du Carrousel-en történtek után. Te jó ég, nem csoda, hogy ilyen
rémálmok gyötrik, és hogy emlékeztetni kellett rá, hogy nem minden férfi vadállat.
Andreville az arcát elfordítva tovább beszélt. - Mivel ott volt egy gyönyörű lány meg egy
pince tele borral, nem siettek tovább, szépen betelepedtek a fogadóba és jól érezték magukat.
A következő két napban csak vedeltek, és ha úgy tartotta kedvük, megerőszakolták.
Aztán véletlenül épp arra jártam, francia gránátos kapitányi egyenruhában. Amikor a
falusiak észrevettek, a polgármester odajött, és könyörgött, hogy küldjem el ezeket a
katonákat, mielőtt feldúlják az egész falut.
Én tovább akartam menni, végül is egyszál magamban nem sokat tehettem volna, ráadásul
nem is voltam igazi tiszt. De amikor a polgármester elmondta, hogy foglyul ejtettek egy angol
lányt... meg kellett néznem, hogy tudok-e segíteni. Bementem a fogadóba, és megdicsértem a
katonákat a hazafiságukért és a ravaszságukért, amiért ilyen veszélyes kémeket fogtak. Kicsit
megszidtam őket a túlbuzgóságukért, és lelkesítő beszéddel rávettem őket, hogy menjenek
tovább Párizsba és csatlakozzanak Napóleon seregéhez, mert a császárnak szüksége van rájuk.
Rafe elképzelte Andreville karcsú, elegáns alakját szemben egy részeg bandával, és
megértette, Margot miért szerethetett bele. Lord Robert alig lehet több akkoriban, mint fiatal
kölyök. - És hogy vette rá őket, hogy elengedjék Maggie-t, ahelyett, hogy magukkal vitték
volna?
- A személyiségem puszta erejével - felelte szárazon Andreville. - Azt mondtam, én magam
fogom Párizsba vinni az angol kémnőt, hogy kihallgassák. A lova és csomagja még ott volt az
istállóban, úgyhogy szépen lóra szálltunk, és kereket oldottunk, amilyen gyorsan csak lehetett.
Nem telt sokba, míg rájöttem, micsoda lányt mentettem meg. Félholt volt azok után,
amiken keresztül ment, szakadt ruhában, amin még rajta száradt az apja vére. Minden más nő
az eszét vesztette volna, de Maggie...
Amikor egy mérföld után megállítottam a lovakat, hogy elmondjam, ki vagyok, és
megnyugtassam, hogy biztonságban van, előrántott egy pisztolyt és rám fogta. A
nyeregtáskájában volt elrejtve. Soha nem felejtem el a látványt. A keze reszketett, az arca kék-
zöld volt, hogy a saját édesanyja se ismerte volna meg. Olyan szörnyűségeken ment keresztül,
amit Napóleonnak se kívánnék, de ez sem törte meg. - Hosszú hallgatás után halkan
hozzátette: - Ő a legerősebb ember, akit valaha is ismertem.
Rafe csak most vette észre, hogy megállás nélkül rója a köröket a szűk cellában, ökölbe
szorított kézzel, vakon. Soha életében nem szeretett volna még inkább egyedül lenni, hogy
megemészthesse a borzalmakat.
 Margot apját megölték a szeme láttára, aztán áldozatul esett egy részeg bandának... hogy
őrizte meg egyáltalán az ép eszét? De ő nemcsak túlélte, hanem ilyen különleges nővé vált.
Egészen megrázta, amikor arra gondolt, mekkora erő és kitartás kellett ehhez.
A tehetetlen fájdalom mellett, amit érzett, ráadásul ott volt az a nyomasztó tudat, hogy ő is
bűnös. Ha nem viselkedett volna vele olyan csúnyán, akkor talán nem ment volna
Franciaországba. Nem csoda, hogy azzal vádolta, hogy ő a felelős az apja haláláért. Ez igaz is
volt, és nincs a világon semmi, amivel jóvátehetné a katasztrófát, amit akaratlanul is okozott.
Elviselhetetlenek voltak a benne kavargó érzések. Rafe, a megtestesült civilizáltság, nem
bírt másra gondolni, csak hogy meggyilkolhassa Margot támadóit a saját kezével.
Andreville jól értelmezte az arckifejezését, és azt mondta: - Ha ez némi vigaszt jelent, a
legtöbben, akik csatlakoztak a Grand Armée-hez, valószínűleg már rég halottak. Csak
remélhetjük, hogy lassú és kínos halál jutott nekik.
- Reméljük - mondta Rafe. Elképzelte, hogy az egyiket elevenen megnyúzták a spanyol
partizánok, a másik golyóval a hasában, elüszkösödött sebekkel halt meg tíz nap után, a
harmadik halálra fagyott az orosz síkságon...
De ez sem segített túl sokat.
Minden izmát egyenként ellazítva kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Ha nem
sikerül, beleőrül.
Andreville visszament a sarokba, és lefeküdt a szalmára. Az érzelmei az arcára vésődtek,
kék szeme alatt árnyékok sötétlettek. Mivel ő is szerette Maggie-t, nehéz lehetett erről
beszélnie.
Amikor úgy-ahogy visszanyerte az önuralmát, Rafe megszólalt: - Azért, gondolom, ezután
kicsit jobbra fordult a helyzet.
- Igen, habár a számomra elég bonyolult volt a dolog. Nem hagyhattam egyedül Maggie-t.
Franciaország kellős közepén, ugyanakkor épp fontos feladatom volt. Amikor elmondtam
neki, mi helyzet, azt mondta, nincs semmi oka, hogy visszatérjen Angliába, miért ne jöhetne
velem? Úgyhogy magammal vittem. Kivettünk egy lakást Párizsban. Mivel mindketten
szőkék vagyunk, testvéreknek adtuk ki magunkat, azt mondtuk ő a megözvegyült húgom.
Marguerite-nek nevezte magát, nekem pedig Maggie lett, mert nem akart többé Margot
Ashton lenni. - Andreville sérült karjáról megfeledkezve valami mozdulatot akart tenni a bal
kezével, de összerándult a fájdalomtól. - Még mielőtt elértük Párizst, megkértem a kezét,
hogy a nevemmel is védelmezhessem, és ha valami történt volna velem, szép vagyont is
örökölhetett volna.
Rafe nyelt egyet, és megkérdezte: - Szóval, összeházasodtak?
- Nem, visszautasított, azt mondta, nem lenne értelme összeházasodni pusztán a
szerencsétlen körülmények miatt. De felajánlotta, hogy ha akarom, a szeretőm lesz.
Szóval így kezdődött. Rafe azt mondta: - Csodálom, hogy képes volt hagyni, hogy egy férfi
egyáltalán hozzáérjen.
 - Én is csodálkoztam, de azt mondta, szeretné, ha boldogabb emlékek váltanák fel a
régieket. Nekem megvoltak a kétségeim ezzel az egész dologgal kapcsolatban, talán a tisztes
neveltetésem halvány emlékei miatt, de beleegyeztem. Alig húszéves voltam, és
tulajdonképpen eszem ágában sem volt megnősülni, és csak egy bolond utasított volna vissza
egy ajánlatot egy ilyen nőtől, mint ő.
Habár Andreville erről nem beszélt, Rafe nagyon jól tudta, mennyi türelem és kedvesség
kellhetett ahhoz, hogy segítsen elfelejteni egy ilyen borzalmas élményt, és hogy Maggie azzá
a szenvedélyes nővé válhatott, aki ma. Fájdalmas volt arra gondolni, hogy nem ő volt
mellette, amikor a leginkább szüksége lett volna rá.
Szeretett volna valahogy köszönetet mondani azért, amit Andreville tett. - Maggie nagyon
szerencsés volt, hogy maga ott volt neki.
- Szerencsések voltunk, hogy ott voltunk egymásnak - felelte Andreville. - Azóta együtt
dolgoztunk. Én utazgattam Európában, ha szükséges volt, sokszor hónapokig is távol voltam.
Együtt utaztam a hadseregekkel, átkeltem a Csatornán csempészekkel, és csináltam még sok
őrültséget, ami nagy kalandnak tűnik, amíg az ember fiatal és zöldfülű. - Szárazon
elmosolyodott. - Gyerekkoromban lázadtam az angol tiszteletreméltóság ellen, de meg kell
mondanom, mióta elmúltam harminc, már nem vonz annyira a lázadás. Az otthont mindig az
jelentette, ahol Maggie lakott. Többnyire Párizsban, csendesen élt, nem úgy, mint most,
amikor a grófnő szerepét játssza, és társaságba jár. Kialakította a saját hálózatát
informátorokból, és kiderült, hogy fantasztikus tehetsége van a kémkedéshez. A többit már
maga is tudja.
Rafe felsóhajtott. - És ha arra gondolok, hogy úgy döntöttem, csak maga lehet az áruló a
küldöttségből...
- Igen? - vonta fel a szemöldökét Andreville.
Rafe elmesélte, hogy őrt állított, hogy figyelje Margot házát, aki felfedezte Andreville
látogatásait, és hogy azt is tudta, hogy Roussaye-vel és Lemercier-vel is találkozott. Azt is
megemlítette, milyen következtetéseket vont le a pénzből, amit Margot-nak adott.
- Habár a következtetései tévesek voltak, úgy látom, van némi tehetsége ehhez a munkához
- jegyezte meg Andreville. - Így utólag visszatekintve már azt hiszem, tényleg jobb lett volna,
ha végig tudott volna rólam, de hát a titkolózás a szokásává válik az embernek. Azt már tudja,
miért álltam kapcsolatban Roussaye tábornokkal. Ami Lemercier-t illeti, próbáltam kideríteni,
miben sántikál, mivel biztos voltam benne, hogy valami köze van az összeesküvéshez.
- Na és a pénz? Ez volt a legfőbb bizonyítékom maga ellen.
- Maggie nem tudta, a Whitehallban mennyit fizetnek az információkért, úgyhogy szó
nélkül elfogadta mindig, amit adtam neki. Soha nem mondtam neki, hogy a pénz nagy része
saját vagyonomból származik, mert csak előtört volna belőle a makacs függetlenség, és nem
hagyta volna, hogy én tartsam el, még ha az én otthonom is a háza. Ha már nem volt hajlandó
hozzám jönni, akkor is biztosítani akartam, hogy kényelemben éljen, és félre is tudjon tenni
valamit arra az esetre, ha rosszra fordulnának a dolgok.
 - Akkor is az örökösévé tehette volna, ha nem házasok.
- Meg is tettem, de fennállt annak a lehetősége is, hogy egyszerűen eltűnök, és senki nem
tudja, hogy meghaltam-e, és akkor a vagyonom a végtelenségig le lett volna kötve. És persze
a végrendeletem angol végrehajtója nem is tudott volna kapcsolatba lépni Maggie-vel, amíg
folyik a háború. - Andreville kíváncsi pillantást vetett Rafe-re. - Említette Maggie-nek a
velem kapcsolatos gyanúit?
Amikor Rafe bólintott, Andreville megkérdezte: - És mit szólt, amikor megpróbálta
meggyőzni, hogy áruló vagyok? Szinte semmit nem tud a múltamról, és elég meggyőzőek
voltak a közvetett bizonyítékok ellenem.
- Nem volt hajlandó elhinni semmilyen vádat. Aztán pisztolyt szegezett rám, úgy dobott ki
a házából. És ha most arra akar célozni, hogy Maggie adhatna nekem pár leckét lojalitásból,
ne fáradjon, magamtól is tudom. - Rafe szórakozottan végighúzta az ujjait a hajában. -
Köszönöm, hogy elmondta mindezt. Mindenképpen tudnom kellett.
Rafe letelepedett a szalmára, és újból próbált erőt venni minden fájdalmon, bűntudaton és
haragon. Most már értette, milyen erős a kötelék Andreville és Margot között, és rájött, hogy
soha nem lesz semmi esélye, hogy megnyerje magának.
Kellemetlen volt arra gondolni, hogy arrogánsan azt feltételezte, hogy képes lesz azzal
befolyásolni Margot akaratát, hogy elcsábítja. Az egyetlen ok, amiért egy éjszakára megadta
magát neki, csak az volt, hogy felejteni akarta a rémes emlékeket, amiket felkeltett benne a
csőcselék a Place Carrousel-en. Most, hogy jobban meggondolta, a szokatlanul szenvedélyes
ölelésnek a hintóban a színház után ugyanez volt az oka.
Csak egy apróságra tudott gondolni, amivel valamennyit jóvátehetne abból, amit Margot
ellen elkövetett: gondoskodik róla, hogy Andreville soha ne tudja meg azt az egy éjszakát,
amit az ágyában töltött. Még a legtoleránsabb férfi sem örülne neki, ha megtudná, hogy a
kedvese egy másik férfival hált, és Rafe nem szeretett volna viszályt kelteni Margot és a
választottja között. Már így is épp elég bajt okozott neki.
Annak is örült, hogy vigyáztak, hogy ne essen teherbe. Most, hogy a háborúnak vége, lehet
hogy családot akar majd, de elég nehéz lett volna megmagyarázni egy fekete hajú kisbabát
Andreville-nek.
Rafe lehunyta a szemét, és a falnak támasztotta a fejét. Keserűen ironikus volt, hogy
miközben segített Margot-nak felejteni, neki bezzeg olyan varázslatos emlék lesz ez az
éjszaka, amely mindig is kísérteni fogja. Ha Margot-nak valaha is eszébe jutott, hogy bosszút
álljon rajta, hát megtette. Fáradtan azt mondta: - Mondja, Lord Robert, ha kikerülünk innen
élve, feleségül fogja venni?
Hosszú szünet után Andreville azt felelte: - Mindesetre szándékomban áll még egyszer
megkérni. Mellesleg jobban örülnék, ha nem szólítana Lord Robertnek. Ez a név a régmúlthoz
tartozik, ahogy a nő, aki magának Margot, nekem mindig Maggie lesz.
- Akkor hogy szólíthatom?
- A barátaim Robinnak hívnak.
 Szóval akkor barátok lennének? Rafe ebben nem volt biztos; mindenesetre kialakult köztük
valami kötelék, amit a közös veszély jelentett, és az, hogy ugyanazt a páratlan nőt szeretik.
- Engem többnyire Rafe-nek szólítanak. - Halványan elmosolyodott, és hozzátette: - Rafael
a keresztnevem, de ahogy Margot is rámutatott, amikor megismerkedtünk, felháborító, hogy
egy arkangyalról neveztek el.
A cellatársa felnevetett, és a csend, amely ezt követte, egyáltalán nem volt kényelmetlen.
 Huszonkettedik fejezet

Varenne gróf fogadni fog - mondta Oliver Northwood az öregecske chanteuli

komornyiknak.
Az öreg kételkedő arcot vágott, de sarkon fordult és elbicegett Northwood nem akart túl sok
időt adni gondolkodásra a grófnak, úgyhogy inkább halkan követte a komornyikot. Amikor
belépett a könyvtárba, hogy tájékoztassa a gazdáját a látogató érkezéséről, Northwood is
belépett vele együtt.
A gróf egy íróasztalnál ült, melyet számokkal teleírt papírlapok borítottak. Összeszűkült
szemmel nézett fel Northwoodra. - Ismerjük egymást, monsieur?
- Hát hogyne ismernénk, Comte le Serpent. Vagy ne nevezzem így a szolgái előtt? -
kérdezte Northwood vakmerően. Azt akarta, hogy elfogadják, mint értékes és megbízható
társat, és ha nem alacsony rendű felbérelt szolgának tekintenék, aki régebben volt.
Varenne sötét szemének hideg tekintete is megerősítette, hogy nem téved a
személyazonosságát illetően. Egy pillanat múlva lassan elmosolyodott, és elküldte a
komornyikot. - A szolgáim miatt nem kell aggódni. A birtokomon mindenki, a szakácstól a
saját kis hadseregemig lojális hozzám, és mind várják, hogy jobb napok derüljenek
Franciaországra. - Varenne egy székre mutatott. - Kérem, foglaljon helyet. Úgy látom,
alábecsültem a képességeit. Hogyan fedezte fel, ki vagyok?
- A pecsétgyűrűjéről. Kinyomoztam, kié a címer. - Northwood a biztonság kedvéért
hozzátette: - Egyébként letétbe helyeztem valakinél egy lezárt borítékot, amiben mindent
leírtam, amit tudok, arra az esetre, ha netalántán eltűnnék.
- Nincs semmi szükség ilyen óvintézkedésekre, mivel rövidesen úgyis véget ér a titkolózás.
- A gróf tekintete szúrós lett. - Gondolom, megtette a nagykövetségen, amit megbeszéltünk?
- Minden a terv szerint halad. Úgy négy óra múlva a párizsi diplomaták fele a levegőbe
repül.
- Nagyon jól csinálta, mon petit Anglais, nagyon jól. - A gróf a zsebórájára pillantott. -
Sajnálom, most nincs időm további csevegésre, nagyon elfoglalt napom van. A katonáimat fel
kell készítenem, bármi is következzen. És a robbanás utáni teendőket is el kell tervezni...
Ezeregy dolgom van. - Visszadugta az órát a zsebébe. - A jutalomért jött?
- Részben igen, részben pedig azért, hogy megbizonyosodjak róla, nem fog megfeledkezni
rólam, ha hatalomra kerül. - Northwood kicsit megnyugodott. Habár Varenne szeme
fenyegetően megvillant, amikor belépett a szobába, inkább barátságos arisztokratának
bizonyult, és sokkal kevésbé tűnt veszélyesnek, mint a maszk mögé rejtőző Le Serpent volt.
- Megígérem, hogy nem fogok megfeledkezni magáról. - A gróf barátságosan
elmosolyodott. - De amint már mondtam, most sok dolgom van. Talán lenne kedve eltölteni
pár órát János grófnő társaságában?
Northwood megnyalta a szája szélét. - Reméltem, hogy sikerült elkapnia. Láthatom most?
 - Ha óhajtja. Jól végezte a munkáját, megilleti érte a jutalom. Kövessen.
Varenne felkísérte a vendéget egy lépcsőn, aztán egy poros folyosón egy kopottas
aranyozású ajtóhoz vezette. A belső zsebéből elővett egy kulcsot, és odaadta Northwoodnak. -
Jól zárja be az ajtót. Ravasz kis boszorkány, és nem szeretném, ha elkószálna a kastélyban.
Northwood mohón megragadta a kulcsot. Milyen rég várt már erre... - Ne aggódjon, túl
elfoglalt lesz ahhoz, hogy bajt keverjen.
- Érezze jól magát, de nehogy valami kárt tegyen benne, monsieur Northwood. Később
szeretném én is kipróbálni.
Northwood bólintott, és a zárba dugta kulcsot.

Őrjítő volt, hogy két órát kellett várni, míg Madame Daudet felébredt, de a szobalány
semmi pénzért nem volt hajlandó felébreszteni az úrnőjét. Hélène alig tudta visszafojtani a
türelmetlenségét. Meg kellett találnia a könyvet, amelyben a d’Aguste család háromfejű
kígyóval ellátott címere volt. Kár, hogy korábban nem érdeklődtek róla, de akkor még csak
úgy tűnt, ez csupán egyike a sok lehetőségnek.
Madame Daudet végre megjelent, hogy üdvözölje a látogatót. Az öreg hölgy szinte csak
egy csontkollekció volt a fekete csipke vállkendő alatt, de az arca még mindig erőt és
szépséget sugárzott. - Mit tehetek önért, gyermekem? A szép kis szőke barátnőjét is elhozta?
- Nem, madame, épp azért vagyok itt, mert miatta aggódom - felelte Hélène. - János
grófnőnek és még két barátomnak nyoma veszett, és az egyetlen, amire gondolni tudok, hogy
talán d’Aguste grófnak köze van az eltűnésükhöz. Tudna mondani nekem valamit erről a
családról?
Az öreg hölgy összeszorította a száját. - Nagyon keveset lehet mondani róla, mert egyenes
ágon kihalt a família. Az utóbbi ötven évben nem voltak nemes tagjai a d’Aguste családnak.
Hélène-t olyan keserű csalódás fogta el, hogy szinte a szájában érezte az ízét. Az utolsó
szalmaszálba kapaszkodva megkérdezte: - És mi történt ötven évvel ezelőtt?
- Lássuk csak... - mormolta Madame Daudet, és eltöprengett. - Az utolsó d’Aguste egy
lány volt, egyetlen gyermek, Pauline-nak hívták. Feleségül ment Varenne grófhoz, és a név
kihalt. Pauline volt a jelenlegi Varenne gróf édesanyja. Furcsa lány volt. Rossz vér folyt a
d’Aguste-ok ereiben...
- Varenne! - kiáltott Hélène. Megköszönte Madame Daudetnek a felvilágosítást, aztán
elrohant Még mindig nem tudta, mi fog tenni, de most már azt legalább tudta, hogy ki lehet
Le Serpent.

Michel Roussaye összevont szemöldökkel tanulmányozta a feljegyzéseket, amelyeket

azután készített, hogy meglátogatott vagy tucatnyi klubot és kávéházat, ahol a bonapartista
tisztek szoktak összegyűlni, hogy igyanak, kártyázzanak, és a birodalom dicső napjairól
emlékezzenek. Ha Henri Lemercier kapitány után kérdezősködött, csak üres tekinteteket
kapott válaszul, undorodó arckifejezéseket, vagy néha egy kemény pillantást, majd az illető
kijelentette, hogy nem ismerte.
Az információhiány nem volt meglepő, mivel manapság bölcs dolog diszkrétnek lenni. De
Roussaye-nak feltűnt valami más, ami nyugtalanította. Minden kávéházban arról suttogtak,
hogy valami változás van a levegőben. Többször is hallott suttogó híreket egy bizonyos Le
Serpentről, aki ismét dicsőségre vezetné Franciaországot. Két-három férfi, aki még emlékezett
Roussaye seregbeli gúnynevére, nyíltan meg is kérdezte, hogy róla van-e szó.
Roussaye határozottan tagadott minden ilyen mendemondát, de aggasztotta a dolog. Habár
a legtöbb tiszt olyan volt, mint ő, fáradt, és békére vágyó, még mindig akadt jó néhány
forrófejű, akik akkoriban voltak a legboldogabbak, amikor nagy győzelmeiket aratták. Az
ilyenek nem voltak hajlandóak belátni, a hazájuk mekkora árat fizetett a la gloire futó
megízleléséért.
Még riasztóbbak voltak azok a hírek, amelyekkel a szolgája érkezett vissza, akivel egy
levelet küldött Candover hercegének. A herceg előző délután elment valahova, és azóta nem
tért vissza. Roussaye átkozódott magában. Először Robert Anderson, aztán János grófnő, és
most Candover... A krízis kirobbanása már nem sokáig várathat magára.
Türelmetlenül felpattant. Úgy döntött, elmegy a Silves kávéházba, amely szintén a
bonapartisták egyik kedvenc helye volt. Egyre sürgetőbb, hogy megtudja, ki lehetett
Lemercier megbízója.

Maggie egy ócska fotelben üldögélt, és egy francia romantikus regényt próbált olvasgatni,
Rex pedig a lábánál elnyúlva aludt. A hátára hemperedett, bozontos lábait az égnek tartva.
Maggie rámosolyogott. Ha a kandúr nem horkolt volna halkan, abban se lett volna biztos, él-e
egyáltalán. Milyen kár, hogy ő nem tudja így elengedni magát, és pihenni egy kicsit.
Az elmúlt huszonnégy órában mindenféle szökési terven törte a fejét, és most nem volt
egyéb dolga, mint várni. Felsóhajtott, lerakta a könyvet a mellette lévő asztalkára, és lehajolt,
hogy megvakargassa a macska fületövét.
Rex sokkal jobban elszórakoztatta, mint a könyv, mivel a szolga, aki teljesítette az
olvasnivaló iránti kérését, nyilván úgy gondolta, hogy a nők csak a legpocsékabb
ponyvaregényeket szeretik. Azonkívül, hogy hihetetlenül abszurdak voltak a szereplők, volt a
regényben egy kémkedési szál is, ami egyszerűen hajmeresztő ostobaság volt. A szerzőnek
halvány sejtelme sem volt, milyen is a kémkedés.
Ebben a pillanatban mindenesetre Maggie szívesen vette volna az elképzelhető
legunalmasabb kémkedési feladatot is. Ha elrabolnak valakit, az egy regényben lehet hogy
izgalmas, de a valóságban a rettegés és az unalom keveréke. Miután megtette a szánalmas kis
előkészületeket, amit ki tudott ötleni az esetleges menekülésre, semmit nem tudott csinálni,
csak ült és várt.
Hirtelen meghallotta egy kulcs zörgését a zárban. Mivel az ebédet már behozták, a látogató
vagy Varenne lehet, vagy ami még rosszabb, a társa, akiről beszélt. Maggie kiegyenesedett a
fotelben, és megtörölgette izzadt tenyerét a szoknyájában, miközben Rex bemenekült az ágy
alá.
Amikor Oliver Northwood belépett az ajtón, Maggie szinte megkönnyebbülést érzett. A
fickó durva és közönséges, veri a feleségét, elárulta a hazáját, de Maggie legalább tisztában
volt vele, hogy kicsoda, és tudta, hogy nincs meg benne sem Varenne intelligenciája, sem
számító gonoszsága. Northwooddal szemben talán lehet némi esélye.
Miközben Northwood bezárta maga után az ajtót, Maggie igyekezett kiüríteni a fejéből
minden gondolatot, a rettegést attól, hogy megerőszakolják, nem gondolni a nyitott ablakra,
ami menekülést ígért a pánik és a fájdalom elől, nem gondolni semmi másra, csak a szerepre,
amit elhatározott. Ha nem játszik jól, akkor brutális valósággá válhat megint minden rémálma.
Northwood szembefordult vele, széles, húsos arcán leplezetlen kéjsóvársággal. Nyilván arra
számít, hogy Maggie meg van rémülve, és ha most megadja magát vagy könyörög neki,
azonnal ráveti magát.
De az is elképzelhető, hogy ha udvariasan és előkelő társasági modorral közeledik hozzá,
akkor ő is ugyanúgy fog válaszolni. Maggie felállt, és a legragyogóbb mosolyával üdvözölte a
férfit. - Mr. Northwood, mennyire örülök! Annyira reméltem, hogy maga lesz az, de a gróf, az
a gonosz ember nem árulta el, kire számítsak. Foglaljon helyet. - Egy brokáthuzatú székre
mutatott, amit odahúzott az asztal mellé. - Megkínálhatom egy kis borral?
Northwood meglepetten, szó nélkül leült.
Maggie úgy viselkedett, mint egy úrnő a saját szalonjában. Töltött az ebédjéhez kapott
borból a saját poharába, és átnyújtotta a látogatónak. - Parancsoljon. Sajnálom, hogy nem
különleges bor, de sajnos, jobbal nem szolgálhatok.
Northwood csodálkozó arccal átvette a bort. - Örül nekem? - kérdezte.
- De még mennyire! Mindig is kedveltem magát, ugye, tudja?
- Hát, elég furcsán mutatta ki, annyi szent - mondta harciasan Northwood. - Mindig úgy
bánt velem, mint egy kapcaronggyal.
Maggie leült vele szemben a másik székre, és úgy igazgatta a finom zöld muszlinszoknya
redőit, hogy kivillanjon a bokája. Aznap reggel jó sok időt töltött azzal, hogy laza, budoárba
való kontyba fésülje a haját, és alaposan bepúderezte a dekoltázsát. Northwood
arckifejezéséből ítélve, meg is volt a kellő hatás.
Finom sóhajjal megjegyezte: - Jaj, istenem, mindig reméltem, hogy meg fogja érteni a
viselkedésemet. Mi rokonlelkek vagyunk, ugye, tudja? Én legalábbis mindig így éreztem.
Northwood hátradőlt a széken, szemlátomást élvezte a flörtölő modort. De azért nem hagyta
olyan könnyen megbékíteni magát. - Ha annyira rokonlelkek lennénk, miért volt mindig olyan
elutasító velem, az első bálján is annak idején, amikor megismerkedtünk, és az elmúlt
hetekben is? Candoverrel bezzeg soha nem bánt így.
- Hát persze, hogy nem. - Maggie bosszúságot erőltetett a hangjába. - Az az ember őrülten
féltékeny, és nem lenne biztonságos bárki mással kedvesnek lenni a jelenlétében. De maga
annyival okosabb nála. Candover említette ugyan, hogy hasonlítok egy lányra, akit valamikor
ismert, de nem jött rá, ki vagyok. Az az ostoba tökfej tényleg azt hiszi, hogy egy magyar
grófnő vagyok.
Northwood egyhajtásra kiitta a bor egyharmadát, és azt mondta: - Persze, okos vagyok, de
soha nem hagytam, hogy a nagykövetségen az a sok hülye rájöjjön. Mind azt hiszik, olyan
átkozottul felsőbbrendűek nálam. - Egy pillanatig eltűnődött. - Akkor miért Candoveré lett és
nem az enyém?
- Természetesen, mert gazdag - felelte Maggie, tágra nyílt, ártatlan szemekkel. - Csak nem
képzeli, hogy a nők bármi más okból vesztegetik rá az idejüket?
- Ostobaságot beszél - mondta hevesen Northwood, - Az a disznó mindig megkapott
minden nőt, akit csak akart, a feleségemet is beleértve.
- Mert mindig is gazdag volt, vagy talán nem? - felelte tárgyilagosan Maggie. - Persze,
nem azt mondom, hogy rosszul néz ki, de szörnyen unalmas alak, az ágyban is, meg másutt is.
- Buján felkacagott. - Ugyan már, Oliver... Ugye, szólíthatom Olivernek, mindig így
gondoltam magára. Ha Candovernek csak a külsejére kellene támaszkodnia, ha meg akarja
tartani a szeretőit, hát egy nő se lenne, aki másodszor is az ágyba bújna.
Northwood pontosan ezt akarta hallani. Mohón előbbre hajolt és megkérdezte: - Miért,
milyen mint férfi?
- Egy hölgynek nem illene ilyesmiről beszélni. Legyen elég annyi, hogy amiben az ember
legtöbbet várná, épp abban kell csalódnia. - Maggie kuncogott, és kihívó pózban elnyúlt a
széken. - És a világon semmi képzelőereje nincs...
Egy darabig még ecsetelgette Candover fogyatékosságait, Northwood pedig nagy élvezettel
hallgatta.
Maggie kicsit félrehajtotta a fejét, és elgondolkozva azt mondta: - Annak ellenére, hogy
nem szereztem meg a vagyonát, megkönnyebbülés volt, ahogy mégsem mentem hozzá.
Azonkívül, hogy unalmas és őrülten féltékeny, ráadásul rémesen beképzelt is. De tizennyolc
éves koromban olyan büszke voltam rá, hogy megfogtam magamnak egy hercegi cím
örökösét, hogy nem törődtem vele, milyen valójában.
- Igen? Nekem kell köszönetet mondania az eljegyzés felbomlásért.
Maggie érezte, hogy végigfut a hátán a hideg, de csak annyit kérdezett: - Hát ezt meg hogy
csinálta?
- Nem volt nehéz. Igaza van, Candover nem túl okos. Mindenki láthatta, hogy fülig
szerelmes magába, akkor is, ha nyilvánosan még nem jelentették be az eljegyzést.
- Úgy járt a nyomomban, mint egy üzekedő szarvasbika - mondta Maggie megvetően.
Northwood kortyolt a borból, és sötét arckifejezéssel folytatta: - Mindig is utáltam. Együtt
jártunk iskolába. A rangom legalább olyan, mint az övé, és ha már arról van szó, sokkal
előkelőbb, mint például annak a vándorcigányok között felnőtt barátjáé, de Candover mindig
túl magasan hordta az orrát, hogy a magamfajtákkal barátkozzon. Csak mert óriási vagyonnal
rendelkezett, és hercegi cím örököse volt, úgy viselkedett, mintha ettől jobb lenne nálam. De
én alaposan megfigyelem az embereket, és kiismerem a gyengeségeiket.
 Maggie nem bírta tovább hallgatni, közbevágott, hogy visszaterelje az eredeti témához. - És
neki mi volt a gyenge pontja?
- Természetesen maga, mi más. Azt hitte, maga olyan patyolattiszta és tökéletes. Úgy
döntöttem, ráébresztem, hogy nem így van. - Northwood kihívó pillantást vetett Maggie-re. -
Habár sikerült behálóznia, én tudtam, hogy az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Nyilvánvaló volt, hogy maga csak egy forróvérű kis nőcske.
Maggie kénytelen volt nagyot nyelni, mielőtt csodálatteli hangon megjegyezte: - Maga
nagyon jó emberismerő, Oliver. És ezután mit csinált?
- Egyik este együtt voltunk egy társaságban, ittunk, beszélgettünk. Amikor tudtam, hogy
Candover ott van a közelben, hallótávolságban, elmeséltem, hogy az egyik bálon maga az
enyém lett a kertben. Úgy tettem, mintha túl részeg lennék, és ezért járna el a szám, de nagyon
is józan voltam. - Northwood elmosolyodott, csupa rosszindulattal. - Candover úgy
viselkedett, mintha gyomorszájon rúgták volna. Felállt és azonnal elrohant. Aztán nemsokára
azt hallottam, hogy maga elutazott Angliából.
Maggie belebámult a férfi vöröses, önelégült képébe, és úgy érezte, mintha megfagyott
volna az ereiben a vér. Habár soha nem volt túl jó véleménnyel Northwoodról, akkor is
megdöbbentő volt, ahogy eldicsekedett egy ilyen hidegvérű, gonosz cselekedettel, aminek
aztán olyan katasztrofális következményei lettek. Zseniális érzéke volt az alantas intrikákhoz;
amit részegen kotyog ki valaki, az sokkal meggyőzőbb, mint a nyílt vádaskodás. Nem csoda,
hogy Rafe másnap reggel a féltékenységtől dühöngve állított be hozzá. Az, hogy nem bízott
benne, így is árulás volt, de most már sokkal érthetőbb.
Habár szinte rosszul volt, igyekezett erőt venni magán. Ha most veszíti el az önuralmát,
akkor ki lesz téve Northwood kényének-kedvének. Duzzogó arcot vágott. - Nahát, Oliver, ez
igazán nem volt szép magától. Ezzel nemcsak Candovernek ártott, és nekem elhiheti, nagyon
csúnyán, de nekem is mindenféle problémát okozott. Ha magának akart engem, csak annyit
kellett volna tennie, hogy megvárja, amíg illendő idő eltelik az esküvő után, aztán csináltunk
volna, amit csak akarunk.
- Érdekelte volna egy viszony? - kérdezte Northwood még mindig szkeptikusan, de készen
arra, hogy bármit elhiggyen.
- Hát hogyne érdekelt volna! - Maggie szomorkás arcot vágott. - Ha egyszer ott lett volna
az ujjamon a gyűrű, bármit megtehettem volna, amihez kedvem van. Candover túl büszke
ahhoz, hogy egy válással bemocskolja a nevét, akármit tesz is a felesége. Persze,
megajándékoztam volna egy örökössel, ehhez joga van, de azután... - végtelenül sokat sejtető
mosollyal fejezte be.
Felállt, és kitöltötte a maradék bort Northwood poharába, gondoskodva róla, hogy a férfi
közben megfelelő betekintést nyerjen a dekoltázsába. Aztán leült, és keresztbe tette a lábát,
hogy formás lábszára is kilátsszon.
- Mielőtt rátérünk a szórakozásra, kielégítené a kíváncsiságomat? Sokat tűnődtem rajta,
miben is mesterkednek maga meg Varenne gróf.
 Northwood felállt és a széke mellé lépett, és a keze Maggie mellére simult. Ha összerezzen,
vagy bármi jelét adja az undornak, az felkeltette volna a férfi gyanakvását, úgyhogy csak
csábosan rámosolygott.
Northwood alig várta, hogy eldicsekedhessen a ravaszságával. - Ma délután felrobbantjuk a
brit nagykövetséget - közölte.
Maggie szeme önkéntelenül is elkerekedett. - Ez meg hogy lehetséges? Ehhez rengeteg
lőporra lenne szükség!
- Tulajdonképpen csak egy részét robbantjuk fel, de ott lesz mindenki, aki fontos. -
Northwood becsúsztatta a kezét Maggie ruhája kivágásába, és belemarkolt a mellébe.
Maggie-nek minden nehezen megszerzett önuralmára szüksége volt, hogy ne vágja pofon.
De emlékeztette magát, hány élet forog kockán, és megszorította a férfi térdét, mintha nagyon
izgatónak találná a közelségét. - Azt hallottam, minden fontos találkozót Castlereagh
hálószobájában tartanak - jegyezte meg.
- Pontosan, és a szoba alatt van egy kis kamra, amit teleraktunk lőporral. Ma délután fog
felrobbanni, négy órakor. Senki nem fog rátalálni. A kamra kulcsa itt van nálam.
- Ó, akkor hamarosan el kell mennie? Azt reméltem, tud még maradni. - Aztán mintha csak
hirtelen jutott volna eszébe, megkérdezte: - Nem lesz veszélyes, ha magának kell meggyújtani
a lőport?
- Igen, ehhez kellett egy kis ravaszság - dicsekedett North-wood. - Beraktam egy gyertyát a
kamrába, és amikor leég, lángra lobbant egy lőporcsíkot, ami felgyújtja a lőporos dobozokat,
és bumm! Mindenkit cafatokra fog tépni a robbanás, aki Castlereagh szobájában van.
Maggie megborzongott, de próbált úgy tenni, mintha nagyon izgalmasnak találná a dolgot. -
Milyen nagyszerű! Bárcsak én is részese lehettem volna valami ilyen nagyszabású tervnek!
Northwood végignézett rajta. - Igen? Azt hittem, maga hűséges az angolokhoz.
- Ugyan, ezt meg honnan veszi? Ha valakinek nincs vagyona, akkor kénytelen onnan
elfogadni a pénzt, ahonnan jön. És én mindenhonnan elfogadtam.
Most, hogy már tudta, mit terveznek az összeesküvők, ideje volt cselekedni, mert ha nem
lép nagyon gyorsan, már késő lesz. Felállt, és kihívóan nagyot nyújtózkodott, magasba
nyújtva a karját. Northwood buja tekintete a mellére tapadt.
- Sok mindent csináltam én már pénzért, Oliver - mondta Maggie, ágyba csábító
kacagással, és odanyújtotta a kezét. Northwood megfogta, és az ölébe húzta, pontosan, ahogy
Maggie számított rá. - De van, amit csak kedvtelésből csinálok...
Northwood lehúzta az egyik válláról a ruhát. Maggie mélyen a szemébe nézve befejezte
mondatot: - ... és ez igencsak a kedvemre lesz. - Lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja, és
odasúgta: - Ó, Oliver...
Aztán ahogy az ajkuk összeért, felemelte a porcelánkancsót, amit jó előre, gondosan
odakészített az asztalra, és teljes erejéből fejbe vágta vele Northwoodot.
 Az ütésnek borzalmas hangja volt, porceláncsörömpölés, és tompa puffanás egyszerre.
Mindkettőjüket jól eláztatta a víz. Northwood tekintetében egy pillanatra csodálkozás villant,
aztán oldalra dőlt, a széket is feldöntve, és Maggie-t is magával sodorva.
Maggie-nek a lélegzete is elakadt, akkorát puffant a földön, de gyorsan feltápászkodott.
Attól is félt, hogy megölte Northwoodot, de attól is, hogy nem volt elég erős az ütés, hogy
elájuljon. Szerencsére eszméletlen volt, de nem halott.
Korábban már leszedte a függönyzsinórokat, és ezekkel most jó szorosan megkötözte a
férfit a csuklójánál és a bokájánál, egy másik zsinórral pedig odakötözte a lábát egy súlyos
asztalhoz. Letépett egy darabot a függönyből, és betömte vele a száját.
Aztán gyorsan átkutatta a zsebeit. A szoba kulcsa mellett talált egy karikát több más
kulccsal is. Nem tudta, melyik lehet a kamráé a nagykövetségen, úgyhogy mindet magához
vette.
Kinyitotta az ajtót, és óvatosan kilesett a folyosóra. Elhagyatott volt. Vetett egy gyors
pillantást a lábához dörgölőző fekete macskára. - Na gyere, Rex - súgta oda neki. -
Megkeressük Robint.

A Silves kávéházban Roussaye leült egy asztalhoz egy Raoul Frotrand nevű katonával,
akivel együtt szolgált Olaszországban. Amilyen hamar csak lehetett, szóba hozta Henri
Lemercier-t.
Frotrand a padlóra köpött. - Az mocskos disznó! Mindig is az volt, és a halála előtt be is
bizonyította.
A tábornok érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Érdeklődve közelebb hajolt. - Miért, mit
művelt? És kinek dolgozott?
Frotrand megvonta a vállát. - A jó ég tudja. Valami törvénytelen dolgot művelt, az biztos.
Azt hallottam, Varenne grófnak dolgozott, Azt beszélik, Varenne arra számított, hogy ő lesz a
miniszterelnök Talleyrand után, és dühöngött, amikor a király Richelieu-t választotta. Talán
Varenne azt akarta, hogy Lemercier ölje meg az új miniszterelnököt.
Roussaye egy pillanatig gondolkozott. Varenne birtoka alig egy órányira fekszik Párizstól:
épp megfelelő hely összeesküvések főhadiszállásának és foglyok őrzésére is. Lehet, hogy
téved, de ki tudja, Fortrand megérzései lehet, hogy jók, érdemes utánajárni, méghozzá kellő
erősítés kíséretében.
Felállt, és körbenézett a kávéházban üldögélő két tucat emberen, akik közül sokan régebben
a bajtársai voltak. Csatatérre való hangon elkiáltotta magát: - Mes amis!
A teremben azonnal csönd lett, és minden tekintet felé fordult.
Roussaye felállt a székre, hogy mindenki jól láthassa. - Barátaim, szörnyű hírt kaptam egy
royalista összeesküvésről, amelynek Wellington hercege a célpontja, egy igazi katona, aki
majdnem méltó párja Bonaparténak. Azt mondják, meg fogják ölni, és a bonapartistákat
fogják vádolni érte. Minket, akik hűségesen szolgáltuk a hazánkat, üldözni fognak, és talán
egész Franciaország a polgárháború szélére sodródik.
 Tökéletes csend volt. Roussaye végignézett az ismerős arcokon: Moreau, aki elvesztette az
egyik karját Waterloonál; Chabrier, egyike a katasztrofális moszkvai hadjárat maroknyi
túlélőjének; Chamfort, akivel közös kvártélyuk volt az egyiptomi hadjárat során. Halkan
folytatta: - Az összeesküvés kulcsa, és talán egy veszélybe került gyönyörű hölgy is
Chanteuilban van, Varenne gróf birtokán. Velem tartotok-e?
Egyik katona a másik után felállt, és a tábornok köré sereglettek. A hirtelen kitört
zajongásban Roussaye azt kiáltotta: - Mindenki kövessen, akinek van lova és fegyvere! Még
egy utolsó csatát vívunk Franciaországért!

Héléne Sorel kétsaroknyit is szaladt, míg a fáradtság és a józan meggondolás kicsit

lelassította a lépteit. Biztos volt benne, hogy Varenne gróf „Le Serpent”, és csak azért tudta
olyan jól leplezni a tevékenységét, mert nem volt nyilvánvaló indítéka. Jóságos ég, most
mihez kezdjen...?
Ahogy szétnézett a Faubourg St. Germain egyik utcasarkán, az arcán fájdalmas
határozatlansággal, hirtelen patadobogást hallott, aztán egy lovas megállt mellette. Héléne
felnézett, és meglátta, hogy Karl von Fehrenbach száll le a lóról, kissé bizonytalan arccal.
- Madame Sorel, örülök, hogy találkoztunk. Épp azon gondolkoztam... - Az ezredes
hirtelen elhallgatott, amikor észrevette Héléne kétségbeesett arckifejezését. - Valami baj van?
Héléne nagyon jól tudta, hogy az ezredes a közelben lakik, és nem olyan különös, hogy
véletlenül épp erre járt. De ahogy ránézett széles vállaira, nehéz volt nem arra gondolni, hogy
az ég küldte mentőangyalként. Az ezredes befolyásos ember, és mivel tud a
kémtevékenységéről, talán el is hiszi neki a történetét.
Egy pillanatig hallgatott, hogy gyorsan összeszedje a gondolatait, aztán hadarva elmondott
neki mindent: a három angol ügynök eltűnését, hogy jött rá, hogy csak Varenne állhat a
háttérbe és úgy gondolja, a foglyok Chanteuilben vannak.
Az ezredes végighallgatta, kék szeme figyelmesen rászegeződött, és egyszer sem szólt
közbe. Amikor Hélène befejezte, Fehrenbach felpattant a lovára, és odanyújtotta a kezét. - Van
egy porosz laktanya a St.Cloud-i út mentén. Ott tudok szerezni pár embert, akikkel
átkutathatjuk Varenne birtokát.
Hélène habozott, az ezredes pedig türelmetlenül rászólt: - Velem kell jönnie, hogy ne
vesztegessük az időt fölöslegesen, mutatnia kell az utat Chanteuilbe. Ha tényleg igaza van,
minden perc drága.
Hélène megfogta a férfi kinyújtott kezét, és könnyedén felpattant a lóra. Ahogy
elhelyezkedett a nyeregben, idegesen megkérdezte: - És ha tévedek?
- Ha téved, annak is megvan a jó oldala - felelte az ezredes. Nem igazán mosolyodott el,
inkább csak megcsillant a szeme. Mióta megismerkedtek, Hélène most először tudta elhinni
róla, hogy tényleg csak harmincnégy éves, épp egyidős vele.
 Hélène csak most érezte meg, milyen közel simulva ül a férfi vékony, izmos testéhez, és
milyen meleg a karja, amely szilárdan tartja a nyeregben. Egy pillanatra eltűnt a komoly
özvegy, és elpirult, mint egy kislány.
Fehrenbach most valóban elmosolyodott, aztán megsarkantyúzta a lovát, és már indultak is.
 Huszonharmadik fejezet

Bár tudták, hogy kevés az esélyük, Rafe és Robin úgy döntöttek, megpróbálnak kitörni, ha
legközelebb belép valaki a cellájukba. Nem sokkal az ebéd után kulcs zörgését hallották a
zárban. Azonnal elfoglalták a helyüket, ahogy előzőleg megbeszélték. Mivel Robin nem volt a
legjobb formában a harchoz, az ő szerepe az volt, hogy ártatlanul végignyúljon a szalmán,
miközben Rafe elbújt az ajtó mögötti sarokban, hogy rávesse magát a belépőre.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, Rafe ugrásra készen állt. A következő pillanatban berontott a
cellába Maggie, és felkiáltott: - Robin, itt vagy?
Rafe az utolsó pillanatban tudta csak megfékezni az ugrást. Maggie berohant, térdre rogyott
Robin mellett, és szorosan átölelte. - Hála istennek, hogy jól vagy! Annyira féltem.
Bár Robin összerándult, ahogy Maggie megszorította a törött karját, viszonozta az ölelést. -
Elég jól vagyok, Maggie. És kaptunk erősítést is... - A cellatársa felé pillantott. Maggie
megfordult, hogy kövesse a pillantását.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámultak egymásra Rafe-fel, pedig a valóságban csak két
másodperc lehetett. Vállára omló aranyszínű hajával Maggie úgy festett, mint egy valkűr.
Rafe önkéntelenül tett felé egy lépést, de aztán megtorpant, amikor meglátta, hogy Maggie
arcán kis ijedtség suhan át.
Arra gondolt, talán attól fél, hogy valami olyat tesz, ami zavarba ejtené Robin előtt, talán
megcsókolja, vagy arról kezd el beszélni, mennyire szereti. Gyorsan megszólalt: - Örülök,
hogy nem sérült meg, grófnő. Annak pedig még jobban, hogy ezek szerint odakint lógott a
cellánk kulcsa. - Ostoba megjegyzés volt, de remélte, ez közvetíti az üzenetet, hogy nem akar
semmi kavarodást okozni.
Maggie nyilván megértette, mert megnyugodott az arca. - Nem is tudom, hogy nekem is
örülnöm kéne, amiért látom, vagy sajnálkoznom, amiért szintén fogoly.
Megint Robinra nézett, és összevonta a szemöldökét, amikor észrevette rögtönzött sínbe tett
karját. - Nem nézel ki túl jól, kedvesem. Mi történt a karoddal?
Habár mindhárman alig várták, hogy elmenekülhessenek, a következő pár percet azzal
töltötték, hogy kicserélték a legfontosabb információkat. Amikor Maggie elmondta, hogy a
lőport ma délután akarják felrobbantani a nagykövetségen, Rafe felkiáltott: - A hétszentségit!
Robin, mit gondol, van valami esélye, hogy valaki megérzi a gyertya füstjét, és megtalálják a
lőport, mielőtt túl késő lenne?
Robin komor arccal azt felelte: - Gyakorlatilag semmi. Az a kamra egy olyan folyosóról
nyílik, amerre szinte soha nem jár senki. Még ha valaki gyanút fogna is, valószínűleg jó sok
időbe beletelne, mire előkerítenének egy kulcsot. Lehet, hogy Maggie-nél van az egyetlen.
Rafe gyorsan az órájára pillantott, majd visszadugta a zsebébe, és azt mondta: - Van
nagyjából két óránk arra, hogy kijussunk innen, és odaérjünk a nagykövetségre. - Egy
pillanatig elgondolkozott. - Van némi sejtelmem a kastély környékéről, de a belsejéről
nemigen. Maguk láttak esetleg annyit a kastélyból, hogy tudják, merre lenne a legjobb
menekülési útvonal?
Robin megrázta a fejét. - Sajnálom, engem eszméletlen állapotban hoztak ide, és azonnal
ebbe a cellába zártak, úgyhogy a világon semmit nem láttam.
- Én megfigyeltem egy-két dolgot, amíg idefelé kerestem az utat - mondta Maggie. - Habár
Varenne azt mondta, Robin közvetlenül az alatt a szoba alatt van fogva tartva, ahová engem
zártak, jó sokáig tartott, míg megtaláltam ezt a cellát. Az alsóbb szintek olyanok, mint egy
labirintus, rengeteg lépcső és folyosó van. Szolgát egyetlenegyet sem láttam sehol, bár
egyszer hangokat hallottam valahonnan.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk lovakat lopni, aztán olyan gyorsan
elvágtatni, ahogy csak bírunk, és reméljük, hogy idejében odaérünk a nagykövetségre -
mondta Robin. - Ha felfedezik a szökésünket, akkor szétválunk háromfelé, és így talán
legalább egyikünknek sikerül megmenekülni.
Ahogy Rafe nyitotta az ajtót, hirtelen megérezte, hogy valami puha nekisimul a bokájának.
Lenézett, és meglátott egy hosszú szőrű fekete macskát, aki hízelegve dörgölőzött a lábához. -
Hát ez a jószág meg honnan a pokolból került ide?
- Ő Rex - mondta Maggie. Lehajolt és felvette a macskát, Rex pedig dorombolva
elhelyezkedett a karjában. - Ő volt a társam odafent a szobámban. Mivel adtam neki enni,
életre szóló barátságot kötöttünk. Azt hiszem, magammal viszem, hátha szerencsét hoz.
Az ötlet persze elég abszurd volt, de ahogy magához ölelte a macskát, Rafe-nek az volt az
érzése, vigaszt jelent neki. - Nem is tudom, hogy melodráma vagy bohózat, amibe
keveredtünk - jegyezte meg. - Hozd magaddal, ha nagyon akarod, de ha az utadban lesz, és
hátráltatja a menekülést, el kell engedned. Ő kevésbé van veszélyben, ha itt marad, mint mi.
Kinyitotta az ajtót a többieknek, és azt mondta: - Akkor ideje távozni. És ha valaki tud egy
jó imát, nem ártana elmondani.

Oliver Northwood arra tért magára, hogy a ruhája vizes, megkötözték, és be van tömve a
szája. A dühtől azonnal magához tért. Ahogy rángatta a köteléket, magában átkozta azt a kis
szajhát, aki ezt tette vele. Az ő hibája, mert ahelyett, hogy azonnal nekiesett volna, hagyta,
hogy áldozatul essen a ravasz kis hazugságainak.
A függönyzsinórt eláztatta a víz, és ettől kicsit megnyúlt, ahogy feszegette. Megint
elkáromkodta magát, de most örömében, hogy talán szerencséje lesz. Tízpercnyi küzdelem
után sikerült is kiszabadulnia.
Talpra kecmergett, és belekotort a zsebeibe. Ahogy sejtette, a szoba kulcsa nem volt ott,
úgyhogy nekiállt dörömbölni az ajtón és segítségért kiabálni. Ismét szerencsével járt: egy
szolga ott volt a közelben, és Northwood hamarosan kiszabadulhatott a börtönéből.
Varenne könyvtárszobájába sietett, és kopogtatás nélkül berontott. A gróf még mindig
ugyanott ült az íróasztalánál, és ördögi terveit szövögette.
 Amikor Varenne felnézett, Northwood azt lihegte: - Megszökött! Az a kis boszorkány még
itt kell hogy legyen valahol a kastélyban!
A gróf szemügyre vette véres fejű, zilált külsejű látogatóját. - Hagyta, hogy egy nőszemély,
aki feleakkora, mint maga, ezt tegye? Azt hiszem, mégiscsak túlbecsültem a képességeit.
Northwood elvörösödött a dühtől. - Semmi szükség rá, hogy sértegessen. Az az alattomos
kis vadmacska akár egy szentet is át tudna verni. Nagyon veszélyes.
- És milyen vonzóan az - mormolta Varenne, aki inkább szórakoztatónak találta a helyzetet,
mintsem ijesztőnek. Miközben egy szolgáért csöngetett, azt mondta: - Nem fog messzire jutni.
Különben is, mi bajt okozhatna egy nő?
Northwood zavartan azt felelte: - Tudja, mi fog történni a nagykövetségen ma délután.
- Micsoda?! Maga ostoba, elmondta neki? - A gróf undorral elhúzta a száját. - Nem is kell
válaszolnia. Nyilván eldicsekedett a hőstettével. Óráról órára jobban tisztelem ezt a Miss
Ashtont.
Amikor belépett egy lakáj, Varenne azt mondta: - A nő megszökött. Küldjön minden szolgát
a keresésére. - Aztán ironikus pillantást vetett Northwood véres fejére, és hozzátette: - Mondja
meg nekik, hogy vigyenek magukkal fegyvert, és párosával menjenek. A nő meglehetősen
veszélyes.
A lakáj sürgetően megszólalt: - Mylord, épp ide indultam, hogy közöljem, hogy a nő
kiszabadította a két angol foglyot. Valahol az alsóbb szinteken lehetnek, még nem juthattak ki
a kastélyból.
A gróf erre azonnal talpra ugrott. - Jézusom! Egyedül csak egészen kis kockázatot jelentett
volna, de hárman együtt már veszélyesek. Mondja meg a szolgáknak, hogy jobban szeretnél
élve kézre keríteni őket, de szükség esetén le is lőhetik a szökevényeket. Semmiképp nem
hagyhatják el Chanteuilt!
A lakáj bólintott, és elsietett. Amikor Northwood a nyomába indult, Varenne megállította. -
Hová megy?
- Segítek keresni őket. Én szeretném megtalálni azt a nőszemélyt.
- Máshol lesz szükségem magára - mondta Varenne, akinek a hangja már ismét nyugodt
volt. - A várkastély alacsonyabb szintjei labirintusszerű folyosókból állnak, itt a végtelenségig
bujkálhatnak. Ez bosszantó lenne, de nem katasztrófa. Az igazi veszély az, hogy kijuthatnak
az istállókhoz, és sikerülhet pár lovat szerezniük. Így odaérhetnek Párizsba még idejében,
hogy megakadályozzák a tervem végrehajtását. Maga meg én az istállóban fogunk várni
rájuk, legalább addig, amíg már túl késő lenne, hogy megakadályozzák a robbantást.
- Jól van, nekem mindegy. Engem csak az érdekel, hogy az a kétszínű kis cafka elnyerje a
büntetését - morogta Northwood.
- Ne aggódjon, megkapja, amit érdemel. - Varenne benyúlt az íróasztal fiókjába, és kivett
egy mahagónidobozt, amelyben két párbaj pisztoly lapult. - Remélem, tudja, hogyan kell
használni?
Northwood elvigyorodott. - Ne aggódjon, kitűnően lövök.
 Miközben lefelé indultak a földszintre, valahonnan odalentről egy fegyver dörrenése
hallatszott. A gróf elégedetten bólintott. - Talán nem is lesz rá szükség, hogy az istállóban
őrködjünk. Mindenesetre nem kockáztathatunk.
Mielőtt kiléptek, Varenne kiadta az utasítást kis csapat emberének, hogy vegyék körbe az
istállókat, és rejtőzzenek el. Még ha el is jutnak idáig az angolok, ennél tovább semmiképp
nem mehetnek.
Varenne egy kis kerti ösvényen sétált el az istállóig, amely kicsit lejjebb épült a
hegyoldalban. A kőépület központi helyiségében mindkét oldalon bokszok sorakoztak,
középen széles folyosó húzódott. A legtöbb boksz foglalt volt, és az állatok csípős szaga és
édes szénaillat keveredett a levegőben.
Néhány ló felnyerített, mintegy üdvözlésképpen, de Varenne ügyet sem vetett rájuk, hanem
jobbra fordult, és belépett egy kis keskeny helyiségbe, ahol a lószerszámokat tartották.
Northwood követte, és megkérdezte: - Miért itt várakozunk?
- Mert még mindig remélem, hogy sikerül élve elkapni őket, maga idióta - mondta
bosszúsan a gróf. Odasétált a kis ablakhoz, és kinézett. - Jöjjön csak ide, nézze meg ezt.
Northwood odament mellé, de nem látott semmit. - Mit nézzek?
- Ezt. - Northwood a háta mögül hirtelen félreismerhetetlen hangot hallott, egy pisztoly
kakasának kattanását. Ijedten megpördült, és szembetalálta magát Varenne pisztolyának
csövével.
- Sajnálom, de többé már nem veszem hasznát, mon petit Anglais - mondta hidegen a gróf.
- Túlságosan ostoba, nem tudja, hol van a helye, és nekem nagyon nem tetszik, ha
kényszeríteni akarnak valamire. Utolsó jutalomként a szolgálataiért hajlandó voltam
biztosítani, hogy kicsit elszórakozzon a grófnővel, de még ezt is elszúrta. Nem áll módomban
tovább magára pazarolni az időmet.
- Átkozott francia disznó! - Northwood kétségbeesetten a saját pisztolya után kapott, de
nem volt semmi esélye. Varenne hidegen meghúzta a ravaszt. A pisztoly kicsit megrándult a
kezében, és a lövés fülsiketítőén hangosat dörrent.
A golyó hátralökte Northwoodot a falnak. Ziháló hangot adott, mintha hirtelen kifújná a
levegőt, és a melléhez kapott. Aztán az arcán hitetlenkedő kifejezéssel, lassan lecsúszott a
földre, és esetlenül elterült. A pisztoly alá szorult.
Varenne odasétált az áldozatához, és megbökte a cipője orrával. Nem volt semmi reakció,
csak a vér szivárgott a holttest alól.
A gróf általában nem szívesen vett részt közvetlenül ilyesmiben, a halál mocskos dolog.
Undorodó arckifejezéssel elfordult. Nem örült, hogy egy hullával kell megosztania a kis
helyiséget, de így, hogy itt lőtte le ezt az idiótát, legalább a könyvtárszoba szőnyege
megmenekült a vérfolttól.
Aprólékos gonddal újratöltötte a pisztolyát. A fegyver és a meglepetés ereje bőven elég
lesz, hogy elfogja a szökevényeket.
 Elég, ha megfenyegeti az álgrófnőt, és a szeretői azonnal engedelmeskedni fognak neki. Az
ostobák!

Maggie szemmel tartotta Robint, miközben átsiettek a félhomályos folyosókon. Habár

lépést tudott tartani velük, elgyötört arcán látszott, ez mekkora erőfeszítésébe kerül. Maggie
nagyon bízott félelmetes akaraterejében, de azért magában némán imádkozott, hogy kitartson
az ereje, amíg sikerül elmenekülniük Chanteuilből.
Annak, hogy ennyire aggódott Robin miatt, legalább megvolt az az előnye, hogy addig sem
kellett Rafe-re gondolnia. Az első reakciója, amikor meglátta, a minden más érzelemtől
mentes öröm volt, annak ellenére, hogy ilyen veszélyes körülmények között találkoztak újra.
Rafe hűvös és távolságtartó viselkedése azonban hamar kijózanította. Nyilván alig várja, hogy
véget érjen a küldetésük, és soha többé ne kelljen találkoznia vele.
De ez most nem a megfelelő hely és idő, hogy a személyes problémáin rágódjon. Elfojtotta
magában a fájdalmat, amit Rafe viselkedése miatt érzett, és próbált csak a jelenre
koncentrálni. Ha ki akarnak jutni a kastélyból, még legalább két szintet feljebb kell menniük,
és ott keresni valami kijáratot.
A kőpadlós folyosókon hangosan kopogtak a lépteik. A kastély szinte teljesen kihaltnak
tűnt. Sikerült felmenniük egy lépcsőn a következő szintre, és eljutni egy újabb folyosóra,
anélkül, hogy bárkivel találkoztak volna.
De ezzel véget is ért a szerencséjük. Már majdnem elértek a folyosó végére, amikor egy
keresztfolyosóról váratlanul előbukkant két férfi, puskával a kezükben.
- Fussatok! - kiáltotta Rafe a társainak, ő pedig egy lendülettel rávetette magát az elől
haladó férfira.
Maggie megdermedt, rettegett tőle, hogy otthagyja Rafe-et, de Robin rákiáltott: - Gyere,
Maggie! - Megragadta a karját, és magával rángatta. Elrohantak visszafelé a folyosón,
ugyanarra, amerről jöttek.
Maggie egy rémült pillanatig ellenkezett, de aztán nem volt más választása, engednie kellett
Robinnak, aki vasmarokkal szorította a karját. Rex a vállára simult, ahogy elrohant Robinnal,
miközben egy puska borzalmas dörrenése visszhangzott végig a folyosókon.

Mivel a porosz laktanya a St. Cloud-i út mentén állt, Fehrenbach ezredes emberei csak
akkor találkoztak össze a kis francia sereggel, amikor már csak alig fél mérföldre voltak
Chanteuiltől. A poroszok épp ráfordultak az országútra egy kisebb mellékútról.
A két csapat szinte egymásnak rohant, alig tudták nagy nyihogások és hatalmas porfelhő
közepette megállítani a lovakat. A porosz lovasok farkasszemet néztek a francia katonákkal,
és szinte lüktetett köztük a kölcsönös gyanakvás és ellenségesség. Egyetlen szikra elég lett
volna, hogy lángra lobbantsa a harcot. Egy francia hangosan elkáromkodta magát, egy ideges
fiatal porosz pedig már emelte a puskáját.
Mielőtt kitört volna a baj, Fehrenbach magasba emelte a kezét, és felkiáltott: - Ne!
 Hélène az ezredes mellett lovagolt egy lovon, amit a laktanyában kapott. Felismerte Michel
Roussaye-t. Gyorsan előbbre léptetett a lovával, és elkiáltotta magát: - Ne lőjenek, barátok
vagyunk!
A beavatkozása kissé enyhítette a feszültséget, főleg mivel férfi módra ült a nyeregben,
amitől kissé illetlenül felcsúszott a szoknyája a lábszárán. Fehrenbach mögötte léptetett, és
félúton találkozott Roussaye tábornokkal.
Miután röviden megtárgyalták, hová tartanak és milyen céllal, az ezredes egy pillanatig
összevont szemöldökkel hallgatott, aztán azt javasolta: - Esetleg egyesíthetnénk a
csapatainkat, Roussaye tábornok.
Roussaye felvonta a szemöldökét. Sötét arca szkeptikus volt. - Franciák és poroszok együtt?
Az ezredes tekintete súrolta Hélène-t, aki feszülten várta, mi fog történni. - Az sem
lehetetlen, amennyiben közös a célunk. - Az ezredes kinyújtotta a kezét. - Megpróbáljuk
közösen?
Roussaye arcára lassan mosoly ült ki, és megszorította az ezredes kezét. - Hát, jó. Ne
nézzünk hátra, hanem haladjunk előre - együtt.
 Huszonnegyedik fejezet

Habár Rafe támadása teljesen váratlanul érte a két fegyverest, a magasabbik azonnal
felemelte a puskáját és lőtt, egyszerre mindkét csőből. Rafe-nek sikerült kicsit felfelé ellökni a
puskát, így a golyó fülsiketítő dörrenéssel a mennyezetbe fúródott.
A magas férfi erre a feje fölé emelte a puskát, hogy bunkós-botként használja, de mielőtt
lesújthatott volna, Rafe teljes erejéből ágyékon rúgta. A férfi felordított és összegörnyedt.
Rafe örömmel látta, hogy még nem felejtette el, amit egyetemista korában a kocsmai
verekedésekben tanult, és másik ellenfeléhez fordult. Széles vállú, kopaszodó fickó volt, aki
kissé ügyetlenül próbált célozni a fegyverével. De mielőtt sikerült volna lőnie, Rafe behúzott
egyet az állkapcsába, olyan jobbegyenessel, amely egy kisebb ökröt is letaglózott volna.
A magas férfi közben előrelódult, és esetlenül próbálta közéjük vetni magát. Rafe félrelépett
az útjából, aztán a tenyere élével jól tarkón ütötte. A férfi azonnal a társa mellé zuhant a
földre.
Rafe felkapta a két puskát és a hozzájuk való lőszeres zacskókat. Nem állt meg, hogy
újratöltse a puskát, amit kilőttek, csak elrohant a folyosón Margot és Robin után. Az egész
küzdelem nem tartott tovább egy-két percnél, és a következő kanyarnál utol is érte őket.
Rafe olyan jóképűen festett a csatától felhevültén, hogy Maggie legszívesebben megállt
volna, hogy megbámulja, de erre most nem volt idő. Vetett egy pillantást a két puskára, és
odakiáltott: - Igazán remek teljesítmény volt, méltóságos uram. Nem gondoltam volna, hogy
Jackson szalonjában utcai verekedést is tanítanak.
- Nem is, de én elég liberális neveltetésben részesültem az egyetemi éveim alatt - vágott
vissza Rafe, nevetéssel a hangjában.
A folyosó hirtelen véget ért, és egy ajtó állta útjukat. Robin feltépte az ajtót, és hirtelen
szembetalálták magukat két újabb üldözőjükkel. Mivel Maggie nem tudta lefékezni a
lendületét, teljes erőből összeütközött Varenne embereivel.
Az ütközéstől a lélegzete is elakadt, de még rosszabbul járt Rex, aki eddig meglepő
passzivitással hagyta, hogy Maggie magával cipelje a vállán. A macska vérfagyasztóan dühös
nyávogással felrepült a levegőbe, és az egyik férfinak ugrott, akivel Maggie összeütközött. A
körmeivel alaposan helybenhagyta, aztán elrugaszkodott, és otthagyta üvöltő, véresre karmolt
áldozatát. A macska eltűnt a folyosón a szolgák háta mögött, fekete farkát dühösen
felborzolva emelte a magasba.
Rafe visszarángatta Maggie-t, aztán rácsapta az ajtót az alaposan helybenhagyott szolgákra.
Miközben elkezdtek visszafelé rohanni a folyosón, rákiáltott Maggie-re: - Eszedbe ne jusson
utánamenni annak a nyavalyás macskának!
Maggie túlságosan ki volt fulladva, hogy feleljen, csak ennyit tudott kinyögni kissé
szarkasztikusan: - Igenis, méltóságos uram.
 - Meglepő - mondta Rafe, miközben gyorsan bekanyarodtak egy újabb folyosóra. - Ez az
első engedelmes válasz, amit valaha is hallottam öntől, grófnő.
- Akkor jól jegyezd meg magadnak - vágott vissza csípősen Maggie. - Mert ez volt az első
és az utolsó is.
A tréfálkozó kedvük rögtön elszállt, amikor elértek két folyosó kereszteződéséhez. Megint
két fegyveres állta el az útjukat, akiket az előző lövés dörrenése vezetett nyomra. Maggie
hátrapillantott, és meglátta, hogy közben az előző kettő is magához tért, kiheverték a
macskakarmolást, és utánuk rohantak.
- Jobbra menj! - parancsolt rá Rafe. - És vidd ezt is. - A kezébe nyomta az egyik puskát
meg a lőporos zacskót.
Míg Maggie és Robin elrohantak a jobb oldali keresztfolyosóra, Rafe felemelte a másik
puskát, és felhúzta mind a két kakast. Miután kilőtte az egyik csövet, hátrafordult, és a
másikkal hátrafelé lőtt. Azzal nem törődött, hogy célozzon is, abban reménykedett, elég
riasztó hatása lesz a lövésnek így is, és feltartóztatja az üldözőit. Aztán a társai után rohant.
Maggie látta, hogy Robin már alig vonszolja magát, és megállt egy ajtónál a folyosó közepe
táján. Az ajtó zárva volt. Némán imádkozva gyorsan előkereste a szobájának kulcsát, amit
magánál tartott, miután bezárta Northwoodot. Nagy megkönnyebbülésére nyitotta az ajtót,
amely egy felfelé haladó lépcsősorra nyílt.
Amikor Rafe utolérte őket, Maggie azt mondta: - Hála istennek, hogy olyan régiek és
kezdetlegesek itt a zárak. Valószínűleg ugyanaz a kulcs nyitja majdnem mindet. Gyerünk!
Robin nem indult el, csak nekitámaszkodott a falnak, az arca halottsápadt volt. - Nem bírom
tovább. Így soha nem tudtok elmenekülni, csak hátráltatnálak benneteket - zihálta. -
Hagyjátok itt az egyik puskát, talán tudok egy kis időt nyerni.
Mielőtt Maggie bármit válaszolhatott volna, Rafe felcsattant: - Ne legyen ilyen ostoba. -
Átkarolta Robin vállát, hogy támogassa, és elindultak felfelé a lépcsőn.
Maggie bezárta utánuk az ajtót, aztán követte őket. Ha szerencséjük van, az üldözőik nem
jönnek rá, hogy erre mentek.
Úgy becsülték, két emeletet haladtak felfelé, amikor elérkeztek egy újabb ajtóhoz. Ez az
eddigieknél szélesebb és jobban rendben tartott folyosóra nyílt. A kastélynak arra a részére
érhettek, ahol a gróf lakott. Az odalenti kavarodás után itt kísérteties volt a csönd.
Rafe segített Robinnak a falnak támaszkodva leülni, aztán újratöltötte a puskákat. - Abból,
ahogy a fény beesik az ablakokon, az az érzésem, a folyó bal felé van, úgyhogy nekünk jobbra
kell menni, ha ki akarunk jutni a kastélyból.
Maggie aggódva megkérdezte Robintól: - Bírod még egy kicsit?
Robin nagyon sápadt volt, és az arcán izzadság gyöngyözött, de nagy nehezen, küszködve
megint talpra állt. - Most kicsit kipihentem magam, már jól vagyok. Ne aggódj, lovagoltam én
már száz mérföldet sokkal rosszabb állapotban is.
- Ne túlozz! - Maggie gyöngéden kisimította a férfi homlokából csapzott haját. -
Szerencsére azért száz mérföldet nem kell megtennünk.
 Rafe nagyon fölöslegesnek érezte magát, olyan bizalmas volt a jelenet. Magában
megfogadta, hogy ha ezt túlélik, olyan csendesen eltűnik az életükből, ahogy csak lehet, észre
sem fogják venni a távozását. - Ideje indulni - szólt oda kurtán. - Varenne azt állította, egész
kis hadserege van, és valószínűleg minden embere a kijárat és az istálló között helyezkedett
el. Margot, tartsd készenlétben a puskát.
Maggie komolyan bólintott, és magában hálát adott, hogy az apja úrihölgyhöz nem igazán
illő dolgokra is megtanította. És azért is hálás volt, hogy Robin nem akart túlságosan
hősködni, és beismerte a saját korlátait. Kis szerencsével talán tényleg megússzák élve az
egészet.
Pár perc keresgélés után találtak egy lépcsőt, amely a földszintre vezetett. Rafe halkan azt
mondta: - Az ajtókat valószínűleg őrzik. Keressünk egy kelet felé néző ablakot, és inkább ott
másszunk ki.
Lelopakodtak a földszintre, és hamarosan találtak is egy kopottas kis szalont, amelynek az
ablakai talán ha másfél méterre voltak a földtől. Rafe kinyitotta az ablakot, kisegítette
Maggie-t és Robint, aztán könnyedén utánuk ugrott. - Akkor megnézzük, hogy az istállót
őrzik-e Varenne emberei.
- Nagyon remélem, hogy nem - mondta Maggie a puskát szorongatva. - Kifutunk az
időből.
A megjegyzése kijózanítóan hatott. Fontos volt ugyan, hogy megmentsék a saját életüket,
de korántsem ez volt az egyetlen feladatuk.

Amikor az egyesült porosz és francia csapat elért Chanteuil kapujához, nem láttak sehol
senkit, és a kapu be volt zárva. Hélène idegesen figyelte, ahogy Fehrenbach leszáll a lováról,
odamegy és jól megrázza a vaskaput. Végül valahonnan előbukkant egy vénséges vén kapus.
- Blücher marsall és a megszálló szövetséges csapatok nevében parancsolom, hogy azonnal
nyissa ki ezt a kaput!
Mivel a kapus csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, Roussaye odakiáltott neki:
- Ne féljen, nem lesz semmi baja, ha engedelmeskedik a parancsainknak.
A megnyugtató szavak több sikerrel jártak, mint a porosz parancsa, és miután egy percig
babrált a kulcsokkal, a kapus kinyitotta a kaput. A lovasok beszáguldottak. Amikor a poroszok
beléptek a kapun, hirtelen halálos puskaropogás dörrent a hegy tetején álló kastély irányából.
Fehrenbach megállította a lovát, és szembefordult Hélène-nel. - Várjon itt, Madame Sorel,
amíg el nem intézzük ezt a gyülevész bandát, akiket Varenne összeszedett - mondta.
Hélène bólintott, és fáradtan szorongatta a lova kantárját. - Kérem, vigyázzon magára.
A férfi is bólintott, és egyik kezével megtörölte a homlokát. Aztán megsarkantyúzta a lovát,
és elszáguldott a lövöldözés irányába.
Hélène figyelte, ahogy a férfiak végigügetnek a kastélyhoz vezető behajtóúton, és
imádkozott, hogy még idejében odaérjenek.
 Maggie és a társai nem láttak senkit a bokrokkal szegélyezett ösvényen a kastély és az
istálló között. A nyílt udvaron borzasztóan sebezhetőnek érezték magukat, és nagy
megkönnyebbülést jelentett, amikor az istállóépület ajtajához értek. Rafe elhúzta a reteszt,
aztán félreállt és berúgta az ajtót. A puskáját előreszegezte, felkészülve arra, ha valaki rejtőzne
odabent.
Az elővigyázatosság fölöslegesnek bizonyult: az istállóban nem láttak mást, csak lovakat.
Valószínűleg a lovászfiúkat is elküldték, hogy a szökevényeket hajkurásszák.
Miután átvizsgálta az istállót, Rafe azt mondta: - Robin, válassza ki a legjobb lovakat.
Margot, keress nyergeket, én majd őrködöm.
A másik kettő bólintott, és indultak is a dolgukra, simán együttműködve, mint egy
összeszokott kis csapat. Miközben Maggie megkereste a lószerszámos kamrát, arra gondolt,
érdekes, milyen jól kijönnek így hárman, ahhoz képest, hogy természetük szerint mind
hárman vezető egyéniségek, és inkább ahhoz vannak szokva, hogy parancsokat
osztogassanak, nem az engedelmeskedéshez.
Abban pillanatban, ahogy belépett a kis helyiségbe, hirtelen valaki hátulról vasmarokkal
megragadta. Mielőtt sikoltani tudott volna, hogy figyelmeztesse a többieket, egy kéz a szájára
tapadt. Vadul küzdött, hogy kiszabadítsa magát, de nem tudott megbirkózni a támadójával, aki
sokkal erősebb volt nála. A férfi durván hátracsavarta a karját, amitől kénytelen volt elejteni a
puskát. Aztán hátrarántotta a fejét, és végre meglátta, ki az.
Egyenesen Varenne gróf fekete szemébe nézett. A férfi elmosolyodott, a szokásos joviális
társasági mosolyával, és egy párbajpisztolyt nyomott Maggie halántékának. Kék folt marad a
helyén már ha egyáltalán életben marad.
- Gratulálok, hogy sikerült kiszökni az embereim elől a kastélyból - mondta a gróf kicsit
zihálva a birkózástól. - Nem is lepődtem meg, maga és a szeretői félelmetes ellenfelek.
Hárman együtt próbálták már az ágyban? Talán innen a nagy összeszokottság.
Meg sem várta a választ, hanem kilökdöste Maggie-t az istállóba. Amikor odaértek, elvette
a kezét a szája elől, és hátulról átfogta a derekánál, a karját is leszorítva. - Most már akár
sikoltozhat is, ha úgy tartja kedve, grófnő.
Amikor meghallotta Varenne hangját, Robin megpördült. Hangos káromkodására Rafe is
megfordult, aztán kővé dermedt.
- Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem akarja, uraim, hogy valami baja essen a bájos kis
álgrófnőjüknek - csattant fel Varenne. - Dobja el a puskát, Candover. Aztán mind a ketten
emeljék magasba a kezüket, és induljanak el a helyiség közepe felé.
Rafe azonnal félredobta a puskát, és odament Robin mellé.
Maggie arca fehér volt, mint a fal, a szemében félelem csillogott, de nyugodt hangon azt
mondta: - Ne hagyjátok, hogy megállítson. Csak egy párbajpisztolya van, amivel egyet lehet
lőni, nem intézhet el mindhármunkat.
- A grófnő igazán csodálatraméltó hajlandóságot mutat a mártíromságra, de én nem
tanácsolnám, hogy bármivel próbálkozzanak, uraim. - Varenne hátrálni kezdett az ajtó felé,
még mindig szorosan magához szorítva Maggíe-t. - Az embereim odakint rejtőznek. Azért
tettem ilyen erőfeszítéseket, mert jobban szerettem volna élve elkapni magukat. De
figyelmeztetem önöket, elég egyetlen rossz mozdulat bármelyiküktől, és szétlövöm a hölgy
fejét.

Amikor Oliver Northwood szédelegve magához tért, rögtön tudta, hogy haldoklik. Túl sok
vér állt körülötte tócsában, és érezte, hogy az egész teste egyre hidegebb. Először azt
gondolta, csak képzeletben hall hangokat. Aztán rájött, hogy az emberek, akiket leginkább
gyűlöl a világon, ott beszélgetnek, alig pár méterre tőle, az istállóban.
Az a tudat, hogy az ellenségei ilyen közel vannak, erőt adott neki. Habár a legkisebb
erőfeszítés is kifárasztotta, még mindig maradt egy kis életereje, és ha az isten is úgy akarja,
jól fogja felhasználni.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg valahogy térdre tápászkodott, aztán újabb erőfeszítéssel
talpra állt. Örömmel fedezte fel, hogy a földön ott hever a pisztoly, amit Varenne adott neki.
Felhúzta a kakasát, ami elég időigényes feladat volt, mivel az ujjai teljesen érzéketlenek
voltak.
A seb a mellkasán nem vérzett túlságosan, mivel a vérének nagy része nyilván már elfolyt.
Teljesen tisztán tudatában volt, mit kell tennie. Pislogott, hogy kitisztuljon a látása, aztán
végigbotorkált a fal mellett, egyik kezével támaszkodva. Nem volt már sok ideje hátra, de
megesküdött, hogy arra elég lesz, hogy megölje azt, akit a legeslegjobban gyűlöl a világon.

Rafe számára olyan volt az egész, mint egy életkép a pokolból - ő és Robin mozdulatlanul
álltak, magasba tartott kézzel, Varenne az ajtó felé hátrált, Margot mézszínű haja kibomolva a
vállára omlott, az arca egyszerre volt feszült és mégis nyugodt. Habár szinte tombolt a dühtől,
Rafe mégis teljesen mozdulatlan maradt, nem akarta megkockáztatni, hogy feldühítse
Varenne-t.
Aztán hirtelen kísérteties zajtalansággal a gróf háta mögött az ajtóban megjelent egy
véráztatta alak. Az arcát eltorzította a gyűlölet és a harag. Northwood felemelte a pisztolyt,
amely pontosan olyan volt, mint a grófé. A csöve enyhén megremegett bizonytalan kezében,
ahogy próbált Varenne két válla közé célozni.
Rafe egy pillanatra teljesen megbénult, nem tudta, mire készül Northwood, hogy segítsen
Margot-nak, vagy hogy ártson neki. Aztán az is beléhasított, hogy ha lelövi Varenne-t, a gróf
keze önkéntelenül megrándulhat, és elsülhet a kezében a pisztoly. - Varenne, vigyázzon!
Northwood a háta mögött van! - kiáltotta el magát.
- Azt hittem, ennél okosabb trükköt is ki tud találni, Candover - mondta megvetően a gróf.
- Azt hiszi, bedőlök, és hátrafordulok, hogy egy halott embert keresgéljek?
Varenne nem volt elég gyors, de Margot szemének villanása jelezte, hogy ő azonnal
megértette.
 Northwood se nem látott, se nem hallott, csak felemelte a másik kezét is, hogy szilárdabban
tarthassa a pisztolyt. Aztán undorodó arckifejezéssel megrántotta a ravaszt.
A dörrenésre felbomlott a mozdulatlan élőkép. Varenne-t előrelökte a golyó, a súlyával
Maggie-t is magával rántotta. Maggie azonban Rafe figyelmeztetése miatt résen volt, és
amikor Northwood pisztolya elsült, már vadul rángatta magát, próbált kiszabadulni.
Miközben igyekezett minél inkább elhúzódni Varenne pisztolyának csövétől, a fegyver
elsült, de csak az arcát perzselte meg a puskapor. A földre zuhant Varenne-nel együtt, és
mozdulatlanul feküdt a gróf ránehezedő súlya alatt. Az arcán meleg vért érzett végigfolyni.
Lehet, hogy halálosan megsebesült, csak a sokktól nem érzi a fájdalmat...?
Aztán Rafe elrángatta róla Varenne-t, és segített neki felülni. - Jézusom, Margot, jól vagy? -
Magához ölelte, és óvatosan megvizsgálta a halántékát és az arcát.
Maggie-nek annyit sikerült kinyögnie száraz szájjal: - Én... azt hiszem, ez Varenne vére.
Rafe olyan szorosan magához ölelte Maggie-t, hogy azt hitte, elrepednek a bordái. Minden
ízében reszketett, és alig kapott levegőt, úgy belefúrta az arcát Rafe szúrós gyapjúkabátjába.
De a kényelmetlenség ellenére azt kívánta, bárcsak megállna az idő, és itt maradhatna a
karjaiban örökre, melegben és biztonságban.
Robin hangja rángatta vissza a valóságba. - Varenne emberei bármelyik pillanatban
bejöhetnek, hogy megnézzék, mi volt ez a lövés. A gróf bármennyire is élve akart elkapni
minket, hűséges követői nem biztos, hogy ilyen nagylelkűek lesznek velünk.
Felkapta Rafe eldobott puskáját, és az ép karjával esetlenül magához szorította. - Mennyi
lőszerünk van? - kérdezte.
Rafe elengedte a karjaiból Maggie-t, komor, kifürkészhetetlen arccal. Miközben segített
neki talpra állni, azt mondta: - Nem túl sok. Margot, hozd a másik puskát, én addig
felnyergelem a lovakat. Ha együtt kirontunk teljes sebességgel, akkor legalább egyikünknek
talán sikerül átjutnia.
Rafe szíve vadul kalapált, miközben felnyergelte a lovakat. Ha nem sikerül most azonnal
kitörniük innen, és lóhalálában visszavágtatni Párizsba, akkor semmiképp nem érnek oda a
nagykövetségre időben. Örömmel látta, hogy a lovak között ott van a sajátja is. Kivételesen jó
természetű ló volt, és nagyon jól meg fog felelni Robinnak.
Odakint egy lövés dörrent, amit aztán teljes sorozat követett. Egy golyó berepült az ajtón.
Rafe ösztönösen a földre vetette magát, magában nagyot káromkodva. Ezek szerint Varenne
nem hazudott, tényleg itt vannak az emberei az istálló körül.
Aztán elhalkult a puskaropogás, mintha a harcoló felek eltávolodnának az istállótól. Rafe
nem értette a dolgot. Kivezette a két lovat az istálló első részébe. Mielőtt visszamehetett volna
a harmadikért, az ajtó kinyílt, és egy hang franciául bekiáltott: - Adják meg magukat! Az
ellenállás értelmetlen!
Margot felemelte a puskáját, Rafe pedig felkapta a másikat, de nem tüzeltek. Bárki volt is
az, aki belépett, ugyanolyan óvatos volt, mint korábban Rafe. Egy magas férfi sziluettje
rajzolódott ki az ajtókeretben, az udvarból beáramló fényben, a kezében pedig egy lövésre
kész pisztoly félreismerhetetlen formája.
Maggie volt az első, aki felismerte Fehrenbach ezredes porosz egyenruháját és szőke haját.
Leengedte a puskát, és szinte szédülés fogta el a hirtelen megkönnyebbüléstől. - Remélem,
azért jött, hogy megmentsen minket, ezredes - mondta reszketeg hangon. - Mert szükségünk
van rá, az biztos.
Az ezredes megismerte a hangját, leeresztette a pisztolyt, és szélesre tárta az ajtót. Most már
meglátták, hogy mögötte ott áll Roussaye tábornok. Az ezredes arcán lassan mosoly terült
szét, és azt mondta: - Szóval még idejében érkeztünk. Madame Sorel nagyon fog örülni.
- Ahhoz idejében érkezett, hogy minket megmentsen, de ha nem érünk oda Párizsba a
következő egy órán belül, akkor a brit nagykövetségen találkozó minisztereket a levegőbe
fogják repíteni. - Rafe villámgyorsan ismertette velük a helyzetet, miközben kivezették az
istállóból a három lovat.
Jobbról még mindig meg-megdörrent egy-egy puska, mintha az országút felől jönne a zaj.
Roussaye azt mondta: - A katonáink a folyó felé üldözik Varenne embereit. Vezető nélkül nem
fogják sokáig állni a sarat. Páran már meg is adták magukat.
Maggei felpattant a lóra, aztán aggódva figyelte, ahogy Robin nagy nehezen felkecmereg a
nyeregbe. - Bírod majd a lovaglást, drágám? - kérdezte.
- A feladat nagy része a lóra hárul - próbált tréfálkozni Robin, és egy pillanatra lehunyta a
szemét. Az arca falfehér volt. Aztán kinyitotta a szemét, és sikerült megnyugtató mosolyt
erőltetnie az arcára. - Lehet, hogy hasznomat veszitek majd, ha megérkeztünk, mert én jobban
ismerem a nagykövetséget, mint te vagy Rafe.
Ez tagadhatatlanul így volt, úgyhogy Maggie nem ellenkezett. De ha Robin mégis kidőlne
útközben, ő és Rafe bírni fogják.
Női nyereg nem volt, Maggie-nek is férfinyereg jutott, így alaposan felcsúszott a szoknyája,
kivillantva hosszú lábát. Az állatok idegesen táncoltak, ahogy a puskapor csípős szaga
szállongott a levegőben.
- Adjak kíséretet maguk mellé? - kérdezte Fehrenbach.
Rafe megrázta a fejét. - Pihent lovaink vannak, és hárman együtt sokkal gyorsabban tudunk
haladni, mint egy kis csapat. Kívánjon nekünk szerencsét. Ha sikerrel jártunk, üzenetet
küldök.
Azzal a lovaik oldalába vágták a sarkukat, és a három angol kivágtatott az istállóudvarból.
 Huszonötödik fejezet

Maggie utólag szinte nem is tudott visszaemlékezni a Párizsig tartó lovaglás részleteire.
Arra emlékezett, hogy megnyugtatóan odaintegetett Héléne-nek, ahogy elszáguldottak a kapu
melletti kis őrházikónál, de nem állt meg magyarázkodni. Mámorító és lelkesítő volt a
száguldás Párizs felé, az oldalán a két férfival, akiket a legjobban szeretett a világon. Túlélték
a szörnyű kalandot, és pillanatnyilag Maggie legyőzhetetlennek érezte magát, mintha a világ
minden puskapora sem tudna ártani nekik.
Habár a vidéki tájakon szélsebesen haladtak, amikor beértek Párizsba, a város délutáni
nyüzsgése már lelassította őket. Rafe lovagolt elöl, a lehető leggyorsabb tempót diktálva.
Maggie aggódó tekintetét rajta tartotta Robinon, aki komor elszántsággal ült a nyeregben, és
soha nem kellett miatta lassítaniuk.
Ahogy közelebb értek Párizshoz, Maggie lelkesedése kicsit lanyhult, csak kimerültség
maradt a nyomában, és a félelem, amely pattanásig feszítette az idegeit, mint egy húrt.
Amikor végre belovagoltak a Rue du Fabourg St. Honoré-ra, a lovaik már tajtékoztak és
remegtek a kimerültségtől. Maggie meghallotta, hogy a közeli templom toronyórája négyet üt,
jelezve, hogy elérkezett a végzetes óra.
Megálltak a nagykövetség előtt, és lepattantak a lóról, odadobva a kantárjukat a közelben
lebzselő utcakölyköknek. Felrohantak az épület lépcsőjén, Rafe az ép karját fogva támogatta
Robint. Közben kiadta a parancsot: - Margot, ha beértünk, te felrohansz Castlereagh
szobájába, és szólsz, hogy azonnal mindenki távozzon az épületből. Add ide Northwood
kulcsait, Robinnal megkeressük a lőporos kamrát.
Maggie szó nélkül bólintott, és odadobta a kulcsokat. Átfutott a fején, hogy Rafe még ilyen
helyzetben is gentlemanként viselkedik egy hölggyel szemben: odafent kisebb az esélye, hogy
valami baja essék az esetleges robbanástól, mint neki és Robinnak. Maggie nem volt biztos
benne, hogy ha ők meghalnak, akar-e majd tovább élni. De most nem volt idő arra, hogy
leálljon Rafe-fel vitatkozni.
Az őrök az ajtónál azonnal felismerték őket, a zilált külsejük ellenére. A szolgálatban lévő
tizedes tisztelgett, Rafe pedig rákiáltott: - Egy merénylet készül a nagykövetség
felrobbantására. Bármelyik pillanatban bekövetkezhet a robbanás. Menjen a grófnővel, és
segítsen neki kiüríteni a veszélyeztetett szárnyat.
Maggie átrohant az előcsarnokon, a megdöbbent és semmit nem értő tizedessel a
nyomában.
- Balra! - zihálta Robin. Látszott az arcán, hogy emberfeletti erőfeszítésébe kerül, hogy
futni tudjon, majdnem olyan gyorsan, mint Rafe. Elrohantak a rémült szolgák mellett, nem
álltak meg, hogy megmagyarázzák, mi történt.
Lerohantak egy lépcsőn, aztán balra, majd jobbra egy folyosón, át egy ajtón, ismét balra.
Robin irányítása nélkül Rafe soha nem igazodott volna el az épületben.
 - Ez az - mondta Robin, és megállt egy ajtó előtt.
Rafe még futás közben szemügyre vette a karikán lógó kulcsokat, és most bedugta a zárba
azt, amelyik a legalkalmasabbnak látszott. Drága másodperceket vesztegettek el, míg a zárral
vacakolt, de végül kiderült, hogy nem az a jó kulcs. Megpróbálkozott egy másikkal. Már
érezték az utolsókat pislákoló gyertya jellegzetes szagát. Vajon mennyi idejük van még?
Percek? Vagy másodpercek?
Megint egy rossz kulcs. Ha a láng eléri a lőport, míg mielőtt kinyitják az ajtót, legalább azt
sem fogják tudni, hogy kudarcot vallottak, mert azonnal meghalnak.
Heuréka! A harmadik kulcs végre illett a zárba. Rafe türelmetlenül elfordította, aztán
feltépte az ajtót. Ahogy az ajtó kinyílt, a vékonyka lángnyelv meglibbent a huzattól, aztán
lustán tovább égett, szinte csak pár milliméternyire a földre szórt puskaportól.
Olyan sima mozdulatokkal, mintha csak begyakorolták volna, Robin berontott a kamrába,
abban a pillanatban, ahogy Rafe kitárta az ajtót. A földre térdelt, és a jobb karjával elsöpörte a
kiszórt puskaport. A láng épp elérte a kiszórt csík végét, és végig is szaladt rajta, gyorsabban,
mint ahogy a szem követni tudta volna, de amikor elért Robin karjához, nem tudott tovább
terjedni.
Egy percig mind a ketten vadul csapkodták a kis kamrában szerteszóródó forró szikrákat.
Kénszag terjengett a levegőben, és csípős füst szállongott körülöttük. Aztán szinte egyik
pillanatról a másikra kihunytak a lángok, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy fellobbantak.
Robin leroskadt a földre, és zihálva kapkodta a levegőt, Rafe pedig nekitámaszkodott az
ajtófélfának. Alig tudta elhinni, hogy épp idejében ideértek, és hogy mind a ketten élnek, és ép
bőrrel megúszták az egészet.
A nagykövetség személyzetének több tagja utánuk rohant, és közben ők is odaértek,
izgatottan kiáltozva. Rafe odaszólt egyiküknek, aki a legtekintélyesebbnek nézett ki: -
Megmondhatja a minisztereknek, hogy az evakuálásra nincs szükség. - A férfi bólintott, és
azonnal elindult az emeletre.
Robin felnézett, fáradt arcán fanyar mosollyal. - Azt hiszem, nem ártana valami új
foglalkozás után néznem. Kezdek túl öreg lenni az efféle izgalmakhoz.
Rafe fáradtan viszonozta a mosolyát. - Azt hiszem, én már úgy születtem, hogy túl öreg
voltam. - Hirtelen úgy érezte, szoros bajtársiasság fűzi össze ezzel az emberrel, aki egyszerre
lett a barátja és a riválisa.
Nem, nem a riválisa, mert ez azt jelentette volna, hogy még nem dőlt el a kérdés; Robin
nem rivális, hanem a győztes fél. Rafe-nek most meg kell próbálnia a saját, sportemberhez
méltó szabályai szerint viselkednie. Felsegítette Robint, és megtámogatta, amikor kicsit
megingott. Most, hogy túl voltak a krízisen, Robin már alig bírta tartani magát.
Maggie átfurakodott a bámészkodók között. A haja szörnyen kócos volt a lovaglástól, a
ruhája olyan állapotban volt, hogy az már az illendőség határát súrolta, az arcán ugyanolyan
fáradtság ült, mint két társáén. Rafe úgy találta, hogy még soha nem látta gyönyörűbbnek.
 Maggie némán átkarolta mind a két férfit egyszerre, a vállukba temetve az arcát. Rafe a
szabad karjával átölelte a derekát, kétségbeesetten szerette volna a közelében érezni.
Margot felemelte a fejét, túlságosan is hamar, és elhúzódott Rafe-től, aki fájdalmasan
tudatában volt, hogy a másik karját viszont ott tartotta Robin válla körül. Valamit mondani
kellett: - Sikerült kiüríteni Castlereagh szobáját? - kérdezte.
- Szerencse, hogy ideértetek idejében. Még arról sem tudtam meggyőzni az őrt, hogy
engedjen be, hát még, hogy rávegyem bármelyik jeles személyiséget a távozásra. Ha azt
vesszük, hogy mennyi ideje vitatkoznak a békeszerződésen, szerintem az is hónapokba telt
volna, mire megegyeznek az evakuálásról.
A tömeg szétvált, és odaengedtek egy újonnan érkezettet. Wellington hercege csak átlagos
magasságú volt, és híres horgas orra inkább figyelemreméltó volt mint szép, de ha megjelent
valahol, mindenki azonnal tudta róla, hogy olyan ember, akivel számolni kell. - Úgy tudom,
az utolsó pillanatban leplezték le az összeesküvést, Candover - lépett oda hozzájuk.
- Igen, de ez nagyon kevéssé az én érdemem - felelte Rafe. - A társaimnak köszönhető a
siker.
- Soha nem értünk volna ide idejében Candover hercege nélkül - szólt közbe Robin. - Ha ő
nincs, katasztrófával végződhetett volna ez a mai nap.
Rafe tétovázott, hogy bemutassa-e a társait Wellingtonnak, de hirtelen nem tudta, milyen
neveket kellene mondani. Wellington megoldotta a problémát azzal, hogy odanyújtotta a kezét
Robinnak. - Ön bizonyára Lord Robert Andreville. Már sokat hallottam önről.
Robin meglepettnek látszott, de nem annyira, mint Margot, aki hitetlenkedő pillantást vetett
rá.
Wellington most hozzá fordult. - Ön pedig bizonyára János grófnő.
Maggie elmosolyodott. - Mostanában így nevezem magam. Wellington meghajolt, aztán azt
mondta: - Lord Strathmore-nak igaza volt.
- Miben, méltóságos uram?
- Azt mondta, ön a leggyönyörűbb kémnő Európában - felelte a herceg, kis csillanással
halványkék szemében.
Margot Ashton, aki a halállal is félelem nélkül szembeszállt, elpirult, olyan pirosra, mint
egy rózsa.
Wellington hangja ezután kicsit komolyabbra fordult. - Nem lehet túlbecsülni annak a
jelentőségét, amit tettek. Nemcsak Castlereagh, Richelieu és jómagam voltunk odafönt, de a
szövetségesek összes külügyminisztere is, ráadásul - halkabb hangon folytatta: - Lajos király
és az öccse, D’Artois gróf is.
Mindnyájan döbbenten néztek. Ha a robbanás megölte volna a királyt, az örökösét és a
vezető minisztereket, Franciaország valóban összeomlott volna. Könnyen lehet, hogy Varenne
valóban győztesként került volna ki ebből a helyzetből, csak épp egész Európa lett volna a
vesztes.
 Wellington folytatta: - Egyik vendégünk sem tudta meg, hogy bármi baj készült, és talán
így is van jól. Nem szeretnénk, ha bárki is úgy érezné, hogy aggódnia kell a biztonsága miatt
a brit nagykövetségen.
- Amikor megérkeztünk, a személyzet több tagjának és néhány katonának is szóltunk -
mondta Rafe.
- Majd én személyesen beszélek velük - ígérte Wellington. - Gondoskodom róla, hogy
megértsék, milyen fontos, hogy tartsák a szájukat. Hallgatni fognak.
Rafe ebben nem is kételkedett.
Wellington végignézett mindhármukon. - Castlereagh szeretne beszélni magukkal, de ez
ráér holnap is. Most menjenek, pihenjenek egy kicsit. Elég elgyötörtnek látszanak.
Már sarkon akart fordulni, aztán megtorpant, mert eszébe jutott még valami. - Most vissza
kell mennem a konferenciára, de lenne még valami. A külügyminiszter aggódott, hogy az
egyik embere, Oliver Northwood esetleg belekeveredett ebbe az ügybe. Igaz ez?
Rafe habozott, és a társaira pillantott. Robin arca semleges maradt, Margot pedig mintha
próbált volna értésére adni valamit a tekintetével. Rafe, nagyon óvatosan megválogatva a
szavait, annyit mondott: - Northwood valószínűleg gyanította, hogy valami nincs rendben, és
eljött Chanteuilbe, hogy utánanézzen a dolognak. A beavatkozása nagyon fontos szerepet
játszott az összeesküvés leleplezésében, és ő intézte el Varenne grófot, az összeesküvés
szervezőjét. Sajnos, Northwood maga is életét vesztette, amikor a gróf rálőtt.
Wellington figyelmesen nézett rá. - Szóval ez történt?
- Igen - felelte határozottan Rafe.
Wellington bólintott, aztán távozott.
- Akkor menjünk és pihenjünk. Ez volt a legjobb ötlet, amit hosszú ideje hallottam -
mondta Robin fáradtan. - Rám férne legalább egy hónapnyi alvás.
- Nem fogsz visszamenni abba a kis odúba, amit a szállásodnak nevezel - jelentette ki
Maggie határozottan. - Hazaviszlek magammal, hogy vigyázhassak rád, és ápolhassalak.
Robin fáradtan rámosolygott. - Kénytelen vagyok megadni magam az akaratodnak.
Rafe-be hirtelen éles fájdalom hasított. Érezte, hogy a kötelék, ami hármuk között kialakult,
most semmivé foszlott. Megint ő a kívülálló és a fölösleges harmadik.
Margot kissé bizonytalan arccal megkérdezte Rafe-et, hogy elkíséri-e őket. Ő
visszautasította, mondván, hogy még egy üzenetet kell küldeni Chanteuilbe, jelentést írni
Luciennek, és ezernyi más dolga van.
Ahogy megfogadta, Robin előtt egyetlen szóval vagy gesztussal sem jelezte, hogy volt
köztük valami Maggie-vel. Egyszer már felborította az életét, nem akarta újból megtenni.
Margot egy pillanatig ránézett, a szemében valami meghatározhatatlan érzelemmel, aztán
sarkon fordult és elment, a bal karjával átfogva Robin derekát.
Rafe nézte, ahogy együtt elsétálnak.
 Rafe-et a nagykövetség egyik kocsija vitte vissza a Hotel de la Paix-be. Miközben
átzötyögtek az utcákon, valami furcsa zsibbadtság vett erőt rajta, a szívét kivéve, amely úgy
hasogatott, mintha egy életlen késsel vagdosták volna darabokra.
Habár csak azért talált rá újból Margot-ra, hogy megint elveszítse, azért csak megmaradt
neki valami nagyon értékes. Az, hogy megtudta az igazat a múltról, visszaadta a hitét az igaz
szerelemben. Ezért az egyért legalább mélységesen hálás lehet.
A szállodában körül sem nézve átvágott a hallon. Nem vágyott másra, csak hogy végre
egyedül lehessen a szobájában. Észre sem vette a magas, szőke férfit, aki a portással
beszélgetett, míg egy ismerős hang meg nem szólalt a háta mögött: - Rafe, mi az ördög folyik
itt?
Rafe odanézett, és meglátta, hogy Lucien áll ott, az utazástól poros öltözékben.
- Te meg mit keresel Párizsban? - Rafe bután csak ennyit tudott kinyögni.
- A jelentéseid annyira aggasztottak, hogy megkértem St. Aubynt, hogy vegye át a
munkámat, amíg én ideutazom. - Lucien felvont szemöldökkel vette szemügyre Rafe kissé
zilált külsejét. - Te tényleg úgy festesz, mint egy bukott angyal, aki épp most pottyant le a
földre, és elég nagyot puffant.
Rafe egy pillanatra lehunyta a szemét. Borzasztóan örült, hogy láthatja a barátját. Intett
Luciennek, hogy kísérje fel a szobájába, és röviden ennyiben foglalta össze a történteket: - Az
összeesküvés meghiúsítva, a gonoszok elpusztítva, míg az erényesek, köztük az ügynökeid,
Maggie és Andreville életben vannak. Ezenkívül...
Miközben beléptek a lakosztályába, Rafe nagyot sóhajtott. - Ne kérd, hogy ennél
részletesebben elmagyarázzam, talán majd holnap. Van kedved nagyon alaposan berúgni
velem együtt?
Lucien ravasz és együttérző tekintettel figyelte, aztán egy pillanatra a vállára tette a kezét. -
Hol tartod a brandyt?

Ahogy hazaértek, Maggie azonnal ágyba dugta Robint, aztán elküldetett egy orvosért, hogy
tegye rendbe szakszerűen a sérült karját.
Mielőtt ő maga is pihenni tért volna, még közölnie kellett Northwood halálának hírét
Cynthiával. Neki nem csak a hivatalos verziót mondta el, amiben hallgatólagosan
megegyeztek, hanem az igazat is. Oliver Northwood hadd legyen hős a világ számára, de
Cynthiának joga van tudni az igazságot.
Miután végzett a történettel, Cynthia lehajtotta a fejét, és az ujjaival idegesen babrált a
vállkendője rojtjaival. - Nem akartam, hogy így történjen. Soha többé nem akartam látni, az
igaz, de nem kívántam a halálát. - Felnézett Maggie-re. - Ezt biztos nem hiszi el nekem, azok
után, ahogy bánt velem.
- Azt hiszem, megértem - felelte halkan Maggie. - Annyi éven át része volt az életének.
Biztosan vannak szép emlékei is.
 Cynthia egy pillanatra lehunyta a szemét, és az arcán egy bánatos mosoly futott át. -
Vannak, ha csak néhány is. Igen, voltak szép napjaink. Minden helytelen cselekedete ellenére
Oliver azért nem volt alapjában véve gonosz.
Maggie arra gondolt, hogy Northwood puszta szórakozásból mennyi fájdalmat okozott neki
és Rafe-nek, örökre megváltoztatva az életét, és mindezt a legaljasabb indokból.
Ez gonoszság lenne? Northwoodnak köszönhetően elvesztette Rafe-et, és megnyerte
Robint. Úgy érezte, nem rajta áll, hogy megítélje, hogy az élete folyása jobbra vagy
rosszabbra fordult-e azon az úton, amerre Northwood kényszerítette. - A beavatkozása
segített, hogy szerencsésen végződjön a dolog. Talán végül próbálta jóvátenni, amit
elkövetett.
- Talán. - Cynthia szomorúan elmosolyodott. - Nagyon nagylelkű volt magától és a
barátaitól, hogy nem mondták el róla az igazat. Sokkal könnyebb lesz így a családjának, főleg
az apjának.
- Ha befeketítjük a nevét, abból nem származott volna semmi jó. - Maggie vigasztalóan
megölelte Cynthiát, aztán kiment.
A hálószobájában ledőlt az ágyra, anélkül, hogy levette volna a szakadt ruhát. Rafe-re
gondolt, aztán lehunyta a szemét és folyni kezdtek könnyei. Ahogy átölelte, amikor azt hitte,
hogy Varenne golyója eltalálta, azt sejtette, hogy legalább egy kicsit még mindig érez iránta
valamit...
De ez nem szerelem. A rövid kis időszak, amíg szerették egymást, olyan halott, mint a
virágok, amelyek azon a réges-régi tavaszon virultak. Pusztán szerencsétlen véletlen, hogy
azok az érzések benne soha nem haltak el.
A jövő fájdalmasan magányosnak tűnt a számára. Talán meg kéne kérdeznie Robint, nem
venné-e mégis feleségül. Ha húszéves korában nem is igazán akart feleséget, most már talán
nem olyan visszatetsző számára a gondolat. Tudta, hogy beleegyezne, ha megkérné, hogy
vegye el, ugyanabból a felelősségtudatból, ami annak idején arra késztette, hogy megkérje a
kezét.
De tudta, hogy erre nem kérheti meg. Robin olyan nőt érdemel, aki szívéből-lelkéből
szeretni tudja. Azok után, amit érte tett, igazán nem foszthatja meg attól a lehetőségtől, hogy
ilyen szerelmet találjon.
Zokogva hasra fordult, és a párnába fúrta a fejét. Soha többé nem fog sírni a sors
igazságtalansága miatt. Egyszer már megtanulta, hogyan éljen tovább Rafael Whitbourne
nélkül, most is sikerülni fog.
De most legalább egy órára hagyja, hogy parttalanul folyjanak a könnyek. Ennyi
önsajnálathoz igazán joga van.
 Huszonhatodik fejezet

Hélène Sorel a szalonban üldögélt, a reggeli kávéját kortyolgatta, és az aznapi postáját

nézte át. A kora reggeli nap sugarai bevilágították az elegáns szobát, és a tegnapi nap drámai
eseményei már úgy hatottak, mintha csak lázálom lett volna az egész. Roussaye és
Fehrenbach ezredes szétverték Varenne kis seregét, mindössze csak néhány könnyebb
sebesülés árán. A birtok, amely egy új birodalom központja is lehetett volna, most elhagyatott
lett, csak néhány porosz katona maradt ott őrködni. Már nem fenyegette semmi a békét, és
ehhez a maga szerény módján Hélène is hozzájárult.
Azt mondta magának, hogy a rosszkedv, amit érez, csak a lecsengése a nagy kalandnak,
amelyen átesett, ideje lenne a jövőjére gondolni. Pár hét múlva már nyugodtan visszahozhatja
a lányait Párizsba. A gondolattól kicsit felvidult. De azért csak bámulta a zaccot a kávéscsésze
alján, és azon tűnődött, miért nem érzi magát boldogabbnak.
Aztán belépett a szobalány, és bejelentette, hogy látogatója van, egy nagyon magas porosz
úriember.
Miközben villámgyorsan átfutott a fején, hogy milyen a haja, és hogy csak a második
legjobb délelőtti ruhája van rajta, Hélène gyorsan megnedvesítette száraz ajkát, és azt mondta
a szobalánynak, vezesse be a vendéget. Előző nap az ezredes hozta haza, aztán egy
tiszteletteljes meghajlással távozott is, de semmit nem mondott arról, hogy esetleg majd
meglátogatja. Semmi kétség, csak azért jött, hogy megkérdezze, nem történt-e valami baja a
tegnapi vad lovaglás során.
Fehrenbach nagyon magasnak látszott és nagyon jóképűnek, szőke haja ragyogott a reggeli
napfényben. És nagyon komoly is volt, ahogy odahajolt, hogy megcsókolja Hélène kinyújtott
kezét.
Egy pillanatnyi kínos hallgatás után az ezredes megszólalt: - Gondolkoztam azon, amit
mondott, amikor a múltkor meglátogatott.
Hélène szívverése felgyorsult. - Igen?
A férfi halványkék szemét érzelmek homályosították el, de folytatta. - Azt mondta, valaki
véget kell hogy vessen a gyűlölködésnek, és hogy azt akarja, úgy nézzek magára, hogy
elfelejtem, hogy maga francia és én porosz vagyok.
Hélène csak hallgatott és várt, és igyekezett olyan meleg és bátorító arcot vágni, amennyire
csak tőle telt.
Újabb hosszú szünet után az ezredes nagy nehezen folytatta: - Megpróbáltam kiirtani
magamból minden érzést, de hiába. A fájdalom még mindig ott van. De ha egy szív képes
fájdalmat érezni akkor biztosan képes boldogabb érzelmekre is.
A hangjában kérdés csengett. Hélène halkan megszólalt: - Például szeretetre?
- Pontosan. - Az ezredes komoly tekintete rászegeződött. - Ha hajlandó megbocsátani a
hidegségemet, talán... Talán mégiscsak megpróbálhatnánk.
 Hélène ragyogóan rámosolygott. - Ezt mindennél jobban szeretném.
A feszültség elszállt a férfi arcáról, és hirtelen évekkel fiatalabbnak tűnt. - Lenne kedve
most kikocsikázni Longchampsba? A kocsim odakint vár.
Hélène meglepetten pislogott. Az ezredes aztán nem vesztegeti az idejét. De miért is tenné?
Már eddig is épp elég időt elpazaroltak. Felállt, és azt mondta: - A legnagyobb örömmel.
- Lenne még valami... ha megengedi. - Az ezredes közelebb lépett, és magához húzta
Héléne-t, de azért hagyott neki időt, hogy ha akar, elhúzódhasson.
Hélène mozdulatlanul állt, reszketett a reménytől és a félelemtől.
A férfi ajka meleg volt és gyöngéd, egyáltalán nem olyan, mint amilyet egy jégszobortól
várt volna. Halk sóhajjal hozzásimult, és hátrahajtotta a fejét. Ami gyengéd csóknak indult,
hamarosan szenvedélyessé fokozódott. Hélène úgy érezte, mintha minden porcikájában élet
áradt volna szét, és a lábujja hegyéig átbizsergett rajta.
Szorosan átölelték egymást, mintha többévnyi ürességet akarnának betölteni. Szinte szédítő
volt az érintése, a teste, ahogy hozzásimult, a vágy, amivel simogatta. Egy örökkévalóság után
Hélène homályosan annyit érzett, hogy a falnak támaszkodik, és hogy ha az ezredes karja nem
tartaná, elolvadna. Felemelte a fejét, de nem tudott megszólalni.
- Erre vártam, mióta csak megláttam... - Fehrenbach gyengéden megérintette a nő arcát. -
Most elviszem kocsikázni, aztán ebédelni Párizs legjobb éttermébe, és közben még várható
néhány csók. Így rendben lesz?
Hélène nevetve belekarolt, és együtt kisétáltak a kocsihoz. Az ezredes mindig is
visszafogott lesz, inkább komoly, mint kirobbanóan jókedvű, de ez így van jól. Ő épp elég
érzelmes kettőjük helyett is.

Lucien remek ivócimbora volt. Nemcsak hogy nem kérdezett semmit, de utána elég korán
ágyba is dugta házigazdáját, úgyhogy Rafe másnap reggel csak egészen enyhe fejfájással
ébredt. Lucient ott találta, amint békésen szunyókált a nappaliban a díványon.
A reggelinél a kávé és croissant mellett Rafe részletesen beszámolt mindenről, ami történt.
Vagy legalábbis majdnem mindenről; egy-két dolgot azért kihagyott, többnyire olyanokat,
amelyek Margot-ra vonatkoztak. Azt gyanította, hogy ez Luciennek is feltűnt, de a barátja
tudta, mikor nem szabad kérdezősködni.
A reggeli után Lucien elment a nagykövetségre. Rafe épp a kávéja utolsó kortyait itta,
amikor egy küldönc érkezett, és egy kis csomagot hozott Candover hercegének. Rafe nem túl
lelkes pillantást vetett rá, mert szinte biztosan tudta, hogy mit tartalmaz.
A csomagban valóban a bársonyborítású tok volt, a kellemetlen emlékű
smaragdékszerekkel. Egy rövid levélke volt mellékelve hozzá: „A színjátéknak vége.
Köszönöm, hogy kölcsönadtad őket. Margot.”
Eltűnődött, jelent-e valamit, hogy Margot-ként írta alá. Legfeljebb csak annyit, hogy
megszokta, ő nem nevezi Maggie-nek.
 Kiemelte a dobozból a smaragd nyakéket, hagyta, hogy átcsússzanak az ujjai között a hideg
ékkövek, és arra gondolt, milyen gyönyörűek voltak, amikor Margot viselte őket. És a
fülbevalók, amelyek olyan tökéletesen ékesítették gyönyörű füleit...
Hosszan keresgélt, míg kiválasztotta ezt az ékszert, és nem tudta volna elképzelni senki
máson. Hirtelen ötlettől indíttatva úgy döntött, elmegy hozzá, és visszaadja. Talán elfogadja
nászajándéknak. Szerette volna, ha maradna valami emléke tőle. És szeretett volna civilizáltan
elbúcsúzni, mivel az előző nap egy kicsit túl fergeteges volt ehhez.
De úgy tűnt, a sors ezt sem engedi. Amikor megérkezett Margot házába, és bevezették a
szalonba, nem talált ott mást, csak Lord Robert Andreville-t, aki látható örömmel üdvözölte
Rafe-et.
Robin már megfürdött, megborotválkozott és kifogástalan eleganciával volt öltözve, szinte
hétköznapi volt a külseje, a törött karjától eltekintve. Nemcsak bátor volt, de erős is. Margot-
val igazán jól illenek egymáshoz.
Miután viszonozta az üdvözlést és helyet foglalt, Rafe megkérdezte: - Margot itthon van?
- Nem, elment Chanteuilbe - Robin elvigyorodott, és hozzátette: - Valami macskát
emlegetett.
- Te jóságos ég, csak nem akarja elhozni azt a bolhás macskát? - kérdezte Rafe, aki szintén
nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el.
- De igen, valószínűleg. A poroszok a lovakra biztosan gondot viselnek, de azt mondta,
attól fél, hogy mivel a szolgák mind elmenekültek a birtokról, a macskával nem fog törődni
senki, és éhen hal.
Rafe csodálattal csóválta a fejét. Mindannak ellenére, ami tegnap történt, Margot képes volt
nem elfeledkezni a macskáról, aki, legyünk igazságosak, nem is volt bolhás.
De a jókedve hamar elszállt, és csak valami üresség maradt a helyében. Szóval még arra
sem lesz lehetősége, hogy elbúcsúzzon tőle.
Felállt. - Sajnálom, hogy nem találkozhattam vele. Én holnap visszautazom Londonba.
Megkérhetném, hogy adja át neki ezt? Szeretném, ha megtartaná. Már ha maga nem ellenzi -
tette hozzá, miután Robin átvette a bársonytokot.
Robin csodálkozva nézett rá. - Miért ellenezném?
Rafe kicsit ingerült lett, amiért Robin szándékosan nem akarja megérteni. - Mint
jövendőbeli férje, talán nem örülne neki, ha ékszereket fogad el egy másik férfitól.
- Mint jövendőbeli férje? - Robin kicsit méregette a dobozt a jobb kezében, aztán lerakta
egy intarziás asztalkára. - Miből gondolja, hogy össze fogunk házasodni?
- Ha jól emlékszem, azt mondta, meg akarja kérni a kezét - mondta Rafe.
Robin hosszan, nyugodtan ránézett, az arca most komoly volt. - Azt mondtam, hogy
megkérem, azt nem, hogy igent is fog mondani. Őszintén szólva nagyon erősen kétlem, hogy
így történne.
 Rafe úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna, zsibbadtan és összezavartan. -
Ugyan miért utasítaná vissza? Vagy tizenkét éve a szeretője, és ahogy én látom, nagyon jól
megvannak egymással.
Robin felállt, és odasétált az ablakhoz, aztán elgondolkozva kibámult. Végül mintha valami
döntésre jutott volna, visszafordult Rafe-hez, és az ablakpárkánynak, támaszkodott. Az arca
sötétben maradt a hátulról jövő fényben.
- Ez nem egészen így van. Több mint három év óta nem a szeretőm. Egészen pontosan
három éve, két hónapja, és... - egy pillanatra elgondolkozott - öt napja.
- De a saját szememmel láttam, amikor késő éjjel bement a házába - jegyezte meg Rafe. És
ahogy megcsókolta, tette hozzá magában, amikor fájdalmas élességgel felelevenedett előtte a
kép.
Robin megvonta a vállát. - Továbbra is együtt dolgoztunk, és barátok is maradtunk.
- Akkor miért nem... - Rafe elhallgatott, mert rájött, milyen túlságosan is bizalmas, amit
kérdezni akart.
De Robin nem zavartatta magát. - Miért nem a szeretőm? Mert már nem érezte helyesnek.
Eleinte azért nem akart hozzám jönni, mert nem volt szerelmes belém. Az évek során aztán
sok minden megváltozott, de ez nem.
- És maga nem bánta, amikor Margot már nem - Robin arca elsötétedett. - Hogyne bántam
volna, de ha valamennyire is ismeri Maggie-t, tudnia kell, hogy nem lehet semmire
kényszeríteni. Attól eltekintve, hogy már nem osztotta meg velem az ágyát, a barátságunk
ugyanaz maradt, és nekem ez számított a legtöbbet. Az ember mindig találhat magának
szeretőt, de Maggie csak egy van. Az utóbbi egy-két évet megelőzően, mióta János grófnőnek
adja ki magát, együtt is laktunk, amikor épp nem a bőrömet vittem vásárra valami küldetéssel.
Csak mióta csatlakoztam a brit küldöttséghez, azóta teszünk úgy a világ előtt, mintha csak
futó ismerősök lennénk.
Rafe alig tudta felfogni, amit hall. - De nyilván úgy gondolja, hogy van valami esélye, hogy
elfogadja a házassági ajánlatát, különben nem tervezné, hogy újból megkéri a kezét.
Némi habozás után Robin hűvösen azt felelte: - Régebben meglehetősen optimista voltam
ez ügyben. Maggie azt tervezte, hogy hazatér Angliába, és valami nyugodt, elegáns helyen fog
éldegélni, mint mondjuk Bath. Én úgy gondoltam, várok úgy három hónapot, és akkor újból
megkeresem az ajánlatommal. Addigra már annyira unatkozni fog, hogy ha másért nem, ezért
is bele fog egyezni. - A kezére nézett, és megigazgatta a kötést a csuklóján. - És be is válhatott
volna a dolog. Én gazdag vagyok, ő gyönyörű, és a lehető legjobb barátok vagyunk. Nagyon
sok házasság ennél jóval kevesebbre épül. De a helyzet megváltozott, és már nem hiszem,
hogy elfogadná az ajánlatomat.
Rafe úgy érezte, ideje feltenni a legfontosabb kérdést ebben a furcsa beszélgetésben. -
Szerelmes belé?
Robin alakja mozdulatlanul rajzolódott ki az ablakból jövő ragyogó fényben. - Szerelmes?
Nem igazán tudom, ez mit jelent. Talán nincs meg a kellő vérmérsékletem az elsöprő
szenvedélyhez. Az biztos, hogy nem vagyok szerelmes úgy, ahogy azt Maggie értené. -
Elhallgatott, aztán olyan hangon, mintha inkább csak magának mondaná, hozzátette: - Tűzbe
mennék érte, de ez azért mégsem ugyanaz.
Rafe kicsit közelebb lépett, hogy lássa Robin arcát. Halkan megkérdezte: - Miért mondta el
ezt nekem?
- Mert azt hiszem, Maggie szerelmes magába. Azt tudtam, hogy volt valakije, mielőtt
megismerkedtünk, és aztán láttam, hogy viselkedik, mióta maga itt van Párizsban... Habár
arra nincs semmi biztosíték, hogy hajlandó lesz megbocsátani a múltat, és magához menni.
Feltételezem, szeretne próbálkozni nála.
Rafe kezdett megszabadulni a fájdalmas zűrzavartól, és mindent elsöpört a szinte
elviselhetetlenül boldogító reménykedés. - És én már majdnem visszatértem Angliába,
anélkül, hogy még egyszer találkoztam volna vele.
- Tudom, ezért is mondtam el.
Rafe megindultan hallgatott, majd azt mondta: - Maga nagyon nagylelkű.
- Szeretném, ha Maggie boldog lenne. - Robin arckifejezése megkeményedett. - De ha
magához megy, és boldogtalanná teszi, nekem kell számot adnia.
- Először saját magamnak, és biztosíthatom, hogy szigorúbb leszek magammal, mint bárki
más lenne. - Rafe nagy levegőt vett. - Nem is tudom, mit lehet mondani ilyenkor,
mindenesetre köszönöm. - Felkapta az ékszertokot, és szinte futva távozott.
Robin félrehúzta a függönyt, és az ablakon kinézve figyelte, ahogy a herceg kilép a házból,
felpattan a kocsiba, és száguldva elindul Chanteuil felé.
Aztán elengedte a függönyt és elfordult, a száját szorosan összezárva. Valóban roppant
nagylelkű volt.
És átkozottul ostoba.
 Huszonhetedik fejezet

Maggie nem szívesen tért vissza Chanteuilbe a történtek után, de az, hogy elment Rexért,
megfelelő kifogást jelentett, hogy ne legyen otthon, ha Rafe esetleg felkeresné, hogy
elbúcsúzzon. Ragyogó szép, meleg nap volt, mintha csak nyár dereka lenne, és nagyon
kellemes volt az út.
Amikor a kastélyhoz ért, a kapunál álló porosz őrök elmondták, hogy Varenne minden
szolgája elmenekült, és üresen hagyták a birtokot. Az őrmester felismerte előző napról,
úgyhogy nem volt nehéz meggyőzni, hogy engedje be, miután elmagyarázta, hogy csak a
macskáért jött, és esetleg hogy kicsit körülnézzen a kertben.
Az első célját hamar sikerült is elérni: aki azt mondja, hogy a macskák hűvösek és
tartózkodók, nagyon téved. Ahogy betette a lábát a kastélyba, és hívogatni kezdte Rexet, pár
perc múlva már ott sündörgött a lábánál, alig várta az ebédet és a kényeztetést.
Maggie a biztonság kedvéért hozott magával egy kis sült csirkét. Miután megetette Rexet, a
kandúr boldogan elnyúlt a karjában, hogy kialudja az ebéd fáradalmait.
A buján zöldellő kert gyönyörű volt, a virágok teljes díszben, tarkán pompáztak, ahogy csak
az első őszi fagyok előtti napokban szoktak. Maggie egyáltalán nem érezte, hogy Varenne
gonoszsága ott lebegne a levegőben, és ezért nagyon hálás volt.
Amikor kezdte nehéznek érezni a macskát, úgy döntött, leül egy kicsit, hogy kiélvezze a
napsütést. Egy kis rózsakertben, amelyet magas sövény vett körbe, talált egy virágzó lugas
alatt megbújó kőpadot. Nagyon békés volt minden, a csendet nem törte meg más, csak a
madarak csicsergése és a kert közepén álló kis szökőkút halk csobogása.
Rex elaludt, a fejét az ölében nyugtatva, végignyúlva a padon, egyik mancsát a levegőbe
tartva. Sokat tanulhatna ettől a macskától arról, hogy kell kikapcsolódni, ha majd elkezd
békés és nyugodt, normális életet élni.
A nagy nyugalom lecsillapította felzaklatott idegeit. Habár az elmúlt hetek nagyon nehezek
voltak, nem bánta, hogy így történt, mert Rafe-fel legalább úgy-ahogy békét kötöttek. És ott
volt a felejthetetlen éjszaka is, amit élete végéig őrizgethet az emlékeiben.
A tűnődéseit az szakította félbe, hogy lépések csikordultak a kaviccsal felszórt sétaúton.
Felnézett, és megpillantotta Rafe-et, ahogy gyors léptekkel közeledett az ösvényen. Amikor
észrevette Maggie-t, megtorpant, aztán lassabban folytatta az útját. Az arca tartózkodó volt.
Habár a haja rá nem jellemző módon kócos volt és szélfútta, a szokásos eleganciával volt
öltözve, mintha skatulyából húzták volna ki, és olyan vonzó volt, hogy Maggie-nek egy
pillanatra a lélegzete is elakadt.
Ha most újból beszélnek egymással, az csak azt fogja jelenteni, hogy megint átzokoghat
egy éjszakát, de nem kerülhette el a találkozást.
- Jó napot, hercegem - mondta, gondosan ügyelve, hogy könnyed mosolyt erőltessen az
arcára. - Mit keresel Chanteuilben?
 - Téged. Leülhetek? - Maggie bólintására Rafe letelepedett a padra, Rex másik oldalára. -
Nagyon kísérteties itt. Teljesen kihalt minden, a porosz őröktől eltekintve, ők mondták, hogy a
kertben talállak.
- Egy árva szakács vagy konyhalány sem maradt - mondta Maggie. - Még szerencse, hogy
eljöttem Rexért. Talán megélt volna az egerekből, de nagyon magányosnak érezte volna
magát. Társas lény.
Rafe válasz helyett csak Maggie arcát nézte, nagyon figyelmesen. Volt benne valami
megfoghatatlanul más ezen a reggelen. Maggie megint nem annyira a herceget látta benne,
hanem azt a fiatalembert, akibe valamikor régen beleszeretett.
Mielőtt a csend túl kényelmetlenre nyúlt volna, Rafe megszólalt: - Az egyik oka, amiért
idejöttem, az volt, hogy bocsánatot kérjek tőled. Northwood volt az, aki azt állította, hogy
megcsaltál vele. Így visszatekintve már nehéz elképzelni, hogy lehettem annyira ostoba, hogy
hittem neki.
Maggie szívesebben csevegett volna a kertről vagy az időjárásról, de hát vannak dolgok,
amiket jobb egyszer végre kimondani, mivel nem túl valószínű, hogy még egyszer
találkoznának. - Én tegnap tudtam meg, hogy Northwood volt az oka mindennek, amikor ő
maga eldicsekedett nekem azzal, amit tett. Nagyon ravasz volt, hogy még azt is megjátszotta,
hogy részeg, így biztos sokkal könnyebb volt elhinni neki.
Rafe grimaszt vágott. - Isten látja lelkemet, hogy elnyertem a méltó büntetést az oktalan
féltékenységemért. Rettenetesen sajnálom, Margot. Az, hogy nem bíztam benned, életem
legnagyobb hibája volt.
Kicsit habozott, mintha a megfelelő szavakat keresgélné, aztán akadozva folytatta: - A
szüleim házassága csak formális volt, a kor divatja szerint. Miután eleget tettek a
kötelességüknek, és világra hozták az örököst, szinte soha nem is tartózkodtak egy fedél alatt,
egy ágyban még ritkábban. Én egészen másfajta házasságra vágytam. Amikor
megismerkedtem veled, azt hittem, megtaláltam, akit kerestem. De valójában nem bíztam
benne, hogy lehetséges lenne a számomra ekkora boldogságban élni, talán ezért is voltam
olyan hiszékeny, és ezért dőltem be olyan könnyen Northwoodnak.
- Nem emlékszem, hogy valaha is beszéltél volna a szüleidről - jegyezte meg Maggie.
Rafe vállat vont. - Nem nagyon lett volna mit mondani. Az anyám meghalt tízéves
koromban. Ez olyan kevés változást hozott az életemben, hogy szinte észre sem vettem, hogy
nincs többé. Az apám mélyen hitt Lord Chesterfield maximájában, amely szerint a világon a
legvulgárisabb dolog a hangos nevetés. Eleget tett az örökösével szembeni kötelességeinek,
törődött a bérlőivel, és nagyon komolyan vette a munkáját a Lordok Házá-ban. Igazi angol
gentleman volt. - Rafe lenézett, és szórakozottan simogatni kezdte a selymes szőrt a macska
hasán. - Ezek után nagyon üdítő volt arra gondolni, hogy olyan apósom lehet, mint Ashton
ezredes.
Az őszinte szavak megfájdították Maggie szívét. Tizennyolc éves korában eszébe sem
jutott, hogy a magas és magabiztos Rafe Whitbourne nem csak kívánja, de szüksége is van rá.
Eltűnődött, miért mondta el most mindezt. Nem azért, mert együttérzésre vágyik, ebben biztos
volt.
Úgy döntött, felteszi a kérdést, amely gyakran megfordult a fejében, többnyire késő éjjel. -
Ha tagadtam volna Northwood vádjait, hittél volna nekem?
- Azt hiszem, igen. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy megcáfolj mindent. - Rafe
elhallgatott, aztán fájdalmasan hozzátette:
- Az, hogy meg sem kísérelted tagadni, nekem bizonyítéknak tűnt a hűtlenségedre.
- Az a szörnyű vérmérsékletem - mondta szomorúan Maggie.- Annyira dühös és sértett
voltam, hogy el kellett rohannom, mielőtt előtted összeomlok. Inkább ott kellett volna
maradnom, és küzdeni az igazamért.
- Az, hogy nem bíztam benned, sokkal megvetendőbb volt, mint a te teljesen jogos dühöd -
mondta Rafe, a hangjában saját maga iránti megvetéssel. - És ha az apád nem érezte volna
úgy, hogy el kell mennetek Londonból, akkor nem halt volna meg Franciaországban.
Maggie megrázta a fejét. - Most rajtam a sor, hogy bocsánatot kérjek. Annak ellenére, amit
a múltkor a fejedhez vágtam, én soha nem okoltalak a haláláért. Igaz, hogy azért utaztunk el
Angliából, mert felbomlott az eljegyzésem, de azért maradtunk tovább Franciaországban,
mert az apám jelentéseket küldött onnan a hadsereg főhadiszállására. Biztos volt benne, hogy
a béke nem fog sokáig tartani, úgyhogy az utazásainkat arra használta fel, hogy álcázza a
valódi tevékenységét. Megfigyelte a francia sereg elhelyezkedését és felszereltségét. -
Önironikusan hozzátette: - Amint látod, volt kitől örökölni a kémkedési tehetségemet.
Rafe felsóhajtott. - Köszönöm, hogy elmondtad. Egy kicsit könnyít a lelkiismeret-
furdalásomon.
- Az élet olyan, mint egy szövet, különféle események szálaiból összeszőve - mondta
elgondolkozva Maggie. - Ha nem jöttünk volna Franciaországba... ha az apámat nem ölik
meg... ha nem kezdtem volna el együtt dolgozni Robinnal... ki tudja, mi történik Párizsban
ezen a héten? Varenne talán sikerrel járt volna, és Európa ismét háborúba sodródik. Úgyhogy
talán az apám halála nem is volt olyan értelmetlen, mint akkoriban tűnt.
- Remélem, igazad van. Vigasztaló abban hinni, hogy valami jó származott a múlt
tragédiáiból. - Rafe kivette a zsebéből a bársonytokot, és átnyújtotta. - A másik ok, amiért
idejöttem, az volt, hogy ezt odaadjam neked. Szeretném, ha megtartanád.
Maggie rögtön felismerte a tokot, és megpróbálta visszaadni. - Nem tarthatom meg a
smaragdokat. Ez túlságosan értékes ajándék.
Rafe felvonta a szemöldökét. - Ha virágot adnék, azt elfogadnád. Mi a különbség?
- Legalább ötezer font - vágott vissza Maggie. - Vagy talán még több.
Rafe Maggie kezére fektette a kezét, amely a bársonytokon pihent. - Az ára nem számít. Az
számít, hogy szívemből adom. Nem több és nem kevesebb, mintha egy virágcsokor lenne.
A melegség, amely átfutott összesimuló kezükön, megingatta Maggie elszántságát. Az
igazság az volt, hogy szerette volna az ékszereket, nem annyira a szépségük vagy az értékük
miatt, hanem mert Rafe-től vannak. - Hát jó - mondta végül halkan. - Ha tényleg azt
szeretnéd, hogy megtartsam...
- Ennél sokkal többet szeretnék adni neked.
A szavaira Maggie-t elöntötte a düh. Miért kellett ezt mondani, és megint elrontani
mindent? Felállt, otthagyva az ékszereket és az ingerült Rexet a padon. - Nem akarom, hogy
többet adjál - csattant fel. - Már ez is túl sok volt. Vidd el a nyavalyás smaragdjaidat, és add
egy olyan nőnek, aki azzal viszonozza, amire számítasz.
A hátát mereven tartva kilépett a lugasból a napfényre, és leszakított egy szál rózsát az
egyik bokorról. Miközben letördelte a száráról a tüskéket, minden erejével igyekezett
megőrizni a nyugalmát, és nem elveszíteni a hidegvérét.
De ezt is hiába határozta el, mint annyi minden mást. Rafe odalépett mögé, és a vállára tette
a kezét. Habár nem volt semmi érzéki az érintésében, a közelsége is bőven elég volt, hogy
megingassa Maggie szándékait.
Rafe mély, lágy hangon megszólalt: - Miért ne élhetnénk együtt?
Maggie elrántotta a vállát és odébb lépett, csak akkor fordult szembe vele, amikor már
biztonságos távolságban volt. - A pokolba is, Rafe, ezt már megbeszéltük! Megmondtam,
hogy nem leszek a szeretőd!
Rafe felhasználhatta volna az érzékek minden mámorító fegyverét, hogy rávegye, hogy
gondolja meg magát, de nem tette. Csak annyit mondott halkan: - Nem azt akarom, hogy a
szeretőm legyél. Azt szeretném, ha feleségül jönnél hozzám.
Maggie azt hitte, az eddiginél rosszabbra már nem fordulhat a helyzet, de tévedett. Rafe
felajánlja a legmélyebb vágyát - de a szavai csak zsibbasztó fájdalmat és bánatot keltettek
benne.
Nem merte megvizsgálni, mi is okozza ezeket az érzéseket, csak azt felelte: - Ez nagy
megtiszteltetés, hercegem, de mind a ketten tudjuk, hogy ha a hozzád hasonlók
megházasodnak, akkor gazdag, gyönyörű, tizennyolc éves szűzlányokat szoktak választani. -
Maggie bizonytalanul felnevetett. - Én egyik sem vagyok. A kalandok úgy hatnak az emberre,
mint valami mámorító szer. Ne engedd, hogy az elmúlt pár napban átélt izgalmak tévútra
vezessék a józan ítélőképességedet.
Az egyértelmű visszautasítás ellenére Rafe azért mégis egy kis reményt látott felcsillanni.
Margot egy szóval sem mondta, hogy nem szereti, pedig Robint ezért utasította vissza, és ez
volt az egyetlen ok, ami igazán számított volna.
- Én nem vagyok olyan, mint a „hozzám hasonlók”, bár nem tudom, hogy jobb vagyok-e,
vagy rosszabb. Rafael Whitbourne-ből csak egyetlenegy van - mondta Rafe a lehető
legjózanabb és legmeggyőzőbb hangján. - És van bőven elég pénzem, ami két embernek is
elegendő, vagy akár száznak is, úgyhogy a vagyon itt nem számít. A szépség? Az én
szememben te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. Mindig is az voltál, és mindig az leszel.
 - Ami a korunkat illeti... - Közelebb lépett Maggie-hez, és mélyen a szemébe nézett.
Szerette volna, ha elhiszi, amit mond neki. - Az egyetlen tizennyolc éves lány, aki nem
untatott halálra, az te voltál, és a nő, akivé váltál, még ellenállhatatlanabb, mint a lány volt.
Amikor Maggie nyitotta a száját, hogy válaszoljon, Rafe megérintette a mutatóujjával, és
elhallgattatta. - És ha így áll a dolog, akkor ugyan miért ne jönnél hozzám? - Egy pillanatra
valami sötétet és szomorút látott felvillanni Maggie szemében.
Maggie félretolta a kezét, és hűvösen azt felelte: - Mert túlságosan is jól ismerem magam.
Soha nem tudnék osztozni rajtad egy másik nővel. Az első alkalommal, ahogy megcsalnál,
dühöngő boszorkánnyá változnék, és mindkettőnk életét nyomorúságossá tenném. Gondolom,
eltitkolhatnád előlem az afférjaidat, de én nem vagyok hajlandó hazugságban élni, még akkor
sem, ha nagyon elbűvölően mondják.
- Huszonegy éves koromban sem így képzeltem a házasságot, és most sem - felelte Rafe
nyomatékosan. - Ha összeházasodunk, megesküszöm, hogy soha nem lesz okod kételkedni a
hűségemben.
Maggie nem vett tudomást az esküdözésről, csak azt mondta: - Mindenki követ el hibákat,
Rafe. Nem kell feleségül venned, csak hogy jóvá tedd, amiért hittél Northwoodnak. Én
élvezem a függetlenséget, és egyáltalán nem szeretném feladni.
- Biztos vagy benne? Akinek így ökölbe szorul a keze, az nem tud tiszta fejjel gondolkozni,
márpedig ez túl fontos ahhoz, hogy elkapkodva döntsd el.
Maggie fojtott kis hangot hallatott, ami félig nevetés volt, félig sírás, és lenézett a kezére. A
csontjai egészen kifehéredtek, annyira görcsösen ökölbe szorította. Lassan kiegyenesítette az
ujjait, és látta, hogy remegnek. - A szerelem, ami fiatalkorunkban volt köztünk, nagyon is
valóságos volt, és nagyon különleges - mondta bizonytalanul. - De ehhez már soha nem
térhetünk vissza. Bele kell törődnöd, hogy ennek vége, Rafe.
Rafe megfogta Maggie bal kezét, és finoman megsimogatta a kis félholdakat, amelyeket a
körmei vájtak a tenyerébe. - Miért kéne visszatérni, miért ne léphetnénk előre? Most már
olyan bölcsességgel és mélységgel tudnánk szeretni, ami évekkel ezelőtt nem lett volna
lehetséges.
Maggie az ajkába harapott, és megrázta a fejét.
- Meg sem próbálhatnánk? - kérdezte sürgetően Rafe. - Az élet nem sokszor adja meg a
második esélyt valamire, Margot. Az ég szerelmére, ne dobd el ezt a lehetőséget!
Maggie megkockáztatott egy gyors pillantást Rafe arcára, és látta, hogy lehullott róla
minden civilizált tartózkodás. Olyan nyílt volt, amilyennek nem látta azóta a reggel óta,
amikor felbomlott az eljegyzésük. Azt kívánta, bárcsak benne is meglenne ez a bátorság. De
csak elhúzódott, és a kert közepén álló szökőkúthoz sétált. A medencében egy kopott kőkerub
tartott magasba egy urnát, amelyből víz folyt. Úgy bámulta, mintha ez lenne a legszebb
szobor, amit valaha is látott, aztán keserűen azt mondta: - Csak ámítod magadat, Rafe.
Nincsenek második esélyek, sem az életben, sem a szerelemben.
 Hosszú csönd következett. Maggie már kezdte remélni, hogy Rafe végre megértette, és nem
próbálja tovább győzködni, hogy gondolja meg magát.
De tudhatta volna, hogy nem fogja ilyen könnyen feladni. Odament, és megállt mellette. -
Ne vonulj mindig vissza. Te magad mondtad, hogy hiba volt elfutni tizenhárom évvel ezelőtt.
Nem fogom hagyni, hogy megint ezt tedd.
Maggie-ben egyre erősebb lett a félelem. - Hagyj végre békén, Rafe - csattant fel élesen. -
Nagyon jól tudom, hogy mit akarok, és a házasság veled nem szerepel a terveim között.
Rafe minden lelkierejét összeszedte, tudta, hogy ha csak nem mondanak ki mindent a
múltról, Margot továbbra is felületes okokat fog csak kitalálni, hogy miért nem illenek össze.
- Én tudom, mi történt Gascoigne-ban, Margot.
Amikor Maggie döbbent pillantással ránézett, nyomatékosan hozzátette: - Mindent tudok.
- Robin elmesélte?
- Igen, amikor együtt voltunk a cellában.
- A fenébe is! - Maggie szeme szikrákat szórt. - Nem volt semmi joga erről beszélni, és
pont neked!
- Én győztem meg, hogy feltétlenül tudnom kell mindent.
- Szóval valójában ez áll a házassági ajánlatod mögött - mondta dühösen Maggie. -
Bűntudat. Igazán nagylelkű tőled, hogy hajlandó vagy egy ilyen selejtes árut is elfogadni
hercegnének, de erre igazán nincs szükség. Nagyon remekül tudok gondoskodni magamról a
te fölösleges jótékonykodásod nélkül is.
Rafe arca megrándult. - Szóval így látod magad?
Maggie leroskadt a szökőkút medencéjének szélére, és a kezébe temette az arcát. Mostanáig
csak Robin tudta az egész szörnyű történetet. Elviselhetetlen volt, hogy Rafe is tud a
gyalázatáról.
A napfényes kert szinte eltűnt körülötte, ahogy feltörtek a sötét emlékek. Próbálta
elhessegetni őket, de hiába, és a tehetetlenség még szörnyűbb volt, mint a fájdalom. Bizonyos
értelemben azóta az egész élete arról szólt, hogy próbálta bebizonyítani magának, hogy nem
tehetetlen, hanem a saját kezében van a sorsa.
Kétségbeesetten próbált erőt venni magán, nem akarta azt a végső megaláztatást is átélni,
hogy Rafe előtt összeomlik. Élesen azt mondta: - Nemcsak selejt, de javíthatatlanul
tönkrement. Ezért örültem, amikor lehetőségem volt rá, hogy itt maradjak Franciaországban
Robinnal, és ezért nem akartam, hogy akár Lord Strathmore is tudja a valódi nevemet. Margot
Ashton meghalt, es azt akartam, hogy halott is maradjon.
- Margot Ashton nem halt meg, hanem rendkívüli, mély érzésű nő lett belőle. Sokkal több
ember életét érintetted meg, és sokkal több jót tettél, mint amiről a legtöbben valaha is
álmodhatnak. Azt nem tagadom, hogy szörnyű bűntudatom van amiatt, ahogy bántam veled,
de egyáltalán nem ez az oka, amiért feleségül kértelek.
Maggie félt, hogy Rafe mit fog mondani ezután, ezért felemelte a fejét és közbevágott: -
Nem akarok többet hallani.
 Rafe nem vett tudomást róla, csak leült mellé a szökőkút szélére, és folytatta: - Amikor
huszonegy éves voltam, teljes szívemből szerettelek - mondta komolyan. - Akkoriban féltem
attól, hogy mennyire a hatalmadban vagyok, mert jobban szerettelek, mint a büszkeségemet
vagy a becsületemet.
Letépett pár fűszálat, és a hüvelyk- és mutatóujja között forgatva játszadozott velük. -
Miután elveszítettelek, csak a büszkeség és a becsület maradt, és én belesétáltam minden
csapdába, amit elém állítottak. Amikor így visszanézek arra, akivé váltam, egyáltalán nem
vagyok elragadtatva tőle. Többnyire udvarias voltam, mert méltóságomon alulinak tartottam,
hogy durva legyek. Ha néha arrogáns voltam, az azért volt, mert az, hogy herceg voltam,
formát adott az egyébként értelmetlen életemnek. - Elfordult, és komoly tekintetét Maggie-re
szegezte. - Csak te adhatsz értelmet az életemnek, Margot.
Paradox módon azzal, hogy ennyit felfedett magából, csak Maggie-t tette még
sebezhetőbbé. Egyre jobban félt, a tekintetét elfordította, hogy Rafe ne lássa a gyávaságát. -
Nem akarom vállalni azt a felelősséget, hogy értelmet adjak az életednek.
- Nincs más választásod. - Rafe az ujja köré tekerte a fűszálakat, mint egy gyűrűt. - Akkor
is te vagy az életem értelme, ha hozzám jössz, és akkor is, ha soha többé nem látjuk egymást.
Minden mondattal egyre inkább aláásta Maggie védekezését. A régi emlékek borzalma
összekeveredett a félelemmel, amit ez a házassági ajánlat keltett benne, és szinte elsodorta a
pánik.
Többé már nem tudta leplezni az érzéseit, és felkiáltott: - Nekem nincs bátorságom ahhoz,
hogy újból megpróbáljam. Megrémiszt a gondolat, hogy ekkora kockázatot vállaljak veled.
Amikor Varenne azzal fenyegetett, hogy golyót ereszt a fejembe, ehhez képest gyerekjáték
volt.
A fűszálak elszakadtak Rafe ujjai között. Hosszú csönd után azt mondta: - Az én életem
könnyű volt a tiédhez képest, de én is tudok valamit a félelemről. Az utóbbi tizenkét évben az
uralta az életemet. Nem mertem újból megkockáztatni, hogy olyan fájdalomban legyen
részem, mint amit az elvesztésed után éreztem, ezért távol maradtam az élettől, és soha nem
engedtem meg magamnak, hogy közel kerüljek egy nőhöz, akit esetleg megszerethetek.
- Akkor meg kell értened, mit érzek. Add fel, Rafe, kérlek szépen. - Maggie úgy érezte,
képtelen tovább hallgatni a férfit, mégsem tudott felállni és elmenni.
- Nem, amíg végleg meg nem győződtem róla, hogy reménytelen a dolog - mondta
makacsul Rafe. - Megrémiszt, hogy be kell ismernem, hogy szeretlek, de meg kell
kockáztatnom, mert a fájdalom is jobb, mint az az üresség, amiben az utóbbi tizenkét évben
éltem.
Mélyen Maggie szemébe nézve folytatta: - A Place du Car-rouselen történtek után azt
mondtad, az egyetlen érzés, ami erősebb a félelemnél, az a szenvedély. De ebben tévedsz. -
Végtelen gyöngédséggel félresöpört egy hajtincset Maggie arcából. - Nem a szenvedély a
legerősebb, hanem a szeretet, ez legyőzi a félelmet is. Szeretlek, és azt hiszem, te is szeretsz,
legalább egy kicsit, különben nem osztottad volna meg velem az ágyamat. A szeretet létezik.
Adj neki egy esélyt, hogy begyógyítsa a múlt sebeit
Maggie úgy vágyott arra, amit Rafe felajánlott, mint a szomjanhaló egy korty vízre. De
akkor sem tudta elfogadni. Mióta Rafe Párizsba jött, egyik megrázkódtatás érte a másik után,
és a korlátok, amiket maga köré emelt a túlélés érdekében, sorra leomlottak. A félelem vihara,
amely átsöpört rajta, már szinte hurrikánként tombolt, és azzal fenyegette, hogy végleg
összezúzza.
Csak egyetlen vigasz volt, amiben megbízott.
Közelebb csúszott Rafe-hez a márvány szökőkút szélén, átkarolta a nyakát, és megcsókolta,
kétségbeesett szenvedéllyel. A nyugalma rögtön lehullott róla, és teljes erejéből magához
szorította. A heves öleléstől Maggie félelmei szertefoszlottak egy kissé, mindent elsöpört a
vágy olvadt forrósága.
Rafe kigombolta hátul a ruháját, és lehúzta meztelen válláról. Reszkető keze megtorpant. -
Meg kéne beszélnünk a dolgokat - mondta tétován. - Nem letépni egymásról a ruhát.
Maggie kinyitotta elhomályosodott szemét. - A beszéd nem segít. A szenvedély igen,
legalábbis egy kis időre.
A keze a férfi ágyékára siklott. Rafe nem tudott ellenállni neki, lehúzta engedékenyen lágy
testét a naptól meleg fűbe. A tagjaik összesimultak, a ruháik lehullottak, hogy akadálytalanul
érinthessék és csókolhassák egymást. Amikor a férfi gyors, határozott és birtokló mozdulattal
belehatolt, Maggie megkönnyebbülten felsóhajtott, mert végre elszállt a félelem.
Ahelyett azonban, hogy a kirobbanó és elkerülhetetlen véget sietette volna, Rafe csak
mozdulatlanul feküdt, a karja remegett. - Még nem - mondta. - Még nem fejeztem be, amit
mondani akartam a félelemről. Az élet megtanított arra, hogy félj, de ennek nem kell így
lennie. Engedd, hogy szeresselek.
- Nem ezt csináljuk éppen? - Maggie kihívóan megmozdította a csípőjét.
- Ez nem szerelem, ez szex. Csodás és mámorító, de attól még nem ugyanaz, mint a
szerelem.
- Ne beszélj folyton szerelemről! - Maggie vadul végigkarmolta Rafe vállát és mellkasát.
Rafe elkapta a csuklóját, és leszorította a földre, gyöngéden, de ellenállhatatlan erővel. -
Kénytelen vagyok, mert amikor kudarcot vallottunk a szerelemben, épp az kényszerített arra,
hogy ilyen örömtelen és félelmetes tévútra sodródjon mindkettőnk élete.
- Rafe, ez nem egy átkozott parlamenti vita! - Maggie nem akart erről beszélni, mindennél
jobban vágyott a feledésre. Hogy elterelje Rafe figyelmét, finoman összeszorította
legrejtettebb kis belső izmait.
Rafe felnyögött és hátrahajtotta a fejét. Maggie megint összeszorította a kis izmokat, és
válaszul reszketés futott végig Rafe egész testén. De az önuralma megint győzedelmeskedett.
Rekedten azt mondta: - Engedd meg, hogy szeresselek, Margot. A szenvedély soha nem nyújt
többet átmeneti kielégülésnél.
 - Talán igazad van - suttogta Maggie, és megmagyarázhatatlanul sírhatnékja támadt. - De a
szenvedély... biztonságosabb dolog, mint a szerelem.
Rafe széles válla eltakarta előle a napot, ahogy fölé hajolt, az egész világot kitöltötte,
mintha ő lenne az egyetlen valóság.
- A biztonság nem elég - mondta Rafe.
Maggie nem bírta elviselni a tekintetét, lehunyta a szemét, és próbált belefeledkezni a
szenvedélybe.
- Nézz rám! - szólt rá éles hangon Rafe.
Maggie nem akart engedelmeskedni, de kinyitotta a szemét. Félelmetes érzés volt, hogy
nincs saját akarata.
Rafe nagyon halkan azt mondta: - Többet érdemelsz az egyszerű biztonságnál, Margot. Már
elszenvedted a szerelem fájdalmát, engedd meg magadnak, hogy az örömeit is átérezd.
Maggie végleg feladott minden védekezést, és hirtelen elragadta a félelem, a düh és
fájdalom örvénye. Úgy vészelte át a borzalmakat, hogy soha nem engedte meg magának,
hogy teljesen átélje a múlt szörnyűségeit, de most az emlékek elárasztották, olyan
hevességgel, ami teljesen összetörte a lelkét. Az apja halála, fájdalmas utolsó kiáltása. Ahogy
a vére az arcára folyt, az iszonyatok, amik örökre tönkretették az ártatlanságát, és amik
elképzelhetetlenek voltak egy védett életet élő tizennyolc éves lány számára.
Rémülten felkiáltott, és görcsösen rázni kezdte a lelke legmélyéből feltörő zokogás.
Rettenetesen egyedül érezte magát.
Rafe gyorsan elengedte a csuklóját, és átölelte, hogy testével-lelkével védje a vihartól. -
Szeretlek, mindig is szeretni foglak. Soha többé nem kell egyedül lenned.
A félelem örvénye lassan enyhült. A múlt nem változott meg, az emlékek még mindig
keserűek, a sebek mélyek. De Rafe szerelme szétfújta a felhőket, olyan erővel, ahogy a nap
szárítja fel a reggeli ködöt.
A félelem nyomában üresség maradt. Aztán lassan, mint az árapály hullámai, a lelkét
betöltötte a szeretet. Rafe szerelmének melegsége elűzte a sötét árnyakat, és a helyüket
betöltötte a fény.
És a szerelemmel a vágy is újra lángra lobbant. Már nem kétségbeesett vágyakozás volt a
felejtés után, mint ami a legutóbb Rafe karjaiba űzte, hanem az érzelmek erős áradása,
amelyben a szerelem és a szenvedély már elválaszthatatlan.
A testük még mindig összefonódott, olyan bizalmasan, ahogy csak egy férfi és egy nő
eggyé válhat. Maggie Rafe-hez simult, és hagyta, hogy a teste beszéljen. Miközben újból
feltámadt a szenvedély hulláma, odasúgta: - Én is szeretlek, Rafe.
Ahogy magával sodorta a szerelem ősi ritmusa, már nem érezte azt a távolságot, amit az
első alkalommal. Rafe most már teljesen vele volt, lélekben ugyanúgy, mint testben.
Az ölelés újabb vihart kavart, a vágy fehéren izzó szelét. Maggie felkiáltott és Rafe vállába
kapaszkodott, egész testén átáradtak a vad hullámok, arról a pontról indulva, ahol eggyé vált a
testük.
 A leereszkedés az eksztázis csúcspontjáról lassú volt, mindent elárasztott a nyugalom és a
fény. Ahogy Maggie lassan visszanyerte az öntudatát, látta, hogy Rafe is reszket. Simogatta a
hátát, míg a lélegzete lecsillapodott. - Honnan tudtad, hogy egyedül éreztem magam?
Rafe felkönyökölt, és az arcába nézett. - Nem volt nehéz kitalálni. Ahogy átgondoltam a
múltamat, rájöttem, hogy a veszteségtől való félelem tartott vissza az igazán mély
érzelmektől. De amit találtam, az nem biztonság volt, hanem magányosság. Gondoltam, veled
is ugyanígy lehetett.
- Pontosan így. Soha nem fogom elfelejteni, ami történt, de soha nem engedtem meg
magamnak, hogy teljesen át is érezzem,
Ahhoz hogy életben maradjak, el kellett távolodni a félelemtől. De ezzel minden mástól is
elvágtam magam, és mindenkitől.
- Úgy beszélsz, mintha ez már a múlté lenne.
- Az is, mert most nem hagytad, hogy megint visszavonuljak és magamba zárkózzak.
Köszönöm. - Belenézett Rafe szürke szemébe, és mosolyra húzódott az ajka. - Ha korábban
nem mondtam volna, szeretlek.
Rafe szívmelengetően viszonozta a mosolyt. - Azt hiszem, én már vagy negyvenszer
mondtam, hogy szeretlek.
Maggie elnevette magát. - Úgy látszik, most az egyszer egyetértünk.
Rafe arcán nyugtalanság árnyéka suhant át. - Sajnálom, hogy megfeledkeztem az
óvatosságról. Remélem, nem lesznek nemkívánatos következményei.
Maggie-t elöntötte az öröm és női hatalmának tudata. - Nekem egyáltalán nem lenne
nemkívánatos. Biztosan szeretnél egy örököst.
Rafe csodálkozva nézett rá, aztán hirtelen felragyogott az arca, mint a nap felettük az égen.
- Ez azt jelenti, hogy hozzám jössz?
Maggie gyöngéden végighúzta az ujjait a férfi kócos hajában. - Ha biztos vagy benne, hogy
egy ilyen gyanús múltú nőszemélyt akarsz elvenni, akkor semmit nem szeretnék jobban, mint
a feleséged lenni.
- Hogy biztos vagyok-e benne? - Rafe nevetve átölelte Maggie-t, és a hátára fordult a
fűben. - Soha életemben semmiben nem voltam biztosabb.
- Igazad volt, a szeretet erősebb, mint félelem, és sokkal jobb érzés. - Rafe arcához
dörzsölte az arcát. - Még szerencse, hogy bátrabb voltál, mint én.
- Megérte vállalni a kockázatot. És nem kell félned, hogy nem tudok majd ellenállni más
nők csábításának. Tudod, mit mondanak: a megtért nőcsábászokból lesznek a legjobb férjek.
Maggie kicsit habozott, aztán úgy döntött, teljes őszinteségnek kell lenni közöttük. -
Tulajdonképpen soha nem is hittem, hogy megcsalnál. Tudom, hogy komolyan gondoltad,
amit mondtál.
- Más nők mindig csak annyira tetszettek, amennyire rád emlékeztettek, de soha senki nem
ért a közeledbe sem. - Rafe elvigyorodott. - Kielégít, ha azt mondom, hogy eleget legelésztem
más mezőkön, és szerintem máshol nem zöldebb a fű?
 - Az előbb meggyőztél. - Maggie nevetve Rafe vállára hajtotta a fejét.
Ahogy bágyadtan hevertek a fűben, Rafe-nek eszébe jutott, hogy nem ártana megvédeni
Maggie-t a naptól, mert fehér bőre sokkal könnyebben leég, mint az ő barnasága. Lefektette a
lágy fűbe, és fölé könyökölve a testével eltakarta a napot.
- Gyertyafényben is szép voltál, de a napfényben még inkább. - Óvatosan megérintette az
egyik kék foltot Maggie bordáinál. Az utóbbi pár napban kékes-feketéről sárgásbarnára
halványodott. - Azért örülni fogok, ha ezek elmúlnak. Te egy csoda vagy. Annyi mindenen
keresztülmentél, ami a gyengébbeket elpusztította volna.
Maggie elkapta Rafe kezét, és a szívére szorította. - Azért minden rosszban van valami jó is.
Attól a naptól, hogy az apám meghalt, egészen tíz perccel ezelőttig, a félelem állandó társam
volt, úgy kísért, mint egy árnyék. De furcsa mód a kisebb dolgoktól nem féltem, mert a
legrosszabb már megtörtént. Sok mindenben erősebb lettem, és olyasmikre képes, amiket
korábban el sem tudtam volna képzelni. Ezért lett belőlem olyan jó kém.
Rafe megcsókolta a homlokát. - Az én félelmet nem ismerő grófnőm, és hamarosan
hercegnőm.
Maggie tétován megszólalt: - Lenne egy kérésem.
- Kérj bármit.
Maggie fontolgatta, hogyan fogalmazzon, aztán azt mondta: - Robin nekem olyan, mintha
családtag lenne, és mindig is az lesz.
Rafe fanyarul elmosolyodott. - És nem akarod, hogy úgy viselkedjek, mint egy féltékeny
szamár férj. Hát jó. Én nagyon megkedveltem és nagyon tisztelem Robint. Ha kicsit
próbálkozom, azt hiszem, meg tudom győzni magam, hogy a bátyád. Mindig szívesen látott
vendég lesz nálunk, és remélem, gyakran meglátogat majd. Ezt akartad hallani?
- Igen, szerelmem. - Maggie hirtelen megérezte, hogy valami selymes simul az oldalához.
Lenézett, és meglátta, hogy Rex bújt oda hozzá. Elmosolyodott, és megkérdezte: - Na és mi
legyen Rexszel?
Rafe elnevette magát. - Őt is szívesen látom. Most, hogy jó útra tértem, igazi családi fészket
szeretnék, és egy rendes háztartásban kell egy macska is.
Maggie nevetése végigcsengett a kerten. Felemelte az arcát és Rafe arcához szorította, a
keze a hajába túrt, és egész testével hozzásimult, csak a közelség öröméért.
Miközben az ajkuk egybeforrt, egy futó pillanatig arra gondolt, milyen szerencse, hogy a
kert ilyen elhagyatott. Annyi év lemaradását kell behozniuk...
 A szerző utószava

A bécsi kongresszus közismert ugyan, de az 1815-ös párizsi békekonferenciáról aránylag

kevesen hallottak, pedig rendkívül fontos esemény volt, amely végül lezárta a napóleoni
háborúk időszakát.
Bár engedélyeztem magamnak némi költői szabadságot, a történet háttere megfelel a
történelmi valóságnak. A forrongó Párizs 1815 nyarán és őszén az összeesküvések és
merényletek melegágya volt. Lord Castlereagh-t valóban megrúgta egy ló szeptember
közepén, ami miatt néhány napig az angol nagykövetségen lévő hálószobájában zajlottak a
fontos tanácskozások.
A hadizsákmányként szerzett műkincsek és a bebörtönzött bonapartista tisztek ügye nagy
vitákat kavart, és a Louvre-ban és a Place du Carrousel-en történtek leírása is megfelel a
valóságnak. De a franciák nevettek utoljára: míg a végleges békeszerződés kimondta, hogy
minden Párizsban található, hadizsákmányként rabolt műkincset vissza kell adni az eredeti
tulajdonosuknak, arra senki nem gondolt, hogy számos kiemelkedő műalkotást vidéki
múzeumokba szállítottak.
Jó néhány vezető bonapartista tisztet kivégeztek, ami nagy felháborodást keltett egész
Európában. Michel Ney marsall, „a bátrak bátra” a kivégzőosztag előtt halt meg. Egy másik
magas rangú tisztnek három brit állampolgár segítségével sikerült megszöknie a börtönből,
méghozzá a felesége ruháiba öltözve, ami ismét bebizonyítja, hogy az élet sokkal komikusabb
helyzeteket tud teremteni, mint a regényírók fantáziája.
A bécsi kongresszust és az 1815-ös békeszerződést néha reakciósnak bélyegzik, mivel a cár
Szent Szövetségét összekeverik a békeszerződést november 20-án aláírók Négyes
Szövetségével. A Szent Szövetség a haladásellenes erők eszközévé vált, a Négyes Szövetség
viszont egy nagyszerű új elgondolást testesített meg: megegyeztek, hogy az elkövetkező
konfliktusok esetén a nagyhatalmak összeülnek, és megvitatják a helyzetet. Ebből a magból
hajtott ki később a Népszövetség, majd a huszadik században az ENSZ.
Az államférfiak, akik létrehozták ezt a megegyezést, kemény, pragmatikus gondolkodású
férfiak voltak, akiknek a romjaiból kellett feltámasztaniuk Európát. Valójában sokkal nagyobb
sikerrel jártak, mint amiről álmodni mertek: Európában egészen 1914-ig nem tört ki újabb, az
egész kontinenst lángba borító háború.
Az angol nagykövetség mind a mai napig abban az épületben található, amelyet Wellington
Pauline Bonapartétól, Borghese hercegnőtől vásárolt, és úgy tudom, fontos eseményeken még
mindig az ő étkészletével terítenek.